Paul Watzlawick A helyzet reménytelen, de nem súlyos

Paul Watzlawick A helyzet reménytelen, de nem súlyos

FORDÍTOTTA MÉREI FERENCNÉ A FORDÍTÁST SZÉLL JENŐ ELLENŐRIZTE AZ UTÓSZÓT FÜREDI JÁNOS ÍRTA ILLUSZTRÁLTA TELTAMANTI BÉLA

Európa szívében volt egykor egy nagy birodalom. Ebben annyi különféle, egymástól eltérő kultúra találkozott, hogy valamennyi problémájuk ésszerű megoldása lehetetlen volt, és az abszurditás vált az egyetlen életlehetőséggé. Az Osztrák-Magyar Monarchia lakói - róluk van szó, ahogyan az olvasó nyilván sejti már - nemcsak arról voltak híresek, hogy a legegyszerűbb kérdéseket is képtelenek célszerűen megoldani, de arról is, hogy képesek akár a lehetetlent valóra váltani bár többnyire tökéletlenül. Anglia - ahogyan a szellemes mondás tartja -minden csatáját elveszti, kivéve a döntőt. Ausztria minden csatáját elveszíti, kivéve azt, amelyik kilátástalan. (Nem csoda, minthogy a legmagasabb katonai kitüntetés ama tisztek számára volt fenntartva, akik a vereség torkából csikarták ki a győzelmet olyan akciók végrehajtásával, amelyek szöges ellentétben álltak az általános haditervvel.) A nagy birodalom ma egy parányi ország, de az abszurditás továbbra is lakói életszemlélete maradt, és ez alól e sorok írója sem kivétel. Az élet valamennyiünk számára reménytelen, de nem súlyos.

Bevezető »Most kérdem Önöktől: mit lehet várni az embertől, mint olyan lénytől, aki ilyen fura tulajdonságokkal van megáldva? Halmozzák csak el minden földi jóval, mártsák bele a boldogságba a feje búbjáig, úgyhogy buborékok buggyanjanak a boldogság felszínére, akár a víz tetejére; biztosítsanak neki olyan gazdasági jólétet, hogy ne maradjon semmi, de semmi más tennivalója, csak az, hogy aludjék, mézeskalácsot egyék, és a világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék - az ember csupa hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is, és csak azért is valami egészen végzetes ostobaságot, a gazdaságosságnak ellentmondó esztelenséget kíván, csakis azért, hogy ebbe az egész pozitív ésszerűségbe belekeverje a maga végzetes, fantasztikus elemét. Éppenséggel a maga fantasztikus ábrándjait, a saját roppant ízeden ostobaságait akarja biztosítani a maga számára.* * F. M. Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból. Fordította Makai Imre. ín: Elbeszélések és kisregények, Magyar Helikon, 1973. 695-696. old. Ezek a szavak Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij tollából származnak, akit Friedrich Nietzsche minden idők legnagyobb pszichológusának tartott. És mégis, ha beszédesebben is, csak azt fejezik ki, amit a népi bölcsesség mindig is tudott: Próba nincs nagyobb soha, mint a jó napok sora. Itt az ideje felhagyni az évezredes dajkamesékkel, hogy a szerencse, a boldogság, a megelégedettség az élet áhított céljai. Túlságosan sokáig beszélték be nekünk - és mi reménykedve el is hittük -, hogy a boldogság hajszolásának jutalmául végül is megkapjuk a boldogságot. A boldogság fogalma ráadásul nem is meghatározható, így például a Hesseni Rádió Esti Stúdiójának hetedik adásában, 1972 szeptemberében a hallgatók tanúi lehettek egy kétségtelenül szokatlan vitának arról, hogy »Mi a boldogság« (11).* * A zárójelben lévő számok a könyv végén található irodalomjegyzékre utalnak. (A szerk.) E vita során négy különböző világnézet és tudományág képviselőinek sem sikerült a látszólag oly magától értetődő fogalom jelentésében megegyeznie - még a kivételesen megértő (és türelmes) vitavezető fáradozásai nyomán sem. Nincs ebben voltaképp semmi meglepő. »Hiszen arról, hogy mi a boldogság, mindig is megoszlottak a vélemények«, olvashatjuk a filozófus Róbert Spaemann esszéjében a boldog életről. »Terentius Varro és az ő nyomán Szent Ágoston a kérdésben 289 nézetet számlált össze.

Minden ember boldog akar lenni, mondja Aristoteles.« Majd Spaemann annak a zsidó viccnek a bölcsességére hivatkozik, amelyben a fiú közli az apjával, hogy Katz kisasszonyt kívánja feleségül venni. Az apa ellenkezik. Katz kisasszonynak nincsen hozománya. A fiú erősködik, hogy csak Katz kisasszonnyal lehet boldog. Erre az apa: »Boldognak lenni, no és mire mész vele?« (23) Már maga a világirodalom is régen felkelthette a gyanút. Szerencsétlenség, tragédia, katasztrófa, bűntett, bűn, téboly, veszedelem - ebből áll a nagy irodalmi alkotások anyaga. Dante Pokolja hasonlíthatatlanul zseniálisabb, mint a Paradicsom; ugyanez vonatkozik Milton Elveszett Paradicsomára, a kifejezetten unalmas Megtalált Paradicsommal szemben, a Faust első része könnyekre, a második ásításra ingerel. Ne áltassuk magunkat: mik lennénk és hová jutnánk boldogtalanságunk nélkül? Keservesen szükségünk van rá, a szó legvalódibb értelmében. Rokonaink, a meleg vérű állatok sincsenek jobb helyzetben, mint mi. Nézzünk csak körül az állatkertben: milyen szörnyű hatással van a csodálatos teremtményekre, hogy megvédjük őket az éhségtől, a veszélytől, a betegségektől (beleértve a fogszuvasodást is). Az idegroncsok, a hisztériások állati változatát tenyésztjük ki belőlük. Világunk hovatovább belefullad a boldogságra vezérlő tanácsok áradatába nem nélkülözhetik hát tovább a mentőövet, akik a boldogtalanságot szeretnék hajszolni. Nem maradhat tovább a pszichiátria és a pszichológia féltékenyen őrzött titka a boldogtalansághoz vezető mechanizmusok és folyamatok ismerete. Viszonylag sokan lehetnek azok, akik legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint maguk barkácsolják össze saját poklukat. Mérhetetlenül többen vannak viszont, akik ezen a területen tanácsra és segítségre szorulnak. Nekik ajánljuk ezt a kis könyvet bevezetés és vezérfonal gyanánt. Törekvésemet nem csupán az emberszeretet vezérli, hanem politikai és gazdasági meggondolások is. Ahogyan az állatkertek igazgatói kicsiben, úgy tűzik ki feladatul nagyban a jóléti államok a célt, hogy az állampolgárok életét a bölcsőtől a koporsóig biztonságossá és boldoggá tegyék. Az út e nemes cél felé többek közt azt kívánja, hogy az állampolgárokat módszeresen és kérlelhetetlenül egyre inkább társadalmi inkompetenciára neveljék. Az egész nyugati világban rohamosan emelkednek az egészségügy és a szociális kiadások fedezésére fordított összegek. Néhány példa: Thayer adatai szerint ezek a kiadások az USA-ban 1968 és 1970 között 11 milliárd dollárról 14 milliárd dollárra nőttek, vagyis 34%-kal emelkedtek. Az újabb nyugat-németországi statisztikák szerint csak az egészségügy napi kiadása 450 millió DM, vagyis 1950 óta harmincszorosára nőtt. A Német Szövetségi Köztársaságban 10 millió beteg van, és az átlagos nyugatnémet fogyasztó élete során 36 000 tabletta gyógyszert vesz be.

Képzeljük el, mi lenne velünk, ha ez a tendencia megállna, vagy - uram bocsá' - visszaszorulna. Óriási minisztériumok és egyéb mamutszervezetek mennének tönkre, egész iparágak jutnának csődbe, és emberek milliói válnának munkanélkülivé. Könyvünk ennek a katasztrófának az elkerüléséhez kíván csekély, de felelősségteljes hozzájárulást nyújtani. A jóléti államoknak oly égetően szüksége van lakosságuk egyre fokozódó gyámoltalanságára és boldogtalanságára, hogy ez a feladat nem maradhat az egyes állampolgárok jó szándékú, de kontár próbálkozása. Ahogyan a modern élet minden területén, itt is állami irányításra van szükség. Boldogtalan bárki lehet; de azt, hogy valaki boldogtalanná tegye magát, meg kell tanulni, ehhez pedig némi tapasztalat, az a néhány személyes balfogás még nem elég. De még az idevágó, vagyis túlnyomórészt pszichiátriai és pszichológiai irodalomban is igen gyéren és jóformán teljesen véletlenül vannak elhintve a tárgyra vonatkozó utalások és használható információk. Tudomásom szerint csak kevés kollégám merészkedett belenyúlni e darázsfészekbe. Dicséretes kivételek a francia-kanadai Rodolphe és Luc Morisette Petit manuel de guerilla matrimoniale [Gerilla-ábécé házasoknak] című könyvükkel (13), Guglielmo Gulotta Commedie e drammi nel matrimonio [Komédiák és tragédiák a házaséletben] (8), Ronald Laing Gubancok (11) és Mara Selvini Il Mago smagato - [A szórakozott varázsló] (21) című munkái. Ez utóbbiban a neves pszichiáternő arra mutat rá, hogy az iskolarendszernek szüksége van az iskolapszichológus kudarcára ahhoz, hogy változatlanul, »csak így tovább« működhessen. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek Dan Greenburg barátom könyvei: How to be a Jewish Mother [Hogyan lehet valakiből zsidó anya]* (6) és a How to Make Yourself Miserable [Hogyan lehetünk szerencsétlenek] (7). * Félreértések elkerülése végett idézzük itt a szerző bevezető megállapítását: »a zsidó anyának nem kell zsidónak, sem anyának lennie«. Az ír pincérnő vagy az olasz figaró is lehet »zsidó anya«. E jelentős művet a kritikusok olyan őszinte vizsgálódásként ünnepelték, »amely százezrek számára tette lehetővé, hogy valóban üres életet éljenek«. És végül, de nem utolsósorban szólni kell még az angol iskola három legszámottevőbb képviselőjéről: Stephen Potterről, az Upmanship-tanulmányok szerzőjéről (18); Lawrence Péterről, aki a »Péter-elv«-ét fedezte fel; (17); és végül a róla elnevezett törvény világhíres szerzőjéről, N. Parkinsonról (15, 16). Amit könyvünk hozzá akar tenni e kitűnő tanulmányokhoz, nem egyéb, mint módszeres, alapvető és évtizedes klinikai tapasztalatokon nyugvó bevezetés a boldogtalanság leghasznosabb és legmegbízhatóbb mechanizmusaiba.

Fejtegetéseim azonban nem tekintendők teljességre törekvő összegzésnek, csupán olyan vezérfonalnak vagy útmutatónak, amely tehetségesebb olvasóimnak lehetővé teszi saját stílusuk kialakítását.

Mindenekelőtt: légy hű önmagádhoz... Ezek az aranyat érő szavak Poloniustól, a Hamletben szereplő főkamarástól származnak. Ügyünk (a boldogtalanság hajszolása) szempontjából ez fontos, hiszen Poloniusnak azzal sikerült elérnie, hogy Hamlet őt rejtekhelyén, a paraván mögött »mint egy patkányt« leszúrja, hogy önmagához hű volt. Nyilvánvaló: a hallgatózás ártalmairól nem járta még közmondás az akkori Dániában. Közbevethetik netán, hogy ez azért enyhén túlzó módja a boldogtalanság megszerzésének, no de Shakespearenek megengedhető némi költői szabadság. Az elv így is érvényben marad. Aligha tagadható, hogy lehet konfliktusban élni környezetünkkel, főként embertársainkkal. Hogy azonban boldogtalanságot saját kútfőből is tudunk meríteni - az bár köztudott -, már jóval nehezebben érthető meg, és ezért nehezebb továbbgondolni is. Könnyű partnerünknek szemrehányást tenni ridegsége miatt, feltételezni a főnök rosszindulatát, náthánkért az időjárást tenni felelőssé - de hogyan tudjuk napról napra megtenni saját magunkat önmagunk legádázabb ellenfelévé? A boldogtalansághoz vezető út a népi bölcsesség szavaival van kikövezve. A józan ész rakta le őket, nem is beszélve az egészséges néplélekről vagy a mélyben zajló történések iránti érzékünkről. Végül is teljesen mellékes, hogy minek nevezzük ezt a bámulatos képességet. Alapjában arról a meggyőződésről van szó, hogy csupán egyetlen helyes felfogás létezik: a sajátunk. Ha ezt a meggyőződést magunkévá tettük, hamarosan be kell látnunk, hogy a világ a feje tetején áll. Ezen a ponton különülnek el a hozzáértők a kontároktól. Az utóbbiak beérik azzal, hogy olykor vállat vonnak, s azzal az ügy el van intézve. Aki azonban önmagához és életszabályaihoz hű marad, az képtelen ilyen gyarló megalkuvásra. Amikor választani kell a Van és a Legyen között - aminek a jelentőségéről már az Upanisádok is beszélnek -, a hozzáértő feltétlenül azt választja, hogy milyen legyen a világ, és elveti azt, ami van. Élete hajóját, amelyet már a patkányok is elhagytak, a kapitány tévedhetetlen biztonságával, hősiesen kormányozza bele a viharos éjszakába. Szinte sajnálatos, hogy példatárából hiányzik a régi rómaiak egyik szentenciája: Ducunt fata volentem, nolentem trahunt - az engedékenyt vezeti, a vonakodót rángatja sorsa. Mert valóban vonakodó az ilyen ember, méghozzá egész különös módon. A vonakodás végül is öncéllá válik benne. Miközben arra törekszik, hogy önmagához hű maradjon, a tagadás szellemévé válik; ha ugyanis megszűnne tagadni, máris elárulná önmagát. Már a puszta tény, hogy embertársai valamit tanácsolnak, elég indíték az elutasításra, még ha az - tárgyilagosan tekintve -megfelel is érdekeinek. (Az érettség - így szól a kitűnő aforizma - az a képességünk, hogy akkor is helyesen cselekedjünk, ha azt szüléink ajánlották.)

Ám az igazi őstehetség még egy lépéssel továbbmegy, és hősies következetességgel azt is elveti, ami saját maga számára a legjobb megoldásnak tetszik - tehát az önmagának szóló saját javaslatait. Ily módon a kígyó nemcsak a saját farkába harap, hanem fel is falja önmagát, ez pedig a boldogtalanság oly állapotát teremti meg, amelyhez nincsen fogható. Kevésbé tehetséges olvasóim számára ez az állapot persze csak fennkölt, de elérhetetlen eszmény marad. Négy játék a múlttal Az idő állítólag begyógyítja a sebeket - ez igaz lehet, de nem kell, hogy elriasszon. Hiszen az idő befolyása ellen nagyszerűen lehet védekezni, és így a múltat a boldogtalanság forrásává tenni. Erre a célra legalább négy - ősidőktől ismeretes - mechanizmus áll rendelkezésünkre. I. A MÚLT MEGSZÉPÍTÉSE

Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet ereszti át. Csak akinek nem sikerül a trükk, az emlékszik serdülőkorára (gyermekkoráról nem is szólva) földhöz ragadt realizmussal, mint a bizonytalanság, a világfájdalom és a jövőtől való félelem időszakára, csak az nem fogja ennek a hosszú időszaknak egyetlen napját sem visszasírni. A tehetségesebb boldogtalanság-aspiráns viszont könnyedén fogja ifjúságát visszahozhatatlan, elveszett aranykorként látni, és végtelen veszteséglistává tenni. Az ifjúság aranykora, igaz, csak egy példa. Egy másik a szerelmi kapcsolat felbomlása miatt érzett mély szomorúság. Tessék ellenállni a józan ész és az emlékek sugallatának és a jóakaró barátoknak, akik be akarják beszélni Önnek, hogy ez a kapcsolat már rég halálra volt ítélve, és hogy Ön hányszor kérdezte fogcsikorgatva önmagától, miként szabadulhatna ebből a pokolból. Egyszerűen ne higgyen abban, hogy a szakítás messze a kisebbik rossz. Inkább győzze meg saját magát x-edszer is, hogy a komoly, becsületes »újrakezdés« ezúttal meghozza az ideális eredményt. (Nem hozza meg.) Vezettesse magát a következő, rendkívül logikus meggondolástól: ha a szeretett lény elvesztése ilyen pokoli fájdalommal jár, milyen mennyei lehet majd a visszatalálás. Tartsa távol magát mindenkitől, maradjon otthon, lehetőleg a telefon közvetlen közelében, hogy azonnal és száz százalékosan kéznél legyen, ha üt a boldogság órája. De ha mégis elunja a várakozást, forduljon a régi kipróbált recepthez, és teremtsen egy minden részletében azonos kapcsolatot, egészen hasonló partnerrel - bármennyire másnak tűnik is eleinte az illető.

2. LÓT ASSZONYSÁG

A múlthoz való ragaszkodás további előnye, hogy nem hagy időt a jelennel törődni. Csak ha figyelmünket a múltra összpontosítjuk, előzhetjük meg ama véletlent, hogy tekintetünket akaratlanul, 90 vagy akár 180 fokkal is elfordítsuk, s akkor kénytelenek volnánk megállapítani, hogy a jelen nemcsak a még több boldogtalanság lehetőségét rejti, de olykor még boldogtalanságtól mentes pillanatokat is tud nyújtani! Nem is beszélve azokról az új dolgokról, amelyek egyszer s mindenkori pesszimizmusunkat megingathatnák. Ebben a vonatkozásban csodálattal tekinthetünk vissza bibliai példaképünkre, Lót asszonyságra. Hiszen emlékeznek rá, ugye? »És mikor kivitték volna őket, monda az egyik: Szaladj el, tartsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és sehol az egész mezőn meg ne állj, ama hegyre szaladj, hogy el ne vessz... És mikor az ő [Lót] felesége hátratekintett volna, sóbálvánnyá változék.« (1 Móz 19, 17 és 26, Károli Gáspár fordítása.) Hogy méltányosak legyünk Lót asszonysággal, el kell ismernünk: ami Szodomában és Gomorrában történt, messze izgalmasabb volt, mint az élet perspektívája egy kopár hegyen. De ő úgy intézte, hogy se az egyik, se a másik ne juthasson neki! 3. A VÉGZETES POHÁR SÖR

W. C. Field, az amerikai filmvígjáték nagymestere »The fatal glass of Beer« című filmjében bemutatja annak a szépreményű ifjúnak feltartóztathatatlan, ijesztő lecsúszását, aki nem tudván ellenállni a csábításnak, megissza élete első pohár sörét. Nem hunyhatunk szemet a figyelmeztetően felemelkedő mutatóujj felett (még ha az kissé remeg is Field elfojtott nevetésétől): hamar tettre hosszú bánat. De még mennyire hosszú! Gondoljunk csak a másik bibliai ősanyára, Évára, meg arra a falat almára... Az effajta balsorsnak megvannak a maga eredendő, tagadhatatlan előnyei. Ezeket sokáig szemérmesen elhallgattuk, de felvilágosult korunkban többé már nem szabad elrejteni őket. Bánat ide, bánat oda - tárgyunk szempontjából lényegesen fontosabb, hogy az első pohár sör jóvátehetetlen következményei minden további poharat - ha nem is mentenek, de megindokolnak. Más szavakkal: rendben - itt állok tele bűntudattal, tisztábban akkor kellett volna látnom, de most már késő. Akkor vetkeztem, most ballépésem áldozata vagyok. Az önmarcangolásnak ez a módszere persze nem eszményi, legfeljebb elfogadható. Nézzünk árnyaltabb megoldások felé. Mi történik, ha nincsen részem az eredeti eseményben? Ha senki nem vádolhat közreműködéssel? Nem kétséges, ebben az esetben merő áldozat vagyok, és csak próbálja meg valaki

áldozatstátuszomat megingatni, vagy éppenséggel elvárni, hogy tegyek valamit a baj ellen. Amit Isten, a világ, a sors, a természet, a kromoszómák és a hormonok, a társadalom, a szülők, a rokonok, a rendőrség, a tanítók, az orvosok, a főnökök és kiváltképp barátaink elkövetnek ellenünk, oly súlyosan nyom a latban, hogy a puszta célozgatás, miszerint tehetünk talán ellene valamit, már önmagában sértés. Ezen túlmenően még tudománytalan is. Valamennyi pszichológiai tankönyv arról szól, hogy a személyiséget a múltbeli - főként a kisgyermekkori - események határozzák meg. És minden gyerek tudja, hogy ami egyszer megtörtént, nem tehető meg nem történtté. Mellesleg ebben rejlik a szakszerű pszichológiai kezelés halálos komolysága (és hosszadalmassága).* Mert hova jutnánk, ha egyre több ember győződne meg arról, hogy helyzete reménytelen, de nem komoly? Nézzük csak meg Ausztria intő példáját, amelynek valódi - bár hivatalosan makacsul tagadott (a pestises időkre visszanyúló) nemzeti himnusza a kedélyes ének: »Oh du lieber Augustin, alles ist hin«. [Édes Ágost, jaj nekünk, oda most már mindenünk.] A boldogtalanság igazi szakértőit még azok a ritkább esetek sem rendítik meg, amikor a dolgok szabad és kiszámíthatatlan folyása önmagától kártalanít a múlt traumáiért vagy kudarcaiért, és az áhított jutalom ingyen az ölünkbe hull. A »most már késő, most már nem is kell« szólam lehetővé teszi, hogy a méltatlankodás tornyába zárkózzunk, és a múlt sebeinek folytonos nyaldosásával megakadályozzuk a gyógyulást. Ennek a játéknak a legtökéletesebb formáját - amely persze már zsenialitást kíván - az jellemzi, hogy a múltat a jóért is felelőssé teszi, és belőle kovácsol tőkét a jelen boldogtalanságához. Felülmúlhatatlan példa erre annak a velencei kikötőmunkásnak az esete, aki a Habsburgok kivonulása után azt mondta: »Átkozottak legyenek ezek az osztrákok, akik megtanítottak minket naponta háromszor enni!« * A jobb megértés érdekében ajánljuk az elmélyedést az idevágó irodalomban, pl. Kubie (9) műveiben. 4. AZ ELVESZETT KULCS, AVAGY »CSAK ÍGY TOVÁBB«

Egy részeg áll az utcai lámpa alatt, és egyre csak keresgél valamit. A rendőr kérdésére, hogy mit veszített el, azt válaszolja: »a kulcsomat«. Most már ketten keresgélnek tovább. Egy idő után a rendőr tudni akarja, vajon biztos-e abban a részeg, hogy éppen ott veszítette el a kulcsot. A válasz erre: »Nem, nem itt, hanem arra hátrébb - de ott túl sötét van.« Abszurdnak találják? Ha igen, úgy Önök is rossz helyen tapogatóznak. Az benne a jó, hogy az effajta keresés nem visz semmire azonkívül, hogy: »csak így tovább«, vagyis tényleg semmire.

E megtévesztőén egyszerű három szó mögött: »csak így tovább«, földünk egyik leghatékonyabb és legsikeresebb katasztrófareceptje rejtőzik, amely évmilliók alatt fejlődött ki, és egész fajok kipusztulásához vezetett. Olyan játék ez a múlttal, amelyet állati elődeink már a Teremtés hatodik napja előtt is ismertek. Ellentétben azzal a fenti mechanizmussal, amely az okokért és vétkekért a múlt eseményeinek kényszerítő körülményeit teszi felelőssé, ez a negyedik játszma konokul és mereven olyan megoldásokhoz ragaszkodik, amelyek egykor éppenséggel kielégítőek, sikeresek, vagy talán az egyedül lehetségesek is voltak. Minden ilyen alkalmazkodásnak az a buktatója, hogy idővel a helyzetek változnak. Ez a negyedik játszma kiindulópontja. Nyilvánvaló, hogy egyetlen élőlény sem viselkedhet a külvilággal szemben csak úgy találomra - ma így, holnap meg úgy. Az alkalmazkodás létfontosságú szükséglete múlhatatlanul olyan magatartásminták kialakulásához vezet, amelyek ideális célja a minél sikeresebb és fájdalommentesebb túlélés. A magatartáskutatók számára eddig még tisztázatlan okokból, az állatok és az emberek egyaránt arra hajlanak, hogy ezt a mindenkori, optimális alkalmazkodást az örök, egyetlen megoldásnak tekintsék. Ez a naiv feltevés kettős vaksághoz vezet: egyrészt az iránt, hogy az adott alkalmazkodás időközben már messze nem a legjobb, másrészt az iránt, hogy rajta kívül egyéb megoldások egész sora kínálkozott, vagy kínálkozik legalábbis most. Ennek a kettős vakságnak kettős következménye van: először, a választott megoldást egyre használhatatlanabbá és a helyzetet egyre reménytelenebbé teszi; másodszor a velejáró, fokozódóan kínos érzés a látszólag egyetlen logikus következtetéshez vezet, ahhoz a meggyőződéshez, hogy csak így tovább juthatunk el a megoldáshoz. És minél tovább tart ez a csak így tovább - csak annál tovább növeljük a bajt. Ennek a mechanizmusnak a jelentősége témánk szempontjából kézenfekvő. Alkalmazására különleges képzettség nélkül, még a kezdő is képes, sőt annyira elterjedt, hogy Freud fellépése óta szakemberek nemzedékeit jó megélhetéshez juttatta. Jegyezzük meg, hogy ők nem »csak így tovább« - receptnek, hanem, tudományosan csengő szóval, neurózisnak nevezik. De nem az elnevezés, hanem a hatás a lényeges. Ez azonban mindaddig biztosított, amíg a boldogtalanságaspiráns két egyszerű szabályhoz tartja magát. Először: a problémák megoldásának csupán egyetlen lehetséges, engedélyezett, ésszerű, logikus megoldása létezik. Ha ezek az erőfeszítések még nem vezettek célra, fokozásuk kívánatos. Másodszor, magát a feltevést, hogy csupán egyetlen megoldás létezik, nem lehet megkérdőjelezni: a próbálkozásnak csak e feltevés alkalmazásában van helye.

Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal De ki az, kérdezhetné a nyájas olvasó, aki olyan képtelen módon viselkedne, mint az elveszett kulcs példájának a hőse? Hiszen egészen pontosan tudja, és még meg is mondja a rendőrnek, hogy amit keres, nem ott van, ahol ő keresgél. Megengedve, hogy nehezebb valamit a sötétben (a múlt sötétjében), mint fényben (a jelen fényében megvilágítva) megtalálni. De erről az adoma mit sem bizonyít. Haha - és mit gondolnak, miért tünteti fel a vicc a férfit részegnek? Egész egyszerűen, hogy a csattanója elsülhessen: ilyen olcsó módon szerez hitelt annak, hogy a férfival valami nincsen rendben; hogy tud valamit, de úgy tesz, mintha nem tudná. Vegyük szemügyre ezt a valamit. Margaret Meadtől, az antropológustól származik az a találós kérdés, hogy mi a különbség egy orosz és egy amerikai között. Az amerikai - mondja Mead - hajlamos ürügyül fejfájásra hivatkozni, hogy egy nem kívánatos társadalmi kötelezettség alól hitelt érdemlően tudjon kibújni; ezzel szemben az orosznak ehhez igazi fejfájásra van szüksége. Ex oriente lux (keletről jön a fény), mondhatjuk megint csak egyszer, hiszen el kell ismernünk, hogy az orosz megoldás hasonlíthatatlanul jobb és elegánsabb. Az amerikai eléri ugyan a célját, ugyanakkor tudja magáról, hogy csal. Az orosznak viszont nincsen lelkiismeret-furdalása. Szabad keze van abban, hogy teljesen tetszése szerint a számára hasznos mentséghez folyamodjék, de nem tudja - és éppen ezért nem is felelős érte -, hogyan teszi meg azt. A jobb kéz úgyszólván nem tudja, mit tesz a bal. Minden nemzedék megteremti ennek a szakterületnek a nagy ismerőit, akik sokszor ugyan rejtve ügyködnek és csak ritkán válnak ismertté a nyilvánosság előtt. A gyengébb képességűek napjainkban például csodálattal adóznak két férfinak, akinek tehetségét most röviden bemutatjuk: Egyikük az a bizonyos Bobby Joe Keesee, aki a United Press 1975. IV. 29-i száma szerint az amerikai konzulhelyettes elrablásáért és meggyilkolásáért jelenleg tölti húszéves börtönbüntetését a mexikói Hermosilló-ban. Amidőn a bírók az ítélethirdetés előtt megkérdezték, kíván-e az utolsó szó jogán valamit mentségéül mondani, azt válaszolta: »There is nothing more I could say. I got involved in something I realize was wrong«. A tettől való elkülönítésnek ezt az eleganciáját a legjobb fordítás sem tudja visszaadni. Az első mondat jobb híján így fordítható: »Nincs semmi hozzáfűzni valóm.« A második mondat viszont már nem ilyen egyszerű. »I got involved« - ez egyaránt vonatkozhat szándékos vagy önkéntelen tettre; ugyanis vagy »belekeveredtem valamibe«, vagy »belementem valamibe«. Akárhogyan is értelmezzük, a döntő mozzanat az azt követő »I realize« jelen idejű alkalmazása, tehát »valami, amiről (most) tudom, hogy helytelen volt«. Más szavakkal: amikor a tettet elkövette, nem volt tisztában vele.

Önmagában véve mindez alig tűnik figyelemre méltónak. Az ügy csak akkor válik érdekessé, amikor tovább olvasunk, és megtudjuk, hogy Keesee 1962-ben az USA hadseregéből dezertálva, lopott repülőgéppel Kubába repült. Az államokba való visszatérése után annak ellenére, hogy állítása szerint a CIA megbízásából cselekedett, kétévi börtönre ítélték. 1970-ben sikerült beférkőznie a palesztin gerillák által Ammanban fogva tartott túszok közé, 1973-ban pedig mindenki meglepetésére az Észak-Vietnamból szabadon bocsátott amerikai hadifoglyok között bukkant fel. Kevésbé kalandosan, viszont annál gyakrabban volt képes Miké Maryn arra, hogy nehéz helyzetekben úgyszólván alvajáróként manőverezzen. Egy 1977. VII. 28-án megjelent újsághír szerint (10) addig 83 esetben támadták meg, rabolták ki, és négy ízben lopták el autóját. Mike Maryn sem nem ékszerész, sem nem pénzkihordó. Támadói kisfiúk, fiatalkorúak, felnőtt férfiak és több ízben nők voltak. Saját magának sejtelme sincs arról, mi »ennek« az oka, és a rendőrségnek sincsen jobb magyarázata, mint az, hogy »alkalmatlan időben, alkalmatlan helyen tartózkodik«. Ez mind szép - mondhatják Önök -, de ebből még semmit sem tudunk meg arról, hogyan kell tennünk, hogy ilyen helyzetekbe juthassunk. Még egy perc türelmet kérek. Történet a kalapácsról Valaki fel akar akasztani egy képet. Megvan hozzá a szög, de nincsen kalapácsa. A szomszédnak van. Emberünk ezért elhatározza, hogy átmegy kölcsönkérni. Ekkor kétségei támadnak: »Mi lesz, ha a szomszéd nem akarja kölcsönadni a kalapácsot? Már tegnap is csak úgy futólag köszönt. Talán sietett. De a sietség esetleg csak ürügy volt, és velem van valami baja. Mi lehet az? Nem tettem ellene semmit; ez képzelődik. Ha tőlem kérne valaki kölcsön egy szerszámot, én habozás nélkül odaadnám. Vajon ő miért nem? Hogy lehet egy ilyen egyszerű kérést elutasítani? Az ilyenek, mint ez a fickó, megkeserítik az ember életét. És még azt képzeli, rá vagyok utalva. Pusztán azért, mert kalapácsa van. Most már igazán elegem van.« Átrohan, becsenget, a szomszéd ajtót nyit, de még mielőtt köszönhetne, emberünk rákiált: »Tartsa meg magának a kalapácsát, maga senkiházi!« A hatás óriási, a módszer viszonylag egyszerű, ha nem is nagyon új. Már Ovidius is megírta a Szerelem művészetében - bár sajnos csak pozitív értelemben: »Tégy úgy, mint ki szeret: szavaid legyenek csupa sebhely, / füllents ezt vagy amazt, elhiszi ő, hogy igaz. (...) ...a mű-szerelemből, / mit csak színleltél, válhat igaz szerelem. «*

Aki képes Ovidius receptjét követni, könnyedén alkalmazhatja ezt a mechanizmust a mi gondolatmenetünkre. A boldogtalanság megteremtésére kevés alkalmasabb eszköz kínálkozik, mint a gyanútlan partner szembesítése a hosszú, bonyolult fantáziálások utolsó láncszemével, amelyben ő döntő, negatív szerepet játszik. Zavartsága, döbbenete, az állítólagos értetlensége, megütközése, magyarázkodása hibája miatt végképp bizonyítják, hogy természetesen Önnek van igaza, hogy méltatlanra pazarolta kegyeit, és hogy már megint visszaéltek jóságával. * Ovidius: A szerelem művészete. Fordította Bedé Anna. Budapest, Európa Könyvkiadó / Helikon Kiadó, 1982. 25. old. Nyilvánvaló, hogy bármely technika legmesteribb alkalmazásának is vannak határai, és ebben nem kivétel a kalapácsról szóló történet tanulsága sem. A Colorado Egyetem szociológusa, Howard Higman ebben az összefüggésben a »nem specifikus sajátosságról« (nonspecific particular) beszél, illetve ennek visszahárításáról a partnerre. A példa szerint, amelyet Henry Fairlie idéz (4), a feleségek például arra hajlanak, hogy a szomszéd szobából kiszóljanak: »Hát ez meg mi?« Ilyenkor azt várják, hogy férjük felálljon, átmenjen, és rájöjjön, mire gondolt a hitvestárs. Ebben az elvárásban ritkán csalódnak. Egy barátjának azonban sikerült eme archetipikus helyzetben új trükköt alkalmaznia azzal, hogy a ráirányuló fegyvert visszafordította. Dolgozószobájában ült, amikor felesége átkiabált a lakáson: »Megérkezett?« Jóllehet a férjnek sejtelme sem volt, minek kellett volna megérkeznie, azt felelte: »Meg!« Ekkor az asszony tudni akarta: »És hová tetted?« A férj visszakiabált: »A többihez.« Ezt követően először tudott házassága óta hosszasan, zavartalanul dolgozni. De térjünk vissza Ovidiushoz, illetőleg utódaihoz. Mindenekelőtt a híres francia gyógyszerész, Emilé Coué (1857-1926) jut eszünkbe. Coué a (sajnos megint éppen pozitív irányú) önszuggesztió iskoláját teremtette meg, amely abból áll, hogy bebeszéljük magunknak, egyre jobban és jobban érezzük magunkat. Coué módszere azonban némi tehetséggel megfordítható, és így a boldogtalanság szolgálatába állítható. Most már végre eljutottunk oda, hogy az eddigiek gyakorlati alkalmazásával foglalkozhatunk. Megértettük: elsajátítható annak a - céljaink számára nélkülözhetetlen - állapotnak a megteremtése, amelyben a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Ehhez egy sor gyakorlat kínálkozik: 1. Gyakorlat: Üljön le egy kényelmes, lehetőleg karosszékbe, csukja be a szemét, és képzelje el, hogy egy érett, nedvdús citromba harap. Némi gyakorlat után a képzeletbeli citromtól hamarosan valóban összefut a nyál a szájában.

2. Gyakorlat: Maradjon továbbra is csukott szemmel ülve, és irányítsa figyelmét a citromról a cipőjére. Kisvártatva észre fogja venni, hogy valójában milyen kényelmetlen dolog is cipőt hordani. Egyre megy, hogy korábban milyen komótosnak tűnt a cipője, érezni fogja, hol nyomja a lábát, és hirtelen egyéb kellemetlenségekre is rájön: égeti, dörzsöli, elgörbíti a lábujjait, meleg vagy éppen hideg és hasonlók. Gyakoroljon kitartóan, amíg az eddig természetes és jelentéktelen cipőhordás kifejezetten kellemetlenné nem válik. Majd vásároljon új cipőt, és érzékelje, hogy az üzletben kifogástalanul kényelmes cipő, rövid viselés után, ugyanazokat a kellemetlen érzéseket keltette, mint a régi. 3. Gyakorlat: A székben ülve nézzen ki, kérem, az ablakon az égre. Látóterében némi ügyességgel hamarosan számtalan pirinyó, buborékszerű kört fog érzékelni, amelyek, ha nem mozgatja a szemét, lassanként lefelé süllyednek. Hunyorításkor azonban újra felszöknek. Vegye észre továbbá azt is, hogy minél inkább koncentrál rájuk, a körök egyre többnek és nagyobbnak tűnnek. Vegye fontolóra annak a lehetőségét, hogy veszélyes betegségről van szó, mert ha a körök már egész látóterét betöltik, erősen csökkent a látóképessége. Menjen el szemészhez. Az majd igyekszik megmagyarázni, hogy a teljesen ártatlan mouches volantes, vagyis a szúnyoglátás jelenségéről van szó. Ezek után két feltevése marad. Vagy azt tételezze fel, hogy a szemésznek kanyarója volt, amikor az Ön betegségét oktatták a medikusoknak az egyetemen, vagy azt, hogy tiszta felebaráti szeretetből nem akarja Önt gyógyíthatatlan betegségéről tájékoztatni. 4. Gyakorlat: Amennyiben a dolog a szúnyoglátással nem látszik igazán sikeresnek, azért még egyáltalán nincs minden veszve. Hallószervünk egyenértékű kitérési lehetőséget kínál. Menjen be egy lehetőleg csendes szobába, és állapítsa meg, hogy hirtelen zümmögést, zúgást, halk sípolást vagy hasonló egyenletes hangot hall. Átlagos, mindennapi körülmények között ezt a hangot a környezeti zajok elfedik; kellő buzgósággal azonban megállapíthatja, hogy a hangot most már egyre gyakrabban és erősebben érzékeli. Végül menjen el orvoshoz. Ettől kezdve a harmadik gyakorlat érvényes, annyi eltéréssel, hogy az orvos az ügyet normális tinnitusként akarja ártatlan színben feltüntetni. (Külön utasítás orvostanhallgatóknak: a harmadik és negyedik gyakorlat rájuk nem vonatkozik. Amúgy is eléggé elfoglalja őket csak annak az ötezer tünetnek a felfedezése önmagukban, amelyekre a belgyógyászati diagnózis épül - nem is szólva a többi orvosi szakterületről.) 5. Gyakorlat: Most már kellően képzett és nyilvánvalóan tehetséges is ahhoz, hogy készségeit saját magáról átültesse a környezetére. Kezdjük a közlekedési

lámpákkal. Bizonyára észrevette már, hogy hajlamosak addig zölden világítani, amíg Ön közlekedik, majd pontosan abban a pillanatban váltanak sárgáról pirosra, amikor már nem kockáztathatja meg, hogy áthaladjon a keresztezésen. Álljon ellen értelme sugalmazásának, miszerint zöld lámpa legalább olyan gyakran kerül útjába, mint piros, és a siker máris szavatolt. Anélkül, hogy igazán tudná, mivel sikerül elérnie, minden vörös lámpát a már elszenvedett viszontagsághoz sorol, a zöldeket ugyanakkor észre sem veszi. Igen hamar elérkezik az idő, amikor már nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy magasabb rendű, ellenséges szándékú hatalmak űzik rossz játékukat Önnel, s ezek hatása ráadásul semmiképp sem korlátozódik lakóhelyére, hanem könnyedén követi Önt Oslóig vagy Los Angelesig. - Ha pedig nem vezetne kocsit, akkor ehelyett arra jöhet rá, hogy a postán vagy a bankban mindig az a sor a leglassúbb, ahová Ön állt be, vagy hogy repülőgépe mindig a legtávolabbi kijárat előtt áll. 6. Gyakorlat: Most már tisztában van a sötét hatalmak működésével. Ez a tudás újabb fontos felfedezéseket helyez kilátásba, mert tekintete már kiélezettebb az olyan meglepő összefüggésekre, amelyek fölött a tompa, iskolázatlan átlagintelligencia elsiklik. Vizsgálja meg gondosan lakásának ajtaját, amíg csak fel nem fedez rajta egy eddig még nem látott karcolást. Gondolkozzék el rajta, vajon mit jelenthet: zsiványok egyezményes jele, vagy éppenséggel már megtörtént betörési kísérlet nyoma, tulajdonának megrongálása, avagy valamiféle különös jel, hogy házát sötét szándékból azonosítsák? Most is álljon ellent a bagatellizálás kísértésének, de ne essen abba a hibába sem, hogy a dolog mélyére hatol. A problémával csak gondolatban foglalkozzon, mert feltevésének minden valószínűsítési kísérlete rontaná a gyakorlat sikerének esélyét. Amikor ezzel a gyakorlattal már kialakította saját stílusát, és fogékonnyá vált a szokatlan, misztikus összefüggések iránt, egyhamar észreveszi, hogy mindennapjaink mennyire át vannak szőve ilyen sorsszerűségtől terhes bonyodalmakkal. Tegyük fel, a már régen esedékes autóbuszt várja, s hogy agyonüsse az időt, újságot olvas, de közben egyre az utcát kémleli. Hirtelen meg szólal hatodik érzéke: »Most fog jönni!« Gyorsan odafordul, és valóban, a távolban, még háztömbökkel odébb felbukkan az autóbusz. Bámulatos, nemde? És ez még csak piciny példája látnoki képessége sokrétűségének, amely éppen ott a legfontosabb, ahol az Ön szempontjából különféle hátrányok vannak kilátásban. 7. Gyakorlat: Amint kellően meggyőződött arról, hogy valami gyanús történik, beszélje meg barátaival és ismerőseivel. Nincs ennél jobb módszer, hogy az igazi barátokat elhatároljuk azoktól a báránybőrbe bújt farkasoktól, akik láthatatlanul részt vesznek a játékban. Az utóbbiak ugyanis dörzsöltségük ellenére - vagy éppen azért - azzal árulják el magukat, hogy el akarják hitetni Önnel: feltevésének az

égvilágon semmi alapja. De Önt ez nem fogja meglepni, hiszen nyilvánvaló, hogy aki fondorlatosán akar ártani Önnek, nem fogja bevallani. Sokkal inkább igyekszik képmutatóan a szerinte alaptalan gyanút kiverni az Ön fejéből, és azon van, hogy baráti jószándéka felől biztosítsa. S most már nem is csupán azzal lesz tisztában, hogy ki mindenki részese a bűnszövetségnek, de azzal is, hogy az egész dologban valóban kell valaminek lennie, különben miért erőlködnének úgy azok a »barátok«, hogy meggyőzzék az ellenkezőjéről? Aki átrágta magát ezeken a gyakorlatokon, arra a belátásra jut, hogy nem csupán Margaret Mead orosz embere, a férfi a kalapáccsal vagy az olyan született zsenik, mint Keesee és Maryn lehetnek birtokában a bennük leírt készségeknek. Az utca embere ugyanúgy képes ezzel a sajátos szellemi tréninggel eljutni arra a pontra, hogy saját maga teremtsen súlyos helyzetet, anélkül, hogy sejtené, ezt magának köszönheti. Ilyenképpen tehetetlenül kiszolgáltatva az elkerülhetetlen eseményeknek, teljes hittel, kénye és kedve szerint szenvedhet tőlük. Ehhez azonban még egy figyelmeztetés: Egy marék bab Persze azért nem ilyen egyszerű a magasabb régiók megismerése, és az üzemzavar sem zárható ki. A legsúlyosabb következményeket a következő történet szemlélteti: Egy fiatalasszony halálos ágyán arra a fogadalomra bírta a férjét, hogy halála után soha nem fog más nővel kapcsolatot teremteni. »Ha ígéretedet megszeged, szellemként visszajárok, és nem hagyok békét neked.« - A férfi eleinte tartja ígéretét, de néhány hónappal felesége halála után megismerkedik egy másik nővel, és beleszeret. Rövidesen minden éjjel megjelenik egy szellem, és szemére veti fogadalmának megszegését. A férfi számára kétségtelen, hogy valóban szellemről van szó, minthogy az mindenről tud, ami naponta közte és az új asszony között történik, és még a legtitkosabb gondolatait, reményeit és érzéseit is jól ismeri. A helyzet végül elviselhetetlenné válik számára, és egy zen-mesterhez fordul tanácsért. »Első asszonyod szellemmé vált, és mindenről tud, amit teszel« - magyarázta a mester. »Bármit is csinálsz, bármit is adsz kedvesednek, tud róla. Nagyon bölcs szellemnek kell lennie. Valóban, csodálatra méltó az ilyen szellem. Amikor legközelebb megjelenik, alkudjatok meg vele. Mondjátok neki, hogy ő úgyis olyan sokat tud, hogy semmit sem lehet előtte eltitkolni, és hogy eljegyzésteket felbontjátok, nem házasodtok össze, ha egyetlen kérdésteket meg tudja válaszolni.« »Mi az a kérdés, amelyet fel kell tennem neki?« - kérdezte a férfi.

A mester erre azt felelte: »Vegyetek egy jó maréknyi babot, és kérdezzétek meg, hány szem bab van a kezetekben. Ha erre nem tud felelni, tudni fogjátok, hogy ő csak fantáziátok szüleménye, és nem fog többé zavarni.« Amikor másnap éjjel megjelent az asszony szelleme, a férfi hízelkedve mondta neki, hogy ő mindent tud. »Így igaz - válaszolta a szellem -, és tudom, hogy te ma ama zen-mesternél jártál.« »Ha ilyen sokat tudsz - követelte a férfi -, mondd meg nekem, hány szem babot tartok a kezemben?* A szellem, amely felelhetett volna, ekkor már sehol sem volt. (18) Látja, éppen ilyen rövidzárlatra gondoltam, amikor korábban arról szóltam, hogy az ilyen problémával kizárólag gondolatban kell foglalkozni, és hogy a dolog sikerének csak árthat a valóság vizsgálata. Amennyiben elkeseredése és álmatlansága Önt a zen-mester modern megfelelője felé tereli, úgy legalább olyan valakihez forduljon, aki az ilyen megoldásokat semmire sem tartja. Tanácskozzon inkább Lót asszonyának valamelyik utódával, aki hajlandó Önnel eljátszani a 2. számú játékot a múlttal (lásd a 7.és köv. oldalon), s az Ön legelső gyerekkori élményeinek segítségével rátereli Önt ama útra, melyen gyakorlatilag vég nélkül keresheti tovább a probléma okát. Az elriasztott elefántok Az előző fejezetekben arról volt szó, hogyan lehet odáig eljutni, hogy a jobb kéz ne tudhassa, mit csinál a bal. Most ennek szöges ellentétéről lesz szó: nem a probléma előállításáról, hanem elkerüléséről. A cél megint csak a probléma állandósítása. Az alaptörténetet az az ember szolgáltatja, aki minden tizedik másodpercben tapsol. Mikor megkérdik, mi az oka különös viselkedésének, a válasz a következő: »Így riasztom el az elefántokat.« »Elefántokat? Hiszen itt egyáltalán nincsenek is elefántok!?« Erre ő: »Na ugye! Látja?« A történet tanulsága az, hogy a rettegett helyzet vagy probléma elhárítása avagy elkerülése egyrészt a látszólag legértelmesebb megoldásnak tűnik, ugyanakkor biztosítja a probléma fennmaradását is. Ebben rejlik az elkerülés haszna céljaink szempontjából. A jobb megértést szolgálja egy további példa: ha egy lónak az istállóban elhelyezett fémlemezen át áramütést vezetünk egyik patájába, és röviddel előtte egy berregő hang szólal meg, úgy az állat hamarosan ok-okozati összefüggésbe hozza ezt a két érzékelést. Vagyis a berregő hang minden megszólalásakor felemeli a megfelelő patáját, hogy elkerülje az áramütést. Amikor az asszociáció a berregés és az ütés között már megszilárdult, nincs többé szükség

az áramütésre. A berregés már önmagában kiváltja a pata felemelését. Minden egyes elkerülési művelet megerősíti az állatban (ezt tételezhetjük fel) azt a »meggyőződést«, hogy ily módon sikerült a fájdalmas veszélyt elkerülnie. Amit azonban nem tud, és amire ily módon soha nem is jöhet rá, az, hogy a veszedelem már rég nem is létezik.* * Az elkerülés ellentéte egyébként a kék virág romantikus hajszolása. Az elkerülés tartósítja a problémát; a hit a kék virág (teljesen bizonyíthatatlan) létezésében állandóságot biztosít a keresésnek.

Láthatjuk, itt már nem közönséges babonáról van szó. A babonás cselekvések mániákusak, megbízhatatlanok, az elkerülés hatásában viszont méltán bízhat a boldogtalanság-jelölt. A technika alkalmazása egyébként sokkalta egyszerűbb, mint ahogyan első látszatra tűnik. Lényegében azon múlik, mennyire tartunk ki a józan emberi ész mellett, és mi lehet ennél értelmesebb? Kétségtelen tehát, hogy legmindennapibb tevékenységeink tetemes része is magában hordja a veszély egy-egy elemét. Mennyi veszéllyel kell számolnunk? Észszerűen gondolkodva a minimálissal, de a legjobb, ha semennyivel sem. A hivatásos bokszolás vagy a sárkányrepülés még a vakmerőbbek számára is túl kockázatosnak tűnik. Autóvezetés? Gondolja csak meg, hogy naponta hányan halnak meg, válnak nyomorékká közlekedési baleset következtében. De a gyaloglás is sok olyan veszélyelemet rejt magában, amit az értelem kutató tekintete hamarosan felfed. Zsebtolvajok, kipufogó gázok, beomló házak, a bankrablók és a rendőrség közötti tűzharcok, amerikai vagy szovjet űrszondák fehéren izzó törmelékei - a sor vég nélküli -, és csak az őrült teszi ki magát meggondolatlanul ezeknek a veszélyeknek. A legjobb otthon maradni. De a biztonság ott is csak viszonylagos. Mennyi veszélyt rejt a lépcső, a konyha, a fürdőszoba megannyi csapdája, a csúszós padló, a gyűrött szőnyeg, vagy egész egyszerűen a kés, villa, olló - nem is szólva a gázról, a forró vízről, az elektromos áramról! Az egyetlen okos végkövetkeztetés minden látszat szerint csak az lehet, hogy reggel már ne is keljünk fel. De milyen védelmet biztosít az ágy a földrengéssel szemben? És mi történik akkor, amikor az állandó fekvés felfekvésekhez vezet? Ez azonban már túlzás. Az igazi nagy szakértők közül is csak keveseknek sikerül olyan pallérozottá csiszolnia elméjét, hogy valamennyi elképzelhető veszélyt - beleértve a légszennyeződést, az ivóvíz fertőzöttségét, a koleszterint, a triglicerideket, az élelmiszerek rákkeltő elemeit, valamint százféle egyéb veszélyt és mérget - ésszel felérje, és aztán kerülni kezdje őket. Az átlagember rendszerint nem képes arra, hogy értelmét erre a mindent felölelő világnézetre és minden elképzelhető és elképzelhetetlen veszély

elkerülésére mozgósítsa, és ily módon 100%-ig a közsegély eltartottjává váljék. Nekünk, szerény képességűeknek többnyire be kell érnünk részsikerekkel, de már ezek is teljesen elegendőek lehetnek. Annyi kell csak, hogy józan eszünket kitartóan egy részproblémára összpontosítsuk: a kés megsebezhet, tehát kerülni kell; az ajtókilincseket valóban baktériumok borítják. Ki tudja, nem kell-e a hangverseny közepette hirtelen WC-re sietnünk? Ki állíthatja biztosan, hogy tévedésből nem éppen akkor nyitotta-e ki a zárat, miközben arról akart meggyőződni, hogy jól becsukta-e? Az épeszű tehát kerüli az éles késeket, könyökével nyitja ki az ajtót, nem megy el a hangversenyre, és ötször is meggyőződik arról, vajon jól zárta-e be az ajtót. Előfeltétel mindenesetre, hogy a problémát ne veszítsük fokozatosan szem elől. A következő történet arról szól, hogyan kerülhető ez el. Egy vénleány, aki a folyóparton lakik, panaszt tesz a rendőrségen a háza előtt pucéran fürdőző kisfiúkra. A felügyelő kiküldi egy emberét, aki elrendeli, hogy a legénykék ne a ház előtt ússzanak, hanem feljebb, ahol már nincsenek lakóházak. Másnap a hölgy ismét telefonál: még mindig látom a fiúkat. A rendőr újból a helyszínre megy, és még messzebbre küldi a gyerekeket. A következő napon a felháborodott panaszos harmadszor is rácsörget a felügyelőre, és méltatlankodik: »A padlásablakomból, látcsővel még mindig látom őket!« Nos, azt kérdezhetjük: mit tesz majd a hölgy, amikor a kisfiúk már végleg kívül esnek látóterén? Talán hosszú sétákba kezd a folyó mentén, esetleg megelégszik a biztos tudattal, hogy valahol meztelenül fürödnek. Egy valami bizonyosnak látszik: a gondolat továbbra is foglalkoztatja. Az ilyen mélyen rögződött gondolatokban az a legfontosabb, hogy képesek saját valóságukat megteremteni. Ez a jelenség lesz a következő fejezet tárgya. Önmegvalósító jóslatok A mai újságban az Ön (és még nagyjából 300 millió azonos csillagképben született sorstársa) horoszkópja óva inti egy baleset lehetőségétől. Valóban történik valami Önnel. Hát mégis van valami az asztrológiában. Vagy netán...? Biztos Ön abban, hogy a baleset akkor is bekövetkezett volna, ha nem olvassa el a horoszkópot? Vagy ha valóban meg lenne győződve arról, hogy az asztrológia tiszta badarság? Utólag ez persze nem tisztázható. A filozófus Kari Poppertől származik az az érdekes gondolat, amelynek kissé laikusan megfogalmazva - lényege, hogy Ödipuszon azért teljesedett be az orákulum borzalmas jóslata, mert tudott róla és megpróbálkozott kitérni előle. Pontosan az vezetett a jóslat beteljesedéséhez, amit elkerülése érdekében tett.

Most tehát az elkerülés további hatásával van dolgunk, nevezetesen azzal a képességével, hogy adott körülmények között éppen azt hozza létre, amit el kellene kerülni. Vajon milyen körülmények ezek? Először is bármilyen előrejelzés a szó legtágabb értelmében, tehát minden elvárás, aggodalom, meggyőződés, vagy egész egyszerűen gyanú arra nézve, hogy a dolgok így és nem másként történnek majd. Ez egyben azt is jelenti, hogy az illető elvárás vagy kívülről, más emberek útján, vagy valamilyen belső meggyőződés hatására alakul ki. Másodszor az elvárást nem csupán elvárásnak, hanem olyan ténynek kell tekinteni, amely előttünk áll, és amelynek elkerülése érdekében azonnali ellenintézkedést kell foganatosítani. Harmadszor, a feltételezés annál meggyőzőbb, minél többen osztják azt, vagy minél kevésbé mond ellent a tényéktől már alátámasztott egyéb feltevéseknek, így például elegendő már maga a feltevés is - legyen az akár tényszerűen bizonyított, akár alaptalan -, hogy mások pusmognak rólunk, és a hátunk mögött kinevetnek. Miután szembekerültünk ezzel a »ténnyel«, természetes eszünk azt sugallja nekünk, hogy ne bízzunk embertársainkban, és mert a titkolódzás fátyla átlátszó, jól vigyázzunk, és a legkisebb gyanús jelre is figyeljünk fel. Most már csak idő kérdése, mikor érjük tetten a többieket susmogáson, titokzatos nevetgélésen, cinkos kacsintáson és helyeslő rábólintáson. A jóslat beteljesedett. Ez a mechanizmus azonban csak akkor működik valóban kifogástalanul, ha Ön nem tudatosítja magában, mennyire járult hozzá ehhez saját viselkedésével. Ahogyan az előző fejezetekből már megtanulhatta, ez nem is olyan nehéz. Ha pedig a dologba egyszer már belelendültünk, egyébként is megállapíthatatlan, de teljesen lényegtelen is, hogy mi volt előbb: az Ön mások szemében nevetséges, gyanakvó magatartása, avagy a többiek magatartása, ami Önt gyanakvóvá tette. Az önbeteljesítő jóslatok egyenesen mágikus, »valóságteremtő« hatásúak, és tárgyunk szempontjából éppen ezért rendkívül fontosak. Szilárd helyük van nemcsak minden boldogtalanság-jelölt repertoárjában, hanem szélesebb társadalmi keretek között is. Amikor például egy kisebbséget azért akadályoznak meg abban, hogy bizonyos kereseti forrásokhoz hozzájuthasson (legyen az akár mezőgazdaság, akár kézműipar), mert a többség lustának, kapzsinak és mindenekelőtt »másnak« tartja ezeket az embereket, úgy azok arra kényszerülnek, hogy zsibárusként, csempészként, uzsorásként stb. tevékenykedjenek, ami aztán a többség megvető véleményét »egyértelműen« igazolja. Minél több stoptáblát állít fel a rendőrség, annál többen követnek el közlekedési vétséget, ez pedig újabb stoptáblák felállítását teszi »szükségessé«. Minél inkább érzi magát egy nemzet szomszédjától fenyegetve, annál inkább fegyverkezik. A szomszédos nép pedig annál inkább tartja saját fegyverkezését a helyzet parancsoló követelményének. Ekkor (a régen várt) háború kitörése már csupán idő kérdése. Minél magasabbra srófolják egy országban az adókulcsot, hogy az eleve tisztességtelennek tartott adófizetők adócsalásait ellensúlyozzák, annál inkább kényszerülnek csalásra a becsületes

polgárok is. Minden áruhiányról vagy áremelésről terjesztett jövendölés, ha kellő számmal hisznek benne (függetlenül attól, hogy a jövendölés »ténylegesen« igaz vagy sem), felvásárláshoz és ezáltal valóban áruhiányhoz vagy dráguláshoz vezet. Az esemény megjövendölése elvezet az esemény bekövetkeztéhez. Előfeltétele csupán annyi, hogy önmagunknak jósolunk vagy másokkal jósoltatunk valamit, és ezt tőlünk független vagy már küszöbön álló ténynek tartjuk. Ily módon éppen odajutunk el, ahova nem akartunk eljutni. A szakember számára azonban világos, hogyan kerülheti el a megérkezést. Erről lesz szó a következőkben. Óvakodjunk a megérkezéstől It is better to travel hopefully, than to arrive, idézi R. L. Stevenson egy japán közmondás bölcsességét. Szó szerint ez természetesen azt jelenti: jobb remények közepette utazni, mint megérkezni; kissé értelemszerűbben: az útra kelésben, nem pedig a célhoz érésben rejlik a boldogság. Persze nem csupán a japánok állnak hadilábon a megérkezéssel. Már Lao-ce tanácsa is úgy szól, felejtsük el a művet, amint befejeztük. George Bemard Shaw híres és gyakran plagizált aforizmája is eszünkbe jut. »Két tragédia van az életben. Az egyik, ha hőn óhajtott vágyunk nem teljesül. A másik, ha teljesül. « Hermann Hesse Csábítójának hőse könyörögve szól vágyának tárgyához: »Óvakodj, te szépasszony, fűzd szorosra ruhádat! Bájolj el, kínozz meg, de ne hallgass meg!« Tudja ugyanis, »hogy minden valóság megsemmisíti az álmot«. Hesse kortársa, Alfréd Adler kevésbé költőien, de éppen ezért annál részletesebben járta körül ezt a kérdést. Műve, amely rég megérett az újrafelfedezésre, egyebek közt behatóan foglalkozik a megérkezéstől óvakodó örök utazó életstílusával. A jövővel folytatott játék szabályai - Adler után nagyon szabadon nagyjából a következők: a megérkezés - mind szó szerint, mind átvitt értelemben a cél elérését jelenti, így pedig a siker, a hatalom, az elismerés és az önbecsülés fontos fokmérője. Fordítva pedig a sikertelenség vagy még inkább a tétlen tengődés, a butaság, a lustaság, a felelőtlenség vagy a gyávaság jele. A sikerhez vezető út azonban rögös, először is, mert erőfeszítést kíván, másodszor pedig, mert a legjobb igyekezet is balul üthet ki. És ki akarná szaporítani a maga baját? Ne kövessük hát rövidlátóan a »kis lépések politikáját«, ráadásul holmi józan, elérhető cél érdekében, hanem helyezzük a célt lehetőleg szédítően magasra. Felteszem, hogy olvasóim számára nyilvánvalóak mindennek az előnyei. A fausti törekvést, a kék virág keresését, az aszkétikus lemondást az élet sekélyebb örömeiről a társadalom nagyra becsüli, az anyai szívek pedig, ha lehet, még nagyobbat dobbannak tőlük. De mindenekelőtt: még a legbutább is megérti, hogy a távoli célok eléréséhez hosszadalmas, küzdelmes út vezet, az úti előkészületek

pedig sokrétűek és időigényesek. Senki sem korholhat minket, amiért még el sem indultunk, és még kevésbé illet kritika azért, hogy letértünk az útról, körben jártunk, vagy akár hosszabb szüneteket iktattunk be. Épp ellenkezőleg, hősi példák állnak előttünk a labirintusban való tévelygésről és az emberfeletti feladatok kudarcáról, s ezek dicsfényéből valami ránk is esik. De ez még messze nem minden. A legfennköltebb cél elérése is további veszéllyel járhat, amely a már említett idézetek közös nevezője, nevezetesen a másnaposság. Erről a veszélyről pedig - tudatosan vagy tudattalanul - a boldogtalanság-szakértő is tud. A még el nem ért cél - bizonyára így akarja a Teremtő - kívánatosabb, romantikusabb, átszellemültebb, mint amilyen a már elért cél valaha is lehet. Ne ámítsuk magunkat: a mézeshetek idő előtt elveszítik mézízüket; a messzi egzotikus városba érkezve a taxisofőr megpróbál átvágni; a döntő vizsga sikeres elvégzése nem jelent lényegesen többet, mint újabb váratlan bonyodalmakat és felelősségeket; az is köztudott, hogy nyugdíjazás után sem várhatunk olyan sokat életünk derűs alkonyától. Ugyan már, mondhatnák a forróvérűek, hiszen akinek az ideáljai ilyen véznák és vérszegények, az megérdemli, hogy végül csak csalódás legyen része. De vajon nem létezik-e a szenvedélyes indulat, amely kirobbanásával túlnő önmagán? Vagy a szent düh, amely mámorító bosszúhoz vagy a jogtalanság megtorlásához vezet, és helyrebillenti az igazság mérlegét a világban? Ki az, aki ebben az esetben még a megérkezés »másnaposságáról« merne beszélni? Fájdalom - de a legtöbben még így sem érnek célhoz. Aki pedig kételkedik ebben, olvassa el, amit egy olyan elhivatott, mint George Orwell mond e tárgykörről A bosszú sem édes című esszéjében (14). Néhány oly mélyen tisztességes, megbékítően bölcs gondolatról van szó, hogy tulajdonképpen nem is volna helyük a boldogtalanság vezérfonalában. Az olvasó azonban remélhetőleg megbocsátja nekem, ha mégis megemlítem őket - éppen azért, mert oly jól illenek a fenti témába. 1945-ben Orwell haditudósítói minőségében, többek között, a háborús bűnösök fogolytáborát is meglátogatta. Itt volt tanúja annak, amikor a kihallgatásokat végző fiatal bécsi zsidó az egyik fogolynak, aki az SS-ben magas rangú politikai tisztséget viselt, kegyetlenül rátaposott megnyomorított és torzzá dagadt lábára. »Szinte bizonyosra vehető, hogy ez a rab koncentrációs táborok parancsnoka volt, és kínzások, akasztások sorát rendelte el. Röviden, hogy megtestesítette mindazt, ami ellen mi az elmúlt öt évben harcoltunk... Abszurditás lenne akár egy német, akár egy osztrák zsidónak a szemére vetni, ha szenvedéseiért fizetni akar a náciknak. A jó ég tudja, milyen számlát akart ez a fiatalember kiegyenlíteni; a legvalószínűbb, hogy egész családját kiirtották; és végeredményben még az a durva belerúgás egy fogolyba is elenyésző csekélység

mindahhoz a szörnyűséghez képest, amit a hitleri rendszer elkövetett. De ez a jelenet és sok más, amit Németországban láttam, világossá tették számomra, hogy a megtorlás és a büntetés képzete gyermekded álomkép. Megtorlás vagy bosszú tulajdonképpen nem is létezik. A bosszú olyan cselekvés, amelyet addig szeretnénk megtenni, amíg nincsen hatalmunk; amint azonban megszűnik a tehetetlenség érzése, elmúlik a bosszú iránti vágy is. 1940-ben ki ne ugrott volna ki a bőréből örömében arra a gondolatra, hogy SS-tiszteket lábbal taposni, megalázni láthat? Ám mikor ez megtörténhet, már csak szánalmat és undort vált ki.« Ugyanebben az írásában Orwell arról is szól, hogyan ment egy belga tudósítóval együtt, néhány órával Stuttgart elfoglalása után a városba. A belga - és ki veheti ezt rossz néven tőle? - még elutasítóbb volt a németekkel szemben, mint egy angol vagy amerikai. »...Egy keskeny gyaloghídon kellett átmennünk, amelyet a németek nyilván hevesen védtek. A híd lépcsőjén kiterítve feküdt egy elesett katona. Arca viaszsárga volt... Amikor elhaladtunk a holttest mellett, a belga elfordította tekintetét. Már majdnem túljutottunk a hídon, amikor bevallotta, hogy ez a katona volt az első halott, akit életében látott. Úgy hiszem, mintegy 35 éves lehetett, és négy évig folytatott a rádióban háborús propagandát. « A »megérkezésnek« ez az egyetlen élménye meghatározó lesz a belga férfi számára. A »boche-ok«-hoz* való viszonya alapvetően megváltozik. * A boche a francia nyelvben a németek gúnyos, pejoratív megjelölése. »...Elutazásakor maradék kávéját azoknak a németeknek adta, akiknél el voltunk szállásolva. Egy héttel korábban bizonyára megbotránkoztatta volna a gondolat, hogy egy, boche-nak kávét ajándékozzon. De egész érzelmi beállítottsága - így mesélte nekem - megváltozott a híd lábánál fekvő ,pauvre mort' [szegény halott] látványától: hirtelen tudatára ébredt a háború jelentőségének. Ha véletlenül másik úton megyünk be a városba, talán elmarad az élmény, hogy egyet is meglát a háborúban elesett húsz milliónyi halottból.« De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Ha még a bosszú sem édes, mennyivel kevésbé az a megérkezés a vélhetően boldog célhoz. Ezért: óvakodjunk a megérkezéstől. (S mellesleg: miért nevezte Thomas Morus a boldogság ama bizonyos távoli szigetét Utópiának - vagyis Sehol-sincs földnek?)

Ha igazán szeretnél, szívesen ennél fokhagymát L'enfer, c'est les autres [a pokol: a többiek] - ez Sartre színdarabjának, az Huit clos-nak [Zárt ajtók] zárómondata. Amennyiben Önnek, Kedves Olvasó, az lenne a benyomása, hogy ezt a témát eddig még nem is érintettük, hanem mostanáig a boldogtalanságnak csak a bennünk rejlő okait kerestük - úgy tulajdonképpen igaza van. Itt az ideje, hogy az emberi kapcsolatok mozgalmas pokla felé forduljunk. Kíséreljük meg a témát némileg módszeresen megközelíteni. Bertrand Russel már 70 évvel ezelőtt rámutatott arra, hogy a dolgokról szóló kijelentések és a viszonyokra vonatkozó kijelentések szigorúan elkülönítendők. »Ez az alma piros« ez a kijelentés ennek az almának a tulajdonságáról szól. »Ez az alma nagyobb, mint a másik« - ez egy olyan kijelentés, amely a kél alma közötti viszonyt fejezi ki, tehát önmagában sem az egyik, sem a másik almára nem vonatkozik. A »nagyobbnak lenni« egyik almának sem tulajdonsága, ennél fogva merő ostobaság lenne, a kettő közül egyikre is vonatkoztatni. Ezt a fontos megkülönböztetést később Gregory Bateson, az antropológus és kommunikációkutató ragadta meg és fejlesztette tovább. Megállapította, hogy minden közlés tartalmazza mind a két kijelentésfajtát; más szavakkal, minden kommunikációnak van egy tárgyi és egy viszony szintje. Ennek alapján már jobban érthető, hogyan lehet egy partnerrel - akármilyennel, de lehetőleg minél közelebbivel - hamar bonyodalmakba keveredni. Tegyük fel, a feleség megkérdezi a férjét: »ízlik neked a leves? Egészen új recept szerint készítettem.« Ha ízlik a férjnek, habozás nélkül »igen«-nel felelhet, és az asszony örülni fog. Ha azonban a leves nem ízlik, a férj pedig nem törődik azzal, hogy feleségét elszomorítja, úgy egyszerűen nemet mondhat. Bonyolultabb azonban az a (statisztikailag sokkal gyakoribb) eset, amikor a férj a levest ugyan pocséknak találja, de nem akarja megbántani a feleségét. Az úgynevezett tárgyi szinten (ami tehát a tárgyat, vagyis a levest illeti) nemmel kellene válaszolnia. A viszonyszinten »igen«-t kellene mondania, hiszen nem akarja a feleségét megsérteni. Mit mond tehát? A válasz nem lehet »igen« és »nem«, a »jain« csak a németben létezik, ott is csak viccként. A férj megpróbál valahogyan kibújni a kutyaszorítóból, és abban a reményben, hogy felesége helyesen érti, azt mondja például: »Egész érdekes«.* Esélye minimális. Ekkor már ajánlatosabb ismerőseimnek, annak a házaspárnak a példáját követni, akiknél a feleség a nászútról visszatérve, új otthonukban az első reggelihez nagy doboz zabpelyhet tett az asztalra, abban a (viszonyszinten) jóhiszemű, azonban (tárgyi szinten) téves feltevésben, hogy azt a férje szívesen enné. A férj nem akarta feleségét megbántani, és elhatározta, hogy Isten neki, leküzdi a torkán, de ha majd a doboz kiürül, megkéri feleségét, hogy ne vegyen többet. A derék asszony azonban figyelmes

volt, és mielőtt még az első doboz tartalma teljesen elfogyott volna, máris ott állt a következő. Mostanra, 16 év után a férj feladta a reményt, hogy kíméletesen közölje, gyűlöli a zabpelyhet. Könnyű elképzelni, mit felelne erre hitvese. * A kommunikáció »felügyelői«, a purista nyelvkönyvírók bízvást feltételezik, hogy létezik »helyes« kommunikáció, amelynek nyelvtana egy idegen nyelvéhez hasonlóan elsajátítható. Ők persze tudják a helyes választ is: »A leves nem ízlik ugyan, de nagyon hálás vagyok neked a fáradságért, amit érdekében kifejtettél.« Kizárólag az ilyen szakemberek nyelvkönyveiben borul ezek után a feleség meghatottan férje nyakába. A német köznapi nyelv - legalábbis ebből a szempontból - valamivel még egyértelműbb, mint például az angol vagy az olasz. » Would you like to take me to the airport tomorrow morning?« (Azaz: ,Volna kedved holnap reggel kivinni engem a repülőtérre?' - Kinek van kedve reggel 6 órakor a repülőtérre menni?) Vagy: » Ti dispiacerebbefar la cena stascra? « (, Volna kedved ma este vacsorát csinálni?' -Természetesen nem vagyok elragadtatva, hogy a munkából hazatérve még nekiálljak főzni.) Ezek klasszikus példák. Persze tisztában vagyok vele, hogy a »tulajdonképpeni« választ a két kommunikációs szinten külön-külön kellene megadni. Tehát például így: »Nem, egyáltalán nem vágyom a repülőtérre kimenni, de szívesen megteszem neked a szolgálatot, hogy kivigyelek.« A Nyájas Olvasó sejti már ennek a kommunikációs példának a jelentőségét tárgyunk szempontjából. Mert ha a partner képes is lenne a most vázolt módon válaszolni (de ki az, aki ilyen dagályosan fejezné ki magát?), a másik így is addig ügyeskedhet, amíg a helyzetből konfliktus nem lesz; hogy csak akkor hajlandó elfogadni a szívességet, ha a partner valóban szívesen megy ki a repülőtérre. És bárhogy is kapálódzik ellene, a tárgyi és a viszonyszint keveredésének csapdájából nem tud kimászni. A terméketlen vita végén mindketten dühösek lesznek egymásra. Láthatjuk tehát: a recept viszonylag egyszerű, amint felfogtuk a két kommunikációs szint közötti lényeges különbséget, és képesek vagyunk nemcsak véletlenül, hanem tudatosan is összezavarni őket. Az ilyen összezavarás általam ismert egyik legépületesebb példája a fejezetcímben szereplő: a fokhagymáé és a szerelemé. Még a kezdőnek is könnyű effajta zavarokat előidéznie - ennek magyarázata, hogy viszonyszinten nagyon nehéz beszélni. A tárgyakról - beleértve a fokhagymát is -viszonylag könnyű társalogni - de a szerelemről? Próbálják meg csak egyszer komolyan! Amilyen biztosan megöli egy vicc csattanóját, ha elmagyarázzák, ugyanúgy az emberi kapcsolatok látszólag legtermészetesebb formáiról való fecsegés is szinte garantáltan torkollik egyre súlyosabb nehézségekbe. Szívünk kölcsönös »kiöntésére« legalkalmasabb időpont a késő este. Hajnali három órára

azután még a legegyszerűbb témát is sikerült a felismerhetetlenségig nyúzni, és mindkét fél eljutott türelme végső határáig. Teljes a siker: szemhunyásnyit sem aludt egyikük sem. E módszer további finomítását szolgálja a kérdezés jellegzetes technikája és a provokáció sajátos válfaja. Az elsőre ékes példa lehetne a következő kérdés: »Miért haragszol rám?« Mikor pedig a kérdezett legjobb tudomása szerint nem haragszik, és egyébként sem haragos természetű. A kérdésben azonban benne rejlik, hogy a kérdező jobban tudja, mi lakozik a kérdezett lelkében, vagyis eleve tudja azt, hogy a »dehogy, egyáltalán nem haragszom rád« válasz egyszerűen valótlan. Ez a technika a gondolatolvasás vagy telepátia címszó alatt ismeretes, és azért olyan hatásos, mert egy hangulatról és kihatásairól ítéletnapig el lehet vitázni, és mert a legtöbb embert egy-kettőre izzó haragra gyújtja, ha negatív érzéseket tulajdonítunk neki. A másik trükk abból áll, hogy partnerünknek amennyire heves, éppannyira homályos szemrehányásokat teszünk, például: »Eszembe jutott valami kellemetlen, de elhatároztam, hogy mélyen hallgatok róla.« Mikor aztán az illető tudni szeretné, hogy tulajdonképpen mi a fenét akar a másik, a csapdát a következő megjegyzéssel zárhatjuk hézagmentesre: »Ha nem az volnál, aki vagy, nem tennéd fel ezt a kérdést sem. A puszta tény, hogy azt sem tudod, miről beszélek, világosan árulkodik arról, milyen is vagy te valójában.« A módszernek tiszteletre méltó előzménye van, hiszen évszázadokon át jó hatásfokkal gyakorolták az úgymond zaklatott lelkületű embereken. Némi ízelítőt nyújt ebből Rosencrantz és Guildenstern taktikája, ugyanis a király megparancsolta, hogy próbálják meg kifürkészni Hamlet lelkiállapotát. Amikor a királyfi szóvá teszi, hogy »szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír elleplezni«, és arra kíváncsi, vajon miben sántikál a két udvaronc, csak mellébeszélés a válasz. »Mit mondjunk, uram?« vagy »Mi célból, uram?«, továbbá »Eszembe sem jutott, fenséges úr.« Azokban a ritka esetekben pedig, amikor az illető kerek perec meg meri kérdezni, hogy a másik miben látja őrültségének a jelét -nos, ilyenkor már maga ez a kérdés is újabb bizonyítéka elmebajának: »Ha nem lennél bolond, tudnád, mire gondolunk«. Ettől aztán akárkinek is eláll a szava - hisz az ilyen válasz mögött zsenialitás rejtőzik: a helyzet tisztázásának félszeg kísérletét egy csapásra a visszájára fordította. A másik tehát bolond mindaddig, amíg a viszonymeghatározást: »mi épeszűek vagyunk, te pedig bolond«, hallgatólagosan elfogadja, és bolondnak tekinthetjük akkor is, ha ezt kétségbe meri vonni. Sikertelen kiruccanása után önnön világából embertársai környezetébe az illető vagy magatehetetlen dühvel tépheti a haját, vagy hallgatásba vonulhat vissza. De ezzel csak még inkább azt bizonyítja, hogy milyen bolond, és a többieknek mennyire igazuk volt. Lewis Carroll, az Alice Csodaországban (1) híres szerzője másik népszerű Alice-regényében, az Alice Tükörországban (2) ezt a

mechanizmust már nagyon szépen leírta. A fekete és a fehér királynő Alice szemére veti, hogy valamit le akar tagadni, és ezt szellemi állapotának tudják be. - De hát semmi értelme... - kezdte Alice a védekezést, ám a Fekete Királynő közbevágott: - Pontosan ezt kifogásolom! Hogy semmi értelmed! Mit gondolsz, mi haszna van egy értelem nélküli gyereknek? Még egy viccnél is lényeges, hogy értelme legyen, egy gyerek pedig fontosabb egy viccnél, remélem. Ezt akkor sem tagadhatod, ha a fejed tetejére állsz. - Nem szoktam a fejem tetején állva tagadni - vetette ellen Alice. - Senki sem állította, hogy szoktál - mondta a Fekete Királynő -, én csak azt mondtam, hogy akkor sem tagadhatod. Olyan lelkiállapotban van - vélekedett a Fehér Királynő -, hogy mindenképpen tagadni szeretne valamit, csak azt nem tudja, mit. - Rosszindulatú, ellenszenves természet jegyezte meg a Fekete Királynő, és ezután egy-két perces kínos csend következett. (2) Ezt a taktikát sikeresen alkalmazzák azokban az intézményekben, amelyek az ilyen állapotok kezelésére hivatottnak tekintik magukat. Az úgynevezett páciens saját akaratából, szabadon dönthet, részt vesz-e a csoportüléseken vagy sem. Ha a lehetőséget köszönettel elutasítja, úgy jóindulatúan, ám komolyan felszólítják az indokok közlésére. Amit ilyenkor a páciens mond, nem sokat számít, hiszen mindenképpen ellenállásának megnyilvánulása, és éppen ezért kóros. Nem marad tehát más választása, mint hogy részt vegyen a csoportterápián, csak arra kell ügyelnie, ne látsszék meg rajta, hogy ez az egyetlen lehetősége, hiszen ha saját helyzetét így ítéli meg, az továbbra is ellenállását és makacsságát jelzi. Úgy kell tehát tennie, mintha »spontán« kívánna részt venni, ezzel ugyanakkor azt is elismeri, hogy beteg és terápiára szorul. Az elmegyógyintézet jellegű nagy társadalmi rendszerekben ez a módszer az agymosás tiszteletlen és reakciós nevén ismeretes. Ez az utalás azonban már túllép vezérfonalam szerény keretein. Térjünk vissza inkább témánkhoz. Az emberi kapcsolatok egyik hatékony zavaró eszköze tehát az, hogy a partnernek mindössze két választási lehetőséget kínálunk, és amint döntött, szemére hányjuk, miért nem a másikat választotta. A kommunikációkutatásban ezt a mechanizmust az alternatíva illúziójának nevezik, egyszerű alapsémája a következő: Ha X A-t tette, B-t kellett volna, ha pedig B-t tette, A-t kellett volna tennie. Különösen jó példa található erre Dán Greenburg már említett tanácsaiban zsidó anyáknak (6). »Ajándékozzon Marvin fiának két sportinget. Amikor felveszi az egyiket, nézzen rá szomorúan, és mondja azt: ,A másik nem tetszik? « De a legtöbb ifjú is született tehetsége e szakterületnek és könnyedén képes két vasat tartani a tűzben. A gyermek- és felnőttkor ködös mezsgyéjén mi sem

könnyebb számukra, mint hogy követeljék szüleiktől a fiatal felnőtteket megillető elismerést és szabadságot. Legyen azonban a felnőtt kötelességeiről szó, mindenkoron visszavonulhatnak a kifogás mögé, miszerint még túl fiatalok. Ha pedig papa és mama fogcsikorgatva kívánják, hogy bár maradtak volna gyermektelenek, máris rájuk süthetik a szívtelen mostoha bélyegét. Ez valahogyan a bécsi kabaréénekes, Gerhard Bronner gyönyörű dalát juttatja eszünkbe a motorján száguldozó ifjú titánról: »...igaz, sejtelmem sincs, hová megyek, de legalább gyorsan ott leszek...« Mind a pszichiáterek, mind a pszichológusok tartoznak még annak magyarázatával, miért hajlunk valamennyien arra, hogy bedőljünk az »alternatívák illúziója« mechanizmusának, jóllehet minden nehézség nélkül utasítjuk el akár az egyik, akár a másik alternatívát, ha azokat egyenként, egymástól függetlenül kínálják fel nekünk. Minden boldogtalanság-jelöltnek hasznosítania kell ezt a tapasztalati tényt, ha igaz odaadással akarja pokollá tenni emberi kapcsolatait. Íme néhány egyszerű gyakorlat a kezdő számára. 1. Kérjen meg valakit egy bizonyos szívességre. Amint az illető hozzálát, kérje gyorsan egy újabb elintézését. Mivel a két szívesség csak egymás után teljesíthető, egyidejűleg nem, Ön máris nyert: ha az első, már megkezdett elintéznivalót akarja befejezni az illető, Ön amiatt neheztelhet, hogy a második kérést semmibe veszi és fordítva. Ha aztán emberünket ez felbosszantja, Ön sértődötten vetheti szemére: milyen kiszámíthatatlanná vált az utóbbi időben. 2. Tegyen vagy mondjon olyat, ami tréfásan és komolyan egyaránt felfogható. Azután partnere reagálásától függően vagy azt róhatja fel neki, hogy egy komoly dolgot nevetségessé tett, vagy hogy nincsen humorérzéke. 3. Kérje meg partnerét, olvassa el ezt az oldalt, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a sorok pontosan az ő magatartását tükrözik Önnel szemben. Abban a némileg valószínűtlen esetben, ha igazat ad Önnek, egyszer és mindenkorra színt vallott Önnel szembeni alakoskodásáról. Ha viszont - amire már jóval több az esély - elutasítja az Ön állítását, Ön akkor is nyert. Itt az alkalom, amikor bebizonyíthatja: most (hogy tagadott) sem tett mást, csak azt. Így szólhat hozzá: »Ha alakoskodásodat szó nélkül tudomásul veszem, még inkább alakoskodhatsz velem szemben; ellenben ha - mint éppen most -figyelmeztetlek rá, azzal alakoskodsz, hogy azt állítod, nem alakoskodsz.« Ez csak néhány egyszerű példa. Az igazán tehetséges boldogtalanság-jelöltek ezt a technikát olyan bizánci mesterfokra fejlesztik, hogy a partner végül egészen

komolyan kérdezi magától: nem bolond-e valóban? Mindenesetre zúgni fog a feje. Mi ellenben ezzel a technikával nemcsak a saját igazunkat és normalitásunkat bizonyítottuk, hanem gondoskodtunk jó adag nyomorúságról is. Hasznosnak mutatkozik a bizonyítékok ranglétrájáról gondoskodni, amelyek mindegyike rögvest kérdésessé válik, mihelyt a következő lépcsőfokra értünk. Laing már említett Gubancok című könyvében (11) mesteri példák találhatók erre, ezekben döntő szerepet játszik egy kulcsszó, az igazán. Tőle származik a következő kitűnő példa is: - Szeretsz? - Igen. - Igazán? - Igazán! - De igazán igazán? Ezt a párbeszédet feltehetően ősember-üvöltés követi. - És ha már éppen Laingnél tartunk, kézenfekvő megemlíteni egy további taktikát: A boldogságot és a boldogság érzését - amint már a bevezetőben leszögeztem - nehéz - ha egyáltalán lehetséges - pozitív módon meghatározni. Ez azonban még egyetlen erénycsőszt sem tartott vissza attól, hogy a boldogságnak negatív jelentőséget tulajdonítson. A puritanizmus nem hivatalos mottója, mint ismert, így szól: »Azt tehetsz, amit akarsz, ameddig nem lelsz örömet benne.« Kissé, de nem alapvetően másként fogalmazta ezt meg a (bevezetőnkben ugyancsak említett) boldogság-vita egyik résztvevője: »Azt hiszem, a jelenlegi világhelyzetben nem is szabad boldogságról beszélni.« (3. és köv. old.) Arról azonban a hozzászóló mindenesetre hallgatott, hogy a jelenlegi világhelyzet melyik történelmi korszakban ne lett volna vagy ne lenne majdan »jelenlegi világhelyzet«. Elismerem, nehéz még egy pohár friss víznek is örülni, amikor Nyugat-Bejrútban félmillió ártatlan civil lakost a szomjhalál fenyeget. De még ha az egész világon egyszerre törne is ki a boldogság, a pesszimista erénycsősz akkor sem csüggedne. Kitartva Laing receptje mellett, ártatlanul örvendező partnerének szemére vethetné: »Hogy mersz szórakozni, amikor Krisztus meghalt érted a kereszten? Ö tán szórakozott?« »Légy spontán!« Mindezzel együtt: a »szerelem és fokhagyma« témájának imént számba vett változatai voltaképp ártatlan csetepaték csupán ama robbanóerőhöz képest, mely a spontán viselkedésre serkentő - oly megtévesztőén ártatlan - felszólításban szunnyad. Az emberi kommunikáció struktúrájába beépíthető minden gubanc, buktató és csapda közül bizonyára az úgynevezett »légy spontán!« paradoxon a

legelterjedtebb. Itt azután valóban szobatiszta, a formális logika minden követelményének megfelelő paradoxonról van szó. A logikai Olümposz kristálytiszta csarnokaiban a kényszer és a spontaneitás (tehát minden, ami külső befolyástól mentesen, szabadon, önnön bensőnkből fakad) összeegyeztethetetlen. Valamit parancsra spontán módon tenni ugyanolyan képtelenség, mint előre megfontolt szándékkal elfelejteni valamit, vagy szándékosan mélyebben aludni. Az ember vagy spontánul cselekszik, tehát saját szabad belátása szerint, vagy utasítást követ, és akkor tevékenysége már nem spontán. A tiszta logika alapján a kettő egyidejűleg nem megvalósítható. De mit törődünk mi a logikával? Ahogyan leírhatom azt: »Légy spontán!«, ugyanúgy mondhatom is - logika ide vagy oda; a papír és a hanghullámok türelmesek. A közlés befogadója már nyilván kevésbé. Hisz ő most mit tehet? Ha az Olvasó ismeri John Fowles regényét, A lepkegyűjtőt, amúgy is tudja már, mire akarok kilyukadni. Ez a gyűjtő olyan fiatalember, akinek szenvedélye kezdetben a lepkékre korlátozódik, akiknek szépségét teljes nyugalomban, újra meg újra megcsodálhatja. Hiszen feltűzték őket gombostűre, és már nem tudnak elrepülni. A baj csak akkor kezdődik, amikor beleszeret a szép diáklányba, Mirandába és - teljesen a »csak így tovább« recept szellemében (lásd: 14. és köv. old.) - ugyanazt a technikát alkalmazza. Minthogy a fiatalember nem volt különösen jóképű, és egyébként sem tartott sokat önmagáról, feltételezte, hogy Miranda nem fogja önként őt választani. Ezért elrabolta a leányt, és gombostűk helyett egy egyszerű falusi házban tartotta fogva. A puszta kényszertől azt remélte és várta, hogy (egyre elviselhetetlenebb) fogságában Miranda végül is majd csak szerelemre gyullad. Csak lassanként ébredt tudatára a »Légy spontán! « paradoxon könyörtelen, kiúttalan tragikumának - éppen azt tette vele lehetetlenné, amit el akart érni. Hajánál fogva előráncigált példa? Túl »irodalmi«? Tessék, íme egy sokkal mindennapibb helyzet, amelynek megteremtéséhez semmilyen rendkívüli különcségre sincs szükség. Az agyoncsépelt mintapélda: az anya, aki fiacskájától azt kívánja, hogy házi feladatát ne csak kötelességből készítse el, hanem még szívesen is. Amint az olvasó látja, ebben az esetben a puritanizmus már említett definíciója a visszájára fordul. Ott arról volt szó: kötelességed, hogy ne élvezz; most viszont a kötelességedet kell élvezned. Tehát: mit lehet itt tenni? - kérdeztem már az imént is, merőben szónokian, hiszen nincs kiút. Mit tehet az az asszony, akinek férje nemcsak azt követeli meg, hogy testét bármikor rendelkezésére bocsássa, hanem hogy ezt minden alkalommal élvezze is. Mit tehetnénk, ha annak az imént említett kisfiúnak a bőrében lennénk, akinek szívesen kell a házi feladatát elkészítenie? Feltételeznénk, hogy vagy velünk van baj, vagy a világgal. Mivel a »világgal« való összeütközéseinkben általában a

rövidebbet húzzuk, nem marad más hátra, mint hogy önmagunkban keressük a hibát. Ugye, nem hangzik túl meggyőzően? Semmi aggodalom, az Ön kétségei könnyen eloszlathatóak. Képzelje csak el, hogy olyan családba születik, ahol -bármilyen okból is kötelező a vidámság. Pontosabban olyan családba, amelyben a szülők alapelve: a gyermek napfényes derűje a szülői siker legékesebb bizonyítéka. S aztán merjen csak egyszer is rosszkedvű, kimerült lenni, félni a tornaórától, a fogorvostól, a sötétségtől, vagy mondjuk, ne legyen kedve cserkésznek lenni. A kedves szülők szerint nem egyszerű, múló hangulatról, fáradságról, tipikus gyermeki szorongásról vagy hasonlóról van szó, hanem szavak nélküli, ám annál hangosabb vádról - a szülők pedagógiai alkalmatlansága ellen. A szülők pedig azzal fognak védekezni, hogy felsorolják, mi mindent tettek, milyen áldozatokat hoztak Önért és mennyire nincsen joga, de oka sem arra, hogy ne legyen vidám. Nem kevés szülő ezt olyan tökélyre viszi, hogy például azt mondja gyermekének: »Most eridj a szobádba, és addig ki ne gyere nekem, amíg nem vagy újból jókedvű!« Ezzel rendkívül elegánsan - hisz közvetett módon - világosan kifejezésre juttatták: némi jóakarattal és csekély erőfeszítéssel a gyerek képes lenne rossz hangulatát jóra átprogramozni és a megfelelő arcizmok beidegzésével azt a mosolyt létrehozni, amely újból feljogosítaná őt, hogy mint »jó ember« a »jó emberek között« tartózkodhasson. Ez az egyszerű taktika, melynek segítségével elválaszthatatlanul kotyvasztható egybe (akár fokhagyma a szerelemmel) a szomorúság és a morális kisebbrendűség - de mindenekelőtt a hálátlanság -, rendkívüli jelentőséggel bír témánk szempontjából. Rendkívül alkalmas ugyanis arra, hogy a másikban mély bűntudatot ébresszen, s a bűntudatról aztán Ön kijelentheti: nem erezhetné partnere, ha jobb ember lenne. Ha a megátalkodott mindezek tetejébe még arra vetemedne, hogy megkérdezze, hogyan lehet a tőle elvárt módon úrrá az érzésein, jusson eszébe a már említett válasz, miszerint a jó ember ezt magától is tudja, és nincs szüksége kérdezősködésre. (Eközben ne feledje szemöldökét felhúzni és szomorú arcot vágni.) Aki sikeresen túljutott ezen a kiképzésen, áttérhet depresszióinak önálló előállítására. Viszont ilyen szempontból edzetlen emberekben bűntudatot kelteni hiábavaló erőfeszítés. Ezek az alakok ugyanis azok a vastagbőrűek, akik épp olyan jól ismerik az érzelmi ingadozást, mint a szomorúság-szakértők, de azt vallják, hogy az alkalomszerű szomorúság a mindennapi élet elkerülhetetlen tartozéka, támad, aztán elmúlik, ki tudja, hogyan. És ha ma este nem is, akkor hát holnap reggelre újból eltűnik. Nem, ami a depressziót az effajta szomorúságtól megkülönbözteti, az a képesség, hogy az ember önállóan alkalmazza, amit gyermekkorában beléneveltek, vagyis szemére hányja önmagának: sem oka, sem joga nincsen a szomorúságra. Ennek garantált következménye a depresszió

elmélyülése és tartósodása. Hasonló siker kecsegtet továbbá mindenkit, aki a józan emberi ész hangjára és saját szívének sugallatára hallgatva, az illető lelkére beszél, igyekszik őt felvidítani és arra biztatni, hogy szedje össze magát. Ily módon ugyanis az áldozat a depresszióban nemcsak a maga meghatározó szerepét töltötte be, hanem kétszeresen is bűnösnek érezheti magát; egyrészt attól, hogy nem osztozik a többiek rózsaszínűen optimista világnézetében, másrészt amiért azok jószándékának ilyen keserves csalódást okoz. Már Hamlet is teljesen tisztában volt a kínos különbséggel a melankóliás világképe meg a környezetéé között, és ragyogóan értett ahhoz is, hogy azt saját céljaira hasznosítsa. »...Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettes függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulatai mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben. ...« (22) Az, hogy a »légy boldog!« paradoxont az ember saját maga követeli-e meg magától, vagy mások írják elő a számára, nem bír különösebb jelentőséggel. Azonkívül egyike csupán a »légy spontán!* című alaptéma számos variációjának. Amint már láttuk, gyakorlatilag minden spontán magatartás nyersanyagul szolgálhat a kivédhetetlen csapdák készítéséhez: a spontán emlékezés vagy elfelejtés követelménye; a vágy egy ajándék iránt és a csalódottság, ha azt »csak« azért kapjuk meg, mert hangot adtunk kívánságunknak; a próbálkozás, hogy erekciót vagy orgazmust akaratlagos erőfeszítéssel hozzunk létre, s amely éppen az elérni kívánt célt teszi lehetetlenné; a kísérlet arra, hogy elaludjunk, mert mindenáron el akarunk aludni, vagy annak követelése, hogy erkölcsi kötelezettségből szeressenek bennünket, s amely aztán óhatatlanul megakadályozza, hogy szerethessenek. Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben Ha már a szeretetnél tartunk, következzék még egy fontos útbaigazítás. Már Dosztojevszkij is figyelmeztetett rá, hogy a bibliai mondás: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«, többet mond, ha a visszájára fordítjuk, vagyis: hogy felebarátunkat csak akkor tudjuk szeretni, ha saját magunkat szeretjük.

Ugyanezt a gondolatot évtizedekkel később, kevésbé elegánsan, viszont még pregnánsabban fogalmazta meg Marx (nem Károly, hanem Groucho):* »Álmomban se jutna eszembe olyan klubhoz tartozni, amelynek olyan emberek lehetnek a tagjai, mint én.« Ha veszi a fáradságot, hogy ennek a szellemességnek a mélyére hatoljon, akkor már jól felkészült a most következőkre. Szeretve lenni mindig is titokzatos dolog: kérdezősködni, hogy tisztábban lássunk, nem ajánlatos. A másik fél a legjobb esetben egyáltalán nem tudja megindokolni szerelmét; rosszabb esetben pedig olyan indokra fog hivatkozni, amelyet Ön eddig nem tartott a legvonzóbb tulajdonságának; például egy anyajegyre az Ön bal vállán. Hallgatni ez esetben is arany. * Marx, Groucho vagy Gaucho (1890-1977), híres komikus, a három Marx fivér közül a középső. Most már világosabb, hogy mit tanulhatunk ebből témánk szempontjából. Ne fogadja el egyszerűen hálásan azt, amit az élet (nyilvánvalóan ugyancsak szeretetre méltó) partnere révén nyújt Önnek. Rágódjék. A kérdést viszont, hogy miért, saját magának tegye fel, ne neki, hiszen partnerének bizonyára van valami hátsó gondolata. Azt pedig semmiképpen sem fogja elárulni Önnek. Az emberi szeretet ugyanis olyan paradoxon, amellyel már nálam sokkalta nagyobb szellemek is hiába próbáltak zöld ágra vergődni, és amelyre a világirodalom leghíresebb alkotásai közül is nem egy épül. Vegyük Rousseau Madame d'Houdetot-hoz írt levelének a következő mondatát: »Ha Ön az enyém lesz, én veszíteni fogok, hisz akkor majd birtokolom Önt, akit most tisztelek.« A kétszeri elolvasás segít. Amit Rousseau - úgy tűnik -mondani kíván, a következő: aki nekem adja magát, az már emiatt sem alkalmas arra, hogy imádjam. (Ez a csak látszólag hibbant felfogás egy jól ismert déli országban mindennapos jelenség. Ott ugyanis a szenvedélytől űzött udvarló pihenés nélkül ostromolja imádottját, hogy elnyerje kegyeit, ám mihelyt a hölgy hagyja magát meghódítani, máris megveti, hiszen tisztességes asszony »ilyet« sohasem tett volna. Ugyanebben az országban érvényes az a - hivatalosan persze soha el nem ismert -alaptétel: minden asszony szajha, kivéve az anyámat, ő szent volt. Világos, hiszen anyámmal »ilyet« természetesen nem lehetett megtenni.) Jean-Paul Sartre híres könyvében, a L'étre ét le néant-[A lét és a semmi]-ben a szerelmet a szabadság szabadságként való birtoklásának hiábavaló próbálkozásaként határozza meg. Ezt írja: »Másfelől (aki szeret) nem képes beérni a szabadságnak ama emelkedett formájával sem, amely az önkéntes és kényszer nélküli kötődés. Ugyan ki érné be az olyan szerelemmel, amely tiszta és pusztán a bizalomnak felesküdött hűségként kínálkozik? Ugyan ki örülne, ha azt kellene hallania: 'Szeretlek, mert önként vállaltam, hogy szeretlek és mert nem akarok

szószegővé válni; a magam iránti hűségből szeretlek?' A szerelmes esküt kíván, ám az eskü boldogtalanná teszi őt. Azt szeretné, hogy szabadon szeressék, ám azt kívánja, hogy ez a szabadság mint olyan ne legyen többé szabad.« (20) A szerelem különös és feloldhatatlan bonyodalmairól és a látszólag irracionális magatartás számos más formájáról az érdeklődő a norvég filozófus, Jön Elster »Ulysses és a szirének« (3) című könyvében olvashat. A kezdőnek már az eddigiek is kielégíthették boldogtalanság-igényét, a haladók viszont nem érhetik be ennyivel. Ezekből az összefüggésekből ugyanis további tőkét lehet kovácsolni, igaz, közülünk ez már csak a Groucho Marx tehetségűek számára hozzáférhető. Ennek előfeltétele ugyanis, hogy az egyén saját magát szeretetre érdemtelennek tartsa, így mindenki, aki őt szereti, rögvest hitelét vesztette. Elvégre, aki arra érdemtelent szeret, annak baj van a lelki életével. A mazochizmus súlyos jellemhibája, neurotikus kötődés a kasztráló anyához, morbid vonzódás mindenhez, ami alacsonyabb rendű: ilyen magyarázatok kínálkoznak az illető hölgy vagy férfiú szerelmére, s tehetik azt mindjárt elviselhetetlenné. A legmegfelelőbb diagnózis kiválasztásához kívánatos némi pszichológiai ismeret, vagy legalábbis önismereti csoportokban való részvétel. Ezzel azonban nemcsak a szeretett lény, hanem maga a szerető társ és a szerelem mint olyan is le lettek leplezve egész szánalmas mivoltukban. Mi mást kívánhatunk még? Ezt a dilemmát az általam ismert szerzők közül Laing ábrázolta legjobban a Gubancokban (11). Megfogalmazását ezért szó szerint idézem: »Nem becsülöm magam Senkit se tudok becsülni, aki becsül engem. Csak olyan valakit tudok becsülni - aki nem becsül engem Jacket becsülöm mert ő nem becsül engem Tomot megvetem mert nem vet meg engem Csak megvetendő egyén becsülhet olyasvalakit aki annyira megvetendő mint én Akit megvetek azt nem tudom szeretni Mivel Jacket szeretem nem tudom elhinni hogy szeret engem Mivel bizonyíthatná?« Mindez csak az első pillanatban tűnik abszurdnak, hisz az ilyen felfogásból adódó bonyodalmak annyira kézenfekvőek. De ez még aligha tartott vissza bárkit, hogy eljusson a boldogtalansághoz, vagy amint Shakespeare mondja egyik szonettjében: »Mindezt tudjuk, de kerülni ki tudja a mennyországot, mely e pokol útja?«* Legjobb tehát, ha mindjárt reménytelenül szeretünk bele valakibe: férjes asszonyba vagy nős férfibe, katolikus papba, filmcsillagba vagy operaénekesnőbe,

így reménytelten utazhatunk anélkül, hogy célhoz kellene érnünk. Továbbá pedig megtakarítjuk magunknak a kiábrándító felfedezést, hogy a másik nagyon is hajlandó volna velünk kapcsolatot teremteni - amitől egy csapásra elveszti minden vonzerejét. Az ember legyen nemes, segítőkész és jóságos Hogyne segítenénk szívesen annak, akit szeretünk. Még ennél is jobb és nemesebb olyan valakinek segíteni, akihez nem fűz különös érzelmi kötelék, például egy idegennek. Az önzetlen segítség emelkedett eszmény, és állítólag elnyeri a jutalmát. De ez ne riasszon el bennünket, mert mint minden egyéb jótéteményt, a segítőkészséget is kikezdheti a gondolat szürkesége. Ezt már a szerelemről szólva is láthattuk. Hogy kétségeket ébresszünk magunkban önnön segítőkészségünk önzetlensége és tisztasága iránt, elegendő megkérdezni magunktól, nem volt-e mégis valamilyen hátsó szándékunk. * Shakespeare szonettjei. Fordította Szabó Lőrinc. Magyar Helikon. 1979, 129. szonett. 13-14. sor. Vajon az sarkallt-e, hogy mennyei jutalmunkat biztosítsuk? Hogy imponáljunk? Hogy csodáljanak? Hogy kicsikarjuk mások háláját? Egyszerűen lelki másnaposságunkat szerettük volna kikúrálni? Láthatjuk, a negatív gondolatok hatalma szinte nem ismer határt, mert aki keres, az talál. A tisztának állítólag minden tiszta; a pesszimista viszont mindenben felfedezi a lólábat és az Achillessarkat, vagy bármi egyebet, ami a pediátria területéről hasonlatként adódhat. Akinek ez fejtörést okoz, vegye csak elő az idevágó szakirodalmat, az majd felnyitja a szemét. Rájöhet arra, hogy a derék tűzoltó valójában rejtett piromániás, a hős katona pedig tudattalanja mélyén rejtőző öngyilkos, illetve gyilkos ösztöneit éli ki. A rendőr mások bűnözésével foglalkozik, hogy maga ne váljon bűnözővé; a híres detektív csak alig burkoltan paranoid beállítottságú; minden sebész álcázott szadista, a nőgyógyász voyeur, a pszichiáter pedig Istennek akar látszani. Voila ilyen könnyű leleplezni a világ romlottságát. De még az olyan segítő szándékú ember is, akinek nem kenyere az ilyen »igazi« mozgatórugók felfedezése, a laikus számára meghökkentő módon teheti pokollá a segítséget. Képzeljünk csak el egy páros kapcsolatot, amely elsősorban az egyik partner segítségére épül. Az ilyen kapcsolat természetében rejlik, hogy két megoldás közül csak az egyikhez vezethet, és mindkettő végzetes: a segítség vagy eredménytelen, vagy eredményes. (Harmadik lehetőség megint csak nincs.) Az első esetben végül még a legmegátalkodottabb segítő is megelégeli, és mélyen csalódva,

elkeseredve vonul vissza a kapcsolatból. A sikeres és ezért a továbbiakban már felesleges segítség esetén pedig éppen emiatt szakad meg a kapcsolat. Hiszen elvesztette célját és értelmét. Irodalmi példaként különösen a 19. század megannyi regénye és librettója ötlik eszünkbe, amelyekben a fiatal nemes életcéljául a démoni (valójában azonban ártatlan és szeretetreméltó) prostituált megmentését és lelkének megszabadítását választotta. Gyakorlati például azok a szinte mindig intelligens, kötelességtudó, áldozatos asszonyok szolgálnak, akik iszákosok, kártyások vagy bűnözők iránti végzetes vonzalmukban szerelmük hatalmával akarják partnerüket a jó útra téríteni. Ezek az asszonyok egészen a szomorú végkifejletig a férfiak »csak így tovább« magatartására »csak így tovább« szeretettel és segítőkészséggel reagálnak. Boldogtalanságesélyük szempontjából ezek a kapcsolatok szinte tökéletesek, minthogy a partnerek olyan módon illenek egymáshoz és oly mértékben egymásra hangolódnak, ahogyan a pozitívabb kapcsolatokban szinte alig lehetséges. (Ebben tévedett Jochanán rabbi, amikor azt mondta: »Nagyobb csoda két egymáshoz illő embert összehozni, mint amit Mózes művelt a Vörös-tengernél.«) Az ilyen asszonyoknak áldozathozatalukhoz bonyolult, esendő férfira van szükségük; ha azonban a férfi valamennyire is önállóan megáll a lábán, a nő nem talál teret segítsége kifejtésére, és feleslegesnek érzi magát. A férfi viszont elszánt segítséget igényel, hogy újra meg újra hajótörést szenvedhessen. Az a női partner, aki a »kéz kezet mos« elvének hódol, hamarosan kénytelen kilépni az ilyen kapcsolatból. A recept tehát: keressünk olyan társat, aki »éppen olyan«-sága révén lehetővé teszi és szentesíti, hogy a másik fél »éppen olyan« lehessen, de ez esetben is óvakodjunk a célhoz jutástól. A kommunikációelméletben ezt a kapcsolatmintát kollúziónak (összejátszásnak) nevezik. Ezen olyan körmönfont megegyezés, quid pro quo, vagyis viszonyszinten (esetleg teljesen tudattalanul) létrejövő megállapodás értendő, amelynek segítségével a másik partner olyannak fogad el minket, amilyennek önmagunkat látjuk. A beavatatlan most joggal kérdezhetné, minek kell ehhez a partner? A válasz egyszerű: képzeljen el egy anyát gyerek nélkül, orvost betegek, államfőt állam nélkül. Üres sémák, úgymond percemberkék lennének csupán. Csak az olyan partner által válunk »valósággá«, aki eljátssza nekünk a kívánt szerepet; nélküle álmainkra vagyunk utalva, azok pedig mint ismeretes, festett egekbe néznek. De vajon miért lenne hajlandó bárki is a mi kedvünkért eljátszani a kívánt szerepet? Ennek két magyarázata lehet: 1. A szerep, amelyet az én »valódiságom« érdekében el kell játszania, azonos azzal a szereppel, amelyet ő maga akar eljátszani, hogy önnön »valódiságát« megteremtse. Első benyomásra igazán tökéletes összjáték, nemde? Kérem, ne feledje azonban, hogy csak akkor marad továbbra is tökéletes, ha semmiféle

változtatás nem történik. Hiszen már Ovidius is megírta az Átváltozásokban: semmi sem állandó a világon, és a dagályt mindig apály követi. A kollúzióra vonatkozóan ez annyit jelent, hogy a gyerekek végzetesen hajlamosak arra, hogy felnőjenek; a betegek, hogy meggyógyuljanak; s hogy ezzel a zökkenőmentes kapcsolat boldogító érzését hamarosan a kiábrándulás apálya, majd a kétségbeesett kísérlet követi, hogy a másik kitörését megakadályozzuk. Ehhez is Sartre-t idézzük. »Mialatt arra törekszem, hogy kiszabadítsam magam a másik hálójából, a másik is arra törekszik, hogy kiszabaduljon az én hálómból; miközben én megkísérlem a másikat leigázni, a másik is megkísérel engem leigázni. Semmiképpen sem egyoldalú kapcsolatról van itt szó, amelynek a másik puszta tárgya, hanem kölcsönös és zavaró kapcsolatokról.« (20) Mivel minden összejátszásnak szükségszerű előfeltétele, hogy a másik magától legyen éppen olyan, amilyennek én akarom, a helyzet feltartóztathatatlanul a »légy spontán!« paradoxonba torkollik. 2. Ez a végzetszerűség még nyilvánvalóbb, ha szemügyre vesszük azt a másik okot, amely a partnert arra késztetheti, hogy eljátssza azt a szerepet, amelyre nekünk van szükségünk, hogy »valódinak« érezzük magunkat -ez pedig a fáradságos mutatványért járó valamilyen ellenérték. A prostitúció példája jut ilyenkor azonnal az eszembe. A kliens persze azt kívánja, hogy a nő ne csupán a »fizetség kedvéért« adja oda magát, hanem »valódi« vágyból. (Láthatjuk, hogy a »valódiság« csodálatos fogalma mindenbe belejátszik.). A látszat szerint a tehetséges kurtizán ügyesen tudja ezt az illúziót felkelteni és fenntartani. A műfaj kevésbé tehetséges űzői esetében viszont a vendég épp ezen a ponton józanodik ki. Ez a másnaposság-érzés azonban egyáltalán nem korlátozódik a szűkebb értelemben vett prostitúcióra; végzetesen hajlik arra, hogy fellépjen minden olyan kapcsolatban, amelyben kolluzív elemek játszanak szerepet. A szadista - hangzik az ismert éle - olyan valaki, aki kedves tud lenni a mazochistához. Számos homoszexuális kapcsolat problémája, hogy az illetők »igazi« férfival való kapcsolatra vágyódnak, de szomorúan kell megállapítaniuk, hogy a másik maga is »csak« homoszexuális. Az erkély című színdarabjában Jean Genet (5) mesteri képet fest az ilyen kolluzív világról. Irma madám egy szuper bordélyház vezetője, ahol a vendég természetesen jó pénzért - hozzájuthat kiegészítő szerepének megtestesítőjéhez. Egy helyen a madám felsorolja a vendégeit: két francia király koronázási ünnepséggel és egyéb szertartásokkal; egy admirális süllyedő torpedórombolójának parancsnoki hídján; egy püspök az örökimádás állapotában; egy bíró, amint ítél; egy generális a nyeregben; Szent Sebestyén; Krisztus személyesen. (És mindez, miközben a városban tombol a forradalom, és az északi kerületek már a felkelők

kezére jutottak.). De Irma asszony jó szervezése ellenére is újra meg újra sor kerül a kijózanító üzemzavarra, hiszen a legjobb akarattal sem lehet elleplezni a tényt, hogy mindez csupán fizetett játék, továbbá, mert a bérelt partnerek sokszor nem képesek vagy nem is akarják szerepüket teljesen úgy eljátszani, ahogyan azt a vendég a saját »valóságaként« megálmodja. Így például a »bíró« ezt mondja a »tolvajnőnek«: A bíró

A tolvaj A bíró A tolvaj A bíró A tolvaj A bíró

...Az én bírói létem a te tolvaji léted származéka. Elegendő volna, hogy megtagadd... eszedbe ne jusson!... hogy megtagadd azt, aki vagy - ami vagy, tehát aki vagy - és én máris megszűnnék létezni... eltűnnék, semmivé foszlanék. Megdöglenék. Volt, nincs. Senki se látta... így tehát. ... De ugye nem tagadod meg? Ugye, nem tagadod meg tolvaji mivoltodat? Az nagyon rossz lenne. Az bűn lenne. Megfosztanál a létemtől. (Könyörögve) Mondd, kicsikém, mondd, szerelmem, hogy nem tagadod meg! (kacéran) Nem is tudom. Hogyhogy? Mit beszélsz? Megtagadnád?... Mondd meg, hova? És hogy mit loptál még? (feláll; ridegen) Nem. Na! Hová? Ne légy kegyetlen! Ne tegezzen, legyen szíves! Kisasszony. ... Asszonyom! Könyörgök! (Térdre veti magát) Látja? így rimánkodok magának. Ne hagyja, hogy így kelljen várnom, míg újra bíró nem lehetek! Mivé lenne a világ, ha nem volna bíró, mivé, ha nem volnának tolvajok?

A színdarab végén Irma asszony nehéz munkanapjának, vagy pontosabban nehéz munkaéjszakájának a végeztével beszédet intéz a közönséghez: »Térjetek haza otthonotokba, ahol minden, igen, minden sokkal valótlanabb, mint itt. ... Távozzatok! Menjetek jobbra. ... (Eloltja az utolsó lámpát) Hajnalodik. ... Géppuskaropogás.« Ezek a bolond külföldiek Mint a legtöbb keserű igazság, Irma madám zárószavai nem ébreszthetnek sok rokonszenvet elmondójuk iránt. Nem örülünk, ha valaki emlékeztet saját világunk álságára. A mi világunk az igazi világ; a mások világa a bolond, a hamis, a csalóka, a zűrzavaros. Ebből pedig komoly tőke kovácsolható témánk számára. Ne aggódjon senki, nem áll szándékomban (és még kevésbé vagyok illetékes), hogy bölcs szóval vegyek részt abban a vitában, miért és hogyan jönnek

létre feszültségek valamely ország polgárai és az idegenből odaszármazott kisebbségek között. A probléma világméretű: mexikóiak, vietnamiak vagy haitiak az USA-ban, észak-afrikaiak Franciaországban, indusok Afrikában, az olaszok Svájcban, a törökök az NSZK-ban, nem is szólva a palesztinokról, örményekről, drúzokról és sutákról. A sornak se vége, se hossza. Szó se róla, a külföldiek elleni személyes felháborodáshoz, elutasításukhoz elegendő már a pusztán személyes kapcsolat és némi közvetlen megfigyelés is, akár honi talajon, akár idegenben. Az étkezés utáni böfögés egykor a jó ebéd dicséretét jelentette; időközben híre ment, hogy ez ma már nem szokás. Kevésbé ismert viszont, hogy a japánoknál az időnkénti csámcsogás és a levegő jól hallható beszívása a fogak között még ma is az udvariasság jele. Vagy tudják-e, hogy Közép-Amerikában komoly ellenszenvet válthat ki, ha valaki magasságát az Európában természetes gesztussal (a vízszintesen tartott kézzel) jelzik? Ott csak az állatok magasságát szabad így mutatni. És ha már Latin-Amerikánál tartunk: a latin szeretőről (Latin Lover) mint a férfiasság díszpéldányáról bizonyára még akkor is hallott, ha nem tartozik az angloamerikai kultúrkörhöz. Ez a típus ugyanis leginkább ott garázdálkodik. Alapjában véve kedves, ártatlan jelenség, szerepét a még ma is rendkívül merev latin-amerikai társadalmi rend szabja meg. Minthogy ott az úgynevezett jobb társaságban (legalábbis hivatalosan) igen szűk korlátai vannak a házasság előtti romantikus kalandoknak, a latin szerető megengedheti magának azt az epekedő modort, amely tökéletesen megfelel a tüzes, érzékiségtől csepegő, ugyanakkor semmi engedményre nem hajlandó világszép latin nők magatartásának. Nem csoda tehát, hogy a latin-amerikai népdalok (elsősorban a valóban nosztalgikusán szép bolerók) mindig is a beteljesületlen, elérhetetlen szerelem fájdalmát, a beteljesedés küszöbén visszavonhatatlan elválás vagy az ultima noche (az első és a végérvényesen utolsó éjszaka) torokszorító gyönyörűségét dicsőítették a legromantikusabban. Kellő számú ilyen éneket meghallgatva, a külföldi lassacskán azért megkérdezi önmagától, vajon ez lenne minden? A válasz: tulajdonképpen igen. Ha azonban a latin szeretőt az USA-ba vagy Skandináviába exportáljuk, máris kellően gondoskodtunk kapcsolatbeli bonyodalmakról. A latin szerető ugyanis rutinosan tovább epekedne és ostromolná az ottani széplányokat, akik viszont merőben más - nevezetesen sokkal szabadabb – játékszabályokat ismernek, és ezért komolyan vennék őt. Ez azonban készületlenül érné a latin szeretőt, hiszen saját művészetének a szabályai szerint vagy elutasítás, vagy a nászéjszaka kilátásba helyezése várna rá. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük a várakozásteli hölgyek csalódottságából és a latin szerető teljesítőképességébe vetett hit megrendüléséből származó bonyodalmakat, hiszen emezt úgy nevelték, hogy csak az ultima noche során kelljen bizonyítania. Újfent azt láthatjuk, mennyivel jobb remény telten utazni, mint megérkezni.

Amióta az olasz nők az utolsó évtizedekben szemlátomást emancipálódtak, hasonló problémák nyomasztják az olasz férfivilágot. Korábban az olasz férfi olyan tüzesen viselkedett, amennyire csak férfiúi kötelességének tartotta. Nem sokat kockáztatott, hiszen (többnyire) határozottan visszautasították. A férfiflört egyik alapszabálya így szólt: ha bármely nővel öt percnél tovább vagyok egyedül, és nem nyúlok a szoknyája alá, azt hiszi, homoszexuális vagyok. A bökkenő csupán annyi, hogy a hölgyek azóta sokkal fogékonyabbak lettek a dolog iránt, és ha hinni lehet az idevágó pszichiátriai statisztikáknak, az impotencia miatt kezelt betegek száma egyre nő. A rutinszerű férfiasan-szenvedélyes viselkedés csak addig veszélytelen, ameddig lehet bízni abban, hogy a partnernő a »helyes« kiegészítő magatartást veszi fel, és anyai jósággal elutasítja udvarlóját. Velünk, európaiakkal viszont az USA-ban könnyen megtörténhet, hogy a latin szeretőével szemben homlokegyenest ellentétes csapdába esünk. Igen rövid az az idő, ameddig illik egyenesen egy idegen szemébe nézni. Ha ezt csak egy másodperccel is túllépjük, Európában, illetve az USA-ban igen különböző következményekkel kell számolnunk. Nálunk a másik többnyire gyanút fog, megszakítja a szemkontaktust, és látnivalóan megközelíthetetlenné merevedik. Észak-Amerikában viszont mosolyogni fog a férfiú (a hölgy még inkább). Ez még a legfélénkebbnek is azt sugallja, hogy az illető különös rokonszenvet táplál irántunk - úgymond szerelmet az első látásra -, és a helyzet máris különös esélyekkel kecsegtet. Valójában azonban nem erről van szó; csupán a játékszabályok mások. Miért dobálom ezt a sok ál-etnológiai furcsaságot egy fazékba? Nemcsak azért, hogy világpolgári tájékozottságommal hencegjek, hanem egyszerűen azért is, mert e pompás recept alapján fölöttébb kiábrándítóra főzhetjük saját külföldi utazásunkat (illetve a külföldiek látogatását minálunk). Az elv megint csak a lehető legegyszerűbb: minden ellenérv dacára, teketória nélkül fogadjuk el, hogy saját viselkedésünk minden körülmények között természetes és normális. Ily módon az adott helyzetben minden »más« viselkedés esztelennek, vagy legalábbis ostobának fog látszani. Az élet mint játék Alan Watts amerikai pszichológustól származik az aforizma, hogy az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya így hangzik: ez nem játék, ez halálosan komoly. Nyilván hasonlóra gondol Laing is, amikor a Gubancokban (11) azt írja: »Játszanak. Megjátsszák azt, hogy nem játszanak. Ha jelét adom, hogy tudom, hogy játszanak, megszegem a szabályokat, és büntetést kapok. « Már eddig is több helyütt szóltunk a sikeres boldogtalanság azon alapfeltételéről, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Ebben az esetben Watts és Laing játékát saját magunkkal játsszuk.

Mindez nem haszontalan képzelődés. Ilyen és hasonló problémákkal egy idő óta már a felsőbb matematika egyik ága, a játékelmélet is foglalkozik. Erről a területről merítjük utolsó ihletünket. Gondolhatjuk, hogy a játék fogalma a matematikusok számára nem gyermekded, játékos jelentőségű. Számukra sokkal inkább fogalmi keretről van szó, amelyben szigorúan meghatározott szabályok érvényesek, s ezek aztán megszabják a legmegfelelőbb játékmagatartást. Magától értetődik: az ember attól függően számítja ki az optimális nyerési esélyeket, hogy mennyire érti és alkalmazza következetesen a szabályokat. Alapvetően fontos - tárgyunk szempontjából is - a nulla összegű és nem nulla összegű játékok elkülönítése. Tekintsük meg először a nulla összegű játékok osztályát. Ide tartozik mindaz a számtalan játszma, amelyben az egyik játékos veszít, s ebből következően a másik nyer. Nyerés és vesztés tehát, ha összeszámláljuk őket, mindig nullát ad ki. Ezen az elven alapszik minden egyszerű fogadás (ne törődjünk most azzal, hogy ilyenfajta játékok ennél sokkal bonyolultabbak is léteznek). A nem nulla összegű játékok viszont - mint már a nevük is mutatja - olyan játékok, amelyekben a nyereség és a veszteség nem egyenlíti ki egymást. Ez azt jelenti, hogy a nyerés és a vesztés összege nullánál nagyobb vagy kisebb lehet, más szavakkal, az ilyen játékokban mindkét játékos (illetőleg, ha többen vesznek részt, valamennyi résztvevő) vagy nyer, vagy veszít. Ez csak az első percben tűnik zavarosnak, de rögtön eszünkbejutnak a példák: vegyünk egy sztrájkot. Ebben többnyire mindkét »játékos«, az üzem vezetősége és a kollektíva, egyaránt veszít. Bár a továbbiakban a vitás kérdésekből az egyik vagy a másik fél részére végleges előny származhat, de semmi esetre sem szükséges, hogy a nyereség és a veszteség kiegyenlítse egymást. Képzeljük el még azt is, hogy a sztrájkból következő termeléskiesés a konkurens vállalkozás számára rendkívül előnyös, hiszen a saját termékeiből sokkal többet tudott eladni, mint korábban. Ilyenformán mégiscsak nulla összegű játékkal van dolgunk, mert előállhat az a helyzet, hogy az első vállalatnak a sztrájk folyamán létrejött vesztesége megfelel a másik cég nyereségének. Ezt a számlát azonban az első cég vezetősége és munkássága fizeti, minthogy mindketten vesztesek. Helyezzük át mármost e problémát a matematika elvont magaslatáról avagy üzemvezetőség és szakszervezet kollektív csatározásainak elvont síkjáról az emberi kapcsolatok szintjére. Vajon a társkapcsolatok nulla összegű vagy nem nulla összegű játékok? A választ erre csak úgy adhatjuk meg, ha feltesszük magunknak a kérdést, vajon helytálló-e, hogy az egyik partner »veszteséged a másik »nyereségének« felelnek meg. Régóta vitatott kérdés ez. Az a nyereség például, amely saját igazunknak és a partner tévedésének bizonyításából (veszteségéből) adódik, feltétlenül nulla

összegű játékként fogható fel, és sok kapcsolat valóban ilyen. Ehhez elegendő, ha kettőjük közül az egyik életét olyan nulla összegű játéknak tekinti, amely kizárólag a vesztés és a nyerés közötti eshetőséget hagyja nyitva. Minden egyéb magától bekövetkezik, még ha a másik filozófiája kezdetben nem is ide irányult. Ha tehát a társkapcsolatok szintjén nulla összegűjátékot játszunk, biztosak lehetünk benne, hogy a tárgyszinten a dolgokat lassan, de biztosan megette a fene. A nulla összegű játékosok ugyanis - amilyen megszállott rabjai a nyerni akarásnak és a másik túllicitálásának - könnyedén figyelmen kívül hagyják, hogy van még egy nagy ellenfél is, a (csak látszólag) nevető harmadik, az élet - vele szemben pedig mindketten vesztesek. Vajon miért fogadjuk el oly nehezen azt, hogy az élet nem nulla összegű játék? Hogy emiatt közösen tudunk nyerni, mihelyt nem akarjuk mindenáron legyőzni a partnert, csak azért, nehogy ő győzzön le minket? Továbbá - ami a rutinos nulla összegű játékos számára teljesen felfoghatatlan - hogy még a nagy ellenféllel, az élettel is lehet harmóniában élni? De megint csak olyan szónoki kérdéseket teszek fel, amelyekre már Nietzsche is kereste a választ, mikor a Túl jón és rosszon egyik fejezetében azt állította, hogy az őrület egyének között ritka, csoportokban, nemzetekben, korszakokban viszont általánosan törvény. De miért legyünk bölcsebbek mi, közönséges halandók, mint a sokkalta nagyobb hatalmú nulla összegű játékosok, például a politikusok, a honfiak, az ideológusok vagy akár a nagyhatalmak? Ess neki, ne sajnáld - vagy ahogy Vilmos császár mondotta: sok ellenség nagy dicsőség, még akkor is, ha kő kövön nem marad...

Epilógus Az alapszabály, amely szerint a játék nem játék, hanem halálosan komoly, az életből olyan vég nélküli játékot csinál, amelynek csak a halál vet véget. És mintha ez nem lenne már önmagában is eléggé paradox - megbúvik itt még egy ellentmondás: az egyetlen szabály, amely ezt a halálosan komoly játékot befejezhetné, nem a játék szabályainak egyike. Különféle, végül is egyet jelentő nevei ismeretesek: tisztesség, bizalom, tolerancia. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ezt már gyermekkorunkban is mondogatták nekünk. Eszünkkel tudjuk is: de hinni csak kevesek, néhány boldog tud benne. Ha ugyanis elhinnénk, akkor tudnánk, hogy nemcsak boldogtalanságunknak vagyunk kútfői, de éppúgy kovácsai lehetnénk a magunk boldogságának is. Dosztojevszkijjel kezdtük, vele is fejezzük be. Az ördögökben mondja az egyik legmeghasonlottabb személyiség, akit Dosztojevszkij valaha is teremtett: »Minden jól van... minden. Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak azért. Ez minden, ez minden! Aki ezt felismeri, mindjárt boldog lesz, mindjárt a következő pillanatban. ...« A megoldás ilyen reménytelenül egyszerű.

Irodalom 1. Carroll, Lewis: Alice Csodaországban. Ford. Kosztolányi Dezső, a fordítást átdolgozta Szobotka Tibor. Budapest, Móra Kiadó, 1974.2 2. Carroll, Lewis: Alice Tükörországban. Ford. Révbíró Tamás. Budapest, Móra Kiadó, 1980. 91. old. 3. Elster, Jon: Ulysses and the Sirens: Studies in Rationality and Irrationality. Cambridge University Press, Cambridge, ill. Editions de la Maison des Sciences del'Homme, Paris, 1979. 4. Fairlie, Henry: »My Favorite Sociologist.« The New Republic, 1978. X. 7. 43. 1. 5. Genet, Jean: Az erkély. Ford. Bognár Róbert. In: Jean Genet: Drámák. Budapest, Európa Kiadó, 1986. 62-63. és 149. old. 6. Greenburg, Dan: Mow to be a Jewish Mother. Price (Stern) Sloane, Los Angeles, 1964. 7. Greenburg, Dan: How to Make Yourself Miserable. Random House, New York, 1966. 8. Gulotta, Guglielmo: Commedie e dramtni nel matrimo-nio. Feltrinelli, Milano, 1976. 9. Kubie, Lawrence S.: »The Destructive Potential in Humor.« Am. Journal of Psychiatry 127: 861-6, 1971. 10. Maryn, Mike, idézve in: San Francisco Chronicle, 1977. VII. 28. 1. old. 96 11. Laing, Ronald D.: Gubancok. Ford. Tasnády Attila. Budapest, Helikon Kiadó, 1983. 24., ill. 7. old. 12. Mitscherlich, Alexander-Gert Kalow: Glück - Gerechtigkeit: Gesprache über zwei Hauptworte. Piper, München, 1976. 13. Morisette, Rodolphe-Morisette, Luc: Petit manuel de guerilla matrimonial e: L'Art de réussir son divorce. Fer-ron, Montreal, 1973.

14. Orwell, George: Revenge is sour. In: The Collected Essays, Journalism and Letters of George Orwell. Harcourt, Brace and World, New York, 1968. 15. Parkinson, Cyril N.: Parkinsons Law and Other Studies in Administration. Houghton Mifflin, Boston, 1957. 16. Parkinson, Cyril N.: Parkinsons Law and Other Studies in Domestic Science. Houghton Mifflin, Boston, 1968. (Parkinson művei magyarul: Parkinson törvénye, vagy az érvényesülés iskolája, ford. Szász L, 1964; Parkinson újabb törvényei, ford. Szász I., Félix P., 1965; Parkinsonné törvénye, ford. Szász I., 1970.) 17. Peter, Lawrence: The Peter Principle. Morrow, New York, 1969. 18. Potter, Stephen: The Complete Upmanship, Including Gamesmanship, Lifemanship, One-Upmanship, Super-manship. Holt, Reinehart and Winston, New York, 1971. 19. Ross, Nancy Wilson (szerk.): »The Subjugation of a Ghost«, in: The World of Zen. Random House, New York, 1960. 20. Sartre, Jean-Paul: L'étre ét le néant. Essai d'ontologie phénomenologique. Paris, 1943. 21. Selvini Palazzoli, Mara ét ál.: 77 Mago smagato. Feltri-nelli Economica, Milano, 1976. 22. Shakespeare, William: Hamlet. Fordította Arany János. Magyar Helikon, 1974. 52-53. old. 23. Spaemann, Robert: Philosophic als Lehre vöm glückli-chem Lében, ín: Neue Zürcher Zeitung 270. 1977. 66. old.

Utószó Paul Watzlawickkal egy nagy nemzetközi kongresszuson ismerkedtem meg. Számos országból jöttek össze a résztvevők, a fogadáson bábeli nyelvzavar volt. Watzlawick láthatóan örömmel beszélgetett partnernőjével, és nem kívánt másokkal társalogni. Ezt úgy kerülte el, hogy a hölggyel azonnal nyelvet váltott, amint egy társaság közeledett feléjük. Ha az idegenek angolul beszéltek, ők franciára váltottak, majd spanyolra, portugálra, németre, oroszra. Nem is tudtam figyelemmel kísérni, hogy tulajdonképpen hány nyelven beszélgettek. Hivatalos előadása is a nyelvről szólt. A változás nyelvéről, a terápiás kommunikáció eleméről, mely egyik legsikeresebb könyvének is tárgya. Szenzációs előadó, hallgatóságát képes órákra is lebilincselni, figyelmüket ébren tartani. Ebből az előadásból értettem meg világosan, hogy ha változást akarunk elérni, nem szabad direkten kommunikálnunk. A direkt kommunikáció, a közvetlen közlések nyelvének időszaka évekkel, évtizedekkel, vagy talán még több évvel ezelőtt lejárt. Szerintem már az Úr is hibát követett el, amikor így szólt Ádámhoz és Évához: »... egész Földet neked Ádám, csak e két fát kerüld, kerüld, Más szellem óvja csábgyümölcseit, S halállal hal meg, aki élvezi.« (Madách Imre: Az ember tragédiája, 2. szín) Az eredmény ismert. Viszont ha az Úr ismerte volna Watzlawickot, ehelyett bizonyára a következőket mondta volna: »Nézd, Ádám, itt van előtted e fa, javasolom, kóstold meg gyümölcseit. Kiváló ízűek, ragyogó zamatúak, hazai termés. Ha eszel belőle, kinevezhetlek főosztályvezető arkangyalnak. Rengeteg beosztottad lesz, s gondjaikat, bajaikat magadra vállalhatod. Foglalkozhatsz teljesítményükkel, tudományos, társasági és magángondjaikkal, de elsősorban lehetőséged lesz arra, hogy te állapítsd meg a fizetésüket, bruttósítsd a bérüket. Te pedig, Éva, ha eszel a gyümölcsből, egyenrangúvá válhatsz a férfiakkal. Nem oldalborda leszel ezentúl, hanem egyenrangú társ. Vállalhatsz munkát, dolgozhatsz hivatalban, lehetsz tudós, mérnök, művész, vállalhatsz második műszakot, harmadik műszakot. Egyszerre lehetsz dolgozó nő, szerető, anya, minden. Vegyél csak e gyümölcsből. « Biztos vagyok benne, ha így szólt volna az Úr, a gyümölcsök még most is ott lógnának a fán. Paul Watzlawick 1921-ben született a karíntiai Villachban. Itt járt iskolába, majd egyetemi tanulmányait Velencében folytatta, ahol filozófiából szerzett

doktorátust. 1954-ben Zürichbe ment, ahol a C. G. Jung Intézetben pszichoanalitikus képzést kapott, és pszichoterapeutava lett. Három év múlva kezdte meg pszichoterápiás praxisát Bombayban, majd elfogadta az akkor még viszonylag demokratikus El Salvador egyeteméhez tartozó pszichoterápiás klinika vezetői állását, ahol három éven keresztül tevékenykedett. Egy repülőúton ismerkedett meg D. D. Jacksonnal, aki ekkor a skizofrénia analízisével foglalkozott, és elfogadva meghívását, 1960-ban a San Franciscótól 50 km-re délre fekvő Palo Altóba ment, ahol egyik alapítója lett az itt működő Elmeegészségügyi Kutató Intézetnek (MRI). A mai napig is itt dolgozik, s közben 1967 óta a Stanford Egyetem professzora. Gyakorlati pszichoterápiás munkássága mellett a kommunikációs elmélet egyik legjelentősebb tudósává nőtte ki magát. Könyvei a pszichológiai és pszichiátriai kommunikációs elmélet legfontosabb elemei. Ezek, a legfontosabbakat kiemelve, a J. Beavinnel és D. Jacksonnal írt Emberi kommunikáció gyakorlata (Pragmatics of Human Communication. New York: W. W. Norton, 1967), majd az 1974-ben megjelent, J. Wiklanddal és R. Fischsel írt Változás (Change. Principles of Problem Formation and Problem Resolution. New York: W. W. Norton), végül az 1978-ban egyedüli szerzőként írt Változás nyelve (The Language of Change. Elements of Therapeutic Communication. New York: Basik Books). Tudományos művein kívül I978-ban jelent meg a Használati utasítás az Amerikába látogatóknak című könyve, melyet a Lufthansa referense úgy ajánlott: ez egy olyan útikönyv, aminek benne kellene foglaltatni minden Amerikába szóló repülőjegy árában. A legnagyobb sikert számára A helyzet reménytelen, de nem súlyos című könyve hozta. Ezzel emelkedett ki igazából a tudományos és a pszichoterápiás tevékenység elefántcsonttornyából. Ez a könyve olyan példányszámban jelent meg, amely más pszichológusok számára csak álom lehetne. Négy hónapon keresztül foglalta el a Spiegel sikerlistájának 2. vagy 3. helyét. Könyvét, amelyet eredetileg német nyelven írt, lefordították angolra, hollandra, flamandra, franciára, olaszra, portugálra, svédre, spanyolra, norvégra, s most nagy örömünkre szolgál, hogy megjelenhetett a könyv magyar nyelven is. Ezzel a művel a magyar olvasó egy olyan irodalmi műfajba nyer betekintést, melyből viszonylag kevés jelent meg hazánkban. Leginkább a közgazdaságtanba bepillantást engedő Norcoll Parkinson könyvéhez hasonlítható, vagy talán a Murphy törvényeit bemutató műhöz. A pszichológiai irodalomban magyarul eddig Laing Gubancok és Tényleg szeretsz? című könyve jelent meg, mely viszonylag hasonlítható ehhez a könyvhöz. Ezek nyelvezete azonban sokkal bonyolultabb, sokkal szövevényesebb. Watzlawick itt úgy jelenik meg, mint egy karmester, aki felhasználja a világirodalmat, a filmművészetet, a képzőművészetet, az egyetemes kultúrát arra, hogy bevezessen bennünket a lelki élet rejtelmeibe. Könnyed olvasmányként megírt útmutatójában szinte láthatatlanul igazít el minket a

pszichiátriai alapfogalmak között, így a neurózis, a depresszió és más pszichés zavarok kérdésében, rejtelmeiben. Biztos vagyok benne, hogy azok az olvasók, akik ismerik az idézett műveket, könnyebben igazodnak el Watzlawick gondolatmenetében, de a tétel fordítva is igaz, az olvasók a könyv megismerése után talán nagyobb kedvvel veszik kezükbe Dosztojevszkij műveit, vagy mennek el a moziba megnézni Bunuel vagy Woody Allen filmjeit. Ezzel Watzlawick nemcsak a pszichiátriai műveltség növelését segíti elő, az egyetemes kultúrának is komoly szolgálatot tesz. E humoros formában megírt könyv abban az igen komoly kutatómunkában gyökerezik, melyet Watzlawick és munkatársai Palo Altóban immár harminc éve folytatnak. Erről a Palo Altóban megjelenő Peni Sula Times Tribune munkatársának a következőket mondta: »Mi a kommunikációt tanulmányozzuk és azt, hogy ennek eredményeit hogyan lehet alkalmazni az emberi problémák megoldásában. Nemcsak a családban, hanem a nagyobb egységekben, mint az intézményekben és az iskolákban egyaránt. Egyszer talán eljön az az idő, amikor valami lényegeset tudunk hozzátenni ahhoz, hogy a nemzetközi kapcsolatokban hogyan lehet felhasználni eredményeinket. «Ezeknek a problémáknak mindenütt ugyanaz a struktúrája. Watzlawick A helyzet reménytelenben harminc év klinikai tapasztalatát foglalja össze, s erről a következőket mondja: »Amit mi gondolunk a saját új megközelítésünkről, az az: hogyan lehet felismerni, miként kerülnek az emberek bajba - teszik magukat boldogtalanná - amiatt, hogy ugyanazokat a megoldási formákat keresik, amelyeket a múltjukban már kipróbáltak problémáik megoldására. Lehet, hogy a megoldási módok egy időben sikeresek voltak, de időközben a helyzet megváltozott. Nem alkalmasak többé. A módszer nem működik többé. Például egy anya ugyanúgy próbál bánni a fiával, mikor az 28 éves, mint ahogy akkor kezelte őt, amikor még 8 éves volt. Örök emberi gyakorlat, hogy úgy próbálunk cselekedni, mintha semmi sem változna, minden maradna a régiben, s ez vezet a sikertelenséghez. A 'csak így tovább' magatartási formát nemcsak az embernél, hanem az állatoknál is meg lehet figyelni. Azt is azonban, hogy amikor az alkalmazkodás ilyen formája fennmarad, akkor ez a fajták kihalásához vezet. Csak azok képesek a túlélésre, akik az új körülményekhez alkalmazkodni tudnak.« Watzlawick az interjút így folytatja: »Remélem, segíteni tudunk az embereknek, hogy megszűntessék 'csak így tovább' válaszformájukat. A mi elképzelésünk egy olyan életképes rendszer, amely mindig alkalmazkodni tud, mindig készen áll új helyzetek új megoldására.« Watzlawick tudományos gondolkodásának alapja a két agyfélteke tevékenységének éles szétválasztása. Megállapításai szerint az emberek többségénél, a dominánsan jobbkezeseknél a bal félteke funkciója van túlsúlyban. Ez az észlelést lefordítja a logikus, szemantikus valóság nyelvére, és arra törekszik, hogy logikus, értelmezhető módon kommunikáljon a külvilággal. Ez a túlsúly azt eredményezi, hogy az ilyen személyek nem látják az erdőt a fától. A bal félteke

sérülése a beszéd, az írás, a számolás, az oksági gondolkodás zavarát okozza. A jobb félteke a világ holisztikus felfogásának, a kapcsolatok egészének, a gestaltszerű* megközelítésnek a színhelye. Az emberi agyat képessé teszi a fogalomalkotásra, nyelvezete archaikus, a zene áll közelebb hozzá. Veszélye a jobb félteke túlsúlyának, hogy a személy nem látja a fákat, csak az erdőt. Sérülése esetén a páciens képtelenné válik a folyamatos cselekvésre (pl. az öltözködésre), képtelen az arcokat, valamint a geometriai alakzatokat felismerni. * Gestalt (nem.): alak, forma. Gestaltpsychologie a modern lélektan egyik ága. A két félteke túlsúlyának megfelelően Watzlawick kétféle nyelvezetet különböztet meg. A bal féltekéét: az értelemét, mely objektív meghatározó, elemezhető, magyarázatokra alkalmas, logikus, a tudomány nyelvezete. A jobb féltekéét: ez a jelképek nyelvezete, a szintézisé, a totalitásé, a metaforáké és a szimbólumoké. A bal oldali túlsúly az irányított gondolkodást követi, a nyelvtan, a szemantika, a mondattan szabályai szerint jár el. A jobb félteke nyelvezete az álmokhoz, a fantáziához hasonló. Saját, illogikus szabályai vannak, megjelennek a viccekben, a szójátékban és a sűrítésekben. A digitalitás, az egyértelműség, a jelentés - pl. egy szóé - a bal félteke súlyára jellemző, míg az analógiás gondolkodás, pl. egy térkép szükségessége, a világkép mássága jellemzi a jobb félteke nyelvezetét. Ennek megfelelően szerzőnk szerint a legtöbb pszichoterapeuta hibája, hogy páciensükkel a bal félteke szabályai szerint próbálnak kommunikálni, csak az okság és a logikai gondolkodás eredői szerint. Elhanyagolják, hogy mondanivalójukat a jobb félteke felé közvetítsék, és nem ismerik a kondenzált, különleges kifejezésű jobb félteke nyelvét. Ha csak a bal félteke nyelvezetével foglalkozik a terapeuta, elhanyagolja a páciens értékeinek, elvárásainak, reményeinek, félelmeinek, előítéleteinek valódi megértését. Watzlawick szemléletének megfelelően a terápia feladata, hogy a páciens fájdalomteremtő világképét megváltoztassa. Ezt úgy tudja elérni, ha blokkolni próbálja a bal félteke kritikus gondolkodásmódját, mely létrehozza a páciens úgynevezett illuzórikus valóságérzetét. Ennek az illúziónak a megszüntetésével lehet a páciens világába behatolni. A technikák, amelyeket Watzlawick A változás nyelvezete című könyvében leírt, olyanok, mint a paradoxon, a tünetváltás, az átcímkézés, a szójátékok, a magatartáselőírás, a zavart okozó technikák és a többi. Gyakorlatilag A helyzet reménytelen című könyvében is egy ilyen új technikát alkalmaz, az indirekt beszédet, a negatív átfordítás nyelvét. A La Liberia című francia lap is ilyen címmel ismerteti a könyvet: »Én boldogtalan vagyok, Ön miért nem?« A Spiegel kritikusa egy svéd példával jellemzi a szerzőt: az IKEA a képtelen bútoráruház,

Paul Watzlawick pedig a képtelen tudós. Ezt a képtelen embert valóban a világ paradoxonjaiért érdekli az, ami a beszélgetésben, szerelmi életben, művészetekben megjelenik. A Die Presse kritikusa szerint az interdiszciplináris felismerés a szerző munkájának igazi tárgya. Sokan Oscar Wilde paradoxonjával jellemzik: »mindenről le tudok mondani, csak a luxusról nem«. A könyv olvasása valóban nagy szellemi kalanddal ér fel. Bátorságot sugall, hogy lássuk meg napjaink boldogtalanságát, és a boldogtalanság megértetésével segít, hogyan tudjunk hibáinkon túljutni, gyengeségeinket megismerni. Élesen világít rá korunk pesszimista gondolkodására, mely lassan teljesen beissza magát életünkbe. Az ő megközelítésében minden mássá válik, minden másként érthető. Ha fel tudnánk támasztani Ferenc József császárt, már ő sem azt mondaná, hogy »minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve«, hanem a fenti nómenklatúra szerint ezt: »minden nagyon csúnya, minden nagyon rossz, semmivel sem vagyok megelégedve«. Félő, hogy ez a gondolkodásmód a mai magyar társadalomban is elfogadottá vált. Divattá vált az elégedetlenség, a mindenben rosszat látás. Az emberi kapcsolatokban az egymásra való figyelés helyett az egymással szembeni indulatok jellemzőek. Buda Béla egyszer úgy jellemezte ezt: »Mi itthon, Magyarországon kemény focit játszunk.« Ez ellen a kemény foci ellen nagyon jó példa Watzlawick könyve. Alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a körülöttünk lévő világot másként figyeljük. Segít minket abban, hogy másként cselekedjünk. Figyeljük egyszer a metrószerelvényeket, nézzük meg, hogy miért van az, hogy a középső kocsik állandóan zsúfoltak, az első és utolsó kocsikban pedig könnyedén ülőhelyhez is tudunk jutni. De érkezzünk meg csak egyszer Ferihegy repülőterére. Figyeljük meg, hogyan rohan mindenki az útlevélvizsgálathoz, tolakodik, hogy első lehessen, pedig tudja: a nemrég felépült nemzetközi repülőtéren egyedülálló zsenialitással sikerült megoldani a csomagszállítást, biztos, hogy az útlevélvizsgálat után még legalább fél órát lehet várni a poggyászok megérkezésére. Ennek ismeretében is mindenki siet, mindenki tolakszik, hogy azután többet várhasson csomagja megérkezésére. Watzlawick szemléletének ismeretében nem fogunk sietni, és kevesebbet kell várnunk. Gondolkodásmódjának átvétele után könnyebben fogjuk elviselni az élet nehézségeit, gondjait, nem törődünk azzal, ha rosszat mondanak rólunk. Nem fog felmenni a vérnyomásunk, nem lyukad ki a gyomrunk, hanem a híres színésznő humorával gondolkodunk: »Nem baj, ha rosszat mondanak, csak beszéljenek rólunk.« Könnyebb lesz az élet ringjébe beszállnunk. Jobban tudjuk majd értékelni Papp László háromszoros olimpiai aranyérmes bajnokunkat, aki nem elsősorban kemény ütéseivel, hanem elhajlási technikájának tökéletességével vívta ki sikereit.

Kívánom minden olvasónak, hogy e könyv áttanulmányozása után, az élet minden bokszmeccséből, minden ringjéből győztesen kerüljön ki, és győzelmei után egy hálás gondolatot küldjön Paul Watzlawick felé. Füredi János

Tartalom Bevezető Mindenekelőtt légy hű önmagádhoz… Négy játék a múlttal 1. A múlt megszépítése 2. Lót asszonyság 3. A végzetes pohár sör 4. Az elveszett kulcs, avagy »csak így tovább« Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal Történet a kalapácsról Egy marék bab Az elriasztott elefántok Önmegvalósító jóslatok Óvakodjunk a megérkezéstől Ha igazán szeretnél, szívesen ennél fokhagymát »Légy spontán!« Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben Az ember legyen nemes, segítőkész és jóságos Ezek a bolond külföldiek Az élet mint játék Epilógus Irodalom Utószó [Füredi János]

/7 / 14 / 17 / 17 / 19 /19 /23 / 25 / 28 / 38 / 40 / 45 / 48 / 54 / 68 / 72 / 77 / 85 / 90 / 94 / 96 / 99

Kiadta a Helikon Kiadó. Felelős vezető Molnár Magda igazgató. Készült a Kner Nyomdában, Gyomaendrődön, (240) 1989-ben. Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató. Hungarian translation © Mérei Ferencné, 1989. A fordítás alapjául szolgáló kiadások: Paul Watzlawick: The situation is hopeless, but not serious (The pursuit of unhappiness). New York, London, W. W. Norton and Company. Paul Watzlawick: Anleitung zum Unglücklichsein. Zürich, Buchclub Ex Libris. © 1983 by Paul Watzlawick. Felelős szerkesztő Adamik Lajos. A kötésterv és a tipográfia Badics Ilona munkája. Művészeti vezető Szántó Tibor. Megjelent 5,67 (A/5) ív terjedelemben, 40000 példányban. HE 245 / ISBN 963 207 989 2

»Bárki lehet boldogtalan, de külön erőfeszítést igényel, hogyan tehetjük magunkat boldogtalanná. Akiből hiányzik a képesség, hogy pokollá tegye az életét, hasznos tanácsokra lel e könyvben« - írja művéről a szerző, a neves szociálpszichológus, aki elmeélről, hozzáértésről és humorérzékről tanúskodó munkájában a mindennapi viselkedést, magatartásmintákat elemzi. Ebben az »ellenlelkitanácsadó«-ban a neves pszichiáter lelki »gubancaink«, kommunikációs zavaraink Parkinson-törvényeit vagy Murphy-törvényeit fogalmazza meg, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a humor, az irónia ráébreszthet bennünket, miként tehetjük harmonikusabbá saját életünket. 65,- Ft