Konkoly Judit
Gyermeki boldogság
A kisgyerekeknek még minden okuk megvan a boldogságra. Velük van a gyermeki ártatlanság, az egyszerűség és a tisztaság. Az élet problémáit még nem látják. Ugyan miért szomorkodnának? Így indultam neki a feladatnak. Lelkesen, bizakodóan. Az első lakótelepi sétám során mégis tapasztalnom kellett, hogy a gyerekek sajnos nem feltétlenül boldogok. Innentől, mint egy új kihívás, a boldog gyerekeket kerestem, lesve a hétköznapi apróságokat, amikben örömüket lelik, amiben mi felnőttek már nem találnánk boldogságot. Van-e gyereklétükből előnyük, hogy még kicsik és máshogy értékelik az élet részleteit? Lakótelepeken jártam – a Havannán, Rákospalotán, Gazdagréten, Óbudán és a Kelenföldön -, hogy lássam, hol, mi a boldogság titka. A gyerekek persze mindenhol rohangásztak, vigyorogtak - ki jobban, ki kevésbé. A szituációk, amikben rájuk ráleltem, nem feltétlenül a panel lakótelepek sajátosságaiból adódtak - biztos máshol is tudnak ugyanilyen dolgoknak örülni -, de a lényegük az volt, hogy mosolyt csaltak a kicsik arcára. Miközben megismerkedtem a gyerekekkel és családjukkal, fotókat készítettem róluk és a környezetükről. A közvetlen környezet, a lakótelepi helyszíneknek nyomasztó falai meglepő kontrasztban álltak a gyermeki örömmel. Nyolc örömforrás, amivel találkoztam: I. Kamaszlányok öröme A környékbeli panel telepet jártam, hátha találok mosolygós gyermek arcokat, de sorra csak üres hintákra, és kihalt homokozókra bukkantam. Az egyik sarkon három kamaszlány épp nagy vígan mogyorót tört. Nem mentem oda hozzájuk, csak a panel homlokzat sivár textúrájáról próbáltam fotókat készíteni. -Mi is nagyon fotogének vagyunk ám… - hallottam a hátam mögül. Igazán halkan mondták, nehogy meghalljam, de hát mégiscsak elhangzott ez a mondat… Rögtön odaugrottam: -Igazán?! Akkor tegyünk egy próbát! Vihogás. Kacagás Minden, ami ilyenkor a tinédzserekből előtör. -Nem is, csak ő! - mutattak gyorsan egyik társukra. –Kiderült, hogy a három grácia egyik tagja már reklámban is szerepelt, no meg persze filmben is, mint statiszta. Igazi sztár. Gyorsan el is kezdett pózolni, tornázni. Persze a többieknek se kellett több, a háttérben rögtön bemutatták kézenálló tudományukat. Esések. Vihogás. Összeborulás. Újabb vihogás.
Miután otthagytam őket, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony az első boldogság, amit lakótelepen találtam. A kamasz lányok legyenek bármennyire is lesújtva, ha együtt bohóckodhatnak, rögtön kacagnak, és magával ragadja őket az önfeledt derű. Igyekeznek folyton „falkában” járni, hiszen ez a „szuperképessége” csak a csoportnak van meg, és nem az egyes személyeknek. A lakótelepeken sok hasonló család él, korban azonos lányokkal és fiúkkal, akik aztán szabadidejüket együtt tudják tölteni.
II. A sportolás öröme A lányokat magukra hagytam nagy viháncolásukban, és tovább indultam egy jellegzetes hang irányába. Ez pedig nem volt más, mint egy labda ütemes pattogása. Mikor odaértem a hangforráshoz, két kisiskolás fiúra bukkantam, akik a hinta védőkorlátja felett lábtengóztak –vagy valami hasonlót játszottak, saját szabályaik alapján. Arcuk egészen kipirult a játék hevében, és szájuk fülig ért a boldogságtól. –Na, jó helyen járok -gondoltam. Megtaláltam az újabb örömforrást. A sport, a mozgás felszabadít, sőt boldogsághormont (endorfint) is termel. Így nem is csoda, ha a „telepi srácok” szívesebben fociznak iskola után, mint tanulnak. A lakótelepeken a tömbök között bőven akad hely a gyerekeknek focizni, fogócskázni, biciklizni, futkosni.
III. Gyűjtögetés Barnival és a mamájával a buszon találkoztam. Hazafelé tartottak ebédelni. Barni kicsit bánatos volt, mert nem mehetett oviba aznap. Szerettem volna örömet csalni az arcára, felvetettem hát a futóversenyt, hisz azt már tapasztaltam, hogy ha mozoghat, a legtöbb gyerek mosolyog. Barni is szeret futni, de velem mégsem akart versenyezni. Persze végül csak fény derült rá, mitől boldog ő igazán: a kövecskéktől. Köveket gyűjt. Pici kő, nagy kő, fényes, csillogós, matt… minél több, annál jobb. A gyűjtögetés sokunk elfoglaltsága volt kisgyerekként. Nincs ez ma se máshogy. Van aki bélyeget gyűjt, van, aki szalvétát, bogarakat, lepkéket, pici figurákat, virágokat, gombokat. Barni kövecskéket. A lényeg ugyan az: apró pici dolgok, amik milliónyi titkot rejtenek. Naphosszat lehet nézegetni, sorba rendezni, és mind-mind a boldog gyermek tulajdonát képezik onnantól, hogy ő azt valahol megtalálta.
IV. Fáramászás öröme
A gazdagréti lakótelepen jártam, és sehonnan sem akarództak vidám kisgyerekek előugrálni. Szinte már feladtam a kutatást, amikor az óvodából kiviharzott 4 kisgyerek, és súlyos ostrom alá vették a legközelebbi fát. -Engedjetek engem is! -Naa, oda én akartam! -Te milyen magasra tudsz felmászni? Én odáig! -Anyuuu, a Tomi nem enged feljebb! Ez volt az első csapat, ahol a gyerekek mit sem törődtek velem. Senkire se figyeltek. Szüleik aluról kémlelték, nehogy bajuk essen. Ők pedig egészen belefeledkeztek a játékba. Csak az övéké volt a fa, és az a negyed óra, ami maradt a hazaindulás előtt. Közben egymásra viszont fokozottan ügyeltek. Figyelték egymás minden mozdulatát. A fáramászás kaland, kihívás és erőfitogtatás is egyben. Nem sok szülő fog a gyereke után mászni, így ez az ő saját tudományuk, amiről azt érezhetik, senki más nem képes rá, csakis ők.
V. Két bohóc Marci egy ideig fülelt. Boldogság – boldogság. -Nagyon egyszerű, a boldogsághoz egy bohóc kell! -Marci, tudod, az nem mindig elég. -Nem?-elgondolkodott… -Hát akkor két bohóc! A gyerekkor addig szép, amíg mindenhez ártatlan jóhiszeműséggel áll hozzá az ember fia/lánya. (Vagy addig tart?) Ezt a jóhiszeműséget egyszerűen naivitásnak hívjuk. Pedig lehet, hogy két bohóc tényleg mindenkinek örömet okozna, legalább egy pici ideig. Az egyszerű, primitív megoldásokkal sokszor nem is számolunk, a gyerekeket pedig nem kérdezzük, mert ugyan mit tudhatnak ők a világ dolgairól.
VI. A Bot Először egy erdei túrán lettem figyelmes arra, hogy a kisfiúknak földön túli örömöt jelent, ha találnak egy JÓ botot. Persze a botnak nagyon sok kritériumnak meg kell felelnie, de ha bebizonyosodik, hogy tényleg a tökéletes botot tartják a kezükben, akkor a szülők legnagyobb örömére haza is kell vinni a botot. Ugyan ezzel a szituációval találkoztam az Óbudai lakótelepen is. -Anya nézd, két bot!! -Tedd le azokat kisfiam. -De Anya kardozzunk!! - de Anya nem kardozott, mert Anya közben kisebbik fiára, Petire figyelt. Így esett, hogy én nézhettem végig a kardbemutatót. -Szeretsz kardozni? -Nagyooon! -És mit szeretsz még? -Hát ha ajándékot kapok! -mi sem egyértelműbb...
VII. Idill Katával és két kisfiával a Flórián téren találkoztam. Egyikőjük elevenebb volt, mint a másik, Katával az élen! A fiúk rohangáltak, kiabáltak, harcoltak. -Anya nézd! Anya gyere! Anya segíts! Anya kardozzunk! – és Anya néha ment, néha csitított, néha csak nevetett. Máig nem tudtam megfogni a gyökerét az ő boldogságuknak, csak azt tudom, hogy még nekem is jókedvem lesz, ahányszor csak eszembe jutnak. Ahogy Kata derűje kisugárzik a fiaira, és az ő örömük visszahat a büszke anyukára… ez a boldog élet titka.
VIII. Hű játszótárs A kutya az ember legjobb barátja. Szinte már közhely. De a kutya éppúgy a gyerek legjobb barátja is lehet. Egy másik kis élet, akiért felelőséggel tartozik a gazdája. Gondoskodni kell róla, etetni, itatni, sétáltatni és persze szeretgetni is. Ha egy kisgyerek kiskutyát kap, onnantól övék a világ. Együtt nőnek fel. Közösek a játékaik, az élményeik, a csínyeik. A kutya szeretete feltétel nélküli, egy olyan társ, aki mindig kis gazdája mellett fog állni.
Lakótelepi sétáim során ezekre az örömforrásokra bukkantam. Biztos, hogy számos hasonló apróság létezik még, amiben akár kicsik, akár nagyok örömüket lelik. Ha figyelünk a környezetünkre, könnyen észrevehetjük ezeket az apróságokat, táplálva ezzel saját boldogságunkat is. A nagy örömök a kis dolgokban rejlenek.
1. Kamasz lányok öröme, Rákospalota, 2013.10.13.
2. Fáramászás, Gazdagrét, 2013.10.15.
3. Kövecskék, Gazdagrét, 2013.10.15.
4. Bohóc, Kelenföld, 2013.10.24.
5. A bot, Óbuda, 2013.10.17.
6. Idill, Óbuda, 2013.10.17
7. Hű játszótárs, Óbuda, 2013.10.17.
