Közép-európai helyzetkép, avagy periférikus nemzetállamok válságkezelése a 20. században
Eperjesi Zoltán 2015
Eperjesi Zoltán Közép-európai helyzetkép, avagy periférikus nemzetállamok válságkezelése a 20. században 2015-ben még mindig a gazdasági világválság kellős közepén vagyunk. A jelenlegi válság Magyarország számára az elemi katasztrófák fajtájába sorolható. Főleg igaz ez akkor, ha a mostani pénzügyi helyzet továbbra is begyűrűzi a gazdaság egészét. Közben számos tézis köthető a válságból való kiútkeresési folyamatokhoz, azonban minden gazdaságpolitikai irány számára elfogadható egységes megoldásmódról szó sincs Európában. Egyetértés van ugyan, hogy a legmegfelelőbb módszer a megelőzés, de abban már különböznek a vélemények, hogy ez milyen minta szerint valósuljon meg a következő várható válságra nézve, vagyis hogyan és milyen irányba épüljön az új rendszer? Egyes nemzetközi pénzintézményeknél a tendencia a neoklasszikus bankrendszerhez való visszatérés és így a befektetési bankokat rendre végleg kiiktatják. Közben úgy tűnik, hogy összeomlott az angolszász minta, vagyis a befektetési és kereskedelmi bankok szétválasztása. Régebben a hagyományosabb kereskedelmi bankokról azért választották el a magasabb beruházási rizikókkal dolgozó befektetésieket, hogy utóbbiak ne kompromittálják az előbbieket. A válságban aztán mindez mégis bekövetkezett, majd a befektetési bankok sorra és szinte kivétel nélkül nagyon gyorsan csődbe mentek, vagy fuzionáltak más (kereskedelmi) pénzintézetekkel. Klasszikus értelemben vett amerikai befektetési bankként mára már csak a Goldman Sachs tevékenykedik, mivel úgy tűnik, hogy maga a modell elavult. Kisebbfajta, jobban ellenőrizhető és kimondottan egyetemes, azaz a beruházási tevékenységeket is a kereskedelmi bankok felügyelete alatt végző nemzetközi bankrendszer van kiépülőben. Mindez működőképesebb és átláthatóbb lesz, és így feltételezhetően a fölösleges rizikókat is sokkal jobban távol tudja tartani magától, mint az előző rendszerben. Az alábbiakban a megvizsgáljuk, hogy a gazdaságtörténeti vetületek alapján hogyan lehet értelmezni a közelmúltat? Mivel a nemzeti történelem eseményei ma már könnyebben beilleszthetőek az európai tágabb narratívákba és maga az egyetemes történelem is összefüggő nemzetközi tudásrendszerként értelmezhető, ezért Magyarország gazdasági-társadalmi helyzetének párhuzamokban történő szélesebb körű értelmezése rendkívül kényes feladat és ugyanakkor igencsak szövegkörnyezet-függő. Ez a megfigyelés egyes esettanulmányokra is visszavezethető, ugyanis bizonyos szociális gazdaságszerkezeti fejlődési vetületek kihangsúlyozása vagy háttérbe szorítása nem mindig vonatkoztatható el teljesen a megvizsgált tematika régióspecifikus és makrogazdasági-történeti hátterétől, mint ahogyan az események kapcsán sok esetben az emberi tényezőt is érdemes figyelembe venni, hiszen a cselekményeket a kulcsszereplők (aktorok) mozgatják. Az első világháború után kialakult új gazdasági rendszerben rengeteg ország függött az USA rövidlejáratú hiteleitől, de az amerikai politika immár főként a saját piacaira összpontosított és közben állandóan módosította hitelpolitikáját. 1928 januárjában az USA jegybankrendszere az 1
FRS, úgy értékelte a helyzetet, hogy a részvénypiaci árak rendkívül magasak, ugyanakkor a spekulációk száma is hirtelen megemelkedett, ezért 3,2 %-ról 5 %-ra emelte az alapkamatot. Emiatt nagyrészt az USA-ba áramlott a tőke. Válaszként a többi országban is felemelték az alapkamatot, ami időközben súlyos deflációt eredményezett. Jelen tanulmány kiindulópontja az 1929 augusztusában megkezdődött világgazdasági recesszió, mivel ekkor széles körű túltermelés alakult ki és nagy mennyiségű árucikk vált teljesen értékesíthetetlenné. Ezek után 1929. október 24-én kezdetét vette a részvénypiaci válság is, amely igazi mélypontját október 28-án érte el, mert ekkora mintegy ötven milliárd USA-dollárnyi veszteség keletkezett, ami közel 20%-os bevételi csökkenéshez vezetett. Időközben pedig az ipari forradalom egy újabb, harmadik szakasza is megkezdődött. Ez a vizsgálódás a gazdasági és pénzügyi világválság témaköréből indul ki. A különféle történelmi párhuzamok és a kapcsolódó példák segítenek rávilágítani Magyarország egyes gazdasági-társadalmi jellegű dilemmájára valamint helyzetére. Az időszerűségből kiindulva e rövid összeállítás alapján hatékony bepillantást nyerhetünk a világméretű gazdasági válságok összetettségébe, sajátosságaiba és közép-európai térségbeli hatásaiba, annál is inkább, mert érdemes megvizsgálni, hogy milyen egybeesések és eltérések vannak az 1929-es és 2008-as gazdasági válságok között. A tanulmányban olyan események és adatok kerülnek összegzésre, melyek hozzájárulhatnak a 2008-as gazdasági-pénzügyi válság jobb megértéséhez, melynek hatásai mindmáig érzékelhetőek. A következő kérdések merülnek fel: Hogyan határozható meg a kelet-európai térség? Mennyire periférikusak a régióba sorolható államok? Összehasonlítható-e a XX. század 20-30-as éveiben megélt gazdasági összeomlás a mostanival, és ha igen milyen tanulságok vonhatóak le ebből? A tanulmány első része egy rövid gazdaságtörténeti áttekintés, a periférikusság témaköre kapcsán pedig Stefano Bottoni 2014-ben megjelent művét bemutató elemzésén keresztül keressük a lehetséges válaszokat. A második részben a 2008-as gazdasági-pénzügyi válság magyar, európai és nemzetközi szintjeit vetjük össze a 1929-es gazdasági és az 1931-es pénzügyi krízissel a párhuzamokat és az eltéréseket keresve. Az itt egybegyűjtött adatok nem teljes körűek, a cél egy gazdaságtörténeti helyzetkép nyújtása a Magyarországot és Európát ért gazdasági hatásokról-ellenhatásokról. A válságok (tőzsdei, pénzügyi, gazdasági) típusainak rövid meghatározása szerint a tőzsdei válságtípus akkor áll fenn, ha a világ részvénypiacain egyszerre, minden részvény értéke zuhanni kezd. Habár a tőzsdeindexek 2008-ban zuhantak, nem beszélhetünk egy 1929-es hasonló tőzsdekrachról. Pénzügyi válság idején egy ország vagy az egész világ pénzügyi rendszerében komoly fennakadást lehet észlelni. Jelenleg ez észlelhető a gazdaságban. Gazdasági válságról vagy recesszióról akkor beszélhetünk, ha egy ország, vagy az egész világ GDP (össztermék) növekedése megáll és fogyni kezd, azaz az országok rendre elszegényednek. Napjainkban ez a válság is fennáll, mert a világgazdaság szinte mindenütt negatív GDP növekedést mutat, még a jelenlegi helyzetben legstabilabb lábakon álló Kínában is visszaesés mutatkozik. A kínai GDP-növekedési arány 10,1%-ról 9,0%-ra esett vissza. 2
A XX. század súlyos recessziójának történelmi-gazdasági előzményei 1 A villámháborúként induló első világháború végül tragikusan elhúzódott, ami hatalmas emberi és gazdasági tehertételt jelentett a hátországoknak. Az állam kénytelen volt beavatkozni a gazdasági folyamatok irányításába és elsősorban a haditermelés szabályait érvényesítette: jegyrendszert lépetetett érvénybe, de a különféle rendelkezések ellenére mégis fokozatosan leromlott a hátországok közellátási színvonala, miközben az ország teljesen a háborús termelésre volt ráállva. A történelmi Magyarország önmagában véve is fontos tényezőnek számított az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A Bécs-Budapest súlypontú népkonglomerátum az első világháború előtti Európa egyik legnagyobb kiterjedésű, de a Nyugathoz viszonyítva nem túlságosan fejlett alkotóeleme volt, amely az első világháborús vereség miatt, a belső és külső érdekek összhatása következtében súlyos mértékben destabilizálódott. A monarchián belül a különféle területek közötti kapcsolat belkereskedelmi jellegű volt: közös volt a pénz, mindemellett a bank- és hitelrendszer is összekapcsolódott, ugyanakkor az árucsere-forgalom vám nélkül működött. Eszerint az akkori magyar gazdaság kivitele és behozatala nagymértékben összefonódott az osztrák valamint a cseh piacokkal. A háború miatt folyamatosan megszűntek a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok a magyar országrész alapvető felvevőpiacával, a megingó Ausztriával, Németországgal és az őket körülvevő szomszédos országokkal. Az antant zárlata csak tovább súlyosbította a kialakult helyzetet, ami a magyar gazdaságnak komoly értékesítési nehézségeket okozott, ugyanakkor a rossz külpolitikai körülmények szintén hozzájárultak a bezárkózó gazdaság kialakulásához. Közben az akkori nemzetközi hatalmi érdekek alapján az Osztrák-Magyar Monarchiát feloszlatták és az előző egységes piacot a független nemzetállamok saját piacai helyettesítették. Magyarországon témává vált az évtizedek óta megoldatlan földkérdés, mivel a gazdák többségének nem volt akkora földtulajdona, ami elegendő lett volna a családfenntartáshoz. Károlyi Mihály (1919) radikális földreformmal akarta rendezni a nehézségeket. 1919. február 15-én a földesurak, a katolikus egyház és a szociáldemokraták különféle terveit ütköztető megbeszéléseket követően jóváhagyták a kisgazdapárti Nagyatádi Szabó István által kidolgozott javaslatot. A földtörvény kimondta az 500 holdnál nagyobb magán- és a 200 holdnál nagyobb egyházi birtokok kártalanítás ellenében való kisajátítását, és egy-egy család eltartására alkalmas kis- és középbirtokokra való felosztását is. A törvény alapján történő egyetlen földosztásra azonban csak Károlyi kápolnai birtokán került sor, ahol a parcellázást maga a gróf végezte 1919. február 23-án. A tanácsköztársasági államforma berendezkedése március 21-étől az ország gazdasági életben is gyökeres változásokat hozott. A 10 főnél
1
A fejezethez általánosan használt mű: Buza János: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig, Aula Kiadó, Budapest 2002.
3
többet foglalkoztató kereskedelmi és a 20 személynél többet foglalkoztató ipari vállalatokat államosították és földosztás helyett a nagybirtokokat termelő szövetkezetekké alakították. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés súlyos veszteségeket jelentett az új Magyarországnak, aminek az anyagi vetülete abban is érzékelhető volt, hogy a jóvátétel kifizetése teljesíthetetlen feladatnak tűnt az összezsugorodott nemzetgazdaság számára, ugyanis az új államterület természeti, népességi adottságai is lényegesen átalakultak, méghozzá hátrányosan. A kialakulóban lévő gazdasági mechanizmusok újfajta függőségi viszonyokat jelentettek, már csak azért is, mert a természeti kincsek számottevő része átkerült a környező országok tulajdonába. A korábbi fejlődés visszaesett és a negatív gazdasági tendenciákat az újonnan megalakult államok közötti kölcsönös elzárkózási politika is nagymértékben fokozta. Eközben új típusú vámhatárok, vámtarifák és gazdaságpolitikák kezdtek kibontakozni a korábban összefüggő piac helyén. A háború okozta károk összességét Németországnak és volt szövetségeseinek kellett állnia, így 1921-ben a jóvátétel összegét 33 milliárd amerikai dollárban állapították meg. A tervek szerint a franciák és az angolok ebből törlesztették volna saját tartozásaikat az USA felé. A gazdasági megerősödés időszaka és az MNB megalapítása 2 Az amerikaiaknak 1921-re, Európa legtöbb országának 1925-re sikerült helyrehozni a súlyosabb világháborús gazdasági károkat, azonban ez a fellendülés rövid életűnek bizonyult. Az I. világháború megrázkódtatásai után az 1920-as évek végére Magyarország helyzete állandósulni látszott. A korszak kezdetének alapvető jellegzetessége az volt, hogy az ország néhány százados korlátolt szuverenitás után minden tekintetben visszakapta és megvalósította nemzeti állami függetlenségét. A megfelelő körülményeket a korszakra jellemző világgazdasági konjunktúra is biztosította. Magyarországon már a húszas évek elejétől észlelhető volt az angol-amerikai tőke növekedése, ráadásul az angol gazdasági körök nem utasították el a különféle hitelnyújtási lehetőségeket sem. A külföldi értékesítési feltételek kedveztek a magyar árucikkeknek és az összezsugorodott ország immár alapszükségleteihez is könnyebben hozzájuthatott. Az előnyös külföldi hitelek szintén elősegítették a viszonylagos fellendülést. 1922-ben a végrehajtási politika eredményeképpen Magyarország belépett a Nemzetek Szövetségébe. A Bethlen-kormány minél több kedvezményes külföldi hitelhez szeretett volna hozzájutni azért, hogy értékálló pénzeszközt vezethessen be, mert úgy gondolta, hogy így elindíthatja a tőkebeáramlást és fokozhatja a győztes államok befektetéseit, amelyek által hamarabb stabilizálódik az ország helyzete. Végül Magyarország 1924-ben a Népszövetség közvetítésével és ellenőrzési jogával több európai országtól 250 millió aranykorona értékű hitelt kapott, ám a gazdaság megszilárdításához szükséges feltételek a megszokottnál is 2
A fejezethez általánosan használt mű: Bácskai Tamás (Szerk.) A Magyar Nemzeti Bank története I-II. Budapest, 1999. (20-922. o.) és összehasonlításként az MNB Alapító Okirata: http://www.mnb.hu/Root/Dokumentumtar/MNB/A_jegybank/kozerdeku_informaciok/tevekenysegre_mukod esre_adatok/mnbhu_szerv_alaptevekenyseg_hataskor/alapito_okirat.pdf, 1-7. o.
4
lényegesen előnytelenebbeknek bizonyultak. Ugyanakkor igencsak kedvezőtlen feltételek mellett került sor a pénzkölcsön folyósításra. Az ország csak névlegesen részesült 250 millió aranykorona hitelben, mert a különböző levonások miatt ténylegesen ennek az összegnek csupán mintegy 90 %-át utalták át. A helyzetet az is rontotta, hogy az alaptőkeösszeg magas kamattal járt, miközben ekkor már maga a 250 milliós összeg is kamatozott. A világháborút lezáró trianoni békeszerződés 189. cikkelye előírta, hogy a megállapodás aláírását követően el kell kezdeni az Osztrák-Magyar Bank, korábban a Monarchia közös jegybankjának a felszámolását. E kitételnek Budapest 1921 nyarán, a Magyar Királyi Állami Jegyintézet megalapításával tett eleget, ám 1922 közepére az ország gazdasági rendszere olyan helyzetbe került, hogy nélkülözhetetlenné vált a reformok mielőbbi bevezetése, amihez a Népszövetség csak akkor járult hozzá támogatásokkal, ha egy új központi bankintézmény létesül. Így a népszövetségi hitelek folyósításának egyik alapfeltétele a kormánytól független nemzeti pénzintézet létrehozása volt. A nemzetgyűlés 262. ülésén, 1924. március 27-én terjesztették elő a jegybank alapításáról és szabadalmáról szóló 242-es számú törvényjavaslatot. A Nemzetgyűlés 281. ülése elfogadta Gróf Bethlen István miniszterelnök előterjesztését. Az üléseken a szanálási programcsomaggal kapcsolatban szinte semmilyen érdemi vita nem történt, aminek több oka is volt. Egyrészt a magyar vezetőség a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának jegyzőkönyve alapján pontos útmutatásokat kapott a felállítandó magyar jegybank alapelveivel kapcsolatosan, másrészt a magyar fél már a kiegyezéstől szerette volna megalapítani a saját, független nemzeti jegybankját. Ez iránt az igény egyre erősebbé vált és 1924-ben elérkezett a várva várt pillanat. Ekkor már aligha akadt ellenzője az autonóm központi bank létrehozásának. Ugyancsak a 281. nemzetgyűlési ülésen hagyták jóvá az államháztartás hiányának fedezése céljából felveendő kölcsönről és az államháztartás egyensúlyának visszaállításáról szóló törvényjavaslatokat is. Ezek szerint az 1924. évi IV. törvénycikk keretében törvénybe foglalták a stabilizációs programot, míg az 1924. évi V. törvénycikk jogalapot nyújtott a Magyar Nemzeti Bank (MNB) felállítására. A jegybank a pénzkibocsátás kizárólagos szabadalmi jogát is felhasználhatta, amelyet 1943-ig kapott meg, és így elkezdődhetett a pénzügyi-gazdasági lehetőségek tényleges kiaknázása. Az MNB alapvető feladata a bankjegykibocsátás mellett a valutareform hatékony gyakorlatba ültetése volt. Így a vezetőség főként az első világháborút követően elértéktelenedett korona stabilizációját célozta meg, majd 1927. január végén kibocsátotta az új valutát, a pengőt. Átvette ugyanakkor az állami számlák ügyintézését és az ország adósságainak a felügyeletében is szerepet vállalt. Az új intézmény hitelpolitikájával, kamatstratégiáival és váltóleszámítolási gyakorlatával hamar irányadóvá vált az állami hitelrendszeren belül. Ezen túlmenően hatást gyakorolt a bankélet eredményes tevékenységére és az időközben a hatáskörébe került devizagazdálkodás ellenőrzésére, majd 1930-tól tagja és részvényese lett a világ legrégibb nemzetközi pénzügyi szervezetének a BIS-nek (Bank for International Settlements). A második világháború után a bázeli székhelyű intézmény a nemzetközi pénzintézetek közötti pénzügyi együttműködés jeles irányítójává nőtte ki magát, vagyis a jegybankok bankjaként tevékenykedett. A BIS-t, vagy más néven a Nemzetközi Fizetések 5
Bankját eredetileg a Young-terv végrehajtására létesítették 1930-ban. Az eredeti alapító tagok Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Olaszország és Németország jegybankjai voltak, továbbá csatlakozott két magántulajdonú japán intézet is, de a második világégés után az NDK és a Szovjetunió kivételével az európai államok többsége is a BIS tagja lett. Az MNB indulótőkéje mintegy 30 millió aranykorona volt, melyet eredetileg főként magánrészvényesek jegyezhettek és mindez 300 ezer darab, egyenként 100 aranykorona névértékű részvényrészletre volt lebontva. A részvények bemutatás céljából voltak kiállítva, megszámozva és a bank pecsétjével ellátva. Elvileg annak sem volt akadálya, hogy egy egész részvényből 25 aranykoronás névértékű negyedes részvényeket hozzanak létre, mert ezeket a költségek megtérítése mellett bármikor be lehetett váltani egészre és vissza is. Az alapító tagok személyére és a részvények birtoklásának aránybeli megoszlására sem a törvény, sem a működési szabályzat nem tartalmazott semmiféle megszorító kitételt. Az alapszabály csupán egyetlen egy pontban, a 22. cikkben utalt közvetve a külföldi tőke kezelésére: „Ha a jegybank alapításában a külföldi tőke is részt vesz, külföldiek is választhatók főtanácsosokká, de a külföldi honosságú főtanácsosok száma négyet nem haladhat meg.” A Népszövetség javaslata az volt, hogy a központi bank nemzeti jellegű legyen „tehát az alaptőke Magyarországon jegyeztessék”. 3 A részvények összességének 39,5 %-a került állami tulajdonba, vagyis összesen 118.500 darab részvény. A bankrészvényeket 1925. szeptember végén a Budapesti Áru- és Értéktőzsdére is bevezették és kikötötték, hogy az intézmény minden kötelezettségéért a saját alapvagyonával kezeskedik. Az alapszabály alapján a részvénytulajdonosok kizárólag a részvények névleges értékének befizetésére voltak kötelesek. A részvényeseket a közgyűlés képviselte és az államigazgatás kirendelt kormánybiztosa felügyelte az intézet eredményes működését. A jegybank legfőbb testülete a földbirtokosok, gyáriparosok és kulcsfontosságú pénzintézetek soraiból kikerülő, a közgyűlés által kijelölt tizenhárom tagú főtanács volt. E legfelső szerv elnökét a kormány előterjesztésére az államfő nevezte ki. A főtanács a bank elnökéből, 2 alelnökéből, a 11 főtanácsosból és a 4 póttagból állt. A központi intézet első elnöke a Wekerle-kormány korabeli pénzügyminisztere, Popovics Sándort lett, aki korábban az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, majd a Magyar Királyi Állami Jegyintézet igazgatója volt, ugyanakkor 1920-ban a magyar békedelegáció pénzügyi küldöttségének az irányítójaként is tevékenykedett. A két alelnök Pap Elek és Bernát István lettek. Az MNB tevékenységének 1924 júliusában történő elindulása egyúttal a Népszövetség Pénzügyi Bizottsága követelményének az érvényesítését is jelentette, vagyis akkorra alakult meg a magyar jegybank, amikorra a szanálási tervezetnek teljesítésre kellett kerülnie. Így megkezdődhetett a 250 millió aranykoronás népszövetségi hitel folyósítása, ami mintegy 68,7 millió amerikai dollárnak felelt meg. A kölcsönök felét Anglia, a másik felét pedig az USA, Svájc, Hollandia, Svédország és Olaszország állta.
3
Periodica Oeconomica, III. Évf. ,2010. november (110-121.o.)
6
A népszövetségi hitelek fokozatos átutalásainak első részét az MNB főleg a magas infláció ellensúlyozására vetette be. A kölcsön másik része a fizetési hiány pótlására szolgált, de a közel 40%-ot kitevő első utalásokból a jegybanknak már a saját érckészletét is fedeznie kellett. A központi intézet már a kezdetektől fogva kulcsfontosságú szerepet vállalt a hazai pénzügyi-gazdasági szerkezetek működésének összehangolásában és Popovics elnök szakértelmének köszönhetően komoly eredményeket könyvelhetett el. 1924-25 között sikeres volt a szanálási programcsomag gyakorlatba ültetése, és ennek egyik fő alkotóeleme, vagyis az autonóm Magyar Nemzeti Bank is elindult göröngyös útján. Közben bizonyos momentumokban a történelem hosszú távon igazolta, hogy az MNB a magyar gazdasági rendszer európai színvonalú intézményévé, a gazdasági-pénzügyi biztonság egyik irányítójává és biztosítékává nőtte ki magát. A Népszövetség hitelcsomagjának hatékony beosztása előmozdította az ország beilleszkedését az első világháború utáni Európába. Ezzel párhuzamosan megindult a világháború előtti tartozások csökkentése. A jegybank új pénzügyi készleteknek az előteremtésén dolgozott, ami újabb kölcsönök megszerzését is magában foglalta. Az MNB és a kormány egyre több, az életszínvonal közvetlen emelését célzó intézkedést támogatott, valamint társadalmi és infrastrukturális jellegű befektetések kivitelezését és gyakorlatba ültetését is ösztönözte. A folyamatos inflációs politikával hatottak a gazdaság egyensúlyba kerülésére, melynek eredményeképpen a korona fokozatosan leértékelődött. Itt Norman Montagu-nak, a Bank of England kormányzójának a tevékenysége is megemlítendő, mivel fontos szakemberként nagy szerepet játszott az 1924-es magyar jegybanki szabályozás kapcsán, vagyis az intézet függetlenséget érintő alapelvek nagymértékű érvényesítésében. Magyar vonalon az 1908. évi magyar bankenquete-en kifejtett álláspontok közül néhányat belefogalmaztak az 1924. évi V. törvénycikkbe. Ilyen volt például Lánczy Leónak a jegybank-állam viszonyával kapcsolatos nézete, melyben az akkor uralkodó gondolkodás ellenére a létrehozandó intézet függetlensége mellett kötelezte el magát. A függetlenségi távlatból kiemelhető, hogy a vezérelvek között több helyen biztosítékként említették a közvetlen kormányzati hatásoktól mentes jegybanki tevékenységet. Magyarország külügyi elszigeteltsége is csökkent némileg és 1927-ben megkötötték az olaszmagyar örökbarátsági szerződést. Erre az időre már az államháztartás is egyensúlyba került és a gazdasági tevékenységek teljes újjászervezése nagyrészt befejeződött. Ezek után rohamosan felgyorsult a magyar gazdasági élet fejlődése, és 1929-re bő 10%-kal már a háború előtti színvonalat is meghaladta. Magyar viszonylatban meglepő, hogy amennyiben az első világháború utáni különféle fejlettségi paramétereket tanulmányozzuk, akkor több tekintetben is megállapítható, hogy a kisebb államterület jól szerveződött, mert sok tekintetben modernebb lett és nagymértékben lecsökkentek a régiók közötti fejlettségbeli eltérések. Gyorsan fejlődött a települések villamosítása, és a városok mellett legalább háromszor annyi községbe is bevezették a villanyt, mint a háború előtt. A Kandó Kálmán-típusú villanymozdonyok sínre állításával korszerűsödött a vasúti forgalom és mindez a nyugati részek vasútvonalainak a modernizálásával és villamosításával kezdődött. 7
A felújítások a Budapest-Hegyeshalom közti szakaszon indultak meg és a villamosítási munkálatok az 1930-as évek elejére fejeződhettek be. Megállapítható, hogy a húszas évek derekától Európa-szerte enyhe fellendülés volt érzékelhető. Ez Magyarországon mindössze három esztendőre, vagyis az 1926-29 közötti időszakra korlátozódott. 1927 végén a gazdasági össztermelés aránya megütötte a háború előtti szintet, sőt 1929-re enyhén meghaladta azt. A nehézipar bizonyos ágazataiban mérsékelt fejlődés kezdődött. A magyar közlekedési kellékgyártás, az elektrotechnikai műszerkészítés és a gépipar egyes árucikkei a világmárka szintjein voltak. Így a Ganz művek motorkocsija vagy a Ganz-Jendrassik motor, az Orion nagyüzem rádiói, Bláthy Ottó galvanométere, Bródy Imre innovációja, vagyis az Egyesült Izzó kriptonégője. Ezen termékek mintegy háromnegyede kivitelre készült. A gépipari gyártáson belül megnőtt az elektrotechnikai szektor szerepe, ugyanis a 20-as évek 5%-áról a 30-as évek végére 15%-ra gyarapodott a termelési arány. Az energia-, a bánya- és a kohóiparban a bauxitbányászat, a timföldgyártás valamint az alumíniumkohászat beindulása és rohamos fejlődése, egyúttal a villamosenergia-termelés négyszeresre gyarapodása 1921 és 1938 közt komoly teljesítményként értékelhető. Ebben az időszakban épültek fel a bánhidai, az ajkai és a tatabányai erőművek. Nagyszabású árvízvédelmi munkálatok zajlottak és elkészült a csepeli szabad kikötő. A vegyiparban komolyabb növekedés a burkolt hadi fejlesztéssel kapcsolatos területeken volt észlelhető a 30-as évek végére, így megemlíthető a Péti Nitrogénművek, az ásványolaj-termelés és a finomítási nagyüzemi hálózat a Dunántúlon. Habár a magyar ipar őshonos vezető ágazataiban továbbra is a pangás volt a jellemző, fontos előrelépés történt a textiliparban, ahol már a húszas évek elején több mint negyven új gyárat létesítettek. Így az 1920-as években az összes magyar gyáripari befektetések 1/3-a a textiliparba áramlott. Felgyorsult a mezőgazdaság viszonylagos modernizálása és a termelés egyre belterjesebb jellegűvé vált. Magyarország legnagyobb gazdasági szakágazata a mezőgazdaság volt, amely a korabeli viszonyoknak megfelelően nagyrészt kivitelre termelt. Kifejezetten ezért is érintette nagyon kényesen a hazai gazdasági rendszert a külkereskedelmi árromlással párhuzamosan az országban túlságosan szélesre nyíló agrárolló jelensége, melynek kihatásai főként 1918-1933 között voltak érzékelhetőek. Magyarországon a gazdasági krízis mindenekelőtt a mezőgazdaságot érintette, ahol a túltermelés első jelei már 1928-tól megjelentek. A nemzetközi gabonapiac terménytúlkínálata árzuhanást okozott és emiatt az agrárolló egyre jobban szétnyílt, vagyis a mezőgazdasági árucikkek csereértékei hazai szinten leromlottak, az iparcikkeké pedig megnőttek. A gabona nagykereskedelmi ára az 1920-as évek közepéhez viszonyítva közel 70%-kal esett vissza. 1930-tól a válság az ipart is elérte és mindenekelőtt a termelő eszközöket gyártó iparágakat érintette. Az újabb iparágakat, vagyis a textil-, bőr- és vegyipart a gyors állami beavatkozás valamelyest megvédte a válság közvetlen káros kihatásaitól. Mivel a recesszió túltermelési válságba torkollott, ez a piacok nagymértékű összezsugorodását eredményezte. Így nehéz volt eladni a hazai agrártermékeket, amit Magyarország fő külkereskedelmi partnereinek, azaz Németországnak, Olaszországnak, Ausztriának és Csehszlovákiának a növekvő protekcionizmusa még inkább súlyosbított. 8
A konszolidáció folyamán Teleki Pál (1920-1921) miniszterelnöksége alatt újból megindult a földreform kidolgozása, viszont a földbirtokosok érdekeinek nagyfokú érvényesülése következtében a termőföldeknek az eredetileg tervezett 30%-hoz képest mindössze 8,5%-át parcellázták fel. Így a kiosztott percellák megint nagyon kicsinek bizonyultak a családfenntartás szempontjából. A mezőgazdaság valójában az egész időszak alatt megrekedt. Nem történtek számottevő újítások sem a terményrendszer átépítésében, sem a műszaki fejlesztésekben. A húszas évek második felében javuló értékesítési körülmények és az agrárszektorra jellemző olcsó munkaerő nem késztettek kellőképpen átfogó korszerűsítésekre. A kukorica- és a búzatermelés némileg meghaladta az I. világháború előtti terméshozami arányokat. Némi fejlődés elsősorban a gyümölcs- és zöldségtermesztésben ment végbe. Ebben a periódusban alakultak ki a kecskeméti kajszi- és a szabolcsi almatermelő gazdaságok, a Budapest határában lévő őszibarack és az ezekre támaszkodó konzervgyártás. A fontosabb agrártermények hozami értéke így értékelhető: az 1911-15 időszak átlageredménye 100 és az 1925-29 évek átlagteljesítménye 103. A kialakulóban lévő gazdasági válság miatt azonban a pozitív gazdasági mutatók rohamosan visszafejlődtek. A világháborút követő békeszerződések egyes kitételei tulajdonképpen megnehezítették egyes országok, főként a vesztesek, így Magyarország gazdasági felzárkózását az új világrenden belül miközben a világpiac is nagymértékben összezsugorodott. A világháború után jelentős gazdasági átalakulások történtek úgy európai, mint globális viszonylatban. Míg az európai gazdaságok főként állami beavatkozással és amerikai kölcsönökkel tudtak újra egyensúlyba kerülni, addig az USA gazdaságában nagyarányú növekedés volt észlelhető, ezért ő vált a világgazdaság fő csomópontjává és mozgatóerejévé. Habár az első világégést követően Washington vette át a világgazdaság irányítását, utólag megállapítható, hogy ekkor még nem egészen volt tisztában a megváltozott gazdasági helyzettel és vezető szerepkörével sem. A könnyen megszerezhető hitelek jelentős mértékű részvényvásárlásra biztatták az amerikai befektetőket a 20. század harmadik évtizedében. A tőzsdei befektetés addig kizárólag a felső osztály tagjainak a kiváltsága volt, de ezekben az esztendőkben az átlag polgárok számára is megvalósítható opcióvá vált. A növekvő kereslet miatt egyre több tucat befektetési alap létesült, viszont a legtöbbjük már eleve spekulációs profillal indult. A fellendülésbe vetett vakbuzgóság elkápráztatta az embereket, akik gyakran nem a megtakarításaikból, hanem a pénzintézetektől felvett hitelkeretekből vásároltak értékesnek tűnő részvényeket. A lelkesedés sok vállalatot is magával ragadott, ami abban mutatkozott meg, hogy ezek szintén kölcsönből vásárolták a részvényeket, és a gyarapodás megállíthatatlanságába vetett meggyőződés következtében egyre több árut termeltek, melyekre egy adott ponton túl már nem létezett valószerű kereslet. Mivel az USA-ban az előállítás mértéke jóval meghaladta a felhasználás reális mértékét, ennek eredményeképpen óriási túltermelés keletkezett és árukészletek sora halmozódott fel. Az első világháború vége többek között a pénzügyi és emberi erőforrások nagyfokú megsemmisülését, gazdasági kimerülést, a fedezet nélküli pénzkibocsátás növekedését és a kereskedelmi folyamatok szétesését jelentette. Ennek következtében jelentősen megnőtt az infláció, a munkanélküliség és a közszükségleti 9
árucikkek hiánya. A nagy gazdasági világválság a tőkés világ 1929–33 közötti túltermelési válságaként is értelmezhető. Az amerikai tőzsdekrach, mint a világgazdasági hanyatlás látványos tünete 1929. október 24-én riasztó jelek mutatkoztak az értékpapír kereskedelemben, rohamos zuhanásnak indultak a részvényárak a New York-i tőzsdén. Az előző napokban leesett árak miatt a pánikba esett befektetők egy nap alatt 16,4 millió részvényt bocsátottak áruba és mintegy 13 millió értékpapíron adtak túl, vagyis egy óra leforgása alatt majdnem annyit adtak el, mint azelőtt fél év alatt. A bankok mozgósítható pénztőkéje szűkösnek bizonyult, mert az emberek nem kaphatták kézhez az eladásból származó pénzösszegeket. A folyamat október 29-én, a "fekete kedden" tetőzött. A hatalmasra duzzadt kínálattal szemben ekkor már nem állt kereslet, így egy hét leforgása alatt számos részvény értéke a felére zuhant, a felhalmozott vagyonok hirtelen semmivé váltak és a tőzsde teljesen összeomlott. Az USA nemzetközi kölcsöneit visszahívta, aminek következtében az európai bankok sorra csődbe mentek. Ez volt a nyitánya az első, egész világot átfogó, több évig húzódó gazdasági válságnak, amelyhez hasonlót csak manapság élünk át újra. A tőzsdekrach nem előidézője volt, hanem az egyik szimptómája lett a gazdasági világválságnak, ugyanis a bonyodalmak már sokkal hamarább elkezdődtek, mint ahogyan a szakértők ezt akkor észlelhették volna. Erre abból is lehet következtetni, hogy voltak olyan amerikai befektetők, akik Európában vállalkoztak és kockáztatták befektetéseiket, aztán eladták tengerentúli érdekeltségeiket, ami a recessziót tovább fokozta, és így az árupiac még súlyosabb válságba sodródott. Magyarország helyzete és a gazdasági recesszió egyes következményei Az olcsó termékárak mérsékeltebb bevételekhez és súlyos költségvetési hiányokhoz vezettek, s ebből következően folyamatosan megrendült a műtrágyahasználat és a gépiesítés üteme is, ami még jobban lecsökkentette a terméshozamot. Az általános gazdasági hanyatlás miatt a mezőgazdasági termelőegységek gyorsan és nagymértékben eladósodtak. Magyarország eladósodása már 1926-ban, az általános hitelválság kialakulása közben megindult. Ekkoriban komoly külső egyensúlyhiány volt jellemző a magyar gazdasági életre, amit csakis további külhoni kölcsönökkel lehetett kiegyenlíteni. Az ország nemesfém- és devizakészletei kimerültek és az MNB rákényszerült bevetni az arany- és devizatartalékait. Ezen túlmenően az első világháború után megtört tőkeimport szintén súlyosbította a hazai pénzügyi helyzetet. Az 1930-as évek elejére Magyarország a térség legeladósodottabb államává vált, mert külföldi hátralékai mintegy 4,3 milliárd pengőre rúgtak. Ebből 2,5 milliárd hosszú lejáratú, 1,8 milliárd pedig különféle középlejáratú folyószámla-, áru- és váltóleszámítolási kölcsöntípus volt. 1931 nyarán a nemzetközi pénzügyi- és hitelrendszer csődjének hatásai elérték Magyarországot és mivel a külföldi pénzpiacok rendre összeomlottak, a külföldi hitelezők az összes kölcsönt visszavonták. Májusban a bécsi Creditanstalt-Bankverein-t is elérte a válság. A bankpánik hamar átterjedt Magyarországra, amikor válságba került a Rothschild famíliával jó kapcsolatban lévő Magyar Általános Hitelbank (MÁH). A nyár folyamán az MNB megállapította, hogy a MÁH alaptőkéje nagyrészt megsemmisült. Ekkor felvetődött egy 10
bankmentő munkaprogram szükségessége, ahol esetlegesen különböző hitelintézetekkel való egyesülés vagy holding létrehozása révén újrarendezhetnék a kritikus helyzeteket. A fenyegető államcsőd és a fizetésképtelenség kivédése érdekében 1931. július 13-án a kormány elrendelték a háromnapos bankszünetet, ami a bankok és a tőzsde teljes szüneteltetésével akarta felszámolni a bankpánikot majd az újbóli megnyitás után jelentősen lecsökkentették a betétkifizetéseket augusztus 14-ig. Továbbá augusztus 16-án aranypengős intézkedéssel megnyugtatták a befektetőket, mely szerint minden augusztus 15-e előtt lerakott betétnek aranypengős fedezetet biztosítottak, így ezek részben megőrizhették az értéküket. Július 17-én átváltottak a kötött devizagazdálkodásra, melynek értelmében zárolták az aranyés devizakészleteket, ugyanakkor a pengő átváltását a Magyar Nemzeti Bank jóváhagyásához kötötték. A kormány újabb rendelkezése, a transzfermoratórium december 22-én született meg, melyben felszámolták a hosszú lejáratú kölcsönök kifizetését és az MNB-én belül megalakult a Külföldi Hitelezők Alapja. Jóval később azonban, vagyis csak 1937-ben került sor megegyezésre a törlesztésről a kölcsönt nyújtó felekkel. 1932 júliusában hitelrögzítő megállapodásokban egyezkedtek a rövid lejáratú tartozások kifizetésének felfüggesztéséről. Gömbös Gyula nemzeti munkaprogramjában is jelen volt a pénzintézetek megszilárdítása, ám ez végül nem jöhetett létre, mert az állami vállalkozások szintén fizetésképtelenekké váltak. A költségvetés Magyarországon 1929-től újra deficites volt és 1930-ig már nem is tudott újabb hiteleket szerezni. Ezek után hosszú lejáratú kölcsönökhöz próbáltak hozzájutni, de az egyre súlyosbodó körülmények miatt a nemzetközi pénzpiacokon már nem voltak kibocsátási ajánlatok. Ámbár rövid lejáratú kölcsönöket sikerült megszerezni, melyeket beruházásokra kellett volna fordítani, de ezekkel inkább a költségvetési hiányt rendezték. Így a kormány megszegte a genfi kikötéseket és Magyarországot újra népszövetségi ellenőrzés alá vonták: Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt az ellenőrzés. Nekik az volt a feladatuk, hogy a német minta alapján járható válságkezelési javaslatokat dolgozzanak ki, vagyis növeljék a bevételeket és csökkentsék a kiadásokat. A helyzet rendezése érdekében a kormányzatnak döntenie kellett a stabil árfolyam és a pengő leértékelése között, de az utóbbi javaslatot Popovics MNB elnök egyáltalán nem támogatta. Mindenekelőtt a pénzromlástól való félelem volt az uralkodó érzés, ami a hiperinfláció óta állandóan jelen volt a korabeli emberek gondolatvilágában. A deflációs stratégia végtére is hosszan tartó recesszióként hatott és ez a fő tendencia csak 1938-ban módosult, amikor az újonnan bevezetett pénzügyi stratégia eredményeként, elkezdődött egy enyhe gazdasági gyarapodás. Ez a típusú tartós árfolyam-politika azonban túlértékelt devizát gerjesztett, ami a kivitelre rendkívül negatívan hatott. Az 1929-1933-as gazdasági világválság azért érintette annyira súlyosan a hazai gazdasági rendszert, mert az ország ekkor világviszonylatban is a legeladósodottabb államok közzé tartozott, ugyanakkor erősen agrárprofilú volt. A kivitel bő 2/3-a élelmiszerekből és 11
nyersanyagokból tevődött össze, így a romló külkereskedelmi cserearány következtében a válság alatt hatalmas bevételi hiányok keletkeztek a gazdáknál és kereskedőknél egyaránt. Ismeretes, hogy az áru-túltermelési folyamat a mezőgazdaságban súlyos árzuhanáshoz vezetett. A világpiaci árcsökkenés mindenekelőtt a gabonát érintette, amely Magyarországon a termelés súlypontja volt s a belföldi értékesítést nagyban korlátozta a hazai felvevőpiac alacsony befogadóképessége. A mezőgazdasági termékek ára sokkal alacsonyabb szintre került, mint az iparcikkeké, ezért növekedett az agrárszektor részére előnytelen árkülönbözet és szélesre nyílt az agrárolló. A recesszió alatt a hazai gabona ára 1934 elejére a holtpontra zuhant: az 1928-as 30 pengő/mázsa átlagárról 10 pengő/mázsa alá esett. Ez a romboló erejű hazai jelenség világviszonylatban is meglepőnek minősült, hiszen egyedül az argentínai árszínvonal csökkent még hasonlóan alacsony szintre. A növekvő adók miatt ugyanakkor a hazai mezőgazdaság teljesen fizetésképtelenné vált, miközben a gazdaságok nagymértékben eladósodtak. Mindez megterhelte a nagybirtokosokat is, de negatív következményeit mindenekelőtt a birtokos parasztság érzékelte és ez kihatott az agrárproletariátus helyzetére is. A birtokokon ezért még kevesebb munkást alkalmaztak és inkább a már felvett embereket dolgoztatták keményebben és hosszabb ideig. A mezőgazdasági szegényparaszt készpénzt szinte nem is kapott kézhez, mert bérüket terményben fizették ki nekik. 1931-ben megszületett az adósvédelemi intézkedés, amely az eladósodott gazdaságok tömeges csődjét volt hivatott meggátolni. Ennek értelmében, a programban résztvevő gazdaságok állapotuk stabilizálódása folytán már a harmincas évek közepe táján elkezdhették adósságaikat visszafizetni. Az állam többfajta módszert is felkínált megsegítésükre. Például külön pénzalapot hoztak létre a mezőgazdaság támogatására, melyből fedezték többek között a Boletta-rendszert 4 (ártámogatási intézkedés), a vasúti fuvarkedvezményeket, a termelési eszközök díjcsökkenését, és az értékesítés más különféle szubvencióit. A válságra adott egyik kormánymegoldás a boletta volt. Az „egyes gabonaneműek értékesítése érdekében szükséges intézkedésekről” című törvénycikket, amely intézkedés 1930. július 15-én látott napvilágot, 1933 nyarán vezették be. A Boletta-rendszer egy olyan gazdavédelmi programkeret volt, amelyet a gazdák egészen 1941-ig vehettek igénybe. Ennek az volt a lényege, hogy a termelő a vevőktől minden eladott mázsa gabona után a vételáron felül gabona jegyet, bolettát kapott. Ez értékpapírként működött és adót lehetett velük törleszteni, de készpénzre is átválthatók voltak. Ez a gabonatermelő birtokosokon segített, ám a városi lakosság kenyérellátását megdrágította. Általános jelenség, hogy az áru-túltermelési válság az iparban végül kibocsátás csökkenéshez vezetett és így csaknem 20 %-kal csökkent az ipari termelés. Lelassult a vas- és acélgyártás, a kohóipar, a gépgyártás és a bányászat, amin belül a szénbányászat kivételt képezett. Ezen kívül a faiparban keletkezett a legsúlyosabb termelésesés. A hagyományos, létfontosságú áruk termelése csak kisebb ütemben károsodott, így a textilipar, bőripar, papíripar, vegyipar, villamos ipar és a konzervipar még növelte is termékkibocsátását. Felismerhető, hogy az ipari válság nem egyformán sújtotta az egyes ágazatokat. A legerőteljesebben a termelőeszközöket 4
1930. évi Országos Törvénytár: Corpus Juris, Magy. Kir. Belügymin., Bp. 1930., 371–382.o.
12
előállító iparágakat, a vas-, a fém-, a gépkocsigyártást és az építőanyag-ipart érintette a pangás. A válság mélypontján a termelés az 1929-esnek mintegy felére esett vissza. Alig érezte meg viszont a válságot a textil-, a bőr- és a papíripar, itt csak 2-4 %-os visszaesés következett be. Látható, hogy az 1929-33-as recesszió eredményeként Magyarországon leginkább hitel- és agrárválság keletkezett. Az agráráruk világpiaci ellenértékének mintegy 70 %-os zuhanása kritikus állapotba hozta a magyar mezőgazdasági kivitelt. A jelentős mértékben exportra termelő mezőgazdaság terményei nem bizonyultak versenyképesnek, mert a tengerentúli államok fejlettebb technikai szinten és alacsonyabb önköltséggel dolgoztak. Az agrártermékek utáni exportbevétel és a nemzetközi tőkebehozatal hiánya a csőd szélére sodorta az országot. Ezek a fejlemények leblokkolták a 20-as évek közepétől beindult enyhe növekedést. A mezőgazdaság és az ipar révén a társadalom is megsínylette a gazdasági recesszió következményeit. Lecsökkent a parasztság fizetőképessége, miközben az adók kifizetésére és a földtulajdon fenntartására hitelt vettek fel, úgyhogy rohamosan megnőtt az eladósodás. Az átalakult értékesítési viszonyok következményeképpen egyre több ember volt képtelen folyamatosan fizetni az adó- és hitelterheket, a bérleti költségeket, ezért a földműveseknek tömegesen fel kellett adniuk a földtulajdonaikat. A súlyos gazdasági hanyatlás a középréteget is érintette, hiszen a kereskedői, kisiparosi réteg többségének a jövedelme a válság éveiben az adómentes létminimum alatt maradt. A köztisztviselői és egyéb értelmiségi rétegekre a fizetések zuhanása mellett a nagyszámú leépítések is kimondottan negatívan hatottak, az iparban dolgozók helyzetét pedig elsősorban a munkanélküliség nagymértékű növekedése nehezítette meg. A nagy válság után Az ipari forradalom harmadik hulláma, mely az USA-ban kezdődött, előmozdította a recesszió utáni fellendülést. Elkezdődött a kőolaj és a villanyáram szolgáltatása, a gépkocsigyártás, ami igazi ipari húzóágazattá alakult. Ekképpen autópályákat, hidakat, alagutakat, benzinkutakat és javítóműhelyeket, autós vendéglátó-helységeket építettek mindenhol. Közben megindult az első Londont és Párizst összekötő légi járat is. A rádiózás elterjedése forradalmasította a hírközlést. A háztartásokban felbukkannak az elektromos háztartási készülékek és a bakelit. Az 1929-33-as gazdasági világválság gyötrelmei után 1935-től kezdődően valamelyest újra fellendült a magyar gazdaság, miközben a mezőgazdasági termékek számára sikerült biztosítani a német és olasz piacot. Mindez azonban csupán arra volt elégséges, hogy munkalehetőséghez juttassa az olcsó és nagy létszámú hazai munkaerőt. Az mezőgazdaság modernizálása fokozatosan leállt és a meglévő gépparkot csak kétharmados arányban használták ki. Megnőtt a főként emberi, állati erővel dolgozó gazdaságok termelése, és javult az állatállomány minőségi összetétele. Következésképp a baromfiexport a duplájára, a vajé a negyvenszeresére nőtt, de továbbra is a gabonafélék és a nyers termékek képezték a mezőgazdasági kivitel nagy részét. A fogyasztási árukat gyártó textil-, bőr- és papíripar terméseredménye a korszakban a duplájára emelkedett, ami elsősorban az elzárkózó 13
gazdaságpolitika hatása miatt történt ilyen gyorsan. Kimagasló eredményt ért el a konzervipar, ami miatt a Globus-konzerveket külföldön is előszeretettel vásárolták. Az 1920as években fedezték fel a szárazföld egyik legnagyobb bauxit lelőhelyét Magyarországon, s az 1930-as években átlagosan évi félmillió tonna ércet termeltek. 1934-ben megépült az első magyarországi timföldgyár, majd 1935-ben az első alumíniumkohó. 1932-ben az új kormányfő, Gömbös Gyula elgondolásait 95 pontos Nemzeti Munkatervében foglalta össze. A program többek között gazdasági fellendülést és egy újabb földreformot ígért. A területi revíziók miatt megnőtt Magyarország német függősége, miközben a magyar politika lassanlassan jobbra tolódott. Darányi 1938. március 5-én, győri beszédében meghirdette Magyarország felfegyverkezését, és ez az elhatározás a békeegyezmény világos megszegése volt. Az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadással kitört a második világháború. Stefano Bottoni legújabb könyve alapján rátérünk a periférikusság és a kelet-európai térség további kérdéseire. 2014-ben megjelent a Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések sorozat következő kötete, melyben ezúttal Bottoni olasz-magyar történész, a Történeti Intézet főmunkatársának művét közölték. A szerző üzenete a magyar olvasóhoz az, hogy az ország, amiben élnek nem csak úgy „önmagáért” létezik, hanem a kelet-európai térség szerves alkotóeleme, de még ezen túl is egy bonyolultabb, folyamatosan átalakuló globális, időnként antagonisztikus viszonyrendszerben létezik és folyamatosan módosul. Már maga a cím is programértékű, mivel a szerző ezzel „a kulturális globalizáció ellentmondásos” kelet-európai recepcióját elemző könyv fő üzenetére utal. 5 „A várva várt Nyugat” cím figyelemre méltó lehet azok számára, akik érdeklődnek a kultúrák kölcsönhatása és még inkább Magyarország jelenkori modernizációs, felzárkózási kísérletei iránt. A szerkesztő (Kovács J. M.) rámutat arra, hogy a nemzetközi nyelvi elemek között rengeteg olyat találunk, melyek jelentéstani bonyolultságuk, vagy éppen a sematikusságuk miatt nem feltétlenül képesek visszaadni az ember számára a saját mikrokörnyezetében észlelt realitásokat: nyilvánvaló, hogy a kultúra és a globalizáció pontosan ilyen kifejezések. E két elgondolás összekapcsolása, összhatása és többsíkú vizsgálata révén értékelhető, hogy miként találkozik régiónk a Nyugattal, amit nem lehet egyszerűen csak a rendszerváltás eredményeként beállítani, mivel ha tudatosan mélyebbre ásunk a történelemben egy régebben elkezdődött és feltehetőleg hosszan tartó folyamat következményeiről beszélhetünk. A kötet rácáfol Peter L. Berger által felállított globális kultúrával kapcsolatos leegyszerűsített négyarcú modelljére, vagyis azt az álláspontot erősíti, hogy ez a minta időközben igencsak fellazult és megváltozott. Ez olyannyira igaz, hogy a feltételezett négyarcúság helyett a szakértők mára már minduntalan a szellemi-kulturális áttételek többé-kevésbé átláthatatlanul sokszínű útjáról és módjáról referálnak. Magyar viszonylatban már a könyv Szilágyi Ákos által írt nyitó tanulmánya („Két globalizáció Magyarországon”) is meglepetés erejű témafelvetés. Szilágyi a globalizáció 5
Bottoni Stefano, 2014, 7.o. Ténylegesen itt Kovács János Mátyás: A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. 2000-Sík Kiadó, Bp., 2002-es tanulmány- és esszékötetről van szó.
14
kétféle pályájáról ír, miszerint megkülönbözteti a szovjetek által bevezetett elő-globalizációt, mint lehetséges modernizációs mintát a nyugatitól. A szerző szerint a szovjet típusú modernizáció két szakasza között is nagy eltérés van: az első, ideologikus fázisban megkísérelték elméleti eszközökkel helyettesíteni a hiányzó anyagiakat, a második, fogyasztói ciklusban pedig a jómódú, fogyasztói társadalmat utánozták, - persze sikertelenül. A tanulmány kivételes észrevételeket összegez és a kötelező orosz nyelvtanulást szellemesen a szovjet világnézet latinjaként állítja be, azaz szerinte ez egy „holt” nyelv. Kovács Éva a taszári amerikai-katonai jelenlét dimenzióit fejtegeti, ezen belül is a gyarmatosító diskurzus felbukkanását és az így kialakult változatos utakon futó, de a kolonizációs logikát állandóan alkalmazó, amerikai-magyar közvetlenebb viszonyrendszert studírozza. Nagyon tanulságos a kolonizációs párbeszéd mentén kialakult munkahelyi összeütközések sorozata és a hazai médiákban lecsapódó értelmezése. Nyíri Pál a társadalmi együttélés egy másik élénk típusának, a kínaiak budapesti ittlétének címezte tanulmányát. Nyíri úgy gondolja, hogy ez esetben párhuzamos globalizációról van szó, melynek főszereplői a hirtelen, de egyénien megújuló Kína és az őt képviselő kínai diaszpóra. A tanulmány függelékében a szerző sikeresen bemutatja, hogy miképpen látja a magyarokat egy másik civilizáció tagja, és milyen javaslatai lennének a hazaiak számára a sikeresebb együttélés érdekében. Acsády Judit a „Kellett nekünk feminizmus” című írásában arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a nyugati szellemi formák átvétele rendkívül változó kimenetelű lehet és a sikertelenség élményét is magában hordozza. Kamarás István épp ellenkezőleg, az ilyen típusú minták eredményességével foglalkozik és az evangéliumi protestantizmus magyarországi sikerességét a Hit Gyülekezete alapján szemlélteti. Kamarás rámutat arra, hogy e vallásban szétválaszthatatlanul vannak összekapcsolva a hagyományos, keresztény elemek a szabadelvűbb világias gyakorlatokkal és a merev Biblia-magyarázás a túlfűtött állapottal. Kellő terjedelem híján itt most nem vállalható a kötet valamennyi tanulmányának a további bemutatása, csak egy rövid felsorolás erejéig említhetőek meg még a Globus-kör nevű csoport tagjai és témái a könyvből. Idetartozik Melegh Attila, aki a Kelet-Nyugat modernizációs lejtőjét mutatja be, Medgyes Péter, aki az angol nyelv diadalútjáról ír, Haraszti Miklós, aki a némileg átalakult magyar sajtóról értekezik, Reszkető Petra és Váradi Balázs, akik a tudományos címek nehezen megérthető rendszerét kritizálják, Sík Endre, aki a kapcsolati tőke szerepét taglalja, Zentai Violetta, aki a Soros Alapítványt mutatja be, Dalos György, aki a ´99-es frankfurti könyvvásárt elemzi, végül pedig a szerkesztő záró tanulmánya, melyből kiderül, hogy az átmenet egy kimondottan bonyolult folyamat. K. J. Mátyás „Vissza a fősodorba” című záró elemzésében azt a problémakört is vizsgálja, miszerint nem elhanyagolható mit is visz a magyar közgazdaságtan a közösbe. K. J. Mátyás a hibridizáció koncepcióján keresztül mutatja be a nyugati tudományos modellek keleti felszívódásának változó eredményekkel összeköthető módozatait. Következtetésként leszögezhető, hogy a nyugatosodás folyamata többnyire a visszatalálás körülményéhez köthető, ami valójában egy nehézségekkel teli történelmi szakasz. Maga a történet jóval a rendszerváltás előtt elkezdődött, sőt még jelenleg sem fejeződött be. Egy 15
jellegzetes példája ennek a kelet-európai közgazdászok vontatott elfordulása a polgazdos, túlpolitizált és hatástalan áltudománytól és nagyon lassú újraigazodása a nyugati főirány talán neoklasszikus-féle közgazdaságtana felé. Valójában az sem biztos, hogy meddig érvényesek azok a nézetek, amelyek a nyugati közgazdaságtan látszólagos sikereit a kolonizáló retorikán keresztül gondolják ábrázolhatónak. A továbbiakban visszatérünk Bottoni szintézisére. A fentiek alapján érzékelhető, hogy a történész által választott cím „A várva várt nyugat” figyelmeztető és provokáló is egyben, mert azt sugallja, hogy a magyarok nyugatváró alaphozzáállása egy még ma is tartó történet. Ugyanakkor a szerző utal a kötethez kapcsolódó magyar elő-szakirodalomra, mintegy beágyazva ezzel saját könyvét a hazai irányvonalakba. Eszerint Bottoni a szovjet tömb rendszerszintű vizsgálatát merőben új megközelítések alapján képzeli el, amilyenek például Appelbaum 6 és Kalmár 7 szintézisei. A szerző külön kiemeli, hogy Kalmár makroszintű összehasonlító elbeszélése és sokrétű elemzése „nagy kihívást jelent a magyar történetírásnak”. Nem csoda, hogy a kutatói pályán ilyen újszerűnek számító attitűdök, mint például a jelen kötet is, hazai szinten polemizálásként is felfoghatóak, viszont ha az olvasó megpróbálja megérteni az alternatív látásmódokat és kizárólag a szellemi-tudományos eredményekre összpontosít, akkor a sikerélmény is biztosított, hiszen ilyen műveken keresztül nagymértékben szélesedhet a látókörünk. Mivel Bottoni jellegzetes mintákat vesz alapul és amellett messzemenően bizonyítja saját műve eredetiségét, ezért az ő szintézise is nyugodtan besorolható a rendkívül újszerű hazai, de nemzetköziségre törekvő regionális történelmi bemutatások sikeres körébe, persze nem a teljesség igényével. Az eredeti, olasz nyelven megírt és 2011-ben kiadott szakkönyvet a történész főként az olaszországi szakmai közönségnek szánta, de az MTA Történettudományi Intézete gondozásában 2014-ben magyarul is megjelenhetett. Az átdolgozott magyar nyelvű kiadásban a szerző „alapvetően külső szemlélői” álláspontra rendezkedett be. A kitekintés empatikus, régiótörténetszerű vizsgálódás és főként a két Európa egybenövését akadályozó gondokra összpontosító, problémaközpontú megközelítés. Az összehasonlító jellegű szintézis KeletEurópa jelenkori történelmének lényegbevágó és időszerű témáit is megragadja. Érzékelhető a szakértő azon törekvése, hogy a széles körű időrendi kereten belül tematikus párhuzamokat és reprezentatív példákat keressen, eszerint egy-egy kelet-európai ország gazdasági, politikai és szociális viszonyát párhuzamosan mutatja be. Nem Magyarországról kiindulva tanulmányozza azonban az ország helyzetét, hanem az egész térséget foglalkoztató átfogó jellegű kérdések segítségével és különféle távlatokból kérdez rá a magyarság és más szomszédos népek állapotára. Az alapvető kérdések a következőek: Hogyan jött létre „Kelet”- Európa fogalma? Mikor, miként alkalmazták és milyen vonatkozásokban jelent meg a huszadik század alatt ez az 6
Bottoni Stefano, 2014, 8. o. A történész itt Appelbaum A. : A Vasfüggöny-Kelet-Európa megtörése, 1944-1956. Libri, Bp., 2014 című művére hivatkozik. 7 Bottoni Stefano, 2014, 8. o. A szerző itt Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer, 1945-1990.Osiris, Bp., 2014 munkájára utal.
16
elgondolás? Érdemes-e még Kelet-Európát koncepcióként felhozni, és a régió múltját külön taglalni a hidegháború után egységre törekvő Európában? Megállapítható, hogy a források egyrészt nemzetközi eredetűek, másrészt az olaszon, angolon kívül jelen van a magyar és a román szakirodalom is. A 2010 után megjelenő szakkönyvek csak részben vannak beépítve a történelmi elemző-bemutató munkába, de erre a szerző maga is utal műve előszavában. Bottoni azt állítja, hogy amennyiben ezen szakmunkák teljes spektrumára kiterjedt volna a figyelme, túlságosan nagy terjedelmű lett volna a jelen kiadás. Hiányzik viszont az 1919 utáni két évtized szakmai eredményeinek méltatása és a két háború közötti időszak magyar viszonylatainak taglalása is. Ezt a szerző azzal indokolja, hogy egyfelől ezek vizsgálatához nem elegendő a szakértelme, másfelől pedig Palotás 8 e korszakra vonatkozó összefoglaló elemzése jó eligazítást nyújt az olvasóknak. Aki azonban azt hinné, hogy ezzel kimerült a szakember e korszakkal kapcsolatos további ajánlata az téved, mert a 17 oldal 27 lábjegyzetében további idevágó utalások vannak: a két világháború közötti időszakról kiadott és a kommunista periódussal kapcsolatos vizsgálódások közül Rothschild köteteit javasolja, mert Bottoni szerint ezekben kiválóan párosul az összehasonlító történelem és a politikai mikroelemezés módszere. 9 Ezek a művek azonban nem érintik Kelet-Németországot és a Baltikum országait, ezért kiegészítésként ajánlottak Ian Jeffries és Robert Bideleux kötetei is. E szerzők azonban lemondanak az időrendi keretekről és inkább a kultúrtörténetre valamint a gazdaságtörténetre összpontosítanak. 10 Ugyanakkor a gazdasági kérdések és a perifériával kapcsolatos részletesebb vizsgálatához ajánlott Berend T. Iván művét is forgatni. 11 Amennyiben az olvasót inkább a térségben végbemenő társadalmi folyamatok és változások érdeklik, akkor érdemes megnézni Pittaway 12 ezzel kapcsolatos megfontolt fejtegetéseit. Az összefüggőbb szemléletmódok, alapfogalmak, statisztikák és a zártabb időrendi sorrendek híveinek Bottoni két összefoglaló művet is ajánl, Magocsi és Webb tollából. 13 A szerző által említett magyar és nemzetközi művek csakugyan jellegzetes irányú, példaértékű adatfeldolgozások és egyben a szakember történetirodalomban való jártasságának messzemenő bizonyítékai is. Amennyiben az olvasó a felsorolt könyveket így kombinálja és 8
Palotás E.: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Osiris, Bp., 2003. Bottoni Stefano, 2014, 17. o. A történész ajánlását követve lásd: Rothschild, J.: East Central Europe between the World War. IX: A History of East Central Europe. University of Washington Press, Washington DC, 1974, valamint Rothschild, J.3: Return to Diversity. A Political History of East Central Europe since World War II. Oxford University Press, Oxford, 2000. (3rd ed.). 10 Bottoni Stefano, 2014, 17. o. A szerző további ajánlása: Bideleux, R. – Jeffries, I.: A History of Eastern Europe. Crisis and Change. Routledge, London-New York, 2007. (2nd ed.) 11 Bottoni Stefano, 2014, 17. o. A szerző egy következő utalása: Berend, I. T.: Central and Eastern Europe, 19441993. Detour from the Periphery to the Periphery. Cambridge University Press, Cambridge, 1996. (magyar kiad. 1999). 12 Pittaway, M.: Eastern Europe 1939-2000. Arnold, London, 2004. 13 Magocsi, P. R.: Historical Atlas of Central Europe. University of Toronto Press, Toronto, 2002. (2nd ed.) és a történelmi adatbázissal kapcsolatosan Webb, A.: The Routledge Companion to Central and Eastern Europe since 1919. Routledge, London-New York, 2008. 9
17
elfogadja a szerző szemléletmódját, valóban széles körű képet kaphat a kelet-európai régió mozaikszerűségéről, és ezzel párhuzamos összetettségéről is. A történész megjegyzi, hogy formálóan hatottak rá a magyar közéleti eszmecserék és a különféle historiográfiai viták. Úgy gondolja, hogy a jelentősebb eszmefuttatások mögött nagyrészt a magyar jelenkori történelem egyes megválaszolatlan kérdései húzódnak meg, melyek bizonyos értelemben állandó szakmabeli feszültséghez is vezetnek, ami különösképpen szétforgácsolja a magyar kutatókat és így olvasótáborukat is. Bottoni megközelítése újszerű és nemzetközi is egyben: szerinte a „befelé forduló magyar szakmát” és az olvasótábort érdemes felrázni abból a fajta önáltatásból, amelyben jelen pillanatban fogva tartják saját magukat. Mindent összevetve az embereknek rá kell jönniük arra, hogy országuknak nem egymagában és „önmagáért” kell léteznie, hanem a régió alkotóelemei közt egy éppen olyan fontos puzzle-ként az egészben, mint egy másik szomszédos ország. Ám itt nemcsak magáról a kelet-európai övezet amúgy is sokszínű kulturális etnikai jellegéről van szó, fontos felismerni azt a körülményt is, hogy ez az egész egy szélesebb körű globális rendszerben mozog. Ebben sok politikai-gazdasági tényező folytonosan és viszonylag hirtelen vagy éppen nagyon lassan alakul át, ám egyes hagyományos és öröknek hitt viszonyrendszerek mégis felborulnak. Ilyen értelemben különlegesen alakul az államnemzeti-nemzetállami létesítmények és az Európai Unió kölcsönös egymásra hatása is. A történész már a bevezetésben a „Kelet”-Európa fogalmának eredetét és használati keretét vizsgálja. Megállapítja, hogy a kontinens keleti részén e földrajzi szakfogalom elsősorban „(ön)legitimációs törekvések és emocionális érvek” mentén volt értelmezve. Így egy politikai és kulturális töltetű kifejezés lett az eredmény, amit a térségben minden entitás másként és másként értelmez. Nyugaton viszont elfogadott érv, hogy „a mai kelet-európaiak számára Kelet-Európa történeti és erkölcsi stigmának számít.” 14 Érdekességként azt is megemlíti, hogy amíg a jelentősebb nyugati egyetemi centrumokban a mai napig létezik kelet-európai tanulmányok szakirány, addig keleten folyamatosan elavul a térség eredeti majd egy emberöltőn keresztül megélt közös története: „sorsközössége”. Megfigyelhető, hogy sehol nincs egység abban, hogy ténylegesen mely országok tartoznak a „keleti” fogalomba: úgy az ENSZ, mint a CIA World Factbook-ja más és más államokat sorol ebbe a körbe. Sőt a CIA magát a térséget is külön alkategóriákra osztja, vagyis Közép-Európa (Ausztria, Cseh Köztársaság, Németország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia) Kelet-Európa (Fehéroroszország, Észtország, Lettország, Litvánia, Moldova és Ukrajna) és Délkelet-Európa (Albánia, Bulgária, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Románia, Montenegró, Szerbia és Törökország). Oroszországot viszont transzkontinentális országként határozza meg. Az olasz földrajzi atlaszok alapján ellenben Oroszország a kelet-európai térség részeként van ábrázolva. Bottoni megjegyzi, hogy „Kelet-
14
Bottoni Stefano, 2014, 9. o.
18
Európa alrégiói témájában még jelentősebb fogalmi zűrzavar uralkodik, mivel minden nép tudatában korábbi birodalmak és sokszor átrajzolt államhatárok léteznek.” 15 A keleti értelmezések kapcsán a történész leszögezi, hogy a külföldi közvélemény részére nem egészen egyértelmű például a magyar „Kárpát-medence” elnevezés, vagy a román „dunai-kárpáti” régió kifejezés, ami egy nacionalista meghatározásként keletkezett és a mai Románia „legitim” elődjeként értékelhető. Így a szakértő kitűnően érzékelteti az olvasóval, hogy Kelet-Európa alegységeit illetően még nagyobb a zavar, mint magával a főfogalommal, miközben az biztos, hogy a főfogalom kapcsán sincs egyértelmű meghatározás. Bottoni szemléletesen megragadja az európai földrész keleti felével kapcsolatos fontosabb dilemmákat:„Ebből a rövid felsorolásból kiderül, hogy Kelet-Európa korántsem tárgyilagos földrajzi vagy politikai fogalom, a hidegháború lezárása óta pedig elveszítette saját legitimitását, mert a nyugathoz való közeledés megfosztotta saját ideológiai másságától. Kelet-Európa határai tehát könnyen idomulnak a változó politikai környezethez, miközben már évtizedek óta az egész régiót alapvetően csak a nyugati civilizációhoz való viszonya foglalkoztatja. Kiterjedtsége ellenére Kelet-Európa nem alkot önálló pólust, sem politikai, sem gazdasági, sem kulturális szempontból. Nyugathoz méri magát és onnan vár minden impulzust a 19. századtól örökölt „mintakövető” magatartástól vezérelve.” 16 Bottoni kiemeli a keleti régió politikai és történeti határainak egyes történelmileg ismertebb, de folyton módosuló körvonalát, ugyanakkor beazonosít néhány gazdasági, társadalmi és történelmi elmaradottsággal kapcsolatos fontosabb tényezőt, illetve sztereotípiát is. Mindezt a keleti övezet etnikailag színes kerethátterében helyezi el és nem feledkezik meg a nemzetállami legitimitásra törekvő szerteágazó kölcsönhatásokról sem. Arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy tényként kell kezelni: „Kelet-” Európa politikai térségként nem létezik, mivel a második világháború előtt ez a megnevezés ilyen formában teljesen ismeretlen volt. A továbbiakban a történész Wolffra 17 utal, aki szerint a nyugati civilizációs eredmények ellenpólusaként az európai felvilágosodás idején terjedt el a „keleti” jelzős szóhasználat Európán belül. Egyúttal röviden bemutatja Masaryk Európával kapcsolatos politikai elgondolását (střední Europa), vagyis Köztes-Európa tervét, amely Törökországot és Görögországot is magába foglalta. Ellenben a ”střední Europa” politikai megfontolások miatt nem tartalmazta az ellenségesnek tekintett Ausztriát és Németországot. Ugyanakkor Bottoni jelzi, hogy nem összetévesztendő a Köztes-Európa kifejezés (Zwischeneuropa, mely a régió földrajzi kiterjedést emeli ki) és a Mitteleuropa terminus. Az utóbbi elgondolás az első világháború előtt volt használatos és olyan személyiségek köréből eredt, mint Friedrich Neumann, Walter Rathenau vagy Friedrich List. Ez a fogalom előrevetítette a német, szláv és magyar népek közötti szerteágazó koalíció lehetőségét, és pont Németország vállalta volna az 15
Bottoni Stefano, 2014, 10. o. Bottoni Stefano, 2014, 10. o. 17 Wolff L.: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press, Stanford (CA), 1994. 16
19
esetleges köztes-európai szövetség vezetését. Miután a Mitteleuropa fogalmát a nemzetiszocialisták területi terjeszkedésre használták, a második világháborús német vereség után ez és a hozzá hasonló bárminemű geopolitikai értelmezés „zsákutcába” jutott. 18 A régi nagy multi-nacionalista (osztrák-magyar, orosz és török) birodalmak utódállamai hatalmas fejlődésbeli eltéréseket mutattak egymás közt úgy gazdaságilag, mint társadalmilag. E tekintetben nagyobbak voltak a fejlettségi szintkülönbségek, mint Európa keleti és nyugati részei között általánosan. Elérkeztünk tehát a keleti periférikusság problémaköréhez. Miközben Szilézia, Morvaország és Csehország városi polgárságával már a kontinens ipari centrumához tartozott, addig Jugoszlávia, Románia, Bulgária és Albánia délkeleti övezeteinek fejletlensége a mediterrán országok hasonlóan szegényesebb olasz, spanyol, portugál vidékekhez hasonlított inkább, mint a lengyel, német, olasz, magyar polgárság horderejéről ismert „közép-európai peremvidékekhez.” 19 Bottoni megfogalmazásában Kelet-Európa, mint kifejezés a „rövid” 20. század „melléktermékeként” is értelmezhető. A történész itt Zombory Máté PhD-disszertációjára utal, 20 aki a Kelet-Nyugat kognitív ellenpárt elemezte a kelet-európai kollektív emlékezet keretén belül. Zombory végül egyetértett Bakić-Hayden azon álláspontjával, mely szerint a „posztkommunista Jugoszlávia kitűnően mutatja a „pozitív” Nyugat – „negatív” Kelet dichotómia reprodukcióját.” (12. o.) Folytatva Bottoni Zombory-féle idézetét, ezen belül Bakić-Hayden a „beágyazott orientalizmus” továbbéléseként értékeli a bemutatott jelenséget. Bakić-Hayden, 21 - akire nagyban hatott a posztkoloniális bibliográfia - itt felvázolja, hogy azon európai részeken is, ahová az oszmánok hatósága kiterjedt, azok a délszlávok, akik a volt Habsburg Birodalomban éltek, a volt Oszmán Birodalom térségében lévőktől, mint „nem odavalóktól” határolták el magukat. A továbbiakban Bottoni az impresszionista festészet kiszólásával (csak távolról áll össze a kép) jellemzi a Kelet-Európa-kutatást és beköti Sir Lewis Namier térségről írt globális analízisét. 22 Namier Kelet-Európa mibenlétét, a nemzetségi viszonyok és társadalmi diszfunkcióik okait elemezte. Megállapította, hogy az összeütközés bele volt vésve a keleteurópai nemzeti irányzatok közötti összeegyeztethetetlen „érdekellentétbe.” A különféle térségbeli diaszpórák olasz, német, lengyel, magyar polgári közösségek erős birodalmi identitással rendelkeztek és körül voltak véve a szláv és román világgal. Namier szerint ezek a polgári diaszpórák az egykori birodalmi emlékek és a multi-etnikus közösségeiktől való
18
Bottoni Stefano, 2014, 11. o. Bottoni Stefano, 2014, 12. o. 20 Bottoni Stefano, 2014, 12. o. Az utalt PhD-disszertáció pontos adatai: Zombory Máté: A nemzeti hovatartozás mint térbeli probléma. Emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után. Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Bp., 2011. 21 Bottoni Stefano, 2014, 12. o. Az idézett mű pontos adatai: Bakić-Hayden, M.: Nesting Orientalisms: The case of Former Yugoslavia. Slavik Review, 54. 4. (Winter, 1995). 22 Bottoni Stefano, 2014, 12. o. Az idézett tanulmány: Namier, L. B.: Conflicts: Studies in Contemporary History. London, 1942. 19
20
erőszakos kiszakítás miatt nem tudtak beilleszkedni a kelet-európai kisállamok szűk nemzeti programjaiba. A szerző Bibó Istvánt is megemlíti, 23 mivel ő több tanulmányában foglalkozott a keleteurópai nemzetek létrejöttének körülményeivel. Bibó szerint a társadalmi fejlődés egyik mozgatórugója a nemzeti elven alapuló állam kiépítése és fejlesztése. Valójában esszéiben Ernest Renan nemzetkoncepciója jelenik meg, aki a nemzet létezni akarásában hitt. Olyan Bibó-kutatók, mint Trencsényi Balázs és Dénes István Zoltán rámutattak a „népi” kifejezéssel kapcsolatos látszólagos ellentmondásra, mely szerint Bibó e vonalhoz sorolta magát, de nem értett egyet a nemzeti, etnikai gondok és a magyar irányvonal fordulatainak „nemzetkarakterológiai” értelmezésével. Kitűnően ismerve a nacionalizmussal kapcsolatos nemzetközi politikai írásokat, kifejlesztette a saját irányvonalát. Ismerte Seton-Watsont és valószínűleg Ernest Gellnert is, akik főként az értelmiségi élenjárók szerepét tanulmányozták „a kelet-európai posztbirodalmi nacionalizmusok létrejöttében.” (13. o.) Mindhárom kutató (Bibó, Gellner és Seton-Watson) arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincs értelmiségi eredményként is beállítható nacionalista elmélet. Ezért a nacionalizmust mindenekelőtt „politikai mozgalomként” kell értékelni, melynek kialakulásához a 19. század is jelentősen hozzájárult, mivel Európa keleti felén egymásba fonódott a nemzeti önérzet és a modernitás fejlődése. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” (1946) című tanulmányában Bibó jól megragadta a térségbeli értelmiségiek és a nacionalizmus közötti fontosabb összeköttetéseket. Valójában a korabeli nemzetközi tudományos irodalom 24 is ekkor próbálja még beazonosítani a nyugati polgári és a keleti etnikai alapú nacionalizmusok közötti különbségeket, és a továbbiakban is ezen a felosztáson épül fel a nacionalizmuskutatás. John Plamenatz az egymástól elütő nyugati és keleti kulturális identitások zártságában látta a kontinensen belüli fő különbségeket a hetvenes években, míg A. J. Smith hasonlóképpen határozta meg a Nyugatot „civicterritorial” és a Keletet a genealogical-ethnic elgondolás mentén a nyolcvanas években. Bottoni arra is felhívja a figyelmet, hogy Bibónál egy újabb törésvonal is megjelenik a keleti területeken belül. A történész utal a lengyel és a magyar nacionalizmus középkori, nemesi vonalára, míg a cseheknél az ipari munkásság valamint a polgárság berkeiben indult el a nemzetépítés. Ismét más a helyzet a Balkánon, ahol a 19. századra megerősödő nemzeti mozgalmak hordozója a nép. Peter Sugar 25 kelet-európai nacionalizmusokkal kapcsolatos összehasonlító tanulmánya csak megerősíti ezeket a korábban feltárt vetületeket, sőt Szűcs Jenő „Vázlat Európa három történeti régiójáról” című 1980-ban írt értekezésében is megragadható a bibói minta.
23
Bottoni Stefano, 2014, 13. o. Az idézett mű pontos bibliográfiai adatai: Bibó I.: Válogatott tanulmányok. IV. 1935-1979. Magvető, Bp., 1990. 24 Bottoni Stefano, 2014, 14. o. A szerző itt Kohn, H.: The Idea of Nationalism. The Machmillan Company, New York, 1944. című művére utal. 25 Bottoni Stefano, 2014, 14. o. A történész itt a Nationalism in Eastern Europe, Sugar, P. – Lederer, E. University of Washington Press, Seattle, 1969. című könyvre utal.
21
A hidegháború témáját kutató szakemberek, mint Tony Judt, Norman Naimark, Timothy Snyder és Mark Kramer osztják azon véleményt, mely szerint Kelet-Európában a szovjet jellegű rendszer kiépülését nem kizárólag a katonai erő és a kommunista önkény idézték elő. A talaj előkészítésében nagy szerepet játszott az öntudattal rendelkező kisebbségekkel való leszámolás, valamint néhány évre rá további tehetősebb és erős polgári rétegek eltűntetése a térségből, mint például a lengyelek, az olaszok és a németek. Bottoni szerint Bibó és hozzá hasonlóan számos lengyel, román és cseh értelmiségi „legnagyobb tévedése” pontosan az 1945 utáni népképviseleti nemzetállamok megszervezésébe vetett hit volt. Ugyanakkor a volt politikai berendezkedés iránti ellenérzés miatt és a második világháborús negatív tapasztalatoktól vezérelve nem észlelték, hogy „a homogén államok” mesterséges létrehozása nem a demokratikus, hanem valójában a bolsevista lehetőségeket segíti elő.” „Kelet”- Európát tehát a hidegháború árnyékában létrejött szovjet politikai-katonai tömb hozta létre, majd ezt követően olyan historiográfiai rendszert alakítottak ki, amely ideológiai téren igazolta a Kelet és a Nyugat közötti különbségeket, mégpedig egy, az európai történelemnek a két kontinens két része közötti kibékíthetetlen ellentéten alapuló, előre meghatározott új olvasatán keresztül.” 26 Bottoni a fenti állítását Oskar Halecki történész hozzáállásával is alátámasztja, aki az ötvenes években mindenekelőtt erkölcsileg tartotta méltánytalannak, hogy Lengyelországot Kelet-Európához sorolják, mert ez biztonságos messzeségbe katapultálta őt „a gyűlölt Nyugattól” másrészt pedig a Moszkva iránti közelséget szimbolizálta. Magyar vonalon a hatvanas években voltak olyan törekvések, 27 melyek az addigi „vulgármarxista áramlat” és a bibói kritika ellenére megteremtették a volt dualista monarchia civilizációs eredményeinek történeti újraértelmezését és így tudományos bizonyítékokkal körvonalazták a félreértelmezett régi és az új Közép-Európa imázsát. Alkalomadtán a monarchia pozitív jellegű újraértelmezése párhuzamosan haladt a Nyugat- Kelet ellentét kísérleti feloldásával. Például Niederhauser Emilt a Braudeli longue dureé paradigmája ösztönözte és a kelet-európai népek eredetének és törésvonalainak tanulmányozásába kezdett. 28 Pach Zsigmond Pál 29 pedig Immanuel Wallenstein (A modern közgazdaság nemzetközi rendszere) mintájára ciklikusan értelmezte a történelmi kapitalizmus centrumai fél- vagy teljességgel periferikus övezeteinek a kifejlődését. Így Magyarország a kifejlett központi területekhez tartozhatott volna, ha a 16. században a törvényesen rögzített jobbágyi szerkezet nem húzta volna vissza. Pach feltevéseit átvették a tanítványai és ennek 26
Bottoni Stefano, 2014, 14. o. Bottoni Stefano, 2014, 15. o. A szerző itt a magyar történeti vitára utal és a következő művet jelöli meg a lábjegyzeten: Pók, A.: The Politics of Hatred: Scapegoating in Twentieth-Century Hungary. History and Historiography. Savaria University Press, Szombathely, 2009. 28 Bottoni Stefano, 2014, 15. o. A történész itt a következő műveket sorolja fel: Niederhauser, E.: A History of Eastern Europe since the Middle Ages. Social Science Monographs, Boulder (CO), 2003. Nemzetek születése Kelet-Európában, Kossuth, Bp., 1976. A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai kiadó, Bp., 1977. 29 Bottoni Stefano, 2014, 15. o. A szerző itt a következő műre utal: Pach Zs. P.: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV-XVII. században Kossuth, Bp., 1963. 27
22
eredményeként Ránki György és Berend T. Iván összehasonlító gazdaságtörténeti tanulmányukban a Habsburg- Birodalom társadalmi-gazdasági képét az első világháború kitöréséig pozitívan ábrázolták. 30 Hanák Péter kulturális szempontok szerint vizsgálta a monarchiát és hangsúlyozta a többnemzetiségű környezet működőképességét. 31 Nem csak magyar kezdeményezések voltak ilyen téren, hiszen a szovjetek által véghezvitt sikertelen modernizáció a kelti blokk államaiban élő számos értelmiségiben egyre jobban tudatosult. 1980-ra, amikor a szovjet modell válsága nyilvánosan már tagadhatatlan vált, újra a figyelem középpontjába került Közép-Európa nyugathoz való közelsége. Milan Kundera az egész övezet és saját hazája kisajátításáról ír „Kelet-Európa tragédiája” című tanulmányában. Szűcs Jenő pedig azt mérlegelte írásaiban, hogy a magyarországi területek nem a kelethez tartoznak, hanem inkább egy, nyugat és kelet közé bezárt, de főbb tulajdonságaiban inkább a nyugathoz közelálló külön történeti zóna. Szerinte emiatt ez a régió Kelet-Közép-Európaként formálódott. Szűcs érvelése alapján a földrajzi elhatárolódások, vagyis az Elba-Saale-Lajta folyók nem képeznek egyben szellemi határvonalakat is, azt azonban jóváhagyja, hogy az újkorban és a késő középkorban itt történtek a fontosabb fejlődésbeli törésvonalak. Így a kialakulóban lévő Köztes-Európa a társadalmi szerződés alapján létrejövő nyugat és az orosz terjeszkedő minták közé szorult, ahol a forradalmak általában sikertelen kísérletekbe torkollottak és 1945-ben szintén nem alulról történt demokratikus társadalomépítés, hanem kívülről a szovjetek hatásra. Azt már Maria Todorova is észrevette, hogy Szűcs történelmi gondolkodását politikai befolyás érte, hiszen a bajok okát a 16. században kereste, pontosabban abban a momentumban, amikor a köztes-keleti térség leszakadt a nyugati civilizációtól, mivel itt a jobbágyság intézményesült, ami megkönnyítette a szovjetté vált területekkel való párhuzamokat, kivéve a Balkánt. 32 A nyolcvanas évek közepén Timothy Garton Ash közvetítésével létrejött a „fogva tartott Európa” paradigmája. 33 Ez a feltevés olyan disszidensektől eredt, mint Václav Havel, Czeslaw Milosz és Konrád György. 1989-ben úgy Nacy Wood, mint Schöpflin György kijelentették, hogy a disszidensek által kigondolt Mitteleuropa ekkor már semmiben sem hasonlított a két világháború közötti német geopolitikai elgondoláshoz. Todorova ezt kiegészíti még azzal is, hogy az önérzetét kereső közép-európai Kelet-Európa kizárta Oroszországot, Németországot és a balkáni térséget, mert a tervezetben ezeket meg sem említette. Megfigyelhető, hogy az ellenzéki értelmiségiek által népszerűsített, de elitista jellegű közép-európai kérdéskör az 1989-es rendszerváltás után egyre inkább kikerült az emberek érdeklődési szférájából. 30
Bottoni Stefano, 2014, 15. o. A szerző itt a következő műre utal: Berend I. T.- Ránki, Gy.: Economic Development in East-Central Europe in the 19th and 20th Centuries. Columbia University Press, New YorkLondon, 1974. 31 Bottoni Stefano, 2014, 15. o. A történész itt a következő könyvre utal: Hanák, P.: The Garden and the Workshop. Essays ont he Cultural History of Vienna and Budapest. Princeton University Press, Princeton (NJ). 1988. 32 Bottoni Stefano, 2014, 16. o. A szerző utalása: Todorova, M.: Immaginando i Balcani. Argo, Lecce, 2002. 33 Bottoni Stefano, 2014, 16. o. Itt a történész a következő könyvre utal: Ash, T. G.: The Uses of Adversity. Essays ont he Fate of Central Europe. Random House, London, 1989.
23
A posztkommunizmus kihívásait nem lehetett megoldani Habsburg-nosztalgiával vagy a civilizált nyugathoz tartózni kívánó vággyal. A visegrádi országoknak (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) a posztkommunista Kelet-Európától történő elhatárolódása igencsak rövidtávú próbálkozás volt, és ahogyan Melegh Attila megjegyzi, e sikertelen kiugrás jól szemlélteti a Bakić-Hayden-féle szellemi reprezentációval kapcsolatos „KeletNyugat-lejtő” jelképet. Az európai kommunista diktatúrák összeroppanása megszüntette a hidegháborús újítások versenyviszonyát és mindezt a birodalmi-gyarmati rendszer kelet-nyugati kognitív felépítése követte. Melegh elemzi a fél-periférikus közép- és kelet-európai modelleket, melyek a Kelet felé lejtő civilizációs dombon elcsúsztak, ahogyan a Kelet-Nyugat meghatározással az emberek önmagukat „nyugatibbnak,” a másik felet pedig negatív értelemben „keletibbnek” állítják be. 34 Bottoni már a Bevezetésben előrebocsátja, könyvének utolsó fejezetében 35 amellett érvel, hogy az 1990 utáni események azt bizonyítják, miszerint a posztkommunista országok közt több a hasonlóság, mint az eltérés, még akkor is, ha bonyolult körülírni a régiót összetartó hatásokat. A történész egy gyakorlaton alapuló meghatározás köré rendezi a kötet belső szerkezetét. Bottoni szerint az „elképzelt Európa azon területek összessége, amely a három többnemzetiségű birodalom felbomlását követően, 1939-től kezdődően megismerte a szovjet típusú kommunizmus történelmi tapasztalatait.” 36 A könyvben tárgyalt övezet a következő 20 országra terjed ki: Lengyelország, Fehéroroszország, Ukrajna, Szlovákia, Cseh Köztársaság, Magyarország, Románia, Bulgária, Moldova, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Macedónia, Koszovó, Albánia, Észtország, Lettország és Litvánia. Ezek az államok majdnem kétmillió km²- en fekszenek és össznépességük eléri a 180 millió főt. A kötetben olyan, már nem létező ország is szerepel, mint az NDK és e kapcsán Kelet-Európa azon „periferikus” övezeteire is kitér a szerző, melyeket a múlt század során valamilyen szinten befolyásoltak a közös politikai, gazdasági és társadalmi események és törekvések. Görögország, Ausztria, NyugatNémetország a szovjetesítés évtizedeiben együtt változtak a jellegzetes politikai identitással rendelkező német államalakulattal, az NDK-val. Az első világháború után a multinacionális birodalmak utódállamainak nagy része lassan, de biztosan újratermelt bizonyos megszűnő és átalakuló tényezőket, vagyis politikai széttöredezettséget generált a tömegnacionalizmusok és a nemzeti önrendelkezés 34
Bottoni Stefano, 2014, 17. o. A szerző itt a következő műre utal: Melegh, A.: Ont he East-West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. CEU Press, Bp. –New York, 2006. 35 Az ötödik fejezetről van szó. Főcím: „5. Visszatérés Európába? A posztkommunista demokráciák sikerei és kudarcai” Alfejezetek: 5.5.1. A nemzeti tényező, 5.5.2. A horvát és boszniai háború, 5.5.3. A daytoni egyezménytől Koszovó függetlenségéig, 5.5.4. Az utolsó évtized, 5.5.5. A hosszúra nyúlt albán átmenet, Bottoni Stefano, 2014, 242-284. o. 36 Bottoni Stefano, 2014, 17. o.
24
szlogenjeinek korszellemében. Az 1919-es időszakot követően a kelet-európai térségben létrejövő új entitások éltek a békecsinálás utáni körülményekkel. Eszerint az új, de akkor még többnemzetiségű államok a nemzetépítés és biztonság imperatívuszait követve fokozatosan figyelmen kívül hagyták a megígért kisebbségvédelemi jogokat. Ez nem csak keleten működött így, hanem nyugaton a francia Elzászban és az olasz Dél-Tirolban is. Ugyanakkor az anyaországok, vagyis Németország, Bulgária és Magyarország valamint a határaikon kívül élő kisebbségeik visszaéltek a Népszövetség által nyújtotta törvényes lehetőségekkel. Így a kialakulóban lévő patthelyzet egyre inkább megszilárdult, hiszen a kisebbségek nem számítottak lojális állampolgároknak és anyaország-orientáltságukkal csak fokozták az ellentétek kiéleződését. Ezzel is közelebb került a második világháború kitörésének pillanata. A kelet-európai szövetségek, Csehszlovákia és Jugoszlávia 1991-93 közötti szétesése rengeteg kérdéssel járt. Megmaradhatnak-e a többnemzetiségű országok egy olyan környezetben, ahol több mint másfélszáz éve az entitások élenjáróinak egyik fő törekvése a külön terület kiragadása és sajátos birtoklása? Néhányan a 70 év utáni többnemzetiségű államszövetségek széthullásában a létrejöttjükkor már eleve bennük rejlő sikertelenséget vélték felfedezni, megint mások azt gondolták, hogy felbomlásuk következtében még jobban elterjednek az etnikai konfliktusok, ami elvezethet az európai integrációs folyamatok megbénításához. Eredetileg azonban egyik föderáció sem indult kudarcos vállalkozásként, mivel mindegyik olyan politikai irányultsággal nőtt ki a válsághelyzetből, amelyet bizonyos nemzeti elit kezdeményezett és vitelezett ki. Sokan elfelejtik, hogy a szétesés kibontakozása a kommunista ideológia és az erre épített államszerkezet életképtelenségével párosult. A kommunizmus nem értette és így nem tudta kellőképpen kezelni a nemzeti sajátosságokat. Ilyen értelemben hiábavalóak voltak tehát az internacionalizmust és a homo sovieticus-t hirdető argumentumok, mert a szovjet zónába beszippantott kelet-európai részek soha sem képeztek egy újfajta nemzetek fölötti entitást. A második világháború vége nem jelentette azt, hogy az ellentétes gazdasági érdekek, és a nemzeti rivalizálások csak úgy eltűntek, hiszen ezeket a hatalmon lévő pártok magukban hordozták. Így alakulhattak ki a más és más államközi különleges kapcsolatok a Szovjetunióval, ám mindez a szatellitrendszeren belül, ami elvezetett a Moszkvával kiéleződő viták végeláthatatlan köréhez. Igaz, hogy a kelet-európai országok nagymértékben függőségbe kerültek Moszkvától, azonban az 1940-50 közötti direkt alárendeltséget később felváltotta a „feltételes lojalitás”. Ilyenképpen Kelet-Európa története nagyrészt az 1945-ös év után is nemzeti jellegű események színes sorozata maradt. Ez a régió egymással párhuzamosan, de eltérően fejlődő államok és térségek külön históriáinak a halmazaként is megragadható. Ugyanakkor a kommunista évtizedek nagyban megpecsételték ezeknek az államoknak a sorsát: hiába hitték egyesek 1989 után, hogy a kommunizmus Közép-Európában a privatizációs kísérletekkel és politikai demokratizálás folyamataival csak úgy lezárható. Bottoni amellett érvel, hogy a kommunista letérő átörökölte a két világháború közötti időkből létező társadalmi diszkontinuitásokat és a nemzeti érdekellentéteket. Mindez politikai bizonytalanságot 25
gerjesztett, és megmaradt a kollektív tudat mélyén a szocialista állam társadalmi struktúrájában. Lehetséges, hogy a kellemetlen ízű múlt eme közös hagyatéka képezi az eredeti, és valójában nagyon mély egymáshoz való kötődést, amit Moszkva ideig-óráig alakítani, és érvényesíteni tudott az egyre óvatosabbá váló, de elszakadni vágyó partnereivel szemben. A történész mind az öt fejezetben felváltva használja az időrendi szintézist a részletekbe menő tematikus elemzéssel. Eszerint elsősorban a bemutatás és összehasonlítás a legfontosabb eszközei. Ezen belül a fő irány a különféle államok szociális és gazdasági vetületeinek megragadása. A számokkal amúgy is jól mérhető gazdasági-szociális hátrány pontos mérését csak úgy gondolja valójában feltérképezhetőnek, ha a kelet-európai mozaik visszakerül a saját szerteágazó környezetébe. Ezen túl, a szerző szerint a legjobban egy „totális” igényű szintézis által fogható meg korunk egyik fontos jelensége: miért csökkennek olyan lassú ütemben, de anélkül, hogy a rendszerváltás óta teljesen eltűnnének a „szürkezónákat” a Nyugattól elkülönítő politikai, mentalitásbeli, társadalmi és gazdasági különbségek. Voltaképpen ezeknek a meglévő törésvonalaknak a mentén válik a két Európa egyenlőtlenné. Bottoni itt felhozza Karl Schlögelt, aki az egyik tanulmányában 37 a kibővített EU történelmi határainak felszívódásával foglalkozik. Schlögel kijelenti, hogy Mihail Bahtyin kronotópiája, vagyis a kutató által felállított tér-idő viszonyának szerkezete Kelet-Nyugat összefüggésében még mindig nagyfokú „fáziskésést” jelez. A szintetizáló összehasonlítás pontosan megmutatja az olvasónak azokat a fontosabb súlyponteltolódásokat, amelyek miatt ez a keleti térség a közösen megélt múltból kiindulva mind a mai napig egységesen is kezelhető, ami ugyanakkor korlátozza őt abban, hogy kellőképpen felzárkózhasson a másik, gyorsabban fejlődő Európához. Az első fejezet „Felszabadítás vagy megszállás? Kelet-Európa a totális háború árnyékában” címet viseli, ami azt is előrevetíti, hogy a könyv a második világháborús időszak bemutatásával kezdődik. A szerző az 1941 nyarán meginduló szovjetellenes támadás momentumát vizsgálja, amely tulajdonképpen „totális, népirtó háborúvá változtatta az 1939ben kezdődő világháborút.” 38 A szakember jelzi, hogy az „új Európa” létrehozására tett próbálkozás egyes területeken „kifejezetten brutális jelleget öltött”. Itt elsősorban a német 37
Bottoni Stefano, 2014, 19. o. A szerző itt a következő művet idézi: Schlögel, K.: Leggere il tempo nello spazio. Saggi di storia e geopolitica. Bruno Mondadori, Milano, 2009. 38 Bottoni Stefano, 2014, 21. o. Az első fejezet a 21 oldaltól a 81-ik oldalig terjed, és hat alfejezetre van taglalva. A fejezet címszerkezete a következő: 1. Szovjet pályán (1944-1948), 1.1. Felszabadítás vagy megszállás? KeletEurópa a totális háború árnyékában, 1.2. Az etnikailag „megtisztított” Európa és a kollaboránsok sorsa, 1.3. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezetben, 1.3.1. Szovjet és nyugati béketervek, 1.3.2. A „százalékos megállapodástól” az 1947. évi békeszerződésekig, 1.3.3. Többlépcsős forradalom? Népi demokrácia és szovjetizálás, 1.4. Politika és gazdaság az átmenet éveiben, 1.4.1. Az élenjárók: Jugoszlávia és Albánia, 1. 4. 2. „Külső forradalom”: Lengyelország, Románia, Bulgária, 1.4.3. Megfojtott demokráciák, 1.4.4. Az új szovjet területek: elnyomás és ellenállási mozgalmak, 1.5. A megmentett Közép-Európa: Görögország, Finnország és Ausztria, 1.6. A szovjet tömb létrehozása, 1.6.1. A fultoni beszédtől a Kominformig, 1.6.2. A jugoszláv szkizma, 1.6.3. A németkérdés és a Német Demokratikus Köztársaság létrejötte.
26
invázióval járó népirtásokra és a támadó hadjárat messzemenő, embertelen következményeire utal, melyek hatására még olyan ukrán nacionalisták is elálltak, mint Stepan Bandera, aki az illegális politikai mozgalom, az OUN-B egyik vezetője volt. 39 A háború végéig a baltikumi zsidóságból mintegy 250.000 ezer ember esett áldozatul. A legtöbbet azonban a lengyelek szenvedtek: „Hitler nem Lengyelország legyőzését, hanem eltörlését kívánta.” 40 Az 1942-es wannseei értekezlet következményeként a deportálások mintegy több millió európai zsidót érintettek. A világháború Európa keleti felében „mindenütt” sokkal több szenvedéssel, kegyetlenséggel és emberáldozattal járt, mint a nyugatiban. Főként a mai lengyel, fehérorosz és ukrán területeken zajlottak elképesztő rémtettek és kegyetlenkedések. Mintha a háború okozta pusztítás nem lett volna éppen elég, a német, lengyel és magyar területekre bevonuló szovjet csapatok újabb atrocitásokat követtek el a hadifoglyok, kiszolgáltatott civilek és nők ellen. Ez az „élettapasztalat” is hozzájárult ahhoz, hogy a kelet-európai gondolatvilágban a szovjet felszabadító háború más fénybe került, mint a hivatalosan propagált pozitív és hős „felszabadítás”. 41 Így történt, hogy „szovjet pályán” 1944-48 között Európa keleti felében tovább folytak az „erőszakos etnikai” homogenizálásra törekvő kísérletek és folyamatok. A kollaboránsokat igyekeztek úgy megbüntetni, hogy lehetőleg kitoloncolják őket a befogadó országból az anyaország felé vagy bárhova máshova, tehát Tony Judht gondolatával élve, amíg az első világháború után jelentős határmódosítások történtek, most e helyett az emberek százezreit menesztették ide-oda. Ez azért is történhetett meg, mivel az ENSZ 1948 decemberében a nyelvi, nemzeti kisebbségek és vallási közösségek számára inkább immár az „egyéni” és nem a kollektív típusú jogokat garantálta. Az 1944 után megkezdődő kitelepítések következtében csak a német népesség körében úgy egymillióra becsülhető az áldozatok száma. Összesen 12 millió németajkú kényszerült elhagyni, lengyel, cseh, jugoszláv, román és magyar területeken lévő szülőföldjét. Az effajta népmozgósítások modellje az 1923-as lausanne-i békeszerződésben jóváhagyott görög-török lakosságcsere volt. Sőt tárgyalásaikon már Sztálin, Roosevelt és Churchill is gondolkoztak ilyen típusú megoldásokon a kelet-európai területeken élő embereket illetően. Ám a lengyelek és a csehek nem kérték ki a Potsdamban ülésező hatalmak jóváhagyását és így a Szudéta-vidék, Kelet-Poroszország, Szilézia és Pomeránia népességi térképe teljesen átalakult, mert itt alig maradhatott német etnikumú lakos. 1946-47-ben a fasiszta hatóságokkal való együttműködési vád alapján megkezdődött a magyar területeken élő német lakosok kitelepítése is. Mintegy 200 ezer német volt kénytelen követni a kommunista hatóságok rendelkezéseit, melyekkel ők sikeresen megerősítették saját státuszukat. A kollektív megvádolás stratégiája azonban ezáltal kölcsönössé vált, mivel a szomszédos országok ezt precedensként értelmezték és a magyar kisebbségeken is gyakorolták. Romániából mintegy 200 ezer, főleg német származású ember menekült még a háború idején a náci megszállás alatt tartott nyugati övezetekbe, majd ’45 januárjában körülbelül 69 ezer bánsági és szatmári 39
Bottoni Stefano, 2014, 23. o. Bottoni Stefano, 2014, 24. o. 41 Bottoni Stefano, 2014, 27. o. 40
27
németet vádoltak meg a kollektív bűnösség alapján és szállítottak marhavagonokon a Szovjetunióba. Jugoszláviában a hatósági intézkedések nemcsak a Vajdaságban és a Bánságban élő németeket érintették, hanem végül az Isztriában és Dalmáciában élő olasz lakosságot is, vagyis mintegy 250 ezer ember volt kénytelen magának új otthont keresni. A Beneš-dekrétumok értelmében 1948-ig 600 ezer csehszlovákiai magyar kisebbségi helyzete is bizonytalanná vált, mert jogfosztottakká lettek. Beneš már a háború idején tett diplomáciai lépéseket, mert meg szeretett volna szabadulni a „nemkívánatos” magyar és német lakosságtól, viszont a magyarság egyoldalú kitelepítését a Szovjetunión kívül más hatalom nem támogatta. 1946. február 27-én Csehszlovákia és Magyarország között létrejött egy kölcsönös lakosságcsere egyezmény. Ez alapján 73 ezer szlovák hagyta el Magyarországot, akiket odaát kárpótoltak, Szlovákiából pedig mintegy 110 ezer ember jött át magyar földre. 42 Kelet-Európának már eleve másodlagos jelentőséget tulajdonítottak az 1942 tavaszától induló békekötéssel kapcsolatos nyugati (angol, amerikai) elsődleges tervek is, míg a szovjetek csak 1943 őszén hoztak létre ilyen jellegű bizottságokat. Ezeket a tárgyalásokat Makszim Litvinov vezette, aki washingtoni nagykövetként a sztálini rendszer kiváló diplomatájának bizonyult. Bottoni szerint Romsics Ignác és Bán D. András bebizonyították, hogy a nyugati szaktanácsadók eredetileg a régióban kialakult zárt gazdasági rendszerek és nemzetállami keretek fellazítását és konföderatív keretekbe való átszervezését ajánlották. 1942-ben Habsburg Ottó dunai konföderációt javasolt, de voltak más tervek is Beneš cseh elnök (Csehország és Lengyelország által vezetett konföderáció és egy Jugoszlávi-Görögország központú balkán szövetség) és Sikorski lengyel tábornok részéről, akik két különféle konföderációt ajánlottak a londoni vezetésnek. Megint mást ajánlott Corden Hull, aki olyan Kelet-Európai Államok Unióját képzelte el, melynek déli részén a magyarok és az osztrákok képeztek volna közös szövetséget, nyugaton pedig a lengyelek, a csehek és a balti államok. Az angolok szerint ’44-ig elkerülhető volt Kelet-Európa szovjet megszállása és úgy gondolták, hogy a tervezett államszövetségek megállíthatják a szárazföldi nagyhatalmak terjeszkedési igényeit. Az 1943-ban lezajló őszi moszkvai konferencián kapott szovjet negatív visszajelzésekből kiderült, hogy az ilyen jellegű tervek mégsem lesznek kivitelezhetőek. Moszkva az angol javaslatokat a Párizsi békék (1919-20) után kialakuló antikommunista „cordon sanitaire” megismétlődéseként értelmezte. Fabio Bettanin szerint a háború után kialakuló szovjet, kelet-európai államokat integráló birodalmi nézőpont ekkor erősödött meg, mert próbálták elhitetni a világgal, hogy ezek a kis országok nem tudják magukat kellőképpen irányítani és ezzel az igénnyel megindult a befolyási övezetekre való felosztásuk. Ugyanakkor a szovjet hadsereg a sztálingrádi győzelem után átcsapott ellentámadásba, ami külpolitikájukat is katonaiabb irányba terelte. 43 Alekszej Filitov szerint azonban a szovjetek ’44-ben még tartós nyugati szövetségi viszonyokban gondolkodtak. Különösen fontosnak tartották az angol partnerséget. Egy 1943-as novemberi emlékirat alapján szovjet befolyási övezet lett volna Svédország, Finnország, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, Románia, Magyarország és Törökország. Egy ’44-es januári okmány mindezt pontosítva, leszögezte a Szovjetunió hosszú távú stratégiai elképzeléseit és a 42 43
Bottoni Stefano, 2014, 31. o. Bottoni Stefano, 2014, 39. o.
28
katonailag védhető határok kialakítása mellett megemlítette, hogy „30-50 éven belül” KeletEurópa szocialista átalakítása megvalósítható cél lehet. Sztálin Kelet-Európával kapcsolatos elképzelései messzemenően eltértek a lenini gondolatoktól és inkább a cári geopolitikához hasonlítottak. A Majszkij és Litvinov irányította béketanácsok még ennél is tovább mentek és egy Nyugat-Európáig húzódó szovjet befolyási sávot szerettek volna létrehozni: Németország feldarabolását sürgették és Lengyelországban mindenképpen kommunista kormányhatalmat támogattak. 1943 decemberében aláírták a szovjet-csehszlovák baráti egyezményt, amelyet a szovjet stratégia tartópilléreként használták. A szovjetek felhasználták az Erdély kapcsán kialakult román-magyar vitát és végül stratégiai okok miatt Románia mellett döntöttek: így az ország 1944 augusztusi katonai megszállását a magyarokkal szemben, a szovjet zóna kiterjesztéseként kezelték. Ion Antonescu diktatúráját megdöntő kormány katonai támogatását úgy hálálták meg, hogy visszacsatolták Romániához Észak-Erdélyt. A százalékos megegyezések kapcsán megfigyelhető, hogy a szovjet diplomácia már az 1943 végén tartott teheráni értekezleten megerősödött, mert a befolyási övezetekről szóló javaslat megbukott és Roosevelt elfogadta a szovjetek által tervezett új lengyel határvonalakat. Itt dőlt el Németország öt részre való felosztása, mindemellett Sztálin elismertette Titót, mint legitim ellenállót, így a britek már nem támogatták Mihajlovics csetnik vezetőt. Mastny V. szerint egészen addig, amíg az amerikaiak érdekeltek maradtak a szovjetekkel való együttműködésben, a szövetségi erők rövidtávú céljai összehangolhatóak voltak. Sztálin és Churchill újra találkoztak 1944. október 9-10-én, amikor a közép-európai szovjet hadműveletek már javában zajlottak, és elérték Romániát, Magyarországot, Szlovákiát ahonnan Prága és Bécs felé vették az irányt. Ezen a megbeszélésen született a „százalékos megállapodás”, mivel Churchill 9-ei felosztási terve a balkáni befolyási zónára vonatkozott. Ez alapján Moszkva 90 %-ot kapott a 10%-os brit befolyással szemben, ami Bulgáriában 75% és 25% volt, de Görögország 90%-ban került volna brit befolyás alá. Magyarországra valamint Jugoszláviára nézve Churchill 50-50%-ot kért. Habár Sztálin jóváhagyta, mindezt a diplomaták másnap megváltoztatták. Így Bulgáriában 75%-ról 90%-ra, Magyarországon 50%ról 80%-ra kellett volna nőnie a szovjet befolyásnak. Ezt a fajta megegyezést egyesek cinikus döntésként értékelték, megint mások Churchill meggondolatlanságának tudták be. Eredetileg ez a javaslat „az osztatlan Európa gondolatából indult ki” és kifogástalanul kapcsolható volt a hagyományos reálpolitikához. Borhi László állítása alapján az USA már 1944-ben „tényként kezelte” Kelet-Európa szovjet megszállását és számolt az esetleges következményekkel. A State Department megpróbálta megőrizni az amerikai befolyást Magyarországon és Csehszlovákiában, viszont ez nem jelentette azt, hogy az USA különleges külpolitikai bánásmódban részesítette ezeket az országokat. Sőt az is megfigyelhető, hogy a béke előkészítésekor Budapest szerepe „mindvégig periférikus maradt” nem úgy, mint Bécs esetében, ahol az amerikai külpolitika szigorúan meghúzta a szovjet terjeszkedés geopolitikai vonalát, valamint a Kelet és Nyugat közötti határt. Így a Ránki György-féle „mozgástér kényszerpálya” elgondolás nem alkalmazható Magyarország külpolitikai viszonylataiban és a
29
szuverenitási arányának mérésében sem. A magyar politikai vezetőknek 1942-től 1990-ig nem volt lehetőségük a nagyhatalmi döntések befolyásolására. 44 Az 1945 februárjában rendezett jaltai konferencia és az 1947. február 10-én megkötött békeszeszeződés (Olaszországgal, Finnországgal, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával) közötti időintervallumban a szovjetek rengeteg nehézségbe ütköztek KeletEurópa átformálása kapcsán. Jaltában a szövetségesek már döntöttek Németország demilitarizálásáról és felosztásáról. Lengyelország kapcsán ideiglenes kormány kialakítása mellett döntöttek, de a választásokat a békeidőszakra tették. Bulgáriában és Romániában előkészítették a SZEB megszervezését, amely főként moszkvai irányítással történt. A SZEB fő szerepe a politikai és gazdasági újjáépítés összehangolása volt. Jugoszláviában ’44 június 16-án jóváhagyták Tito és Ivan Šubašić erőinek egyesítését és így a partizán alakulatokból nemzeti hadsereg lett. Bottoni itt tisztázza a Jaltával kapcsolatos tévhiteket: leszögezi, hogy a konferencia nem a világ felosztásáról szólt és Kelet-Európáról sem ekkor mondott le a Nyugat. A jaltai megállapodás a szövetségesek azon törekvéseiről tükrözte, hogyan juttassák kifejezésre együttműködési szándékukat annak ellenére, hogy a nagyhatalmak közötti politikai és stratégiai ellentétek egyre jobban kiéleződtek. Jó másfél éves munka után 1945-re nagyrészt a szovjet tervek figyelembevételével a Külügyminiszterek Tanácsa kidolgozott egy olyan békeszerződést, amely hasonlított az 1937-es határviszonyokhoz. Valójában csak két dologban nem tudtak megegyezni: a Németországban és Berlinben létrehozott megszállási övezetekkel kapcsolatban valamint a jugoszláv/olasz Trieszt és vidéke közigazgatása és hovatartozása kapcsán. Hugh Seton-Watson és Zbigniew Brezinski szerint Sztálin 1944-45-től „forradalmi helyzet kialakításán fáradozott, amely lehetővé tette volna számára Európa jó részének katonai és politikai ellenőrzését.” 45 A szovjetek gondosan előkészítették mindezt, hogy kellőképpen felszámolhassák a befolyási övezetük kiterjesztésével kapcsolatos mindennemű ellenállást. A Vörös Hadsereg és a szovjet politikai tanácsadók jelenléte a kelet-európai országokban nagymértékben ellensúlyozták a helyi ellenállók próbálkozásait. Romániában, Csehszlovákiában és Magyarországon a szovjet irányítás és a kommunista pártok arra törekedtek, hogy megszerezzék a belügyminisztériumot, a rendőrséget, az állambiztonsági szerveket, a propagandát és az oktatás intézményeit. Anne Applebaum arra is rávilágít, hogy a kommunisták kulcsfontosságot tulajdonítottak annak, hogy kézben tarthassák az ifjúsági mozgalmak irányítását. Ezzel szemben Fejtő Ferenc azt állította, hogy a szovjet stratégiai tervek főként a belbiztonságot tartották szem előtt és mindez elnyomta a terjeszkedő igényeket. Szerinte Sztálin e népek számára hosszú távú népi demokráciákat akart kiépíteni. Fejtő tézise a szovjetizálás útján haladó népképviseleti szakaszról a háború utáni Csehszlovákiára épült, ahol habár a kommunisták fontos szerepeket kaptak a koalíciós kormányban, de nem voltak domináns helyzetben. Zbigniew Brzezinski azonban rámutat arra, hogy a „népi demokrácia” szóösszetétel amolyan megkülönböztetésként is szolgált, hogy jól 44 45
Bottoni Stefano, 2014, 42. o. Bottoni Stefano, 2014, 44. o.
30
láthatóak legyenek a szovjetek által támogatott új politikai-gazdasági mintájú rendszerek. Megint mást gondol erről Leonyid Gibianszkij, aki szerint Sztálin a fent említett kifejezést csupán eszközként vetette be, hogy összezavarja úgy a nyugati világot, mint a kelet-európai politikai erőket is. Bottoni megemlíti Joseph Rotschild összetettebb látásmódját is, aki szerint a szovjet hatalom a „hanyatló” Nyugat és a „fejlett” Szovjetunió között „félúton található fejlődéstörténeti kategóriaként tekintett a népi demokráciákra.” 46 Bottoni a „szovjetizálás” kifejezést is megtámadja, mert szerinte ez így pontatlan, hiszen nem fedi le eléggé az 1945 és 1948 között lezajlott folyamatok és komplex változások sorozatát. Leírja Bettanin véleményét, aki szerint Sztálin rövid távú terve nem a politikai-szociális forradalom megvalósítása volt, hanem nyugati hatásoktól és szovjetellenes erőktől felszabadított, illetve gyenge közép-kelet-európai országok sakkban tartása. Valóban Mark Kramer kihangsúlyozza azt a körülményt, hogy a szovjet katonai biztonság mérvadó volt a politikai terjeszkedés megalapozásában. 1947 őszén Sztálint főként taktikai, mintsem elméleti érvek vezérelték a szovjet mintájú szerkezeteket működtető kelet-európai kormányzatok hatalomra segítésében. Különösen fontos szerepet kapott a német, lengyel és csehszlovák tengely, mert az 50-es évekre e területek váltak gazdaságilag és iparilag a legfejlettebbekké, ugyanakkor ez az övezet képezte a Varsói Szerződés hadosztályainak Nyugat-Németországot körülölelő északi előrészét. Ez a Németország által hátrahagyott hegemónia-vákuum elfoglalása volt, amit a Szovjetunió a két világháború közti időkkel ellentétben, ezúttal képes volt bekebelezni és hathatósan ellenőrizni. Borhi László az 1944. márciusi, háborúból való magyar kiszállási kísérlet vizsgálatán keresztül egyetért Kramer érvelésével, mert ez főként a német erők lekötését szolgálta, vagyis a szövetségesek katonai céljait, mint a magyarság érdekeit. Borhi szerint az USA kelet-európai politikája „a nemzeti önrendelkezéskontinentális stabilitás paradigma keretein belül értelmezhető”, de sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem állt Washington mellett, amikor az nyomást gyakorolt Moszkvára a keleteurópai államok szuverenitása érdekében. 47 Jugoszláviában és Albániában a kommunisták már ’45-ben hegemón pozíciókba kerültek, és gyors ütemben bevezették a gazdaság szovjet mintájú átalakítását. Hasonló volt a helyzet Bulgáriában (1944. szeptember 9.) és Romániában (1945. szeptember 6.), ahol a szovjetek rögtön a kommunista párt embereit részesítették előnyben. Majdnem ez volt az alapállás Lengyelországban is, ahol a szovjet beavatkozás brutálisan közvetlen volt, mivel Sztálin a Szovjetunió biztonsági érdekei miatt mindenképp szocialistának látni ezt az országot. Csehszlovákiában és Magyarországon valóságos antifasiszta hálózatok is létrejöttek a kommunista pártok intenzív szovjet támogatása mellett. A kelet-európai szovjetizálás folyamatát értékelve a Szovjetunióban végbement átalakulásokat is figyelembe kell venni. Annak ellenére, hogy a politikai és gazdasági átmenet hosszúra sikeredett, e tekintetben Kelet-Európa államai nem alkottak homogén övezetet. A népi demokráciákban fellehető közös elemek a végbement átalakulások kapcsán alakultak: eltűnt a szélsőjobb, a politikai spektrum balra csúszott és a kommunista pártok nagymértékben megerősödtek. Kezdetben a 46 47
Bottoni Stefano, 2014, 45. o. Bottoni Stefano, 2014, 47. o.
31
nemzeti és etnikai kisebbségek felülreprezentáltak voltak az állam különféle intézményeiben. Az 1948-ban megindult pártharcok alkalmával az általános antiszemitizmus összefonódott a moszkovita és hazai kommunisták küzdelmeivel, aminek következtében megkezdődött a nemkívánatos etnikumú emberek visszaszorítása a kulcsfontosságú helyekről. A földreformok vonásai is közösek voltak, mivel az újonnan alakult kormányzatok szétosztották az egyház és az arisztokrácia birtokait. A legnagyobb ellenállás Magyarországról és Lengyelországról jött, mert itt az első világháború után sem volt nagyobb földosztás. Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Romániában a föld szétosztásának etnikai vetülete volt, mivel a kommunista hatalom főként a német nemzetiségű kisebbséget szankcionálta a többség javára. Az 1950-es évekig a kelet-európai térség egyes államainak gazdasági-termelési rendszerei jelentős mértékben eltértek egymástól. Mindez nemcsak a nagyon különböző kiindulási pontoknak volt betudható, hiszen Morva- és Csehország gazdasági szerkezete hasonlított a belga és német rendszerekhez, miközben a balkáni országokban nagyon kevés ipari létesítmény volt, de attól is függött, hogy ezek az országok milyen gyorsasággal idomították saját termelésüket a szovjet elvárásokhoz. E tekintetben az élenjárók közt ott volt Jugoszlávia és Albánia, mivel valójában itt a szocializmus építésében a belső politikai erők voltak mérvadóak. Ezzel szemben „külső forradalomként” értékelhető Bulgária, Románia és Lengyelország szocialista jellegű felzárkózása a szovjetekhez, ugyanis Moszkva egyenesen érdekelt volt úgy a lengyel határ nyugatra tolásában, mint az említett államok politikai és gazdasági erőinek belterjes átformálásában. 48 Erdély hovatartozásának kérdésével, illetve helyzetének függőben tartásával Moszkva kellőképpen tudta irányítani a román belpolitikát, „noha már az 1944. szeptemberi fegyverszünetben világosan szerepelt, hogy Erdély „vagy annak nagyobb része” mindenképpen Romániát illeti.” 49 Petru Groza kormányfővé választásával (1945 márciusától 1952 júniusáig) egy olyan személyt ültettek a hatalmi piramis csúcsára, aki egész életpályájával bebizonyította a román-magyar viszonyok javítását és mérsékelt román nemzetépítési politikát gyakorolt Erdélyben. 1945 és 1959 között Kolozsváron volt a kor egyetlen európai egyeteme, ahol csak a kisebbség nyelvén tanulhattak az egyetemisták. A „Sovorom” –ok, vagyis a román-szovjet ipari vegyes nagyüzemek megjelenésével Románia gazdasága „teljesen alárendelődött a Szovjetuniónak.” 50 A román kommunista pártot Gheorghe Gheorghiu Dej és Ana Pauker irányította. Utóbbi 1947 novemberétől külügyminiszter lett egy olyan országban, ahol a nők politikai szereplése egyáltalán nem volt hagyomány. Pauker, aki egy moldvai ortodox rabbi lánya volt, 1948-ban felkerült a Time címlapjára, mint „a legbefolyásosabb nő a világon.” Politikai sikerei miatt nemcsak az ellenzéki pártokban, de a kommunista párton belül is rosszakarókra talált, akik hozzájárultak megbuktatásához. Miután megalakult az új parlament Romániában, és 1947 februárjában végre aláírták a párizsi békeszerződéseket, a kormányzat feladta a korábbi taktikai engedményekkel járó politikáját és ’47 tavaszán minisztériumi intézkedéssel 48
Bottoni Stefano, 2014, 51. o. Bottoni Stefano, 2014, 54. o. 50 Bottoni Stefano, 2014, 56. o. 49
32
internáltak több száz vezető ellenzékit. Júliusban őrizetbe vették a paraszt párt vezetőit, Iuliu Maniut és Ion Michalachét, akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Mindketten a máramarosszigeti börtönben haltak meg. 1947. december 30-án a király lemondott a trónról és külföldre menekült. Ezek után Románia népköztársaság lett és, a román-szovjet barátsági megállapodás aláírása értelmében (1948. február) a szociáldemokrata párt beépült a kommunista pártba. Így jött létre az új, de már egymillió tagot számláló PMR (Román Munkáspárt) és április 13-án a Nemzetgyűlés szovjet mintára új alkotmányt készített. Habár viszonylag gyorsan kialakult az egypártrendszer, a kommunisták nem hoztak radikális gazdasági reformokat 1949-ig. A hatóságok nem akartak nyílt ellentétbe kerülni a lakossággal, amihez hozzájárult a szovjet álláspont (Moszkva az 1848-as fordulatig a gazdaság magánkézben tartására ösztökélte Bukarestet) és az 1946-47. évi aszály az ennek következtében kitörő éhínséggel. Bulgáriában a Moszkvából hazatért Georgi Dimitrov által megszerzett korábbi (1919-23) hírnév miatt az ország jobb helyzetben volt a szovjet kapcsolatok terén, mint a többi keleteurópai kommunista testvérpárt. Ebben az országban és Csehszlovákiában 1945-ben még különösen alacsony szinten volt a szovjetellenesség, pedig a katonai megszállást követő kezdeti időszakban az átmenet kimondottan erőszakos volt. 51 A háborús bűnösök kivizsgálására felállított népbíróságok Bulgáriában is politikai eszközzé váltak a kommunista vezetők kezeiben: hivatalosan 11 ezer embert ítéltek halára „ám Crampton R. J. szerint a politikai leszámolások akár 50–100 ezer áldozatot is követelhettek országszerte.” 1947. december 4-én az új szovjet mintájú alkotmány értelmében Bulgáriát népi demokráciává nyilvánították. 52 Bottoni szerint Magyarország és Csehszlovákia a „megfojtott demokráciák” kategóriába sorolhatóak. Habár a felszabadult Csehszlovákia a győztesek oldalán került ki a háborúból, sem a Tiso által működtetett fasiszta szlovák állam, sem pedig a Cseh-Morva Protektorátus alatt történt tömeges együttműködés témái nincsenek mind a mai napig kellőképpen feldolgozva. A fő prioritás itt a „szláv” nemzetállamiság létrehozása volt és mivel 1945 decemberétől már nem voltak szovjet csapatok az országban, ezért 1947 nyaráig az ország szuverenitása valódinak tűnt. Az 1945. április 5-én közzétett etnikai jellegű kassai kormányprogram egyes részeit Gottwald készítette, Gustav Husek pedig (szlovák kommunista) a szlovák háborús bűnösökre is kiterjesztette a határozatokat. A regionális kormány, amely 1948-ig erős hatáskörrel rendelkezett, mindezt jóvá is hagyta. Rátértek a nemzeti kérdés megoldására, aminek eredményeként hárommillió németet telepítettek ki a Szudéta-vidékről, majd Szlovákiából közel 110 ezer ember költözött át Magyarországra. Megkezdődött a „reszlovakizációs” folyamat, ami hosszú távon valójában sikertelen maradt. Az 1946-1947. közötti időszakot vizsgálva megfigyelhető, hogy a csehszlovák politikai és kulturális átalakulásokban egyszerre volt jelen a többpártrendszer, a Nyugat felé is nyitott magánszféra valamint a feltörekvő népi demokrácia. Az utóbbi szovjetbarátsággal, a politikai jobboldal kiszorításával és erős államosítási folyamatokkal társult. 1947 nyarától azonban a 51 52
Bottoni Stefano, 2014, 56-59. o. Bottoni Stefano, 2014, 59. o.
33
helyzet megváltozott, mivel Moszkva végül megvétózta a többpárti kormány által elfogadott Marshall-tervet. A hirtelen szovjet beavatkozással valójában megszűnt a szomszédos országokhoz képest még megőrzött csehszlovák függetlenség. Sőt, Moszkva erőteljes agitációba kezdett és minden erejét mozgósította a teljes hatalomátvétel érdekében. Mivel a köztársasági elnök meg akart előzni egy esetleges szovjet katonai intervenciót, 1948. február 25-én elfogadta a Gottwald készítette miniszteri kinevezési javaslatokat. Közben 1948. március 9-10. között Masaryk külügyminiszter gyanús körülmények között elhunyt. Május 9én a kommunista többségű kormány elfogadtatta a parlamenttel az új szovjet típusú alkotmányt, amit Beneš nem akart aláírni, viszont 1948. június 7-én bekövetkezett halála utat nyitott a szovjeteknek rendszerük teljes kiépítésére. Magyarország helyzete a második világháború végén kétségbeejtő volt úgy politikailag, mint gazdaságilag és erkölcsileg, ugyanis az 1941-es szovjetellenes katonai akciókban való részvétel és a zsidóság ellen végrehajtott 1944-es deportálások teljesen lerontották a Horthy kormányzónak és köreinek külföldi megítélését. 1944. október közepén, amikor a nyilaskeresztesek átvették a hatalmat, a Vörös Hadsereg hadműveletei is a főváros felé irányultak, a demokratikus erők pedig csak későn tudták megkezdeni a szervezkedést. A Dálnoki Miklós Béla vezérezredes által megalapított debreceni ideiglenes kormány 1945 áprilisában átköltözött Budapestre, azonban ebben a négy-párti szövetségi kormányzatban a centrista Független Kisgazdapárton, a baloldali Nemzeti Parasztpárton és a szociáldemokratákon kívül már jelen volt a Rákosi Mátyás irányította kommunista párt is. Ugyanakkor a SZEB, amelynek tevékenységét 1945-47. között a szovjet Kliment Vorosilov vezette, tejhatalma miatt valójában árnyékkormányként tevékenykedett. A harcok még javában folytak, amikor 1945. január 20-án Magyarország fegyverszünetet kötött Moszkvával. Budapest jóvátétel fizetésére kötelezte magát a Szovjetunió és Jugoszlávia felé, valamint elismerte a német szövetséges segítségével visszaszerzett területek újbóli elvesztését: ez gyakorlatilag az 1938 előtti határok visszaállítását jelentette. Így Magyarország a területi kérdések kapcsán hátrányos helyzetbe került a szomszédos országokhoz képest, mert Moszkva amúgy is inkább az utóbbiakat támogatta. A Külügyminiszterek Tanácsának párizsi tanácskozásáig azonban, vagyis 1946. május 7-ig, míg meg nem fogalmazták ténylegesen is a trianoni határok újbóli felállítását, a magyar politika és közvélemény csak belterjesen foglalkozott ezzel a problémával. Amíg nem történt meg az újabb hivatalos sokk, amely második Trianonként is ismert a közvélemény előtt, addig sokan naivan bizakodtak a területikisebbségi kérdések hatékony és széleskörű megoldásában. A kisgazdák brit és amerikai támogatást élvezve, etnikai alapon szerették volna rendezni a határkérdéseket. A szociáldemokraták nem tudták eldönteni, hogy a területi-kulturális autonómia vagy a határmódosítások lennének a jobb megoldások, a kommunisták pedig Moszkva utasításaira hallgatva nem támadták meg a román diplomáciát, amely egységesen Erdélyt követelte. A magyar kommunisták általánosan foglalkoztak a romániai magyar kisebbség helyzetével és tudatosan kritizálták a csehszlovák hatóságok kisebbségellenes rendelkezéseit, abban reménykedve, hogy ezzel is növelhetik népszerűségüket a választópolgárok körében. Az ideiglenes kormány az 1945. novemberben lezajló választásokig tulajdonképpen rendeleti úton kormányzott. Megtörtént a politikai szélsőjobb törvényen kívül helyezése, majd ’45 34
márciusában elfogadták a Nagy Imre-féle földreformot, mely a szociális egyensúly átalakítását eredményezte. Az 1945. november 4-én megtartott választások Moszkvának nagy csalódást okoztak, hiszen a kommunisták csak a harmadik helyre kerültek a kisgazdák és szociáldemokraták mögött. A magyar esetből okulva Sztálin jobban felkészült a közelgő bolgár és jugoszláv választások befolyásolására. Magyarországi választási kudarcukat úgy oldották meg, hogy a SZEB és a kommunista párt által kidolgozott paritásos alapú koalíciós pártképviseleten keresztül a kialakítandó kormányban megszűntették a kisgazda parlamenti többséget. A Nagy Ferenc által vezetett kommunista kabineten belül Nagy Imre, majd Rajk László vezették a belügyminisztériumot, ugyanakkor a kommunisták megkapták az igazságügyi és a közlekedési tárcát is. A többi minisztérium kettős párttagságú politikusok irányítása alá került, ám a más pártokhoz tartozó kormányférfiakat Rákosiék fokozatosan eltávolították és pártjaikat felszalámizták („szalámitaktika”). 1946. február 1-én Magyarország, ha nem is „népi”, de már köztársaság volt és gyors iramban folyt a többi párt teljes háttérbeszorítása és kiiktatása. 1947 februárjában letartóztatták majd a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát, ahonnan csak 1955-ben térhetett vissza. Mivel közben újabb 50 képviselő lépett ki a pártból, a kisgazda képviselet eredeti reprezentációjának mintegy harmadára zsugorodott, és az is kiderült, hogy a megmaradt politikusok között ott voltak a kommunisták beépített társutasai is. A következő, 1947. augusztus 31-én lezajló „kék cédulás választásként” is ismert esemény minden kommunista csalás ellenére még mindig a többpárti rendszer győzelmét hozta. Minden trükkös erőfeszítés ellenére a kommunisták csupán 22%-al lettek elsők, de a „szalámitaktika” miatt a koalíció mérsékeltebb oldala hat pártra bomlott, aminek következtében az egypártrendszerbe való göröngyös átmenet beteljesedni látszott. Mindezt megelőzte Moszkva gazdasági óvintézkedéseinek sorozata: az ipari üzemek teljes megszüntetése, jóvátétel-fizetés és előnytelen gazdasági szerződések. Ezzel Budapest gyakorlatilag fokozatosan a Szovjetunió közvetlen gazdasági hatáskörébe került és 1946-ban, a nincstelenség betetőzéseként a térséget elérte a világtörténelemben példa nélküli inflációs hulláma: „1946. augusztus 1-jén az újonnan bevezetett magyar fizetőeszköz, a forint körülbelül 400 kvadrillió régi pengőt ért.” A hiperinfláció és a feketepiac által okozott általános instabilitást kihasználva a kommunisták és helyi képviseleteik elsősorban Magyarország keleti felében fokozták az antiszemita hangulatot. 1948-ban a Dinnyés Lajos kormánya formailag is favorizálta az egypártrendszer bevezetését és amint a munkáspártok fuzionáltak egymással minden más politikai alakulat működése még jobban eltörpült, mígnem teljesen megszűnt: 1948. december 10-én megalakult az első, összetételében is kommunista kormány. December 26-án letartóztatták a Rákosi-ellenes Mindszenty bíborost, esztergomi érseket. Borhi László megállapítja, hogy az antikommunista politikai hagyományok és az oroszellenes hangulat ellenére a szövetségesek nélkül maradt kis ország szovjetizálása csak idő kérdése volt. 53 Az új szovjet területeken az elnyomás elleni mozgalmak is egyre tevékenyebbekké váltak, így Ukrajnában, Fehéroroszországban, a balti országokban, de Moldáviában is. A Vörös Hadsereg „felszabadító” akciói 1950-ig páratlan megtorlásokkal jártak a meghódított államokban. 53
Bottoni Stefano, 2014, 63-67. o.
35
Sztálin a bevett gyakorlat szerint egyes társadalmi rétegeknek egyezséget ajánlott, míg másokat kegyetlen büntetéssel sújtott. Litvániában például az őshonos elemeket erősítette meg, de Észtországban és Lettországban az új politikai-gazdasági rendszer megszilárdításában jelentős szerepet szánt az orosz etnikumnak, mely a szocializmus alatt fokozatosan megerősödött: pl. Rigában és Tallinnban az összlakosság feléig duzzadt. Mégis 1953-ig, a balti országok szovjetizálása erős társadalmi ellenállásba ütközött. Olyan fegyveres partizán csoportok, mint az észt Metsavennad, rengeteg fejtörést okoztak a szovjet hivatalnokoknak és csak fegyveres erőszakkal, sok áldozat árán sikerült úrrá lenni rajtuk. Az ellenállással kapcsolatos kelet-európai történelmi fejezet még feltáratlan napjainkban, hiszen a balti államoktól Ukrajnán át Romániáig „a kollektív emlékezet kitörölte azt a kommunista vádat, miszerint a fegyveres ellenállás képviselői együttműködtek a megszálló német csapatokkal, és máig inkább hősként tekint az antikommunista partizánmozgalmakra.” 54 1943-tól Moszkva erőteljesen támogatta a kelet-európai ukránok egységesülési mozgalmait egy szovjet szövetségi köztársaságba, így megkezdődött Lemberg és környékének ukránosítása a zsidó és lengyel közösség kárára. A megmozgatott 400 ezer fős ukrán népmozgás egyértelműen a nemzetiesítő intézkedésekben gyökerezett. A szocialista hazafiság és az internacionalizmus legnagyobb elszenvedője azonban a görög katolikus egyház volt. Sztálin Joszif Szlipij lembergi görög katolikus érseket és az irányítása alá tartozó négymillió hívőt a szovjeteknek ellenállóként értékelte és kampányt indított a papság ellen. Náci kollaborációval vádolta úgy az érseket, mint papjait. A szovjet kormány által 1946 márciusában összehívott szinódus törvényesítette a galíciai görög katolikusok Moszkvai Patriarchátusba való beolvasztását. Mindez nem akadályozta meg Moszkvát abban, hogy azokat, akik tiltakoztak ez ellen a döntés ellen, vagyis az érseket, számos papot és hívőt munkatáborokba internálják. Ez a hullám végigvonult a román, cseh és a kárpátaljai görög katolikus egyházakon is, melyek 1949-ig fokozatosan megszűntek létezni. Az ukrajnai ellenállás polgárháborúba torkollott és az Ukraińska Powstańcza Armia mintegy 30 ezer szovjet hivatalnokot és katonát ölt meg, nem kímélve a gyanúsnak tűnő funkcionáriusokkal együttműködő civileket sem. Berija ’44-től kezdődően félmillióra becsülte a nyugat-ukrajnai részeken meggyilkoltak és őrizetbe vettek számát. Főleg a nem szláv ajkú lakosság volt állandó atrocitásoknak kitéve: pl. Moldáviából 1944-60 között mintegy félmillió románt deportáltak a Szovjetunióba, ráadásul ebben az országban és a Nyugat-Ukrajnában 1946-47 folyamán tomboló éhínség mintegy 200 ezer áldozatot követelt. Ehhez nagy mértékben hozzájárult a szovjet hatóságok közönyössége is. 1944 őszén Kárpátaljáról a magyar ajkúak tizedét és mintegy 300 ezer kelet-magyarországi lakost internáltak Szibériába kényszermunkára. „A szovjetizálásért nem a kelet-európai, függetlenségüket formálisan megőrző országok, hanem a Szovjetunióhoz csatolt régiók fizették a legmagasabb árat.” 55 Bottoni szerint a megmentett Közép-Európa kategóriába Finnország, Ausztria és Görögország tartoznak. Ezt a semlegesként maradt övezetet a hidegháborús időszakot kutatók újabban „Köztes-Európa” - ként vizsgálják. Habár ezen országok területén is jelen volt vagy átvonult 54 55
Bottoni Stefano, 2014, 68. o. Bottoni Stefano, 2014, 71. o.
36
a Vörös Hadsereg, ők mégis elkerülhették a szovjet zónába való felszippantást és tovább fejleszthették saját piacgazdaságukat valamint intézményeiket. A mostani kutatás rákérdez arra, hogy miért pont ezek az országok nem lettek tagjai a szovjet Európának és miért nincsenek megemlítve a „százalékos megállapodásban” sem? John O. Iatrides szerint a hidegháború alatt 1946 és ’49 között zajló görög polgárháború kis jelentőségű ütközetnek számított Moszkvának és habár szerette volna megnyerni e területet is, azt is megengedhette magának, hogy elveszítse. Más a helyzet Finnország esetében, ahol az 1939 és 1944 között autoriter rendszer állt fenn és a finnek a németek oldalán harcoltak a szovjetek ellen, sőt 193940 között sikeresen dacoltak a Vörös Hadsereggel. A második szovjet támadást az ország már nem tudta kivédeni, ezért az 1944. szeptember 19-én aláírt moszkvai fegyverszünet Finnországot vesztesnek, azaz háborús bűnös államnak titulálta és az 1947-es párizsi békeszerződésben ezt csak megerősítették. A szovjetek a kivonulást követően is katonai stratégiai támaszpontot tartottak fenn a Prokalla-félszigeten, amely közel van Helsinkihez. Finnország mégis semlegesnek nyilvánította magát, megőrizve kapitalista jellegű társadalmi és gazdasági rendszerét. Mivel az ország pont a kelet-nyugat geopolitikai határ perifériáján volt, a finnek megúszták a szovjetizálás kényszerű folyamatát és a görög esettől eltérően, a Nyugat itt tolerálta a magas szovjet jelenlétet a belpolitikában. Valószínű, hogy Sztálin a történelmi előzmények (1918-19. majd 1939-40.) miatt tudatában volt az esetleges elhúzódó ellenállásnak és nem akarta azt megkockáztatni. Tony Judt szerint az 1948. februári csehszlovák államcsíny elterelte Sztálin figyelmét a finn esetről és inkább az új szláv helyzet érdekelte, mintsem új hadszínteret nyisson, ezért 1948 áprilisában barátsági egyezményt kötött Helsinkivel, vagyis az ország elkerülte a népi demokratikus típusú kényszerberendezkedést. 56 Ausztria esetében Sztálin határozatlan volt, hogyan is járjon el. Habár a nyugatiak is bűnösnek ítélték az osztrák-német együttműködést, a szovjet hadsereg pedig egynegyed arányban uralta az országot katonailag, Bécset is beleértve, de csak a négyhatalmi megszállás egyik alanyaként. Ez az állapot 1955-ig állt fent, amikor is az akkor aláírt szerződés alapján Ausztria „örökös semlegességet” ígért. Moszkva ezzel a szervezési ürüggyel motiválta a romániai és magyarországi katonai jelenlét fontosságát. Az 1945. november 25-i választások eredményeként a KPÖ, vagyis az osztrák kommunisták megkapták a belügyi és az oktatási minisztériumokat. Sztálin ugyanakkor inkább a német kérdésre összpontosított és óvakodott az osztrák esetet összekeverni ezzel. 1947 novemberében az osztrák kommunistákat kizárták a kormányból s így Moszkva elveszítette a közvetlen befolyásolás egyik legfontosabb eszközét. Ezzel egy időben a szociáldemokraták sikeresen elhatárolódtak az egyre népszerűtlenebb kommunista párttól. A legerősebb érvek azért voltak hatékonyak, mert a KPÖ rosszul választott célokkal kampányolt, ugyanis 1948-ig szerepelt programjában a szovjet katonai ellenőrzés alatt álló osztrák területek végleges kiszakítása az országból. Ezt maga Moszkva is ellenezte, mivel gazdaságilag egy ilyen megoldást nem tartott kivitelezhetőnek. KeletAusztria amúgy is fokozatosan elszegényedett és a volt német termelői üzemeket egyszerűen elkobozták illetve kényszerítették, hogy vagyonközösségbe tömörüljenek. Ezeket a jól 56
Bottoni Stefano, 2014, 72-73. o.
37
jövedelmező, de az osztrák gazdasággal párhuzamosan működő tevékenységeket 1955-ig egy „szovjet katonai” bank irányította. Az ország a szovjet csapatok kivonása után is a Nyugat és Kelet között összefutó pénzügyi-gazdasági európai csomópontok egyike volt és a kétes eredetű vagyonok tisztára mosásával jelentős politikai-gazdasági haszonra tett szert. Bécs vigyázott is stratégiai helyzetének megőrzésére, mindig tapintatosan intézve a „szürke” pénzügyi mesterkedéseket. 57 A szovjet tömb kialakulása, ezzel együtt elkülönülése egyre nyilvánvalóbbá vált a világ számára és 1947 nyarára Moszkva és a nyugati hatalmak nácizmus elleni harcban összekovácsolódott szövetsége a mélypontra zuhant. Már 1945-46-ban Németország helyzete és Trieszt hovatartozása körül feszülő érdekellentétekkor, melyek tulajdonképpen blokkolták a békefolyamatokat, érzékelhetőek voltak a nagyhatalmak európai ügyek körül kialakult konfliktusai. Közép-Európa jövőjének témája is hozzájárult a nemzetközi konfrontációk kiéleződéséhez. Churchill a fultoni Westminster College-ban tartott beszédében aggódott a szovjetek által Szczecintől (Baltikum) Triesztig (Adria) keletkezett „vasfüggöny” miatt. 58 A szovjeteket érzékeny ponton érte ez a kritika, mivel Sztálin remélte, hogy az angolokkal közösen sikerül majd megoldani a még fennálló német és osztrák problémákat, vagyis továbbra is együttműködhetnek gazdaságilag, aminek fejében a kommunista pártok nem befolyásolják a nyugati politikát. Így a szovjet befolyás alatt álló kelet-európai államokat továbbra is teljes ellenőrzése alatt tarthatja. 1947. március 12-én Truman elnök is óvva intett az esetleges görög vagy török kommunista veszélytől. Ekkorára a szövetségesek Szovjetunió iránti bizalma már teljesen megrendült. Közben rendre sikerült kiszorítani a jól szervezett olasz és francia kommunista pártokat országaik kormányából és 1947. június 5-én George C. Marhall amerikai külügyminiszter komplex gazdasági-pénzügyi segélycsomagot hirdetett Európának. A Marshall-terv Európa újjáépítési programja volt, amelyhez biztosította a szükséges pénzeket. Így a nyugati államoknak 1951-el bezárólag 17 milliárd dollárt utalt át az USA. A cél kihívást jelentett Moszkvának, hiszen Európa gazdasági integrációjáról volt szó. Amerika mindezt nemcsak az egyesült Németországra akarta kiterjeszteni, hanem a Szovjetunióra és befolyási övezetére is, ezzel is ellensúlyozva Moszkva növekvő erejét. A történetírás számára világos, hogy a Marshall-csomag elutasítása kezelhető az első olyan tényként, amely megmutatta a szovjet zóna körvonalazódásának első jeleit. A második tényezőnek a Kominform, vagyis a kommunista pártok központi irodájának megalakítása tekinthető, amely 1947. szeptember 22-28. között a Szklarska Poręba-ban összejövő kommunista pártok lengyelországi találkozóján alakult meg. A szervezet tulajdonképpen a két világháború között tevékenykedő Kominternt váltotta fel és ideológiai szerkezeti alapokat nyújtott a szovjet birodalomhoz tartozó államok számára. Így nemcsak a szatellit államok kommunista pártjai, de az olasz, francia kommunista pártok is tagjai voltak, miközben az albán és a nyugatnémet kommunista pártokat nem hívták meg. Az alakuló ülést Zsdanov vezette, akit Molotov és Sztálin irányítottak és bemutatta a két részre osztott világrendről szóló ideológiai elképzelést: az egyik oldalról a Szovjetunió vezette „antiimperialista” népi demokráciák, a másikról pedig az USA által dominált „imperialista és antidemokratikus” 57 58
Bottoni Stefano, 2014, 74. o. Bottoni Stefano, 2014, 74. o.
38
kapitalista államok. A lengyel Gomulka félt a nyugati gazdasági partnerek elvesztésétől és amellett érvelt, hogy a székhely ne Varsóban, hanem Belgrádban legyen. Ezzel véglegesen megpecsételődött az antifasiszta szövetség szétesése. A jugoszláv és a szovjet nyugatellenes szónokiasság csak gyorsította az elszakadási folyamatokat és tulajdonképpen a felek közötti nyilvánosságra kerülő immanens jellegű alapkonfliktus biztosította a szovjet mintájú keleteurópai politikai-gazdasági szerkezetek felállításának az eszmei kereteket. A Kominform tevékenységének csak elenyésző része volt publikus, mert látszólag a szovjet propaganda nemzetközi reklámozására összpontosított. A szervezetet a szovjetek irányították és a titkárságból, politikai előadókból és szakértőkből álló apparátus legfontosabb találkozói titkosak voltak. Mindennek ellenére a kutatások alapján megfigyelhető, hogy a szervezet egyetlen jelentős határozata 1948. június 19-23 között született, amikor Bukarestben arról döntöttek, hogy a Jugoszláv Kommunista Pártot kizárják a nemzetközi kommunista szervezetből. Ezzel a határozattal megindult a „jugoszláv szkizma” folyamata és bekövetkezett a tömbön belüli azelőtt elképzelhetetlen ellentét elmélyülése. 59 Tito 1945-től kezdődően négy esztendőn keresztül a partizánháború irányítója lett és így hatalmas tekintélyre tett szert Sztálin szövetségesei között, ahogyan saját országában is. 1947ig Jugoszlávia minden tekintetben szovjet támogatottságot élvezett. A nézeteltérést a jugoszláv és bolgár kormányok közt megkötendő szoros partnerségi egyezmény váltotta ki, amely ’47 őszére volt tervezve. Tito szeretett volna létrehozni egy erős balkáni blokkot, de nem egyeztetett ez ügyben Sztálinnal, aki a feszült nemzetközi helyzetben arra kényszerítette a két országot, hogy halasszák el a közreműködési egyezmény megkötését. Dimitrov bolgár politikus 1948 januárjában felvetette egy népi demokráciákat egymásba tömörítő államszövetségen belüli vámunió lehetőségét, amelybe Görögország is beletartozott volna. Mivel közben Tito Albánia bekebelezésére készült a szovjetek a Pravdában kritizálták ezt a fajta hozzáállást. Sztálin a kelet-európai vezetőkkel tartott február 10-ei tanácskozáson határozottan elítélte a jugoszláv törekvéseket és megvádolta Titót, aki ezt visszautasította. Moszkva 1948. március 18-án hazarendelte szaktanácsadóit Jugoszláviából, ami már a politikai szakítás komolyabb szakasza volt, melyben mindkét kommunista párt egymást vádolta. Erős moszkvai nyomásgyakorlással a Kominform döntése Belgrádot „nacionalizmussal” bélyegezte meg 1948. június 22-én és ezzel elkezdődött az intenzív ellenkampány Tito és állama ellen. Megszakadtak a kereskedelmi kapcsolatok és a határok is lezárultak Belgrád felé. A jugoszláv ellenállás jól szervezett volt, egységes maradt és rendőrségi úton számolt le a szovjetbarát kommunistákkal. A nyugati országok számára nagyon jól jött a kommunista blokkon belüli szakadás és gazdaságilag előnyös szerződésekkel támogatták a jugoszláv vezető szovjet modelltől való elhajlását. Tito erre építette fel sajátos és új gazdasági önrendelkezéssel kapcsolatos ideológiáját. Ez volt az úgynevezett „szocializmushoz vezető jugoszláv út.” 60 A különféle nyugati támogatások is lehetővé tették, hogy az 1950-es évek közepére megalapozza rendszerének legitimációját, de a jugoszláv modellt senki sem követte. A Sztálin-Tito összeütközésnek nem volt sem győztese, sem pedig vesztese. 59 60
Bottoni Stefano, 2014, 76. o. Bottoni Stefano, 2014, 78. o.
39
Bottoni az első fejezet utolsó pontjaként tárgyalja a német kérdést és az NDK létrejöttének körülményeit. Mindez 1944 óta a nemzetközi kapcsolatok központi témájává vált és kezdetben Sztálin még nyíltan a Morgenthau-terv alapján akarta rendezni az ügyet, vagyis azt célozta meg, hogy Németországnak ne legyen ipara, ugyanakkor agrárosították volna, hogy ne tudjon katonailag újjászerveződni. Végül 1945 februárjában a nagyhatalmak négy megszállási övezetre osztották Németországot, Berlint pedig ugyanennyi szektorra. A Postdamban megindult nácitalanítás és demokratizálási irányelvek mellett magas jóvátételre kötelezték a németeket, de a végrehajtás kapcsán már ekkor sem volt egyetértés a nagyhatalmak közt. Zsukov tábornagy irányításával és 300 ezer szovjet katona segítségével katonai-polgári adminisztrációt vezettek be a megszállt keletnémet részeken. 1945-46-ban a szovjetek 10 milliárd dollár jóvátétel kifizetését írták elő a németeknek, ugyanakkor teljes katonai és technikai létesítményeket átköltöztették a Szovjetunióba. A nyugatiak az általuk ellenőrzött területek helyreállítását tűzték ki célul és távlati tervük egy életképes nyugatnémet gazdasági és közigazgatási mag létrehozása volt. 1947. január 1-én egyesítették az amerikai és brit területeket. Megalakult a kettős övezet, amely a leendő állam alapjává vált. A szovjetek a négy megszállási övezet általános ellenőrzésére törekedtek, de 1947. május 23-án a német béke kapcsán megrendezett moszkvai konferencián a nagyhatalmak nem tudtak megegyezni az ügyben. Ezek után az amerikai-brit összevont övezetben megengedték a németeknek, hogy saját politikai képviseltet alakítsanak ki. 1948 elején a francia megszállási övezet is csatlakozott az amerikai-brit összevont övezethez, majd március 6-án a nyugatiak eldöntötték, hogy az ellenőrzésük alá tartozó részek részesülnek a Marshall-segélyben is. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy 1948-ig a szovjetek nem akartak az általuk megszállt övezetben különálló csatlós német államot létrehozni, mivel azonban a szovjet minta szerint folyt az intézményesítés, ez elvezetett a nyugatiak és a szovjetek közti ellentét elmérgesedéséhez. A Sozialistische Einheitspartei Deutschland hamar irányító szerepet kapott a szovjet megszállási övezetekben és 1948 júniusában Walter Ulbricht főtitkár elrendelte a SED átalakítását. Így ez a politikai irányzat vette kézbe a keletnémet állam létrehozásának ügyét. A nemzetközi körülmények alakulása is a németek szétválasztását igazolta, mert 1948 márciusában a londoni értekezlet határozata alapján a nyugati megszállási övezeteket egyesítették és június 1-én bevezették a Deutsche Markot. Miután Franciaország hivatalosan is aláírta a nyugatnémet terv kivitelezését, 1949 májusában létrejött az NSZK, majd október 7-én Berlinben kihirdették az NDK megalakulását. Sztálin egyáltalán nem volt megelégedve a fejleményekkel és publikusan továbbra is az újraegyesített és „semleges” Németország megvalósítását látta jónak. Valójában azt szerette volna, ha az újraegyesített Németország teljesen szovjet érdekeket képvisel, azaz politikai és gazdasági közvetítő szerepet játszik a Kelet és a Nyugat között. Sztálin nagyon nem értett egyet a nemzetközi helyzet alakulásával, ami látható abból a döntéséből, hogy úgy próbált a volt szövetségesekre hatni, hogy katonai zárlat alá helyezte a német fővárost és ki akarta éheztetni a lakosságot. Erre a nyugatiak a szovjet blokád felett légihídon keresztül látták el az éhező berlinieket élelmiszer-szállítmányokkal.
40
A második fejezet a „Terror és enyhülés (1949-1955)” főcímet viseli és négy nagyobb alegységre bomlik, 61 amelyek mindegyike tartalmaz legalább két további alpontot. Akárcsak a többi fejezetben itt is egy kiegyensúlyozott és átlátható szerkezet vár az olvasóra, ugyanakkor a szerző találóan alkalmaz a címekben-alcímekben olyan szakszavakat, melyek a tárgyalt korszak kulcsszavai voltak. Maga az időrendi keret itt azt jelképezi, hogy 1948-tól KeletEurópában létrejöttek a kommunista egypártrendszerek, amelyek a szovjet mintát utánozták. Innentől kezdve egészen a Sztálin haláláig (1953) tartó időszakig mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi átalakulások történtek a szovjetek által ellenőrzött országokban. A szovjetizálás folyamata kapcsán megfigyelhető, hogy az nem tudott eltüntetni minden nemzeti jellegzetességet saját tagköztársaságaiban sem, mint ahogyan a szatellit államokban sem. Kezdetben a különféle új kommunista vezetések meg volt győződve a sztálini minta életképességéről és mindent ehhez igazítottak. Zaslavsky „intézményes izomorfia”-ként jellemzi ezt a fajta egységesítést, melynek törvényes alapja az 1936-os sztálini alkotmány volt, amely klónozott változatait szerte Kelet-Európában is bevezetettek. A Zaslavsky által fent említett fogalom kezdetben a szovjet tagköztársaságok kapcsán volt használatos. 1948-ra megtörténtek a végső tisztogatások az államapparátusokban, ezért a közügyek és belügyi szerveknek a személyzete teljesen kicserélődött a pártkáderek által kiválasztott szakképzetlen „munkásszármazású” új emberekkel. 62 Miközben teljesen átalakult a vezetői réteg társadalmi összetétele, Bottoni hozzáteszi, hogy a végbemenő átalakulásokban a politikai hűség lényegbevágóbb volt a szakértelemnél és a termelőmunka államigazgatás viszonyában a kommunisták az előbbi fontosságát hangoztatták. A törvényváltoztatások gyakorlatba ültetése a központi bizottságok különféle osztályainak a hatáskörébe tartozott. A különféle minisztériumokon kívül a párt szerteágazó belső szervezetet hozott létre és ezért gyakoriak voltak a hatásköri viták. A nagymértékű központosítás és a jelentősebb megbízásokért folytatott hivatalok közötti belső versengés közigazgatási összevisszaságot eredményezett. A sztálini rendszer kiépítésében a kialakulóban lévő nomenklatúra folyamatosan figyelmen kívül hagyta vagy kénye kedve szerint alkalmazta a saját maga által hozott törvényeket és rendeleteket. A vezetők el voltak foglalva a túlméretezett és hosszú távon diszfunkciós államgépezet erőszakos létrehozásával, amely a késő sztálinizmus idején súlyos szerkezetiszervezeti hibákat mutatott. A rendszer egyik fontos szerkezeti-szervezeti hatástalansága a reformkísérletekkel szembeni ellenálló képességében keresendő. „A sztálinista ökoszisztéma” következményei messzemenően túlélték a szovjet diktátort. Az ideologizálás és egységesítés folyamataival párhuzamosan a közember egy új típusú nyugatellenes kommunista nyelvezettel is találkozott, amely folyamatosan kereste a belső 61
Bottoni Stefano, 2014, 81 -123 o. A fejezet teljes szerkezete: 2. Terror és enyhülés (1949-1955), 2.1. Intézményes izomorfia és kulturális forradalom, 2.1.1. Új közigazgatás, új kulturális kódok, 2.1.2. A sztálinista ökoszisztéma, 2.1.3. A nemzetiségi kérdés és az egyházpolitika, 2.2. Tervgazdálkodás és fegyverkezés, 2.2.1. A „klasszikus” rendszer: iparosítás és mezőgazdasági kollektivizálás, 2.2.2. Háborús készülődés és a gazdasági összeomlás (1951-1953), 2.3. A terror időszaka, 2.3.1. A párton belüli tisztogatások, 2.3.2. A tömeges represszió: a kelet-európai Gulag-rendszer, 2.4. Az enyhülés ellentmondásai, 2.4.1. Reakciók Sztálin halálára, 2.4.2. Moszkva és Belgrád ismételt közeledése és a Varsói szerződés megkötése. 62 Bottoni Stefano, 2014, 81. o.
41
ellenséget és állandó harcban állt a külső ellenlábassal: a „romlott” és „imperialista” Nyugattal. A személyi kultusz mentén haladva sok várost teljesen átkereszteltek. Hivatalos ünnepeket hoztak létre a munkásosztálynak és különféle versenyeket rendeztek a dolgozó népnek. A sztahanovista termelési csúcsteljesítményeket, vagyis az államosított gyárak élmunkásait igazi hősökként ünnepelték. A nyugati tudományos eredményeket lenézték és mellőzték, de minden szovjet eredetű felfedezést „a szocialista haladás győzelmeként ünnepeltek.” 63 Az értelmiséget és a művészeket ideológiailag szervezett szakmai szövetségekbe tömörítették. A művészek számára a szocialista realizmus esztétikai tana (Zsdanov) volt a hivatalos útmutató. 1948-tól kezdődően szovjet minta alapján alakították át az oktatási rendszert és minden fontos intézményt állami ellenőrzés alá helyeztek. A szovjet befolyás alatt álló országok iskoláiban, egyetemein bevezették az orosz nyelvet és túlsúlyba kerültek a tudományos-technikai tanszékek a humán tudományokkal szemben. 1960-ig a párt nagymértékben érvényesítette az osztályalapon megkülönböztető preszelekciót a továbbtanuló ifjúság körében. Az adminisztratív tér átszervezése szintén szovjet mintára történt és a háromszintű (község, járás, megye) területi közigazgatási modellt követték. A sztálinista típusú forradalmi utópia kihatott a városrendezési és az iparosítási tervekre is, melyekben fokozatosan elvetették az addig alkalmazott nyugati típusú racionalizmust. Mindezt a sztálini megalomán neoklasszicizmus váltotta fel, melynek egyes jellegzetes megtestesítői a varsói Tudomány és Kultúra palotája (1950) és a kelet-berlini Stalinallee. A párt merészen kísérletezett a szovjet típusú társadalmi minta megvalósításával az újonnan felépített multifunkcionális város-komplexumok munkásnegyedeiben. A rendszer nagy hangsúlyt fektetett a politikai nevelésre, mely minden korosztályt átfogott és a szabadidős tevékenységekre is kiterjedt. A hidegháború nemcsak fizikailag, de kulturális szempontból is elszigetelte Kelet-Európát a Nyugattól. Ugyanakkor a Kelet-Nyugat között zajló politikai háború a médiákban is éreztette hatását: 1950-ben Münchenben megalakult a Szabad Európa Rádió, mely eredetileg Csehszlovákiának sugározott, majd ugyanettől az évtől kezdve Prágában megalapították az olasz kommunista emigránsok rádióját, mely Olaszországnak és a nyugati diaszpóráknak közvetített. A kommunista társadalmi minta egyik tévhite az volt, hogy képes lesz megteremteni egy olyan internacionalista proletariátust, amely teljesen mentes lesz „a nemzeti kötöttségektől.” Viszont már az 1917-es orosz forradalom után kirobbant polgárháborúban bebizonyosodott, hogy az újonnan megalakult multinacionális orosz állam nem képes a kommunizmuson keresztül a nemzetiségek közötti érdekellentéteket önműködően megoldani. Terry Martin Affirmative action empire-nek nevezi az 1920 derekán kialakulóban lévő föderatív államalakulatot, amit Bottoni így ír körül: „a Szovjetunió olyan speciális birodalmat alkotott, amelyik aktívan támogatta a különböző népcsoportok kulturális önazonosságának megjelenítését.” A bolsevik pártszervezet ilyen irányú célkitűzése a „meggyökeresedés” (korenyizacija) megvalósítása volt a nem orosz nyelvű etnikumok között is. A „korennoj narod”, „korennaja nacia” kifejezések szoros kapcsolatban álltak a címzetes nép, nemzet, nemzetiség fogalmával és abból az elképzelésből táplálkoztak, hogy minden területnek 63
Bottoni Stefano, 2014, 83. o.
42
megvan a maga helyi, „bennszülött” népe.” 64 Habár Moszkva továbbra is elítélte az ausztromarxista jellegű kulturális önrendelkezést, a szovjet polgárháborús tapasztalatok alapján és a hivatalos kommunista-internacionalista szempontoktól eltérően, nagyaranyú nyelvhasználati kiváltságokat biztosítottak a nemzetiségeknek. Az újonnan kialakult területeken a többségi csoportok, amelyek tulajdonképpen maguk is kisebbségen lévő etnikumok voltak, címzetes nemzeti státuszba kerültek. Mindez különféle hatásokkal járt, hiszen habár ezek a nemzetiségiek társadalmilag és politikailag beilleszkedtek a szovjet államapparátusba, közben megtarthatták önazonosságukat, saját nyelvükön beszélhettek és kultúrájukat is tovább fejleszthették. A korenyizacija programja alapján a helyi pártszervezetet és adminisztrációt a helyi etnikumokhoz tartozó emberekből választották ki, így próbálták őket „bennszülötté” tenni. A szovjet állam kezdeti időszakában különleges integrációs politikák érvényesültek, amelyek (Slezkine szerint) a szovjet ház hasonlattal élve „fedelet biztosítottak az összes „társbérlő” népcsoport számára. A „nagyorosz sovinizmus” éles kritikáját a grúz származású Sztálin Lenintől kölcsönözte, és az 1930-as évek elejéig erre alapozta nemzetiségpolitikáját.” 65 Ellenben 1930-tól kezdődően Sztálin összeütközésbe került a nyelvi-kulturális pozíciójukat féltő ukrán elitekkel és ezért alapos kultúrpolitikai átértékelés következett. Új nemzeti-bolsevista álláspont érvényesült, melynek alapjait Sztálin már 1913ban megfogalmazta: „A nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, amely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségben megnyilvánuló lelki alkatnak a közössége alapján keletkezett.” 66 1948-tól Sztálin haláláig központi szerepet játszott az orosz nemzet vezetői szerepének elismerése, ami hivatalos xenofób és antiszemita megnyilvánulásokkal párosult. A szovjet tömbön belüli internacionalizmus kiépítése is kísérleti jellegűnek bizonyult, mivel rosszul átgondolt programról volt szó és mindennek megvalósítása csak ideiglenesen függesztette fel a nemzeti érdekellentéteket úgy a saját területeken belül, mint a KeletEurópában ellenőrzött államokban. A szatellit államok Moszkvához való láncolása kétoldalú gazdasági-kulturális és barátsági szerződések sűrű hálóján keresztül működött. Az 1948-tól megszilárduló diktatúra teljesen átalakította a magyar nyelvű oktatást, mivel a történelmi egyházak tulajdonában lévő kulturális és oktatási intézményeket mind államosították. A magyar kisebbségek fokozatosan egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek a kommunista pártállammal szemben. A kisebbségi témákat szigorú belügyként kezelték és a „kollektív bűnösség” elvének érvényesítésével az anyaállamoknak többé nem lehetett direkt beleszólásuk a környező államok nemzetiségpolitikájába, ugyanakkor Moszkva elvárta a kelet-európai országoktól a nyílt diszkriminációk leállítását. Megpróbálták elkerülni az eddigi etnikai viszályok továbbmélyülését. Inkább integrálni próbálták a kisebbségeket, így a törököket Bulgáriában és a magyarokat Romániában. Bukarest például 1952-től a szovjetek hatására területi önrendelkezést adományozott a székelyföldi magyarságnak, (Magyar Autonóm Tartomány) amely „üvegházként” működött. Mivel nem a kommunista párt ideológiájára épült, hanem a társadalmi egyenlőség és a népi kultúra elemeire, mindez 64
Bottoni Stefano, 2014, 88. o. Bottoni Stefano, 2014, 89. o. 66 Bottoni Stefano, 2014, 89. o. 65
43
hozzásegítette az itt élőket a székely öntudat konzerválásához. A hidegháború kezdeti szakaszában Sztálinnak sikerült a kelet-európai nemzetek büszkeségét területi igényeikkel egyetemben más irányba terelni, vagyis a nemzeti tartalmat szocialistára változtatva elhitetni az emberekkel, hogy egy új népi kultúrát építenek. Ugyanakkor a sztálini kulturális forradalom egyes népek nemzeti történelmének teljes átírását eredményezte, mert a történészek a népi heroikát, a középkori paraszti lázadásokat, a 19. századi jobbágyfelszabadítást és a munkásmozgalmak fejlődésével kapcsolatos hátterek kutatását és felmagasztalását kapták feladatként. Minden nemzeti és vallási sajátosság csakis akkor kerülhetett be az új kommunista történelmi láttatásba, ha a társadalmi haladás és a szláv testvériség elméleteivel összeegyeztethetőek voltak. A kelet-európai nemzetek létrejöttének, kialakulásának és fejlődésének újkori fázisait többé már nem volt megengedett a nacionalizmus áramlatával megmagyarázni, mert ugyanúgy, mint másféle nemkívánatos tudományos megközelítésnél, ezt is teljesen felváltotta a hivatalos marxista osztályharc monolitikus szemléletmódja. Az újonnan létrehozott „hivatalos történetírás” a parasztság és a proletariátus által vívott forradalmi jellegű, internacionalista szellemű harcként állította be a különféle korok konfliktusait és politikai irányzatait. Az egyházak kapcsán a fő cél a „szekularizált társadalom elérése maradt” és a szovjet tapasztalatból tanulva Kelet-Európa vezetői tudták, hogy a vallások hatékony eltüntetésére rengeteg időre és energia-befektetésre van szükség. Mindez rugalmas egyházpolitikát és a tömegekkel való szoros együttműködést igényelt a kommunista hatóságok részéről. 67 A kommunista tervgazdálkodás szovjet mintára, főképpen iparosításra, városiasításra és a mezőgazdaság kollektivizálására épült. Mindemellett a hidegháborús rossz hangulat fokozódása miatt, Moszkva mindjobban belesodródott az amerikaiakkal folytatott fegyverkezési versenybe, amely óriási nyersanyag és soha meg nem térülő pénzbefektetéssel járt. Bottoni megfigyelése alapján kijelenthető, hogy 1947 őszétől a háborús bűnösség kollektív jogcímének eszközként való felhasználása és a társadalmi rendszer ideologizálása miatt az állam szerepe néhány év alatt meghaladta a két világháború közötti időszak tulajdonviszonyait Kelet-Európában. A kontinens keleti felén az öt éves terv volt az eszköz a gazdaság többéves szakaszokban történő átszervezéséhez, melyet Bulgáriában és Csehszlovákiában 1949-ben, Magyarországon és Lengyelországon 1950-ben, Albániában és Romániában pedig 1951-ben vezettek be. Ezek hosszú lélegzetű, de ugyanakkor erőltetett megvalósítások voltak és különösen a vas- és acéliparra összpontosítottak, vagyis a szovjet Goszplan minisztériumközi intézményrendszer felállítását követték. Így az ipari szektorokat külön bizottságok hangolták össze, melyek száma az 1950-es évekre némely kelet-európai államban elérte a negyvenet, de ide tartoztak a külön erre a célra létrehozott miniszteri kutatóintézetek és területi hatóságok is. Az ipari üzemek igazgatói általában a munkásrétegből kerültek ki, ami biztosította a politikai megbízhatóságukat, de szakértelmük túlnyomórészt kétségbe vonható volt. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) valójában a Marshall-terv segélyeinek ellensúlyozására jött létre, ami burkoltan nemcsak a Moszkva és a kelet-európai államok közti kereskedelmi mérleg elősegítését eredményezte, hanem a Sztálin 67
Bottoni Stefano, 2014, 91-92. o.
44
kezdeményezésére alapított nemzetközi szervezet és egyezmények által a régió gazdaságának a hozzákötését is a szovjet rendszerhez. A KGST-hez tartozott a Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária majd 1949 februárjában belépett Albánia 1950-ben az NDK, 1962-ben Mongólia, 1972-ben Kuba és 1978-ban Vietnám. A kezdeti sikeres indulás ellenére a KGST-én belüli gazdasági egyeztetés az 1960-as évekig valójában szünetelt. Közben a nyugat által 1949-től elrendelt embargó (COCOM) problémákat okozott a szovjet mintájú rugalmatlan tervgazdaságoknak, mert szigorúan korlátozták a fontosabb termékek kivitelét a kommunista országok irányába. Habár befelé forduló, szegmentált, központosított és felülről irányított tervgazdaságokról volt szó, a szovjet tömb statisztikái alapján az ötéves tervek mindenütt jó eredményekkel zárultak. „1951-től 1955-ig a nemzeti össztermék éves üteme Bulgáriában, az NDK-ban, és Romániában 12-14%-kal, Lengyelországban és Csehszlovákiában 8-9%-kal, Magyarországon pedig 5,7%-kal bővült. A kohászati és katonai befektetések szédületes mértékben növekedtek: 18%-kal Romániában, 10-12%-kal a keleti tömb más országiban.” A külkereskedelmet teljesen elkülönítették a belső gazdasági viszonyoktól és a kelet-európai államok Nyugattal lebonyolított áruforgalma a szovjet-amerikai viszály miatt 1948-tól kezdődően jelentősen visszafejlődött. „Ez az elkövetkező hároméves időszakban 20%-ra csökkent, Csehszlovákiát kivéve, ahol még 1950ben is a kereskedelem alig fele zajlott a KGST-országokkal.” 68 G. Warren Nutter már 1962-ben felhívta a figyelmet arra (The Growth of Industrial Production in the Soviet Union), hogy a háborút követő években a Szovjetunióval folytatott kétoldalú kereskedelem nagy veszteségeket okozott a szatellit államoknak. A kizsákmányolás a kétoldalú egyezmények és a vegyes társaságok révén vált lehetővé. Kornai János 1959-es doktori értekezésében kritizálta a tervgazdálkodást és kimutatta, hogy a „klasszikus” szocialista gazdasági rendszer számos strukturális hibával született, amelyeket a külső hidegháborús, önellátásra késztető hatás és belső központosító nyomás faktorai miatt közben már nem lehetett kijavítani. Ráadásul 1949 tavaszán Kelet-Európában elkezdődött a paraszti társadalom elleni hivatalos hadjárat, ami a lakosság többségét foglalkoztató agrárszektort teljesen átalakította. Megkezdődött a kulákok üldözése, nyilvántartásba vétele és a parasztok téeszekbe tömörítése. A paraszti társadalomnak a hagyományos gondokon kívül (analfabetizmus és gyermek-halandóság) további új kihívásokkal is szembe kellett néznie, mint lakástalanság, életszínvonal csökkenés, nyomor, alultápláltság, üldözés és a kollektivizálási stressz. „1948 és 1953 között a bérek vásárlóereje Magyarországon közel negyedével, a szovjet tömb többi részén több mint 10 %-kal csökkent.” 69 Sztálin halálakor „a közös kezelésbe vett szántóföldek százalékos aránya Bulgáriában 62%, Csehszlovákiában 48%, Magyarországon 37% volt. Ugyanekkor más államokban alacsonyabb államosítási arány (Jugoszláviában 24%, Romániában 21%, Lengyelországban 17% és KeletNémetországban 8%) mutatható ki.” 70 Az amúgy is alacsony agrárbefektetések miatt (pl. vetőmag, műtrágya és gépek) tovább zuhant a termelési szint a szatellit államokban. A közbefektetések mintegy kétharmadát építkezésekre és a nehéziparra fordították, ami a 68
Bottoni Stefano, 2014, 97-98. o. Bottoni Stefano, 2014, 99. o. 70 Bottoni Stefano, 2014, 100. o. 69
45
nemzeti jövedelemhez képest nagy összeg volt, míg az agrárszektorba fektetett közpénzek aránya államonként különbözött, de nagyjából 10-15% között mozgott. Bottoni szerint 1950 és 1952 a gazdasági hanyatlás és háborús készülődés időszaka, amely folyamatoknak azért nem lettek még súlyosabb következményei, mert közben bekövetkezett Sztálin halála. Konfliktus pontok voltak a Jugoszláviával történt szovjet szakítás, az 1948-49es berlini krízis és a Moszkva által támogatott észak-koreai és kínai hadsereg Dél-Korea elleni bevetése. A Sztálin-Tito ellentét a Jugoszláviával határos országokat kényes helyzetbe hozta, mert az 1947-es párizsi békeszerződések jelentősen korlátozták úgy Bulgária, Románia, mint Magyarország hadseregét. 1948-ban a magyar hadsereg 70 ezer katonát számlált, míg 1952-re létszámát 211.411 főre növelték. A cél a szovjet tömb déli szakaszának védelme lett, vagyis a 660 km hosszú Jugoszláviával határos övezet elaknásított rendszerének kialakítása volt. A teljes kivitelezés az ötéves terv keretén belül valósult meg és csupán ez a katonai-gazdasági vállalkozás elnyelte az összbefektetések 22,5%-át. A határvédelmi tervet azonban meggátolták a súlyos tervezési hibák és az integrált védelmi rendszer a gyakorlatban a források pazar bevetése ellenére is működésképtelen lett. Az akkori ipari tervezési paraméterekből ma nyíltan ki lehet következtetni a háborús előkészületeket. Rákosi Mátyás visszaemlékezéseiből levezethető Kelet-Európa Moszkvától való függésének egyik alapszava: „a méret” kérdése. A szovjet tervgazdasági minták „túlméretezettnek mutatkoztak a szatellit államok termelési képességeihez és fizikai alkotóképességéhez képest. Magyarországon a bruttó hazai össztermék és a fogyasztói index között nagyon kinyílt az olló; a fegyverkezés miatt akuttá váló gazdasági zavar a sokáig elhúzódó társadalmi elégedetlenség egyik okát jelentette, amely majd az 1956-os forradalomba torkollott.” 71 A kommunista ideológia erőltetése, valamint a vallási, etnikai és társadalmi terror szerteágazó összjátéka jellemezte az 1949-től 1953-ig tartó periódust. Kelet-Európában az erőszak fő hajtóerői az 1945-re kialakult politikai rendőrségek voltak, amelyek szovjet mintára jöttek létre és informátoraikkal, agitátoraikkal, ügynökeikkel a teljes népességet behálózták. Az 1950-es évek állambiztonsági szervezetei szovjet tanácsadókon keresztül voltak Moszkvához kötve. A titkosrendőrségi munkatársakat nem a szakértelem, hanem ideológiai és pszichológiai szempontok szerint választották ki, mert példásan meg akarták büntetni az ellenséget. A különféle elnyomó tevékenységek a reakciós elemek ellen irányultak és hogy kik tartoztak bele ebbe a törzsfogalomba azt a párt kénye kedve szerint értelmezte. Megindult a koncepciós perek propaganda-hadjárata, mely eszközt a párton belüli tisztogatásokra is felhasználtak. A tömeges represszió súlyossága a kelet-európai Gulag rendszerben is követhető. A hivatalos bántalmazások rengeteg ártatlan ember kárára történtek, így a Stéphane Courtois által szerkesztett The Black Book of Communism: Crimes, Terror, Repression (1999) című könyv alapján csak Kelet-Európában 1 millióra tehető az áldozatok száma, míg a Szovjetunióban 20 millióra, szerte a világon pedig 100 millióra becsülték a kommunista ideológia miatt megölt emberek számát. Habár a Sztálin halála (1953. március 5.) utáni 71
Bottoni Stefano, 2014, 102. o.
46
időszak enyhülést hozott, a különféle reakciók miatt ellentmondásokkal teli periódus következett. 1953-ban mintegy 2,5 millió kényszermunkára ítélt fogoly dolgozott túlzsúfolt táborokban egy gazdaságilag hanyatló óriásbirodalomban, amely nem tudta rendesen megtartani és kiépíteni a békét, hiába került ki győztesen a világháborúból. Bottoni itt Tony Judt megfogalmazásával él: „a kezdeti „gyarmati viszony”, amely a Szovjetunió kapcsolatait jellemezte a csatlós országokkal, átalakulásnak indult, de megőrizte unikális jellegét a modern birodalmak történetében: a központ továbbgörgette gazdasági és civilizációs deficitjét saját perifériája irányába.” 72 Ez egy találó meghatározás a központ periféria közötti viszonyrendszer és az elmaradottság irányának összefoglalásában. A Sztálin halála után felálló uralkodói hármas, vagyis Hruscsov, Malenkov és Berija az egyszemélyes diktatórikus hatalmi szerkezet elkerülése érdekében vizsgálatot indított a hatóságok által elkövetett jogsértések feltárására. Közben Berija parancsot adott egymillió, köztörvényes bűnök miatt fogvatartott rab szabadon bocsátására, ami a börtönökön belül elégedetlenségekbe és fegyveres összeütközésekbe torkollott. 1953. május 30-án pénzügyi reformot vezettek be, amely a megtakarítások elvonásához vezetett és súlyosan érintette a középosztályt és a munkásokat. A kelet-európai vezetőket megzavarták a moszkvai belső hatalmi harcok és változások. A Škoda-gyár plzeňi műhelyeiben május 31-én kialakult spontán sztrájk átterjedt más nagyobb ipari egységekre és három napig tartott, amit a hatalomnak csak a katonasággal sikerült levernie. Majdnem egy időben a csehszlovák eseményekkel, Bulgáriában a plovdivi dohánygyár munkásai álltak elő különféle gazdasági követelésekkel. A desztalinizáció főleg Kelet-Németországban és Magyarországon éreztette hatását. A Német Szocialista Egységpárt még Sztálin nyomására igyekezett felzárkóztatni az NDK-át az ipari és agrárszektor területén a Szovjetunióhoz. Ugyanakkor jelentősen megnőttek a katonai-védelmi kiadások, ami miatt az életkörülmények még jobban leromlottak, ezért nagyjából 300 ezer fiatal értelmiségi vándorolt át Nyugat-Németországba. Walter Ulbricht keménykezű politikája véres felkeléseket váltott ki 1953. június 16-án KeletBerlin munkáskerületeiben, ahonnan az elégedetlenség gyorsan átterjedt 560 településre. Mintegy félmillió munkás vett részt a tüntetéseken, akik a pártházakra támadva kommunista vezetőket és informátorokat öltek meg. A felkelést a szovjet hadsereg fojtotta el, aminek ára mintegy 125 halott volt. A júniusi felkelés után gazdasági-társadalmi engedmények következtek, miközben Ulbricht a Stasi segítségével megerősítette egyeduralmát, amely 1971ig tartott. Budapesten is a változás lehetőségei körvonalazódtak június 13. és 15. között, amikor Berija és Malenkov tárgyalásra hívták Rákosit, aki habár továbbra is viselhette főtitkári címét, de a miniszterelnöki felhatalmazást ezúttal Nagy Imre volt földművelésügyi miniszter kapta meg. Mivel Hruscsov és Malenkov összeesküdtek Berija ellen, az utóbbit június 26-án börtönbe zárták. Berija a reformok informális támogatója volt és bukása korlátozta a július elején felállított Nagy Imre-féle kormány lehetőségeit. Tervben volt olyan fontos intézkedések kivitelezése, mint a belügyi szervek terrorjának lazítása, a fegyverkezési kiadások mérséklése, 72
Bottoni Stefano, 2014, 115. o.
47
a hadiipari termékek csökkentése és a termelőszövetkezetek felszámolása. A kezdeti lendületet azonban megtörték a változásokra negatívan ható kül- és belpolitikai tényezők. Így a 18 hónapos Nagy Imre-kormány reformkísérletei sikertelenek maradtak, mivel az életszínvonal nem emelkedett és nagyobb liberalizációt sem tudtak véghezvinni. Sőt, 195455-ben a párton belüli két irányvonal közötti ellentét még jobban elmélyült. 1954-ben Jurij Andropov követ ajánlására Moszkva újra a Rákosi által képviselt sztálinista irányt kezdte el támogatni, így a Nagy Imre vezette reformszárny bukásra volt ítélve. 1954. július 4-én a magyar „aranycsapat” hirtelen elveszítette Nyugat-Németországgal szemben a labdarugó világbajnoki döntőt, amit nagy elégedetlenség követtett, mert a szurkolók megvádolták a sport és a politika vezetőit, hogy eladták a mérkőzést a németeknek. Ugyanekkor tüntetések törtek ki Budapest munkásnegyedeiben, ahol közben a hatóságok kitelepítették a jogcím nélkül lakó személyeket, de a tömegek ellenőrzésére fegyveres rendőröket rendeltek ki. Rainer M. János 2009-es Nagy Imre életrajzában úgy gondolja, hogy a néha erőszakba torkolló tüntetések jelezték a közhangulat egyre megfordíthatatlanabb mivoltát. Az állampolgárok egyre bátrabbakká váltak az autoriter hatalommal szemben és az ideológiahűséget megvető értelmiség „vélemény és kritikai szabadságot követelt.” 73 Sztálin halála Romániában nem jelentett különösebb politikai változást, mert Bukarest kénytelen volt követni a moszkvai ajánlásokat. 1952-ben Gheorghiu-Dej lett a párt első titkára és rendre eltávolította a moszkovita élenjárókat (Georgescut, Lukát és Paukert) a hatalomból, de populista megfontolásokból általános közkegyelmet jelentett be, amely nemcsak a politikai elítéltekre, hanem 525 ezer köztörvényes bűnelkövetőre is kiterjedt. Habár a központi bizottság fóruma előtt Gheorghiu-Dej az ipari szektori befektetésekben való mértékletességet ígérte, de semmiképpen sem kívánt olyan mélyreható politikai célokat követni, mint például a Nagy Imre-vonal Magyarországon, mert szerinte Romániában már megoldották a fontosabb politikai hibákat. A Gheorghiu-Dej vonal által végrehajtott desztalinizációs folyamat egyáltalán nem érintette a hatalom hivatalos ideológiáját, de megszüntették az ásvány- és kőolajipart ellenőrző szovjet-román vegyesvállalatokat, leállították a Duna- Fekete-tengercsatorna mammut projekt további kivitelezését, melyet Ceaușescu 1973-ban újra elkezdett építeni. Ezen kívül enyhítettek a parasztokat érintő kötelező terméki beszolgáltatásokon, ami alól a tej és hús továbbra sem képezett azonban kivételt. 1955 novemberétől Gheorghiu-Dej kénytelen volt feladni első titkári posztját és helyére Gheorghe Apostol került, aki már augusztusban javasolta Hruscsovnak a szovjet csapatok kivonását. Mindezt Apostol az osztrák békeszerződés aláírásával indokolta, vagyis szerinte emiatt értelmét vesztette a szovjetek romániai katonai jelenléte. Egy tágabb értelemben vett nemzetközi enyhülési stratégia részeként Hruscsov belegyezett a román csapatkivonási ajánlatba. Lengyelországban Berija megbuktatása más szovjetorientált országokhoz képest a rendőri ellenőrzés megszigorítását eredményezte, amely Stefan Wiszynski bíboros letartóztatásában és fogva tartásában (1953. szeptember 25-től – 1956. október 26-ig) tetőződött. Közben botrány tört ki Józef Światło (a lengyel Biztonsági Minisztérium X. osztályának helyettes igazgatója) Nyugat-Berlinbe történt (1953) menekülése kapcsán, mert a magas rangú hivatalnok már 1948-tól a nyugati 73
Bottoni Stefano, 2014, 118. o.
48
titkosszolgálatoknak dolgozott. A németek átadták Światłot a CIA–nak. 1954 őszén a Szabad Európa Rádió közölte Światło vallomását, mely volt hivatalának brutális módszereiről szólt. Mindez nagy zűrzavarhoz vezetett és a lengyel hatóságokra nagy nyomás nehezedett rendszerük mihamarabbi átszervezésére. Sztálin halála arra késztette a nyugati hatalmakat és a Szovjetuniót, hogy átértékeljék eddigi politikai kapcsolataikat. A koreai háború hivatalosan a panmindzsoni fegyverszünet megkötésével ért véget 1953. július 27-én, amelyben az elválasztó vonalat az eredeti közelében húzták meg, ugyanakkor megalapították a koreai demilitarizált övezetet. Mindez távolivá tette egy esetleges szovjet-amerikai fegyveres konfrontáció kirobbanását és elvezetett a kereskedelmi, kulturális és diplomáciai kapcsolatok fokozatos újraindításához. 1955-ben a Genfben találkozó világháborús győztes országok vezetői a leszerelésről tárgyaltak és habár itt semmilyen konkrét döntés nem született, mégis ez a konferencia jelzi az enyhülés kezdetét a nemzetközi viszonyrendszerben. 1954 őszén megoldották a Trieszt miatti olasz-jugoszláv versengést és a kikötőváros újra Olaszország tulajdonába került. 1957-ben a római szerződések alapján megalakult az európai Közös Piac, amely a kontinens intenzív politikai és gazdasági integrációját célozta meg, miközben Hruscsov rájött arra, hogy a Titóval való ellentét, a gazdasági megszorítások és az ideológiai kényszerűség negatívan hatnak a szovjet típusú politikai-gazdasági integrációra. 1955. május 26-án Hruscsov ezért Belgrádba látogatott és belátva a szovjetek tévedését elismerte a jugoszláv külön utat. Tito már 1953-ban felhagyott a szovjet mintájú kollektivizálással és január 13-án Jugoszláviában új alkotmány lépett érvénybe, amely biztosította, hogy a gazdasági rendszerben dolgozó munkások választott képviselőket delegáljanak a Termelők Tanácsába. Ezzel a központi kormányzat formálisan gazdasági függetlenséget garantált hat köztársasága számára és csak a védelem, külpolitika és belbiztonság maradt meg teljesen Belgrád illetékességében. John Lampe meglátása alapján Bottoni így fogalmaz: a tényleges végrehajtó intézkedések hiányában a decentralizáció messzemenően nem az alkotmányban leírtak szerint került megvalósításra. 1953-54-ben Jugoszlávia a görög és török partnerséggel létrehozta a Balkánpaktumot, amellyel közvetve bekerültek a nyugati érdekszférába, de Hornyák Árpád szerint „a jugoszlávok sikerrel tértek ki a tömbösítő törekvések elől.” 1955-ben Tito favorizálta a transznacionális „el nem kötelezett” országokat magában foglaló egyiptomi, indiai, indonéz, afrikai mozgalom létrejöttét. 74 Milovan Dilas az 1940-es évek jugoszláv távolságtartásának egyik fő pártfogója volt, de kitúrták a hatalomból és a kommunistákat bíráló írásai miatt le is tartóztatták. A Nova Klasa (Új osztály) című könyve 1957-ben jelent meg külföldön és ebben alaposan bírálja az új jugoszláv rendszert. Tito egykori bizalmasa (Dilas) szerint „a kelet-európai szocializmus egyáltalán nem volt egalitárius, és az egykori montenegrói politikus megvetően „állami kapitalizmusnak” nevezte a pozíciójukból adódó anyagi előnyökhöz ragaszkodó pártbürokraták oligarchiáját, amely hatalmát a kiváltságosok „új osztályának” megteremtésére 74
Bottoni Stefano, 2014, 120. o.
49
használta.” 75 Moszkva és Belgrád ismételt közeledése egy kritikus történelmi pillanatban történt, mivel 1955 februárjában Malenkovot is lemondatták, aki Berija halála után a belső piac mérsékelt liberalizálását, az ipari árucikkek fogyasztását és a nukleáris leszerelést támogatta. Ez a szovjetekkel lazább szövetségben álló országokat is érintette, ezért Magyarországon 1955 decemberében leváltották Nagy Imrét és helyére Hegedüs András (Rákosi embere) került. Újra beindult a sztálinista elnyomás gépezete és a pártból kizárt Nagy Imre körül gyülekeztek az értelmiségiek, akik az elégedetlen egyetemistákkal és munkásokkal együtt kirobbantották az 1956-os forradalmat. 1955. május14-én megalakult a Varsói Szerződés, melynek tagjai (Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és Albánia) a kölcsönös katonai védelemben és a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásában egyeztek meg. Másrészt viszont Nyugat-Németország október 6-án csatlakozott a NATO-hoz. A Varsói Szerződést a nyugati katonai szervezet szimmetrikus rendszereként állították fel, bár most már ez csak ürügyként szolgált arra, hogy a szovjet csapatok továbbra is a térségben állomásozhassanak. Miután május 15-én Ausztria aláírta az örök semlegességi nyilatkozatot, a négyhatalmi megszállás megszűnt és a szovjetek kivonultak. Sem a Varsói Szerződésnek, sem az újonnan alakított KGST-nek (1954) nem voltak hosszú távú tervei, és a szovjet rendszerek súlyos gazdasági stagnálásban szenvedtek. Sztálin egyszemélyes birodalma meginogott a diktátor elhunytával és bár Hruscsov békésen próbált versenyezni a Nyugattal, mégis megtartotta a régi nomenklatúrát. Maga a politikai desztalinizáció antagonisztikus úton történt Jugoszláviában, Bulgáriában, Lengyelországban és Magyarországon, vagy meg sem indult, mint Romániában, Csehszlovákiában, Albániában és az NDK-ban. Gazdasági téren lelassították a kollektivizálást nem törődve a falvakból városokba áramló népességhullámokkal, melyek túlterhelték az illető települések egészségügyi rendszerét. A harmadik fejezet címe: Politikai válságok és társadalmi konszolidáció (1956-1972). 76 1956. február 25-én az SZKP első titkára, Hruscsov történelmi záróbeszédet tartott a párt XX. Nagygyűlésén. Titkos felszólalásában aprólékosan ismertette a sztálini rendszer súlyosabb hibáit és fontosabb törvénytelenségeit. Mindez meglepetésszerűen érte a hivatalos közönséget és nagymértékben aláaknázta az addig tökéletes referenciának számító sztálini mintájú kommunizmusba vetett hitet. Ezzel párhuzamosan a következő hónapokban megindult az addig legsúlyosabbnak számító politikai válság a szovjet tömbön belül. Közben a Titóval való 75
Bottoni Stefano, 2014, 121. o. Bottoni Stefano, 2014, 123 -179 o. A fejezet teljes felosztása: 3. Politikai válságok és társadalmi konszolidáció (1956-1972), 3.1. Lengyelország és Magyarország –1956, 3.11. A XX. kongresszus hatása és a „lengyel október”, 3.1.2. Válság és forradalom Magyarországon, 3.2. Folyamatosság és törés Hruscsov időszakában, 3.3. Elnyomás és konszolidáció (1956-1967), 3.3.1 A szovjet tömb egység és válság között, 3.3.2. A „tömbön kívüli” szocializmus: Jugoszlávia és Albánia, 3.4. A „létező szocializmus” eredményei és kudarcai, 3.4.1. Gazdasági és katonai integráció, 3.4.2. Modernizációs viták és rendszerkorrekciós javaslatok, 3.5. Az utolsó utópia: a csehszlovák 1968, 3.5.1. A „prágai tavasz”, 3.5.2. A Varsói Szerződés katonai beavatkozása és a „normalizáció”, 3.6. Húsz év szocializmus mérlege. 76
50
kibékülés miatt érvénytelenné vált a Kominform fenntartása, így április folyamán a szervezet felbomlott. A sztálini törvénytelenségek Hruscsov általi elismerése Magyarországon és Lengyelországban megingatta a keményvonalas hatalom legitimitását és a reformer irányvonal újra felélénkült. Mindkét országban kiéleződtek a sztálinisták és a reform kommunisták közötti ellentétek. Boleslaw Bierut halála után Lengyelországban gyorsan elterjedt Hruscsov titkos záróbeszédének lényege. Edward Ochab lett a LEMP KB új főtitkára és a sztálini vonallal Wladyslaw Gomulka nézett szembe, aki visszatért a politikai száműzetésből. 1956 tavaszán-nyarán Gomulka és szövetségesei a szocializmus emberi és nemzeti vetületeit szerették volna megvalósítani, de a moderált változtatási intézkedések miatt a fokozatos liberalizáció bevezetése sikertelennek bizonyult és június 28-án Poznanban lázadás tört ki, amely két napra rá népfelkeléssé alakult. Az események felügyeletére lengyel és szovjet erőket vezényeltek ki, aminek az eredménye 74 halott lett. Habár július 18-án a párt központi bizottsága hivatalosan is átértékelte a felkelést és elrendelte a rend helyreállítását, a tovább növekvő elégedetlenség a csaknem egymillió embert megmozgató augusztus 25-26-ai częstochowai Mária-zarándoklaton is érzékelhető volt. Októberben már az egész országra átterjedt az általános nyugtalanság, amely érintette a munkásokat, a gazdákat valamint az egyetemistákat, akik valóságosabb munkanormákat, a javak igazságosabb elosztását és a kollektivizálás beszüntetését követelték. Az október 19-én összehívott válságkezelő gyűlésen Gomulka mellett a szovjet küldöttségben ott volt Hruscsov, Molotov, Bulganyin, Kaganovics és Mikojan, akik egymás vádolásával voltak elfoglalva. Közben Ochab helyett Gomulka lett a párt első főtitkára és a Rokoszovszkij-féle sztálinisták egy részét kizárták a vezetőségből, ami egyáltalán nem tetszett Hruscsovnak. A szovjet csapatok ekkor már Varsó felé tartottak, de Hruscsov mégis a politikai megoldást választotta, hogy továbbra is megtarthassa Lengyelországot, mint kommunista szövetségest. A szovjet-lengyel megegyezés értelmében a kisbirtokos parasztoknak földparcellákat osztottak, Rokoszovszkij védelmi minisztert lemondatták, megszüntették a szovjet ellenőrzést a lengyel hadsereg fölött, a katolikus egyháznak megengedték a nagyobb társadalomirányú tevékenységi kört és Wyszyńsk bíborost is szabadon engedték. Az irányított liberalizmus elvezetett az 1957. január 20-án megtartott parlamenti választásokhoz, ahol ugyan a kommunisták megkapták a szavazatok 52%-át, de újra megszilárdulhatott a parasztpárt (26%), a demokraták (8%), a függetlenek (11%) és a Znak mozgalom (2,6%) helyzete. 77 A szovjet tömb 1989-es felosztásáig, az 1957-es januári lengyel parlamenti választások jelképezték Kelet-Európában a legnagyobb politikai pluralizmust. A Gomulka által vezetett liberális (revizionista) szárnyat azonban folyamatosan támadta a moszkovita vonal és így fokozatosan beszűkültek a változtatások felé vezető utak. 1958-ig mintegy 30 ezer embert zártak ki a pártból és a szakszervezeti vezetőkön keresztül megpróbálták sarokba szorítani a munkástanácsokat. Mégis történt egy enyhe politikai irányváltás, mert olyan kutatók, mint
77
Bottoni Stefano, 2014, 125. o.
51
Linz és Stepan már nem totalitárius, hanem autoriter rendszerként értelmezik Gomulka és utódai Lengyelországát. 78 Az általános elégedetlenség Magyarországon is válságba torkollott. Az 1956-ban kitört forradalom valójában az 1953-tól megindult politikai harc tetőpontján következett be és a Rákosi-Gerő-féle sztálinista vezetés ellen irányult, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a Nagy Imre-féle reformerek törekvéseit. Habár Rákosit már Moszkva sem támogatta, a sztálinista Gerő érdekelt volt a Rákosi-dogma továbbvitelében. Így Rákosi eltávolítása valójában tovább szította a társadalmi elégedetlenséget Magyarországon. Mindez két okra vezethető vissza: érzelmi-nemzeti jellegű elégedetlenség a megszálló szovjet hadsereg valamint a gazdasági kizsákmányolás ellen és társadalmi-gazdasági irányú feszültség, mivel az életszínvonal a második világháborút megelőző periódus alacsony szintjére esett vissza. A nemzetközi helyzet is befolyásolta a magyarok hangulatát, akik a lengyel tüntetésekkel rokonszenveztek, jó szemmel nézték Tito visszatérését a nemzetközi politikába, üdvözölték az osztrák államszerződés kapcsán megtörtént szovjet csapatkivonást és Magyarország 1955-ös ENSZ tagságát. Az SZKP XX. kongresszusa után a Petőfi Kör támogatásával újra megerősödött a belső ellenzék, akik 1956. június 27-én, a sajtószabadság kapcsán rendeztek publikus vitát, amely tüntetésbe torkollott. Október 6-án Nagy Imre és más pártvezetők jelenlétében ünnepélyesen újratemették a sztálinista időszakban halára ítélt Rajk Lászlót és néhány társát. Ugyanakkor a lengyel események éreztették hatásukat a szegedi és budapesti egyetemisták között is. Október 22-én az egyetemisták nagygyűlést hirdettek Budapestre, ahol 16 pontos jelképes társadalmi és politikai követelést fogalmaztak meg, melyet a vezetőség elé terjesztettek, másnapra pedig a lengyelekkel együttérző megmozdulást jelentettek be. A megmozdulást a hatóságok először betiltották, de végül mégis jóváhagyták, mire százezrek (dolgozók, hivatalnokok és egyetemisták) vonultak tiltakozva szerte az országban. Az első halálos áldozatok Debrecenben a délelőtti órában voltak, de a Parlament előtt lezajló 200 ezres tüntetést követően a fővárosban is megkezdődtek a fegyveres harcok. A kommunista vezetés Nagy Imrét ajánlotta a válságkezelésre, de a tömeg elutasította a reformok folytatására tett javaslatát és ledöntötte a Sztálin szobrot. A Rádió székháza előtt indult meg a fegyveres konfliktus, ahol Gerő ahelyett, hogy beolvastatta volna a diákok által megfogalmazott kéréseket, inkább provokatív beszédet tartott. Nagy Imre kormányfői megbízatást kapott a központi vezetőségtől, mely kijárási tilalmat rendelt el és bevezette a szükségállapotot. Ez félreértésekhez vezetett, mert sokan azt hitték, hogy Nagy miatt jönnek a szovjet csapatok Budapestre. A magyar hadsereg parancsot kapott, hogy maradjon a laktanyákban, ami alól kevés kivétel volt. Maléter Pál ezredes október 28-án egységével a felkelők mellé állt. Október 24. és 31. között háború zajlott a magyar fővárosban a 15 ezer főt kitevő felkelők és a politikai rendőrség között, akiket a szovjet hadsereg támogatott. Október 25-én véres gerillaharcok folytak a Parlament előtt, ahol csaknem száz ember meghalt, továbbá a kommunista fegyveres erők sortüzeket nyitottak Mosonmagyaróváron és Miskolcon is. A forradalom békésebben zajlott vidéken, ahol helyi bizottságok ragadták magukhoz a központi hivatalok fölötti irányítást. A felkelők közt voltak reform kommunisták, munkások, tartalékos 78
Bottoni Stefano, 2014, 126. o.
52
katonák és fegyveres polgárok. Ilyen háttérrel a feltörő vezetőknek más és más elképzeléseik voltak a szocializmus és a többpártrendszer megvalósításáról, ami mind jobban ellehetetlenítette a spontánul kirobbant forradalom sikerét. Nagy Imre október 24-én felállított kormánya zűrzavaros helyzetet örökölt és nem élvezte a végrehajtó szervek bizalmát. November elejéig Nagy csak követte a forradalom alakulását és akkor azonosult teljesen a felkelők ügyével, „amikor egyértelművé vált számára is a szovjetek árulása.” 79 Október 28án a szovjet megbízottakkal lefolytatott titkos tárgyalás után Nagy Imre bejelentette a nemzeti kormány létrejöttét, amely átvett bizonyos pontokat a forradalmárok követeléseiből: általános közkegyelem a felkelőknek, a szovjet katonaság teljes kivonása a fővárosból, tűzszünet, az ÁVH megszüntetése és új rendőrség felállítása. A szovjetek kezdetben alkalmazkodtak a magyar forradalom október 30-31-ei irányváltásához, vagyis Szuszlov és Mikojan küldöttek elfogadták a második Nagy-kormány rendelkezéseit illetve a párt felosztásával és újraszervezésével kapcsolatos javaslatot. Október 31-én Kádár János megalapította a szovjetek által támogatott Magyar Szocialista Munkáspártot. Közben a nemzetközi viszonyok miatt Moszkva megváltoztatta a szovjet csapatok visszavonásával kapcsolatos budapesti irányvonalát. Mindezt befolyásolta a magyar forradalmárokkal nyíltan rokonszenvező lengyel és jugoszláv hozzáállás. Október 30-án a temesvári diákság is az utcára vonult és jelezte, hogy támogatja a magyar forradalmat. Az elégedetlenség Erdély és Dél-Szlovákia magyarlakta területein is jelentkezett, mire a kommunista hatóságok lezárták a határokat, kijárási tilalmat rendeltek el és megszigorították a sajtócenzúrát. A szovjet döntéshozatal irányát azonban a legjobban a szuezi válság befolyásolta. „Hruscsovot a második magyarországi intervenció során az a tény motiválta, hogy ilyen körülmények között is határozottságot mutasson befolyási övezetének megóvásában.” 80 Miközben november elején a szovjet csapatok körülzárták Budapestet, amire a Nyugat nem válaszolt -, Hruscsov politikai körúton maga mellé állította a lengyel, bolgár, román vezetőket, sőt Tito belegyezését is megszerezte. Az USA ajánlata, mely a magyar helyzetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában szerette volna megtárgyalni, nem érintette közvetlenül a szovjet érdekeket. Nagy Imre reménykedett a nemzetközi támogatásban és mivel a szovjetek elhatározták a forradalom elfojtását, november 1-jén Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, kijelentve semlegességét. Közben Kádár János első titkár, aki Hruscsov támogatását élvezte, a Szovjetunióba repült. A vidéki településeken választások zajlottak és a szociáldemokraták, nemzeti parasztpártiak, kommunisták és kisgazdák az 1945. novemberi választásokhoz hasonló eredményeket értek el. A fővárosban tűzszünetet lépett életbe és Nagy Imre november 3-án újra átalakította kormányát, melyben Bibó István államminiszteri, Maléter Pál ezredes pedig honvédelmi miniszteri kinevezést kapott. Több más politikai fogollyal együtt kiszabadították a fogságból Mindszenty bíborost, aki kommunistaellenes beszédet tartott a rádióban és az egyházzal szembeni jóvátételt követelt. Később az a megalapozatlan tévhit terjedt el, hogy az egyházfő felszólalása nagymértékben kompromittálta a Nagy kormányt. A második szovjet katonai 79 80
Bottoni Stefano, 2014, 129. o. Bottoni Stefano, 2014, 130. o.
53
támadás lehetetlenné tette a magyarok részéről érkező tárgyalásokat és november 11-én elesett a Csepel szigetén harcoló utolsó magyar forradalmi katonai állás is. Nagy Imre, aki rádióbeszédében a harcok folytatására bíztatott, a jugoszláv nagykövetségre menekült, de onnan a megígért immunitás ellenére kiadták a szovjeteknek és 1958. februárjáig Bukarest mellett tartották fogva. Mindszenty az amerikai nagykövetségre menekült, amelyet csak 1971ben, a pápa közbenjárására hagyhatott el. Időközben november 4-én Kádár bejelentette saját kormányának megalakulását a szovjet ellenőrzés alá került Szolnokon és november 7-én a Vörös Hadsereg támogatásával a fővárosba érkeztek, ahol a kádári „forradalmi munkásparaszt kormány” elkezdte a kommunista hatalmi szerkezetek helyreállítását. 81 Valójában csak 1957 tavaszán, a forradalmárokkal való leszámolás fokozódásával kezdett megszilárdulni az új rendszer. A hivatalos kádári vonal külföldről támogatott októberi ellenforradalomnak nevezte és elítélte az 1956-os szabadságharcot és forradalmat. Az elkövetkezendőkben különösen ellenezték 1956 baloldali értelmezését, mert ez veszélyeztette a Kádárék által „irányított amnézia” lényegét, hiszen tagadni kívánták a forradalom kezdeti szocialista kiindulási pontját és főképp a munkásság aktív szerepét az eredmények megvédésében. Az új hatalom azt üzente állampolgárainak, hogy semmi értelme ellenállni és hogy a visszafogott életmód minden hősiességnél többet ér. 1989 után Nagy Imre 56-os szereplése miatt vértanúvá vált, ugyanakkor a kutatás alátámasztja a felkelők forradalommal kapcsolatos elképzeléseinek ellentmondásos mivoltát. Mindemellett a nemzetközi tényezők is mindinkább előtérbe kerültek a magyar forradalom értelmezése kapcsán, így a szovjet döntések, a Nyugat csupán szóbeli, ezért mellékes támogatása, a kétértelmű jugoszláv hozzáállás és 1956-nak a nyugati kommunistákra és a szomszédos államokra kifejtett hatása. 82 Hruscsov alatt Moszkva szakított a sztálinizmus Európába való exportálásával és a szovjeteket egyre inkább a függetlenné váló afrikai és ázsiai országok kezdték el érdekelni. Jelentős sikereket értek el ugyanakkor az űrkutatásban: 1957. október 4-én a Szputnyik műhold felbocsátását 1961-ben Jurij Gagarin űrutazása követte. A hruscsovi korszak politikája a spontán és bukásra ítélt próbálkozások sorával is körülírható. 1958-tól kezdve a rendszer összeomlásáig Moszkva újból nagy jelentőséget tulajdonított saját kommunista ideológiájának és megerősítette az ortodox egyház elleni küzdelmet. Andrea Riccardi szerint Hruscsov a sztálini túlkapásoktól mentes „modernizáló bolsevizmushoz” való visszatérést szerette volna elérni. Így akart válaszolni a Nyugat által gyakorolt „fellazítási stratégiára.” Az 1958 decemberében elfogadott oktatási reform lényege a kétnyelvűség felszámolása volt a nem orosz többségű köztársaságok oktatási intézeteiben. Megerősítette az orosz nyelv primátusát, támogatva „az etnikai tartalmában semleges „szovjet néphez” való tartozás ideológiáját.” 83 A Hruscsov által propagált kulturális oroszosítás ellenállásba ütközött a Kaukázusban, Ukrajnában, Közép-Ázsiában és a balti köztársaságokban. 1960-tól kezdődően a kulturális integráció nacionalista verziója jelentkezett Kelet-Európában „az egységes nemzeti identitás („a szocialista nemzet”)” túlzott támogatása kapcsán, amelyet a különféle 81
Bottoni Stefano, 2014, 132. o. Bottoni Stefano, 2014, 133-134. o. 83 Bottoni Stefano, 2014, 137. o. 82
54
etnikumok kudarcként éltek meg. 84 Hruscsov zűrzavaros külpolitikát folytatott: a Nyugat felé mutatott rugalmasság látványosságai ellenére (amerikai látogatása) valójában a háttérben erőltetett zsákutcás diplomáciai kísérletek húzódtak meg, mint például Berlin státuszának a szerződéses rendezése. Mindez arra késztette a keletnémet vezetést, hogy 1961. augusztus 13tól megkezdje a 150 kilométeres fal megépítését, amely elválasztotta egymástól a Berlin keleti és nyugati részein élő embereket. 1962. október 14-én robbant ki a kubai rakétaválság, mivel amerikai kémrepülőgépek felvételei alapján bebizonyosodott, hogy Hruscsov nukleáris töltetek befogadására képes rakétákat helyezett a karib-tengeri szigeten. A meglepő támadó módszer súlyos összeütközést eredményezett a két nagyhatalom között. Kennedy amerikai elnök és Hruscsov pártfőtitkár azonban végül mégiscsak megegyeztek, ezzel pedig elkerülték egy nukleáris világháború kirobbanását. 1962-63-ban Hruscsov vezetői tekintélye nagymértékben meggyengült, a Szovjetunió siralmas gazdasági helyzetbe sodródott, mindemellett további prioritás maradt az ipari termelés hadiipari növelése. Ezekben az években aszályos időszak következett, amely nagy mennyiségű termény és élelmiszer nyugatról történő behozatalára kényszerítette Moszkvát és szövetségeseit. Kiéleződött a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli ellentét, Peking és Tirana revizionizmussal vádolták Moszkvát. A Hruscsov-ellenes érdekkoalíciót Leonyid Brezsnyev vezette, aki 1964 októberében a KGB és a Párt támogatásával megkapta az SZKP legfelsőbb posztját. Bottoni az 1956-1972 közötti időszakot a politikai válságok, az elnyomás és a társadalmi megszilárdulás időszakaként mutatja be, habár Kelet-Európában Csehszlovákia (1968) és Lengyelország (1980-81) kivételével 1956-ot követően nem történtek ehhez hasonló forradalmak. A gazdaságpolitikát továbbra is merevség jellemezte és rendszeresen folytatódott a mezőgazdaság kollektivizálása. Immár a szovjet birodalom európai régióiban is végleg megtörték a paraszti társadalom ellenállását és a felduzzasztott nagyvárosokban folytatódott az új típusú munkástársadalom megteremtésére irányuló hivatalos kísérlet. Csehszlovákiában például az 1960-65 közötti ötéves terv szerint lényeges agrártermék növekedésre számított a hatalom, ami a rossz szervezés és időjárási viszonyok miatt végül nem teljesedett be.1958-ban elfogadtak egy racionalizálási csomagot, amit nem alkalmaztak a nehéziparban, így ez az ágazat is megszenvedte a tervgazdálkodással kapcsolatos működési rendellenességeket. „1962-1963 között a szovjet tömb legiparosodottabb és legfejlettebb országában a bruttó hazai össztermék nominálisan is csökkent, miközben a kereskedelmi mérleg erős passzívumot mutatott, az ország pedig kénytelen volt eladósodni, hogy biztosítsa polgárainak az alapvető fogyasztási javakat.” 85 A szociális tényezők tovább romlottak, nem voltak béremelések sem, késett a kulturális és politikai desztalinizáció, ami növelte az elégedetlenséget és politikai rendszertelenséget idézett elő, ami miatt 1967-től kénytelenek voltak átfogó reformokat bevezetni. Kelet-Németországban a berlini fal megépítése (1961) a kommunista hatalom megkésett megerősítését jelképezte. Az 1950-es évektől kezdődően az NDK-át két fejlemény különösen súlyosan érintette: kialakult egy belső válság, mivel alig tíz év alatt mintegy hárommillió ember disszidált Nyugatra, míg a külső krízis abból adódott, hogy Bonn nem ismerte el diplomáciai szinten a keletnémet államot. Walter Hallstein 84 85
Bottoni Stefano, 2014, 138. o. Bottoni Stefano, 2014, 150. o.
55
külpolitikai doktrínája alapján a zsenge bonni demokráciát Nyugat-Európa szövetségi rendszerébe kellett integrálni, ezért a Szovjetunió kivételével az NSZK nem ismerte el azokat a kormányokat, melyek hivatalos kapcsolatban álltak a kelet-berlini rendszerrel. A kölcsönös diplomáciai elismerés csak Willy Brandt szociáldemokrata politikus és egykori kancellár korszakában történt meg, az általa gyakorolt Ostpolitikon keresztül. Az 1960-as évek végén gazdasági válság sújtotta az NDK-át, amely hozzájárult az Ulbricht és Honecker közötti hatalmi cseréhez is. Az ulbrichti politika fő célja 1960-tól a keletnémet állam stabilizálása lett, mely az 1970-es években a rideg rendőrállamiság irányába torkollott és egyes gazdasági sikerek ellenére (az 1970-es években a polgárok 70%-a rendelkezett mosógéppel, televízióval és hűtőszekrénnyel) a STASI a kelet-európai tömb egyik leghatékonyabb erőszakszervezeteként működött. Hasonló állapotok uralkodtak a szovjet tömb többi országában is, de a Jugoszláviában és Albániában létrejött rendszer „tömbön kívüli” szocializmusként értékelhető. A Moszkva és Peking közötti ideológiai és stratégiai ellentét mentén Tito tovább folytatta külön utas politikáját és ezért ismét eltávolodott a szovjet tömbtől. Az Edvard Kardelj-féle gazdasági reform felszabadította az árakat, megerősítette az önigazgatási szerkezeteket a termelési szektorban és nem támogatta a deficites vállalkozásokat. 1959-ben Che Guevara szerint a titói kísérlet nem volt más, mint: „vállalati kapitalizmus a javak szocialista újraelosztásával.” 86 Az 1960-as évek Jugoszláviájában ellentmondásokkal teli gazdasági folyamatok zajlottak. Habár az egy főre eső jövedelem a fejlettebb tagköztársaságokban, vagyis Szlovéniában, Horvátországban, Észak- és KözépSzerbiában nagymértékben megnőtt, a tartós fogyasztási árucikkek folyamatosan nyugati és amerikai behozatalból származtak. A horvát tengerpart turisztikai fejlesztése és a nyugateurópai jugoszláv vendégmunkások megtakarításainak hazautalásai javították a valutatartalékokat. 1967-ben eltörölték a vízumkötelességet a nyugati és a keleti állampolgárok számára, Jugoszlávia tagja lett az IMF-nek, a Világbanknak és a gazdaság immár alapvető piaci szerkezeteket tartalmazott. 1971-ben mintegy egymillió jugoszláv állampolgár dolgozott külföldön. A magyar-jugoszláv kapcsolatok is felélénkültek a határok átjárhatósága és a turisztikai fejlesztések miatt. Már 1960-tól közvetlen buszjárat kötötte össze Budapestet a jugoszláv tengerparttal, melyet a magyar turisták „majdnem nyugati” standardként éltek meg. 87 Nyers Rezső azért látogatott Jugoszláviába, hogy tanulmányozza a jugoszláv gazdasági reformokat. A nyugati struktúrák bevezetése valamint a közvetlen tapasztalatok olyan, eddig máshol nem ismert problémák megjelenését is maguk után vonták, mint a magas infláció, tömeges munkanélküliség és vállalatok összevonása, melyek megerősítették a párton belüli ideológiai konfliktusokat. Ezekhez ekkor már a nyíltabb formájú etnikai feszültségek is csatlakoztak. 1966-ban lemondatták Aleksandar Ranković konzervatív ideológust a titkosrendőrség éléről, aki a területi etnikumok szemében olyan szerb pártvezérként volt számon tartva, aki ellenezte a föderalizációt és az alkotmány által biztosított széles körű nemzetiségi érvényesülést. A belbiztonsági szervek átszervezését hatékony liberalizáció követte. A szabad utazás miatt a jugoszláv fiatalok sokat megtudtak az 1968-as nyugat-európai diákmegmozdulásokról és 1968 júliusában diáktüntetések voltak 86 87
Bottoni Stefano, 2014, 152. o. Bottoni Stefano, 2014, 154. o.
56
Belgrádban, Ljubjanában és Zágrábban, ahol a rendőrség parancsot kapott az utcai összecsapások elkerülésére, így inkább csak figyelte a tüntetőket. Ezzel ellentétben 1971-72ben az értelmiségiek körében és az egyetemeken brutális tisztogatást hajtottak végre, ami visszafordította a politikai nyitás folyamatát. 1968-ban erőszakos tüntetések robbantak ki Koszovóban, amely autonóm tartománnyá vált, amit 1974-ben az alkotmány is megerősített. 1969-ben Belgrád egy autópálya körül kirobbant vita miatt összeütközésbe került Szlovéniával. Közben már 1967-től a horvátok is jelentkeztek saját gazdasági-turisztikai és identitáspolitikai követeléseikkel Belgráddal szemben, majd az 1971-es „horvát tavasz” ideje alatt az etnikai-nyelvi jogok elismerésén túl az ellenzékiek külön mandátumot is kértek az ENSZ-től. Tito leszámolt a Maspok vezetőivel (letartóztatások, elítélések) és megtörte a horvát mozgalmat, de a horvátok elégedetlensége továbbra is megmaradt. Az 1950-es években Albánia Moszkva katonai, politikai és gazdasági segítségétől függött. Enver Hodzsa megszilárdította személyes hatalmát, de az albán-jugoszláv kiegyezés után a Szovjetunió már nem tartotta stratégiailag fontosnak a Tiranával való kapcsolatok ápolását. Az albán vezetést sértette a szovjet-jugoszláv közeledés és a XX. kongresszus után terjedő kritikára a sztálinizmus klasszikus verziójának megszilárdításával válaszoltak. 1961-re megvalósították a kollektivizálást és a Hruscsov-féle KGST integrációs iránya a keleti tömb leggyengébben teljesítő országai sorába sodorta Albániát. Emiatt az ipari központokat és a bányászatot próbálták megerősíteni. 1960-tól Tirana erősen közeledett Pekinghez és nyíltan támogatta Kína szovjetellenes politikáját, ami 1961 decemberében a Moszkvával való nyilvános diplomáciai szakításhoz is elvezetett, mert a Szovjetunió hazarendelte tanácsadóit és diplomatáit. Válaszként 1962-ben Albánia már nem képviseltette magát a KGST-ben és a Varsói Szerződésben. 1964-ben a Kínával folytatott albán külkereskedelem 46%-ra nőtt, ugyanakkor Hodzsa csatlakozott a maoista „kulturális forradalom” Albániában való gyakorlati megvalósításához, amely 1967 novemberében vallásellenes kampányban teljesedett ki, mert a tiranai parlament ateista államnak nyilvánította a hagyományosan többvallású országot. Az értelmetlen vallásüldözés következtében lerombolták az ország 2169 templomát és mecsetét vagy átalakították üzletnek, mozinak és iskolának. 88 Az európai Közös Piac létrejöttével (1957) Hruscsov megpróbálta megerősíteni a kommunista államok közötti gazdasági összetartást. Az 1960-as években a KGST részt vett az ENSZ tevékenységében és 1962-ben a szovjet szervezet létrehozta döntéshozó csúcsszervezetét, a végrehajtó bizottságot. A moszkvai gazdasági szakértők előszeretettel használták „a specializáció és komplementaritás” szavakat, valamint szerették volna megnövelni a kommunista tömb nemzetközi versenyképességét a kereskedelmi műveletekben. „KeletEurópát két makroterületre osztották: egy fejlettebb északi részre (NDK, Csehszlovákia, Lengyelország), ahol az ipari beruházások koncentrálódtak, és egy délire (Románia, Bulgária, Albánia), amelyet a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari szektor, illetve a könnyűipar fejlesztésével bíztak meg. Magyarország köztes pozíciót foglalt el.” 89 Heves viták közepette 1962-ben a KGST III. konferenciája határozatot fogadott el a nemzetközi szocialista 88 89
Bottoni Stefano, 2014, 157. o. Bottoni Stefano, 2014, 158. o.
57
munkamegosztás alapelveivel kapcsolatban. 1964-en bemutatták a Valev-tervet, amely a Fekete-tengerig terjedő szovjet, bolgár és román területeket gazdasági integrációs övezetként akarta integrálni. Bukarest azonban nem nézte jó szemmel az Európa magtárává lefokozó szovjet elgondolást és lassan a román vezetők is egyre távolságtartóbbá váltak a moszkvai integrációval szemben. Habár Gheorghiu-Dej és utóda Ceaușescu nem léptek ki a KGST-ből, fenntartották maguknak a lehetőséget, hogy időnként részt vegyenek a szovjet tervekben. Ugyanakkor belpolitikailag felhasználták a szovjetellenes hozzáállást az önálló és iparosító programjuk felgyorsítására. 1960-ban Románia külkereskedelmének 66%-a esett a KGST országokra, amely arány az 1980-as évekre 35%-ra csökkent, míg a nyugati országok súlya a 40%-ot is meghaladta. A KGST komoly szerkezeti gondokkal küzdött, amit nemcsak a korai román és albán elpártolások jeleztek, hanem mindez a szervezet „hibrid” természetéből eredt, mivel itt a különböző ideológiai változatok és hatalmi érdekek vetélkedtek egymással, ami sokszor gyors irányváltoztatásokra és abszurd gazdasági döntésekre késztette a tagokat. Így a KGST nemzetek fölötti intézetté alakulását már kezdettől fogva akadályozták a saját tervgazdálkodásukat megvalósítani akaró tagországok. Ez a fajta kétoldalúság a kereskedelemben is megmutatkozott, ugyanakkor a nemzeti valuták sokáig egymás között és a rubelhez képest is átválthatatlanok maradtak. Ezt a kérdést Moszkva csak igen későn 1963ban a „virtuálisan konvertibilis” rubellel próbálta sikertelenül orvosolni, de már maga a tervgazdasági modell is alkalmatlannak bizonyult a konkrét gazdasági és ipari kivitelezésre. Az eredeti szerkezeti-szervezeti hibák ellenére a KGST sikereket is elkönyvelhetett. Ilyen volt az 1959-1964 között épített Nefteprovod Druzsba, amely szovjet kőolajjal látta el Lengyelországot, az NDK-át, Magyarországot és Csehszlovákiát. 1966-1970 között transzkontinentális gázvezetékeket építettek, összekapcsolták az elektromos hálózatokat, a közúti és vasúti fejlesztések pedig megerősítették a szovjet tagállamok közötti kapcsolatotokat és integrálták a kelet-európai régiót a világgazdaságba. 1971-ben a tagállamok elfogadták a „teljes integráció” tervét és ugyanebben az évben kezdte meg működését a Nemzetközi Beruházási Bank (NBB), amely különféle kölcsönökkel támogatta a kelet-európai együttműködési terveket. A végrehajtott projektek aránya azonban alacsony maradt és az NBB egyetlen fő vállalkozása az 1973 és 1978 között megépített orenburgi gázvezeték volt, ami a jelenleg is a szárazföldi Európa kulcsfontosságú ellátója, csakhogy ez a terv sem valósulhatott volna meg a nyugati hitelek (majdnem hárommilliárd dollár) nélkül. A szovjet típusú integráció másik változata a katonai vonal volt, amely a Varsói Szerződésen keresztül történt. 90 Következésképp jelentősen megnőtt a védelemre szánt költségvetés és Moszkva azt is elvárta a szerződésben résztvevő tagállamoktól, hogy vészhelyzet esetén hamar állítsák át gazdaságaikat a hadiipari üzemmódra. „Vojtech Mastny és Malcolm Bryne szerint ettől a pillanattól 1978-ig a korábbi védelmi katonai stratégia offenzív jellegre váltott a fő iránycsapásnak tekintett északi (Nyugat-Németország, Lengyelország és az NDK, valamint Csehszlovákia), illetve a másodlagos déli fronton (az Ausztria és Olaszország ellen felsorakozó Magyarország, illetőleg a Görögország és Törökország elleni hadműveletekkel 90
Bottoni Stefano, 2014, 159. o.
58
megbízott Bulgária).” 1959 óta a magyarországi, csehszlovákiai és kelet-németországi szovjet bázisokon nukleáris fejekkel ellátott rövid- és közép-hatótávolságú rakétákat tároltak. „Germuska Pál rámutat arra, hogy az 1960-as évek „háborús játékai” olyan mértékben terhelték meg a Szovjetunió kisebb szövetségeseinek költségvetését, hogy csak a következő évtized során sikerült részben kiszabadítani magukat e szakosodási politika szabta keretekből, és saját hadiiparukat fejleszteni, amelynek termékeire elsősorban a Közel-Kelet országaiban találtak dollárban fizető vevőkre.” 91 Az 1953-as enyhülés után a szövetséges államok nemleges válasza már elegendő volt a szovjet indítványok megakasztásához és 1964-ig maga a Varsói Szerződés Egyesített Parancsnoksága is túl egyszerűen volt felépítve, a szovjet katonai doktrína pedig gyakran ellentétben állt a saját szuverenitásukat féltő tagállamok megfontoltságával és tartózkodásával. A szovjet-kínai nézeteltéréseket követően Albánia eltávolodott a Varsói Szerződéstől. Ugyanakkor Románia katonai hűségére sem támaszkodhattak a szovjetek, mert csak esetenként vagy megfigyelőként képviseltette magát a Politikai Tanácskozó Testületben valamint a közös hadgyakorlatokban. Habár Románia továbbra is bennmaradt a keleti katonai csoportosulásban, mégis visszautasította a részvételt az 1968-as Csehszlovák megszállásban, amelyet Moszkva hadászati főgyakorlatként irányított. Az 1956-os események hatására a szovjetek 1957-re rádióösszeköttetést hoztak létre a keleti blokk titkosrendőrségei között.1964-től, miután a KGB tanácsadói elhagyták Romániát, Moszkva nem már tudott közvetlen irányítást gyakorolni a román állambiztonságiakra, amelynek együttműködése a szocialista tömb többi államainak titkos szerveivel is akadozott. Egy másik különlegesség a Stasi által folytatott önálló politika volt, hiszen a saját szövetségeseik területein is megfigyelő és más operatív tevékenységeket folytattak, amely a KGB kemény irányvonalához hasonlított. 1960–1970 között Moszkva és kelet-európai szövetségesei teljes mértékben felvállalták a gazdasági versengést a Nyugattal. 1957-re a gazdasággal kapcsolatos modernizációs viták és rendszerkorrekciós elképzelések arra a felismerésre épültek, hogy a központilag irányított tervgazdálkodás egyáltalán nem kedvez a technológiai innovációknak és negatívan hat nemcsak az együttműködésre, de a versenyre is. A szovjeteknél befolyásossá vált közgazdászideológus Varga János folyamatos kritikával illette a tervgazdálkodást, sőt 1946-ban elismerte, hogy a kapitalizmus mégsem tapasztalta meg a Lenin által jósolt döntő válságot. Következetes meglátásai miatt Varga többször is kegyvesztetté vált Moszkvában. A Szovjetunió és szövetségesei a közgazdasági-ideológiai nehézségek ellenére az 1950-es évek végére sajátos viszonyok között létrehoztak egy modern gazdaságú transznacionálisan működő szerkezetet. Mindamellett, hogy az egyre nagyobb társadalmi elégedetlenség megfékezésére nem találtak megoldást, a KGST-országokat a külső eladósodás folytonos növekedése is megterhelte, mely 1963-ra elérte a 4 milliárd dollárt. Az 1963-as recesszió különösen súlyosan érintette az iparosodott Csehszlovákiát, ahol megtörténtek az első liberalizációs kísérletek és leszámoltak „az olcsó és gyakorlatilag korlátlan munkaerőn alapuló extenzív gazdasági modell illúziójával.” 92 Evsej Liberman szovjet közgazdász 1962es tanulmánya (Terv– profit – prémium) megjelent a Pravdában. Ebben a tervgazdálkodás 91 92
Bottoni Stefano, 2014, 160. o. Bottoni Stefano, 2014, 165. o.
59
visszaszorítása mellett érvelt, ugyanakkor rehabilitálta a nyereség fogalmát és a tágabb vállalati döntési autonómiát ajánlotta. 1963-tól az NDK alkalmazta először az újfajta tervgazdálkodást és a ”libermani” receptet, de a sikertelenség miatt 1970-re a párt újra a központosított tervgazdálkodást alkalmazta, ugyanakkor a nagy technikai potenciálra képes ipari ágazatok (optika, elektronika, vegyipar) támogatására kényszerült. Hruscsov eltávolítása után és a gazdaságilag fogékonyabb vezetői csoport hatalomra kerülésével (Brezsnyev, Koszigin és Andropov) 1965-től Moszkvában is kiigazításos reformokkal próbálkoztak. A koszigini reformok biztosították a vállalatok tágabb önrendelkezését, szabályozták a veszteséges kiadásokat, a fogyasztói árakat és az „általános” termelési mutatót, ami összemosta „az árak és adott termék hozzáadott értékének alakulását.” 93 1965-től kezdődően gazdaságpolitikai újításokat vezettek be szerte Kelet-Európában, ahol főként a szovjet átalakításokat utánozták, így Bulgáriában és Lengyelországban is, míg Románia a KGST gyakorlatával szemben egy sajátos iparfejlesztési politikát folytatott. Az 1967-71-ben alkalmazott merev tervutasításos reform ellenére Románia a nyugati országok felé is nyitott és csatlakozott a GATT-hoz (1971), az IMF-hez és a Világbankhoz (1972). Bukarest kétoldalú együttműködési szerződések sorozatát kötötte a technológiai behozatal és gépiesítés terén, így a Dacia személygépkocsikat Renault licenc alapján gyártották. 1968. január 1-től új gazdasági mechanizmusnak nevezték el a magyar reformkísérletet, ami szocialista jellegű piacgazdaság volt, még akkor is, ha hiányoztak belőle olyan jelentős kapitalista elemek, mint a banki infrastruktúra és az integrált hivatalos költségvetési rendszer. „1969-ben a növekedési ráta az 1968-as 4,5%-os szintről több mint 6%-ra szökött, miközben a külkereskedelem 14%-ra emelkedett és a fizetési mérleg hosszú esztendők óta egyensúlyba került.” 94 A szakszervezeti és nehézipari vezetők azonban, akiket a párt hagyományos vonala támogatott, reformellenesnek bizonyultak. 1972-ben szovjet háttérrel Biszku Béla és a KB titkár vezette munkásszárny elérték a reformok leállítását. A döntést nagy elégedetlenség kísérte és emiatt még Kádár János tisztsége is veszélybe került, de végül Brezsnyev támogatásával a helyén maradhatott. Nigel Swain szerint „az 1980-as években az új magyar gazdasági mechanizmus jóllehet csak részben valósult meg, és több alkalommal (1972-1973, 1985-1986) minden gazdasági racionalitástól idegen külső ideológiai diktátum miatt megbicsaklott, de megmentette Magyarországot a gazdasági összeomlástól, amely felé Lengyelország rohant, mivel ott nem sikerült életre kelteni olyan erőket, amelyek egy szociáldemokrata vagy „harmadik utas” megoldást támogattak volna.” 95 Romsics Ignác arra is felhívta a figyelmet, hogy habár a magyar gazdaság többszörös reformkísérleteknek volt alávetve 1950-1980 között, a gazdasági átlagteljesítmény mintegy 2,8-szorosával emelkedett, amely érték kismértékben haladja meg a 2,4-es lengyel és a 2,5-es csehszlovák eredményt.
93
Bottoni Stefano, 2014, 165. o. Bottoni Stefano, 2014, 166. o. 95 Bottoni Stefano, 2014, 167. o. 94
60
A tervutasításos gazdaság keretein belül végrehajtott reformpróbálkozások nem tudtak végleges választ adni a recessziós folyamatokra és még jobban válságba sodorták a kommunista ideológiát és a társadalmi elégedetlenséget. Az 1973-as olajválság „félperiférikus pozícióban és a termelési ciklustól függve” érte a szovjet tagországokat, melyek lassan visszakapcsolódtak a világgazdaságba. A valutában zajló exportügyletek megnőttek és jelentős hányadát képezték a nemzeti jövedelmeknek, így Magyarországon majdnem a felét, Jugoszláviában, Lengyelországban és Romániában a GDP 20-25 % képezték. Az 1970-es évek gazdasági nehézségei nemcsak külső okokra vezethetőek vissza, - ilyenek voltak a dollár elértéktelenedése, a nyugati gazdaságok stagflációja vagy az olajválságok -, hanem olyan belső jellegzetességekre, mint „a nehéziparon alapuló extenzív fejlődés természeti és emberi forrásainak kimerítése.” 96 Az utolsó reményt, a csehszlovák 1968-as prágai tavaszba vetett hitet a Varsói Szerződés katonai beavatkozása hamar szétoszlatta. Augusztus 21-re közel félmilliós szovjet, lengyel, magyar és bolgár csapatok szállták meg három irányból Csehszlovákiát. Ezúttal nemcsak a nemzetközi közvélemény tiltakozott hevesen, hanem a saját táborból is jött a kritika. Így Jugoszlávia, Kína, Albánia és Románia is elítélte a csehszlovák belügyekbe való brutális beavatkozást. Alexander Dubčeket más vezetőkkel együtt Moszkvába szállítottak, ahol a reformokról való lemondásra kényszerítették, ami az elégedetlenséget tovább szította. Végül a szovjetek kiprovokálták Dubček lecserélését, akit Gustav Husák váltott fel. Az 1968-at követő két évben a társadalom minden részére kiterjedtek a megtorló intézkedések és több mint 70 ezer ember menekült külföldre. A második világháború utáni huszonöt évben és a szocializmus zárszámadása után Angus Maddison kiértékelése alapján az 1945-1970 közötti időszakban a szovjet befolyás alá tartozó kelet-európai térség „a bruttó hazai össztermék évi 3,9%-os növekedését érte el, ez a világgazdaság történetének egyik legkiemelkedőbb eredménye.” 97 A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy a gazdasági növekedéssel és termeléssel kapcsolatos szovjet statisztikákban rengeteg a hivatalos ferdítés, ám mégis megállapítható, hogy a Kelet- és Nyugat-Európa közötti gazdasági szakadék lassan lecsökkent az 1950-es és még jobban az 1960-as években. „1948-ban a kelet-európai egy főre jutó átlagjövedelem nem haladta meg az angol szintjének 30-35%-át, miközben húsz évvel később 36% (Románia és Albánia) és 74% között (Csehszlovákia és az NDK) állt.” 98 Berend T. Iván szerint1955-től kezdődően jól kimutathatóak a mérvadó gazdasági, társadalmi és kulturális változások, majd bizonyos stagnálás után 1966-1970 között úgyszintén, mivel a reformcsomagok gazdasági növekedést eredményeztek. Az eddig főként agrárgazdasággal rendelkező országok nagyarányú ipari fejlesztéseket hajtottak végre, főként a fém-, vaskohászat és a vegyipar szektoraiban. Az 1970-es évekre nagyban lecsökkent a mezőgazdásában dolgozók száma: kevesebb, mint harmadára zuhant Lengyelországban és Magyarországon, 20 % alá esett az NDK-ban és Csehszlovákiában, és jóval 50% alá került
96
Bottoni Stefano, 2014, 167. o. Bottoni Stefano, 2014, 175. o. 98 Bottoni Stefano, 2014, 175. o. 97
61
Bulgáriában és Romániában. „A bruttó hazai össztermék 45-55%-a ipari termelésből adódott, s csak 20%-a az agrárszektorból.” 99 A kollektivizálás, az urbanizáció és iparosítás hatásai miatt az emberek milliói érkeztek a városokba és az újonnan felépített külvárosi lakótelepekre, ahol munkát, lakást, szociális szolgáltatásokat kerestek. Az új építészeti formák összesűrítették a tömegeket és a kommunista hatalom az állampolgárok kulturális beolvasztásán dolgozott (akkulturáció). Habár nyugati szemszögből a kelet-európai külvárosok (beton panellakások) siralmas lakhatási körülményeket nyújtottak, mégis megfigyelhető, hogy ugyanakkor őstermelők millióinak, akik azelőtt még rosszabb körülmények között éltek, társadalmi felemelkedést is jelentettek. Az állam összetett szociális ellátórendszert épített ki, amelyet igyekezett minden korosztálynak biztosítani. Bottoni szerint a szocialista újítások hatásait összeurópai összefüggésekben is érdemes értelmezni, amit rövid eszmefuttatásában bizonyít. A negyedik fejezet 100 címe „A szovjet tömb hanyatlása és bukása (1973-1991)”, melyben a szerző a nemzetközi helyzet bemutatására összpontosít és bemutatja az enyhülés időszakát, amely elvezet a „második hidegháborúig”. Az enyhülés politikai vonalon jól nyomon követhető: 1966-1969 között Nyugat-Németországban lassan elavulttá vált a Hallsteindoktrína, mert a kereszténydemokrata és szociáldemokrata kormányzás óvatos párbeszédbe kezdett Moszkvával, szövetségeseivel és az NDK-val; 1969-1974 között, vagyis Willy Brandt kormányzása alatt az Ostpolitik virágzott. Ennek gyökerei 1963-ra vezethetőek vissza, amikor Egon Bahr szociáldemokrata politikus a két német állam egymáshoz való újraközeledésén kívánt mérvadó változtatásokat elérni. A nyugat-német politika elsősorban kereskedelmi egyezményeken keresztül lépett újra kapcsolatba az addig elhanyagolt szocialista tábor piacaival. XXIII. János (1958-1963) és VI. Pál (1963-1978) pápasága idején, a Vatikán diplomatáján, Agostino Casarolin keresztül párbeszédre került sor a keleti blokk képviselőivel. A moszkvai szerződéssel (1970) az NSZK elismerte az Odera- Neisse vonalat, és a lengyelek külön is megegyeztek ez ügyben Varsóban a németekkel. A bajos lengyelszovjet határügy megoldása után Moszkva elkezdett belterjesen foglalkozni a berlini helyzet megoldásával. Honecker politikájában lemondott az újraegyesített és szocialista Németország illúziójának a megvalósításáról, amely elődje Ulbricht egyik populista szlogenje volt. Az új vezető inkább a két német állam különféle útjainak az elismerésére fektette a hangsúlyt és 1972-ben szerződésben szabályozták a német-német hivatalos kapcsolatokat. Mindez 1990-ig, az újraegyesülésig érvényben is maradt és lassan a viszonyok normalizálódásához vezetett. A német Ostpolitik egy globális kiegyezéses háttérhez kötődött, ugyanis az 1973-ban alapított 99
Bottoni Stefano, 2014, 175. o. Bottoni Stefano, 2014, 179 -242 o. A negyedik fejezet teljes szerkezete: 4. A szovjet tömb hanyatlása és bukása (1973-1991), 4.1. A nemzetközi helyzet: az enyhüléstől a „második hidegháborúig”, 4.2. Politikai stabilitás, gazdasági összeomlás, 4.2.1. A brezsnyevi szürkeség „diszkrét bája”, 4.2.2. Stagnálás és eladósodás, 4.3. A válság szakaszai és kiutak a létező szocializmusból, 4.3.1. Lengyelország: a Szolidaritástól Jaruzelski katonai juntájáig, 4.3.2. Stabilitás és nyugtalanság: Csehszlovákia, Magyarország, NDK, 4.3.3. Az etnikai kérdés előtérbe kerülése, 4.4. A kommunizmus lebontása (1988-1991), 4.4.1. Peresztrojka a Szovjetunió és KeletEurópában, 4.4.2. Tárgyalásos fordulat, irányított változás, 4.4.3. Békés forradalom Berlinben és Prágában, 4.4.4. Elárult remények? Románia 1989-1990. 100
62
Európai Bizottsági és Együttműködési Értekezlet, amely a mai EBESZ elődje, az 1975-ben aláírt helsinki záróokmányokkal csúcsteljesítményt nyújtott. A szerződéshez mintegy 35 álam társult és a csatlakozók lemondtak az erőszak használatáról, a viták békés rendezésére törekedtek és sok más modern állam- és emberjogi standard betartására kötelezték magukat. Moszkva a saját sikereként értékelte ezt a fejleményt, mert úgy gondolta, hogy a Nyugat ezzel elismerte status quo-ját és a cserébe vállalt szerződéses biztosítékokat jelképesnek tekintette. 1975-re azonban a szovjet blokk nemzetközi befolyása maximálissá vált és szakmai vonalon is hatott a politikai előkelőségek, illetve a kommunista technokrácia transznacionalizálódására, amely jelentősen hozzájárult a diktatórikus rendszerek 1989/90-es összeomlásához. „A hadiipar a gazdasági fejlődés egyik húzóágazata lett.” 101 A KGST és az Európai Gazdasági Közösség közötti vetélkedés valójában mindvégig megmaradt, mert csak Gorbacsov idején volt érzékelhető a komolyabb kölcsönös elismerés a két fél között, miközben a szovjet fél valójában továbbra is zsákutcába irányította saját rendszerét. A Helsinkiben aláírt, az emberi jogok normáinak elismerésére és betartására vonatkozó harmadik csomag végül hatékony tárgyalási eszköztárnak bizonyult a nyugatiak kezében és a szocialista tömb kezdetleges mímelő hozzáállása ellenére ezek a normák hosszútávon alapvető politikai társadalmi változásokat generáltak úgy Moszkvában, mint KeletEurópában. Az emberjogi feltételek biztosítását az USA kereskedelmi kedvezményekhez kötötte, például 1974-ben az amerikai Szenátus elfogadta a Jackson-Vanik-féle törvénymódosítást, mely irányelv alapján azok az államok, amelyekből nem volt engedélyezett az állampolgárok kivándorlása, nem részesedhettek a Washington által felajánlott legnagyobb kereskedelmi kedvezményben. Az amerikai szakpolitika olykor ellentmondásos fejleményei ellenére a versengő felek egyben mindig egyet tudtak érteni: „az emberi jogok eltiprását számon kérő értékorientált antikommunizmusban.” 102 Az 1980-as évekre újra beállt az elhidegülés a keleti-nyugati kapcsolatokban, mert a nemzetközi hangulatot olyan események torzították, mint az 1979-es afganisztáni invázió, Nicaragua és Irán demokráciaellenes átrendeződései, Krakkó püspökének pápává választása (1978) vagy Wojciech Jaruzelski tábornok államcsínye a lengyel válság után. Közben Moszkva és szövetségesei többszörösen próbálkoztak a nyugati értékek és rendszerek lejáratásával. Mindez újabb hidegháborús korszakhoz vezetett, így a nyugati-keleti párbeszéd szakadozott, majd befagyott és ez súlyos állapotba taszította a nemzetközi kapcsolatokat, melyhez már csak az 1950-es frontális szembenállás veszélyes pillanatai voltak hasonlíthatóak. Annak ellenére, hogy a szovjet blokk kormányzatai folyamatosságot sugalltak és a Nyugat- Kelet ellentét mentén helyezkedtek el, a régiót lassan, de biztosan átformálták az ideológiai összeütközések közvetlen és közvetett következményei. 1978-tól Teng Hsziao-ping kapitalista alapokon nyugvó szociális gazdasági változtatásokat kezdeményezett kísérleti alapon Kínában, amelyek később fokozatos gazdasági és társadalmi reformokban nyilvánultak meg és megalapozták a távol-keleti birodalom gazdasági hatalommá történő átalakulását.
101 102
Bottoni Stefano, 2014, 181. o. Bottoni Stefano, 2014, 183. o.
63
Az 1964-1982. közötti brezsnyevi hosszú korszak kulturális egyhangúsága megmutatta, hogy a politikai folytonosság és a hatalmi ellenőrzés nem feltétlenül elegendőek a teljes gazdasági csőd elkerülésére. Az 1968-as prágai tavasz után a létező szocializmus érvalapjait már nem a sztálini mintán alapuló erőszakos mozgósításra épülő szocializmus vagy az 1950-es és1960-as évek reformtörekvései képezték, hanem egyfajta fogyasztói hozzáálláson és tetetett ideológiai opportunizmus egyvelegén alapultak, amelyet többnyire már nem az uniform tömeg közös hangja, hanem az egyén elfojtott és néha antagonisztikus személyes meggyőződése mozgatott. „A brezsnyevi időszak legnagyobb újdonsága pontosan a politikai izgalmak hiánya és a magán, illetve a családi szféra újrafelfedezése volt.” 103 A kommunista rendszer ideológiai válsága visszavonulásra késztette az embereket, akik többnyire passzivitással büntették a politikát. A rendszer kritikusai pontosan kimutatták a kulturális konformizmus hátrányait, a vezetők opportunizmusát és bizarr önimádatát, ugyanakkor a hivatalos ideológia mögött meghúzódó antiszemitizmusra és nacionalizmusra is helyesen ráéreztek. Olyan ellenzéki körök, mint Lengyelországban 1976-1977-ben a KOR, Csehszlovákiában 1977-ben a Charta 77, Magyarországon a „demokratikus ellenzék” és Paul Goma disszidens Romániából való kitiltása felvillantották a kommunizmus súlyos hibáit, de a zárt értelmiségi körök tagjai, többnyire tüntető és jelképes cselekedeteikkel nem tudták elérni a tömegeket. „A brezsnyevi időszak társadalomtörténetét újra föllapozva levonható a következtetés, miszerint a köznép az elitnél is nagyobb becsben tartotta a „megvalósult szocializmus” monoton megbízhatóságát.” 104 Izrael megnyerte az 1973. október 6-22. között lezajló jom kipurri háborút az Egyiptom és Szíria vezette arab szövetség ellen, akiket szocialista országok is támogattak. Válaszként az OPEC tagállamok leállították a nyugati kőolajszállítmányaikat. A váratlan lépés miatt bekövetkezett kőolaj-áremelkedés (két hónap alatt a négyszeresére szökött a kőolaj hordónkénti ára) megrázta a világpiacot. Az olajválság elhúzódott, aminek következtében 1974-ben majd 1980-1982-ben, az iráni forradalom után stagflációt okozott a nemzetközi gazdaságban. A nyersanyag árrobbanása mindenhol az energiatermelőknek kedvezett. Habár a Szovjetunió volt e folyamatok fő nyertese, a KGST gazdasági szerkezete miatt Moszkva kénytelen volt mesterségesen alacsonyan tartani a saját befolyási övezetébe szállított gáz és olaj árát. A szovjetek segítették kelet-európai szövetségeseiket és a közvetlen támogatásokhoz a 250 milliós piaccal járó kedvezmények kapcsolódtak, melyek szocialista jellegű munkamegosztás alapján működtek, ami a keleti blokk más részeiből eredő ipari és mezőgazdasági áruk kötelező megvásárlását jelentette. 1970-re a keleti-tömb gazdaságai két irányba működtek: egyrészt a nagyvállalatok nagy mennyiségű, de szerény minőségű terméket küldtek a Szovjetunióba és a KGST partnereknek, másrészt egyes szakvállalatok a világpiacon próbálták eladni áruikat és megpróbáltak lépést tartani a globális kereskedelemmel. Mindez nehéz vállalkozásnak bizonyult, mert a tervutasításos gazdaság működési hibáin túl a termelékenység is nagyon alacsony szinten mozgott, valamint a technológiai elavultság is gyengítette a kelet európai termékek nemzetközi versenyképességét. Az USA már 1969-ben az első informatikai hálózat megteremtésén dolgozott (ARPANET) és 103 104
Bottoni Stefano, 2014, 185. o. Bottoni Stefano, 2014, 188. o.
64
összekötötte a számítógépeket, míg a szocialista országokban a politikai akarat és a fejlett technológiákhoz való hozzáférhetetlenség miatt megrekedt a gazdasági rendszerek informatikai fejlesztése. 1989-ben csak a szocialista hadiipar rendelkezett parciálisan digitalizált részlegekkel, de a Nyugattal szembeni technológiai és infrastrukturális elcsúszás az 1980-as években teljesen nyilvánvalóvá vált, mert luxusterméknek számítottak a legújabb telefonos hálózatok, a fénymásolók, a telefax vagy a legfrissebb személyi számítógépek. A „második hidegháború” egyszerűen hátrányos helyzetbe hozta a szocialista gazdaságokat és így a fejlődő piacok felé irányuló kivitel nagyban lelassult. „Kelet-Európa az 1970-es évek második felétől súlyos gazdasági válságba süllyedt. Egyes országokban (Magyarországon 1980-tól, Jugoszláviában 1983-tól, Romániában 1982-től) még a hivatalos statisztika is negatív vagy nullához közelítő növekedést mért.” 105 A kelet-európai államok kényszerhelyzetbe kerültek, mert el szerették volna kerülni a gazdasági válság negatívumait és a várható társadalmi elégedetlenséget. Így a növekvő passzívum rendezése érdekében a nemzetközi pénzügyi piacon olcsó hiteleket kerestek, melyeket kezdetben alacsony kamattal vettek fel. Az 1970-es években enyhén növekvő külföldi eladósodás hozzásegítette az államszocialista rendszereket az életszínvonal átmeneti enyhe növekedéséhez. „1970 és 1980 között a nettó külső adósság 6 milliárd dollárról 79 milliárdra emelkedett Kelet-Európában, 1990-re pedig elérte a 110 milliárdot: a legnagyobb adóssággal Lengyelország, Jugoszlávia, Bulgária és Magyarország küzdött.” 106 1985-től kezdődően a lengyel eladósodás 42 millió dollár körül mozgott és a magyar tartozás elérte a 20 milliárd dollárt, ami a lengyel és magyar kivitel dupláját illetve ötszörösét tette ki. A jelenség nem érintette annyira az NDK és Csehszlovákia gazdasági rendszerét, mivel ezek az államok a tervgazdálkodási politikákon keresztül jobban hozzá voltak kötve a szovjet nehéziparhoz. Az 1980-as években nagymértékben felgyorsult az eladósodás növekedési üteme, ami tarthatatlan állapotokhoz vezetett. 1981-ben a nemzetközi hitelezők rendre kivonták befektetéseiket Magyarországról és így a kormány új adósságtörlesztő megoldások keresésére kényszerült: az új pénzügyi fedező a Nemzetközi Valutaalap lett. Eszerint Moszkva belegyezése után Magyarország 1982. május 6-án a Valutaalap tagjává vált, amely az 1980-as évek folyamán egyre nagyobb befolyással volt az ország gazdaságára. „A további (a világpiachoz képest drágább kamatozású) hitelek folyósítását az IMF és a Világbank szakemberei ugyanis az elindított gazdasági reformok, az úgynevezett piaci szocializmus elmélyítésétől, illetve a fogyasztói árak emelésétől tették függővé.” 107 A szovjet tömb országai egyéni kísérletekkel válaszoltak a válság különféle szakaszaira és mivel az összefüggő társadalmi, gazdasági és politikai gondokat nem tudták rendszerszinten kezelni, egymástól teljesen eltérő túlélési módszerekkel próbálkoztak. Bulgária és Románia a társadalmi nyomás növelésével párhuzamosan fokozta a nacionalista retorikát. Csehszlovákia és az NDK az egyenlőség mítoszával próbálta erőltetni a társadalmi rendet és ugyanakkor ideológiai rugalmatlansággal ragaszkodtak a létező szocializmus realitásaihoz. Lengyelország 105
Bottoni Stefano, 2014, 190. o. Bottoni Stefano, 2014, 190-191. o. 107 Bottoni Stefano, 2014, 191. o. 106
65
és Magyarország súlyos eladósodásuk miatt folyamatosan keresték a megoldásokat a csődös szocialista gazdasági rendszerből. Tito halálát követően Jugoszláviában kitört a legitimációs válság és a transznacionális politikusok képtelenek voltak a társadalmi és etnikai ellentétek orvoslására. Albánia külön utas politikája a diktátor (Hodzsa) 1985-ös halála után is éreztette hatását és az ország továbbra is elszigetelt maradt. A nehéz gazdasági folyamatok között Moszkva kelet-európai irányító szerepe is lecsökkent, és inkább csak a koordinálásra törekedett. Alkalmanként megpróbálta visszafogni szövetségesei nemzetállami igyekezetét. 1985-től errefelé csak két szakértő látta tisztán a Szovjetunió közelgő összeomlását: Igor Birman közgazdász, aki a szovjet összköltségvetés 25 %-ára becsülte a hadászati kiadásokat és Richard Pipes történész, aki mindvégig könyörtelenül kritizálta a kommunista ideológiát. „A szovjet állam belső válsága megmagyarázza, hogy miért gyengült a centrifugális folyamatokra adott válaszképessége.” Ugyanakkor Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában mindjobban előtérbe kerül az etnikumok körüli téma. Az 1985. március 11-én hatalomra kerülő 54 éves Mihail Gorbacsov a többi párttaghoz képest jól képzett politikus volt, mert jogi és agrármérnöki képzettséggel is rendelkezett, ugyanakkor tényszerűen ítélte meg a nemzetközi és a szovjet viszonyt. Átfogó reformcsomagot készített a gazdasági helyzet javítására: uszkorenyije (gyorsítás), glasznoszty (átláthatóság) és peresztrojka (átalakítás). A brezsnyevi hagyományos vonal és a fiatal újítók politikusai közötti kormányzati együttműködés kezdetben nem volt feszültségmentes, de Gorbacsov folyamatosan bízott a kommunizmus megreformálhatóságában. A szovjet vezető újraközpontosító reformjait azonban oroszosító törekvéseknek ítélték meg a tagköztársaságokban, és ezért mindjobban kiéleződtek az etnikai ellentétek. A hivatalos médiák minduntalan népszerűsítették a reformcsomagot, amely időközben pozitívabban volt megítélve külföldön, mint a Szovjetunióban, ahol a szeszes italok elleni kampány különösen népszerűtlenné tette a vezetést. „Kelet-Európában a gorbacsovi irányváltás elmélyítette a szovjet érdekszférán belüli érdek- és nézetkülönbségeket.” 108 Lengyelországban és Magyarországon a vezetők és az értelmiségiek rokonszenvvel fogadták az új szovjet reformpolitikát. Bulgária, Csehszlovákia és az NDK félreálltak Gorbacsov politikai útmutatásai elől és nem igyekeztek követni a gazdasági reformokat sem, melyek a kulturális liberalizáció segítségével társadalmi újításokhoz vezettek. Románia pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta a Moszkvából érkező mintát. Szemléletváltás következett be a szövetségesekkel szembeni szovjet politikában is, mert az SZKP 1988. június végén tartott XIX. tanácskozásán Moszkva lemondott a kelet-európai belügyekbe történő beavatkozásról. Gorbacsov az ENSZ Közgyűlés előtt december 7-én tartott beszédében nemzetközi szinten is bejelentette, hogy a közeljövőben szovjet csapat- és fegyverkivonásokat tervez a kelet-európai államokban, ugyanakkor utalásokat tett szövetségesei szuverenitásának elismerésére. A szovjet vezető úgy döntött , hogy inkább a belső problémákra összpontosít és így szabad utat engedett a Lengyelországban és Magyarországon az 1988 őszétől beindult politikai átalakulásoknak. Ez a kompromisszumkészség és „megengedőbb politika” nemcsak az
108
Bottoni Stefano, 2014, 222. o.
66
1989/90-es változásokat előlegezte meg, hanem arra késztette a moszkvai vezetést, hogy a kialakult ellentétekre lehetőleg békés megoldást találjanak. 1989 januárjában megfékezhetetlen mélyreható társadalmi és etnikai megmozdulások terjedtek az egész Szovjetunió területén. Örményország és Azerbajdzsán fegyveres összetűzésbe került Hegyi-Karabah hovatartozása miatt, közben az öntudatos balti államok függetlenségre törekedtek és délkelet-Ukrajna bányászai sztrájkba léptek. Mindez arra utalt, hogy a birodalom bomlásnak indult, ami elmélyítette a kommunista állam belső krízisét, és emiatt láncreakcióként bekövetkeztek az elkerülhetetlen változások. A központilag támogatott cserekereskedelem mesterségesen alacsonyan tartott árak alapján működött és a kényszerszerű kölcsönös függőségi viszony egyik partnernek sem volt igazán előnyös. Ideológiai vonalon pedig kiderült, hogy a Kelet-Európában megfogantatott kommunista rendszerek igencsak fontosak voltak Moszkvának: mindez akkor tört felszínre, amikor pár hónap alatt összeomlott a szovjet birodalom. „Mark Kramer szerint a fejlett közép-európai országok önállósodási folyamata súlyosan aláaknázta a szovjet hatalom legitimációs alapjait.” 109 Megfigyelhető, hogy miközben 1985-1988 között a Moszkvában történt átalakulások felgyorsították az európai szocialista rendszerek krízisét, addig a szatellit államokban zajló sorozatos 1989/90es kommunista összeomlás nagyban visszahatott a szovjet centrumra. A Kelet-Európában végbemenő események kihatottak a szovjet birodalom későbbi összeroppanására és utat nyitottak a balti államok, Fehéroroszország és Ukrajna önrendelkezési törekvései előtt. 1988tól fokozatos tárgyalásos úton és nem forradalmak által történtek az irányított átalakulások Lengyelországban és Magyarországon. A bolgár politikai átalakulás csak 1989 közepétől volt érzékelhető, de már áprilisban megalakult az Ecoglasnost nevű szervezet, amely november 3án tömegtüntetést rendezett a kommunista rendszer ellen. A ’89-es kelet-európai dominóeffektus nem vonatkoztatható a bolgár esetre. A november 9-én leomló berlini fal és a november 10-én végrehajtott békés szófiai államcsíny csupán véletlen egybeesés, mert a bolgár rendszerváltás Moszkva szigorú felügyelete alatt történt. Prágában és Berlinben békés hatalomátvétel következett, de Bukarestben véres forradalom vetett véget a kommunista diktatúrának, ahol az Iliescu-féle Gorbacsov párti vonal átvette az események irányítását. A valódi politikai küzdelem azonban nem az 1989-es rendszerváltozásokkal, hanem csak az ezután következő időszakban kezdődött el. „Az új rendszerrel szembeni kiábrándulás a keleteurópai posztkommunista társadalmak egyik tipikus jelenségével társult: a kommunista nomenklatúra politikai hatalmának gazdasági-pénzügyi hatalommá történő átalakításával.” 110 Az ötödik fejezet címe: „Visszatérés Európába? A posztkommunista demokráciák sikerei és kudarcai.” 111 Az 1989/90-es események újrarajzolták Európa politikai térképét: 1990. 109
Bottoni Stefano, 2014, 224. o. Bottoni Stefano, 2014, 227. o. 111 Bottoni Stefano, 2014, 242-287 o. Az ötödik fejezet teljes szerkezete: 5. Visszatérés Európába? A posztkommunista demokráciák sikerei és kudarcai, 5.1. A nemzeti tényező, 5. 2. A stabilitás nyomában, 5.3. Gazdaság és társadalom, 5.4. Megbüntetni, emlékezni vagy tanulmányozni: A totalitárius múlt kezelése, 5.5 Posztkommunizmus a Balkánon: katasztrófa és újrakezdés, 5.5.1. Jugoszlávia felbomlása, 5.5.2. A horvát és boszniai háború, 5.5.3. A daytoni egyezménytől Koszovó függetlenségéig, 5.5.4. Az utolsó évtized, 5.5.5. A hosszúra nyúlt albán átmenet. 110
67
október 3-án a két német állam újraegyesült és Franciaországgal együtt fokozatosan átvette Európa vezetését. A sikeres francia-német együttműködés és Jaques Delors (Európai Bizottság elnöke) meggyőző fellépése miatt a világ már nem tekintette annyira veszélyesnek a német újraegyesítés tényét, amit eleinte nem egy nemzetközi szereplő a közös biztonság fenyegetéseként értelmezett, mert tartottak egy újonnan felálló 80 millió lakosú német szuperhatalomtól. Németország a maastrichti szerződéssel (1992. február 7.) az európai politikai integráció egyik fő mozgatóerejévé vált, majd a közös pénz, az euró elfogadásával nagy ütemben folytatódott a kontinens nyugatias gazdasági integrációja. Ezt megelőzően 1991. december 31-én a Szovjetunió már de jure sem létezett. A volt szovjet birodalom perifériáján elhelyezkedő öntudatos köztársaságok sorra követelték az önrendelkezési jogukat: Lettország 1988 szeptemberében, Litvánia 1989 májusában nyilvánította ki szuverenitását és függetlenségét Moszkvával szemben. Őket 1990-ben Moldávia, Üzbegisztán, Ukrajna, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán, Örményország és Tádzsikisztán követte. A folyamat kiteljesülését tovább nehezítette a közben Moszkvában egyre élesebbé váló belső politikai viszály, ugyanis Borisz Jelcin, az Orosz Köztársaság törvényes elnöke egy független Oroszországért szállt síkra, míg a politikai támogatóit rendre elveszítő Gorbacsov a még meglévő uniós keretek megtartásában gondolkodott. A Litvánia és Lettország ellen indított kétségbeesett szovjet katonai támadás 1991 januárjában végzetes hibának számított Gorbacsov szovjet politikai pályafutására nézve, mivel az egykori haladó gondolkodású pártfőtitkár ezúttal a párt konzervatívabb vonalával kereste a szövetséget. Ez a lépés azonban nem vált Gorbacsov előnyére, mert a Novo Ogarjevó-i egyezmény megkötése előtt (amely a Szovjetunió átrendezéséről szólt) augusztus 19-én Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetője puccskísérletet kísérelt meg a szabadságát Foroszban töltő Gorbacsov ellen. Az államcsínyt a hadsereg majd Jelcin beavatkozása hiúsította meg, de ekkor már megkezdődött a szovjet birodalom szétesése. Augusztus 20-án Észtország kikiáltotta függetlenségét, amit egy napra rá Lettország is megtett és szeptemberre már a szovjet köztársaságok túlnyomó része kinyilvánította elszakadását Moszkvától. A kommunista pártot november 6-án törvényesen betiltották, fiókintézeteit felszámolták, így a Szovjetuniót 1991. december 8-án felváltotta a FAK nevű államszövetség, amelyhez 11 volt tagköztársaság csatlakozott, Grúzia később lépett be, de a balti államok végleg elszakadtak. 1991. december 25-én, amikor Gorbacsov lemondott az államfői tisztségéről, a Szovjetunió már nem létezett és ezen a napon a Kreml zászlórúdjáról lekerült a szovjet zászló, helyére az orosz trikolort húzták fel. Kelet-Európa területéről 1991-ben kezdték meg kivonni a szovjet csapatokat (Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország) majd 1994 augusztusáig Lettország, Észtország és a volt NDK területét is elhagyták az utolsó szovjet alakulatok. 1991. június 28-án Budapesten aláírták a KGST felbomlásáról szóló jegyzőkönyvet, majd három napra rá Prágában felszámolták a Varsói Szerződést. A hidegháború utolsó egykori szovjet katonai ellenőrzés alatt megmaradt örökségei: a Balti-tenger partján Litvánia és Lengyelország között lévő kalinyingrádi enkláve és az 1991-től független Moldáv Köztársasághoz formálisan tartozó de facto szuverén, de Moszkvának alárendelt Dnyeszter menti Transznisztria. 68
Közép-Kelet-Európa három többnemzetiségű föderáció felbomlását és új államok létrejöttét tapasztalta meg az 1990-es évtized folyamán. 1991-ben a Szovjetuniótól levált hat, annak európai területén húzódó köztársaság, vagyis Moldovát kivéve, Észtország, Lettország, Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna. 1992-ben Szlovénia és Horvátország Jugoszláviától való függetlenné válásával szintén új országok alakultak ki. Az 1969-ben majd 1989/90-ben megerősített csehszlovák államszövetség 1993-ban két külön országrészre bomlott: Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság. A nyugat-európai elitek tartózkodóan, ugyanakkor aggodalommal követték a „szuverenitás elvén működő nemzeti tényező diadalát”, mert attól tartottak, hogy esetleg a nemzetállami princípium gyakorlata további területi revíziós igényeket és súlyos konfliktusokat eredményezhet. 112 Az 1991 nyarán felszínre törő jugoszláv fegyveres összetűzés alátámasztani látszott a nacionalizmus negatív hatásaitól tartó gondolkodók félelmeit. Az 1990-es években zajló kelet-európai, de főleg a balkáni történéseket, nem egy nyugati elemző az etnikai torzsalkodások és a nacionalista szítások direkt eredményeiként értelmezte. Az effajta elemzések azonban igencsak leegyszerűsítőek és félretájékoztatóak lehetnek, mert „(…) a nemzetiségi konfliktus, a nyelv-vallási csoportok közötti rivalizálás mindig is szerves részét képezték a modern Kelet-Európa történelmének. A kommunizmus évtizedei csak elmérgesítették a helyzetet a valódi problémák elhallgatásával, és nem –vagy csak ideiglenesen – csillapították a nemzetiségi viszályokat.” 113 Mindezeken túl az is megfigyelhető, hogy egyes volt jugoszláv tagköztársaságot leszámítva Európa e régiójában brutális összeütközések nélkül rendeződött a többnemzetiségű szövetségek feloszlatása, sőt a létrejövő új állami entitások valósággal törekedtek a demokratikus elvek gyakorlatára vagy a többpártrendszer újra bevezetésére vagy éppen jellegzetes posztkommunista keverék rendszerek keletkeztek. A csehek és a szlovákok például az elszakadásban is közösen járható utat kerestek a kirobbant konfliktus hatékony megoldására és kiaknázták úgy az európai integrációs, mint a kapitalista gazdaság által nyújtott lehetőségeket. Ugyanez a megfigyelés érvényes az önállóvá váló balti köztársaságokra is, melyek több mint ötven évig nem dönthettek teljesen függetlenül saját nemzeteik sorsáról. Habár volt példa nagyon kényes helyzetekre, mégis figyelemre méltó, hogy az éles érdekellentétek ellenére az elszakadni vágyók és a szovjet-orosz vezetők a legfontosabb kérdésekre megegyezéses alapon kerestek lehetséges válaszokat. Így a jugoszláv eset inkább a képletet megerősítő kivételként kezelendő. „Természetesen ez nem jelenti azt, mintha a posztkommunista Kelet-Európa megnyugtatóan és mindörökre képes lett volna rendezni a nemzetiségi kérdést.” 114 Csak néhány példa erejéig továbbra is a nyitott kérdések közé tartoznak a Beneš-dekrétumok és a Szudéta-vidékről elűzött németek jóvátételével kapcsolatos ügyek, valamint a magyar kisebbségek helyzetének javítása, illetve a Baltikumban tapasztalt oroszosítási törekvések, mivel az új köztársaságok számottevő orosz, belorusz és ukrán kisebbségeket is örököltek. Mindennek ellenére a hatékonyan egyeztető vezetők a lakosság közreműködésével eddig sikeresen levezették a szembenálló felek között fennálló feszültségeket és megakadályozták a feltörő indulatok 112
Bottoni Stefano, 2014, 245. o. Bottoni Stefano, 2014, 246. o. 114 Bottoni Stefano, 2014, 247. o. 113
69
további eszkalálódását. Máskülönben pedig a vitás területi kérdések és a nemzetiségi ellentétek nem kizárólag kelet-európai jelenségek, hiszen ez nyugaton is előfordul. Teljesen más politikai-történelmi, társadalmi és jogi kontextusban ugyan, de ez vonatkozik Belgiumra, Korzikára, Katalóniára, Baszkföldre és Észak-Írországra. Sőt mi több, mára a posztkommunista térség nyitott etnikai kérdései már nem kezelhetőek teljesen elszigetelten, mivel már csak az európai uniós integráció miatt is akarva-akaratlanul beépültek az összeurópai és globális kihívások tárházába. A vándorlásos hullámok miatt ugyanakkor mára már Európa nyugati fele is komoly integrációs politikai, kulturális és társadalmi feladatokkal küzd. Az elkövetett hibák az elkönyvelt sikereken túl új folyamatokkal és más gondolatvilágokkal szembeni tapasztalatlanságra is visszavezethetőek. Így a kétféle Európa sok esetben már egyenlő partnerként léphet fel a jelenkori válságkezelési stratégiák kidolgozásában is, hogy hatékonyan megoldhassák a felmerülő kihívásokat. Az 1989 utáni rendszerek megpróbáltak a „politikai váltógazdaság” szintjén stabilizálódni. A Stephen Cohen által megalkotott fogalom, a „posztkommunista átmenet” egy olyan normatív látásmódot takar, amely sűríteni próbálta a szovjet blokk összeomlása utáni keleteurópai viszonyokat. A nyugati elemzők többsége logikusnak vélte, hogy a posztszovjet övezet a volt szövetségesekkel egyetemben most már feltétlenül egy nyugati típusú kapitalista társadalmi mintát akar megvalósítani, ezért azokban a politikai-gazdasági rendszerekben, ahol ez a fajta elvárás nem teljesült, az elemzők újabb fejtegetésekbe kezdtek, hogy vajon miért is történt így? A hiányosságokat a helyi élenjárók alkalmatlanságában, vagy a keleti társadalmak passzivitásában és nacionalizmusában feltételezték, azonban az európai szakirodalom csak ritkán írt a Nyugat által a saját mintái kivitelezése alkalmával elkövetett tévedésekről. „Pedig Bruszt László és David Stark szociológusok jól látták, hogy 1989 nem átmenetet, hanem átalakítást indított meg, amely sem Nyugat-Európa „régi” demokratikus társadalmainak egyszerű utánzását, sem pedig visszatérést nem jelent az 1945 előtti struktúrákhoz.” 115 A posztkommunista vezetők merőben új helyzetekkel találkoztak a rendszerváltásokat követően, mivel a megoldások keresése és megvalósítása közben figyelniük kellett a hirtelen fontossá vált társadalmi elvárásokra. Ilyen körülmények között kellett megfelelő módszereket találjanak a „létező szocializmus” által örökségül hagyott ipari társadalmak átszervezésére. Nem lehetett hibátlanul parlamentáris demokráciákat működtetni olyan politikai közegben, ahol hiányoztak az erre vonatkozó tapasztalatok és történelmi előzményei. A politikusok ezért nem a világháború után félbeszakadt demokratikus képviseleti rendszerek felélesztésén kísérleteztek az egykori szovjet tagköztársaságokban, hanem megpróbálták megkóstoltatni a demokratikus jegyeket olyan társadalmakkal, ahol több nemzedék óta már csak az autoriter vezetési struktúrák voltak ismertek és az átalakulások hátrányainak vállalása helyett újra hinni kezdtek az „erős vezető” mítoszában. 116 Még ha volt is tömegbázisa az antikommunizmusnak, mert az emberek valami mást akartak, az a tény is igaz, hogy az új elitek olyan állami struktúrák irányítására vállalkoztak, amelynek belső működési szabályait még maguknak is ki kellett tapasztalniuk. A posztkommunista kelet-európai politikai szervezetek egyik jellegzetessége, hogy ritkán tudnak egységes világképet felajánlani, mert célkitűzéseikben 115 116
Bottoni Stefano, 2014, 249. o. Bottoni Stefano, 2014, 249. o.
70
különféle elemek keverednek: nacionalizmus és EU integráció, szabadpiaci elvek beiktatása és ugyanakkor a gazdasági protekcionizmussal kapcsolatos intézkedések népszerűsítése. A legtöbb párt hamar elveszíti tömegbázisát, vagy éppen a különféle frakciókra való szakadás miatt bukik meg a választásokon. A Nyugat-Európában megalkotott jobb- és baloldal konkrét politikai fogalmai csak óvatosan és kevés kivétel esetében használhatóak kelet-európai vonatkozásban. Az 1990-es évtized politikusai nehéz feladatra vállalkoztak, mert ki kellett vezessék államaikat a kommunista kudarcot követő mély gazdasági csődből, melynek különféle társadalmi, szerkezeti és intézményes hatásai mindmáig érezhetőek. Mégis sok helyen, így például Lengyelországban és Magyarországon is lefektették a jogállamiság alapjait, valamint felvállalták az európai integrációt. „A nyugati politológiai kategóriák alkalmazásának nehézségét mutatja a posztszovjet térségben, hogy a volt kommunista pártok, illetve a szlovák, román, bolgár szocialisták soknemzetiségű környezetben működnek (Szlovákiában és Romániában a jelentős magyar kisebbség 10 és 6 %-át jelenti a népességnek; Bulgáriában pedig a törökök és a muszlim vallású romák több, mint 12 %-ot tesznek ki), és olyan politikai kultúrát örököltek a pártállamtól, amely a nacionalizmust a gazdaság terén a kollektivizmussal vegyítette. Magyarországon és Lengyelországban – két lényegileg monoetnikus országban – viszont a jobboldalhoz sorolható pártok voltak azok, amelyek a nemzeti értékek védelmét és kormányzati kötelezettségként (a nyugati baloldalhoz hasonlítható módon) enyhén etatista és antiliberális gazdaságpolitikát propagáltak, miközben a szocialista és liberális formációk hangsúlyosan neoliberális politikát követtek.” 117 További érdekes kelet-európai jellegzetesség a kormányzati ciklusok meghosszabbodása, mert az ezredfordulóig a román és bolgár volt kommunista kabineteken kívül egyetlen kormányhivatal sem tudott két egymás utáni választást megnyerni. Egy újabb jelenség pedig a mérsékelt jobboldali pártokkal kapcsolatos, mert a 2000-es évek előtti politikai szakadozottságai után egyes pártoknak végül sikerült megtartani a választóikat: „például a középjobb Szlovákiában 1998-2006; a 2007 óta kormányzó Donald Tusk vezette középpárt Lengyelországban; Magyarországon pedig előbb a baloldal 2002-2010 között, majd az Orbán Viktor vezette Fidesz.” 118 Az 1989/90 rendszerváltozások mélyreható politikai, társadalmi és gazdasági változásokkal jártak Kelet-Európa-szerte. A központi tervgazdálkodás leépítése és a piacgazdaság hatékony bevezetése az intézményi és politikai újításoknál is bonyolultabb feladatnak bizonyult. A gazdasági zavarok láncolata miatt a fejlettebb országok rendre elzárkóztak a volt szocialista államok programszerű megsegítésétől. A negatívabb elemzők szerint az akkori rendszerek képtelenek lettek volna a nehéz körülmények között hatékonyan felhasználni a segélycsomagokat. A létező stabilizációs programok a nemzetközi pénzügyi szervezetek és az amerikaiak részéről érkeztek és Latin-Amerika gazdasági megszilárdítását tűzték ki célul. A neoliberális gazdaságpolitikai javaslatcsomag arra az elvre épült, hogy a gazdaságot a piac irányítja és a lehető legkisebbre kell lecsökkenteni az állami beavatkozást. Továbbá e tan szerint az állam nem használhatta a nemzeti védelmi célokra a gazdaságot, mert a javak, a 117 118
Bottoni Stefano, 2014, 253. o. Bottoni Stefano, 2014, 254. o.
71
tőke és a szolgáltatások korlátlan globális áramlása garantálja a világgazdaság és a külön gazdaságok növekedését. Fontosnak tartották a privatizációt és a külföldi tőke szabad beáramlását a belső piacokra. John Williamson a „washingtoni konszenzus” néven összegezte a neoliberális gazdaságcsomagot. David Bartlet azt hangsúlyozza, hogy habár a nemzetközi pénzintézetek ösztönzően hatottak az átmenet idején és ugyanakkor ellenőrző szerepet is vállaltak, azonban azon képességük, amellyel egyes országok gazdasági irányvonalára próbáltak hatást gyakorolni, elenyésző vetületűek voltak. Az 1990-es évek közepére csak Észtország teljesítette a neoliberális közgazdasági útmutatókat. A társadalmi nyugtalanság miatt Lengyelországban felhígították a híres Balcerowicz-csomagot. Csehországban a Klauskabinet saját kezdeményezésből hirdette meg a Valutaalap utalásait tartalmazó konszolidációs programot. A magyar kormányok kezdetben ellenezték a kedvezményes nyugdíjak csökkentését és az ingyenes szociális szolgáltatások privatizációját, így védve a „szocialista jólét” közkedvelt intézményeit. 119 A bolgár és román posztkommunista kormányok még a rendszerváltás utáni években is folyamatosan kitértek a szerkezeti átrendezésekhez kapcsolódó tanácsok elől. A Bush-adminisztráció és Clinton elnök megbízatásának első felében az Európától való elfordulás volt jellemző, mert 1989-1996 között már az elszigeteléses politikák érvényesültek. Washington számára gazdasági szempontból érdekesebbé vált Ázsia és a Közel-Kelet. Az Európai Közösség vállalta a legnagyobb segélyezési keretet a PHARE program keretében, amely 1989 decemberében indult és mintegy 4,2 milliárd ECU támogatást adott Lengyelországnak (2/3), a megmaradt összegeket pedig szétosztotta Magyarország és Csehszlovákia között. A PHARE technikai és finanszírozási programot hamarosan az összes új demokráciára kiterjesztették. A nemzetközi pénzügyi szervezetek jelentős csökkentést adtak Lengyelországnak külföldi tartozásai kifizetésében. A közvetlen külföldi segélyek túl jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy a kelet-európai államok ilyen forrásokból támogassák gazdaságaik megreformálását. A kompetens német cégeket lekötötte az újraegyesítés folyamata és a világpiaci verseny mellett a saját keleti részeik privatizációjában voltak érdekeltek. A Balkánon, Lengyelországban és Magyarországon tevékenykedő olasz cégeket pedig visszafogta anyaországuk 1992-1993-as politikai csődje. A francia, brit és amerikai multinacionális cégek az átmenet első időszakában inkább tartózkodóak voltak és nem folytattak jelentősebb befektetéseket a régióban. „Még a nyitottabb és fogadókészebb gazdaságú, éppen ezért külföldi befektetéseket tekintve privilegizált helyzetben lévő Magyarországon sem érte el 1993-ig az összes külföldi beruházás a külföldi adósság éves törlesztő részletének értékét.” 120 A hatalmas állami vagyonrész magánosítása, amely Magyarországon és Lengyelországban volt a legalacsonyabb (81%), míg más országokban 96% felett mozgott, bonyolult folyamatokon keresztül valósult meg Kelet-Európában: közadomány, közvetlen kiárusítás, részvények osztása, csőd, kölcsönbérlet a munkásoknak. Ilyenformán mintegy 150 ezer nagyés középvállalat, valamint több százezer kisüzem és több millió ingatlan került magán kézbe. A privatizációs folyamat általában mindenhol több szakaszban valósult meg és 119 120
Bottoni Stefano, 2014, 255. o. Bottoni Stefano, 2014, 256. o.
72
vagyonelosztási visszaélésekhez vezetett. A tömeges privatizáció a szétosztott tulajdonjegyekben mutatkozott meg, ami a kitűzött célokkal ellentétben tőkefelhalmozódáshoz és a vagyoni-gazdasági viszonyok nagymértékű aránytalanságához vezetett. Megjelentek az oligarchák, akik a nemzetgazdaság és a lakosság kárára jutottak vagyonukhoz. A makrogazdasági eredmények dacára a kelet-európai államokban elképesztő nagyságú gazdasági források süllyedtek el a tekervényes privatizációs folyamatok alkalmával. Ezek a „transzformációs veszteségek” növelték a társadalmi egyenlőtlenséget és nagymértékben befolyásolták a gazdasági rendszerek átrendezését: milliárdokat emésztettek fel az ügykezelési és jogi költségek, amelyek a közvagyon magánosításához kötődtek. A széles körben virágzó korrupció miatt nyilvánvaló, hogy Kelet-Európában mindenhol történtek visszaélések a közvagyon áron aluli eladása kapcsán. „(…) 1989-1992 között KeletEurópa a gazdaság összes szektorára kiterjedő, különösen pedig a nehézipart érintő 15-40%os válságot szenvedett el. Lengyelország az 1989. évi igen alacsony kiindulási bázisának köszönhetően 1992-ben pozitív fejlődést produkált, őt követte 1993-ban a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Albánia, Románia és Szlovénia, 1994-től Magyarország és Bulgária.” 121 A gazdasági gondok még kifejezőbb mutatói az 1989-es és az 1992-93-as válságos időszakhoz mérten az egy főre eső jövedelem arányai voltak. Lengyelországban 17%-ot esett a vásárlóerő, míg Magyarországon 19%-ot, Csehszlovákiában pedig 21%-ot. Bulgáriában 23%kal zuhant, míg a volt Jugoszláviában 44%-kal és Romániában 72%-kal csökkent a polgárok vásárlási képessége. „A teljes térségben az egy főre jutó jövedelem 1989-ben a nyugati szint 37%-át érte el, ez az arány néhány évvel később 27%-ra esett vissza.” 122 A posztkommunizmus fő szenvedő alanyai a „felnőtt munkásférfiak” lettek, akik az megélhetési bizonytalanság miatt marginalizálódtak, ami munkanélküliségben, 123 alkoholizmusban, eladósodásban és válásban nyilvánult meg. „Fontos hangsúlyozni, hogy a rendszerváltás 25. évében Közép-Európa egyetlen országa sem érte el az Európai Unió átlagát. Mindez azt a feltételezést erősíti, hogy a kiindulási körülmények, vagy az elmúlt század társadalomtörténelmi öröksége és dinamikái kulcsszerepet játszanak a régió többször beindított és megszakított nyugati felzárkóztatásában.” 124 Az sem véletlen, hogy a keleteurópai térség mind a mai napig kissé bizonytalan a kommunista erőszak emlékeinek feldolgozása kapcsán, mert hol megbüntetni akarja a felelősöket, hol meg emlékezni szeretne az áldozatokra, máskor pedig egyszerűen tanulmányozni szeretné a múltat. Miért van az így? A kommunista hatalom rengeteg energiát és anyagforrást fordított a titkosrendőrségi hálózatok és a belügyi szervek működtetésére. Az állítás, miszerint a kommunista hatalom „mindent tudott” enyhén túlzott, de a kelet-európai politikai rendőrségek tényleg mélyen beleavatkoztak állampolgáraik magánéletébe és szerteágazó kémhálózatot tartottak fent. „A totalitárius múlt feldolgozása terén végzett kutatások azt mutatják, hogy milyen labilis határ húzódik meg a megértés, a racionalitás, a feldolgozás iránti vágy, valamint a lusztrációs eljárások által szentesített ex post antikommunizmus között. A legtöbb esetben csupán 121
Bottoni Stefano, 2014, 258. o. Bottoni Stefano, 2014, 258. o. 123 Bottoni Stefano, 2014, 259. o. 124 Bottoni Stefano, 2014, 261. o. 122
73
szimbolikus jelentősége volt a megbukott rendszer elítélésének. A „régi” és „új” elitek összefonódása lehetetlenné tette az érintettek félreállítását.” 125 A könyv végén Bottoni rákérdez arra, hogy mi a mostani Kelet-Európa: „nyugati periféria vagy ütközőzóna?” 126 A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlását követően 1991 és 2008 között 15 új nemzetállam jött létre és tulajdonképpen csak Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária és Albánia tartották meg korábbi államiságukat. Az újraalakuló posztkommunista Kelet-Európa ezért egy „magmatikus térséggé vált”, mindannak ellenére, hogy 1989-től kezdve az itteni emberek nagy áldozatokat hoztak azért, hogy olyan új politikai, gazdasági, és szellemi mintákkal kísérletezzenek, melyek sok esetben nem illeszkedtek szervesen országaik történelmi örökségébe. A politikusok ilyen körülmények között kezdtek a társadalom újjáépítéséhez és megpróbáltak megbirkózni a kései nemzetiesítés különféle jelenségeivel. Mindez szorosan összefonódott az európai integráció és a globalizáció folyamataival. „Berend T. Iván szavaival élve, 40 évvel a szovjet tömbön belül meghiúsult integrációt követően Kelet-Európa újólag a fejlett Európa és a nyugati világ perifériáján találta magát.” 127 A rendszerváltások utáni kritikus helyzetben egyes politikusok felismerték a nemzetek fölötti politikai, gazdasági és társadalmi integráció felgyorsításában rejlő lehetőségeket. Erre már a kommunista időkből is akadt példa, mert ilyen volt a kezdetben jelképes jelentőségű AlpokAdria Munkaközösség nevű szervezet, melyet 1978-ban alapítottak és alulról építkezett. A helyi szintű együttműködésen keresztül olasz, osztrák, német, horvát, szlovén, magyar munkaközösségek megpróbálták átlépni a hidegháborús akadályokat és bekapcsolódtak a velük kommunikálni akaró nemzetközi hálózatokba. Egy másik együttműködési platform az 1989. november 9-én Budapesten megalapított Quadrangolare volt, melyben paritásos alapon képviseltették magukat Olaszország és Magyarország, azaz más semleges (Ausztria és Jugoszlávia) országok. A szerző kihangsúlyozza Olaszország kiemelkedő kelet-nyugat közötti közvetítői szerepét (elsősorban Gianni De Michelis külügyminiszteren keresztül) az 1989-90es kelet-európai változások idején, amely egyrészt szimpátiából, másrészt pedig politikaigazdasági stratégiai okok miatt történt. Róma megpróbálta megerősíteni kelet-európai gazdasági jelenlétét, kihasználva, hogy ellenlábasai, Németország, Nagy-Britannia és Franciaország nem érdeklődtek a régió iránt. Közben az újabb tagok felvételével többször megváltozott a Quadrangolare kezdeményezés elnevezése: Csehszlovákia 1990-es csatlakozásával Pentagonáléra, majd Lengyelország 1991-es felvételével Hexagonálének nevezték, hogy aztán az egykori jugoszláv tagköztársaságok integrálásával Közép-európai Kezdeményezéssé váljon. A római kezdeményezéssel induló regionális együttműködés a gazdasági nehézségek és az 1992-es olasz belpolitikai viszály miatt megrekedt. Manapság a szervezet 18 tagot számlál és papíron a térség legszélesebb politikai együttműködési 125
Bottoni Stefano, 2014, 263-264. o. Bottoni Stefano, 2014, 287 -303 o. A záró rész teljes szerkezete: „A mai Kelet-Európa: nyugati periféria vagy ütközőzóna? (Zárószó), Regionális és euroatlanti integráció, A 2008. évi válság hatásai és a felzárkózás esélye, Demokratikus forradalmak, kudarcos demokráciák, Zárószó helyett: három kihívás. 127 Bottoni Stefano, 2014, 287. o. 126
74
platformja, de az olasz elnökség és vaskos ügyviteli szerkezet ellenére szerény eredményeket tud felmutatni. Bottoni szerint ugyanez a helyzet az 1991-es Visegrádi Csoporttal, az 1992ben megalakult Balti-tengeri Tanáccsal, sőt az európai integráció felé tett „kollektív” puhatolózás rövid életű illúziónak bizonyult.” 128 A maastrichti szerződés 1992-es pénzügyi feltételei, a koppenhágai (1993) és madridi (1995) kikötések gyakorlatba ültetése, vagyis a teljes tagsághoz szükséges feltételek teljesítésével kapcsolatos elvárások arra késztették Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot, hogy külön-külön és egymással versengve próbáljanak megfelelni a kiszabott integrációs záradékoknak. A hatékony intézményrendszer kiépítése azonban, az emberi valamint a kisebbségi jogok elismerése, betartása, a versenyképes piacgazdaság megteremtése és a társadalmi-tudományos eredmények fokozatos beépítése az állami jogrendszerbe a tervezettnél sokkal hosszabban tartó és bonyolultabb feladatoknak bizonyultak. Közben Madeleine Albright és Richard Holbrooke támogatása eredményeképpen 1997-re (luxemburgi csúcstalálkozó) Brüsszel egyre tárgyalóképesebbé vált a posztkommunista országok integrációja kapcsán. A nemzetközi helyzet, vagyis az orosz és kínai külpolitika visszafogottsága miatt a második Clintonadminisztráció prioritásként kezelte a volt kommunista országok geopolitikai helyzetének rendezését, amely nemcsak az európai, de a NATO csatlakozásokban is követhető. A keleteurópai térség iránti amerikai érdeklődés az 1990-es évek vége (boszniai-koszovói NATO beavatkozások) és George Bush első elnöki megbízása közötti periódusban érte el a csúcspontot. Közben az USA Irak elleni 2003-as katonai offenzíváját több kelet-európai kormány helyeselte, míg a nyugat-európai politikusok többsége bírálta ezt a lépést. Az USA egykori védelmi minisztere, Donald Rumsfeld egyenesen megpróbálta szembeállítani egymással, a kritikus, harcolni nem akaró, önmagát megvédeni nem tudó, de retorikájában olykor Amerika-ellenes Nyugat-Európát és a lojális és lekötelezett Kelet-Európát. Pedig valójában az USA iránti nagyobb rokonszenv csak néhány kelet-európai államban érvényes: Horvátországban meg Lengyelországban a kivándorlókkal fenntartott történelmi-érzelmi kapcsolatok miatt, Romániában egyrészt stratégiai megfontolásokból, másrészt az amerikai életmód bálványozása miatt, Koszovóban az 1999-es amerikai katonai segítségért érzett hálakimutatás jeleként, miközben a balti köztársaságokban az oroszellenesség ellensúlyozásaként jelentkezik. Ellenben Csehországban, Bulgáriában, Magyarországon, Szerbiában és a volt szovjet tagköztársaságokban, az emberek nagy része politikai, kulturális, történelmi, érzelmi vagy más okoknál fogva „tartózkodóan tekint” a washingtoni szuperhatalomra. Mindemellett elismerik az USA eredményeit és elfogadják a NATO nyújtotta biztonságot, ellenben kevésbé motiváltak a szövetség további fenntartása érdekében. Ezt a csekély érdeklődést bizonyítják ezekben az államokban a rohamosan csökkenő védelmi kiadások is. Az európai egységesítési folyamatok közelebb hozták egymáshoz a múlt század második felében eltávolodott két Európát. Bottoni felhívja a figyelmet arra, hogy az olyan kifejezések, mint az „Új Európa” vagy a „visszatérés Európához” igen zavaróak, mert a köztudatban mélyítik e földrész keleti részének „geopolitikai másodrendűségét”. 129 Gyakorlati 128 129
Bottoni Stefano, 2014, 288-289. o. Bottoni Stefano, 2014, 290. o.
75
szempontból az EU fő vívmányai közé tartozik az egyének, az áru és a tőke szabad mozgásának biztosítása, vagyis közben a schengeni egyezményhez való csatlakozással, mindezeket a kedvezményeket több volt kommunista ország polgára is megtapasztalhatta. Az EU bővítési folyamata ugyanakkor egy unalmas jogi és bürokratikus mechanizmusra is leegyszerűsíthető, amely nem vár el sem szellemi megerőltetést sem érzelmi viszonyulást polgáraitól, sokkal inkább a partnerek alkalmazkodó képességét és rugalmasságát vizsgálja s alakítja. Az EU 2004-2013 között végrehajtott bővítéseivel 13 volt kommunista, nagyrészt a szovjet blokkhoz vagy egyenesen Moszkvához tartozó ország vált uniós tagállammá. Ilyenformán az EU geopolitikai súlypontja még jobban kelet felé csúszott, de az utóbbi három hullámban felvett államok teljes társadalmi, gazdasági és pénzügyi integrációja megrekedt vagy csigalassúsággal halad előre. A 2007-2013-as finanszírozási szakaszában az EU százhetvennégy 72 milliárd eurós alapot tett hozzáférhetővé 11 közép-kelet-európai tagállam számára. Éves lebontásban ez mintegy 24,96 milliárd eurót jelent, ami a térség éves GDPjének 2,3%-át teszi ki. Magyar viszonylatban az uniós pénzek a GDP 3,6%-át jelentik, ami a legmagasabb részesedés a térségben, a második helyen pedig Litvánia áll 2,8%-al. A szakemberek azonban arra figyelmeztetnek, hogy az új tagállamoknak odaítélt EU források csak bizonyos szegmensekben segítik a tényleges felzárkózást, ilyen például az infrastruktúra. Pogácsa Zoltán megjegyzi: „A Kelet-Európában mért Gini-koefficiensek (a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi tizedek hányadosa) általában azt az eredményt mutatják, hogy a keleti társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, mint a nyugatiak. Ez az eredmény természetesen statisztikailag korrekt, ám eltakarja azt a tényt, hogy a társadalom akár fele egy hipotetikus »európai létminimum« alatt él.” 130 A folyamatos eltávolodás további oka az, hogy a régi és új tagállamok más és más prioritási feladatokat tartanak fontosnak, valamint az új tagállamok még kiépülőben lévő lobbijukkal nem tudják rendesen ellensúlyozni az alapszövetségesek politikai túlsúlyát. Jó példa erre az unió közös agrárstratégiájának esete, amelynek fontosságát jelzi, hogy a 2007-2013-as költségvetési ciklus idején a teljes EU büdzsé 42%-át erre az irányvonalra szánták. A 2004. évi első bővítési hullám küszöbén az unió 15 szövetségese úgy szavazta meg az elkövetkező évtized kulcsfontosságú agráripari célkitűzéseit, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a technológiailag hátrányosabb és szerszámokban hiányosabb mezőgazdasággal rendelkező új tagállamok szükségleteit. Mivel az uniós támogatások területalapú leosztásban voltak megszabva, az újonnan érkezők jóval kevesebbet kaptak a kelleténél, ugyanakkor sikeresen kijátszották a zavaros tulajdonjogi viszonyokat és a helyi hatóságok illetékességét megkerülve több nyugati hivatásos befektető nagymennyiségű birtokot vásárolt olcsón a közép-európai térségben. Lengyelország kivételt képezett e tekintetben, mert a Kohéziós Alapból elnyert támogatásokat főként a nagyszabású és gazdaságtalanul működő agrárszektor modernizálására fordította, de ez a fajta egységes agrárstratégia tovább mélyítette a tehetősebb északnyugati és a szegényebb délkeleti országrészek közötti termelői és hatékonysági eltéréseket. Ugyanakkor a piacnyitási politika miatt Kelet-Európa élelmiszerboltjaiban megjelentek a gyenge minőségű áruk, 130
Bottoni Stefano, 2014, 291. o.
76
melyek a közös mezőgazdasági stratégia kedvezményezettjeitől, vagyis főleg Németországból és Franciaországból érkeztek. Ezek a hatalmas kiszállítók a modern technológiák birtokában, a termelési költségek csökkentésével és az uniós rátámogatások birtokában egyszerűen lehengerelték a helyi termelők ár- és árukínálatát. Így akarva-akaratlanul, de tény, hogy már első körben megszabadultak a helyi versenytársak többségétől. Mindemellett a kelet-európai államokat lekötötték az új kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos összetett feladatok, mint például a nemzetközi kapcsolatok továbbfejlesztése, új típusú projekt menedzsment elsajátítása, olyan körülmények között, amikor a demokratikus felügyeleti sémák még gyerekcipőben járnak és a lobbi képviselet még éppen kialakulóban van. Bottoni végre elárulja, hogy mit is ért perifériának, amikor így fogalmaz: „Számos új tagállamban, mint például Romániában, Bulgáriában és legfőképpen Közép-Kelet-Európa perifériáján (Ukrajnában, Moldovában és a balkáni államokban) az Európai Unió nem annyira mindennapi valóságként jelenik meg, hanem inkább álomként és menekülési útvonalként a fiatal generációk számára.” 131 Az ilyenfajta eredeti idézetekhez, ami már néhányszor előfordult e tanulmány közben nem érdemes külön magyarázatokat is hozzáfűzni. Folytatva a könyv gondolatmenetét a szerző megjegyzi, hogy a 2008-as gazdasági válság ellenére, ami a társadalmi feszültségek felerősödésével és az elszegényedés következtében az unió-ellenes indulatok felszabadulásával járt, az EU-szkeptikus szervezetek támogatottsága is megnőtt, határozottan kijelenthető, hogy egyetlen kelet-európai állam sem tűzte ki célul az unió elhagyását. Bottoni további magyarázat nélküli, ugyanakkor provokáló vagy ösztönző idézetére szorítkozik: „Lengyelország kivételével, amely európai középhatalomként határozza meg magát és egyre jelentősebb tényezőként kíván fellépni összeurópai kérdésekben, a térség államai beletörődni látszanak marginális szerepükbe.” 132 Az EU-tagság eddigi tapasztalatai alapján leszögezhető, hogy a régió országainak egyéni útkeresései nem feltétlenül járható utak, mert a saját érdekek képviseletében az egységes és hatékony fellépés lenne az elvárt norma, ami sok esetben nem sikerült: például az orosz energiafüggőség csökkentése, a mezőgazdaság egyesítése, infrastruktúrák modernizálása, gazdasági ügyletek az ázsiai partnerekkel, főként Kínával. Elemezve az EU keleti partnerihez való hozzáállását megállapítható, hogy a mag-államok „lekezelően vagy kétértelműen viselkedik olyan kérdésben, amelyek az új tagállamok számára rendkívüli fontosságúak, a kommunista totalitarizmus szimbolikus elitélésétől kezdve a putyini Oroszországtól való energetikai függésig. Ami pedig a kisebbségi kérdést illeti, Giuliano Amato és Judy Batt már 1998-ban hiába jelezték, hogy a bővítés arra kényszeríti majd az uniót, hogy közvetlenül nézzen szembe az etnikai-nemzetiségi kérdésekkel és fogalmazza meg az emberi és kisebbségi jogok kollektív alkalmazását.” 133 A 2008-as gazdasági válság hatásai és más globális fejlemények inkább csökkentik a kisebbségi politikák közösségileg is kedvezményes megoldásának esélyeit, mert egyes régi szövetségesek élhetnek a nemzetállami érvrendszerrel, így Görögország és Franciaország 131
Bottoni Stefano, 2014, 292. o. Bottoni Stefano, 2014, 292. o. 133 Bottoni Stefano, 2014, 292. o. 132
77
továbbra is ragaszkodnak az egy állam = egy nemzet képlethez, amiben több uniós tagállam egyetért velük. Ugyanakkor az 1970-ben megteremtett autonómiák ismét konfliktushelyzetbe kerültek. Skócia és Katalónia önrendelkezési céljai azt az elképzelést támasztják alá, ami egyébiránt megtévesztő, hogy az etnikai gondokat nem decentralizációval, hanem ezzel ellentétben a nemzetállami szabályozásokon belül lehet a legjobban intézni. „Ennek a logikának esnek áldozatul többek közt a magyar autonómia törekvések annak ellenére, hogy semmilyen komoly biztonsági kockázatot nem jelentenek a szomszédos államok számára.” 134 A hivatásos nyugati politikusok fölöttébb óvatosak a kisebbségi politikák kapcsán és jogi szempontból „helyzetazonosságot lát az őshonos kisebbségek és a 20. század második felében Nyugat-Európába áttelepült bevándorló közösségek között.” 135 Ráadásul a 2001. szeptember 11-én elkövetett USA-ellenes merényletek miatt a bevándorlások szabályozása is megváltozott, mert a nagy muszlim közösségek miatt felmerültek a szerteágazó biztonságpolitikai vetületek. Mindezt az EU tagállamai nem tudták külön-külön megoldani, sőt a kérdés uniós szintű közös megközelítései sem hoztak előrelépést a témában: az érintett államok tartózkodóak bármiféle olyan kisebbségi jogalap kibővítését illetően, amely esetleg újabb bonyodalmakat okozhatna a többség-kisebbség közti kapcsolatrendszerben, illetve e közösségek integrálásában vagy beolvadásában. A 2008-as gazdasági-pénzügyi válság nemcsak negatívumokat okozott, mert a szilárdabb rendszerek összeroppanása magával hozta a résztvevők közötti kapcsolatrendszerek újraértelmezését és új alapokra állítását is. Közép-Európában az európai átlaghoz képest kétszeres, sőt háromszoros GDP növekedési rátát felmutató fejlődési irányvonalaknak vetett véget: átlagosan évi 4,6%-os GDP emelkedés, Szlovákiában és a Baltikumban évi 10%-os csúcsteljesítményekkel. A 2000-es év után a térség politikusai megpróbálták a fizetéseket és a nyugdíjakat az pénzhígulási rátákhoz igazítani. Habár ezek a törekvések nem működtek szinkronban az inflációval, mégis számottevően nőtt a vásárlóerő. A kedvező konjunktúra miatt a nem alapvető kereskedelmi áruk hozama folyamatosan bővült, ugyanakkor nőttek az ingatlanpiaci beruházások is. Mindez ösztönzően hatott a bankok korlátozatlanabbá váló hitelnyújtási gyakorlatára, ami miatt a lakosság egyre könnyebben kölcsönökhöz juthatott. A helyi kormányok pénzügyi politikája nem különösebben avatkozott bele a bankok valutaügyleteibe és közben folyamatosan nőtt a lakosság és a gazdasági szereplők nem nemzeti pénzekben való eladósodása. Ezzel nagyban megnőtt a folyamatban részvevő felek (hitelezők és hitelnyújtó államok) pénzügyi függősége. Közvetlenül a pénzügyi válság kirobbanása után az IMF és az EU segítségének köszönhetően több állam, így Ukrajna, Magyarország (2008) és Románia (2009) elkerülhették az államcsődöt. Mivel a kelet-európai nyitottabb gazdaságok jobban függnek a multinacionális cégek kivitelétől, mint a kis- és középvállalkozásokkal jobban felszerelt nyugati nemzetgazdaságok, ezért a keleti térség országai mind a mai napig érintettek maradtak a 2008-as válság miatt. Mindemellett a német gazdaság recessziója különösképpen érintette a németországi termeléshez és kivitelekhez kötődő Kelet-Európát. A térségben csak Lengyelország ért el állandó és fenntartható növekedési mutatókat, ami feltehetőleg a Donald Tusk vezette kormány 134 135
Bottoni Stefano, 2014, 239. o. Bottoni Stefano, 2014, 293. o.
78
gazdaságpolitikájának volt köszönhető: egy a hagyományos és liberális elemeket vegyítő gazdasági stratégiát alkalmaztak és az elektronikai cikkek kapcsán versenyképes termékekkel jelentek meg a világpiacon. A recesszió 2008 második és 2010 eső fele között súlyos GDP zuhanást eredményezett: Ukrajna 15 %-os csökkenést élt át 2009-ben, ami összeroppantotta az amúgy is lábadozó gazdaságát, Románia, Bulgária, Szlovénia és Magyarország 6-8 % körüli csökkenést tapasztalt, míg Szlovákiában és Csehországban az esés nem lépte túl a 2 %ot. A 2008-as válság megtörte a balti államok gazdasági fellendülését is: 20 %-os GDP zuhanás volt Lettországban, 16 % Litvániában és 14 % Észtországban. „A válság olyan, Magyarországhoz hasonlóan periferikus és az exporttól nagyobb mértékben függő országokat sújtotta a legkeményebben, ahol a nemzeti kormányok téves gazdaságpolitikájával kockára tették az ország szavahihetőségét.” 136 A recesszió, amelyből 2010 második felétől kezdődően az EU megpróbál felépülni, mélyreható társadalmi és pszichológiai sebeket okozott az embereknek. A propagált exponenciális növekedés és gyors konvergenciához szoktatott kelet-európai társadalmaknak rá kellett jönniük arra, hogy a gazdasági növekedés pályája nem mindig egyenletes és a fejlődési irány sem működik teljesen kiszámítható keretek között. Néhol az egy évtizedet is meghaladó emelkedő életszínvonal hirtelen visszaesését rengeteg ember az 1990-es évek kezdeti korszakához hasonlítható személyes csalódásként élte meg. A válság a fiatal nemzedékeket különösen súlyosan érintette, pedig ők igazán nem ismerték sem a hiánygazdaságok és sem az 1989/90- évek sokkjait. Ráadásul újrakezdődött az 1989/90-ben félbehagyott vita az államnak a gazdasági szerepe kapcsán, hogy milyen tevékenységeket erősítsen: felügyelő, résztvevő vagy kezdeményező? A gazdasági hanyatlás ugyanis azt is megmutatta, hogy a piacközpontú rendszer csak olyan szabályozó módszerek alkalmazásával működik hatékonyan, amelyeket egy határozottan fellépő állam kezdeményez és képes össze is hangolni. Kotkin kifejezésével élve „a civilizálatlan társadalomnak” saját belső működéséhez elengedhetetlen egy tekintéllyel rendelkező állam. „A külföldi befektetők, akik a kelet-európai térségben a nemzeti szuverenitás gazdasági elemének jelentős hányadát birtokolják, érthető módon a profit logikája szerint gondolkoznak. Következésképp nem feladatuk, hogy hatékonnyá tegyék ezeknek az országoknak a kevéssé versenyképes szektorait (például az egészségügyet, oktatást, tudományos kutatást,kiskereskedelmet), vagy korrigálják azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek a jövedelem elosztásában és az elitek reprodukciós mechanizmusaiban megmutatkoznak, még akkor sem ha utóbbiak számos keleteurópai országot inkább a latin-amerikai, mintsem a nyugat- európai modellhez tesznek inkább hasonlóvá.” 137 Némely EU tagságú kelet-európai ország Oroszországhoz fűződő kapcsolata bonyolulttá vált. Lengyelországban, a balti államokban és a Moldova miatt érintett Romániában a Moszkvához fűződő viszonyokat főként a biztonságpolitikai megfontolások, vagyis az orosz terjeszkedési igényektől való félelem uralja. Mindennek nyomós okai vannak, hiszen ezt a hozzáállást alátámasztja a Krím félsziget 2014-es esete és a Kelet-Ukrajnában elhúzódó orosz-ukrán 136 137
Bottoni Stefano, 2014, 294. o. Bottoni Stefano, 2014, 269. o.
79
fegyveres ellentét. Más országok Oroszországhoz való viszonyában meghatározó szempontot játszik az energetikai ellátás biztonságának összetett témája, mivel több kelet-európai állam közvetlenül függ az orosz gázbehozataltól. Felidézve a 2006. és 2009. évi orosz-ukrán gáz körüli botrányos eseteket, emiatt érthető, hogy olyan országok, mint Bulgária, Magyarország, Csehország és Szlovákia pragmatikus megoldásokat keresnek a gázellátás behozatalának akadálymentessé tétele érdekében. Így a fent említett államok már csak biztonságpolitikai okok miatt is érdeklődést mutattak a megépítendő orosz transzkontinentális vezeték iránt, annak ellenére, hogy az USA és nyugati partnerei komoly lobbit indítottak a Déli Áramlat terv ellen, ugyanakkor viszont semmiféle más alternatívát nem biztosítottak az energiafüggőség megoldására. Egy másik szocialista időkből átörökölt nehézség a kelet-európai regionális közlekedési infrastruktúra (utak, gyorsvasutak) alulfejlettsége, elavultsága és szerény teljesítőképessége. A keleti autópályák messzemenően alulmaradnak a nyugatiak átlagsűrűségével szemben. A komoly befektetések ellenére Lengyelországban és DélkeletEurópában hiányos a gyorsforgalmi úthálózat. Ugyanakkor az elkészült közlekedési szakaszok elhelyezkedése is nehézségeket jelent, mert ezek főként nyugat-keleti irányban haladnak, de a regionális együttműködés megteremtéséhez az észak-déli változatot is ki kellene építtetni, vagyis a Balti tengert össze kell kötni a Földközi-tengerrel. A vasúti áru- és személyszállítás helyzete gyakran az első világháborús viszonyokat idézik. Elmaradottsága miatt a vasúti áruszállítás rég elveszítette versenyképességét a gyorsabb és hatékonyabb közúti teherszállítással szemben. 1995-től kezdődően a nemzetközi szakértők zöme a kelet-európai államokban kialakulóban lévő politikai berendezkedést kudarcos demokráciának, vagy éppen „fél-autoriter” rendszernek minősítette. Habár külsőlegesen bevezették a pluralitás elemeit a politikába, ezek olyan államok voltak (például Berisha és Nano Albániája, Lucinschi Moldovája, Kucsma Ukrajnája, Lukašenko Fehéroroszországa, Iliescu Romániája, Tudman Horvátországa, Mečiar Szlovákiája, vagy Milošević Szerbiája), ahol a demokratikus hagyományok és intézményes egyensúlyrendszer híján a végrehajtói hatalom nagyrészt a kormány kezében összpontosult: az ellenzékpártiak nem nyilatkozhattak a hivatalos médiákban és a titkosrendőrség figyelte őket. Az elmúlt évtizedben a bemutatott országok helyzete teljesen megváltozott és az unió által előírt különféle standardok hozzájárultak a jogállamiság kialakulásához, hatékonyabb működéséhez. Időközben pedig megtörtént a nemzedékváltás is a politikai elitben és az új digitális technológiák elterjedésével az állam jórészt elveszítette korábbi információáramlással, hírszerzéssel és tájékoztatással kapcsolatos monopolhelyzetét. A legnagyobb sikereket politikai rendszereik pozitív irányú átalakításában a Balti köztársaságok érték el. Habár az orosz kisebbségekkel való bánásmód továbbra is kényes politikai témakörnek számít, mivel azonban e téren hasznos közreműködések születettek, amelyek a gyakorlatban is jól működnek, ezért nem valószínű, hogy ezen a vonalon bomolna meg a demokratikus rend. Ugyanígy az 1990-es évek derekán még nemzetiségi feszültségekkel, a szervezett bűnözéssel és gazdasági pangással küszködő Szlovákia is eredményesen nézett szembe a felmerülő nehézségekkel, ami nem utolsó sorban, a 2000 években hatalomra kerülő Mikulás Dzurinda kormányhivatalának köszönhető. Közben Szlovákia csatlakozott úgy a NATO-hoz, mint az EU-hoz és 2009-ben már az euró váltotta fel 80
a koronát. Az uniós pénznem bevezetése kimondottan szigorú feltételeknek van alávetve, melyeket Szlovákián kívül eddig csak Szlovéniának, Észtországnak és Lettországnak sikerült teljesíteni. A szlovák példa azt bizonyítja, hogy a good governance gyakorlata huzamosan is megállja helyét a nemzetközi világban. Szlovákiához hasonlóan, Horvátországban is jelentős politikai-gazdasági és társadalmi előrelépések történtek és a Jugoszlávia széteséséhez kötődő háború súlyos öröksége ellenére a térségből ennek az országnak elsőként sikerült belépnie az EU-ba. Mást mutat azonban a magyar, román és bolgár eset, mert ezekből levezethető, hogy a megvesztegethető és egyes politikai élenjárók súlyosan hátráltathatják és károsíthatják a felzárkózás folyamatát. Magyarország a 2000-es évekig Lengyelországgal és Csehországgal együtt a Közép-Európa példamutatóan fejlődő gazdaságai közé tartozott, de egy évtized elég volt ahhoz, hogy elveszítse a többi térségbeli állammal szembeni elsőbbségét és kemény erőfeszítéseket tesz az európai és globális integráció irányába. „Bár az elemzők megosztottak abban, hogy a kudarcért való felelősség milyen mértékben terheli a két politikai pólus kormányait, abban egyetértés van, hogy az EU-csatlakozás óta elmúlt tíz év elmaradt fejlődése a különböző színezetű kormányok „közös” sikertelensége.” 138 A 2010-es ukrán eset (Victor Janukovics visszatérése) a román precedensnél is jobban mutatja, (Ion Iliescu hosszú uralma) hogy Kelet-Európa egyre több államában összeütközik a kormányképesség és a demokratikus princípiumok. A lakosság egyre inkább elfordul a politikától és nem igazán képes felmérni a burkolt demokráciaellenes intézkedéseket. Sőt a sorozatos válsághelyzetekre egyre több választó olyan megoldásokat keres amely, még ha jelképesen is, de képes a társadalmi és nemzeti összetartás jelképeit a felszínen tartani. Persze nem állítható, hogy a nyugati demokráciákba vetett bizalom alábbhagyása újabb autoriter politikai szerkezetek kifejlődését okozza, máskülönben pedig a 21. századi kelet-európai politikai rendszerek sok szempontból távol állnak a politológiában ismert jellegzetes demokráciáktól. A létező hatalmi szerkezetekben jelen vannak úgy a 20. századi tekintélyelvű szervezetektől átörökölt beidegződések, „mind a periferikus országokat gyakran jellemző torz önszemlélet.” 139 Egyes térségbeli országok, mint például Ukrajna, Moldova és Bosznia-Hercegovina még mindig abban a szakaszban találhatóak, amikor megpróbálják kiépíteni saját demokratikus nemzetközösségüket és egy működőképes állami intézményrendszert. Kelet-Európa több mint két évtizede „küzd a posztkommunizmus „tranzitológiai” elméleti kereteinek örökségével.” 140 A régió 1989/90-es változásai csupán átmenetileg kötötték le a nyugati akadémiai körök és a média figyelmét, mert a bekövetkező rendszerint csendes átalakulások azt a félrevezető benyomást keltették, miszerint a posztszovjet övezet számára lezárult a történelem, és egy huzamos és folyamatos konszolidációs időszak következik. „2009 után azonban a történelem kerekei ismét gyorsabban kezdtek forogni. Kelet-Európa, immár Nyugat-Európa peremterületeként, sok tekintetben ismét ütközőzónaként működik, új társadalom- és biztonságpolitikai kihívások előtt áll.” 141 A régiót érintő legkomolyabb nehézségek mibenlétéről azonban nincsen szakmai egyetértés. Az elemzők többsége még 138
Bottoni Stefano, 2014, 298-299. o. Bottoni Stefano, 2014, 299. o. 140 Bottoni Stefano, 2014, 303. o. 141 Bottoni Stefano, 2014, 303. o. 139
81
mindig a támadó nacionalizmust, vagyis az etnikai ellentéteket tekintik a fő veszélyforrásnak. A térséget továbbra is olyan helynek állítják be, ahol a klasszikus demokráciára még felkészületlen emberek laknak, akiket állandóan fegyelmezni, oktatni, bátorítani és kritizálni kell. És itt következik Bottoni krédója: „Jelen sorok írója ezzel szemben azt gondolja, hogy a poszkommunizmus 25 éve megmutatta, hogy Kelet-Európa nemcsak „földrajzi fogalom” hanem sajátos történelmi háttérrel és politikai kultúrával rendelkező képződmény. Ebben a könyvben többször utaltunk arra, hogy a nemzeti eszme és a nacionalizmus, mint politikai gyakorlat a teljes 20. századon végigvonul, túlélve a kommunizmus és a „nemzetek nélküli” világ illúzióját is.” 142 Az eszme mélyen hatott a nacionalistákra és kommunistákra egyaránt, de nem kivételek ez alól a keresztény konzervatívok és a liberálisok sem, vagyis megfigyelhető, hogy minden politikai irányt befolyásolt és minden rendszerváltás alkalmával úgy formálódott át, hogy mindvégig fontos elemként szerepelt. 1989 után nem feltétlenül csak a kirekesztő nacionalizmus felélesztése veszélyeztette a szomszédokat és ugrasztotta egymásnak a volt jugoszláv tagköztársaságokat. Amint megszűnt a diktatúra által biztosított politikai és etnikai egyensúlyok halmaza, olyan szélsőséges nacionalizmusok törtek fel, amelyek a már létező, sok esetben a kommunista periódusig, a második világháborúig, vagy a két háború közötti időkig terjedő ellentéteket használtak ki. Mindemellett az is kijelenthető, hogy az 1989-es átmenet politikai és társadalmi nehézségeinek dacára a rendszerváltozások utáni Kelet-Európa ugyancsak stabil maradt. Ezek után a zárószóban Bottoni a térség három alapvető kihívását is bemutatja és a témákhoz kapcsolódó alapos argumentumokat sorakoztat fel. „Végezetül néhány szót kívánok ejteni a véleményem szerint legjelentősebb kihívásokról, amelyekkel Kelet-Európának napjainkban szembesülnie kell. Ezek három fő témakörbe sorolhatók: 1: a megnövekedett, elsősorban fiatalokat érintő kivándorlás, 2. a népességcsökkenés és 3. a jelentős roma lakosság integrációjának kérdése. Ezek megoldásáról, bár elsősorban nemzetállami problémának minősülnek, nagyban függ az egész európai kontinens fejlődése.” 143 A szerző az európai közös kihívásokban rejlő összekötő erőre alapozva a következő passzussal zárja könyvét: „Az elkövetkező években rendszerszintű kérdéssé válik, hogyan tehető elviselhetővé a kelet-európai kapitalizmus mind a többségi, mind a kisebbségi társadalmak számára. Ahhoz, hogy Európa ne szakadjon tovább a történelmileg kialakult gazdasági és társadalmi törésvonalak mentén, és ne alakuljon ki egy, a posztkommunista államokból álló félperiféria, tanulni kellene az eddig elkövetett hibákból és együtt gondolkodni azokról a közös kihívásokról, melyek immár összefűzik a kontinens két felét.” Következtetés A történész kritikai áttekintésén keresztül az olvasó számos megrögzött emlékezeti szinttel szembesülhet, amelyek paradox módon valamelyest ma is összekovácsolják a kelet-európai térség államait, ugyanakkor külön utas kitöréseik továbbra is lelassítják a Nyugathoz való 142 143
Bottoni Stefano, 2014, 303. o. Bottoni Stefano, 2014, 307. o.
82
várva várt felzárkózásban. A könyv ugyanakkor azt sugallja, hogy nem feltétlenül kell elfogadni azt az előítéletet, mely szerint a mai Kelet-Európa a kegyetlen nyugati kapitalizmus hátországa, hiszen az is megfigyelhető, hogy bizonyos értelemben „Kelet”-Európa különféle fogalmi szinteken a mai napig fennmaradt. Utóvégre a ’89/90-es rendszerváltozások és „demokratikus forradalmak” óta a Nyugathoz képest nem csökkentek számottevően az Európa keleti részeit keresztülszelő társadalmi, gazdasági és mentalitásbeli különbségek, melyek miatt bizonyos törésvonalak mentén az öreg kontinens továbbra is felaprózódik és szétesik. A kihívások azonban most már közösek és mivel megvan hozzá a szükséges keret az unión belül még mindig fennáll a lehetőség, hogy a kelet-nyugat és észak-dél tengelyek hatékonyan összeforrjanak. 2008: egy újabb tőzsdecsőd és bankválság a nagyító alatt Az EU-ban lévő kelet-közép-európai, illetve társult nyugat-balkáni államok gazdaságai az uniós átlagot messze meghaladó mértékben növekedtek a 2000-es évek közepéig. Ezt az irányt törte, helyesebben fordította meg az ezeket az országokat 2008 második felében sújtó átfogó recesszió, ami akárcsak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a bankszektorból pattant ki, de villámgyorsan begyűrűzött a valós gazdaságba is. A bankszféra ellenben nemcsak kívülről volt érintett, hanem a legtöbb ország építkezési lázában felvett hitelek visszafizetési nehézségeitől is. A globális válság elleni óvintézkedések hasonló keynesi forgatókönyvek alapján történtek, mint a tősgyökeres EU-államokban. Ezek ellenben lényegesen szűkebbek lehettek, mint a 2004 előtt társult alapító EU-tagországokban, egyfelől, mert ezen államok gazdasági potenciálja sokkal kisebb volt, másfelől mert büdzséjükben nagyobbak voltak a lyukak, illetőleg a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), az Európai Központi Banktól és az Európai Beruházási Banktól kapott kölcsöneik miatt az EU és az IMF a hiányok gyors minimalizására kötelezte őket. Veszteségeik és eladósodottságuk ugyanúgy, mint több azelőtt belépett tagországé, a recesszió alatt csak tovább fokozódott. Emiatt a hiánycsökkentő módszereken túl, több pénzforrásra lett volna szükségük ahhoz, hogy ebből az ördögi körből kitörhessenek és visszakerülhessenek a régi növekedési pályájukra. Kijelenthető tehát, hogy a válságok, különféle mélységben és időtartamban, az európai integráció rendszeres kísérő jelenségei. Hogyan összegezhetőek a 2008-as válság előzményei? A gazdaság jelenleg a nagy gazdasági világválság óta a legszámottevőbb gazdasági recesszióban van, amely az őt megelőző globális pénzügyi krízissel kezdődött. Előzménye az amerikai jelzáloghitel-válság, ami az USA ingatlan- és bankszektorából 2006 végére jelentkező, váltakozó erejű pénzügyi válság, amely szinte minden állam gazdaságára kihat. Az USA és Japán központi bankjai rendkívül alacsony szinten tartották irányadó kamatlábaikat azzal a céllal, hogy segítsék az alacsonyabban teljesítő gazdaságukat. A mérsékelt kamatláb ösztönözte az olcsó hitelezési feltételek kiépülését és ezért rendre kiszélesedett az ingatlanpiaci kereslet. Ez a fajta keresletnövekedés előidézte az ingatlanok árának rohamos növekedését. Egyre több ember számára vált elérhetővé a hitelfelvétel lehetősége és még olyan hitelkérelmeket is elfogadtak, ahol nem volt meg a megfelelő fedezet 83
és jogosultság. A pénzintézetek a fent említett másodlagos hiteleket a forráshiány következtében értékpapírosították, amiket befektetőknél hasznosítottak. Maga az értékpapírosítás jövedelmező üzletnek ígérkezett és ez egyre több befektetőt vonzott. Közben már nemcsak a bankok, hanem a befektetők is ellátták magukat az ígéretes értékpapírokkal, és ezzel bárhol is volt a székhelyük kitették magukat az amerikai másodrendű kölcsönök rizikóinak. Amint az amerikai jegybank funkcióját végrehajtó FED hozzáfogott az irányadó kamatláb emeléséhez, a változó kamatszintű jelzáloghitelek törlesztő részletei is elkezdtek nőni. Ezeket a fejleményeket egy további jelenség is súlyosbította, mivel 2006 júliusától megszakadt az ingatlanpiaci árak felfelé ívelése az USA-ban. Olyan helyzetek jöttek létre, hogy a vásárlók magas finanszírozási aránnyal vett ingatlanja már sokkal kevesebbet értek, mint amennyivel még adósok voltak a hitelintézetnek. Mindez az ingatlanok értéke hirtelen csökkenésének következményeképpen történt így. A várható fizetésképtelenség esélyei egyre nyilvánvalóbbak lettek és mindezt megsejtve a hitelminősítők a korábban még első osztályúnak tartott értékpapírokat hamarjában átsorolták a rossz minőségű értékpapírcsoportba. Így hirtelen számos ügyfélnek szembesülnie kellett azzal a körülménnyel, hogy a biztosnak elkönyvelt beruházásuk tulajdonképpen a háttérkockázatok következményeképpen már korántsem ért annyit, mint amire számítottak annak megvásárlásakor. Erősen ingadozni kezdett az értékpapírok ára is, ezért a tulajdonosok hirtelen túl szerettek volna adni rajtuk, ami így megolthatatlan krízishelyzetbe torkollott. Mivel a pénzintézeteknek és a befektetési társaságoknak reálpiaci áron kell eszközeiket könyvelni, emiatt kötelesek voltak leértékelni az érintett papírokat. Az értékpapírokra így nem akadt vevő és valós piacuk tovább szűkült, amit egyre nagyobb leírások követtek. Főképp a befektetési bankok kényszerültek több és több leírás végrehajtására, miközben az értékpapírok valószerű jegyzése mínuszba vitte a banki zárszámadásokat. A befektetők most már nem csak a másodlagos jelzálogpiaci kötvényeiktől, de a korábban stabilnak hitt bankrészvényeiktől is mindenképpen meg akartak szabadulni, emiatt azonban bizonytalanná vált, hogy melyik pénzintézet tartozik az ütőképesek és melyik a sérülékenyek csoportjába. A bankok a napi tevékenységek során a gyakorlatnak megfelelően készséggel hitelezték egymást, de közben már nem lehetett átlátni a partnernél, hogy valójában mennyit is ér az üzletfél garanciája. Szeptemberre tulajdonképpen leállt a bankközi hitelpiacok működése, amire a központi bankok pénzkibocsátással válaszoltak. Ezt a pénzt azonban a pénzintézetek már nem merték egymásnak folyósítani, hanem inkább arra fordították, hogy a saját mérlegüket helyre billentsék. A krízis súlyosan érinti a nyugat-európai pénzintézeteket is, és hatása az amerikai gazdaság recesszióján keresztül az egész világgazdaságra kihat. Melyek a jelzáloghitel-válság további hatásai? Többek között a szűk minőségi ingatlankínálat és a lanyhuló dinamikájú hozamesés. Az amerikai jelzáloghitel-válság világméretű pénzügyi krízissé szélesedett, amit több szakértő a második világháború előtti nagy gazdasági világválsághoz mért. Habár az 1929-es év az elmúlt évtizedek addigi legnagyobb gazdasági katasztrófájaként vonult be a közgazdaság-történelembe, a jelenlegi 2008-as válság nem az első, pénzügyi rendszereket megrázó eset 1931 óta. Például az első olajár-sokk utáni évben, 1972-ben a
84
Bretton Woods-i 144 pénzügyi rendszer megingott és szétesett. Az 1979-es második olajárrobbanás egybeesett a központi bankok magas kamatpolitikájával. Az amerikai takarékszövetkezetek válsága után, 1987-ben egy súlyos visszaesés következett a nemzetközi piacokon. Ugyanakkor az 1993-as európai valutaválság, az 1997-es ázsiai válság és a 2000ben összeomlott dotcom-féle spekuláció szintén komoly pénzügyi válságok voltak. Ezek közül viszont egyik sem érte el, még távolról sem a nagy gazdasági világválság pusztító erejét: miközben1929 és1933 között a gazdasági teljesítmény a negyedére esett vissza az USA-ban és a nagyobb európai országokban, addig az elmúlt évtizedek recessziói ritkán okoztak több mint 2%-os csökkenést. A közelmúltban lezajlott tompított gazdasági ingadozások arra késztették a közgazdászokat, hogy különbséget tegyenek a pénzügyi válságok és az általános dekonjunktúra között. Nem maradtak el ugyanakkor az 1930-as évekkel párhuzamokat vonó figyelmeztető összehasonlítások sem. Az 1970-es olajválság és a Római Klub borúlátó, növekedéssel kapcsolatos előrejelzései egy egész nemzedék politikaigazdasági gondolkodására kihatottak. A tőzsde 1987-es összeomlása után sorozatosan jelentek meg az 1929-re utaló összehasonlító utalások. A 2000-ben ”kipukkadt” dotcombuborék szintén lehetőséget adott arra, hogy hasonló párhuzamokat vonó megfontolások lássanak napvilágot. A felsorolt válságok kapcsán keltett pánikkeltések egyike sem bizonyult azonban indokoltnak. Ez alól csak a 2008-as gazdasági katasztrófa képez kivételt. Melyek voltak a 2008-as válság közvetlen okai? Az egyik alapvető ok a virtuális spekulatív pénzeszköz fedezet nélküli bevezetése volt a szabad piaci és a pénzpiaci versengésbe. Ezt az eljárást a bankszakemberek ismerik, mert ez a folyamat olyan elemeket rejt, mint a pénzpiaci tőzsde, a spekuláció és a körülmény, vagyis van, aki nyer és van, aki veszít. Reális értékfedezet nélkül, digitális pénzekből támogattak a gazdaság különféle szegmenseiben olyan befektetéseket, innovációkat, melyeknek a kamatokkal történő befizetését a hitelt felvevő ügyfél már nem tudta teljesíteni. Az USA-ban hagyománya van a hitelből történő vásárlásnak, aminek következtében a polgárok egyes költségeit, magas értékű fogyasztási cikkek beszerzéseit kölcsönből finanszírozzák, amelyeknek a megelőlegezett javak (például ház, autó vagy elektronikai cikkek) lesznek a garanciái. Ha az ügyfél fizetésképtelenné válik, akkor jön a behajtó (hitelintézet), a kis- vagy nagykereskedő megbízásából és a fedezetet nyújtó ház, autó mellett további értékeket is lefoglalnak és elkoboznak, amíg ezek el nem érik a kötelezettség végösszegét. Miközben a hitel-kihelyezési versengés egyre erősebbé vált, az amerikai belső piac kezdeti recessziós kihatásai azonnal megérződtek. Ennek következtében számottevően megugrott a bázis évekhez képest a megrekedt ingatlanok, és a másodrendű veszteséges hitelek száma. Ennek a nagyságrendje közben olyan nagy lett, hogy az ingatlanpiac, több ágán keresztbiztosított szerkezetét sem tudta már megvédeni az összeomlásától, amelynek láncreakciós hatása magával ragadta a pénzügyi és üzleti folyamatban tevékenykedő bankházakat, ingatlanfejlesztőket, biztosítókat, pénzügyi- és ingatlanalapokat.
144
A Bretton Woods-i rendszer a második világháború utáni árfolyamrendszert takarja, amelynek alapja az amerikai dollár, ami a rögzített árfolyamok tartalékvalutájává vált. 1944-ben mintegy 44 ország csatlakozott a Bretton Woods-i amerikai megállapodáshoz.
85
Melyek voltak a válság közvetett okai? Kezdetben megemlíthető azt a körülmény, hogy a globalizáció az olcsó munkaerővel rendelkező országokba helyezte át a jelentősebb vállalatok tőkéjét. Ilyen országok India, Indonézia és Kína, amelyek ezáltal folyamatosan versengnek az USA-val, gyengítve annak pénztartalékát. Az amerikai dollár állandóan gyengült az elmúlt időszakban a kínai jüannal szemben, mindazonáltal az USA tartozik is Kínának. Már 2005 körül olyan helyzet alakult ki, hogy míg az amerikai átlag családok egyre kisebb megtakarításokkal rendelkeztek, addig Kína lakosságának egyéni megtakarításai a hazai össztermék (GDP) 40%-át is meghaladták, Indiában pedig 25% körül volt ez az arány. Az említett keleti országokban óriási a társadalmi egyenlőtlenség, az USA-ról pedig mindent egybevetve kijelenthető, hogy az átlagpolgárok szegényebbek lettek az elmúlt években. 2008-ban hurrikánok sorozata sodort végig az Egyesült Államokon és a korábbiakhoz képest, - legyen az a 2005-ös vagy a 2007-es, - növekvő erősséggel és egyre nagyobb károkkal jelentkeztek. A veszteségek a nagyvárosokat is érintették és a forró égövből érkező ciklonok Florida, Louisiana, Mississippi, és Alabama területein teljes lakónegyedeket sújtottak. Az ötös erősségű Katrina hurrikán New Orleans városát súlyosan megkárosította. A gyakori természeti katasztrófák veszélye miatt a déli államokban drágább bebiztosítani a javakat és az ingatlanokat. Hihetetlen méretű továbbá az USA katonai költségvetése. Washington védelmi büdzséje a 2008-as esztendőre 548,9 milliárd dollárt tett ki, ami a GDP 3,9%-át jelenti. Ez az egész világ katonai kiadásainak mintegy 45%-a, ami többszöröse minden más országénak. A 2009-es amerikai katonai költségvetési kiadás 40%-a a globális fegyverkezési és védelmi ráfordításoknak. A 2012-es amerikai védelmi költségvetés 6-7-szer nagyobb volt, mint a 106 billiós dolláros kínai katonai költségvetés. 145 Milyen lehetőségek vannak az 1929-es gazdasági világválság okainak megközelítésére? Az egyik irány a nemzetközi agrár- és nyersanyagárak rohamos csökkenésének megvizsgálása 1925-től kezdődően. Az első világháború közben felerősödött az Európán kívüli mezőgazdasági földterületek és erőforrások kiaknázása, ezért a béke első éveiben nagymértékben megnőtt a termelési volumen a világpiacon, ellenben a túlzott árukínálatra nem volt megfelelő kereslet. Ennek eredményeképpen a globális gazdasági periférián található agrár- és erőforrás-alapú gazdaságok, de a fejlett európai és észak-amerikai rendszerek vonatkozó ágazatai valójában már 1928 elején recesszióba kerültek. Ezeken a piacokon 1935-ig nem történt tartós fellendülés. A munkavállalók 20% dolgozott ilyen területen az USA-ban, míg Németországban ez az arány 30% fölött volt. Tekintettel a mezőgazdaság akkori fontos gazdasági és politikai szerepére, a világgazdasági válság az elsődleges ágazat elhúzódó depressziójaként is leírható. Egy másik vonal, amely elvezethetett a válsághoz, az ipari foglalkoztatottságban a háború okozta forradalmi átalakulások sora. Az első világháború vége számos európai országban magával hozta a szakszervezeti mozgalmak törvényes elismerését és ezzel együtt a nyolc órás 145
World Military Spending, Anup Shah http://www.globalissues.org/article/75/world-military-spending, megtekintve 2015.02.04, és http://armscontrolcenter.org/issues/securityspending/articles/fy09_dod_request_global/index.html, 2015.02.04,
86
munkanapot és a bérekkel kapcsolatos alkulehetőségeket. Az időközben megerősödött szakszervezetek immár törvényesített alkupozíciójukkal egy kartellesített és monopolizált ipari szerkezettel álltak szemben. Ennek eredményeképpen eltolódtak a tőke és a munkaerő közötti megoszlási viszonyok az alacsony vállalati nyereségek, a beruházások és az ipari munkások körében már 1929 előtt magas munkanélküliség között. Mindez jól követhető a német iparvidék esetében, ahol ezt a bizonytalan helyzetet elő-válságként 146 is körülírták már és értelmezése széles körű vitákat okozott a szakértők között. A munkaerő-piacon végbement átalakulások eredményeképpen a világháború utáni gazdasági újjáépítés még 1929 előtt befejezetlen maradt. Franciaországban ezek a változások teljesen kimaradtak, az USA-ban pedig a Legfelsőbb Bíróság határozatai által gyorsan visszafordíthatóvá váltak. Habár ezek az országok hamarabb felépültek gazdaságilag a világháború után, mint az Egyesült Királyság vagy Németország, ahol a válság előtti válság képe uralta az ipart, de úgy Franciaország, mint az USA az 1930-as években felzárkóztak ezekhez a reformokhoz, mivel azonban ezt későn vezették be, ez azt eredményezte, hogy a gazdasági felépülés 1933 után mindkét országban befejezetlen maradt. 147 A reformok mindkét országban előrevetítették árnyékukat, az USAban már 1929 nyarán. A tervezett kollektív bértárgyalások bevezetése ezért nagymértékben felgyorsította a válság beálltát. Az avatatlan olvasó számára a válság legismertebb magyarázata a New-York-i tőzsdén bekövetkezett részvényspekuláció. Az 1929. október 24-ei ”fekete csütörtökön” és az október 29-ei ”fekete kedden” (a közhiedelemmel ellentétben nem volt ”fekete péntek”) megtörtént a dupla részvénypiaci összeomlás, ami a részvények nyolc éves biztos felfelé ívelésének (a Dow Jones Index ötszörösére nőtt) a végét jelentette. Ez a fajta fellendülés a spekulatív túlzások mindenkori márkanevévé vált, vége pedig általános magyarázatként szolgált a világgazdasági válság kirobbanásáért. Tény, hogy a helyzet valamivel bonyolultabb volt, mivel csak közvetlenül a tőzsdei boom utolsó fázisa előtt kezdtek el nőni a vállalati nyereségek, az osztalékok, ugyanakkor az amerikai gépipar új megrendelései is a New York-i tőzsde árfolyamaival voltak összhangban. Ma már általánosan elfogadott, hogy a boom utolsó évében szó lehet egy spekulációs buborékról. Az 1929-es tőzsdecsőd pszichológiai hatásait nehezen lehet nem figyelembe venni, de a válság pontos hatásmechanizmusai továbbra sem teljesen tisztázottak. További bizonytalanságot okoz, a későbbi kisebb gazdasági következményekkel járó ugyanolyan súlyos krízisek feldolgozatlan tapasztalata. Annyi bizonyos, hogy a New York-i tőzsdepiaci sokk nem terjedt át rögtön az európai tőzsdékre. Az amerikai csökkenő tendenciák csak 1930 második felétől hatottak ténylegesen a nemzetközi tőzsdékre, például az 1929-es szeptemberi állásához mérten a fent megjelölt időszakhoz képest a berlini tőzsdepiac közel kétharmados veszteséget könyvelhetett el, míg az USA-ban az apadás sokkal komolyabb volt, mivel a 85%-ot is meghaladta. Miután a fentiekben megvizsgáltunk néhány vetületet az 1929-es világgazdasági válság okaiból, rátérünk a pénzügyi politika és a bankszektor rövid elemzésére. Ez a témakör a mai 146
Összehasonlításként lásd: Knut Borchardt, Wachstum, Krisen, Handlungsspielräume der Wirtschaftspolitik, Göttingen 1982. 147 Összehasonlításként: Cole/Ohanian, 1999, 3 - 23.o.
87
napig igen vitatott és kiemelkedő helyet foglal el a legbefolyásosabb szakemberek elemzéseiben. 148 Habár Közép-Európában és más nyugati nemzetgazdaságokban bekövetkezett hiperinfláció miatt nagyon megrendült a dollárhoz rögzítetett valutaárfolyamok rendszere, közben mindenütt újra helyreállították az aranyalapot. E rendszer újjáépítése NagyBritannia 1925-ös és Franciaország 1928-as csatlakozásával teljesedett ki. A háború előtti időszakhoz képest elsősorban az számított újdonságnak, hogy az USA közben teljesen átvette Nagy-Britannia addigi vezető szerepét a tőkebefektetéses kivitelek terén és így a dollár hamar a rendszer legfontosabb tartalékvalutájává vált. Mindez maga után vonta azt a tényt, hogy az USA saját pénzügyi politikáján kívül, az ügyletek nemzetközi koordinációs szerepét is magáévá tette, ami akkoriban a Federal Reserve Bank of New York-on keresztül történt. Az intézményt azzal vádolták, hogy az 1920-as évek folyamán mesterségesen alacsonyan tartotta a kamatokat azért, hogy megkönnyítse az európai gazdaságoknak az új rendszerhez való felzárkózását. Mindesetre az erre vonatkozó számadatok inkább cáfolják ezt a nézetet, mintsem megerősítik. Az áringadozások után végrehajtott kiigazítások végén az amerikai jegybanki alapkamatok úgy 3 és 4% között mozogtak és így közel álltak a mai szabványokhoz. 1928. közepétől 4-ről 6%-ra emelték a kamatlábakat azért, hogy ellensúlyozzák a részvénypiaci spekulációkat. Ezzel egyidejűleg korlátozták a pénzkínálat növekedését. Később a pénzügyi szakértők zöme mindkét intézkedést élesen bírálta azzal érvelve, hogy a pénzügyi szektor pontosan ezek miatt süllyedt recesszióba. 149 A gazdasági lelassulást fékezni hivatott ilyen magas kamatemelés, az aranyfedezetedre épülő mechanizmusok miatt külföldre is átterjedt. Egy súlyos recesszió esetén a rendszer elkezd a leggyengébb pontjain széttöredezni. Pontosan ez történt, amikor1931 nyarán Németország áttért a tőkeszabályozásra és ezzel leblokkolta a rövid lejáratú, elsősorban brit hiteleket. Az egyre nagyobb nyomás alatt álló Nagy-Britannia 1931 szeptemberében felszabadította a font árfolyamát és nemsokára létrejött a sterling tömb, amely a Brit Nemzetközösség országain túl a skandináv államokat is magába foglalta. A szakértők a font leértékelését egyhangúan gazdaságpolitikai felmentő döntésként értékelték. Tény, hogy a leértékelést megélt nemzetgazdaságok viszonylag hamar kilábaltak a válságból, de megjegyzendő, hogy ezek az országok lényegesen kevésbé voltak érintettek, mint az USA vagy Németország. A korai 1930-as évek Európájában Németország sajátos esete határozta meg a pénzügyi válságot. A birodalmi márka növekvő elértéktelenedése miatt Németország 1922-ben már nem tudta fizetni a háborús jóvátételeket, és november 14-én néhány éves haladékot kért. Az angol közvetítő javaslat visszautasítása után francia–belga csapatok 1923. január 11-én megszállták a Ruhr-vidéket. Arra hivatkoztak, hogy a német fa- és szénszállítások elmaradása miatt teszik ezt. Erre a német vezetés passzív ellenállással, a Franciaország és Belgium javára történő jóvátételi szolgáltatások felfüggesztésével válaszolt. A Jóvátételi Bizottság a válság megoldására 1923. november 30-án két szakértői bizottságot küldött ki: az egyiket Charles Dawes amerikai bankár elnökletével, a német márka stabilizációjának és a költségvetés 148
Összehasonlításként különféle elemzések: McGrattan/Prescott, 2004, 990 - 1003.o. és Rappoport/Eugene White, 1993, 548 – 572.o. 149 Általánosan használt mű: Milton Friedman/Anna Schwartz, A Monetary History of the United States 1867 1960, Princeton 1963.
88
egyensúlyának megvizsgálására, a másikat pedig a német tőkemenekülés megakadályozására. Az 1924. április 9-én előterjesztett szakértői beszámoló, a Dawes-terv újból rendezte a német jóvátétel dilemmáját. A Dawes-terv nem határozta meg a Németország által fizetendő jóvátétel végleges összegét. Alapgondolata az volt, hogy az európai háborús adósságoknak az USA felé történő kifizetését a német fizetőképesség helyreállítása, illetőleg a német jóvátételi fizetések teljesítésén keresztül biztosítja, ezen kívül a német termelést és exportot a szovjet felvevőpiac irányába tereli. Ezen túlmenően 800 millió aranymárka nemzetközi, főként amerikai hitelt adtak Németországnak. A szakjelentést a német kormány 1924. április 16-án hagyta jóvá, amihez április 25-én és 26-án Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Belgium, Jugoszlávia és Japán kormánya is hozzájárult. Formai nemzetközi elfogadására az 1924. augusztus 30-i londoni szerződésben került sor. 150 A bankok és az állami szektor hamarosan kihasználták az újonnan kialakult hitelképességet azért, hogy kölcsönöket vegyenek fel külföldön, főleg az USA-ban. A német önkormányzati közművek és a lakásépítő társaságok jelzálogleveleit kopogtatós módszerrel ajtóról-ajtóra adták el az amerikai magánbefektetőknek. Az aranyzáradék és az alapjául szolgáló ingatlan értéke megtették a hatásukat: a gyanútlan vásárlóknak így biztonságos befektetést sugalltak. Ezzel egyidejűleg azonban megmaradtak a Németországgal szembeni kártérítési követelmények és az 1920-as évek végéig ezeket kizárólag hitelekből fedezték. Ennek eredményeképpen gyors ütemben felhalmozódott egy hatalmas eladósodás, amely 1929-ben a nemzeti össztermék mintegy 80%-át tette ki. Mivel az összes tartozást külföldi pénznemben kellett fizetni, csak az adósságszolgáltatási kötelezettségeknek el kellett volna érnie az éves gazdasági teljesítmény kiviteli többletének az 5%-át, de ez nem állt rendelkezésre. A jóvátételi hitelezők számára ez a különbség nem maradt észrevétlenül. Az 1930-as Youngterv már előirányozta a devizával kapcsolatos biztosítékok eltörlését. Így Németországnak magának kellett eldöntenie, hogyan szerzi be a szükséges devizát az adósságszolgálatra és a jóvátételre így a kereskedelmi kölcsönöket nyújtó külföldi hitelezők számára teljesen megváltoztak az addig kedvezményes körülmények. Tekintettel a küszöbön álló német eladósodottságra, külföldi hitelek nem jöhettek számításba. Ez alól csak a Young-hitel volt kivétel, ami majdnem fedezte az 1930-as német devizaszükségletet. A gazdasági világválság előestéjén Németországnak egy Latin-Amerikához mérhető külföldi adósságválsággal kellett szembenéznie. Ez a válság az 1931-es év folyamán bontakozott ki teljes erővel pont, amikor Heinrich Brüning kancellár azon kísérletezett, hogy deflációs és szigorú megszorító intézkedéseket érvényesítsen, ahhoz hogy kereskedelmi többletet tudjon felmutatni, de ez sem vezetett elégséges devizabevételhez. Az amerikai kezdeményezésre történt német jóvátételi kifizetés elengedése önmagában már nem volt elegendő a németországi általános valuta- és bankválság megakadályozására. 1931 júliusában bankszünnapokat rendeltek el. A csőd után az öt berlini nagybank közül kettő (DANAT és Dresdner) kényszeregyesülés által újjáalakult, míg a kereskedelmi bankrendszert állami ellenőrzés alá vonták. Újabb re-privatizációs folyamatok csak 1933 után történtek.
150
Stoecker (Szerk.), 1968, 240–242.o.
89
Az 1931-es német bankválság különlegessége az, hogy a külföldi pénzügyi és adósságválság nagyban összekeveredett a jóvátételi összeférhetetlenségek körül keletkezett politikai bonyodalmakkal. A német szakértők különbözőképpen értékelték az esetleges további nemzetközi kölcsönök segítségével történő mentési próbálkozások lehetőségét. A szkepticizmus nem volt teljesen alaptalan, hiszen Németország szerkezetileg már teljesen el volt adósodva külföldön, így elsősorban a hátralékok elengedését megcélzó tárgyalásos módozatok voltak előnyben nem pedig a német tartozások fizetésének valamiféle folytatása. Végül is német részről sikerült megoldani az eladósodás témakörét, mert 1929-re szinte teljesen elhárították a külföldi kötelezettségeket, ami miatt a világgazdasági válság végén az amerikai nemzeti össztermék mintegy 20%-a süllyedt el, amely közvetlenül és közvetetten a németországi hitelviszonyokat megtestesítő veszteségekhez köthető. Az amerikai gazdasági összteljesítményhez való hozzávetőleges viszonyítás alapján megállapítható, hogy az akkori válság e veszteségi vonala meghaladta a 2008-as és jelenlegi amerikai jelzálogpiaci válság mínuszait. Visszatérve az amerikai esetre, 1933 áprilisában felszabadították a dollárt az arannyal szemben. Ahhoz, hogy áremelkedés történjen, a szakemberek a monetáris expanzió stratégiáját alkalmazták. Talán expanzívan hathatott az államháztartási hiány bizonyos kibővítésével egybevetve a New Deal keretében, de magára az áringadozásra csekély hatással volt. Általánosan megfigyelhető, hogy a leértékelést bevezető országok pénzügyi és költségvetési stratégiái 1933-tól már kevésbé hatottak expanzívan. A kísérlet fő célja az volt, hogy újra bizalmat keltsenek az immár kötetlen devizákban. Mindez szükségessé tette a szabályokon alapuló monetáris és fiskális politikákhoz való gyors visszatérést ugyanakkor a költségvetések messzemenő kiegyensúlyozásával és viszonylag magas kamatszinttel járt. A franciák kísérletet tettek valamelyik aranytömb élére kerülni mindazokkal, akik hűek maradtak a régi rendszerhez, de az 1936-os súlyos aranytartalék-veszteség miatt ez a próbálkozás kudarcba fulladt. A gazdasági világválság mélyebb megértése érdekében elengedhetetlen a bankrendszer rövid elemzése. Az 1920-as években bekövetkezett agrárválság miatt a nemzetközi pénzügyi rendszer már eleve meggyengülten sodródott bele az 1929-es világválságba. Közép-Európában mindez kiegészült a hiperinfláció utóhatásaként jelentkező keleti bankrendszerek saját tőkéjének az elégtelenségével. A válság első komoly jelei egy bankpánikban jelentkeztek az 1920-as évek végén az USA-ban, ami után több hullámban folytatódtak a banki csődbejelentések, amelyeknek elsősorban a vidéki területeken lévő kis, alultőkésített intézmények estek azonnal áldozatul. A Szövetségi Tartalékrendszertől csak elvétve érkezett támogatás, ami miatt az USA monetáris politikája heves bírálatok célpontjává vált. A kritikusok azt a nézőpontot képviselik, hogy a fent említett módon az 1929 után beálló szokásos recessziót így mély depressziós helyzetté változtatták. Az amerikai bankválság 1933-ban, a depresszió mélypontján érte el a csúcspontját. Az új Roosevelt adminisztráció által tavasztól elindított gyökeres amerikai banki átszervezés inkább szükségből, mint belső meggyőződésből történt. Az amerikai dollárnak az aranyalaptól való leválasztása együtt járt a bankszünnapok elfogadásával, amely intézkedés minden bank többnapos bezárását jelentette, valamint több ezer kisebb bank kényszerű bezárását. Egy gyakran hosszadalmas számvevőszéki ellenőrzés után a még működőképes intézményeket 90
átszervezték és újra megnyitották. A Glass-Steagall törvény egyfelől előírta a beruházási illetve ipari bankok szétválasztását, másfelől pedig a takarék- és kereskedelmi bankok elkülönítését. A törvény az 1990-es évekig érvényben volt. A bankmentési műveletek és a dollár leértékelődése egy kockázatos fellendülés kezdetét jelentették, amelynek során az USA nemzeti össztermékének évenkénti aránya több mint 9%-kal emelkedett. Az Egyesült Államokban csak az 1938-ban felújuló gazdasági visszaesés után kezdődött el az 1930-as évekre való belterjesebb visszapillantás, ami a ”Nagy Depresszió” fogalmi szintű születésével és elterjedésével járt. 151 Továbbiakban a jelenlegi 2008-as válsággal kapcsolatos konkrétabb párhuzamok és fejtegetések következnek. Előrebocsátható, hogy a bemutatott témakörök szoros kapcsolatban állnak a jelenlegi válsággal. 2008 közepétől kezdődően, a fejlettebb államok gazdasági mutatói szabadesésbe kezdtek. 2009 februárjában az amerikai és brit ipari termelés több mint 10%-kal maradt el az előző év azonos hónapjának értékeihez képest. Japánban csaknem 40%os, míg Németországban 25%-os volt az általános gazdasági csökkenés. 2009-2010 között a japán gazdaság egészét mintegy 8%-os, míg a német gazdaságot 5%-os visszaesés sújtotta, de hasonlóak voltak a mutatók az USA-ban és az Egyesült Királyságban is. A részvények árai a felére estek, a munkanélküliség egy év alatt megduplázódott és folyamatosan tovább nőtt. Ezek olyan számadatok, amelyekhez hasonlókat békeidőszakban már 1930 óta nem tapasztalt az emberiség. A második világháború után Európában bekövetkezett csaknem teljes termelési pangás itt most nem lesz külön értékelve, mert ezt kivételes tényezőként kell kezelni, habár megállapítható, hogy súlyosságában messzemenően túlhaladta az 1930-as recesszió következményeit és az 1960-as évekig hatott. Bár az 1929-es és 2008-as világválságok közötti összehasonlítás jogosnak tűnik, a kérdés az, hogy mennyire hasznos egy ilyen összevetés, illetve hogy mit lehet tanulni a két világválság párhuzamaiból és különbségeiből? Először is meg kell szabadulni attól az elképzeléstől, hogy a két világháború közötti nagy gazdasági világválságot meg lehet világítani valamiféle monokauzális magyarázattal. Számos válságjel egyidejűleg jelentkezett és ugyanakkor keresztezték is egymás útját. Mindegyiknek külön üteme volt és különféle minták alapján azonosíthatóak: innen erednek az értékelések közötti nagyobb eltérések is. Ezért nem árt leszögezni, hogy milyen keretben történik a válságok összevetése: öt közös párhuzam és eltérés feltérképezése. Közben rendre megvilágítódnak a ”Nagy Depresszió” legfontosabb okai, melyeket viszonyítani lehet a jelenlegi válsághoz. A részletekből hamar kiderül, hogy néhány közös párhuzamon túl a különbségek a mérvadóbbak, ami miatt egy felszínes összevetés igencsak kontraproduktív. Mindazonáltal a feltárt párhuzamok meglepetésszerűek lehetnek. 152 A 2008 folyamán bekövetkezett gazdasági krízis, bizonyos hasonlóságokat mutat az 1929-es nagy gazdasági világválsággal. Mára már két hasonlóság az ötből mindenképpen beteljesedett 151
A Ben Bernanke, Essays on the Great Depression, Princeton 2000. Általánosan felhasznált és összehasonlításra alkalmas művek: Charles Feinstein/Peter Temin/Gianni Toniolo, The European Economy Between the Wars, Oxford 1997; Barry Eichengreen, Golden Fetters. The Gold Standard and the Great Depression 1919 - 1939, Oxford 1992 sowie Peter Temin, Lessons from the Great Depression, Cambridge, MA 1989. 152
91
párhuzamként kezelhető és nem kizárt, hogy az elkövetkezendőkben esetleg a régi forgatókönyv további szakaszai is bekövetkeznek. Két hasonlóság azonban máris egyértelmű: a részvénypiaci összeomlás és a bankválság. A jelenlegi válságban is volt részvénypiaci összeomlás, mivel New Yorkban és Frankfurtban a részvénypiaci árfolyam egy év leforgása alatt a felére csökkent. A bankválság tekintetében a Lehman Brothers amerikai befektetési bank összeomlása hasonlítható az osztrák Creditanstalt 1931-es bukásához. Tény, hogy a kulcsfontosságú európai pénzintézmény összeroppanását követően a nagy bankok is sorra meginogtak és aztán összeomlottak. Ezek után az államok és a nagyvállalkozók egyre jobban visszavonultak a világkereskedelemből, a protekcionizmus pedig drámai formákat öltött. Még talán ez a harmadik hasonlóság sem következett be teljesen és a gazdasági szereplőknek még megvan a lehetőségük, hogy odafigyeljenek erre a párhuzamra. A gazdagabb EU-tagállamok a (negyedik) mozgó tőke csapda kihívásaival állnak szemben, mivel ezekben a bizonytalan időkben még a jól működő cégek is inkább visszatartják a pénzeiket, mintsem hogy továbbra is befektessenek. Persze különbségek is vannak a két válság között, így például a társadalom akkori gyors és mély radikalizálódása (ötödik hasonlóság) ma már lehetetlennek tűnik. Az egykori társadalmi radikalizálódás végzetes következményekkel járt Európa számára, mert ez által kerültek hatalomra a nácik. További különbség 1929-el szemben a 2008 utáni valós gazdasági helyzetből adódik, mivel akkoriban a pénzügyi válság következményei hamar megtapasztalhatóak voltak. 1931-ben öt millió munkanélkülit számoltak és rá egy évre már egy millióval többet. A tehetősebb EUállamokban azonban még nem olyan vészes a munkanélküliség. Az állam helyzete is egészen más ma. A 30-as évek kezdetén már maga az állam is súlyos válságba került. Egyes államokban a demokratikus kormányok hirtelen elveszítették a parlamenti többségüket, amely politikai következmény miatt megjelentek a sürgősségi rendeletek, ami tovább szította a társadalmi egyenlőtlenségeket. A mai államok cselekvőképesek, de a kezdeményező szerep nem merülhet ki csupán holmi konjunktúracsomagokkal, mert az államnak magának is be kell fektetnie. Ami az 1930-as évek társadalmát illeti szintén nagyok a különbségek a mai helyzethez képest. Azokban az időkben két feltörekvő politikai szervezet, a kommunisták és a nácik mozgósították az embereket és így válhattak jelentős tömegszervezetekké. Ma viszont egyelőre nem rendelkeznek tömegerővel a radikális pártok, amelyek könnyen ki tudják használni a saját javukra az emberek nemtetszését. A veszély nem biztos, hogy pont jobbról, vagy balról jön, de amennyiben a hivatalos politika kudarcot vall, a tiltakozás új formái is gyorsan elharapózhatnak. Mindez aggodalomra ad okot, főleg ha a recesszió a szociális rendszereket hasonlóan negatív módon érinti, mint 1929 után, ami tovább fokozhatja a társadalmi elégedetlenséget. Az alaposabb párhuzamos és összevető vizsgálat alapján megállapítható, hogy az 1929-es és 2008-as világgazdasági válságok között, néhány hasonlóság kivételével, főként a különbségek vannak túlsúlyban. Az első legfontosabb különbség az időrendi eltérésekben rejlik. Megállapítható, hogy az 1930-as évek bankválsága már inkább a nemzetközi gazdasági hanyatlás végén jelentkezett, de így is mindenképp hozzájárult a recesszió további 92
elmélyítéséhez és kiszélesedéséhez. A két szóban forgó válság ezért időben is helyes viszonyítása körülbelül az 1931-es évtől érvényesebb, mert ekkora látszanak világosan a bankszektorban létrejött károk, de semmiképp 1929-ben. Így a 2008 szeptemberében bekövetkezett Lehman Brothers Bank csődje után beinduló pénzügyi válság jól hasonlítható az 1931 nyarán összeroppant bécsi Creditanstalt esetéhez, melynek csúcspontján a kezdődő német tartozási kötelezettségek kimaradásai is nagyban hatottak és a kormány már a berlini nagybankok megmentésén dolgozott. Mivel a szóban forgó intézkedések kihatottak a brit középtávú hitelekre is, London nemsokára kényetlen volt szakítani a font aranyparitásával, ami az aranystandardhoz kötődő rendszer szétesését eredményezte. Ezen túlmenően a font gyors értékcsökkenése és a 2008 őszén hozott skót állami bankmegmentési intézkedések szintén hasonlíthatóak bizonyos más, 1931-ben is megtett európai központi banki óvintézkedésekhez (pl. a német eset). A két pénzügyi válság közötti alapvető különbség azonban a nagyobb külföldi adósságválság elmaradásában rejlik. Kétségtelen, hogy a két világháború közötti nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat befolyásolta politikai Németország jóvátétele kapcsán kialakult és súlyosbodó ellentét. Mindez különleges szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi válság elmélyülésében és ma sincs ehhez fogható példa. A 2008-as gazdasági válság általános szinten történő összehasonlítása az 1931-es helyzettel bizonyos szempontból megnyugtató lehet, mivel 1931 és 1932 között az amerikai és német nemzeti össztermék további 15%-os csökkenést tapasztalt. Az említett szakaszban a visszaesés majdnem a háromszorosa volt a 2009 és 2010 között bekövetkezett zsugorodásnak. Különösképpen érvényes a párhuzamok keresése az USA-ra nézve, hiszen az 2008 óta bevezetett intézkedések igen jól hasonlíthatóak az 1933-as banki átszervezésekhez. Mindkét esetben az volt a cél, hogy elkerüljék a közvetlen állami beavatkozást a bankok életébe, ugyanakkor megerősítsék a hivatalos bankfelügyeletet, hogy valamennyire ellensúlyozzák a jövőbeni nemkívánatos fejleményeket. Az eddigi 2008 óta megtörtént amerikai hivatalos kivitelezések alapján megállapítható, hogy a jelenlegi banki állami szabályozások számbelileg aligha becsülhetőek kevesebbnek 1933-hoz képest. Jóllehet ebben van némi történelmi irónia is, mert itt már nincs meg az átmenet a kétszintű bankrendszerbe, mint ahogyan 1933-ban volt, hanem éppen fordítva, ez itt a politika által kikényszerített befektetési és betéti bankok egybeolvasztása egy egyetemes bankrendszerré, egységes állami felügyelet alatt. Másfelől viszont aligha lenne gyümölcsöző a tőzsde 1929-ig terjedő változásait összevetni a jelenlegi válság előtt megtörtént részvénypiaci átalakulásokkal: a mai válság elején ugyanis nem volt sem tőzsdei összeomlás sem pedig jelentékeny áremelkedési tendencia a részvényeknél. Tekintettel a 2008-as történelmi árfolyam vagy nyereség magas arányaira, amelyek sokkal nagyobbak voltak, mint 1929-ben, ebben a kontextusban a jelenlegi gazdasági visszaesést úgy is figyelembe lehet venni, mint alapvető korrekciót, de látható, hogy az 1929es évvel való párhuzam valójában kevésbé jelentős. Ugyanez vonatkozik a nemzetközi nyersanyagpiacokra is. A 2008-ban bekövetkezett pangás hasonló volt az 1973-as és az 1979es válságokhoz, illetve egyebek mellett az olajárrobbanáshoz. Az utóbbi időben gyakran előfordul, hogy a médiák a jelenlegi gazdasági fejleményeket leszűkítik a banki és a pénzügyi válság zárt körére, ami annyiban helytelen, hogy a két világháború közötti válságot mégiscsak megelőzte a nemzetközi nyersanyagárak vontatott esése. A hosszabban ható társadalmi- és 93
munkaerő-piaci politikai válság okainak elemzése sem nyújt megfelelő alapot az összevetésre. A szakszervezetek felerősödése és az elosztási küzdelmek fontos szerepet játszottak az 1970es évek óta egyre növekvő strukturális munkanélküliségben. Amint a német újraegyesítés után a nyugatnémet munkaerő-piaci feltételek az egész országra kiterjedtek, egy súlyos depresszió vette kezdetét, amely csaknem egy évtizedig elhúzódott. A szakszervezetek küzdelme a bérszint feletti ellenőrzésben egyre inkább veszített intenzitásából úgy nemzetközi szinten, mint Németországban, ami részben az erősödő nemzetközi verseny miatt csökkenő monopolisztikus nyereségekkel is magyarázható. A munkaerő-piaci kollektív döntéshozatali folyamatok megerősödtek a két világháború közötti időszakban, ezzel ellentétben 2008-ra mindezek feloldódása figyelhető meg. Egyértelmű, hogy ezen a vonalon nem érdemes tovább mélyíteni a válságok közti különbségek keresését. 153 Egészen más az összehasonlítási lehetőség a pénzügyi politika területén. Akárcsak a nagy világgazdasági válság elindulásakor, a monetáris szakértők a 2008-as pénzügyi válság kezdetén, - amely pénzügyi szempontból már 2007 augusztusában érzékelhetővé vált,elutasították az aktív hitelezési és banki támogatási politikát. A hagyományos banki szabályokkal ellentétben az USA és Nagy-Britannia központi bankjai 2008 késő őszéig elkerülték a hitelezési követelmények értékpapírok bevételére vonatkozó és fedezetként működő rövid távú jegybanki hitelek csökkentését. A nagy kockázatú értékpapíroktól (toxic assets) való aggodalom miatt a brit és amerikai központi bankok továbbra is makacsul ragaszkodtak a magas minőségi előírások betartásához és közben már az éles kamatcsökkentésre alapoztak. Csupán 2009 elején történt lényeges stratégiai változtatás, amikor is a központi bankok radikálisan javítottak a hitelnyújtási feltételeiken. Ez a mozzanat megdöbbentő párhuzamot mutat a gazdasági világválság monetáris politikájával. Akkoriban azonban az aranystandardhoz kötődő fedezeti szabályok kényszerítették a jegybankokat arra, hogy önmérsékletet tanúsítsanak a bankrendszernek nyújtott hitelkínálatban. Ugyanígy hatott a központi bankok ”mérgezett értékpapíroktól” (toxic assets) való félelme a 2008-as pénzügyi válság idején. A mai bankügyletekben a jelzálog-értékpapírok biztosítékként szolgálnak a napi rövid lejáratú hiteleknél a kereskedelmi bankok között, ami egy olyan szerep, melyet korábban az üzleti váltó töltött be. Az amerikai jelzálogpiaci válság beálltával (2007 nyarán), amint kételyek merültek fel a biztosítékok értéke kapcsán, pillanatok alatt összeomlott a rövidtávú hitelkínálat egyik fő támasza a bankrendszerben. A máig elhúzódó nemzetközi hitelválságnak sok köze van a jelzálog-fedezetű értékpapírok és a rövid lejáratú pénzpiac közötti kölcsönhatásokhoz. Pontosan ezekhez a kölcsönhatásokhoz kellett volna kapcsolódnia a nemzetközi pénzügyi politikának a hitelválság elleni tevékeny küzdelemben, azonban a 2008 évek végéig mindez kimaradt: az így bekövetkezett késés megfelel az 1929-es tőzsdekrach és az 1931-es pénzügyi válság között létrejött tétlenségi szakasznak. Nem kizárt, hogy a közeljövőben a kritikusok jobban odafigyelnek a nemzetközi monetáris politika említett passzivitási fázisa és a globális gazdasági válság közötti párhuzamra. Az alábbiakban rátérünk a 2008-as gazdasági válság magyarországi vetületeire. 153
Ehhez a fejezethez általánosan használt: Gerlinde und Hans-Werner Sinn, Kaltstart. Volkswirtschaftliche Aspekte der deutschen Vereinigung, Tübingen 1991.
94
Dietmar Meyer véleménye alapján a jelenlegi gazdasági válság Magyarországon nem kifejezetten a 2008 végén kirobbant nemzetközi pénzügyi válság következménye, hanem az átalakulási folyamatoknak egy további szakaszaként is értelmezhető. Az 1980-as évek végéig felhalmozott rendkívül magas államadósságot a magyar gazdaság nem tudta leépíteni a piacgazdaságba való átmenet első éveiben. A mutatók csak az 1996 és 2002 közötti években javultak valamelyest, bár ezek után, elsősorban a politikai döntések következtében, az adósságok újbóli gyors növekedése volt megfigyelhető. A kialakult helyzet nagyon leszűkítette a politikai gazdasági döntéshozók mozgásterét a 2008-as globális gazdaságipénzügyi válság kitörésekor és utána. Egy másik oka a hosszan tartó magyarországi átalakulási válságnak a vállalkozói magatartásban keresendő, ami miatt nem elég hatékony a forrásfelhasználás és így a növekedés is sokkal lassúbb. 154 A globális régiók közül nagyon intenzíven hat a válság a kelet-közép-európai térségben. Az EIU (Economist Intelligence Unit) alapján Ukrajna és Magyarország kritikus helyzetben vannak, mert a felhalmozott óriási államadósság miatt, a nemzetgazdaságok nagymértékben ki vannak téve a további kockázatoknak: úgy a befektetői bizalomhiány, mint a hátralékok újrafinanszírozhatósága kapcsán. Nemzetközileg továbbra is nagymértékben ingadoznak a részvényárak a tőzsdéken s még a legfejlettebb gazdaságokban is állami beavatkozásra, felügyeletre és sajátos intézkedésre volt és van szükség a bankrendszerek stabilizálása érdekében. A nemzetközi és a magyarországi bankszektor továbbra is komoly nehézségekkel küzd. További problémát jelent, hogy a bankok pénzügyi helyzete miatt a hitelezés lelassult és néhol még a mai napig teljesen akadozik, aminek következtében alapjában véve az egész világon reálgazdasági lassulás észlelhető, sőt a hitelhiány maga is recessziós forrás lehet a közeljövőben. Egy ilyen világgazdasági környezet kétségtelenül nagyban érinti az EU-s felzárkózó stratégiákat követő országokat is. A kelet-európai térségbe irányuló, korábban lendületes tőkeáramlás leállt, vagy akadozik, sőt a piacok átszervezése miatt magas tőkeelvonási folyamatok zajlanak. Ennek hosszú távú következménye az is lehet, hogy a közepes és nagy cégek bevétele még jobban összezsugorodik, ami negatívan hathat a foglalkoztatottságra is. Rövidtávon pedig a masszív tőkeelszívás eredményezheti az adott állam nemzeti fizetőeszközének a folyamatos gyengülését. A beruházások stagnálásán kívül megemlíthető a portfólió-romlás is. A fent említett jelenségek mindenekelőtt azokat az államokat hozhatják kritikus helyzetbe, ahol a gazdasági-pénzügyi alapok instabilak, továbbá magas államadóssággal rendelkeznek. Magyarországot több helyről is érik különféle hatások és megfigyelhető, hogy egyfelől támadják, másfelől pedig támogatják az országot. Egyes kritikákra az ad alapot, hogy a közép-európai térségben a magyar gazdaság tűnik a legérzékenyebbnek. E témakörhöz elég hozzáfűzni, hogy a visegrádi országok közül Magyarország adóssága a legszámottevőbb. A magyar gazdasági eladósodás az EU-n belül is a legmagasabbak közé tartozik, ugyanakkor a válság utáni években a nemzeti valuta hatalmas értékvesztése volt megfigyelhető az euróhoz képest, ami 10% feletti zuhanásokat is mutatott már. Mindez nagymértékben érinti a lakosság egyre zsugorodó megtakarításainak értékét. A 154
A fenti bekezdéshez lásd Dietmar Meyer https://www.zak.kit.edu/1881.php, megtekintve 2015. 01. 02.
95
előadásával
kapcsolatos
kivonatot:
magyar bankrendszer azonban nem vonható külön felelősségre a kialakult helyzet miatt, mert utóvégre az egész régió leértékelődése volt tapasztalható, tehát egy univerzális jelenségről van szó. Így a Közép-Kelet-Európában sűrű hálózattal rendelkező hitelintézetek is recesszióval küzdenek. A külföldi anyabankok, amennyiben van rá mozgó tőke alapjuk, szívesen ellátják forrásokkal a kérelmező partnerbankokat. Ez viszont nem hozzáállás kérdése, főleg akkor nem, ha ők sincsenek olyan helyzetben, hogy korlátlanul biztosítsák a hozzáférést a szűk forrásalapokhoz. Az is feltételezhető, hogy az anyabankok veszteségeik csökkentése érdekében revideálják térségi érdekeltségeiket, ami fordulatos stratégiaváltoztatást eredményezhet. Az európai bankok pénze jelenleg főként az Európai Központi Bankba (EKB) irányul ahelyett, hogy egymást támogatnák. Ez a nehézség európai szintű managementet és speciális megoldásokat feltételez, de mivel erre még nincs egységes EU-infrastruktúra és törvényes alap, mindez óvintézkedésekre készteti az EKB-t, ami tovább erősítheti a befelé forduló stratégiákat. Egy lehetséges kiskapu lehetne például, ha az EKB beállhatna a pénzintézetek közé. A válság kezelésére mindenképpen szükség van, de a végleges kilábalást illetően Budapest ki van szolgáltatva a globális és európai gazdaság jövőbeli trendfordulóinak. Az eddigi helyzet kissé hasonlít a keynesi likviditási kelepcére, miközben a rentábilis befektetési lehetőségek szűkössége miatt a lakosság készpénzbe menekíti még meglévő vagyonát, de az alacsony kamat nem ösztönöz betételhelyezésre. Nem csoda tehát, hogy egyes szakemberek szkeptikusan állnak azokhoz a próbálkozásokhoz, amelyeket a kormányok tesznek a banki hitelezés felélesztésére. Elméletileg a hazai kereslet állami forrásokból történő támogatása, a keynesi receptből indul ki, ami mérsékelhetné ugyan a nehézségeket, de mindez számos korlátba ütközik, mert a kicsi, nyitott és recesszióban található magyar gazdaságnak a globális és az Európai Unió rendszereibe való integráltsága miatt mindez mindenekelőtt nemzetközi koordinációval lenne a legoptimálisabb. Elképzelhető ugyanakkor, hogy ez jobban leszűkítené a nemzeti rendszerek és helyi döntéshozók nemzetközi támadhatóságát. A kiépülőben és átalakulóban lévő magyar struktúráknak nemcsak stabil intézményépítésre, hanem jelentős európai kapcsolatrendszer kiépítésre is feltétlenül szüksége van, ami kompetens szereplőket igényel. Az unió viszont ismert arról, hogy nem siet a reakciók közvetlen kimutatásával. Éppen az EU egyik húzóképes gazdasága és ugyanakkor Magyarország első külkereskedelmi partnere Németország, aki nem feltétlenül támogatja az ilyen irányú elképzeléseket. A helyi piacok állami eszközökkel történő támogatását a már bemutatott költségvetési-államadóssági kedvezőtlen kiinduló helyzet is megnehezíti. A közben már rendelkezésre bocsátott EU-források, a kis- és középvállalatoknak megígért közvetlen ösztönzés kapcsán (Európai Gazdaságélénkítő Terv), főként a kínálat stabilizálását, esetleges kiszélesítését szolgálják, és nem a kereslet direkt generálását. Egyfelől az USA autóiparának refinanszírozására megtett pénzügyi óvintézkedések kimenetele sem dőlt el végleg, másfelől pedig minden jel arra utal, hogy az USA-ban finanszírozási nehézségként orvosolják azt, ami lényegében hosszú távú versenyképességi és új-típusú keresleti dilemma. Ellenben, ha Magyarországon a keresletösztönzési tendenciák jobban felerősödnének, akkor is megkérdőjelezhető, hogy eredményes lenne-e a központi és az önkormányzatok általi együttműködés és újraelosztási mechanizmusok útvesztői miatt. 96
Banki körben az egyik lényeges nehézség a növekedéshez szükséges forrásbevonásához kapcsolódik, ami devizában a válság óta bonyolultabb és sokkal költségesebb lett. A növekedési akadályok tőkeoldalon már jelen vannak. A bankmentő csomag, amit 2008 után az EKB egyes kelet-európai jegybankoknak nyújtott, valójában nem is a bankmentést szolgálták, hanem az addigi pénzügyi műveletek és a bankrendszer hatékony ténykedésének támogatását, ugyanakkor a refinanszírozás biztosítását célozták meg. Az élelmiszerek piaca a nagy válság ellenére tovább bővül, mert közben a világ lakossága is egyfolytában növekszik, és mindenhol szükség van élelemre. Mindazonáltal az élelmiszeri és a mezőgazdasági termékek rugalmatlan áruknak minősülnek, azok felhasználása és fogyasztása nagyban korlátozott, ami csakis bizonyos körülmények között mérsékelhető. Mindezt pedig nem lehet elhalasztani, mert alapfontosságú igény, ami nem várhat sokáig, mint például egy elektronikai cikk megvásárlása. Összefoglalásképpen a világgazdasági válság egy olyan kifejezés, amelynek mentén a szakemberek más és más érvrendszereket és elgondolásokat alkalmaznak az illető helyzetek valamint körülmények bemutatásának függvényében. Több esetben nem kizárt egyes ideológiai mélységek szemléltetése, ami addig nem is baj, amíg a fontosabb ellenérvek bemutatása is jelen van a tényfeltárásokban és a feladó nem kizárólagos célja az olvasó eszmei kompromittálása. Meglepetésszerű, de megállapítható, hogy a válság kapcsán született egyes közgazdasági értelmezésekben jelen van a moralizálás, mint argumentációs eszköz. Nem ritka a gazdaságpszichológiai vetületek kiaknázása sem és a ”pánikkeltés” mechanizmusainak burkolt vagy nyílt használata. Tény, hogy magát a szakszót (gazdasági világválság) mindenki elfogadja és negatív irányú kiaknázhatósága megkérdőjelezhetetlen. A helyzet leírásával kapcsolatban nem ritka a történelmi ciklikusság jelenségének a burkolt vagy nyílt felidézése, amelyből ugyan levonható az a tény, hogy a történelem újra és újra bebizonyította, hogy a világgazdasági rendszer folytonosan meginoghat, de a válságok összehasonlítása komoly szakmai kompetenciákat igényel. Egyrészt bebizonyítható, hogy a történelem bizonyos esetekben megismételheti önmagát, másrészt azonban kifejezetten a nemzetgazdaságok fejlettségével párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy a krízisek egyre összetettebbé válnak. Így a kritikus olvasat mellett nem egy tanulság is levonható az összevetések alapján, ezért kijelenthető, hogy továbbra is fontos a gazdasági bizalom fenntartása és a pénzügyi stabilitásra való törekvés, vagyis ennek megőrzése. Az USA, mely a világ egyik nagyhatalma, szintén kiszolgáltatott egy ilyen mértékű válsággal szemben. A tanulmány érintette a Kelet-Európával kapcsolatos fogalmi dilemmákat és Bottoni legújabb könyve alapján megismerkedhettünk a periférikusság témakörével is. A válság természetnél fogva csakúgy, mint más államokban, Magyarországon is a bankszektort, az autóipart és az építőipart érinti a legjobban. A kormányok igyekezete, hogy új munkahelyeket teremtsenek, egyelőre hasztalan, mert a régiek megőrzése sem teljesen garantálható. Az üzemeknél és vállalkozásoknál végrehajtott szerkezeti átalakítások a válság ellen, vagy az ezek következtében fellépő kölcsönhatások miatt számos esetben a hatékonyság növeléseként is érzékelhetőek. A múlt századba való visszatekintés alapján egyértelművé válik, hogy a dekonjunktúra után rendszerint konjunktúra következett és az is kétségtelen, 97
hogy a különböző gazdasági ágazatokat más és más módon érinti a recesszió. Mindezeken túl egy valami azonban nagyon fontos és elengedhetetlen, ez pedig a társadalmi összefogás és egymás kölcsönös segítése és támogatása a nehéz időkben.
98
Elsődleges források:
A boletta-törvény első oldala. Forrás: BéML Szakkönyvtár 343/50 Bibliográfia Barry Eichengreen, Golden Fetters. The Gold Standard and the Great Depression 1919 - 1939, Oxford 1992. Ben Bernanke, Essays on the Great Depression, Princeton 2000. Bottoni, Stefano: A VÁRVA VÁRT NYUGAT. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. MTA BTK TTI, Budapest, 2014. Charles Feinstein/Peter Temin/Gianni Toniolo, The European Economy Between the Wars, Oxford 1997. Gerlinde und Hans-Werner Sinn, Kaltstart. Volkswirtschaftliche Aspekte der deutschen Vereinigung, Tübingen 1991. Ellen McGrattan/Edward Prescott, The 1929 Stock Market: Irving Fisher Was Right, in: International Economic Review, 45, 2004. Harold Cole/Lee Ohanian, The Great Depression in the United States From A Neoclassical Perspective, in: Federal Reserve Bank of Minneapolis Quarterly Review, 23, 1999. Knut Borchardt, Wachstum, Krisen, Handlungsspielräume der Wirtschaftspolitik, Göttingen 1982. Milton Friedman/Anna Schwartz, A Monetary History of the United States 1867 - 1960, Princeton 1963. 99
Peter Rappoport/Eugene White, Was There a Bubble in the 1929 Stock Market? in: Journal of Economic History, 53, 1993. Peter Temin, Lessons from the Great Depression, Cambridge, MA 1989. Stoecker, Helmuth (Szerk.): Handbuch der Verträge 1871–1964 Deutscher Verlag der Wissenschaften, VEB, 1968, Berlin. Elektronikus források: https://www.zak.kit.edu/1881.php, megtekintve 2015. 01. 02. http://www.globalissues.org/article/75/world-military-spending, megtekintve 2015.02.04 http://armscontrolcenter.org/issues/securityspending/articles/fy09_dod_request_global/index. html, 2015.02.04,
100
