Konkoly Zsófia & Tóth Klaudia
Lacrimosa
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
1
Dr. Damien Porter az Upper Grosvenor Street és a Park Lane sarkán egy régi, impozáns épület negyedik emeletén fogadta pácienseit. Ha az ember kinézett az ablakon, egyenesen a Hyde Park üde zöldjére látott. A tágas rendelő patyolattiszta volt, berendezése elegáns: fényes parketta, hófehér falak, faragott bükkfa bútorok, tájképeket ábrázoló festmények, fekete bőr ülőgarnitúra a páciensek számára – mindez a rendelő tulajdonosának lelki egyensúlyáról, higgadtságáról, kifinomult személyiségéről árulkodott. A harmincas évei vége felé járó pszichiáter az íróasztalánál ült. Olyan férfi volt, amilyenné a jövőjükről álmodozó kisfiúk szeretnének válni: sikeres volt orvosként – diplomáját a King’s College Orvosi Egyetemen szerezte, és majd tízéves pályafutása során ragyogó karriert futott be, magánpraxisa mellett a southalli kórház pszichiátriai osztályán is dolgozott. Sikeres volt férfiként is – néhány éve feleségül vett egy gyönyörű és ambiciózus fiatal nőt, akitől két gyermeke született. A felesége ápolónő volt, így tökéletesen megértették egymás szakma iránti alázatát és lelkesedését. A város egyik előkelő negyedében laktak egy takaros családi házban, és aki ismerte őket, irigykedve gondolt óraműszerűen működő, hibátlan életükre. Damien íróasztalán, díszes fakeretben családi fénykép állt, melyen felesége, Aletta éppoly boldogan kapaszkodott a karjába, mint szerelmük első, lángolóan boldog hónapjaiban. Csi11
nos volt, mondhatni, olyan tökéletes, mint egy müzlireklám vakítóan fehér mosolyú, takaros mintaháziasszonya. Gyermekeik, a hatéves James és a négyéves Nicolette, Murillo dundi kis angyalkáit idézték. Külsejüket az apjuktól örökölték. Damiennek éjfekete, erős szálú, sűrű haja volt; ha nem vágatta le idejében, kezelhetetlenül meredezett az ég felé. A bőre napbarnított, arca markáns: az állkapcsa szögletes, a szája vékony, az orra hosszú és egyenes. Szemöldöke dús, fekete erdőként szegélyezte villámló, világoskék szemét, melyet a hosszú, sötét pillák érzékivé és gyengéddé varázsoltak. Arcát háromnapos borosta fedte, mely még erőteljesebbé tette kemény, férfias vonásait. Kifejezetten jóképűnek számított; azt a férfitípust testesítette meg, amelyért rajonganak a nők, akiben a domináns hímet, a rosszfiút, a féktelen szexualitást látják. Damien megigazította a képet, aztán tekintete a páciensek számára fenntartott fotelban ülő Zoe Zaccaróra siklott. Néhány hete járt Damien rendelésére, és már az első alkalommal világossá vált, hogy nem mindennapi eset. Olyan tüneteket produkált, melyeket Damien eddig nem tudott beilleszteni egyetlen kórképbe sem. A férfi végigfuttatta szemét a jegyzetein. Zoe hallucinációkról, álmatlanságról, átmeneti emlékezetkiesésekről, hangulatingadozásokról számolt be, s ezek alapján a pszichiáter hajlott a skizofrénia diagnosztizálására, ám szöget ütött a fejébe, hogy a nőn nem jelentkezett a betegség néhány igen jellegzetes tünete. Zoe – a skizofrénekkel ellentétben – rendkívül energikusnak mutatkozott, tele volt érzelemmel és tettvággyal. A gondolkodása is logikus, követhető volt, sőt Damiennek meg kellett állapítania, hogy Zoe rendkívül intelligens. Modora kifogástalan, stílusa választékos, műveltsége igen magas fokú. Bármely témához biztonsággal hozzá tudott szólni, ráadásul anyanyelvi szinten beszélt franciául. Kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult, szeretett vitázni, s élvezte, ha csavaros érvelésével sarokba szorította vitapartnerét. Ez azonban 12
a kezelések során nehézséget okozott, mert Zoe rendszerint elterelte magáról a szót, és addig nem volt hajlandó felelni a kérdésekre, míg az ő kérdései megválaszolatlanok maradtak. Damiennek úgy tűnt, a nő nem bízik benne, és amíg nem nyeri el a bizalmát, nem tud a felszín alá hatolni. Feljegyzett még néhány érdekes mozzanatot: megfigyelte, hogy előfordulnak bizonyos periódusok, amikor Zoe egyáltalán nincs tudatában a bajainak. Egészségesnek érzi magát mind lelkileg, mind szellemileg, és fogalma sincs, miért jár pszichiáterhez. Máskor meggyötörtnek látszott, furcsa tünetekről számolt be, és panaszkodott. Azt állította, hogy a munkája okozza ezt: ha túlságosan belemerül az írásba, akkor elveszti a valóságérzetét, és olyanokat tesz, amiket józan ésszel sosem tenne. „A művészsors velejárója”, hangoztatta mindig, és megpróbálta bagatellizálni, Damient azonban nyugtalanították a szavai. Zoe író volt, és most egy újabb regényén dolgozott. Készségesen Damien rendelkezésére bocsátotta az előző művét, amelyet a férfi egy-két nap alatt elolvasott. Vérfagyasztó, egyszersmind zseniálisan, naplóformában megírt csavaros krimi volt, mely az emberi elme legsötétebb zugait tárta fel, és szürreális, bizarr vágyak, érzések szőtték át. Olyasmiket fogalmazott meg, amiket eddig senki nem mert papírra vetni, legalábbis ilyen átéléssel és részletességgel nem. Olyannyira szókimondó írás volt, hogy Damient olykor elfogta a szégyenkezés, és dühödten összecsapta a könyvet. Persze újra elővette, és tovább olvasta. „Csak a betegem miatt teszem”, győzködte magát. A könyvről jegyzeteket készített, és rádöbbent, hogy a regénybeli gyilkosságok mintája, háttere szinte teljesen megegyezik, és minden esetben férfiak az áldozatok. A férfiak megkínzása, majd halála pedig oly valósághűen, részletesen és olyan zsigeri gyűlölettel íródott, hogy összerándult a gyomra. Megkérdezte a nőtől, mi adta az ihletet a történethez, de Zoe megrázta a fejét, és azt felelte: „Fogalmam sincs. Ami13
kor írok, nem tudok magamról. Egyszerűen csak mozognak az ujjaim a billentyűzeten, én pedig hagyom őket, hadd dolgozzanak.” Damiennek meggyőződésévé vált, hogy Zoe panaszainak hátterében valamilyen férfiakkal kapcsolatos, elfojtott trauma áll, és eldöntötte, hogy a továbbiakban ennek felderítését célozza a terápiás beszélgetésekkel. Zoe most keresztbe vetette hosszú combját, és kényelmesen hátradőlve rágyújtott egy cigarettára. Gyönyörű, fiatal nő volt – ezt Damien nem tagadhatta. Aranyszőke haját Marilyn Monroe-fazonra vágatta, s a rakoncátlan fürtök bájosan keretezték rózsás babaarcát. Világosbarna szemöldök ívelt a valószínűtlenül nagy, kék szempár fölött. Ajka telt volt, akár az érett barack, teste karcsú: telt mell, formás fenék, hosszú, épp kellően izmos láb. Zoe aznap fekete miniszoknyát viselt elegáns piros blúzzal és a szoknyához tartozó blézerrel, a lábát lehetetlenül magas, tűsarkú cipőbe bújtatta. Bőrretiküljét hanyagul az ölébe ejtette, és időnként a cipzárját piszkálgatta vörösre lakkozott, hosszú körmeivel. Pontosan úgy festett, mint egy sikeres, fiatal sztár, aki tökéletesen tisztában van a külsejével és a kisugárzásával. – Most jól érzi magát, igaz? – kérdezte Damien. – Most igen, köszönöm. – Az elmúlt napokban nem történt semmi? Emlékszik mindenre? – Igen… – Elgondolkodott. – Illetve… Az igazat megvallva, megint volt egy furcsa élményem. – Éspedig? Zoe a plafonra emelte tekintetét, és lázasan kutatott az emlékezetében. – Kedden… ma péntek van, ugye? Damien bólintott. – Kedden, vagyis szerdán reggel egy hotel előtt ébredtem. – Hogyan? 14
– Úgy értem, egyszer csak kinyitottam a szemem, és ott álltam a Négy Évszak előtt egy igencsak, hogy mondjam, kihívó ruhában. Berohantam egy áruházba, és a mosdó tükrében láttam, hogy a szemfestékem elkenődött, és rettenetes állapotban van a frizurám. Nagyon szégyelltem magam. Damien gyorsan lejegyezte, majd tűnődve a nő szemébe nézett. – Mégis hogyan került oda? Van valami elképzelése? – Sajnálom, de nincs. Arra emlékszem, hogy kedden a regényemen dolgoztam, és egész nap otthon ültem. Megittam egy-két pohár bort, de úgy gondolom, az nem vezethet odáig, hogy az egész éjszaka kitörlődjön a tudatomból. – Mennyit ivott pontosan? Gyógyszert nem vett be? Zoe kissé sértetten rázta a fejét. – Most mondtam, dr. Porter, mindössze egy-két pohárral ittam, és jól tudja, hogy nem szedek gyógyszert. – Rendben. Mi az utolsó emlékképe? A nő vékony ujjaival masszírozni kezdte a fejét. Erősen koncentrált. – A dolgozószobámban voltam… írtam a könyvemet. Egészen besötétedett már, azt hiszem, elmúlt nyolc óra. A szomszéd házban folyamatosan ugatott a kutya, ami rettentően idegesített. Kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár bort, majd az asztal mellett állva komótosan elkortyolgattam. Ezután újra megtöltöttem a poharat, és visszamentem a szobába. Egyre azon gondolkodtam, hogyan folytassam a történetet, és akkor… – Mi történt? – Nem emlékszem – Zoe elszontyolodott. – Nem tudom. Igazán sajnálom, de nem megy. – Esetleg valami váratlan esemény? Egy hang? Szokatlan látvány? – próbálkozott az orvos. – Hang… folyamatosan tele volt a fejem hangokkal – mosolygott a nő. – Ez teljesen természetes. Gondolatban a fő15
hőseimmel beszélgettem, párbeszédeket gyártottam… Tudja, ez így megy nálam, amikor dolgozom. De. – Összerezzent. – Telefon. Megcsörrent a telefonom. – Ki hívta? – Ezt már tényleg nem tudom, dr. Porter. Attól a pillanattól teljes sötétség borul a tudatomra. Damien megvakarta az állát. – A mobiltelefonján hívták? Mert akkor könnyedén vis�sza tudjuk keresni a hívót. – Nem – húzta el a száját a nő. – A vonalas telefonom csörgött. Most már tisztán emlékszem. Igen, az berregett elviselhetetlenül. – És nincs ötlete, ki lehetett a telefonáló? – Ó, néha még akkor sem tudom, kivel beszélek, amikor magamnál vagyok. – Felnevetett. – Szörnyű egy állapot. Úgy érzem, mintha mindenki ismerne, mintha mindenki engem akarna, nekem pedig fogalmam sincs, kik ezek az emberek. – Koncentráljunk a szerda reggelre. A Négy Évszak előtt ébredt, szokatlan öltözékben… Pontosan hány óra volt? Emlékszik? – Igen. Reggel fél kilenc. – Nem észlelt valami furcsát magán? Esetleg sérülésnyomokat vagy más jeleket? Nem volt önnél valamilyen ismeretlen tárgy? Zoe a homlokát ráncolta. – A ruhám tele volt foltokkal… – Milyen foltokkal? – Nem tudom pontosan. Furcsa, vízszerű kis foltok… A férfi kissé előredőlt. – Elképzelhető, hogy spermafoltok voltak? – Micsoda? – Zoe hátrarándult, és védekezőn maga elé kapta a kezét. A szeme egészen elsötétült. Undorodva nézett vissza az orvosra. – Mégis mit képzel rólam? Hogy könnyűvérű nőcske vagyok, aki éjszakánként orgiákon züllik? 16
– Természetesen nem – felelte higgadtan Damien. – De mindenképpen meg kell tudnunk, mit keresett abban a hotelban, és hogyan kerültek a foltok a ruhájára. Nem tartom kizártnak, hogy valaki elkábította és szexuálisan kihasználta önt. Elküldöm laborvizsgálatra, hogy kiderítsük, nem került-e valamilyen erős drog a szervezetébe. Rendben? – Nem. – A nő kisimított egy fürtöt a homlokából. – Nincs rendben. Az én vérembe semmilyen drog nem került, doktor úr, erre megesküszöm. Senki nem járt nálam, senki sem kábíthatott el. Egyszerűen csak… nem emlékszem rá. Sokszor előfordul, nem a tegnapi volt az első eset. – Nézze, Zoe. Minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk, ki kell zárnunk a külső beavatkozás lehetőségét. Addig nem tudok segíteni, amíg meg nem bizonyosodom róla, nem drog okozza-e az emlékezetkieséseket. – Visszalapozott a jegyzeteiben. – Itt van ez a múltkori eset például – mondta, sűrű szemöldökét összevonva. – Az amnéziás periódusainak van egy jellemző, közös vonásuk. Mindig akad valamilyen jel, amely arra mutat, hogy szexuális aktus előzi meg őket. Két hete egy idegen ágyban ébredt, nem emlékszik? Nem lehet, hogy van egy férfi az életében, aki ilyen módon kényszeríti önt az aktusra? – Hát ez igazán nevetséges – méltatlankodott a nő. – Nincs férfi az életemben. Férfit nem engedek be a lakásomba, és egyetlen férfihoz sem megyek fel egy hotelszobába. Mégis mit gondol rólam? Annyira felelőtlennek tart, hogy a közelembe engedek egy idegent? Hogy olyan egyszerű engem kihasználni? Damien eltűnődött. – Azért elküldhetem a laborvizsgálatra? Csak segíteni szeretnék, Zoe. – Legyen – egyezett bele a nő. – De úgysem találnak semmit. – Egy másodpercig gúnyos grimaszba torzult az arca, az17
tán megrázta magát, és újra az előbbi higgadt, kedves Zoévá vált. – Bocsásson meg, kijöttem a sodromból – mentegetőzött. – Néha olyan dühös tudok lenni. A hangok… a hangok miatt van az egész. Damien hallott a hangokról, Zoe korábban már beszélt róluk. Azt mondta, időnként úgy érzi, mintha egy zsúfolt koncertteremben lenne, ahol mindenki folyamatosan csacsog, csörömpöl és nevetgél, de ő csak ritkán képes elcsípni néhány szót a hangzavarból. Általában nem érti, csak zajként érzékeli, de előfordul, hogy valaki olyan hangosan kiált fel, hogy értelmet nyernek a szavak. – Most is hallja a hangokat? – kérdezte a férfi. – Nem, most már nem – rázta meg a fejét Zoe. – Az előbb, amikor… – Amikor a férfiakról beszéltünk, igaz? A nő összerezzent, tekintetét a falon lógó festményre szegezte. – Milyen gyönyörű… A folyópart, a fák zöldje, a türkizkék égbolt… maga szereti a természetet, dr. Porter? – Térjünk vissza a hangokhoz! Zoe felállt, színpadiasan a képhez sétált. – Vajon létezik ez a táj, vagy csak a festő fantáziájában született meg? Ön gyakran utazik? A hegyvidéket vagy a vízpartot kedveli jobban? Damien felsóhajtott. – Zoe! Az az érzésem, hogy szándékosan tereli másra a szót. – Nekem pedig az az érzésem, hogy egyáltalán nem bízik bennem. – Természetesen bízom önben – válaszolta Damien, higgadtságot erőltetve magára. – De nem azért vagyunk itt, hogy az utazási szokásaimról beszéljünk. Azért vagyunk itt, hogy az ön problémáit megoldjuk. 18
– Szerintem maga vízpartpárti. – Zoe végigsimított a festmény érdes felületén. – Sőt szerintem a tengerpartot kedveli. Fogadni mernék, hogy minden évben elutazik valahová a tengerpartra, legalább kétszer. Côte d’Azur? Olasz Riviéra? Esetleg a horvát szigetvilág? A Krk-sziget gyönyörű, magam is sokszor megfordultam ott az utóbbi években. – Szembefordult az orvossal, és villámló tekintetet vetett rá. – Hogyan várhatja el, hogy megnyíljak magának, ha még a legegyszerűbb kérdéseimre sem hajlandó válaszolni? – Ha válaszolok rá, ön is válaszol az enyémre? Zoe bólintott. – A Côte d’Azurön szoktunk nyaralni, nagyon szeretem Monaco és Cannes hangulatát. De eltalálta, a Krk-sziget is a kedvenceim közé tartozik – sóhajtott Damien. – Most ön jön: mit érez, amikor a férfiakra gondol? – Beszél franciául? – Zoe, megállapodtunk valamiben. –Vous comprenez que je dis, monsieur Porter? – Zoe felvonta a szemöldökét, és szélesen elmosolyodott. Damien felszisszent. – Oui, je vous comprends – válaszolta tökéletes kiejtéssel. Még az egyetemen tanulta a nyelvet. – Pouvons-nous continuer? S’il vous plaît.* – Nahát! Sejtelmem sem volt, hogy ilyen szépen beszél. – A nő visszament a fotelhoz, és kecsesen leült. – Nos, mire kíváncsi? Hogy mit érzek a férfiak iránt? Semmit. Egyáltalán nem érdekelnek. – Ezt nehezen tudom elképzelni – dörzsölte meg az állát a férfi. – Megengedi, hogy felolvassak önnek valamit? A nő biccentett. Damien kihúzta az íróasztala fiókját, és elővette Zoe Zac * Érti, amit mondok, Porter úr? – Igen, értem. – Folytathatnánk? Kérem. 19
caro regényét. A fekete borítón formás, hófehér női kéz nyúlt be, hosszú ujjai között véres pengét tartott. A kép fölött dombornyomott piros betűkkel az író neve és a mű címe állt: Gyilkos vágy. A férfi felütötte a könyvet a bejelölt oldalak egyikén, és szemét végigfuttatta a sorokon. Miután megtalálta, amit keresett, fojtott hangon olvasni kezdett: A nő kéjesen végigzongorázott a férfi bordáin, majd egyetlen mozdulattal kettétépte az inget. A gombok halk koppanással gurultak szét a rideg márványkövön. A férfi mellkasa gyors ütemben emelkedett-süllyedt, meztelen bőrén áttetsző cseppekben ütközött ki az izgalom és a félelem verejtéke. Moccanni sem bírt: csuklóját és bokáját szoros fémbilincs tartotta fogva, melyeket a nő erős kötéllel a csillárhoz és az ágy lábához rögzített. Sötét haja könyörgő fekete szemébe lógott, és úgy morgott, akár egy csapdába esett, megvadult állat. Szavait azonban elnyelte a széles szigetelőszalag, mellyel a nő leragasztotta a száját. Charlotte felkacagott, majd kezét becsúsztatta a férfi nadrág jába, hogy megkeresse feszülő férfiasságát. Ahogy sejtette, csontkeményen meredt felfelé, és mikor köré kulcsolta ujjait, a férfi halk sóhajjal összerándult. – Micsoda mocskos állat vagy te – sziszegte a nő, miközben lerángatta róla a nadrágot. – Még most is kívánsz, mikor pontosan tudod, hogy meg foglak ölni. Térdre ereszkedett, és szájába vette a nedvesen csillogó testrészt. A férfi felnyögött, hevesen rángatózni kezdett. Charlotte nem hagyta abba. Egyre vadabbul, egyre hevesebben csúsztatta fel-le vörös ajkát, mígnem megérezte, hogy a férfi elérte a küszöböt, ahonnan már nincs visszaút. Akkor döfte az éles pengét érzékeny lágyékába, amikor a férfi elélvezett, így a kiserkenő mélyvörös vér és a kéjnedv egyszerre fröccsent Charlotte arcára… 20
Damien leeresztette a könyvet, majd megtörölte gyöngyöző homlokát. Arca tűzpirosan izzott a zavartól és a szégyenérzettől, szíve vadul kalapált. – Nos? Mi a véleménye? Zoe nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, mereven bámult maga elé. – Zoe? – Damien tekintete a nő arcáról a karjára siklott, és döbbenten látta, hogy Zoe jobb kezének vörös körmei a bal kar puha húsába vájnak, és a sebekből vér szivárog. – Zoe! – kiáltott fel Damien, ellökte magát az asztaltól, és a nő mellett termett. Durván elrántotta a karját. Megvizsgálta a sebeket, és megfordult vele a világ. Zoe rózsaszín bőrét már hegesedő régebbi és egészen friss sérülések csúfították el: vágások, zúzódások, sötétlila égésnyomok borították, a könyökétől a csuklójáig. Olyan felkavaró látványt nyújtott, hogy a férfi hátrahőkölt. – Istenem – suttogta rémülten. Zoe néhány pillanatig még mozdulatlan maradt, majd ös�szerezzent, mintha mély álomból ébredne. Rámeredt a férfira, és ijedten arrább rántotta a fejét. – Mit keres itt? – kérdezte. A hangja élesebb lett, ideges vibrálás töltötte meg. Damien hitetlenkedve bámult az arcába. – Nem emlékszik rá? – Fel akart nekem olvasni valamit, nem? Hogy kerül ide? A férfi remegve kifújta a levegőt. – Felolvastam egy részletet a regényéből, Zoe – mondta halkan. A nő elutasítón megrázta a fejét. – Nem. Ez nem igaz. Damien megérintette a karját. Zoe fájdalmasan felszis�szent. – Mi történt a karjával? Maga csinálta ezt? Zoe dacosan elfordította az arcát. 21
– Nézze meg a karját! – parancsolt rá a férfi. – Nem. – Nézze meg, Zoe! – Nem! – kiáltott fel a nő, és eltaszította az orvost. Összegörnyedt, a fotel sarkába kuporodott, mint egy megfélemlített gyerek. Arcán meghatározhatatlan érzelem tükröződött, majd a vonásai ijesztő grimaszba torzultak, amelyet Damien már többször látott. A nő homloka ráncba szaladt, a szeme elkeskenyedett, ajkát kissé felhúzta, mint egy támadni készülő kutya. – Ne merjen hozzám érni! – szólt egy ismeretlen, mély, rekedt hang, mely úgy tört elő a torkából, akár egy figyelmeztető morgás.
22
2
A puha ecset úgy siklott a vásznon, mint kecses jégtáncos a jégen, a nő csuklója ritmusosan mozgott, ahogy húzta a vonalakat, arca átszellemülten ragyogott, ruhája, karja, arca csupa festék, szemében izgalom és zaklatottság tükröződött. Kezdett kibontakozni a kép, a férfi alakja már teljes volt, a nő félkész kontúrjai úgy ölelték, hogy szinte összemosódott az alakjuk. A sötét háttérből ágy körvonalai rajzolódtak ki, a férfi csuklóján és bokáján bilincs, arcán a fájdalomkiáltás oly élesen elevenedett meg, mintha bármelyik pillanatban kiléphetne a képből, hogy elmeneküljön kínjai elől. A nő nem észlelte az idő múlását. Minden, amit látott, hallott, ízlelt, tapintott, csupán színekből, ecsetvonásokból, olajból, szénből, akrilból állt, egyetlen hatalmas kompozíciót alkotva. Még a verniszázsokon sem szívesen jelent meg, nem állhatta a nők irigy tekintetét, a férfiak sóvárgó, kéjvágytól fűtött pillantását. Gyűlölte az unalmas, mesterkélt csevegést. Laura Canning minden alkalommal úgy érezte, ezek az emberek képtelenek rá, hogy meglássák a valóságot a képeiben, nem értik meg, mit szeretne közvetíteni általuk. Dühítette, amikor a kritikusok brutálisnak és feministának állították be, vagy bármiképpen beskatulyázták. Rendszerint nyugtatót vett be, és az este első felében visszafogottan, könnyedén pózolt a kamerák előtt, fel-alá sétálgatott a vendégek között. Ám az első pohár bor és néhány idióta kérdés vagy kijelentés után megpattant benne valami, magából kikelve elragadta a 23
zenekartól a mikrofont, és közölte, hogy „az este további részét nem kívánja ily alantas, földhözragadt férgekkel tölteni, akik már a puszta tekintetükkel lealacsonyítják az alkotásait”, majd távozott. Azután újra magába roskadt, hetekre bezárkózott alagsori műtermébe. Nem törődött az anyagiakkal, a számlákkal, az emberi kapcsolatokkal, az alapvető biológiai szükségletekkel. Nem volt képes beilleszkedni a világba. Házvezetőnője több alkalommal is ájultan találta műtermében, mivel napokig nem evett, és annyira legyengült, hogy a szervezete egyszerűen kikapcsolt. Lelkiállapota és életformája a külsején is nyomot hagyott. Hosszú fekete haja kócosan lógott. Arcán komor kifejezés ült, szépen ívelt szemöldökét rosszallón ráncolta, zöld szemében az alkotás tüze lobogott. Törékeny testét sötét, bő ruhákba burkolta, telt mellét hatalmas pólók alá rejtette. Most is a műtermében állt, a képet méregette, ecsetjét a festékes tégelybe mártotta, ám a keze megállt a levegőben. Tekintete elborult, ajka legörbült, arcára csalódottság ült ki, majd hirtelen hosszú, combközépig érő fekete pólójába törölte a vörös masszát, elhajította az ecsetet, mely a falhoz csapódott és kettétört. Émelygés fogta el, úgy érezte, idegei felmondják a szolgálatot, és néhány percre el kell hagynia alagsori műtermének zárt világát, hogy friss levegőhöz jusson. Ahogy felfelé tartott a masszív ébenfa lépcsőn, a napfény egyre erősödött, elviselhetetlen világosságba borítva a szobákat. Szemébe vakító, fehér fénypászmák fúródtak, s a kezét maga elé tartva közeledett a lépcső tetejéhez, miközben halk, gyilkos hangon szólította meg a nappaliban tüsténkedő, termetes asszonyt. – Bess, ha még egyszer megpróbál megvakítani, én elpusztítom magát. – Ó, kisasszony, nagyon sajnálom, nem gondoltam, hogy ilyen hamar feljön. Még van egy órája az indulásig. – Nos… csináljon valamit, vagy rögtön szénné égek… ne 24
álljon már ott olyan szerencsétlenül! – förmedt rá a megriadt asszonyra Laura. – Igen, azonnal, máris behúzom a függönyöket, csak egy pillanat… – Bess, ahogy csak terebélyes testétől telt, az ablakhoz sietett, és behúzta a nehéz, fekete bársonysötétítőket, melyek akkora robajjal siklottak végig a kovácsoltvas függönyrúdon, hogy Laura összerezzent az éles zajra. A házvezetőnő szolgálatkészen pattant elé, lesve minden rezdülését, majd félve megjegyezte: – Ennie kéne valamit, tegnap sem evett mást, csupán néhány szem szőlőt. – És az is sok volt… Ne akarjon megölni, Bess. Nem veszi be a gyomrom az ételt. Töltsön egy csésze kávét, elfogadható állapotba kell hoznom magam. – A fürdőszoba felé indult, lassú, nehézkes léptekkel, mintha minden mozdulat szenvedést okozna. A forró víz érintésére Laura arca kisimult, lehunyta szemét, és hosszú percekig állt a zuhany alatt, hagyta, hogy teste átmelegedjen, bőre kipiruljon a víztől, majd rózsaolajos tusfürdőt csepegtetett a tenyerére, és végigkente magán. Úgy tűnt, mintha a vére folyna. Tudta, hogy ki kell lépnie ebből az állapotból, pár órára a jól nevelt úrihölgy szerepét kell magára öltenie, és ez a gondolat már önmagában nyomasztotta. Szeretett volna kikapcsolni. Napokra, hetekre mély álomba merülni, és kipihenten, nyugodtan ébredni. A kávé kellemes illata beszivárgott a fürdőszobába. A reggeli ital felélénkítette, és hirtelen megjött a kedve; valahogyan érdekessé szerette volna tenni ezt az unalmasnak és fárasztónak ígérkező újabb beszélgetést, melyet más alkalommal szórakoztatónak talált – már csak beszélgetőpartnere miatt is –, ma azonban nem volt kedve a dologhoz, ezért arra gondolt, hogy legalább az odáig vezető utat izgalmassá teszi. Motoros bőrruhába bújt, és feltette a sisakját. A motor felbőgött, csikorgó kerekekkel fordult ki a garázs25
ból, és Laura élvezte, ahogy az ellenszél frissítően járja körbe a testét. Éles kanyarral hajtott be a mélygarázsba. A rendelő felé tartva észrevette, hogy a férfi az ablakból figyeli. Minden mozdulatát úgy igazította, hogy a kívánatos, belevaló motoros csaj hatását keltse. Élt-halt az ilyen kis színjátékokért. Az ajtó előtt megállt, komor arcára kacér mosolyt erőltetett: „kezdődhet a játék”, gondolta, és benyitott. Damien az ablak előtt állt. Megilletődve bámulta, amint a nő, talpig bőrruhában, átvonul a parkolón. Hihetetlenül vonzónak tartotta. Mikor Laura belépett az ajtón, már nyugodt arckifejezéssel ült az asztala mögött. – Hogy tetszik a motorom? Nagyon találó a márkanév, nem gondolja? Úgy suhan, mint egy árnyék. – Az öltözékéből látom, hogy motoron érkezett, de a jármű… – Ugyan már, doki – vágott közbe a nő –, hiszen az ablakból leste minden mozdulatomat. Szóval, mondja, mit szól a dögös, kemény Laurához? Jobban tetszik, mint a múltkori kislányos? – Nos, ezt nem nekem kell eldöntenem, én nem formálhatok önről ilyen tekintetben véleményt. Inkább az érdekelne, mitől függ, hogy épp milyen álruhába bújik. – Természetesen a hangulatomtól. Hogy mennyire érzem magam… sérülékenynek… – Lehajtotta a fejét, a fotelba huppant, és egy rántással lehúzta fekete bőrdzsekije cipzárját. – Ezt hogy érti? Hogyhogy sérülékeny? Mitől tart? Miféle sérülésektől? – Az emberektől, a véleményektől… természetesen. – Ezt fejtse ki bővebben, kérem. – Damien érdeklődőn előredőlt. – Nos, az emberek hajlamosak kigúnyolni mindenkit, odaszólnak, felnevetnek a hátam mögött… Gyűlölöm őket. Bele26
halok, ha zsúfolt helyre kell mennem, és rettegek attól, hogy új embereket ismerjek meg. A bőrszerkó, a napszemüveg és a bakancs némiképp megriasztja őket, mintegy… pajzsként szolgál. – Nagyon érdekes. Miért gondolja, hogy kigúnyolják? Miben nyilvánul meg? – Megjegyzéseket tesznek, felnevetnek, amikor elhaladok mellettük… – Ez a harag és mélységes gyűlölet a gyermekkorából ered, amikor a testi hibái miatt kigúnyolták. Erről már beszéltünk korábban. De nézzen most magára! Önálló, gyönyörű nő, és tehetséges! – Nocsak… mégis szabad véleményt alkotnia rólam? Szóval gyönyörűnek tart… – Laura arca felderült, előbbi zavart tekintetét kacér mosoly váltotta fel. – Tudja jól, hogy nem úgy értettem… – Damien zavarba jött –, csupán bátorítani szerettem volna, hogy belássa, már nem az a duci kislány, aki volt. Le kell zárnia a múltat. – Tehát igazából nem is tart gyönyörűnek, csak a javulásom érdekében mondta… ezzel több kárt okoz, mint hasznot. – Durcásan elfordította a fejét. – Szándékosan forgatja ki a szavaimat… – Tudom, hogy bármelyik férfit leveszem a lábáról. Az agyam tisztában van vele, de néha mégis… Úgy érzem, csak szórakozni akarnak. Ez pedig dühít. Hát innen a téma a képekhez. – Ez hatalmas előrehaladás. Úgy érzem, lassacskán képes őszintén beszélni az érzéseiről és a félelmeiről. – Mégis azt szeretném, ha inkább hülyére bogyózna… – mondta halkan a nő, miközben a körmeit vizsgálgatta. – Miért ragaszkodik ennyire a gyógyszerekhez? – Mert egyre kevesebb a józan pillanatom. És nem csak az alkohol miatt. Kellemes lenne nyugtatókkal teletömve, bár27
gyú mosollyal ücsörögni, és várni az újabb napot, rémképek nélkül. – Miféle rémképek? – Az álmaim… kezdenek átterjedni a valóságra is. – Laura arca elborult, tekintete a távolba révedt. Lábát ösztönösen felhúzta, átkarolta a térdét, és lehajtotta a fejét. – Laura, meséljen nekem ezekről a rémképekről. – Damien felállt, Laurához lépett, és mellé guggolt. A nő ránézett, gyönyörű, zöld szemében rettegés csillant meg. – Hallucinálok, doki… – suttogta, majd tekintete körbepásztázott a szobán, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy csak ketten vannak, és senki más nem hallja ezt a szörnyűséget. – Nyugodjon meg, magunk vagyunk. Mitől fél? Meséljen, miket lát ilyenkor? – Pár másodpercre Laura térdére tette a kezét, hogy éreztesse az együttérzését. Laura nem adta jelét, de épp erre számított. – Nem is tudom… minden olyan… úgy… összemosódik a világ, a hangok sokkal élesebbek, bántják a fülemet, az emberek mind engem bámulnak, és rajtam nevetnek… pedig nem mozdulok ki egy pillanatra sem a szobámból, oda is utánam jönnek. – Szóval embereket lát a szobájában. Meg akarják támadni? Vagy csak figyelik önt? – Csak állnak, és nevetnek… és mutogatnak rám… – Milyen gyakran fordul ez elő? – Szerencsére elég ritkán. De nagyon zavaró. Ezután napokig nincs kedvem semmihez, nem tudok festeni, nem bírok kimozdulni a lakásból… – Laura félelme haragba csapott át, testhelyzetet váltott, lábát most keresztbe tette, acélbetétes bakancsáról lepöckölt egy fűszálat, és rágyújtott elmaradhatatlan cigarettájára. – Nos, Laura, úgy vélem, fordulóponthoz értünk. Az eddigi beszélgetések alatt úgy éreztem, nem akar még együtt28
működni. Próbáltam rávezetni, hogy ismerje fel a problémát, akarjon meggyógyulni. Szeretnék elvégezni néhány tesztet a következő alkalommal. – Damien még nem találkozott ilyen előrehaladott állapotban lévő pácienssel. Izgatott volt, és ezt a nő is észrevette. – Érdekesnek talál, Damien? Ugye szólíthatom így? – Laura hangja ártatlanul csengett, akár egy kislányé. – Ööö… ha gondolja… De ha nem bánja, konzultálnék egy kollégámmal az esetéről. – Hát konzultáljon! – Laura előrébb hajolt, és az ablakon besütő napfény megvilágította hatalmas, zöld szemét, mely most úgy csillogott, mint egy törékeny üveggömb. – Van egy kiváló kollégám, egyben professzorom, akivel szívesen megvitatnám az ön tüneteit, hogy a legmegfelelőbb gyógymódot alkalmazhassuk. – Helyes – bólintott édes mosollyal a nő. – Akkor hát, találkozunk egy hét múlva. Sajnos most szólítanak a kötelességeim. Hamarosan megnyílik a harmadik kiállításom, itt, Londonban! – Gratulálok! Ez kiváló lehetőség, hogy a munkájára koncentrálhasson. A lelkesedés jót tesz! – Valóban. Nagy reményeket fűzök hozzá… és mindenképp szeretném önt is ott látni a megnyitón! – A belső zsebébe nyúlt, hosszúkás borítékot vett elő, melyben két főre szóló meghívó lapult. – Köszönöm a meghívást, igazán megtisztelő – nyögte ki az orvos, és a fiókjába csúsztatta a borítékot. – Ez csak természetes. Addig is, viszontlátásra! – Laura bágyadtan mosolygott, de amint elfordította a fejét, gúnyos vigyorba váltott. – Viszontlátásra! – búcsúzott a férfi izgalomtól csillogó szemmel. Micsoda szakmai előrelépés rejlik a nőben!
29
3
Damien átfutotta a laborvizsgálat eredményeit, majd leeresztette a papírt. Bár erre számított, mégis enyhe izgalom bizsergette a gyomrát. Az eredmény negatív volt: a nő vérében nyomát sem találták idegen vegyi anyagnak. Az orvos félretolta a dokumentumot, majd Zoéra emelte tekintetét. A nő kissé zárkózottan ült a fotelban, arcán gyanakvás és bizalmatlanság. Ajkát összepréselte, karját keresztbe fonta a mellén. Damien most már tudta, miért visel mindig hosszú ujjú felsőt – bármily kihívó volt is az öltözéke, a karját sosem hagyta szabadon, hiszen borzalmas sebhelyek csúfították. A legutóbbi kísérlete, hogy fényt derítsen a sérülések eredetére, kudarcba fulladt, mindazonáltal tökéletesen tisztában volt vele, hogy a nő okozza őket. Egyfajta önbüntetés vagy figyelemelterelés lehet, melyet valami – eddig ismeretlen – érzés vagy gondolat vált ki. Damien emlékezett rá, hogy az intimitásra vonatkozó kérdései, illetve a regényrészlet felolvasása gerjesztette a különös reakciót, de a fejében még nem állt össze a kép, hogyan következik egyik a másikból. – Negatív – mondta végül, inkább magának, ám Zoe gúnyosan felhorkant. – Mire számított? – Arra, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk a megoldáshoz – felelte nyugodtan a férfi. – Egy lehetőséget kizártunk. Most elkezdhetünk gondolkodni a többin. – Ha hitt volna nekem, rengeteg időt megspórolunk – le30
gyintett Zoe. – Soha nem nyúltam droghoz, bár lehet, hogy könnyebb lenne elviselni… – Mit? A nő felsóhajtott. – Rosszul vagyok, doktor úr. – Lehajtotta a fejét, és pirosra rúzsozott ajka fájdalmasan megrándult. – Ez egyre szörnyűbb. Fogalmam sincs, ki vagyok, mit csinálok, mit keresek itt egyáltalán… Az életem egy elmosódott, homályos kép, melynek csak egy-egy részletét ismerem, de azt sem teljesen. Nem vagyok ura magamnak… – Elhallgatott, mert úgy érezte, menten kirobban belőle valami, aminek nem lenne szabad. – Folytassa! Zoe keserűen biggyesztette a száját. – Tudja, a múltkor… amikor fel akarta olvasni, illetve… felolvasta azt a részletet a regényemből… – elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz, Damien pedig biztatón bólogatott. – Én nem emlékszem rá. – Tudom – mondta a férfi. – De… nem ez az egyetlen, amire nem emlékszem… – Mire nem emlékszik még? – Nem tudom… nem tudom elmondani… őrültnek fog tartani… Damien elmosolyodott, mire Zoéból is előbújt egy halk kuncogás. – Mit is beszélek, hiszen maga őrültekkel van körülvéve, nem igaz? – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy betegekkel – javította ki a férfi. – De bármit mondjon is, biztos lehet benne, hogy nem fogok ítélkezni ön felett. Az orvosa vagyok, segíteni szeretnék. – Igen, ezt már elmondta párszor. – Égnek emelte a szemét, majd közelebb hajolt. Vékony hangja suttogássá halkult. – Dr. Porter… nem tudom, mi történik velem. Az emberek… az emberek odajönnek hozzám, és köszönnek. Emlékeket idéz31
nek fel, melyek sosem történtek meg velem. A nevemen szólítanak, holott sosem találkoztam velük. A lakásomban néha olyan tárgyakat találok, melyeket nem láttam azelőtt. A múlt héten valaki kicserélte a dohányzóasztalomat. Bükkszínűre! Gyűlölöm a bükkszínt! És a gardróbom tele van idegen ruhadarabokkal… nem csak női ruhákkal… öltönyökkel, ingekkel, és nyakkendőkkel… és a fehérneműim között… férfialsónadrágok… Hogy kerültek oda? Ki járkál a lakásomban, ki turkál a holmim közt? Ó, dr. Porter… és a regényem… – A kezébe temette arcát. – Elmentem otthonról, és mire hazaértem, valaki befejezte. De teljesen máshogy, és más stílusban! Nem értem… Az idő meg… Folyton elkésem mindenhonnan. Pénteken lett volna egy fontos megbeszélésem, és mire felébredtem, kedd volt. El fogom veszíteni a munkámat, el fogok veszíteni mindent, amit eddig felépítettem… Damien feszülten hallgatta, igyekezett leplezni felindultságát. Erősnek akart mutatkozni, bár belül reszketett; Zoe története ólomsúlyként nehezedett rá. Egyszerre érzett félelmet és túláradó izgalmat. Félelmet, hogy nem lesz képes kezelni a nőt és a panaszait, és izgalmat, mert még soha nem találkozott hasonló beteggel. Hirtelen önző és gátlástalan öröm töltötte el, hogy végigkísérheti e különös kórkép kibontakozását, és olyan tapasztalatokra tehet szert, amilyenekre csak nagyon kevés pszichiáternek adódik lehetősége. De aztán feltámadt benne a bűntudat, ahogy a megtört, szerencsétlen nőre nézett. Rögvest emlékeztette magát a hippokratészi esküre, és nyugalmat erőltetett az arcvonásaira. – Mikor kezdődött ez az állapot? – kérdezte, és köhintett, mert érezte, hogy remeg a hangja. Zoe kissé meglepődve tekintett rá. – Én mindig ilyen voltam – válaszolta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Mindig? – Igen. De régebben nem volt ennyire zavaró… – tette hoz32
zá magyarázatképpen. – Úgy értem, el tudtam végezni a feladataimat. Iskolába jártam, diplomát szereztem, szóval normális életet éltem… de most… – Mikor kezdtek el súlyosbodni a tünetek? A nő eltakarta a szemét. Mintha fájdalmas vagy kínos lenne erről beszélnie. Biztos volt benne, hogy a férfi átlát rajta, így meg sem lepődött, mikor az helyette válaszolt, és tökéletesen megfogalmazta, amit ő képtelen volt szavakba önteni. – Engedje meg, hogy egy feltételezéssel éljek – kezdett bele az orvos. Zoe nem nézett rá, anélkül is tudta, hogy Damien Porter tekintete egyenesen rászegeződik, szinte átdöfi. – Akkor erősödtek fel a tünetek, amikor belekezdett az első regényébe. Igazam van? A nő nem felelt, a figyelme befelé fordult. Érezte, hogy közeleg a hullám, amelynek képtelen ellenállni. El fogja söpörni, maga alá temeti. A hangok elhalkultak körülötte, lüktetett a feje, és olyan erősen érzékelte saját szívdobogását, mintha egy gyorsvonat robogott volna a mellkasában. Megpróbálta kinyitni a szemét, de már nem látott. Már nem létezett. – Miss Zaccaro? – nézett rá kérdőn a férfi, mikor észrevette, hogy Zoe arcvonásai eltorzulnak, és a nő összegörnyed. Néhány pillanatig ebben a furcsa, természetellenes pózban maradt, majd kiegyenesedett, és a férfi arcába bámult. A szeme olyan ádáz, gyilkos fénnyel izzott, hogy Damient kirázta a hideg. – Ne merészeld elmondani! – kiáltotta. – Ha elmondod, megöllek. Mindnyájatokat megöllek! – Kihez beszél, Zoe? – A férfi testét hideg verejték lepte el. – Egyfolytában fecsegsz, folyton csak fecsegsz. Minden titkunkat kiadod ezeknek a senkiknek. De nem fogom hagyni! Ha még egyszer kinyitod azt a lepcses pofádat, kinyírlak! Damien döbbenten látta, hogy a nő feltűri selyemblúza ujját, és azonnal rájött, mire készül. Lassan felállt, és vigyázva, nehogy megijessze, Zoe felé lépett. 33
– Erre semmi szükség – mondta halkan. – Nyugodjon meg! Zoe tekintete a távolba révedt. – Mindig ez van – folytatta ideges, pattogó hangon, ami egyáltalán nem hasonlított a természetes hangjára. – Miért nem tudtok csak egy percig koncentrálni? Csak egy percig úgy tenni, mintha normálisak lennétek? Én meg takaríthatom utánatok a szart… Damien még közelebb ment. Már ott állt Zoe mellett, félméternyire a foteltól. Érezte az illatát – nemcsak a drága Chanel parfümét, hanem a nő testének feszült, nehéz, vibráló illatát –, látta görcsbe rándult ujjait, amint elindulnak a karján, hogy belemarjanak. Mintha csak lassított felvétel volna, lehajolt, és óvatosan megérintette Zoe kézfejét. A nő hátrarándult. – Már mondtam, hogy ne nyúljon hozzám! – förmedt az orvosra. – Talán fáj az érintésem? – Undorodom az érintésétől – sziszegte a nő. – Undorodom magától. – Mitől lett ilyen ideges? Valahányszor a regényére terelődik a szó, dühös és agresszív lesz… – A regényről akar beszélni? – Zoe sátánian felkacagott. – Mondja, mire kíváncsi! Hogy miért gyilkolom le a magafajtát úgy, mintha csak disznók volnának a vágóhídon? – A magamfajtákat? A férfiakat? A nő újra megremegett. – Ne mondd el! Ne beszélj! Ne mozdulj! – hadarta monoton hangon, miközben tekintetét újra eluralta az élettelen sötétség. – Megöllek! Megöllek! MEGÖLLEK! – Miért gyűlöli a férfiakat? Miért haragszik rájuk? – Fogd be a szád! Nem mondhatsz semmit, nem mondhatod el. Ne beszélj! – Zoe! – Damien kiáltása élesen hasított a levegőbe. – Meg kell nyugodnia – folytatta valamivel halkabban. – Itt bizton34
ságban van, senki sem bántja magát. Nem kell félnie senkitől és semmitől. – Megtörölte a homlokát, és próbálta vis�szanyerni a lélekjelenlétét. – Ha attól megnyugszik, szívjon el egy cigarettát! Zoe felnézett rá, és megvetően elfintorodott. – Nem dohányzom, maga barom. A férfi visszahőkölt. – Mióta? – Tisztán emlékezett, ahogy a nő kecses mozdulatokkal előhalássza vékony cigarettáját a táskájából, a szájához emeli, és szertartásosan rágyújt. Az első slukkot mindig hosszasan ízlelgeti, a plafon felé néz, majd kissé csücsörítve kifújja a füstöt. A füstcsík felszáll, és körbeöleli a plafonon csüngő csillár tejüveg lámpaburáit, majd elenyészik. – Muszáj hülyeségeket kérdeznie? Soha nem szívtam azt a büdös, gusztustalan szart. Damien érezte, hogy gombóc formálódik a torkában. Elsápadt, ahogy felfogta a nő szavainak jelentését, és a fejében lassan összeálltak a mozaikdarabok. – Szabad? – kérdezte, és lenyúlt a nő táskájáért. Nem törődött azzal, hogy illetlenséget tesz, széthúzta a cipzárt. – Mi a fenét csinál? – sikította Zoe. Damien a nő holmija között kotorászott, és amikor megtalálta, amit keresett, elégedetten sóhajtott. Elővette a lapos fémdobozt, majd szétnyitotta. A tárcában egymás mellett feküdtek a hosszú, fehér cigaretták. – Ez cigaretta, ha nem tévedek – mondta jelentőségteljesen. Zoe elfordította az arcát. – Miért tart ilyesmit magánál, ha nem dohányzik? – Hagyja abba! – Válaszoljon! Zoe összepréselte az ajkát. Damien úgy érezte, a szoba forogni kezd körülötte. Egy gondolat körvonalazódott benne, de olyan lehetetlennek tartotta, hogy képtelen volt elhinni. Tizenöt éve foglalkozik lélektannal. Öt évet ült végig az egye35
temen, és tíz éve praktizál, ezalatt mást sem tett, mint unalmas, semmitmondó történeteket hallgatott végig, szerelmi csalódásokból, gyász utáni traumából segített ki embereket, drogosokat, alkoholistákat istápolgatott, öngyilkosokat térített vissza az élet rögös útjára. Erre most betoppan ez a nő, és olyanokat mond, olyanokat tesz, amikről Damien eddig csak az egyetemi előadásokon hallott, és vaskos orvosi könyvekben olvasott. Ha ez a nő az, aminek gondolja, az élete gyökerestül meg fog változni. Megfordul vele a világ, és többé már sosem lesz az, aki volt. Felsóhajtott. Zoe ránézett, de a szemében nem tükröződött érzelem. Damien megköszörülte a torkát, és kimondta, amitől már percek óta nem tudott szabadulni. – Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. – Szavai súlyosan koppantak a rendelő falai közt. – Jól érzem? A nő csúfondáros mosolyra húzta a száját, kivillantva gyöngyházfényű fogait. A válasza nem lepte meg Damient, mégis meg kellett kapaszkodnia a fotel támlájában, nehogy a pillanat ereje maga alá gyűrje. – Jól érzi, dokikám – erősítette meg. – Nagyon is jól.
36
