Politikai stratégiák a szélsőjobboldallal szemben

Juhász Attila – Krekó Péter – László Róbert – Molnár Csaba

Politikai stratégiák a szélsőjobboldallal szemben Fókuszban a keresletcsökkentés

kutatási összefoglaló 2012. október Political Capital Policy Research and Consulting Institute H-1082 Budapest, Futó utca 47-53.

Telefon: +36 1 430 66 99 Email: [email protected]

A tanulmányt a Friedrich Ebert Stiftung támogatta.

A tanulmány épít az Open Society Institute, a Task Force for International Cooperation on Holocaust Education, Remembrance, and Research, és az International Visegrad Fund támogatásával megvalósuló, két éves radikalizmuskutató programjának eredményeire is.

Politikai stratégiák a szélsőjobboldallal szemben

- Fókuszban a keresletcsökkentés -

Tartalomjegyzék Bevezetés 4 Szélsőjobboldal Európában - Tévhitek és javaslatok

5

Szélsőjobboldali stratégiák és tévhitek

5

Lehetséges ellenstratégiák és javaslatok

7

Kereslet és kínálat - Kelet és Nyugat

9

A szélsőjobboldal iránti kereslet társadalmi-politikai hatásai

11

Kereslet és kínálat találkozási pontjai

11

A kereslet hatása a demokráciára

12

Bevándorláspolitika és a kereslet

16

Keresletvezérelt szélsőjobb: esettanulmányok

17

Franciaország 17 Görögország 19 Hollandia 21

A keresleti különbségek szerepe a szélsőjobboldallal szembeni stratégiákra

Kormányzati politikák és pártstratégiák

25

Tiltsuk-e a szélsőjobboldalt?

26

A szélsőjobboldal három rétege

26

Németország példája: alkotmányos rend vs. pártszuverenitás

28

Magyarország példája: a gárdajelenség

31

Beengedjük-e a parlamentbe a szélsőjobbot? A választási rendszerek hatása

36

A legfőbb akadály: a többségi rendszer

36

A mérsékeltebb akadály: a küszöb

39

Összeomlik-e a hatalomban a szélsőjobb?

40

A szélsőjobboldal hatása a kormányzati politikára

49

Függelék

3

23

51

8. Táblázat: A kormányt támogató szélsőjobboldali pártok Európában

51

9. Táblázat: Radikális jobboldali pártok Európában

52

Political Capital Policy Research and Consulting Institute H-1082 Budapest, Futó utca 47-53.

Phone: +36 1 430 66 99 www.politicalcapital.hu

Email: [email protected] www.riskandforecast.com



Bevezetés Európa társadalmai mély átalakuláson mentek keresztül az elmúlt évtizedekben. Az európai integrációval és a bevándorlással összefüggő jelentős társadalmi változásokra való válaszként, egyfajta ellenhatásként felértékelődött az etnikailag homogén nemzetállamok iránti állampolgári igény, amelyet politikailag elsősorban a rendre megújuló populista (szélső)jobboldal erői tudtak és tudnak saját javukra fordítani. Értelmezésük szerint az európai civilizáció és a nemzet veszélyben van, ennek a gondolatnak a terjedését pedig segíti, hogy európai identitás hiányában az uniós tagság nem feltétlenül csökkenti, hanem egyfajta biztos pszichológiai „menedékként” sokkal inkább erősíti a nemzeti önazonosság szerepét. Politizálásuk nyomán a politikai korrektséget előtérbe helyező beszédmóddal szemben ma egyre vonzóbbá válik a kisebbségekkel kapcsolatos állítólagos „igazmondás”, a tabudöntögetés jelszavával hirdetett durván általánosító retorika, amely az etnikai (vagy más) társadalmi közösségek kapcsán végső soron ugyanúgy a különbözőségnek hangsúlyozására, megőrzésére és felerősítésére helyezi hangsúlyt, mint például a multikulturalizmus doktriner felfogása. Látni kell azonban azt is, hogy a bezárkózó, az egymásra egyre inkább ellenségként tekintő különböző társadalmi csoportok konfliktusának gerjesztése nem egyoldalú folyamat Európában. Megközelítésünkben szélsőségesek azok is, akik például a radikális iszlám vagy bármilyen más kisebbség nevében hirdetnek harcot a társadalmi béke ellen. Az európai demokráciák számára éppúgy kockázatot jelenthet a többség kisebbségellenessége, mint a kisebbség többségellenessége. Az ideológiájukban, ellenségképeikben és üzeneteikben rendkívül heterogén populista (szélső) jobboldali erők Európa-szerte három fő probléma köré szervezik politikájukat. Ezek a következők: 1. a bevándorlással összefüggő társadalmi konfliktusok; 2. a megrendült bizalom a képviseleti demokráciák politikai elitjében; 3. az Európai Unióval szembeni erősödő távolságtartás. Ebben a tanulmányban azt kívánjuk bemutatni, hogy nincs általánosan alkalmazható sikerrecept a radikalizálódás ellen, ám néhány tévhit és általános alapelv felismerése segíthet a szélsőségek visszaszorításában.

4






Szélsőjobboldal Európában - Tévhitek és javaslatok Miért indokolt kiemelten odafigyelni a szélsőjobboldal szereplőire? Mert fenyegetést jelentenek a képviseleti demokráciákra és azok egyes alapelveire, társadalmi attitűdöket és politikai folyamatokat formáló, illetve erőszakot gerjesztő hatásuk pedig Európában összességében növekedni látszik. A demokráciák életképes működéséhez szükségesek bizonyos „önvédelmi reflexek”; ennek része az is, hogy szereplői fellépnek a demokratikus berendezkedés és annak értékei elleni fenyegetésekkel szemben, a kellő időben és a kockázatokkal arányosan. Nagyon fontos ugyanis, hogy ne értékeljük és reagáljuk túl a szélsőjobboldal által gerjesztett veszélyeket. Bár Európa néhány országában (Magyarországon, Franciaországban, Görögországban, Svédországban) az utóbbi években látványos előretörésnek lehettünk tanúi, más országokban gyengült (Belgiumban, Olaszországban, Norvégiában), vagy akár el is tűnt (Lengyelország) a politikai szélsőjobboldal. Nincsenek általános tendenciák, mint ahogyan nincsenek általánosan alkalmazható szélsőjobb-ellenes receptek sem. Nem beszélhetünk összességében arról sem, hogy a szélsőjobboldal Európában mindenütt erősödésben lenne. A politika világa változó és esetleges, a folyamatos figyelem és vizsgálat tehát azért szükséges, hogy nagyobb eséllyel találjuk meg az éppen megfelelő válaszokat a demokráciát érő kihívásokra.

Szélsőjobboldali stratégiák és tévhitek Az utóbbi években különösen meghatározóvá vált négy tévhit a szélsőjobboldallal és az arra adandó válaszokkal kapcsolatban: 1. „Újraélednek a harmincas évek.” A szélsőjobboldallal kapcsolatos politikai közbeszéd szinte kizárólagosan a válság következményeként láttatja a radikalizálódást. A magyarázat vonzó, de téves. Nem beszélhetünk arról, hogy a válság hatásaként az elmúlt években összeurópai szinten jelentősen és egyenletesen emelkedett volna a szélsőjobboldal iránti társadalmi kereslet1, és a szélsőjobboldali pártok támogatottsága sem nőtt minden országban. Ahol előretört a szélsőjobboldal, ott ennek okai sokkal inkább politikaiak és kulturálisak, mint gazdaságiak. Az a materialista megközelítés sem állja meg a helyét, mely szerint a szélsőjobboldal jóléti juttatásokkal, és direkt transzferekkel visszaszorítható lenne, hiszen rendszerint nem a legszegényebb szavazók, és nem egzisztenciális okokból szavaznak a szélsőjobbra. A populista jobboldali pártok számára kedves toposzok, mint a bevándorlás- és kisebbségellenesség, az elitellenesség és az Unió-ellenesség politikai jelentősége és jelenléte erősödik ugyan, de leegyszerűsítő és káros a harmincas évekéhez hasonló fasizálódási hullámot vizionáló válság-retorika. A mai szélsőjobboldal nem azonos a harmincas évekbeli elődjével. Nyugat- és Észak-Európa jobboldali radikálisai nagyon távol kerültek a fasizmus hagyományától. Figyelemreméltó ugyanakkor a markánsabb szélsőségeket „kitermelő”, a tekintélyelvűség hagyományát erősebben őrző Kelet- és DélEurópa eltérő példája: a válsággal leginkább sújtott Görögország az első olyan állam az Unió 1 Political Capital: Attitűd-szélsőségesek Magyarországon – nemzetközi kontextusban. http://www.politicalcapital.hu/wpcontent/uploads/fes_derex_20120229.pdf

5






történetében, ahol kristálytisztán neonáci erő került be az ország parlamentjébe. 2. A szélsőjobboldal a hatalomban összeomlik. Általános, de téves elképzelés, hogy amennyiben a szélsőjobboldal közhatalmi pozícióba kerül, az automatikusan támogatottságának megroppanásához vezet. Túl azon, hogy ebből az elvből csak meglehetősen bizarr ellenstratégiákat vezethetnénk le (emeljük hatalomba mindenütt a szélsőjobboldalt?), találunk példákat az ellenkezőjére is. Míg a szélsőjobboldal kormányra kerülve valóban meggyengült például Lengyelországban, Ausztriában (igaz, csak átmenetileg) és Hollandiában, addig Szlovákiában és Olaszországban egyes ciklusokban növelni, Lettországban és Dániában pedig stabilizálni tudta támogatottságát. A szélsőjobboldali pártok a parlamentbe jutva pedig szinte minden esetben erősödnek, vagy stabilizálják támogatottságukat. 3. Választási rendszerrel a szélsőjobboldal visszaszorítható. A másik, az előzővel szemben kialakult tévhit szerint a választási rendszerrel való játszadozással a szélsőjobboldal könnyedén távol tartható a hatalomtól, és ezzel a probléma megoldottnak tekinthető. Ahogy azonban arra a magyar és a francia példa rámutat, a választási rendszer nem feltétlenül elégséges eszköz a szélsőjobboldal hatalomból való kizárására és társadalmi hatásának visszaszorítására, arról nem is beszélve, hogy a jogállam koncepciójával ellentétes és indokolatlan feszültséget kelt a rendszerben a konkrét szereplőkre szabott szisztéma. 4. A törvények mindent megoldanak. Különösen Kelet-Európában nagyon jellemző az a jogfetisiszta felfogásmód, mely a szélsőjobboldal ellen alkotott törvényektől és az erősebb jogalkalmazói fellépéstől várja minden probléma megoldását. Túl azon, hogy ez a megközelítés látványos kudarcot vallott például Magyarországon, Csehországban és Szlovákiában2, teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a szélsőjobboldal működését végső soron a támogató társadalmi környezet alapozza meg, amelyet nem lehet pusztán jogalkotási és jogalkalmazási eszközökkel megváltoztatni. Különösen igaz ez a posztszocialista országokban, ahol a jogalkalmazó szervek fellépése rendszerint nélkülözi a stratégiát, következetlen és nem egységes3, ez pedig segíti a radikálisokat, akik éppen ezt a kaotikus és bizonytalan helyzetet tudják sokszor saját javukra fordítani, és ezzel gúnyt űzni a jogállamból. Ezekben az országokban a szélsőjobboldal elleni hatékonyabb hatósági fellépéshez elsősorban nem újabb és újabb törvényekre, hanem korrekten, konzekvensen és hatékonyan érvényesített szabályokra van szükség. A problémák kezelésének ugyanakkor túl kell nyúlnia a jog világán: bár az állam fellépése az erőszakos vagy erőszak veszélyét hordozó szervezetekkel szemben természetesen fontos, a hatékony politikai és társadalmi válaszok megtalálása sokkal húsbavágóbb feladat.

2 Magyarországon a Magyar Gárda betiltása után is működnek annak utódszervezetei, a szlovák belügyminiszter Szlovák Testvériség betiltásáról szóló döntését végül a Legfelsőbb Bíróság felülírta, a cseh Munkáspárt pedig, melyet hosszas huzavona után betiltott a bíróság, a 2010-es választás előtt újraalakult. 3 Ez egyszerre köszönhető annak, hogy a jogalkalmazók oldalán nincsenek kikristályosodott normák és gyakorlatok, nincs egységes jogértelmezés, de annak is, hogy az eltérő demokráciafelfogások (liberális vs. represszív megközelítések) között nincs tudatos stratégiai választás, így a jogalkalmazás esetlenül billeg a két megközelítés között.

6






Lehetséges ellenstratégiák és javaslatok A szélsőjobboldali populista pártok a politikai palettán való időszakos felbukkanása és eltűnése a demokratikus rendszerek természetes velejárója. Nem reális, és a politikai pluralizmus elvét figyelembe véve nem is kívánatos cél, hogy a demokrácia alapvető játékszabályait tiszteletben tartó, jelentős választói támogatást felmutató politikai erőkkel szemben az állam végletesen represszív eszközöket (pl. betiltás) alkalmazzon. A szélsőjobboldallal szembeni általános politikai-, média- és társadalmi stratégiáknak ezért három fő célja lehet: 1) a szélsőjobboldali erők politikája, vagy szavazóik a demokratikus mainstreamhez közelítsenek; 2) az etnocentrikus, kisebbségellenes álláspont, illetve a retorika hatóköre lokalizált maradjon, és ne terjedjen át a politikai közösség egészére; 3) az előítéletekre és ellenségképekre alapozó retorika ne fusson ki erőszakos cselekedetekben. A szélsőjobboldal ugyanakkor témáiban, szervezeti formáiban, radikalizmusában rendkívül heterogén Európa-szerte, és különböző az a társadalmi kontextus is, amelybe ágyazódik. Éppen ezért nem is létezik minden országban egyaránt alkalmazható „sikerrecept”. Az alábbiakban négy olyan általános alapelvet sorolunk fel, amelyek a különböző kontextusokhoz illesztve is működőképesek lehetnek: 1. A hangsúly a keresletcsökkentésen. A radikális jobboldallal kapcsolatos hagyományos represszív megközelítés elsősorban a kínálati oldalt igyekszik jogi eszközökkel ellehetetleníteni (a szélsőségesekkel szembeni tiltás és szigorú jogalkalmazás révén), aminek hatékonysága több oldalról is megkérdőjelezhető. Egyrészt, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a represszív jogi környezet nem csak a „föld alá szorítja” és láthatatlanná teszi a problémát (lásd a német terrorsejt, a Nationalsozialistischer Untergrund példáját4), másrészt az állam kapacitáshiány okán sem vállalhatja magára a szélsőségek elleni fellépés minden feladatát. A hatékony keresletcsökkentő preventív stratégiák – az állami és civil szervezetek együttműködésén alapulva, oktatás, közösségépítés és ellen-narratívák kidolgozásán keresztül5 – nem csak tüneti kezelést adnak a problémákra, hanem a szélsőséges jelenségek újratermelődését akadályozhatják meg. Kiemelten fontos, különösen Kelet-Európában a demokráciaoktatás és a vitakultúra fejlesztése, melynek hiánya fogékonyabbá teszi a közvéleményt a szélsőjobboldal érvrendszerére, a demokráciát pedig sérülékenyebbé az intézményeit kikezdő retorikával szemben. 2. Hiszterizálás és stigmatizálás helyett nevetségessé tétel. A szélsőjobboldal lételeme a provokáció. Éppen emiatt lehet, hogy számos példa mutatja (a magyar Jobbik, a francia Nemzeti Front vagy éppen a holland Szabadságpárt példája), hogy a populista jobboldali politikai erőkkel szembeni hisztériakeltés és diabolizálás sokszor visszaüthet, és csak növelheti ezen politikai szerveződések jelentőségét és erejét. A szélsőjobboldal ugyanis abból a dichotómiából meríti az erejét, mely szerint ők az igazság egyedüli „bajnokai” akik a politikai 4 A szervezet 2000 és 2006 között több mint 10 gyilkosságot és 14 bankrablást követett el. A német hatóságok csak 2011-ben „kapcsolták le” a szervezetet. 5 Erre az elvre épül az Európai Bizottság radikalizmusellenes munkacsoportja (Radicalisation Awareness Network) is.

7






elit többségével szemben ki merik mondani „a valóságot”, a felháborodást velük szemben pedig éppen ez okozza. A szélsőjobboldali szervezetek egy része (mint a magyar Jobbik, a brit EDL, a görög Arany Hajnal) ráadásul éppen mozgalmi, szubkulturális jellege, illetve az általuk teremtett divat miatt tud vonzóvá válni a fiatalok számára, a politikai környezet által teremtett „félelmetes” imázs még vonzóbbá is teheti ezeket a szerveződéseket. Nézeteik nevetségessé tétele (melyre a szélsőjobboldal leegyszerűsített, dagályos, túlzásokon alapuló és egyoldalú ideológiája lehetőséget is ad) ezért sokkal hatékonyabb stratégia lehet, mint a túlzott félelemkeltő próbálkozások. Ebben pedig a politikai szereplőkön túl az oknyomozó újságírásnak is jelentős szerepe lehet. A demokrácia írott és íratlan szabályrendszerének megsértését persze a politikai erők nem kell, hogy szó nélkül hagyják, de az erre való hivatkozás elsősorban olyan országokban lehet hatékony eszköz, ahol erősek a demokratikus normák. A radikális erők és főleg támogatóik stigmatizálása („nácik”), pedig sokszor csak megnehezítheti azt, hogy ezen választók visszataláljanak a politikai mainstreamhez. 3. Intenzívebb személyes kapcsolat a választókkal. A szélsőséges politikai erők a korrupt, választóktól eltávolodott politikai elittel szemben tudják kiépíteni saját politikai táborukat. Ezt jellemzően olyan módon teszik, hogy erős „grassroots” mozgalmakat és intenzív személyes kapcsolatot építenek ki a választókkal. Ez hatalmas előnyt jelent számukra a választóktól sokszor valóban elidegenedett, megcsontosodott szerkezetű politikai pártokkal szemben. A képviseleti demokráciákkal szemben Európa-szerte erősödő ellenérzéseket csak abban az esetben lehet visszaszorítani, ha a választók úgy érzik: a politika valóban róluk szól, ebben pedig kiemelt szerepe van a személyes kapcsolatoknak. 4. Az első szavazók politikai aktivizálása. A szélsőjobboldali pártokat gyakorta marasztalják el „populizmusuk” miatt, e mögött sokszor retorikai és politikai sikereik irigylése is meghúzódik. Az érzelmi mozgósítás és az egyszerű, közérthető nyelven folytatott politikai beszéd ugyanis olyan jellemzői a tágan értelmezett populizmusnak, melyet minden demokratikus politikai erőnek érdemes lenne magáévá tenni. Ha a centrumpártok képesek volnának ebben az értelemben vett „populista” (azaz kevésbé technokrata) módon politizálni, az szűkíthetné a szélsőjobboldali populizmus terét a szélesebb lakosság és a fiatalok körében egyaránt. Az új szélsőjobboldali mozgalmak több országban (NagyBritannia, Magyarország, Olaszország, Görögország) is kifejezetten alkalmasnak tűnnek arra, hogy a politikailag passzív, bizonytalan és politikai véleménnyel nem vagy csak alig rendelkező fiatalokat és első szavazókat megszólítsák hatásos mozgósító technikákkal, közérthető és látványos szimbólumokkal, hangos, más pártokat túlkiabáló kampánnyal és a végletekig leegyszerűsített, közérthető, de provokatív üzeneteikkel. A hagyományos politikai pártoknak új szervezeti struktúrákat, kommunikációs felületeket (különös tekintettel az egyre szélesebb hatókörű közösségi médiára) és beszédstílust kell kifejleszteni ahhoz, hogy vonzóvá tudjanak válni ebben a versenyben a fiatalok számára is.

8






Kereslet és kínálat - Kelet és Nyugat Mint azt korábbi tanulmányunkban kifejtettük6 a szélsőjobboldal növekedési lehetőségeit, karakterét és témáit alapvetően befolyásolja az etnocentrikus, tekintélyelvű ideológiák és politikai megoldások iránti társadalmi kereslet. A társadalmi igény szempontjából jelentős eltéréseket tapasztalunk a fiatal, szocialista múlttal terhelt kelet-európai demokráciák és a déli, szélsőjobboldali politikai rezsimek által dominált országok, illetve a nyugati blokkhoz sorolható társadalmak között. Az eltéréseket az egyes kategóriák (rendszerellenesség, előítéletesség, jobboldali értékorientáció, félelem) vizsgálatával lehet tovább árnyalni7. A kategóriák szintjén a rendszerellenességben és a jobboldali értékorientációban tapasztalható a legnagyobb különbség a két csoport között, bár a rendszerellenesség a nyugati demokráciák között nagy eltéréseket mutat. Közös vonás mind a keleti, mind a nyugati blokkban, hogy jelentősen visszaesett az EU iránti bizalom8. A két blokk között a legkisebb különbség az előítéletesség vonatkozásában jelenik meg. Ezt az utóbbi időben két folyamat is erősítette: egyrészt a nyugati országok többségében az elmúlt években – ami nem csak a válságnak tulajdonítható – a bevándorlókkal szembeni előítéletek erősödése figyelhető meg, ami növelte azok arányát, akik megfelelnek a DEREX „Előítéletesség” kategóriája feltételeinek. Másrészt a volt szocialista országokban inkább a homofóbia és az előző hullám során mért magas bevándorlásellenesség visszaszorulása érhető tetten. A társadalmi attitűdökben a kelet-nyugat törésvonal mentén meglévő különbségek – mivel a közvélemény igényeire érzékeny populista formációkról beszélünk – meghatározzák a politikai kínálati oldal, azaz a szélsőjobboldali pártok főbb jellemzőit, struktúráját, témáit és retorikáját. Így Nyugaton ezen pártok kommunikációjában elsősorban a bevándorlók elleni üzenetek dominálnak – amit ugyanakkor sok helyen (Franciaországban, Hollandiában) egyre inkább egyfajta erős euroszkeptikus vagy egyenesen unióellenes politikai pozíció egészít ki. Ezen belül is a muszlimokat és egyes esetekben a Kelet-Európából érkezetteket állítják be, mint a nemzeti társadalom ellen ható csoportokat. Keleten a migránsok mellett sokkal hangsúlyosabban jelennek meg más kisebbségi csoportokkal – elsősorban a romákkal – kapcsolatos kirekesztő vélemények. A keleti blokkban jelenlévő magas előítéletesség és rendpártiság iránti igényen alapul egy másik érdemi különbség, mégpedig az úgynevezett gárdajelenség, amely lényegében hiányzik Nyugat-Európából, míg Közép-Kelet-Európa több államában (Bulgáriában, Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában) is megjelentek militáns külsőségekkel rendelkező, és az államhatalom alternatívájaként a rendteremtés igényével fellépő szervezetek9.

6 Attitűd-szélsőségesek Magyarországon- nemzetközi kontextusban http://www.politicalcapital.hu/wp-content/uploads/fes_ derex_20120229.pdf 7 A DEREX módszertanáról és legfrissebb értékeiről ld. részletesebben: http://www.politicalcapital.hu/2012/02/attitudszelsosegesek-magyarorszagon-nemzetkozi-kontextusban/ 8 Ez várhatóan a 2012-es ESS adatfelvétel során válik majd igazán látványossá. 9 Lásd erről bővebben: A Gárdázás második hulláma, http://www.politicalcapital.hu/blog/?p=1937938

9






Az elmúlt években Európa egyes országaiban (például Görögország, Franciaország, Svédország, Magyarország) a radikális erők előretörését tapasztalhattuk. Úgy tűnik, hogy a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal egyes országokban (de nem mindenhol, lásd például a legutóbbi holland választások példáját) profitálni tudott a pénzügyi-gazdasági válság negatív hatásai, illetve az azokra adott kormányzati intézkedések nyomán megnövekedett lakossági elégedetlenségből, mely ráépült az Európában egyre erősödő kulturális konfliktusra (pl. muszlim-keresztény ellentét). Bár sok hasonló mögöttes okot találunk az egyes országokban, vannak lényeges különbségek is. 1. Táblázat: A DEREX és a kategóriák értékei 2011-ben10, zárójelben a változás 2009 és 2011 között Félelem, Jobboldali bizalmatlanság, értékorientáció pesszimizmus (változás, %) (változás, %)

DEREX (változás, %)

Előítéletesség (változás, %)

Rendszerellenesség (változás, %)

Belgium

3% (0)

24% (+5)

13% (+2)

10% (-2)

7% (0)

Dánia

1% (0)

13% (-1)

4% (+1)

12% (-1)

3% (-1)

Egyesült Királyság

4% (-1)

27% (+2)

19% (+2)

14% (+1)

10% (-1)

Finnország

1% (0)

21% (+5)

6% (+2)

15% (0)

3% (0)

Franciaország

6% (+1)

21% (+3)

20% (+5)

15% (0)

14% (-)

Hollandia

1% (0)

16% (+3)

5% (0)

10% (+1)

3% (-1)

Írország

5% (+1

25% (+7)

20% (+1)

20% (-5)

12% (+3)

Németország

3% (0)

16% (+1)

15% (+4)

12% (+2)

9% (0)

Norvégia

1% (0)

10% (0)

3% (-1)

11% (+1)

3% (0)

Svájc

1% (0)

15% (+4)

7% (+2)

15% (+3)

4% (+1)

Svédország

1% (0)

4% (-1)

3% (-2)

10% (+2)

4% (0)

4%

20%

15%

13%

9%

11%

30%

33%

24%

20%

Bulgária

18% (-7)

29% (-6)

45% (-13)

30% (0)

39% (-4)

Ciprus

12% (+8)

47% (+4)

16% (+9)

45% (+6)

19% (+8)

Csehország

8% (+1)

35% (+4)

28% (+2)

20% (0)

14% (+1)

Észtország

4% (-2)

41% (-5)

15% (-5)

11% (0)

12% (-1)

Görögország

33% (+16)

57% (+11)

62% (+31)

31% (-4)

41% (+11)

Horvátország

11% (-1)

28% (-4)

48% (+10)

26% (-1)

17% (-3)

Lengyelország

5% (-1)

16% (-1)

22% (-5)

30% (+2)

12% (-2)

Magyarország

11% (-10)

48% (-5)

20% (-26)

32% (+5)

19% (-8)

Portugália

11% (+4)

30% (0)

37% (+10)

10% (0)

19% (+1)

Spanyolország

4% (+1)

17% (-2)

18% (+8)

20% (-5)

8% (+1)

Szlovákia

11% (+4)

36% (+3)

30% (+13)

31% (+2)

22% (+4)

Szlovénia

8% (+2)

26% (0)

35% (+20)

19% (0)

14% (+3)

Ukrajna

19% (-8)

42% (0)

51% (-14)

21% (-9)

33% (-10)

Nyugati és északi országok Keleti és déli országok

10 Nyugati és északi országok: Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Németország, Norvégia, Svájc, Svédország adatainak népességszámmal súlyozott átlagai. Keleti és déli országok: Bulgária, Ciprus, Csehország, Észtország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Portugália, Spanyolország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna adatainak népességszámmal súlyozott átlagai.

10






A „Jobboldali értékorientáció” terén jellemző módon magasabb értékeket találunk a déli országokban, ami a tradicionális értékminták (és benne a vallásosság) erősebben továbbélő mintázatainak tulajdonítható. A keleti blokk magas értékeit döntően a rendpártiság, az erős állam iránti igény határozza meg, ugyanakkor az előítéletesség magasabb szintje is látványos. Ezek nagyrészt a szocialista államrendszer beidegződésein alapulnak.

A szélsőjobboldal iránti kereslet társadalmi-politikai hatásai Kereslet és kínálat találkozási pontjai Az attitűd-radikálisok arányának változása megmutatja, hogy miként módosul a társadalmi kereslet a szélsőjobboldali ideológiák iránt. Azt, hogy egy adott országban a kínálati oldal milyen mértékben követi ezt a trendet, a szélsőséges jobboldali pártok támogatottságával lehet a legjobban vizsgálni 11 . Az alábbiakban a választási eredmények segítségével próbáljuk összehasonlítani a keresleti és a kínálati oldalak találkozási pontjait. Az összehasonlítás alapján változatos mintázat alakul ki: a legtöbb esetben az attitűd-radikálisok arányának emelkedését követően a radikális jobboldali pártok is növelni tudták választási eredményüket, ami azt mutatja, hogy sikeresen alkalmazkodtak a választók körében megváltozott attitűdökhöz és a kampány során olyan üzeneteket fogalmaztak meg, amelyek reagáltak ezekre az attitűdökre, és a szavazók egy csoportja körében népszerű válaszokat javasoltak kezelésükre. Ebbe a csoportba sorolható például Ausztria, Görögország és Magyarország. Voltak olyan országok is, ahol bár a DEREX értékei alapján nőtt a társadalom fogékonysága, a politikai palettán jelenlévő szélsőséges alakulatok nem tudták azt (további) voksokra, mandátumokra váltani. Ilyen például Belgium. Finnországban ugyanakkor az attitűd-radikálisok stagnáló aránya mellett az Igazi Finnek jelentősen növelni tudták támogatottságukat. 2. Táblázat: Az attitűd-radikálisok arányának és a szélsőjobboldali pártok támogatottságának változása12 A DEREX nőtt A szélsőjobb támogatottsága nőtt

Ausztria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Szlovákia

A szélsőjobb támogatottsága nem változott érdemben A szélsőjobb támogatottsága csökkent

A DEREX nem változott érdemben Finnország, Hollandia, Norvégia

Dánia, Hollandia

Belgium, Svájc

A DEREX csökkent

Németország

Szlovákia

11 A magas kereslet további hatása lehet, hogy a mainstream pártok politikájuk részévé teszik a korábban a szélsőségek által képviselt célokat, ideológiai elemeket és retorikai eszközöket, ezt azonban szinte lehetetlen számszerűsíteni. 12 Egyes országok többször is szerepelhetnek a más-más időszakban megfigyelt trendek alapján, illetve egyes országok ki is maradhatnak, ha a rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé az összehasonlítást.

11






A szélsőjobboldali pártok térnyeréséhez a kellő társadalmi fogékonyság mellett szükségesek bizonyos politikai-anyagi erőforrások, a politikába lépés alacsonyabb küszöbe, illetve a párt politikusainak megfelelő helyzetfelismerése és alkalmassága is. Önmagában csak az egyik tényező nem elégséges a sikerhez. Az elért eredmények stabilizálásához pedig elengedhetetlen a belső kohézió. Ennek hiánya olyan törésekhez, szakadáshoz vezethet, amelyek miatt legyen akármilyen erős keresleti nyomás, a párt veszíteni fog népszerűségéből. Fontos azonban látni, hogy a kereslet és a kínálat kölcsönösen hat egymásra: egy jól felépített radikális jobboldali kommunikációs kampány képes felerősíteni a társadalomban rejtve meglévő szélsőséges véleményeket, illetve a társadalom változásaira reagálva módosulhatnak a radikális pártok által megfogalmazott üzenetek, azok témái, stílusa. És itt egyaránt szó van a pozitív és negatív irányú attitűdváltozásról. A szélsőjobboldali pártok térnyerését a kereslet/kínálat kettősén kívül más tényezők is nehezíthetik, például a választási rendszerbe tudatosan beépített, vagy az abból következő korlátok (erről lásd részletesebben a Beengedjük-e a parlamentbe a szélsőjobbot? A választási rendszerek hatása című fejezetet). A kínálati oldal eredményességét tehát számos tényező hatása befolyásolja, amelyekből a társadalmi igény csak az egyik. Az attitűd-radikálisok arányának emelkedése kedvező feltételeket teremthet a szélsőjobboldali erők támogatottságának fokozódásához, de ez nem garancia a sikerre. Találóan fogalmazta ezt meg Matthew Goodwin brit szélsőséges-kutató egy a Brit Nemzeti Párt (BNP) sorsáról szóló írásában: „Általánosságban, a BNP-EDL rivalizálás azt is jól mutatja, hogy a szélsőjobboldal bukása gyakran sokkal inkább a belső széthúzásnak, mint a külső tér hiányának köszönhető”.13 A keresleti oldalon mutatkozó „konjunktúra” felhívhatja azonban a radikalizmus ellen küzdő szereplők figyelmét a kockázatok növekedésére, ami elősegíti a politikai stratégiák kellő időben történő kidolgozását.

A kereslet hatása a demokráciára A politikai intézményrendszer, a kormányzás mikéntje hatással van a társadalmi attitűdökre, de a kapcsolat minden bizonnyal a másik irányban is fennáll, a társadalom igényeinek igyekszik megfelelni az éppen aktuális hatalom is, elsősorban pozíciója stabilitásának megőrzése érdekében. A politikai és a társadalmi szint közötti kölcsönös hatás igazolására megvizsgáltunk több, a politikai intézményrendszer működését mérő nemzetközi mutató-rendszer és az attitűdradikálisok arányát mérő DEREX, valamint összetevőinek kapcsolatát. Vizsgálatunkba három nemzetközi indexet vontunk be: (1) Economic Intelligence Unit – Democracy Index; (2) World Bank – Governance Indicators; (3) British Council & Migration Policy Group – Migrant Integration Policy Index (ezt lásd a következő részben). Az elemzés során a DEREX– a 13 http://m.guardian.co.uk/commentisfree/2012/aug/19/far-right-fragmenting-bnp?cat=commentisfree&type=article

12






European Social Suvey (ESS) ötödik hullámának adataira épülő – legfrissebb, az említett indexek közül pedig az ESS adatfelvétel időszakára (2010-2011) vonatkozó értékeit hasonlítottuk össze. Az Economic Intelligence Unit Demokrácia Indexe14 a politikai véleménynyilvánítás, a civil szabadságjogok állapota alapján értékeli a vizsgált országokat15. 3. Táblázat: A 25 országot tartalmazó adatsorokra kapott korrelációs együtthatókat az alábbi táblázat tartalmazza: EIU Demokrácia Index

DEREX

Összesített pontszám

I Választási eljárás, pluralizmus

II A kormányzat működése

III Politikai részvétel

IV Politikai kultúra

V Polgári szabadságjogok

Előítéletesség és jóléti sovinizmus

-0,67

-0,51

-0,71

-0,54

-0,47

-0,54

Rendszerellenesség

-0,76

-0,57

-0,85

-0,50

-0,70

-0,44

Jobboldali értékorientáció

-0,62

-0,50

-0,58

-0,31

-0,63

-0,51

Félelem, bizalmatlanság, pesszimizus

-0,74

-0,52

-0,84

-0,52

-0,71

-0,31

DEREX

-0,66

-0,55

-0,77

-0,37

-0,58

-0,44

A DEREX „Rendszerellenesség” és „Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus” alindexei mutatnak erős együttjárást az EIU DI második összetevőjével (Functioning of government). Az összesített DI is ezzel a két DEREX-alindexszel mutat magasabb korrelációt. A DEREX „Rendszerellenesség”gel mutatott erős együttmozgását részben indokolja a módszertani hasonlóság. Ha megnézzük ugyanis, hogy a „Functioning of government” mutatóban mely indikátorok szerepelnek, akkor több közös pontot is találhatunk. A „Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus” ugyanakkor szintén magas korrelációs együtthatót mutat, ami azt jelzi, hogy a demokratikus deficittel működő kormányokhoz olyan társadalmak kötődnek, amelyekben alacsony a bizalmi tőke szintje és ezzel párhuzamosan magas a bizonytalanságérzet.

14 https://www.eiu.com/public/topical_report.aspx?campaignid=DemocracyIndex2011 15 A készítők öt kategória mentén mérik a demokrácia szintjét: (1) választási rendszer, pluralizmus [electoral process and pluralism]; (2) polgári szabadságjogok [civil liberties]; (3) kormányzóképesség [the functioning of government]; (4) politikai részvétel [political participation]; (5) politikai kultúra [political culture]. A módszertan 60 indikátort sorol be az öt kategóriába, melyek értékei a 0-10 skálán mozognak, az összesített index pedig ezek átlaga. Az indikátorok között közvélemény-kutatási adatok (főként World Values Survey (WVS), ezen kívül Eurobarometer-adatok, Gallup-kutatások stb. szerepelnek), választási részvételi adatok, valamint a törvényhozói és a végrehajtói hatalmi ágak közötti egyensúlyt mérő kérdőíves kutatási eredmények szerepelnek.

13






Az alábbi ábra a 25 ország DEREX „Rendszerellenesség” (vízszintes tengely) és az EIU „Functioning of government” (függőleges tengely) adatpárjait mutatja. Jól látszik a két változó negatív együttjárása (R=-0,85).

1. ábra

A World Bank Governance indikátorai hat dimenzió mentén ragadják meg a vizsgált területet. Az értékelés során a kormányzás észlelt szintjét vizsgálták, melyekhez lakossági és vállalati közvélemény-kutatási adatokat, nemzetközi szervezetek, NGO-k, üzleti információs szervezetek által közölt indexeket használtak fel. A hat dimenzió a következő: (1) Voice and Accountability; (2) Political Stability and Absence of Violence/Terrorism; (3) Government Effectiveness; (4) Regulatory Quality; (5) Rule of Law; (6) Control of Corruption.

14






4. Táblázat: A kapott korrelációs együtthatókat az alábbi táblázat tartalmazza: WGI Kormányzati Indikátorok Voice and Accountability

Political Stability and Absence of Violence/ Terrorism

Government Effectiveness

Regulatory Quality

Rule of Law

Control of Corruption

DEREX

Előítéletesség és jóléti soviizmus

-0,63

-0,59

-0,55

-0,49

-0,59

-0,71

Rendszerellenesség

-0,83

-0,50

-0,84

-0,85

-0,84

-0,88

Jobboldali értékorientáció

-0,58

-0,51

-0,46

-0,38

-0,54

-0,61

Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus

-0,76

-0,38

-0,84

-0,77

-0,81

-0,84

DEREX

-0,72

-0,59

-0,73

-0,71

-0,73

-0,80

A korrelációk alapján a DEREX „Rendszerellenesség” alindexe erős együttjárást mutat a hat Governance indikátor közül öttel. Ezek a DEREX-szel kevésbé erős, de egyértelmű korrelációt mutatnak. Megállapítható tehát, hogy azokban az országokban, ahol az attitűd-radikálisok aránya, különösen pedig a szélsőségesen rendszer- és intézményellenesek aránya magasabb, ott a kormányzás alacsonyabb szinten van. A fejlett kormányzású országok társadalmában pedig alacsonyabb a radikális nézeteket vallók aránya. Az alábbi, 2. ábra a 25 ország DEREX-Rendszerellenesség (vízszintes tengely) és WGI-Voice and Accountability (fggőleges tengely) adatpárjait mutatja. Jól látszik a két változó negatív együttjárása (R=-0,83). Két ország került messze a képzeletbeli trendvonaltól: Görögország, ahol az egymást követő megszorító intézkedések miatt drasztikusan megnőtt a rendszerellenesek aránya, illetve Ukrajna, amely egyedül kapott negatív értéket a WGI indikátorára.

15






2. ábra

Bevándorláspolitika és a kereslet A Migrant Integration Policy Index16 (MIPEX) a bevándorlók integrációjának erősítésére irányuló politikák vizsgálata alapján értékeli az országokat. Az ESS-kutatásban több kérdés is vizsgálja a társadalom bevándorlókkal, bevándorlással kapcsolatos nézeteit. A DEREX „Előítéletesség és jóléti sovinizmus” kategóriája azt méri, hogy a megkérdezettek mekkora része válaszolt szélsőségesen elutasító módon ezekre a kérdésekre (kiegészítve azokkal, akik erősen homofób kijelentést tettek). Az „Előítéletesség és jóléti sovinizmus” kategória értékeit összehasonlítva a MIPEX adatokkal R=0,53-os korrelációt kapunk. A kapcsolat bár nem erős, annak negatív értéke jelzi, hogy azokban az országokban, ahol kedvezőbb a jogszabályi háttér, ott a társadalom is kevésbé elutasító a bevándorlókkal szemben. Az elutasítást igénylő társadalom pedig általában kevésbé megengedő jogszabályi környezetet jelent.

16 http://www.mipex.eu/

16






3. ábra

Keresletvezérelt szélsőjobb: esettanulmányok Az alábbiakban összefoglaljuk néhány országban a szélsőjobboldal iránti igény társadalmi mintázatait, a szélsőjobboldali pártok választási szereplését, a kampány során előkerült legfontosabb témákat és az ezek kapcsán megfogalmazott üzeneteket. Franciaország 2012-ben elnök-, majd nemzetgyűlési választásokat is tartottak Franciaországban. A végül Francois Hollande győzelmével végződő köztársaságielnök-választás egyik legjelentősebb eredménye a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) jelöltjének szereplése. A harmadik helyen befutó Marine Le Pen az FN minden idők legjobb eredményét tudta felmutatni. A majd 6,5 millió szavazat lényegesen meghaladja a pártvezér édesapjára, Jean-Marie Le Penre 2002-ben és 2007-ben leadott voksok számát. 4. Ábra: A szélsőjobbra leadott voksok a francia elnökválasztásokon (* a második fordulóban)

17






A szavazatok számának markáns emelkedése mögött nem a francia társadalom értékrendszerének jobbratolódása áll, sokkal inkább a politikai elittel, a köztársaság intézményeivel és a bevándorlókkal szembeni negatív attitűdök elmúlt pár évben megfigyelt erősödődése. A DEREX által mért „Rendszerellenesség” szintje 15-ről 20 százalékra emelkedett 2009 és 2011 között, ami a legmagasabb mért érték 2002 óta. Az „Előítéletesség”, ami a homofób vélemények mellett elsősorban a bevándorlókkal szembeni általános diszkriminatív hajlamot méri, a 2009-es minimum után ismét emelkedést mutatott. Ugyanakkor sem a „Jobboldali értékorientáció”, sem pedig a „Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus” szintje nem emelkedett, inkább az eddig megfigyelt csökkenő trend folytatódott minimálisan. 5. Ábra: A DEREX értékei Franciaországban

Édesapjával összehasonlítva Marine Le Pen másképp megfogalmazott üzenetekkel próbált építeni a francia társadalomban meglévő előítéletességre. Az egykor Hitlerrel együttműködő Vichy-kormány szimpatizánsait tömörítő, holokauszttagadó, antiszemita párt Jean-Marie Le Pen lányának elnöksége alatt egyre inkább modern, radikális jobboldali, elit-, EU- és bevándorlásellenes szervezetté vált, amely mostani kampányában már igyekezett megszólítani a zsidó identitású szavazókat is, sőt – legalábbis szóban –, a modernitás egyes értékeit (így a feminizmust, a szólásszabadságot) is „védte” a bevándorlóktól. Az üzenetek átcsomagolásaként értelmezhető az„iszlamizálódás”fogalmának bevezetése is: Marine Le Pen nem szólított fel az iszlám elleni harcra, helyette a muszlim bevándorlás következményei, az iszlamizálódás elleni fellépést hangsúlyozta. A 18 százalékos támogatottság mögötti okok közül kétségkívül a rendszerellenes attitűdök erősödése tekinthető a legnagyobb hatásúnak. A társadalom jelentős csoportjai egyre inkább érezték úgy, hogy a politikai rendszer (az uniós struktúrába beépülő és az azt „kiszolgáló” nemzeti kormány) nem képes megfelelő válaszokat, megoldásokat adni a mindennapi életük legégetőbb problémáira, és növekvő elégedetlenségüket kivetítették a teljes politikai elitre. Ezt a csalódottságot használta ki Le Pen a kampányban, amikor az elitről és a felső osztályt szimbolizáló

18






Párizsról negatív tónusú üzeneteket fogalmazott meg. A rendszerről is kritikus véleményt formált, kiemelve az elesettek, szegények helyzetének javítását. A júniusi nemzetgyűlési választásokon az FN az 1980-as évek óta először tudott mandátumot szerezni. Igaz, a párt csak két képviselői helyhez jutott, ráadásul Marine Le Pen pártelnök ki is kapott a körzetében, de unokahúga, a 22 éves Marion Marechal-Le Pen győzelme annyit azért biztosan jelez, hogy erősödött a bevándorlásellenes és EU-kritikus politikai erők hatása a válságtól leginkább sújtott déli államoktól nyugatabbra és északabbra is. Az FN szavazói két csoportra oszthatók: az elkötelezett radikálisokra és az erős pártkötődéssel nem rendelkező, „jobb híján” a pártra szavazó „vonakodó radikálisokra”. A brit Counterpoint elemzése17 azt mutatja, hogy a párt mostani szavazóinak többségét utóbbiak adják. A vonakodókat szociodemográfiai változók mentén összehasonlítva az FN-re nem szavazókkal a kutatásban az a kép rajzolódott ki, hogy többségük férfi – bár Franciaországban a nemek közti különbség nem annyira erős, mint a vizsgált országok többségében, ami azt mutatja, hogy Marine Le Pen sikeresen tudta megszólítani azokat a potenciálisan radikális nőket, akik korábban a szélsőjobbról kialakult erőszakos, militarista sztereotípiák miatt nem voksoltak a pártra. A legerősebb disztinktív tényezőnek az iskolai végzettség bizonyult. A mainstream pártok szavazóihoz képest a „vonakodó radikálisok” lényegesen alacsonyabban képzettek. Ez azonban elsősorban a középfokú végzettségűek felülreprezentációját jelenti, a végzettség nélküliek arányában ugyanis nincs érdemi különbség. Az ingadozó radikális szavazók politikai érdeklődése nem csak az elkötelezettekhez képest, de a fősodorral szimpatizáló választókhoz viszonyítva is sokkal lanyhább. Ez a távolságtartó attitűd és a velejáró gyenge politikai elköteleződés részben felelős a szélsőjobboldali pártok hektikus politikai teljesítményéért (nem csak Franciaországban, hanem általában véve is).

Görögország A 2012. május 6-ai görög országgyűlési választásokon több mint négyszázezren szavaztak a Chrysi Aygira (Arany Hajnal). Az így megszerzett 21 mandátummal a görög szélsőjobboldali párt lett a legradikálisabb parlamenti párt az EU-ban. Bár a júniusi megismételt választásokon a párt hárommal kevesebb képviselői helyet tudott csak szerezni, az Arany Hajnal 2009-ben elért egy százalék alatti eredményét 2012-re jelentősen növelte, és ezzel az Európai Unió történetében először kerülhetett egyértelműen, szimbolikáját, üzeneteit és mozgalmi jellegét tekintve egyaránt neonáci párt egy tagállami parlamentbe.

17 Recapturing the Reluctant Radical. http://counterpoint.uk.com/wp-content/uploads/2012/09/Counterpoint_Recapturingthe-Reluctant-Radical-_2012.pdf

19






6. Ábra: Szélsőjobboldalra leadott voksok a görög parlamenti választásokon (a LAOS-ra és az Arany Hajnalra leadott voksok száma)

Az Arany Hajnal a nemzetközi szervezetek ellen uszító ultranacionalista retorikája mellett idegenellenes demagógiájával hívta fel magára a figyelmet, az illegális bevándorlók azonnali kiutasítása mellett többek között a görög szárazföldi határok elaknásítását is javasolta a párt, hogy így nehezítsék meg a Görögországban való engedély nélküli letelepedést. Az Arany Hajnal hosszú távú terve az, hogy – a görög történelemben egyébként még sosem látott módon – egyáltalán ne legyenek bevándorlók az országban, és ennek megítélésében semmilyen vallási, kulturális vagy egyéb megkülönböztetést nem tesznek, csak a „görög vér” számít. A párt felfutásának előzménye, hogy a DEREX adatai alapján soha nem látott magasságba emelkedett Görögországban a rendszerellenesség és az előítéletesség. 2011-ben a megkérdezettek 57 százaléka fejezett ki szélsőségesen elutasító véleményt a bevándorlókkal kapcsolatban, 2009 és 2011 között pedig duplájára (31-ről 62 százalékra) emelkedett a rendszerellenesek aránya. A „Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus” szintje is számottevően nőtt (30-ról 41 százalékra), egyedül a „Jobboldali értékorientáció” nem változott. A görög gazdasági-politikai válsághelyzet eredményeképpen a görög közvélemény olyan mértékben radikalizálódott, hogy ez „feltámasztotta” a görög belpolitika mainstreamből eltűntnek hitt erőit, a junta-párti, az erőszakot fetisizáló (és ezt a gyakorlatba is átültető18) neonáci erőket. Ez pedig nem ritka jelenség: a válságok önmagukban rendszerint csak akkor tudnak valóban szélsőséges politikai mozgalmak megerősödéséhez vezetni, ha azt a történelmi előképek megalapozzák. A rend iránti erőteljes társadalmi igényt jól mutatja, hogy az athéni választókerületek választási eredményének elemzése során az egyik görög lap arra a következtetésre jutott19, hogy a görög rendőrök több mint fele az Arany Hajnalra szavazott májusban. Annak, hogy a rendvédelmi erők a szélsőséges pártban látják az egyetlen megoldást, nem kizárólag ideológiai, hanem praktikus okai is vannak. A baloldali tüntetésekre kivezényelt fiatal görög rendőrök – akik gyakran vajmi 18 Lásd például: http://newsfromatlantis.blogspot.hu/2012/06/golden-dawn-controlled-opposition-and.html 19 http://greece.greekreporter.com/2012/05/11/more-than-half-of-police-officers-voted-for-neo-nazi-party/

20






keveset tudnak a nácizmusról és a politika sem érdekli őket különösebben – úgy érezhetik, hogy csak az Arany Hajnal és szimpatizánsai állnak mellettük20. Legalább ilyen fontos, hogy a fiatalok (különösen az első szavazók, a frissdiplomások és a diplomás munkanélküliek) körében az Arany Hajnal kiemelkedő népszerűségre tudott szert tenni, egyes becslések szerint21 ebben a csoportban 12-13 százalékos a párt támogatottsága. 7. Ábra: A DEREX értékei Görögországban

A rendszerellenesség és az előítéletesség drasztikus emelkedése Görögországban nem csak a „szimmetrikus radikalizálódásban”, azaz a párhuzamosan és a középen lévő erők rovására megerősödő neofasiszta és kommunista erők előretörésében nyilvánult meg, de az erre a közhangulatra rájátszani próbáló középpártok politikájában is. A középjobboldali Új Demokrácia vezetője, Antonisz Szamarasz például az általános európai recept szerint fő kampánytémájává tette a bevándorlás szigorítását.

Hollandia 2012. szeptember 12-én előrehozott választásokat tartottak Hollandiában, miután a Mark Rutte vezette jobbközép kormány lemondásra kényszerült. A 2010-ben felállt kéttagú koalíciónak (a liberális-konzervatív Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) és a kereszténydemokrata CDA) csak az őket kívülről támogató szélsőjobboldali Szabadságpárt (PVV) 24 mandátumával volt meg a többsége a holland törvényhozásban. Az áprilisi kormányválság hátterében az áll, hogy a PVV megvonta támogatását a koalíciótól, miután nem sikerült megállapodásra jutniuk a költségvetés csökkentését illetően. A párt vezetője, Geert Wilders nem értett egyet a „Brüsszelnek kritikátlanul fejet hajtó” takarékossági lépésekkel, ezért elhagyta a tárgyalások helyszínét. A 16 milliárdos megszorító csomagot végül a kisebb 20 http://www.guardian.co.uk/world/2012/sep/28/greek-police-victims-neo-nazi?utm_source=dlvr.it&utm_medium=feed 21 http://www.statewatch.org/analyses/no-185-greece.pdf

21






parlamenti erők támogatásával sikerült elfogadni. A kampány során a PVV korábbi álláspontjánál radikálisabb Unióellenes retorikával próbálkozott, egyenesen az eurózónából és az Unióból való kilépés mellett érvelve. A párt programjában ezen túl továbbra is továbbéltek olyan örökzöld témák, mint a populista, főképp a nyugdíjasoknak szóló gazdasági üzenetek (a nyugdíjkorhatár fenntartása, az áfa csökkentése) és az az iszlamizáció megállítása, például a mecsetépítések leállítása és a kettős állampolgárság eltörlése révén. A rend erősítését is elsősorban a bevándorló külföldi bűnelkövetők elleni kemény fellépéssel igyekezett volna elérni. Ez újabban a párt retorikájában erős keleteurópai-ellenességgel is párosul22: Wilders (akinek felesége egyébként magyar származású) olyan „feljelentő” honlapot hozott létre, amelyen a hollandok a keleteurópaiakkal kapcsolatos kedvezőtlen tapasztalataikat osztják meg egymással. A szavazás talán legnagyobb meglepetése a PVV viszonylag gyenge szereplése volt. A párt 10 százalékos eredménye a korábbi 24 képviselői helyet 15-re csökkentette. A DEREX Hollandiára vonatkozó legfrissebb adatai a 2010 tele és 2011 tavasza közötti időszak társadalmi állapotát tükrözik, így még nem jelennek meg benne az elmúlt másfél év változásai. A mutató nem is jelzett érdemi változást egyetlen kategóriában és az attitűd-radikálisok arányában sem. A Standard Eurobarometerek EU iránti bizalmi adatait szemlélve jól látszik, hogy Hollandiában 2011 második felétől drasztikusan (egy év alatt másfélszeresére) nőtt a bizalmatlanok aránya, ami indokolttá tette a PVV kampányában erőteljesebbé tett (sőt, egyesek szerint főszerepet kapott) euroszkepszist. 8. Ábra: Bizalmatlanság az EU iránt Hollandiában

22 http://www.origo.hu/nagyvilag/20120210-keleteuropaiakat-feljelento-honlapot-inditott-a-holland-szabadsagpart.html

22






A keresleti különbségek szerepe a szélsőjobboldallal szembeni stratégiákra A társadalmi keresletre építő szélsőjobboldali pártok eredményességük fenntartása, vagy éppen annak visszaszerzése érdekében az egyes attitűdök eltérő változékonyságát is mérlegelik. A DEREX adatai immár közel 10 éves időszakot fognak át, ami lehetőséget ad arra, hogy vizsgáljuk az egyes összetevők hektikusságát. Ez alapján meghatározhatók, hogy melyek azok a tényezők, amelyek rövid távon – akár két egymás utáni hullám között eltelt nagyjából két esztendő alatt – is jelentős változásokra képesek, valamint azok, amelyek viszonylagos stabilitást mutatnak. Természetesen az aktuális politikai közbeszéd és a választási ciklus aktuális helyzetének függvényeként az egyes országok között eltérés van a szélsőjobboldal iránti igény egyes dimenzióinak volatilitása között. További eltérés figyelhető meg a keleti és a nyugati demokráciák között egyes területeken: míg például a homofóbia a már érett nyugati demokráciákban stabilan alacsony szinten van, addig a posztszocialista blokkban általában véve csökkenő trendet mutat az eredetileg magas érték. A legnagyobb változékonyságot mutató DEREX összetevő a „Rendszerellenesség”, mely az aktuális kormányzat észlelt sikerétől függően szélsőséges kilengéseket tud produkálni. A legtöbbször négyéves parlamenti ciklusokban komoly fokozódások és enyhülések is megfigyelhetők. A radikális jobboldali pártok szavazói az ideológia mellett nagyrészt a rendszer elleni protest miatt szimpatizálnak az extrém megoldási javaslatokat kínáló szervezetekkel. A felfutó establishmentellenes hangulat a radikális szimpatizánsok számának látványos emelkedését okozhatja, ugyanakkor a választások elmúltával a felfokozott hangulat legtöbbször megnyugszik, ami új kihívások elé állíthatja a bázisát megtartásáért dolgozó szélsőséges pártok vezetőit. Az elmúlt években a rendszerellenesség immár nem csak a választási ciklusokhoz köthető: a rövid idő alatt nehéz helyzetbe került országok kormányai gyors megszorító intézkedésekre kényszerültek, amelyek alaposan felforgatták a választói hangulatot, és több esetben idő előtti választásokhoz vezettek. Az elégedetlenségi hullám nyertesei a szélsőséges pártok lettek és ez egyaránt igaz a bal- és a jobboldaliakra. A hagyományosan szélsőjobboldali retorikai témák mellett megjelent a megszorítás-ellenesség, az embereket a bankokkal és a nemzetközi szervezetekkel szemben „védelmező” retorika. A válság következményeit a saját bőrén megtapasztaló választók egy nagy csoportja azonban megelégszik a leegyszerűsítő érvrendszerrel, és inkább elfogadja a szélsőséges megoldási javaslatokat. A nacionalizmus, mint a szélsőjobboldal egyik fő ideológiája, az EU-tagállam viszonyban mindig is az ország érdekeit helyezi előtérbe. Ez az egyes pártok kommunikációjában változó mértékű EUellenességben nyilvánult meg már a válság kirobbanása előtt is. Az adósságválság kibontakozása és az EU-s növekedési kilátások romlása tovább fokozta az Unió iránti bizalmatlanságot. Az idén májusban felvett Standard Eurobarometer 77 adatai szerint az eddig mért legalacsonyabb szintre esett az EU iránti bizalom szintje, össz-európai átlagban a megkérdezettek kevesebb, mint harmada (31%) bízott az Európai Unióban. A szélsőjobboldali pártok kommunikációjában is érezhetően erősödött az EU-ellenes hangvétel jelenléte. Ennek egyértelmű és látványos jele volt például Magyarországon a Jobbik 2012. januári zászlóégetése. 23






Bár a rendszerkritikus hangvétel általában rávetül a kisebbségi csoportokkal szembeni attitűdökre is, a DEREX Előítéletesség kategóriájának szintje kisebb volatilitást mutat. Ez azt jelenti, hogy a társadalomba beágyazódott kisebbségekkel szembeni elutasításra a szélsőjobboldali pártok tartósabban építhetnek, mint a rendszerkritikus hangulatra. Ez Nyugat-Európában elsősorban a muszlim (illetve egyes esetekben a Kelet-Európából érkező roma) bevándorlókkal szembeni, KeletEurópában pedig főként a romák (illetve egyes esetekben más kisebbségek, például a szlovákiai magyarok, vagy a bulgáriai törökök) elleni attitűdöket jelenti. Még ennél is stabilabb értékeket mutat a DEREX „Jobboldali értékorientáció” kategóriája. Az ebben szereplő tradicionalizmus és a rendpártiság olyan társadalmi attitűdök, amelyek csak hosszabb távon mutatnak érdemi változásokat. A szélsőjobboldali pártok bázisának magját azok a szavazók adják, akik ezen ideológiák mentén tudnak azonosulni az adott szervezettel.

24






Kormányzati politikák és pártstratégiák A szélsőjobboldallal szembeni fellépés különböző, nem könnyen megválaszolható dilemmái végső soron egy kérdés körül összpontosulnak: mennyire tekintjük részének a demokratikus közösségnek a szélsőjobboldal szervezeteit? A tanulmány következő részében ezen kérdés különböző aspektusait bontjuk ki. A spektrum a betiltástól egészen a közös kormányzásig terjed. Hogy milyen stratégiát választanak a rendszer szereplői, az egyszerre függ a szóban forgó szélsőjobboldali szervezet típusától (nyilvánvalóan más fellépést igényel egy kicsi, erőszakos extremista szervezet, mint egy népszerű populista bevándorlásellenes párt), illetve az adott országban uralkodó megközelítésektől. Németországban például hagyományosan a represszív megközelítés az uralkodó, mely keményen fellép a szélsőséges megnyilvánulások minden formájával szemben. Olaszországban, vagy éppen az angolszász országokban viszont liberálisabb szemlélet uralkodik. Kelet-Közép-Európában leginkább pedig a stratégia hiánya és az ad hoc válaszok a jellemzőek. 1. A leginkább exkluzív megközelítés szerint a szélsőjobboldal egy adott szereplőjének vagy szereplőinek a létezése is komoly veszélyforrás a demokráciára nézve, ezért törvényalkotási, jogalkalmazási (betiltás) és titkosszolgálati eszközökkel meg kell akadályozni aktivitásaikat, illetve létezésüket. 2. A következő szinten, hogy ha a rendszer megtűri a szélsőségek létezését, mennyire igyekszik őket adminisztratív eszközökkel (például választási rendszer módosítása révén) távol tartani a közhatalomtól. 3. A harmadik kérdés azzal kapcsolatos, hogy amennyiben a szélsőjobboldal szereplői a rendszerben vannak, mennyiben vegyenek vagy vehetnek részt a közügyek megvitatásában, azaz mennyiben vonja be őket a többi szereplő a demokratikus diskurzusba, vitába szálljon-e érveikkel. 4. Végül, a negyedik szinten már az a dilemma vetődik fel, hogy a szélsőjobboldal erői részesei legyenek-e a végrehajtó hatalomnak, azaz a kormányzásba bevonhatóak-e. A szélsőjobb erőinek koalíciókba való bevonása rendszerint rövidtávú célokkal kapcsolódik össze: a kormányzati többség biztosítása (például Olaszországban a Berlusconi-kormányok, Szlovákiában az első Fico-kormány esetében). Előfordul azonban, hogy a kormányzásba való bevonás célja az, hogy a szélsőjobboldal szereplői részesülve a kormányzat felelősségéből, ne erősödhessenek meg ellenzéki pozícióban (ahogy azt a 2011-ben megalakult görög Papandreu-kormány esetében láthattuk, melynek, lévén nagykoalíciós kormány, a szélsőjobboldali LAOS nélkül is bőven meglett volna – és a LAOS kilépésével meg is maradt –a kényelmes parlamenti többsége.

25





- Fókuszban a keresletcsökkentés Tiltsuk-e a szélsőjobboldalt?

Ha a demokrácia – Joseph Schumpeter nevéhez köthető23 – minimumdefiníciójaként ismert meghatározásból indulunk ki, akkor az nem jelent mást, mint egy eljárást, amelyben a vezetők (ki)választása a választók szavazataiért folytatott küzdelemben dől el, és némileg sarkítva csupán annyi tesz lehetővé az állampolgárok számára, hogy meghatározott időközönként megszabaduljanak a vezetőiktől. Ebben a procedurális értelmezésben kizárólag a szabad és tiszta választások rendszeres megrendezése, azaz a politikai felhatalmazás eredete válik a demokrácia kritériumává. Ezt a felfogást azonban sokan vitatják, és különböző tartalmi elemeket kapcsolnak a demokrácia fogalmához. Utóbbi megközelítésben tehát bizonyos alapelvek – például a kisebbségi jogok tiszteletben tartásának követelménye – alapján két választás között is megkérdőjelezhetővé válhat egyes politikai szereplők demokratizmusa, ha szóban forgó alapelveket megsértik. Amikor a szélsőjobboldal politikai rendszer szintjén történő kezeléséről, azaz bizonyos szélsőséges politikai szervezetek tilthatóságának kérdéséről van szó, akkor magától értetődően a fent említett, egymással szembenálló demokráciafelfogások érvei csapnak össze. Kizárható-e a demokratikus politikai közösségből az olyan politikai szereplő, amely szélsőséges ugyan, de szabad választáson szerezte a felhatalmazását? Vagy megfordítva: pusztán a választáson elnyert felhatalmazása miatt a demokratikus politikai közösség részének tekinthető-e az a politikai erő, amely egyébként nem fogadja el ennek a közösségnek az alapelveit? A válasz nyilvánvalóan attól függ, hogy melyik demokráciaértelmezést fogadjuk el. Az alábbiakban nem kívánunk egyik vagy másik megközelítés helyességéről dönteni, hiszen ahogyan a politika más vonatkozásaiban, úgy itt sem beszélhetünk végérvényes bizonyosságokról. Éppen ezért azt kívánjuk inkább bemutatni, hogy a szélsőjobboldal tilthatóságának elvi dilemmája miként csapódik le a gyakorlatban. Előbb azt mutatjuk be, hogy a tiltás kérdését illetően nem mellékes, hogy milyen típusú szélsőséges szervezetről van szó, majd két ország, Németország és Magyarország példáit vizsgáljuk.

A szélsőjobboldal három rétege A szélsőjobboldal szerveződése többrétegű. Az első rétegét olyan szervezetek, hálózatok, vagy mozgalmak alkotják, amelyeknek célja és erre irányuló tevékenysége a tömeges civil áldozatokat követelő akciók véghezvitele annak érdekében, hogy a többséget megfélemlítsék, és a szélsőséges eszméiknek felületet biztosítsanak a nyilvánosságban. Ez nem más, mint szélsőjobboldali terrorizmus, amelynek szervezetei nem is kívánnak a demokratikus politikai közösség részévé válni és széleskörű felhatalmazást nyerni. Ebből következően esetükben semmiféle dilemma nem áll fenn: a politikai intézményrendszer minden szintjén egyértelmű feladat ezeknek a szerveteknek a felderítése, üldözése és tiltása. 23 Joseph A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Harper and Row Publishers, New York, 1950. 269, 284–285.

26






Az erőszak, mint eszköz ugyanakkor a terrorizmusnál enyhébb, és kevésbé tragikus formákban is megjelenik a szélsőjobb színtéren. Erre láthatunk példát a görög Arany Hajnal párt aktivistáinak tevékenységében, vagy a kelet-európai gárdák esetében, de ide értendő minden olyan atrocitás, zaklatás vagy erőszakos cselekmény is, amelyek során szélsőjobboldali mozgalmak résztvevői a nem kívánatosként megjelölt csoportokkal – többségében bevándorlókkal és etnikai kisebbségek tagjaival, Kelet-Európában jellegzetesen romákkal – szemben lépnek fel. Ezek a csoportosulások alkotják az erőszakos jobboldali mozgalmak csoportját. Ezek vizsgálatát és megítélését a tilthatóság szempontjából már megnehezíti, hogy mind szerveződésük, mind tevékenységük féllegális, gyakran láthatatlan vagy csak félig látható a nyilvánosság számára; erre a „földalatti” szerveződésre kiváló példát szolgáltatnak a későbbiekben tárgyalt egyes német szélsőjobboldali mozgalmak. A legtágabb, és a nyilvánosság számára leginkább hozzáférhető kontextust ugyanakkor a nem nyíltan erőszakos és aligha betiltható szélsőjobboldali politikai szerveződések (többnyire pártok) csoportja jelenti. Ezek a szervezetek Európa számos országában megtalálhatóak, hátterük és ideológiájuk azonban korántsem tekinthető homogénnek. Megítélésük ráadásul ellentmondásosnak tűnhet, ha csak a választási eredmények tükrében vizsgáljuk őket, hiszen nem mindenhol szerepelnek, illetve szerepeltek jól az eddigi választásokon. A szélsőjobboldal azonban választási sikerek, és parlamenti reprezentáció nélkül is jelentős hatást gyakorolhat egy ország politikai diskurzusára, és ezen keresztül a politikai közösség egészére, mégpedig úgy, hogy helyet és felületet teremt saját témái számára a politikai közbeszédben, és ezzel alkalmassá válik arra, hogy megváltoztassa az ezekről a témákról való közgondolkodás kereteit, mélységét és tartalmát. Kiváló példát szolgáltat erre a Jobbik cigánybűnözés-kampánya, de hasonló folyamatok mentek végbe Nyugat-Európában az iszlám bevándorlás témájával kapcsolatban. A három szint közül az első, a szélsőjobboldali terrorizmus elsősorban a nemzetbiztonsági vizsgálódások területére tartozik, gyakorisága alapján nem tekinthető állandó fenyegetésnek Európa országaiban. Ugyanakkor éppen bejósolhatatlansága, illetve a nagyobb terrorcsoportok irányából a kisebb szervezetek, vagy akár a magányos elkövetők („lone wolves”) felé történő elmozdulása miatt egyre növekvő biztonságpolitikai aggodalmak kísérik. A második, az erőszakos jobboldali cselekmények szintje sokkalta nagyobb gyakorisággal van jelen az európai társadalmakban, és ezek pontos felméréséhez sem állnak megfelelő eszközök rendelkezésre, hiszen az erőszakos cselekmények a sértettek társadalmi státusza miatt gyakran nem kerülnek napvilágra, továbbá a szélsőjobboldali indítékkal elkövetett bűncselekmények meghatározásában sincs egységes európai gyakorlat. Végül ki kell térni a szélsőjobboldal három szintjének egymáshoz való kapcsolatára is. A szélsőjobboldali politikai pártok meghatározott jogi keretek között működnek ugyan, de ez nem zárja ki, hogy tagjaik között olyanok is legyenek, akik valamilyen formában erőszakos cselekményekkel is kapcsolatba kerülnek: erre szolgáltatott példát a zwickaui terrorsejtként elhíresült német szervezet a tavalyi évben, melynek tagjai kilenc bevándorlóval végeztek 27






2000 és 2006 között, és tagjai közül többen a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NDP) soraiba tartoztak. A terrorista szervezeteknek lehet továbbá„politikai szárnya”(lásd például a nacionalista ETA és a Batasuna viszonyát) és erőszakos szervezetek pártokat is alakíthatnak (például az azóta betiltott Cseh Munkáspárt). A három szint közötti kapcsolatrendszer feltérképezését nehezíti az erőszakos jobboldali szervezetek, illetve a szélsőjobboldali terrorra specializálódott csoportok földalatti, rejtőzködő jellege, a kapcsolatok meglétét ugyanakkor olyan politikai pártok megjelenése is igazolja, amelyek egyértelműen az erőszakos, extremista szubkultúrákból nőttek ki, mint a már említett görög Arany Hajnal, a német NDP, vagy éppen a brit BNP.

Németország példája: alkotmányos rend vs. pártszuverenitás Németország rendkívül sokszínű szélsőjobboldali politikai színtérrel rendelkezik. A második világháború utáni német politika fejlődése során a „jobboldaliság” (politische Rechte) fogalma kiszorult a politika szalonképes főáramából, a máshol jobboldalinak számító politikai pártok ezért a „jobboldali” jelzőt következetesen elkerülve inkább „keresztény”-ként határozták meg magukat. A törésvonal a német jobboldal és a politikai spektrum többi része között így a második világháború és a náci Németország megítélése lett. A szélsőjobboldal fent ismertetett hármas tagolását illetően a német viszonyok – a szélsőjobboldali szerveződés erős szubkulturális jellege miatt – meglehetősen összemosódottak. A legjelentősebb szélsőjobboldali párt, az NDP előtörténetében és tagságában egyértelműen köthető az akcióorientált neonáci- és szkinhed-mozgalmakhoz. A párt kimutatható támogatottsággal szinte csak a volt keletnémet területeken rendelkezik. Az NDP bár törekszik a politikai verseny főáramához való csatlakozásra, támogatói miatt nem engedheti meg magának, hogy egyértelműen elhatárolódjon a hitleri Németországtól. Ezt az önellentmondást jól illusztrálja, hogy amikor egy alkalommal a párt vezetőjét, Holger Apfelt a muszlim terroristákról kérdezték, akkor a tevékenységüket – humanitárius alapon – a pártelnök egyértelműen elítélte. Amikor viszont ezt követően arra kérték, nyilatkozzon ezzel összefüggésben a hitleri emberiségellenes bűncselekményekről is, Apfel nem volt hajlandó válaszolni. Az NDP betiltásának kérdése változó intenzitással, de szinte folyamatosan napirenden van Németországban, a szervezetet megfigyelés alatt tartja az Alkotmányvédelmi Hivatal, de feloszlatását 2003-ban az Alkotmánybíróság megtagadta. Ennek hátterében két, egymással konkuráló német alkotmányos elv húzódik meg, amelyek egyaránt történelmi tapasztalatok mentén alakultak ki. Az egyik az állam azon jogosultsága, hogy a „szabad és demokratikus alkotmányos rend” megdöntését célzó szervezeteket feloszlassa, a másik pedig az ennek ellenpólusán elhelyezkedő „pártszuverenitás” elve, amely pont azt hivatott biztosítani, hogy szervezeteket és csoportosulásokat semmiféle önkényes politikai érdek miatt ne lehessen megszüntetni.

28






Az szélsőjobboldali erőszak Németországban nem elhanyagolható probléma: 2005 és 2011 között több mint 85 ezer szélsőjobboldali indítékkal elkövetett erőszakos bűncselekményt jelentettek be. Az utóbbi időben a legnagyobb sajtófigyelmet a bevezetőben is említett zwickaui terrorsejt leleplezése jelentette. A legjelentősebb szövetségi szintű lépés a szélsőjobboldallal szemben az eset óta a szcénával bármilyen módon összefüggésbe hozható személyek nyilvántartását célzó adatbázis felállításának kezdeményezése volt, amely azóta működésbe is lépett. Erre alapvetően az erőszakos szélsőjobboldali csoportok „földalatti” jellege miatt van szükség: ha a potenciális elkövetők közötti kapcsolati háló és az összefonódások átláthatóbbá válnak, a hatóságok reményei szerint jobb eséllyel előzhetik meg az erőszakos szélsőjobboldali bűncselekményeket a jövőben. A neonáci mozgalmakat – a szkinhed-mozgalmak radikális jobboldali szárnyával együtt – a német politikatudomány fogalmilag elkülöníti a jobboldali radikalizmuson belül. A neonáci szervezetek ezek szerint ún. „akcionizmusra” épülnek, és ezzel elkülönülnek az intellektuális orientációjú Új Jobboldaltól (Neue Rechte) és az önmagukat a parlamentarizmus paradigmáján belül meghatározó szélsőjobboldali politikai pártoktól. (A gyakorlatban a kategóriák ettől függetlenül persze problematikusak, gyakoriak az átfedések.)24 Németországban mindeddig egyetlen szélsőjobboldali szervezetnek sem sikerült tartósan képviseltetnie magát sem a tartományi törvényhozásokban, sem a szövetségi parlament sorai között. A legsikeresebbnek az NDP tekinthető, amelynek a hatvanas években sikerült magát a parlamenti küszöb fölé tornásznia hét tartományi törvényhozásban is, ezt követően azonban évtizedekre a politika margójára kényszerült, és a parlamenteken kívül politizált. Újabb fellendülésre – a német jobboldali radikalizmus trendjeivel párhuzamosan – a kilencvenes években került sor, az újraegyesítést követő gazdasági és társadalmi feszültségek közepette. Az NDP jelenleg a mecklenburg-vorpommerni-i és a szász parlamentbe tudott képviselőket delegálni. 1989-ig mindkét tartomány az NDK részét képezte. A német neonáci mozgalmak ideológiai alapállásának két lehetséges forrása ismert. A két koncepció Németország második világháború utáni jogállásának eltérő megítéléseiből indul ki. Az egyik a „régi nacionalizmus” Németországot nemzetközi jogi értelemben azonosnak véli az egykori Német Birodalommal. A koncepció elfogadja a nemzetiszocializmus hatalmi technikáit és ideológiáját, a nemzetiszocialista államot és annak vezetőire követendő példaképként tekint. A Harmadik Birodalom bűneit relativizálja, és jellemzően tagadja a holokausztot. Az „új nacionalizmus”, ezzel szemben Németországot a Harmadik Birodalom jogutódjának, és nem folytatásának tekinti. A második világháborút követő nemzetközi politikai erőviszonyokat elismeri, és ezen belül keres új politikai koncepciókat. Az útkeresés közben akár a weimari köztársaság konzervatív forradalmának gondolatvilágából is merít.

24 http://www.fes.de/pdf-files/ostdeutschland/00887.pdf

29






Mindkét koncepció sajátja a militarizmus: noha a szélsőjobboldali pártok hivatalosan elutasítják az állami intézményrendszerrel, illetve a kissebségekkel szembeni erőszakot, a szervezetek megtűrnek soraik között a fizikai erőszakot a politika eszközeként felfogó neonácikat. Az erőszakos cselekmények és a gyűlölet célpontjait általában külföldiek meghatározott csoportjai, meghatározott etnikai csoportok, mozgássérültekből, illetve egyéb fogyatékkal élők, homoszexuálisok és politikai-ideológiai ellenfeleik adják. Ezeket a csoportokat gyakran a „nép ellenségeinek” titulálják. A neonáci mozgalmak antiszemitizmusukat napjainkban Izrael állam elutasításával fejezik ki.25 Németországban semmilyen törvényben nem kerül konkrétan megnevezésre a szélsőjobboldal (Rechtsextremismus), az ide tartozó mozgalmakat az Alkotmányvédelmi Hivatal (Bundesamt für Verfassungsschutz) viszont a következőképpen meghatározza: „olyan nacionalista, rasszista, az autoriter államberendezkedéstől a totalitarizmusig terjedő világnézet, amely szembehelyezkedik az alapvető szabad, demokratikus berendezkedés alapelveivel”. A szélsőjobboldali szervezetek jogi úton történő megfigyelés alatt tartásának, illetve esetleges betiltásának is az „alapvető szabad és demokratikus berendezkedés” (freihetlich demokratische Grundordnung) elutasítása képezi az alapját. A „radikális jobboldalinak” minősülő szervezeteket az Alkotmányvédelmi Hivatal folyamatos megfigyelés alatt tartja. Mindeddig összesen 15 szervezetet oszlattak fel. Az Alkotmányvédelmi Hivatal szerint 2011-ben 25 ezer szélsőjobboldali él Németországban, ezek közül 5600 a neonácik száma. Ennél sokkal szembetűnőbb adat, hogy több mint 15 ezer bűncselekményt követtek el szélsőjobboldalinak vélt indítékkal26 (ezek közül az erőszakos cselekmények száma 762 volt). Az Alkotmányvédelmi Hivatal szerint az önmagukat „autonóm nacionalistának” nevező újnáci csoport növekedése fokozta a neonácik számát és az erőszakos cselekmények esélyét is Németországban. A neonáci aktivizmus az újraegyesítés után ugrásszerűen megnövekedett. A tragikus mélypontok közé tartozik a menekülteknek és bevándorlóknak otthont adó szállások megtámadása (Hoyerswerda, 1991, illetve Köln, 1992). Neonácik 1992-ben három török lányt megöltek, minek során további kilenc ember is megsérült. Egy évvel később egy török családot támadtak meg otthonában Möllnben, a vérengzés után pedig országszerte antifasiszta tüntetések szerveződtek, amelyeket heves neonáci ellentüntetések kísértek. Az erőszakos bűncselekmények száma a kilencvenes évek elején folyamatosan növekedett, a tendencia főként a keleti területekre volt jellemző, ahol az újraegyesítés komoly társadalmi feszültséget és gazdasági nélkülözést okozott. Eltérő források 1990 és 2008 között a szélsőjobboldali csoportok által elkövetett bűncselekmények során életüket vesztők számát 88 és 138 fő közé teszik.27

25 http://www.kulturbuero-sachsen.de/dokumente/6Demos.pdf 26 http://www.spiegel.de/politik/deutschland/0,1518,771647,00.html 27 http://www.tagesspiegel.de/politik/rechtsextremismus/137-todesopfer-rechter-gewalt/1934424.html

30






A legutóbbi kirívó, országos megrendülést kiváltó eset a már említett „zwickaui terrorsejtként” elhíresült neonáci hármas leleplezése volt, amelyre 2011 novemberében került sor. A tettesek, akik közül már csak egy van életben, kilenc, többségében török származású embert öltek meg tíz év alatt. Ezzel került ismét reflektorfénybe a „szélsőjobboldali terrorizmus” kérdése Németországban, újból kritika érte az Alkotmányvédelmi Hivatal, illetve a német titkosszolgálatok tevékenységét, amiért a nyomozás során nem voltak képesek egymással összekötni a gyilkosságokat.28 Az utóbbi időben – többek között a zsidó kisebbség tagjait ért támadások hatására – ismét napirendre került az NDP betiltása. Ahogyan azonban már utaltunk rá, a pártok betiltása Németországban rendkívül ritka, ehhez kivételes jogi tényállásnak kell fennállnia, amelyben az eljárás alá vont szervezet egyértelműen a korábbiakban említett „alapvető szabad és demokratikus berendezkedés” megdöntésére tör. Ezzel a jogi alapelvvel ugyanakkor a pártszuverenitás alapelve áll szemben, amely pont az olyan esetek megakadályozására jött létre, amely a hitleri NSDAP hatalomra törése előtt ment végbe Németországban, amikor tömegével tiltották be a politikai szervezeteket a nemzetiszocialisták. Legutóbb Angela Merkel kancellár is óvatosan fogalmazott az NDP betiltásával kapcsolatban: úgy nyilatkozott, hogy előbb látnia kell a részletes háttéranyagot az eljárás megindításával és kilátásaival kapcsolatban, amelynek elkészítésére szakjogászokat kért fel. Az óvatosság oka az, hogy 2003-ban egyszer már megbukott egy az NDP betiltására irányuló eljárás az Alkotmánybíróságon, és ezt a német szélsőjobb jelentős győzelemként ünnepelte. Egy új eljárás nyilvánvalóan jelentős médiafelületet biztosítana a szélsőjobboldal számára, és emellett a 2003-as eredmény megismétlődése gyakorlatilag államilag finanszírozott PR-kampánnyá alakíthatná a folyamatot, amelynek a német radikálisok és neonácik lennének a haszonélvezői.

Magyarország példája: a gárdajelenség A gárdajelenség nem hungarikum, és a szélsőjobboldalhoz köthető paramilitáris mozgalmak a maguk káros társadalmi és politikai hatásával egyetemben a legtöbb kelet-európai országban jelen vannak. A térség országai közül azonban az utóbbi időben kétségtelenül Magyarországra irányult a legélénkebb figyelem, ami nem független a 2006. őszi budapesti szélsőséges megmozdulásoktól és a politikai szélsőjobboldal azóta tartó térnyerésétől, illetve eszméinek terjedésétől. A gárdákra irányuló (régiós és régión túli) érdeklődés miatt a térség államaira nézve is kiemelt jelentőségű volt mindaz, ahogyan alakult ezeknek a mozgalmaknak a sorsa és a hozzájuk való viszony, a velük szemben a politikai rendszer egészében megnyilvánuló stratégianélküliség a Magyar Gárda 2009es jogerős bírósági feloszlatása előtt, illetve azután is.

28 http://www.sundayszaman.com/sunday/newsDetail_getNewsById.action?newsId=263996

31






Magyarországon 2006 után ismét előkerültek azok a rendszerváltás időszakát idéző morális és jogfilozófiai jellegű viták, melyek arról szónak, hogy a demokrácia meddig mehet el a szabadságjogok korlátozásában a rendszer, illetve valamely népcsoport védelmében. Jellemző az időnként abszurdnak tűnő hazai közállapotokra, hogy ebben a vitában időnként a szélsőjobboldal állíthatta be magát a „jogvédő”, a baloldal pedig a „rendpárti” pozícióba. Bár ezek a viták többnyire jogalkotási kérdéseket érintenek, a szélsőjobboldal megerősödésének intézményrendszerbeli okai között inkább a jogalkalmazás problémái az elsődlegesek, több okból is.

••

Egyrészt gyakorlati értelemben a jogalkalmazás hibái és hiányosságai sokszor a szélsőjobboldallal szembeni fellépés konkrét esetekben való elmaradásához vezetnek, vagy ha ez nem is következik be, az eljárások túlzott elhúzódása ugyanezt az érzetet kelti. Ennek a jelentősége abban áll, hogy az intézményrendszer a legalitás-illegalitás közötti „szürke zónát” egyre szélesebbé teszi.

••

Másrészt szimbolikus értelemben a jogalkalmazási következetlenségek olyan képet alakítanak ki az állampolgárokban, mintha a hatóságok képtelenek lennének feladataik végrehajtására, és az állampolgárok „magukra lennének hagyva”. A következetlen jogalkalmazás és az ennek nyomában fellépő kaotikus állapot erodálja a fellépő hatóságok hitelét, ami az állami intézményrendszerbe vetett bizalom megrendüléséhez vezet, és végső soron a rendpárti jelszavakkal, és erőteljesebb fellépéssel kampányoló szélsőjobboldalt erősíti.

••

Végül a jogalkalmazó szervek jellemző problémái között kell említeni azt is, hogy tartanak a politikai támadásoktól. A rendőrség például 2006 ősze óta áll – olykor indokolt, máskor indokolatlan – támadások kereszttüzében, amelyek gyakran politikai jellegűek. Az ilyen támadások megrendítik az állampolgárok hitét a jogalkalmazás egészében, és ezzel összefüggésben az intézkedő hatóságot is bizonytalanabbá teszik29.

A jogalkotói oldalt tekintve Magyarországon társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az alkotmányos berendezkedéssel, és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jog az új Alaptörvény szerint is csak akkor korlátozható, ha azt más alkotmányos érték védelme szükségessé teszi. Az egyesülési jog, ellentétben például a szólásszabadság témájával, nem is került sokszor jelentősebb viták középpontjába, ha igen, akkor éppen a negatív alkalmazása, azaz az egyes szervezetek betiltására vonatkozó döntések kapcsán. A rendszerváltás óta a Magyar Gárda ügyét megelőzően más alkalommal is oszlattak fel szélsőjobboldali szervezeteket (pl. Vér és Becsület), vagy tagadták meg ezek bejegyezését, ezeket azonban nem övezte szélesebb támogatottság vagy közfigyelem, meglehetősen marginálisak voltak, így nem vitatták jelentősen betiltásuk indokoltságát sem. 29 Mióta gyakorlattá vált a szélsőjobboldali szervezetek elleni ítéletek bírái személyes adatainak nyilvánosságra hozatala (a Kuruc. info a 2006. őszi budapesti eseményeket követően közzétette az ügyben eljáró bírák, ügyészek lakcímét, telefonszámát), egyes ügyészek és bírák nem csak politikai, hanem fizikai támadásoktól is tarthatnak.

32






Ez az állapot a Magyar Gárda betiltásával kapcsolatos, és közel másfél évig húzódó eljárás után változott meg. A Fővárosi Ítélőtábla 2009. július 2-án oszlatta föl jogerősen a Magyar Gárdát. A szervezet ezt korábban jogi „trükközéssel” próbálta meg elkerülni: igyekezett elválasztani a Magyar Gárda Mozgalmat (amely félelemkeltő felvonulásokkal vált híressé) a Magyar Gárda néven bejegyzett szervezetétől. Az elsődleges indok a szervezet egyes rendezvényeinek (ezúttal elsősorban a tatárszentgyörgyinek) célja a„cigánybűnözés” kategóriájának középpontba helyezése volt. Ezen általánosító, egyértelműen etnikai alapokon álló kategória alkalmazása sérti az egyenlő emberi méltóság alapeszméjét. Az alperes, illetve az általa támogatott Gárda programmá tette az emberek közötti megkülönböztetést, mindezt pedig több esetben erődemonstrációnak minősülő, megjelenési módjában másokat megfélemlítő felvonulások formájában is kifejezésre juttatta. A szinte feladatszerű félelemkeltés azonban nem lehet alkotmányosan elfogadott cél vagy szerep30. Azaz, hasonlóan a korábban feloszlatott Vér és Becsülethez, itt is elsődleges indokot jelentett az emberi méltósághoz való jog rendezvényeken történt megsértése. Másrészről, az ítélet indoklásában kiemelt szerepet kapott a Magyar Gárda általános tevékenysége is, ugyanis a bíróság kitért arra, hogy: „a Magyar Gárda rendezvényein elhangzott szónoklatok tartalma, vagy önmagában az egyenruha használata, illetve az alakzatban vonulás, a vezényszavak, speciális köszöntések elhangzása a véleménynyilvánítási és egyesülési jog gyakorlásába való beavatkozást nem feltétlenül indokolja. Téved azonban az alperes, amikor úgy véli, hogy mindezeket a körülményeket önmagukban és nem a tényleges megvalósulásuknak megfelelően, azok összességében kell megítélni. (...)”31 Többször is felmerült – és felmerül azóta is – a gyülekezési jog esetleges korlátozása. A legtöbb felvetés az 1947-es párizsi békeszerződéshez kapcsolódik. A szerződés II. fejezetének 4. cikke szerint „Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.”32 Ez azonban több szempontból is problémásnak tekinthető. Elsősorban azért, mivel a fasiszta szervezetek konkrét meghatározhatósága több nehézségbe is ütközik, képlékeny. Másrészt, a fasizmus, vagy a nácizmus nyílt támogatói nincsenek többségben a hazai szélsőjobboldalon. Harmadrészt, nagyon nehéz azt is megállapítani, hogy egy feltételezett, egzakt és egyértelmű fasizmusdefiníció birtokában mikortól számít egy szervezet fasisztának, amennyiben pedig ezt a jogalkotók mégis kodifikálják, úgy azonmód könnyen kijátszhatóvá teszik a radikális szervezetek számára, ezzel pedig érvet adnak azok kezébe, akik nem-szélsőséges voltukat bizonyíthatják. 30 Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.738/2009/7. 31 U.o. 32 Ugyanakkor ennek az egyezmények a jogszabályba ültetése elmaradt (Mihancsik Zsófia: Augusztusban történt, Mozgó Világ, 2009/8)

33






Egy 2009. júliusi alkotmánymódosítási kísérlet kiterjedt volna az egyesülési jogra is, az Alkotmányba a következő kitétel került volna: „Az egyesülési jog gyakorlása nem irányulhat a személyeket vagy a személyek egyes csoportjait életüktől, emberi méltóságuktól, szabadságuktól megfosztani kívánó, politikai, katonai vagy katonai jellegű szervezet, mozgalom, csoport létrehozására és működésére.” Ez a kitétel azonban nem lett volna alkalmas arra a feladatra, amelyre szánták: a radikális jobboldali szerveztetek alapító irataiban ugyanis a legritkábban szerepel felhívás más népek vagy vallási csoportok elpusztítására, ezt az ilyen szervezetek tudatosan kerülik meg, éppen azért, hogy ne biztosítsanak támadási felületet. A magyarországi közbeszédben többször vita alakult ki a Jobbik Magyarországért Mozgalom esetleges betiltásáról is: a Magyar Gárda feloszlatását követő események ugyanis oda vezettek, hogy a Jobbik olyasmire kényszerült, amire korábban nem, át kellett lépnie a legalitás és az illegális cselekmények között húzódó határvonalat. A jogerősen is feloszlatott Magyar Gárda működtetése és a szervezet kijelentései ugyanakkor az egyesülési törvény alapján nem tették lehetővé a Jobbik közvetlen feloszlatását, vagy egy ilyen eljárás legalábbis kétséges jogi eredménnyel járt volna; nem beszélve politikai következményekről, a pártnak ugyanis az „üldözöttsége” csak további előnyöket jelenthetett volna. A 2009-es európai parlamenti választáson több mint 427 ezer, a 2010-es országgyűlési választáson pedig több mint 855 ezer szavazatot szerzett, és azóta is stabilan az összes választókorú körében 10 százalék körüli támogatottságot felmutatni képes Jobbik nyilvánvalóan nem jogi eszközökkel kezelhető kihívás a többi politikai erő számára. Nem úgy, mint a Magyar Gárda utódszervezetei, amelyeket viszont határozott jogalkalmazó fellépéssel lehetett és kellett is volna kezelni 2009 után. Ez azonban nem történt meg. Erre világított rá a Magyar Gárda feloszlatása utáni megmozdulások rendőrségi kezelése, illetve a hatóságnak ebben az ügyben mutatott tanácstalansága. A szervezet feloszlatása után például nem volt egyértelmű, van-e további lehetőség a Gárda-egyenruha viselésére, illetve az sem, hogy milyen szankciók járnak a betiltott szervezet további működtetésével, illetve az ebben való részvétellel. Ezek hiányában a rendőrség működése bizonytalanná vált; egyes tüntetéseket feloszlattak, későbbieket pedig engedélyeztek. Mindez a közvéleményben az állam meghátrálásaként és a szélsőjobboldal taktikai győzelmeként csapódott le. A kormány, érzékelve a jogalkalmazás anomáliáit, rendeleti úton igyekezett azt megoldani: a 2009 nyarán hozott rendelet szerint szabálysértésnek minősül és pénzbírsággal büntethető a feloszlatott társadalmi szervezet tevékenységében való részvétel. Továbbra sem volt teljesen egyértelmű ugyanakkor, hogy egy betiltott szervezet egyenruhájának viselése minősíthető-e tevékenységben való részvételnek; egyes jogvédő szervezetek a tartalomalapú véleménykorlátozáshoz hasonló szabályozásnak tartják, ha „jogszabályban öltözködési normákat írnának elő”.33 Végül a 2010-ben hivatalba lépett, kétharmados parlamenti többséggel rendelkező második Orbán-kormánynak is több mint egy évébe telt, mire számos helyi etnikai feszültséget gerjesztő masírozás után rászánta magát a kérdés rendezésére, és módosította a büntető törvénykönyvet, ami a kormány indoklása szerint az „egyenruhás bűnözés” megjelenése miatt volt szükséges. Eszerint három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető az, aki olyan 33 http://mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=19618

34






kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely riadalmat kelthet valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz tartozó közösség tagjaiban. Emellett a Btk. kiegészül a közbiztonsági tevékenység jogellenes szervezésére vonatkozó paragrafussal, amely rögzíti, hogy aki olyan, a közbiztonság, a közrend fenntartására irányuló tevékenységet szervez, amelyre jogszabály nem jogosítja fel, vagy a közbiztonság, a közrend fenntartásának látszatát keltő tevékenységet szervez, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ugyanígy szankcionálható az is, aki a helyi polgárőrszervezet tagjának a polgárőrségről szóló törvényben meghatározott feladatai ellátását úgy szervezi meg, hogy a szervezet a polgárőrségtörvényben meghatározott együttműködési kötelezettségét nem teljesíti. A jogszabály szigorítása kétségtelenül szűkítette a gárdák mozgásterét, de a probléma a jogalkalmazó hatóságok következetlensége miatt változatlanul fennáll. Továbbra is jelentős kihívást jelent a hivatalosan nem bejelentett, azaz jogilag nem is létező szervezetek tevékenysége, illetve az ezek elleni törvényi fellépés. Ilyenek például a Nemzeti Őrsereg, vagy a Pannon Nemzeti Gárda. Mivel ezek bejelentetlenek, nem is kerülnek nyilvántartásba vételre, és mint ilyenek, feloszlathatatlanok. Ezeknek a szervezeteknek, függetlenül a bejelentés tényének hiányától (azaz a jogi értelemben vett „nem létezéstől”), létezik valamilyenfajta gazdálkodása, amelyet fel lehet számolni, amennyiben a bejegyezetlen szervezet tevékenysége sérti a politikai berendezkedés alapelveit. Jellemző marad az is, hogy a különböző szervezetek egyszerű névváltoztatással újra és újra megalakulnak, mint ahogyan azt korában a Magyar Gárda Új Magyar Gárda néven kísérelte meg, vagy például a Jobbik is létrehozta a maga új szervezetét, az elsősorban a gyöngyöspatai események nyomán elhíresült Szebb Jövőért Polgárőr Egyesületet. A Magyar Gárda feloszlatása annak ellenére is pozitív döntés volt, hogy rövid távon aktivizálta a szélsőjobboldali paramilitáris mozgalmakat, amelyek látványos osztódással és demonstrációkkal igyekeztek bizonyítani, hogy létük nem került veszélybe. Ugyanakkor azonban meg is gyengültek ezek a mozgalmak. Átmenetileg különösen nehéz helyzetbe került ezzel a Magyar Gárda megalkotója, a Jobbik, hiszen a párt elsődleges célja a legális parlamenti képviselet, amivel nehezen volt összeegyeztethető egy illegálissá nyilvánított szervezet fenntartása. Más oldalról negatívum, hogy a Magyar Gárda feloszlatását követően elmaradt az utódszervezetekkel szembeni erőteljes hatósági fellépés. A mozgalom önállósodó, jogi, politikai és nyilvánossági kontroll alól felszabaduló sejtjei a máig a további radikalizálódás veszélyét rejtik magukban. A tagok hajlandósága az illegális akciókra megnehezíti a szervezetek ellenőrzését, és jelentős politikai kockázatot hordoz. A kisebb-nagyobb gárdák továbbra is léteznek, működnek, települési szinten szítják az etnikai ellentéteket, valamint kikezdik az állam erőszak-monopóliumát.

35






Beengedjük-e a parlamentbe a szélsőjobbot? A választási rendszerek hatása A választási rendszerekkel való trükközés nem a leghatékonyabb eszköze a szélsőjobboldal elleni küzdelemnek, a parlamenti képviselet azonban megnehezíthető, szélsőséges esetben akár meg is akadályozható általa. Kérdés persze, hogy ez valójában hozzájárul-e ahhoz, hogy a szélsőjobb társadalmi-politikai hatása visszaszoruljon. A választási rendszerek két alapvető fontosságú jellemzője lehet hatással a szélsőséges pártok mozgásterére. Az egyik a szisztéma többségi vagy listás jellege, a másik – ahol van ilyen – a bejutási küszöb.

A legfőbb akadály: a többségi rendszer A választási rendszereket elsősorban többségi vagy listás jellege alapján kategorizálja a szakirodalom: a többségi rendszerekben kizárólag választókerületekben választják a képviselőket, a tisztán listás rendszerekben pártlistákra lehet voksolni, egyéni képviselet nincs. A két „szélsőség” között helyezkednek el a vegyes rendszerek, amelyek az egyéni kerületek és a listák valamilyen kombinációjával oldják meg a parlamenti választást, de a tisztán listákra vagy egyéni kerületekre épülő szisztémákat is számos faktor különbözteti meg egymástól (pl. egy vagy két forduló, regionális és/vagy országos listák, listás szavazatok megszemélyesíthetősége stb.). A többségi rendszerek neve világosan utal a lényegére: a többség mindent visz, a vesztes jelöltekre leadott szavazatok általában elvesznek. Ha egyfordulós rendszerről van szó, mint például az Egyesült Királyságban, az egyéni kerületekben az a jelölt nyeri a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapta; még a szavazatok abszolút többségének begyűjtésére sincs szükség. Kétfordulós rendszerben már árnyaltabb a kép: jellemzően (ahogy például Franciaországban) a két legjobban teljesítő jelölt jut a második fordulóba, ahol már értelemszerűen csak a szavazatok több mint felével lehet mandátumot szerezni. Kétfordulós rendszerben látványosabb a másodlagos preferencia jelentősége: a választók az első fordulóban még nagyobb valószínűséggel szavaznak a kedvenc pártjuk jelöltjére, a másodikban pedig a kieső aspiránsok támogatói jellemzően átszavaznak a hozzájuk közelebb álló politikai blokk győzelemre esélyes jelöltjére. Ez a megfontolás (illetve a győzteshez húzás) egyfordulós rendszerben is működhet, csak vizsgálni nehezebb, mivel a választónak egyetlen fordulóban kell eldöntenie, hogy az elsődleges vagy – a győzelem reményében – a másodlagos preferenciáját érvényesíti-e. Könnyen belátható, hogy a többségi rendszerek a blokkosodás felé hatnak, a néppártokat favorizálják, miközben nem kedveznek a kisebb politikai formációknak (amilyenek általában a szélsőséges alakulatok is). Ezt legfeljebb az ellensúlyozhatja, ha vannak olyan egyéni kerületek, régiók, ahol egy országosan kevésbé támogatott párt legfőbb riválisai fölé tud nőni (mint például a liberális párt az Egyesült Királyság bizonyos körzeteiben): az erősebb régiókban elnyert mandátumokkal (részben) ellensúlyozható, ha egy többségi rendszer országosan „büntet”. 36






A szélsőséges politikai erőkre azonban nem vagy csak nagyon ritkán jellemző, hogy bizonyos régiókban relatív többséget tudnának szerezni. Jól mutatja a többségi rendszerek logikáját, hogy míg a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt (BNP) az 1990-es évek közepe óta folyamatosan erősödik, egyelőre egyetlen parlamenti mandátumot sem tudott szerezni. A párt támogatottságát és a választók választási rendszerekhez való alkalmazkodóképességét egyaránt jelzi, hogy míg a brit parlamenti választásokon még 2010-ben is csak 1,9%-ot gyűjtött, addig a 2009-es európai parlamenti választáson 6,2 százalékot söpört be, (történetében először) két brüsszeli mandátumot megszerezve ezzel. 5. Táblázat: A Brit Nemzeti Párt választási eredményei (1987-2010) Brit alsóházi választások

EP-választások

Év

Jelöltek száma

Szavazat szám

Szav. Arány

Év

1987

2

563

0

1984

1992

13

7 631

0,1

1989

1997

54

35 832

0,1

1994

2001

33

47 129

0,2

1999

102 647

1,13%

2005

117

192 746

0,7

2004

808 200

4,90%

2010

339

563 743

1,9

2009

943 598

6,20%

Szavazat szám

Szavazat arány

nem indult

A szavazataránynál beszédesebbek a szavazatszámok: a hagyományosan jóval alacsonyabb részvételi adatokat produkáló EP-választáson 943 598 szavazatot szerző szélsőjobboldali párt egy évvel később, jóval magasabb részvétel mellett a nemzeti parlamenti választáson csak 564 321 voksot gyűjtött. Ez azonban nem annak a jele, hogy egy év alatt felére csökkent volna a BNPvel szimpatizálók aránya. Egyszerűen arról van szó, hogy a szélsőjobboldali szavazótábor jelentős része felmérte, egyénimandátum-szerzésre nincs reális esély, ezért más párt jelöltjét támogatták a parlamenti választások során. Ezt igazolják a korábbi adatok is: a BNP mind a három EP-választáson lényegesen több szavazatot szerzett, mint az időben ahhoz legközelebb eső parlamenti választáson (2004-ben négyszer annyit, mint egy évvel később, igaz, ez akkor még éppen hogy kevés volt az áttöréshez). Franciaországban valamivel jobban boldogul a Nemzeti Front (FN), de ennek kisebb mértékben a kétfordulós rendszer, mint az eleve jóval nagyobb támogatottságú szélsőjobboldal az oka. 1986ban egy aktuális hatalmi játszma34 eredményeképp az átmenetileg listássá alakított rendszerben Jean-Marie Le Pen pártja 9,8%-os támogatottságával parlamenti újoncként szerzett 35 mandátumot (6%-os mandátumarány), de két évvel később, az újra többségivé tett szisztémában 34 Az 1986-os választás előtt a baloldal vélhetően azért akarta arányosítani a szintén egyéni kerületekre épülő rendszert, hogy az FN-t akár több mandátumhoz segítve is meggátolja Jacques Chirac pártjának kormányra kerülését. A taktika megbukott: Le Pen pártja megerősödött, a jobbközép erők pedig önállóan is abszolút többséget szereztek. Két év múlva Chirac hasonló öngólt rúgott. Amikor 1988-ban újra elnökké választották a szocialista Francois Mitterrand-t, Chirac lemondott – de a választási rendszert addigra már újra többségivé alakította. Az előrehozott voksoláson viszont épp ez hozott szűk többséget a baloldalnak; mindkét fél tehát az ellenfele által megalkotott rendszerben tudott győzni.

37






tartott előrehozott választások során szinte változatlan teljesítménnyel is csak egy mandátumra futotta. Bár az – 1993 óta kétfordulós – többségi rendszerrel sikerült a Nemzetgyűléstől többé-kevésbé távol tartani a szélsőjobboldali pártot (1988 után csak 1997-ben sikerült egy, 2012-ben pedig két mandátumot szerezni), támogatottsága legfeljebb csak átmenetileg csökkent, a politikai arénában más csatornákon keresztül folyamatosan jelen volt, a többi párt számára mindvégig megkerülhetetlen tényező maradt. 1993-ban a 13, 1997-ben pedig a 15%-ot is megközelítette a jelöltjeikre leadott szavazatok összesített aránya, és a 2007-es átmeneti visszaesést (4,3%) kiheverve, a pártvezetői funkciót „megöröklő” Marine Le Pen 2012-ben pártjának 13,6%-ot hozott. Bár a legjobb eredmény (a legmagasabb szavazatszám) a 2012-es elnökválasztáson született, a francia szélsőjobboldal leglátványosabb sikerét a szintén kétfordulós elnökválasztás hozta 2002ben. Még az idősebb Le Pen nem kevesebb mint 4,8 millió szavazattal (16,9%) maga mögé utasította a szocialista jelöltet, és bekerült a második fordulóba, ahol további 700 ezer szavazó (összesen 17,8%) is őt támogatta. Azért volt ez kivételes pillanat, mert a másodlagos preferenciákból ezúttal egy szélsőséges jelölt is profitálhatott, miközben a másik politikai térfélen milliók voltak kénytelenek átlépni a bal-jobb törésvonalat, és Le Pen ellenében Chiracot támogatni. A lelkesedés nem tartott sokáig: az alig néhány héttel később lebonyolított parlamenti választásokon már kevésbé érezték esélyesnek a szélsőséges egyéni jelölteket, mindösszesen 2,9 millió szavazatot kaptak (11,1%). Az EP-választásokkal való összehasonlításból nem látszik a brit esethez hasonló összefüggés: nem feltétlenül „mernek” többen listás rendszerben az FN-re szavazni, mint többségiben. 6. Táblázat: A Front National választási eredményei

EP-választások

Nemzetgyűlési választások

38

Elnökválasztások

Év

Szav. szám

Szav. arány

Év

Szav. szám

Szav. arány

Év

1986

2 699 307

9,80%

1984

2 210 334

11,00%

1988

2 353 466

9,80%

1989

2 129 668

11,70%

1988

Jean-Marie Le Pen

4 376 742

14,40%

1993

3 155 702

12,70%

1994

2 050 086

10,50%

1995

Jean-Marie Le Pen

4 570 838

15,00%

1997

3 791 063

14,90%

1999

1 005 113

5,70%

2002

2 873 390

11,10%

2004

1 684 792

9,80%

2002

Jean-Marie Le Pen

4 804 713

16,90%

2007

1 116 136

4,30%

2009

1 091 691

6,30%

2007

Jean-Marie Le Pen

3 834 530

10,40%

2012

3 528 373

13,60%

2012

Marine Le Pen

6 421 426

17,90%


Jelölt


Szav. arány

Szav. szám




Főleg az 1999-es eredmény szembetűnő, amikor arányaiban is jóval kevesebben szavaztak a szélsőjobboldali pártra, mint az azt megelőző vagy az azt követő nemzetgyűlési választáson. Nem annyira a választási rendszernek, mint a voksolás tétjének lehet ebben szerepe: az alapvetően EU-szkeptikus párt kevésbé intenzíven mozgósítja a választás iránt jóval kevesebb érdeklődést mutató szimpatizánsait. A választási rendszerek hatása inkább a 9. táblázatból látszik: a tisztán listás rendszer a választási eredménynél alig kisebb arányú európai képviseletet eredményez, míg a Nemzetgyűlésben a 13,6% is alig két mandátumra elegendő. A regionális képviselő-testületekben viszont rendre a támogatottságának arányában reprezentálhatta választóit a szélsőjobboldali formáció. Az elmúlt bő negyedszázadban az FN legalább száz képviselője mindig bekerült a regionális tanácsokba, a csúcsév pedig 1998 volt: a 15%-ot is meghaladó támogatottság 275 mandátumot fialt. A szélsőjobboldali pártok parlamenti képviselete előtti legfőbb akadály tehát kétségkívül a mindenféle listát nélkülöző, kizárólag választókerületekre épülő választási rendszer. Ennek nem feltétlenül kívánatos ára a pártrendszer koncentrációja, annak fényében pedig különösen elgondolkodtató, hogy a parlamentből való kizárás nem jár együtt sem a párt ellehetetlenülésével, sem a szélsőjobboldali eszmék iránti kereslet csökkenésével. Sőt, a francia példa kifejezetten arra utal, hogy a parlamenti jelenlét hiánya nem akadálya annak, hogy a radikális jobboldal eszméit széles körben terjessze.

A mérsékeltebb akadály: a küszöb Ahol pártlisták vannak, ott általában a bejutási küszöbbel való játék ad teret a szélsőséges pártok elleni küzdelemhez, még ha nem is feltétlenül ez a célja a kizárási klauzula fel- és leszállításának. A tisztán listás rendszerek legfőbb problémája, hogy nem minden esetben biztosítják egy kormányképes többség létrejöttét, minek következtében többpárti, törékeny koalíciók alakulnak. A stabilitást a nagyobb pártok gyenge erősítésével lehet ösztönözni, aminek a legfinomabb módja a küszöb kismértékű emelése. Ha azonban a választók megtanulnak alkalmazkodni ehhez, nem támogatnak bejutásra esélytelen formációkat, és az elvesző szavazatok csökkenő arányával ismét csak egyre arányosabb végeredmények születhetnek. A viszonylag magas küszöbbel továbbá nem csak a szélsőséges, hanem a komolytalan politikai erőket is igyekeznek távol tartani. A szélsőjobboldali pártok parlamentbe törésének ritkán a parlamenti küszöb a legfőbb akadálya. Mint feljebb láthattuk, nem az ötszázalékos kizárási klauzulának köszönhető a németországi NDP távoltartása a szövetségi parlamenttől, mint ahogy az osztrák szélsőjobb sem azért tudott megerősödni, mert ott csak négy százalék a küszöb. A 9. táblázatból jól látszik, hogy Európa szélsőjobboldali pártjai csak a legritkább esetben teljesítenek a bűvös határ közelében. Ha ezekben a politikai erőkben megvan a potenciál az erősödésre, akkor nem az fogja szervezkedésre biztatni őket, hogy csak 2-3 százalék a küszöb, sem az elrettenteni, ha 4-5. 39






A legszélsőségesebb példával Törökország rendelkezik, ahol 10 százalékosra emelt küszöbbel sem sikerült megtörni a Nacionalista Akció Pártját (MHP). 1995-ben 8 százalékos eredménnyel kívül maradt ugyan a parlamenten, 1999-ben viszont már majdnem 18 százalékot söpört be. Az MHP 2002-ben megint küszöb alá csúszott (8%), 2007-ben és 2011-ben viszont már megkerülhetetlenné vált 14, illetve 13 százalékos támogatottságával. A bejutási küszöbbel való machináció egész másképp is visszaüthet a döntéshozóknak. 1994ben Magyarországon az MDF és az SZDSZ – más okok mellett a szélsőséges pártok parlamentbe jutását is nehezítendő – 4-ről 5 százalékra emelte a pártok parlamentbe jutásának küszöbét, pedig sem a MIÉP-nek, sem a Munkáspártnak nem volt komoly esélye a bejutásra (3,2 és 1,6 százalékon végeztek ekkor). 1998-ban a MIÉP-nek viszont az 5% sem okozott gondot, igaz, 2002-ben 4,37%os eredménnyel úgy esett ki, hogy valószínűleg hasonló eredményt produkált volna a régi négyszázalékos küszöb mellett is, ami a parlamentben tarthatta volna a szélsőjobboldali pártot. A két fő rendszerváltó erőnek viszont választásról választásra egyre nagyobb kihívást jelentett az általuk megnehezített akadály megugrása, mígnem 2010-ben már együttes erővel sem volt rá esélyük. A magyar vegyes választási rendszer annak ellenére sem akadályozta a Jobbik megerősödését, hogy az inkább a többségi rendszerek jegyeit viseli magán. A választás elsősorban mindig az egyéni kerületekben dőlt el (a 2011 decemberében elfogadott új választójogi törvény alapján ez minden bizonnyal még inkább így lesz), mégis, a szélsőjobboldali párt támogatói az egyéni győzelmek esélye nélkül is bátran támogatták a Jobbikot és jelöltjeit (listán és egyéniben egyaránt). A rendszer kis és közepes pártokat büntető hatása legfeljebb annyiban érhető tetten, hogy a Jobbik a szavazatok 16,7%-ának megszerzése mellett a parlamenti mandátumoknak csak a 12,2%-át szerezte meg.

Összeomlik-e a hatalomban a szélsőjobb? Hogyan hat a kormányzati pozíció a szélsőjobboldal támogatottságára? A fent említetteknek megfelelően közkeletű hiedelem, hogy a szélsőjobboldal a hatalomba kerülve automatikusan „összeomlik”, kormányzóképtelensége, illetve a kritizált rendszerbe való betagolódása okán elveszíti társadalmi támogatottságát. Az alábbiakban ezen, csak megszorításokkal igaz hiedelem nyomába eredünk. Az elmúlt két évtizedben több példát is találhatunk Európa-szerte arra, hogy szélsőjobboldali politikai erők koalíciós partnerként belülről, vagy hivatalosan/nem hivatalosan kívülről nyújtottak támogatást kormányoknak. Bár az esetek többségében a kormányzati szerepvállalás negatívan hatott az adott párt támogatottságára, azért találni ellenpéldákat is, így nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a radikális jobboldali pártok csak ellenzékben tudnak igazán erősödni.

40






Az eddigi tapasztalatok alapján a kormányzati pozícióban elszenvedett népszerűség-vesztésnek legfőbb okai a következők:

••

A szélsőjobboldali pártok mozgósító erejének egyik pillére a rendszerellenesség, ami segít abban, hogy az aktuális politikai elitben csalódott választók a radikális pártra szavazzanak. A voksolás után, a már kormányt támogató radikális erő ugyanakkor ellentmondásba kerül a korábban megfogalmazott nézeteivel, a választók egyre inkább úgy gondolják, hogy ők sem különbek, mint a többi párt. Így a rendszerbe tagozódva saját, korábbi rendszerellenes nézeteik áldozatává válnak

••

A hatalomba kerülve, a nagyobb felelősség súlya alatt kiéleződnek a párton belüli személyes viták, irányvonalbeli eltérések. Ezek súlyos esetben akár pártszakadáshoz is vezetnek, de a régiúj ideológiai törésvonal gyakran okozza azt, hogy fontos véleményformálók hagyják el a pártot, ami a belső stabilitás gyengülése mellett a választókat is megosztja.

••

Bár ellenzékből gyakorta kritizálják a kormányt korrupcióval, a „tűzhöz közelebb” kerülve, koalíciós szerepben a szélsőjobboldali pártok sem mentesülnek az ilyen ügyek alól. Nem egy országban övezték botrányok a radikális pártok minisztereit és más delegáltjait35. Ezek egyrészt fokozták a koalíciós feszültséget, másrészt károsan hatottak a párt megítélésére, ami legkésőbb a következő választásokon meg is mutatkozott.

••

A szélsőséges jobboldali pártok politikusai által ellenzéki, vagy parlamenten kívüli szerepben elhangzó homofób, xenofób, EU-ellenes vagy más kemény kijelentések elsősorban belföldön okoznak felzúdulást. Amennyiben azonban egy ilyen, nehezen vagy egyáltalán nem vállalható kijelentés már mint kormányzati tényezőtől jelenik meg, akkor az nemzetközileg is felzúdulást kelthet, és magyarázkodásra késztetheti a koalíció fő erejét adó mainstream pártokat, látványos romlást előidézve a diplomáciai kapcsolatokban. Noha ezek az üzenetek megerősíthetik a szélsőséges párt pozícióit a választóik körében, a koalíciós egységre gyakorolt káros hatásuk miatt hosszabb távon népszerűség-vesztéssel járnak.

A kormányzati szerep szélsőjobboldali pártokra gyakorolt hatásának vizsgálata mellett érdemes megnézni (bár ezt számszerűsíteni gyakorlatilag lehetetlen), hogy a kormányzó középpártokat mennyire befolyásolják a radikális partnerek. A külső vagy a belső támogatásért cserébe ugyanis ideológiájuk részben megjelenik a kormány döntéseiben, az általuk irányított minisztériumok tevékenységében. Ez legtöbbször hátrányosan érinti az adott országban élő kisebbségeket, valamint az ország külső megítélését. Így, bár az esetek többségében a szélsőjobboldali pártok kormányzati szerepe nem bizonyult tartósnak, hatásuk a politikai és társadalmi folyamatokra tartós is lehet36.

35 Lengyelországban az Önvédelem, Szlovákiában az SNS népszerűségét tépázták meg kormányzati pozícióban korrupciós botrányok. 36 A holland Szabadságpártnak például több intézkedést (pl. a burka tilalma) is sikerült keresztülvinnie a Rutte-kormányon.

41






Az általunk feldolgozott példák jól mutatják, hogy az Európában a második világháború után sok országban felhúzott „egészségügyi kordon” („cordon sanitaire”) napjainkra szinte teljesen leomlott. Az erősödő idegenellenességgel és unióellenességgel jellemezhető országokban egyre gyakoribb, hogy kormánykoalíciók külső vagy belső támogatóként a radikális jobboldal erőit is bevonják, vagy éppen abbéli igyekezetükben, hogy a szavazóikat „elhalásszák”, magukévá teszik a szélsőjobboldal jellegzetes témáit és beszédmódját. Ezt – Nyugaton legalábbis – több tényező segítette: a radikális jobboldali nézetek mérséklődése és az egyre egyértelműbb elhatárolódás a fasiszta múlttól, továbbá a nemzeti identitást „fenyegető” EU-val szembeni elégedetlenség, illetve a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak erősödése.

Az alábbiakban összefoglaljuk a szélsőséges jobboldali pártok kormányzati szerepvállalásának fontosabb európai példáit:

7. Táblázat: Szélsőjobboldali pártok választási szereplése parlamentbe kerülésük, illetve kormányzati szerepvállalásuk után … csökkent a támogatottság

42

… nőtt a támogatottság Bulgária (Ataka, 2005), Görögország (LAOSZ, 2007), Hollandia (PVV, 2006), Románia (PRM, 1992), Belgium (VlaamsBlok, 1981) , Finnország (True Finns, 1999), Norvégia (Progress Party, 1981), Olaszország (Lega Nord, 1992)

parlamentbe jutást (ellenzéki szerepben) követően … (zárójelben a parlamentbe jutás időpontja)

Magyarország (MIÉP, 1998), Belgium (Vlaams Belang, 2007), Szlovákia (SNS, 1990)

kormányzati (külső vagy belső) szerepben …

Ausztria (FPÖ, 1999-2002), Görögország (LAOS, 20112012), Hollandia (PVV, 2010-2012), Szlovákia (SNS, 2006-2010), Lengyelország (LPR, 2005-2007), Észtország (ERSP, 19921995)

Szlovákia (SNS, 1994-1998) Olaszország (Lega Nord, 2001-2006)



… stabilizálódott a támogatottság

Lengyelország (LPR, 2001)

Dánia (DF, 20012011) Lettország (TB/LNNK)




Ausztria: Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) a legnagyobb sikert hozó 1999-es választások után alakított koalíciós kormányt az Osztrák Néppárttal (ÖVP). Az, hogy egy szélsőjobboldali párt került kormányra egy tagállamban, megijesztette az EU döntéshozóit, akik szankciókat léptettek életbe az országgal szemben. A kormányzati szerep jelentős belső konfliktusokat idézett elő, melyek kimondottan károsan hatottak az FPÖ támogatottságára. A 2002-es választásokon már csak 10 százalékot szerzett a párt. A koalíció ennek ellenére tovább folytatódott az addigra (sok csalódott korábbi FPÖ szavazóval) jelentősen megerősödött ÖVP-vel. Ez tovább erősítette a párton belüli ellentéteket, ami 2005-ben szakadáshoz vezetett. Jörg Haider és a kormányon belüli FPÖ-tagok kiléptek, majd Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) néven új pártot alapítottak. Az FPÖ-ÖVP koalíció ezzel véget ért, a Szabadságpárt helyét a BZÖ vette át 2005 után. A 2006-os választásokon elért 11 százalékos eredmény azt mutatta, hogy az ellenzékben eltöltött idő alatt az FPÖ némileg erősödni tudott. A kormányt támogató BZÖ ugyanakkor éppen csak megugrotta a bejutási küszöböt. A voksolás után mindkét radikális párt ellenzékbe került, ami a 2008-as választások eredményeire látványos hatással volt: az FPÖ 17,5 a BZÖ pedig 10,7 százalékát szerezte meg a voksoknak, így elmondható, hogy a két szélsőséges jobboldali párt együttesen megismételte az FPÖ 1999-es választási sikerét. A legfrissebb közvélemény-kutatási eredmények ugyanakkor azt mutatják, hogy mindkét párt népszerűsége csökkenőben van. A BZÖ számára a fennmaradás a tét, hiszen mostani támogatottsága csupán 2,6%. Bár az FPÖ 20,4 százalékkal a harmadik pozíciót foglalja el, a januári mérésekhez képest 6%-ot veszített bázisából. Az osztrák eset tehát arra példa, hogy az ideológiában erőteljesen megjelenő rendszerellenesség és az azt követő kormányzati pozíció mind a párton, mind a szimpatizánsokon belül feloldhatatlan feszültségeket gerjeszt, ami a támogatottság jelentős erodálódását vonja maga után. 9. Ábra: Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) választási eredményei

30%

25%

20%

15%

10%

5%

Jelmagyarázat zöld - kormányon piros - ellenzékben kék - parlamenten kívül

0%

1986

43

1990

1994

1995


1999

2002


2006

2008




Görögország: A 2000-ben alakult görög szélsőjobboldali párt, az Ortodox Népi Riadó (LAOS) első választásán 2004-ben még nem jutott be a parlamentbe, mindössze 2,2 százalékos eredményt ért el. Az ugyanabban az évben tartott EP-választásokon azonban már 1 mandátumhoz jutott a 4 százalékot meghaladó szavazataránnyal. Támogatottságát ezután kis lépésekben, de fokozatosan növelve 2007-ben 10, 2009-ben pedig 15 mandátumot szerzett a görög parlamentben, a legutóbbi EP-választáson pedig immár két fővel képviselteti magát az uniós parlamentben. 2011 őszén lemondott a Papandreu-kormány, hogy átadja a helyét az elsősorban az EU-s mentőcsomag útjának egyengetésére és a 2012-es választások előkészítésére november 11-én felállt hárompárti, Lucas Papademos-vezette koalíciónak, amelyben a két nagy párt, a PASOK és az Új Demokrácia mellett harmadikként a LAOS vett részt. Az együttműködés nem tartott sokáig. A következő mentőcsomag támogatását már nem vállalta a radikális párt, ezért 2012. február 10-én kilépett a koalícióból. A korábban a görög katonai junta iránti nosztalgiájáról ismert, de az utóbbi években, a hatalomhoz közelebb kerülve, egyre mérsékeltebbé vált LAOS-t felmorzsolta a mindössze 3 hónapig tartó kormányzati kaland, és a 2012. májusi választásokon egy tizeddel a küszöb alatt rekedve, 2,9 százalékkal kiesett a parlamentből. A következő hónapban tartott újbóli választásokon még ezt az eredményt sem tudta megismételni: kevesebb, mint százezer szavazattal, a voksok mindössze 1,6 százalékát szerezte meg. A LAOS koalícióba való bevonása mögött (mivel szavazataira nem volt szükség) egy olyan kimondatlan elképzelés is meghúzódott, mely szerint így kisebb az esélye a szélsőségek megerősödésének. Ezt az ésszerűnek tűnő elképzelést ugyanakkor az események nem igazolták vissza. A LAOS helyét az egyre inkább radikalizálódó görög társadalomban jóval szélsőségesebb alakulat vette át: a politikusok tettleges megbüntetését is ígérő, horogkeresztre emlékeztető emblémát viselő Arany Hajnal. A párt görög parlamentbe kerülése után elmondható, hogy már nem a Jobbik az uniós országok parlamentjeiben helyet foglaló legszélsőségesebb jobboldali tömörülés.

44






10. Ábra: A LAOSZ választási eredményei

A görög (és uniós) politikai stabilitást általánosságban is aláássa, hogy – a DEREX adatai alapján – soha nem látott magasságba emelkedett Görögországban a rendszerellenesség és az előítéletesség, ami nemcsak a „szimmetrikus radikalizálódásban”, azaz a párhuzamosan és a középen lévő erők rovására megerősödő neofasiszta és kommunista erők előretörésében nyilvánult meg, de az erre a közhangulatra rájátszani próbáló középpártok politikájában is. A középjobb Új Demokrácia vezetője, Antonisz Szamarasz például az általános európai recept szerint fő kampánytémájává tette a bevándorlás szigorítását. Hollandia: A Geert Wilders nevével fémjelzett, 2005-ben alakult holland Szabadságpárt (PVV) már a rákövetkező évben sikeresen szerepelt a parlamenti választásokon: 5,9 százalékos eredményével 9 képviselői helyet szerzett. A 2009-es EP-választáson a voksok 17%-át gyűjtötte be, ami előrevetítette a 2010-es képviselőházi választások kimagasló, 15,4 százalékos sikerét. Az erősödő unió- és (leginkább a muszlimokat megcélzó) bevándorlásellenes közhangulatnak köszönhetően a 150 fős holland parlamentben harmadik legerősebb pártként Wildersék 24 mandátumhoz jutottak. A párt ekkor döntött úgy, hogy a kisebbségben kormányzó jobbközép Rutte kabinetet kívülről támogatja, így biztosítva a működőképességet. A másfél éves jobboldali kényszerkoalícióban több intézkedés elfogadtatásában (például a bevándorlási szabályok szigorításában, a burka viselésének tilalmában) is jelentős szerepe volt Wilders pártjának, amely az érkező kelet-európaiak ellen is kampányolt. Sürgette Bulgária és Románia kizárását az unióból, és olyan honlapot hozott létre, amelyen a kelet-európai bevándorlók által elkövetett bűncselekmények miatti panaszokat gyűjtötte. Az együttműködésnek a 2012 tavaszán indult koalíciós egyeztetések vetettek véget. A tervezett, EU által is támogatott megszorító intézkedéseket ugyanis Wilders nem tudta elfogadni, mert az „túl sokat von el az idősektől”, ezért megszakította a tárgyalásokat és megvonta a támogatást a kormánytól. A pártvezér lépése megosztotta a pártot, minek következtében az év folyamán Wilders autokratikus vezetési stílusát kritizálva többen elhagyták a PVV-t. A szakítás eredményeként a kormány lemondott, a 2012. szeptember 12-ei előrehozott választásokon pedig a PVV sokkal 45






gyengébb eredményt tudott csak elérni: a szavazatok 10 százaléka 15 képviselői helyhez volt csak elég. A külső kormányzati támogatás két éve alatt félmillió szavazót (2010-es bázisának 35 százalékát) veszített a PVV. A PVV példája azt mutatja, hogy a népszerűség gyors emelkedése együtt jár a párttal szembeni elvárásokkal is, ami kormányzati pozícióban – még ha az külső támogatás is – gyorsan népszerűségvesztést okozhat. A nagyobb felelősség a PVV esetében is belső nézeteltérésekhez vezetett, ami szintén gyengítette a párt pozícióit. A holland kormány sorsa azt is megmutatta, hogy a gazdasági válság idején milyen törékeny támasz lehet egy jobboldali populista párt. 11. Ábra: A holland Szabadságpárt (PVV) választási eredményei (Pim Fortuyn List 2002-2006, PVV 2006-2010)

Dánia: A leggyakrabban jobboldali populistaként aposztrofált, 1995-ben alakult Dán Néppárt (DF) tíz éven keresztül (2001-2011 között) támogatta kívülről a kétpárti liberális-konzervatív koalíciót. Az ez idő alatt rendezett parlamenti választásokon a párt viszonylag stabilan meg tudta őrizni bázisát, amely a 2001-es 414 ezerről 2007-re 480 ezerre emelkedett, majd 2011-ben némileg visszaesett 437ezerre. 2011-ben, a baloldali koalíció kormányra kerülésével a DF ellenzéki pozícióba került. A párt a bevándorlókkal kapcsolatos nézeteiben és az euroszkepticizmusban hasonlít nyugateurópai társaihoz. A támogatásért cserébe a kormány olyan törvényeket fogadott el, amelyeket a DF javasolt. Ilyen volt a bevándorlási szabályok szigorítása, vagy 2011-ben a szigorított határellenőrzés bevezetése, az EU nemtetszése ellenére. A dán példa azt mutatja, hogy a szélsőjobboldali pártok kormányzati szerepvállalása nem feltétlenül jár együtt a népszerűség csökkenésével. A DF esetében nem elhanyagolható körülmény, hogy a dán kormányzás hagyományosan kisebbségi, ahol egy külső szereplő támogatása mellett biztosítják a működőképességet. Ugyancsak lényeges, hogy a pártot az 1995-ös megalakulásától 2012 46






augusztusáig Pia Kjaersgaard vezette. Az egykori ápolónő egyrészt karizmatikus személyiségénél fogva erősen össze tudta fogni a pártot, így nem jelentek meg olyan belső feszültségek, mint a fentebb említett pártok esetében, másrészt kiváló kommunikátor volt, aki a nép nyelvén tudott szólni, így a választók körében népszerű volt. 12. Ábra: A Dán Néppárt (DF) választási eredményei

Szlovákia: A magyarellenes kijelentéseiről hazánkban is jól ismert Jan Slota által vezetett Szlovák Nemzeti Párt (SNS) parlamenti pályafutása meglehetősen változatosan alakult az alapítása óta eltelt 22 évben. Kezdeti magas támogatottsága 1994-re jelentősen lecsökkent: az akkori előrehozott választásokon elért 5,4 százalékos eredménnyel járó 9 mandátum azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy bekerüljön a Vladimir Meciar vezette baloldali-nacionalista koalíciós kormányba. A harmadik Meciar-kormányban betöltött szerepe alatt, 1994-1998 között az SNS megduplázta szavazóbázisát. A ’98 szeptemberi voksoláson 9,1 százalékos eredményt ért el, ami immár 15 mandátumot jelentett a szélsőséges párt számára. A Dzurinda-kormány hatalomra kerülésével viszont az SNS ellenzéki szerepbe kényszerült. Az SNS 2001-ben a felerősödött belső konfliktusokat nem tudta feldolgozni, melynek eredménye a párt kettészakadása volt. Slota kivált a pártból és megalapította a Valódi Szlovák Nemzeti Pártot (PSNS). A belső megosztottság a választókra is átterjedt: a 2002-es választásokon az SNS 3,4, a PSNS pedig 3,7 százalékos eredményt ért el. Így, bár együttesen hét százalékos támogatottsággal rendelkeztek, külön-külön egyikük sem jutott be a parlamentbe. Az SNS képes volt a visszatérésre. Miután a párt újraegyesült, és 2003-ban Slota visszatért pártelnökként, a 2006-os választásokon 11,6 százalékos eredményt tudott elérni. Az elnyert 20 mandátum nem csak az újbóli parlamenti jelenlétet jelentette az SNS-nek, hanem egyben koalíciós partnerséget is a győztes Smerrel, valamint a Vladimir Meciar vezette Néppárt-Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal (LS-HZDS). 47






Az SNS – főleg Slota nehezen vállalható kijelentései, valamint a korrupciós ügyek miatt – egyre kínosabbá vált a Fico-kabinet számára, ami a választók egy részének elfordulását is eredményezte. A 2010-es választásokon a párt éppen hogy elérte (5,1%) a bejutási küszöböt, mindössze kilenc képviselői helyet szerzett. A gyenge szereplést követően éles ellentét alakult ki Slota és Anna Belousovova alelnök között, minek következtében ismét szakadás-közeli helyzetbe került a párt. Ezt végül sikerült elkerülni, mivel az őszi tisztújítás megerősítette Slotát pártelnöki székében. Belousovova azonban nem sokáig maradt a párton belül, 2011-ben egy másik társával közösen kiléptek az SNS-ből, és megalapították a Nemzet és Igazság nevű pártot. A 2012. márciusi előrehozott választások ismét kudarccal végződtek az SNS számára:csak kevéssel, de a parlamenti küszöb alatt végzett. Az elért 4,55 százalékos eredmény azt jelentette, hogy a párt újból parlamenti képviselet nélkül maradt. Az okok között szerepel a két volt SNS-es képviselő által alapított párt indulása a voksoláson. A rájuk leadott 0,63 százaléknyi szavazat átlendíthette volna az SNS-t a küszöbön. Minden bizonnyal egy másik szélsőséges párt, a Marián Kotleba vezette Mi Szlovákiánk – Néppárt megerősödése (1,6%) is hozzájárult Slota pártjának sikertelenségéhez. Az SNS, amely kétszer is volt kormányzati pozícióban, jó példája annak, hogy ez a szerep javíthat és ronthat is a párt támogatottságán. . Ugyanakkor a hatalom közelsége az SNS esetében is belső konfliktusokhoz vezetett, amely kétszer is azt eredményezte, hogy a párt nem jutott be a parlamentbe. 13. Ábra: A Szlovák Nemzeti Párt (SNS) választási eredményei (a 2002-es adat az SNS és a PSNS összesített eredményét mutatja)

Lengyelország: A 2005-ös választásokon győztes konzervatív Jog és Igazságosság párt (PiS) féléves kisebbségi kormányzás után döntött úgy, hogy koalíciós partnerként bevonja a 11,4 százalékot szerzett populista Önvédelem pártot, illetve a 8 százalékkal 34 mandátumhoz jutott szélsőjobboldali Lengyel Családok Ligáját (LPR) a koalícióba. A 2001-es választások előtt nem sokkal alakult LPR akkor 9 százalékos eredményt tudott elérni. A nacionalista, homofób, zsidóés EU-ellenes üzeneteket megfogalmazó párt a mindössze 21 százalékos részvétel mellett zajlott 48






2004-es EP-választásokon második helyen szerepelt: az elért 15 százalékkal 10 képviselői helyhez jutott az Európai Parlamentben. Folyamatos koalíciós feszültségek, valamint az Önvédelem vezetőjét érintő korrupciós vádak miatt a Jarosław Kaczyński vezette kormány nem tudta kitölteni mandátumát, a Szejm 2007 szeptemberében feloszlatta magát. A botrányok nyomán az októberi előrehozott választásokon súlyos vereséget szenvedett mind az Önvédelem, mind pedig az LPR. Utóbbi mindössze 1,3 százalékos eredményt ért el, amivel összes mandátumát elveszítette. Bár a párt nem szűnt meg, alig mutat aktivitást. A Lengyel Családok Ligájának példája azt mutatja, hogy amennyiben egy radikális jobboldali párt nehezen alkalmazkodik a koalíciós szerephez, a kormányzóképesség fenntartása bizonytalanná válhat. A folyamatos feszültségek pedig aláássák a választók bizalmát. 14. Ábra: A Lengyel Családok Ligája (LPR) és az Önvédelem (SRP) választási eredményei

A szélsőjobboldal hatása a kormányzati politikára A fenti példák jól mutatják, hogy az Európában a második világháború után sok országban kiépített szélsőjobboldallal szembeni „egészségügyi kordon” („cordon sanitaire”) napjainkra szinte teljesen leomlott. Az erősödő idegenellenességgel és Unió-ellenességgel jellemezhető országokban egyre gyakoribb, hogy kormánykoalíciók külső vagy belső támogatóként a radikális jobboldal erőit is bevonják, vagy éppen abbéli igyekezetükben, hogy a szavazóikat „elhalásszák”, magukévá teszik a szélsőjobboldal jellegzetes témáit és beszédmódját. Ezt – Nyugaton legalábbis – több tényező segítette: a radikális jobboldali nézetek mérséklődése, az egyre egyértelműbb elhatárolódás a fasiszta múlttól, a nemzeti identitást „fenyegető” EU-val szembeni elégedetlenség, illetve a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak erősödése.

49






Bár ez a leglátványosabb trend, a legnagyobb politikai jelentősége nem a radikális jobboldali pártok felemelkedésének van. Sokkal inkább annak a folyamatnak, ahogy az erősödő kisebbség-, politika- és Unió-ellenes közhangulatot a mérsékelt politikai erők igyekeznek meglovagolni saját pozíciójuk védelmében. Franciaországban hasonló módszerrel (és hasonlóan sikertelenül) próbálkozott Nicolas Sarkozy is, akinek 2007-es, az öregedő Jean-Marie Le Pennel szemben még sikeres stratégiája – hogy rendpárti és nemzeti jelszavakkal magához csábítsa a szélsőjobboldal szavazóit – 2012-ben kudarcot vallott. Az EU-ból való kilépést sürgető Wildersre pozitív példaként hivatkozó Marine Le Pen nem volt ugyan versenyben az elnökválasztás második fordulójában, de egyesek szerint mégis ő tekinthető a választás valódi győztesének. A televíziós vitában például Sarkozy több esetben is a Le Pen-lány bevándorlás- és muszlimellenes érveivel próbált fogást találni szocialista ellenfelén, melyekkel Francois Hollande sem mert szembeszállni. Sőt, a vita hevében Hollande megígérte, hogy a burkatilalmat nem fogja megszüntetni, és büszkélkedett azzal, hogy már Sarkozy előtt is szorgalmazta a fejkendőviselés tiltását az iskolákban. Hangsúlyozta, hogy az ő elnöksége alatt egyetlen falatnyi muszlim rituális eljárással készült „halal” húst sem lehet majd kapni az iskolai büfékben – ezzel reagált Le Pen képtelen állítására, hogy Párizsban és környékén számos helyen a vásárlók tudta nélkül ilyen hús kerül a boltokba és az éttermek asztalaira. A végül 2012. május 6-án elnökké választott szocialista párti Hollande tehát – aki az uniós intézmények kritikájában sokat merített Le Pentől – bevándorlásellenességben Sarkozyt a „saját térfelén” igyekezett megverni.

50






Függelék 8. Táblázat: A kormányt támogató szélsőjobboldali pártok Európában Nyugat-Európa Ország

Párt

Időszak

Koalíciós partner

Ausztria

FPÖ FPÖ/BZÖ

2000—02 2002—05 2005—07

ÖVP ÖVP ÖVP

Dánia*

DFP

2001—05 2005—07 2007—11

V, KF V, KF V, KF

Görögország

LAOS

2011—12

ND, PASOK

Olaszország

LN

1994—96 2001—05 2008—11

FI, CCD-UDC, AN FI, AN PdL

Hollandia*

PVV

2010—2012

CDA, VVD

Svájc**

SVP

2000—

CVP, FDP, SP

Kelet-Európa Ország

Párt

Időszak

Koalíciós partner

Bulgária ***

Ataka

2009***-

GERB

Lengyelország

LPR, Samoroobna

2005-2007

PIS

Lettország

For Fatherland and Freedom

1995-1999

DPS, TB, LC, LZS, LZP, LVP, stb.

National Union

2002-2004, 20072010, 2011-

SNS

1994-1998 2006-2010

Szlovákia

HZDS, ZRS SMER

* Kisebbségi kormányzás, ahol a szélsőjobboldali párt hivatalos külső támogató. ** A svájci választási rendszer egyedisége miatt a kormányok összetétele nem mindig tükrözi a választási eredményeket. Az SVP-t 2008-ban néhány hónapra kizárták a kormányból a pártban kialakult belső ellentétek miatt. *** Nem hivatalos támogatás Forrás: Mudde, 2012 (Nyugat-Európa) Political Capital (Kelet-Európa)

51




52



Szabadságpárt

Jobbik

Nagy Románia Párt

Szlovák Nemzeti Párt

Magyarország

Románia

Szlovákia

Népi Ortodox Szövetség

Hollandia

Görögország

Perussuomalaiset

427 773

419 094

45 960

Partidul România Mare

Slovenská Národná Strana

772 746

Partij voor de Vrijheid

Jobbik

366 615

-

1 091 061

162 930

Laikós Orthódoxos Synagermós

Chrysi Avgi

Igaz Finnek

Finnország

943 598

British National Party

Arany Hajnal

Brit Nemzeti Párt

Egyesült Királyság

357 942

308 052

647 170

131 261

364 207

Szav. szám

5,6%

8,7%

14,8%

17,0%

7,2%

-

6,3%

9,8%

6,2%

15,3%

12,0%

9,9%

4,6%

12,7%

Szav. arány

1

3

3

4

2

-

3

1

2

2

2

2

1

2

7,7%

9,1%

13,6%

16,0%

9,1%

-

4,2%

7,7%

2,8%

15,4%

11,1%

9,1%

5,9%

11,8%

Mandátum szám - arány

2009-es EP-választás

Dansk Folkeparti

Front National

Dán Néppárt

Dánia

Ataka

Vlaams Belang

Nemzeti Front

Támadás

Bulgária

Franciaország

Flamand Érdek

Bündnis Zukunft Österreich

Szövetség Ausztria Jövőéért

Belgium

Ausztria

Párt

Freiheitliche Partei Österreichs

Párt (magyarul)

Ország

Szabadságpárt

9. Táblázat: Radikális jobboldali pártok Európában

2012

2008

2010

2012

2012

2012

2012

2011

2010

2011

2009

2010

2008

2008

Év

113 420

217 595

855 436

950 263

97 099

425 990

3 528 373

560 075

564 321

436 726

395 733

506 697

522 933

857 029

Szav. szám

4,6%

3,2%

16,7%

10,1%

1,6%

6,9%

13,6%

19,1%

1,9%

12,3%

9,4%

7,8%

10,7%

17,5%

Szav. arány

0

0

47

15

0

18

2

39

0

22

21

12

21

34

0,0%

0,0%

12,2%

10,0%

0,0%

6,0%

0,3%

19,5%

0,0%

12,3%

8,8%

8,0%

11,5%

18,6%

Mandátum szám - arány

Legutóbbi parlamenti választás

2%

-

-

-

többmandátumos választókerületek és országos lista egyéni választókerületek, egy forduló többmandátumos választókerületek egyéni választókerületek, két fordulóban

országos lista

5%

5%

5%

egyéni választókerületek, regionális listák, többmandátumos választókerületek

-

országos lista

3%

4%

többmandátumos választókerületek

országos lista

5%

4%

küszöb

regionális listák

többmandátumos választókerületek, regionális listák, országos lista

(parlamenti) választási rendszer

6 képviselői és 3 szenátusi választókerület egyidejű megnyerésével is be lehet jutni

a kevés mandátumszámú kerületek miatt implicit küszöb

plusz implicit küszöb a választókerlüetek szintjén

megjegyzés




Politikai stratégiák a szélsőjobboldallal szemben

Recommend Documents