KAREL ČAPEK
Egy mindennapi élet Regény
2011
– Ne mondja – ámult el az öreg Popel. – Hát már meghalt? S mi baja volt tulajdonképpen? – Szklerózis – felelte a doktor kurtán; még hoz zá akart tenni valamit az elhunyt életkoráról, de rá sandított az öregúrra és nem mondott semmit. Popel úr kis ideig eltöprengett azon, hogy nála, hál’ istennek, egyelőre minden rendben van, nem, nem érez semmi olyasmit, ami valamiképp erre vagy arra mutatna. – Hát már meghalt – ismételte szórakozottan. – Hiszen még hetven sem lehetett, nemde? Alig vala mivel volt nálam fiatalabb. Én ismertem őt… Még az iskolából ismertük egymást. Aztán évtizedekig nem láttam, csak amikor Prágába jött, a minisztériumba. Hébe-korba találkoztunk… évente egyszer vagy két szer. Olyan rendes ember volt! – Derék ember – válaszolta a doktor és tovább kö tözte a rózsát a tövéhez. – Én itt a kertben ismerkedtem meg vele. Egyszer bekiált hozzám valaki a kerítésen: „Bocsánat, melyik Malus az, amelyik ott virágzik?”. Az a Malus Halliana, mondom, és beljebb invitálom. 5
Hiszen tudja, két virágbolondja hamar összemeleg szik. Néha beszólt hozzám, amikor látta, hogy ráérek – és mindig csak virágokról beszélt. Azt sem tudtam, kicsoda, micsoda voltaképpen, csak amikor hivatott. – Akkor már nagyon rosszul állt a szénája. De a kertje szép volt. –Rávall – mondta Popel úr. – Amióta emlékszem rá, mindig olyan rendtartó és lelkiismeretes volt. Ki tűnő beamter meg mi. Tulajdonképpen rém keveset tudunk az ilyen rendes emberekről, nem? –Megírta ő azt – szólt hirtelen a doktor. –Mit írt meg? –Az életét. Tavaly valami híres biográfiát talált nálam, s akkor azt mondta, meg kellene írni egyszer egy mindennapi ember élettörténetét. S amikor be tegeskedni kezdett, belefogott saját életének a le írásába. Amikor… amikor rosszabbra fordult az ál lapota, ideadta nekem. Valószínűleg nem volt, akire hagyományozza. – A doktor kissé habozott. – Oda adnám önnek, olvassa el, hisz régi pajtások voltak. Az öreg Popel valahogy meghatódott. – Nagyon lekötelez. Persze, hogy szívesen megte szem neki… – Nyilván úgy tűnt neki, mintha a halott nak tenne vele valami utolsó szolgálatot. – Szegény, hát ő megírta a saját élettörténetét! – Máris hozom – válaszolta a doktor és figyelme sen tört le egy vadhajtást a rózsa száráról. – No lám, hogy szeretne ez a tő csipkerózsa lenni. Minduntalan kiütközik rajta a másik, a vadrózsa. – A doktor föl egyenesedett. – Ahá, azt a kéziratot ígértem önnek 6
– mondta szórakozottan és végigtekintett a kertjén, mielőtt bement a házba, mintha nem szívesen menne. Hát meghalt, elmélkedett leverten az öregúr. Akkor tehát meghalni egészen közönséges dolog lehet, ha az ilyen rendszeres ember is meg tudja tenni. De biztosan nem szívesen ment – talán azért írta meg az élettör ténetét, mert ragaszkodott az életéhez. Ki mondaná róla: olyan rendes ember, és se szó, se beszéd, meghal. – Hát tessék – szólalt meg a doktor. Terjedelmes kézirat volt, az ívek szépen elrendezve és gondosan átkötve szalaggal, mint egy köteg elinté zett akta. Popel úr megindultan vette kezébe és elkezd te lapozgatni az elejét. – Milyen tisztán van ez írva – rebegte szinte áhítat tal. – Megismerni az öreg bürokratát; az ő idejében, uram, nem voltak még írógépek, mindent kézzel írtak; akkor nagy súlyt helyeztek a tiszta és szép kézírásra. – Tovább már nem olyan tiszta a kézirat – dörmög te a doktor. – Később már sokat törölgetett és nagyon sietett. A kézírás sem olyan folyékony aztán s nem is olyan egyenletes. Furcsa, vélte Popel úr; ha egy megboldogultnak a kéziratát olvassuk, olyan az, mintha a halott kezéhez érnénk hozzá. Ezen az íráson is valami halottias van. Nem kellene hazavinnem. Nem kellett volna monda nom, hogy elolvasom. – Érdemes az egészet elolvasni?– kérdezte határo zatlanul. A doktor vállat vont.
7
1. Három nappal ezelőtt letérdeltem a kertben egy ki virágzott kardvirág-halomhoz, hogy megtisztítsam a dudvától; gyönge szédülést éreztem, de ez már gyak rabban előfordult. Talán a szédülés okozta, hogy a hely sokkal szebbnek tűnt nekem, mint valaha is: a kard virág szikrázón vörös kelyhei s mögöttük a bajnócák fehér, hűsítő szárai – olyan gyönyörű és csaknem titok zatos volt ez, hogy belekáprázott a szemem. Kétlépés nyire tőlem a kövön egy pintyőke üldögélt, félrebillent fejjel, és félszemmel rám pislogott: ki ija-fia vagy? Meg se moccantam, féltem, hogy elriasztom; éreztem, hogy dobog a szívem. S egyszeriben rám jött a dolog. Nem tudom, hogy írnám le, de borzasztó erős és határozott halálérzetem volt. Másképp ezt valóban nem tudom kifejezni; azt hi szem, hogy lélegzet vagy mi után kapkodtam, de az egyetlen, aminek tudatában voltam: határtalan félelem volt. Amikor megenyhültem, még térdeltem, de a két markom tele volt leszakított viráglevéllel. Úgy ült el a roham, mint a hullám, és szomorúságot hagyott vissza bennem, amely nem volt kellemetlen. Éreztem, milyen nevetségesen reszket alattam a lábam: fölkeltem, óvato san leültem aztán, és a szememet lehunyva azt mond tam magamban: Úgy hát már itt volna, ez az. De nem volt az borzalom, csak meglepetés és holmi derengő tudat, hogy valahogy el kell intéznem a dolgot. Aztán már ki mertem nyitni a szemem és megmozdítani a fe jem; istenem, milyen szépnek tűnt előttem ez a kis kert, 8
mint soha azelőtt, soha azelőtt; hiszen én nem akarok mást, csak így elüldögélni és nézni a fényt és az árnyé kot, a bajnócák hervadását és a rigót, ahogy egy gilisztá val birkózik. Valamikor régen, tegnap volt az, föltettem magamban, hogy jövő tavasszal kivágok két halom sarkantyúvirágot, amit megesett a lisztharmat, és mást ültetek helyébe. Úgy látszik, erre már nem futja időm ből, s jövőre itt olyan palánták fognak kisarjadni, mint ha bélpoklosság éktelenítette volna el őket. Elfogott a sajnálkozás, elsajnálkoztam sok mindenen; valahogy ellágyultan megindultam afölött, hogy mennem kell. Kínzott a gondolat, hogy talán a gazdasszonyom nak kellene szólni a dologról. Derék asszony, de úgy fel tud izgulni, mint egy kotlóstyúk; rémülten fel s alá fog futkosni, a sírástól felpuffadt arccal és ki fog ejteni mindent a kezéből. Csak semmi kellemetlenséget és semmi zűrzavart; minél simábban intéződik el, annál jobb. Rendbe kell hoznom a dolgaimat, szóltam ma gamban megkönnyebbüléssel; hála istennek, hiszen akkor néhány napra akad munkám. Mennyi időre van szüksége valakinek, aki özvegy és nyugdíjas, mint én, hogy rendbe szedhesse a holmiját? Már bizony nem cserélem ki a sarkantyúvirágot, és nem fiatalítom meg a télen a borbolya elpudvásodott fáját; de a fiókjaim ban rendet csinálok, és semmi olyas nem lesz bennük, ami elintézetlen aktára emlékeztetne. Azért jegyzem föl e pillanat minden részletét, hogy nyilvánvaló legyen, hogyan és miért támadt bennem a gondolat, hogy rendbe hozom a dolgaimat. Az volt az érzésem, hogy valami hasonlót már átéltem, sőt 9
nem is egyszer. Amikor tisztviselőpályám során oly kor áthelyeztek, rendbe hoztam az íróasztalomat, amelyet éppen elhagytam, hogy semmi se maradjon rajta elhánytan vagy elintézetlenül; utoljára akkor, amikor nyugdíjba mentem; tízszer is átnéztem min dent, lapot lap után, és újra meg újra átrendeztem, de még akkor is tétováztam és újból át akartam nézni mindent, nem szorult-e közéje valami papírszelet, amely nem oda tartozik, vagy amit el kellett volna in tézni. Nyugdíjba mentem, hogy megpihenjek annyi évi szolgálat után; de nehéz szívvel távoztam és még sokáig kísértett az aggodalom, nem maradt-e utánam valami isten tudja hol elkallódott vagy az utolsó Vidire váró irat. Ezt tehát már néhányszor átéltem, s ezért most is megkönnyebbültem, hogy valami ismerős dolgot vé gezhetek; megszűntem félni, s a meglepetés, amelyet a halálérzet idézett elő bennem, holmi ismerősség és meghitt bizalmasság enyhületében olvadt föl. Azt hi szem, az emberek azért mondják álomnak vagy pihe nőnek a halált, hogy olyasminek az arculatát kölcsö nözzék neki, amit már ismernek; azért reménykednek benne, odaát találkoznak majd szeretteikkel, hogy ne kelljen rettegniük a lépéstől, amely az ismeretlenségbe vezet; talán végrendelkezést is azért csinálnak, mert ezzel az ember halála fontos gazdasági eseménnyé vá lik. Lám, nincs mitől félni; ami előttünk van, olyan dolgokhoz hasonlít, amiket jól és személyesen isme rünk. Rendet csinálok a dolgaim között, semmi több, semmi más; hál’ istennek, nem is lesz olyan nehéz. 10
Két napig turkáltam a papírjaim között; most már elrendeztem őket és átkötöttem szalagokkal. Ott van minden bizonyítványom, az elemi iskola első osztá lyától kezdve; istenem, mennyi egyes van ott, amiket mindig diadallal hoztam haza, és amikért apám meg simogatta kövér kezével a hajam, megindultan szólván: „Csak tartsd magad, fiam!” Keresztlevél, illetőségi bi zonyítvány, kinevezési okmányok, minden elrendezve és semmi sem hiányzik; majdhogy el nem láttam min dent ügyszámmal. Boldogult feleségem minden leve le; nem sok az egész, mert ritkán és csak rövid időre voltunk távol egymástól. Egy-két levél a barátaimtól; s ez minden. Néhány átkötött kis paksaméta az asztalfi ókban. Semmi sem hiányzik, csak hogy még egy ív pa pírra leírjam a kérvénytisztázatot: X. Y– nyugdíjazott állami tisztviselő, kéri áthelyezését a másvilágra. Lásd az A–Z mellékleteket. Csöndes és szinte kedves két nap volt, mialatt pa pírjaimmal foglalatoskodtam: a szívbántalmaktól eltekintve megenyhültem – talán az a csönd tette, az árnyas és hűvös szoba, odakint a madárcsicsergés, s előttem az asztalon régi és kissé megható írások: szép írásos iskolai bizonyítványok, a feleségem lányos írása, a hivatalos okmányok kemény papírja, – szerettem vol na többet elolvasni és elrendezni, de az életem egysze rű volt; mindig szerettem a rendet és sohasem őriztem meg fölösleges papírokat. Istenem, hiszen nincs is mit elrendezni; olyan egyszerű és mindennapi élet volt az. Már nincs mit rendezgetni, de még bennem van az a – hogy is nevezzem? – az a rendtartó mánia. Fö 11
