Farkasréti Általános Iskola Alapítva: 1931
1112 Budapest, Érdi út 2. Tel. 319-3269 Fax: 309-5050 1511 Bp. Pf.: 5 www.farkasret-isi.hu
KERÜLETI HELYTÖRTÉNETI ÉS HELYISMERETIVERSENY 2013
TÉMÁJA: A színfalak mögött – Interjú Medveczky Ádámmal
KÉSZÍTETTE: FARKASRÉTI ÁLTALÁNOS ISKOLA 8. OSZTÁLY
1
Az édesanyja korrepetitor volt az Operában. Kiskorában vitte be magával dolgozni? -
Gyerekkoromban igen válságos időket éltünk, apukám meghalt a háborúban, és édesanyám egyedül maradt velem és a bátyámmal. Akkoriban nem voltak úgynevezett napközik, édesanyám nem tudott mit csinálni velem, (a bátyám már iskolába járt), így jobb híján bevitt engem magával az Operába. Felültetett egy páholyba – nem voltam egy izgága gyerek – és onnan hallgattam a próbákat. Az Opera iránti szeretetemet két dolog erősítette még. Az egyik, hogy édesanyám pár év múlva hozzáment Katona Lajoshoz, aki szintén az Operában dolgozott, és akit mi a bátyámmal, igazi apaként szerettük. Másrészt az Operának akkoriban nagyon kellett spórolnia, és csak ritkán volt nyitva, de emiatt az énekesek nem tudtak hol gyakorolni. Márpedig, ez elengedhetetlenül szükséges az előadók számára, így a mi lakásunkra jöttek föl skálázni és énekelni, zongora volt ott is, így édesanyámmal ott próbálták el a darabokat. A kor híres énekesei,mint például Udvardi Tibor, Simándy József, mind tiszteletüket tették a lakásunkon. A zongora mellett kuporogva – tulajdonképpen az anyatejjel együtt szívtam magamba a zenét.
Nem volt olyan hely, egy kis zug, ahová akkor bújt, ha magányra vágyott, vagy szomorúság gyötörte? -
Nos, nem, ilyen nem volt, de szerettem egyedül lenni. Persze, volt, hogy fájt valami, vagy rossz hangulatban voltam, de nem bújtam el. Inkább a képzeletem szárnyán jártam, olvastam, vagy sétáltam. Keresztanyám mesélte mindig, hogy amikor náluk nyaraltam, sokszor kinézett a kertbe, mert nagyon csöndben voltam, és azt látta, hogy magamban sétálgatok a rózsák közt, és dudorászok. Magamban folyton valami operadarabot énekeltem, azt, amelyiket akkor épp a legjobban tudtam.
Ön a gimnáziumi éveiben ütőhangszeren tanult. Hogyan jött ez az ötlet? -
Engem eredetileg zongoristának szántak,de nem vettek fel a konzervatóriumba. Ekkor kezdtem ütőhangszeren tanulni. A tanárom mondta mindig, hogy a ritmus a kezdetek óta jelen van, amióta egyenletesen dobog a szív. Tehát a ritmus, és persze a hangmagasság az 2
ősidők óta él. Amikor a bivalyt leterítették, a bőrét kicserezték és kifeszítették, már az is hangot adott, és innentől fogva már volt a zene is. A bőrből aztán egyre jobb hangszereket készítettek, később a mamut agyarából fúvósokat, és ahogy fejlődött a zene, úgy fejlődött a tánc is, és most már ezek a mindennapi élethez hozzá tartoznak. Tehát az egész zenélésnek a ritmus és a hangmagasság az alapja. Ha meg kell ítélni egy modern zenét, akkor mindig azt kell nézni, hogy van-e ritmus, melódia, és harmónia. Az ütőhangszereknek pedig millió fajtájuk van, a legnépszerűbb az üstdob, a kisdob, a xilofon, vibrafon, marimba. Ön az üstdobot választotta fő hangszeréül. Hol ért el benne először jelentősebb sikereket? -
A Magyar Állami Zenekarnak lettem a szólamvezető üstdobosa. Aztán ebből a zenekarból lett később a Nemzeti Filharmonikusok. Ez számomra egy nagyon nagy iskola, és egy életet meghatározó dolog volt, a legnagyobb emberekkel ültem egy méter távolságban, karmesterekkel, szólistákkal, és ezt az érzést nemigen lehet felülmúlni. Ezekben az időkben nem nagyon lehetett külföldre utazni, zenekarok viszont kaptak meghívásokat, így én is körbeutaztam szinte egész Európát. Csodálatos volt!
Nagyszerű lehetett. Akkor ön most hány hangszeren játszik összesen? -
Azt nem tudom megszámolni, mivel az ütőhangszerek akkora csoportot létesítenek, hogy azt nehéz lenne mind megszámlálni. Gongok, harangok, dobok, cintányérok, sőt néha kitalálnak elképesztően furcsa dolgokat, mint például egyszer egy nadrágszíjjal kellett egy bőröndöt csapkodni. Tehát az ütőhangszereket vegyük inkább egynek, és ezenkívül, még természetesen zongorázom.
Melyik a kedvenc hangszere? Ha most nagy szavakat, meg ilyen misztikus dolgokat akarnék mondani, azt felelném, hogy a zenekar. De ha nagyon muszáj lenne választanom, akkor azt mondanám, hogy a klarinétnak, 3
a kürtnek, és a mélyvonósoknak – a brácsának és a csellónak – szeretem legjobban a hangját. Inkább a gömbölyűbb, a mélyebb és puhább hangszereknek kedvelem a hangzását, mint az éleseknek (oboa, furulya, talán a hegedűt is ide sorolnám). Az ütőhangszereket azért nem mondtam, mert azok már szinte a családtagjaim. A zenetanulás bizony sok gonddal jár. Gyakorolni kell hozzá, nem is keveset. Ezek a gyakorlások nem okoztak konfliktusokat? -
A bátyám kürtölt – most már nyugdíjba vonult- de azelőtt az operában a kürtszólam vezetője volt. Bizony sokszor támadtak köztünk incidensek – amiket többnyire mi kezdtünk. Bátyám kürtölt az egyik szobában, én a másikban doboltam, és ha otthon volt édesanyám, akkor ő a zongorán játszott alá az énekeseknek, akik között akadtak olyanok, akiknek nem volt olyan gyönyörű, fülbemászó hangja. Sokszor a testvéremmel, már mi is kimenekültünk a konyhába, hogy minél távolabb kerüljünk a hanghatástól. Egyszóval, elég rendes ricsaj volt nálunk, ami miatt persze, jó párszor keveredtünk konfliktusba egymással. De gyakorlás nélkül,és egy bizonyos fajta megszállottság nélkül nem lehet zenét tanulni. Ha az egészet már egy kicsit is kötelességből csinálod, akkor annak már úgy nincs értelme, hiszen órákon át kell skálázni, elméleti tudás is szükséges természetesen. De erőfeszítések nélkül nem lehet ebben a szakmában boldogulni. Van, hogy már elmúlt éjfél, a fejem már előrebukik, de az asztalra kell csapni, és juszt is végigcsinálni, mert anélkül másnap nem fogsz boldogulni. Aki pedig már el tud játszani, egy teljes darabot, annak ez már igazi öröm.
A vezényeléshez szükséges gyakorlás? Tehát előadás előtt át lehet venni, hogy mit hogyan kell inteni? -
Nem, ezt így kifejezetten gyakorolni nem lehet. Én mindig is mélyen megvetettem azokat, akik élőben a tükör előtt próbálnak. Ennek belülről kell fakadnia. Az, hogy balra vagy jobbra int az ember, hogy mikor, annak mind a zenéből kell erednie. A színpadias mozdulatok, a nagy karlendítések által a darab még nem lesz jobb. Sokszor egy egyszerű, apró intés is elég a tiszta hangokhoz. A cél az, hogy egy dallam szépen szólaljon meg, nem az, hogy az én mozdulataim mennyire teátrálisak. 4
Honnan jött az az ötlet, hogy karmester legyen? -
Volt egy év, amikor énekes akartam lenni, és lehet, hogy ha lenne énekhangom, akkor most nem karmester lennék. Jó pár diplomát összeszedtem már: ütőhangszer-, szolfézstanári-, zeneszerzés tanári-, összhangzattan tanári-, és természetesen karmesteri diplomát szerzetem az évek során. Aztán persze, miután már tudtam eleget ahhoz, hogy egy zenekarban is játszhassak (természetesen ütőhangszeren), keresni kellett valami amatőr zenekart, amikből akkoriban ezernyi volt. Az ottani zenélgetés inkább jó iskola volt, mint jól kereső „állás”. Ezt azért mondom, mert sokszor annyi volt a fizetség, hogy a szünetben mindenki kapott egy párizsis zsömlét, vagy pedig, mindenki kapott fejenként húsz forintot. Húsz forintból akkoriban kijött egy kétszemélyes vacsora és egy korsó sör. Tehát
amikor
ilyen
húszforintos
zenekarokban
játszottam,
akaratlanul
is
megfogalmazódott bennem, hogy vajon milyen lehet a karmester helyén állni, és vezényelni. Azt éreztem, hogy valami mondani valóm van, és ott ki tudnám fejezni. Most már úgy tudok kottát olvasni, mint egy könyvet, elém rakják a darabot, és én rögtön el tudom játszani. Ha ránézek a hangjegyekre, már a fejemben megszólal a dallam, a ritmus, és tudom, hogy ez nagyképűségnek hangzik, de ezt csakis éveken át tartó gyakorlással értem el. Járt Olaszországban tanulni. Milyen volt az az időszak? -
Az egy nagyon meghatározó két hónap volt az életemben, egy óriási művésznél, Franco Ferraronál tanultam. Naponta voltak foglalkozások, az első hónapban, Rómában az elméleti rész, és a második részben Velencében egy zenekar előtt kellett produkálni. Délelőtt voltak az órák, és aztán délután már az ember nem tanulással töltötte az időt, hanem nekiindult és felfedezte a várost. Nagyon szerettem Rómát, a két lábammal az egészet bejártam.
Voltak Olaszországban kedvenc helyei, éttermei? -
Nem is tudom, egész Rómát szerettem. Volt, hogy egy egész napot a Sixtusikápolnára szántunk. Azt a nyüzsgést, az árusokat, ami ott van, el sem lehet képzelni. Róma után 5
Velence egy kicsit csalódás volt. De Velencének valóban csodálatos hangulata van, ahogy az utcák helyett víz van, és mindenhol gondolák, meg hajók úsznak, az valami elképesztő. Eleinte mondjuk zavart a mindenhol átható halszag, meg a piacokon a hal, polip, és tengeri herkentyűk árulása, de persze ezt is megszoktam. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, amit az út kínált, és tényleg: nagyon, nagyon jó volt.
Amíg kezdő karmester volt, az előadások előtt nem izgult? -
De, nagyon izgultam mindig, és a mai napig is mindig libabőrős vagyok egy-egy darab elkomponálása előtt, de ez a gyönyörű benne. Ezt nem lehet megszokni. Mondjuk, vegyük a Rigolettót, amit már több mint százszor eldirigáltam, úgyhogy akár álmomból felverve is el tudnám az egészet vezényelni, de minden előadás előtt, valami elindult a nyakamból a gyomromba, éreztem a fejemben, a szívemben, a zsigereimben. Egészen addig tart az egész fojtogató érzés, amíg az első taktust le nem ütöm, mert utána, valahogy minden feloldódik, és nincs már időm izgulni sem. A vezényelés alatt a szervezet nem ura az embernek, kikapcsol. Volt már olyan, hogy beteg voltam, nem láttam a náthától, folyt az orrom, fájt a torkom, köhögtem, de nem lehetett lemondani az előadást, végig kellett csinálni. Kiálltam a színpadra, és nem tudtam, hogy hogyan fogom a darabot levezényelni. Aztán negyedóra múlva feltűnt, hogy eddig nem kellett orrot fújnom, nem köhögtem, jé, már a fejem sem fáj, és a náthát mintha elfújták volna. Ahogy elérkezett a szünet, és kiléptem a színfalak mögé, persze minden kezdődött elölről. De amikor kint álltam a közönség előtt, tényleg, minden bajom megszűnt.
A komoly zenén kívül milyen zenéket szeret még? -
A jazzt nagyon nagyra értékelem, és szeretem, bár csak kívülről csodálom, én sosem játszottam jazzdobon. Nagyon szeretem az operetteket és a komoly musicaleket. Az operett egy igényes műfaj, és számtalan zeneirodalmi kincs rejlik köztük. Ez nem egy leereszkedő ága a zenének, hanem inkább felemelkedő. Könnyűbb estélyeken musicaleket is vezényelek, a három kedvencemet, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a My Fair Ladyt, és a West Side Storyt. Nem tartom mindegyiket egyenlő értékűnek, de nagyon jó zenék. A könnyű zene egyéb irányzatait, amikor csak a hangerő, meg a monotonság dominál, annyira nem kedvelem. Amikor ugyanaz a dallam megy végig, és csak a dobot, meg a basszusgitárt hallom, azt egy kicsit olcsónak találom. Ezenkívül még kifejezetten élvezem a tánczenéket, talán mert a fiatalságomat hozzák elő. Régen nagyon jó tehetségkutató műsorok voltak: irodalmi, komolyzenei, karmesteri, csupa igényes és 6
érdekes vetélkedők. Egyébként én is részt vettem egy karmester versenyen többedmagammal, és ez országszerte nézett volt 2002-ig bezárólag, de mostanában már inkább a kinézetről szólnak a műsorok, meg a látványról, mint például az X-faktor. Mi a véleménye a mai zenékről? -
Ha nem én nyitom meg a rádiót, és könnyűzene megy, akkor nagyon jól elszórakozom rajtuk. Ha egy koncertre készülődök otthon, akkor például mindig slágerek szólnak, komolyzene semmiképp sem. Ha ezekben a műfajokban van melódia, és a decibel nem akkora, hogy beszakad az ember dobhártyája, akkor tudom élvezni ezeket a zenéket.
Egy karmesternek milyen a viszonya a zenekarral? -
Jónak kell lennie. Azért tekintélyesnek kell lenni, de ezt nem szigorral és nagyképűséggel, vagy megfélemlítéssel kell elérni. Ebből a szempontból is szerencse, hogy játszottam zenekarban, mert ha az ember elszúr valamit, azt biztos, hogy nem szántszándékkal teszi, és ő maga is nagyon bánja. A cél az, hogy menjen a darab, és nem az, hogy számon kérjem a zenészeken. Az ember nem a tubának inti be a szólamot, hanem a tubásnak, akinek ugyanúgy szüksége van arra, hogy a szemébe nézzenek, és bíztassák ezzel. Ezt éreznie kell egy karmesternek, a kisugárzást, és ezt nem lehet megtanulni. Egyszer kérdezték a volt karmester tanáromat,Koródi Andrást, hogy lehet-e a karmesterséget tanítani, és ő azt felelte: nem. Teljesen igaza is van, mert ez agy olyan dolog, amihez, ha nincs érzéke az embernek, akkor olyan igazán jó vezényelő sosem lehet.
Melyik a kedvenc darabja, azok közül, amelyeket ön dirigált? -
Közel háromszáz darabot vezényelek. Inkább azt mondanám, hogy három nagy kedvenc területem van, a bécsi klasszicizmus, az olasz romantikus opera zene, és a magyar klasszikus zene. Az utóbbi úgymond nem csak hazafiúi kötelesség, hanem fantasztikus, amit Erkel, Liszt, Kodály, és Bartók megkomponáltak, csodás darabok születtek, mind a négy ember keze által. A verbunkost Erkel és Liszt révén ismerte meg a világ, ami által a magyar zene ismertté vált, és aztán később ez is volt a magyar muzsika alapköve. Kodály mondta azt, hogy csak az a nemzet tud fent maradni, amelyik meg tudja őrizni a kultúráját.
Önnek mi a véleménye a mai zeneoktatásról? -
Ez változik az iskola típusától és a zeneiskolai tanszaktól is. 7
Azt gondolom, hogy nagyon fontosak az olyan tárgyak is, mint a technika, és informatika, mert az életben ezekre nagy szüksége lehet az embernek. A művészeteket sem szabad hanyagolni, mivel azok is, az önmagunk kifejezésének elengedhetetlen alapkövei. Kinyitja az érdeklődést, szabaddá tesz, hatással van az emberekre. Amit, még nem tartok kifejezetten jónak, az az, hogy részletesen, úgy semmivel nem foglalkoznak, csak összefoglalva, a legfontosabb dolgokat tanítják csak meg. Ezen szerintem változtatni kellene. Tehát ezek a dolgok iskolák szerint változó.
A gimnáziumi vagy tanuló éveiből maradtak meg barátai, akikkel még mindig tartja a kapcsolatot? -
Egypár megmaradt, de az az igazság, hogy nagyon szétszóródtunk. Néhány gimnáziumi barátommal még találkozom, vagy akik ugyanezen a pályán maradtak, velük azért tartom a kapcsolatot. De valójában, olyan igazi barátság nagyon nincsen, mert a barátkozáshoz idő kell. A kollégámmal, ugyanezen ok miatt, nagyon jó kollégaviszonyt ápolunk egymással. Elég nekünk annyi, amennyit a szünetekben kávézgatva beszélgetünk, és ha összefutunk, váltunk pár szót. Ha van időnk, azt inkább a családunkkal töltjük. Egyébként, Szörényi Leventével óvodás korunk óta nagyon jó viszonyban vagyunk, meg az egyik barátommal, akit egyszer nyáron, egy nyaralóhelyen ismertem meg.
Gimnáziumban, főiskolán követtek el diákcsínyeket, és ön részt vett bennük? -
Hogyne voltak, de még próbán is előfordul, még felnőtteknél is. Volt már olyan, hogy viccelésből valaki beledugott a másik hangszerébe egy almacsutkát, az meg nem értette, hogy miért nem szól a kürt. Aztán nagy nehezen csak megszólalt az a hangszer, de kirepült belőle a csutka is. Avagy, óvatosan kiakart osonni valaki, pedig még nem volt szünet, és mikor négykézláb elhaladt a zenész a társa mellett, az direkt leejtett valamit, hogy mindenki odafigyeljen. De főiskolán is volt, hogy találtunk egy döglött svábbogarat, amit ráraktunk a tanár asztalára. Ő meg nagyon megijedt persze, és próbálta lecsapni az 8
osztálykönyvvel a már döglött rovart, miközben ketten a tanári asztal egyik végéből a másikba fújták a tetemet. Számtalan ehhez hasonló csíny megesett még, természetesen a gólyabálon is. A próbákat, meg nem is lehetne nagyon elviselni humor nélkül. De a zenészek nagyon bolondos kedvűek mind. Ha tudja az egyik, hogy most a másiknak nehéz szólója jön, elkezd mellette teljesen más ritmusban számolni, hogy megzavarja az illetőt. Tehát a próbák alatt az ember sokszor úgy érzi, hogy bolondok házába került, ezek nem komoly művészek egyáltalán. Ön írt valaha zenedarabot? -
Csak kötelező szinten. De igen, nekem kellett írnom menüettet, szonátát, triós formát, sőt, hangszerelnem is kellett. Négyen voltunk egy osztályban, de aztán csak hárman maradtunk.
Önt sokszor hívják más országokba vendégkarmesterként, milyen kint a fogadtatás, hova szeret legjobban menni? -
Ez a vendég karmesterkedés nagyon nehéz nekem, mert mindig el kell tudnom boldogulni egy vadidegen zenekarral, akik a nyelvet sem beszélik. Sokszor voltam Olaszországban, Németországban, Oroszországban, és még sok más helyen. De a zene nemzetközi nyelv, és a szakszavakat mindenhol ugyanúgy mondják, úgyhogy a végén mindig megértjük egymást. Ilyenkor inkább muzsikálni kell, mint beszélni. Volt már olyan, hogy óriási lelkesedés volt az együtt dolgozás után, de olyat is éreztem már, hogy na, ide sem hívnak többet. Nagyon szeretek Marosvásárhelyre menni, meg a határon túli Magyarországra, mert ott nagyon aranyosak velem, és pár ember kivételével mindenki beszéli a nyelvünket. Nagyon jól éreztem magam Hollandiában, oda többször is visszahívtak, Németországot is kedveltem, ahogy a Varsói Operát is, de a legjobb, ha az ember itthon dirigál, idehaza, mert azért ide húz vissza a szívem. Ha belépek az Operába, az olyan nekem, mint egy csodálatos szentély, és ez mindenért kárpótol engem.
Melyik darabot a legnehezebb ön számára elvezényelni? -
Bartóknak a három színpadi művét, az valami megtanulhatatlanul nehéz. Akár hányszor előveszem, mindig csak rámeredek, és rájövök, hogy még mindig nem tudom. Wagnernek a kisoperái, és Verdinek a két kisoperája sem könnyű. Ezek számomra a legnehezebbek.
9
Források: Személyes találkozás és beszélgetés Medveczky Ádámmal, Farkasréti Általános Iskola, 2013. február 8. harmadik-negyedik óra Felhasznált irodalom: Simon Erika: És mégis megszólal a pálca, Kairosz Kiadó; 2012.
10
