MiTiŐk
Kiss Márta MiTiŐk Galéria - Budapest 2012. június 6. - július 6.
Tárlatvezetés a MiTiŐk kiállításhoz Szeretem nézni, figyelni az embereket. Csak úgy, a gyönyörködés kedvéért. Ha szépek, azért, ha csúnyák, azért. Képeimen szeretek emberek közötti helyzeteket, elkapott pillanatokat, gesztusokat, tekinteteket megjeleníteni. A pillanatok mögött hosszú történetek állnak, múlt- és jövőbeliek egyaránt, figuráim mégis a jelen pillanat nagyszerűségét élvezik. Lényük minden porcikájával elmerülnek a véget érhetetlen jelenben, akár hegedülésről, akár evésről, akár telefonálásról legyen szó. Képeimen felbukkannak azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozunk a városi utcákon, a közértben, a metrón, a fürdőben vagy bárhol, és felbukkannak jó ismerőseim is, akiket megkértem, hogy pózoljanak egy jelenethez. De találkozhatunk a kollektív tudattalan által őrzött mesebeli figurákkal is. Ahogy festem az embereket, nem elégszem meg pusztán a látvánnyal, képzeletem kiszínezi a jelenetet, s engedi, hogy többet vegyek észre a láthatónál. A figurák saját történetem szereplőivé válnak - mégsem ez a lényeg. A néző kitalálhatja a saját történetét a képekhez. Az a fontos, hogy ezek az emberek elfoglaltságaik ellenére is hagyják, hogy kapcsolatba lépjünk és jelen legyünk velük.
Szieszta 60x70cm, 2011
Városi történetek Jövök-megyek a városban, oldalamon a fényképezőgép, hátha meglátok valamit. Egy-egy mozdulatot, gesztust, arcot, jelenséget. Nem tudom, mi alapján választok, miért pont ők lesznek a szereplők. Valami megérint, és megérzem: ez az a pillanat, amit érdemes elcsípni. Nézem az embereket, csodálkozom, hogy mennyire hasonlóak vagyunk és mennyire mások. Ha megtetszik egy karakter vagy egy jelenet, a képzeletemben kiszínezem és tovább gondolom. Megjelenik bennem egy kép azokhoz az álmokhoz hasonlóan, amelyekben a tudatalatti feldolgozza az előző nap benyomásait, és talán valamiféle kódolt üzenetet közvetít. Az álomnak személyre szabott jelentése van, amit az álmodó tud megfejteni. Ezeknek a képeimnek sincs konkrét jelentésük, a néző kitalálhat egy saját történetet, felfoghat egy olyan jelentést, amire ő személy szerint rá tud hangolódni. Ilyen városi kóborlásokon pillantottam meg a tóban mászkáló gumiruhás férfiakat, a szigorú nyugdíjast, a krémest evő vagy a táskában kotorászó nénit, a fűben alvó férfit, a sorban állókat, az utcazenészeket, vagy a csíkos szatyros nyugdíjas párt…
Vízen járni tilos 60x70cm, 2011
Utcazene 60x70cm, 2011
Tangó 60x70cm, 2012
Keresők 60x70cm, 2011
Krémes 60x40cm, 2012
Eltévedt flamingók 60x70cm, 2011
Sorbanállók 60x40cm, 2010
Virágárus 60x70cm, 2011
Lottószámok 60x40cm, 2012
A távlatokat fürkésző anyát és gyermekét ábrázoló kép is ebbe a sorozatba tartozik, de ez a kakukktojás. Ők a városnak és nekünk is hátat fordítanak.
Végtelen hívások 60x70cm, 2010
Távlat 60x40cm, 2012
Ma mindenki kap egy pohár fényt 67x65cm, 2012
Álom körtékkel 60x70cm, 2011
A Ma mindenki kap egy pohár fényt című kép a városi, hétköznapi figurákon túl képzeletbeli alakokat is felsorakoztat. Szívesen festek fejből is arcokat. Már régóta terveztem egy kávéházi jelenetet, a fényivós ötlet meg csak úgy bevillant.
A városi történetek világából tovább lépve íme egy átvezető a csend-élet-képek felé.
A Varázslat, a Festőnők vendégségben és a Citrom három olyan kép, ami teljesen külön készült, mégis amikor rendezgettem őket, rájöttem, hogy mind vizuálisan, mind tartalmilag szoros összefüggésben vannak. Utólag tűnt fel, hogy ezek a képek azokat az életterületeket jelenítik meg, amik mostanában igazán fontosak az életemben: a család, a gondoskodás, a festés, a barátok, a beszélgetések, a misztikum, a tanulás, a természet. A Citrom című kép készült el legelőször. Családtagjaim, Eszter, Samu és Sebi voltak a modellek. Itt elsősorban nem a portrészerűség volt a lényeg, hanem a hangulat. A napfényes délelőtt, a belső csend – élet. A képen látható kompozíció már megvolt a fejemben, a modelleket hagytam, hogy tevékenykedjenek, mozogjanak, legyenek jelen, és végül vagy ötven fotóból válogattam ki azokat a mozdulatokat, amik alapján megfestettem a végeredményt.
Citrom 95x85cm, 2011
A Festőnők vendégségben című kép alapötlete az volt, hogy különböző korokban élt festőnők gyűlnek össze egy délutáni teára, csevegni egy kicsit. Persze olyan művésznők, akik valamiért megfognak a lényükkel, a képeikkel. Az első ötlet úgy jelent meg, hogy Frida Kahlo, Sofonisba Anguissola és én ülünk egy asztalnál beszélgetve. (Talán az egész onnan indult, hogy nyáron hallgattam egy regényt Velazquezről, amiben szóba kerül Sofonisba mint udvari festőnő II. Fülöp udvarában. Sofonisbáról sose hallottam az öt éves képzőművészeti egyetemi képzés alatt, ám Jáván, Solóban az egyetemi könyvtárban hogy, hogy nem, kezembe került egy könyv Sofonisbáról. Amint a regény megemlítette, ismét utánanéztem, ki is volt ez az olasz festőnő. Nagyon megragadott.) Már elkészültek a leendő kép első firkás kompozíciói, amikor „véletlenül” bekapcsoltam a rádiót, és pont Amrita Sérgilről ment egy műsor. Hát persze, Amrita. Levettem a polcról az albumot, nézegettem Amrita képeit, és kétségtelenné vált, hogy őt is meg kell hívni a festőnős teadélutánra. Jobbnak is találtam, ha én magam nem ülök a festőnők közé, elég, ha felszolgálom a gyümölcsöt. A kép megvalósításához barátokat kértem fel modellnek. Kata kölcsönözte a konyháját helyszínnek. Ahogy a Citrom képnél, itt is előre megvolt már a fejemben a kompozíció: beállítottam a mozdulatokat, tologattam a bögréket, az almákat, egyik fotó készült a másik után. Gyurka fényképezett a zseniális
Festőnők vendégségben 90x130cm, 2011
vakujával, ami szép szórt fényt és hamvas színeket teremtett. Aztán a rengeteg fotóból megint kiválogattam a megfelelő mozdulatokat. Ezekből és a festőnők önarcképeiből, róluk készült fotókból rakosgattam össze a „műhelyképet”, amit felhasználtam a festéshez.
A Varázslat keletkezése is hasonló az előbb említett két képéhez. Volt a fejemben egy jelenet, egy kompozíció, amihez modellt kerestem, ugyanakkor a baráti körben megláttam egy embert, aki nagyon megfogott, tudtam, hogy le szeretném festeni valamikor. Amikor többedszer összefutottunk, vettem a bátorságot, és megkérdeztem, lenne-e modell. Hát lett. Így a fejemben lévő kép és a portré összeért. Mivel épp nagyon foglalkoztattak a reneszánsz képeken háttérként megjelenő tájak, nem bírtam ki, hogy a budapesti, belvárosi kávézó ablakába ne nyissak kilátást egy kanyargó „reneszánsz folyóra” és a kékségbe vesző hegyekre.
Varázslat 90x80cm, 2012
A reneszánsz háttértájak iránt érzett vonzalmam valószínűleg onnan ered, hogy a télen alaposan bejártam Antonello da Messina egyik templombelsőjét, ahol kinéztem az ablakokon is, és megszámoltam minden fát. Antonello de Messina 1475-ben festett, Szent Jeromost dolgozószobájában ábrázoló képét mindig is nagyon szerettem. Már többször elképzeltem, milyen jó lenne egy-egy képbe belépni, körbenézni benne… de hát miért ne tehetném ezt meg…? Egy kép lehet olyan, mint egy átjáró. Hát én belépek. Messina templomát lépésről lépésre körbejárom, kockakőről kockakőre lépegetek, kinézek az ablakon… és Szent Jeromos kölcsönadja a dolgozószobáját, ahova bevonulok a kis számítógépemmel, a könyveimmel, az éggömbbel, az asztrológiai képletekkel és az állatkáimmal (persze az áramot is magammal kell vinni). Olyan tér ez, ahol szívesen elidőzöm, elcsendesedem, és megkapom az ihletet a képletek megértéséhez. Itt megszűnik az idő, bár Szaturnusz képe ott lebeg a fejem felett, és nem csak azért, mert személyes uralkodó bolygóm, hanem mert az idő uraként emlékeztet arra, hogy egy ilyen kép megfestése nem két perc. Ahhoz, hogy az ötlet az anyagban megjelenjen, idő kell. Én pedig nem adom fel. Kockakőről kockakőre végigfestem a templomot.
Kölcsönkapott dolgozószoba 90x65cm, 2011
Évek óta foglalkoztat a kép a képben téma, vagyis amikor képi idézetként egy számomra kedves festményt, egy tisztelt mester alkotását beillesztem a kompozícióba. Az irodalomban is szokás idézni, a festészetben miért ne lehetne? Ez a fajta ihletettségem valószínűleg onnan ered, hogy restaurátor növendékként rengeteg képet másoltam, tulajdonképp így sajátítottam el az olajfestés technikáját. A kép a képben sok játékra ad alkalmat. Szeretem például, amikor a különféle terek átjárhatóvá válnak, és az idézett képen ábrázolt figura vagy jelenség valamilyen interakcióba lép a kompozíció többi szereplőjével, elemével. A Regény című kép hasonló módon keletkezett, mint a Citrom vagy a Varázslat. Megvolt az ötlet: a Modiglianitól kölcsönzött képből kinyúl a kalapos Jeanne Hébuterne, és anélkül, hogy az olvasásba belemerülő fiatalember észrevenné, elcsen egy almát az asztalról. Az olvasó férfihez költő barátom, WST volt a modell. Ezen a képen sem állt szándékomban portrét festeni, inkább a hangulat, a téma és az atmoszféra érdekelt.
Regény (A konyhában 2) 85x100cm, 2010
Ebéd 80x90cm, 2012
Mulatság 80x90cm, 2012
Az Ebéd című képen nem egy konkrét alkotást idézek, hanem csak egy motívumot: Radák Eszter ablakát és függönyét. A szoba falán viszont lóg egy tükör, amiben én, az egész képet festő nő tükröződöm. Az ebédjelenet meghatározhatatlan nemű főszereplője képzeletbeli, a kutya pedig Spuri az Eötvös utcából. Ez a kép még akkor készült, amikor nem is gondoltam, hogy lesz kutyám.
A Mulatság egy kicsit sűrű, fülledt kép. A szereplők nem csak magukba, de már egymásba is feledkeznek. A sűrűség, a takarás alkalmat ad egy kis játékosságra is. A vörös hajú hölgy nem csak a dinnyét készül bekapni, hanem látszólag a mögötte ülő úriember szemét is. Az itt megidézett festmény Balthus Török szoba című képe, amit nagyon szeretek, közel áll a képi világomhoz.
Ha már MiTiŐk, akkor legyen én is. Az önarckép is visszatérő téma nálam, majdnem minden évben festek egyet-kettőt. Szükségesnek érzem ezt a fajta önvizsgálatot, szembesülést. A liliomos képen láthatóan ez tavaly is megtörtént. A képet szemlélve valaki emlékeztetett arra, hogy van egy hasonló, régi önarcképem, szintén zöld háttérrel. Elő is kerestem a 2004-ben, Jáván festett madaras önarcképet. Érdekes, hogy a két kép ugyanolyan méretű vászonra készült, és a háttérszínek is hasonlóak. Meglepő volt viszont a két kép így együtt. Hét év alatt mennyi változás, technikában, emberileg… Bár a kiállításon az ember van a középpontban, rejtett témaként az idő kérdése is fel-felbukkan, gondoljunk a különböző korokból összegyűlt festőnőkre vagy Szent Jeromos dolgozószobájára. A két önarcképet együtt nézve az idő szinte kézzel foghatóvá válik.
Önarckép 65x30cm, 2011
Madaras önarckép 65x30cm, 2005
A hétköznapi embereket elhagyva más világokba lépünk. Az utóbbi időben volt egy kis reneszánsz nosztalgiám. Felfedeztem például Cranachot. Régen nem tetszettek annyira a képei, mint most. Az ő festményeinek nézegetése inspirált erre a női alakra, aki olyan éterire sikerült, hogy nem valódi alakként, hanem csak minőségként tudtam értelmezni, ezért lett a kép címe Gondviselés.
Igézet 80x90cm, 2012
Gondviselés 65x30cm, 2011
Az Igézet című kép világa talányos, mese- és álomszerű. A történethez nincs magyarázat. Minden kitalált, a helyszín és a karakterek is.
A padon ülő nyugdíjas nénitől végül elérkeztünk Tündér Ilonához és Árgyílushoz. Mindig is izgattak a mesék, a mítoszok, a történetek. Azt gondolom, hogy a mesék nem csak gyerekeknek valók. Ősi tudás bölcsességét hordozzák, s ha be tudjuk fogadni őket, akár magunkat is jobban megérthetjük, felfedezhetjük általuk, s gyógyulást is lelhetünk bajainkra. Míg Jáván éltem, feladatomnak éreztem összegyűjteni, lefordítani, illusztrálni az ottani meséket, és ezáltal elhozni azt a világot Magyarországra. Úgy érzem azonban teljesnek a küldetést, hogy a magyar meséket is elviszem Indonéziába (természetesen szintén lefordítva, illusztrálva). A meseképek el is készültek, de a kis méret miatt az egyiknél erős hiányérzetem volt, mert a részleteket nem tudtam eléggé kidolgozni. Így jött az ötlet, hogy Tündér Ilonát és Árgyílust megfestem ilyen nagy méretben is. A jelenet a történet bonyodalom-pontja: a banya bizonyítékul levág egy hajtincset Tündér Ilona hajából, aki ezért nem jöhet vissza a királyfihoz. Emiatt Árgyílusnak útra kell kelnie, hogy meglelje Tündérországot. Beavató mese, ajánlom mindenkinek!
Aranyalma 130x90cm, 2011
MiTiŐk Kiállítás 2012. június 6. - július 6. Galéria, Budapest, Alkotmány u. 18. Tervezte: Takács Tamás Nyomtatta: Printworks Nyomda Külön köszönet: Benkő Zsuzsinak, Filipenko Viktornak, Kozma Péternek, Lackfi Jánosnak, Mihályi Évának, Rét Vikinek, Szilágyi Lenkének, Takács Tamásnak, Trom Katának, és a kArton Galéria munkatársainak. fotó: Szilágyi Lenke
© Kiss Márta 2012 www.kissmarta.com
