1. L akodal om Kitört a vakáció, harsányabb lett a nyár, a vidámság, kivirult a remény, kipattant a rigók csőre alatt a cseresnye. (Így mondta Nagyika: cseresnye.) Június vége volt, Pesten lezajlottak az egyetemi vizsgák, Dé vállra kapta a kajakját, Bűbáj pedig kettejük cuccát pompás hátán általvetve, széles karimájú szalmakalapját. „Megvárj!”, kiáltotta a fiú után, ki öles, de cammogó léptekkel caplatott az enyhén emelkedő homokparton a töltés felé, mintha a vállán a hatvankilós vászonkajak meg sem kot�tyanna neki. Olykor lomha volt, olykor robbanékony, csendes kedvű, szunnyadóan dinamikus. Csöndes vízben lakik a béka. Mindnyájan ellentétekből vagyunk összegyúrva, hisz anya szült, apa nemzett bennünket, két ellentétes elem termékének egyesülése testünk. Lelkünk pedig az egyistentiszteletre terelt neutrínók templomában e halhatatlan részecskék szüntelen imája. Dé csak a töltés tetején állt meg, ahová kihallatszott a muzsika. „Nyolc óra van”, szólt hátra a lánynak, „elkésünk”. Bűbáj beérte. „Kicsit”, mondta, szusszantott, mosolygott, és leült Izsákra. A hátizsákot hívták így, mely rojtos volt, jobb napokat látott, régi cserkészkirándulásokat. Úttörőzést már nem. Abból sikerült a fiúnak kiöregedni, beleöregedve egyenesen a disz-be, mely kiszorította a tisztességesebb madisz-t, s mely egyetemisták számára éppolyan kötelező volt, mint a diákigazolvány. A lány kinyitotta a sportzsákját, a termosz alól kivett egy kis törülközőt (egyet hozott, hogy kevés legyen a csomag), a háromnapos vízi úton kétszer is kimosta, a meleg napon megszárogatta, megtörölte vele a fiú homlokát, saját vállát, barna hónaljszőrét, melyen a halványuló sugarak fényében megcsillant néhány verejtékcsöppecske. Maga is csöppecske volt, azaz mégsem, hisz 160 cm. Már tisztes női magasság, mármint az alacsonyabb fehérnépek között. A fiú leült mellé, egy fejjel volt magasabb így is, bikanyakát meghajtotta, szelíden szólt:
6 Árapály „Jól van, az az öt perc már se ide, se oda.” Átfogta a lány vállát. Enyhe szél fújt a Sziget felől, a Duna felé, az hozta foszlányokban a hangokat. Hallatszott a hegedű cincogása, a bőgő brummogása, olykor – szellőtől szaggatottan – kihagyott a taktus. A hátuk mögött megcsörrent egy part menti fűzfabokor. Dé lassan hátranézett, vadászinas korából tudta, a hirtelen mozdulat riasztja a vadat. Őzsuta állt az erdőaljban, abban az irányban, ahol tavaszig még sértetlenül állt a kaliba, amíg meg nem támadta a májusi ár. Jobbjával finoman megszorította a lány kulcscsontját, baljával Bűbáj fejét fogta meg, és óvatosan, mintegy a testével együtt oldalt fordította őt. A türkizkék leányszem kerekre nyílott, ó-t formált a kerek, formás száj, kivillantak a remekbe metszett hófehér fogak a barnapiros ajkak közül, és mint pintyőke az odvából, a lassan oválissá váló szájnyílásból kikandított Bűbáj piros nyelve hegye. „Pszt”, súgta az ifjúember. A lány megkapaszkodott mindkét kezében a gyönyörűségtől. Városi hajtás volt, szorgos (most éppen leinternált) cipszer órás legidősebb gyermeke, bicsérdista, eszperantó-tanonc, műugrónövendék, kezdő irodista egy személyben, aki vadat eddig csak az állatkertben látott, kivéve a rideg sündisznókat a budai hegyekben, és egyszer, éjszaka, egy maródi rókát. A suta fölnézett, a szél feléje igazította az emberszagot, megriadt, és beugrott a sártól vert füzesbe. „Látod azt a magas koszcsíkot a fák derekán? Addig ért az árvíz.” A rév homokzátonyának irányában még meg-megcsillant a víz felszíne, a rőt nap már a bonyhádi dombok alá bukott, onnan lövellte utolsó lilapiros sugarait, mint egy visszavonuló szerb partizán, aki azért tudja, hogy másnap reggel ott lesz, keletről, a fennsík felett, a barikádokon. Fölálltak, lebandukoltak a töltésről. A kajak az őrházba került, lakat alá, a fiú átvette a csomagok felét, aztán annak az öregjét: a bográcsot, a gázfőzőt, a kis sátrat, a termoszt szintén bódéba zárták. „Az ott az udvarház?”, kérdezte Bűbáj, és a távolban, egy ember rakta halomra épített nagy kőépületre mutatott, mely kívülről és hátulról szürke volt és komor, mint egy kolostor, a teret négyzetesen zárta le, s innen, nyugat felől, még öblös kapuja sem látszott, mely a Sziget felől
1. Lakodalom 7 érkezőknek enyhített a nagy ház ridegségén. Az ifjúember szótlanul biccentett. A cigánybandahangok fölerősödtek, kihallatszott egy-egy kurjantás, kicsendült a dallam: Ha Dunárul nem fújna Szegénylegény nem volna Dunárul fúj a szél. „Nem onnan, hanem amonnan”, dörmögte Dé, aztán átvette a dallamot, a nótáját, a faluja nótáját, amit még a Dunjuska sem tudott kiszorítani, hiába csóválta szép, strucctojásfejét Rákosi pajtás, aki egyszer ellátogatott ide is, meguzsonnázott az államosított udvarházban – előtte a belügyisek kipakoltak onnan mindent és mindenkit, s átkutatták az akkor már termelőszövetkezeti kocsiszínt, pincét és padlást. Sztálin legjobb magyar tanítványa megáldotta Csócsér Annuskát, a párttitkár unokáját, akitől egy cuppanós gyerekcsókot kapott, majd mivel latyakosak voltak az utak – egy dunai naszádon továbbállt, akárcsak annak idején Hasszán basa, a szultán teljhatalmú satrafája. A kultúrház zengett. Ha létét nem is, szépségét e faluháza annak a látogatásnak köszönhette, melyre fél évig készültek, lambériával beborították a falakat, parkettát ragasztottak a kőre, piros rózsákat a színpadi főasztal lecsüngő terítőjére (abban járjon bokáig), szép feliratokat a faburkolatra, melyben hatszor fordult elő az ő, hétszer a nagy szovjet példaképnek, és egyszer Csócsér András párttitkárnak a neve, aki előzőleg kemény kézzel bánt a szigeti kulákokkal. Dé mindezt tudta, minderre gondolt is, meg másra, meg dúdolta a dallamot. Bűbáj is átvette, sasszézott is hozzá egy kicsit a poros úton. Az őzsutától leste el ezt, villant át az ifjúember agyán és szívén, mely utóbbi máris dagadozott a kedvtől. Mit bánt ő most államosítást, szegénységet, robotot; mit, amikor ilyen fiatal, telve hol álmos, hol meg robbanni készülő energiákkal… mikor már az ismerős hangokat hallja, orrcimpájával kiszűri már a birkapaprikás csípős illatát, mely a kultúrház udvarán fől, hatalmas üstökben. Elméjében elszenderedtek a gondok. Horatius mondja valahol, hogy az ember lovagol, és mögötte ül a sötét gond.
8 Árapály De Horác nem volt sohasem tizenhat éves, mint Bűbáj, vagy ha volt, akkor nem írt olyan ifjonti hexametereket, amik ránk maradtak. A lány tíz lépést előreszaladt, önfeledten, táncolva, boldogan. Aztán kijött egy burkus kutya, vakkantva a léckerítés szegletéből, megugatta a lányt, mire az kérdően hátranézett. Rövid haja meglibbent, mint világos selyemfüggöny; arcáról nem tűntek el a gödröcskék, mert nem félt, csak meghőkölt; sráca füttyentett egyet a kutyának, az behúzta a fülét, visszasomfordált. A falu házai már itt álltak glédában, két oldalról, már amelyik állt, mert a vályogból vertek falát bemosta volt az árvíz, imitt-amott beomlott egy tető, arrébb ácsállványok támasztották a vitálisabb pajtát, gabonaraktár lehetett. Aztán kipattant egy kertkapu, kirohant rajta három leány, három legény kergette őket, szaladtak a töltés fele – heves futásukat követte a tekintetük. Kergetik őket, gondolta a lány. El akarják érni az utolsó kompot, vélte a fiú, s mert terepismerete biztos volt, neki lett igaza; dudált az otromba kompot tolató karcsú dieselmotoros hajó. A víz, ilyen messziről, a töltés vágatának vissztájában már csak barnuló tömegnek hatott, melynek engedékeny testét szelte a vontató, mint odafönt, a még puhább levegőeget egy árva repülő. Talán abban ült a Krónikás, aki odafentről lenézett, térképnek látva a tájat, ostorszíjnak rajta a Dunát, de – miként Radnóti – belegondolta a rögöket is, melyek nem ritkán vérrel áztak. Ha üléséről felfele nézett, a kerekülő égbe, láthatta, hogy tömbjét sötétülő, az estével öregedő felhők díszítették. Ha magába nézett a Titkos Krónikás, apja izzadtságtól borított úrparaszt Krisztus-arcát látta, mögötte meg a kicserzett, eltikkadt jobbágyképeket, látta a lovat az eke előtt, a beragadt traktort, s mert e tájon, s ebben az időben egy morzsányit mindentudó is volt, mint sorsőrzéssel megbízott őrangyalok, kik az Úristentől kapták korszakos tudományukat, hallotta a vajúdó asszonyok nyögését, az öregemberek imáját, és olvasta, mint a morzét, a Duna csettingető, loccsanó cuppogásait, amint az, széltől berzenkedve a komp oldalát csaholta. A Krónikás őrszemei, erdei tücskök képében a magasles árbocát képező nyírfa lombjában ciripeltek, levelibékák formájában a csúcsán brekegtek, de megbízottja volt a szitakötő is, mely az érett kalász hegyén billegett.
1. Lakodalom 9 Mikor a faluházát építették, tiszteletből megtartották az útszéli fakeresztet, melyen Miurunk bádogból kalapált teste függött, s amin most az inri hajlatában fészket rakott egy szent életű seregély. „Van Isten?”, kérdezte Bűbáj, és megsimogatta Jézuska kopott lába fejét, mit átvert a szög. „Van”, felelte Dé komolyan, aztán beléptek a kapun.
Benn már a tányérokon gőzölgött az aranyló, borsos, tyúkhúsból főtt, zöldpetrezselyemmel, répával és muszlinkendőn átszűrt, csipet majoránnával és leheletnyi paprikával is megbolondított húsleves, benne a zúzák, májak, szárnyak, nyakak irdatlan seregével. Külön tálakon illatoztak a kiérdemesült zöldséghegyek. A pógárok mélyen behajoltak a tányérba, szürcsölték a behúzós tésztát, az asszonyok tisztesebben ettek, az idősebbek kendővel a fejükön, még sokszoknyában némely menyecskék, pruszlikban mások, pántlikásan, pártában a koszorúslányok. Pallér Miska, a súlydobó, tréningnadrágot viselt. Fogyott a leves, szűkült a beszéd, bepárásodtak a szemüvegek. Édesanyjáé különösen, amikor föltekintett. „Józsikám”, kapkodva lélegzett, félhalkan, félhangosan, félig talán elfojtva az öröm sikoltását – félig elhalóan, félig fölrepesve. „Szia, mama!”, bömbölt át Dé, túlharsogva a szaxofonost, ki a levesevés alatt szólóval szórakoztatta a szürcsölőket. A teremben végestelen-végig hosszú asztalok, a színpadon ugyanúgy. Kató mama a túlsó sarokban ült, rokonoktól szorongatva, szomszédok kanalazó sorfala, étekfogók vonuló csapata, féken nem tartható gyermekecskék bakkecske-bukdácsolásai, a cigány és cigánnyá vedlett zenészbanda hangfala mögött, a faburkolatú fal jelszava alatt, melyen az Éljen Rákosi-t valaki merészen átpingálta Éljen Nagy Imré-re. Mózes könnyebben kelt át a Vörös-tengeren, mert az megnyílt neki. Kató felállt, integetett, mint a besuhanó tengeri vitorlásnak int a parton szorongó. Az anya kihúzta vékony, soványságában is remek alakját, negyven éves termetén megfeszült az ünnepi piros selyemruha, halovány arca is kipirult, azon a három szeplő, az orra alatt; vállig érő hajában megcsillantak a korán jött ezüstök; Dé mindezt látta már, sőt arcán
10 Árapály előre érezte a dolgos kéz simogatását, az egykor bársonyos kéz tenyerén képződött bőrkeményedés találkozását az ő simára borotvált férfiarcával, érezni vélte anyja egyik kis szemölcsének érintését a középső ujj első percének hajlatában, ahogy az az ő merész orrát éri. Kató várta a fiát, egyetlen szülöttét, a búvárúszás reménységét, a jótanuló egyetemistát, a vágyaiban nagyra törőt, aki egyszer egybegyűjti majd és megírja a Duna-táj néprajzát; látta már a fiát, Bercihez forrasztott szerelmének gyümölcsét, aki tán nem olyan nyalka, mint az apja, de körültekintőbb talán, s aki, lám, nem az apja fekete sörényét, hanem az ő gesztenyebarnaságát örökölte; aki most türelmesen evez két erős karjával a násznép tengerén át feléje, fehér inge dagadozik hordónyi mellkasa alatt, tisztességből, lám, hosszú nadrágot húzott, most átlép egy padon, megkerül egy asztalt, és tüstént ott terem. A felszolgálók eltisztították a lerágott csonthalmokat, a levesestányérokat a vendégek kenyérrel tisztára törölték, a vázákban megigazították a virágokat, a borospoharak megteltek a homoki szőlők erjesztett levével. A násznagy koppantott egyet az asztalon, a terem elcsöndesedett. A segédnásznagy, tizenhat étekfogó élén a főasztalhoz vonult, meghajolt, és szónoklatba kezdett: A paprikás! Ismét megérkeztem, Uraim, sokára, De merem mondani, nem jártam hiába. Mert olyan eledelt hoztam valójában, Mely első étel az étkek sorában. Ezért az ételért nagy próbát tettem, Egy szilaj kossal hét nap verekedtem. Kicsibe tellett, hogy fogam ott nem hagytam, No de semmi, csakhogy legyőzhettem. Merthogy a világon nincs több ilyen étek, Erre az étekre vizet inni vétek. Itt a jó paprikás, vegyétek! Szilaj jó étvággyal, kívánom, egyétek!
1. Lakodalom 11 Miközben a segédnásznagy meghajlását követően, az étekfogók hozzáfogtak a piros levű paprikás kiosztásához ötszáz vendég számára, így szólt az ipam a napamhoz: „Hát ez a második juh, tudja-e kend?” „Tudok-e mit? Hisz még nem vótam itt.” „Ez az, lássa, ez az. Aztat akartam mondani, hogy újat köllött vágni. Döglött bárány vót a hasában. Halva; meg nem született. Csak úgy bűzlött!” „Jó étvágyat kívánok.” „Kendnek is.” Ült egymás mellett a menyasszony és a vőlegény – mert csak így hívták őket –, holott már ifiasszony meg ifjú férj voltak azok ketten. Az utóbbi, az asztal fölött, mátkája kis kezét macerálta, az asztal alatt pedig beakasztotta félcipős lábát párja fehérharisnyás bokájába, a csatos lakkcipő fölött, és a tüll menyasszonyi ruha alatt, amit a leüléshez föl kellett húzni. Dé már az anyja asztala végéhez ért, az étekfogók közt lapátolván két kezével. Mögötte, mint a nagy vitorláshoz kötött, de elölről nem látható sajka, követte őt Bűbáj. Dé odaintett a vőlegénynek, csuklóból megbillentve a tenyerét, tiszteletteljes fejbólintással üdvözölte a menyasszonyt. Emez még nem vette észre, mert azon volt, hogy bokáját kiszabadítaná, amaz viszont vidáman odakurjantott: „Isten hozott, Jóska!” Bűbájban megpendült ez a szó. Bár őnáluk a családban nem volt sem téma, sem ellentéma a vallás, hisz apja, Álmos Ernő különc volt, de az iskolában, az úttörőknél, a sportklubban – szóval mindenütt vigyáztak arra, hogy Isten nevét hiába ne vegyék. Gyónás helyett önkritikát kellett gyakorolni, istentisztelet helyett Szabad Nép-félórára, a fölnőtteknek tömb-, béke- vagy pártgyűlésre járni (kinek-minek illően), a nyakláncon lógó kereszteket is jobb volt súlyba helyezni. Vidéken – ím, Bűbáj máris tapasztalta – nem ez volt a helyzet, s most, 1956 júniusának a legvégén meg éppenséggel nem. Az emberek ismét a szövetkezetek esetleges fölbomlásáról kezdtek beszélni, a pap újból merte a kicsi, megkopott templom sekrestyéjében párosával tanítani a hittant, és a litániára már mások is eljártak, nemcsak az öregasszonyok és az özvegy
12 Árapály verebek. A pletyka szerint Csócsér Annuskát titkon megkereszteltette a nagyanyja. Végül hogy a násznépet szent foglalatosságuk, a birkapaprikásevés közben meg ne zavarják, Dé és Bűbáj az asztal alatt bújtak át az édesanyai sarokba. Egy ölelés, egy simogatás, egy puszi jobbról és balról, egy tiszta tányér, telerakva csontos, ízes, erős levű birkahússal, egy kis káposzta melléje, egy karaj kenyér, egy pohár kunbajai piros bor. Dé mindent megkapott, mindent a kedves elé tolt. „Egyél.” „De hát…”, mondta a lány, „még nem is köszöntem”. Azazhogy észre sem vettek, tette hozzá gondolatban. Kató most kapcsolt. Ez hát… szótlanul kinyújtotta kezét a kettejük közt ülő fia barna mancsán keresztül. Bűbáj ráhajolt és megcsókolta a szemölcsökkel éktelenített szép kezet. Finoman, alig érezhetően rándult meg az anyai kéz, mintha rab gyíkocska lenne, mely el akarna inalni, de aztán mégiscsak ott maradt, pillanatra elernyedt, a váltóáram már szeretettől lüktetett ütőerében. Szívéből hirtelen eltűnt az a bárányfelhőnyi féltékenység, ami egyfiús, egyedülálló anyák esetében oly természetes. Bűbáj úgy érezte, ismeri már ezt a fiatalnak is idős asszonyt, srácának édesanyját, ismeri Dé meséiből, a fiú tárcájában hordozott fényképről, a meleg gyapjúpulóver révén, amit magzatának kötött. Ismeri, holott Dét, magát is, csupán néhány hónapja ismerte meg igazán.
Hány tortát sütöttek? A félezer főre tervezett lakodalomba több mint százötven család volt hivatalos – azok apraja-nagyja. A menyasszony idevalósivolt, szigethalmi. A vőlegény a szomszéd faluból jött, Kandáról. A násznagy már Mohácson lakott, azaz túlnan a Dunán. A segédnásznagy, eredetileg szigeti fiú, Leánycsókon volt agronómus, két falura innét. (Kitalálni sem lehetne szebb falunevet.) A papot Nagybaracskáról kellett kihozatni, mert a szigeti plébánost még Rákosi tündöklése alatt elvitték, s Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt sem jöhetett haza, ugyanis közben meghalt a Gyűjtőfogház börtönkórházában. A zenészek hátmonostoriak voltak – a második falu ez innen, Baja
