Közmunkásképzés: a helyzet reménytelen, de nem súlyos (HVG január 13.)... 37

L. Ritók Nóra további írásai 2012 - 2016

HVG – Ezredvég - Liget

Tartalomjegyzék 2012 ...................................................................................................................... 5 Mit tegyen az iskolaigazgató az új oktatási rendszerben? ............................................ 6 (HVG – 2012. augusztus 01.) ......................................................................................... 6 A Nagy Ember a minisztériumból beszél és sietve távozik ........................................... 9 (HVG - 2012. október 07.)............................................................................................... 9 Élet a segélyplafon alatt .................................................................................................... 11 (HVG - 2012. október 28.)............................................................................................. 11

2013 .................................................................................................................... 14 Egy rém erkölcsös ember ................................................................................................. 15 (HVG - 2013. február 22.) ............................................................................................. 15 Fehéren-feketén ................................................................................................................. 17 (HVG - 2013. április 15.) ............................................................................................... 17 Jogvédő dogmatika............................................................................................................ 19 (HVG - 2013. április 17.) ............................................................................................... 19 Hangversenybérlet és pedagógusetika .......................................................................... 21 (H HVG - 2013. május 17.) ............................................................................................... 21 Külön ország – külön iskola.............................................................................................. 23 (HVG - 2013. május 25.) ............................................................................................... 23 Hidegtartás?........................................................................................................................ 26 (HVG - 2013. május 29.) ............................................................................................... 26 Tanévzáró után .................................................................................................................. 28 (HVG - 2013. június 17.) ............................................................................................... 28 Újratervezés nincs? ........................................................................................................... 30 (HVG - 2013. július 22.) ................................................................................................. 30 A leszólások kora ............................................................................................................... 32 (HVG - 2013. augusztus 27.) ........................................................................................ 32 A szülők átnevelése kezdetét veszi ................................................................................ 34 (HVG - 2013. szeptember 09.) ..................................................................................... 34

2014 .................................................................................................................... 36 Közmunkásképzés: a helyzet reménytelen, de nem súlyos ....................................... 37 (HVG - 2014. január 13.) ............................................................................................... 37

Bábszakértők az oktatásban ............................................................................................ 39 (HVG - 2014. március 04.) ............................................................................................ 39 Elvesző bizalom ................................................................................................................. 41 (HVG – 2014. április 11.)............................................................................................... 41 Boldogságkeresésé az oktatásban ................................................................................. 43 (Ezredvég - 2014/5-6. szám) ........................................................................................ 43 A célcsoport meghatározása............................................................................................ 49 (HVG - 2014. június 12.) ............................................................................................... 49 Az új szakértők világa........................................................................................................ 51 (HVG - 2014. július 15.) ................................................................................................. 51 Jó civil, rossz civil ............................................................................................................... 53 (HVG - 2014. augusztus 04.) ........................................................................................ 53 Esélyegyenlőség, (nem) csak papíron ........................................................................... 55 (HVG - 2014. augusztus 15.) ........................................................................................ 55 Tanévnyitó 2014: a finomodás éve ................................................................................. 57 (HVG - 2014. szeptember 01.) ..................................................................................... 57 A szabályozás művészete ................................................................................................ 59 (HVG - 2014. szeptember 12.) ..................................................................................... 59 Balog és a családtervezés................................................................................................ 61 (HVG - 2014. november 14.) ........................................................................................ 61 Szakértelem polgármesteri ajánlással ............................................................................ 63 (HVG - 2014. november 25.) ........................................................................................ 63 Aki éhes, és aki nem ......................................................................................................... 64 (HVG - 2014. december 04.) ........................................................................................ 64

2015 .................................................................................................................... 66 Idősgondozás, nyúlketrec nélkül ..................................................................................... 67 (HVG - 2015. január 21.) ............................................................................................... 67 A látványhűség karrierje és torzulásai ............................................................................ 69 (Liget - 2015/1 szám) ..................................................................................................... 69 „Azt akarom, hogy a tömegekkel történjen valami” ...................................................... 72 (Tehetség hu - 2015. március 17.) .............................................................................. 72 Egy szelet a szegregátumok világából ........................................................................... 79 (Ezredvég - 2015/5-6.)................................................................................................... 79

Az integráció ....................................................................................................................... 89 (Liget - 2015. június 09.) ............................................................................................... 89 Csak könyörületesen ......................................................................................................... 99 (HVG - 2015. augusztus 20.) ........................................................................................ 99 A gyerekszegénységről ................................................................................................... 101 (HVG - 2015. augusztus 21.) ...................................................................................... 101 Civilségem története ........................................................................................................ 109 (Ezredvég - 2015/09) ................................................................................................... 109 Hajrá, tanodák! ................................................................................................................. 118 (HVG - 2015. november 19.) ...................................................................................... 118

2016 .................................................................................................................. 120 Szegény gyereknek nem jár jó iskola ........................................................................... 121 (HVG - 2016. január 21.) ............................................................................................. 121

L. Ritók Nóra írások HVG – Ezredvég – Liget 2012

MIT TEGYEN AZ ISKOLAIGAZGATÓ AZ ÚJ OKTATÁSI RENDSZERBEN? (HVG – 2012. augusztus 01.) Az iskolarendszer nem csak átalakul, számos hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó intézményt bezárás fenyeget. Főleg, ha ide is beteszi a lábát a politika. Egy tanárnak 2012 szeptemberére készülve ráadásul egészen újfajta "tudással" kellene felvérteznie magát. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------A változásokra szükség van, mert ami eddig volt, az nem jó – mondta bölcs arccal ismerősöm, aki vakon hisz abban, jó úton vezetnek bennünket. Ám régóta ismer, tudja, mivel foglakozom, sőt még el is ismeri azt, ezért még hozzátette: - Bár ez sokszor nagyon nehéz… és néha nem is olyan egyértelmű. Tényleg nem. Pedig megéltem már én is néhány nagy volumenű változást. Talán azért olyan nehéz nekem, mert az oktatás nagy rendszerében két elvet alapvetőnek, a változások által megérinthetetlennek értelmeztem. Az esélyegyenlőséget és a szektorsemlegességet. Ám most, a nagy átalakítások idején mindkettőt változni látom, és nem abban az irányban, amiben hittem. Megerősített ebben a legutóbbi döntés, amely miatt elestünk a közoktatási megállapodástól, és ezzel talán elveszett a lehetősége a további működésünknek is. Persze vizsgálom magamat is. Nézem, hol követtem el a hibákat. Bár az egyik kommentelő a legutóbbi blogbejegyzésemnél pontosan jelezte a véleményét: „Kedves Nóra, Ön túl sokszor kritizálta az intézményrendszert, így az most visszaütött… Ha csirkére és nyúlra lehetett pénzt szerezni, akkor erre is lehet, csak nem szakmai kiválósággal, hanem kapcsolatokkal.” Igen, ebben is lehet valami… De talán régebben indult meg itt is a változás. Az iskolavezetői kompetenciák is módosulnak, lassan azok is alapjaiban. * Még a rendszerváltás előtt kezdtem tanítani. Figyeltem a vezetőket is, láttam, nem egyszerű dolog iskolaigazgatónak lenni. Emlékszem, mikor a főiskola után elkezdtem dolgozni egy kis falu általános iskolájában, akkor még az igazgató mellett a párttitkár is szemügyre vett. Sosem felejtem a mondatot, amit sommásan megfogalmazott: „Mindenki tudhassa mi a pedagógus dolga. Ne nekem kelljen már megmondani.” És tényleg, mindenki tudta. Az igazgató és a kollégák rávezettek arra, hogy milyen szempontoknak kell megfelelni, és megértették gyorsan velem: a tanárképzésben tanultak és az élet nem mindig ugyanazt a gondolatmenetet követik. Aztán jött a rendszerváltás. Akkor éreztem meg igazán, mi a pedagógia lényege. A szabadság, amit kaptunk, kinyitotta a szakmaiságot bennem. Akkor úgy éreztem, mindenre képes leszek. Kicsit később azt is be kellett látnom, a szárnyalás nem mindenkinek a sajátja, és a pedagógusok zöme inkább a végrehajtó típust testesíti meg. De akkor már láttam, egy jó igazgatóval mindent lehet, a többi is beáll, ha morogva is, és lehet előre menni, jobban

csinálni. Akkor tapasztaltam meg azt is, egy szerencsétlen igazgatóváltás kapcsán, hogy mindez pillanatok alatt tönkretehető, átfordítható az ellenkezőjébe, és egy iskola a lejtőn sokkal gyorsabban halad lefelé, mint ahogy felfelé kapaszkodott. Kiléptem hát, saját iskolát akartam, tele lelkesedéssel, de vezetői tudás híján. Találtam viszont segítőt, tanultam, és sikerült. Elégedett is lehetnék, hiszen létrehoztam, amit akartam. Megtanultam azt is, amiről az elején azt hittem, nem fogom elsajátítani. Irányítani, csapatot építeni, jogszabályokat értelmezni, konfliktusokat kezelni. És persze ment az is, amit akartam: innoválni, olyan iskolát szervezni, ahol öröm van. Gyereknek és pedagógusnak is. Az elején még abban a hitben voltam, függetleníteni tudom magam egy alapítványi fenntartású iskolában a politikától. Naivan hittem, ha a törvényeknek megfelelően működünk majd, békén hagynak, és mehet minden a terveim szerint. Mert nem akartam önkormányzati keretek között működni, hiszen mások példáján láttam, hogy a fenntartó testület döntéseinek miként kell megfelelni, sok esetben olyan képviselőnek is, akinek semmi tudása sincs ahhoz, hogy döntsön költségvetésről, működésről. Emlékszem, amikor a politikai erőviszonyok ezt már bizarr helyzetté fokozták: az egyik faluban a „mérleg nyelve” az önkormányzati testületben a hat osztályt végzett csordás volt, akinek a szavazata döntött arról, hogy az iskolaigazgató pályázata elfogadható-e vagy sem. Boldog voltam, hogy az ilyen helyzettől megkímélt az alapítványi fenntartás. Dolgoztunk tovább, ráadásul egy igen nehéz terepen voltunk sikeresek, hiszen az iskolánkban a térség helyzete folytán egyre több mélyszegénységben élő gyereket tanítottunk, ami újabb és újabb megoldani való problémát hozott. Egy darabig azt hittem, a munka közben megszereztem azokat a vezetői kompetenciákat, melyekkel rendelkeznie kell ma egy iskolaigazgatónak. De most már úgy látom, nem ezek a képességek szükségesek. Igazából nem is tudom, milyennek kellene ma lenni egy iskolaigazgatónak. Persze már vannak csapásirányok, hiszen a megyei intézmények igazgatói pályázatai már lezajlottak. * Most, e tanév tapasztalatai után, összeírogattam, mit kellene tennem, és mit nem, ahhoz hogy megfelelő legyek majd, amikor az államosítás megindul, és az igazgatói pályázatok kiírásra kerülnek. Nem mondani, nem írni szakmai kritikát. Elfogadni „mértékadó szakmai körök” véleményét. Nem kell gondolkodni, jó vezetői magatartás a régi, ami volt, a „majd megmondják, mi a jó nekem, és úgy teszek…” Elmenni az államtitkársági roadshow-kra, tapsolni, nem kérdezni. Nem menni tüntetésekre, pláne nem beszédet mondani. Nem nyilatkozni. Főleg nem a Klubrádiónak. Wass Albertet szavaltatni. Nagy-Magyarország térképet kitenni. Integrációban nem gondolkodni, a hátrányos helyzetű, a szegény, a cigány felé nem fordulni, buzgón helyeselni a hatósági szemléletet, a kényszerítő, büntető eszközök bevezetését a pedagógia eszközök helyett.

Elfogadni a központi tankönyveket, központosított követelményeket, nem foglalkozni a helyi sajátosságokkal, lehetőségekkel, problémákkal. Nem gondolkodni tananyagon, módszertanon, nem kitalálni jobb feladatokat, csak mindent majd a leendő szakfelügyelet elvárásai szerint tenni. Templomba járni. Belesimulni, hallgatni, bólogatni. Helyeselni. Az intézményen belül szigorítani, keményíteni, rendet tartani. Megfelelni a felsőbb irányításnak. Alázattal. Mindenáron. Talán így sikerülne. Talán. De akkor sem biztos. * Kérdezgetem az igazgatókat: mit gondolnak, mi lesz az államosításkor? Vállat vonnak. Senki sem tud semmit. Többségük lapít, csendben van. Hátha akkor túlélhetik. És remélik, szeptemberre majd megmondják, hogy kellene megindítani az új iskolaévet. Mert azt, a változásokkal, most nem tudja senki. Új vezetői kompetenciák kellenek hát, új ideológiáknak kell megfelelni. A korábbiak helyett az alázat, a központi irányítás elfogadása az irányadó. A végrehajtó típusú vezető lesz sikeres, az újító, arculatadó helyett. Akinek nem megy, nem baj. Vannak a helyükre olyanok, akik már rendelkeznek ezekkel a képességekkel. Azt is gondolom, hogy a vezetői felelősség sokkal kisebb teher lesz majd. Hiszen a döntések helyben csak végrehajtódnak majd, olyanokkal, akiket „fentről” neveztek ki, akiknek nem kell helyben senkinek a szemébe nézni, és bármikor mutogathatnak felfele, oda, ahonnan az utasítások jönnek. Lehet hát, meglehet, hogy könnyebb lesz majd iskolaigazgatónak lenni. De a döntések felelőssége csak átruházódik. A felelősség pedig azoknak a vállán lesz, akik a döntéseket meghozzák. Kérdés, ők mennyire érzik majd ezt. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20120801_ritk_kompetencik

A NAGY EMBER A MINISZTÉRIUMBÓL BESZÉL ÉS SIETVE TÁVOZIK (HVG - 2012. október 07.) A konferenciák mindig üzennek valamit. Nemcsak a tematikájukkal, hanem mással is. Azzal, hol kerülnek megrendezésre, milyen büfét vagy fogadást kapcsolnak hozzá, milyen a meghívója, a sajtótámogatottsága, kik a védnökök, a protokollvendégek, kik az előadók. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Bizonyára mindenkinek megvan a maga alapélménye az ilyen-olyan konferenciákról. Én mostanában sok ilyenen megfordulok – projektnyitók, -zárók, tematikusak, képzések, tréningek; oktatásiak, a szociális szférát, vagy a civil szektort érintők. A konferenciaprotokoll szerint van mindig valaki, aki a megnyitót tartja, a Nagy Ember, „fentről”és megismerteti a pályázati koordináló szervezet, vagy a kormány, vagy az unió céljait, elvárásait. Persze konferenciája válogatja, ez a szerep meddig elérhető a szervezőknek. Ezeken, amelyeken én megfordulok, leginkább osztályvezetői-főosztályvezetői szintekig jutnak a meghívók, feljebb már más az üzenet, a fontosság. Régóta figyelem őket. Kormányzástól függetlenül, jelenségként, és nem politikai hovatartozásként próbálom értelmezni a benyomásaimat. És azt hiszem, érdekes üzenete van a konferencianyitók köszöntőinek, előadásainak is. A néhány üdítően jó hangot, mértéket megtalálók mellett kétféle főtípust érzékelek. Az egyik típus, aki néhány üdvözlő szó után kivetíti a ppt és felolvassa. Régen ezt baromi nehezen bírtam. Egyszerűen idegesített, értelmetlennek látom ezt előadásként kezelni, hiszen olvasni tudunk, általában nem is újdonság, amit felolvasnak, és persze a szervezők mindenkinek el is küldik emailen, a konferencia után. Szóval, régen azt hittem, ezt nem lehet bírni. Ma inkább ezt óhajtom, mint a másik típust. A laza, leereszkedőt, a „tutimegmondót”. A tegezőt. Mert ugye, tegeződjünk, kezdik általában, hiszen én közületek való vagyok, pedagógus (vagy szociális szférában dolgozó, esetleg civil szektorbeli) voltam, amíg meg nem kértek erre a mostani pozícióra… Úgyhogy én megértelek titeket, és meg tudom mondani, mit kell tennetek, hogy jobb legyen, mert én onnan is és innen is látom ám… Most is. Ülök a hallgatóság soraiban, és próbálom elfojtani magamban a lázongást, amikor a számomra eddig ismeretlen úr belekezd mondandójába. Próbálom követni a csapásirányt, de rendezetlen a beszéd, Talán jobb lett volna, ha leírja, háromszor tér vissza rá, hogy „dokumentáljátok magatokat”, meg hogy „keressetek helyben céges kapcsolatokat”, mert forráshiány van ugye, erről meg nem tehet senki, ja és, hogy „misszió, amit végeznetek kell”, ami felemelő, de nehéz is, érti ő ám, hiszen ő is ezt csinálta. Ja, és nem azért mond ilyeneket, mert a legnagyobb vezető megkérte rá… neki ez belülről jön. Nincs is kétségünk e felől.

Közben szétnézek a teremben. Legtöbbünk pedagógus, iskolaigazgató, aki itt ül, korosabbak vagyunk zömében, így rezzenéstelen arccal hallgat mindenki. Mi, akik régen kezdtük, már edzettek vagyunk. Ismerős a stílus. Bár, lehet, el kellene azon is gondolkodni, ez a szerep, ez a vezetői stílus, ami itt átjön, mennyire általános, történelmi-politikai kitekintésben. És mondjuk, hogy viszonyul a mai modern coachinghoz… De biztosan vannak, akik ezt kutatják. Aztán jön egy új elem a beszédben, amire később még visszatér újra. Kérdezi, van e közöttünk fizika szakos tanár. Senki nem szól. Nem baj, mondja, megpróbálja azért elmagyarázni. Mert ugye van a rendezetlenség, a zűrzavar, amit ugyebár most érzékelhetünk. De van egy pont, amikor ez átfordul rendbe. Ez érthető, ugye? Na, ezért kell nekünk megfeszített erővel, abban a bizonyos missziószerepben dolgoznunk ott, vidéken, hogy helyileg megteremtsük a rendet magunk körül. Mert ennek ez a menete. Már nem bírom. Szeretném megkérdezni, azonnal, hogy nem felülről kellene ezt a rendet megteremteni, nekik, hogy ez a szerep nem a mienk, hanem az övéké, de nem teszem. Mert egyszer már nagyon megbántottam egy szervezőt, amikor effélét kérdeztem egy hasonló helyen. Azt, aki a legkevésbé tehetett arról, ami ott elhangzott, aki megfeszült azért, hogy minden rendben menjen. Nem akarom újra elkövetni ezt a hibát. Csak reménykedem, hogy az úr marad majd, és amikor az én mondandóm jön, kitérhetek rá. De nem sikerül. Mert abban mindegyik típus pontosan megegyezik, hogy a megnyitó szövegük után sosem ülnek le a közönség soraiba, meghallgatni azt, amiről a konferencia szól, mind elfoglaltságra hivatkozva, sietve távozik – ő már megtette a magáét, megmondta a tutit, a többi sosem érdekes. Pedig ennek is üzenete van, a felettesek részről, az, hogy ők a fontosak, hiszen nekik menniük kell, nincs idejük itt hallgatni azokat, akik kevésbé azok, akik elmondják, hogy azt a szakmai területet hogy látják, esetleg beszámolnak arról, hogy végeztek azzal a feladattal, amit a program adott. Mert ez számukra, a fontos emberek számára már csak időpocsékolás lenne. Mégis, mikor rám kerül a sor, előadásomba beszövöm a kérdést. Persze tudom, vita nem lesz, nem lesz még így sem, aki nyíltan egyetért velem, legalábbis itt nem, majd csak utána, a szünetben veregetik meg a vállamat, jó, hogy kimondtad, mindannyian ezt gondoljuk, de mi nem merünk szólni. Hazafele ezen gondolkodom. Bátorság, vagy esztelenség, hogy én kimondom? Hogy elmondom újra és újra azt a szakmai nézőpontot, amit elveszni látok? Hallgatni kellene? Van-e egyáltalán értelme jelezni bármit? És persze gondolkodom az alapfelvetésemen is. A konferencia-megnyitók szerepén. Próbálom nézni az ő szempontjukból is. Hiszen ők is emberek, hibákkal, rossz döntésekkel, ugyanúgy mint mi. Csak azt hiszem, valami miatt ők erről elfelejtkeznek. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20121004_nagyember_a_miniszteriumbol

ÉLET A SEGÉLYPLAFON ALATT (HVG - 2012. október 28.) Munka nincs, a közmunkára sem fér be mindenki, a többinek csak a feketemunka marad, de lassan jön a hideg, az sem lesz, vége a betakarításnak, a libatépésnek, a bodzaszedésnek, a csigagyűjtésnek, és nincs semmi, amiből pénzt lehetne teremteni. Vélemény. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Persze értem én. Ha a segélyből meg lehet élni, akkor semmi nem ösztönzi az embereket a munkavállalásra. Ezért ne legyen több mint a közmunkában megkapható bér. Összevonva sem. Mert így igazságos. Azért erősen gondolkodom az igazságosságán. Gondolkodom rajta, igazságos-e egyáltalán a bérezés? Most írok egy pályázatot, benne egy helyi segítő álláshelyével, aki 8 osztállyal segíthet majd, 93 ezer Ft-ért, és egy diplomás fiataléval, aki vezeti a projektet, neki 122 ezerért. Ja, és tervezhetnék 93 ezerért a diplomásra is, így is lenne rá jelentkező, rengetegen várják, hogy lehetőséget kapjanak. De próbálok legalább a közalkalmazotti bértábla felé húzni….és közben ugye úgy tervezni, hogy ne legyen bérfeszültség a már évek óta tanító pedagógussal sem, aki alig kap többet ennél. Próbálom megérteni, mi motiválhat egy gyereket, egy családot a tanulásra, a diplomaszerzésre. Biztosan nem a két bér közötti bruttó 29 ezer Ft. Mert ezért nem érdemes még nyolc évet tanulni, érettségizni, főiskolára, egyetemre jelentkezni, szakdolgozatot írni, nyelvvizsgát tenni…. . De térjünk vissza a segélyplafonra. Dühös vagyok. Egyrészt azért, mert a szegénységet még mindig valahogy úgy tüntetik fel, mintha a saját, személyes döntésük lenne. Mintha ők nem akarnának dolgozni, csak várják a segélyt, és rögtön elrohannak, hogy eligyák az egészet. Ja, és ezért tervezik azt is, hogy felét Erzsébet utalványban kapják majd. Megint az a bajom, hogy a megszorításhoz nem tervezett a lehetőségek nyújtása. Mert ahol nincs munka, ott ennyi jövedelemből nem fog elutazni senki, hogy messzebb keressen lehetőséget. Pláne, ha messzebb sincs. Ezt a jövedelmet felélik a hónap felére, a családi pótlékkal sem elég, ösztönzésről szó sincs, mert munka nincs, a közmunkára sem fér be mindenki, a többinek csak a feketemunka marad, de lassan jön a hideg, az sem lesz, vége a betakarításnak, a libatépésnek, a bodzaszedésnek, a csigagyűjtésnek, és nincs semmi, amiből pénzt lehetne teremteni. A közmunkabért is hetente kapják, amiből rögtön levonják a kukadíjat, és lehet, a bank is letiltja a maradékot, a szűk tízezerből semmi sem marad, az egész heti munka után még a hétvégén is éhesek maradnak a gyerekek. Az pedig tényleg „remek” ötlet, hogy Erzsébet utalványban kapják a felét….főleg ott, abban a faluban, ahol október elsejével az egyetlen bolt is bezárt, a legközelebbi településen lehet csak vásárolni…és az utalvánnyal ott sem mindenhol. Jön hát az útiköltség terhe, vagy marad a gyaloglás, a napi kenyérért, alapélelmiszerért. Mert a kiszámíthatatlanul kijáró „kenyereskocsit” nem érdekli az Erzsébet

utalvány. Jó lehetőséget ad tehát a „boltocskázásnak”, a kamatozásnak, az uzsorának. Pedig állítólag épp ezt akarják kiszorítani vele. De mindenek felett a legdühösebb attól a mondattól vagyok, amit a rádióban hallok: Hogy a vidéki településeknek végre meg kell érteniük, hogy senki sem fog gyárakat építeni nekik….és pl. a segélyplafon, meg a közmunkabér arra is jó, hogy végre felépítsék, megszervezzék magukat a települések, hogy ráébredjenek, nekik kell a saját foglalkoztatásukat megszervezni, a saját életüket sínre tenni. Mintha itt minden adott lenne….csak azok a fránya segélyre várók, meg önkormányzatok még nem érnék fel ésszel…..Szóval ott kellene felépíteni magukat, ahol az önkormányzat szinte teljes bevétele a segélyekre megy, ahol a szociális segély, a foglalkoztatást helyettesítő támogatás, és a lakhatási támogatás mellett már nem bírnak átmeneti segélyt sem adni. És ahol most futottak be a helyi adók, az iparűzési adók, meg a súlyadók…amelyekből a fejlesztések megindíthatók lennének. Van, ahol ez az összeg 400 ezer Ft. Egész évre. Ebből aztán bizonyára remek távlat körvonalazható, ebből biztosan sikerül majd megalapozni a településen élők jövőjét. Régóta csak a megszorításokat érzékelem. A segélyplafon bevezetése is tovább viszi ezt az utat. Azt az utat, ami nem a településekre, az emberekre szabott, hanem valami álságos, valótlan képbe illeszkedő, ahol mintha csak az emberek szándékán múlna minden. A lehetőségek pedig ezzel nem arányosak. Motivációról így nem beszélhetünk. Sokkal inkább ellehetetlenítésről. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20121028_elet_a_segelyplafon_alatt

L. Ritók Nóra írásai 2013-ban

HVG – Ezredvég - Liget

L. Ritók Nóra írások HVG – Ezredvég – Liget 2013

EGY RÉM ERKÖLCSÖS EMBER (HVG - 2013. február 22.) Az erkölcsbajnok nemcsak a tévéstúdióban ül ott, ahol mosolyogva visszavon mindent, mondván nem is úgy gondolta, stornó az egész, hanem ott ül különféle testületekben is, ahol döntéseket hoznak. Ritók Nóra írása. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Olvasom, és értem én, a személyes példa fontosságát. Próbálom értelmezni a szempontokat, a minta ismérveit, amelyet azok véleménye alapján állítottak össze, akik ugyebár erkölcsösek. Jó nagy munka lesz megtalálni a megfelelő oktatókat; az erkölcstan tantárgy tartamába bele sem merek gondolni, ha már a személy kiválasztásához is ekkora szempontrendszert kell felállítani, mi várható a tartalmak meghatározásánál? Annak, aki erkölcstant tanít, makulátlannak kellene lennie. Neki, családjának, le- és felmenőinek egyaránt. A többi pedagógusnál mindegy. Egyelőre. Sok mindent vizsgálni kell majd. Itt van rögtön a házasság. Lehetne mindjárt nézni annak a minőségét is. Mindennel. Szempontokat kell meghatározni a házasélethez, veszekedés, káromkodás, csúnya szavak használata kizárva. A szabadidő eltöltését alaposan vizsgálni kell, mert lehet, hogy a múzeumlátogatásokon kívül mást is csinálnak, és ez szempont lehet. Meg persze nézni azt is, ha múzeumba járnak, nem nézik-e túl sokáig az aktábrázolásokat? Elhúzzák-e a gyerekeiket azoktól a bronzszobroktól, melyeket más, erkölcstelen emberek érintései bizonyos helyeken fényesre koptattak? Aztán ugye itt a nemiség… Érdekes lehet, hogy pl. maszturbáltak-e valaha? Mert az kizáró ok lehet. Milyen a “meztelenkedés” otthon a családban? Külön kellene vizsgálni a szülők (sőt a nagyszülők) házaséletét is, megfelel-e az erkölcsösség elvárásainak. Dohányzás. A vélemény szerint nagyon durván elítélendő. Generációkra visszamenően alapos bizonyítás szükséges. Alkohol? Csak az absztinens elfogadható, vagy a szilveszteri koccintás még megengedhető? Persze lehetne még az öltözködési előírásokkal is szempontokat beemelni. Mennyire passzos a ruha, mennyire színes, divatkövető-e vagy sem, plusz pont jár a konzervatív stílusért, beleértve a rendkívül konszolidált, nem festett, tisztességben megőszült, hagyományos frizurákat is. A fürdőruháknál külön stílusmeghatározások szükségesek. Vizsgálni kellene azt is, a leendő erkölcstantanár családjába milyen folyóiratokat járatnak. A tévét meg eleve ki kellene zárni, meg az internetet is. Mert ott óhatatlanul erkölcstelen dolgokat is láthatnak, ami hathat rájuk, és nem tudnak eleget tenni az elvárásoknak. Meg persze át kell nézni a baráti kapcsolatokat. Mert arról sok minden megismerszik. Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás is. Dohányzó, élettársi viszonyban élő, gyermektelen, tehát erkölcstelen barátok kizárva. Az ezekkel való találkozás is mellőzendő, különösen óvni kell tőlük az erkölcsös családok gyermekeit. Mindez nagyon vicces és szórakoztató lenne, ha valóban az lenne.

Az erkölcsbajnok ugyanis nemcsak a tévéstúdióban ül ott, ahol mosolyogva visszavon mindent, mondván nem is úgy gondolta, stornó az egész, hanem ott ül különféle testületekben, ahol döntéseket hoznak. Szakmai munkáról, nevelőtestületekről, gyerekekről. Mondjuk, a mi iskolánkról, amelyik az egyik legelmaradottabb kistérségben működik immár másfél évtizede, és elsősorban hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozásával foglalkozik. Azt, hogy melyik nem állami, önkormányzati fenntartású intézményekkel köt az illetékes minisztérium közoktatási megállapodást, tehát, hogy az alapítványi iskolák közül melyek lesznek azok, amelyek végezhetik tovább eddigi munkájukat, azt egy ötfős Bíráló Bizottság zsűrizte. Az egyik tagja a tévéinterjúban kedélyes hülyeségeket beszélő úr. (A másik “civil” tag pedig a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének delegáltja.) Ők ítéltek módszertanról, életpályákról, koncepciókról, gyermeki sorsokról. Miközben kacagunk az elmúlt évek leghumorosabb tévéműsorán, jusson eszünkbe ennek a szervezetnek és vezetőjének szerepe a köznevelés alakulásában. A szervezet és képviselője, melynek neve, véleménye ott van (vagy kihangosításra kerül?) az oktatáspolitikai döntésekben. Felbukkan pályázati bíráló bizottságokban vagy ott van a Közoktatás-politikai Tanács ülésein is. A szerep persze lehet ilyen is, mint az etika tanár szempontjaiban: tesztelni, elhinteni, beleültetni a bogarat az emberek fülébe, vagy elterelni a figyelmet valami másról. Nem tudom. De talán nem túl jó képet ad az efféle döntésközeli szerep azokról sem, akik a döntéseket meghozzák. Mert ez a nevetségességig fajuló helyzet rávetül a köznevelés egészére. A végén pedig senkinek sem lesz kedve nevetni. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20130221_Egy_rem_erkolcsos_ember

FEHÉREN-FEKETÉN (HVG - 2013. április 15.) A múlt héten nagy port felvert konferenciát rendezett a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, melyen többek közt az hangzott el, hogy a cigányság „bomlástermék”, és nem része a nyugati civilizációnak. Szerzőnk a helyszínen járt. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Bár sokszor megyek konferenciákra, nem szeretem azokat, általában feldühít, hogy arról szólnak, minden tökéletes, rendben fejlődik. Hát itt, a szervezők már a címben meghatározták: fehéren-feketén lesz a kép vázolva. Az ominózus mondatot, amely már a konferencia ideje alatt kint volt a Facebookon, vagyis, hogy „én úgy tekintek a cigányságra, mint egyfajta bomlástermékre”, lekéstem, de a hozzászólások még tartottak a témában, mikor odaérkeztem. Egy darabig figyelni sem bírtam. Az asztalnál ülők látványa töprengésre késztetett. Mert nekem már annak is erős üzenete volt. Kovács Zoltán államtitkár, Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár egy asztalnál ülnek Orosz Mihály érpataki polgármesterrel… Utóbbi, úgy tűnt, stílusosan öltözött a konferencia címéhez, látványnak sem semmi a fehér borjúszájú ing, a fekete csizmanadrág és mellény aranysujtásokkal és a többi attribútummal, melyet ő a megjelenéséhez fontosnak tart. Elgondolkodtató a látvány, nehezen tudok tőle szabadulni. De szól, reagál, véleményt mond, megpróbálok tehát a képtől szabadulni, és az elhangzottakra koncentrálni. Új fogalomrendszert emleget, amelyben a gyerekszegénység szó helyett a gyerekveszélyeztetést emlegeti „humánusan”, elemzi modellje erősségeit, a magatartási és higiéniai szabályok előírásának és betartatásának remekül működő rendszerét, az „óra egésztől óra ötvenötig tartó”, majd öt perc szünetet engedélyező közmunka szocializáló hatását, majd rátér a „liberálisokra”. Megnyomja a hangsúlyokat, ahogy beszél a liberális szociológusok szövegeiről, akik miatt a sok jóérzésű ember nem mer lépni, a liberális jogvédők uszításáról, hülyítéséről stb… Végül is nem ezen gondolkodok el, hiszen hallani, olvasni lehetett már a nyilatkozatait. Hanem, mert hiába van ott Rozsály polgármestere az asztalnál, az ő hatása kevéssé jön át. Talán azért, mert emez hangosabb. Vagy mert az államtitkári mondatok is erre színelnek, pl. az „esély sincs náluk a közösségi érzésre” gondolattal, vagy a mali példával, a kályha szétveréséről. Amikor az a blokk is sorra kerül, amelyben én voltam, tovább fokozódik bennem az értetlenség. Van köztünk, aki nem tudja, miért van itt, romavezetőként azt hiszi, valamiféle kortesbeszédet kell tartania a romavezetők cseréjéről, a többiekkel koncepciótlanul válaszolgatunk a kérdésekre, amiben terepen dolgozók és a problémától távol élők fogalmazzuk meg

gondolatainkat. A fekete-fehér logikája szerint persze megint hallhatunk egy történetet a kertjét kapálgató hetvenéves néniről, és a szomszédjáról, ahol kidőlt a fal, és a derékig élő gazban belátni, ahogy bent a cigány család az LCD-tévét nézi…, és hogy no, ez aztán már igazán tűrhetetlen…, és végre mondjuk ki… Mi, a terepen dolgozók egymásra nézünk. Nos, kimondták, századjára az általánosító tapasztalatokat, szembesítettek bennünket újra a „senki sem tudta még megoldani sehol a világon, mert nem lehet” teóriával is. Utazom vissza, gondolkodva ezen az egészen, folytatni, mert én is hiszem, hogy van megoldás, mert nekem a tapasztalataim mások, és azok nem engedik az általánosítást. Tudom, hogy az egyéni felelősségek mellett ebben az egészben társadalmi-politikai felelősségek sora van, amit itt sem vállalt senki, csak az egyéniek kerültek kihangosításra. Megoldás nem körvonalazódott, csupán megerősödhetett megint az, ami rendszerré szerveződik, megállíthatatlanul. Számomra nem fekete-fehér a kép. És a megoldások is színesebbek, mint amelyek itt körvonalazódtak.. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130415_Feheren_feketen_ciganysag

JOGVÉDŐ DOGMATIKA (HVG - 2013. április 17.) A szegregáció célja semmi más, csak hogy a cigányok ne legyenek útban. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Azt olvashatjuk az államtitkárság közleményében, hogy rosszindulat helyett partnereket keresnek. Furcsa, hogy mára ez a két kategória maradt. Pedig én nem rosszindulatból szólok. Csak nem értek egyet. Mert másképp tapasztalom, másképp látom. Egy LHH-s kistérségben dolgozom. Oktatásban, és ehhez társított szociális munkában, mélyszegénységben élő gyerekekért. Közelről látom a helyzetet. És hiszek abban, hogy létezik megoldás. Egy blogot is írok, amiben a szegénységben élők életéről szeretnék hiteles képet mutatni, nyilván nem elfogulatlanul, hiszen velük dolgozom, és ha érzelmileg nem érintene meg, talán nem is tudnám csinálni. Írok családokról, gyerekekről, nyomorról, cigányokról és nem cigányokról, erőfeszítésekről és kudarcokról, hiábavaló fáradozásokról és sikerekről is. Nem festek rózsaszín képet, és nem nagyítom fel a problémákat. Óvatos vagyok. Megtanultam annak lenni. Persze még mindig hiszem, hogy nem lehet baj abból, ha nem értünk egyet. Hogy a demokráciának része ez is. Írok ezért arról is, amit én nem látok, ám olvasom, hogy van „merőben új és az eddigi visszacsatolások alapján eredményes” kormányzati munka, amiből a cigánysorok végén keveset tapasztalok. Sok éve próbálom megérteni a problémát. Sokat tanultam, tapasztaltam, mire a beavatkozás rendszere valamennyire körvonalazódott bennem. Megéltem, hogy mindenki azonnali megoldást akar. Lehetőleg egy kormányzati ciklus vagy egy pályázati projekt alattit. Egy-két év alatt. Maximum négy alatt. Siker kell, igazolás, legalább részsikerek, haladás, fejlődés, kudarc, megingás nélküli úton, mindenáron. Hiszen a mindenkor regnáló kormány megingathatatlanságát a sikerek mutatják. Igaz, hogy közben az igazi gondokat inkább eltussolták, és senki sem látta be, a probléma mélyén semmi, de semmi változás nem történt. Persze ha kell, előrántható mindig a cigány kultúra igazolásként, a kirakatba, lehet könnyezve és büszkén veregetni egymás vállát, lám, itt a kincs, nálunk ugye az elfogadás tökéletes. Ebben. Közben nincs bennük rossz érzés, hogy ez a felszín kis rétege, mert a szegregátumokba, ahova ez a cigány kultúra el sem ér, kezelhetetlenné vált valami, ami a nyomor és a cigányság fura szövedéke, és aminek hatása begyűrűzött mindenbe, iskolába, hivatalba, kistérségekbe, országrészekbe. Gyors megoldásra, gyors eszközökre vágyik mindenki. Mindegy, milyen áron. Most úgy tűnik, a kényszerítésben hisznek. A hatósági eszközök, mint egyetlen út üdvözítő erejében. Eszembe jutott nemrég egy polgármester, akivel beszélgettem. Mondta, el akarja tüntetni a cigányokat a faluból. Kérdeztem, hová? Az őt nem érdekli, mondta. Csak ne itt legyenek. Menjenek más faluba. Ő ezért a településért felel. Másnak fájjon a feje a sajátjáért. Most

hallok egy másikat is. Aki azért nem szeret adományokat juttatni a nyomorgó lakosságnak, hogy a cigányok ne érezzék jól magukat. Hogy menjenek el onnan. Jó, kicsit sérül a nem cigány lakosság is, de kit érdekel? A „nemes” célért kicsit mindenkinek nélkülözni kell. A nagy megoldásban persze furcsa eszközök körvonalazódnak. Amelyek már megvoltak, valamikor, akkor sem sikerrel, akkor is zsákutcaként, de most előjönnek újra. Én is tanítottam „C” osztályokat. Egyet sem tudok, aki valamire vitte volna onnan. Meggyőződésem, hogy a szegregált iskolák, osztályok a rendszerváltás előtt és után nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma a cigányság ott tart, ahol van. Ám most, vannak, akik úgy vélik, ez a megoldás. Mivel döntési helyzetben vannak, ezért ez lesz. Pedig ez csak arra lesz jó, hogy ne legyenek ott. Ne legyenek a nem cigánnyal együtt. Olyan gondolkodás ez, mint az említett polgármestereké. A megoldást nem segítő, a problémán kívül helyezkedő gondolkodás. A közlemény szerint „a jogvédő dogmatika által sugallt sablonok zsákutcába visznek”. Szerintem meg ez a zsákutca. És túl sokan vannak már, akiket be kellene zsúfolni oda. A pedagógiában, szociológiában körvonalazódott, tudományosan alátámasztott módszerek, amelyek sikerre vihetnék a megoldást, igaz, hosszú távon, ám beépülést ígérve, nem érdekesek. Ideológiák születnek a szegregációhoz, amelyek indokként szolgálnak az intézkedésekhez. Félek, lesznek még majd más közlemények is, más intézkedések igazolására. A döntéseket kritizáló írások, cikkek, riportok, blogok kommentjeiben bőven találhatnak majd ötleteket a döntéshozók. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130417_Jogvedo_dogmatika

HANGVERSENYBÉRLET ÉS PEDAGÓGUSETIKA (HVG - 2013. május 17.) A pedagógusok számára kötelező etikai kódex készül majd, tudtuk meg a törvénymódosítási javaslatból. Fontos persze, hogy legyen egy vezérelv, ami fényt mutat, ha az ember pedagógusként eltévelyedne. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Olyan déjà vu érzésem van. Hamar rájövök miért, mert a kezembe akadt az államtitkár asszony szerkesztette Szakmai etikai kódex című kiadvány, melyet 2003-ban a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentetett meg. Annak is leginkább az esetleírások, a példabeszédek része jut az eszembe, melyet az államtitkár asszony jegyzett le, hogy, ha valaki nem értette volna meg a korábbi fejezetek üzenetét, annak megvilágítsa konkrét példán, mi az etikus pedagógusmagatartás. A sok tanulságos írás közt van egy, ami a Hangversenybérlet címet viseli. Bármelyiket idézhetném egyébként, de talán a mondandóm szempontjából ez lesz a legmegfelelőbb. Egy Erdélyből áttelepült család gyerekéről szól, akinek nem tudták kifizetni a hangversenybérletet, mert szegények voltak, és mivel az osztályfőnök erről nem tudott, megalázta a gyereket az osztály előtt, kulturálisan lelki szegénynek nevezve őt. Amikor azonban a szülő sírva feltárta neki, mi a helyzet, bocsánatot kért, és megoldották a bérlet dolgát. Az etikai tanulság az, hogy mindenki hibázhat, és azokat kijavítani minden pedagógusnak etikai kötelessége. Gondolkodom persze, hogy miféle tartalmú lesz ezek után, a már nemcsak ajánlott, hanem kötelező etikai kódex. Gondolkodom persze, hogy miféle tartalmú lesz ezek után, a már nemcsak ajánlott, hanem kötelező etikai kódex. Szeretnék szólni, hogy a TÁRKI kutatása szerint „a magyar népesség 46,6 százaléka él szegénységben és társadalmi kirekesztettségben…, és a szegények 28 százaléka gyerek, és összességében 42 százalékuk 25 év alatti..., és a szegénységben élők 34 százaléka roma”. Ami azért lehet érdekes, talán etikai szempontból, hogy az őket tanító pedagógusokra majd az etikai kódexnek alaposan ki kell térnie. Nyilván sokféle történetet kell majd leírni, kiemelve a hátterét, majd az etikai megítélését, hogy tudják, mi a helyes. Mert efféle kérdésekbe, mint ami a hangversenybérlettel kapcsolatos, feltehetően gyakran beleszaladnak majd. És persze kell majd valami forrás is, hogy az említett példabeszédben kisikerített, ahogy ő fogalmazott „minden jó, ha a vége jó” esetmegoldások megtörténhessenek, vagyis az iskola alapítványa lehetőséget adjon pl. a hangversenybérlet befizetésére. Mert most ezek az alapítványok (már ahol vannak) nem valószínű, hogy olyan forrásokhoz juthatnak, amiből az ilyenek fedezhetőek lesznek. Bár lehet, abba a 6 milliárdba, amit most az önkormányzatok adhatnak krízishelyzetekre, ez is belefér… átláthatóan. És bocsánat, de etikai szempontból nekem döcög a szegregáció is. Próbálom persze azt gondolni, így etikus. Hogy a problémás, mélyszegény, cigány, óriási szociokulturális

leszakadásban élő családok gyermekinek külön, szegregált iskolában, osztályban van a helye. Ahol fel sem merül pl. a hangversenybérlet. Próbálom megérteni, pedagógusként, hogy ez így helyes, így etikus. De nem megy. Nem bírom elfogadni. Nekem ez nem etikus. Hogy a szakmai érveket ne is említsem. Így megkérdőjeleződik számomra az is, ha egy oktatásszervezés törvényesen és a számukra elfogadott etika szerint lehetővé teszi a szegregált iskolát, osztályt; miféle etikai kódex lehet ez alatt, ami a mindennapokban afféle iránytű lehet. Azt hiszem, a pedagógusszerepet is újra kell értelmeznem magamban. Vagy az etika fogalmát. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130517_Hangversenyberlet_es_pedagogusetika

KÜLÖN ORSZÁG – KÜLÖN ISKOLA (HVG - 2013. május 25.) Tüntetés lesz vasárnap az iskolai szegregáció ellen. A tiltakozás annak szól, hogy egy nemrég beterjesztett törvénytervezet a "társadalmi felzárkózás" leple alatt legalizálná a hátrányos megkülönböztetést. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Még az előző rendszerben kezdtem tanítani. Tanítottam „C” osztályokban is. Akkoriban, mikor a tagozatos „A” osztály volt a „valakik” gyerekeié, a „B” a sima, a „nem valakiké”, a „C” meg a maradék senkiké. Ebbe többnyire cigány, túlkoros gyerekek jártak. Egymás közt voltak, keveset fogott rajtuk az iskola, örültek a pedagógusok, ha túlélték őket, és megszabadulhattak tőlük. Sokszor analfabétán kerültek ki az oktatási rendszerből. Persze papíron kettessel, mert akkor jelmondat volt, hogy az analfabétizmust felszámoltuk. Azután jött a pedagógiai kísérletezések időszaka. Alternatív módszerek alkalmazása, innovációk, egy időben a romapedagógia, aztán a romológia, beás nyelvvizsga lehetőség, az oktatás alkalmazkodása a demokráciák pedagógiájához. Nem volt egyszerű a váltás, a problémák elkendőzése, a szőnyeg alá söprés mélyen bevésődött, nehezen feledhető reakció. Később tovább nyíltak a lehetőségek, a korábban csak a Soros Alapítvány által támogatott próbálkozásokhoz az állam is csatlakozott, lett kiegészítő normatívával támogatott IPR (Integrációs Pedagógiai Program), roma népismeret tantárgy, olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint multikulturalitás, toleranciára nevelés, inkluzív oktatás, kooperatív tanulásszervezés, szociális kompetenciafejlesztés, stb. Amikor a nagy infrastrukturális fejlesztések megindultak az oktatásban, nagyot lendülhetett volna a dolog, hiszen kötelező jelleggel közoktatási esélyegyenlőségi tervek születtek, és megkezdődött azokban az iskolákban, településeken a szegregáció felszámolása, ahol addig inkább az elkülönítésben hittek. Mert uniós pénz az iskola felújítására csak így volt elérhető. Azt hiszem, onnan kezdődött a visszafordulás, mikor ez a vonal leállt. Mikor nem lett utánkövetése, támogatása, ellenőrzése ezeknek. Az esélyegyenlőségi tervek a fiókba kerültek. Azóta pedig már feltehetően ki is dobták őket. * Mert most visszarendeződünk. Nagyobb lépésekben, mint ahogy haladtunk. Újra szabad utat kap a szegregáció. Újra elválik a „mi” és az „ő” oktatásuk. Iskolarendőr lép be a rendszerbe, etikai kódex kényszeríti a pedagógust a felsőbb célok elfogadására. Intézményesül a kirekesztés. Annak az ellentmondásnak a feloldására pedig, hogy egyházi iskolák is ezt a kirekesztő megoldást alkalmazzák, ami ugye a biblia tanításához annyira azért nem illeszkedik, megszületik a „szeretetteljes szegregáció” fogalma. Mert ideológia kell az intézményesüléshez. Az meg könnyen megy. Csak elhatározás kérdése. Mint a törvényeké. Igazolásul a nyilvánosság elé állított anyákat használják, akik szegények buzgón bizonygatják, hogy nekik is jobb, külön, ott, az övéik között, mert itt nem csúfolják őket, meg a tanárok is kedvesek….. - Na ugye. – bólogatnak a döntéshozók – hiszen ők maguk is

akarják. De aki ismeri ennek a társadalmi csoportnak az érdekérvényesítő képességét, és a generációk óta beléjük ívódott sérelmeket, az tudja, mennyire álságos ez az indok. Látja, hogy ez nekik csak egy menekülés. A többségi társadalom be nem fogadása elől menekülve mondják ezt. És ha még ezért meg is dicsérik őket az irányító emberek, akkor még inkább mondják. * Nézem a lányt. 18 éves. A másodikat várja. Nyolc osztályt járt ki. Nehezen. Szülei annyit sem. Anyja most kapott közmunkát. A párja sem dolgozik, neki sincs szakmája, a gyesből és a családi pótlékból élnek. Szegregált osztályba járt. És ma is egy szegregátumban él. Azt a szót, hogy „jövőkép” nem tudja értelmezni. Hogy milyen jövő vár a gyerekeire, nem tudja. Hogy miből fog élni, azt sem. Azt sem, hogy hol. Most visszaköltöztek az anyjához, mert ahol laktak, ott nem volt villany. És mire a második baba megérkezik, kellene. Mert különben nem adják ki nekik. Itt villany éppen van. Víz csak a közkútnál. A nyomor szervezi az életét. A hónap első két hetében még elvannak. Utána nehéz. Mindent ismer, tud a „nincs” túléléséhez. A kamatos pénznek általában a szenvedő oldalán van. Tud veszekedni. Hangosan. Hogy felülkerekedjen a másikon. Mindenáron.A faluból még csak 20 kilométerre távolodott el. Nem volt sosem moziban, állatkertben, múzeumban, színházban. Nagyobb áruházakban sem. Táborban, nyaralni sem. Nekik nem telt rá. Sosem. Az iskolát utálta. Sokat hiányzott. -A tanárok csak ordibálni tudtak – mondja. Nem emlékszik tantárgyra, amit szeretett volna. Az osztálytársai balhéira inkább. Nincs egyedül. Ezrek és ezrek élnek így, nőnek fel, és termelik újra a nyomort. Rejtett erőforrások? Igen, azok. Ők, akik mégis magasan felülreprezentált SNI arányt mutatnak. Mert a nyomorúság, a nélkülözés, az átörökített szokások azzá teszik őket. Mert maguk közt csak a nyomor és a tudatlanság magatartásformáit tanulják, erősítik. A szegregált iskolában is ezt modellezik le. * A többségi társadalom magatartási normáit csak integrált csoportszervezésben, és integrált szituációkban lehet megtanulni. És az elfogadás, a tolerancia is csak integrált helyzetekben fejlődik. A felnőttkori együttélést csak gyerekkorban lehet megtanulni. A szakmai érvek az integrált oktatás mellett szólnak. Mindenhol a világon. Az integráció egy olyan rendszer, ahol az elemek logikusan épülnek fel, kapcsolódnak egymáshoz, és megfelelnek a demokrácia szabályainak. Ebben olyan helyzetek teremtődnek, ahol mindkét fél megtanulhatja az együttélést, az alkalmazkodást, az elfogadást. Ahol a lehetőségek mindenki számára nyitottak. A szegregáció is egy rendszer, ahol az elemek logikusan épülnek fel, és kapcsolódnak egymáshoz, de nem a demokrácia szabályai szerint. Ebben olyan helyzetek teremtődnek, ahol nincs esély a találkozásra, nem tanulják meg az együttélést, nem alkalmazkodnak egymáshoz, nem fogadják el a másságot. Ahol a lehetőségek nem egyformák a társadalom tagjai számára. Vajon miért van az, hogy ez utóbbi körvonalazódik megoldásként a döntéshozóknál? Talán először is azért, mert a személy szintjén kezelik ezt. Mert elviekben sokan egyetértenek az integrációval, jó messziről, de ha az ő gyerekeik, szomszédjuk vonatkozásában kell megélni, már nem annyira egyértelmű. Ez az egyén szintje. Meg lehet érteni, hiszen mindenkinek egy élete, egy gyereke van. Ebben az egyén személyes felelőssége van. De a döntéshozóknak nem lenne szabad itt maradni. Csak egy gyerek iskolaidejében mérni a dolgokat. Nekik messzebb kellene nézniük, az ő szemük előtt egy élhető társadalom kellene hogy lebegjen. Túllépve a „csak most legyen jó, míg én itt vagyok” elven.

Másrészt pedig azért is, mert ez a téma annyi problémát hordoz, a megoldás annyira messze van, hogy választási sikert az integráció témájával nehéz garantálni. A megerősödő kirekesztés, az erőszakos megoldások fetisizálása, a szegénység stigmatizálása, a felelősség nyakukba varrása ma sokkal hangosabb, és sokak számára népszerűséget hoz ebben a megzavarodott világban. * Értelmetlen és érthetetlen ideológia alakul. És az egész tovább alakítja magát. Észrevétlenül, vagy nagyon is tudatosan rendeződik rendszerbe minden, ami őket érinti. Büntetések, elvonások, na meg most a sírásás, halottmosdatás. Velük mindent lehet, hiszen mindenki annyit ér, amije van. A rendszer egyre összébb szorítja őket, miközben lehetőséget nem ad. Mert a leszakadó régiókban nincs munka. Csak a közmunka. Három hónapra. A 22800 Ft-ért. Az, amiről mindannyian tudjuk, nem fog átcsapni virágzó szociális szövetkezetekbe. Mert nem lesz fenntartható. Bár, mint a miniszter úr interjújában hallom, az úgy van, hogy majd közülük lesznek könyvelők, akik majd a szociális szövetkezeteket önfenntartóvá teszik. Igaz, zömük nem végezte el a nyolc általánost sem, sőt kapálnak szép számmal analfabéták is, de majd tanulnak. Ami persze menne, de ehhez még sok éven át kell a kapálók bérét biztosítani, és megélhetést adni a könyvelést tanulóknak, családjaiknak. Lehetne még boncolgatni tovább, az iskola, a pedagógus szemszögéből, hogy ki számít ma sikeresnek pedagógusnak, melyik iskola a vonzóbb, ahol a versenyeredmények kimagaslóak, vagy a bukás minimális? Lehetne vizsgálni a gazdaság helyzetét és esélyeit a leszakadó régiókban. A bűnözés beleszövődését az egész problémába. A rossz súlypontozású óriási pályázati pénzeket, melyek sosem jutnak el oda, ahol változást kellene elérni velük. Az összefonódásokat, a munkát sosem jelentő „ál-tanfolyamokat.” * A faluban, ahol dolgozunk, mindig azt mondom: a falu jövője csak a cigányokkal együtt képzelhető el. Nincs olyan, hogy a település egyik felét nem nézzük, kirekesztjük. Együtt kell élnünk, és együtt megkeresnünk a megoldásokat. El kell viselnünk, segítenünk kell egymást. Mert csak együtt sikerülhet. A szegregált oktatás ezzel szemben megy. A kirekesztés gyűlöletet szül. Gyűlöletben pedig nem nőhetnek fel gyerekek. Mert akkor a gyűlölet országa leszünk. (A „Közös ország, közös iskola!” demonstrációt 2013. május 26-án, vasárnap délután 3 órától rendezik az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt.) Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20130525_Kulon_orszag__kulon_iskola

HIDEGTARTÁS? (HVG - 2013. május 29.) Jó, most tudom, az idő a hibás. Ki számított májusban ilyen hidegre? Ilyenkor a naposcsibére már nem kellene fűteni. De sajna kell. Kellett volna. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Az asszonyok azt mondják, már akkor is fáztak a kiscsirkék, mikor meghozták őket. Bújtak, taposták egymást, és kétségbeesetten sipákoltak. Tényleg baromi hideg van. Pedig holnap már a naptár szerint nyár van. Mondjuk, én eleve elgondolkoztam azon, mikor újságolták, hogy kapnak majd csibét, kacsát, hogy némelyik háznál hova kerül majd. Az egy, max. kéthelyiséges házak, melléképületek nélkül, legjobb esetben kártyás villanyórával felszerelve, nem igazán ideálisak a naposjószágok nevelésére. És az egy főre jutó négyzetméter sem elég, még a gyerekeknek sem. De örültem, ha kapják, ők is örültek. Ki nem örül, ha kap valamit. Gyerekkoromban, sőt fiatalasszonyként is, emlékszem jól, tartottunk mi is, persze akkor még más volt, megérte, gyerekként nagyanyámék megtermelték a takarmányt, fiatalasszonyként is megérte küszködni vele, hiszen falun voltunk, és akkor még nem voltak az egekben a takarmányárak. Persze ennek már több mint 25 éve… Szóval tudom, ha ilyen idő volt, kellett a naposcsibének az infralámpa. Meg a szalma, etető, itató. A lámpa éjjel-nappal ment. Különben megfáztak, és pusztulni kezdtek. Vagy kínlódtak, nyakigláb, sovány csirkék lettek, akik sosem bírtak vágósúlyba kerülni. Hallottam, hogy errefelé mostanában osztják a naposcsibéket. Meg a takarmányt. A Minden Gyermek Lakjon Jól Alapítvány. Előre sajnáltam a kis jószágokat. Mert tudtam, itt sokaknál nem lesz infralámpa. Egyrészt, mert nincs nekik, másrészt, mert a kártyás villanyórákat nagyon hamar leszívja, nem marad sima lámpára sem, a 22800 Ft-ból nem telik naponta feltölteni. Ami megmaradt, hamar gazdára lelt. Nem is kérdezem, melyik faluban ki adta el. Aki megvette, az sem járt túl jól, a megfázott kis jószágok minden bizonnyal megsínylették a hideg üzletkötést. A tápnak nem lett baja. Legalább annak nem. Lehet, sikeres ez a program. Csak én vagyok mindig olyan helyen, ahol nem úgy működik, ahogy mondják. Én vagyok ott, ahol azok, akiknek gyerekeinél gond az élelem, nem értenek az önfenntartáshoz. Akiknél nincsenek meg a feltételek. Mert hallom a tv-ből, csak oda adják, ahol megvannak. És hetente leellenőrzik őket. És azt is hallottam, igaz, régebben, hogy nem naposcsibét kapnak, hanem kicsit erősebbeket. De biztosan jó lesz majd itt is. Mikor elkezdték, akkor is 100%-os volt a teljesülés, lehozta a megyei lap, településenként. Amikor olvastam, nem értettem. Mert akkor is tudtam falvakat, ahol eladták. Azért egynek utánanéztem. Fura módon senki sem akart kötélnek állni, hogy nyilvánosan elmondja. Hogy aki megvette tőlük, az önkormányzatnál, az számolt el vele az

alapítványnak. Nem mondták el nyilvánosan, csak bizalmasan, mert senki sem akart rontani az üzleten. Mert remélték, lesz jövőre is. Én már sokszor elmondtam, hogy így nem lehet. Szerintem nem így kellene. Vagy legalább ne kommunikáljuk azt, hogy megoldja a gondokat. Hogy ennyin múlik. Mert nem ennyi. Azoknak segítség ez, akiknek van önfenntartási képessége, és ehhez feltételei. De nem ők azok, akiknek igazán éhes a gyereke. Könnyít a családokon, persze, de ennyi. Nem oldja meg minden gyerek gondját. Messze nem. A népmesébe illő történet, hogy majd egy tyúkból lesz kettő, kettőből tíz, majd nyúl, vagy malacka, végül tehénke, a valóságban nem így működik. A dolog, legalábbis ahogy én tapasztalom, ennél kicsit bonyolultabb. Sokan azt mondják, jól van az, ha az alapítvány azt kommunikálja, minden tökéletes, és majd’ minden cigány család ettől a programtól lett önfenntartó. Így is akkora a rasszizmus, hogy ez a kis csúsztatás legalább az ellen dolgozik. De ez túl sok pénz ahhoz, hogy ennyivel túllépjünk rajta. Most úgy érzem, ezek a csibék tojás állapotban jobban szolgálták volna a célt. Mert akkor egyszer legalább jóllaktak volna. A gyerekek is. Persze én is szeretném majd, hogy állatokat tartsanak. De most még a kertprogramnál tartunk. Tervezzük majd ólak építését, meg takarmánytermelést, meg a csibék előnevelését. Mint a palántákét. Mert ha az Élelmiszerlavinánál megpályázott paprika, paradicsommagokat adjuk oda, abból kevés helyen lett volna palánta. Előbb azt kellett megoldani, hogy legyen kis fólia, meg tudás, a magvak felneveléséhez. Ma már ez rendben megy. Persze ehhez sok munka kellett. Főleg közösségfejlesztés. A probléma megoldásához még nem ilyen beruházás kell. A beruházás ott kezdődik, hogy megnézzük, megértjük a helyzetet. És elkezdünk egy stratégiát. Lépésről lépésre. Lassan, türelemmel. És akkor még a hideg sem fog ki rajtunk. Ez a program így azonban olyan, mintha a házépítést a fallal kezdenénk. Alap nélkül. Az ilyen fal viszont ledől. Hiába mondjuk, mutatjuk, hogy nem. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130528_

TANÉVZÁRÓ UTÁN (HVG - 2013. június 17.) A gyerekek örülnek a vakációnak. Mi pedig legfeljebb annak örülhetünk, hogy ők talán keveset vettek észre ebből az egészből. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Hát megvolt. Túléltük ezt is. Évek óta ez a furcsa érzés van bennem, hogy túléltük. Felülkerekedik azon, mit értünk el a tanévben, nincs bennem az összegzés, lezárás, értékelés érzése, csupán ez. A túlélésé. Pedig volt idő, mikor íve volt bennem a történetnek. Elemzések, elhatározások nyáron, ehhez igazodó tervezések, majd a tanév, ami hozzátett az előzőhöz, ahhoz igazodott, és fejlődést hozott. De ezt már nem tudom így megélni. Túl sok a bizonytalanság a tervezéshez. Egyébként talán szerencsés, hogy ekkora az oktatás rendszere. Mert nehezen mozdul. Soká érnek le a változások az osztályterembe. Bár most azért rendesen odavágtak mindennek. Azt már nagyjából megszoktuk, hogy négyévente mást akarnak tőlünk. De most az oktatás minden szintjén gyökeres lett a változás. Próbáltam érteni egész évben őket. Megérteni, hogy most ők diktálnak. Az ő véleményük a világról határoz meg most mindent. Próbáltam érteni az iskolaköpenyt, mert az ő gyerekkorukban ez jó emlék volt, legyen hát most is. A nyelvtanulást, hogy az ő gyereküknek mi ment nehezen, mi ment könnyen, legyen hát úgy, mindenkinek. Hogy ők a konzervatív és nem a liberális oktatási módszerek hívei, ezért most központi rendszabályok lesznek, csak 10 % a mozgástér az iskolákban. Hogy nekik az ősi magyar sportok a fontosak, a lovaglás, meg Wass Albert, hát most az lesz. Hogy ők a történelmi egyházak világában hisznek, és akkor ahhoz kell berendezkedni, az oktatásban is. És nemcsak az egyházi iskolákban. Próbáltam elfogadni, hogy aki a székben ül, az diktál. Sok választásom persze nem volt. Ha iskolát akarok vezetni, tanítani, akkor muszáj elfogadni. Persze próbáltuk mondani, hogy ez nem mindenkinek jó. De ebben az átpolitizált világban a szakmai érvek hatástalanok. Voltunk posztkommunisták, rosszindulatúak, fölöslegesen és értelmetlenül próbálkozók, nem mérvadó szakmai körök, nem legitim csoportosulások, mindenfélék. Kevesen voltunk. A tüntetéseken végül már névről is ismertük egymást, a térfigyelő kamerák adatfeldolgozóinak nem sok munkát adtunk. Mert a többség nem szólt. Csak olvasta a híreket. Megértettük, meg kellett értenünk, hogy mindenki elmozdítható. Hogy a személyi döntésekben nem a szakmaiság a meghatározó. Hogy senki sincs biztonságban. Jobb hallgatni, tenni, amit kérnek, csendben, kritika nélkül. Elvesztettünk fogalmakat, melyek eddig szorosan kapcsolódtak az oktatási rendszerhez. Nekem ebből az esélyegyenlőség és a szektorsemlegesség fogalmának elvesztése (vagy átértelmezése?) fáj a legjobban. És persze az is, hogy a kultúra, a művészet nem értékteremtő terület ma, ahogy halljuk. Mert az csak a boldogságunkat segíti. És a pénz, ugye, az boldogít igazán. Mindenki annyit ér, amije van. Akkor hát az, amiről eddig azt hittem, fontos, mert ahhoz kötődik az ember, az már nem ezé a rendszeré.

Láttam pályaelhagyó pedagógusokat. Leváltott iskolaigazgatókat. Megkeserített, nagy tudású nyugdíjba kényszerülőket. Láttam, hogy az is bezárult, aki eddig nyitott volt. Látom a gyanakvást és az elmagányosodást a pedagógustársadalomban. Próbáltuk kevesebből kihozni. És próbáltuk kevesebbért. Mert az évek óta várt béremelés nem jött el most sem, a cafetéria meg….inkább hagyjuk. Az oktatás napi gyakorlatában nagy változás nem látszott. A jó iskolák most is jól teljesítettek, a rosszak most is rosszul, papíron persze kicsit jobban. A kompetenciamérés napján most is otthon maradhattak a gyengék. A szegregált iskolákban most is tehetetlenek voltak a pedagógusok, most is voltak cirkuszok, verekedések, most is volt tanár elleni erőszak, és gyerekverés is, a gyerekek pedig végképp lekaparták a Braille-írással felírt tanteremneveket az uniós szabály szerint felújított iskolák faláról. Lassan visszakoszlik mind a régi állapotába. A legnagyobb baj, hogy ehhez már nagyon nehéz alkalmazkodni. Az alkalmazkodás és az engedelmeskedés között nagy különbség van. Az egyiket magadévá teszed, a másikba belekényszerülsz. Hitelesség pedig nem tud kialakulni kényszerhelyzetben. Hogy miért fontos ez? Mert hitelesség nélkül nincs pedagógus. Alkalmazkodni az ember akkor tud, ha hisz benne. De ebben már nehéz. A változások ad-hoc jellegűek, a kisebbek, ha túl nagy a felhördülés, visszavonódnak, lebegtetve annak a hitét, mintha lehetne bármi, de a nagy pontok rendszere nem változik, semmiképp sem. A következő tanévre megint csak szorongva gondolhatnak a pedagógusok. Az adattáblákat a KLIK-nek éjszakákig töltő, bedagadt szemű iskolaigazgatók és helyetteseik sem tudnak semmit. Mit hoz a 2013/14-es tanév? Ki tudja? A gyerekek persze örülnek a vakációnak. Mi pedig legfeljebb annak örülhetünk, hogy ők, legalábbis a kisebbek, talán keveset vettek észre ebből az egészből. De ez csak a pedagógusoknak köszönhető. Meg annak, hogy akkora a rendszer. És az osztálytermekbe soká érnek le a hatások. Mert a pedagógusok ott még eljátsszák, hogy minden rendben. A gyerekek pedig még nem kérdeztek vissza. Mert még mindig hisznek a tanáraiknak. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130617_Tanevzaro_utan

ÚJRATERVEZÉS NINCS? (HVG - 2013. július 22.) A közmunka és a presztízs. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Emlékszem, a főiskolán jól az agyunkba verték a folyamatot: tényfeltárás, elemzés, célkitűzés, tervezés, kivitelezés, értékelés, hogy csak a fő lépéseket említsem. Emlékszem az órákra, amikor az értékelés után az újratervezés megannyi példáját elemeztük, ami a kivitelezés korrekciójára, és végül a cél teljesülésére adott lehetőséget. Emlékszem, így volt. A tézisek ma is állnak, de a gyakorlat másképp íródik. A mai folyamatokban az elemzés is döcög, a célkitűzés túlhangsúlyozott, az értékelést pedig felváltotta a kényszeres bizonygatása a cél tökéletességének és maximális teljesülésének. Ehhez a legtöbbet használt eszköz a statisztika és a médiában mantrázott „minden tökéletesen alakul, fejlődik, aki mást állít ellenség”. Ja, és persze a másik oldal eredménytelenségének, rosszindulatának, hazugságának, csalásának párhuzamba állítása, mint érzelmi megalapozása a különbségnek. Nem tudok például az államtitkár úr mondatától szabadulni, hogy a közmunkaprogramok presztízst jelentenek az embereknek. Mondja, abban az ominózus tv-műsorban is, hogy ő hetente van vidéken, mert ő szeret ottan tapasztalatokat gyűjteni, és neki igenis mondták, hogy a közmunkások között ezt sokan így élik meg. Mondta ezt egy polgármester is, és akkor bizonyára úgy is van. Lám, a statisztika mellett mekkora visszajelzés ez, hiszen nem elég, hogy őrült tempóban nő a foglalkoztatottak száma, hanem még boldogok is azok a presztízsüket vesztett emberek, akik most végre közmunkások lehetnek. Én is sokat járok mostanában mindenfelé. Nem tudok szabadulni a munkámtól, így mindenhol megérdeklődöm pár dolgot a cigányok helyzetéről, közmunkaprogramról, szociális földprogramról, nyári gyermekétkeztetésről, a nagy programban kiosztott csibék, kacsák növekedéséről. Persze tudom, én mindig másfele járok, sosem a sikertörténetek felé, pedig keresem, isten bizony azokat a helyeket is. Igyekszem több oldalról is információt szerezni. Véletlenül most egy polgármesterrel is beszéltem. Először rákérdeztem erre a presztízsdologra. Igen, mondja rögtön, ez így van… én is hallottam az államtitkár úrtól, és egyetértek vele. Kicsit később, mikor már látja, engem nem érdekel a megfelelni akarása, és miután saját tapasztalataimról beszéltem, már ő is mást mond. Hogy a közmunka csak úgy megy, ha a felügyelők ott állnak mellettük. Hogy mennyi energia megy el erre, mert állandóan vigyázni kell rájuk. És milyen nehéz már kitalálni bármit, hogy legyen mindenkinek feladata. Mert már lekaszáltak mindent, nincs már szemét, az árkok kipucolva, a földön is lassan beérik minden zöldség… Aztán belelendülve arról is beszámol, hogy most próbálják az üresen levő házakat felvásárolni, felvásároltatni. Hogy ne költözhessenek oda a cigányok. Ismerős gyakorlat, sok falu él ezzel, távol tartva őket a településtől. Hogy mi legyen velük, és hol, az nem igazán érdekli a településvezetőket, ők azért a faluért felelnek, ahol polgármesterek. És mindenkinek közös vágya, hogy ne legyenek

ott cigányok. Sok mindenről beszél még, amiket mond, ismerősek, egybeesnek a tapasztalataimmal. Hazafele hosszan gondolkodom a szavain. És persze az államtitkár úr mondatain is. Mert miből gondolja, hogy egy államtitkári látogatáson, a pártjához tartozó, a megfelelni akarást saját karrierje, és a települése támogatása miatt is zsigerileg magában hordozó polgármester nem azt mondja, amit ő hallani akar. Hanem esetleg az igazat. A problémákat. Azt, hogy át kellene gondolni újra ezt az egészet. És újratervezni, ha nem teljesül a cél. Vagy a célt átgondolni. Hogy reális e. És tényleg hoz-e megoldást a problémára. Szóval itt az értékelés fontos eleme, hogy kit kérdezünk meg. És az is, hogy mer e még valaki nem a sikerekről beszélni. Hanem esetleg a problémákról. No meg persze, hogy ezekre a mindenáron megfelelni akarók véleményére mennyire kell támaszkodni. Nyilván ez a könnyebb út. Az igazolás megvan, lehet továbblépni. És nálunk ugye minden rendben. Dübörög a gazdaság, ragyogó arcú közmunkások érzik, van végre értelme az életüknek, az iskolák sikeresek, a gyerekek okosak, a pedagógusok elégedettek, mindenki nyaral, boldog. Nekünk már tényleg csak a sport hiányzik az életünkből. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130722_Ujratervezes_nincs

A LESZÓLÁSOK KORA (HVG - 2013. augusztus 27.) Minden szinten lehet cigányozni, zsidózni, lehet gúnyos megjegyzéssel illetni színházat és színészt, lehet ezen tovább élcelődni, hiszen jól odamondták a buziknak. Lehet a pedagógusokat hasonlattal a „konyakozó”, lelketlen kategóriába tenni, aki többet akar, mint amit érdemel. Hosszasan lehetne folytatni a sort. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Pár éve történt, hogy egy határon túli magyar pedagógusoknak szervezett konferencián a magyar konzulátus egyik munkatársa a szónoklatában arról beszélt, hogy a kutatások szerint a magyarok jobb genetikai állománnyal rendelkeznek, mint a többi nép. Ott ebből vita kerekedett, amely azzal a mindenki számára elfogadható konszenzussal zárult, hogy az egyéni véleménynek, még ha az illető ezt is hiszi, abból a pozícióból, ott és úgy nem kellett volna elhangoznia. Most újra ott ültem, egy határon túli pedagógusoknak szervezett Nyári Akadémián, hosszasan várakozva az államtitkár asszonyra a hőségben, hogy meghallgassuk a rendezvényt köszöntő szavait. És újra hallom ezt. A magyar nyelv szerinte kutatások által bizonyítottan a világ minden nyelvénél jobban fejleszti az agyat. Bizonyíték erre a sok magyar Nobel-díjas is. Nyilván neki is ez a véleménye, biztosan az erre vonatkozó kutatások alapján. Hallottam már effélét más kutatásból is, pl. az agysebészeknél, ha jól emlékszem. És nyilván el kell ennek hangoznia szerinte, hogy megerősítse a magyar identitást, a nagyságunkat. Ott különösen, hiszen a határon túli magyar pedagógusok csak sóvároghatnak a pedagógus életpályamodell után, amiről a köszöntőben is hallhatunk, akkor legalább ez kárpótolja őket ott, ahol kisebbségben élnek. Hogy érezzék, felsőbbrendűbbek, értékesebbek, mint a többi nép. De valahogy már nem kavar fel úgy a dolog, mint pár éve. Azóta ugyanis már edződhettem. Az utóbbi időben a leszólások már jelezték az irányt. Hogy hol kell elválasztani az ocsút a tiszta búzától. A döntéshozói pozíciókból ilyen mondatok ma könnyen elhangzanak. Valahogy, valami miatt gyakrabban, mint korábban. Fél mondatokkal leszólnak embereket, szakmákat, társadalmi csoportokat, kirekesztően, mintha valami kasztosodás indult volna be, valami láthatatlan szerveződésben. Nincs következmény, semmi, hogy bocs, nem úgy gondoltam, sőt, még valami cinkos összekacsintás hangulata is van a dolognak: „jól beszóltál nekik”. Nem tudom elfogadni az efféle leszólásokat, és az efféle felülemeléseket sem. Nem jó az, ha döntési pozícióból valaki azt mondja, mindenki annyit ér, amennyije van. Nem jó, ha az óvónőt a diplomás pályák alsó fokára teszik. Nincs rá mentség, nincs rá magyarázat. Onnan, abból a pozícióból ilyen mondatok nem hangozhatnak el. De nálunk már semmin sem akad ki senki.

Minden szinten lehet cigányozni, zsidózni, lehet gúnyos megjegyzéssel illetni színházat és színészt, lehet ezen tovább élcelődni, hiszen jól odamondták a buziknak. Lehet a pedagógusokat hasonlattal a „konyakozó”, lelketlen kategóriába tenni, aki többet akar, mint amit érdemel. Hosszasan lehetne folytatni a sort. Lassan mindannyian megkaptuk már a magunkét. Hiszen leszólják azt, aki nem vallásos (kizárólag a történelmi egyházak szerint), kifogásolható az a pedagógus, aki nem házasságban él, sőt, még inkább, aki még úgy szül gyereket is. Akinek nincs munkája, nyilván lusta, azért. Aki kritizálni mer bármit, az rosszindulatú. (meg persze liberális, posztkommunista, stb…) Aki nem azt gondolja Wass Albertről, amit a döntéshozók, az már eleve gyanús. Akinek a szittya –magyar gyökerekre nem dobban hallhatót a szíve, vagy nem hord bocskaikötésest. Van már nyári ingben is, fehérben. Gyerekméretben is. Aki nem gondolja, hogy a szegregált iskolák jó megoldások, az nem látja jól a helyzetet. Aki művészettel foglalkozik, vagy ezt akarja tanulni, eleve hasznavehetetlen. Megmondták. Az ország szempontjából nem értékelhető. Aki külföldön mer reálisan nyilatkozni, az minimum hazaáruló. Aki azt mondja, volt hóhelyzet, az hazug. Az is, aki a közmunkát csak statisztikai szempontból értelmezhetőnek gondolja. Aki nem hiszi, hogy a stadionépítést ilyen tempóban kellene csinálni, miközben gyerekek éheznek, az nem érti a célt. Aki nem gondolja, hogy minden rendben van, az nem érti a polgárosodást, az idők szavát. Szóval, a leszólt oldalon már sokan vagyunk. Persze vannak a másikon is, hiszen azok, akik szakmaiságukban most erőssítettek meg, akár iskolai végzettség, szakmai tapasztalat előírásától függetlenül, akik anyagilag és pozícióban soha nem látott magasságokba emelkedhettek, csak, mert ott vannak azok a rokoni-baráti szálak, melyek oda emelték őket, nos, igen, ők is ott vannak. Eltanulják a leszólásokat, és alkalmazzák is. Boldogan. Mielőtt bárki bármit gondolna rólam, elmondom: akkor is szólnék, ha nem a jelenlegi kormány alatt történne ez. Mert szerintem ez így nem jó. Lehet, csak azért látom így, mert pedagógus vagyok, aki tudja, milyen kárt tehet egy rossz mondat. Olyan erős hatása lehet, amire felnőttként is fájón emlékszik az illető. Vagy rossz irányban erősíti meg. Most próbálom ezt az egészet a miniszterelnök augusztus 20-i beszédében idézett szent istváni mondatokkal összevetni. Azokkal, amelyek szerinte ma is érvényesek. Amelyeknek vezetni kellene bennünket. „Légy szelíd, hogy soha ne harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess….Tartsd eszedben, hogy mindenki azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20130827_A_leszolasok_kora

A SZÜLŐK ÁTNEVELÉSE KEZDETÉT VESZI (HVG - 2013. szeptember 09.) A jó, a nemzeti pedagógus után ki kell alakítani a jó, a nemzeti szülőt is. A jó szülő pedig elfogadja, hogy ő nem tud nevelni, legföljebb hároméves korig. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ez is megkezdődött. Mert nem csinálják jól, legalábbis nem az elvárásoknak megfelelően. Eddig rájuk hagyták, és lám, hol tartunk. Ezért most megmondták, hogy dilettánsok nem szólhatnak bele a nevelésbe. Mert azt azok tudják, akik a szabályokat hozzák. Így kell visszaállítani valami régi értéket, amelyben mindenki tudja, hol a helye, melynek ők a kizárólagos tudói, és mely mindenekelőtt keresztény és magyar. A szülő még kétségbeesett. Ez a kezdet. A bizonytalanság megalapozása. Nincs kitől kérdezzen. Eddig legalább a gyereke osztályfőnökében megbízott, az legalább megnyugtatta, hogy nincs baj, és együtt okoskodtak a gyerek neveléséről. De most az osztályfőnök is elnyúzott arccal áll az osztályban, a kérdésekre nincs válasz, mit tudja ő, hogy meddig kell itt maradnia a gyereknek az iskolában, vagy azt, hol lesz a tesióra, vagy hogy a hittant ki tartja? Esetleg mit keres a folyosón az iskolarendőr? Kérdezze az igazgatót! Aki, szintén elnyúzott arccal szintén nem válaszol(hat). A szülő tehát az interneten keresgél. Mindenféle hír kering, valamit nyilatkoztak korábban, most ugyanazt cáfolja ugyanaz, némelyek ugyanabból a pozícióból, mások másból, megint más rémhíreket kelt, amit egyesek hazugságnak neveznek, aztán mások meg elmondják (név nélkül többnyire), hogy náluk is ez van. A nevelésben résztvevő pedagógusok átnevelése már javában folyik, aki még nem állt be a sorba, az is beáll majd. Egyelőre a nemzeti tanévnyitón figyelmeztettek minden pedagógust, hogy ne engedjék a rosszat beszivárogni ebbe a jó rendszerbe. És persze, aki olvassa az Új Köznevelés ( értékmentő pedagógiai havilap) szeptemberi számát, azt az újság is megerősíti: nálunk minden a legnagyobb rendben van. Az újság csupa derű, mosoly, mindenki boldog az új rendben, minden sikeres, nemzeti, népzenétől hangos, keresztény, jóra bíztató, és „lélekemelően szép”. A tantestületekben tudja már mindenki, mindegy, mennyit tanult, milyen eredményes pedagógus volt, most majd vizsgáznia kell újra, és majd egy bizottság eldönti, mennyire végzi jól a dolgát. Addig egy vonalra sorakoztatva marad mindenki, hiszen ami eddig volt, az hazug és méltatlan volt az új rendhez. Majd most, nézik meg, ki, mit ér. Az új szabályok szerint. Addig pedig, amíg mindenkire sor kerül, és persze utána is, ellenőrzik majd a tanfelügyelők, hogy nehogy olyanról tanítson, ami nem nemzeti, és nem keresztény. Aki pedig nem így tesz, hallottuk ezt is, annak a helyére keresnek másikat. Erős prés alatt lesznek hát ők, a tanárok, ez már tuti, lehet most már a szülőkre is fókuszálni. A jó, a nemzeti pedagógus után ki kell alakítani a jó, a nemzeti szülőt is.

A jó szülő pedig elfogadja, hogy ő nem tud nevelni. Hároméves korig még most teheti ezt büntetlenül, szerencsére, akik a döntéseket meghozták, nem nagyon foglalkoznak a szakirodalommal, így az első három év még megmaradt nekik. Egy darabig. Aztán átadhatja azoknak, akik értenek hozzá. Nélküle persze. De ha elérte a tizenhat évet a gyerek, és nem teljesít úgy, ahogy azt a rendszer elvárja, a szülő visszakapja, és nevelheti tovább. Otthon. Van egy éve, hogy megismertesse a munkanélküliséggel, a közmunka alapjaival. A jó szülő hittanra adta a gyerekét, és nem erkölcstanra. Mert komolyan veszi, hogy az lesz a jó, ha minden gyerek ez alapján az elvek alapján nevelődik majd. Kicsit értetlenül nézi ugyan a szegregációt, a büntetéseket, a szegényekre, hajléktalanokra, nincstelenekre irányuló intézkedéseket, a zsidózást, cigányozást és efféléket, mert a Biblia mást ír ezekről. Nehezen érti, hogy lehet mindezt a keresztény értékek szerint megtenni, de nem csodálkozik. A jó szülő nem kérdez, nem kérdezi azt sem, miért szeptember másodikán kapták meg a tankönyvet, elfogadja az új rendet szó nélkül. A jó szülő néptáncra íratja a gyereket. Mert az olyan nemzeti. És örül, ha helyette, megfelelő mértékű testi kényszer alkalmazásával terelik a jó útra a gyerekét az iskolarendőrök, ha megtévelyedne. A jó szülő tudja, hogy a mindennapos testneveléshez nem kell tornaterem. Örül, ha a folyosón tornáznak majd, vagy a tanteremben, összehúzva a padokat. Nem akar (most már nem is tud) beleszólni a házirendbe. Ahhoz nincs köze. Elfogadja, hogy nem rendelkezik a gyermeke szabadidejével sem. Hiszen nem töltötték azt megfelelően, ezért a délutáni tevékenységet is ellenőrzés alá kell vonni. A szülő kérvényezheti, megfelelően szabályozott körülmények között, ha az indoka elfogadható, az igazgató megengedheti, hogy ne kelljen bent lennie a gyereknek. Azt nem tudom, engedi e, ha az indok csak annyi, hogy a hogy a szülő(k) munkanélküliek, épp ráérnek, és szeretnék, ha velük lenne délután a gyerek. Bár lehet, ebben a folyamatosan javuló foglalkoztatásban erre az indokra nem is lesz hamarosan szükség. A jó szülő megérti, hogy így a jó. Elfogadja, hogy az övé nem mehet egyetemre, vagy, ha megy is, nem mehet majd külföldre. A jó szülő kinevelése a 2013-14-es tanévben megkezdődött. Biztosabb lesz a jövő. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130909_A_szulok_atnevelese_kezdetet_veszi

L. Ritók Nóra írások HVG – Ezredvég – Liget 2014

KÖZMUNKÁSKÉPZÉS: A HELYZET REMÉNYTELEN, DE NEM SÚLYOS (HVG - 2014. január 13.) Szubjektív helyzetkép arról, hogy egy egyetemet végzett közmunkás miként élte meg belülről. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Tudja, hogy ki kell bírni. Ezt is, mint a többit. A Polgármesteri Hivatalban, mikor a jelentkezésre az adott időpontra megjelent, megfogadta, nem fog kiakadni. Kibírja. Azért titkon remélte, úgy lesz majd, ahogy beharangozták, felmérik, kinek mire van szüksége, és lehet jogosítványt szerezni, vagy nyelvet tanulni, esetleg számítástechnikai ismereteket bővíteni, szóval, hogy lesz értelme. Elviselte az ügyintéző pikírt megjegyzését, hogy „na ugye, hogy nem akarnak dolgozni, a felszólított 250-ből csak 125 jött el…”, és várta a kezdést. De itt nem volt differenciálás. „Kibírom” – mondogatta magában. „Egyébként is, ha nem mentem ki a csoporttársaimmal az egyetem után Angliába dolgozni, akkor hallgassak. Én döntöttem úgy, hogy itthon maradok. És kivárom itt, hogy jobb legyen. Egyébként is, mi történhet? Apám is kibírta a sorkatonaságnál. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a nyolc osztályt végzett őrvezető hogy szívatta az egyetemet végzett kopaszokat. Most jókat röhög rajta a haverokkal. Így lesz ezzel is. Nevetek majd rajta.” A tanár, aki a foglalkozást tartotta, azért meglepte. Már látszott a csodálkozása, mikor a bemutatkozásnál a végzettségét megmondta. Főleg, mikor azt is, hogy felsőfokú nyelvvizsgája van. Kicsit még sajnálta is. Mert a reakcióján látszott, hogy neki nem volt. „Nem ő tehet erről az egészről” – gondolta. „Ő is csak elvégzi, amivel megbízzák. Megkapja érte a pénzét, és kész. És én is azért vagyok itt, hogy utána kapjak valamennyit. Ennyi. Nem kell többet beleképzelni.” De mégsem bírt magával. Mert érzett benne valami fölényességet, ahogy a feladatot kiadta. Valami lekezelő, lealázó gesztust. Amit nehezen bírt mindig. Még akkor is, mikor gyerek volt. Most meg itt van, felnőttként, diplomásan, és gügye napocskát rajzol. És úgy beszélnek vele, mint egy hülyével. Egyre dühösebben hallgatta a feladatokat. „Most az a feladatuk, hogy az itt látható betűhalmazból próbáljanak meg értelmes szavakat kirakni! De értelmes legyen ám! Nekem 36-ot sikerült! 10 percük van rá! Figyelmesen dolgozzanak!” Gondolta, belehúz. Két perc alatt 42-ig jutott. Több nem volt. Jelentkezett, hogy kész. És megtalálta mindet. Mind értelmes. A többiek röhögtek. Nem rajta, hanem a tanáron. Aztán valahogy mégsem járta át semmi jóérzés. Először azt gondolta, elmondja, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt. Hogy neki itt kell ülnie, és tízig leírni a kézjellel lerajzolt számokat.

Vagy átírni a nyomtatott betűk írott változatait. Ötször. Aztán elmélázott: mi lenne, ha nem csinálná? Körmöst kapna? Vagy kizárnák a programból? De aztán a fogadalmára gondolt. Hogy ki fogja bírni. És hogy majd röhögve sztorizza a barátainak. Akik most szarrá keresik magukat Londonban, egy pizzériában. Mekkora barom volt, hogy itthon maradt! Még egy fél óra. Elfoglalta magát a telefonjával. A mellette ülő zenét hallgatott. Előtte egy nő sálat kötött. Három perccel a vége előtt fogta a tollat, és összekötötte a pipa szót a pipa rajzával, meg a pipit a csirkével, aztán végre megkapta a kilépőkártyát, amin be kellett fejeznie a megkezdett mondatot: „A mai órán azt tanultam, hogy…” Gondolkodott, mit írjon be. Megtanulta, hogy a pipi az csirke? Vagy megtanult köszönni? Aztán megfogadta, másnap majd hoz valamit, tanulni, hogy adekvát legyen a mondat bejezése. Gondolta, elhozza a könyvet, amit most talált egy antikváriumban. Már a címe is nagyon tetszett neki. „A helyzet reménytelen, de nem súlyos.” (Paul Watzlawick könyve) Mikor beleolvasott, talált benne egy viccet, példabeszédként a fejezethez: „Egy részeg áll az utcai lámpa alatt, és egyre csak keresgél valamit. A rendőr kérdésére, hogy mit veszített el, azt válaszolja: a kulcsomat. Most már ketten keresgélnek tovább. Egy idő után a rendőr tudni akarja, vajon biztos-e abban a részeg, hogy éppen ott veszítette el a kulcsot. A válasz erre: Nem, nem itt, hanem arra hátrébb. De ott túl sötét van.” Igen. Ez jól példázza a helyzetet. A keresésen van a lényeg. Nem baj, ha nem találunk semmit. Ha a keresést nézzük, a statisztika teljesítve. Hiszen Magyarország jobban teljesít. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140113_Kozmunkaskepzes_a_helyzet_remenytelen

BÁBSZAKÉRTŐK AZ OKTATÁSBAN (HVG - 2014. március 04.) Paradigmaváltás, ahogy nem szerettük volna. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Azt hiszem, most bekövetkezik egy pedagógiai paradigmaváltás. Bár úgy tűnik, nem abban az irányban, mint amit ez a fogalom eddig takart. Sok éve vagyok pedagógiai szakértő. Művészetoktatás, integráció és tanügyigazgatás volt a szakterületem. Dolgoztam a művészeti iskolák minősítésében, a települési közoktatási esélyegyenlőségi tervek elkészítésében, szakértettem pedagógiai programokat, írtam és lektoráltam tankönyveket, tartottam továbbképzéseket, dolgoztam innovációkban, a szakértői munka sok területét kipróbálhattam. Szerettem, mert sokat tanultam belőle, és jó volt átadni a tapasztalatomat, tudásomat. Megerősíthettem azokat, akik megfelelően végezték a dolgukat, és segíthettem ott, ahol nem ment valami jól. Ma is sokan keresnek, ha nem tudnak eligazodni valamiben, bár bevallom, a mostani szabályozás útvesztőjében nekem is nehéz eligazodnom néha. Ahhoz, hogy szakértőként dolgozhassak tovább, most egy új eljárásnak kell megfelelni. Új trend, nyilván, akik azelmúltnyolcévben lettek szakértők, eleve gyanúsak, akik még régebben, azok meg ugye csak a kihalással engedhetnek teret az új szellemiség kiteljesedésének. Mivel még nem szeretnék ezen az úton csendben kimúlni, gondoltam, bevállalom ezt az új eljárást. No, meg ott van sokunk megtapasztalása, ha azok nem akarnak szakértők lenni, akik értenek hozzá, lesznek majd mások. Olyanok, akiknek nem lesz kétsége arról, hogy mindenek felett valók, és csak feldühíti őket, ha valaki többet tud náluk. És akkor majd megmutatják, ki az úr a háznál. Regisztráltam hát, és eljött a tesztek ideje. A múlt héten lehetett kitölteni az elsőt. És megvan már a második kör időpontja is, időkorlátos teszt, a most érvényben levő jogszabályokról. De nekem már az első sok volt. Sokk volt. Azt hiszem, már az alapállásom is rossz. Mert én azt hittem, a szaktanácsadáshoz szakmai tudás kell. De erre nem kíváncsi senki. Másra inkább. Már a területek elnevezései is érdekesek…Értékek, Viselkedés…Már a címekből láttam, baj lesz velem. De még reménykedtem. Az egyik első kérdéstől aztán szertefoszlott minden optimizmusom. A kérdés így hangzott: „Igaz-e önre ez az állítás? Előfordult, hogy lázadoztam tekintélyes emberekkel szemben, bár tudtam, hogy igazuk van.” Hm. Vajon kik azok a tekintélyes emberek? Az éppen regnáló politikusok? A papok? A hivatalok percemberei? Akiknek hatalma van? Vagy tudása? Akik belül vannak a körön, vagy akik kívül? Akit kitüntetnek? Aki a döntéshozók számára „számottevők” ? És, mi van, ha tényleg nincs igazuk?

A jó választ érzi az ember az ilyen tesztekben, bár az elején már leírták, hogy itt nincs olyan, hogy jó, vagy rossz. Válaszolgattam, igennel, vagy nemmel, hogy igen, fontosnak tartom, hogy mind én, mind a többiek magunk tudjunk dönteni, meg igen, olykor ellenszegülök a számomra előírt szabályoknak, vagy nem, sosem bosszankodtam, ha az emberek az enyémmel homlokegyenest ellenkező nézeteket hangoztattak, stb., és egyre inkább éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak. És nem is akarok. Nem akarok báb lenni, elfogadni a valakik által tekintélyes embernek titulált valakik utasításait, és néma végrehajtója lenni a számomra előírt szabályoknak. Igen, magam akarok dönteni, a legjobb tudásom szerint, és erre buzdítom a tanítványaimat is. A kétkedésre, a vitára, a jobbító szándékú kritikára. Arra, hogy lehet kérdezni. Mindenkitől. Szabadon. És azt is szeretném, ha tudnák, hogy a tekintély mindig a tudáshoz kötődik, sosem a pozícióhoz. És az igazi tudással bírók bölcsek, akik sosem várják el a lapulást, kifejezetten örülnek a lázadó, mindent megkérdőjelező magatartásnak. Mert tudják, a vitákból ők is építkeznek, hiszen újra átgondolhatják azt, amiben hisznek. Úgy érzem, ez a program nem szakértőket keres, sokkal inkább lojális, gondolkodni nem akaró embereket, akik a bebiflázott jogszabályokra hivatkozva végrehajtják mindazt, amivel megbízzák őket. Kétkedés nélkül, határozottan, képviselve a feljebbvalóikat. Akik végigviszik, kikényszerítik a mostani elvárások szerinti pedagógiai paradigmaváltást. Ők lesznek az eszközök a hatalom kezében. Képtelen vagyok erre. Szakértőként már betörtem. Már nem akarom. Vajon pedagógusként meddig leszek képes? Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140304_Babszakertok_az_oktatasban

ELVESZŐ BIZALOM (HVG – 2014. április 11.) Furcsa, hogy a „belpolitikai beavatkozás” nem zavarta Lázár Jánost, mikor a norvégok által finanszírozott mártélyi tanösvényt adta át, de biztosan oka van ennek is. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Olvasom a hírekben, hogy a döntéshozók szerint nem jól teszi a dolgát Norvégia, mert az általuk magyarországi civil szervezeteknek nyújtott támogatások felhasználásáról olyanok határoznak, akikről feltételezhető, hogy nem megfelelően döntenek, hiszen nem a megfelelő oldalon állnak, tehát ebből logikusan következik, hogy nem jó irányba viszik a fejlődést. Furcsa, hogy ez a „belpolitikai beavatkozás” nem zavarta Lázár Jánost, mikor a norvégok által finanszírozott mártélyi tanösvényt adta át, de biztosan oka van ennek is, hogy akkor miért nem számított ez, és most miért számít. Átéltük ezt már a Soros Alapítvánnyal is, most a Norvég Alap van soron, és ott van még a Svájci Alap és más külföldi alapítványok is. Amelyek saját pénzükön segítik a problémák megoldását ott, ahol az az állami rendszerben nehezebben megy. Európa azon országaiban, ahol elkél a segítség. Környezetvédelem, romaintegráció, emberi jogok érvényesülése, oktatás, közösségfejlesztés, a civil ügyek… csupa olyan terület, amelyre ugyan vannak az államon át koordinált uniós támogatások. Olyanok persze, amelyekről tudnivaló, hogy a hozzájuk kötődő döntésekben soha nincs benne a politika ráhatása, vagy ha rosszakarók sejtenek is effélét, az nyilván a véletlen műve, azok ugyanis kizárólag szakmai szempontok alapján értékelődtek. Így mindig egybe is esik ténykedésük a kormányzati szándékkal. Ezért lehetett könnyedén elfogadni pl. a tanodapályázatok eredményeit, melyben nem kaptak támogatást évek óta sikeresen működő tanodák, de kaptak eddig ismeretlen, friss alapítású roma szervezetek. Vagy azt a másikat, igaz, az még Schmitt Pál idejében, melyben esélyteremtés címén egy vívóklub kapott sokmilliós támogatást, holott a térségben több szervezet próbálkozott a mélyszegénységben élőket segítő pályázattal. De vannak más különbségek is. Civil oldalról nézve az említett külföldi szervezetek gyakran hatékonyabb lehetőségeket adnak. Maguk a kiírások is problémaérzékenyebbek, a megoldásokra jobban alkalmazható lehetőségeket kínálnak. Pályázati konstrukcióik egyszerűbbek, érthetőbbek, és a pénz is hamarabb kerül a szervezetekhez. Ott és abban segítenek, amire a legnagyobb szükség van. A pályázatokat mentorálják, ellenőrzéseik nem az adminisztrációig, hanem a terepig érnek, és segítő jellegűek. Nem kell csúsztatni, görcsölni, ha valami nem úgy alakul, ahogy a pályázatban megtervezték. A kiírók nyitottak a módosításokra, mert itt a hatás, a hasznosulás a lényeg. Itt nem létezhet „lepapírozás”. Amott a legfontosabb szempont a pénz lehívásának biztosítását jelentő adminisztratív megfelelés, ami mindent felülír. És ami az unióban működőképesnek tűnik, nálunk nem az. Számtalan példa van erre, pl. az árajánlatok kérdése. Amikor valamilyen eszköz, vagy

szolgáltatás szükséges, és ehhez három árajánlatot kell beadni, bontási jegyzőkönyvvel, határozattal. Ami a gyakorlatban abból áll, hogy ha megvan a szolgáltatást nyújtó, akivel az üzlet megköttetik, akkor jobb esetben a pályázat lebonyolítója szerez a kapcsolatrendszeréből három magasabb árajánlatot, vagy a szolgáltató eleve úgy kapja meg, hogy neki kell hoznia két drágábbat. Papírgyártás az egész. És ez a közbeszerzéseknél is működtethető. Hogy az adminisztráció uniós előírás? Lehet. De nem hiszem, hogy a nyilvánvalóan rosszul működő trendeken nem lehet változtatni. Akár uniós szinten is. Közben pedig teret kell engedni a rugalmasabb civil rendszereknek. Még akkor is, ha az nem vonható a döntéshozók ellenőrzése alá. Mert ők is problémákat oldanak meg, fejlesztenek, segítenek, építenek. Itt, Magyarországon. Szerintem nem állunk olyan jól, hogy ezeket a forrásokat elmarjuk. Pláne nem, ha azok sok esetben hatékonyabb lehetőségeket adnak, mint amit hazai erőből képesek vagyunk biztosítani. Talán az állami ellenőrzésnél nagyobb szerepe van itt a bizalomnak. Amit könnyen elveszthetünk. Nem mi civilek. Hanem mi, magyarok. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140411_Elveszo_bizalom

BOLDOGSÁGKERESÉSÉ AZ OKTATÁSBAN (Ezredvég - 2014/5-6. szám) Minden változik. Lassan meg kell szoknunk, hogy minden kormányváltásnál változik az értékek kinyilatkoztatása, kulturális és etikai értelemben egyaránt, ami eddig nem volt különösebben értékként kezelve, ma az, ami az előző ciklusban még művészeti nagyság volt, most egyenesen szégyenteljes, és ami eddig nem volt erkölcsileg vállalható, mára természetessé vált. Változnak az oktatás hangsúlyai, céljai is, az éppen regnálók mindig a saját értékrendjük szerint szervezik át annak egyes területeit. Nem lehet ez másképp, hiszen a kultúraközvetítő hatás itt intézményesül, oktatás és kultúra soha nem választható el egymástól. Azt hittük, a rendszerváltás után megszűnik majd a központilag kiadott értékrend, melyhez kötelező a hozzárendeződés, a kép, amit kialakítottak hamisan, de mindennél keményebben erőltették rá akkor az emberekre, és aki nem igazodott, az nem sok jóra számíthatott. Akkor azt hittük, nem fordulhat elő többé, hogy a kultúra, a művészet értékeit ne a szakmai kvalitás határozza meg. De nem így történt. A mostani képet a globalizáció negatív hatásai csak tovább bonyolítják, és valahogy nem akar tisztulni semmi, sőt minden egyre zavarosabbá válik. Nem a szándékkal van a gond, hiszen mindig, mindenki jót akar. Viszont ennek a bizonyos „jónak” az újradefiniálása gondolkodtat el, és rémít meg mindig. A „kinek, mi a jó” kérdése pedig elég széles skálán mozog mostanság. Az oktatásban minden halmozottan vetődik fel. A család és a kortárs közösség, a központi elvárások, a tantestületek és a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok, az intézmények rejtett tanterve, no meg a média, mind másképp hatnak, sokszor egymással ellentétesen, és ebben nem tűnik kiútnak a központi elvárások hatósági eszközökkel történő erőszakos túlhangsúlyozása. Az például, hogy boldog-e, örömmel végzi-e a tevékenységét az iskolarendszerben tanuló, majd onnan kikerülő gyerek, meg tudja-e tanulni a boldogságkeresés útját, ma a legkevésbé sem érdekes. Amit mérnek, ami az oktatás szintjét mutatja, beleértve a tanulók egyéni teljesítményét is, abba a vizsgálódásba ez nem tartozik bele. És nem is érdekel senkit. Az öröm nem lett része a pedagógiai munkának. Sem a gyereké, sem a tanáré. Az oktatás régóta tekereg össze-vissza a kormányok döntéseiben, már alig van olyan elv, ami áthúzódna az egyiktől a másikon át, a gyorsan kinyilvánított értékek, irányok négy év múlva az ellenkezőjére váltanak, a hirtelen változások pedig lassan felőrlik magát az oktatási rendszert is. Leginkább a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság az, ami rombol, mert ebben elvész a jövőkép biztonsága, és e nélkül nehéz a pedagógusoknak saját munkájuk, személyiségük értékeit megfelelően és a rájuk bízott gyerekek nevelését hosszú távú beruházásként kezelni. Mióta tanítok, úgy érzem, a számomra fontos két terület, a művészeti nevelés és az integráció is kiszorul az oktatásból. Voltak persze időszakok, mikor átmenetileg úgy tűnt, helyére kerülnek a dolgok, de az csak fokozta bennem a kétségbeesést, mikor újra eltűntek a lehetőségek. Mindkettőt visszavonhatatlan veszteségként élem meg, mert, ha még valami csoda folytán most fontossá is válnának, gyerekek százai, ezrei nőttek fel anélkül, hogy ezek hatása rajtuk érzékelhető lett volna.

A következmények pedig lassan megoldhatatlan terheket rónak a társadalomra. Mert igen, ha az oktatás hangsúlya eltolódik, és nem készíti fel a gyerekeket az iskola az életben történő boldogulásra, magabiztosságra, önállóságra, a toleranciára, együttműködésre, ha nem fejleszt olyan kompetenciákat, melyek szükségesek a sikeres, boldog élethez, annak terhei hosszú távra rakódnak le mindenhol, és a hatások nehezen visszafordíthatók. Nyilván annak is oka van, hogy azt a pedagógiát, ami az Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájához kötődik, nem az állami, önkormányzati rendszerben tudtam kikristályosítani. Hogy a magam és a tanítványaim boldogságkeresését egy idő után nem láttam a rendszerváltás után sem biztosítva az új demokrácia iskolarendszerében. Az alapítványi keretek tudták csak azt a szabadságot biztosítani, amiben a boldogságkeresés kialakítható volt. A folyamatosan elnehezülő, érdektelenné váló, a nehézségekkel szembe nem néző állami iskola ezen a vidéken, ahol élek, nem tolerálta a megszokottól való eltérést, pláne nem, ha ez ráadásul a hátrányos helyzetű gyerekeket célozta meg. Ők igazából mindig is nyűgöt jelentettek az oktatásban, az pedig, ha valaki a velük való munkában örömét leli, eleve gyanús lett. Nem voltam keretek közé szorítható. Nem voltam hajlandó beállni a sorba. Ezt pedig nem tűrte, nem tűri ma sem a hatalom. Nem maradt más megoldás, csak a viszonylagos szabadságot adó alapítványi keretek. Nem tudom, ha tizennégy évvel ezelőtt maradok, mi lett volna. Biztosan nem így alakul. De ezen már nem töprengek. Örülök, hogy így döntöttem, mert kialakulhatott valami, ami minden gyereknek jó, ami sikeres, örömteli légkörben fejleszt, ráadásul még olyan nehéz kérdésekben is segít, mint az integráció. Hosszú út vezetett odáig, hogy a kezdetekhez viszonyítva, ma már mást gondolok a művészeti nevelésről is. Sőt, talán az oktatásról is. Ma már látom az elcsúszásokat, amit részben a bennem átörökített tapasztalat, és részben a tanárképzés okozott. Mert tanári munka kezdetén, ahogy szerintem ma is sokaknak, nem hatotta át a pedagógiai munkámat az a tudat, hogy én nem a tantárgyam ismereteinek átadásáért vagyok felelős, nem a 45 percért, és az ehhez kapcsolódó adminisztrációért, hanem a gyerekért. Hogy az én pedagógiai munkám csak egy építőköve annak az útnak, amit a gyereken belül és kívül kell építenünk, közösen. Szülővel, családdal, az összes tantárgy tanítójával, a tantestülettel, a közösséggel. Ahogy ezt egyre biztosabban láttam, úgy vettem észre a gondokat is. Láttam, hogy egy tantestület képtelen az összefogásra, hogy egymás ellen dolgozik tanár és tanár. Mindig is tudtam a hierarchizálódást a pedagógustársadalmon belül, hiszen már gyerekkoromban is éreztem a fontos tantárgyak, fontos tanárok, és kevésbé fontosak elkülönülését, aztán pedagógusként is megtapasztaltam, hogy egy hagyományosan gondolkodó tantestületben a rajz sosem érhet a matematika magasságába, vagy azt, hogy egy tanító, főleg egy napközis tanító mindig a rangsor vége felé van. Láttam, hogy a jó tanárok a jó osztályokat kapják, a gyengébbek pedig a rosszakat. Megtapasztaltam azt is, hogyan rendeződnek jó osztályok és rosszak. Képesség, de inkább szocializáció, no meg a szülők társadalmi státusza alapján. Hagyományosan gondolkodó tantestület? Mit is érthetek ezen? Nyilván nem a magyar pedagógia történelmileg meghatározó nagyságai által közvetített értékeket. Hiszen Brunszvik Teréztől Karácsony Sándorig ők olyan irányvonalat szabtak, amihez ha igazodtunk volna, talán nem itt tartanánk. A hagyományosan gondolkodó tantestület számomra sokkal inkább tekintélyelvű, poroszos, a kor kihívásaira alig reagáló, az ismeretátadásra és nem a nevelésre fókuszáló, partnert nem kereső, a regnáló hatalomnak mindig megfelelő, és az értelmiségtől egyre

távolabb kerülő tantestületeket jelenti. Az ilyen közösségek hamar bedarálják a frissen gondolkodókat is. Az iskolán belüli elszigetelődéseket látva nem volt nehéz a külső szálak formális bekapcsolását sem észrevenni. Látni, hogy a szülő mennyire nem fontos. Vagyis, hogy csak egy részük fontos. Aki nem partner, azzal nincs dolga az iskolának. Aki bejön, azt is gyerekként kezeli a rendszer, igazi érdekképviselet csak papíron létezik. A problémásakat meg jobb kiszorítani onnan. Ha kell, kulcsra zárt ajtókkal és rendőri segédlettel. A hatások, melyek a pedagógiát érték, nem voltak képesek megújulást is hozni. Újra és újra felmerült a pedagógiai paradigmaváltás fogalma, de a múltból átörökített, a megfelelésre fókuszáló pedagógiai gondolkodásban nem lett igazi változás. Lassan került egyre mélyebbre minden. Közben persze változik a társadalom is. Gazdasági válságok, politikai döntések, átalakulások és visszarendeződések hoztak létre egyre mélyülő szakadékot országrészek és települések, családok, és intézmények között. A szakadék egyre nőtt, de az egyre átpolitizálódó rendszer sosem nézett igazán szembe a problémákkal. A csúsztatások, szőnyeg alá söprések csak fokozódtak, mikor az uniós pályázatok kora elérkezett. Mert ez még tovább fokozta a bajt. Nem a bejött támogatások miatt, inkább azért, mert ebbe csatornázódott be az is, ami állami feladat, és a pályázati rendszerek indikátorteljesítésre szerveződött logikája csak tovább fokozta a látszatteljesítéseket. Az oktatásba olyan problémák kezdtek begyűrűzni, amelyek kezelésére eddig sem voltak eszközei a pedagógusnak, a tömeges hatás pedig az esetlegesen még próbálkozókat is lebénította. A közösségek szétesésével, az elszegényedés egyre gyorsuló menetével szemben az iskola tehetetlennek bizonyult. Közben a regnáló kormányok egyre inkább szembesültek az oktatás nemzetközi méréseken is megnyilvánuló színvonalcsökkenésével, amire újabb és újabb reformokkal reagáltak. Ezekben azonban mindig nőtt a tananyag, napjainkra ennek teljesítését már hatósági eszközökkel is támogatják, de a színvonal így sem változik. Meggyőződésem, hogy a mai iskolarendszer nem alkalmas olyan nemzedék nevelésére, mely demokratikusan gondolkodik, ismeretei korszerűek, képességei pedig lehetővé teszik, hogy olyan munkát találjon magának, amiben boldogul majd, és boldog lehet. Lehet, tudja ezt nyújtani a gyerekek kis százalékának. De tömegeknek biztosan nem. Persze mindig voltak szegények, lesznek ezután is. De az arány nem mindegy. Ma túl sokan élnek a létminimumhoz közel, vagy az alatt. A nélkülözés felőröl mindent, közösséget, családot, személyiséget. És ahol a család nem tud átörökíteni olyan képességeket, ami akaratot, pozitív gondolkodást ad, ott nagyon nehéz bármit is elindítani. Ami nekem megadatott, a művészet, hihetetlen pedagógiai eszközt is adott a kezembe. Eleinte persze én is arra fókuszáltam, hogy a vizuális kommunikációt fejlesszem. Hiszen rajztanárként ez a dolgom. Ismereteket adjak át színekről, kompozícióról, formaelemzésekről, tónusokról, kontrasztokról, technikákról. Ma már tudom, ez csak eszköz. Mert egy sokkal csodálatosabb fejlesztés bontakozott ki előttem: a szociális kompetenciák területe. Ma már tudom, a dolgom az, hogy ezeket fejlesszem a művészet eszközeivel. Hogy teret adjak a személyes kompetenciáik kibontakozásának, önbecsülést, magabiztosságot, identitást fejlesszek, megértessem minden gyerekkel, hogy szuverén egyéniség, akinek nem egyenfeladatok egyforma megoldásában kell az örömét megtalálni, hanem önmaga megtalálásában. Hogy egyéniségnek lenni jó, örömöt adhat másnak lenni, mint a többi, önálló

gondolatokkal, különleges megközelítésekkel. Kell, hogy tudják értékelni önmagukat, és tudjanak értékelni másokat is, fel kell vállalniuk és kezelniük is kell érzéseiket. Az alkotás során mindez hihetetlenül gyorsan megtapasztaltatható velük, újra és újra, míg csak készség szintűvé nem válik, természetessé az, hogy hinni kell magunkban. Mindenkinek jó ez, de különösen azoknak a gyerekeknek, akiknek zsigereibe születésük pillanatától beépül a kudarc, a sikertelenség, az esélytelenség. Hogy a tanult tehetetlenséget felváltsa az önmagáért felelős és tenni akaró emberi magatartás. Megtaláltam a lépéseit ennek. Hogyan lehet olyan feladatokat adni, ami egyben hátrányokat is kompenzál, hiszen figyelemkoncentrációt fejleszt, finommotorikát, memóriát, logikát, megfigyelő képességet, és annyi mindent még, de közben alkotói izgalmat ad, örömöt, sikerélményt, az egyediség megismételhetetlen érzését. A jó feladat motivál, fegyelmezetté tesz, pozitívan erősíti meg a személyiséget. Gyógyítja azt, akin van mit gyógyítani. És sajnos a legtöbb gyereken ma van gyógyítani való. A lelkén, a belső világán, az énképén. És ez független attól, szegény vagy gazdag, cigány vagy nem cigány az illető. A művészet mindenkihez megtalálja az utat. A témája miatt a legkülönfélébb szubkultúrából is indítható, a technikai újdonságok varázsa pedig azt is meggyőzi a csodáról, aki sosem élte át. Sokan fölösleges, nem komoly időtöltésnek tartják a képzőművészetet. Pedig, ha abból a szempontból közelítjük meg, hogy rajzolni csak arról tudok, amiről ismereteim vannak, mindjárt más a helyzet. A vizuális nevelés lehet így az összes tantárgy tanításának eszköze is, az információgyűjtéstől a tervezésen át végigvihető az összes gondolkodási képesség fejlesztése, ismeretátadással együtt. Mindez tetézve az alkotás adta pozitív érzelmi megerősítéssel. Aztán ott van a szociális kompetenciák másik csoportja, a társas kompetenciák területe. Mi alkalmasabb az együttműködés megtanulására, mint a közös alkotás? Ahol mindenkinek a munkájára, ötletére, kezére, lelkesedésére szükség van. Ha tehetném, mindenhova, ahol integrációról beszélünk, legyen az bárkinek az integrálása, cigánynak, bevándorlónak, fogyatékkal élőnek, vagy egyszerűen csak másvalakinek, órarendbe állítanám a közös alkotást. Mert a szemem előtt válnak együttműködővé gyerekek, akik lassan képesekké lesznek munkamegosztást kialakítani, szerepek mentén felelősséget vállalni. Ahol a közös alkotás közben olyan képességek is fejleszthetők, mint a segítségnyújtás a másiknak, a bíztatása, bátorítása annak, akinek gondja van. A jól sikerült csoportmunka igen fejlesztő pedagógiai hatású lehet. És az elkészült alkotások látványa sokáig multiplikálja az együttélés, együttműködés üzenetét. Így az integráció szolgálatába állítható. A közös alkotás öröme pozitív tartalommal tölti meg az együttműködést, és erre építeni már sokkal könnyebb, mint az állandóan konfliktushelyzetben levő gyerekek elutasító magatartására. Miért nem tanítják ezt a leendő tanároknak? Miért kell a főiskolán temperával és olajfestékkel meg rajzszénnel szomorú csendéleteket, enteriőröket, tájképeket festeni, rajzolni? Miért nem azt tanítják inkább, milyen a jó feladat, hogyan lehet pedagógiai tudatosságot vinni a vizuális nevelésbe, és hogyan használhatjuk a legkreatívabban azokat az anyagokat, eszközöket, melyeket az írószergyárak megteremtenek, és melyek ott lapulnak a gyerekek tolltartóiban? Miért nem a gyermeki látásmód sajátosságaira tanítják a hallgatókat, hogy ezeknek az ismereteknek a birtokában gyerekeknek való feladatokat találhassanak ki? Helyette a 19. századi felnőtt művészek szemléletét sajátítják el, és viszik ki a gyakorlatba, tanárként. És hiába szól másról a nemzeti alaptanterv, esetleg egy-egy főiskolai tanár módszertana is, a kettévágott citrom és paprika kitörölhetetlenül beleégett az iskolák

vizuális nevelésébe, és marad az iskolai gyakorlatban a mintarajziskolák módszertanába zárva a vizuális nevelés. Igaz, ez nem is fontos annyira. „Rajzolni a hülye is tud” – hangzott sommásan pedagógiai munkámról az egykori matematika szakos igazgatóhelyettesem véleménye. Napjaink politikusai is lesújtóan nyilatkoznak a művészet szerepéről, kidobott pénznek értékelve az oktatási ráfordításokat. Nem értik, hogy mekkora eszköz lehet ez ahhoz, hogy jobb legyen a világ. Hogy boldogabb gyerekek legyenek körülöttünk. És boldogabbak legyenek a velük foglalkozó tanárok is. Mert az alkotás magával ragad minket is, pedagógusokat. Az örömmel végzett munka ránk, tanárokra is pozitívan hat. Az oktatás szerkezeti átalakításai a fenntartó tekintetében is elég érdekes helyzetet teremtettek. Alapítványi iskolák sora alakult az általános iskolából kiszoruló művészeti tevékenységek pótlására, a gyerekek és szülők jogos igényeinek kielégítésre. Komoly feltételekkel, szakképesítés és technikai előírások sorával kellett rendelkezni ahhoz, hogy ezek az iskolák normatívát kapjanak. Ráadásul, ha töredékük is, de sokan, mi is az Igazgyöngyben, olyan helyen kezdtek dolgozni, ahol nagyon magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Így a kormány terve, hogy fizessenek a művészeti tevékenységért a szülők, mint extra szolgáltatásért, esélyegyenlőségi szempontból is sok problémát vetett fel. Mégis, a rendszerváltás óta komoly tudás, módszertan, feltételrendszer alakult ki államon kívüli fenntartással, ám ugyanakkor állami támogatással. Mindez nehezen kezelhető a mostani központosítás körülményei között. Az egész napos iskola elve, hogy mindent kapjon meg a gyerek az iskolán belül, persze jó lenne. A baj az, hogy a művészeti iskoláknak csak egy része állami fenntartású, és egy intézményben van az általános és a művészeti képzés. Sok száz művészeti iskola ma is alapítványi keretek között működik délutánonként a településeken, és ad lehetőséget a gyerekeknek a művészeti tevékenységre. A mostani öszvér munkáltatói helyzet is furcsa, a béreket az állam fizeti, a munkáltatói jogokat a fenntartó alapítvány gyakorolja. És akárhogy is van, elképzelhetetlen, hogy ezt vissza lehet kényszeríteni állami keretek közé. Legalábbis a demokrácia szabályai szerint biztosan nem. Ami jelenleg kísérleti jelleggel történik, az a komplex művészeti tevékenység feladattárának kidolgozása, amihez majd módszertani képzés is kapcsolódik. Felkészíteni majd ezek délutáni foglalkozás formájában történő gyakorlására azokat a pedagógusokat, akik a 32 órás benntartózkodásban vállalják, vagy vállalniuk kell ezt a pedagógia tevékenységet. Azt hiszem, ez fogja végképp kivéreztetni az alapítványi művészeti iskolákat. Nem tudom, érthető-e a folyamat? Először lassan, de folyamatosan csökken a művészeti órák száma a közoktatásban. A pénztelenség magával hozza a szakkörök megszűnését is. Létrejön az általános iskolán kívüli művészetoktatási iskolahálózat, ahová lassan átszivárognak azok a művészeti tárgyakat tanító tanárok, akiket vagy elküldtek, mert nem tudtak órát adni nekik, vagy elegük lett az ebédeltetéssel lefedett óraszámokból, és hasznosítani szerették volna tudásukat számukra megfelelő tevékenységben, a művészeti tárgyak oktatásában. Most újra az állami rendszerre tevődik a hangsúly, azoknak a pedagógusoknak a felkészítésével, akik nem a művészeti tevékenységért választották a pedagóguspályát, de most bent kell lenniük az iskolában, és kötelező feladatként megkaphatják majd ezt is. A művészeti iskolák pedig ellehetetlenülnek. Persze mindig lesz olyan réteg, aki megfizeti majd ezt a plusz szolgáltatást, de a többség számára elérhetetlen lesz. A szegénynek meg jó lesz majd az iskolai is. A kémiatanártól, vagy az éppen szabad technikatanártól. Nekik az is megfelel majd. Óriási veszteségek, egyetlen pedagógus életpályában is nehezen megélhető változások.

Boldogságot kerestem, és találtam a munkámban, napi örömöket, sikereket. Akik körülöttünk vannak, láthatóan boldogabbak. Remélhetőleg olyan fejlesztéseket kapnak, amiből felnőttként is építkezhetnek. Közben engem magával rántott a probléma, a mélyszegénység iszonyú örvénye, ahol azt látom, az oktatásban kikristályosodott szemléletre fel lehet fűzni az esélyteremtés, az integráció problémáját is. A partneri viszony, a nehézségekkel való nyílt szembenézés, a megoldások keresése, kulcsfogalmak ebben a munkában is. Persze a konfliktusok, melyeket ebben fel kell vállalnom, őrölnek engem is. Mégis, ha újra kezdhetném, ezt választanám megint. Szerencsésnek érzem magam, mert még én dönthetek arról, meddig, és hogyan viszem tovább ezt a munkát. És sajnálom azokat, akiktől a kor szelleme elveszi ezt a lehetőséget. Sajnálom a pedagógusokat, akik bábként mozognak helyzetükben, egyre boldogtalanabbul. Örök optimistaként persze reménykedem, nincs még minden veszve. Talán még nincs elveszve teljesen a boldogság az oktatásban. Talán még pislákol az emberekben belül valami. Talán. Forrás: http://ezredveg.hu/html/2014_05_06/1405062.html#lrno

A CÉLCSOPORT MEGHATÁROZÁSA (HVG - 2014. június 12.) Kiből is lesz önhibájából rászoruló? Látszik-e az államtitkárságról az önhiba és az ártatlanság? ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Most majd biztosan jobb lesz. Mert az alapvető dolog, amikor egy ilyen munkába belekezdünk, hogy meghatározzuk a célcsoportot. És az most megtörtént. Persze kíváncsi vagyok arra is, ezután hogyan lesz majd a továbblépés. Miután elkülönítettük a társadalomban azokat, akik becsületesen dolgozva a „vállukon viszik Magyarországot”, és a többit, aki nem. Akik között világosan kifejtett módon ott vannak a különféle kategóriákba tartozók. És akikhez elkülönítették a két külön államtitkárságot. Egyet a jóknak, és egyet a problémásoknak. Olyan ez, mint a nívócsoportos oktatás az iskolában. Külön csoport a jóknak, akikkel könnyű, és külön azoknak, akik gyengék és problémásak. Ma sem egyértelmű ennek a megítélése a szakmában, sokan esküsznek rá, hogy így lehet igazán fejleszteni a jókat, ha nincs a közelében gyenge, azoknak meg elég a lassabb tempó is, azokból „úgysem lesz tudós”, mondják a pedagógusok is. Mások a szakmában azt mondják, ez a szegregáció melegágya. És esélytelenek, kirekesztettek lesznek azok, akik a gyenge csoportba kerülnek. Ott sem egyszerű a besorolás, a mérés, ahol ezt választják. Itt meg külön érdekes lehet, ki sorolja majd be a problémásakat a miniszter által felsorolt kategóriába? És főleg, milyen szempontok alapján? Mert ugye, az világos, hogy intézkedéseket, fejlesztéseket csak ez után lehet kidolgozni, hogy hatékony legyen. Szóval, ki lehet az önhibáján kívül rászoruló? Nyilván a fogyatékkal élők, na, ők kaptak már eddig is, a bizonyítása a fogyatékosságnak alaposan átértékelődött. Meg lehet, az is ide tartozik majd, akit természeti katasztrófa sújtott. Mert arról ugye nem tehet. Vagy ha baleset éri, de csak akkor, ha vétlen benne, mert ha nem, akkor már nem ide, hanem az önhibájából rászorulók kategóriájába kerül. Ki lehet még ez utóbbi? Aki elvesztette a munkáját? Nyilván, ha a saját hibájából. És akit leépítettek, és így került a lejtőre, végül vált problémássá? Az most melyik kategória? Vagy ha elvált, és nem az ő hibájából? Ha becsapták? Vagy meglopták, kirabolták? És a gyerekek? Mi van, ha önhibáján kívül rászoruló szülők gyerekeként kerül védelembe vételre? Az más, mint az önhibájából? Mi lesz a csellengőkkel? Akik megszöknek otthonról, pedig a szülők mindent megtettek értük? Na, és a cigányok? Mindig is problémás volt a meghatározásuk: nemzetiség, kisebbség, szociálisan hátrányos helyzetű csoport… ez most egy új, eddig nem hallott terminológia. Gondolom, ők az önhibájukból rászoruló besorolásba kerülnek, mondjuk, ez illeszkedne a korábban megtapasztalt ideológiához. Igen, de ki akar ma cigánynak születni? Aki bevallja, hogy nem akart annak, csak oda született, az majd önhibáján kívül rászoruló lesz?

Kérem szépen, ki fogja megvizsgálni, kritériumrendszerrel besorolni, nyilvántartani az embereket? Volt már ilyen próbálkozás az emberiség történelmében. Csak attól félek, az lesz majd, mint a nívócsoportos oktatásnál. Hogy a jókhoz jó szakembereket rendelnek majd, a gyengékhez, problémásakhoz meg a maradékot. Azt hiszem, ez az egész így nem az integráció felé visz. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140612_A_celcsoport_meghatarozasa

AZ ÚJ SZAKÉRTŐK VILÁGA (HVG - 2014. július 15.) Nyilván lesznek majd remek javaslataik, azoknak a kollégáknak, akik évtizedek óta küzdenek ezzel az egésszel, de majd megértetik velük, hogy az semmi, a tudás nem náluk van, hanem az álláshirdetés útján megkeresett szakembereknél. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Azt hiszem, mindent megmutat a közoktatás átszervezéséről ez az álláshirdetés is. A Türr István Képző és Kutatóintézet keres szakmai koordinátorokat… Ebben nincs is semmi különös, tudjuk az intézet szerepét, legalábbis próbáljuk érteni, ha néha nehezen is látszik, hol van a társadalmi hasznosulása. Nekünk nem látszik, de nekik, akik mozgatják a szálakat biztosan világos minden. Abban sincs okunk kételkedni, hogy pontosan illeszkedik ez is mindenhez, hiszen az álláshirdetés szerint a munkájuk a közoktatási intézményekben zajló fejlesztések szakmai támogatása lenne. Az olyan iskoláké, akiket pályázat útján választanak ki, akik befogadó szemléletűek, és a hátrányos helyzetűek oktatásában különösen érdekeltek. Nagyon fontos problémakör, nem állunk ezzel túl jól, igazolják ezt a mérések is, pedig még az is csak a felszín. Örülhetünk, végre, most majd megoldódik, sőt, szolgáltatóhálózat is lesz majd, uniós projekt, 3.3.13-as jelű. Már az intézményeknek szóló pályázati kiírásban is sokáig értelmeztem a mondatot: „…olyan szervezet nyújthat be projektjavaslatot, amelyekre vonatkozóan a projektjavaslat beadásakor rendelkezésre áll az a jogszabályi környezet, amely lehetővé teszi, hogy külön jogszabályban kijelölt szervezetként vegyen részt a …..tevékenységben.” Aztán jön ez az álláshirdetés, amely illeszkedik a programhoz, azt hiszem mindenben, nemcsak a munkakörhöz kapcsolódó feladatok meghatározásában. Amin megakad a szemem, az a szakmai tapasztalat. Ami egy év alatti időkeretben meghatározott. Előnyt élvez az, akinek többek között HH-s és HHH-s gyerekekkel való foglalkozási tapasztalata, vagy IPR-es intézményi gyakorlata van, esetleg fejlesztőpedagógiai, vagy tanügyigazgatási. Egy év elég. Nyilván, akkor már értheti, mitől nem megy az integráció, átlátja az iskolák eszköztelenségét, ismeri az elmúlt évek pedagógiai módszertani próbálkozásait, azok beépülésének gátjait, a kutatási eredményeket, no meg a gyakorlatot, az alapkészségekre irányuló pedagógiai fejlesztéseket, módszereket, pl. az olvasástanítás különböző módjait, a szociális kompetenciafejlesztés nehézségeit, érti, miért olyanok a gyerekek és a pedagógusok ezekben az iskolákban, amilyenek, és még sok mást is. És mindenről számot is adnak majd a szerencsés pályázók, hiszen tiszta itt is minden, „ a pályázati anyag kiértékelését követően Budapesten kerülhet sor személyes interjúra és értékelő központ (assessment center) módszerrel történő kiválasztásra”. Aztán majd ők, a legkompetensebbek koordinálják a fejlesztést. Nyilván lesznek majd remek javaslataik, azoknak a kollégáknak, akik évtizedek óta küzdenek ezzel az egésszel, de majd

megértetik velük, hogy az semmi, a tudás nem náluk van, hanem az álláshirdetés útján megkeresett szakembereknél. Akik tiszta lappal indulnak, semmiféle liberális irányzattal nem fertőződtek még meg. Tiszta gondolatokkal, nagy tudással koordinálnak majd a HHHgyerekek oktatása, esélyteremtése területén. Miért gondolom, hogy már megvannak ők is, és ez is csak egy színjáték? Mert ezt akarom hinni. Mert ez még mindig jobb, hogy állás kell valakiknek, akik az új rend megbízható őrei, lejátsszák hát így, mintha mindenki hülye lenne, mint az, hogy komolyan gondolják: ehhez a munkához elég egy év szakmai tapasztalat. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140715_Az_uj_szakertok_vilaga

JÓ CIVIL, ROSSZ CIVIL (HVG - 2014. augusztus 04.) Na, most aztán jól átvizsgálják majd mind. És meg lesz mondva, ki a jó civil, és ki a rossz. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Aki külföldi alapítványok által támogatott programokat visz, az már eleve gyanús. Majd jól meg kell magyaráznia mindent. És főleg bizonyítania. És ez nem lesz egyszerű, kérem. A keresztkérdések zavarba ejtőek lesznek. Hallottam a minap, hogy egy civil szervezet KEHI-vizsgálatánál azt kellett volna bebizonyítani, hogy a rég lezajlott, elszámolt konferencián a megjelentek svédasztalos ebédjén vajon azok ették-e meg az ételt, akikre pályáztak? Esetleg valaki más? Hogyan lehet ezt bebizonyítani? Étel- és székletmintával? Vagy minden résztvevőről fotóval, mellette ujjlenyomattal beazonosítható módon, ahogy egyenként tömik magukba a kaszinótojást? És a sütiket? Azt külön kellett volna dokumentálni, nem beszélve a kávéról…..? Igen, értem én. Bárki megehette volna. Például a szervezők családja, barátja, rokona és üzletfele. És ki tudja, miféle más, ellenséges tömörülések. Akiket a külföldiek pénzén etetnek, hogy aztán jó erőben támadhassák a rendet. Bizony, át kell dolgozni a pályázati elszámolások előírásait is. Nem elég többé a jelenléti ív és a fotódokumentáció vagy videofelvétel. Más eljárásokat kell beilleszteni a rendszerbe. Olyan szempontokat, ami eldönti, ki a jó, és ki a rossz civil. Erre a válasz azt hiszem, már világos. Jó az, aki a jelenleg érvényben levő elgondolásokat kétkedés és ellenkezés nélkül elfogadja. Ha ennek hangot ad. Jelenlétével, tapssal, hangos kiállással igazolja lojalitását. És pluszpont jár annak, aki a másik oldalt közben meghazudtolja, alázza, leköpi. Rossz az, aki bármit megkérdőjelez. Aki nem fogad el mindent. Aki kétkedik. Akinek más javaslatai vannak. Aki szakmai alapon szeretné tudni az okokat. Aki nem érti, mi megy itt. Nem lesz egyszerű szétválogatni minket. Alaposan meg kell vizsgálni terápiás kutyákat, lovakat, kóbor állatokért, beteg gyerekekért dolgozókat, tehetséggondozókat, művészeti klubokat, közösségépítőket, művészetterápiával foglalkozókat, integrációért küzdőket, természetvédőket, roma felzárkóztatókat, nőket segítőket, biogazdaságot működtetőket, tartásjavító foglalkozásokat lebonyolítókat, biciklizést népszerűsítőket, játszóház-vezetőket, kulturálisfesztivál-szervezőket, mindenkit, mindazokat, akik olyan területen dolgoznak, ahol az állam nem túl sikeres, mert az ellenségkép már akkorára nőtt, hogy mindenki gyanús lett. Kivéve, aki családtag, barát, rokon és üzletfél. Mert bennük ugye meg lehet bízni. Nekik nincs is szükségük külföldi pénzekre. Mert kapnak eleget a működésükhöz itthon. Meg persze ők küldetésül nem is holmi földhözragadt problémamegoldást választanak, mint egészségügyi, oktatási egyenlőtlenségek pótlása, vagy más liberális baromságot, az ő területük a hatalom civil támogatása.

Milyen jövőképet vizionálhatunk magunknak? Mi, akik pályáztunk a Norvég Alaphoz, az OSI-hoz, Svájci Alaphoz, másokhoz, akik pályázati lehetőséget kínáltak a munkánkhoz. Akiknek köze sincs a politikához. És mi is, akik nem akartunk politizálni, csak egyszerűen nem értettünk egyet. Akik szakmai alapon fogalmaztunk meg más szempontokat, és szerettük volna ezeket megvitatni. Akiket egyetlen mozdulattal tettek át a másik oldalra, holott nem akartunk oda sem tartozni. Meg akartuk őrizni a szakmaiságunkat, amit egyre nehezebben tudtunk politizálás nélkül érvényesíteni. Azt hiszem, nem megy tovább. Az új szótárban új értelmezés lesz a civilség fogalma mellett is. És ez a szótár, ahogy látom, egyre több olyan címszót tartalmaz, amire Európa és a világ is rácsodálkozik. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.publicisztika/20140804_Jo_civil_rossz_civil

ESÉLYEGYENLŐSÉG, (NEM) CSAK PAPÍRON (HVG - 2014. augusztus 15.) Elkészült az esélyegyenlőségi terv. Kár, hogy az esélytelenek nem hallottak róla. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Olvasom az újságban a hírt, hogy bejelentették, elkészült több mint 3147 település esélyegyenlőségi terve, a Türr István Képző és Kutatóintézet, az Emmi háttérintézménye gondozásában, uniós támogatással, 1,2 milliárdért. Örülhetünk, hiszen a közlemény szerint „a most készült programok komplexitására még nem volt példa. ..közel mentek a problémákhoz, nehézségekhez és korábban nem látott intenzitással térképezték fel az erőforrásokat, lehetőségeket, kapcsolatrendszereket. …feltárták a célcsoportok (mélyszegénységben élők, romák, gyerekek, nők, idősek, fogyatékossággal élők) helyzetét, helyi civil szervezetekkel, egyesületekkel, alapítványokkal együttműködve célcsoportonként különböző intézkedési terveket dolgoztak ki.” Kétévente felülvizsgálják majd, írják, így folyamatosan nyomon követhető, hogy „az önkormányzat mennyire csak a papírnak dolgozott”. Biztosan jó lesz. Hiszen ilyen mélyreható elemzés még nem volt. Bár készült már egy pár efféle, pl. a közoktatási esélyegyenlőségi tervek, kötelezően előírva azok is az uniós pályázatokhoz. Az még arról szólt, hogy ne legyen szegregált oktatás. Ezek is elkészültek. Papíron. Uniós forrásból. Felülvizsgálási kötelezettséggel. De ma már ezeket senki sem keresi. Pedig nem volt olyan régen. Vicces lenne, ha most elő kellene venni. Azóta ugyanis az ellenkezőjére fordult minden. A nagy feltérképezésről, ahol az önkormányzatokon túl „a civilek, egyházak programjait, azok eredményét” is megvizsgálták, és még azt is, „miképpen építhetők be az önkormányzati programokba”, az alapítványunk semmit sem hallott, bár 14 éve tevékenykedünk egy LHH (leghátrányosabb helyzetű) kistérségben. Furcsa ez. Itt a térségben már több olyan program zajlott le, amiből mi, egy ténylegesen a mélyszegénységben élőkkel foglalkozó civil szervezet, semmit sem vettünk észre. Kutatások, adósságkezelő és felzárkóztató programok, amelyek után hiába érdeklődtünk a cigánysorokon, az ott élők nem is hallottak róla. Erről sem nagyon. Pedig biztosan itt is elkészültek a tervek, hiszen 100 mentor és asszisztens dolgozott benne, a megyei lap szerint jutott ide is.

Persze nem akarom kétségbe vonni a tervek elkészítésének hitelességét. Biztosan nagyon alapos volt. Csak elgondolkodtatott, hogy a hétfői újságból tudtam meg, készen vannak. És még valami szemet szúrt: „ A programban kb. 30 önkormányzat forráshiány miatt nem vett részt.” Ezt már végképp nem értem. Fizetni kellett érte? Állami intézmény készítette uniós forrásból… hogy az esélyegyenlőség biztosítva legyen, és az önkormányzatoknak ez pénzbe került? Nyilván azok maradhattak így ki, ahol nincs semmi forrás, ahol a legtöbb mélyszegénységben élő van, ahol a legnagyobb a probléma. De most már megnyugodhatunk mindannyian, akik a szegényekért, elesettekért küzdünk. Mert az esélyegyenlőség biztosítva lesz. Meg van mondva. Papíron biztosan. Az tuti. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140815_eselyegyenloseg

TANÉVNYITÓ 2014: A FINOMODÁS ÉVE (HVG - 2014. szeptember 01.) Az oktatási rendszer már kész, idén csak finomodik. Vagy ha szerencsénk van, összedől. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Azt mondták, már megvan az oktatási szerkezet, kidolgozásra és bevezetésre került, ez az év a finomításé lesz. Mert amúgy minden rendben. Próbálom magamban vizualizálni ezt az oktatási rendszert. Ezt az egyetlen vonalra rendeződő, központi irányítású, egységes tankönyvű, egységes szemléletű, nagyon magyar értékrendű, mindenkire és mindenhol ugyanúgy ható rendszert. Egyforma dobozokból áll ez az egész, mindegyikben egy-egy gyerek. A doboz öt oldala zárt, kilátás csak egyfelé. A dobozok egyformák. Na jó, csak a méretük, mert vannak, amelyek béleltek, komfortosabbak, hiszen a felső réteg gyerekeinek a képzése azért nem lehet ugyanolyan. Az ő dobozaik még egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak, egy-egy sí- vagy vitorlástábor, esetleg egy lovasiskola erejéig. Ők egyébként szigorúan egy helyen vannak a rendszerben, nem keverendők, és nem is keverhetők a többivel. A dobozokat ugyanis a rendszer helyezi el. Vagyis a döntéshozók. Lesznek gyerekek, akik az oktatás során teljesen kitöltik majd a dobozt, és ezzel együtt egyformára is alakulnak. Sőt, talán olyan is akad, aki túlnőné a dobozt. Ám hogy erre kap-e lehetőséget, azt a társadalmi státusza határozza meg. A többség azonban a doboz kitöltésére képtelen lesz. Lófrál annak terében, melyben legfeljebb a helyzetéből adódó nyomorúság attribútumai lesznek még, és az iskolarendszer végére is üres marad körülötte a kitöltendő tér. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássuk: az üres dobozok nem képesek sem szilárd alapot, sem erős falat alkotni, a fölöttük levő súly összenyomja őket, veszélyeztetve az egésznek a rendszerét. Ilyennek látom most ezt az új oktatási szerkezetet. Ami nyilvánvalóan dülöngél, ezért hatalmas, kommunikációs támfalakkal próbálják megtartani. Ennek a lényege, hogy bármilyen kritika éri a rendszert, arra azt mondják: nem igaz, nem így van. Így volt ez tavaly is, a tankönyvek kiszállításának zökkenőmentességétől a krétabeszerzések gördülékenységéig, a délutáni, tevékenységek nélküli kötelező iskolában maradástól a tornaterem nélküli mindennapos testnevelésig. Ha valaki azt mondta, hogy nem igazak a sikerorientált híradások, az egyszerűen egy hazug, rosszindulatú (posztkommunista, liberális, rendszerellenes, zsidóbérenc, nyugatmajmoló, hazaáruló, magyarellenes, szakmaellenes, az új idők szavát támadó, lázító stb.; bőven olvashatók ilyenek a rendszert védők nyilatkozataiban) akárki, akiről legalább egy biztosan kimondható: nem számít a véleménye. A kommunikációban bevált elem még, hogy ha már tarthatatlan a helyzet (lásd a Klik sikeres működését), akkor hirtelen azt állítják, ők sosem mondták, hogy az úgy jó. Tudták, hogy nem lesz az. Ettől egy kicsit megzavarodik mindenki, a sajtó szembesít a korábbi nyilatkozatokkal,

amire a reakció nemes egyszerűséggel mindig a hallgatás. Ami kínos, és magyarázhatatlan, arra nincs válasz. Ezek a pillérek támogatják ezt az egészet. Most, a 2014–15-ös tanév kezdetén, gyakorló pedagógusként, naivan abban reménykedek, hogy megjelennek a szakfelügyelők az iskolákban. Ott is, ahol sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, és mondjuk hetedik osztályban meglátogatnak egy kémiaórát, ahol a gyerekek azért nem tudják megoldani a feladatot, mert nem tudnak megfelelően olvasni. Ha nem hazudják el a bajt, akkor láthatóvá válik minden. Mert akkor mi várható? Felelősségre vonják az éppen ott tanító pedagógust, mert nyilvánvalóan nem tudja teljesíteni a központi követelményt? Vagy azokat, akik korábban tanítottak, és idáig jutottak a gyerekek, alapkészségek nélkül? Kirúgják az igazgatókat? Vagy majd a szakfelügyelő megmutatja, hogy kell tanítani őket? Azt remélem, hogy ott, nyilvánvalóan kiderül, a jövő nem a központosításban, nem az egyentankönyvekben van. Akkor látszania kell, hogy differenciálás, egyénre szabott fejlesztés, gyermek- és élményközpontúság, készségfejlesztés, komplex intézményi összefogás, és hasonló liberális baromságok adhatnak csak megoldást. Akkor talán, mikor nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni a bajokat, amikor minden kiderül, akkor összedől az egész, és kezdhetjük felépíteni az alapoktól újra. A huszonegyedik századi iskolarendszert. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140901_A_finomodas_eve

A SZABÁLYOZÁS MŰVÉSZETE (HVG - 2014. szeptember 12.) Aki eddig a hátrányos helyzetűek körébe tartozott, azok egy jelentős része ma már nem az. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Sejtettük már tavaly, amikor a „hátrányos helyzetű” fogalmát újradefiniálták, hogy ez adminisztratív módon csökkenteni fogja a kategóriába tartozókat. A felvetésekre a válasz az volt, hogy erről majd akkor lehet reálisan meggyőződni, ha minden jegyzői igazolás lejár. Vagyis ez év szeptemberére. Hát most lejárt. Próbáltam információt szerezni, több felől is. Mindenhol szembetűnő a csökkenés. Pedig az életkörülményekben, élethelyzetekben nem volt ilyen látványos változás. Mégis, aki eddig a hátrányos helyzetűek körébe tartozott, azok egy jelentős része ma már nem az. Ami logikus, hiszen, „Magyarország jobban teljesít”. Eddig az a gyerek volt többek között hátrányos helyzetű, aki rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesült, vagyis a jövedelemviszonyok alapján történt a besorolás. Ma ez már nem elég. Három ponttal bővítették a kritériumokat, melyekből, ha egy teljesül, hátrányos helyzetű, ha kettő, akkor halmozottan hátrányos helyzetű a gyermek. Tiszta szabályok, amelyek könnyedén alkalmazhatók. Az első pont a szülők végzettségére vonatkozik. Ami legfeljebb alapfokú lehet, a hátrányos helyzetűek esetében. (Eddig ez a halmozottan hátrányos helyzet definíciójához tartozott.) A második kritérium, az alacsony foglalkoztatottság. (Vagyis a gyermekvédelmi kedvezmény kiadása előtti 16 hónapban legalább 12 hónapig álláskeresőként van a szülő nyilvántartva.) Ez most, a közmunkaprogramok idején szinte mindenkinél kiesik. Mert pár hónapra majdcsak mindenkit behívnak. A harmadik az elégtelen lakókörnyezet, ahol korlátozottan biztosítottak a gyermek fejlődéséhez szükséges feltételek. Ez meglehetősen szubjektív kategória, ráadásul necces, ha erről igazolás van, hiszen magához vonzhat védelembe vételt, esetleg kiemelést, tömegesen, ha valaki komolyabban veszi a helyszíni szemlét. Szóval, ma, azok, akik e feltételek közül legalább egynek nem felelnek meg, nem tekinthetők hátrányos helyzetűnek. Sok helyen találtam olyan arányt, ahol a tavalyihoz képest harmadával csökkent a kategóriába tartozók aránya. Hogy mi a következménye? Egyelőre a szülők még keveset érzékelnek. Az ingyenes tankönyv és étkezés még a gyermekvédelmi kedvezményre jár. Egyes oktatási formáknál már van változás, pl. a művészeti iskolánál nagyobb arányban kerülnek a fizetős kategóriába a gyerekek, és mivel az életükben legfeljebb annyi változott, hogy pár hónapra a 22800 Ft 47000 Ft-ra nőtt, ebből kevés fordítható efféle lehetőségek elérésére. Pár éve nagy dolog volt, hogy a művészetoktatáshoz mindenki hozzáférhetett, mert a hátrányos helyzetűeknek ingyenes volt, ma már ebből kiszorul egy réteg.

Persze ott vannak az ösztöndíjak, a tanodák, az integrációs támogatást igénylő iskolák, melyeknél a csökkenő hátrányos helyzetű, vagy halmozottan hátrányos helyzetű létszám alapvető változásokat hoz majd. Van, ahol már azt rebesgetik, jövőre a tankönyv és étkezési kedvezmény is ehhez kötődik majd. És ki tudja, a felsőoktatásba bekerülőknek miféle esély marad? Amit persze lehet úgy nézni, hogy jobb a helyzet. De a szegénységi mutatók szerint nem. Mert az nő. Megállíthatatlanul, esélytelenségbe vezető életutakkal. Gondolkodtam azon is, miért akkora pozitív dolog az, hogy többen kaptak ingyenes tankönyvet. Ez ugyanis színel a szegénység növekedésével: egyre többen kaphatnak a jövedelmük alapján gyermekvédelmi kedvezményt. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140912_A_szabalyozas_muveszete

BALOG ÉS A CSALÁDTERVEZÉS (HVG - 2014. november 14.) Szelektíven családbarát politika. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Nehéz kérdés, hogyan lehetne úgy támogatni a népesedést, hogy abban a társadalmi csoportban hozza meg a gyermekvállalási kedvet, ahol a kormány szeretné. A másikban, akit egyre kevésbé szeretnének látni, abban meg ne. Nehéz ezt megfogalmazni is úgy, hogy az ne legyen kirekesztő, és még illeszkedjen a trendi keresztény szellemiséghez is. Azt hiszem, ez még a legprofibb kommunikációs szakembereknek is feladja a leckét. Balog Zoltán miniszter nyilatkozatán is érezhető, nagyon körültekintetően szeretett volna fogalmazni, amikor erről ismertette az álláspontját. Próbálkozott finom utalásokat tenni, hiszen ők is érzékelik, és meg is fogalmazzák, kissé sértődötten, hogy minden kormányzati megszólalást számukra érthetetlen médiaérdeklődés övez, vigyázni kell hát minden szóra. Ezért aztán próbálnak átgondoltan fogalmazni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. De a fő gond azt hiszem, már nem ezzel van. Nem a megfogalmazás módjával. Meg is volt mondva, hogy nem az a lényeg, amit mondanak, hanem amit csinálnak. És hiába a szöveg, hogy „minden megszületett gyerek érték”, és „hogyan tudunk segítséget nyújtani a minőségi gyermekneveléshez”, ha közben a szabályozások, melyek a családok létfeltételeit határozzák meg, nem ezt mutatják. Sokszor gondolom, hogy a döntéshozóknak néha meg kellene fordítniuk a látószögüket a problémák megoldásának keresése közben. Mert a felülről történő ránézés, az elképzelt világ eufórikus tervezése nem ad elég információt ahhoz, hogy jó döntés szülessen. Onnan csak az ő szándékaik látszanak, az ő tapasztalataik, sztereotípiáik, vélelmezéseik szerint alakítanak egy olyan világot, amiben ők jól érzik magukat. Amibe más nem fér bele. Semmilyen más. Alulról, azoknak a családoknak az élethelyzete, lehetőségei felől nézve, akik a legrosszabb helyzetben vannak, onnan nagyon másféle kép körvonalazódik. Hogy hogyan lehet pl. egy ötgyerekes családban fejenként a napi 685 Ft-ból megélni…(persze ott, ahol mindegyikre jár még a családi pótlék), és még a fogamzásgátlása is fordítani valamennyit. Mondjuk óvszerre (500-Ft/csomag), vagy fogamzásgátló tablettára (3000Ft/hó), vagy akár a háromhavi injekcióra (3000Ft), vagy fogamzásgátló spirál (5000Ft), amelyekhez a szegregátumokban nem lehet hozzájutni, utazni kell érte, kórházba menni, felíratni, kiváltani. A nem kívánt terhesség megszakításához is minimum három utazás szükséges, kórház, családvédelmi szolgálat kétszer és a csekk befizetése, ami a létminimum alatt élőknél is 8600 Ft körül van. Akinek nincs rá való, és megszüli, akkor is, ha nem kívánt terhesség volt, annál kezdődik a huzavona, kiadható-e a kórházból, megfelelőnek találják-e a család környezetét a baba neveléséhez. Mert sok helyen esélytelenek megfelelő bútorhoz, kályhához jutni, pl. havi 20 000 Ft/fő jövedelem mellett, még kéz alól sem kapnak 10 ezer alatt egy kályhát, vagy esélytelenek visszaköttetni a villanyt 80-90 ezer Ft-ért. Sokszor próbáltuk meg már átbeszélni velük, hogyan tudnak ennyiből kijönni. Akárhogy számoljuk, képtelenség.

Tudatos családtervezés? Ilyen életfeltételek mellett és a nyomorúságban szocializálódva még a fogást sem lehet megtalálni a problémán, nemhogy prevenciót alkalmazni. A probléma pedig nem áll meg a család szintjén. Hiszen a családi pótlék folyósításának újabb megszorításai mellett olyan további, a gyerekek esélyteremtéséhez kapcsolódó intézkedések sora van már, mint a szegregált oktatási formák lehetővé tétele, vagy a 16 éves tankötelezettség és a szakképzés átalakítása és még sok más, ami nem ad esélyt, lehetőséget azoknak, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Számukra lassan semmiféle mozgástér nem marad. És ebben a helyzetben az, hogy a kormány például a házasság intézményét emlegetve látja megtestesülni a családi modellt, érthetetlenül cinikus. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20141114_Balog_es_a_csaladtervezes

SZAKÉRTELEM POLGÁRMESTERI AJÁNLÁSSAL (HVG - 2014. november 25.) Magyarországon akkor lehetsz általános gyermek- és ifjúsági szakértő, ha van hozzá ajánlásod a helyi elöljárótól. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------A Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet pályázati úton keresi az általános gyermek- és ifjúsági szakértőiket, hogy névjegyzéket alakíthasson ki. A cél „azon szakértői kör kiválasztása, amelynek tagjai – eseti szerződés alapján – közreműködnek az Emberi Erőforrások Minisztériuma (továbbiakban: Támogató) által gyermek és ifjúságügyi témában megjelentetett pályázatok szakmai értékelésében.” Eddig rendben is van minden, de a pályázati kiírásban a szakmai elvárások között van egy pont, amelyet sehogy sem értek: Szükséges ugyanis „egy gyermek és ifjúsági civil szervezet vezetőjének és egy települési (vagy területi) önkormányzat képviselőjének (jegyző, polgármester) támogató nyilatkozata Vajon ez miért fontos? Egy pályázat elbírálásában közreműködők szakképzettségének, tapasztalatának bemutatásán túl miért kell támogatás a jegyzőtől, vagy a polgármestertől? Csak azok felelnek meg az elvárásoknak, akiket a jegyzőjük, polgármesterük is támogat? Mert az mire biztosíték? Meg persze az is eszembe jut, hogy utána nem lesz gond, ha esetleg a pályázatok elbírálásakor a polgármester elvárja, hogy a támogató nyilatkozatért cserébe jobb legyen az általuk is beadott pályázat elbírálása? Persze tudom, ez ebben a korrupciómentes világban elképzelhetetlen. A talpig becsületes testületekbe nem kerülhetnek be olyan elemek, akiknek a pedigréje megkérdőjelezhető. Lehet, egy ilyen ajánlás hamarosan kiváltja majd az erkölcsi bizonyítványt is. És biztosan azért van erre az apró, szinte lényegtelen pontra szükség, hogy teljesen meg tudjanak bízni az új szakértőkben. Mert ugye az természetes, hallottuk már, hogy munkatársakat onnan választunk, akiket ismerünk, barátunk, mert a mai világban csak azokban lehet megbízni. És a települési polgármesterek csak tudják, miféle az az ember, aki szakértőnek akar jelentkezni? Így biztosan nem kerülhet be a bírálók közé olyan, aki elhajlik a céltól, és esetleg nem a pályázatok szakmaiságát nézi. Azért majd kíváncsi lennék, a végén hány olyan szakértő jut be, aki nem az épp regnálók köréhez tartozik. Ahol nem fideszes a polgármester. De attól tartok, ezt a listát senki sem fogja ilyen szemmel megnézni majd. Ha esetleg meg is nézné, rá is kérdezne, a válasz biztosan ez lenne: az ő pályázataik egyszerűn jobbak voltak. És ugye a minőség, az a legfontosabb. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20141125_Szakertelem_polgarmesteri_ajanlassal#72mzed#3 3irdi

AKI ÉHES, ÉS AKI NEM (HVG - 2014. december 04.) Azt hiszem, a gondolkodást alapvetően meghatározza, hogy éhes-e valaki, vagy sem. Ma azt, hogy egy gyerek éhesen megy-e iskolába, azt alapvetően a család anyagi helyzete határozza meg. Az anyagi helyzet pedig mostanság nem csupán egyéni döntés kérdése. Hanem leginkább azok döntésén múlik, akik sosem éhesek. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ők valahogy másképp látják a dolgokat. Ez jön át Harrach Péter mondatából is. Az, hogy az ő anyagi biztonságából, no meg keresztény életformájából, ő ezt személyes döntésnek tartja. Hiszen ez szerinte csupán életforma kérdése. Mert vannak ugye olyan életformák, amiben ez jelen van. Hogy nem esznek. Úri passzióból. Így szokatják a gyerekeiket. Nemtörődömök. Még jó, hogy nem járnak templomba, biztosan két pofára tömnék az úrvacsorát is. Mert ugyebár ezekben az életformákban semmi sem szent. Azt hiszem, ez dühít a legjobban. Ez a gőg, ahogy a szegénységet kezelik. Ahogy nem értik a statisztikákat sem, mert azok bizonyára rossz fókuszúak, ahogy egyéni döntésként fogják fel az esélytelenséget, anélkül, hogy egyetlen emberi gesztust tennének feléjük. Talán, mert nem láttak még olyan gyereket, aki a menzai húsleveshez is kenyeret eszik. Aki evés közben csak a tányérba néz. Aki nem tud figyelni nyolctól a tanórán, mert éhes. Akihez, ha látogatóba megyünk, nem a szemünkbe néz, hanem csak a kezünket figyeli, hogy hoztunke valami ehetőt. Aki úgy eszik otthon, ha van mit, hogy félrevonulva magába tömi, gyorsan, mert az a biztosan övé, ami már a hasában van. Aki pár ételféleséget ismer csak, azonos ízvilággal, és mást nagyon nehezen fogad el. Aki otthon sosem eszik sajtot, joghurtot, gyümölcsöt és zöldséget, nem kóstolt még pl. fügét, datolyát, húst is ritkán lát otthon, abban is csak csirkefarhátig van tapasztalás. Hallgattam a minap egy tévéműsorban is Harrach Pétert. Akkor arról beszélt, hogy a szegénység megítélése szubjektív, éppen ezért többféleképpen értelmezhető. Meg arról, hogy ők visszaszorították a gyerekéhezést, mert sokaknak ingyenes az iskolában az étkezés. Az meg, hogy otthon nem esznek, ezek szerint csak életforma kérdése. Az pedig, hogy a szegénységet épp ők tették, teszik életformává, majd ezt a szegények egyéni döntésével azonosítják, érthetetlen cinizmus. Az, hogy ennek milyen erkölcsi tartalma van, nem érdekli őket. Hogy olyan szabályokat hoznak, ami még mélyebbre löki a nyomorúságba még a következő generációt is, még jobban megerősíti a függőségüket, még esélytelenebbé teszi őket, azon túllépnek. Minden következményt, ami épp az ő döntéseikből fakad, rájuk tolnak, életformának tekintenek.

A szociális érzéketlenség, a lelketlenség, a lenézés, a kirekesztés összes formáját és lehetőségét hozzák. Ennek karácsony közeledtével különösen erős üzenete van. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20141204_Aki_ehes_es_aki_nem

L. Ritók Nóra írások HVG – Ezredvég – Liget 2015

IDŐSGONDOZÁS, NYÚLKETREC NÉLKÜL (HVG - 2015. január 21.) Mire jó egy öreg? Csak viszi a pénzt. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------Megakadt a szemem egy mondaton, az idősellátás változtatásának indoklásában. Pláne, hogy olvastam azt is, repülőtér lesz a felcsúti stadion mellett ebben a virágzóra kommunikált magyar valóságban. „A módosítás célja a legrászorultabb idősek ellátáshoz való hozzájutásának segítése a jogosultsági feltételek módosításával, ezáltal a célzottság növelése a közpénzek jobb felhasználása érdekében.” Célzottság növelése… és a közpénzek jobb felhasználása…. Ezt a célzottságot érzem persze máshol is, ahol megszűnt pl. a havi kártyás villanyóra feltöltését fedező lakásfenntartási támogatás, ahol még tovább szűkült a megélhetés, de a lehetőségek nem növekedtek. Érzem, határozottan, hogy ez a célzás azokat célozza meg, akik a társadalom perifériáján élnek. Őket, a mélyszegénységben élőket, a betegeket, rokkantakat, más fogyatékosokat, hajléktalanokat, és most már az öregeket is. Mert velük is csak a baj van. Túl sokba kerülnek ők is. Ráadásul velük még nem is lehet a statisztikát fényezni. Mire jó egy öreg? Csak a pénzt viszi. Hallgatom a tv-ben az államtitkárt, mondja, hogy képzeljük, vannak olyan öregek, akiknek a gondozóik a nyúlketrecét takarították….és az mégse járja, hogy közpénzen ilyen galádság történjen! Majd most jól lepontozzák őket. És csak azzal foglalkoznak (kizárólag vele és nem a nyulakkal), egy órát, aki legalább 20 pontot kap! Próbálom elképzelni ezt a pontozást... vajon milyen gyakran ismétlik meg egy demens öregnél? Mikor gondolják, hogy képes még bevenni a gyógyszert maga, vagy segítségre van ehhez szüksége? És persze ismerve a jó magyar szokásokat, és emlékezve arra az időre, mikor pár éve még nagy üzlet volt az idősgondozás, cégek sora alakult erre a célra, na meg az ehhez kapcsolódó állami támogatás elérésére, természetesen a hozzá illő, szintén támogatott szociális gondozói képzésekkel, szóval, gondolom, azért ez sem lesz piskóta. Akkor valóságos hajtóvadászatot folytattak a környéken a nyugdíjasokért, hiszen a tanfolyam elvégzése után, aki hat-nyolc embert összeszedett, már biztos állása volt, amiben megszakadni sem kellett, így aztán voltak települések, ahol már nem volt senki, aki kötélnek állt volna. Pedig akkor csak papíron kellett igazolni, hogy gondozásra szorul. Bár, mondjuk most is így kell. És a papírokat most is emberek készítik. Akik előtt ott a jó példa, az állami vezetők, akik pontosan mutatják, hogy itt ma mindent lehet, elfelejteni bevallani egymilliárdot, megvenni lakás(okat) áron alul, tartalom nélküli szakértői

tiszteletdíjakat juttatni a rokonoknak, hát nekik majd miért ne lehetne felülpontozni a rokont, a barát anyját, a polgármester apját? Aki pedig kimarad ebből, azok megint azok lesznek, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá, akiknek nincs érdekérvényesítési képessége, akik csak szimplán szegények, egyedül maradtak, és akik számára már az utolsó út is leszabályoztatott szociális temetés formájában. „Egy országot, egy nemzetet jellemez, hogy miként bánik az idősekkel, az elesettekkel, a rászorulókkal, mindazokkal, akik önhibájukon kívül nem tudnak gondoskodni magukról” – hangoztatta az egyik miniszter nemrég, egy gondozóközpont felújításán. Igen. Ez is jellemzi. Meg sok más is. Nem állunk túl jól. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20150121_Idosgondozas_nyulketrec_nelkul#72mzed#33irdi

A LÁTVÁNYHŰSÉG KARRIERJE ÉS TORZULÁSAI (Liget - 2015/1 szám) Nemrég egy 12–18 éves gyerekek számára rendezett nemzetközi képzőművészeti versenyre mentem egyik tanítványommal. A képek, amelyek a versenyen születtek, látásmódjukban rímeltek a tereken árusított, turistaprogramokon is bemutatott festményekre. Tehát amit vizuális neveléssel foglalkozó szakemberként és képzőművészként évtizedek óta tapasztalok, nem csak magyar specialitás – globális jelenség? Talán, bár nálunk sok minden speciálisan alakul. Ámulva figyeltem, ahogy a híres orosz iskolák tanítványai felnőtt képzőművészek szintjén akvarelleztek, templomokat, utcarészleteket készítettek, és ugyanígy az ukrán, a bolgár, a román gyerekek – én meg feszengtem. Mert a látásmód nem volt egyéni, gyermekien friss, inkább maníros, mint amikor gyerekek versenytáncolnak, keringőznek, slowfoxot vagy jive-ot járnak, kis felnőttnek maszkírozva. Rácsodálkozik az ember, jé, milyen ügyes, de érzi a hamisságot. Pályám kezdete óta tapasztalom az idegenkedést a kortárs képzőművészeti alkotásoktól, ahogy modern műalkotások előtt értetlenül állnak gyerekek, fiatalok, felnőttek tömegei. Itt is éles a szakadás: kevés a befogadó és tömeges az elutasító. Az „ezt én is meg tudnám csinálni” típusú hozzáállás lett általános. Nem a nagy galériák közönségéről van szó, hanem azokról, akik be sem teszik lábukat a kiállítóhelyekre, nem érdeklődnek, nem is akarják érteni. Számukra az a művészet, amivel saját környezetükben találkoznak. Azt tartják szépnek, ami „olyan, mintha élne”, legalábbis látványhű, könnyen befogadható. A kortárs művész pedig kókler vagy hülye. „Normális” művész munkáiból ugyanis „ki lehet nézni”, mit akart. A befogadás készségszintje kétségbeejtő, s noha hosszú folyamat „eredménye”, a mostani rend új elemekkel torzít. Miért nem tudtunk túllépni a 19. századi mintarajz-iskolákon? Egyáltalán: túl kell-e lépni? Vajon a könnyen befogadható-érthető ad némi biztonságot? Nyilván meghatározó a család szellemi öröksége. Ha a szülő sosem néz kortárs kiállítást, feltehetően a gyereke sem fog – az oktatás pedig inkább asszisztál mindehhez. Legtöbb helyen a tanítás csúcsa a beállítás, a csendélet vagy portré látványhű ábrázolása, ez dönt ma felvételin, versenyen. Igaz, a látás-ábrázolás fejlesztéséhez szükségesek a tanulmányrajzok, de tudomásul kellene venni, hogy a képzőművészet száz évnél régebben arról szól, hogyan viszonyul a művész az őt körülvevő valósághoz. Miért nincs az újnak még mindig elegendő varázsa, hogy áttörjön a régin? A tanár véleménye, látásmódja is döntő: mennyire tereli, szűkíti a gyerek érdeklődését. A versenyen, ahol jártam, több felkészítő tanár maga is alkotóember volt. Néhányan kis katalógust osztogattak saját munkáikról. Nem csodálkoztam különösebben a napraforgócsendéletek, őszi folyópartok, vízben tükröződő vitorlások giccsbe hajló ábrázolásán. Az lett volna meglepő, ha a képek elvontabban közelítenek a témákhoz.

A családon és iskolán kívül sok egyéb is hat. Például vizuális környezetünk szennyezettsége. A digitális technikák térhódításával árad a technikailag látványos elemeket használó, képi világában rémes alkalmazott grafika: a zavaros tipográfiával készült hirdetések, szakmai tudást nélkülöző szórólapok, plakátok, könyvek. A gyerekkönyvek illusztrációi. A rajzfilmek. Ezek még silányabb változatban jelennek meg a gyerekkórtermek falain, tehetősebbeknél a gyerekszobában. És az egészet megfejelik a „hogyan fessünk lépésről lépésre”-féle könyvek vagy a divatos jobb agyféltekés rajzolás, ami önjelölt művésszé tesz embereket, erősítve tudatukat, hogy amit csinálnak, az művészi teljesítmény. Ma végül is mindenki kiállíthat, sőt, adományozhat is – hozzátéve valamit települése kulturális örökségéhez. És amit adnak, azt illik elfogadni. Meg ingyen is van. Nincs már szakmai szűrő sem a közterek szobrainál, sem a középületeket díszítő festményeknél. Négyévente újabb ízlésficamokat okoz a választás: az új elöljárók magukkal hozzák műveletlenségüket és baráti körüket, az új kultúrház-igazgatók a saját művészeiket, hiszen az adott településen ők szabják a trendet, és ha a regnáló vezetőnek épp a „pirografika” tetszik, akkor a fába égetett képecskéket preferálja. Gyártódik tehát tömegesen, fotóról falapra nyomva a kép, majd kiégetve, egyszerű ez, nem kell tudni rajzolni sem hozzá. Lesz városi címer, Napóleon lovon, na meg az örök téma, az ágaskodó ló, lesz kiállítás, menedzselés, minden. És jönnek a feleségek is, akik későn, bár szerintük még időben jöttek rá, hogy tudnak festeni, először képeslapról kezdik, tájképekkel, rózsákkal, aztán a siker láttán nekibátorodnak, fotóról festik a gyerekeket is, és megosztják a Facebookon újabb és újabb remekműveiket. Meg is élnek belőle, mert akad bőven megrendelés. Valami urizáló őrület lett ez: aki ad magára, portrét festet, fényképről, a gyerekeiről – talán a kutyáról még nem, de tudom, eljön ennek is az ideje. Láttam már vállalkozó családjából díszmagyarban megfestett fiúcskát, barokkos ruhába öltöztetett lánykát, morbid és torz tükörképeként a gazdagság és újabban a hazafiság megtestesítőjének. De a településeken ki szólna ellene? Ki merne szólni? A nagypolitika bőven példázza, mi lesz azzal, aki akár művészeti területen nem illeszkedik. Épp elég kulturális veszteség írható már ennek a rovására. Mi marad? Hallgatni, beledögleni, elmenni vagy dicsérni. Az utóbbi a leginkább célravezető. Így erősödik mindaz, amiről tudjuk: értéktelen és hitvány. Mondható persze, hogy mindenkinek joga van eldönteni, mi tetszik, mi nem, s hogy mit fest. Lehet filozofálni is a kulturális értékről meg hogy mi az értékálló, mekkora a szubjektum szerepe. A torzulatban azonban nincs mérce. Nincs, ami megszabná az értéket, illetve nincs véleményezési pozícióban, akinek műveltsége, olvasottsága, tudása mértékadó lehetne. Akik döntenek, nem kíváncsiak a messzebbre tekintők véleményére. Magabiztosan hiszik, hogy a pozícióval tudást is kaptak. Kit érdekel, hányszor derül ki, hogy „a király meztelen”! A döntéshozók általában olyanokkal veszik körül magukat, akik még kevésbé értenek a szakmákhoz és művészetekhez, de érdekük szerint megerősítik és védik feljebbvalóikat. Aki nem ezt teszi, amúgy is a másik oldal béreltjének számít. Ellenség. A tömegekre visszahat a média „csak a nézettség-olvasottság számít” működési mechanizmusa. Lehet, rosszul látom és hagyni kellene. Hagyni, hogy röhögjön Picasso festészetén, Anna Margiton, Henry Moore-n, Modiglianin vagy Kandinszkijon mind, aki nem érti. Hagyni, hogy

tetsszen neki a nyerítő ló, fába égetve. Hagyni, hogy ezekkel teljenek meg a középületek. Csakhogy én rosszul érzem magam ebben a kettészakadt világban. Mert a szakadék meg a zűrzavar egyre nagyobb. Valahogy megállíthatatlanul csúszik szét minden. Forrás: http://liget.org/cikk.php?cikk_id=2903

„AZT AKAROM, HOGY A TÖMEGEKKEL TÖRTÉNJEN VALAMI” (Tehetség hu - 2015. március 17.) L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével az esélyteremtés lehetőségeiről beszélgettünk. Néhány hete a brókerbotrány miatt zárolták a nemzetközileg jegyzett Igazgyöngy Alapítvány bankszámláját is, ám a gyors civil összefogásnak köszönhetően a viharfelhők egyelőre elvonultak a szervezet feje fölül. Nemrég Ashoka-tagsággal ismerték el L. Ritók Nóra munkáját, akit a nemzetközi hálózatba való bekapcsolódás várható előnyeiről is kérdeztünk. Meg arról, mit kellene, hogy jelentsen a tehetséggondozás a mélyszegénységben élők körében.

Kezdjük a legfontosabbal: mi a helyzet most az Igazgyöngy Alapítvány zárolt számlájával? Valóban ez most a legégetőbb kérdés, sokat gondolkodom az ügy üzenetén. Rendszerszintű segítség mostanáig nem érkezett: a jegybanktól csak olyan válasz jött, amit minden károsult kapott, de Balog Zoltán miniszter úr azt ígérte, hogy segít abban, hogy ebből pénz is legyen. Először a civilek segítettek, köztük számos, szociálisan érzékeny cég is, amelyek értik, hogy lehetetlen helyzetbe kerültünk önhibánkon kívül. Az Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért a krízis másnapján hárommillió forintos kölcsönt bocsátott a rendelkezésünkre, a Soros Alapítvány pedig tizenötmilliós adománnyal támogatja a munkánkat. Ezek óriási, reményt keltő lépések, ebből a pénzből már meg tudjuk indítani a régóta tervezett sáfránytermesztést. Hihetetlen és megható, hogy tíz nap alatt közel húszmillió

forintnyi támogatás érkezett az új számlánkra: ebben benne van a nyugdíjas pedagógus ezerforintos támogatása és egy cég egymilliós átutalása is. Úgy érezzük, burok van az Igazgyöngy körül, és ez nagyszerű érzés. Néhány nappal ezután pedig nyilvános lett a hír, hogy az Ashoka tagjai közé választotta. Mit jelent az Ashoka-tagság eszmeileg, illetve mit hozhat a gyakorlatban? Sokat jelentett, hogy épp a válság pillanatában lehetett kihangosítani ezt a hírt: a helyzet abszurditását jól mutatta, hogy miközben egy fontos nemzetközi elismerést kapunk, egy rosszul működő rendszer áldozatai lettünk. Az Ashoka-tagság elnyerése hosszú folyamat eredménye, amiből már azzal profitáltam, hogy a kiválasztási procedúra során meg kellett fogalmaznom, pontosan hogyan működik a modellünk. Az Igazgyöngy esélyteremtő munkájával felépített rendszerében világosabbak a fókuszok, kirajzolódott a kapcsolatrendszeri háló: minden nap ebben dolgozunk, de most rákényszerültünk, hogy szervezeti, fenntarthatósági, társadalmi hasznosulási szempontból gondoljuk át az egészet. Maga a kiválasztás sem volt akadályoktól mentes: kezdetben csak az Igazgyöngy tevékenységének egy elemét akarták kiemelni, majd sikerült megértetnünk, hogy mi komplex rendszerben gondolkodunk. A működésünk lényege a sokpontú beavatkozás: a problématérkép elkészítése után minden szinten igyekszünk hatást kiváltani és azt fenntartani. Őrületesnek hangzik, de a romák, az intézményrendszer, a szakpolitika szintjén egyaránt változást akarunk elérni, ezért nem lehet egyetlen momentumot kiragadni, és csak azt jó gyakorlattá tenni. A napokban Bécsben vettem részt egy Ashoka-rendezvényen, ahol kiderült, hogy a nemzetközi szervezet a finanszírozástól a kommunikációig, a csapatépítéstől a közreműködők mentális gondozásáig számos területen tud szakmai segítséget nyújtani.

Válogatás az Igazgyöngy Alapítvány diákjainak munkáiból: Balogh Amanda képe

Hogyan látja a történtek után a civilek, a civilség fogalmát a mai Magyarországon? Nagy zavart érzek a fogalom körül, és magam sem tudom, hogy amit eddig gondoltam róla, a brókerügy után fenntartható-e. Sokáig azt gondoltam, hogy a munkánknak be kell épülni az állami rendszerbe, vagyis a civilek által sikeresen alkalmazott módszertannak ott a helye a központi szisztémákban, de mára beláttam, hogy ez nem megy. Most értettem meg a legfőbb ellentmondást: a társadalom működési hézagaira, vagyis azokra a területekre, ahol van állami modell (oktatás, egészségügy, szociális rendszer stb.), de nem működik kielégítően, megpróbálhatnak ráépülni civil szervezetek, mint amilyen a mienk is, de – és hangsúlyozom: mindez kormánytól és pártpolitikától független – az állam nem segíti az ő működésüket. Ez ugyanis felérne azzal, hogy beismerjék a saját rendszerük működésképtelenségét. Óriási szakadék van a mindenkori kormánykommunikáció és a terepen dolgozó szakemberek által tapasztaltak között. A mi munkánk alapja a kíméletlen problémaelemzés, a gondokkal való őszinte szembenézés, mert csak ebből tudunk építkezni. További problémák is vannak a civilséggel kapcsolatban: károsnak tartom egyes civil szervezetek átpolitizálódását, ahogy azt is, hogy sokuknál nem valós igény a közjóért való közös cselekvés. Ha egy településen működik egy sportkör vagy egy horgászegyesület, akkor nem gondolják feladatuknak, hogy az ott élő roma gyerekek integrációjában is szerepet vállaljanak. Felfoghatatlan a megélhetési civilség fogalma is, vagyis ha valaki azért nem akarja, hogy egy adott társadalmi probléma megoldódjon, mert akkor elveszíti az állását. El nem tudom mondani, mennyire örülnék, ha valaki holnaptól megoldaná a mélyszegénységben élők problémáját, én pedig visszatérhetnék ahhoz a munkához, amivel eredetileg elkezdtem foglalkozni: a művészetoktatáshoz. A brókerügy után elkezdtünk egy krízisalapon is gondolkodni, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem rendelkeznek akkora médiahátszéllel és ismertséggel, mint mi, tudjanak valahova segítségért fordulni. Nálunk az volt a baj, hogy a számlazárolás után nem tudtuk kiváltani a gyerekgyógyszereket, a kutyamenhely nem tudott enni adni az állatoknak, a sportegyesület nem tudta megvenni a repülőjegyeket azoknak a diákoknak, akiket egy éven át készített fel egy nemzetközi versenyre – ez a néhány példa mutatja, mennyire különböző szinteken állunk a krízis megítélésében. A civilség fogalmát a szétszakadt társadalom miatt is nehéz most meghatározni.

Bozák Annamária képe

Vagyis a szolidaritás is hiányzik belőlünk. Igen, ami összefügg azzal, hogy az ország mentális mélységben van: a szociális kompetenciahiány, amit nevezhetünk szolidaritásnak is, magával vonja, hogy már a kis falvakban sem beszélhetünk közösségekről, mert ezeket az esélytelenség, a nyomorúság, a konfliktusok szétszedték. A városokban is ez a helyzet, sőt az intézményrendszer is erre szocializál: „Nem kell odafigyelnem, mert nem az én dolgom, ezért aztán nem segítek.” De ha nincs, aki jelezze, hogy baj van, akkor nem beszélhetünk szociális hálóról sem: az egymásra figyelésnek, a szolidaritásnak szerepe kell, hogy legyen a társadalomban. Ez sok okra vezethető vissza: a gazdasági válság, az átpolitizáltság, a kettészakítottság mind szerepet játszik benne. Sokszor nem értjük egymást: amikor leülünk szakmai kérdésekről beszélni, kiderül, hogy máshogy értelmezünk fogalmakat, lásd például a szegregációt. Nagyon messziről indulunk egymás felé, és csak a közösségfejlesztés segíthet, amin viszont nem az ideig-óráig működő uniós forrásokból megvalósuló cigánytánc-szakkört értem. Meg kell értenünk a közösség működését, meg kell találnunk benne a kulcsembereket, akiknek megtanítjuk a szolidaritást, egymás elviselését, és azt, hogy ebbe beletartozik cigány és nem cigány, szegény és nem szegény, homoszexuális és nem homoszexuális. Amikor tizenöt éve létrehozta az Igazgyöngyöt, miért vágott bele ebbe a feladatba? Az alapítvány létrejöttekor azt tudtam, hogy olyan iskolát akarok csinálni, ahol szabadabban, gyerekközpontúbban lehet dolgozni, mint amit az akkori állami oktatás kínált. Akkor még nem tudtam sokat az integrációról, szegregációról, nem is használtuk ezeket a fogalmakat. Évekbe telt, míg letisztult a kép: a tanítás mellett tankönyveket írtam, továbbképzéseket tartottam, felépült egy csapat, jól működött a módszerünk, sorra érkeztek a hazai és nemzetközi meghívások, a diákjaink több száz díjat gyűjtöttek be. Aztán rádöbbentem, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek esetében nem igaz, hogy a jó iskola ötven százalékot farag le a szocializáció okozta problémákból. Érzékelni kezdtem az együttműködési rendszerek hibáit: hogy mennyire nem nyit a család felé az iskola, hogy a közoktatás gyerekszerepbe kényszeríti, és nem akarja megérteni a szülőket, láttam, hogy a szociális hátrány begyűrűzik az iskolába és az ellen dolgozik, amit fejleszteni szeretne. Először a fizikai szükséglethiányokkal kell szembesülni: aki ezeket nem látja, nem is hiszi el, mekkora a baj. Meg kell érezni, meg kell szagolni mindezt: bele kell gondolni, milyen egy éjszaka az öt-hat gyerek számára a fűtetlen, villany nélküli szobában, ki kell nyitni a hűtőjüket és így tovább. Aztán felismerjük az adományozás buktatóit, rájövünk, hogy ez önmagában semmit sem old meg: sok családot a nyomor arra kényszerít, hogy elesettebbnek mutassa magát, mint amilyen, mert akkor jut támogatáshoz. Ezen csak a közösség bevonásával lehet változtatni, hiszen ők ismerik a valós körülményeket: én nem cigányként és nem mélyszegénységben szocializálódva nem rendelkezhetem ezzel a tudással, és fontos, hogy ne fölényesen, lekezelően viszonyuljak hozzájuk, ami nagyon jellemző a többségi társadalomra. Én csak azt tudhatom, hogy a többségi társadalom befogadásához milyen kommunikációra, értékrendszerre lenne szükség, de a beavatkozási pontokat, a megfelelő tempót, a jó utat nehéz megtalálni, éppen ezért kell partneri kapcsolatot kiépíteni velük. És ha megindul a közösségfejlesztés, megjelennek az első, optimizmusra jogot adó eredmények, akkor szembesülünk azzal, hogy az intézményrendszer nem képes észrevenni a változásokat. Először azt gondoltam róluk, hogy lelketlenek, de rájöttem, hogy ők épp úgy a rendszer áldozatai, mint a szegények: az eszköztelen családsegítő, a forrásaitól megfosztott szociális rendszer, a fals elvárás alatt álló pedagógusok nem tudják megoldani az iskolán belüli szociális problémákat. És akkor megint egyet lép az ember, megpróbál szakpolitikai szinten is

hatni, de addigra már rengeteg ellenséget gyűjtött. A fő kérdés tehát ez: hol a helye egy olyan civil szervezetnek, ami a rendszer hibáira épül?

Mohácsi Evelin képe Külföldön hogyan kezelik ezeket a problémákat? Máshol a problémás területekre beavatkozó civilek munkáját jobban elfogadják, mint nálunk. A volt szocialista országok sajátossága ez a furcsa beszédmód: örökségül kaptuk azt a technikát, hogy mindent rózsaszínre festünk. Sokan kritizálnak azért, hogy túl sötéten látom a világot, és tény, hogy jobban boldogulnak azok, akik csak a sikereikről beszélnek. Számomra óriási ellentmondás felmutatni egyetlen sikeres tehetséges cigánygyereket, miközben mellette százzal nem történik semmi. Azt akarom, hogy a tömegekkel történjen valami: a siker az, amikor több száz gyerek életesélyeiben sikerül változást elérni. Nemrég egy iskolában jártam, ahol megkértek, hogy beszéljek az integrációról, mert a tantestület mentális állapota hanyatlik, erősödik a kiégés, és nem látják a kiutat. Sok mindenről beszélgettünk, majd feltettem a kérdést a kollégáknak: mit csináltok, ha rosszul sikerül egy óra? Ha a gyerekek rendetlenek voltak, és semmi nem úgy jött össze, mint terveztétek? A válasz az volt, hogy „ezekkel nem lehet mit kezdeni”, holott a tantestület össze is ülhetne, kibeszélhetné a kudarcos helyzeteket, kereshetne közösen megoldást. Probléma, hogy a fenntartó felé is csak a jót szabad kommunikálni, hiszen könnyen alkalmatlannak minősítenek egy igazgatót. Attól nem törpül el a siker, ha beismerjük, hogy egyes területeken van még hova fejlődni. Én látom azokat a gyerekeket, akik a XXI. századi Európához méltatlan körülmények között kénytelenek élni: nem lehet elfelejteni az arcukat. Ez segít megőrizni a tisztánlátás képességét.

Mit jelent az ön számára a tehetség ebben a közegben? Mi vizuális területen dolgozunk, ahol megvannak a korai tehetségazonosítás kritériumai, és örülünk, ha sikerül a tehetségeket művészeti középiskolába vagy messzebb eljuttatni. Ugyanakkor naponta látjuk, hogy a hosszú utat megtett roma értelmiségi a többségi társadalom szemében csak egy cigány marad, a családja körében meg gyakran „magyarkodással” vádolják. Közben meg látni, hogy egy hencidai analfabéta csonka családból jövő tanítványom hogyan kerül egyre följebb, és hogyan ismerkedik meg a higiéniával, a pénzzel, a karrierrel és ezer más dologgal, hihetetlen tanulást jelent nekem is. Mi mélyszegénységben élőkkel dolgozunk, márpedig itt a tehetséggondozásnak és a hátránykompenzációnak szoros összefüggésben kell működnie. Az egyik területen tapasztalt tehetséget ki kell terjeszteni más irányba is: ha jól rajzolsz, fontos, hogy matekból is meglegyen a kettesed, ez segíti az önbecsülés elérésében is a diákokat. Nem célunk, hogy minden tanítványunkból képzőművész legyen, fontosabb, hogy a szociális kompetenciafejlesztést, ami az állami oktatásból kimarad, a lehető legjobban segítsük és megtámasszuk. Ma Magyarországon az intellektuális tehetségből lehet karriert csinálni: hiába van különleges képi világú gyerekem, akiről tudom, hogy ha végigvisszük, kiváló cigányfestő lehet belőle, ha egyszer részképesség-kiesésesként matekból csak bukdácsolt.

Egy interjúban azt mondta, hogy a hazai tehetséggondozás iránya korrigálásra szorul. Mire gondolt pontosan? Tehetségnagykövetként talán erősnek tűnik a kritika, mégsem hallgathatom el. Számomra a tehetséggondozás a minőségi oktatás rendszerébe illeszkedik, ami viszont nem akar megvalósulni: én az esélyteremtő, szektorsemleges minőségi oktatásban hiszek. A magyar

oktatás finanszírozása, problémakezelése ma nem ilyen: az egyházi iskolák nem veszik ki eléggé a részüket egy település problémáiból, szegregálják az állami iskolákat, ez pedig nem segít. A mainál jóval szélesebb körben értelmezném a tehetséggondozást: ha bármilyen területen tehetségcsírát találunk, azt hosszan, felnőtt korig ápolni, gondozni kellene, és ma ennek az ívét nem látom. A mostani rendszer nem tud mit kezdeni például az autisztikus jegyeket hordozó tehetségekkel, miközben megtehetné: volt olyan tehetséges gyerek, aki például alig beszélt, mégis végigcsinálta az összes iskolát, és sikeres lett. Mi kellene ahhoz, hogy az Igazgyöngy Alapítvány Tehetségpont legyen? Ha látnék egy olyan modellt, ami kifejezetten a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozását támogatja, akkor örömmel csatlakoznánk. Meggyőződésem, hogy nem egészséges leválasztani őket a nagy rendszerről. Ismerem a Polgár Alapítvány és mások kezdeményezéseit, de ezt érdemes volna kiterjeszteni olyan fontos munkát végző szervezetekre is, mint amilyen a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége). És ezért van szükség olyan kezdeményesekre is, mint amilyen a Nemzeti Minimum? A Nemzeti Minimum a gyermekéhezés ellen indított kétségbeesett kezdeményezés, amit idáig mindenki díjaz és elfogad, kormányzati szinten is. Egy jól működő rendszerben azonban nem lenne arra szükség, hogy művészemberek útjára indítsanak egy ilyen mozgalmat. És persze tucatnyi más területet lehetne mondani, ahol elkelne a segítség a szociális temetéstől a gyerekgyógyszerekig és tovább. Igen, szükség volna hasonló akciókra, de az én ideám egy olyan működő oktatási és szociális rendszer, ami a helyükön kezeli ezeket a problémákat. Mert ha rendben van az iskolarendszer, akkor nem kellenek tanodák, ha létezik a szociális rendszer, akkor nem fognak gombamód szaporodni az adománygyűjtő szervezetek. Most számomra a legnagyobb kérdés, hogy el kell-e engednem a rendszerszintű változás lehetőségének eszméjét? Lehet, hogy be kell látnom, hogy ez nem megy, hiszen minden mindennel összefügg, és talán tényleg nem lehet a cigányoktól az intézményrendszerig, a szakpolitikától a többségi társadalom érzékenyítéséig mindent magunkra vállalni. Mégsem tudom egyelőre elengedni egyiket sem, mert látom, hogy minden lépés közelebb visz a probléma megoldásához. Nagyon szeretnék leradírozni mindent, és felállítani egy új struktúrát, amiben összeadódik minden tudás és tapasztalat, amit a rendszerváltás óta összeszedtünk. Forrás: http://tehetseg.hu/interjuk/azt-akarom-hogy-tomegekkel-tortenjen-valami

EGY SZELET A SZEGREGÁTUMOK VILÁGÁBÓL (Ezredvég - 2015/5-6.) I. rész Nem egyszerű a szegregátumokban dolgozni. Olyan bonyolult hatásrendszerben kell eligazodni, ami a legtöbb emberből a menekülést váltja ki. Érthető is, hiszen a helyzet kilátástalan. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Egyéni és társadalmi felelősségek vagy felelőtlenségek, eleve elrendeltség, átörökített nyomorúság, önmaga gerjesztett, és mások általi kirekesztődés, emberi gyarlóságok, kívülről meghatározottság lehangoló szövevényében kell tájékozódni, kiutat keresni, partnerré tenni, fejleszteni, harcolni mindenkivel, minden szinten. Messzire előre nézni, olyan célokat és utat látni, ami erőt ad a pillanatnyi kudarcok elviselésére. Nem egyszerű. Ha újra kezdeném, mégis ezt választanám. Egyrészt, mert hallatlanul izgalmas, másrészt, mert érzem, hogy sikerülni fog. Bár lehet, azért van ez így, annyira akarom, hogy már el is hiszem. De e nélkül talán nem is menne. Sok területen nehéz fogást találni. Az egyik ilyen az uzsora is. Erről írok most, nem tudományos alapon, szakirodalmi hivatkozásokkal, csupán a magam tapasztalatai alapján. A napi terepi gyakorlatban küzdve ezzel a felszámolhatatlan valamivel, amit uzsorának hívnak. Az uzsora és a problématérkép A szegregátumokban a munka megkezdésekor problématérképet készítünk, mely alapjaiban pár hónap alatt értelmezhető keretet ad a munkához, viszont folyamatában mindig változik, új elemek kerülnek bele, vagy éppen fejlődnek vissza a változások miatt. A problématérkép legnehezebb pontjai a kriminalizálódási pontok, mivel a változtatásra irányuló hatást ezen a területen nagyon sok tényező gátolja. Fontos, hogy ezeket a pontokat sok szempontból elemezzük, megvizsgálva azt is, a közösségbe hogyan, milyen erőviszonyok mentén épültek be, hiszen ezek ismerete nélkül nagyon nehéz bármilyen hatásrendszert elindítani. Egyik kriminalizálódási pont az uzsora is, vagy, ahogy errefelé inkább hívják, a kamatos pénz, mely szinte állandó jellemzője a szegregátumoknak. Hallani ezekről leginkább akkor lehet többet, nyilvánosan is, amikor a rendőrség beavatkozik, de akkorra már családokat nyomorít meg ez a furcsa függőség, melyekről mindenki tud a közösségen belül, és melyektől képtelenek megszabadulni. Ha pedig a rendőrség „le is fejezi” a bűnbandát, és átmenetileg börtönbe kerülnek az uzsorások, hamar feljön a „második vonal”, mert a kilátástalan élethelyzetben élőknél ez mindig újratermelődik. A folyamat pedig kezdődik elölről. Átörökítés A legnagyobb gond, hogy ezek nem egyszeri bűnesetek, hanem olyan, a közösség életébe, tudatába beépült működések, melyek hosszú távon szerveződnek, több szálon kötődve a közösséghez, gyakran többszörös függőségeket is kialakítva, melyben sok a cinkos

elhallgatás, vagy éppen az erősebbnek megfelelni akarás bonyolult rendszere, épp ezért nem lehet egy-egy leleplezéssel, büntetéssel megszüntetni. Az átörökítés működik itt is, mint annyi területen a nyomorúságban, a gyerekekbe születésük pillanatától fokozatosan beépülő viszonyulásokkal, melyek ellen nagyon nehéz hatni bármivel. Az uzsorások családjai átörökítik a pénzszerzésnek ezt a módszerét, a hozzá tartozó kommunikációval együtt, hiszen ez a „könnyű pénz” vonzó, nem kell hozzá tanulás, munka, és a hozzá tartozó viselkedésforma, a maga attribútumaival ma karriertörténetet jelent sok roma fiú számára. A börtön általában nem visszatartó erő ebben, a személyiségbe mélyen beépült jegyeket gyakran nem képes az elzárás sem gyengíteni, sőt néha úgy tűnik, inkább erősíti azt. Sok esetben látni, hogy a kamatozáshoz más bűnterület is kapcsolódik, prostituáltak futtatása leginkább. A közösség viselkedése is érdekes, eleinte nem is tekinti bűnnek az uzsorát, sokkal inkább segítségnek, és a közösségi elutasítás csak a nagyon durva, agresszív esetek kapcsán mozdul meg, és akkor sem egyértelműen. Az erre irányuló beszélgetésekben a félelem csak a közvetlen érintettnél jelenik meg elemként, a többieknél egyszerű értékítéletek jelzik, hogy a szükség, a segítség, a kötelezettség számukra elfogadható erkölcsi rendszere ez, mely sok esetben felmenti az uzsorást, és a „minek ment bele” mondattal egyértelműen a kölcsönt felvevőre tolja át a felelősséget. Ennek a szemléletnek az átörökítése is megfigyelhető. A „jobb velük jóban lenni” elv pedig természetesen illeszkedik abba a hierarchiába, ami ma a roma közösségeket jellemzi, ahol már rég nem a vajda-rendszer a rendteremtő erő. Tekintélye a tudásnak nincs, nem is nagyon találkoznak ilyennel, akinek több iskolája van, mint a nyolc osztály, az már rég nem a szegregátumokban él, hatalma pedig itt annak van, akinek pénze van, ami ezeken a helyeken sosem a legális utat jelenti. Számunkra is a legnehezebb helyzet az életvitelszerűen bűnözésből élő családok jelenléte. Akik sosem fognak minimálbérért dolgozni, mert megtapasztalták, hogy annak sokszorosát kereshetik meg illegálisan, tudásuk meg nincs másra, nekik is csak a fizikai erejük van, mint munkaerő-piaci szempontból lényeges tényező. Létükből adódóan pedig mindig még több pénzt akarnak. Házaikat pazarul rendezik be, drága autókat vásárolnak, ékszereket, nagy lábon élnek, szórakoznak, mindenük megvan más nyomorúságából. Nekik nem motiváló a közmunka lehetősége (hangoztatják is, hogy annyiért nem mennének el dolgozni), sem semmilyen más kétkezi munkáé, és ebben a szellemben nőnek fel a gyerekeik is. Ők, amint lehet, már az iskolában gyakorolják a felnőttektől látott kommunikációt, erőszakoskodva osztálytársaikkal, később árulnak ezt-azt, cigit, kábítószert, lopott telefont, elvesznek zsebpénzt, értékeket a többiektől, félelemben tartva, állandóan fenyegetve őket. Az iskola velük szemben eszköztelen. Vannak persze erre is programok, pl. az osztályfőnöki órák, ahová meghívnak egy rendőrt, aki elmondja, hogy nem szabad verekedni, lopni, és most ott van ugye az erkölcsi nevelés is beépítve a tantervbe, de ezek ebben a formában semmilyen hatással nincsenek az életvitelszerűen bűnöző családok gyerekeikre. Úgy tűnik, a kört ebben a rendszerben nem lehet megtörni. Mit lehet akkor tenni? A jogkövető magatartás megtartása alapvető az integráció szempontjából. De nagy kérdés, hogyan lehet ezt elérni? A közösség fejlesztésével? Vajon képes-e ez a szétesett, értékeit vesztett, nyomorban élő, tanulatlan közeg, ami ma az uzsora elszenvedője, fellépni valahogy ezzel szemben? Tapasztalatunk szerint csak ebben bízhatunk. Mert a másik oldal nem fog változni. Ők így szocializálódtak, ebből élnek. Ott csak a rendőrség, a büntetés-végrehajtás érhet el valahogy változást. Az uzsora táptalaja: a megélhetéshez nem elegendő jövedelem A családok zömének a biztos jövedelme a jelenlegi törvények szerinti „szociális”, a 22 800 Ft és a családi pótlék. Ezt kicsit növelheti a közmunka lehetősége, de ez átmeneti állapot, biztos jövőképet nem ad. Más lehetőség meg nem nagyon van. Néha egy-egy alkalmi munka

(mindig feketén), vagy a kora nyári hónapokban a kamilla, bodza, csigaszedés ad némi kiegészítést. A családokba hivatalosan befutó jövedelem általában két hétre elég. Amikor megkapják, egy részét rögtön le kell, hogy adják tartozásba, e miatt rögtön nehezebb helyzetből indulnak, és a maguk előtt görgetett adósság csak nő. Amikor bekerülnek a közmunkaprogramba, gyakori, hogy a jövedelemből a szemétszállítás díjának elmaradását is levonják, az első hónapban néha alig kapnak így valamit. Aki hosszabban dolgozik, azt pedig elérik a behajtó-cégek, és a közüzemi tartozások, vagy banki kölcsönök, kezességvállalások a fizetés felét is elvihetik. A lakások komfort nélküliek, vagy alacsony komfortfokozatúak. A villanyt az alapítványunk már a legtöbb helyen a kártyás mérőórával legalizálta, erre megy a lakásfenntartási támogatás, így ez a legtöbb családnál már megoldott. Mikor elkezdtünk dolgozni, rengeteg illegális, lopott, vagy egymástól kért áramfogyasztás volt, leginkább kábeleken vitték azokból a házakból az áramot, ahol még nem kötötték ki a villanyt a tartozás miatt. Volt olyan ház, amelyik több mint egy millió forintos tartozást halmozott így fel. Az EON ezt nem tudja behajtani, a ház lakóinak nincs folyamatos jövedelme, hiába megy ki nekik a felszólítás. A kártyás villanyóra feltöltéseit felezi a cég a tartozás fejében, ahol lehet, ahol nem, ott eladják a tartozást behajtó-cégeknek, amelyek mindent elkövetnek, hogy behajtsák azt. De visszafizetés csak ott lehetséges, ahol tartósan el tud helyezkedni valaki. Ez pedig meglehetősen ritka. Vizet szinte mindenhol az utcáról szerezhetnek. A lakások szoba-konyhásak, van, ahol két szoba is van, de telente egyben alszanak, egynek a fűtésére van lehetőség. A tél a fahiány miatt különösen nehéz, ha gyűjtenek, annak többnyire szabálysértés a vége, amit be kell fizetni, vagy leülni. A házak berendezése szegényes, asztal, szék szinte sehol nincs, csak ágyak, és a szekrény(ek) vannak. Gyakori, hogy a téli hónapokban fa híján feltüzelik a szekrényeket, ágykereteket. Van, ahol akad gáztűzhely, de a palackcsere ritkán folyamatos, amikor nincs, akkor a kályhán főznek, nyáron is. Látni még nyaranta két téglára tett lábast az udvaron, ebben fő az étel, alatta kis mélyedésben tüzelnek. Ha megszorulnak, előfordul, hogy nyáron a kályhát eladják, hiszen akkor nem kell, de ősszel nem lesz pénzük újat vásárolni, és akkor bajban vannak. A nyílászárók rosszak, az ablakok töröttek, az utcakép lehangoló. Amikor elkezdtünk dolgozni, sok helyen a pottyantós WC is hiányzott. Sok család jellemzően nem tartja rendben a környezetet, sok a szemét, törmelék, hulladék, amiben megtelepszik a patkány, és beveszi magát az alap nélküli vályogházakba, zavarva az éjszaka nyugalmát, de ha nagyon elszaporodnak, nappal is ott szaladgálnak a házban. Gyakori a csótány is, néhol százával alkotnak nagy foltot a mennyezet repedései mentén. Kevés a ruha, cipő, játék, az edény, minden hamar leamortizálódik a szűkös, személyes élettér nélküli helyiségben, és pótlásra nincs mód. A mosás többnyire kézzel történik, nagy kincs egy-egy keverőtárcsás mosógép, vagy a különösen télen fontos centrifuga. Ami egyetlen „luxuscikk” a házakban, és jelzi, hogy a 21. században vagyunk, az a televízió. Ez, mint az esték szervező eleme, különös jelentőséggel bír az életükben. Televíziót mindenképpen szereznek, bármi áron. Ez viszont hozza a reklámokat, a fogyasztói társadalom üzenetét: „fogyassz”, „az vagy, amid van”, és ez rájuk éppúgy hat, mint a többségi társadalomra, és ha pénz van, akkor átgondolás nélkül vásárolnak. Jön a nyomorúságba a plazma tv, amit többnyire hitelbe vesznek, mert van bank, ami ad kisösszegű kölcsönt azonnal, magas THM-mel, de nem számít, felveszik. A vége gyakran az, hogy nem tudják fizetni, ha kéztől veszik, akkor visszaadják az eladónak, vagy eladják egymásnak a tartozással együtt, néha pedig egyszerűen elviszik tőlük tartozás fejében, nekik meg marad a banki törlesztés.

Itt nincs mit pénzzé tenni. A kevés pénzből, és a beosztás hiányából adódó jövedelem nélküli napokat pedig csak nehezíti egy-egy betegség, ami a gyerekeknél és főleg a téli hónapokban, gyakori. Kellene a gyógyszer, de nincs miből megvenni, sokszor kórházi kezelés a vége, vagy szövődménnyel történő átmeneti gyógyulás. És élelem is kell, a hónap végéig. Tűzifa, télen. Szappan, mosószer. Váratlan problémák jönnek, amihez pénz kell. Kórház. Temetés. Mind nehéz helyzet elé állítja őket. A megoldhatatlan helyzetek pedig az uzsora melegágyai. Munkalehetőség? A térségben sincs. Hiába utaznának (bár útiköltségre sem futja), távolabb sincs munka a csupán a fizikai erejével rendelkező, tanulatlan, szakképzetlen embereknek. Néha elköltözik egy-egy család, ha távolabb van rokonság, oda, eladnak mindent, a pénzből elutaznak, de hamar visszajönnek, mert munkát ott sem kapnak, az albérletekre előre kell fizetni, a megélhetés mindenhol drága, ráadásul mire a rendszeren átfut a lakcímváltozás, hetekkel később kapják meg azt a kevés jövedelmet is. Nincs kiút. Legális, elég jövedelmet adó munkával ma a szegregátumokban élők nem tudnak megfelelő jövedelemhez jutni. Kriminalizálódási pontok Marad hát a pénzszerzés más módja, mely a háttérben mind kötődik valamilyen módon az uzsorázókhoz is, vagy felvásárlóként, vagy futtatóként, vagy szervezőként. A lopások, melyek a napi túlélést biztosítják, betörések, kamrafeltörések, tyúklopások, kertek megdézsmálása, bolti lopások. Ez mind segíti a település amortizációját, az állandó konfliktushelyzet mellett elveszti a motivációt az önfenntartásra az is, akinek még volt, nincs értelme kertet művelni ott, ahol a termést más takarítja be, értelmetlen baromfit nevelni az éjszakai tolvajoknak. Aztán ott van a prostitúció. Furcsa azt látni, hogy itt sokszor nem fizikai kényszer viszi erre az útra a lányokat, nem rabolják el, erőszakolják meg, tartják fogva őket (bár természetesen ez is előfordul), sokkal inkább a nyomor kényszere ez. Mert ez olyan karriertörténetként jelenik meg a lányoknál, ami a napi nélkülözésben jövőképet ad: pénzt, divatos ruhákat, ékszert, kozmetikumot, telefont, sok esetben szórakozási, bulizási lehetőséget is, mindazt, amire ebben a nihilben vágynak. Mert a kiöltözés, a kocsival értük jövő futtató a szegregátumban olyan szituáció, ami vonzó számukra. Mert jobb életfeltételeket mutat, mint ami a szegregátumban elérhető. Nagyon nehéz ezzel szemben tanulásra motiválni a lányokat. Mert nincs minta a tanulásban szerzett karrierről, aki elvégzi az általános iskolát is legfeljebb a közmunkáig jut, vagy szül, és szül újra, míg lesz főállású anya. Aki esetleg 16 éves koráig még tanul, az sincs előrébb. Nincs, ami ma felvenné a versenyt egy prostituált karrierjével. Vannak, akik külföldre kerülnek, ahonnan néha hazalátogatnak, és a kép, amit magukról kommunikálnak pozitív, negatív történet nem nagyon gondolkoztatja el az otthoniakat. Néha nem is értem, hogy miért csak a lányok egy része kerül ebbe a helyzetbe. Nyilván a „szolgáltatásba” belevonódást biztosító személyek sincsenek mindenhol egyforma erővel jelen, és talán fékező a korai családalapítás is. De azokban a közösségekben, ahol áthagyományozódó tapasztalata van a prostitúciónak, ott szinte biztosan ez az út vár a lányokra. Azt tapasztaljuk, hogy a Facebook is sokat segít a prostitúció terjedésében. Olyan virtuális térré vált ebben a közegben, melynek használatát részben az iskolában, részben a telefonok ingyenes Facebook szolgáltatásán megtanulják, de igazából nem használják megfelelően a lehetőségeit, és a veszélyeiről sincs tudásuk. A pózok, a magamutogatás, a testük ajánlgatása már egészen kis korban követendő mintává válik, a kommunikáció sajátos színezetet nyer, és ennek a „tudásnak” a megosztójává is válik a közösségi média. Mivel a szülők sok esetben digitális analfabéták, nincs rálátásuk a gyerekük virtuális térben történő életére, más esetben a tudtukkal megy, sőt, sokszor az anyák is hasonló fotókat osztanak meg

magukról. A legszörnyűbb látni egy-egy ilyen családban a tíz év alatti kislányok pucsító fotóit, mert amikor ismeri az ember a családot is, ilyenkor érzi igazán, hogy képtelen megállítani egy ilyen folyamatot. Másik érdekes pont a szegénységben a hajléktalan emberek sorsa, akik csicskaként élnek a falvakban. Jellemzően őket sem kényszerítik erre, ma már kevés ilyet találunk, de szolgaként élnek a befogadó családokban, a szállás és étel fejében elvégeznek minden házimunkát. A jövedelmüket, ha van, a szállásadóknak leadják, gyakran kezességet íratnak velük alá kölcsönfelvételre, így is magukhoz kötve, állandóan alárendelt helyzetben tartva őket. Ami miatt különösen veszélyes pont ez, az ennek a viszonyrendszernek az átörökítése. A vele járó kommunikációé, amit a gyerekek is átvesznek. Megtanulják, hogy lehet egy felnőttet, kiszolgáltatottat alázni, dolgoztatni. Mindez olyan magatartásformákat rögzít a gyerekekben, ami további kriminalizálódási pontokat erősít meg. Ráadásul akadálya az önfenntartási képességek fejlesztésének, hiszen ezekben a családokban minden munkát a csicska végez, és az ő munkája az alárendeltség miatt nem követendő példa a gyerekeknek. Ebben a szövevényes problémahalmazban nagyon nehéz utat találni a jogkövető magatartás és a biztosabb jövő felé. Akik teljes esélytelenségben élnek, gyakran nélkülöznek, azokat lehet lépésről lépésre helyzetbe hozni, képessé tenni az önfenntartásra, munkára, elmozdulásra az élethelyzetéből. Akinek azonban a jövedelme megvan, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ott ezek az eszközök, módszerek sikertelenek. Nem tehetők partnerré abban a szabályrendszerben, amit az alapítványunk a közösséggel együtt alakított ki, és melyben az alapmondat: „Nem kötelező az alapítvánnyal együttműködni, de segítséget csak az várhat, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu.” Nekik ugyanis nincs szükségük segítségre, sőt, mindent elkövetnek, hogy a mi segítő tevékenységünket is akadályozzák, hiszen ez rontja az ő üzleti esélyeiket. Ezért gyakran velünk szemben is agresszívan, fenyegetően lépnek fel, előfordult már, hogy nekünk, segítő alapítványi munkatársaknak is rendőri segítséget kellett kérnünk, mert veszélyben voltunk. Az uzsora kialakulásának lépései A terepen, ahol dolgozunk, próbáltuk megfigyelni és értelmezni az uzsora kialakulását, felépülését, a családok függő helyzetbe kerülését. Az egyik kezdeti forma a pénzért fuvarozás. Arra a hiányra épül rá, hogy a szegregátumokból a közlekedés nehézkes, egy-egy nagyobb városba csak többszöri átszállással, várakozással lehet eljutni, ráadásul nincs helyismeret, ami további bizonytalansági tényezőt jelent. Mivel a szegregátumok szolgáltatásokkal való ellátása hiányos, így szinte mindenért utazni kell. Az állam biztosít ugyan a falugondnoki hálózattal éppen ezért egy mikrobuszt ezekre a településekre, de ezek fenntartása a kis településeken nehézkes, az állami támogatás többnyire a falugondnok bérére és a cégautó-adóra elég, a benzinre, javításra már saját forrásból kell a településnek szánni. Az pedig nem egyszerű ott, ahol pl. az éves helyi adó mindössze 400 ezer Ft. A személyszállításra az önkormányzatnál fel kell iratkozni, előre, várni kell gyakran, összevárni a többieket, akiknek szintén gondja van, de lehet, másfele, és az alkalmazkodás nehezen megy. Akinek van autója, az vállalja, hogy háztól-házig viszi a megrendelőt. Mára már általános szokássá vált az autórendelés, néha más faluból is, ha ott nincs éppen, aki vállalná, sokszor érthetetlenül ezt választják, és nem a tömegközlekedést, pedig ez sokszorosába kerül. Vannak falvak, ahol ez, mint egy státusszimbólum jelenik már meg, az autórendelés a „valakivé válás” attribútuma lett. A gyakran csak 5 km-re szóló 2-300 forintos benzinköltség a 2000 forintos viteldíjnak csak töredéke, 25 km-re már 5000, 60 km-re már 8000 Ft a tarifa. Az uzsorába pedig úgy csúszik bele, hogy hitelbe is megy a fuvar, kicsit többért, amit

„családikor” majd megadnak, ha pedig vásárlás is kapcsolódik hozzá, gyakran azt is megelőlegezik, tovább növelve a tartozást és a kamatot is. A kéztől vásárlás, legyen az disznóhús, tyúk, vagy krumpli, esetleg tv, számítógép, autó, bútor, vagy bármilyen más, használt holmi, az is többnyire hitelbe megy, és a hirtelen támadt szükség, vagy vágy felülírja annak a végiggondolkodását, hogy a jövedelemhez jutó család a tartozás kifizetése után miből fog kenyeret venni a következő fizetésig. Ez a görgetett adósság, ami mindig több és több lesz, előbb-utóbb lehetetlen helyzetet teremt. Azt is megfigyeltük, hogy az azonnali szükséglet kielégítés is része a problémának. Nem lehet meggyőzni azt aki tv-t akar, hogy várjunk egy hónapot, mert akkor esetleg adományból ingyen is tudunk adni. Inkább megveszi most hitelbe, áron felül, nincs türelem kivárni a kedvezőbbet. És ez kis dolgokban is így működik, hiába mondtuk pl. az egyik családnál, hogy fél egykor kivisszük a kismamát a babával a faluba a kórházból, inkább autót fogadtak, hitelbe, és fél tizenkettőkor hazavitték, nem törődve vele, hogy mennyibe kerül majd nekik. Az uzsorát gyakran megteremti a „boltocskázás” rendszere is. Ez lehet illegális, ahol egy háznál egyszerűen felhalmoznak alapélelmiszereket, sőt, megrendelésre bármit meghoznak, a beszerzés helye többnyire a feketepiac, az árakat ők szabják meg, ellenőrizhetetlenül, hitelbe is lehet rendelni, „felírásra” a végén pedig a család teljes jövedelmével függ a tartozástól, a beszerzőtől, aki még a segítő szerepében is tetszeleg, hiszen ő az, aki ad, mikor semmi sincs. Ugyanez a helyzet, ha van bolt a szegregátumban. Itt is megy a felírásra vásárlás, az árak itt is ellenőrizhetetlenek, a szavatosság szintén, mellette többnyire van egy illegális rész is, „pult alól”, vagy „otthonról”. A boltos felvásárolja az élelmiszeradományokat is, majd háromszoros áron adja el ugyananak a személynek, akitől megvette. Sokan eleve leadják a családi pótlékot rögtön a boltba, mikor megkapják, és ezért kenyeret visznek, végig a hónapban. (Ez egyébként már egy lépés az öngondoskodás felé, bár az önálló beosztást még nem vállalják be. Mivel azonban tudják, hogy a pénz elmegy majd másra, így előre a boltban lefoglalják vele a kenyeret.) A baj itt is az, hogy a boltos ezt ellenőrizhetetlenül teszi, az ő célja, hogy haszna legyen. Mivel a bolt legális forgalma kicsi, így óhatatlanul sodródik bele a tulajdonos is a kamatozásba, de a hasznát eleinte nem kamattal realizálja, hanem egy saját árszabással, amibe belefér a bekerülési ár többszöröse is. Minél kevesebb pénzt kap vissza a „felírásból” annál magasabb árakat szab. Ő is ördögi körbe kerül ezzel. A családok zöme igyekszik visszaadni a tartozást, mert ha nem adják meg, nincs több hitel a boltban, és, mivel nincs hova fordulni, erre próbálnak ügyelni. Mások jó nagy tartozást hagynak bent, és megszakítják a kapcsolatot a boltossal, általában hangos cirkuszok közepette. Alakult már ki uzsora a saját termelésű zöldség, tojás, hús hitelbe történő eladásából is, sőt olyan is volt, aki disznókat vásárolt, levágta, elmérte, hitelbe, felírva a tartozást, ami a következő vásárlásoknál újabb és újabb összegekkel bővült. Létezik ez a dohány, vagy cigaretta, és a rossz minőségű bor, pálinka esetében is. És persze ott van a pénz kölcsön is, amit a hirtelen támadt krízishelyzet indít meg, pl. egy temetés, betegség, vagy meggondolatlan vásárlás. Ha nem tudják megadni, előbb-utóbb fenyegetni kezdik a családot, gyakran más településről is érkeznek kigyúrt behajtók, és a vége rettegés, verések. Idáig azonban nem túl gyakran jutnak el. A „csendes” tartozások, függőségek száma jóval több a falvakban, mint amire hivatalosan fény derül. Miért nem lehet egyszerűen elkapni őket? A feljelentés nem működik. Visszatartó a félelem, mert mindig marad otthon családtag, aki tovább fenyegeti a tartozókat, immár két dologért is, a tartozásért, és a feljelentésért is. Olyan meg, aki szemtanúként jelentkezne, nincsen. Bár mindenki tudja, senki sem akar

belekeveredni, inkább hallgat. Ez a magatartás általános más bűnesetek esetében is. Senki sem akar bajt magának, rendőrségre, bíróságra járni, inkább félrefordul, nem jelez semmit. Aki esetleg mégis belevonódott, gyakran visszavonja a feljelentést. A rendőrség bizonyítékot vár, tettenérést, és akkor lép. Ezt azonban nehezen vállalja fel bárki. Ha nem sikerül, ő marad benne, és csak bajt csinál magának. Vannak persze beépített emberek, akik jelentenek a rendőrségnek, de ez a kivételezett helyzet őket is furcsa szerepbe hozza, egy idő után „érinthetetlennek” érzik magukat, és a jelentéseket a saját kapcsolati tőkéjük építése szerint működtetik, akivel épp haragban vannak, azt a legapróbb dologért is „felnyomják”, de hallgatnak ott, ahol nekik is személyes érdekeltségük van. Sőt, képesek maguk is függőségben tartani családokat, ennek a szerepnek a rejtekéből. Persze vannak más összefonódások is. Volt, ahol a település alpolgármestere uzsorázott, másutt a polgárőr, de előfordult pedagógus is, aki önkormányzati képviselő is volt, és vegyesboltot üzemeltetett. A hivatali kapcsolatrendszerben a hierarchizálódás, és az „urambátyám” viszonylatok fenntarthatóvá teszik az egészet, ilyenkor kölcsönről beszélnek, maximum zsebszerződésekkel, pedig a valóságban ez is uzsora, csak „elegánsabb” köntösben, és a visszafizetés kényszerítő eszközei is mások, a segélymegvonástól a hivatalos bírósági behajtatásig terjedhetnek. Van-e kiút? Gátat lehet-e szabni az uzsorának? Alapítványunk a közösség megerősítésében látja a megoldást, olyan helyzetbe hozni a szegregátumokban élőket, hogy ne forduljanak uzsoráshoz, hanem más módon keressék meg a szükségleteik kielégítésére a lehetőséget. Ennek érdekében több területen is próbálunk beavatkozni. Az egyik, az önfenntartási képességek fejlesztése, lehetőségek biztosítása arra, hogy alapszükségleteiket kielégíthessék. Ezt jelenleg két területen vezettük be. Az egyik, hogy a falvakban, a ház körüli kerteket kihasználják, és zöldségeket, krumplit termesszenek a főzéshez. Mivel nincs áthagyományozódott tudás erre, így ez egy szemléletváltással, tudásátadással járó lehetőségnyújtás. A jövedelemviszonyok miatt a kertek felszántásában és a vetőmagvakban segít az alapítvány, és követjük a kertek állapotát, ha kell, szakmai segítséget is adunk. Lassan épül be az életmódba ez az elem, de egyre többen csatlakoznak. Van külön a gyerekek számára szervezett kiskertprogramunk is. Vannak háztartások, ahol már ólépítésben is segítettünk, megteremtve a lehetőségét a baromfitartásnak is. Van közösségi kertünk is, ahol önkéntes munkában zöldséget és gyógynövényt termesztenek, ezeket részben a benne dolgozók között osztjuk szét, részben munkahelyteremtő lehetőségként szervezzük. A másik terület a téli időszak gondjainak enyhítésére szolgáló biobrikett program. Itt mezőgazdasági hulladék (leginkább napraforgótörek), és papír felhasználásával a nyári időszakban fűtőanyagot készítenek, melyet a napon szárítanak, és elraktároznak a téli időszakra. Ez sokat segít a családoknak a tüzelőszükséglet biztosításában, a téli eladósodás, vagy falopások megelőzésében. Ezek mellett segítünk a lakások javításában, a rágcsálóirtásban, és még sok területen, a családok problémáihoz igazodva. Van egy sikeres kézműves projektünk is, mellyel szintén a munkahelyteremtés irányában gondolkodunk. Adományt is osztunk, használt ruha, cipő, játék és iskolaszer, bútor, mosógép, hűtőszekrény, tv, számítógép adományt is, segítjük a családokat abban, hogy élhetőbb körülményekkel rendelkezzenek. Rendszeresek az élelmiszerosztások is. Az adományozás nehéz terület, ezt a közösséggel közösen kialakított szabályzat segíti, melybe beletartoznak az elvárások, a kertművelésre, a házak rendben tartására, a kommunikációra, tanulásra, és sok másra vonatkozóan, amiben változásokra van szükség. Próbálunk segítséget nyújtani a felhalmozódott adósságok kezelésében. Családonkénti munka ez, amiben a legfontosabb, hogy a tervezés képességét kialakítsuk, hogy tudatosítsunk sok mindent a közüzemi számlákkal, a banki kölcsönökkel kapcsolatban is. Csoportosan is

sokat beszélgetünk a beosztásról, a döntésekről, hogy közösségi szinten is erősítsük a tudást, de egyéni szinten történik a segítségnyújtás, melynek szabályait a családukkal együtt dolgoztuk ki. Megbeszélve a nagyobb közösséggel is hozunk döntést arról, kinek segítünk pl. a kártyás villanyóra visszakötésében, és havonta ötezer forintig segítünk családonként, ha valaki krízishelyzetbe kerül. A kártyás villanyórát, melynek felszerelése 80 ezer Ft körül van, részletenként visszafizetik, a részlet lehet akár 2-5 ezer Ft is, fontos, hogy folyamatos legyen. A közösség pontosan tudja, kik fizetik éppen vissza, mert új mérőórát akkor tudunk indítani, ha egynek az árát visszatörlesztik. Így az egymásra utalás, figyelés is fejlődik. A havi kölcsönt a következő jövedelemhez jutásnál meg kell adniuk, mert ez is egy elkülönített „alap”, amiből csak akkor tudunk segíteni, ha mindenki betartja a szabályokat. Ennél többet csak rendkívüli esetben adunk, mert különben görgetett adósság alakulna ki, és nem változik a helyzet. Ha valaki ezen túl is nehéz helyzetbe kerül, ott egyedi, a közösséggel történő elbírálás után inkább „túlélőcsomaggal”, – ami élelmiszert jelent –, segítjük átvészelni a hónapot. Ezzel egyre inkább elérjük, hogy a teljes jövedelmükkel rendelkezzenek, amikor megkapják. Sok családnál ilyenkor jelezzük, ha iskolai befizetés van, vagy közüzemi számla, esetleg más, olyan kötelezettség (pl. büntetés), melyet, ha elmulasztanak, később nem tudnak majd kezelni. A pénzhez jutás napjai nagyon fontosak. Lényeges, hogy a gyerekeket is bevonjuk ebbe, a beosztás, a kötelezettségek megtanulása a jövő szempontjából nélkülözhetetlen. Természetesen bármilyen váratlan helyzetben (betegség, temetés, kórházba kerülés, kisbabaszületés, stb…) számíthatnak a segítségünkre azok a családok, amelyek maguk is bizonyítják, hogy képesek tenni magukért, a közösségért. Van egy sajátos ösztöndíjprogramunk is, olyan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, akik jól tanulnak. Havi 10 ezer Ft ösztöndíjat kapnak, ha a tanulmányi eredményük a településen a legjobb öt között van, az iskolából jó véleményt kapunk róluk, és a család is együttműködő a településen velünk és a közösséggel. A pénzt egy mentor segítségével vásárolják el, mindig a hónap utolsó hetében kapják meg, amikor már nincs elég pénz a családban a megélhetésre sem. Ennek megfelelően általában élelemre költik, és ebben az időszakban közvetlen visszacsatolásként élik meg mindannyian azt az üzenetet, hogy a tanulás és a megélhetés összefüggő dolgok. Mivel versenyhelyzetet sikerült kialakítanunk a programban, így ez egyre inkább az egész közösségre hat. Van olyan programunk is, ahol a háztartási pénz beosztását tanulják az asszonyok, a takarékos és egészséges főzést, és van egy másik a három év alatti babáknak és anyukáiknak, ahol szintén fontos tudásátadás történik a gondozási feladatok és a pénzbeosztás viszonylatában. Van már település, ahol munkatársként alkalmazunk helyi segítőket, különféle területeken. Ők egy olyan húzó „magot” jelentenek a közösségen belül, amely mintaként szolgál a többieknek. Velük külön fejlesztőprogram szerint dolgozunk, a munkaviszonyos alkalmazás ugyanis náluk is újdonság, lépésről lépésre próbáljuk felelős döntési képességgel felruházni, és csapattá formálni őket, hogy ezeket a családjaikban, rokonságukban továbbadhassák. Náluk is gondot okozott a fizetés ritmizálása, a fizetési előleg rendszerben tartása, a beosztás segítése. Fokozatosan, türelemmel, sok beszélgetéssel próbálunk szemléletváltást elérni. Segítünk a hivatali ügyek intézésben is. Itt a közüzemi tartozások, vagy büntetések részletfizetési lehetőségeinek kérelmezése történik, vagy utánanézünk az elmaradt családi pótléknak, érthetetlen levonásoknak, behajtó-cégeknek eladott tartozásoknak. Sok esetben nincs tudásuk egy kezesség felelősségéről, sok a rászedett, a következményeket nem ismerő támogatottunk. A hivatali rendszer ágazatai sok esetben hézagosak, ésszerűtlenek, nem jól ritmizáltak az ügyintézések, pedig kis odafigyeléssel, ügyfélbarát hozzáállással sok probléma megoldható lenne. Ma ez egyedül a kisösszegű banki kölcsön házhoz menő szolgáltatásánál működik tökéletesen, ügynökeik minden kiskaput, lehetőséget megtalálnak ahhoz, hogy a kölcsönfelvétel megtörténjen. Ezzel szemben például a koraszülött felülvizsgálatok időpontját

a számítógépes rendszer dobja ki, megy az értesítés, hogy be kell utazni a gyerekkel adott időpontra, és nem számít, hogy ez a hónap végén van, mikor már kenyérre sincs pénz, nemhogy az útiköltségre, még, ha később vissza is térítik azt. Ha nem jelenik meg a szülő a gyerekkel, megy a jelzés a gyámhivatal felé, és a vége akár védelembe vétel is lehet, mert a szülő nem együttműködő. És nincs pénzük telefonon új időpontot kérni sem. Ha az alapítvány munkatársai kérik ezt, sokszor falakba ütköznek, a rendszer hatóságként működik, és nem igazán segítőkész. Bizonyos esetekben, mikor jogsérelem történik, és nincs más eszköz, akkor ügyvédi segítséget is tudunk biztosítani. Természetesen nem segítünk semmilyen olyan esetben, ami bűnesethez kapcsolódik, börtönlátogatáshoz, pártfogói találkozóhoz, idézéshez. Egyedül a szabálysértések esetében mérlegelünk, mert itt sok esetben túlkapás miatt kapnak büntetést. Nehéz ez, mert mi is a jogkövető magatartást szeretnénk mindenkitől, de a helyzet sokszor bonyolultabb, hogy ezt tisztán értelmezhessük. Számunkra az út széléről felszedett akácjövés egy mínusz 10 fok körüli téli napon nem akkora bűntett, mint ahogy a rendszer kezeli. Mert nem fagyhatnak meg a gyerekek a téli hidegben. Fontos elem a rendőrséggel való együttműködésünk, és ennek kihangosítása a közösség felé. Fontos, hogy értsék, a rendőrség nem ellenség, hanem természetes segítője a közösségnek abban, hogy jogkövető magatartással éljen mindenki. Mi azt valljuk, hogy a problémák 90%-a kezelhető pedagógiai módszerekkel, de ahol ez nem megy, ott hatósági, ha kell rendőrségi kényszerítő eszközökre van szükség. Ez főleg az életvitelszerűen bűnözésből élő családokat jelenti, ahol a mi pedagógia eszközeink hatástalanok. Fontos, hogy a közösség tudja, vannak határok, amely senki sem léphet át. Sokszor kellett már segítséget kérnünk önmagunk megvédésére, és sokszor jeleztünk mi is olyan helyzeteket, amelyben rendőri beavatkozásra volt szükség. Azt hiszem, ha számítunk egymásra, jól ki tudjuk egészíteni egymás hatását. Számíthatunk a rendőrség segítségére, ugyanakkor ők is érzékelik, hogy munkánk hatására kevesebb ügyintézésre van szükség. Minden hivatallal nehéz az együttműködés kialakítása, mert más a protokoll, a kommunikáció, a viszonyulás. És természetesen mindenhol ott vannak az emberi tényezők is, a kiégés, a fásultság, sok esetben a rasszizmus is. De meg kell találnunk a közös hangot, ki kell alakítani a tényleges együttműködések színtereit egy-egy probléma megoldásában. Az alapítványunk egy olyan sajátos szervezetfejlesztést végez, ahol ez a munka nem egy adott intézményen, szervezeten belül történik, hanem egy probléma köré szerveződő résztvevőkkel, az együttműködések új rendszerét körvonalazva. Az uzsora elleni harc egyik fontos eszköze az eseti gondnokság formája is, szoros együttműködésben a családsegítővel, gyámhivatallal. A mi esetünkben ez leginkább olyan családokkal történt meg, ahol vagy túl sok a jövedelem a közösségben megszokotthoz képest (pl. mert meghalt az egyik szülő, és a gyerekek árvasági ellátást is kapnak), vagy alapvetően képtelen elszakadni a kamatos pénz rendszerétől a család. Itt a családi pótlékot a mi segítségünkkel, felügyeletünkkel használják fel. Szakaszosan vásárolunk be, ügyelünk a közüzemi számlák és iskolai tartozások befizetésére. Itt is szükséges volt a rendőrséggel való együttműködés, hogy megindíthassuk ezt, és fontos a folyamatos megbeszélés is, az ésszerű pénzbeosztás képességének kialakítására, amibe a gyerekeket is bevonjuk. Fejlesztő segítségnyújtás ez is, mint az alapítvány összes tevékenysége. Ma a szergegátumokban talán a legnagyobb hiány a szociális kompetenciák fejletlensége. Sem a személyes, sem a társas kompetenciák nem elégségesek ahhoz, hogy az életükön változtassanak. A generációkon átörökített nyomor bedarálta ezeket, és remek terepet teremtett az uzsorára. Segítenünk kell, hogy az elveszett képességek újra kialakulhassanak, fejlődhessenek. Segíteni kell, komplex módon, a gyerekekre, és a felnőttekre is fókuszálva. Az egyénre és a közösségre is. Ennek a munkának az oktatás csak egy, bár kétségtelenül nélkülözhetetlen eleme. Az iskola azonban önmagában sosem fog

megoldást nyújtani a mélyszegénységben élő gyerekek problémáira. Ami most van, az generációkon át nyerte el mai formáját. Egyéni, társadalmi, politikai felelősségek egyaránt vannak benne. Most úgy érzem, több a társadalmi, mint az egyéni. A megoldás pedig nem rövidtávon körvonalazódik. Türelem, bizalom, és lehetőségnyújtás kell, hogy fémjelezze azt a közösségfejlesztő munkát, amire a legnagyobb szükség van ma a szegregátumokban. Reméljük, hogy ez eljut majd egy olyan szintre is, amikor az uzsora minimálisra szorul, mert a közösség együtt erősebb lesz, és más távlatok nyílnak az emberek számára a boldogulásra. Azoknak is, akik elszenvedői, és azoknak is, akik vámszedői ma ennek az egésznek. Persze az talán nem a civilek feladata, ehhez tényleges attitűdváltás kellene. Nemcsak a szegregátumokban, hanem szakpolitikai szinten is. Forrás: http://www.ezredveg.vasaros.com/html/2015_05_06/1505062.html#lrno

AZ INTEGRÁCIÓ (Liget - 2015. június 09.) Az integráció nehézségei Programok, viták, nemzetközi kitekintések, elemzések, adaptációk, konferenciák, szakirodalom: az integráció kifejezés régen beépült a szaknyelvbe, talán már a köznyelvbe is, vannak gyakorlati tapasztalatok, de átütő sikereket ezen a téren még nem könyvelhetünk el. Sem az oktatásban, sem másutt. Sőt, mintha egyre távolabb kerülnénk a megoldástól. Hol kellene kezdeni? Az oktatásban? A társadalomban? A helyi kisközösségekben? Lehet-e hatást elérni, ha csak egy területre fókuszálunk? Tartsunk-e a határokat, vagy lépjük át azokat? Mit lehet tenni a szegregátumokban, szegregált iskolákban az integrációért? Nehéz, nyomasztó kérdések. És egyre nehezebb válaszokat találni. Kapcsolódások nélkül Talán az a kudarcok oka, hogy maga a probléma sincs rendszerezve. Elszigetelt területeket látunk: oktatás, tanodák, telepfelszámolási programok, lakhatást segítő próbálkozások, közösségfejlesztés (szigorúan pályázati keretek között, nem rendszerszintűen), közmunka, érdekképviselet, prevenciós programok stb. – kapcsolódások nélkül. Leginkább a hatósági eszközök erősödése érzékelhető, és hogy minden innovatív, humánus próbálkozás rendszeridegen, egy-, esetleg kétéves kifutással működik, de esélye sincs, hogy rendszerberendbe épüljön. Így pedig minden törekvés lenullázódik, és elvész a befektetett energia, pénz. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik körében végzett esélyteremtő munkánk tapasztalatai alapján igyekszem összefoglalni, bizonyítani az „igazgyöngyös” ideát: csak az egy időben sok ponton történő beavatkozás vezet eredményre.

A szegregáció mai helyzetéről A szegregálódás folyamata az egyházi iskolák megjelenésével különösen felgyorsult, és olyan településeken is megjelent, ahol korábban nem. Sokféle szegregáló hatás ismert, a külön iskolai osztályok szervezésétől az egy településen belüli intézmények közötti méltánytalan különbségekig. Ez szinte mindenhol beágyazódott a hagyományokba, az átörökített igazolások azt bizonygatják, hogy mindenkinek jobb így. A kiskapu Az „önszegregálódási” folyamat az egyetlen iskolával rendelkező településekre jellemző: olyan intézmények alakultak ki, amelyek képtelenek kezelni a nagy létszámú halmozottan hátrányos helyzetű gyerek gondjait. A jobb társadalmi státuszú szülők – élve a szabad iskolaválasztás jogával – „kimenekítették” gyerekeiket a környező települések iskoláiba. Itt tehát nem új intézmény generálta a folyamatot, hanem egy korábbi, azóta is fennálló gond, az eltérő szocializációból, a szegénységből adódó komplex problémahalmaz iskolai vetülete. A szabad iskolaválasztás adta a kiskaput, és adott könnyen járható utat a nagyobb érdekérvényesítési képességgel rendelkező társadalmi rétegnek, kezeletlenül hagyva a problémákat, amelyeket az oktatási rendszeren belül kellett volna megoldani, másféle stratégiával, módszertannal, költségvetéssel. A helyzet tovább romlott, amikor az egyházak visszavehettek-átvehettek iskolákat az önkormányzatoktól. Ez a folyamat sok esetben azért eredményezett tömeges iskolaátvételt, mert az akkori önkormányzati és egyházi oktatás finanszírozása között lényeges különbségek mutatkoztak, a költségvetési gondokkal küzdő települések örültek, ha problémáik mérséklődnek. Persze ahol csak egy iskola volt, sok szülő nehezményezte, hogy így nem tudja világnézeti semlegességben nevelni gyerekét. Akik megtehették, át is íratták a szomszédos településekre, de a többség megbékélt a helyzettel. Ahol az önkormányzati iskolák mellett alakult egyházi, ott a települési vezetők kommunikációja szerint „színesedett” az oktatási paletta, ám ahol magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya – az első pillanattól nyilvánvaló volt –, az új iskola megjelenése és a szabad iskolaválasztás joga együtt szegregáló hatású lett. Eszköz és szándék Az egyházi iskolák halmozottan hátrányos helyzetű tanulóktól mentes intézmények lettek, míg az önkormányzatiak szegregálódtak. A folyamatot tovább gyorsította és a helyzetet tovább rontotta az iskolák államosítása. Mivel kikerültek az önkormányzatok fennhatósága alól, eltűnt az eszköz és a szándék is a település irányításából, hogy a helyzeten változtassanak. A központosított oktatás nem foglalkozott a problémával, a KLIK működési szempontrendszerében egyelőre nem látni sem a deszegregációt, sem az antiszegregációt, települési koordinációról pedig nem beszélhetünk, mert a kétféle fenntartó, az egyház és az állam ebben a kérdésben helyileg nem működik együtt, és nincs, ami erre kötelezné őket.

Gertner Réka rajza Természetesen az állami iskolák között is felfedezhető a településen belüli szegregáció. Ám a központi irányítás itt sem tesz lépéseket, úgy tűnik, a helyi, sok esetben politikai érdekek nem integrációpártiak. A KLIK elnézi a szegregált iskolák működését, még saját intézményi struktúráján belül is. Az alapítványi formában működő iskolák zöme nem a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felé fordul. Ezek az intézmények alternatív tanterv és az államitól eltérő oktatási struktúra szerint szerveződnek, jelentős anyagi támogatást igényelve a családoktól. Az alapoktatást végző intézmények között alig akad olyan, amelyik a rosszabb társadalmi státuszú családok gyerekeire fókuszál. Az alapítványi iskolák aránya és a költségtérítés miatt ezek az oktatási intézmények a szegregáció szempontjából nem képviselnek számottevő hatást. Emberi jogokat sért A civil jogvédő szervezetek pereket kezdeményeztek, mert a szegregáció a hazai és az uniós jogrenddel szembemenve alapvető emberi jogokat sért. A bírói döntések kimondják, hogy az adott településeken jogellenesen különítik el a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekeket. Egyre több a peres eset, egyre több a jogerős ítélet, ám sok településen még el sem jutottak a feljelentésekig.

Mintha hiányozna a központi szándék, hogy tisztán, az alapoktól vizsgáljuk a helyzetet. Ha elviekben meg is mutatkozik, tényleges intézkedések nem körvonalazódnak. Nem segít a megoldásban az sem, hogy az állam a nyilvánvalóan szegregáló iskola mellett áll ki, bíróság előtt is képviseli álláspontját. Ha nincs központilag jól kommunikált megoldási szándék, a rendszer mindenhol ehhez igazodik, és egyre kendőzetlenebbül vállalják az elkülönítést, mert a döntéshozók példája felmentést ad. Az első lépés tehát a tisztán érthető állami szándék a deszegregációra és antiszegregációra. Rendkívül fontos volna az adatelemzés. De nem nyilvánosak az adatok, amelyeknek elemzéséből kiindulva kialakítható lenne a megoldási terv. Az egyházi és állami iskolák halmozottan hátrányos helyzetűekre vonatkozó adatait a KLIK tudná elemezni, és szükség esetén gyors deszegregációs folyamatokat indíthatna. Élhető közeg Egy település oktatási és egyéb struktúrája csak akkor teremt élhető közeget a lakosságnak, ha a problémamegoldásban és a fejlesztésekben az intézmények fenntartótól függetlenül kiveszik a részüket. Ellenkező esetben csak nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek a településen belül is.

Lakatos Jonathán rajza

A viszonyulásról Érdekes megvizsgálni, miért nem működik az integráció, miért nem tudnak az iskolák tényleges társadalmi hatást elérni. Azt hiszem, az egyik baj, hogy csak hatni akarunk. Megállapítjuk, hogy nem megfelelően élnek, tanulnak, dolgoznak – persze hozzánk, a többséghez viszonyítva, akik „normálisak” vagyunk. Ők nem azok, tehát hatni kell rájuk. Hatunk Sokáig próbáltuk, hogy időt, korrepetáló órákat fordítunk rájuk, csak a hatással törődve. Indikátorokkal, százalékokkal, kompetenciaméréssel számoltuk az eredményeket, hogy igazoljuk: eredményesen hatunk. Sok helyen most is hazaküldik a kompetenciamérésről azokat, akik lerontják a százalékokat. Mert az nem lehet, hogy nincs hatás… eredmény… legalább látszólag, a statisztikák szintjén… Mégsem javulnak. Nem javulnak? Akkor a hatást kell továbbnövelni, kiegészíteni kényszerítő eszközökkel! Az iskola hatóságként kezd működni, hátrébb szorulnak a pedagógiai módszerek, felerősödnek a büntetés-megtorlás eszközei – hiszen valamit tenni kell, erősebb hatás kell! És közben meg kell védeni azt, aki hat, mert veszélyeztetett: „ezektől” minden kitelik, ki kell dolgozni eljárásokat, iskolán belül és kívül, csökkenteni a büntethetőségi korhatárt, ellenőrizni tovább, jobban, azt is, aki az utcán van, és bent is, jó lesz az iskolaőr, hiszen kell minden, amivel hatni lehet. Rájuk, akik nem akarnak úgy működni, ahogy mi, a többség, a „normális” réteg elvárja. zavaró tényező Közben az alannyal, akire hatni kívánunk, nem törődünk. Őt senki sem akarja megérteni; zavaró tényező. Senkit nem érdekel, miért élnek így és miért ezt örökítik tovább – az okokkal senki nem akar érdemben foglalkozni. Csak a lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni: hiába akarjuk, hogy „normálisan” éljenek, „ezekkel” nem lehet mit kezdeni. Nem értik. És nem csinálják. Bosszantóan nem azt teszik, amit mi akarunk. A gyerek iskolai viselkedését azonban ez magyarázza. Ahonnan jön, ahol és ahogyan él, onnan nem lehet más. Ezért nem tud figyelni, koncentrálni, ezért agresszív. Ezért lop. Egyszerű okok, de csak az érti meg, aki odamegy, megnézi, és meg is akarja érteni. Megérteni, hogy születésüktől zsigeri szinten épül be valami más, amit meghatároz a nyomorúság, ami másféle tudást ad, más hangsúlyokkal, más értékekkel. nélkülük nem lehet De mi úgy akarunk hatni, hogy nem győződünk meg az alany befogadóképességéről, körülményeiről. Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz. Most csak az egyik oldal működik, egyre erősebben, egyre kirekesztőbben. És félek, a másik oldal passzivitása, a hatások elviselése nem sokáig marad így.

Rostás Tibor rajza Egy osztályfőnök hívott. Hogy a nyolcadikos lány tizennyolcezerért rendelt ballagási fotókat, és nem fizetik ki. A fotós őt piszkálja, fenyegeti. Kéri, segítsünk, az alapítvány valahogy oldja meg, mert ő marad benne. Ahol laknak Fura, de már ennek is örülnöm kell. Hogy legalább azért szólnak nekünk, ha fizetni kell. Kérdezem, miért engedte, hogy ennyit rendeljen. Hisz ahol laknak, ott nem elhelyezhető egy fotó sem, a körülmények rémesek, ott leamortizálódik még a képeslap méretű fotó is, nemhogy egy félíves… hisz bútor sincs, csak az a rengeteg gyerek, képkeret sem, még egy tükör sem, aminek a sarkába tűzhetnék… És nem volt pénzük semmire, a ballagószoknyát is mi vettük, meg a virágot… Abnormális dolog ilyen rendelést felvenni… Próbálta ő behívatni az anyát, mondja, de nem partnerek, be sem ment az iskolába, hiába üzent neki…, és a gyerek meg is bukott, azért is üzent, de semmi… Ha egyszer Talán, ha egyszer ő megy ki. Oda, a cigánysorra. Ha bemegy hozzájuk. És beszélget velük. Megérti az okokat. Akkor talán megérti az irreális rendelést. Hogy miért akart úgy rendelni, mint a többi. Talán, ha egy kicsit közelebb lép, és elfogadják, le is tudja beszélni őket. De nem. Ők nem mennek ki. Legfeljebb behívatják. Hisz nincs előírva a családok meglátogatása. Arról meg nem tehetnek, hogy nem partner a szülő. Ők megtették, és meg is teszik a megfelelő lépéseket. Mondom, akkor legalább nekünk szóljanak. Mert szívesen segítünk. Jó, mondja, majd szól tantestületin, hogy velünk, az Igazgyönggyel együtt kellene működni ezután, mert mi kijárunk. És nekünk megértik.

Örülnöm kellene, hogy felveti. Hiszen hét éve dolgozunk ott, ugyanazokkal a gyerekekkel, akikkel ők. Csak mi másképp.

Szabó Lívia rajza A tanodáról Nem vagyok híve az intézményeken kívüli megoldásoknak, mert azt gondolom, jó iskola kell, és akkor nincs szükség tanodára. Jól működő családgondozás, védőnői szolgálat kell, és akkor nincs szükség Biztos Kezdet Házra. Főleg, mert ezek nálunk mindig pályázatokból szerveződnek, és addig tartanak, amíg a projektpénz. Persze, ha megfelelően differenciált volna az oktatás, lenne forrás korrepetálásra, szabadidős tevékenységekre, szakkörökre, ha komolyan vennék a szülői házzal a kapcsolattartást, és létezne a támogatókkal partneri kapcsolat… Furcsa helyzet Mindenesetre, ha lehetőség adódik, én is pályázatot írok – tanodára. Mert muszáj valamit kitalálni, ami segíthet. Ami a szigorodó, büntető hatásokkal szemben valami mást mutat fel. Többszörösen furcsa helyzet. A tanodának előírásai vannak, és azok nagyon nem illeszkednek a rendszerhez, amihez kapcsolódnia kellene. Sem szemléletben, sem szervezési kérdésekben. A kistelepüléseken, ahol a probléma a legnagyobb, már rég társulások vannak. A gyerekek napközi után iskolabusszal mennek haza. Ha lesz tanoda, napközi helyett majd oda mennek. De az iskolabusz csak egyszer megy… – tehát vagy mindenki tanodás lesz, vagy nincs megoldva az utaztatás. És ahol nincs ilyen gond, feltehetően az iskola ott sem szívesen adja ki délután a gyerekeket, hiszen akkor a napközis pedagógus munkája feleslegessé válik. A tanoda a pedagógus-álláshelyek miatt az iskola ellenében működhet. Nehéz lesz így partneri viszonyba kerülni. Viszont amire az iskolában kevesebb az idő, például a személyes és társas készségek fejlesztésére, az identitást, az önállóságot, a döntési képességeket, az önbizalmat,

az együttműködést, a toleranciát vagy a szolidaritást erősítő-kibontakoztató gyakorlatokra, játékokra, a tanoda nagyon is jó hely. És nemcsak a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Lehet-e esélyteremtő a tanoda? Talán igen. Mi meg, akik még hisszük, hogy másképp is lehet, odamenekülhetünk.

Magyari Márk rajza A pedagógusról Amióta tanítok, sokféle oktatási programot felkaptak már. Van, ami nagy múltú, világhírű és most ért ide, és van, ami hamar elért minket is, majd nyom nélkül viharzott át. Ami érdekes, hogy ezekből mi épül be tartósan a rendszerbe… – többnyire semmi. Mert olyan módszer, program még nem volt a világon, ami a mi jól megszokott, frontális, poroszos pedagógiai módszerünket kiütötte volna a nyeregből. Glasgow-ban részt vettem a Big Noise gyermek-vonószenekar első születésnapi koncertjén. Kíváncsi voltam, és kissé tamáskodó is, hiszen magam is tanultam hegedülni nyolc évig, és pontosan tudom, mit jelent egy év ezen a hangszeren: a gyerek már rendesen meg tudja tartani a hegedűt, jól fogja a vonót, és pár hangot ki is tud csalni a hangszerből, lehetőleg csak a húrokat használva. Az ujjakat később sikerül a megfelelő helyre tenni. A viszonyulás A koncert lenyűgöző volt. És megerősítette bennem, amit a pályán eltöltött évek után már biztosan tudok: nem a tantárgy, nem a műveltségterület számít a pedagógiában, hanem a viszonyulás. A gyerekhez. A nagy teremben vagy ötven kisgyerek ült, hegedűvel. És segítségképpen egy felnőtt fúvósnégyes meg egy zenetanárokból és zeneiskolás növendékekből álló kisebb

vonószenekar. Ők – megfelelő hangerőt képviselve – adták a dallamot, vitték a darabot, a kicsik pedig bekapcsolódtak, épp ott, ahol lehetett, épp annyira, amennyire tudtak. A zenedarabok között egy pedagógus mikrofonnal ment be a kicsik közé, megkérdezte a nevüket, honnan jöttek, és otthon, az ő nyelvükön hogyan mondják, hogy boldog szülinapot. Sorban hallhattuk románul vagy szlovákul, onnan érkezett cigánygyerekektől, de arab fiúcskától is, és volt, aki azt mondta: nem tudja. Ez sem volt gond. A bemutatkozások után mindenki együtt énekelte, szépen, egyre magasabb hangon: happy… happy… happy, majd egyszerre kiabálták: happy birthday, Big Noise! És felállva magasba tartották a kis hegedűiket. Áramlott az öröm, az összetartozás, az együtt alkotás érzése a gyerekekből. Fegyelmezettek voltak és boldogok. A szülők és a közönség tombolva tapsolt. Sikerélmény Figyeltem a zenekarvezetőt, aki képes volt magával ragadni az ötven kicsit, megtartani a figyelmüket, a tekintetüket. Amikor a dallamot vivő „nagyok” játszottak, a következő hangot egy nagy rajzlapon mutatta fel, forgatva körben, magasan. A lapon egy kéz látszott, megcsillagozva rajta az ujj, amit éppen le kellett tenni a húrra, és ritmikusan megszólaltatni. Mert a kottaolvasás még nem ment. És láttam a másik pedagógust is, aki hason kúszva mászott a gyerekek között, és segítette húzogatni ritmusra a vonót ott, ahol ez nem ment. Mert mindenkinek kellett a sikerélmény. Hogy átélje az örömöt. Játszottak velük: azt játszották, hogy ők egy zenekar, és a gyerekek elhitték, és hol megfeszülve a figyelemtől, hol boldogan kacagva és kiabálva tettek csodát a félórás koncerten.

Rostás Margaréta rajza

Azt hiszem, ennyi a titok: a pedagógia titka, és az integrációé is. Hinni kell a gyerekben, élvezni a vele töltött munkát, magunkkal ragadni, játszani, önfeledten, egymást erősítve, és így fejleszteni. Teljesen mindegy, hogy vonószenekar vagy ütőszenekar. Hogy rajzfoglalkozás vagy sportjáték. Hogy mesedramatizálás vagy matematikai játék. A pedagógus személyisége, munkája a lényeg. Hogy mennyire érzi művészetnek, amit csinál…, és persze az is fontos, mennyire hagyják, hogy művészetnek érezhesse azt. Jó lenne, ha egyszer ezt a döntéshozók is látnák – és belátnák, hogy a művészethez szabadság kell. Önbecsülés. Öröm, egymás támogatása. Kreativitás és annak értékelése. Hogy a pedagógia nem szolgai módon teljesítendő menetrend, aminek a betartatása és adminisztrációja a munka sikerének fokmérője. A pedagógus fokmérője. Kellene, hogy értsék: csak szabad és boldog pedagógus képes szabad és boldog gyerekeket nevelni. Forrás: http://ligetmuhely.com/az-integracio/

CSAK KÖNYÖRÜLETESEN (HVG - 2015. augusztus 20.) Az egyházak ma nem segítenek a szegényeken, hanem szegregálnak. Miért? ------------------------------------------------------------------------------------------------Jó pár éve már, hogy próbáltam a környékünkön működő történelmi egyházakkal leülni, és valamiféle közös szegénységellenes-integrációs stratégiát kialakítani. Már akkor is meglepett, hogy milyen vehemensen utasították el ezt az egészet, hangsúlyozva, hogy az ő dolguk a hozzájuk tartozó hívek lelki békéjét megőrizni, az, amiről én beszélek, az a missziók dolga, és köszönik a lehetőséget, de nem kérnek belőle. Pedig ez még az egyházi iskolák tömeges megjelenése előtt volt. Azóta már azt is látom, hogy a szegények felé fordulás az oktatás terén sem igazán tartozik az egyház felvállalt feladati közé, hiszen lassan kitörlődik a köznevelés szótárából az esélyegyenlőség, főleg épp az ő közreműködésükkel. Egyre szaporodnak a településeken a „fehér” egyházi iskolák, ahova nem kerül be a hátrányos helyzetű, de legfőképp a halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerek. Mert sajnos, a szegénység mással is együtt jár, tanulási nehézségekkel, szocializációs gondokkal, magatartási problémákkal, be nem fizetett osztálypénzzel, felszereléshiánnyal. És az olyan nekik nem kell. Csak az, akivel nincsen gond. Azok között pedig kevés a szegény cigánycsaládok leszármazottja. Persze ezen többnyire megsértődnek, ha valaki felveti. Hazugság – mondják, hiszen itt, vagy ott létezik egy-egy olyan egyházi iskola, amelyik felvállalja ezt. Ami igaz, ez azonban nem ellensúlyozza azokat a nagyságrendekkel nagyobb számban működő olyan egyházi oktatási intézményeket, ahol meg nem. Azt a hatást, amit ez a településeken kifejt, az állami iskola szegregálódását, nem mérlegelik. És azért is hazugság, mondják még, mert ők aztán nem zárnak ki senkit, mehetnének oda cigányok is, az ajtó nyitva áll mindenki előtt. De aki a településen belül van, az pontosan tudja, hogy ez nem így van. Arra pedig, hogy akkor miért nincsenek náluk is mélyszegénységből érkező, pedagógiai többletmunkát igénylő gyerekek, egyszerűen nem válaszolnak. Pontosan tudjuk mi is, és ők is, hogy megvannak a rejtett, vagy a helyi beszédben nyíltan vállalt csatornái az elutasításnak. Mert az egyházi válogathat. Rájuk nem vonatkoznak pl. a beiskolázási körzeti kötelezettségek. Persze a Biblia tanítása vonatkozna, de úgy látszik, ezen túl tudnak lépni. Mire megy ki ez az egész? Így szeretnének több vallásos embert? Vajon az egyházi iskolába iratkozók tényleg vallásosak, vagy csak eljátsszák a problémamentesebb, elitista iskoláért? És mi lesz a településen a többivel? A szegregálódó állami iskola nekik milyen lehetőségeket adhat?

Próbálom érteni őket. Néha még a rádióban is meghallgatom a prédikációkat. De a kép számomra nem egységes, nem tiszta. A prédikációkban minden rendben, a Biblia üzenete van fókuszban, Istennek mindenkire szüksége van, származástól, személytől függetlenül hallgattam legutóbb is - és azt is, hogy minden hívő embernek elsődleges dolga az odafordulás, mások támogatása, segítése. Számtalan példabeszéd hangzik el a műsorokban, a rászorulók, a szegények támogatásáról. Azoknak a megsegítéséről is, akiktől mindenki elfordul. A bibliára utalnak mindig, ahol történetek sorát lehet erről olvasni…. de olyan idézetet, ami értelmezhetővé tenné az egyházi cigánymentes iskolák megszervezését, még nem hallottam. Ha az egyház komolyan venné évezredes küldetését, akkor minden másképp alakulna. Akkor minden szegregátumban lenne például roma pasztoráció… Hiszen a romák zöme vallásos, ezen a vonalon sokkal gyorsabb és hatékonyabb lehetne a közösségfejlesztés, az összefogás, a törvénytisztelő magatartás betartatása, a többségi szabályokhoz való igazodás. A településeken mégis kevés lelkész próbálja bevonni őket, igaz, sok helyen nincs is igazán hitélet, egyszer egy lelkipásztor azt mondta nekem, ki sem ejti a szót a száján a tempolomban, hogy cigány, mert akkor a maradék híveit is elveszítené. Pedig a jó példa fellelhető az országban, van pár hely, ahol jól működik ez. De miért csak ennyi? Miért nem ezt teszik általánossá, felkészült papokat küldve minden roma közösségbe? Miért nem azokon segítenek, akik a legjobban rászorulnak? Ezt a feladatot nem lehet adományosztó eseményeken kipipálni… és mellette más területen meg pont az ellenkezőjét téve elutasítani őket. Mindezt, mint a mi vidékünkön is, egy egyházon belül. Pedig a terepi tapasztalatokban annyira látszik, hogy az egyház közösségszervező, lelki támaszt adó munkája jó beavatkozási pont lenne az integrációban. Ha ebbe fektetné az egyház az államtól, az adófizetőktől kapott pénzt, akkor ez segítség lenne. De e helyett a szegregáló oktatásba fekteti, és csak növeli a szakadékot a társadalomban. Számomra ez az egyházi viszonyulás nem tiszta. És ezért nem is érzem hitelesnek. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20150820_Csak_konyoruletesen

A GYEREKSZEGÉNYSÉGRŐL (HVG - 2015. augusztus 21.) A XXI. századi gyerekszegénység nem olyan, mint amiről a Kincskereső kisködmönben olvashattunk. A ruházaton látszik a legkevésbé, de ott van a komfort nélküli lakásokban, a személyes tér hiányában, a minőségi éhezésben és a szegregált oktatásban, ami nemhogy esélyt teremtene, de bebetonozza a szegény gyerekeket oda, ahonnan jöttek – írja szerzőnk, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány és Iskola igazgatója. ------------------------------------------------------------------------------------------------Riasztó adatokat hallani nap mint nap az egyre növekvő mértékű gyerekszegénységről, és még riasztóbb mindezt közelről megtapasztalni, belelátva a gyerekek életébe, mindennapjaiba. A kommunikáció erről is, mint annyi másról, kétféle: a kormányzat a sikerekről beszél, mintha képes lenne kezelni ezt az egészet, és a problémát inkább kicsinyíti, az ellenzék meg inkább nagyítja, mintha nem lenne elég nagy baj így is, és ebből a pozícióból sokszor tudomást sem vesz az esetleges próbálkozásokról. Akik nem tudnak elmenni mellette, és a statisztikai bizonygatásokon, a látszatintézkedéseken meg a szócsatákon kívül tesznek is valamit, azok az egyházi missziók és a civilek. Már definiálni sem egyszerű a problémát. A hivatalos megoldáshoz hivatalos megközelítés kellene, ami a segítségnyújtás lehetőségeit szabályozza. Ez most a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményhez, a hátrányos, illetve a halmozottan hátrányos helyzet igazolásához kötött. De ezek nagyon pontatlan, hiteltelen mérőszámok. Marad a megtapasztalás, ami fájóan szubjektív, és csak azoknak adatik meg, akik nem fordítják félre a fejüket. Mert az élet nem a paragrafusok szerint íródik itt sem. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt kimentem egy kis faluba egy családhoz, mert a jövedelemviszonyaik alapján a művészetoktatásban térítési díjat kellett volna fizetniük, miközben rémesen elhanyagolt, mindig éhes gyerekeik voltak. Akkor láttam, hogy nagyon nehéz ezt az ügyet „általában” kezelni. Mert az özvegy anya, a négy SNI (speciális nevelési igényű) és egy ép gyermek az árvaságival, özvegyi nyugdíjjal és az emelt családi pótlékkal annyi pénzt kapott havonta, ami a szegregált környezetben azonnal felkeltette azok érdeklődését, akik a máséból élnek. És elvették tőlük, hónapról hónapra mindet. Nem volt tűzifa, kenyér, semmi; hónapokig játszotta a megfélemlített család a gyámhivatal felé, hogy van mit enni, miközben verés járt, ha hozzányúltak az alibi liszthez, száraztésztához, ami a szekrényben volt arra az esetre, ha ellenőrizni próbálták őket. Nagyon nehezen, csak rendőri segítséggel sikerült végül távol tartani a pénzüktől az arra áhítozókat. Nincs az a protokoll, ami ezt kezelni tudná. Ehhez helyi ismeret kell, hogy az ember értse, lássa a szándékokat, erőket, viszonyokat. Az intézményrendszer a maga központi szabályozásával azonban képtelen erre. A helyi közösségek pedig szétestek, a nyomorúság szabályai működtetik őket.

Gyerekszegénység a családban Ahol a család szegény, ott a gyerek is az. A kettő nem választható el egymástól, és ezért nem választható el a kezelésük sem. A szegénység ott van a lakhatásban, a komfort nélküli vagy alacsony komfortfokozatú házakban, a bútorokban, melyek a fűtési szezonban mindig megfogyatkoznak, abban, hogy nincs személyes tér, tulajdon: semmi, ahova és amivel egy gyerek félrevonulhatna, és gyakorolhatná a saját világépítés nélkülözhetetlen fejlesztő, egyéni tevékenységeit. Sokan gondolják, ez a szegénység olyan, mint amiről a Kincskereső kisködmönben olvashattak. Pedig ez más. Ez XXI. századi, ahol a fogyasztói társadalom vonzása őket is eléri. Sokan nem értik a hó elején megvett mobiltelefont, kólát, süteményt, a semmire felvett Provident-kölcsönt a hó végi éhkoppal összevetve. Nem értik, hogy rájuk is hat a „mert megérdemled”, „az vagy, amid van”, hogy attribútumai lettek a fiataloknak az okostelefonok, a bizsu meg a smink, akarják ők is, mert érezni szeretnék, hogy ők is „valakik”. Hogy minek a tévé ott, ahol nincs asztal sem? Mert nincs olvasási kultúra, nincs könyv, és a szülők olvasási képessége is alacsony. Nincs beszélgetési kultúra sem, és amikor az öt gyerekkel az egyetlen szobában van a család, akkor a televízió olyan közösségszervező, amivel ugyan csak a doboz bámulásáig jutnak, de attól lesz elviselhető az este. A ruházaton látszik talán a legkevésbé a szegénység. Hála az olcsó kínainak, a gyerekeket fel tudják úgy öltöztetni, hogy ne tűnjenek ki a többi közül. A cipő már problémásabb. A gyenge anyagból készült lábbelik talpa hamar felválik, könnyen szakad, és ha olcsó is, nincs mindig pénz újat venni. Ma is megtörténik, hogy a cipő hiánya miatt nem megy iskolába a gyerek. Tisztálkodás? A házak zömébe nincs bevezetve a víz. Csak végig kell gondolni, és rögtön látszik, mekkora gond ez: vizet az utcáról hoznak, a kályhán melegítik meg, mosdás lavórban,

és minden szorozva a gyerekek számával. Hajmosás? Még több idő. A ruhák mosása? Kézzel, centrifuga nélkül: mikorra szárad meg egy kabát, egy farmer? Gyakori a fejtetű; hiába a tetűirtó, ha a keservesen, hajszálanként serkétlenített haj is visszafertőződik az ágyneműtől. Aztán ott a táplálkozás. Amikor kiskoruktól rögzül bennük a „most nem” és a „nem annyit” érzése. Tulajdonképpen a szoptatás befejezésétől így élnek. A szakma megkülönböztet mennyiségi és minőségi éhezést. A mennyiségi talán ritkább, ahol van segítő civil szervezet vagy a magáéból is adó pedagógus, ott próbálják kezelni, de a hétfő reggeli türelmetlen tízórai- vagy ebédvárás, az étel fogyasztásába belefeledkező gyerek mutatja: otthon nem volt mit enni a hétvégén. A legnehezebbek a szünidők; a nyári gyermekétkeztetés részben kezeli a problémát, de az őszi, téli, tavaszi szünetben sokan nem jutnak napi háromszori élelemhez.

A minőségi éhezésnek más következményei vannak. Ahol ritka vendég a tejtermék, a hús, a zöldség és a gyümölcs, ahol a kenyér, krumpli, tészta variálódik hétről hétre, ahol az ünnepi húsétel is a leggyengébb minőségű csirkefarhátból vagy húspépből készül, ott a fejlődésre kihat a táplálkozás. Nem véletlen, hogy a szegregátumokban, ahol a legnagyobb a gyerekszegénység, felülreprezentált az SNI gyerekek aránya. Mert az egészséges fejlődéshez egészséges táplálkozás kell. Ez és az elégtelen lakókörnyezet, a cigaretta, a búfelejtő alkohol vagy mostanában a herbál, az élősködők mind betegségekhez vezetnek. És a végén a korai öregedéshez és a korai halálhoz. Gyerekszegénység és egészségügy A nyomorban legtöbbször a családok szegénysége határozza meg a gyógykezeléseket. Amennyi pénz befut a családba, abból nem lehet megélni. Így ha a gyerek betegsége szerencsésen a hónap elejére esik, akkor általában kiváltják a gyógyszert. Ha a hónap második felére, akkor nincs rá pénz. Akkor hazamennek, és a gyerek vagy meggyógyul, vagy nem. Ha meggyógyul, többnyire szövődménnyel és nehezen, főleg télen, amikor a fűtés nagy gond, és

képtelenség egyenletes meleget tartani a szobában. Ha nem gyógyul meg, akkor még betegebb lesz, felmegy a láza, és kórház lesz a vége, felülfertőződés, hosszú gyógykezelés, mire hazakerül. Sokszor pedig elég lenne egy lázcsillapító vagy antibiotikum, ami időben segítene. De nincs rá pénz. És nincs szemüvegre sem. Ki tudná megfizetni a minimum 15 ezer forintos szemüveget? Ami, mint minden gyereknél, hamar törik itt is. Sokszor megrémülünk, amikor egy-egy gyerekről kiderül, hogy 4-5 dioptriás szemüvegre lenne szüksége – mindjárt érti az ember a rossz tanulmányi eredmény okát. Sok a koraszülött, akiknek korai fejlesztéssel jobb esélyeket adhatnának az óvodában, iskolában. Ha elérnék. De a szegregátumokból ezért utazni kell, az útiköltséget, ha vissza is térítik, meg kell előlegezni, amire nincs pénz, és sokszor nincs más felülvizsgálatra való utazásra sem, ha például szívbeteg a gyerek, vagy epilepsziás. A rendszer, ami az időpontokat rögzíti, nem igazodik a családi pótlék kifizetésének ütemezéséhez. És ha nem jelenik meg a szülő, megy a jelzés a gyámhivatalnak, aminek védelembe vétel is lehet a vége, hiszen a szülő veszélyezteti a gyerekét. Holott csak nincs pénze. Nem választható el a gyerekszegénységtől a tudatos családtervezés hiánya sem. Bizony, kár lenne tagadni, előfordul olyan család, ahol a sok gyerek vállalása tudatos döntés, hiszen a családi pótlék mint bevétel jelenik meg a gondolkodásukban, és azzal nem gondolnak, hogy milyen életminőséget tudnak nekik nyújtani. De a többségnél nem ez a helyzet, sokkal inkább a pénzhiány, és a kenyér mellett eltörpül a jelentősége a fogamzásgátló tablettának. Havi 22 800 forintból nem tudnak háromezer forintot erre szánni, ehhez még az óvszer is túl drága, ráadásul utazni kell mindenért, ami tovább növeli a költségeket. Ez és a tájékozatlanság vezet oda, hogy a természetes védekezés mellett mégis teherbe esnek. Marad az abortusz, ám ez is közel 10 ezerbe kerül – ha nincs pénz, akkor megszülik. Gyerekszegénység és oktatás Minden területen fájdalmas a gyerekszegénység, de számomra talán az oktatás terén a legfájóbb. Nyilván adódik ez abból is, hogy pedagógus vagyok, de még inkább abból, hogy ez lenne az a terület, ami megoldást nyújthatna. Mert az ember, közelről látva ezt az egészet, az oktatásban hisz leginkább, hogy onnan talán kaphatnak muníciót a gyerekek a változtatásra, lehetőséget a változásra. Ma azonban a magyar oktatás esélykiegyenlítő funkciója nem működik. A szegénység sújtotta kistérségekben az oktatás nem segít a problémák megoldásában, sőt mintha még inkább elvenné az esélyeket, bebetonozná őket oda, ahonnan jöttek. Az általános iskolai oktatásban egyértelmű szegregálódási folyamatok gyorsultak fel, és ennek okát főként a szabad iskolaválasztásban látom. Ez, párosulva az egyházi iskolák szaporodásával az alapoktatásban, a mai törvényi szabályozásnak megfelelő, ám beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gyorsított fel. A nagyobb településeken, ahol két vagy több iskola is van, szinte mindenhol megfigyelhető az iskolák közötti szegregáló hatás. A korábban is sikeresebb állami és az akár most alakuló egyházi iskolákba ugyanis nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, problémás, SNI, BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartásproblémákkal küzdő), főképp nem cigány gyerekeket.

Az egyházi, alapítványi iskolákra nem vonatkozik a beiskolázási körzet, fel sem veszik vagy éppen kitörlik az integrálható SNI-oktatást az alapító okiratukból. A megyeszékhelyeken az állami iskolák között is előfordul, szinte mindenhol, hogy a peremkerületi intézmények szegregálttá váltak. Mára odáig jutottunk, hogy vannak (zömében egyházi) „fehér” iskolák elitista képzéssel, és mellettük, sokszor pár száz méterre „elcigányosodott” iskolák, ahová szinte kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekek járnak. És persze ott vannak azok a kistelepülési iskolák, többnyire az LHH (leghátrányosabb helyzetű) kistérségekben, ahol a szabad iskolaválasztással élve a szülők már rég a szomszéd település iskolájába hordják a gyerekeiket, ahol a szegregálódás természetes velejárója lett annak, hogy az oktatás már korábban sem volt képes választ adni az eltérő szocializáció és a gyerekszegénység kérdéseire. Ami az utóbbi időben rémisztő, hogy ezek a szegregálódási folyamatok felgyorsultak, és az állam nem tesz lépéseket ellenük. A szegregálódó iskolák pár év alatt leamortizálódnak, szakmai értelemben és fizikai környezetükben is. Amit legkevésbé értek, az az, hogy ezeket a folyamatokat hogyan gerjeszthetik épp az egyházak. Egyre nagyobb ellentmondások feszülnek az egyházak szegénypolitikája és az oktatási szegregáció körüli vallási megközelítések között. Úgy tapasztalom, az egyházakon belül sem egyértelmű az állásfoglalás. Sokan értik, látják, érzik, hogy baj van, kétségek gyötrik őket az ellentmondások miatt, de az egyházi kommunikáció még mindig kényszeresen bizonygatja: nem igaz, ők nem szegregálnak vagy nem fejtenek ki szegregáló hatást. Az iskoláik mindig azzal védekeznek, hogy mehetne hozzájuk cigány is, ha akarna, miközben a helyi kommunikációkban mindenki tudja: ez nem igaz, rejtett (sokszor nem is titkolt) csatornákon biztosítják be, hogy ne kerülhessen oda olyan, aki gondot okoz. Magasabb szinten pedig újra és újra meghallgathatom az egri egyházkerület példáját, ahol igenis fontosnak tartják a HHH gyerekek oktatását, mintha ez elfedné a többi megye gondját. Talán minden egyháznak van egy-két pozitív példája, amit sértődötten felmutat, ha kritika éri, és nem beszél a mellette fenntartott negatív helyzetekről.

Nem tudom, mikor és mitől lesznek hajlandók beismerni a valós helyzetet. Most gyakran érzem úgy, hogy épp az egyházak törlik ki az esélyegyenlőség szót a közoktatás szótárából.

A megváltozott arányok pedig kezelhetetlenné teszik a problémát az oktatásban. Olyan mértékű gondok jelennek meg, amivel a pedagógusok már nem képesek megbirkózni. Az eszköztelenség lassan kiégésbe csap át, és pár év múlva elképedve néz az ember a valaha lelkes pedagógus megnyilvánulásaira. A központi elvárások pedig minderről nem vesznek tudomást, a tehetséggondozás sikerorientált gépezete dübörög, miközben a felzárkóztatásról alig hallani valamit. Az pedig, hogy a pedagógusok munkájában mi a sikermérő, óhatatlanul hat a tanárok értéktudatára. Mindez csak azt erősíti, amit már eddig is remekül tudott a rendszer: a csúsztatásokat, a tudás nélkül továbbgörgetéseket, a kompetenciamérések kozmetikázását, aminek a következménye az általános iskolából félanalfabétaként kikerülő réteg, akikkel a szakiskolák már nem tudnak mit kezdeni. Az élethosszig tartó tanulás innen nézve nevetséges szlogen. A szegregátumok gyerekei között elvétve találunk a 16. év után is iskolába járót. Ha valaki esetleg nagy nehezen mégis leérettségizik, akkor sincs esélye, marad a seprű-lapát-kapa háromszögébe zárva a közmunkán, miközben a többi még cukkolja is: „Mire mentél az érettségiddel? Ugyanúgy a szemetet szeded, mint mi!” Persze az állam próbálkozik. Például ösztöndíjrendszerekkel. Ám ezek csak töredékét segítik a szegény gyerekeknek, és szinte sosem érik el a halmozottan hátrányos helyzetű, szegregátumban élő gyerekeket. Mivel az intézményen (iskolán) keresztül szerveződnek, a tanárok ügyelnek arra, hogy olyan gyerekeket válasszanak, akikkel eredményesen tudnak dolgozni, akiknél a szülő partner, akiknek nem kell rimánkodni, hogy tanuljanak. Akikkel nem lesz többletmunka. És ebbe a csoportba a mélyszegénységben élők nem tartoznak bele. Az igazi veszély az, hogy a szegregált oktatási formákban nincs esély az integrációs képességek fejlődésére. Az ennek hiányában felnövő, tanulásban sikertelen réteg pedig csak a szülei nyomorát termelheti újra, egyre agresszívabb megnyilvánulásokkal, mert élni akarnak ők is, és ahhoz pénz kell. Mindez végül élhetetlenné teszi a falvakat, kisvárosokat, és hamarosan mindenhol érzékelhetővé válik. Gyerekszegénység a közösségekben Ma az igazi szegénység a vidékhez kötődik. A falvak szegregátumaihoz, főleg a leghátrányosabb helyzetű kistérségekben. Az oktatás hatását lenullázza a családi környezet, a helyi közösség, melyben többnyire csak fekete- vagy alkalmi munkán szocializálódott felnőtteket találunk, már a második generáció óta. Nincs munkakultúra, nincs értéke a munkaviszonynak, tanulásnak. Erős a kriminalizálódás kockázata, a prostitúcióval, az uzsorával, a lopással való boldogulás erős vonzerő a fiatalok számára. A szegénység felemésztette a korábban még odaforduló közösségeket. Nincs szolidaritás, egymás támogatása. Gyakori az agresszió. A családok pedig nem képesek önerőből újra közösséggé formálni az egy utcában, egy településen élőket. Ha vannak is gyerekek, akik minden nehézség ellenére képesek lennének tanulni, megtörni a nyomor ördögi körét, nem kapnak közösségi támogatást ehhez, és hamar feladják segítség nélkül. Az intézményrendszer leginkább hatósági szerepet játszik, mindenben a büntetés, a fenyegetés érzékelhető. Olyan része, ami a közösségszervezést magáénak tudná, nincsen. Az ágazatok közötti együttműködés formális, és a szociális háló réseiben egész családok tűnnek el. Nincs partneri viszony. Két oldalra rendeződik minden: a „mi” és az „ők” szembenállására, amiben a problémák emberi megoldására egyre kevesebb az esély. Minden hivatal legfőbb törekvése, hogy a határait pontosan lássa és láttassa, a leggyakrabban hallott

mondat így szól: „az már nem az én dolgom”. A megoldások összehangolása térben és időben is hiányzik. Nincsenek áthidalva a rések, mindenki csak az adott szeletét látja a problémának, miközben az egészet csak összefüggéseiben lehetne értelmezni, megoldani. Van-e kiút? E mérhetetlenül nehéz és bonyolult probléma kezelésében az lenne az első lépés, ha reálisan szembe tudnánk vele nézni. Mindannyian. A politika, a közvélemény, az intézményrendszer, a közösségek. A gyerekszegénység komplex problémája komplex megoldást kíván. Szükséges a családok élethelyzetének megváltoztatása, a hiányzó kompetenciák pótlása, a valós munkahelyteremtés. Lakhatás, egészségügy, oktatás, családgondozás, képzés, munkalehetőség – ez mind kell hozzá. Nélkülözhetetlen a türelem, annak megértése, hogy a problémán most dolgozók is a következő generációért harcolnak, náluk lesz majd mérhető eredménye a munkának. Az átörökítések elleni küzdelem nehéz és hosszadalmas. Az attitűdváltás nehezen mérhető, több irányból támogatást igénylő folyamat. Ma efféle stratégia nem körvonalazódik. A központi szlogeneknek nincs valós tartalmuk, a helyi viszonyokra értelmezhetetlenek. Az igazi nehézséget az adja, hogy miközben messzire nézve kellene fejlesztéseket elindítani, most éheznek gyerekek, most fáznak, most nincsenek kielégítő feltételek a felnevelésükhöz. Hogy miért nehéz ez? Az úgynevezett tanult tehetetlenség miatt, aminek megváltoztatása nehéz folyamat. A mélyszegénység kezelésében az a legnagyobb nehézség, hogy a szimpla segítségnyújtás nem ösztönöz aktivitásra, elvárásokat alakít ki, sőt visszafejleszti a változtatásra irányuló képességeket. Minél inkább próbálunk segíteni, annál inkább követelik a segítséget. Nem ők akarnak változni, hanem azt szeretnék, ha minden problémát a segítők oldanának meg helyettük, mert úgy érzik, maguk nem képesek erre. Ha most segítünk, a szülő úgy érzi, megoldják helyette, nem tesz hát semmit a későbbiekben. Ha nem segítünk, a gyerek szenvedése marad, amit nem bírunk nézni. Kezeljünk hát „csak” krízist, vagy próbáljuk őket képessé tenni arra, hogy segítsenek magukon? Örök dilemma a segítőknek, nehezen feloldható ellentmondásokkal. Ezen a ponton megint vissza kell térnem a közösségfejlesztéshez. Mert a „képessé tevés” csak közösségi szinten történhet. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, önmagában egy-egy család segítése, fejlesztése nem hoz eredményt. A közösségi fejlesztés azonban igen. Ha sikerül kialakítani egy helyi közösségen belüli „társadalmi igazságosságot”, lefektetni elveket, amiket ők nem hagynak kijátszani, akkor indulhat el valós változás. Ezekben a viszonylatokban teremtődhetnek meg a szolidaritás, a tolerancia csírái, bomolhatnak le az előítéletek, kezdődhetnek pozitív folyamatok. Régóta keresem, hogy a rendszeren belül hol találom meg ennek a segítő fejlesztésnek a szereplőit. Egyelőre úgy látom, ez csak a civileknél van meg. Maga a rendszer ezt a kérdést nem a pedagógia módszereivel, hanem hatósági eszközökkel kezeli. A megoldások azonban így nem körvonalazódnak, a hivatali dolgozók is eszköztelenné válnak, kiégetté, egy kiégett szakember első szembetűnő reakciója pedig a felelősség hárítása.

Ma ez teljesen általános. Mindenki szívesen fogalmazza meg a gyerekszegénység kapcsán a szülők felelősségét, mintha a közeg, ami körülveszi őket, nem tehetne semmiről, és kizárólag személyes döntés lenne a szegénységük. Pedig ehhez a problémához mindenki hozzáteszi a magáét. A szülők is természetesen, de az oktatási rendszer éppúgy, mint a szociális ellátórendszer, az egészségügy és a többi, a szakpolitikai döntéshozóktól a médián át a tágabb közösségekig. Mindannyian hozzájárultunk a gyerekszegénység mai mértékéhez. A problématérkép bonyolult, de ok-okozati összefüggéseiben átfogható, elemezhető, általános és egyedi jellemzői megfelelő keretek között értelmezhetők. Ha pedig a térkép megvan, akkor már könnyebb haditervet kidolgozni. Ekkor világossá válna, mi a különböző ágazatok teendője, miféle ágazatok közötti együttműködések kellenek, és az is, hogy mi a civilek feladata ebben az egészben. Most úgy tűnik, túl sok teher hárul rájuk. Olyan rendszerszintű hibák vannak, amelyek meghaladják a kapacitásukat. Vannak az államnak feladatai, és vannak olyan területek, ahol a civilek módszerei hatékonyabbak. Ma sok civil szervezet (köztük a mienk, az Igazgyöngy Alapítvány is) az állam működési hézagaira telepedett rá, annak a hibáit próbálja orvosolni adományokból és pályázatokból, miközben az állam fizeti a maga rosszul működő rendszerét. Sokunknál komoly tapasztalati tudás halmozódott fel a munka során, amit az állami rendszer is a javára fordíthatna. De nem tudjuk ezt a rendszerbe beépíteni, mert ahhoz az kellene, hogy az állam beismerje: tényleg nagy a baj. Sokan harcolunk a gyerekszegénység ellen. Sok civil, ki egyénileg, ki szervezetben. Ami összekapcsol mindannyiunkat, az a segíteni akarás. De a civilek ereje kevés. A szakadék egyre mélyebb. Jó lenne végre egy reális szembenézésen alapuló, valós, gyermekszegénység elleni stratégiában dolgozni együtt civilekkel, egyházakkal, állami szervekkel. Jó lenne végre azt látni, hogy nem nő a teljes esélytelenségben felnövők aránya. Jó lenne végre látni az esélyt egy élhetőbb világra. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/201534_l_ritok_nora_a_gyerekszegenysegrol

CIVILSÉGEM TÖRTÉNETE (Ezredvég - 2015/09) Tizenhat évvel ezelőtt döntöttem egy civil szervezet megalapítása mellett. Azért, mert valamit másképp akartam, mint ahogy az állami rendszer engedte, és reméltem, ezt civilként szabadabban megtehetem. Másképp akartam tanítani. Akkor még csak tanítani. Ma már sok mindent akarok másképp. Eleinte az alapítványhoz kötődő egyetlen tevékenység, a művészeti iskola fenntartása még egyszerűnek, világosnak tűnt. Persze megállhattam volna itt, bár mára már ez is sokat bonyolódott. Azonban az, hogy egy leghátrányosabb helyzetű kistérségben működött az iskola, és egyre több kedvezőtlen társadalmi-gazdasági folyamat indult be, lassan átvezetett egy másik területre is, a szegénység, és az integráció folyamatosan mélyülő problémájába. Közben az alapítványunk tudása, nyilvánossága, hatása, folyamatosan nőtt, mindig újabb és újabb részeket és szinteket húzva be a problémából, civilként. Mindez bonyolította a helyzetünket is, a viszonyunkat a mindenkor regnáló hatalom rendszeréhez, beleértve a helyi intézményektől a döntéshozói szintig, a közvéleménytől a politikai pártokig mindent, szóval, minden levetült nálunk is. Próbálom érteni, értelmezni, hol a helye ma a civileknek a magyar társadalomban, mi a feladatuk, a rendszerük, a filozófiájuk, küldetésük, hogyan viszonyulnak a hatalomhoz, a források megszerzése milyen irányokba tereli őket. Próbálom azt is figyelni, más országokban hogy megy ez? Keresem azt a pontot, ahol meg lehetne, meg kellene fogni ezt az egészet, hogy értelmezhető rendszere legyen, és világosan tudjuk pozícionálni magunkat, céljainkat, tevékenységünket, hatásunkat. A helyzet ma, számomra iszonyúan zavaros. A továbblépéshez tiszta kép kellene. Most megkísérlem elemezni saját tapasztalataim alapján, milyen csoportokat, szinteket és változásokat érzékelek. Csupán elgondolkodtató, problémafelvető írás ez, amiben nyilván a saját területemet, az oktatás-esélyteremtés fókuszát nem tudom elkerülni. De nem is akarom. Mert talán a mindent nehezítő zűrzavar még jobban látszik egy olyan mély társadalmi problémában dolgozva, mint amit az integráció fogalma rejt. Több hazai és nemzetközi civil hálózathoz kapcsolódva, a pályázati rendszerekben szocializálódva, a kis vidéki civil szervezetektől a nemzetközi ernyőszervezetig figyelem, gyűjtöm a tapasztalatokat. Így a gondolatmenetemben némi időbeli visszatekintés is lesz. Mit és miből? Már maga a kiindulópont is érdekes. Hogy mi a civilek dolga? Figyelve más országokat is, talán úgy fogalmaznék, hogy a civilek dolga a helyi „jólét”, a „közjó” segítése. Hogy az emberek jól érezzék magukat a közösségükben, és megtalálják azokat az önszerveződéseket, melyek segítik őket abban, hogy jól élhető világot alakítsanak ki maguk körül, közösségi élményekkel, érzésekkel. Az állami rendszert egészítik ki, de ezer szálon kapcsolódva ahhoz. Ebbe a célmeghatározásba talán jól belefér a civilek sokrétű tevékenysége, a kultúra-sportturisztikától a karitatív területekig egyaránt. Ez így tisztán jelezné azt is, hogy a civil tevékenység nem az államilag lefedett területeken körvonalazódik, az államon túli önszerveződés, és talán a finanszírozásra is

utalhatna, hogy e szerint a forrásokat sem az állami részben kellene keresnünk. Persze ez még a jól működő demokráciákban sem ilyen egyszerű. Emlékszem, egyszer egy beszélgetésre. Egy Angliában élő üzletember kérdezte tőlem, ismerkedve a munkánkkal, miért nem vállalkoznak önkéntesen szakemberek a környékünkön arra, hogy szaktudásukkal irányítsák a szegregátumokban élő romák mezőgazdasági tevékenységét? Minek kell erre forrást keresni? Hiszen ettől jobb lenne az élet, mindenkinek… miért nem áldoznak az emberek arra, miért nem tesznek bele időt, energiát, hogy a környezetükben változás legyen? Hát igen. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy valami miatt nálunk mindez másképp működik. Sok helyen persze úgy kezdődik az egész, hogy lesznek kezdeményezések valamire, amihez szerencsés esetben hasonlóan gondolkodókat találnak, aztán a résztvevők „összeadják” a feltételeket, költségeket, tudást, munkát, és megszerveznek valamit. Ebben talán nem is kellene jogi személynek, szervezetnek lenni, csak egy csoportnak, amely akar valamit tenni azért, hogy jobban érezze magát. Lehetne ezt akár egy fejlődési állomásnak is tekintetni, hiszen így kezdődik talán mind, alulról szerveződve, egy, vagy két ember szándékaként. Amikor nemzetközi téren is kezdtünk kapcsolatokat építeni, érdekes volt számomra, hogy voltak országok, ahol helyi alapítványokat nem is találtunk, sok helyen nem is értették, hogy mit akarunk ezzel. Mert nekik nem volt szükségük arra, hogy ezeket a tevékenységeket „intézményesítsék”. Ők megszervezték magukat, maguknak, helyileg, és nem is akartak többet. Ám ez az „intézményesülés” elengedhetetlen lett a továbblépéshez. Az állam, és az EU szeretné az alulról jövő kezdeményezéseket támogatni, így lehetőséget ad a különböző tevékenységek finanszírozására. De ezt csak jogi személy irányában teheti meg, tehát elindul a civil kezdeményezések alapítvánnyá, egyesületté szerveződése. És azért is, mert így kap keretet a működés, és így találhat illeszkedési pontokat az állam, az intézményrendszer, sőt a szponzorok felé. Mert ők is úgy tudnak támogatásokat igazolni, ha hivatalos rendszere van az egésznek, amihez szükséges a bejegyzett, igazoltan is a törvényeknek megfelelően, köztartozásmentesen működő civil szervezet. Az állam, vagy az önkormányzatok maguk is indíthatják a civil kezdeményezések intézményesülését. Ha a tevékenységet fontosnak vélik, mint alapító is beszállhatnak, így jönnek létre a közalapítványok, melyek többnyire fix anyagi alapokon nyugszanak és más támogatási rendszerekhez kapcsolódnak. No meg, csak a hivatalos rendszeren belül levőknek lesznek elérhetők az 1%-os felajánlások, és a már említett pályázati rendszerek is. Eddig talán még világosan követhető minden, de bonyolódik tovább. Amikor elkezdtem, már lehetőség volt állami feladatok ellátására is civil fenntartással. Lehetett iskolát is nyitni, ha az ember megfelelt a törvény által előírt feltételeknek. Amire ugyanúgy állami normatíva járt, mint az önkormányzatoknak, bár a művészetoktatásban furcsa módon a kötelező szülői befizetés is jelen volt. Mivel akkorra a művészeti tevékenységek tanórai keretei erősen leszűkültek, az önkormányzatok forrásai pedig nem tették lehetővé a szakköröket, a tehetséggondozást, gombamód megszaporodtak az alapítványi fenntartású művészeti iskolák. Persze a civil fenntartás nemcsak a művészeti képzést jelentette, ha nagy létszámban nem is, de alapítványok fenntartottak már korábban is alternatív tanterv szerint működő általános és középiskolákat, vagy épp olyanokat, amelyek a hátránykompenzálásra koncentráltak De térjünk vissza a művészetoktatásra. Közoktatási intézményként definiálva, állami feladatot ellátva fizetős szolgáltatást biztosítani elég öszvér megoldás, főleg az általános iskolai korosztálynál nem ellentmondásmentes, és persze ezért nem lehet bizonyos

esélyegyenlőségi szempontokat sem figyelmen kívül hagyni. Ezeknek a szempontoknak a beemelése vezetett oda, hogy eltörölték a fizetési kötelezettséget az igazoltan hátrányos helyzetűeknél, ami újabb nehézségeket okozott, a folyamatosan csökkenő állami támogatás mellett nem volt miből „bepótolni”a hiányt, hiszen nem volt fizetőképes szülői háttér. Erre újabb csavar jött, közoktatási megállapodásokra lehetett pályázni, plusz állami támogatásokért az iskolafenntartó civileknek. Az időkorlátos pályázati rendszer azonban nem enged túl nagy létbiztonságot, ami egy iskola esetében nem előny. Az állami normatívát kapó civileken túl működési költségekre pályázhatott az államhoz minden más civil szervezet, sávosan, a pénzforgalmához igazodó mértékben. Ebből bizonyos alapműködés finanszírozható, és a pályázat megírásához sem kell nagy tudomány, tulajdonképpen csak le kell írni a tevékenységeket, és ha látják a bírálók, hogy érdemes, kaphat támogatást. Ezt korábban an Nemzeti Civil Alapprogram, ma a Nemzeti Együttműködési Alap koordinálja. Itt voltak és vannak is szakterületekre bontott, kisebb összegű hazai pályázatok is, nekem az első korrupciós élményem is innen van, még az NCA idejéből. Mindig is megvolt a lehetőség kis „hátszélre”, de ment már akkor is merészebben, megkereséses jelleggel. Egyszer egy beadott pályázat után kaptam egy telefont, ajánlattal, hogy a maximális összeget kapjuk, erre biztosíték van, ha beveszem őket is, és az elnyert összeg 50%-át különféle címeken és csatornákon át visszacsorgatom nekik. Ahogy tájékozódtam, ez nem volt egyedi jelenség a hazai pályázati rendszerekben. Akkor még nagyon felháborodtam, és nem gondoltam, hogy ez még fokozódik, és megteremtődik a mai zavaros (vagy éppen világosan látszó) helyzet. A kis pénzek után ugyanis megjelentek a nagyobb, uniós források. Az hiszem, innen kezdett végképp összekuszálódni minden. Megindult a harc a beáramló uniós támogatásokért, amibe a civilek is beszálltak. Az állam kezdte az alaptevékenységeket, no meg a működési hibákat megjeleníteni a pályázatokban, az intézmények alapműködései kezdtek pályázatfüggőek lenni, a civilek előtt pedig megnyíltak a lehetőségek az állami feladatok pótlásainak finanszírozására. Kezdett felépülni egy civil szolgáltatási rendszer, minimális intézményi együttműködésekkel. A rosszul működő állami rendszer mellett elkezdődött egy ugyanezekre a feladatokra fókuszáló „fejlesztő” civil rendszer működése, amelynek társadalmi hasznosulásai sok ok miatt több tekintetben megkérdőjeleződnek. A pályázati rendszer sajátos működései lehetővé tették az adminisztratív teljesítéseket, és ez kedvezőtlen folyamatokat indított el. A civilek ezekben már olyan feladatokat, olyan szintű munkavégzést látottak el, amit már nem lehetett önkéntes alapon működtetni. A pályázati szabályozás nem is engedte. A programfinanszírozások hosszabb időtartalmúak lettek, az adminisztrációt, a pénzügyi- és projektvezetést, vagy szakmai feladatokat sok esetben munkaviszonyos alkalmazásban írták elől, így állások jelentek meg benne. Igazán zavaros helyzetet az teremtett, hogy sok ezek közül az államival párhuzamos működéseket eredményezett. Az állam fizette a maga rosszul működő rendszerét, e mellett a civilek végeztek olyan fejlesztő tevékenységeket, amelyeknek a rendszeren belül kellett volna lenniük. És nem is kellene múlt időben írnom, mert ez sajnos ma még inkább így van. Talán a legjobb példa erre az iskolai lemorzsolódás csökkentését célzó tanoda rendszer. Az állami rendszer hibáit kiküszöbölni hivatott civil fejlesztések finanszírozása a pályázati etapokhoz igazodik, ami persze fokozza a probléma mélységét a megszakításokkal, néha akár egyéves kiesésekkel is. Mert oktatást támogató segítségnyújtást pl. nem lehet úgy szervezni, hogy közben szélnek eresztik pár hónapra, vagy egy évre a benne dolgozó szakembereket, és vele a gyerekek fejlesztését is felfüggesztik, amíg a következő pályázati szakasz el nem indul.

Önkéntes vagy fizetett civilek? Sokan a szemére hányják a civileknek, hogy pénzért végzik ezeket a tevékenységeket. De kitől lehetne elvárni, hogy az állami rendszer ekkora hézagait napi rendszerességgel betömje? A munkának folyamatosnak kell lennie, ráadásul maguk a tevékenységek is jellegüknél fogva sokszor feltételezik a napközbeni munkarendhez igazodást, amit más munkával nem lehet időben összeegyeztetni. Állások vannak ma a civil hálózatban, tömegével, sok esetben munkanélküli szakembereket alkalmazva, ami kétségtelenül jó, ha abból a szempontból nézzük, hogy a projektmenedzsmentnek munkát ad. Ám ez sem teljesen pozitív, a projektjelleg miatt folytatás nem tervezhető, sokan a projektzárás után munkanélküliek lesznek újra, így nem marad íve a munkájuknak, nem lesz jövőkép, fölöslegessé válik az energia-befektetés, hiszen belátható időn belül vége lesz a munkának mindenképpen. Ha egy civil szervezet meg akarja tartani a munkatársakat, új pályázat kell, és a figyelem a társadalmi problémáról a megélhetés biztosítására csúszik át. És lesznek „megélhetési” civilek, akiknél a legfontosabb a munkahely biztosítása lesz. Féltékenyen, versengve, hátszelet biztosítva keresik az új lehetőségeket a továbbélésre és ez megy is, minden különösebb erőfeszítés nélkül, kapcsolatvezérelt módon. Mivel a pályázati rendszer ellenőrzése adminisztratív, nagyobb teret kap az irodai munka, mint a terepi, az indikátorok papíron történő igazolása, a problémamegoldások helyett a könnyebb teljesítés, a csúsztatások jönnek, ami végül is a célzott támogatásokat minimális hasznosultságúakra teszi. A civil rendszer is bürokratikus lesz, és erre fókuszál, nem pedig a problémák megoldására. A lepapírozásra a rendszer lehetőséget ad, és ez része lett a civil tudásnak. Nincs tehát összehangolás az állami rendszerrel, a fejlesztésekkel, nincs szakmai finomhangolása az egésznek. A civilség nem erősödik szervezetileg, csak a pénz folyik ki a rendszerből. Hogy máshol hogyan működik? Az állam elismeri, hogy bizonyos feladatok megoldásában a civilek hatékonyabbak, ezeket a feladatokat delegálja és kiszámítható, tervezhető forrást is biztosít hozzá. Képes a rendszer részének tekintetni a civileket és épít rájuk. Ők pedig maguk tervezik meg a munkát, vonnak be önkénteseket és segítenek pl. hajléktalan ellátásban, szenvedélybetegeknél, és még sok más területen, ahol az állam a saját intézményrendszerében nem elég hatékony. Tudások, készségek Minél nagyobb egy szervezet, annál nagyobb tudás kell a működtetéséhez. Jogi, gazdasági ismeretek, kommunikáció, PR, kampányok, honlap, megjelenés a közösségi oldalakon, pályázatírás, forrásteremtés, szponzorkeresés, nyilvánosság biztosítása, könyvelői, munkaadói ismeretek, rendezvényszervezés, informatikai tudás, stb., lassan minden, ami egy vállalkozáshoz kell, speciális társadalmi fókuszokkal. Nem véletlen, hogy megjelent a társadalmi vállalkozás kifejezés is a civilek szótárában. Ez ketté is bontja a civileket, a kis szervezetek külön kategóriát alkotnak, amelyben ez a tudás nem alakul ki. Ők nem pályáznak, legfeljebb települési önkormányzathoz, ahol ehhez segítséget kapnak és a pár tízezer forintos támogatással meg is elégednek. Mások még ezt sem vállalják, nekik elég a biztosan befutó, pár embertől érkező 1%. Aki mást akar, többet, nagyobb hatást, annak növelnie kell a kapacitását. Persze ezt nem tudja megtenni mindenki, kitermelődött hát a pályázatíró és lebonyolító réteg, amely erre a kapacitáshiányra telepedett rá. Persze itt is vannak tisztességesek, de olyanok is, egyre többen, akik pontosan tudják a pályázati rendszer kiskapuit, megfelelő összeköttetésekkel rendelkeznek. Én is kaptam egy-egy pályázati kiírás

után már több olyan megkeresést is, ahová csak a szervezetünk neve kellett volna, a cég mindent lebonyolít, a pályázatírástól az elszámolásig vállalva mindent, némi juttatásért a vezetőnek, vagy egy-két munkatársnak még. A civilek nevében cégek dolgoznak a források lehívásáért és felhasználásáért. A társadalmi hasznosulás itt is megkérdőjeleződik. Megjelent egy másik szolgáltatás is, ami még csak gyerekcipőben jár, hiszen a civil szervezetek nem tudnak erre forrást teremteni, de a pályázati rendszerekbe beékelődtek már ezek is, a civil szervezetek fejlesztésére szakosodó cégek szolgáltatásai. Akik fejlesztik a civilek hiányzó képességeit, behozva egy tudást, szemléletet az üzleti szférából, sok esetben külföldről, ahol más körülmények között másféle tartalmakat jelent a CSR (társadalmi szerepvállalás), vagy az SRS (társadalmi hatékonyságmérés). Gyanítom, hogy azért is nehéz ezeknek a máshol működő megközelítéseknek az adaptálása, mert nálunk nincs tisztázva sok kérdés, ami máshol talán evidencia. Közben pedig a nagyobb hatásfokkal dolgozó civil szervezeteknél is kialakult bizonyos tudás, de ez nem tud piacosodni, mert a civil szerveztek nem tudnak egymásnak fizetni. A tapasztalatok átadására viszont nagy igény van, ami nagy terheket ró azokra, akik bizonyos területeken eredményesek. Ezt mi, az Igazgyöngynél erősen érezzük. Fejlődés, tudásátadás, hálózatosodás A civilek szűk része vállalkozik csak ezekre. De azt hiszem, nem is várható el mindenkitől, és sokan nem is akarják. Ha egy civil szervezet pl. egy iskola támogatására jött éltre, az nem fog a saját szervezetfejlesztésére fókuszálni. Ugyanúgy a közös hobbira szerveződők sem, a nyugdíjas népdalkör vagy a kézimunkakör, és a horgászegyesület sem. Ők abban a szegmensben, ahol dolgoznak, képesek kiteljesedni, nem akarják a hatókörüket növelni, egyszerűen csak szűkre szabott tevékenységen belül maradnak, helyi szinten. Vannak viszont, akik a küldetésüket társadalmi változásokban határozzák meg, amiben szükséges elem a fejlődés, a tapasztalatcsere, mert a probléma, amiért dolgoznak, máshol is fennáll, egymás módszereinek, jó gyakorlatainak átvétele tudást bővít, a kapcsolatok pedig közös pályázatok benyújtására is lehetőséget adnak. Ez adott hazai és nemzetközi szinten is. Ezeket a pályázati forrásokat sok esetben konzorciumként vagy együttműködő partnerekkel lehet elérni. Sok esetben a pályázat maga előírja azt, hogy kapcsolatok szövődjenek, hálózatosodás következzen be. Direkt eszköze az együttműködések szorgalmazásának. De nehéz ez is. Sokszor érzem, hogy rosszul értelmezett rivalizálás van a szervezetek között, féltékenység vagy éppen a másik kihasználása mérgezi az egyébként jó viszonyt. Az eltérő munkakultúra, felelősség, a társadalmi hasznosulás másként történő értelmezése feszültségeket teremt, nem sok visszatérő konzorcium van. A társadalom mentális állapotát modellezik ezek a szervezeti együttműködések is. Még szűkebb az a kör, amely befele, saját szervezeti kultúrája fejlesztésével is tud és akar foglalkozni. Ez szinte csak ott működik, ahol főállású munkatársak is vannak, legalább 8-10 ember, és nem projektszemlélettel dolgoznak, tehát képesek nagyobb távban is gondolkodni. Ezek a szervezetek többnyire olyan stabil gazdálkodással működnek, amely – bár büdzséjében jelentős a pályázati finanszírozás – lehetőséget ad a pályázatok közötti fenntartásra is. Nos, ők azok, akik tudnak kapcsolódni olyan fejlesztő civil szervezetekhez, vagy civilek fejlesztésére szakosodott cégekhez, amelyek segítik bizonyos képességek kialakítását, pl. kampányszervezésekre, cégekkel történő kommunikációra, nyilvánosság biztosítására, csapatépítésre, stb. A kapcsolódásra persze ingyenes lehetőség kell, ott még ezek a szervezetek sem tartanak, hogy ezért fizetni tudjanak, de nagyobb, akár nemzetközi alapítványok épp ezt

jelölik meg maguknak célként, a civil tudásbővítést, és nyújtják ezeket ingyen a szervezeteknek, megfizetve az ezzel foglalkozó cégek munkáját, vagy pro-bono szolgáltatásként közvetítik feléjük. Az egymástól tanulásra leginkább tematikus hálózatok mentén van mód, erre egyre több hazai hálózat alakul, de itt is kell forrás ezeknek az üzemeltetésére, pl. találkozók útiköltségei, étkezés, terembérlet, technikai feltételek biztosítása, stb., így többnyire ezek is nagyobb civil szervezetek tevékenységei, kisebb-nagyobb büdzsével. Nyilvánvaló vált azonban, hogy pénz és irányító szervezet nélkül ezek a hálózatok sem fenntarthatók. Ezek finanszírozása ma leginkább külföldi alapítványokhoz kötődik, ami újabb érdekes területre visz át bennünket, az állami ellenőrizhetőség területére. Ez most lett igazán konfliktushelyzet, a Norvég Civil Alap kapcsán, a demokratikus készségek, az állampolgári tudatosság fejlesztésére irányuló pályázatoknál, ami a mostani ellentmondásos politikai helyzetben nem várt indulatokat korbácsolt fel. Civilek és politika Azt hiszem, ezt a zavaros, párhuzamos működésekkel teli, finanszírozás-vezérelt civil rendszert még tovább bonyolítja a politika. Mert ebben az átpolitizálódott világban nem lehet ez alól kivonnia magát az embernek. Vagyis csak azok tudnak kívül maradni, akik nem a rendszerhibák megoldásában tevékenykednek. És tevékenységük jellegénél fogva nem kritizálnak. Hanem mondjuk, énekelnek. Vagy sakkoznak. Bár ez sem teljesen igaz, mert a pályázati rendszerek bírálói sem mentesek a politikai elköteleződéstől, és ha mondjuk két sakkal foglalkozó civil szervezet pályázik, s egyikük valamilyen módon kapcsolódik a regnáló hatalomhoz, egy baráttal, ismerőssel, ajánlóval, az jobban remélheti a pozitív elbírálást. Hátszelet mi magyarok mindig tudtunk keresni, kormánytól függetlenül, és ez mostanra határozottan felerősödött. Azt hiszem, számomra is ezen a területen jelentkeznek leginkább a problémák. Egy, a rendszer működési hibájára rátelepült civil szervezet vezetőjeként képtelenség pozícionálni magunkat a rendszer mellett. Vagyis szinte csak szemben tudom, pedig nem ez a célom. De ha egy rendszer nem ismeri el azt a hibát a működésében, amire mi fókuszálunk, sosem fogja elismerni a tevékenységünk szükségességét, értékét sem. Mindebből következik, hogy kísérletet sem tesz a tapasztalatok, modellek beépítésére. Ha az állam azt mondja, a magyar oktatási rendszer esélykiegyenlítő, és nem vesz tudomást az ezen a téren jelentkező problémákról, mi pedig épp ezek megoldásáért dolgozunk, akkor ez egy antagonisztikus ellentmondás. Ha az állam azt kommunikálja, hogy a közmunka visszavezet a munka világába, mi pedig nem látjuk a gyakorlatban, hogy ez így eredményes lenne, ezért más megoldásokat keresünk, akkor ez két véglet. Minél hangosabban mondjuk, hogy baj van, nem sikeres a terület, annál gyanúsabbak vagyunk. Mert mára olyan helyzet alakult ki, hogy aki nem ért egyet a most regnáló hatalommal, az egyértelműen a másik oldalhoz tartozik, tehát először gyanús, aztán ellenség. Ez pedig megosztja az embereket, intézményeket és a civileket is. Az, hogy az emberek megosztásában mit jelent ez, azt hiszem, világosan látszik ebben a kettészakadt országban. Az intézmények esetében nyilván az állam kezeli a helyzetet, aki nem ért egyet, nem marad az állami állásában. A vezetőcserékben pedig fontosabb lett a politikai elköteleződés, mint a szakmaiság. A civilek esetében? Nos, itt is átpolitizálódott minden.

Kevesen tudnak olyan területen maradni, ahol semlegesen lehet működni. Mert ma minden állásfoglalás lett, még a kulturális területen dolgozó civilek is, hiszen a rendezvényeken való megjelenés is mutatja a csatlakozást, vagy elhatárolódást. Lettek a „mi” civiljeink, meg az „azoké”. A „mi”-ben kétségtelenül élen járnak a békemenet szervezői, de sokan vannak mások is, akiket épp az uniós pályázatok hívtak életre, elég csak megnézni a legnagyobb pályázatokat elnyerő civil szervezetek alapítási évét. Fiatal szervezetek bukkannak fel a semmiből, és nyernek hatalmas támogatásokat, főleg olyanokat, ahol valamiféle infrastrukturális fejlesztési lehetőség is van. A többi, főleg az állam hibás működésében dolgozók, az oktatással, szociális területtel foglalkozók megmaradása nehézzé vált. Azok ellen pedig, akik az állampolgári részvételt, a demokratikus készségeket erősítik, szinte támadás is indult, az állam szeretné az ellenőrzése alá vonni mind, ez pedig még jobban kihangosította az „ellenzéki civil” kategóriát, amely szerintük gátja mindennek. Nem egyszerű helyileg sem pozícionálni magunk, én magam is megszenvedem a mai napig a helyzetet, hogy a mélyszegénység problémáinak kihangosítása, kezelése milyen nehéz, szinte lehetetlen a településeken. A települések vezetői nem szeretik, ha valaki problémákról beszél. Ők azt szeretik, ha az eredményekről esik csak szó. A problémákat csak túlélik, nem megoldják. Partneri viszonyt kialakítani ma egy roma integrációval foglalkozó civil szervezetnek a települések vezetőivel, intézményrendszerével, nagyon nehéz. Nehéz, mert rengeteg olyan eset van, ahol alapvető emberi jogokat sértenek, ami nagy konfliktusforrás, aztán ott van a mérhetetlen kiégettség, sok helyen a gyűlölet, ennyi negatív dologgal szembe menni civilként igencsak bonyodalmas. Ráadásul a helyi rendszerek legtöbbször nem is értik, mi az, hogy civil, a „minek pofázik ez bele”, álláspontig jutnak, hiszen náluk ott van a tanult, állam által védett szakember, az előírt protokollal, meg a saját magának felépített hatalmi védőhálóval, amit nehéz úgy áttörni, hogy aztán közös munka jöhessen létre. Nem könnyebb ez szakpolitikai szinten sem. Persze itt nehezebb átlépni a demokráciát, a sima elutasítás ezen a szinten megfontolandó, hiszen nem mindegy a támogatottság, a szavazatok miatt. A kormányzati kommunikációnak része kellett, hogy legyen a legnagyobb társadalmi problémákban dolgozó civil szakemberek, szervezetek figyelembe vétele is. Legalábbis a tárgyalási készség mutatása. És ott van még a nyilvánosság, a média hatása. Ami szavazatbefolyásoló, ezért a kommunikáció lett a legfontosabb színtere a közvélemény formálásának, ami ma talán a legjobban mutatja a megosztottságot. Ugyanannak a dolognak két ellentétes értelmezése mindennapossá vált, vége-hossza nincs a helyreigazításoknak, feljelentéseknek, közérdekű adatkikéréseknek, bírósági tárgyalásoknak. Igazi harc folyik hát, amibe óhatatlanul bevonódunk, és akkor jön a nagy kérdés: meddig lehet, meddig kell elmennünk, civilként? Ezer olyan helyzet van, amikor az embernek mérlegelnie kell. Pl. amikor, főleg választások idején, de közben is, előszeretettel tűzne zászlajára egy-egy politikai párt. Szakmai alapon persze, mondják ők, de mégiscsak jó lenne, ha a népszerű civil szervezet neve őket erősítené. Csak egy fotó erejéig, de legyen ott… Vagy, amikor egy-egy párt a szakmai koncepciójának elkészítéséhez kér szakmai segítséget. Olyan tudást, tapasztalatot, ami neki nincs meg. Még nehezebb, mikor ezt a regnáló kormány kéri. Amikor azt érzi az ember, tudna hatni, segíteni, szempontokat beemelni… de teheti-e? Sokáig azt mondtam, ha hívnak, és a szakmai tapasztalatomra kíváncsiak, megyek, segítek bárkinek, aki előbbre szeretné vinni az integráció ügyét. És mentem, óhatatlanul is belecsúszva a politikába, bár nagyon ügyelve, hogy függőségeket ne alakítsak ki.

Sokan mondták, és mondják, hagyjam el a munkámból a szakpolitikai szintet. Egyrészt, mert ezt nem lehet politikamentesen csinálni, másrészt, mert fölösleges belefektetni bármennyi energiát is, nem lesz hatása. Nyilván egyszerű lenne, de megtehető-e? Tudok-e úgy integrációs munkát végezni egy roma közösséggel, ha figyelmen kívül hagyom a közeget, amibe szeretném, ha integrálódnának? Nyilván nem, ez tényleg egy értelmetlen munka lenne, bevonódtam hát ebbe a szintbe is. Ám velük dolgozva, látva a rendszer kétségbeesett küzdelmét, beletörődését, majd kiégését a problémában, azt is látnom kellett, hogy az ő működésük szakpolitikai szintről határozódik meg, és máris itt találtam magam, azzal szembesülve, hogy ez a szint sem elengedhető. És innen részesévé válik az ember civilként egy nagy, leginkább morális játszmának. Amiben a játékszabályok nem láthatók, és folyton változnak. Amiben a megvezetés és a jobbítás szándékának furcsa keveréke van jelen. Amiben benne van a hatalom, a „csak azért is megmutatom” felsőbbrendűségének kényszerű elviselése éppúgy, mint az érzés, hogy talán meg tudsz értetni valamit abból, amit megtanultál, azokkal, akik mást tanultak. Amiben néha úgy tűnik, egyet akarunk, máskor pedig úgy, épp az ellenkezőjét. Amiben próbára teszik az embert, megmutatva a határokat, ha kell fogást keresve rajta. Egy nincs benne ebben az egészben: a bizalom. Kölcsönösen nincs benne. Én sem bízom bennük, nem tudok, mert százszor erősített meg a tapasztalat: megvezetnek, felhasználnak csupán. És ez gyanakvóvá tesz akkor is, mikor nyilvánvalóan segítő a szándék. És ők sem bíznak, érezhetően nem. Így aztán, ebben az állandó gyanakvásban párbeszédre alkalmas helyzet ki sem alakulhat. Furcsa, ambivalens érzések kavarognak bennem. Civilségem történetében lett egy személyes elköteleződés, harc valamiért, amiben hiszek, hogy esélyt kell adni az embereknek a változásra, hogy segíteni kell őket az integráció felé, hogy ebben nekem is, és mindenkinek felelőssége van. Sokan mondják rám, hogy szélmalomharcot vívok. Sokáig azt gondoltam, megfoghatatlan, befolyásolhatatlan, autonóm személyiségként harcolok. De lett egy gyenge pontom. Az, hogy nem egy személyként kívántam ezt a harcot vívni, hanem csapatban, csapatért. Ez vitt az alapítvány felé, ami most egy 27 embert foglalkoztató szervezet, 16 faluban végzett oktatási és esélyteremtő munkával, ami hatással van több mint 1000 mélyszegénységben élő család életére. És ezzel, ennek a felelősségével megfogható vagyok. Mert nem áldozhatom be mások életét, boldogulását, esélyét a személyes meggyőződésemnek. Próbáltam elkülöníteni magam az alapítványtól. Én, L. Ritók Nóra mondok beszédet egy tüntetésen, nem az Igazgyöngy Alapítvány. De rájöttem, ez nem megy. Annyira eggyé olvadtam a munkámmal, hogy nem létezem külön. Mindenbe belerántom magammal a civil szervezetet is. És ezt nem tehetem. Mert ez nem az én harcom. Nem csak az enyém. Ez a vonal határozottan azt az irányt mutatná jónak, hogy az államtól függetlenül kell működnünk. Az államon kívül, hogy ne legyen a függőség egyben visszatartó is, vállalhatatlan kompromisszumokkal. Évekig tipródtam ezen. Hogy az államon kívül, vagy belül érdemes-e? Talán menne az államon kívül is, talán el tudnék érni annyi támogatottságot, forrásokat, hiszen hihetetlen kapcsolatrendszer épült ki mellettünk. De mi értelme lenne úgy? Milyen beépülési lehetősége lenne a szemléletnek, hatásnak? Milyen változásokat tudna generálni egy kis állam az államban? És főleg: meddig fenntarthatóan? Sokszor megkapom azt is, hogy megalkuvó vagyok. Kollaboráns, mert egy asztalhoz ülök velük, tárgyalni. Erősen kell az embernek hinnie belül, hogy állja a nyilvánosságot is, az ottani ütközéseket. De meg kellett értenem azt is, hogy ez is része a játszmának. És nem kötelező vállalni az életnek ezt a szeletét sem.

Túl sokat akarok? Lehet. Egy biztos, a döntések feletti moralizálás erős lett bennem, és még mindig nem tudom, helyes-e ez így. Az alatt a 16 év alatt, mióta működünk, sok mindent megéltem. Változtak a pártok, kormányok, a probléma, pedig, amiben dolgozom, csak mélyült. És változni is fog a regnáló hatalom, és nekem akkor is ezekért az emberekért, az integrációért kell dolgoznom. Saját döntésem alapján, ennek felelősségével. Alkalmazkodnom kell a helyzetekhez, a sokszor teljesen ellentétes értékrend szerint átszervezett világhoz. Alkalmazkodnom kell, de úgy, hogy közben a hitem és a tisztességem is megmaradjon. Rengeteget tanultam ez alatt a 16 év alatt. Változtam én is, taktikusabb lettem, figyelőbb, mérlegelőbb. Rengeteg energiát fektetek a munkámba. Nemrég egy vállalkozói csoporttal ültem szemben egy beszélgetésen. Csupa sikeres emberrel a céges világból. Közben átvillant az agyamon: ha másképp döntök, ennyi energiával, munkával valószínűleg én is köztük ülhetnék. De nyilván oka van annak, hogy én erre az útra léptem. Nem bántam meg, civilként is sikeresnek élem meg a munkámat, még ha bizonyos szegmenseit innen sosem érem el az életnek. Most sem döntenék másképp, ha újra kezdhetném. De szeretném, hogy tisztábban értelmezhető legyen minden. Hogy ne mocskolódjon be a civilség se korrupcióval, se mással. Hogy a társadalmi hasznosulás meghatározó legyen. Politikamentesen. Próbálom tisztán szakmai alapon pozícionálni magam civilként. Ez most a stratégiám. Nem fogok politikai pályára lépni, bármennyi a megkeresés, én civil akarok maradni. Civil, aki az integrációért dolgozik. Tisztességesen. Aki még mindig hiszi, hogy ez lehetséges. Forrás: http://ezredveg.vasaros.com/html/2015_09_10/1509102.html#lrno

HAJRÁ, TANODÁK! (HVG - 2015. november 19.) Ötmilliárdra pályázhatnak a tanodák. Illetve azok a cégek, akik tudják a csíziót... ------------------------------------------------------------------------------------------------A tanodák fontos elemei az esélyteremtésnek, hiszen a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek számára szerveznek iskola utáni fejlesztő, integrációt segítő foglalkozásokat. Az esélykiegyenlítésben nem jeleskedő oktatási rendszerünk javítására adnak lehetőséget, uniós forrásokból, már jó ideje. A pályázati jelleg miatt nehézkes is a dolog, most például a többség május körül zárta a pályázatát, azóta várják az új kiírást. Ami már végre elérhető, decemberig lehet beadni az új pályázatokat. Aztán jön még az elbírálás. Talán tavasszal, vagy a tanév vége fele indulhatnak a szerencsések. Van, aki önerőből próbálja addig továbbvinni. Más bezár, mert nincs forrása. Szakaszos a felzárkóztatás. Igazodik a pályázati etapokhoz. Most új kiírás van, amiben próbálták a régebbi hibáit korrigálni. Ez három évre szól, 2018. augusztusáig biztosítja majd a működést, ami óriási tervezési lehetőség, és nagy pénz is. 2530 millió forintot nyerhet el egyenként a 170-200 nyertes pályázó, összesen 5 milliárd forint értékben. Most látszik csak, milyen elképesztően sok intézmény, szervezet van ma Magyarországon, aki elkötelezett az integráció iránt. Tényleg lelkesítő, hányan érdeklődnek, pályáznak. Ezután biztosan megváltozik majd minden. És ugye ott vannak a pályázatíró cégek is. Akik naponta bombázzák ajánlattal azokat, akikről tudják, hogy érintettek tanodaügyben, felzárkóztatásban. És persze azokat is, akiknek még nem mozdult az érdeklődése a halmozottan hátrányos helyzetűek felé, de most itt a nagy lehetőség. Pályáznak hát olyan városokban is, ahol nem is jellemző probléma az integráció, egyházi szervezetek, akiknél nem is jellemző a roma gyerek, de kell a pénz, van helye, csak jól meg kell írni a pályázatot. És aki jól megírja, az jól is számol el vele. Erre vannak ugye a pályázatírók, akik a szolgáltatásaikat elszámolással és kapcsolatrendszerrel együtt ajánlják. Sőt, „teljes körű projektmenedzsmenttel”. Mert a „a gyakorlatból tudják, hogyan működik a pályázat”. Igen, ezt jól megtanulták. Az utóbbi pályázat sem volt semmi... úgy 180 tanoda nyert támogatást. Köztük sok olyan szervezet is, akiknek a neve semmit sem mondott az integrációban rég dolgozó szakembereknek. Frissen alakult roma szervezetek, melyekről azóta sem nagyon tudni semmit. És voltak tapasztalattal bíró tanodák, akiknek neve volt a szakmában, de nem nyerhettek. Végül is senki sem firtatta a döntéseket. Lassan hozzászokunk már, hogy így működik. Érdekes adat azért, hogy a módszertani tudásmegosztásra, hálózatosodásra hivatott Tanoda Platformhoz hányan csatlakoztak? Hányan szerették volna nyilvánossá tenni munkájukat,

tapasztalatukat, részt venni a konferenciákon, egyáltalán regisztrálni magukat a nyilvános tanodatérképen? Erre mindössze 83 tanoda jelentkezett. Persze lehet, a többiek mindent tudnak, nem kell tudásmegosztás, és jobban szeretnek egyedül dolgozni. Talán nekik már nem is kell pályázniuk, hiszen sikeres munkájuk révén már megoldódott körükben az integráció. Hogy mi lesz a mostani döntéseken? Ki tudja? A pályázatírók újra pontosan leírják majd a kulcsszavakat. A bírálók pedig meghozzák a döntéseiket. Az meg, hogy a terepen mi van, eddig sem izgatott túl sok mindenkit. Mindenesetre az érdeklődés a pályázati lehetőség iránt elképesztő. Mégis, látva a megkereséseket, egyeztetve másokkal, akik hasonló tapasztalatokról számolnak be, valahogy úgy érzem, ez nem a roma integráció iránti elköteleződésnek szól. Sokkal inkább az így, könnyen megszerezhető pénznek. Mert lesz, aki könnyen megszerzi. Efelől nincs kétségem. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20151119_Hajra_tanodak

L. Ritók Nóra írások HVG – Ezredvég – Liget 2016

SZEGÉNY GYEREKNEK NEM JÁR JÓ ISKOLA (HVG - 2016. január 21.) „Csudajó lenne az oktatás is, kár, hogy nem jut mindenkinek. Kósa Lajos egyszerű és hazug világa.” Kósa Lajos szerint az oktatás eredményeit a szegregátumok húzzák le. Logikus. Mert máshol minden ragyogóan megy... nem is értem a tiltakozó elitgimnáziumokat. Jól benéztek valamit. Most már azt is tudjuk Kósa Lajostól, hogy három lépésben lesz átalakítva az oktatás, az első, ami már sikeresen megvalósult, hogy az önkormányzatoktól elkerültek az iskolák, a második, ami meg épp sikeresen zajlik, az a pedagógus-életpályamodell, és ha jól értem, a harmadik sikertörténet az integráció írmagjának az eltörlése lesz. Mert Kósa úr azt mondja, az integráció dogma és kudarc. És huszonöt éve nincs eredménye. Az ilyen kinyilatkoztatások persze veszélyesek. Ilyet nem is mond egyszerű halandó, ilyet leginkább a politikusok szájából hallani. Mert a helyzet azért nehezen intézhető el ilyen egyszerűen, pláne, ha folyamatában nézzük a dolgot. Amit adatokkal is szeretnék igazolni. Hogy érthetőbb legyen neki is, hajdú-bihari adatokkal teszem ezt. Szóval itt Hajdú-Bihar megyében is mindig megtapasztalható volt az oktatásban is a szegregáció. Ugyanúgy, mint máshol. Az elmúltnyócévben is. De nem annyi, mint azelmúlthatévben. Mert ez utóbbi időszakban megugrott a szegregált oktatási intézmények száma. Ugrásszerűen megnőtt a szegregálódott állami iskolák száma, párhozamosan az egyházi iskolák hálózatának visszaállításával. Mert úgy látszik, ez ma fontosabb kérdés, mint a szegregáció felszámolása az oktatásban. Az egyházi fenntartók pluszkedvezményekkel, támogatással, kétféle iskolát tartanak fent. Elenyésző százalékban halmozottan hátrányos helyzetűeket oktatókat (ilyet a megyénkben nem tudok... de talán az elhíresült nyíregyházi huszártelepi iskola sokaknak ismerős), és nagy százalékban olyat, ahol nincsenek problémás, halmozottan hátrányos helyzetűek, zömmel cigányok. Ez pedig szegregáló hatást indított, ennek már évek óta jól látható jelei vannak, az egyházihoz földrajzilag legközelebb eső integrált állami iskolákból így lettek szegregálódottak. Ilyen van az alábbi grafikon oszlopai szerinti megyei településeken. Nincs még rajta Komádi, ahol ebben a tanévben nyitott iskolát az egyház, három osztállyal, ami rögtön három szegregált cigányosztályt eredményezett az állami iskolában.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek az iskolák a hibásak. Meg azt is, amit szintén nemrég hallottunk, hogy ezek a pedagógusok. Azt meg már korábban megtudtuk, hogy ugye mindenki maga felel a sorsáért. Mindenki hibás, csak a rendszer nem. Ami ugyan szegregált iskolák sorát termeli ki, ami kényszeresen központosít, ami nem hajlandó szembenézni a szociokulturális környezettel, ami képtelen megfelelő technikai feltételeket biztosítani az oktatáshoz, ami a pedagógusok figyelmét és energiáját az adminisztrációba fojtja, ami 16 évesen (természetesen őket hibáztatva) kiteszi az iskolarendszerből őket, ami hagyja, hogy összedőljön ez az egész, majd a romokon ülve megállapítsa: amúgy sikeres volt ez is. Csak most még nem látszik. Forrás: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20160121_Szegeny_gyereknek_nem_jar_jo_iskola