Kármán Irén Szemben a maffiával „Papa” nyomoz olajos ügyek, korrupt zsaruk, az olajezredesektől a politikai alkukig
Budapest, 2006
I. Rész Az olaj nyomában Rajtaütés a Macskási-telepen Rozsdás fémalkatrészek, gazzal benőtt iparvágány, romos épületek. Ez ma a Macskási-telep Füzesgyarmat határában. A talajt több méter mélyen átitatta a kiömlött nyersolaj, pakura, a szőkítésre használt vegyszer. A valamikori Kossuth téesz rég bezárt melléküzemágának területén Karancsi Tibor nyugdíjas rendőr századossal számolgatjuk a betontuskókat, melyeken egy évtizeddel ezelőtt az olajszőkítésre használt tartályok álltak: „tizennégy, tizenöt, tizenhat…” – Alul szivattyúház volt, felül iroda – veszi át a szót a társaságunkban lévő Barta István, a telep egykori vagyonőre. – Alul voltak az átemelő berendezések. A vasúti tartályvagonokból a betontuskókra telepített tartályokba szivattyúzták a fűtőolajat, az orsóolajat, ott megszínezték, kisavazták, s már nyomták is kifelé a kamionokba. Általában a savat már előző este beletették a tartályba, s ahogy a szivattyú nyomta át a vagonokból az olajat, már meg is keveredett. És a másik oldalon már csatlakoztak is a kamionok. „Ha még egy szót szólsz, ki lesz lyukasztva a bőröd!” Barta István a táptolvajok miatt botlott az olajosokba. Ahogy meséli, őt azért kérték fel vagyonőrnek, mert a takarmánykeverő teteje nem volt zárható, s éjszakánként lopták a tápot. Ezért esténként kiautózott a telepre, leparkolt a kazánház előtt és reggelig felügyelte a területet. 1995-ben azonban, ahogy mondani szokták, rosszkor, rossz helyen volt. Máig borzongva idézi fel a történteket. – No, jövök egyik este. A kocsival szokás szerint ott álltam meg a kazánház előtt. Hát, ahogy jövök, találkozom egy sísapkás komával. Kérdezi, hogy mit keresek itt? Mondom, megyek a munkahelyemre. Itt dolgozom. Azt mondja az ürge, azonnal forduljak vissza. Kérdem én, miért? De csak erősködik, hogy azonnal fordulják vissza, s már nyúlt a pisztolyért. Ahogy visszafordultam, szerencsére visszatette a stukkert. Én meg megyek vissza a kocsihoz, de akkor már nem engednek oda sem. De azért csak addig erősködtem, hogy beleültem a kocsimba. Azt azért láttam, hogy a silók mellett ott álltak sorban a tartálykocsis kamionok, meg a Nissan terepjárók. Utána hazafelé menet kicsit távolabb megálltam, s egy dombról néztem távcsővel, hogy mit csinálnak. És utána másnap reggel szóltam a rendőröknek. Nem Barta István volt az egyetlen ember, akit a Macskási-telepen halálosan megfenyegettek az olajszőkítők. Hasonlóan járt Oláh János, a telep kazánfűtője is. Neki az volt a szokása, hogy szolgálatban, amikor éppen nem volt dolga a kazánnal, unaloműzőként rejtvényt fejtett. Ha szép idő volt kiült a kazánház elé egy hokedlire, s ott bogarászta a rejtvényújságot. – Azt hitték a sísapkás komák – meséli Barta – , hogy Oláh a kamionok rendszámait jegyezgeti fel papírral, ceruzával a kezében. Odamentek hozzá, s kerek-perec megmondták neki, ha nem hagyja abba a jegyzetelést, nem látja többé a családját. – Gyakran előfordult, hogy itt kamionok pörögtek? – kérdezi Papa. – Sűrűn, folyamatosan. – Az ön ismeretei szerint abban a két évben itt mennyi olaj fordulhatott meg? – Hetente legalább két szerelvény, szerelvényenként öt-tíz vagonnal. – Ez azt jelenti, hogy egy 10 vagonból álló szerelvény körülbelül 800 ezer liter kapacitással bír. – És senkit nem érdekelt ez, még a körzeti megbízottat sem, hiába jöttek ki, nem szóltak azok semmit. – Mikor kezdődött ez? – Hogy mikor kezdődött? Én 1984-ben lettem vagyonőr, s olyan 1986 óta jöttek ide a vagonok. Ez még a pártállam idején elkezdődött. De igazából a kilencvenes évekre durvult el a helyzet. – Említette, hogy bejelentést tett a rendőrségen. – Másnap kijöttünk ide Karancsi Tibivel, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy utána bent a rendőrségen
úgy köszönt el tőlem a bűnügyi osztályvezető, Kucsera Lajos, hogy „ha még egy szót szólsz, akkor ki lesz lyukasztva a bőröd!” – És ezt komolyan gondolta akkor? – Akárhogy is gondolta, én komolyan vettem, mert ez a maffia-banda mindenre el volt szánva akkor. Én utána éjszaka is féltem egyedül, már nem is vállaltam többé éjszakai szolgálatot. Különös halálesetek – Amikor kizártak a testületből azt állították, problémák voltak a munkámmal – emlékezik Karancsi Tibor egykori főnyomozó. – Azt rótták fel, hogy szembe helyezkedtem a főnökeimmel, s csak bosszúból rágalmaztam őket azzal, hogy részt vettek az olajszőkítők fedezésében és korruptak. Azóta az élet engem igazolt. Őket elítélték, engem fölmentettek. Kiderült, hogy valótlant állítottak. Megnyertem a munkaügyi pert. Mégsem mentem vissza a rendőrséghez. Amikor zajlott a munkaügyi perem, akkor a felperesi keresetem harmadik pontja az volt, helyezzenek vissza állományba, ha már törvénysértő volt az eltávolításom. Igen ám, de időközben rájöttem, hogy nem tudnék kivel együtt dolgozni. Ezért a felperesi keresetem harmadik pontját töröltettem. Mikor megvolt a jogerős ítélet, akkor a Napkeltében a Bánó úr mondta, hogy most már semmi probléma, holnap visszaülhetek az irodai székembe. Mondtam neki, hogy a felperesi keresetem harmadik pontját töröltettem és én már nem akarok rendőr lenni. Mert ez már nem rendőrség, hanem látványtervezés. Szó szerint úgy fogalmaztam: nem erre a rendőrségre esküdtem föl. A szigorú tekintetű zsaru arcát nem csak az élet barázdálta. Általában napszemüveg mögé rejti a hegeket, amelyek egy 1997. augusztusi barbár támadásról tanúskodnak. Kis híján agyonverték, csoda, hogy életben maradt. Több mint egy évet töltött táppénzen, mire felépült és újból munkába állhatott. – Vascsöves bűnözők támadtak rám – kezdi lassan a történetet Karancsi. Majd vontatottan, nehezen folytatja. Nem tudja mit szabad, mit érdemes az egészből elmesélnie, hiszen az élete forgott kockán. – Tudatában voltak annak, hogy zsaru vagyok. Szolgálatba is helyeztem magam és három figyelmeztető lövést adtam le az önvédelmi fegyveremből. Mindhiába, mert utána százharminc centis vascsövekkel agybafőbe vertek. Életveszélyes sérüléseket szenvedtem. – Kik voltak a támadás elkövetői? – Bűnözők. – De kik? Talán az olaj ügyekkel volt kapcsolatos az ellened irányuló támadás – kérdi Sándor István. – Nem tudom kik voltak a megbízóik. Sosem derült ki. – Az sem, hogy miért tették? – Az számomra egyértelmű. Engem el akartak tenni láb alól. Mint ahogy több kollégám is ráment két év alatt az itteni ügyekre. Érdekes módon mióta én megszólaltam a médiában – 1999. szeptember 20-án, – tudtommal talán egy rendkívüli esemény történt a Békés megyei főkapitányságon. Előtte, mondom, két év alatt több kollégám ment rá – komorodik el Karancsi, s a telep egykori irodaházának „szellemtornya” felé néz. Napszemüvegében visszaverődnek a senki földje szennyes pocsolyái. – Ezt hogy értsem? – kérdezi Papa. – Rövid időn belül több rendkívüli haláleset történt. Mindegyik esetben azzal zárult a vizsgálat, hogy öngyilkosság vagy baleset történt. – Igen, emlékszem. Önakasztás, főbelövés. – Az egyik kollégám, Szabó András például nagyon különösen vált meg az életétől. Ugyanis a szolgálati gépkocsijában ülve, étkezés közben lőtte le magát. Utóbb azt mondták róla, hogy rendezetlen volt a magánélete és emiatt depressziós volt, ezért lett öngyilkos. De annyit azért mindenki tud, aki pszichológiát tanult, a depressziós ember általában nem arról ismerszik meg, hogy nagyon jó étvággyal falatozna. – Az egykori főnyomozó nehezen eleveníti föl a történteket. Barátai, kollégái lettek áldozatai az olajügyek nyomozásának. Haláleseteiket nem vizsgálták különösebben, gyorsan megállapították az önkezűséget és a
családtagokkal is tudatták: jobb, ha nem kezdenek magánnyomozásba. Karancsi lassan folytatja a megrázó történeteket. – Különben is, majd nyilván evés közben jönnek az embernek olyan hülye ötletei, hogy mi lenne, ha főbe lőném magam. Meg ha tényleg depressziós lett volna, hogyan volt fegyveres szolgálatba vezényelhető? Hol van a parancsnoki felelősség? Az is furcsa, hogy a kollégám a halála időpontjában szolgálatban volt. Biztosítására rendelték ki a Békés megyei repülőnapokra. Ott nem jelent meg, ám a kollégáinak nem hiányzott. Ellenben hajnalban arról értesítette a szüleit két ittas rendőrtiszt, hogy az egyetlen szem fiuk főbe lőtte magát egy elhagyott külterületi részen. – Miért? Ennek a fiúnak, aki állítólag a gépkocsiban főbe lőtte magát, mi köze volt az olajos ügyekhez? – Információt szolgáltatott a belső elhárításnak, meg a Kuzma úrnak. Az is az ügy pikantériájához tartozik, hogy először azt közölték a szülőkkel, hogy a Szerdahelyi út végén, egy bokros, bozótos területen történt a rendkívüli haláleset. Másnap aztán kiment másik két rendőr a szülőkhöz és közölték, nem volt jó az információ: a haláleset a Békés megyei főkapitányság udvarán, egy őrzött objektum területén, az automata autómosó mellett parkoló kocsiban történt. – Na és, szerinted hol történt valójában? – A Szerdahelyi úton történt. Csak időközben kitaláltak egy koreográfiát. Szerintem tuti, hogy a Szabó András nem lőtte főbe magát. Ők is érezhették, hogy sántít a történet, ezért nyilván egy trélerrel – a főkapitányságnak volt trélere – bevitték a kocsit a Főkapitányság területére. Így nagyobb a megalapozottsága az önkezűségnek, mert ugye őrzött objektum területén történt, vagyis kizárható a külső támadás, az idegenkezűség. – És az bizonyítható, hogy nem az őrzött objektum területén történt a haláleset? – A szülőket először arról értesítették éjszaka, hogy külterületen történt. Ha a tanúvallomás bizonyítéknak számít? Olyan nincs, hogy egy ember egyszerre két helyszínen lesz öngyilkos. Nem akarom fényezni magam, de volt rá példa, hogy két nap alatt nyolc hullát helyszíneltem. Szerintem van némi rálátásom az ilyen ügyekre. – Közismert történet, mert országos port vert fel, Kuzma Mihály tragédiája. – Ki volt még? – Dénes Gábor, a belső elhárítás vezető tisztje állítólag a garázsában akasztotta fel magát. Olyan körülmények között, hogy még azt sem tudták megmondani, vajon mit rúghatott ki a lába alól. Az mégsem valószínű, hogy belerepült a hurokba… Egyszerűen nem találtak olyan tárgyat, amire felállhatott volna, vagy amit kirúghatott volna maga alól. Akkor hogy akasztotta föl magát? Jó, mondjuk, egy ajtókilincsre is felakaszthatja magát valaki, ha nagyon elszánt… – Mondom, nem volt a közelben sem olyan tárgy, ami alkalmas lett volna erre. – Ő is olyan „életunt figura” volt? Depressziós? – Nem. Fiatalember volt, nagyon jó humorú, talpraesett rendőrtiszt. Nem volt lelki beteg és a hivatását is szerette. – Családos volt? – Igen, felesége, gyermekei voltak. Nagyon jó emberi kapcsolatban voltunk. – Kuzma, Szabó, Dénes Gábor. Ez már három. – Ki volt még? Szobek János, aki a futárszolgálat beosztottja volt, s általában ő vitte Kuzma jelentéseit a fővárosba. Ő állítólag gyógyszer túladagolás következtében hunyt el. Sokáig aktív sportoló volt, de a státusza is kizárta, hogy rendszeresen gyógyszert szedjen. Kuzmával ellentétben az ő halottszemle anyagát nem volt módomban tanulmányozni. Ezért csak vélelmezem, hogy tudta nélkül adagolták be neki a halálos dózist, mondjuk italba keverve. Erről annak idején sokat lehetett hallani főkapitánysági körökben. Nem kolléga volt Molnár László, de elég érdekes halállal halt ő is. Ő egy olajjal seftelő ember volt, akit még a Kuzma záratott be. Amikor előzetesből szabadították nem ért el Békéscsabáról Gyulára. Ami nem nagy távolság, mondjuk tíz kilométer. Útközben valami láng csapott ki a Mercedes csomagtartójából és sajnálatos módon autóbalesetet szenvedett. Így végezte.
– Se Sándor István, se Karancsi Tibor nem szívesen eleveníti föl azt a történetet, amely talán legjobban megrázta Dél-Magyarországot. Egy minisztériumban dolgozó fiú – Róbert – vonattal tartott Budapestről Szegedre. Munkája során olajjal kapcsolatos dolgokat vizsgált. A vonaton lőtték le – ahogy az ismerősei mondják elborzadva: mint egy kutyát. A szülei pár napon belül szintén meghaltak. A rendőrségi vizsgálat önkezűséget állapított meg. Az ügyet titkosítottak. – Kanyarodjunk vissza az ellened elkövetett támadáshoz. Mi lett a bűnözőkkel – fordítja a beszélgetés menetét Papa ismét a Karancsit ért támadások irányába. – Elítélték őket. Súlyos fegyházakat kaptak. – A támadás után több mint egy évig táppénzen voltál. – Így van. Legközelebb csak 1998 októberében mentem dolgozni. Azt hiszem, a főnökeim abban bíztak, hogy többé már vissza sem megyek. De felépültem hála Istennek és visszamentem ugyanolyan lendülettel dolgozni, mint korábban. Igaz, az újrakezdés után egy évvel már az etikai bizottság előtt álltam, s „kimeszeltek” a testületből. Annak ellenére, hogy a felfüggesztésem előtt egy héttel fogtam meg az utolsó gyilkost. Ennek ellenére megtették ezt velem. Ez 1999 szeptemberében történt. – Az utolsó felderítésed olyan volt, mint egy schnell-parti. – Valóban, rekordidő alatt derítettem fel egy brutális gyilkosságot, ami Füzesgyarmaton történt, a strandfürdő területén. A bejelentéstől számított 1 óra 40 perc alatt megvolt az „ismeretlenes” emberölés elkövetője. De rajtam ez sem segített, mert öt nappal később már az etikai bizottság előtt álltam. Azt rótták fel, hogy az utóbbi időben annyi büntetőeljárás indult ellenem, hogy én a rendőri szolgálatra méltatlanná váltam. Arra nem voltak tekintettel, hogy ezeket az eljárásokat általában már a nyomozási szakban megszüntették, vagy pedig bírósági felmentéssel zárultak. Rendőrök és bűnözők kereszttüzében Karancsi Tibor nem véletlenül került a bűnözők és a saját főnökei kereszttüzébe. Megszállott rendőr volt, ahogy ő mondja, „éjjel-nappali zsaru”, akit nem riasztott a gondolat, hogy hajnali háromkor kell kiugrania az ágyból. Miként az sem volt ritka, hogy egyhuzamban dolgozott végig hetvenkét órát, ha a nyomozás érdeke úgy kívánta. Mesélik róla, volt olyan nap, amikor tizenkét elkövetőt fogott el. Nem csoda, hogy Karancsi főnyomozóként nyolcvan százalék körüli eredményességet produkált a felderítésben, ami országosan is kiemelkedő teljesítmény volt. Nem is volt addig konfliktusa a rendőrtisztnek, amíg ő nyomozott, elfogta az elkövetőket, a főnökei meg fogadták a dicséreteket és átvették a kitüntetéseket. Komoly gondja akkor támadt, amikor rájött, hogy a felettesei, a neki parancsokat osztó rendőri vezetők is bűnözők. Kemény lecke volt ez, de erre is megfelelt. Ahogy fogalmaz: „én arra esküdtem fel, hogy bűnüldöző leszek, ami azt is jelenti, hogy ha a főnökeim bűnözők, akkor őket kell üldöznöm.” És valóban: eljött a nap, amikor a rendőr századosnak számot kellett vetnie azzal a lehetőséggel, hogy a főnökei a bűn útjára lépetek. Karancsi Tibor életének meghatározó napja, karrierjének fordulópontja 1995. május 25. volt. Ezen a szép, tavaszi reggelen, a Macskási-telepen, mint máskor is oly sokszor – azt is mondhatnánk némi éllel: mint rendesen – , olajszőkítők dolgoztak. Nyíltan, gyakorlatilag félelem nélkül tették a dolgukat. Senki ember fiától nem tartottak. A környékbeliektől nem volt félni valójuk, a megfenyegetett emberek hamar belátták, jobb, ha nem ütik orrukat a terepjárósok dolgaiba. A rendőrség beavatkozására sem számítottak ezen a reggelen, hiszen elég sok pénzt juttattak a rendőri vezetőknek ahhoz, hogy ne kelljen hatósági fellépésre számítaniuk. – A rajtaütéskor a Macskási-telepen „ipi-apacs helyzet” volt – emlékezik Karancsi – , hiszen a telepen találtunk tíz vasúti tartályvagont, éppen lefejtés közben. A helyszínen voltak a kamionok is, működtek a szivattyúk, folyt a szőkítés és még a szállítóleveleket is lefoglaltuk. Szóval klasszikus tettenérés történt a Full Marker cég által bérelt telepen. Természetesen blokkoltuk a terepet, lefoglaltuk a papírokat, s amíg az
embereim biztosították a helyszínt, én visszamentem a körzeti megbízotti irodába, s felhívtam a főnökömet, hogy értesítse a VPOP-t a sikeres rajtaütésről. Egészen pontosan az illetékest, dr. Klavács Antal pénzügyőr őrnagyot, aki már nem él. Mondtam Kucsera Lajosnak, hogy tájékoztassa őket, rajtaütés történt, megvannak a kamionok, a tartályvagonok, a szállítólevelek, s a kiérkezésükig biztosítjuk a helyszínt. – Mi történt? – kérdezi Sándor István érdeklődve, bár a történetet már százszor hallotta. Viszont százegyedszer is érdekes, tanulságos, és ami meglepő, Karancsi mindig ugyanúgy meséli. Nem kanyarít hozzá, nem vesz el belőle, csak a tényekre szorítkozik, ami önmagában hihetetlen lenne, ha a bíróság több tanú meghallgatása után nem látta volna úgy: igazat beszéltek azok, akik azt állították, Karancsi főnökei összejátszottak a bűnözőkkel. – Hogy mi történt? Azt kérdezte tőlem a bűnügyi osztály vezetője, hogy mit keresek én a Macskási-telepen, egyáltalán. Azt feleltem neki, tudtommal ez a dolgom, miután főnyomozó vagyok. Kicsit meglepett a hozzáállása, de akkor igazán még nem gyanakodtam. Ezért azt is elhittem neki, hogy beszélt a Klavács úrral, akinek az volt a kifejezett kérése: vonuljunk el a telepről, mert ők már úton vannak, s a tartálykocsikat és kamionokat úgy sem tudják olyan gyorsan elvinni onnan. Mindenesetre álljunk készenlétben, ha mégis rendőri segítségre lenne szükségük. Úgy voltam vele, hadd vigyék el a vámosok a pálmát, és visszavonultunk a körzeti megbízotti irodába. Igen ám, de mint utóbb kiderült, annak, amit a főnököm mondott, a fele sem volt igaz. Mi reggel zártuk körül a telepet, a Klavács úrékat meg csak délután négy órakor értesítették. Mondanom sem kell, addigra már mindenki elment, kivéve egy kamiont, amelyik műszaki hiba miatt veszteglésre kényszerült. Megmondom őszintén, én csak délután felé kezdtem gyanakodni. Fogtam magam, megint kimentem a telepre. De ott már csak az említett egyetlen kamiont találtuk, s a tartályvagonok is eltűntek. No, azt az egy kamiont lefoglaltuk, én meg bepattantam a kmb-s kocsiba, (körzeti megbízott – a szerk.) bekapcsoltam a kéklámpát és a vasúti szerelvény után eredtem. Először a vasútállomásra száguldottunk, s kérdeztem az elém kerülő vasutastól, hogy hol van a szerelvény? Azt a választ kaptam, már feladták, vagyis elment. Éppen az egyik ipartelepről indult tovább. Nem volt mit tenni, kocsiba ugrottam s a kéklámpás autóval az egyik vasúti kereszteződésben elálltam a szerelvény útját. A kocsiból kiszállva azt tapasztaltam, a szerelvény ugyan lassít, de nem áll meg. A mozdonyvezető kiszólt, nem volt éppen barátságos kedvében. Szó szerint azt mondta: „Tűntesd el azt a szart előlem, mert széttaposom!” Mire én csőre húztam a parabellumot és a mozdony mellé ugorva felszólítottam a vezetőt, állítsa meg a szerelvényt, mert fegyvert használok. Ez megtette a hatását. Ekkor már délután háromnegyed öt körül járt az idő. Szerencsére sikerült Klavácsékat is utolérnem telefonon, őket a mintavétel miatt kerestem. Akkor mondták nekem, hogy nekik előtte negyven perccel szóltak a rendőrségről, hogy a Macskási-telepen olajszőkítők dolgoztak reggel. – Mivel magyarázta a bűnügyi vezető, hogy csak nyolc órával később értesítette a VPOP-t? – Teljesen meg volt zavarodva az ember. Tudniillik mi az egyik beosztottammal, Tóth Pállal megkerestük a lakásán olyan éjjel tizenegy órakor, miután végeztünk a mintavételekkel. Szóval, bementünk hozzá, s megkérdeztem tőle, hogy a saját meglátása szerint hány bűncselekményt követett el a nap folyamán? Annyit közölt, hogy teljesen ki van idegileg, hagyjuk őt békén, és különben is, álljunk inkább be mi is a sorba… – Milyen sorba? A bűnözők sorába? – Igen. Mint mondta, ezt ő már tíz évvel korábban megtette. És vegyük tudomásul, széllel szemben nem lehet pisálni. – Ki volt itt a szél? Az alvilág? – Mondtam neki, ennek nem lesz jó vége, ennek következményei lesznek… – Lett is. Téged kirúgtak – veti közbe Papa. – Ő meg elment nyugdíjba és tengeti szerény életét a béemes kiemelt nyugdíjból, miközben neked napi anyagi gondjaid vannak. – Így van. De mit vártál? Ezek az emberek ültek az etikai bizottságban is. – Azt mondod, az az ember ült az etikai bizottságban, aki egy gyenge pillanatában bevallotta neked, hogy
már tíz éve beállt a sorba? – Igen. Ezért nekem 1995 májusától nem volt nyugtom. Sorozatban indították ellenem az eljárásokat. – Meddig üzemelt a Macskási-telep úgy, mint bűncselekmény helyszín? – „Ad hoc” jelleggel üzemelt. Például az a szállítmány – tíz darab 78 ezer literes tartályvagon – amin én rajtaütöttem, egy tizenhét vagonból álló szerelvény tagjaként lépte át a határt. Mégpedig az általam beszerzett dokumentumok tanúsága szerint Komarno-Komáromnál és az északi vasúti pályán kellett volna papírforma szerint mennie a rendeltetési helyére, Miskolc Tiszai pályaudvarra, az ETL Rt.-hez. Na most, hogy ebből a tizenhét darab, 78 ezer literes tartályvagonból álló szerelvényből hogyan tévedt tíz vagon ide Békés megyébe, az rejtély. De megérkezett. És az biztos, hogy a vasúti bárcákat cserélgetni kellett rendesen. Annyit tudunk pontosan, hogy a rajtaütést megelőző nap este fél tízkor – vagyis 1995. május 24-én – érkezett a telepre, s attól kezdve rohammunka folyt, egész éjjel dübörögtek a kamionok Füzesgyarmat főutcáján. Reggel, mikor én az egységemmel kijöttem, akkor is épp jött egy szállítmány. Azt a kamiont meg is fogattam az egyik egyenruhás csapattal Szeghalom alatt. Rendben be is kísérték a kapitányság elé a járművet. Jellemző, hogy mire mi este beértünk a kapitányságra, már nem volt ott a megfogott kamion. Mint megtudtam, az egyik osztályvezető elküldte, mondván ne foglalja a kapitányság előtt a helyet. – Szóval akkor mennyi ideig működött a Macskási-telep? – Nagyjából két évig. Egy ceruzával vezetett könyvelést találtunk, s abban olyan literenkénti 52-57 forintos árak voltak feltüntetve. – Úgy tudom, téged a miatt is elmarasztaltak, hogy jogtalanul foglaltad le a telepen talált iratokat. – Említettem már, hogy ettől kezdve sorozatban indította ellenem a vizsgálatokat az akkori rendőrkapitány, dr. Berke Imre, akit később bűnösnek mondott ki a bíróság hivatali visszaélés, bűnpártolás és egyéb bűncselekményekben. – Ennek a telepnek az ügyében indult-e büntetőeljárás az érintettek ellen? – Nem lehetett nem indítani, hiszen megvoltak a minták. Emlékszem, mikor leállítottam a vonatot, ott rohangáltunk flakonok után, hogy mintákat tudjunk venni. A Vám– és Pénzügyőrség Nyomozó Hivatala kezdeményezett eljárást. A dolog első lépcsőjeként a tíz tartályvagon alsó kifolyójából, meg a műszaki hiba miatt veszteglő tartálykamionból vett mintákból megállapították, hogy orsóolajról volt szó. Nos, ebből indult egy büntetőeljárás, ami vagy az elkövető ismeretlen volta vagy bizonyíték hiányában meg is lett gyorsan szüntetve. Pedig ismert volt, hogy melyik cégről van szó, s az is, ki jegyzi a céget, hiszen Gidai János szeghalmi vállalkozó jegyezte a Full Marker-t, akik végül is bérlők voltak ott. Tettenérés során egy Ruzsinszki József nevű úriembert találtunk a helyszínen, aki a papírmunkákat intézte a tartálykamionok szállítmányozásával kapcsolatosan. Ugyan amikor a rajtaütés napjának délutánján a Klavács úrékkal visszatértünk ide a helyszínre, itt egy darab papír nem volt, a Ruzsinszki József meg csak vigyorgott ránk, mit pék kutyája a meleg lángosra. Majd átadta a mobilját azzal, hogy Gidai János vállalkozó akar velem beszélni. Mikor átvettem a telefont az után érdeklődött – mondván Pesten tartózkodik – , hogy mi folyik a telepén? Közöltem vele, ha tényleg érdekli, jöjjön oda. Ugyanis biztos voltam benne, valójában valahol Szeghalom környékén tartózkodik. Ott ült össze a válságstáb, feltételezem az azóta kiderült dolgokból: a rendőri vezetőkkel együtt. Ehhez azért azt is tudni kell, délelőtt úgy kilenc órától a szeghalmi kapitányságon egyetlen vezető sem volt fellelhető és az ügyelet sem tudta, hová tűntek el az urak pánikszerűen, kis idővel később, hogy a rajtaütést bejelentettem. – Emlékezetem szerint tartottál házkutatást is az ügyben. El is vittél egy csomó papírt bizonyítéknak, amit aztán visszaadattak veled. – Azt az ominózus házkutatást, amire emlékszel dr. Karakas Attila barátom végezte. Míg én a felderítésnek voltam a főnöke, ő a vizsgálatiszolgálati ágat vezette Szeghalmon. Ő foglalt le különböző anyagokat, amiket aztán a kapitány utasítására vissza kellett szolgáltatnia a lefoglalást szenvedő fél részére. – Miért, nem történt bűncselekmény? – Ez egy vezetői utasítás volt. A rendőrkapitány azt mondta, nem volt alapja a lefoglalásnak. Ezért a kapitány
