Egy nem mindennapi lány meséi 1

Játék a tűzzel

GENA SHOWALTER

Játék a tűzzel Egy nem mindennapi lány meséi 1.

2

Írta :Gena Showalter Eredeti cím :Playing with Fire

Fordította

:

Alysia http://alysia-konyvek.blogspot.com/

További fordításaim : Beth Fantaskey – Jessica útmutatója, hogyan randizzunk a sötét oldalon Beth Fantaskey – Jessica és Lucius esküvője novella

HÉTKÖZNAPI – melléknév; 1: olyan események, amik várhatóan a szokványos rendjükben zajlanak le MEGSZOKOTT, RUTIN. 2a: egy megszokott minőség, osztály vagy képesség. 2b: hiányos minőség: SZEGÉNYES, ALSÓBBRENDŰ. 2c: közönségesség. 3: Belle Jamison.

Belle Jamison szakmai önéletrajza (első változat) CÉL: Találni egy izgalmas, üdítő állást előléptetési lehetőséggel, és alacsony százalékú alkalmazott elbocsátással. TAPASZTALATOK: • Öt év a Remmie's Steak House-ban – pincérnő • Négy és fél év a Holiday Escape-nél – szobalány • Május 18-Május 29. Harrison és Co. Könyvesbolt –

takarítónő • Június 2-Június 20. Kimberly Babák – gyártósor (fejek) • Június 25-Július 3. Rizzo Élelmiszerbolt – takarítónő, 5ös folyosó • Július 19-Augusztus 1. Melegházi Virágok – temetési virágkötő specialista • Augusztus 11-Augusztus 13. Professzionális bohóc (független vállalkozás) • Szeptember 5-Szeptember 30. Cutter Edzőterme – törölközős lány • Október 18-Október 31. Wisteria Általános Iskola – buszsofőr • November 3-November 9. Donte Repüléstan – anyacsavar és csapszeg kereső • November 10-November 12. Jumpin’ Jive Használtautó kereskedés – kilométeróra pörgető • November 22-December 1. Beauty and Beyond Szalon – hajfésülő • December 12-Február 5. Online Tele marketing – vonalszakadás megelőző • Két hónapig szombatonként Szakértő lézengő • Április 6-jelenleg is, Utopia kávézó – kávé felszolgáló

TANULMÁNYOK: Érettségi a Wisteria Gimnáziumban • A Trójai Harcosok szurkolócsapatának vezetője (Hajrá csapat!) • Megszavaztak a legjobban öltözöttnek • Egy hét a Groomers „R” Egyetemen • Négy hét a La Vonda Isteni Kozmetikai Iskolájában •

ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: Hosszú séták a tengerparton, naplementék, romantikus regények, hideg, téli éjszakák, fizetési csekkek, kellemes ebédek, vásárlás, délutáni alvások, lottózás, férfiak skót szoknyában/egyenruhában/naptárakban és masszázsok. AJÁNLÁSOK: „Ha nem írják elő a szigorú „viselkedési” irányvonalat, akkor Miss Jamison a tökéletes alkalmazott a cégüknek.” – Ron Peaty, az Utopia kávézó vezetője „Kérem, adjon a barátomnak munkát. Kérem.” – Miss Sherridan Smith, legjobb barátnő

Első Fejezet HÁT NEM LENYŰGÖZŐ, HOGY EGYETLEN, látszólag ártatlan döntés, mennyire képes megváltozatni az egész életedet? Számomra ez a döntés egy grande mocha latte formájában érkezett. Hadd magyarázzam meg. A nap elég átlagosan indult. Lefordítva: Harminc perc késéssel ugrottam ki az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, és magamra kaptam egy szabott fekete nadrágot és egy gombos fehér felsőt. Az Utopia Kávézó egyenruháját kötelező minden alkalmazottnak viselnie. A többiekkel ellentétben a blúzom felső három gombját nyitva hagytam, ezzel kivillantva részleteket a fehér, csipke push-up melltartómból, amit alatta hordtam. Ne ítélkezz. Vannak, akik mellméretileg kétségbe vonnak, ezért kell egy kis rásegítés. Mindamellett, ha egy kicsit kivillantok, a perverz főnökömet nem fogja érdekelni, hogy késtem. Megint. Talán még meg is köszöni, hogy bejöttem. Helytelen volt tőlem a didkóimra bízni, hogy kihúzzanak bajból? Valószínűleg. Érdekelt engem? Pokolba is, nem. Valójában, nagyon is szégyentelenül felhasználtam őket. Egyedülálló, huszonnégy éves lány vagyok, és makacsul ragaszkodom az állásomhoz. Akinek nem tetszik, bekaphatja. Nézd, az apukámnak szívbetegsége van, és én vagyok a "felelős személy" a számláit illetően, nem beszélve arról, hogy én pénzelem a Village on the Parkbeli tartózkodását is, egy szomszédos, szociális 7

Gena Showalter egészségügyi lakóparkban. Szerettem volna, ha velem él (nem mintha lenne elég hely az egyszobás lakásomban), de neki az a legjobb, ha ott marad. Ott huszonnégy órás megfigyelés alatt van, és ellenőrzik, hogy rendesen beszedi-e a gyógyszereit, amit sokszor "elfelejt" megtenni, ha saját magára van utalva. Különben is, mindig azt bizonygatja, hogy soha nem volt boldogabb. Az ottani nők az "ezüst rókák", ahogy ő mondja, mohón vágynak a férfias figyelemre. Merjem megemlíteni neki, hogy azok az ezüst rókák sokkal többe kerülnek, mint a legdrágább prostituáltak – mert apa folyton kiköhögi a Viagra árát, amit a barátaitól vesz? Bármit megteszek apa boldogságáért, ahogy ő is önzetlenül boldoggá tett egész gyermekkorom alatt. Tehát kétségbeesetten meg kell tartanom a jelenlegi munkámat, és megszerezni azt, ami miatt állásinterjúra megyek majd a műszakom után. Nem késhetek el, nem késhetek el, nem késhetek el, mantráztam magamban, mialatt a kávéfoltos teniszcipőm után kutattam. Többször öntöttem rá capuccinót, mint ahányszor magas rangú sznoboknak szolgáltam fel a kávézóban. Mondanom sem kell, elég sok magas rangú sznobnak szolgáltam már fel. – Aha! Megtaláltak benneteket, piszkos kis mocskok! – Vajon mikor tettem őket a hűtőbe? Felhúztam őket, és reszkettem, miközben a lábujjaim elgémberedtek a hidegtől. Közben az óra ketyegése még több értékes perc múlását jelezte. Sietősen magamra kentem egy kis alapozót, szempillaspirált és ajakfényt. Azt hinnéd, hogy a pénzszükség arra ösztönöz, hogy minden reggel frissen és üdén ébredjek, nem számítva a körülményeket, de rosszul hiszed. Túl fáradt voltam most, hogy friss és üde legyek, még egy rakás zöldhasúhoz is. Múlt éjjel egy agglegény partin voltam csapos, egészen hajnali háromig. Én, egy lány, aki semmit sem tud az alkoholról. Sex on the Beach – biztos, de csak megfelelő férfival. Fuzzy Navel – öö, zuhanyt valaki? Tom Collins – ki a fene az? Természetesen úgy tettem, mintha az a koktél-szakértő lennék, akinek az interjún bizonygattam magam, bármit és mindent 8

Játék a tűzzel összekeverve, amire a kezemet csak rátehettem. Az italaim nem voltak a legfinomabbak, de biztosan meghozták a kívánt eredményt. Az este végére minden nő részegen bizonygatta, hogy imádnak engem és a "boszorkányosan komisz" keverékeimet is. Megszólalt az óra: reggel hat. – A fenébe! – megdörzsöltem fáradt, égő szemeimet –, aztán megdermedtem, mikor ráeszméltem, hogy a szempillaspirál még nem száradt meg. Nagyszerű. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy bokszoló, aki elvesztette a nagy meccset. Mialatt megdörgöltem az arcom egy vizes ronggyal, megöntöztem a száraz, törékeny virágaimat is több mindent csinálva egyszerre, hogy ezzel is időt spóroljak meg. Mibe kerülne, hogy a kis zöld szörnyeket növekedésre bírjam? Végre készen az indulásra, előástam a kulcsaimat az akváriumból. Mégis mennyi piát nyeltem én le a múlt éjjel? Nem emlékeztem rá, hogy a vízbe dobtam volna a kulcsokat. Legalább a gömb most halmentes volt. Martin, a bettám pár napja pusztult el. Természetes halál volt, biztosíthatlak. – Remélem, az utcai víznyelőben rothadsz – mondtam, és lenéztem. Esélye sincs, hogy a mennybe került. A kis nyavalyás gyűlölt engem, mindig legyezgette a kopoltyúját és az üveget csapkodta, ha a szobába léptem. Ajándék volt az utolsó fiúmtól, ismertebb nevén a Sötétség Hercegétől. Helytelen volt azt kívánnom, bár kinyiffant volna az exem is a hallal együtt? Nincs idő most ennek az álomnak az etikáját mérlegelni, mennem kell. Ruha? Kipipálva. Cipő? Kipipálva. Kulcsok? Kipipálva. Önéletrajz? Kipipálva. A papírt a munkásnadrágomba gyömöszöltem még a múlt éjjel, amikor az interjúra készülődtem. Úúú! Még egy alantas munka. Bárcsak visszaheveredhetnék az ágyba! Magamra húzhatnám a takarót, és folytathatnám a tizennyolc éven felülieknek szóló álmomat; Vin Diesel és egy könnyen összenyomható csokiszirupos tubus társaságában. Dupla fincsi! Van valami abban a kopasz fejében, ami megvadít.

9

Gena Showalter Ne álmodozz már, te nő! Épp akkor vánszorogtam a bejárati ajtóhoz, amikor megszólalt a telefon. Nagyot sóhajtva a szobámba rohantam. Valószínűleg a főnököm, Ron, de a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizni akartam. Egy gyors pillantás a hívó fél nevére, és rájöttem, hogy valójában apa az. Még a késés ellenére sem fordult meg a fejemben, hogy az üzenetrögzítő vegye fel helyettem. Felvettem a kagylót, és a fülemhez emeltem. – Szia, apa! – Szia, babám! Mit csinálsz? – Munkába igyekszem. Minden rendben? – Persze, minden rendben – mély, dörgő hangja sosem tudott megnyugtatni. – Túl keményen dolgozol. – Ó, de tudod, hogy én ezért élek – mondtam, hangom azt tükrözte, hogy igazat beszélek. Soha, soha nem engedhetem, hogy ez az önzetlen ember megtudja, hogy nem szeretem a munká(i)m. Még a végén elmenne, és szerezne egyet magának az vén mackó. Bármit megtenne, csak hogy gondoskodhasson rólam. Nem csoda, hogy olyan átkozottul szerettem őt – Nem vagyok boldog, ha nem dolgozhatok. – Pont, mint az édesanyád. Isten nyugosztalja! Én magam sosem értettem meg ezt a fajta gondolkodásmódot – mondta, és elképzeltem, ahogy csodálkozva ingatja a fejét. – Nem akarlak feltartani. Csak épp most néztem meg a régi fotóalbumaidat, amikor még kisbaba voltál. Tudom, hogy pár napja látogattál meg, de hallani szerettem volna a hangodat. Látod milyen édes? – Most próbálsz megríkatni. De örülök, hogy hívtál. Hiányoztál, és a hangod is. Kuncogott. – Hát nem vagyunk mi egy pár érzelgős… – David! – hallottam egy nő hangját. – Ó, a pokolba! – mondta nekem. A nőnek azt felelte. – Ne most, Mary! Épp telefonon beszélek a legkedvesebb kislányommal. – Megcsókoltad vagy sem Janet-et múlt éjjel a kertben? – követelőzött Mary a háttérben.

10

Játék a tűzzel – Kétszeresen a pokolba! – suttogta aztán apa. – Ó, basszus! Úgy hallom, a szobámba kormányozza a tolószékét – szünetet tartott. – Azt hiszem, vissza kellett volna utasítanom Janet ajánlatát a sétára. – Én is úgy hiszem – mondtam nevetve. – Most mennem kell. Szeretlek, babám – mondta. – David! – kiáltotta Mary most már közelebbről. – Én is szeretlek, apa. Letettem, és egy percig még bámultam a készüléket, a szám mosolyra húzódott. Megráztam a fejem, és egyetlen hátravetett, sóvárgó pillantással kisiettem szűkös, kis lakásomból. – Gyerünk, essünk túl a mai napon! – motyogtam.

Odakinn, a tavasz reggeli félhomály illata csodálatosan keveredett a magnólia illatával, de tikkasztóan meleg volt, a levegő ragacsos a párától. Ó, basszus! Elfelejtettem hozni egy kis törölközőt, amivel letörölhetem magamról az izzadságot. Pár perc múlva a ruháim a testemre fognak tapadni. Nos, most már semmit sem tudtam tenni ellene. Nem akartam a munkába éhesen érkezni (éhesen=rosszindulatúan, rosszindulatúan=kirúgva), ezért megálltam egy karamellás fánkra útban a buszmegálló felé – és lekéstem a buszomat. MARTA, Atlanta elsőrangú késd-le-és-becsavarodsz közlekedési rendszere, megint hozta a formáját, a várakozási idő újabb húsz percre hátráltatott. Mire beviharzottam az Utopiába, a sorok már hosszan kígyóztak és kanyarogtak. A vevők eléggé kiakadtak, és ennek hangot is adtak. Felnyögtem. Úgy értem, könyörgöm! Sírj nekem egy folyót, Richie Richersons! Basszus! Bárkinek, aki megengedhet magának egy napi hat dolláros feketekávét, nem kéne semmi miatt panaszkodnia. Ron, a főnököm egyből kiszúrt engem, és egy halott-vagy típusú grimaszt vágott felém. Kihúztam a vállamat, ezzel megfeszítve az ingem anyagát, és küldtem felé egy csokoládés, gyümölcsös, habos fagylaltos mosolyt, 11

Gena Showalter megspékelve tejszínhabbal és cseresznyével. Hmm, tejszínhab. Biztosan remekül illene a Vin Dieseles fantáziámba. Ron tekintete találkozott a lányokéval. Elsápadt, elfordult, és egyik ujjával pontosan az én irányomba mutatott. Anélkül, hogy odapillantott volna, észrevettem-e egyáltalán, sarkon fordult, és némán parancsolva intett, hogy kövessem. Nagyszerű. Kibaszottul nagyszerű. Ez nem jósolt túl sok jót. Mélyen belélegezve a fahéj és vanília illatú levegőt, számtalan nő és férfi mellett elhaladtam, akik mini íróasztalnak használták az asztalokat, számítógépük, faxaik, iratmegsemmisítőik ott hevertek körülöttük. Beléptem Ron apró, zsúfolt irodájába. – Látni akart, Mr. Csinos? – Peaty a nevem, és csukd be az ajtót! – mondta teljesen érzelemmentes hangon. Lehuppant a székébe, rendetlen asztala eltakarta gömbölyödő pocakját. Fekete tekintetét továbbra is lesütötte, egyáltalán nem nézett rám. Francba! Izzadó tenyérrel úgy tettem, ahogy utasított. A por és aftershave émelyítő illata azonnal mellbevágott, kiszorítva ezzel a sült finomságok minden megmaradt illatfoszlányát. Nem vártam meg, míg megszólal, elfoglaltam az egyetlen másik széket a szobában. Egy kemény, kényelmetlen, lépcsőzetes hokedlit, amit szerettem úgy hívni, hogy Csintalan Szék. Mindkét oldalon aktafiókok álltak közel hozzám, olyan érzés volt, mintha bekerítettek volna. Ront tanulmányoztam. Keskeny ajkai voltak, és most ezek az ajkak szorosan össze voltak préselve, alig látható, kis, rózsaszín vonalként gömbölyded arcának körvonalában. Vörösesszőke haja össze-vissza állt, mintha túl sokszor túrt volna bele az ujjaival. Feszültség keretezte a szemét, és a szemöldökét ráncolta. Ron az elmúlt hetekben sokszor volt rám kiakadva, de sosem sugárzott róla ilyen zsémbes méreg. Ilyen hajthatatlan elhatározottság. De én felismertem ezt a tekintetet. Megkaptam már a többi főnökömtől is az elmúlt években, éppen mielőtt kirúgtak.

12

Játék a tűzzel Elnyomtam egy sóhajt. Nem mindig voltam rossz alkalmazott. Majdnem öt éve nappal pincérnőként, éjszakánként pultoslányként dolgoztam. Így eleget kerestem ahhoz, hogy kifizessem a megélhetési költésegeimet, támogassam az apámat, és félretegyek egy szép kis összeget – egy összeget, amit teljesen feléltem a kényszer pihenőm során, vagyis az alatt a két hónap alatt, amíg meg nem kaptam ezt a munkát itt a kávézóban. Miért nem tudtam visszafogni a könnyelműségemet? Miért nem tudtam elfojtani az elégedetlenségemet, mint oly sok éven át, és megállni állandó jövedelmem forrásának szabotálását? Bár nem akartam elismerni, de tudtam a választ. Egy reggel felébredtem, és rájöttem, hogy az élet elhúz mellettem, gyorsan elszáguld, míg én hátul fetrengek. Elégedetlenség töltött el – és azóta is csak nőtt ez az érzés. – Sajnálom! Bármit és mindent, amit tettem – mondtam, amikor Ron szólásra nyitotta a száját. – Elkéstél – morogta – Már megint. Az a tény, hogy nem mondtam ki „Köszönöm, hogy megállapítottad a nyilvánvalót”, hatalmas, piros pontokat kellett volna szerezzen nekem a jó lány kategóriában. – Tudom, és tényleg sajnálom – Mikor a tekintete nem lágyult meg, és még mindig nem nézett felém, a szívem lesüllyedt a mellkasomban. – Egy másik munkahelyen is dolgoztam késő éjszakáig, és nehezen ébredtem fel. A faliórára bámult pont a fejem felett, és megigazította csokoládéfoltos nyakkendőjét. – Bár tetszik a kép, ahogy az ágyban heverészel… Beteg ez a hapsi... Bunkó. Csak… durva. Majdnem elhánytam magam. És igen, értettem az iróniát is. Te hoztad ezt magadra, Jamison. Mit vártál, mikor így szabadon hagytad a didkóidat? Hirtelen azt remélve, hogy elrejthetem őket a szeme elől, meggörbítettem a hátam. Várjunk csak, Ron szája mozgott. Nem hagyta abba a beszédet.

13

Gena Showalter – …ez csak egyszerűen nem elég jó kifogás. Úgy értem, el tudom fogadni ezt a kifogást egyszer, talán kétszer, de ugyanezt a beszélgetést már lejátszottuk többször. És csak néhány hete dolgozol itt. – Holnap időben itt leszek, a szavamat adom. Ha kell, kihagyom az alvást – Vajon olyan kétségbeesettnek hangzottam Ronnak is, mint magamnak? Valószínűleg. Francba! Utáltam, ha látta a kétségbeesésem. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem. Minél inkább látta rajtam a kétségbeesést, annál szorosabbra tudta húzni a köteleket, és úgy táncoltatott, mint valami cirkuszi majmot. Egy tollat ütött az asztalhoz. – Legutóbb is ezt mondtad. Ez egy kicsi, független üzlet, Belle, és bízunk az alkalmazottainkban, hogy kiváló szolgáltatást nyújtanak az üzlet fenntartása érdekében. – Én kiváló szolgáltatást nyújtok! – nyeltem, majd hozzátettem. – Amikor itt vagyok. A homlokát ráncolta, ledobta a tollat, és egyik kezével a hajába túrt, aminek eredményeképp még több vörösesszőke tincse meredezett a plafon felé. – Úgy gondolod, jól kijössz a vendégekkel? Tényleg? – Igen, tényleg – Tudtam, hogy mi folyik itt. A kirúgásomat fontolgatta, és egyszerűen csak próbálta összeszedni a bátorságát, hogy ki is tudja mondani a szavakat. Megrázó félelemmel jöttem rá, hogy talán ezúttal nem leszek képes lebeszélni róla. Ezen a ponton a korábbi beszélgetéseinknél már utamra engedett egy szigorú (de perverz) figyelmeztetéssel. A dühe vajon olyan szuperszonikus elhatározást adott neki, hogy semmilyen mennyiségű hízelgő meggyőzés sem tudja eltéríteni? Összeszűkült szemmel figyeltem; kezeim ökölbe szorultak. Nem engedhetem meg neki, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem. Valahogy, valamilyen módon át fogok törni az aljas döntése falán. Nem veszíthetem el ezt a munkát. Az utóbbi időben nagyon kevés cég akart esélyt adni nekem, szóval csak elképzelni tudtam, mennyi időbe telne egy újat találnom. – Hülye munkák – motyogtam. 14

Játék a tűzzel – Mit mondtál? – kérdezte Ron, a tekintete élesebb lett. Hangosan mondtam volna? – Uú, öő, semmi – kihúztam magam a széken. – Mit is akartál mondani? Felsóhajtott. – Neked nincs érzéked az emberekhez, Belle. Ahelyett, hogy lesimítanád a felborzolt tollakat, inkább felgyújtod. – Már mondtam neked, hogy jó alkalmazott vagyok – védekeztem összeszorított foggal. Ez nem volt hazugság. Igen, általában késve érkeztem, mindig átkozódtam, néha rosszindulatú voltam és – ez nem a bűntudat beismerése – (állítólag) kölcsönvettem a raktárból. De hétvégén, ünnepnapokon is dolgoztam, és mindig túlóráztam, amikor meg tudtam oldani. Ez csak számított valamit, nem? – Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem – Ron kinyitott egy mappát, és egyik ujjával vakon rábökött az első oldalra. – Panasz: a felszolgáló goromba és rámenős. Panasz: a felszolgáló teát készített kávé helyett. Panasz: a felszolgáló goromba. Panasz: a felszolgáló goromba. Panasz: a felszolgáló goromba. Folytassam még? – Nem hagyom, hogy a vendégek rám kiabáljanak és üvöltözzenek velem – A felháborodás bátorságot adott nekem, még jobban kihúztam magam ültömben, vállaimat hátrafeszítettem. Az embereknek nem volt jobb dolguk, mint a szerény kiszolgálás miatt panaszkodni? – Ettől még nem leszek goromba, csak ember. – Jenni nem kiabál a vendégekkel, még akkor sem, ha azok ráordítanak. – Jenni egy seggnyaló barom! Újabb sóhaj. – Belle…– Végül pillantása rám tévedt, és megszokásból továbbsiklott a cickóimra. Nyelt egyet, ádámcsutkája úgy mozgott fel-le, mint egy gumicsónak a szökőárban. – Uú, mit is kezdtem mondani? Majdnem elvigyorodtam, testem minden izma elernyedt. Az áttörés megtörtént. És sokkal könnyebb is volt, mint vártam. Az, ahogy rám nézett teljesen más volt, mint kanos hangján hallani a megjegyzést arról, hogyan heverészem az ágyban. Ezt nem tudtam kezelni. – Azt hiszem, azt akartad mondani, hogy azonnal menjek dolgozni, és többet ne késsek el. Azt terveztem, hogy 15

Gena Showalter elmondom neked, te vagy a legjobb főnök a világon, és büszke leszel rám. – Igen, azt akartam mondani, hogy menj… – szeme tágra nyílt, megrázta a fejét. – Nem ezt akartam mondani – mondta, és újra komoly lett a hangja. De behunyta a szemét, és felhúzta az orrát. Morgott valamit az orra alatt, ami gyanúsan annak hangzott, hogy elgyengülni egy pár csinos, kis mell láttán. – Ki kéne most rúgnom téged. A pokolba, hiszen ezért hoztalak be ide. – Tudom – ismertem be halkan. Nem akartam ekkora csalódást okozni neki. Őszintén. Én csak, nos, mindig arról álmodtam, hogy egy... várjunk csak! Összevontam a szemöldököm. Már kislányként is képtelen voltam eldönteni, hogy mi legyek, ha nagy leszek. És még mindig nem tudtam. De alárendeltnek lenni tartozások és véget nem érő szolgaság közepette, nem éppen életem célja. Ne érts félre. Apámért még a lelkem is eladnám az ördögnek. Kitörölhetetlen tintával aláírva. „Kikötés” nélkül. Apa rengeteget gürcölt és robotolt építkezéseken, még akkor is, mikor gyenge szíve sokkal több fájdalmat okozott neki, mint amennyit egy embernek el szabadna viselnie. Nagyon keményen dolgozott értem, mert szerette volna, ha csinos ruhákban járok, és mókás kirándulásokra megyek a barátaimmal. De leginkább azért, mert szeretett volna kárpótolni azért az autóbalesetért, ami megölte az anyámat, amikor még tipegő gyermek voltam. Miután leérettségiztem, meggyőztem, hogy hagyja ott a munkáját, és azóta is boldogan viseltem gondját. Nem bántam meg; bár az életem néha annyira monoton volt már, hogy néha azt kívántam, bár történne velem valami különleges. Valami bámulatos, talán kicsit vad. Valami, amit nem ismerek. Felmordultam. Többé nem kívánok olyat, amit nem kaphatok meg. Mostantól kezdve jobb alkalmazott leszek. Keményebben fogok dolgozni, kevésbé leszek harcias. Visszafogom a nyugtalanságot. Ron adott nekem még egy esélyt, én pedig nem hagyom csalódni.

16

Játék a tűzzel – Esküszöm, Belle, a fekélyem állandóan kiújulóban van miattad – mondta sötéten. Benyúlt az íróasztala fiókjába, elővett egy csomag Tums tablettát, és jó pár darabot a szájába dobott. – Miért nem tudok inkább olyan lenni, mint a Donaldék, és egyszerűen kimondani? Ki vagy rúgva. Bumm. Ki vagy rúgva. Elméletben olyan egyszerű – megint felsóhajtott, ezúttal csüggedten fújta ki a levegőt, amitől vállai előregörnyedtek – Ez az utolsó esélyed. Ha megint elcseszed… – Nem fogom. Istenre esküszöm – nem említettem meg neki, hogy egy picivel korábban el kell mennem ma, ha oda akarok érni az interjúra az Ambassador Suits-hoz, egy közeli hotelbe. Majd később felhozom a kis gyöngyszemet. Megduplázom a kávékészítésem, vagy valami, csak hogy kiérdemeljem a korai távozást. – Olyan jó leszek, hogy jelölsz a Hét Alkalmazottja címre. Talán a Hónap Dolgozójáéra is. – Aha. Jól van – még pár Tums tablettát szedett ki, majd a lányokat fürkészte. – Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Menj! Nyiss egy új jelenléti ívet, mielőtt meggondolom magam! Vigyorogva dobtam neki egy csókot, felugrottam a székemből és az ajtóhoz rohantam. Köszönet Istennek a perverzekért!

AZ ELKÖVETKEZENDŐ NÉHÁNY órát azzal töltöttem, hogy jó kis robotnak tettettem magam, mosolyogtam, napfény-és-rózsák típusú mosoly volt ez, és úgy integettem a vendégeket magamhoz, mintha egy Miss Amerika versenyző lennék. Mindezt Ron sasszemeitől kísérve. Egyszer elég közel kerültem hozzá, hogy gorombán felpofozzak egy nőt, akinek volt mersze megkérdezni tőlem, mindenkinek ilyen lassú vagyok-e, vagy csak ő ilyen különleges. Minden bizonnyal különösen bosszantó vagy a számomra, akartam neki mondani. De nem tettem. Visszatartottam magam az erőszaktól (lásd a „goromba felpofozás” megjegyzést feljebb), megnyugtatott a gondolat, hogy egy ilyen ördögi boszorkánynak biztosan mély, nagyon mély ráncai lesznek, minden fogát és hajszálát el fogja veszíteni, mielőtt még feldobná a talpát. 17

Gena Showalter A barátnőm, Sherridan – tényleg az egyetlen barátom, mivel nem nagyon bánta a tényt, hogy nincs szabadidőm – büszke lenne rám, amiért csendben maradtam, és nem lódultam meg előre, mint a megtorlás katapultja. Mikor általános iskolások voltunk, azt mondta, hogy az ördög a jobb vállamon bizonyára brutálisan megfojtotta az angyalt a balomon, a legkisebb erkölcsi befolyást is megsemmisítve. Nem akartam magam elárulni. Ha már Sherridan-ről beszéltem, pár perccel ezután rohant be a kávézóba, kiszúrt és intett nekem. Épp telefonált. Magas volt és gyönyörű, szőke fürtökkel és olyan kanyarulatokkal, amik végtelenek voltak, kanyarulatokkal, amik most smaragdzöld nadrágos kosztümbe voltak burkolva. Hozzám sietett, elhaladva a sor mellett, ami az asztalomnál állt, mobilját a dereka mellé eresztette – Szia! – mondta egy meleg mosollyal. – Szia! – mondtam, de tekintetem továbbra is a vendégre szegeztem, és úgy tettem, mintha figyelnék a rendelésére. Szerettem, ha Sherridan meglátogatott kávézóban. Ellenezték, ha az alkalmazottak saját vendégek fogadtak, de az utóbbi időben ez volt az egyetlen lehetőség, amikor együtt lehettünk. – Jól nézel ki. – Köszi – beszélte túl a morgó vendégeket. – Később még meg kell mutatnom valakinek egy házat, és szeretnék jó benyomást tenni a vevőre, aki félig-meddig oka is annak, hogy itt vagyok – izgalmában összecsapta a tenyerét. – Randit szerveztem magunknak. – Randit? – hónapok teltek el azóta, hogy egyáltalán gondoltam a randi szóra, így idegen volt most a nyelvemnek. – Szórjunk fahéjat is a csökkentet koffeines kávéjára? – kérdeztem a vendégemtől. – Ikrekkel – mondta Sherridan büszkén. – Gazdag ikrekkel. – Igen – mondta a vendég összeszorított szájjal. Sherridan nem hagyta abba. – Azt hiszem, az idősebbik kedvel engem – volt egy árnyalatnyi bizonytalanság a hangjában. – Biztos vagyok benne, hogy ez így is van – mondtam neki. – Gyönyörű vagy és okos. Sherridan szeretett úgy tenni, mintha magabiztos lenne, de legbelül szüksége volt a bíztatásra, ha férfiakról volt szó. Hajlamos 18

Játék a tűzzel volt nagyon könnyen beléjük zúgni, majd szörnyen kishitű és bizonytalan lett, amivel általában elriasztotta őket. – Bár dolgozom aznap este. Sherridan mosolya kissé lehervadt, ezüstszínű szemeit gyanakodva húzta össze. – Még nem is mondtam neked… – megcsörrent a telefonja – , hogy mikor. – Még ma azt az italt, ha kérhetem – mondta a vendégem, és körmével dobolni kezdett a pulton. – Nem számít a nap – megfordultam, megragadtam egy doboz tejet, és beleöntöttem a kimért adagot a megfelelő tárolóba. – Mindig dolgozom. – Leslie! – mondta Sherridan az asszisztensének. – Ez nem a legalkalmasabb idő. Épp egy találkozón vagyok – majd letette. – Belle, nem kérhetnél egy szabadnapot? Csak egyet!? Kérlek! A vágyakozás hulláma öntött el, de jó néhány másodpercig nem válaszoltam, amíg forrt a tej, hangosan zümmögve. Amikor fokozatosan elhalkult, azt feleltem. – Bárcsak tudnék, Sher, de egy mellékállás interjújára megyek később, és éjszakánként fogok dolgozni, ha megkapom. – Csak még egy melót ne! – nyögött fel. - Hé, pultos kislány! Megtudhatnám, hogy mikor kapom meg az italom? Őrült rohanásban vagyok, és maga nem kapkodja el. Körbenéztem, és pillantásom találkozott az szemben ülőével, az én mogyoróbarna szemem az ő barna szemével. Türelmetlenségem az ő bosszúságával. A nő magas volt, napbarnított és jó kiállású, szinte izmos, feszes bőrrel, és éppolyan sötétbarna hajjal, mint az enyém. De míg az én hajam hosszú volt és egyenes (és szerettem úgy gondolni, hogy selymes), az övé rövid volt és göndör, mintha a hajcsavarókat ezer évig benne hagyta volna a hajában. – A nevem nem pultos vagy kislány – motyogtam az orrom alatt. Hangosan csak ennyit mondtam. – Egy pillanat és készen lesz, uram. Hoppá, elnézést, hölgyem. Felhördült. – Belle! – szólt rám Ron figyelmeztetően. 19

Gena Showalter A fogamat csikorgattam, és majdnem porrá zúztam őket, közben pedig elkészítettem azt a hülye, csökkentett koffeines kávét. Egész végig azt mantráztam a fejemben: Viselkedni fogok. Viselkedni fogok. Kibaszottul viselkedni fogok. Szerencs, hogy Ron legalább elnézte Sherridan látogatását. – Mennem kéne, mielőtt Szuper Göndör görcsöt kap – mondta Sherridan, elengedve a füle mellett vendégem felháborodását. Hozzám hajolt és megcsókolta az arcom. – Hívj fel, ha megváltozik a véleményed az ikrekkel kapcsolatban. Nekik van a legaranyosabb, legfeszesebb seggük a világon, és ha hozzámennél az egyikükhöz – az egyik ikerhez, nem a fenekéhez – minden anyagi gondod megoldódna – ezzel el is ment. Átnyújtottam Szuper Göndörnek a kávét, de nem köszönte meg. – Egy sovány két decis vaníliást kérek – mondta a következő vendégem. – Cukor nélkül? Az arca megrándult az undortól. – Azt mondtam sovány legyen, nem azt, hogy íztelen. Még egy könyörtelen óra telt el. Le kellett volna tépnem a kötényem, és elmenni Sherridan-nel. – Ez nem az, amit rendeltem – hallottam. – Az ujjai hozzáértek a pohár széléhez, ezért kezdje újra, és készítsen nekem egy új, nem szennyezett kávét! – hallottam. – Ezt nevezi maga eszpresszónak? A víz is sokkal erősebb ennél – hallottam. Hát panaszkodtam én? Kevertem bárkinek is gyomorforgató italt (vagyis csöpögtettem bármit az italukba)? Nem és nem. Bár a további önmegtartóztatás sokba került nekem. A gyomrom egy nagy csomó volt a fájdalomtól. A bőröm túl szorosnak tűnt a csontjaimon. Az arcom rángatózni kezdett a bal szemem alatt. A hátam hasogatott, a lábam fájt – és nem attól, hogy túl sokáig álltam. Ahhoz hozzászoktam. A fájdalom azért volt, mert nem engedtem magamnak, hogy kiosszak néhány megérdemelt fenéken billentést.

20

Játék a tűzzel Ha ezek után nem kapom meg a Hét Dolgozója címet… Várjunk csak! Elhatároztam, hogy kéne egy kis szünetet tartanom. Mikor az utolsó vevőt is az útjára bocsátottam, Ronra pillantottam, aki épp elég régóta nem nézett már engem, hogy figyelmét egy nő felé fordíthassa, aki mintha most lépett volna le egy felnőtteknek szóló aktképről. Elsétált mellette, piros spandex kötött pólója több T-t és A-t fedett fel, mint egy Penthouse magazin kihajtható poszterei – nem mintha bármi hasonló magazinba is belekukkantottam volna (köhh, köhh). Ron megigazította az övét. Csettintettem az ujjaimmal, hogy végre felkeltsem a figyelmét, de a nő tangás feneke teljesen megigézte. Megszólalt az ajtó feletti csengő, jelezve még egy csoport kuncsaft érkezését. Szemük vad volt, és meg tudtam mondani, hogy kétségbeesetten vágytak a reggeli helyrerakásra. Ha nem cselekszem gyorsan, itt ragadok további minimum – minimum! – húsz percre, és már nem tudok egy másodperccel sem mézes-mázas maradni tovább. Olyan sebességgel, amit még Szupermen is megirigyelt volna, elkezdtem lezárni a kasszámat. – Mit csinálsz? – kérdezte Jenni, az Év Alkalmazottja, vagy ahogy én szerettem nevezni: az Évezred Kurvája. Ott állt az egyetlen még nyitott kasszánál, egy alacsony, pont-a-legjobb-helyekengömbölyödő szőkeség, aki már azzal is felhívta magára a férfiak figyelmét, ha levegőt vett. Már az első munkanapomon kinyilvánította a gyűlöletét irántam, elgáncsolt, valahányszor elsétáltam mellette, normál kávét adva nekem, valahányszor koffeinmentest kértem. Hogy miért utált, azt nem tudtam. De nem is igazán érdekelt. – Okos vagy – megvakartam a homlokom a középső ujjammal, titkon elküldve őt melegebb éghajlatra. – Találd ki! Felbőszült zihálása végig ott visszhangzott a fülemben, míg Ronhoz sétáltam, és megkopogtattam a vállát. Ugrott egyet, egyik kezét a szívére szorította, mikor megfordult és rám nézett. – Jézus Krisztus! – Nem, Belle vagyok – mondtam szárazon. 21

Gena Showalter – Mit akarsz? – morogta. – Szeretném megtartani az első tizenöt perces szünetem. Ha önnek sincs ellenére, Mr. Csinos – tettem hozzá hízelegve. – A nevem Peaty – rápillantott a karórájára. – Rendben. Tök mindegy. Pillantása visszasiklott a sétáló magazinra, aki most lehajolt, hogy felvegye a zsebkendőt, amit „véletlenül” leejtett, rövidnadrágja még magasabbra csúszott a fenekén. Megráztam a fejem, és összeszedtem minden hozzávalót, ami szükséges egy… hmm. Mit akartam? Egy mocha lattét, döntöttem el a következő pillanatban. Igen. Ez jól hangzott. Ezt fogok inni. Ha valaki megérdemelte a csokoládét, akkor az én voltam. – Akkora ribanc vagy! – motyogta Jenni, hirtelen mellettem termett, hogy kikeverjen egy chai teát. – Látom, hogy féltékeny vagy – mondtam dalolva. Két adag eszpresszót öntöttem a csészémbe, aztán tejet. Nem spóroltam vele. – Ha nem settenkednél néhány falat muffinért, éclair fánkért és tortaszeletért, észrevetted volna, hogy valakinek kijár a szünet. Jenninek elakadt a lélegzete. – Csak hogy tudd, alacsony a vércukrom. Ennem kell. – Rendben. Totál hiszek neked, és legalább nem gondolom, hogy megtévesztésképp csinálod. – Csak szeretnéd, bár olyan lehetnél részben, mint én, tudod? – morogta. – Nem tudom, hogy jutott az eszedbe, hogy leadtam a szintemből, de biztosíthatlak, ez nem igaz. Nem akarok belőled semmilyen részt. Ja, és amúgy van a fogad között egy darabka fánk – elkészült a latte, én pedig becsusszantam egy üres asztalhoz. Ahogy belekortyoltam a meleg, finoman édes nedűbe (tökéletesen elkészítve, köszönöm!), kibámultam a hatalmas kirakatüvegen, és elvigyorodtam. Ó, a kis közjátékom Jennivel visszahozta a lelkesedésem, elűzve a feszültséget, amit a kikényszerített bájolgás okozott. Az út végén magasodott egy szép, nyilvánvalóan jól karbantartott homokkő ház kovácsoltvassal körbevett, színezett ablakokkal. A 22

Játék a tűzzel sövény, ami körbevette szakértő módon volt ápolva és nyírva. A virágok szépen nyiladoztak a tavaszi napfényben, rózsaszín, piros és arany szivárványt alkotó szirmok. De nem voltak jelzések, sem hirdetések, amit látni lehetett volna. Alkalmanként kiszúrtam egy vagy két autót a parkolóban, mint most is, így tudtam, hogy emberek dolgoznak ott. De sosem tudtam rájönni, miféle üzlet lehet, nem láttam egyetlen alkalmazottat sem bemenni, sem kijönni. A hely kíváncsivá tett. Mindig. Gondolkodtam rajta, hogy egyik késő éjjel odaosonok, és bekukucskálok, de általában mindig elaludtam, mire összeszedhettem volna az erőm, hogy elhagyjam a lakásom. Talán egy… Pislogtam. Mi a pokol? Egy magas, hórihorgas férfi rontott ki nagy sebességgel a homokköves ház bejárati ajtaján, egy laborköpenyben, szemei tágra nyíltak és vadak voltak, fehér, középre fésült hajszálai lebegtek a fuvallattól. Egyik pillanatban nem volt ott, a másikban igen. A hátam szögegyenes lett, a mozdulattól értékes cseppek löttyentek ki a lattéből a csésze peremén. Megint pislogtam, mintha ez a cselekedet végre megugraszthatná az agyamat, hogy kitalálhassam, miért rohan a férfi. A férfi átszaladt az utcán, nem törődve az autók dudálásával és farolásával, hogy ne üssék el. Két autó ütközött. Még onnan is, ahol ültem, hallottam a fékek csikorgását, és két fém csikorgó ütközését. A szemem tágra nyílt, mikor két termetes, átkozódó férfi rontott ki utána a homokköves házból, nyilvánvalóan üldözőbe vették a sietős, károkozó férfit – aki most úgy rontott be az Utopiába, mintha az élete múlna rajta. A csengő megszólalt, én pedig talpra ugrottam, még jobban kilöttyentve a lattém. Letettem a csészét, és átbámultam a férfire. Bőre sápadt volt, vonásai feszültek, kapkodva vette a levegőt, vadul pásztázta végig a kávézót. Tekintete elsiklott mellettem, aztán gyorsan visszakapta. A távolból a pillantásunk összekapcsolódott. – Jól van? – kiáltottam oda, hangommal túlbeszélve a körülöttünk lévő üres fecsegéseket. 23

Gena Showalter – Kérem, segítsen nekem! – nyögte ki. Felém rohant, ellökve az útjából az embereket, és mindvégig motyogott. – Nem kellett volna megtudniuk. Nem kellett volna üldözniük. Néhány ember zihált. Néhányuk felmordult. – Figyeljen oda! Mikor a férfi elért engem, megragadta a karom. Izzadtság folyt le a szemöldökén; félelem töltötte meg kitágult szemeit. – Segítenie kell nekem! – mondta levegő után kapkodva. – Meg fognak ölni! Megölni? Kiszáradt a szám, vérem jéggé dermedt, mégis forró bizsergés futott végig a gerincemen. – Maradjon itt! – mondtam. – Nem, bújjon el! Nem, maradjon! Ó, a pokolba! Csináljon valamit, míg én hívom a 911-et! – még erősebben szorított, de kiszabadítottam magam, és a körülöttünk álló embereknek kiáltottam. – Van valakinek mobilja? – én már rég feladtam az enyémet, mint olyan luxust, amit többé nem engedhetek meg magamnak. – Bárkinek? – áthajoltam az asztalokon, de mindenki szándékosan elfordította a tekintetét. – Nem fogom növelni a telefonszámlájukat, esküszöm. Ez vészhelyzet! – Követelem, hogy beszélhessek a tulajjal! – mondta valaki, biztos voltam benne, panaszkodni akar amiatt, ami az előbb történt, és ingyen kiszolgálást akart. Berontottam Ron irodájába, és megragadtam a telefont. A 911 diszpécsere két csengés után felvette, én pedig elmagyaráztam, mi történt – Egy férfit üldöztek be ebbe a kávézóba! – kirohantam. – Azt mondja, valaki meg akarja ölni – mialatt beszéltem, egy nő sikoltott fel a háttérben. Egy férfi felmordult. – A segítség már úton van – mondta a diszpécser. A szívem dübörgött, nem törődtem a kérésével, hogy maradjak vonalban, és elhajítottam a készüléket. Visszarohantam a kávézóba, de azonnal megtorpantam. Csak egy pillanatra voltam távol, de a kávézó úgy nézett ki, mintha valami természeti katasztrófa söpört volna végig rajta. Az asztalokat felborogatták. A székeket széthajigálták minden irányba. Kávé csordogált végig a padlón, egy fekete folyó, amiben papírpoharak és zsebkendők úsztak, mint a holttestek. 24

Játék a tűzzel A kávézó vendégei és alkalmazottai remegve és rettegve zsúfolódtak az egyik sarokba. Úgy tűnt, csak Ron nem ijedt meg. Karját Jenni köré fonta, és lopva letapizta. A laborköpenyes férfi eltűnt. Talán elrejtőzött? A két férfi, akikről megállapítottam, hogy üldözik, most azon dolgoztak, hogy mindenkit megnyugtassanak. Egy harmadik férfi, akit nem láttam kilépni a homokköves épületből, ott állt az ajtóban, megakadályozva, hogy bárki kimenjen vagy bejöjjön. Fiatal volt, talán a harmincas éveinek közepén járt, magas és izmos, szőke hajjal és olyan arccal, amit minden férfi modell megirigyelt volna. Tökéletes, finoman kidolgozott, nyálcsorgató. Figyelte a ténykedéseket, mintha minden részletet az eszébe akarna vésni. – Mindenki foglaljon helyet! – szólalt meg végül, hangja szigorú, ellentmondást nem tűrő volt. – Helyezzék magukat kényelembe! Itt leszünk egy darabig. – Mi folyik itt? – kérdeztem, mivel senki más nem szólalt meg. – Kik maguk? Talán nem kellett volna felhívnom magamra a figyelmet, de esély sem volt rá, hogy vidáman engedelmeskedjek, és talán a saját halálomba sétáljak. – CIA – morogta a férfi, és felvillantott valamiféle jelvényt. – Most pedig üljön le! CIA? Az állam felváltva esett le, majd csukódott vissza, aztán megint le és megint vissza. Természetesen láttam már ügynököket a tévében, de a való életben még soha. Mégis minden porcikám azt kiáltotta, ne bízzam benne. Úgy értem, Laborköpenyes hangja újra meg újra bekúszott a fejembe. Meg fognak ölni. Meg fognak ölni! De… mi van, ha Laborköpenyes egy gonosz ember volt, akit meg kellett ölni? Vagy mi van, ha Csinos Fiú hazudott, és valóban Laborköpenyes volt a jófiú? Mi van, ha úgy összezavarom magam, hogy agyér tágulatom lesz ettől a sok belső kérdéstől? Gondolkozz, Jamison, gondolkozz! Ülj le! Nem, fuss! Ülj le! Igen, ezt fogom tenni. Nem, nem. Futnom kéne. Mialatt folyamatosan meggondoltam magam, a jobb lábam előremozdult, 25

Gena Showalter aztán hátra, míg a bal a helyén maradt. Lép, hátrál. Lép, hátrál. Fenébe! Ha rossz döntést hozok, nagy az esélye, hogy holnap ezek lesznek a szalagcímek: „A helyi idiótát holtan találták! Az áldozat barátnője így nyilatkozott: Ha Belle kivette volna ezt a napot, ahogy ajánlottam neki, még mindig élne.” Összehúztam a szemem. – Mi történt azzal a fickóval? A laborköpenyessel? Csinos Fiú összefonta kezeit a mellkasa előtt, és egy sötét, szinte hipnotikus pillantást vettem rám. – Ez nem a maga dolga. Most pedig – mondta az egész teremnek –, kérdéseim vannak, maguk pedig válaszolni fognak. Azok a szemek… intenzívek voltak, parancsolók és kicsit ijesztőek. – Az előbb hívtam a rendőröket – nyeltem egyet. – Ha bántanak miket, rács mögé kerülnek, és Big Daddy kurvái lesznek. Tekintete Laborköpenyes egyik üldözőjére, jelenlegi őrünkre siklott. Szörnyű egy ember volt, dús, fekete szakállal (az tényleg borsó volt ott a szőrében?), és több izma volt, mint Arnoldnak annak idején. – Intézd el! Elintézni mit? Szörny rádión beszélt…a rendőrökkel? Túl csendesen beszélt számomra ahhoz, hogy meghalljam, mit mond. Ezalatt a másik őr mindenkit leültetett egy székre. Mindenkit, kivéve engem. Talán kegyetlenül nézhettem, és nem mertek velem ujjat húzni. Hé, ez is egy lehetőség volt. De nem értettem, miért ragaszkodtak hozzá, hogy itt maradjanak, ahelyett, hogy Laborköpenyest üldözték volna. Vagy talán elkapták őt és elhurcolták, míg én telefonon beszéltem? De akkor miért kérdeznének ki bennünket, ha elkapták volna? – Az a férfi egy veszélyes bűnöző – mondta nekem Csinos Fiú. Biztosan rájött, hogy máskülönben nem működöm velük együtt. – A maga érdeke is, hogy segítsen nekünk. Veszélyes bűnöző – ezek a varázsszavak meghátrálásra késztettek. A lattém az asztalon volt, sértetlenül. Lehuppantam, és a számhoz emeltem a bögrét, majd belekortyoltam. Meleg és édes – édesebb,

26

Játék a tűzzel mint az előbb volt, mintha több lenne benne a csoki. Mmm. Tovább kortyolgattam, megnyugtatást merítve belőle. Csinos Fiú egyesével kikérdezett bennünket, neveket és válaszokat írva fel egy jegyzetfüzetbe. Milyen nyomozós volt. Mindenkinek ugyanazt a három kérdést tette fel: 1) Mi a neve és a címe? 2) Látta a laborköpenyes férfit? 3) Mondott, vagy adott önnek valamit? Csinos Fiú velem sokkal tovább beszélt, és nem csupán a három alapkérdést tette fel nekem. Mi késztetett arra, hogy segítsek Laborköpenyesnek – „a doktornak”, ahogy Csinos Fiú hívta őt, gondosal ügyelve rá, hogy ne hívja a valódi nevén. Terveztük, hogy titkon találkozunk később? Találkoztam valaha is ezt megelőzően a doktorral? Nem érdekelt a hazugság. Valójában nem hittem, hogy tudnék hazudni ennek a férfinak. Valahányszor felém fordította erőteljes, barna szemét, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megosszam vele legmélyebb, legsötétebb titkaim. Nem egy kislány álmatag módján, hanem egy meghalok-ha-nem-tehetem módon. Nagyon furcsa volt. És tudod mit? Én nem kaptam semmilyen választ a saját kérdéseimre. Mi volt a neve? Miért üldözték Laborköpenyest? Miért volt olyan veszélyes a férfi? Meg fogja Csinos Fiú enni azt a csokis éclair-t, amit a hűtőből csent el? Éhes voltam. Végül Csinos Fiú és az emberei elmentek, őket pedig gyorsan követték a vendégek. Azt vártam, hogy megfenyeget minket, el ne mondjuk a rendőröknek vagy a médiának – vagy egyáltalán bárkinek –, hogy mit történt, de nem tette. Vártam, hogy megérkezik a rendőrség (ahogy ígérték), de sosem jöttek. Úgy gondoltam, talán tényleg elintézték őket, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Csinos Fiú valóban CIA ügynök, ahogy azt állította, és Laborköpenyes tényleg bűnöző. Reméltem, nem kerülök bajba, amiért megpróbáltam segíteni neki. Végül egyedül maradtunk, segítettem Ronnak, Jenninek és a többi Utopia alkalmazottnak feltakarítani a rendetlenséget. Különös módon 27

Gena Showalter csendben dolgoztunk, nem beszéltük meg az eseményeket. Talán túl ijedtek voltunk. Talán túl zavartak. Talán mindkettő. Miközben takarítottam, Laborköpenyest kerestem, de a nyomát sem találtam. Micsoda szar nap lett ebből! Az egyetlen jó dolog az volt, mikor Ron kijelentette, hogy bezárja a kávézót a nap hátralevő részére, megadva nekem a lehetőséget, hogy megszökjek az interjúmra – noha későn. Talán, ha szerencsés leszek, elüt egy autó, és perelhetek milliókért.

28

Második Fejezet MIRE ELÉRTEM az Ambassador Suites épületéhez – anélkül, hogy elütött volna egy autó, a fenébe –, sikeresen az agyam hátsó szegletébe száműztem a mai nap eseményeit, hogy később átgondoljam és kielemezzem. Miért ne aggódjak miatta most, kérdezed? Mivel a fejem éppen felrobbanni készült apró Belle darabkákká, nos ezért. Éles fájdalom lüktetett a halántékomban, izzadságcseppek gyöngyöztek a bőrömön. Gyomrom szúrt és égett, mintha ezernyi savba mártott tűt nyeltem volna le. Az éhség okozta fájdalom, talán? Nem. Biztosan nem. Kihagytam az ebédet, igaz, de már előtte is hagytam ki étkezéseket, mégsem reagáltam még így. Bebotladoztam a hotel mellékhelyiségébe, a fekete-fehérre csempézett padló pörgött velem, megszédültem tőle. A szemem normális esetben mogyorószínű volt, zöld és barna keveréke, de ebben a pillanatban, csillogó smaragdnak tűnt. Túl fényesnek. Kitágultak. Kezeim remegtek, mikor hidegvizet fröcsköltem az arcomra. De a folyadék nem folyt le; mintha megnyílt volna a bőröm, és minden cseppet magába szívott volna. Olyan gyorsan történt, hogy ha pislogok, nem is veszem észre. A pórusaim tiltakozva kiáltottak, égtek, lángoltak. Nyögés hagyta el az ajkam. Mi a franc bajom van? Összeszedhettem valami rosszindulatú, gyorsan terjedő vírust, miután eljöttem az Utopiából? 29

Gena Showalter Istenem, mindenem fájt, a fájdalom minden másodperccel egyre nőtt. Ízületeim megdagadtak, és nehezemre esett rendesen levegőt venni. Kihúzva magam, amennyire csak tudtam, és ismét a tükörképemre pillantottam. Kékes karikák kezdtek kialakulni a szemem alatt, és fényes, vörös foltok színezték az arcomat. Összepréseltem a szám. Úgy néztem ki, mint egy drogfüggő. Akit kétségbeesetten rendbe kell hozni. El tudtam képzelni, hogy egy lehetséges munkaadó hogyan reagálna erre: páros lábbal hajítana ki, és az egész épületben szétterjesztené a fényképem a figyelmeztetéssel, hogy le fognak tartóztatni, ha még egyszer beteszem a lábam erre a helyre. Nagyszerű. Kibaszottul nagyszerű. Egy hirtelen görcs miatt összekuporodtam, és felkiáltottam. Belégzés. Kilégzés. Be. Ki. A fájdalom átmenetileg visszavonulót fújt, megint kiegyenesedtem, füleim hangosan csengtek, ahogy a vér keresztüldübörgött rajtuk. – Szentséges Isten! – Csak legyél túl az interjún, aztán hazamehetsz és pihenhetsz. Valahogy, és csak Isten tudja hogyan, összeszedtem magam annyira, hogy felemelt fejjel és kihúzott vállakkal besétáljak a munkaadó irodájába. Egy idős férfi ült dús, ősz hajjal, merev, barna öltönyben az iroda egyetlen asztalánál. Elvigyorodott, mikor kiszúrt engem, szemei ráncokba szaladtak a sarkoknál. Kedvesség sugárzott belőle. – Maga biztosan Belle. – Igen – ajkaimat válaszmosolyra kényszerítettem. Nem fogom tudni sokáig fenntartani a látszatot. Erre akkor jöttem rá, mikor a fickó – hogy a pokolba is hívták? – kezet rázott velem. Az érzéstől, ahogy tenyere az én túlérzékeny bőrömhöz ért, majdnem a földre roskadtam, magzati pózba kuporodva, miközben anyukámért sírok, akit majd’ húsz éve nem láttam. A kapcsolat, bár rövid volt, úgy tört át rajtam, mint egy sereg, vagdalkozó kés.

30

Játék a tűzzel – Kicsit késett – mondta, és az órájára pillantott. – De azt hiszem, van épp elég időnk arra, hogy megismerjük egymást. – Köszönöm. Annyira köszönöm. Egy elkerülhetetlen dolog miatt késtem, de ígérem, ez nem fordul többet elő. Sietősen kisimítottam az önéletrajzom a hátsó zsebemből, átnyújtottam neki, vigyázva, nehogy hozzáérjek. Ding, ding. Akkor kezdődjön az interjú. OKÉ, SZÓVAL TELJESEN ELSZÚRTAM az interjút. Füleim olyan hangosan csengtek, hogy képtelen voltam meghallani, amit mond. Az ízületeim őrülten fájtak, és nem tudtam megülni egy helyben. Az agyam elérte a robbanáshatárt, így nem voltam képes intelligens válaszokon gondolkodni. Csüggedten és kínlódva a heves, elgyengítő fájdalomtól, beléptem a lakásomba, kulcsaimat a régi, barna plüss szőnyegre hajítottam, bezártam az ajtót, és a szobámba vánszorogtam, vetkőzni kezdtem, mialatt sétáltam/kúsztam/könyörögtem Istenhez az édes halálért. Ahogy beestem az ágy gyengéd hűvösébe, az egész ijesztő rémálom lepergett a szemeim előtt. Kérdező: Istenem, maga rengeteg helyen dolgozott már. Én: Csak mostanában. Azelőtt felszolgáló voltam – ugyanabban a hotelban – majdnem öt évig, mint ahogy pincérnő is – ugyanabban az étteremben. De mindegyik legutóbbi munkámat illetően biztosíthatom, hogy értékes dolgokat tanultam meg. Kérdező: Ö, mit tanult pontosan a Kimberly Dolls gyárban? Én: Megtanultam, hogy nem vicces Kevin fejét Kimberly testére tenni. Kérdező: Hm. És az állatgondozónál? Én: Hogy a macskákat és a kutyákat meg kell becsülni, nem pedig megborotválni, hogy oroszlánokra hasonlítsanak. Védelmemre legyen mondva, bizonyos fajtáknál nagyon népszerű az oroszlán kinézet. 31

Gena Showalter Kérdező: Értem. Kíváncsi lennék valamire. Mindegyik munkából kirúgták magát, vagy ön lépett ki? Én: Jobban szeretem azt a kifejezést, hogy „elküldtek”. A kirúgás csak olyan… alávaló. Kérdező: Akkor elküldték? Én: Igen, de meg tudom magyarázni. Kérdező: Figyelek. Én: A Harrison és Co. Könyveknél teljesen félreértettem a visszatérítési eljárást. Egy egyszerű hiba, tényleg, bárki elkövethette volna. Tudja, úgy gondoltam, rendben van, ha hazaviszem a könyveket a táskámban, elolvasom őket, aztán visszaviszem. Maga is ugyanezt gondolta volna, nem? Ezt jelenti a visszatérítés. Kérdező: Nos, öö, hmm. És mi a helyzet a Jumpin’ Jive Használtautó kereskedéssel? Onnan miért küldték el? Én: Nos, ez egy érdekes történet. Tudja, történt egy kis szerencsétlen baleset az egyik autóval, amit kölcsönvettem. Egyáltalán nem az én hibám volt. Az előttem haladó nő nem indexelt, és ön is tudja, mennyire fontos, hogy jelezzünk, amikor sávot váltunk. Kérdező: Igen, ez fontos. Én: Csak adjon egy esélyt, Mr. öö…ööö… Kérdező: Mr. MacDonald. Én: Én leszek a legjobb öö…ööö… Kérdező: Szobalány. Én: …szobalány, akit valaha látott. Szobalány! Az kitűnő. Beszéltem már önnek az ötéves tapasztalatomról, igaz? Jól bánok az emberekkel, és még jobban a vécékkel, ez a Belle Jamison garancia. Nincs ennél megbízhatóbb, Mr. MacRonald. Kérdező: Donald. Én: Hát, köszönöm, Donald. Hívhat Belle-nek. Kérdező: Én nem… mindegy. Őszinte leszek magához, Miss Jamison. Mi itt az Ambassadornál, olyan embert keresünk, aki, hát, sokkal stabilabb..

32

Játék a tűzzel Én: Én stabil vagyok. Teljes mértékben. Tinédzser éveim legtöbbjét szobafogságban töltöttem. Kérdező: Hmm. Én: Ez csak vicc volt. De tényleg. Apámnak nem volt szíve szobafogságban tartani, még akkor sem, mikor megérdemeltem volna. Kérdező: Nekünk valaki megfontoltabb kell. Én: Én tudok megfontolt lenni. Egyik alkalommal, mikor vásároltunk a barátnőmmel, Sherridan-nel, aki megölné, ha Sherrynek szólítaná, meg akarta venni azt a nagyon csinos, nagyon drága kék ruhát. Tényleg a kék szín áll neki a legjobban, és őrületesen nézett ki rajta, de teljesen kimerítette a kártyáit, és nem maradt készpénze. Azt mondtam neki, hogy a ruha kövéríti a fenekét, így nem vont a nyakába még több adósságot. Egy lány nem lehet ennél megfontoltabb. Kérdező: Ezt megjegyzem. Öröm volt megismerni magát. Majd hívom, és közlöm a döntésünket. Én: Mikor? Tényleg nagyon kéne az állás. Nagyon, nagyon komolyan. Kérdező: Pár nap múlva értesítem. Én: Oké, nagyszerű. Majd rajta hagyom a hangot a telefonon, így bármikor elérhetnek. Tényleg. Bármikor megfelel. Nos, kivéve a holnap a reggelt. Nem érzem túl jól magam. És talán a holnap este sem lesz a legjobb. És a szombat. De ezeken kívül elérhető vagyok. Kérdező: Ezt… jó tudni. Szólok a biztonságiaknak, hogy kísérjék ki. HÁT PERSZE, mintha Mr. Donald MacRonald valóban felhívna. – Aú, aú, aú! – nyögve szorítottam egy párnát a hasamhoz. Sosem voltam még ilyen beteg. Még akkor sem, mikor Bobby Lowenstein lelocsolt engem kilencedikben, és másnap reggel arra ébredtem, hogy a nyirokcsomóim egy baseball labda méretével vetekednek. A mirigyláz kellemetlen volt. Ez még annál is szarabb. 33

Gena Showalter Talán fel kéne hívnom Sherridant, és áthívni, hogy gondoskodjon rólam. Ahogy most álltam, nem volt erőm ahhoz sem, hogy kimenjek a konyhába, és szerezzek magamnak egy pohár vizet, valamint vagy nyolcszáz Tylenolt. Nyöszörögtem, amikor a fájdalom újabb hulláma rohamozott meg. A vérem forrásponton volt, úgy fortyogott az ereimben, mint a láva, mielőtt jéggé dermedne. Ha nem tudtam volna jobban, azt gondoltam volna, hogy valami él bennem, és karmolva tör utat magának a porcikáimon keresztül. Felvagdos, és újrarendezi a sejtjeim. Felejtsd el Sherridant! Doktorra van szükségem. A telefon után nyúltam, de a karom az ágyra hullott, túl nehéz volt, hogy felemeljem. Egy különös, mégis szívesen fogadott közöny folyt át rajtam hirtelen, sötétségbe ringatott, messze a fájdalomtól. Lehunytam a szemem, fekete háló szövődött agyam hátsó zugában. Reggel. Reggelre jobban fogom érezni magam.

34

Harmadik Fejezet REGGELRE MEG AKARTAM ölni magam. Hogy hány órán keresztül egyensúlyoztam a tudatom határán, nem tudom. Egyik pillanatban láttam, ahogy a napfény besüt az ablakon, a következőben már a holdfény. Egyik pillanatban reszkettem a hidegtől, a következőben túlontúl izzadtam. Ébrenlétben mindenem fájt. Alvás közben mindenem fájt. Fájt, fájt, fájt. Mindenhol. Haldokoltam. Tudtam, hogy így van. Én, aki sosem voltam még szerelmes, sosem volt macskám – vagy bármi másom, csak egy ellenszenves betta halam –, és sosem éltem igazán. És ez volt az. A vég. És nem volt kellemes. Tudod, hogy a haldokló emberek hogyan látják meg a fényt az alagút végén, vagy hogy az életük lepereg a szemük előtt? Szerencsés barmok! Miért nem lehettem én is egy közülük? Ehelyett Ron perverz hangját hallottam, ahogy újra és újra közli velem, hogy ki vagyok rúgva, miközben egy látszólag soha véget nem érő alagútban zuhantam, a pokol tüze nyaldosott egyik oldalról, másik oldalról pedig hógolyók csapódtak nekem. A furcsa, képzeletbeli világomból figyeltem, ahogy az éjjeliszekrényem lángra lobban, narancs és arany lángok nyújtóztak a plafon felé. Aztán figyeltem, ahogy egy viharfelhő alakul ki felette és teljesen eloltja a tüzet. A hallucináció olyan valóságos volt, hogy szinte hallottam az égő fa pattogását, a víz kopogását, és a kialvó lángokat kísérő sistergés hangját. Még a hamut is éreztem. 35

Gena Showalter Mindezek után kiszúrtam egy sötét angyalt/démont, az ágyam végében állt, figyelt engem, és várta, hogy meghaljak. Úgy tűnt, belém ég a pillantása. Heves. Perzselő. Bár a jelenlétében furcsán nyugodtnak éreztem magam, tudva, hogy nem vagyok egyedül. Most, hogy ébren voltam azt akartam, bár velem lenne megint. – Angyal – krákogtam, szememmel lázasan kutattam utána a sötétségben. Szükségem volt egy pohár vízre, azonnal. Azt hiszem, valami meghalt a számban, és a hullamerevség máris beállt. Mikor nem kaptam választ, még egyszer megpróbáltam. – Démon. Még mindig semmi. Elment? Ó, hát persze. A barom! Magamra hagyott! Behunytam a szemem, és egy kép kezdett róla formálódni a fejemben. Egyszerűen dögös volt – de nem volt jóképű, ha ennek van így értelme. Kegyetlennek és vadnak tűnt, mint valami, amitől félned kellene, de mégsem voltál rá képes, mert annyira meg akartad szelídíteni. Fekete haja, akár az éjfél, keretezte az arcát, szemei ragyogó kékek voltak. Azt is mondhatnám, hogy zafírként ragyogtak, de valami ragadozó fény is csillant benne, vad és veszélyes, megvétózva minden drágaköves gondolatot. Magas volt. Talán 195 centi. Tetőtől talpig feketébe öltözött, beleolvadt a szoba árnyaiba. Áfonyás muffin, hamu és vad dzsungel illatát árasztotta. Az oldalamra gördültem, még mélyebbre ásva magam a takarókban, mialatt egy újabb fekete háló szövődött a fejemben. Biztosan… Valószínűleg megint elaludtam, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy felpattannak a szemeim, és befogadják a napfényt. Kellett pár hosszú perc, míg betájoltam magam. A szoba először homályosnak tűnt, minden lassan csúszott csak a helyére, mintha valaki egy ablakpucolóval törölte volna végig a látóterem. Láttam a pergő vakolatot a plafonon… a sárgás falaim… a barna plüss szőnyegem… a pasim papucsát… a – férfi papucs? Pislogtam néhányat, aztán felfedeztem egy fekete nadrágot, egy kemény hátsót, egy öves derekat, és egy jól kitömött, fekete inget. Ó, a Halál Angyala, jöttem rá kissé megnyugodva. Végül mégsem 36

Játék a tűzzel hagyott el. Ismét ott állt az ágyam mellett. Háttal nekem, mialatt beszélt valakihez egy walkie-talkie-n. – Az alany durván 170 centi magas, karcsú, egyenes, barna haja és mogyorószínű szemei vannak – inkább zöld. Telt ajka – elhallgatott. – Uh, nagyon telt ajka. A bal vállán egy kisebb sebhely. Semmi tetoválás… sajnos. Ki a fene volt az az „alany”? Kábán csodálkoztam. Én? Úgy hangzott, mintha én lennék. Talán a túlvilág lényei szeretik hivatalosan intézni a dolgokat. – Alany abbahagyta a vonaglást, a bőre már nem zöld színű. A szeme alatti zúzódások is eltűntek. Úgy tűnik, az Alany javulófélben van. Hangja mély volt és szexi. Talán gyenge voltam, de nem haltam meg – vagy igen? Megremegtem. Szemem még egyszer végigfuttattam az alakján. Éppolyan finoman magas volt, ahogy emlékeztem rá, és olyan csodásan izmos, hogy szerettem volna a kezemet (lábamat – akármit!) körbefonni a bicepszén. Nyilvánvalóan, edzett. Sokat. Válla és a háta széles volt, feneke totálisan, szemérmetlenül feszes. Meg mertem volna rá esküdni, hogy még Sherridan ikrei sem vehették fel vele a versenyt. – Isten szolgálója vagy, vagy az ördögé? – kérdeztem, hangom halk volt és nyers. A pénzemet tettem volna az ördögre. (Legalábbis, ha lett volna pénzem.) Isten valószínűleg hónapokkal ezelőtt kitiltott a mennyországból, mikor megtöltöttem az exem, a Sötétség Hercegének apartmanját rothadt halakkal, míg azzal a lánnyal nyaralt, aki miatt dobott engem. (Egy rothadt hal egy másikért, mondhatni. Nem, mintha bármi is felvehette volna a versenyt Martinnal.) Az angyal/démon megpördült, kristályosan kék szemei engem fürkésztek. Dögös, olyan hihetetlenül dögös. Elakadt a lélegzetem, hormonjaim sisteregve keltek életre az állapotom ellenére. Csábítás és veszély áradt belőle. Aranyszínű bőre, finoman kidolgozott, borostás arca és bozontos, szélfútta haja volt. A fekete tincsek

37

Gena Showalter ráhullotak a homlokára, majdnem elfedve a szemöldökét. Orra kissé hajlott volt – talán túl sokszor tört el? – Szervusz, Belle. Jó látni, hogy ébren vagy. A nevem hangzása mámorító volt puha, csókolj-meg ajkairól. Harcoltam a késztetés ellen, hogy odanyúljak, és ujjaimmal végigkövessem sötét, borosta fedte állát. Harcoltam a késztetés ellen, hogy megragadjam a nyakát, és addig csókoljam, míg már nem jut levegőhöz. Küzdöttem a késztetés ellen, hogy… ó, a pokolba. Gyere anyucihoz! Megpróbáltam előre nyúlni, de a karom túl gyenge volt, és az oldalam mellett maradt. Talán ez jó dolog volt. Ő volt az első férfi, aki belépett a lakásomba, nos, túl sok hónapja, hogy belegondoljak (sírás nélkül), szóval valószínűleg gyatrán csináltam volna a megragadni/megnyalni/elfogyasztani dolgot. – Ne ijedj meg! Ha válaszolsz néhány kérdésemre, magadra hagylak – mondta. – Megfelel? Oké, szóval itt akart hagyni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Nagyon pocsékul nézhettem ki. Mielőtt átkísér az örökkévaló kapuján, talán engedi, hogy lezuhanyozzak, fogat mossak, és magamra kenjek vagy egy kiló sminket, felvegyek egy vörös alsóneműt, és némi feromon parfümöt magamra fújjak. Nem, mintha le akartam volna nyűgözni, vagy ilyesmi. Tényleg. Egy lánynak jó benyomást kellett keltenie a halál utáni életének első napján. – Megint elalszol itt nekem? – kérdezte. – Semmi kérdés – mondtam. Épp elég kérdésre válaszoltam, mikor Csinos Fiú kihallgatott. Miközben megpróbáltam ülő helyzetbe kényszeríteni magam, teljesen életre kelt a fájdalom a fejemben. Felmordultam, és a párnámba temetkeztem. – Utálom ezt mondani neked, de nagyon szarul végzed a munkád. Ne csak álldogálj ott szexin, vidd már el a lelkem! – Alany ébren van, de nem érthető – mondta a walkie-talkie-ba. Egy pillanatra, csak egy pillanatra azt hittem, hallom a szívverését.

38

Játék a tűzzel Először normálisan, aztán őrült módon. Vagy talán ez az én szívem volt. – Ha megkérnek a túloldalon, hogy értékeljelek – mondtam –, nagyon alacsony pontszámot kapsz. – Biztosan szomjas vagy. Amint kimondta, rájöttem, hogy milyen száraz a szám. – Igen – mondtam recsegő hangon. – Alany szomjas – mondta, aztán felakasztotta a walkie-talkie-t, vagy akármi is volt, a derekára, és eltűnt. Csak így tudtam leírni. Olyan csendesen mozgott, olyan gyorsan kifelé a szobámból, mintha füstfelhő lett volna. Egyik pillanatban még itt volt, a következőben már nem. Olyan gyorsan tért vissza, ahogy eltűnt, és átnyújtott nekem egy pohár vizet. Megpróbáltam felülni, de a mutatvány lehetetlennek bizonyult. Előrenyúlt, szabad kezével megtámasztotta a nyakam, és gyengéden a pohárhoz emelte a fejemet. Nagyot kortyoltam, a hűvös folyadék megnyugtatta a torkom, a gyomrom, átfolyt túlfűtött véremen. Bőre kérges volt a kezén. A bőröm bizseregni kezdett tőle. Mmm, nagyon jó. Nagyon jó. Az egyre inkább elnehezülő szemhéjam felpattant, majd lecsukódott, míg visszaengedett a párnákra és félretette a vizet. – Most emelkedett az értékelésed – mondtam rekedten. Aludni. Aludnom kell még egy kicsit. – Tényleg beszélnünk kéne – gyengéden megrázta a vállam. Az agyam képtelen volt normálisan működni, de józan eszem végül átcsúszott az agyamat elködösítő ostobaság vastag labirintusán. Teljesen éberré váltam. Egy hallucináció segíthet nekem meginni egy pohár vizet? Lehet egy jelenésnek bőrkeményedése? Vajon a halál hírnöke képes lenne engem fizikailag is megérinteni? Nem, nem és nem! Az idegen, aki előttem állt, nagyon is igazi volt. Elöntött a pánik. – Tűnjön innen! – követeltem, óvatosságom miatt érdes lett a hangom. – Azonnal! 39

Gena Showalter Nem voltam rajtam más, csak egy laza fehérnemű szett, amit még az Utopia egyenruhám alatt viseltem, amiből korábban kibújtam, és bár a takaró eltakart a tekintete elől, bármelyik pillanatban leránthatta rólam. Az én gyenge állapotomban nem tudtam volna megvédeni magam, ha úgy dönt, megtámad. – Nyugalom – hangja halk és megnyugtató volt, alig hallottam. – Nem foglak bántani. Hazug! Mi másért lenne itt? A pánikom megduplázódott, végig tapogattam a lepedőt fegyver után kutatva. Természetesen nem találtam semmit, ami fenyegetőbb lett volna néhány párnámból kihullott tollnál. Mintha azok meg tudnának állítani akár egy hülye poratkát is. A férfi lehajolt elém, így szemünk egy magasságba került. A szemét tanulmányoztam, hogy majd leírást adhassak a rendőröknek, nem pedig azért, mert átmenetileg hipnotizáltak engem. Az írisze csodálatos művészmunka volt. Sötétkék terjedt szét a pupillájától, és keveredett a világosabbal. – Fel kell tennem neked néhány kérdést, Belle. – Én pedig szeretném, ha elmenne – mondtam halkan, de határozottan. – Most! Ügyet se vetett a parancsomra, és megkérdezte. – Tudod, hogyan betegedtél meg? – Nincs pénzem, és a férjem bármelyik pillanatban hazaérhet. – Nincsen férjed. Bébi, állj már le egy percre, és gondolkozz! Ha bántani akarnálak, már megtehettem volna. A Járványügyi Központtól (CDC) vagyok, és csak a betegségedről szeretnék kérdezni. Megráztam a fejem, hátha kitisztul, próbáltam megérteni. – A járványügytől? – Oké, ennek volt értelme. És rengeteg ideje volt, hogy bántson/molesztáljon engem, mégsem tette. Mégis. Hogyan jutott be a lakásomba? Honnan tudta meg, hogy beteg vagyok? Honnan tudta, hogy nem voltam házas? – Van valamilyen igazolványa?

40

Játék a tűzzel Felém villantott egy jelvényt, a mozdulat egy kicsit emlékeztetett Csinos Fiúra. – Most már hiszel nekem? – kérdezte. – Talán – suttogtam. – Mi bajom van? Meg fogok halni? – Van rá esély. Van rá esély? Komolyan? A gyomrom padlót fogott, az állam leesett. Miért nem tudott hazudni nekem, hagyva, hogy legyen egy pillanatnyi áldásos téveszmém? – Maga tényleg a Krónikusan Ördögi Barmok társaságától van, ugye? – morogtam. Megrándult az ajka. – Igen, talán náluk vagyok – megint felemelte a walkie-talkie-t. – Alany óvatos és beszél, végre érthetően. Tudod hogyan lettél beteg? Csend. – Belle, tudod, hogyan betegedtél meg? – Mi van, most már beszél is az Alanyhoz? – Igen. Megborzongtam, a mozdulat egy kicsit megemelte a vállam. – Olyan normális módon, gondolom. Egy mocskos kis vírus került a testembe, és orosz rulettet kezdett játszani az immunrendszeremmel. Felvonta a szemöldökét. – Alany nagyon erős humorérzékről ad tanúbizonyságot. – Alany kezd egyre idegesebb lenni! – utolsó erőmet felhasználva kiütöttem a walkie-talkie-t a kezéből. Karom visszahullott az oldalamra, ahogy a hülye fekete doboz tompa puffanással landolt a földön. – Miféle vírusom van? Mennyi időm van még, mielőtt… tudja, feldobom a talpam? – Feldobod a talpad? – Buja, csókolnivaló ajkai grimaszba torzultak, miközben lehajolt, hogy felvegye a dobozt – Tudsz még valakiről, akinek hasonló betegsége lenne? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva az én kérdésem. – Valakinek, akivel kapcsolatban voltál az elmúlt pár napban? Valakinek, akivel kapcsolatban voltam… Uramisten! Elakadt a lélegzetem. Sherridan. És apa. Vajon apa is megkapta ezt a szörnyű, 41

Gena Showalter valószínűleg-meg-fog-ölni kórt? Meglátogattam őt olyan két – vagy talán három? – nappal ezelőtt. Úgy tűnt, jól van, de a gyenge szívével nem tudna szembeszállni egy olyan erős fertőzéssel, mint ez. Visszanyeltem a szipogásom, a torkom égett. – Fel kell hívnom az apámat! – kiáltottam. – Meg kell tudnom, jól van-e! Felnyomtam magam ülőhelyzetbe, megrándultam, ahogy egy fájdalomhullám söpört végig rajtam. Kinyújtottam a karom, a telefon olyan közel volt, mégis olyan lehetetlenül távol. Nem tudom… egyáltalán… elérni… Elkeseredés öntött el, olyan heves, hogy megremegtem tőle. – Ha baja esett… – nem tudtam befejezni a mondatot. Azonnal gyere ide, te hülye dolog! A telefont egy erős szélroham felém repítette. Ahogy a szél ereje eltalált, megtántorodtam. A testem csattanva ütközött az ágytámlának, a telefon elrepült mellettem, át az ágyon, és a szőnyegre huppant. Még a járványügyis fickó is fenékre esett. Sokkolva néztem a telefonra, majd a szénfekete éjjeliszekrényemre, a telefonra és a fickóra. Várjunk csak! Szénfekete éjjeli szekrény? Tényleg megégett? És honnan jött az a szél? Honnan a pokolból jött a szél? A zavarodottság, sokk és hitetlenség megrázott, egymásból táplálkoztak, majdnem elnémítottak. Majdnem. – Látta ezt? Érezte a szelet? – Alany épp most erősítette meg, hogy négyes prototípus – mondta a walkie-talkie-ba. Haragos tekintetet vetett rám, miközben felállt. – Tényleg azt kívánom, bár ne tetted volna ezt, Belle. Eltökéltnek hangzott. Kicsit dühösnek. Teljesen fenyegetőnek. – Micsodát? Nem tettem semmit! Meg fogok őrülni? – remegő kezemet a számra szorítottam. – Ez az, ugye? A betegség beszámíthatatlanná tesz – elhallgattam. – Tudja, valamit az apámról? Hallotta, hogy David Jamison beteg lett?

42

Játék a tűzzel – Fenébe! – a férfi egyik kezével a hajába túrt és megrázta a fejét. – Mi a francért kellett ezt csinálnod? – mondta. – Miért nem tudtál egyszerűen csak beteg lenni, ahogy reméltem? – Nem értem. Miről beszél? Mi történt az előbb? – Hadd foglaljam össze neked. Megittad a formulát, ezért most semlegesítenem kell téged.

43

Negyedik Fejezet SEMLEGESÍTENI ENGEM? Pislogtam, úgy világítottak a szavak a fejemben, mint a piros jelzőfények. Semlegesíteni engem! A szexi férfi odasétált hozzám, közben előhúzott az ingjének zsebéből egy fecskendőt. Tekintete közönyös volt, ahogy levette a kupakot az eszközről. Nagyra nyílt a szemem a rettegéstől. Feltartottam a kezem tenyérrel felé, azzal a szándékkal, hogy védekezem ellene. Adrenalin száguldott végig rajtam. – Állj! – kiáltottam. – Ne jöjjön közelebb! Mit tettem, hogy ez a férfi bántani akar engem? Meglepetésemre megtorpant. Felmordult. Lassan, nagyon lassan kezével nekifeszült a levegőnek, mintha pantomimes lenne, aki beragadt egy képzeletbeli dobozba. Arca zavart ráncokba gyűrődött, ismét nekifeszült, csak hogy ismét akadályba ütközzön. A homlokát ráncolta, és a düh elűzte zavarát. Hajának néhány rövid fürtje lobogott a halántékánál – még több szél? a szobámban? – és egyik öklével a levegőbe bokszolt. Bumm. Bumm. A zaj visszhangzott a fülemben. Leesett az állam. Egy szilárd dolgot ütött meg – egy szilád dolgot, amit nem láttam. Egy láthatatlan falat? Nem, nem láthatatlant, jöttem rá a következő pillanatban, döbbenetem egyre nagyobb lett. A levegő valahogy megszilárdult, tarka lett; opálos hullámok forogtak benne, fodrozódva, portól csillogva. Ez nem volt lehetséges. Ez egyszerűen nem létezhetett. Mialatt én figyeltem… a férfi egyik vállával nekifeszült a… akármi is volt az, 44

Játék a tűzzel megrepesztve az alapjait. Mi. A. Pokol? Sosem láttam, vagy hallottam még ehhez hasonlót. Vajon mégis hallucináltam? Nem, nem. Az nem lehet. Olyan valóságosnak éreztem. Ez azt jelentette, hogy a levegő megállította, tényleg megállította. – Engedd le a pajzsot, Belle! – hangja fakó volt, fakó, akár a szemei. Pajzs? „Engedjem” le? Ezek szerint, úgy gondolja, én irányítom. Valóban így volt? Lehetetlen! Kibaszottul nem lehet. Leszámítva, hogy volt valami különös érzés a kezemben. Valami szokatlan melegség. Csontig hatoló bizsergés. Egyiket sem tapasztaltam még soha ezelőtt. – Ha megteszem – mondtam, próbáltam magabiztosnak tűnni –, semlegesíteni fog engem. – Beszélünk – mondta. – A pokolba vele! Maga nem is a járványügyisekkel van, igaz, maga hazug? – Szökj meg!, gondoltam ekkor. Itt volt az esélyem, hogy megszökjek. Ha testhelyzetet változtatok, vajon megtöröm véletlenül a… pajzsot? Nem tudtam, de továbbra is feltartottam a kezeim, mialatt szemügyre vettem a szobát. Bár előbb ezt nem vettem észre, volt egy fekete, hamus réteg a szőnyegen és a falakon. Biztosan megégtek az éjjeli szekrényemmel együtt. – Mit művelt a szobámmal? – kérdeztem. – Én nem tettem semmit. A szoba nem számít. Megint körbenéztem, ezúttal azt tettem, amit már a legelső alkalommal kellett volna: találni valami módot a menekülésre. A dupla ablakok a tűzlépcsőhöz vezettek, de az egy törött létrát jelentett, és vagy ötlábnyi zuhanás4. Kösz, nem. A szellőzőbe még egy pudli sem fért volna be, nemhogy egy nő. Megint csak nem. Az egyetlen másik esélyem az ajtó volt. Az ajtó, amit bezárt, jöttem rá. Az ajtó, amit most elfedett hatalmas, fenyegető teste. Meg kell kerülnöm őt, akárcsak egy pajzsot.

45

Gena Showalter Valahogy sikerült kimásznom az ágyból a kezem segítsége nélkül, egy betegségtől legyengült testtel. A mozdulat csaknem túl nehéz volt nekem, de megcsináltam, lassan iszkolva a matrac széléhez. A férfi összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy felálltam. Támolyogtam, de összeszedtem magam. – Nem hagyom, hogy elmenj – mondta. – Nincs más választásod – megpróbáltam kiáltani az egyik szomszédomért, de ettől a gyomrom görcsbe rándult, és meggörnyedtem. Küzdve a fájdalom ellen gyorsan felegyenesedtem, és egy kicsit jobbra léptem. Az ösztönöm azt diktálta, hogy rohanjak, de nem volt erőm hozzá. A lábam már így is remegett, bizonytalan térdeim azzal fenyegettek, hogy összecsuklanak. – Úgy tervezed, hogy ebben fogsz kisétálni? – ijesztően elektromos-kék tekintete végigpásztázott, elidőzve a mellemen, a lábam között, de arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Tudtam, hogy szándékosan csinálja, hogy felébressze az öntudatom, és egyhelyben tartson. De lehettem volna akár meztelen is, az sem érdekelt volna. Hadd bámuljanak meg az emberek, ha úgy legalább biztonságban leszek. De még nem végzett. Még egyszer végignézett rajtam, elhagyva a közönyt a hév kedvéért. Szédítő, átható hőség. Megnyalta a száját. – Szép öltözet – mondta. – De jobban szerettem, mikor meztelen voltál. Borzongás futott végig a gerincemen, megtorpantam, és vetettem magamra egy gyors pillantást. A hűvös levegő végigsiklott csupasz bőrömön. Oké, nem abban a bugyiban és melltartóban voltam, amire emlékeztem. Egy fehér, testhez simuló, ujjatlan pulóver volt rajtam, ami pont a köldökömnél ért véget, valamint egy szívecskés bikini alsó. Jobban szerettem, mikor meztelen voltál. Majdnem – de csak majdnem – átvágtam a szobán, és pofon vágtam. Levetkőztetett és felöltöztetett engem, míg aludtam és sebezhető voltam. A szemét! – Menj a pokolba! – mondtam neki, és egy újabb centit araszoltam arrébb. Meglepő módon a pajzs velem együtt mozdult, arra

46

Játék a tűzzel kényszerítve a férfit, hogy oldalra lépjen, el az ajtótól. Talán mégis irányítottam. De hogyan? Még egy centit araszoltam. Még egyet. Aztán… semmi. Bár szerettem volna tovább mozogni, de a testem hirtelen megdermedt, megtorpantam. Szaggatottan mély levegőt vettem. Mozdulj! Meg tudod csinálni! – Ha elhagyod ezt a lakást – mondta –, halott vagy. Hangja nem volt többé hűvös, inkább éppolyan forróvá vált, mint a tekintete. – Abból az eszközből ítélve, amit a kezében markol, akkor leszek halott, ha maradok! – Miattam kell a legkevésbé aggódnod, Belle. – Bocsásson meg, ha nem értek egyet. A halott az halott. Mozdulj! Egyik remegő lábam végre előremozdult. Hosszú szünet, mély levegő. Lép. Szünet. Még egy lépés, még egy szünet. Jól van. Ügyes vagy. De tudtam, mélyen legbelül, hogy ilyen állapotban sosem jutok ki az ajtón. Nagyon is szándékosan, biztosra véve, hogy figyelem, visszazárta a tűt, és eltette ingjének zsebébe. Ártatlanságát jelezve feltartotta a kezét, tenyérrel felém. – Hallgass meg, Belle. Most csak én vagyok neked. – Kíméljen meg! Nem tudom, miért akar bántani egy ártatlan, beteg nőt, de… – Nem voltál beteg. Csak átváltoztál. Sikerült még egy centit megtennem, de a kezeim minden eltelt másodperccel egyre jobban remegtek; a térdeim olyan erősen kocogtak, hogy az egész testem beleremegett. Maradj erős! – Nem foglak bántani – nyugtatott meg. – Ó, hát persze. Tudja, nézek tévét. Minden gyilkos ezt mondja, különösen, ha egy fecskendő van nála. – De én tényleg komolyan gondolom. Igen. Hát persze. Nem tagadta le, hogy gyilkos lenne, jöttem rá.

47

Gena Showalter – Lefogadom, hogy a CIA és az FBI már keresik magát. Valószínűleg úgy ismerik magát, mint a Tűfantomot, és már több száz nővel végzett. – Gondold már végig, miket mondasz. Kérlek! Hallottál volna ilyenről a hírekben. Én a kormány egyik ügynöke vagyok. Megráztam a fejem, és küzdöttem egy szédüléshullámmal. – Azért lettem célpont, mert beteg voltam, és túl gyenge ahhoz, hogy küzdjek maga ellen. – Akkor, miért nem bántottalak, míg aludtál? Jó kérdés, és erre megtorpantam. – Miért akar beinjekciózni? Mivel akart beoltani? És ne mondja azt, hogy gyógyszerrel! Nem fogom elhinni. Egy izom megrándult a bal szeménél. Ahelyett, hogy válaszolt volna, feltette nekem a saját kérdését. – Mit gondolsz, hogy tudod létrehozni ezt a levegőpajzsot? Tudom, hogy ezelőtt még sosem tettél ilyet. Sikerült tennem még egy lépést, mielőtt a testem újból kővé dermedt volna. Az izmaim mintha kőből lettek volna, nehezek és súlyosak voltak. Összeszorítottam a fogaim, próbáltam nyerni valamit a tartalékerőmből, ami valójában nem is volt. Nem fogok megszökni, jöttem rá kétségbeesetten, és nem tudtam tenni ellene semmit. A tehetetlenség érzése lesújtott. Feldühített. Megijesztett. – Megittad a formulát – mondta. – Akár tudsz róla, akár nem, megittad. Erőd van. Erő, amit sok ember szeretne kihasználni. – Milyen formula? Nem ittam meg semmit. Esküszöm! – Az, hogy letagadod, nem változtat a tényeken. – De nem tettem meg! – ahogy kiabáltam, a térdeim megadták magukat. A földre rogytam, de valahogy sikerült továbbra is feltartanom a kezem. De a pajzs pislákolni kezdett, többé már nem volt annyira szilárd. A szívem a bordáimnak feszült, felgyorsult, aztán kihagyott egy ütemet. – Nem tettem! – kiáltottam gyengén.

48

Játék a tűzzel – Az Utopia Kávézóban dolgozol, nem igaz? A kávézóban, ami egy jelöletlen épülettel szemben található. Egy barna homokköves épület. Elsápadtam, tudtam, hogy így van. Kiszáradt a szám. Nem bólintottam, de nem is kellett. Tudott rólam mindent. Követett engem? Figyelt? Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, elhátrált a pajzstól, tőlem, és helyet foglalt a szoba sarkában lévő bársony, állítható támlájú székben, ami nem sérült meg az éjjeliszekrényemet megtizedelő tűzben. Általában könyveket olvastam abban a székben (mikor volt egy ritka, szabad pillanatom), a hálóingemben terpeszkedve, plédbe bugyolálva. Sosem fogok többet úgy nézni rá, mint egy pihentető dologra. Miatta dekadens lett. Az érzékiség egy helyszíne. Hatalmas teste beledőlt a hajlatokba, lábait kinyújtóztatta maga előtt. Beleülhetsz az ölembe, üzente arckifejezése. Gondoskodom rólad. Megvédelek. Kielégítelek. Hazug! Talán hittem volna neki, ha nem kandikált volna ki a tű a zsebéből. Nem beszélve a nyugtalanító intenzitásról a szemében. Egy ragadozó szemei. Szemek, amik figyeltek, és a tökéletes pillanatra vártak, hogy lecsaphassanak. – Engedd le a pajzsot, Belle! Kimerít. Engedd le, és beszélj velem! – szünetet tartott. – Kérlek! A „kérlek” nem hatott meg. De túl gyenge voltam, a karom annyira fájt, és a halál kezdett egyre inkább nyaralásnak tűnni. Komolyan, most már megölhet engem, és ez megszabadítana a szenvedéstől. Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem és éreztem, hogy a karom lehullik mellém. Egy részem valahogy várta, hogy a levegőpajzs mégis a helyén marad, hogy bebizonyítsam, nem én irányítottam. Valóban ott maradt pár másodpercig. Aztán megint remegni kezdett, mint a hullámok az óceánban, amik a strandon táncolnak, hogy aztán végleg eltűnjön. 49

Gena Showalter Jó néhány percig próbáltam feltornázni magam a vesztes pozícióból. Jó néhány percig. Kudarcot vallottam. A végén a földön maradtam, homlokom az ágy oldalának támasztottam. A lepedő hűvössége segített enyhíteni homlokom lázas égését. Vállam megereszkedett, ahogy a férfira néztem. Nem csapott le. Ott maradt, ahol volt, teljesen nyugodtan. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte. – Ne jöjjön a közelembe! – pihegtem a kimerültségtől. Istenem, miért nem tudtam erősnek hangzani? Fenyegetőnek? Felhúzta sötét szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Nem emlékeztetett, hogy most akármit tehetne velem. Hosszú percek teltek el, mindegyik hosszabb, mint az utolsó. – Beszélni akart velem – mondtam, csak hogy megtörjem a síri csendet, ami körbevett minket. – Akkor beszéljen! Említett valamilyen formulát. Ennek a formulának van neve is? Mi volt benne? – Ezekre a kérdésekre nem felelhetek – válaszolta. – Nem tud? Vagy nem fog? – Nem fogok. – Miért? – Mert bizalmas. – Lássuk csak – mondtam, nem is fáradva vele, hogy felemeljem a fejem. – Majdnem meghaltam egy formulától, amiről azt állítja, hogy megittam. Megpróbált „semlegesíteni” miatta. Most pedig azt mondja, hogy nem szükséges tudnom róla, mi is volt pontosan az, amit állítólag lenyeltem? – Nem fogok részleteket mondani magáról a formuláról, de kérdezhetsz tőlem bármi mást. Rendben. Fogok. – Mikor ittam meg feltehetőleg ezt a formulát? – lássuk csak, tude szolgálni valami hihető válasszal. Ajkai lefelé görbültek egy grimaszban, csendben figyelt. Tekintetét nyugtalanítónak és különös módon izgatónak találtam. Tudtam, hogy valószínűleg nem lenne szabad az én állapotomban 50

Játék a tűzzel bármilyen vágyat is éreznem, különösen ennek a férfinak az irányába. És ez volt a második alkalom, hogy elérte, így érezzek! Vajon adott nekem valamiféle ajzószert, mialatt aludtam? Nem viselkedtem volna ilyen kéjelgőn egy tűbirtokló, átöltöztető barom előtt. – Emlékszel egy laborköpenyes fickóra, aki beviharzott a kávézóba egy héttel ezelőtt? – kérdezte. Egy hét telt el? Egy teljes hét? A hírek mintha megütöttek volna, szédültem tőle és felzaklatott. Ilyen sok idő eltelt anélkül, hogy észrevettem volna? De az időkiesés ellenére, nagyon is jól emlékeztem arra a napra. Laborköpenyes berontott az Utopiába, romba döntött mindent, aztán otthagyott engem és mindenki mást, hogy feltakarítsunk utána. – Igen – nyeltem egyet. – Emlékszem. – Az a férfi egy tudós volt, aki elfutott egy szigorúan titkos kísérleti anyaggal, és beleöntötte valamibe, amit megittál. – Az lehetetlen! Ez hülyeség! Ez…a mocha latte – suttogtam kábultan. Uram Isten! Miután elült a káosz az Utopiában, és Csinos Fiú elkezdett mindenkit kikérdezni, én felhörpintettem a túl édes lattémat. Akkor nem gondolkodtam ezen sokat. Most… egyszerűen nem tudtam. – Nem voltunk benne biztosak, hogy neked adta. Természetesen reméltük, hogy nem. Aztán nem jelentél meg a munkahelyeden, ami miatt ellenőriztünk téged itt, ahol betegen találtunk. – Mi? – kérdeztem, a szó alig volt hallható. Volt még több olyan férfi is, mint ő? Több férfi, aki úgy gondolta, hogy semlegesíteni kell engem? – A főnököm és én. Megfagyott a vérem. Talán Csinos Fiú volt a főnöke? Ha a CIA halottnak akart látni engem, pokolian biztos voltam benne, hogy halottként is fogom végezni. – A CIA-nek dolgozik? – krákogtam. – Pokolba is, dehogy! Valójában a Járványügynek sem dolgozom. Egy olyan ügynökségnek dolgozom, amiről nem hallottál.

51

Gena Showalter Paranormális Tanulmányok és Kutatások. PTK. Olyanok vagyunk, mint a szellemek. A világ többi részének nem is létezünk. Akkor miért mondja el nekem? Féltem a választól. Hamarosan hulla leszek, és nem tudok fecsegni. Oké. Csinos Fiú is ennek az ügynökségnek dolgozott akkor? Az a fickó Különös volt, nagy K-val. Nagyon is el tudtam képzelni róla, hogy képes elrendelni a halálom. Várjunk csak! Egyáltalán elhittem ennek a férfinak a meséjét? Már bebizonyította, hogy hazug, mikor azt mondta, a Járványügytől jött, pedig nem. – Azt mondta, a formula megváltoztat engem. Miféle változások ezek? – Most komolyan meg kell kérdezned? Előhívtad a szelet. Megparancsoltad a levegőnek, hogy szilárduljon meg. – Én nem hívtam – tiltakoztam. – Csak jött. – Valóban? – ajkának egyik sarka felfelé görbült, ettől olyan kaján lett. – Igen – a szóban volt egy adag bizonytalanság. – Ha minden úgy megy, ahogy gondoljuk, hamarosan irányítani fogod a négy elemet. A levegőt, a tüzet, a földet és a vizet. Forgattam a szemem – Azt akarja mondani, hogy erőim lesznek? Szupererőim? – kizárt. Most már tudtam, hogy hazudik nekem. – Nem – megrázta a fejét. – Azt mondom, hogy vannak szupererőid. Megmasszíroztam a halántékom, próbálva eltüntetni a hirtelen jött fájdalmat. – Remélem, rájössz végre, milyen idiótán hangzik ez. A szupererő csak a filmekben létezik. A szupererő a képregényekbe való. Nem a való életbe, vagy egy átlagos lánynak, aki még a munkáját is képtelen megtartani. – Mond ezt a különleges képességeidnek! – felelte szárazon. – És csak, hogy tudd, többé már nem vagy átlagos – amíg beszélt, pozíciót változtatott a székben. Hátrafelé kezdtem kúszni. Nem mintha messzire jutottam volna. – Hé, hé! Csak nyugodtan! – lassan felemelte a kezét, hogy lássam, nincs nála semmi. – Csak egy kényelmesebb pózt kerestem. 52

Játék a tűzzel Megint a matracnak támaszkodtam, és gyenge hangon megszólaltam. – Nem akarom, hogy kényelembe helyezze magát. Azt akarom, hogy elmenjen! Máris nem túl szívesen látott vendég. – Sajnálom – élvezet csendült a hangjában. – Itt ragadtál velem. – Mert semlegesítenie kell engem? – Igen. Azt vártam, hogy letagadja, és attól, hogy nem tette, attól, hogy kerek-perec kijelentette, még mindig a terveiben szerepelt, hogy semlegesít (megöl?) engem, pánikba kellett volna esnem. Nem tettem. Még nem bántott, és nem engedem, hogy addig ezen aggódjak, míg nem támad rám újból. Emellett, nem akartam hinni neki; nem tudtam hinni neki. Az azt jelentené, hogy szuperképességeim vannak. Az azt jelentené, hogy én hoztam létre a levegőpajzsot. Azt jelentené, hogy tényleg valami szörnyűséget tettek velem. – Azt kívánom, bár tudnék adni neked valami ellenszert – mondta. – De olyanunk nincs. Még… – legalább ezúttal tényleg úgy tűnt, hogy sajnálja. – Nincs rá oka, hogy bántson engem. Őszintén, nem veszélyeztetek senkit. Felhorkant. – Megvan az esélye, hogy nagyon is hamar képes leszel irányítani az időjárást. Képes leszel tüzet gyújtani mindenféle előzmény nélkül. Áradásokat, tornádókat okozni. Hogy ne lenne ez veszélyes? – Nem fogom egyiket sem megtenni – nyögtem. – De fogod. Nem tudod majd uralni. – Honnan tudja ezt olyan biztosra? – el kellett érnem, hogy ráeszméljen, milyen ostobán hangzik, amit mond. – Azt mondta, hogy ez egy kísérleti formula volt. Ez azt jelenti, hogy nem lehet semmiben sem biztos száz százalékosan. – Mondjuk úgy, hogy sok időt töltöttem kísérleti patkányokkal, és tudom, mikor jön a baj – szünetet tartott, elsötétült a tekintete. – A férfi, aki mindent megtett, amire csak a hatalmából futotta, hogy

53

Gena Showalter irányítsa a formulát, kísérletezni akar majd veled, ha rájön, hogy megittad. – Ő a főnököd? – Vajon ő most Csinos Fiúról beszélt, ahogy gyanítottam? – Mert, ha igen, megmondhatnád neki, hogy nem ittam meg a formulát, nincsenek képességeim, és hogy hagyjon békén. – Pokolba, ő nem a főnököm. És nem „mondhatok” neki semmit. Ő vezeti a TTMA-t, a Természetfeletti Tudományok Megfigyelése és Alkalmazása nevű szervezetet, egy civil ügynökséget, amely a PTK legnagyobb riválisa. Csak, hogy tudd, a PTK-nál vannak a jófiúk – összevonta a szemöldökét, és lassan elvigyorodott. – Nos, legalábbis a jobb fiúk. Ha lett volna erőm, hogy a kezem a levegőbe emeljem, megtettem volna. Én lehettem az utolsó épeszű ember a világon. – Ez őrültség! – mondtam. – Te egy idióta vagy, ő pedig egy ultra-idióta. Mind idióták vagytok! – Az idő majd bebizonyítja, hogy igazam van – mondta teljes meggyőződéssel. Rettegés futott végig a gerincemen. Megingathatatlan bizonyossága jobban meg tudott győzni, mint bármi más. Az idő biztosan megmutatja az igazat, és akár elhittem az állítását, akár nem, fel kellett készülnöm rá, akármit is fog leleplezni. Talán nem hiszem ezt el száz százalékosan, de ő biztosan. – Miféle… miféle kísérletekről beszélünk? – kérdeztem. – Lássuk csak. Nyúzta már le emberek bőrét, hogy később fémmel borítsa a testüket, ezzel sérthetetlenné téve őket. Levágta a karjukat, és fegyverekkel helyettesítette. Mérget fecskendezett emberekbe, azt remélve, hogy a testnedveik majd elraktározzák a mérgeket, és megölnek mindenkit, akit megcsókolnak, mindenkit, akit megkefélnek. Ó, és van itt egy, amit élvezni fogsz – megetetett emberekkel egy kísérleti formulát, hogy erőt adjon nekik a négy elem felett. Mindenki – egyet kivéve –, aki bevette, vagy halálra fagyott, vagy lángokba borult. Istenem! Figyelmeztetni próbált, hogy én is megfagyhatok vagy eléghetek? 54

Játék a tűzzel – Nem akarok meghalni – mondtam neki. – És nem akarok kísérleti patkány lenni. Ember vagyok. Egy pillanatra bűntudat suhant át a szemein, aztán semmi. Semmi érzelem. – Ezt nem nekem kell eldöntenem. Remegett az állam, a szememet nedvesség égette. – Miért mondod el mindezt nekem? Ha maradtál volna a járványügyis mesédnél, talán együttműködtem volna veled. – Megérdemled az igazságot – mondta gyengéden. – Vagy legalább annyit, amennyit elmondhatok neked. Meglágyultak a vonásai, ami szöges ellentéte volt a szavai mögött rejlő tartalomnak. Megérdemlem az igazságot, de akkor is bántani fog. Túl sok minden, ami miatt nem kéne aggódnom, míg rám nem támad. Megpróbáltam felállni, megpróbáltam feltornázni magam és elfutni, de minden sejtem tiltakozott, és megint összerogytam. Elöntött a félelem. Lennie kellett…ó, istenem! Tekintetem a kezemre siklott, amit összefontam az ölemben. Szemem tágra nyílt, lehetetlenül kerek lett. Nem! Nem, nem, nem! Pislogtam, de semmi nem változott. Jégkristályok kezdtek képződni az ujjaim hegyén. Néztem, figyeltem őket, ahogy alakot öltenek a semmiből, egyszerűen a bőrömből kristályosodva. A hideg nem zavart, egyáltalán nem is éreztem. Abban a pillanatban hittem neki. Mindent elhittem, amit mondott, a legkisebb kétség nélkül. Irányítani tudom az időjárást, azt mondta. Az esőt, a havat… a havas esőt. Áradásokat okozhatok, tüzeket, tornádókat, azt mondta. Az emberek kísérletezni akartak rajtam, azt mondta. Édes istenem! – Hogy hívják? – ziháltam, remélve, hogy ez kiránt a jég és a kísérletek gondolatmenetéből. Összedörzsöltem a kezeim, hogy felmelegítsem kissé, és sikerült elolvasztanom a jeget. Nem mondtam el neki, mi történt az imént. – Az nem fontos.

55

Gena Showalter – Ezzel nem értek egyet. Szeretem tudni azoknak az embereknek a nevét, akik meg akarnak ölni. Egyike az én kis furcsaságaimnak. Megrándult az ajka – Rome. A nevem Rome. Egy egzotikus név egy egzotikus kinézetű férfinak. A homlokomat ráncoltam. Figyelembe véve az okot, amiért itt volt, egyáltalán nem volt szabad úgy gondolnom rá, mint „egzotikus”. – Nem akarok különleges képességeket, Rome. Nem akarok ebben a helyzetben lenni – tettem hozzá kétségbeesetten. – Segíts, hogy visszakaphassam a normális életem! Kérlek! – Nem tudok. Már mondtam. A tudós, aki a formulát készítette, talán… – megrázta a fejét. – Még akkor is kétséges. – Hajlandó vagyok megpróbálni. – Sajnálom. Dr. Roberts eltűnt, és senki nem tudja megtalálni azt a ravasz idiótát. Dr. Roberts – raktároztam el az elmémben a nevet. Az ártalmatlan kinézetű, laborköpenyes fickó volt a felelős a kínos helyzetemért. Ő érdemelte volna meg, hogy egy horda gyilkos üldözze. – Mondj el nekem valamit! Ha te és a főnököd vagytok a jófiúk, akkor hogyan tudja bármelyikőtök is fontolóra venni, hogy bántson engem? Elpusztítson engem? Ajkai tökéletesen humortalan mosolyra húzódtak. – Megtesszük, amit muszáj, hogy biztonságban tartsuk a világot. Ez a munkánk. Néha a jó emberek is tesznek rossz dolgokat, még ha nem is áll szándékukban, és meg kell őket állítani. Ha magadra hagynánk, egyik katasztrófát okoznád a másik után. Milliónyi embert bántanál. Ölnél meg... – Már mondtam – szóltam közbe, elhatározva, hogy elérem, hogy higgyen nekem. – Sosem tennék olyan dolgokat. – Talán nem akarsz, de… – a többit kimondatlanul hagyta. – Sőt, mi több, rossz kezekbe kerülhetsz. Az ellenség kezébe, és bevethetnek ellenünk. Egy pillanatra lehunytam a szemem, felnyitottam, megint lehunytam, felnyitottam, majd a szőnyeget bámultam. A maradék erőm (nem, mintha olyan sok lett volna) fénysebességgel hagyott el. 56

Játék a tűzzel Fekete csillagok pislákoltak a látóteremben, összefonódtak, lassan hullámozva olyan áthatolhatatlan falat alkottak, amin nem tudtam áttörni. Ő nyert. Rome nyert. Most már bármelyik pillanatban elmerülhetek a tökéletes feledésben. Akkor bármit megtehet velem, amit akart. Megölhet. Semlegesíthet. Próbáltam küzdeni az álom csalogató hívása ellen, de egyre erősebbnek tűnt. Hogy tehetem ezt? Hogy tudok elaludni ilyen nagy veszély közepette? Ha volt benne bármennyi lelkifurdalás vagy bűntudat, bármi, amiért habozna elvégezni a munkáját, akkor azt most kellett felébresztenem benne. Mielőtt túl késő lenne. – Rome – mondtam, a szót szinte alig lehetett hallani. – Kérlek, ne bánts! Nem csak engem fogsz megölni, hanem az apámat is. Már csak én vagyok neki. Én fizetem a számláit. Túl gyenge ahhoz, hogy dolgozzon. Nélkülem mindent el fog veszíteni, nyomorgni fog. Otthontalan lesz… halott. Volt már valaha valakid, akinek a túlélése tőled függött? Valami majdnem gyengéd suhant át az arcán, mintha tényleg gondolna valakire. Talán csak képzeltem, talán nem. Akár így, akár úgy, nem volt időm végiggondolni. A következő pillanatban elnyelt a sötétség.

57

Ötödik Fejezet KI- ÉS BEKÍGYÓZTAM a féktelen álmokba – álmokba, amik ijesztően élénkek voltak. Egy kés villant át az elmémen, éles hegye először ezüstösen csillogott, aztán vörösen. Egy hatalmas fekete macska fújtatott rám a szobám sarkából, mielőtt ugrott és támadott volna – rám? Megtámadott engem? A pánik jóval túlment a felfogóképességemen. Legalább a fájdalmat nem éreztem. A képek darabosak voltak, látszólag egyszerre történtek, mégis egy örökkévalóság telt el közöttük. Küzdöttem az erőszak ellen, elhatároztam, hogy elfojtom, de nem tudtam uralkodni a helyzeten. Tökéletesen sebezhető voltam. Teljesen tehetetlen. Rome barátságtalan arca magasodott hirtelen fölém, homályosan, elmosódottan. Eltökéltnek tűnt és egy kicsit szomorúnak. – Sajnálom – mondta. – Ne bánts! – könyörögtem. – Ha én nem, valaki más majd megteszi, és nem fognak könyörülni. – Kérlek! – Muszáj. – Ne! Szünet. Megfogott pár tincset a hajamból, és végighúzta az ujjai között. 58

Játék a tűzzel – Olyan ártatlan vagy, akár Sunny – mondta gyengéden, és felsóhajtott. – Ki… – éreztem egy éles szúrást a karomban, és felkiáltottam. Égő folyam csatlakozott a vérkeringésemhez, keresztülszáguldva rajtam. Kábult béke követte a lángokat, eluralkodva rajtam, elöntve testem minden részét. Lefelé, egyre lejjebb süllyedtem egy újabb sötét valóságba, egy örvénylő ürességbe. Nem volt semmi szilárd kapaszkodó. Nem érzékeltem az időt, a helyet. Hála istennek, az álmok távol maradtak, úgy illantak el, mintha sosem léteztek volna. Egy felhőszőnyegen lebegtem. Aztán… semmi. Mégis… minden. Mennyi idő telt el, nem tudom. Csak azt tudtam, hogy hamarosan fénysugarak kezdtek betörni a fejembe. A fénnyel erő is jött, szemhéjam felpattant. Fel kellett ébrednem; tudtam, hogy így volt. Valami szólított. Hívott. Kinyújtóztattam a karom a fejem felett. A hátamat ívbe hajlítottam, gerincem minden csigolyáját megropogtatva. Jó érzés volt mozogni. Sülő szalonna és tojásrántotta illata keveredett cukrosan édes szirupéval, úgy lebegve felém, mint egy hívogató ujj, ami azt ígérte, egyenesen a paradicsomba visz. Összefutott a nyál a számban. Ahogy teljesen éber állapotba kényszerítettem magam, körbepillantottam a szobában. Zavartság kúszott be lassan a tudatomba. Nem tudom, mit vártam, mit fogok látni, de nem ezt. Egy márványhatású, magas szekrény állt a távolabbi fehér falnál. De… Nekem nem volt magas szekrényem. Átlátszó mélykék függöny fedte az egyetlen ablakot, függöny, aminek zöldnek kéne lennie. A régi, ütött-kopott paplan, amit még egy kacatvásáron vettem, úgy fedte az ágyam, mint egy tarka színű tenger. De ez a matrac más volt, puhább, mint az enyém. Felül egy ventillátor forgott lassan, könnyű, de kellemes szellőt biztosítva. Nekem nem volt ventillátor a szobámban. Hol voltam? Amikor utoljára vetettem pillantást a szobámra, fekete, szenes foltok borították a szőnyeget és a falakat. Ezek a falak 59

Gena Showalter kopárak voltak, pattogzott róluk a festék, de nem voltak megégve. Megráztam a fejem, pillantásom virágzó, ragyogó zöld és harmatos növények dzsungelszerű sarkára esett. Az én növényeim el voltak száradva, haldokoltak. Nyilvánvalóan elhoztak a lakásomból. A férfi, aki semlegesíteni akart, elhozott ide. Igen. Rome volt a neve, és pontosan ezt tette. Kár, hogy nem csak egy álom volt. Kíméletlen, barbár módon érzéki arca túl élénk volt a fejemben; fenyegetései még mindig a fülemben visszhangoztak. Az ujjaim még mindig remegtek, attól, ahogy távol tartottam. Nem kéne nekem halottnak lennem? Lepillantottam a kezeimre, és a fény felé fordítottam őket. Legalábbis nem kellett volna egy laboratóriumban ébrednem, egy asztalra szíjazva, miközben ördögi tudósok olyan dolgokat tesznek a testemmel, amit még egy háziállattal se tennének meg? Ehelyett kipihentnek és tisztának éreztem magam. Még mentolt is éreztem, mintha valaki nemrég megmosta volna a fogam. A hajam és a bőröm illatos volt, mint a jázminfürdő. Nem akartam arra gondolni, mit jelenthet ez. Kelj fel, Jamison! Tűnj el innen, mielőtt Rome visszajön! Igen, igen. Pontosan ez az, amit tennem kell. Egyik lábam letettem az ágy mellé. – Remek. Felébredtél – mondta egy hideg, durva hang a küszöbről. – Nem próbálsz szökni, ugye? Elakadt a lélegzetem, fejemet a beszélő irányába fordítottam, lábam árulkodón lógott mellettem. Rome teljesen kitöltötte az ajtót, kezét összefonta a mellkasa előtt. Megint fekete inget viselt, az ujja fel volt tűrve, a nyakánál nem volt begombolva. Fekete nadrág ölelte körbe hosszú lábait. Lehetett volna akár üzletember is, ha nem lett volna az a láttam-alegrosszabbat-amit-a-világ-csak-felkínálhat típusú szeme, azokkal a feszes, eltökélt vonalakkal körülötte. A pisztolytáska, ami a vállán lógott, sem segített az összképen. – Én? – nagyot nyeltem. – Próbálkozni és megszökni? Soha!

60

Játék a tűzzel – Hazug – mondta, mégsem volt melegség a hangjában. – Most, hogy ébren vagy, megreggelizünk és beszélgetünk. Enni? Beszélgetni? De… – Miért nem vagyok halott? – meghűlt a vérem. – Uramisten, te is egy olyan ember vagy, aki élvezi a félelmet! Bizonyára ecsetelsz nekem minden módot, ahogy bántani akarsz, hogy sikítsak és vergődjek az irgalmadért, mielőtt megadod a kegyelemdöfést. Felmordult, olyan fenyegetően, hogy végigfutott a hideg a hátamon. – Ne sikíts! Még csak ne is gondolj sikoltásra! Akkor ki kell, hogy üsselek, és utána ki kell, hogy üssem a szomszédokat is. Nagyot nyeltem a hevességétől. Bár, volt benne jó dolog is. Azt mondta, „szomszédok” – vagyis más emberek is voltak körülöttünk. – Öt perced van, hogy a szexi feneked a konyhába vonszold – mondta, és megfordult. Szexi? Majdnem levegőért kapkodtam. A szám viszont eltátottam. Úgy gondolta szexi vagyok, mikor a legrosszabb állapotomban látott csak? Gyorsan elnyomtam az elégedettség hullámát, amit ez a felismerés váltott ki, és elátkoztam magam, amiért ilyen szexéhes idióta vagyok – Kihasználtad bármilyen módon is, hogy aludtam? Megállt, és felém villantott a válla felett egy viccelsz-velem típusú pillantást. Aztán elsietett, eltűnt a folyosón, egyedül hagyva a szobában. – Öt perc – kiáltotta. Vagy mi lesz? Kiabálni akartam, de nehezen tudtam levegőhöz jutni. – Átkozott betegség – motyogtam, mivel elutasítottam – elutasítottam! –, hogy a zihálásom oka valójában Rome. Nem fogok vonzódni egy olyan férfihoz, aki meg akar engem ölni. Ennyire nem adom le a szintem. Szökj meg, hülye! Szökj meg! Egyedül hagyott, az idióta. Nos, nem egyedül, de majdnem. Ha ki tudnék jutni a lakásból/házból/akárhol is voltam, tudnék segítséget kérni az egyik szomszédtól. Felkeltem az ágyról, kissé remegve, de erősebben, mint mióta megbetegedtem. Egy testhez simuló, ujjatlan póló volt rajtam, 61

Gena Showalter és bugyi (más, mint előtte, a fenébe!), ami azt jelentette, hogy a semlegesítő barom megint átöltöztetett. Első állomás: a fürdőszoba. Könnyen megtaláltam, mivel közvetlenül a szobából nyílt, és gyorsan elvégeztem a dolgomat. Ezután a szekrényhez siettem. A szökés lehetősége úgy kattogott a fejemben, akár egy időzített bomba, miközben megragadtam a farmert, amit találtam, és magamra rángattam. Az enyém volt, nyilvánvalóan otthonról hozta. Valójában számtalan cuccom lógott a szekrényben. Ahogy sietősen felvettem egy pólót, megkordult a gyomrom. Mennyi idő telhetett már el, mióta utoljára ettem? A szalonna illatú levegő olyan jó volt. Utáltam beismerni, de ez az illat majdnem elcsábított, szinte elfelejtettem a legfőbb dolgot, fenyegető gyilkosomat, és kis híján beviharzottam a konyhába, leültem egy székre és felfaltam a reggelit. Miért akarta egyáltalán Rome, hogy egyek? Hogy megmérgezzen? „Valószínűleg ördögien gonosz lélek.” Vagy egyáltalán nem is tervezte, hogy enged enni. Talán az étel neki volt, nekem pedig végig kellene néznem, ahogy eszik. Az biztos, hogy a férfi kész rejtély volt, és nem tudtam mit gondoljak róla, vagy a tetteiről. Múlt, jelen vagy jövő. Nem ölt meg, mikor megvolt a lehetősége. Nem tett semmi károsat – legalábbis amennyire tudom. – Három perc – kiáltotta Rome a konyhából. – Kapd be! – suttogtam. Megragadtam az egyik tenisz cipőt, ami a cipőállványon volt, és magamra rángattam. Az enyém volt, tehát tökéletesen illett rám. Az ablakhoz rohantam, elhúztam a függönyt, és kinéztem. Oké, tehát. Egy magas, vöröstéglás épületben voltam. Vele szemben is volt egy vöröstéglás építmény. Lepillantottam és láttam, hogy a tűzlépcsőnek van egy használható létrája, megkönnyebbülten elvigyorodtam. Mikor megláttam, hogy odalent emberek sétálnak az utcán, majdnem tapsoltam egyet. Elöntött az izgatottság. Ha egyszer kijutottam, kiálthatok segítségért. 62

Játék a tűzzel Ujjaimmal az ablak alsó kerete alá nyúltam, és felhúztam. Kivéve, hogy… az ablak nem akart kinyílni. „Francba”. Minden izmomat megfeszítettem, hogy felhúzzam az üveget. Semmi nem történt – Mi a pokol? – mordultam fel halkan. – Biztosítottam a zárat – hallottam. – Minden ablaknál. És a bejárati ajtónál is. Beleharaptam a számba, nehogy felkiáltsak mérgemben. Hangjában humor csendült, és volt benne egy csipetnyi felsőbbségérzet is. Honnan tudta egyáltalán, hogy mit csinálok? Nem láthatott. Annyira ostobának tart, hogy még csak rám se kell néznie? Nos, majd megmutatom neki. Talán nekidobhatnék valamit az üvegnek, kitörném és kimászhatnék rajta. Csak pár másodpercre volt szükségem, csak annyira, hogy felhívjam magamra valaki figyelmét, és hívja a rendőrséget. – Ha esetleg azon gondolkodsz, hogy kitöröd az üveget, – mondta –, szeretném, ha tudnád, hogy jóval vastagabb, mint az átlag, és nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy a legkisebb mértékben is megrepedjen. Ha arra gondolnál, hogy intesz valakinek odalenn, vagy velünk szemben, akkor tudnod kell, hogy az üveg kívülről be van vonva, így senki nem lát be. Nem kételkedtem szavainak igazságában. Ha közelebbről szemügyre vettem, láttam az üveg vastagságát és egy halvány árnyékot – Köszönöm az felvilágosítást! – szűrtem összeszorított fogakkal. – Szívesen. Barom! Gyerünk Jamison! Gondolkozz! Lennie kell valaminek, amit tehetek. Azt mondta, uralom a négy elemet. Nem éreztem különbséget, nem éreztem magam erős lénynek. De már láttam a bizonyítékot. Jég keletkezett a bőrömön. Távol tartottam a férfit, valami légpajzzsal. Vajon még mindig birtokoltam azokat a képességeket? Nem tudtam, mi mást tehetnék, hátráltam az ablaktól néhány lépést és kinyújtottam a karom. Megmutatom annak a szemétnek, 63

Gena Showalter hogy mi történik, ha egy dühös nővel packázik. (Reméltem.) Elfújom az egész idióta falat, aztán lemászom. (Reméltem.) – Szél – mondtam halkan, nem akartam felkelteni Rome figyelmét. – Megidézlek. Eltelt néhány másodperc. Semmi nem történt. Még a legkisebb szellő sem. – Szél – ismételtem meg kicsit hangosabban. – Megidézlek a mesteredhez. Egy kicsit drámaian hangzott, de… a francba! Megint semmi. – Azt parancsolom a szélnek, hogy söpörje el ezt a kibaszott falat! Ismételten nem lett eredménye az erőfeszítéseimnek. Miért nem működött? Azelőtt ment. Mikor rájöttem, mit is csinálok, elgondolkodva megráztam a fejem. Istenem, itt voltam én, és elfogadtam, hogy szupererőim vannak. Ki gondolta volna, hogy én egyszer ilyen helyzetbe kerülök? Az átlagos Belle Jamison? – Nem fogod tudni megcsinálni – Rome hangja meleg mézként áradt, pontosan a hátam mögül. Hangosan beszívtam a levegőt, és megdermedtem. Olyan csendesen mozgott, nem is hallottam, hogy közelít. Most meleg lélegzete simogatta a tarkóm. Olyan közel volt, hogy éreztem, ahogy testének melege áthatol a ruhámon. Nagyot nyeltem, de nem fordultam felé. Valószínűleg ez a bátorság hiánya volt részemről, de igyekeztem inkább úgy gondolni rá, mint óvatos lépésre. – Ha hátulról szúrsz le – mondtam –, csupán egy gyáva alak vagy. – Most utoljára mondom el, ha bántani akarnálak, már megtettem volna. Most pedig engedd le a kezed, és gyerünk a konyhába beszélgetni! – Nem, a pokolba is! – talán meg kellett volna próbálnom elfutni. Talán meg kellett volna fordulnom, és felrúgni a golyóit mandulájáig. Ó, várj csak! Nem is rossz ötlet. Megpördültem, és felemeltem a térdem. Rome megragadta a vállam, és visszafordított az ablak felé, mielőtt kárt tehettem volna benne. Odaszögezett a helyhez. – Nem 64

Játék a tűzzel hinném. Én nem bántottalak, szóval te sem fogsz engem. Megértetted? Összeszűkült szemekkel méregettem az üveget – Miért nem bántottál? Elengedte a kérdést a füle mellett – Mehetünk enni? – Nem, készen állok, hogy itt hagyjalak – megráztam magam mellett a kezeim, meggyorsítva a vérkeringést bennük. Szél, gyerünk! – Jól van – sóhajtott fel. – Próbálkozz csak! A csalódás jót tesz neked – Engedett a szorításon a vállaimon, így már képes voltam magam elé tartani a kezem. – Rá fogsz jönni, hogy nem tudsz elszökni tőlem, bármennyire keményen is próbálkozol, és akkor végre foglalkozhatunk az üzlettel. Szorosan összehúztam a szemem, és elképzeltem, mit akarok: egy kitörő, zúgó szelet. Keményet, süvítőt. Jó néhány másodperc eltelt, miközben én vártam valamire, bármire. Túl nagy dolog volt egy kis szellőt kérni? Nyilvánvalóan. Egy nagy nullát kaptam. Nada. – Nem megmondtam – csettintett a nyelvével. – Utálom, mikor ezt mondják az emberek! – harag száguldott át rajtam. Bosszúság és tehetetlenség, csalódottság és jelenlétének ütemesen doboló tudatossága – ami csak még inkább bosszússá tett. – Nem állnék itt, és nem próbálnám apró darabokra fújni az ablakot puszta kézzel, ha te nem lennél! Felkuncogott, simogatóan doromboló hangon, ami ellentéte volt mindannak, amit róla gondoltam. – Makacs – mondta. – Elszánt – hogy merészel kinevetni? A harag indái kezdték felcserélni a többi érzelmemet, kielégetve őket. – Nézd, megfenyegettek, akaratom ellenére elhurcoltak egy ismeretlen lakásba, és beadtak nekem valami formulát. És még távolról sincs vége! Megpróbálok megszökni, ha a fene… – meggyulladtak az ujjaim, és felsikítottam. – Csodás – mondta szárazon.

65

Gena Showalter – Meggyulladtam! Meggyulladtam! – pánikolva megráztam a kezem a levegőben. A tűz csak még erősebb lett. Ha még nem lettem volna eléggé meggyőzve, hogy szupererőm van, most már elhittem volna. Rome felsóhajtott. – Hagyd már abba az ugrálást, és állj le! Megéget? Szavai beszivárogtak az elmémbe, és megdermedtem. A pánikom csökkent (kicsit), ahogy a lángok is. Az elhaló lángok felhevítették a bőröm, de annyira nem, hogy megégessenek. – Nem – mondtam sokkolva. Átkarolt, ujjait végigfuttatta a karomon, az immár eloltott kezemig, ujjbegyével minden ujjam végigsimítva. Finom remegés futott végig rajtam, meleg és erotikus, elég volt, hogy apró, érzéki izzást hagyjon a bőrömön. Forrót, mint a lángok. Talán annál is forróbbat. – Veszélyes vagy saját magadra nézve, nem is beszélve a világ többi részéről. Nem csoda, hogy kellesz a paráknak. – Elnézést. Par-a micsoda? – A parák. Para-ügynökségek – mikor nem válaszoltam, hozzátette. – Ügynökségek, amik paranormális dolgokkal foglalkoznak, mint a PTK. – Tökmindegy. Azok az ügynökségek elmehetnek a pokolba! – mondtam, és figyelmem visszatért a kezemhez. Nem volt égésnek semmi nyoma, és még csak vörös sem lett. Ami leginkább szíven ütött, az volt, hogy mennyire finomnak tűntek Rome keze mellett. Míg az enyém vékony volt és olajbarna, az övé nagy volt és erős. Imádnivaló, halvány barna. Körmeim kissé egyenetlenek voltak – nem volt időm (és hajlandó sem voltam, hogy lereszeljem őket mostanában). Az övé tökéletes volt, nyilvánvalóan gondosan ápolta. Sebhelyek borították a tenyerét. – Hogy gyújtottam a tüzet? – kérdeztem. – Ez… ez… – Veszélyes volt – megint sóhajtott. – Sokkal több gondom lesz veled, mint vártam.

66

Játék a tűzzel – Te sem tudod, hogyan csináltam, ugye? – úgy éreztem, sírni tudnék. – Felgyújtottam az ujjaimat, a francba is! Nem akarom megtenni soha többet! Soha! – De meg fogod tenni. Rosszabbat is fogsz csinálni, mire vége a napnak, ebben biztos vagyok. Ezek az új képességek máris megtalálták a helyüket a kémiai felépítésedben. Már megváltoztattak. Míg aludtál, kiszámíthatatlanok és irányíthatatlanok voltak – hangja suttogássá halkult, olyan simogatássá, amely végigszaladt a gerincemen. – Most… – Most? – követeltem, és a gyomrom fájdalmasan görcsbe rándult. – Most neked kell irányítanod a képességeidet, nem pedig fordítva. Neked kell őket uralni, vagy felemésztenek. Próbáltam megfordulni és ránézni, de megállított azzal, hogy állát a fejemre támasztotta. Jól van. Nem akarta, hogy megmozduljak, hát akkor nem fogok. – Honnan tudod, hogy felemésztenek? – kérdeztem mozdulatlanul. – Talán én is átmentem azon, amin te. Tátva maradt a szám, és ösztönösen megpróbáltam ismét ránézni. Kissé erősebben nyomta az állát a fejemre, mozgásképtelenné téve. – Te is tudod irányítani a négy elemet? – Nem – de nem fejtette ki. Ismét a számba haraptam erre a titokzatos félválaszra. Már átment azon, amin én, mégsem tapasztalta meg ugyanazt a dolgot. Hogyan? Miért? Utáltam ezt a kirakóst; szükségem volt válaszokra! Rome volt az egyetlen ember, akiről tudtam, hogy megérti, ami velem történik. Ugyanakkor, sajnálatos módon ez a kormányügynök, aki megfenyegetett, hogy semlegesít engem, volt az egyetlen láncszem ehhez az őrülethez. És még a vezetéknevét sem tudtam. – Segíts nekem megérteni, Rome. Kérlek! Semmi válasz. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a tehetetlenség újabb és újabb hulláma öntött el – Nem hagyom, hogy megölj, és nem fogom

67

Gena Showalter hagyni, hogy egy laboratóriumba vigyél. Nem kértem, hogy ez történjen velem. – De megtörtént – ujjai fémbilincsként záródtak csuklómra. – És csak hogy tudd, nem azért tartottalak életben… – eltaszított magától. – Nem azért tartottalak életben, hogy végignézzem, ahogy megszöksz – figyelmeztetés áradt a szavaiból. Mielőtt időm lett volna bármit is csinálni, mielőtt tiltakozhattam volna, kezemet a hátam mögé csavarta, és összekötötte a csuklómat. A kötél, amivel megkötözött hideg volt és szoros, nem engedett – és rossz szándékot sejtetett. A szívem nekifeszült a bordáimnak. – Engedj el! Mit csinálsz? Megragadta a vállam és maga felé fordított, végre láthattam az arcát. Tekintete olyan vadsággal mért végig, ami valahogy sokkolt, megijesztett és megrengetett egyszerre. Végigsiklott rajtam, talán éhesen, olvasva bennem, mielőtt ismét kifejezéstelen lett, a fény olyan gyorsan hunyt ki belőle, ahogy felragyogott. – Letelt az öt perced.

68

Hatodik Fejezet GYORSABBAN, MINT AHOGY FELKIÁLTHATTAM VOLNA, hogy „sújtsd halálra ezt a barmot”, felnyaláboltak, akár egy hálaadási pulykát, és Rome átdobott a vállán. Mialatt ilyen nevetséges helyzetben voltam, összekötötte a bokám a maradék kötéllel. – Tegyél le! Most rögtön! – kiabáltam, és igyekeztem középtájékon megrúgni a térdemmel. – Hagyd már abba a ficánkolást! – szándékosan dobott rajtam egyet, alig kaptam levegőt, amikor a gyomrom nekiütődött kulcscsontja élének. Mikor lélegzethez jutottam, azt motyogtam. – Összenyomod a vesém és a hasnyálmirigyem! Tudod, milyen veszélyes az? Tegyél le, mielőtt kómába esek! – Ha pontosan meg tudod mutatni, hol van a hasnyálmirigyed, akkor megteszem, amire olyan kedvesen kértél. – Ez…ó! Átkozott! Tegyél le, de azonnal! Nem akarom, hogy az arcom a seggedben legyen! Felkuncogott, az a mély, elragadó hang most még hatásosabb volt, mivel kihallatszott belőle a rég használtság rozsdás rétege is, mintha nem engedné meg magának az igazi nevetést az életében túl gyakran. Léptei lassúak és könnyedebbek lettek, így már nem himbálóztam tovább a vállán. Végigsietett a rövid folyosón, be a konyhába, és ledobott egy bárszékre. Mivel nem tudtam használni a kezemet, bizonytalanul meginogtam, és majdnem leestem a linóleum padlóra. 69

Gena Showalter – Most pedig eszünk és beszélgetünk – a pult másik oldalára ment, és telepakolt egy tányért rántottával és szalonnával. Ránéztem a pult fölött, nem törődve korgó gyomrommal. – Eddig is beszélgettünk. Nem volt okod rá, hogy így megkötözz. – Minden okom megvolt rá – pillantása nyomatékosan az összekötözött kezeimre siklott. – Hívhatsz őrültnek, de inkább nem szeretnék élve megsülni. Kényelembe helyezkedtem, és önelégülten elmosolyodtam. – Félsz tőlem, Rome? Felhorkant. – Sokkal inkább attól tartok, hogy nem tudsz uralkodni saját magadon. Egy pont (vagy talán húsz millió, de ki számolja?) Rome-nak. Minden önbizalmamat elvesztettem, a vállam előreesett. Igaza volt. Ha fel tudtam gyújtani a saját ujjaimat mindenféle provokáció nélkül – legalábbis tudtommal –, akkor mire lehetek még képes? Gyűlöltem, hogy képességeim vannak. Abban a pillanatban, ahogy a gondolat betöltötte az elmém, pislogni kezdtem. Képességek. Nekem. Vajon hozzá fogok valaha is szokni ehhez a két szóhoz így együtt? – Épp annyira tudod magadat bántani, mint engem – mondta Rome. Közénk tette a tányért, és felszedett a kanálra egy adag tojást, és felém nyújtotta. – Nyisd a szád! – Menj a pokolba… mmmfff! Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szám, belém tömte a kanalat. A szemétláda. Az idi.. – Ó, ez finom. Annyira jó. Az íze felrobbant a számban, sokkal összetettebb volt, mint bármi, amit valaha kóstoltam. Behunytam a szemem, élvezve a vajas kényeztetést. Pont megfelelően fűszerezte. Gyilkos, semlegesítő és mesterszakács. Furcsa kombináció. Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmem. Szemét az ételre függesztette, és nem rám, így nem tudtam kiolvasni belőle az érzelmeit. Nem mintha amúgy sikerült volna. – Van egy ajánlatom a számodra – a hangja kissé érdes volt.

70

Játék a tűzzel Nyeltem, és kinyitottam a számat, még többet kérve. Ha a tojás mérgezett volt, hajlandó vagyok meghalni. Felvonta a szemöldökét. – Még egy falatot – mondtam. – Miféle ajánlat? A megrakott kanál ismét a számba került. Még élveztem is egy ponton, hogy etetnek – és nem örültem, hogy tetszett. Különösen ez által a férfi által. Összevontam a szemöldököm, csak hogy hangsúlyt adjak a dolognak. – Olyan fajta, ahol én segítek neked, te pedig segítesz nekem. Még egy falat. – Segíteni, hogyan? Kiemelve engem a feltételezett nyomoromból? Segítesz nekem megvédeni a világot az ördögi oldalamtól? Harag csillant túlságosan is kék szemében, felragyogva tőle. De hamar elsötétültek ismét. – Abbahagynád ezt végre? Nem öltelek meg, és nem is foglak. – Injekcióval indultál felém. – De nem használtam rajtad. – De igen, használtad. Emlékszem egy szúrásra a karomon. A szemét forgatta. – Nyugtatót adtam, hogy tudj aludni. Kapálóztál és forgolódtál. – Ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy valójában megpróbáltál semlegesíteni. – Mindenkinek ilyen nehezen bocsátasz meg? – tömött bele egy darab szalonnát a számba. – Az ember egy apró hibát követ el, de te egy örökkévalóságig felemlegeted neki. Majdnem megfulladtam, úgy kellett erőszakkal lekényszerítenem a falatnyi, sós húst a torkomon. Amint újra tudtam levegőt venni, felcsattantam. – Egy apró hibát? Az imént azt mondtad, hogy egy apró hibát? Ezt mondtad? – Igen – mondta fapofával, a legkisebb érzelem nélkül, amit annyira utáltam, és amiben olyan átkozottul jó volt. A homlokomat ráncoltam, miközben ő bekapott egy falat tojást, és rágni kezdte.

71

Gena Showalter Hogy tudott ennyire olvashatatlan maradni? Olyan volt, akár egy villanykapcsoló. Ha azt akarta, hogy megismerjem a gondolatait, megmutatta őket. Ha nem akarta, nos, nem láttam semmit. – Nehezen tudom elhinni, hogy kis hibának minősíted azt, hogy majdnem megöltél. Kicsi és megbocsátható, ha nem hajtod le a vécéülőkét. Kicsi, ha zoknidat a földön hagyod. Kicsi, ha behorpasztod az autóm, és úgy teszel, mintha nem te lettél volna – már morogtam, mire befejeztem támadó beszédemet. – Szomjas vagy? Csak pislogtam rá, átmenetileg képtelen voltam megszólalni. – Ez a válaszod a számomra? Megkérdezed, Hogy szomjas vagyok-e? – Ezt igennek veszem – talpra állt, és az olajzöld szekrényekhez ment, amik tökéletesen illettek a divatjamúlt, zöld csíkos pulthoz. Legalább ez a szoba nem büszkélkedhetett azzal a málló sárga festékkel, mint a hálószoba. Helyette zöld pettyes tapétája volt. Nagyon hasonlított egy olyan férfira, aki kiismeri itt magát, mikor benyúlt és levett egy poharat. – Ez a te lakásod? – kérdeztem. – Nem egészen. – Akkor kié? A tulaj tudja, hogy bűnöző vagy, és akaratom ellenére tartasz itt? – Most egy ideig ez a mi lakásunk – szünetet tartott, az arckifejezése gúnyos volt. Hirtelen izgatottnak és lelkesnek érzem magam. Csak most jöttem rá, olyan ez, mintha titkos nászúton lennénk. Egy horrorba illő nászúton. – Megöltél valakit, hogy megszerezd ezt a helyet? Vigyor terült szét az arcán. – Mindenkiről ilyen szép véleményed van, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? Kivett egy doboz narancslét a hűtőből, és öntött belőle egy pohárba, egy pillanatig csak az édes nedű kellemes csobogása hallatszott. Ki is mondhattam volna a nyilvánvalót: csak azokról vélekedek ilyen lenézően, akik semlegesíteni akarnak. Ehelyett inkább megkérdeztem. – Mennyi ideig voltam kiütve, miután leböktél azzal a tűvel? 72

Játék a tűzzel Hatásosan témát változtattam. Nem igazán akartam tudni, hogy mit csinált a lakás eredeti tulajdonosával. – Egy kicsit tovább, mint tizenkét óráig – ahelyett, hogy odahozta volna nekem a poharat, csak bámulta, kezei köröztek az oldalán. Oldalról láttam, így nem tudtam olvasni az arcáról. Nem mintha lettek volna érzelmei. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki ilyen gyorsan volt képes leplezni az érzelmeit, mint ő. – Segít, ha bocsánatot kérek? – kérdezte. Pislogtam. – Azért, mert megpróbáltál megölni? – Megpróbáltalak semlegesíteni. – Ugyanaz. – Nem, nem ugyanaz, de segítene? – mondta nyomatékosan. Továbbra is a poharat nézte. Nem kellett a válaszon gondolkodnom. – Nem. – Akkor nem foglalkozom vele. Összeszorítottam az állkapcsom, majdnem megroppant. – Miért kíméltél meg? Még mindig nem válaszoltál erre. Megint csak elengedte a kérdést a füle mellett, felém fordult, és odajött hozzám, elszántan pillantva rám. – Csak ennyit mondok el. Ha komolyan szándékomban állt volna bántani téged, már halott lennél. Meg tudtam volna törni azt a pajzsot, ha úgy akartam volna. Elvághattam volna a torkod, miközben aludtál. Telepumpálhattalak volna drogokkal, és azt tehettem volna veled, amit csak szerettem volna. Összerezzentem. Igen, ezt mind megtehette volna. Mégsem tette. – Miért nem? – hányszor kényszerít még rá, hogy megkérdezzem? Vállat vont, de a mozdulatban nem volt semmi ellenségeskedés. – Nyisd ki! Engedelmesen szétnyitottam az ajkaim. A pohár hideg széle épp egy pillanattal azelőtt ért a számhoz, mielőtt az erőteljes ízű folyadék lecsúszott a torkomon. A vibráló ízek még több ízlelőbimbóm keltették életre. Istenem, még sosem ettem ilyen finomat! Rome félretette a poharat, és felkanalazott egy falat csöpögő, szirupos palacsintát. – A másik ügynökség, akikről beszéltem az 73

Gena Showalter előbb – a TTMA, a kormány által meg nem erősített szervezet – nem fog hezitálni, hogy padlóra küldjenek. Előbb fognak lőni, csak aztán kérdezni. Nagyot nyeltem, és az ételnek hirtelen ólom íze lett. – Míg én azt gondolom, milyen nagyszerű, hogy a férfi, akit arra utasítottak, öljön meg… – Semlegesítselek – szólt közbe összeszorított fogakkal. – Mindegy. Ugyanaz. Míg én… – Nem ugyanaz. Csak ki akartalak ütni. – Igen, de szerettél volna kiütni, lássuk csak, örökre. Kieresztett egy csalódott sóhajt. – Sosem terveztem, hogy megöllek. Még egy falat. – Oké. Mikor kiütöttél majdnem örökre, mit terveztél, mit fogsz velem csinálni utána? Az arca elkomorult, a finom vonalak a szeménél élesebbek lettek. – Azt terveztem, hogy kómába ejtlek – öö, mély álomba, és elviszlek a főnökömhöz, aki kísérletezik rajtad, aztán vagy eléri, hogy neki dolgozz, vagy bezár. Tessék. Ezt akartad hallani? Nem tudtam, hogy komolyan gondolta-e a szavakat, vagy csak át akart verni. Akár ez, akár az, akkor is szívás volt. – Miért gondoltad meg magad? És ezúttal ne kerüld a választ! – Leellenőriztem. Nem hazudtál az apáddal kapcsolatban – valamiért, a hangja vádlónak tűnt. – Te fizeted neki a helyet abban a lakóparkban, és nem hagyhatja el a tucatnyi kezelése miatt. Rome vállat vont. – Van még más oka is emellett, de azt most nem fogom itt megvitatni veled. Hittem neki? Elhittem neki, hogy most nem jelentett fenyegetést rám nézve? – Ha annyira életben akarsz most tartani, bizonyítsd be! Oldozz el! – Nem értek egyet. – De…

74

Játék a tűzzel Megakadályozta, hogy bármit is mondjak azzal, hogy még több palacsintát tömött a számba. – Fogalmad sincs, mekkora kárt tudsz okozni. A tapasztalatlanságod veszélyes. Lekényszerítettem az ételt a torkomon. – Tapasztalatlanságom? Hú, helló! Arra az esetre, ha elbambultál volna, ez nem egy munka, amire jelentkeztem. Senki nem tapasztalt még ilyet! Résnyire szűkült szemekkel méregetett. – Még több tapasztalatot fogsz szerezni, amire fel se vagy készülve, hacsak nem fogod vissza az érzelmi kitöréseidet. Észrevetted már, hogy rossz dolgok történnek, amikor mérges leszel? – Azt mondod, hogy a tüzet a dühöm okozza? – végig futtattam a nyelvem a fogaimon. – Nos, bárki ingerülten reagálna, ha félig pucéran ébredne, egy fizetett fajankóval az ágya végében. – Fizetett fajankó – nevetett. – Ez tetszik. – Kiváló – mondtam szárazon. – Akkor valószínűleg a Patkány Barmot is szeretni fogod. Továbbra sem veszített a jókedvéből. – Csak azt mondom, hogy az érzelmeid feltartóztathatatlanul törnek fel. Meg sem próbálod egy kicsit sem kordában tartani őket. – De igen! Ha nem tenném, már a legelső alkalommal megetettem volna veled a golyóidat, mikor találkoztunk. – Ó, az ilyen hízelgő szövegtől mindig beindulok – újabb vigyor, ezúttal lassabban, sokkal ráérősebben terjedt szét a vonásain, meglágyítva az arckifejezését, még szexisebbé téve őt, olyan sármot kölcsönözve neki, amit ellenállhatatlannak találtam. Felszisszentem, nem tetszett, hogy mennyire vonzónak találom őt. Mennyire lehetek ostoba? Sajnos, minél több időt töltöttem vele, az IQ-m annál lejjebb csökkent. Összehúztam a szemem, és a kötéllel bíbelődtem, ami összekötötte a csuklómat, minden erőmmel azon voltam, hogy ne fedezze fel mozgó karomat. – Csak hogy tudd – mondta, és újabb kanál tojással etetett meg. Az arcáról a humor minden nyoma eltűnt; szeme kifejezéstelenek

75

Gena Showalter lett. – Nem én vagyok az egyetlen fizetett fajankó, aki felbukkant az ágyadnál. Valaki betört a lakásodba tegnap éjjel. – Micsoda? – kihúztam magam. – Megpróbált elrabolni tőlem – Rome hangja mélyebb lett, teljesen fenyegetővé vált. – Sokkal jobban tudtam, mint ő, hogy meg fog jelenni, ezért olyan gyorsan és olyan csendesen vittelek ki onnan, amennyire csak lehetséges volt, és ide hoztalak. Megdermedtem, a vérem is meghűlt a gondolatra, hogy milyen veszélynek voltam kitéve, és még csak nem is tudtam róla. Egy percig sem kételkedtem, hogy Rome az igazat mondja ezt illetően. Az álmaim, jöttem rá, nem is voltak mind álmok. Valósak voltak. Túl valósak. Láttam, hogy valaki egy késsel közelít felém. De nem ölt meg, mert… mert… A válasz csak úgy a helyére kattant. Rome előbb megölte őt. Rome megvédett engem. Egészen eddig fel tudtam használni a szarkazmust és a humort, hogy elfedjem a félelmem; most már nem ment. Ez igazi volt, farkasszemet néztem a halállal. Nem lehetett meg nem történtté tenni. Nem volt tettetés. – Megpróbált leszúrni – suttogtam elsápadva. – Emlékszem, hogy láttam a fegyverét. Rome nagyot pislogott meglepettségében. – Nem. Megpróbált elrabolni. Engem próbált meg leszúrni. Egy alvóhoz képest szörnyen sokat tudsz. – Csak töredékeket és részleteket láttam, de azt hittem… azt hittem, álom volt. – Nem, nem álom – újabb adag tojást kanalazott fel. – Mit láttál még? – Volt ott egy jaguár. Láttam… – összeráncoltam a szemöldököm. – Biztosan tévedtem. Biztosan nem volt semmilyen vadállat a lakásomban. – Nem, természetesen nem volt – hangja azt sugallta, nem nyit róla vitát. – Összekevered az álmaid a valósággal. De a látvány, a hangok olyan valóságosnak tűntek. Olyan élénknek. Hé, hahó! Ha egy dzsungelbeli macska lett volna ott, lennének jelei. Mint egy megrágcsált kar. 76

Játék a tűzzel – Ki volt az a férfi? – kérdeztem remegő hangon. – Nem foglalkoztam vele, hogy megállítsam és megkérdezzem tőle. Csak annyit tudok, hogy a főnöke, Vincent, nem lesz elégedett a kudarc miatt. Vincent még több ügynököt fog küldeni, és édesem, higgy nekem, mikor azt mondom, nem akarod, hogy elkapjanak. Láttam, hogy mit művel Vincent az áldozataival. Tesztelni fog, fájdalmasan, kegyetlenül, olyan módszerekkel, amiket még az én főnököm is tilt. És utána, ha még mindig élsz, arra fog kényszeríteni minden szükséges eszközzel, hogy neki dolgozz. Szörnyű szavak, de Rome még nem végzett. – És ne hidd, hogy hazudhatsz neki, hogy azt mondod, dolgozol neki, aztán megszöksz. Az ő ereje abban rejlik, hogy eléri, mindenki az igazat mondja. Senki nem hazudhat annak a férfinak. Senki. És ez nem azért van, mert néhány nő vonzónak találja őt – tette hozzá szárazon. Vonzó. Csinos Fiú… Vincent. Így már volt értelme. El akartam mondani Csinos Fiúnak minden titkomat, amire csak emlékeztem. A nyakamon az ütőerem vadul lüktetett. – Ez nem az, amit a te főnököd szeretne tenni velem? Letesztelni, aztán elérni, hogy dolgozzam neki? – Nem fájdalmasan, és nem kényszerrel. Vagy azt teszed, amit mond, vagy te is be leszel börtönözve, mint a többi engedetlen természetfeletti lény. – Milyen fajta természetfeletti lényekről van szó? – Mindenféle alakváltóról. Olyan emberekről, akik át tudnak sétálni a falon, vagy azonnal ki tudják szippantani a lelked. Úgy hiszem, már említettem azokat, akiknek a testnedvei olyan mérgezők, hogy már attól meghalsz, ha csak rád lehelnek. Folytassam még? Megráztam a fejem. Ezek a dolgok, lények, élő fegyverek… mégis… – Miért nem hallottam még ezekről az emberekről, Rome? Miért nem tud róluk senki? – Azért, mert a PTK átkozottul jó a munkájában. Biztosítjuk, hogy a világ ne szerezzen tudomást a különleges lényekről. A torzszülöttekről. Erről az egészről. 77

Gena Showalter Édes Istenem! – Torzszülöttek? – A torzszülöttek természetfeletti bűnözők. Vincent egy torzszülött, mivel szükségtelenül okoz fájdalmat, öl, amikor be is zárhatná az illetőt, és mindezt még élvezi is. De össze is gyűjti és irányítja a többi torzszülöttet – valójában sokkal többet gyűjtött be, mint bárki más vagy bármelyik másik ügynökség, ezért a kormány gondoskodik róla. Engedik, hogy éljen, és úgy tesznek, mintha nem tudnának a kísérleteiről. Ez túl sok volt, mint amit fel tudtam dolgozni, majdnem hihetetlen. – A… torzszülöttek születnek, vagy teremtik őket? – Néhányuk születik, néhányukat teremtik. Minél több kísérletet végeznek, annál több torzszülött születik. Ez egy kegyetlen körforgás – megenyhült az arckifejezése. – Az is igaz, amit a börtönről mondtam neked. Château Villain, ahogy előszeretettel elneveztük, nagyon is valós, és neked nem tetszene. Egy olyan szemtelen valaki, mint te, Méreg kurvájaként végezné. – Méreg? – Egykor Vincentnek dolgozott. A nő nyálában halálos méreg van, és ha megcsókol… Nagyot nyeltem. – Vincent az egyik ok, amiért a PTK létrejött. A katasztrófák helyreállítása, amit ő és seggfej társulata okoz, főállású munka – Rome oldalra billentette a fejét, engem méregetett. – Emlékszel arra a nagy raktártűzre tavaly Chicago-ban? Amiben negyvenkét ember halt meg, és egy meghibásodott elektromos vezetékre fogták? Hazugság. Vincent tesztelte a négy elem formuláját. Mint már mondtam, a legtöbb ember lángba borul. Megremegtem, a csontjaimban is éreztem a vibrálást. – Miért akar olyan embereket, akik uralják a négy elemet? Miért ölné meg őket meg? – Gondold csak végig! Szárazságot tud okozni, aztán ha megfelelő az ár, mindenkit megmenthet egy zivatarral. Pénzt kereshetne vele, kihasználhatná, embereket ölhetne vele. Irányíthatna vele. 78

Játék a tűzzel Istenem! A szám Rome minden egyes kiejtett szavával egyre szárazabb lett. Ha a kezem nem lett volna megkötözve, befogtam volna a fülem, hogy ne kelljen többet hallanom. Volt egy olyan kegyetlen világ odakinn, amiről egyszer azt gondoltam, sosem érhet el engem, nincs rám hatással. Mekkorát tévedtem. Sirattam az ilyesfajta ártatlanság elvesztését. – Már korábban feltettem néhány különleges zárat és reteszt az ajtókra és az ablakokra a lakásodban – mondta Rome. – Szóval a támadónak nem lett volna szabad olyan csendesen elhaladni mellettük, ahogy tette. Jó volt, és eltökélt, hogy megszerezzen. Akárkit fog ezután utánad küldeni Vincent, az még elszántabb lesz. – Mit csináltál a férfi, ö, testével? – kérdeztem. – Mindenről gondoskodtam, még a lakásodat is feltakarítottam. Nincs rá okod, hogy a részletek miatt aggódj. Valahogy örültem, hogy ezúttal nem működött együtt velem. Ennyi volt, amit ezen a ponton még fel bírtam dolgozni. A titkos tettek nem nekem valók. Miért undorodtam valaha is a biztonságos, normális, hétköznapi életemtől? Még nagyobb ostobaság volt tőlem. Rome felkínált még egy falat tojást, de megráztam a fejem. A gyomrom már görcsben állt és csomóban volt, lázadással fenyegetve. – Nem érzem túl jól magam – mondtam halkan. Hosszú csend következett. – Úgy gondolom, készen állsz rá, hogy halld az ajánlatom számodra. Leült a mellettem lévő székre, az enyémet megfordította, így szembenéztem vele. Először a pillantásom a gallérjának nyitott részén tartottam. Sokkal jobban szerettem őt nézni, mint rossz fiúkra és ördögi tervekre gondolni. Rome ingének erőteljes feketesége mellett a bőre sötétebb barnának tűnt, mintha napozott volna. Egy vékony, fekete mellszőrrel borított rész kilátszott. Nem volt elég ahhoz, hogy bámulás nélkül észrevedd, de elég ahhoz, hogy megfájdítsa a szíved. Milyen érzés lenne, ha a kezem végig futtatnám a mellkasán?

79

Gena Showalter Megengedni az ujjaimnak, hogy bebarangolják, felfedezzék… kényeztessék? Mit csinálsz, te idióta? Nem engedhetem meg magamnak, hogy vonzódjak hozzá. Hozzá, egy férfihoz, aki az előbb ismerte be, hogy megölt valakit. Egy férfihoz, akinek nem volt gondja vele, hogy kiüssön. Nem számít, milyen szexi volt, ÉN. NEM. VÁGYHATOK. RÁ. Igaz? Igaz. Még akkor sem, ha megmentett egy gyilkostól. Nem tudtam, hogy teljesen bízhatok-e benne. – Belle? Pislogtam, kiszakítva magam a belső párbeszédből. – Mi van? – Nem hiszem, hogy figyelsz. A pillantásom felkaptam Rome arcára. Engem nézett, kíváncsi fény csillogott fényes, kék szemében. Tintafekete hajának számtalan tincse hullott a homlokára. Fiúsnak kellett volna tűnnie. De nem. Túlságosan erőteljesen áradt belőle a veszély. Veszély… és csábítás. Úgy nézett ki, mint minden nő titkos fantáziaképe, egy isten, akit most ugrasztottak ki az ágyból, és türelmetlenül várja, hogy visszamehessen. Már eldöntöttük, hogy nem gondolkodunk így, emlékszel? – Mit mondtál? – kérdeztem. A szemét forgatta. – Azt mondtam, hogy kirúgtak a kávézóból, szóval nincs többé bevételed. Hallanod kellett volna Ron néhány hangüzenetét. Dühös voltam és elképedtem, nem tetszett, hogy Rome meghallgatott olyan üzeneteket, amik csak nekem szóltak. – Hívott az apám? – kérdeztem fogcsikorgatva. – Igen – válaszolta habozás és megbánás nélkül. – Jót beszélgettünk. Egy kicsit megsértődött, amiért nem beszéltél neki rólam, de örül, hogy végre találtál egy férfit, aki el tudja viselni az okos szádat. És szerette volna, ha tudom, hogy van egy édes oldalad is, amit meg fogok találni, ha ragaszkodom hozzád, és elég kitartóan keresem. Vörös köd suhant el a szemeim előtt. – Beszéltél az apámmal?

80

Játék a tűzzel – Igen. A barátnőddel, Sherridannel is. Tudni akarta, miért nem hívtad őt az elmúlt napokban, és azt kérdezte, haragszol-e rá az ikrek miatt. Mondtam neki, épp arra fordítod az energiád, hogy megnyerj magadnak, ő pedig azt kérte mondjam meg, hogy viselj fekete bőrt, és hordj magadnál egy lovaglópálcát. Érdekes lány. Egyedülálló? Ó, ez már túl sok volt. A gyerekkori barátom és a férfi, aki a létemért felelős egyáltalán nem találta furcsának a beszélgetést egy különös fickóval, akiről sosem beszéltem, vagy mutattam be nekik? Szóval mi van akkor, ha Rome volt a lakásomon, és válaszolt a hívásaimra. Amennyire ők tudták, akár be is surranhatott azzal a szándékkal, hogy megöljön engem. Várjunk… – Akárhogy is – mondta Rome és legyintett a kezével. – Biztos szereted őket, ahogy ők is téged, de most én vagyok az egyetlen neked. Csak én tudok segíteni. A rejtett figyelmeztetés elmosta a dühöm, és félelemmel töltött el. Hideg, nagyon is igazi félelelemmel, ami megfagyasztotta az ujjaim hegyét. Mivel a dühöm lángokkal járt, volt értelme annak, hogy a félelmem fagyot. Túl hevesek a hangulatingadozásaim, ahogy Rome mondta. Igaza volt. Mindenben. – Mit kéne tennem? Elrejtőzni? – Nem. Nincs tapasztalatod ezen a téren. Elkapnának, mire elérnéd a tömb végét. Nem, amit neked most tenned kell – mondta, ujjaival dobolva a pult tetején –, hogy lerázd a TTMA-t. A legjobb módja ennek az, ha megtaláljuk a tudóst, aki a formulát létrehozta. Dr. Enrich Roberts-et. Kétkedőn bámultam Rome-ra. – Ez remekül hangzik, de én hogy tudnám ezt megtenni? Az is gondot okoz, hogy a kulcsaimat megtaláljam. – Majd én segítek neked. Talán vissza tudja fordítani, amit veled tettek. Ha nem, nos, el tudjuk cserélni – vagy úgy teszünk, mintha elcserélnénk. Az ő élete a tiédért. Nem igazán hagyhatom, hogy Vincent újra megkaparintsa. Egyszer már meggyőzte a jó dokit, hogy ha neki dolgozna, az a világ előnyére válna, nem engedhetem, hogy másodszor is meggyőzze. 81

Gena Showalter Amit kivettem Rome beszédéből: volt rá esély, hogy ismét önmagam lehessek. Normális, hétköznapi önmagam. A gondolat mámorító volt. Csodálatos. Részegítő. Kivéve… egy kósza gondolat kerekedett felül a boldogságomon, és felmordultam. – És te mit nyernél ezzel, Rome? Arra utasítottak, hogy vigyél be. Ha az igazat mondod, akkor ellenszegültél a parancsnak. A főnököd ellen fogsz dolgozni. Miért tennéd ezt meg értem? Egy idegenért? Összeszorította az állkapcsát, megvonta a vállát, de a mozdulat nagyon merev volt. – Talán a főnököm megváltoztatta a véleményét. Talán most már úgy véli, nagyobb hasznod van kinn a pályán. – Vagy talán te nem mondasz kurvára igazat – mondtam. Valószínűleg azt várta, hogy megjegyzés nélkül elfogadom a magyarázatát. Nos, kitörölheti a hülye talánjaival a seggét! – Talán nem is dolgozol senki ellen, csak ellenem. Talán azt tervezed, hogy megkeresed és megölöd Dr. Roberts-et, aztán meg rám fogod. Rome csendben maradt. – Mielőtt a főnököd szélnek eresztene, látni szeretné, hogy mit tudok csinálni. Továbbra is csend. – Nem így van? – követeltem. – Mondd el az igazat, Rome! Tényleg segíteni akarsz nekem? Vagy megpróbálsz becsapni, hogy elvigyem a balhét valamiért? Megint csukva tartotta a száját, teljes némaságba burkolózott. A düh ott égett bennem, de hála istennek, nem gyújtottam fel semmit. Tovább munkálkodtam a kötélen a csuklómon és a bokámon, annyira felmelegedtem, akár a mérgem. Egy hajszálon függött az életem, és nem akartam a túlélésemet kockáztatni a reményért, hogy Rome nem jelent rám fenyegetést. – Nem fogok neked segíteni – utasítottam vissza. – Nem akarok rád kenni egy bűntettet sem – mondta végül Rome. – A főnökömnek pedig halvány fogalma sincs róla, hogy nem szándékozlak bevinni. Elégedett vagy? – Nem – és nem is voltam. – Ennek a te főnöködnek neve is van?

82

Játék a tűzzel A csend újabb súlyos függönye borult ránk, majd azt mondta. – John Smith. Ó…kérlek! – Ja, mint több ezer másik férfinak is. Rendben. Ne mondd el! Amúgy sem ismerném. De miért nem viszel el hozzá? Mondj nekem egyetlen jó okot, amiért higgyek neked! Mond el, hogy hirtelen miért kéred a segítségem a saját életem megmentésében, mikor azelőtt olyan elszántan akartál bántani? Felhúzta sötét szemöldökét, farkasszemet néztünk. – Nem bízol meg csak egyszerűen bennem? – Nem. Nein. Nay. Mondjam talán másik nyelven is? Egyik kezét végigfuttatta az arcán, megállva az orra hegyénél. – Nem foglak átadni a főnökömnek, és nem engedem, hogy Vincent kezei közé kerülj – mondta. – Sem most, sem később. A szavamat adom. Ha nem találjuk meg a doktort, akkor találok egy más módot, hogy lerázzam rólad Vincentet. – Miért tennéd meg? – Mert… – megtorpant, mintha a vallomás fájdalmas feladat lenne. – Mert…a francba is! Ez nem olyan információ, amire most szükséged van. Abbahagytam a munkálkodást a kötelékeken, és a szék szélén egyensúlyoztam. – Akkor is mondd meg! – makacskodtam. – Mert – ismételte meg engem bámulva. Ennek a tekintetnek a hője csaknem nyomot hagyott a bőrömön – Mert el kell rejtenem a lányomat, és te vagy az egyetlen, aki segíthet ezt megtenni.

83

Hetedik Fejezet RÖGTÖN AZUTÁN, hogy rám dobta ezt az apró bombát – Rome-nak van egy lánya. Egy lánya! –, felállt, és hátratolta a székét. A pult távolabbi részéhez ment, és kihúzott valamit az egyik fiókból. Háttal állt nekem. – Segítesz nekem, igaz? – kérdezte. – Amit csak kér, főnök – mondtam bizonytalanul. Mit művel? – Jó – sarkon fordult, és felém indult, a kezében egy… uramisten! Egy kés volt nála. Hüledezve hőköltem hátra, le is estem a bárszékről. Egy puffanással landoltam, a hideg linóleum padló semmit nem tett, hogy felfogja az esésem. Éles fájdalom járta át a karom. Levegőpajzs, levegőpajzs. Szükségem volt egy kibaszott levegőpajzsra. De a kezeim meg voltak kötve, szó szerint! Megpróbáltam elhátrálni, a lábammal toltam magam, de nem voltam elég gyors. Rome odaért hozzám, és csettintett a nyelvével. – Olyan gyanakvó vagy – mondta. – Hogy teheted ezt? – kiáltottam. Mit nem adtam volna, ha ki tudom nyújtani a kezem, és el tudom lökni egy levegőpajzzsal. Ha uralni tudnám azt az erőt a kezeim nélkül is. – Én… én megsütlek. Széttéplek egy tornádóval. Azt mondtad képes lehetek parancsolni a tornádónak, és meg fogom tenni! Nem is zavartatta magát, a levegőbe emelte a kést, és megfogta a markolatot. 84

Játék a tűzzel – Szükséged van a segítségemre, hogy el tudd rejteni a lányodat – emlékeztettem. – Hogy vagy képes… au! Szó nélkül a hasamra fordított. A sokkomon és a félelmemen keresztül felismertem a kötélbe vágó fém hangját. Egyszer. Kétszer. A szám tátva maradt, mikor rájöttem, hogy éppen kiszabadítja a csuklóm és a bokám. – Szabad vagy – mondta. – Bízol bennem végre? Magam elé nyújtottam a karom, terpeszbe tettem a lábam, felhúztam a térdem a mellkasomhoz, és talpra szökkentem. A szabadsággal egy löketnyi bátorság is jött. Megpördültem, a mellkasára böktem, és felmordultam. – Soha többet ne közelíts hozzám egy késsel! Arcátlan üdvözléssel vonta fel az egyik szemöldökét. – Vagy tűvel? – kérdezte szárazon. – Így van. – Semmi éles tárgy, mi? Minden mókát száműzöl a kapcsolatunkból – profi precizitással dobta a kést a mosogatóba. A hegye pont a lefolyóba állt bele, és előre hátra himbálózott. – Van pár dolog, amit el kell intéznem – mondta, pillantásával fogva tartva az enyémet. Pillantása heves, fontolgató volt. – Megbízhatok benned, hogy itt maradsz? Ártatlanul rebegtettem a pilláim. – Természetesen. Megbízhatsz bennem annyira, mint én benned. – Ezt úgy veszem, meg tudsz bízni bennem – csattant fel. A grimasz vonallá préselte az ajkait. – Ne próbálj felhívni senkit! Itt nincs telefon. Ne is hagyd el ezt a lakást! Vadászni fognak rád. Eltüntettem a nyomainkat, de ez nem jelenti, hogy teljesen biztonságban vagy. Felemeltem az állam, és annyi hálában részesítettem, amennyi tőlem telt. – Feltételezem, képesek lesznek elkapni, főként ismerve a hollétemet. A szemét forgatta, és közelebb lépett, szűkítve az értékes személyes terem. A helyemen maradtam, nem hátráltam el, mint

85

Gena Showalter szerettem volna – vagy legalábbis kellett volna. Áradt belőle a hő, finoman megborzongtam tőle. – Sebezhető vagy, Belle. Míg meg nem tanulod, hogyan irányítsd az erődet, addig nem leszel a lenyűgöző Periódusos Tábla Csirkéje, és hátrányban maradsz. Minden alkalommal. – Ne nevezz így! – mondtam megvetve a lábam. A titulus úgy tűnik, visszavezet arra a tényre, hogy nem vagyok többé önmagam. Valaki más voltam, valaki más, veszélyes volt és üldözött. – Sebezhetőnek? – kérdezte, ajka felfelé görbült. – Vagy a Periódusos Tábla Csirkéjének? – Mindkettő. Nem vagyok szuperhős. Megtalálom a módját, hogy megszabaduljak ezektől a képességektől, és akkor mindenkinek kibaszottul békén kell hagynia. Semmi nem érte meg ezt a kockázatot. Semmi nem érte meg, hogy kísérleti nyúl legyek és/vagy megöljenek. – A te érdekedben, remélem, hogy megtaláljuk a doktort – hangja elvesztette minden vidámságát, és átadta a helyét a szomorúságnak és gyásznak. Várjunk. Valami nem stimmelt. Valami… Résnyire húztam a szemem, a kezem a csípőmre tettem. – Ellentmondasz saját magadnak, Rome. Ha megtaláljuk a dokit, és segít nekem megszabadulni a képességeimtől, nem fogok tudni segíteni neked elrejteni a lányodat, nem igaz? Nem, mintha egyébként érteném, hogyan tudok neked segíteni. És nem teheted azt sem, hogy közlöd, el kell rejtened a lányodat, de semmi mást nem mondasz. Szükségem van a részletekre. Miért akarod elbújtatni? Valaki a nyomában van? Behunyta a szemét, és megdörzsölte az arcát. – Szereted hallani a saját hangodat, igaz? Ezért teszel fel annyi kérdést. – Válaszolj nekem! Addig kérdezek, míg nem felelsz. – Hát jó. Nem, nem üldözik. Még nem. De ő egy kislány, és normális életet érdemel. Ott ezt soha nem kaphatná meg. Semmilyen élete nem lesz, ha nem rejtem el, mert elragadja valamelyik para. A beleegyezésemmel, vagy anélkül – hangja merev volt, fájdalommal

86

Játék a tűzzel teli. – És nem mondtam semmit arról, mikor engedem, hogy megpróbálj megszabadulni a képességeidtől. Felhördültem. – Engeded? Te most tényleg kurvára azt mondtad, engeded? – Észrevetted, hogy gyakran elismétled, amit mondok? Igen, azt mondtam, engedem. És hacsak nem akarsz valamit tenni emiatt – amit nagyon nem ajánlok – akkor most mennem kell. Oké, igen komolyan tesztelte a (gyakorlatilag nem létező) önkontrollom, de ez olyan teszt volt, amin könnyen átmentem. Nem bombáztam szitokáradattal (barom, idióta, náci parancsnok), és nem ütöttem addig, míg a földre nem zuhan, és nyöszörög, mint egy kisbaba. Témát változtattam, de nem zártam ki a dolgot, hogy – a pokolba is! – azt fogok csinálni, amit csak akarok, abban a pillanatban, hogy kilép az ajtón. Mégsem tudtam lelkesedni a gondolatért, hogy elmegy. – Hová mész? – mordultam fel. – Valaki tényleg megpróbálhat besurranni ide, míg nem vagy itt. – Összeszedek pár dolgot, amire szükségünk lesz, és inkább kockáztatom meg, hogy besurran ide valaki, mint hogy kivigyelek a világba. Még a végén leégeted. Fáradtan emeltem fel a karom – Hányszor kell még elmondanom? Nincsenek veszélyben az emberek miattam – minél rémesebbek a tettek, amikről azt feltételezi, hogy képes vagyok megtenni, annál könnyebb lesz elvégeznie a munkáját, és a főnöke elé vinnie. Még a szelet sem tudtam megidézni, az isten szerelmére! És mi van akkor, ha felgyújtottam az ujjaim? Nem bántottam senkit és semmit – Ez… – Ennyi elég volt belőled – mondta, félbeszakítva engem. – Még egy szó, és megint megkötözlek. Elakadt a szavam. Meg is teszi, gondoltam, és egyre nőtt a dühöm. Azt mondta, többé nem vagyok a foglya, és hogy segítünk egymásnak, de máris megfenyegetett, hogy megkötöz. Ha csak hozzá mer nyúlni a kötélhez, én... én… Egy kisebb tűzgolyó indult meg a szememből, és csapódott a konyha szemközti falának. 87

Gena Showalter Felkiáltottam abban a pillanatban, hogy rájöttem, mi történt. Rome a földre bukott, így ki tudta kerülni a közvetlen becsapódást, de számtalan szikra pattogott az arcán, megperzselve a bőrét. A szemem tágra nyílt, ahogy figyeltem az egyre nagyobbra növő lángokat. – Mit is mondtál? – kérdezte, megint szemtelenül felhúzva a szemöldökét. Megdörzsölte megégett arcát. Rémületem a tűz sebességével együtt nőtt, a mosogatóhoz rohantam, és megtöltöttem egy poharat vízzel. A tartalmát a tűzre borítottam, majd újra és újra megismételtem a mozdulatot. Nem segített. Rome-nak sikerült megállítani a pusztítást egy tűzoltó készülékkel – de ez a lelkiismeret furdalásomon nem segített. Istenem! Fenyegetés voltam. Veszélyes. Talán Rome-nak és a többieknek igaza volt, hogy el akartak törölni, ki akartak iktatni. Az égő festékés fa szaga betöltötte a levegőt. Fekete füstpamacsok szálltak fel, ami köhögésre ingerelt. Miután félretette a tűzoltó készüléket, Rome talpra ugrott, és kitépte a plafonból a füstérzékelőt, mielőtt beriasztana. A mosogatóba dobta, és éles pillantást vetett rám. – Még mindig úgy gondolod, hogy a világ biztonságban van tőled? – kérdezte, és egy csepp könyörületet se mutatott felém. – Nem – mondtam halkan, leverten. – Őrült vagyok. – De aranyos őrült vagy. Nem leszek távol egy óránál tovább, rendben? Próbálj meg uralkodni magadon! – Igyekszem – leeresztettem a vállam. Megölhettem volna Romeot, felgyújthattam volna. Meg akartam szökni tőle – nem igaz? –, de nem akartam megölni. Úgy nem, hogy ő sosem bántott igazán. Rome halkan felsóhajtott. A következő pillanatban megfogta az állam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Olyan csodás érzés volt az ujjai tapintása. Durva és érdes, de egészen kihívó. Érzéki. Meleg és erős. De ami a leginkább meglepő volt, hogy megnyugtatott. Bizseregtem. A melegség, mint a éles szike, haladt át a bőrömön, és egyenesen a csontjaimba fúródott. 88

Játék a tűzzel – Belle – mondta, hangja éppoly gyengéd volt, mint az érintése. Lassan ránéztem. Lejjebb hajtotta a fejét. A levegő a torkomon akadt, égetett. Felhólyagosodott. Volt időm, hogy tiltakozzak, mikor az ajkaival az enyémre hajolt, de nem tettem. Képtelen voltam, hiszen hirtelen bensőm minden porcikájával vágytam a csókjára. Veszélyes volt, izgalmas, és ahogy a dolgok jelenleg álltak, talán nem érem meg a holnapot. Valójában mostantól akár egyetlen óra is nagyon bizonytalannak tűnt. Bűntudat nélkül engedném meg magamnak ezt a gyönyört. Habozás nélkül. Megállás nélkül. Elviselném, megízlelném, élvezném, nem érdekes, mennyire rossz volt ez rám nézve. Nagyon is lehetséges, hogy ez az utolsó jó dolog az életemben. Végigsúrolta az ajkam egyszer, kétszer. Talán az volt a szándéka, hogy ennyiben hagyja, röpke, ártatlan érintésként, de én nem hagytam. Kinyitottam a szám, és felkínáltam a nyelvem. Ezután már az ösztönök vezéreltek. Mindkettőnket. Nem fogtuk többé vissza magunkat. Semmi gyengédség. Csak a cáfolhatatlan szükség. Mélyen a torkából morgás tört fel, és még többet követelt. A nyelve végigsöpört a fogamon, és mélyre csúszva, teljes megadást követelt. Oldalra fordította a fejét, hogy mélyíthesse a kapcsolatot. Ujjai a hajamba túrtak, keményen tartottak. Meleg, férfias íze volt. Valami nyers, és teljesen érzéki volt benne. Nem tudtam megnevezni, hogy mi, legalábbis nem pontosan, csak annyit tudtam, hogy valami olyasmi, amiben még sosem volt részem eddig. Többet akartam... sokkal többet. Nyelvünk összegabalyodott, hevesen, birtoklón. Azon kaptam magam, hogy megmarkolom az ingét, magamhoz szorítva, mintha attól félnék, hogy elmegy. Forróság kezdett növekedni bennem, hatalmas boldog hő. Úgy kezdődött, mint egy apró lángocska, nyalogatva minden sejtem, aztán kiterjedt és szétáradt minden porcikámban.

89

Gena Showalter A mellbimbóm megkeménykedett, és nekifeszült az pólómnak, hozzádörzsölődött minden mozdulatommal. A lábam elgyengült. Fájt, igen, fájt. A tűz pedig nőtt. Rome fájdalmasan megmarkolta a hajam, mintha valami biztosítékra lenne szüksége. Mintha nem tudná elviselni a gondolatot, hogy nyomós ok nélkül elengedjen. És mégis, a következő pillanatban felnyögött, és elugrott tőlem. – Rome? – mondtam pihegve. Karnyújtásnyi távolságra állt tőlem, mélyeket lélegzett. – Majdnem felgyújtottál – lihegte. Valóban átjárt a fájdalom, Lángoltam, ahogy mondta. A karjaim közt akartam tudni. A nyelvét akartam a számban. Azt akartam, hogy ezúttal az erekcióját is nyomja a lábam közé, előre-hátra mozogva, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban, átlökve a kielégülés édes határán. Csakhogy az „felgyújtani” szót ő szó szerint értette. Majdnem nyárson sütöttem meg, jöttem rá, mikor észrevettem a kezemről felszálló füstöt. De még mindig akartam őt. Hogy tudtam ennyire erősen vágyni rá? Őrá? Élesen szívtam be a levegőt, de ez sem segített. Férfias illatának foszlányai beszöktek az orromba. A vágy újabb hulláma söpört végig rajtam, és remegett tőle a gyomrom. Újabb láng kelt ott életre. A fenébe, nem kéne ennyire sóvárognom utána. Talán...talán, nem kellett volna ezt tennünk. Most még sebezhetőbb voltam a számára, sokkal inkább, mint ezelőtt. Ökölbe szorítottam a kezem magam mellett, és a dühömre koncentráltam. Ebben a pillanatban minden érzelem jobb volt, mint a vágy. Nem lett volna szabad megcsókolnia! – Rome – mondtam. – Nem kellett volna ezt tennem – mondta két levegővétel között, elismételve a gondolataim. – Nem. Nem kellett volna. Ellenálltam a késztetésnek, hogy végigsimítsak duzzadt, lüktető ajkamon.

90

Játék a tűzzel – Nem fogok bocsánatot kérni – inkább torokhangú morgás volt, megtörve a ránk telepedő csendet. – És nem fogom azt sem mondani, hogy többé nem teszem meg. Összepréseltem az ajkaim, küzdve az elégedettséggel. Dühös vagy, emlékszel? – Nem kértelek hogy tedd meg, igaz? Szünetet tartott, megrázta a fejét. Meglepő módon, elégedettség csillogott a szemében. – Nem kérted, hogy megtegyem újra, vagy azt, hogy ne tegyem meg újra? – Ó, csak fogd be! – gyakorlatilag hozzávágtam a dolgot, és nem akartam rosszabbá tenni azzal, hogy hangot adok a vágyaimnak. Tudnia kellett, hogy egy részem – a nőies részem – remélte, hogy újra megteszi. A mellbimbóm még mindig lüktetett. A fájdalom a lábam közül még mindig nem tűnt el. Előrenyúlt, és ujjbegyével végigsimított az ajkamon, épp úgy, ahogy én akartam, ezzel újra életre keltve a tüzet. – Megbízhatsz bennem – mondta. Valóban bűntudat csengett a hangjában? – Mindannak ellenére, ami történt, vagy talán épp ezért, de megbízhatsz bennem. Nem foglak bántani. Nem foglak elárulni. Furcsa módon hinni akartam neki. Életemet a nyilvánvalóan hozzáértő (csodálatosan elbűvölő) kezeibe akartam helyezni. De még a saját ösztöneimben sem tudtam akkor megbízni; úgy értem, nézd csak meg, hova jutottam eddig miattuk. Hallgatásomat meghátrálásnak vette, és azt mondta. – Ellenőrzöm az épületet és a környező területeket. Ha itt maradsz, biztonságban leszel. Még utoljára megsimogatta az államat, aztán elment. Vagy inkább eltűnt, hátrahagyva egy lyukas, üres szobát. Beleharaptam a számba, egyik sarokról a másikra néztem. Az egyik pillanatban még ott állt előttem, a következőben már nem. Az igazat megvallva, az egyetlen jele annak, hogy itt volt, az arcom átható bizsergése, és a tajtékzó hő a gyomromban.

91

Gena Showalter – Rome – szólítottam. Hallanom kellett volna, hogy becsukódik a bejárati ajtó, vagy legalább az egyik ablak. Mivel egyiket sem hallottam, végigpásztáztam a rendetlen lakást. Nyoma sem volt. Hogy a pokolba jutott ki hangtalanul? Ahogy ígérte, az ajtón és az ablakokon valamiféle paraügynök-ellenes, futurisztikus retesz volt, ami ezüst, pókszerű lábakkal terpeszkedett a fán és a kereten, összekapcsolva őket. Kételkedtem benne, hogy Rome csak úgy át tudott sétálni rajtuk. Vagy mégis? Végül is, mennyit tudtam mostanában a világról? – Elment – mondtam magamnak. – Hogyan ment el, az nem számít. Ahelyett, hogy tovább pazaroltam rá az időm, még egyszer végig száguldottam a lakáson, ezúttal telefont keresve. Annyira szerettem volna hallani apám hangját. Bár Rome nem hazudott. Nem volt telefon. – Francba! – a szűk előszobában köröztem. Ha visszamennék a lakásomra, vajon működne a telefonom? Nyomon követik a hívást? Ha elhagyom az épületet, és keresek egy nyilvános telefont, követnének? Megölnének? Elvinnének? Csak egy órát leszek távol, ezt mondta Rome. Most kell meghoznom a döntésemet. Maradjak, és várjam meg Rome-ot, bízva benne, hogy megtartja a szavát és megvéd. Vagy menjek, és tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem magam – és a világot tőlem. Akármelyik is, talán a rossz döntést hozom meg. Akármelyik is, talán tárt karokkal fogadom a gondokat. Tudva ezt, éreztem, ahogy az idegesség és sürgetés átfut rajtam. Megmasszíroztam a halántékom. Amire igazán szükségem volt, az magány, idő, hogy végig tudjam ezt gondolni, anélkül, hogy azon aggódnék, mikor jön vissza Rome. Idő, hogy döntést hozzak az én feltételeimmel, nem az övével. Minden, amit mondott, akár hazugság is lehetett, hogy csendes megadásra késztessen. Vagy nem. Áááá!

92

Játék a tűzzel Valami zavart abban az alkuban, amit akart, de ebben a pillanatban nem tudtam pontosan megmondani, micsoda. Mégis, a nyugtalanító érzés ott volt, és nem tetszett. Remegtem tőle. Reszketve fújtam ki a levegőt. Míg nem megyek biztosra, és nem jövök rá erre a dologra, addig futnom kell. Futni, pont úgy, ahogy az elején szerettem volna. Óvatos leszek. Nem fogom hagyni, hogy a legkisebb instabil érzelem is eltöltsön, ami veszélyeztetné a világot. Nem bízom meg senkiben, a saját biztonságom érdekében. Természetesen nem mehettem vissza a lakásomba. Olyan helyre kell mennem, ahol még sosem voltam. Valahova, ahol senkinek nem jutna eszébe keresni. Elhatározásra jutottam, majd az ajtóval bíbelődtem pár percig, de képtelen voltam kinyitni. Tudtam, hogy nincs sok időm megszökni. Gyanítottam, hogy Rome sietni fog vissza. Lenéztem a kilincsre. Sosem tudnám feltépni. Le kell égetnem. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kerestem egy táskát. Mindent, amim volt beledobáltam. Hál’ istennek, Rome elég sok ruhámat és piperecuccomat elhozta. Természetesen nem hozta el a bankkártyámat, de a köteg pénz, amit a matrac alatt találtam, bőven kárpótolt. Betömtem a bankjegyeket a zsebembe. Visszasiettem, és bámultam az ajtót, készen arra, hogy ismét szembenézzek vele. Hogy tudnám úgy megidézni a lángokat, hogy ne gyújtsak fel mindent? Talán, ha egy kis dühöt engedek meg magamnak. Csak egy kicsit. Remélhetően a zár lángra kap, de más nem. Kérlek, ne engedd, hogy más is elégjen! Mély, megnyugtató lélegzetet vettem, ledobtam a táskát a lábamhoz, megropogtattam a nyakam, felkészülve rá, hogy előidézzek egy jó (de csak kicsi!) gőzt. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, olyan dolgokra kellett gondolnom, amik bosszantottak, de nem őrjöngtem tőle. Oké. Szóval utáltam, mikor az emberek bevágtak elém a sorba. Valamint utáltam a goromba vendégeket és az alantas munkákat. Ó, ez jó!, gondoltam és képzeletben vállon veregettem magam, mikor 93

Gena Showalter fellángolt egy apró harag bennem. Habár a vállon veregetés hamar kioltotta a dühöm, elöntve elégedettséggel. Koncentrálj! Mit gyűlöltem még? Tudom! Tudom! Utáltam, hogy rosszfiúk üldöznek. Utáltam a tényt, hogy néhány ember meg akar ölni. Utáltam, hogy beadtak nekem egy kísérleti titkos formulát az engedélyem nélkül. Utáltam, utálta, utáltam, hogy most állás nélkül maradtam, összetörtem, és apa lakbére hamarosan lejár. A légzésem szakadozott lett, ahogy a harag nőni kezdett bennem. Keményen ökölbe szorítottam a kezem magam mellett. Utáltam, hogy Rome olyan nyálcsorgatóan szexi. Utáltam, hogy olyan jó íze volt. Utáltam, hogy máris újabb kóstolóra vágytam belőle. És mi a francot akart az jelenteni, hogy kibökte, van egy lánya? Egy lánya, Krisztus szerelmére! Ebben nem hazudott. A szeme tele volt erős, nyers érzelmekkel. Kétségbeesett szükséggel és félelemmel. Vajon ezt az jelentette is, hogy Rome-nak felesége van? Ó, az a barom! Volt neki. Volt egy felesége otthon. Mégis úgy csókolt, mintha nem tudna egy perccel sem tovább élni, ha nem tisztítaná le a mandulámat. Megérintette az arcom, és elérte, hogy én… Tűzgolyó lövellt a szememből, és csapódott a bejárati ajtóba. Az erejétől még én is megtántorodtam. Ahogy elestem, a tűz tovább lövellt belőlem, lángok lobbantak mindenfelé, ahova néztem, halálos, narancssárga ösvényt járva egyik saroktól a másikig. Elakadt a lélegzetem, megdörzsöltem szorosan lezárt szemeimet, megszüntetve a tüzet, kiürítve elmémet. De nem sokkal azután, hogy lehunytam a szemem, éreztem, ahogy az ujjaim felmelegednek. Tűz repkedett belőlük. Uramisten! Megnyitottam egy tüzes gátat, ami nem akart bezáródni. Éreztem, hogy perzsel, sistereg. Hamu és égő szőnyeg, fa és műanyag szaga töltötte be az orrom. A szívem őrült módon vert. Nyugodj meg, Belle Jamison! Most azonnal! Nyugodj meg! Ha nem teszem, az egész épületet porig égetem. Emberek halhatnak meg. Miattam. Mély levegő beszív, és

94

Játék a tűzzel kifúj. A hő továbbra is körbeölelt, a testem kellemesen reagált, élvezte és még többet termelt. – Uralni tudom a tüzet – mondtam, előre nyújtottam a kezem, és próbáltam visszahívni magamhoz a tüzet. Add, hogy ez működjön; add, hogy ez működjön; add, hogy ez működjön! – Uralni tudom a tüzet. Erőm van az elemek felett. Engedelmeskedniük kell nekem. Kinyitottam a szemem, egy pillanatra teljes káoszt láttam, mielőtt újabb tűzgolyó szabadult el belőlem. Megint megdörzsöltem csukott szemem, mialatt elöntött a pánik. Édes istenem, mit kéne tennem? Hogy állítsam ezt meg? Gondolj jó, boldog dolgokra! Olyanra, ami a legkevésbé sem borít ki. Oké. Mi tett boldoggá? Sherridan-nek randija volt az ikrekkel. Az apám életben volt. Ötven százalékos leárazások. Csokoládéval szórt sütemények – szélesebb lett tőlük a derekam, de nem akartam ebbe belemenni. A gondolat, hogy soha többé nem kell sznoboknak kávét felszolgálnom, módfelett boldoggá tett. Minden újabb gondolattal csökkent a dühöm és a pánikom, éreztem, ahogy lehűl a kezem. Lassan kinyitottam a szemem. Az újabb mély levegő súlyos, megkönnyebbült sóhaj lett. Lehet, hogy lángtenger volt körülöttem, de legalább nem lövellt többé tűz a szememből és a kezemből. De nem engedhetem, hogy a szomszédokat megsebesítse. A konyhába siettem, és örültem, mikor megtaláltam a tűzoltó készüléket a tűzhely mellett, amit Rome is használt. Miért nem tartottam magam mellett? Ostoba. Ahogy visszasiettem az ajtóhoz, mindent lefújtam, ami az utamba került. Hamarosan fehér köd lepett el mindent, a lángok halk sistergéssé csillapodtak. Ledobtam az immár üres palackot, a karom remegve hullott mellém, ahogy körbenéztem, felmérve a károkat. A kanapé, a tévé, a kávézóasztal és a táskám mind megégtek. A szőnyeg is tönkrement, de ez inkább ünneplésre adott okot. A bejárati ajtó teljesen leégett – kivéve azt a hülye kilincset, ami az egyetlen épen maradt ajtófélfán lógott –, üresen tátongó lyukat hagyva, ami egyenesen a folyosóra vezetett. A füst vastagon 95

Gena Showalter hullámzott kifelé. Egy riasztó szólalt meg a folyosón, éppen elég erősen sivítva ahhoz, hogy összerezzenjek. Másodpercekkel később a szomszédok elkezdtek kiáramlani a folyosóra. Ha ezek közül az emberek közül egy is ismeri Rome-ot, fel fogja hívni, és szól neki, mit tettem. Talán már úton is van hazafelé. És ne is beszéljünk arról a tényről, hogy épp most mutattam meg a hollétem a rosszfiúknak, akiknek talán nem is kellett volna tudni róla. – Mit tettél? – kérdezte egy idős asszony, karját összefűzve terjedelmes mellkasa előtt. Cseresznyepiros köntöst viselt, és kék csavarók voltak a hajában. – Raymond tudja, hogy a lakásában vagy? Raymond? Ki a franc az a Raymond? Talán a férfi, akitől Rome a lakást lopta – ha így volt, sajnálom, Raymond! –, vagy talán egy álnév volt, amit Rome előszeretettel használt. Akár ez, akár az, nem terveztem, hogy itt ácsorogok és kiderítem. – Kapcsolják már le azt az átkozott riasztót! – kiabált valaki más. – Hívta valaki a felügyelőt? Irtó dühös lesz. – Kizárt, hogy visszakapod a letétet ezek után. Legalább az épület volt olyan régi, hogy nem volt beépített oltórendszerük. Mindegyikünk elázott volna. – Mondják meg a felügyelőnek, hogy sajnálom! – mondtam, és elsiettem a bámészkodók mellett. – Hé, nem mehetsz el! – kiáltotta a hajcsavarós nő, egy pillanatra még a riasztót is túlharsogva. – Majdnem mindannyiunkat elégettél. Azonnal gyere vissza! Megtaláltam az ajtót a lépcsőkhöz és becsusszantam. Elöntött az adrenalin, kitöltött, mintha megittam volna. Sürgetett, hogy rohanjak tovább. A hangok és a riasztó lassan elhaltak, ahogy szökdeltem le a lépcsőfokokon a földszintre. Hajtincsek vágódtak az arcomba, átmenetileg elvakítva. Tovább rohantam, és végre kijutottam. Reggeli napfény áradt a fényes georgia-i égről, meleg és tikkasztó. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a bőrömön; szúnyogok zümmögtek körülöttem.

96

Játék a tűzzel Emberek haladtak el a járdán, nem törődve nyugtalanságommal. Autók kanyarogtak az utakon. Kipufogógáz töltötte be az orromat, annyira csiklandozva a torkomat, hogy köhögnöm kellett. A köhögés folytatódott, míg egy helyben álltam, és próbáltam kitalálni, merre menjek. Köhögve jobbra fordultam, és elindultam. Csak sétáltam, olyan fesztelenül, amennyire csak tudtam. Hál’ istennek, el tudtam vegyülni tömegben, míg be nem tájolom magam és… Francba! Rome fordult be sietve az egyik épület sarkán, szeme azonnal kiszúrt, mintha várta volna, hogy megjelenek. Vonásai izzottak a haragtól. A hőség ellenére megfagyott a vérem. És megdermedt. Megdermedt, ahogy elöntött a félelem, Megfordultam és kétségbeesett futásnak eredtem. Az épületek elmosódtak mellettem, jegesen csillogva, ahogy elsiettem mellettük. Az emberek csúsztak ki az utamból, és mindazok, akik nem fagytak meg azonnal. Szó szerint. Azt kívántam, bár meg tudnám állítani, de nem tudtam legyűrni a pánikot. Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy Rome elkapjon. Megint. Ha a közeljövőben úgy döntenék, hogy együtt dolgozom vele, és megbízom benne, akkor az az én feltételeim szerint történik. Az én időmben. Nem fognak kényszeríteni. Nem fognak elnyomni, sem manipulálni. Bátor gondolat egy lánytól, akit mindjárt elkapnak. Jeges réteg keletkezett alattam a földön, és csúszkálni kezdtem, vad pillantásokat vetve a hátam mögé. Rome is bizonytalan volt a jégen, mégis úgy tűnt, egyre közelebb van minden alkalommal, mikor hátranéztem. A megállíthatatlan köhögésem hibáztattam, ami meglehetősen lelassított. Mi a fene volt velem? Sosem reagáltam így a kipufogógázra ezelőtt. Uralkodj magadon! Ne gondolkozz! Ne érezz! Nem tudva, mi mást tehetnék, mikor teljes erővel rohant felém, lefutottam az útra. Pont akkor sikerült irányításom alá vonni a szívverésem, amikor egy

97

Gena Showalter autó rám dudált, és az úttest közepére fordult. Egy másik autó, egy vérvörös Vipera pont előttem állt meg. – Ne csináld! – kiáltotta Rome. Az autó anyósülése felé vetettem magam. Hála istennek nem fagyott meg. Az érzelmeim kavarogtak. Zene üvöltött a lejátszókból, de a sofőr lekapcsolta, mikor feltéptem az ajtót. Teljes meglepődés és jóképű düh ült ki az arcára. Nem törődtem vele, behajoltam, hogy leülök. A következő pillanatban egy kisebb golyó repült el mellettem, és fúródott az autóba. Sokkolva, meglepődve fordítottam oldalra a fejem. Egy férfi – nem más, mint az a gyönyörű férfi, aki kikérdezett a kávézóban – állt tőlem pár lépésnyire, és egy pisztolyt tartott a kezében. A pisztoly egyenesen rám célzott. Uramisten, uramisten, uramisten! A maradék távolságot lebukva tettem meg az autóba, majd becsaptam az ajtót. Ne gondolkozz! Ne érezz! Még több lövedék fúródott az ablakba, megrepesztve az üveget. Majdnem kiugrottam a bőrömből. Legalább abbamaradt a köhögésem. Az autó sofőrje számtalan szitkot szórt rám, és üresbe tette a kocsit. Azt hiszem, ki akart hajítani. Egy fiatal férfi volt (talán tinédzser), kék hajjal és karikákkal teli szemöldökkel. – Taposs bele! – parancsoltam rá reszketve. Felhorkant. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinálsz? Azonnal szállj ki az autómból! Újabb lövedék érte az ablakot, még jobban megrepesztve. – És ki a franc lövöldözi az ablakom? – Vezess! Kérlek, vezess! – Kibaszottul! Szállj! Ki! Tiszta hamu vagy, tönkreteszed a bőrülést. Hívom a rendőrséget – megragadott egy telefont a műszerfalról. – Az ablakom úgy néz ki, mint egy átkozott pókháló. Megkockáztattam egy pillantást az emlegetett ablakra, és láttam (számtalan tükröződésből), hogy Csinos Fiú – Vincent, emlékeztem vissza – már majdnem elért minket. Rome is, az arcát elsötétítette a harag. Aztán Csinos Fiú Rome-ra kezdett lőni, de Rome könnyen

98

Játék a tűzzel kikerülte a golyókat. Mindezzel egy időben, mindkettő tovább futott felénk. – Hozzám tartozik – hallottam, ahogy Csinos Fiú megszólalt. – A formula, ami benne van, hozzám tartozik. – Kapd be! – vicsorgott vissza Rome válaszképpen. Csinos Fiú felnevetett – Ha szeretnéd, hogy eltűnjek, vagy nekem kell adnod a lányt, vagy meg kell ölnöd. De mindketten tudjuk, hogy nem fogod az utóbbit megtenni. Képtelen vagy rá. Cicuka. Vagy, talán szeretnél legalább csatlakozni hozzám a TTMA-nál. Nem lenne végre jó érzés a győztes csapathoz tartozni? A sofőr az egész beszélgetés alatt a könyökével bökdöste a kezem, próbálva kitaszítani az autójából, de erősen szorítottam a műszerfalat. Csinos Fiú túlságosan hamar belefáradva Rome-ba, ismét rám koncentrált. Felemelte a pisztolyát. – Indíts, most! – mondtam a Vipera vezetőjének, sokkal kétségbeesettebben, mint előtte. – És biztosítlak, hogy ma este részed lesz szexben. Az autó azonnal megindult, és elszáguldottunk.

99

Nyolcadik Fejezet ÉS ÍGY TELT A KÖVETKEZŐ gyötrelmes egy óra: Miután már elég messze voltunk Rome-tól (otthagytuk szitkozódni az utcán) és Csinos Fiútól, (aki remélhetőleg megfullad a fegyverétől) –, megkértem punk sofőrömet, hogy vigyen egy olcsó motelbe. Az ötlet neki is tetszett. Úgy értem, a kölyök végig vigyorgott. És miért ne tette volna? Megígértem, hogy kemény szexben részesítem. Valakinek be kellene zárnia engem egy gumiszobába, és eldobni a kulcsot. De egy véletlenszerű helyre kellett mennem, ahogy terveztem, vagy kockáztatom, hogy megtalálnak, és az olcsó motel volt az egyetlen, amivel agyonstresszelt elmém elő tudott állni. Mennyivel jobban szerettem volna inkább apához menni, a karjaiba vetni magam és hagyni, hogy álomba ringasson az énekével, mint gyerekkoromban. De nem akartam őt is belekeverni. Napfény ömlött be a kocsi ablakán, de a levegő belül fagyos volt. Nem az én hibám. A kölyök – mi a fene is a neve? – bekapcsolta a légkondit, és csak úgy áradt a hideg a ventillátorból. Nem tudtam felmelegedni. A mellbimbóm olyan kemény volt, hogy akár üveget lehetett volna vágni vele. Ahogy a táj elsuhant mellettünk, elszórtan láttam néhány virágágyást és számtalan benzinkutat, mielőtt az egész tájat betöltötték a pálmafák. Folyamatosan figyeltem a körülöttünk és a mögöttünk lévő forgalmat. Senki nem fordult felénk, vagy követett minket – legalábbis, nem vettem észre. Hogy őszinte legyek, az egyetlenek, akik foglalkoztak velünk, a dühös sofőrök voltak, akik nem díjazták, hogy szlalomozunk a sávokban. – Nézz előre! – mondtam a kölyöknek, mikor észrevettem, hogy a mellemet bámulja. 100

Játék a tűzzel Elpirult. – A kis pónimnak szüksége van rá, hogy letisztuljon előtte az út, mielőtt beindulhatna – paskolta meg a műszerfalat. Menekülni. Igen. Örökre? Meddig fognak vadászni rám? A fiú rám nézett – ezúttal az arcomra. – Hé, minden rendben? Valami nagyon furcsa vibrálás jön belőled. – Nagyszerűen vagyok – Leszámítva, hogy halálra vagyok ítélve – Hogy hívnak? – Tanner, de a barátaim Őrült Csontnak1 neveznek. – Öö, hát az… egy érdekes becenév. – Tudom. A nőktől kaptam – fiatal mellkasa kidülledt. – A boszorkányosan őrült csontért kapom, amit a lányok kapnak tőlem, és ezért bolondulnak értem. Majdnem megfulladtam. – Csontok… mármint a szexben? – Naná – kuncogott, tiszta, tinédzser gúnnyal. – Még senki nem ugrott így a kocsim elé. Nem volt többé „szállj-ki-ribanc” tónus a hangjában. Tanner – nem fogom úgy hívni, hogy Őrült Csont – aranyos volt a maga rosszfiús módján. Ezüst karikák csillogtak a szemöldökében, kék haja a homlokára hullott, és egy színes piton tetoválás ölelte körbe a nyakát. Kicsit vékony volt, a ruhája bő és kissé szakadt. Mégsem tűnt szegénynek. – Apám azt mondta, hogy a Vipera egy csaj-mágnes lesz, de basszus, nem gondoltam volna, hogy ennyire! – Apád jó fejnek tűnik – mondtam szárazon. A szája morgásra görbült, kezével erősen markolta a kormányt. Valami rosszat mondtam? Mielőtt esélyem lett volna megkérdezni, témát váltott. – Ki a fene lőtt rád, és ki volt az a fickó, aki üldözött? Olyan volt, mintha minden irányból jönnének rád. – A fegyveres fickó az ördög. Azt nem tudtam, hogy Rome mi volt nekem. Lehetséges megmentő? Lehetséges buktató? Lehetséges szerető? Vagy talán mindhárom egyszerre? – Bárcsak tudnám, az üldözőm kicsoda – bukott ki belőlem végül az őszinte válasz. 1

Fordítói megjegyzés: A csontot itt olyan értelemben kell érteni, hogy hímvessző. A srác azzal akar felvágni, hogy az a plusz „csont”, amit beilleszt a lányoknak (elég nyakatekert, tudom XD), az igen kedvükre való.

101

Gena Showalter – Naaaagyon dühösnek látszott. Sosem láttam még így szitkozódni senkit. – Sajnálatos módon az a szitok nem csupán üres fenyegetés. Rome arca villant fel előttem. Ó, igen. Dühös volt. A pupillája drámaian kitágult. Fogait kivillantotta egy széles vicsorban, orrlyukai kitágultak. Ha őt áldották/átkozták volna meg a képességgel, hogy irányítani tudja a négy elemet, belőlem spontán Belle Barbecue lett volna ott az utcán. Azelőtt sosem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet. Ha bárki mondta volna, hogy léteznek szupererők, biztosan eltemettem volna agyam „Kibaszott Őrült” felirattal ellátott raktárában. Tanner tüsszentett néhányszor. Megdörgölte az orrát, és összeszűkült szemmel rám nézett. – Kemény az a hamu. – Tényleg? Nem vettem észre – mondtam szárazon, és felé fordultam. Most először találkozott a pillantásunk. Az ő szeme teljesen fekete volt, mintha a pupillája elnyelte volna az íriszt, és… megráztam a fejem, biztos voltam, hogy káprázik a szemem. – Azok billiárd golyók? – Még szép – vigyorodott el, ettől fiatalabbnak és kissé komisznak tűnt. – Tigrises kontaktlencsét is választhattam volna, de így a lányok azonnal tudják, hogy szerencsés golyóim vannak. Ooké! Túl sok (őrült) információ. Keresnem kell az elmémben egy békés részt, és elfelejteni, hogy valaha is hallottam ezt. Boldog hely. Boldog hely. – Szóval, hát, még nem is mondtad a neved, szivi – mondta, hátradőlt az ülésén, egyik karját kinyújtotta, és a fejtámlám köré fonta. Nem akartam megmondani neki az igazit. Minél kevesebbet tud rólam és a körülményeimről, annál jobb. – A barátaim úgy hívnak… – Basszus! Az Üldözött és a Halott néven kívül más nem jutott eszembe. Biztosan ki tudok találni valamit. A pillantásom átszelte az autót, a műszerfalra tévedt, és elvigyorodtam. – Vipera. A barátaim Viperának neveznek. Tanner a homlokát ráncolta – Mint a kocsimat? – Igen – nem próbáltam meg elmagyarázni. Akármilyen magyarázatot is agyalt ki, biztosan felülír bármilyen hazugságot, amit most hirtelen ki tudtam volna találni. – Ez nem a neved – mondta, és még jobban ráncolta a homlokát. – Azt hiszem, hallottam, hogy az a férfi Elle-nek hív. Vagy Belle-nek. Vagy Nellnek. 102

Játék a tűzzel Gyorsan gondolkoztam (ugyanakkor nem túl intelligensen), és azt mondtam. – Spanyol volt, és nyilvánvalóan azt próbálta mondani, hogy el stoppo. Oké, szóval egy nagyon sántított. Majdnem meghalsz, üldöznek, aztán beugrasz egy autóba egy totál (kanos) idegennel, és nézd meg, milyen hazugságokkal jössz elő. A francba! Egy autó dudált, mi pedig megfordultunk, és ettől oldalra dőltem. Alig bírtam visszatartani a sikítást. Ehelyett elakadt a lélegzetem, kezem a szívemre szorítottam, mintha egy ilyen apró mozdulat lelassíthatná. Semmi érzelem, Belle! Ne érezz semmit! – Valaki megpróbál leszorítani minket az útról? – Hoppá! Az én hibám – mondta Tanner. Visszanyerte a kocsi feletti uralmát; majdnem levitte az egyik terepjáró lökhárítóját. – Elbambultam. Vajon meg kell kérdeznem, hogy mitől bambult el? Úgy döntött válaszol, bár nem tettem fel hangosan a kérdést. – A pólód olyan vékony – volt egy csipetnyi vád a hangjában. Istenem, ments meg a tinédzserektől! Kérlek! Nem emlékeztem, hogy ilyen otrombán viselkednek, mikor felizgulnak. Talán azért volt, mert egy rút kiskacsa voltam a gimnáziumban (középiskolában és általános iskolában is), ezért nem fordultak meg utánam. Túl sovány voltam, a számban ezüst fogszabályzó volt, és magasabb voltam az összes fiúnál (nem, mintha óriás lennék, vagy hasonló). Igen, még pattanásaim is voltak. De hál’ istennek, én voltam a legjobban öltözött. És, csak hogy tudd, nem én voltam az egyetlen, aki ebben a csónakban evezett. Végül, az autó befordult egy elegáns motel simára aszfaltozott parkolójába, és megállt a fedett bejárat előtt. Színpompásan virágzó magnólia fák vették körbe a terpeszkedő építményt, rózsaszín árnyalatuk gyengéd, üdvözlő légkört teremtett a helynek. Egy ágyásnyi vadvirág választotta el a parkolót az előcsarnoktól, szivárványos színek ezreiben pompázva. – Ez nem egy olcsó motel – mordultam fel. – Nos, ez egy motel, és a legolcsóbb a környéken – leállította a motort, és kikapcsolta a biztonsági övet. Én is kikapcsoltam az enyém, és beharaptam az alsó ajkam. A kölyök be akart jönni. Azt várta, hogy szexelhet velem. Hogy fogom ebből kivágni magam? 103

Gena Showalter Tanner tekintete átsiklott rám a makulátlan épületről. – De azt hiszem, körbeautózhatunk, és kereshetünk egy lepukkantabbat. – Nem – sóhajtottam fel. Leeresztettem a vállam. Elfogy a pénzem, mire vége a napnak, és esélyem sem volt, hogy többet szerzek. Megjegyzés: az engem üldöző emberek biztosan azt hiszik, hogy spórolok a pénzemmel, így egy igazi szeméttelepre megyek. Itt nem keresnének. Ugye? Igen. – Ez jó lesz – mondtam erőltetett nyugalommal. – Ne aggódj a pénz miatt! – emelte fel az egyik szemöldökét. – Majd én fizetek. Összeszorítottam az ajkam. Szerinte azt terveztem, hogy feldobom a napját; még szép, hogy fizetni akart. Míg ez egy ponton zavart engem, a másikon boldoggá tett, sok problémát oldott meg. Egy olyat, ahol megtarthatom az inkognitómat. Másodszor pedig meg tudom spórolni azt a kevés (lopott) pénzt, ami a birtokomban volt. Mint általában mindig, most is gyors költségvetést csináltam. – Oké, köszi – mondtam, és leküzdöttem a rám törő bűntudatot. – Miért nem szerzed meg a szobát? Majd itt megvárlak. Megrázta a fejét, ettől kék tincsek hullottak a szemébe – Kizárt dolog. Nem megyek oda be egyedül. – Miért nem? – Csak mert – mondta égővörös arccal. Zavartan pislogtam rá. – Vagy már tizennyolc, vagy idősebb? – Igen, de nem fogom egyedül csinálni. Ez… kínos. Mintha egyedül vennék óvszert, vagy ilyesmi. A motel emberei még a végén azt hiszik, hogy a szoba arra kell, kielégítsem magam. Ooké. Nem tudtam vitába szállni egy ilyen idióta logikával. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, és kiszálltam. A pára azonnal körbeölelt, megnedvesítette a bőröm, és azonnal elűzte a hideget. Itt még több szúnyog volt, de a levegő tisztább, sokkal frissebb, mint a városban, virágok és méz illata keveredett benne. Mély levegőt vettem. Tanner is kiszállt, és mellém sétált. Sokkal magasabb volt, mint én, magasabb, mint hittem. A nadrágja olyan bő volt, hogy lelógott a derekán, és kivillantott egy kicsit az alsónadrágjából. Vigyorogva karolta át a vállam. Jár egy pont a kölyöknek azért, mert úgy tesz, mintha figyelmes lenne, miközben titokban tapogat.

104

Játék a tűzzel Újabb bűntudathullámot küzdöttem le, amiért hazudok neki, miközben lelöktem a kezét a vállamról. Hála az égnek, nem okoztam nemzeti katasztrófát – nem beszélve arról, hogy a bűntudat mit okozna. Tornádót? Cunamit? De semmi esély nincs rá, hogy lefekszem a fiúval. Most csak egy férfi tudta felhevíteni a vérem, őt pedig otthagytam fújtatni. És nem a kielégültségtől. Tanner megérdemelte az igazat, de még nem mondhattam el neki. Még szükségem volt rá. Ha valakinek sikerülne a nyomomra akadnia itt, nem hiszem, hogy gyanítanák, az a lány a tinédzserrel, nos, én vagyok. – Ez olyan király – mondta Tanner. A szóválasztásunk egy kicsit különbözött. Amit ő királynak vélt, én szörnyűnek tartottam. A szívem zakatolt, hogy milyen feltűnő vagyok odakinn, szóval gyorsítottam, és az ajtóhoz siettem. Tanner szorosan a sarkamban maradt. – Próbálj meg nem feltűnő lenni! – mondtam neki, a pillantásom ide-oda cikázott. – Nem akarjuk, hogy az emberek emlékezzenek ránk. – Ö, láttál már engem? – kérdezte, szája sarka mosolyra görbült. – Felejthetetlen vagyok. Ott a pont. – Csak próbálj meg nem mondani semmi felháborítót! És ne tegyél semmi sokkolót! Felhorkant, egyszerre tűnt vidámnak és felbőszültnek. – Mit tehetnék egy motelben? Tudhattam volna, hogy ezek a szavak csak bajt hozhatnak ránk. A dupla üvegajtó kinyílt, és hűvös levegő üdvözölt. Az előcsarnok vastag, ibolyaszínű szőnyeggel, lila kanapéval és egy üvegasztallal büszkélkedett. Egy konyhai rész volt a jobb oldalon, mosogatóval, mikrohullámú sütővel és pirítóval. Számtalan étkezőasztal és szék volt szétszórtan a teremben. Egy hosszú, fehér pult tekeredett három irányba, tökéletes M-et formázva, és elválasztotta az ülőhelyeket és a konyhát az előcsarnoktól. Szerencsére csak a pult mögött álló férfi volt a helyiségben. Az ötvenes évei végén járhatott, ritkuló hajjal, magas, nyurga testtel. Sokkal inkább volt sznob, mint fenyegető. – Miben segíthetek? – kérdezte hivatalosan. Csengett a telefon, de nem foglalkozott vele. – Szükségünk van egy szobára – mondtam két csengetés között. Próbáltam a kezemmel félig eltakarni az arcom egyik felét. 105

Gena Showalter Tanner felhúzta az egyik szemöldökét, és állával felé bólintott – Így van. Kell egy szoba. A kettőnknek. Együtt. Alig bírtam türtőztetni magam, nehogy a gyomrába bokszoljak. Hol volt most a zavara? A férfi felmordult, majdnem kézzelfogható elutasítással, és elkérte Tanner nevét, személyijét, bakkártyáját, közben a számítógépen pötyögött. Mikor aktivált egy kulcskártyát, így szólt: – Kívánok önnek és az… anyjának kellemes itt tartózkodást. – Nagyon ravasz – mondtam szárazon. Tudtam, hogy nem látszottam elég öregnek, hogy annyi idős gyerekem legyen, mint Tanner. Legalábbis reméltem. Az elég ok lenne, hogy megöljem magam. – Menjünk, drága fiam! Megfordultam. Megragadtam Tanner karját. A mozdulatom megfordította. – Ő a szeretőm – kiáltott át a kölyök a válla felett. – És totál nem vagyok a fia. Felmordultam, és fenyegetően azt suttogtam. – Nem akarjuk, hogy az emberek megjegyezzenek. Emlékszel? – Biztosan érezte a szexuális szikrákat közöttünk, és nem hagyhattam, hogy azt higgye, engedem az anyámnak, hogy a varázsvesszőmmel játsszon. Az egyszerűen durva. Odakint megint körbeölelt a hőség és a pára. Egész életemben itt éltem, de a tikkasztó hőmérsékletnek mindig sikerült sokkolni a szervezetem, mintha egy hűtőből a sütőbe kerültem volna. Csiripeltek a madarak, miközben jobbra fordultunk, a tizennyolcas szoba felé tartva. Mikor egy fiatal pár jött elő az egyik szobából, lehajtottam a fejem, hogy ne tudjanak megnézni, amikor elhaladok mellettük. A lövöldözés óta nem akartam kockáztatni. A szobánkhoz érve kinyitottam az ajtót, és berohantam. Tanner szorosan mögöttem jött. A fények halványan pislákoltak, a levegő egy kissé áporodott volt, de a hely legalább tisztának tűnt. Egy hatalmas ágy húzódott a távolabbi fehér falnál, a hely nagyobb részét elfoglalva. Sötétlila takarók borították a matracot, és szépen összeolvadtak az ibolyaszínű szőnyeggel. Két virágos kép tarkította a falat, amely pontosan a két éjjeliszekrény felett lógott. Meglepődtem, mert belém hasított a honvágy. Hirtelen a saját ágyamra vágytam, és a saját lakásomra. Az apámra. 106

Játék a tűzzel – Kezdődjön a parti! – mondta Tanner. Felé pillantottam, és leesett az állam. Míg én a szobát tanulmányoztam, ő levette a pólóját, felfedve napbarnított, szikár mellkasát. Pár év múlva valószínűleg terjedelmesebb lesz, mint egy harcosé, és a lányok ellenállhatatlannak fogják találni. Még olyan csontosan is, mint most volt – a kék hajával és szemöldök karikáival –, a kölyök árasztott magából egyfajta szexepilt. Már épp azon volt, hogy kigombolja a nadrágját. – Ö, Tanner – mondtam. – Igen? – nem állt meg, hanem küldött felém egy „gyere-ide” típusú mosolyt. A farmerja a bokájára hullott. Előrenyúltam, és ujjaimat a csuklója köré fűztem, mielőtt levehette volna az alsónadrágját is. – Amikor, öhm, azt mondtam, hogy szexben lesz ma részed, nem arra értettem, hogy velem. Megmerevedett, ajka morgásra húzódott. – Nem értem. – Én, nos… – a zsebembe nyúltam, és kivettem jó néhány értékes bankjegyet, máris siratva az elvesztésüket. – Tessék, itt van ötven dollár. Örülök, hogy megjutalmazhatlak egy kurvával. Mindkét arca égett. Gyorsan felhúzta a farmerét, és elkezdte visszagombolni. – Tudtam, hogy hazudsz, mikor azt mondtad, lefekszel velem. Tudtam. Nem próbáltam meg letagadni. – Sajnálom – a szememmel könyörögtem, hogy értsen meg. – Kétségbeestem. Lehajolt, és felvette a pólóját. Áthúzta az anyagot a fején. – Tudtam, hogy hazudsz, de azt gondoltam, most az egyszer adok neki egy esélyt. Ostoba vagyok, ugye? Szomorúnak és dühösnek tűnt egyszerre, a kombináció olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. – Hány éves vagy? – kérdeztem. Megrándult egy izom az állán. – Tizenkilenc. Miért? – Csak kíváncsi voltam. Nem sokkal volt fiatalabb, mint én, mégis, ebben a pillanatban nagyon is annak tűnt. – Ha szerzel egy kurvát, használj óvszert! Talán kettőt. – Nem fogok felszedni egy kurvát. Csak tartsd meg az átkozott pénzedet! Valószínűleg szükséged lesz rá – kicsit leeresztette a vállát.

107

Gena Showalter Zsebre dugta a kezét és egyszerűen átnézett felettem. – Szóval szeretnéd, ha elmennék, vagy mi? – Szeretnél maradni? – kérdeztem meglepetten. – Nem, mintha lenne hová mennem – mondta, hangja keserű volt. Összeszorította az állkapcsát. Egy sóhajjal huppantam le az ágy szélére. A kölyök olyan jó volt hozzám, és az arckifejezése olyan elhagyatott. Felerősödött bűntudatom, vastag hálót szőtt körém. – Tanner – kezdtem. – Állj! Csak hagyd abba! Most arra készülsz, hogy átmenj lányosba, és elmagyarázod nekem, hogy nem maradhatok, mert az esélyt látnám benne, és megpróbálnék lefeküdni veled. – Igen. Idegenek vagyunk, és én… Hogy mondod meg valakinek udvariasan, hogy nem vonzódsz hozzá? Nos, a férfiak mindig ezt mondták nekem. Habár csendben. Az, ahogy egyenesen átnéztek rajtam, épp eleget mondott. De akkor sem fájt kevésbé, és nem akartam bántani ezt a fiút. – Mit értesz az alatt, hogy nincs hova menned? – Felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Rendben? – elfordult tőlem, de nem indult az ajtó felé. A helyén maradt, válla előregörnyedt. Hosszú idő telt el, mire halkan ennyit mondott. – Mikor beszálltál az autómba, te voltál az egyetlen lány, aki érdeklődött irántam hosszú, nagyon hosszú idő óta, és ez tetszett. Nem akarom, hogy vége legyen. – Micsoda? – ültem fel hirtelen, a hátam egyenesebb volt, mint egy deszka. – Azt hittem te vagy Őrült Csont, a szexuális csodafiú. – Csak felturbóztam – megint felém fordult, összeszorított állkapoccsal, dacos arccal. – Le akartalak nyűgözni. Sokkal jobban tetszett volna, ha gyomron rúgnak, és minden pénzem ellopják, mint ezt hallani. Sóhajtottam, megpaskoltam a mellettem lévő helyet az ágyon. – Volt valaha barátnőd, Tanner? Még jobban összeszorította az állkapcsát. Megrázta a fejét. – Talán… talán adhatnék pár jó tanácsot, vagy valami. Újabb csend telepedett ránk. – Igazán? – mondta végül, hangjából csöpögött az ártatlan szükség. Bólintottam. Sherridan – egy lány, aki eléggé vonzódott a bőrruhához és a lovaglópálcához – egyszer átélte ezt a fajta szükséget, és tette még most is időnként, kétségbeesetten vágyva arra, hogy szeresse valaki, hogy 108

Játék a tűzzel érdeklődjön iránta. Élénken emlékszem rá, hogy a szülei hogyan vették semmibe, észre sem véve vad, figyelemfelkeltő bohóckodásait. Figyelemreméltóan lenyugodott az évek alatt, de az üresség sosem tűnt el. Kétségem sem volt afelől, hogy Tanner is hasonló gyerekkort élt át, és fájt érte a szívem. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Igen – mondtam. – Oké – arckifejezése kissé felderült, és felém sétált. Az ágy megnyikordult, ahogy leereszkedett a matracra. – Szerinted mi a probléma? Aranyos gyerek vagy… öö, srác. Aranyos férfi vagy. – Nem tudom – vonta meg a vállát. – Meglátok egy lányt, aki tetszik, bedobom magam, ő meg ideges lesz, és elmegy. Ez rosszabb volt, mint gondoltam. – Mit értesz azon, hogy bedobod magad? – Úgy értem, megmutatom a nőknek a legjobb mozdulataimat, és bedobom a legmenőbb dumámat. – Mondj egy példát a legmenőbb dumádból. Habozás nélkül szólalt meg. – Hé, bébi! Akarsz egy kört a Tannerexpresszen? – félrebillentette a fejét, megeresztett egy komisz vigyort, majd kitárta a karját. Édes Istenem! A számra szorítottam a kezem, és csak pislogtam rá. – Tényleg ezt mondod? – Nos, igen – eltűnt a mosolya, a karját is leejtette. – A nők ebből tudják, hogy megállás nélküli gyönyörutazást kínálok nekik. – Öö, nem, nem tudják. A nők ettől azt hiszik, hogy egy disznó vagy. Nem tiszteled, csak kihasználod őket, és egyáltalán nem érdekel, hogy vane agyuk, amíg van mellük és combjuk. – Jó – csattant fel. – Mit kéne mondanom? – Először is, én nem említenék semmilyen fuvart semmilyen expresszen. Nem kellett volna felajánlanom a segítségem. Még egy művésznek is kellett min dolgoznia. – Bókolnod kell a nőknek. Mondd nekik, hogy mennyire csinosak! És ne beszélj arról, hogy mennyire tetszik, ahogy a mellbimbójuk a pólóhoz feszül, vagy ilyesmi! – Próbáltam a bókokat, de az nem jött be – nagy sóhajjal dőlt végig az ágyon. – Reménytelen. Én vagyok reménytelen. 109

Gena Showalter Majdnem egyetértően bólintottam, de még időben leállítottam magam. – Csak dolgoznunk kell egy kicsit a játékodon, ennyi az egész. Én, hogy is mondjam, most épp menekülök, gondolom erre rájöttél, de elvinnélek, és megmutatnám a szorítót. Felém fordult, arca ragyogott az őszinte kíváncsiságtól. – Miért menekülsz? – Nem mondhatom meg. Azt kívántam, bár megmondhatnám neki. Mennyire jó lenne bízni valakiben! – Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy. – És te biztonságban vagy? – Természetesen – hazudtam, és legyintettem a kezemmel. Kétség árnyékolta be az arcát, de nem firtatta. – Szeretnéd, ha segítenék, mondjuk, miután már nem kell menekülnöd? – Naná! És valóban így volt, jöttem rá. Megnyerő volt. – Ígéred? Tartozol nekem, emlékszel? – Ígérem. Felugrott, aztán az éjjeliszekrényhez szaladt, kivett egy vékony jegyzetfüzetet, meg egy tollat a fiókból. – Itt a számom. Hívj fel, ha már biztonságban vagy! Megállt, rám nézett és felmordult. – Vagyis, hívj, ha kéne még egy fuvar! Nem tetszik, hogy egyedül hagylak. – Hívni foglak – mondtam, de tudtam, nem fogom megtenni, nem számít mennyire kétségbeesetten is van rá szükségem. Máris épp elég nagy veszélybe sodortam. – Tégy meg nekem még egy szívességet! Ígérd meg, hogy óvatos leszel, nem beszélsz idegenekkel, és nem lógsz sötét sikátorokban! – Oké, most már úgy viselkedsz, mint a mamám. – Komolyan mondom. Mi van, ha veszélybe sodortam az életed? – Kell egy kis veszély az életembe. Gondolj bele, mennyire le fogja nyűgözni a nőket! Egyik karomat a derekamra tettem, míg a másikkal ráböktem. – Az nem fogja lenyűgözni őket, ha halott leszel. – Nem halhatok meg – mondta, szeme a mellkasom bámulta. – Legyőzhetetlen vagyok. Most úgy beszélt, mint egy igazi tinédzser. – Most menj Tanner, és senkinek ne mond el, hogy találkoztunk! 110

Játék a tűzzel – Nem fogom – mondta, és ismét egy vontatott, komisz vigyort eresztett meg felém. Istenem, a nők egy pár év múlva tényleg nem fognak tudni ellenállni neki! Mindegy, mit mond nekik. – Tudom, hogy azt mondtad, ne említsem ezt a lehetséges barátnőknek, de tényleg szépek a mellbimbóid, ahogy az ingedhez feszülnek. Belebokszoltam a kezébe, de én is vigyorogtam. – A lányok, és én köszönjük – felálltam, megragadtam a vállát, és gyengéden szájon csókoltam. – Szerintem fantasztikus srác vagy. Átkarolt, és megmarkolta a fenekem. – Ne felejts el hívni, ha szükséged van rám! Még találkozunk, Vipera. Vigyázz magadra! IMMÁR EGYEDÜL bezártam az ajtót, beugrottam a zuhany alá, és élveztem, ahogy a víz lemossa a hamut, kormot és annak a szörnyetegnek a képét, aki voltam. A ruháimat is kimostam, és felakasztottam őket a zuhanyzóra. Mivel elégettem a tartalék ruhámat, most a lepedőt kellett tógaszerűen magamra terítenem. A kimerültség mélyen megtelepedett a csontjaimban, lehuppantam az ágyra. Fél óráig azon vacilláltam, felhívjam-e apát vagy sem. Vajon veszélybe sodornám azzal, ha felhívnám? Mi van, ha valaki bement, és lehallgatja a telefonját, hogy megtaláljon? Eddig a napig a legizgalmasabb esemény az életemben a fürdőszobai temetés volt, amit Martinnak, a gonosz halamnak tartottam. Ó, csak semmi időutazás a régi szép időkbe! Sóhajtottam egyet, miközben a telefonra néztem. Apám várja, hogy mostanában valamikor hallani fog felőlem. Ha nem így lesz, akkor aggódni fog, és az aggódás nem tesz jót a szívének. Ez meggyőzött. Döntöttem. Megteszem. Felhívom. Inkább adom ki vélhetőleg a tartózkodási helyem, minthogy apának idegeskedésre adjak okot. Ha szívrohama lenne miattam, sosem bocsátanám meg magamnak. Elnyomva egy nyögést, egyik kezembe fogtam a telefont, a másikkal tárcsáztam. A negyedik csengésre vette fel, és úgy hallottam levegő után kapkod. – Szia, apa! Én vagyok – igyekeztem a szokásos hangnemet megütni. Az élénket. Köhögött, és sercegő hang hallatszott a vonalban. – Babám. Szervusz, édesem. Nem vártam, hogy hívsz. Azt hittem elfoglalt leszel az új fiúddal. Eleresztettem a fülem mellett az „új fiús” részt. – Már megint dohányzol? 111

Gena Showalter – Nem, nem. Uh… – Köhögés. Sercegés – Csak elmentem egyet futni. Ezért kapkodok levegő után. – Apa – mondtam figyelmeztetőn. – Nem díjazom az ezüst róka szokásaid, csak hogy korán sírba vigyen a cigaretta és a szivar. Felsóhajtott. – Jól van, megfogtál. De muszáj volt elszívnom a szivart, kicsim. Mary megint olyan hideg velem, valamivel el kellett foglalnom a kezeimet. Tudod jól, hogyan tudok rángatózni. – Már megint nem akar szóba állni veled? A se veled, se nélküled románcuk szerfelett szórakoztatott. Tényleg szerettem, hogy van egy barátnője. Vagy kettő. Miután anyám meghalt, senkivel sem randizott. Túlságosan lefoglalta a munkája és a nevelésem, igyekezett kiegyensúlyozott gyermekkort biztosítani nekem, egyszerre volt az anyám és az apám. Az eszmefuttatás miatt hirtelen eszembe jutott, vajon Rome milyen kapcsolatban lehet a lányával. Kíváncsi voltam a kapcsolatára a feleségével is. Vagy barátnőjével. Vagy akármi is volt a gyermekének anyja. Szerette őt? Sóvárgott utána minden egyes porcikájával? – Próbáltam elmondani neki, hogy Janet kényszerített, csókoljam meg – mondta apa, megtörve a gondolatmenetem. – De Mary nem hisz nekem. – Janet kényszerített, mi? – az ujjam köré csavartam a zsinórt, éreztem, hogy lecsukódik a szemhéjam, túl nehezek voltak, hogy felnyissam. Apámat ismerve, valószínűleg megragadta Janet vállát, és adott neki egy nagy csókot, mielőtt az még felfoghatta volna, mi történik. – Oké, oké – mondta. – Talán én kértem fel Janet-et egy csókra. Nem az én hibám, hogy úgy nézett ki, mint akinek szüksége van egyre. Milyen férfi lennék, ha elutasítanék egy vágyakozó nőt? Kuncogtam. – Gyógyíthatatlan flörtölő vagy. – Mary hozzám vágta a tányérját tegnap reggel, azóta is mosom a zabkását a hajamból. Micsoda túlzó, gondoltam mosolyogva. Apának évek óta nem volt haja. – A zabkásás incidenstől eltekintve, hogy érzed magad? Hogy van a szíved? Szeded minden gyógyszered? Megint eszed a Viagrát? – Jól. Igen. Persze. Nem. Édes Istenem, a saját lányom úgy kérdezget engem, mintha bűnöző lennék. Felnyögtem, ezen a ponton már képtelen voltam megállni, és elengedtem a zsinórt. Nem tudtam felnyitni a szemem, hogy megnézzem,

112

Játék a tűzzel ahogyan lehull és kitekeredik. – Ne próbálkozz nálam ezzel a régi trükkel! Tudod, hogy nem működik. – Fáradtnak tűnsz, kislányom – mondta. – Hogy mennek a dolgai az én kicsikémnek? – Jól – hazudtam. Úgy tűnt, ez a hazugságok napja. – Azt hiszem, el kell mondanom, hogy kicsit csalódtam benned, ifjú hölgy. Nem is mondtad nekem, hogy randizol valakivel – bosszús és boldog volt a hangja egyszerre. – Rome rendes fiúnak tűnik. – Mi csak… randiztunk… – bármelyik másodpercben agyoncsaphat egy villám ezért a nagy hazugságért –, de csak egy ideig, de nem volt elég jó hozzám. Dobtam őt – elég keményen. – Figyelj, apa – mondtam, gyorsan témát váltva. Istenem, fáradt voltam! – Úgy döntöttem, elmegyek nyaralni. Tudod, hogy legyen bennem egy kis vitamin. Szóval ne aggódj értem, ha hívod a lakásom, és nem válaszolok. – Mintha aggódnék – horkant fel. Ó, biztosan aggódna. Ő is épp annyira szeretett, mint én őt, és mindig vigyázott rám. Megint felnyögtem, ezúttal sokkal hosszabban és mélyebben. A végtagjaim remegni kezdtek, az agyam sokkal inkább kását termelt, mint gondolatot. – Én… fogok… – Pihenj egyet, angyalom, aztán majd hívj, ha hazaértél a vakációdról! – Szeretlek, apa! – Én is téged, kicsim. Letettük. Az oldalamra gördültem, és vakon visszahelyeztem a kagylót a helyére. A kezem a matracra hullott, és pontosan ott maradtam, ahol voltam. Túl fáradt voltam hozzá, hogy megmozduljak. Egy nap leforgása alatt megcsókoltam egy (feltételezett) kormányügynököt, használtam a szupererőm, üzleteltem egy szűz tinédzserrel és hazudtam az apámnak. – Még valami, amit szeretnél, hogy megtegyek? – motyogtam az ég felé, és felhúztam a térdem a mellkasomhoz. Ne aludj még el, Jamison! Sok mindent kellett még végiggondolnom. Például, hogy kiben bízhatok. Csinos Fiúban, az ál CIA ügynökben – aki megpróbált telepumpálni golyókkal – nem. Micsoda barom! Megkínzott embereket. Megölte őket. Ennek a valóságában nem kételkedtem. Mikor Rome Vincentről és a kísérleteiről beszélt, szinte hallottam, ahogy sikítanak az emberek. De még inkább, mivel emlékeztem az élettelenségre Vincent szemében. A rendőrségre kéne mennem? 113

Gena Showalter Ha megtenném, egyszerűen átadnának a kormánynak? Rome-nak? A pokolba! Hinnének egyáltalán nekem? Még magamnak is alig hittem. Paraügynökök, az isten szerelmére! Mi van Rome-mal? Nem voltam egy csapatban vele. Ő is tudta, én is tudtam. Mégis, a kérdés ugyanaz volt: bízhatok benne? Rome megígérte, hogy segít nekem megtalálni Dr. Roberts-et (és talán az ellenszert), és eléri, hogy Vincent békén hagyjon. Csak annyit kellett tennem cserébe, hogy segítek elrejteni a lányát. Nagyszerű cserének hangzott. Valójában túl jónak. Azt hiszem, az egészben csak az zavart, hogy nos, én én voltam. Nem edződtem az ilyen dolgokhoz. Az ilyen dolgok kiszámíthatatlanok. Nem tudtam, hogyan kell elrejteni embereket, szóval milyen segítséget tudnék egyáltalán nyújtani neki? Nyilvánvalóan volt valami, amit nem mondott el nekem. És, ha nem mondja el nekem, az nem jelentett jót rám nézve. – Francba! – nem volt ruhám, se pénzem. Talán mégis felhívom reggel Tanner-t, vigyen el vásárolni, és elfelejteni, még ha csak egy rövid időre is, minden gondom. Adhatnék neki további randi tippeket, és megint normálisnak érezhetném magam. És még több veszélynek tehetnéd ki. Elöntött a levertség érzése. Sosem éreztem magam ennél magányosabbnak. Gyámoltalanabbnak. Fáradtabbnak. Felnyögtem, eltakartam a karommal a szememet, a legkisebb fényt is kizárva ezzel. A légkondicionáló hipnotikus hangja kúszott csak a fülembe. Istenem, a mai nap feszültsége leszívta minden energiámat. Mindemellett még nem is nyertem vissza teljesen az erőmet a formula hatásai miatt. Egyértelmű volt, hogy mostanában nem fogok döntésre jutni azzal kapcsolatban, hogy mit is kéne tennem, így nem volt értelme erőlködnöm, hogy akár egy perccel tovább is ébren maradjak. Amikor felébredek, mindent tisztábban fogok látni. Nos, ki gondolta volna, hogy csak áltatom magam?

114

Kilencedik Fejezet – TE TÉNYLEG AZT GONDOLTAD, hogy megszökhetsz előlem? – lehelte egy rekedt, ismerős hang a fülembe. – Lehet, hogy te vagy a Periódusos Tábla Csirkéje, de én átkozottul jó nyomkövető vagyok. Azonnal felébredtem. A félelem golyóként talált el, és gyorsan szétterjesztette hideg, áruló szárnyait, ahogy rájöttem a számtalan megdöbbentő tényre. Egy: Rome súlya az ágyhoz szegezte a testem. Kettő: a kezem össze volt kötve a fejem felett. Nem, nem voltak megkötve, jöttem rá. Ő fogta bilincsbe őket. Három: egy kemény tenyér fogta be a számat, hogy ne tudjak sikítani. És négy: a legmegdöbbentőbb mindközül, Rome-nak erekciója volt, ami most a hasamhoz nyomódott – és ez tetszett. Ja, és elfelejtettem megemlíteni, hogy meztelen voltam a lepedő alatt. – Ne félj! – mondta. – Tudod, hogy nem foglak bántani. Ennek nem lett volna szabad elűznie az aggodalmamat, mégis megtette. A hangja simogató és gyengéd volt. Felmelegített. Holdfény áradt be a függöny résein át, és megvilágította az arcát. Úgy tűnt, mintha kristályos szemei csillognának, az állát szegélyező, árnyékos borostának köszönhetően sokkal élénkebben. A kínzóm. A megmentőm. A… rejtvényem. – Át fogsz adni neki? – kérdeztem abban a pillanatban, ahogy elengedte a számat. Nem kellett kifejtenem, hogy ki az a „neki”. Rome tudta. – Azt mondta neked, hogy csak így tudsz megszabadulni tőle. 115

Gena Showalter Mély levegőt vett. – Nem. Emiatt nem kell aggódnod. Sosem adlak annak az undorító féregnek. A szavamat adtam, emlékszel? Olyan határozottan mondta ezt, hogy hittem neki. Bár, ahogy a félelem eltűnt, átvették helyét a düh szikrái, így a tenyerembe vájtam a körmöm. A vérem forrni kezdett. Hogy merészel beosonni a szobámba? Hogy merészel rajtam feküdni? Hogy merészel ennyire jóképű lenni? Hogy merészel... Várjunk! Nyugodj le! Nyugodj le, Belle Jamison! Nem engedhettem meg magamnak, hogy bosszús legyek, mert tüzet gyújtok. Én csak... a fenébe! Olyan gyorsan megtalált. Még időm se volt eldönteni, bízom-e benne vagy sem. Lassan beszívtam a levegőt az orromon át, majd lassan kifújtam. A szoba félhomályában felnéztem Rome nyers, szexi arcára. Komornak, félelmetesnek látszott, nem úgy mint gyengéd hangja. Csodásan nézett ki. Úgy tűnhetett, hogy sikítani akarok, mert ismét betapasztotta a számat. Míg kiborított, hogy megtalált, egy kis részem hirtelen megörült, hogy láthatom, a többi pedig legyen átkozott. Azt jelentette, hogy nem voltam ebben a dologban egyedül, volt valaki, akire támaszkodhattam, akkor is, ha csak egy kis időre. – Pokolian sok zűrt kellett feltakarítanom utánad, Belle. Mint, ahogy azt te is nagyon jól tudod, a hétköznapi emberek nem tudják, hogy léteznek szupererőkkel rendelkező egyének. Azt kellett mondanom, hogy filmet forgatunk. Köszönöm! – Mmm, mmm mmm mmm – összeszűkült szemekkel néztem rá. A számra szorított keze miatt a szavaim zagyvaságnak tűntek. Meg akartam neki mondani, hogy ne böködje a hasam a farkával! Ezeknek a szavaknak kellett volna először elhagyni a szám, de nem tudtam tisztán gondolkozni azért, mert az közel volt hozzám. – Igen – mondta, mintha megértette volna. – Fel vagyok izgulva. Süss meg nyárson, ha nem tetszik! – a hangja most ellenállhatatlan kihívás volt. Ha nem tetszett – kéér-lek! Az, hogy képtelen vagyok miatta gondolkodni, nem egyenlő azzal, hogy utálom. Mi van, azt hitte, 116

Játék a tűzzel nekem nincsenek hormonjaim? Talán nem tetszik ez az egész helyzet, de (ostoba módon) vonzódtam ehhez a férfihoz. Az a részem, ami örült, hogy látja, arra késztetett, hogy kinyújtsam a lábaimat, és hagyjam, hogy beessen közé. Megdörzsölhetett volna ott, ahol most hirtelen sajogni kezdett. Gyerünk, Jamison! Mutass egy kis önuralmat! A józan eszem figyelmeztetése végül segített, hogy mozdulatlan maradjak. Mélyen legbelül tudtam, ha csak egy kicsit is megmozdulok, azonnal rajtam lesz, megcsókol, én pedig letámadnám, megízlelném. – Most megint elveszem a kezem, Periódusos Tábla Csirkéje, de még csak ne is gondolj sikításra! Most dühös vagyok rád, és te nem akarsz tovább ingerelni – fokozatosan úgy tett, ahogy ígérte. Egész idő alatt morgott rám. – Tovább ingerellek, ha akarlak – mondtam, mikor másodszorra is szabaddá vált a szám. Semmi értelme nem volt engedni, hogy tévhitbe ringassa magát, miszerint megfélemlíthet – És ne hívj engem a Periódusos Tábla Csirkéjének! – Ha próbálkozni merészelsz valamivel.. – mondta –, nem fog tetszeni, ami következni fog. – Neked nem fog tetszeni a következmény, ha nem szállsz le rólam! Összenyomsz! – Finoman. – Nem kapok levegőt, a fenébe is! – Ha beszélni tudsz, Négy Elem Lánya, akkor levegőt is kapsz. A logika bassza meg! – Én mondom neked, hogy haldoklom. És ne nevezz Négy Elem Lányának! Hülyeség! Arról nem is beszélve, hogy csak hármat használtam. A tüzet, a levegőt és a jeget. Rome a szemét forgatta. – Szakmai sajátosság. Azt hiszem, nagyon is tetszik neked, ahol most vagyok, és ez megijeszt. Még jobban összevonta a szemöldökét. Legalább nem hívott egyik nevetséges néven sem. – Bár nem foglak kényszeríteni. Most nem. Most arrébb megyek, de ha rám irányítod a kezed, Istenre esküszöm, hogy a hátad mögé kötöm őket, és ezúttal ott is hagyom. – Csak rajta! – mondtam epésen. – Tüzet tudok lőni a szememből. Heves, kék szemek meredtek rám összeszűkülve. – Köszönöm, az emlékeztetőt! Hidd el, minden különösebb nehézség nélkül bekötöm 117

Gena Showalter a szemed, te kis piromániás! – a fejét rázta, sokkal inkább fáradtan, semmint dühösen (úgy tűnik, sok emberre vagyok ilyen hatással). – Láttam a károkat, amiket a lakásomban okoztál. Egy rejtekhely, amit lehúzhatok a listámról. Az arcom vörös lett zavaromban. – Az baleset volt. Nem akartam akkora pusztítást okozni. – Szóval egy kicsi kár még rendben lett volna? – centiméterről centiméterre húzódott le rólam, elmozdítva a súlyát, ahogy kértem. Csakhogy nélküle hirtelen üresnek, és hidegnek éreztem magam. Elengedte a derekam, minden kapcsolatot megszakítva ezzel, és feltérdelt az ágy végében. Azonnal felültem, nagyon is tudatában voltam, hogy csak egy vékony lepedő választ el minket. A tekintetünk találkozott, ahogy felrángattam az anyagot, és halálos kung-fu ököllel a mellkasomra szorítottam. Szemtelen mellbimbóim egy boldog, olyan-jó-hogylátlak típusú üdvözlésben részesítették, tovább növelve a megaláztatásomat. – Hogy jutottál be ide? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Feltörtem a zárat – szája egyik sarka felfelé görbült, de gyorsan el is tűnt a mosoly, ettől az arca sötét és fenyegető lett. – Most pedig te fogsz válaszolni egy kérdésemre. Ki volt az a fiú, aki elhozott? Ó, ne! Ne, ne, ne! Tannert ne! – Ő csak egy gyerek, és ha bántod, ropogósra sütlek. Egy évig fogod érezni a hamu ízét. Szemtelenül felvonta a szemöldökét. – Értem, most már kedveljük az erőnket. – Csak próbálok túlélni. Seggfej! Úgy mondta, mintha bűncselekmény lenne kihasználni az új képességeimet. És mondhatnánk, hogy képmutató? Ő akarta, hogy segítsek neki elrejteni a lányát, vagy nem? – Nem fogom bántani a kölyköt – mondta kelletlenül. Hallottam a még szót csendesen lebegni a mondat végén, és ökölbe szorítottam a kezem. – Elmondtál neki bármit is a helyzetedről? – Természetesen nem.

118

Játék a tűzzel Rome hosszú ideig tanulmányozta az arcomat. – Megvan a rendszáma, ez azt jelenti, hogy Vincent-nek, aki nyugtatókat lőtt rád, szintén megvan. Elsápadtam. Szó szerint éreztem, ahogy eltűnik minden szín az arcomról. – Gondolod, hogy Vincent meg fogja találni? Ő egy rendes gyerek, és nem érdemli meg, hogy bántsák. – Ez az előtt is eszedbe juthatott volna, hogy beszálltál a kocsijába! – Kétségbeestem! – csattantam fel, öklömmel a matracba bokszoltam. Rome felsóhajtott. – Ne légy dühös! Olyankor csúnya dolgok történnek, emlékszel? Behunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy megnyugtató, mély lélegzetet vegyek. – A kölyök elvesztette a rendszámtábláját a kaszkadőrmutatványaitól – tette hozzá Rome. – Most boldog vagy? Megnyugodtam, de csak kicsit. – Szóval, te hogyan találtál meg? – Én jobb nyomkövető vagyok, mint a legtöbb ember – semmi önelégültség nem volt a hangjában, csak a rideg, kemény igazság. – Megmondtam, hogy maradj a lakásban, Belle! Az állam megfeszült, és tudtam, hogy színtiszta eltökéltség sugárzott belőlem. – Hahó, láttad a helyet? Elég füstös volt odabenn. Nem is említve, hogy a zsaruk és a tűzoltók már úton voltak. – Ha nem próbáltál volna megszökni – morogta –, akkor ez nem történt volna meg. – Szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkozhassak. Egyedül. Nem mintha lett volna időm – dörmögtem. – Figyelj! Később is megbeszélhetjük, mekkora ostobaság volt tőled, hogy bezártál. Tennünk kell valamit, hogy megvédjük Tanner-t – azt a fiút, aki idehozott! – Nekünk? – megint felhúzta a szemöldökét, olyan mozdulat volt ez, amit utálni kezdtem. Összeszorítottam az állkapcsomat, és ránéztem. – Jól van. Legyen így! Viselkedj úgy, mint egy gyerek! Majd végigcsinálom egyedül. 119

Gena Showalter Meg fogom találni, és meg fogom védeni – letakartam a szemem a jobb kezemmel, és azonnal alábbhagytam a hősködéssel. – Itt kellett volna tartanom. – Sok mindent kellett volna tenned. Rome rántott egyet a lepedőn, ujjai a vádlimat simogatták, majd a térdemet, aztán a combom belső felét. Hétköznapi mozdulat volt, és pont emiatt olyan őrülten érzéki. Megremegtem, megnyaltam a számat, de nem mozdultam, nem is tiltakoztam. – Ne aggódj a kölyök miatt! – a hangja rekedt, feszült volt. – Elrejtettem az autóját, és most az enyémben alszik. Az izmaim azonnal engedtek csontjaim satuszerű szorításán, ahogy megrohant a megkönnyebbülés. – Hogyan… – Kettőnk közül valaki még tudja, hogy mit csinál – jegyezte meg szárazon. – Ez nem igazság! – Higgadtan, higgadtan! – cöccögött megint. – Jobb, ha vigyázol, hogyan beszélsz velem! Rámeredtem, előrehajoltam és a mellkasára böktem az ujjammal. – Te kérted az én segítségemet, emlékszel? Biztosíthatlak, hogy így nem fogod megkapni. Ujjai figyelmeztetés nélkül fonódtak a csuklómra. Az érintés áramütésszerű, erotikus volt. – Megengedem, hogy sok mindenre használd rajtam az ujjadat – a hangja mély lett –, de a bökdösés nem tartozik közéjük. Meleg bizsergés futott végig az ereimben, a lábam közé kúszott, és pont a legjobb helyet dörzsölte. Nagyot nyeltem, és kiszabadítottam magam a szorításából. Boldog hely. Boldog hely. – Nekem, öö, tudnom kell rólad néhány dolgot, így legalább tájékozott döntést hozhatok arról, mit kéne tennem. Tessék, egy tökéletesen biztonságos, nem erotikus, nem fenyegető téma. – Honnan származol? Minden érzelem azonnal eltűnt a vonásairól, üres tekintetet hagyva maga után. Csendben maradt. Ismét próbálkoztam. – Hány éves vagy? 120

Játék a tűzzel Semmi válasz. – Hány éves a lányod? – megint semmi. Grrr! – Nem tudok bízni benned, míg nem tudom pontosan, hogyan segíthetek rajta. – A képességeddel – csak ennyit mondott, a bűntudat egy töredék másodpercig átvillant a szemén. Többnek is kellett emögött lennie, de nem kényszerítettem. Ne akadékoskodj, Jamison! Meg fogsz bízni benne! Sajnálatos módon ezen a ponton ő volt az egyetlen lehetőségem, és végre készen álltam elfogadni. Bár harcoltam ellene, elutasítottam, gyűlöltem, végig ő volt az egyetlen lehetőségem. Nyilvánvalóan fogalmam sem volt róla, hogy hogyan rejtsem el magam. Semmit nem tudtam az emberek nyomon követéséről. A tehetségem annyi volt, hogy felhúztam magam, és mindent felgyújtottam. Kaphatok egy éljent? – Amint egyszer megtanulod irányítani őket – tette hozzá, és megint ott volt a bűntudat a szemében. – Pontosan az leszel, amire szükségem van, hogy biztonságba helyezzem a kislányomat. – Jól van – sóhajtottam fel. – Együtt dolgozom veled. Nyelvét végig futtatta az alsó ajkán, a mozdulat sokkal érzékibb volt, mint talán szerette volna. – Talán át kéne gondolnom ezt az együttműködés dolgot veled. Csak gond vagy, bébi. Méghozzá nagy. És nincs szükségem gondokra, főleg egy olyantól, aki vonakodik. Igazán könnyű lenne kiütni téged, bevinni, aztán csak mosom kezeim. Összeszűkült szemekkel méregettem, és kihúztam magam. – Nagyon könnyű lenne most azonnal elfüstölni téged. Ez így volt, ha még mindig meg tudtam idézni a tüzet. Dühös voltam rá, mégsem lobbantak lángok. – Tényleg kezdesz felidegesíteni. – Reszketek. – Szükséged van a képességeimre, Rome. Amint rájövök, hogyan tudom használni őket, lesz. – Többé nem vagyok benne olyan biztos, hogy meg lehet téged tanítani – mondta határozottan.

121

Gena Showalter – Szóval megváltoztattad a véleményed az elmúlt három másodpercben? Milyen ironikus! Most nekem kellett győzködnöm a foglyul ejtőmet, engedje meg, hogy vele mehessek. Az öklöm rázárult a lepedőre, összegyűrve ezzel az anyagot. – Nem tudod egyedül megtenni, másképp nem kérted volna a segítségem. – Csak átmeneti gyengeség volt, biztosíthatlak – megvonta a vállát, de a hanyag mozdulat nem tudta elrejteni a kemény, határozott csillogást a szemében. – Hazug. Inkább segítettél megszökni nekem, minthogy átadj a főnöködnek, megszegve a parancsot. Szükséged van rám. Kétségbeesetten. Csend telepedett ránk. Sercegett. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy elfordítsam a tekintetem, és enyhítsem a feszültséget. Átható tekintete az arcomat tanulmányozta, felbecsült, méregetett. Kár, hogy az új képességeim között nem szerepelt a gondolatolvasás. – Már mondtam egyszer, de újra megismétlem. Egyikünknek sem vagy hasznára, míg nem tanulod meg használni és irányítani az erődet. Ne már! Egyik kezemet a levegőbe dobtam. A másik a lepedőt szorította. – Hogyan kéne megtanulnom? Nem mintha feladhatnék egy hirdetést, hogy szuperhős edzőt keresek. És nem mintha olyan sok időm lenne. Tudod, az óra ketyeg! A könyökhajlatával takarta el a szemét. – Gyakorlok veled, csak imádkoznunk kell, hogy közben ne semmisítsük meg az egész világot. Tényleg önjelölt edző lesz? A kósza gondolat átsiklott az agyamon, és felmordultam. Hahó, a nevem Belle Jamison, és nagyon vacak agyam van. A francba! Várjunk csak! Rome kellemes ajkai mozogtak. Nem hagyta abba a beszédet. Gyűlöltem, amikor elvesztettem a fonalat egy beszélgetésben.

122

Játék a tűzzel – … megtaláljuk Mr. Roberts-et, és jobban meg fogjuk érteni a képességeidet. Mivel a doktor megtalálása épp szerepelt a teendőim listáján, lelkesen egyetértettem Rome tervével. – Van ötleted, hol lehet? – Még nincs. Szünet. Megrázta a fejét, elmozdítva számtalan sötét fürtöt a homlokából. – Istenem, nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Fel kéne magam gyújtani már most, megspórolva neked az erőfeszítést. Újabb szünet. – Egyszer hagytam, hogy elfogjanak, így bekerülhettem a para-börtönbe, és segíthettem megszökni egy másik ügynöknek. Kegyetlenül megkínoztak. De van egy olyan érzésem, hogy az vakációnak fog tűnni ehhez képest. Ki nem állhattam a gondolatot, hogy bezárták, megverték, vérzett. Furcsa. – Nem vagyok olyan rossz – morogtam. – Bébi, sokkal rosszabb vagy. Öltözz fel! A kocsinál várlak. Nem mozdultam. – Hová megyünk? Pillantását végigfuttatta rajtam, elidőzött a mellemnél és a combjaim találkozásánál. Forróság öntötte el a tekintetét, olyan égető, hogy a bőröm majdnem lángra kapott. A levegő égette a torkom. – Rád fogom vetni magam, ha nem öltözöl fel – mondta, és a hangja borzasztóan heves volt. A pillantásom magától követte az útvonalat, amit bejárt. Teljesen betakartam magam, de a lepedő átlátszott. A mellbimbóm még a holdfényben is tökéletesen körvonalazódott, épp úgy, mint a sötét háromszög a lábam között. Elakadt a lélegzetem. – Mondhattad volna, hogy sztriptíz előadást tartottam neked! – Mi? És hagyjam, hogy véget vess neki? Talán hülyének nézel? – elfordult tőlem. – Siess! Minél előbb tűnünk el innen, annál jobb. Átvetette a lábát az ágy szélén, és felállt. Mielőtt pisloghattam volna az ajtóhoz sietett, és egyetlen hang nélkül nyitotta ki és csukta be. Semmi légmozgás, semmi nyikorgás. Eltűnt, mintha soha nem is

123

Gena Showalter lett volna a szobában. Bár tudtam, hogy ott volt. Még mindig bizseregtem. Még mindig levegő után kapkodtam. Feltoltam magam, a térdem majdnem megbicsaklott. Vajon mindig ilyen hatással volt rám Rome? Vajon a testem mindig érte fog sajogni? Minden nőies részem utána fog sírni? Sietősen felöltöztem, a ruhám nyirkos és gyűrött volt a mosás miatt. A cipőmet még mindig hamu borította. Jó lett volna, ha meg tudok valamivel fésülködni, de semmim se volt. Helyette az ujjaimmal gyorsan áttúrtam a sötét fürtöket. Eddig Rome csak a legrosszabb állapotban látott, ez a tény pedig nem tetszett. Ha vonzónak talált így, akkor mit szól volna, ha teljes sminkben vagyok, egy testhezálló ruhában és tűsarkúban? Nem mintha el akarnád csábítani, ugye? – mondta az énem egyik fele. Fogd be, ostoba! – mondta a másik. Ha el akartam érni egy vonatot Álomvilágból a Valóság kemény földjére, akkor legyen. A férfi a feje tetejére állította a világomat, és kimondottan élvezni fogom, hogy megtehetem ugyanezt az övével. Úgy legyen! Fogalmam sem volt, mit találok odakinn, így lassan nyitottam ki az ajtót, és kidugtam a fejemet. Hat autó, jó néhány sedan, egy teherkocsi és két terepjáró foglalta el a parkolónak ezt a részét, alig lehetett őket észrevenni az éjszakában. Itt nem voltak utcai lámpák, csak a hold tompa fénye világított. Hol lehet Rome? Ha elmondta volna, hogy melyik autó az övé, az mindkettőnknek előnyére vált volna. Azt hiszem, túl zavart volt, hogy erre is gondoljon, ámultam el, és elégedetten mosolyogtam. Néhány szobával lejjebb egy pár autólámpa villogott gyors egymásutánban. Meglepődtem, bandzsítottam, leszűkítve ezzel a látóterem. A lámpa villogása nélkül nem is láttam volna, hogy ott van az a kocsi. Olyan sötét volt, hogy kényelmesen beleolvadt az éjszakába, tökéletesen volt álcázva. Ahogy tanulmányoztam, a szemem ráfókuszált, és ki tudtam venni két alakot a sötétített ablakokon át, egyet a vezető oldali ülésen, egyet az utas ülésen.

124

Játék a tűzzel Ugyan az arcokat nem tudtam kivenni, de meg voltam róla győződve, hogy Rome-ot és Tannert látom. Becsuktam, és bezártam magam mögött az ajtót, aztán a kocsi felé indultam, csak ekkor hallottam meg a motor dorombolását. Az éjszakai levegő hűvös és tiszta volt, mély levegőt vettem – de a levegő azonnal megfagyott, ahogy az utas oldal felőli ajtó kinyílt, és fény töltötte el az autót. A lábam is megdermedt. A kezeim is – valójában elkezdtek jegesedni. Három férfi volt a kocsiban, jöttem rá, és egyik sem Rome volt. Aznap már másodjára találkozott tekintetem a Csinos Fiúéval, aki kimászott a nyitott ajtón át, és felém nyúlt. A kezem rásimított a motorháztetőre, és hátralöktem magam. Egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt az egész kocsi jégtől csillogott. Megráztam a fejem. Épp most fagyaszottam meg egy autót! Egy egész autót! Csupán azzal, hogy megérintettem. Valahogy sokkal lehetetlenebbnek tűnt, mint azok a dolgok, amiket eddig megfagyasztottam. Csinos Fiú felnyögött. – Nem kell erőszakosnak lenni, Belle – a hangja éppolyan érzelemmentes volt, amilyenre emlékeztem. A szeme kifejezéstelen, legalábbis egyáltalán nem kedves, ahogy felém lépett. – Légy együttműködő, és biztosíthatlak, nem esik bántódásod! – Maga nem a CIA-tól van! – fakadtam ki, és hátráltam. Hol volt Rome? A fagy valamiért elhagyott engem. Nem hittem, hogy képes lennék megfagyasztani Csinos Fiút, ha rám ugrik. – Én vagyok az egyetlen barátod jelenleg. Rome meg akar téged ölni, én segíteni akarok neked. – Hazudik! – Rome-nak számtalan lehetősége lett volna bántani engem, de nem tette. Egyszer sem. – Maga… Egy masszív falnyi izom rohant az oldalamba, kipréselve az oxigént a tüdőmből, és erős karok fonódtak körém. Ledöntöttek a lábamról, és egy pillanat alatt elhurcoltak. Rome férfias illata olyan biztosan ölelt körbe, mint a karja. 125

Gena Showalter – Figyelmeztethettél volna!– hüledeztem. – Várj! – kiáltotta Csinos Fiú. – Beszéljük ezt meg, ügynök! Amikor Rome nem válaszolt, hallottam, hogy Csinos Fiú káromkodik. – Hozzátok a másik kocsit! – parancsolta. – És az istenért, valaki kapja el őket! Élve! – Nem volt idő, hogy figyelmeztesselek – Rome csizmái dobogtak a betonon, aztán élesen befordult az egyik sarkon. Magunk mögött hallottam, hogy valaki átkozódik, aztán eszeveszett léptek kezdtek dübörögni. A szívem a bordáimnak feszült. – Tegyél le! Tudok futni! Rám se hederített, egész végig cipelt, míg a motel mögé nem értünk, ahol egy négyajtós Crown Victoria várt ránk. – Húzd be a fejed! – mondta. Alig volt időm reagálni, mire kinyitotta az ajtót, és bedugott a vezető melletti ülésre. Egy pillanatra láttam az alvó Tannert a hátsó ülésen, mielőtt Rome beült volna a kormány mögé. A motor már járt, az autó eleje az út felé nézett, szóval csak sebességbe kellett tennie és a gázra lépnie. Kikanyarodtunk, a hátsó kerekek alól kavicsok repültek szerteszét. Durranás. Süvítés. Csattanás. Durranás. Süvítés. Csattanás. Felsikoltottam, ahogy a Rome felőli ablak darabokra tört, mindenfelé üvegszilánkokat szórva. – Maradj lent! – kiabálta. A kocsi balra fordult, aztán jobbra, majd beleütközött valamibe. Egy testbe, jöttem rá az ezt követő puffanásból. Valaki felüvöltött a fájdalomtól, de nem lassítottunk. Nem álltunk meg. Újabb éles kanyar, felhajtottunk egy járdaszegélyre, és átrepültünk a füvön. A gumik csikorogtak, mire végre kiértünk a főútra. Szél süvített be a kitört ablakon, berontott, és össze-vissza fújta a hajam az arcom körül. A kocsi lámpái nem világítottak, sötétséget hagyva körülöttünk. Hogy láthatott Rome bármit is? Hogy láthatott volna meg bennünket

126

Játék a tűzzel egy másik autó? Ha azért szöktünk meg Csinos Fiú elől, hogy meghaljak egy csúnya balesetben, hát dühös leszek! Nehezen vettem levegőt – és nem jó értelemben. A félelem lüktetett bennem, jéghidegen, hevesen. Ránk lőttek! Ránk lőttek, az isten szerelmére! Meghallhattunk volna. A szívem őrült módon vert, a vér dübörgött a füleimben. Feladja valaha Csinos Fiú? Így fogom tölteni életem hátralévő részét? Újabb jeges folyam ömlött át rajtam, átszúrta a bőröm, mélyen a csontomba hatolt. Olyan hideg voltam, hogy láttam a leheletem minden kilégzésnél. – Nyugodj meg, Belle, mielőtt megfagyasztod a kocsit, és tönkreteszed a motort! – mondta Rome. Apró jégkristályok kezdtek áradni az autó ventillátorából. – Gondolj valami szépre, bébi, valami szépre! – megragadta a kormányt, és egy másik útra irányította a kocsit. – A düh tüzet okoz, a félelem jeget. Szóval a jó gondolatok mindkettőt semlegesítik. Semlegesítik. A kedvenc szavam. Remegés futott végig rajtam. Most semmi boldog hely nem jutott eszembe. Úgy értem, az érzelmeket nem lehet kényszeríteni. Nem tudom abbahagyni a rettegést, ahogy nem tudom nem szeretni apámat. Ez pedig azt jelentené, hogy Rome és én elbukunk, mielőtt belekezdhettünk volna. El fognak kapni. – Emlékszel, mikor megcsókoltalak? – kérdezte. – Hogy milyen jó volt? Milyen jó volt… Mintha el tudnám valaha is felejteni. Beúszott egy kép, ahogy lehajol hozzám, ajka az enyémet keresi, hirtelen központi helyre került a fejemben, minden más gondolatot elűzve. Viszlát, félelem! Helló vágy! Úgy nézett rám, mintha én lennék a leggyönyörűbb nő a világon. Mintha meghalna, ha nem kóstolhatna meg. Nézzünk szembe a tényekkel! Nem vagyok a nőiesség és kifinomultság legjobb példánya. Aranyos vagyok, az tény. Néhányan talán őrültnek nevezhetnek. (És inkább nem beszélek arról, hányan 127

Gena Showalter neveznek ribancnak.) Az aranyos és őrült nők nem töltik el olthatatlan szenvedéllyel az olyan érzéki és erős, fontosabb-mint-azélet típusú férfiakat, mint Rome. Habár akart engem. Ezt a fajta… elmélyültséget nem lehet színlelni. – Megnyíltál nekem – mondta rekedten. – Annyira felizgultál, hogy éreztem a vágyad illatát, és tetszett. Többet akartam. És őszinte leszek veled, bébi. Neked van a legcsodálatosabb kis nyelved, amit valaha ízleltem, és szeretném minden porcikámon érezni. A vérem felforrósodott, a jég azonnal elolvadt bennem. A hátsó ülésre pillantottam, hála istennek, Tanner még nem ébredt fel, így én… Az autó ismét elkanyarodott, amitől eldőltem egyik oldalról a másikra. Rome szavai eltűntek a fülemből, az arca köddé vált a fejemben. A reményem, hogy erotikus beszélgetést kezdeményezzek azonnal semmivé foszlott. A jég hatalmas falakat emelt bennem újra. – Láttam utána az arcodat – folytatta Rome, mintha nem is érdekelné a külvilág. – Elélveztél volna, ha tovább csinálom. Szétnyitottad volna a lábad, és boldogan fogadtál volna magadba. Másodszor éreztem, hogy ellazulok. – Igen – mondtam, meg sem próbáltam letagadni. – Nedves voltál miattam. – Igen. – Kemény voltam miattad. Most is kemény vagyok. A vágy dübörgött bennem, fészkelődni kezdtem az ülésen. Az, hogy ilyen erotikusan, feltüzelve beszélt hozzám, miközben veszélyben voltunk, csak növelte az izgalmamat. Akartam őt. Valóban. Akartam őt meztelenül, magamban, miközben ki-be csúszkál. Nehéz, olyan nehéz. – Ha a helyzet más lett volna, Belle, levetkőztettelek volna, és minden porcikádat kényeztettem volna. – Hamarosan – leheltem, és abban a pillanatban nem érdekelt, mennyire könnyelmű vagy ostobaság ezt tőlem. – Hamarosan – ígérte.

128

Játék a tűzzel Ezek után nem tudtam, mit mondjak neki. Készen álltam rá. Akartam. Pár szóval lángra lobbantott. Mikor legközelebb megérint… Rome megköszörülte a torkát, és helyezkedni kezdett. A pillantása rám siklott, majd gyorsan elkapta. Az ujjaim hegye égett, apró füst szállt fel belőlük. Belesüppedtem az ülésbe, a fülem mögé tűrtem egy lengedező tincset, és kiürítettem a fejem. Ez volt a legnehezebb dolog hosszú, nagyon hosszú idő óta. A levegő kiáramlott a tüdőmből. Jól voltam, eszméltem rá. Bármilyen szenvedély tüzet okozhat. – Megnyugodtál? – kérdezte. – Igen – mondtam. A fejem a támlára hajtottam, és figyeltem a fák között átszűrődő holdfényt. Ne gondolj Rome-ra! Ne gondolj arra a csókra! – Jobban érezném magam, ha felkapcsolnád a lámpákat. – Nincs rá szükségem. Látok a sötétben. Kizárt dolog. – Hogyan? – Régen feliratkoztam egy kísérleti… szemműtétre, ahol… valami éjszakai látáshoz való lencséhez hasonló dolgot tettek az íriszemre. Mi volt azzal a sok szünettel a mondatban? Mégis, a gondolatra, hogy alávetette magát egy ilyen beavatkozásnak, grimaszolnom kellett. – Au! Vállat vont. – A végeredmény megérte a fájdalmat…legalábbis az esetek többségében. Az, hogy látok a sötétben számtalan alkalommal mentette meg az életem. Azt kívántam, bár ilyen szupererőm lenne ahelyett, amit kaptam: pusztítást okozni. – Ez klassz, meg minden, de a többi sofőr nem lát téged. Halkan kuncogott. – Ez a lényeg. – Ha ütközünk… – Bízz bennem! Épp az előbb mentettelek meg sikeresen. Mintha hagynám, hogy megsérülj egy karambolban. Fák suhantak el mellettünk, sokkal inkább zöld foltoknak tűntek. – Leráztuk akkor Csinos Fiút?

129

Gena Showalter – Csinos Fiú? – Rome bosszúsan felém fordult. – Mindazok után, amit tett, még úgy gondolod, hogy csinos? A szemem forgattam. – Lehagytuk vagy sem? – Igen, körülbelül egy mérfölddel ezelőtt – horkant fel gúnyosan. – Csinos Fiú. – Szóval hova megyünk? Kényelmetlen csend telepedett ránk pár másodpercre. Aztán… – Van egy barátom – mondta Rome habozva. – Ő talán tud nekünk segíteni. Ő? Oké, komolyan nem tetszett, hogy Rome-nak van egy női barátja. Féltékenység hasított belém, ökölbe szorítottam a kezem az ölemben. Jelentéktelen vagyok, ostoba, és teljes mértékben nevetséges. Elismerem. Nem vagyok rá büszke. De most komolyan, ő? Ő? Valahogy az utóbbi néhány percben – igen, percben – eljutottunk oda, hogy Rome-ot a tulajdonomnak tekintem. Végül is, férfiak és nők nem lehettek barátok anélkül, hogy ne feküdnének le egymással. Egy az élet egyik ténye. – Éjszakára nála maradunk – folytatta Rome. – Aztán kitaláljuk, hogy mit csináljunk a harmadik kerekünkkel. – Harmadik kerék? – A kölyök, emlékszel? – Rome állával az autó hátulja felé bökött. Megint Tannerre sandítottam. Még nem ébredt fel. Hatalmas teste kitöltötte az ülést, vonásai ellágyultak az álomtól. Néhány kék tincs rálógott a szemöldökében lévő karikákra. Hogy-hogy nem ébredt fel az egész felfordulásra, tűnődtem. Kiszáradt a szám, ahogy a válasz beúszott a fejembe. Megfordultam, hogy szembe lehessek Rome-mal. – Nem bántottad, ugye? Felmordult, megsértődött. – Adtam neki valamit, hogy kiüssem egy kis időre. Ennyi az egész. – Te és a bogyóid – motyogtam, de megkönnyebbültem. – Szóval semlegesítetted? A morgása átváltott egy elbűvölő félmosolyba, amit megpróbált leplezni. – Valami olyasmi.

130

Játék a tűzzel – Mit használtál? – a pillantásom végigsiklott Tanner-ön még egyszer. – Aggódom, milyen mélyen alszik. – Egy tökéletesen biztonságos kombót használtam, amit leginkább Szép Álmokat Koktélnak szoktam nevezni. Reggel fel fog ébredni egy aprócska fejfájással, ennyi. Most én mordultam fel. – Ő csak egy gyerek, Rome. Ha várják haza, a szülei értesíteni fogják a rendőrséget, amikor rájönnek, hogy eltűnt. Rome gyorsan balra fordult, és gyorsított. – Leellenőriztem a hátterét. Az anyja elhagyta, mikor nyolc éves volt, és az apja, aki azóta nevelte, pár hónappal ezelőtt meghalt. Az apja hagyott rá némi pénzt, amiből elég sokat felvett, hogy elköltse. Senki sem fogja hiányolni, vagy bűncselekményre gyanakodni. Uram isten! Nem csoda, hogy Tanner olyan elesettnek tűnt. Nem csoda, hogy velem akart maradni. Tényleg nem volt senkije. Mindenkit elvesztett, akit szeretett. Én is elvesztettem az édesanyám sok évvel ezelőtt, de túl fiatal voltam, hogy ismerjem őt. De nekem ott volt az apám, akire támaszkodhattam. A szívem fájt Tanner-ért, és azon kaptam magam, hogy hátranyúlok, és végigsimítom az állát. Szegénykém. Vajon mit tennék, ha apám meghalna, és magamra maradnék? Éles kín áradt szét a mellkasomban, és ürességet éreztem tőle. A következő pillanatban egy vízcsepp hullott az arcomra, amit egy újabb követett az orrom oldalán. Homlokráncolva töröltem le őket. – Ez… – az autó szilárd tetejére néztem. – … Esik itt benn? – Jézusom, Belle! Szép gondolatokat, szép gondolatokat! Újabb csepp. Zavartan fordultam Rome felé. Folyékony cseppek záporoztak rá, mintha egy apró esőfelhő tört volna be az autóba. – Ezt is én csinálom? – Erős érzelmeket tapasztalsz? – Igen. Szomorúságot. – Akkor te csinálod – a hangja komoly volt. A szám elé kaptam a kezem, a szemem kidülledt. – Nem akarom ezt csinálni! Nem akarom, hogy minden érzelmem változtasson az 131

Gena Showalter időjáráson! Csak én akarok lenni! Érezni akarok anélkül, hogy aggódnom kéne, nehogy felgyújtsak, megfagyasszak vagy megfullasszak valakit. A szeme körüli ráncok és az állán lévő árnyékok elmélyültek. Ebben a pillanatban félelmetesnek tűnt, ugyanakkor olyan vigasztalónak is, hogy legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam. – Tudom, bébi – mondta. – A formula egy szívás, de most nem tehetünk vele semmit. – Egyáltalán, miért alkotta meg Mr. Roberts a formulát? – kérdeztem nagyot nyelve. – Abból, amit hallottam, jó szolgálatot akart tenni Amerikának. Erősebbé akarta tenni a hadseregünket. Csak rossz emberek közé keveredett, emberekhez, akik ki akarták használni az ambícióit – Rome felém nyúlt, és megmasszírozta a nyakam. – Nem lesz mindig ilyen nehéz. – Hogy lehetsz ebben olyan biztos? – kérdeztem reménykedve. – Meg fogod tanulni, hogyan irányítsd a képességeidet. – Mikor? Istenem, mikor? – Hamar. Imádkozzunk, hogy hamar!

132

Tizedik Fejezet AMIT ROME ELFELEJTETT MONDANI a kocsiban az volt, hogy a „barátja”, Lexis Bradley egy médium, valamint az ismert univerzum egyik leggyönyörűbb nője. Ő is vágyott Rome testére, és nem mellesleg a gyermeke anyja volt. Minderre magam jöttem rá, és pokolian ki voltam bukva. Engedjétek meg, hogy bemutassam megvilágosodásom kibontakozását. Egy plüssborítású, tükrös liftben utaztunk (nagyobb volt, mint a lakásom), fel, egészen egy fémből és üvegből álló torony tetejéig. Odalenn az ajtónálló és az őt követő biztonságiak nem méltattak minket második pillantásra, mikor beléptünk – annak ellenére, hogy Rome, az őstulok, a hátán cipelte az alvó Tannert. Integettek neki, mintha várták volna. Gondolom Rome gyakran jött ide. Furcsa emberekkel. Nem voltam benne biztos, hogy ebből most mire is kéne következtetnem. Mikor elértük Lexis ajtaját, a nő kinyitotta, mielőtt kopoghattunk volna. Egy pillanatra dermedtem álltam, csak tátogni tudtam szépsége láttán. Sima, egyenes haja volt, ami úgy hullott a hátára, mint egy éjszakai felhő. A szemei vibráló smaragdzöldek voltak, és kissé felfelé görbültek a sarkoknál. Olajbarna bőre tökéletesen csillogott. Istenre mondom, olyan volt, mint egy megelevenedett műalkotás. Szeretném azt mondani, hogy nem veszélyeztette az önbecsülésemet. Igen, szeretném ezt mondani. Kár, hogy irtózatos 133

Gena Showalter hazugság lenne. Tisztában voltam azzal, hogy úgy néztem ki vele ellentétben, mint a gőzölgő kutyaszar. És valójában a nő elég sok mindent tudott. – Tudtam, hogy jöttök – mondta, hangja halk volt és dallamos, egy olyan árnyalatnyi akcentussal, amit nem tudtam hova tenni. De biztosan nem grúz. Zöld pillantása felfalta Rome-ot, szinte elnyelte. Fejben már le is vetkőztette. – Gyertek be! Kérlek. – Bocsánat, hogy így rád törünk ilyen későn – Rome elment mellette, közben Tannert egyensúlyozta a vállán. – Hogy van Sunny? – Alszik – Lexis majdnem becsapta az orrom előtt az ajtót. A lábammal állítottam meg, és bevágtattam. Sunny… Azt hiszem, már hallottam ezt a nevet azelőtt. Ott lebegett az elmém szélén. – Én is szeretnék bejönni – mondtam. – Upsz! Bocsánat – mondta Lexis egy pillantásra se méltatva. – Nem vettelek észre. Képzeletben máris felrúgtam. – Tedd a fiút a sárga szobába! – mondta Rome-nak. – Már elkészítettem neki az ágyat. Ahogy követtem Rome-ot a nappaliba, a vállam súrolta Lexist. Megpördült, arcára több ezernyi rettenet ült ki. Megtorpantam. Ajkaimat vékony vonallá préseltem. Mi van, bűzlöttem? Talán ártottam a kifinomult érzékeinek? Irtózatos rondaságom talán tönkretette otthona légkörét? Talán figyelmeztetnem kellene, hogy egy veszélyes fegyver vagyok, és felidegesíteni engem nem a legjobb ötlet. Elszakította rólam a pillantását, remegő kezekkel hátranyúlt, és bezárta a bejárati ajtót. Mire ismét szembefordult velem, az arca színtelen volt. – Te Belle vagy – ez kijelentés volt, nem kérdés. – Igen. Rome említett engem? Az az édes ember máris beszélt rólam? Akkor biztosan kedvel. – Nem. Nem említett – az egyik közeli asztalhoz sietett, felvett egy mobilt, és tárcsázott valakit. – Ide kell jönnöd, most azonnal – mondta a készülékbe, és letette. 134

Játék a tűzzel Oookéééééé! Most szólt valakinek, hogy jöjjön, és kapjon el? Kiadta a menedékem? A szívem kihagyott egy ütemet. Rome jelent meg a folyosón, ezúttal a terhe nélkül. Mellém sétált, mire Lexis grimaszolt. – Hívtam a testvéredet – mondta neki. Ugyanabban a pillanatban én is megszólaltam. – Felhívott valakit… – Várjunk! Rome-nak volt egy testvére? – Ő is ügynök? – kérdeztem. Zavartság suhant át Rome arcán. Ügyet se vetett rám, Lexishez fordult. – Miért hívtad Brit-et? – Szeretném, ha elvinné Sunny-t néhány napra – Lexis egyik kezét a derekára tette. – Miért nem vitted Belle-t Johnhoz? John. Mint John Smith, Rome főnöke? Hú! Azt hittem hazudott a főnöke nevével kapcsolatban. Rome megdermedt, teljesen mozdulatlanná vált, még levegőt sem vett. – Sunny veszélyben van? Nem is foglalkozott vele, hogy válaszoljon a rám vonatkozó kérdésre, jöttem rá. – Jól lesz – nyugtatta meg Lexis, előrenyúlt, és végig simított a karján. – Megígérem. A barátod, akit most be kéne zárni egy laboratóriumba, gondot fog okozni. Szeretném, ha Sunny nem lenne az épületben. Eltátottam a szám. Lexis, akit most azonnal fel kéne pofozni, épp most küzdötte fel magát az Emberek, akiket meg kell büntetnem, mikor már uralom az erőmet listámra. De amennyire szerettem volna figyelmen kívül hagyni a „gondot fog okozni” megjegyzést, épp annyira nem tehettem. A tűzesetek, a jég és az autós üldözés után nem. – Ki az a Sunny? – A lányunk – mondta Lexis gőgösen. Egy percig levegőt sem kaptam. A lányunk. Úgy, mint Rome-é és Lexisé. Szóval. Rome testi kapcsolatban volt ezzel a gyönyörű, tökéletes nővel. Vajon még mindig tart? A kezem megrándult az 135

Gena Showalter oldalam mellett. Azt a tényt leszámítva, hogy beismertük, le akarunk feküdni egymással, semmi jogom nem volt Rome-hoz. Mégis, ebben a pillanatban nagyon birtokló érzelmek rohantak meg. – A barátodhoz akarsz vinni engem, mi? – jegyeztem meg csendesen, sötéten. – Házasok vagytok? – Már nem – mondta Rome. Ez legalább megnyugtató volt. Nem egy nős férfit csókoltam és simogattam meg. Aztán Lexishez fordult. – Megyek, felébresztem Sunny-t, és összepakolom a cuccait – elviharzott ugyanabba az irányba, amerre Tannert vitte, egyedül hagyva engem Lexis-szel. Nem beszéltünk. Egyetlen szót sem. Még csak egymásra sem néztünk, csak álltunk ott. Kényelmetlenül. Ő volt Rome gyermekének az anyja, az isten szerelmére! Az időt arra használtam, hogy szemügyre vegyem a lakást. Nem hiszem, hogy voltam valaha is ilyen gazdag helyen. Egy panorámás üvegfal foglalta el a lakás távolabbi felét, a város szívére nézve. Keleti virágokat ábrázoló festmények vibráltak élettelien. Mentazöld és gyöngyházfényű márványpadló kanyargott színes folyamként. Asztalok és szekrények voltak elszórtan világoskék és zöld lakkozással kombinálva. A nappali közepét egy vérvörös kanapé foglalta el, rajta selyempárnákkal. Mivel kifogytam a megfigyelhető dolgokból, Lexisre sandítottam. Éppolyan kifinomult és elegáns volt, mint az otthona. Egy merész, zöld ruhát viselt, ami körbeölelte karcsú idomait, rajta minden öltés aranyszínű volt. Aranyozott levelek borították a szövetet. Ennyi báj már irritáló volt. És Rome látta őt meztelenül, ami még rosszabbul érintett. Rome épp jókor tért vissza egy angyalt, és egy táskát tartva. Az angyal haja éppolyan fekete volt, mint az övé – és persze – az anyjáé, árnyalatnyi göndörséggel. A szeme mandulavágású volt és zöld, csakúgy (már megint), mint az anyjáé. Hálóinget viselt, ami elszórtan tele volt barna medvékkel. Egyik törékeny kezét Rome nyaka köré fonta, a másikkal egy plüssmedvét szorongatott. Ásított.

136

Játék a tűzzel Együtt látva apát és lányát megfájdult a szívem. A szeretet csak úgy sugárzott közöttük, a bizalom, vigasz és békesség fénylő ereje. Egy csendes kötődés, amit soha senki nem lesz képes szétszakítani. Nekem is ilyen volt apámmal a kapcsolatom, gondoltam vágyakozva. – Annyira hiányoztál, napfény – mondta neki Rome. – Te is hiányoztál, apuci – mondta álmosan. Úgy tippeltem, négy éves lehet, és a legaranyosabb dolog volt, amit valaha láttam. Egészen addig, míg a pillantása rám nem tévedt. Felnyögött. – Ki vagy te? – kérdezte parancsolón. – Ő itt Belle. Apa barátja – válaszolt helyettem Rome. Egyik kezét gyengéden végigfuttatta a kislány haján. – Legyél kedves hozzá, rendben? – Nem kedvelem – jött a válasz olyan társalgó hangnemben, mintha azt mondta volna: A macimnak ölelésre van szüksége. Lexis elégedetten elvigyorodott. Összefontam a karom a mellkasom előtt. – Elmondanád nekem, mi rosszat tettem? – kérdeztem a kislányt. – Senkit nem szeret – mondta Rome. Megpuszilta Sunny pufók kis arcát. – Engem kivéve. – Igaz – mondta Sunny, akár egy egyetemi professzor. – Ó, anyut is szeretem – megrázta a fejét, haja áthullott a válla felett. – De az idegenek rosszak, rossz emberek, akik rossz, csúnya dolgokat tesznek. Rome csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Sunny valószínűleg szó szerint idézte őt. – Valóban azok – értettem egyet vele. – Szóval, gondolom, ez azt jelenti, hogy én sem szerethetlek téged, mivel számomra idegen vagy. Felkacagott, a hang felvillanyozta a szobát. – Én nem vagyok idegen. – Biztos vagy benne? – kérdeztem, és egyik ujjamat az államhoz érintettem. – Nekem idegennek tűnsz.

137

Gena Showalter – Nagyon is – mondta nevetve, mire Rome elmosolyodott. Gyengéd pillantást vetett rám, mire majdnem tócsává olvadtam. – Itt van Brittan – mondta Lexis, és a bejárati ajtóhoz ment. Kinyitotta, felfedve egy magas férfit, aki épp kopogásra emelte az öklét. Fekete utcai nadrágot viselt és egy szürke pólót. Sötét haja kócos volt, és ha nincs az a dudor az orrán, vagy a tény, hogy a szeme barna, akár Rome pontos mása is lehetett volna. Brittan szája megrándult. – Biztos voltam benne, hogy ezúttal legyőzlek. – Mintha ez megtörténhetne valaha is – Lexis oldalra lépett, és beinvitálta. – Gyere be! – Hali tesó! – mondta Brittan, és előrelépett. Őszinte szeretettel paskolta vállon Rome-ot. Közelebbről megfigyelhettem, hogy Rome magasabb volt, és ő volt a fiatalabb kettejük közül. Ezüst szálak szövődtek Brittan hajába, és apró ráncok voltak a szeme sarkában. Brittan észrevett, és a szemöldökét ráncolta. – Ő ki? – kérdezte, és állával felém bökött. – Belle Jamison – válaszoltam, mielőtt valaki más (nevezetesen Lexis) bemutathatott volna, mint Bajkeverő. – Rome barátja. – Kolléga? – kérdezte, de esélyem sem volt válaszolni. – Brit bácsi, Brit bácsi! Figyelj rám is! – vigyorodott el Sunny az apja karjában, és Brittan felé vetette magát, aki kuncogva szorosan megölelte. – Pár órája láttál kislány, de szeretem ezt a fajta üdvözlést. – Szeretném, ha pár napig vigyáznál rá, Brittan. Ne vidd őt vissza a lakásodba, vidd ki az épületből! – utasította Lexis. – A biztonságos házunkba a Peach Street-en. Brittan minden vidámsága eltűnt. – Történni fog valami? Senki nem kételkedett a tökéletes Lexis, tökéletes száját elhagyó egyetlen szóban sem, még akkor sem, mikor azok egy olyan jövőt jósoltak, amit senki nem tudhatott biztosra. Lexis sokatmondóan Sunny-ra nézett, Brittan pedig bólintott, hogy megértette. Nyilvánvalóan nem szerették volna, ha tudja, mi folyik itt. Én magam sem voltam biztos benne, mi folyik itt. Lexis 138

Játék a tűzzel vajon azért szerette volna távol tudni tőlem a kislányt, mert egyszerűen nem kedvelt, vagy Rome tényleg mesélt neki rólam, és ezért szerette volna a lányát a tűzvonalon kívül tudni. Szó szerint. Ez megmagyarázná a viselkedését irányomban. Rome mellém sétált, testének melege körbeölelt. Nem tudom, miért, de attól, hogy a közelemben volt máris jobban éreztem magam. Nyugodtabb voltam minden tekintetben. Akkor is, ha az idióta elvette Lexist. És lefeküdt vele. És gyermeket nemzett neki. Lexis apró csókokat adott Sunny arcára. – Annyira fogsz nekem hiányozni, de tudom, hogy jól fogod érezni magad Brit bácsival, mint mindig. – Apu azt mondta, megint elmész – mondta Sunny. – Most mennyi időre? – Két hétre – mondta Lexis. – Két nap – vitatkozott Sunny. – Egy hét – mondta Rome. Sunny egy pillanatig gondolkozott. – Rendben. – Adj nekem egy puszit, mielőtt elmész, napfény! – Rome hangja most remegett. Szomorú volt, amiért elmegy, és ez szívszaggató volt. Felé nyúltam, és összefűztem ujjainkat. Nem húzódott el, hanem hálásan megszorította a kezem. Sunny elhajolt Brittan-től, aki erősen tartotta, áthajolt Lexis mellett, és hangos cuppanással Rome szájára nyomta az övét. – Szeretlek – mondta. – Én is szeretlek. Könnyek lepték el Lexis szemét, és elismerem, az enyémet is. Kis bűntudatot éreztem, hogy bezavarok egy ilyen személyes, nagyon is személyes családi búcsúzkodásba. És még nagyobb bűntudatot éreztem, mivel ez épp miattam történt. – Menjetek innen! – mondta Lexis. – Most! – Szia, Idegen! – mondta Sunny. Elmosolyodtam, és integettem.

139

Gena Showalter Brittan egyik kezébe fogta Sunny-t, a másikkal a táskát vette fel. Pár másodperccel később már el is tűntek az ajtóban, medvékről beszélgetve. Csend töltötte be a nappalit, míg Rome egy félmosollyal felém nem fordult, és meg nem szólalt. – Miket nem tudsz! Nem csak engem bűvöltél el, de a lányomat is lenyűgözted. Elbűvöltem? Hirtelen úgy éreztem, táncolni tudnék (meztelenül). Bár mielőtt megtehettem volna, Rome visszafordult Lexishez, ezúttal józanabbul. – Vigyázni fog rá – mondta, és azt hiszem azért tette, hogy saját magát is megnyugtassa. – Lehet, hogy nincsenek különleges képességei, de képzett katona. – Gyere! – mondta Lexis, és letörölte a könnyeit. Felé nyújtotta a kezét. – A szobámban beszélgetünk. – Viselkedj! – mondta nekem Rome. Mintha teljesen természetes lenne, és már milliószor megtette volna ezelőtt, elengedte a kezem, és megfogta Lexisét, majd elindultak a folyosón. A hátukra morogtam, hirtelen dühös voltam, és éreztem, hogy a szemem széle égni kezd. – Azt hiszitek, hogy itt várok? Komolyan? Rome sóhajtott egyet, és azonnal megállt. – Igen – mondta Lexis. – Azt hisszük. Rome elengedte Lexis kezét (életmentő mozdulat volt, az biztos), és gyengéden meglökte a vállát. Lexis rám villantotta a tekintetét a válla felett, aztán elsietett. Rome a helyén maradt, de nem fordult meg, hogy a szemembe nézzen. – Ha azt hiszed, hogy hagylak elmenni egy meghitt beszélgetésre vele úgy, hogy nem vagyok ott – mondtam –, akkor sürgősen szükséged van egy IQ tesztre! Rome és Lexis, exférj és feleség. Egyedül. Együtt. Még mit nem! Nem, az én felügyeletem nélkül! És ennek semmi köze nem volt a féltékenységhez. Tényleg. Komolyan. A biztonságom a szakadék szélén egyensúlyozott, és jogom volt hallani minden engem, a képességeimet, az engem üldöző embereket, Rome-ot, a múltját/jelenét/jövőjét (ő a társam), Tannert, és a Rome és Lexis 140

Játék a tűzzel közötti feltételezhető kapcsolatot érintő beszélgetést. Elvégre is Rome megcsókolt, és beismerte, hogy le akar feküdni velem. Azok után, ahogy megfogta a kezét… Düh forrt és kavargott bennem, és esküszöm, hogy apró füstcsíkok szálltak fel az orromból. – Nos? – bíztattam. Végre teljesen rám figyelt. A száját szorosan összepréselte. Nehogy felmorduljon? Vagy vigyorogjon? Karját keresztbe fonta a mellkasán, és az arckifejezésemet tanulmányozta. Szemöldökét zavartan ráncolta, de csillogott a szeme. A vigyor miatt, jöttem rá. – Miért vagy dühös? – kérdezte. – Semmiért – mondtam tipikus nőies stílusban, mialatt magamban azt ordítottam: mindenért! Egy részem azt akarta, hogy olvasson az elmémben, és jöjjön rá mindenre. Túl sok volt ezt kérnem? – Nem tud – mondta hirtelen Lexis. Nem is hallottam, hogy visszajött, teljesen lekötötte a figyelmemet Rome. Sajnálatos módon most ott állt mellette. – Nem tud mit? – kérdeztem morogva. – Olvasni a fejedben. Rome nem tud. Honnan tudta?...A szám automatikusan kinyílt és becsukódott, és biztos voltam benne, hogy úgy néztem ki, mint egy kuka hal. – Te tudsz? – Igen – válaszolta hétköznapi hangon, mintha teljesen normális dolog lenne. Ez nem volt lehetséges, gondoltam, és résnyire szűkült szemekkel méregettem. Mire gondolok most, te rohadt… – Mire gondolok most, te rohadt… mi? – kezét a derekára tette, és összeszorította az ajkát. – Kérlek, fejezd be ezt a csípős gondolatot! – Tűnj a fejemből! – hüledeztem, és rémület fogott el. – Most azonnal! Ha a nő tudott olvasni a gondolatokban, akkor valószínűleg a jövőt is meg tudta jósolni. Nagyszerű. Azt mondta, csak gond leszek, és Rome hallotta, mikor ezt mondta. Nem akartam, hogy gondként gondoljon rám; azt akartam, hogy szexinek találjon. Inkább fojtsanak

141

Gena Showalter meg a saját beleimmel, mint megengedjem, hogy Lexis hozzáférjen ezekhez a személyes gondolatokhoz. – Először is – mondta –, ez undorító! Tökéletesen imitálta azt a fáradt tekintetet, amit néha Rome vetett rám, és felvonta egyik szemöldökét. – Másodszor, ha ki szeretnél zárni a fejedből, akkor emelned kell néhány falat. – Hogyan? – kérdeztem, izmaim megfeszültek, felkészülve a harcra. Ez a természetfeletti világ, ahova beléptem tényleg nagy szívás volt. Durván. Ki más olvasott még a fejemben? Lexis Rome-ra nézett. – Szeretnéd te elmagyarázni? Észrevettem, hogy pillantását egyszer sem fordította el rólam. – Tettél ki valaha is bármire egy Maradj Távol táblát, Belle? – Igen – Legyen üres a fejed! Legyen üres a fejed! Mutass Miss Ribancnak egy sötét képernyőt! – Amúgy is fekete képernyő volt – motyogta. A körmöm a tenyerembe vájt, tettem felé egy fenyegető lépést. – Akassz ki egy figyelmeztetést a fejedben! – mondta Rome, átszelte a köztünk lévő távolságot, és megragadta a vállamat, hogy egy helyben tartson. – Képzeld el! Ezen a ponton bármi megpróbálnék. Behunytam a szemem, és elkezdtem felépíteni egy gondosan kidolgozott fatáblát, ráfestett „Maradj távol, Ribanc” felirattal, hatalmas, piros betűkkel. Aztán saját akaratuk szerint a betűk elkezdtek szétfolyni, szétterültek le és fel, jobbra és balra ágaztak, majd egybeolvadtak, és egy szorosan megmunkált pajzsot formáltak. Elakadt a lélegzetem. Működött. Tényleg működött. Pislogva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Lexis vállat von, mintha nem érdekelné. – Kész? – kérdezte Rome. A vállamon pihenő keze égető útvonalat járt be a karomon. Ujjhegyével végigsimított érzékeny tenyeremen. Elégedetten bólintottam, próbáltam nem foglalkozni azzal a heves gyönyörrel, amit egy ilyen egyszerű érintés okozott. – Tessék – mondta Lexis. – Már védve van. Tovább léphetünk, Rome? 142

Játék a tűzzel – Egy másodperc, és megyek. Lexis egy ideges grrr hanggal elviharzott a folyosón. Rome a kezébe fogta az arcomat, és magára irányította a figyelmemet. Dekadens illata körbeölelt, éppolyan mámorító volt, mint az érintése. – Egy figyelmeztetés legközelebb azért jól jönne – morogtam, inkább a haraghoz ragaszkodtam, minthogy megmártózzam a vágyban. – Ha elmondtad volna, hogy médium, akkor előbb is dolgozhattam volna azon a falon. Legnagyobb örömömre végighúzta a hüvelykujját az ajkam szélén. Finom remegés futott végig rajtam. – Mi volt ez az egész? – kérdezte gyengéden. – Általában mindig éles nyelved van, de még sosem hallottam ilyen ellenségességet tőled. És ne mond, hogy a gondolatolvasós dolog miatt volt, mert már előtte is dühös voltál. Általában éles nyelvem van? Ó, ez pazar! – Boldog vagyok, a fenébe is, öröm velem lenni! Napfényt hozok mindenki életébe magam körül. Kuncogott. – Hiszek neked, de ez nem válasz a kérdésemre. Oldalra billentettem a fejem, és tudatában voltam, hogy hajthatatlanul makacsnak látszom. – Neked is megvannak a magad titkai, és nekem is magaméi. Túl nagy ára lenne, ha elmondanám neki, hogy arra vágytam, teljesen az enyém legyen, hogy nem tetszett a gondolat, hogy más nővel lehet, legyen bármi is az oka. Az ár a büszkeségem lett volna. És nem álltam készen ekkora árat fizetni. Súlyos csend, mély sóhaj. – Azt hiszem, ez így tisztességes. De szeretném, ha megértenéd, hogy épp ezért szeretném, ha itt várnál. Az én titkaim. – Nem – mondtam, az állam még egy centit emelkedett. – Szemmel tarthatod Tannert. – Ő jól van. – Belle – sóhajtott fel megint.

143

Gena Showalter – Rome! Nem maradok itt kinn, miközben te lefolytatsz egy gyors numerát a barátnőddel, aztán kitárgyalsz engem kicsi szíved kénye kedvére. Sajnálom, de a válaszom most is, és később is, nem! – Barátnő? – horkant fel. – Mintha tudnálak kezelni benneteket egyszerre. Keze a nyakamra siklott, és a hajamba markolt, lehajtotta a fejét egy gyengéd, átható csókra, szájának egyszerű, áldott érintésére az enyémen. – A gondolatmeneted lenyűgöz. Nyeltem egyet. – Általában megbántom az embereket. – Engem nem – suttogta, meleg lehelete az ajkamat és az államat súrolta. A testem azonnal felélénkült az izgalomtól, mohón, olyan csodálatosan mohón, hogy még többre vágytam belőle. Olyan volt, mintha sosem hagyta volna abba a csókot legelső alkalommal, mintha a szünet csak előjáték lett volna ehhez a pillanathoz. A mellbimbóm megkeményedett, a gyomrom sajgott, a lábam remegett. – Ha megígérem, hogy nem lesz gyors numera, itt maradsz? – a hangja tele volt vággyal, rekedt és dörgő volt. Hosszú idő telt el, mire egybefüggő választ tudtam kinyögni. – N–Nem! Végre sikerült kipréselnem valami hangot a torkomban lévő gombócon keresztül. Ez a férfi felizgult. Elengedni a pórázról a vadonba most őrültség lenne, különösen a piranja miatt, aki a hálószobában várta. Talán Rome-nak nincsenek romantikus érzései iránta, de gyanítottam, hogy a nőnek még bőségesen voltak őiránta – egy másik ok, amiért gyűlölt. Mondhatnád, hogy féltékenység? De nem, én nem voltam bagoly, ő pedig nem volt veréb. Azért utáltam, mert egy ribanc volt, nem pedig azért, mert riválisnak tekintettem a Rome szeretetéért vívott küzdelemben. Kh-érlek! Forrsz a féltékenységtől, Jamison! – Nem – ismételtem meg sokkal inkább magamat erősítve. Rome a szemét forgatta. – Jól van. Gyere!

144

Játék a tűzzel Mialatt beszélt, összefűzte ujjainkat. – Ha valami sokkolót hallasz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Kellemes remegés futott végig rajtam, mikor először hozzámért. A tenyere az enyémben… isteni. Erős volt, olyan meleg és hozzáértő, durva hegekkel, ami veszélyes életstílusát hirdette. Hogy kételkedhettem benne valaha is? Sarkon fordult, és végig vezetett a széles folyosón. Jázmin füstölő illata terjengett a levegőben. A gyönyörű festmények helyett, amiket elképzeltem, a kávébarna falakat Sunny képei díszítették. – Lassíts – mondtam Rome-nak, elfordítottam a nyakam, hogy megnézhessek egy fotót róla és Sunny-ról. Nem is hederített rám, betuszkolt a hálószobába. Megtorpantam, tátva maradt a szám, minden részletet szomjasan szívtam magamba. Egy hárembe léptem. Persze szexuálisan kiéhezett nők nélkül. Lexis hálószobája sokkal dekadensebb volt, mint a nappalija. Egy gigantikus ágy díszítette középen, fekete háló lengedezett az oszlopokon. Vörös párnák voltak szétszórva a földön, rubinvörös gyöngyökkel televarrva. A plafonról vagy száz darab gyertyatartó lógott, briliáns koronaként megvilágítva mindent. Aranymarásos ablakok. Egy kandalló. Mi a fenét csinált Lexis, hogy megengedhetett magának ilyeneket? Vagy Rome vette neki? Nem tudtam, hogy ilyen jól megfizették a kormányügynököket. Lexis haja úgy lobogott mögötte, mint egy éjfekete felhő, ahogy kijött egy gardróbból, egy nagy fekete túratáskát hozott, és számtalan ruhát. Gondosan letette a táskát az ágyra. – Mész valahova? – kérdezte Rome. Elengedte a kezem, ujjaival végigsimított felfelé a karomon, kicsit elidőzött, aztán minden kapcsolatot megszakított. Az érintése nélkül üresnek éreztem magam. – A nőd le fogja égetni ezt az egész helyet – válaszolta keserűen. Belegyömöszölt egy zöld selyemruhát a táskába. – Rájöttem, hogy a saját érdekemben az lesz a legjobb, ha elmegyek, mielőtt ez megtörténik. 145

Gena Showalter Nem volt időm sütkérezni abban a boldog érzésben, amit a nőd szó keltett bennem, mivel a vádja ott csengett a fülemben. – Nem fogom porig égetni ezt a helyet. A francba! Rome a mellkasára ejtette az állát, és megrázta a fejét. – Hát ez csodás. Sajnálom, Lex! Nem jöttem volna, ha tudom. – Tudom – mondta. – Brit gondoskodni fog Sunny-ról, szóval eggyel kevesebb, ami miatt aggódni kell. – Nem fogok tüzet gyújtani – makacskodtam. – Legalábbis nem szándékosan – csak ennyit mondott szellemesen Lexis, miközben visszament a gardróbba még több ruháért. – De fogsz. – Maradj, Lex! Mi megyünk – ajánlkozott Rome, a hangja feszes volt. – Késő – összehajtogatott egy farmert, és a táskába tette. – Nem dobhatlak ki, Rome. Túl veszélyes. Ráadásul már én is benne vagyok. Ó, Pazar! Pont ezeket a szavakat akartam hallani. – Mindketten úgy viselkedtek, mintha tény lenne, hogy tüzet fogok gyújtani. De most, hogy figyelmeztetve lettem –„ribanc”–, óvatos leszek! A pénzemet tettem volna rá, hogy csak be akart feketíteni Rome előtt. Metsző pillantást vetett rám, smaragdzöld szemei földöntúlian ragyogtak, túlvilágian, tündérien. – Akkor is bajt fogsz okozni. Istenem, gyűlöltem ezt a nőt. Ne légy ideges! Ne légy ideges! Próbáltam uralkodni a légzésemen, kinyújtottam az ujjaimat a hátam mögött – arra az esetre, ha füstölni kezdenének. Máris éreztem a lángolást, a heves forróságot. – Ó, Belle, édesem! – Ne most, Rome! Lexis és én épp egy… beszélgetés közepén vagyunk. – Függeszd fel a beszélgetést! Az ujjaid lángolnak. Pokolba az egésszel! Felé fordultam, és egyik lángoló ujjammal a mellkasára böktem. Felmordultam. – Ne kapd fel a vizet! Gondolj 146

Játék a tűzzel boldog dolgokra! Hát tudod, mi van? Menekülnöm kell, nem mehetek haza, hiányzik az apám, emberek akarnak megölni és/vagy elkapni olyan okok miatt, amiket én magam sem értek teljesen, a legjobb pajtásod egy ribanc, és éhes vagyok! A gyomromat az a veszély fenyegette, hogy felfalja magát, és csak ekkor jöttem rá, hogy egész nap nem ettem semmi rendeset. Nos, ott volt az a kiváló reggeli, amit Rome csinált nekem reggel, de az máris úgy tűnt, mintha évmilliókkal ezelőtt lett volna. – Minden okom megvan rá, hogy lobbanékony legyek! – Tudom – mondta gyengéden. Vonásai felragyogtak a sajnálattól, az ujjamra fújt, kioltva ezzel a tüzet, majd a karját a derekam köré fonta. Maga elé húzott, a kezét felfuttatta a hátamon, egész a vállamig, ahol csontokat is megolvasztó masszázsba kezdett. – Sajnálom. Ezzel a haragom teljesen semmivé lett. Egy férfi, aki megértett – szokatlan. Egy férfi, aki azt mondta, sajnálja, és komolyan is gondolta – felbecsülhetetlen. – Majd én figyelek rá ma éjjel, Lex – mondta Rome. – Vigyázok, hogy Belle ne gyújthasson tüzet. Lexis habozott, majd bólintott. – A józan ítélőképességem ellen van, hogy nem hallgatok az ösztöneimre, de megbízom benned, Rome. Majd reggel elmegyünk. – Jól van. Akkor most térjünk rá a munkára, hogy Belle és én ehessünk és aludhassunk egyet – mondta. Ujjai nem hagyták abba tarkóm masszírozását. Lexis, aki szintén nem hagyta abba ruhái pakolását, nem nézett felénk. Fenntartás nélkül figyeltem őt. Bár a mozdulatai merevek voltak, egy táncos kecsességével és könnyedségével mozgott. Egyetlen csuklómozdulattal egy újabb táskát dobott az ágyra. – Ezt neked pakolom tele – mondta nekem. – Szükséged lesz néhány ruhadarabra a következő napokban, és körülbelül ugyanaz a méretünk. Milyen… édes. És teljesen váratlan. – Köszönöm – mondtam, és bűntudat öntött el. 147

Gena Showalter – Nincs mit. – Szóval, az a helyzet – mondta Rome, megtörve a hirtelen támadt terhes csendet –, hogy Belle-nek beadtak egy kísérleti formulát. – Akaratom ellenére – tettem hozzá. – Egy kicsit lejjebb – mondtam Rome-nak, és megmozdítottam a vállam, hogy megmutathassam, hol is van rá szükségem. Ó, igen! Pontosan ott. A fejem előrebukott, ahogy az eksztázis elöntött. – Mmmm… Élesen szívta be a levegőt, mielőtt folytatta volna a magyarázatot. – A formula megváltoztatta a DNS-felépítését – a hangja kezdett mélyülni, reszketeg él költözött a gazdag hangszínbe. – Hatalmat adott neki a négy elem felett. Mint ahogy magad is rájöhettél, amikor lángra kapott az ujja. Lexis megtorpant a mozdulat közben, egy zöld selyemnadrág lógott a kezében. Végre szembefordult velünk. – Szóval ez az az elektromos zümmögés, amit felőle érzek? – Igen – Rome egy pillanatra belemarkolt a fenekembe, és az ajkamba haraptam, nehogy felnyögjek. – Mind Vincent, mind a főnökünk akarja őt. Várjunk. A főnökünk? Ez azt jelentette, hogy Lexis és Rome együtt is dolgoztak. Nagyszerű! – Ne légy feszült! – suttogta a fülembe. – Te vagy a Periódusos Tábla Csirkéje, emlékszel? Maradj nyugodt! – Ne nevezz így! – Dr. Roberts formulájáról beszélünk, ugye? – kérdezte Lexis, nem is foglalkozott velem. Rome bólintott. – Roberts-szel dolgoztál a múltban. Jobban ismered őt, mint én. – Te Dr. Roberts-szel dolgoztál? – kérdeztem. Nos, sokkal inkább morogtam. Nyilvánvaló okok miatt nem kedveltem a fickót. – Igen – mondta. – Ő nem rossz ember. Nem bántott volna szándékosan. Kedves és jószándékú. De van egy vad, szexuális oldala, és úgy gondolom, Vincent kihasználta ezt – leginkább

148

Játék a tűzzel zsarolva őt –, hogy tovább dolgozzon a formulán, még az után is, hogy megtudta, Vincent nem olyan önzetlen, mint eleinte gondolta. – Egyáltalán, miért dolgoztál vele? – kérdeztem. Vállat vont. – Hallottuk, hogy a doktor mit akar létrehozni: egy olyan szérumot, ami a leggyengébb embert is erőssé teheti, és szerettük volna, ha átjön a PTK-ba. Amikor helyette a TTMA-t választotta, odaküldtek, hogy segítsek neki, megfigyeljem, és gondoskodjak róla, hogy elbukjon. De Vincent rájött, hogy mit csinálok, és levitte a doktort a föld alá. – Mit gondolsz, meg tudnád találni? – kérdezte Rome. – Meg kell találnom. Megígértem Belle-nek, hogy segítek neki találni egy ellenszert, és lekoptatom róla Vincent-et. – És mi lesz John-nal? – kérdezte Lexis. Nem kaphat meg, válaszoltam mentálisan. Rome egy percig nem szólalt meg. – Vele majd később megbirkózom – mondta, és volt egy furcsa torzulás a hangjában. Egy torzulás, amit nem tudtam megfejteni. – Beszéljünk Roberts-ről. Lexis behunyta a szemét, egyfajta extrém nyugalom leple hullott az arcára. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy lélegzik. – Roberts a városban van – mondta teljesen monoton hangon. – Nem ment el, és nem is akar. Még van valami, amit meg akar tenni itt. – Mit? – kérdezte Rome. – Nem tudom – válaszolta csalódottan. – Rejtve van előttem. Szóval Csinos Fiú Vincent még nem kapta el, eszméltem rá. Még volt rá esély, hogy megtaláljam, beszéljek vele, kiverjem belőle a szart is, aztán kényszerítsem, hogy csinálja vissza, amit velem tett. Ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Nagyon jól elrejtőzött, nem tudom megmondani a pontos helyet. – Legalább tudjuk, hogy még mindig Atlantában van – mondta Rome. Ujjai minden mozgást abbahagytak a hátamon, de nem vette el őket. Állát a fejem búbjára támasztotta.

149

Gena Showalter – Biztos vagy benne, hogy Sunny rendben lesz? – kérdezte, hangja merev volt. Nyers érzelmekkel volt tele. A szavak úgy buktak ki belőle, mintha egész eddig a nyelvén lettek volna, és nem tudta volna tovább bent tartani őket. Őszinte szeretet és szomorúság játszott Lexis arcán, egzotikus szépségét kísértetiesen törékennyé változtatva. – Jól lesz. Rome mellkasát a hátamnak nyomta, így éreztem szívének őrült ritmusát, aztán fokozatos lassulását, ahogy elfogadta a szavait. A gyomrom fájdalmasan összerándult. Mindkét kezemmel felnyúltam, és összefűztem az ujjainkat, felajánlva neki azt a kevés vigaszt, amit nyújthattam. – Arról beszélgettünk, hogy elrejtjük őt – mondta Rome, hangja más volt, mint ezelőtt. Hízelgő. Mint mikor először találkoztunk. – Igen – válaszolta Lexis. Megdermedt, és ránézett. – Hamarosan – mondta Rome. – Van egy tervem. Belle… segíteni fog. Tényleg habozást hallottam a hangján? – Meg fogom tanulni, hogyan uraljam az elemeket – biztosítottam mindkettejüket. – Nem leszek gátló tényező. Lexis szeme egy pillanatra elkerekedett, felváltva nézett rám és Rome-ra. – Ezért nem vitted őt Johnhoz? Bólintott. Lexis habozott egy pillanatig – ugyan már, nem volt annyira rossz – aztán kurtán bólintott. – Értékelem, hogy segíteni akarsz a lányomnak – mondta hűvösen. Uuuugyaaaan, nincs mit, akartam válaszolni gonosz módon. Ez a hűvös hangnem meggyőzött arról, hogy valójában úgy gondolja, nem igazán leszek a segítségükre. – Köszönöm, Lex – mondta Rome. – Tartozom neked. Mindenért. – Nem annyira, mint én neked. Egymásra mosolyogtak, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy valami ostobaságot mondjak. Vagy gonoszat. Vagy mindkettő. Úgy tűnt, az önuralom volt az új, legjobb barátom. 150

Játék a tűzzel – Menjetek! – mondta Lexis, és visszatért a csomagoláshoz. A mozdulatai könnyedebbek voltak, az arckifejezése boldogabb, mint amióta beléptem a lakásba. – Egyetek! Későre jár, és még be kell ezt fejeznem, hogy reggel indulhassak. Osztály elbocsájtva, ami azt jelentette, hogy kiszedhetek Romeból még néhány dolgot magáról, a lányáról, és a Lexis-szel való kapcsolatáról. Ezúttal semmi kifogás. Semmi kitérés. El fog mondani mindent, amit tudni akartam, vagy elszenvedi a Legendás Lángok gyűlöletét. Megrázkódtam. Au! Nem! Nem szerettem jobban ezt a nevet sem, mint a többit, amit Rome adott nekem. Majd kitalálok egy jobbat a közeljövőben. Ha nem teszem, akkor örökre rám ragad a Négy Elem Lánya, vagy a Periódusos Tábla Csirkéje elnevezés. Felsóhajtottam. Nem akartam egy idétlen szuperhős névvel bevonulni a történelembe. Nem, mintha úgy gondoltam volna magamra, mint egy szuperhősre, de most már láttam a lehetőségét. Úgy értem, segítek Rome-nak felkutatni a doktort, aki ezt tette velem, aztán segítek neki elrejteni a lányát. Igen. Belle Jamison, a szuperhős. Kezdtem megkedvelni ennek a hangzását.

151

Tizenegyedik Fejezet KÖVETTEM ROME-OT az ebédlőbe, azzal a céllal, hogy kikérdezem Lexis-ről. Helyette viszont megláttam az ételt kiterítve az asztalon, és az agyam azonnal üres lett. Sonka, sós keksz, sajt – Lexis bizonyára már korábban idekészítette, tudva, hogy jövünk, meg minden. Mire magamhoz tértem, Rome már rég bezárkózott a fürdőbe. Egy üveg vörösborral vigasztaltam magam (ne kérdezd a márkáját, fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni), és még több kajával. Tökéletes éjféli csemege volt egy ilyen hosszú – túl hosszú – nap végén. Fél órával később, miután megettem az adagom, és körbejártam a lakást, Rome továbbra sem bukkant fel, így elhatároztam, hogy én is letusolok. Egyedül. Egy olyan drága és szépen berendezett fürdőszobában, mint a lakás többi része, arannyal futtatott oszlopokkal és rózsaszínnel futtatott márvánnyal. Hűha! Be tudnék költözni a fürdőszobába. Ezek után átöltöztem egy Lexis-től kapott, halványzöld selyempizsamába a vendégszobában, amiről Lexis azt mondta, enyém lehet éjszakára. Egy közönséges, barna zsákot, vagy egy túlméterezett flanelt vártam, szóval a selyem meglepetésként ért. Az anyag hihetetlenül puha volt a bőrömön. Épp kisétáltam a szobából, mikor megláttam egy telefont az éjjeliszekrényen. Megtorpantam, és összeszorítottam a számat. Talán fel kéne hívnom Sherridant. Ha elment megkeresni a munkahelyemen, és rájött, hogy kirúgtak, én pedig még csak el sem mondtam neki, bizonyára kiakadt. Vajon lenyomozzák a mobilját? 152

Játék a tűzzel Nem láttam értelmét. Úgy értem, ez a nő folyton magánál hordta, arra az esetre, ha egy ügyfél látni szeretné az egyik házat az éjszaka közepén. De… Felhívjam? Ne hívjam? Végül megkerestem Lexis-t, és megkérdeztem – gyűlöltem, hogy bármiben is rá kell támaszkodnom –, katasztrófa lenne-e, ha felhívnám a barátnőmet, Sherridant? Lexis egy pillanatig rám nézett, arca elgondolkodó volt – Nem. Nem látok ilyet. – Köszönöm. Megkönnyebbülten siettem vissza a szobába, felemeltem a kagylót, és tárcsáztam Sherridan számát. – Halló! – mondta álmosan, én meg leültem az ágy szélére. – Szia – szóltam bele, közben a hajam nedves végét csavargattam. – Én vagyok. Egyedül vagy? – Belle? – Igen. Recsegést hallottam, majd folytatta. – Miért hívsz engem… hajnali kettőkor? – Beszélgetni akartam. Túl fáradt vagy? – Nem, nem! Csak adj nekem egy percet! Türelmetlenül elszámoltam ötig. – Most már jó? – Igen – nyögött fel. – Szóval a lovaglópálcákról akarsz beszélni? Vagy Rome-ról? Beszéljünk Rome-ról! Minden egyes szóval egyre éberebbnek tűnt – A hangja annyira szexi volt, majdnem elélveztem. Telefonszexel? Szólhattál volna róla, mikor megemlítettem az ikreket. – Össze-vissza fecsegsz, Sher. – Abbahagyom, ha mesélsz nekem Rome-ról. – Rome egyfajta… meglepetés volt. Ez volt az igazság. Egy sóhajjal eldőltem a matracon. – Jaj, Sherridan, fogalmam sincs, mit fogok csinálni ezzel a pasival. – Lefeküdtél már vele? – Nem.

153

Gena Showalter Felciccent. – De le akarsz, huncut kislány. Simán megmondom. Emlékszel még, hogyan kell csinálni, vagy szükséged van Sher nénire, hogy emlékeztessen? – Emlékszem, de köszi. Legalábbis reméltem. – Figyelj! Én… elmegyek vele egy kis időre. Ez megint igaz volt. És ez volt a hívásom valódi oka is. – Elérhetetlen leszek. Csend. Aztán… – Várj csak! Szabadnapot veszel ki a munkahelyeden. Oké, ez már komoly. Talán földönkívüli vagy? Megszálltad a barátom testét? – Ha-ha! – Nem vicceltem – mondta fahangon. – Jobb, ha megyek – jegyeztem meg, mielőtt olyanokat kérdezhetett volna, amikre még nem álltam készen válaszolni. – Rome már bizonyára pucér, és engem keres. Nos, a pucér része nem volt hazugság. – Oké! Menj! De tartozol a részletekkel, mikor visszajössz. Csak tégy meg nekem egy szívességet! Csókold meg Rome-ot helyettem! Nyelvesen! Katt. Kis ördög. Nevetve tettem vissza a kagylót a helyére. Ez kész. A következő: Tanner. Lábujjhegyen kiosontam a szobából, átmentem Tanner-höz. Békésen aludt, haja kócos volt, vonásai nyugodtak, halkan horkolt. Soha nem lett volna szabad belekevernem ebbe a szarba. Ő csak egy elveszett gyerek volt, aki bizonytalan az életét illetően, és valószínűleg kétségbeesetten próbál békére lelni. Ezt tönkretettem, de akkor és ott elhatároztam, hogy majd kárpótolom érte. Valahogy. Valamilyen módon. Elhagytam a szobát, és még egyszer végigjártam a labirintust, ami a lakást jelentette. Hol volt Rome? Biztosan befejezte már a zuhanyozást. Ha nem, hát, engem nem zavart, hogy berontsak a

154

Játék a tűzzel fürdőbe, és ott kérdezzem ki – miközben titokban kifigyelem minden porcikáját, természetesen. Belestem a nappaliba, és megálltam egy árnyékos zugban, ami elválasztotta a folyosót a szobától. A szemem összeszűkült. Rome a kanapén ült, Lexis közvetlenül mellette. Háttal voltak nekem. Suttogásuk hangja felém szállt a levegőben, de túl halk volt, hogy szavakat tudjak kivenni belőle. Lexis dorombolva felkuncogott. Oké, szóval a nevetése is nőies és szép volt. Miféle mutáns lehetett? Senkinek sem szabadna ilyen tökéletesnek lennie. Ökölbe szorítottam a kezem. Rome nagyon jól tudta tagadni, még magának is, hogy szerette őt. Úgy értem, ez a nő volt egyetlen gyermekének az anyja. Az ilyenfajta kötődést nem lehet csak úgy elszakítani. A bizonyíték: volt egyfajta könnyedség a kapcsolatukban, egyfajta intimitás, amit nem lehetett széttépni a válással. Bizonyíték: hozzá fordult, mikor bajban volt. Miért szakítottak akkor? Gyűlöltem – gyűlöltem! – , hogy kettejük együttlétének gondolata ennyire zavart engem. Rome látta ennek a tökéletes nőnek a tökéletes melleit és tökéletes combjait. Hogyan tudna valaha is egy másik nő versenybe szállni ezzel? Sőt mi több, Lexis valószínűleg azzal az egzotikus érzékkel csókolt és dugott, amit a külsője ígért. Nem tudtam volna megmondani, hogyan tudnám felülmúlni – hogyan fogom felülmúlni. Nincs túl sok esélyem, ez volt az első gondolatom. – Sokkal nagyobb teher lesz, mint Daniel – mondta Lexis, elég hangosan, hogy meghalljam. – Emlékszem rá – felelte Rome rekedt nevetéssel. – A kisfiú, aki ki tudott ugrani a testéből, megszállta az emberek testét, és átvette az irányítást az elméjük felett. Azt hitte ez egy játék, míg Vincent el nem kapta, és arra nem kényszerítette, hogy átugorjon egy rablóba, és gyilkoljon. – Kijuttatni Daniel-t a laborból három golyóba került a hátadba – a nő szomorúan kifújta a levegőt az emlékre. – Hogy élhette túl Belle a formulát? Senkinek sem sikerült. 155

Gena Showalter – Nem tudom – felelte Rome. – Talán a doktornak végre sikerült jól megcsinálnia. Biztos vagyok benne, hogy a tesztek majd felfedik az igazságot, de annyira nem vagyok kíváncsi, hogy bevigyem, és kiderítsem. Csend. Majd… – Megbántad valaha, hogy csatlakoztál a PTK-hoz? – kérdezte Lexis. – Ezrek életét mentettük meg, és több száz természetfeletti katasztrófát hárítottunk el. Azokat nem „parakataszrófának” nevezték? Egek, meg fogom valaha is tanulni ezt a nyelvet? – De – mondta Lexis. – De – ismételte meg Rome. Egymásra néztek, és együtt mondták ki. – Sunny. – Ezt hamarosan rendbe hozzuk – jelentette ki Rome. Megdermedt, és hozzátette. – Egész éjjel ott fogsz állni, vagy idejössz, és csatlakozol hozzánk? Nem nézett rám, de tudtam, hogy a kérdés nekem szólt. Felmordultam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Éreztem a szagod – mondta továbbra is háttal nekem. Elvörösödtem, gyorsan a nyakamhoz és a kulcscsontomhoz nyúltam. Fogadok, hogy ezt sosem mondta Lexisnek. – Most zuhanyoztam le. Nem bűzlök. – Nem mondtam, hogy bűzlesz, vagy igen? – Azt mondtad, érezted a szagom, és az ugyanaz. Ha karnyújtásnyira lett volna tőlem, felképeltem volna. – Nos, tényleg van szagod. Jó szagod. Nagyon jó – végre felém fordult, és tekintetünk találkozott. Nagyon melegem lett. Az oxigén égette a tüdőmet, és vágy öntött el. – Gyere ide! A zavarom azonnal abszolút gyönyörbe váltott, ahogy egy láthatatlan kötél előrehúzott. Nem kéne őt ennyire akarnom. Nem kéne, hogy ennyire szükségem legyen rá. Erővel fordítottam el róla a tekintetem, és a kanapét tanulmányoztam. A teljesen biztonságos,

156

Játék a tűzzel nem-akad-el-tőle-a-lélegzetem kanapét. Nem tudtam, hova üljek. Rome és Lexis közé? Lexis mellé? Rome mellé? Végül Rome döntött helyettem. Abban a pillanatban, ahogy elég közel értem hozzá, előrenyúlt a kezével, átölelte a derekam, és az ölébe húzott. Egy kellemes „puffanással” landoltam. Ereje azonnal körbevett, hajthatatlanul, megnyugtatóan és sokkal izgatóbban, mint egy intim simogatás. A hő, ahogy a combja a selyemnadrágomhoz nyomódott. Az agyam győzködött, hogy álljak fel, és küzdjek csábító vonzerejével, de engedélyeztem magamnak, hogy közelebb bújjak a mellkasához, elmélyítve a kapcsolatot. – Magatokra hagylak – mondta Lexis, és felállt. Nem mondtam ki azt a jelképes és nyilvánvaló hazugságot, hogy kérlek, maradj. – Sok mindent kell megbeszélnetek – tette hozzá, és árnyalatnyi sajnálkozás volt a hangjában. Megbántottság. Utána szó nélkül kisietett a szobából. Rome és én hirtelen egyedül maradtunk. Most, hogy felszabadult a kanapé, az lett volna a legudvariasabb, ha leszállok róla. De nem akarok leszállni róla, siránkozott a testem. Maradj, maradj, maradj! Maradtam. Nem kérte, hogy keljek fel, jöttem rá, és mosolyogva belefúrtam a fejem nyakának hajlatába. Mennyire szerettem volna köré fonni a karomat, hogy végigfuttassam az ajkam az állán, majd lefelé a mellkasán. Hogy megforduljak, és a lábam a dereka köré fonjam, aztán hozzádörgöljem magam az erekciójához. – Most pedig megnyílsz előttem – mondtam neki. – Azon vagyok, nem igaz? Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a tény. Derültnek, nyugodtnak tűnt. Még boldognak is. És izgatottnak. Finoman izgatottnak. – Igen. – Vagy mi lesz? Az ajkamba haraptam, és belemarkoltam a nadrágjába, összegyűrve ezzel az anyagot a térdén. Sokkal puhább volt, mint 157

Gena Showalter amilyennek tűnt, és valójában el is szakítottam. Hopszi! Valahogy most már emberfeletti erőre is szert tettem? Elengedtem. – Most tényleg fel kell sorolnom neked a módokat, amivel kínozhatlak? – Az attól függ, miféle kínzásról beszélünk. – A rossz fajtáról. Szemtelen ujjai az ingem szegélyéhez araszoltak, és megdörzsölte azt a kis csíkot a köldökömnél, ahol kilátszott a bőröm. – Fájdalmasan rossz, vagy… – hangja mélyebb és rekedt lett –… perverz értelemben rossz? Hirtelen az idegvégződéseim életre keltek. – Fájdalmas? – mondtam, de sokkal inkább kérdésnek hatott, mint annak a kijelentésnek, aminek szántam. Halkan felkuncogott. Habár derültsége nem tartott sokáig. Kifújta a levegőt, ujjai mozdulatlanok lettek. – Rájöttem, mi zavar téged. Féltékeny vagy Lexis-re. Miért? Azonnal felültem, hadarni kezdtem, képtelen voltam egyenes választ adni. – Óvatosan, bébi, vagy tényleg leégeted a helyet, ahogy Lexis megjósolta! Igaza volt, és tudtam, de ez akkor sem lett kevésbé zavaró. Most komolyan, ha nem maradok állandóan egy „boldog helyen” akkor szentséges poklot szabadítok fel – vagy kettőt. Milyen igazságtalan már ez? – Mindenki megérdemel egy esélyt, hogy kifejezze az érzéseit, Rome – mondtam halkan. – Tudom – mondta, és gyengéden belecsókolt a nyakamba. – Tudom. Kifújtam a levegőt, és bizseregve visszatértem a kiinduló pozíciómhoz. Majd akkor fejtem ki a féltékenység dolgot, ha kaptam végre egy hihető választ. – Talán vehetnénk neked egy stresszlabdát – mondta töprengve. Felhorkantam. – Milyen labdáról beszélünk? Azbesztről? Vagy van valami más ötleted?

158

Játék a tűzzel Meleg levegő simogatta a bőröm, éreztem, hogy ajkai mosolyra húzódnak. – Micsoda perverz vagy a szíved mélyén. Nem hiszem, hogy szeretném, ha a kezeid most az én golyóim közelében lennének. A bizsergés még jobban felerősödött bennem, terjeszkedett, nőtt, testem egyik végéből nyújtózkodott a másikba. Összefutott a nyál a számban, hogy megkóstolhassam. A mellbimbóm gyöngyként dudorodott, hogy felhívja a figyelmét. Behunytam a szemem, hogy láthassak egy képet kettőnkről, együtt. Én, hátrahajtott fejjel, és széttárt lábakkal. Ő, amint ujjai lefelé csúsznak a hasamon, keresztül szeméremcsontom finom szőrzetén, egészen nedves, meleg pontomig. Ne feledd, miért is vagy itt! Először a kérdések. Szex csak utána. Sok szex. Piszkos szex. – Mint már mondtam, öö, van számodra néhány kérdésem, és válaszokat akarok! – ujjammal követtem csuklójának érdes és sima felületét, annyira szerettem volna egy sokkal intimebb érintéshez vezetni. – Kezdjük mondjuk a vezetékneveddel. Mi az? – Masters. – Most viccelsz? – Nem. Felnevettem. Milyen tökéletesen illik rá. – Elvárja, hogy mindenki engedelmeskedjen minden parancsának, Mr. Masters? Lassan elvigyorodott. – Mindig. Oké, akkor most a nehezebb kérdéseket. – Miért váltatok el, Lexis és te? Megragadta a csípőmet, és az erekciójára rántott. Felnyögött. Elakadt a lélegzetem. Jó! Annyira jó! – És mióta ért véget a dolog? Ujjai megint felkúsztak a köldökömhöz, amitől megremegtek az izmaim. Ráharaptam az ajkamra, nehogy felkiáltsak a tökéletes gyönyörtől. – Mit számít az? – kérdezte. – Miért titkolózol? – vágtam vissza. Nem tudtam megállj parancsolni magamnak, ívbe feszítettem a hátamat, és fenekemet még egyszer az erekciójához dörgöltem. 159

Gena Showalter Elakadt a lélegzete. – Minél kevesebbet tudnak rólam az emberek, annál biztonságosabb. Nekik. Nekem. – Arra az esetre, ha elfelejtetted volna, szuperhős vagyok. Lassan csúszkáltam fel és le. Megragadtam a térdét, és folytattam merész táncom rajta. Istenem, olyan jó volt érezni őt! Nagy, kemény és vastag. – Mindkettőnket megvédhetem. Vagy mindkettőnket megölhetem, de ezt nem kellett kimondanom. – Szuperhős, mi? – körém fonta a karját, és pont oda helyezte a tenyerét, ahol szükségem volt rá. Majdnem felkiáltottam a hirtelen rám törő gyönyörtől. – Talán úgy kellene hívnom, hogy Lenyűgöző Gyufaszál? Szikrácska? Lángoló Nyereg? – Próbáld meg, és mind a négy elemet a seggedre uszítom! Hüvelykujjával megdörzsölt egyszer, kétszer. Uramisten! Ha nem húzódom el, elélvezek. Akkor és ott, azonnal elélvezek. Robbanjak ezernyi kielégült darabra, és azonnal véget érne a beszélgetésünk. Túl kielégült lennék, hogy beszéljek, túlságosan eltelnék, hogy érdekeljen, mit tesz utána. – Nem tudom ezt tenni. Még nem. Amilyen hülye lány vagyok, lemásztam róla, és a kanapé másik végébe huppantam. Levegő után kapkodtam. Gyenge voltam. Üres. Kérdések előbb. Piszkos játékok később, emlékszel? Nem néztem rá. Hosszú idő telt el, mire végre oxigénhez jutottam, és csak akkor fordultam felé, vigyázva, hogy tartsak köztünk egy biztonságos távolságot. Arca nyers volt, sötét és teljesen magával ragadó. Feszes vonalak húzódtak a szeménél és a szájánál. Ellenálltam a késztetésnek, hogy újra az ölébe vessem magam, és vigaszt kínáljak neki. – Milyen rég óta vagytok külön Lexis-szel? Egy ideig csak nézett engem, aztán azt mondta. – Ez az információ fontos neked? Bólintottam. – Egy éve – míg beszélt, karjait összefonta a mellkasán. – Egy éve vagyunk külön. 160

Játék a tűzzel – Miért szakítottál vele? – Nem én – mondta, és összevonta a szemöldökét. – Miért kérdezted ezt? Minden izmom megfeszült, és nem épp jó értelemben. Megmarkoltam a vörös bársonykanapé karfáját, míg el nem fehéredtek az ujjaim. – Szóval, ő szakított veled? – Igen. Oké, annyira nem tetszett ez a tény. Vajon voltak titkolt érzései irányába, ahogy azt az előbb is gyanítottam – érzések, amiket még magának sem ismert be? A nőnek nyilvánvalóan voltak érzései iránta. Akkor miért dobta? Vissza akarta kapni? Régen megosztották az életüket, azt tervezték, hogy megosztják a jövőjüket. Egyszer szerette annyira, hogy az örökkévalóságot tervezte vele. – Ez minden, amit tudni akartál? – kérdezte. Lexis-ről igen. Az a nő egyszer mindent birtokolt, amit én hirtelen akartam. Rome imádatát. Kizárólagosságot. Egy jövőt vele. A féltékenység ezúttal túl erősen áramlott végig rajtam, hogy letagadjam. – Mesélsz nekem Sunny-ról? – kérdeztem halkan. Veszélyes vizeken eveztem, de már nem akartam megállítani magam. Egyik kezével a hajába túrt, ettől számtalan tincs hullott a homlokára. – Nem akarok róla beszélni, Belle. – Tudom, de akkor is tedd meg, kérlek! Számtalan perc telt el teljes csöndben. – Kezdjük valami aprósággal – mondtam. – Hány éves? – Négy – jött a vonakodó válasz. – Négy éves. Jól tippeltem. – Olyan, akár egy angyal. – Igen. Úgy néz ki, mint egy angyal, bár úgy viselkedik, mint egy ördög – meleg nevetés tört fel a mellkasából, ahogy felidézett egy emléket. – Ördög? Hogyan? – A bújócska a kedvenc játéka. Órákig tud kínozni engem, köddé válva egyik árnyékból a másikba, mialatt végig nevet rajtam. – Köddé válik? – pislogtam. – Ez mit takar? 161

Gena Showalter Megfeszült, ezzel elűzve a nyugodtság illúzióját. – Ne törődj vele! Felejtsd el, hogy mondtam valamit is! – hangja visszatért a korábbi mogorvasághoz. Megráztam a fejem. – Olyan titkolózó vagy. – A világ, amelyben élek, egy veszélyes hely. Megmondtam. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Nem értek egyet. Már én is a világodhoz tartozom. Minél többet tudok, annál nagyobb biztonságban leszek. Jogom van megérteni, mivel nézek szembe, mint ahogy jogom van tudni, ki vagy, kik az ellenségeim, és hogyan tudom levakarni magamról a főnököd. Rome metszőn nézett rám, úgy, hogy nem tudtam kikerülni. – John nem rosszfiú. Nem igazán. Csak óvatos. – Ha tényleg olyan jó ember, miért nem mondod el neki a tervünket, hogy megtaláljuk Dr. Roberts-et? Miért nem hagyod neki, hogy elrejtse Sunny-t? – Azt mondtam, nem rossz. Nem azt, hogy önzetlen. Úgy szereti Sunny-t, mint a bácsikája, sosem bántaná, de ha valaha is rájönne a képességeire… Akkor sem bántaná, de nem akarom, hogy behívja őt. És ami a legfontosabb, nem engedhetem, hogy Vincent rájöjjön a létezésére, és érdeklődni kezdjen iránta. Ez az igazi veszély. Kezdtem megérteni, hogy mit akart igazából mondani, és sokkolt, milyen könnyen elfogadtam. – Mikor azt mondtad, köddé vált, akkor azt szó szerint értetted, ugye? Tényleg köddé tud válni, és egyik helyről a másikra utazni. – Igen – bólintott mereven. – Sunny át tud menni szilárd tárgyakon, ez pedig veszélyes képesség. Ha véletlenül egy falon belül öltene testet, akkor meghalna. – Úgy született a képességgel? Megint bólintott. – Nem tudtuk, hogy Lexis terhes, mikor mindketten jelentkeztünk egy… kísérletre, hogy felerősítsék a DNSünk. Sajnos azok a kísérletek sokkal nagyobb hatással voltak Sunnyra, mint Lexis-re és rám. Szegény gyerek. Együtt éreztem vele.

162

Játék a tűzzel – Egyikünk sem kérte a képességét, de akkor is megvannak – mondtam egy sóhajjal, és Rome elfordult tőlem. A homlokomat ráncoltam, mikor megkérdeztem. – Mi vezetett titeket arra, hogy jelentkezzetek a tesztekre? – Lexis és én a munka miatt találkoztunk. Mindketten egyszerre jelentkeztünk a PTK-hoz, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt. A kezdetektől jól kijöttünk egymással, randiztunk, összeházasodtunk, de egyikünk sem szerette a veszélyt, amiben a másik volt. Mikor John említette, hogy talált egy módot, amivel legyőzhetetlenné tehet minket, úgy döntöttünk, belevágunk, így nem kell aggódnunk egymás miatt. Megőrjített minket, és kezdtünk hanyagok lenni. De a végén nem tettek minket legyőzhetetlenné, csak erősebbé. Váó! Szóval ennyire szerette Lexis-t. Úgy szerette, amiről a legtöbb nő csak álmodhat. – El kell hagynod a PTK-t, mikor elrejted Sunny-t – mutattam rá. Legyintett egyet. – Szeretem, amit csinálok, szeretem megvédeni az ártatlanokat, de Sunny az első. Elmegyek, és sosem nézek vissza. El akarom vinni a természetfeletti kislányomat, és megadni neki az esélyt a normális életre, amit megérdemel. – Remélem, mikor eljön az idő, tudok majd segíteni, nem pedig gátollak. – Segíteni fogsz – mondta, hangja megint olyan kifejezéstelen lett, amit utáltam. – Segíteni fogsz. Tetszett a gondolat, hogy segíthetek neki megvédeni a lányát, mint ahogy megvédtem magam is tőle és a tűjétől az első éjjel. Igazából megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám bízta a legnagyobb kincsét. – Szóval, milyen erőd van neked? – kérdeztem. – Lexis-nek van. Sunny-nak van. És mi a helyzet veled? – Én csak nagyon jó vagyok a munkámban – egy lassú (kényszeres?) mosoly játszott a szája sarkában. – Te is az leszel. Ketten együtt meg fogjuk találni Dr. Roberts–et, megállítjuk Vincent-et, és elrejtjük Sunny-t. Reméltem. 163

Gena Showalter – Ha – mikor – megtaláljuk Dr. Roberts-et, ki fogom jelenteni, hogy megittad az ellenszert – akkor is, ha nincs neki. Remélhetőleg akkor Vincent elveszti az érdeklődését irántad. Mi van, ha nem fog lankadni az érdeklődése? Meg akartam kérdezni, de nem tettem. – Mi van a főnököddel? John-nal? – Majd én gondoskodom róla – mondta Rome, és még egyszer elfordult tőlem. Mit jelentett, mikor elfordult? Már kétszer is megtette. – Mit fogok csinálni, ha nem lesz ellenszer? – tűnődtem hangosan. – A legtöbb ember örömmel fogadná a képességeit. – De nem én. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy a képességeim veszélyesek. Mi van, ha tényleg gonosz kezekbe kerülök? – Vincent kezébe? Remegés futott végig rajtam, ahogy a tömegpusztítás képei átvillantak a fejemen. – Egy szívdobbanásnyi idő alatt feladnám ezeket az erőket. Rome minden figyelmeztetés nélkül előrenyúlt, és egyik karját a térdem alá csúsztatta. A másik a bicepszem körül kígyózott. Visszahúzott az ölébe, így szemtől szemben voltunk egymással. Meglepetten ziháltam, de nem tiltakoztam. Megmarkolta a fenekemet, masszírozni kezdte, aztán szemtelen ujjait fel- és lecsúsztatta, végig a csípőcsontomon, fel a mellemen, és megsimogatta az állam vonalát. – Azt hiszem, feladnád az erőidet – mondta, szaggatottan véve a levegőt. Libabőrös lettem. A szívem szabálytalan ütemben vert. Olyan részeim, melyekről már kezdtem megfeledkezni – talán örökre –, nyújtózni kezdtek és ébredezni: remény, a szerelem első szirmai. Nagyon kevés férfit engedtem csak a közelembe, de soha nem elég közel egy jövőhöz, soha nem elég közel a szerelemhez. Egyik ujjammal követtem Rome orrának vonalát az ajkáig. Vele, abban a villanásnyi, lopott időben, teljesen biztonságban éreztem magam, ami különös volt, mivel sosem volt még ennél jobb okom az életben, hogy veszélyeztetve érezzem magam.

164

Játék a tűzzel – Újra és újra meglepsz engem – mondta. – Olvastam a háttértörténeted, mielőtt beléptem abba a lakásba legelső alkalommal, és nem vártam, hogy kedvelni foglak. A kezem lehullott a testem mellé. Ráharaptam az alsó ajkamra, és csak nagyon lassan, milliméterről milliméterre engedtem csak el, hogy elfedjem a hirtelen jött fájdalmat. – Miért nem? – kérdeztem. Oké duzzogtam. – A papír szerint – és ezért ne dobálj meg tűzlabdákkal! –, a papír szerint dilinyósnak tűntél. – Dilinyós! Leesett az állam, olyan egyenes lettem, mint aki karót nyelt. A vállába bokszoltam. – A papír szerint, biztos vagyok benne, hogy egy öldöklő bérgyilkosnak tűnsz, te rohadt szarházi! – Au! – mordult fel, de nem engedett el, hogy megdörzsölje az érzékeny – reméltem, hogy nagyon is érzékeny – pontot, ami az öklömmel találkozott. – Csak azt akartam mondani, hogy a tavaly állásról állásra jártál. Néhánynál ugyanazon a napon rúgtak ki, amikor kezdtél. – És? – Szóval te feltetted a kérdéseidet, én pedig válaszoltam rájuk. Most én fogok feltenni neked néhányat, és tudod mit? Válaszolni fogsz, mint az a jó kislány, aki tudom, hogy te is lenni tudsz. Miért rúgtak ki azokról a helyekről? A vérmérsékleted miatt? Némán tanulmányoztam az arckifejezését. Inkább kíváncsinak és érdeklődőnek tűnt, semmint gúnyolódónak. Elpirultam, és a mellkasára fordítottam a tekintetem, ahol az inge V alakban szétnyílt. Az ujjaim követték a szemem által bejárt útvonalat. – Nem voltam boldog – mondtam. – Egy bizonyos szinten éreztem, hogy nem ez az a munka, amit csinálnom kéne, így nem adtam bele mindent. – Mit kellett volna csinálnod? Hüvelykujját beakasztotta a nadrágom derekába, kissé meghúzta, ezzel jó néhány centit felfedett a bőrömből. – Bárcsak tudnám – mondtam leverten. 165

Gena Showalter – Biztosan van valami. Csupasz bőr a csupasz bőrön, ahogy ujjait a hátamra csúsztatta. – Nem akartál doktor lenni, ügyvéd, vagy cukorkakészítő, mikor gyerek voltál? Felforrt a vérem. – Őszintén? Nem. Felé hajoltam, ezzel lecsökkentve a köztünk lévő kis távolságot. Csókolj meg!, könyörögtem némán. Csókolj meg keményen és durván, mintha nem kaphatnál belőlem eleget! Lehelete az arcomat simogatta, míg szorítása erősödött a hátamon. – Akartál valaha szex-rabszogla lenni? – kérdezte rekedten. Csókolj már meg, a francba is! Megnyaltam a számat, csillogó nedvességet hagyva az ajkaimon. – Nem. De mindig is akartam egyet. Kuncogott, hangja mély volt és buja. – Talán ebben tudnék neked segíteni. Vannak kapcsolataim. Ajkával súrolta az enyémet, egyszer, kétszer. – Tényleg? Többet! Többet akarok belőle. Minden kérdés, amit még fel akartam tenni neki, eltűnt a fejemből. Fészkelődni kezdtem, hozzádörgölve magam erekciójának hosszú, vastag vonalához. Totális gyönyör. Átható elégedettség. Mellkasunk egymásnak feszült, megkeményedett mellbimbók súrlódtak megkeményedett mellbimbókhoz. – Miféle kapcsolatok? – Talán a kapcsolatok rossz szó. Szemeiben izzó lángok lobogtak, megint megmarkolta a fenekemet, és magához rántott. Keményen. – Talán azt kellett volna mondanom, hogy megvannak a szükséges eszközeim. Most már csak egy vékony levegőréteg választott el bennünket, egy gyűlölt suttogás. Egyszer azt mondtam magamnak, hogy megadni magam a Rome iránti vágynak rossz? Talán. De azóta mondtam neki, hogy le akarok vele feküdni, és úgy is gondoltam. Akkor és most. Akartam ezt a férfit. Kétségbeesetten akartam őt. Kiéhezve. Tudni akartam, milyen lenne érezni őt, ahogy körbeölel, 166

Játék a tűzzel bennem van, a bőrét a bőrömön. Izzadva és fájón. Kitöltve. Általa. Rome által. Abban a pillanatban még arra sem tudtam rávenni magam, hogy az exére gondoljak. Rome biztosan megérezte, hogy visszavonulót fújtam, mert ujjai könnyedén felkúsztak, és a hajamba túrtak. Arcomat az övéhez húzta. – Meg foglak csókolni – morogta. – Nem gyengéden, mint korábban, hanem durván. – Igen. – És tetszeni fog. – Igen. A szeme tüzes és szenvedélyes volt, gyakorlatilag izzott. Egy ragadozó állatra emlékeztetett, aki kiszemelte prédáját, és a gondolattól megremegtem. Ő volt a vadász, én voltam a préda. – Igen – mondtam újra. Igen, igen, igen! – Egy nap, nem is olyan sokára, meg foglak dugni. Várakozó remegés futott végig rajtam – Igen. – Az is tetszeni fog. Könyörögni fogsz érte. Miközben beszélt, csípőjét kissé megemelte, szédítően hozzám dörgölve magát. Ha most állnánk, már biztosan összeestem volna. – Ne beszélj többet! – mondtam, éppoly vadul, mint ő. – Csókolj! Most! Ajkai azonnal lecsaptak az enyémre. Nyelve a számban kutakodott, forrón, sötét-erotikusan. Mámorító íze megszállta az érzékeimet, elmélyítve gyönyöröm. Egyik kezét lejjebb csúsztatta, és megmasszírozta a mellemet, megdörzsölve mellbimbómat puha selyemtopom anyagán át. Dörzsölte. Nyomkodta. Fájó szükséget ébresztve legbelül. Úgy csókolt, mintha sosem tudna betelni velem – pont, ahogy akartam. Úgy csókoltam, mintha meghalnék nélküle – mert tudtam, hogy így lenne. A kezeim mindenütt ott voltak rajta, képtelen voltam betelni vele. Nyelvünk újra és újra összegabalyodott. Csípőnk újra és újra egymáshoz dörzsölődött. A mozdulataim gyorsabbak lettek, eszeveszettek. Hő, túl sok hő! Éreztem, dőzsöltem benne. Olyan 167

Gena Showalter eszeveszett tempóban folyt végig rajtam, amilyen én voltam. Olyan közel voltam. Megragadtam a haját. Felnyögtem. Doromboltam. – Belle! – mondta, remegőn és megtörve ejtve ki a nevemet. – Belle! Állj le! Leállni? Nem!, kiabálta az agyam. Már majdnem elértem. Még egy dörzsölés, és... – Abba kell hagynunk. Hátrahúzódtam tőle, és igyekeztem levegőhöz jutni. Szemhéjamat nehéznek éreztem, a combom sajgott. – Többet akarok – ziháltam. – Tüzet gyújtottál, bébi. Elveszve beteljesülés szükségében, az érte való epekedésben, visszahajoltam hozzá, sóvárogtam, hogy újra megízleljem a száját. – Igen. Égni. Égek. – Tűz! – mondta ismét. Ezúttal hallottam a sürgetést a hangjában, és erővel felnyitottam a szemem. Attól, amit láttam, elállt a lélegzetem. Mögöttem egy növény sistergett narancssárga lángokkal. Az égő levelek szaga betöltötte a levegőt. – Jaj, ne már! – siránkoztam. De legalább ez nem az a pokol volt, amit Lexis megjósolt. A nő látói képessége messze nem volt olyan éles, mint azt mindenki gondolta. Csak egy vacak virágot gyújtottam fel, nem az egész lakást! – Csinálj esőt, bébi! Próbálj meg esőt csinálni, mint az autóban. Emlékszel? Szomorú voltál, és csepegni kezdett. Mozdulatai nyersek voltak, a kanapé másik felére lökött, és a konyhába rohant. Szexuális csalódottsággal motyogni kezdtem, és a lángokra néztem. Az arcom megszégyenüléstől és megbánástól vöröslött. Mi szomorított el? Gondolatok, hogy apám megbetegszik és meghal. Gondolatok, hogy sosem látom többé Sherridant. Gondolatok, hogy sosem csókolom meg többé Rome-ot.

168

Játék a tűzzel Ó, Istenem! A felismerés egy pöröly erejével csapott le rám. Ha nem tanulom meg uralni az erőmet, nem csókolhatom meg Rome-ot. Soha. Most túl veszélyes volt. Én voltam túl veszélyes. Talán újabb tüzet gyújtok, egy nagyobbat. Egy kiolthatatlan tüzet – mint ami akkor kezdett bennem kavarogni, mikor először a lakásomba lépett. Elöntött a szomorúság, keresztüláramlott rajtam, kioltva a szenvedélyem. Mi van, ha soha nem fogom tudni megtapasztalni Rome érintését? Mi van, ha sosem tudom meg, milyen érzés szeretkezni – kefélni – vele? Felemésztődni általa? Mi van, ha csak az a csók volt, amit az előbb megosztottunk? Mindaz, amit megtudhatok róla? Esőcseppek hullottak körülöttem, először csak pár csepp, majd erősödni kezdett. Nagy, kövér cseppek csöpögtek a plafonról. Remegve kinyújtottam a kezem, a virágra mutattam, és a cseppek arra a pontra koncentráltak. A tűz sistergett, majd elhalt, épp mikor Rome visszaért a tűzoltó készülékkel. Megtorpant, rólam a tűzre nézett, a tűzről rám. – Megcsináltad! Eloltottad! Ajkai lassú, büszke mosolyra húzódtak, de láttam a feszültséget a szeme sarkában. – Tanulsz, bébi. Irányítod. Bólintottam, de tekintetemet továbbra is a padlóra szegeztem. Az érzelmeim olyan nyersek voltak, nem voltam biztos benne, hogy meg tudnék szólalni. Gombóc nőtt a torkomban. – Én… Én sajnálom! Tessék! Sikerült kinyögnöm valamit. Elképzeltem egy hideg pajzsot a szívem körül, egy Maradj Távol jelöléssel, hogy többé ne kívánjam Rome-ot. Nem fájna ennyire. A fájdalom ugyan nem enyhült, de az eső alábbhagyott. Továbbra sem nézvem Rome-ra, talpra álltam. A szőnyeg elázott. Annyi méltósággal, amennyivel csak tudtam, elsétáltam tőle. Egyikünk sem mondott egy szót sem. Nem próbált megállítani, és én sem fordultam vissza. A szobához siettem, amit Lexis adott, majd egy halk kattanással bezártam az ajtót, és az ágyra másztam.

169

Gena Showalter Csak akkor, egyedül a sötétben, engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Egy idő után a könnyeim újabb adag esővel keveredtek. Nos, a francba!

170

Tizenkettedik Fejezet HÜLYE! IDIÓTA! FAJANKÓ! Nem magamat szidtam. Dr. Roberts-et szidtam a múlt éjjeli parányi katasztrófa miatt. Ha nem lett volna a formula, akkor az éjszakát Rome karjai között tölthettem volna, meztelenül és boldogan, semmint forgolódva és kapálózva. Egyedül. Nyomorúságosan. Nem láttam, hogy bármi is meggyulladt volna első alkalommal, mikor Rome megcsókolt (oké, az ujjaim kissé túlhevültek, de az nem számít), és nem értettem, ezúttal miért történt. Hacsak… a képességeim nem erősödtek, vagy a Rome iránti érzéseim mélyültek? Grrrr… – Gyűlölöm azt a formulát! Ha nem lenne az a formula, Rome-mal sem találkoztál volna, emlékszel? – Nem ez a lényeg – motyogtam. A férfiak, különösen Rome, tiltott terület voltak, míg meg nem tanulom irányítani a képességeimet – vagy míg meg nem találom Dr. Roberts-et, és nem jövök rendbe. Akkor, és csakis akkor csókolhatom meg Rome-ot, mint egy csintalan nimfomániás. Legalábbis, ha még mindig akarja. A múlt éjszaka után talán sosem akar többé megérinteni. – Hülye, idióta, fajankó!

171

Gena Showalter Ez az, ami leginkább feldühített, és kihozott a sodromból a doktorral kapcsolatban. Rome valószínűleg semmit nem akar most majd velem csinálni. Depressziósan és csüggedten vettem fel a fekete pólót és a feszülős nadrágot, amit Lexis hagyott ott nekem – akkor vettem észre az ágyam szélén, mikor felébredtem. Hagyott nekem egy pár fekete bőrcsizmát is. A méretemben. Miért kell a jó kislányt játszania, és kedvesnek lennie hozzám, főleg most? Elgondolkoztam ezen, miközben megfésülködtem, és copfba kötöttem a hajam. Az, hogy gyűlölhetem, legalább egy apró örömet adott volna ezen az elcseszett napon. Kiléptem a folyosóra. Ha valaha is szükségem volt örömre – megdermedtem. Rome épp most sétált ki Lexis szobájából. A hálószobájából! Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, találkozott a tekintetünk. Felém lépett, én elhátráltam. – Belle – mondta, őszinte meglepettséggel. Az a barom! Szitkozódtam, és sírtam egész éjjel. Egészen reggelig szenvedtem miatta. És ő… ő… a fenébe is! Én izgattam fel, ő meg hagyta, hogy Lexis befejezze a dolgot. A csalódottság és a harag megrázott, de hamar kioltottam a haragot. Nem fogok reagálni. Nem reagálhattam. Ez nem számít, Jamison. Ne hagyd, hogy számítson! Ellibbentem előle, és lassan, precízen, mintha semmi nem érdekelne az égvilágon, besétáltam Tanner szobájába. Mindazok után, ami vele történt, a kölyök valószínűleg ijedt, és azt szeretné, ha elmagyaráznám ezt az egész helyzetet. Kivéve, hogy Tanner szobája üres volt. Megfordultam azzal az elhatározással, hogy megkeresem, és a pokolba is, elhagyom ezt a lakást. Tanner és én megleszünk magunk is. Rome elállta az utam. – Elnézést – mondtam hűvösen, és próbáltam eloldalazni mellette. A szemem a gallérjára szegeztem.

172

Játék a tűzzel Kinyújtotta a kezét, megragadta az ajtókeretet, elzárva ezzel az utam. Maradj nyugodt! – Menj az utamból, kérlek! – Addig nem, míg nem hallgatsz meg! – Nem kell mondanod semmit. Semmit, amit hallanom kéne. Ráadásul, nincs is semmi, amit meg kéne beszélnünk. Tűnés! Vagy kapsz egy kis tartós barnaságot a halálos lángjaimtól. Nagy levegő beszív, nagy levegő kifúj. Előrehajolt, ezzel értékes távolságot emésztve fel közöttünk. – Miért viselkedsz így? Semmi rosszat nem tettem. Résnyire szűkült szemmel figyeltem. – Nem, nem tettél semmi rosszat. Megcsókoltál tegnap este, de nem vagyunk együtt, így nem tartozunk egymásnak magyarázattal. Minden jogod megvolt, hogy meglátogasd az exfeleséged. – Nem ez történt. Mikor semmi mást nem mondott, hozzátettem. – Nyilvánvalóan ez történt. Reggel van, te pedig az ő szobájából jöttél ki. Lefogadom, hogy ezt is inkább eltitkoltad volna előlem, mint minden mást, hogy aztán majd egy későbbi randin megkefélhess. Vagy – tettem hozzá, végül mégis a szemébe nézve –, talán már el is döntötted, hogy nem érek meg ennyi erőfeszítést. – Nem hiszem el, hogy ilyesmit képzelsz rólam. – Nem szeretnék tőled semmit a jövőben – csattantam fel. – Most pedig tűnj az utamból! Megmerevedett; sápadt, kék írisze még fakóbbá vált. A pupillái elvékonyodtak, és mindkét végüknél hegyesek lettek, mint egy macskáé. – Először is, nem feküdtem le vele. Másodszor, nem töltöttem az éjszakát a szobájában. Azért mentem oda, hogy elhozzak valamit, és ha vetted volna a fáradtságot, hogy leellenőrizd, rájöttél volna, hogy Lexis nincs is a szobában. A konyhában van Tanner-rel. És harmadszor, azt hiszem, épp eléggé bizonyítottam már, hogy

173

Gena Showalter szerintem megéred az erőfeszítést. Nem akartam, hogy kívánjalak, de a tény az, hogy így van. Kívánlak. Minden további szó nélkül sarkon fordult és elsétált, otthagyva engem leesett állal. A kezem reszketett a mellkasomon. Megéred az erőfeszítést, mondta. Kívánlak, mondta. Minden női ösztönöm, aminek csak a birtokában voltam, ugrándozott örömében. Komolyan gondolta, és nem csak az egómat ápolgatta. Túl állatiasnak, túl makacsnak tűnt. A vadság, ami sugárzott belőle, csaknem megölt. Nyeltem egyet. És a fájdalom a múlt éjszakáról hirtelen visszatért, vagy talán soha nem is tűnt el. A pólóm alatt a mellbimbóm megkeményedett, a gyomrom görcsbe rándult, és érintés után sóvárgott, egy kis ízelítőre. Ó, igen, komolyan gondolta. Az igazat mondta. Lexis és ő nem feküdtek le egymással. Egy kielégült férfinak nincsenek feszültségről árulkodó ráncok a szeménél, nem zúgolódik gyakorlatilag az égető szükségtől. Vadul. Mintha képes lenne legyűrni a padlóra, letépni a ruhámat, és megdugni akkor és ott, pokolba a világgal. Finom remegés futott végig a gerincemen. Kihúztam magam, és követtem Rome-ot. Mosolyogtam, az idióta vigyor teljesen szétterült az arcomon, de nem tudtam mit tenni vele. Legalább nem ugrándoztam. Oké, talán igen. A csizmák, amiket viseltem, kopogtak a márványpadlón. A folyosó a nappaliba futott, majd az étkezőbe ágazott, aminek fáradtságom miatt nem szenteltem túl sok figyelmet múlt éjjel. A szemem most szomjasan ivott magába minden apró részletet. Az alacsony, terpeszkedő üvegasztal alatt hatalmas, többszínű selyempárnák szolgáltak székként. Egy tornyosuló boltív vezetett egy teljesen modern, króm és ezüst-acél konyhába. Ezüstszínű hűtő, króm, szigetszerű pult, ezüst csapok és mosogató. Lexis és Tanner a pultnál álltak. Lexis, természetesen, most is kivételesen gyönyörűnek tűnt. Egy fényes, vörös és fekete nadrágkosztümöt viselt, amire elszórtan kínai karaktereket hímeztek. Tanner ugyanazt a hosszú pólót és lógó nadrágot viselte, mint tegnap. Istennek hála, legalább a golyós kontaktlencsét kivette! A 174

Játék a tűzzel szeme elektromos kék volt, majdnem Rome árnyalatának tökéletes mása. Egy szempillantás alatt elolvadtam volna a bájától, ha egy pár évvel fiatalabb lennék. Vonásai meg-megrándultak, szinte bűnösen elszántak voltak, miközben elmondta Lexis-nek, milyen gyönyörű a bőre, milyen csodálatos a haja illata, milyen elragadóan csillognak a szemei. A szememet forgattam. A kölyök nem félt, mint amitől tartottam. Teljesen lelkes volt, és rámozdult a vendéglátónkra – a leendő nemezisemre – azokkal a mozdulatokkal, amiket én tanítottam neki. A pillantásom most távolabbra révedt, megpillantva Rome-ot. Pakolgatott, poharakat és tányérokat gyűjtött. Már csak attól, ahogy figyeltem, összeszorult a mellkasom. Te is megérsz minden erőfeszítést. – Megtaláltad azt a képet Sunny-ról, amit annyira kerestél? – kérdezte Lexis Rome-tól. – Igen – felelte kurtán. Egy csipetnyi bűntudat lüktetett a mellkasomban. Csak egy fotót akart az exétől, nem vad szexet. Bocsánatot kellett kérnem. – Sajnálom – mondtam. Nem válaszolt. Majd ismét elmondom neki, ha egyedül leszünk. Talán adok neki egy gyors csókot, amitől nem gyullad meg semmi. Tanner-re néztem. – Úgy látom, könnyedén megbirkózol a helyzettel – mondtam neki. A pulthoz sétáltam. – Meglep, hogy ennyire tetszik a börtönöd. És a börtönőröd, tettem hozzá magamban. Egy kék tincs hullott a homlokába, ahogy gyorsan felém fordult. – Vipera! – óriási vigyor terült szét az arcán. Körém fonta a karját, és magához húzott. – Haver, ez a hely tök király! Miért ne tetszene? – Megsérültél valahol, mikor az a Rohamcsapat ott kiütött téged? – Nem – mondta Tanner elpirulva. – Én úgymond érzéketlen vagyok a fájdalomra. Felvontam az egyik szemöldököm. – Érzéketlen? – Igen. Tudod, a fájdalom nem tud…

175

Gena Showalter – Tudom, mit jelent, Őrült Csé, csak nem vártam, hogy te ilyen szavakat használsz. – Napi jótanács wc papíron – mondta, közben összeszűkült szemekkel méregette Rome-ot. Magamnak is kéne szereznem abból a wc papírból. – Nem bántott engem, de ellopta az autómat, és vissza akarom kapni. – Ha most vezeted azt az autót, meghalsz. Rosszfiúk lesznek a nyomodban. Rome mellém lépett. Egyetlen porcikánk sem érintkezett, mégis éreztem a belőle áradó hőt. Az erőt. Ragadozó lelkének kétségtelen csendjét. Elém tett egy pohár almalevet, majd kíváncsi mordulással végigmért, végre minden figyelmét nekem szentelve. – Vipera? Vállat vontam. – Ez volt az egyetlen név, ami eszembe jutott, mikor kérdezte – Tanner-höz fordultam. – Az igazi nevem Belle. – Tudtam. El stoppo, valójában! – kezével a combjára csapott. – Bár számomra már mindig csak Vipera maradsz, szexéhes, menekülő babám. Hé – tette hozzá, alig véve levegőt –, Lexis elmesélte, mi folyik itt. Tényleg igaz? Tényleg tudsz tüzet gyújtani az elméddel? Haboztam a válasszal. Fél majd tőlem? Elfordul majd tőlem? Azt akarja, hogy semmi köze ne legyen majd hozzám? Csak egyféleképp deríthetem ki… Beharaptam az ajkamat, és bólintottam. – Csináld! – mondta lelkesen, amivel meglepett. – Gyújts meg valamit, most! Megkönnyebbülve ernyedtek el a tagjaim. – Nem. – Jaj, ugyan már! Adok neked egy dollárt! – Nem! Nem valami cirkuszi őrült vagyok, aki készpénzért mutatványozik – mondtam csípőre tett kézzel. – Legalább százat kell fizetned, ha tényleg látni akarsz néhány igazi lángot. A szemei felragyogtak, az írisze mintha sötétebb lett volna, mintha egy mágneses erő kristályos mezője lenne. – Elfogadsz csekket? – Elég volt! Nincs tűz! – mondta Rome. Volt egy árnyalatnyi derű a hangjában, akár csak bosszúság. 176

Játék a tűzzel Ledobott egy gyümölcsöstálat a pultra, én pedig megragadtam egy szőlőt. Édes íze kitöltötte a számat, de nem volt önmagában elegendő. Imádtam a gyümölcsöket, meg mindent, de kérem! Csak kérem! Mi a franc volt ezzel az egészséges menü szarral? Sonka és sós keksz volt tegnap éjjel. Gyümölcs ma reggel. Hol voltak a fánkok? A hamburgerek és a sült krumplik? Hahó, majdnem meghaltam – csupán az elmúlt napban számtalan alkalommal. Újabban méltányoltam a jobb dolgokat az életben. Mint a cukrot. És a zsírokat. – Szóval, mi a mai stratégia? – kérdeztem Rome-tól, majd vonakodva a számba tömtem egy epret. Fanyarabb volt, mint a szőlő, valójában épp az ellentéte. – Elvisszük a kölyköt… – Őrült Csont – vágott közbe Tanner – Hívj Őrült Csontnak, vagy ŐCsé-nek. Reagálok az ŐCsé-re. – Elvisszük Dumbót egy biztonságos házba. – Az egy nagy rakás szar, fogtad? – Tanner lenyelt egy falat dinnyét, és morgásra húzta a száját. – A nevem nem Dumbó, és nem fogok semmiféle biztonságos házba menni. Lexis azt mondja, olyan vagyok, mint egy empata. És ez az empata szét akarja rúgni néhány rosszfiú seggét. – Empata vagy? – kérdeztem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. – Tudod, mit éreznek az emberek? Mint a tévében? – Az empaták, mint a médiumok, úgy születnek – mondta Lexis. – Nem létrehozzák őket. Tanner pedig egy ilyen képességgel született. Most már valamiféle paranormális-mágnes is lettem? Mi következik ez után, egy vámpír? Egy démon? – Egyetértek Rome-mal – mondtam. A gondolat, hogy Tanner megsebesül, vagy még rosszabb, éppen elég volt, hogy kikészítsen. Még nem is élt igazán, és nem akartam része lenni a halálának. – Szerintem valami biztonságos helyen kéne lenned. – Nem vagyok egy kibaszott gyerek! – csattant fel. Rámorogtam. – Fogalmad sincs, mivel állunk szemben.

177

Gena Showalter – És neked? – támadt vissza, emlékeztetve arra, hogy nem tudtam felelni a kérdéseire aznap, mikor feltette őket. Ami tegnap volt, jöttem rá ekkor. Még csak tegnap találkoztam vele. Váó! Máris úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Kihúztam magam, felemeltem az állam, és komor pillantásban részesítettem. – Tudom, hogy te ártatlan vagy ebben az egészben, és soha nem is kellett volna belekevernem téged. Tudom… – Szart se tudsz! – Gyerekek – Rome kétszer megpaskolta a kezét. – Talán tényleg empata vagy, Tanner, de nincsenek meg a szükséges képességeid, hogy túléld. Csak az utunkban leszel. – Valójában – mondta Lexis, fekete haját hátradobva kecses válla mögé –, sokkal nagyobb hasznotokra lesz, mint amennyire feltart. Egy nap, némi gyakorlással, emberi hazugságvizsgáló lesz. De ami leginkább fontos, képes lesz érezni, ha Belle-nek szüksége van rá. Kötődnek egymáshoz bizonyos szinten. Nem látom hogyan, csak tudom, hogy így van. Rome figyelme Lexis-re siklott. – Francba! – mondta. – Mit gondolsz, miért vezetett azon a bizonyos úton abban a bizonyos időben tegnap? – Óvszert akartam vásárolni – mondta Tanner. Lexis tekintete ellágyult, és vállon veregette. – Nem. Tudatalatti szinten máris érzékelted Belle elkeseredettségét, és a hősies oldalad késztetett arra, hogy ott legyél, hogy segíteni tudj neki. – Hallod ezt? – vigyorodott el lustán Tanner. – A hősies oldalam. Hős vagyok. Egy hős a fenébe is, és szét akarom rúgni egy rosszfiú seggét! Azzal nyomatékosította a szavait, hogy a mellkasára mutatott. – Szükségetek van rám. Annyira izgatott volt újonnan megtalált képességei miatt, hogy azt kívántam, bár én is ilyen lelkes lennék a sajátommal kapcsolatban.

178

Játék a tűzzel Rome Tanner-re meredt. – Az, hogy fenékbe billentesz valakit, azt jelenti, hogy meg is sérülhetsz. Vagy rosszabb, meghalhatsz. Tényleg felkészültél rá, hogy ezt tedd? – Mintha meghalnék – horkantott fel Tanner. Gyerekek, és az ő sebezhetetlenségi mániájuk, gondoltam szemforgatva. A gyerekek, akiknek szuper erejük volt, nyilvánvalóan rosszabbak voltak. Csendben maradtam, mialatt kiszívtam egy kövérkés eper levét. A csípős édesség lecsorgott a torkomon. Ha Tanner kapcsolatban állt velem, akkor talán tudna segíteni nekem szabályozni az érzéseimet, vagy hasonló. Az király lenne, leszámítva, hogy jobban szerettem volna, ha Rome-nak van meg ez a képessége. Akkor nem lenne szükségem Tanner-re a szobában, hogy irányítás alatt tartsa az érzelmeim, mikor legközelebb megcsókolom a pasit. Váo! Várjunk csak! Mit művelsz, Jamison? Elhatároztam, hogy nem csókolózom Rome-mal egészen addig, míg nem leszek újra normális önmagam, és muszáj volt kitartanom emellett a (szörnyű) terv mellett, így nem ölöm meg véletlenül. Rome egyik keze hirtelen a csuklóm köré fonódott. Szabad kezével kivette az epret az ujjaim közül, és az asztalra dobta. – Nincs több eper! – mondta rekedten, miközben kétségtelenül piros, nedves ajkaimat bámulta. Ó, ó, ó! Mi ez? Vágy? Egy darab gyümölcs miatt? Máris megfeledkezve a tervemről, szándékosan felvettem egy újabb epret, az ajkam közé tettem, és ráharaptam. Rome orrlyukai kitágultak. Elgyengült a térdem. Szentséges Isten! Szemei a félig megevett eperre tapadtak. A maradékot is bekaptam, és szépen lassan megrágtam. Tanner fütyült. – Nem csoda, hogy nem akartál lefeküdni velem, Vipera. Nagyon bejössz Szuperügynöknek. A nők megőrülnek azért a kommandós szarért, mi? Nos, tudod mit? Őrült Csont Ügynök akarok lenni. Lexis azt mondta, a főnöke, John, alkalmazni akar majd, és mindenféle küldetésekre mehetek, megvédhetek fontos embereket, és leleplezhetek ördögi terveket. 179

Gena Showalter Rome felkapta a poharát, és megitta a tartalmát, majd Lexis-hez fordult, olyan pillantással, ami egyértelműen ezt sugallta: Miért mondtad el neki ezeket? Lexis ajka megrándult. Ráharaptam az ajkamra az egymás iránt tanúsított könnyedségük miatt. Gyerekes volt tőlem, hogy arra vágytam, bár közéjük ugorhatnék, és visszaterelhetném Rome figyelmét rám? Nem tetszett, hogy annyira összhangban voltak, hogy szavak nélkül is megértették egymást. Mikor Rome szorítása birtoklón felerősödött a csípőm körül, és szorosan magához húzott, eltűnt a Lexis iránt érzett féltékenységem. Boldog remegés futott végig rajtam. Tekintetem Tanner-re fordítottam, mielőtt még tócsává olvadok a földön. – Hogyhogy nem vagy letörve semmi miatt? Talán nagy eséllyel tönkretettük az életedet. Eltűnt a mosolya, elfordult, átnézett a konyhán és a nappalin. – Az életem amúgy is romokban volt – a hangjában nem volt egy csepp humor sem. Csak keserűség. – Ez nem jelenti azt, hogy még több veszély jobbá teszi – mondta Rome. – Szórakozni akarok egyet, és csajokat akarok felszedni, vili? Nincs abban semmi rossz! Nem, semmi rossz nem volt benne. Csak azt kívántam, hogy a vágyai ne öljék meg. – Szóval, mi a stratégia? – kérdeztem újra. – Én arra szavazok, hogy rúgjunk szét néhány segget, és ne haljunk meg – mondta Tanner. – Akkora komikus vagy – A pillantásom Rome-ra siklott. – Nos? Felvette az epret, amit még tőlem vett el, és a szájába tette. Szándékosan lassan rágta meg. Megízlelte, majd lenyelte. – Még mindig sokkolva vagyok. Hozzászoktam, hogy egyedül dolgozom. Épp most beszéltem le magam arról, hogy használjalak, bébi, és most itt a kölyök is, akivel meg kell birkózzak. – Hé! – mordult fel Tanner. – Nem vagyok kölyök, és totálisan nem tetszik, hogy annak szólítasz. A férfiak remegnek a 180

Játék a tűzzel jelenlétemben. Veszélyes is tudok lenni. Pokoli ügyesen használom a szamuráj botot. – Bizonyára így van, Napóleon – mondtam szárazon. – Levadásztál néhány rozsomákot is ezen a nyáron? – Te nem tudod, hogyan kell használni a botot – mondta Rome. – De igen, tudom! Öltem már, ember! Megöltem őket! Rome egyik kezével megdörzsölte az arcát. – Nevetve ölted meg őket? Tanner összevonta a szemöldökét, piercingjei csillogtak a fejünk felől érkező fényben. – Kóstolgatsz? Dupla-0 Seggnyaló? Gyerünk! Rajta! Azt mondtam, akciót akarok, és nem bánom, ha azt tőled kapom meg. Rome rávicsorgott, olyan fogakat villantva ki, amelyek meglepően élesek voltak. Hegyes végük csillogott a fényben. Pislogtam rájuk, majd nagyot nyeltem. Szentséges szűz! Szörnyfogak voltak! Vajon mindig ilyen hosszúak voltak, és egyszerűen csak nem vettem észre? Felnyúltam, és megérintettem az ajkaim. Amikor csókolóztunk, azok a fogak át kellett volna, hogy vágják a számat. – Vámpír vagy? – bukott ki belőlem. Végül is paranormális módon volt értelme. Letagadta múlt éjjel, hogy bármilyen ereje is lenne. Azokat az agyarakat látva azonban többé nem hittem neki. Sietősen becsukta a száját, és elfordult. Mély, reszketeg levegőt vett. Hosszú idő telt el, mire végre megszólalt. – Nem, nem vagyok vámpír. – Ő egy… – Lexis! – figyelmeztette Rome. Ő is összepréselte az ajkait. Aha! Szóval mégis volt ereje. – Ugyan, gyerünk már! – bőszen és dühösen emeltem a levegőbe a kezem. – Nekem elmondhatod. Lexis tudta, én pedig nem, és ennek meg kellett változnia. Most azonnal! – Én aztán igazán nem ítélhetlek el. – Hozd a táskád! – mondta Rome, nem szolgálva semmilyen válasszal vagy magyarázattal. – Lexis a kanapén hagyta neked. Most 181

Gena Showalter elmegyünk. Meg akarom nézni Dr. Roberts házát, és nyomokat keresni. Ő egy öregember. Biztosan meg fogom találni. – Lehet, hogy öreg, de okos is – figyelmeztette Lexis. – Senki nem tudta eddig megtalálni. – Várj már egy átkozott percet! – megragadtam Rome vállát, és megfordítottam, ő pedig hagyta. Ellenállhatott volna, de nem tette. Megböktem a mellkasát, és ránéztem. – Te tudod, hogy én mi vagyok, szóval minden jogom megvan hozzá, hogy tudjam, te mi vagy! – Igen – mondta Tanner, karját összefűzte a mellkasa előtt. – Nekem is. – Csend! – Rome és én tökéletes összhangban mondtuk ezt. – Én csak segíteni akarok neked, Vipera. Rome fél elmondani neked. Hirtelen Tanner abbahagyott minden mozdulatot. Egy vigyor terült szét az arcán. Fel-le ugrálva tapsolt és kiabált. – Lexis! Lexis, hallottad, amit az imént mondtam? Érzem a félelmét. Érzem a félelmét! – Fogd már be végre! – mordult rá Rome, mielőtt Lexis reagálhatott volna. – Nem félek! – Ez igaz? Sóvárogva az érintkezés után, még ha az csak egy kicsi is, ujjbegyemmel végigsimítottam felfelé a mellkasán, és kezembe fogtam az arcát. – Félsz elmondani nekem? – Nem hallottad, mit mondtam az előbb? – összeszorította az állkapcsát, és azok a feszes vonalak, amiket annyira gyűlöltem, megjelentek a szeme sarkában. – Nem félek. Ez csak egyszerűen nem olyasmi, amiről szeretek beszélni. Soha. Senkivel. – Lexis tudja – mutattam rá. – Része volt az én… átváltozásomnak. A kísérletek alatt történt, amire jelentkeztünk. – Mondd el! A gyomrom háborgott, és émelyegtem. Annyira émelyegtem. Gyűlöltem, hogy ennyire kizár engem. Azt hitte, hogy elutasítanám? 182

Játék a tűzzel Azt hitte undorodnék tőle? Vagy egyszerűen nem bízott meg bennem eléggé az igazsághoz? – Nem fogom megbeszélni veled, szóval felejtsd el. Ami vagyok, amit tenni tudok, az nem olyasmi, amit az olyan emberek, mint te, tolerálnak. A fogamat csikorgattam. – Az olyanok, mint én? Ez alatt nagyon ajánlom, hogy azt értsd, okos és csodálatosan könyörületes nők. A szája sarka felfelé görbült, és ettől vesztett egy kicsit a sötét aurájából. – Igen, így értettem. Most pedig, vége a beszélgetésnek. Be kell törnünk valahova, még ma. Bántott folyamatos elutasítása, és hagytam, hogy a kezem lehulljon a testem mellé. – Tudod jól, hogy nem hagyom annyiban ezt a témát. Most ő fogta a két kezébe az arcomat, szeme belefúródott az enyémbe. Lassan, ernyedten az ajkam felé hajolt, csupán egy szívdobbanásnyi távolságra volt. – Igenis fogod, Pyro Chica! Ekkor megcsókolt. Keményen és durván. Finoman, csodálatosan. Egy gyorsat döfött a nyelvével, mielőtt eltávolodott volna, nehogy elérjem, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Lexis csípősen elfordult. – Pyro Chica? – Tanner megragadta a karom, megelőzve ezzel, hogy Rome után menjek. – Ez a szuperhős neved? Nem fair. Nekem is kell egy név! Felé fordultam, valakin ki kellett töltenem a csalódottságomat. – Nem ez a nevem, és ha Pyro Chica-nak mersz szólítani, vagy a Periódusos Tábla Csirkéjének, vagy a Négy Elem Lányának, le fogom pörkölni a szőrszálakat a golyóidról! – amint megtanultam ezt anélkül megtenni, hogy elpusztítanám az egész világot. – Megértetted? – Jól van – mondta, és elhátrált tőlem, kezét maga elé nyújtva, tenyérrel felém. – Majd Gyilkos Hajlamú Nőnek nevezlek. Rome, aki háttal volt nekünk, és jó nagy távolságra a nappaliban, öblösen felnevetett. – Ez az első intelligens dolog, amit mondtál, kölyök. Ez a tökéletes név neki, semmi kétség efelől. 183

Gena Showalter Mindkettőnek bemutattam. Tanner, az a lázadó tinédzser szamár, dobott nekem egy csókot. – Rome! – kiáltott fel hirtelen Lexis. A hangja, ami közel volt a pánikhoz, arra késztetett engem és Tanner-t, hogy elhallgassunk. Rome azonnal megpördült, arca sötét volt és veszélyes. – Mi a baj? – Itt vannak – mondta Lexis halkan. – Vincent emberei itt vannak.

184

Tizenharmadik Fejezet HA EGY MÉDIUM van a csapatodban, akkor határozott előnyben vagy. Már tudtuk, hogy rosszfiúk be fognak törni a lakásba, mielőtt még ténylegesen megtették volna. Bár az, hogy egy médium is van a csapatban, bizonyítottan hátrány is tud lenni. Legalábbis nekem. Mivel Lexis-nek igaza volt. Fenébe is! Az a meggyulladt növény a múlt éjjel csak a kezdet volt. A végén, természetesen az egész lakását leégettem. – Mennyi időnk van? – kérdezte Rome. – Nem sok – suttogta válaszképp Lexis. – Pár percünk. Rome arca teljesen kifejezéstelen volt, ahogy felém fordult. – Kapd el! – mondta. Felém hajította a táskát, amit Lexis pakolt be nekem. Átvetettem a vállamon a pántját, rögzítettem a derekamon, a hátsó zsebemnél. Adrenalin áramlott keresztül rajtam, forrón és szúrón, a tenyerem izzadni kezdett. Tanner elsápadt, arca beesett. – Mit csináljak? Mit csináljak? Rome hozzánk sietett. Mozdulatai gyorsak, megfontoltak voltak, a mosogató melletti fiókhoz ment, kihúzta, és kivett két kést. – Én nem fogom használni azokat – rázta a fejét nyomatékosan Tanner. – Nem neked szántam. Rome még csak rá sem nézett. – Lexis! – mondta, és felé dobta a késeket.

185

Gena Showalter Sziszegve szívtam be a levegőt, és csak akkor fújtam ki, mikor Lexis elkapta, és szorosan megmarkolta a nyelüket. Egyetlen gyors mozdulattal a derekába rejtette őket. – Tudod, mit kell tenned – mondta neki Rome. – Igen. – Vidd a kölyköt, és később találkozunk! Lexis átható, zöld pillantást vetett Rome-ra, kicsit szomorkás volt, kicsit sóvárgó. Nem vagyok empata, de éreztem a szerelmét iránta, és nem tudtam elnyomni a kíváncsiságom, hogy vajon miért engedte el őt mégis. – Légy óvatos! – suttogta. Rome bólintott. – Te is. Lexis megragadta Tanner karját, és megpróbálta kirángatni a konyhából. A kölyök azonban megvetette a lábát. – Vipera! Rendben leszel? – Jól leszek. Istenem, reméltem, hogy igazam van. Pillantása Rome-ra siklott, a halálos képre, amit megtestesített, majd vissza rám. – Talán velünk kéne jönnöd. Hadd oldja meg Rambo a… – Marad! – mondta Rome kurtán. – Nekünk kérdéseink vannak, nekik válaszaik. – Maradok – mondtam, de a hangom remegett. Fogalmam sem volt, mivel nézünk szembe, csak annyit tudtam, hogy rossz lesz. És így még csak a közelében sem voltam annak, hogy felkészüljek. Tanner még mindig nem mozdult. – Mennünk kell! – mondta Lexis, és megrángatta a karját. – Így is majdnem elkéstünk. Rome nem hagyja, hogy bárki bántsa őt. Ez volt a biztosíték, amire Tanner-nek szüksége volt. Hagyta, hogy Lexis végigvezesse a folyosón. Megkínzott tekintetét az utolsó másodpercig rám szegezte. Ó istenem, ó istenem, ó istenem! – Van egy pisztolyod, vagy valamid a számomra? – kérdeztem Rome-tól.

186

Játék a tűzzel Felmarkolt egy másik kést, de megtartotta magának. Nagyobb volt, mint a másik kettő, éles, csillogó heggyel. – Tudod, hogy kell használni egy pisztolyt? – Nem. – Akkor nincs – mondta, és mint az exe, ő is az övébe csúsztatta a kést. Keresztbefontam a karom a mellkasom előtt, hogy alátámasszam a bátorságomat, és egy kis erőt nyerjek. – Miben tudok segíteni? – Vannak erőid, emlékszel? – mondta, hangja hátborzongató volt. – Használd őket! Tetszett, hogy bízik bennem. Tényleg. De én nem bíztam magamban. Ha megsérül miattam, mert nem vagyok elég ügyes… – Az erőim veszélyesek, Rome. Nem tudom irányítani őket. Esélye sem volt válaszolni. Kitörő üveg hangját hallottuk. Majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben. Egy töredékmásodperccel később fa repült szerteszét a bejárati ajtóból. Feketébe öltözött férfiak rohantak be a lakásba. Még több üveg tört ki, még több férfi sietett be. – Bukj le! – suttogta vadul Rome, addig nyomva a vállam, míg mindketten le nem guggoltunk a pult mögé, elrejtőzve, nehogy azonnal kiszúrjanak. Kegyetlenség suhant át a vonásain, mintha ínyére lenne mindaz, amit csinálni készül. – Csak légy óvatos, nehogy megsérüljek miattad, oké? Ajkai egy apró másodpercre az enyémre siklottak, apró tüzet gyújtva a gyomrom mélyén. Bár a szenvedélyemet kioltotta a félelem, így a tűznek nem volt semmi melege. Lépések visszhangoztak az előszobában, és még több üveg tört el. Rome előre sietett, de végig lent maradt. Valaki lőtt. Fütyülés. Puffanás. Hintázni kezdtem, a levegő megfagyott a torkomban. Édes istenem! Ez valós volt. Szörnyű, valós, és hihetetlenül agresszív. Már megtapasztaltam a tegnapi autós üldözés alatt, de most ismét olyan erővel talált el, amit elen nem tudtam védekezni. A férfi, akire vágytam, épp most ugrott fejest a veszélybe. Egy részem ott akart maradni a pult mögé görnyedve, 187

Gena Showalter ahol voltam – az a részem, amelyik felismerte a harcolsz vagy menekülsz szindrómát, és kétségbeesetten támogatta a menekülést. Kényszerítettem magam, hogy legyőzzem a bénító félelmet, miközben próbáltam engedni, hogy segítsen. Azokkal az érzelmekkel kellett dolgoznom, amikkel tudtam, és ebben a pillanatban csak a félelmem volt. De a félelem jeget eredményezett, mint azt megtanultam a Rome elől való menekülésem alatt, mikor megérintettem Vincent autóját, és a jég erős fegyver lehet. – Gyerünk! – motyogtam. – Akár meg is halhatsz, Belle. Rome akár meg is halhat! Még több pisztolylövés dörrent, és egy férfi felkiáltott. Rettegés futott végig rajtam, hűvös, hideg, aztán fagyos. Fogadd be a félelmet! Fogadd be a félelmet, de ne engedd, hogy megdermesszen! Fogadd… Zsibbasztó hideg bizsergette az ujjbegyem, először alig volt észlelhető. Fogadd el a félelmet, fogadd el a félelmet! Jég képződött az orrom hegyén, és a levegő körülöttem ködös lett. Jó kislány! Újabb kiáltás. Fogadd el a félelmet! Újabb és újabb hullámokban öntött el, minden egyes hullám hidegebb volt, mint az előző. Reszketve bámultam le a kezeimre. Ahogy figyeltem, egy jéggömb kezdett el alakot ölteni. Alig tudtam elhinni, de akkor is ott volt. Felálltam, hátrahúztam a kezem, célpontot keresve. Számtalant láttam. Jó néhány férfi rohant keresztül a nappalin, felrúgva a bútorokat. Hirtelen Rome villant be a látóterembe. Megpördült, és mellkason döfött egy férfit csizmájának kihegyezett sarkával. Áldozata felkiáltott, átkarolta most már véráztatta mellkasát, és a földre görnyedt. Valaki kiszúrta Rome-ot, és felé lendült. – Rome! – kiáltottam – Vigyázz! Olyan erővel hajítottam el a jeget, amennyire csak a karomból telt. A csillogó, fehér gömb suhant a levegőben, és egyenesen a célpontomba csapódott. Abban a pillanatban, ahogy elérte, a jég szétterjedt rajta, egész testét beborítva. Ezt vártam, a látvány mégis szíven ütött. 188

Játék a tűzzel – Bukj le, Belle! Úgy tettem, ahogy Rome utasított. Pisztolylövések záporoztak a pultra, ami mögött elrejtőztem, összegömbölyödtem. Egy kiáltás kúszott az ajkamra. Ezeknek az embereknek nem kéne engem életben tartaniuk a kísérletek miatt? A rettegésem elmélyült, és számtalan újabb gömb formálódott a kezemben. Két kellemetlen kiáltás rázta meg a dobhártyám, majd a golyók hirtelen elapadtak. Gyanítottam, hogy Rome megölte a férfiakat, akik rám lőttek. Feltoltam magam, találtam néhány célpontot, és elhajítottam a jeget. Egyet elvétettem, de a másik halálos pontossággal találta el a mellkasa közepén másodikat, egy feketébe öltözött támadót, aki azonnal megfagyott a helyén. Tágra nyílt szemmel vettem szemügyre a testeket, amik a nappali padlóján hevertek. Néhányan nyögtek, néhányan vonaglottak. Páran élettelenül feküdtek. Akiket megfagyasztottam, még mindig jégtömbök voltak. Rome azok körül táncolt, akik még mindig álltak. Rúgott, vágott. Ölt. Vajon mennyi ideig tudja feltartani őket? Nem sokáig, jöttem rá rémülten, miközben figyeltem, hogy valaki kilép az árnyékből, és leszúrja. Rettegés áradt szét bennem, ajkaimat egy kiáltás hagyta el: „Ne!” Vér csöpögött Rome oldalából, eláztatva az ingét. Anélkül, hogy reagált volna a fájdalomra, amit egész biztosan érzett, lehajolt, és bal kezével előrelendülve, saját pengéjét a férfi gyomrába mélyesztette. – Gyerünk, gyerünk! – suttogtam tébolyultan a kezeimnek. Semmi. Nem jött több jég. A félelmem elmúlt, feloldódott az elhatározás újdonsült késztetésében, hogy megmentsem a férfit, aki eddig engem mentett meg újra és újra. Ezek a bűnözők azért voltak itt, hogy elvigyenek, esetleg megöljenek, és ezzel egyidőben nyilvánvalóan végezni akartak Rome-mal is. Ezt nem engedhettem meg. Ekkor harag öntött el, sokkal erősebben, mint valaha ezelőtt, a fagy utolsó cseppjét is elolvasztva bennem. Lángoltam. Nem, nem, nem engedhetem, hogy dühös legyek! Nem akartam tüzet. Rome megsérülhet miattam. De a harag nem tűnt el – hogy merészelik 189

Gena Showalter bántani Rome-ot? – , és lángok kezdték nyaldosni az ujjbegyem, égették a szememet. A szeme sarkából láttam, hogy valaki megkerüli a pultot, és egyenesen felém rohan. A szándéka, hogy megbénítson, minden egyes sietős lépésével egyre nyilvánvalóbb lett. Gyanítottam, hogy fekete maszkja alatt rideg, érzéketlen kifejezés ül az arcán. Ösztönösen kinyújtottam a kezem, hogy kivédjem. Ezúttal nem levegőpajzs keletkezett, hanem tűz lövellt ki belőlem, ami elnyelte őt. Sikolya fájdalmas volt, üvöltött és segítségért kiáltott. A földre vetette magát, és forogni kezdett. A gyomrom émelygett, és nyeltem egy nagyot. Uramisten! Megtettem! Megtettem! Reszkető kezemet a számra tapasztottam, és a tűz azonnal kihunyt. Hallottam, hogy Rome a távolban felmordul, és gondolataim azonnal rá összpontosítottak. Megkerültem a pultot, egyenesen az akció közepébe sétálva. De nem láttam őt. Hol lehetett? Elesett? Fehérarany szikrák pattogtak a szememből. Még a kezem is újra lángolni kezdett. Ahogy a többi megmaradt támadó rám szegezte a pisztolyát, felemeltem a kezem, és kétségbeesetten fordultam el minden irányba, hogy megkeressem és megmentsem Rome-ot. Akármerre fordultam, mindenfelé tűz lobbant, halálos lángok ösvényét alkotva. Fém olvadt meg. Fa recsegett. A levegő füsttel telt meg, és köhögni kezdtem. Bár a tűzem soha hagyott alább. Körülöttem a férfiak felüvöltöttek, és fedezékbe ugrottak. A hátsó szobák felől egy vadállat dühös morgását hallottam. Egy… vadmacska? – Rome! – kiáltottam. Látni akartam őt, hogy megbizonyosodjam róla, él és lélegzik. Egy riasztó kelt sikoltva életre. És szívdobbanásnyi idővel később a tűzoltórendszer bekapcsolt, hidegvizes zuhany zúdítva alá plafonról. Vízcseppek folytak le az arcomon, egy pillanatra csapdába esve a szempilláimon, majd végigcsorogtak az orromon. De az ujjaimon lévő lángok nem akartak kialudni; forrón és pattogva szikráztak. Ha még jobban megsebesítik őt… 190

Játék a tűzzel – Rome! Kipislogtam a vizet a szememből, és rájöttem, hogy a tűz a szobában koránt sem volt olyan olthatatlan, mint a kezemen lévő; a lángok máris csökkentek. Ezt az előnyére fordítva az egyik férfi a kanapéhoz araszolt, és felém vetődött. Nem volt pisztolya, így egy másik fegyvert használt – a lábait. Felugrott, és gyomron rúgott. A levegő kiszorult a tüdőmből, miközben hátrafelé tántorogtam; a fájdalom szinte felrobbant bennem. A földre zuhantam, vagy a falnak, fogalmam sem volt. A fejem beütöttem valami keménybe, és pár pillanatra minden elsötétült előttem. Mikor a látásom újra kitisztult, valami hatalmas, fekete dolgot pillantottam meg – egy jaguárt? –, ahogy keresztülrepült a szobán, és a támadómon landolt. A macska a hadonászó férfi torkának ugrott. Amikor végzett, vér csöpögött a pofájából. Egy sikoly tört fel a saját torkomból, és azon kaptam magam, hogy lángokat dobok a macska irányába. Nem, nem lángokat. Jeget. A jéglabda csak centikkel vétette el a bal vállát. Egyenesen rám nézett, és felém indult, kék szeme elkeskenyedett. A víz továbbra is hullott ránk, úgy csepegve, mint a könnyek. Pánikolva hátrébb húzódtam. De ahelyett, hogy megtámadott volna, ahogy vártam, fekete villanásként átugrott fölöttem, és a földre terített egy férfit, akiről nem is sejtettem, hogy mögöttem áll. Remegő végtagokkal talpra álltam, és kisöpörtem a szememből vizes hajamat. Ugyanezt az állatot láttam a saját lakásomon is. Ugye? Akkor sem bántott engem. Vajon Rome… Rome! Édes istenem, vajon elkapta Rome-ot? Végigsiettem a szobákon, mindegyiket alaposan végignézve, testeket és kiterült, mozdulatlan embereket véve szemügyre. Lexis szobájában megtaláltam Rome ruháit – a teste nélkül. Középen el voltak tépve, sokkal inkább tűntek rongyoknak. És vér szennyezte őket. A tűz kihunyt bennem, és most a jég is eltűnt. Hirtelen üres voltam belül – Rome!

191

Gena Showalter Egy vad köhögőroham miatt összegörnyedtem. A vízsugár ellenére a füst olyan vastag és fekete volt, hogy alig bírtam tájékozódni, és a falba kellett kapaszkodnom támaszért és útmutatásért. – Rome! Gyengeség áramlott szét bennem, először csak árnyékként, amit könnyen legyőztem. De ahogy a köhögés nem akart csillapodni, és a füst égette a torkomat, a gyengeség erősebb lett. A térdem hirtelen felmondta a szolgálatot, és a földre estem. Meg kell… találnom… Rome-ot! Fogalmam sincs, mit tennék, ha… ha… Nem tudtam befejezni a gondolatot. A távolban szirénákat hallottam. Azt hittem, lépések zaját hallom, és férfiak rémült kiáltásait. – Rome! Neve nem volt több egy tompa, szaggatott sóhajnál, sűrű köhögések közepette. – Itt vagyok bébi, itt vagyok! – karja körém fonódott, és mellém térdelt. Szipogtam a megkönnyebbüléstől, arcomat a nyakába fúrtam, és átöleltem. – Hol a… – köhögés – pokolban… – köhögés – voltál? – Majd később megmagyarázom. Most ki kell jutnunk innen. Tudsz mászni? Nem várta meg a válaszomat. Tenyerét a vállamra tette, és lenyomott. Majd ugyanaz a kéz a hátamra siklott, és előre tolt. – Nem… látok – mondtam. Tócsák voltak a térdemnél, amitől elcsúsztam és elvágódtam. – Kapaszkodj belém! Mutatom az utat. Levegő süvített mellettem, karja végigsimított, és a víz továbbra is záporzott. Megpróbáltam megragadni az ingét, és csak ekkor vettem észre, hogy a mellkasa meztelen. Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, miért tépte le a ruháit, de felszisszent a fájdalomtól, és a kérdésem elillant. – Sajnálom. – Itt – mondta, és nem lassított, miközben az ujjaimat meztelen csípőcsontjához húzta.

192

Játék a tűzzel Egyik kezemmel belekapaszkodtam, a másikkal másztam. Istenem, a füst olyan vastag volt! Még itt lent is. A szememből csorgó könnyek elvegyültek a rendszerből alázúduló vízzel. Hányingerem volt. – Vigyázz… a… macskával! – ziháltam. Volt valami különös abban a jaguárban, valami, amire tudtam, hogy rá kellene jönnöm, de abban a pillanatban nem tudtam hova tenni. Túl sűrű volt az agyamban lévő köd. Csak annyiban voltam biztos, hogy nem álmodtam; nem csak hallucináció volt. – Ne beszélj, bébi! Spórolj a levegővel! Próbáld meg nem belélegezni a füstöt! A táska, amit a hátamhoz szíjaztam minden egyes mozdulattal hozzám ütődött, megsebesítve ezzel, és megrázkódtam a fájdalomtól. Végre elértünk egy kis ajtót. Nem, nem egy ajtót, jöttem rá, mikor kinyújtottam a kezem, és végigtapogattam, hanem egy kis nyílást. – Készülj fel a csúszásra! – mondta Rome. Minden további figyelmeztetés nélkül megragadta a derekamat, felemelt, és bedobott. Nem volt időm felkészülni. Egyik pillanatban még a földön voltam, a következőben már nem. Lefelé, egyre lejjebb bukdácsoltam. Kezeimmel hadonásztam, lábaim kinyújtva mögöttem. Legszívesebben kiáltottam vagy sikítottam volna, de a torkom túl száraz volt. Fekete falak vettek körbe, bekerítettek. Fojtogattak. Szilárd talajnak ütköztem, és a táskám hozzám nyomódott. Mindkét ütközés ereje visszhangot vert a csontjaimban. Szédültem, mozdulatlan maradtam, megdermedtem, próbáltam levegőt venni, próbáltam erőt lehelni reszkető tagjaimba. Legalább a levegő tiszta volt és friss, üdvözült ellentéte a fenti, füsttel töltött szobának. Rome rajtam landolt, táskája az arcomba csapódott. Az a kevéske oxigén, amit sikerült beszívnom, azonnal kiszállt belőlem. – Sajnálom, bébi! Lemászott rólam, vér csöpögött az oldalából. Grimaszolva túrta végig a táskáját. Meztelen volt. Már ezelőtt is tudtam ezt, de akkor 193

Gena Showalter még nem tudtam felfogni a valóságát. Rome meztelen volt, vagyis egyetlen ruhadarab sem fedte lenyűgöző testét. Miért? Várjunk csak! Számított ez egyáltalán? Napbarnított, árnyalt bőre volt, és még ilyen gyenge állapotban is tisztán láttam kemény (hatalmas) erejét. Majdnem felkiáltottam, mikor előhúzott egy nadrágot, és felhúzta. – Semmi alsónadrág? – sikerült elhadarnom. Egy lánynak boldogan kéne állnia egy kis szórakozás elé, ha az bekopogtat hozzá. – Nem szoktam hordani – begombolta a nadrágot. – Soha. Gyerünk! Itt vannak a tűzoltók, és nem engedhetjük meg, hogy feltartsanak, vagy kiszúrjanak. – Nem… – mély levegő – …kérdeztünk ki… – újabb levegővétel – …egyetlen rosszfiút sem. – Többen voltak, mint vártam. Ha elfogunk egyet, talán lelassított vagy megöletett volna minket. Segített reszketegen felállnom, és mozgásba lendített. Annyira szerettem volna arccal előre elvágódni, behunyni a szemem, és örökre elaludni. Nagy erőfeszítésbe telt egyik lábamat a másik elé tenni. Víz csöpögött a hajamból a már amúgy is szétázott ruhámra. A környezetünket tanulmányoztam. Egyszerű, szürke falak. Valami masina. Szappan és olaj illata. A lakás alatti pincében voltunk? – Gyorsabban, Belle! Meg tudod csinálni! Tényleg próbáltam lépést tartani Rome-mal, de túl sok füstöt lélegeztem be. Kínzó köhögés gyötört. A totális elgyengülés gyökeret vert minden porcikámban. Mikor megbotlottam egy kötélben, erőm sem volt, hogy egyenesben tartsam magam. Sötétség áradt szét a fejemben, mielőtt elvágódtam a földön. Nem. Nem estem el, jöttem rá tántorogva. Állva maradtam. Rome elkapott, erős karját körém fonta. Hangja átszűrődött tudatalattimon. – Elkaptalak, bébi, megvagy! Ha továbbra is bébinek nevez, gondoltam, mielőtt a sötétség teljesen felemésztett, a végén tényleg beleszeretek. – GYERÜNK! Igyál egyet kortyot! 194

Játék a tűzzel Hűvös folyadék lepte el az ajkaimat, mielőtt lecsorgott volna durva, sajgó torkomon. Köhögtem és ziháltam, küzdöttem, hogy kinyissam a szemem. Halvány fény bántotta a szememet, pislognom kellett. – Igyál! – parancsolta Lexis, arckifejezése szigorú volt. Fölém hajolt, és a műanyag poharat a számhoz illesztette. Meghaltam és a pokolra kerültem? Felemelkedtem, amennyire csak bírtam, és ittam. A folyadék kesernyés íze kitöltötte a számat, mielőtt végigkaparta volna a torkomat. Összerezzentem. – Na végre! – mondta – Jobban érzed magad? – Nem – a hangom rekedt volt, alig lehetett hallani. Felkuncogott, ellazult mellettem, és félretette a bögrét – Csúnyán ránk ijesztettél. A tűz képei, és azoké a férfiaké, akiket bántottam – talán megöltem – villantak át az elmémen, és összeszorítottam az ajkam. Rosszfiúk voltak, nem kéne bűntudatot éreznem. Megpróbáltak bántani, megpróbálták Rome-ot bántani. Rome! Most az ő képe úszott a fejembe, hogy mellkasa véres volt. Pánik kúszott végig rajtam. Ő hogy volt? Hol volt? Megpróbáltam felülni. – Hol van Rome? Vad tekintettel mértem fel a környezetemet. Csak Lexis és én voltunk ott, és úgy tűnt, mintha egy faházban lennénk. Fa falak, fa padló. Csak a legminimálisabb mennyiségű bútor: egy ágy, egy lámpa, egy asztal, és néhány szék. – Nyugodj meg! – mondta –Rome jól van. – Egy mély vágás volt rajta. – Nem, az csak egy jelentéktelen sérülés volt, ami szinte azonnal gyógyulásnak indult. – Volt ott egy macska, egy jaguár… – Biztos így volt, de Rome-ot nem bántotta, esküszöm. Csak feküdj vissza, és pihenj! – Tanner…

195

Gena Showalter – Jól van – mondta a szavamba vágva. – Mindenki túlélte. Minden rendben van. Te voltál az, aki miatt aggódtunk. Majdnem egy teljes napig aludtál. – Egy napig? Hagytam, hogy visszafektessen a matracra. Istenem, gyűlöltem ilyen gyenge lenni, ilyen sebezhető! Felnéztem a kupolás, famennyezetre. – Hol vagyunk? – A faházamban. Madison határánál. De ne aggódj! – tette hozzá. – Senki nem tud róla, még John sem. Rome az olyan eshetőségekre építette, mint ez is. Biztosra mentem, hogy nem követnek engem és Tanner-t, és ismerve Rome-ot, ő is. – Hol van? – Elküldtem őt és a fiút, hogy szerezzenek be néhány dolgot. Megőrjítettek az aggódásukkal, és a barlang csak egy kis sétára van innen. Azzal foglalta el magát, hogy körém tekerte az egyszerű, barna takarót. – Rome találta évekkel ezelőtt a barlangot, és minden olyan dologgal teletömte, amire egy rejtőzködő embernek szüksége lehet. Letargia öntött el, arról győzködve, hogy aludjak még egy kicsit. A szemhéjam lecsukódott, elnehezült a fáradtságtól, de kényszerítettem őket, hogy nyitva tudjam tartani. Kényszerítettem magam, hogy a szavaira koncentráljak. – Miért aggódtak értem? – Nos – mondta megtorpanva, és megköszörülte a torkát. – Számtalan alkalommal nem lélegeztél. Nem lélegeztem? A kezem reszketett sajgó torkomnál. Édes istenem! Közel voltam a halálhoz, és még csak nem is tudtam. Esélyem sem lett volna elbúcsúzni apámtól és Sherridan-től. Nem láthattam volna őket még egy utolsó alkalommal. – Fel akarom hívni apámat – mondtam. Hirtelen elöntött a vágy, hogy halljam a hangját. – Mielőtt megtennéd – mondta Lexis, hangja furcsa módon elcsuklott –, Rome szeretne beszélni veled róla. – Miért?

196

Játék a tűzzel Azonnal felültem, és a hirtelen mozdulatért drágán megfizettem. Szédülés és émelygés tört rám, izzó fényeket láttam a szemem előtt. Egyik kezemmel megdörzsöltem a halántékom, a másikkal átkaroltam a hasam. Jó van, jól van, jól van! – Miért? – ismételtem meg, de nem volt több a hangom elkínzott nyögésnél. – Nem kell aggódnod! Apád életben van, és jól van. Esküszöm! A szívem nekifeszült a mellkasomnak, hűvös bizsergés áramlott végig az ereimen, ahogy belemélyedtem zöld szemének mélységébe, próbálva megtudni az igazat. Őszintének tűnt, és úgy döntöttem, hiszek neki. Lassan elernyedtem, és visszahanyatlottam a párnára. – Mi bajom van? Miért vagyok ilyen gyenge? – A füst miatt, legalábbis szerintünk. Felmordultam. – Nem kéne immunisnak lennem rá? Úgy értem, én gyújtottam a tüzet. Megvonta kecses vállait. – Rome szerint különösen érzékeny lettél a szennyeződésekre. Miközben magát a tüzet elviseled, az azt követő füst sokkal jobban letarol, mint másokat, mivel most már egy vagy Földanyával. A szennyeződések mostantól épp annyira bántanak téged, mint a világot. Ennek volt értelme. Nem tetszett, de volt értelme. Lexis elfordult tőlem, és a szoba egyetlen ablakához sétált. Elhúzta a barna függönyöket, és kikukkantott. Akárki választotta a barna árnyalatot, fenékbe kellett volna billenteni. Ha már a kellemes dolgoknál tartunk. Biztosan Rome választotta, mivel Lexis ízlése – ahogy azt a lakása is bizonyította – színes és gazdag volt. Szóval Rome-ot kellett fenékbe billenteni, nem igaz? Szívesen. – Jön valaki? – kérdeztem. – Nem. Súlyos csend telepedett ránk. Kényelmetlenül mocorogtam az ágyon. Mit akart… – Szeretem – bökte ki. Oké. Szóval erre tartottunk, nem igaz? Jobb, ha nyíltan megbeszéljük, gondoltam, mint hogy hagyjuk elfekélyesedni a dolgot 197

Gena Showalter köztünk. – Egy órával azután rájöttem, hogy találkoztam veled. Akkor miért engedted el? Keserűen felnevetett. – Médium vagyok, ami egyszerre átok és áldás. Én… Én tudtam, mielőtt hozzámentem Rome-hoz, hogy nem én vagyok az, akinek mellette kéne lennie, de akkor is megtettem. Azt hittem, elérhetem, hogy annyira szeressen, amennyire én szerettem őt. Zavartan vontam össze a szemöldököm. – Nem értem. Szomorú félmosolyt villantott rám, és a mellkasom összeszorult az iránta érzett szánalom miatt. A szemében lévő fájdalom megrázó volt. – Jó néhány évig voltunk együtt, majd még néhány évig házasok is, aztán terhes lettem. Mégis mindvégig tudtam mélyen legbelül, hogy ha nem sétálok ki az életéből, akkor hozzám lesz kötve, mikor nem is igazán akar mellettem lenni. – Általában nem ilyen nehéz a felfogásom. Remélem. De de nem értem, mit akarsz pontosan mondani. Abban a pillanatban nem volt szükségem empata segítségére, hogy leolvassam az érzelmeit. Leeresztette a vállát, ahogy a szomorúsága elmélyült. – Rome kedvel engem. Talán szeret is, de ez nem olyasfajta szeretet, amit egy férfinak a felesége iránt kellene éreznie. Tudtam, mindig tudtam, hogy valaki más vár rá. Ő nem. Azt hitte, én vagyok az egyetlen, de elég hamar rájött volna az igazságra. És akkor is mellettem maradt volna, annak ellenére, hogy akarta volna… nem, sóvárogta volna… azt a másik nőt – reszkető kézzel letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Ezt nem bírtam volna elviselni. A szavai egyszerre voltak szörnyűek és csodálatosak. Nem ő volt a megfelelő nő Rome számára. Vajon én az voltam? Nem tudtam megcsókolni anélkül, hogy ne gyújtanék fel valamit. A baj mindenhová követett. Jelenleg munkanélküli voltam. Nem éppen a legmegfelelőbb barátnőjelölt. Mégis. Szerettem volna a megfelelő nő lenni. Nagyon. Ha nem én voltam… A gyomrom megrándult.

198

Játék a tűzzel – Ki a megfelelő neki? – kérdeztem. Az ujjaim belemarkoltak a takaróba, ahogy vártam a válaszára. Reménykedtem, féltem. – Talán te. Talán valaki más. Nem tudom, kicsoda. Szóval, volt még remény, ugyanakkor kétség is. Éles fájdalom hasított a halántékomba. Előre-hátra hintáztam, és a könyökhajlatomba temettem a fejem. Jobb lesz, ha témát váltunk, mielőtt valami agyi aneurizmát idézek elő magamnak a túlzott elemezgetéstől. – Sajnálom az otthonod. Igazad volt. Felégettem. Kezével legyintett egyet a levegőbe. – Csak egy épület volt. Rome és Sunny biztonságban van. Csak ez számít. Nem akartam kedvelni őt, tényleg nem. Bár azok után, amiket felfedett előttem, rájöttem, hogy mégis kedvelem. Az (állítólagos) féltékenységem ellenére. Rám zúdíthatta volna, hogy én birtokoltam az (átmeneti) figyelmét a férfinak, akit szeretett. Kidobhatott volna. Ehelyett szomorú mosollyal nézett rám. – Azt hiszem, van két csodálód – mondta vágyakozón. – Tanner annyira aggódott érted. – Nos, én is kedvelem Tannert. Jó gyerek. – Ő nem gyerek. Hanem egy férfi, akinek még egy kicsit komolyodnia kell. Az iránta érzett vonzalma nyilvánvaló volt. – A képességei még nyersek – tette hozzá. – Alig fejlődtek ki, de úgy gondolom, hogy edzéssel nagyszerű dolgokat tud majd csinálni. Meleg kuncogás tört fel belőle. – Rome majdnem kidobta. Mosolya még szélesebb lett, ahogy az ágy felé fordult. – Tanner folyton azt ismételgette, hogy tökéletesen egészséges lennél, ha Rome engedte volna, hogy velünk gyere, és azt hiszem, ez szíven ütötte Rome-ot. Ő egy örök védelmező, mégis hitt benned annyira, hogy felhasználja a… képességeidet. Pont annyi hezitálás volt a hangjában, hogy azt sugallja, igazán nincs is semmilyen képességem, mégis elöntött egy kisebbfajta elégedettség, mert Rome bízott bennem. Az elégedettséget azonban hamar kioltotta a bizsergető csalódottság. 199

Gena Showalter – Gyűlölöm, hogy olyan keveset tudtam tenni, hogy tényleg segítsek, és inkább csak akadályoztam. Csak azért maradtunk ott mi ketten, hogy kikérdezzük az egyik férfit, de a végén mindenkit megfagyasztottam vagy megsütöttem. És aztán… Lexis hirtelen kiegyenesedett, és elvesztette minden humorérzékét. A szavaim azonnal elhaltak. – Mi az? Mi a baj? – kérdeztem. Azt hiszem, én is kezdtem Lexisre hagyatkozni, mint Rome és Brittan. – Az ajtó… – felmordult, és becsukta a szemét, megdermedt. Számtalan perc telt el, majd a mosolya visszatért. – Elindultak vissza. Ahogy Tanner mondaná, Rome ki van bukva.

200

Tizennegyedik Fejezet AHOGY MEGJÓSOLTA, kivágódott az ajtó. Rome masírozott be rajta, maga mögött rángatva a tiltakozó Tannert. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, egy székbe nyomta Tannert, és egy nehéz táskát dobott a lába elé. – Nem félek használni ellened a halálos kung fu mozdulataimat – morogta Tanner. – Maradsz! – morogta vissza Rome. – És meg ne merj szólalni a nap hátralévő részében! Felém fordult, és mikor találkozott a tekintetünk, arca meglágyult. – Felébredtél. Lassan felültem, és az ujjammal átfésültem a hajamat. Bárcsak lett volna a tükröm! Bizonyára szarul néztem ki, míg ő kifogástalanul festett. Az egyik kedvenc fekete pólóját viselte, és fekete nadrágot. Szívesen megnéztem volna egyszer koptatott farmerben, de mindig csak szövetnadrágokat hordott. És semmi alsóneműt, jutott hirtelen eszembe, és elvörösödtem. Hozzám sétált, leült az ágy szélére, csupán egy sóhajtásnyi távolságra tőlem. A szívverésem felgyorsult, majdnem felrobbant a mellkasomban, mikor karjával végigsimított az enyémen. Mindig megvolt ez az elektromos bizsergés közöttünk. – Hogy vagy? – kérdeztem, szomjasan szívva magamba látványát. Arca egészséges színben tündökölt. Nem tűnt megviseltnek vagy sebesültnek. Valójában teljesen normálisnak tűnt. Nos, annyira normálisnak, amennyire egy sötét angyal az lehet. 201

Gena Showalter – Jól vagyok, csak egy kicsit szúr az oldalam. És te, hogy vagy? – Jobban. Előrenyúlt, és egyik kezét az arcomra simította, tekintete vaddá vált. Halálossá. – Megijesztettél. Soha többet ne tegyél ilyet! Megremegtem attól a barbár hévtől, amit sugárzott. – Nem fogok. Kék, hihetetlenül kék szemei belefeledkeztek az enyémbe, miközben összefűzte ujjainkat. – Amikor elájultál… Megszorítottam a kezét. – Ó, nézd már a szerelmes madárkákat! – gügyögte Tanner. – Akarjátok, hogy Lexis-szel elmenjünk? – Igen – mondta Rome, közben le sem vette rólam a tekintetét. Azonban sajnálatos módon mégsem mentek el, hanem a helyükön maradtak. Rome tökéletes gyengédséggel simogatta hüvelykujjával a tenyeremet. – Belle, elég jól érzed magad ahhoz, hogy kimenjünk, és gyakoroljuk, hogyan használd az erődet? Abban a pillanatban, ahogy az ereje átszivárgott belém, úgy éreztem, bármire képes lennék. – Persze. – Jó. A tegnapi után tudnom kell, meddig bírod. Emellett nem akarok visszamenni a városba sötétedés előtt, szóval rengeteg időnk van. Lexishez fordult. – Meséltél neki az apjáról? Újból megdermedtem a félelemtől, és éreztem, ahogy hidegség áramlik végig az ereimben. – Nem – mondta Lexis. – Tudtam, hogy te szeretnéd elmagyarázni. – Valaki jobban tenné, ha elmondaná, mi ez az egész az apámmal, mielőtt megfagyasztom az egész helyet! A szabad kezével Rome a fülem mögé tűrt egy hajtincset. – Jól van, de attól tartok, Vincent megpróbálja majd felhasználni őt, hogy előcsalogasson téged. Gombóc keletkezett a torkomban, és a szám elé kaptam a kezem. Ha az apám veszélyben volt, én… én… én akkor meghalok inkább, és mindenkit, aki felelős érte magammal viszek. – Nem hozhatjuk el a központból. Ott kap kezelést. Ott vannak az ápolói. 202

Játék a tűzzel – Tudom. Ezért szeretném odaküldeni Lexis-t, hogy vigyázzon rá. – Nem is tudom. Pillantásom automatikusan a kérdéses nőre siklott. Igen, láttam, ahogy elkapta a késeket, amiket Rome odadobott neki, de vajon tudna-e felfegyverkezett emberek ellen küzdeni? Ölne-e azért, hogy megvédje az apámat, egy férfit, akit még sosem látott azelőtt? Szája megrándult az őszinte meglepetéstől. Mielőtt pisloghattam volna, elővette az egyik kést, és egyenesen felém hajította. Hallottam egy süvítést, amit egy koppanás követett, ahogy a penge beleállt a falba a hátam mögött. Elakadt a lélegzetem. – Szent szar! – Tudok vigyázni rá – mondta, és magabiztossága kézzelfogható erejű volt. – Na, így kell tesztelni a húgyhólyagom feletti irányításomat! – mondtam szárazon. A pulzusom erősen és gyorsan lüktetett. Isten tudja, talán még nem volt elég izgalom az életemben. Az, hogy megdobnak egy késsel olyan volt, mint a fertőzött bevonat egy már amúgy is mérgezett tortán. – Tökéletes lesz – mondtam Rome-nak. – Fel kell hívnom a központot, hogy megkérdezem, engedélyezik-e, hogy… – Semmi szükség rá – mondta, félbevágva mondandómat. – A kölyöknek úgy néz ki, mégis van valami haszna. Nagyon ért a számítógépekhez, és máris betört a rendszerükbe. Most abban a hitben vannak, hogy egy speciális szívnővért rendeltek ki mellé, hogy huszonnégy órán át gondoskodjon róla. – Oké. Remek. Akkor csak felhívom apát, és… – Semmi telefon. Nem tudjuk megmondani, kit hallgatnak le – hangja bocsánatkérő volt, de a parancs világos és hajthatatlan. Emellett, azt mondtam apának, hogy nem fogom hívni. Hogy egy mesés vakáción leszek, és pihenek. Bárcsak így lenne! – Azzal ellentétben, amit a filmeken láttál – mondta Rome –, a telefonhívások azonnal lekövethetők. Ha apádat bármilyen módon megfigyelik, nem akarom, hogy kapcsolatba lépj vele. – Értettem – sóhajtottam, és Lexis-re pillantottam. – Tudnál folyamatosan informálni róla? Titokban? Úgy tudja, hogy egy 203

Gena Showalter vakáción vagyok, és talán az lenne a legjobb, ha meghagynánk ebben a hitben. – Természetesen. Visszadőltem a párnámra. – Lezuhanyozom, eszem, aztán mehetünk ki gyakorolni. Oké? – kérdeztem Rome-tól. Lehajolt, arcát az enyémhez nyomta, de még előtte sikerült elkapnom egy villanásnyi időre elbűvölően szexi mosolyát. – Belle Jamison meztelenül, és a zuhanyzóban. Tetszik ez a kép. Nyeltem egyet, és még egyszer Lexis-re sandítottam, aki már elfordult tőlünk, és elfoglalta magát a konyhában. Nem akartam a szükségesnél jobban megbántani. Azt nézve, hogy mit tett ez a nő – és mit fog tenni értem. Nem hiszem, hogy Rome rájött, az exe még mindig szereti őt. A férfi megértés bugyraiban (lásd: korlátozott), talán azt gondolta, Lexis-t nem érdekli, hogy kivel van. – Egy nap talán képes leszek csatlakozni hozzád ott... és nem csak képzeletben – lehelete az arcomat simogatta, majd a fülemet, végül halkan hozzátette. – Gondolkodtam rajta, és azt hiszem, a zuhanyzó lenne a legmegfelelőbb hely a számunkra. Ha a dolgok túl melegre fordulnának, a víz majd lehűt minket. Vagy gőzzé változtat, olyan forróvá, ahogy én éreztem iránta. – Egy nap – feleltem én is ugyanolyan halkan. Istenem, reméltem, hogy az a nap hamar eljön! – Annyira kívánlak. Orrcimpája kitágult, szeme hevesen csillogott. Egy szóval úgy nézett ki, mint a férfi, aki vad birtoklási vággyal küzd. – Menj a fürdőbe! Siess! Aggódtam miattad, és ha nem mész be oda, akkor itt és most, azonnal neked esek. Ó, imádtam, amikor átment alfába, ha rólam volt szó. Kivánszorogtam az ágyból. A térdeim remegtek, ahogy a fürdőbe botorkáltam. A saját érdekemben bezártam az ajtót. Lezuhanyoztam, elidőzve a forró, gőzölgő víz alatt, és hagytam, hogy kívül-belül megtisztítson. Minden eltelt másodperccel egyre erősebbnek éreztem magam. A nyirkos, párás levegő elsimította a torkom, és kipucolta a kormot a tüdőmből. Egy részem azon 204

Játék a tűzzel aggódott, hogy Csinos Fiú Vincent ránk talál, rám ront, és elkap úgy, hogy nincs rajtam bugyi. Túl sokszor ért már váratlan támadás az elmúlt napokban. A másik részem viszont egész egyszerűen kiélvezte ezt a normális cselekvést. A faház biztonságos menedéknek tűnt, amire kétségbeesetten volt szükségem ebben a pillanatban. Mikor a víz elviselhetetlenül hideggé vált, felvettem a fekete pólót és farmert, amit Lexis csomagolt nekem – és amit valaki a vécé tetejére fektetett. Valaki, aki megpiszkálta a fürdő zárját, és bejött anélkül, hogy észrevettem volna. Akárki volt is a zárpiszkáló (köhh, köhh – Rome!), nem hozott nekem bugyit, vagy melltartót. Nem akartam felvenni a koszosat – már ha egyáltalán meglett volna, de nem volt meg. A fent említett valaki, magával vitte őket. Szóval – ahogy az a bizonyos valaki eltervezte – nélkülük öltöztem fel. Nem volt bugyim. Nem volt melltartóm. A szám mosolyra görbült. Kéjenc pasi. Rome egy igazi férfi volt, még a veszélyben is. Mikor kiléptem, egy kisebb gőzfolyam követett. Rome, Tanner és Lexis az asztalnál ültek, és reggeliztek. Furcsának tűnt, hiszen az utolsó étkezés, amire emlékszem, a reggeli volt Lexis lakásán. Gondolom, ez történik, ha egy egész napot átalszol. Feléjük indultam azzal a szándékkal, hogy elfoglalom a Rome melletti üres széket, de ő lenyomott az ölébe, és elém dobott egy vajas kekszet, mindezt anélkül, hogy közben abbahagyta volna a beszédet. – …megosztják az erejüket, miközben Belle és Dr. Roberts után kutatnak. Most tökéletes az időzítés, hogy rajtuk üssünk. Nagyon izgató volt az ölében ülni. A mellbimbóm azonnal megkeményedett, a gyomrom bukfencezett, kétségbeesetten vágyott az érintésére. Talán ribanc és szajha voltam (kurva?). Vagy talán, de csak talán, Rome halálos feromonokat bocsátott ki magából, aminek egy nő sem tud ellenállni. – Nem mondom, hogy nem értek veled egyet – mondta Lexis, és eperdzsemet kent a saját kekszére –, de neked is figyelembe kell venned a tényt, hogy mi is meg vagyunk osztva. Én Belle apjával leszek, míg ti hárman megpróbáljátok elkerülni, hogy Vincent elfogjon titeket. És John is, ha keres benneteket. 205

Gena Showalter – John talán keres minket? – kérdeztem. Mézet csorgattam a kekszemre, és nekiláttam elfogyasztani. – Azt hittem, Rome elintézte. – Tudnia kell, hogy most már Belle-nek segítesz – mondta Lexis Rome-nak. Rome kivette az utolsó falatot az ujjaim közül, és bekapta. – Csak annyit tud, hogy Bell megszökött tőlem, és még mindig vadászom rá. Lexis felhorkant. – Egyetlen intelligens ember sem hinné el, hogy megszökött tőled. – Hé, csak hogy tájékoztassalak – mondtam neki ingerülten –, megszöktem tőle! – És én segítettem – tette hozzá Tanner. Úgy kidüllesztette a mellkasát, mint egy páva. – Tudom, édes, és büszke vagyok rád! – veregette hátba Lexis. – Feltételezem, az igazság különösebb, mint a kitaláció, de senki nem fogja elhinni, hogy Belle elbánt Rome-mal. – Felhívtam Johnt, és azt mondtam neki, hogy Belle ravasz teremtés, és meglépett – mondta Rome. – De meg fogom találni hamarosan, és be fogom cipelni. Lexis és én is eltátottuk a szánkat. – Tényleg? – kérdeztük egyszerre. Bár a hangnemünk különbözött. Ő meglepettnek tűnt, én pedig dühösnek. Rome megszorította a derekamat. – Igen, megtettem. Oké, totál az volt az érzésem, hogy elárultak. Vajon Rome tényleg azt tervezte, hogy bevisz engem, miután segítettem neki elrejteni Sunny-t? Nem bírtam elviselni, tudnom kellett. Megérdemeltem, hogy tudjam. – Seggfej leszel, és át fogsz adni John-nak, miután már nem lesz rám szükséged? – John nem sokat mondott – Rome rám se hederített. – Csak annyit, hogy találjam meg, mielőtt Vincent-nek sikerülne. Lexis felsóhajtott. – Ismerve John-t, valószínűleg már más ügynökei is keresik Belle-t.

206

Játék a tűzzel – Ne nézettek már át rajtam! Kezdek ideges lenni, és mindannyian tudjuk, hogy az nem jó dolog! – belebokszoltam Rome lábába. – Jobban teszed, ha válaszolsz nekem! – Majd később megbeszéljük ezt, Csodalány – mondta. Csodalány. Hmmm, ez tetszett. Azt kívántam, bár válaszolt volna nekem. Morogva kortyoltam bele a vizembe. – Miért később? – kérdeztem végül, képtelen voltam visszafogni magam. Felsóhajtott. – Mert dühbe gurulsz. Inkább beszélnék veled erről a zuhany alatt. A gyomrom a feje tetejére állt. – Miért fogok dühbe gurulni? Csak egy válasz volt, ami miatt felidegesítettem volna magam, nevezetesen ha Rome tényleg azt tervezte, hogy elárul engem. Egyik kezével a hajába túrt. – Tényleg azt terveztem, hogy beviszlek, oké? Miután leráztuk rólad Vincent-et, úgy terveztem, hogy meglóbállak John előtt, ezzel elterelhetem a figyelmét, és biztonságban elrejthetem Sunny-t. Tanner és Lexis elnémultak, és a nedvesség minden cseppje elhagyta az ajkam. – De… De azt hittem, azt mondtad, hogy szükséged van az erőmre, hogy elrejthesd őt. – Valóban, csak nem olyan módon, ahogy te gondoltad. John még jobban akarni fog téged, ha tudod irányítani a képességeidet. – Te barom! – megpróbáltam kiugrani az öléből, de nem engedett. Szorosan tartott. – Azt mondtad, bízzak benned, és még meg is esküdtél, hogy nem fogsz elárulni! – kiáltottam. – Ha ettől jobban érzed magad, szörnyű bűntudatom volt, amiért átejtelek. Csak azzal a gondolattal tudtam nyugtatgatni magam, hogy tudsz majd vigyázni magadra. – Te… Te… – A szavak cserbenhagytak, fogalmam sem volt, minek nevezzem. Soha életemben nem éreztem magam ennyire elárulva… még akkor sem, amikor rájöttem, hogy a Sötétség Hercege megcsal.

207

Gena Showalter – Nem fogom megtenni – mondta Rome, és megint megszorította a derekamat. – Nem tudom megtenni. Erre tegnap este jöttem rá. Majd kitalálok valami mást. Kezdtem megnyugodni, de igyekeztem fenntartani az éberségemet. – Mi változott? – kérdeztem. – Igen, mi változott? – visszhangozta Lexis. Most a nő felé fordultam. – Te tudtad? Bólintott. Ribanc! – Nem tetszett, hogy láttalak megsérülni – ismerte be Rome. Engem figyelt. – Sajnálom, bébi. Tényleg. Ki nem állhatom a gondolatot, hogy én leszek az oka, ha valaki bánt téged. Még magamat is beleértve. Megbocsátasz nekem? Igen, jöttem rá. Megbocsátottam. Megbántott, de akkor is megbocsátottam neki. Meg akarta védeni a lányát, és képes volt bármit megtenni érte, amit szükségesnek látott. Én is megtettem volna ugyanezt az apámért. – Igen – mondtam. Megkönnyebbült sóhajt szakadt fel belőle. – Jó. Éppoly ártatlan vagy, mint Sunny, és szeretném, ha az is maradnál, Csodalány. – Ez a név annyira pocsék – vágott közbe Tanner, nyilvánvalóan próbálta visszahozni a korábbi kedélyes hangulatot. – Ő Vipera, egyszerűen és világosan… hacsak nem döntünk a Gyilkos Hajlamú Nő mellett, ahogy azt már korábban is javasoltam. Hozzávágtam egy tojást. A kis fehér-sárga lövedék az orrán találta el, és lehullott fekete ingjére. Lenéztem magamra, Rome-ra, majd ismét Tanner-re. – Hé, mindannyian feketében vagyunk. – Ezt azért van, mert ma este betörünk és kutakodunk – mondta Rome, hangja éppoly nyugodt volt, mintha azt mondta volna, hogy feliratkozunk egy masszázsra és pedikűrre. – Dr. Roberts-hez?

208

Játék a tűzzel A tény, hogy nem tiltakoztam a betörés és kutakodás ellen mindennél többet mondott. Lassan profi bűnöző leszek. Egy törvények kívüli, aki nem engedelmeskedik semmilyen szabálynak, csak a sajátjainak. Egy kicsit drámai, nem gondolod, Jamison? Soha nem törtem még be sehova ezelőtt, és most egy kicsit ijedt voltam a dolog miatt. Ijedt, de elismerem, hogy izgatott is. – Igen. Átnézzük a doki lakását – mondta Tanner. – Hívatlanul. Az ajkaim azonnal lebiggyedtek. – Valószínűleg figyelik. – Számítok is rá – mondta Rome. – Ezúttal biztosra megyünk, és életben hagyunk valakit, hogy kikérdezzük. Erről jut eszembe. Ha mindenki végzett a reggelijével, akkor segítenünk kell Belle-nek, hogy megtanulja irányítani az erejét. JÓ DOLOG, HOGY AZ ESZKÖZÖK,

amiket Tanner és Rome összeszedtek korábban egy tűzoltó készülék volt, valamint esőkabátok, kesztyűk és egy ipari méretű üveg Tylenol. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket Rome akkor szerzett be, amikor magamra hagyott abban a „biztonságos házban”, amit leégettem. Fegyverek, fegyverek, és még több fegyver. Nagy fegyverek, kis fegyverek, és olyanok, amik nem is tűntek annak. Soha nem lőttem még ezelőtt, de lelkesen vártam, hogy megtanuljam. Ha az emberek rám fognak lőni, akkor a pokolba is, vissza fogok rájuk tüzelni. Piszkos Harriet, ez vagyok én. Hogy ne kelljen velünk gyakorolnia, Lexis inkább bement a városba. Minél előbb ér oda, hogy vigyázzon apámra, annál jobb. Tanner, Rome és én becammogtunk az erdőbe, meg sem álltunk, míg el nem értünk egy kis tisztást. Egy órát töltöttünk gyakorlással. A mi szót csak képletesen használtam. Én gyakoroltam, Rome kiabált, Tanner pedig viccekkel traktált. Ennél egyikünk sem jutott előrébb, de legalább ők voltak az egyedüli szemtanúi a… szerencsétlenkedésemnek. Napfény csillogott felettünk, felmelegítve a levegőt, amely sűrű lett és párás. A fák biztosítottak némi árnyékot, de ez sem volt elég. A hőség és Rome morgása, együttesen tűrőképességem határára 209

Gena Showalter sodort. A madarak abbahagyták a csiripelést, és elrepültek. A bogarak abbahagyták a zenélést és zümmögést, és menekülő utat kerestek. Okos bogarak. – Ezúttal koncentrált! – mondta Rome. – Mindketten – tette hozzá, és Tanner-re villantotta a tekintetét. Tanner karja a derekamon volt azzal az indokkal, hogy a személyes kontaktus segíti a könnyebb olvasást bennem. Éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek. – Koncentráltam ezelőtt is, Seggfej Ügynök! Mindketten koncentráltunk. – Ha koncentráltatok – mondta Rome –, akkor mi a francért kellett eloltanom három tüzet, miért talált el egy sárgolyó, miért kellett elviselnem egy jégvihart, és fagytak le majdnem a golyóim? Szólnod kéne neki, Tanner, hogy mikor válnak az érzései túl vaddá, hogy meg tudja tanulni, mikor tompítsa őket, a francba is! Tanner morogva ejtette maga mellé a kezeit, és belerúgott egy kőbe a csizmája orrával. – Megpróbáltam, de még én is új vagyok ebben. Nem tudom, mikor elég vadak ahhoz, hogy kárt okozzanak, és nem tudom, mikor túl gyengék, hogy bármit is tegyenek. – Akkor tanuljatok együtt, a fenébe is! – Rome! – mondtam csípőre tett kézzel. Nem fogom hagyni, hogy így beszéljen Tanner-rel. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled. Csak annyi időre szakította el démoni pillantását Tanner-ről, míg hozzám sétált. – Miért? Szemtől szemben álltunk, az orrunk csaknem összeért. Felnéztem rá, különös módon izgatott voltam. Korom feketítette be az arcát, fekete csíkok futottak le az állán. – Mi bajod van? Mindenkit szerencsétlennek titulálsz, mikor örülnöd kéne nekem. Most először sikerült egy kupac sarat gyártanom – a negyedik elemet – az elmémmel. Vagyis inkább féltékenységemmel, ugyanis ez segített megidézni a földet. De ezt a tényt inkább nem említettem, mert akkor arra kellett gondolnom, hogy Lexis és Rome – pfff – együtt vannak. Uh! Ha nem hagyom abba az efféle gondolkodást, akkor újabb sárlabdát fogok létrehozni. 210

Játék a tűzzel Visszatérve a párbeszédhez. – Ennek a csillagok közé kellett volna repítenie. Állkapcsának izmai megrándultak, elnézett mellettem, és belemordult a távolba. – Nem tetszik, hogy Tanner rád teszi a kezét. – Micsoda? Az általam várt válaszok közül egyik sem volt még csak a közelében sem ennek. Vajon a sokk meg tud ölni egy embert? Azt hiszem, hisz épp az előbb tapasztaltam meg egy minihalált. – Ő csak egy kölyök. Egy kanos kölyök, de akkor is csak gyerek. – És akkor? Épp elég idős, hogy élvezze. A szememet fogattam, ugyanakkor nem tudtam figyelmen kívül hagyni az izgatott bizsergést, ami a bőröm alatt futkosott. Ez az erős, szexi férfi féltékeny volt. Miattam. Miattam! – Nem mintha felfelé kalandozott volna a keze a pólómon. Buta vagy! – Te csodálatos dolog, te! – Bánj vele kicsit jobban, vagy abban a pillanatban, hogy képes vagyok rá, elintézem, hogy napokig egy esőfelhő kísérjen! Gyorsabban, mint hogy pisloghattam volna, a derekam köré fonta a karját, és megölelt. – Jobban fogom érezni magam, miután a magamévá tettelek. A tikkasztó hőség ellenére megremegtem. Megnyaltam a számat, képtelen voltam elhessegetni a képet, ahogy ez a vad férfi levetkőztet, bejárva testem minden egyes porcikáját, majd elborít az illatával, az ízével, az érintésével. – Ó, a pokolba! Ne csináljátok már megint! – nyögött fel Tanner. – Azt hittem, időhiányban vagyunk. Sehol nem láttam az Öld meg a rosszfiúkat programban egy dugj-meg szünetet. Tönkreteszitek az ártatlanságomat ezzel a romantikus szarsággal. Gyengéd csókot leheltem Rome ajkára – az ajkakra, amik azonnal ellágyultak, és győzködtek, hogy maradjak. – Nyugodj le, és viselkedj! – mondtam neki, ügyet sem vetve Tanner-re. – Mindannyiunknak melege van, fáradtak és nyűgösek vagyunk. Ha korán befejezzük a gyakorlást, és jófiú leszel, talán engedem, hogy megint megcsókolj. 211

Gena Showalter Várjunk csak! Csak semmi kemény csókolózás! Próbáld észben tartani! Szája sarka apró, de őszinte mosolyra húzódott. – Te leszel a halálom, tudod? Istenem, reméltem, hogy nem. A mosolyom eltűnt, a gondolat elszomorított. Az elkövetkezendő napokban megsérülhet vagy meghalhat. Miattam. Vagy valaki más miatt. Most már tökéletesen megértettem, hogy ő és Lexis miért ajánlkoztak fel a kísérleti nyúl szerepére, amikor a lehetséges jutalom a sérthetetlenség volt. Bármit megtennél, hogy megvédd a párod. – Ígérem, én is jobban fogom csinálni. Észre sem vette hangulatom teljes megváltozását, rácsapott a fenekemre, és Tanner-höz fordult. Szeme fényesebben csillogott, arckifejezése sokkal nyugodtabb lett. – Bocsánat – mondta vonakodva. – Készen állsz, hogy újra megpróbáljuk? – Persze, haver – Tanner megropogtatta a vállát, az izzadságtól a pólója a bőréhez tapadt. – Végezzünk már ezzel, hogy végre megtölthessem az alsógatyámat jéggel! Lehet, hogy a te golyóid lefagynak, de az enyém mindjárt elolvadnak. – Mindenki a helyére! – mondta Rome. – Valahogy másképp kéne csinálnunk – mondtam. De hogyan? Elhatároztam, hogy sikerrel járok, lehunytam a szemem, és koncentráltam. Kifújtam és beszívtam a levegőt, és hallottam, hogy Tanner is így tesz. Ki. Be. Majd előrenyúlt, és a kezébe fogta az enyémet. Tenyere sima volt, és csendes erőt sugárzott. Mivel a mentális dolog akkor működött, amikor a Maradj Távol jelzésre volt szükségem, ezért elképzeltem, hogy a kezünk összeolvad. Összekapcsolódik. Összezárul. Hamarosan éreztem, ahogy az agyam kinyúl az övé felé, próbálva kapcsolatot létrehozni. Majdnem kinyitottam a szemem meglepetésemben. Éreztem, ahogy megpróbálom keresztülküzdeni magam a mentális ajtón, ami elválasztott bennünket.

212

Játék a tűzzel – Összeolvadunk – mondta Tanner halkan. – Összeolvadunk. Tényleg össze… Miközben beszélt, elmémmel a maradék utat is megtettem a fejébe, egyetlen lökéssel. Hirtelen megrándult, éreztem, hogy valami energia kúszik lefelé a karomon. – Szent szar! – mondta. – Valami épp most… tört be a fejembe. Tényleg érezlek. Tényleg érzékelem az érzéseidet. – Csinálj esőt! – parancsolta Rome. Eső. Engedtem, hogy szomorú dolgok képei áramoljanak át a fejemen. Elveszett kiskutyák. Koldusok. Árva gyerekek. Reméltem, hogy hamarosan ezt már azonnal képes leszek megcsinálni, hogy automatikusan magamhoz hívom az érzéseket, gondolkodás és erőfeszítés nélkül. Most ez volt a legjobb, amit tehettem. Éhezés. A Krispy Kreme-ban található zsírmennyiség. – Istenem, Vipera, a szomorúságod épp most érte el egy vihar szintjét! Érzem a vihart benned! – sokk és büszkeség fűszerezte Tanner hangját. Miközben beszélt, eldördült egy villám. A felhők megnyíltak, és özönvízszerű esőt zúdítottak az erdőre, mindhármunkat eláztatva. A gyapjú és a farmer a testemhez tapadt. Vizes hajam a halántékomra és az arcomra hullott. Vízcseppek álltak meg a szempillámon. – Vess véget neki! – mondta Tanner. Vessek véget neki, vessek véget neki! De nem tudtam megtenni. A szomorúság megmaradt. Erősen és irányíthatatlanul. Aztán éreztem valamit – valakit – , ahogy belém nyúl, és elveszi a szomorúság nagy részét. Nem Tanner volt, ezt tudtam. Az érzés… más volt, melegebb. Felpattant a szemem, és pillantásom találkozott Rome meglepett tekintetével. – Hogy csináltad ezt? – kérdeztem ugyanakkor, mikor Tanner közölte, hogy a vihar alábbhagy. Az eső lágy szemerkéléssé változott. – Most – mondta Rome határozottan. – Állítsd meg! Próbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, igyekeztem nem érezni semmit, de véletlenszerű gondolatok zavartak meg állandóan, 213

Gena Showalter makacsul. Hogyan söpört végig rajtam Rome, elvéve szomorúságom forrását? Mit csinálhat apa ebben a pillanatban? Mikor fogok legközelebb enni abból a fenékhizlaló Krispy Kreme-ből? Vajon most Rome olyannak lát, mint egy ázott macskát? – Oké, miért emelkedik a zavartságmérőd? – kérdezte tőlem Tanner. – Semmiért. Most pedig fogd be! Számtalan perc telt el, mire végre sikeresen kiürítettem a fejemet. Az eső hosszú idő után végre elállt. – Jó – elégedettség csillogott Rome szemében, ahogy elismerően bólintott. – Most ismét esőt fakasztunk. Csak ezúttal gyorsabban. A fogamat csikorgattam. Milyen könnyű neki utasításokat osztogatni. Azok követése már kissé problémásabb volt. Az érzelmek nem szerették, ha kierőszakolják őket. Egy depressziós embernek nehéz lett volna nevetni és mosolyogni. Egy izgatott menyasszonyjelölt aligha dobál dühödten tűzlabdákat a vőlegényére. Nos, hacsak nem érdemelte meg. – Gyerünk, bébi! Meg tudod csinálni. Tudom. – Próbálom, a francba is! – csattantam fel. – Ö, azt hiszem, mindjárt tüzet gyújtasz – mondta Tanner szárazon. Pezsgőfürdő és csokoládé. Pezsgő és rózsák. Lassan szívtam be a levegőt, és hangosan, hosszan fújtam ki. Nyugalom, nyugodt voltam, a pokolba is! Várjunk csak! Szomorúnak kéne lennem. Rome nélkül élni – bár ebben a percben ez a gondolat nem igazán szomorított el. Annyira idegesítően főnökösködő volt. Légy szomorú! Légy boldog! Bla, bla, bla. Miért nem jön ide, és próbál parancsolgatni magának… – Au! – Tanner elugrott tőlem, ezzel megszakítva a köztünk lévő kapcsolatot. – Kiégeted belőlem a szart is! Ha megsérülök, a gatyát is leperelem rólad! A kezemre pislogtam. Igen, az ujjaim hegye izzott. Düh – francba! Jó lett volna, ha Rome megint végigsöpör rajtam, és segít nekem megszabadulni ettől. Bár még mindig nem voltam benne

214

Játék a tűzzel biztos, hogy az előbb hogyan csinálta. Megráztam a kezem, és sikerült eloltanom a tüzet. – Ha sebhelyed lesz – mondtam neki –, a nők imádni fognak. Felragyogott az arca. – Tényleg? A tekintetem találkozott Rome-éval, barna a kékkel. – Ez nem működik. Én egy érzelmes ember vagyok, de nem tudom magam kényszeríteni, hogy valahogy érezzek. A fenébe is, nem akarom ezeket az erőket! Karjait összefonta a mellkasa előtt. – Nos, már megkaptad őket, szóval meg kell tanulnod használni. – Túl nehéz. – Minél többet gyakorolsz, annál könnyebb lesz. – Ez most nem segít nekem! – Bőven van időnk, mielőtt mennünk kell. Tovább csináljuk. Meg fogod tanulni. Bízom benned. A dicsérete majdnem ellágyított. Majdnem. – Még néhány óra semmi különbséget nem fog okozni. Összekapacsolódtam Tanner-rel, és csodálatosan fel tudja mérni az érzelmeimet. Én nem tudom őket irányítani. – Jó vagyok, nem? – szólt közbe Tanner vigyorogva. – Ne nyafogj már, Belle! – Rome nem könyörült rajtam. – Csak hunyd be a szemed, és próbáld meg újra! Vajon mindig ilyen munkafelügyelő stílusa volt? Ilyen elszánt volt, hogy úgy legyen minden, ahogy ő akarja? – Nem. – Tanner nem adja fel – mondta Rome. Résnyire szűkült a szemem. Ó, milyen sekélyes! Egyáltalán nem díjaztam, ha máshoz hasonlítottak. Különösen nem egy okoskodó, nagyszájú kölyökhöz. Én is összefontam a karom a mellkasom előtt. Lássuk, szereti e a visszavágót. – Ha azt akarod, hogy folytassam, akkor mesélj nekem a saját erőidről, és hogy hogyan tanultad meg irányítani őket! – Belle! – mondta figyelmeztetően.

215

Gena Showalter Kijelentettem a feltételem, és nem fogok meghátrálni, nem fogom visszaszívni. Tudni akartam. A fenébe is, megérdemeltem, hogy tudjam! És ha így kell őt kényszerítenem, hogy kezes legyen, akkor megteszem. – Jól van. Ne mondd el! Majd találkozunk a faházban. Miután dobtam neki egy negédes csókot, sarkon fordultam. Megragadtam Tanner karját, és a kabin felé indultam. Meglepetésemre a kölyök vánszorogva követett. – Szeretném, ha megint megégetnéd a kezemet – nyafogta. – Sebhelyet akarok. – Csak folytasd, és az egész testedet megégetem! Rome torokhangon felmordult. – Tudni akarod? Megmutatom. Megdermedtem. Centiről centire fordultam felé. A szívem nekifeszült a bordáimnak. – Menj be, Tanner! – mondta Rome, tekintete rajtam időzött. – Én is látni akarom! – Menj be a házba! Már jól megtanultad használni az erődet. Most én tanulom meg jól használni az enyémet. Majd én szűrök neki. Menj be a házba! – ismételte meg Rome. – Nélkülem nem fogod tudni, hogy mikor és mennyit szűrj ki. – Tanner! Menj! – De látni akarom a szupererődet. Csak kinézek az ablakon, szóval ennyi erővel… – Próbáltam kedves lenni, Tanner – Rome arca elsötétült a haragtól. Orrlyukai kitágultak, írisze kristályos-kéken ragyogott, pupillái alig látható, fekete csíkok voltak. – Ez nem vicc. Nem játék. Menj be a házba, vagy én rugdoslak be! Tanner minden további szó nélkül besietett. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne kövessem a kölyköt. Gombóc nőtt a torkomban, ahogy Rome felém indult. Igazi borzongató félelem járt át, megfagyasztva a levegőt körülöttem. – Megmutatom neked a képességemet – mondta hirtelen túl éles fogain át préselve ki a szavakat, hangja megtévesztően halk volt. – És azt fogod kívánni, bár ne tettem volna. 216

Játék a tűzzel

217

Tizenötödik Fejezet EGY KIS RÉSZEM (valamilyen szinten) várta, hogy ez fog történni Rome-mal, a másik részem, hát, egy idióta volt. Ki kellett volna találnom. Hogyhogy nem jöttem rá? Szelektív józanész? Bár a tény, hogy már korábban rá kellett volna jönnöm, semmit nem csökkentett a dolog hatásán. A szemeim elkerekedtek a döbbenettől, és lassan, óvatosan elhátráltam. A gyomrom lesüllyedt. – Te… Te… Változott. Rome átváltozott. Arca megnyúlt. Csontjai átrendeződtek, míg végül előregörnyedt a földre. A ruhák, amiket viselt, leszakadtak a testéről, és fényes, fekete szőr nőtt ki a bőréből, néhány másodperc alatt beborítva őt. Fogai még élesebbek lettek, pupillái elvékonyodtak, és mindkét végükön elhegyesedtek. Édes Istenem, egy jaguár volt! Egy jaguár! Nem, A jaguár! Az, amelyiket a lakásomban láttam. Az, aki megjelent Lexis lakásán is. Az, amelyik megvédett a bérgyilkosoktól. Az, amelyiket majdnem megfagyasztottam. Ha Rome egyszerűen csak elmondta volna, mi a képessége, valószínűleg elutasítottam volna. Talán hazugnak nevezem, talán azt mondtam volna, hogy ne viccelődjön. De látni, végignézni az átváltozását, megcáfolhatatlan bizonyíték volt. És ismét megerősítette azt a tényt, hogy van odakint egy olyan világ, aminek a létezéséről pár nappal ezelőttig nem is tudtam. 218

Játék a tűzzel Rome rám morgott, hangja vad volt és állatias. Totális veszély. Még egy lépést hátráltam, és remegő kézzel a torkomhoz kaptam. Még egyszer sem bántott, amikor ebben az alakban volt. De… egy lány nem lehet elég óvatos. – Szentséges szar! – kiabálta ki Tanner a faházból. – Rome, a keményfiú, egy cica. Fúúú! A jaguár egyszer sem vette le rólam vad tekintetét. Tekintete – vagyis Rome-é – továbbra is rám szegeződött, várta, hogy mondjak valamit. Várta, hogy tegyek valamit. Azt várta, hogy elrohanok, hogy rendreutasítom, jöttem rá. Talán még arra is számított, hogy esetleg elájulok. Nem csoda, hogy olyan hajthatatlanul titokban akarta tartani ezt az énjét. Vajon félt a visszautasítástól? Úgy gondolta, hogy undorítónak fogom találni? Buta férfi. Hogy furcsa volt-e? Igen, de egyáltalán nem egy kapcsolatgyilkos dolog. Randiztam már rosszabbakkal. Emellett én tüzet gyújtottam – a francos szemeimmel. Mintha én elítélhetném őt! Leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. – Gyere, cicamica! Ide az édes, édes Belle-hez. Hosszú, fekete szempilláit lehunyta, majd felnyitotta. Aztán lassan felém indult, centiről állatcentire közelítve meg. Előre nyúltam, és megsimogattam puha bundáját. Dorombolt. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy Macskaférfinak kell hívnom téged. Kivillantotta a fogát, szája megremegett, miközben vadul felmordult. – Nem? És mi van a Szőrgombóc Ügynökkel? Újabb morgás. Az én ajkam is megremegett. – Elmondhattad volna – dorgáltam. – Megspóroltál volna nekem egy majdnem-szívrohamot, magadnak pedig egy majdnemfagyasztást.

219

Gena Showalter Morgása abbamaradt, és megint rám pislogott. Megvakartam a füle tövénél. Habozva megnyalta a karomat. Nyelvének simasága és melegsége meglepett. – Hagyod, hogy megnyaljon? – kiáltotta Tanner. – Fúj! – Fogd be! – Belle és a cicamica ülnek egy fán… – jött az éneklő felelet. Rome egyetlen morgással vadul a faház felé fordult. Tanner – ráeszmélve, hogy épp most lesz belőle desszert – végre befogta azt a nagy, lepcses száját. – Tulajdonképpen ez megmagyaráz néhány dolgot – mondtam, megragadva a macska állát, hogy megállásra és figyelemre kényszerítsem. – Soha nem viselsz farmert, mert valószínűleg nem szakadna el, mikor átváltozol. Nem viselsz alsónadrágot sem, gondolom, ugyanezen okból kifolyólag. Visszaemlékeztem rá, milyen könnyedén elszakítottam a nadrágját, mikor megcsavartam. Ennyit arról, hogy az emberfeletti erőm a felelős érte. – Néha úgy viselkedsz, mint egy igazi állat. Ott az a vad csillogás a szemedben, mintha fel tudnál falni mindenkit, akit csak látsz. És nem jó értelemben. És ahogy csókolsz… Újabb morgás tört fel belőle, de ez másfajta volt, mint az előzőek. Remény és vágy vegyült bele. Kinyújtotta elülső lábait, majd a hátsókat is. A kezem a testem mellé hullott. Csontjai megnyúltak a görnyedtségből. Szőre kihullott, úgy hullva a földre, mintha csak átmeneti ruha lett volna. Fogai visszahúzódtak, arca ismét kemény és szögletes vonásokat vett fel. Mellkasának izmai tekeredtek, vonaglottak. A farka – Szentséges Istenem! a nagy, kemény, álló farka… kényszerítettem magam, hogy másfelé forduljak. Az arcom felforrósodott, és legyeznem kellett magam. Valahogy úgy tűnt, a nap is fényesebben süt. Már láttam őt meztelenül korában is, de túl gyenge voltam, hogy felfogjam. Bizonyára tüzet gyújtok, ha most ránézek. – Belle… – Meztelen vagy. 220

Játék a tűzzel Ja, kijelentettem a nyilvánvalót. Ez a specialitásom. – Csak ennyit tudsz mondani nekem?– sokk, nevetés, düh és megkönnyebbülés áradt a szavaiból. – Nem is pislogsz az… állati formám miatt, de a meztelenségemtől megijedsz? – Nem pontosan a meztelenségedtől – köntörfalaztam, és a lábamra néztem. Csizmám orrával belerúgtam egy kavicsba. – Akkor mitől? – Nos, a farkad – Uh! – Nagy. És kemény. Kitört belőle a nevetés. – Jobb lesz, ha hozzászoksz, bébi, mivel a jövőben elég sokat fogod látni. Az arcom még egy fokkal melegebb lett. – Csak rakj most valami pórázt rá, oké? Szünet. A fű zizegése. – Épp most mutattam meg neked, hogy alakot tudok váltani, és téged csak a farkam érdekel. Azt hiszem, még életemben nem sokkoltak ennyire. – Nos, azt hiszem említettem, hogy milyen nagy. Hála az égnek, újonnan megtalált szupererőim nem robbantották fel a világot félelmem erejével. És a vágyaméval. Igen, határozott vágyat éreztem, ami megbizsergetett, és alig kaptam levegőt. – Nem akarok tüzet gyújtani. Sosem láttam még ilyen formás férfit. Ilyen hullámzó izmokkal és napbarnított bőrrel. Rome testesítette meg a tökéletes férfiasság fogalmát. Áradt belőle az erő. Lüktetett. – Fel tudnál venni néhány ruhát? Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, a szemét forgatja. – Nem. Végre sikerült megfélemlítenem téged. Talán meztelen maradok életem hátralévő részében. Lalalala. A fák buják voltak és zöldek. Az ég, már amennyit láttam belőle a leveleken át, fényes és élénk kék. Egyetlen felhő sem volt. Az erdei fenyő illata betöltötte a levegőt. – Így maradunk egész nap, vagy hajlandó vagy megfordulni, és végre beszélni velem? – kérdezte Rome nyugodtan. – Így maradunk egész nap. Uh. – Belle! 221

Gena Showalter – Rome! – összefontam a karom a mellkasom előtt. Ha a pasi még nem jött rá, hogy elég makacs természetem van, akkor majd idővel rájön. – Láttál már meztelen férfit azelőtt, nem? Tetszett, hogy ezt úgy morogja, mintha ki nem állhatná a gondolatot, hogy egy másik férfival vagyok. – Igen, láttam – egyik lábamról a másikra álltam. – Csak még nem láttalak téged meztelenül… legalábbis nem akkor, mikor elég erős vagyok hozzá, hogy valamit kezdjek is vele. Újabb szünet. – És ez miért is más? – Nos, miattad. – Miattam? Eltáncolt mellettünk egy hűs fuvallat, és valahogy sikerült lehűtenie a bőrömet. – Igen. Miattad. Mert miattad érzek dolgokat. – Örülök – mondta. Kezeit a vállamra tette, és gyengéden megszorította. Nem hallottam közelíteni, de hirtelen ott volt. Férfias illata körbevett. – Én is – mondtam halkan –, de ez nem jelenti azt, hogy megint odanézek. Legalábbis nem most. Úgy értem, ha most megfordulok, nem fogunk beszélgetni, ugye? Egy újabb szünet, majd folytatta. – Nem, azt hiszem nem. – Mint már mondtam, komoly veszélye van annak, hogy tüzet gyújtok. Nem túl jó ötlet, mikor épp egy erdőben vagyunk. Sürgősen témát kellett váltanom, mielőtt megfeledkezem róla, miért is lenne rossz ötlet, hogy nem beszélgetünk. – Hogy sikerült… macskaként végezned? Uramisten, nem is volt igazából szemműtéted, igaz? Éjszakai látásod van, mivel a macskáknak is az van. Mellkasát a hátamhoz préselte (ezzel egy kisebb sóhajt váltva ki belőlem), és tovább masszírozta a vállamat. – Nem, semmilyen szemműtétem nem volt. Emlékszel azokra a kísérletekre, amikről beszéltem neked? Összeillesztették a DNS-emet. Ők – a tudósok, akik a PTK-nál dolgoznak – más dolgokat is csináltak, amiket soha nem értettem meg teljesen. 222

Játék a tűzzel Az állam leesett, és a megfelelő szavak után kutattam. Mikor végül kibuktak belőlem, felbőszülten kapkodtam levegő után. – Hogy tehették ezt? Embereket és állatokat vegyíteni, ami talán meg is ölhet… – Bár tetszik, hogy kibuktál miatta, de ne tedd! Én jelentkeztem, emlékszel? Olyan képességeket akartam, amik sérthetetlenné tesznek. Képes vagyok megtenni dolgokat, látni és hallani dolgokat, amiket mások nem. A hajam végével játszottam, és megint áthelyeztem az egyensúlyomata másik lábamra. A szívemnek még le kellett lassulnia, és az érintése csak rontott a helyzeten. – És igazad van – tette hozzá. – Nem hordok farmert, mert nem szakadna el könnyen. Az alsónadrág… nos, az első alkalommal, mikor átváltoztam, minden ruhám a… macskatestemen maradt. Akadályoztak a mozgásban, de le tudtam őket tépni a fogammal… kivéve az alsónadrágot. Képzelheted, milyen szép látványt nyújtottam. Egy kőkemény ragadozó Hanes alsógatyában. Nevetést tört ki belőlem. – Miért gondoltad, hogy undorodni fogok az átváltozásod miatt? – Mások megtették. Ujjai egy pillanatra erősebben szorítottak, és tudtam, hogy azért, mert szerette volna a beszélgetést más útra terelni. De én akkor is kitartottam. – Mint például? – Például Lexis – ujjai centiről centire haladtak lefelé a gerincemen. – Hányni kezdett az első alkalommal, mikor meglátta, mi történt. – Bizonyára beteg volt. – Nem. – Akkor reggeli rosszullétek. – Akkorra már megvolt Sunny. Jól van. Amúgy is, akarom én egyáltalán, hogy átértékelje az exneje reakcióját? – Én nem vagyok Lexis. – Nem – puha ajkai végigsimítottak a nyakamon, mindenféle erotikus érzést váltva ki belőlem. – Nem vagy. 223

Gena Showalter Forróság pattogott közöttünk, és hiperérzékeny lettem minden mozdulatára. Minden levegővételét úgy hallottam, akár egy harci dobot, ujjainak pajkos simítását úgy éreztem, akár egy élő drótot. Meztelen volt, és meg akartam érinteni. Nem! Nem, nem, nem! Nem úgy, hogy Tanner figyel a faház ablakából, vagy hogy gyakorolnom kellenne irányítani az erőimet, vagy hogy képtelen vagyok megállítani a tüzet, amit a vágy okoz. Így egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy a másik kedvében járjunk. Legalábbis nem annyira, amennyire szerettem volna. – Nos, öö… – köhögtem. Mit kéne most tennem? Elsétálni? – Miért nem zavar az átváltozás? – kérdezte Rome. Kicsit habozott, mintha félt volna a választól. Oké, ezt a témát tudtam kezelni anélkül, hogy összeroskadtam volna az érzéki támadástól. – Nem tudom. Egyszerűen csak nem zavar. – Miért? – makacskodott. – Én magam is egy apró változáson mentem keresztül mostanában. Én sem akarom, hogy elítéljenek. Emellett, én vagyok a lenyűgöző Csodanő, és… – Nem foglak így hívni – vágott közbe nevetve. – Miért nem? Te találtad ki. – Azóta rájöttem, hogy ez a név mennyire nem illik rád. Te vagy a Pajkos Szirén, és ez így jó. Nem sikerült lepleznem a vigyorom. – Nos, te vagy a Macskaférfi, semmi kétség. – Ne nevezz így! – megint felnevetett, és gyengéden előretolt. – Menj, szerezz nekem néhány ruhát, és befejezzük az edzésedet! – Tanner nélkül? – Tanner nélkül. – Ez nem fog neki tetszeni. Rome vállat vont. – Megérdemel egy kis pihenést. Menj! – mondta, és rácsapott a fenekemre. 224

Játék a tűzzel Nevetve rákényszerítettem magam, hogy elsétáljak tőle, édes érintésétől, és még édesebb illatától. Nem engedtem meg magamnak, hogy visszaforduljak, mikor beléptem a faházba. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, hűvös levegő csapott meg. Mély lélegzetet vettem. Tanner már várt rám, az ajtónál állt és izgatottan ugrált fel-alá. – Te láttad ezt, basszus? Egy macska. Egy macska! Szőrrel meg minden. – Láttam – feleltem, és eloldalaztam mellette. – Dorombolt? Mondd, hogy dorombolt! – Nem. Hol lehet Rome táskája? A pillantásom végigpásztázta a kis faházat. – Gondolj bele, milyen mókában lehet részünk emiatt! – Tanner a hajába túrt. – Istenem, a viccek már most özönlenek a fejemben! Mi a különbség egy macska és egy béka között? Meg sem várta a válaszomat. – Egy macskának kilenc élete van, de a béka minden nap kuruttyol. – Ez nem vicces! Végre észrevettem egy fekete, műbőr táska kilógó sarkát az egyik ágy szélén, és odasiettem. – Mit esznek a macskák reggelire? Egeres müzlit. Megrándult a szám. – Ez jobb – lehajoltam, és beletúrtam a táskába. Egyetlen ruhadarab sem tündökölt más színben, mind fekete volt. – Jobb lesz, ha nem durrogtatod ezeket a vicceket Rome előtt. Kicsit érzékeny. – Éreztem a habozását, emlékszel? Túl kell jutnia rajta, és a viccelődés a legjobb módszer, hogy ebben segítsünk neki. – Azt akarod, hogy felfaljon? Előhúztam egy pólót és egy nadrágot. Nem fáradtam a cipőkkel. Azok leestek az átváltozás alatt, de nem lett bajuk. – Nem voltál elég közel, hogy lásd, milyen élesek a fogai.

225

Gena Showalter – Rome nem bántana engem. Csak ugat, de nem harap. Várj csak! Dorombol, és nem harap. Fenébe! – nevetett fel Tanner – Csak úgy jönnek. Megállíthatatlan vagyok. Én vagyok a Joker! Hé! Kikerekedett a szeme, tenyerével a combjára csapott. – Ez lehetne a szuperhős nevem. Érzékeny Joker. Felhorkantam. – Azt leszámítva, hogy nem is vagy olyan érzékeny. – De igen. Érzékeny vagyok más emberek érzéseire. – Azt hiszem, jobban illene rád a Lenyűgöző Segg elnevezés. Egyetértően elvigyorodott. – Tényleg cuki seggem van, igaz? Istenem imádtam ezt a kölyköt. Kiegyenesedtem, és Rome ruháit a hónom alá gyűrtem. – Miért nem készítesz ebédet, vagy valami hasonló? Épp itt az ideje, nem igaz? A reggeli órákkal ezelőtt volt. Éhes vagyok. Felhúzta az egyik szemöldökét, azt, amelyikben a piercingek voltak, az ezüst karikák csillogtak a fényben. – Vagy kimehetnénk, mielőtt még odaadod Rome-nak azokat a ruhákat. Belebokszoltam a vállába, de nehéz volt komoly arckifejezést erőltetni magamra. – Miért is nem sütöttelek meg, mint egy panírozott rákot? – Elveszett lennél nélkülem, és ezt te is tudod. Érzem a szereteted, ne is próbáld tagadni! Megfricskáztam, és kisiettem. Nevetése követett. Hirtelen melegség öntött el ragadós karmaival. Rome pontosan azon a helyen állt, ahol hagytam. Karjai az oldala mellett voltak, és a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy eltakarja magát. Mosolyogva figyelte, vajon rá merek-e nézni. Válaszolva a kihívásra, megtettem. Ránéztem. Végre. Amúgy is mindvégig ezt akartam. Pár lépésre megálltam tőle, és hagytam, hogy a pillantásom elidőzzön rajta. A számban összefutott a nyál, és ahogy tartottam tőle, felforrt a vérem. Kétségtelenül első osztályú példány volt. – Egy nap vissza kell majd fizetned a szívességet – mondta rekedten.

226

Játék a tűzzel Meztelenül állni Rome előtt, egy ilyen tökéletes dolog előtt, mikor én magam messze voltam ettől a fogalomtól? – Nem hiszem. – De vissza fogod. – Talán – tartottam ki a válaszom mellett. – Biztosan – hosszú, kemény pénisze megrándult. – Csak majdnem biztosan – dobtam oda neki a ruhákat. Ahogy fürgén elkapta őket, arckifejezése olyan gyengédséget sugárzott, amit eddig még sosem láttam. Gondolatban megtapsoltam magam, amiért észrevettem. Ami igazán nagy dolog volt, figyelembe véve, hogy férfias testrészei szinte rabszolgaként tartották fogva tekintetem. Egyáltalán nem fordultam el, míg öltözött, kezdve a nadrággal, ami felhúzott erős combjára és csípőjére. Már odanéztem, szóval nem volt visszaút. Nem is igazán akartam visszacsinálni. Egyszerűen akartam ezt a férfit. Ó, hogy bizsergett a bőröm, szinte lángolt! – Amikor ennek vége… – kezdtem, aztán észbe kaptam, és összepréseltem az ajkam. Ne kezdj bele, Jamison! Minden melegség kihunyt bennem. Épp a pólóját akarta áthúzni a fején, de megállt mozdulat közben. Ujjai a mellkasán voltak, pólójának szegélyénél. Napbarnított, kőkemény hasizma látható maradt. – Mi lesz akkor? – kérdezte. – Mit akartál mondani? – Semmit. Siess, és kezdjünk gyakorolni! Egy utolsó rántással a helyére húzta a pólót, elfedve csodálatos testét. Szúró fájdalmat éreztem a veszteség miatt. Milyen idióta voltam, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy egy ilyen élvezetes falat eltakarja magát? Rome átszelte a köztünk lévő távolságot, megragadta a kezem, és elvezetett a faház látóteréből. Mikor megálltunk, szembefordult velem, és egyik meleg ujjbegyével megérintette az államat. A pillantásunk találkozott. – Mit akartál mondani, Belle? Nagyot nyeltem. Mi van, ha nem is akar már látni, mikor ennek az egésznek vége? Igen, vonzódott most hozzám. És igen, úgy tűnt, kedvel. Nagyon is. De talán ő is az a fajta férfi, aki irtózik a jövő 227

Gena Showalter említésétől. Lexis után… Talán ő is azok közé a férfiak közé tartozik, aki rögtön elrohant a rettegett K betűs szótól. Kapcsolat. Mintha az a szó a pokol és az ördög szavak szinonimája lenne. – Semmit – ismételtem, és makacsul összeszorítottam az állkapcsomat. – Akkor majd találgatok. Mikor ennek vége, le akarok-e feküdni veled? Igen. Mikor ennek vége, akarlak-e újra látni? Igen. Miután ennek vége, szeretnék-e egy kis időt tölteni a lányommal? Igen. Miután ennek vége szeretnélek-e beborítani csokisziruppal, hogy lenyalhassam? Igen. Szünetet tartott. – Megválaszolta valamelyik a kérdésedet? Bólintottam, mert hirtelen képtelen voltam beszélni a torkomban keletkezett gombóc miatt. Tényleg akart még újra látni. A boldogság hullámai áramlottak végig rajtam, amitől úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Vad tekintettel a hajamba túrt. – Elbűvölsz, de ezt már mondtam, igaz? Az első pillanattól kezdve akartalak, ahogy megláttalak, és a vágyam azóta csak nőtt. Az állam leesett a csodálkozástól. Ezt felhívásnak vette. Ajkai lecsaptak az enyémre. Nyelve azonnal a számba hatolt, és vad, férfias, rabul ejtő íze teljesen felemésztett. Elengedte a hajamat, megfogta az államat, és félre billentette a fejem, hogy még mélyebbre tudjon hatolni. Felnyögtem az eksztázistól. Kezeimet végigfuttattam izmos mellkasán, azt kívánva, bár eltűnne az az idióta ing. A bőrét akartam a bőrömön. Férfit a nőn. Szerettem volna, ha szabadon engedi a benne lévő állatot. De pokolba az egésszel! Már megint felmelegedtem, és a következmények halálosak lehetnek. Zihálva húzódtam el tőle. – Nem kéne. Tüzet gyújthatok. – Add nekem az érzéseid! – sötét izgalom feszítette meg vonásait. Hangja mézzel átitatott dorombolás volt. – Add nekem a tüzed és a szenvedélyed! Az alsó ajkamba haraptam. – Mi lesz, ha megsérülsz? Nincs itt Tanner, hogy szóljon, ha túl sok. 228

Játék a tűzzel – Add nekem! Rome ismét rápréselte ajkát az enyémre. Képtelen voltam ellenállni. Ahogy nyaltam, szívtam, haraptam, ő magához vont, felemelt a magasba, én pedig a dereka köré fontam a lábam. Erekciójának kemény hossza hozzám préselődött, valahogy mintha nagyobb, melegebb lett volna. A gyönyör ott lángolt fel bennem, ahol a leginkább érezni szerettem volna. Remegtem, égtem. Próbáltam magamban tartani a tüzet. Forrt a vérem, a bőröm lángoló hővel bizsergett. Ha nem leszek elég óvatos, akkor a bennem dúló pokol elszabadul, és felemészti az erdőt. Felemészti Rome-ot. Nem akartam Rome-ot bántani. Nem akartam őt elijeszteni, hogy úgy határozzon, soha többet nem csókol meg, nem ér hozzám. – Soha életemben nem vágytam még ennyire elkeseredetten egy nőre! Add nekem a tüzed, Belle! Irányítani fogom. – Hogyan lehetsz ebben biztos? Ruhánkon keresztül a csiklómhoz dörgölte az erekcióját. Dörzsölés. Vágy. Abszolút gyönyör. A szédítő érzésektől elakadt a lélegzetem. Keményen megszívta a nyelvemet. – Add nekem! – Nem. Nem tudtam megállni, hogy ne mozogjak. Ívben megfeszítettem a hátam, ez szükséges volt a lelki békémhez, de egyben veszélyes is. Nagyon veszélyes. A bennem lévő lángok még nagyobbra gerjedtek, és azzal fenyegettek, hogy elemésztenek. Megragadtam, és próbáltam, annyira, de annyira próbáltam magamban tartani őket. – Add nekem! – megharapott. – Nem – visszaharaptam. – Mi van, ha tévedsz? Mi van, ha nem tudod irányítani? – Engedd, hogy megpróbáljam! Add nekem, és segítek, hogy elélvezz! – ígérte. Elindult velem, míg egy fa hűvös törzsét nem éreztem a hátam mögött. Erekciója fel-le dörzsölt, farmerom anyaga csak fokozta a súrlódást. – Rome… 229

Gena Showalter Neve rekedten és szűkölve tört fel a torkomból. Kifogást kerestem. – Figyeltelek korábban, amikor esőt fakasztottál, és olyan szomorúnak tűntél, hogy összeszorult a mellkasom. Elkeseredetten szerettem volna elvenni a szomorúságodat, és hirtelen sikerült. Bízz bennem! Hagyd, hogy megpróbáljam! Megint hozzám dörgölte magát, ezúttal pontosan célzott, és én elvesztem. – Azt hiszem, ismét meg tudnám tenni. Egyszer már működött, és igaza volt: működhet újra. Hagytam, hogy az éberségem fokozatosan alábbhagyjon. A hő és a lángok, amiket annyira szorgalmasan igyekeztem irányítani, úgy ömlöttek ki belőlem, mintha egy gát nyílt volna meg bennem. Rome-ra siklottak, aki felnyögött. Viszont ahelyett, hogy megégették volna, a lángok elmerültek benne. Ha vonzereje nem kötötte volna le annyira a figyelmemet, felugrottam volna az ijedtségtől. De mivel így történt, csak annyit tudtam tenni, hogy szorosabbra fontam a lábam körülötte. Nyelve még őrültebb ütemben hadakozott az enyémmel. Csípője még erőteljesebben mozgott. Hátravetettem a fejem. Egyszerűen nem volt elég erőm, hogy megtartsam. A nyakamra harapott, fogai közé véve a húst, majd megnyalta a helyét. – Látod? – mondta, hangja éppoly rekedt volt, mint az enyém. Feszültség szikrázott a szemében, de ez izgatott feszültség volt. Izgatott gyönyör-fájdalom. – Megcsináltuk. Bíztam benne, hogy ki tudom szűrni a lángokat, hogy át tudom venni a legvadabb forróságot, és sikerült. – Nem értem, hogy vagy erre képes – sikerült kinyögnöm, ahogy simogattam és masszíroztam a hátát. Az idő lassan kicsúszott a valóságból. Itt és most Rome az enyém volt, és gyönyört éltem át, mégsem gyújtottam tüzet. Semmi más nem számított. – Ha nem tanultam volna meg ketrecbe zárni bennem rejlő a vadállatot, akkor eluralkodott volna felettem. Csak egy állat lennék. Azt gondoltam, azt reméltem, hogy a te tüzedet is be tudom zárni, és 230

Játék a tűzzel meg is tettem. Egy nap te magad is meg tudod majd tenni, de addig… Újra megcsókoltam. A fogaink összekoccantak, ahogy a testünk megfeszült és meggörnyedt. Kezébe fogta a mellemet, és összecsípte a mellbimbómat. – Ha már itt tartunk, egy nap ezt majd meztelenül fogjuk csinálni – lehelte. – Igen. – Egy ágyban. – Igen. – Egy nap az enyém leszel. Keze becsúszott a nadrágomba, elhaladva – nem, nem volt bugyim, mert ez a perverz, gyönyörhozó tolvaj elrejtette őket –, és behatolva nedves középpontomba. Azonnali érintkezés, pontosan ott, ahol leginkább szükségem volt rá. Ujjai mélyen belém hatoltak, döfködve, lökdösve. – Igen! Átlendültem az édes határon, és felsikoltottam. Csillagok ragyogtak a szemhéjam mögött. Egész testem megfeszült, elernyedt, megfeszült, görcsösen, ahogy a hirtelen gyönyör megrázott. Rome-ba kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy a mennyekbe repülök, ha elengedem. Képek száguldottak végig a fejemben. Képek Rome-ról, ahogy meztelen és bennem van, farka átveszi ujjai helyét, ahogy magáévá tesz hátulról, majd minden lehetséges pozícióban. Képek arról… – Vipera? – szólított egy ismerős hang. – Mi a baj? Jól vagy? Várj egy percet, már elindultam felétek. Nagyon remélem, Rome, hogy nem bántottad, vagy pokolian megfizetsz érte!

231

Tizenhatodik Fejezet MIKÖZBEN KÜZDÖTTEM vágyaim túltengésével (nevezetesen, hogy megöljem Tannert, levetkőztessem Rome-ot, sikoltsak, kiáltsak vagy még többért könyörögjek a szerelméből), Rome kihúzta belőlem az ujjait, majd teljesen eltávolodott tőlem. Arca vad volt – már nem jó értelemben –, és fájdalom járta át, ahogy megigazította a nadrágját. Reszketve igazítottam meg én is az öltözékem, képtelen voltam egyenletesen lélegezni. – Én végeztem, de veled mi van? – suttogtam. Pillantásom megduzzadt sliccére tévedt – Te… – Jól. Jól vagyok. Nincs olyasmi, amiről később ne gondoskodhatnánk. De tekintete tovább időzött megkeményedett mellbimbóimon, majd combom találkázásához vándorolt, szinte simogatott. Meleg, vágyakozó csillogás jelent meg a szemében. Aztán valami teljesen váratlan és nagyon is erotikus dolgot csinált. Megnyalta az ujjait – az ujjait, amikkel belém hatolt. Behunyt szemmel átadta magát az élvezetnek. A dolog annyira izgató volt, hogy majdnem megint elélveztem. Szinte őrülten izgató. És határozottan perverz. Tanner sietve megkerült egy fát, majd kiszúrt minket. – Belle? – Jól vagyok – mondtam, és elpirultam. – Semmi gond. Azonnal megtorpant, engem tanulmányozva, majd Rome hátát. – Ó. Ó! Ti szexeltetek! Fúj! Egyszerűen fúj! Macskaszex. Visszamegyek. Ti ketten meg próbáljatok a feladatra koncentrálni. 232

Játék a tűzzel Basszus, én vagyok itt az egyetlen, akinek van munkaerkölcse? – sarkon fordult, és visszavonult a faházba. Rome rám nézett, és mindkettőnkből kitört a nevetés. – Ez a kölyök… – mondta. – Tudom. – Nos most, hogy már tudom, milyen ízed van, akár vissza is térhetünk a munkához. Elfordult tőlem, vállai merevek voltak. Csak ekkor – eltávolodva egymástól – jöttem rá annak a jelentőségére, ami köztünk történt. Őt tanulmányoztam, sérülések nyomait keresve. Nem volt se vörös folt, se hólyagok. Működött. Uramisten, tényleg működött! Rome tényleg áthúzta magába a tüzet, és teljesen megszelídítette. Megakadályozta, hogy tomboljon, hogy elpusztítson valamit – vagy valakit. Együtt lehettünk. Szeretkezhetünk lassan, lustán. Szeretkezhetünk keményen, gyorsan és mocskosan. Anélkül, hogy félnünk kellene a következményektől. Már a gondolat elég volt ahhoz, hogy felébressze a vágyam. Hamarosan bennem lesz. Teljesen. A gyönyör remegve kúszott fel a gerincemen, míg felkészültem a gyakorlás következő szakaszára. Tüzet kellett gyújtanom, csak nem olyan fajtát, amit szerettem volna. Még nem. Anélkül, hogy ebédszünetet tartottunk volna, a következő két órát lángok, eső, hó és szélörvények keltésével töltöttük. Lényegében jó munkát végeztem. Rome távolabb állt, és szűrte az érzéseimet. Tanner nélkül nem tudta, mennyit szűrjön ki, de nem is ez volt, amin dolgoznia kellett. Azt kellett megtanulnia, hogy anélkül szűrjön, hogy felizgulna. Minden alkalommal, amikor megzavart valami, újra kellett kezdenem – de összességében fejlődtem. Remélhetőleg néhány hét múlva (valószínűleg hónapok múlva, sóhajtottam) képes leszek azonnal megidézni a szükséges mennyiséget, akkor is, ha zavaró tényezők vesznek körbe. Akkor is, ha Rome felizgul. Viszont megijesztett, hogy ahogy fejlődtem, egyre inkább kezdtem élvezni a képességeimet. Ekkora erőt irányítani és birtokolni mámorító érzés. Megrészegít, mint egy függőséget okozó drog. Egy 233

Gena Showalter vad adrenalinlöket. Elképzeltem, miket fogok csinálni, ha végre tökéletesen megtanulom irányítani ezeket a képességeket. Ha valaki felidegesít, leégethetem a haját. Ha valaki megfenyeget, jéggé fagyaszthatom az otthonát. Ki ne élvezné, ha így vághat vissza? Úgy értem, néhány hete kölcsönkértem Sherridan autóját egy állásinterjúhoz. Tíz perccel később megállított a legegoistább – én-atörvény-felett-állok típusú – zsaru, akit valaha a hatalom szolgálatába állítottak. Ken Parton rendőr, ez volt a neve. Mintha valaha is el tudnám felejteni. Elég hosszú (nagyon hosszú) ideje nem vezettem már, ezért természetesen lejárt a jogosítványom. Ezt kapd ki! Letartóztatott. Igen, az idióta fasz megbilincselt, és bevitt a kapitányságra, mintha valami elvetemült bűnöző lennék. Előállított, meg minden. (Talán a babás férfimelleire tett megjegyzésem kiverte nála a biztosítékot. Ki tudja?) Szóval igen, már van priuszom. Mindezt azért, mert valami semmirekellő szórakozásból nőket ijesztget. Keserű vagyok? A pokolba is, igen! Ha akkor meglett volna ez az erőm, belefojtottam volna azt a barmot egy jégviharba, a combjához fagyasztottam volna a golyóit, vagy megforgattam volna egy erőszakos tornádóban. Emlékeztető: felkeresni Parton rendőrt, ha visszatérek a városba. – Mi a francra gondolsz? – kérdezte Rome. Pislogtam, és megráztam a fejem, a sötét gondolatokat agyam hátsó zugába száműzve. De ez nem volt elég, hogy kioltsa a kis tüzet, ami a lábamat nyaldosta. Rátapostam a parázsra. Fekete pihék szálltak felfelé, és siklottak körülöttem. Köhögtem, és csak ekkor jöttem rá, hogy mit tettem. Azt terveztem, hogy bántok valakit. Igaz, a rendőr megérdemelte, de akkor sem lenne helyes. Fenébe! Ettől tartott Rome, hogy ez történik velem. Hogy megkedvelem ezeket az erőket, és nem leszek képes feladni őket. Nem ezt mondta? Az emberek öltek az erőért. Az emberek sóvárogtak utána, és szörnyek lettek miatta. Nagyon fel akartam adni az erőket, amikor nem tudtam irányítani őket. De most, mikor már kezdtem pontosan átlátni, mit tudnék tenni 234

Játék a tűzzel – és leszek képes tenni – velük, nem voltam igazán biztos benne, hogy vissza akarok térni normális önmagamhoz. Parton rendőr egyértelműen beleszeretett a hatalmába. Vajon olyan leszek, mint ő? Felsóhajtottam, és leeresztettem a vállamat. – Jól vagy? – kérdezte Rome. Odasietett hozzám, és karját a derekam köré fonta. Állát a fejem tetején pihentette. – Ez egy nagyon mély sóhaj volt. – Hé, srácok, megint elkezdtek csókolózni? – kiáltotta Tanner a faház ablakából. Úgy tett, mintha öklendezne. Egész idő alatt figyelt bennünket, néha szükségtelen tanácsokkal látva el minket, valamint nem kívánt parancsokkal, mint például, hogy „próbálj meg készíteni egy pucér jégszobrot”. – Készítettél már ebédet? – vágtam vissza. Vagy már vacsoraidő volt? Akárhogy is, éhes voltam. – Én nem főzök! Fáradtan a levegőbe lendítettem a kezem. – Akkor hogy eszel? – Ételkiszállítás – vonta meg a vállát Tanner. – Cselédek. – Cselédek? Azt vártam, hogy nevetni fog, de nem tette. Teljesen komoly volt. Nagyszerű. Meghívtam Richie Rich-et, hogy csatlakozzon a Végzet Csapatához. Várjunk csak! Felejtsd el! Ez annyira nem menő név a számunkra. – Csak csinálj néhány szendvicset, vagy valamit! Egy perc múlva ott leszünk. Reméltem. Korgott a gyomrom. – Jó. Tanner morogva ment el az ablaktól. Hallottam, ahogy azt motyogja, „Én csak az empata vagyok, ezért kell nekem csinálnom az alantas munkát.” Rome úgy helyezkedett mögöttem, hogy eltakarjon, a derekam köré fonta a karját, és megszólalt. – Még nem válaszoltál. Mi váltotta ki ezt a sóhajt? – Csak gondolkodtam.

235

Gena Showalter Egy apró szellő suhant el mellettünk, lehűtve izzadságtól gyöngyöző bőrömet. Rome teste sistergett az enyémen, elnyomva a hűvösséget, de pokolba is, nem fogom azt mondani neki, hogy menjen arrébb. Tetszett, ahol volt. – Miről? – A képességekről. Szünetet tartottam, alaposan átgondolva következő szavaimat. – Ha megtehetnéd, hogy feladd az erődet, és nem lennél többet macska… – Jaguár. – Jaguár. Mindegy. Ugyan már! Mintha lett volna különbség. – Ha feladhatnád ezt a képességet, megtennéd? Nem habozott. – Egy szívdobbanásnyi idő alatt. – Akkor is, ha olyan helyekre juthatsz be, ahova a normális emberek képtelenek? Még akkor is, ha te jelentkeztél a DNS vegyítésre? Még akkor is, ha képes vagy… – Akkor is – vágott közbe határozottan. – Akármi is az előnye, sokkal több hátránya van. Mint például, hogy Vincent be szeretne szervezni a TTMA-ba, bármilyen szükséges eszközt felhasználva, ami veszélybe sodorja a családomat. Valahogy tudtam, hogy ezt fogja mondani. – Nem azt mondom, hogy mindent utálok, amit meg tudok tenni – keze lesiklott a karomon, fel a mellkasomon, és megmarkolta a mellemet. A pasi nyilvánvalóan szeretett megérinteni. – Egyáltalán nem ezt mondom. – Akkor mit akarsz mondani? – ziháltam. Keze nagy volt és kérges, pamutpólómon keresztül is éreztem dörzsölését, fantomlenyomatát, amely beleégette magát lelkem legmélyébe. Voltak már pasijaim, és mindig is élveztem a szexet. De Romemal valami más volt. A legkisebb érintése úgy felizgatott, mint még soha semmi. – Azt mondom, a jó nem ellensúlyozza a rosszat. Igen, sokkal tisztábban látok a sötétben. Igen, érzek dolgokat, amiket ezelőtt nem 236

Játék a tűzzel – szünetet tartott, a levegő megtelt bűnös szándékkal. – Igen, tudom, ha egy nő fel van izgulva még mielőtt ő maga rájönne. – Hogyan? – cincogtam, mert hirtelen zavarba jöttem. Forróság nyújtózott és terjedt szét az arcomból. Annyiszor izgatott már fel, hogy már nem is tudtam számon tartani. – Érzem a vágyát. – Ez a… jó vagy a rossz közé tartozik? – Jó – hangja bortól csöpögő suttogássá halkult, egy suttogássá, ami simogatta még mindig forró arcomat. – Nagyon, nagyon jó. Ó, istenem, ez a pasi tudta, hogy csábítson el! A térdeim őrült iramban gyengültek el. Nem számított, hogy a faház ott volt mögöttünk, és talán Tanner az ablakból figyelt. Nem számított, hogy kint voltunk. Semmi más nem számított, csak Rome. – Szeretem ezeket a képességeket – megcsípte a mellbimbómat, én pedig ívbe feszítettem a hátamat. – Meg tudom találni a megtalálhatatlant. Követni tudom a követhetetlent. – De? – De ezek a képességek nem segítettek nekem, hogy megtegyem azt, ami a leginkább fontos. Nem adtak a lányomnak normális életet. Épp ellenkezőleg, az ajtaja elé hozták a világ ördögi felét. Emiatt sosem lankadhat az éberségem. Soha nem bízhatok meg senkiben teljesen. Emberek akarnak vizsgálgatni engem, rossz emberek, épp úgy, mint téged. Tesztelni akarnak, kísérletezni rajtam, és nem foglalkoznak vele, hogy mennyire fájdalmas. Még több olyat akarnak, mint én. Mint te. Mint Sunny. Nem tarthatom örökké Vincent radarján kívül. Ha az a barom valaha is megpróbál kísérletezni rajta… – az utolsó szavakat már csak morogta. Megremegtem, ahogy bűvös kezét újra lecsúsztatta a hasamon, ezúttal megragadta a pólóm szegélyét, ujjai meztelen bőrömmel játszottak. – Bennem megbízol? – ziháltam. – Meglepő módon, igen – megharapta a fülcimpámat, majd megnyalta a fájó pontot.

237

Gena Showalter – Rome – nyögtem vágyakozva. Fejemet a vállára hajtottam. Azt szerettem volna, ha megnyalja a nyakam. Megharapja. Valami. Akármi. Kivéve… Mély, torokhangú morgással engedett el. – Gyerünk! – reszketve fújta ki a levegőt. – Nem tudlak most úgy megdugni, ahogy akarlak, és a karomban tartani téged felér egy kínzással. Menjünk be, és együnk! Minden további szó nélkül elsietett. Boldog hely. Boldog hely. – Egy perc és ott leszek – kiáltottam. – Kell egy kis idő, hogy megnyugodjak. Bólintott, de nem fordult vissza. Még ha éheztem is, kellett egy kis idő, hogy lenyugtassam száguldó véremet. Ziháltam (kissé) és sajogtam (nagyon). Nem hiszem, hogy teljesen megelégszem, míg ez a pasi belém nem hatol. Most nem azon aggódtam, hogy tüzet gyújtok, vagy bármi hasonló történik. Csak hát féltem, hogy sokkal többet adok Rome-nak magamból, mint ami bölcs lenne. A szerelem örömteli borzongása máris átjárt, de teljesen hülyeség lett volna ennél is többet adni neki a szívemből. A fűre huppantam, ami nyirkos volt az általam előidézett esőtől. A nedvesség átitatta a farmeromat, de nem törődtem vele. Minden perccel, amit Rome jelenlétében töltöttem, egyre mélyebbre süllyedtem erotikus varázsának hatása alatt. Állatias volt (nyilvánvalóan), függőséget okozott, elbűvölő, mikor szexi akart lenni, szexi anélkül, hogy az akart volna lenni, és védelmező. Ki tudna ennek ellenállni? Hát én nem, gondoltam kissé csalódottan. Most már, mondhatni, bizonyos szinten megértettem, hogy Lexis miért hagyta el. Szeretni őt, miközben ő mást szeret… lehetett ennél nagyobb kínzás? Nem, valószínűleg nem. Mikor egy nő ránézett, azt akarta, hogy minden figyelmét neki szentelje, minden erejét a saját keze alatt akarta érezni, és hogy minden szenvedélye rá irányuljon.

238

Játék a tűzzel Egyszerűen azt akarta, hogy az övé legyen. Elbódított az illatával, és képtelen voltál ellenállni neki. Komolyan fennállt annak a veszélye, hogy teljesen, totálisan-belevagyok-zúgva típusú szerelembe esek vele, hogy elveszek benne, és ezzel tisztában voltam. Túlságosan felizgatott, túlságosan tudatában voltam minden érintésének. Megmarkoltam jó néhány fűszálat. Nem fogom elhagyni – ahhoz már túl késő, és elég őszinte voltam magamhoz, hogy ezt beismerjem. De sokkal éberebbnek kellett lennem vele szemben. Bár, hogy tudná ezt egy nő megtenni? Ha ebbe az is beletartozik, hogy elutasítsam az érintését, és ne vetkőzzünk le, akkor én nem. Nem tudnám megtenni. Tudni akartam, milyen érzés lehet szeretkezni ezzel a férfival. Mindig is álmodozó típus voltam. De ezúttal az igazira volt szükségem. Azok után, ahogy felrobbantam érte, tudtam, hogy minden más, amit valaha megtapasztaltam, el fog halványulni Rome-hoz képest. Eljuttatott a csúcsra, miközben mindkettőnkön ruha volt. Az ég szerelmére, egyetlen apró ruhadarabot sem vettünk le! Ez új volt nekem. – Belle! – kiáltotta hirtelen, befurakodva a gondolataim közé. Mély, nyers hangja emlékeket hozott fel, amitől megremegtem. – Minden oké? – Igen – felálltam. – Máris jövök. – Lexis telefonált. Már apádnál van, aki nagyszerűen érzi magát. Még meg is próbálta felszedni. Ez volt apa, gondoltam, ahogy elöntött a megkönnyebbülés. Eddig a pillanatig nem is jöttem rá, mennyire aggódtam. Azt kívántam, bár beszélhetnék vele, de egyelőre annyi is elég volt, hogy életben van, jól érzi magát, és nem settenkednek körülötte rosszfiúk. – A hm… szendvicsek készen vannak – tette hozzá Rome. A hangjából kihallatszó habozásból arra következtettem, hogy Tanner csinált valamit az étellel. Istenem, nagyon ajánlom, hogy valami jó legyen! A gyomrom fültépő hangokat adott ki. Felcaplattam a tornác lépcsőjén, és bementem az ajtón. Hűvös levegő

239

Gena Showalter simogatta végig csupasz bőrömet, és lehűtötte nyirkos testemet a ruhám alatt. A meghitt jelenet, ami fogadott, arra késztetett, hogy pislogjak meglepetésemben. Rome és Tanner az asztalnál ült, könyökükkel támaszkodva az asztallapon. Egy tál szendvics volt előttük. Egyikük sem evett. Mint az úriemberek, engem vártak. Rome nem nézett rám. Olyan erős izgatottságot sugárzott magából, amit alig tudott elrejteni. Tanner elvigyorodott, amikor kiszúrt engem. – Készítettem kaját, ahogy kérted. Összefutott a nyál a számban, ahogy lehuppantam a Rome melletti székre, és szemügyre vettem az ételt. Leesett az állam. Igen, Tanner készített vacsorát. Szendvicseket, ahogy Rome mondta. Bár ezek a szendvicsek gömb alakúra voltak vágva, és egy olajbogyó volt a tetejükre szúrva. – Átkozottul jól néznek ki – mondta Rome. – Igen – mondtam. – De úgy néznek ki, mint a… – Tudom – Tanner vigyora még szélesebb lett. – Ihletet kaptam, mit mondhatnék? Kaját kértél, én meg leszállítottam. – Micsoda idióta vagy – mondtam, de én is vigyorogtam. Fekete szemöldöke fel-le ugrál, pillanatokra eltűnve a haja alatt. Ezüst piercingjei csillogtak. – Most legalább mindenkinek elmondhatod, hogy első osztályú ciciket kóstoltál. Rome felhorkant, majd felém hajolt, és úgy suttogta. – Én már megtettem. Első osztályú? Ha. Sokkal inkább A kosaras. Mégis megremegtem szavainak erejétől. Ahelyett, hogy ráugrottam volna, mint ahogy mindig is akartam, egy szendvicsért nyúltam. Rome és Tanner ugyanakkor nyúltak egyért. A fiúk szerencsések voltak, hogy nem véres kézcsonkokat húztak vissza, annyira éhes voltam. Úgy tűnt, minél többet használom az erőmet, annál éhesebb vagyok. Az első harapásba kis híjján belehaltam, és eljutottam a mennyek kapujához. Pulyka és sajt. Mmmm! Három pár mellet faltam be.

240

Játék a tűzzel – Szóval, Rome – kezdte Tanner, miután kortyolt egyet a tejből. – Hogy sikerült ilyen hamar ágyba vinned Belle-t? Félrenyeltem az olajbogyót, ami épp a számban volt. Rome elfojtott egy vigyort, és hátba veregetett. – Úgy értem, ti ketten mióta is ismeritek egymást? Pár napja? És máris úgy csináljátok, mint a nyulak. Bárcsak láttátok volna magatokat! Ő nyögött, te meg morogtál. Tuti élő pornó, az már biztos. Abban a pillanatban, ahogy levegőhöz jutottam, elkezdtem kiabálni. – Szóval könnyű nőcskének tartasz? – Fogd be a lepénylesődet, Vipera! Nem akartam tiszteletlen lenni, oké? Rome-nak nyilvánvalóan van néhány készsége, amiről tudni akarok, és mivel te nem adtál egyetlen használható tippet sem, ami működne… Rávicsorogtam. – Működnek, ha jól csinálod őket. – Ó, valóban? Hátradőlt a székében, és hitetlenségében összefonta a karját a mellkasa előtt. – Mondtam Lexis-nek, hogy szép a haja, de nem láttad, hogy levetkőzött és ágyba bújt volna velem, igaz? – Valaki veled egykorúval kéne kipróbálnod, te idióta! Rome tenyerével az asztalra csapott. A tányérok megugrottak és csörömpöltek. – Arra tanítod, hogyan csábítson ágyba nőket? Mi a fene volt ez, másszunk rá Belle-re óra? – Nem ágyba csábítást, hogy pontosítsak – kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a széken. – Hódításra. – Van különbség? Rome Tanner-t tanulmányozta, és egy pillanatra elengedett a horogról. – Nem kéne lefeküdnöd olyan nővel, aki iránt nem érdeklődsz. – Te ezt könnyen mondod – morogta Tanner. – Neked van valakid. – Nem egészen. 241

Gena Showalter Most Rome morgott. Szeme elsötétült a nyers vágytól. Az idegeim reagáltak erre a vágyra, azonnal életre keltek. Megint. Miért nem lehetnek civilizált férfiak az életemben? Ehelyett kaptam egy kanos tinédzsert, aki el akart kapni egy prédát, és egy kanos felnőtt férfit, aki pedig engem akart elkapni. Ne is törődj vele, hogy tetszett az utóbbi! És azzal se foglalkozz, hogy lelkesen és szabadon adtam volna oda neki magam! Csak arra emlékezz, hogy a szívedet védd, sivította az agyam. – Nos? – Tanner az asztalra vágta az üres poharát. – Megosztod velem a tudásodat, vagy sem? – Nem – mondta Rome tömören. – Sokkal fontosabb dolgaink is vannak, mint megvitatni a szexuális életed hiányát. – Hékás! Nincs fontosabb a szexuális életemnél! A kölyök kihúzta magát, hajthatatlan volt és megbántott. – Csak eszünk. Semmi probléma nincs egy kis erotikus beszélgetéssel kaja közben. Különösen, ha cici alakú szendvicseket eszünk. Ezt nem lehetett megcáfolni. Rome frusztráltan tolta el a tányérját. – Jól van. Beszélek veled a szexről, és hogy... hogyan értem el, hogy Belle kedveljen, de csak később. Most a ma estéről kell beszélnem veletek, srácok. Betört már bármelyikőtök is valaki otthonába? – Nem – mondtam. – Nem – felelte Tanner is. Bár az ő vallomása sokkal vonakodóbb volt, mintha nem tetszett volna neki, hogy be kell ismernie, hogy nem egy bűnöző. – Sejtettem, hogy nem. Rome égnek emelte a tekintetét. Útmutatásért? – Általában nappal a legjobb betörni. Az emberek dolgoznak, így esélyesebb, hogy nem találod őket otthon, és ha megfelelően öltözöl, a szomszédok, akik otthon vannak, nem fognak észrevenni. De Belle beteg volt, és látnom kellett, mennyit bír, szóval elhalasztottam… – Megfelelően öltözni, mint például? – szakítottam félbe. Vajon hozzám is törtek be így emberek? 242

Játék a tűzzel Egy mellbimbót (vagyis olajbogyót) dobott a szájába, és vállat vont. – Szerelő. Szállító. De nem számít, mert mi éjszaka törünk be. Ma éjjel, hogy pontosak legyünk, és ez teljesen más tészta. Dr. Roberts házát biztosan figyelik Vincent emberei. És Belle egy keresett nő – folytatta –, így nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyszerű kinézet mögé rejtőzzünk. Keresett nő. Ez tetszett. Persze csak ha Rome-ra vonatkozott. Nem Vincent-re. – Pontosan mit is keresünk? Az ellenszert, kérlek, mondd, hogy az ellenszert! – Tudjuk, hogy a jó doki nincs otthon, és sokat kockáztatunk azzal, hogy oda megyünk. – Papírokat, könyveket, bármit, ami információval szolgálhat arról, hogy hol rejtőzik Dr. Roberts, és van-e ellenszere, vagy nincs. Remek! – De nem lehet, hogy Vincent már megtalálta ezeket? – Nem feltétlenül. Oké, ezzel Rome vajon mit akart mondani? Épp megkérdeztem volna, mikor Tanner közbevágott. – Ha a házat figyelik, hogy a ménkűbe fogunk bejutni oda? Azt mondtad, betörünk és bemegyünk, de nem tudjuk megtenni, ha minden mozdulatunkat figyelik. Zavartan ráztam meg a fejem. – Ménkűbe? – Tudod. Pokolba. Soha nem hallgattál még Snoop Dogg-ot? Snoop Dogg? Édes istenem, újabb szuperhős? – Ha a ménkűbe azt jelenti, hogy pokolba, akkor mi a pokolért nem mondod azt, hogy pokol? Ugyan már! – Nem hangzik olyan menőn – mondta, és lebiggyesztette az ajkát. Rome a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. Vagy talán attól tartotta vissza magát, nehogy megfojtson minket. – Akarjátok hallani a tervem, vagy sem? – Igen, kérlek – mondtam. 243

Gena Showalter – Naná – felelte Tanner. – Rendben. A következőt fogjuk tenni – kezdett bele Rome egy olyan beszédbe, amit még egy katonai parancsnok is megirigyelt volna. Egyre sápadtabban hallgattam. Isten segítsen meg minket! Minél többet beszélt, annál inkább úgy hangzott, hogy meg akar ölni minket. Valójában azt gondoltam, ez volt a B terv.

244

Tizenhetedik Fejezet AZNAP ÉJJEL miután tiszta ruhába öltöztem – bugyival és melltartóval! –, csendben tettük meg az egy órás utat Dr. Roberts házához. Túl ideges voltam, hogy beszéljek. A pasik… hát azt hiszem, Rome talán a saját üzemmódjába lépett. Az ölj-vagy-téged-ölnek-meg üzemmódba, azaz mérlegelni a lehetőségeket és valószínűségeket, és lelkiekben felkészülni, hogy bármit megtegyen, amivel eléri a kívánt eredmény. Tanner arca sápadt volt, és úgy tűnt, bármelyik percben elájulhat. Különös módon egyfajta kézzel tapintható izgatottságot is sugárzott, mintha egyszerre tudna összepacsizni néhány barátjával, és kérkedni a nőknek. – Bukjatok le! – mondta Rome megtörve a csendet. Tanner és én nem haboztunk, azonnal lebuktunk. Mivel mindketten a hátsó ülésen voltunk, Tanner az arcát az ülésbe préselte, míg én a saját testemmel fedtem be az övét. A szívem hipersebességre kapcsolt. – Mi történik? – suttogtam, aztán mentálisan megdorgáltam magam a suttogásért. Még nem kellett csendben maradnom. A kocsink lelassult, finoman elkanyarodott, majd újra egyenesbe állt, és felgyorsult. – Jó néhány háztömbbel odébb fogok leparkolni a doktor szomszédságától. Onnan gyalog megyünk. Nagyszerű. Séta. Mozgás. Célpontot csinálok magamból. Talán fel kellett volna akasztanom egy neontáblát a nyakamba azzal a felirattal, hogy Ide Lőj. 245

Gena Showalter – Miért buktunk le? – kérdezte Tanner, ő is suttogott. – Vincent ügynökei őrzik a területet – mondta Rome. – Mi a pokol? – kérdezte Tanner. Rájöttem, hogy túl ideges volt, hogy a „ménkű” szót használja. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam egy amolyan itt-vagyok-neked típusú simogatással a karján. Imádkoztam, fel ne tűnjön neki, hogy a kezem reszket és nyirkos. – Ezt nem említetted a tervben – folytatta. – Azt mondtad, a házat figyelhetik, nem pedig az egész, átkozott Georgia államot. – Azt a tényt viszont említettem, hogy lelőhetnek vagy megkéselhetnek, te mégis emiatt panaszkodsz? Rome nagy sóhajjal fújta ki a levegőt, és az ülések közti résen át figyeltem, ahogy a keze lassan eltávolodik a kormányról, és az anyósülésen pihenő pisztoly köré fonódik. Az a pisztoly volt az oka, hogy a hátsó ülésre lettem száműzve. Azt akarta, hogy kéznél legyen, és engem távolt akart tartani tőle. Még a végén véletlenül elsülne, mondta. Mire azt feleltem, azt hittem, azt akarod, hogy elsüljön... Ezek után nem szólt többet. Eltelt néhány másodperc – vagy talán percek? –, mielőtt leparkolt a kocsival egy árnyékos sarkon. – Négy ügynököt láttam négy különböző autóban, és szorgalmasan figyelik ezt az épületet. A pisztolyt a bokáján lévő tokba csúsztatta, majd a nadrágjával eltakarta. Tudtam, hogy vannak még kései (és más pisztolyai) is, testének számtalan más részére erősítve. – Parkolj valahova máshova! – mondtam. Kérlek! – Minden boltot, házat és épületet megfigyelnek. Dr. Roberts meglépett. Mi is megléptünk. És ők elszántan meg akarnak találni. Ez épp annyira biztonságos hely, mint a többi. Rome elhallgatott, leállította a kocsit, és felmarkolta a kulcsot. – Elmondom, mit fogunk csinálni. A bolt felé fogok menni, és elterelem a figyelmüket, valamint az ügynököket magamhoz csábítom, és nos a többit ki tudjátok találni. Amint ezt megcsináltam,

246

Játék a tűzzel kiszálltok, az árnyékban maradtok, és találkoztok velem a kukánál a nyugati oldalon. Nyeltem egyet. – Megpróbálhatok tüzet gyújtani valahol a távolban. Mielőtt kimondhattam volna az utolsó szót, már rázta a fejét. – Túl kockázatos. Először is, nem tudjuk, vannak-e ártatlanok is errefelé, másodszor, véletlenül még az autóban gyújtod a tüzet, és szükségünk van egy járműre a szökéshez. Majd én elterelem a figyelmüket. – Mivel? Megpaskolta a nadrágja zsebeit. – Majd meglátjátok. Nyugtalanság feszített belülről. – Hogy tudnám olyan szintre fejleszteni az erőmet, hogy segíteni tudjak elrejteni Sunny-t, ha mindig hátra küldesz, és azt mondod, bukjak le? – Már mondtam, hogy én sem vagyok többé biztos benne, hogyan tudsz majd segíteni vele kapcsolatban, szóval ez a kérdés most kétséges. Gyűlöltem, hogy Rome annyi kockázatot vállalt, de nem láttam, hogyan tudnék neki ebben a pillanatban segíteni. – Légy óvatos! – mondtam gyengéden. – Ne aggódj, bébi! – nem fordult meg, hogy rám nézzen. – Én rendben leszek. Csak vigyázz magadra, hogy te ne sérülj meg! Ezután egy olyan férfi könnyedségével szállt ki az autóból, akinek az a szándéka, hogy tojást, tejet és kekszet vegyen. De én láttam a megfeszülő izmokat a pólója alatt, a feszültséget, amit annyira próbált elrejteni. Tényleg úgy gondoltam valaha, hogy képtelenség olvasni benne? Az ajtó becsukódott, teljes csendben hagyva engem és Tanner-t. Várjunk, nem, nem teljes csendben. Hallottam szaggatott légzésünket, és ahogy a vér dübörögve száguldott a fülemben. – Sajnálom, hogy belekevertelek, Tanner! – Semmi gond – kikényszerített egy ideges nevetést. – Pokoli jó történet lesz majd a csajaimnak. – Elmehetsz. Nem kell velünk maradnod. 247

Gena Showalter Elhallgatott. Felnyögött. Majd sóhajtott. – Maradok. Hangjának eltökélt éle nem hagyott helyet további vitának. – Miféle férfi lennék, ha magadra hagynálak? Most már olyan vagy, mintha a családom lennél. – Én is így érzem. És tényleg. Szerettem ezt a kölyköt. Okos volt és bátor, egy kedves barát, akiről nem is tudtam idáig, mennyire szükségem van. – Várj csak, míg találkozol apámmal! Viagrát vásárol a feketepiacon, szóval tudom, hogy imádni fog. – Máris kedvelem. Hé, mondhatok valamit? – kérdezte Tanner, hangja halk és édes lett. – Hát persze. Bármit mondhatsz nekem. – Érzem a didkóidat a hátamhoz préselődni. Visszafojtottam a nevetést. – Ha tényleg egy család vagyunk, akkor ez a megjegyzés elég vérfertőző volt. Nem válaszolt. A nyugtalanságunk eloszlott, agyunkat ellepték az elkövetkező események. Furcsa volt, tényleg. Egész életemet úgy éltem le, hogy kalandok után sóvárogtam, epekedtem, és levert voltam, hogy nem kaphatom meg. Most, hogy itt volt, egy részem vissza akart térni nyugodt életemhez. A normális állapot, a hétköznapiság volt a kapu a paradicsomhoz. Nem? – Honnan fogjuk tudni, mikor terelte el Rome a figyelmüket? – kérdeztem. Bumm! Elakadt a lélegzetem, és azonnal felültem. Tanner ugyanezt tette. Tágra nyílt szemmel bámultunk ki a szélvédőn, ahogy a lángok kezdtek felemészteni egy kis faösvényt. – Istenem! – leheltem. A terület holdfényben fürdött, amit aztán elűzött a tűz ragyogása. – Azt hiszem, tudjuk – mondta Tanner, hangja tiszteletteljes volt. Fékek csikorogtak. Emberek siettek minden irányba, arcukon pánik tükröződött. – Menjünk! – ugrottam ki a kocsiból, Tanner szorosan mögöttem volt. – Azt mondta, a nyugati oldalon lévő kukánál találkozzunk vele. 248

Játék a tűzzel De, öö, melyik irányba volt nyugat? Mindig is nehezen tájékozódtam. A nap felkelt vagy lenyugodott nyugaton? – Erre – mutatta Tanner. Pillantásom követte az ujját, és megakadt egy sötétkék kukán az élelmiszerbolt távolabbi oldalán. – Gyerünk! – megragadtam a karját, és már ott sem voltunk, ugyanabba az irányba tartottunk, amerre a megőrült tömeg. Sokkal több autó volt a parkolóban, mint vártam, és nem tudtam, hogy kerüljem ki őket. Legalább a hajam egy baseball sapka alá volt rejtve. Próbáltam annyira árnyékban maradni, amennyire lehetséges volt, de nem számít, mit tettem, védtelennek éreztem magam. Sebezhetőnek. Végül elértük a célunkat, és a hűvös fémhez nyomtam a hátam. Füst kezdte elnehezíteni a levegőt, égette a torkomat és a tüdőmet. Köhögtem. A szemem könnyezett. – Francba! Nehogy megint! Tanner meglökte a vállamat, és a koszos, szeméttel borított földre nyomott. – Feküdj le! Maradj annyira lent, amennyire csak tudsz, és takard el az orrod! Úgy tettem, ahogy utasított, és hálásan jöttem rá, hogy a levegő lényegesen tisztább és könnyebb volt a pamuton keresztül. Elmúlt a köhögésem. Csak pár perc telt el, mielőtt Rome átsprintelt volna a sarkon, majd hirtelen megállt. Összeszűkült a szeme, mikor meglátta, hogy elterülve fekszem. – Mi a baj? – kérdezte Tanner-t. – Elérte a füst. Rome lenyúlt, és felnyalábolt a földről, amolyan tűzoltó stílusban. Tiltakozás nélkül hagytam, hogy vigyen. Ha kitör belőlem a köhögés, az jelentősen lelassít minket. – Erre – mondta Rome. – Nyugodtan mehetünk, de szeretném, ha mögöttem maradnál. Tanner hátrahúzódott. A távolban hallottam a tűzoltóautók szirénáját. Egy udvarra értünk ki a bolt mögött, vigyázva, hogy elkerüljük a biztonsági fényeket. Átszaladtunk rajta. Nos, a fiúk átszaladtak. Én csak részt vettem egy hepehupás futamon. 249

Gena Showalter Mikor elértük egy kapuval védett rész bejáratát, Rome gyengéden letett. Kezébe fogta az államat, tekintetünk találkozott. – Jól vagy? Hagytam, hogy a póló lehulljon az orromról, és nagy levegőt vettem. A levegő édes volt és tiszta. A torkomban lévő szorítás enyhült, és az irritáló-csiklandozó érzés is eltűnt. – Jól vagyok. – Oké. Egyik oldalunkon egy utca van, a másikon pedig egy kerítés, ami gazdag emberek udvarára néz. Próbáljatok meg nyugodtnak, hétköznapinak látszani! Belle, te megfogod a kezem! Tanner, maradj Belle mellett! Mi csak egy éjszakai sétán lévő család vagyunk. Semmi több. Nem várta meg a válaszunkat, megragadta a kezemet, és mozgásba lendült, közelebb vezetve minket Dr. Roberts házához. Tanner felgyorsította a lépteit, míg mellém nem ért. – Ha az árnyékban maradunk – mondta halkan –, miért kell hétköznapinak látszanunk? – Vannak emberek, akik látnak a sötétben, nem beszélve az éjjellátó távcsövekről. Ha kiszúrnak minket, szeretném, ha azt gondolnák, nincs mit rejtegetnünk. – Nem előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek? – kérdeztem. Rome megszorította a kezemet. – Remélhetőleg nem gondolják, hogy ilyen nyíltan ide merészkedünk. Amúgy meg, tényleg nem tudunk hova elrejtőzni. – Köszi – mondta Tanner szárazon. – Legalább hazudhattál volna. Hogy a francba próbáljak meg így hétköznapinak tűnni? Igen, elég nehéz volt olyan hatást kelteni, mintha semmi rejtegetnivalónk nem lenne, pedig mindannyian tele voltunk fegyverekkel. Elfelejtettem talán megemlíteni ezt a részt? Rome nem akarta, hogy kizárólag a szupererőnkre hagyatkozzunk – és nézzünk szembe a tényekkel: Tanner, mint empata, nem fog levadászni egy rosszfiút azzal, hogy megérti, ha az dühös. Rome azt sem akarta, hogy kizárólag az ő fegyvereire hagyatkozzunk, arra az esetre, ha külön válnánk. Szóval adott nekem és Tanner-nek is egy sokkolót, egy elemlámpát és számtalan kést, amik most a combunkra, a derekunkra és a csuklónkra voltak erősítve. 250

Játék a tűzzel Nem hittem magam elég tökösnek ahhoz, hogy tényleg leszúrjak valakit. Megsütni őket vagy megfagyasztani inkább, bár még mindig nem voltam száz százalékig kibékülve a gondolattal, hogy máris megsütöttem néhány embert (bár rosszfiúk voltak). De van valami személyes abban, ha leszúrsz valakit. Azt hiszem, úgyis meglátjuk, képes leszek-e rá (szándékosan), ha eljön az ideje. Egy autó dudált a távolban, megriasztva engem. Elakadt a lélegzetem, és legalább harminc centit ugrottam a levegőben. – Csak nyugalom – mondta Rome. Megnyugtatóan mély levegőt vettem, próbáltam ellazulni. A pillantásomat végig előre szegeztem, magamba szívva Rome erejét és támogatását. – A következő utcánál balra fordulunk – mondta. Tanner egyik kezével a hajába túrt, mindennek tűnt, csak hétköznapinak nem. – Honnan tudod az utat? Rome megvonta a vállát, és szerintem csak azért válaszolt, hogy elterelje a figyelmünket. – Nem olyan régen Lexis-nek úgy kellett tennie, mintha Dr. Roberts barátja lenne. Ezt említette nektek? A főnökünk magának akarta a formulát. Minden alkalommal követtem, mikor ide jött, hogy megbizonyosodjam róla, biztonságban van. Ó, bárcsak mindig így vigyázna rám is! Milyen szívfájdító gondolat. Ó, még mindig így vigyázott Lexis-re. Milyen… nem igazán szívfájdító gondolat. Meg kellett állnunk és elrejtőznünk egy bokor mögött, mikor egy fekete terepjáró haladt el lassan az úton, melyet egy kiabáló tinikkel teli kocsi követett. Hála az égnek, senki nem szúrt ki bennünket. – Nos – mondta Tanner –, szerintem csak bele kellett volna hajtanunk kocsival a biztonsági kerítésbe, majd a házba, berohanni, megragadni, amire szükségünk van, és elhúzni a csíkot. Rome szemöldöke a haja alá szaladt, és a fejét rázta. – És kockáztattuk volna, hogy tönkretesszük a menekülő járművünket, nem beszélve arról, hogy tönkretettünk volna minden lehetséges bizonyítékot.

251

Gena Showalter – Hozhattunk volna két autót – javasoltam. – Egyikkel ütközni, a másikkal meg elmenekülni. – Na, ez már terv, Vipera! – És mi van azzal, hogy valószínűleg megsemmisítünk minden fájlt vagy információt a formulával kapcsolatban? – mordult fel Rome, és esélyt sem adott, hogy válaszoljunk. – Ti ketten összezavarjátok a koncentrálásomat. Elengedte a kezemet, karját a derekam köré fonta, és közelebb húzott. – Nekem azokra az emberekre kéne figyelnem, akik meg akarnak ölni minket. Esküszöm, ezért nem dolgozom amatőrökkel. Az figyelmeztetés kijózanított minket, csend telepedett ránk, míg el nem értünk egy kerítést, amit Rome megfelelőnek talált. Nyugtalanul pillantottam a magas fémakadályokra, amik az ég felé nyúltak, éles hegyekkel mutatva a mennyekre. – Ez az? – kérdezte Tanner remegő hangon. Rome bólintott. – Ez az. Még több árnyék. Semmi kutya a környéken. És nem vagyunk messze a doktor házától. Az árnyak tényleg sötétebbek voltak erre. Vastagabbak. Felemésztve a kicsiny sövényt. Nagyot nyeltem. Igen, ez volt az, és innen már nincs visszaút. Számtalan erdei fenyő nyújtózott a kapu felé, de nem voltak elég közel ahhoz, hogy megmásszuk őket. – Készen állsz, Belle? – nézett rám Rome. Nem tudtam igazán jól kivenni a vonásait, csak éles fogai pillanatnyi villanását. De jelenléte megnyugtatott. Bólintottam, aztán rájöttem, hogy talán nem is lát engem, és megszólaltam. – Készen. Istenem, annyira ideges voltam. Nem akartam a gyenge láncszem lenni, aki miatt az egész csapat elbukik. – Akkor juttass át minket! Beszívtam a levegőt, majd kifújtam lassan, precízen, kihúztam a vállamat, és a kapu felé fordultam. Egyik kezem előre nyújtottam, tenyérrel felfelé. A szél – mint azt megtanultam – volt a legnehezebben megidézhető elem. Kombinált érzelmeket igényelt. Egy érzelmi koktélt, ha így jobban tetszik, félelemből (pipa), 252

Játék a tűzzel elkeseredettségből (pipa), és – ahogy a mai kis gyakorlatozásból rájöttem – valamiféle vonzalom. A szeretet működött, bár nem tudom, miért. Csak annyit tudtam, hogy nehéz volt megtartani egy ilyen édes, pozitív érzést, mikor meg akartam idézni a másik két negatívat. Mint azelőtt a tisztáson, hagytam, hogy apa emlékének képei eltöltsék az elmémet. A szívem csordultig telt az iránta érzett szeretetemmel. Hogy megerősítsem az érzést, hagytam, hogy Rome is belépjen a képbe, elképzelve, ahogy a két férfi hátba veregeti egymást. Nem akartam – Istenem, nem! –, de kényszerítettem a képeket, hogy örvényleni kezdjenek. Hogy rémálommá váljanak, amit nem akartam, hogy valaha is megtörténjen. – Akármit csinálsz, működik – mondta Tanner büszkén. – Érzem, ahogy a tornádó formálódik benned. A fejemben láttam, ahogy a számomra két legkedvesebb férfi megsérül. Lelövik őket. A golyók meglepően élethűen süvítettek és pattantak. Láttam, ahogy mindkét férfi összegörnyed a fájdalomtól. Láttam, hogy vér szivárog számtalan sebükből. – Ez az, ez az! – dicsért Tanner. – Erősebb lesz. Rome megfogta a tarkómat, és masszírozni kezdte. – Jó kislány! Nagyszerűen csinálod! Körülöttem erőszakos szél kezdett fújni. A hajam kiszabadult a baseball sapka alól, és az arcomba csapódott. A fák táncoltak, a levelek susogtak. Gallyak és por szállt fel a földről, és körbe-körbe forgott. Behunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a két elesett férfi felé futok, miközben a nevüket sikoltom. – A szél túl erős, Vipera – aggodalom szőtte át Tanner hangját. Hirtelen a kapunak esett. – El fog fújni minket. – Adj nekem belőle! – mondta Rome. Elképzeltem, hogy az érzelmeim egy erőszakos része elhagy, és Rome-ba száll, darabokat adva neki a pozitív és a negatív dolgokból. Abban a pillanatban megfeszült, ahogy elérte, és sziszegve szívta be a levegőt. Azonnal elcsitult bennem az örvénylő tenger. Az érzelmek

253

Gena Showalter még ott voltak, de már kezelhetően. A szél ereje fokozatosan csillapodott. – Ez az – mondta. – Megvan. Szabad kezemmel intettem a szélnek, hogy a lábunk körül kezdjen örvényleni. Egyetlen pillanatnyi habozás után engedelmeskedett. Talán két és fél centire emelkedtünk fel, a mozgó áramlat szilárd talajt képzett alattunk. – Magasabbra! – suttogtam. Élesen megemelkedtünk, és majdnem a testem mellé ejtettem a kezem. Majdnem azt parancsoltam a szélnek, hogy távozzon. – Lassan! – mondta Rome. – Koncentrálsz? – kérdezte Tanner. – Nem hiszem, hogy koncentrálsz. – Koncentrálok! – Jól csinálod, bébi – Rome fejbe vágta Tanner-t. – Át tudsz emelni minket a falon, Belle? Hogy ezt megtehessem, rá kellett vennem a szelet, hogy forogni kezdjen. Mit kéne tennem, mit kéne tennem? Körbe forgattam az ujjam, szélörvényt mímelve, de ez nem segített. Behunytam a szemem, és elképzeltem, de… nem, várjunk csak! A szél forogni kezdett. Egyre feljebb és feljebb emelkedtünk. A gyomrom a széllel együtt kezdett kavarogni, de a káoszra koncentráltam. Ráadásul, ha kinyitnám a szemem és lenéznék, talán hánynék, vagy sikítanék, vagy számtalan más dolgot tennék. Nem féltem a magasságtól, messze állt tőlem, de Istenem, csak a levegő tartott bennünket! Szél, ami láthatatlan. Csak abban reménykedtem, hogy nem voltak szemtanúink. A kerítés legfelső hegye hirtelen megkarcolta a csizmám talpát. Elakadt a lélegzetem, de sikerült kézben tartanom a feladatot. Az ujjaim sosem hagyták abba a forgást. – Sikerült – mondta Rome. Boldogság öntött el. Megcsináltam. Megcsináltam!

254

Játék a tűzzel – Öö, kicsit túl korai még az ünnepléshez – mondta Tanner, pont egy töredék másodperccel azelőtt, hogy a szél semmivé vált, és a földre huppantunk. Keményen landoltam. A lábam felfogta az esés nagy részét, de a testem fájdalmasan megvonaglott. A fogaim összekoccantak, és majdnem a nyelvembe vágtak. Tanner puffant, és az oldalára gurult. Rome tökéletesen landolt, hang nélkül, és anélkül, hogy meggörnyedt volna. Csak huppant és leguggolt. Átkozott macska reflexek! Néhány hosszú perc múlva sikerült levegőt préselnem a tüdőmbe. – Hupszi – mondtam lihegve – Az én hibám. – Hát, legközelebb gyakorold a landolást! – Rome talpra állított, majd ugyanezt tette Tanner-rel is. – Menjünk! Újra mozgásban voltunk, közel maradtunk a kerítéshez, és az árnyékos szélén haladtunk. Ezúttal nem próbáltunk nemtörődömnek látszani. Egész egyszerűen próbáltunk annyira észrevétlenek maradni, amennyire csak lehetett. Alig vártam már, hogy vége legyen ennek az éjszakának, és eladtam volna a lelkem Lexis médiumi képességének legalább egy kis részéért. Ha tudhatnám, mi fog történni, mielőtt még az ténylegesen bekövetkezne, nos, biztosítottam volna, hogy Rome és Tanner sértetlenül kerüljenek ki ebből. Sorról sorra tűntek fel a terpeszkedő házak. Fények világítottak az utcákon, a garázsokban, a kertekben. – Rome – mondtam bizonytalanul. – Csak maradj háttal a kerítésnek! Mikor megkerültük az egyik sarkot, megállt. Leguggolt. Tanner-re néztem, ő rám, majd mindketten leguggoltunk Rome mellé. – Ez Dr. Roberts háza. Egy csinos, viktoriánus házra mutatott, ápolatlan udvarral és elhanyagolt sövényekkel. Kerítéssel körbevett terasz. Lógó szélcsengők. Kék spaletták. Kisebb sokkot éltem át. Ez a csodálatos ház adott otthont annak a férfinak, aki olyanná tett, amilyen most vagyok. Odabent nem égett a 255

Gena Showalter villany. Azt hiszem, meg kellett volna kérdeznem, hogy volt-e itt Dr. Robertsnek családja, akik miatt aggódhatnánk, nehogy felébresszük őket. – Van ott valaki? – kérdezte Tanner. Rome nem válaszolt. Ehelyett pillantása lassan fürkészte a terepet, először jobbra, majd balra, intenzíven kutatva. Percek teltek el. Tücskök ciripeltek. Végül Rome suttogva megszólalt. – Látjátok azt a fekete terepjárót? Jobbra mutatott egy kocsira, amely néhány otthonnal arrébb parkolt Dr. Roberts házától egy feljárón. – Igen. – Biztosan Vincent embereihez tartozik. Legyetek óvatosak! Nem lehet megmondani, miféle ügynökök vannak benne. – Honnan tudod? Jobban megnéztem, de olyan volt, mint minden más drága kocsi a szomszédságban. – Egy, ismerem Vincentet eléggé, hogy tudjam, itt tartja néhány emberét, hogy ügyeljenek Dr. Robertsre. Kettő, az ügynökei még mindig a kocsiban vannak. Ha közelebbről megnézed, látod a kipufogógázt. Lefogadom, hogy a légkondicionáló miatt kapcsolgatják le-fel. Plusz, érzem a kávémennyiség illatát, amit megittak. Uhh. Kávé. Azok után, ami a grande mocha lattémmal történt, valószínűleg sosem fogom többé meginni azt az italt. Tanner még jobban benyomult a sötétségbe, pillantása idegesen pásztázta a környéket. – Most mit csináljunk? – Belle, mit gondolsz, tudnál esőt fakasztani? Egy igazi kemény vihart, mint amiről a faházban beszéltünk? – Jégeső lesz – figyelmeztettem. – Nem tudunk elrohanni anélkül, hogy ne találna el. Ajkai lassú mosolyra húzódtak. – Pontosan erre vágyom. Sok, nagyon sok jégre. Bízz bennem! Minden rendben lesz. Csak csináld a

256

Játék a tűzzel vihart olyan erősre, amennyire tudod anélkül, hogy elfújnád a házakat! – Az időjós csatornának pokoli napja lesz ettől – mondta Tanner szárazon. – Remélem mindketten rájöttetek erre. Mindenki, aki tud a formuláról gyanítani fogja, hogy Belle itt járt. – Ez egy olyan kockázat, amit vállalnunk kell. Rome megint a ház felé fordult. – És mi lesz a terepjáróban lévő emberekkel? – kérdeztem. – Rátok bízom őket – jelentette ki Rome. – Micsoda? – mondtam meglepetten. – Micsoda? – úgy tűnt, Tanner is ugyanúgy meglepődött. – Tönkre fogom tenni a kocsijukat, és kiütöm őket. Tudtam, hogy ez mit jelent. Gyilkolást. – Ha valamelyikük felébred – folytatta Rome –, ti ketten fogtok gondoskodni róla. Tanner és én kényszeredetten egymásra néztünk. Igen, tényleg engedi, hogy gondoskodjunk a rosszfiúkról a kocsiban. Mi fogunk feltakarítani utána, ha kell egyáltalán. Rome-ot ismerve, nem kell. – Ez működni fog, bébi, meglátod. Ezt elismertem. Imádtam, mikor bébinek hívott, és úgy tűnt, sokkal gyakrabban csinálta, mikor veszélyes helyzetben voltunk. – Légy óvatos, rendben? – idegesen tördeltem a kezemet. – Lehetnek felfegyverkezett katonák a házban is. Ajkai megrándultak. – Lehetnek? Nem, vannak! Leesett az állam. Olyan lezseren mondta, mintha teljesen normális lenne. – Talán nem kéne… – Csinálj vihart, bébi, és majd jelzek, ha biztonságos belépni a házba! – Megint eltereled mindenki figyelmét egy újabb robbanással? – kérdezte Tanner szárazon. – Remélhetőleg nem – ez volt az egyetlen válasz, amit Rome adott. Tiltakozni akartam, de nem tettem. Ő volt a szakértő. Tudta, mit csinál. Tudta, hogyan éljen túl. Elvégre is hosszú ideje csinálta már. 257

Gena Showalter Erőszakkal elfordítottam róla a tekintetemet, és felpillantottam az éjszakai égre. Csillagok ragyogtak a fekete bársonyon. Két okból nem kértem, hogy Rome kiszűrje az érzéseimet. Egy, amint kitört a vihar, mennie kellett. Kettő, nem akartam, hogy bármilyen módon csökkentse a szomorúságomat. Minél hevesebbek, annál hevesebb lesz a vihar is. Az érzéseim máris elkoptak a használattól és rossz bánásmódtól a mai napon, de behúztam őket még egyszer a középpontba. Koncentráltam minden olyan dologra, ami elszomorított, előhívtam egy hatalmas hullámnyi fájdalmat, megtoldottam még lehangolóbb képekkel, bátorítottam, hogy nőjjön. Kibontotta, kiterjesztette bennem a szárnyait. Szétterjesztette. – Ez az, Vipera, hagyd, hogy átjárjon! A fejünk felett eldördült egy villám. Majd villámok fényesítették az eget, egyik a másik után. Kövér esőcseppek kezdtek hullani, először lassan, majd egyre sebesebben és sűrűbben. Megremegett az arcom, és könnyek folytak le az államon. Még életemben nem voltam ilyen szomorú. A legmélyebb depresszió szélén álltam. Eltöltött a magányosság érzése. Felemésztett a tehetetlenség. – Vigyázz magadra! – suttogta Rome a fülembe, megcsókolta az ajkam, majd eltűnt, köddé vált a sötétségben, mint valami éji fantom. Eső kopogott a földön, hamarosan pedig követte a jégeső, amit megjósoltam. A golflabda méretű jéglabdák mindent összezúztak, ami pusztító útjukba került. Tanner és én egy fa alá húzódtunk. Vastag ágai megvédtek minket a jég java részétől, de az eső át tudott törni a leveleken, és eláztatott minket. Reszkettem a hidegtől, ahogy az utcákat és házakat pásztáztam Rome után kutatva, de nem láttam. Észrevettem, hogy a terepjáró életteli zümmögése megszűnt, a fekete füstpamacsok eltűntek. A csikorgó ablaktörlő megállt csúszás közben. De semmi más mozgást nem láttam az autóban. Számtalan újabb perc telt el. Semmi mozgást nem láttam a ház felől sem, de hirtelen meghallottam az éjszakában egy vadmacska morgását visszahangozni a falakról. 258

Játék a tűzzel A gyomromra szorítottam a kezem, remélve, hogy ez a kis mozdulat majd megakadályozza, hogy fájdalmasan összeránduljon. Nyilvánvalóan Rome felfedezte az áldozatát. Renben lesz, rendben lesz, rendben lesz! Újabb morgás. Majd egy elkínzott kiáltás. Apró fények villantak Dr. Roberts ablakából, mintha valaki – vagy talán több valaki – számtalan tárat lőtt volna ki. Az eső elállt, ahogy a félelem keményen megragadott, de erőt vettem magamon, hogy a szomorúságom visszatérjen. Ismét eleredt. – Rendben lesz – suttogta Tanner, hangot adva gondolataimnak. – Muszáj neki. Úgy értem, ő egy „Szétrúgom A Segged” Ügynök, nem igaz? Áthatolhatatlan erőtérrel, vagy valami ilyesmivel. Igazam van? – Igen – a hangom mély volt és megtört. Remegés futott végig rajtam. Két férfi tört ki a terepjáróból, vér csöpögött a nyakukból. Mindketten előhúzták a fegyverüket. Gondolkodás nélkül kinyújtottam a karom. Nem tudom, mit vártam, mi történik, és esélyem sem volt mérlegelni. Egy villám pontosan az első férfira sújtott le, hátra taszítva őt a másik férfihoz. A két alak több métert repült, mielőtt a terepjárónak ütközött volna. Mindketten a földre zuhantak. – Szentséges szar, Vipera! Hogy csináltad ezt? – Nem tudom – mondtam, és a kezem a föld felé fordítottam, mielőtt ennél is több kárt okozhatna. – Gyerünk! Rome-nak szüksége van ránk. – Még nem jelzett. – Tudom. – Ó, a pokolba! Azonnal mozgásba lendültem, és kirohantam a sűrű esőbe. Nem, nem eső volt. A félelmemtől az esőből hó lett. A hideg beszivárgott a csontjaimba. Mikor elértem a teraszt, előhúztam az elemlámpát, amit Rome adott. Ha lett volna pisztolyom, azt is előhúztam volna. Habozás nélkül lelőttem volna bárkit. És igen, most már biztosan tudtam,

259

Gena Showalter hogy akárkit leszúrnék, ha szükséges lenne. Bármit megtennék, ami megmenti Rome-ot. Tanner lihegve lépett mögém. Víz csöpögött a hajáról az arcára, és folyóként ömlött testére tapadt ruhájából. – Akkor beszállunk végre mi is a buliba? – Naná – mondtam. Elsápadt, de előhúzott egy fegyvert az övtáskából, ami az oldalához volt erősítve. Megforgatta a… akárminek is hívták. Revolvertár? Nem tudom. – Biztosítva és megtöltve – motyogta. Nem is vettem észre, hogy Rome pisztolyt adott neki, csak pislogtam rá, és egy pillanatra megdermedtem. Megcsókolta a puskacsövet. – Vad ember vagyok, Vipera, és készen állok az akcióra. Kezdődjön az előadás! A bejárati ajtó mellett helyezkedtem el. Kissé nyitva volt, szóval a bejutás nem lesz probléma. – Fedezz, te kemény törvényen kívüli! Rendben? Hallottam a lábak dogogását, a bútorok hangját, ahogy eltolták őket. Legalább nem volt több tűzharc. Tanner szorosan mögém húzódott. – Régen vadásztam apával. Ígérem, bárkit lelövök, aki rád céloz. Alig bírtam elhinni, hogy ezt csinálom, de nem akartam magára hagyni Rome-ot ott bent. Nem tudtam, hány férfival állhat szemben. – Háromra. Egy. Kettő. Három! Berúgtam az ajtót, és Tanner felemelt pisztollyal követett, készen arra, hogy cselekedjen. A fények kialudtak, de a szemem már hozzászokott a sötéthez, így ki tudtam venni a teljes káoszt. Felborult székek és asztalok, párnák szétszórva minden irányba. Furcsán nagy volt a csend. A lépések zaja elhalt. Hirtelen egy hatalmas, fekete folt ugrott rám. Egy részem rájött, hogy Rome volt az a jaguár alakjában, de a másik felem tiszta, rémült ösztönöktől vezérelve cselekedett. Azok a halálos karmok felém jöttek, és talán Rome nem is jött rá igazán, hogy kire támadott.

260

Játék a tűzzel Mikor eltalált, tömör teste miatt megtántorodtam. Szabadon engedtem az ösztöneim, és rászegeztem a sokkolót a szörnyetegre, több voltnyi elektromosságot pumpálva a szívébe. A földre zuhantunk, a macska morgott és vonaglott. Mögöttem hirtelen eldördült egy lövés, a hangja olyan erős volt, hogy majdnem kiszakította a dobhártyámat. A következő pillanatban egy emberi férfi (aki, mint rájöttem, éppen le akart lőni engem) rogyott össze rajtam és a mostanra már mozdulatlan macskán.

261

Tizennyolcadik Fejezet SZÓVAL, SOKKOLTAM A PASIMAT. Más lányok sokkal rosszabbat tettek volna. Rosszul éreztem magam miatta, tényleg, de nem fogok összetörni. Rám támadt, kivillantva a karmait és a fogait. Bárki más is ugyanezt tette volna. Nos, épp az életemet akarta megmenteni. Tudnom kellett volna ezt akkor? Nem. Küldött felém bármilyen figyelmeztetést? Megint csak nem. Talán "kissé" rosszul érzem magam emiatt, mint ahogy fentebb is említettem, de nem fogom eltűrni a hibáztatást. Rome volt a hibás egyedül. És hát a mögöttem lévő bérgyilkos is hibás volt. De én nem! Tanner felkapcsolta az elemlámpát, és Rome felé irányította, akinek a teste még mindig remegett az elektromosságtól. Mit jelentett ez? Basszus, talán meg kellene vizsgálnom, vagy ilyesmi, hogy megbizonyosodjam, nem okoztam benne nagyobb kárt. Míg kikúsztam alóla, és a Rome hátán elterülő holttest alól, Tanner motyogása ütötte meg a fülemet. – Lelőttem. Lelőttem! Csak egy golyó, és bumm! Láttátok ezt? – Ne szálljon a fejedbe! – mondtam. Istenem, Rome egy tonnát nyomott! – Rosszfiú volt, és bántani akart minket. Meg kellett ölnöd. – Ne szálljon a fejembe? – úgy vigyorgott, mint egy idióta, és felkiáltott. – Láttátok a kibaszottul pontos célzásomat? Csukva volt a szemem, de halálpontos volt... bocsássátok meg a szójátékot... és úgy terült el, mint egy kemény csávó a bordélyházban. 262

Játék a tűzzel Szavainak valós értelme keményebben talált el, mint egy golyó. Elakadt a lélegzetem, és eltátottam a számat. – Azt akarod mondani, hogy rám céloztad a fegyvert, és csukva volt a szemed? Kicsit csökkent a lelkesedése, és nagyot nyelt. – Hát, igen. – A tény, hogy akár le is lőhettél volna, kicsit sem zavar téged? – összeszűkült szemmel figyeltem, égett a szemem. – A tény, hogy Rome-ot is lőhetted volna, kibaszottul nem zavar téged? Tanner konokul megemelte az állát. – Mit számított volna neki egy golyó? Sokkoltad. Összeszorítottam az állkapcsomat. – Az isten szerelmére, rám támadt! – Igen, hogy segítsen neked. És hogy háláltad meg neki? Hogy kisütötted, mint egy tojást. – Csend legyen, és gyere ide! Kéne egy kis segítség. A lábaim kéttonnányi macska alá szorultak. Tanner lerúgta a rosszfiút Rome-ról. – Azt hiszem, a cicamica kezd magához térni. Lehajolt, és megfogta Rome – a macska – fejét és vállát, aztán felemelte. – Istenem! – nyögte. – Nem hazudtál. Milyen macskakaját evett ez a dög? Kitekergőztem alóla, és a macskára néztem. Legalább abbahagyta a remegést, de a szemét rám szegezte. Ajkait halálos morgásra húzta hátra a fogairól. Sosem sokkoltak még, de tudtam, hogy elektromosság még megbénítja, így nem tud mozogni. Hála istennek! Talán ezúttal tényleg rám ugrott volna, ha meg tud moccanni. – Mi van? – mondtam neki teljesen ártatlanul, a szempillám rebegtettem, és megvontam a vállam. – A te hibád volt, és ezt te is tudod. Tanner eleresztette Rome-ot, aki a padlóra huppant. – Hopszi. Bocsi! Megnyaltam a számat, és körbepillantottam a szobában – bármi jobb, mint Rome-ra nézni. – Van még rosszfiú a házban? 263

Gena Showalter – Egy sincs, akit látnék – felelte Tanner. – Szóval… mit kéne most tennünk? – Nem kéne kikérdeznünk valakit, és információkat keresni a dokiról, meg az ördögi löttyeiről? Bólintottam. – Igen, természetesen. Míg Rome lábadozik, miért nem keresel egy túlélőt, én meg addig keresek valami információt? Tanner oldalra billentette a fejét, és végignézett a pusztításon. – Öö, inkább információt keresnék. – Jól van. A fenébe is! Keresse a finom hölgy az élet jelét a csúnya bűnözők között. – Kösz – mondta, és elsietett. Elvitte a zseblámpát, és otthagyott a sötétben. – Tanner! – kiabáltam távolodó hátának. – Ne tegyél olyan ajánlatot, amit nem akarsz, hogy elfogadjanak! – mondta a válla felett, aztán eltűnt a folyosó végén. – Okostojás – motyogtam. Rome kiterült testének pedig azt mondtam. – Tényleg tanítanunk kell ennek a kis idiótának némi jó modort. A falhoz nyúltam, vakon keresve a villanykapcsolót. Rome felmordult. A kezem megállt félúton a levegőben. – Ne legyen fény? Természetesen nem válaszolt. – Pislogj egyszer, ha szeretnéd, hogy lekapcsolva hagyjam a világítást, és kettőt, ha felkapcsolhatom – mondtam, felkapcsoltam az elemlámpámat (ó, el is felejtettem, hogy nekem is van egy!), és az arcába világítottam. Nos, szükségem volt valami fényre, ha megengedi nekem, ha nem! Egyszer pislogott. Nagyszerű. Engem ért a megtiszteltetés, hogy kereshetek egy élő testet/gyilkost egyetlen zseblámpával. Hurrá nekem! – Morogj vagy ilyesmi, ha szükséged van rám! – sóhajtottam. Megpusziltam az orrát, aztán elsiettem. Csak kis fényfoltok világították meg az utamat.

264

Játék a tűzzel A háznak széles, tágas szobái voltak, amik nagyon hasonlítottak az előcsarnokra, a bútorok felfordítva, törött üvegszilánkok szóródtak szét mindenfelé. Kilencet számoltam Vincent ügynökeiből, mind az emeleten, mind a földszinten. Rome gyors munkát végzett rajtuk, és bár szeretett volna egyet életben hagyni, senki nem élte túl. Azok, akiket korábban nyögni hallottam, most már mind csendesek voltak. Tanner-be a fő hálószobában ütköztem bele. Felnyögött, de nem vette le pillantását a szemközti falról. Valami hosszú és kék volt a kezében. Bár mikor megláttam, hogy mi tartja fogva a tekintetét a falon, elfelejtettem a kék dologról kérdezni. – Istenem! – mondtam. – Szerinted ebből vihetek magammal néhányat? – Úúú! Nem! Ez fúj! A jó doki nyilvánvalóan élvezte az SZ&M dolgot. Hemzsgetek az ostorok, szöges nyakörvek, lovagló pálcák és fekete bőrcuccok. Nem szólva az ezüstláncos hámról, ami a plafonról lógott. Nem csoda, hogy Lexis azt állította, a pasinak vad szexuális beállítottsága van. Vajon a nő milyen „barátságosnak” tette magát, hogy mellette lehessen? Megrázkódtam. – Ezt nézd meg! Tanner feltartotta a hosszú, kék dolgot. – Mi ez? Mik azok a gyöngyös izék? – Tanner! – felforrósodott az arcom. – Az egy vibrátor. Az utolsó szót csak suttogtam, már attól is zavarban voltam, hogy ki kellett mondanom. – Tényleg? – elvigyorodott, és megrázta. Zörögtek benne az elemek. – Király! – Tedd azt le, most azonnal! – Dehogyis! A földön találtam, eléggé szem előtt volt. Aki kapja, marja! Még jobban elvigyorodott, és tovább rázta... aztán leesett a vége. Egy papírtekercs hullott a földre. – Hé, az meg mi?

265

Gena Showalter Felmordultam, lehajoltam, és két ujjam közé csippentettem a papírt, ráirányítva az elemlámpa fényét. Mikor rájöttem, hogy mi volt az, elakadt a lélegzetem. Egy üzenet. Dr. Roberts-től… nekem. Hát, Annak A Személynek, Aki Megitta A Formulát – az én nevem nem volt külön odaírva. Mégis tátva maradt a szám a döbbenettől. Tudta, hogy ide jövök. Vagy talán remélte. – Mi van odaírva? – kérdezte Tanner. – Azt mondja: „Sajnálom” – nagyot nyeltem, és felolvastam a többit is. – „Szörnyű dolgot tettem magával. Gyenge voltam, és hagytam, hogy a fenyegetés, miszerint bemocskolják a hírnevemet, befolyásolja a munkámat. Meg kellett volna semmisítenem a formulát, mikor először rájöttem, hogy mennyire veszélyes. Mire rájöttem a hibámra, már túl késő volt: a formula tökéletes lett, és majdnem rossz kezekbe került. Ördögi kezekbe. Sajnálatos módon a legjobb rejtekhely, amire ilyen rövid idő alatt rabukkanhattam… maga volt. Maga megfelelő volt, és épp ott tartózkodott. Kérem, ne gyűlöljön! Hagytam magának egy ajándékot az irodámban, ami egy titkos laborban van, pontosan szemben az Utópia Kávézóval. Óvakodjon a kíváncsi tekintetektől!” Elhallgattam, és körbe néztem. Szinte éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket. – „Utóirat, elnézést a mocskos rejtekhely miatt. Nem kockáztathattam, hogy a TTMA megtalálja ezt az üzenetet, de tudtam, hogy a PTK szorosan a nyomában lesz, és reméltem, ők majd tudják, merre keressék.” – Váó! – mondta Tanner. – Azt hinnénk, hogy mivel a TTMA tudta, milyen megszállottja volt a szexnek, a vibrátorban is megnézték. – Kíváncsi vagyok, miért nem tették. – Segghülyék, ha engem kérdezel. – Hé, Lexis mondta nekem, hogy a doktor perverz, de én sem gondoltam volna, hogy a vibrátorban keressem. Tanner kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyik ujjammal ráböktem. – Ki ne mondd! 266

Játék a tűzzel Elvigyorodott. – Hé, ezek szerint a doktor számításba vette, hogy a PTK dolgozói is perverzek – a szemöldökét húzogatta. – Belle összeakadt egy perverzzel – énekelte. – Ez azt jelenti, hogy te is perverz vagy, mivel te találtad meg az üzenetet – vágtam vissza. Még szélesebb lett a vigyora. – Tudom. Hát nem nagyszerű? Nem kellett volna meglepődnöm a boldogságán, a farokagyú. De ha nem váltok témát – vibrátorok, az Isten szerelmére! – sosem végzünk semmivel. – Szóval, vajon hogy jutott vissza Dr. Roberts a házba, hogy elrejtse ezt az üzenetet? – mondtam ki a gondolataimat hangosan. – Hogy jutott át a TTMA-fejek mellett? – A mik mellett? A levegőbe lendítettem a kezem. – Mindegy. Ne is figyelj rám! Bizonyára azelőtt tette ide, mielőtt megszökött, tudva, hogy odaadja valakinek a formulát. Tanner megvonta a vállát. – Talán van itt még egy üzenet további instrukciókkal. Elkezdett kutakodni a többi „játék” között, mozdulataival összhangban fütyörészve. Egyik ujjbegyemmel az államon doboltam, és azon tűnődtem, vajon milyen vallomás maradhatott még a dokiban, hogy hagyjon egy második üzenetet is. Világméretű áradást okozok, ha nem vagyok elég óvatos? Egy igluban kéne élnem életem hátralévő részében, hogy irányítani tudjam magamban a tüzet? Ez elég lehangoló gondolat volt. – Kétlem, hogy bármi mást találunk – mondta Tanner néhány perccel később, hangjából sütött a csalódottság. – Egyik sem nyílik ki a többi játékszer közül. – Csak keress tovább! – mondtam. Tanner végigfuttatta a kezét az egyik fiók belsejében, rejtett rekesz után kutatva. – Találtál már élő testet?

267

Gena Showalter – Nem – morogtam. El kellett ismernem, hogy a rengeteg munkám, az interjúim, és sok titok után való kutakodás közben sosem képzeltem volna, hogy egyszer ezt fogom csinálni. Volt talán ennek valami elnevezése is? Hivatásos Testkereső? Talán jobban jártam volna, ha kávét szolgálok fel sznoboknak. Vagy ha használt autók kilométeróráját csavargatom, vagy hülye lufiállatokat készítek hálátlan gyerekeknek. A fenébe is, sokkal jobban jártam volna, ha undorító hajcsomókat kéne söprögetnem egy fodrászszalonban. De nem. Valahogy megszerettem a mostani munkámat, jöttem rá. Talán nem álltam készen, hogy visszatérjek a normális életemhez. Sóhajtva dugtam zsebre a doki üzenetét. Mit mond majd Rome, ha meglátja? Talán ez megenyhíti a sokkolás okozta rosszkedvét, mikor végre magához tér. Ahogy lecaplattam a lépcsőn, ujjaimat végigfuttattam a golyók okozta lyukakon a falon. Hol fogok találni egy élő rosszfiút? A válasz azonnal megérkezett, meglepve engem. Elvigyorodtam. Átugrottam Rome teste felett – ami lassan kezdett visszaváltozni emberi alakjára. Nagy csomó szőr hullott le róla, itt-ott felvillantva a napbarnított bőrt és az izmokat. Abban a pillanatban egy rémisztő ember-szörnynek tűnt. Próbáltam nem grimaszolni. – Egy pillanat, és itt leszek – mondtam neki hamis, fagyos arckifejezéssel. Kisuhantam. A szomszédság nyugodt volt, mintha semmilyen lövöldözés nem történt volna, de a szomszéd férfi a teraszán állt a fejét vakargászva, miközben a jéggel és hóval borított udvart nézte. Meglátott, és odaszólt. – Maga Roberts egyik nője? Nagyon hálás voltam, hogy a két alvó (vagy halott) ügynököt eltakarta a terepjáró. – Ja – mondtam, és sokatmondóan emelgettem a szemöldökömet, ahogy szerintem egy kurva is tenné. – Mindig furcsa dolgok történnek abban a házban – bökött állával a föld felé. – Látott már valaha ilyet? Annyi minden közül éppen hó, ráadásul a tavasz ilyen késői szakaszában. 268

Játék a tűzzel – Nagyon furcsa – mondtam, és csak álltam ott. Egy pillanattal később megrázta a fejét, és visszament a házba. Siess, siess, siess! Mielőtt megint kijön. A maradék utat futva tettem meg a terepjáróhoz. A két férfi a kerékabroncs mellett feküdt összerogyva. Az egyikük, akik telibe találtam egy villámmal, ugyanolyan állapotban volt, mint a társai a házban. Egy kicsit vesztettem a könnyedségemből. Megöltem. Még egy áldozata van az erőmnek. Ne is gondolj erre, Jamison! Emlékezz, ő Vincent egyik embere volt! Meg akarta ölni Rome-ot. És el akart fogni téged. Remegő kézzel kitapintottam a másik férfi pulzusát. Ujjaim érintésére azonnal felnyögött, én pedig felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Legalább ő életben volt. Kezemet a hóna alá csúsztattam, és Dr. Roberts háza felé kezdtem húzni. Basszus, legalább egy tonnát nyomott (még többet, mint Rome, a súlyosabb formájában), és meggörnyedtem a teher alatt. Fekete csíkok voltak az arcán és az ingjén, mintha a villám lepattant volna a barátjáról, és őt is megpörkölte volna. Mire felráncigáltam a teraszra, csöpögős sár borította tetőtől talpig, szétfröcsögve a ruháján és az ingjén. Levegő után kapkodtam az erőfeszítéstől. A nyögéseitől kísérve egyik kezemmel felemeltem, a másikkal kinyitottam az ajtót. Hála az égnek, a szomszéd nem jött ki többet. A pillantásom azonnal Rome-ot kereste. Csakhogy nem feküdt már a bejáratnál. Az egyetlen jele, hogy valaha is ott feküdt, a hegynyi mennyiségű szőr volt, amit levedlett. Menjek utána, vagy sem? Talán épp engem keres, készen arra, hogy rám támadjon abban a pillanatban, ahogy meglát, azért, amit vele tettem. Talán – szent szar! – megkerüli a sarkot, és felém rohan, miközben halál csillog a szemében. Éppen egy fekete pólót húzott át a fején. Egy fekete nadrág máris befedte a testét deréktól lefelé. Mennyi tartalék ruhája volt ennek a pasinak? Szeme összeszűkült, ahogy meglátott, majd tekintete a férfira siklott, akit tartottam. – Ne mondj semmit! – csattant fel, nem lassítva lépésein. 269

Gena Showalter – Nem is akartam – mondtam, és nyomatékosan megráztam a fejem. – Nagyszerűen nézel ki. Tényleg. – Hogy. A pokolba. Voltál képes megbénítani? – a szavak vontatottan hagyták el a száját, telve haraggal. Megállt pontosan előttem, az orrunk összeért. Meleg lehelete simogatta az arcomat. Jobb lesz támadásba átmenni, vagy haragjában rám veti magát. – Szerintem sokkal jobb kérdés, hogy miért ne tettem volna? Elengedtem a terhemet, és a test puffanva landolt a padlón. Egyik ujjammal Rome irányába böktem. – Úgy indultál meg felém, mintha valami célpont lennék. Megdicsérhetnéd a reflexeimet, hogy képes vagyok leszedni egy támadót. Kitágultak az orrlyukai. – Megdicsérni? Azt mondtad, megdicsérni? – Jól hallottad, Macskaember. Pupillái megnyúltak, a fekete rész egyre vékonyabb lett, és mindkét végén kihegyesedett. – Mi történt azzal, hogy várj odakinn, mint egy jó kislány? – Tanner-rel meg akartunk védeni. Nem vagy sérthetetlen, Rome. – De rohadtul közel vagyok hozzá! Kitárta a karját, és a körülöttünk heverő, mozdulatlan testekre mutatott. – Nem öletted volna meg majdnem magad, ha ott maradsz, ahol mondtam. – És te talán meghaltál volna, ha maradunk. Az egyik férfi majdnem lelőtt. Lábujjhegyre álltam, hogy szemmagasságban legyünk. – És tetszik, vagy sem, most már vannak partnereid. Vigyáznunk kell egymásra. Ez azt jelenti, hogy mi vigyázunk rád, pont úgy, ahogy te ránk. Ne próbáld ezt az egészet egyedül csinálni! – Ha úgy vigyázol rám, hogy megbénítasz, akkor inkább ne tedd! A mögöttem lévő férfi felnyögött. – Figyelj! Hoztam neked ajándékot. Igazából kettőt. Egy élő testet, és egy üzenetet a dokitól. Rome elsietett mellettem, leguggolt a férfi mellé, és minden erőfeszítés nélkül átdobta a vállán. 270

Játék a tűzzel – Zárd be az összes ajtót! – morogta. – Lehet, hogy itt leszünk egy darabig. És mit értettél azon, hogy egy üzenetet a dokitól? Kihalásztam a zsebemből a papírt, és felé nyújtottam. – Az összes hely közül pont egy vibrátorba volt rejtve. Rome a papír felé nyúlt, majd hirtelen megdermedt. Szájának egyik sarka felfelé görbült, mintha azt kérdezné, most viccelsz? Aztán megrázta a fejét, és azt motyogta. – Isten ments meg! Majd megragadta a papírt. Kissé megemelte a vállán fekvő testet, miközben olvasta. Arckifejezése fenyegető lett. – Nem akarod letenni? – kérdeztem. – Az a barom tudta, mit fog tenni veled, mégis megtette – mondta, nem is figyelve rám. – Szerinted mit hagyott nekem az irodában? – Nem tudom, de ki fogjuk deríteni. Hangja olyan baljóslatú volt, hogy megremegtem. – Mi van, ha valaki hívott erősítést? – kérdeztem, csak ekkor merült fel bennem ez a lehetőség. – Ez egy olyan kockázat, amit inkább vállalok, minthogy magammal cipeljem ezt a fickót. Egyik kezével megdörzsölte a szemét. – Állj őrt hátul, Tanner pedig menjen előre! Gyorsan megcsináljuk ezt, aztán eltűnünk innen a fenébe. – Tanner! – kiáltottam. A kölyök leszaladt a lépcsőn. – Ahogy tartottam tőle, nincs semmi más – mondta, és a levegőbe lendítette a kezét. – Se papír, se napló. Semmi. Hé, srácok, úgy döntöttetek, nem vitatkoztok tovább? – Igen – mondta Rome egy időben azzal, hogy rávágtam: – Egyelőre. Kinyitottam a számat, hogy kiadjam az új utasításokat Tannernek, de a tekintete az eszméletlen férfira siklott, és izgatottan tapsolt egyet. – Lélegzik? Fantasztikus! Most ki fogjuk kérdezni, ugye? Egész biztosan ki tudunk majd csikarni belőle néhány választ.

271

Gena Showalter – A bejáratnál van rád szükségem, mivel képzett mesterlövész vagy – mondta Rome, és a nappaliba vitte a testet. – Ne engedj belépni senkit! Tanner vigyora még szélesebb lett. – Láttad, hogy szedtem le azt a fickót? Tudtad, hogy egyetlen lövéssel terítettem le? Csak eggyel? – Nagyon jó voltál – dicsérte meg Rome. – Ha nem lettem volna megbénítva, már előbb is mondtam volna. Majd sötéten hozzátette. – Belle, hozz nekem egy széket! Ahogy Tanner a bejárati ajtóhoz rohant, megragadtam egy felborult széket a konyhában, és a nappali közepére helyeztem. Rome ledobta rá a férfit, és a ruhájából tépett cafatokkal lekötözte. – Most már felkapcsolhatom a lámpát? – kérdeztem. – Nem. Nem akarom, hogy bárki belásson kintről, vagy tudja, hogy van itt valaki. – A szomszéd ébren van. Meglepte a hó. – Gyanakodott? – Egyáltalán nem. Azt hitte, én is egy vagyok Dr. Roberts szokásos kurvái közül, és hogy a kettősünk egy pokoli bulit csapot. Rome befogta az orrát. – Csak… – egyik kezével a levegőbe intett – … hozz nekem egy pohár vizet! Kérlek! – tette hozzá egy pillanatnyi habozás után. – És siess! Oké, szóval nem voltam többé Csodalány. Most már Kifutólány voltam. Jól van. Amúgy sem akartam kínozni a pasit. – Nem akarod, hogy mérget rakjak bele, ugye? – Csak vizet kérek. Hideg vizet. – Miért nem kéred meg Belle-t, hogy csináljon egy kis esőt? – tűnődött hangosan Tanner az ajtó mellől. – Nem akarjuk érzelmi szinten kimeríteni – mondta Rome. – Csak akkor szabad használnunk a képességeit, ha feltétlenül szükséges. Ámen. Hamar találtam egy poharat az egyik konyhai szekrényben, megtöltöttem a mosogatónál, és visszasiettem Rome-hoz. – Tessék. A tartalmát a férfi arcába borította. A locsolástól áldozatunk mocorogni kezdett, pislogva felnyitotta a szemét. Rome-mal 272

Játék a tűzzel várakozón hajoltunk közelebb hozzá. Talán az, hogy fölé magasodtunk megijesztette és megdöbbentette, mert kislányosan felsikoltott. Grimaszoltam. Rome megragadott egy párnát, és az arcába nyomta, Tanner pedig a szobába rohant, és képen vágta. – Szégyellhetnéd magad! – Ne bántsanak! – kiáltotta a férfi. – Kérem, ne bántsanak! – Bezártam a bejárati ajtót – mondta Tanner Rome-nak. – Maradhatok? Rome a szemét forgatta. – Miért ne. Miért ragaszkodjunk most a tervhez? – Mindent elmondok, amit tudni akarnak – mondta a megrémült férfi. Soha nem vettem még részt kínzáson. Természetesen sokat láttam már a tévében, szóval valahogy vártam némi ellenállást. Talán fenyegetést, vagy egy kis átkozódást. Ehelyett a mi pasink úgy gügyögött, mint egy kisbaba. – Színlel? – kérdeztem zavartan. – Nem – mondta Tanner undorodva. – Tényleg ilyen kiscica. Semmi védekezés – tette hozzá, és Romera pillantott. Aztán fáradtan a levegőbe emelte a kezét. – Hogy fogunk ilyen körülmények között dolgozni? Úgy tűnt, Rome szívesen felrúgná Tanner-t, de ehelyett összefonta a karját a mellkasa előtt. – Mit keres itt? – kérdezte az áldozatunktól. – Dr. Roberts-re várok – jött a gyors felelet. Rome élesen Tannerre pillantott. – Mi van? – kérdezte Tanner. – Az igazat mondja? – Honnan a pokolból kéne... ó, várjatok csak! Tanner a férfihoz ugrott, aki megint felsikoltott, majd egyik kezét a vállára helyezte. Behunyta a szemét. – Igen, az igazat – ajkai széles vigyorra húzódtak. – Ez annyira király! Egy két lábon járó hazugságvizsgáló vagyok, épp ahogy

273

Gena Showalter Lexis mondta. Úgy értem, amint kinyitottam a kaput a szupererőmhöz… – Empata vagy, nem pedig Hulk – mondtam. Ugyan már! – És haladnunk kell ezzel a dologgal. Elismerem, ideges voltam, és el akartam húzni innen. Tanner széttárta a karját, mintha azt akarná mondani, Nézz meg engem, és nézz magadba! – Ne tégy úgy, mintha nem tetszene a Tanner-íz. Mint, ahogy azt már mondtam, amint egyszer kinyitottam a kaput a szupererőmhöz, azonnal érzelmek és új képességek összefüggő áradata lett. A pasi beszélt, én pedig totálisan éreztem, ahogy csökken a félelme. – Jó – mondta Rome. – Most pedig, ha ti ketten nem bánjátok, folytatnám a kérdezősködést. Ezért vagyunk itt. – Mindkettőnkre rámordult, mielőtt újra a férfihoz fordult volna. – Tudja Vincent, hol van most Dr. Roberts? – Nem, nem. Esküszöm, hogy nem tudja. Tanner bólintott. – Igaz. Végül elfoglaltam a posztomat, és a legközelebbi, lefüggönyözött ablakhoz sétáltam. Lecsusszantam a padlóra, keresztbe tettem a lábamat, és könyökömet a térdemre ejtettem. Volt egy kis szakadás a barna anyagon, így kiláttam. A férfiak kézben tartották a kihallgatást, és valakinek őrködnie kellett. Hála az égnek, minden nyugodtnak tűnt! – Mik a tervei Vincent-nek Belle-lel? – Ő… Ő tesztelni akarja. Megnézni, mit tud, aztán felhasználni terepen. – Igaz. – Van számára ellenszere? – kérdezte Rome. – Nincs. – Igaz – Tanner rám pillantott. – Sajnálom, Belle. Én sajnáltam? Egyik részem igen, azt hiszem. A másik részem… nem.

274

Játék a tűzzel Rome idegesen felsóhajtott. – Próbáljuk meg ezt egy másik megközelítésből. Van Vincent-nek bármi sejtése a doktor hollétét illetően? A férfi megrázta a fejét, sötét haja a homlokába csapódott. – Dr. Roberts megpróbált betörni Vincent laborjába tegnap, de kiszúrták, mielőtt bejutott volna. Üldözték, de megint sikerült megszöknie. – Igaz. – Na, most már jutunk is valamire – Rome a szék karfájára tette a kezét, és lehajolt. – Miért akart Dr. Roberts visszajutni a laborba? Gyanítottam, hogy a válasz az volt, hogy otthagyja nekem az „ajándékot”, amit az üzenetében említett. A férfi hátrébb húzódott, és motyogni kezdett. – Nem tudom. Senki nem tudja. – Hazudik – mondta Tanner győzedelmesen. – Tényleg meg kell kínoznom téged? – kérdezte Rome csendesen, semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy bármit megtenne, amit szükségesnek ítél. – A bennem élő állat... engedd meg, hogy bemutassalak neki! Egy töredék másodpercig Rome szája és álla megnyúlt, fogai hosszan, élesen és fenyegetőn csillogtak. – A bennem élő állat éhes. Nagyon, nagyon éhes. A férfi felvisított. – Úgy gondoljuk, otthagyta az irodájában a formula egy írott változatát – hadarta. – De nem találtuk meg. – Igaz. A formula – ezt adta be nekem! Mi lehetne jobb ajándék, az ő elméje szerint, mint az egyetlen dolog, amitől újra, nos, újra én lehetnék. Rome végigfuttatta nyelvét a fogain. – Vincent hány embere üldözi Belle-t? – Nem tudom a pontos számot, esküszöm, csak annyit tudok, hogy akarja őt. Nagyon. Minden nap egyre több embert küld a keresésére. Ha tanulmányozza a vérét, akkor több olyat tud csinálni, mint ő, és az ügynökei mindenkit meg tudnak majd ölni, aki 275

Gena Showalter ellentmond neki. Ő fogja irányítani a legerősebb paraügynökséget a földön. El tudja dönteni, melyik ország nyerje a háborúkat. El tudja dönteni, kinek segítsen, kit pusztítson el. Kérem, csak engedjenek el! Haza szeretnék menni! – Igaz – jelentette ki Tanner. – Csak haza akar rohanni anyucihoz. A férfi megkockáztatott egy pillantást Tanner irányába, de összerezzent, amikor Rome ismét rámordult. – Soha nem adja fel a keresést – tette hozzá a pasi szánalmasan. – Mint maga, ő is bármit meg fog tenni, ami szükséges. Nagyszerű. Micsoda fan-szörnyű-tasztikus hír. Meggörnyedt a vállam. – Beadta bárki másnak Vincent a formulát? – kérdeztem. – Aki túlélte – tettem hozzá, visszaemlékezve arra, amit Rome mondott egyszer a többiekről, akik meghaltak. A férfi a fejét rázta. – Maga az egyetlen – mondta. – Ezzel még értékesebb lett a számára. – Igaz. Fejemet a falnak döntöttem, kibámultam az ablakon, és bent mélyen felnyögtem. A doki üzenetének köszönhetően már tudtam, hogy azért éltem túl a formula beadását, mert tökélyre vitte, nem pedig azért, mert valamiféle mutáns őrült voltam, szokatlan vérrel. Bár elhinné ezt Vincent? Valószínűleg nem. A pasi nagyon rá volt kattanva a kísérletekre. – Akkor sem dolgoznék neki, ha elkapna. – Ha elkapna, dolgoznál neki – mondta Rome, hangja rideg volt. – Biztosra menne, még akkor is, ha mindenkit el kéne pusztítania, akit szeretsz. Az apám, gondoltam pánikba esve. Lexis vele van, emlékeztettem magam, és megnyugodtam. Védve van. – Mi van a formula összetevőivel? – kérdezte Rome. – Tudjátok őket? – Roberts kitörölte a fájlokat – felelte a férfi. – Megsemmisítette a papírokat, és felszívódott. Semmi esély rá, hogy megalkossuk 276

Játék a tűzzel mégegyszer a formulát. Az írott recept nélkül semmiképp. Vagy Belle nélkül. Az egyetlen remény, hogy a vérében lévő molekulák elárulják, mit is kapott pontosan. – Igaz. Rome kiegyenesedett. Egy pillanatig csak állt ott, nem mondott semmit, nem csinált semmit, arckifejezése nyers és kíméletlen volt. – Együttműködtem – könnyek folytak le a férfi arcán. – El fognak engedni, ugye? Nem fognak bántani, ugye? Nem fogom elmondani Vincent-nek, miről beszéltünk. Esküszöm, nem mondom el! Tanner nem mondott semmit, de éles pillantást vetett Rome-ra. Mi zajlott le közöttük? Gyorsabban mozogva, minthogy pisloghattam volna, Rome öklével a síró férfi arcába vágott, aki azonnal abbahagyta a sírást, és elájult. – Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem, miközben felálltam. – Igaza volt. Együttműködött. – Megölt volna téged, ha meglett volna az esélye – mondta Rome. Hangja mély volt, érdes, és csendes dühtől csöpögött belőle. – Szerencséje van, hogy nem vágom apró darabokra. – Igaz. Rome megrázta a fejét. – Elég, Tanner! – Igen – mondtam. – Jobb, ha nem próbálod rajtam ezt az igazsághazugság dolgot. Soha. Vagy bántani foglak! Elvigyorodott. – Igaz – mondta, én meg felmutattam az öklöm. – Menjünk! – Rome felkapta a táskáját, és átdobta a vállán. – Terveket kell kidolgoznunk. – Várj! Összeszűkült szemmel néztem a férfira. Rome-nak igaza volt. A pasi bántott volna minket, ha lett volna esélye. És egy nap még bánthat is, ha lehetősége lesz rá. Senki sem fenyegethette a férfiakat az életemben, és távozhat utána sértetlenül. Előhúztam legsötétebb, leghidegebb érzelmeimet, hagytam, hogy félelem töltsön el, míg az ujjaim már zsibbadtak, és míg nem keletkezett sár és jég keveréke. És csakúgy, mint azon a napon Lexis 277

Gena Showalter lakásán, elhajítottam a labdát. Abban a pillanatban, ahogy eltalálta, egy jeges sárdoboz zárta körbe a fickót. El fog olvadni (gondoltam), de egy jó darabig még biztosan nem (legalább is reméltem). Összedörzsöltem a kezem. – Most már mehetünk .

278

Tizenkilencedik Fejezet EGÉSZ ÚTON VISSZA A FAHÁZ FELÉ Tanner azt magyarázta újra és újra, hogy milyen csodálatos volt, milyen király volt, és most mennyire odáig lesznek érte a lányok. Tetszett, hogy olyan büszke magára. Tényleg jó munkát végzett – kivéve, hogy vakon lőtt, az idióta. De nem tudtam kiverni a fejemből az üzenetet, amit találtunk – és hogy talán mégsem akarom megtalálni a formulát. Felsóhajtottam. Mi a baj velem? – …egy szóval, tök jó! – mondta Tanner, újra megszakítva a gondolatmenetemet. – Ennél már csak az lehetne királyabb, ha felvették volna. Gondolj bele! Minden randin elővehetném a DVD-t, és garantálom, hogy bármelyik csaj kétségbeesetten szeretne felszállni a Tanner Expresszre. Rome előrenyúlt, és feltekerte a hangerőt a rádión. Mialatt Gwen Stefani üvöltött a hangszórókból, összekulcsolta a kezünket. A belőle áradó meleg, az ereje és a hegek megnyugtattak. Rápillantottam. Szemét az útra szegezte, így meg tudtam figyelni a profilját. Éppolyan kegyetlen volt oldalról, mint szemből, orra hegyes, pofacsontja kiálló, álla kemény. Üvegből vágva és fémből vésve, ez volt Rome. Úgy tűnt, hamarabb ölne meg embereket, mint beszélgetne velük, ebben a pillanatban mégis gyengéden simogatta hüvelykujjával a tenyerem domborulatait és vonalait. Annyira ellentmondó, annyira rejtélyes. Be akartam hatolni a fejébe, és mindent megtanulni róla. 279

Gena Showalter Ismerni akartam a gondolatait, az érzéseit. Szemét csajosan hangzott, nem igaz? De nem tehetek róla. Egyszerűen lenyűgözött. Arra teremtették, hogy teljes szívéből szeressen valakit, mondta Lexis. Sokkal jobban, mint eddig bármikor azt kívántam, bár én lennék az a valaki. Képzeld el, hogy ez az egész vad férfiasság teljesen rád irányul. Ó, már a gondolattól is megremegtem. Követelőző és szigorú szerető lenne. Teljes hűséget várna el, és nem érné be kevesebbel. És ő is ugyanezt adná. Igen, mámorító tudni ezt. És mégis, ha neki adnám ma a szívemet, neki adnék mindent amit kéne, és mégsem én lennék a számára kijelölt nő, abba belepusztulnék. Vajon nekem lenne annyi erőm, mint Lexisnek, hogy inkább lemondjak róla, mintsem magamhoz kössem, tudva, hogy valaki másra vágyik? Az ujjaim erősebben fonódtak a tenyere köré, ahogy próbáltam közelebb húzni magamhoz, megakadályozva, hogy elússzon tőlem. Valószínűleg több fizikai fájdalmat okoztam Rome-nak, mint bárki, akivel eddig találkozott, nem beszélve a világméretű katasztrófáról. Miért lenne egy olyan lánnyal, mint én, hogyha olyan nőket kaphat meg, mint Lexis? Valakit, aki gyönyörű, intelligens, gazdag. Valakit, aki képes néhány hónapnál tovább megtartani egy munkát. Oké, napoknál. Éreztem, hogy a már eddig is nyers érzéseim szeretnének valamiféle fizikai reakciót létrehozni – esőt, havat, egy kicsit mindenből. De ma elértem a határt, így nem történt semmi. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem akartam, hogy Rome tudja, hogyan érzek. Nem akkor, mikor még én magam sem tudtam, hogyan érzek. Rome a szabad kezével lehalkította a zenét. Áldott csend. Tanner végre abbahagyta a fecsegést. Átlestem a vállam felett, és láttam, hogy a kölyök elaludt a hátsó ülésen. A feje oldalra bukott. A holdfény sugarai az arcára vetültek, hosszú szempillái árnyékokat rajzoltak az arcára. – Jól vagy? – kérdezte Rome.

280

Játék a tűzzel Feltegyem, vagy ne tegyem a rettegett hogy-is-állunk-egymással kérdést, amit a férfiak annyira utáltak… Úgy értem, még le se feküdtünk egymással. – Én… mi… csak ideges vagyok apám miatt – fejeztem be bután. Nem akarom, hogy Rome elborzadva rohanjon el tőlem. Nem akartam, hogy féljen a kapcsolatunkat a következő szintre emelni, mert többet vártam tőle, mint amit megadhatott. Megdörzsölte a kezem. – Akkor hívd fel Lexist! Van mobilja. És biztonságos a vonal. Elengedett, elővette a mobilját, tárcsázott, és átnyújtotta nekem. Lexis abban a percben válaszolt, ahogy a fülemhez emeltem a telefont. Az apám jól volt, és aludt – biztosított róla. Senki nem próbálta meg bántani. Semmi komoly nem történt, és nem látta azt sem, hogy történne bármi rossz. Csak az apám nem hagyja abba a flörtölést, az a szoknyapecér. Kiengedtem a felgyülemlett gőzt, és megkönnyebbülés járt át. – Hogy van Rome? – kérdezte tőlem, hangja halk volt, habozott. Kényszerítettem magam, hogy továbbra is előre nézzek. – Jól. Szünetet tartott. – Nagyon vigyázz rá! – Úgy lesz. Megszakítottuk a vonalat, és a műszerfalra tettem a telefont. – Fogadok, hogy az apád jól van – mondta Rome. Bólintottam, összeszorítottam az ajkamat. – Flörtöl, mint mindig. Büszke pillantást vetett rám. – Ma nagyon jó munkát végeztél. – Attól eltekintve, hogy kiütöttelek? – mondtam szárazon. Halvány, de őszinte mosolyt villantott rám. – Igen. Attól eltekintve. Kétszer jutattál át minket a kapun. Te hoztad létre a vihart, ami segített észrevétlen bejutnunk a házba. És nem égettél le semmit. – Kellemes fejlődés – válaszoltam én is vigyorogva. – Szóval, betörünk holnap a laborba? Bólintott. – Nehezebb lesz, mint ma este. Valójában sokkal nehezebb. Mindenhol biztonsági őrök lesznek. Lexis egyszer azt

281

Gena Showalter mondta nekem, hogy az épületnek hőérzékelői vannak, súlyérzékeny padlója, mozgásérzékelői és retinaszkennerei. – A bejutás lehetetlennek hangzik, arról nem is beszélve, hogy veszélyes. – Nem – mondta. – Mókásnak hangzik. A szememet forgattam, de magamban kuncogtam. Milyen macsópasis duma. Milyen tipikus Rome-féle duma. – Lefogadom, hogy lesznek őrök. Ölésre fegyverezve. – Megnyernéd a fogadást. A szívem megállt a lelkesedéstől, amivel arról beszélt, hogy pisztolycsövekkel és boldog gyilkosokkal nézünk szembe. – Hogy fogunk bejutni? Tanner és én – és erre nem kell téged emlékeztetnem – amatőrök vagyunk. Sokkal esélyesebb, hogy elkapnak téged miattunk, mint hogy segítünk. – Tudod, hogy ez nem igaz. Megdicsértelek vagy nem az előbb, hogy milyen csodálatos voltál ma este? Nagyon is jó voltál. – Meg tudtad volna tenni nélkülem is – morogtam. – Igaz – mondta Tannert utánozva. Felhorkantam. – Nagyon vicces vagy. Nem. Belehalt volna, ha azt mondja: Nem igaz, drága szépségem. Elbuktam volna, ha nem vagy ott, hogy megments engem. Tényleg túl sokat kértem? – Bár ez a következő feladat… – elhalkul a hangja, és felsóhajtott. – Szükségem van rád, Belle. Tényleg nem tudnám egyedül végig csinálni. Ez a beismerés meglepett. Azért mondta vajon, hogy megbékítsen? Igen. És tényleg ezért tette? Nem hinném. Ez nem Rome stílusa volt. Ő mindig kimondta, amit gondolt, és sosem ferdítette el az igazságot. Nem számít, mennyire fájt. Szüksége volt rám, és ezt nem félt beismerni. Uramisten, nagyon kedveltem ezt a férfit! Több, mint szerettem. Felnéztem rá, megbíztam benne, vágytam rá. – Tudod, nem kell betörnöd a laborba – mondtam. – Nem kell veszélynek kitenned magad, mikor semmit nem nyersz vele. 282

Játék a tűzzel – Igenis nyerek vele valamit. Én segítek neked, te segítesz nekem. Nem igaz? – Igaz – mondtam halkan. – De még nem találtad ki, hogyan tudnék segíteni. – De ki fogom. – Megteszek akármit, amit szeretnél. Most. Holnap. Nem számított. Amikor szüksége lesz rám, mellette leszek. – Köszönöm – újra összefűzte az ujjainkat. – Ne aggódj. Találni fogunk egy módot, hogy sikerüljön. Minden tekintetben. Néhány autó húzott el mellettünk. Rome biztosra ment, így csak néhány mérfölddel lépte túl a megengedett sebességet. Nem akarta, hogy leállítsanak minket, vagy felhívjuk magunkra a figyelmet. Fák suhantak el az ablakok mellett. A hold magasan járt, és még órákig nem fogja megkezdeni az ereszkedést. – Tudod már, hol fogod elrejteni Sunny-t? – kérdeztem. – Egy biztonságos házban délen – apró mosollyal dőlt hátra a fejtámlára. – Évek óta ez lesz az első alkalom, hogy tényleg igazi családként élhetünk. Majd elviszem bevásárolni. A parkba. Úszni. Mindenféle dolgot csinálunk, amit egy család. Család. A szavai keményen emlékeztettek, hogy én nem voltam része a családjának. Nem kért meg, hogy menjek vele, miután segítettem neki, én pedig nem akartam odamenni. Lexis és Sunny voltak nála az elsők – Lexis, mert ő volt Sunny anyukája –, és ez így volt rendjén. Mégis fájt. Nagyon fájt, és minden porcikám remegett. Abban a pillanatban rájöttem, hogy valószínűleg nem én vagyok az a nő, akit arra teremtettek, hogy leélje vele az életét. A fájdalom éles lándzsaként hasogatott, mélyre hatolva. Annyira mélyre. Hagyom, hogy ez megakadályozzon abban, hogy élvezetem leljem benne? Nem a pokolba is, nem! Addig fogom magam mellett tartani, ameddig csak tudom. Semmi megbánás. Nem akarok visszatekinteni az életemre, és azon tűnődni, mi lett volna ha... Milyen gyönyörben lett volna részem. 283

Gena Showalter – Keresni fog majd a főnököd? – sikerült kipréselnem a kérdést. Magamban azért imádkoztam, hogy hangom ne tűnjön neki olyan keserűnek és megtörtnek, mint ahogy én éreztem. Úgy tűnt, Rome nem vette észre. – Kereshet, de ez nem jelenti azt, hogy meg is fog találni. Megállt egy pillanatra. – Ő nem gonosz. Mint már mondtam, szereti Sunny-t. Úgy gondolom, idővel belátja majd, hogy így lesz neki a legjobb. – Bocsáss meg nekem, ha nem értek egyet veled, ha róla van szó. Szerintem gonosz. Semlegesíteni akart engem. Vagyis, még mindig semlegesíteni akar. Szép munka, Belle! Csak könnyedén! Legyél személytelen! – Biztonsági okokból akarja megtenni. – De nem az én biztonságom miatt. – Nem. A világ érdekében. Pár napja még egyetértettem vele, emlékszel? De rólam nem hiszed, hogy gonosz vagyok. Az utolsó szavakat eleresztettem a fülem mellett. – Ha egy nőnek meg kell halnia, hogy megvédje a világot, az nem nagy dolog, ezt akarod mondani? Eljöhetett volna hozzám, és megbeszélhettük volna, mint két civilizált felnőtt. – Nem, nem tehette. Vincent is a nyomodban van – Rome elhallgatott. – Talán egy találkozás mindkettőtöknek jót tenne. Amint John meghallja, mit tudsz csinálni, eltekint a semlegesítésedtől. Szeretne majd a csapatába. Felhorkantam. – Mi van, meglát, golyót repít a fejembe, és csak utána kérdez? – „Golyót repít a fejembe”? – egy rövid nevetés tört fel belőle. – Most pont úgy beszéltél, mint Tanner. Pillantásom a lábamra esett. Nedves sár borította a csizmámat, és ráolvadt a lábtörlőre. – Ha megismer a főnököd, és be akar majd zárni, akkor mit teszel? Engem árulsz el, vagy őt? Szünet. Hosszú, rettenetes szünet. Miért kell ezen gondolkodnia? Talán kevesebbet jelentettem neki, mint hittem volna? 284

Játék a tűzzel – Nem kell aggódnod miatta – felelte végül Rome. – Nem fogom hagyni, hogy bárki bántson, kísérletezzen rajtad vagy bezárjon. Édes szavak. Szavak, amik mélyen megérintettek. De mi van, ha nem lesz a közelemben? Mi van, ha elhagy engem? Majd vigyázol magadra, az lesz! Igen, így lesz. Rendben lennék Rome nélkül is, győzködtem magam. Na és mi van akkor, ha úgy érzem, hogy a szívem több ezer darabra törik. Az autó egy sűrű ligetek között megbúvó, koszos útra kanyarodott. Minél messzebb mentünk, annál sűrűbbek lettek a fák, és annál kevésbé egyértelmű az út. Ágak és levelek csapódtak az autónak. Végül már az utat sem láttam, és Rome-nak tekergetnie kellett a kormányt, nehogy elüssünk valamit. Fel-le pattogtam az ülésen. Rövid idő múlva feltűnt a kis faház, amit aranyszínű holdfény világított meg. Ha nem tudtam volna, hogy ott van, azt hihettem volna, hogy egy vastagabb bokor az elhagyatott erdőben. Rome tolatva parkolta le az autót. – Várj meg itt, míg megszabadulok a féknyomoktól! Bólintottam. – Légy óvatos! – Mindig az vagyok – mondta, és rám villantott egy vigyort. Kiszállt a kocsiból, és eltűnt az éjszakában. Hátra fordultam a hátsó ülésen, megütögettem Tanner vállát és megráztam. – Ébresztő, napsugár! – Ébren vagyok – mondta habozás nélkül. A hangja egyáltalán nem volt álmos. A szeme felpattant – és nem fokozatosan nyílt ki. Egyik pillanatban úgy tűnt, hogy alszik, a következőben már nem. – Mióta vagy már ébren? – kérdeztem. Felült, és kisöpört egy tincset a homlokából. – Egész idő alatt ébren voltam. Hogy tudtam volna másképp hallgatózni? Tényleg engeded, hogy magadra hagyjon, miután elrejtőzik? Elfordultam és kibámultam az ablakon. – Nem mintha lenne más választásom, Tanner. – Mindig van választás. – Akkor nincs, ha mások érzéseiről van szó – mondtam. 285

Gena Showalter – Harcolhatnál érte. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hátradőltem az ülésen. – Olyan férfit akarok, aki velem akar lenni. Nem akarom arra kényszeríteni, hogy maradjon vagy hogy maga mellett tartson. – Fontos vagy Rome-nak. Érzem, ahogy hullámokban árad belőle az érzés, valahányszor rád néz. – Néha ez nem elég – mondtam halkan. Hümmögött. – A büszkeség beszél belőled. – Semmit nem tudsz a kapcsolatokról, oké? Ujjaim köré csavartam a ruhám szegélyét, rászorítva az anyagot az ujjperceimre, elszorítva a keringést. – Szóval ne próbálj meg tanácsot adni! – Lehet, hogy soha nem szexeltem – mondta sötéten –, de szeretni szerettem. Lehet, hogy fiatal vagyok, de elszenvedtem a veszteség érzését. Ne próbálj úgy tenni, mintha nem tudnám, miről beszélek, pusztán azért, mert nincs bátorságod megtartani a pasidat. Harag és szégyen próbált felszikrázni bennem, de nem engedtem. Nem volt szükségem egy újabb tűz okozta bonyodalomra. Mindemellett Tannernek igaza volt. Szerette a szüleit, és elvesztette őket. Személyesen tapasztalta meg a fájdalmat. És én úgy viselkedtem, mint egy bunkó. – Sajnálom! – fordultam felé. Elfordult tőlem, és vállat vont. – Rá se ránts! Megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de tudtam, hogy megbántottam. Jóvá akartam tenni. Nem érdemelte meg a keserűségemet. Azok után nem, amiket tett. Besétált egy háborúba miattam. Kockáztatta értem az életét. És akármilyen fiatal volt, akkor is egy férfi. Ahogy Lexis mondta, csak kicsit érettebbé kell válnia. – Tanner… A vezetőülés felőli ajtó hirtelen kinyílt, és Rome dugta be a fejét. – Minden tiszta. Az érzéseim lassúak és fáradtak voltak, ahogy kiszálltam. Tanner szorosan mögöttem volt, ahogy a faház felé haladtunk. Még mindig

286

Játék a tűzzel nem nézett rám. Bocsánatot szerettem volna kérni megint, de várok addig, míg több hajlandóságot mutat, hogy elfogadja. Mielőtt elértük volna a teraszt Rome mellém sietett, megfogta a kezem, és megállított. – Tanner, menj be! Pihenj egyet! Belle és én hamarosan csatlakozunk hozzád. Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi folyik itt, de Tanner csak annyit motyogott. – Csak nyugodtan. És nélkülünk lépett be. Rome a fák közé húzott. – Van itt kinn egy tó. – És? – És úszni fogunk benne. Egyedül. Aztán azt teszünk, amit csak szeretnénk. Ó. Ó! Hirtelen már nem voltam fáradt. Melegség áradt végig rajtam. Melegség, vágy és látszólag kielégíthetetlen éhség. A racionális, tarts-távol-a-bajtól részem kétségbeesetten próbált emlékeztetni arra, hogy mit tartogat a jövőm. Rome el fog hagyni. Mikor mindennek vége, el fog téged hagyni. Talán bolondság volt tőlem, de akkor sem engedtem, hogy ez tönkretegye ezt a pillanatot. Vigyázok a szívemre, szoros pórázon tartom az érzéseimet, de élvezni fogom ezt az alfahímet, amíg tehetem. Semmi megbánás, emlékeztettem magam. Hamarosan szétnyíltak a fák, hatalmas oázist tárva elénk. A tarka víz hívogató oválist formázott. A szélén nagyobb szikladarabok sorakoztak félhold alakban, rózsaszín virágok nyíltak körülötte, tökéletes keretet képezve. Fényes holdsugarak és ködfoltok tekeregtek az ezüstös vízfelszín felett, amitől az úgy csillogott, mint a fényezett üveg. Szentjánosbogarak csillogtak, mint romantikus gyertyák. A hely nyers szépségétől elakadt a lélegzetem, és megremegtem. – Tudod, miért hoztalak ide? – kérdezte Rome. – Igen – válaszoltam. És már alig vártam, hogy belekezdjünk.

287

Huszadik Fejezet ROME FELÉM FORDULT, én pedig felé. Mikor a pillantásunk találkozott, összekapcsolódott, a melegség lassú lángra lobbant bennem. Megnyaltam a számat. Olyan volt, mintha örökké vártam volna erre a pillanatra. Talán így is volt. – Ideges vagy? – kérdezte. – Igen. Meg sem próbáltam letagadni. – Én is. Szemem tágra nyílt a döbbenettől. – Te? Nem hittem volna, hogy bármitől is megijedsz. Aztán belémhasított a felismerés, és leeresztettem a vállamat. – Értem. Attól félsz, hogy leégetem a fákat, vagy valami hasonló. A holdfény rávetült az arcára, aranyszínben fürdetve őt. Szeme világoskéken ragyogott, csillogott. – Nem. Semmi ilyesmitől. Ki fogok szűrni minden hőt, amit létrehozol. – Akkor mitől vagy ideges? – kérdeztem zavartan. – Én akarok lenni a legjobb szeretőd. Szeretnélek lángra lobbantani téged. Újra és újra. Azt akarom, hogy nedves legyél. Minden porcikám bizsergett az örömtől és a boldogságtól. A gyönyörtől. Nedvesség árasztott el a lábaim között, eláztatva engem. – Már megtetted – mondtam. – Még jobban – felelte. Fejét lassan lehajtotta hozzám. Lábujjhegyre álltam, és félúton találkoztam vele. Abban a pillanatban, ahogy összeértünk, 288

Játék a tűzzel megnyíltam neki, ő pedig becsúsztatta a nyelvét. Az íz, aminek kezdtem a rabjává válni – egy kegyetlen férfi, vad szörnyeteg íze – elárasztott engem. Ráérősen csókolt, simogatta a nyelvemet, felfedezett. Élvezett. Bizsergett a vérem, és csontjaim folyékonnyá váltak. Beleolvadtam. – Olyan jó ízed van – mondta. – Olyan jó az illatod. Ez volt az első dolog, amit észrevettem veled kapcsolatban. Szörnyen beteg voltál, mégis alma, fahéj és tiszta női illatod volt. Miközben beszélt ujját végigfuttatta a mellemen, át a mellbimbóm csücskén, hasam érzékeny síkján. Ahol hozzám ért, megremegtem. Megragadta a pólóm alját, lassan áthúzta a fejemen, majd a lábunkhoz dobta a földre. Én is ezt tettem vele, elidőzve izmai gödrében, a bársonyba bújtatott fémet simogatva. Szerettem volna minden porcikáját végignyalni, megízlelni. Érezni a farkát magamban, keményen, forrón és mohón. A dereka köré fonnám a lábam, ő pedig mélyebbre hatolna belém. – Te jössz – mondta. Mögém nyúlt, és kikapcsolta a melltartómat. Melleim kiszabadultak, sajogva az érintéséért. Megmasszírozta őket, és megcsipkedte ágaskodó mellbimbóimat. Elakadt a lélegzetem a mámorító érzésre, a felemésztő vágyra. – Most te. A fegyvertartójával bíbelődtem. Az ujjaim remegtek, így tovább tartott, mint szerettem volna, de a vékony fekete pánt hamarosan a ruhakupacon végezte. Mikor ki akartam kapcsolni a nadrágját, csettintett a nyelvével, a hangja durva volt és reszelős. – Nem lehet kettőt egyszerre. A nadrágom gombjához nyúlt, majd lehúzta a csípőmről, le a lábamon. – Lépj ki belőle! Annyira sajogtam érte, hogy majdnem képtelen voltam engedelmeskedni. Meg kellett markolnom a vállát, hogy állva tudjak maradni. Néhány holdsugár megvilágította az én sötét angyalomat. Hátralépett, pillantása végigsiklott rajtam. Csak egy csipkés bugyi takart. 289

Gena Showalter Általában elégedett voltam a testemmel. Nem volt kocsim, ezért sokat kellett sétálnom, ami egészen fitten tartott. De az, hogy Rome így lát engem… Tetszett neki, amit látott? Felizgattam? – Vedd le!– recsegte. – Nekem muszáj kettőt kapnom egymás után. Nagyobb vagyok. Beakasztottam az ujjamat a bugyim két oldalába. Rome-on még mindig rajta volt a nadrágja, és ha megtenném amire kért, teljesen meztelen lennék. Teljesen feltárulnék előtte. Ijesztő gondolat, mégis… Lecsúsztattam a lábamon, kiléptem belőle, és kihúztam magam. Idegesség keveredett az izgatottságommal, forró és hideg kombinációja. Azt kívántam, bárcsak mondana valamit. Bármit. Azt kívántam, bárcsak megérintene. Mintha csak ismerte volna legbensőbb vágyaimat, és szerette volna kielégíteni őket, előre nyúlt, és egyik ujját a köldökömhöz érintette, majd megszólalt. – Kétségtelenül te vagy a legszexisebb nő, akit valaha láttam. Elállt a lélegzetem. A szavak olyan nyersek voltak, hogy alig tudtam értelmezni őket. Amikor végre felfogtam, mit is mondott, minden maradék kétségem a vele maradásról édes halált halt. Idegvégződéseim olyan tökéletes vágytól szikráztak, hogy majdnem belehaltam. Gyorsan és ingerülten a nadrágjához nyúlt, többé nem állt szándékában lassan vetkőzni. Végül ő is meztelen volt. Ittam a látványát. A hold aranysugarai feltétel nélkül dicsőítették. Izmok és megfékezett erő remekműve volt. Nagy, erős és abszolút fenséges, és azt akartam, hogy bennem legyen. Egyikünk sem szólt egy szót sem, ahogy egymás felé léptünk, tökéletes összhangban. Nekem elakadt a lélegzetem, ő felmordult. Átkarolt, én is átkaroltam. A nyelvünk összecsapott, lélegzete eggyé vált az enyémmel. Úgy égtem érte, ahogy ő akarta. Bár az érzéseim kopottak voltak és nyersek, éreztem, ahogy a szenvedély forr bennem, átáramolva belőlem Rome-ba. Azonnal elkapta, és elzárta a hőt. Hullám hullám után dübörgött körülöttünk. Egy nyögés tört fel a torkomból. A kezem mindenütt ott 290

Játék a tűzzel volt a testén – a hátán, a hasán, a péniszén. Engedtem, hogy az ujjaim ráfonódjanak a hosszú, vastag vesszőre, másik kezemmel megragadtam a súlyos heréket. Szaggatott lélegzettel felszisszent, majd hirtelen zuhanni kezdtem hátrafalé. A csók nem tört meg. Ahelyett, hogy a földre csapódtam volna, ahogy vártam, Rome-on landoltam. Megfordult, és maga fogta fel az esést. – Lovagolj meg! – mondta durván. Megtettem. Örömmel. A lábamat dereka két oldalához tettem, nyílásomat pedig a farka hegyéhez illesztettem. A hús érzése a sima húson megrázott. Lerántott magához, míg a mellem neki nem nyomódott a mellkasának. Ó, finom dörzsölés. Majd felhúzott magához, míg a mellbimbóm várakozó szájához nem ért. Miközben szívott és nyalt, anélkül lovagoltam a farkán, hogy ténylegesen behatolt volna. Domborítottam, és kiegyenesedtem rajta. Gyönyör gyönyör után áradt szét bennem csodásan. A finomsága… a vad hevessége… Elkapta a másik mellbimbómat is, és ugyanabban a figyelemben részesítette, mint az elsőt. – Rome – mondtam, neve elkeseredett könyörgésként hangzott. Oda-vissza csusszantam péniszén. A bennem lévő tűz tovább áramlott belé. – El fogok… – Lovagold meg az ujjaimat! – parancsolta. Közénk nyúlt, ujjai végigsiklottak a hasamon, át a fanszőrzetemen. – Lovagold meg őket úgy, mint korábban. Már vagy ezerszer gondoltam rá azóta, és minden alkalommal kemény lettem. Remegve kissé megemelkedtem, hogy teljes hozzáférést biztosítsak neki. Két ujját belém csúsztatta. Pontosan erre vágytam, hogy egy része bennem legyen. Meglovagoltam az ujjait, ahogy kérte, ahogy akartam, fel-le, a kielégülésig hajtva magam. – Ez az – dicsért meg. A fejem hátra hanyatlott, és egy kiáltás hagyta el az ajkamat. Olyan… jó… érzés volt. Fények cikáztak a szemem előtt, ahogy elélveztem. Lényem egy része a csillagok felé szárnyalt. Míg a belső falaim megfeszültek és elernyedtek, a gyönyör újabb és újabb 291

Gena Showalter hulláma lüktetett rajtam végig. Nem tudom milyen sokáig lovagoltam meg az orgazmust, de amikor az utolsó görcsök is elmúltak, Rome mellkasára feküdtem. Megpördült. Előrenyúlt, megragadta a nadrágját, és beletúrt az egyik zsebébe. Arca feszült volt, mikor elővett egy óvszert. – Mikor tetted azt a zsebedbe? – kérdeztem, kapkodva a levegőt. – Miután találkoztam veled, minden nadrágom zsebébe tettem egy óvszert. Felhúztam a szemöldökömet, és kuncogtam. – Ennyire biztos voltál benne, hogy lefektetsz? – Ennyire bizakodó. Verejték gyöngyözött a halántékán. Izmai szabadságért könyörögve feszültek meg, ahogy végigcsúsztatta az óvszert farka hosszán, aztán ajkával lecsapott az enyémre. Felemésztett. A csókot egy újabb követte. Nem hittem volna, hogy lehetséges ennyi észveszejtő orgazmus után eltelve, de másodpercekkel később mégis újra fellobbant bennem a tűz. Homorítottam és vonaglottam alatta. Megfeszültem. Doromboltam. A nevét sóhajtottam. Az enyémet kiáltotta. – Benned akarok lenni. Most! – morogta. – Hatolj belém! Most! – parancsoltam. Széttártam a lábam, bokámat a csípőjére fűztem. Istenem, igen! Belém csúszott, egészen tövig. Nem volt több előjáték. Nem volt többé lassú ütem. Már túl meszire mentünk ahhoz. Megfeszítettem a hátamat, és felkiáltottam. Az idegeim lángra lobbantak. Lángok nyaldostak. Rome magába húzta őket, és azt hiszem, ez megnövelte a saját gyönyörét, mert kihúzódott belőlem, majd újra belém hatolt. Keményen. Ki és be. Újra és újra. Vonaglottunk egymáson. Ahogy a gyönyör fokozódott, úgy gyorsult a mozgása. A mellbimbóm hozzádörzsölődött a mellkasához, bűnös súrlódással. Újra megcsókolt, nyelvünk csatázott, ugyanazt a ki-be mozgást utánozva, mint a testünk. A szemem becsukódott, ahogy egy eszeveszett döfést éreztem, aztán kinyitottam – igazából

292

Játék a tűzzel kényszerítettem magam, hogy kinyissam. Látni akartam, látni az arcát, amikor elélvez. Egy-egy futó pillanatra láttam a benne lévő vadállatot, szőr és szemfogak villanását, és Isten segítsen meg, de ez csak még jobban felizgatott, átlendítve az édes határon immár másodszorra. Egy újabb orgazmus dübörgött végig rajtam. – Belle! – kiáltotta, ahogy ő is elélvezett – Belle, Belle, Belle! AZUTÁN OTT FEKÜDTEM Rome karjaiban még egy ideig. Hála az égnek a tűz, amit létrehoztam csak bennünk volt. A fák sértetlenek voltak. Az állatok zavartalanul mentek a dolgukra. A testem elégedettségtől sajgott. Hosszú, nagyon hosszú ideje nem éreztem már ilyet, és akkor sem volt ilyen jó. Izzadság gyöngyözött a bőrünkön, összetapasztva minket. Lustán nyújtóztam. – Úszom egyet – jelentettem ki. – Mmmm, de én szeretném, ha a karjaimban maradnál. Megcsókoltam ínycsiklandó mellkasát, és talpra álltam. A csontjaim tiltakoztak, de kényszerítettem magam, hogy állva maradjak. Ha a karjaiban maradok, akkor hagytam volna, hogy azon gondolkodjak, amit tettünk, és még inkább belezúgok. Már így is a rabja voltam. – Tetszik a látvány – mondta, hangja tele volt csodálattal. A vállam felett rávigyorogtam, mialatt beleléptem a tavacskába. Ahogy hűvös víz nyaldosott, megremegtem tőle. Alámerültem, lehűtve túlfűtött arcomat, és olyan sokáig maradtam lent, amíg csak a tüdőm engedte, és fel nem kellett jönnöm levegőért. A tó mélyebb volt, mint gondoltam, és nyugodt. Tapostam a vizet, lebegtem. – Be kéne jönnöd – mondtam. Árnyékok fürdették testét, és alig tudtam kivenni őt előnyös helyzetemből. – Nem, neked kéne kijönnöd – mondta, hangja halálosan komoly volt. Árnyalatnyi csipkelődés se volt benne. – Csak szeretnél megint meztelenül látni. – Tulajdonképpen – mondta, és árnyéka magasabb lett, ahogy felállt – nem akarom, hogy felfaljon az az alligátor. 293

Gena Showalter Felsikoltottam – amolyan fülhasogató, világvége típusú sikollyal –, és olyan gyorsan másztam ki a vízből, ahogy csak tudtam. Rome karjaiba vetettem magam, a szívem hevesen kalapált, azt hittem ki is ugrik a mellkasomból. Nevetett. A seggfej! – Ezt a sokkolásért kaptad. Összeszorítottam az ajkamat, nehogy én is felnevessek. – Csúnyán játszik, Mr. Masters. – Igazad volt – orrát az arcomhoz dörgölte. – Szerettelek volna újra meztelenül látni. Sajnálom, hogy megijesztettelek. – Majd akkor fogod igazán sajnálni, ha többé nem engedem, hogy pucéran láss. Felöltöztem, ő pedig vonakodva követte a példámat. – Kapj el, ha tudsz! – mondtam, és a faház felé vetettem magam. Rome utánam futott, nevetése visszhangzott az éjszakában. Imádtam a hangját, nem nevetett túl gyakran. Karját a derekam köré fonta, és a faház küszöbe felé vezetett, aztán vállával kinyitotta az ajtót. – Meg fogsz… – hirtelen megállt, és a levegőbe szimatolt. Különös kifejezés jelent meg az arcán, elűzve jókedvét. Megdermedt. – Menj az autóhoz! – mondta csendesen. Mi a fene folyik itt? Megfordultam, de… – Nem szükséges, hogy távozzon – szólalt meg egy ismeretlen hang a faház belsejéből. – Hagynod kéne, hogy bejöjjön, vagy lelövöm, ha csak egyetlen lépést is tesz az autó felé. A hang meglepett, és megpördültem. Vártam, hogy Rome átváltozzon macskává. Vagy legalább támadjon. Ehelyett vidáman besétált, maga mögé húzott, és hatalmas testével védelmezett az idegen ellen. Próbáltam nem pánikba esni, miközben Tannert kerestem. A kölyök a kanapén ült, pillantásunk találkozott. Sápadt volt, de élt, és úgy tűnt nem esett bántódása. Kissé megnyugodtam. Mikor Rome hirtelen megtorpant, nem maradtam mögötte. Oldalra léptem. Meglepetten rám pillantott, mintha nem tudná elhinni, hogy inkább szembeszállok vele, mint hogy védve maradjak, 294

Játék a tűzzel de egyben büszkeséget is láttam a szemében. Aztán összeszűkült szemekkel méregette a betolakodót. Én is így tettem, és leesett az állam a férfi látványától. Egy angyal volt, aki mintha egyenesen a mennyből zuhant volna alá. A legjóképűbb férfi, akit valaha láttam, elterpeszkedve a faház egyetlen foteljében. A haja olyan szőke volt, hogy szinte fehérnek tűnt, ezüstösnek. Szemei furcsák – lenyűgözően furcsák. Fémes ezüstösek, és úgy tűnt… csillognak. Igen, csillognak. Szikráznak és pattognak az energiától. Vonásai tökéletesen arányosak – meredek orr, magas arccsont, telt, rózsaszín ajkak. – Nincs pisztolya – mondtam Rome-nak halkan. – Fegyvertelen. – Ó, fel van fegyverkezve, de a fegyvere sokkal rosszabb, mint egy pisztoly. Épp csak egy pillanatnyi szünetet tartva Rome üdvözlésképp biccentett a férfinak, és megszólalt. – Cody. Bár azt mondhatnám, hogy jó újra látni téged. Szóval ismerték egymást. Nem tudtam, hogy most ettől megnyugodjak, vagy sem. Minden, amit tudtam, hogy ez a fickó gyűlölheti Rome-ot, és talán holtan akarja látni. – Távolabb parkoltam le, és eltüntettem a nyomaimat – mondta Cody. – Remélem, nem bánod. – Nekem nagyon is problémám van a dologgal. Összefontam karomat a mellkasom előtt, és imádkoztam, hogy erősnek és fenyegetőnek tűnjek. Angyali ajkai gonosz vigyorra húzódtak. – Kár. Figyelme visszatért Rome-ra. – Örülök, hogy ti ketten végre úgy döntöttetek, csatlakoztok hozzánk. Már majdnem elindultunk, hogy megkeressünk titeket. Miért nem ülsz le a csajoddal ide a fiú mellé? Ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. Rome-ra pillantottam. Alig észrevehetően bólintott. Ajkát szorosan összepréselte. Állkapcsa megfeszült. Várjak, hogy küld nekem valami titkos jelet, vagy sem? Ha zavart keltek, ő és Tanner elmenekülhetnek. – Gyújtsak tüzet? – suttogtam. Már ha tudok. Nem voltam biztos benne, hogy van elég energiám. 295

Gena Showalter A férfi, Cody, röviden felnevetett, de egy csepp vidámság sem volt benne. – Ha tüzet akarsz édesem, akkor én tudok neked gyújtani. – Ülj le! – mondta nekem Rome – Ne csinálj semmit! Vonakodva leereszkedtem a kanapéra Tanner mellé. A kölyök az oldalamhoz bújt, és megszorította a kezem. – Sajnálom, ami korábban történt – suttogtam. Bólintott, hogy elfogadja. – Ismered ezt a pancsert? – kérdezte csendesen. Megráztam a fejem. – Rome és én együtt dolgozunk – válaszolt Cody, mintha Tanner neki tette volna fel a kérdést. Ó. Ó. Francba! Nem jó, egyáltalán nem jó! Egyáltalán nem. Valószínűleg Cody azért volt itt, hogy elfogjon, és John elé vigyen. Kemény gombóc keletkezett a torkomban (hányat nyeltem le mostanában ezekből?). Elengedtem Tanner kezét, és a sajátomat a térdeim közé ejtettem, ostobán kinyújtva az ujjaimat. Nehéz lenne előhúzni az érzéseimet. Teljesen lecsapoltak, hogy úgy mondjam. De nem hagyom el ezt a faházat. Harc nélkül nem. Rome pedig menjen a francba a parancsaival! Cody talpra állt, és harcállásba helyezkedett Rome-mal szemben. A két férfi ott ált egymás előtt, az orruk csaknem összeért. – John látni akar téged. Az volt a feladatom, hogy megtaláljalak téged, aztán a nőt. De látom megspóroltál nekem némi kellemetlenséget – állával felém bökött, majd visszafordult Romehoz – Nem telefonáltál egy ideje. Aggódtunk, de már látom, semmi szükség nem volt rá. Vád fűszerezte a hangját. – Nem engedem, hogy elvidd – mondta Rome halálos nyugalommal. Cody felhúzta egyik fekete szemöldökét, az élénk szín meglepő kontrasztot alkotott sápadt hajával. – Szóval így állunk, nem igaz? Rome bólintott – Igen, így. Nem akarom, hogy besorozzák. – Ismered a szabályokat. Tudod, hogy működnek a dolgok. Elfogadtad a feladatot. Most be kell fejezned, vagy majd befejezik mások helyetted. 296

Játék a tűzzel – Ő nem önként jelentkezett erre úgy, mint mi, Cody. – Ez nem változtat a feladatodon. – A lány marad! – Semmi olyat nem tesznek vele, amit velünk ne tettek volna meg – mondta Cody fáradtan. – Már mondtam. Mi önként vállaltuk. Ő nem. – Nem számít. Azt mondták, veszélyes. Tüzet tud gyújtani. – Ahogy bárki tud egy öngyújtóval – vágott vissza Rome. – Öngyújtók nem okoznak viharokat – felelte Cody. – És nem fagyasztanak meg házakat. – Ha azt akarod, hogy befagyassza a segged, akkor csak beszélj! – kiáltotta Tanner. A férfi ügyet sem vetett rá. Nyugtalanul fészkelődtem a kanapén, támadás és türelem között ingadozva. Rólam beszélgettek, mintha nem is lennék a szobában, és ez nem tetszett. – Rome, ne próbáld nekem megmagyarázni, a francba! – mondta Cody. – Arra utasítottak, hogy vigyelek be benneteket, és ennyi. Ha nem visszük Johnhoz, és nem tréningezik, akkor csak idő kérdése, hogy Vincent és az emberei megtalálják. John csak szeretné letesztelni, és terepre küldeni. Közszolgálatot tesz majd a világnak, kiktatva a rosszfiúkat. Talán próbáljam megfagyasztani? Adjak Rome-nak időt, hogy eldöntse, mit csináljunk vele? Úgy értem, a jégdoboz nem ölné meg. – Rome – szóltam közbe. Tudta, hogy mit fogok kérdezni. – Ne! – mondta – Ne csinálj semmit! – Talán még magán sem lenne képes segíteni – motyogta Tanner. A könyökömmel oldalba vágtam, ő pedig felnyögött. Cody elvigyorodott. – Én elektropata vagyok, édesem, és Rome attól fél, hogy bántani foglak. Elég bután nézhettem rá, mert hozzátette. – Bevonzom az elektromosságot. Megzabolázom, uralom, és ha megpróbálod az erődet ellenem használni, akkor egy életre lesokkohatlak.

297

Gena Showalter – Emlékszel arra a sokkolóra, amit rajtam használtál? – kérdezte Rome anélkül, hogy rám nézett volna. – Cody ezerszeresen több voltot tud beléd vezetni, mint az. Cody vigyora még szélesebb lett. – Kiütött? Rome kurtán bólintott. – Jó neked, édesem – mondta nekem a jóképű (áruló) férfi. – Nem így gondolod majd, ha veled teszem meg – villantottam rá egy magabiztos mosolyt... olyat, ahogy valójában érezni szerettem volna magam. Cody felnevetett. – Már látom, miért akarod megtartani, Rome. Nem sokan vannak, akik egyszerre ilyen bátrak és ostobák. Tökéletes lenne a PTK-nak. Rome nem válaszolt. – John még nem jött rá, hogy le akarsz lépni. Csak azt szeretné, ha te és a nő biztonságban le lennétek szállítva neki. – Mi fog történni, ha Rome visszautasítja? – kérdeztem. Cody vállat vont, megemelve széles, hatalmas vállait. – Hagyom, hogy ezt ő magyarázza meg. – Vadászni fognak rám – mondta Rome –, ahogy rád is. – A kormány nem engedheti meg, hogy olyanok, mint mi szabadon futkározzanak, és senki ne fogja szorosan a pórázt – tette hozzá Cody. – Vagy velük dolgozunk, vagy ellenük. És nekik dolgozni nem is olyan rossz. Egyszer semlegesítettem egy nőt, aki kiszívta az emberek lelkét orgazmus közben. Szó szerint. – Megölted? – tátottam el a számat. Felmordult. – Nem, elaltattam és Château Villain-be zártam a többi féreggel együtt. Egyébként ha jó kislány leszel, és egy darabig kiskatonaként szolgálsz, például hamis médiumokra és egyéb szarságokra vadászol, előbb utóbb eljutsz oda, hogy olyan gyöngyszemeket is elkaphatsz, mint az a kis szex-megszállott. Életem legjobb feladata volt. Ha tovább menekülsz, nos… – megint megvonta a vállát. – Akkor lép érvénybe a nem-engedhetjük-hogy-másé-légy dolog.

298

Játék a tűzzel Vadászni fognak Rome-ra, ha nem működöm együtt. Az nem érdekelt, hogy velem mi lesz. Nos, valójában igen, de korántsem annyira, mint Rome helyzete. Ha kockázatnak tenném ki, akkor az még nagyobb veszélybe sodorná Sunny-t. Rome biztosan számított erre. El is fogadta. De… Talán a legjobb mód, hogy segítsem legfontosabb célja végrehajtásában, ha feladom magam, és ezzel megvédem attól, hogy a szökésemért vádolják. Ettől talán kieresztené a gőz egy részét. Néhány rövid másodpercre behunytam a szemem, nem akartam elhinni, hogy ezt fogom tenni. De kikényszerítettem a szavakat. – Bemegyek – mondtam. Rome megpördült, rám nézett, végre levette pillantását Codyról. Szemei haragosan csillogtak. – Ne mondj többet! – csattant fel. – Bemegyek – felálltam, kihúztam magam, végig Cody szemébe nézve. – Meg kell bilincselned, vagy valami ilyesmi? Ezüst szemei gonoszul csillogtak. – Ha kéred, szívesen megteszem, édesem. – Nem kell ezt tenned, Belle – mondta Rome. – És a rohadt életbe, Cody, ne flörtölj már vele! – Ja – ismételte Tanner, és mellém állt. – Pontosan úgy, ahogy mondta. – Meg akarom tenni – mondtam halkan. Ezek a férfiak máris sokat tettek értem. Rome engem választott a munkája helyett. Segített betörni Dr. Roberts házába. Szüksége volt rám, én pedig nem hagyom cserben. – Cody azt mondta nem lesz olyan rossz nekem – mondtam, próbálva megnyugtatni. Rome sóhajtott. – Akkor veled megyek. – Én is – tette hozzá Tanner, harci pózba állt, kezeit a háta mögé tette, lábait szétterpesztette. – Kitűnő! – Cody hangja inkább gúnyosnak tűnt, de arca egyszerre volt meglepett és zavart. – Az úton ünnepelhetünk.

299

Gena Showalter – Nem viszel minket a központba – mondta Rome, és visszafordult Codyhoz. – Nem akarom, hogy a labor közelében legyen. A szőke angyal arcáról lehervadt a mosoly. – Tudom, mit akarsz tenni, de… – Fogd be a szád, és hívd fel John-t! Hacsak nem akarsz megküzdeni, ezek a feltételeim. Hosszú szünet, súlyos feszültség telepedett közénk. Aztán Cody vállat vont. – Jó. – Mondd meg neki, hogy találkozunk a házához közeli parkban két óra múlva! És ne hozzon ügynököket! Értetted? – Senki nem tudja, hol lakik – mondta Cody, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Én igen. Ámulat csillogott Cody arcán. Bólintott. – Felhívom. EGY ÓRÁN ÁT MENTÜNK KOCSIVAL. Tannerrel egy nagyon kényelmes Sedan hátsó ülésén ültünk. A belseje bőr volt, szabvány fekete, amit úgy tűnt, minden ügynök előnyben részesített. Mindent egybevetve, nagyon szép volt. Legalábbis amennyire egy rabszállító lehetett. – Mennyire küzdött John? – kérdezte Rome, ahogy a kacskaringós úton kanyargott. Cody kuncogott. Rome-nak kellett vezetnie, így ő szabadon tarthatta a kezeit. Hogy könnyebben hatástalaníthasson, ha kell. – Soha nem hallottam még ennyire dühösnek. Egyáltalán, hogy találtad meg a házát? Annyira őrzik, hogy még azt is kétlem, a felesége tudja, hol lakik. – Egy nap követtem – Rome hangszíne azt sugallta, hogy nem volt olyan nagy szám, de kihallottam belőle a büszkeséget. – Ettől majd átgondolja, hogy készítsen-e még egy vadmacskát, mi? A hajnal ott lógott az égen, rózsaszínben és lilában tündökölve. Felnyögtem. Nem aludtam már… mennyi ideje is? Nem emlékszem. Egy örökkévalóságnak tűnt. Ugyanakkor az utóbbi néhány nap nem 300

Játék a tűzzel telt túl unalmasan. És volt ennek egy jó oldala is: túl fáradt voltam, hogy féljek a közelgő összecsapástól. – Állj meg ott! – mutatott egy helyre Cody. Az irányt követve Rome leparkolta az autót egy gyönyörű park közelében, ahol virágok nyíltak, citromsárga, kék és piros színek tengereként. Két hinta és egy körhinta is áll ott, valamint számtalan csúszda. De ember egy sem. Mégis éreztem egyfajta furcsa bizsergést a tarkómon, mintha figyelnének. Talán John. Elkezdtem kikapcsolni az övem. – Kiszúrtak minket – szólalt meg hirtelen Rome. – És nem John. Látod a terepjárókat? A feketéket? A sötétített ablakokkal? Cody kinézett az utas felőli ablakon. – Vincent. Istenem, a férfi egy két lábon járó cliché*. – Épp annyira akarja Belle-t, mint John – mondta Rome. – Nos, nem engedhetjük, hogy John közelébe jusson. Ha Johnnak baja esne, akkor a PTK-ban eluralkodna a káosz, és Vincent megpróbálná átvenni. Megint. – Segglyuk – morogta Tanner, bátornak tettetve magát, mintha egymaga elbírna Vincenttel. – Semmi támadás, macskaember! – tette hozzá. – Fogd már be, Tanner! – Rome egyik kezével a hajába túrt, a másikkal megragadta a kormányt. – Francba! Készen állsz még egy hullámvasutazásra, Belle? – Gázt neki! – mondtam, rettegés öntött el tetőtől talpig. És tessék, azt hittem túl fáradt vagyok, hogy a sorsom miatt aggódjak. Az égre néztem. Köszönöm szépen, hogy bebizonyítottad a tévedésemet! Az én gondolatmenetem szerint ez kétségtelenül azt bizonyította, hogy Isten férfi volt.

*

Közhely

301

Huszonegyedik Fejezet EZ VOLT AZTÁN AZ AUTÓSÜLDÖZÉS! Jó néhány alkalommal majdnem ütköztünk – parkoló autókkal, haladó járművekkel, fákkal és épületekkel. A tárgy nem számított, semmi nem volt biztonságban a tombolásunktól. Csodálkoztam, hogy a rendőrség még nem csatlakozott. Talán Vincent meggyőzte őket, hogy másfelé figyeljenek, ahogy a kávézóban is tette. Egyszerűen nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy a gyomrom kavargott, és közel voltam az öklendezéshez. Ahogy lefelé hajtottunk a főúton, egy fekete terepjáró húzódott mellénk. Elakadt a lélegzetem. – Öhm, fiúk. Nézzetek balra! – Nem lehet – mondta Cody kuncogva. Nem hagyta abba a nevetést, mióta elkezdődött az üldözés. Vagy adrenalinfüggő volt, vagy csak egyszerűen bolond. Talán mindkettő. Kihajolt az ablakon, célzott a pisztollyal, amit a bokáján lévő tokból húzott elő, és lőtt párat. – Jobb oldalon is van egy utánfutónk. – Mi? Megfordultam, és elállt a szavam. Igen, egy újabb fekete terepjáró húzódott mellénk másik oldalon is. A golyók hangja – amivel már személyes ismeretséget kötöttem – rázendített, melyet hangos bummbumm követett. Reszkettem, igen. Mint egy kislány. Nem szégyenkezem miatta, de a félelmemet a minimumon kellett tartanom. Nem akartam jeget az autónk motorjába. 302

Játék a tűzzel Logikusan végiggondolva tudtam, hogy vihart kéne kreálnom, ami eltakarna minket tőlük. De egyszerűen nem volt meg bennem az érzelem. Nem tudtam elfelejteni a félelmemet, nem tudtam kikényszeríteni a szomorúságot. Ha felajánlottak volna egy millió dollárt és egy mennyországba szóló jegyet, akkor sem lettem volna képes esőt fakasztani. – Minden rendben lesz – mondta Rome hirtelen a fékre taposva. A lendület miatt előreestem, de a biztonsági öv visszarántott, megmentve ezzel az életemet. A terepjárók elszáguldottak mellettünk. Cody tüzelt, mialatt Rome elfordította a kormányt, és a szembejövő forgalomba vezette a kocsit. – Valaki belénk rohanhatott volna hátulról! – fakadtam ki. Remegés rázott meg. – Meghallhattunk volna. – Ellenőriztem, mielőtt megálltam, bébi, senki nem volt mögöttünk. Bízz egy kicsit jobban bennem! – Igen, legyen már egy kis bizalmad – mondta Tanner. Bátor szavak, melyeket megcáfolt sápadt arca és remegő keze. Egyik civil autó a másik után húzott el mellettünk, dudálva és kerülgetve, hogy ne ütközzenek nekünk, míg mi kibaszottul a rossz irányba haladtunk. Szorosan lehunytam a szemem, és kétségbeesve próbáltam kizárni a látványt. – Hogy talált meg Vincent? Tessék. Párbeszéd. Most talán úgy tehetek, mintha otthon lennék apuval, forró csokoládét szürcsölve és rajzfilmeket nézve. – Biztos vagyok benne, hogy az egész városban voltak emberei, egyikük kiszúrt minket, és hívta a többieket – mondta Rome. – Nem akarom, hogy te beszélj, Rome – mondtam. – Inkább koncentrálj! Cody is tud válaszolni. – Biztos vagyok benne, hogy az egész városban voltak emberei – ismételte Cody kuncogva. Az átkozott kuncogása! – Valaki kiszúrta a kocsinkat, rájött, hogy velünk vagy, és helló B kategóriás filmjelenet. – Megint a nyomunkban vannak – mondta Rome, tönkretéve azt a kevés káprázatot, amit kreáltam. – Használd az istenverte erődet, Cody, és vessünk véget ennek! 303

Gena Showalter – Ha megteszem, áramszünetet okozok az egész környéken. – És? Szünet, aztán… – Jó. Cody ismét kihajolt az ablakon, és kinyújtotta a kezét. Elektromosság szikrázott a közeli lámpaoszlopokból, és kígyózott felé narancsos-arany sávban. A pattogó, szikrázó energiát a tenyerébe gyűjtötte, és a terepjárók felé hajította. A környező lámpaoszlopok, amik fénye amúgy is halványodott a közelgő hajnal miatt, teljesen elsötétedtek. Ütközés! Az autók úgy gyulladtak ki, mint július negyedikén a tűzijátékok. Az egyik felbukott, és végigbukfencezett az úton. Ennél a pontnál újra behunytam a szemem, és fejemet a térdem közé hajtottam. Mély levegő beszív, mély levegő kifúj. Végül, hála az égnek, elvesztettük őket, és visszatértünk a parkba, ahol eredetileg találkoznunk kellett volna Johnnal. Mikor hülyének neveztem Cody-t és Rome-ot, amiért visszamegyünk, kinevettek. – Vincent nem hiszi, hogy vagyunk annyira ostobák, hogy visszatérjünk, ezért nem fog felbukkanni – felelte Rome. – Tanner, jól vagy? – kérdeztem. – Annyira csendes vagy. – Csak néhány csajt akarok – mondta ideges mosollyal. Cody előkapta a telefonját az egyik zsebéből, és egyetlen gombnyomással felhívta Johnt. Tájékoztatta a hollétünkről, és arról, hogy mi történt. Miután Cody letette, Rome felé fordult, és megszólalt. – Úton van. És hoz védelmet. Fél órával később egy kocsi parkolt a miénk mellé. Ugyanaz a modell, ugyanaz a gyártás. Négy ember szállt ki. Mi is ezt tettük. Rome mellém jött, és megfogta a kezemet. Gyerekek játszottak nem messze tőlünk a hintáknál, a szüleik vigyáztak rájuk. – Bízol bennem? – suttogta Rome. – Igen. Kösz, hogy kérdezed – mondta Tanner szárazon. És nem halkan. – Igen – suttogtam vissza. Azt az embert tanulmányoztam, aki nyilvánvalóan a főnök volt. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett ki, mint aki épp most lépett le egy félpucér pasis naptárról. 304

Játék a tűzzel Körülbelül öt láb magas, ritkuló, ősz hajjal, szemüveggel és kissé kerek pocakkal. Mégis erő sugárzott belőle. – Belle Jamison, végre találkozunk – mondta nekem. – Igen. Itt volt húsvér valójában az egyik ember, aki uralkodni akart felettem. Valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint a körülötte lévő férfiak, még magasságuk és izmaik ellenére is. Az egyiknek vörös haja volt, a másiknak fekete, a harmadiknak pedig melírozott barna. Erőt és rejtélyes képességeket sugároztak magukból, ahogy körbevették az idős embert. A vörös hajú cigarettázott, a füstje felém szállt. Köhögtem, a hamu csiklandozta a torkomat. – Dobd el! – csattant fel Rome. Nem várta meg, míg a férfi engedelmeskedik. Odasietett, kikapta a szájából a csikket, a földre dobta, és rátaposott. Lassan alábbhagyott a köhögésem. John érdeklődve figyelte az egészet. – Erős irtózás a szennyeződéstől – mondta érdeklődve. – Mindig is ilyen voltál? Hogy tudott ez a nagypapa kinézetű ember fájdalmas kísérleteket kiszabni rám? – Nem – mondtam habozva. – Csak mostanában. – Érdekes. A távolba révedt, mintha fejben számolna ki egy egyenletet. – Csak essünk túl rajta! – morogta Rome. – Legyen hát. Az idős férfi arca ráncos lett a haragtól, és igen, az ereje sokkal intenzívebb volt, mint a körülötte lévő fiatalabbaké, így bepillantást nyerhettem a zsarnokba, aki szemrebbenés nélkül képes lenne bántani. – Miért nem meséled el, miért mulasztottad el behozni nekem Belle-t, mikor megtaláltad? Miért nem meséled el, milyen okból kifolyólag szakítottál meg köztünk mindenféle kapcsolatot? Az arca olvashatatlan volt. Rome elém lépett. – Mindig szeretted volna, ha Vincent nincs a képben, de a kormány nem engedte, hogy megöld. Nos, én hajlandó vagyok 305

Gena Showalter megtenni, és biztosíthatlak, hogy soha nem kötnék hozzád. De szükségem van rá, hogy Belle-t használjam csalinak. John összeszűkült szemmel méregette. Ezzel egyidőben kísérői összefonták a karjukat a mellkasuk előtt, és megkerülték őt. – Nem kockáztathatom meg. Emellett szeretném őt letesztelni. – Erre nincs idő. Vagy akarod, hogy eltűnjön a képből, vagy sem. – Miből gondolod, hogy kiiktathatod, és senki nem fog rám gyanakodni? – kérdezte John rendíthetetlenül. – Nem lesz bizonyíték. Addig nem, míg Belle mellettem van – felelte. – Átadom neki a lány, aki majd porig égeti a laborját. A beszélgetés végre nálam is a helyére kattant Rome tervének azon része, mely leginkább érintett engem. – Meg akarsz lóbálni az előtt az őrült előtt? – akadt el a lélegzetem, aztán szorosan összezártam az ajkaimat. Bízz benne! Legalább nem említette Dr. Roberts levelét. Rome maga mögé nyúlt, megfogta a kezem, és megszorította. – Azt tervezzük, hogy ma este betörünk a laborjába – mondta. – Higgy nekem, Vincent fog eljönni hozzánk! Hosszú szünet következett, elfedve a rovarok zümmögését és a szél neszezését. Aztán a távolban meghallottam egy helikoptert. Édes Istenem! Sosem lesz vége? A rosszfiúk biztosan tudták, hogy a környéken vagyunk, gondoltam, és elszántan próbáltak megtalálni. – Igen, vagy nem, uram? – kérdezte Rome, és kitárta a karját. – Nem maradhatunk itt, ki fognak szúrni minket. Vagy vigye őt magával, vagy bocsásson minket utunkra. Bíztam Rome-ban. Tényleg. De a francba is, kösz a semmit a pokolba is! Csak szórakozz az életemmel, miért is ne! Nem nagy dolog. Egy izom rángott az idős férfi állkapcsán. – Nincs egyetlen emberem sem, akit most nélkülözni tudnék. Mindenki megbízást teljesít odakint, és nem mondhatok le a testőreimről sem, mikor Vincent ilyen közel van. – Megleszünk egymagunk is – mondta Rome.

306

Játék a tűzzel John elhallgatott. Felsóhajtott. Aztán felmordult. – Használd a lányt! De Cody veletek megy. Jussatok be a laborba, öljétek meg Vincentet, aztán hozd el nekem Belle-t! Megértetted? Szemei figyelmeztetően csillogtak, tudtára adva Rome-nak a következményeket, ha nem engedelmeskedik. Nagyot nyeltem. Rome bólintott. Újabb szó nélkül behuppantunk az autóba, és ezúttal Cody ült a kormányhoz. Elindult, és egy közeli bozótosba hajtott. Visszanéztem, de John autója már eltűnt. – VINCENT LABORJÁNAK van egy belső védelmi rendszere, ami nem kapcsolódik a külső elektromos egységekhez – mondta Rome Codynak. Tudtam, hogy Vincent laborja volt az a hely, ahol Dr. Roberts dolgozott, és ez az épület volt az Utopia kávézóval szemben. Sajnos már beesteledett, ami azt jelentette, hogy épp abba a laborba készültünk behatolni. A veszély kellős közepébe. Most néhány háztömbbel odébb , egy elhagyatott útkereszteződésnél ácsorogtunk. Máris hányni akartam. Csessze meg a veszély! – Az nem lesz probléma – paskolta meg Cody a mellette lévő lámpaoszlopot. – A lámpák külső áramforrást használnak. Azelőtt bent leszek, mielőtt rájönnétek. Nem viccelek, Cody megmászta az oszlopot, előrenyúlt, és megragadott két kábelt. Szikrák pattogtak körülötte egy töredék másodperccel azelőtt, hogy ő maga vált szikrákká. Úgy tűnt, mintha egyenesen a kábelekbe olvadt volna. Tágra nyílt szemmel néztem a földről, ahogy azok a szikrák végigutaztak, majd eltűntek a látókörünkből. – Istenem! – leheltem. – Jó, hogy a fickó a mi oldalunkon áll. – Tényleg megpróbáljuk előcsalogatni és megölni Vincentet? – Igen. Először szükségünk lesz a formulára, amit Dr. Roberts az épületben hagyott, szóval inkább az a csali, mint te. Tudsz esőt fakasztani? – tette hozzá Rome egy szusszra, hogy ne pazarolja az időt. 307

Gena Showalter – Igen. Talán. Vajon mennyi érzelmet tud egy lány elviselni, mielőtt spontán meggyulladna? Vagy ennél is jobb, megölné magát? Abban a pillanatban nem vágytam másra, mint lenyugtatni a gyomromat és boldogan magamhoz ölelni a zsibbadtságot. Esetleg megtapasztalni a teljes érzéketlenséget. Vagy nyugalmat. Még a boldogság gondolata is idegesített ebben a pillanatban. Ürességet akartam, a fenébe is! Tanner megragadta a kezemet, és nyugtatóan megpaskolta. – Meg tudod csinálni. Tudom. Azt hiszem, mindjárt kiderül. Szomorú gondolatokat kényszerítettem a fejembe, de az érzés nem érintett meg. Olyan volt, mintha egy álom szélén állnék, csak néznék, és képtelen lennék bármit is tenni. Rome összefűzte az ujjainkat, egy háromemberes kört alkotva. Az erő hullámai hirtelen átáramlottak belém, és eldörrent egy villám. Kihúztam magam. Várjunk! Nem voltam szomorú. Én csak – ó, édes istenem! Valójában nem is kellett szomorúnak lennem, hogy vihart kerekítsek? Talán… Talán csak az érzés erejére volt szükségem. Mintha látnám a szivárványt a távolban, de nem kéne megérintenem, hogy megtapasztalhassam a szépségét. Mindenkiben volt egy érzelmeket tároló rész. Talán, ha bele tudnék nyúlni egy-egy meghatározott érzelembe, és távolról megtapasztalni a hatásukat… Reménnyel telve megtaláltam a szomorúságot mélyen eltemetve bennem, anélkül, hogy engedtem volna, hogy elárasszon. Előhúztam az erejét, kiszippantottam. Újabb villám dörrent. Elvigyorodtam. Ez az! Aranyló, szaggatott ágú villám hasított át az égen. A már így is sötét égbolt most örvényleni kezdett, feketévé változott. Esőcseppek kezdtek hullani, máris kemények voltak és gyorsak. – Jól csinálod – dicsért meg Tanner. – El kell jutnunk a laborba, bébi. Próbáld fenntartani az esőt, amennyire csak tudod – szólalt meg Rome. Bólintottam. Izgatott voltam a felfedezésem miatt, ugyanakkor kész arra, hogy túljussunk ezen.

308

Játék a tűzzel Gyalog iramodtunk neki, és egész úton szakadt ránk az eső. Amennyire csak tudtunk, az árnyékban maradtunk, elkerülve az utcai lámpákat és üzleteket. Csak nagyon kevés autó volt az úton. Nedves ruhám máris hozzátapadt a bőrömhöz, és víz csöpögött a szemembe, ahogy elhaladtam az Utopia mellet. Még csak egy pillantást sem vetettem előző munkahelyemre. Olyan volt, mintha egy élet telt volna el azóta, mióta utoljára ott jártam – azon a napon, amikor megittam a sorsfordító kávémat. Mit gondolna vajon a jó öreg Perverz Ron, ha most látna? Mire elértük a laboratóriumot, azt hiszem sokkal jobban tele voltam vízzel, mint a menstruáció előtti időszakban. A bejáratnál Rome egyik kezével kitépett néhány kábelt az egyik fém dobozból, másik kezével pedig előhúzott egy kártyát a zsebéből. Összekötött egy kék és egy piros kábelt, és megvillantotta a kártyát egy szkenner előtt. Nyilvánvalóan már azelőtt is csinált ilyet. Az ajtó kinyílt, és Rome belépett. Én szorosan követtem, Tanner pedig a sarkamban loholt. A folyosó egyszerű volt és jelzelen. Valahogy egy számítógépet vártam, vagy egy robotot. De felfegyverzett őröket mindenképpen. – Dr. Roberts irodája erre van. Rome megragadta a kezemet, én pedig Tannerét, és mint egy vonat, elindultunk végig egy kanyargós folyosón. Rome megállt útközben, és kitépett néhány kamerát a falból. Az utolsó kameránál, amit láttunk, megállt, és a levegőbe szimatolt. – Valaki jön. – Igen. És pisztolya van! – kiáltotta Tanner. – Lebukni! Rome és én egyszerre buktunk le a földre, és zuhanás közben maga alá húzott. A fickó lőtt ránk, de elvétette. Tanner máris célzott a pisztolyával, és meghúzta a ravaszt. Egy tompa süvítés és egy recsegés hallatszott, de én alig hallottam meg a fülemben dübörgő vér miatt. A golyó az egyenruhás őrbe csapódott, hatalmas teste a földre zuhant, pont a Rome-Belle páros jobb oldalára. – Gyerünk! Rome felállt, megragadta a karomat, és talpra segített. Talán épp elájulni készültem, mert az egyik konnektorból láttam a kilövellő szikrákat, a fények pattogtak és villództak… aztán ott állt Cody, 309

Gena Showalter pontosan előttem. Pislogtam és megráztam a fejem. A szívemnek még le kellett nyugodnia azok után, ami történt, és az, hogy láttam hirtelen megjelenni, nem igazán segített. – Nos? – mondta neki Rome. – A fenébe is, jó voltam! – dicsekedett Tanner. – Nem te, kisfiú – felelte Rome. – Hány őr van, Cody? – Csak hármat számoltam. Kettőtől megszabadultam… Cody ezüstös pillantása a véráztatta csempére, onnan pedig a Tanner kezében tartott pisztolyra siklott. – Úgy tűnik a kölyök gondoskodott a harmadikról, szóval mehetünk. Kiürítették az épületet. Talán Vincent félt a lelepleződéstől, és elmenekült. Bár az egész épület őrizet alatt van. – Én gondoskodtam a kamerákról – mondta Rome. – De ez könnyűnek tűnik. Túl könnyűnek. – Körbenézünk az irodában, és gyorsan eltűnünk. Mielőtt Cody befejezhette volna a mondatot, máris elindult végig a folyosón. Mi pedig követtük, elhagyatott folyosók mellett haladva el. Hamarosan beléptünk egy nagy szobába, ahol a légzésünk visszhangot vert. A falakat krétajelek borították. Néhányuk olyan szimbólum volt, amit nem ismertem fel, néhányuk pedig minden bizonnyal a négy elem ábrázolása. Még egy periódusos tábla is volt. Számos padlódeszkát feltéptek. Vincent és az emberei kerestek itt valamit. Megtalálták vajon, amit kerestek? Teljes kört írtam le azon gondolkodva, mit tegyek, hol kutassak, amikor semmi nem volt, amit átnézhettem volna. – Itt nincs semmi – mondtam csalódottan. Rome a fogát csikorgatta, ahogy végignézett a falakon. Kíváncsinak tűnt, hitetlennek és döbbentnek ugyanabban a pillanatban. – Nem, van itt valami. Azt hittem, könnyű lesz őt megtalálni, mivel ő csak egy ember, és annak is öreg, de nagyon ravasz. Az ajándék el van rejtve. Belle, használd az képességedet! – Micsoda? Miért? – Használd a képességeidet, bébi. Kérlek! – Öö, rendben. Oké.

310

Játék a tűzzel Nem értettem, de nem volt most idő vitatkozni. Tanner felém nyúlt, összefűzte az ujjainkat, és vigaszt nyújtott. – Melyiket? Esőt? Tüzet? Jeget? – Valaki, kérem, magyarázza meg, mi folyik itt! – mondta Cody, és égnek emelte a kezeit. – Rome tud valamit, amit én nem, és ez nem tetszik. Rome a falak felé nyújtotta a karját, majd megpördült. – A formula itt van valahol ebben a szobában, és Belle-re vár. Megállt, és halálosan komoly arccal ránk nézett. – Ha hétköznapi emberek nem láthatják, akkor valamiféle katalizátorra van szükség, hogy látható legyen. – És azt hiszed, hogy az időjárás megváltoztatása lesz az a katalizátor? Szkepticizmus töltötte meg Cody hangját – Az azt jelentené, hogy Roberts úgy akarta, Belle találja meg a formulát. – Így van – bólintott Rome. – Ezt akarta. – Miért akarna segíteni neki? – kérdezte Cody. – Hogy kárpótolja. Rome kék pillantása szinte áthatolt rajtam. – Próbáld meg! Értem. Érte bármit. Behunytam a szemem. Koncentrálj, Belle! Oké. Melyik elemet szerette volna Dr. Roberts leginkább birtokolni? Biztosan nem a tüzet. Az elégetné a helyet. Esőt? Talán. Megért egy próbát. Azzal kezdem. Most sem idéztem meg a szomorúságot. Az érzelem mögötti erőt idéztem meg, távol maradtam tőle, egyszerűen a legmélyebb tárolóból szívtam ki, és vetettem ki a testemből. Egy villám dörrenése visszhangzott a szobában, keveredve a kint folytatódó vihar hangjával. Az ajkam büszke mosolyra húzódott. Miután másodszorra is sikerült, kétségtelenül tudtam, hogy igazam volt. – Nyugodj meg kicsit! – mondta Tanner. – Kezd nagyon erős lenni. Rome mentálisan kinyúlt, és lecsípett egy részt a széléből. Fizikailag pedig megfogta a még szabad kezemet, én pedig azonnal ellazultam. – Jól van, jól van – mondta Tanner. 311

Gena Showalter Eső kezdett szemerkélni a szobában. Kövér cseppek fröccsentek szét az arcomon és a már vizes ruhámon. – Francba! – mondta Cody az ajtó felé vetődve, hogy kitérjen az esőtől. – Ki hitte volna? Nagyokat lélegzett, lenyűgözte, hogy először látja a képességeimet. Meglepetten rázta a fejét. – Ezzel az erővel egy szívdobbanásnyi idő alatt szét tudná rúgni a seggemet. A szart is kirázná belőlem. Az optimizmusomba kapaszkodva körbenéztem a szobában. Az eső tovább esett, de semmi sem vált láthatóvá, semmi nyom, semmi tárgy. – Nem az eső a válasz. Jó. De mi legyen a következő? Biztosan nem akarta, hogy tüzet használjak – mondtam, hangot adva az előbbi gondolatomnak. – Azt semmi nem élné túl. Elhallgattam és felmordultam. – Vagy csak az volt a célja, hogy mindenki ezt higgye. – Ezt majd a végére tartogatjuk. – csókolta meg Rome a kezemet. – Mi a helyzet a széllel? A por körforgásának gyorsítása, vagy egy egyszerű légnyomás is működhet. Szél, szólítottam mentálisan, de továbbra sem változtattam az érzelmeim koncentrációján. Most is a tárolóból hívtam elő. A szél azonnal válaszolt, elüldözve az esőt. Erős széllökések kavarogtak és forogtak, körém csavarva nedves ruhámat. Megremegtem a hidegtől. A feltépett padlódeszkák rázkódtak és táncoltak. Festék pergett a falakról. Még mindig semmi. – Próbáld a havat! – kiabálta túl Tanner a süvítést. Elállítottam a szelet, és elképzeltem egy hóvihart. – Ne szűrd ki! – mondtam Rome-nak, és kilöktem őt a fejemből. – Még ne! Hadd tomboljon egy kicsit. A levegő lehűlt, amitől ismét megrázkódtam, és a rázkódás átjárta az egész testemet. Hatalmas, fehér pelyhek hullottak a mennyezetről. A nedves padló tükörjéggé változott. Biztos voltam benne, hogy jégcsapot lógtak az orromról.

312

Játék a tűzzel Számtalan másodperc telt el. Amilyen vizes voltam, a hideg elviselhetetlennek tűnt. Továbbra is remegtem. A vérem kristályosodott. A levegő kezdett megdermedni. Rome halkan káromkodott. – Fel kell gyújtanod az egész helyet, Belle. De ne félj, ki fogunk vinni innen, mielőtt a füst gondot okozna neked. Már majdnem megidéztem a lángokat, amikor a falak hirtelen elkezdtek átváltozni fehérről kékre. Mintha valami varázslat lenne, szavak jelentek meg rajta. Szédülni kezdtem. – Rome, nézd! Nézd! – Édes Istenem! – lehelte, meleg lehelete párafelhőt alkotott. – Biztosan valami kémiai anyagot használt, ami a hidegre reagál. Legalább nem kell leégetnem az egész helyet. – Mit mond? – kérdeztem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a levegő hőmérsékletét. – Azt mondja: Figyelik magát, és nagyon sajnálom. Talán a fa majd kárpótolja – húzta fel a szemöldökét Tanner. – Azt tudjuk, hogy figyelnek minket, de mit akar jelenteni az, hogy a fa majd kárpótolja? – Talán a fában van valami titkos összetevő, ami újra normálissá tesz? – kérdeztem. Mivel a víz már megfagyott, és többé nem tudott kárt tenni benne, Cody ismét a szobába lépett. Nevetett, és lehajolt. – Okos barom. Nézzétek! A hideg a deszkákat is megváltoztatta. Szavak borították. Mindannyian köré gyűltünk. – Ez a formula – mondta Rome. Volt valami kiolvashatatlan a hangjában. Boldogság? Lemondás? Esetleg a kettő keveréke? – Talán elkészíthetjük a sajátunkat, és csinálhatunk egy ellenszert Belle-nek. Bár ma korábban és tegnap is bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy feladjam-e a képességeimet, de most, hogy elkezdtem végre teljesen uralni őket, rájöttem, hogy muszáj feladnom őket. Szükségem volt egy ellenszerre. Rome akkor kimászhatna a slamasztikából Johnnal szemben, az apám biztonságban lenne, engem pedig nem üldöznének többé.

313

Gena Showalter Ez mókás volt, amolyan szörnyű módon. Ha meg tudnánk csinálni az ellenszert, akkor valószínűleg egyazon héten veszteném el a képességeimet és Rome-ot. Elrejteni Sunny-t. Adni egy búcsúcsókot Rome-nak. Bevenni az ellenszert. Yin és Yang: egy rosszat a jóért. Nem így szoktak általában a dolgok kiegyenlítődni? – Szedjünk fel minden padlódeszkát! – lehajoltam, és felvettem kettőt, a fa ránehezedett a karomra. – Magunkkal visszük őket. – Francba! – hallottam, ahogy Rome felmordul. Megálltam, és ránéztem. Felállt, a falakat tanulmányozta, és egy kis fekete pontot vakargatott. – Még egy kamera. – Kezdünk nagyon jók lenni ebben a titkos szarban – mondta Tanner, miközben vidáman szedett fel még néhány deszkát. – Nem, nem vagyunk – Rome felénk fordult, arcvonásai fájdalmasak, elkínzottak voltak. – Épp most sétáltunk bele egy csapdába. – Valóban. A vidám hang a bejárat felől érkezett. – Eldobhatjátok a deszkákat. Majd mi gondjukat viseljük innentől kezdve.

314

Huszonkettedik Fejezet A FELFEGYVERZETT EMBEREK, akikre vártam, mikor először léptünk az épületbe, hirtelen elözönlötték a szobát, a fegyverek kibiztosítva, készen álltak. Persze Vincent megint sokkolóan jóképűen nézett ki, mint mindig. És fiatalnak is ahhoz képest, mekkora seggfej volt. Magas volt és vékony, angyali vonásai Codyéval vetekedtek. Csak a szeme árulta el megvetendő természetét. Mindenféle érzelem hiányzott belőlük, fizikai szépsége ettől kísérteties és hátborzongató lett. – Elég sok időbe telt, mire ideértetek – mondta, mosolyában egy csepp jókedv sem volt. Minden további szó nélkül kinyújtotta a karját, és lelőtte Rome-ot. Remegő kézzel takartam el a számat, és tágra nyílt szemmel bámultam az egyetlen férfira, akit valaha szerettem. Még mindig állt. Nem láttam vért, csak egy kis, piros dárdát a nyakában. Akadozó mozdulattal kirántotta, és a földre hajította, majd megingott. Megidéztem a tüzet, és engedtem, hogy a lángok kilövelljenek a kezemből. Nem mutattam ujjaimmal a rosszfiúkra, vagyis, még nem. A padlódeszkákra mutattam. Akartam a formulát, de még inkább, meg akartam akadályozni, hogy Vincent kezébe kerüljön. Nem győzhet. Nem ajándékozhatja meg magát ezekkel a képességekkel. A lángok nekicsapódtak a fának, és azonnal életre keltek, elolvasztották a jeget, szétterjedtek, nőttek. Valaki sikított. Cody kihasználta az alkalmat, és az egyik konnektor felé rohant, szikrázott, majd másodpercek alatt eltűnt benne. Úgy tűnt, senki nem vette észre 315

Gena Showalter felszívódós mutatványát. Rome előregörnyedt, és megpróbált alakot váltani. Kis foltokban nőtt ki a szőr a bőréből. – Oltsd el a tüzet, Belle! – mondta Vincent monoton hangon. – Vagy megölöm az apádat. Ekkor az apámat lökték be a szobába, Lexis közvetlenül mögötte jött. Apa arca sápadt volt és beesett. Ruhái gyűröttek és koszosak, de nem volt rajta sérülés nyoma. – Belle, édesem – mondta bocsánatkérően és rémülten. Megtorpantam. Rome is megállt, minden macska jellegzetessége eltűnt. – Apa, ne mozdulj! – mondtam, és próbáltam lejjebb küzdeni a pánikomat. Nem engedhettem, hogy aggódjon. – Minden rendben lesz. Rome térde összecsuklott, és a földre zuhant. Elakadt a lélegzetem, és lehajoltam. – Még csak ne is gondolj rá, hogy segítesz neki! – mondta nekem Vincent. – Oltsd el a tüzet! A heves hő ellenére a levegő megfagyott a torkomban. Kiegyenesedtem. Eső, hívtam mentálisan. Eső, gyere hozzám, most! Az ujjaim lehűltek, de semmi más nem történt. A félelem és a harag minden mást elnyomott, lehetetlenné téve, hogy az érzelmi tárolómból merítsek erőt. Megpróbáltak felemészteni, hogy jeget és még több tüzet hozzanak létre, egy olyan kombinációt, aminek semmilyen eredménye nem volt. Esőre volt szükségem, a fenébe is! Eső! Könnyek lepték el a szememet, és folytak végig az arcomon. Az apámra néztem. Zavartnak tűnt, lesújtottnak. – Eső! – sikítottam, kétségbeesés zuhant a vállamra. Olyan mélyen nyúltam magamba, hogy igazi, fizikai fájdalmat okozott. A gyomrom háborgott. – Azt parancsolom, hogy ess! Lassan, apró cseppek kezdtek szemerkélni. Behunytam a szemem, és azt parancsoltam a cseppeknek, hogy nőjenek és sokszorozódjanak. Engedelmeskedtek, és nedvesség csorgott végig az arcomon. A tűz sercegett, ropogott, végül kialudt. Vastag fekete füst gomolygott a levegőben, ami csiklandozta a torkomat. Köhögni kezdtem. 316

Játék a tűzzel – Tessék. A formula még mindig sértetlen – bólintott elégedetten Vincent. Újból köhögtem, nem tudtam megálljt parancsolni neki. – Belle – szólt apa, de képtelen voltam válaszolni. – Annyira sajnálom! – kiáltotta Lexis. – Tudnom kellett volna, hogy jönnek, de valamiféle elmepajzsuk volt. Sajnálom. Annyira sajnálom. – Zárjatok be mindenkit! – Vincent az ujjával kis csoportunkra mutatott. – Később lesz rájuk szükségem. És szegezzetek egy fegyvert a vénember halántékára arra az esetre, ha Belle újabb tüzet akarna gyújtani! Oldalra billentette a fejét, és Rome-ra nézett – Ha Masters ügynök akár egyetlen foltnyi szőrt is létrehoz magán, öljétek meg! Mivel most már én vagyok a látó és a formulahordozó büszke tulajdonosa, a továbbiakban nincs rá szükségem. Megértettétek? – Igen, uram! – mondta egyszerre számtalan őr. – A többiek szedjék fel a maradék padlódeszkát, és vigyék a laborba! Férfiak ragadták meg apát, Lexis-t és Tanner-t. Kinyújtottam felé a karom, de végül mégis az oldalam mellé ejtettem. Nem akartam, hogy a hőst játssza, és odajöjjön hozzám. Csak csináld, amit mondanak!, mondtam neki a szememmel. A többi őr felnyalábolta Rome-ot a földről, és megtámasztotta. Továbbra is köhögtem, és sokkal jobban féltem abban a pillanatban, mint valaha is az életemben. – Kérlek! – sikerült kipréselnem magamból. – Vedd el… a pisztolyt… az… apámról! Jó leszek! Az egyik férfi megragadta a felkaromat, de Vincent megrázta a fejét, és az elengedett. – Róla majd én gondoskodom – mondta. Tétlenül néztem, ahogy az eszméletlen szeretőmet, az apámat és a barátaimat elvezették. A düh és a félelem továbbra is vadul kavargott bennem, és alig tudtam féken tartani őket. Sikítani akartam, lármázni, sírni. Ölni. – Erre, Belle! 317

Gena Showalter Vincent kiterelt a szobából, és végigvitt a folyosón, messzire a füsttől. Minél messzebb voltunk, annál jobban csillapodott a köhögésem. – Hova megyünk? – kérdeztem kiszáradt torokkal. – A labor a föld alatt van – felelte habozás nélkül. Biztos voltam benne, hogy azt hiszi, sosem lennék képes megszökni, és ellene fordítani az információt. Ez üdítő gondolat volt. – Szeretnék adatokat gyűjteni rólad, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna tennem. Volt ennek szíve? Egy kevés könyörülete? Hamarosan úgyis megtudom, gondoltam. – Engedd el az apámat, és bármit megteszek, amit akarsz! Esküszöm! – Így is bármit megteszel, amit akarok. – Beteg. Gyenge a szíve, és szüksége van a gyógyszereire. – Légy jó, működj együtt, én pedig gondoskodom róla, hogy megkapja a gyógyszereit! Ha nem tudsz viselkedni, hagyom meghalni. Hogy tetszik ez az alku? Éppen annyira, amennyire ezt a seggfejt kedveltem! A férfi éppen olyan rideg és érzelemmentes volt, mint amiről a szemei árulkodtak. Ha valaha is lesz alkalmam, biztos voltam benne, hogy meg fogom ölni, és egy csepp bűntudatom sem lesz miatta. Talán még táncolni is fogok is a sírján. – Mit fogsz tenni velem? Elértük az egyik folyosó végét, ő pedig beütött egy kódot. Kinyílt a lift ajtaja. Belökött, és szorosan a nyomomban belépett. – Alig bírom kivárni, hogy lássam, mi mindenre vagy képes! Kinyitott egy panelt a falon, majd odatartotta a kezét szkennelésre. Kék fény világított át az ujjai között, és a lift lassan megindult lefelé. – Beadtuk a formulát néhány embernek, de ők mind meghaltak. Remélhetőleg, téged tanulmányozva rájövünk majd, hogy te miért nem. Próbáltam nem grimaszolni. Egy borzalmas, fájdalmas jövőképet festett le. Talán – talán meg kéne próbálnom most megölni. Megfagyasztani, elfüstölni, bármit, csak hogy megállítsam. Képes leszel időben megmenteni a többieket? Ha nem… 318

Játék a tűzzel A félelem megbénított. Aztán a lehetőség elszállt, és a lift ajtaja kinyílt, feltárva egy eszközökkel teletömött szobát, laborköpenyes alakokkal és ketrecbe zárt állatokkal. És embereket. Levegőért kapkodtam. Emberek voltak ketrecekbe zárva, nagyon rossz állapotban. Néhányuknak hiányzott a végtagja, és a helyükről kábelek lógtak ki. Néhányuknak fém volt a bőre helyén. Mindannyian véresek voltak és nyúzottak. Mindannyian szánalommal néztek rám, mintha tudták volna, mi fog most történni velem. – Mit tettél velük? – mondtam, nem tudtam eltüntetni a borzadályt a hangomból. Közönyösen megvonta a vállát. – Versenyüzletágban dolgozom. Ha nem nekem vannak a legerősebb, legéletképesebb ügynökeim, a vásárlók máshoz mennek. Az ügyfelek másnak fognak fizetni, hogy vigyázzon rájuk, vagy megtaláljon egy hiányzó tárgyat. Az ügyfelek másnak fizetnek majd, hogy megölje az ellenségeiket. Egy nap azoknak az embereknek ott a ketrecben természetfeletti erővel rendelkező, robot-végtagjaik lesznek, és sérthetetlen bőrük. Meg fogják köszönni nekem. – És az nem érdekel, hogy fájdalmat okozol nekik? – Nem. Felmértem a labor többi részét, igyekezve elkerülni a ketrecek látványát. A hátsó résznél megláttam a barátaimat és a családomat, bezárva egy üvegcellába. Nagyot nyeltem, és megbotlottam. Vincent elkapott. Még ilyen távolról is láttam, hogy apa reszket a félelemtől. Lexis átkarolta, annyi vigaszt nyújtva, amennyit csak tudott. Tannerből áradt a gyűlölet és a félelem, és mindenkit megbámult, aki felé közeledett. Rome a falnak támaszkodott, összegörnyedt és gyenge volt a nyugtatótól. Arcán kifejezéstelen volt. Meddig hagyják őket életben? Francba! Meg kell őket mentenem! Vincent egy idősebb nőhöz lökött, aki éppoly pedánsnak és kimértnek tűnt, mint egy könyvtáros. – Szíjazzátok le! – mondta, szemében ott csillogott a mohóság, az első igazi érzelem, amit mutatott. – És vegyetek tőle vért! – Mennyit? – a nő ujjai satuszerűen fonódtak a karomra. 319

Gena Showalter – Amennyi csak kell. Tudni akarom, mi van a vérében, ami a többiekében nincs meg. – Nem kell ehhez a vérem. Már megvan a formula – tiltakoztam. – Túlélted. Tudni akarom, hogyan. – Azért éltem túl, mert tökéletesre alkották a formulát. Összeszorítottam az ajkamat. Nem akartam ezt hangosan kimondani. Sehogy nem akartam segíteni Vincentnek, de a szavak önkéntelenül buktak ki belőlem, nem lehetett megállítani őket. Nem tudsz hazudni Vincentnek, mondta nekem egyszer Rome. Szentséges isten, bajban voltam! – Majd meglátjuk – mondta Vincent. – El fogom végezni a saját tesztjeimet. És hidd el, egyik sem lesz ahhoz fogható, amit eddig megtapasztaltál! – Csak szólj nekem, ha bármi gondot okoz! – tette hozzá az ördögi kinézetű laborosnak. Miután kifejtette a mondandóját, elballagott. Ding, ding. Kezdődjék hát Belle kínzása! AMI EZ UTÁN KÖVETKEZETT, az végtelen óráknak tűnő bökdösés és szurkálás volt, és pokolian fájt. Lecsapolva éreztem magam, de végül Martha, pedáns és kimért kínzóm úgy döntött, hagy pihenni. Gondolom, azt akarta, hogy friss legyek a másnapi kínzáshoz, amikor a kezdeti tesztek eredményei befutnak. Ezek a tudósok, az én szakértő véleményem szerint, csak a kutatásaikkal foglalkoztak. A könyörület, a részvét és az erkölcs semmilyen szerepet nem kapott a munkájukban. Akarsz fogadni, hogy a holnapi kínzás mellett a mai nap ötcsillagos nyaralásnak fog majd tűnni? Egy kempingágyon feküdtem a saját üvegcellámban, és a távolabbi falon lévő monitort figyeltem. Hogy továbbra is engedelmes maradjak, Vincent szerette volna, ha látom az apámat és a barátaimat, és tudom, hogy az életük bármelyik percben véget érhet. Az alvás édesen csábított, mégis ébren maradtam. És bár a sérüléseim követelték, hogy merüljek alá a feledésben, a képernyőt figyeltem, és képtelen voltam másfelé nézni. 320

Játék a tűzzel Hogyan tudnék megmenteni mindenkit? Mit tehetnék? A tehetetlenség földbe döngölt, kigúnyolt. Hol volt most a reményem? Elveszett, felelte készségesen fáradt agyam, a vérrel, amit levettek tőlem. Rome hirtelen belépett a képernyő közepére, és várakozón a kamerába nézett. Ebben a pillanatban olyan volt, mintha a pillantásunk találkozott volna. Pislogott. Meglepődve ültem fel, és őt tanulmányoztam. Valamit próbált mondani nekem? Megint pislogott. A fenébe is, mit akart, mit tegyek? Mit tehettem? Gondolkodj, Belle, gondolkodj! Nem gyújthattam tüzet. Locsolófejek voltak fölöttem, amik azonnal eloltották volna a lángokat. Megállítanának, és a szeretteimet büntetnék meg a szökési kísérletemért. Ha Cody itt lenne, akkor... Tágra nyílt a szemem. Cody. Elfeledkeztem róla. Összeszorítottam a számat, hogy visszafogjak egy győzelmi kiáltást. A remény hullámai öntöttek el. Cody valószínűleg még mindig az elektromos rendszerben van. Ugyan Vincent bekapcsolt egy második generátort, amit nem villamos energia táplált, de Codynak nem volt szüksége arra, hogy fizikailag is megérintse az energiát. Létrehozhatja a sajátját a kábelekből, ahogy annak szemtanúja voltam az autós üldözés alatt. És talán, de csak talán, segítségért ment. Ha visszamehetnék a laborba, és magamhoz hívhatnám Codyt, együtt hatástalaníthatnánk az őröket. Kinéztem. Bizonyára beesteledett, mert sokkal kevesebb ember lézengett erre. Most jött el az idő. Talpra álltam. A kamerák követték minden mozdulatomat. Járkáltam, és hagytam, hogy a tekintetem kutakodva végig pásztázza a szobát. A kempingágyam a padlóhoz volt erősítve. A falak vastag üvegből voltak. A padló betonból. Az egyetlen ajtó (amiről tudtam) olyan fajta volt, ami csak a megfelelő érzékelő esetén nyílik ki. Sosem tudnám feltépni. Hogy fogok kijutni? Tovább járkáltam. Ha megpróbálnám elolvasztani az ajtó érzékelőjét, talán összeforrasztanám az ajtót is, és ezzel teljesen lezárnám. Ha megfagyasztom az üveget... várjunk! Várjunk!

321

Gena Showalter Egy emlék villant a fejembe. Hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogy zöldségdiétába kezdek. Nem mintha kitartottam volna. Mindenesetre úgynevezett zöldségeket főztem mikrohullámú sütőben. Egy üvegtálban. Amikor kivettem, és megláttam a pépszerű eredményt, elment az étvágyam, de a tálat a hűtőbe helyeztem arra az esetre, ha később meggondolnám magam. A hőmérséklet forró-hideg váltakozása kettérepesztette a tálat. Megtehetném ezt most a fallal is. Felmelegíteni, lehűteni, elrepeszteni, aztán egy rúgással kiszabadulni. Gyorsan kell mozognom és cselekednem, mielőtt valaki rájönne, mit akarok tenni, és megpróbálna megállítani. Ráadásul ügyelnem kell arra is, hogy ne használjak túl sok tüzet, nehogy aktiváljam a locsolófejeket. Kibámultam a laborba, és a tekintetem számtalan tudóséval találkozott. Bemutattam nekik. Felmordultak, és körmöltek valamit a jegyzetfüzeteikbe. Mit írhattak? „Az alany egészségtelen pimaszságot mutat”? Fel tudnám melegíteni a levegőt anélkül, hogy valódi lángokat gerjesztenék? Tanner nélkül, aki megmondaná, mikor leszek túl erőszakos, és Rome nélkül, aki ki tudná szűrni, lehetetlen feladatnak tűnt. De nem érdekelt. Meg kellett próbálnom. Még mindig járkáltam, közben mélyen az érzéseim közé túrtam. Megidéztem a vágyat, a Rome iránti vágyat, ami minden porcikámba beivódott. Megragadtam. Hagytam, hogy a gondolatok és a képek Rome-ról felemésszenek. Rome – meztelenül. Én – meztelenül. Rome végigcsókolja a testem. Megáll, hogy eláztassa a lábam közét. A testem felhevült, a szemem felhevült. A levegő felhevült. Miután Rome megízlelt, én is végigcsókolnám a testét. A számba venném. Leszopnám. Felnyögne, és a nevem kiáltaná. A levegő is és én is sisteregtünk, tovább emelve a hőmérsékletet. Apró lángok simogatták az ujjbegyem. A hátam mögé rejtettem a kezem, és a falra néztem, pillantásommal az üvegre koncentráltam. A mellbimbóm kemény lett, a térdem remegett. Rome – ahogy azt mondja nekem, szeret. Remegés futott át rajtam. A szememben lévő forróság még hevesebb lett, és eltalálta a falat. Elkezdett melegedni, gőz lepte el a 322

Játék a tűzzel sarkokat. Fagyaszd meg!, kiáltotta az elmém. Fagyaszd meg, most! Megváltoztattam az érzéseim irányát, még mindig mélyen magamban járva. A szememben lévő tűz lassanként kihunyt, egyre hidegebb lett, majd még hidegebb. A gőz jéggé vált. Hangos repedés visszahangzott a cella falairól. Akár egy pókháló, a repedés végigfutott az üvegen. A győzelem ízére a falhoz rohantam, és kirúgtam. A talpam eltalálta, és az üveg kitört körülöttem, éles, apró gyémántokként hullva a földre. Pánik hangjai ütötték meg a fülemet, ahogy a laborba rohantam. Valaki egy házi telefonba kiabált. – Megszökött! – Cody! – kiabáltam. – Cody, itt vagyunk! Remélhetőleg a hangom elvezeti hozzám. Egy néma riasztást kapcsolhattak be, mert felfegyverzett őrök siettek a laborba, félrelökve a doktorokat és tudósokat az útból. A ketrecekben lévő emberek hangosan éljeneztek, átnyúltak a rácsok között, megragadva azokat az embereket, akik a fájdalmukért felelősek voltak. – Cody! Őrök rohantak felém. Nem tudtam, mi mást tehetnék, kinyújtottam a kezem, és mindenkit megfagyasztottam, ahogy az üveggel csináltam. Aztán egy szikrafelhőben Cody öltött alakot az egyik konnektorból. Meg sem torpant, azonnal kilőtt egy elektromos nyalábot a mögöttem lévő férfiakra, akiket észre sem vettem. A testük rázkódott, ahogy a földre zuhantak. – Hozd a többieket! – kiabálta Cody. – Nem tudtam elhagyni az épületet, hogy segítséget hozzak. Sajnálom, édesem, de csak mi ketten vagyunk. A másik cellához rohantam. Rome már talpon volt, visszatért az ereje. Mindenkit felébresztett, és ők is talpra ugrottak. De mielőtt elérhettem volna az ajtajukat, Martha megragadott, megállásra kényszerítve. Ráncos arca elszánt volt. – Nem megy sehova, Miss Jamison! Orrba vágtam. Vér spriccelt az orrából, és a földre zuhant. – Akarsz fogadni?

323

Gena Showalter Lehajoltam, levettem a kitűzőjét, és remegő, sajgó kézzel az érzékelőhöz tartottam. Azt vártam, hogy kinyílik, de nem így volt. A Francba! Valószínűleg ujjlenyomat is kellett hozzá. Magam mögött hallottam a lábak dobogását. Nők sikoltottak. Férfiak kiáltottak. Cody nevetett. Élvezte a munkáját. Elkaptam egy pillanatra a látványt, ahogy épp az emberi laborpatkányokat eresztette ki, akik kitörve a ketrecükből rátámadtak a menekülni próbáló tudósokra. Néhány tompa pisztolydördülést hallottam, így lebuktam. A pillantásom az eszméletlen Martha-ra siklott. Ó, a pokolba! A válla alá csúsztattam a kezem, és megemeltem annyira, amennyire csak bírtam. Igyekeztem nem elejteni őt, miközben a kezét a szkennerre tettem. Kék fények pislogtak át a bőrén, és a cella ajtaja kinyílt. Egy puffanással ledobtam. Rome sietett oda hozzám, pillantásunk találkozott. Ujjával a hajamba túrt. – Jól vagy? – Soha jobban. És te? – Egész jól. Az apádnak szüksége van rád, én majd gondoskodom Vincentről. Ezzel elment, és belevetette magát a káoszba, mindent fegyverként használva, amit talált a laborban. Megkönnyebbülten és elragadtatottan rohantam apámhoz, a karjaimba vonva őt. Szíve egyenetlenül, de erősen dobolt a fülemben. Milyen édes hang! Mikor karjával átölelt, a világ hirtelen jobb helynek tűnt. – Apa, mondd, hogy jól vagy! Mondd, hogy a szíveddel minden rendben! – Jól vagyok, baba, jól vagyok. Erőtlenül az egyik kezébe fogta az arcomat, és a másikkal felemelte a nyakláncát. – Mindig tartok magamnál nitrót. Mi van veled? Lexis elmondta nekem mi folyik itt. Jól vagy? – Jól vagyok. Majd később többet mondok róla. Felnéztem barna szemébe, napbarnított arcára, és könnyek folytak végig az arcomon. – Most ki kell jutnunk innen.

324

Játék a tűzzel Megpördültem, és szemtől szembe találtam magam a vicsorgó Vincenttel. Egy pisztolyt szegezett az apám fejéhez. Azonnal reagáltam. Erős és intenzív harag öntött el, életre kelt bennem, kilőttem a kezemmel, tüzet hajítva rá. Nem kellett megidéznem. Nem kellett semmilyen belső tárolóra támaszkondom. A haragom túl erős volt. Vincentnek sikerült kilőnie néhány golyót, mielőtt meggyulladt volna, aztán felsikoltott. Úgy tűnt az idő lelassult, ahogy a golyók felém szálltak. Ellöktem apát az útból, mikor Rome elém ugrott, így a golyók őt találták el. Ezután minden olyan gyorsan történt. Rome egy puffanással a földre zuhant. Én reszkettem. Lexis felsikoltott. Mindketten lerogytunk mellé a földre. Vér ömlött a mellkasából. Megpróbált beszélni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A pillantásunk találkozott egy töredék másodpercig, mielőtt lehunyta a szemét. – Istenem! – kiabálta Lexis. – Rome! – kiabáltam. – Rome, nyisd ki a szemed! Beszélj hozzám! Nem válaszolt. – Nyisd már ki a szemed, az isten verje meg! – üvöltöttem. Semmi válasz. A többiek mellém rohantak, miután Cody fejbe lőtte Vincentet, véget vetve a férfi fájdalmas kiáltásainak és a szörnyű uralmának. – Kórházba kell vinnünk Rome-ot – sikerült kimondanom. A hangom remegett. Maradj erős, Belle! Ne zuhanj össze! Még ne! Egyik tenyeremet kétségbeesetten a sérülésére tettem, és hagytam, hogy a félelmem felemésszen. A seb széle kezdett megfagyni. A vér nem szivárgott tovább. Reméltem, hogy nem okoztam ezzel neki kóros lehűlést. – Gondoskodtam az őrökről – mondta Cody. – A tudósok mind szétszéledtek és elmenekültek. A karjaiba vette Rome-ot. Őrjöngve néztem Lexisre. – Életben marad? Mondd, hogy életben marad! – Nem tudom.

325

Gena Showalter Az álla remegett. Könnyei kristályos folyamként csorogtak le arcán. – Csak sötétséget látok. – Nem… csak néhány… golyó volt – mondta hirtelen egy erőtlen hang. – Rome! Köszönöm, Istenem! Ó, köszönöm, Istenem! Megkönnyebbülés árasztott el, megkönnyebbülés, remény és rettegés. – Elviszünk egy kórházba, Macska Ember. Rendbe jössz. Csak lazíts! Sikerült megfagyasztanom a sebet, és elállítanom a vérzést. – Jó… kislány. Nem… golyók voltak. Mit… használt? – Valószínűleg egy kémiai szert – mondta Cody. – Mérget. Egyik kezemet a számra tapasztottam, hogy ne nyöszörögjek újra. Nem. Nem! A golyókat el lehet távolítani. És a mérget? Tudnék élni enélkül a férfi nélkül, ha muszáj lenne, de csak akkor, ha tudnám, hogy él, boldog meg minden. Nem halhatott meg! Nem! Túl… életbevágó volt. Szükségem volt rá. A pasim volt, én pedig a barátnője. Cody biztosan látta megsebzett tekintetemet, mert hozzátette. – De a jég talán megakadályozza, hogy a méreg továbbterjedjen. Végre arra használtam az erőmet, hogy segítsek valakinek. Ráadásul nem másnak, mint Rome-nak, aki újra és újra megmentette az életemet. – Belle! – zihálta Rome. – Szerezd meg… a formulát… aztán égesd… porig a helyet! – Nem mozdulok mellőled. – Tedd meg! – mondta erőtlenül. – Tartozol… nekem. Tudtam, hogy mit kér tőlem, hogy mit tegyek. Fogjam a formulát, és fussak. Ha vele maradok, akkor Cody valószínűleg átadja azt Johnnak, és talán sosem látom többé. És soha többé nem leszek képes felhasználni az ellenszer elkészítésére. Valószínűleg soha nem fogom tudni alkutárgyként felhasználni, vagy eltüntetni magamból a tüzet, és biztonságban tudni az apámat. Szóval úgy tűnt, választanom kell. Vagy visszakapom (talán) a hétköznapi életemet, vagy megpróbálom megmenteni Rome életét. Talán élni fog, talán nem. Még csak gondolkodnom sem kellett rajta. 326

Játék a tűzzel – Cody! – krákogtam. – Vigyük őt kórházba!

327

Huszonharmadik Fejezet AHELYETT, HOGY ROHANTUNK volna Rome-mal egy kórházba, Cody egy króm-téglaépülethez vezetett minket a város szélén. Természetesen ezt is csak azután tette, hogy felszedte a padlódeszkákat. Majdnem elevenen megsütöttem érte mérgemben. Az idő ellenünk dolgozott. Az út alatt Rome pulzusa szaggatott lett, légzése sokkal mélyebb. Nem nyögdécselt többé egy-egy bukkanónál vagy kátyúnál. Odavissza változott macska és emberi formája között. Sajnos apa, Tanner és Lexis egy másik kocsiban követtek minket. Most jól jött volna a támogatásuk. – Gondolj Sunny-ra! – suttogtam Rome-nak menet közben. – Szüksége van rád. Végigfeküdt a hátsó ülésen, a feje az ölemben pihent. Ujjammal sötét hajába túrtam. Az én bukott angyalom. Ez volt ő. A megmentőm, a szerelmem. Igen, szerelmes voltam belé. Teljes szívemből. Ő volt a mindenem. – Hol vagyunk, Cody? A gyomrom kavargott az aggodalomtól, ahogy az épület feltűnt a látóhatáron. – Ez nem egy kórház. Ha nem viszel el egy kibaszott kórházba, én magam öllek meg! – Az itteni doktorok többet tudnak segíteni Rome-nak, mint egy kórházban. Nézz rá! Normális emberek hozzá sem akarnak majd nyúlni, ha macska alakban van. Ez az a labor, ahogy Rome-ot átváltoztatták. – Oké, oké. Igazad van. 328

Játék a tűzzel Kérlek uram, engedd, hogy Rome életben maradjon! Erős volt, egy harcos. Az autó megállt, és egy csapat férfi rohant felénk. Egy hordágyat toltak a járda mellé. – Előre telefonáltam – magyarázta Cody. Rome-ot finoman a hordágyra helyezték, és az épületbe tolták. Próbáltam utána sietni, hogy kövessem, de Cody megragadta a kezem. Anélkül, hogy hátranéztem volna megpróbáltam kiszabadulni. – Engedj el! John sietett ki az elektromos ajtón, gondosan megfigyelve a jelenetet. – Hozd ide nekem Belle-t, aztán vidd a kölyköt meg az öreget egy biztonságos helyre! – csattant fel. Cody előrehúzott, ahogy a többiek kipattantak a kocsiból, és hozzám siettek. – Belle mellett maradunk – mondta apa és Tanner egyszerre. Megragadtak, és megpróbáltak elhúzni Codytól. – Cody, jobb lesz, ha elengedsz! – csikorogtam. – Éppen dühös vagyok, és az ujjaim kezdenek meggyulladni. – Tudom – motyogta, de nem lazított a szorításon. Tanner és apa is fogtak engem. – Lexis, mehetsz, megnézheted Rome-ot! – mondta John. – De te, Belle, velem maradsz! Sok mindent kell megbeszélnünk. – Folyamatosan tájékoztatlak az állapotáról – sietett el Lexis, és máris rohant az ajtó felé. Rámordultam Johnra. Lexis-szel akartam menni, de túlságosan féltem, hogy apát és Tannert büntetnék megtorlásképp. Így maradtam, ahol voltam. Legalábbis egyelőre. – Nem beszélek veled, vagy engedem, hogy vizsgálgass, míg nem tudom, Rome jól van-e. John szeme résnyire szűkült. – Nem engeded? – felhorkant, és megragadta a karomat, hogy satuba szoríthassa. Cody csak ekkor engedett el. Baszd meg, gondoltam sötéten. Végül is Rome egyszer azt mondta nekem, hogy John nem egy gonosz ember, aki ártatlan embereket bántott. Most ellenőrizhettem az állítását. 329

Gena Showalter – Így van. Nem engedem – mondtam. – Apa, te és Tanner maradjatok itt, rendben? Bólintottak. – Most már elengedhettek – tettem hozzá. Amint megtették, a legkisebb erőfeszítés nélkül megfagyasztottam John kezét – a francba is, kezdek nagyon jó lenni! –, és mikor lecsúszott rólam a keze, szó nélkül abba az irányba indultam, ahol Lexis eltűnt. Rome!, kiabálta a szívem. Jövök! Sikerült elkapnom Lexist a liftben. Nyitva tartotta nekem az ajtót, én pedig becsusszantam, mielőtt becsukódhatott volna. Egy pillanatra elkaptam John sokkos arcát, ahogy utánam eredt. Lexis pontosan tudta, merre kell menni, és egy fertőtlenítőszagú folyosóra vezetett. John is hamar megérkezett, morgott, de nem tiltakozott. Biztosan megérezte, hogy megsütném azonnal, ha akkor Rome és közém áll. Rome-ot begurították egy – műtőbe? Egy laborba? Fogalmam sem volt, melyik. Vastag ezüstajtók csukódtak be, elzárva a hordágy látványát. De Rome halálosan csöndes volt, én pedig megragadtam Lexis kezét. – Minden rendben lesz – mondta. – Biztos vagy benne? – Én… reménykedem. Összeszorult a mellkasom. Órák teltek el. Fel-alá járkáltunk. Még több óra telt el. John figyelt, tanulmányozott minket. Még meg is enyhült, és engedte, hogy apa és Tanner velünk várjon. Az egyetlen kanapén ültek, mindkettejük arca ugyanolyan gondterhelt volt. Lexis leült Tanner mellé, és a vállára fektette a fejét. Ő átkarolta, Lexis pedig sírt. Csitítgatta, és vigasztalta, végül pedig Lexis is abbahagyta. Felemelte a fejét, egy darabig csak bámulták egymást, aztán Lexis előrehajolt, és megcsókolta. Épp elég hosszú időre torpantam meg járkálás közbe, hogy lássam, ahogy Tanner mohón válaszol. Megdöbbentem, de örültem nekik. John megmasszírozta az orrnyergét, pont ahogy Rome-tól láttam mindig, mikor nagyon fáradt volt. – Mi jöhet még ezek után? 330

Játék a tűzzel – Ülj le mellém, babám! – mondta apa. – Nem segítesz Rome-nak azzal, ha aggódsz. – Nem. Túl nyugtalan vagyok. Újra mozgásba lendültem. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Tudom irányítani az elemeket, de nem tudom megmenteni az életét ennek az egyetlen férfinak. Nem tudtam neki segíteni, és odaadtam volna az életemet, ha mégis megtehettem volna. – Szereted? – kérdezte tőlem John. – Igen. Istenem, igen! Az egész szívemet ennek a férfinak adtam. – Belle, édesem! – mondta apa. – Kérlek, ülj le! Rome… – Túl fogja élni – mondta egy férfi, aki épp akkor lépett ki az ajtón. Vörös haja volt, és olyan sok szeplője, hogy szinte egyetlen, hatalmas, barna foltnak tűnt, de abban a pillanatban ő volt a leggyönyörűbb, legkellemesebb látvány a világon. – Rome túl fogja élni. Akárki is fagyasztotta meg a sebét, megmentette az életét. Egyszer vagy kétszer majdnem elvesztettük, és valószínűleg ez meg is történt volna, ha akkor nem állítják el a vérzést. – Köszönöm, istenem! Földre rogytam a megkönnyebbüléstől. Lexis elhúzódott Tannertől, és nevetve a nyakamba vetette magát. Könnyek csorogtak a szememből, aztán átszakadt az a bizonyos gát, átkaroltam, és sírtam. Apa és Tanner hirtelen mellettünk voltak, próbáltak vigaszt nyújtani. Bár hatalmas szomorúságot és aggodalmat éltem át, nem kezdett esni, sem havazni. Igen, kezdtem tényleg nagyon jó lenni a képességeim irányításában. Úgy örültem volna ennek a tudásnak tegnap. Most még arra sem tudtam rávenni magam, hogy érdekeljen. Mikor végre elcsendesedtem, John megszólalt. – Most már beszélsz velem? – bosszankodás töltötte meg a hangját. Szempillám nedves fala mögül néztem fel rá. – Előbb látni kell Rome-ot. Csend telepedett ránk, mint egy súlyos, nyomasztó takaró. John a vörös hajú doktor felé pillantott. – Hadd látogassa meg, aztán hozd a vendégszobába! 331

Gena Showalter Akármit is tervezett számomra a vendégszobában, kurvára nem érdekelt. Túlságosan vágytam rá, hogy lássam a pasimat. Lexis tétován elbúcsúzott Tannertől, mindkettőnket végigvezettek egy újabb folyosón. Körülöttünk tudósok – ápolók? – bolyongtak ki-be a szobákba. Számítógépek és valamilyen sípoló gépek sorakoztak végig a falakon. Minden bizonnyal egy labor volt. Egy fehér köpenyes, alacsony, kövérkés ember megállított, mikor megpróbáltam belépni Rome szobájába, és egy megfigyelőberendezés felé bökött. – Még nem mehetnek be. Most sterilizáljuk a levegőt. Lexis mellett én is az üvegre nyomtam az orromat, kezem a halántékomon volt, és benéztem. Rome egy ágyon feküdt teljesen mozdulatlanul, de hallottam a szívmonitor egyenletes pityegését, láttam a kötéseket a mellkasán, és hogy a szín foltokban visszatér a bőrére. Egy fényes, kék lámpa világította meg a plafonról. – Jól van – leheltem. – Tényleg jól van. – Igen – mondta Lexis remegő hangon. – Lexis, te itt maradhatsz – mondta a vörös hajú. – Belle, arra kérlek, most kövess engem. Ellenkezni akartam, de nem tettem. Eljött az idő. Megígértem. Egy finom csókot dobtam Rome-nak, aztán követtem a doktort. John egy üres szobában várt a távolabbi falnak dőlve. Mikor beléptem, keresztbe fonta a kezét a mellkasán. – Csukd be az ajtót! – mondta. A kezem remegett, ahogy engedelmeskedtem. – Mit is akarsz tőlem pontosan? Felhúzta vastag, ezüstös szemöldökét. – Hosszú ideig dolgoztam a PTK-nak – kezdte. – Sokkal több ördögi dolgot láttam, mint amit a legtöbb ember el tud képzelni. Nagyon sok olyan aljas bűnöző van odakint, mint Vincent, azzal a szándékkal, hogy megszerezzenek egy szeletet a világ pitéjéből. Nem érdekli őket, kit bántanak, vagy mit pusztítanak el. – Azt hittem, téged sem – böktem ki. – Te is kísérletezni akartál... akarsz... rajtam. Bántani akarsz.

332

Játék a tűzzel – A világ érdekében – mondta. – Mostanra már tudod, hogy van egy paranormális világ is odakinn, emberek, akiknek éppolyan halálos képességük van, mint neked. Ezért léteznek az olyan ügynökségek, mint az enyém, hogy ellenőrzés alatt tartsák őket. Az olyan emberek, mint te, mindannyiunkat elpusztíthatnak. – Nem akarok senkit bántani – mondtam. Egy hosszú percig csendben tanulmányozott. – Jól van. Cody elmesélte, hogyan ölted meg Vincent-et, aki már nagyon hosszú ideje szálka volt a szememben. – Segítettem – ismertem be. – Szeretnéd újra megtenni? Zavartan pislogtam. – Megtenni mit? – Megsemmisíteni egy újabb szálkát a szememben. Van egy nő... Sivatagi Lánynak nevezzük. Mindent kiszárít, ami az útjába kerül, életeket pusztítva el. Megint pislogtam, és megráztam a fejem. – Azt akarod, hogy szembeszálljak vele? Mág attól is izgalom járta át a testemet, hogy kimondtam a szavakat. Valódi izgalom. Jól szórakoztam Rome-mal az elmúlt pár napban. Igen, üldöztek minket, lőttek ránk, és majdnem megöltek, és időnként gyűlöltem a veszélyt. De hosszú ideje először elégedettnek éreztem magam, a fáradtság minden nyoma nélkül. Talán megtaláltam az igazi hivatásomat. Talán megtaláltam azt az egy munkát, amiben megmaradhatok. Talán éppen olyan rossz voltam, mint Cody, szórakoztatott a veszély. – És mi van a semlegesítésemmel? – kérdeztem. – Mi van a tesztelésemmel? – Ó, még mindig meg akarlak vizsgálni. Túléltél egy olyan formulát, amibe mindenki más belehalt, aki bevette, és tudni akarom, miért. Szóval igen, meg foglak vizsgálni. De nincs okom rá, hogy megöljelek, vagy börtönbe zárjalak, ha nekem dolgozol. Igazi előny leszel a PTK-nak. – De nincs bennem semmi különleges. Dr. Robertsnek sikerült végül tökélyre fejlesztenie a formulát, ennyi az egész. Elmondta egy üzenetben. 333

Gena Showalter John habozott egy pillanatig, aztán azt mondta. – Ezt még nekem is meg kell erősítenem. – Azáltal, hogy beszél a doktorral, vagy hogy megvizsgál engem? – Mindkettő. Grrr! Hát nincs lehetőség arra, hogy megússzam a vizsgálatokat? – Ötletünk sincs, hol van Dr. Roberts – mondtam. – Ne aggódj! Nem fogjuk feladni a keresést. A levegőbe lendítettem a kezem. – Azt sem tudom, miért beszélem meg ezt egyáltalán magával. A válaszom akkor is nem lesz. Voltak egyéb, sokkal fontosabb dolgaim, amikkel foglalkoznom kellett: apámmal, a Rome-nak tett ígéretemmel. Nem felejthettem el ezeket. Nem fogom elfelejteni őket. Nem számít, milyen izgalom járt át. John szeme összeszűkült. – Te egy szuperhős vagy, Belle, és nincs számodra jobb munka. – Van rá esély, hogy lehet ellenszert készíteni a formulából – csikorogtam. – Talán – csak ennyit felelt. – Az embereim máris dolgoznak rajta. Addig is… felajánlom a lehetőséget, hogy jobb hellyé tedd a világot. Végignyaltam az ajkamat. Tehát Cody máris odaadta a padlódeszkákat. Jó. Ez még nem jelentette azt, hogy esélytelen lennék ebben a helyzetben. – Meg tudom találni Dr. Roberts-et saját magam is, és visszakaphatom a szép, normális életemet. John őszinte ámulattal felnevetett. – Még ha nem is dolgoznál nekem, soha nem kapnád vissza az életedet. Amikor más természetfelettiek tudomást szereznek rólad, márpedig fognak, akkor a nyomodba szegődnek. Vagy talán a családod nyomába. Az ügynökeim megvédhetnek. – És az apám? – Természetesen őt is. Talán Rome még a partnered is lehet – tette hozzá a sunyi barom. Ó, az öröm, amit az ajánlata okozott. De Rome nem akart többé ügynök lenni – csak John nem tudta ezt. Rome el akart tűnni a 334

Játék a tűzzel családjával. Hosszúra nyúlt köztünk a csend, John az én arcomat tanulmányozta, én pedig az övét. Azt akarta, hogy dolgozzak neki. Nagyon. Látni lehetett a szemében csillogást, ragyogott. Annyira vágyott rá, hogy nem tudta elrejteni. Azt hiszem, a képességeim tényleg kívánatosak voltak, még a pusztító erejükkel is. Egy ijesztő, de kellemes ötletem támadt. – Ha úgy döntök, hogy magának dolgozom – mondtam –, el kell fogadnia, hogy csak olyan ügyeket vállalok el, amiket akarok. Én választok és döntök, hogy mit fogok csinálni. Nem pedig maga. – Rendben – mondta mohón. – Azt akarom, hogy az apám huszonnégy órás védelem alatt álljon a hét minden napján. – Már megegyeztünk, hogy így lesz. – Szeretném, ha békén hagynák Tannert. John habozott. – Abból, amit Cody mesélt, a fiú nagyon jó társ lehetne. Talán át kéne ezt gondolnod. Igaz, ahogy Tanner mondaná. Várok, míg rá nem jön, mibe rángattam bele. Pokolba is, biztosan el lenne ragadtatva. – Rendben, átgondolom, de azt akarom, hogy engedje el Rome-ot. – Micsoda? – John kiegyenesedett, karja a teste mellé hullott. – Hallotta – emeltem fel az államat, és húztam ki magam. – Engedje szabadon! Rúgja ki! – Azt hittem, szereted! – csattant fel John. – Így is van. Ő pedig ezt szerette volna mindennél jobban. Hogy megszökhessen ebből a sötét világból, és megmutathassa Sunny-nak, hogyan élnek a normális emberek. El fogom veszíteni, igen. De képes lett volna feláldozni a saját életét az enyémért. Nem adhattam neki kevesebbet. – Biztos vagyok benne, hogy tudnál másik macskaembert létrehozni, de mindketten tudjuk, hogy csak egy Csodanő létezik. Legalábbis még. Hosszú idő telt el csendben. – Rendben – mondta végül John vonakodva. – Elmehet. Még valami? 335

Gena Showalter Hangjában enyhe szarkazmus bujkált. – Nos, igen. Nem fogom elkezdeni az új… munkámat még egy hónapig. Van pár dolog, amit el kell intéznem. Mint például betartani az ígéretemet Rome-nak. Rendbehozni az életemet otthon. Kivágni a szívemet, hogy ne fájhasson többé. – Jól van, rendben – sóhajtott John. – De legalább kétszer be kell jönnöd egy héten vizsgálatra, akár a képességeidet kívánjuk tesztelni, akár a kémiai felépítésedet. Nagyot nyeltem. – Fájni fog? – Nem olyan nagyon – mondta tétován. – Ez minden, amit akarsz? – Igen. Valahol azt vártam, hogy megfagynak az ujjaim az idegességtől, de továbbra is melegek maradtak. Igen, átkozottul jó voltam. Szája széle apró mosolyra húzódott. – Remek. Üdvözöllek a fedélzeten, Csodanő. MIKOR ROME FELÉBREDT egy héttel később, mellette voltam. A világ újra normális lett – a maga furcsa módján. Apa visszatért a szociális lakóparkba, de most jó néhány testőre is volt. Codyt is beleértve, aki most az „ezüst rókák” új kedvence, és a flörtölgetős apám legnagyobb csapása lett, mivel női háremének minden tagja a jóképű, fiatalabb férfi után érdeklődött. Eléggé bizarr volt, hogy Lexis és Tanner mostanában állandóan együtt lógtak, és mindig csókolózni láttuk őket. Ha egyszer elkezdték, elég nehéz volt abbahagyniuk, azt hiszem. Lexis azt mondta nekem, hogy a szerelem művészetére tanítja, segít a „férfinak” felnőni. Tanner ezt egész másképp közelítette meg: teljesen meg voltak őrülve egymásért. Akárhogy is, mindketten boldognak tűntek a Demi/Ashton kapcsolatukban. Én pedig örültem nekik. Beszéltem Sherridan-nek a szupererőimről – valójában be kellett neki bizonyítanom azzal, hogy megszárítottam a haját –, és teljesen fellelkesült tőle. – Gondolj a férfiakra, akiket megfagyaszthatsz, mi pedig agyon simogathatjuk őket – mondta. – Be kell táraznom lovagló pálcából. 336

Játék a tűzzel Ez a nő és az ő pálcái! Esküszöm… Brittan és Sunny visszatértek az átmeneti, biztonságos házukból, és Sunny többé nem hívott „Idegennek”. Most már „Apa barátja” voltam. Megmelengette a szívemet valahányszor a kis angyal ezt mondta. Talán egy nap majd Belle-nek fog hívni. Vagy… Nem is mertem arra a másik szóra gondolni, amit szerettem volna tőle hallani. Az A betűs szót. Lexis hosszútávú szabadságot vett ki a PTK-nál, hogy több időt tölthessen a lányával, és biztosra vettem, hogy azért is, hogy felkészüljön az elrejtőzésre Rome-mal. Már a gondolatára sírva tudtam volna fakadni. Rome felnyögött a kórházi ágyban. – Ostoba férfi! – dorgáltam meg. Megmentette az életemet, de úgy, hogy majdnem feladta a sajátját. Bár azzal, hogy megfagyasztottam a sebét, egyenlítettem, így akárminek nevezhettem, ha akartam. Rám pislogott, és azok a kristályos szemek megteltek gyengédséggel. Kötések borították a mellkasát. Csövek és elektródák lógtak ki belőle. Gépek pityegtek körülötte. – Belle – mondta rekedten. – Én édes, Gyilkos Hajlamú Nőm. – Szervusz, Macskaember – mondtam lassú vigyorral. Hirtelen olyan boldog voltam, hogy alig kaptam levegőt. Élt és javulófélben volt. – Hogy érzed magad? – Szarul. Kuncogtam. – Élsz. Csak ez számít. – Hála neked Óvatosan előrenyúlt, és összefűzte az ujjainkat. – Elintézted? – kérdezte. Kérdés nélkül is tudtam, hogy Vincentre céloz. – Elintéztük, édes. Elkaptuk. Segítettem megölni a barmot, és ettől boldog voltam. Akárki fenyegette Rome életét, fájdalmas halált érdemelt. – Köszönöm, hogy felfogtad azokat a golyókat helyettem, te tökkelütött – mondtam. Hirtelen könnyek égették a szememet. –

337

Gena Showalter Megmentetted az életemet, de fel is bosszantottál. Inkább engem találtak volna el. – Nem hagyom, hogy bárki bántson téged. Soha. Odahajoltam, és gyengéden szájon csókoltam. A mellkasom sajgott, a gyomromban csomót éreztem. – Sietned kell, és hamar felépülnöd. Itt az ideje, hogy biztonságba helyezzünk téged és Sunny-t. Remegő karral felém nyúlt, és megcirógatta az arcomat. – Mi a baj? – Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy valaki közölje veled, John kirúgott. Összevonta a szemöldökét, és hitetlenség jelent meg az arcán. – Micsoda? Miért tenné ezt? – Én, öhm, úgymond átveszem a helyed – elfordultam. – Micsoda? – Te, Sunny és Lexis most már elmehettek. Egy család lehettek. Egy átlagos, hétköznapi család. De azt hiszem, magatokkal kell vinnetek Tannert, mivel ő és Lexis már randizgatnak – próbáltam boldog hangot megütni. – Tanner és Lexis… randiznak? A plafonra emelte a tekintetét. Isteni beavatkozásért fohászkodott? – És te anélkül, hogy megbeszélted volna velem, leszerződtél John-nal. Azért tetted, hogy én elhagyhassam az ügynökséget. Ooooké. Hitetlennek hangzott a randi dologgal kapcsolatban, de pokolian dühösnek a másik miatt. Ömlengenie kéne nekem hálából. – Igen. Mindkettő így van. Csend. – Nem fogom most jelzővel illetni az ex-feleségem kapcsolatát egy tinédzserrel. A sokk talán meg is ölne. Amit tudni szeretnék, hogy miért akarod annyira, hogy eltűnjek – mondta végül halkan. – Nem akarom, hogy eltűnj – néztem a szemébe. – Én csak..., nos, ezt akartad. A lányodnak erre van szüksége. És, ha átveszem a helyed a PTK-nál, akkor teljesítem az alkunk rám eső részét. Te segítettél nekem, én segítettem neked.

338

Játék a tűzzel Felnyúlt, és megmasszírozta az orrnyergét, de arca grimaszba torzult, ahogy megmozdította a karját, ezért gyorsan mozdulatlanná dermedt. – Nem hiszem el. Teljesen kiszámíthatatlan vagy, ráadásul egy hatalmas kolonc a nyakamon. – Na, szép! Kösz! Pont erre a reakcióra vártam. Ismét könnyek lepték el a szememrt. – Hát nem tudod, milyen nehéz ez nekem? Nem akarlak elveszíteni. – Akkor ne tedd! – mondta immár nyers hangon. – Gyere velünk! Tágra nyílt a szemem. Ezekkel a szavakkal épp most ajánlott fel mindent, amire vágytam. Magát. Egy életet együtt. Mint család. – Nem tehetem. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha mondanom kellett. – Ha visszavonom az adott szavam, John azt akarja majd, hogy neki dolgozz. Valószínűleg utánunk küldi Codyt, hogy vadásszon le minket. – A fenébe, Belle, sosem terveztem, hogy szerelmes leszek beléd! – Rome felnyúlt, és letörölte a könnyeimet. – De átcsusszantál a védelmi vonalaimon. – Mi? – kérdeztem. Most először hallottam a szerelem dologról. – Szeretlek, oké? Úgy gyanítom, hogy akkor kezdtem beléd szeretni, mikor elájultál a tűz után. Úgy értem, még sosem aggódtam ennyire nőért soha életemben, még Lexisért sem. De akkor már biztosra tudtam, mikor láttál macskává változni… – Jaguárrá – javítottam ki. – Tök mindegy – mondta. – A lényeg az, hogy nem érdekelt téged. – Ez a legédesebb dolog, amit valaha hallottam – mondtam, és kezemmel eltakartam a szemem. De nem akartam hallani ezeket a szavakat. Nem most. Nem most, mikor nem fogadhattam el, amit felajánlott. Mégis. Tartoztam neki az igazsággal. – Én is szeretlek! – a beismerés rekedt volt, megtört és megállíthatatlan. – Annyira szeretlek! – Nem tudom, miért vagy szomorú. Ez nem olyan, mintha itt hagynálak egyedül, hogy gondoskodj magadról. Tátva maradt a szám. – Micsoda? 339

Gena Showalter – Van egy partnered, bébi. Szokj hozzá! Nincs az az isten, hogy a sorsodra hagyjalak! Szükséged van egy testőrre. – De… de… – Vincent halott, és ő volt a legnagyobb fenyegetés Sunny számára. Emellett, segítesz nekem megvédeni őt a világ többi részétől – mondta. – És ha bárki meg tudja tanítani őt a normális életre, az te vagy. Hangja száraz volt, de tele szeretettel. Uramisten, uramisten, uramisten! Velem akart maradni, velem fog maradni. Minden álmom készült valóra válni. Mi van, ha nem te vagy számára a megfelelő nő? Lexis nem volt az. A gondolat átsiklott az agyamon, de gyorsan elhessegettem. Nem tudtam megjósolni, mit hoz majd a jövő, de tudtam, hogy szeretem őt. Most már azt is tudtam, hogy ő is szeret. – Mi van, ha azt mondom neked, hogy Tanner is velünk fog dolgozni? – kérdeztem. Rome válaszolt. – Akkor is veled akarok maradni. Egy nagy, boldog család. Az öröm könnyei csorogtak végig az arcomon, felmásztam az ágyra, és mellé feküdtem. Vigyáztam a sérüléseire, és az arcomat nyakának hajlatába fúrtam. – Annyira szeretlek! – ismételtem meg újra. – Én is szeretlek. Isten segítsen nekem! – sóhajtotta. – Beleegyeztél már valamilyen küldetésbe? Egy nyolcast rajzoltam a mellkasára az ujjammal. – John megemlítette, hogy van egy bűnöző, akit Sivatagi Lánynak neveznek, és semlegesíteni kell. – Már megtanultad a fogalmakat, látom. – Igen. Sőt, azt is megtanultam, hogyan semlegítsek parasztrófákat. Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Parasztrófák? – Nem hallottad még? Ez az új rövidítés a paranormális katasztrófára. Rome megrázta a fejét, de a derekam köré fonta a karját, és szorosan magához húzott. – Mibe kevertem magam? 340

Játék a tűzzel – A mennyországba – mondtam, mire felnevetett. – Ha partnerek leszünk, szükségünk lesz egy fedőnévre –tettem hozzá. – Mondjuk, hívhatnánk magunkat Csodamacskáknak. Felhorkant, de a mozdulatot fájdalmas grimasz követte. – Ne nevettess többé! – Ne engedj el! – suttogtam hirtelen komolyan. – Soha – megcsókolta a halántékomat. – Ez az egy biztos. Az élet érdekes lesz. De ott leszünk egymásnak. Igen, ott leszünk egymásnak. Egy nő – még a Csodanő sem – nem kérhet ennél többet. Alig vártam már, hogy lássam, mit tartogat nekünk az élet legközelebb.

341

Belle Jamison, alias „Csodanő” Szakmai önéletrajza (végleges változat) CÉL Szétrúgni a fő gonosztevők seggét; megmenteni a világot a parasztrófáktól; tanítani nagyszájú társamat, Tannert; felkutatni a nehezen megtalálható Dr. Roberts-et; és, öhm, megtanulni irányítani a repülő sárgolyókat, amik rejtélyes módon nekimennek minden nőnek, aki megnézi magának Rome-ot. TAPASZTALAT • • • • •

Sok óra (forró és kemény) edzés Rome-mal, alias „Macskaemberrel” Tökéletes, sikeres megsemmisítése az ördögi bajkeverőnek, Csinos Fiúnak Mályvacukor sütése a puszta kezem segítségével (és a szememmel) A virágok megöntözése apa lakóparkjában (locsoló nélkül) Egy hógolyócsata megrendezése a nyár közepén (annyira seggbe rúgtuk Tannert!) TANULMÁNYOK

•

Rome iskolája Csupa ötössel jutalmazva, és elhallgatva minden „extra kredites” megbízást •

ÉRDELŐDÉSI KÖR Hosszú séták a tengerparton (Rome-mal), naplemente (Rome-mal végignézve), romantikus regények (a szerelmi jelenetek eljátsszva Rome-mal), hideg téli esték (ölelkezés Rome-mal), Rome kiltben/egyenruhában/naptárakon (vagy épp pucéran), és masszázs (Rome által). 342