Kávéházi beszélgetések a statisztikáról A munkanélküliség mérése* (3.)

Mûhely

John Ede, a KSH ny. vezető főtanácsosa E-mail: [email protected]

Kávéházi beszélgetések a statisztikáról — A munkanélküliség mérése* (3.)

A Francia Statisztikai Társaság (Société Française de Statistique – SFdS) és a Francia Statisztikai és Gazdaságkutatási Intézet (Institut National de la Statistique et des Etudes Economiques – INSEE) 2005 decembere óta, általában havi rendszerességgel, egy párizsi kávéházi különteremben nyilvános vitaesteket szervez arról, hogyan magyarázhatja meg a statisztika a társadalmainkat átható nagy kérdéseket. Az éppen napirendre kerülő témát egy vagy két meghívott szakértő előadása vezeti be, amit vita követ. A résztvevők részben a statisztikai szakma képviselői, akik szakterületük társadalmi megítélésére kíváncsiak, részben érdeklődő laikusok, más szakmák képviselői vagy a politikai, gazdasági és társadalmi élet különféle szereplői. Az előadás és a vita összefoglalóját a következő összejövetel alkalmával kaphatják meg az érdeklődők. A havi rendszerességű összejövetelek „tiszteletbeli” meghívottjától Rózsa Gábor a KSH ny. főosztályvezető-helyettese is megkapja a viták összefoglalóját, amit John Ede segítségével örömmel megoszt a Statisztikai Szemle olvasóival.1

A 2007. június 19-ei kávéházi beszélgetésnek meghívott előadója, Olivier Marchand, a Francia Statisztikai és Gazdaságkutatási Intézet (INSEE) Foglalkoztatás és jövedelem osztályának vezetője volt. Előadásában a következő bevezető gondolatokat fogalmazta meg. A munkanélküliség fogalma az 1896-os franciaországi népszámlálásban tűnt fel először. Akkoriban negatív jelentése volt, mint a csavargó vagy nincstelen; a mai tartalma az idők folyamán alakult ki. Eredetileg a munkahely elvesztéséhez kapcsolódó * A bevezető előadásának összefoglalója a Titkárság lejegyzése alapján követi az előadó által meghatározott sorrendet. A vita ismertetésénél azonban a francia szerkesztők tematikus csoportosítást alkalmaztak, az időrendi sorrendtől és a szó szerinti idézéstől eltekintettek, nem említették továbbá a hozzászólók nevét. Ahol kérdés formájában vetettek fel egy problémát, a válasz nemcsak a meghívott szakértő véleményét, hanem az összes hozzászólóét is tükrözi. 1 A sorozat első részét a 2008. évi 9. számunkban a 908–915. oldalon, a második részt 2009. évi 3. számunkban a 302–311. oldalon jelentettük meg.

Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1079

Mûhely

kategória, majd a bérből élők körének bővülésével átalakul. Ily módon kezelése egyre inkább az állam kötelezettsége lett, így jöttek létre a munkaügyi hivatalok, majd kialakult a segélyezési rendszer. A mai értelemben vett munkanélküliség a második világháborút követő dicsőséges 30 év (1945–1975), a csaknem teljes foglakoztatottság időszakának a szüleménye, amikor a teljes munkaidős és a határozatlan idejű foglalkoztatás általánossá vált. Ettől kezdve sorolják be a népességet gazdaságilag aktív, munkanélküli és inaktív csoportokba. A munkanélküliség nemzetközileg ma használt fogalmát 1982-ben fogadta el az ILO 13. Közgyűlése.

1. Tartalom és mérés Három munkanélküli-fogalmat használnak, mindhárom fogalom az ILOdefiníción alapul. Csak részletes vizsgálat képes azonban választ adni a fogalmat takaró három összetevőre, nevezetesen arra, hogy az adott személy a hivatkozási időszakban (a felvételt megelőző héten) nem folytatott kereső tevékenységet, képes (két héten belül) munkát vállalni és aktívan keresett munkát. Ebből a szempontból talán csak a munkaerő-felvétel (Labour Force Survey – LFS) definíciója felel meg az ILO ide vonatkozó kritériumainak. A munkaerő-felvételt a különböző országokban egységesen hajtják végre, így lehetőség van a munkanélküliségi ráta országok közötti valós összehasonlítására. Franciaországban a népszámlálás a munkanélküliséget a személyek bevallása alapján rögzíti, ami az előbbinél jellemzően magasabb értéket mutat. Az új rendszerű népszámlálás lehetővé teszi a mutató évenkénti továbbvezetését. Az ún. „gördülő népszámlálásban” a nyolcévenkénti teljes körű adatfelvétel helyett minden évben mintavételes felvételre kerül sor. Ez az „évenként mintán alapuló népszámlálás” öt év elteltével a 10 ezer lakos alatti települések minden lakosát „eléri”, a nagyobb településeken a lakosság 40 százaléka kerül be évente egy 8 százalékos mintába. A következő években talán sikerül olyan kérdőívet szerkeszteni, amely az ILOfogalomhoz közeli munkanélküliségi mutató kimutatását eredményezi, s akkor nem lesz szükség a munkaerő-felvételekre. A harmadik tipusú munkanélküliségi mutató adminisztratív jellegű: az Országos Foglalkoztatási Hivatalnál (Agence Nationale pour l’Emploi – ANPE) munkavállalási szándékot bejelentők számát mutatja. Az itt jelentkezőket kategóriákba sorolják: az 1-es csoportba tartoznak a tartósan munkát keresők. (A 4. és 5. kategóriába tartozók – azonnal munkavállalásra nem képesek, segélyezettek – nem mindig szerepelnek a kimutatásban.) Az öt csoportra vonatkozó tájékoztatót havonta hozzák nyilvánosságra. A nagyságrendek megismerése céljából az előadó elmondta, hogy az 1999 márciusában végrehajtott népszámlálás szerint a fővárosban 3,34 millióan vallották maguStatisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1080

Mûhely

kat munkanélkülinek (ez 12,7 százalékos munkanélküliségi ráta), ezzel szemben az 1999. januári munkaerő-felvétel az ILO-tartalom szerint 3,06 millió munkanélkülit (11,8 százalékos munkanélküliségi ráta) mutatott ki. Ugyanezen időszakban az Országos Foglalkoztatási Hivatal az 1–3 kategóriákban (valamennyi személy, aki kereső tevékenységében gátolva volt, vagyis koncepcionálisan az ILO-fogalommal azonos kör) 3,16 millió álláskeresőt regisztrált. A munkaerő-felvétel, helyesebben az ILO által használt munkanélküliségi fogalom a leginkább elfogadott. Hátránya, hogy a felvétel mintanagysága nem, de legalábbis nem kielégítő pontossággal, teszi lehetővé az összehasonlítást. A területekre kimutatott munkanélküliségi mutató hibahatára eléri az 1 százalékpontot, ami megfelelő ugyan a régiók között, de alkalmatlan az időbeni összehasonlításra, illetve csak nagyobb területi egységekre teszi azt lehetővé. A mutatót 2002-ig évente, azt követően negyedévente közlik. Az ANPE által alkalmazott mutatót havonta valamennyi adminisztratív térségre kimutatják. A mutató mindenekelőtt nagyban függ az intézményi keretektől, a támogatáspolitika változásaitól. A kompenzációs rendszer reformjai, a helyi támogatáspolitika, ebből következően az idő és a lakóhely függvényében területenként más-más kritériumok alapján történik a munkanélküli kategóriába sorolása. A mutató értéke attól is függ, hogy az ANPE milyen gyakorisággal követi, ellenőrzi a munkanélkülieket. A nyilvántartás pontatlanabbá válna, ha az érintetteket a havonta történő megkeresés helyett negyedévente idéznék be a Hivatalba. Egyre inkább terjed az a felfogás, hogy ennek az adminisztratív nyilvántartásnak az adatait – a munkanélküliség szintjének mérése céljából – nem kellene publikálni. Végezetül, a népszámlálás szerinti munkanélküliségről szólva azt mondta az előadó, hogy nagy előnye az alapos területi részletezettség, hátránya viszont a tartalmi megbízhatatlanság. Különösen így van ez azért, mert nem kevesen vallják magukat munkanélkülinek olyanok, akik nem lennének hajlandók azonnal munkába állni. A munkanélküliség mérése megegyezésen alapul, az országok közötti összehasonlításra az ILO-koncepciót használják. Az azonos számbavételi elvek, adatforrások alkalmazása ellenére lehetnek (vannak) eltérések; ez is magyarázza a franciaországi munkanélküliségnek az Eurostat és az INSEE közötti interpretációja közötti évek óta tartó eltérését. A vita során tisztázódott, hogy az INSEE felfogásával ellentétben, az Eurostat szerint nem elég, ha valaki újból jelentkezik munkanélkülinek, feltétel, hogy az adott személy más módon is aktívan keressen foglalkoztatást. Ezt a követelményt alkalmazzák az Egyesült Királyságban is. Az ILO-mutatót 25 éve fogadták el, azóta a munkaerőpiacon lényegi változások következtek be. Sokan egyik csoportba sem, míg mások egyidejűleg több jelenlegi foglalkoztatottsági kategóriába sorolhatók. Ami a korábbiakban állandó volt, most instabil lett: az egyes személyek egyik pillanatról a másikra más kategóriába kerülhetnek. Egy adott személy a felvétel időpontjától függően lehet az egyik nap munkaStatisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1081

Mûhely

nélküli, a másikon foglalkoztatott. A jelenség ma már nem feltétlenül jellemezhető kizárólagosan vagy a munkanélküliek száma, vagy a munkanélküliségi szint egyedüli adatával.

2. Statisztikai értelmezés, alkalmazás Minden statisztikai adat – de különösen az olyan érzékeny mutató, mint a munkanélküliség – értelmezése függ az adott szervezet logikai rendszerétől, a sokféleség zavarhatja az értelmezést. Így például más logikai megközelítést alkalmaznak – a téma megvitatását szolgáló adatok előállítói (INSEE), vagy a munkaügyi minisztérium; – a munkaerőpiacot kezelő, ösztönző szervezetek, mint az ANPE, az UNEDIC; – a politikusok és a kormányzati szervek, melyek az általuk megtett lépésekről kívánnak tájékozódni; – a szociális partnerek; – a nagyobb médiumok (olykor szenzációt keresve és leegyszerűsítően); – a kutatók, akik nem egyszer elvesznek az adatok sokaságában. Végül gondolni kell a megfigyelés, számbavétel alanyaira is: ők maguk sem tudják, hogy a Foglalkoztatási Hivatal melyik kategóriába fogja őket besorolni. A véleményformálók tájékoztatásához is mindenek előtt tisztázni kell a fogalmakat; a munkanélküli, a foglalkoztatott és az inaktív kategóriák közötti összefüggéseket. Erről már az 1986 októberében készült az ún. Malinvaud-jelentés (Malinvaud, E. 1974 és 1987 között a INSEE igazgatója volt, vezetésével készült a kormány számára jelentés a társadalompolitika, a foglalkoztatás témakörében). Eszerint nem elégséges a munkanélküliséget egyetlen mutatóval jellemezni, a jelenség nem homogén, több jelenség egyidejű megfigyelésére van szükség. 1986 óta semmi új nem történt; legutóbb a Nemzeti Statisztikai Információs Tanács (Conseil National de l’Information Statistique – CNIS) kapott megbízást a kérdéskör áttekintésére. Ennek keretében foglalkoznak: – a társadalmi-demográfiai a nemek közötti egyenlőtlenséggel, az iskolai végzettség és a szakképzettség, a nemzetiség stb. kérdéseivel; – az átmenetet leíró mutatók kialakításával: a munkanélküliség kategóriájába kerüléssel, az onnan kijutással, a visszakerüléssel, a részfoglakoztatás kérdéseivel; Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1082

Mûhely

– a munkanélküliség megnyilvánulásaival a mikroközösségbeni, így nemcsak az egyént érintő, hanem a háztartás a jövedelmi helyzetére gyakorolt hatással is, a társadalmi megítéléssel, az egészségre gyakorolt káros következményekkel stb. Dinamikus elemzések is szükségesek: a munkanélküliség nem tartós állapot, oda be lehet kerülni, abból ki lehet jutni, miközben vannak átmeneti állapotok is. Az átmeneti állapotban jöhetnek apróbb munkák, egy-két napos elfoglaltság, átmeneti foglalkoztatás stb. Hasonlóképpen átmeneti helyzet következik be a munkanélküliség és az inaktív állapot között, mint például a képzésben való részvétel, a „magába roskadt munkanélküliség” állapota, és ne felejtsük el a „láthatatlan” kategóriákat: a fogva tartottakat, a menekülteket, az illegálisan az országban tartózkodókat sem. Természetesen, tágabb értelemben foglalkozni lehet a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatás problematikáján kívüli, de a munka világával összefüggően, a kereső tevékenységből valamennyi kiszorulóval, a munkavégzésre képtelen személyekkel is. Mindenesetre például míg egyetlen mutató megfelelő képet adhat az infláció alakulásáról, a GDP szintjéről, a munkanélküliség az előbbieknél sokszínűbb, egyidejűleg több információ alapján értékelendő. Az ILO erőfeszítései ellenére a munkanélküliség nemzetközi összehasonlítása a fejlődő, illetve a világ többi országa között nem megvalósítható. 1982-ben, az ILO 13. Közgyűlésén a munkanélküliség fogalmának két változatáról vitáztak: az egyik az előbbiekben említett, amelyet az erős intézményekkel rendelkező, megfelelően strukturált gazdaságokra tartottak elfogadhatónak, és egy másik fogalmat, amely a fejlődő országok esetében alkalmazható, ahol nincsenek a munkaerőpiac figyelésével, szabályozásával foglalkozó szervezetek, ahol erőteljesebb a nem szervezett munkaerőpiac. Ez utóbbi nem írja elő az aktív munkakeresést, így a munkanélküliségre már eleve magasabb értékeket mutat ki. Ez ugyanakkor nem jelenti e tényező teljes figyelmen kívül hagyását. Így például Marokkóban és Tunéziában a munkaerőfelvétel tartalma ugyan nagyon hasonló a franciországihoz, mégis az ország sajátosságait jobban tükröző, a fejlődő országokban kimutatott, magasabb értéket adó mutatót publikálják. Ahogy erre több elemzésben is rámutattak, még akkor sem kockázatmentes a munkanélküliségi ráta országok közötti összehasonlítása ha csak az OECDországokat vesszük figyelembe. Az EU-n belül sem egyértelműen biztosított az öszszehasonlíthatóság; számolni kell az eltérő munkaerőpiaci szolgáltató rendszerekkel, az ILO-kritériumok nem azonos értelmezésével, az egyének eltérő nyitottságával. Az idősorokban is eltérés mutatkozhat például az adatfelvétel tartalmi változtatásai (Belgium), a feketén foglalkoztatottak figyelembe vétele (Spanyolország) stb. miatt. Ezen túl, ne gondoljuk, hogy a munkanélküliségi ráta csökkenése minden esetben minőségi munkahelyek létesítése miatt következett be, lehet a részmunkaidős foglalStatisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1083

Mûhely

koztatás (a munkafeladat „megosztása”) erőteljes bővülésének az eredménye, amire az Egyesült Királyságban volt példa. Az Egyesült Királyság és Hollandia gyakorlata például – és ez a nemzetközi összehasonlítást is torzítja – a rokkantakat az inaktívak közé sorolja (600 ezer – 800 ezer fő Hollandiában, 2 milliót meghaladó személy az Egyesült Királyságban a 8 millió, illetve a 28 millió személyhez viszonyítva). Ezeknek a személyeknek a munkanélküliek közé sorolása jóval 7 százalékponttal magasabb munkanélküliségi rátát eredményez, ami messze a franciaországi szint feletti érték. Más oldalról viszont Franciaországban a munkanélküliségi ráta számításánál az előnyugdíjasokat is figyelembe kellene venni. A nemzetközi összehasonlítás szempontjából is felvetődhet tehát az egyetlen mutató elvetésének gondolata.

3. A vita Arra a kérdésre, hogy létezik-e valós mutató a bevezető előadás egyértelműen nemleges választ adott, amit néhány kiegészítő megjegyzés a vita során tovább erősített. Az egyes statisztikai szervezetek még az adott koncepció alkalmazása és egyazon adatforrás felhasználása mellett is eltérő eredményekre juthatnak, következtetéseik nem feltétlenül lesznek azonosak. Az aktív munkakeresést például másképp értelmezi az Eurostat és az INSEE. Nem elhanyagolható a felvétel technikája. A felvétel kérdéseinek sorrendje az Eurostat kivánságától függően negyedévente változhat, ami ugyancsak befolyásolja a végeredményt. Nincs tehát „egyetlen igazság”, egyidejűleg több, ugyanolyan érvényességgel bíró, mutató létezik. A köztük lévő eltéréseket a „sötét foltok” tisztázása lehetséges eszközének kell tekinteni. A gazdaságilag aktív népesség, a munkanélküliség körének egyidejűleg több adatforrás felhasználásával történő közelítése – legalábbis elméletileg – érzékelhetőbbé teszi az összefüggéseket. Ez azért fontos, mert a „munkaerőpiac visszajelzéseit” nem kell „foglalkoztatás-ellenesen” felhasználni. Nem szabad egy „szép jelzőszám” kimutatására törekedni, a cél sokkal inkább felkészülés az új helyzetekre, a váratlan fejleményekre. A hozzászólók döntő többsége egyetértett az előbbi megállapítással, de egyidejűleg hangot adtak kétkedésüknek is. Nem az alapelvek megkérdőjelezésről van-e szó? Lehet-e beszélni a munkanélküliségről, ha nincs egységes koncepcióra épülő mutató? Nemzetközi összehasonlításban tekinthetjük-e mindegyik mutatót „helyesnek”, elfogadottnak? A válasz az, hogy a munkanélküliség megítélésénél több mutató használata hasznos (szemben az ellentétes véleményekkel), és az nem ellentétes az ILO által képviselt és az egyes országokban is alkalmazott felfogással. Felvetődött a kérdés, hogy a vita során lehet-e, szabad-e figyelmen kívül hagyni az adminisztratív statisztikákat? Ezeknek a statisztikáknak korlátai ismertek, de szabad-e Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1084

Mûhely

azokat figyelmen kívül hagyni? Korábban az előző évről (minthogy évente egyszer volt munkaerő-felvétel) éves késleltetéssel voltak adatok, amióta negyedévente van felvétel már március végén rendelkezésre állnak az információk. A negyedévente számított mutatót az INSEE az előző év átlagához is viszonyítja, aminél sokkal megfelelőbb a két év megfelelő negyedévének egybevetése. Az Eurostat sem közli, jóllehet ismeri, az ANPE havi adatait, csak a negyedév vége után teszi közzé a felvétel alapján számított mutatót. A 2006. évi franciaországi negyedévenkénti munkaerő-felvétel az alacsony válaszadási hajlandóság miatt meglehetősen problematikus volt, de a helyzet 2007-től jelentősen javult, s megállapították, hogy a felvétel megfelel az elvárásoknak, alkalmas a szerkezeti változások és a munkaerőmozgás kimutatására. A felvételi módszer változtatásai alkalmasnak tűnnek az ILO által használt munkanélküliségi mutató negyedévenkénti mérésére, így a továbbiakban várhatóan nem lesz szükség a havonta rendelkezésre álló adminisztratív adatok korrekciós célú felhasználására. A vita résztvevőinek többsége szerint a munkanélküliség havonkénti alakulása kisebb jelentőséggel bír, a munkaerő-felvétel alapján számított mutató az adminisztratív forrásból eredőnél értékesebb. A bevezetőben az előadó felvetette a foglalkoztatás és a munkanélküliség közötti „átmeneti állapotok, kategóriák” sokféleségét, ami körvonalazza a munka világát jellemző különböző tartalmú mutatók számának növekedését. Ezeket a fejleményeket a vitában egyesek zavarónak, a „társadalmi párbeszédet hátráltató tényezőnek” tartották. Egy hozzászóló megkérdezte, nem lehetne-e olyan átfogóbb mutatót kialakítani, amely magába foglalná „a munkanélkülieket, a részmunkaidőben foglalkoztatottakat, a kényszer-nyugdíjasokat, a szakmai felkészítő tanfolyamot végző fiatalokat, valamint egyes csökkent munkaképességűeket”? A kategória lényegében azon személyeket fogná át, akik így vagy úgy, de akadályozottak a kereső tevékenység folytatásában. A felvetés közel áll a nemrég megfogalmazott „egyéb munkanélküliek” kategóriához, ami a „nem megfelelő foglalkoztatás” tárgyalása során felmerült. A felvetéssel szembeni kétségek megfogalmazása mellett a vitázók felhívták a figyelmet a jelentős elméleti (felfogásbeli) és technikai nehézségekre. Elméleti problémáknak tartották azt, hogy ki dönti el, melyik a megfelelő foglalkoztatás? Hol van a megfelelő és a nem megfelelő állapot közötti határvonal? Mit jelent, hogy az egyik szívesen végzi a munkát, a másik nem? A megkérdezéskor nem szívesen végzett munka nem válik-e idővel szívesen végzetté? Lehet-e azonosan kezelni az egymástól eltérő természetű kérdéseket? A technikai nehézségek közé sorolták azt, hogy a többes számbavétel kockázata nélkül nem lehet az adminisztratív kategóriákat összemosni. Az egymástól nagyban eltérő kategóriák mesterséges összevonása a tartalom eltérő értelmezésének kockázatával jár. Helyesebb, ha témakörönként megfelelő mutatókat dolgoznak ki. A vitában egy hozzászóló felvetette a „megfelelő” foglalkoztatás ILOfogalmának az EU, a Dublin Foundation és az Eurostat általi alkalmazhatóságának Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1085

Mûhely

kérdését. Először meg kellene határozni a témakör részelemeit (munkabér, foglalkoztatás biztonsága, munkafeltételek, folyamatos továbbképzés stb.), ami folytatódna a közösen elfogadható mutatók, az idősorok kialakításával. A hozzászóló véleménye szerint szükséges ugyan a fekete- és a „nem szabályos” munkavégzés számbavétele, de megvannak a nehézségei a munkaerő-felvételnél. Lehet-e az érintett személyeket külön is kikérdezni? Milyen válasz várható az ilyen kérdésre? – vetette fel végül. A foglalkoztatottsági mutató a foglalkoztatottak számát a munkaképes korú népességhez viszonyítja, míg a munkanélküliségi mutatónál a gazdaságilag aktív népesség a viszonyítási alap. A 2005. évi munkaerőfelvétel (LFS) szerint a 15 éves és idősebb népesség 50 070 ezer fő, a gazdaságilag aktív népesség 27 638 ezer fő, a foglalkoztatottak száma 24 921 ezer fő, a munkanélküliek száma 2 717 ezer, így a munkanélküliségi ráta 2 717/27 638 = 9,8 százalék, a foglalkoztatottsági mutatószint 24921/50 070 = 49,8 százalék. A mutató komplementere tehát – egymástól nem megkülönböztetve – adott korcsoportba tartozó munkanélküliek és inaktívak arányszáma: a mutató nem érzékeny a két kategória súlyára. Ezzel együtt fennáll a foglalkoztatottak és nem foglalkoztatottak megkülönböztetésének problematikája. Szó volt arról, hogy néha hasznos lehet a munkanélküliek és a teljes népesség arányának a bemutatása is. A 15–24 éves népességet példaként véve a magas, 25 százalékos, „munkanélküliségi mutató” nem jelenti azt, hogy a fiatalok negyede munkanélküli, hiszen az e korcsoportba tartozó fiatalok nem jelentéktelen hányada tanuló, vagyis eltartott. Ebben a korcsoportban a munkanélküliség jóval az átlagos 10 százalék alatt van; a franciaországi fiatalkorú munkanélküliség nemzetközi összehasonlításban viszonylag kedvezően alakul. A foglalkoztatottsági mutató közösségi szinten az 1990-es évek végén lett az érdeklődés tárgya, majd a 2000. évi lisszaboni tanácsülés óta kifejezetten ajánlott a figyelése. Szemben a munkanélküliséggel ez pozitív, a gazdaságpolitikát a termelés bővüléséről tájékoztató jelzőszám. Egy hozzászóló is felvetette, hogy a munkanélküliség a maga valóságában rendkívül komplex, így egyetlen mutató nem feltétlenül elégíti ki az országok, a különböző konjunkturális időszakok közötti összehasonlítás, valamint a hosszabb időszakok változásainak reális értékelése iránti igényt. Ezen túl a munkanélküliség olyan társadalmi kérdés is, melynek megvilágításához egy mutató használata nem elégséges. Egy másik hozzászóló azt vetette fel, hogy az alacsony munkanélküliségi ráta helyileg nem feltétlenül jelent élénk gazdasági fejlődést, másfelől a magas munkanélküliségi mutató mellett is megvalósulhat több új munkahely. Mindez mutatja, hogy a mutató nem azonos jelentőséggel bír helyileg és országosan. Másképpen fogalmazva a munkanélküliségi mutató helyi szinten inkább a szociális, és kevésbé a gazdasági helyzetet jellemzésére szolgál. Azt a kívánságot, hogy a mutatók diverzifikálásának segítségével kövessék a munkanélküliséget már 1986-ban is megfogalmazták; azóta lényegében nem történt Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám

1086

Mûhely

semmi, a kérdés továbbra is vitatott. A sokszínű megközelítés nem a társadalmi igény megfogalmazásának hiányával függ össze; a Nemzeti Statisztikai Információs Tanács azt már többször megfogalmazta. Egyesek szerint a hiány oka a mutatók nehéz előállíthatósága, egy másik hozzászóló ugyanakkor szólt a munkaerő-felvétel mint diverzifikált forrás iránti alacsony érdeklődésről. Más oldalról felvetették, hogy az erőfeszítéseket gátolja az állami statisztikai rendszerben dolgozó szakemberek rotációja, ami egyébként a negyedévenkénti, tehát nagyobb munkaidő ráfordítást igénylő felvételre történő átállással is párosult; mindez nem segítette a társ-szakterületeken végzett munka, az onnan érkező javaslatok értékelését, az alapos szakirányú vizsgálódást. A különleges helyzetek követése céljából szükséges a módszerek, illetve a témakört figyelő, megfelelő hozzáértéssel és gyakorlattal rendelkező szakemberek helyzetének rendezése. Mások szerint már léteznek a munkanélküliség leírására szolgáló alternatív mutatók, de elszórtan, kevésbé ismert szakmai publikációkban, így nem jutnak el az érdeklődők szélesebb köréhez. A probléma tehát gyakran nem az információ hiánya, hanem a kommunikáció gyengesége. Végezetül az egyik résztvevő erőteljesen hangsúlyozta, hogy a statisztikusok feladata nem csupán az adatok előállítása, hanem a közvélemény szakszerű tájékoztatása is. A közvéleményt egyszerű és kevés mutatóval kell informálni. Az egyszerű mutató és a kérdéskör bonyolultsága közötti ellentmondás érthető, másfelől viszont a munkaerőpiac változásai új szellemű statisztikai megközelítést igényelnek. Egy másik hozzászóló skizofrénnek nyilvánította a statisztikus társadalmat, mondván: finomítani akarják a kérdés megközelítését, ugyanakkor ragaszkodnak egy irányadó mutatóhoz. Hitelességük visszanyerése érdekében a statisztikusoknak a jelenleginél sokkal hatásosabb felvilágosító tevékenységet kell kifejteniük.

Statisztikai Szemle, 87. évfolyam 10—11. szám