1
Keszthelyi Rezső
Emlék Kert
2
Keszthelyi Rezső
Emlék Kert Válogatott versek
3
Ó, az élet nem így van – de ki tudja egészen másképp?
4
Anonim Ablakunkban kanadai gyöngyvirág, halványlila színe lengedez, átveszem lényét, tartogatom, aztán visszaadom.
5
Több valami Gyanítom, világra ért lényem átélni kénytelen némely titkokat, kiknek talánya aztán az én talányom marad.
6
Rajzillúzió Szállong a tenger eseményeivel a mennybolt, míg vele vadméhek ásnak bimbók ölébe, hangyák cipelnek szemernyiket, sziklarésben vadászatra dermed a gyík. A szél pedig mindeniket magába lihegi, és rögvest egyéb bármelyikre pallérozza át.
7
Uratlan relikvia Nyugágyban köszöntöm teraszon a szelet, és ő megtorpan, vele fecskék, rózsaágyások, fenyő és platán fák csapatosa; a tó hullámpárája is moccanatlan vár: hadd nyugodjak bele végre magamba egy-egy pillanatig legalább – akárha éreznék: oly gyakran megtör, mikor a selymes vonzalom és a közöny azonegy – és még inkább az az emberidom, amelytől szárazon lábad a szív szeme; leptiben mozdulok, korlátra könyökölök, majd strázsálok ott, míg kel a hold, és fényhálójának zsákmánya leszek.
8
A hang bája mikor a csöndjét hallgatja magában.
9
Jeremiád átirat Az élet míg meg nem születik, mélyen hál a maga-nemtudás csöndes éjében, aztán, majd koporsójában éppen azt álmodja, ami bölcsője előtt volt véle.
10
A színek bája társaik szüntelen tündöklő, elfújása.
11
Vázlat A tengerre ráhullik apránként a színe – pipázom a kerti karosszékben, közös csendet hallgatok; lepkeszárnyak bóklásznak levegőt, és valamely égitest fényideje éppen jelenként ideér; meredt gyík a falon, csak lüktet: sziklaszív, a társa meg oleander fürtje, kiről alig-párák oszlanak, és sirályok kerengő tollpihéi rajzolják, ami most velük én magam. És az égbolton még ama szín– egymásra fakadunk lassan, akárha végtelen-egy esti tér.
12
Karöltve Velem is leéli magát, ami nem én, miként eltöltöm vele, ami ő; pipacsszőnyeg fogad légből hulló holtakat, tetemük égboltdarabokat szakaszt ránk ezalatt; lény eseményem pompát csepereg: időtájakat, ahol a közöny is fájdítja önmagát, míg mögötte látássötét figyel moccanatlan: nem a földé, nem az égitesteké.
13
Térdbók Szeretni – kimeríthetetlen hiány; alaktalan, ezért kényszerül terád, hadd látszódjék összes részleteidben, különben életárva; én pedig megmúlhatom, ami belőlem benned lakozik: gyönyörű vagy, gyönyörű, te, a semmim teste, merről lépesméz csurdogál.
14
A létezés bája múlandóságának örök valósága.
15
Réveteg A múlás örök-törmelék, üledékéből gyarapszik az újra lüktetés, vagy mit tudom én; pusztán annyit: létezi létét a lét. Jelenlétünk előtt halhatatlan semmi jár, miként nekünk a szép azáltal szép, mitől szépségét szünös-szüntelen befejezi. Fényességed árnyékokat ragyog kifelé – örvendd hát, mit zokogsz, és zokogd, mit örvendsz, vigadd a sírásod, és vígságod sírjon veled. Mindaz, ami vagy , egyrétű kezdet, aztán a porát a talpadról csak porod törölheti.
16
Észrevétlen történet Halászmadár ível, árnyfehérje suhan szikláról hullámra, amitől a légmenny meginog, és sírhatnékja támad.
17
A nemtelenség bája a Mindenható embernek markában.
18
Stádium Még a didergés előtt forgatták ki szájából a szavak a lehelet aranyrögét. Átfúj lelkén a vér. Egy jelenés-menny ereszkedik alá a Holddal. Nincs hasonlata a testnek a mozdulatlanság küszöbén.
19
Látatlan legenda Sziklarés, belőle ezüstzsálya tör elő, csaknem égerő, vagy valóban az; napsárga virágát a szél színregéje csipdesi, ő meg, míg nem kókad, a tenger horizonttömegére fekteti; és e történést a pillanataimmal titáni légszem követi.
20
Az országászat bája elmedüledék és ármány románca.
21
Színezés Ablak tárul szememnek, a párkányon kanadai gyöngyvirág, most merő szirom, talán színszomorúság hunyorgatása. Nem tudom, és azt se, vele hová magányosulok. Nekem az arcok látványtalanok – inkább az öböl súlya, a tenger-kert, a napkék, aztán a holdezüst, rózsájával odafenn, alant meg zöldsötét ciprusok, sziklarések, barna hangyával és tőrős darázzsal teli – ők és a többi valamennyi, kiknek mivoltát élnem puszta lényük is elég – gyöngyvirág színszomorúság, akárha én.
22
Akárhogyan Bármit lát, az elmúlást éli csak. Csont, füst, jázminág, pillantások nélkül jár-kel magában a végtelen.
23
Mozdulatlan eltűnés Az őrült nyelvet lengeti a lét – sírásmézet csepeget a tél – magunkkal jöttünkmegyünk, és nincs mással lenni inteni.
24
Tűröm tódulni pillantásaimra a tenger égboltkék tömegét – ha már holtamban látnám, ami most még az enyém.
25
Másítások Meg-megrebbenti párnámat a rám ébredés, aztán engem az, ami kint apránként: lepke illeszti szárnyára színeit, és kezdi villanásait, ami alkonyatig tündöklést emészt. Lény-tűnők kavalkádja lény-tűnőkkel, való ébrenlét álom ébrenléttel.
26
A szépség bája az érzelem ártatlan hiánya.
27
Szavát vesztette mese Merről a hatalma szín légköre szüntelen érkező szemmel áll meg ama piramis előtt, hol a tenger szarkofágja, körötte meg, a homokon, szabályos térközökben izzó és könnyező tevék –
28
Távozó idő arra int minduntalan, abban legyek jelen, miben emlékét észleli a pillanat.
29
Triol Mikor beszívja a szárnyak merülő rezzenéseit a tüdő, meg a láng alakjait és a levegő sorsát, kiviszi vakságát a tapogatóságba, és amint lát vele, az merő anyagszép szánalom. Színtelen érintések érnek a szívéhez, és csaknem megérzi a felhők követhetetlen súlyát. Pusztán az a vonzás tölti be, amelyen halad, és felfoghatatlan lüktetésben égeti el vérének tömegét. Míg Hold van a homlokán.
30
Az ötödik lovas bája a kényszerült élet díjazása.
31
Véletlen terzinák Meg-megmoccan az ölelés meleg párnája,és két idegen váratlanul egymásba lát. Aztán aki világra érés, végzi életével haláláig a fogantatást. * Mintáznak alant szegfűgyökerek, fent meg lepkeraj verdesi pipacsok ikerszárnyait. Ilyen tájban aligha éli meg az én, mi az, ami én; gondolat lehet az is, mit nem gondolok. Rögeszmémben, a havazásban csöndszívem dobog, annyit érek, amennyit meghalok.
32
A lantos igaz éneke – mikor már csupán az, ami a tiszta, fogyhatatlan titkú semmi.
33
Töredék terzinák Feltűnik olykor-olykor lélegzetemben egy-egy lélekszünet. Benne a leélés pillanata önmagára vár. Múlásával múlását türtőztet a múlandóság; darázsfej furakodik virágporba, egy égboltrész meg fuvallata. A vázában pedig éppen szál krizantém, fehérségét élve. De egyáltalában: valahány tekintetem nézésemben telik, az élménytájak emlékvesztése minduntalan beteljesedik. * Az ablakrácson széncinegék, vörösbegyek, emlékbe fürtölődve, éppen pirkad rájuk sűrű-sűrű havazás. Szólítgatnám őket, ha dallamvoltam gyanítnák.
34
Aztán színillanás fürgén szerteszét, és hallható, a csönd miként cselekedik. Tudatom meg az értelmét imigyen keresgeti, és ha találja, a szavak belbecsét a szüntelen legott elnyeli.
35
Oly fényföld fájdalom ez itten, mikor álmodom: sose születtem.
36
Csivallás Széncinegét meg vörösbegyet cikázgat a röpte, és a fenyőről hirtelen leveri a szárny a porhavat az úgynevezett madárszín végtelenre.
37
Éppen mikor hullajtja sűrűn hóalakját a magasság a tekintetemre, akkor kinyílik rám egy-egy emléksír belőle.
38
Pszt!
A tartós golgota tébollyal babusgatott sugallatot adományozott.
39
Levegősóhaj Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet és meggyvirág fehér-fehér színbeszéde, lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom, és aztán tovább, fölfelé, és ekkor már akárha semmit se látszanék, ám a szél villogása engem mutogat, a murvapor is ugyanígy, és a fűszálárnyék, a zsalurésben a neszezés, a füst-tűnés és a madárcsönd, ahogy átüt az éjszakán – minden-mind nélkülem volt és van, akkor is, mikor velük én.
40
Mielőtt A rózsák augusztusában is érzelgős hülye, sírdogáló lényegtelenség. És cirpelnek a tücskök? Hangfüzéreik csupán a lélek pusztuló hallhatóságai. Ilyenkor még célozgatnunk sem illik a fájdalomra, a csillagtépdeste Lőrinc-napra, és arra: a szeretkezés száraz testek szomorú hajlama. Idétlenül egyszerű nézésünk csupán ösztönös lehet, és az oly sok lombzúgás, meg jövés-menése a madaraknak: fogmosás,vetkőzés, miként életveszélyes unalmában is élhet a szenvtelen félelem.
41
Ágyazáskor Az érdektelenül tragikus sors várható fordulatai, mikor nagyon jó lesz nélkülözni a beteljesülést, nemkülönben egy váza virágot, és közönségeden betakarózni.
42
Ágyazás után Hová is lehetne, mikor szenvtelenül kívánja a szenvedés; elborítani árnyékokkal a vérét és az úgynevezett temetőrózsákat, madarakat a szeme mögött Bonyolult szeszek, gyolcsfehér altatók, egy kevés idő. És máris – be furcsa – súlyos, vakító kő; átzuhan, zuhan át a szív helyén, és csak folytatja-folytatja útját.
43
Semmikor magam valóságába ritkán jutok – a Mindenható mosolyának foglya vagyok.
44
Fúj a szél, és kitárja az emlékek fellegeit. A lélek fogalma ráhelyezi arcát a test nyomára. Hajnalok nyílnak vibrálva a kiásott földből.
45
Kihunyt pillanatokban a fölérzés arra, ami élt, és aztán akként kel az ébrenlét.
46
Szokatlan Az összesei a levegőnek – körülvesznek, és belőlük nézem, hűsölve a kerti széken, citrom-, narancs- és gránátalmafáim csemete éppenségét. Derűállapotom az övék, és várom, ösztön-nesz létkeltésük mikor lesz az is, ami én.
47
Imagináció Hajam gyökerétől sarkamig sajognak a színvirágok és színgyümölcsök, épp a fügekaktuszé, míg markomba süllyed némelyik tengertörmelék, és arcomat ringatja szememben a levegőre lobbanó szél, oly gyöngédséggel fonva valahányunkat együvé, és azt suttogja szüntelen, kendőzetlen szóld: lelked nem támad újólag, hisz’ nem fuvallat, hanem csak hol volt, hol nem volt suhanó születés.
48
Sófény Velencén Fényességbe törő omlás, hát hallgass, csak hallgass, fekete evezők csobbanják árnyukat. Az arcok most lehozhatatlanok a földre, ám telenézik napszínnel és harangokkal a tengert, és követik szemük végtelen távozását. Galamb-szárnyakból rózsaszirom hull és dalol, hullámokon tévednek el a templomok is – és fáklyák, dobok, maskarák. Ez egyszer visszatérhetsz a létező, veretes múltba, a Nap lepkéje vörösen követ, állj be a mozaikba fehéren, meztelen, hisz’ a gyötrelem térdeplését úgyis szégyellnéd felmutatni már. Ami ezután lesz: kendők szétrepült tömege.
49
A Semmi gráciája mindenikben a valósága.
50
Fázishasadás A hóhullás átszakítja az erek falait, és lángra kap a képtelenség levegője – A föld angyalai betakarják a csontokat, és a nagy vérrögök hasztalan hallják a repülés éjszakáit; a szájba pedig benyomul a tér ezernyi szép sárkány-feje, és a tüdő virágokká nyílik vörösbegynek, széncinegének. És ami az egyforma különbség: napkeletről száll fel a nap, és ugyanonnét kel a naptalan.
51
Holy Sonnets XIX. Vérem s agyam könnyű nyugalomra jutott, színtelen felhők merev levegőben állva; a kedély, bár szeszélyes, nem kezd változásba, játszik magával a sivatagi homok. Ahogyan érzelmeimben is: féktelenül higgadt vagyok, könyörgés, rémület olyan hiába, akár a cselekvés lázas odaadása, mindettől, mert nem igazi, megszabadulok. Mára a szív már lefelé visz percnyi útjain, és mintha a semmi lenne a teljesség hiánya, a föld kékes tömegét nem veszi magára. Így jönnek és múlnak közönyrohamaim, csak éppen itt akkor van jó napom, ha az örömtől rázkódtat a fájdalom.
52
A Lét gráciája nincs benne e kérdés: miért van valójában.
53
Az eltűnés sokadik bája A kétely lüktetése a mező, az olyan, hol vadvirágok ígérik láthatatlanul arcukat, és határtalan nyugvással kel minduntalan a Nap – Tüdőd évei építenek pillantásodnak oltárt, ujjaidnak ujjat, csontodnak csontot. Teremtsd meg hát leheleted alakjait, és velük a legnagyobb hangot és a legnagyobb csöndet. Miközben virágszálak ébredhetnek, porladhatnak együtt körülötted, te meg tetézheted az az árnyékodat.
54
Puhatoló Kezdheti, és bevégezheti-e bármikor akárhol magát az élet? És ha igen, micsoda válik valóra igazán véle?
55
Jószerint légvár Gyíkok vadászata szóródik szét más, kicsinyke lényekre, mikor települ rád az estpír, és ő is veri köveid és növényvilágod köré a tengert, mint ha átmetszi ereid irgalmatlan szelídség: a levegő, és kitárja belőlük álmaid dús hamvát.
56
Intelem Ne rekeszd ki födeled alól a halált, hisz’ ő is vérség, a tiéd. Eladdig is: ideák nélkül változó sebek füzére őriz és mindenkori idomában az ég vonulása.
57
Tengerhez távolodva Könnyű sziromeső hintázik át a fellegeken egy csillagról, mely körötted bolyong aztán. Te meg elindulsz azzal, ki elhagy, és hullámok azúrja takarja le árnyékodat.
58
visszatérés a vonalak kertjébe nagy volt az éjszaka és elvitte szívét a szív emlékéig – a csillagok kifelé ragyognak a levegőből most láthatná meg árnyalakpillanatát a halál ha létezhetné a nemlét lét nélkül önmagát de a kék terhe a kék terhe az emlékek megtámaszthatatlan lelke – az egyszerű sodrás virágai haladnak a tengeren mikor beszívja a szárnyak suhanásait a tüdő – és velük a levegő sorsát ő lesz a nagylelkű szomorúság – emelgeti erejét a hullám röpül a mozdulat mindenben az égen
59
(O)
győzi-e még dűnékkel a sivatag mutatni újbéli száradást akár magában akár a semmiben nem az örökkévalóban porlad a szív hanem önnön bíborában és izomzatában egyetlen virágszálban jelenik meg a hatalom szépsége és közönye – hadd ragyogjon ami élet nélkül is kikerülhetetlen és letördeli a végtelen alakzatait az anyag történetét a minden-nélkülire született valóságot ki szüntelen elhagyja az egeken túlit mégis: hangozzék el ami van
60
érezze ezáltal jár fenn a csillag és reng meg alant a tenger legyen az elfelejtett tények homálya és világossága a léptek mindenkor legelső ezüstje
(O)
kiviszi vakságát a tapogatódzásba és miután lát vele az oly anyagszép szánalom színtelen érintések érnek a szívéhez és jószerint érzi a felhők követhetetlen súlyát lélegzése addig tart míg akkora lesz amekkora a levegő helye a csillagzatok mennyezetén és mozgása mindig kihunyogat a virágok szólíthatatlan alakjában és a nagy alkonyi gólyák lassú hazatértében csak az a vonzás árasztja el amelyen halad és elhagyhatatlan lüktetésben égeti el vérének tömegét
61
(O) a jel csillaga most a fal – az öröm szerény vizei terülnek a szárazföld merülő úszása alá sose férhet elméjébe a lélek ám kigyullad homloka mögött a levegő szíve és megszületik a múlás fénye a vér magyarázhatatlan szárnyain és az árnyék hosszabbodó álmán az égboltot nem várhatja meg életében hisz’ sok idő lesz sok fű sok lény – lények
62
számtalan széltemploma bennük a halványuló mész dallama és a teljesség egyetlen visszhangja a lassúság szépsége immár a tenger és kicseréli személye az isten alakját mikor kileheli a lehelet gyermekét
(O) fejoduja az ezer évvel későbbi éjszaka benne a szív mai tűzporával a levegőbe tart vele mikor araszol és vízkék tapintással keresi amit cipel
63
(O) hófényű múmiák lépnek elé a hold piramisából az árnyék innenső oldalán is a másikon és csak párologpárolog a kövek verejtéke míg mellére tapasztja a tengerek súlyát mindig a saját méretébe fogadva a hullámokat
64
és az emelkedőhorizont kivehetetlen hátterét hisz’ olyan ő aki el nem jut odáig ahol van és ahol nem lesz hatalmas rög a homloka mely töredezik és morzsolódik egyre csak akkora marad mint testben a test mintha semmiben a semmi és ami előtte volta mögötte
(O) még nem látóhatár az éjszakák szíve pedig a tér aránya a vér árnyéka is a csont föld-házába lerakja fénylő tollait
65
a születés egykori szárnya és az égbolt átrendezi a szem tárgyait mikor a hullámok kihalnak a test múlásának közelgő áramlása előtt és a göröngy hasonlata – ez már a levegő az elvonatkoztatott csillag valósága lázas a hant hadd lobogjon a madár a legvörösebb tüdő lesz az örök hallgatag és azután a meredély – ám a seszínű vonzás alján is a nap arcélében
tengertől távolodva könnyű lepkeraj verdes át az esőn egy csillagról
66
mely aztán homlokod mögött izzik tovább míg rozsdás sziklák alkonya kísér és árnyad átélhetetlen fehérsége
67
Firenze – freskóval Feszület-test kit leemelnek a szürkületről az aranyló fejű nők – és a szélről meg a lombok remegéséről, aztán az időről. Ám jajong még az anya öle mikor juhok hozzák köré annak emlékképét, ki túltűnt a madarakon és a felhőárkádokon; és ezúttal itt lakozik a remetefényelés, mely ártatlan párákat hív arcok végtelen elfordulását nézni. Az azúrban pedig gömbfák zöldje és a sírás tükréből kilépő asszonyok messzesége az ég megváltozott hullámain, hullámain a megváltásnak.
68
Örömkín gyakorta Mikor bárhol, bármikor titokra bámulok, csodát szenvedek.
69
Séta Selymesen tolja lépteim alá a kőlapokat a szél, hadd figyelhessem zavartalan, míg parti sétám véget nem ér: hogyan érlelődik kinn, a tengeren a derű vergődése.
70
Lefolyás Emlékeimen nem másít sem a múlt, se, ha lesz, a jövő – lépten-nyomon túszul ejt a belőlem fakadó majd belém temetkező idő.
71
Mikor a lehelet immár elhagyott tárgy.
72
Színteherbe ejtve a kert, szemembe virágszemek néznek, és szitakötők szárnyaival égívesen halad a szél, mialatt nekem a vérvidék éppen láthatatlan szín azon, ami hal, ami él.
73
Levegőfűkert honnan lilás és sárgás feltörekvés, úgymint hiányörömből születés, majd élénk feledés-szenvedés.
74
Szólam Mit lényemmel létezem, múlandóságom örömében lelem.
75
Szűrtfény Reped a rög, csurog belé a nyű – örök reszketés a szél vakolata. Legalul számolja a holdkeltét – hol a haj minden perce hullám, és madár ég a földben. A lehetetlen bocsátja el, mikor meghal – a leheletről leszárad a tenger, ám felhasad újra az eső háttere. Kórók között vérvörös szirom kaszabol – lényét az árnyéka fénytől övezi hajhatatlanul.
76
Rébusz Fénykékbe haló égi éj – Ó, Notus, mi lesz, miután már nem múlhatok? Sejtem: nem emlékszüret, hisz’ tömérdekét elhagyom, és ő se lelheti többé mivoltom porladás tüzét.
77
Szópillanatok Élek, míg nemlétem visszaragyog. / Serény Gyűjti belőlem pillanatait, ami végeszakadatlan. / Óhaj Tört nyugalmat szerkeszt a girhes ág – úgy kellene most, aki jobb, mint én, és nékem ezért megbocsát. / Lélekszünet Óhatatlan vonz, ami való, és érzékeny semmivé igéz. Végek nélküli tájakon honolnak, kik a dolgok, és gyűjtik magukba összes talányuk, míg sejtelmük sincsk: a titkuk mit él. / Obligát képzelgés A Hold fényéből gólyák ereszkednek alá: költeni újra a sziklákba sajtolt virágzat színét.szárnyalás fényét
78
Észkép A pillák a pillák leélhetetlen hunyorgása – irdatlan, láthatatlan mozgásban. / Megtérő múlt A sivatagot rátette a szélre, és a szárnyalás fényét a szájára vette, hadd szólhassa kertjének a tengert. Az élet létezésén mindig ott libeg valamely hihetetlen arca. Fehéren és tétován borulnak le az állatok. Lom Napról-napra azt is élem, mit napról-napra nem élek.
79
A Mindenható bája neki nincs vallása.
80
Képzelgő
Egyetlen szál virágban jelenik meg a hasonlíthatatlan szépsége és közönye: világoljék, ami élet nélkül is kikerülhetetlen, és letöri a végtelen alakzatait, az anyag történetét mindnyájunk fátumára.
81
Virágárok Kifosztják szívét a gondolatok azokat meg a tengerbe taposómélységek, melyek a vér kiürítésének eredménytelen égboltjai – a gyönyörködés delelése a legalsó határtalanságon. Ám te a mosolyodban futsz át a föld árnyékain – meztelen virág, kit visszahajt ideje elé az enyészet: hadd fedd be kéreggel a kérget, levegővel a levegőt, és add a gyümölcsnek a térnélküli súly ígéretét– ő pedig csontozatával a kiismerhetetlen leletek közé költözik, hol az őrzi, ami szikla a szóban.
82
Aki lakozik Hallga, kecsesen – hantok virágparazsai két méterrel alant, és fenn, az égen fellegek kürtjeinek néma szétfoszlása. Csak kecsesen – formákra bontják formáikat a formák – élj, hallga, kecsesen; láttam lepkét esőben verdesni, miközben az esőt az ő szárnyába kapaszkodni – így is lehet mondani. Csak kecsesen, olyan bájjal, miként a levegő tüdődön át vesz levegőt.
83
Külcsín Megtorpan tenyeremen egy-egy hópehely, mindegyik gyermeteg, végtére még alig november, hol leszakadt gólya kel szárnyra, és míg térése tart, tollazata merő színtömeg, mitől nézésneszem felfakad: levegőszív – sugárzik, és ebben minduntalan elakad.
84
Az ég íve – ahogyan egy kéz intésén bandukolsz, olyanon, amily nem ad jelt, hová, mire és miért mutat – kócsagok lápbolygásba foszló ezüstfehér tollai, avagy szemek érpenészei-e, és rajta fénysötétek halmaza; pusztán a tudat éli át másképp a se nem halandót, se nem halhatatlant, ama gyönyör-közönyt – lehet holdalak-változás-vonulás, virágot virágzó virág, lehet bármi egyik sem, aki-ami teremti folyvást tértelensége pillanatát.
85
A költészet dalnoka ki sose jut odáig, hová iparkodik.
86
Neszezés
Dús hóesésben érszínek lüktetése – ilyentájt hallani, amint egy lélek a teremtményről halkan lepereg.
87
Naponta mindig: teszem folyton-folyvást, amivel szívem szakadtáig se végezhetek.
88
Érzet Miközben alkonyszín tüdővel, egy szál trikóban deszkán üldögélek, és rám-rám támad a dús égroham, megesik: lepke szárnyröpte verődik vissza a kőasztalról tekintetembe, talán azért: lélegzetemből ö is legyen lenni, és végezetül árnyékát ívelni.
89
Próbatétel Gyanítom, világra ellett lényem kénytelen átélni némely titkokat, kiknek talánya aztán az én talányom marad.
90
Vélekedés Az érzelmeim – emlékekké hamvadó holnapom.
91
Színléptek Ó, ti sose halvány kökörcsinek sétányomon – a csillagok a tengerárba térnek, a tengerárak meg amoda – szívemnek szíve az otthona, és egyetlen kincse, hogy örült, mikor sírt valaha – sose látja fényét a fény; őszül ereimben a vér, nem jelképe az életnek az élet, mondanám, viszont láttam, ahogy egy cédrus csúcsára holdszőtt gólyák telepednek alá, míg kel a Nappal a kecses szárnycsapás.
92
Sorok A sok befejezett érzésem siralmas közhelyem, a többi sok befejezetlen addig tart, ameddig az életem.
93
Fanyar díjazás Bánt: nem lesz elpihentemnek emlékidője, hol tovább élhetné, miként múlik a semmim örökre.
94
A megsemmisülés bája a múlandó öröklétbe pusztulása.
95
Kikötőben Cirógatják szemem az árboclámpák, ezek a fénycsücskök, cseppfények, ahogyan ide-oda reszketők. A szomorúság örömével motyogom ezt minden estidőben, és velük hajóznék a szabad vágytalanság enyhelyére.
96
Tartalom
Anonim Több valami Rajzillúzió Uratlan relikvia A hang bája Jeremiád átirat A színek bája Vázlat Karöltve Térdbók A létezés bája Réveteg Észrevétlen történet A nemtelenség bája Stádium Láthatatlan legenda Az országászat bája Színezés Akárhogyan Mozdulatlan eltűnés Tűröm Másítások A szépség bája Szavát vesztett mese Távozó idő Triol Az ötödik lovas bája Véletlen terzinák A lantos igaz éneke – Töredék terzinák Oly Csivallás Éppen Pszt! Levegősóhaj Mielőtt Ágyazáskor
97
Ágyazás után Semmikor Fúj a szél Kihunyt pillanatokban Szokatlan Imagináció Sófény Velencén A Semmi gráciája Fázishasadás Holy Sonnets XIX. A Lét gráciája Az eltűnés sokadik bája Puhatoló Jószerint légvár Intelem Tengerhez távolodva visszatérés a vonalak kertjébe Tengertől távolodva Firenze – freskóval Örömkín gyakorlat Séta Lefolyás Mikor Színteherbe Levegőfűkert Szólam Szűrtfény Rébusz Szópillanatok A Mindenható bája Képzelgő Virágárok Aki lakozik Külcsín Az ég íve A költészet dalnoka Neszezés Naponta Érzet Próbatétel Vélekedés
98
Színléptek Sorok Fanyar díjazás A megsemmisülés bája Kikötőben
