1
Keszthelyi Rezső
Magánbeszéd V. rész
2
(a tárgyak közötti)
a hóhullás beszakítja az erek falait és ellobban a gyengeség levegője hiszen a föld angyalai elborítják a csontokat és nagy vérrögök hallgatják a repülés éjszakáit és a tüdő öröm még ilyenkor a szájba betör a tér ezernyi szép sárkányfeje és a halál is felszáll a madarakig ezután nehéz lesz lebontani a valóság csöndjét a holdfény gólyáiról és befedni a kő minduntalan fogyó szívét és ami egyforma különbség napkeletről ered a napkelte és ugyanarról támad fölé az alkony
3
a csiga emléke nagy volt az éjszaka és elvitte szívét a szív emlékéig – a csillagok kifelé ragyognak a levegőből most láthatná meg árnyalakpillanatát a halál, ha létezhetné a nemlét lét nélkül önmagát de a kék terhe a kék terhe a csiga megtámaszthatatlan lelke – az egyszerű mászás virágai haladna a tengeren mikor beszívja a szárnyak suhanásait a tüdő – és velük a levegő sorsát ő lesz a nagylelkű szomorúság – emelgeti erejét a hullám – repül a mozdulat mindenben az égen
4
a csiga születése győzi-e homokkal a sivatag hogy mutasson még valami pusztulást akár a földben akár a semmiben
nem az örökkévalóban porlad a szív hanem önmaga bíborában és izomzatában
egyetlen szál virágban jelenik meg a hatalom szépsége és közönye hogy ragyogjon
ami élet nélkül is kikerülhetetlen és letöri a végtelen alakzatait az anyag
történetét a minden-nélkülire született valóságot ki szüntelen elhagyja az egeken túlit
mégis: hangozzék el ami van érezze ezáltal áll fenn csillag és rengedez alul a tenger
legyen az elfelejtett tények éjszakája és világossága a mászás mindenkor legelső ezüstje
5
(vérhalom) kiviszi vakságát a tapogatódzásba és hogy lát vele az oly anyagszép szánalom
színtelen érintések érnek a szívébe és majdnem érzi a felhők követhetetlen súlyát lélegzése addig tart amíg akkora lesz amekkora a levegő helye a csillagok mennyezetén és mozgása mindig kihal a virágok megszólíthatatlan alakjában és a nagy alkonyi gólyák lassú hazaszállásában csak az a vonzás önti el amelyen halad és elhagyhatatlan lüktetésében égeti el vérének tömegét
6
a csiga árnyéka szőrét mereszti a kő –folyik rajta a pondró teste – örök reszketés a szél vakolata legalul követi a holdat ahol minden perc hullám és madár ég a porban a lehetetlen bocsátja el ha meghal – a leheletről leszárad a tenger de aztán szétnyílik az eső háttere szurokszín sünökön picinyfehér kavics – és amott lángvörös szirom kaszabol – a fény meg ama ő, ki árnyékon át sosem ér
7
a csiga gondolata fúj a szél és elhordja a pillantások kéken lengő ujjait
a felhőszemű Mária vérzése a száj nesztelen zárulása
a lélek fogalma elvihetné arcát a semmisülésig
8
a csiga története ha meghal a halála szív lesz a föld kérge a vakító semmiben csak egyszer lángol a kő csak egyszer van árnyéka az aránynak a testén mászik és felrobban minden ami kék tömeg a háza legszűkebb csillaghelyén kivergődik véréből a fűszálakra bár oly ideiglenes a súlya a levegőben hogy érzi hiába a zuhanás vágya nem lesz története a mozdulatlanságnak szarva között sosem áll meg a napkorong csak amit kilehel azt emeli odáig a tüdeje és aztán mégiscsak talaj marad hadd áraszthassa el a tenger holdjárásként a vitorlákat sose látott utakat
9
(virágárok) kifosztják szívét a gondolatok azokat meg a tengerre taposó mélység melyek a vér kiürítésének eredménytelen égboltjai a gyönyörködés delelése a legalsó határtalanságon ám te a mosolyodban futsz át a föld árnyékain meztelen virág, kit maga elé helyez a halál hogy kéreggel fedd be a kérget és levegővel a levegőt és add meg a gyümölcsnek a tér nélküli súly ígéretét – ő pedig visszatér csontozatába kiismerhetetlenek közé hogy őrizze ami szikla a szóban
1
a csiga útja még reszketése előtt forgatták ki szájából a szavak a lehelet mindmegannyi aranyrögét átfúj lelkén a vér egy bagoly száll alá a holddal nincs hasonlata a testnek a mozdulatlanság küszöbén
1
a csiga temploma a jel csillaga most a fal – az öröm szerény vizei terülnek a szárazföld merülő úszása alá sose juthat eszébe a lélek de kigyullad homloka mögött a levegő szíve és megszületik a halál fénye a vér megmagyarázhatatlan szárnyain és az árnyék hosszabbodó álmán az égboltot sose várhatja meg életében hiszen sok idő lesz sok fű sok csiga – csigák számtalan széltemploma bennük a halványuló mész dallama és a teljesség egyetlen visszhangja a lassúság szépsége már a tenger és kicseréli lénye az isten alakját amikor kileheli a lehelet gyermekét
1
(tengertől távolodva) könnyű lepkeraj verdes át az esőn egy csillagról ki homlokod mögött ég tovább míg kagylók színhéja kísér és árnyad átélhetetlen fehérsége
1
a csiga nyugalma ezüstkört húz és leül közepére a szék kinéz amire lobog a gyertyák szava pihen fölötte egy fej és egyre zsugorodik
1
a csiga sírhantja gyönyörködtethetnék még amik megestek vele ám szíve szerint önnönmaga emlékére vágyik a vizek közepén álljanak hát a gyertyák mert azt szeretné ha lángon és túl a semmin nyugodjék
1
(a hihetetlen kőnél) napozó aggyal aki azonban nem rohad mert nem egyéb mint a mindig érkező éjszaka meg a hatalmas szín légköre ahogy áramlik és a legmélyebben él állt meg a piramisok előtt ahol a tenger szarkofágja és emitt a homokon – szabályos térközökben – égő és könnyező tevék nem hozott magával semmit amikor érkezett és el se vitt amikor ment tovább miként ama számtalan legendalény ki holdfényből gyűjtötte össze a testét és minden ami van ezt nézi csak és felejti örökké
1
a csiga fénye a szem elhullajtja az arcot a kő szétnéz a köveken – a lélekbe visszahanyatlik a lelkület a madár röptén átkel a madár – ragyog a gödör gondolod
1
(tengerhez távolodva) könnyű lepkeraj verdes át az esőn
egy csillagra mely szíveden túl bolyong tovább
és te azzal indulsz aki elhagy
és hullámok takarnak be hullámokat
1
a csiga homloka üregháza az ezer évvel későbbi éjszaka benne a szív mai tűzporával
a levegőbe tart vele amikor mászik és vízkék szarvával keresi azt amit cipel hófényű múmiák jönnek elé a hold piramisából az árnyék innenső oldalán is a másikon és csak párolog párolog a kövek vére amíg hasára tapasztja a tengerek súlyát mindig a saját méretébe fogadva a hullámokat és az emelkedő horizont kivehetetlen hátterét mert olyan ő aki el nem jut odáig amiben van és amiben nem lesz hatalmas rög a homloka mely töredezik és morzsolódik ám egyre csak akkora marad mint a testben a test mint a semmiben a semmi és ami előtte volt a mögötte
1
a csiga földje még nem látóhatár az éjszakák szíve pedig a tér aránya a vér árnyéka is
a csont földházába lerakja fénylő tollait a hang egykori szárnya és az égbolt átrendezi
a szem tárgyait mikor a hullámok kihalnak a test közelgő visszaáradása előtt
és a föld hasonlata – ez már a levegő az elvonatkoztatott csillag valósága
lázas a talaj hadd lobogjon a madár – a legvörösebb tüdő lesz az örök hallgatag
és aztán a szél – a színtelen vonzás alján volt ő is a nap arcélében
