Kami Garcia és Margaret Stohl
Lenyűgöző sötétség
A mű eredeti címe: Beautiful Darkness A művet eredetileg kiadta: Little, Brown and Company, Hachette Book Group Fordította: Antoni Rita A szöveget gondozta: Ancsa T Copyright © 2010 by Kami Garcia and Margaret Stohl Book design by David Caplan Hand lettering © Si Scott Jacket Photograph © Marc Tauss ISBN 978 963 245 469 6 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben
Tartalom AZELŐTT Az Igéző lány FEBR.15. Örök Nyugodalom ÁPR. 17. Az odaégett gofri ÁPR. 17. Citrom és hamu MÁJ.1. Zuhanás MÁJ.16. A hívás MÁJ. 17. Senki sem maradt JÚN. 12. A lány az álmaimban JÚN.12. A tónál JÚN.12. Az Igéző fiú JÚN.14. A könyvmoly JÚN.14. A csomagolópapír alatt JÚN. 15. A Déli Ropogós JÚN. 15. A Szerelmesek csatornája JÚN. 15. A tévedhetetlen JÚN.15. Az Irányfény JÚN.15. A Száműzöttek Klubja JÚN.15. Háborgatva JÚN. 16. Felismerések JÚN.17. Az örökség JÚN.17. Az Őrzés JÚN. 17. A Fénygömb JÚN. 17. Az ugrás JÚN.18. Külső ajtók JÚN. 18. Tükör országban JÚN. 19. Bonaventura JÚN. 19.
Sebhelyek JÚN.19. Odalent JÚN. 19. Rossz kislány JÚN.19. Következmények JÚN. 19. A jelentéktelen JÚN. 20. A kép összeáll JÚN. 20. Senki fia JÚN.20. A Nagy Gát JÚN. 20. Ki a Fényből JÚN. 20. Hús és vér JÚN.20. A hadsereg JÚN. 20. Sötét tűz JÚN.20. Tizenhét Hold JÚN. 21. Sötétség és Fény JÚN.22. Hazafelé JÚN. 22. Új vér JÚN.28. Napfelkelte UTÓSZÓ Szirénkönnyek Köszönetnyilvánítás
A könyvben szereplő karakterek és események a képzelet szüleményei. Mindennemű hasonlóság élő vagy holt személyekhez véletlen egybeesés, amely nem tükrözi a szerzők szándékát. A regényben előforduló személyek, szervezetek és földrajzi helyszínek nevei lehetnek valóságosak, azonban a szerzők ezeket szintén fikciós szándékkal használták, másféle értelmezésük nem helytálló.
Sarah Burnesnek, Jule Scheinának és Jennifer Bailey Huntnak, akik, érthetetlen módon, nem engedték, hogy a borítón tüntessük fel a nevüket.
„ Megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az élet igazi tragédiája, ha egy férfi fél a fényben. ” Platón
AZELŐTT Az Igéző lány
Azelőtt úgy hittem, hogy a városunk, mely az iszapos medrű Santee folyó mellett, az isten háta mögött, Dél-Karolinában fekszik, a semmi közepén terül el. Fülledt porfészekként tekintettem rá, ahol soha semmi nem történik. Meg voltam róla győződve, hogy itt nincs új a nap alatt, és ez így is marad az örökkévalóságig. A pletykás szomszédok holnap ugyanolyan bágyadtan ejtőznek majd a veranda hintáján, ahogyan tették száz évvel ezelőtt; és a rekkenő hőségben a jégkocka ugyanolyan gyorsan olvad el teájukban, ahogyan azt már időtlen idők óta megszokhatták. A hagyományok itt makacsul tartották magukat, lehetetlenség lett volna felkavarni poshadt állóvizüket. Át- meg átszőtték tetteinket, sőt még a tétlenség hosszú óráit is. Születés, esküvő, temetés, egyre ment: a metodisták ugyanúgy énekeltek. Vasárnap mindenki templomba igyekezett, hétfőn pedig bevásárolni a település egyetlen élelmiszerboltjába, a Shop & Lopba. A hét többi részét a semmittevés töltötte ki, meg persze némi pite, ha az embernek megadatott a szerencse, hogy olyasvalaki szorgoskodott otthonában, mint Amma, családunk házvezetőnője és a megyei amatőr sütőverseny állandó győztese. Az öreg, négyujjú Miss Monroe, a tánctanár rendületlenül oktatta a cotillont; fehér kesztyűjének egyik ujja üresen lifegett, miközben, nyomában tanítványaival, kecsesen végigsuhant a parketten. Maybelline Sutter sem hagyott fel a fodrászattal Tűzd és Tekerd nevű üzletében, annak ellenére, hogy a hetvenedik születésnapja környékén majdnem teljesen megvakult, így ha megszaladt a kezében a hajvágógép - és ez bizony gyakran előfordult! -, a bűzös borz mintázatát idéző csíkot szántott pórul járt vendége fejére. Carlton Eaton pedig ha esett, ha fújt - nem mulasztotta el kézbesítés előtt gondosan felbontani a leveleket. Ha valami megrázót olvasott, személyesen közölte a címzettel; elvégre nem sokkal elviselhetőbb a lesújtó hír, ha az ember a földijétől értesül róla? Nem mindig lehetett eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz, de a város minden porcikánkban áthatott minket; ismerte minden bűnünket, titkunkat és szégyenünket. Valószínűleg nem szorul további magyarázatra, hogy mi tartott itt majdnem mindenkit, illetve az sem, hogy azon kevesek, akiknek mégiscsak sikerült elkerülniük innen, miért vonakodtak visszatérni. Mielőtt megismerkedtem Lenával, úgy terveztem, hogy amint leérettségizem a Jacksonban, az utóbbi tábort fogom erősíteni; eltűnök és vissza sem nézek. Aztán beleszerettem az Igéző lányba, és az ő révén megtudtam, hogy rozoga járdáink alatt egy másik világ húzódik, mely, rejtve a Halandók szeme elől, mindig is egyszerre létezett a miénkkel. A Lena által feltárt Gatlin rendkívül mozgalmas helynek bizonyult, ahol egyre-másra történnek a lehetetlennek tűnő, természetfeletti dolgok, melyek örökre megváltoztathatják vagy éppen ki is olthatják - az ember életét. Miközben a mit sem sejtő városlakók szorgosan metszették házuk előtt a rózsabokrokat, és finnyásan válogatták az út menti bódénál a féregrágta barackot; különféle, páratlan képességekkel rendelkező teremtmények, Fényhozók és Sötét Igézők vívták véget nem érő harcukat. Voltaképp természetfeletti polgárháború zajlott, és semmi remény nem mutatkozott, hogy bármelyik fél meglengeti a fehér zászlót. Azt a Gatlint, mely Lenának otthont adott, Démonok uralták, valamint egy átok, mely több mint száz éve nehezedett a családjára. És minél közelebb kerültem a lányhoz, ez a másik világ engem is annál jobban beszippantott. Néhány hónapja még azt hittem, ebben a városban semmi sem változik. Amikor
megtudtam, hogy
ez
nem
igaz, már
visszakívántam
volna
az
unott
eseménytelenséget. Ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy az életem összefonódott egy Igézőével, egyetlen szerettemet sem tudhattam biztonságban. Lena azt hitte, a balsors csak az ő osztályrésze, de tévedett. Az átok immár kettőnket sújtott.
FEBR.15.
Örök Nyugodalom
Amma legjobb fekete kalapjának karimájáról eső csepeg. Lena csupasz térdei a sírt szegélyező nedves agyagba süppednek. Úgy érzem, mintha hátulról tűkkel szurkálnák a nyakamat; túl közel állok Macon fajtájának több tagjához. Incubusokhoz. Olyan Démonokhoz, akik alvó Halandók emlékeivel és álmaival táplálkoznak. A hang, amellyel áttörnek az éjszaka sötétjén és eltűnnek napfelkelte előtt, a világon semmihez nem hasonlítható. Hátborzongató csapatot alkotnak, mint a varjak fekete serege, mely tökéletes összhangban száll fel a villanyvezetékről. Ez volt hát Macon temetése. Úgy emlékszem minden részletre, mintha csak tegnap lett volna, noha azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán megtörtént. A búcsúszertartások már csak ilyen rejtélyesek. Ahogyan feltételezem - maga az élet is. Az ember fontos részleteket egy az egyben kizár, de véletlenszerű, jelentéktelen momentumok újra és újra megelevenednek előtte. Amire élesen emlékszem: Ammára, ahogy felébreszt az éjszaka közepén, és azt mondja, napfelkelte előtt oda kell érnünk az Örök Nyugalom Kertjébe; Lenára, ahogy ott áll lesújtottan, összetörve, és azt kívánja, bár pusztulna el az egész világ, ha már Macon nincsen; és a sötétségre, mely az égboltra és a sírt körülállók egyik felére borult, azokra, akik nem voltak emberek. Mindvégig gyötört egy aggasztó gyanú; ott bujkált elmém egy hátsó zugában a gondolat, hogy történt valami, amire nem tudok visszaemlékezni. Lena születésnapja, a Tizenhatodik Hold óta igyekeztem felidézni - egyelőre hasztalanul -, a komor éjszaka óta, amikor Macon meghalt. Csak azt tudtam, bármi is legyen, muszáj, hogy eszembe jusson! A temetés hajnalán odakint még koromsötét volt, de néhány holdsugár áttörte a felhőket, és bevilágított a nyitott ablakon. A szobám kihűlt, de nem törődtem vele. A tragédia óta eltelt két éjszaka szándékosan nyitva hagytam az ablakot, hátha Macon betér hozzám, leül a forgószékemre, és elidőzik nálam egy kicsit. Újra eszembe jutott az éjszaka, amikor megláttam, ahogy ott áll a sötétben az ablakom előtt. Akkor tudtam meg, mi ő. Gyanúmmal ellentétben nem vámpír volt, vagy egyéb mitológiai lény egy könyv lapjairól, hanem igazi Démon. Dönthetett volna úgy is, hogy vérrel táplálkozik, ehelyett azonban az álmaimat választotta. Macon Melchizedek Ravenwood. Az itteniek az Öreg Ravenwoodként, a város remetéjeként emlegették. Lena nagybátyja volt, és egyben apja helyett apja. Már öltözködtem a sötétben, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül az elmémben. Lena? A lány, szokása szerint a lehető legközvetlenebb formában, tudatom legmélyéből beszélt hozzám, áthidalva minden távolságot. Ez volt a szavak nélküli érintkezési formánk, a Keltálás: az Igézők suttogó nyelve, melyet ők már jóval azelőtt használtak, hogy én akár csak gondolatként megfogantam. A szorongató szükség hozta létre e bensőséges nyelvet azokban az időkben, amikor valaki pusztán a mássága miatt máglyán végezhette. Mi ketten, mivel én Halandó vagyok, elvileg nem lehettünk volna rá képesek; de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis működött köztünk, ezért így beszéltük meg
mindazt, amit nem akartunk vagy nem lehetett hangosan kimondani. Nem megyek. Képtelen vagyok rá. Felhagytam a nyakkendővel vívott küzdelemmel, és miközben az megnyikordultak a súlyom alatt, visszaültem az ágyra.
ősrégi rugók
Muszáj jönnöd. Soha nem fogod megbocsátani magadnak, ha távol maradsz. Lena egy pillanatig hallgatott, majd tovább ellenkezett. Nem tudhatod, milyen érzés. De tudom. És azzal felidéztem azt a napot, amikor én voltam az, aki félt felkelni, félt felvenni az öltönyt, az imakör tagjaival elénekelni az „Abide with me”-t, és a fényszórók gyászos menetének élén végighajtani a városon át a temetőbe, elkísérni Anyát az utolsó útjára. Attól féltem, hogy a halála mindezzel visszavonhatatlanul igazzá válik. Elviselhetetlen volt a visszaemlékezés, mégis megnyitottam elmémet, és betekintést engedtem Lenának. Úgy érzed, menni sem tudsz, de nincs választási lehetőséged, mert Amma karon fog és az autóhoz vezet, majd betuszkol a templomi padba, keresztülvonszol a szánakozó tekintetek kereszttüzén. Hiába fáj minden mozdulat, hiába sajog az egész tested, hiába ég valami kimondhatatlan láztól. Emberek tűnnek fel előtted, rájuk meredsz. Motyognak valamit, de nem hallod mit. Semmi mást nem hallasz a fejedben az üvöltő hangon kívül. így hát hagyod, hogy Amma karon fogjon és vezessen, és végül túl leszel az egészen. Mert ha valaki azt mondja, kibírod, akkor úgy is van. A tenyerembe temettem az arcom. Ethan... Mondom, hogy végig tudod csinálni, Lena. Öklömmel megdörzsöltem a szemem, és nedvességet éreztem. Felkapcsoltam a lámpát, és a csupasz villanykörtébe néztem, kényszerítve magam, hogy addig, míg el nem apadnak a könnyeim, ne pislogjak. Ethan, nagyon félek. Itt vagyok, és veled is maradok. Ennél többet egyelőre nem tudtam mondani, így tovább bajlódtam a nyakkendőmmel, de közben, mintha csak ott ülne a szobámban, végig éreztem Lena jelenlétét. A ház üresnek tűnt így, hogy Apa nem volt itthon, de aztán meghallottam az előszoba felől Amma motoszkálását. A következő pillanatban házvezetőnőnk már az ajtóban állt, és a legjobb kézitáskáját szorongatta. Sötét szeme az enyémet kereste, és noha olyan apró termettel bírt, hogy alig ért a vállamig, óriásinak tűnt. Ő volt sosem ismert nagymamáim helyett a nagymamám, és most már anyám helyett anyám is. Az üres székre meredtem az ablak mellett, ahová nincs még egy éve, hogy kikészítette az öltönyömet, aztán kénytelen voltam visszafordulni és az olvasólámpám csupasz villanykörtéjébe bámulni. Amma kinyújtotta a kezét, mire én átadtam a nyakkendőt. A jelek szerint nem csak Lena tudott olvasni a gondolataimban. A karomat kínáltam Ammának, és felkaptattunk az Örök Nyugalom Kertjéhez vezető sáros emelkedőn. Az ég sötétbe borult, és az eső már azelőtt rákezdett, hogy felértünk volna. Amma a legelegánsabb fekete ruháját öltötte fel, hozzá széles karimájú, a fehér csipkeszalagot leszámítva, szintén fekete kalapot, mely védte arcát az esőtől. Utóbbit, tisztelete jeléül, a legszebb kámeájával tűzte meg hátul. Mindezt láttam tavaly már áprilisban, akkor is ugyanígy éreztem kesztyűje érintését a karomon. Akkor ő támogatott fel engem az emelkedőn, most
viszont aligha lehetett megállapítani, ki támogat kit. Annak tudatában, miként vélekedtek Ravenwood lakójáról a gatliniek, sehogy sem értettem, miért akart e különc figura mégis a városi temetőben nyugodni. De Nagyi, azaz Léna nagymamája szerint Macon szigorú rendelkezéseket hagyott hátra, hogy mindenképpen ide temessék el. Már évekkel ezelőtt megváltotta magának a sírhelyet. A rokonság nem igazán örült, de Nagyi a sarkára állt, és ragaszkodott hozzá, hogy, becsületes déli családhoz méltóan, tartsák tiszteletben az elhunyt kívánságát. Lena? Ideértünk. Tudom. Éreztem, ahogy a hangom, mintha csak átöleltem volna, megnyugtatja. Felnéztem a dombra, ahol ponyvát feszítettek ki a gyászolók fölé. Úgy tűnt, minden olyan lesz, mint egy megszokott gatlini temetés alkalmával - ez, tekintve, hogy Macont búcsúztattuk, fölöttébb csúfondárosan hatott. Még nem kelt fel a nap, így alig tudtam a távolban kivenni a sírok körvonalát. Noha különböztek egymástól, egytől egyig roskatagnak tűntek. A gyermekek nyughelyét jelző, parányi, ódon sírkövek egyenetlen sorai, aztán a burjánzó növényzettel benőtt családi kripták, majd a konföderációs katonák emléke előtt tisztelgő, apró rézkeresztekkel díszített, omladozó fehér oszlopok. Jubal A. Early tábornokot, akinek a szobra ott állt a városközpontban, letekintve a róla elnevezett parkra, szintén ide temették. Megkerültük néhány kevésbé ismert Moultrie családi parcelláját, mely már oly régi volt, hogy a szélen álló magnóliafa sima törzse olyannyira ránőtt a legmagasabb sírkőre, hogy nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Azt viszont jól tudtam, hogy szent sírok ezek, tehát elértük a temető legrégebbi részét. Anyától megtanultam, hogy az összes régi gatlini sírkőre az elsőként felvésett szó mindig a „Szent”. Ahogy közeledtünk, és a szemem hozzászokott a sötétséghez, már tudtam, hová vezet a sáros, kavicsos ösvény. Eszembe jutott a füves lejtő és a magnóliákkal szegélyezett kőpad. Megjelent előttem Apa, ahogy ott ül, és képtelen megszólalni, megmozdulni. A lábaim nem akartak engedelmeskedni, mert ők is rájöttek, amire én. Macon nyughelyét mindössze egy magnóliafa választotta el Anya sírjától. Kanyargós útjaink összefutnak. Érzelgős sor volt ez egy még érzelgősebb versből, melyet Valentin-napra írtam Lenának. De itt, a temetőben igazzá vált. Ugyan ki gondolta volna, hogy a szüléink, azaz anyukám és a Lenához legközelebb álló személy, egyszer egymás melletti sírban fognak nyugodni? Amma megfogta a kezem, és Macon sírhelyéhez vezetett. - Itt álljunk meg! A sírt körülvevő, derékig érő fekete kerítésen belülre léptünk -ilyesmi csak a leggazdagabb gatliniek nyughelyét szegélyezte. „Fehér léckerítés”, holtak számára átalakítva. Néha valóban fehér lécből volt a kerítés, de ez most kovácsoltvasból készült. A nyikorgó ajtó túlburjánzó pázsitra nyílt. Macon sírhelye, gazdájához hasonlóan, egyéni jelleget öltött. Odabent a fekete ponyva alatt, a vésett fekete koporsó mellett sorakozott Lena családja: Nagyi, Del néni, Barclay bácsi, Reece, Ryan és Macon anyja, Arelia. Velük szemközt hosszú, fekete köpönyeget viselő nők és férfiak csoportja zsúfolódott össze, tisztes távolságban a koporsótól és a ponyvától is. Ennek ellenére mind csontszárazak maradtak. Az elém táruló kép templomi esküvőre emlékeztetett, ahol a padok közti átjáró két oldalán ülve, bizalmatlanul méregetik egymást a menyasszony és a vőlegény rokonai. A koporsónál, Lena mellett egy idős férfi állt. Mi még éppen a ponyva alatt, a koporsó másik végénél találtunk helyet. Amma egyre erősebben szorította a karomat, majd előhúzta blúza alól az arany amulettet, melyet mindig magán viselt, és az ujjai közt morzsolgatni kezdte.
Házvezetőnőnk enyhén szólva babonás volt, sőt, ennél jóval több: Látó. Hosszú leszármazási vonallal dicsekedhetett, több nemzedéknyi női előddel, akik tarot-kártyából olvastak, és kapcsolatot teremtettek a szellemvilággal. Ammának mindenre volt egy amulettje vagy bábuja. Az, amelyik a kezében volt, védelemre szolgált. Megszemléltem a szemközt álló Incubusokat, és láttam, hogy az eső nyom nélkül gördül le a vállukról. Csak remélni tudtam, hogy ők is azok közé tartoznak, akik álmokkal táplálkoznak. Próbáltam elfordítani a fejem, de nem ment könnyen. Volt valami az Incubusokban, mely pók módjára behálózta - mint bármely valamirevaló ragadozó - és foglyul ejtette a Halandókat. Fekete szemük most a sötétségbe veszett, és már-már el lehetett volna hinni, hogy csak egy csapat hétköznapi embert látok. Néhányon közülük Macon öltözködési szokásait figyeltem meg: ők sötét öltönyt viseltek, finom anyagú felöltővel. Mások farmerben és bakancsban, hanyagul zsebre vágott kézzel inkább emlékeztettek építőmunkásokra, akik hazafelé menet beugrottak egy sörre. A velük levő nő feltehetően Succubus volt. Olvastam e lényekről, leginkább képregényekben, de akkoriban úgy gondoltam, hogy akárcsak a vérfarkasok, pusztán dajkamesékben léteznek. Most megbizonyosodhattam tévedésemről, ugyanis egy közülük - épp oly szárazon, mint férfitársai itt áll előttem az esőben. Az Incubusok meglehetősen különböztek Léna rokonaitól, akik mind ragyogó feketét viseltek. A pompás anyag magába szívta a kevés fényt, és úgy verte vissza, mintha maga volna a fény forrása. Korábban soha nem láttam őket így. Különösen festettek, főleg, ha arra gondoltam, a déli nőknek milyen szigorú öltözködési előírásoknak kell megfelelniük a temetések alkalmával. Lena középen helyezkedett el, és külseje ebben a pillanatban nem sok mágikus erőt sugallt. Szemközt állt a koporsóval, ujjait rezzenéstelenül nyugtatva rajta, mintha Macon tartaná tenyerében a kezét. Ruhája ugyanabból a csillámló szövetből készült, mint családtagjaié, de esetlenül lógott rajta és árnyszerűvé tette. Fekete haja szoros copfba volt kötve, egyetlen kósza tincs sem hullott az arcára. A lány megtörtnek és oda nem illőnek tűnt, mintha valójában a másik oldalon lenne a helye: Macon másik családjával, odakint az esőben. Lena? A lány felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott. A születésnapja óta, amikor egyik szeme aranyfényben kezdett ragyogni, míg a másik mélyzöld maradt, a két szín vegyülése sosem látott árnyalatot eredményezett. Lena szeme néha mogyoróbarna volt, más alkalommal pedig természetellenesen aranyló. Most inkább, a maga tompaságával és fájdalmával, a mogyoróhoz közelített. Úgy éreztem, ezt már nem bírom elviselni; legszívesebben felkaptam volna, hogy elvigyem innen messzire. Beülhetnénk a Volvóba, és elhajthatnánk a part mentén Savannah-ig. Caroline nénikémnél menedékre lelnénk. Újabb lépést tettem felé. A család szorosan a koporsó körül csoportosult, így ha közel akartam jutni a lányhoz, kénytelen voltam elhaladni az Incubusok mellett - de ez sem tántorított el. Ethan, állj meg! Nem biztonságos... Abban a pillanatban egy magas Incubus, akinek ádáz vadállattámadás nyomának tűnő sebhely éktelenkedett az arcán, felém fordította a fejét. A köztünk támadt feszültség tóba hajított kő által vert hullámokhoz hasonlóan fodrozta a levegőt. Megcsapott az áramlat, sőt úgy kiszorította a levegőt a tüdőmből, mintha csak behúztak volna egyet - mégsem tehettem semmit, mert bénultság vett erőt rajtam; tagjaim hasznavehetetlenül lógtak. Ethan! Amma szeme elkeskenyedett, de mielőtt közbeavatkozhatott volna, a Succubus a Sebhelyes vállára tette a kezét, és alig észrevehetően megszorította. Erre a másik egy szempillantás alatt eleresztett, mire a vérkeringés visszatért tagjaimba. Amma hálásan biccentett, a hosszú hajú, hosszú kabátot viselő nő azonban ügyet sem vetett rá, csak újra elvegyült társai közt. A brutális támadás nyomával megbélyegzett Incubus újra
felém fordult, és kacsintott. Szavak nélkül is értettem az üzenetet: Viszlát az álmaidban! Fellélegezni sem volt időm, mire egy ősz hajú, ódivatú öltönyt és zsinórnyakkendőt viselő úriember lépett a koporsóhoz. Sötét szemével és fehér üstökével úgy festett, mint valami hátborzongató szereplő egy régi fekete-fehér filmből. - A Sírigéző - suttogta Amma. Engem inkább sírásóra emlékeztetett. Az öregember megérintette a sima fekete fafelületet, mire a koporsó fedelén levő faragott dísz aranyfényben kezdett izzani. Régi címerhez hasonlított, amilyeneket múzeumokban, kastélyokban lehet látni. Dús lombkoronájú fát és madarat formázott, melyek alá napot és félholdat faragtak. - Macon Ravenwood a Ravenwood-házból, Varjú és Tölgy, Föld és Levegő. Sötétség és Fény. Az ember levette a kezét, és a fény is vele távozott, újra homályba burkolva a koporsót. - Ezt a fényt Macon idézi elő? - kérdeztem suttogva Ammától. - A fény csak jelkép. A koporsó üres. Ugyanis nem maradt semmi, amit el lehetne temetni. A Macon-félék úgy halnak meg, ahogyan mi: porrá lesznek. Csak náluk a folyamat gyorsabban megy végbe. A Sírigéző hangja ismét felerősödött. - Ki szenteli e lelket a Másvilágnak? Lena családja előrelépett. - Mi - felelték kórusban mindannyian, kivéve a lányt, aki csak némán meredt maga elé. - És mi - léptek az Incubusok közelebb a koporsóhoz. - Akkor hát adjuk át őt a túlvilágnak. Redi in pace, ad Ignem Atrum ex quo venisti. A Sírigéző a feje fölé emelte a fényt, mire az még vakítóbban ragyogott. - Menjetek békével, térjetek vissza a Sötét Tűzbe, ahonnan jöttetek! Azzal felhajította a fényt, melyből szikrák hullottak a koporsóra, beleégetve magukat annak fájába. Lena rokonsága és az Incubusok, mintegy varázsütésre, egyszerre felemelték a kezüket, és aprópénznél alig nagyobb ezüsttárgyakat kezdtek dobálni, melyek szintén a koporsóra hullottak, és elvegyültek az arany lángocskák között. Az ég színe, jelezve, hogy lassan felkel a nap, éjfeketéről kékre halványult. Hunyorogtam, hátha meglátom, mik ezek a tárgyak, de még mindig túl sötét volt. - His dictis, solutus est. E szavakkal, szabaddá válik. A koporsó ekkor szinte vakító fehér fényt bocsátott ki. Alig láttam már a Sírigézőt, pedig talán egy méterre ha állt tőlem. Olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha a hangja messzire ragadott volna mindannyiunkat, s többé már nem a gatlini temetőben állnánk. Macon bácsi! Ne! A fény villámcsapásszerűen megvillant, majd kialudt. Újra a körben találtuk magunkat, virágokkal borított földhalom mellett. A koporsónak nyoma veszett. Del néni óvó mozdulattal átkarolta Reece-t és Ryant. Macon elment. Lena térdre zuhant a sáros fűben. Macon sírhelyének kapuja, anélkül, hogy bárki egy ujjal hozzányúlt volna, nagy csattanással becsapódott mögötte. Számára még nem volt vége. Senki nem mozdult. Lena?
Az eső szinte nyomban, még jobban rákezdett. A tomboló elemek is fokozták a lány erejét, aki Született volt, az Igézők világának leghatalmasabb fajtája. Talpra küzdötte magát. Lena! Már nem lehet változtatni rajta! A levegő hirtelen megtelt több száz szál olcsó fehér szegfűvel, művirágokkal, páfránylevelekkel és íriszekkel; felkapta a díszeket minden sírról, melyet az elmúlt egy hónapban meglátogattak, és lesodorta őket a lejtőn. A városlakók még ötven év múlva is emlegetni fogják azt a napot, amikor a légáramlat majd az összes magnóliát lesöpörte az Örök Nyugodalom Kertjéből. Az orkán végül oly ádázul fújt, hogy minden jelenlevő számára felért egy arculcsapással: kis híján feldöntött minket. Csak Lena maradt mozdulatlanul kiegyenesedve, és szorosan kapaszkodott a mellette álló sírkőbe. Haja kibomlott, és szabadon lobogott a szélben. A lányt már nem borította sötétség és árnyék. Épp ellenkezőleg: ő volt az egyetlen fényes pont a kavargó viharban, mintha az eget szétszakító aranysárga villámok egyenesen az ő testéből csaptak volna fel. Macon kutyája, Boo Radley, fülét hátralapítva nyüszített Lena lábánál. Ó ezt nem akarná, Lena! A lány a tenyerébe temette az arcát, mire egy hirtelen széllökés felkapta a nedves földhöz cövekelt ponyvát, és a jókora nejlontető megindult a virágok nyomában, lefelé a domboldalon. Nagyi ekkor már közbelépett, lehunyta a szemét, és egy ujjával megérintette unokája arcát. Abban a pillanatban a vihar abbamaradt, és tudtam, az idős hölgy, mint Beleérző, bevetette a képességeit, és ideiglenesen magába szívta Lena erejét. A lány haragjának azonban még ő sem tudott gátat vetni; ehhez senki nem bizonyult elég erősnek. A szél elállt, és az eső is csak enyhén szemerkélt. Nagyi elhúzta a kezét az unokájától, és kinyitotta a szemét. A Succubus, aki furcsamód ziláltan festett, feltekintett az égre. - Nemsokára pirkad. A nap első halovány sugarai már valóban megjelentek a látóhatáron, és kezdtek áttörni a felhők fátylán, fényt és életet ragyogva a sírok egyenetlen sorai közé. Nem volt szükség további szavakra; az Incubusok levetették anyagi formájukat, melynek nyomán szívásra emlékeztető hang töltötte be a levegőt. Sőt, számomra inkább hasadó szövet zaját idézte az, ahogyan az eget szelve eltűntek szem elől. Már megindultam volna Lena felé, Amma azonban a karomnál fogva visszarántott. - Mi a baj? Már elmentek! - Nem mind! Nézd csak... Igazat beszélt. Az utolsó Incubus még ott támaszkodott egy síró angyalszoborral díszített, viharvert sírkőnek. Valamivel idősebbnek tűnt nálam, úgy tizenkilenc éves lehetett. Rövid, fekete haja volt, és a fajtájára jellemző sápadt arcbőre. A többi Incubusszal ellentétben azonban ő nem suhant el hajnalhasadás előtt. Miközben néztem, kilépett a tölgyfa árnyékából, egyenesen a ragyogó reggeli fénybe, majd lehunyt szemmel a nap felé fordította az arcát, mintha az csak neki sütne. Amma tévedett, gondoltam, ő nem tartozhat közéjük. Itt áll, megmártózva a napfényben, amire egy Incubus képtelen volna. De akkor mi ő? És mit keres itt? Közelebb jött, és mintha csak tudná, hogy nézem, tekintete találkozott az enyémmel. És akkor megláttam a szemét. Nem fekete volt, mint az Incubusoknak, hanem zöld, mint az Igézőknek. A fiú megállt Lena előtt, zsebre dugta a kezét, és enyhén biccentett. Nem hajolt meg, de a maga esetlen módján mégiscsak a tiszteletét akarta kifejezni, és így, ha lehet, még
őszintébbnek tűnt a gesztus. Átlépte a láthatatlan választóvonalat, és abban a pillanatban rokonszenves finom déli úriembernek tetszett; lehetett volna akár Macon Ravenwood fia is. Ettől rögtön megutáltam. - Őszinte részvétem - mondta. Azzal megfogta Lena kezét, és egy apró ezüsttárgyat csúsztatott a tenyerébe, olyat, amilyeneket a gyászolók Macon koporsójára dobáltak. A lány ujjai ráfonódtak az ajándékra. Mielőtt egy mozdulatot is tettem volna, újra az a bizonyos összetéveszthetetlen hang hasított a levegőbe, és az ismeretlennek nyoma veszett. Ethan? Láttam, hogy Lena menten összeroskad az események súlya alatt - megviselte a veszteség, a vihar és még az utóbbi jelenet is. Mire odaértem mellé és átkaroltam, már el is áléit. A karomban vittem le a lejtőn, el Macontől és a temetőtől. Összegömbölyödve aludt az ágyamban, megszakításokkal egy napot és egy éjszakát. Néhány gally beleakadt a hajába, az arcára pedig rászáradt néhány sárpötty, de nem akart hazamenni a Ravenwood-birtokra, és nem is kérte erre senki. Nekiadtam a legrégebbi, legpuhább pulóveremet, és szorosan köré tekertem a legmelegebb takarónkat, de még így is reszketett, álmában is. Boo a lábánál őrködött, Amma pedig időnként benézett hozzá. Én abban a székben ültem, amelyet egyébként soha nem használok, és kibámultam az égre. Nem nyithattam ablakot, mert még mindig tombolt a vihar. Miközben Lena aludt, ujjai elernyedtek, és akkor láttam, hogy egy ezüstmadár van a kezében, egy veréb. Ezt kapta ajándékba Macon temetésén az idegentől. Amikor megpróbáltam kivenni a kezéből, megszorította, és nem engedte el. Két hónap elteltével sem tudtam úgy ránézni egy madárra, hogy ne halljam az eget széthasító hangot.
ÁPR. 17. Az odaégett gofri
Négy tojás, négy csík szalonna, hatalmas adag (egy hadseregnek is elegendő), kizárólag természetes összetevőkből készített zabpelyhes házi keksz (Amma olyannyira tiszteletben tartotta a hagyományokat, hogy még fémkanalat sem használt a tészta elkészítésekor!), háromféle dzsem, végül egy darab vaj, mézzel leöntve. És ez még nem volt minden: a konyhaasztalon felvert tészta várakozott, hogy négyzet alakúvá és porhanyóssá váljon az ütött-kopott gofri-sütőben. Az elmúlt két hónap során Amma éjjel-nappal sütött-főzött. A konyhában egymás hegyén-hátán halmozódtak a jénai tálak, színükig telve sajttortával, rakott zöldbabbal, sült csirkével, és persze az elmaradhatatlan cseresznyesalátával, mely valójában öntőformában zselévé szilárdult cseresznye, ananász és Coca-Cola. Ezek mellett felfigyeltem még egy kókuszos tortára, egy narancsos tekercsre és egy gabonapálinkás pudingra hasonlító édességre, de jól tudtam, ezzel sincs még vége. Amióta Macon meghalt, Apát pedig elvitték, Amma megállás nélkül sütött-főzött, hogy abba fojtsa bánatát. Mindketten tudtuk, hogy hiába. Amma Anya halála óta nem esett ilyen mély búskomorságba. Egy egész emberöltővel régebb óta ismerte Macont, mint én, vagy akár Lena. Függetlenül attól, mily különös és kiszámíthatatlan volt a kapcsolatuk, mindkettejük számára sokat jelentett. Barátság fűzte őket össze, noha elképzelhetőnek tartottam, hogy ezt egyikük sem lett volna hajlandó elismerni. De én akkor sem kételkedtem az igazságban, mely kiült Amma arcára és a konyhára is. - Dr. Summers telefonált - közölte házvezetőnőnk. Ez az orvos apám pszichiátere volt. Amma fel sem nézett a gofrisütőből, én pedig nem akadékoskodtam azzal, hogy a gofri elkészítéséhez nem szükséges meredten bámulni a készüléket. - És mit mondott? A régi tölgyfa asztalnál ültem, és Amma hátát figyeltem, különösen a köténye masniját a derekán. Eszembe jutott, gyerekként hányszor lopóztam házvezetőnőnk mögé azzal a szándékkal, hogy kioldozzam. Amma olyan alacsony volt, hogy a zsinór végei majdnem a kötény aljáig értek. Igyekeztem a lehető legtovább merengni ezen. Minden jobbnak tűnt, mint apámra gondolni. - Úgy véli, nemsokára hazajöhet. - Nagyszerű. Hát persze, remek. Valójában nem tudtam örülni a gondolatnak, hogy apám hazatér Gatlinbe, és megint pizsamában járkál majd fel-alá a városban. Így is épp elég őrült vett körül minket, alig győztem őket kerülgetni, amikor a gyászban sütött egytálételeket vacsoraidő környékén elvittem az Első Metodisták székhelyére. Ami engem illet, nemigen tudtam, miként dolgozhatnám fel a bánatomat, Amma viszont az övét belegyúrta a süteménytésztába, és vonakodott bárkit is beavatni, mi zajlik a lelkében. Inkább az elkészült ételeket osztotta meg másokkal, mint az érzéseit. Próbáltam egyszer, a temetés másnapján beszélni vele erről, de hamar rövidre zárta a témát. - Ami történt, megtörtént. Aki elment, nem jön vissza. Macon Ravenwooddal nem valószínű, hogy újra találkozunk, sem ezen a világon, sem a másikon. Akkor úgy tűnt, belenyugodott, de két hónappal később még mindig tepsiszám hordtam a süteményeket és a rakott ételeket az egyházi szervezetekhez. Amma egyazon éjszaka alatt két szeretett személyt is elveszített: apámat és Macont.
Apám ugyan nem halt meg, de a konyhánkban nem érződött a különbség. Ahogyan Amma mondta, aki elment, nem jön vissza. - Gofrit csinálok — zökkentett vissza a jelenbe. - Remélem, éhes vagy! Feltételeztem, ez lesz minden, amit ma reggel hallok tőle. Fogtam a csokistejes dobozt, és szokásom szerint teletöltöttem a poharamat. Amma azelőtt mindig kifogásolta, ha ezt ittam reggelire. Most viszont azt is szó nélkül hagyta volna, ha egy egész karamellás roládot bekebelezek, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Ennél is árulkodóbb volt, hogy a New York Times vasárnapi száma ezúttal nem volt kinyitva a keresztrejtvényrovatnál, és fekete, tűhegyes FIB-s ceruzája a fiók mélyén pihent. Amma kibámult a konyhaablakon a felhős égre. SZŰK-SZA-VÚ. Vízszintes hét, és azt jelenti, Ethan Wate, hogy az illető egy kuka. Máskor Amma így beszélt volna. Belekortyoltam a csokis tejbe, és kis híján megfulladtam. Túl édes volt, Amma meg túl hallgatag. Ebből tudtam, hogy a dolgok megváltoztak. Meg abból, hogy az odaégetett gofri füstje terjengett a konyhában. Iskolába kellett volna mennem, ehelyett azonban a 9-es utat választottam, és megindultam Ravenwood felé. Lena a születésnapja óta nem jött be. Macon halála után Harper igazgató nagylelkűen engedélyezte, hogy a lány otthon tanuljon egy magántanár segítségével, amíg nem érzi úgy, hogy vissza tud jönni Jacksonba. Tekintve, hogy az iskola vezetője Mrs. Lincoln melléállt a hadjáratában, mellyel a téli bál után igyekezett kirúgatni Lenát, valószínűleg remélte, hogy az a nap sosem jön el. Beismerem, kicsit irigykedtem. Lenának nem kellett hallgatnia Mr. Lee motyogását az Északi Agresszió Háborújáról és a Konföderáció szenvedéseiről, és nem kellett angolon a jó szem oldalán ülnie. Csak én és Abby Porter ültünk ott, így nekünk kellett megválaszolni az összes kérdést a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-dal kapcsolatban. Mi sarkallja Dr. Jekyllt arra, hogy Mr. Hyde-dá váljon? A két figura valóban annyira különbözik egymástól? Senkinek nem volt erről a leghalványabb fogalma sem, így a rossz szem oldalán mindenki aludt. De a Jackson nem volt már ugyanaz Lena nélkül, legalábbis számomra biztosan nem. Ezért két hónap elteltével már könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza. Előző nap megígérte, hogy megfontolja a dolgot, mire én rávágtam, hogy ezen gondolkodhat útban az iskola felé is. Azon kaptam tehát magam, hogy az elágazásnál elfordulok. Ez volt a mi utunk, az enyém és Lenáé. Az, amelyik letérített a 9-es útról, egészen Ravenwoodig azon az estén, amikor megismerkedtünk. Akkor jöttem rá, hogy ő az a lány, aki már azelőtt is folyton megjelent az álmaimban, hogy egyáltalán Gatlinbe költözött volna. Alighogy rátértem az útra, máris meghallottam a dalt. Hangjai olyan természetességgel áradtak szét a Volvóban, mintha csak bekapcsoltam volna a rádiót. Ugyanaz a dallam. Ugyanaz a szöveg. Ugyanaz, ami két álló hónapja szólt, ha bekapcsoltam az iPodomat, ha a plafont bámultam, vagy újra és újra elolvastam az Ezüst Utazó ugyanazon oldalát anélkül, hogy az értelmét felfogtam volna. Tizenhét hold. Ott volt mindenütt. Próbáltam váltogatni a rádióállomásokat, de mit sem ért. A dal most már nem a hangszórókból harsogott, hanem a fejemben, mintha csak valaki keltálta volna nekem. Tizenhét hold, tizenhét év Sötét és Fény a szemedben ég A nem zöld, az igen aranyló, Tizenhét lesz az utolsó. A dal elhallgatott. Tudtam, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynom, de azt is, hogyan reagált Lena minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam előhozakodni a témával. - Ez csak egy dal - felelte közönyösen. - Nincs semmi jelentősége. - Mint ahogyan a „Tizenhat hold” sem jelentett semmit? Ez rólunk szól!
Nem számított, hogy ezt neki is tudnia kellett, nem gondolhatott mást. Ez volt az a pillanat, amikor Lena rendszerint átváltott védekezésből támadásba, és a beszélgetés kisiklott. - Úgy érted, rólam szól? Sötétség vagy fény? Vajon Sarafine-t választom, hogy együtt maradhassunk? Ha te már eldöntötted, hogy a Sötét oldalt kellene választanom, miért nem mondod ki egyenesen? Ekkor általában, hogy témát váltsak, hebegni kezdtem valami badarságról. Végül megtanultam hallgatni az egészről. így hát többet nem beszéltünk a fejemben ismétlődő dalról, pedig ő is ugyanúgy hallotta. Tizenhét hold. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el. Biztosra vettem, hogy a dal Lena Kiválasztásáról szól, arról a pillanatról, amikor örökre Fényhozóvá vagy Sötét Igézővé válik. És ez csak egy dolgot jelenthet: hogy még egyik oldal sem választotta ki magának. Még nem. „A nem zöld, az igen aranyló”? Tudtam, mire utal a dal - a Sötét Igézők arany vagy a Fényhozók zöld szemére. Lena születésnapjának, Tizenhatodik Holdjának éjszakája óta próbáltam győzködni magam, hogy vége, Lenát nem fogják kiválasztani, ő valami úton-módon meg fogja úszni. Ez a lány semmilyen tekintetben nem mondható hétköznapinak, miért ne lehetne ebben is kivételes? De tudtam, hogy ez nem így van. A Tizenhét hold volt rá a bizonyíték. A Tizenhat holdat hónapokon át hallottam Lena születésnapja előtt, mintegy az eljövendő események előjeleként. Most megváltozott szöveggel, de ugyanez történt, és tudtam, a dolog újabb hátborzongató jóslatra utal. Sorsának el kellett volna dőlnie, és Léna nem választott. A dalok sosem hazudtak. Legalábbis eddig így volt. Gondolni sem akartam erre. Miközben felfelé hajtottam a Ravenwood-birtok kapujáig vezető hosszú emelkedőn, még az a hang is, ahogy az autó kerekei megcsikordultak a kavicsos ösvényen, az elkerülhetetlen igazságot hajtogatta. Ha tényleg sor kerül a Tizenhetedik Holdra, akkor az egésznek nem volt semmi értelme, és Macon is hiába halt meg! Lenának mindenképpen választania kell a Fény és a Sötét között, és akárhogy is dönt, örökre megpecsételi sorsát. Az Igézők számára nem létezik visszaút, nem állhatnak át egyik oldalról a másikra. És ha a lány végül elkötelezi magát, az a fél családjának az életébe fog kerülni. Vagy a Sötét Igézők vagy a Fényhozók - az átok szerint csak az egyik oldal élheti túl. De hogyan reménykedhetünk abban, hogy egy olyan családban, ahol Igézők egész nemzedékeinek a legcsekélyebb beleszólásuk sem volt abba, hogy a tizenhatodik születésnapjukon melyik oldal választja ki őket, Lena majd önállóan hozhatja meg a döntését? A lány másra sem vágyott egész életében, mint hogy ő választhassa meg a sorsát. Most, hogy megnyílt előtte a lehetőség, olybá tűnt az egész, mint valamiféle kegyetlen, kozmikus tréfa. Lefékeztem a kapunál, leállítottam a motort, és behunyt szemmel felidéztem az egyre fokozódó pánikot, a látomásokat, az álmokat, a dalt. Ez alkalommal már nem lesz ott Macon, hogy elejét vegye a boldogtalan végkifejletnek. Nem maradt már senki, aki kihúzhatott volna minket a bajból, mely egyre közeledett.
ÁPR. 17. Citrom és hamu
Amikor lefékeztem Ravenwood előtt, Lena az omladozó verandán ült, és várt. Ódivatú inget viselt farmerrel, és az elnyűtt Chuck Taylor cipőjét. Egy másodpercig úgy tűnt, lehetnénk akár három hónappal korábban is, és ez is csak egy átlagos nap. De rajta volt Macon egyik csíkos zakója is - már nem lehetett tagadni a változást. Most, hogy a tulajdonos eltávozott, világosan érezni lehetett, hogy valami nincs rendjén Ravenwooddal. Olyan volt, mint a Gatlini Megyei Könyvtár az egyetlen könyvtárosa, Marian nélkül, vagy Az Amerikai Forradalom Leányai, az AAFL a leglelkesebb tag, Mrs. Lincoln nélkül. Vagy a szüleim dolgozószobája Anya nélkül. Valahányszor eljöttem, Ravenwood mindig egyre rosszabbul festett. Ahogy végigtekintettem a szomorúfüzekből álló fasoron, alig tudtam elhinni, hogy a kert ilyen gyorsan tönkrement. Azok a növények, melyekről Amma gyermekkoromban a lelkemre kötötte, hogy gondosan ki kell őket gyomlálni, ellepték a kiszáradt földet. A magnóliafák alatt jácint vegyült hibiszkusszal, és napraforgók nőttek a nefelejcsek között. A kert olyan benyomást keltett, mintha maga is gyászolna, ami nagyon is elképzelhetőnek tűnt. A Ravenwood-ház mindig is saját személyiséggel bírt - miért ne lehetne ez igaz a kertre is? Lena mély gyásza valószínűleg tovább rontotta a helyzetet. Az épület tükrözte a hangulatát, csakúgy, mint korábban nagybátyjáét. Amikor Macon meghalt, Lenára hagyta Ravenwoodot, és időnként megfordult a fejemben, hogy talán jobb lett volna, ha másképp dönt. Az épület napról napra zordabbá vált, hiába reménykedtem a helyzet javulásában. Minden alkalommal, amikor felhajtottam a dombra, azon kaptam magam, hogy lélegzet-visszafojtva kutatok az élet legcsekélyebb jele után, és arra várok, hogy megpillantsak valamit, ami a változás ígéretét hordozza magában. De amikor felértem, csak újabb csupasz ágak meredtek rám. Lena beszállt a Volvóba, de rögtön vonakodásának adott hangot. - Nem akarok menni. - Az iskola nem olyan hely, ahová bárki is kifejezetten vágyik. - Tudod, hogy értem. Szörnyű az a hely. Inkább itthon maradok, még ha latint is kell tanulnom egész nap. Hát ez nem lesz könnyű, gondoltam. Hogy győzzem meg arról, hogy eljöjjön valahova, ahol én sem vagyok szívesen? A gimnázium pocsék egy hely. Ez vitathatatlan igazság, és az, aki kitalálta, hogy ezek az ember életének legszebb évei, vagy be volt rúgva, vagy csak áltatta magát. Úgy láttam, a fordított pszichológia az egyetlen esélyem. - Azt mondják, a gimnáziumi évek a legrosszabbak az ember életében. - Tényleg? - Tényleg. Vissza kell jönnöd. - És egész pontosan miért is fogom ettől jobban érezni magam? - Nem tudom. Talán a gimnázium olyan rossz, hogy utána ehhez képest az egész hátralevő életed nagyszerűnek fog tűnni. - A te logikád szerint Harper igazgatóval kellene töltenem a napot. - Vagy beállhatnál pomponlánynak. Léna az ujja körül csavargatta a nyakláncát, mire az összegyűjtött emléktárgyai egymáshoz
ütődtek. - Igazán csábító. Elmosolyodott, majdnem felnevetett, és akkor már tudtam, hogy velem jön. Lena egész úton némán a vállamra hajtotta a fejét. Mikor a parkolóba értünk, nem tudta rászánni magát, hogy kiszálljon az autóból. Nem mertem leállítani a motort. Savannah Snow, a Jackson gimi szépségkirálynője haladt el mellettünk, miközben szűk felsőjét igazgatta. Mögötte első udvarhölgye, Emily Asher haladt, és az autókat kerülgetve SMS-t írt. Amikor észrevett minket, megragadta barátnője karját. Megálltak, ahogy egy jól nevelt gatlini lányhoz illik, ha olyannal találkozik, aki nemrégiben veszítette el egy rokonát. Savannah magához szorította a könyveit, és szomorúan ingatta felénk a fejét. Olyan hatást keltett, mintha egy régi némafilm szereplője lenne. A nagybácsid már egy jobb helyen van, Lena. Odafent áll a gyöngyházfényű kapuk előtt, ahonnan angyalok kórusa vezeti öt szerető teremtőjéhez - tolmácsoltam Lenának, de ő nélkülem is tudta, mit gondolnak. Hagyd abba! Lena az arca elé emelte gyűrött spirálfüzetét, így próbált eltűnni. Emily felemelte a kezét, és félszegen intett. Félreállt az utunkból, így jelezve, hogy nem csak jól nevek, de jóérzésű is. Ahhoz sem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy megfejtsem, az ő fejében mi jár. Nem megyek oda hozzád, mert nem akarlak zavarni a gyászodban, édes Lena Duchannes. De. és ezt őszintén mondom, mindig számíthatsz rám, melletted állok, ahogy azt a Szentírás és anyukám tanítja. Emily biccentett Savannah-nak, mire a két lány oly lassú és szomorú léptekkel vonult el, mintha nem éppen ők alapították volna az Őrangyalok nevű társaságot, a polgárőrség jacksoni változatát, melynek más célja sem volt, mint kirúgatni Lenát az iskolából. Bizonyos szempontból ez a fajta viselkedés még bántóbb volt. Emory a két lány után szaladt, de amikor meglátott bennünket, ünnepélyesen lelassította lépteit, és az autómhoz érve megveregette a motorháztetőt. Hónapok óta nem szólt hozzám egy szót sem, most meg úgy tett, mintha együtt érezne. Ennyi képmutatót egy rakáson... - Ne mondj semmit - szólt Lena, és összegömbölyödött az anyósülésen. - El se hiszem, hogy nem vette le a sapkáját. Az anyukája laposra veri, ha hazaér. Leállítottam a motort. - Ha jól csinálod, te is bekerülhetsz a szurkolócsapatba, édes Lena Duchannes. - Mind olyan... olyan... Annyira dühösnek tűnt, hogy legszívesebben már visszaszívtam volna, amit az imént mondtam. De hát, az egész nap folyamán erre lehetett számítani, és azt akartam, hogy felkészüljön, mielőtt átlépi a Jackson kapuját. Jól tudtam, hogy megy ez, én is sokáig voltam „a szegény Ethan Wate, akinek tavaly meghalt az anyukája”. - Képmutató? Ez még enyhe kifejezésnek tűnt. - Birkák. Ez is. - Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk, még egy asztalhoz sem ülnék velük. Rám se nézzenek! Jól tudom, hogy Ridley vette rá őket a hatalmával, de ha nem rendeztek volna partit a születésnapomon... ha bent maradtam volna a házban, ahogy Macon bácsi kérte... Jól tudtam, mit akar mondani. Azt, hogy akkor lehet, még mindig élne. - Ezt nem tudhatjuk, Lena - próbáltam vigasztalni. - Lehet, Sarafine akkor is megtalálta volna
a módját, hogy eljusson hozzád! - Gyűlölnek, és ez így van jól. Haja göndörödni kezdett, és egy pillanatra azt hittem, mindjárt kitör a felhőszakadás. Tenyerébe rejtette az arcát, mit sem törődve a könnyekkel, melyek eláztatták zabolátlan fürtjeit. - Valaminek muszáj változatlannak maradnia. Én a legkevésbé sem hasonlítok rájuk. - Gondolom, nagyon meglep, ha elárulom, soha nem is hasonlítottál, és soha nem is fogsz. - Tudom, de valami megváltozott. Minden megváltozott. Kinéztem az ablakon. - Nem minden. Boo Radley viszonozta a pillantásomat. A mellettünk levő parkolóhely kopott fehér választóvonalán ült, mintha csak erre a percre várt volna. Boo, jó Igéző kutya módjára, továbbra sem szűnt meg mindenüvé követni Lenát. Eltűnődtem, vajon hányszor akartam elvinni az ebet autóval, hogy megtakarítsak neki egy kis időt. De amikor kinyitottam neki az ajtót, soha nem szállt be, és most sem mozdult. - Jó, ahogy gondolod - mondtam. Már csuktam volna be az ajtót, de a kutya hirtelen meggondolva magát, felugrott az ölembe, átvetette magát a sebességváltón, és Lena ölébe pattant. A lány kedvence bundájába fúrta az arcát, és mélyeket lélegzett, mintha a kutyából áradó levegő más lett volna, mint az iskoláé. A fekete haj és a fekete bunda egyetlen borzas gombolyaggá változott. Egy darabig az egész világmindenség törékenynek hatott, mintha pusztán attól széteshetne, hogy rosszul veszem a levegőt, vagy hirtelen mozdulatot teszek. Tudtam, mit kell tennem. A megérzés a homályból tört elő, de olyan erősen, mint az álmok, melyekben először pillantottam meg Lenát. Mindketten ugyanazt álmodtuk, ráadásul e rémképek oly valóságosnak tűntek, hogy igazi sarat hagytak a lepedőmön, vagy igazi folyóvizet csepegtettek a szobám padlójára. Ez az érzés ugyanilyen erővel hatott rám. Tudnom kellett, mit lépjek. Nekem kellett felismernem a helyes irányt. Adott helyzetében a lány nem látta tisztán az utat, így csak rám hagyatkozhatott. Közel járt hozzá, hogy teljesen elvesszen, és én ezt semmiképp sem engedhettem. Beindítottam a motort, és kitolattam. Csupán a parkolóig jutottunk, de meg se kellett szólalnia, tudtam, jobb lesz, ha hazaviszem Lenát. Boo egész úton csukva tartotta a szemét. Fogtunk egy régi takarót, és Genevieve sírja mellett, egy kis füves tisztáson, a márvány síremlék és az omladozó sziklafal között összebújtunk alatta. Minden oldalról megfeketedett fák és fűcsomók vettek körül minket, alig néhány zöld folt tarkította itt-ott a keményre szikkadt talajt. De ez még így is a mi helyünk volt. Ahol először beszélgettünk, miután Lena egy pillantásával - és Igéző hatalmával - betörte angolórán az ablakot. Del néni nézni sem bírta a leégett temetőt és a romokban heverő kertet, Lénát viszont ez nem érdekelte. Itt látta utoljára Macont, így itt biztonságban érezte magát. A tűz nyomai furcsamód meghittnek, sőt egyenesen megnyugtatónak hatottak. A lángok jöttek, letaroltak mindent, ami az útjukba került, majd odébbálltak. A lepusztult környék olyan érzést keltett, hogy már semmitől nem kell félni. A fű zöld volt és harmatos. Szorosabbra húztam magunkon a takarót. - Bújj közelebb, reszketsz! Lena elmosolyodott, anélkül, hogy rám nézett volna. - Mióta kell okot keresni arra, hogy hozzád bújjak? A vállamra hajtotta a fejét, és csendben ültünk, testünkkel melegítettük egymást. Összekulcsoltuk az ujjainkat, mire elektromosság futott végig a karomon. Mindig ez történt, ha
megérintettük egymást: enyhe áramütés, mely idővel egyre erősödött, zord mementó gyanánt, hogy egy Igéző és egy Halandó nem alkothat egy párt, vagy ha mégis, az a Halandó életébe fog kerülni. Felnéztem a göcsörtös fekete faágakra és a szürke égre. Emlékezetembe idéztem a napot, amikor először követtem Lenát ebbe a sírkertbe, és zokogva találtam őt a magasra nőtt fűben. Néztük, ahogy a szürke felhők eltűnnek a kék égről - Lena mozgatta őket, a puszta gondolataival. A kék ég - ez voltam neki én. Ő volt Lena, a Hurrikán, én pedig Ethan Wate, a Kőszikla, akire mindig számíthatott. El sem tudtam képzelni az életem nélküle. - Nézd! - magasodott fölém Lena, és az üszkös fekete ágak közül kibukkanó hibátlan, sárga citromra mutatott. Az egyetlenre az egész hamulepte kertben. Leszakította, mire fekete pernye kezdett szállingózni. Nézte, ahogy a sárga gyümölcs ragyog a tenyerén, majd visszadőlt a karjaimba. - Nézd! Nem égett le minden. - Minden visszanő majd, Lena. - Tudom. Hangjából ítélve annyira mégsem volt erről meggyőződve. Tovább forgatta a citromot a kezében. - Jövő ilyenkorra már semmi nem lesz fekete. Lena felnézett a fejünk fölött lógó ágakra és az égre. Megcsókoltam a homlokát, az orrát, a hibátlan, hold alakú anyajegyet az arcán, ő pedig egyre közelebb húzódott hozzám. - Minden zöld lesz. Még ezek az ágak is. Összedugtuk a lábunkat, lerúgtuk a cipőnket, és ahogy meztelen bőrünk érintkezett, a jól ismert elektromosságot éreztem. Oly közel voltunk egymáshoz, hogy Lena tincsei az én arcomba hullottak. Rájuk fújtam, mire odébb libbentek. A lány magával ragadott, elsodródtam a hullámmal, mely összekötött s egyúttal el is választott minket. Lehajoltam, hogy a száját is megcsókoljam, mire az orrom elé tartotta a citromot. - Szagold meg! - biztatott. - Olyan illata van, mint neked. Citrom és rozmaring, az illat, ami Lenához vonzott, amikor először találkoztunk. A lány is szimatolt, majd elfintorodott. - Fanyar, mint én. - Nekem te nem vagy fanyar. Addig öleltem magamhoz, míg a hajunk tele lett fűvel és hamuval, és a savanyú citrom elveszett valahol a lábunknál a takaró alatt. Égett a bőröm, mint a tűz. Igaz, hogy az utóbbi időben valahányszor megfogtam a kezét, csak csípős hideget éreztem, de amikor csókolóztunk - úgy igazán -, akkor elöntött a forróság. Imádtam őt, minden porcikáját, és azt sem bántam volna, ha sejtenként eléget. Addig csókolóztunk, míg végül a szívem hevesen ugrált, és minden, amit láttam, hallottam és éreztem, kezdett lassan elhomályosulni... Lena, az én érdekemben, ellökött magától, és miközben feküdtünk a fűben, próbáltam levegőhöz jutni. Jól vagy? Igen... jól... Ez nem felelt meg a valóságnak, de semmi mást nem mondtam. Hirtelen égett szagot éreztem, és rájöttem, hogy a takaró az. Az alsó fele, ahol a földhöz ért, füstölt. Lena felállt, és felkapta a takarót. Alatta a fű megpörkölődött, és úgy nézett ki, mintha letaposták volna.
- Ethan! Nézd a füvet! - Mi van vele? Még mindig nem kaptam rendesen levegőt, de próbáltam nem mutatni. Lena születésnapja óta, ami a fizikai részt illeti, a dolgok csak rosszabbodtak. Nem tudtam lemondani az érintéséről, noha az időnként elviselhetetlen fájdalmat okozott. - Leégett. - Fura. A szemembe nézett, tekintete egyszerre volt sötét és ragyogó. Végighúzta a kezét a füvön. - Ez miattam van. - Hát, elég tüzes vagy. - Nem igaz, hogy most is képes vagy viccelődni! Ez egyre rosszabb lesz! Leültünk egymás mellé, és végignéztünk azon, ami Greenbrier-ből megmaradt. Annak a másik tűznek az erejét mértük fel. - Akárcsak anyám - jegyezte meg keserű hangon. A Csapásosztókat a tűzről lehetett felismerni. A Sarafine által keltett lángok Lena születésnapjának éjszakáján porig égettek itt mindent. Most pedig Lena akaratán kívül is tüzet gyújtott. Összeszorult a gyomrom. - A fű is vissza fog nőni. - És ha én nem akarom? - kérdezte halkan, furcsa hangon, miközben újabb marék megfeketedett füvet szórt ki ujjai közül. - Hogyhogy? - Miért kellene, hogy visszanőjön? - Mert az élet megy tovább, Lena. A madarak fészket raknak, a méhek beporozzák a virágokat, a magvak szétszóródnak, és minden visszanő. - Hogy aztán újra leégjen, csak mert együtt leszünk. Tudtam, ha úrrá lett Lenán ez a hangulat, nincs értelme vitatkozni vele. Megtanultam már ezt akkoriban, mikor Amma búskomorságba esett. - Előfordulhat - mondtam. Lena felhúzta a térdét, és állával rátámaszkodott. Árnyéka jóval nagyobbnak mutatta őt, mint amilyen valójában volt. - De akkor is szerencsés vagyok - tettem hozzá. Addig mozgattam a lábam, amíg a fénybe nem ért, és az árnyékom az övéhez simult. Ott ültünk egymás mellett, úgy, hogy a vállunk nem ért össze. A lemenő nappal a fekete fák árnyai elnyúltak, majd a szürkületbe vesztek. Szótlanul hallgattuk a kabócákat, és próbáltunk nem gondolni semmire. Aztán újra eleredt az eső.
MÁJ.1. Zuhanás
A következő pár hét során összesen három alkalommal sikerült rávennem Lenát, hogy mozduljon ki velem. Egyszer moziba mentünk Linkkel, aki másodikos korom óta a legjobb barátom, de a lányt még kedvence, a karamellás csokigolyóval kevert popcorn sem vidította fel. Egy másik alkalommal átjött hozzánk, és miközben Amma melaszos sütijét majszoltuk, egész álló nap zombifilmeket néztünk. Nálam ez már ki is merítené az álomrandi fogalmát, most mégsem sült el valami jól a dolog. Legutoljára sétára indultunk a Santee partján, de tíz perccel és úgy hatvan rovarcsípéssel később már vissza is fordultunk. Egy szó, mint száz, Lena sehol sem érezte jól magát. Ma végre változás történt. Végre nyugalmat talált, noha olyan helyen, ahol végképp nem számítottam volna rá. Amikor beléptem a szobájába, a mennyezeten találtam szétvetett tagokkal. Haja fekete legyezőként terült szét a feje mellett. - Mióta tudod ezt megcsinálni? Mostanra már hozzászoktam Lena képességeihez, de a tizenhatodik születésnapja óta csak még erősebbé és szeszélyesebbé vált, mintha, nehézkesen ugyan, de végül lassan kiteljesedne Igéző valójában. Minden nappal, ahogy igyekezett felmérni egyre növekvő képességeinek a határait, egyre kiszámíthatatlanabbá is vált. Az utóbbi időben próbálkozásai leginkább a bajkeverésben merültek ki. Egyszer például Link Roncs nevű járgányában az iskolába tartottunk, és a rádióban - mintha a helyi állomás adná le - megszólalt barátom zenekarának egyik száma. Link olyannyira megrökönyödött, hogy jó kétlábnyi szakaszon letarolta Mrs. Asher sövényét. - Véletlen volt - közölte Lena sunyi vigyorral. - Nem akar kimenni a fejemből a dallam! Soha, egyszer nem fordult elő, hogy Link bármelyik szerzeménye a fülébe mászott volna bárkinek. Ő azonban hitt neki, és az eset végül tovább növelte Link amúgy sem csekély egóját. - Mit is mondhatnék? - vigyorgott. - Hiába, ilyen hatást teszek a lányokra! Bársonyos hangomtól olvadnak, mint a vaj! Egy héttel később az előcsarnokban ácsorogtunk, amikor Lena megjelent előttem, és mikor becsöngettek, jó erősen megölelt. Azt hittem, végre úgy döntött, hogy újra iskolába fog járni; de rá kellett jönnöm, valójában nincs is jelen! Csak valamiféle kivetítés volt - vagy ahogy az Igézők világában nevezik azt, amikor valaki balekot csinál a barátjából. Link azt hitte, őt akarom átölelni, ezért aztán napokig „Cicafiúnak” hívott. - De hát hiányoztál! Ez olyan nagy bűn? Lena azt hitte, vicces volt, én viszont már szinte azt kívántam, bár lépne közbe Nagyi, és ítélné szobafogságra - vagy bármire, amivel a Születetteket szokták büntetni, ha kihágást követnek el. Ne gyerekeskedj már! Mondtam, hogy sajnálom! Éppolyan veszélyes vagy, mint Link ötödikben, amikor szívószállal kiszívta anya paradicsomaiból a levet! Nem teszek többé ilyet, esküszöm! Link is pont ugyanezt ígérte! De be is tartotta, nem?
Igen. Amikor már nem termesztettünk több paradicsomot. - Gyere le! - De itt fent jobban érzem magam. Megragadtam Lena kezét. Hullámok csaptak fel a karomon, de nem engedtem el, hanem lehúztam az ágyra magam mellé. - Jaj! Nevetett. Láttam, hogy rázkódik a válla, még így is, hogy hátat fordított. Persze az is lehet, hogy nem nevetett, hanem sírt, ami akkoriban ritkábbá vált. A könnyek ugyanis elapadtak, de felváltotta őket valami sokkal rosszabb. Az üresség. Az üresség igen félrevezető. Ezt a legnehezebb leírni vagy helyrehozni, és ennek a legnehezebb gátat vetni. Akarsz róla beszélni, Lena? Miről'? Közelebb húztam magamhoz, fejünket egymásnak döntöttük. A remegése csillapodott, én pedig olyan szorosan öleltem őt, ahogy csak tudtam. Olyan volt, mintha még mindig a plafonon lebegne, és én rajta csüngnék. Semmiről. Nem kellett volna panaszkodnom a mennyezet miatt. Vannak annál észbontóbb helyek is. Például az, ahol akkor voltunk. - Nem tetszik ez nekem! Csurgott rólam a veríték, de nem tudtam megtörölni az arcomat, a kezemmel ugyanis muszáj volt kapaszkodnom. - Érdekes - mosolygott le rám Lena. - Mert nekem meg nagyon tetszik. Haja lobogott a szélben, melyről nem tudtam eldönteni, milyen eredetű. - Különben is, mindjárt ott vagyunk! - Nem fogod fel, micsoda őrültséget csinálunk, ugye? Ha erre jön egy rendőr, letartóztatnak minket, vagy beutalnak Apa mellé a Kék Horizontba! - Ez nem őrültség, hanem romantika! A párok ide szoktak járni. - Lena, amikor azt mondtam, hogy az emberek a víztoronyhoz járnak, nem a tetejére gondoltam! A tetejére, amitől alig néhány perc választott el minket. Csak mi ketten, meg az ingatag vaslétra úgy százlábnyi magasságban a föld felett, és a vakítóan kék karolinai ég. Igyekeztem nem lenézni. Lena beszélt rá, hogy másszunk fel a tetejére. Volt valami különös izgatottság a hangjában, amivel rávett a dologra: reménykedtem, hátha egy ekkora őrültségtől majd megint ugyanolyan jól fogja érezni magát, mint amikor legutoljára itt voltunk. Boldogan mosolygott a piros pulóverében. Nem felejtettem el; egy vörös fonaldarab ott lógott a nyakláncán, a többi emlékkel együtt. Biztosan neki is eszébe jutott. így hát ott másztunk, felfelé a létrán, és nehogy véletlenül lenézzünk, felfelé szegeztük a tekintetünket. Amikor végre felértünk a torony tetejére, és elénk tárult a táj, rájöttem, hogy Lenának volt igaza. Ott fent tényleg jobb volt. Minden olyan távolinak tűnt, hogy szinte jelentőségét vesztette. A lábamat lógatva ültem a tető peremén, és így szóltam:
- Anya gyűjtötte a régi víztornyok képeit. - Tényleg? - Igen, úgy, ahogy a Nővérek gyűjtik a kanalakat. Anyát azonban inkább a víztornyok és a Világkiállítás képeslapjai érdekelték. - Én azt hittem, minden víztorony úgy néz ki, mint ez. Mint egy nagy fehér pók. - Valahol Illinois-ban van egy, ami olyan, mint egy ketchupos üveg! Lena nevetett. - És olyan is van, ami úgy néz ki, mint egy kis ház, ilyen magasan - mutatta a föld felett. - Ott kellene laknunk. Egyszer felmennék, és soha többé nem jönnék le. Hátradőlt a naptól átmelegedett, fehérre festett lemezre, majd így folytatta: - Szerintem az itteni víztoronynak barack formájúnak kéne lennie, egy hatalmas gatlini őszibaracknak. Én is ledőltem mellé. - Már létezik ilyen, de nem Gatlinben van, hanem odaát Gaffney-ben. Úgy látszik, nekik hamarabb eszükbe jutott. - És mit szólnál a pitéhez? Kifesthetnénk ezt a tartályt úgy, hogy Amma pitéihez hasonlítson. Biztos tetszene neki! - Olyat még nem láttam. De Anya gyűjteményében volt egy olyan, ami úgy nézett ki, mint egy kukoricacső. - Mégis inkább a háznál maradnék - mondta Lena, miközben feltekintett az égre, ahol nyoma sem volt felhőknek. - Nekem jó lenne a kukoricás, vagy a ketchupos üveg alakú is, ha te ott lennél! Lena a kezem után nyúlt, és sokáig úgy maradtunk, Summerville sima, fehér víztornyának szélén, letekintve Gatlin megyére, mintha parányi játékváros lenne parányi emberfigurákkal, olyan kicsi, mint a karácsonyi makett, melyet Anya rakott oda minden évben a fa alá. Ilyen apró emberkéknek hogyan is lehetnének problémái? - Figyelj, hoztam neked valamit! - szólaltam meg, mire Lena felült, és úgy nézett rám, mint egy kisgyerek. - Mit? A messzeségbe bámultam. - Talán várnunk kellene, míg olyan helyen leszünk, ahol nem áll fenn a zuhanás veszélye. - Nem fogunk meghalni, ne légy már ilyen gyáva nyúl! A farzsebembe nyúltam. Nem volt nagy dolog, amit adni akartam neki, de egy ideje már magamnál hordtam, és reméltem, hátha segít neki visszatalálni önmagához. Előhúztam a mini filctollat, a végére erősített kulcstartó karikával. - Látod? Rá tudod tenni a nyakláncodra, így! Miközben igyekeztem nem leesni, a lánc után nyúltam, melyet Lena soha nem vett le. A rajta függő számtalan emléktárgy közül mindegyik fontos volt számára - ott volt például egy kilapított aprópénz az automatából, a Cineplexből, ahol először randiztunk. Aztán az ezüsthold, melyet Macon adott neki a téli bál estéjén. Egy gomb a mellényről, melyet viselt akkor éjszaka, az esőben. Ezek jelentették az emlékeit, és mindenhová magával vitte őket, mintha attól félne, hogy eme apró tárgyak nélkül elveszíti élete kevés boldog pillanatát. Ráerősítettem a láncra a filctollat. - Most már bármikor tudsz írni, akárhol is vagy. - Még a plafonra is? - nézett rám kissé szomorkás mosollyal.
- Még a víztornyokra is. - Örülök! - mondta halkan, majd levette a filctoll kupakját. Mielőtt észbe kaptam, már le is rajzolta a szívet, fekete tintával a fehérrel festett felületre; a summerville-i víztorony tetejére. Egy pillanatra megszédültem a boldogságtól, de aztán kénytelen voltam gyorsan kijózanodni. Lena ugyanis nem kettőnkre gondolt, hanem a következő születésnapjára, a Tizenhetedik Holdjára. Már most elkezdte a visszaszámlálást. Nem kettőnk nevét írta a szívbe. Hanem egy számot.
MÁJ.16. A hívás
Nem kérdeztem, mit írt a víztoronyra, de nem is felejtettem el. Hogy is tehettem volna, mikor az elmúlt év mással sem telt, mint hogy számoltunk visszafelé az elkerülhetetlenig. Amikor végül mégis rákérdeztem, miért írta azt, amit, illetve mihez számol vissza, nem válaszolt. Volt egy olyan érzésem, hogy talán maga sem tudja. És ez volt a legrosszabb. Akkor már két hét is eltelt a víztornyos kalandunk óta, és úgy láttam, Lena semmit nem írt a jegyzetfüzetébe. A kis filctollat a nyakláncán hagyta, de az ajándékom éppoly vadonatújnak tűnt, mint aznap, amikor megvettem a Shop & Lopban. Ijesztően furcsa volt, hogy nem láttam írni, firkálgatni a kezére vagy a viseltes Converse cipőjére, melyet az utóbbi időben nemigen hordott. Helyette inkább a viharvert fekete bakancsát részesítette előnyben. Még a haja is más volt; szinte mindig összekötötte, mintha így akarta volna kiszorítani belőle a varázserőt. A verandánk legfelső lépcsőjén ültünk, ugyanott, ahol annak idején bevallotta, hogy Igéző. Korábban soha nem osztotta meg Halandóval ezt a titkot. Úgy tettem, mintha elmélyednék a Dr. Jekyll és Mr. Hyde- bán, Lena pedig spirálfüzete üres lapjaira meredt, mintha a vékony kék vonalak közt ott rejtőzne minden gondjára a megoldás. Amikor épp nem Lenára néztem, akkor az utcát pásztáztam. Aznapra vártuk haza Apát. Amióta a nagynéném elhelyezte őt a Kék Horizontban, minden héten meglátogattuk Ammával. El kellett ismernem, hogy ha még nem is a régi önmaga, lassan kezd épeszű emberhez hasonlítani. De az aggályaim nem szűntek meg teljesen. - Itt vannak! Hirtelen kivágódott mögöttem a szúnyoghálós ajtó, és Amma jelent meg a verandán, a sokzsebes kötényében, melyet jobban kedvelt a hagyományosnál, főleg az ilyen napokon. A nyakában viselt arany amulettet szorongatta. Végignéztem az utcán, de senkit nem láttam, csak Billy Watsont a biciklijén. Lena is előrehajolt. Nem látok autót. Én se láttam, de tudtam, hogy öt másodperc, és itt lesz. Amma szeretett büszkélkedni, különösen a Látóként birtokolt képességeivel. Nem mondta volna, hogy itt vannak, ha nem lett volna biztos benne, hogy hamarosan ideérnek. Mindjárt itt lesz. És valóban, a következő pillanatban nagynéném fehér Cadillac-je bekanyarodott a Gyapot utcába. Caroline néni letekerte az ablakot - mindig azt mondta, ez a légkondi és láttam, hogy integet a háztömb végéből. Felálltam, de Amma már tolt is félre az útjából, úgy sietett az érkezők elé. - Gyere már! - szólt vissza. - Apád igazán megérdemli, hogy méltóképpen fogadjuk! Ez, kódoltan, annyit jelentett, hogy: „Emeld fel a hátsó feled, de rögtön, Ethan Wate!” Mélyet sóhajtottam. Jól vagy? Lena mogyoróbarna szemében megcsillant a napfény. Igen.
Hazudtam. Biztos ő is tudta, de nem szólt semmit. Megfogtam a kezét. Hideg volt, ahogy mostanában ő maga is, és az elektromosság szokásos hulláma most inkább csípős fagynak tűnt. - Mitchell Wate! Ne merd nekem azt mondani, hogy valaki más pitéjéből ettél! Úgy nézel ki, mint aki fejjel előre beleesett a süteményes dobozba! Apa tekintetén látszott, hogy érti a gesztust. Amma nevelte fel, így hát tudta, hogy a piszkálódásában éppen annyi szeretet van, mint az ölelésében. Miközben Amma úgy korholta Apát, mintha tízéves kisfiú lenne, én csak álltam egy helyben. A házvezetőnőnk és a nagynéném úgy csevegtek, mintha csak a piacról jöttek volna haza apámmal, aki erőtlen mosolyt küldött felém - pont olyat, amilyennel a Kék Horizontban fogadott minket. Mintha azt mondta volna: „már nem vagyok őrült, csak szégyellem magam”. Régi Duke egyetemi pólóját viselte farmerrel, és mintha fiatalabbnak tűnt volna, mint ahogy emlékeztem rá. Leszámítva a szeme körüli ráncokat, melyek még inkább elmélyültek, miközben esetlenül magához ölelt. - Hogy vagy? - kérdezte. Elszorult a torkom, köhintettem, majd végül kinyögtem: - Jól. - Örülök, hogy újra látlak - fordult Apa Lenához. - Fogadd őszinte részvétem a nagybátyád miatt. Abban a pillanatban a jellegzetes déli udvariasság nehézkesnek tetszett. Még egy ilyen lehetetlen helyzetben is muszáj volt nyugtáznia Macon halálát. Lena próbált ugyan mosolyogni, de csak azt érte el vele, hogy az enyémhez hasonló feszengés ült ki az arcára. - Köszönöm, uram - felelte. - Gyere Ethan, öleld meg a kedvenc nénikédet! - tárta ki felém Caroline a kezét. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hadd szorítsa ki belőlem a szuszt. - Gyerünk be! - intett Amma Apának a verandáról. - Kólás sütit csináltam, és sült csirkét! Ha csak itt ácsorogsz, a csirke még gondol egyet és hazamegy! Caroline néni erre belekarolt Apába, és felvezette a lépcsőn. Hasonló barna haja és filigrán termete volt, mint Anyának, így egy pillanatra olyan benyomásom támadt, mintha a szüleim jöttek volna haza, kitárva a Wate-lak szúnyoghálós ajtaját. - Haza kell mennem - szólalt meg hirtelen Lena, miközben pajzsként szorította a melléhez a jegyzetfüzetét. - Ne menj el! Gyere be! Kérlek! Nem az udvariasság beszélt belőlem. Nem akartam egyedül bemenni. Pár hónappal ezelőtt Lena rájött volna erre. De most máshol járhattak a gondolatai, mert nem kapcsolt. - Jobb, ha most csak a családoddal foglalkozol. Azzal lábujjhegyre állt és megpuszilt; ajka alig érintette az arcomat. Mire tiltakozásra nyithattam volna a számat, már meg is indult a kocsija felé. Néztem, ahogy Larkin járgánya kihajt az utcánkból. Lena már nem a halottaskocsival járt. Úgy tudtam, Macon halála óta rá sem nézett. Barclay bácsi leparkolta a régi pajta mögé, és letakarta egy ponyvával, Lena pedig azontúl csak Larkin fekete, krómozott autóját vezette. Linket ette a sárga irigység, amikor meglátta. - Van fogalmad róla, mennyi csajt tudnék felszedni egy ilyennel? - dünnyögött. Így, hogy unokatestvére elárulta az egész családot, nem értettem, Lena miért épp az ő
kocsijára tart igényt. Amikor rákérdeztem, a lány csak vállat vont, és így szólt: - Úgysem lesz már rá szüksége. Talán Lena arra gondolt, hogy a járgány eltulajdonításával bünteti Larkint. A fiúnak része volt Macon halálában, és tudtam, hogy ezt Lena soha nem fogja megbocsátani. Néztem, ahogy az autó kikanyarodik az utcánkból, és azt kívántam, bár én is eltűnhetnék vele. Amikor beléptem a konyhába, már fortyogott a cikóriakávé - és a düh. Amma a mosogató előtt fel s alá járkálva telefonált. Néha tenyerével befogta a kagylót, és közvetítette a beszélgetést Caroline néninek. - Tegnap óta nem látták - mondta éppen, majd visszaillesztette a kagylót a füléhez. Készíts Mercynek egy puncsot, és fektesd le, amíg megtaláljuk! - Ki veszett el? - néztem kérdőn Apára, de ő csak vállat vont. Caroline néni odahúzott maga mellé a mosogatóhoz, és suttogott, ahogy a déli hölgyek szoktak, ha valami túl szörnyűnek tűnik ahhoz, hogy hangosan kimondják. - Lucille Ball! Nincs meg! A nevezett nem volt más, mint Mercy néni sziámi macskája, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a dédnagynénikéim portáján szaladgált a ruhaszárító kötélre erősített pórázon, azaz olyan tevékenységet végzett, melyet a Nővérek a „testgyakorlás” szóval illettek. - Hogyhogy? Amma ismét letakarta a kagylót. Összeszűkült szem, megfeszített állkapocs - az a bizonyos Nézés. - Úgy tűnik, valaki beleültette a nénéd fejébe a gondolatot, hogy a macskát nem kell megkötni, mert úgyis hazajön! Neked persze, ha jól sejtem, semmi közöd a dologhoz, igaz? Nem kérdésnek szánta. Mindketten tudtuk, hogy én vagyok az, aki évek óta ezt hajtogatta. - De hát tényleg nem szoktam macskákat kikötve látni! - próbáltam védekezni, de már késő volt. Amma dühös pillantást vetett rám, és visszafordult Caroline nénihez. - Úgy tűnik, Mercy néni egyre csak várja haza Lucille-t. Ott ül a verandán, és szomorúan nézi a szárítókötélről üresen lógó pórázt. - Amma levette a kezét a kagylóról, majd így folytatta: Beszéld rá valahogy, hogy menjen be, és polcolja fel a lábát! Ha megint gyengélkedik, készíts neki pitypangfőzetet! Mielőtt Amma dühe a tetőfokára hágott volna, kiosontam a konyhából. Remek, gondoltam. A százéves nénikém macskája eltűnt, és én vagyok a hibás! Eszembe jutott, hogy felhívom Linket, és megkérem, hogy járjuk körbe a Ronccsal a várost, hátha meglátjuk Lucille-t. Könnyen lehet, hogy valamelyik demójukkal sikerülne kiugrasztani a szökevényt a rejtekhelyéről! - Ethan? Apa megállt az előszobában, nem messze a konyhaajtótól. - Beszélhetnék veled egy percre? - kérdezte. Ettől a jelenettől féltem: amikor majd bocsánatot kér mindenért, és kifejti, miért nem foglalkozott velem vagy egy évig. - Igen, persze - bólintottam, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom, amit mondani készül. Haragot azonban már nem éreztem. Amikor kis híján elveszítettem Lenát, a lelkem mélyén megértettem, miért csúszott ki Apa lába alól a talaj. El sem tudtam képzelni az életem Lena nélkül - és Apa több mint tizennyolc éven át szerette Anyát!
Úgyhogy most már sajnáltam is, de azért a fájdalom sem múlt el egészen. Apa a hajába túrt, és közelebb lépett hozzám. - Azt szeretném mondani, hogy nagyon sajnálom - hebegte, majd lesütötte a szemét. - Nem tudom, mi történt velem. Egyik nap még dolgoztam, a másik nap meg már csak anyádra tudtam gondolni. Leültem a székébe, belélegeztem a könyvei illatát, elképzeltem, hogy a vállam fölött beleolvas abba, amit írok... - ekkor a kezére meredt, mintha hozzájuk beszélne, és nem hozzám. Lehet, a Kék Horizontban tanították neki ezt a módszert. - Csak így éreztem őt közel magamhoz. Nem tudtam elengedni. Felfelé pislogott az ősrégi vakolt mennyezetre. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, és végiggördült az arcán. Apa elvesztette élete szerelmét, és lassan az egész személyisége szétfeslett, mint egy régi pulóver. Láttam, és semmit nem tettem ellene. Talán nem csak ő volt a hibás a történtek miatt. Tudtam, hogy most mosolyognom kellene, de nem éreztem kedvet hozzá. - Értem, Apa. Bárcsak beszéltél volna róla! Tudod, hogy nekem is hiányzott. Amikor hosszú hallgatás után megszólalt, hangja nagyon halk volt: - Nem tudtam, mit is mondhatnék. - Semmi gond. Noha magamban nem tudtam eldönteni, hogy valóban így gondolom-e, láttam, hogy megkönnyebbülés árad szét az arcán. Felém nyújtotta a kezét, átölelt, és majd összeroppantott a karjaival. - De most már itt vagyok. Akarsz róla beszélni? - Miről? - Azokról a dolgokról, amiket az embernek tudnia kell, ha barátnője van. Bármi másról szívesebben társalogtam volna. - Apa, nem kell, hogy... - Tudod, van némi tapasztalatom. Anyád mellett, az évek során megtanultam ezt-azt a nőkről. Ekkor már azon morfondíroztam, melyek a lehetséges menekülési útvonalak. - Ha bármikor szeretnél beszélni a... tudod... Legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon. - ...az érzésekről. Ennek hallatán majdnem az arcába nevettem. - Hogy miről? - Amma azt mondta, Lena nagyon nehezen viseli a nagybátyja halálát. Egy ideje mintha kifordult volna magából. A plafonon lebeg. Nem jár iskolába. Elzárkózik tőlem. Felmászik a víztorony tetejére. - Nem, nincs vele különösebb gond. - Nos, a nők olyanok, mintha egy másik fajhoz tartoznának. Bólintottam, és próbáltam kerülni a tekintetét. Fogalma sem volt, mennyire ráhibázott. - Nagyon szerettem anyádat, de sokszor nem tudtam volna megmondani, mi jár a fejében. A párkapcsolat nagyon bonyolult dolog. Tudod, hogy tőlem bármit megkérdezhetsz. Remek, szóval mit is kérdezzek először? Mondjuk, mi a teendő, ha kis híján megáll az ember szíve, amikor csókolózik? Mikor illik, és mikor nem, olvasni egymás gondolataiban? Milyen előjelei vannak, ha az ember barátnőjét a jó vagy a rossz oldal kiválasztja magának?
Végül Apa még egyszer utoljára megszorította a vállamat. Aztán elengedett, de még mindig nem sikerült összeraknom egy értelmes mondatot. Közben ő már a dolgozószoba felé bámult. A hall faláról Ethan Carter Wate bekeretezett portréja nézett rám. Még mindig nem szoktam hozzá a látványához, pedig én magam akasztottam ki Macon temetésének másnapján. Egész életemben le volt takarva, és úgy gondoltam, ennek nem így kellene lennie. Ethan Carter Wate megszökött a háborúból, amiben nem hitt, és úgy halt meg, hogy megpróbált megvédeni egy Igéző lányt, akit szeretett. Így hát kerestem egy szöget, és kiraktam a képet. Így tűnt helyesnek. Aztán bementem Apa dolgozószobájába, és felszedegettem a papírokat, melyek szétszórva hevertek, szerte a helyiségben. Utolsó pillantást vetettem a firkákra és a monoton sorjázó körökre - mindarra, ami tanúsította, milyen mély lehet a szerelem, és milyen elhúzódó a gyász. Aztán kitakarítottam, a lapokat pedig kidobtam. Ez is helyesnek tűnt. Apa odalépett a festményhez, és úgy bámulta, mintha most kerülne elé először. - Rég nem láttam ezt a fickót! Akkora megkönnyebbüléssel töltött el a várva várt témaváltás, hogy valósággal dőlni kezdett belőlem a szó. - Kiraktam. Remélem, nem baj. De úgy éreztem, itt kell lennie, és nem eldugva egy kopott lepedő alatt! Apa egy percig csak némán bámulta a konföderációs egyenruhát viselő, nálam alig idősebb fiú képét. - Gyerekkoromban ez a festmény mindig le volt takarva. A nagyszüleim nemigen beszéltek róla, és nem voltak hajlandók kitenni egy dezertőr portréját. Mikor megörököltem a házat, a padláson találtam meg a letakart festményt, és lehoztam a dolgozószobába. - Miért nem raktad ki? Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Apa is ugyanazt a lepedővel borított valamit nézte, amikor gyerek volt. - Nem tudom. Pedig anyád szerette volna. Imádta a történetét, azt, hogy otthagyta a háborút, még ha ez az életébe is került. Ki is akartam tenni, de már annyira hozzászoktam, hogy letakarva látom. Mielőtt rászántam volna magam, anyád meghalt. Végigfuttatta a kezét a faragott keret alján. - Tudod, róla neveztünk el. - Tudom. Apa rám is úgy nézett, mintha először látna. - Odavolt ezért a festményért. Örülök, hogy kitetted. A falon a helye. Nem maradtam le a sült csirkéről, de Amma vádló tekintetéről sem. Így hát vacsora után nekiláttunk megkeresni Lucille-t, és bejártuk a Nővérek környékét. Link, miközben szólongatta a macskát, zsíros papírszalvétába csavart csirkecombot falatozott. Közben időnként a hajába túrt, mely minden alkalommal egyre fényesebb lett. - Több csirkehúst kellett volna hoznod. Megérezné a szagát. A kóbor macskák is madarakat esznek. Link a szokásosnál lassabban vezetett, így szemmel tarthattam az utat, míg ő a zenekara borzalmas új számának, a „Szerelemkeksz”-nek a ritmusára dobolt a kormánykeréken. - Miért, akkor mi lenne? Amíg te vezetsz, én kihajolok, és hadonászok a hússal? Link nagyon átlátszó volt. - Csak szeretnél még Amma csirkéjéből - állapítottam meg. - Naná, meg a kólás sütiből! - ismerte el, majd kinyúlt a combcsonttal az ablakon. - Cica! Cicc,
cicc! A járdát pásztáztam, a sziámi macska reményében, de helyette mást vettem észre: a jól ismert félholdat. Egy rendszámtáblán volt rajta, két lökhárító-matrica közt, melyek közül az egyik a Konföderáció zászlaját, a másik pedig a Bubba Teherautó Kft. lógóját ábrázolta. Láttam már vagy ezerszer dél-karolinai rendszámtáblát az állam jellegzetes szimbólumaival, de soha nem gondoltam bele, ezek pontosan mire is utalhatnak. Legyezőpálma és félhold nem kizárt, hogy éppen az Igézők Holdja! Az Igézők már tényleg jó régóta itt élhetnek, gondoltam. - A kandúrnak nincs ki a négy kereke, ha nem jön elő Amma sült csirkéjére! - Lucille Ball lány - helyesbítettem. - Egyre megy, macska, és kész - vont vállat Link, majd visszatolatott, és ráfordult a főútra. Boo a járda szélén ült, és nézte, ahogy elgördül előtte a Roncs. Mielőtt eltűntünk a szeme elől, megbillentette a farkát, mintegy jelezve, hogy felismert minket - de csak egyszer. Arra gondoltam, nála magányosabb kutya nincs is az egész városban. Boo láttán Link megköszörülte a torkát. - Ha már a lányokról beszélünk, hogy állnak a dolgok Lenával? Az utóbbi időben nem sokat látta, noha még mindig többször, mint mások. Lena többnyire a Ravenwood-birtokon tartózkodott, Nagyi és Del néni vigyázó szemei előtt, vagy éppen elrejtőzni igyekezett az árgus tekintetek elől - attól függően, hogy milyen napja volt. - Megvagyunk - mondtam, ami szigorúan véve nem is volt hazugság. - Biztos? Olyan másnak tűnik! Nagyon furán viselkedik. Még önmagához képest is. Link egyike volt a néhány embernek a városban, akik ismerték Lena titkát. - Meghalt a nagybátyja. Egy ilyen esemény megváltoztatja az embert. Linknek ezt mindenkinél jobban tudnia kellett volna. Végignézte, ahogy próbálom felfogni Anya elvesztését, és azt, hogy az élet ezentúl nélküle megy tovább. Link is tudta, hogy ez lehetetlen. - Igen, de nem beszél, és a nagybátyja ruháit hordja. Nem gondolod, hogy ez kicsit fura? - Lena jól van. - Hát, ha te mondod... - Csak hajts tovább! Meg kell találnunk Lucille-t! Kinéztem az ablakon, bámultam a néptelen utcát. – Ostoba macska! Link vállat vont, és felcsavarta a hangerőt. Zenekara, a Holy Rollers kínozta a hangszórókat, most épp a Lelépett a csajom című szerzeménnyel. Valahányszor Link írt egy számot, az másról sem szólt, mint hogy miként dobták ki. Ő így birkózott meg a veszteiével. Én még nem tudtam, hogyan fogok. Nem találtuk meg Lucille-t, és a Linkkel meg Apával folytatott beszélgetés sem ment ki a fejemből. A ház csendbe burkolózott, ami nem a legszerencsésebb, ha az ember megpróbál elmenekülni a saját gondolatai elől. A szobám ablakát nyitva hagytam, de a levegő most is, mint egész nap, forró és áporodott maradt. Tudtam, hogy Linknek igaza van, és Lena mostanában furcsán viselkedik. De alig egy-két hónapja volt csak így. Reménykedtem benne, hogy majd kizökken ebből az állapotból, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Az íróasztalomon felhalmozott könyv- és papírkupacok közt kotorásztam, gondoltam, jól jönne most a Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy elterelje a gondolataimat. Egy halom régi
Sandman- képregény alatt azonban valami más bukkant elő. Egy csomag, a jellegzetes Marian-féle barna papírral borítva, madzaggal átkötve. De nem láttam rajta a Gatlin Megyei Könyvtár bélyegzőjét. Marian Anya legrégebbi barátja volt, Gatlin megye főkönyvtárosa, az Igézők világában pedig az Őrző: az a Halandó, aki vigyázta az Igézők titkait és lejegyezte történelmüket. A feladathoz Marian esetében az Igézők további kincseit rejtő könyvtár, a Lunae Libri felügyelete is hozzátartozott. Ő adta nekem ezt a csomagot, miután Macon meghalt, de teljesen megfeledkeztem róla. Macon naplója volt. Marian arra számított, hogy Lena majd igényt tart rá, de tévedett. A lány meg sem érintette, látni sem akarta, és nem is tűrte meg Ravenwoodban. - Tartsd meg! - mondta. - Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a kézírása látványát. És azóta ott porosodott az asztalomon. Felvettem a kezembe. Nehéz volt, majdhogynem túl nehéz könyvnek. Eltűnődtem, vajon hogy nézhet ki. Gyanítottam, hogy biztosan régi és kopott bőr borítja. Lefejtettem róla a madzagot, és kicsomagoltam. Nem akartam elolvasni, csak megnézni. De amikor félrehúztam a papírt, láttam, hogy nem is könyv, hanem egy fekete fadoboz, rajta bonyolult, vésett Igéző jelképekkel. Végigsimítottam a doboz tetején, és azon tűnődtem, Macon vajon miről írhatott. Nem tudtam róla elképzelni, hogy verseket, mint Léna. Hamarabb elhittem volna, hogy kertészeti feljegyzéseket hagyott maga után. Óvatosan felemeltem a fedelet. Látni akartam valamit, amit Macon mindennap megérintett, valamit, ami fontos volt számára. A bélése fekete szaténból készült, benne megsárgult papírok, rajtuk Macon megkopott, szálkás betűi. Az ujjam hegyével megérintettem az egyik lapot. Hirtelen forogni kezdett velem a világ, és úgy éreztem, mintha zuhannék. Vészesen közeledett a padló, de ahogy földet értem, keresztülzuhantam rajta, és sűrű füstfelhőben találtam magam... A folyó mentén minden lángokban állt; az ültetvényeket már órák óta emésztette a tűz. Greenbrier is leégett, és a tűzvész már Ravenwoodot fenyegette. Az unionista katonák valószínűleg lepihentek, megrészegedve a győzelemtől és a kitűnő italoktól, melyeket Gatlin gazdagabb házaiból zsákmányoltak. Abraham tudta, hogy nem sok ideje maradt. A katonák közeledtek, őpedig arra készült, hogy végezzen velük. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megmentse Ravenwoodot. A Halandóknak semmi esélyük nem volt vele szemben, még a képzett harcosok sem értek fel egy Incubusszal. És ha a testvére, Jonah visszatér a Járatokból, a katonáknak már kettejükkel kell szembenéznie. Abraham egyedül a puskák miatt aggódott. A Halandók fegyverei nem tudtak ugyan végezni az ö fajtájával, mindazonáltal fennállt a veszély, hogy a golyó időlegesen harcképtelenné teszi, s közben a katonák felgyújtják Ravenwoodot. Táplálkoznia kell, gondolta. És abban a pillanatban a füst-felhőn keresztül megérezte egy közeli Halandó félelmét, kétség-beesését. Ez éppen kapóra jött: a félelem gazdag táplálék, több erővel ruházza fel, mint az emlékek vagy az álmok. Így hát Abraham megkezdte az Utazást az illat felé. De mikor a Greenbrier mögötti erdőben újra anyagi formát öltött, rájött, hogy elkésett. A nyom egyre halványult. A távolban egy sárban heverő holttestre borulva megpillantotta Genevieve Duchannes-t. Ivy, Greenbrier szakácsnője a lány mögött állt, és valamit a szívére szorított. Az idős asszony, amikor meglátta Abrahamot, odafutott hozzá. - Mr. Ravenwood, hála istennek! - kiáltott fel, majd suttogásra váltott. Kérem, ezt vigye el! Tegye biztonságos helyre, míg érte nem jövök! Azzal egy súlyos könyvet nyomott Abraham kezébe. A férfi, alighogy hozzáért, rögtön érezte az erejét. A könyv élt, eleven szívként lüktetett a tenyere alatt. Szinte hallotta, ahogy suttogva kéri,
hogy vigye el, nyissa ki, és eressze szabadon a belézárt erőt. A fedelén nem volt írás, csak egy félhold. Abraham végigfuttatta ujjait a könyv gerincén. Ivy közben tovább kérlelte a férfit, mert hallgatását habozásnak tulajdonította. - Kérem, Mr. Ravenivood, nem tudok senki mást, akire rábízhatnám! És a kisasszonynál nem maradhat, most biztosan nem! Genevieve ekkor - mintha a szakadó eső és a recsegő tűz ellenére meghallotta volna a beszélgetésüket - felemelte a fejét. Abraham meglátta az arcát, és rögtön megértette, mi történik. A lány szeme sárgán izzott a sötétben. Mint a Sötét Igézőknek. Abban a pillanatban már azt is tudta, mit tart a kezében. A Holdak Könyvét. Látta már korábban, Genevieve anyjának, Marguerite-nek az álmaiban. Határtalan erővel bíró könyv volt, az asszony félt tőle, de egyúttal nagyra is becsülte. Még férje és lányai elöl is rejtegette, és soha nem adta volna Sötét Igéző vagy Incubus kezére. Abraham rögtön megértette, ez a könyv megmentheti a Ravenwood-birtokot. Ivy ekkor előhúzott valamit a szoknyája redői közül, és megdörzsölte vele a könyv elülső oldalát. Apró, fehér kristályok gördültek le a széleken. Só. A szigetekről érkezett babonás nők fegyvere, akik elhozták a maguk sajátos képességeit a Cukor-szigetekről, ahol őseik születtek. Úgy hitték, a só elűzi a Démonokat, és Abraham ezen mindig jót mulatott. - Eljövök érte, amilyen hamar csak tudok, esküszöm! - Biztonságban megőrzőm. Szavamat adom! Abraham lesöpört némi sót a fedélről, és közben érezte a könyv melegét a tenyere alatt. Visszafordult az erdő felé. Úgy vélte, nem gond, ha Ivy kedvéért gyalogol pár mérföldet. A Gullah nők mindig megrémültek, ha látták Utazás közben, és így szembesültek vele, miféle is ő valójában. - Jól tegye el, Mr. Ravenwood! És történjék bármi, nehogy kinyissa! Ez a könyv csak bajt hoz arra, aki kinyitja! Ne hallgasson rá, ha szólítja magát! Majd eljövök érte! Ivy azonban elkésett a figyelmeztetéssel. A könyv hangja már bekúszott Abraham elméjébe. Amikor magamhoz tértem, a hátamon feküdtem a padlón, és a plafont bámultam. Mint a ház összes mennyezete, ez is égkékre volt festve, hogy megtévessze a vadméheket, nehogy odafészkeljenek. Kábultan ültem fel. A doboz mellettem feküdt, a fedele csukva. Kinyitottam, és ott voltak benne a lapok. Ezúttal nem érintettem meg őket. Semmit nem értettem. Miért támadtak újra látomásaim? És miért láttam Abraham Ravenwoodot, azt a férfit, akire generációk óta gyanakodva gondoltak a város lakói, mert az ő ültetvénye volt az egyetlen, amely túlélte a Nagy Gyújtogatást? Nem mintha én hittem volna a szóbeszédnek. De amikor Genevieve medálja idézte elő a látomásokat, annak megvolt az oka. A rejtély, amit Lénának és nekem kellett megfejtenünk. De mi köze hozzánk Abraham Ravenwoodnak? A közös pont a Holdak Könyve, mely szerepelt a medál előidézte látomásokban és most ebben is. De hát az elveszett! Utoljára Lena születésnapjának éjszakáján láttuk, ahogy ott feküdt az asztalon a kriptában, a lángok közt. Mint oly sok minden, mostanra ez is hamuvá lett.
MÁJ. 17. Senki sem maradt
Amikor másnap iskolába mentem, ebédnél csak Link ült mellém négy hamburgerével együtt. Amíg a pizzámat ettem, másra sem tudtam gondolni, csak arra, amit Lenáról mondott. Igaza volt. Lena fokozatosan megváltozott, olyannyira, hogy a végén már el is felejtettem, hogy mentek a dolgok azelőtt. Ha lett volna bárki, akivel megbeszélhetem, biztosan azzal biztat, hogy az idő majd megoldja. Persze tudtam, az emberek ezzel akkor szoktak előhozakodni, ha tehetetlenek, és képtelenek bármi egyebet mondani. Lena azonban nem tűnt úgy, mint aki kifelé tart a gödörből, sőt egyre inkább távolodott önmagától. Tőlem pedig még messzebbre sodródott. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem tudom elérni őt, nem tudok a gondolatai közé férkőzni, sem keltálással, sem csókkal - egyik korábbi érintkezési módszer sem vált be, legyen bár egyszerű vagy bonyolult. Ha megfogtam a kezét, semmi mást nem éreztem, csak a hideget. És amikor Emily Asher az ebédlő túlfeléből rám sandított, szánalom ült a szemében. Ismét csak a sajnálat jutott nekem. De már más voltam, nem „Ethan Wate, akinek meghalt az anyukája”. A új címkémen ez állt: „Ethan Wate, akinek a barátnője meghibbant, miután elvesztette a nagybátyját.” Az emberek tudták, hogy „problémáink” vannak, mert nem látták velem Lenát az iskolában. Nem szerették Lenát, bár ennek nem volt jelentősége - a rosszindulatú embereknek mindig nagy öröm mások szenvedését látni. Én ráadásul duplán szolgáltattam nekik a gyönyört. Minden korábbinál rosszabbul éreztem magam, szánalmasabbnak, mint egy fél hamburger, melyet ott hagytak a tálcán. Magányos voltam. Egy reggel - úgy egy héttel később - folyamatos, furcsa hangot hallottam elmém egy hátsó zugában. Reszeléshez, fém csikorgásához, papírszaggatáshoz hasonlított. Éppen töriórán ültem, és a Rekonstrukciót vettük, még a Polgárháborúnál is unalmasabb időszakot, amikor az Egyesült Államoknak újjá kellett szerveződnie. Egy gatlini iskolában történelmünk e fejezete inkább zavarba ejtő volt, mint lehangoló: nem kerülhettük meg a tényt, hogy Dél-Karolina rabszolgatartó állam volt, így a rossz oldalon állt. Mindannyian tudtuk ezt, de a tanár szerint a Dél lerohanása példátlan erkölcstelenség volt az államok történetében. Az ilyen mély sebek hegeket hagynak, melyek sosem gyógyulnak be, bizonygatta Mr. Lee, majd tovább szajkózta a magáét, és minden egyes kijelentését drámai sóhajjal nyomatékosította. Próbáltam nem figyelni rá, amikor túlmelegedett motorra vagy izzóra emlékeztető, égett szag csapta meg az orromat. Körülnéztem a teremben. A szag nem a töriórák legvalószínűbb bűzforrásától, Mr. Lee-től származott, és rajtam kívül szemlátomást senki más nem vette észre. A zaj egyre fokozódott, a végén törés-zúzás, beszéd és sikoltozás kusza zűrzavarává vált. Lena. Lena? Nem érkezett válasz. A zajon át hallottam, hogy Lena verset mormol, de nem olyasmit, amit az ember elküldene a kedvesének Valentin-napra. „Nem jel voltam, csak fulladás...” Felismertem a verset, és cseppet sem nyugodtam meg. Stevie Smitht olvasott - ezt alig egy hajszál választotta el a legsötétebb napjától, melyet Sylvia Plath Üvegburájával töltött. Lena
így adta le a vészjelzést, és ugyanazt fejezte ki vele, mint Link, amikor Dead Kennedyst hallgatott, vagy mint Amma, amikor húsvágó bárddal szeletelte a zöldséget a tavaszi roládhoz. Tarts ki, Lena! Jövök! Valami végre megváltozott, és mielőtt visszaváltozhatott volna, fogtam a cuccaimat és felpattantam a helyemről. Még mielőtt Mr. Lee megint sóhajtott volna, már ki is viharzottam a teremből. Amikor beléptem az ajtón, Reece kerülte a tekintetemet. A lépcső felé mutatott, melynek alsó fokán Lena legfiatalabb unokatestvére, Ryan ült Booval, és szomorúan nézett maga elé. Amikor megborzoltam a haját, az ajkához emelte az ujját. - Lenának idegösszeomlása van. Csendben kell maradnunk, míg Nagyi és Anya haza nem érnek. Az „idegösszeomlás” enyhe kifejezés volt. Az ajtó résnyire nyitva állt, és amikor belöktem, a sarokvasak - mintha csak a bűncselekmény színhelyét közelíteném meg egy régi krimiben - megnyikordultak. A szoba úgy nézett ki, mint ahol bomba robbant. A bútorok felborítva, némelyik darabokra tört, vagy eltűnt. Szerte a helyiségben könyvek lapjai hevertek, kitépett, gyűrött oldalak borították a falakat, a mennyezetet és a padlót. Egyetlen könyv sem maradt a polcon. Úgy nézett ki a hely, mint egy feldúlt könyvtár. Néhány megperzselt, megbarnult lap még mindig füstölt a földön. Lenát viszont sehol nem láttam. Lena? Hol vagy? Körülnéztem a szobában. Az ágya fölötti falon nem kedvenc könyveinek lapjai voltak, hanem valami más. Senkivé lett, ki meghalt, senkivé, ki él Senki, az áldozat, és a senki, ki nem fél A senki, már nem hall engem, a senki, ki szeret A senki, ki eltűnt, a senki, ki rám mered Senki sincs velem, senki sem maradt Senki sem ért meg Csak a csupasz falak Senkivé lett két ember... Az egyik, találgattam, biztosan Macon. Ki meghalt. És még kiről szól a vers? Talán rólam? Valóban ez lennék én most: a Senki? Vajon minden srácnak ennyire nehéz kiigazodni a barátnőjén? Nekik is a repedezett vakolatra filccel írt talányos verseket kell megfejteniük? Csak a csupasz falak. A falhoz érintettem a kezem, és letöröltem az utolsó sort. Ugyanis ezt túlzásnak véltem. Teljesen nem maradtunk magunkra, sem Lena, sem én. Nem biztos, hogy teljesen elveszítette Macont. Abból sejtettem, hogy Anya ugyan meghalt, de mint ahogyan az utóbbi hónapokban megmutatkozott - egy része mégiscsak itt maradt velem. Mostanában egyre többet gondoltam rá. „Válaszd ki magad!” Ezt üzente Anya Lenának, beleírva a könyvek oldalszámaiba, melyek kedvenc szobájának padlóján hevertek a Wate-lakban. A nekem szóló üzenetet nem kellett leírnia, sem betűkkel, sem számokkal, sem álmokkal. Lena padlója éppen úgy nézett ki, mint Apa dolgozószobája azon a bizonyos napon; nyitott könyvek hevertek mindenütt. Kivéve, hogy ezekből a könyvekből hiányoztak a lapok, így a jelenet egész más üzenetet sugallt. Fájdalom és bűntudat. Ez állt a második fejezetében minden könyvnek, amit Caroline nénikém adott nekem a gyász öt, vagy mennyi szakaszáról. Lena már túljutott a sokkon és a tagadáson, így számítanom kellett volna erre. Úgy tűnik, nála ez a fázis azzal járt, hogy el
akart pusztítani valami szívének kedves dolgot. A könyveit. Legalábbis reméltem, hogy a látottaknak ez a magyarázata. Óvatosan átléptem az üres, megégett könyvborítókon. Mielőtt megpillantottam volna Lenát, megütötte fülemet az elfojtott zokogása. Kinyitottam a gardrób ajtaját. Ott kucorgott a sötétben, felhúzott térdeit magához szorítva. Semmi baj, Lena. Felnézett rám, de nem voltam benne biztos, hogy lát is. Az összes könyvem az ő hangján beszélt. Nem tudtam elhallgattatni őket! Nem baj. Most már minden rendben lesz! De tudtam, hogy ez hazugság, semmi sem lesz rendben. Lena valahol a düh, a rettegés és a szenvedés közt átesett azon a ponton, ahonnan - tapasztalatból tudom - nincs visszatérés. Nagyi végre kézbe vette a dolgokat, és kijelentette, hogy - ha tetszik, ha nem - Lenának a jövő héttől újra iskolába kell járnia. A lánynak két választási lehetősége volt: az iskola, vagy amit senki nem mondott ki hangosan - a Kék Horizont, illetve annak Igézők számára fenntartott megfelelője. A héten már csak annyit engedtek vele találkoznom, míg elvittem neki a leckét. Lehangoltan vánszorogtam fel az épülethez, értelmetlen feladatlapokkal és esszékérdésekkel megtömött Shop & Lop szatyorral. Mit követtem el? Miért van ez? Azt hiszem, azért, mert nem akarják, hogy olyan legyen a közelemben, aki felizgat. Reece-től így hallottam. Szóval én felizgatlak? Valami ekkor azt súgta elmém egy hátsó zugában, hogy Lena elmosolyodik. Persze. Csak nem olyan értelemben, ahogy ők gondolják. Amikor végre kitárult előttem hálószobájának ajtaja, a földre dobtam a szatyrot, és magamhoz húztam. Csak néhány nap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, de már hiányzott hajának megszokott citrom- és rozmaring illata. Ma azonban nem éreztem. A nyakába fúrtam az arcom. Te is hiányoztál. Lena felnézett rám. Fekete pólót viselt, fekete, saját kezűleg összevagdalt cicanadrággal. Haja kócosan, hátul hanyagul összefogva lógott. A nyaklánca megcsavarodott. Szeme körül sötét karikák éktelenkedtek, de nem a smink maradványai. Aggódtam miatta. De mikor elfordítottam a tekintetem, és körülnéztem a szobájában, még inkább aggódni kezdtem. Nagyi most már nem hagyott rá semmit. A szobában nem lehetett látni egyetlen megégett könyvet sem; minden a legnagyobb rendben volt. Éppen ez aggasztott. Egyetlen filctollvonást sem vettem észre, se egy verset, se egy könyvből kitépett lapot. A falakon képek voltak, szép, egyforma, szabályos sorokba rendezve - mint a börtönrácsok, úgy zárták körbe Lenát. Szent. Alvó. Szeretett. Lányunk. A képek sírkövekről készített fotók voltak - olyan közeliek, hogy csak a durva kőtömböket lehetett kivenni a finoman megmunkált, vésett betűk körül, és persze magukat a szavakat. Apa. Öröm. Kétségbeesés. Örök béke. - Nem is tudtam, hogy szoktál fotózni - mondtam, és közben azon tűnődtem, mi mindent nem tudok még róla. - Csak néha - mentegetőzött zavartan. - De ezek nagyon jók!
- Úgy gondolják, hasznomra válik. Be kell bizonyítanom, hogy tudomásul vettem a halálát. - Aha... Apának meg érzelmi naplót kell vezetnie. Alighogy kimondtam, rögtön szerettem volna visszaszívni. Kétségkívül nem hangzott bóknak, hogy apámhoz hasonlítom Lenát, de ő szemlátomást nem akadt fenn rajta. Elgondolkodtam, vajon mennyi időt töltött az Örök Nyugodalom Kertjében a fényképezőgépével, és hogy lehet az, hogy én erről semmit sem tudtam. Katona. Nyugszik. Tükör által, homályosan. Amikor az utolsó képhez értem, csodálkozva láttam, hogy az eltér a többitől. Egy Harley-t ábrázolt, melyet egy sírkőhöz támasztottak. A fényes, krómozott motor igencsak kirítt a megkopott, régi kőtömbök közül. Amikor megláttam, hevesebben kezdett verni a szívem. - Mi ez? Lena azonban csak legyintett. - Valaki kijött az egyik sírhoz, gondolom. Egyszerűen csak ott volt... Már le is akartam venni, borzalmas a világítása. Lena elnyúlt mellettem, és egyenként kihúzta a rajzszögeket a falból. Amikor az utolsóhoz ért, a kép egyszerűen eltűnt, és csak négy apró lyukat hagyott maga után a szoba fekete falán. A képeket leszámítva a helyiség majdnem teljesen üresen állt, mintha lakója összepakolt volna, hogy a főiskolán tanuljon. Az ágy eltűnt. A könyvespolcnak, az összes könyvvel együtt, nyoma veszett. Az antik csillár, mely annyiszor belengett miattunk, hogy azt hittem, leesik, szintén nem volt sehol. A padlón, a szoba közepén egy szivacs ágybetét mellett megpillantottam a kis ezüstverebet. A látványától elárasztottak a temetés emlékei - kitépett magnóliák, és ez az ezüstveréb, Lena sáros tenyerén. - Annyira más lett minden. Próbáltam nem gondolni a verébre, és arra, miért van Lena ágya mellett. Az okára, aminek semmi köze Maconhöz. - Hát, tudod, tavaszi nagytakarítás. Kidobtam pár dolgot. Néhány megviselt könyv feküdt a matracon. Fogtam az egyiket, és gondolkodás nélkül kinyitottam - csak aztán jöttem rá, hogy a lehető legsúlyosabb bűnt követtem el. Noha a könyv a borító alapján kívülről a Dr. Jekyllés Mr. Hyde egy agyonolvasott, celluxszal megragasztott példányának tűnt, belül egyáltalán nem a regény volt. Lena egyik spirál jegyzetfüzete bújt meg a fedél alatt - én meg az orra előtt kinyitottam! Mintha semmiség lenne, mintha jogom lenne beleolvasni! De aztán láttam, hogy a legtöbb lap üres. Ez a majdnem úgy megrázott, mint amikor felfedeztem, hogy Apa állítólagos regénye csupán összefirkált lapokból áll. Lena bárhová ment, mindenhová magával vitte a jegyzetfüzetét. Tudtam, hogy ha már alig ír bele, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam. Valóban rosszabb állapotban volt, mint sejtettem. - Ethan, mit csinálsz? Elhúztam a kezem, mire Lena megragadta a könyvet. - Sajnálom! - mentegetőztem, de ő nagyon dühös volt. - Azt hittem, ez csak egy könyv, mármint, teljesen úgy nézett ki. Nem gondoltam, hogy elöl hagyod a füzeted, ahol bárkinek a kezébe kerülhet. Lena kerülte a tekintetemet, és a mellkasához szorította a könyvet.
- Miért hagytad abba az írást? Azt hittem, szereted! A lány a szemét forgatta, kinyitotta a könyvet, és felém nyújtotta. - Most is írok! Végigpörgette az üres lapokat, mire azokon apró, kézzel írott szavak jelentek meg, több javítással, helyenként egész szakaszok áthúzva, majd újraírva. - Szóval Megbűvölted? - Eltüntettem a szavakat a Halandók valóságából. Ha csak nem döntök úgy, hogy felfedem az írást, az Igézőkön kívül senki nem tudja elolvasni. - Hát ez nagyszerű, eltekintve attól, hogy Reece, aki a legnagyobb eséllyel belekukkant, a kivételek közé tartozik. Reece a tapintatlan kíváncsiskodásnál már csak a parancsolgatást szerette jobban. - Neki nincs rá szüksége, az arcomról leolvas mindent. Ez így volt. Reece, a Szibilla, látta mindenki gondolatait és titkait, sőt, még azt is tudta, amire az illető még csak készült - és ehhez elég volt a szemünkbe néznie. Nem csoda, ha legtöbbször igyekeztem kerülni őt. - Szóval, mi lesz a titkolózással? Lehuppantam a szivacsra, Lena pedig, ingatag lábain egyensúlyozva, odajött hozzám. Igyekeztem eltitkolni, mennyire aggaszt a helyzet. - Nem tudom. Most is épp úgy van kedvem írni! Talán csak kevésbé vágyom rá, hogy megértsenek, illetve, úgy hiszem, ez kevésbé lehetséges. - És ez rám is vonatkozik - szorult össze az állkapcsom. - Nem így értettem... - Ugyan ki más Halandó olvasna bele a jegyzetfüzetedbe? - Nem érted. - Szerintem nagyon is értem. - Egy részét esetleg. - Megérteném az egészet, ha hagynád! - Ez nem ezen múlik, Ethan! Nem tudom megmagyarázni! - Hadd nézzem! - nyúltam a jegyzetfüzete után, mire ő, felvont szemöldökkel, átadta nekem. - Nem fogod tudni elolvasni. Kinyitottam és megnéztem. Nem tudtam, hogy Lena műve volt-e, vagy magáé a könyvé, de a szavak lassan, egyesével kirajzolódtak előttem a lapon. Láttam, hogy nem vers, és nem is dalszöveg. Nem volt ott olyan sok szó, inkább furcsa rajzok, alakzatok és az oldal teljes hosszán fel s le kígyózó hullámok - mint valami ősi törzs titkos jelei. A lap alján lista állt. Amire emlékszem: anya ethan macon vadászat a tűz a szél az eső a könyv a gyűrű
Amma talizmánja a hold Lena kikapta a könyvet a kezemből. Volt még néhány sor a lapon, de azokat már nem tudtam elolvasni. - Hagyd abba! - Mi volt ez? - néztem rá kérdőn. - Semmi, magánügy. Elvileg nem is láthattad volna! - Akkor miért láttam mégis? - Valószínűleg elrontottam a Verbum Celatum varázslatot. Az Elrejtett Szót. Aggodalmasan nézett rám, majd tekintete lágyabbá vált. - Nem számít. Csak megpróbáltam visszaemlékezni arra az éjszakára, amikor Macon... eltűnt. - Meghalt, Lena. Akkor éjszaka a bácsikád meghalt. - Tudom, hogy meghalt. Hát persze, hogy meghalt. Egyszerűen csak nincs kedvem kimondani. - Valószínűleg depressziós vagy, de ez normális. - Micsoda? - Ez a következő szakasz. Lena szeme megvillant. - Tudom, hogy anyukád meghalt, és a nagybátyám is meghalt. De az én gyászomnak megvannak a maga külön szakaszai. Ez nem az érzelmi naplóm. Én nem vagyok az apád, és nem is vagyok te, Ethan. Nem hasonlítunk annyira, mint hiszed. Úgy néztünk egymásra, ahogy talán még soha. Leírhatatlan pillanat volt. Akkor jöttem rá, hogy amióta ideértem, csak hangosan beszéltünk, és egy szót sem keltáltunk. Első alkalommal fordult elő, hogy nem tudtam, mire gondol, és az is elég nyilvánvalónak tűnt, hogy neki sincs sok fogalma arról, hogy én mit érzek. Aztán rájött. Széttárta a karját, és megölelt, mert, akkor először, én voltam az, aki elsírta magát. Amikor hazaértem, már egyetlen lámpa sem égett. Nem mentem be azonnal, hanem leültem a verandán, és a sötétben pislákoló szentjánosbogarakat figyeltem. Egyedül akartam maradni. A gondolataimba akartam mélyedni, és elfogott az érzés, hogy Léna most nem figyel. Amikor az ember egyedül ül a sötétben, eszébe juthat, milyen hatalmas a világegyetem, és hogy milyen távol is vagyunk egymástól. A csillagok oly közelinek tűnnek, mintha megérinthetnénk őket. De ez csak a látszat. Néha a dolgok sokkal messzebb vannak tőlünk, mint ahogy azt hisszük. Már jó ideje ültem a sötétben, amikor hirtelen mintha valami megmozdult volna az udvaron, az öreg tölgy tövében. Egy pillanat alatt felgyorsult a szívverésem. Gatlinben a legtöbben még csak be sem zárják az ajtót, noha ők, velem ellentétben, nem tudják, hogy vannak lények, melyeknek mit sem számít a biztonsági zár. Láttam, hogy megrezzen a levegő, alig észrevehetően, mint amikor a forró aszfalt fölött hullámzik. És akkor rájöttem, hogy a rejtélyes lény nem betörő, hanem szökevény. Lucille volt az, a Nővérek macskája. Láttam, ahogy felragyog a kék szeme, amint a verandára oson. - Mondtam én, hogy előbb-utóbb hazatalálsz! - fogadtam örvendezve. - Csak eltévesztetted a házszámot! A sziámi erre oldalra biccentette a fejét. - Tudod, hogy a Nővérek ezek után soha nem engednek szabadon a ruhaszárító kötélről!
Lucille, mintha tökéletesen értené, rám meredt. Mintha azt mondta volna, tisztában volt a szökés következményeivel, de mégis nekivágott. Szentjánosbogár villant meg előttem, a macska pedig felugrott utána. A rovar magasabbra szállt, de az oktondi állat továbbra sem adta fel. Úgy láttam, nem fogja fel, milyen messze van. Mint a csillagok. Meg oly sok minden.
JÚN. 12. A lány az álmaimban
Sötétség. Az orromig sem láttam, és éreztem, hogy elfogy a tüdőmből a levegő. Köhögtem. Vágni lehetett a füstöt; fuldokoltam. Ethan! Hallottam a hangját, de nagyon messziről. A levegő felforrósodott körülöttem. Mindenütt hamu szállt, és a halál szaga terjengett. Ethan, ne! Egy kést láttam megvillanni a fejem fölött, és baljós nevetést hallottam. Tudtam, hogy Sarafine az, csak az arcát nem láttam. Amikor a kés a hasamba fúródott, már tudtam, hol vagyok. Greenbrier-ben, a kripta tetején, és haldoklom. Kiáltani próbáltam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Sarafine, kezében a gyomromba mélyesztett kés markolatával, fejét hátravetve kacagott. Én az utolsó pillanataimat éltem, ő pedig nevetett. Körülöttem vértócsa gyűlt, és vér folyt a fülembe, az orrlyukaimba és a számba is. Jellegzetes, fémes-sós íze volt. A tüdőm, mint két súlyos cementeszsák. Amikor a fülemben doboló vér elnyomta a Sötét Igéző hangját, letaglózott a veszteség jól ismert érzése. Zöld és arany. Citrom és rozmaring. A vér, a füst és a hamu dacára is megéreztem: Lena. Mindig úgy hittem, nem tudnék nélküle élni. Most már nem is kell. - Ethan Wate! Miért nem hallom, hogy zuhanyozol? Hirtelen mozdulattal felültem, és észrevettem, hogy úszom az izzadságban. A pólóm alá nyúltam, és végighúztam a kezemet a hasamon. Vért nem találtam, de még éreztem az álmomban belém fúródó kés okozta fájdalmat. Felhúztam a pólót, és ijedten meredtem a szaggatott rózsaszín hegre, mely az alhasamon éktelenkedett, és éppen úgy festett, mint egy szúrásnyom. A semmiből jelent meg rajtam, a sérülést álmomban szereztem. Csakhogy ez a sebhely igazi volt, és fájt is! Lena születésnapja óta nem láttam ehhez hasonló nyomasztó álmokat, és el sem tudtam képzelni, miért tértek most vissza. Azt már megszoktam, hogy időnként sáros ágyban vagy füstszagúan ébredek, de fájdalmaim mostanáig nem voltak. Próbáltam lerázni az érzést, győzködve magamat, hogy ez valójában nem történt meg. De émelyegtem. A nyitott ablak felé fordultam, és azt kívántam, bár itt lett volna Macon, hogy ellopja az álom végét. És sok egyéb okból is örültem volna a jelenlétének. Lehunytam a szemem, és összpontosítani próbáltam, hogy megtudjam, Lena itt van-e. Sejtettem, hogy nincs. Mindig megéreztem, ha elhúzódott - és az utóbbi időben sajnos szinte mindig ez volt a helyzet. Amma újból felkiabált az emeletre. - Ha el mersz késni az utolsó vizsgádról, egész nyáron kukoricán fogsz térdepelni a sarokban! Nem viccelek! Lucille Ball, mint mostanában minden reggel, az ágyam végéből bámult rám. Miután megjelent a verandánkon, természetesen visszavittem Mercy néninek, de a macska
másnap megint a mi ajtónk előtt ült. Ezután Prue néni meggyőzte a nővéreket, hogy a jószág egy aljas áruló, és Lucille azontúl nálunk lakott. Elhűltem a meglepetéstől, amikor Amma ajtót nyitott neki, és hagyta, hogy egy állat csak úgy besétáljon az otthonunkba, de rögtön előállt a magyarázattal. - Semmi rossz nincs abban, ha van egy macska a háznál - jelentette ki. - Sok mindent látnak, amit a legtöbb ember nem, például a visszajáró Túlvilágiakat, a jókat és a rosszakat. És távol tartják az egereket is. Aha, szóval Lucille Amma megfelelője az állatok birodalmában, következtettem. Amikor a zuhany alatt álltam, és csörgött rám a forró víz, úgy éreztem, minden rossz érzésem elpárolog. A seb azonban nem tűnt el. Még melegebbre állítottam a hőfokot, de így sem sikerült elérnem, hogy csak a tisztálkodásra figyeljek. Zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben, az álmaimról, a késről, a nevetésről... És az irodalom záróvizsgámról. A fenébe. Elaludtam, mielőtt mindent átismételtem volna. Ha nem sikerül ez a dolgozat, meg fogok bukni, és ez már nem azon múlik, hogy a jó vagy a rossz szem oldalán ülök-e. Az eredményeim egyébként sem alakultak valami fényesen ebben a félévben, és ezt úgy kell érteni, hogy lassan kezdtem megközelíteni Linket. Már a szokásos, közepes szintet sem hoztam. Történelemből bukásra álltam, mivel Lena születésnapján mindketten elmulasztottuk a Honey Hill-i csata újrajátszását. Tudtam, ha megbukom angolból, akkor az egész nyarat az iskolában fogom tölteni, a roskadozó épületben, ahol még légkondi sincs - vagy járhatom újra a második osztályt. A legégetőbb problémának az tűnt, hogy ilyen zaklatott állapotban leszek kénytelen vizsgázni. Szóval... az asszonáncok olyan rímek, amelyek... Vagy konszonánsoknak hívják őket? Dühömben már az se jutott eszembe, amit megtanultam. Már ötödik napja ettem annyit reggelire, amennyi egy kőműves brigádnak is elég lett volna. Egész héten záróvizsgák előtt álltam, és Ammát nem lehetett eltántorítani a meggyőződésétől, hogy egyenes arányosság áll fenn a bevitt táplálék és a teljesítmény színvonala közt. Hétfőtől kezdve mindennap a saját testsúlyommal azonos mennyiségű szalonnát és tojást tömött belém. Nem csoda, hogy elrontom a gyomromat és rémálmaim támadnak! Legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magam. Most csak vonakodva piszkáltam a rántottát a villámmal. - Kérsz még tojást? - nézett rám Amma gyanakodva. - Nem tudom, mire készülsz, Ethan Wate, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy packázz velem! Ne most tedd próbára a türelmemet, jó? Azzal egy újabb tojást csúsztatott a tányéromra. Nem volt erőm ellenkezni; e nélkül is elég gond gyötört. Apa betámolygott a konyhába, kinyitotta a szekrényt, és a búza-pelyhet kereste. - Ne cukkold Ammát! - szólt rám. - Tudod, hogy nem szereti - figyelmeztetett, majd a kanalát rázva, felnézett házvezetőnőnkre. - Hát a fiam igazán AR-CÁT-LAN egy kölyök, azaz... Amma szeme dühösen villant, majd nagy hanggal becsapta a konyhaszekrény ajtaját. - Mitchell Wate, mindjárt kapsz egy fülest, ha nem viselkedsz tisztességesen a konyhámban! Apa felnevetett, és noha nem láttam Amma arcát, biztosra vettem, hogy a következő pillanatban ő is mosolygott. Elégedetten néztem, ahogy féleszű apám hatására a mi Ammánk kezdett újra a régi lenni. A pillanatnak hamar vége szakadt, de láttam, amit láttam, és tudtam, hogy a dolgok, ha lassan is, de rendbe jönnek.
Ugyanakkor még mindig nem szoktam hozzá teljesen, hogy apám napközben kimerészkedik, reggelit csinál magának, és vidáman cseveg velünk. Hihetetlennek tűnt, hogy alig négy hónapja a nagynéném kénytelen volt beadni őt a Kék Horizontba. Noha apám, Caroline néni lerendezésével ellentétben, nem volt egészen olyan, mint újkorában, el kellett ismernem, hogy sokat javult az állapota. Ott még azért nem tartott, hogy csirkesalátás szendvicset készítsen nekem uzsonnára, de a napokban már egyre többször dugta ki az orrát a dolgozószobából, sőt néha kimozdult otthonról. Marian elintézett neki egy vendégelőadói meghívást a Charlestoni Egyetem angol tanszékére. Még ha a negyvenperces autóút busszal két óra hosszára is nyúlt - mert Apa egyelőre nem vezethetett majdhogynem boldognak tűnt. Úgy értem, önmagához viszonyítva; ahhoz képest, hogy azelőtt begubózott a szobájába, és firkálgatott, mint egy elmeháborodott. Tény, annál nem volt nehéz jobban lenni... Azzal biztattam magam, hogy ha Apa is kimászott a gödörből, és Amma is tud újra mosolyogni, akkor hátha Lena is jobban lesz. Nem tudtam elfogadni a lehetőséget, hogy örökké ilyen maradhat. De a pillanatnak, mint mondtam, vége szakadt. Amma - láttam az arcán - újra tombolt a dühtől. Apa leült mellém, és tejet öntött a gabonapehelyre. Amma megtörölte a kezét a kötényében, majd így szólt: - Mitchell, egyél tojást! A gabonapehely nem mondható tisztességes reggelinek! - Neked is jó reggelt, Amma! - mosolygott rá Apa, ahogy, lefogadom, gyerekkorában is tette. Amma összeszűkült szemmel hunyorgott rá, és mit sem törődve azzal, hogy mostanában nem iszom ilyesmit, vehemens mozdulattal egy pohár csokis tejet lökött a tányérom mellé. - Hát nekem annyira nem jó ez a reggel - morgott, és tekintélyes mennyiségű szalonnát szelt a tányéromra. Beletörődtem már rég, hogy Amma szemében én sose leszek több hatévesnél. - Úgy festesz, fiam, mint egy élőholt! - korholt. - Enned kell, hogy fogjon az eszed, és átmenj a vizsgákon! - Igenis, asszonyom - bólintottam, miközben majdnem kiborítottam a vizet, amit Amma Apának hozott. Házvezetőnőnk erre felemelte a hírhedt fakanalát, melynek lyuk volt a közepén, így Egyszemű Veszedelemnek hívtam. Amikor kisfiú voltam, és szemtelenkedtem Ammával, ezzel kergetett fel-alá a házban, és noha valójában soha nem sózott rám vele, játékból mindig menekültem, vagy ahogy most is, lehúztam a fejem. - És ha jót akarsz magadnak, át is mégy mindegyiken! Nem fogom eltűrni, hogy az iskolában kuksolj egész nyáron, mint annak a Pettynek a semmirekellő gyerekei! Dolgozni fogsz, ahogy megígérted! Felhorkant, meglengette a fakanalat, majd így zsémbelt tovább: - A szabadidő csak bajt szül, és neked abból már így is túl sok van! Apa mosolygott, és elfojtotta a kitörő kacagást. Biztos voltam benne, hogy amikor annyi idős volt, mint én, Amma őt is e szavakkal traktálta. - Igenis, asszonyom - bólintottam ismét. Hirtelen autódudálást hallottam. A Roncs hangját nem lehetett eltéveszteni, így felkaptam a hátizsákomat. Távoztomban még hallottam a fakanál suhogását a hátam mögött. Bepattantam az autóba, és letekertem az ablakot. Nagyi keresztülvitte az akaratát, így Lenának bejáró tanulóként kellett befejeznie az évet. Egy hete, az első napján el is mentem érte Ravenwoodba - még azt is elterveztem, hogy megállunk a Shop & Lopnál, és veszek neki a hírhedt péksütijükből de mire odaértem, Lena már nem volt sehol. Utána is minden reggel egyedül ment iskolába, így Linkkel továbbra is kettesben ücsörögtünk a Roncsban. A zene olyan erővel dübörgött az autóból, hogy még a szomszéd háztömbben is kiszakadt a lakók dobhártyája.
- Ne merj rám szégyent hozni az iskolában, Ethan Wate! - kiáltott Amma. - Te pedig azonnal halkítsd le azt a zenebonát, Wesley Jefferson Lincoln! Még a sárgarépáim is kifordulnak a földből ettől a ricsajtól! Link válaszul dudált egyet, Amma pedig az ajtófélfára ütött a fakanállal, majd hirtelen megenyhült. - Csak menjetek át a vizsgán, és akkor lehet, hogy sütök nektek pitét! - De ugye nem gatlini barackot tetszik beletenni? Amma felhorkant, és a fejét ingatta. - Majd meglátom, fiacskám! Soha nem vallotta volna be, de az évek során Link végül belopta magát a szívébe. A barátom persze annak tudta be a kedvességet, hogy a házvezetőnőnk biztosan sajnálja az anyukáját, amiért Sarafine megszállta a testét, de nem erről volt szó. Amma Linket sajnálta. - El sem tudom hinni, hogy szerencsétlen kölyöknek azzal a perszónával kell egy fedél alatt élnie! Akkor is jobban járt volna, ha a farkasok nevelik fel! Szó szerint ezt dohogta a múlt héten, miközben pekándiós pitét csomagolt neki. Link rám vigyorgott. - Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem! Hogy Lena anyukája belebújt az én anyukámba! Életemben nem ettem ennyit Amma pitéjéből! Több kommentárt nem is fűzött Lena rémálomba illő születésnapjához. Gázt adott, mire a Roncs tolatott, majd megindult. Már szóvá sem tettük, hogy, mint mindig, most is késésben vagyunk. - Tanultál angolra? Meg se kellett volna kérdeznem, jól tudtam, hogy Link hetedikes kora óta egyetlen könyvet sem nyitott ki. - Nem. Majd másolok valakiről. - Kiről? - Mit érdekel? Valakiről, aki okosabb nálad. - Nem mondod! Múltkor is Jenny Mastersonról másoltál, és mindketten kettest kaptatok! - Nem volt időm tanulni, új számot írtam! Lehet, hogy a megyei búcsúban már játsszuk is! Hallgasd csak! Link teli torokból énekelt, és ezzel elég bizarr hatást keltett, mert a felvételről is az ő hangja szólt. - „Szó nélkül elhúzott/ a nyalókás lány/ hívott téged / de te süket voltál” Nagyszerű. Újabb szám Ridley-ről. Nem kellett volna, hogy meglepődjek, hiszen négy hónapja másról sem szóltak a dalszövegei. Már kezdtem azt hinni, hogy Link örökre rá lesz kattanva Ridley-re, a zűrös unokatestvérre, aki cseppet sem hasonlított Lenára. Ridley Szirén volt, aki különös képességét, a Meggyőzés Erejét bevetve, csak belenyalt egyet a nyalókájába, és máris elérte, amit akart. És egy kósza szeszélyében éppen Linket akarta. Kihasználta, majd eltűnt, de a barátom nem felejtette el ezután sem. Valahol együtt éreztem vele; biztosra vettem, kegyetlen lehet, ha az ember beleszeret egy Sötét Igézőbe. Hiszen egy Fényhozóval sem volt könnyű. A fülsiketítő bömbölés sem verte ki a fejemből Lenát. Végül Link hangja is elhalványult, és meghallottam - megváltozott szöveggel - a Tizenhét hold című dalt. Tizenhét hold, tizenhét év, Sötét és fény a szemekben ég, Közel az idő, de ő a nyomodban jár,
Lángokban a holdra elmúlás vár...
Közel az idő? Ezt meg hogy érti, amikor még nyolc hónap van hátra Lena születésnapjáig? De akkor mihez közeleg az idő? És ki az az „ő”, és a lángok mire vonatkoznak? Ekkor Link meglökte a fejemet, mire a dal szertefoszlott, barátom pedig megpróbálta túlkiabálni a saját demóját. - Figyelj már ide! Ha leveszem a basszust, majd jobban érvényesül a fülbemászó dallam! lelkendezett. Rámeredtem, mire ő újra fejbe kólintott. - Ne spilázd túl, ember! Ez csak egy vizsga! Épp olyan ütődöttnek tűnsz, mint Holdkóros asszonyság! A szórakozott konyhás nénit hívtuk így, és Link valójában nem állt messze az igazságtól. Amikor a Roncs beállt a Jackson gimi udvarára, semmi nem utalt arra, hogy ez a tanév utolsó napja. A végzősöknek valóban nem is volt az: másnap még várt rájuk a bizonyítványosztás az egész éjszaka tartó buli után, mely rendszerint többek számára végződött alkoholmérgezéssel. De mi, elsősök és másodikosok, örülhettünk, mert már csak egy utolsó dolgozat választott el minket a szabadságtól. Savannah és Emily - tudomást sem véve rólunk - elsétáltak mellettünk. Batikolt, illetve rózsaszín kockás szoknyájuk a szokásosnál is rövidebb volt, és ujjatlan felsőjük alól fürdőruha zsinórja villant ki. - Nézd már, bikiniszezon! - vigyorgott Link. Ki is ment a fejemből, hogy délután a tóhoz megyünk. Mindenki, aki számított, reggel fürdőruhát vett fehérnemű helyett, mert a nyári szünet hivatalosan addig nem is vette kezdetét, míg az ember meg nem mártózott a Moultrie-tóban. Nekünk, a Jackson diákjainak meg volt a törzshelyünk, fent a Monck-saroknál, ahol a tó mély és széles volt, így majdhogynem az óceán érzetét keltette. Leszámítva a harcsákat és a mocsári gyomokat, tényleg olyan volt, mint a tengerpart. Tavaly ilyenkor Emory bátyjával mentem, a teherautó hátuljában Emily, Savannah, Link és fél kosárlabdacsapat társaságában. De azóta más idők jártak. - Jössz? - Nem. - Van még egy fürdőgatyám a Roncsban, bár az nem olyan menő, mint ez! Link kivillantotta a rikító citrom- és narancssárga kockás ruhadarabot, mely épp annyira volt visszafogott, mint Link maga. - Kösz, de kihagyom! Tudta jól, miért nem akarok menni, ha nem is szóltam egy szót sem. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha köztem és Lena között minden simán menne. Link azonban ezúttal nem szállt le rólam. - Biztosra veheted, hogy Emily neked tartogatja a törülközője felét! Persze csak viccelt; mindketten jól tudtuk, hogy szó sincs erről. A színlelt szánalom időszaka is elmúlt, ahogy előtte a gyűlölethadjárat. Talán mostanában olyan könnyű célpontnak bizonyultunk, hogy már csak annyi szórakozást nyújtottunk számukra, mint hordóból halat fogni. - Na, csak várd ki a végét!
Link hirtelen megállt, és engem sem hagyott továbbmenni. Mielőtt egyáltalán megszólalt volna, ellöktem a felemelt kezét. Tudtam, mit akar mondani, és cseppet sem vágytam erre a beszélgetésre. - Figyelj ide! Tudom, hogy meghalt a nagybátyja, de ne viselkedjetek már úgy, mintha még mindig a temetésen lennétek! Megértem, hogy szereted őt, de... Nem fejezte be, de mindketten tudtuk, mit akart mondani. Soha többé nem hozta fel, mert ő volt Link, aki akkor is mellém ült ebédnél, amikor mindenki más elkerült. - Minden rendben. Lesz, tettem hozzá magamban. Majd megoldódik. El sem tudtam képzelni az életemet Lena nélkül. - De nehéz ezt nézni, Ethan! Úgy viselkedik veled, mint... - Mint? - kérdeztem vissza kihívóan, és éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Csak egy okot mondjon, gondoltam, csak egyetlenegyet! Azt hittem, felrobbanok, hajszál választott el attól, hogy üssek. - Mint ahogy velem szoktak a lányok! Szerintem arra számított, hogy erre majd behúzok neki egyet. Lehet, még csak nem is bánta volna, ha ez változtat valamin. Végül vállat vont. Elernyedt a kezem. Link mégiscsak a legjobb barátom, hiába kívánom néha a pokolba. - Bocs. Link, miközben a szokásosnál gyorsabb léptekkel szelte át az előcsarnokot, halkan felnevetett. - Semmi baj, te pszichopata! Én is szaporázni kezdtem a lépteim az elkerülhetetlen végzet felé, és közben belém mart a magány jól ismert érzése. Lehet, hogy Linknek igaza van. Nem tudtam, meddig mehet ez így tovább Lenával. Már semmi sem volt a régi. Ráébredtem, hogy ha már Link is látja, ideje szembenézni a tényekkel. A gyomrom fájdalmasan összeszorult, és az oldalamhoz kaptam, mintha puszta kézzel ki tudnám szorítani magamból a szenvedést. Hol vagy, Lena? Pontban csengetéskor estem be a padomba. Léna mellettem ült, a jó szem oldalán, mint mindig. De egyáltalán nem hasonlított önmagára. Túlméretezett, fehér, V kivágású trikót viselt, és olyan rövid fekete szoknyát, melyet korábban nem is lett volna hajlandó felvenni. Alig látszott ki az ing alól, mely Maconé volt. Lassan már fel sem tűnt, hogy az ő ruháit hordja, a gyűrűvel együtt, melyet a nagybátyja csavargatott, ha a gondolataiba mélyedt. Az ékszer új nyakláncon függött, anyám gyűrűje mellett. A régi lánc elszakadt a születésnapján, és elveszett a hamuban. Anyám gyűrűjét szerelmem jeléül adtam oda neki, noha már nem vehettem biztosra, hogy ez bármit is jelent Lenának. Mindenesetre, a lány továbbra is hűségesen magával hordozta a mi közös kísérteteinket, és egyiktől sem volt hajlandó megválni. Az én elhunyt édesanyám, és az ő elhunyt nagybátyja ott voltak vele aranyból, platinából és más nemesfémekből ötvözött gyűrűk formájában, nyakláncon lógva, olyan ruhadarabok alá rejtve, melyek nem a sajátjai. Mrs. English nekifogott kiosztani a feladatlapokat, és szemlátomást nemigen volt elragadtatva attól, hogy a fél osztály fürdőruhában vagy hóna alatt strandtörülközővel jelent meg. Emily egyszerre mindkét bűnt elkövette. - Az öt rövid kérdés közül mindegyik tíz pontot ér - tájékoztatott minket a tanárnő -, aztán következik a huszonöt pontot érő többszörös választás, végül pedig a szintén huszonöt
pontos esszéfeladat. Sajnálom, de Boo Radley nincs benne, csak a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. És még nincsen nyár, gyerekek! A Ne bántsátok a feketerigót! az első félév anyagában szerepelt. Szép emlékként őriztem a pillanatot, amikor Lena, a maga viharvert példányával együtt, először megjelent az osztályban. - De tanárnő, Boo Radley már meghalt! Karót döftek a szívébe! Hátulról érkezett a megjegyzés; nem tudom, pontosan kitől származott - valamelyik lánytól Emily társaságából -, de mind tudtuk, hogy az illető Maconről beszél, és a rosszindulatú célzást, mint a régi szép időkben, Lenának szánja. Hiába haltak el nemsokára a nevetés utolsó hullámai is, bennem csak nőtt a feszültség. Vártam, mikor remegnek meg és törnek be az ablakok, de semmi nem történt. Lena nem reagált. Azt gondoltam, talán nem is figyelt, vagy már nem érdekli, mit mondanak. - Fogadni mernék, hogy az öreg Ravenwood nincs is a városi temetőben! - kontrázott rá valaki pofátlanul, és rájöttem, hogy Emily volt az. - A koporsója biztosan üres! - folytatta. - Már ha van egyáltalán! - Fogd be! - sziszegtem, és Mrs. English is rászólt. Lena végül megfordult, és egyenesen Emily szemébe nézett. Ennyi volt az egész - egyetlen pillantás. Emily, mintha bármi fogalma lett volna a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról, szétnyitotta a feladatlapját. Mégsem szálltak le Lenáról, dühöngtem, csakis rajta köszörülik a nyelvüket. Ő lett az új Boo Radley. Igazán szerettem volna tudni, mit lépne erre Macon. Még mindig ezen méláztam, amikor a terem végéből sikoltás harsam fel. - Segítség, tűz van! A feladatlap égett Emily kezében. A lány ledobta a papírokat a linóleumpadlóra, és tovább sivalkodott. Mrs. English felkapta a pulóverét a széke háttámlájáról, a helyszínre sietett, és elfordult, hogy a jó szemével lássa a történteket. Úgy háromszor lecsapott, mire a tűz kialudt; csak a megpörkölődött, füstölgő feladatlap maradt a megpörkölődött és füstölgő padlón. - Esküszöm, ez spontán öngyulladás volt! - sápítozott Emily. - Én csak írtam, és elkezdett égni! - Valóban? - emelt fel Mrs. English egy fényes, fekete öngyújtót a lány padjáról. - Szedd össze a holmidat, és magyarázd el a történteket az igazgatónak! Emily kiviharzott a teremből, Mrs. English pedig visszament a katedrához. Ahogy elhaladt mellettem, észrevettem, hogy az öngyújtóra ezüst félhold van festve. Lena visszafordult előre, és hozzálátott a feladatok megoldásához. Én csak bámultam rajta a lötyögő inget, és alatta a csörgő láncot. Haja esetlenül összekötött csomóként meredt a feje tetején - ezt az új hóbortot sem magyarázta meg soha. Megböktem a ceruzám végével, mire abbahagyta az írást, rám nézett és halvány mosoly ült ki az arcára - az elmúlt napok tükrében ennél többet nem is várhattam. Visszamosolyogtam rá, de ő lenézett a dolgozatra, mintha nálam jobban foglalkoztatnák az asszonáncok vagy konszonánsok... Mintha fájt volna rám néznie, vagy - és ez még rosszabbnak tűnt - egyszerűen csak nem akart! Amikor másodszor megszólalt a csengő, karneváli hangulat lett úrrá a Jackson diákjain. A lányok kibújtak a felsőikből, és bikiniben száguldottak a parkoló felé. Mindenki kiürítette a szekrényeit, és a szemetesbe hajította a füzeteit. A beszélgetés harsány kiáltozássá, majd kurjongatássá erősödött. Mindenki túljutott a vizsgákon, és elérkezett, amire oly régóta vártunk: a szabadság, és a nyári szünet kezdete. Mindenki úszott a boldogságban, csak én nem. Lenával együtt megindultunk a parkoló felé. A lány táskája menet közben himbálózott, és a vállunk súrolta egymást. Átfutott rajtam a korábbról ismert elektromosság, de az érzés továbbra is hideg maradt. Lena elhúzódott.
- Szóval, hogy sikerült? Oly kínosan keresgéltem a beszédtémákat, mintha idegenek lennénk egymásnak. - Mi? - A záródolgozat. - Biztos egyes lett, nem nagyon olvastam el a kötelezőket. Nehéz volt elképzelni, hogy Lena elhanyagolta a tanulást, hiszen amikor a Ne bántsátok a feketerigót! volt a téma, mindig mindenre tudta a választ. - Igen? Én jó előre megszereztem a kérdéseket, a múlt héten elloptam a feladatsort Mrs. English asztaláról! Persze füllentettem; Amma inkább elfogadta volna, ha megbukom, mint azt, ha csalok. De Lena erre sem kapta fel a fejét. Meglengettem az arca előtt a kezem. - Figyelsz? Az álomról akartam neki beszélni, de először azt kellett elérnem, hogy egyáltalán tudatosuljon benne a jelenlétem. - Sajnálom, sok minden kavarog a fejemben - mondta, és elfordult. Ezzel se mentem sokra, de még mindig több volt annál, amit az elmúlt hetek során ki tudtam belőle szedni. - Mint például? Ekkor szemlátomást elbizonytalanodott. - Semmi. Semmi jó? Vagy semmi olyan, amiről itt beszélni tudsz? Megállt, a szemembe nézett, és kizárt a gondolataiból. - Elköltözünk Gatlinből. Mindannyian. - Micsoda? Erre végképp nem számítottam. És persze ő pontosan ezt akarta. Kizárt a gondolataiból, hogy ne tudhassam, mi jár a fejében, és ne tudjak a legutóbbi történésekről, meg az érzéseiről. Eddig azt hittem, csak időre van szüksége, az eszembe sem jutott, hogy nélkülem akar lenni! - Nem akartam megmondani. Csak néhány hónapról van szó. - Van ennek valami köze a...? A jól ismert pánik lett úrrá rajtam, és összeszorult a gyomrom. - Nem, nem róla van szó - mondta Lena szemlesütve. - Nagyi és Del néni úgy vélik, ha elkerülök Ravenwoodból, kevesebbet gondolok majd rá. Őrá. Ha elkerülök tőled. Egészen pontosan ezt hallottam. - Ez nem így működik, Lena. - Mi? - Attól, hogy elmenekülsz, nem fogod elfelejteni Macont - győzködtem. A név hallatán megfeszültek az arcizmai. - Tényleg? Ezt olvastad a könyveidben? Hol is tartok? Az ötödik szakaszban? Vagy a végén, a hatodikban? - Úgy érzed? - Hadd mondjak én is egy szakaszt! Hagyd az egészet, és lépj le, amíg megteheted! Mikor érek el ehhez? Megálltam, és a szemébe néztem.
- Valóban ezt akarod? A hosszú ezüstláncon függő emléktárgyait csavargatta, kezében tartva mindent, ami kettőnket jelképezett, mindazt, amit együtt átéltünk, együtt láttunk. Olyan erősen szorította őket, hogy azt hittem, menten összetörnek. - Nem tudom - vallotta be. - Egyrészt arra vágyom, hogy elmenjek és vissza se nézzek, másrészt viszont úgy érzem, képtelen lennék itt hagyni Ravenwoodot, amit ő annyira szeretett és rám hagyott. Ez az egyetlen ok? Vártam, hogy folytassa, hogy rátérjen arra, hogy engem sem akar elhagyni. De nem szólt többet. Témát váltottam. - Talán ezért álmodtunk arról az éjszakáról - jegyeztem meg mintegy mellékesen, mire egyből felkapta a fejét. - Miről beszélsz? Láttam, hogy végre figyel rám. - Arról, amit múlt éjjel álmodtunk, a születésnapodról! Úgy értem, egészen olyan volt, mint a születésnapod, leszámítva azt a részt, amikor Sarafine megölt. Az annyira valós volt. És - felhúztam a pólóm -, ezzel ébredtem! Lena döbbenten meredt a kivillanó rózsaszín sebhelyre, mely cik-cakkos vonalként húzódott végig a hasamon. Úgy festett, mint aki menten elájul. Elsápadt, és tekintetében páni félelem jelent meg. Hetek óta most láttam először bármiféle érzelmet az arcán. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én semmit nem álmodtam az éjjel. Volt valami furcsa abban, ahogy mondta, az arckifejezése pedig igen komolynak tűnt. - Fura. Mindketten szoktunk álmodni. Próbáltam higgadtan beszélni, de éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Álmaink mindig közösek voltak, amióta csak megismerkedtünk, sőt már azelőtt is! És Macon sem véletlenül járt éjszakánként a szobámban: elvette az álmaim közül azokat, melyeket el akart rejteni Lena elől. Azt mondta, Lena és köztem olyan erős a kötelék, hogy a lány az én álmaimat álmodja. Ha már nem így van, az az eltávolodásunkat jelzi? - A születésnapod éjszakája volt, és hallottam, hogy hívsz. De amikor a kripta tetejére értem, Sarafine állt ott, késsel a kezében. Lena émelygett; a korábbinál is rosszabbul festett. Lehet, hogy azon a ponton le kellett volna állnom, de nem tudtam. Magam sem értettem, miért, de kényszert éreztem a folytatásra. - Mi történt akkor éjjel, Lena? Sosem mondtad el pontosan! Lehet, éppen ezért álmodom róla! Ethan, nem tehetem! Ne kényszeríts erre! El sem tudtam hinni. Újra ott volt az elmém hátsó zugában, és megint keltáltunk. Próbáltam feltörni az ő elméjének ajtaját, és újra behatolni a gondolatai közé. De igenis tudunk róla beszélni! El kell mondanod! Bármit is érzett Lena, lerázta magáról. Szinte hallottam, ahogy nagy erővel becsapja az elméinket elválasztó ajtót. - Tudod jól, mi történt. Elestél, miközben próbáltál felmászni a kriptára, és elvesztetted az eszméletedet. - De mi történt Sarafine-nel?
- Nem tudom - felelte Lena a hátizsákja vállpántját huzigálva. - Minden lángolt, nem emlékszel? - És ő csak úgy eltűnt? - Nem tudom! - ismételte makacsul. - Semmit nem láttam, és mire a tűz kialudt, már nem volt sehol! Lena hangja védekezőnek tűnt, mintha az imént megvádoltam volna valamivel. - Miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Te álmodtál, én nem. És akkor mi van? Ez nem olyan, mint a korábbiak, nem jelent semmit! Már otthagyott volna, de én elé álltam, és ismét felhúztam a pólómat. - Akkor ezt mivel magyarázod? Lena a hegre bámult, melynek durva felszínű, rózsaszín vonala egyértelműen elárulta, hogy frissen gyógyult. A lány elkerekedett szemében visszatükröződött az első nyári nap fénye, és a mogyoróbarna írisz most aranyszínben tündökölt. Választ nem kaptam. - És a dal is változik! Tudom, hogy te is hallod! Közel az idő? Nem beszélhetnénk erről? Lena erre - feltételezem, mintegy válaszképpen -, hátrált egy pár lépést. De nem törődtem vele, nem számított, nem tudtam már leállni. - Valami történik, ugye? A lány a fejét rázta. - De mi? Lena... Mielőtt folytathattam volna, Link utolért minket, és rám sózott egyet a törülközőjével. - Úgy néz ki, senki nem megy ma a tóhoz, legfeljebb ti ketten! - Hogyhogy? - Basszus, nézd már a kerekeket! Mind ki van lyukasztva, az összes kocsi defektes az egész parkolóban, még a Roncs is! - Az összes kocsi? Előre láttam, hogy Hájas, a Jacksont felügyelő rendőr mennyire el lesz ragadtatva. Végiggondoltam, nagyjából hány autó lehet az iskola parkolójában. Épp elég ahhoz, hogy az ügyet felterjesszék Summerville-be, talán egészen a megyei rendőrségre, ami már kívül esik Hájas hatáskörén. - Lenáét kivéve. Link a krómozott járgányra mutatott. Még mindig nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy az Lena autója. A parkolón teljes zűrzavar lett úrrá. Savannah egyfolytában telefonált, Emily pedig Edén Westerly-vel kiabált. A kosárlabdacsapat tanácstalanul ácsorgott. Link a vállával megtaszította Lenát. - A többit megértem, de miért nem tudtad megkímélni a Roncsot? - kérdezte csüggedten. Le vagyok égve, ez most egyáltalán nem hiányzott! Ránéztem a lányra, aki csak állt, kővé meredve. Lena, te tetted ezt? - Nem én voltam! Tudtam, hogy valami nincs rendjén. A régi Lena a puszta gyanúsításért is leszedte volna a fejünket. - Szóval úgy gondolod, Ridley volt, vagy...?
Összenéztünk Linkkel, ki se mertem mondani Sarafine nevét. - Nem Ridley tette - rázta Lena a fejét. Hangja szokatlan bizonytalanságot tükrözött; mintha nem is ő lett volna! - Ha hiszitek, ha nem, nem ő az egyetlen, aki gyűlöli a Halandókat. Kérdőn néztem rá, és végül Link volt az, aki hangosan kimondta, amire mindketten gondoltunk: - Honnan tudod? - Tudom, és kész! - zárta Lena rövidre a kérdést. A parkolóban tomboló zaj közepette valaki túráztatta a motorját. A következő pillanatban egy fekete pólós srác kanyarodott ki az autók közül, füstöt eresztve a feldühödött pomponlányok arcába, majd kihajtott a főútra, és eltűnt. Mivel bukósisakot viselt, nem láttam az arcát; csak azt, hogy a motor egy Harley volt. Mégis összerándult a gyomrom, mert a jármű nagyon ismerős volt. Hol is láttam korábban, tűnődtem. A Jacksonban nem járt senki motorral; az ismerőseim közül is csak Hank Porternek volt egy ATV-je, ami tönkrement, amikor kapatos tulajdonosa Savannah legutóbbi bulija után felborult vele. Legalábbis így tudtam - márpedig amióta kihúztak a meghívottak névsoráról, csak a hallomásra hagyatkozhattam. Lena úgy bámult a járgányra, mint aki szellemet látott. - Gyerünk innen! - kiáltott fel, majd, szó szerint lerohanva a lépcsőn, megindult az autó felé. - Hova? - kérdeztem, miközben igyekeztem vele lépést tartani. - Mindegy, csak el innen!
JÚN.12. A tónál
De ha nem Ridley volt az, akkor a te kerekeidet miért nem lyukasztották ki? - tértem újra a lényegre. Még mindig nem tudtam felfogni a parkolóban történteket, és egyfolytában csak ez járt a fejemben. Meg a motor. Honnan volt olyan ismerős? Lena rám se nézett, csak a vizet pásztázta. - Biztosan véletlen - mondta. Kár, hogy egyikünk sem hitt a véletlenekben. - Tényleg? - kérdeztem vissza egykedvűen, és belemarkoltam a barna, kavicsos homokba. Linket leszámítva magunkban voltunk a tónál. A többiek valószínűleg az autószerelő műhelynél tolongtak, hogy új gumit vehessenek, mielőtt Ednek kimerül a készlete. Az, aki máshol nőtt fel, a látvánnyal szembesülve valószínűleg visszaveszi a cipőjét, és kijelenti, hogy ez a sáros homok nem más, mint egy mocsár, de nekünk, gatlinieknek a Moultrietó zavaros vize állt legközelebb ahhoz, amit strandnak lehetett nevezni. Mindenki az északi parton szeretett lógni, mert közel volt az erdő, és messze a parkoló, így az ember nagy valószínűséggel nem futott össze senkivel az iskolatársakon kívül, főleg nem a tulajdon szüleivel. Valójában nem tudtam, miért vagyunk itt. Furcsa volt, hogy csak a miénk a tó, hiszen az egész iskola ide készült. Nem hittem Lenának, amikor azt mondta, hogy ide akar jönni. Mégis itt kötöttünk ki. Link már rég a vízben lubickolt, mi pedig egy piszkos törülközőn ücsörögtünk, melyet barátunk a Roncs csomagtartójából halászott elő indulás előtt. Lena felém fordult. Egy percig úgy tűnt, minden visszatért a normális kerékvágásba, és a lány jól érzi magát mellettem. De ez az érzés csak addig tartott, míg be nem állt a csend. Láttam, ahogy fehér bőre csillog a verítéktől. A vékony fehér ing kezdett a testéhez tapadni a dél-karolinai június fojtogató, párás hőségében. A ciripelő kabócák hangja majdnem elviselhetővé tette a kínos csendet. De csak majdnem. Lena fekete szoknyája lecsúszott a csípőjére. Századszor kívántam, bárcsak rajtunk lenne a fürdőruhánk! Soha nem láttam még Lenát fürdőruhában. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot. Elfelejtetted, hogy hallom, mi jár a fejedben ? Felhúztam a szemöldököm. Szóval már megint itt van, elmém hátsó zugában, mintha soha nem is távozott volna onnan. Az egyik percben alig akart hozzám szólni, a másikban pedig úgy tett, mintha semmi sem változott volna kettőnk között. Tudtam, hogy ezt meg kellene beszélnünk, de nem volt kedvem a vitához. Ha lett volna szerencsém a látványhoz, biztos lehetsz benne, hogy azt nem felejtem el! Erre odahajolt hozzám, fogta a pólómat, és áthúzta a fejemen. Éreztem, ahogy néhány kósza hajtincse csiklandozza a vállamat. A nyakam köré fonta a karját, és közelebb húzott magához. Az arcunk majdnem összeért, és feltűnt, hogy a napsugarak aranyfénnyel tükröződnek a szemében. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen élénk színe lett volna! Az arcomba dobta a pólót, és nevetve, futva megindult a víz felé. Ruhástól a vízbe vetette magát, és közben úgy nevetett, mint egy gyerek. Hónapok óta nem láttam, hogy így elengedte volna magát! Úgy éreztem, legalább egy délutánra visszakaptam őt, noha az okát nem tudtam. Elhessegettem a kételyeim és üldözőbe vettem, és a tó sekély peremét magam mögött hagyva a vízbe vetettem magam. - Állj meg!
Lena lespriccelt, én meg visszavágtam. A ruhája átázott, ahogy az én nadrágom is, de mégis jó volt ott lenni a szabadban, a napsütésben. Link messzire kiúszott a móló felé; így tényleg kettesben maradtunk. - Lena, várj meg! A lány a válla fölött rám mosolygott, és lebukott a víz alá. - Nem menekülsz ilyen könnyen! Mielőtt elsiklott volna előlem, megragadtam a lábát, és magam felé húztam. Lena kacagott, rugdalózott, és addig ficánkolt, míg én is bele nem estem a vízbe, egyenesen mellé. - Azt hiszem, az előbb egy halhoz értem! - sikkantott. Megfogtam a derekát, és magamhoz húztam. Egészen közel hajoltunk egymás arcához; magunkban voltunk: csak a nap, a tenger, és mi ketten. Most nem kerülhettük el egymást. - Nem akarom, hogy elmenj! Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen! Nem lehetne, hogy visszamenjünk az időben, és... Lena kinyújtotta a kezét, megérintette az ajkamat, hogy elcsitítson. Ujja hegyéből melegség áradt szét az egész testemben. Már majdnem elfelejtettem ezt az érzést: a forró elektromosságot. Lena végigsimított a karomon, majd összekulcsolta a kezét a hátam mögött, és fejét a mellkasomra hajtotta. Olyan érzés volt, mintha gőz szállt volna fel a bőrömről, és Lena minden érintése csípős bizsergést hagyott maga után. Már hetek óta nem kerültem hozzá ilyen közel. Mélyen belélegeztem az illatát. Citrom, rozmaring... és még valami más. Amit eddig soha nem éreztem. Szeretlek, Lena. Tudom. Lena közelebb hajolt az arcomhoz, és én megcsókoltam. Pillanatok alatt a karjaimba olvadt, úgy, ahogy hónapokkal korábban. Csókolózás közben elvesztettük a fejünket; mintha valami különleges Igézet ejtett volna minket rabul, mely kettőnkből áradt. Hirtelen felkaptam őt, a víz fölé emeltem, majd, miközben lecsöpögött rólunk a víz, kivittem a partra. Letettem a törülközőre, és nemsokára már a sáros homokban hemperegtünk. A melegség vadul lobogó tűzzé fokozódott. Tudtam, hogy le kellene állnunk, amíg tudunk uralkodni magunkon. Lena! A lány zihált, ahogy teljes súlyommal ránehezedtem, majd ismét megpörgettük egymást a homokban. Alig kaptam már levegőt. Lena, fejét hátravetve, felnevetett, mire végigfutott a hátamon a hideg. Jól emlékeztem erre a nevetésre, mégpedig az álmomból. Sarafine kacagott így. Lenának abban a percben pontosan ugyanolyan hangja volt, mint neki. Lena! Talán a képzeletem játszik velem, tűnődtem. Mielőtt rájöhettem volna a dolog nyitjára, Lena rám feküdt, és onnantól kezdve minden más kiment a fejemből. A következő pillanatban egymásba gabalyodtunk, és én elvesztem. A mellkasom megfeszült, és már-már fuldoklottam. Tudtam, hogy ha nem hagyjuk abba azonnal, a sürgősségin kötök ki, vagy még rosszabb vége lesz. Lena! Ekkor égető fájdalom hasított az ajkamba. Lelöktem magamról a lányt, és döbbenten elfordultam. Lena hátrált, felemelkedett és a sarkára ült. A szeme hatalmasra nőtt, és aranyszínben izzott. Zöldnek szinte nyomát sem láttam. A lány levegő után kapkodott. Előrehajoltam, és én is igyekeztem egyenletesen lélegezni. A testemben egyenként minden idegszál lángra kapott. Lena felemelte a fejét. A sáros, zilált hajtömegtől alig láttam az arcát, de szemének hátborzongató aranya tovább tündökölt.
- Tartsd magad távol tőlem! Lassan beszélt, mintha a szavak lényének egy mély, megközelíthetetlen részéből törtek volna elő. Link ekkor kijött a vízből, és egy törülközővel szárítgatni kezdte tüskésre zselézett haját. Igazán vicces látványt nyújtott ugyanabban az úszószemüvegben, melyet az anyukája erőszakolt rá, amikor még kicsik voltunk. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte. Megérintettem az ajkam, és elhűlten meredtem az ujjamra. Vért láttam. Lena felállt, és távolodni kezdett tőlünk. Meg is ölhettelek volna! Azzal sarkon fordult, eliramodott, és az erdő sűrűjébe futott. - Lena! - kiáltottam, és utánaeredtem. Nem kifejezetten kellemes mezítláb futni a dél-karolinai erdőkben. Már jó ideje nem esett, így a tópartot körös-körül beterítették a ciprusok elszáradt tűlevelei, melyek ezernyi apró tőrként döfködték a talpamat. Mégsem álltam meg. Nemigen láttam a menekülő Lenát, csak hallottam, ahogy nem messze tőlem átverekszi magát a fák között. Ne közelíts! Hirtelen egy súlyos fenyőág reccsent, majd levált a törzsről, és előttem alig egy méterrel az ösvényre zuhant. Rögtön ezután hallottam a következő, letörni készülő fadarab hangját. Lena, észnél vagy? Szerte körülöttem ágak zuhantak az avarba; alig pár centiméteren múlott, hogy egyik-másik el nem talált! Fejbe éppen nem vágtak, de ahhoz elég közel estek, hogy világos legyen, mire megy ki a játék. Azonnal hagyd abba! Ne gyere utánam, Ethan! Hagyj békén! Lena egyre távolabb került tőlem, én viszont, fittyet hányva a kidőlő fatörzsekre és a haladást nehezítő cserjékre, felgyorsítottam. Lena villámgyorsan cikázott a fák között, és többször is letért az ösvényről. Láttam, hogy a főút felé száguld. Újabb fa dőlt ki elém az útra, vízszintesen a jobbra-balra fekvő törzsekhez képest. Hirtelen csapdába kerültem, így volt időm észrevenni a dőlés következtében fejjel lefelé fordult kócsagfészket. Lena, már amikor magánál volt, sosem bántotta volna az állatokat! A gallyak felé nyúltam, meg akartam nézni, összetörtek-e a tojások. Ekkor motor bőgése ütötte meg a fülemet, és görcsbe rándult a gyomrom. Átvergődtem az ágakon. Közben megsebzett arcomon vér csörgött végig, de nem törődtem vele. Kiértem a főútra, és még éppen láttam, hogy Lena felül valaki mögé egy Harley-ra. Mi a francot művelsz? Lena egy pillanatra rám nézett, de aztán, lobogó fekete hajjal, eltűnt az út mentén. Elhúzok innen. Sápadt karjaival átkarolta a Jackson parkolójában látott ismeretlen motorost, aki kilyuggatta a kerekeket. És akkor végre felismertem a járgányt is. Rajta volt Lena egyik temetői fotóján, mégpedig azon, ami nyomban eltűnt a faláról, ahogy rákérdeztem, mi az. Lena biztosan nem pattanna fel egy vadidegen mögé.
Hacsak nem ismeri a motorost. Hirtelen fogalmam sem volt, melyik lehetőség a rosszabb.
JÚN.12. Az Igéző fiú
Amikor visszafelé jöttünk Linkkel a tótól, nem sokat beszéltünk. El kellett hoznunk Lena autóját, de nem voltam olyan állapotban, hogy vezethessek. A talpam össze volt vagdosva, ráadásul, amikor megpróbáltam átmászni a legutoljára kidöntött fán, a bokámat is meghúztam. Link nem bánta, hogy neki kell átvennie a kormányt, sőt igen nagy örömét lelte Lena kocsijának vezetésében. - Hallod, ez repül! Ez az, kicsikém! Aznap különösen bosszantott, ahogy Link, szokása szerint, isteníti a járművet. Szédültem, és nem tett jót az állapotomnak, hogy barátom már századszorra dicséri agybafőbe Lena kocsiját. - Akkor gyorsíts, ember! Meg kell találnunk! Egy idegen motorján ül! Nem mondhattam el neki, hogy Lena tulajdonképpen ismeri az illetőt. Vajon mikor készítette azt a képet a Harley-ról a temetőben? Dühömben belevertem az ajtóba. Link nem mondta ki, amire gondolt: Lena megszökött előlem. Ennél nyilvánvalóbb már aligha lehetett volna: nem akarja, hogy megtaláljuk. De Link csak hajtott tovább, én pedig az anyósülésen gubbasztva bámultam kifelé az ablakon, miközben a forró szél csípte az arcomon a száz meg száz apró karcolást. Jó ideje már, hogy nem mentek rendben a dolgok, de idáig vonakodtam tudomásul venni. Talán valami külső tényező hatott ránk, vagy én tettem valami rosszat vele, esetleg ő velem? Még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy ő ártott saját magának! Az egész a születésnapján kezdődött, Macon halálával. Azon is eltűnődtem, hogy utóbbiról Sarafine tehet-e. Egész idő alatt azzal áltattam magam, hogy minden a gyásznak az öt idióta fázisa miatt van! Eszembe jutott a szemében megcsillanó arany fény, és a nevetés az álmomban. Éppenséggel lehetséges, hogy valóban egy folyamat szakaszait láthatom, csak nem a gyászét. Valami természetfeletti bújik meg a háttérben? Valami Sötét? Csak nem következik be, amitől kezdettől fogva féltünk? Ismét belevágtam az ajtóba. - Biztos vagyok benne, hogy Léna jól van. Lehet, hogy csak egy kis szabadságra van szüksége. A lányok gyakran felemlegetik, hogy igénylik a szabadságot! Link bekapcsolta a rádiót. De aztán meggondolta magát, és kikapcsolta. - Gyilkos hangzása van! A szemem forgattam, mire ő így szólt: - Figyelj, mi lenne, ha lemennénk a Tejponállóba, és megnéznénk, bent van-e Charlotte? Fel is szedhetnénk, pláne ha ezzel az imponáló kocsival mutatkozunk! Link csak a figyelmemet próbálta elterelni, de hiába. - Persze, mintha nem tudná az egész város, hogy kié! - legyintettem. - Mindenképpen haza kell juttatnunk, különben Del néni aggódni fog. Valójában azért akartam mielőbb Ravenwoodba érni, hogy megnézzem, ott áll-e a Harley. Link azonban nem állt kötélnek.
- Haza akarod vinni Lena kocsiját úgy, hogy a lány meg sehol? Szerinted ez majd megnyugtatja Del nénit? Álljunk inkább meg, igyunk valami hideget, és gondoljuk át a dolgot! Ki tudja, még az is lehet, hogy Lena a Tejponállóban van. Nincs messze a főúttól. Ezzel éppen nem mondott ostobaságot, de ettől nem éreztem magam egy cseppet sem jobban, inkább csak rosszabbul. - Ha annyira tetszik a Tejponálló, miért nem dolgozol ott a nyáron? ...Várjunk csak, te nem dolgozhatsz, mert egész nyáron békát fogsz boncolni az iskolában a többi életfogytossal, akik megbuktak bioszból! Az életfogytosok azok voltak, akik többször járták az utolsó évet: egyfolytában végzősök voltak, de az iskolát sehogy sem akarták befejezni. Azok az arcok, akik évekkel később is a gimnáziumi sportcsapat egyendzsekijében szolgálták ki a vevőket a Shop & Lopban. - Te beszélsz? Mér’, neked tán jobb programod van nyárra? A könyvtár, mi? - Éppen adhatnék neked könyveket, csak ahhoz előbb meg kéne tanulnod olvasni! Link meglehetősen furcsállotta a tervemet, hogy nyáron a könyvtárban dolgozom Mariannel, de nem bántam. Továbbra is kavarogtak bennem a kérdések Lénával, a családjával, a Fényhozókkal és a Sötét Igézőkkel kapcsolatban. Miért nem kellett Lenának választania a tizenhatodik születésnapján? Egyáltalán nem olyan dolognak nézett ki, ami alól csak úgy ki lehet bújni. Valóban választhat, hogy Fényhozó avagy Sötét Igéző válik-e belőle? Mivel a Holdak Könyve megsemmisült a tűzben, egyedül a Lunae Libriben remélhettem választ a kérdéseimre. És ez csak egy volt a nyugtalanító dolgok közül. Próbáltam nem gondolni Anyára, idegen motorosokra, rémálmokra, véres ajkakra és aranyfényű szemekre. Inkább bámultam kifelé az ablakon, és néztem az út mellett elsuhanó fákat. A gyorsétkezde tömve volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. Nem csoda, hiszen a Jacksonból más szórakozóhelyet nem lehetett gyalog megközelíteni. Nyáron csak követni kellett a legyeket, és az ember könnyedén megtalálta a korábban Talponállóként ismert létesítményt. Új nevét akkor kapta, amikor Gentryék megvették, és nem akartak sokat költeni a betűk cseréjére. Aznap mindenki a szokásosnál is izzadtabbnak és dühösebbnek tűnt. Nem csoda: az egy mérföldnyi gyaloglás a dél-karolinai hőségben nem sok okot adott a vidámságra, főleg miután - a szokásos flörtökkel és meleg sörökkel együtt meghiúsult a várva várt buli a tónál. A hangulat olyan volt, mintha a karácsony maradt volna el. Emily, Savannah és Eden a legjobb asztalnál ültek a kosárcsapattal. A lányok mezítláb voltak, bikinifelsőben és olyan falatnyi forrónadrágban, melyen a legfelső gombot nyitva lehet hagyni úgy, hogy ne csússzon le, de kivillantsa a hasat és a bikinialsót. Még ők sem látszottak jókedvűnek. Az összes gumiabroncsot felvásárolták a szervizben, így az autók fele még mindig az iskola parkolójában rostokolt. Mindenesetre folyt a szokásos vihorászás és hajdobálás. Emily melle majd kibuggyant az aprócska, háromszögletű bikinifelsőből, aktuális áldozata, Emory legnagyobb örömére. - Ezek ketten feltűnési viszketegségben szenvednek! - csóválta Link a fejét. - Szerencsére én már nem mozgok a köreikben - feleltem. - Ja. Úgy látom, rád fér egy ital, megyek sorba állni. Mit kérsz? - Semmit, kösz. Adjak pénzt? Linknek rendszerint nem volt egy vasa sem. - Nem kell, majd megfűzöm Charlotte-ot. Link bárkinek lyukat tudott beszélni a hasába. Elindult a pulthoz, én pedig átfurakodtam a tömegen, és igyekeztem az Emilyéktől legtávolabbra eső helyet elfoglalni. Végül ledobtam magam a legrosszabb sarokasztalhoz, a szódásüvegektől és az ország minden szegletéből
összegyűjtött italos palackoktól roskadozó polc alatt. Ezek egy része már akkor is itt állt, amikor még apám is kisgyerek volt, és lehetett látni, ahogy a ragacsos, barna, narancssárga és vörös folyadékok szintje a sokéves tárolás alatt egyre csökkent. Elég ronda látvány volt, főleg az ötvenes évekből itt maradt üdítős plakáttal és az elmaradhatatlan legyekkel kiegészülve. De ha az ember sokat járt ide, egy idő után már nem akadt fent rajta. Leültem, és néztem a süllyedő sötét szirupot, hangulatom palackozott mását. Vajon mi üthetett Lenába a tónál? Az egyik pillanatban csókolóztunk, a következőben elrohant tőlem. És aranyszínű volt a szeme, láttam! Nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy az ember tudja, ez mit jelenet. A Fényhozóknak zöld volt a szemük, a Sötét Igézőknek pedig arany. Lenáé nem vált ugyan teljesen arannyá, de akkor is épp elég aggasztó volt. Egy légy szállt rá a fényes, piros asztalra. Meredten néztem. A gyomrom - mostanában már nem először - felkavarodott. A félelem és kétségbeesés tompa dühvé változott bennem. Hirtelen olyan mérges lettem Lenára, hogy legszívesebben bezúztam volna a boksz melletti ablakot. Mindazonáltal azt is ki akartam deríteni, mi folyik körülöttem, és ki volt az a srác a Harley-n. Csak hogy jól beverhessem a képét. Link hirtelen leült velem szemben a legnagyobb kehellyel, amit valaha láttam - a fagyi vagy tíz centis magasságban tornyosult a műanyag pohár pereme fölött. - Charlotte-ot nem nehéz megfűzni - nyalta meg Link a szívószálat. A desszert édeskés szagától még erősebben émelyegtem. Úgy éreztem, az izzadtság, a fülledtség, a legyek, az Emoryk és Emilyk fojtogatón körbezárnak. - Lena nincs itt, lépjünk! Egyszerűen képtelen voltam úgy üldögélni, mintha minden a legnagyobb rendjén lenne. Linknek viszont ez soha, semmilyen körülmények között nem okozott gondot. - Lazíts! Öt perc alatt eltüntetem! Eden haladt el mellettünk, a pult felé igyekezett újabb adag diétás kóláért. Ránk mosolygott, oly erőltetetten, mint mindig. - Milyen szép pár! Látod, Ethan, nem kellett volna a kis kerék-lyuggató, ablaktörőre vesztegetned az idődet. Linkkel remekül összeilletek, az isten is egymásnak teremtett benneteket! - Nem Lena volt az, Eden! Előre borítékolni lehetett, milyen fényt vetnek a történtek Lenára. Elejét kellett vennem a szóbeszédnek, mielőtt mind bevonják az anyjukat is. - Nem bizony, én voltam! - szólt közbe Link teli szájjal. - Lena sajnálja is, hogy nem neki jutott eszébe elsőnek! Link egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy beszólhasson a szurkolócsapat tagjainak. Ezek a lányok nem akartak leszállni Lenáról. Már ők maguk sem tartották viccesnek a témát, de azért továbbra sem szűntek meg lovagolni rajta. A kisvárosok már csak ilyenek. Ha valakiről kialakul egy vélemény, azt senki nem hajlandó felülvizsgálni akkor sem, ha az illető megváltozik. Ha a szurkolócsapaton múlik, Lena még dédnagymama korára is a bekattant csaj marad, aki angolórán kitörte az ablakot. Mert nem vitás, hogy még akkor is Gatlinben fog élni az egész osztály. Engem kivéve. Legalábbis ha így maradnak a dolgok. Amióta Lena megjelent a városunkban, most gondolkoztam el először komolyan azon, hogy mégiscsak elköltözöm. A felsőoktatási tájékoztatókkal teli doboz jó ideje érintetlenül hevert az ágyam alatt. Amióta ismertem Lenát, már nem számoltam a hátralévő napokat, mikor tűnhetek el innen végre. - Hűha, ez meg kicsoda? - kérdezte hirtelen Eden kissé hangosabban a kelleténél.
A Tejponálló bejáratára szerelt csengő megszólalt, mint mindig, amikor valaki belépett. A jelenet hasonlított egy Clint Eastwood-filmhez, amikor a hős, miután vérfürdőt rendezett a városban, betér a kocsmába. Minden lány az ajtó felé kapta a fejét, csak úgy repkedtek a zsíros szőke lófarkak. - Nem tudom, de nagyon szeretném kideríteni! - dorombolta Emily, aki épp akkor jelent meg barátnője mögött. - Soha nem láttam korábban. És te? Láttam, ahogy Savannah lelki szemei előtt végigpörgeti az évkönyvet. - Biztos, hogy nem. Őt semmiképp nem felejteném el. Szerencsétlen fickó. Emily kinézte magának, és már meg is célozta csőre töltött fegyverével. Bárki legyen, esélye sem volt. Hátrafordultam, és megszemléltem az idegent, akit Earl és Emory addig ütne, míg mozog, ha megtudnák, hogy a barátnőik rá csorgatják a nyálukat! Ott állt az ajtóban, agyonmosott fekete pólóban, farmerben, kopott fekete katonai bakanccsal a lábán. Utóbbit nem láttam onnan, ahol ültem, de tudtam, hogy nem tévedek. Mert pontosan ugyanez volt a lábán akkor is, amikor utoljára láttam: amikor a levegőt kettéhasítva távozott Macon temetéséről. A rejtélyes idegen volt, az Incubus, aki más, mint a többi. A napfénytűrő Incubus. Emlékeztem, hogy szorította Lena az ezüstverebet, amikor az ágyamban aludt. Mit keres itt ez az alak? Fekete tetoválás kanyargott a karján; a minta törzsi jelre emlékeztetett, melyet mintha már láttam volna valahol. Mintha kést forgattak volna a gyomromban. Megérintettem a heget: lüktetett. Savannah és Emily a pulthoz billegtek, mintha rendelni akarnának, mintha bármi mást fogyasztanának itt a diétás kólán kívül. - Ez meg kicsoda? - kérdezte Link féltékenyen; nem mintha mostanában bárkinél is lett volna esélye. - Nem tudom, de láttam Macon temetésén - mondtam. Link továbbra sem vette le róla a szemét. - Ő is Lena bizarr rokona? - Nem tudom, miféle szerzet, de azt igen, hogy nem tartozik Lena családjához. Tény, de mégis tiszteletét tette a nagybátyja búcsúztatásán. Onnantól fogva, hogy először megláttam, éreztem, hogy valami nincs vele rendjén. Ismét megszólalt a csengő, valaki megint bejött. - Hé, Angyalarcú, várj már meg! Megdermedtem. Ezer másik közt sem tévesztettem volna el ezt a hangot. Link is az újonnan érkezőre meredt, és úgy nézett, mint aki kísértetet lát, vagy talán annál is rosszabbat... Ridley-t. Lena unokatestvére, a Sötét Igéző épp oly hiányosan öltözött volt, mint mindig, sőt a nyári hőség miatt még lengébb volt a ruhája. Szorosan tapadó, csipkés fekete haspolót viselt parányi fekete miniszoknyával, melyet talán egy tízéves kislányra terveztek. Lába így hosszabbnak tűnt, mint valaha, és a tűsarkú szandállal, melyen egyensúlyozott, le lehetett volna döfni egy vámpírt. Most már nemcsak a lányoknak maradt tátva a szája. Az egész iskola ott volt a téli bálon, amikor Ridley elsöprő sikert aratott. Most is sikerült dögösebben kinéznie akármelyik lánynál - egyet kivéve. Hátrahajolt, mintha most ébredt volna hosszas szunyókálásából, és a feje fölé emelte a
karját. Összefűzte az ujjait, még magasabbra nyújtózott, ezzel még több bőrfelületet fedett fel, kihangsúlyozva a köldöke körül futó tetoválást, mely meglehetősen hasonlított arra, amelyik barátja karját díszítette. Most valamit a srác fülébe suttogott. - Úristen, itt van... Linknek nehezére esett megemészteni a tényt. Léna születésnapja óta - amikor lebeszélte Ridley-t arról, hogy megölje az apámat - nem látta a Sötét Igéző lányt. De nem is kellett ahhoz látnia, hogy folyton csak ő járjon a fejében. Hogy nem felejtette el, abból is egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy azóta minden új dala róla szólt. - Azzal az alakkal jár? Gondolod, hogy a fickó... tudod... gondolod, hogy olyan, mint ő? Sötét Igéző. Kimondani is képtelen volt. - Kétlem. Nem sárga a szeme. Akkor is úgy éreztem, hogy nem ember. - Idejönnek. Link a fagyijára meredt, Ridley pedig valóban közeledett az asztalunkhoz. - Nahát, a két legjobb arc Gatlinben! Milyen jó, hogy itt futunk össze! John és én majd szomjan halunk! - mondta, majd a válla fölött hátradobta szőke és rózsaszín tincseit. Velünk szemben becsússzam a bokszba. Intett a srácnak is, hogy üljön mellé, de az nem mozdult. - John Breed. Úgy mondta, a szemembe nézve, mintha ez csak egy neve lenne a sok közül. Szeme zöld volt, mint korábban Lenáé. De mit keres egy Fényhozó Ridley társaságában? A lány rámosolygott. - Ő itt Lenáé, tudod, az, akiről meséltem - mutatott be, majd lilára lakkozott körmű kezével legyintett. - Léna barátja vagyok, Ethan. John egy pillanatra összezavarodottnak látszott, de aztán rögtön visszanyerte higgadtságát. Az a fajta srác volt, aki mindig megőrizte a nyugalmát, abban a hiszemben, hogy a végén úgyis minden a kívánságai szerint alakul. - Lena soha egy szóval nem említette, hogy barátja lenne. Minden izmom megfeszült. Ismerte Lenát, én viszont nem ismerem őt. Szóval meglátogatta a temetés óta, legalábbis beszélt vele. Ez mikor történt, és Lena miért hallgatott róla? - Pontosan honnan is ismered a barátnőmet? - kérdeztem, nyilvánvalóan túlságosan emelt hangon, mert több szempár is ránk szegeződött. - Higgadj le, Rövid Gyufa! Itt jártunk a környéken - magyarázta Ridley, majd Linkhez fordult. Hogy vagy, Nagyfiú? Link zavartan köhécselt. - Jól - nyögte ki szerencsétlen, vinnyogó hangon. - Nagyon jól. Azt hittem, elmentél a városból. A lány nem felelt. Továbbra sem vettem le a szemem Johnról, ő pedig, állva a tekintetemet, rosszindulatúan méregetett. Talán ezernyi lehetőséget pörgetett végig a fejében, hogy miként állíthatna félre az útból. Mert valamit - vagy valakit - akart, és a jelenlétem zavarta. Máskülönben, véltem, Ridley nem mutatkozna vele a városban, főleg nem négy hónap után. - Ridley, nem kellene itt lenned - jelentettem ki, miközben továbbra is a fickóra néztem. - Ne pánikolj, Vőlegény! Csak átutazóban vagyunk, most jövünk vissza Ravenwoodból.
Oly közömbösen ejtette ki, mintha nem volna nagy dolog. - Ravenwoodból? - nevettem fel. - Ajtót sem nyitnának neked! Lena hamarabb gyújtaná fel az egész házat! Ridley és Lena együtt nőttek fel, testvérként, míg Ridley át nem állt a Sötét Oldalra. Ridley vezette Sarafine-t Lena nyomára, és a lány születésnapján emiatt majdnem mindannyian otthagytuk a fogunkat, beleértve az apámat is. Kizárt dolog, hogy Lena szóba álljon vele! - Most már más idők járnak, Rövid Gyufa - mosolygott Ridley. - A család többi tagjával tényleg nem vagyok valami jóban, Lenával viszont tisztáztuk a nézeteltérésünket. De miért nem kérdezed meg őt is? - Hazudsz! Ridley kicsomagolt egy cseresznyés nyalókát, mely ártatlan édességnek tűnt, az ő kezében azonban fegyvernek minősült. - Úgy látom, kórosan bizalmatlan vagy másokkal szemben. Szívesen segítenék ez ügyben, de sajnos tovább kell mennünk. Fel kell tankolnunk John motorját, már ha még lehet tankolni annál a lepukkant benzinkútnál. Ennek hallatán olyan erősen kapaszkodtam meg az asztal szélében, hogy az ujjaim egészen elfehéredtek. Szóval van motorja. Abban a pillanatban kívül esett a látóteremen, de meg mertem volna esküdni, hogy Harley, méghozzá ugyanaz, amit a fényképen láttam Lena szobájának a falán. Szóval John Breed vette fel Lenát a Moultrie-tónál! És mielőtt a fickó egy szót is szólt volna, tudtam, hogy esze ágában sincs eltűnni. Máskor is ott fog állni készenlétben a sarkon, ha Lena el akar menekülni. Felálltam. Nem is tudtam, mit akarok, de Link igen. Ő is felállt, és az ajtó felé kezdett tuszkolni. - Tűnjünk innen! - Hiányoztál ám, Cukipofa! - kiáltott utánunk Ridley. Próbált gunyorosnak tűnni, mintha csak viccelne, de a rosszmájúság a torkára fagyott, és a végén inkább őszintének hatott a kijelentés. Belevágtam az ajtóba, mire az nagy lendülettel kipattant. Mielőtt azonban becsapódott mögöttünk, még hallottam John hangját. - Örülök, hogy találkoztunk, Ethan! Add át üdvözletem Lenának! A kezem reszketett, és Ridley nevetése tovább fokozta kínjaimat. Ezúttal nem kellett hazudnia, hogy ártson nekem; épp elégnek bizonyult az igazság. Miközben Ravenwoodba hajtottunk, nem szóltunk egymáshoz. Egyikünk sem tudta, mit is mondhatna. A lányok képesek ilyet tenni az emberrel, az Igéző lányok meg aztán végképp. Amikor elértük a Ravenwood-házba vezető hosszú felhajtó végét, a kaput - eddig soha nem tapasztalt módon - zárva találtuk. A kovácsoltvas indákat úgy benőtte a borostyán, mintha a ház időtlen idők óta üresen állna. Kiszálltam a kocsiból, és noha jól tudtam, hogy nem fog kinyílni, megráztam a kaput. A rácsozaton keresztül felpillantottam a házra. A sötétségbe borult ablakok zordságával már csak a komor égbolt vetekedett az épület fölött. Mi történhetett? Alapesetben tudtam volna kezelni Lena kiborulását a tónál, és talán rá is vehettem volna, hogy ne menjen el. Miért őt választotta? Az Igéző fiút a Harley-val? Mióta találkozgatott vele úgy, hogy nekem semmit nem szólt a dologról? És Ridley-nek mi köze ehhez? Korábban soha nem voltam még ilyen dühös rá. Ha megbánt valaki, akit gyűlölsz, az egy dolog. Sokkal rosszabb, ha olyan okoz fájdalmat, akit szeretsz, és akiről azt hitted, ő is viszontszeret. Az olyan, mintha hátba döfnének.
- Jól vagy, haver? - kérdezte Link, miközben kiszállt, és becsapta maga után a kocsiajtót. - Nem - dünnyögtem, és meredten néztem az utat. - Én se - ismerte el. Bedobta a kulcsot a kocsiba a letekert ablakon, s gyalogosan megindultunk lefelé. Szép hosszú túrát tettünk hazafelé. Link percenként hátrafordult, hogy ellenőrizze, nem követ-e egy Harley bennünket. Én viszont nem számítottam rá, hogy feltűnjön mögöttünk. Meggyőződésem szerint nem a várost szemelte ki célpontnak; valószínűbbnek tartottam, hogy már rég a lezárt kapun belül volt. Az első hibát ott követtem el, hogy nem mentem le vacsorázni; a másodikat pedig ott, hogy kinyitottam a fekete Converse cipős dobozt. Közben véletlenül megráztam, így a tartalma szerteszét repült az ágyamon. Üzenet, melyet Lena írt nekem egy gyűrött csokipapír hátuljára, letépett végű jegy: az első közös mozizás, egyben az első randi emléke, megkopott számla a Tejponállóból, és egy kiemelésekkel teli oldal, kitépve egy könyvből, mely Lenára emlékeztetett. Mindez nekem ugyanazt jelentette, amit neki a nyaklánc. Az efféle gyűjtögetés nem tűnt túlságosan férfias dolognak, így senkinek nem beszéltem róla, még Lenának sem. A kezembe vettem a gyűrött fényképet, mely a téli bálon készült, közvetlenül azelőtt, hogy az állítólagos barátaim olvadt hólével öntöttek nyakon minket. A kép kissé homályos volt, de csók közben készült, és olyan boldognak látszottunk rajta, hogy most fájt ránézni. Visszagondolni arra az estére - még így is, hogy tudtam, milyen szörnyű pillanat következett a fotó elkészülte után -, olyan érzést keltett, mintha egy részem még mindig ott lenne vele, abban a csókban. - Ethan Wate, itt vagy? Hallottam a közeledő lépteket, így megpróbáltam mindent visszatuszkolni, de amikor az ajtó kinyílt, elejtettem a dobozt, és az emlékek szétszóródtak a földön. - Jól vagy? - kérdezte Amma, amikor belépett a szobámba. Leült az ágyam végébe - utoljára akkor tett így, amikor hatodikban vírusos gyomorhurutot kaptam. Nem mintha nem szeretett volna, csak egyszerűen az ágyra ülés már nem volt része a beszélgetéseinknek. - Csak elfáradtam. Amma végignézett a padlón, és így szólt. - Nekem pedig igencsak úgy tűnik, hogy lógatod az orrod! És nálad már csak a sütésre váró sertésszeletek festenek szerencsétlenebbül, lenn a konyhában! Mi a baj? Előrehajolt, és kisimította a szememből a hajam. Folyton azzal jött, hogy vágassam le. - Tudom, tudom. A szem a lélek tükre, és menjek fodrászhoz. - Fodrásznál jobban szükséged van valakire, aki kívülről látja a problémádat. - Szomorúnak tűnt. Megragadta az államat, mintha azzal együtt engem is felemelhetne. Megfelelő körülmények közt ez nem is lett volna elképzelhetetlen. - Mert hogy van valami bajod. - Úgy tűnik? - Igen, fiam, és ez az én hibám! - Hogyhogy? Nem értettem, hogy ezt most miért mondta, ő pedig, szokása szerint, nem fejtette ki. - Lena sincs jól, tudod - mondta halkan Amma, miközben kinézett az ablakon. - De az, ha valaki nincsen jól, nem feltétlenül valaki másnak a hibája! Van, hogy csak úgy megtörténik, mint az, amikor az ember rossz lapot húz. Amma a világon mindent a sorsnak tulajdonított, mely bele volt írva a tarot-kártyáiba, meg a
temetőben nyugvó csontokba, meg az egész univerzumba, melynek ő ki tudta olvasni a titkait. - Igen, asszonyom. Amma rám nézett, és láttam, hogy a szemében megcsillannak a könnyek. - Néha a dolgok nem azok, amiknek tűnnek, és akkor még egy Látó sem tudja megmondani, mi következik. Megfogta a kezem, és beletett valamit. Vörös zsinór volt, belecsomózott apró gyöngyökkel az egyik talizmánja. - Kösd a csuklódra! - De Amma, a fiúk nem hordanak karkötőt! - Szerinted mióta foglalkozom én ékszerkészítéssel? Az olyan nőknek való, akiknek túl sok idejük van, és túl kevés eszük! - dohogta, majd egy rántással megigazította a kötényét. - A vörös fonal összeköt a Túlvilággal, és megadja neked azt a védelmet, amit én nem tudok! Gyerünk, tedd fel! Tudtam, hogy amikor ezt az arckifejezést látom Ammán - félelemmel vegyes szomorúságot, mely arra utal, hogy túl nehéz teher nyomja a vállát -, hiába is ellenkeznék. Megadóan kinyújtottam a karom és hagytam, hogy a csuklómra erősítse a zsinórt. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, az ablakomhoz lépett, maroknyi sót vett elő a köténye zsebéből, és a párkányra szórta. - Minden rendben lesz, Amma. Ne aggódj! Házvezetőnőnk megállt az ajtóban, és miközben visszafordult, szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet. - Egész délután hagymát vágtam - magyarázta. Ahogyan Amma is mondta, valami nem volt rendjén. De egyúttal azt is éreztem, hogy nem velem van a baj. - Ismersz egy John Breed nevű fickót? - kérdeztem, mire Amma lemeredt. - Ethan Wate, ha felbosszantasz, a macska eszi meg a vacsorádat! - Igenis, asszonyom. Szóval tudott valamit, mégpedig rossz dolgot, de nem volt hajlandó beszélni róla. Oly biztosan tudtam ezt, mint a sertéssült receptjét, amihez nem kellett egy szem vöröshagyma sem.
JÚN.14. A könyvmoly
Ha Melvil Dewey-nak megfelelt, jó lesz nekem is! - kacsintott Marian, miközben kötegnyi új könyvet emelt ki egy kartondobozból, és mélyen belélegezte a belőlük áradó illatot. Vastag kötetek hevertek mindenütt, majdnem embermagasságú halmokban. Lucille e tornyok közt settenkedett, miközben egy eltévedt kabócát igyekezett becserkészni. Marian ezúttal eltekintett a házirendtől, és megengedte, hogy állatot hozzak be - az emberek ugyanis nagy ívben elkerülték az intézményt. Nincs az az idióta, aki könyvtárba megy a nyár első napján - ha csak nem valaki, akinek figyelemelterelésre van szüksége. Olyan peches alak, aki nem beszél a barátnőjével, illetve nem hall felőle, sőt valójában azt sem tudja, együtt járnak-e még egyáltalán - ezek a kérdések kínoztak életem két leghosszabb napján. Azóta sem kerestem Lenát. Győzködtem magam, hogy azért, mert túl dühös vagyok hozzá, de ez csak hazugság volt, amivel az ember akkor áltatja magát, ha nem biztos benne, hogy helyesen cselekszik. Az igazsághoz közelebb állt, hogy azt sem tudtam volna, mit mondjak neki. Nem mertem kérdéseket feltenni, mert rettegtem a válaszoktól. Különben sem én pattantam fel egy idegen mögé a motorra! - Kész káosz van itt! Úgy látom, a Dewey-decimális kifog rajtad! Egy csillagászati évkönyvet keresek, de nem tudok kiigazodni az itteni rendszerezési elven - már ha van egyáltalán! A könyvkupacok közül kiszűrődő hangtól egészen megrökönyödtem. - Ugyan, Olivia! - mosolygott Marian magában, miközben a kezében tartott könyvek kötését ellenőrizte. Alig hittem el, hogy ez a nő az anyám is lehetne. Rövid hajába egyetlen ősz szál sem vegyült, aranybarna bőrén pedig egyetlen ránc sem mutatkozott; nem látszott harmincnál többnek. - Ashcroft professzor, már nem 1876-ot írunk! Változnak az idők! - ellenkezett a fiatal lányra utaló hang, melyben, arra tippeltem, brit akcentus bújt meg. Legalábbis csak a James Bond-filmek szereplőit hallottam így beszélni. - Ahogyan a Dewey-féle decimális rendszer is! Egészen pontosan már huszonkét alkalommal esett át módosításon - közölte Marian, miközben a helyére illesztett egy elkeveredett kötetet. - És mi a helyzet a Kongresszusi Könyvtár rendszerével? - kérdezte az iménti hang immár ingerülten. - Ó, csak várj még száz évet! - És az egyetemes tizedes osztályozás? - érkezett az újabb, ezúttal már dühödt kérdés. - Ez itt Dél-Karolina, nem Belgium! - Akkor talán a Harvard-Yenching rendszere? - Olivia, a megyében senki nem tud kínaiul! - Ez nem igaz, Ashcroft professzor! - dugta ki a könyvkupacok mögül a fejét egy szőke, magas, vékony lány. - Legalábbis ha azokat is beszámítjuk, akik a nyári szünetre jönnek ide! - Te tudsz kínaiul? - tört ki belőlem önkéntelenül a csodálkozás. Amikor Marian a nyárra
érkező kutató munkatársról beszélt, elfelejtette megemlíteni, hogy az önmaga tizenéves változata lesz. Leszámítva a melírcsíkos mézszőke hajat, a sápadt bőrszínt és az akcentust, lehettek volna akár anya és lánya. Már első pillantásra észre lehetett venni a jövevényben valami Marianre emlékeztető vonást, melyet ugyanolyan nehéz volt pontosan körülírni, mint a városban bárki másban felfedezni. - Miért, te nem? - nézett rám a lány, majd a bordáim közé bökött. - Csak vicceltem! Úgy látom, errefelé még angolul se nagyon beszélnek az emberek. Mosolygott, és a kezét nyújtotta. Magas volt, de annyira azért nem, mint én, és úgy nézett rám, mintha máris biztos lenne abban, hogy jó barátok leszünk. - Olivia Durand vagyok, de hívj csak Livnek! Te pedig biztosan Ethan Wate vagy, amit elég nehéz elhinni, ugyanis az alapján, ahogy Ashcroft professzor beszélt rólad, inkább egy lovagot képzeltem el, kezében karddal. Marian felnevetett, én meg elvörösödtem. - Mit mondott neked rólam? - Ó, csak azt, hogy hihetetlenül okos és bátor vagy, kiváló jellemmel, olyan, aki hősnek született, és minden porcikájában méltó a drága Lila Evers Wate-hez. És azt is mondta, hogy egész nyáron alázatos segédem leszel, és úgy ugráltathatlak, ahogy kedvem tartja - mosolygott rám újra, miközben én csak elképedve álltam. Liv nem hasonlított sem Lenára, sem a többi gatlini lányra. Ez már önmagában érthetetlennek tűnt. Minden, ami rajta volt, viseltesnek nézett ki, kopott farmerjától kezdve a csuklójára tekert gyöngyökön és madzagokon át, elnyűtt, ragasztószalaggal úgy-ahogy megreparált ezüst magas szárú cipőjéig és agyonmosott Pink Floyd-pólójáig. Az összhatást a zsinórok közt megbúvó nagy, fekete, idétlen számlapos, műanyag óra egészítette ki. Zavaromban megszólalni sem tudtam, Marian azonban a segítségemre sietett. - Livet nem kell komolyan venni, csak szórakozik. „Még az istenek is szeretnek tréfálkozni”, Ethan! - Platón. És nem kell folyton felvágnod a műveltségeddel! - nevetett fel Liv. - Jó, jó - mosolyodott el Marian, akit fölöttébb mulattatott a helyzet. - Ő nem nevet - mutatott rám Liv, hirtelen nagyon komolyra váltva. - „Kongó nevetés visszhangzik a márványtermekben...” - Shakespeare? - néztem rá kérdőn. - Pink Floyd - kacsintott Liv, és kihúzta a pólóját. - Látom, sokat kell még tanulnod! Szóval tényleg még egy Marian, csak a tizenéves verziója. Erről nem volt szó, amikor nyári munkát vállaltam a könyvtárban! - Most pedig, gyerekek... Marian felém nyújtotta a kezét, és én felsegítettem a földről. Még egy ilyen kánikulai napon is sikerült tökéletesen kinéznie, minden szál haja a helyén volt. Mintás blúza suhogott, miközben elhaladt előttem. - A kupacokat rád hagyom, Olivia. Ethannek pedig különleges feladatot adok a levéltárban! - Ó, hát persze. A magasan képzett történészhallgató pakolja csak a könyveket, a tudatlan újonc pedig mehet a levéltárba. Jellemző, ez Amerika... - forgatta Liv a szemét, miközben felemelte az egyik dobozt. A levéltár nem sokat változott az elmúlt hónap óta, amikor bejöttem érdeklődni a nyári munkalehetőség felől, és aztán maradtam még beszélgetni Lenáról, Apáról és Maconről. Marian akkor is, mint mindig, rendkívüli együttérzést mutatott. A polc Anya padja fölött régi polgárháborús jegyzékektől és az összegyűjtött régi üveg levélnehezékektől roskadozott. Csillámló, fekete gömböt láttam az idomtalan agyagalma mellett, melyet még elsőben készítettem neki. Anya és Marian könyvei, jegyzetei még mindig halmokban álltak az asztalon,
Ravenwood és Greenbrier széthajtott, megsárgult térképeivel együtt. Minden egyes összefirkált papírfecni csak fokozta az érzést, mintha Anya még mindig élne. Ha úgy tűnt, kisiklott az életem, minden rosszra fordult, itt akkor is jobban éreztem magam. Olyan volt, mintha Anyával lennék. Ő volt az egyetlen, aki mindig tudta, mi a teendő, vagy legalább megpróbált meggyőzni róla, hogy minden problémára létezik megoldás. De most más is járt az eszemben. - Ő a nyári kutatótársad? - Igen! - Nem mondtad, hogy ilyen. - Milyen? - Hát olyan, mint te! - Szóval ez zavar, Ethan? Az esze, vagy talán a hosszú szőke haja? Szerinted minden könyvtáros egyforma? Vastag keretes szemüveg és kontyba kötött őszülő haj? Pedig reméltem, hogy anyád és én legalább ebből az egy tévhitből kigyógyítottunk! - Ezt nem vitathattam, mindketten a legszebb gatlini nők közé tartoztak. - Liv csak rövid ideig lesz itt, és nem sokkal idősebb nálad. Arra gondoltam, a legkevesebb, amit tehetsz, hogy körbevezeted a városban, és bemutatod a korotokbeli társaságnak. - Kire gondolsz? Mutassam be Linknek? Legalább fejlődne a szókincse, csak azt Liv pár ezer agysejtje bánná! Azt már hozzá sem tettem, hogy Link biztosan megpróbálna ráhajtani, noha gyanúm szerint nem lett volna sok esélye. - Inkább Lenára gondoltam. A hirtelen beálló csend még nekem is kínosnak tűnt. Hát persze, hogy ő Lenára gondolt, a kérdés már csak az, hogy nekem ez miért nem jutott eszembe? Marian kifejezéstelen arccal nézett rám. - Miért nem mondod el, mi nyomja a szívedet? - Mi lesz a mai feladatom, Marian néni? - tértem ki a válaszadás alól, mire a könyvtárosnő sóhajtott, és visszafordult a levéltárhoz. - Arra gondoltam, segíthetnél ezeket átnézni. Egészen bizonyos, hogy sok anyagot találhatunk, melyek a medálhoz, Ethanhez és Genevieve-hez köthetők. Most, hogy már tudjuk, hogyan végződött az ő történetük, foglalkozhatunk egy másikkal is. - Milyen másikkal? - kérdeztem, miközben a kezembe vettem a régi fotót, mely a medált viselő Genevieve-et ábrázolta. Visszaemlékeztem az első alkalomra, amikor Lénával együtt láttam. Mintha évek, és nem csak hónapok teltek volna el azóta. - Nekem úgy tűnik, hogy ez a te történeted lesz, és Lenáé. A születésnapján történt események számos kérdést vetnek fel, melyek legtöbbjére nem tudom a választ. Soha nem hallottam még olyan esetről, amikor egy Igézőnek nem kellett a Kiválasztás éjszakáján a Fény vagy a Sötét mellett döntenie - kivéve Lena családját, ahol a tagok sorsa előre ki van jelölve. Most, hogy már nem számíthatunk Macon segítségére, attól tartok, magunknak kell megtalálnunk a válaszokat! Lucille ekkor felugrott Anya székére, és hegyezte a fülét. - Nem tudom, hol is kezdhetnénk. - „Aki kiválaszt egy utat, melyen járni kíván, a célt is választja, .ihová az út vezet.” - Thoreau? - Harry Emerson Fosdick. Korábbi, és kevésbé ismert, de azt hiszem, itt most megállja a
helyét. Marian elmosolyodott, és már meg is indult kifelé. - Nem segítesz? - kérdeztem. - Nem hagyhatom sokáig magára Oliviát, mert a végén még átrendezi az egész állományt, és kénytelenek leszünk megtanulni kínaiul. Egy pillanatra mozdulatlanul állt, és ahogy rám nézett, nagyon hasonlított Anyára. - Úgy gondolom, elbírsz vele egyedül is. Legalábbis az elején biztos. - Gondolom, nincs más választásom. De nem is nagyon segíthetnél, mert Őrző vagy. Keserű volt annak idején a felismerés, hogy Marian tudott Anya kötődéséről az Igézők világához, de soha nem beszélt ennek részleteiről. Annyi minden volt Anyával és a halálával kapcsolatban, amit Marian tudott, de nem mondott el. Mindig a megingathatatlan szabályokba ütköztem, melyek, Őrző mivoltánál fogva, megkötötték Marian kezét. - Csak ahhoz tudlak hozzásegíteni, hogy magad járj utána a dolgoknak. Én nem avatkozhatom az események folyásába, a Sötétség és Fény harcába, a Dolgok Rendjébe. - Ez baromság! - Mi? - Akárcsak az elsődleges irányelv a Star Trekben. Hagyni kell, hogy minden bolygó a maga tempójában fejlődjön. Nem szabad megmutatni nekik a szubtér-technológia és a térhajtómű működését, fedezzék fel maguk! De persze Kirk kapitány és az Enterprise legénysége a végén mindig megszegi a szabályt. - Csakhogy velük ellentétben nekem nincs választásom! Az Őrző Kötelmei között szerepel, hogy egyik oldal kezére sem játszhat, nem segítheti sem a Fényhozókat, sem a Sötét Igézőket! Nem tudnék változtatni a végzetemen akkor sem, ha akarnék. Megvan a kijelölt helyem az Igézők világában, a Dolgok Rendjében. - Felőlem... - Ez nem döntés kérdése. Nincs jogom beavatkozni a dolgok menetébe! Ha csak megpróbálnám, elvesznék, és velem pusztulnának mindazok, akiknek segíteni akarnék! - De az anyukám mégiscsak meghalt. Nem tudom, ezt miért mondtam; talán mert nem értettem az egésznek a logikáját. Marian kénytelen volt pártatlan maradni, hogy védje a szeretteit, mégis meghalt az az ember, aki a legfontosabb volt a számára! - Most azt kérdezed tőlem, hogy megelőzhettem volna-e anyukád halálát? Tudta a választ. A cipőmet bámultam; nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom az igazságot. Marian az állam alá nyúlt, és felemelte az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett. - Nem tudtam, hogy anyád veszélyben van, Ethan. De ő is tisztában volt a kockázattal. Kifejezéstelen hangjából tudtam, hogy túl messzire mentem, de úgy éreztem, muszáj volt. Már hónapok óta igyekeztem összeszedni a bátorságomat ehhez a beszélgetéshez. - Bárcsak én lettem volna akkor helyette az autóban! Hidd el, ezerszer elgondolkoztam, tehettem volna-e bármit, hogy megmentsem Lilát... - hangja itt elcsuklott. „Pontosan ugyanezt érzem én is. Mindketten ugyanabból a szakadékból keressük a kiutat, ugyanolyan reménytelenül.” Ezt akartam mondani, de végül csak némán tűrtem, hogy jó erősen megöleljen. Alig vettem észre, amikor elhúzódott, és az ajtó becsukódott mögötte. A papírkupacok felé fordultam. Lucille ekkor a székről felugrott az asztalra.
- Vigyázz! - mondtam neki. - Ezek nagyon régiek! A macska oldalra billentette a fejét, és rám emelte kék szemét. Aztán mintha megkövült volna, tágra nyílt szemmel Anya székére meredt. Én nem láttam ott semmit, de eszembe jutott, amit Amma mondott: „A macskák látják a halottakat. Ezért van az, hogy néha olyan sokáig néznek meredten egy irányba, látszólag a semmibe. De ők látnak ott valamit, amit mi nem!” - Anya? - léptem közelebb a székhez. De semmi nem történt. Azaz valami mégiscsak, mert a széken egy könyv hevert, ami egy perccel korábban még nem volt ott. A Sötétség és a Fény: A Mágia Eredete. Macontől származott, láttam korábban Ravenwoodban. Felemeltem, mire kiesett belőle egy rágópapír: kétségkívül Anya egy könyvjelzője. Lehajoltam a fecni után, mire forogni kezdett velem a helyiség. Különböző színű fények villóztak körülöttem. Próbáltam egy pontra koncentrálni, hogy ne essek el, de túlságosan szédültem. A fapadló felém lódult, és ahogy földet értem, füst homályosította el a látásomat... Mire Abraham visszatért Ravenwoodba, a hamu már beszivárgott a házba is. Gatlin óriási épületeinek tűz emésztette maradványai fekete hópehelyhekként hullottak a második emelet nyitva maradt ablakaiból. Miközben Abraham felfelé haladt a lépcsőn, lábnyomokat hagyott a padlót borító vékony, fekete hamurétegben. Úgy csukta be az emeleti ablakokat, hogy közben egy pillanatra sem tette le a Holdak Könyvét. Ha akart volna, sem tudott volna megválni tőle. A Greenbrier öreg szakácsnőjének, Ivynek igaza volt: a könyv hívta őt, andalító suttogással, melyet rajta kívül senki más nem hallott. Amikor a dolgozószobába ért, a polírozott mahagóniasztalra tette a könyvet. Azonnal tudta, hová lapozzon, sőt mintha a könyv magától pörgette volna a lapjait. Mintha tudta volna, mit akar. Noha Abraham korábban soha nem látta, nem kételkedett benne, hogy a választ, Ravenwood megőrzésének kulcsát, ezeken az oldalakon leli meg. A Könyv felkínálta neki azt, amire mindennél jobban vágyott. De cserébe ő is kért valamit. Abraham a latin betűkre tekintett. Azonnal felismerte a szöveget. Ez volt az az Igézet, amiről már korábban olvasott más könyvekben, és amit mindig is csak legendának tartott. Most, hogy mégis szembesült a létezésével, megbizonyosodhatott tévedéséről. Hirtelen meghallotta Jonah hangját. - Abraham, el kell hagynunk a házat, jönnek az unionisták! Mindent leégettek, és Savannahig meg sem állnak! Gyere, siessünk a Járatokba! Abraham eltökélt hangja még saját maga számára is furcsának tetszett. - Nem megyek sehova, Jonah. - Miről beszélsz? Mentsük, amit tudunk, és gyerünk innen! - ragadta meg Jonah a testvére karját. Es akkor meglátta a nyitott könyvet. Döbbenten meredt az írásra, nem akart hinni a szemének. - A Daemonis Pactum.M Démoni Szerződés? - hőkölt hátra. - Jól gondolom? Ez a Holdak Könyve? - Meglep, hogy ráismersz! A tanulmányaink során nem mutattál túl nagy érdeklődést! Jonah már megszokhatta Abraham sértő megjegyzéseit, de észrevette, hogy ezúttal többről van szó. - Abraham, ne tedd! - Nem te szabod meg, hogy mit tehetek és mit nem! Te elnéznéd, ahogy porig ég a ház, anélkül, hogy a kisujjadat mozdítanád! Soha nem voltál képes megtenni, amit kell! Gyenge vagy, mint az anyánk! Jonah arcizma megrándult ennek hallatán - mintha a bátyja megütötte volna. - Honnan szerezted?
- Emiatt ne aggódj! - Abraham, gondolkozz ésszel! A Démoni Szerződés túl veszélyes! Könnyen kicsúszhat az irányításod alól! Alkuba bocsátkozol úgy, hogy nem is tudod, mit kell cserébe feláldoznod! Vannak más házaink is! Abraham félrelökte a testvérét. Alig ért hozzá, Jonah mégis a szoba szemközti falához tántorodott. - Más házaink? Ravenwood a családunk székhelye a Halandók világában! Csak nem képzeled, hogy engedem, hogy egy szedett-vedett katonacsürhe porig égesse? E könyv segítségével megmenthetem! - jelentette ki, majd emelt hangon folytatta: - Exscinde, neca, ódium incende; mors portám patefacit. Pusztíts, ölj, gyűlölj; a halál megnyitja a kaput! - Abraham, hagyd abba! De már késő volt; a szavak oly gördülékenyen csorogtak Abraham ajkáról, mintha egész életében ismerte volna őket. Jonah rémülten pislogott körbe, rettegett a következményektől. De fogalma sem volt, mit kért pontosan a bátyja. Csak azt tudta, legyen bármi is, teljesülni fog. Az Igézet nagy hatalommal bírt, de cserébe olyan árat követelt, melyet sosem lehetett előre kiszámítani. Jonah a fivéréhez futott, mire kicsi, úgy tojás méretű, szabályos gömb csúszott ki a zsebéből, és gördült végig a földön. Abraham felvette a lábánál izzó tárgyat, és megforgatta a kezében. - Mit akarsz ezzel az Fénygömbbel, Jonah? Talán csak nem egy bizonyos Incubust akarsz foglyul ejteni ebben az ősi börtönben? Ahogy Abraham közeledett felé, Jonah lépésről lépésre hátrált, de testvére gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt a falhoz szorította Jonah-t, és vasmarokkal ragadta meg a torkát. - Nem - nyögte amaz. - Dehogy... De Abraham egyre erősebben fojtogatta. - Ugyan már, mi szándéka lehetne egy Incubusnak az egyetlen eszközzel, mely foglyul ejtheti a fajtáját? Ennyire ostobának nézel? - Csak próbállak megvédeni magadtól! Abraham előrelendült, bátyja vállába mélyesztette fogait, és megtette azt, amire korábban gondolni sem mert. Vért ivott. Azzal a szerződés megköttetett. Többé már nem emlékeken és álmokon fog élni, hanem vér után fog sóvárogni. Miután teleszívta magát, a földre dobta fivére ernyedt testét, és lenyalta a hamut a kezéről. A fekete szemcsékben még mindig érződött a hús íze. - Igazán vigyázhattál volna magadra! Abraham elfordult fivére testétől, és így szólt: - Ethan!
- Ethan! Amikor kinyitottam a szemem, a levéltár padlóján feküdtem, miközben Marian tőle szokatlan ijedtséggel hajolt fölém. - Mi történt veled? - Nem tudom! Felültem, és fájdalmas fintorral tapogattam meg a fejem. A hajam alatt púpot éreztem.
Biztos beütöttem, mikor elestem. Macon könyve ott feküdt mellettem a földön, kinyitva. Marian rám nézett azzal a különös tekintetével, mely az érzékszerveken túli érzékelés képességére utalt - annyira nem kellett volna ezen meglepődnöm, hiszen néhány hónapja ő is követett a látomásaimba. Pár másodperc múlva hideg borogatással tért vissza, melyet lüktető fejemre szorított. - Újra látomásaid támadtak, igaz? Bólintottam. Elmémben sűrűn követték egymást a képek, de egyikre sem tudtam összpontosítani. - Ez már a második alkalom. Az első akkor történt, mikor Macon naplóját tartottam a kezemben. - És mit láttál? - A nagy gyújtogatás éjszakája volt, mint a nyakék előidézte látomásokban. Ivy odaadta a Holdak Könyvét Abraham Ravenwood-nak, aki mindkét látomásban szerepelt. A nevet nehézségek árán, zavarosan tudtam csak kimondani. Abraham Ravenwood volt Gatlin megye múltjának legrettegettebb figurája. Megkapaszkodtam az asztal szélében, és próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. Vajon ki akarja, hogy lássam ezeket az eseményeket? És ami ennél is fontosabb: miért? Marian mozdulatlanul tartotta kezében a könyvet, és aggódva nézett rám. - És láttam még valakit. J-vel kezdődött a neve. Judas? Joseph? Megvan! Jonah! Azt hiszem, testvérek voltak, mindketten Incubusok. - Többek annál - csapta be Marian a könyvet. - Abraham Ravenwood nagyhatalmú Vérincubus volt, a Ravenwood Vérincubus leszármazottak atyja. - Ezt meg hogy érted? Tehát a történet, amit a városlakók évek óta mesélnek, igaz lenne? Újabb porréteget sikerült lefújnom Gatlin természetfeletti térképéről. - Noha az Incubusok természettől fogva a Sötét Oldalon állnak, nem mindegyikük táplálkozik vérrel. De ha egy megteszi, a vérszomj örökletessé válik. Az asztalra támaszkodtam, miközben a látomás emléke kiéleződött az elmémben. - Szóval Abraham az oka, hogy a Ravenwood birtok nem égett le, igaz? De nem az ördöggel paktált le, hanem a Holdak Könyvével. - Abraham rendkívül veszélyes volt, talán a valaha élt legveszélyesebb Igéző. El sem tudom képzelni, miért jelent meg neked. Szerencsére fiatalon meghalt, még Macon születése előtt. - Fiatalon? - számolgattam magamban. - Meddig él egy Incubus? - Százötven és kétszáz év között - felelte Marian, miközben visszatette a könyvet az íróasztalra. - Nem tudom, ennek mi köze akár hozzád, akár Macon naplóidhoz, de soha nem lett volna szabad odaadnom neked. Beavatkoztam. Itt kell hagynunk a könyvet, lezárva... - De Marian néni... - Ethan! Hagyd ezt, és ne beszélj róla senkinek, még Ammának sem! El sem tudom képzelni, mit szólna hozzá, ha kiejtenéd előtte az Abraham Ravenwood nevet! Körém fonta a karját, és lagymatagon megölelt. - Most pedig végezzünk ezekkel a kupacokkal, mielőtt Olivia kihívja a rendőrséget! Az ajtóhoz fordult, és a zárba illesztette a kulcsot. Volt még valami, amit nem tudtam magamban tartani.
- Látott engem, Marian néni. Abraham egyenesen rám nézett, és a nevemet mondta. A korábbi látomásaimban soha nem fordult elő ilyesmi! Marian megállt, és úgy meredt az ajtóra, mintha átlátna rajta. Aztán elfordította a kulcsot a zárban, és hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót. - Olivia! Mit gondolsz, Melvil Dewey tudna téged nélkülözni, amíg megiszunk egy teát? A beszélgetésnek ezzel vége szakadt. Marian Őrző volt, és az Igézők Könyvtárának, a Lunae Librinek a főkönyvtárosa. Ennél többet nem mondhatott úgy, hogy ne lépje túl a hatáskörét. Ö nem foglalhatott állást egyik oldal mellett sem, és ha az események lavinája egyszer megindul, nem avatkozhatott közbe. Nem pótolhatta számomra Macont, ahogyan Anyát sem. Egyedül maradtam.
JÚN.14. A csomagolópapír alatt
Ez az összes? A kölcsönzőpulton három küldemény hevert, barna papírba burkolt könyvek. Marian az utolsót is ellátta a jól ismert „Gatlin Megyei Könyvtár” bélyegzővel, melyből mindig kettő került a fehér zsineggel átkötött küldeményekre. - Nem, vigyétek még azt is! - mutatott Marian egy további csomagra, mely a legközelebbi szállítókocsin feküdt. - Azt hittem, ebben a városban senki sem olvas. - Ó, dehogynem! Csak nem szívesen vállalják fel, hogy miket olvasnak. Ezért nálunk nem csak könyvtárközi kölcsönzés van, hanem házhoz szállítás is. Persze csak a kölcsönözhető művekből, és két-három napos teljesítési határidővel. Nagyszerű. Eddig is féltem megkérdezni, mi van a barna papíros csomagokban, és ezek után végképp nem akartam tudni. Megemeltem az egyik küldeményt, és felnyögtem. - Ebben meg mik vannak, lexikonok? Liv kihúzta a bizonylatot a zsinegek alól, és így szólt: - Egészen pontosan a Lőszerek Enciklopédiája. Marian kitessékelt minket az ajtón. - Menj Ethannel, Liv! Még nem is láttad a mi szép kis városunkat. - Egyedül is elboldogulok! - ellenkeztem. Liv sóhajtott, és az ajtó felé lökte a szállítókocsit. - Ugyan már, Herkules! Segítek, együtt gyorsabban megleszünk! Hiszen a gatlini hölgyek már alig várják a... - itt újabb bizonylatot vett elő - Karolinnai Tortamester Szakácskönyvét. - Karolinai - vágtam rá önkéntelenül. - De hát én is ezt mondtam! Karolinnai. Két órával később már kézbesítettük a könyvek nagy részét, miközben elhaladtunk a Jackson gimi és a Shop & Lop mellett is. Amikor a Tábornok Parkjához értünk, rájöttem, miért akart Marian olyan lelkesen felvenni a könyvtárba még így is, hogy a gyér látogatottságból ítélve nemigen szenvedhetett munkaerőhiányban: Liv mellé szánt idegenvezetőnek. Munkakörömhöz tartozott a vendég pesztrálása: el kellett kalauzolnom a tóhoz és a Tejponállóhoz, és el kellett neki magyaráznom, hogy itt az emberek a legtöbbször nem azt mondják, amire valójában gondolnak. Röviden, a fő feladatom lényegében abban állt, hogy Liv barátja legyek. Eltűnődtem, hogy Lena mit fog ehhez szólni - már ha észreveszi egyáltalán. - Akkor sem értem, miért állítanak a város közepén szobrot egy olyan háború tábornokának, melyet a Dél nemcsak hogy elvesztett, de általában véve kínos is a régió számára. Persze, hogy nem értette. - Az emberek itt tisztelik az elesetteket. Egész múzeumot szenteltek nekik. Arról már nem szóltam, hogy az Elesett Harcosok Háza volt az a hely, ahol Apa néhány
hónapja, Ridley sugallatára, öngyilkosságot kísérelt meg. A Volvo kormánya mögött ülve Livre sandítottam. Már nem is emlékeztem rá, hogy Lenán kívül mikor ült utoljára lány az anyósülésen. - Borzalmas idegenvezető vagy! - Ez Gatlin. Kevés itt a látnivaló - néztem a visszapillantó tükörbe. - Legalábbis az olyan látnivaló, amit szívesen megmutatok. - Ezt meg hogy érted? - A jó idegenvezető tudja, mit kell megmutatni és mit kell elrejteni. - Akkor helyesbítek. Borzalmasan eltájolt idegenvezető vagy! - Szóval én vagyok a félrevezetőd? Az idétlen beszólások lassan a védjegyemmé váltak. - Az az igazság, hogy nem lelkesedem sem a szóvicceidért, sem az idegenvezetésről alkotott szemléletedért - közölte Liv. Ezúttal két fonott copfba kötötte a haját, és az arca kipirult a hőségtől. Nem volt hozzászokva a dél-karolinai párás levegőhöz. - Mit szeretnél látni? Talán vigyelek el a 9-es út melletti régi gyapotüzem mögé konzervdobozokra lőni? Vagy a sínekhez, pénzérméket lapítani? Netán kövessük a legyeket az általunk Tejponállónak nevezett szutyokrakáshoz, ahol ételt csak a saját felelősségedre fogyaszthatsz? - Naná! Akarom mindet, de kezdjük az utolsóval! Mindjárt éhen halok! - .. .hét, nyolc, kilenc - dobta le Liv az utolsó könyvtári bizonylatot a két kupac egyikére. - Ami azt jelenti, hogy én nyertem, te vesztettél, és vedd le a kezed arról a hasábburgonyáról! Most már az enyém! Azzal fogta a chilis sült krumplimat, és áthúzta a piros műanyag asztalon a saját térfelére. - Úgy érted, sült krumpli. - Úgy értem, az üzlet az üzlet. A térfelén így is alig fért el a sok hagymakarika, a sajtburger, ketchup, majonéz és a jeges teám. Jól lehetett látni, melyik fogás kit illet, mert Liv vonalat húzott kettőnk térfele közé, ami úgy nézett ki, mint a kínai nagy fal sült krumpliból. - „Jó szomszédság, jó kerítés.” A sor ismerős volt angolóráról. - Walt Whitman! - találgattam, de Liv a fejét rázta. - Robert Frost. Vedd csak le szépen a kezed a hagymakarikámról! Ezt igazán kitalálhattam volna, hiszen milyen sokszor idézte, adaptálta Lena Frost verseit! Megálltunk a Tejponállónál ebédelni, mert ott állt az út mentén, nem messze az utolsó két háztól, ahová könyveket kellett szállítanunk: az Útmutató a béltisztításhoz címűt Mrs. Ipswichnek, A második világháború korának klasszikus erotikus képeit pedig Mr. Harlow-nak. Utóbbit a feleségének adtuk át, mert a címzett nem tartózkodott otthon - és akkor végre megértettem, mire jó a barna csomagolópapír. - Nem hiszem el - mondtam, miközben galacsinná gyúrtam a szalvétámat. - Ki gondolná, hogy ez a Gatlin ilyen romantikus hely? Én a vallási művekre fogadtam, Liv pedig a szerelmes regényekre. Nyolc a kilenc arányban veszítettem. - Nem egyszerűen romantikus, hanem romantikus és erényes. Nem tűnt fel, hogy az
Életvezetési tanácsok a Bibliából és az Istenien ínycsiklandó Delilah című műveket egyazon helyre kézbesítettük? - Én azt hittem, a Delilah egy szakácskönyv! - Nem az, ha csak nem főz az a nő valami olyat, ami még a chilinél is csípősebb! - kacsintott, majd meglengetett egy burgonyahasábot a levegőben. - Sült krumpli - mondta. - Pontosan. Elvörösödve gondoltam vissza arra, milyen izgatottnak tűnt Mrs. Lincoln, amikor leadtuk neki ezt a két könyvet. Nem árultam el Livnek, hogy Delilah rajongója a legjobb barátom anyukája, és a város legbigottabb asszonya. - Szóval, hogy tetszik a Tejponálló? - váltottam témát. - Odavagyok érte! - lelkendezett a lány, majd beleharapott a sajtburgerébe, mely akkora volt, hogy méretével még Linket is szégyenbe hozta volna. Azelőtt is feltűnt, hogy amit Liv betermel egy ebéd alatt, az elég lenne egy egész egyetemi kosárcsapatnak. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, mit gondolok róla, és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el, főleg így, hogy az utóbbi időben akárhogy próbáltam Lenához közeledni, csak hibát hibára halmoztam. - És mondd, mi lenne a te barna papíros csomagodban? Vallási művek, szerelmes füzetek, vagy mindkettő? - Nem tudom. Több titkot őriztem, mint amennyivel elbírtam, de egyet sem szándékoztam megosztani vele. - Ugyan már! Mindenkinek vannak titkai! - Nekem nincsenek - hazudtam. - Szóval semmi nincs a csomagolópapír alatt? - Nincs. Legfeljebb további papírrétegek - bizonygattam, és azt kívántam, bár így lenne. - Tehát hasonlítasz a hagymához? - Á, inkább a krumplihoz. Lena felvett egy újabb burgonyahasábot, és tüzetesen megszemlélte. - Ethan Wate nem lehet hétköznapi krumpli. Maga, kérem, hasábburgonya - jelentette ki, majd mosolyogva bekapta a falatot. - Jól van - bólintottam nevetve. - Akkor hasábburgonya vagyok. De nem vagyok barna papírba csomagolva, nincs rejtegetnivalóm! Liv a szívószállal megkeverte a jeges teát. - Most már végképp bebizonyosodott a gyanúm. Egészen biztos, hogy szerepelsz az Istenien ínycsiklandó Delilah várólistáján! - Sajnos, lebuktam. - Nem ígérhetek semmit, de ismerem a könyvtárost. Sőt mi több, elég jól! - Szóval kihasználod az ismeretséget? - Téged használlak ki, haver! - kacagott fel Liv, és a következő pillanatban én is csatlakoztam hozzá. Meghitt érzés volt a társaságában lenni, mintha mindig is ismertem volna. Jól éreztem magam, de a vidámságom, mikor abbahagytuk a nevetést, bűntudattá változott. Na, ezt magyarázza meg valaki... - Szerintem mindenfajta titkolózásban van valami romantikus. Nem? - kérdezte, miután újra hozzálátott a sült krumplihoz. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, tekintve a városban őrzött, igencsak számottevő mennyiségű titkot.
- Az én szülővárosomban a vendéglő ugyanabban az utcában van, mint a templom, és a gyülekezet a szertartás után egyből át is vonul. Néha még a vasárnapi vacsoraidő is ott ér minket. - És istenien ínycsiklandozó a főztjük? - mosolyodtam el. - Majdnem, de azért annyira nem izgató. Viszont az italok nem ilyen hidegek. A jég, barátom - mutatott a kezében levő burgonyahasábbal a teájára -, felénk olyasvalami, melyet gyakrabban talál az ember a földön, mint a poharában. - Szóval valami gondja van a hölgynek Gatlin megye híres jeges teájával? - ékelődtem. - Tudja, uram, a teát forrón kell felszolgálni, kannában! - nevetett. Elcsentem tőle egy sült krumplit, és én is a teára mutattam. - Hölgyem, igazság szerint egy ortodox déli baptista számára ez maga a Sátán itala! - Azért, mert hideg? - csodálkozott Liv. - Azért, mert tea! Tilos a koffein - magyaráztam vigyorogva. - Tilos a tea? - bámult rám Liv döbbenten. - Hát én soha nem fogom megérteni ezt az államot. - Szóval, beszéljünk még az istenkáromlásról? - loptam el egy újabb hasábot. - Azt még nem is meséltem, mi történt, amikor a főútnál Millie reggeliző bárjában elősütött, mélyhűtött süteményt kezdtek felszolgálni. A dédnagynénikéim, a Nővérek akkora hűhót csaptak, hogy majdnem összedőlt az egész kóceráj! Komolyan mondom, csak úgy röpködtek a székek! - Ők apácák? - kérdezte Liv, miközben egy hagymakarikát dugott a sajtburgerébe. - Kik? - Hát a Nővérek! Újabb hagymakarika. - Nem - mosolyodtam el. - Tényleg testvérek. - Értem - mondta, miközben visszatette a zsemlét az asztalra. - Nem, ezt te nem értheted - ellenkeztem. Liv felvette a sajtburgert, és beleharapott. - Persze, hogy nem! - hagyta rám. Ismét felnevettünk, amikor meghallottam, hogy Mr. Gentry odalép a hátam mögé. - Elég lesz ennyi? - kérdezte, miközben egy rongyos konyharuhába törölte a kezét. - Igen, uram - bólintottam. - És hogy van a barátnőd? Hangsúlyából világosan érződött, hogy arra számít, hátha végre megjött az eszem, és kidobtam Lenát. - Ööö, jól, uram. Mr. Gentry csalódottan biccentett, és visszafordult a pult irányába. - Üdvözlöm Ammát! - fordult még hátra. - Nekem úgy tűnik, hogy nem nagyon bírja a barátnődet - állapította meg Liv, majd kérdőn nézett rám, de nem tudtam, mit is mondjak. A barátnőmnek számít az a lány, aki lelépett egy másik sráccal? - Azt hiszem, Ashcroft professzor már beszélt róla. - Lena... A bar... a neve Lena - nyögtem ki, és reméltem, nem veszi észre, milyen kényelmetlenül érzem magam. Látszólag megúsztam.
- Biztos találkozók majd vele a könyvtárban - mondta, majd újra belekortyolt a teájába. - Nem tudom, bejön-e majd - jegyeztem meg félszegen. - A dolgaink elég furcsán alakulnak mostanában. Nem tudtam, hogy ezt most miért kötöttem az orrára. Hiszen alig ismertem Livet! Mégis jó érzés volt kimondani, ami a szívemet nyomta; kicsit fel is engedett a bennem levő feszültség. - Biztos megoldjátok majd! Odahaza én is folyton veszekedtem a barátommal - vallotta be könnyed hangon, azon igyekezve, hogy jobban érezzem magam. - Mióta vagytok együtt? - érdeklődtem. Liv legyintett, és közben a fura óra lejjebb csúszott a csuklóján. - Á, szakítottunk. Egy tapló volt. Nem bírta elviselni, hogy a barátnője okosabb, mint ő! Úgy éreztem, ideje leszállni a barátnők és exbarátnők témájáról. - Szóval, elmondod, mi ez? - biccentettem az óraszerű tárgy felé. - Ez? Liv az asztal fölé emelte a csuklóját, hogy láthassam a fura fekete kütyüt. Három számlap volt rajta, és egy kis ezüst tű egy téglalapon, teli cikcakk vonalakkal, mint a gépeken, melyek a földrengések erejét mérik. - Szelenométer - közölte, mire én értetlenül meredtem rá. - Szeléné az ókori görögök holdistennője. A meter meg latinul azt jelenti: mérték magyarázta, majd elmosolyodott: - Talán berozsdásodott a görög-latin szókincsed? - Egy kicsit - hagytam rá. - A Hold gravitációs erejét méri - pontosított, majd figyelmesen megszemlélte az egyik számlapot. A mutató alatt számok jelentek meg. - Miért érdekel a Hold gravitációs ereje? - Amatőr csillagász vagyok, és leginkább a Hold érdekel. Óriási hatással van a Földre. Tudod, az árapály és hasonlók. Ezért készítettem ezt az eszközt. Ennek hallatán majdnem kiköptem a kólámat. - Te készítetted? Ez komoly? - Nem kell úgy odalenni, nem volt olyan nehéz! Liv ismét elpirult; zavarba hoztam. Az étel után nyúlt. - Isteni ez a sült krumpli. Próbáltam elképzelni Livet a Tejponálló angliai megfelelőjében, amint hegy magasságú sültkrumpli-rakás mögött ülve a Hold gravitációs erejét méri. Kellemesebb gondolat volt, mint a kínzó kép, amint Léna felpattan John Breed Harley-jára. - Akkor hát halljunk a te Gatlinedről! A kisvárosról, ahol másképp hívják még a sült krumplit is. Ami engem illet, Savannah-nál messzebbre sosem jutottam, így el sem tudtam képzelni, milyen lehet az élet egy másik országban. - Az én Gatlinemről? - kérdezett vissza, miközben kivörösödött arca halványulni kezdett. - A városról, ahonnan jöttél. - Londontól északra fekszik, a neve King’s Langley. - Hogy mi? - Tudod, Hertfordshire-ben!
- Ez nekem nem mond semmit. Tovább ette a hamburgerét, majd így szólt: - Talán ez majd segít: az Ovaltine-t itt találták fel. Tudod, azt az italt! - üres tekintetem látva felsóhajtott. - Összekevered tejjel, és malátás csoki italt kapsz! - A csokis tejre gondolsz? - kerekedett el a szemem. - Olyan, mint a Nesquik? - Pontosan. Igazán jó kis italpor, egyszer ki kéne próbálnod. Kólaivás közben elnevettem magam, így sikerült lecsöpögtetnem a kopott Atari pólómat. Szóval az Ovaltine-lány találkozik a Quik-fiúval. El akartam mesélni Linknek, de aztán eszembe jutott, hogy biztosan rosszra gondolna. Alig töltöttünk együtt néhány órát, de máris úgy éreztem, hogy Liv a barátom. - És amikor nem iszol Ovaltine-t és nem alkotsz tudományos mérőműszereket, mivel töltőd az idődet King’s Langley-ben, Olivia Durand? - Lássuk csak - kezdte, miközben összegyűrte a sajtburger papírját. - Többnyire olvasok, ha épp nem az iskolában vagyok. Egy Harrow nevű helyen tanulok. - Tényleg így hívják? - Hogy? - kérdezett vissza értetlenül, az orrát ráncolva. - Harrowing. Megpróbáltatás. MEG-PRÓ-BÁL-TA-TÁS. Vízszintes kilenc, mint például abban a mondatban, hogy „ahogy telnek az évek, egyre kevésbé bírom a megpróbáltatásokat, Ethan Wate”. - Sose hagyod ki a lehetőséget, hogy valami rémes szófacsarással borzold a kedélyeket, igaz? - mosolyodott el Liv. - Nem válaszoltál a kérdésre! - Nem. A megpróbáltatás nem nekem való. - Miért nem? - Nos, kezdjük azzal, hogy én egy zseni vagyok. Ezt olyan tényszerűen közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy szőke vagy brit. - És akkor miért jöttél Gatlinbe? Nem igazán mondható el a városunkról, hogy különösebb vonzerővel bírna zsenik számára. - Nos, a THCS, azaz a Tehetséges Hallgatók Csereprogramjának tagja vagyok, mely a Duke Egyetem és az én iskolám közt működik. Ideadnád a majonnézt? - Ma-jo-néz - tagoltam lassan. - Én is ezt mondtam! - És a Duke ugyan miért akarna Gatlinbe küldeni? Hogy részt vegyél a summerville-i művelődési központ egy tanfolyamán? El sem tudtam képzelni Livet akár egy művelődési központban, Summerville-ben. - Dehogy, te észlény! Azért, hogy a szakdolgozatom konzulensénél, a híres Dr. Marian Ashcroftnál tanulhassak, aki a témám egyetlen érdemi szakértője. - Miért, miből írod a szakdolgozatot? - A folklór és mitológia szerepéről a polgárháború utáni Amerika közösségeinek kialakulásában. - A legtöbben itt még az Államok Közti Háborúként utalnak rá - hívtam fel a figyelmét, mire ő felnevetett. Örültem, hogy végre egy ember, aki ezt viccesnek találja. Számomra egyszerűen kínosnak tűnt. - Tényleg igaz, hogy a déliek néha beöltöznek régi polgárháborús egyenruhákba, és
szórakozásból eljátsszák a korábbi csatákat? Felálltam. Az egy dolog, hogy én mit szoktam erről mondani, de nem akartam Livtől is hallani. - Szerintem induljunk. Még házhoz kell vinnünk néhány könyvet. Liv bólintott, és a maradék sült krumplija után nyúlt. - De ezt ne hagyjuk itt, vigyük el Lucille-nak! Nem mondtam el neki, hogy ezt a macskát Amma sült csirkével és maradék raguval eteti, méghozzá porcelántányéron - pontosan úgy, ahogy a Nővérek elrendelték. El sem tudtam képzelni, hogy az elkényeztetett sziámi zsírban tocsogó sült krumplira fanyalodjon. Lucille, ahogy nénikéim is bizonygatták, kü-lön-le-ges macska volt, ráadásul Lenát is kedvelte. Amikor az ajtó felé vettük az irányt, a koszos ablaküveg másik oldalán egy autót vettem észre: Larkin járgánya fordult meg Y-alakban a kavicsos parkoló túlsó felén. Ezzel Lena világosan értésemre adta, hogy el akar minket kerülni. Remek. Csak álltam és néztem, ahogy a kocsi kifarol a Dove utcára. Aznap éjjel álmatlanul feküdtem, és kezemet a fejem alatt összekulcsolva bámultam a kék mennyezetet. Néhány hónappal ezelőtt ilyenkor tértünk nyugovóra Lenával, külön, de mégis együtt. Olvastunk, nevettünk, megbeszéltük, kivel mi történt aznap. Nélküle szinte még az elalvás is nehezemre esett. Megfordultam, és megnéztem a régi, megrepedt telefonomat. Lena születésnapja óta nem működött valami jól, de bíztam benne, hogy azért el tudnak rajta érni. Már ha valaki akarna. Nem mintha Lenával szükségünk lett volna telefonra. Abban a pillanatban visszavedlettem a hétéves kisfiúvá, aki a puzzle darabkát egy óriási, rendetlen kupaccá halmozta. Amikor kicsi voltam, Anyukám leült mellém a földre, és segített a káoszból kirakni a képet. De már nem voltam gyerek, és Anya se volt velem. Egyre csak forgattam a darabkákat az elmémben, de sehogy sem akartak értelmesen összeállni. Még mindig ugyanabba a lányba voltam szerelmes, ez mit sem változott. Csakhogy ez a lány titkolózott előttem, és alig szólt hozzám. És akkor még ott voltak a látomások is. Abraham Ravenwood, a Vérincubus, aki megölte saját testvérét, tudta a nevem, és látott engem! Addig kell törnöm a fejem a puzzle darabkáin, amíg összeállnak valami értelmes mintává. Nem tehetem őket vissza a dobozba, ezzel már elkéstem. Arra vágytam, bárcsak valaki a helyére illesztene legalább egy darabkát. Aztán anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit teszek, felkeltem, és kinyitottam a szobám ablakát. Kihajoltam, és mélyen beszívtam a sötétség illatát. Hirtelen meghallottam Lucille nyávogását. Azt hittem, Amma véletlenül kizárta. Már kiszóltam volna neki, hogy jövök, de aztán észrevettem, hogy a macska nincs egyedül. Boo Radley-vel ültek egymás mellett az ablakom alatt, a verandán. Boo a farkával csapkodta a fapadlót, mire Lucille válaszul nyávogott. Úgy ültek ott a veranda lépcsőjén, farkat csóválva és nyávogva, mintha civilizált társalgást folytatnának, akár két városlakó egy meleg nyári estén. Nem tudom, miről pusmogtak, de biztos, hogy valami nagy hír volt. Addig feküdtem az ágyban, hallgatva Macon kutyájának és a Nővérek macskájának beszélgetését, míg álomba nem merültem.
JÚN. 15. A Déli Ropogós
Ethan Wate, egy ujjal se merj hozzányúlni a pitéimhez, amíg nem szólok! - dörrent rám Amma, mire én felemelt kézzel hátráltam. - Csak segíteni akartam! - szabadkoztam. Dühösen villant a szeme, a keze pedig sebesen járt, éppen a kétszeres győztes édesburgonyás pitéjét csomagolta tiszta konyharuhába. A tejfölös és mazsolás finomságok az íróval ízesített pite mellett vártak a sorukra, hogy ők is a hűtőtáskába kerüljenek. A gyümölcsös piték még a rácson hűltek, és az egész konyhát finom, fehér lisztréteg borította. - Csak két nap telt el a nyári szünidőből, és te máris itt lábatlankodsz? - szitkozódott tovább házvezetőnőnk. - Ha csak egyet is le mersz ejteni a díjnyertes pitéim közül, esküszöm, az iskolába fogsz visszavágyni, a bukottak mellé, a nyári tanórákra! Ha mindenáron segíteni akarsz, akkor ne itt szerencsétlenkedj, hanem eredj, és állj ki a kocsival! Az indulatok olyan magasra kúsztak, mint a hőmérő higanyszála; miközben kidöcögtünk a Volvóval a főútra, így nem sokat beszéltünk. Én végképp eldugultam, na nem mintha bárki is észrevette volna. Elérkezett Amma várva várt nagy napja. Amióta az eszemet tudtam, minden évben ő nyerte a Gyümölcsös Piték kategóriájának első, és a Krémes Piték kategóriájának második díját. Egyedül csak tavaly maradt el az elismerés, akkor ugyanis, mivel mindössze két hónap telt el Anya balesete óta, nem mentünk el. Gatlin nem dicsekedhetett azzal, hogy övé az állam legnagyobb szabású vagy legrégebbi vására. A Hampton Megyei Görögdinnye Fesztivál két mérföldnyi területtel és úgy húsz évvel megelőzött bennünket, a Gatlini Barackherceg és Hercegnő címével járó presztízs pedig aligha ért fel azzal a megtiszteltetéssel, ha az ember a Hamptoni Dinnyekirály és Királynő-választáson járt szerencsével. De amikor behúztunk a poros parkolóba, Amma pókerarca nem verte át se Apát, se engem. Ez a nap a versenyekről és a pitékről szólt, így ha valaki nem becsomagolt süteménnyel egyensúlyozott olyan óvatosan, mintha újszülött csecsemőjét vinné a karjában, akkor pálcát tartó, bodorított hajú gyerekét taszigálta a felállított sátor felé. A Gatlini Barackokról elnevezett szépségverseny szervezője Savannah anyja volt, Savannah maga pedig - mily meglepő a barackhercegnői cím állandó nyertese. Mrs. Snow naphosszat az eseményt felügyelte. Megyénkben aligha akadt olyan ifjonc, akit túl fiatalnak tartottak a koronához. A vásár nagy eseménye, a Legtündéribb Baba választása, ahol a kis pelenkások rózsás arcocskái mérettek meg, több nézőt vonzott, mint a Roncsderbi. Tavaly Skipették porontyát kizárták, miután arcocskája rózsás színe a bíró kezén maradt. A megyei vásáron szigorú szabályok uralkodtak: kétéves korig tilos az ünneplőruházat, hatéves korig tilos a smink, és utána további hat éven keresztül is csak az „életkornak megfelelő smink” megengedett. Régen, amikor még Anyukám élt, előszeretettel kritizálta Mrs. Snow-t, és csipkelődései egyik kedvelt céltáblájaként éppen e szépségverseny szolgált. Szinte hallottam, ahogy mondja: „Életkornak megfelelő smink? Észnél vagytok, emberek? Ugyan milyen smink felel meg egy hétéves kislánynak?” De a családunk akkor sem mulasztotta el a megyei vásárt - az előző év kivételével. Most pedig ismét itt találtuk magunkat: pitével a kézben furakodtunk a tömegen keresztül, mint régen. - Mitchell, ne lökdöss! - szólt rá Apára szigorúan Amma. - Ethan, te meg ne maradj le! Nem fogom hagyni, fiaim, hogy Martha Lincoln, vagy bárki azok közül miattatok megkaparintsa előlem a díjat!
Amma Mrs. Lincolnra, Mrs. Asherre, Mrs. Snow-ra és az AAFL többi tagjára utalt. Mire végre ott díszelgett a kézfejemen a belépő pecsét, úgy tűnt, három-négy megye teljes lakossága előzött meg minket. Senki nem akart lemaradni a Gatlin és Peaksville között elterülő szabadtéren megrendezett vásár nyitónapjáról - meg a vele járó, irdatlan mennyiségű palacsintáról -, hiába tűzött a fülledt melegben a nap olyan erősen, hogy volt, aki el is ájult. Néhány szerencsés helyet szorított magának, és hűsölt egy kicsit a Jövendő Amerikai Farmerek tyúkóljai árnyékában. Ebben az évben csak a hőség várt rám, és a palacsinta sem lelkesített különösképpen. Apával együtt kötelességtudóan követtük Ammát a bírák asztalához, mely fölött egy óriási Déli Ropogós hirdetés villózott. Minden évben másik cég szponzorálta a pitével való megmérettetést; ha nem a Pillsbury vagy a Sara Lee, akkor maradt a Déli Ropogós. A látványos versenyek mindig nagy tömeget vonzottak, de a piték megmérettetése mindegyiken túltett. Az indulók nemzedékek által rájuk hagyományozott családi receptek alapján készítették el műveiket. Minden egyes elnyert díj dicsőséget hozott az egyik ősi családra, és szégyent a többire. Az a szóbeszéd járta, hogy idén néhány versenyző nagyon szeretné elorozni Ammától az első helyet. A morgásból ítélve, amit egész álló héten hallgattam a konyhában, ez talán akkor történik meg, ha a pokol befagy, és azok a nők korcsolyáznak rajta. Mire megszabadultunk az értékes szállítmánytól, Amma máris az asztalok elrendezése miatt korholta a zsűrit. - A cseresznyés után nem jó eceteset rakni, és az én krémeseim közé szó se lehet, hogy rebarbarás kerüljön! Elnyomja az ízüket - vagy maguk, fiaim, talán éppen ezt akarják? - Most - mormogta Apa alig hallhatóan. És lön, a következő pillanatban Amma a bírákra lövellte a Nézését, mire azok összecsukható székeiken feszengeni kezdtek. Apa a kijárat felé sandított, és mielőtt felbőszült házvezetőnőnknek lehetősége támadt volna minket is bevonni az ártalmatlan önkéntesek gyötrésébe és a bírák megfélemlítésébe, észrevétlenül eloldalogtunk. Amint elvegyültünk a tömegben, két különböző irányba fordultunk. - Egy macskával akarsz sétálni a vásárban? - nézett le Apa Lucille-re, aki ott ült a lábamnál a homokban. - Miért ne? Apa végre nevetett - még mindig nem voltam hozzászokva, hogy már tud ilyet is. - Hát, vigyázz magadra! - Oké. Apám biccentett, mintha valóban szülő lenne, én pedig valóban gyerek. Viszonoztam, és próbáltam nem gondolni a tavalyi évre, amikor kényszerű hirtelenséggel felnőtté váltam és magamra maradtam, mert ő megzavarodott. Ő is ment a maga útján, én is az enyémen, és külön-külön eltűntünk a tömegben. A vásárban tolongtak az emberek, mint a heringek, így időbe telt, mire megtaláltam Linket. Hozta a formáját, a játékos sátraknál lógott - abban a reményben, hogy végre felszedhet valakit, különösen most, hogy lehetősége támadt más városokból érkező lányokkal is találkozni. Az erőmérőnél állt, és remélte, hogy végre jól felvághat. Az ütéshez való kalapácsot hanyagul a vállán egyensúlyozta. A dobos szerkója volt rajta, kopott Social Distortion pólója, farzsebében a dobverők, melyek közül pénztárcája lánca fityegett. - Hadd mutassam meg, lányok, hogy kell ezt csinálni! - hetvenkedett. - Álljatok hátrébb, nehogy bajotok essen! Közönsége jót derült Linken, aki a tőle telhető legnagyobb erővel odasózott. A kismutató megindult felfelé, mutatva a játékos erejét és csajozási esélyeit. Alul a „lúzer” és a „puhapöcs” értékek szerepeltek, legfelül, a harangnál pedig a „nagy kan” volt. Odáig azonban most nem szökött fel a mérőszál, ehelyett megállt félúton, a „csirkénél”. A lányok a szemüket forgatták, és megindultak a céllövölde felé.
- Direkt el van rontva! Mindenki tudja! - kiáltozott utánuk Link, miután a kalapácsot csalódottan a földre dobta. Még ha igazat is beszélt, az a lényegen nem változtatott. Gatlinben semmi sem működik úgy, ahogy kellene, miért lett volna ez másként a vásári játékokkal? - Hé, van egy kis pénzed? - kérdezte Link, miközben, mintha fennállt volna az esély, hogy egy tízcentesnél nagyobb értéket talál, a zsebeiben kotorászott. A kezébe nyomtam egy ötdollárost, és a fejemet ráztam. - Munkát kéne keresned. - De hát van munkám, dobos vagyok! - Az nem igazi munka! Olyanra gondoltam, amiért fizetnek is! Link ez utóbbit elengedte a füle mellett, és lányok vagy palacsinta reményében a tömeget pásztázta. Nehéz volt eldönteni, hogy most épp melyik jár a fejében, mert mindkettő láttán egyformán reagált. - Most próbálunk összehozni egy egész koncertre való repertoárt - közölte végül. - És akkor a Holy Rollers a vásáron fog játszani? - Mi, ezen a béna helyen? Soha! - tiltakozott, miközben a homokot rugdosta. - Talán mert nem hívnának meg benneteket? - Azt mondanák, bénák vagyunk. De a Led Zeppelinre is ezt mondták! Ahogy körbejártuk a vásárt, egyre nehezebb volt nem észrevenni, hogy a körhinták évről évre egyre rozogábbá, a játékok meg egyre unalmasabbá váltak. Esetlen külsejű bohóc haladt el mellettünk, kötegnyi léggömbbel a kezében. Link megállt, és a karomba bökött. - Figyeld, hat óránál! Tízpontos! Linknél ez utalt a „legjobb nő” fogalmára. Egy szőke csajra mutatott, aki mosolyogva közeledett felénk - és nem volt más, mint Liv. - Link... - kezdtem volna magyarázni, de felvillanyozott barátom már csak az új haditervére összpontosított. - Ahogy Anya mondaná, ezt az Isten is jókedvében teremtette! Halleluja, ámen! lelkendezett. - Ethan! - integetett Liv. - Hát ez meg hogy lehet?! - meredt rám felháborodott döbbenettel Link. - Neked már ott van Léna, ez nem igazság! - Semmi sincs köztünk Livvel, és ami azt illeti, mostanság azt sem tudom, Lenával hogy állunk. Nyugi. Livre mosolyogtam, és észrevettem, hogy kopott Led Zeppelinpólót visel. Ez persze Link figyelmét sem kerülte el. - Ez a lány tökéletes! - áradozott. - Szia Liv! Ez itt Link - mutattam be a barátomat, akit egyúttal oldalba is löktem, hátha akkor eszébe jut becsukni a száját. - Liv Marian nyári kutatósegédje. Együtt dolgozunk a könyvtárban. Liv a kezét nyújtotta, Link pedig még mindig levegő után kapkodott. - Vow! Kedves barátom saját magát sose hozta zavarba, mindig csak engem. - Cserediák Angliából.
- Azt a mindenit! Vállat vontam, és Livhez fordultam. - Én megmondtam! Link a legszélesebb mosolyát villantotta új ismerősére, és így szólt: - Ethan egy szóval sem mondta, hogy egy ilyen elképesztően dögös csajjal dolgozik együtt! Liv, meglepődést színiévé rám nézett: - Nem? Hát ez elég szomorú! Nevetett, majd mindkettőnkbe belékarolt. - Gyerünk, srácok! Magyarázzátok el szépen, hogy lesz ebből a fura, vattaszerű anyagból cukor! - De hölgyem, nem adhatok ki államtitkokat! - Nekem ez nem gond! - vigyorgott Link, és karjával megszorította Liv karját. - Mondj el mindent! - A Szerelmesek Csatornáján vagy a Csókolózó fülkében? - Hmmm... - rázta a fejét Liv. - Nehéz kérdés. Azt hiszem... az óriáskereket választom. És akkor megpillantottam a jól ismert fekete hajat, miközben a szellő elhozta a citrom és rozmaring illatát. De semmi egyéb nem emlékeztetett a régi Lenára. A lány ott állt tőlem két méterre, egy jegyárusító bódé mögött, olyan cuccokban, amilyeneket Ridley szokott viselni. A fekete, ujjatlan felső szabadon hagyta a hasát, szintén fekete szoknyája pedig egy tenyérnyivel rövidebb volt a kelleténél. Hajában hosszú kék tincset pillantottam meg, mely a választéktól futott az arca mellett, le a hátára. De nem is ez döbbentett meg a legjobban, hanem az, hogy Lena, aki napvédő krémen kívül soha semmi mást nem kent az arcára, most vastagon ki volt sminkelve. Vannak srácok, akiknek tetszik, ha egy lány ki van mázolva, de én sosem tartoztam közéjük. Lena feketével körberajzolt szeme különösen zavaró hatást tett rám. Levágott szárú farmerben rohangászó, izzadt, poros emberek vették körül, a háttérben pedig piros-fehér kockás terítővel letakart asztalok, és a mindenütt szétszóródott szalma kirittyentett külsejével Lena nagyon nem illett bele a képbe. Csak régi bakancsa volt változatlan, és a nyaklánca, mely a rajta fityegő emléktárgyakkal együtt még nyomokban megőrizte korábbi valóját. Más tekintetben azonban egyáltalán nem hasonlított korábbi önmagára. Három senkiházi bunkó bárgyún méregette - erős késztetést éreztem, hogy mindet jól pofán verjem! Elengedtem Liv karját. - Később találkozunk! - mondtam, mire Link nem hitt a szerencséjének. - Semmi gond, menj csak! - biztatott, miközben majd kiugrott a bőréből. - Megvárunk! - ajánlotta fel Liv. - Nem kell, majd később megkereslek benneteket! Nem számítottam rá, hogy itt találom Lenát, és nem tudtam, miként leplezzem, amit Link már észre is vett: azt, hogy milyen szörnyen érzem magam. Mintha lehetne bárhogy is nyugalmat színlelni, miután az ember barátnője lelépett valaki mással! - Ethan, már kerestelek - lépett hozzám Lena, és hangja úgy csengett, mint régen. Legalább ez emlékeztetett arra a lányra, akit korábban ismertem; akibe őrülten szerelmes voltam, és aki viszont szeretett. Ridley-s külső ide vagy oda, most is csak őt láttam. Lábujjhegyre állt,
kisöpörte hajamat az arcomból, közben ujjával lassan végigsimította az államat. - Érdekes szöveg azok után, ahogy a múltkor leráztál! - próbáltam úgy tűnni, mint aki lazán veszi a dolgot, de a düh mégiscsak kiütközött a hangomon. - Nem ráztalak le! - ellenkezett Lena. - Á, tényleg nem, csak fákat döntöttél rám, és felpattantál egy idegen motorjára! - hánytam a szemére a sérelmeimet. - Én nem döntögettem fákat! - mentegetőzött Lena. - Nem? - vontam fel a szemöldököm. - Azok csak ágak voltak! Afelől azért megnyugodhattam, hogy nem váltam közömbössé számára: láttam, ahogy ujjai közt a régebben tőlem kapott apró csillagos gémkapcsot forgatja, olyan erősen, hogy azt hittem, mindjárt le is tépi a láncról. - Sajnálom, Ethan! Nem tudom, mi történik velem - vallotta be halk, őszintének tűnő hangon. - Néha úgy érzem, minden összecsap felettem, és már nem bírom elviselni. Nem előled menekültem ott a tónál, hanem saját magam elől. - Biztos vagy benne? Miközben a szemembe nézett, láttam, hogy egy könnycsepp csorog végig az arcán. A tehetetlenségtől görcsös ujjaival letörölte, majd szétnyitotta az öklét, és a szívem fölé, a mellkasomra helyezte a tenyerét. Nem te vagy az oka. Szeretlek! - Szeretlek! - ismételte hangosan is, és a szó ott lebegett kettőnk közt, immár nyilvánosan, nem úgy, mint amikor keltáltunk. Ahogy kimondta, a szívem összeszorult, és a lélegzetem elakadt. Valami gunyoros válaszon törtem a fejem, de másra sem tudtam gondolni, mint hogy milyen szép, és mennyire szeretem. Mégsem akartam, hogy ezúttal is könnyen megússza; így megtörtem a jelenet békéjét. - Mondd el, mi folyik, Lena! Ha annyira szeretsz, miért kavarsz John Breeddel? Félrefordította a fejét, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Felelj! - Nem jöttem vele össze, Ethan! John csak Ridley egyik barátja! Nincs köztünk semmi! - És mióta nincs köztetek semmi? Amióta lefényképezted a temetőben? - Nem őt, csak a motorját. Ridley-vel találkoztam, és véletlenül ő is ott volt. Feltűnt, hogy a tulajdonképpeni kérdésre nem is válaszolt. - És mióta találkozgatsz Ridley-vel? Talán már elfelejtetted, hogy szétválasztott minket, csak hogy anyád lecsaphasson rád, és megnyerhessen a Sötét Oldal számára? És az is kiment a fejedből, hogy meg akarta ölni apámat? Lena visszahúzta a kezét, és éreztem, hogy megint bezárkózik önmagába, olyan mélyre, ahol már nem tudom elérni őt. - Ridley megmondta, hogy nem fogod megérteni - sóhajtott szomorúan. - Halandó vagy. Semmit nem tudsz rólam, az igazi énemről. Ezért nem is szóltam neked az egészről. Hirtelen szellő csapott meg, és fenyegető viharfelhők sűrűsödtek felettünk. - Honnan tudod, hogy megérteném-e, vagy sem, ha semmit nem mondasz? Talán ha lehetőséget adnál, hogy megértsem, ahelyett, hogy a hátam mögött sunnyogsz, és... - Mit akarsz, hogy mit mondjak? Azt, hogy fogalmam sincs, mi történik velem? Azt, hogy
valami változik, és nem értem, hogyan? Azt, hogy egy gnómnak érzem magam, és Ridley az egyetlen, aki segíteni tud, hogy rájöjjek a válaszokra? Minden szót hallottam, amit mondott, de igaza lett: nem értettem. - Van fogalmad róla, mit beszélsz? Azt hiszed, Ridley tényleg segíteni akar? Meg mersz bízni benne? Lena, ő egy Sötét Igéző! Nézz már végig magadon! Szerinted ez te vagy? Valószínűleg éppen ő zavart össze! Vártam a kitörő zivatarra, de ehelyett eloszlottak a felhők. Lena közelebb húzódott, és visszatéve kezét a mellkasomra, esdeklő tekintettel felnézett rám. - Ethan, Ridley megváltozott! - győzködött. - Nem akar már Sötét Igéző lenni! Az Átváltozás tönkretette az életét! Mindenkit elveszített, beleértve saját magát is! Rid azt mondja, a Sötét Oldalra való átállás megváltoztatja azt, ahogyan az ember mások iránt érez. Az illető tudatában van a régi érzéseinek, mindennek, amit korábban szeretett, de ezek az érzések távolinak tűnnek. Mintha valaki más érzései lennének. - De korábban azt mondtad, hogy ezt nem lehet irányítani! - emlékeztettem. - Tévedtem. Gondolj csak Macon bácsira! Ő tudta, hogyan irányítsa, és Ridley is meg akarja tanulni. - De Ridley nem Macon! Egy villám cikázott át az égen. - Te nem tudsz semmit! - Persze, hogy nem, én csak egy oktalan Halandó vagyok, aki nem tudhat semmit a szigorúan titkos Igéző világotokról, meg a romlott lelkű Igéző unokatestvéredről, meg a Harleys Igéző fickóról! Lena megmakacsolta magát. - Ridley meg én úgy nőttünk fel, mint két testvér, nem fordíthatok neki hátat! Mint mondtam, szükségem van rá, és neki is rám! Nem szóltam semmit. Lena olyan csalódottnak tűnt, hogy nem lepődtem volna meg, ha az óriáskerék meglazul és elgurul. Elértek hozzánk a körhinta fényei, a szemem sarkában vibráltak, szédítően. Olyan érzés volt, mint amikor elvesztem Lena szemében. A szerelem ilyen: akkor találunk rá a békére, amikor nem is törekszünk rá. Néha meg a béke talál ránk. Lena felemelte a kezét, a nyakamba kapaszkodva, ujjait összefűzte a tarkómon, majd magához húzott. Az ajkára hajoltam, és hamarosan úgy egymásba gabalyodtunk, mintha attól félnénk, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Ezúttal, amikor alsó ajkamat az ajkai közé fogta, nem vette a vérem, csak a mohó vágy vezette. Megfordultam, és a jegyárusító bódé hátuljául szolgáló kemény deszkafalnak nyomtam. Szaggatott légzése hangosabban visszhangzott a fülemben, mint saját zihálásom. Ujjaimmal a hajába túrtam, és újra megcsókoltam. A mellkasomban egyre növekedett a nyomás, fuldoklottam, és csak a hang maradt, ahogy próbálom levegővel megtölteni kiszáradt tüdőmet. A tűz. Lena is megérezte. Eltolt magától, mire én előregörnyedve igyekeztem levegőhöz jutni. - Jól vagy? Mélyet sóhajtottam, majd felálltam. - Igen, jól. Ahhoz képest, hogy Halandó vagyok.
Lena arcán őszinte mosoly ragyogott fel, majd a kezem után nyúlt. Eközben észrevettem, hogy filctollal furcsa mintákat rajzolt a tenyerére. A fekete hullámok és csigavonalak a tenyeréről felkígyóztak a csuklójára és az alkarjára. A minta hasonlított a hennafestéshez, melyet a jövendőmondó viselt magán, aki a vásár túlsó végében, vacak füstölőtől szagló sátrában várta az érdeklődőket. - Mi ez? - ragadtam meg a csuklóját, de azonnal elhúzta. Eszembe jutott Ridley és a tetoválása, reméltem, hogy csak filctoll. Az. - Gyere, veszünk neked valamit inni! Hagytam, hogy kivezessen a bódé mögül. Nem haragudhattam rá tovább, főleg így, hogy felvillant a lehetőség, hogy végre leomlik köztünk a fal. És alig egy perce, amikor csókolóztunk, éreztem, hogy megtörténhet. Ez most szöges ellentéte volt annak, mint amikor a tónál csókolóztunk. Több okból is elakadt tőle a lélegzetem. Talán soha nem fogom megtudni, miféle csók volt az ott - ez a mostani viszont nagyon is ismerős volt, tudtam, hogy mit jelent: esélyt. Ami mindössze két másodpercig élt. Akkor ugyanis felbukkant Liv. Egyik kezében két vattacukrot tartott, a másikkal pedig lelkesen integetett. Abban a pillanatban megéreztem, hogy a fal újból felemelkedik, talán örökre. - Ethan, gyere már! Hoztam neked vattacukrot! Siess, le ne maradjunk az óriáskerékről! Lena elengedte a kezem. El tudom képzelni, mit gondolt a helyzetről: egy magas szőke csaj, hosszú lábakkal, két vattacukorral és várakozó mosollyal. Sorsom már azelőtt megpecsételődött, hogy Liv többes szám első személyben beszélt volna kettőnkről. Ő Liv, Marian kutatósegédje. Együtt dolgozunk a könyvtárban. És együtt dolgoztok a Tejponállóban is? Meg a búcsúban is? Újabb dühödt villámcsapás hasította szét az eget. Lena, csak barátok vagyunk! Liv átadta nekem a vattacukrot, Lenára mosolygott, és a kezét nyújtotta neki. Ezzel a szőkeséggel? Lena szigorúan nézett rám. Nem hiszem el! - Te vagy Lena, ugye? Enngem Livnek hívnak. Á, az akcentus. Ez mindent megmagyaráz. - Szia, Liv - Lena olyan éllel mondta ki a nevét, mintha lenne vele kapcsolatban valami titkos poén kettőnk között. És nem fogott vele kezet. Ha Livnek fel is tűnt Lena ellenséges hozzáállása, nem törődött vele, csak leengedte a kezét. - Végre! Már régóta kérem Ethant, hogy mutasson be minket egymásnak, ha már így alakult, hogy nyárra össze vagyunk láncolva! Ó, de romantikus! Lena kerülte a tekintetemet, miközben Liv le sem vette róla a szemét. - Liv, őszintén szólva most ez nem a legjobb... - de hiába, már nem tudtam elejét venni a katasztrófának; olyanok voltak ők ketten, mint két, fájdalmasan lassan, de elkerülhetetlenül összeütköző vonat.
- Ugyan már! - szakított félbe Lena, majd, mintha csak ő lenne a család Szibillája, és tudna arcról olvasni, tüzetesen megszemlélte vélelmezett ellenlábasát. - Úgy örülök, hogy találkoztunk! Vigyed csak, a tied lehet! Es ha már úgy benne vagy, vigyed az egész várost is! Livnek további két másodpercébe telt, hogy rájöjjön: darázsfészekbe nyúlt. Mindenesetre, utána is próbálta megtörni a kínos csöndet. - Ethan és én egyfolytában csak rólad beszélünk! Tényleg brácsázol? Lena lemerevedett. Ethan és én. Livnek ezzel semmi mögöttes szándéka nem volt, de épp elég volt a puszta tény, hogy kimondta. Tudtam, mire következtet ebből Lena: Ethan és egy Halandó lány; olyan, amilyen ő soha nem lehet. - Mennem kell - fordult meg Lena, mielőtt elkaphattam volna a karját. Lena... Ridley-nek igaza volt. Csak idő kérdése. Elég, ha egy új lány jön a városba. Remek, vajon mivel tömhette még a fejét, füstölögtem. Miről beszélsz? Mondtam, hogy csak barátok vagyunk, Lena! Mi is barátokként kezdtük! Lena otthagyott minket, és ahogy átfurakodott a tömegen, mint a dőlő dominók sora, látszólag véget nem érően hullámzott a nyomában a zűrzavar. Nem láttam mindent, ami történt, csak azt, hogy a bohóc összevissza kapkod, mert a kezében tartott lufifigura kipukkadt, egy gyerek sír, mert a fagyija leesett, egy nő pedig sikít, mert a kukuricapattogtató gép füstölni kezdett, majd lángra kapott. Lena a hőség, kapkodás és zaj ködös kavalkádjában mindenre hatással volt, ami mellett csak elhaladt; ahogyan a hold hat a tengerszintre, vagy a bolygók a Napra. Magával ragadott még így is, hogy távolodni igyekezett tőlem. Már indultam volna utána, Liv azonban a karomra tette a kezét. Összeszűkült a szeme, mintha fel akarná mérni a helyzetet. - Sajnálom, Ethan! Nem akartalak megzavarni benneteket, már ha egyáltalán ez történt, úgy értem... Tudtam, azt akarja elérni, hogy közvetlen faggatózás nélkül beavassam a történtekbe. Semmit nem szóltam, de feltehetően ezt is válasznak vette. Az volt a nagy helyzet, hogy nem tettem további lépéseket; hagytam Lenát elmenni. Link átverekedte magát a tömegen, és három kólával, valamint a vattacukrával odaegyensúlyozott hozzánk. - Halljátok, eszméletlen sor van az italoknál! - panaszkodott, majd Liv kezébe nyomta az egyik üdítőt. - Miről maradtam le? Itt volt Lena? - Igen, de már elment - vágta rá Liv, mintha ilyen egyszerű lenne a dolog, és én azt kívántam, bárcsak így volna. - Mindegy. Felejtsük el az óriáskereket, menjünk inkább a nagy sátorhoz! Mindjárt kihirdetik a pitesütőverseny győzteseit, és Amma alaposan ellátja a bajunkat, ha nem leszünk tanúi megdicsőülése pillanatának. - Almás pite? - ragyogott fel Liv arca. - Jó hogy! És az ingedbe tűrt szalvétával kell megenned. Aztán kólát iszunk, és Chevyben ülve énekeljük az „American Pie”-t!
Én csak hallgattam, ahogy Link, Liv kedélyes nevetgélése közepette, hetet-havat összehord. Nekik persze nincsenek rémálmaik, gondoltam keserűen. Őket nem kísérti semmi. Még csak nem is aggódnak. Linknek igaza volt. Valóban nem maradhattunk le Amma nagy pillanatáról. Az persze biztos volt, hogy nem én leszek a mai nap kitüntetettje. Sőt, nekem ki se kell próbálnom a kalapácsos erőmérőt ahhoz, hogy tudjam, melyik kategóriába tartozom. Lehet, hogy Link „csirke”, de én még a „lúzer”-nél is kevesebbnek éreztem magam. Akár a kalapáccsal is küzdhetnék mindazért, amire vágyom; az eredmény akkor is ugyanaz lenne. Akármit tettem az utóbbi időben, az eredményjelző sosem kúszott a „nagy nulla” fölé, sőt, lassan kezdtem úgy érezni, hogy a kalapács nem is nálam van, hanem Lenánál. És már kezdtem érteni, miért nem tud Link más témáról írni, mint hogy lapátra tették.
JÚN. 15. A Szerelmesek csatornája
Ha még egy fokkal melegebb lesz, hullani fognak az emberek, mint a legyek! Sőt, még a legyek is hullani fognak, mint a legyek! - pihegett Link, miközben végighúzta nyirkos tenyerét verejtékező homlokán, és izzadságcseppekkel fröcskölte le a körülötte álló peches nézőket. - Kösz! - Liv egyik kezével megtörölte az arcát, a másikkal pedig elhúzta átizzadt pólóját a testétől. Nem festett valami jól. A Déli Ropogós sátrában szorongtunk, mint a heringek, és a döntősök már felsorakoztak a deszkákból összetákolt, rozoga színpadon. Nyújtogattam a nyakam, de hiába; az előttem tornyosuló gigászi asszonyságok hátán kívül semmit nem láttam. Akkora tömeg gyűlt össze, mint a Jackson gimi büféjében, ha „egyet fizetsz, kettőt kapsz” akció van. - Alig látom a színpadot - mondta Liv pipiskedve. - Megy most valami? Vagy már mindenről lemaradtunk? - Várj! - felelte Link, miközben sikertelenül próbált előrébb furakodni az egyik jól megtermett hölgy mellett. - Á, nem tudunk közelebb menni, feladom! - Ott van Amma! - mutattam előre. - Eddig majdnem minden évben ő lett az első! - Amma Treadeau - egészítette ki Liv. - Igen, így hívják. Honnan tudtad? - Ashcroft professzor említette. Carlton Eaton szavai recsegtek a hangszórókból, miközben a postás a hordozható mikrofonnal bajlódott. Mindig ő jelentette be a győzteseket; a levelek illetéktelen felbontásánál csak a rivaldafényt szerette jobban. - Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, de technikai nehézségeink támadtak... Várjatok! Hívja már valaki Redet! Vagy talán nekem kéne tudnom, hogy kell beállítani ezt a rohadt ketyerét?! Basszus, melegebb van itt, mint egy csirkekeltetőben! - átkozódott, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Mint most is bebizonyosodott, hajlamos volt elfelejteni, hogy be van kapcsolva a mikrofon. A jobbján büszkén feszített, takaros, apró ibolyamintás ruhájában, kezében a díjnyertes édesburgonyás pitéjével, Amma. Mellette Mrs. Snow és Mrs. Asher tartották a saját alkotásaikat - ők ketten már előre kicsípték magukat a piték megmérettetése után esedékes Anya-lánya Szépségversenyre. Mindketten egyformán ijesztően festettek habos, tengerkék, illetve rózsaszín estélyi költeményeikben: akárcsak két túlkoros bálkirálynő a nyolcvanas évekből. Szerencsére Mrs. Lincoln, aki erre a versenyre híres-neves tejespitéjével nevezett be, nem szerepelt a szépségverseny indulói között, így a szokványos, templomban viselt öltözeténél maradt. Még mindig nehéz volt úgy néznem Link anyukájára, hogy ne jussanak eszembe a Lena születésnapján történt hátborzongató események. Elvégre az ember nem minden nap lát olyat, hogy a barátnője anyja kilép a legjobb haverja anyjának a testéből! Most is, ahogy ránéztem Mrs. Lincolnra, ez a pillanat jutott az eszembe, ahogy Sarafine, mint a bőrét levedlő kígyó, kiemelkedik belőle. Sokadszorra is kirázott a hideg - már a puszta emlékétől is. - Hé, nézd már Savannah-t! - bökött oldalba Link. - Még a koronát is a fejére tette! Ő aztán tudja, hogy hívja fel magára a figyelmet!
Savannah, Emily és Eden egymás mellett ültek az első sorban, a szépségverseny többi indulójával; mindannyian átizzadták túlcicomázott báli ruhájukat. Savannah több yardnyi gatlini barackszínben pompázó kelmét tekert maga köré, és tökéletesen egyensúlyozta fején a koronát, még így is, hogy uszálya folyton beleakadt az ócska, összecsukható fém ülőalkalmatosságba. A helyi ruhásbolt, a Little Miss feltehetően Orlandóból rendelte számára ezt a szörnyűséget. Liv, miközben le sem vette a szemét a Savannah Snow nevű helyi jellegzetességről, közelebb húzódott hozzám. - Szóval ő a Déli Ropogós királynője? - kérdezte csillogó szemmel, miközben én arra gondoltam, milyen bizarr lehet az egész esemény egy kívülálló számára. - Majd csak lesz - mosolyodtam el végül. - Nem is tudtam, hogy a sütés ilyen fontos az amerikaiak számára. Antropológiai szempontból ez mindenképp nagyon érdekes! - Nem tudom, másutt hogy van, de itt, délen a nők nagyon komolyan veszik a sütést. És ez Gatlin megye legnagyobb pitesütőversenye. Ekkor hirtelen Mercy néni hangjára lettem figyelmes. - Ott van Ethan! - kiáltotta. Amikor odanéztem, egyik kezében a zsebkendőjét tartva integetett, a másikban pedig hírhedt kókuszos pitéjét egyensúlyozta. Thelma mögötte haladt; az idős hölgy kerekes székével taszigálta odébb az embereket. Lelkes rokonom minden évben indult a versenyen, és soha nem mulasztották el tiszteletteljesen megemlíteni a művét, noha az igazság az volt, hogy Mercy néni a receptet vagy húsz éve elfelejtette, és egyik zsűritagnak sem volt bátorsága megkóstolni a hevenyészett alkotást. Grace néni és Prue néni, kart karba öltve, szintén felbukkantak, és maguk mögött húzták utóbbinak Harlon James névre hallgató Yorkshire terrierjét. - Milyen jó, hogy itt találkozunk, Ethan! - üdvözöltek. - Eljöttél megnézni, ahogy Mercy átveszi a szalagot, ugye? - Ó, hát hogyne, Grace. Mi mást keresne egy öreg hölgyekkel telezsúfolt sátorban? Be akartam volna mutatni Livet, de a Nővérek nem adtak rá lehetőséget, mert szünet nélkül, egymás szavába vágva beszéltek. Persze, mint ahogyan az várható is volt, Prue néni a maga módján a segítségemre sietett. - És ez itten kicsoda, Ethan? - kérdezte. - Tán csak nem az új barátnőd? - találgatott. Mercy néni erre felkapta a fejét, és megigazította a szemüvegét. - Na és mi lett azzal a másikkal? — kérdezte kertelés nélkül. -A fekete hajúval, a Duchannes lánnyal! - Ugyan, Mercy, ehhez neked semmi közöd! - torkollta le szigorúan Prue néni. - Nem kéne erről kérdezgetned, elvégre meglehet, hogy a lány fogta magát, és faképnél hagyta! - Miért tett volna ilyet? Ethan, ugye nem akartad pucérra vetkeztetni? - bizalmaskodott tovább a kíváncsi rokon. - Mercy Lynne! - kapkodott levegő után Prue néni. - Mingyár’ belénk csap a ménkű, ha így beszélsz! Liv ide-oda kapkodta a fejét; feltehetően nem volt hozzászokva a százéves öregasszonyok erős akcentussal és hibás nyelvtannal terhelt civódásához. - Nem akartam... - hebegtem. - Azaz, senki nem hagyott el senkit. Lena és köztem minden a legnagyobb rendjén van - hazudtam, noha tudtam, hogy ha legközelebb templomba mennek, úgyis megtudják az igazságot. Feltéve persze, ha elég magas fokozatra állítják a hallókészüléküket ahhoz, hogy meghallják a pletykákat.
- Ő itt Liv, Marian nyári kutatósegédje - közöltem, miután megköszörültem a torkom. - Együtt dolgozunk a könyvtárban. Liv, ők itt a dédnagynénikéim, Grace néni, Mercy néni és Prudence néni. - Elég lett volna, ha azt mondod, a nénikéid - húzta fel az orrát sértődötten Prue néni, Mercy néni pedig hirtelen felkiáltott: - Ez az, eszembe jutott! Lena a neve! Itt volt a nyelvem hegyén! - mosolygott Livre, aki hasonlóképpen viszonozta a szórakozott hölgy kedvességét. - Értem - biccentett a lány. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket! Ekkor Carlton Eaton ismét megkocogtatta a mikrofont. - Tehát, hölgyeim és uraim, azt hiszenn, elkezdhetjük! - Lányok, gyerünk előre! Bármelyik pillanatban a színpadra szólíthatnak! - nyugtalankodott Mercy néni, majd, mint akit puskából lőttek ki, megindult a padsorok közöttt, és egy páncélos harcjármű erejével lökdöste félre az útjában állókat. - Egész biztos, hogy az én pitém fog nyerni! - ismételgette. A három bejáraton keresztül még több ember özönlött a sátorba. Lacy Beecham és Elsie Wilks, az Egytálételek és a Grillezett sültek kategóriáinak győztesei, kezükben a kék szalaggal, elfoglalták helyüket a színpad mellett. Az utóbbi igen jelentős kategóriának számított, még a Chilinél is fontosabbnak, így Mrs. Wilkst szemlátomást majd szétvetette az elégedettség. Amma büszke tekintettel állt, és rá sem nézett azokra a nőkre. Hirtelen azonban, ahogy a sátor egyik oldala felé sandított, elkomorult az arca. - Hé, nézzed már! - döfött Link újra a bordáim közé. - Figyeld, az a Nézés! Követtük Amma szúrós tekintetét a sátor egy távoli sarkába - és amikor szembesültem rosszallása tárgyával, kővé meredtem. Lena, szemét a színpadra szegezve, a sátrat tartó egyik oszlopnak támaszkodott. Nem feltételeztem, hogy azért lenne itt, mert annyira érdekelné a pitesütőverseny. Nem zártam ki teljesen, hogy esetleg Ammának szurkol, de az illetékes tekintetéből ítélve ez nem tűnt különösebben valószínűnek. Amma alig észrevehetően a fejét ingatta Lena felé. A lány viszont elfordult. Arra gondoltam, talán azt figyeli, hol vagyok, de aztán beláttam, hogy valószínűleg engem akar látni utoljára. Akkor hát mit keres itt, tűnődtem. - Itt... itt van... - ragadta meg hirtelen Link a karomat. Lena ekkor a vele szemközti rúd felé pillantott, melynek közelében Ridley állt rózsaszín miniszoknyában, és épp kibontott egy nyalókát. Szemét, mintha valóban érdekelné, ki fog nyerni, le sem vette a színpadról. Persze én jól tudtam, hogy őt a bajkeverésen kívül semmi más nem hozza lázba, és a sátor, a kétszáz fős tömeggel, kiváló terepnek ígérkezett kedvenc tevékenységéhez. - Mikrofonpróba, mikrofonpróba! - visszhangzott Carlton Haton ismét a tömegben. Hallanak, hölgyeim és uraim...? Rendben, akkor kezdjük a Tejszínes Piték kategóriájával! Kedves közönségünk, idén is rendkívül erős a mezőny. Volt szerencsém megkóstolni néhányat a versenyzők remekművei közül, és be kell valljam, számomra mindegyik nyerő! Ugyanakkor legnagyobb sajnálatomra csak egyvalaki viheti haza az első díjat - hamarosan megtudjuk, ki lesz az! Nézzük azonban először - tépte fel hangosan az első borítékot a postás ki a harmadik helyezett! A harmadik helyezett pedig nem más, mint... Tricia Asher jégkrémes pitéje! A nevezett hölgy arcát az első pillanatban csalódás homályosította el, de aztán rögtön felvillantotta az erőltetett mosolyt.
Folyamatosan Ridley-t figyeltem. Biztosra vettem, hogy készül valamire. Ridley-t hidegen hagyták a piték, ahogyan bármi, ami Gatlinben történt. Most megfordult, és a sátor vége felé biccentett. Arra fordultam. Az Igéző Fiú mosolyogva fogadta a jeladást. A hátsó bejáratnál állt, és a döntősökre összpontosított. Ridley ekkor visszafordult a színpad felé, és lassan, kimérten belenyalt a nyalókájába. Márpedig én úgy tapasztaltam, hogy ez nem jó jel. Lena! - próbáltam szólni, de a lánynak szeme sem rebbent. Hullámos haja, noha a levegő állt, lebegni kezdett; tudtam, az Igézők Szele kapta szárnyra. A hőség tette, vagy a bezártság, esetleg Amma zord tekintete, de annyi bizonyos, hogy erőt vett rajtam az aggodalom. Mire készül Ridley és John, és Lena miért állt neki éppen itt Igézni? Feltételeztem, hogy a Sötét kettős által kifőzött gaztettet Lena igyekszik ellensúlyozni. Aztán feltűnt, hogy nem Amma az egyetlen, aki, mintha kiterítené kártyalapjait, beveti a Nézést. Ridley és John is meredten bámultak Lenára, de a kérdés egyelőre megválaszolatlan maradt: vajon Ridley - vagy egyáltalán, bárki - van-e olyan ostoba, hogy ujjat húzzon Ammával? A lány ekkor, mintegy válaszképpen, a szájához emelte a nyalókát. - Ó-ó... - meredt rá ijedten Link. - Szerintem húzzunk kifelé! - Miért nem mentek egy kört Livvel az óriáskeréken? - javasoltam, remélve, hogy barátom észreveszi nyomatékos pillantásomat. - Úgy néz ki, itt még jó darabig nem lesz semmi érdekes. Ekkor persze Carlton Eaton, mintegy parancsszóra, a következőt harsogta a mikrofonba: - Most pedig, hölgyeim és uraim, elérkeztünk az eredményhirdetés legizgalmasabb részéhez! Lássuk, hogy e kedves versenyzők közül ki viszi haza a második helyezettnek járó szalagot, és vele az ötszáz dollár értékű edénykészletet, valamint az első díjat, és vele a hétszáz dolláros jutalmat, a Déli Ropogós ajándékát. „Mert a Déli Ropogós keksz nélkül nem lenne sem Dél, sem ropogós keksz, és...” A bőbeszédű postás nem tudta befejezni a reklámversikét, hirtelen egyetlen további hang sem jött ki a torkán. Ugyanis valami egészen más jött ki... A pitékből! A bádogtálcák megmozdultak, és beletelt még pár másodpercbe, mire a nézők rájöttek, mi folyik, és sikítozni kezdtek. A süteményekből hernyók, kukacok és felénk csak palmettobogárnak becézett csótányok másztak elő, mintegy jelképezve a város minden gyűlöletét, hazugságát és képmutatását. Mintha a piték belsejéből most életre kelt volna Mrs. Lincoln, Mrs. Asher és Mrs. Snow, Harper igazgató, az AAFL, az iskolaszék és az egyházi segélyszervezetek minden rosszindulata. A színpadon álló összes pitéből egyre-másra özönlöttek a bogarak, jóval több is, mint amennyi beléjük fért volna. Csak egyvalaki pitéi maradtak érintetlenek. Amma a fejét rázta, és mint aki elfogadja a kihívást, szeme összeszűkült. Tejszínes krémben úszó hernyók és csótányok egész hordái masíroztak a versenyzők lába előtt, de a gusztustalan rohamosztag Ammához érve szépen kettévált, kikerülte, majd utána ismét egyesült. Elsőként Mrs. Snow tért magához; elhajította a pitéjét, és így szirupos gyümölccsel borított bogarakat lövellt a levegőbe, melyek az első sorban ülőkre záporoztak. Mrs. Lincoln és Mrs. Asher, szintén felocsúdva, követték a példát, s hamarosan hernyók mocskolták be a szépségverseny leendő indulóinak szaténruháit. Savannah sikítozni kezdett - ezúttal nem színészkedett, hanem nagyon is valós, tébolyodott undorának adott hangot. Amerre csak a szem ellátott, mindent ragacsos férgek borítottak; az emberek pedig azon igyekeztek, hogy el ne hányják magukat. Egyeseknek sikerült uralkodniuk az ingeren, másoknak nem. Harper igazgató például a kijárat melletti kuka fölött görnyedve adta ki magából a nap folyamán befalt palacsintát. Ridley tehát elérte a célját, szép kis felfordulást okozott. Liv úgy festett, mint aki menten elájul. Link próbált előrefurakodni a tömegen keresztül,
feltehetően azért, hogy az anyukáját mentse. Az utóbbi időben már nem először kellett ezt tennie, és tekintve, hogy Mrs. Lincoln viselkedése inkább ellenséges indulatokat szított, együtt éreztem barátommal. A nézők tömege a kijáratok felé tülekedett, és a forgatagban Liv megragadta a karomat. - Menj ki! - mondtam neki. - Arra, hátra! Látod, a többség az oldalajtók felé halad. John Breed továbbra sem mozdult el a helyéről, és zöld szemét a színpadra szegezve gyönyörködött munkája eredményében. A szemszín nem tévesztett meg, tudtam, hogy aljas fickóval van dolgom. Link már a színpadon söpörte le az anyukájáról a hernyókat és a bogarakat. Mrs. Lincoln magánkívül volt az iszonyattól. Én is odafurakodtam. - Segítség, valaki! - esedezett Mrs. Snow. Ruháján nyüzsögtek a bogarak, ő maga pedig a kétségbeesett rémületével egy horrorfilm szereplőjére hasonlított. Hiába gyűlöltem, most megsajnáltam; ezt talán még ő sem érdemelte. Megpillantottam Ridley-t, amint a nyalókáját szopogatja, és minden nyalással újabb seregnyi bogarat támaszt életre. Egyedül nem tudta volna mindezt véghezvinni, de az Igéző fiú segítségével igen. Lena, mi folyik itt? Amma még mindig ott állt a színpadon, olyan tekintettel, amivel összedönthette volna az egész sátrat. A bogarak inkább gyáván átmásztak egymáson, mint hogy meg kelljen őt közelíteniük - még ők is tudták, kivel állnak szemben. Házvezetőnőnk összeszűkült szemmel, összeszorított állkapoccsal meredt Lenára, azóta töretlenül, hogy az első bogár előbukkant Mrs. Lincoln tejespitéjéből. - Ne akard, hogy olyat tegyek, amit magam is megbánok! - sziszegte. Lena a sátor szélén állt. Haja még mindig az Igéző Szélben lobogott, ajka pedig halvány mosolyra húzódott, melyben felismertem a diadalittas elégedettséget. Most már mindenki tudja, miből is sütitek a pitét! Szóval, jöttem rá, Lena nem azon igyekszik, hogy megállítsa őket, hanem az ő oldalukon áll! Lena! Fejezd be! De már késő volt. Most aztán megfizettek a gatliniek az Őrangyalokért, a Fegyelmi Bizottság gyűléséért, a Ravenwood elé képmutatásból letett ételekért, minden színlelten szánakozó tekintetért, minden egyes hazug pillanatért! Lena egy darabig csak nyelt, majd addig halmozódott benne a feszültség, míg egyszerre ki nem robbant, egyenesen az álszent arcokba. Feltételezem, ezt szánta búcsúzásnak. Amma úgy beszélt Lenához, mintha csak ők ketten tartózkodnának a sátorban. - Elég, gyermekem. Ettől a népségtől nem kaphatod meg, amit akarsz. De úgysem érne egy fabatkát sem a szánalom ettől a nyomorult várostól! Hirtelen Prue néni kétségbeesett hangja hasított a fülembe: - Jóságos Isten, segítsen valaki! Grace szívrohamot kapott! Odakaptam a fejem, és láttam, hogy Grace néni eszméletlenül fekszik a földön. Grayson Petty ott térdelt mellette, és a pulzusát ellenőrizte, míg Prue néni és Mercy néni a csótányokat igyekeztek lehessegetni testvérükről. - Azt mondtam, elég! - dörögte Amma a színpadról, és miközben Grace néni felé rohantam, biztosra vettem, hogy menten ránk zuhan a sátor. Amikor lehajoltam, hogy segítsek, láttam, hogy Amma kivesz valamit a retiküljéből, és a feje fölé tartja. Az Egyszemű Veszedelem volt, régi fakanalunk, a maga teljes dicső valójában.
Amma nagy csattanással lesújtott vele az előtte álló asztal lapjára. - Au! - kiáltott fel a fájdalomtól megvonagló arccal Ridley a helyiség túlsó felében. Kiejtette a kezéből a nyalókát, mely - mintha Amma arra csapott volna le a Veszedelemmel - elgurult a porban. És abban a másodpercben a zűrzavar megszűnt. A szememmel Lenát kerestem, de eltűnt. Az átok - vagy mi lehetett ez - egyszerre megtört. A palmettobogarak sietve kimasíroztak a sátorból; csak a hernyók és kukacok maradtak. Én pedig Grace néni fölé hajoltam, azon aggódva, hogy lélegzik-e még. Lena, mit műveltél? Miután kikeveredtünk a sátorból, Link arcán a szokásos zavarodott kifejezés ült. - Hát én ezt nem értem... Miért segítene Lena Ridley-nek és az Igéző Fiúnak egy ilyen mutatványban? Valakinek tényleg baja eshetett volna! Körülnéztem, hátha megpillantom valamelyiküket, de hiába reménykedtem. Csak az önkéntes mentőket láttam, akik az áléit idős hölgyeket legyezték, és műanyag poharakban vizet osztottak a pokoli pitesütőverseny megviselt áldozatainak. - Például Grace nénikémnek? Link megrángatta a rövidnadrágját, nehogy egyetlen kóbor hernyó is rajta maradjon, majd így felelt: - Azt hittem, ottmarad! Szerencse, hogy csak elájult! Biztos a hőség miatt is. - Igen, szerencse... - motyogtam, noha egyáltalán nem éreztem szerencsésnek magam; sokkal inkább dühös voltam. Mindenáron meg akartam találni Lenát, még akkor is, ha ő inkább került volna engem. Ki akartam szedni belőle, hogy ugyan miért kellett megrémítenie az egész közönséget csak azért, hogy kiegyenlítse a számlát... Kivel is? Néhány hervadó szépségkirálynővel? Link anyukájával, aki már szintén nem túl fiatal? Ilyesmit csak Ridley tenne, nem ő! Már sötétedett. Link a felvillanó fények és a még mindig zaklatott idős hölgyek közt Livet kereste a tekintetével. - Hova ment? Miért nem maradt veled? - Amikor a bogarak megjelentek, mondtam neki, hogy menjen ki hátul! Link már a rovarok említésére is összerezzent. - Nem kéne megkeresnünk? - kérdezte. Az Elvarázsolt Kastélynál nagyobb csoport tolongott, így megindultam arrafelé. - Szerintem Liv tud magára vigyázni. Egyedül kell megkeresnünk őket! - Akkor gyerünk! Befordultunk a sarkon, néhány lépésnyire a Szerelmesek csatornájának bejáratától. A gondolákra emlékeztető, ütött kopott műanyag kocsik előtt megpillantottuk Ridley-t, Lenát és Johnt. Lena középen állt, vállára vetett bőrdzsekivel, ami ott hibádzott, hogy neki nem volt bőrdzsekije. Csak Johnnak. - Lena! - kiáltottam rá gondolkodás nélkül. Hagyj békén, Ethan! Nem. Mit gondoltál, Lena, mire volt ez jó? Végre nem csak gondolkodtam, csináltam is valamit! Igen, valami hülyeséget. Ne mondd, hogy most már te is az ő pártjukat fogod!
Gyorsan szedtem a lábam, Link alig tudott lépést tartani velem. - Most verekedni akarsz, ugye? - kérdezte. - Remélem, az Igéző csóka nem fog minket felgyújtani, vagy kővé változtatni, vagy ilyesmi! Link általában nem riadt vissza a bunyótól. Sovány volt ugyan, de majdnem olyan magas, mint én, és legalább kétszer olyan forrófejű. Ezúttal azonban, hogy egy Természetfeletti lény volt az ellenfél, mindjárt nem tűnt számára olyan vonzónak az összecsapás lehetősége. Hiszen hasonló helyzetben már egyszer felsültünk. Gondoltam, megkegyelmezek neki. - Majd én elintézem! Te csak menj, és keresd meg Livet! - Szó se lehet róla, haver! - ellenkezett. - Rám mindig számíthatsz! Amikor odaértünk a gondolákhoz, John védelmezőn a lányok elé lépett, mintha őket kellett volna félteni tőlünk, és nem fordítva. Ethan, menj innen! Félelmet hallottam a fejemben megszólaló hangban, de ezúttal én hagytam őt válasz nélkül. - Szia, Vőlegény, hogy ityeg? - mosolyodott el Ridley, és kicsomagolt egy kék nyalókát. - Fordulj fel! - válaszoltam nemes egyszerűséggel. A Sötét Igéző lány ekkor észrevette Linket, és az arckifejezése megváltozott. - Helló, Cukipofa. Jössz velem egy fordulót a Szerelem Alagútjában? Incselkedőnek akart tűnni, de a kérdés inkább idegesre sikeredett. Link erre megragadta a karját, és mintha valóban bizalmas viszonyba lennének, magához húzta. - Mit csináltatok a sátorban?! - vonta kérdőre. - Meg is ölhettetek volna valakit! Ethan négyszáz éves nénikéje majdnem szívrohamot kapott! - Ugyan, mit számít pár bogár? - rántotta vissza Ridley a karját. - Ne fogd már fel ilyen tragikusan! Jobban bírtalak, amikor kicsit behódolóbb voltál! - Azt elhiszem! - gúnyolódott Link. - Mi történt? - lépett elő Lena John háta mögül. - Jól van a nénikéd? Újra az én kedves és együtt érző barátnőmnek tűnt, de már nem bíztam benne. Alig pár perce lecsapott egy egész sátornyi emberre, csak hogy ártson annak a néhány nőnek, akiket gyűlöl - most viszont újra annak a lánynak tűnt, akit megcsókoltam a jegyárusító bódé mögött. De nem gyengültem el. - Mit műveltetek, mondd meg! Hogy voltál képes segíteni nekik? Addig, míg azon nem kaptam magam, hogy már üvöltök, észre sem vettem, milyen dühös vagyok. Johnnak persze egyből feltűnt. Mellbe taszított, mire hátratántorodtam. - Ethan! Annyi bizonyos, hogy Lena halálra vált a rémülettől. Fejezd be! Nem tudod, mit csinálsz! De. Ahogy te mondtad: végre csinálok valamit. Találj ki valami mást! Például húzz el innen! - Nem üthetsz meg vele szemben ilyen hangot! - sziszegte John. - Miért nem tűnsz el innen, mielőtt bajod esik? Miről maradtam le? Lena alig egy órája ment el tőlem, és John Breed máris úgy a védelmére kel, mintha az ő barátnője lenne!
- Na ne mondd! - feleltem pökhendin. - Inkább neked kéne vigyáznod, kit lökdösöl, Igéző vakarcs! - Igéző vakarcs! - lépett közelebb John ökölbe szorított kézzel. Fenyegetőnek tűnt. - Tudod, kit hívj így! - Akkor hogy hívjalak, talán szarzsáknak? Szándékosan hergelni akartam, hogy nekem rontson. Láttam is, hogy ütésre lendül a keze, de végül mégiscsak én húztam be neki először, és mint utólag beláttam - ez nem volt jó ötlet. Minden csalódottságomat és dühömet beleadtam az ütésbe, öklöm azonban puhának bizonyult az ő természetfeletti keménységű állához képest. Olyan volt, mintha betonfalra sóztam volna! John meg sem érezte. Pislogott, és zöld szeme hirtelen szénfeketére váltott. - Én nem vagyok Igéző - vicsorgott. Korábbi életem során rendesen kivettem a részem a bunyózásból, de még ha ökölvívó bajnok vagyok se készülhettem volna fel John Breed ütésére. Visszaemlékeztem a látványra, ahogy Macon harcolt testvérével, Huntinggal - hihetetlen volt az erejük és a gyorsaságuk. John alig mozdult meg, én mégis földre kerültem! Egy pillanatra azt hittem, kiütött, és vártam, hogy minden elsötétüljön előttem. - Ethan! - sikoltott fel Lena, és szemfestékkel vegyülő könnyei feketén csorogtak végig az arcán. - John, hagyd abba! - kérlelte ellenfelemet. A következő pillanatban, miután John taszított rajta egyet, Link is hanyatt vágódott. Barátom javára legyen mondva, gyorsabban talpra állt, mint én - de sajnos azzal a lendülettel vissza is puffant a földre. Összeszedtem magam, feltápászkodtam. Annyira nem tűntek vészesnek a sérüléseim, de előre láttam, nehéz lesz Amma elől elrejtenem a kék-zöld foltokat. - Elég legyen, John! Ridley próbált higgadtnak tűnni, de a hangja, tőle igen szokatlan módon, inkább rémületről árulkodott. - Gyerünk! - ragadta meg felbőszült cimborája karját. - Dolgunk van! Link, annak ellenére, hogy a porban fekve nem tűnt valami határozottnak, egyenesen Ridley szemébe nézett. - Nem kell nekem szívességet tenned, Rid! - tiltakozott. - Tudok vigyázni magamra! - Látom! Igazi feketeöves vagy! Link, nem lehetett tudni, hogy a csipkelődés hallatán vagy a fájdalom miatt, de elfintorodott. Akárhogy is, nem szokott hozzá, hogy ő maradjon alul a bunyóban! Felpattant, megfeszítette izmait, és már készen állt volna a visszavágóra. - Vigyázz, öregem, erős az öklöm, és még csak most kezdek belejönni! - fenyegetőzött, Ridley azonban megakadályozta, hogy ripityára veresse magát. - Nem. Ennyi elég volt! - lépett kettejük közé. Link csüggedten leengedte a kezét, és a porba rúgott. - Áh, simán leverném, ha nem lenne... mi az ördög is vagy? Nem adtam lehetőséget Johnnak a válaszadásra, mert egyre biztosabb voltam a sejtésemben. - Valamiféle Incubus - mondtam, és Lenára néztem. Még mindig sírt, arcát kezébe temetve, de meg sem próbáltam szólni hozzá, hiszen abban sem lehettem már biztos, hogy ki is ő egyáltalán!
- Szóval azt hiszed, Incubus vagyok? Démonkatona? - nevetett John. - Vegyél vissza az arcodból - vágtam vissza -, ma már senki nem hívja az Incubusokat démonkatonának! - Én régi vágású vagyok - vont vállat John, majd megropogtatta az ujjait. - Azt hittem, hogy ti, vámpírok nem jöhettek elő nappal! - jegyezte meg Link összezavarodottan. - Én meg azt hittem, hogy ti, déli parasztok, mind lerobbant tragaccsal jártok, a motorháztetőre festett konföderációs zászlóval! - nyerített fel John, mintha az évszázad poénját sütötte volna el. Ridley arca rezzenéstelen maradt, és továbbra sem mozdult a verekedők közül. - És mit számít ez neked, Cukipofa? - fordult Linkhez. - Tudod, John nem egy szokványos srác. Ő, hogy is mondjam... egyedi. Úgy is mondhatnám, mindkét világban remekül elboldogul. Nem értettem semmit a Szirén magyarázatából. Annyi bizonyos, hogy bármi is legyen John Breed, valamiért a nyalókás lány sem akarta elárulni. - Nem mondod! Én meg úgy szoktam rá gondolni, mint olyanra, aki húzzon vissza a saját világába, és tartsa távol magát a mienktől! - kardoskodott Link, de amikor John ráemelte tekintetét, az összes vér kifutott az arcából. - Gyerünk! - fordult Ridley Johnhoz, aki végre hallgatott rá. Így hát visszakanyarodtak a Szerelmesek csatornája felé, ahol a gondolák még mindig körbe-körbe jártak a kopott fa boltív alatt, mely egy velencei hidat lett volna hivatott jelképezni. Láttam, hogy Lena habozik. - Ne menj velük! - kértem. A lány egy másodpercig mozdulatlan maradt, mintha legszívesebben a nyakamba borult volna. De valami mégis visszatartotta. John súgott neki valamit, mire Lena beszállt a műanyag gondolába. Néztem az egyetlen lányt, akit valaha szerettem: fekete haj és zöld... pontosabban, arany szem. Most már nem tehettem úgy, mintha ez a változás nem jelentene semmit! Követtem a tekintetemmel, míg el nem tűntek, és magunkra nem maradtunk Linkkel. Mindkettőnknek jól ellátták a baját, úgy nézhettünk ki, mint amikor ötödikben kikezdtünk a játszótéren Emoryval meg a bátyjával. - Gyere, tűnjünk innen! - mondta Link, és elindult. Már besötétedett, csak az óriáskerék fényei villogtak, ahogy a monstrum forgott. - Miből gondoltad, hogy Incubus? - kérdezte. Úgy tűnt, Linket némileg vigasztalja a tudat, hogy egy Démonnal szemben maradt alul, és nem egy hétköznapi ellenfél fektette két vállra. - A szeme feketére váltott, és úgy éreztem, mintha bokszerrel ütne meg! - mondtam. - Hát igen, viszont nyugodtan jár-kel a napfényben! - vetette ellen Link. - És neki is ugyanolyan zöld szeme van, mint Lenának v... Elharapta a szót, de tudtam, mit akart mondani. - Mint Lenának volt? Tudom. Nem értem. Ahogy az egész estéből sem értettem semmit. Nem tudtam napirendre térni afölött, ahogy Lena nézett rám. Egy pillanatra úgy éreztem, nem fog velük menni! Egyfolytában csak ez járt a fejemben, Link viszont továbbra is Johnon tűnődött. - Na és mi volt az a süketelés arról, hogy a fickó remekül elboldogul mindkét világban? Vajon melyik kettőben? A hátborzongató világban, meg a még hátborzongatóbb világban? - Nem tudom! Én biztosra vettem, hogy Incubus! Link, hogy felmérje a sérüléseit, körözni próbált a vállával.
- Bármi is legyen, komoly természetfeletti képességekkel rendelkezik - állapította meg. Kíváncsi vagyok, mit tudhat még! Nem sokkal a Szerelmesek csatornája után elfordultunk a sarkon. Hirtelen megtorpantam. „Mindkét világban remekül elboldogul...” Talán ez azt jelenti, hogy John többre képes annál, hogy Incubus módjára hasítsa az éjszaka sötétjét, és laposra verjen mindkettőnket? Zöld szeme van. És ha valamiféle különleges Igéző, aki mint Ridley, a Meggyőzés Erejével bír? Úgy véltem, a Szirén egymaga nem tudná befolyásolni Lenát, na de Johnnal együtt...? Ez megmagyarázhatná, miért viselkedik Lena ilyen érthetetlenül. Például, úgy tűnt, velem akarna jönni, egészen addig, míg John nem súgott neki valamit! Vajon mióta duruzsolgat a fülébe? - Hé! - bökött meg hirtelen Link a kézfejével. - Tudod, mi a legfurább? - Mi? - Az, hogy nem jöttek ki? - Micsoda? - A Szerelmesek csatornájából! - mutatott Link a kijárat felé. Igaza volt. Máshol nem juthattak volna ki, a gondolák pedig egymás után jelentek meg, üresen. - De akkor hol lehetnek? Link megrázta a fejét; már végképp semmit nem értett. - Fogalmam sincs. Talán bent maradtak, és édes hármasban orgiát rendeznek. A gondolattól mindketten elfintorodtunk. - Nézzük meg! - javasoltam. - Nincs itt senki! Link már meg is indult a kijárat felé. Bebizonyosodott, amit mondott: a gondolák üresen jöttek kifelé. Link átvetette magát a palánkon, és beugrott a Csatornába. Alig volt hely a járat szélén, és igen nagy ügyességet kívánt, hogy az ember sérülés nélkül manőverezzen a mozgó gondolák között. Az egyik jármű végül el is találta Link sípcsontját. - Nincs itt bent senki! - állapította meg sziszegve. - De akkor hova mehettek? - Nem tűnhettek el csak úgy! Eszembe jutott, hogy John miként szívódott fel Macon temetésén. Ő éppenséggel megismételhette a mutatványt, Lena és Ridley azonban nem tudtak Utazni. Link végighúzta a kezét a falon. - Gondolod, hogy lehet itt valami titkos Igéző ajtó vagy hasonló? Én csak a Járatokba vezető Igéző ajtókat ismertem, melyeken keresztül át lehetett lépni a Halandók Világa alatt csendesen meghúzódó, föld alatti labirintusokba. Ez, hiába volt a számunkra is elérhető, mégiscsak egy másik világ volt, és olyannyira különbözött a mi valóságunktól, hogy még a tér és az idő is másként működött benne. Tudomásom szerint azonban a Járatokba vezető ajtók mind épületeken belül bújtak meg: például Ravenwoodban, a Lunae Libriben, vagy a greenbrier-i kriptában. Egy furnérlemezekből összetákolt ingatag kerítés viszont az én szememben nem merítette ki az „épület” fogalmát, és úgy gondoltam, a Szerelmesek csatornája alatt a koszos földön kívül nemigen rejtőzhet semmi. - És ha lenne is ajtó, hova vezetne? Ez a tákolmány a búcsú kellős közepén van, és alig pár napja húzták fel! Link megindult kifelé.
- De hát akkor hova mehettek? Eltökéltem, utána fogok járni, hogy John és Ridley tartják-e a hatalmukban Lenát az erejük segítségével. Ha így van, az persze önmagában nem magyarázná meg sem az elmúlt hónapok történéseit, sem Lena szemének színváltozását, de legalább fényt derítene arra, mi van közte és John között. - Le kell mennünk! Link már elő is vette farzsebéből a slusszkulcsot. - Nyakamat tettem volna rá, hogy ezt mondod! Követett a Roncs irányába; a kavics ropogott az edzőcipője alatt, ahogy futva próbált utolérni. Némi erőfeszítéssel kinyitotta a berozsdásodott ajtót, és becsússzam a kormánykerék mögé. - Hova menjünk? Induljak egyből a...? Még mindig mondta a magáét, amikor a fejemben meghallottam a másik hangot - és néhány, szívbemarkoló szót. Isten veled, Ethan! Aztán a hang elhalt, a lány pedig eltűnt az elmémből. Semmivé lett, mint egy szappanbuborék, vagy vattacukor, vagy egy álom ezüstös emlékfoszlányai.
JÚN. 15. A tévedhetetlen
A Roncs csikorogva, köpködő motorral, fél kerékkel a járdára tolatva állt meg a Történelmi Társaság épülete előtt. - Halkabban nem lehet? - méltatlankodtam, noha már megszokhattam volna Linktől ezt a vezetési stílust. - Valaki még meghall minket! Alig egy köpésre parkoltunk le attól az épülettől, melyet a városiak az AAFL főhadiszállásaként ismertek. Feltűnt, hogy végre megjavították a tetőt, melyet annak idején - pár nappal a születésnapja előtt - megrongált a Lena nevű hurrikán. A katasztrófa a Jackson gimit is érintette, de az ottani munkálatokat nem siették el. Nem is bántam, elsődleges érdekeink úgyis ide fűztek minket. Dél-Karolinában szinte mindenkinek akadt konföderációs őse, így elvileg nem lett volna nehéz csatlakozni Az Amerikai Forradalom Leányaihoz. A tagság elnyerésének feltétele volt, hogy a jelölt származási vonala visszavezessen olyasvalakihez, aki harcolt az Amerikai Függetlenségi Háborúban. A problémát a bizonyítás jelentette. Ha csak nem volt ott az illető személyesen a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásakor, kilométernyi családfával kellett igazolnia jogosultságát. De hiába volt ez is kipipálva, akkor is csak meghívás esetén lehetett jelentkezni, ehhez pedig a kedvében kellett járni Link anyukájának, és aláírni az épp aktuális petícióját. Az ilyesmi körül nálunk mindig is nagyobb hűhót csaptak, mint északon; talán, hogy bizonyítsuk, annak idején egy oldalon harcoltunk a háborúban. Városunk Halandó része éppen olyan érthetetlen volt, mint az Igézők világa. Aznap este az épület üresnek tűnt. - Úgy látszik, nincs itt senki, aki meghallhatna minket. Amíg véget nem ér a Roncsderbi, mindenki a búcsúban lesz! Linknek igaza volt; Gatlin perpillanat szellemvároshoz hasonlított. Legtöbben még mindig a mulatságok helyszínén lebzseltek, vagy ha nem, akkor otthonaikban a telefonon lógtak, és izgatottan mesélték ismerőseiknek a Déli Ropogós pitesütőversenyén végbement szörnyűségeket, melyek innentől fogva várhatóan évtizedekre bevonulnak majd a város történelmébe. Biztosra vettem, hogy Mrs. Lincoln egyetlen AAFL-tagot sem mentett fel a jelenlét alól a nagyszabású eseményen, melyen tervei szerint, el akarta orozni Ammától az első helyet. El tudtam képzelni, Link anyukája most már inkább azt kívánja, bár érte volna be a Savanyúságok fordulójával, és maradt volna az okránál. - Azért nem mindenki - jegyeztem meg végül. Egyelőre kifogytam az ötletekből és a magyarázatokból, de tudtam, hol az a hely, ahol szert tehetünk mindkettőre. - Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha Marian nincs itt? Link nyugtalannak tűnt. A tény, hogy Ridley egy mutáns Incubusszal lóg, nem dobta fel a napját. Nem mintha annyira aggódnia kellett volna. Elég nyilvánvaló volt, kire hajt John Breed és az a lány nem Ridley volt. A telefonomon megnéztem az időt - tizenegyre járt. - Gatlinben munkaszüneti nap van. Tudod, hogy ez mit jelent: Mariannek már a Lunae Libriben kell lennie. Így ment ez nálunk. Marian munkanapokon reggel kilenctől este hatig a Gatlin Megyei Könyvtárat vezette, munkaszüneti napokon viszont este kilenctől reggel hatig az Igézők
Főkönyvtárosának tisztségét töltötte be. Most a megyei könyvtár zárva volt, vagyis az Igézők Könyvtára nyitva állt. És a Lunae Libriböl le lehetett jutni a Járatokba! Becsaptam magam mögött a Roncs ajtaját, Link pedig zseblámpát húzott elő a kesztyűtartóból. - Tudom, tudom - legyintett. - A Gatlini Könyvtár zárva, az Igézők Könyvtára pedig egész éjjel nyitva áll, mégpedig azért, mert ennek az olvasói napközben nemigen merészkednek elő. Link a zseblámpával rávilágított az előttünk magasodó épületre. Egy sárgaréz táblán a következő állt: Az Amerikai Forradalom Leányai. - Hű, ha anyukám, Mrs. Asher meg Mrs. Snow megtudnák, mi van a székházuk alagsorában... - gondolt bele Link elborzadva, miközben úgy tartotta a nehéz, fém zseblámpát, mintha fegyvert szorongatna. - Ezzel akarod leütni, ha valaki ránk támad? - kérdeztem. - Ki tudja, mit találunk odalent - vont vállat Link. Tudtam, mire gondol. Lena születésnapja óta egyikünk sem járt a Lunae Libriben, és az utolsó látogatásunk alkalmával tájékozódás helyett a veszélyekre kellett figyelnünk. A veszélyekre és a halálra. Aznap éjjel hibát követtünk el, és a balszerencsés események egy része odalent történt. Ha hamarabb érek oda Ravenwoodba, ha megtalálom a Holdak Könyvét, ha tudtam volna segíteni Lenának legyőzni Sarafine-t... Ha valamit másképp csinálunk, talán Macon még most is élne, gyötört tovább az önvád. A holdfényben megkerültük a vörös téglás épületet. Link a zseblámpa fényét egy a földtől nem sokkal magasabban levő rácsozatra irányította, mire én lehajoltam. - Készen állsz? - Igen, ha te is - felelte, miközben, alig észrevehetően, megremegett a kezében a zseblámpa. Benyúltam az épület hátsó falára szerelt, már ismerős vasrácson, és a kezem, mint mindig, eltűnt a Lunae Libri látomásszerű bejáratában. Gatlinben, főleg ha Igézőket is érintett a dolog, semmi sem az volt, aminek látszott. - Meglep, hogy ez a varázslat még működik - hüledezett Link, miközben nézte, ahogy sértetlenül visszahúzom a kezem. - Lena azt mondta, nem túl bonyolult. Larkin Igézete, valamilyen álcázó varázslat - mindig az jut róla eszembe, hogy esetleg csapda is lehet. A zseblámpa fénye most már annyira reszketett, hogy alig láttam a rácsot. - Csak egy módon tudhatjuk meg! Lehunytam a szemem és tettem egy lépést. Egyik pillanatban még az AAFL-székház mögötti elvadult bokrok közt álltam, a következőben pedig a lépcsősor tetején, mely lefelé vezetett a Lunae Libri szívébe. Amikor átléptem a könyvtár elvarázsolt küszöbét, kirázott a hideg, de nem valami természetfeletti érzés miatt. A kellemetlen borzongás abból eredt, hogy semmi változást nem éreztem. Ugyanazt a levegőt szívtam be a vasrács mindkét oldalán - a különbség csak az volt, hogy itt koromsötét vett körül. Nem éreztem semmi varázslatosat, sem Gatlinben, sem az alatta meghúzódó másik világban. Düh és sértettség munkált bennem, mégsem hagyott el a remény. Korábban meg voltam róla győződve, hogy Lena érez valamit John iránt. De most, hogy felvillant egy másik lehetőség is - azaz, hogy Ridley és John befolyásolják őt úgy éreztem, megéri újra a vasrács túloldalára merészkedni. Link is átbotorkált a nyomomban, és hirtelen elejtette a zseblámpáját. Az nagy csörömpöléssel legurult a lépcsőn, mi meg ott maradtunk a sötétben, egészen addig, míg a meredek járatot szegélyező fáklyák egyenként, maguktól fel nem gyulladtak.
- Sajnálom! De ez mindig kiakaszt! - Link, ha nem akarsz jönni... Az arca árnyékban volt, így nem láttam. Néhány pillanatig habozott, majd azt mondta: - Nyilvánvalóan nem akarok menni, de muszáj. Nem mondom, hogy Rid életem szerelme, mert nem az. Ez marhaság. Na de mi van, ha Léna igazat mondott, és Rid tényleg meg akar változni? Mi van, ha a Vámpír fickó őt is a hatalmában tartja? Kételkedtem benne, hogy Ridley-t bárki is a befolyása alá tudná vonni, de nem szóltam semmit. Mindenesetre megtudtam, hogy ez az egész nem csak nekem fontos. Sajnos Link még mindig nem felejtette el Ridley-t. Egy Igézőt is épp elég rossz volt szeretni, el sem mertem képzelni, mit művel egy Szirén az emberrel. Megindultam Link nyomában a pislákoló fáklyafénnyel gyéren megvilágított lépcsőn, lefelé a városunk alatt megbúvó másik világba. Magunk mögött hagytuk a mi Gatlinünket, és közeledtünk az Igézők birodalmába. Próbáltam nem visszagondolni azokra az időkre, amikor mindennél jobban vágytam erre. Minden alkalommal, amikor átléptem a boltív alatt, melyre a „Domus Lunae Libri” felirat volt vésve, egy másik világban, egy párhuzamos univerzumban találtam magam. Ennek az idegen valóságnak néhány részlete mostanra már ismerős volt számomra: a mohával benőtt kövek szaga, a polgárháború korabeli vagy talán még régebbi pergamenek pézsmás illata, a faragott mennyezet alatt gomolygó fáklyafüst látványa. Éreztem a nyirkos falak szagát, és hallottam, ahogy a kőpadló alatt csordogál a talajvíz. De akadtak olyan dolgok is, melyeket, tudtam, sosem fogok megszokni. A sötétségbe vesző polcok, a könyvtár azon részei, ahol Halandó sosem járt... Eltűnődtem, Anya vajon mennyit láthatott ebből. Egyszer csak elértük a lépcső alját. - És most? Link megtalálta a zseblámpáját. A mellette álló oszlopra világított, mire kőből faragott griffmadár meredt rá fenyegetőn. Arrébb vitte a fényt, akkor meg egy vízköpő szörny villogtatta rá a szemfogait. - Ha Igézőéknél ilyen a könyvtár, bele sem merek gondolni, milyen lehet a börtönük! borzongott meg. Ekkor fellobbanó lángok hangja ütötte meg a fülemet. - Csak várd ki a végét! A termet szegélyező fáklyák egyenként kigyulladtak, és akkor megláttuk az oszlopokat, melyek mindegyikének talapzatán egy egész sor mitológiai lény - Halandó és Igéző származású egyaránt - villogtatta ránk megkövült tekintetét. - Itt valami nincs rendjén - jegyezte meg rémülten Link. - Csak úgy mondom... Megérintettem egy kőbe faragott, lángok közt szenvedő, elkínzott női arcot, Link pedig egy másik fejet tapogatott, melynek szájából ádáz tépőfogak bukkantak elő. - Nézd már ezt a kutyát! Teljesen úgy néz ki, mint Boo! Csak amikor jobban megnézte, akkor vette észre, hogy a fenyegető lény nem kutya, hanem ember. Döbbenetében visszarántotta a kezét. Ahol én álltam, onnan nézve kanyargó füst látszatát keltve örvénylett a vésett kő. Az oszlop körül tekergő hullámokból és redőkből - homályosan, de - ismerősnek tűnő arc bontakozott ki, és azt a benyomást keltette, mintha azon igyekezne, hogy kitörjön a kövek mögül. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy az ajka megmozdul, és beszélni próbál hozzám. - Mi az ördög...? - hátráltam riadtan. - Micsoda?
Link ott állt mellettem, és az oszlopra meredt, melynek faragott mintái egyszerre visszaváltoztak semmitmondó hullámokká és csigavonalakká. Az imént látott arcot úgy elnyelték a minták, ahogyan a fuldokló feje tűnik el a tenger hullámai közt. - Az óceán, gondolom - találgatott Link. - Vagy tűznek a füstje? De mit érdekel ez téged? - Az előbb még nem így nézett ki! - bizonygattam. - Itt minden különös - vont vállat Link. - Mindegy - mondtam, noha az eset - még ha nem is értettem - nem ment ki a fejemből. A kőből előtűnő arc ismerős volt valahonnan. Biztosra vettem, hogy már korábban is láttam. Az egész helyiség szörnyen hátborzongató volt, és emlékezetünkbe idézte, hogy az Igézők világa - függetlenül attól, hogy az ember melyik oldalon áll - nem egy szívderítő hely. Újabb fáklya gyulladt ki, és a fény több kupac régi könyvet, kéziratot és Igéző Tekercset világított meg. Akár a kerék küllői, a szélrózsa minden irányába szertefutó oszlopokban sorakoztak, és a sorok vége eltűnt a sötétségben. Amikor az utolsó fáklya is felgyulladt, megpillantottam az íves mahagóniasztalt, ahol Marian szokott ülni. Csakhogy most nem ült ott. Noha Marian azt mondta, hogy a Lunae Libri ősrégi mágia hatja át, mely nem a Fényhozóktól, és nem is a Sötét oldaltól ered, nélküle az egész könyvtár Sötétnek tetszett. - Nincs itt senki - állapította meg Link csalódottan. Leemeltem az egyik fáklyát, a kezébe nyomtam, majd magamnak is vettem egyet. - Odalent vannak. - Honnan tudod? - Tudom, és kész! Elindultam a könyvhalmok között, mintha lett volna bármi elképzelésem, hova is megyek. A levegő nehéz volt a foszladozó könyvek, az ódon tekercsek és az évszázados feljegyzésektől roskadozó, poros tölgyfa polcok szagától. A zseblámpával a legközelebbi polcra világítottam. „Toka, avagy Hogyan Igézzünk Szakállat egy Lányra; Trükkök Kötéshez és Igézéshez; Tejkaramella: mily Igézetet rejthet. ” A „T” betűnél jártunk. - „Hogyan öljünk Halandókat, avagy a teljes pusztítás kézikönyve" - mormogta Link, és a kötet felé nyúlt. - De hát ennek a „H”- nál kellene lennie! - állapította meg, mintha ez lenne vele a legnagyobb gond. - Hozzá ne érj! - kiáltottam rá. - Megégeti a kezed! Kemény leckét kaptam annak idején a Holdak Könyve által. - Nem kéne legalább eldugnunk, vagy valami? Mondjuk a tej-karamellás mögé? Úgy gondoltam, ez tényleg helyes volna. Alig tettünk pár lépést, amikor nevetést hallottam. Kétségkívül egy lány hangja volt; visszhangozva verődött vissza a faragott mennyezetről. - Te is hallottad? - Mit? - fordult felém Link, és közben úgy tartotta a fáklyát, hogy majdnem felgyújtotta a mellette felhalmozott tekercseket. - Ésszel! - förmedtem rá. - Itt nincs vészkijárat! A könyvrakások között egyszer csak útkereszteződéshez értünk. Újra felcsendült a fülemben a dallamos nevetés. Gyönyörű volt, és meghittség érzetét keltette; hallatán biztonságban éreztem magam, rögtön kevésbé tűnt idegennek ez a világ. - Azt hiszem, egy lány nevet. - Lehet, hogy Marian - vélte Link. - Ő is lány.
Valószínűleg úgy nézhettem rá, mintha meghibbant volna, mert rögtön helyesbített: - Vagyis nő... - Ez nem Marian! - ellenkeztem. Intettem neki, hogy figyeljen, de a hang elnémult. Arra indultunk, amerről a nevetést hallottam. A járat addig kanyargóit, míg újabb terembe nem torkollott, mely hasonlított az elsőhöz. - Gondolod, hogy Lena és Ridley itt vannak? - Nem tudom. Gyerünk, erre! Szinte már nem is hallottam a hangot, de tudtam, kié. Valami azt súgta bennem, hogy megtalálom Lenát, bárhol is legyen. Megmagyarázni nem tudtam, egyszerűen csak biztos voltam benne. Elvégre, logikusnak tűnt. Ha oly erős kettőnk közt a Kötelék, hogy ugyanazt álmodjuk, és hang nélkül beszélgetünk, akkor miért ne lennénk képesek megérezni, hogy hol van a másik? Ez hasonlóképpen működhet, mint amikor az ember autóval megy haza az iskolából, vagy valahonnan, ahová naponta jár, és csak annyi rémlik, hogy kihajt a parkolóból, a következő emléke meg már az, hogy otthon van. Most ő volt az úti cél. Mindig is feléje tartottam, akkor is, ha nem tudtam róla. Akkor is, ha neki nem én voltam a célja. - Tovább! A következő kanyar után a járat repkénnyel borított falú járatban folytatódott. Magasra emeltem a fáklyámat, mire rézlámpás gyulladt ki a levelek között. - Nézd! A lámpásból áradó fény egy ajtót világított meg az indák közt. Addig tapogatóztam, míg meg nem találtam rajta a hideg kilincset, mely az Igézők félholdjának formájára készült. Ismét meghallottam a nevetést. Biztos voltam benne, hogy Lena az. Vannak dolgok, melyeket az ember csak úgy megérez. Jól ismertem Lénát, és meg voltam róla győződve, hogy nem tévedhetek. A szívem hevesen vert, miközben kitártam a súlyos, nyikorgó ajtót, mely díszesen berendezett dolgozószobára nyílt. A szemközti fal tövében, az óriási baldachinos ágyon egy lány feküdt, és kicsi, vörös jegyzetfüzetbe írogatott. - Lena! - szólítottam meg, mire ő meglepetten felnézett. Nem Lena volt. Hanem Liv.
JÚN.15. Az Irányfény
Dermedt csendben álltunk, és bámultunk egymásra, aztán egyszerre kezdtünk beszélni, és indulatosan lármáztunk. Link ráripakodott Livre, aki velem kezdett kiabálni, én viszont a közénk toppanó Mariannek estem neki, aki csak állt, és várta, hogy szóhoz jusson. - Mit kerestek itt? - Miért hagytatok magamra a búcsúban? - Ő meg miért van itt, Marian néni? - üvöltöztünk egymást túlharsogva. Marian csak arra várt, hogy mindannyian lehiggadjunk. Belökte a párnázott ajtót, és félreállva betessékelt minket. Becsapta mögöttem az ajtót, és hallottam, hogy el is reteszeli. Valami pánikféle rohant meg, egyfajta bezártsági érzés, amit nem értettem, hiszen a helyiség nem volt kicsi. De mégis olyan szűkösnek tűnt! A levegő fojtogatóan áporodott volt, és olyan érzés tört rám, mintha valami bizalmas magánlakrészbe kerültem volna, például valakinek a hálószobájába. Akárcsak a nevetés az álmomban - ismerősnek tűnt, csak nem tudtam, honnan! Mint a kőből kibontakozó arc. - Hol vagyunk? - Egyszerre csak egy kérdést tegyél fel, Ethan! Csináljuk úgy, hogy válaszolok egy kérdésedre, aztán pedig te felelsz nekem, jó? - Mit keres itt Liv? Nem tudtam, miért, de fortyogtam a dühtől. Hát körülöttem senki sem normális? Muszáj, hogy mindenkinek titkos élete legyen?! - Ülj le! Kérlek! - mutatott Marian a szoba közepén álló kerek asztal felé. Liv bosszús arccal felállt. Az ágya egy kandalló előtt állt, melyben túl fényes, fehér tűz égett a megszokott, narancssárgán lobogó lángok helyett. - Olivia azért van itt, mert ő a nyári kutatósegédem. Most pedig én kérdezek! - Várj, ez nem válasz! Ezt eddig is tudtam! Épp olyan makacsul követeltem a magyarázatot, mint Marian. Felháborodott hőbörgésem visszhangzott a helyiségben, ahol a magas, boltíves mennyezetről gazdagon díszített csillár függött. Sima, fehérre polírozott agancsból készülhetett, de az sincs kizárva, hogy emberi csontból. A kovácsoltvas tüskéken hegyes végű gyertyák égtek, egyes szegleteket megvilágítva, másokat árnyékban hagyva, lágy, pislákoló fénybe vonva a helyiséget. A túlsó sarokban magas, ébenfából készült ágy körvonalaira lettem figyelmes. Biztosra vettem, hogy már láttam valahol. Az egész napom egy merő déjá vu volt, és ez már kezdett megőrjíteni! Marian, nyugalmát megőrizve, hátradőlt a széken. - Ethan - kérdezte hogy találtál ide? Mit is felelhettem volna erre, miközben Liv ott állt mellettem? Hogy azt hittem, Lenát hallom, és az ő jelenlétét érzékelem, de ösztöneim ehelyett Livhez vezettek? Magam sem értettem! Elfordítottam a fejem. A falat a padlótól a plafonig fekete fából készült polcok borították. Csak úgy roskadoztak a könyvektől és a különös tárgyaktól, melyek szemlátomást olyasvalakinek a magángyűjteményét képezték, aki többet járt a világ egzotikus tájain, mint én
a Shop & Lopban. Az egyik polcon régi fiolák és üvegek sorakoztak, mint valami évszázados gyógyszertárban. A másik színükig volt pakolva könyvekkel. Az összhatás - leszámítva, hogy stószokba rakott régi újságokat és a temető földjével teli befőttesüvegeket nem láttam - Amma szobájára emlékeztetett. Az egyik könyv kitűnt a többi közül. A Fény és Sötétség: A Mágia Eredete címet viselte. Felismertem a kötetet - meg az ágyat, a könyvtárat és a választékos ízlést, amivel a tulajdonos elrendezte a dolgokat. Ez a szoba csak egy emberé lehetett - azaz az illető nem is ember volt. - Ez Macon szobája volt, ugye? - Meglehet. Link hirtelen elejtette a különös, rituális tőrt, amivel addig játszott. Az csörömpölve ért földet, barátom pedig idegesen próbálta visszatenni az eredeti helyére. Hiába volt Macon Ravenwood halott, még így is rá tudta hozni az emberre a szívbajt. - Gondolom, az Igézők egyik Alagútja ezt a szobát közvetlenül összekapcsolja Macon hálószobájával. A helyiség ugyanis - leszámítva a napfényt kirekesztő súlyos drapériákat-majdnem teljesen úgy nézett ki, mint a rawenwoodi szoba. - Elképzelhető. - Azért hoztad le ide azt a könyvet, mert nem akartad, hogy a levéltárban történt látomásom után újra a kezembe kerüljön. - Tegyük fel, hogy igazad van - fogott Marian óvatosan a válaszba -, és tegyük fel, hogy ez volt Macon privát dolgozószobája, a hely, ahol elmélyedt a gondolataiban. De akkor is marad a kérdés: hogy találtál ide? Válasz helyett a vastag indiai szőnyeget rugdostam a lábam alatt. Fekete-fehér, tekervényes mintákkal teleszőtt darab volt. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy elmondjam, miként keveredtem ide. Számomra is zavaros történetnek tűnt, ezért nem akarodzott szavakba önteni. Hogy történhet ilyesmi? Miként fordulhat elő, hogy az ösztöneim nem Lénához vezetnek? De aztán kénytelen voltam belátni, hogy ha nem felelek, talán soha nem jutok ki ebből a szobából. így hát az igazság felének feltárása mellett döntöttem: - Lenát kerestem. Itt vannak lent Ridley-vel és a barátjával, Johnnal, és szerintem Léna bajban van. Csinált ma valamit a búcsúban, valami... - Elég, ha annyit mondunk, Ridley hozta a szokásos formáját - vette át a szót Link -, a baj az, hogy Lena is úgy viselkedett, mint ő! Valószínűleg túl jól működik a nyalókás trükk! Mindeközben Link egy csokis nápolyi bontogatásával ügyködött, így nem tűnt fel neki a szúrós tekintetem. Nem terveztem, hogy ezeket a részleteket is megosztom Mariannel és Livvel! - Odalent voltunk a könyveknél, és hallottuk egy lány nevetését - folytattam. - Nem tudom, olyan... vidámnak hangzott. Követtem egészen idáig, mármint azt a hangot. Ennél pontosabban nem tudom megmagyarázni. Lopva Livre pillantottam. Láttam, hogy meredten bámulja a falon a nagy semmit, és sápadt arca lángba borul. Marian, mintha korszakalkotó felfedezést tett volna, összecsapta a tenyerét. - Feltételezem, a nevetés ismerős volt. - Igen. - És gondolkodás nélkül, inkább az ösztöneidre hallgatva követted.
- így is mondhatjuk... Nem tudtam, hová akar kilyukadni, de szeméből most az őrült tudós nézett vissza rám. - Amikor Lenával vagy, előfordul, hogy szavak nélkül is tudtok kommunikálni? - Úgy érted, keltálni - bólintottam, mire Liv döbbenten nézett rám. - Hogy tudhat egyáltalán egy Halandó a keltálásról? - Kitűnő kérdés, Olivia - dicsérte meg segédjét Marian, és a pillantás, amit azok ketten váltottak, valamiért nagyon bosszantott. - Annyira, hogy feltétlenül választ érdemel. Marian a polchoz lépett; olyan rutinosan kotorászott Macon könyvei között, mintha csak a slusszkulcsát keresné a táskájában. Zavart a látvány, hogy Macon könyveit bolygatja, még így is, hogy Lena bácsikája már nem tudhatott róla. - Magától történt. Egyszer csak meghallottuk a másikat a fejünkben. - Szóval te tudsz mások gondolataiban olvasni, és nem mondtad el nekem?! Link olyan tekintettel meredt rám, mintha most tudta volna meg, hogy én vagyok az Ezüst Utazó. Idegesen vakarta a fejét. - Szóval mindent, amit én Lenáról... Te végig a bolondját járattad velem! Elfordította a fejét, és látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztja. - Most is azt csinálod? - kiáltott fel. - Ugye, valld be, hogy most is azt csinálod! Azonnal takarodj ki a fejemből! - dörrent rám, miközben addig hátrált, míg útját nem állta a könyvespolc. - A te üres fejedben nem tudok olvasni, idióta! - kiáltottam rá. - Csak Lenával halljuk néha egymás gondolatait! Link erre szemlátomást megkönnyebbült, de azért teljesen nem nyugodott meg. - Miket gondoltál Lenáról? - kérdeztem. - Semmit, csak ugrattalak - felelte. Levett egy könyvet a polcról, és úgy tett, mintha figyelmesen lapozgatná, hirtelen azonban Marian kikapta a kezéből. - Megvan! - lelkendezett. - Pontosan ezt kerestem! Kinyitotta a kopott bőrbe kötött könyvet, és olyan határozottan pörgette a töredezett szélű lapokat, hogy nyilvánvaló volt, egy bizonyos részt keres. Maga a kötet régi tankönyvnek vagy kézikönyvnek tűnt. - Nézd! - nyújtotta oda Livnek kinyitva. - Nem hangzik ez ismerősen? A lány közelebb hajolt, és aztán bólogatva olvasták együtt a válaszokat rejtő fejezetet. Marian végül kiegyenesedett, és elhúzta Liv elől a szöveget. - Szóval, Olivia, hogy tud egy közönséges Halandó keltálni? - Sehogy, Ashcroft professzor. Csak akkor, ha nem közönséges Halandó - felelte Liv, majd úgy mosolyogtak rám, mintha kisgyerek lennék, aki most tette meg az első lépéseit, vagy páciens, akinek az orvos most készül megmondani, hogy már nincs sok hátra - az egész nagyon idegesítő volt. - Beavatnátok engem is a viccbe? - kérdeztem robbanásig feszülten. - Ethan, ez nem vicc! Miért nem győződsz meg róla a saját szemeddel? - nyomta a kezembe Marian a könyvet. Megnéztem az oldalt, amit mutatott. Igazam volt, valóban tankönyvféleséget tartottam a kezemben. Az Igézők Enciklopédiája volt, telezsúfolva idegen szavakkal és rajzokkal, melyeket nem értettem. Akadtak azonban angol nyelvű részek is. - Az Irányfény - olvastam, majd Marianre néztem. - Gondolod, hogy ez vagyok? - Csak olvass tovább!
- Az Irányfény az, aki ismeri a helyes utat. Szinonimái: dux, speculator, gubernátor. Vezető. Aki mutatja az utat. Aki elöl jár. Aki kijelöli a helyes ösvényt. Zavartan néztem fel, nem értettem semmit, viszont Link, úgy tűnt, most az egyszer nagyon is képben van. - Szóval emberi iránytű? Hát, ha azt vesszük, másoknak milyen természetfeletti képességei vannak, ez elég béna! Szóval te vagy Aquaman Igéző megfelelője. - Aquaman? - csodálkozott Marian, aki nem sok képregényt olvashatott életében. - A halakkal beszélget - magyarázta Link, és a fejét rázta. - Hát, a röntgenszemmel nem ér fel... - Nekem nincsenek természetfeletti képességeim! - tiltakoztam. Vagy mégis? - Olvass tovább! - szólított fel Marian a lapra mutatva. - „A Keresztes háborúknál is régebben szolgálunk. Sokféle névvel illettek minket, de a név nem számít. Olyanok vagyunk, mint a hang, mely Kína első császárának fülébe sugdosott, miközben az a nagy fal építését fontolgatta. A nagyot álmodó Halandók mellett mindig volt, aki tanácsokkal lássa el őket. Mi pedig azért vagyunk a világon, hogy Igézőket vezessünk nagy tettekre. Mi vagyunk a...” Egy szót sem értettem az egészből. Aztán megszólalt Liv, mintha verset mondana fel. - Ő az, ki megtalálja, ami elveszett. Ő az, ki ismeri az utat. - Mondd el végig! - váltott hirtelen Marian olyan komoly hangra, mintha e szavak a jövendölés erejével bírnának. - A magasztosak mellett vagyunk, akik magasztos célokért küzdenek, és magasztos tetteket akarnak véghezvinni. Az irtózatosak mellett vagyunk, akik irtózatos célokért küzdenek, és irtózatos tetteket akarnak véghezvinni. Becsuktam a könyvet, és visszaadtam Mariannek. Elég volt ennyi is, többre nem voltam kíváncsi. A könyvtárosnő arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni. Egyre csak lapozgatta a kötetet a kezében, majd Livre pillantott: - Gondolod, hogy...? - Lehetséges. Előfordult már. - De nem a Ravenwoodok, vagy, ami azt illeti, a Duchannes-ek esetében. - De maga mondta, Ashcroft professzor! Lena döntésének következményei lesznek. Ha a Fényt választja, családjában az összes Sötét Igéző meghal, és ha a Sötét oldal mellett dönt... Livnek be sem kellett fejeznie, tudtuk a mondat végét - akkor családjának Fényhozói esnek áldozatul. - Nem gondolja, hogy jelentős, nagy tettnek lehet nevezni egy ilyen döntést? Nagyon nem tetszett nekem ez a beszélgetés, még így sem, hogy nem tudtam, hová is akarnak kilyukadni. - Hahó! - szóltam rájuk. - Én is itt vagyok! Nem akartok bevonni? - Ethan - kezdte Liv olyan lassú, tagolt modorban, mintha gyerek lennék, akivel a hangos olvasást gyakorolja -, az Igézők világában csak azok mellé jut Irányfény, akik igazán nagy célt tűznek maguk elé. Irányfényből nem sok van, úgy száz évenként születik egy, és sosem véletlenül. Ha Irányfény vagy, akkor oka van a létezésednek - valami magasztos vagy irtózatos cél. Te vagy a híd az Igézők és a Halandók között, és bármit is teszel, nagyon óvatosnak kell lenned! Leültem az ágyra, Marian pedig mellém telepedett.
- Neked is megvan a magad végzete, mint Lenának. És ez azt jelenti, hogy a szálak igencsak összekuszálódhatnak. - Úgy látod, hogy az elmúlt hónapok nem voltak már így is épp elég kuszák? - Elképzelni sem tudod, milyen dolgokat láttam. Vagy, hogy miket látott édesanyád... meredt Marian a távolba. - Szóval úgy gondoljátok, én is az Irányfények egyike vagyok? Emberi iránytű, ahogy Link mondta? - Ez ennél sokkal többet jelent! Az Irányfények nem pusztán ismerik az utat. Ők maguk jelentik az utat! Végigvezetik az Igézőket azon az ösvényen, melyet rendeltetésüknél fogva be kell járniuk, az ösvényen, melyre maguktól lehet, hogy nem találnának rá. Lehet, hogy egy Ravenwood vagy egy Duchannes Irányfénye vagy - hogy kié, az egyelőre nem világos. Liv nagyon magabiztosnak tűnt a mondandójában, pedig számomra elég zavarosnak tűnt, amit összehordott. Ahogy hallgattam őt és Mariant, valami folyamatosan zavart. - Marian néni, mondd meg neki! - szóltam végül. - Kizárt, hogy én Irányfény legyek. A szüleim közönséges Halandók! Senki nem említette a nyilvánvaló tényt, miszerint anyukám, Marianhez hasonlóan, az Igéző világ része volt, ráadásul olyan formában, amiről senki nem akart beszélni, legalábbis nekem nem. - Az Irányfények Halandók. Hidat képeznek az Igézők világa és a mienk között - ismételte Liv, majd egy újabb könyv után nyúlt. - És persze anyukádról aligha lehetne állítani, hogy közönséges Halandó volt, legfeljebb annyiban, mint én vagy Ashcroft professzor! - Olivia! - kiáltott fel Marian ijedten. - Csak nem akarod azt mondani, hogy...? - Az anyukája nem akarta, hogy tudja! Ígéretet tettem, és ha történik valami... - Fejezd be! - dörrentem rá, és lecsaptam a könyvet az asztalra. - Nincs türelmem az ostoba szabályaidhoz, főleg nem ma este! Liv a tudományos kísérlet céljából készített óráját babrálta, és idegesnek tűnt. - Hogy én milyen bolond vagyok...! - Mit tudsz anyukámról? - hajoltam közelebb hozzá. - Azonnal mondd el! Marian összehúzta magát a mellettem levő széken, Liv pedig még jobban elpirult. - Annyira sajnálom! - ingatta a fejét, miközben tehetetlenül nézett hol Marianre, hol rám. Marian végül megadóan feltartotta a kezét. - Olivia mindent tud anyukádról, Ethan - árulta el, mire én Livhez fordultam. Mielőtt megszólalt volna, már tudtam, mit fog mondani. Az igazság egyszerűen utat tört magának az elmémbe. Liv túl sokat tudott az Igézőkről és az Irányfényekről, ráadásul itt volt lent, a Járatokban, Macon dolgozószobájában. Ha nem zavart volna össze annyira az a kérdés, hogy ki vagyok én, már rájöhettem volna, hogy Liv miféle. Nem tudom, miért telt ez végül ilyen sok időbe. - Ethan. - Te is közéjük tartozol, mint Marian néni és Anya. - Közéjük? - kérdezett vissza Liv. - Őrző vagy.
Így, hogy kimondtam, még egyértelműbbnek tűnt. Egyszerre éreztem teljességet és ürességet. Szóval Anyukám is rendszeresen megfordult idelent a Járatokban, kezében tartva Marian jókora Igéző kulcscsomóját. Anyukámnak volt egy titkos élete, egy titkos világban, melynek Apa és én soha nem voltunk és nem is lehettünk volna részei. - Én nem vagyok Őrző - közölte Liv zavartan. - Még nem. Talán egy szép napon az leszek. Folyamatosan képezem magam. - Képezed magad, hogy több legyél, mint Gatlin megye főkönyvtárosa, és ezért vagy itt, a semmi közepén a szuper ösztöndíjaddal. Már ha abból igaz valami egyáltalán. Vagy az is kamu volt? - Szörnyen hazudok - vallotta be Liv. - Valóban kapok ösztöndíjat, de egy olyan tudományos társaságtól, melynek alapítása jóval megelőzte a Duke Egyetemét. - Vagy a Harrow Iskoláét. - Vagy a Harrow-ét - ismételte bólogatva. - Na és az Ovaltine? Az legalább igaz? - Valóban King’s Langley a szülővárosom - mosolyodott el Liv szomorkásán -, és valóban szeretem az Ovaltine-t, de őszintén bevallom, amióta Gatlinben vagyok, jobban ízlik a Nesquik. - Hát én ebből egy kukkot se értek - huppant le Link csüggedten az ágyra. Liv addig lapozgatott a könyvben, míg, születésük sorrendjében, meg nem találta az Őrzők listáját. Végigfutottam a sort, és egyszer csak Anya neve nézett rám a lapról. - Ashcroft professzor igazat mondott. Tanulmányoztam Lila Evers Wate munkásságát. Anyukád kiváló Őrző, és kiemelkedő szerző volt! Tanulmányaim része, hogy olvassam át a korábbi Őrzők által hátrahagyott írásokat. Jól hallottam, hüledeztem magamban. Szóval Anyának vannak olyan írásai, melyeket Liv látott, én meg nem? Nehezen tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy lyukat üssek a falba. - Miért? Hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket ők? Hogy ne végezd holtan egy olyan balesetben, amit senki nem látott, és senki nem tud megmagyarázni? - keltem ki magamból. Hogy ne hagyd magára a családodat, miközben a titkos dolgaidon töprengsz, és azon, hogy nekik miért nem beszélsz ezekről? Liv - már kezdtem egészen hozzászokni - ismét elpirult. - Azért, hogy folytathassam a munkájukat, és tovább vigyem az örökségüket. Azért, hogy ha majd egyszer én is Őrző leszek, tudjam, miként védjem meg az Igézők archívumát: a Lunae Librit, a tekercseket, az Igézők összegyűjtött műveit. És ez nem volna lehetséges az engem megelőző Őrzők munkájának ismerete nélkül. - Miért nem? - Mert ők a mestereim. A tapasztalataikból tanulok, mindabból a tudásból, amit tevékenységük során felhalmoztak. Minden mindennel összefügg, és az ő feljegyzéseik nélkül nem érthetők a saját felfedezéseim sem. - Én ezt nem értem - ráztam meg a fejem. - Nem érted? Én azt se értem, hogy egyáltalán mi ez az egész! - szólt közbe Link méltatlankodva. - A hangok, amiket hallottál, a nevetés - tette Marian a kezét a vállamra -, én úgy gondolom, anyukád volt! Lila vezetett ide téged, leginkább azért, mert szerette volna, hogy erre a beszélgetésre sor kerüljön. Azért, hogy megértsd a küldetésedet, meg Lénáét és Maconét! Mert Kötelék van közted, és egyikőjük családja, végzete közt. Csak még nem tudom, melyikük lehet az! Felidéztem magamban az arcot az oszlopban, a nevetést és a Macon szobájában rám törő
deja vu érzést. Tehát Anya volt az? Hónapok óta vártam már tőle valami jelre, azóta, hogy akkor délután a dolgozószobában megtaláltuk a könyvekbe rejtett üzenetet. Szóval végre megpróbált kapcsolatba lépni velem? De mi van, ha nem erről van szó? Valami másra is rájöttem. - Ha egyike vagyok ezeknek az Irányfényeknek - már ha egyáltalán beveszem ezt a mesét -, akkor megtalálhatom Lénát, igaz? Akkor ugyebár nekem kell rá vigyáznom, mivel én vagyok az iránytűje, vagy mije... - Ezt még nem tudhatjuk biztosan! Összeköttetésben állsz valakivel, de még nem tudjuk, kivel. Betoltam magam után a széket, és visszaléptem a könyvespolchoz. Macon könyve ott feküdt a szélén. - De ismerek valakit, aki fogadni mernék, hogy tudja! - nyúltam a kötet után. - Ethan, ne! - kiáltotta Marian. Alig érintettem meg a borítót, máris éreztem, hogy a padlóra zuhanok, a semmibe, majd egy másik világba. Az utolsó pillanatban valaki megragadott. - Ethan, vigyél magaddal! - Liv, ne...!
A hosszú, barna hajú lány görcsösen kapaszkodott belé, és arcát a fiú mellkasához szorította. Az óriási tölgyfa lefelé hajló ágai között úgy érezték, egyedül vannak, pedig alig pár méterrel arrébb ott magasodtak a Duke Egyetem borostyánnal benőtt épületei. A fiú tenyerébe fogta a lány könnyáztatta arcát. - Azt hiszed, nekem nem nehéz? Szeretlek, Jane, és tudom, soha többé senki iránt nem fogok így érezni. De nincs más választásunk! Te is tudod, hogy mindenképp eljönne az idő, amikor búcsút kéne vennünk egymástól! - Mindig van más választás, Macon! - szegte fel Jane eltökélten az állát. - Ebben a helyzetben nincs. Csak olyan, ami veszélybe sodor téged. - De az anyád azt mondta, lehet, hogy van megoldás. Mi a helyzet a jóslattal? - Ugyan már, Jane! - csapott Macon a fa törzsére tehetetlen dühében. - Az csupán dajkamese! Ha megpróbálnánk, mindenképp holtan végeznéd! - Tehát nem lehetünk együtt testileg. Nem érdekel! Attól még együtt maradhatunk, és csak ez számít! Macon elhúzódott, arcát eltorzította a fájdalom. - Ha egyszer átváltozom, veszélyes Vérincubus lesz belőlem, aki csak a vérre szomjazik! Apám azt mondja, én is ilyen leszek, akárcsak ő, meg az ő apja és minden férfi a családunkban a szépapámig, Abrahamig visszamenőleg! - Persze, Abraham nagyapa, aki úgy hitte, hogy az elképzelhető legnagyobb bűn, amit Természetfeletti Lény elkövethet, nem más, mint hogy beleszeret egy Halandóba!Mert ezzel beszennyezi a nemes Természetfeletti vérvonalat! Apádnak is ez a véleménye, nem bízhatsz benne! Csak szét akar minket választani, hogy visszatérj az istenverte Gatlinbe, és föld alatti járatokban csússz-mássz, mint a bátyád! Mint valami szörnyeteg!
- Késő - ingatta a fejét Macon. - Már érzem az Átalakulást. Éjjelente ébren maradok, és éhesen hallgatom a Halandók lüktető gondolatait. Hamarosan többre fogok vágyni a puszta elméjüknél. Máris úgy érzem, hogy a testem pattanásig feszül; mintha a fenevad bármelyik pillanatban kitörhetne belőle! Jane elfordult, szeme újra megtelt könnyel. Macon azonban ezúttal nem akarta hagyni, hogy a lány figyelmen kívül hagyja a veszélyeket. Szerette őt, és éppen ezért akarta megértetni vele, hogy miért nem lehetnek együtt. - Most is, ahogy itt állunk, érzem, hogy a fény égeti a bőrömet. Egyfolytában kínoz a nap. Megkezdődött az Átalakulás, ez csak egyre rosszabb lesz! - Csak azért mondod, hogy elriassz magadtól!- zokogott Jane arcát a tenyerébe temetve. Nem is akarsz megoldást találni! - Igazad van! - ragadta meg Macon a lány vállát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Valóban rád akarok ijeszteni. Tudod, mit csinált a bátyám a Halandó kedvesével az Átalakulás után? - Macon itt némi hatásszünetet tartott, majd kibökte: - Darabokra tépte! Aztán hirtelen hátrakapta a fejét; különös, fekete pupillái körül, mint két lemenő nap, felragyogott aranysárga szeme. - Soha ne felejtsd el, Ethan - fordult el Jane-től. - Semmi sem az, aminek látszik.
Kinyitottam a szemem, de amíg el nem oszlott a köd, semmit sem láttam. Végül lassan kibontakozott előttem a boltíves mennyezet. - Hú, hallod, ez ijesztő volt! Tisztára mint az Ördögűző! - csóválta Link a fejét. Kinyújtottam felé a kezem, mire felsegített. A szívem még mindig hevesen kalapált, és próbáltam kerülni Liv tekintetét. Lénán és Marianen kívül még soha, senkivel nem osztottam meg a látomásaimat, így most elég kényelmetlenül éreztem magam. Valahányszor ránéztem Livre, csak arra a pillanatra tudtam gondolni, amikor beléptem a helyiségbe abban a hiszemben, hogy ő Lena. Liv, kissé imbolyogva felült. - Ashcroft professzor mesélt ugyan a látomásokról, de azt nem mondta, hogy ilyen életszerűek! - Nem kellett volna ezt tenned! - mondtam szemrehányón. Úgy éreztem, elárultam Macont azzal, hogy betekintést engedtem Livnek a magánéletébe. - Miért nem? - kérdezte, miközben a szemét dörzsölgetve próbált újra hozzászokni a fényhez. - Talán mert nem neked szánták a látomást! - Én teljesen más szemszögből nézek egy ilyen jelenetet, mint te. Te nem vagy Őrző. Nem akarlak megsérteni, de hiányzik a megfelelő képzettséged! - Miért mondod, hogy nem akarsz megsérteni, amikor pontosan azt teszed? - Elég! - szólt ránk Marian, majd izgatott várakozás ült ki az arcára. - Mi történt? - kérdezte. Livnek egyébként igaza volt. Nem értettem, mit akar jelenteni a látomás, legfeljebb annyit tudtam belőle kihámozni, hogy az Incubusoknak is ugyanolyan rázós dolog Halandóba beleszeretniük, mint az Igézőknek. - Macon egy lánnyal beszélgetett, és azt magyarázta neki, hogy Vérincubusszá fog válni! - Macon éppen átesett az Átváltozáson - pontosított Liv önelégülten. - Nagyon sebezhetőnek tűnt. Nem tudom, miért pont ez a pillanat tárult fel előttünk, de valószínűleg nem ok nélkül történt. - Biztos vagy benne, hogy Macont láttad, és nem Huntingot? - kérdezte Marian. - Biztos! - feleltük egyszerre. Döbbenten néztem Livre. - Macon nem olyan volt, mint
Hunting! Liv egy pillanatra elgondolkodott, aztán az ágyon fekvő jegyzetfüzet után nyúlt. Gyorsan belefirkantott valamit, majd nagy csattanással becsukta. Király. Még egy noteszos lány... - Tudjátok mit? Ti vagytok a szakértők! Rátok bízom, hogy hámozzátok ki a történteket, én viszont megkeresem Lenát, mielőtt Ridley meg a cimborája ráveszik valamire, amit később meg fog bánni! - Szóval azt akarod mondani, hogy Lena Ridley befolyása alatt áll? Az nem lehetséges, Ethan! - tiltakozott Marian. - Lena Született, így egy Szirénnek nem lehet hatalma felette. Persze, ő nem tudott John Breedről! - Na és ha segítőtársa is akadt? - kérdeztem vissza. - Miféle? - Olyan Incubus, aki bírja a napfényt, de az is lehet, hogy Igéző, aki Macon erejével és az Utazás képességével bír. Nem tudom, melyik lehet. Nem hangzott túl értelmes magyarázatnak, de tényleg nem tudtam, miféle szerzet ez a John Breed. - Ethan, biztosan elnéztél valamit. Ilyen képességekkel nem tartunk számon sem Incubust, sem Igézőt - közölte Marian, és már nyúlt is a könyvek után. - Hát akkor mostantól lesz egy. A neve John Breed. Ha Marian nem tudja, micsoda a srác, akkor aztán nem fogjuk megtalálni a választ azokban a könyvekben sem! - Ha a leírásod megfelel a valóságnak, amit nehezen hiszek el, akkor nem lehetünk biztosak benne, mire képes. Linkre néztem, aki a tárcája láncát csavargatta. Úgy láttam, egyre gondolunk. - Meg kell találnom Lenát. Meg sem vártam a választ. Link elhúzta a reteszt. - Nem mehettek utána! - pattant fel tiltakozva Marian. - Túl veszélyes! A Járatokban mérhetetlen erővel rendelkező Igézők és lények ólálkodnak! Idáig csak egyszer jártatok itt lent, és az a szakasz, amit láttatok, semmi a nagyobb Járatokhoz képest! Azok szinte egy másik világot alkotnak! Úgy éreztem, nincs szükségem engedélyre. Lehet, hogy Anya elvezetett ide, de ez nem változtatott azon, hogy nincs velem. - Nem állíthatsz meg, mert nem avatkozhatsz be, igaz? Csak annyit tehetsz, hogy itt ülsz, végignézed, ahogy elszúrom a dolgokat, és írsz róla, hogy Liv később tanulhasson belőle. - Nem tudhatod, mit fogsz találni, és ha megleled - próbált tovább győzködni Marian -, nem fogok tudni segíteni neked! Nem érdekelt. Mire Marian befejezte, már az ajtónál álltam. Liv is velem tartott. - Én is megyek, Ashcroft professzor. Gondoskodom róla, hogy ne érje őket baj. - Olivia - lépett Marian is az ajtó felé. - Ez nem tartozik a munkaköri leírásodhoz! - Tudom - felelte a lány. - De szükségük lesz rám. - Nem változtathatsz azon, aminek meg kell történnie. Ki kell maradnod belőle, akárhogy is fáj. Az Őrző feladata annyi, hogy feljegyezze az eseményeket; csak tanúskodhat, nem avatkozhat közbe!
- Mint az iskola rendőre - vigyorodott el Link. - Hájas! Liv szeme összeszűkült. Biztosra vettem, hogy Angliában is rontják a levegőt a lógásokat számon tartó felügyelők. - Nem szükséges elmagyaráznia nekem a Dolgok Rendjét, Ashcroft professzor. Az általános iskola befejezése óta tanulmányozom. De hogyan tanúskodhatnék olyasmiről, amit soha nem volt alkalmam megfigyelni? - Olvashatsz róla az Igézők tekercseiben, mint mindenki más. - Tényleg? Na és a Tizenhatodik Hold? A Kiválasztás, mely megtörhette volna a Duchannes-átkot? Volt erről egy szó is a tekercsekben? - kérdezte kihívón Liv, majd a holdórájára sandított. - Valami történik. A soha nem látott képességekkel bíró Természetfeletti lény, Ethan látomásai, meg a furcsa mérési eredmények... Hajszálnyi eltérések, melyeket a szelenométerem mutatott ki... Hajszálnyi? Inkább nemlétező. Rögtön észreveszem, ha valaki blöfföl. Olivia Durand éppen úgy csapdában érezte magát, mint mi, és nem óhajtotta kihasználatlanul hagyni a lehetőséget. Nem az aggodalom miatt akart velünk jönni, hanem mert arra vágyott, hogy pezsegjen kicsit körülötte az élet. Akárcsak egy másik lány, akit ismertem, nem is olyan rég. - Ne felejtsd el, hogy... Mielőtt Marian befejezhette volna, az ajtó már be is zárult mögöttünk.
JÚN.15. A Száműzöttek Klubja
Az ajtó becsapódott. Liv a vállára vetette viseltes bőr hátizsákját, Link pedig lekapott egyet az alagút falán világító fáklyák közül. Mindkettő kész volt követni engem az ismeretlenbe ahelyett azonban, hogy nekivágtunk volna, csak földbe gyökerezett lábbal bámultunk egymásra. - Na, mi lesz? - noszogatott Liv. - Nem űrhajót kell tervezned! Vagy tudod az utat, vagy nem, úgyhogy... - Csitt! Adj neki egy percet! - szólt rá Link, és Liv szájára tette a kezét. - Az Erő veled van, Skywalker! Úgy látszott, hogy ők vakon bíznak ebben az Irányfény dologban, mert szentül meg voltak róla győződve, hogy tudom, merre kell menni. A probléma csak az volt, hogy nem tudtam! - Erre! - böktem találomra az egyik irányba, abban a reményben, hogy hátha majd menet közben megvilágosodom. Marian azt mondta, hogy az Igézők Járatai a végtelenbe futnak, és egy másik világként húzódnak a mienk alatt; de mindezt csak most értettem meg igazán! Amint az első saroknál befordultunk, az alagút nagyon megváltozott: a nyirkos falú, kör keresztmetszetű járat sokkal szűkebb és sötétebb lett, így inkább csőre emlékeztetett, mint csatornára. A falhoz simulva próbáltam előrébb jutni, de leejtettem a fáklyámat a sárba. - A fenébe! - mordultam fel, majd fogaim közé szorítottam a fáklya nyelét, és tovább nyomultam előre. - Ennek annyi - motyogta Link mögöttem, miután az ő fáklyája is kialudt. - Az enyémnek is - jelentette be Liv, és azzal teljes sötétségben maradtunk. A sáros, sziklás mennyezet oly alacsonyra süllyedt, hogy most már csak lehajolva tudtunk haladni. - Ez engem kikészít! - panaszkodott Link, aki soha nem bírta a sötétséget. - Előbb-utóbb eljutunk egy... - mondta Liv a hátam mögül, mikor hirtelen beütöttem a fejem valami kemény akadályba. - Au! - jajdultam fel. - ...ajtóig - fejezte be Liv. Link végül elővette a zseblámpáját, mert kör alakú, halvány fény vetült az előttem levő kerek ajtóra, amely valamilyen rideg fémből készült, nem a korábbi bejáratoknál látott szálkás fából vagy málladozó kőből. Olyan volt, mint egy falba épített aknafedél. Próbáltam vállal benyomni, de meg sem mozdult. - Most mit csináljunk? - fordultam hátra Livhez, akit minden Igézőkkel kapcsolatos ügyben Marian helyettesének tekintettem. Már hallottam is, ahogy pörgeti jegyzetfüzete lapjait. - Nem tudom! Talán ha erősebben nyomnád? - Ehhez kellett megnézni a füzetedet? - kérdeztem mérgesen. - Miért, talán azt akarod, hogy én lökjem be helyetted? - vágott vissza nem kevésbé dühösen. Nála is kezdett betelni a pohár. - Ugyan már, emberek! - mondta Link. - Majd én tolom Ethant, te tolsz engem, ő meg nyomja
az ajtót! - Zseniális ötlet! - gúnyolódott a lány. - Egyesítsük erőinket, Marian Kettő! - Hogy mi? - Olyan vagy, mint Marian, csak fiatalabb kiadásban. Ne kéresd magad! Te vágytál annyira kalandra! Van talán jobb ötleted? Az ajtón nem láttunk sem kilincset, sem reteszt. Az oldalánál sem lehetett felfeszíteni; a kör alakú fém tökéletesen illeszkedett a szintén kör alakú nyílásba. - Linknek igaza van! Nincs más választásunk, márpedig visszafordulni nem fogunk! erősködtem, majd újból nekifeszültem az ajtónak. - Egy, két, há! Gyerünk, nyomjátok! Amikor óvatosan megérintettem az ajtót, az kivágódott, mintha csak egy ujjlenyomatfelismerő rendszer nyitotta volna. A lendülettől Link elvágódott, rám zuhant, Liv pedig őrá. Ahogy földet értem, megint beütöttem a fejem valami kőbe. Szédültem, nem láttam semmit. Amikor kitisztult a kép, utcai lámpát pillantottam meg a fejem fölött. - Mi történt? - kérdezte Link nem kevésbé zavarodottan. Tapogatóztam magam körül, és macskaköveket éreztem. - Alighogy megérintettem az ajtót, kinyílt - magyaráztam. - Elképesztő! Liv felállt, és valósággal itta a látványt. És akkor rájöttem, hogy egy város - talán London - utcáján fekszem. Mintha egy történelemkönyvbe csöppentem volna! Mögöttünk megláttam a kerek ajtónyílást, az alagút végét. Mellette sárgaréz tábla hirdette: NYUGATI ÁTJÁRÓ, KÖZPONTI KÖNYVTÁR. - Tyűha! - ült fel mellettem Link, és hitetlenkedve dörzsölgette a szemét. - Ez a sikátor pont úgy néz ki, mint amilyenben Hasfelmetsző Jack szedte az áldozatait! Igazat beszélt. Nagyon úgy festett, hogy a tizenkilencedik századi London egyik mellékutcájába csöppentünk. Sötét volt, csak néhány utcai lámpa adott némi haloványan pislákoló fényt. A kis köz mindkét oldalán magas, téglából épült sorházak tornyosultak. Liv felállt, és megindult az elhagyatott macskaköves úton, majd felnézve egy ősrégi öntöttvas táblára lett figyelmes: A TORONY. - Biztosan ez ennek az alagútnak a neve. Hihetetlen! Ashcroft professzor elmondta, mi van itt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos! A könyvek nem érnek fel a valósággal, ugyebár! - Igen, az biztos, hogy nem nagyon hasonlít a képeslapokhoz! - helyeselt Link, miközben feltápászkodott. - Már csak arra lennék kíváncsi, hova lett a mennyezet? Az alagút boltíves teteje eltűnt a fejünk fölül, helyette a sötét, éjszakai égboltot láttuk, számtalan ragyogó csillaggal, mely semmivel sem különbözött attól, amit saját világunkban megszokhattunk. Liv előkapta a noteszét, és sebesen körmölni kezdett. - Ti fel tudjátok ezt fogni? - lelkendezett. - Az Igézők járatai sokkal többek holmi föld alatti alagútrendszernél, melyen keresztül a Természetfeletti lények eljuthatnak a könyvtárba ősi pergameneket kölcsönözni! - Akkor hát mik ezek pontosan? - húztam végig a kezem a legközelebbi épület durva téglafalán. - Inkább mondhatjuk őket másik világba vezető járatoknak. Vagy, bizonyos értelemben, egy egész külön világnak!
Hirtelen mintha hallottam volna valamit, nyomban hevesebben kezdett dobogni a szívem. Azt hittem, Lena próbál velem kapcsolatba lépni, de tévedtem. Csak zene volt. - Halljátok? - kérdezte Link, mire megkönnyebbültem. Ez egyszer nem a fejemben szólt, hanem a sikátor túloldaláról. Hasonlított az Igézők zenéjéhez, amit tavaly mindenszentekkor hallottam Ravenwoodban, azon az éjszakán, amikor megmentettem Lenát Sarafine támadásától. Hallgatóztam, vártam, hogy az emlékek hatására a lány megjelenjen az elmémben. De nem történt semmi. Liv megnézte a szelenométerét, és még valamit belevésett a noteszébe. - Carmen. Tegnap már feljegyeztem egyet. - Érthetően, légy szíves! - vetette oda Link, miközben még mindig az eget pásztázta, és próbált magában magyarázatot találni a történtekre. - Bocs. Azt jelenti: „Elvarázsolt Dal”. Az Igézők zenéje. A hang után indultam, befelé a sikátorba. - Bármi is legyen, arról jön! Mariannek igaza volt. Ez most egészen más volt, mint a Lunae Libri nyirkos útvesztőiben bolyongani. Még csak nem is sejthettük, hogy mibe keveredtünk. Csak annyit sejtettem, hogy nem biztonságos. Ahogy haladtam előre a kis utcában, a zene egyre hangosabbá vált, a macskakövek aszfalttá simultak a lábam alatt, és a helyszín a régi Londonból egy mai nyomornegyedre váltott. Az ember bármelyik modern nagyvárosban találhat ilyen elhanyagolt, lepukkant környéket. Az épületek elhagyatott raktárakhoz hasonlítottak, a betört ablakokat vasrácsok fedték, a megrongált közlekedési táblák maradványai pedig fluoreszkáló fénnyel pislogtak a sötétben. A járdát cigarettacsikk és szemét borította, a málladozó falakon pedig különös Igéző graffitik virítottak, olyan szimbólumokkal, melyeknek nem ismertem a jelentését. - Meg tudod fejteni valamelyiket? - fordultam Livhez. - Nem, soha nem láttam ilyesmit - rázta a lány sajnálkozva a fejét. - De az biztos, hogy mint az Igéző világban minden, ez is különös jelentőséggel bír. - Ez a hely még a Lunae Librinél is bizarrabb! Link, mivel fel akart vágni Liv előtt, nagyon igyekezett úgy tenni, mint aki félvállról veszi a történteket, bár nehezére esett a színészkedés. - Vissza akarsz menni? Gondoltam, kimentem, noha tudtam, neki is éppen annyi oka van idelent kóvályogni, mint nekem. Az ő indítéka csak annyiban különbözött az enyémtől, hogy szőke volt. - Szóval azt hiszed, berezeltem? - háborodott fel, és már ki is kérte volna magának, amikor csendre intettem. - Pszt! Ugyanis meghallottam. Az Igéző zene fülbemászó dallama elhalt, mert valami más kiszorította. De ezt most csak én hallottam. Tizenhét hold, tizenhét, félsz Halál, szégyen, már nem remélsz, Keresd a jelet, hol sorsod visszanéz
A tizenhét egyet ismer: a száműzetést...
- Hallom! Már biztosan közel járunk! Követtem a dal hangját, mely egyre erősebben zsongott a fejemben. Link úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. - Mit hallasz? - Semmit! Csak gyere utánam! A koszos utcát szegélyező óriási fémkapukon egyforma horpadások és karcolások éktelenkedtek, mintha egy óriási vadállat, vagy valami még elvetemültebb lény tombolt volna errefelé. Csak az utolsó maradt ép - az, amelyik mögül a Tizenhét hold szólt. Feketére volt festve, és az eddigieknél is több Igéző graffiti borította. Az egyik jel különbözött a többitől, és nem spray-vel fújták a felületre, hanem belevésték. Végigfuttattam rajta az ujjam. - Ez egészen másképp néz ki, szerintem kelta - vélekedtem. - Nem kelta - helyesbített suttogva Liv -, hanem niád. Ősi Igéző nyelv; a Lunae Libriben számtalan tekercset ezen írtak. - És ez itt mit jelent? Liv figyelmesen megszemlélte a jelet, majd így szólt: - A niád nyelvet nem lehet közvetlenül szavakra lefordítani. Úgy értem, annál sokkal összetettebb kifejezésmód! Ez a szimbólum itt valami helyre, illetve pillanatra utal, a tér-idő egy pontjára - magyarázta, majd egy vonásra mutatott. - Ez a vonal azonban áthúzza, látod? Így hát a hely helyett a hely hiányára vonatkozik a jel. - De hát az hogy lehet? Hogy lehet valami hely is meg nem is? Vagy ott van az ember valahol, vagy nincs! - akadékoskodtam, noha tudtam, hogy nincs igazam. Már hónapok óta vesztegeltem hasonló nem létező helyen, akárcsak Lena. - Úgy hiszem - mondta végül Liv -, valami olyasmit jelenthet, hogy száműzetés. A tizenhét egyet ismer: a száműzetést. - Pontosan ezt jelenti - közöltem, mire Liv hitetlenkedve nézett rám. - Ezt meg honnan tudod, talán hirtelen megtanultál niádul? Szeme megcsillant, mert igenlő válasz esetén Irányfény mivoltom újabb bizonyítékát vélte volna felfedezni. - Egy dalban hallottam - feleltem kurtán, és már nyúltam volna az ajtó felé, de Liv megragadta a kezem. - Ethan, ez nem játék! Ez nem a pitesütőverseny a megyei búcsúban! Már nem Gatlinben vagy! Veszélyes lények ólálkodnak errefelé, és sokkal veszélyesebbek, mint Ridley a nyalókáival! Tudtam, hogy próbál rám ijeszteni; de nem sikerült neki. Lena születésnapjának éjszakája óta többet tudtam az Igéző világ veszélyeiről, mint amennyit könyvtáros - legyen bár Őrző valaha is fog. De nem nehezteltem Livre, amiért félt. Bolond lett volna, ha nem teszi - bolond, mint én! - Igazad van - ismertem el ez nem a könyvtár. Megértem, ha nem akartok bejönni, nekem viszont muszáj! Lena itt van valahol! Link erre kinyitotta az ajtót, és olyan lazán besétált, mintha csak a Jackson tornatermének öltözőjébe menne. - Kit érdekel! Imádom a veszedelmes lényeket - hetvenkedett. Vállat vontam, és követtem; Liv pedig megszorította a hátizsákja szíját, és úgy tűnt, hogy szükség esetén kész jól fejbe vágni vele valakit. Óvatosan belépett, mire az ajtó becsukódott
mögötte. Bent még sötétebb volt, mint az utcán. Az egyedüli fényt óriási kristálycsillárok szolgáltatták, melyek meglehetősen elütöttek a mennyezeten futó csupasz csövektől. Az egész klub egyetlen helyiségből állt, és kör alakú, sötétvörös bársonnyal borított bokszok szegélyezték. Közülük néhányat plafonra erősített karnisokról lógó, súlyos drapériák vettek körül, melyeket igény szerint össze lehetett húzni, ha az asztalnál ülők magányra vágytak. Hátul volt a pult, mögötte kerek, krómozott ajtó kilinccsel. Linkben is felébredt ugyanaz a gyanú, ami bennem. - Az ott az, amire én gondolok? - kérdezte. - Páncélterem - bólintottam. A fura csillárok, a bárpult, ami inkább pénztárhoz hasonlított, az óriási, fekete szikszalaggal leragasztott ablakok, a páncélterem bejárata - ez a hely valamikor bank lehetett, már ha az Igézőknek vannak ilyen intézményeik. Azon tűnődtem, vajon mit tarthatnak az ajtó mögött azaz, jobban belegondolva, inkább nem akartam tudni! De a legriasztóbbnak mégis az emberek bizonyultak - már ha a jelenlevők azok voltak egyáltalán! A tömeg hömpölygött, és éppen úgy, mint annak idején Macon összejövetelein, hol sűrűbbnek tűnt, hol megritkult, attól függően, hogy honnan néztem. Mindenki ivott és táncolt. A lehető legvegyesebb társaság alkotta a tömeget, a századfordulós öltözékbe bújt, Mark Twainre hasonlító úriemberektől a kikeményített fehér gallért és csíkos selyem nyakkendőt viselő résztvevőkön át a gótokig és a punkokig. - Hallod, ugye ezek a bizarr, áttetsző alakok nem szellemek? - hebegett Link, miután hátrahőkölt az egyik ködösen elmosódott figurától, és majdnem összeütközött egy másikkal. Nem volt szívem megmondani neki, hogy pontosan azok. Úgy néztek ki, mint Genevieve a temetőben, nem öltöttek teljesen anyagi formát - és akadt belőlük több tucat. Genevieve-et azonban sosem láttuk megmozdulni. Ezek a kísértetek nem lebegtek, mint a rajzfilmekből ismert társaik, hanem ember módra járkáltak, táncoltak. Ugyanolyan tempóban, ugyanazokkal a mozdulattal változtattak helyet, mint az élők - csak éppen mindezt a föld fölött tették úgy, hogy a lábuk nem ért le a talajra. Egyikük felénk sandított, és az egészségünkre emelte üres poharát. - Rosszul láttam, vagy az a szellem tényleg megemelt egy poharat? - bökte oldalba Link hitetlenkedve Livet. A lány kettőnk közé lépett, haja súrolta a nyakamat. Olyan halkan beszélt, hogy közelebb kellett hajolnunk. - Szakszerűen nem nevezzük őket szellemeknek. Ők az Áttetszőek - azon lelkek, akik nem tudnak továbblépni a Másvilágra, mert befejezetlen ügyeik maradtak az Igézők vagy a Halandók közt. Fogalmam sincs, miért gyűltek itt össze ennyien. Általában magányosan bolyonganak. Azt hiszem, valami nincs rendjén! - Itt semmi sincs rendjén! - kontrázott rá Link, aki továbbra sem vette le a szemét a poharát emelő Áttetszőről. - És nem válaszoltál a kérdésemre! - Igen, meg tudnak fogni bármit, amit akarnak. Mit gondolsz, hogyan csapkodják az ajtókat, meg hogyan nyikorgatják a bútorokat a kísértetházakban? Engem viszont nem a szellemjárta épületek érdekeltek. - Hogy érted azt, hogy befejezetlen ügyeik maradtak? Ismertem épp elég halott embert, akiknek befejezetlen ügyeik maradtak, és aznap már nem akartam többel találkozni. - Valamit nem tudtak megoldani, mielőtt meghaltak, olyasmire gondolok, mint egy nagy erejű átok, elveszített szerelem, meghiúsult remény... Használd a képzeletedet! Ismét Genevieve jutott eszembe, meg a medálja, és eltűnődtem, vajon hány elveszett titok, hány befejezetlen ügy heverhet a gatlini temetők mélyén.
Linknek közben egy gyönyörű lányon akadt meg a szeme, aki aprólékosan kidolgozott tetoválást viselt a nyakán, hasonlót ahhoz, ami Ridley-re és Johnra volt festve. - Nekem meg vele lenne egy befejezetlen ügyem! - vigyorgott kajánul. - Aha, persze, neki is veled - feleltem gúnyosan. - Mégpedig az, hogy mielőbb levesd magad egy szikláról. Végigpásztáztam a termet, de nem láttam Lenát. Minél figyelmesebben néztem körül, annál jobban örültem a szinte teljes sötétségnek. A bokszokat megtöltötték az iszogató vagy éppen egymásba gabalyodott párok, a táncparketten pedig lányok tömörültek - hullámzó, kígyózó mozdulataikkal mintha hálót szőttek volna. Ha korábban valóban szólt is a Tizenhét hold, mostanra abbamaradt, és titokzatosabb, szenvedélyesebb zene vette át a helyét, melyet leginkább a Ni ne Inch Nails Igéző megfelelőjeként tudnék jellemezni. A lányok igen sokféle stílusban pompáztak; volt minden, a korhű középkori öltözéktől a bőr kezeslábasig. Nem hiányoztak a miniszoknyás, fekete, feszülős felsőt viselő Ridley-k sem, hajukban vörös, kék vagy éppen lila csíkokkal; egymás mellett siklottak-köröztek; ők egy másfajta hálót szőttek. Elképzelhető, hogy mind Szirének voltak, nem tudtam megállapítani. Elbűvölően szépek voltak, ehhez viszont nem fért kétség. Azt is észrevettem, hogy mindannyian a Ridley-n is látott sötét tetoválást viselik. - Nézzünk el hátra is! - javasolta Link. Előreengedtem, hogy közrefoghassuk Livet. Tudtam, hogy a lány - hiába tetszeleg az aprólékos megfigyelő higgadt szerepében - be van rezelve. Kétség nem fért hozzá, hogy ez a hely nem Halandóknak való, így lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért iderángattam Linket és Livet. Végig a fal mellett haladtunk, így kerültük meg a tömeget. De nagyon sokan tolongtak, véletlenül meglöktem valakit - érzésem szerint testtel bíró lényt - a vállammal. - Bocs - fordultam oda ösztönösen. - Semmi gond - felelte a srác, majd, miután végigmérte Livet, hozzátette: - Sőt, nagyon is örülök! Eltévedtél? - emelte poharát a lány felé. Ahogy elmosolyodott, fényes, fekete szeme felragyogott a sötétben, Liv pedig kővé dermedt. Az idegen közelebb hajolt, a poharában vörös ital lötyögött. - Nem - köszörülte meg Liv a torkát. - Minden rendben, koszi. Csak egy barátomat keresem. - Majd leszek én a barátod! - vigyorodott el ismét bizarr beszélgetőtársunk, kinek fogai természetellenesen fehérlettek a klub halovány fényében. - Ööö... attól tartok... én egy másik barátot keresek... - dadogta Liv, és észrevettem, hogy közben a hátizsák pántját szorongató keze erősen reszket. - Ha megtalálod, gyertek oda hozzám, ott leszek! - mutatott az idegen a pult felé, ahol Incubusok tolongtak újabb adag vörös italért, melyet egy különös üvegcsapból mértek nekik. Próbáltam nem belegondolni abba, hogy pontosan mi is lehet ez a furcsa folyadék. Link hirtelen odatolt minket a falat borító bársonyfüggönyök egyikéhez. - Kezdem azt gondolni, hogy ez nagyon rossz ötlet volt! - Na és mikor jutottál erre a zseniális következtetésre? - kérdezte Liv, és Linknek fel sem tűnt, hogy a lány gúnyolódik. - Nem is tudom, talán akkor, amikor megláttam, mi van annak a fickónak a poharában. Nem bólé, az biztos - felelte, majd újra körbepillantott a tömegben. - Honnan tudjuk, hogy egyáltalán itt vannak? - Itt vannak! - vágtam rá. Lena biztosan, gondoltam. Már készültem volna elmondani Linknek, hogyan hallottam meg a dalt, és éreztem a lány közelségét, amikor a táncparkett forgatagában hirtelen ismerős rózsaszín csíkot pillantottam meg egy szőke hajkoronában.
Igen, Ridley volt az. Amikor észrevett minket, abbahagyta a pörgést, és megláthattam, mi folyik mögötte. John Breed táncolt valakivel, aki a nyaka köré fonta a karjait, ő pedig kezét partnerének csípőjén nyugtatta. Testük szorosan egymáshoz simult, és igencsak úgy festettek, mint akik megfeledkeztek a külvilágról. Legalábbis annak idején, amikor én öleltem ugyanezt a lányt, így éreztem. Kezem ökölbe szorult, és a gyomrom összerándult. Már azelőtt tudtam az igazságot, hogy megláttam volna a hullámos, fekete fürtöket. Lena... Ethan?
JÚN.15. Háborgatva
Ez nem az, amire gondolsz! Miért, mire gondolok szerinted'? Amint megindultam felé a táncparketten, ellökte magától Johnt, aki erre fekete szemével fenyegető pillantásokat lövellt maga köré. Amikor észrevett, elmosolyodott, ezzel jelezve, hogy nem jelentek számára fenyegetést. Tudta, hogy az erőm nem ér fel az övével, és azok után, ahogy táncolt Lenával, úgy gondolhatta, hogy más szempontból sem vagyok ellenfél. És hogy én mire gondoltam? Rögtön tudtam, hogy eljött a rettegett pillanat: az, ami örökre megváltoztatja az életemet. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, még így is, hogy a mozgás nem szűnt meg körülöttem. Az, amitől hónapok óta féltem, most tényleg megtörtént: Lena eltávolodott tőlem. És ezúttal nem a születésnapja vagy az anyja vagy Hunting vagy valami átok, Igézet vagy támadás miatt! Hanem egy másik srác miatt. Ethan! Menj innen! Nem megyek sehova! - Csak lassan a testtel, Vőlegény! - lépett elém Ridley a hömpölygő táncolok közül. - Tudom, hogy tökös gyerek vagy, de ez most őrültség! Hangjában aggodalom csengett, mintha tényleg érdekelné, mi történik velem. De nem dőltem be; hazugság volt ez, mint az ő egész lénye! - Állj félre az utamból! - szóltam rá. - Nincs itt semmi keresnivalód, Rövid Gyufa! - Sajnálom, de a nyalóka vagy bármi, amivel befolyásoljátok Lenát, rajtam nem fog! Ridley erre megragadta a karomat, jeges ujjai a bőrömbe vájtak. Csak akkor jutott eszembe, milyen erős és hideg is valójában. - Ne legyél hülye! - sziszegte halkan. - Elment az eszed! Itt nincs esélyed! - Te már csak tudod! - Ezt te sem akarod! - szorított meg még erősebben. - Nem szabadna itt lenned! Pucolj haza, mielőtt... - Mielőtt? Mielőtt még több bajt okozol, mint máskor? Link ekkor felzárkózott mellém. Tekintete találkozott Ridley-ével. Egy pillanatra úgy tűnt, halovány szikra csillant meg a lány szemében, mintha Link látványa valami majdnem emberit hívott volna benne életre. Majdnem olyan sebezhetőnek látszott, mint a barátom, de az elgyengülés, amilyen hirtelen megjelent a szemében, olyan gyorsan el is szállt. Ridley zaklatottnak tűnt, és úrrá lett rajta a pánik. Ezt abból vettem észre, hogy majdnem teljesen kibontotta a nyalókát, mire ki tudott nyögni valamit: - Te meg mi a francot keresel itt?! - förmedt Linkre. Azonnal tűnj innen - fordult vissza hozzám -, és vidd magaddal őt is! Nyoma sem volt már a hangjában megbújó játékosságnak.
- Menjetek! - sürgetett minket, miközben erőnek erejével taszigált. Én azonban nem hagytam magam. - Nem megyek sehova, amíg nem beszéltem Lenával! - Ő sem akarja, hogy itt legyél! - Azt mondja meg ő maga! Gyerünk, mondd a szemembe, Lena! Lena kígyózva tört utat magának a tömegben. John Breed nem követte, csak meredten bámult minket. El sem mertem képzelni, hogy a lány mit mondhatott neki, hogy távol tartsa. Talán azt, hogy majd ő elintézi? Azt, hogy semmiség, csak egy szegény srác, aki nem tudja túltenni magát rajta? Egy kétségbeesett Halandó, aki nem tud lépést tartani azzal, akivé ő immár vált? Ellentétben vele. John ott volt mellette, és a legfontosabb dologban alulmaradtam vele szemben. John Lena világához tartozott. Nem megyek el, amíg te nem mondod! - Nincs időnk a szarakodásra! - sürgetett minket Ridley halkan, olyan komoly hangon, amilyet soha azelőtt nem hallottam tőle. - Elhiszem, hogy ki vagy akadva, de nem érted, mibe sodortad magad! Ha John rátok támad, nagy valószínűséggel a többiek is ellenetek fordulnak! - A kis mitugrász vámpír? Elbírunk vele! - tettette Link a lazaságot. Az biztos, hogy az utolsó csepp véréig hajlandó lenne küzdeni, ha a barátairól van szó. - Dehogy bírtok, te eszement! - rázta Ridley a fejét, és még nagyobbat lökött rajta. - Ez a hely nem kiscserkészeknek való! Tűnjetek innen! És azzal nyúlt volna Link arca felé, ő azonban, mielőtt a lány megérinthette volna, elkapta a csuklóját. Ridley olyan volt, mint egy gyönyörű kígyó: ha az ember közel engedte magához, mindig fennállt a veszély, hogy megmarja. Lena már csak pár méterre volt. Ha nem akarod, hogy itt legyek, mondd meg te magad! Lelkem egy része abban reménykedett, hogy ha közelebb kerülünk egymáshoz, valahogy ellensúlyozhatom Ridley és John befolyását. Lena ekkor megállt a Szirén mögött. Arca kifürkészhetetlennek tűnt, de észrevettem egy ezüstös csíkot rajta. A szeméből kigördülő könnycsepp nyomát. Mondd ki, Lena! Mondd ki, vagy gyere velem! Lena szemében furcsa fény villant, elnézett mellettem Liv felé, aki a táncparkett szélén állt. - Lena, nem kellene itt lenned! Nem tudom, hogy Ridley és John mit műveltek veled, de... - Senki sem bántott! - csattant fel Lena. - És nem én vagyok az, akire itt veszély leselkedik. Én nem vagyok Halandó - sandított újra Livre. Mint ő. Az arca elsötétült, és láttam, hogy rakoncátlan fürtjei lassan tekergőzni kezdenek. - De olyan sem vagy, mint ők, Lena! A pult felett villogni kezdtek a fények, a táncparkett felett pedig szétrobbantak a villanykörték, szikrákat és apró üvegdarabokat záporozva a fejünkre. A tömeg - még e furcsa társaság is! - távolodni kezdett tőlünk. - Tévedsz. Olyan vagyok, mint ők. Én idetartozom! - Lena, találunk megoldást!
- Nem, Ethan, erre már nem. - De hát együtt nem küzdöttünk le eddig is minden akadályt? - Nem. Nem velem. A mostani énemről már semmit sem tudsz! Egy pillanatra valami, amit szomorúságnak vagy talán megbánásnak véltem, átfutott az arcán. Bárcsak másképp is lehetne, de nem lehet! És azzal lépésenként távolodni kezdett tőlem. Oda, ahová most mégy, nem mehetek utánad, Lena! Tudom. Egyedül fogsz maradni! Nem fordult vissza. Már most is egyedül vagyok, Ethan. Akkor mondd ki, hogy menjek el! Már ha valóban ezt akarod. Ekkor megállt, lassan megfordult, és a szemembe nézett. - Nem akarom, hogy itt legyél, Ethan - jelentette ki hangosan, majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. Mielőtt egy lépést is tehettem volna utána, meghallottam azt a jellegzetes, levegőt hasító hangot... ...és John Breed öltött testet előttem, a fekete bőrdzsekijében, teljes életnagyságban. - És én sem akarom! - ismételte meg Lena iménti szavait. Alig fél méter választott csak el minket. - Elmegyek, de nem miattad - közöltem, mire gúnyosan elmosolyodott, és zöld szeme ismét felizzott. Hátat fordítottam neki, és utat törtem magamnak a tömegben. Nem érdekelt, hogy esetleg feldühítek valakit, aki kiszívhatná a vérem, vagy rávehetne, hogy ugorjak le egy szikláról. Megállíthatatlanul haladtam előre, mert mindennél jobban ki akartam jutni innen. Végül a súlyos faajtó becsapódott mögöttem, és megszabadultam a zenétől, a fényektől és az Igézőktől. Egyvalamitől azonban nem szabadultam meg. A kínzó képtől, amint John a kezét Lena csípőjére teszi, és a lány haja hullámzik, ahogy összesimulva ringatóznak a zenére. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy másik srác karjaiban láttam azt, akit szeretek. Alig tűnt fel, hogy a sikátor a korunkbeli koszos aszfaltról időközben visszaváltott a macskaköves utcácskára. Még mindig azzal gyötörtem magam, hogy vajon mióta folyik ez, és egész pontosan mi van kettőjük között. Az Igézők és a Halandók nem lehetnek együtt legalábbis mintha a látomásaim és az Igéző világ mindenáron belém akarta volna sulykolni e szomorú tényt. A hátam mögött kopogó léptek zajára lettem figyelmes, valaki egyre közeledett hozzám a macskaköveken. - Ethan, jól vagy? - kérdezte Liv, majd megfogta a vállam. Nem is vettem észre, hogy mindvégig követett! Megfordultam, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Ott álltam a múltbéli utcában, az Igézők föld alatti világában, Lenára gondolva, aki az én tökéletes ellentétemmel enyeleg; azzal az alakkal, aki egy csettintéssel elvett mindent, ami egykor az enyém volt. A mai este kétséget sem hagyott efelől. - Nem tudom, mit tehetnék! Lena nem önmaga! Ridley és John valamiféleképpen a hatalmuk alá vonták!
Liv idegesen harapdálta az alsó ajkát. - Tudom, hogy ez nem az, amit hallani akarsz, de Lena saját maga hozza meg a döntéseit. Liv nem értette. De nem is ismerte Lenát azelőtt, hogy Macon meghalt és John Breed megjelent. - Ebben ne légy olyan biztos! - ellenkeztem. - Te is hallottad, mit mondott Marian néni! Nem tudhatjuk, hogy John milyen képességekkel rendelkezik! - El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked. Liv úgy beszélt, mintha már minden eldőlt volna, holott Lenát és magamat illetően soha semmiben nem lehettem biztos. - Te nem ismerted őt, amikor még... - Ethan, aranyszínű a szeme! - szakított félbe Liv suttogva. Szavai úgy visszhangzottak a fejemben, mintha víz alatt fuldokoltam volna. Az érzelmeim nehéz kőtömb módjára süllyedtek a mélybe, miközben a logika és a józan ész a felszínre tört. Aranyszínű a szeme! Olyan jelentéktelen apróságnak tűnt, pedig eldöntött mindent. Senki sem kényszeríthette, hogy Sötét Igézővé váljon. Szemének színe csak magától változhatott meg. Tehát Lenát nem befolyásolta senki. Senki sem manipulálta a Rábeszélés Erejével, amikor felpattant John mögé a motorra, és akkor sem, amikor engedte, hogy az az arrogáns fickó a csípőjét markolássza. Senki sem kényszerítette, hogy vele legyen! Egyedül döntött a sorsa felől, és őt választotta! „Nem akarom, hogy itt legyél, Ethan!” - visszhangzott a fejemben újra és újra. És még csak nem is az volt a legrosszabb, hogy kimondta. Hanem az, hogy komolyan is gondolta! Minden olyan homályosnak és lassúnak tűnt; mintha nem is lenne valóságos. Liv arca aggodalmat tükrözött, ahogy kék szemét rám emelte. Volt valami megnyugtató abban, hogy a pillantása nem zölden ragyog rám, mint a Fényhozók szeme, nem is feketén, mint az Incubusoké, és nem is aranyszínben, mint a Sötét Igézőké. Ez a lány a legfontosabb dologban különbözött Lenától. Halandó volt. Biztosra vehettem, hogy Liv nem fog Fényhozóvá vagy Sötét Igézővé válni, és lelépni sem fog egy természetfeletti erővel bíró alakkal, aki alvás közben kiszívja az emberek vérét, vagy ellopja az álmaikat. Igaz, hogy Őrzőnek tanul, de ha azzá válik, akkor is csak megfigyelő marad. Teljesen sosem válik az Igéző világ részévé, ahogyan én sem. Márpedig abban a pillanatban másra sem vágytam jobban, mint hogy olyan messzire kerüljek az egésztől, amennyire csak lehet. - Ethan? Nem feleltem, csak kisimítottam fényes szőke haját az arcából, és egészen közel hajoltam hozzá. Halkan lélegzett; ajkaink olyan közel kerültek egymáshoz, hogy éreztem a leheletét és bőre illatát, mely a tavaszi loncra emlékeztetett. Édes tea és régi könyvek meghitt illata áradt belőle. Ujjaimmal a hajába túrtam, kezemet a tarkójára csúsztattam. Bőre puha és meleg volt, mint egy Halandó lánynak. Nem zúdult rám elektromos hullám, nem ért áramütés. Csókolózhattunk volna addig, ameddig csak akarunk. És ha összevesznénk, nem fenyegetne vihar, árvíz vagy hurrikán. Nem találnám soha a szobája plafonján lebegve. Nem törnének be az ablakok, nem gyulladnának ki a feladatlapok... Liv, várva, hogy megcsókoljam, felemelte az arcát. Vágyott rám. Nem citrom és rozmaring, nem zöld szem és fekete haj. Kék szem és szőke haj...
Észre sem vettem, hogy keltálok, keresek valakit, aki nincs jelen. Mielőtt Liv bármit is tehetett volna, elhúzódtam. - Ne haragudj, nem lett volna szabad... - Semmi baj - felelte Liv reszketeg hangon, és a nyakához kapott, ahol az imént még a kezem érintette. Pedig tudtam, hogy nagyon is baj. Érzelmek kavarogtak a szemében: csalódottság, zavarodottság, szomorúság. - Nem számít - hazudta vörösre gyúlt arccal, miközben a földet bámulta. - Kibuktál Lena miatt, megértem... - Liv, én... - kezdtem volna, de esetlen próbálkozásomat, hogy bocsánatot kérjek, Link hangja szakította félbe. - Mit ne mondjak, ez aztán szép volt tőletek! - méltatlankodott. - Kösz, hogy faképnél hagytatok! Próbálta tettetni, hogy viccnek fogja fel, de a hangja elárulta, mennyire ideges. - Legalább a macskád ott maradt velem! - tette hozzá. Lucille szemlátomást nagy nyugalomban ballagott mögötte. - Hát ő meg hogy került ide? Lehajoltam, megsimogattam az állat fejét, mire dorombolni kezdett. Liv nem nézett egyikünkre sem. - Ki tudja? Éppúgy nincs ki a négy kereke, mint a nénikéidnek! Biztos követett! Azzal elindultunk, és ahogy haladtunk, még Link is megérezte a ránk telepedő csend súlyát. - Szóval, mi is történt? - érdeklődött. - Lena összejött azzal a vámpír fickóval, vagy mi? Gondolni sem akartam erre, és tudtam, hasonló cipőben járunk, mert ő is igyekszik elfelejteni valakit, aki befészkelte magát a fejébe. Liv pár lépéssel előttünk haladt, de figyelt a beszélgetésünkre. - Nem tudom - feleltem végül -, de nagyon úgy néz ki. Nem lett volna értelme tagadni. - Az Ajtónak itt kell lennie valahol - nyújtogatta Liv a nyakát, és közben majdnem felbukott egy macskakőben. Belegondoltam, hogy a történtek után milyen kellemetlenül fogjuk érezni magunkat egymás társaságában. Hány dolgot lehet egy nap elrontani? Lehet, sikerült rekordot felállítanom. - Sajnálom, haver - Link együtt érzőn a vállamra tette a kezét. - Ez tényleg olyan... Liv megtorpant, olyan hirtelen, hogy Link nekiütközött. - Hé, mit csinálsz, Marian Kettő? - bökte oldalba viccelődve Link Livet. A lány azonban nem felelt, és nem is mozdult. Lucille is kővé meredt, felborzolta a szőrét, és valamit mereven nézett. Követtem a tekintetét, hogy megtudjam, mitől ijedt meg ennyire, de nem láttam semmit. Végül az utca túloldalán észrevettem az ólálkodó árnyat; éppen egy kőoszlopokkal szegélyezett folyosó felé suhan. Alaktalan, sűrű ködöt láttam, mely hullámszerű mozdulatokkal hömpölygött előre. Valami lepel- vagy köpönyegszerűségbe burkolózott. Szeme nem volt, de így is éreztem, hogy figyel minket. - Mi a...? - hátrált ijedten Link, Liv azonban elcsitította. - Ne vonjuk magunkra a figyelmét! - szólt rá, és láttam, hogy minden vér kiszökik az arcából. - Szerintem már késő - suttogtam.
Bármi is volt az ijesztő jelenség, egyre közelebb araszolt hozzánk. Habozás nélkül megragadtam Liv kezét. Megéreztem, hogy valami rezeg a tenyerem alatt. A csuklóján viselt mérőszerkezet volt az, a mutatói vadul pörögtek. Liv rámeredt, majd lecsatolta a kezéről, hogy jobban lássa. - Teljesen zavaros adatokat mutat - állapította meg halkan. - Azt hittem, te raktad össze! - Igen - suttogta. - De most már másképp működik. - És ez mit jelent? - Fogalmam sincs! Le sem tudta venni a szemét a megbolondult ketyeréről, pedig a fekete árny vészesen közeledett. - Elnézést, Hogy meg kell zavarjalak, amikor ilyen jót szórakozol az óráddal - szóltam kissé ironikusan -, de mi a fene az a lény? Egy Áttetsző? A lány felnézett az eszeveszetten pörgő számlapokról, és keze reszketett az enyémben. - Bár az lenne - mondta. - Ez egy Háborgó. Csak olvastam róluk, még sose láttam ilyet, és nagyon reméltem, hogy nem is fogok! - Nagyon bájos - jegyeztem meg epésen. - Miért nem húzunk kifelé, és beszéljük meg utána? Az Ajtó már látszott, és Link már neki is lendült, hogy összemérje gyorsaságát a Sötét Igézőkkel és a Száműzetés birodalmának lényeivel. - Hiába futsz - tette Liv a karjára a kezét. - Tudnak Utazni. Eltűnnek, majd a következő pillanatban újra anyagi formát öltenek, ahol csak akarnak. - Mint az Incubusok. Liv erre bólintott. - Ez megmagyarázhatja, miért láttunk annyi Áttetszőt a Száműzöttek Klubjában. Elképzelhető, hogy a természet rendjében fellépett zavar okozza a szokatlan viselkedést. És a Háborgó megjelenésének is ez lehet az oka. - Beszélj már érthetően! - szólt rá Link halálra váltan. - A Háborgók a Démonvilághoz tartoznak. Ők a Gonoszság fogalmát legtisztábban megnyilvánító lények az Igézők és a Halandók világában egyaránt - suttogta Liv remegő hangon. A Háborgó közelebb lebegett, mintha a szél fújta volna. De egyszer csak - mint aki vár valamire - megállt. - Ez nem egy Áttetsző, vagyis szellem, ahogy ti mondjátok. A Háborgóknak nincs fizikai testük, ha csak meg nem szállják az élőket. Kizárólag nagy hatalmú lények képesek őket megidézni, a legsötétebb üzelmeikhez. - Hé, már most is épp elég sötét helyen vagyunk - a föld alatt! - szólt közbe Link, mialatt le sem vette a szemét a Háborgóról. - Én nem így értettem a sötétséget... - Mit akar tőlünk? - kérdezte Link, megkockáztatva egy pillantást a sikátor felé, latolgatva, hogy vajon lenne-e esélyünk visszafutni a Száműzöttek Klubjába. A Háborgó ismét megmozdult, köddé foszlott, majd újból árnnyá állt össze. - Úgy néz ki, mindjárt megtudjuk - mondtam, miközben újra megszorítottam Liv remegő kezét. A fekete köd - azaz a Háborgó maga - mint dühödt, acsarkodó állkapocs lendült előre,
miközben metsző, fülsiketítő ordítást hallatott. Leírhatatlan hang volt: egyszerre vad és fenyegető, mint egy fenevad bömbölése, és hátborzongató, mint egy sikoly. Lucille fülét hátracsapva fújt. A hang egyre erősödött, a Háborgó pedig felemelkedett, fölénk tornyosult, és lecsapni készült. A földre löktem Livet, próbáltam a testemmel fedezni. Eltakartam a nyakamat, mintha testrabló Démon helyett grizzlymedve támadását akarnám elhárítani. Anyára gondoltam. Vajon ő mit érzett, mikor rájött, hogy hamarosan meg fog halni? Aztán Lena arcát idéztem magam elé. Az üvöltés elérte a tetőpontját, mikor csatlakozott hozzá egy másik hang, mely nagyon ismerősen csengett. De nem Anya volt, és nem is Lena. - Ördögtől való Sötét Démon, hajolj meg az akaratunk előtt, és hagyd el e helyet! Felnéztem, akkor megláttam őket, ahogy ott állnak mögöttünk a lámpafényben. Az asszony egy rózsafüzért tartott maga elé, a többiek körülötte álltak, ragyogó fénykörben, elszánt tekintettel. Amma és a Nagyszerűek. Leírhatatlan látvány volt. Ott állt Amma, őseinek szellemeivel - négy nemzedékre visszamenőleg -, akik régi, fekete-fehér fotók megelevenedett figuráihoz hasonlítottak. Korábbi látomásaimból felismertem Ivyt; magas nyakú blúzt viselt kalikószoknyával. Most sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint legutóbb. Az egyetlen, aki még nála is ijesztőbbnek bizonyult, ott állt a jobbján, kezét Ivy vállán nyugtatva. Minden ujján gyűrűt viselt, valamint hosszú ruhát, mely úgy nézett ki, mintha selyemsálakból varrták volna össze. Sulla prófétát is láttam, aki mellett Amma oly ártalmatlannak tűnt, mint egy tanítónő a vasárnapi iskolában. Volt vele két másik asszony is, akikben Delilah nénit és Nővérét véltem felfedezni, valamint hátul állt egy napégette arcú idős férfi, aki magát Mózest is megszégyenítette volna a szakállával. Abner bácsi. Ha tudtam volna, hogy itt lesz, hozok neki egy üveg whiskyt. A Nagyszerűek egyre szorosabban vették körül Ammát, és egy dalt kántálták újra és újra, a család ősi, Gullah nyelvén. Amma, magasra emelve a rózsafüzért, megismételte a szöveget angolul, és az ég felé kiáltott: - Segítsd a Bosszútól, Haragtól Elakadt Lelket, Siettesd Útját! A Háborgó még feljebb emelkedett, köd és árny kavargott Amma és a Nagyszerűek feje fölött. A lény ismét velőtrázó üvöltést hallatott, de Amma meg se rezzent. Az asszony lehunyta a szemét, és - válaszul a démoni üvöltésre - felemelte a hangját. - Segítsd a Bosszútól, Haragtól Elakadt Lelket, Siettesd Útját! Sulla felemelte karperecekkel teli karját, s két ujja közt pörgetni kezdett egy apró amulettektől roskadozó, hosszú pálcát. Áttetsző bőre izzott a sötétben; kezét Ivy válláról áttette Ammáéra. Abban a másodpercben, ahogy hozzáért, a Háborgó egy utolsó, elhaló üvöltést hallatott, majd elnyelte az éjszaka sötétje. - Köszönöm a szívességet - fordult Amma a Nagyszerűek felé, mire azok úgy eltűntek, mintha itt se lettek volna. Minden bizonnyal jobban tettem volna, ha én is felszívódom velük együtt, mert Amma arckifejezése világossá tette: csak azért mentette meg az életünket, hogy saját kezűleg végezhessen velünk. A Háborgóval szemben is több esélyünk lett volna. Amma, dühtől fortyogva, ránk szegezte gyilkos tekintetét. - ARC-PI-RÍ-TÓ! - jelentette ki, miközben, mintha egyetlen lendülettel át akarna hajítani minket az Ajtón, a gallérunknál fogva megragadott kettőnket Linkkel. - Azaz, kellemetlen, aggasztó, kínzó, idegesítő! Folytassam?
A fejünket ráztuk. - Ethan Lawson Wate és Wesley Jefferson Lincoln! Elképzelni sem tudom, mi dolgotok lehet e Járatokban! - dühöngött, miközben ránk szegezte csontos ujját. - Annyi eszetek sincs, mint egy tyúknak, ha azt hiszitek, hogy felvehetitek a versenyt a Sötét Erőkkel! - De Amma asszony - próbált Link magyarázkodni, amivel nagy hibát követett el -, mi nem akartunk küzdeni a Sötét Erőkkel, becsszóra! Mi csak... De a torkára fagyott a mentegetőzés, mert Amma ujja már csak pár centire volt a szemétől. - Nekem ne jártasd itt a szád! - dörrent rá. - Ha végeztem veled, azt kívánod majd, bárcsak inkább elmondtam volna anyukádnak, mit csináltál nálunk a pincében kilencéves korodban! A megrökönyödött Link addig hátrált, amíg az Ajtó mellett útját nem állta a fal. - Pedig az a történet fölöttébb szomorú! - toldotta még meg Amma, majd Livet vette sorra. - Te meg Őrzőnek tanulsz, mégse tudsz okosabb lenni, mint ez a két szerencsétlen! Te tudtad, mire vállalkoztok, és mégis hagytad, hogy ez a két siheder ekkora veszélybe sodorjon! Ezért még el kell számolnod Marian előtt! - fenyegetőzött, majd hozzám fordult. - És te. - olyan harag munkálkodott benne, hogy összeszorított állkapoccsal sziszegett. - Azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejedben?! Abban reménykedsz, hogy csak mert egy öregasszony vagyok, a bolondját járathatod velem?! Ha háromszor ennyi eszed lenne, se tudnál engem rászedni! Amint Marian kinyögte, hogy idelent vagytok, egyből rátok leltem! Nem kérdeztem, hogyan. Csirkecsontok, tarot-kártya, meg a Nagyszerűek - nem szenvedett hiányt módszerekben. Amma volt az, aki a körülöttem levő emberek közül a legközelebb állt a Természetfeletti Lényekhez, anélkül, hogy maga is az lett volna. Nem néztem a szemébe. A kutya támadásának is így lehet elejét venni: hajtsd le a fejed, fogd be a szád. Inkább szótlanul baktattam tovább, miközben Link minden lépésnél ijedten hátrafordult Amma felé. Liv összezavarodva szédelgett mögöttünk. Tudtam, nem számított arra sem, hogy Háborgó akad az utunkba, de Ammával végképp nem tudott mit kezdeni. Megmentőnk zárta csoszogó lépteivel a sort, és magában - vagy talán, ki tudja, a Nagyszerűekkel - zsörtölődött. - Persze, azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki képes megtalálni valamit? Nem kell ahhoz Igézőnek lenni, hogy meglássam, mire készültök ti, semmirekellők! - dühöngött, miközben a a rózsafüzér szemei zörögtek. - Mit gondoltok, mér’ hívnak engem Látónak? Mert ha kalamajkába keveredtek, én azt abban a pillanatban megtudom! Még akkor is méltatlankodva rázta a fejét, amikor eltűnt az Ajtó mögött, anélkül, hogy egyetlen sárfolt került volna az arcára, vagy gyűrődés a ruhájára. Ami lefelé jövet nyúlüregnek tűnt, felfelé széles lépcsővé változott, mintha egyenesen Miss Amma tiszteletére bővült volna ki. - Még egy Háborgóval is bajlódjak, nem elég gond ez a gyerek önmagában is! - fortyogott a dühtől. És ez egész úton így ment visszafelé. Livtől még a Járatokban elbúcsúztunk, aztán gyalog mentünk haza. Link és én egymás mellett kullogtunk, ügyelve, hogy tisztes távolságot tartsunk a fenyegető mutatóujjtól és a rózsafüzértől.
JÚN. 16. Felismerések
Mire ágyba kerültem, már majdnem felkelt a nap. Előre féltem, mi vár rám, ha reggel újra Amma szeme elé kerülök, és úgy gondoltam, Marian sem számít arra, hogy időben beérek. Ő is épp úgy tartott erélyes házvezetőnőnktől, mint mindenki más. Lerúgtam a cipőmet, és amint letettem a fejem a párnára, már aludtam is. Valami elvakított. Egészen megbénított a fény. Vagy a sötétség? Fájt a szemem, mintha túl sokáig néztem volna a napba, és sötét foltok táncoltak előttem. Csak egy elmosódó körvonalat tudtam kivenni, ahogy kiemelkedik a ragyogásból. Nem féltem. Rögtön felismertem az árnyalakot: a karcsú derekát, a finom kezét, kecses ujjait, az Igéző Szélben tekergő hajtincseit. Lena előrelépett, és felém nyújtotta a kezét. Megkövültén néztem, ahogy a keze kinyúl a sötétből a fény felé, ahol én álltam. A fénycsóvák felkúsztak a karján, majd a derekát, vállát, mellét nyaldosták. Ethan. Arca még mindig az árnyak közé rejtőzött, de ujjaival megérintett, végigsimított a vállamon, a nyakamon, végül az államon. Tenyerét az arcomhoz szorítottam. A bőre sütött, de nem forrón, hanem hidegen. Itt vagyok, Lena. Szerettelek, Ethan. De el kell mennem. Tudom. Kinyitotta a szemét. A sötétben is láttam az átok aranyfényű izzását. Aztán már nem éreztem hűs kezét az arcomon. Elfordítottam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy felébredjek. Mire leértem a földszintre, felkészültem, hogy szembenézzek Amma haragjával. Apa elment a Shop & Lopba újságért, így ketten maradtunk, azaz, Lucille-t is beszámítva, hárman. A finnyás sziámi értetlenül bámulta a száraz macskakaját a tányérjában; azelőtt szegény valószínűleg sosem látott ilyesmit. Amma dühe ezek szerint őt sem kímélte. Házvezetőnőnk éppen egy tepsi pitét vett ki a sütőből. Az asztal meg volt ugyan terítve, reggelinek azonban nyomát sem láttam. Se sült sajt, se tojás, még egy árva üres pirítós sem. Ebből tudhattam, hogy a helyzet rosszabb, mint gondoltam. Amma utoljára Léna születésnapja után fogott neki sütni a reggelikészítés helyett, azelőtt pedig csak egyszer: Anya halálának másnapján. Egy díjbirkózó erejével dagasztott. Haragjából kitelt annyi sütemény, hogy abból degeszre ehették magukat baptisták, metodisták egyaránt. Őszintén reméltem, hogy az eddig elkészült adagok már elpárologtatták dühe oroszlánrészét. - Sajnálom, Amma! - szólítottam meg. - Nem tudtam, mit akar tőlünk az a lény. Házvezetőnőnk először nem felelt, és továbbra is csak a hátát mutatta. - Hát persze, hogy nem tudtad! - vágta be végül nagy csattanással a sütőajtót. - Sok minden van, amit nem tudsz - folytatta még mindig elfordulva -, de ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ott kódorogj, ahol semmi keresnivalód! Hogy jutott egyáltalán
ilyesmi az eszedbe?! - dühöngött, miközben felemelte a tálat, és az Egyszemű Veszedelemmel - mintha az csak egy közönséges fakanál lenne, nem pedig Megigézett fegyver - megkeverte a tartalmát. - Azért mentem oda le, mert meg akartam keresni Lenát. Ridley-vel volt, és biztosra vettem, hogy bajba került! - Szóval azt hiszed, hogy Lena az, aki bajba került? - pördült meg Amma a sarkán. - Van róla fogalmad, miféle fenevaddal akadtatok össze? Elragadott volna benneteket, és átvisz a másvilágra! - dühöngött, szavait erőteljes keveréssel nyomatékosítva. - Liv azt mondta, Háborgónak hívják, és akkor jelenik meg, ha egy nagyon erős lény megidézi. - Egy erős és Sötét lény, aki nem akarja, hogy te és a barátaid a Járatokban csatangoljatok! - Ki akarna minket távol tartani? Talán Sarafine és Hunting? Na és miért? - Hogy miért? - csapta le Amma a tálat az asztalra. - Miért kérdezősködsz folyton olyan dolgokról, amikbe nem kéne beleütnöd az orrodat? Minden bizonnyal az én hibám, mert már akkor hagytam, hogy halálra gyötörj a folytonos kérdezősködéseddel, amikor még a konyhapultig sem értél fel! - dohogott, majd a fejét rázta. - De ez most csakugyan kockázatos! És nem kerülhetsz ki belőle győztesként! Remek. Már megint rébuszokban beszél, gondoltam magamban. - Amma, ez mit is jelent pontosan? - kockáztattam meg a kérdést. - Azt, hogy semmi keresnivalód a Járatokban, megértetted?! - szegezte rám ismét a mutatóujját, éppen olyan fenyegetően, mint előző éjjel. - Lena nehéz időszakot él át, és el sem tudom mondani, mennyire sajnálom, de egyedül kell átvészelnie! Te semmit nem tehetsz, úgyhogy tartsd magad távol a Járatoktól! Odalent még a Háborgóknál is veszedelmesebb lények ólálkodnak! Amma ezután visszafordult a süteményéhez, és a tölteléket az üres pitére zúdította. A beszélgetést ezennel befejezettnek tekintette. - Most eredj dolgozni, és be ne merd tenni a lábad a Járatokba! - parancsolt rám. - Igenis, asszonyom. Nem szívesen hazudtam Ammának, de azzal nyugtattam magam, hogy a szó szoros értelmében most sem teszem. Hiszen valóban dolgozni indultam. Csak éppen előtte kerültem egyet Ravenwood felé. A múlt éjszaka után - hiába tűnt feleslegesnek minden szó - úgy éreztem, muszáj beszélnünk. Válaszokat akartam. Mióta hazudik nekem Lena, és hetyeg mással a hátam mögött? A temetés óta - azóta, hogy először láttam őket együtt? Vagy azóta, hogy lefényképezte John motorját a temetőben? Egyáltalán, hetekről beszélünk, vagy csak pár napról? Ha meg is csal, szeretném tudni, mennyi ideje! Úgy éreztem, amíg nem tudom meg az igazat, mardosni fognak ezek a kérdések, porba alázva megmaradt kevéske önérzetemet is. Ami történt, megtörtént: hallottam őt, kívülről és az elmémben is. Láttam Johnnal, és kimondta: „Nem akarom, hogy itt legyél, Ethan!” Szóval köztünk - bár sosem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezik - vége lett mindennek. Odahajtottam Ravenwood kovácsoltvas kapuja elé, és leállítottam a motort. Egy darabig a kocsiban maradtam, és - noha fullasztó hőség tombolt odakint - még az ablakot sem tekertem le. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, de mégsem mozdultam. Lehunytam a szemem, és hallgattam a kabócák énekét. Abba a hitbe ringattam magam, hogy ha nem szállók ki az autóból, nem kell szembesülnöm az igazsággal. Eszembe ötlött, hogy talán legjobb lenne, ha be sem hajtanék a kapun. A kulcs még mindig a gyújtáskapcsolóban volt. Elég lenne elfordítanom, és máris vehetném a könyvtár felé az irányt. Talán akkor meg nem történtté lehetne tenni ezt az egészet.
Elfordítottam a kulcsot, mire megszólalt a rádió. Pedig amikor leállítottam az autót, nem volt bekapcsolva! A Volvo sem fogta jobban az adást, mint a Roncs, a recsegésből mégis kihallani véltem a következőt: Tizenhét hold, tizenhét a bolygó is, A hold hamarabb felemelkedik, A csillagokkal változnak a szívek is, Egyik összetörik, másik kiüresedik. A motor hangja elhalt, és vele együtt a zene is. Nem értettem a holdra vonatkozó részt, csak azt tudtam, hogy közeleg, de ez nem ment újdonságszámba. És arról sem szorultam felvilágosításra, hogy melyikünk szíve törik össze. Amikor végül mégis kinyitottam a kocsi ajtaját, a fojtogató karolinai hőség hűvösnek tűnt a benti hőmérséklethez képest. Nyikorgott a kapu, ahogy kinyitottam. Minél közelebb értem az épülethez, annál jobban láttam, milyen nyomorúságos állapotban árválkodik most, hogy Macon már nem lakik benne. A ház még rosszabbul festett, mint legutóbb. Ahogy felmentem a veranda lépcsőjén, minden egyes deszka recsegett a lábam alatt. Valószínűleg a kert is ugyanolyan elhanyagolt állapotban lehetett, mint a ház, de nem néztem meg. Bárhová is tekintettem, csak Lenát láttam magam előtt. Lena, ahogy Maconnel való első találkozásom estéjén próbál meggyőzni, hogy menjek haza; ahogy a születésnapja előtt egy héttel narancssárga kezeslábasában ül a lépcsőn. Legszívesebben végigmentem volna az ösvényen egészen Greenbrier-ig, Genevieve sírjáig, hogy ott felidézzem a napot, mikor Lena, kezében a régi latin szótárral, mellém kuporodott, hogy együtt próbáljuk meg kihámozni a Holdak Könyvének üzenetét. De ezek már csak a múlt kísértetei voltak. Megfigyeltem a bejárat fölött lévő faragványokat, és észrevettem az Igézők jól ismert Holdját. Felnyúltam, és megérintettem a szemöldökfa szálkás deszkáját. Haboztam egy ideig, nem tudtam, milyen fogadtatásra számíthatok. Végül mégiscsak benyitottam. Az ajtó kitárult, és Del néni mosolygott rám. - Ethan! Bíztam benne, hogy meglátogatsz minket, mielőtt elmegyünk! - örvendezett, majd behúzott az ajtón, és szívélyesen megölelt. Bent sötét volt, de észrevettem, hogy az ajtó mellett bőröndök sorakoznak. A bútorok nagy része lepedővel le volt takarva, az ablaktáblákat pedig becsukták. Tehát igaz; megbizonyosodhattam róla, hogy valóban távozni készülnek. Lena az utolsó tanítási nap óta nem beszélt a költözködésről, időközben pedig annyi minden történt, hogy ki is ment a fejemből. Azaz, az igazat megvallva, inkább nem akartam gondolni rá. Lena meg nem említette, hogy máris csomagolnak. De hát, mostanában sok dolog volt, amit eltitkolt előlem. - Azért jöttél, ugye - hunyorított Del néni összezavarodva -, hogy elbúcsúzz? Palimpszesztként nem tudta elkülöníteni az idősíkokat, így mindig egy kicsit el volt tévedve. Abban a percben, ahogy belépett egy helyiségbe, rögtön látta a múltban, jelenben és jövőben ott végbemenő eseményeket, de - és a gondot ez okozta - egyszerre. Néha eltűnődtem, vajon mit láthat akkor, ha velem találkozik; de most először inkább nem akartam tudni. - Igen, azért jöttem, hogy elköszönjek - feleltem. - Mikor indultok? Reece könyveket pakolt az étkezőben, de még így is láttam, hogy összevonja a szemöldökét. Ösztönösen elkaptam a fejem. Más se hiányzott, mint hogy a Szibilla kiolvassa a szememből az elmúlt éjszaka történéseit! - Vasárnap, de Lena még be sem csomagolt. Nehogy eltérítsd a szándékától! - kiáltott Reece. Szóval két nap múlva indulnak, és én erről nem is tudtam. El akart volna tőlem búcsúzni egyáltalán, ha most nem jövök? Lehajtottam a fejem, és benéztem a társalgóba, hogy köszönjek Nagyinak. Az idős hölgy,
kezében egy csésze teával és az újsággal, úgy ült a hintaszékében, mint akit ki sem lehetne onnan robbantani, mintha a reggeli nyüzsgés őt nem érintené. Elmosolyodott, és félbehajtotta az újságot. Először azt hittem, biztos a Stars and Stripes, de aztán láttam, hogy valami számomra ismeretlen nyelven íródott. - Ethan, kedves, bárcsak velünk jöhetnél! Nagyon fogsz hiányozni, és biztos vagyok benne, hogy Lena is számolni fogja a napokat, amíg visszajövünk - mondta, majd felállt, és átölelt. Az lehet, hogy Lena tűkön ül majd, csak éppen nem azért, amiért Nagyi gondolja. A családjának immár fogalma sem volt arról, mi folyik kettőnk közt, vagy hogy egyáltalán, mi történik Lenával. Valami azt súgta, ők nem is tudnak róla, hogy a lány olyan föld alatti Igéző lebujokba jár, mint a Száműzöttek Klubja, és azt sem gyanítják, hogy John Harley-ján száguldozik. Talán még magát John Breedet sem ismerik! Felidéztem a napot, amikor először találkoztam Lenával; eszembe jutott, milyen sok helyen élt, és korábban soha nem voltak barátai, sőt nem is járt iskolába. Elképzelni sem tudtam, miért akar most visszatérni a korábbi életébe! Nagyi kíváncsian méregetett, majd megsimogatta az arcomat - tenyere puha volt, mint a Nővérek templomi kesztyűje. - Megváltoztál, Ethan. - Hogy érti ezt, asszonyom? - Nem tudom megmondani, de valahogy más vagy. Lehajtottam a fejem. Úgy éreztem, nincs értelme tettetni, hogy minden rendben. Ha eddig még nem jött rá, előbb-utóbb akkor is megérzi, hogy köztem és Lena közt megszűnt a Kötelék. Nagyi hasonlított Ammához. Alig akadt nála tekintélyesebb, és ezt az akaraterejének köszönhette. - Nem én változtam meg, asszonyom - mondtam végül. Nagyi erre visszaült a helyére, és újra kezébe vette az újságját. - Ostobaság. Mindenki változik, Ethan, ez az élet rendje. Most pedig menj, és mondd meg az unokámnak, hogy csomagoljon! Indulnunk kell, mielőtt megfordul az apály, és örökre itt rekedünk. Rám mosolygott, abban a hiszemben, hogy kapható vagyok a viccelődésre. Csakhogy nem voltam abban a hangulatban. Lena ajtaja résnyire nyitva volt. A falak, a plafon, a bútorok - minden fekete volt. A feliratok már nem filctollal készültek, hanem fehér krétával. A szekrényajtókon ugyanaz a sor ismétlődött: menekülökhogymegnyugvástleljekmenekülökhogymegnyugvástleljekmenekülök hogymegnyugvástleljek Mint Lena verseiben gyakran, most is szét kellett választanom a szavakat, hogy kihámozzam az értelmüket. Ahogy sikerült, ráismertem egy régi U2-szám szövegére. Úgy találtam, illik a helyzethez: „Menekülök, hogy megnyugvást leljek.” Pontosan ezt csinálta Lena is, Macon halála óta. Kis unokahúga, Ryan ott ült az ágyon, Lena arcát a tenyerébe fogva. Ryan Taumaturgo volt, és akkor vetette be Gyógyító erejét, ha valaki nagy fájdalmaktól szenvedett. Erre általában nekem volt szükségem, de ma úgy látszik Lenának is. Alig ismertem rá. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Hálóing gyanánt túlméretezett, kifakult fekete pólót viselt, haja kócosán meredezett, szeme vörös volt és karikás. - Ethan! - kiáltott fel örömében Ryan, és abban a pillanatban visszaváltozott hétköznapi gyerekké. A nyakamba ugrott, mire én magamhoz öleltem, és megpördültem vele.
- Miért nem jössz velünk? Így olyan unalmas lesz! - panaszkodott. - Reece majd ugráltat egész nyáron, és Lena se valami szórakoztató! - Itt kell maradnom, Csodacsibém, hogy vigyázzak Ammára és az apukámra! - magyaráztam, majd óvatosan letettem. Lena feldúltnak tűnt. Leült a bevetetlen ágyára, maga alá húzta a lábát, és kihessegette Ryant a szobából: - Eredj ki, kérlek! - mondta, mire Ryan morcos grimaszt vágott. - Rendben. Lent leszek, ha gusztustalan dolgokat csináltok, és megint szükség lesz rám. A kislány már nemegyszer mentette meg az életemet, amikor Lenával túl messzire mentünk, és a köztünk támadt elektromos hullámok miatt majdnem leállt a szívem. John Breeddel nem lesz ilyen probléma, gondoltam keserűen, majd az is megfordult a fejemben, hogy a lány nem az ő pólóját viseli-e. - Mit keresel itt, Ethan? - kérdezte Lena, majd a plafonra szegezte tekintetét. Én is odanéztem, könnyebb volt, mint rá. Ha felnézel, / a lehetőségek kék egét látod, / vagy az akadályok sötétségét? / Látsz engem? - A tegnap éjszakáról szeretnék beszélni veled. - Úgy érted, arról, hogy miért követtél? - vágta rá flegmán, és ezzel alaposan feldühített. - Nem követtelek, hanem kerestelek, mert aggódtam miattad! De úgy látom, nem kellett volna, hiszen épp az új pasiddal enyelegtél! Lena összeszorította a száját, és felállt; láttam, hogy a póló a térdéig ér. - John és én csak barátok vagyunk - közölte hidegen. - Nincs köztünk semmi. - Tényleg, és minden barátoddal ilyen meghitten szoktál összeborulni? Lena erre tett felém egy lépést, zilált fürtjei felemelkedtek a válláról. A fejünk fölött a csillár inogni kezdett, amikor a szemembe nézett, és így vágott vissza: - És te minden barátodat megpróbálod megcsókolni? Nagy villanást láttam, szikrák pattantak szét, és végül sötétség borult ránk. A csillárban az összes villanykörte felrobbant, az apró szilánkok az ágyra záporoztak, kintről pedig az eleredő eső kopogása ütötte meg a fülem. - Miről beszélsz, én... - próbáltam mentegetőzni, de ő félbeszakított. - Ne is próbálj hazudni, Ethan! Nagyon jól tudom, mit csináltál a Száműzöttek Klubja mellett a könyvtáros csajjal. Hallottalak. Hangja a fejemben éles volt és keserű. Keltáltál. Kék szem, szőke haj... Ismerős, ugye? Igaza volt. Keltáltam, ő meg hallott minden szót. Nem történt semmi. Ekkor a csillár nagy csörömpöléssel az ágyra zuhant; alig pár centin múlt, hogy nem rám! A padló is megremegett a lábam alatt. Szóval hallott... Azt mondod, nem történt semmi? Azt hitted, nem jönnék rá. Azt hitted, nem érezném meg? Rosszabb volt, mint Reece szemébe nézni. Lena mindent látott, és ehhez még az ereje sem kellett. - Összezavarodtam, amikor megláttalak Johnnal, és nem gondolkodtam! - próbáltam
védekezni. - Éppen bemesélheted ezt magadnak, valójában azonban minden okkal történik! Majdnem megcsókoltad, és miért? Mert ezt akartad! - vádaskodott Lena. Lehet, hogy csak jól fel akartalak húzni, miután megláttalak egy másik sráccal! Vigyázz, mit kívánsz! Az arcát fürkésztem, karikás szemeket és szomorúságot láttam. A zöld szempárnak, melyet annyira szerettem, nyoma sem volt, helyét a Sötét Igéző arany tekintete vette át. Mit akarsz tőlem, Ethan? Most már én sem tudom. Lena arcára kiült a letörtség, de gyorsan összeszedte magát. - Ugye majd meghaltál, hogy ezt végre kimondhasd? - kérdezte keserűen. - Most már lelkiismeret-furdalás nélkül leléphetsz a kis Halandó barátnőddel - tette hozzá, és sütött belőle a gyűlölet, ahogyan kiejtette a „Halandó” szót. - Fogadni mernék, alig várod, hogy ki mehess vele a tóhoz - folytatta. Ekkor már fortyogott a haragtól; egyre nagyobb vakolatdarabok potyogtak a mennyezetről a csillár romjaira. Akármekkora fájdalmat is érezhetett, annak most a színtiszta indulat vette át a helyét. - Mire kezdődik az iskola, visszamehetsz a kosárlabdacsapatba, a barátnőd meg beállhat a pomponlányok közé - gúnyolódott. - Emily és Savannah imádni fogják! - tette hozzá. Recsegés hallatszott, és újabb vakolatdarab puffant mellém a földre. Összeszorult a szívem. Lena tévedett, de most önkéntelenül is megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egy hétköznapi, Halandó lánnyal járni. Mindig is tudtam, hogy erre vágysz. Tessék, most megkaphatod! Újabb puffanás, és most már tetőtől talpig beborított a szakadó mennyezet fehér pora, a lábam mellett pedig egyre több vakolatdarab hevert. Lena a könnyeivel küszködött. Nem ezt akarom, te is tudod! Tudom? Csak azt tudom, hogy nem igazság, hogy ez ilyen nehéz! A szerelemnek nem volna szabad nehéznek lennie. Engem ez sosem érdekelt. A hangja elhalkult, ahogy fokozatosan kizárt az elméjéből. És a szívéből is. - Egy magadfajta mellett a helyed, ahogy nekem is magamfajtára van szükségem, olyanra, aki megérti, min megyek keresztül! Már nem az vagyok, mint pár hónappal ezelőtt, de szerintem ezt mindketten tudjuk! Miért nem hagysz fel az önkínzással, Lena? Nem a te hibád! Nem tudtad volna megmenteni Macont! Fogalmad sincs, miről beszélsz! Tudom, hogy magadat hibáztatod a nagybátyád halála miatt, és azzal próbálsz vezekelni, hogy bünteted magad! Amit tettem, arra nincs bocsánat. És már el is fordult. Ne menekülj el! Nem menekülök. Már most sem vagyok itt.
Alig hallottam a hangját a fejemben. Közelebb léptem hozzá. Nem számított, mit művelt, és az sem, hogy köztünk vége mindennek. Akkor sem tudtam végignézni, hogy tönkreteszi magát. Magamhoz húztam, és átöleltem, mintha a vízben fuldokolna, és ki akarnám menteni. Valósággal égetett a hidegsége. Ahol hozzáért az arca, elzsibbadt a mellkasom. Akár együtt vagyunk, akár nem, te nem vagy olyan, mint ők, Lena. De olyan sem vagyok, mint te. Az utolsó szavakat már csak suttogta. A hajába túrtam. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy elengedjem. Úgy tűnt, mintha sírna, de nem voltam biztos benne. Felnéztem a plafonra: a csillár helyén keletkezett lyukból ezernyi repedés szaladt a falak felé, nagyon úgy festett, hogy bármelyik pillanatban ránk zuhanhat az egész tető. Szóval ennyi? Nem is vártam a válaszra; tudtam. Így hát legszívesebben elnyújtottam volna az utolsó pillanatot; arra vágytam, minél tovább ölelhessem, és színlelhessem, hogy még mindig az enyém. - A család két nap múlva indul, de holnap reggel, mire felébrednek, én már nem leszek itt. - Lena, nem teheted meg, hogy csak úgy... - akartam tiltakozni, de a számra tette az ujját. - Ha valaha fontos voltam neked, és tudom, hogy az voltam, akkor ne avatkozz bele! Nem hagyom, hogy még valaki meghaljon miattam! - Lena... - Ez az én átkom. Csak az enyém. Hadd küzdjek meg vele egyedül! - És ha nem hagyom? - Nincs más választásod - emelte fel arcát, melyre sötét árnyék vetült. - Nem lesz kedved árulkodni, arról kezeskedem. És mellesleg, nem is leszel rá képes. - Ezzel azt akarod mondani, hogy Igézetet bocsátasz rám? Egészen mostanáig íratlan szabály volt kettőnk közt, hogy nem tesz ilyet. - Silentium - mosolyodott el, és ismét az ajkamra illesztette ujját. - Latinul azt jelenti: csend. Egy hangodat sem fogják meghallani, ha az indulásom előtt bárkit is megpróbálsz beavatni abba, hogy mire készülök. - Nem, nem tennél ilyet! - Már megtettem. Szóval, itt tartottunk. A megdöbbentő tény, hogy mérhetetlen erejét most valóban bevetette ellenem, végleg falat emelt közénk. Szeme élénk aranyfényben csillogott, zöld színnek nyomát sem láttam. Tudtam, minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta. - Esküdj meg, hogy nem jössz vissza! - szólított fel, miközben kisiklott az ölelésemből, és elfordult tőlem. Nem akart a szemembe nézni, és én sem bírtam volna elviselni megváltozott tekintetének látványát. - Esküszöm. Nem szólt, csak bólintott, és letörölte arcáról a könnyet. Amikor kimentem, ismét hullani kezdett a vakolat. Még egyszer utoljára végigmentem Ravenwood termein, és ahogy távolodtam, egyre sötétebb lett a házban. Lena távozni készült, Macon sem lakott már itt. Mindenki elment, és a ház mintha meghalt volna. Végighúztam a kezem a polírozott mahagóni lépcsőkorláton. Emlékezni akartam a régi, lakkozott fabútorok sima tapintására, Macon külföldi szivarjainak füstjére, a konföderációs jázmin, a vérnarancs és a könyvek illatára.
Macon szobájának ajtaja előtt megtorpantam. Feketére volt festve, mint bármelyik másik ajtó a házban. Pedig ez különbözött az összes többitől. Boo őrizte a küszöbét, gazdáját várva, aki többé nem jön haza. Szegény pára már nem hasonlított farkashoz, csak egy hétköznapi kutyához. Macon nélkül épp oly elveszett volt, mint Lena. Az állat felnézett rám, fejét szinte nem is mozdítva. Az ajtógombra tettem a kezem, és benyitottam. Macon szobája pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Senki sem merte letakarni a bútorokat. A szoba közepén állt az ébenfekete baldachinos ágy, és úgy ragyogott, mintha Ravenwood láthatatlan személyzete gondosan kifényesítette volna. A fekete ablaktáblák teljes sötétségbe borították a szobát; nappal vagy éjszaka, egyre ment. A magas gyertyatartókban fekete gyertyák álltak, és a mennyezetről fekete kovácsoltvas csillár függött. A fémbe olvasztva felismertem egy jellegzetes Igéző mintát. Először nem tudtam, pontosan hol láttam, de aztán eszembe jutott. Ridley és John Breed bőrén éppen ilyen volt, a Száműzöttek Klubjában. Ez volt a Sötét Igézők jele, amit mindannyian magukon viseltek. Mindegyik mintában volt némi egyéni jelleg, de mégis összetéveszthetetlenül hasonlítottak egymásra. Mint egy bélyeg, csak ezt tintával ütötték, nem tüzes vassal. Megborzongtam, és a fekete komódról felvettem egy apró tárgyat. Bekeretezett fénykép volt, rajta Macon és egy nő. Legalábbis a férfiban felismertem Lena néhai nagybátyját, de a sötétben a nőnek csak a körvonalait, árnyszerű alakját láttam. Eltűnődtem, vajon Jane lehet-e. Hány titkot vihetett Macon magával a sírba? Vissza akartam tenni a képet a helyére, de a sötétben elvétettem a távolságot, és leejtettem. Amikor lehajoltam érte, észrevettem, hogy a szőnyeg sarka felpördült. Hajszálra úgy nézett ki, mint az a szőnyeg, amit Macon másik szobájában, lent, a Járatokban láttam. Felemeltem, és alatta szabályos négyszög alakú csapóajtót találtam a padlón, melyen egy ember kényelmesen átfért. Megrántottam a deszkát, mire az könnyedén engedett, így letekinthettem Macon dolgozószobájába. Lépcső azonban nem volt, és a kőpadló túl távolinak tűnt ahhoz, hogy agyrázkódás nélkül megússzam az ugrást. Eszembe jutott a Lunae Libribe vezető álcázott ajtó. Hogy itt mi van, nem fogom megtudni, csak ha kipróbálom - gondoltam -, így hát megkapaszkodtam az ágy szélében, és óvatosan megkezdtem a leereszkedést. Egy pillanatig csak a levegőben kapálóztam a lábammal, aztán hirtelen valami keményet éreztem a talpam alatt. Meglepődtem. Látni ugyan nem láttam, de éreztem a lépcsőfokokat, így hát nem sok idő telt bele, hamarosan Macon dolgozószobájának kőpadlóján álltam. Szóval Macon nem alvással töltötte a napjait, hanem a Járatokban, talán Mariannel. Már meg is jelentek lelki szemeim előtt, ahogy kettesben mindenféle rég elveszett Igéző legendákat tárgyaló ódon köteteket bújnak, vagy talán a polgárháború előtti kertépítésről értekeznek a tea szürcsölgetése közben. Elképzelhető, hogy Marian, leszámítva Lenát, több időt töltött Maconnel, mint bárki más. Még az a lehetőség is felötlött bennem, hogy a képen szereplő nő Marian, és valójában Jane-nek hívják. Korábban ez eszembe sem jutott, de most arra gondoltam, hogy ez sok rejtélyt megmagyarázna. Például a Macon dolgozószobájában szépen egymás mellé rakosgatott, a könyvtár barna papírjába burkolt csomagokat. Valamint azt a furcsaságot, hogy a Duke Egyetem nagy tudású oktatója könyvtárosként, még ha Őrzőként is, de eltemeti magát egy olyan porfészekben, mint Gatlin. Fényt derítene arra is, hogy Macon és Marian miért tűntek majdhogynem elválaszthatatlanoknak, és a nő miért tölthetett olyan sok időt a meglehetősen visszavonult életet élő Incubus társaságában. Igen, talán az elmúlt évek során mindvégig szerették egymást. Addig nézelődtem a szobában, amíg végre megláttam a fadobozkát, mely Macon legféltettebb gondolatait és titkait rejtette. Ott volt a polcon, ahol Marian hagyta. Lehunytam a szemem, és a dobozért nyúltam...
Macon ezt akarta a legkevésbé, ugyanakkor erre vágyott a legjobban: hogy még egyszer, utoljára találkozhasson Jane-nel. Már hetek óta nem látta, leszámítva az estéket, amikor a könyvtártól hazáig követte, a távolból figyelte, és hevesen vágyott rá, hogy megérinthesse. De már olyan közel járt az Átalakuláshoz, hogy nem akart kockáztatni. A lány most mégis eljött hozzá, hiába mondta neki, hogy maradjon távol tőle. - Jane, el kell menned! Nem biztonságos! A nő végiglépdelt a szobán, és megállt vele szemben. - Hát nem érted? Nem tudok elszakadni tőled! - Tudom - ismerte el a férfi, majd magához húzta Jane-t, és még egyszer utoljára megcsókolta. Ezután elővett valamit a szekrény mélyéről. Az apró tárgyat Jane tenyerébe tette, és ráhajtotta az ujjait. Az ajándék kerek volt és sima, egy tökéletes gömb. Aztán fogta a nő kezét, és komoran így szólt hozzá: - Az Átalakulás után már nem foglak tudni megvédeni attól, ami a leginkább fenyegeti a biztonságodat: magamtól. Lenézett összekulcsolt kezeikre, és gyengéden ringatta a féltve őrzött tárgyat. - Ha történne valami, és veszélybe kerülnél... használd ezt! Jane kinyitotta a tenyerét, és fekete, gyöngyházfénnyel ragyogó, opálos gömböt pillantott meg. Ahogy nézte, a tárgy egyre változott, és világítani kezdett. Érezte a belőle áradó apró rezgések lüktetését. - Mi ez? - kérdezte. Macon hátralépett, így, hogy a gömb életre kelt, óvakodott megérinteni. - Ez egy Fénygömb. - És mire jó? - Ha eljön az idő, amikor veszélyt jelentek rád nézve, védtelen leszel. Nem tudnál megölni vagy megsebezni; erre csak egy másik Incubus képes. Jane tekintete elsötétült. - Sosem bántanálak - suttogta. Macon kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta a nő arcát. - Tudom, de még ha akarnál, se tudnál. A Halandók nem tudnak Incubust ölni. Ezért lesz szükséged a Fénygömbre. Ez az egyetlen módja fajtám bebörtönzésének. Az egyetlen mód, hogy megállíts, ha... - Hogy érted azt, hogy bebörtönözni? - szólt közbe Jane, mire Macon elfordult. - Ez olyan, mint egy ketrec, Jane. Egyedül ezzel lehet megállítani minket. Jane lenézett a tenyerében izzó sötét golyóra. Most, hogy már tudta, mi ez, úgy érezte, lyukat éget a kezébe, a szívébe. Ledobta az asztalra, mire az elgurult, és izzó fénye elhalványult. - Csak nem gondolod, hogy majd bezárlak, mint egy állatot? - Én rosszabb leszek, mint egy állat! Jane arcán lefutott egy könnycsepp. Megragadta Macon karját, és kényszerítette a férfit, hogy nézzen a szemébe. - És mennyi ideig lennél odabent?
- Valószínűleg örökre. - Nem teszem meg - rázta erre Jane a fejét. - Soha nem ítélnélek téged ilyen szörnyűségre. Ekkor mintha Macon szemébe is könnyek gyűltek volna, pedig Jane tudta, hogy ez lehetetlen. Az Incubusoknak nincsenek könnyeik, a nő most mégis megesküdött volna rá, hogy megcsillantak Macon szemében. - Ha valami történne veled, ha netán bántanálak, sokkal rosszabb sorsra ítéltetnék az örökös bezártságnál! A férfi fogta a Fénygömböt, és kettejük közt felemelte. - ígérd meg, hogy ha olyan helyzet adódik, hogy szükséged lesz rá, használni fogod! Jane a könnyeit nyeldesve, reszkető hangon így felelt: - Nem tudom, hogy... - Ígérd meg, Jane! - erősködött Macon, miközben homlokát kedvesééhez szorította. - Ha szeretsz, megígéred! A nő az Incubus hűvös nyakába fúrta arcát, majd mély lélegzetet vett. - Megígérem - mondta nehéz szívvel. Macon ekkor felemelte a fejét, és átnézett a nő válla fölött: - Az ígéret szép szó, Ethan!
Ágyban tértem magamhoz. Az ablakon át fény áradt be, így biztosra vehettem, hogy ez már nem Macon dolgozószobája. A mennyezetre pillantva a gyászos fekete csillárnak nyomát sem láttam, így kizárhattam a ravenwoodi szobáját is a lehetőségek közül. Szédülten, összezavarodva ültem fel, és rájöttem, hogy a saját ágyamban, a saját szobámban vagyok. Az ablak nyitva volt, a szemembe tűzött a reggeli napfény. Próbáltam felidézni a történteket - valószínűleg elájultam, na de hogy kerültem haza? Mi történt a térrel, az idővel, mi történt a fizika törvényeivel? Melyik Igéző vagy Incubus lehet elég erős, hogy áthágja őket? A látomások korábban soha nem hatottak így rám! Abraham és Macon is látott. Hogy lehet ez, tépelődtem. Mit akar Macon üzenni, miért akarta megmutatni ezeket a látomásokat? Sehogy sem állt össze ez az egész. Csak egy dologban lehettem biztos: vagy a látomások, vagy én, de valami változott. Lena gondoskodott róla.
JÚN.17. Az örökség
Ahogy megígértem, nem mentem Ravenwood közelébe. Reggelre Lena már messze járt. Azt sem sejtettem, merre indult, és hogy John meg Ridley vele vannak-e. Csak egy dologban lehettem biztos: egész életében arra várt, hogy végre kezébe vehesse a sorsát - az átok ellenére ő maga dönthesse el, melyik oldalt választja. Nem akartam az útjába állni, és elég világossá tette, hogy ezt nem is engedné. A sorsomra hagyott; így hát, sorvadozva az önsajnálattól, fel sem keltem az ágyból egész nap. Egyedül maradtam, legfeljebb a képregényeim társaságára számíthattam. Magamhoz is vettem egy köteggel, gondosan ügyelve, hogy ne legyenek köztük Aquaman-füzetek. Gatlin azonban más terveket szőtt velem kapcsolatban. A megyei búcsú a versenyekről, a pitékről és némi szerencsével, a flörtölésről szólt; a mindenszentek viszont egészen másról. Ekkor az emberek nem sortban és papucsban sétálgattak a mezőn, hanem a vasárnapi ruhájukat felöltve a temetőben töltötték a napot, hogy leróják kegyeletüket elhunyt hozzátartozóik előtt. Felejtsük el, hogy a mindenszentek eredetileg egy november eleji katolikus ünnep. Gatlinben nekünk megvannak a magunk szokásai; így a mi ünnepünk az emlékezésről szólt, a bűntudatról meg persze a versengésről, hogy ki tud több művirágot és angyalkát halmozni felmenői sírjára. Mindenszentekkor az összes felekezet előkerült: a baptisták, a metodisták, még az evangélikusok és a pünkösdisták is. Szokás szerint csak két ember nem mutatkozott e jeles alkalommal a temetőben: az egyik Amma volt, aki az ünnepet szülővárosában, Wader’s Creekben töltötte, a másik pedig Macon Ravenwood. Eltűnődtem, nem lehet-e, hogy ők ketten ilyenkor valójában együtt a mocsárhoz lopóznak, és kilátogatnak a Nagyszerűekhez. Aztán rájöttem, hogy ez nem túl valószínű. Nehéz volt elképzelni, hogy akár Macon, akár a Nagyszerűek különösebben el lennének ragadtatva a művirágoktól. Az jutott eszembe, hogy vajon az Igézők ünneplik-e valamilyen módon a mindenszenteket, és hogy Lena ugyanúgy érzi-e magát, mint én. Visszabújna-e legszívesebben az ágyba, hogy a takaró alatt vészelje át a napot. Tavaly nem mentem ki a temetőbe; túlságosan friss volt még a seb. Az azt megelőző években pedig olyan Wate családtagok sírjai fölött álltam, akiket egyáltalán nem ismertem, vagy ha igen, alig emlékeztem már rájuk. A mai nap viszont, tudtam, más lesz, hiszen édesanyám sírját látogatom meg, akire szüntelenül gondolok, mindennap. Amma elegáns, csipkegalléros fehér blúzban és kék, hosszú szoknyában feszített a konyhában, aprócska, régimódi kézitáskái egyikét szorongatva. - Jobban teszed, ha most azonnal indulsz a nénikéidhez! - utasított, miközben megigazította a nyakkendőmet. - Tudod, mekkora hűhót szoktak csapni, ha elkésel! - Igen, asszonyom - bólintottam, és elvettem Apa slusszkulcsát az asztalról. Öt úgy egy órája vittem el az Örök Nyugodalom Kertjébe, mert szeretett volna egyedül lenni Anyával. - Várj csak egy pillanatot! - szólt utánam, mire kővé dermedtem. Úgy éreztem, most nem tudnék Lenáról beszélni, és reméltem, hogy nem is fogja erőltetni. Amma a táskájában kotorászott, és kivett belőle valamit - de nem láttam, mit. Megragadta a csuklómat, és egy vékony aranyláncot nyomott a kezembe, melyen apró
madarat ábrázoló medál függött. Sokkal kisebb volt, mint azok, amiket Macon temetésekor láttam, de azonnal felismertem. - Veréb, anyukádnak - mondta Amma fátyolos szemmel. - Az Igézők számára a verebek a szabadságot jelentik, a Látónak pedig a biztonságos utazást. A verebek okosak. Messzire elmennek, de mindig hazatalálnak. - Nem hiszem, hogy Anya fog még valaha is utazni - feleltem gombóccal a torkomban. - Nos - törölte meg Amma a szemét, majd becsukta a táskáját -, te aztán nagyon biztos vagy mindenben, ugye? Amikor odaértem a Nővérek kavicsos felhajtójára, és kinyitottam a kocsi ajtaját, Lucille, ahelyett, hogy kiugrott volna, az anyósülésen maradt. Tudta jól, hol vagyunk, és azt is, hogy kiesett az itt lakók kegyeiből. Kicsalogattam az autóból, de megmakacsolta magát, és leült a járda szélére. Thelma már azelőtt ajtót nyitott, hogy kopogtam volna. Egyénéin a macskára nézett, és karját a mellén összefonva szólt hozzá: - Na mi van, cicus? Lucille lustán nyalogatta a mancsát, majd a farka tisztogatásával foglalatoskodott. Ügyet sem vetett Thelmára. - Azért jöttél, hogy az orrom alá dörgöld, Amma kosztja jobban ízlik az enyémnél? Lucille válaszul - mintha lenne a témához néhány keresetlen szava - nyávogott egyet. Rajta kívül nem ismertem olyan cicát, aki macskaeledel helyett pecsenyén élt. - Szervusz, Szépfiú - fordult hozzám Thelma. - Meghallottam a kocsidat! - mondta, majd szokás szerint, cuppanós puszit nyomott az arcomra, ciklámen rúzsfoltot hagyva a bőrömön. Jól vagy, minden rendben? - kérdezte. Ő is tudta, hogy nehéz nap vár rám. - Igen - feleltem kurtán. - Elkészültek már a Nővérek? - váltottam sietve témát. - Ugyan, elkészültek ezek a mihaszna lányok valaha is időre? - morgolódott Thelma csípőre tett kézzel. Mindig így emlegette a Nővéreket, pedig majdhogynem az unokájuk lehetett volna. - Ethan! - kiáltott ki az egyik nénikém. - Te vagy az? Gyere be! Feladatom van számodra! Találgatni sem tudtam, hogy ez mit jelenthet. Lehet, hogy épp felvagdossák a nemzeti lobogót, hogy fészket készítsenek egy mosómedvecsalád számára, esetleg Prue néni negyedik - vagy ötödik? - esküvőjét szervezik. Valódi szándékukra - ami persze engem is érintett - egyáltalán nem gondoltam. - Kerülj beljebb! - invitált Grace néni. - Mercy, adj neki a kék matricákból! Grace néni egy régi templomi programfüzettel legyezte magát, ami feltehetően valamelyik férj temetéséről maradt hátra. Mivel a Nővérek sosem engedték, hogy ezeket a gyászolók hazavigyék, szép számban hevertek szerte az otthonukban. - Hozok, de nagyon óvatosnak kell lennem, a balesetem miatt. Ugyanis komplikációk léptek fel nálam! A néni másról sem beszélt a megyei búcsú óta. Az egész város tudta, hogy elájult; ő pedig meg volt róla győződve, hogy majdnem el is halálozott. Emiatt jogot formált arra, hogy egész élete hátralevő részében kénye-kedve szerint ugráltassa Thelmát s két testvérét. - Nem, nem, mondtam én, hogy Ethan a pirosat szereti! Adj neki pirosat! - kontrázott rá Prue néni, miközben eszeveszett tempóban körmök valamit egy sárga, vonalas jegyzetfüzetbe. Mercy néni erre átnyújtott nekem egy levél piros pöttyös matricát. - Gyerünk, Ethan - rendelkezett -, járd körbe a nappalit, és mindenre, ami tetszik, ragassz egyet-egyet ezekből! Rajta!
Várakozásteljesen nézett rám, és arra gondoltam, hogy ha nem nyomok rögtön egy matricát a homlokára, talán meg is sértődik. - Mit jelentsen ez, Mercy néni? - kérdeztem inkább. Grace néni erre leakasztotta egy konföderációs egyenruhát viselő öregember képét a falról. - Ez itten Robert Charles Tyler tábornok, az utolsó Lázadó, akit megöltek az államok közti háborúban. Adj csak egy matricát, ez jól jöhet majd, értékes! Még mindig nem értettem, mire megy ki a játék, de féltem megkérdezni. - Most már indulnunk kell! - figyelmeztettem őket. - Vagy talán elfelejtették, hogy mindenszentek van? - Dehogy felejtettük! - vágta rá Prue néni sértődötten. - Éppen ezért vesszük számba az ingóságainkat! - Erre valók a matricák - vette át a szót Mercy néni. - Mindenkinek megvan a saját színe. Thelmáé sárga, tied a piros, apádé a kék - magyarázta, majd hirtelen, mint aki elvesztette a fonalat, elhallgatott. Valójában Prue néni fojtotta belé a szót egyetlen pillantásával, ugyanis ki nem állhatta, ha félbeszakítják. - Azokra a tárgyakra, amelyeket meg szeretnél örökölni, ráragasztasz egy matricát, így ha majd meghalunk, Thelma pontosan tudni fogja, melyik kinek jár - világosított fel. - Ezért kezdtünk el éppen mindenszentekkor tűnődni ezen - mosolygott büszkén Grace néni. - De nekem nem kell semmi, és nem akarom, hogy meghaljanak! - fakadtam ki, és ledobtam a matricákat az asztalra. - Ethan - kezdte a győzködést Grace néni -, Wade idelátogat a jövő hónapban, és ő aztán nem ilyen szégyenlős! Azt akarjuk, hogy előbb te válassz! Wade Landis bácsikám törvénytelen fia volt - még egy személy, akit nem tüntetett fel a Wate családfa. Tudtam, hogy ha a Nővérek ilyen eltökéltek, felesleges velük vitatkozni, így a következő fél órát azzal töltöttem, hogy kis piros matricákat ragasztgattam össze nem illő étkezőszékek és polgárháborús emléktárgyak aljára, de még így is unatkoztam egy sort, amíg a Nővérek mindenszentekhez illő kalapot választottak maguknak. Ezt véresen komolyan vette mindenki; a város hölgyeinek nagy része már hetekkel korábban megjárta Charlestont beszerzőkörút céljából. Ahogy az ember elnézte őket pávatollal vagy éppen frissen metszett rózsacsokorral a fejük búbján, inkább azt gondolta volna, hogy kerti partira igyekeznek, nem pedig a temetőbe. Az egész házban eluralkodott a fejetlenség. Prue néni lecipeltet te Thelmával a ruhákkal, takarókkal és fotóalbumokkal teli dobozokat a padlásról. Utóbbiak megsárgult lapjain régi fényképek sorakoztak: Prue néni különböző férjeivel, Mercy néni régi, Dove utcai háza előtt, aztán a Wate-lak, amikor még a nagypapám kisfiú volt. Az utolsó oldalra lapoztam, ahol egy másik épület fogadott: a Ravenwood-ház. De nem úgy nézett ki, ahogy én ismertem. A fotó szerepelhetett volna a Történeti Társaság gyűjteményében. A vakító fehér verandára felvezető lépcsőt ciprusfák szegélyezték. Minden oszlop és minden ablaktábla frissen festve ragyogott. A növények fojtogató burjánzásának és Macon Ravenwood roskadozó lépcsőinek nyomát sem láttam. A szépen kerekített betűkből álló képaláírás a következőképpen szólt: Ravenwood-ház, 1865 Ez tehát az Abraham-korabeli birtok. - Hát te meg mit találtál? - kérdezte Mercy néni, aki malomkeréknyi, rikító rózsaszín kalapban bukkant elém, eltakarva arcát valami fura, fátyolszerű hálóval, feje tetején valószerűnek jóindulattal sem mondható madár ült rózsaszín fészekben. Ha az idős hölgy
akár egyetlen apró mozdulatot is tett, az egész kompozíció - mintha a szárnyas bármelyik pillanatban elrepülhetne - megbillent. Szó, ami szó; a néni túltett még Savannah-n és barátnőin is. - Egy régi fotóalbumot - feleltem, miközben próbáltam nem nézni a billegő madárra. - Ennek a doboznak a tetején volt - mutattam a helyére, majd átadtam az albumot. - Prudence Jane, hozd csak ide a szemüvegemet! - kiáltott testvérének Mercy néni. Döngő léptek zaja hallatszott az előszobából, és kisvártatva megjelent - hasonlóan elképesztő méretű és zavaróan ízléstelen fejfedőben - Prue néni. Csak éppen ő a fekete színt részesítette előnyben, is az egész fejét beburkoló fátyollal úgy nézett ki, mint a maffiavezér anyja a temetésen. - Ha a nyakadba akasztanád, ahogy már ezerszer mondtam, mindig kéznél lenne morgolódott, de Mercy néni vagy letekerte a hallókészülékét, vagy ha hallotta is a feddést, elengedte a füle mellett. - Nézd csak, mit talált Ethan! - tért inkább a lényegre. Az albumot azóta sem lapozta el, így továbbra is a múltbeli Ravenwood-ház meredt ránk. - Az isten szerelmére, nézd már! Így görbüljek meg, ha én ezt valaha is láttam, ez csakis az ördög műve lehet! A Nővérek, ahogy a legtöbb idős ember Gatlinben, szentül meg voltak győződve, hogy Abraham Ravenwood annak idején szerződést kötött az ördöggel, hogy megmentse a család birtokát Sherman tábornok 1865-ös Nagy Gyújtogatásától, melynek nyomán az összes többi folyó menti ültetvény hamuvá lett. És ha tudták volna, milyen közel jártak az igazsághoz! - Nem ez volt az egyetlen gaztett, amit Abraham Ravenwood elkövetett - jelentette ki zord sejtelmességgel Prue néni, miközben ijedten hátrált az albumtól. - Ezt hogy érti? - kérdeztem. A Nővérek kilencven százalékban sületlenségeket hordtak össze, a maradék tíz százalékra azonban annál érdemesebb volt odafigyelni. Ők meséltek rejtélyes ősömről, Ethan Carter Wate-ről is, aki a Polgárháborúban halt meg. Nem tartottam kizártnak, hogy Abraham Ravenwoodról is tudnak valamit. - Semmi jó nem származik abból, ha felemlegetjük - rázta a fejét Prue néni, Mercy néni azonban sosem tudott kihagyni egyetlen lehetőséget sem, hogy ellentmondjon a nővérének. - A Nagypapánk többször elmesélte, hogy Abraham Ravenwood átállt a Gonosz oldalára, és megkísértette a sorsot - árulta el. - Nemcsak hogy az ördöggel cimboráit, de a boszorkánymesterséget is űzte, és gonosz lelkeket idézett meg! - Mercy, elhallgass! - csitította Prue néni. - Már mér’ ne mondhatnám el az igazságot? - méltatlankodott közlékenyebb testvére. - Ennek az igazságnak semmi keresnivalója a mi házunkban! - dohogott Prue néni, de makacs nővére ezúttal sem törődött vele, ehelyett egyenesen a szemembe nézett, és így folytatta: - De miután Abraham elvégezte a maga részét, az ördög ellene fordult, és úgy elbánt vele, hogy a végén már nem ember volt, hanem valami egészen más! A Nővérek úgy gondolták, hogy minden gazság, ámítás vagy bűncselekmény az ördög műve, és jó ideje már meg sem próbáltam meggyőzni őket ennek ellenkezőjéről. Pedig miután láttam, mit tett Abraham Ravenwood, tudtam, hogy alávaló személyének és aljas tetteinek semmi köze az ördöghöz. - Összevissza hablatyolsz, Mercy Lynne, és jobban teszed, ha elhallgatsz, mielőtt a jóisten lesújt rád itt, ebben a házban, mindenszentek napján! - akadékoskodott tovább Prue néni. - A végén majd még véletlenül engemet is eltalál egy kóbor villám! - veregette meg botjával Mercy
néni székét. - Azt hiszed, ez a fiú nem tudja, miféle furcsaságok zajlanak Gatlinben? - dugta be az ajtón a fejét, azaz előbb rémálomba illő, óriás levendulakék kalapját, Grace néni. Annak idején, amikor én még meg sem születtem, valaki elkövetett egy végzetes hibát: azt találta mondani, hogy remekül áll neki a levendulakék. Minden ruhadarab, amit a néni azóta felvett, egyértelműen bizonyította ennek az ellenkezőjét. - Késő bánat, eső után köpönyeg! Prue erre botjával az ajtót kezdte ütögetni. Rébuszokban beszéltek, ami arra utalt, hogy tudnak valamit. Azt talán éppen nem, hogy Igézők bolyongnak a házuk alatt meghúzódó alagutakban, de valamit mindenképp! - Néhány hibát könnyen helyre lehet hozni, azonban ha valaki megtud valamit, amit nem kéne... Én ebben nem veszek részt! - közölte Prue néni, majd Grace néni mellett kifurakodott a helyiségből. - A mai napra aztán végképp érvényes, hogy halottról vagy jót, vagy semmit! fordult még vissza az ajtóból. Grace néni odacsoszogott hozzánk. Karon fogtam, és leültettem a díványra. Mercy néni várt, figyelmesen hallgatta távozó testvére botjának egyre halkuló kopogását, végül így szólt: - Ugye már elment? Nem tekertem fel eléggé a hallókészülékemet. - Azt hiszem - bólintott Grace néni, majd mindketten olyan mozdulattal hajoltak hozzám, mintha a nukleáris fegyverek beindítására szolgáló titkos kódokat akarnák velem megosztani. - Ha most elmondok neked valamit, ugye megígéred, hogy nem adod tovább apukádnak? kérdezte Mercy néni. - Ha elkotyogod, akkor mindnyájan az Otthonban végezzük! A Summerville-i Nyugdíjasházra gondolt, azaz - az ő szemükben legalábbis - a pokol legmélyebb bugyrára. Grace néni is nyomatékosan bólogatott. - Miről van szó? Esküszöm, hogy nem mondom el Apának! - ígértem. - Prudence Jane téved - jelentette ki Mercy néni, majd a halk beszédről suttogásra váltva folytatta. - Abraham Ravenwood még mindig itt van, és ez olyan biztos, mint az, hogy én itt ülök! Már majdnem kicsúszott a számon, hogy biztosan csak képzelődnek. Ki hinné el, hogy két százéves, szenilis öreg hölgy előtt megjelent egy ember - illetve egy, a többség által embernek hitt személy -, akit úgy száz éve nem látott senki? - Ezt hogy érti? - kérdeztem végül. - Saját szememmel láttam, tavaly! A templom mögött, és másutt is! - jelentette ki az idős hölgy, és közben, mint aki a puszta gondolatra is menten elájul, hevesen legyezte magát a zsebkendőjével. - Kedden a templom előtt szoktuk megvárni Thelmát, mert akkor tart bibliaórát az Első Metodistáknak - fogott bele a történet elmesélésébe. - Szóval, olyankor kiengedem a táskámból Harlon Jamest, hogy kinyújthassa a lábikóit; tudod, Prudence Jane mindig azt mondja, hogy vigyem kézben. De alighogy leraktam a földre, elszaladt a templom mögé. - Az a meggondolatlan jószág mit is törődik vele, ha életveszélybe sodorja magát! - rázta a fejét Grace néni. Mercy néni az ajtó felé sandított, és csak azután folytatta: - Hát, muszáj volt utánamennem, tudjátok, hogy odavan Prudence Jane azért a vakarcsért! Így a templom háta mögé kerültem, és épp amikor megfordultam, és kiáltottam volna Harlon Jamesnek, hirtelen megláttam Abraham Ravenwood szellemét! Ott kinn a temetőben, a templom háta mögött! Azok a charlestoni progresszívek ebben az egyben nem tévedtek!
Nénikém ezzel arra célzott, hogy a nevezettek a templomukat kerekre építették, mert úgy az ördög nem tud elbújni a sarokban. Nem akartam azt mondani a Nővéreknek, hogy az ördögnek meg sem kottyan végigmenni akár a főhajón is, legalábbis a helyi gyülekezetekben ez mindenképp megfigyelhető. - Én is láttam! - bizonygatta Grace néni. - És tudom, hogy ő volt az, mert ott lóg a képe a Történeti Társaság falán, és mindig látom, ha römizni megyek a lányokkal. Ott van fent, az Alapítók Körének felső részén, mert a Ravenwoodok az elsők közt érkeztek Gatlinbe. Kétség nem fér hozzá, hogy Abraham Ravenwood volt az! Mercy néni leintette a testvérét; most, hogy Prue nővérük nem volt jelen, úgy érezte, az ő tiszte kisajátítani az ügyeletes hangadó szerepét. - Ő volt, persze! Odakint volt, Silas Ravenwood fiával. Nem Maconnel, hanem a másikkal, Phineasszel! Ismerősen csengett a név, a Ravenwoodok családfáján szerepelt: Hunting Phineas Ravenwood. - Huntingra gondol? - kérdeztem rá. - Senki nem hítta a gyereket ezen a néven! Phineasnek szólították, mert az bibliai eredetű. És tudod, mit jelent? - kérdezte, majd némi hatásszünetet követően el is árulta: - A kígyó nyelve. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. - Nem tévedünk, egész biztos, hogy a szelleme volt! Isten a tanúm, hogy olyan gyorsan elinaltunk onnan, mint a szélvész! Pedig Isten a tudója, hogy nem mozgok valami jól, és amióta komplikációim adódtak, végképp nem... Tény, hogy a Nővéreknek nem volt ki a négy kerekük, de az sem vitás, hogy hibbantságukért a város története okolható. Nem tudhattam, hogy az igazság melyik verzióját adják elő, de azt igen, hogy nem hazudnak. Márpedig ez a történet, akárhogy is mesélték el, igen baljóslatúnak tűnt. Nem értettem, de elhatároztam, hogy hamarosan utánajárok. Lucille ekkor nyávogva kaparni kezdte a szúnyoghálós ajtót. Biztosan úgy érezte, már eleget hallott. Harlon James, aki a dívány alatt gubbasztott, rámordult. Első alkalommal tűnődtem el azon, hogy ezek ketten, milyen régóta itt élnek, és mennyi mindent láthattak. De tudtam, hogy nem minden kutya Boo Radley. Megesik, hogy egy kutya vagy macska csupán hétköznapi állat. Mégis, ahogy kinyitottam az ajtót, egy piros matricát nyomtam Lucille fejére.
JÚN.17. Az Őrzés
Megbízható értesülésekért legjobb volt a gatlini lakossághoz fordulni, mely ráadásul olyan alkalommal, mint a mindenszentek, egyazon helyen zsúfolódott össze. Mire - a Nővéreknek köszönhetően, jócskán elkésve - odaértünk, már hatalmas tömeg tolongott a temetőben. Először Lucille tartott fel minket, mert nem volt hajlandó beszállni a Cadillacbe, aztán pedig meg kellett állnunk az Édenkert virágüzletnél, mert Prue néni az összes néhai férje sírjához ki akart látogatni, és persze nem talált olyan csokrot, ami elnyerte volna a tetszését. Amikor végre visszakászálódhattunk a kocsiba, akkor meg Mercy néni megtiltotta, hogy harmincnál gyorsabban hajtsak. Ettől a naptól rettegtem hónapok óta, és most elérkezett. Magam előtt tolva Mercy néni kerekes székét, felkapaszkodtam az Örök Nyugodalom Kertjébe vezető kavicsos emelkedőn. Thelma mögöttem jött, egyik karján Prue nénivel, másikon Grace nénivel. A sort, tartva a tisztes távolságot és gondosan kerülgetve a köveket, Lucille zárta. Mercy néni lakkbőr retikülje a tolókocsi egyik fogóján himbálózott, és minden második lépésnél hasba vágott. Attól tartottam, hogy a kerekes szék majd elakad a sűrű pázsitban, és aztán Linkkel együtt a vállunkon kell felvonszolnunk a nénit. Végül gond nélkül felértünk. Elsőként Emilyt pillantottuk meg, amint új, kifejezetten mindenszentekre vásárolt, fehér nyakpántos ruhájában illegette magát. Most az egyszer nem lehetett strandpapucsot és ujjatlan felsőt látni, csak makulátlan alkalmi ruhákat. Az esemény inkább családi ünnepséghez hasonlított, amikor összegyűlik az egész pereputty - és ebben akadt is némi igazság, ha tekintetbe vesszük, hogy szegről-végről a város, sőt az egész megye minden lakója rokonságban állt, ha máshogy nem is, legalább a szomszédság révén. Emily végig nevetgélt, és Emoryn lógott. - Hoztál sört? - kérdezte, mire a srác a kabátja belső zsebéből ezüstflaskát húzott elő. - Annál is jobbat! - vigyorgott. Eden, Charlotte és Savannah a Snow család parcellájánál páváskodott, mely a legjobb helyen, a sírkősorok közepén helyezkedett el. A csillogó művirágok és kerubfigurák mindent beborítottak, sőt a legmagasabb síremlék mellett még egy kis műanyag őzgida is legelt a fűben. Igen, Gatlinben a nyughelyek díszítése is versengés tárgyának számított; újabb mód, amivel az emberek igyekeztek bizonyítani, hogy ők és családtagjaik - a halottakat is beleértve! - jobbak, mint a szomszédaik. Senki sem maradt otthon; serényen hozták a zöld nejlonba burkolt műanyag koszorúkat, a csillogó nyúl- és mókusfigurákat, még madárfürdető medencéket is, és minden úgy felforrósodott a napon, hogy szinte leégette a bőrt a cipekedők ujjairól. A jó ízlés fogalma feledésbe merült, a felhalmozott giccs mennyisége nem ismert határokat. Anya ezen mindig csak nevetett. Ezek is csendéletszámba mennek, hasonlítanak a német és flamand festők műveihez, csak éppen műanyagból vannak - gúnyolódott. - Az érzés ugyanaz! Gatlin szokásait illetően Anya mindig kinevette a rosszakat, és tisztelte a jókat. Felteszem, így tudta csak elviselni az itteni életet. Különösen részrehajlónak bizonyult az éjjelente felizzó, sötétben Világító keresztekkel szemben. Néha, egy-egy nyári estén kifeküdniük a temetőnél a domboldalra, és néztük, ahogy szürkületkor felnyúlnak, mint a csillagok.
Egyszer megkérdeztem, miért szeret Ilyenkor kijönni ide, és ezt nézni. - Mert ez a történelem, Ethan - válaszolta. - A családok történeteinek összessége, benne az emberekkel, akiket szerettek, és akiket elveszítettek. A kereszteket, meg azokat az idétlen művirágokat és állatfigurákat mind-mind azért teszik ki, hogy megmutassák valakinek a hiányát. A szeretteink emlékét őrizni nagyon szép dolog, ezért fontos, hogy ezt megnézzük. Apának erről sose beszéltünk, ezek a temetői esték csak kettőnkre tartoztak. Ahhoz, hogy eljussak a temető szélén fekvő Wate-parcellához, el kellett haladnom, átlépve néhány műanyag nyúl felett, majdnem az egész Jackson gimi mellett. Még egy ok, amiért nem kedveltem a mindenszenteket: valójában vajmi kevéssé szólt az elhunyt szeretteinkről való megemlékezésről. Tudtam, hogy nem kell egy óra, és mindenki, aki már elérte a nagykorúságot, csoportokba tömörülve fog pletykálni az élőkről - persze csak miután már eleget köszörülték a nyelvüket a holtakon! -; aki pedig még nem, az a kripták jótékony takarásában lerészegedik. Egyedül én nem veszek részt egyikben sem - engem inkább az emlékezés köt le. - Helló! - ért utol futva Link, majd a Nővérekre mosolygott: - Jó napot, hölgyeim! - Hát hogy vagy, Wesley fiam? - üdvözölte szívélyesen a barátomat Prue néni. - Csak nősz, mint a dudva! - tette hozzá zihálva, miközben homlokáról törölgette az izzadságot. - Igen, asszonyom! Ekkor Rosalie Watkins állt meg Link mögött, és intett Prue néninek. - Ethan - szólt a nénikém -, te csak menj tovább Wesley-vel! Itt van Rosalie, és muszáj megkérdeznem, milyen liszttel süti az ananásztortáját! Prue néni a földbe szúrta botját, Thelma pedig kisegítette Mercy nénit a kerekes székből. - Biztos, hogy minden rendben lesz? - Hát persze - vetett rám sértődött pillantást Prue néni. - Már azelőtt is tudtunk vigyázni magunkra, hogy te megláttad a napvilágot! - Sőt azelőtt is, hogy apád meglátta a napvilágot! - helyesbített Grace néni. - Majd el is felejtettem! - kiáltott fel Prue néni, miközben kihalászott valamit a retiküljéből. Megtaláltam annak az átkozott macskának az oltási bilétáját - közölte, majd neheztelőn nézett le Lucille-re. - Nem mintha már bármi hasznát vennénk. Vannak, akiknek jelent valamit a hűség, míg mások, akik az ember tulajdon ruhaszárító kötelén járkáltak, egyszer csak fogják magukat és odébb állnak. De azt hiszem, akadnak emberek, akik még ennél is hálátlanabbak tudnak lenni. A macska, anélkül, hogy akár egyszer is hátranézett volna, egyszerűen elballagott. Forgattam a kezemben a bilétát, melybe Lucille neve volt vésve, majd zsebre csúsztattam. - Hiányzik róla a karika! - állapítottam meg. - Hát akkor tedd a pénztárcádba, jól jöhet még, ha igazolnod kell, hogy nem veszett! Mert előfordul, hogy harap! Thelma majd hoz nekünk helyette egy másik macskát. - Köszönöm - bólintottam. A Nővérek - miközben gigászi kalapjaik folyton egymásnak verődtek - kart karba öltve elcsoszogtak a barátaik irányába. Még nekik is voltak barátaik! Igazán lúzernek éreztem magam. - Shawn és Earl hoztak sört meg Jim Beamet! - lelkendezett Link. Ő legalább kitart még mellettem, gondoltam. - Mindenki ott gyülekezik a Honeycutt-kripta mögött! Persze ő is tudta, hogy én sehol sem fogok berúgni. Inkább a halott anyám sírjánál állok, és arra gondolok, milyen jót nevetett, amikor meséltem neki Mr. Leeről és az ő kifacsart történelemszemléletéről, vagy ahogy ő nevezte, az Amerikai Hisztériáról. Meg arra, hogyan táncolt Apával a konyhában James Taylorre mezítláb. És persze arra, hogy ő mindig tudott
valami hasznos tanáccsal szolgálni, és most, amikor az exbarátnőm inkább egy mutáns Természetfeletti lénnyel van, mint velem, elkeserítő, hogy már nem fordulhatok hozzá. - Jól vagy? - kérdezte Link, és a vállamra tette a kezét. - Igen, jól. Sétáljunk egy kört! Oda akartam menni a sírhoz, de még nem éreztem úgy, hogy készen állok. Még nem. Lena, hol v... Hirtelen észbe kaptam, és próbáltam elterelni a gondolataimat. Nem értettem, miért keresem őt még mindig. Valószínűleg a szokás hatalma. Lena hangja helyett azonban Savannah-ét hallottam meg. Ott állt előttem, és az erős sminkből ítélve, nagyon igyekezett, hogy csinos legyen. Haja csillogott, szempilláján ragacsos csomókban éktelenkedett a festék, lenge nyári ruhája pedig masnira kötve a két vállán - valószínűleg azért, hogy a srácok minél hamarabb ki akarják őket oldozni. Már ha nem tudják, milyen elviselhetetlen természete van a lánynak, vagy nem törődnek vele. Savannah megállt előttem, és esetlenül megköszörülte a torkát. - Igazán sajnálom, ami anyukáddal történt, Ethan - nyögte ki. Valószínűleg az anyukája, a közösség oszlopos tagja, Mrs. Snow parancsolt rá, hogy jöjjön ide részvétet nyilvánítani. Előre láttam, hogy ma este, alig több, mint egy évvel Anya halála után jó néhány tál ételt találok majd az ajtó előtt, csak úgy, mint a temetést követő napon. Az idő lassan múlik Gatlinben, az eltelt éveket át kell számítani, ahogy a kutyák életkoránál - csak fordítva. És abban is biztos voltam, hogy mint a temetés után, Amma most is érintetlenül hagyja e nagylelkű adományokat, hadd egyék meg őket az oposszumok. Hát az oposszumok most sem fognak éhen maradni, gondoltam. Úgyis szeretik a sonkás rakott almát. De még így is ez volt a legkedvesebb mondat, amit Savannah szeptember óta hozzám intézett. Ha egyébként nem is érdekelt, mit gondol rólam, a mai napon jól jött, hogy legalább az ő viselkedésétől nem kell rosszul éreznem magam. - Köszönöm - feleltem, mire Savannah felvillantotta műmosolyát, és mint aki jól végezte dolgát, elsétált. Menet közben cipője tűsarka folyton beleragadt a pázsitba. Link kilazította a nyakkendőjét, ami eleve is ferde volt, ráadásul túl rövid. Rájöttem, hogy ez ugyanaz, mint amiben az általános iskolából elballagott. És az is feltűnt, hogy valahogy sikerült kilopóznia az anyja házából egy „HÜLYÉKKEL VAGYOK” feliratú pólóban, melyről nyilak mutattak minden irányba. Ez híven tükrözte azt, ahogyan én is éreztem magam: idiótákkal körülvéve. Az eddigi kellemetlenségeket tetézte, hogy Savannah akciójával az ostrom még távolról sem ért véget. Lehet, hogy a városlakók megsajnáltak, mert az anyám halott, az apám meg flúgos. De ennél is valószínűbbnek látszott, hogy Ammától félnek. Mindenesetre úgy tűnt, sajnálatra méltóbbnak tartanak még a háromszorosan megözvegyült Loretta Westnél is, akinek az utolsó férje úgy halálozott el, hogy egy aligátor lyukat harapott a hasába. Ha erre is díjakat osztogatnának, hazavihettem volna a kék szalagot. Ez látszott abból, ahogyan az elhaladók ingatták a fejüket. Mintha azt mondták volna: „Szegény Ethan Wate, meghalt az anyukája.” Mrs. Lincoln is éppúgy rázta a fejét, mint a többiek, az arcára pedig olyasmi volt írva, hogy „te szegény, eltévelyedett, elanyátlanodott fiú”. Felénk tartott, de mielőtt odaért volna hozzánk, Link behúzott nyakkal elfordult. - Ethan, csak azt akartam, hogy tudd, mindannyiunknak nagyon hiányzik az anyukád! jelentette ki álszent módon. Szívesen megkérdeztem volna, ugyan kikről beszél? Talán az AAFL-beli barátairól, akik
egytől egyig ki nem állhatták Anyát, vagy a „Tűzd és Tekerd”-ben pletykálkodó perszónákról, akik azt rebesgették, hogy túl sokat olvas, és ebből semmi jó nem származhat? Nem szóltam semmit, mire Mrs. Lincoln egy nem létező könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. - Jó asszony volt - folytatta a színjátékot. - Emlékszem, mennyire szeretett kertészkedni! Milyen szerető szívvel gondozta a rózsáit! - Igen, asszonyom - hagytam rá. Anyukámnak valójában annyi köze volt a kertészkedéshez, hogy egyszer Cayenne borsot szórt a paradicsomokra, hogy Apa ne ölj meg a nyulat, ami állandóan megdézsmálta őket. A rózsákat Amma ültette, és ezt mindenki tudta. Erősen kívántam, bárcsak ez A képmutató némber nála is megpróbálkozna a szerető szíves maszlaggal! - Vigasztaljon a gondolat, hogy most odafent van a mennyben az angyalokkal, és immár az Édenkertben szorgoskodik - fokozta tovább a gyomorforgató hatást. - A Tudás Fáját metszi és gondozza, a kerubokkal meg a... Kígyókkal? - Meg kell keresnem az édesapámat, asszonyom - szakítottam félbe sietve, mert már nem bírtam tovább elviselni. Meg akartam szabadulni tőle, mielőtt belécsap a mennykő; vagy belém, amiért ezt kívánom. - Mondd meg - kiáltott még utánam -, hogy majd viszek neki a híres sonkás rakott almámból! Ez aztán feltette az i-re a pontot: nekem ítélték a kék szalagot. Iszkoltam, olyan messzire, ahogy tudtam. Csak az volt a bökkenő, hogy mindenszentekkor nem sok esély volt a menekülésre: alig rázta le az ember az egyik hajmeresztő rokont vagy kiállhatatlan ismerőst, rögtön megjelent a másik. Menet közben Link apját pillantottam meg, aki Tom Watkins nyakát átkarolva fejezte ki együttérzését. - Earl volt a legjobb fickó! Neki volt a legszebb egyenruhája, ő találta ki a leghatékonyabb csatarendet... - itt visszafojtotta a részegségtől feltörő sírást, majd ekképp folytatta: - És ő állította elő a legjobb lőszert! Ezt nem nagyon kellett volna hangoztatnia, mert Big Earl történetesen épp egy balul sikerült lőszerkészítési akció miatt vesztette életét. Ezentúl a Honey Hill-i csata újrajátszása alkalmával Mr. Lincoln váltja fel őt a lovasság élén. Az emiatt érzett bűntudatát jó adag whiskey elfogyasztásával próbálta meg mérsékelni. - El akartam hozni a fegyveremet, hogy kellőképpen tiszteleghessek Earl emléke előtt szólalt meg egy cimborája -, de az Átkozott Doreen eldugta! Ronnie Weeks feleségére már ráragadt e nem túl hízelgő név - sőt felütötte fejét az Á.D. rövidített változat is -, mert a férj folyton így utalt rá. Ő is jót húzott az italból. - Earlre! - kiáltották, majd átkarolták egymást, és tisztelegve a sír felé emelték a sörös dobozokat és az üvegeket. Sör és Wild Turkey zúdult a sírkőre; Gatlin ily módon tisztelgett az elesettek előtt. - Jó ég, remélem, nem fogjuk egyszer mi is így végezni! - jegyezte meg Link, miközben odébb somfordált. Szülei viselkedése gyakorta kínosan érintette. - Miért nem lehetnek nekem is olyan szüleim, mint neked? - tette hozzá. - Hogy érted, legyenek elmeroggyantak? - vágtam rá gúnyosan. - Vagy halottak? Bocs, nem akarlak megbántani, de az első szerintem nálatok is megvan... - Az apád már nem elmeroggyant, legalábbis nem jobban, mint bárki más errefelé. És meg is lehet érteni, ha valaki kiborul és pizsamában mászkál, mert a felesége meghalt. Az én szüleimnek viszont nincs semmi kifogásuk, ők maguktól ilyen ütődöttek.
- Nyugi, mi nem fogjuk így végezni! - biztattam. - Mert te híres dobos leszel New Yorkban, én meg... Nem tudom, mivel fogok foglalkozni, de az biztos, hogy olyasmivel, aminek semmi köze a konföderációs egyenruhához, meg a Wild Turkey-hez! Próbáltam meggyőző lenni, pedig nem tudtam, melyik a kevésbé valószínű: az, hogy Linkből profi zenész lesz, vagy az, hogy én elkerülök Gatlinből. Még mindig ott lógott a szobám falán a térkép, melyen vékony zöld vonalakkal kötöttem össze azokat a helyeket, amelyekről olvastam, és amelyeket elhatároztam, hogy életem során meglátogatok. Az elmúlt években más sem járt a fejemben, csak a menekülés lehetséges módjai. Aztán megismerkedtem Lenával, és a térkép mintha sose létezett volna. Azt hiszem, belenyugodtam volna abba is, ha itt ragadunk, csak együtt legyünk. Milyen furcsa, hogy a térkép éppen akkor veszítette el a varázsát, amikor a leginkább szükségem lett volna rá! - Jobb lesz, ha odamegyek Anyához - mondtam, olyan könnyed hangsúllyal, mintha csak a könyvtárba készültem volna, hogy beszéljek vele pár szót. - Tudod, hogy értem - tettem hozzá, mire Link öklével a kezembe bokszolt. - Később megkereslek, addig sétálok egyet. Micsoda, sétál, csodálkoztam magamban. Link ilyenkor nem sétálni szokott, hanem felönteni a garatra, és ráakaszkodni olyan lányokra, akik nem akarnak vele szóba állni. - Jól hallom? - kérdeztem rá. - Nem vágsz neki, hogy megkeresd a következő Mrs. Wesley Jefferson Lincolnt? - Bár úgy lenne! - felelte Link, miközben zavarodottan megérintette tüskés szőke haját. Tudom, hogy hülyeség, de perpillanat csak egy lány jár a fejemben. Pont az, akire a legkevésbé kellene gondolnom. Mit mondjak? Te is tudod, milyen érzés olyan lányt szeretni, aki nem akar tőled semmit. - Sajnálom - feleltem együtt érzőn. - Nem lehet könnyű kiverni a fejedből Ridley-t. - Igen, és az, hogy tegnap este megint láttam, nem javított a helyzeten - ingatta tehetetlenül a fejét. - Tudom, hogy ő Sötét, gonosz, meg minden, mégis úgy érzem, hogy ami kettőnk közt történt, több volt színészkedésnél! - Értem, mire gondolsz. Egyforma szánalmas lúzerek vagyunk, remek. Noha nem tudtam elképzelni, hogy Ridley képes lenne bármilyen őszinte érzelemre, nem akartam, hogy Link még nyomorultabbul érezze magát. De megkönnyebbülten láttam, nem vár választ. - Emlékszel, miket mondogattál nekem arról, hogy az Igézők és a Halandók nem lehetnek együtt, mert abba a Halandó belehalna? - kérdezte. Bólintottam. Hogy felejtettem volna el; gondolataimnak úgy nyolcvan százalékát ez kötötte le! - Miért? - Nemegyszer fordult elő, hogy majdnem lefeküdtünk - mondta, miközben a füvet rugdosva barna folttal csúfította el a tökéletesen gondozott pázsitot. - Nem érdekelnek a részletek - hárítottam. - De ez a lényeg, hogy nem én álltam le, hanem ő! Először arra gondoltam, hogy csak szórakozik velem, úgy áll hozzá a dologhoz, hogy csak erre vagyok jó, másra nem magyarázta Link egyre zaklatottabban -, de most, visszagondolva inkább úgy tűnik, hogy tévedtem, és a valódi oka az volt, hogy nem akarta, hogy bajom essen! Afelől kétségem sem lehetett, hogy Link nagyon sokat törte ezen a fejét. - Nem tudom... - feleltem óvatosan. - Mégiscsak Sötét Igéző! Akárcsak, tettem hozzá magamban, Sarafine, Larkin... és Lena. - Tudom - vont vállat Link -, de álmodozni azért szabad, nem?
El akartam mondani Linknek, hogy mi történt, hogy Ridley és Lena mostanra már lehet, hogy messze járnak. Szóra nyitottam a számat, de aztán meggondoltam magam. Ha Lena valóban meg is Igézett, nem akartam tudni róla. A temetés óta csak egyszer mentem ki Anya sírjához, és akkor sem mindenszentekkor. Nem tudtam ilyen hamar szembenézni azzal, hogy nincs többé, és nem is érzékeltem a temetőben a jelenlétét úgy, ahogyan Genevieve-ét és a Nagyszerűekét. Inkább a levéltárban és otthon, a dolgozószobában tűnt úgy, hogy velem van. Ezek voltak a kedvenc helyei, és úgy gondoltam, hogy ha rajta múlik, halála után is itt időzik. Nem itt a temetőben a föld alatt, a sírgödör mélyén, melynél Apa térdelt arcát a tenyerébe hajtva. Úgy tűnt, már órák óta mozdulatlan. Megköszörültem a torkom, így hozva óvatosan Apa tudomására a jelenlétemet. Úgy éreztem magam, mintha kihallgatnék a szüleim közt egy meghitt beszélgetést. Apa letörölte a könnyeit, és felnézett. - Minden rendben? - kérdezte. - Igen - füllentettem az egyszerűség kedvéért. Apa erre zsebre dugta a kezét, és a sírkőre meredt, melynek tövében egy szál szép fehér virág hevert. Konföderációs jázmin. A vésett sírfelirat a következő volt:
LILA EVERS WAT E SZERETETT FELESÉG ÉS ANYA SCIENTIAE CUSTOS - „Scientiae Custos"- ismételtem az utolsó sort. Már észrevettem, amikor legutóbb itt jártam, július közepén, néhány héttel a születésnapom előtt. De akkor egyedül látogattam ki, és annyira megbénított a sír látványa, hogy mire hazaértem, elfeledkeztem a különös feliratról. - Latinul van - közölte Apa. - Azt jelenti, „A Tudás Őrzője”. Marian javasolta. Illik hozzá, nem gondolod? Ó, ha tudta volna, mennyire! - Igen - mosolyodtam el kényszeredetten. - Nagyon jól hangzik. Apa átkarolt, és megszorította a vállam; pont úgy, ahogy gyerekkoromban, amikor az utánpótláscsapatunk elvesztette a meccset. - Nagyon hiányzik - mondta. - Még mindig nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Torkomban gombóc volt, a szívem pedig úgy összeszorult, hogy ájulás környékezett. Anya halott. Soha többé nem láthatom, hiába nyitogat ki könyveket, meg hiába üzenget nekem! - Tudom, Ethan, hogy nagyon nehéz időket éltél át. Már rég el akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy nem voltam melletted úgy, ahogyan kellett volna. Én csak... - Apa! - szakítottam félbe. Éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben, de visszafojtottam a sírást: eltökéltem, hogy nem adom meg a képmutató keselyűknek ezt az örvendetes látványt. - Semmi baj - mondtam. - Kicsit egyedül hagylak vele - szorította meg Apa még egyszer a vállamat. - Én addig sétálok egyet. Magamra maradtam, és tovább meredtem a sírkőre, melybe az Awen apró kelta szimbóluma is bele volt vésve. Jól ismertem ezt a jelképet, Anya nagyon szerette. A három vonal fénysugarakat ábrázolt, melyek fent egyesültek. - Awen - hallottam meg a hátam mögött Marian hangját. - Gall eredetű szó, azt jelenti, „költői ihlet” vagy „spirituális megvilágosodás”. Azaz két olyan dologra utal, melyet anyukád nagyon sokra tartott.
Eszembe jutottak a szemöldökfába vájt szimbólumok Ravenwoodban, meg a Holdak Könyvében látott ábrák, és az, ami a Száműzöttek Klubjának ajtaján díszelgett. A jelképek mindig valamire utalnak, és - mint Anya is tudta - nem minden esetben egyszerűen szavakra. Eltűnődtem: talán ez lehetett az oka, hogy Őrzővé váljon? Vagy a korábbi Őrzőktől tanulta meg ezek fontosságát? Belegondoltam, milyen sok dolog van, amit már soha nem tudhatok meg róla. - Ethan, sajnálom! Szeretnél egyedül maradni? - Nem - ingattam a fejem, és hagytam, hogy Marian átöleljen. - Nem igazán érzem, hogy itt lenne. Érted? - Igen - bólintott, majd mosolyogva homlokon csókolt. Ezután kivett egy zöld paradicsomot a zsebéből, és a sírkő tetejére biggyesztette. Hátradőltem, és elmosolyodtam: - Ha igazi barát lennél, meg is sütötted volna. Marian átkarolt. A legszebb ruháját viselte, mint mindenki, de ő, kifinomult eleganciájával, a többieken is túltett. Finom, vajszínű anyagból készült, a nyaka mellett laza masnival. A rakott szoknyarésszel együtt úgy nézett ki, mintha egy régi filmből lépett volna elő - arra gondoltam, ez a ruha Lenán is remekül mutatna. - Nincs szükség rá, Lila anélkül is tudja - húzott magához Marian még szorosabban. Valójában csak miattad jöttem ki. - Köszönöm, Marian néni. Elég nehéz napok vannak mögöttem. - Olivia elmondta. Igézők klubja, Incubus, Háborgó, és mindez egyetlen éjszaka alatt! Attól tartok, Amma soha nem fog beleegyezni, hogy újra betedd hozzám a lábad. Azt nem említette, hogy ő miként feddte meg Livet. - Van még más is. Lena. Arra sem tudtam rávenni magam, hogy a nevét kimondjam. Marian félresöpörte a hajamat a szemem elől. - Tudom, és sajnálom. De hoztam neked valamit. Azzal kinyitotta a táskáját, és elővett egy apró, fából készült dobozkát, a tetején kopott, faragott díszítéssel. - Mint említettem, valójában miattad jöttem ki, hogy ezt odaadjam! - mondta, és felém nyújtotta a dobozt. - Anyukádé volt, és nagy becsben tartotta! Ez volt a gyűjteménye legrégebbi darabja. Én úgy gondolom, azt szerette volna, hogy a tied legyen. Amikor elvettem, észrevettem, hogy a dobozka a vártnál nehezebb. - Vigyázz! - szólt Marian. - Törékeny holmi! Óvatosan kinyitottam, abban a hiszemben, hogy újabb polgárháborús ereklyét találok majd benne - zászlófoszlányt, puskagolyót, csipkeruha egy darabját... Emléket a történelem és az idő mélyéről. De amikor kinyitottam a dobozt, valami más volt benne, egy egész másféle történelem és idő mélyéről felbukkanó emléktárgy. Az első pillanatban ráismertem. A Fénygömb, a látomásaimból. A Fénygömb, amit Macon Ravenwood adott a szerelmének. Lila Jane Eversnek. Eszembe jutott, hogy Anya második nevét láttam egyszer egy régi díszpárnájára hímezve. Jane. Caroline nénikém mesélte, hogy a nagymamámon kívül senki nem hívta így, ő viszont
meghalt, mielőtt én megszülettem volna, így nem tudatosult bennem, hogy Anyának van még egy neve. Caroline néni azonban rosszul mondta. Nem csak a nagymamám hívta Anyát Janenek. És ez azt jelenti, ébredtem rá, hogy a látomásokban szereplő lány nem más volt, mint az édesanyám. És Anya életének nagy szerelme Macon Ravenwood volt.
JÚN. 17. A Fénygömb
Anya és Macon Ravenwood. Eldobtam a Fénygömböt, mert valósággal égetett. A doboz leesett, és a tárgy - mintha veszedelmes természetfeletti börtön helyett csupán ártalmatlan gyermekjáték lett volna - sértetlenül kigurult belőle. - Ethan, mi a baj? - kérdezte aggódva Marian, akinek úgy tűnt, fogalma sincs, hogy felismertem az ajándékot. Amikor a látomásokról meséltem neki, meg sem említettem. Nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget; csak egy újabb érthetetlen részletnek tűnt az Igézők világában. Pedig fontos szerepet játszott. Ha ez, gondoltam, valóban a látomásokból ismert Fénygömb, akkor anyám úgy szerette Macont, ahogy én Lenát. És ahogyan apám őt. Tudni akartam, vajon Marian tisztában van-e vele, hogy Anya honnan szerezte a Fénygömböt; ki adta neki, és miért. - Tudtad? - kérdeztem kurtán. Marian lehajolt, és felvette a gömböt, melynek sötét felszíne megcsillant a napfényben, aztán visszatette a dobozba. - Mit? Nem értem, mire gondolsz, Ethan! A kérdések gyorsabban tolultak elmémbe, mint ahogy ki tudtam őket mondani. Hol ismerkedett meg Anya Macon Ravenwooddal? Mennyi ideig voltak együtt? Ki tudott még kettejük kapcsolatáról? És ami a legfontosabb...? Mit érzett Apa iránt? - Tudtad, hogy anyám szerelmes volt Macon Ravenwoodba? - pontosítottam. Marian arcára kiült a mély döbbenet, és ez egyben el is árulta a választ. Csak egy emléktárgyat akart átadni nekem, nem Anya legféltettebb titkát! - Ezt meg ki mondta el neked? - hüledezett. - Te. Amikor átnyújtottad a Fénygömböt, melyet annak idején Macon adott a szerelmének. Anyámnak. Marian, noha szeme megtelt könnyel, de uralkodott magán. - A látomások. Maconről és... anyádról... Lassan összeállt számára a kép. Eszembe jutott az első alkalom, amikor Maconnel találkoztam. Lila Evers, mondta. Lila Evers Wate, helyesbítettem. Macon említette, hogy olvasta anyám műveit, de úgy tett, mintha személyesen nem ismerné őt. Újabb hazugság. Forgott velem a világ. - Szóval tudtad. Ezt már nem is kérdésnek szántam. Fejem ráztam, és azt kívántam, bár visszapörgethetném az időt, és lerázhatnék magamról mindent, amivel szembesülnöm kellett. - És Apa tudja?
- Nem. És nem is szabad elmondanod neki, Ethan! Nem értené meg! - győzködött Marian kétségbeesetten. - Nem értené meg? Én sem értem! - kiáltottam fel, mire több ember felfüggesztette a pletykálkodást, és érdeklődve rám meredt. - Annyira sajnálom! - hajtotta le a fejét Marian. - Sosem gondoltam volna, hogy valaha is el kell mondanom. Hiszen ez anyukád története, nem az enyém! - De, ha nem vetted volna észre, Anya halott, így nem igazán tudok kérdezni tőle - vetettem oda nyers és bosszús hangon, mely egyben tükrözte is a pillanatnyi lelkiállapotomat. - Igazad van - hajtotta le a fejét Marian, és Anya sírkövére meredt. - Jogod van tudni. - Az igazságot akarom! - követelőztem. - És meg is fogod kapni - felelte Marian remegő hangon. - Ha felismerted a Fénygömböt, akkor minden bizonnyal azt is tudod, miért adta Macon Anyukádnak. - Azért, hogy megvédje őt saját magától - jelentettem ki. Korábban sajnáltam Macont, de most undorodtam tőle. Júlia szerepébe kényszerítette Anyukámat egy kifacsart drámában, önmaga Incubus-Rómeója mellett... - Pontosan - bólintott Marian. - Macon és Lila ugyanazzal a problémával küzdöttek, mint te és Lena. Látva, hogy az elmúlt hónapok során mi minden történt veled, óhatatlanul is hozzájuk hasonlítottalak benneteket. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett ez az egész Macon számára! - Kérlek, hagyd ezt abba! - tiltakoztam. - Ethan, megértem, hogy mindezt most nagyon nehéz tudomásul venned, de a történteken nem változtat - jelentette ki Marian. - Őrző vagyok, így csak a puszta tényeket tárom eléd. Anyád Halandó volt, Macon pedig Incubus. Azután, hogy Macon átváltozott, és azzá a Sötét lénnyé vált, amire születésétől fogva rendeltetett, nem maradhattak együtt. Macon nem bízott magában, rettegett, hogy bántaná anyádat, így nekiadta a Fénygömböt. - Tények vagy hazugságok, nem mindegy? - szakítottam félbe, mert úgy éreztem, már belefáradtam a sok titokba. - Ez tény. Jobban szerette anyádat az életénél is. Miért védi őt Marian ennyire, ütött szöget a fejembe a kérdés. - Na és aztán, attól, hogy valaki nem öli meg élete szerelmét, még nem válik hőssé! - vágtam a fejéhez indulatosan. - Majdnem belehalt, Ethan. - Nem mondod? Nézz körül! Anya halott, Macon is halott, így megállapíthatjuk, hogy a terve nem sokat ért - jelentettem ki keserű gúnnyal. Marian mélyet lélegzett. Ismertem már jól ezt a pillantását; tudtam, hogy előadás következik. Karon fogott, és elvezetett, távolabb az élőktől és a holtaktól is. - A Duke Egyetemen ismerkedtek meg - kezdte. - Mindketten amerikai történelmet tanultak. Egymásba szerettek, ahogyan a hétköznapi emberek. - Úgy érted, ahogy egy hétköznapi, mit sem sejtő egyetemista lány és egy leendő Démon. Ha már így ragaszkodunk a tényszerűséghez - vetettem közbe. - „A Fényben ott a Sötét, és a Sötétségben ott a Fény.” Anyád mindig így mondta. Most viszont egyáltalán nem érdekeltek az Igézők világa által inspirált filozófiai spekulációk. - Mikor adta neki Macon a Fénygömböt? - kérdeztem lényegre törően. - Macon egy idő után megmondta Lilának, mi is ő valójában, és azt is, hogy a közös jövőjük elképzelhetetlen.
Marian lassan, óvatosan ejtette ki a szavakat. Neki valószínűleg épp olyan nehezére eshetett elmesélni a történetet, mint nekem meghallgatni; így sajnáltam mindkettőnket. - Ez összetörte Lila szívét, de Maconét is. Macon odaadta neki a Fénygömböt, melyet szerencsére Lilának sosem kellett használnia. Macon aztán otthagyta az egyetemet, és hazajött Gatlinbe. Marian várta, hogy erre majd valami gonoszságot mondok. Próbáltam is előhozakodni egy csípős megjegyzéssel, de végül inkább a kíváncsiságom győzött. - Mi történt, miután Macon visszajött? Találkoztak? - Sajnos nem. - Sajnos? - néztem rá hitetlenkedve. - Szomorú történet volt, Ethan - ingatta Marian a fejét. - Soha olyan letörtnek nem láttam anyádat. Aggódtam miatta, és tehetetlennek éreztem magam. Annyira megviselték az események, hogy attól féltem, belehal a bánatba! Az Örök Nyugodalom Kertjét megkerülő sétányon köröztünk. Fák közé értünk, távol a temetőbe kilátogató emberek kíváncsi tekintetétől. - És aztán mi történt? Tudni akartam a történet végét, legyen bármilyen fájdalmas is. - Anyád követte Macont Gatlinbe, a Járatokon keresztül. Nem tudta elviselni, hogy nem találkozhatnak, és megesküdött, hogy megtalálja a módját, hogy együtt lehessenek. A végére akart járni, miként élheti le együtt egy Igéző és egy Halandó az életét. Egészen megszállottá vált. Megértettem. Egyáltalán nem tetszett, amit hallottam, de a lelkem mélyén meg tudtam érteni Anyát. - Tudta, hogy a választ a kérdésre nem a Halandók, hanem az Igézők közt találhatja. így hát anyád a világuk részévé vált, annak ellenére, hogy így sem lehetett együtt Maconnel. Ismét elindultunk. - Arra gondolsz, hogy Őrző lett, igaz? Marian bólintott. - Lila olyan hivatásra lelt, mely által tanulmányozhatta az Igézők világát, annak törvényszerűségeit, a Fényhozókat és a Sötét Igézőket egyaránt. Közben próbálta keresni a választ. - Hogyan kapta meg ezt a munkát? Sejtettem, hogy nem újsághirdetésre jelentkezett; habár tekintve, hogy Carlton Eaton kézbesítette a lapokat a Halandóknak és az Igézőknek is, nem zárhattam ki akár ezt a lehetőséget sem. - Akkoriban Gatlinben nem akadt egyetlen Őrző sem - Marian itt elhallgatott, és szemlátomást kényelmetlenül feszengett. - De egy nagy hatalmú Igéző előállt azzal, hogy, tekintettel arra, hogy itt van a Lunae Libri, a Holdak Könyve, igényt tartana egyre. Most már összeállt a kép. - Macon volt az - adtam hangot vélekedésemnek. - És anyát kérte, ugyebár, mert végül ő sem bírta ki, hogy távol legyen tőle. - Nem ő - törölte meg Marian az arcát egy zsebkendővel -, hanem az anyja, Arelia Valentin. - Miért akarta volna Arelia, hogy az anyám Őrző legyen? - csodálkoztam. - Még ha sajnálta is a fiát, biztosan tudta, hogy nem lehetnek együtt! - Arelia nagy hatalmú Beleérző, és képes meglátni a jövő szilánkjait.
- Mint Amma, csak Igéző változatban? - kérdeztem. - Akár így is mondhatjuk - törölte meg Marian ismét az arcát. - Arelia meglátott valami különlegeset az anyádban, rendkívüli képességet, melynek segítségével meglelheti az igazságot, és megláthatja, ami rejtve van. Úgy gondolom, bízott benne, hogy majd megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy a Halandók és az Igézők miként lehetnek együtt. A Fényhozók közül többen vágytak volna erre, nem Genevieve volt köztük az első, aki Halandót szeretett Marian elnézett a távolba, ahol a családok gyülekeztek piknikre a lejtős füvön. - De persze elképzelhető, hogy a fiáért tette. Marian megállt. Időközben újabb kört tettünk, és Macon sírjához értünk. Már messziről láttam a szomorú angyalfigurát; ettől eltekintve viszont a parcella egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a temetéskor. Ahol korábban csak sár volt, most dúsan burjánzó kert pompázott, a síremléket pedig két, elképesztően magas citromfa fogta közre. Ezek árnyékában jázmin- és rozmaring virágok sokasága borította a földet. Eltűnődtem, hogy vajon Maconnek akadt-e egyetlen látogatója is, aki észrevehette volna. A halántékomhoz nyomtam a két tenyeremet, mert úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Marian gyengéden megpaskolta a hátamat. - Tudom, hogy sok ezt mind egyszerre megemészteni, de a lényegen semmit nem változtat! Anyukád szeretett téged - bizonygatta. - Hát persze - ráztam le magamról Marian kezét. - Csak Apát nem szerette. Marian megragadta a karom, és kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, magához rántott. Anya egyúttal Marian legjobb barátja is volt, és nem úszhattam meg szárazon, hogy meg mertem kérdőjelezni a becsületességét. - Ne merészelj ilyet mondani, Ethan Wate! - szólt rám szigorúan. - Anyád szerette apádat! - De nem miatta költözött Gatlinbe, hanem Macon miatt - vélekedtem. - A szüleid a Duke-on ismerkedtek meg, mikor a doktori értekezésünkön dolgoztunk. Őrzőként anyád a Gatlin alatt futó Járatokban lakott, és ingázott a Lunae Libri meg az egyetem között, ahol velem kutatott. Nem élt magában a városban, az AAFL és Mrs. Lincoln székhelyén. Így hát elmondható, hogy igenis apád miatt költözött ide. Kijött miatta a sötétségből a fényre, és hidd el nekem, nagy lépést tett meg ezzel. Apád mentette meg saját magától akkor, amikor erre senki más nem volt képes, se én, se Macon! A Macon sírját szegélyező citromfákat néztem, majd mögöttük anyám sírját, és felidéztem a képet, ahogy apám térdel mellette. Aztán a gondolataim visszakalandoztak Macon felé, aki bemerészkedett az Örök Nyugodalom Kertjébe, csak hogy anyám közelében pihenhessen. - Ideköltözött, ebbe a városba, ahol senki nem fogadta őt szívesen, csak mert apád, akit szeretett, nem volt hajlandó elmenni innen. Marian megragadta az államat, és nem engedte, hogy elfordítsam a fejem. - Csak nem apád volt az első szerelme, ennyi! Megkönnyebbülten sóhajtottam. Legalább nem vált hirtelen az egész életem hazugsággá. Szerette apát, még ha korábban ugyanígy érzett Macon Ravenwood iránt is. Elvettem Mariantől a Fénygömböt. A kezemben akartam tartani, mert jelképezte mindkettőjüket. - És soha nem találta meg a módját, hogy a Halandók és az Igézők együtt lehessenek állapítottam meg. - Elképzelhető, hogy ez nem is lehetséges - ölelt át Marian, mire én a vállára hajtottam a fejem. - De te vagy, Ethan, az Irányfény; talán épp te fogod kideríteni! Először azóta, hogy Lenát majdnem egy évvel ezelőtt megláttam az esőben, elfogott a bizonytalanság. Akárcsak az anyám, én sem találtam semmiféle választ. Ehelyett a kutakodás csak további gondokat eredményezett. Talán Lena is ugyanerre a meggyőződésre jutott? A dobozra néztem Marian kezében.
- Ezért halt meg anyukám? Mert megpróbált válaszra lelni? Marian megfogta a kezem, belehelyezte a dobozt, és rászorította az ujjaim. - Elmondtam, amit tudok - jelentette ki. - A következtetéseket vond le magad, én abba nem avatkozhatok bele. Ez a szabály. A Dolgok nagyszerű Rendjében én nem számítok. Az Őrzők sosem számítanak. - Ez nem igaz. Marian igenis számított nekem, de ezt nem tudtam kimondani. Anya is számított, ezt meg már hiába mondtam volna. Marian elhúzta a kezét, és elmosolyodott. - Nem panaszkodom, Ethan - bizonygatta. - Én magam választottam ezt az utat. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megválaszthatja a Dolgok Rendjében elfoglalt helyét. - Lenára gondolsz? Vagy talán rám? - Akár tetszik, akár nem, számítasz, ahogy Lena is. Ez nem döntés kérdése. Kisimította a hajamat a szememből, pont úgy, ahogy régen Anya szokta. - Az igazság már csak ilyen. „Csak ritkán tiszta, és sohasem egyszerű”, ahogyan Oscar Wilde mondja. - Hogyhogy? - „Az igazságot mindig könnyű megérteni, ha megtaláltuk - megtalálni, az a nehéz feladat!” - Ez is Oscar Wilde? - Galileo, a modern csillagászat atyja. Újabb ember, aki nem volt hajlandó elfogadni a Dolgok Rendjében neki szánt helyet, azt a gondolatot, hogy a Nap forog a Föld körül. Talán mindenkinél jobban tudta, hogy azt, mi az igazság, nem választhatjuk meg, legfeljebb afelől dönthetünk, hogy mit kezdjünk vele. Eltettem a dobozt, mert a lelkem mélyén megértettem, hogy Marian miről beszél - még így is, hogy mit sem tudtam Galileóról, pláne Oscar Wilde-ról! Akár akartam, akár nem, a dolgok részévé váltam. Tudomásul vettem, hogy nem menekülhetek el, ahogyan a látomásoknak sem vehetem elejét. Csak afelől dönthetek, hogy mit kezdek mindezzel.
JÚN. 17. Az ugrás
Amikor aznap éjjel lefeküdtem, előre féltem, hogy mit fogok álmodni. Azt mondják, az ember mindig arról álmodik, amire legutoljára gondol lefekvés előtt. De minél erősebben próbáltam kiverni Macont és Anyát a fejemből, annál makacsabbul furakodtak a gondolataimba. A végén már egészen kimerített a nem gondolkodás, és csak idő kérdése volt, hogy mikor süllyedek a feketeségbe, s változik csónakká az ágyam... A fejem fölött fűzfák bólogattak. Éreztem, ahogy előre-hátra ringatózom. Az ég kéken és vakító tisztán borult fölém. Elfordítottam a fejem, és oldalra néztem. Szálkás fa, a kék olyan árnyalatára festve, mint a hálószobám mennyezete. Csónakban feküdtem, mely a folyón ringott. Felültem, mire a csónak megbillent. Kicsi fehér kéz nyúlt a vízbe, egyik karcsú ujjával végigszántotta a felszínt. Néztem, ahogy az általa keltett hullámok megtörik az egyhangú kékség sima, mozdulatlan tükörképét. Lena velem szemben feküdt a csónak másik végében. Csipkésfodros, apró díszített fehér ruhát viselt, olyat, amilyet a régi, fekete-fehér filmekben lehet napernyőt tartott a kezében, és haját, körmeit, sőt még az ajkát is feketére oldalán feküdt, összegömbölyödve, a csónak oldalához húzódva, kibontott szétterültek mögötte.
gyöngyökkel látni. Fekete festette. Az fürtjei pedig
- Lena? - szólítottam meg. Nem nyitotta ki a szemét, de elmosolyodott. - Fázom, Ethan - felelte. A kezére néztem, ami most már csuklóig a vízbe ért. - Nyár van - mondtam. - Meleg a víz. Megpróbáltam odamászni hozzá, de a csónak hintázni kezdett, mire a lány még messzebbre hajolt a csónak pereme fölött, miközben a felcsúszó ruhája alól kivillant a fekete tornacipő. Megkövültem. A víz lassan a vállát nyaldosta, és a haja is együtt ringott a vízben a hullámokkal. - Ülj fel, Lena! - kiáltottam. - Bele fogsz esni a vízbe! A lány azonban csak nevetett, és eldobta a napernyőt, mely lebegve elúszott a vízen. Lena felé hajoltam, mire a csónak ismét vészesen billegni kezdett. - Nem mondtam? Már beleestem. Kapkodva előrevetettem magam. Ez nem történhet meg, gondoltam, de tudtam, mi következik. Lehunytam a szemem, és tehetetlenül vártam a csobbanás hangjára. Ahogy a csónak széléhez csapódtam, felpillantottam. Az egész világ ringatózott, a lány pedig eltűnt. Lenéztem, és nem láttam mást, csak a Santee-folyó sűrű, zöldesbarna vizét, és benne Lena sötét haját. Utánanyúltam, képtelen voltam gondolkodni. Ugorj, vagy maradj a csónakban! A haj egyre messzebb lebegett, csendesen és lélegzetelállítóan, mint valami mitikus tengeri lény. És a folyó mélyén - mintha üveg mögé lett volna zárva - egy elmosódott, fehér arcot
pillantottam meg. - Anya? Verítékben úszva, köhécselve ültem fel az ágyamban. Holdfény áradt be szobám ablakán, ami már megint nyitva maradt. A fürdőszobába támolyogtam, és addig ittam a vizet a tenyeremből, míg a köhögés alább nem hagyott. A tükörbe bámultam, de a sötétben alig tudtam kivenni az arcvonásaimat. Az árnyak közt a szememet kerestem, de helyette valami mást találtam... fényt a távolban. És már el is tűnt a tükör, az elmosódott arcommal együtt. Csak a fény maradt, és az egymás után felvillanó képek. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, és megérteni a történteket, de minden olyan gyorsan zúdult rám; mintha lovagolnék, fel s le hullámzottak a képek. Láttam a járdát; vizes volt, csillogó és sötét. Alig félméternyire volt tőlem, így olyan benyomást keltett, mintha a földön kúsznék négykézláb. De továbbra sem értettem, mi folyik, mert a képek szédítő sebességgel váltakoztak. Itt-ott magas, egyenes sarokkövek bukkantak fel, és az utca egyre emelkedett, úgy tűnt, menten rám szakad. Csak a fényt láttam, a járda most már riasztóan közelinek tűnt. Éreztem a hideg porcelánt is, ahogy megragadtam a mosdókagyló szélét, hogy el ne essek. Szédültem, és a vibráló képek csak szüntelenül ömlöttek rám, ahogyan a fény is megállíthatatlanul közeledett. Egyszer csak változott a látvány - mintha befordultam volna egy sarkon ebben az útvesztőben -, és minden fokozatosan lelassult. Egy utcai lámpa alatt két alak támaszkodott egy téglaépület koszos falának. Szóval ez volt a fényforrás, mely ki-be ugrált a látókörömből. Alulról néztem őket, mintha a földön feküdnék. Körvonalaik lassan élesedtek. - Hagynom kellett volna egy üzenetet. A nagymamám aggódni fog! Lena hangja volt. A lány ott állt közvetlenül előttem. Ez nem látomásnak tűnt, legalábbis azokhoz, melyeket a medál, illetve Macon naplója idézett elő, nem hasonlított. - Lena! - kiáltottam, de a lánynak szeme sem rebbent. A másik alak közelebb jött, és már akkor tudtam, hogy John az, amikor még nem is láttam az arcát. - Ha üzenetet hagysz, akkor egy egyszerű Felderítő Igézettel könnyedén a nyomodra bukkanhattak volna. Főleg a nagymamád. Elképesztő ereje van! Gondolom, családi vonás - simította meg Lena vállát. - De én nem érzem erősnek magam! - ellenkezett a lány. - Azt se tudom, hogy mit érzek! - Nem bizonytalanodtál el, ugye? John a lány keze után nyúlt, megfogta, majd felfelé fordította a tenyerét. Másik kezével a zsebébe nyúlt, filctollat húzott elő, és szórakozottan firkálgatni kezdett Lena kezére. A lány, miközben a készülő írást figyelte, a fejét rázta. - Nem - mondta. - Én már nem tartozom közéjük. A végén még bántódásuk esett volna miattam. Csak ártanék mindenkinek, akit szeretek. - Lena... - tiltakoztam volna, de beláttam, hogy felesleges, mert úgysem hall. - Ha elérjük a Nagy Gátat, minden megváltozik! - biztatta John. - Ott nincs Fény és Sötét, nincsenek Születettek és Csapásosztók, csak a mágia legtisztább formája, ami szükségtelenné tesz bármiféle különbségtételt vagy ítélkezést. Mindketten a lány tenyerére meredtek, miközben John már Lena csuklója körül húzta végig a filctoll hegyét. Lehajtották a fejüket, homlokuk csaknem összeért. A lány lassan megfordította a kezét John tenyerében.
- Félek - vallotta be. - Soha nem hagynám, hogy bajod essen! - győzködte John, és a lány füle mögé igazított egy kóbor tincset. Eltűnődtem, vajon Lena emlékszik-e még rá, hogy valaha én is így szoktam tenni. - Nehéz elképzelni, hogy ilyen hely valóban létezik - hangoztatta tovább kétségeit Lena. Az emberek egész életemben csak ítélkeztek fölöttem - nevetett, de világosan hallottam, színlelt derűjébe keserűség is vegyült. - Éppen ezért megyünk oda! Hogy végre önmagad lehess! - mondta John, majd hirtelen furán megrándult a válla. Fájdalomtól elkínzott arccal megragadta, de, mielőtt Lena bármit is észrevett volna az egészből, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Én viszont láttam! - Önmagam? De hát én sem tudom, ki vagyok! - sóhajtott szomorúan Lena, majd néhány lépést távolodott a faltól, és az éjszaka sötétjét pásztázta. Az utcai lámpa megvilágította az arcélét, és a fényben megcsillant régi, bolondos nyaklánca is. - Én nagyon szeretném tudni - hajolt John közelebb Lenához. Olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam, mit mond. Lena fáradtnak tűnt. - Ha megismerem, majd neked is bemutatom - ígérte, miközben jellegzetes, halvány mosolya kiült az arcára. - Indulhatunk, cicuskáim? - bukkant fel Ridley hirtelen a kapuban, egy cseresznyepiros nyalókát szopogatva. Miközben Lena megfordult, a fény megvilágította a tenyerét, melyre John az imént ráírt valamit. De nem szavak voltak, hanem a fekete minta, melyet a búcsúban is láttam már Lena kezén, sőt a jegyzetfüzete szélére firkálgatva is. Mielőtt bármi mást megfigyelhettem volna, a kép megváltozott, és csak a széles utca és az elázott macskakövek maradtak a szemem előtt. Végül azok is a semmibe vesztek. Nem tudom, mennyi ideig álltam még ott, a csap szélét markolva. Úgy éreztem, ha elengedem, elájulok. Kezem reszketett, a lábam kis híján összecsuklott alattam. Mi volt ez? Nem egyszerű látomás! Olyan közel voltak, hogy úgy éreztem, elég lenne kinyújtanom a kezem, és megérinthetem őket. De akkor Lena miért nem hallott? Végül is, gondoltam, nem számít. Hiszen megtette. Elszökött, ahogyan ígérte. Nem tudtam, most hol lehet, de épp eleget láttam már a Járatokat ahhoz, hogy felismerjem őket. Tehát elment, és a Nagy Gát felé tart, bárhol is legyen az. De többé semmi köze hozzám gondoltam keserűen -, nem akarok vele álmodni, nem akarom őt látni, hallani. Úgy éreztem, másra sem vágyom, csak hogy elfelejtsem az egészet, és visszafeküdjek aludni. Ugorj, vagy maradj a csónakban! Micsoda egy elcseszett álom! Mintha rajtam múlna! A csónak így is, úgy is süllyed, akár benne vagyok, akár nem! Émelyegve elengedtem a csap szélét, öklendeztem egy darabig a vécécsésze fölött, majd a szobám felé vánszorogtam. Elhaladtam a fal tövében felhalmozott cipősdobozok mellett, melyek magukba zártak mindent, ami fontos volt nekem, vagy amit el akartam rejteni. Egy pillanatra megálltam. Tudtam, mit keresek, csak azt nem, hogy melyik dobozba tettem. Tükörsima vízfelszín. Ez jutott eszembe az álomban is. Próbáltam rájönni, melyikben találom. Ez elég nevetségesnek tűnt, mert pontosan tudtam, mi van a dobozokban. Legalábbis előző nap még így volt. Erősen gondolkodtam, de csak a hetven-nyolcvan, hirtelen egyformának tűnő cipősdobozt
láttam. A fekete adidasos-ban lehet, vagy a zöld New Balance dobozában? Sehogy sem jutott eszembe. Kinyitogattam vagy tizenkettőt, mire végre eljutottam a fekete Converse dobozához. A faragott faládika ott feküdt benne. Kiemeltem a bársonybélésből a sima, finom gömböt, ami, mintha ezer éve nem mozdította volna senki, sötét mélyedést hagyott maga után a dobozban. A Fénygömb. Anya legféltettebb kincse, és Marian nekem adta. De miért most? Ahogy a kezemben tartottam a halovány gömböt, lassan bevilágította körülöttem az egész szobát, addig, míg az ívelt felszín megtelt élettel, és különböző színekben vibrálni kezdett. Végül sápadt, zöld fényű izzásban állapodott meg. Lelki szemeim előtt ismét megláttam Lenát, és a hangját is hallottam: Csak ártanék mindenkinek, akit szeretek. Az izzás lassanként elhalványult, s végül újra a fekete, áttetsző, hideg és élettelen gömböt tartottam a kezemben. De még mindig éreztem Lena jelenlétét. Mintha a Fénygömb valamiféle iránytűként vezetett volna hozzá, érzékeltem, hol van. Arra gondoltam, talán mégis lehet valami ebben az Irányfény-dologban! De hát - csüggedtem el aztán ennek az egésznek semmi értelme, hiszen máshová sem vágytam kevésbé, mint ahol Lena és John voltak. Akkor hát, tépelődtem magamban, miért látom őket mégis? Elmémben egymást kergették a gondolatok. A Nagy Gát? Ahol nincs Fény és Sötét? Lehetséges ez egyáltalán? Meg sem próbáltam visszaaludni. Magamra rántottam egy gyűrött Atari-pólót, és már nem volt kétségem afelől, hogy mi is a teendőm. Együtt vagyunk, vagy nem, ez az egész fontosabb, mint az én csip-csup problémáim. Talán olyan nagyszabású, mint a Dolgok Rendje, vagy az a pillanat, amikor Galileo rájött, hogy a Föld forog a Nap körül. Megértettem, mit sem számít, hogy én részese akarok-e lenni ennek az egésznek. Véletlenek nincsenek: oka van annak, hogy láttam Lénát, Johnt és Ridley-t. Csak még nem tudtam az okot. Ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy beszélnem kell azzal, aki Galileo szerepét játssza ebben a történetben. Amikor kiléptem a sötét utcára, Mr. Mackey törpekakasai épp elkezdtek kukorékolni. Hajnali háromnegyed öt volt, és a nap még nem kelt fel, mégis úgy sétáltam a városban, mintha verőfényes délután lenne. Ahogy végigmentem a repedezett járdán és a ragacsos aszfalton, csak a saját lépteim zaja törte meg a csendet. Hova tartanak Lenáék? Miért láttam őket? Mi ennek a jelentősége, tépelődtem. Hirtelen zajt hallottam. Amikor megfordultam, Lucille-t láttam, amint büszkén felcsapja az állát, és leül mögöttem a járda szélére. Megráztam a fejem, és továbbmentem. Ez a habókos macska követni akart, de nem bántam. Talán csak mi ketten voltunk ébren az egész városban. Ebben tévedtem: Gatlin Galileója sem aludt már. Amikor befordultam a sarkon Marian utcájába, láttam, hogy a könyvtárosnő szalonjában ég a villany. Ahogy közeledtem, észrevettem, hogy a verandán még egy fény pislákol. - Liv! Felszaladtam a lépcsőn, mire a sötétből csattanást hallottam. - A pokolba is! - kiáltott fel valaki, majd egy óriási távcső lendült felém, én pedig lebuktam. Liv megragadta a műszer végét, kócos copfjai csak úgy röpködtek utána. - Ne settenkedj így mögém! - förmedt rám. Elfordította az egyik fogantyút, amivel a távcsövet szilárdan rögzítette
a magas alumíniumállványhoz. - Miért settenkedés, ha az ember feljön a lépcsőn? - méltatlankodtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a pizsamaalsóként szolgáló rövidnadrágot, és a pólót, melyen a Plútó képe díszelgett, a következő felirattal: „A TÖRPEBOLYGÓ ÜZENI: NE A KISEBBEL KEZDJ KI” - Nem láttalak! - mentegetőztem. Liv beállította a távcső lencséjét, és újra belenézett. - Egyébként is, miért nem alszol ilyenkor? - kérdeztem. - Talán holdkóros vagy? - Épp ezt próbálom én is kideríteni! - Hadd takarítsak meg neked egy kis időt, a válasz: igen! - Ez most nem vicc! Végigmért, aztán elővette piros noteszét, és nekifogott szorgalmasan körmölni. - Figyelek közben - vetette oda nekem. - Csak le kell jegyeznem pár dolgot. - És mit vizsgálsz? - néztem fel a válla fölött. - Az eget. Újra belenézett a távcsőbe, aztán a szelenométerébe, és újabb számokat írt le. - Azt tudom! - Nézd! - lépett arrébb, miközben intett, hogy menjek közelebb. Belenéztem én is a távcsőbe, melynek lencséjén át sziporkázó fényeket, csillagokat és egy galaxis porát, ami egyáltalán nem hasonlított a megszokott gatlini éghez. - Mit látsz? - Az eget. A csillagokat. A holdat. Elképesztő! - Most nézd meg! Elhúzott a távcsőtől, és felnéztem szabad szemmel az égre. Noha még mindig nem pirkadt, feleannyi csillagot sem láttam, mint az imént. - A fények nem olyan erősek. Visszafordultam a távcsőhöz, mire az ég újra tele lett ezernyi ragyogó csillaggal. Elhúzódtam, és kibámultam a csupasz éjbe. A valódi ég sokkal sötétebb volt, homályosabb, mint valami elfeledett, magányos hely. - Fura. A csillagok annyira másképp néznek ki távcsövön keresztül. - Ez azért van, mert valójában nincs ott mindegyik. - Ezt hogy érted? Az ég ugyanaz! - Kivéve, amikor nem - nézett fel Liv a holdra. - Hogyhogy? - Pontosan senki sem tudja. Vannak az Igéző csillagképek, és a Halandó csillagképek. És a kettő nem ugyanaz. Legalábbis a Halandó szemeknek nem egyforma, mi ketten pedig sajnos csak ilyennel rendelkezünk. Elmosolyodott, és átállított valamit az eszközön. - És azt is hallottam - folytatta -, hogy a Halandók csillagképeit meg az Igézők nem látják. - Hogyan lehetséges ez? - Hogyan lehetséges bármi? - A mi egünk valódi? Vagy csak annak tűnik? Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vadméh, amikor rájön, hogy becsapták, és a kékre festett mennyezetet égnek nézte.
- Van különbség? - kérdezte Liv, és az ég felé mutatott. - Látod? A Nagy Göncöl. Ezt a csillagképet ismered, ugye? Bólintottam. - Ha pedig megnézed, mi van alatta, a két hátsó kerekétől ferdén lefelé, látod azt a fényes égitestet? - Az a Sarkcsillag - mondtam. Ezt tudta mindenki, aki gyerekkorában a gatlini cserkészklub tagja volt. - Pontosan. A Poláris. Most pedig a szekér alját nézd, a legmélyebb pontját! Látsz ott valamit? Nemet intettem a fejemmel. Marian erre a távcsőbe kémlelt, és elfordított egy tárcsát, majd egy másikat is. - Na, most nézz bele! - lépett hátra. A lencsén keresztül megláttam a Göncölszekeret. Ugyanúgy nézett ki, mint szabad szemmel, csak fényesebben ragyogott. - Majdnem ugyanolyan - jelentettem ki. - Most pedig nézd meg a szekér alját! Ugyanott, ahol az előbb! Mit látsz? - Semmit - ráztam a fejem. - Nézd meg még egyszer! - noszogatott Liv hallhatóan ingerülten. - Miért? - értetlenkedtem. - Ha egyszer nincs ott semmi? - Ez meg hogy lehet? Liv dühösen lehajolt, és újra belenézett a távcsőbe. - Kizárt, hogy nem látod! Kell, hogy legyen ott egy hétágú csillag, amit a Halandók Tündércsillagnak is neveznek! Eszembe jutott, hogy Lena is visel egy ilyen medált a nyakláncán. Ez a Sarkcsillag Igéző megfelelője. Nem az északi, hanem a déli irányt jelzi, melynek különös jelentősége van az Igézők világában. Úgy hívják, a Déli Csillag. Várj! Megkeresem neked! mondta, majd ismét a távcsőhöz hajolt. - De mondd közben, amit akartál! Gondolom, nem azért jöttél, hogy kiselőadást hallgass a Tündércsillagról! Mi a helyzet? Már nem lett volna értelme halogatni, hogy elmondjam az igazságot. - Lena megszökött Johnnal és Ridley-vel - közöltem. - Odalent vannak valahol a Járatokban! - Micsoda? - meredt rám, és már ügyet sem vetett a távcsőre. - Honnan tudod? - Nehéz elmagyarázni... Láttam őket ebben a fura látomásban, mely nem is volt igazi látomás... - Hasonló történt, mint amikor Macon dolgozószobájában megérintetted a naplót? - Most nem nyúltam semmihez - ingattam a fejem. - Egyik percben magamat láttam a tükörben, a következőben meg szédítő tempóban száguldottak előttem a képek, mintha rohannék! Amikor leálltak, ott álltak Lenáék egy utcában, nem messze tőlem, de nem láttak, nem hallottak - magyaráztam hebegve. - És mit csináltak? - kérdezte Liv. - Valami Nagy Gát nevű helyet emlegettek, ahol állítólag minden szép és jó, és boldogan élhetnek, míg meg nem halnak, legalábbis John szerint. Próbáltam elnyomni a keserűséget a hangomban. - Tényleg azt rnondták, hogy a Nagy Gáthoz mennek? - hitetlenkedett Liv. - Egészen biztos
vagy benne? - Igen! - erősködtem. - Miért? Hirtelen azt éreztem, Hogy a Fénygömb felmelegszik a zsebemben. - A Nagy Gát a legrégebbi Igéző legendák egyike. Hatalmas erejű mágiát hordoz magában, és akkor keletkezett, amikor még nem létezett Fény vagy Sötét - olyan, mint a Nirvána. Ha valakibe szorult egy kis józan ész, nem hisz a létezésében! - jelentette ki Liv. - Márpedig John Breed hisz benne! - vetettem ellen. - Vagy csak ezt mondja! - vélekedett a lány, és felnézett az égre. - Ostobaság, bár igen csábító ostobaság. Mint a lapos föld gondolata, vagy az az elképzelés, hogy a Nap forog a Föld körül. Mint Galileo. Hát persze. Azért jöttem ide, hogy bizonyságot nyerjek: nincs más dolgom, mint hogy visszafeküdjek, és visszatérjek a Jacksonba, meg a korábbi életembe. Olyan magyarázatot vártam, mely nem azzal indokolja Lena megjelenését a fürdőszobatükörben, hogy becsavarodtam, de egyúttal nem is vezet vissza Lenához. Hiába is reménykedtem. Liv tovább mondta a magáét, szemlátomást nem tűnt fel neki, hogy összeszorult a gyomrom, és a zsebemben izzik a kő. - A legenda szerint, ha kitartóan követed a Déli Csillagot, végül megleled a Nagy Gátat. - És mi van, ha a csillag nincs is ott? Ez a gondolat rögtön szült egy másikat, és a végén már szédültem az elmémbe kúszó kételyektől. Liv azonban nem válaszolt, mert eszelős megszállottsággal állítgatta a távcsövet. - Ott kell lennie! - dühöngött. - Vagy elromlott a távcsövem! - Na és ha eltűnt? A galaxis folyton változásban van, nemde-bár? - Természetesen. Háromezerben már nem a Poláris lesz a sarkcsillag, hanem a Gamma Cephei, más néven Alrai, mely arabul „pásztort” jelent. - Háromezerben? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Pontosan. Ezer év múlva. Egy csillag nem tűnik el csak úgy, hacsak nem történik valami kozmikus robbanás. Ami meg elég komoly dolog. - „A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.” - jutott eszembe Eliot versének egy sora, melyet Lena a születésnapja előtt sehogy sem tudott kiverni a fejéből. - Nos, igen, én is szeretem ezt a verset, de a tudomány egy kicsit másként vélekedik. Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel. Vagy nem nyüszítéssel, hanem bumm-mal? Nem tudtam pontosan felidézni, de amikor Macon meghalt, Lena ezt leírta a falra az egyik versbe. Vajon már akkor tudta, hova vezet ez az egész? Forgott a gyomrom, a Fénygömb meg már annyira felforrósodott, hogy perzselte a bőrömet. - Semmi baja nincs a távcsövednek. - Attól tartok, valami nincs rendjén - meredt Liv a szelenométerére. - Nemcsak a távcsövek, hanem még a számok is megtébolyodtak! - „A csillagokkal változnak a szívek is”- idéztem gondolkodás nélkül, mintha valami régi szám nem akart volna kimenni a fejemből. - Micsoda? -
A Tizenhét hold. Nem számít, csak egy dal, amit egyfolytában hallok. Lena
Kiválasztásához van köze. - Előrevetítő Dal? - meredt rám Liv hitetlenkedve. - Így hívják? Gondolhattam volna, hogy ennek is megvan a maga neve. - Előrevetíti az elkövetkező eseményeket. Egész idő alatt hallottál egy Előrevetítő Dalt? Miért nem szóltál nekem erről? Vállat vontam. Biztos azért, mert egy idióta vagyok. Vagy azért, mert nem szerettem Livvel Lenáról beszélgetni. Esetleg mert szörnyű eseményeket vetít előre a dal. Tessék, lehet választani. - Mondd el, hogy szól az egész! - unszolt Liv. - Van benne valami a bolygókról, meg arról, hogy a hold idő előtt felkel. Aztán hogy a csillagok követik a szíveket... A többire nem emlékszem! Liv leült a veranda legfelső lépcsőjére, és jelentőségteljesen rám nézett. - Hamarabb felkel a hold? Biztos, hogy ez van benne? Bólintottam. - Előbb a hold, aztán a csillagok, erre tisztán emlékszem. Az ég már kezdett kivilágosodni. - Idő előtt előhívják a Kiválasztás Holdját. Ez mindent megmagyaráz. - Mit? A hiányzó csillagot? - Ennél többről van szó - hunyta le Liv rémülten a szemét. - Ha idő előtt megidéznek egy Holdat, az akár a Dolgok Rendjét is megváltoztathatja. Az égvilágon mindent. A mágneses mezőtől a mágikus terekig! Megmagyarázná az Igézők egén megfigyelhető eltolódásokat is! A természet rendje az Igézők világában is pont olyan finom egyensúlyban van, mint a Halandóknál. - És mi idézhet elő ilyesmit? - Inkább úgy kérdezd: ki! - helyesbített Liv, és, az állához húzva a térdét, összekuporodott. Tudtam, hogy csak egy személy jöhet szóba. - Sarafine? - Semmilyen feljegyzés nem utal arra, hogy létezhetne olyan Igéző, aki elég erős ahhoz, hogy korábban előhívja a Holdat. De ha valakinek mégis sikerült megzavarni a mozgását, akkor ez azt jelenti, hogy nem tudjuk meghatározni a következő Kiválasztás idejét. Ahogyan a helyét sem. Szóval, gondoltam, bizonytalanná válik a Kiválasztás, és így Lena sorsa is. Eszembe jutott, amit Marian mondott a levéltárban. „Azt, hogy mi az igazság, nem választhatjuk meg, legfeljebb afelől dönthetünk, hogy mit kezdjünk vele.” - És ha a Kiválasztás Holdjával ez történik, akkor ez igencsak érinti Lenát! - döbbentem rá. Ébresszük fel Mariant, biztosan tud nekünk segíteni! De alighogy ezt kimondtam, bevillant elmémbe az igazság: még ha Marian tud is segíteni, egyáltalán nem biztos, hogy fog. Mint Őrző, nem bonyolódhat bele az eseményekbe. Mint kiderült, Livnek is épp ugyanez járt a fejében. - Gondolod, hogy Ashcroft professzor majd megengedi, hogy Lena nyomába eredjünk a Járatokban, azután, ami múltkor történt velünk odalent? Inkább valószínű, hogy egész nyárra bezár minket a ritka könyvek gyűjteményébe! És, tettem hozzá magamban, ami ennél is rosszabb lenne, hogy riasztaná Ammát is, és
aztán másból sem állna életem hátralevő része, mint hogy a Nővéreket szállítom mindennap a templomba Grace néni százéves Cadillacjével. Ugorj, vagy maradj a csónakban! Rájöttem, hogy ez nem választás kérdése, azaz most már nem. A döntést már akkor meghoztam, amikor annak idején, azon az esős estén, a 9-es úton kiszálltam a kocsimból. Már akkor az ugrás mellett döntöttem. És most már nem maradhatok a csónakban, akár együtt vagyunk Lenával, akár nem. Elhatároztam: nem fogom hagyni, hogy John Breed, Sarafine, egy eltűnt csillag, rossz hold vagy az Igézők megbolondult ege az utamba álljon! Ráébredtem ugyanis, hogy ennyivel tartozom annak a lánynak, akivel akkor, a 9-es úton találkoztam. - Liv, meg tudom találni Lenát - jelentettem ki. - Nem tudom még, hogyan, de azt igen, hogy képes vagyok rá! Az órádon látod a hold állását, igaz? - Tudom követni a hold mágneses vonzerejében bekövetkező változásokat, ha erre van szükséged! - És akkor meg tudod keresni az Igézők Holdját? - Ha számításaim helyesek, ha az időjárás nem változik meg, ha az Igézők és Halandók csillagképeinek jellegzetes eltérései ugyanazok maradnak... - Igennel vagy nemmel válaszolj! - szakítottam félbe türelmetlenül, mire Liv elgondolkodva babrált az egyik hajfonatával. - Igen - bólintott végül. - Ha valóban ezt akarjuk, el kell tűnnünk, mielőtt Amma és Marian felkelnek! Liv habozott. Mint Orzőtanoncnak, meg kellett volna maradnia kívülállónak. De ha mi ketten összekerülünk, mindig megtaláljuk a módját, hogy bajba keveredjünk. - Lena valószínűleg nagy veszélyben van... - Liv, ha nem akarsz jönni... - De akarok! - tiltakozott. - Ötéves korom óta tanulmányozom a csillagok állását és az Igézők világát! Soha, semmire nem vágytam jobban, mint hogy a részese legyek! Azelőtt, hogy lementünk volna a Járatokba, mást se csináltam, csak olvastam róla, és az eget kémleltem! Elegem van abból, hogy örökösen csak a megfigyelő szerepe jusson nekem! Ashcroft professzor azonban... Ahogy Liv az érzéseit fejtegette, rájöttem, hogy tévedtem vele kapcsolatban: nem olyan, mint Marian. Soha nem elégedne meg azzal, hogy egész életében az Igézők tekercseit rendezgeti a polcokon. Ő azok közé tartozik, akik be akarják bizonyítani, hogy a Föld nem lapos. - Ugorj, vagy maradj a csónakban, Őrző! Jössz, vagy nem? A nap lassan felkelt, az időnk pedig egyre fogyott. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte, és kerülte a pillantásomat. A kis híján elcsattant csók emléke falat emelt közénk. - Ismersz valaki mást, akinek van holdmérője, és a fejében vannak a hiányzó Igéző csillagok? Nem voltam biztos benne, hogy az általa számon tartott változások, eltérések és egyéb adatok a segítségemre lesznek. Afelől viszont nem kételkedtem, hogy a dal mindig igazat mond, és a ma este látottak is ezt bizonyították. Segítségre szorultam, ahogyan Lena is, függetlenül attól, hogy a kapcsolatunknak vége van. Szükségem volt egy Őrzőre, és megtette egy szökevény Őrzőtanonc is a maga fura órájával és a fékezhetetlen kalandvágyával, melyet a könyvek nem tudtak csillapítani. - Ugrok - mondta Liv halkan. - Nem akarok a csónakban maradni. Halkan kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, hogy egy pisszenésnyi zajt se csapjon.
Tudtam, hogy a holmijáért lopózik be, és velem jön. - Biztos vagy benne? Nem akartam, hogy csak miattam jöjjön, legalábbis nem szerettem volna a kizárólagos ok lenni. Ezzel győzködtem magamat, de aztán rájöttem, hogy ez ostobaság. - Miért, ismersz még mást is, aki van olyan eszement, hogy egy legendái hely keresésére induljon, ahol egy veszedelmes Természet-feletti lény megpróbálja megidézni a Kiválasztás Holdját? - fordult vissza mosolyogva az ajtóból. - Ami azt illeti, igen!
JÚN.18. Külső ajtók
„NYÁRI ISKOLA, AVAGY A JÓ PAP IS HOLTIG TANUL:” Ez a felirat díszelgett a táblán, a máskor megszokott „HAJRÁ, VADMACSKÁK!” helyett. Liv és én a Jackson gimi bejárati lépcsősorát szegélyező bokrok mögül leskelődtünk. - Biztosra veszem, hogy odabent nem győznek tanulni a bukottak. - Miért? Lehet, hogy elfogytak, mert a pótvizsgára készülés helyett inkább elhúztak Gatlinből! Tudtuk, hogy nem lesz könnyű: nyár ide vagy oda, Miss Hester, az iskolatitkár ugyanúgy ott fog őrködni az irodájában, és árgus szemmel figyeli az érkezőket és a távozókat. Ha valaki megbukott egy tárgyból, be kellett iratkoznia a nyári iskolába. Éppenséggel el lehetett lógni az előírt foglalkozásokat - de csak ha az illetőnek sikerült kijátszania Miss Hestert. Mr. Lee részéről ugyan csak üres fenyegetőzésnek bizonyult, hogy megbuktatja azokat, akik nem vesznek részt a Honey Hill-i csata újrajátszásában, Link viszont valóban elhasalt biológiából, így tudtam, hogy nagy valószínűséggel bent találom. Már csak az volt a kérdés, hogy én miként lopózhatnék be. - Egész reggel itt fogunk kuksolni a bokorban? - kérdezte Liv durcásan. - Legyél már egy kis türelemmel! Egész életemben csak azon gondolkodtam, hogyan lóghatnék ki a Jacksonból. Azon, hogy miként juthatnék be, nem sokat törtem a fejem! De akkor sem vághatunk neki Link nélkül! Liv erre rám mosolygott. - Soha ne becsüld alá a brit akcentus hatalmát! Csak figyelj, és tanulj! Miss Hester a szemüvege mögül végigmérte Livet, aki szőke haját kontyba tekerte. Nyár lévén Miss Hester ujjatlan blúzt és poliészter halásznadrágot viselt, papucscipővel. Én a pult alatt bújtam el a lány mellett, és tökéletes rálátásom nyílt a gyanakvó titkárnő zöld rövidnadrágjára és bütykös lábfejére. - Elnézést, mit mondott, milyen szervezet küldte ide magát? - kérdezte Miss Hester. - A B.O.K. - felelte Liv, miközben ösztökélésképpen megrúgott, mire én az előcsarnok felé oldalaztam. - Értem. És az mi is pontosan? - A Brit Oktatási Konzulátus - felelte Liv türelmetlenséget színlelve. - Mint mondtam, kiemelkedően funkcionáló középiskolákat keresünk az Egyesült Államokban, hogy példaként tekinthessünk rájuk a saját oktatásunk megreformálása során. - Kiemelkedően funkcionáló? - visszhangozta Miss Hester értetlenül, miközben én négykézláb mászva elkanyarodtam a folyosó felé. - Nem értem, hogy lehet az, hogy senki sem informálta önt az érkezésemről. Beszélhetnék az elöljárójával, kérem? - Elöljáró? Mire Miss Hester kihámozta, hogy Harper igazgatóról lenne szó, addigra már felfelé száguldottam a lépcsőn, és megállapíthattam, hogy Liv előnyös külseje és kiemelkedő műveltsége mellett más hasznos tulajdonságokkal is rendelkezik.
- Jól van, most már elég legyen a Babe-ből és a hasonló idétlenkedésből! Az egyik kezetekkel erősen tartsátok meg a mintapéldányt, a másikkal pedig felülről lefelé ejtsetek bemetszést a pengével a hasán! - szűrődött ki Mrs. Wilson hangja az ajtó mögül. De már a puszta szagból és a diákok izgatott zsibongásából is tudhattam, mi a mai biológiaóra tárgya. - Azt hiszem, elájulok... - pihegett valaki. - Wilbur, ne! - kiáltott a gyengélkedőre egy társa, de már csak a puffanás hallatszott. Belestem az ajtó üveges részén. A laboratóriumi asztalokon kicsi, rózsaszín malacmagzatok sorakoztak. A tanulók - Linket kivéve - fémtálcákra helyezett fekete viasztáblákra tűzték őket. - Tanárnő, én nem tudom a pengével megnyitni a szegycsontot - jelentkezett a barátom. Fickó túl nagy! - Fickó? - Fickó, a malacom! - Akkor hozd ide az ollót a terem végéből! Amikor Link elhaladt az ablak előtt, halkan megkocogtattam az üveget, de nem hallotta meg, Eden is ott ült a hosszú laborasztalnál Link mellett. Egyik kezével befogta az orrát, másikban pedig csipesz segítségével matatott a malac bendőjében. Igazán meglepett, hogy őt is itt látom az elítéltek közt - persze nem azért, mintha annyira remekelt volna a reáltárgyakból, hanem mert arra számítottam volna, hogy az anyukája az AAFL-es maffiával együtt valahogyan kihúzza a csávából. A lány most éppen egy hosszú sárga cafatot húzott ki a malacból. - Mi ez a sárga izé? - kérdezte olyan undorral, hogy azt hittem, mindjárt felpattan és kirohan a teremből. Mrs. Wilson elmosolyodott; az ilyen jelenetek bizonyultak számára az év fénypontjának. - Miss Westerly, hányszor is járt a héten a Tejponállóban? - kérdezte. - Mit fogyasztott, shake-et, sült krumplit, hamburgert? Netán hagymakarikát, pitét? - Miért? - meredt Eden a tanárnőre értetlenül. - Ez zsír. Most pedig keresse meg a húgyhólyagot! Amikor Link, kezében hatalmas sövényvágó ollóval ismét elmasírozott az üveg előtt, megint próbáltam felhívni magamra a figyelmét. Végre észrevett, és már nyitotta is az ajtót. - Elnézést, tanárnő, ki kell mennem a mosdóba! - magyarázkodott kifelé jövet. Hamarosan már a folyosón száguldott mellettem, a nagy sietségben még a sövényvágó olló is a kezében maradt. Amikor odaértünk a sarokra, ahonnan már látszott az iskolatitkár irodája, Liv, miközben becsukta a jegyzetfüzetét, éppen így szólt mosolyogva Miss Hesterhez: - Mindenesetre köszönöm! Majd jelentkezem! Mire kilépett a kapun, addigra mi már észrevétlenül kilopóztunk. Liv kontya kibomlott, de ettől függetlenül, a vak is láthatta, hogy nem oktatásügyi konzul, hanem egy tizenéves diák. Miss Hester bentről dühösen figyelte, és a fejét rázta: - Elképesztőek ezek a britek! Linket többek közt azért kedveltem, mert mindig számítani lehetett rá, és soha nem kérdezősködött feleslegesen. Velem volt, amikor kiskorunkban megpróbáltunk felhasítani egy óriási gumiabroncsot, hogy hintát eszkábáljunk belőle. Akkor is szó nélkül jött, amikor megkértem, hogy segítsen aligátorcsapdát építeni a hátsó udvarunkban. És akkor sem tiltakozott, mikor elkértem a Roncsot, hogy egy olyan lány nyomába eredjek, akit az egész iskola dilinyósnak tartott. Link kiváló barát volt, és néha bizony eltűnődtem azon, hogy ez rólam is elmondható-e; ugyanis mindig úgy alakult, hogy én hívtam, és ő jött.
Öt percen belül kigördültünk a Jackson utcájából, kikanyarodtunk a Dove-ra, és megálltunk a Tejponállónál. Az órámra pillantottam. Amma mostanára már biztosan észrevette, hogy eltűntem - gondoltam. Marian is türelmetlenül várja a könyvtárban Livet, sőt az is lehet, hogy már a reggelinél hiányolta. Mrs. Wilson pedig minden bizonnyal küldött valakit, hogy nézze meg, miért van Link ilyen régóta a mosdóban. Egy szó, mint száz, fogytán volt az időnk. A végleges terv azonban csak akkor állt össze, amikor a sárga tálcára felhalmozott, zsírban tocsogó ételekkel együtt helyet foglaltunk a maszatos, piros asztalnál. - El sem tudom hinni, hogy Léna lelépett a vámpírcsókával - szólalt meg Link. - Hányszor mondjam még, hogy nem vámpír, hanem Incubus? - javította ki Liv. - Nem mindegy? Ha Vérincubus, ugyanúgy vérrel táplálkozik! - ellenkezett Link, miközben egy kekszet tömött a szájába, és a következőt már tunkolta is bele a szaftba. - A Vérincubus Démon. Vámpírok viszont csak a filmekben léteznek - magyarázta Liv. Nem szívesen tettem, de muszáj volt még egy dolgot elárulnom. - Ridley is velük van. Link erre felsóhajtott, és összegyűrte a keksz papírját. Arca rezzenéstelen maradt, de biztosra vettem, hogy a gyomra ugyanúgy összeszorult, mint az enyém. - Hát, ez nem jó hír... - motyogta, miközben megcélozta a szemetest. Nem talált: a lövedék a kuka széléről a földre pattant. - Biztos vagy benne, hogy a Járatokba mentek? - kérdezte. - Nagyon úgy tűnt! Útban a Tejponálló felé meséltem Linknek a látomásról, de azt kihagytam, hogy a fürdőszobatükörben jelent meg. - Egy Nagy Gát nevű hely felé igyekeznek! - Ami nem létezik - rázta Liv a fejét, miközben a szelenométerén váltakozó számokat figyelte. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba! - tolta el Link magától a tányérját anélkül, hogy mindent megevett volna. - Szóval lemegyünk a Járatokba, és Liv varázsórája segítségével megkeressük ezt a pályájáról kimozdult holdat? - Szelenométer - helyesbített Liv, miközben fel sem nézett a piros noteszából, ahová bőszen másolta a számjegyeket. - Mindegy! - legyintett Link. - Miért nem áruljuk el Lena családjának, hogy mi folyik? Hátha láthatatlanná tudnának minket változtatni, vagy kölcsönadnának valami jó kis Igéző fegyvert! Ami azt illeti, fegyverből nálam már most is akadt egy. Éreztem, hogy a Fénygömb lehúzza a zsebemet. Fogalmam sem volt, hogyan működik, de bíztam benne, hogy Liv, aki képes tájékozódni az Igézők égboltján, ezzel is tisztában van. - Ez ugyan nem tesz minket láthatatlanná, de hátha jól jön - mondtam, és kitettem a Fénygömböt az asztalra. - Jé, egy labda! Hát ez fantasztikus! - gúnyolódott Link, mivel nem volt különösebben elragadtatva. Liv viszont egészen elképedt. Óvatosan, kissé reszkető kézzel a tárgy után nyúlt. - Ez az, amire gondolok? - kérdezte hitetlenkedve. - Fénygömb - bólintottam. - Marian adta nekem mindenszentekkor. Anyáé volt. - Szóval Ashcroft professzornál végig volt egy Fénygömb - dohogott Liv, igyekezve leplezni a bosszúságát -, és nekem meg sem mutatta! - Most láthatod. Tessék, örülhetsz! - dobtam oda Livnek a gömböt, aki viszont olyan
óvatosan tartotta, mint a hímes tojást. - Ne dobáld! - szólt rám. - Van róla fogalmad, micsoda ritkaság ez? - korholt, miközben le sem vette a szemét a csillogó golyóról. Link addig szürcsölte jó hangosan a kóláját, amíg már csak a jégkockák kocogtak a pohár alján. - Beavatna valaki? - kérdezte aztán. - Mire képes ez az izé? - Ez az Igézők világának egyik leghatalmasabb fegyvere, egyfajta metafizikai börtön magyarázta Liv megbűvölten. - Bele lehet zárni egy Incubust, már ha az ember tudja használni. Reménykedve néztem rá, ő azonban lehajtotta a fejét. - Sajnos én nem értek hozzá - vallotta be. - Szóval olyan az Incubusoknak, mint Supermannek a kryptonit? - Valami hasonló - bólintott Liv. Kétség nem fért hozzá, hogy a Fénygömb nagy erővel bír, de úgy tűnt, hogy a legégetőbb probléma megoldásában nem lesz segítségünkre. Kifogytam az ötletekből. - Ha ez nem segít, hogy jutunk le a Járatokba? - Hát, nem lesz egy fáklyás menet - mondta Liv, és vonakodva visszaadta a Fénygömböt. Ha le akarunk jutni, akkor csak a Külső Ajtókon keresztül próbálkozhatunk, a Lunae Libri felől nem. - Szóval léteznek más bejáratok is? - kapta fel i fejét Link. - Ezek a Külső Ajtók? - Igen - bólintott Liv. - De csak az Igézők tudják, hogy hol vannak, és még néhány Halandó, például Ashcroft professzor. Ő viszont nem fogja elárulni. Az is lehet, hogy már ki is készítette a holmimat az ajtó elé. Livtől vártam volna a választ, de végül Link állt elő a megoldással. - Tudod, hogy ez mit jelent? - vigyorodott el, és átkarolta Liv vállát. - Végre megkapod a nagy lehetőséget. Irány a Szerelem Csatornája! A búcsú helyén már csak a kopár mező maradt, nem győztem félrerugdosni a koszt és a gyomokat. - Nézzétek, még mindig látszik, hol állították fel a játékokat! - mutatott Liv a mélyedésekre, miközben Lucille követte. - Igen, de honnan tudod, hogy melyik volt itt? - kérdeztem letérten. A Tejponállóban olyan jól hangzott az ötlet, most viszont csak tanácstalanul ácsorogtunk. - Azt hiszem, itt lehetett az óriáskerék! - kiáltott Link hadonászva. - A sok csikk alapján gondolom, mert a kezelő vénember szájában mindig ott lógott a cigi! Odasiettünk hozzá, majd Liv kicsit távolabb egy fekete foltra mutatott. - Nem ott látott meg minket Lena? - Micsoda? - kérdeztem, megrökönyödve a többes szám hallatán. - Úgy értem, engem - pirult el. - Az a gyanúm, hogy itt robbant fel a kukoricapattogtató gép, amikor elhaladt mellette. Mielőtt kipukkasztotta volna a bohóc léggömbjét, és megríkatta volna a kisgyerekeket. Hogy is felejthettem volna el? A magas fű miatt nehéz volt megtalálni a nyomokat a földben. Lehajoltam, félretoltam a sok gyomot, de nem láttam semmit, csak eldobott jégkrémes papírokat és jegyeket. Amikor újra kiegyenesedtem, éreztem, hogy a Fénygömb megint felmelegszik a zsebemben, és tompa vibrálást bocsát ki. Amikor kivettem a zsebemből, láttam, hogy kéken izzik.
- Mit gondolsz, ez mit jelenthet? - fordultam Livhez, aki egy darabig figyelmesen tanulmányozta a gömböt, és nézte, ahogy egyre élénkebbé válik a színe. - Fogalmam sincs - mondta végül. - Soha nem olvastam, hogy képesek a színváltásra! - Na hogy állunk, emberek? - lépett oda hozzánk Link, és szakadt Black Sabbath-pólójával letörölte a homlokáról az izzadtságot. - Hű, ez olyan, mint a hangulatjelző karkötő! - jegyezte meg. - Mióta ilyen? - Egy másodperce - feleltem, és, magam sem tudtam, miért, de óvatosan tettem pár lépést. A Fénygömb színe erre még élénkebbé vált. - Ethan, mit csinálsz? - kíváncsiskodott Liv a hátam mögül. - Kipróbálok valamit - válaszoltam, majd irányt változtattam, mire a Fénygömb halványodni kezdett. Mit jelentsen ez, tűnődtem magamban. Sarkon fordultam, és visszatértem a korábbi helyemre. Ahogy számítani lehetett, a Fénygömb minden lépéssel egyre melegebbé vált a kezemben, és rezgései egyre erősödtek. - Nézd! - nyitottam szét a tenyerem, hogy Liv is meggyőződhessen a visszatért mélykék árnyalatról. - Ez miért lehet? - kérdezte, én azonban csak vállat vontam. - Úgy látszik, minél közelebb jutunk, annál erősebben jelez. - Csak nem hiszed, hogy... - Liv itt elhallgatott, és morfondírozva bámulta a cipője orrát. Egyre gondoltunk. - Lehetséges, hogy egyfajta iránytű? - öntöttem szavakba a gyanúnkat, és megforgattam a gömböt a kezemben. Liv nézte, ahogy tűzijátékként felragyog, és Lucille ugrándozva kergeti a pattogó szikrákat, mint a szentjánosbogarakat. Végül egy fakó, füves részhez értünk, ahol Liv megállt. A Fénygömb koromsötét, kék színben kavargott. - Nincs itt semmi - mondtam a földet pásztázva. Liv is lehajolt, és arrébb tolta a füvet. - Ne legyünk ebben olyan biztosak! - figyelmeztetett, és amikor félresöpört egy kis port, alatta látszott is valami. - Nézd csak! Olyan, mint egy ajtó! - vélte Link, és igaza is lett. Amit felfedtünk, pontosan úgy nézett ki, mint a csapóajtó Macon szobájában. Én is odatérdeltem a többiek mellé, és eltakarítva a maradék port, végigfuttattam a kezem a bejárat peremén. - Honnan tudtad? - meredtem Livre. - Úgy érted, azon túl, hogy a Fénygömböd megőrült tőle? - nézett rám önelégülten. - Nem nehéz megtalálni a Külső Ajtókat, ha az ember tudja, mit keres. - Remélem, kinyitni se olyan nehéz - mutatott Link a bejárat közepén látható kulcslyukra. - Be van zárva - sóhajtott Liv. - Igéző kulcsra lenne szükségünk, anélkül nem jutunk be. Link erre kihúzta az övéből a hatalmas sövényvágó ollót, amit még a bioszlaborból hozott el. - Majd adok én neki Igéző kulcsot! - vicsorgott. - Nem fog működni - guggolt le Link mellé a fűbe Liv. - Ez egy Igéző zár, nem az öltözőszekrényed! - mondta kissé gúnyosan, ezzel tovább dühítve Linket, aki a hasadékba dugta az ollót. - Látszik, hogy nem vagy idevalósi! - vágott vissza. - Nincs a megyében olyan zár, amit ne
lehetne kinyitni harapófogóval vagy akár egy erősebb fogkefével! - Meglátod, ki fogja nyitni - néztem Livre. - Na, mit mondtam? - vigyorgott Link, mikor az ajtó egy reccsenéssel megadta magát. Barátom diadalittasan feltartotta a tenyerét. - Adj egy ötöst! - kiáltott. - Hát, erről egy szó sincs a könyvekben - jegyezte meg Liv hüledezve. Link bedugta a fejét a nyíláson, és körülnézett. - Sötét van odalent, és nem látok lépcsőt. Olyan, mint egy jókora akna! - Csak nyújtsd be a lábad! - mondtam neki, mert már ismertem az ilyen lejáratokat. - Neked elmentek otthonról? - méltatlankodott. - Csak bízz bennem! Link végül kötélnek állt, belógatta az egyik lábát, és a következő pillanatban úgy festett, mintha megállt volna a levegőben. - Nahát, az Igézők ezt hogy csinálják? Nekik is vannak saját ácsaik? Vagy egész Természetfeletti építőbrigádot dolgoztatnak? - találgatott, majd eltűnt a szemünk elől. - Nem olyan mély! - kiabált fel. - Lejöttök ti is, vagy mi lesz? - türelmetlenkedett. Lucille a sötétségbe bámult, majd beugrott a lyukba. Elhűlve néztem; arra gondoltam, az évek alatt valószínűleg ráragadhatott egy kis hibbantság a nénikéimtől. Amikor lenéztem, pislákoló fáklyafényt pillantottam meg, és Linket, aki közvetlenül alattunk állt, lábánál a macskával. - Hölgyeké az elsőbbség - tessékeltem előre Livet. - Miért van az, hogy a férfiak csak akkor ilyen udvariasak, ha veszélyről van szó? - dohogott, majd bizonytalanul az üregbe lógatta az egyik lábát. - Már meg ne sértődj! - tette hozzá. - A világért sem - mosolyodtam el. Ezüst tornacipője a semmiben lebegett, ő maga pedig elvesztette az egyensúlyát. Megragadtam a kezét. - Tudod - néztem a szemébe -, ha megtaláljuk Lenát, lehet, hogy teljesen... - Tudom! - szakított félbe. Újra belenéztem a nyugodt kék szempárba, mely soha nem fog aranyszínűvé vagy zölddé változni. A napfény megcsillant mézszőke haján. Rám mosolygott, mire elengedtem a kezét. Rájöttem, valójában ő az, aki nekem segít visszanyerni az egyensúlyomat. Én is utána siklottam a sötétségbe, mire az ajtó, eltakarva az eget, hangosan becsapódott utánam. Az alagút nyirkos volt és mohos, akárcsak az, ami a Lunae Libriből vezetett Ravenwoodba. A mennyezet a lépcsők felett alacsonyan húzódott. Minden lehulló vízcsepp és minden szó visszhangot vert a kőfalakon. Az egész egy ódon, középkori tömlöc hatását keltette. A lépcső aljánál válaszúthoz értünk. Nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. - Akkor, merre menjünk? - nézett Link hol az egyik, hol a másik járatba, melyek meglehetősen különböztek egymástól. Ezúttal több bonyodalommal kellett számolnunk, mint legutóbb, amikor a Száműzöttek Klubjánál lyukadtunk ki. Akkor csak egy út volt előttünk, most viszont választás elé kerültünk. És a döntés terhét nekem kellett magamra vállalnom. A balra ágazó út inkább hasonlított mezőhöz, mint föld alatti járathoz. Egyre szélesedett, és a távolban szomorúfüzek szegélyezték a porlepte ösvényt, melyek mögött vadvirágos rétek
terültek el, magasra nőtt, sűrű fűvel. A tiszta, felhőtlen kék égbolt alatt lankás dombhátak emelkedtek. Az ember, ha nem tudta volna, hogy egy Igéző Járatban semmi sem az, aminek látszik, már várta volna, mikor hallja meg a madárcsicsergést, és mikor látja meg az ugrándozó nyuszikat. Jobbra sem szabályos alagút hívogatta a tanácstalan utazót, hanem kanyargós városi utca az Igézők égboltja alatt, melynek zord sötétsége élesen elütött a szemközti járat napfényes vidékétől. Liv egyfolytában jegyzetelt. A válla fölött meglestem, mit ír. „Eltérő időzónák a szomszédos alagutakban” - körmölte bőszen. Egyedül egy motel pislákoló jelzőtáblája szolgáltatott némi fényt az utca végén, és lassan kibontakoztak a magas lakótömbök, a kovácsoltvas korlátos apró erkélyekkel, és a két oldalon futó tűzlétrákkal. A házak között hosszú vezetékek húzódtak, szövevényes hálót alkotva, rajtuk néhány kiteregetett ruhadarab. Az aszfaltban elhagyatott villamos sínpár futott végig. - Na, merre menjünk? - kérdezte Link aggódva. A hátborzongató Igéző Alagutakban való bóklászás nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. - Én az Óz, a csodák csodájára szavazok! - jelentette ki, és megindult a napfény felé. - Nem hiszem, hogy a kérdést szavazással kellene megoldani - mondtam, és kivettem a Fénygömböt a zsebemből - a belőle áradó hő már azelőtt elkezdte melegíteni a kezemet, hogy megláttam volna a fényt. Az ébenfekete felszín most sápadt zöldre váltott. - Elképesztő - sóhajtotta Liv tágra nyílt szemmel. Tettem néhány lépést a sötét utca irányába, mire a fény felerősödött. - Hát ti? - hallottam meg Link hangját a hátam mögött. - Nem láttátok, hogy megindultam amarra? Meg se akartatok állítani? - méltatlankodott. - Ide süss! - emeltem magasra a Fénygömböt, hogy lássa, de nem álltam meg. - Gyilkos egy zseblámpa! - takarta el Link a szemét, Liv pedig a szelenométerére nézett. - Igazad volt - mondta. - Úgy vezet minket, mint egy iránytű! Az adatok is megerősítik! Ebben az irányban erősebb a Hold mágneses vonzása, márpedig az év ezen szakaszában ennek nem szabadna így lennie! Link csalódottan rázta a fejét. - Tudhattam volna, hogy a végén mégis ebben a kísérteties zugban kötünk ki. Semmi baj, majd csak jön egy Háborgó, és kinyír minket, ugyan, mit számít... - dünnyögött, miközben felénk kullogott. Ahogy közeledtem az utca felé, a Fénygömb minden lépésnél a zöld egyre ragyogóbb és mélyebb árnyalatában pompázott. - Erre megyünk - jelentettem ki. - Ó, hát persze! Noha Link meg volt róla győződve, hogy a biztos halálba rohanunk, a sötét utca végül veszélytelennek bizonyult: rövid és teljesen eseménytelen sétát tettünk egy motel pislogó cégtáblájáig. Végül zsákutcában találtuk magunkat, mely a neonfény alatt lévő ajtóhoz vezetett. Merőlegesen rá volt még egy másik utca is, kivilágítatlan ajtókkal. A moteljelzés és a mellette magasodó épület között meredek lépcsősor vezetett fel egy újabb Ajtóhoz. - Most jobbra vagy balra? - kérdezte Liv, miközben visszalépett az utcára. Megnéztem az izzó Fénygömböt, ami most smaragdzöldre váltott. - Egyik sem. Felmegyünk! - közöltem, és kivártatva már be is löktem a lépcső tetején levő súlyos ajtót. Óriási kőboltív alól léptünk ki, és ahogy bizonytalan lépésekkel előrehaladtunk, egy roppant tölgyfa ágain átszűrődő napfény vetült ránk. Egy fehér rövidnadrágot viselő, fehér hajú nő tekert el előttünk fehér kempingbiciklijén, az elülső, fehér kosárban fehér törpeuszkárral.
Mögöttük hatalmas golden retriever ügetett, magával húzva a pórázát szorongató, egyensúlyát vesztett férfit. Macskánk a nagy kutyára sandított, majd úgy döntött, menekülőre fogja a dolgot, és egy ugrással a bokrok közé vetette magát. - Lucille! - kiáltottam. Négykézlábra ereszkedtem, hívogattam, de mintha a föld nyelte volna el. - Nagyszerű - állapítottam meg elkeseredetten. - Már megint elvesztettem a nénikém macskáját! - Gyakorlatilag a tied, nálatok lakik! - mondta Link, miközben az azáleákat bolygatta. - Ne aggódj! - vigasztalt. - Majd visszajön! A macskáknak nagyon jó a tájékozódási képességük! - Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Liv, és szemlátomást igen jót mulatott. - Macskák Hete. Olyan, mint a Cápák Hete, csak macskákkal - magyarázta, mire csodálkozva rámeredtem. - Na és aztán? - vörösödött el zavarában. - Anyukám sok baromságot néz a tévében! - Ugyan, nem gáz! Amikor kiléptünk a fák mögül, egy lila hajú lány ütközött Linknek, és közben majdnem elejtette a nála levő óriási rajztáblát. Körülnéztünk, és további kutyákat, járókelőket, bicikliseket és görkorcsolyázókat pillantottunk meg az azáleabokrokkal sűrűn beültetett parkban, melyre hatalmas tölgyek vetettek árnyékot. Középen díszes kőszökőkút csobogott, melyben faragott sellőfiúk köpték egymásra a vízsugarat. Innen minden irányba gyalogösvények ágaztak. - Mi lett a Járatokkal? Hová kerültünk? - hebegett Link még értetlenebbül, mint máskor. - Ez valami park - állapította meg Liv. Én jól tudtam, hol vagyunk. Elmosolyodtam. - Ez nem „valami park”, hanem a Forsyth Park. Savannah-ban. - Mi? - csodálkozott Liv, miközben a táskájában kotorászott. - Savannah, Georgia. Kiskoromban rengeteget jártam ide anyukámmal! Liv kihajtogatott egy térképet, mely az Igézők egét mutatta. Felismertem rajta a hétágú Déli Csillagot, azt, amelyik időközben eltűnt. - Hát én ezt nem értem - dohogott Liv. - Ha a Nagy Gát létezik is, amit nem hiszek, akkor biztos nem egy Halandó város kellős közepén lesz! - Ide vezetett a Fénygömb - vontam vállat. - Nem tehetek róla! - Alig tettünk meg nyolc kilométert! Ugyan hogy lehetnénk Savannah-ban? Link még mindig nem fogta fel, hogy a Járatokban másként mennek a dolgok, mint a mi világunkban. Liv kipattintotta a tollát, és közben motyogott valamit magában. - A tér és az idő nem a Halandó fizikai törvények szerint működik... Két apró termetű idős hölgy haladt el előttünk, akik parányi ölebeket toltak egy-egy gyerekkocsiban. Ennek láttán még biztosabbra vettem, hogy Savannah-ban vagyunk. Liv becsukta a noteszét. - Tér, idő, távolság, ezek itt lent mind másként működnek - magyarázta. - A Járatok nem a Halandók, hanem az Igézők világának részei! Ebben a pillanatban a Fénygömb ragyogó feketére váltott vissza. A zsebembe csúsztattam. - És most mi lesz? - esett pánikba Link. - Honnan fogjuk tudni, merre menjünk? Én azonban megőriztem a nyugalmam. - Nincs már rá szükségünk - mondtam. - Tudom, hova kell mennünk.
- Na és hova? - ráncolta Link a homlokát. - Csak egy embert ismerek Savannah-ban.
JÚN. 18. Tükör országban
Caroline nénikém a Keresztelő Szent János-székesegyház közelében, az East Liberty utcában lakott. Az elmúlt években nem jártam nála, de emlékeztem, hogy csak egyenesen kell menni a Bull utcán. Rokonom háza ugyanis a Savannah-i Történelmi Villamossínek mentén helyezkedett el, melyek éppen ezen az utcán futottak végig. Az utcák egyébként is a parkot és a folyópartot kötötték össze, és minden háztömbnél köztéri jelzőtábla állt a járókelők tájékoztatására. Egy szó mint száz, Savannah-ban nem lehetett eltévedni, és ehhez még Irányfénynek sem kellett lenni. Savannah és Charleston között többféle témára épülő, idegen-vezetéssel kísért történelmi utazást lehetett tenni, melyek bemutatták pl. az ültetvényeket, a déli államok konyháját, a Konföderáció Lányait, vagy ott volt a személyes kedvencem, a szellemtúra, illetve a klasszikus „régi idők otthonai”. Amióta az eszemet tudtam, Caroline néni háza utóbbi programján mindig szerepelt; rokonom legapróbb részletekre is kiterjedő választékos ízlése ugyanis legendává vált, nem csak a családban, de egész Savannah-ban. Ő volt a Várostörténeti Múzeum kurátora, és oly behatóan ismerte minden egyes épület történetét, a Tölgyek Városának helyi jellegzetességeit, a botrányokkal együtt, mint Anya a Polgárháborút. És ez nem kevés, tekintve, hogy errefelé a botrányok éppoly mindennaposak voltak, mint a helyismereti körutak. - Biztos vagy benne, hogy erre kell menni? Szerintem álljunk meg, és együnk valamit! Ölni tudnék egy hamburgerért! - panaszkodott Link. Úgy tűnt, jobban bízik a Fénygömb tájékozódási képességében, mint az enyémben. Lucille, aki időközben újra csatlakozott hozzánk, leült a barátom lábához, és oldalra billentette a fejét. Ő sem volt meggyőződve arról, hogy jó irányba vezetem a csapatot. - Csak gyerünk tovább egyenesen a folyó felé! - mondtam. - Előbb-utóbb eljutunk az East Liberty utcába. Nézzétek csak! A toronyra mutattam, mely, alig néhány háztömbnyiről, már idelátszott. - Az ott a Szent János-székesegyház. Már majdnem ott vagyunk! Húsz perccel később azonban még mindig csak körkörösen bolyongtunk a katedrális körül. Link és Liv lassan elveszítették a türelmüket, és meg is tudtam őket érteni. Végignéztem az East Liberty utcán, hátha találok valami ismerős támpontot. - Sárga házat keresünk - mondtam. - Úgy látszik, népszerű ez a szín errefelé, mert minden második ház sárga. Még Liv is haragudott rám. És nem ok nélkül, mert már harmadszor sétáltattam vele körbe ugyanazt a háztömböt. - Azt hittem, a Lafayette térnél van! - találgattam. - Legjobb lesz, ha egy telefonfülkében kikeressük a számát a könyvből - jelentette ki a lány, miközben letörölte az izzadságot a homlokáról. - Arra nem lesz szükségünk - villanyozódtam fel, miután hunyorogva megfigyeltem egy alakot a távolban. - Ott a ház, a saroknál! - Honnan tudod? - forgatta Liv a szemét. - Onnan, hogy Del néni ott áll előtte - közöltem. Annál meghökkentőbbet aligha tudtam volna elképzelni, mint hogy miután alig néhány órát gyalogolunk az Igézők Járataiban, Savannah-ban kötünk ki; de a felismerés, hogy Caroline
házához elérve Del néni integet nekünk, mégis túltett rajta. - Ethan! De örülök, hogy végre megvagy! - lelkendezett Lena rokona. - Már annyi helyen kerestelek: Athénban, Dublinban, Kairóban! - Képes volt elmenni Egyiptomba meg Írországba? - bámult rá Liv értetlenül, de legalább ezt az egy dolgot módomban állt tisztázni előtte. - Ezek Georgia állam városai - magyaráztam, mire elpirult. Néha kiment a fejemből, hogy ez a lány, még ha más értelemben is, de ugyanolyan távol áll Gatlintől, mint Lena. Del néni megfogta a kezem, és gyengéden megpaskolgatta. - Arelia megpróbálta a Beleérzés segítségével meghatározni a tartózkodási helyedet, de Georgiánál konkrétabbal nem tudott előhozakodni. Sajnos a Beleérzés inkább adottság, mintsem fejleszthető készség. Hála az égnek, hogy megtaláltalak! - De hát mit keresel itt, Del néni? - Lena eltűnt, és azt reméltük, hogy veled van! - felelte, és mivel látta, hogy tévedett, sóhajtott egyet. - Nincs velem, de remélem, hogy megtaláljuk! - vigasztaltam. - Segíthetek - mondta Del néni, miközben kisimította gyűrött szoknyáját. Link elgondolkodva vakarta a fejét. Korábban is találkozott ugyan Del nénivel, de még soha nem látta, amint Palimpszesztként beveti a képességeit. Világosan láttam: a barátom erősen kételkedik benne, hogy egy szétszórt idős hölgy komolyan a segítségünkre lehet. A zord éjszaka után azonban, amit Del nénivel töltöttem Genevieve Duchannes sírjánál, én fenntartás nélkül bíztam benne. Megemeltem a súlyos kopogtatót, és bezörgettem. Caroline ajtót nyitott, és D.N.L. feliratú kötényébe törölte a kezét. Délen Nevelkedett Lányok. Elmosolyodott, amitől a szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. - Ethan, hát téged meg mi szél hozott? - lepődött meg kellemesen. - Nem is tudtam, hogy Savannah-ban vagy! Akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem kitalálni egy jó magyarázatot, hogy mit is keresek itt, így csak egy rosszra tellett: - Ööö... egy barátomat jöttem meglátogatni. - Hol van Lena? - Nem ért rá. Elléptem az ajtótól, és igyekeztem elterelni a figyelmét a témáról azzal, hogy bemutattam a többieket. - Linket már ismered, ő itt Liv, ő pedig Lena nénikéje, Delphine. Egészen biztosra vehettem, hogy miután elmegyek, Caroline néni első dolga lesz felhívni Apát, hogy elújságolja neki, mennyire örült, hogy benéztem hozzá. Szóval, gondoltam, ennyit a tervemről, hogy Amma elől eltitkolom a hollétem, és megérem a tizenhetedik születésnapomat. - Örülök, hogy újra látom, asszonyom. Link tudott udvariasan viselkedni, ha a helyzet úgy kívánta. Gondolkoztam, kit említhetnék, ha rákérdez, hol vendégeskedem, de rá kellett jönnöm, hogy reménytelen. Savannah nagyobb volt ugyan, mint Gatlin, de a déli városok mind egyformák. Mindenki ismer mindenkit. Caroline néni mindannyiunkat betessékelt, majd eltűnt, és alig néhány pillanat múlva újra megjelent egy kancsó finom teával, valamint egy tányérnyi Benne Babies-zel, kedvenc édes,
juharszirupos kekszével. - Ma igazán különös napunk volt - állapította meg. - Miért? - kérdeztem, miközben egy kekszért nyúltam. - Mialatt a múzeumban voltam, valaki betört a házba, de még csak nem is ez a legfurcsább! Hanem az, hogy a betörő nem vitt el semmit. Feldúlta az egész padlást, de a ház többi részében hozzá sem ért semmihez. Ennek hallatán Livre sandítottam. Tudtam, hogy ez nem véletlen. Talán Del néni is egyetértett volna velünk, de ezt nehéz lett volna megmondani. Elég zavarodottnak tűnt, feltehetően nehezen választotta külön az eseményeket, melyek 1820 óta - akkor épült ugyanis a ház - lezajlottak a szobában. Amíg mi a kekszet majszoltuk, az Időolvasó előtt mintegy kétszáz év pergett le. Eszembe jutott, mit mondott az adottságáról, amikor Genevieve-nél jártunk a temetőben. Palimpszesztnek lenni nagy áldás, és még nagyobb átok. Eltűnődtem, vajon mi ellopnivaló lehet Caroline néni házában? - Mit tartasz a padláson? - kérdeztem. - Igazából semmi különöset - hangzott a válasz. - Karácsonyi díszeket, a ház építészeti tervrajzait, anyád régi papírjait... Az utolsó szavak hallatán Liv megsúgta a lábam az asztal alatt. Nekem is eszembe jutott, ami neki. Ezek miért nem kerültek a levéltárba? - Milyen papírok? - kérdeztem rá. Caroline néni kitett még néhány kekszet. Link olyan tempóban tömte a fejét, hogy még egy ilyen szívélyes vendéglátó sem tudta elég gyorsan utántölteni a tálat. - Nem tudom... Halála előtt egy-két hónappal megkérdezte, itt hagyhat-e néhány dobozt. Tudod, anyukád, meg a rengeteg mappája! - Nem bánnád, ha megnézném őket? - kérdeztem. - Idén nyárom Marian néninél dolgozom a könyvtárban, és hátha találok köztük olyat, ami őt is érdekelné! - magyaráztam, miközben erősen próbáltam leplezni izgatottságomat. - Csak rajta, érezd magad otthon! - bólintott Caroline néni. - De előre szólok, hogy felfordulás van odafent! - mondta, miközben elvette az üres tányéromat. - Telefonálnom kell, meg ki kell töltenem a rendőrségnek az űrlapot. De itt találsz lent, ha szükséged van rám! Caroline néninek igaza volt, a padláson valóban jó nagy kupit találtunk. Mindenfelé széthajigált ruhák és papírok hevertek; az illetéktelen behatolók valószínűleg az összes dobozt kiborították. Liv felszedett a földről néhány kóbor papírlapot. - Hogy a fa... - harapta el Link a szót, és zavartan Del nénire nézett -, ööö, hogy a fenébe fogunk itt bármit is megtalálni, főleg, hogy azt sem tudjuk, mit keresünk? - tette fel a nagyon is jogos kérdést, majd odébb rúgott egy üres dobozt. - Bármit, ami Anyáé lehetett! - feleltem. - Valaki nagyon akart innen valamit, az biztos. Mindenki nekilátott egy-egy halomnak. Del néni talált egy kalapdobozt, benne polgárháborús töltényhüvelyekkel és puskagolyókkal. - Milyen szép kalap volt benne! - állapította meg. Én Anya régi középiskolás évkönyvére akadtam, és a gettysburgi csatatér alaprajzára. Utóbbi sokkal viseltesebbnek tűnt - igen, ez rá vallott. Liv egy papírkupac fölött térdelt. - Azt hiszem, találtam valamit - szólt. - Úgy értem, ez szerintem anyukádé volt, de nem sokra megyünk vele: régi vázlatok a Ravenwood-házról, meg jegyzetek Gatlin történelméről. Én viszont úgy gondoltam, bármi jól jöhet, aminek Ravenwood-hoz köze van.
Liv átadta a jegyzeteket, én pedig átlapoztam őket. Gatlini polgárháborús nyilvántartások, megsárgult rajzok a házról és a város régi épületeiről: a Történeti Társaság székhelyéről, a régi tűzoltóállomásról, sőt még a mi házunkról, a Wate-lakról is. De egyik sem tűnt használhatónak. - Gyere ide, cica! Cicc, cicc! - hallottam meg Link hangját. - Nézzétek már, találtam egy barátot Lu... - kezdett volna lelkendezni, amikor azonban felemelte a preparált, rühes, fekete bundás állattetemet, a torkára fagyott a szó, és azonnal el is dobta. - Lucille-nek... - motyogta csalódottan. - Biztos, hogy van még itt más is - erősködtem. - Akárki is járt itt, mérget vehetünk rá, hogy nem a polgárháborús nyilvántartásokért jött! - Talán megtalálta, amit keresett, és elvitte - vont vállat Liv. - Csak egy módon tudhatjuk meg - jelentettem ki, és Del nénihez fordultam. Néhány perc múlva mindannyian keresztbe tett lábbal ültünk a földön, mintha csak a tábortűznél sütögetnénk. Vagy szeánszot tartanánk. - Csak így deríthetjük ki, ki tört be ide, és miért! Del néni bólintott, de nem volt igazán elragadtatva az ötlettől. - Rendben - sóhajtott. - Ne felejtsétek el, ha rosszul érzitek magatokat, hajtsátok le a fejeteket a térdetek közé! Most pedig fogjuk meg egymás kezét! - Miről beszél? - hajolt oda hozzám Link. - Ugyan mitől lennénk rosszul? Bezárva a kört, megfogtam Liv kezét. Puhán, melegen simult az enyémbe. De mielőtt belegondolhattam volna abba, hogy egymás kezét fogjuk, képek kezdtek peregni a szemem előtt... Egyik a másik után, kinyíltak és bezárultak, mint az ajtók. Egymásra borultak, mint a dominók vagy a gyermekkoromban annyira szeretett pörgetős könyvek lapjai.
Lena, Ridley és John egymás után borítgatják ki a dobozokat a padláson. - Itt kell lennie! Keressétek tovább! - szólítja fel a többieket John, miközben régi könyveket dob a földre. - Miért vagy ebben olyan biztos? - kételkedik Lena, és fekete mintákkal díszített kezével egy újabb doboz után nyúl. - Tudta, hogy találja meg, a csillag nélkül! Újabb ajtó nyílt ki. Caroline néni jelent meg, és dobozokat vonszolt végig a földön. ...Az egyik előtt térdre roskad. Kezében anyám fényképe. Végigsimítja, és zokog. Újabb ajtó. Anyukám. Kibontott haja a válláig ér, homlokára tolva a piros olvasószemüvege. Olyan tisztán látom, mintha itt állna előttem! Nagy igyekezettel ír valamit egy viseltes, bőrkötéses határidőnaplóba, majd kitépi a lapot, összehajtja, és egy borítékba csúsztatja. Erre ráfirkant valamit, majd beteszi a napló hátuljába. Aztán elhúz egy régi bőröndöt a fal elöl, és kilazítja a faburkolat egyik deszkáját. Körülnéz - mintha megérezné, hogy valaki figyeli -, aztán a keskeny résbe csúsztatja a naplót.
Del néni elengedte a kezem. - Azt a kurva eget! - feledkezett meg Link egyszerre a tisztelettudó modorról. Arca elzöldült, és felidézve a tanácsot, a térde közé hajtotta a fejét, mintha kényszerleszállást végrehajtó repülőn utazna. Akkor láttam utoljára ilyen állapotban, amikor Savannah Snow addig cukkolta, míg meg nem ivott egy egész üveg lejárt mentapálinkát. - Annyira sajnálom! - veregette meg a barátom hátát Del néni. - Tudom, az első út után
nehéz a visszatérés. De ahhoz képest, hogy először csináltad, egész jól bírtad! Nem volt időm mindent végiggondolni, amit láttam, így hát csak az egyik mondatra összpont osí t ot t am: Tudta, hogy találja meg, a csillag nélkül!John a Nagy Gátról beszélt. Úgy gondolta, Anya tudott róla valamit - amit beleírt a naplójába. Liv és én valószínűleg egyre gondoltunk, mert mindketten a bőrönd után nyúltunk. - Vigyázz, nehéz! Amikor elhúztam a faltól, úgy éreztem, téglákkal van teletömve. Liv kifeszítette a deszkát, de nem nyúlt a résbe. Én megtettem, és azonnal megéreztem a viharvert bőrkötést a kezem alatt. Kiemeltem a naplót, és egy ideig a kezemben tartottam. Egykor Anyáé volt. Kinyitottam a végénél, és az ismerős, finom kézírás nézett rám a Maconnek címzett borítékról.
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem jutottam el hozzád időben, hogy személyesen mondjam el. A dolgok rosszabbul állnak, mint azt bármelyikünk is képzelte volna. Lehet, hogy már most is túl késő. De ha még van esély, akkor te vagy az egyetlen, aki tudja, miként vehetjük elejét, hogy a legszörnyűbb rémálmaink valóra váljanak. Abraham él. Rejtőzködik, és nincs egyedül. Sarafine vele van, oly mélyen elkötelezett híveként, mint egykor apád. Meg kell állítanod őket, mielőtt lejár az időnk. LJ
Amikor az oldal aljára értem, megakadt a szemem az aláíráson. LJ. Lila Jane. És még mást is észrevettem: a keltezést. Márc. 21. Mintha arcul csaptak volna. Ez egy hónappal azelőtti dátum, hogy Anya balesetet szenvedett. Azaz, hogy meggyilkolták. Liv hátralépett, mert megérezte, hogy akaratlanul valami fájdalmas magánügy tanúja lett. Átlapoztam a naplót, hátha válaszokra lelek. Megtaláltam a Ravenwood-családfa egy újabb példányát. Már láttam korábban is a levéltárban, de ez másként festett, ugyanis néhány név ki volt rajta húzva. Ahogy lapoztam, egy papír csusszant ki a naplóból, és vitorlázva a padlóra hullott. Felvettem, és nagyon óvatosan hajtottam szét, mert láttam, hogy törékeny pergamen. Enyhén áttetsző volt, mint a pauszpapír. A margóján furcsa ábrákat vettem észre; esetlen, girbegurba oválisokat, melyek úgy festettek, mint a felhők a gyerekrajzokon. Liv felé nyújtottam, de ő némán megrázta a fejét. Egyikünk sem tudta, mit jelenthetnek. Összehajtottam a lapot, és visszatettem a naplóba, majd az utolsó oldalhoz lapoztam. Állt ott még valami, ami szintén értelmetlennek tűnt, legalábbis számomra.
In Luce Caecae Caligines sunt Et in Caliginibus, Lux In Arcu imperium est, Et in imperio, Nox.
A Ravenwood-családfa
Valami ösztönös sugallat hatására kitéptem a lapot, és a zsebembe gyömöszöltem. Anya a levél miatt halt meg, és gyanítottam, hogy a tragédiában a naplóban írottak is szerepet játszhattak. És most megtaláltam őket. - Ethan, jól vagy? - kérdezte Del néni aggodalmaskodva. Olyan messze álltam a jó közérzettől, hogy már el is felejtettem, milyen az. Úgy éreztem, ki kell jutnom ebből a helyiségből, mely fojtogatón sűríti magába a múltat. - Mindjárt visszajövök - hadartam, majd leviharzottam a lépcsőn a vendégszobába, és azonmód, koszos ruhában, végignyúltam az ágyon. A mennyezetet bámultam, mely csakúgy, mint a hálószobámban, kékre volt festve. Ostoba méhek. Átejtik őket, és még csak fel sem fogják. De lehet - gondoltam -, hogy én is pont így jártam. Kábultan szédelegtem az érzésektől, melyek megrohantak. Talán Del nénire törhet rá ilyesmi, ha egy régi házban sétálgat. Abraham Ravenwood nem a múlt része tehát. Él, és Sarafine-nel együtt az árnyak közt ólálkodik. Anya tudott erről, következésképpen a Csapásosztó eltette őt láb alól. Bepárásodott a szemem. Könnyekre számítva megtöröltem, de a kezem száraz maradt. Összeszorítottam a szemhéjamat, de amikor kinyitottam, csak villódzó színes fényeket láttam, mintha futnék. Aztán egy fal jelent meg előttem, majd horpadt kukák, cigaretta-
csikkek... Nem tudtam, mi volt az pontosan, amit a fürdőszobatükör előtt tapasztaltam, de most újra átéltem. Próbáltam felállni, de nagyon szédültem. A képsor végigpergett, a furcsa műsor végre lelassult, és az elmém lépést tudott tartani vele. Egy szobában voltam, talán hálószoba lehetett; onnan, ahol álltam, nem tudtam megállapítani. A padló szürke beton volt, a fehér falakat pedig ugyanolyan fekete minta borította, mint amilyet Lena kezén láttam. Ahogy néztem, úgy tűnt, mintha mozogna. Körbepillantottam a szobában. Valahol itt kell lennie! - Úgy érzem, senkihez sem hasonlítok, még az Igézőkhöz sem! - hallottam Lena hangját. Felfelé néztem, ahonnan a hang jött. Ott voltak a fejem fölött; a feketére festett mennyezeten feküdtek. Lena és John egy vonalban, a fejük búbja majdnem összeért, és beszélgettek, anélkül, hogy egyszer is egymásra néztek volna. Úgy bámulták a padlót, ahogyan én álmatlan éjszakáimon a kék mennyezetet. Lena haja a vállára hullott, és a mennyezethez simult, mintha csak a földön feküdne. Ha nem láttam volna már hasonlót, el sem hiszem. Csakhogy most nem egyedül feküdt a mennyezeten, és én sem voltam ott, hogy lecsalogassam. - Senki sem magyarázza el, hogyan használjam a képességeimet, a családom sem segít. Még csak nem is tudnak róluk. Hangja igen elkeseredettnek és távolinak tetszett. - És minden reggel arra ébredek, hogy újabb és újabb képességek birtokában vagyok. - Velem is ugyanez a helyzet - felelte John. - A minap például amikor felébredtem, eszembe jutott egy hely, ahová már rég el akartam menni, és a következő pillanatban már ott is voltam! John dobált valamit a levegőben. Számtalanszor feldobta - csak nem a plafon, hanem a padló felé -, és az visszahullott a tenyerébe. - Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem tudtad, hogy kell Utazni? - csodálkozott Léna. - Nem, amíg meg nem tettem - hunyta le John a szemét anélkül, hogy a labdadobálást abbahagyta volna. - Na és a szüleid? Ők sem tudták? - Soha nem ismertem a szüleimet. Elhagytak, amikor kicsi voltam. A Természetfeletti lények se kedvelik a korcsokat. Nem tudtam megállapítani, hogy hazudik-e. Keserű, megsebzett hangja őszintének tűnt. Lena az oldalára gördült, és a könyökére támaszkodva John felé fordult. - Sajnálom - mondta együtt érzőn. - Szörnyű lehetett! Nekem legalább ott volt a nagymamám, aki a gondomat viselte. A labdára nézett, ami erre megállt a levegőben. - Most már nincs - fejezte be, mire a labda a földre zuhant. Pattogott egy párat, majd begurult az ágy alá. - Itt van neked Ridley - nézett a lány szemébe jelentőségteljesen John. - És itt vagyok neked én is - tette hozzá. - Hidd el, ha majd igazán megismertek, fejvesztve menekültök előlem! - sóhajtott lemondón Lena. - Tévedsz! - hajolt hozzá közelebb John. Már csak alig néhány centi választotta el őket. Én is tudom, milyen magányosnak érezni magad, hiába nem vagy egyedül - győzködte. Lena erre semmit nem felelt. Talán ő is ezt érezte velem? Egyedül volt mellettem? Akkor is, amikor öleltem? - Lena?
Undorodtam attól, ahogy a nevét mondta! - Ha odaérünk a Nagy Gáthoz, minden rendben lesz. Megígérem! - A legtöbben azt mondják, nem is létezik - adott hangot kételyének a lány. - Csak azért, mert nem tudják, hol van! Csak a Járatokon keresztül lehet eljutni oda, és én elviszlek! - ígérte John, majd felemelte Lena arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Tudom, hogy meg vagy rémülve. De én itt vagyok neked. Ha akarod! Lena elfordult, és a keze fejével megtörölte a szemét. Láttam, hogy a fekete minták még sötétebbek; egyre kevésbé hasonlítanak filctollrajzhoz, sokkal inkább olyanok, mint Ridley és John tetkói. Lena egyenesen felém nézett, de nem látott. - Gondoskodnom kell róla, hogy senkinek ne árthassak - mondta, miközben üres tekintettel a semmibe bámult. - Nem számít, hogy én mit akarok. - Nekem viszont számít - felelte sokatmondón John. A hüvelykujjával letörölte Lena könnyeit, és még közelebb hajolt. - Bízhatsz bennem, soha nem tudnék ártani neked! bizonygatta, majd a mellkasára vonta a lányt, és fejét a vállára tette. Megengeded? Mást nem hallottam, és egyre nehezebben tudtam Lenára fókuszálni a tekintetem, mintha hirtelen távolodni kezdtem volna. Pislogtam, próbáltam koncentrálni, de amikor kinyitottam a szemem, csak a kék mennyezet hullámzott előttem. Oldalt fordultam, egy fal felé. Rájöttem, hogy újra Caroline néni szobájában vagyok, Lena és John pedig eltűntek. Szóval, legyenek bárhol is, együtt vannak. Lena továbblépett, állapítottam meg nehéz szívvel. Megnyílt Johnnak, ő pedig lénye olyan részét ébresztette fel, melyről azt hittem, elveszett. És talán nem is az én dolgom volt újra meglelni. Macon a sötétségben élt, Anya pedig a fényben. Talán meg van írva, hogy nem találhatjuk meg a módját annak, hogy Halandók és Igézők együtt legyenek; talán ez nem is lehetséges. Valaki, noha az ajtó nyitva volt, bekopogott. - Ethan, jól vagy? Liv volt az. Halkan jött be, de hallottam a lépteit. Nem mozdultam. Amikor leült, kissé besüppedt alatta az ágy. Éreztem, hogy megsimogatja a fejem. Érintése megnyugtató és meghitt volt, mintha már ezredszer ért volna így hozzám. Ezt éreztem olyan vonzónak Livben - mintha ezer éve ismerném. Mindig ráérzett, hogy mire van szükségem, mintha olyan dolgokat tudott volna rólam, amiket én sem önmagámról. - Ethan, minden rendben lesz! - vigasztalt. - Ki fogjuk deríteni, mi ez az egész. Megígérem! mondta, és tudtam, hogy bízhatok benne. Megfordultam. A nap már lement, a szoba sötét volt, de nem kapcsoltam villanyt. Csak a lány körvonalait láttam, ahogy fölém hajolt. - Azt hittem, nem szabad beavatkoznod - mondtam. - Nem is. Ashcroft professzor ezt tanította meg legelőször - felelte, majd egy időre elhallgatott. - De nem tudom megállni - vallotta be végül. - Értem - bólintottam. Egy darabig csak néztük egymást a sötétben, keze az államnál nyugodott; odakerült, amikor elfordultam, ő pedig nem húzta el. Most először láttam őt igazán, a lényét, a benne rejlő lehetőséget. Nem tagadhattam, hogy gyengéd érzelmek ébredtek bennem iránta, és ezt Liv is - tudtam abból, ahogy rám nézett - észrevette.
Lassan lejjebb csúszott, és odabújt hozzám. Anya megtalálta a módját, hogy túllépjen Maconön. Végül hozzáment Apához, ami elég bizonyíték arra, hogy az ember, miután elveszíti élete szerelmét, igenis képes újra ugyanúgy érezni valaki más iránt. Vagy nem így van? Halk suttogást hallottam, ezúttal nem az elmémből, hanem leheletnyire a fülem mellett. Liv közelebb hajolt. - Ennek is a végére jársz, mint mindennek. Ráadásul van valamid, ami a többi Irányfénynek nem volt - mosolyodott el. - Igen? - csodálkoztam. - És mi az? - Egy kiváló Őrző! - Ezért jöttél el? - kérdeztem, miközben megsimogattam Liv tarkóját, mely lonc és szappan illatát árasztotta. - Mert tudtad, hogy szükségem van egy Őrzőre? A lány nem felelt azonnal; szinte érezni lehetett, hogy azon töri a fejét, mit is mondjon. Mennyit fedjen fel az igazságból, mekkora kockázatot vállaljon? Tudtam, mert én is ugyanezt latolgattam! - Nem ez az egyetlen ok, bár az egyetlennek kellene lennie - mondta végül. - Mert nem szabadna belebonyolódnod? Éreztem a mellkasomnál, hogy hevesen ver a szíve. Az, ahogyan a vállamra hajtotta a fejét, meghitt érzéssel töltött el. - Mert nem akarok megsérülni. Félt, de nem a Sötét Igézőktől, a mutáns Incubusoktól és nem is az aranyló szempártól. Olyasvalamitől félt, ami kevésbé bonyolult, de ugyanolyan veszélyes. Ami szokványosabb, de attól még nagyon erős. - Én sem - mondtam, és közelebb húztam magamhoz. Ugyanis én is féltem. Nem beszéltünk többet. Csak némán öleltem, és azon gondolkodtam, hányféleképpen tud egy ember megsérülni. Hányféleképpen tudom megsebezni őt és saját magamat. Ez a kettő erősen összefüggött. Nehéz ezt elmagyarázni, de ha valaki hónapokra úgy magába zárkózik, mint én, akkor újra megnyílni olyan zavarba ej-tőnek tűnik a számára, mint meztelenre vetkőzni a templomban. A csillagokkal változnak a szívek is, / Egyik összetörik, másik kiüresedik. Ez volt a dalunk, Lenáé és az enyém. És én összetörtem. Talán inkább üresnek kéne maradnom? Vagy valami más sors vár rám? Netán egy másik dal? Mondjuk, a változatosság márványtermekben...
kedvéért, Pink
Floyd? Kongó nevetés visszhangzik a
A sötétben elmosolyodtam, és Liv egyenletes légzését hallgattam, míg a lány el nem aludt. Kimerült voltam én is. Hiába tértünk vissza a Halandókhoz, még mindig az Igéző világ részének éreztem magam, Gatlin pedig hihetetlenül távoliak tűnt. Nem értettem, hogy kerültünk ide, ahogyan nem tudtam lemérni sem a már megtett kilométereket, sem a még előttem álló távolságot. Anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, ha célhoz érek, az öntudatlanságba süppedtem.
JÚN. 19. Bonaventura
Futottam; üldöztek. Sövényeken furakodtam keresztül, néptelen utcákon száguldottam végig, kerteken vágtam át. Hajtott az adrenalin, nem állhattam meg. Aztán megláttam a Harley-t, ahogy egyenesen felém száguld, vakító lámpája vészesen közeledik. Nem sárga, hanem zöld, és olyan élesen világít a szemembe, hogy el kell takarnom a szemem a kezemmel... Felébredtem. Nem láttam mást, csak a vakító zöld fényt. Azt sem tudtam, hol vagyok, amíg rá nem jöttem, hogy a vibrálás a díszkivilágításban úszó Fénygömbből származik. A tárgy, mely a matracon feküdt, valószínűleg kiesett a zsebemből. Maga a matrac is valahogy olyan másnak tűnt, és a fény eszeveszetten villódzott. Lassan felidéztem az eseményeket: a csillagokat, a Járatokat, a padlást, a vendégszobát. Aztán rájöttem, mi az, ami furcsa: Liv eltűnt. Nem tartott sokáig rátalálni. - Szoktál egyáltalán aludni? - kérdeztem. - A jelek szerint nem olyan sokat, mint te - felelte, és szokása szerint, fel sem nézett a távcsőből, még ha ez jóval kisebb is volt annál, amit Marian verandáján hagyott. Odaültem mellé a hátsó lépcsőre. Az udvar is - az ágas-bogas magnóliafa alatt elterülő füves rész - tükrözte a ház lakójának békés, barátságos személyiségét. - Miért keltél fel? - Felébresztett egy hívás - mondtam, és érzelmeim dacára próbáltam higgadtnak tűnni. Pedig nagyon bizarr dolog keltett fel az álmomból. A második emeleti vendégszoba ablaka felé mutattam. Még idelentről is látni lehetett a vibráló zöld fényt. - Különös. Azt hiszem, velem is ilyesmi történt. Nézz csak bele! - nyomta a kezembe Liv a miniatűr távcsövet, amely, eltekintve a végére erősített nagyobbacska lencsétől, úgy nézett ki, mint egy zseblámpa. Amikor elvettem, a kezünk összeért. És nem ért áramütés. - Ezt is te készítetted? - kérdeztem, mire elmosolyodott. - Ashcroft professzortól kaptam. De ne beszélj annyit, inkább nézz bele! Ott! A magnóliafa fölötti részre mutatott, mely halandó szemnek nem volt több sötét, csillagtalan éjnél. A szemem elé emeltem a távcsövet. Most már fénycsíkok szelték át az eget, melyeket egy, a Föld felé suhanó kísérteties köd húzott maga után. - Mi az, hullócsillag? - kérdeztem. - A hullócsillagok hagynak maguk után ilyen csíkokat? - Előfordulhat, csakhogy ez nem hullócsillag! - Honnan tudod, hogy nem az? - Lehet, hogy lefelé zuhan - paskolta meg Liv a látcsövet -, de ez egy Igéző csillag, mely az Igézők egéről hullik. Máskülönben láthatnánk a távcső nélkül is! - Szóval ezt mondja az órád? - Nem tudom pontosan - emelte fel a lány a szelenométert a legfelső lépcsőről addig, míg meg nem láttam, mi van az égen, azt hittem, eltört!
A Fénygömb mindeközben zöld stroboszkópként folyamatosan vibrált az ablakban. Eszembe jutott az álmom, melyben a Harley egyenesen felém száguldott. - Nem maradhatunk itt! Valami történik! Itt, Savannah-ban. Liv visszacsatolta az óráját a csuklójára. - Bármi is legyen, odafent zajlik. Azzal bedobta a távcsövet a hátizsákjába, és a távolba mutatott. Indulnunk kellett. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de magától állt fel. - Ébreszd fel Linket! - mondta. - Addig hozom a cuccaimat. - Akkor sem értem, mért nem várhatott ez reggelig! - dörmögött Link morcosán, kócos hajjal. - Szerinted ez úgy néz ki, mint ami várhat reggelig? - mutattam a Fénygömbre, mely már olyan erősen izzott, hogy bevilágította előttünk az egész utcát. - Nem tudod alacsonyabb fokozatra állítani, vagy valami? Tekerd már lejjebb, túlságosan vakító! - panaszkodott álmos barátom, és eltakarta a szemét. - Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Megráztam a Fénygömböt, de a vibráló zöld fény nem csillapodott. - Biztos tönkretetted a kristálygömböt! - förmedt rám Link. - Még hogy én? Dehogy! - ellenkeztem. Aztán feladtam, és a zsebembe gyömöszöltem. - Az biztos, hogy valami nincs vele rendjén. A fény még a farmeremen keresztül is átvilágított. - Lehet, hogy valamiféle Igéző erőhullám hatott rá, és felborította működésének normális egyensúlyát! - vélekedett Liv, aki hangjából ítélve, igen érdekesnek tartotta a jelenséget. Linket viszont a legkevésbé sem nyűgözte le a dolog. - Mint valami riasztó? Hát az nem jó... - Nem tudhatjuk! - Hülyéskedsz? Soha nem jelent jót, ha Gordon felügyelő a denevérjellel üzen Batmannek, vagy ha a Fantasztikus Négyes meglátja a négyes számot az égen. - Értem. - Te nem tudsz minket eljuttatni oda, ahova menni akarunk, ha már Ethan tönkrevágta a kristálygömböt? Liv újra a szelenométerre nézett, majd megindult. - Nagyjából be tudom határolni a területet, ahová a csillag lehullott - mondta, majd rám nézett. - Mármint, ha egyáltalán csillag volt. De az is lehet, hogy Linknek van igaza. Pontosan nem tudom, hova tartunk, és azt sem, hogy mi vár ránk, ha odaérünk! - Lehet, nem ártana nekem sem egy kerti olló - mondtam, miközben követtem Livet. - Ha már szóba jöttek az abnormális dolgok, nézz csak oda! Link egy vörös ablaktáblás ház előtti járdára mutatott - Lucille úgy ült ott, mintha még ő lenne mérges, hogy megvárattuk. - Mondtam, hogy meglesz! A macska sértődötten nyalogatta a mancsát. - Nem tudsz nélkülem élni, ugye, kislány? - vigyorgott Link, miközben megsimogatta az állat fejét. - Hiába, én mindig ilyen hatást teszek a nőkre! A macska viszont a mancsával elhessegette a barátom kezét,
- Na, ne csináld! Hát nem jössz? - ösztökélte Link, de a sziámi meg sem mozdult. - Hát igen, ilyen hatást tesz a nőkre - jegyeztem meg Livnek, amikor a macska kényelmesen elnyújtózott a ház előtt. - Majd meggondolja magát - vont vállat Link. - Mind így szokták. Lucille erre felpattant és elszaladt - nem amerre mi indultunk, hanem az ellentétes irányba. Az éjszaka közepén jártunk, teljes lett a sötétség, ahogy kiértünk a városból. Úgy éreztük, már hosszú órák óta gyalogolunk. Napközben a főút mindig forgalmas volt, most viszont elhagyatottan húzódott előttünk. Tekintve az irányt, amerre vezetett, ezen nem is csodálkoztam. - Biztos vagy benne? - Egyáltalán nem. Ez csak egy közelítő számítás, a rendelkezésemre álló adatok alapján. Liv úgy minden ötödik saroknál belenézett a távcsőbe; biztosra vettem, hogy az adatokat illetően nem téved. - Bírom, mikor direkt úgy beszél, hogy senki ne értse! Link meghúzta Liv copfját, mire a lány a kezére csapott. A magas kőoszlopokra meredtem, melyek Savannah hírhedt Bonaventura Temetőjének bejáratát jelezték. Itt, a város peremén helyezkedett el a déli államok egyik legismertebb - és, nem mellesleg, legszigorúbban védett - sírkertje. Utóbbi igen nagy gondot jelentett, mert a kapukat alkonyatkor bezárták. - Na ne szórakozzatok velem! - tiltakozott Link. - Biztos, hogy ide kell jönnünk? Nem igazán örült, hogy éjszaka akarunk a temetőben csatangolni, főleg így, hogy egy őr strázsál a bejáratnál, és elég gyakran kerül erre a járőrautó is. Liv a szoborra nézett, mely egy keresztet ölelő nőt ábrázolt. - Essünk túl rajta! - mondta, mire Link elővette a kerti ollót. - Hát, lehet, hogy nem fog vele elbírni a kicsike... - Ne a kapun menjünk be! - szóltam rájuk. A fák túloldalán húzódó falra mutattam. - Inkább ott! Bakot tartottam Livnek, ő pedig sikeresen összerugdalta az arcomat, lehorzsolta a nyakamat, és még a lapockámba is belemélyesztette az edzőcipőjét, de végül mégiscsak sikerült áttuszkolnom a vaságyastól húsz kilóját a falon. Odafent azonban elvesztette egyensúlyát, és huppanva érkezett a túloldalra. - Jól vagyok, ne aggódjatok! - kiáltott vissza. Link és én egymásra néztünk, mire ő lehajolt. - Menj te, én majd megoldom egyedül! Így hát felmásztam a hátára, és megkapaszkodtam a falban. Link lassan kiegyenesedett. - Hogy fogod csinálni? - kérdeztem. - Keresek egy fát, ami elég közel van a falhoz! Csak nyugi, majd megkereslek benneteket! Már a fal tetején voltam, és két kézzel kapaszkodtam. - Nem szórakozásból lógtam ki annyiszor a suliból! Elmosolyodtam, és leugrottam. Öt perccel és hét fával később a Fénygömb a temető mélyére vezetett minket.
Elhaladtunk a málladozó konföderációs sírkövek, és a kriptákat őrző szobrok mellett. Egy darabon sűrű, mohával dúsan benőtt tölgyesen kellett átküzdenünk magunkat. A fák ágai boltívként hajoltak össze a csapás fölött. A Fénygömb megállás nélkül vibrált és lüktetett. - Itt vagyunk! Ez az, ugye? - pillantottam Liv válla fölött a szelenométerre. - Hol? - nézett körbe Link. - Én semmit se látok! - Biztos nem? - mutattam két fa közé. Liv is idegesnek tűnt, neki sem volt ínyére, hogy fátyolmohával benőtt, burjánzó cserjésben bóklásszunk egy koromsötét temetőben. - Most semmit nem tudok leolvasni! Megőrült a szelenométer! - Nem baj. Egész biztos, hogy helyben vagyunk! - Úgy gondolod, hogy Léna, Ridley és John itt vannak valahol? Link úgy tűnt, azt latolgatja, hogy inkább elrohan, és kint vár meg minket a bejárat előtt. - Nem tudom. Félrehajtottam az útból néhány ágat, és továbbmentem. Beljebb a fák még fenyegetőbben zárultak össze fölöttünk, és teljesen eltakarták az eget. Végül egy tisztáshoz értünk, ahol hatalmas, imádkozó angyalszobor függesztette az égre tekintetét. A sírhelyeket szegélykövek választották el egymástól, szigorúan jelezve, hol végződik az egyik parcella, és hol kezdődik a másik. Épphogy csak a koporsók nem kandikáltak ki a föld alól, hogy őrizzék a birtokukat! - Ethan, nézd! - mutatott Liv a szobor mögé, ahol a halvány holdfény mozgó alakok árnyait rajzolta ki. Ezek szerint társaságunk akadt. - Ez nem jót jelent - rázta Link a fejét. Egy pillanatra kővé dermedtem. Mi lesz, ha a két alak Lena és John? Vajon mit keresnek a temetőben kettesben, éjszaka? Továbbhaladtunk az ösvényen, melyet további angyalszobrok szegélyeztek: egyesek térdelve rimánkodtak az ég felé, mások sírva, szomorúan néztek le ránk. Felmerült bennem néhány lehetőség, amikor arra gondoltam, vajon kikre számíthatunk, de azokra, akiket végül megpillantottunk, legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Ugyanis Amma és Arelia fogadott minket. Macon anyjával legutoljára a temetésen találkoztam, most a sírok közt ült a földön, házvezetőnőnkkel az oldalán. Úgy éreztem, menten szörnyethalok. Tudhattam volna, hogy Amma úgyis megtalál! Volt még velük egy harmadik nő is, akit nem ismertem. Kicsit idősebbnek tűnt Areliánál, és ugyanolyan aranybarna bőre volt. Haját vagy száz vékony fonatban viselte, nyakában pedig húsz-harminc gyöngysor csillogott; a gyöngyök közt ékkövek, festett üveg, kis állatfigurákat formázó fémdíszek lógtak. Mindkét füle vagy tíz helyen ki volt fúrva, és a lyukakból hosszú fülbevalók csüngtek. A háromfős társaság keresztbe tett lábbal, egymással szemben ült, körülöttük sírkövek álltak ki a földből. Fogták egymás kezét. Amma háttal volt nekünk, de tudtam, így is tisztában van a jelenlétünkkel. - Elég sokáig tartott - szólalt meg végül. - Már jó ideje várunk rátok, és tudod, mennyire utálok várakozni! Hangjában nem izzott a harag, és ezt nem tudtam hova tenni, hiszen úgy tűntem el, hogy még üzenetet sem hagytam neki. - Amma, kérlek, ne haragudj, én... - kezdtem bele a bocsánatkérésbe, de ő, mintha csak egy legyet hessegetne el, egyetlen intéssel elhallgattatott.
- Erre most nincs időnk! - jelentette ki, és megrázta a kezében tartott csontot, melyről fogadni mertem volna, hogy az egyik sírból származik! - Te vezettél ide minket? - néztem rá kérdőn. - Azt nem mondanám. Valami más volt, valami nálam erősebb. Én csak tudtam, hogy jöttök. - Honnan? Amma erre rám villantotta jól ismert, szúrós tekintetét. - Honnan tudja a költöző madár, hogy délre kell repülnie? Honnan tud a harcsa úszni? Nem tudom, hányszor kell még a szádba rágnom, Ethan, hogy nem viccből hívnak engem Látónak! - Én is előre láttam az érkezésed - szólt közbe Arelia. Tényszerűen állította, de Ammát - az arckifejezéséből világosan láthattam - ugyanúgy bosszantotta, mintha dicsekedett volna. - Miután én szóltam róla - szegte fel hetykén az állát. Hozzá volt szokva, hogy ő az egyetlen Látó egész Gatlinben, és nem tűrte, hogy lekörözzék, még akkor sem, ha a rivális egy természetfeletti képességekkel megáldott Beleérző. A másik nő, akit nem ismertem, odafordult hozzá. - Kezdjük, Amarie. Várnak ránk! - Gyertek, üljetek le! - intett nekünk Amma. - Twyla már elkészült! Twyla. Ismerősen csengett a név. Arelia azelőtt válaszolt, hogy feltettem volna a kérdést. - Ő itt a nővérem, Twyla - mondta. - Messziről érkezett hozzánk ma este. És akkor már eszembe jutott, hogy Lena említette apja nagynénjét, Twylát, aki soha nem hagyta el New Orleanst. Egészen mostanáig. - Rendben. Akkor hát ülj ide mellém, kedves! - paskolta meg az új ismerős a füvet maga mellett. - Ne félj, csak egy Látókört alkotunk. Amma Twyla másik oldalán ült, és rám lövellte a Nézést. Liv hátrált. Elég rémültnek tűnt ahhoz képest, hogy Őrzőnek készült. Link a lány háta mögött maradt. Amma ilyen hatást tett az emberekre, és az alapján, ahogy a dolgok álltak, valószínűleg Arelia és Twyla is. - A nővérem Nekromanta - közölte büszkén Arelia, mire Link grimaszolva Livhez hajolt. - Szóval halottakkal fekszik össze? Hát az ilyesmit jobb lenne, ha inkább megtartaná magának! - Nem nekrofil, te idióta! - torkollta le Liv. - A Nekromanta olyan Igéző, aki képes megidézni a holtakat, és kommunikálni velük! - Így van - bólintott Arelia márpedig most olyan ember segítségére szorulunk, aki már elhagyta ezt a világot. Azonnal tudtam, kiről beszél, legalábbis reméltem, hogy helyes a sejtésem. - Maconnel próbálunk meg beszélni? - kérdeztem, mire Amma arcán szomorúság futott át. - Bár megtehetnénk, de oda, ahová Melchizedek távozott, mi nem érhetünk el. - Itt az idő! - szólt Twyla, majd elővett valamit a zsebéből, és várakozón Ammára és Areliára nézett. Szinte kézzelfogható volt a változás a viselkedésükben. Most mindhárman csak az előttük álló feladatra: a halottkeltésre összpontosítottak. Arelia a szája előtt szényitotta az ujjait, és halkan a tenyerébe suttogott. - Az én erőm a ti erőtök is, nővéreim! - mondta, majd apró köveket tett a kör közepére. - Holdkövek - suttogta Liv.
Amma egy szatyornyi csonttal rukkolt elő. Csirkecsontok voltak; nem tudtam volna összetéveszteni a jellegzetes illatot, amit otthon éreztem mindig a konyhában. - Az én erőm a ti erőtök is, nővéreim! - ismételte, és a holdkövek mellé tolta a csontokat. Twyla szétnyitotta a tenyerét, melyben egy kis faragott madár lapult. Kimondta a szavakat, melyek által erővel ruházta fel: Egyet erre a világra, egyet a következőre, Nyisd ki neki az ajtót, kit bezártál mögéje! Hangosan kántálni kezdett, és hamarosan bódulat lett úrrá rajta; felakadt szemmel; számomra ismeretlen szavakat kiáltozott. Arelia is csatlakozott hozzá, csak úgy rázkódtak hosszú gyöngysorai. Amma megragadta az arcom, és maga felé fordított. - Tudom, hogy ez nem lesz könnyű, de van néhány dolog, amit meg kell tudnod. A levegő a Látókör közepén kavargott, tajtékot vetett, majd áttetsző, fehér köddé sűrűsödött. Twyla, Arelia és Amma folytatták a kántálást, mely lassan elérte tetőpontját. A köd sűrűbb lett, és egyre gyorsabban, felfelé futó spirálban, tornádószerűen kavargott. Twyla hirtelen vett egy mély levegőt, mint aki a víz alá készül bukni, és a köd eltűnt a szájában. Egy pillanatig azt hittem, menten holtan esik össze. Felakadt szemmel, tátott szájjal, egyenes háttal, teljesen mozdulatlanul ült, hogy az ember azt hihette volna, szoborrá vált. Link biztonságos távolba húzódott, Liv pedig Twyla felé nyúlt, hogy megvizsgálja, jól van-e. Amma azonban félúton elkapta a kezét. - Várj! Twyla kilélegzett. A fehér köd kiszökött a szájából, és a kör fölé emelkedett. Lassan formát öltött. Tovább kavargott, és egy test bontakozott ki belőle. Előbb a csupasz lábfejek jelentek meg, majd fölöttük a fehér ruha, melyet úgy töltött ki fokozatosan a test, mint amikor egy léggömböt felfújnak. Egy Áttetsző volt, ahogy kiemelkedett a ködfátyolból. Figyeltem, ahogy a köd még magasabbra kígyózik, kirajzolódik a finoman ívelt váll, a kecses nyak, és végül az arc... A jelenés nem más volt... ...mint az édesanyám. Sugárzó, éteri, mint az Áttetszőek általában, de a ködszerűséget leszámítva teljesen úgy nézett ki, mint életében. Pislogott, és rám nézett. Többről volt szó egyszerű hasonlóságnál: Anya volt az, teljes valójában. Amikor megszólalt, hangja ugyanolyan lágy és dallamos volt, mint ahogyan emlékeztem rá. - Ethan, édesem, már vártalak! Csak bámultam, gombóccal a torkomban. Rengetegszer álmodtam róla, amióta meghalt, nézegettem a fényképeit, felidéztem a közös emlékeket - de ez most egész más volt. - Olyan sok mindent kell megosztanom veled, amit eddig nem tudtam elmondani! Próbáltam utat mutatni, küldtem neked dalokat... Szóval a dalok mögött is ő állt, melyeket csak Lena és én hallottunk. Megszólaltam, de a hangom oly távolinak tűnt, mintha nem is az enyém lenne. Tizenhét hold - az Előrevetítő Dal. - Te voltál, egész idő alatt... - Igen - mosolyodott el. - Szükséged volt rám. De most neki van szüksége rád, ahogyan neked is rá. - Kiről beszélsz? Apáról? De tudtam, hogy nem róla van szó, hanem a másik férfiról, aki szintén sokat jelentett
mindkettőnknek. Macon. Szóval Anya nem tudja, hogy meghalt. - Maconre gondolsz? - kérdeztem, mire láttam, hogy fény csillan a szemében. Muszáj megmondanom, gondoltam. Elvégre, ha valami történne Lenával, én sem akarnám, hogy eltitkolják előlem, akkor is, ha ez alapjában változtat meg mindent. - Macon meghalt, Anya - mondtam szomorúan. - Néhány hónapja. Nem lehet már segítségünkre. Közben néztem, ahogy alakja izzik a holdfényben. Ugyanolyan szép volt, mint amikor utoljára láttam, mikor megölelt az eső áztatta verandán, mielőtt iskolába indultam. - Figyelj rám, Ethan. Macon mindig veled lesz. Csak te szabadíthatod ki! Azzal Anya alakja halványulni kezdett. Feléje nyúltam, kétségbeesetten meg akartam érinteni, de a kezem csak a levegőt markolta. - Anya! - A Kiválasztás Holdját előhívták - mondta, miközben már félig elnyelte az éjszaka sötétje. Ha a Sötétség győzedelmeskedik, a Tizenhét Hold lesz az utolsó. Már alig láttam Anyát. A köd lassan kavargott a kör fölött. - Siess, Ethan! Nincs sok időd, de meg tudod csinálni! Bízom benned. Utoljára mosolygott, én pedig próbáltam mindörökre az emlékezetembe vésni ezt a képet, mert tudtam, hogy hamarosan eltűnik. - És ha már késő? - kérdeztem még gyorsan. - Próbáltalak megóvni mindettől. Tudhattam volna, hogy ez lehetetlen. Mindig olyan különleges voltál. A fehér ködre meredtem, mely kavargott, akárcsak a gyomrom. - Édes, drága kisfiam! Sosem feledlek! Szeretl... Az utolsó szó már a semmibe olvadt. Anya itt volt. Legalább néhány percre láthattam a mosolyát, hallhattam a hangját. Most pedig újra eltűnt. Ismét elveszítettem őt. - Én is szeretlek, Anya.
JÚN. 19. Sebhelyek
- Mondanom kell valamit - fordult hozzám Amma, miközben idegesen tördelte a kezét. Lena születésnapjának éjszakájáról van szó, a Tizenhatodik Holdról. Beletelt némi időbe, míg felfogtam, hogy hozzám beszél, mert még mindig a kör közepét bámultam, ahol Anya nemrég megjelent. Ezúttal nem könyvekben vagy dalokban üzent, hanem láttam őt! - Mondd meg a fiúnak! - sürgette Ammát Twyla. - Csitt! - tette a kezét Arelia nővére karjára. - Hazugságok - zengett tovább a halottidéző nő hangja. - A hazugságok által növekszik a sötétség ereje! Mondd el a fiúnak, most azonnal! - Miről beszélnek? - néztem kérdőn hol egyikükre, hol másikukra. Amma szúrós pillantást lövellt Macon testvérei felé, Twyla azonban válaszul csak megrázta fonott tincseit. - Hallgass ide, Ethan Wate! - szólt végül Amma megadón. - Nem estél le a kriptáról, legalábbis nem úgy, ahogy mondtuk - jelentette ki ingatag, reszketeg hangon. - Hogy mi? - meredtem rá döbbenten. Egy szót sem értettem. Egyáltalán, miért éppen most jut eszébe előhozakodni Lena születésnapjával, amikor az imént láttam a halott anyám szellemét? - Nem estél le, érted? - ismételte. - Miről beszélsz? Dehogynem estem le! - bizonygattam. - A földön tértem magamhoz, a hátamon kiterülve! - De nem estél le sehonnan - magyarázta Amma még mindig habozva. - Léna anyja volt. Sarafine leszúrt téged egy késsel - közölte, egyenesen a szemembe nézve. - Megölt. Meghaltál, de mi visszahoztunk. Megölt. Addig ismételgettem magamban a szót, míg olyan gyorsan pörgött az elmémben, hogy értelmét vesztette. Rájöttem, hogy... ...az álom nem álom volt, hanem emlék: nem lélegzem, nem érzek, nem gondolkodom, nem látok... ...a testemen sár és égésnyomok, életem lángja kialszik... - Ethan! Jól vagy? Amma hangja volt, de messziről, nagyon messziről hallottam, mint akkor éjjel is, amikor ott feküdtem a földön. De fekhetnék a föld alatt is, mint Anya vagy Macon. Igen, nekem is oda kellett volna kerülnöm! - Ethan! - rázott meg Link ijedten. A testem csordultig telt olyan érzésekkel, melyeket nem tudtam irányítani, és emlékezni sem akartam rájuk. Vér íze a számban, a vér dobol a fülemben... - El fog ájulni! - aggodalmaskodott Liv, miközben a fejemet tartotta. A fájdalomra emlékszem, a zajra és még valamire... Hangokra. Formákra.
Emberekre... Meghaltam. A pólóm alá nyúltam, és végighúztam a kezem a hasamon húzódó sebhelyen, mely ezek szerint annak a nyoma, hogy Sarafine megszúrt egy - nem álombéli, hanem igazi - késsel. Már szinte teljesen elhalványult, de mindig örök mementója marad az éjszakának, amelyen majdnem meghaltam. Felidéztem, hogyan reagált Lena, amikor megmutattam neki. - Továbbra is ugyanaz vagy, aki voltál, és Lena változatlanul szerelmes beléd! - vigasztalt Arelia. - Éppen az irántad érzett szerelme az ok, amiért most itt vagy! - tette hozzá a bölcsek szelíd hangján. Kinyitottam a szemem, és ahogy lassan magamhoz tértem, a ködfoltok újra emberekké élesedtek. Gondolataim viszont szédülten kavarogtak, minden olyan zavarosnak tűnt. - Hogy érted azt, hogy a szerelme miatt vagyok most itt? - kérdeztem. Amma halkan beszélt, nagyon kellett fülelnem, hogy megértsem. - Lena volt az, aki visszahozott - árulta el. - Mi csak segítettünk neki, én meg anyukád! A szavak sehogy sem akartak értelmes történetté összeállni, így hát magamban megpróbáltam felgöngyölíteni az események fonalát. Lena és Amma közösen visszahoztak a halálból, és eltitkolták előlem, mostanáig. Megdörzsöltem a sebhelyet a bőrömön - mintha magát az igazságot érintettem volna meg. - Mióta tud Lena halottakat feltámasztani? - kérdeztem hitetlenkedve. - Ha lenne ilyen képessége, nem gondolod, hogy már rég visszahozta volna Macont? Amma olyan rémülettel nézett rám, amilyet azelőtt soha nem láttam a szemében. - Nem a saját erejéből tette, a Kötés Igézetét használta a Holdak Könyvéből - vallotta be. A varázslatot, ami összeköti az életet s a halált. Szóval Lena arra vetemedett, hogy a Holdak Könyvét használja! Azt a könyvet, ami miatt átok ül Genevieve és Lena családján nemzedékek óta. Ami miatt tizenhatodik születésnapján minden gyereket kiválaszt magának a Fény vagy a Sötétség. A könyvet, mellyel Genevieve is visszahozta Ethan Carter Wate-et az életbe. Igaz, csak egy pillanatra sikerült, de a lány egész hátralevő életében fizetett ezért a tettéért. Nem tudtam ép ésszel gondolkodni. Kavargott bennem minden, és én képtelen voltam megragadni vagy akár követni száguldó gondolataimat. Genevieve. Lena. Az ár. - Hogy hagyhattad ezt? - fakadtam ki, és kitörtem a Látókörből. Eleget láttam már. - Nem tehettem mást, Lena nem tudott elengedni téged! - felelte Amma. - És én sem - tette hozzá szégyenkezve. Nagy nehezen lábra álltam, és megráztam a fejem. - Ez hazugság. Nem lett volna képes ilyesmire! De tudtam, hogy nincs igazam. Nagyon is kitelt mindkettőjüktől. Tudtam, mert én is pontosan ugyanezt tettem volna a helyükben! Soha életemben nem haragudtam ennyire Ammára, nem csalódtam még benne ekkorát. - Tudtad jól, hogy a könyv semmit sem ad anélkül, hogy valamit el ne venne cserébe! Te magad mondtad! - emlékeztettem. - Tudom - hajtotta le a fejét Amma. - Lenának meg kell fizetnie ezért, meg neked is, és mindez miattam van! - ostoroztam magam. Úgy éreztem, a fejem mindjárt kettéhasad és felrobban.
Kóbor könnycsepp csordult végig Amma arcán. Két ujját a homlokára téve lehunyta a szemét - ő a maga módján így vetett keresztet és némán imádkozott. - Már most fizet érte - mondta ki végül. A lélegzetem is elakadt. A mutatvány a búcsúban. Szökés John Breeddel. A szavak, melyek rám találtak, hiába próbáltam nem meghallani őket. - Miattam válik Sötétté - sóhajtottam. - Ha Lena a Sötét oldalra áll, azt nem a Könyv miatt teszi! A Könyv más fizetséget követelt. Itt elhallgatott, mint aki képtelen szavakba önteni a szörnyűséget. - Miféle fizetséget? - unszoltam rémülten. - Adott egy életet, és elvett egy másikat. Tudtuk, hogy következménye lesz a dolognak magyarázta Amma akadozva csak éppen arra nem gondoltunk, hogy Melchizedek halála lesz az. Macon. Az lehetetlen! Adott egy életet, és elvett egy másikat. Más fizetséget követelt. Az én életem ára tehát Macon halála volt. És most már mindent értettem. Azt, hogy miért viselkedett Lena olyan furcsán az elmúlt hónapokban. Miért húzódott el tőlem, meg mindenki mástól! Miért kínozta az önvád Macon halála miatt. Tehát igaz. Ő ölte meg. Azért, hogy engem megmentsen. Eszembe jutott a jegyzetfüzete, és az oldal, amire a lány Igézetet bocsátott. Vajon milyen szavak álltak rajta? Amma? Sarafine? Macon? A Könyv? ...Tehát ez annak az éjszakának az igazi története. Felidéztem a szobája falára írt verseket is. „Senkivé lett, ki meghalt, senkivé, ki él.” Az érme két oldala: Macon és én. S zöld sem jut néked. Pár hónapja még azt hittem, Lena rosszul idézte a Frost-verset, de valójában szándékosan változtatott rajta. Mert magáról beszélt. Belegondoltam, milyen fájdalmat érezhetett, ahányszor csak meglátott. Nem csoda, hogy bűntudatot érzett. Nem csoda, hogy elmenekült. Eltűnődtem, vajon képes lesz-e valaha még rám nézni. Mindent értem tett. Nem az ő hibája volt. Hanem az enyém. Senki nem szólt egy szót sem. Innen már nem volt visszaút, egyikünknek sem. Amit Lena és Amma aznap éjjel műveltek, nem lehetett meg nem történtté tenni. Tudtam, nem kellene most itt lennem - de itt voltam. - Ez a Dolgok Rendje, és ezt nem lehet megváltoztatni - jelentette ki Twyla, azzal lehunyta a szemét, és úgy tűnt, hogy hall valamit, amit én nem. Amma zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az arcát. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtuk el, azt viszont nem bántam meg, hogy megtettük. Másképp nem menthettünk volna meg. - Nem érted! - kiáltottam rá. - Lena azt hiszi, hogy Sötétté válik! Megszökött valami Sötét Igézővel, de az is lehet, hogy a fickó Incubus! Miattam sodorta veszélybe magát! - vádoltam magam elkeseredetten.
- Ostobaság! A lány azért tette, amit tett, mert szeret téged! - győzködött Amma. Miközben vitatkoztunk, Arelia összeszedte a földről a csontokat, a verébfigurát és a holdköveket. - Semmi nem kényszerítheti Lenát arra, hogy átálljon a Sötét Oldalra, Ethan! Ezt csak ő maga döntheti el! - De azt hiszi, hogy már most Sötét, mert megölte Macont! Azt hiszi, hogy a Sötét Oldal már kiválasztotta magának! - Pedig ez nem igaz - szólt közbe Liv, aki eddig kissé odébb állt, hogy Ammával négyszemközt beszélgethessünk. - Akkor meg kell találnunk, hogy elmondjuk neki - kapcsolódott be a beszélgetésbe Link is, aki pár lépéssel a lány mögött ült egy kőpadon. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki épp most tudta meg, hogy meghaltam, és visszahoztak az életbe, hanem úgy, mintha minden a régi lenne. Odamentem, és leültem mellé. - Minden rendben? - fordult felém Liv. Liv... Rá se mertem nézni! Amikor féltékeny voltam és sebzett, belerángattam őt a csalódásom teremtette zűrzavarba! Csak, mert azt hittem, Lena már nem szeret. De elvakult voltam, és tévedtem! Lena annyira szeret, hogy hajlandó volt miattam mindent kockára tenni! Lemondtam róla, miután ő nem volt hajlandó lemondani rólam. Kiderült, hogy még azt is neki köszönhetem, hogy élek. Ilyen egyszerű! Ahogy végigfuttattam az ujjaim a pádon, észrevettem, hogy szavakat véstek bele. Azon a fagyos, fagyos, fagyos éjszakán Ez a dal szólt akkor este Ravenwoodban, amikor először találkoztam Maconnel. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen, főleg nem egy olyan világban, ahol minden okkal történik. Így arra gondoltam, valami jel lehet. De mit akar nekem mondani? Mit tettem Maconnel, kínzott a kérdés. El sem tudtam képzelni, Lena milyen szörnyen érezhette magát, amikor rájött, hogy értem cserébe, feláldozta őt! És ha én is így veszítettem volna el Anyát? Vajon képes lennék ránézni Lenára anélkül, hogy ne a halott anyámat lássam? - Mindjárt jövök - mondtam. Felálltam a padról, és futva megindultam az ösvényen a fák közé, arra, amerről jöttünk. Mélyen beszívtam az éjszaka hűs levegőjét - hiszen tudtam még lélegezni! Végül megálltam, felnéztem a csillagos égre. Vajon Lena is ezt az eget nézi, vagy azt, amit én sosem láthatok? Tényleg ennyire különböznek a holdjaink? Benyúltam a zsebembe, és - remélve, hogy majd elvezet hozzá - elővettem a Fénygömböt. Azonban a rejtélyes tárgy valami mást mutatott...
Macon soha nem volt olyan, mint az apja, Silas, és ezt mindketten jól tudták. A fiú inkább anyjára, Areliára hasonlított, a nagy hatalmú Fényhozóra, akire akkor figyelt fel az apja, amikor New Orleansban tanult a főiskolán. Történetük igencsak hasonlított arra, ahogyan ő és Jane találkoztak a Duke Egyetemen. És Mac önhöz hasonlóan az apja is az Átváltozás előtt lett szerelmes; mielőtt a nagyapja meggyőzte volna, hogy a fajtájuk számára szégyenletes egy Fényhozóval kapcsolatba bocsátkozni. Évekbe tellett, míg Macon nagyapjának sikerült szétválasztani Silast és Areliát. Addigra már megszületett három gyermekük: Macon, Hunting és Leah.
Anyjuk a végén már kénytelen volt Beleérző erejét használni, hogy megvédje magát Silas dührohamaitól és tomboló éhségétől. Végül New Orleansbe szökött, és magával vitte Leah-t. Azt apósa sosem engedte volna, hogy a fiúkat is elvigye. Macon most már kizárólag az anyjához fordulhatott; egyedül ő értette meg, hogy egy Halandóba szeretett bele, azaz elkövette a fajtájukra, a Vérincubusokra nézve legnagyobb szentségtörést. Hiszen ő egy Démonkatona. Macon nem értesítette anyját előre, hogy meglátogatja, de az asszony számított az érkezésére, mert feljött a Járatokból a New Orleans-i, balzsamos nyáréjszakába. A sötétben szentjánosbogarak pislákoltak, és magnólia illata szállt a levegőben. Arelia türelmesen várta fiát a verandán; közben csipketerítőt horgolt egy régi karosszékben ülve. - Anya, szükségem van a segítségedre! - hallotta meg végre a kétségbeesett hangot. Letette a kézimunkát, és felállt. - Tudom. Minden készen áll, kedvesem. Csak egy dolog volt elég erős ahhoz, hogy megállítson egy Incubust leszámítva a fajtársak keze általi halált. A Fénygömb. Az általános vélekedés szerint a középkorból eredeztethetők ezek a fegyverek, melyeket azért hoztak létre, hogy ellenőrzés alatt tartsák, illetve bebörtönözzék az Ártok leghatalmasabbjait, az Incubusokat. Macon még sosem látott ilyet. Mára nagyon kevés maradt belőlük, és azokat is lehetetlen volt fellelni. De az anyjának mégis volt egy, és neki szüksége volt rá. Macon követte Areliát a konyhába. A nő kinyitott egy kis szekrényt, mely a szellemek tiszteletére felállított oltárként szolgált. Kicsomagolt egy apró fadobozt, melyen az Igézők ősi, Niád nyelvén a következő állt: AKI KERESI, MEGTALÁLJA A SZENTSÉGTELENSÉG HÁZA A KULCS AZ IGAZSÁGHOZ - Ezt apádtól kaptam, az Átalakulás előtt - mondta az asszony. - Nemzedékről nemzedékre öröklődik a Ravenwood családban. Nagyapád azt állította, hogy magáé Abrahamé volt, és én el is hiszem, mert süt róla az ő gyűlölete és vakbuzgósága. Kinyitotta a dobozt, kivette belőle az ébenfekete gömböt. Macon anélkül is érzékelte az energiáját, hogy hozzáért volna. Elborzadva gondolt bele, mily iszonyatos kín lehet időtlen időkön át raboskodni a csillámló falak börtönében. - Macon, meg kell értened! Ha egyszer egy incubus a Fénygömb csapdájába esik, nincsen számára kiút, csak ha valaki szabadon bocsátja! Kizárólag olyannak add oda, akiben teljes mértékig megbízol, mert az életedet teszed a kezébe, sőt annál is többet! Ezer életet adsz neki, mert az öröklét odabent felér annyival! Arelia magasabbra emelte a dobozt, hogy fia alaposan megszemlélje, és elképzelje a bezártság tantaloszi kínjait. - Értem, Anya. De Jane-ben megbízhatok. Ő a legbecsületesebb és legtisztességesebb ember, akit ismerek, és szeret engem így is, hogy tudja, mi vagyok! - Semmi baj nincs azzal, ami vagy, cher - simította meg Arelia fia arcát. - De ha lenne, azért is engem kellene okolnod, aki erre a sorsa ítéltelek. Macon lehajolt, és megcsókolta az asszony homlokát. - Szeretlek, Anya! - mondta neki. - Nem a te hibád, hanem az apámé!
Tudta, hogy Silas valószínűleg még nála is nagyobb veszélyt jelent Jane-re nézve. Apja ugyanis rabja volt az első Ravenwood Vérincubus, Abraham nézeteinek. - Nem a te hibád, fiam! Nem tudhattad, milyen volt a nagyapád, hogyan gyötörte a fiát addig, míg maga is át nem vette az ő kifacsart felsőbbrendűségi mániáját! Elhitette vele, hogy a Halandók kevesebbet érnek az Igézőknél és az Incubusoknál egyaránt, csupán táplálékforrást jelentenek, akik által csillapítható a vérszomj. Apádat is megfertőzte ez a felfogás, ahogyan előtte az ő apját is! Macont nem érdekelte; már rég megszűnt szánalmat érezni az apja iránt, ahogyan azon sem törte többé a fejét, hogy vajon mit szerethetett benne az anyja. - Mondd el, hogy kell használni! - nyúlt inkább óvatosan a Fénygömb után. Megérinthetem? - kérdezte. - Igen. Ha valaki bele akarna zárni, elszánt céltudatossággal kell, hogy megérintsen vele, de az eszköz a titkos Igézet, a Carmen Defixionis nélkül még akkor is hatástalan! Anyja elvette a kis erszényt - egy gri-grit, a legerősebb vudu védelmi eszközt a pinceajtóról, és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Egy poros vászondarabba csomagolt holmival tért vissza. Letette az asztalra, és kibontotta. A Responsum. Szó szerinti fordításban azt jelenti: „a Válasz. ” Niád nyelven írták, és tartalmazott mindent, amit fajtájáról tudni lehetett. Nagyon régi könyv volt, és alig néhány példány akadt belőle az egész világon. Arelia óvatosan lapozta a porladó lapokat, amíg el nem ért a keresett részhez. - Carcer. A Tömlöc. A Fénygömb rajza megszólalásig hasonlított a bársonnyal kibélelt dobozban lévőre, mely anyja konyhájának asztalán, az érintetlen vacsora mellett hevert. - Hogy működik? - Elég egyszerűen. Csak meg kell érinteni a Fénygömböt és a bebörtönözni kívánt Incubust, és ezzel egy időben elmondani a Carment. Utána a Fénygömb teszi a dolgát. - És ez a Carmen benne van a könyvben? - Nem, ahhoz túl nagy az ereje, hogy írásba lehessen foglalni! A Carment megkell, hogy tanítsa neked valaki, aki ismeri, csak az emlékezetedre hagyatkozhatsz! Arelia - mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket - suttogásra váltott, majd megosztotta fiával a szavakat, melyek örökös szenvedésre ítélhetik őt. Comprehende, Liga, Cruci Fige. Ejtsd foglyul, zárd be, gyötrődjön! Arelia lecsukta a doboz tetejét, és átadta Maconnek. - Vigyázz vele! A Fénygömbben erő lakozik, az Erőben pedig az Örök Éj. - Ígérem - mondta Macon, és megcsókolta édesanyja homlokát. Megfordult, és már indult volna, Arelia azonban még utána szólt. - Erre is szükséged lesz! - mondta, majd leírt pár sort egy pergamendarabra. - Mi ez? - kérdezte Macon.
- A kulcs az ajtóhoz - közölte az asszony, és a fiánál levő dobozra mutatott. Az egyetlen módja, hogy kijuthass onnan!
Amikor kinyitottam a szemem, újra a földön találtam magam, arccal a csillagok felé. Ahogy Marian is mondta, a Fénygömb Maconé volt. Nem tudtam, hol lehet most: a Túlvilágon, vagy ha létezik olyan, az Igézők mennyországában. Azt sem tudtam, miért mutatja meg nekem mindezt, de ha ma este megtanultam valamit, azt mindenképpen, hogy semmi sem történik ok nélkül. És tudtam, rá kell jönnöm erre az okra, amíg még nem késő! Még a Bonaventura Temetőn belül voltunk, noha már közeledtünk a kijárathoz. Nem mondtam Ammának, hogy nem megyek vele haza - úgy tűnt, magától is tudja. - Indulnunk kell - mondtam végül, és átöleltem. Viszonzásul erősen megszorította a kezem, és a szemembe nézett. - Csak légy észnél, Ethan Wate! Lehet, hogy az anyukád azt mondja, hogy képes vagy rá, de én azért minden lépésedet figyelni fogom! Tudtam, milyen nehezére esik elengednie, amikor legszívesebben szobafogságra ítélne és hét lakat alatt tartana, nehogy baj érjen. Ezzel aztán végképp megerősített benne, hogy a helyzet pont olyan súlyos, mint amilyennek látszik. Arelia előrelépett, és a kezembe nyomott valamit: egy kis bábu volt, hasonló azokhoz, amelyeket Amma szokott készíteni. Kétség nem fért hozzá, egy vudu figura volt. - Hittem anyádban, és benned is hiszek, Ethan! - mosolygott rám. - A magam módján így kívánok szerencsét, mert tudom, hogy nem lesz könnyű! - „A helyes út mindig rögösebb” - idéztem a bölcsességet, amit vagy százszor hallottam Anyától. Tőlem telhetően igyekeztem is mindig észben tartani. Twyla is megérintette csontos ujjával az arcom. - Az igazság együtt van meg a két világban, fiam - mondta. - Ahhoz, hogy nyerj, veszítened kell. Nem időzünk itt sokat, cher! Figyelmeztetésnek szánta, mint aki tud valamit, amit én nem. Azok után, amit aznap láttam, nem kételkedtem benne. Amma, sovány karjával még egyszer utoljára megölelt, olyan szorosan, hogy ropogtak a csontjaim. - Igyekszem neked szerencsét hozni, a magam módján - ígérte, majd Linkhez fordult. Wesley Jefferson Lincoln, ha nem jössz haza épségben, megmondom anyukádnak, mit csináltál nálunk, a pincében kilencéves korodban, megértetted? - Igen, asszonyom - mosolygott Link a jól ismert fenyegetés hallatán. Amma Livnek semmit nem mondott, csak biccentett felé. Tartózkodásával mutatta ki: nem kívánja, hogy Léna helyébe lépjen. Most, hogy már tudtam, mit tett értem az Igéző lány, meg is értettem. - Az őrök elmentek - köszörülte meg Amma a torkát -, Twyla azonban nem tudja őket a végtelenségig tartóztatni. Induljatok! Kitártam a kovácsoltvas kaput, Link és Liv pedig követett. Jövök, Lena! Akár akarod, akár nem!
JÚN.19. Odalent
Mialatt a park és a Savannah-i Ajtó felé sétáltunk az út szélén, senki sem szólt egy szót sem. Úgy elöntöttünk, már nem térünk vissza Caroline nénihez, mert Del néni valószínűleg ragaszkodna hozzá, hogy velünk tartson. Miután ezt megtárgyaltuk, másra nem fecséreltük a szót. Link azon ügyködött, hogy extraerős hajzselével felálló tüskékbe rendezze a haját, Liv pedig a szelenométerét nézegette, és olykor-olykor a leolvasott adatokat feljegyezte a kis piros noteszébe. Úgy viselkedtek, mint máskor. De hiába igyekeztünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna; a pirkadat előtti borongós sötétben immár semmi sem volt a régi. Fejemben egymást kergették a gondolatok, nemegyszer annyira beléjük feledkeztem, hogy megbotlottam. Ez az éjszaka rosszabb volt bármilyen rémálomnál, mert ebből nem szabadíthatott fel a megváltó felébredés. Még a szememet sem kellett lehunynom, hogy lássam Sarafine-t a késével, és halljam Lena kétségbeesett kiáltását. Meghaltam. Halott voltam, ki tudja, meddig. Percekig? Órákig? Ha nem lett volna Lena, most én is az Örök Nyugodalom Kertjében feküdnék a föld alatt, anyám mellett, a családi parcellában elhelyezett újabb fenyőfa koporsóban. Éreztem akkor, hogy mi történik? Láttam? És a történtek megváltoztattak? A pólómon keresztül megérintettem a sebhelyet. Valóban az enyém? Vagy egy olyan esemény emléke, mely egy másik Ethan Wate-tel történt, aki, velem ellentétben, nem tért vissza? Sűrű ködként kavarogtak előttem az emlékképek, mint a Lenával megosztott álmok, vagy az Igézők és a Halandók ege közti különbség, mikor a Déli Csillag eltűnt. Mindebből mi igaz? Tudat alatt tisztában voltam vele, mit tett értem Lena? Talán ezt éreztem mindazon események mögött, melyek azóta történtek velünk? És ha Lena előre tudta volna mivel jár, akkor vajon másképp döntött volna? Neki köszönhettem az életemet, de ettől nem éreztem magam boldognak. Épp ellenkezőleg: elkeserített az újonnan nyert tudás. Úrrá lett rajtam a félelem a temető földjétől, a megsemmisüléstől, az iszonyú magánytól. Újra és újra átéltem Anya, Macon, és bizonyos értelemben, Lena elvesztésének fájdalmát. És még valami kínzott. A szomorúság és a bűntudat, amiért én életben maradtam. A Forsyth Park hátborzongató hatást keltett hajnalban, mert korábban még sosem láttam így, hogy nem nyüzsögtek benne emberek. Alig találtam meg a Járatokba vezető ajtót. Nem csilingelt a villamos, nem zajongtak a városnéző turisták; az aprócska kutyák sem szedték a lábukat, és a kertészek nem gondozták az azáleákat. Hiányoltam az élő, lélegző Halandókat, akik napközben benépesítették a parkot. - Hé, nem láttad? - rángatta meg Liv a karom. - Mit? - csodálkoztam. - Az ajtót! Az imént sétáltál el mellette! A lány igazat beszélt: figyelmetlenségemben elmentem volna az átjáró mellett.
Már majdnem elfelejtettem, milyen kifinomult az Igéző világ: a fontos dolgok mindig ott vannak elrejtve az ember szeme előtt! Nem láttuk volna meg a Külső Ajtót, ha nem keressük; az átjáró, valószínűleg a saját Igézete által, örökösen árnyba burkolózott. Link rögvest munkához látott: beakasztotta a kerti ollót az ajtó és a keret közti keskeny résbe, és a bejárat egy pillanat múlva hangos nyikorgással kinyílt. A homályos alagút még riasztóbbnak tűnt a nyári hajnal síri csendjében. - El sem hiszem, hogy ez működik - ingattam a fejem. - Én is ezen agyalok, mióta kitettük a lábunkat Gatlinből - ismerte el Liv. - Az a gyanúm, hogy ez nem véletlen. - Szóval egy nyamvadt sövényvágó ollóval ki lehet nyitni az Igézők ajtóit? - meredtem rá értetlenül. - Ez a szép a Dolgok Rendjében! Mondtam, hogy létezik egy mágikus világrend, és egy anyagi - magyarázta Liv, miközben az égre függesztette tekintetét. - Mint a két ég - állapítottam meg, és követtem példáját. - Pontosan! - helyeselt. - És egyik sem kevésbé valós, mint a másik! Mind a kettő egyszerre létezik. - Így hát a rozsdás kerti olló elbánhat a mágikus átjáróval? Nem is tudom, miért lepett ez meg annyira. - Nem mindig. De ha a két világ összeér, mindig keletkezik egy varrat. Világos? Liv persze kristálytisztán értette. Mit volt mit tenni, bizonytalanul bólintottam. - És az is elképzelhető, hogy az egyik világ ereje összhangba kerül a másiknak a gyengeségével - morfondírozott tovább a lány, inkább csak magában. - Úgy érted, hogy azért tudja Link olyan könnyedén kinyitni az ajtót, mert egy Igéző képtelen lenne rá? - következtettem. Tény, barátom remekül bánt a zárakkal. Liv azonban nem tudhatta, hogy Link már akkor felcsapott amatőr lakatosnak, amikor hatodikos korában az anyukája először ítélte szobafogságra. - Lehet - bólintott a lány. - Ahogyan azt is megmagyarázhatja, mi történik a Fénygömbbel. - Na és ahhoz a lehetőséghez mit szólsz, hogy azért tudom kinyitni az Igéző ajtókat, mert erős vagyok, mint a bivaly? - húzta ki magát Link. - Vagy azért, mert azok az Igézők, akik száz évvel ezelőtt megépítették ezeket az átjárókat, nem számoltak a sövényvágó ollókkal - vágtam rá gúnyosan. - Velem, az irdatlan erejű szuperhőssel nem számoltak egyik világban sem! - fényezte magát tovább Link, miközben visszadugta az övébe az ollót. - Hölgyek előre - intett aztán Livnek, aki megadó sóhajjal leereszkedett a Járatba. - Ezen már meg sem lepődök! - morogta. Leereszkedtünk a lépcsőn az állott levegőjű alagútba. Néma csend fogadott minket, mely még lépteink zaját is elnyelte. A legapróbb nesz hiánya sűrű, fojtogató teherként nehezedett ránk. A Halandók világa alatt a levegőre nem volt jellemző a fenti súlytalanság. Leérve ugyanazon a sötét úton találtuk magunkat, melyen át Savannah-ba érkeztünk. Ott álltunk a már ismert keresztútnál: az egyik oldalon a korábban megjárt félelmetes, sötét sikátor, vele szemközt pedig a verőfényes rétek közt futó barátságos ösvény. Idelátszott a motel neonfénye, mely most pislákolt, de más változást nem vettünk észre. Azaz egyet mégis: Lucille ott feküdt alatta összegömbölyödve; a fény, ahogy fel-felvillant, visszaverődött fényes bundájáról. A macska, amikor meglátott minket, nagyot ásított, és lassan, ráérősen nyújtózkodva feltápászkodott.
- Lucille, szörnyű vagy! - korholta Link, majd leguggolt, és megvakargatta a fülét. A macska dorombolt, vagy morgott, pontosan nem is lehetett megállapítani, Link mindenesetre bóknak vette. - Rendben, megbocsátok! - jelentette ki nagylelkűen. - És most mi legyen? - tettem fel a kérdést, amikor ismét ott álltunk a keresztútnál. - A lépcső a pokolba vagy a Sárga Út? Miért nem rázod meg a kristálygömbödet, hátha újra működik! - ösztökélt Link, miközben felállt. Kivettem a Fénygömböt a zsebemből. Még mindig izzott és vibrált, de a smaragdzöld szín, mely Savannah-ba vezetett minket, eltűnt. Most mélykékben pompázott, mint a Földről készített műholdfelvételek. Liv megérintette, mire a szín az ujja hegyénél tovább mélyült. - A kék sokkal intenzívebb, mint a zöld volt - mondta. - Szerintem egyre erősödik! - Vagy a te szuper képességeid fejlődnek - lökött oldalba Link, hogy majdnem elejtettem a Fénygömböt. - És még csodálkozol, hogy nem működik? - húzódtam el barátomtól bosszúsan. Link továbbra sem adta fel. - Próbálj csak meg olvasni a gondolataimban! - taszított rajtam egyet a vállával. - Várj, ne! Inkább próbálj meg repülni! - Állítsd már le magad! - mordult rá Liv. - Te is hallottad Ethan anyukáját! Nincs sok időnk! Akár működik a Fénygömb, akár nem, válaszra van szükségünk! Link kihúzta magát. Mindaz, amit a temetőben láttunk, ólomsúllyal nyomta mindannyiunk vállát, és a fáradtság is kezdett kiütközni rajtunk. - Csitt, maradjatok csöndben! - szóltam hirtelen a többiekre. Tettem pár lépést előre, a magas fűvel szegélyezett alagút irányába. Most már egyértelműen hallani lehetett a madárcsicsergést. Visszafojtott lélegzettel magasra emeltem a Fénygömböt. Azt sem bántam volna, ha elfeketedik, és visszaküld minket a másik irányba, a baljós árnyak, a düledező épületek, a málló vakolatú falakon lefutó rozsdás tűzlépcsők és a névvel, számmal nem jelölt ajtók közé, ha ott válaszra találunk. De ezúttal nem történt hasonló. Egyáltalán, semmi nem történt. - Próbáld ki a másik irányt! - javasolta Liv, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a gömbről. Visszafordultam, de az akkor sem változott meg. Szóval, ott álltunk használható Fénygömb és ami azt illeti, Irányfény nélkül. Ugyanis a lelkem mélyén tudtam, mondjanak akármit, a Fénygömb nélkül talán még a saját házunkban is eltévednék, nem hogy a Járatokban! - Úgy néz ki, ennyi a válasz - állapítottam meg letörten. - Ezt megszívtuk. Zsebre tettem a gömböt, Link pedig gondolkodás nélkül megindult a napfényes ösvény felé. - Remek! - mondta közben. - Hová mégy? - kérdeztem. - Ne vedd sértésnek, de ha csak nem mutatsz fel valami titkos természetfeletti jelet, hogy az a helyes irány, én ugyan el nem indulok arra! - bökött a sötétebb járat felé. - Jelenleg úgy tűnik, hogy eltévedtünk, nem? - Úgy fest - vallottam be. - Tehát úgy is lehet nézni - folytatta Link -, hogy akármerre indulunk, ötven százalék esély van, hogy helyesen választunk! Ezért amondó vagyok, próbálkozzunk meg Óz birodalmával,
és próbáljuk derűsen felfogni a dolgot. Elvégre, mit veszíthetünk? Link logikájába, főleg az utolsó ponton, bele lehetett volna kötni, de semmi érdemi érvet nem tudtam felhozni ellenében. - Van jobb ötleted? - tapintott rá ő is a gyengeségemre, miközben Livhez fordult. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is előáll ilyen helyzet, de nincs - ismerte el a lány, így hát követtük Linket. A járat valóban úgy festett, mint az a világ, amit Anya viharvert Frank L. Baum könyvei alapján elképzeltem: fűzfák nyúltak a poros gyalogösvény fölé, a föld alatti ég pedig szikrázó kékben pompázott, és végtelennek tetszett. A hely békéje engem egyáltalán nem nyugtatott meg, talán mert már túlságosan hozzászoktam az árnyakhoz. Arra gondoltam, ez túl szép, hogy igaz legyen - cseppet sem lepődtem volna meg, ha valamelyik dombocskáról hirtelen ránk veti magát egy Háborgó, vagy teljesen váratlanul a fejemre esik egy tégla. Az életem élesebb fordulatot vett, mint azt valaha is képzeltem volna. Mit keresek itt, ezen az ösvényen, tépelődtem. Hová is tartok valójában? Ki vagyok én, hogy felfegyverkezve egy szökevény macskával, egy egyedülállóan tehetségtelen dobossal, egy sövényvágó ollóval és egy Ovaltine-ivó Galileo-növendékkel felvegyem a harcot olyan erőkkel, melyeknek a működését még csak nem is értem? Ráadásul mindezt azért, hogy megmentsek egy lányt, aki nem akarja, hogy megmentsék? - Várj már meg, ostoba macska! - csörtetett Link Lucille után, aki átvette a vezetést, és cikcakkban tört előre oly magabiztosan, mintha ő pontosan tudná, hova megyünk. Igazán ironikus helyzet volt, mert nekem - most először - fogalmam sem volt. Két óra elteltével a nap még mindig sütött, aggályaim pedig tovább fokozódtak. Liv és Link előttem haladtak, egymás mellett - a lány a maga módján így próbált kerülni engem, illetve a kínos helyzetet. Meg tudtam érteni. Látta anyám szellemét, és hallott mindent, amit Amma mondott. Tudta, hogy Lena mit tett értem, és hogy ez magyarázatot ad Sötét és következetlen viselkedésére. A történteken ez nem változtatott, de a miértek egészen más megvilágításba kerültek. És már másodszor történt meg a nyáron, hogy egy lány - akivel fontosak voltunk egymásnak - nem tudott a szemembe nézni. Ehelyett azzal ütötte el az időt, hogy Link mellett haladva jellegzetes brit sértésekre tanította a barátomat, és úgy tett, mintha jót mulatna Link idétlen tréfáin. - A szobád lepusztult patkánylyuk, az autód meg lepukkant tragacs - mondta a lány nevetve, de éreztem, hogy valójában nincs jelen. - Honnan tudod? - kérdezte Link. - Elég csak rád nézni! - felelte Liv a távolba révedve. Talán a piszkálódás mégsem bírt kellő figyelemelterelő erővel. - Miért, mi a baj velem? - kíváncsiskodott sértődést színlelve Link, miközben végigsimított a tüskéin, ellenőrizve, hogy rendesen az égnek merednek-e. - Lássuk csak... Te kretén! - Ez ugye jót jelent? - bizakodott Link. - Ó, hát persze! A lehető legjobbat - gúnyolódott nevetve Liv. A jó öreg Link. A legcsekélyebb alapot is nélkülöző, vicces beképzeltsége kihúzott minket a legkétségbeejtőbb társas helyzetekből is. - Halljátok ezt? - torpant meg hirtelen a lány. Általában az ének csak az én fülemben szólt, és Lénához volt köze. Ezúttal azonban mindannyian hallottuk, de a hangot össze sem lehetett hasonlítani a Tizenhét holdat fülbemászó dallamával. Ellenkezőleg: az előadás
roppant hamis volt, még Lucille-nek is felállt tőle a szőr a hátán. - Ez meg micsoda? - nézett körül döbbenten Link. - Nem tudom, majdnem úgy hangzik, mint... - és itt megálltam. - Talán valaki bajban van? - emelte Liv a füléhez a tenyerét. - Mintha az „Isten karjaiban megnyugodni”-t hallanám - mondtam. Ez egy ősrégi egyházi ének volt, melyet a Nővérek gyülekezete rendszeresen műsorra tűzött. A következő kanyarnál Prue nénit láttuk közeledni Thelma karján, miközben az idős asszony úgy dalolt, mintha vasárnapi istentiszteleten lenne a templomban. Fehér, virágmintás ruhát viselt hozzáillő fehér kesztyűvel, és bézsszínű ortopéd cipőjében csoszogott. Harlon James, aki méretben majdnem felvehette a versenyt a néni lakkbőr kézitáskájával, ott haladt mögöttük. Úgy festettek, mintha csak kedélyes vasárnap délutáni sétára indultak volna. Lucille nyávogott egyet, és leült előttünk a földre. - Haver, most már látomásaim támadtak? - vakarta a fejét Link. - Mert ezek nagyon úgy néznek ki, mint a hangyás nénikéd, meg a zsebbolhazsákja! Nem tudtam rá mit mondani, én is azon törtem a fejem, hogy vajon nem valami Igézetnek vagyunk-e tanúi, mellyel félre akarnak minket vezetni? Mi van, ha közelebb megyünk, és Lena anyja bújik ki a nénikém bőréből, és végez mindhármunkkal? - Lehet, hogy Sarafine - gondolkodtam hangosan, keresve az értelmet az érthetetlenben. - Nem hiszem - rázta Liv a fejét. - A Csapásosztók bele tudják ugyan vetíteni magukat valaki másba, de nem tudnak egyszerre két testet elfoglalni, azaz a kutyát is beleszámítva, hármat! - Ugyan ki számítaná be azt a vakarcsot? - grimaszolt Link. Valami azt súgta legbelül, hogy legjobb lenne menekülőre fogni a dolgot, és majd aztán megfejteni a rejtélyt. De észrevettek minket. Prue néni, illetve az a lény, aki Prue néninek adta ki magát, hevesen integetni kezdett a zsebkendőjével. - Ethan! - szólított meg. - Megpróbáljunk elfutni? - nézett rám Link kérdőn. - Nehezebb volt megtalálni téged, mint egy tucat macskát összeterelni! - kiáltott rám idős rokonom, miközben a tőle telhető legnagyobb sebességgel csoszogott felénk a gyepen. Lucille, fejét oldalra billentve, rányávogott. - Gyerünk, Thelma, ne maradj le! Messziről is felismertem összetéveszthetetlen, hanghordozása is egyértelműen a nénire vallott.
billegő
járását,
és
parancsoló
- Nem, ez tényleg ő! - mondtam Linknek. Egyébként is késő lett volna menekülni. - De hogy jutottak le ide? - értetlenkedett a barátom, azonban hiába is várt tőlem magyarázatot, ez egyszer épp olyan tanácstalan voltam, mint ő. Azt még valahogy megemésztettem, amikor megtudtam, hogy Carlton Eaton kézbesíti a Lunae Libri leveleit is, de látni a százéves dédnagynénikémet, ahogy a vasárnapi ruhájában a Járatokban bandukol - ez már túlment minden határon. A néni, a füves domboldalba döfött botjára támaszkodva igyekezett felénk. - Wesley Lincoln! Csak állsz ott, mint Bálám szamara, és tátott szájjal nézed, ahogy egy idős asszony halálra erőlködi magát, ahelyett, hogy idejönnél, és felsegítenél a domboldalon? rivallt rá meghökkent barátomra. - Igen, asszonyom... Úgy értem, nem asszonyom... - hebegett Link, és majd felbukott, olyan
hévvel indult Prue néni segítségére. Végül ketten közrefogtuk, és feltámogattuk a domboldalra; döbbenetünk azonban csak lassan hagyott alább. - Prue néni, hogy jutott le ide? - sikerült kinyögnöm a kérdést. - Ugyanúgy, mint te, fiam! Az egyik ajtón át. Van egy közvetlenül az Első Metodisták temploma mögött. Már akkor is azon át szöktem el a Bibliaóráról, amikor még annyi idős se voltam, mint te! - De honnan hallott a Járatokról? Sehogy sem tudtam felfogni. Talán követett minket? - Többször voltam én idelenn, mint ahányszor a bűnös megesküszik, hogy lerakja a kártyát! Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki tudja, mi folyik ebben a városban? Szóval tudja, hüledeztem. Közéjük tartozik, mint Anya, Marian, és Carlton Eaton - a Halandók közé, akik valamiféleképpen az Igéző világ részeivé váltak. - Grace néni és Mercy néni is tudnak erről? - kérdeztem. - Jaj, még csak az kéne - ingatta a fejét Prue néni. - Azok a lepcses szájúak akkor se tudnának titkot tartani, ha az életük múlna rajta! Édesapánk ezért csak engem avatott be! Én aztán egy léleknek se kotyogtam ki, csak a végén Thelmának. Nevezett szeretetteljesen megszorította a néni karját. - Nekem is csak azért mondta el - árulta el mosolyogva -, mert már nem tud egyedül lejönni a lépcsőn! Prue néni erre meglegyintette Thelmát a zsebkendőjével. - Na, na, ne hazudj! Ez nem igaz! - tiltakozott. - Ashcroft professzor küldte magukat utánunk? - nézett fel Liv idegesen a noteszából. - Engem aztán senki nem küldözget sehova - horkant fel sértődötten Prue néni. - Kinőttem én már abból a korból, hogy ugráltassanak! Magamtól jöttem! - bizonygatta, majd rám mutatott: - Te viszont reménykedj benne, hogy Amma nincs még a nyomodban! Azóta, hogy elmentél, mást se csinál, csak csontokat főz! Ó, ha tudta volna... - Hát akkor mit keres idelent, Prue néni? Még ha ismerte is a dörgést, a Járatok akkor sem tűntek biztonságos helynek egy éltes korú hölgy számára. - Azért jöttem, hogy ezeket odaadjam neked! - felelte, azzal kinyitotta a táskáját, és megmutatta nekünk a tartalmát. A kisolló, a kuponok és a zsebkönyv méretű Biblia alól hatalmas kötegnyi, szépen összekötött, megsárgult papírlap kandikált ki. - Rajta, fiam, vedd ki! - szólított fel a néni, de ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy szúrjam le magam a kisollóval. Kotorászni az idős nagynénikém táskájában? Ez a déli illemszabályok legdurvább megsértése lett volna! Liv, úgy tűnt, rájött, mi a gond. - Szabad? - kérdezte. Lehet, hogy a brit férfiaknak sem ildomos nők táskájában kutakodniuk. - Hogyne, azér’ hoztam! - vágta rá türelmetlenül a néni, mire Liv óvatosan kiemelte a lapokat. - Nagyon régiek - jegyezte meg, majd letette a lapokat a puha fűre, és vigyázva leoldozta róluk a madzagot. - Lehetetlen, hogy ez az legyen, aminek látszik! - mondta elképedve. Lehajoltam, és tüzetesen tanulmányozni kezdtem a lapokat. A rajtuk levő ábrák valamilyen vázlatok, talán építészeti tervrajzok lehettek. Különféle színekkel készítette őket szemlátomást több kéz. A tökéletesen méretezett és nyílegyenes vonalak már-már kínos
pontossággal követték a négyzetrácsot. Liv kisimította a lapot, és akkor láttam, hogy a hosszú vonalak itt-ott keresztezik egymást. - Attól függ, mire gondolsz! - mosolyodon el a néni. - A Járatok térképei? - találgatott Liv reszkető kézzel, majd felnézett az idős hölgyre. - Nem sértem meg, asszonyom, ha megkérdezem, honnan szerezte ezeket? Soha nem láttam ehhez foghatót, még a Lunae Libriben sem! Prue néni a legnagyobb nyugalomban kicsomagolt egy piros-fehér csíkos cukorkát, majd így felelt: - Apámtól kaptam, ő meg annak idején a nagyapámtól! Régebbiek, mint az országút! Egy szót sem tudtam kinyögni. Amikor Lena azt hitte, hogy nélküle majd hétköznapi életet élhetek, nagyon tévedett! A családfánk az átoktól függetlenül is összefonódott az Igézőkkel. Meg a térképeikkel, amelyek most szerencsésen eljutottak hozzám. - És még távolról sincsenek készen! - folytatta a néni. - Fiatal koromban nagyon jó műszaki rajzoló voltam, de azóta az ízületi gyulladás kikezdte a vállamat! - Megpróbáltam segíteni - vette át a szót Thelma -, de nincs hozzá olyan tehetségem, mint a nénikédnek! Az asszony bocsánatkérő tekintettel nézett Prue nénire, aki legyintett a zsebkendőjével. - Ezeket maga rajzolta? - kérdeztem döbbenten. - Kivettem belőle a részem - húzta ki magát büszkén a néni. - De hát hogy lehet ez? - meredt a térképekre megilletődötten Liv. - Hiszen a Járatok végtelenek! - Apránként haladtunk. Ezek a térképek nem fedik le a Járatok egészét. Leginkább a karolinai részt ábrázolják, és egy kicsit átnyúlnak Georgiába. Körülbelül eddig jutottunk. Hihetetlennek tűnt. Az én szórakozott dédnagynénikém részt vett az Igéző Járatok térképeinek megrajzolásában? - Hogy tudta mindezt eltitkolni Grace néni és Mercy néni elől? - kérdeztem, mert soha nem emlékeztem olyan időszakra, amikor ők hárman ne lettek volna sülve-főve együtt. - Nem laktunk mindig egy házban, Ethan - felelte Prue néni hirtelen olyan halk beszédre váltva, mintha attól tartana, hogy két testvére hallgatózik valahol. - És valójában nem bridzsezni járok csütörtökönként - tette hozzá kacsintva. Megpróbáltam megjeleníteni lelki szemeim előtt, amint Prue néni nagy szakértelemmel rajzolja az alagutak térképeit, miközben az AAFL többi idős tagja kártyázással üti el az időt az egyházi társalgóban. - Vigyétek őket magatokkal, biztos szükségetek lesz rájuk, ha már mindenáron idelenn akartok mászkálni! - biztatott minket a néni. - Egy idő után elég zavarossá válnak az alagutak. Régen egyszer addig kanyarogtam bennük, hogy a végén alig találtam vissza Dél-Karolinába! - Köszönjük, Prue néni. De... - és itt elhallgattam. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt az egészet: a Fénygömböt, a látomásokat, Lenát, John Breedet és a Nagy Gátat, a pályájáról elmozdult holdat és a hiányzó csillagot; a Liv óráján pörgő, megbolondult számokról nem is beszélve. Sarafine-t és Abrahamet már szóba se akartam hozni. Ez a történet nem éppen Gatlin egyik legidősebb polgárának való. Prue néni azonban, mielőtt bármit is kinyöghettem volna, meglegyintette az arcomat a zsebkendőjével. - El vagytok veszve fiam, mint disznó a mészárszéken! - jelentette ki. - Ha nem akarod, hogy fejbe vágjalak egy karolinai mézes szószos üveggel, akkor nyisd ki a füled, de jól!
- Igen, asszonyom - biccentettem. Biztos voltam benne, hova akar majd kilyukadni a kiselőadásával; de akkorát tévedtem, mint Savannah Snow, amikor ujjatlan ruhában és a szájában rágóval jelent meg a templomi kórusban. - Figyelsz rám, fiam? - szegezte rám csontos ujját Prue néni. - Carlton átjött szimatolni, mit tudok arról, hogy valaki feltörte az Igézők ajtaját a búcsúnál. Aztán mesélte, hogy a Duchannes lány eltűnt, te és Wesley elszöktetek, azt a lányt meg Mariannái - tudod, aki tejet önt a teájába - mostanában nem látni sehol. Gyanúsnak tűnt ennyi véletlen egybeesés, különösen Gatlinben. Ez aztán a meglepetés! Carlton pletykákat terjeszt. - Bármiről is legyen szó, ezekre szükségetek lesz, így azt akarom, hogy vigyétek magatokkal! Nincs időm sületlenségeket hallgatni! Szóval jól gondoltam. Tudta, hogy megtesszük, amire készülünk, akár engedi, akár nem. - Köszönöm, hogy így aggódik miattunk, Prue néni! - hálálkodtam. - Nem aggódok én! Feltéve, ha elviszitek a térképeket - mondta, és megpaskolta a kezem. Meglelitek majd az aranyszemű Lena Duchannes-t. Rossz pénz nem vész el! - Remélem, asszonyom. Prue néni ismét megpaskolta a kezem, majd a botja után nyúlt. - Akkor hát fejezd be az öreg hölgyekkel való fecserészést, és menj elébe a bajnak, ha már nem akarsz kimaradni belőle! Fia Isten is úgy akarja, sikerülni fog! - biztatott, majd elvezette tőlünk Thel-mát. Lucille utánuk futott egy darabig, nyakörvén csilingelt a kis csengettyű. Prue néni megállt, és elmosolyodott. - Látom, még mindig megvan a macska! Alig vártam, hogy leoldozhassam a ruhaszárító kötélről! Tud egy-két jó trükköt! Majd meglátod. A bilétáját sem hagytad el, ugye? - Nem, asszonyom, a zsebemben hordom - feleltem. - Kell egy karika, hogy visszategyük a nyakörvére. Te csak őrizd meg a bilétát, én meg majd szerzek egyet! Prue néni kicsomagolt egy újabb cukorkát, és ledobta Lucille-nek. - Sajnálom, hogy aljas árulónak neveztelek, de tudod, hogy Mercy másképp nem lett volna hajlandó lemondani rólad! - szólt bocsánatkérőn a macskához, aki válaszul megszimatolta a cukorkát. Thelma integetett, és felvillantotta széles, Dolly Partonra emlékeztető mosolyát. - Sok szerencsét, Szépfiú! Néztem őket, ahogy lassan leereszkednek a domboldalon, és közben eltűnődtem, vajon mi mindent nem tudok még a családom tagjairól. Akad vajon még köztük, aki látszólag szenilis és ütődött, valójában pedig árgus szemekkel figyeli minden lépésemet? Vagy aki szabadidejében Igéző tekercseket és titkokat őriz, esetleg olyan világról rajzol térképet, melyről Gatlin lakosságának nagy része azt sem tudja, hogy létezik? Lucille megnyalta a borsmentás cukorkát. Ha tudta is a választ, inkább megtartotta magának. - Rendben, szóval, van egy térképünk. Ez már valami, nem, Marian Kettő? Link hangulata jelentősen javult Prue néni és Thelma felbukkanása óta. - Liv? - szólítottam én is, de a lány nem felelt. Egyik kezével a notesze lapjait pörgette, a
másikkal pedig egy vonalat követett a térképen. - Itt van Charleston - mutatta -, és ez itt minden bizonnyal Savannah. - Így ha feltesszük, hogy a Fénygömb a déli út felé irányított minket, a part felé, akkor... - Miért pont a part felé? - szakítottam félbe. - Egyenesen dél felé. Mintha a Déli Csillagot követnénk, emlékeztek? - dőlt hátra Liv csalódottan. - Olyan sok útelágazás van! Ugyan csak néhány órányira vagyunk a Savannah-i Átjárótól, ez idelent bármit jelenthet. Igazat beszélt. Ha a tér és az idő szabályai nem egyeznek a fenti világban megszokottakkal, akkor azt sem lehet kizárni, hogy épp Kínában vagyunk. - Még ha tudnánk is, hogy hol vagyunk, napokba telne megtalálni ezen a térképen! - Nos, jobb, ha nekilátunk. Nincs más támpontunk. A térkép mégiscsak adott egy halovány reménysugarat, hogy megtalálhatom Lenát. De nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert az ábrák valóban elvezethetnek hozzá, vagy csak mert hittem ebben, bizakodóbbá váltam. De mindez nem számít, ha időben megtalálom Lenát. Ha Isten is úgy akarja.
JÚN. 19. Rossz kislány
Derűlátásom rövid életűnek bizonyult. Minél erősebben győzködtem magam, hogy megtalálom Lenát, annál többször furakodott a gondolataimba John is. Mi lesz, ha Liv gyanúja beigazolódik, és Lena soha többé nem fog visszaváltozni azzá a lánnyá, akit az emlékezetemben őriztem? És fennáll a veszély, hogy már késő, keseredtem el, amikor eszembe jutottak a kacskaringós fekete minták a kezén. Akkor is ezen morfondíroztam, amikor a dalszöveg - először csak halványan - az elmémbe kúszott. Egy pillanatra azt hittem, Lena beszél hozzám. De amikor meghallottam a már jól ismert dallamot, tudtam, hogy tévedek. Tizenhét hold, tizenhét év, Érezd a veszteséget, s tovább félj, Csak várd őt, ki elő is terem, Tizenhét könnycsepp, a szemedben...
Az Előrevetítő Dalom. Próbáltam rájönni, ezúttal mit akar üzenni Anya. Nincs sok időd. A szavak összefüggéstelenül kavarogtak az elmémben. Csak várd őt, ki elő is terem... Ez kire vonatkozik, talán Abrahamre? És ha igen, akkor én ugyan mit tehetek? Annyira belemerültem a dalszöveg kihámozásába, hogy észre sem vettem, hogy Link hozzám beszél. - Hallottad ezt? - kérdezte. - A dalt? - néztem rá. - Milyen dalt? - értetlenkedett a barátom, majd intett, hogy mindannyian maradjunk csendben. Valami másra gondolt. Mintha elszáradt levelek ropogtak volna mögöttünk, és szél csapkodta volna a fákat. Csakhogy még egy enyhe szellő sem mozgatta a levegőt! - Én nem... - szólalt volna meg Liv, de Link elcsitította. - Az összes amerikai srác ilyen bátor, mint ti? - biggyesztette le ajkát a lány. - Én is hallottam! - jelentettem ki. Körülnéztem, de egy élő lelket sem lehetett látni. Lucille is hegyezte a fülét. Minden olyan gyorsan történt, hogy követni is alig tudtam. Ugyanis nem élő lelket hallottam. Hanem Hunting Ravenwoodot, Macon testvérét - és gyilkosát. Először fenyegető, cseppet sem emberi mosolyát pillantottam meg. Az Incubus tőlünk alig egy méterre öltött testet, olyan gyorsan, hogy először csak egy ködfoltot láttam. Aztán még egy fajtársa jelent meg mellette, majd még egy... A semmiből tűntek elő, egyik a másik után, sorban, mint a láncra fűzött gyöngyök. Végül teljesen körbevettek minket. Mindannyian Vérincubusok voltak, egyforma fekete szemmel és elefántcsontszínű szemfogakkal, egyet kivéve. Larkin, Lena unokatestvére és egyben Hunting csicskása, hosszú, barna kígyót tekert a nyaka köré, melynek sárga szeme volt, akár a gazdájának. - Rezesfejű - közölte a fiú, miközben a veszedelmes állat lesiklott a karján. - Alattomos kis
jószág. Ugye nem akarod, hogy megharapjon? Nem mintha nem haraphatna meg sok egyéb más is! - Egyetértek! - nevetett fel Hunting, kivillantva félelmetes szemfogait. A háta mögött egy veszett vadállat kuporgott. A pofája bernáthegyire vallott, de a fajtánál megszokott szelíd, álmos szemek helyett szúrós, sárga tekintettel méregetett minket. Hátán a szőr felborzolódott, mint a farkasoknak. Szóval Hunting szerzett magának egy kutyát, vagy valami olyasmit... Liv rémülten a karomba kapaszkodott, és ijedtében belém mélyesztette a körmeit. Képtelen volt levenni a szemét a Vérincubusról és annak fenevadjáról. Biztosra vettem, hogy korábban legfeljebb az Igéző könyvekben látott ilyen lényt. - Falkavéreb. Arra van idomítva, hogy kiszagolja a vért. Tartsd magad távol tőle! - vigyorgott a Démon, majd cigarettára gyújtott. - Á, Ethan, látom, felszedtél végre egy Halandó csajt - szólalt meg újra. - Ez jó hír, pláne, hogy neki legfeljebb könyveket kell őrizgetnie! Hangosan kacagott saját, otromba tréfáján, majd nagy füstkarikákat lehelt az ég felé. - Emiatt már majdnem úgy érzem, hogy legszívesebben elengednélek! - mondta, miközben háta mögött vicsorgott a Falkavéreb. - De csak majdnem. - Ny-nyugodtan elengedhet m-minket... - dadogta Link. - Nem mondjuk el senkinek, hogy itt járt! Esküszünk! Erre az egyik Incubus hahotában tört ki. Hunting hátracsapta a fejét, mire alattvalója rögvest elnémult. Nyilvánvaló volt, hogy ki a főnök. - Miért is érdekelne, ha bárkinek elmondanátok? Kifejezetten szeretek a figyelem középpontjában lenni, teátrális alkat vagyok! - jelentette ki Hunting, majd, miközben végig engem nézett, közelebb lépett Linkhez. - Egyébként is, ugyan kinek mondanátok el? Most, hogy az unokahúgom megölte Macont! Erre nem számítottam volna! Hunting Falkavérebének már habzott a szája, és a többi csahosának is, az Incubusoknak, akik csak első ránézésre tűntek embereknek. Az egyikük közelebb araszolt Livhez, mire a lány hátrálni kezdett, és még görcsösebben szorította a karom. - Miért nem hagytok fel az ijesztgetésünkkel? - szóltam rájuk. Igyekeztem megőrizni hangomban a hidegvért, de nem hitték el, hogy nyugodt vagyok, mert mindannyian bömbölve felnevettek. - Szóval azt hiszed, hogy csak ijesztgetünk titeket? No de Ethan, azt hittem, ennél azért okosabb vagy! A fiaim éhesek, nem reggeliztünk! - Csak nem azt akarja mondani, hogy... - rémüldözött Liv alig hallható hangon, mire Hunting rákacsintott. - Ne aggódj, kedvesem! Lehet szó arról is, hogy éppen csak megharapjuk a szép kis nyakadat, és magunk közé fogadunk! A torkomban dobogott a szívem. Soha nem jutott eszembe, hogy az Incubusok képesek magukhoz hasonlóvá változtatni a Halandókat! Vagy csak blöfföl? Hunting néhány harangvirág közé hajította a cigarettáját. Egy pillanatra megdöbbentem a helyzet iróniáján. Egy falkányi bőrcuccba öltözött, cigarettafüstöt eregető Incubus acsarkodik ránk egy olyan derűs réten, ahol akár A muzsika hangját is forgathatták volna, és miközben a fák ágain madarak énekelnek, végeznek velünk. - Igazán kellemes veletek társalogni, de most már kezdem unni. Tudod, figyelemzavarom van - gúnyolódott Hunting, majd elfordította a fejét, nagyobb ívben, mint ahogyan az egy ember számára lehetséges lenne. Az én véremre szomjazott, míg a cimborái Linkre és Livre
fenték a fogukat. Hevesen vert a szívem, alig fogtam fel, hogy mi történik. - Lássunk hozzá! - javasolta Larkin, majd kinyújtotta kígyóéhoz hasonlatos, kétágú nyelvét. Liv a vállamba fúrta az arcát; ezt már nézni sem bírta. Próbáltam valami mentő ötletet kitalálni. Tény, hogy nem vehetem fel a versenyt Huntinggal, de az is igaz, hogy neki is lehet Achilles-sarka... - Rajta! - vicsorított Hunting a szolgáinak. - Egy se maradjon életben! Elmém hevesen zakatolt. A Fénygömb! Itt van nálam az aduász az Incubus ellen, és fogalmam sincs, hogy kell használni! - Nem - suttogta Liv. - Nincs értelme. Lehunyta a szemét, én pedig közelebb húztam magamhoz. Úgy gondoltam, ha már meg kell halnom, utolsó gondolatom a két lány legyen, akik fontosak számomra: Lena, akit már nem fogok tudni megmenteni, és Liv, akit épp most ölnek meg miattam. De Hunting nem támadott. Ehelyett furcsán oldalra billentette a fejét, mint amikor egy farkas fülel társa távoli üvöltésére. Hátrébb lépett, és a többi Incubus, Larkinnal és a démoni bernáthegyivel együtt, követte példáját. Az alattvalók nem tudták mitévők legyenek; kérdőn néztek egymásra, majd Huntingra, várva a parancsát. Vezérük azonban egy szót sem szólt, csak lassan tovább hátrált, a többiek pedig, jobb híján, ugyanígy tettek. Ahogy távolodtak tőlünk, Hunting arckifejezése egészen megváltozott, inkább hasonlított emberre, mint a Démonra, aki valójában volt. - Most mi történik? - suttogta Liv. - Nem tudom! - feleltem, és úgy tűnt, Hunting csapata is erősen össze van zavarodva. Tovább köröztek körülöttünk, de közben egyre messzebb kerültek tőlünk. Valami nyilván hatott rájuk, de mi? - Még találkozunk - közölte Hunting a szemembe nézve. - Hamarabb, mint képzelnéd! Szóval elmennek, gondoltam megkönnyebbülten, és feltűnt, hogy a vezér, mintha meg akarna szabadulni valamitől - esetleg valakitől -, aki befurakodott az elméjébe, egyfolytában rázza a fejét. A falkának ezek szerint új irányítója akadt, akinek még ő is kénytelen volt engedelmeskedni. Egy nagyon erős rábeszélő készséggel bíró irányító. Aki nem mellesleg igen csinos is. Pár méternyire a falka mögött Ridley támaszkodott egy fának nyalókáját szopogatva, miközben az Incubusok egyenként levetették anyagi formájukat, és elsuhantak. - Ő meg kicsoda? - kérdezte Liv, mikor ő is észrevette. A Szirén, szőke hajában rózsaszín csíkokkal, miniszoknyában, harisnyatartóban és tűsarkú szandálban nem is ütött el annyira a környezettől, mint ahogyan arra számítani lehetett volna. Piroska Igéző változatára emlékeztetett, aki épp most viszi a mérgezett kalácsot gonosz nagymamájának. Liv a Száműzöttek Klubjában nem nézte meg magának elég alaposan Ridley-t, de most bepótolta a mulasztást. - Ez az, igazi rossz kislány! - meredt Link elbűvölten megmentünkre. Ridley - ahogy már megszokhattuk tőle - önbizalomtól túltengve, odabillegett hozzánk. - Basszus, ez most sokat kivett belőlem! - jegyezte meg. - Te mentettél meg minket? - kérdezte Liv még mindig döbbenten. - Á, nem én, hanem Mary Poppins! Majd később ráértek megköszönni, most mielőbb el kell tűnnünk innen! Larkin egy idióta, Hunting bácsi viszont nagyon erős! Nem tudom sokáig a befolyásom alatt tartani! A testvére, a nagybátyja - sok rohadt alma pottyant le Lenáék családfájáról.
Ridley megragadta a karom, azaz pontosabban Liv karját, mely még mindig az enyémet szorongatta. Levette a napszemüvegét, mire megcsillant aranyszín szeme. - Mi lelte itt az embereket? - motyogott Liv, még mindig szédülten. - Állandóan Mary Poppinsszal hozakodnak elő. Talán az amerikaiak nem ismernek rajta kívül más brit irodalmi alakot? - Azt hiszem, még nem mutattak be minket egymásnak, pedig úgy tűnik, hogy mindenütt ott vagy! - váltott témát a Szirén, miközben összehúzott szemmel rám nézett. - Lena unokatestvére vagyok, Ridley - mutatkozott be. - Liv vagyok, együtt dolgozom a könyvtárban Ethannel. - Nos, mivel láttalak már egy Igéző klubban, most meg egy Igéző Járatban találkozunk, talán nem tévedek, ha úgy vélem, nem arról a lepukkant gatfingi könyvtárról beszélsz. Ez viszont azt jelenti, hogy Őrző vagy. Jól sejtem? - Valójában - engedte el Liv a karom -, még csak Őrzőtanonc vagyok, de meglehetősen széles körű képzésben részesültem. Ridley végigmérte Livet, majd, miközben lassan kicsomagolt egy rágógumit, így szólt: - Talán mégsem lehetett olyan széles körű, ha nem ismersz fel egy Szirént, amikor itt áll előtted! - vetette oda lekicsinylőn, majd Liv arcába fújt egy buborékot. - Mindenesetre, gyerünk, mielőtt a bácsikám ismét a saját fejével kezd gondolkodni! - sürgetett minket. - Nem megyünk veled sehova! - tiltakoztam. Ridley erre a szemét forgatta, a rágót pedig jó hosszan kihúzta, majd az ujja köré tekerte. - Ha inkább a nagybátyám ebédje akartok lenni, tőlem... Döntsetek, ahogy akartok, de figyelmeztetlek benneteket, undorító étkezési szokásai vannak! - Miért segítettél nekünk? Hol a csapda? - szegeztem neki a kérdést. - Nincs itt semmiféle csapda - felelte Ridley, miközben Linket figyelte, aki most kezdett magához térni a megrázkódtatásból, hogy újra látja. - Nem hagyhattam, hogy baj érje az én drágaságomat! - Persze, mert olyan sokat jelentek neked, mi? - mordult rá arrogánsán Link. - Jaj, Cukipofa, ne nézz már olyan megsebzetten! Jót szórakoztunk, amíg tartott! Link megbántva érezte magát, és Ridley kényelmetlenül feszengett. - Ha te mondod, kicsim... - gúnyolódott végül a barátom. - Ne hívj kicsimnek! - csattant fel Ridley, majd megrázta a haját, és újabb buborékot fújt. Döntsétek el, vagy követtek, vagy itt maradtok és szembeszálltok egyedül Huntinggal! mondta, azzal megindult az erdő sűrűjébe. - A Vérfalka azon nyomban kiszimatol benneteket, ha megszűnik rajtuk a befolyásom! Vérfalka. Elragadó név, gondoltam. - Ridley-nek igaza van - öntötte szavakba Liv azt, amit mindannyian gondoltunk. - Ha a falka a nyomunkba ered, nem kell sok idő, hogy utolérjen minket! Nincs más választásunk - nézett rám, majd a Szirén után indult. Tény, hogy nem volt kedvem Ridley-vel tartani, azonban az, hogy Vérincubusok gyilkoljanak meg, semmivel sem tűnt kecsegtetőbb lehetőségnek. Nem vitattuk meg a dolgot Linkkel, de ő is hasonló véleményen lehetett, mert elindult a lányok nyomában. Ridley igen céltudatosan tört előre, noha az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Liv mindvégig a keze ügyében tartotta a térképeket. A Szirén, ügyet sem vetve a kitaposott útra, átvágott a mezőn, és megindult egy távoli facsoport felé.
Tűsarkú szandálja egyáltalán nem akadályozta a haladásban, sőt alig tudtunk vele lépést tartani. Link előrekocogott, és megszólította: - Szóval, Rid, igazából mit keresel errefelé? - Igazán szánalmas ilyesmit bevallani, de azért jöttem, hogy segítsek rajtad, meg az agyalágyult barátaidon - felelte flegmán a lány. - Igen, persze - fojtotta el Link a nevetést. - Már nem fognak rajtam a nyalókák, szóval fuss neki újra, de most az igazat mondd! Ahogy közeledtünk a fákhoz, az aljnövényzet egyre magasabb lett. Olyan gyorsan mentünk, hogy a levelek felsebezték a lábszáramat, de nem lassítottam. Én is épp annyira meg akartam ismerni Ridley valódi szándékait, mint Link. - Nincsenek hátsó szándékaim, Cukipofa! Nem miattad jöttem, hanem, hogy az unokatestvéremnek segítsek. - Mit érdekel téged, hogy mi van Lenával! - szóltam közbe, mire Ridley megtorpant, felém fordult és a szemembe nézett. - Tudod, ki az, aki nem érdekel engem, Rövid Gyufa? Te! De valami oknál fogva közted és Lena közt Kötelék alakult ki, és valószínűleg te vagy az egyetlen ember, aki meg tudja őt győzni, hogy forduljon vissza, mielőtt késő lesz! Döbbenten megálltam, Liv pedig hideg tekintettel nézett Ridley-re. - Úgy érted, mielőtt eléri a Nagy Gátat? A helyet, amiről te meséltél neki? Ridley szeme összeszűkült, ahogy Livre pillantott. - Adjatok neki kitüntetést! Az Őrző csajszi tud egyet s mást. Liv rezzenéstelen arccal, némán, vádlón nézett a Szirénre. - Viszont nem én meséltem neki a Nagy Gátról, hanem John. Ő van érte annyira oda! közölte Ridley. - John? Tényleg, na ne mondd! Az a John, akinek te mutattad be Lenát? Az a srác, akivel Lena a te rábeszélésedre megszökött? - itt már szinte kiabáltam, és az sem érdekelt, ha az egész Vérfalka meghallja. - Higgadj már le, Vőlegény! - csitított Ridley. - Akár hiszed, akár nem, Lena magától dönt arról, hogy mit csinál! Ő akart menni - tette hozzá, némileg kevesebb éllel a hangjában. Eszembe jutott, amikor tanúja voltam John és Lena beszélgetésének a helyről, ahol elfogadják őket olyannak, amilyenek. Ahol önmaguk lehetnek. Hogyne vágyott volna Lena oda! Hiszen egész életében erről álmodott! - Mi ez a hirtelen pálfordulás, Ridley? Miért akarod most már megállítani? - A Nagy Gát veszélyes! Nem az, aminek ő gondolja. - Úgy érted, Lena nem is sejti, hogy Sarafine megpróbálja idő előtt előhívni a Tizenhetedik Holdat? Amit persze te mindvégig pontosan tudtál, nem igaz? A Szirén elfordította a fejét; nyilvánvalóvá téve, hogy nem tévedek. Ridley aztán elkezdte kapargatni körmeiről a lila lakkot; úgy látszik, mind a Halandók, mind az Igézők hajlamosak idegességükben ezt tenni. - Sarafine nem egyedül csinálja mindezt - mondta. Eszembe jutott, mit írt Anya Maconnek. Abraham. Szóval Sarafine szövetkezett Abrahammel, mert kellett neki valaki, aki elég erős ahhoz, hogy segítsen előhívni az Igézők Holdját. - Abraham - állapította meg Liv csendesen. - Még csak ez hiányzott. - És ezt képes voltál eltitkolni Léna elől? - támadt Link Ridley-nek, megelőzve engem is. -
Tényleg ennyire elmebeteg vagy és ennyire romlott? - Én... - makogott a lány, de én a szavába vágtam. - Csak gyáva, ennyi! Ridley kihúzta magát, és arany szeme indulatosan villogott. - Azért lennék gyáva, mert nem akarok meghalni? Van fogalmatok róla, mit tenne velem a nagynéném, meg az a szörnyeteg? Próbálta elnyomni a reszketést a hangjában, de sikertelenül. - Megnézném, mit tennétek, ha szembe találnátok magatokat velük, Rövid Gyufa! Abrahamhez képest Sarafine olyan ártalmatlan, mint a cicuskád! Lucille fújt. - Nem számít - húzta ki magát még jobban Ridley -, csak Lena ne jusson el a Nagy Gátig! És ha meg akarjátok állítani, jobb, ha belehúzunk! Nem tudom az oda vezető utat, csak azt, hogy hol váltam el tőlük. - És akkor hogy akarsz eljutni a Nagy Gáthoz? - kérdeztem, még mindig kételkedve. Lehetetlen volt megállapítani, hogy hazudik-e! - John ismeri az utat - állította. - És ő tudja, hogy Sarafine és Abraham ott vannak? Netán egész végig az orránál fogva vezette Lénát? - Nem tudom - ingatta a fejét Ridley. - Nehéz kiigazodni azon a srácon, vannak... furcsa dolgai. - És hogy győzzük meg Lenát, hogy ne menjen oda? Egyszer már megpróbáltam lebeszélni a szökésről, és annak se lett jó vége. - Az már a te dolgod. De ez talán segít - nyomott Ridley a kezembe egy viharvert jegyzetfüzetet, amit ezer közül is felismertem volna. Épp elég délutánt töltöttem azzal, hogy Lenát néztem, amint ír bele. - Elloptad a naplóját? - meredtem Ridley-re, aki hátradobta a haját. - Lopni, ez olyan csúnya szó! - fintorgott. - Mondjuk úgy, hogy kölcsönvettem, és inkább hálás lehetnél nekem! Az is megeshet, hogy találsz valami hasznosat abban a gusztustalan, szentimentális csöpögésben! Kicipzároztam a hátizsákomat, és belecsúsztattam a jegyzetfüzetet. Különös érzés volt újra a kezemben tartani Lena lényének egy részét. Most már a lány titkait a hátizsákomban hordtam, Anyáét pedig a hátsó zsebemben. Nem voltam benne biztos, hogy több titok súlyát el bírnám viselni. Livet viszont a jegyzetfüzet sorsánál jobban aggasztották Ridley szándékai. - Várj csak... Most azt akarod, hogy elhiggyük, hogy jó útra tértél? - A pokolba is, dehogy! Csontvelőig romlott vagyok. Amúgy meg leszarom, hogy mit hiszel mondta Ridley megvetően, miközben jelentőségteljes pillantást vetett felém a szeme sarkából. - Inkább számomra nem egyértelmű, hogy ti mit kerestek itt! Elálltam Ridley útját, mielőtt elővenne egy újabb nyalókát, és rábírná Livet, hogy ajánlja fel magát Huntingnak desszertként. - Ennyiről lenne szó? - kérdeztem. - Azt akarod, hogy segítsünk neked megtalálni Lenát? - Pontosan, Rövid Gyufa! Lehet, hogy nem bírjuk egymást, de az érdekeink közösek. Ridley végig Liv felé fordult, miközben hozzám beszélt. - Ugyanazt az embert szeretjük, aki most bajban van! Így hát leléptem. Most pedig haladjunk, mielőtt a nagybátyám elkap benneteket!
- Hú, hát erre nem számítottam - meredt Link elbűvölten Ridley-re. - Ne képzelj bele többet a dologba, mint ami! - szólt rá szigorúan a lány. - Amint rávesszük Lenát, hogy forduljon vissza, visszatérek az eredeti, gonosz énemhez. - Sosem tudhatod, Rid - vigyorgott Link. - Még az is lehet, hogy ha megöljük a Gonosz Boszorkányt, a Varázsló ad neked szívet! Ridley elfordult, és a szandálja tűsarkát a sárba döfte. - Mintha az annyira kéne nekem... - motyogta.
JÚN.19. Következmények
Ridley villámgyorsan cikázott a fák között, mi meg próbáltunk lépést tartani vele. Liv közvetlenül mögötte haladt, és sűrűn ellenőrizte a térképet meg a szelenométert. Nem bízott a Szirénben, ahogy Link és én sem. Volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Az egyik felem hitt Ridley-nek, és elképzelhetőnek tartotta, hogy a Sötét Igéző tényleg törődik Lena sorsával. Persze ez nem tűnt túl valószínűnek, de arra jutottam, hogy ha egy hajszálnyi esély is mutatkozik arra, hogy Ridley igazat beszél, akkor muszáj követnem. Tartozom ennyivel Lenának, hiszen soha nem fogom tudni meghálálni, amit értem tett! Továbbra sem tudhattam, hogy lehet-e még közös jövőnk, hogy Lena visszaváltozik-e valaha azzá a lánnyá, akibe beleszerettem. De ez most nem számított. A Fénygömb egyre melegebb lett a zsebemben. Előhúztam, arra számítva, hogy a szivárvány valamelyik színében fog pompázni, de csak feketeség fogadott. A tárgy egész egyszerűen kiszámíthatatlanná vált. Ridley, amikor meglátta, elkerekedett szemmel meredt rá, és hosszú idő óta először, megállt. - Ezt meg honnan szerezted, Rövid Gyufa? - kérdezte elhűlve. - Mariantől kaptam - feleltem. Nem akartam Ridley orrára kötni, hogy Anyáé volt, azt meg főleg nem, hogy ő kitől kapta. - Hát, ez némileg a javunkra fordíthatja a dolgokat. Nem állítom, hogy Huntingot belezárhatjuk, de talán falkája egyik tagját igen! - latolgatta esélyeinket a Szirén. - Nem vagyok teljesen biztos benne, hogyan kell használni - vallottam be, még így is szépítve az igazságot. - Nocsak - vonta fel Ridley a szemöldökét -, Mindentudó kisasszony nem világosított fel? Liv elvörösödött. A Szirén a legnagyobb nyugalomban kibontott egy rózsaszín rágót, és a szájába hajtogatta. - Meg kell vele érinteni az áldozatot - árulta el hozzám hajolva -, és ez azt jelenti, hogy közel kell menned hozzá. - Még csak az kéne! - tiltakozott Link, miközben Ridley mellé tolakodott. - Többen vagyunk, megoldjuk másképp! Hozzá vágjuk! - Linknek igaza lehet - mondta Liv, miközben a füle mögé illesztette a ceruzáját. Egész idáig jegyzetelt. - Én sem akarnék bármelyiküknek is a közelébe menni - ismerte el. - De ha nincs más megoldás, meg kell kockáztatnunk! - Nem elég csak hozzáérni, közben meg is kell Igézni! - figyelmeztetett minket Rid. Tudjátok, elmondani a varázsigét, és a többi. A Sötét Igéző halványan mosolyogva egy fának támaszkodott. Tisztában volt vele, hogy nem tudjuk a varázsigét. Lucille ott ült a lábánál, és feszülten figyelte. - Ha jól sejtem, nem fogod elmondani nekünk - mondtam nyersen. - Én honnan is tudhatnám? Fénygömbök különben sem teremnek minden bokorban! Liv szétterítette a térképet az ölében, és óvatosan kisimította. - Jó irányba megyünk - jelentette ki. - Ha továbbra is kelet felé tartunk, ez az ösvény elvezet
minket a parthoz - mutatott egy sűrű erdő felé. - Biztos, hogy arra kell menni, be a susnyásba? - kérdezte kételkedve Link. - Ne félj, Cukipofa! Majd fogjuk egymás kezét, én vezetem Jancsit, te meg Juliskát! kacsintott Ridley Linkre, mintha még bármi hatással lenne rá. Tény, valóban nem volt a barátom számára közömbös, de ennek már semmi köze nem volt Szirén adottságaihoz. - Nekem jó lesz egyedül is. Miért nem csámcsogsz el még egy rágót? - felelte undokul Link, és, kikerülve a lányt, előrerobogott. Úgy látszik, Ridley olyan volt, mint a bárányhimlő; csak egyszer tudta levenni a lábáról az embert. - Meddig tart még? - türelmetlenkedett Ridley, és egy követ dobott a bokrok felé, melyek közt Link eltűnt. - Hallottam ám! - szólt ki az illetékes. - Jó tudni, hogy legalább egy testi funkciód rendben van! Liv rám nézett, és a szemét forgatta. Minél régebb óta gyalogoltunk, Rid és Link annál többet civakodtak. - Attól, hogy beszélsz hozzám, nem fog könnyebben menni! - Talán menjek oda, és segítsek? - Úgyse mernél! Ridley nem teketóriázott, már indult is, mire Liv döbbenten meredt rá. A Szirén ennek láttán elmosolyodott, és önelégülten visszaült. Újra megnéztem a Fénygömböt, és láttam, hogy a színe feketéről gyöngyházfényű kékre váltott. Hát ezzel újfent nem megyünk sokra, gondoltam. Lehet, hogy Linknek igaza van, és tényleg tönkretettem. Ridley egyszerre tűnt zavartnak és kíváncsinak. Nem tudtam volna megmondani, melyik érzés erősebb benne. - Szóval, hogy is működik? - kérdezte. - Mint egy iránytű. Világít, ha jó felé megyünk - magyaráztam. Legalábbis korábban így volt. - Hmm. Nem tudtam, hogy ezek így viselkednek - vont vállat Ridley, és megint unott arcot vágott. - Biztos vagyok benne, hogy sok mindent nem tudsz még - vetette oda Liv ártatlan mosollyal. - Vigyázz a szádra, vagy mindjárt rábeszéllek, hogy mártózz meg a folyóban! fenyegetőzött válaszul Ridley. Miközben a többiek vitatkoztak, én a Fénygömböt figyeltem. Megváltozott: fénye erősebbé vált, és olyan tempóban lüktetett, amilyet a Bonaventura Temetőben tett látogatás óta nem láttam rajta. Liv-hez fordultam: - Nézd csak, Le... Liv! Ridley egy lapos pillantást küldött felénk, én meg jéggé dermedtem. Majdnem Lenának szólítottam Livet! Olyan gyorsan helyesbítettem, hogy ő talán észre sem vette, Ridley-nek viszont nem kerülte el a figyelmét. A nyalókát ugyan nem vette ki a szájából, de szeme a döbbenettől elkerekedett. Rám meredt, én pedig éreztem, hogy a saját akaratom fokozatosan elgyengül. A Fénygömb kiesett a kezemből, és elgurult az erdő mohával borított földjén.
Liv fölé guggolt. - Ez különös - állapította meg. - Mit gondolsz, miért vibrál újra zölden? Talán azt jelzi, hogy Amma, Arelia és Twyla újra meglátogatnak minket? - Az is lehet, hogy bomba - szólt közbe Link, de én egy szót sem tudtam válaszul kinyögni, mert összecsuklottam Ridley lábai előtt. A Szirén már jó ideje nem gyakorolta rajtam természetfeletti hatalmát. Ahogy arccal a sáros földre estem, halovány gondolat futott át az agyamon. Vagy Linknek van igaza, és már érzéketlenné vált a Szirén hatására, vagy a lány tényleg visszafogta magát vele szemben. Fia utóbbi, akkor újonnan vette fel ezt a szokást. - Ha megbántod az unokatestvéremet - sziszegte Ridley -, sőt, ha csak megfordul a fejedben bármi olyan, amivel megbánthatod, akkor nyomorult életed hátralevő részét rabszolgaként fogod leélni! Megértetted, Rövid Gyufa? A fejem, akaratomtól függetlenül, elfordult, annyira, hogy már majdnem a nyakam szegtem. A szemem, noha be akartam csukni, makacsul nyitva maradt, így kénytelen voltam viszonozni Ridley aranyló pillantását, mely oly fényesen lángolt, hogy egészen beleszédültem. - Hagyd abba! - hallottam meg Liv hangját. Megpróbáltam felállni, de még nem nyertem vissza a testem fölött az irányítást, így ismét a földre zuhantam. - Az isten szerelmére, mi bajod? A két lány farkasszemet nézett egymással. Liv a melle fölött keresztezte a karját, Ridley pedig meglegyintette felé a nyalókáját. - Nyugi már, Mary Poppins! Rövid Gyufa meg én barátok vagyunk! - Nem úgy néz ki! - felelte Liv emeltebb hangon. - Ne felejtsd el, mindannyian az életünket kockáztatjuk, hogy megmentsük Lenát! Arcukat hirtelen vibráló fény világította meg: a Gömb megvadult, lüktetése még a fák ágai közé is elért. - Nem kell betojni - vetette oda Ridley acélos tekintettel. Liv sem hagyta magát. - Ne legyél már ennyire ostoba! Ha Ethan nem szereti Lenát, akkor szerinted mit keresünk ebben az istenverte erdőben, mi? - Jó kérdés, Őrzőkém. Azt tudom, hogy én miért vagyok itt. De, hacsak nem vagy beleesve a Vőlegénybe, nem egészen világos, hogy te mit keresel itt. Ridley arca már csak pár centire volt Livétől, de a bátor Halandó lány most sem hátrált meg. - Hogy én mit keresek itt? A Déli Csillag eltűnt, egy Csapásosztó a Nagy Gátnál idő előtt előhívja a holdat, és te még azt kérdezed, hogy mit keresek itt? Ez most komoly? - Szóval ennek semmi köze a Vőlegényhez? - Ethan, aki jelen állás szerint senkinek nem a vőlegénye, semmit nem tud az Igézők világáról - jelentette ki Liv teljesen higgadt hangon. - Nem tud benne eligazodni, és szüksége van egy Őrzőre. - De te még csak Őrzőtanonc vagy! Tőled segítséget kérni olyan, mint ápolóra bízni a szívműtétet! Ráadásul a munkaköri leírásod szerint nem is szabadna belebonyolódnod az eseményekbe. Úgyhogy amennyire én látom, nem lehetsz éppen mintaszerű Őrző! Ridley-nek igaza volt; az Őrzőknek szigorú előírásokhoz kellett tartaniuk magukat, és Liv ezeket sorra megszegte. - Lehet - ismerte el a lány viszont kiváló csillagász vagyok! Nélkülem nem tudnátok használni ezt a térképet, ahogyan nem tudnátok megtalálni sem a Nagy Gátat, sem Lenát! A Fénygömb kihűlt a kezemben, és ismét feketére váltott.
- Lemaradtam valamiről? - lépett elő Link a bokor mögül, miközben felhúzta a sliccét. A lányok felé kapták a fejüket, én meg igyekeztem talpra állni a sárból. - Áh, mindig ez van! - legyintett a barátom. - Kimaradok minden jóból! - Mi a...? - kapott Liv a szelenométere felé. - Valami nincs rendjén. A mutatók megőrültek! A fák közül robajló zaj hallatszott, mely visszhangot vert az egész erdőben. Hunting utolért minket, gondoltam. Aztán eszembe jutott még egy eshetőség, ami szintén nem kecsegtetett túl sok jóval. Talán valaki más, akinek nem tetszik, hogy követjük. Valaki, aki képes uralni a természet erőit. - Gyerünk! - sürgettem a többieket. A recsegés-ropogás felerősödött. Két fa, mindenféle előjel nélkül, kidőlt, és alig egy hajszálon múlt, hogy el nem találtak. Hátráltam. Amikor legutóbb történt hasonló, az bizony nem baleset volt! Lena! Te vagy az? Szerte körülöttünk hatalmas, mohával borított tölgyek és fenyők szakadtak ki gyökerestől a földből, majd nagy puffanással a földre csapódtak. Lena, fejezd be! - Csomagolj ki egy nyalókát, kicsim! - hebegte Link, miközben Ridley felé botladozott. - Már megmondtam, hogy ne hívj így! - ellenkezett a lány, és sajnos ennél több nem tellett tőle. Hosszú órák óta első alkalommal megpillantottam az égboltot. Csakhogy most sötétbe borult: az Igéző mágia fekete felhői gyülekeztek a fejünk fölött. Aztán, messziről, de megéreztem valamit. Azaz, meghallottam valakit. Lenát. Ethan, menekülj! Igen, az ő hangja volt, hosszú idő óta újra hallottam. De ha Lena azt mondja, fussak, ki tépkedi ki a fákat a földből? Lena, mi történik? Nem hallottam a választ. A látásomat is elhomályosította a sötétség; az Igéző felhők oly sebesen száguldottak az égen, mintha üldöznének minket. Aztán észrevettem, hogy mik is azok valójában. - Vigyázzatok! - kiáltottam, majd hátrarántottam Livet, Linket pedig, az utolsó pillanatban, Ridley felé löktem. Mind a négyen bezuhantunk egy bokorba, éppen amikor fenyőfák kezdtek el záporozni az égből. Az ágak, éppen ott, ahol az imént álltunk, óriási halomban értek földet. A felszálló por csípte a szemem, és semmit sem láttam. A torkomba is jutott belőle, így rám tört a köhögés. Lena hangja elhalt, valami mást hallottam meg helyette: zümmögést, mintha dühös méhrajba botlottunk volna, melynek mind az ezer tagja kész ölni a királynőért. A por olyan sűrűn kavargott, hogy alig tudtam kivenni magam mellett az alakokat. Link a földön feküdt, és az egyik szeme fölött vérzett a homloka. Ridley nyöszörögve ölelte át, és akkor láttam, hogy barátomat a földre szegezte egy óriási faág. - Térj magadhoz, Cukipofa, kérlek! - hallottam a Szirén pániktól remegő hangját. Amikor feléjük kúsztam, a lány hátrált, és színtiszta rémület ült ki az arcára.
Nem tőlem ijedt meg, hanem valamitől a hátam mögött. A zümmögő hang egyre erősödött. Éreztem, ahogy az Igéző sötétség hidege valósággal éget. Amikor megfordultam, a hatalmas tűlevélhalom, mely az imént kis híján betemetett minket, piramissá állt össze. A képződmény tetején halotti máglya jelent meg. Az óriási hamvasztó emelvény egyenesen az égre mutatott. De a lángok nem vörösen lobogtak, és hőt sem árasztottak. Aranylottak, mint Ridley szeme, és csak hideget, fájdalmat, félelmet bocsátottak ki magukból. - Itt van - rebegte Ridley még kétségbeesettebb, elhaló hangon. Felnéztem. A máglya sistergő, sárga lángjaiból kőlap emelkedett ki, melyen egy nő feküdt. Majdhogynem békésnek tűnt, akár egy halott szent is lehetett volna, akit most készülnek végighordozni az utcákon. Csakhogy a jövevény nagyon távol állt a szentektől. Sarafine volt. Szeme kipattant, ajka rideg mosolyra húzódott. Nyújtózott, mint egy szunyókálásból ébredő macska, aztán felállt, és kiegyenesedett a kövön. Olyan mélyen álltunk alatta, hogy ötven láb magasnak tűnt. - Talán másra számítottál, Ethan? - gúnyolódott. - Megértem, hogy össze vagy zavarodva. Ismered a mondást: az alma nem esik messze a fájától. És ez a mi estünkben napról napra világosabban beigazolódik! A szívem hevesen vert. Láttam Sarafine vörös ajkát, hosszú, fekete haját... Elfordultam. Nem akartam látni az arcát, mely oly kísértetiesen hasonlított Lenáéra. - Távozz tőlem, boszorkány! - sziszegtem. Ridley tovább sírt, miközben összekuporodott Link mellett, és, mint aki megtébolyodott, előre-hátra ringatózott. Lena? Hallasz engem? Sarafine kísérteties hangja felszállt a lángokkal. - Nem érted jöttem, Ethan! Téged meghagylak az én drága kislányomnak. Ugye milyen sokat komolyodott az idén? Nincs annál szebb, amikor egy szülő tanúja lehet, ahogy a gyermeke kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket! Ez nagy büszkeséggel tölt el egy édesanyát. - Tévedsz! - ellenkeztem, miközben néztem, ahogy a lángok a lábát nyaldossák. - Lena nem olyan, mint te! - Azt hiszem, ezt már nem először hallom. Talán Léna születésnapján is pont ezt mondtad. Csakhogy akkor hittél benne, most meg hazudsz. Tudod nagyon jól, hogy elvesztetted őt. Nem változtathatsz azon, aminek meg kell történnie. A lángok már a derekáig értek. Sarafine is örökölte a Duchannes nők szép arcvonásait, de azok rajta mégis torznak tűntek. - Lehet, hogy én nem változtathatok rajta, de Léna igen! Megteszek bármit, hogy megvédjem! Sarafine elmosolyodott, én pedig megborzongtam. Mosolya annyira hasonlított arra, amit az utóbbi időben Lena arcán figyeltem meg! Amikor a lángok már a mellénél jártak, a nő eltűnt. - Olyan erős vagy, annyira hasonlítasz az anyádra. Valami ehhez hasonlók voltak az ő utolsó szavai is. Vagy mégsem? Suttogást hallottam a fülemben. - Látod, el is felejtettem, mert annyira lényegtelen! Jéggé dermedtem. Sarafine most közvetlenül mellettem állt, még mindig magán viselve a lángkoszorút. Tudtam, hogy ez nem e világi tűz, mert minél közelebb jött, annál jobban
dideregtem. - Anyád nem számított - mondta. - Halála nem mondható sem nemesnek, sem fontosnak. Akkor éppen arra támadt kedvem, hogy megöljem. De semmi jelentőséggel nem bírt! - A lángok már a nyakáig értek, ellepve az egész testét. - Ahogyan te sem - tette hozzá. A torkának ugrottam, ki akartam tépni, a kezem azonban átsiklott rajta, mintha csak a levegőben kapálóznék. Nem volt ott valóságosan, csak kivetülés formájában! Hiába akartam megölni, még csak meg sem tudtam érinteni! - Csak nem hiszed, Halandó - kacagott fel Sarafine -, hogy majd arra vesztegetem a drága időmet, hogy hús-vér alakban jöjjek ide? - vetette oda gúnyosan, majd Ridley-hez fordult, aki, tenyerét szájára szorítva, szünet nélkül ringatózott. - Hát ez igazán mulatságos, nem gondolod? - kérdezte tőle, majd felemelte a kezét, és hirtelen szétnyitotta az ujjait. A Szirén erre felállt, és a saját torkát szorongatta. Aztán láttam, hogy a tűsarkai elemelkednek, és lebegni kezdenek a föld felett, miközben az arca egyre jobban elkékül, ahogy önmagát fojtogatja. Haja ernyedten hullott a vállára; úgy állt ott, mint egy élettelen rongybaba. Sarafine tünékeny alakja Ridley testébe olvadt, mire a lány bőre, haja, szeme sárgán felizzott; a pupillája is egészen eltűnt a ragyogásban! Nem volt elég, hogy a sötét erdő felé fordultam, el kellett takarnom a szemem is. Ridley - mintha marionettbáb lenne, és valaki zsinóron rángatná - hirtelen felkapta a fejét, és így szólt: - Az erőm egyre növekszik. Hamarosan eljő a Tizenhetedik Hold - idő előtt, amit csak egy anya képes elérni! Én döntöm el azt is, hogy mikor nyugszik le a nap! A csillagokat is kimozdítottam a pályájukról a gyermekem kedvéért, aki, ha majd Kiválasztja magát, az én oldalamra áll! Csak az én lányom volt képes ellenállni a Tizenhatodik Holdnak, és csak én tudom siettetni a Tizenhetediket! Az egész világon nincs hozzánk hasonló. Mi vagyunk a kezdet és a vég - fejezte be, és Ridley teste bénultan zuhant a földre. A Fénygömb valósággal égett a zsebemben. Reméltem, hogy Sarafine nem veszi észre. Eszembe jutott a vibrálás - a tárgy próbált figyelmeztetni! Hallgatnom kellett volna rá. - Cserbenhagytál minket, Ridley - vádaskodott a Csapásosztó. - Áruló vagy. És Apánk nem lesz olyan elnéző, mint én! Apánk - ez csak egyvalakire vonatkozhat. A ravenwoodi Vérincubusok ősére, arra, aki elindította ezt a vonalat: Abrahamre. - Tőle kapod meg a büntetésed, nem veszem el az örömét! - visszhangzott Sarafine hangja, túlharsogva a lángok sistergését. - De én feleltem érted, és te szégyent hoztál rám! Így hát nem távozom anélkül, hogy búcsúajándékot adjak neked! - mondta, majd fenyegetőn magasra emelte két karját. - Mivel annyira serényen segíted ezeket a Halandókat, ettől a pillanattól fogva te magad is Halandóként fogsz élni, és Halandóként halsz majd meg! Erőd visszatér a Sötét Tűzbe, amelyből született! Ridley teste megfeszült, és a lány fájdalmas üvöltése visszhangzott az erdőben. Aztán hirtelen elnémult. A kidőlt fák, a tűz, Sarafine, minden eltűnt, és az erdő visszaváltozott olyanná, amilyen alig néhány perccel korábban volt. Sötét lett ismét és zöld, tele büszkén az égre törő fenyőfákkal, tölgyekkel. Az utolsó ág is visszakerült a helyére, mintha mi sem történt volna. Liv - noha az arca sáros és véres volt - úgy tűnt, épségben átvészelte a történteket; egy műanyag palackból megitatta Ridley-t, aki holtsápadt arcával igen rosszul festett. - Ehhez hihetetlenül erős mágia kellett. Hogy egy kivetülés képes legyen megszállni egy Sötét Igéző testét... - csóválta Liv a fejét. Megérintettem a sebet a szemöldökénél, mire felszisszent. - Ráadásul - folytatta -, még Igézett is közben, már ha igaz, amit Ridley képességeiről állított.
Kételkedve néztem a megviselt lányra: elég nehéz volt elképzelnem a Szirént a Rábeszélés Ereje nélkül. - Akárhogy is - jelentette ki Liv -, Ridley egy jó darabig nem lesz a régi, legalábbis átmenetileg biztos nem. Aztán bevizezte a pulóvere alját, hogy megtörölje az álélt lány arcát. - Fel sem fogtam, micsoda kockázatot vállalt azzal, hogy idejött! Nagyon a szívén viselheti a sorsotokat! - vélekedett. - Csak egyvalakiét - helyesbítettem, miközben segítettem talpra állítani a gyengélkedőt. Ridley felköhögte a vizet, majd, szétkenve ciklámen rúzsát, kézfejével megtörölte a száját. Úgy festett, mint egy pórul járt pomponlány, aki túl sokszor húzta meg az iskolabálra becsempészett piásüveget. - Link? - nyöszörgött. A barátom mellé térdeltem. A faágnak, ami rázuhant, nyoma sem volt, ő maga viszont továbbra is fájdalmasan nyögött. Lehetetlennek tűnt, hogy megsérült, hiszen a történteknek semmi nyoma nem maradt - a kidőlt fák eltűntek, még egy árva gally sem volt sehol letörve! Link karja mégis csúnyán belilult, kétszeresére feldagadt, a nadrágja pedig elszakadt. - Ridley? - ez volt az első szava, ahogy kinyitotta a szemét. - Semmi baja - nyugtattam meg. - Mindenki jól van - biztosítottam, és tovább hasítottam a nadrágot a sérült lába felett. A térde erősen vérzett. - Mit bámulsz? - próbált Link nevetni. - Azt a rusnya képedet - hajoltam fölé, ellenőrizve a pupilláit. Megállapítottam, hogy nincs agyrázkódása. - Azért megcsókolni nem fogsz, ugye? Annyira megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy megmarad, hogy abban a pillanatban talán még az is kitelt volna tőlem. - Szeretnéd, mi?
JÚN. 19. A jelentéktelen
Aznap éjjel az erdőben aludtunk a valaha látott leghatalmasabb fa kiálló gyökerei közt. Link térdét bekötöztük a váltópólómmal, karját pedig, a jacksonos pulóverem egy darabjának felhasználásával, sínbe tettük. Ridley a fa túloldalán feküdt, és tágra nyílt szemmel, szótlanul meredt az égre. Azon merengtem, vajon most a Halandók egét látja? Kimerültnek tűnt, de nem tartottam valószínűnek, hogy egy szemhunyásnyit is tud majd aludni. Vajon mire gondolhat, tűnődtem. Megbánta, hogy a segítségünkre sietett? És valóban elvesztette az erejét? Milyen érzés lehet Halandónak lenni annak, aki világ életében más volt, több volt? Aki soha nem érezte - ahogyan Mrs. English tavaly fogalmazott - „az emberi léttel járó kiszolgáltatottságot”? A tanárnő H. G. Wells hőséről, a láthatatlan emberről beszélt, de abban a pillanatban Ridley sem tűnt kevésbé elveszettnek. Lehet még valaki boldog, ha egyszer ráébred, hogy többé már nem különleges? Na és Lena, ő lehet még valaha boldog? Vagy, ha velem élné az életét, az éppen olyan kiábrándító lenne számára, mint ami Ridley-vel történt? Nem szenvedett már így is épp eleget miattam? Az erejétől megfosztott lányhoz hasonlóan nekem sem jött álom a szememre, én viszont nem az eget bámulva akartam tölteni a kényszerű ébrenlét óráit. Jobban érdekelt, hogy mi van Lena naplójában. A lelkem mélyén tudtam, hogy ezzel durván megsértem az illendőséget, nem tartom tiszteletben a magánszféráját; ugyanakkor nem kizárt, hogy a gyűrött oldalakon rábukkanok valamire, ami segítségünkre lehet. Egyórányi vívódás után meggyőztem magam, hogy jelen helyzetben nem elítélendő, ha belenézek a füzetbe, így aztán kinyitottam. Először nehezemre esett az olvasás, mert az egyedüli fényforrás a telefonom kijelzője volt. Miután a szemem hozzászokott a gyér világításhoz, a vonalas lapokról Lena kézírása nézett rám. A születésnapja óta épp elégszer láttam már ezeket a szálkás betűket, de nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek megszokni őket. Annyira elütött a lányos, kerek betűktől, melyekkel Macon halála előtt írt! Egyáltalán, már az is meglepett, hogy végre írott szavakat látok, a hónapok óta szokásos temetői fényképek és fekete minták helyett. A Sötét Igéző jelek azért most sem maradtak el, ott kanyarogtak az összes margón. Az első néhány bejegyzés alig pár nappal Macon halála után született, amikor még rendszeresen írt. Febr.. 14. üres zsúfolt nappalok-éjszakák / minden változatlan (többé kevésbé)/ vakmerő vagyok és félek / várom, hogy az igazság megfojtson álmomban / már ha valaha fogok még tudni aludni Vakmerő vagyok és félek. Értettem, mert pontosan így viselkedett. Kívül vakmerő volt, belül rettegett. Mint akinek már semmi vesztenivalója nincs, de ebbe a semmibe még görcsösen kapaszkodna.
Továbblapoztam, és az egyik keltezésen megakadt a szemem. Jún. 11. Az utolsó tanítási nap. Jún. 11. A sötétség ólálkodik, és azt hiszem, hogy meg tudom őt állítani / megfojthatom a tenyeremmel / de amikor a kezemre nézek, rájövök hogy üres / és az ujjai csendesen körém fonódnak Újra és újra elolvastam ezt a részt. Ezt arról a napról írta, amikor kimentünk a tóhoz,
és kissé messzire ment. Amikor akár meg is ölhetett volna. De ki az, akiről beszél? Talán Sarafine?
És mióta küzd ezzel az érzéssel? Mikor kezdődött? Aznap éjjel, amikor Macon meghalt? Vagy amikor elkezdte a halott nagybátyja ruháit viselni? Tudtam, hogy jobb lenne becsuknom a füzetet, de képtelen voltam rá. A szavait olvasni majdnem olyan volt, mint ha újra hallanám a gondolatait. Olyan régóta kellett nélkülöznöm, és most nem tudtam betelni vele. Így hát továbblapoztam, keresve a napokat, melyek szüntelenül kísértettek. JÚN. 14. halandó szívek és halandó félelmek / meg tudják osztani egymással, én meg elengedem őt, mint a verebet A veréb az Igézők szemében a szabadságot jelképezi.
Egész végig azt hittem, hogy le akar rázni, holott valójában megpróbált elengedni. Mintha az iránta érzett szerelmem ketrec lett volna, amiből nem tudok kiszabadulni. Most már becsuktam a füzetet; eljutottam arra a pontra, ahol már fájt olvasni, mivel Lena nagyon távolra sodródott tőlem - mindenféle értelemben. Nem messze tőlem Ridley továbbra is üres tekintettel meredt a Halandó csillagokra. Életünkben először ugyanazt láttuk az égen. Liv két kiálló gyökér közé vackolta el magát, köztem és Link között. Miután megtudtam az igazat Lena születésnapjáról, arra számítottam, hogy Liv iránti érzelmeim egy csapásra megszűnnek. Ehhez képest azon kaptam magam, hogy elgondolkodom, mi lett volna, ha a dolgok másképp alakulnak, ha soha nem ismerem meg Lenát, vagy ha soha nem ismerem meg Livet... A következő órákban Liv arcát néztem, ahogy békésen alszik. Gyönyörű volt. Nem Lena módjára, másképp. Elégedettséget sugárzott, mint egy verőfényes nyári nap, egy pohár hideg tej, egy, még ki sem nyitott új könyv... Szenvedésnek, kétségeknek semmi jelét nem mutatta; úgy nézett ki, ahogyan én akartam érezni magam. Halandónak. Reménytelinek. Elevennek. Amikor végre elnyomott az álom, sikerült elérni ezt az érzést. Ha csak egy percre is... - Ébredj, Álomszuszék! - rázott fel Lena. - Beszélnünk kell! Elmosolyodtam, és a karomba vontam. Megpróbáltam megcsókolni, de nevetett és elhúzódott. - Ez nem olyan álom! Felültem és körülnéztem. Macon ágyában voltunk, a föld alatti szobájában. - Dehogynem, nekem minden álmom olyan, Léna! Már majdnem tizenhét vagyok! - De ez az én álmom, nem a tied! És én még csak négy hónapja múltam tizenhat. - Nem lesz dühös Macon, ha itt talál minket? - Macon meghalt, elfelejtetted? Látszik, hogy még alszol! Igaza volt. Minden kiment a fejemből, de a tények mázsás súlyként zuhantak rám, és kezdtek újra nyomasztani: Macon nincs többé, a megállapodás... Lena pedig elhagyott. Azaz, úgy tűnik, mégsem, ha egyszer itt van. - Szóval ez most álom? Próbáltam küzdeni, nehogy teljes erővel elárasszon a veszteség fájdalma, a tetteim miatt
érzett bűntudat, és mindaz, amivel tartozom neki. Lena bólintott. - És kinek az álma? Én álmodlak téged, vagy te engem? - kérdeztem. - Nem mindegy, ha rólunk szól? - igyekezett kitérni a válaszadás elől. - Ha majd felébredek, már nem leszel itt? - próbálkoztam újra a kérdezősködéssel. - Nem. De muszáj volt beszélnem veled. És ez az egyetlen módja. Az én fehér pólómat viselte, az egyik legrégibbet, legpuhábbat. Kócos volt és elbűvölő: ahogyan a legjobban tetszett nekem, miközben ő azt hitte, hogy pocsékul néz ki. Átöleltem a derekát, és magamhoz húztam. - Lena, láttam az anyukámat! Mesélt Maconről. Szerintem szerette őt. - Szerették egymást. Előttem is megjelentek a látomások. Tehát ilyen értelemben még mindig nem szakadtunk el egymástól. A megkönnyebbülés hulláma futott át rajtam. - Olyanok voltak, mint mi, Lena - állapítottam meg. - És nem maradhattak együtt, ahogyan mi sem - kontrázott rá a lány. Legutolsó kétségem is elszállt afelől, hogy ez álom, ugyanis ezeket a szörnyű igazságokat eddig csak valami különös távolságtartással tudtuk kimondani, mintha mindez mással történne. Lena a mellkasomra hajtotta a fejét, és a rászáradt sárdarabokat szedegette le a pólómról. Hol lettem ilyen piszkos? Próbáltam visszaemlékezni, de semmi nem jutott eszembe. - Most mitévők legyünk, Lena? - kérdeztem. - Nem tudom, Ethan. Nagyon félek - vallotta be a lány. - Te mit akarsz? - Téged - suttogta. - Akkor miért ilyen nehéz? - Mind tévedtünk - hajtotta le a fejét Lena. - Minden olyan rosszul alakul, ha veled vagyok! - És ez is rossz? - kérdeztem, miközben még szorosabban magamhoz húztam. - Nem. De már nem számít, hogy én mit érzek - közölte, és éreztem, hogy nagyot sóhajt. - Ezt meg ki mondta neked? - Magamtól is tudom. A szemébe néztem. Aranyszínben csillogott. - Nem mehetsz el a Nagy Gátig! - próbáltam lebeszélni. - Fordulj vissza! - Most már nem tehetem! A végére kell járnom! - erősködött. - És annak, hogy kettőnkkel mi lesz, miért nem kell a végére járnod? - kérdeztem, miközben egy hajtincsével játszadoztam. - Mert azt, hogy veled mi lesz a vége, már tudom! - Éspedig? - Ez - mondta, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt. Haja esőként borította el az arcomat. Magunkra húztam a takarót, és ő közelebb bújt hozzám. Ahogy egyre hevesebben csókolóztunk, éreztem, hogy az érintésétől felforrósodom. Megfordultunk az ágyban, előbb én feküdtem rajta, majd ő kerekedett fölém. A hőség
fokozódott, már alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, a bőröm mindjárt lángra kap, és amikor elhúzódtam tőle, valóban ez történt. Mindketten tüzet fogtunk. A fellobbanó lángok magasabbra csaptak, mint ameddig elláttunk, és az ágyról kiderült, hogy valójában kőlap. Körülöttünk minden égett, elborított minket Sarafine tüzének sárga lángja. Lena felsikoltott és belém kapaszkodott. Lefelé néztem, és felismertem, hogy a kitört fákból emelt piramis tetején vagyunk. A kőbe, amelyen feküdtünk, különös kör volt vésve, valamiféle Sötét Igéző szimbólum. - Lena, ébredj! - kiáltottam. - Ez nem te vagy. Nem te ölted meg Macont! Nem fogsz Sötétté válni! A Könyv a hibás! Amma mindent elmondott! A halotti máglya nekünk égett, nem Sarafine-nek. Hallottam a nevetését - vagy Lenáé volt? Már nem tudtam a kettőt megkülönböztetni. - Lena, hallgass rám! Erre semmi szükség... A lány sikított, és nem tudta abbahagyni. Mire felébredtem, a lángok mindkettőnket elemésztettek. - Ethan? Ébredj! Mennünk kell! Zihálva, izzadságban úszva ültem fel. Kinyújtottam a kezem, de semmi. Nem láttam égésnyomot, de még csak egy karcolást sem. Ez most kivételesen csak egy rémálom volt. Körülnéztem. Liv és Link már felkeltek. Megdörzsöltem az arcom. A szívem még mindig hevesen vert, mintha az álom valóság lett volna, és csak kévésén múlt volna az életem. Ismét eltűnődtem azon, hogy ez az én álmom volt-e, vagy Lenáé, és az is szöget ütött a fejembe, hogy vajon tényleg így fogjuk végezni? Tűzhalállal, ahogyan Sarafine szeretné? Ridley egy kövön ült, nyalókát szopogatva, ami az új körülmények ismeretében némiképp szánalmasnak tűnt. Úgy láttam, hogy az éjszaka folyamán a döbbenetből a tagadás fázisába jutott, mert úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Egyikünk sem tudta, mit lehetne ilyenkor mondani. A poszttraumás stressz szindrómában szenvedő háborús veteránokhoz hasonlított, akik, hiába tértek haza, azt hiszik, hogy még mindig a harctéren vannak. A lány Linket nézte, majd hátradobta a haját, és reménykedve így szólt: - Nem jössz ide hozzám, Cukipofa? Link a hátizsákomhoz bicegett, és kivette belőle a vizespalackot. - Kösz, kihagyom - mondta. Ridley feje búbjára tolta a napszemüvegét, és még áthatóbb pillantást vetett Linkre. Miután ez is hatástalan maradt, tagadni sem lehetett többé, hogy az ereje elszállt. Ráadásul most, a napfényben olyan kéken csillogott a szeme, akár Livé! - Azt mondtam, gyere ide! - próbálkozott újra, miközben feljebb ráncigálta miniszoknyáját horzsolásokkal teli combján. Megsajnáltam. Már nem volt Szirén, csak egy Halandó lány. - Miért? - kérdezte Link, és nem fogta fel, miről szól valójában a dolog. Ridley nyelvét már élénk ciklámenre színezte a nyalóka, de azért újabb nyalással próbálkozott. - Nem akarsz megcsókolni? - búgta csábítón. Egy pillanatra azt hittem, Link ezt talán nem hagyja ki, és belemegy a játékba - de még ha így is tesz, csak halogatta volna az elkerülhetetlent. - Nem, kösz - hangzott a felelet. Ahogy elfordult, némi bűntudatot láttam az arcán. - Talán ez csak átmeneti állapot - remegett meg Ridley ajka -, és az erőm visszatér majd! Nem annyira minket akart meggyőzni, mint inkább saját magát.
Úgy gondoltam, valakinek ki kell mondania az igazságot, mert minél később néz vele szembe, annál nehezebb lesz továbblépnie. Már ha egyáltalán képes lesz rá valaha. - Azt hiszem - vettem egy nagy levegőt -, tényleg elszállt az erőd. A lány erre megpördült a sarkán, a szemembe nézett, és reszketeg hangon tiltakozott. - Nem tudhatod! Csak azért, mert Igézőkkel lógtál, nem tudsz rögtön mindent! - De azt igen, hogy a Sötét Igézőknek sárga a szemük. Hallani lehetett, ahogy erre Ridley lélegzete elakad. A döbbent lány megragadta bemocskolódott felsőjét, és felhúzta a hasán. Bőre továbbra is sima volt és aranybarna, a köldöke körül futó tetoválás azonban eltűnt. Végigfuttatta a helyén az ujjait, majd magába roskadt. - Tehát igaz. Elvette az erőmet! - motyogta. Ujjai elernyedtek, és a nyalóka a porba hullott. Zokogó hangot nem hallottam, a lány arcán azonban két ezüst csíkban megeredtek a könnyek. Link odalépett hozzá, és, ajánlkozva, hogy felsegíti, a kezét nyújtotta neki. - Ez nem igaz! - próbálta vigasztalni. - Azért még mindig elég gonosz vagy. Meg dögös. Halandóhoz képest mindenképp! Ridley erre magából kikelve talpra ugrott. - Szerinted ez vicces? - rivallt Linkre. - Azt hiszed, hogy elveszteni az erőmet olyan, mint amikor ti elvesztitek a hülye kosármeccseteket? Az erőm tesz azzá, aki vagyok, te idióta! Nélküle semmi vagyok! - kiáltotta. Már fekete könnyeket sírt, és egész testében reszketett. Link felvette a nyalókát, a palackból némi ivóvizet rácsurgatva lemosta, majd odanyújtotta Ridley-nek. - Csak légy türelemmel! - biztatta. - Rájössz majd, hogy varázserő nélkül is lehetsz elbűvölő! A lány üres tekintettel meredt rá, aztán olyan messzire hajította a nyalókát, amennyire csak tudta.
JÚN. 20. A kép összeáll
Alig aludtam. Link karja dagadt volt és lila. Egyikünk sem volt abban az állapotban, hogy a sáros erdőben bolyongjunk, de nem bővelkedtünk az egyéb lehetőségekben. - Mindenki jól van? Indulnunk kellene. Link megérintette a karját, és felszisszent. - Voltam már jobban is. Mondjuk ezelőtt mindig... A vágás Liv arcán már kezdett behegedni. - Én meg voltam már rosszabbul is - jelentette ki a lány de az hosszú történet. Szerepel benne a Wembley Stadion, egy balul sikerült metróút, és rengeteg gyros... Felvettem a hátizsákomat, de ekkor feltűnt, hogy a csapatunk nem teljes. - Hol van Lucille? - kérdeztem. - Ki tudja? - nézett körül a nyakát nyújtogatva Link. - Az a macska folyton eltűnik! Most már értem, miért kötötték ki a nénikéid! Füttyentettem a fák irányába, de a sziámi továbbra sem mutatkozott. - Lucille! De hát, amikor felkeltem, még megvolt! - Ne aggódj! Majd visszatalál. A cicáknak hatodik érzékük van, nem tudtad? - Az is lehet, beleunt, hogy céltalanul kövessen minket, amikor soha nem jutunk sehova vélte Ridley. - Annak a macskának egymagában több sütnivalója van, mint nekünk együttvéve! Ezután elvesztettem a társalgás fonalát, mert jobban lekötött az a beszélgetés, amit a fejemben folytattam saját magammal. Szüntelenül csak Lenára gondoltam, és arra, amit értem tett. Miért tartott ilyen sokáig, hogy meglássam a fától az erdőt? Tudtam, hogy Lena egész idő alatt büntette magát. Az önként vállalt elszigetelődés, kézírása megváltozása, a morbid temetői képek, melyekkel kitapétázta a hálószobája falát, a Sötét szimbólumok a naplójában és a testén, az új szokás, hogy halott nagybátyja ruháit hordta, ráadásul Ridley-vel és Johnnal lógott - mindez nem rólam szólt, hanem Maconről. De mind ez idáig nem tudtam, hogy én is bűnrészes vagyok! Léna előtt egyfolytában újra és újra felbukkant egy zord mementó, ami miatt szüntelenül ostorozta magát; ami újra és újra az emlékezetébe véste, hogy mit veszített. És ez a mementó én voltam. Minden egyes nap látnia kellett, fognia a kezem, csókolnia... Menekülök, hogy megnyugvást leljek. Nem tudott megszabadulni a nyomasztó érzéstől, én nem engedtem! A legutóbbi álomban elmondtam, hogy tudok az alkuról. Eltűnődtem azon, hogy vajon ő is ugyanezt álmodta, vajon tudja-e, hogy én is osztozom titkos terhén? Hogy többé nem kell egyedül cipelnie? Annyira sajnálom, Lena! Feszülten vártam, hátha válaszol az elmémben, hátha figyel rám. Nem hallottam semmit, de a szemem sarkából elsuhanó képekre lettem figyelmes.
Pillanatfelvételek sorozata áramlott mellettem, sebesen, mintha száguldó járművek lennének egy autópályán... Futottam, ugrottam, olyan gyorsan haladtam, hogy nem tudtam semmit megfigyelni. Ahogy a szemem hozzászokott a sebességhez, ki tudtam venni a fákat s az ágaikat. Először csak levelek zörgését és a fülem mellett süvítő levegőt hallottam, aztán kiszűrődött néhány szó is. - Vissza kell mennünk! Felismertem Lenát, és követtem a hangját. - Nem lehet, és ezt te is tudod! Napfény sütött át a fák levelein. Először csak a bakancsokat láttam, Lena ismerős, kopott lábbelijét, melyet az első randevúnkon is viselt a moziban, és John súlyos, fekete surranóját, tőlem alig egykét méterre. Aztán megpillantottam az arcukat is. Lena igen makacsnak tűnt. Ismertem ezt a nézését. - Sarafine megtalálta őket; az is lehet, hogy meghaltak! John közelebb lépett, és az arca, mint ahogyan a fürdőszobai látomásban is, megrándult. Önkéntelen reakciónak tűnt valamilyen fájdalomra. Mélyen Lena aranyló szemébe nézett. - Úgy érted, Ethan? - kérdezte. - Úgy értem, mindannyian! - felelte a lány, miközben kerülte a fiú tekintetét. - Egy kicsit sem aggódsz Ridley miatt? Eltűnt! Nem gondolod, hogy a két dolognak köze lehet egymáshoz? - Melyik két dolognak? - kérdezte John, mire láttam, hogy Lena válla megfeszül. - Az unokatestvérem eltűnésének és annak, hogy Sarafine megjelent a semmiből! John előrenyúlt, megfogta Lena kezét, majd összefűzte ujjaikat, ahogyan valaha én is szoktam. - Nem a semmiből tűnt elő, Lena. Anyád valószínűleg a világ legerősebb Sötét Igézője! Miért akarná bántani Ridley-t, aki az övéi közül való? - Nem tudom - rázta Lena a fejét, miközben elszántsága lassan gyengült. - Csak... - Csak mi? - Annak ellenére, hogy már nem vagyunk együtt Ethannel, nem akarom, hogy baja essék! Megpróbált megvédeni! - Mitől? Saját magamtól. Hallottam a szavakat, pedig ki sem mondtam őket. - Sok mindentől. Akkor még másképp mentek a dolgok. - Igen, tettetted, hogy más vagy, mint ami, csak hogy boldoggá tegyél másokat. Az egyszer sem jutott eszedbe, hogy ő nem megvéd, hanem visszafog? Éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, izmaim pedig megfeszülnek. Én fogtam vissza öt. - Tudod, egyszer volt Halandó barátnőm - vallotta be John. - Tényleg? Lenát megdöbbentette a dolog. - Igen - bólintott a fiú. - Nagyon édes volt, szerettem őt. - És mi történt? - kérdezte Lena, és látszott rajta, hogy feszülten figyel minden szóra. - Túl nehéz volt vele. Nem értette meg, milyen az életem. Hogy nem tehetem mindig azt,
amit akarok... Meglehetősen úgy hangzott, hogy igazat beszél. - És miért nem tehetted azt, amit akartál? - Gyermekkoromban igen szigorú szabályok szerint éltem. Vasszigorban. Levegőt is csak akkor vehettem, ha engedélyt kaptam rá. Lena zavarodottnak tűnt. - Mármint, úgy érted - kérdezte -, megtiltották, hogy Halandó lánnyal járj? Johnnak ismét megrándult az arca, ezúttal még fájdalmasabban, mint az előbb. - Nem, nem erről van szó - mondta. - Azért neveltek olyan szigorúan, mert más voltam. A nevelőapám - az igazit nem ismertem -, nem akarta, hogy valakinek ártsak. - Én sem akarok ártani senkinek! - fakadt ki Lena. - Te más vagy. Mi ketten mások vagyunk - mondta John, majd megragadta Lena kezét, és magához húzta a lányt. - Ne aggódj! Megtaláljuk az unokatestvéredet! Lehet, hogy megszökött azzal a dobossal a Kínok Kertjéből. A dobos éppen stimmelt. Kínok Kertje? Lena a John-félékkel lógott olyan helyeken, mint a Száműzöttek Klubja és a Kínok Kertje. Úgy vélte, hogy csak ezt érdemli. A lány nem válaszolt, de nem is engedte el John kezét. Szerettem volna tovább követni őket, de képtelen voltam rá. Nem én irányítottam. De ez egyértelmű volt a szerencsétlenül megválasztott látószögből is; olyan közel voltam a földhöz, hogy alulról néztem őket. De már ez sem számított, mert ismét futottam, egy sötét alagútban. Vagy talán barlangban? Megéreztem a tenger illatát, ahogy a fekete fal mentén suhantam. Amikor megdörzsöltem a szemem, meglepett, hogy Liv mellett lépkedek, és nem a földön fekszem. Szédítő volt belegondolni, hogy egyszerre figyeltem Lenát, és követtem Livet a Járatokban. Hogy lehet ez? A furcsa látomások, a különös nézőponttal és a viliódzó képekkel együtt - mit jelentsen ez? Miért jelent meg előttem Léna és John? Muszáj volt kiderítenem. Lenéztem a kezemre. Nem volt nálam semmi különös, csak a Fénygömb. Megpróbáltam visszagondolni az első alkalomra, amikor Léna ily módon jelent meg előttem. A fürdőszobában történt, de akkor nem volt a kezemben a Fénygömb; az egyetlen dolog, amit megérintettem, a mosdókagyló volt. Biztosra vettem, hogy van valami közös pont, de fogalmam sem volt, mi lehet az. Előttünk az alagút csarnokká szélesedett, amelyből négy járat nyílt. - És most merre? - sóhajtott Link. Nem feleltem, mert amikor lenéztem a kezemben tartott Fénygömbre, megpillantottam valami mást is. Lucille-t. A macska várakozón ült a szemközti alagút szájánál. A hátsó zsebembe nyúltam, és kivettem a sziámi nevével gravírozott bilétát, amit Prue nénitől kaptam. Közben szinte hallottam is az idős asszony hangját. Látom, még mindig megvan a macskád! Alig vártam már, hogy eloldozhassam a ruhaszárító kötélről! Tud egy-két jó trükköt! Majd meglátod. És akkor egy másodperc törtrésze alatt helyre kerültek a dolgok, már mindent értettem. A látomások mögött Lucille állt. A szélsebesen száguldó képek, akkor suhantak el a macska mellett, amikor futott Lena és John felé. A földközeli perspektíva is azzal magyarázható, hogy az ő szemével láttam. A
különös nézőpont, mintha hason fekve tekintettem volna fel rájuk. Minden világossá vált, még Lucille hirtelen eltűnései is. Egyik sem történt véletlenül. Próbáltam felidézni az összes alkalmat, amikor a sziáminak nyoma veszett, és egyesével végiggondoltam őket. Amikor először láttam Johnt és Lenát, éppen a fürdőszobatükör előtt álltam. Nem emlékszem, hogy akkor este feltűnt volna a macska hiánya; arra viszont igen, hogy másnap reggel ott ült kint a verandán, és ezen igencsak csodálkoztam, mert éjszakára rendszerint beengedtük! Második alkalommal Lucille Savannah-ban, a Forsyth Parkban tűnt el a szemünk elől, és csak akkor csatlakozott újra hozzánk, miután elhagytuk a Bonaventura Temetőt. És a két esemény közt, Caroline nénikémnél újra megfigyelhettem a szökésben levő párost. Amikor visszafelé haladtunk a Járatokban, Link észrevette Lucille-t, ott termett előttünk nem sokkal az után, hogy láttam Lenát. Azaz, nem én láttam őt. Hanem a macska. Szemmel tartotta a lányt, ugyanúgy, ahogyan mi követtük a térképet, a fényeket vagy a Hold pályáját. A macska szemével láttam Lenát, ahogyan talán Macon is Boo által nézelődött a világban. Hogy lehetséges ez? Én nem vagyok Igéző, és Lucille sem Igéző macska. Vagy mégis? - Mi vagy te, Lucille? - kérdeztem. A sziámi a szemembe nézett, és oldalra billentette a fejét. - Ethan? - fordult felém aggódva Liv. - Jól vagy? - Igen - feleltem, és jelentőségteljes pillantást vetettem Lucille-re, aki ügyet sem vetve rám, ráérős mosakodásba fogott. - Ugye tudod, hogy ez egy macska? - nézett rám Liv továbbra is gyanakvón. - Nyilván - bólintottam. - Jó, csak gondoltam, rákérdezek. Dühös voltam, mert nem elég, hogy egy macskához beszéltem, még kínos helyzetbe is hoztam magam. - Haladjunk! - sürgettem a többieket, Liv azonban mélyet sóhajtott. - Éppen ez a baj. Attól tartok nem tudunk továbbmenni. - Miért nem? A lány a porban kiterített térképre mutatott. - Látod itt ezt a jelet? Ez a legközelebbi Átjáró. Beletelt némi időbe, de rájöttem néhány dologra a térképpel kapcsolatban. A nénikéd nem viccelt, valóban éveket tölthetett a megrajzolásával. - Feltüntette rajta az Átjárókat? - Úgy tűnik. Nézd csak ezeket a piros, bekarikázott Á betűket! Sok volt belőlük, elszórtan, mindenfelé. - Meg ezeket a piros vonalakat! Azt hiszem, ezek közelebb lehetnek a felszínhez. Arra gyanakszom, hogy minél sötétebb szín jelöli az adott helyet, az annál mélyebben fekszik. - Szóval azt mondod, ezek lehetnek a legmélyebbek - mutattam egy fekete vonalakból álló hálózatra, mire Liv bólintott. - Valószínűleg a legsötétebbek is. Maga az elképzelés, hogy Sötét és Fényes területek léteznek a föld alatt, újdonságnak számít. Legalábbis nem sokan tudnak róla. - És mi a probléma?
- Ez - mutatott Liv két szóra, melyek a legnagyobb lap legdélibb részén virítottak. LOCA SILENTIA. Eszembe jutott, hogy a második szót már korábban is hallottam, méghozzá Lenától, amikor Igézetet bocsátott rám, hogy szökési szándékát ne tudjam elárulni a családjának. - Azt mondod, hogy a térkép túl csendes? Liv a fejét rázta. - Attól tartok, ez az a hely, ahol a térkép elcsendesedik. Ugyanis elértünk a végéhez. Eljutottunk a déli szegélyhez, ami azt jelenti, hogy itt vége a térképnek. Itt kezdődik a Terra incognita - állapította meg, és vállat vont. - Tudod, odaírják, hogy Hic sunt dracones. - Igen, persze, már hallottam róla - füllentettem. Valójában fogalmam sem volt, miről beszél. - „Itt sárkányok vannak” - magyarázta Liv. - Ötszáz évvel ezelőtt ezt írták a tengerészek a térképre, ha az véget ért, az óceán azonban nem. - Nem baj, inkább jöjjenek a sárkányok, mint Sarafine! - bizakodtam, és jobban megnéztem a pontot, ahová Liv illesztette az ujját. Az Alagutak hálózata éppen olyan szövevényesnek bizonyult, mint az autóutaké. - És akkor most hogyan tovább? - Kifogytam az ötletekből - sóhajtott a lány. - Amióta a nénikéd ideadta a térképet, mást sem csinálok, mint próbálok rajta kiigazodni, de még mindig fogalmam sincs, miként juthatnánk el a Nagy Gáthoz. És még most sem vagyok biztos benne, hogy létezik-e egyáltalán. Együtt meredtünk a térképre. - Sajnálom - hajtotta le a fejét. - Tudom, hogy cserbenhagylak téged. Azaz, mindenkit. Ujjamat végigfuttattam a térképen a part mentén, amíg el nem értem Savannah-ig, ahol a Fénygömb egyszer csak elnémult. A Savannah-i Átjáró piros jele éppen a LOCA SILENTIA első L betűje alatt bújt meg. Ahogy a betűkre bámultam, és körülöttük a piros jelzésekre, lassan kezdett összeállni a kép. A Bermuda-háromszögre emlékeztetett a dolog, mint egy nagy űr, ami mindent beszippant és elnyel. - A Loca Silentia nem azt jelenti, hogy a térkép ott elnémul! - jelentettem ki. - Hát akkor? - csodálkozott Liv. - Szerintem inkább a térerő hiányához lehetne hasonlítani. Gondolj csak bele! Mikor történt, hogy először nem működött a Fénygömb? - Savannah-ban - mondta Liv némi hallgatást követően. - Pontosan az után, hogy mindent megtaláltunk a padláson. - Igen. Ahogy beléptünk a Loca Silentiaként jelölt területre, a Fénygömb már nem vezetett tovább minket. Mintha, valami természetfeletti repülési tilalmi zónába kerültünk volna, mint a Bermuda-háromszög, ahogy délebbre kerültünk. Liv a térképről lassan felém fordította a tekintetét, miközben látszott, hogy szüntelenül jár az agya. Amikor végre megszólalt, nem tudta elnyomni hangjában az izgatottságot. - A varrat! A varratnál vagyunk! És az a Nagy Gát! - lelkendezett. - Milyen varrat? - Az a hely, ahol a két világ összeér! - felelt Liv, és a csuklójára csatolt órájára nézett. - A Fénygömb egész idő alatt mágikus túlterhelés alatt állhatott. Arra a pillanatra gondoltam, amikor Prue néni megjelent - éppen akkor talált ránk, amikor a legnagyobb szükségünk volt segítségre! - Fogadni mernék, hogy Prue néni tudta, mekkora szükségünk van a térképekre vélekedtem. - Éppen akkor léptünk át a Loca Silentia-mezőbe, amikor átadta őket!
- De a térképnek vége, és a Nagy Gát nem szerepel rajta. így hogy találjuk meg? - sóhajtott fel Liv. - Anya képes volt rá. Meg tudta találni a csillag nélkül is. Nagyon szerettem volna, hogy velem legyen; megtette volna akár a füstből, temető porából összesűrűsödő csirkecsontokkal előhívott, kísérteties látomás is. - Ezt is a feljegyzéseiben olvastad? - Nem. John említette Lenának - nem szívesen gondoltam vissza az esetre, még akkor sem, ha a megszerzett értesülés hasznosnak bizonyult. - Mutasd még egyszer, hol vagyunk a térkép szerint! - Pontosan itt - bökött Liv a térképre. Néztük a hosszú, kanyargós vonalat, mely a déli part öbleit jelezte. Az Igéző járatok keresztezték egymást, majd szétváltak, míg a vízpartnál újra össze nem találkoztak. - Mik azok a kis foltok? Szigetek? - kérdezte Liv a tolla végét rágcsálva. - Azok a Tenger-szigetek. - Miért tűnnek olyan ismerősnek? - hajolt közelebb a lány. - Én is ezen gondolkodtam! Lehet, csak azért, mert túl sokat bámultuk már a térképet... Előhúztam a hátsó zsebemből egy papírköteget - Anya feljegyzéseit. És ott volt, a lapok közé gyűrve, amit kerestem: a pergamenlap a különös Igéző mintákkal, melyek az ákombákom felhőkre emlékeztettek. Tudta, hogy találja meg, a csillag nélkül. - Várj... - mondtam, mert támadt egy ötletem. A térképre helyeztem a pergament, mely olyan volt, mint a pauszpapír vagy mint a hagymahéj Amma vágódeszkáján. - Az jutott eszembe, hogy... Eligazítottam az áttetsző lapot a térképen, így a pergamen ábrái pontosan illeszkedtek az alatta levőkhöz. Egyet kivéve, egy tünékeny körvonalat, mely csak akkor vált láthatóvá, amikor a térkép egyik, részleges ábrája összeért a pergamen hasonlóan hiányos rajzával. Ez a kettő külön-külön értelmetlen krikszkraksznak tűnt. De amikor megfelelően egymáshoz illesztettem őket, a kép összeállt, és láthatóvá vált a sziget rajza. Olyan volt, mint egy Igéző kulcs két fele. A Nagy Gát ott volt a Halandó partvonal közepén. Hát persze. Még egyszer tüzetesen megvizsgáltam a pergament, majd alatta a térképet. Igen, ott volt. Az Igéző világ legerősebb mágiával átitatott helye, mely megjelent az áttetsző pergamenen és az alatta lévő vonalakból, mintha csak varázslat hívta volna elő. Ott volt elrejtve az orrunk előtt.
JÚN. 20. Senki fia
Maga az ajtó már nem bizonyult ennyire szokatlannak. És a járat sem, amin feljutottunk hozzá, ahogyan az odáig vezető kacskaringós folyosó sem tartogatott meglepetéseket. Egyik kanyar a másik után a málladozó kőből és szálkás deszkákból épített alagutakban. Olyan volt, amilyennek egy föld alatti járatnak lennie kell: nedves, sötét és szűk. Eszembe jutott a nap, amikor Linkkel Summerville-ben követtünk egy kóbor kutyát egy átereszbe. Mindent összevetve, a legfurcsább éppen az volt, hogy miután végre megfejtettük a térkép titkát, minden olyan szokványosnak tűnt! Követni a megtalált útvonalat már gyerekjáték volt. Egy darabig legalábbis. - Ez az. Ennek kell lennie - nézett fel Liv a térképről. Mellette fából ácsolt lépcső vezetett fel egy rozoga ajtóhoz, melynek körvonalait a réseken átszűrődő fény rajzolta ki. - Biztos vagy benne? A lány bólintott, és zsebre rakta a térképet. - Akkor hát lássuk, mi van mögötte! - mondtam eltökélten, és megindultam a lépcsőn. - Ne olyan hevesen, Rövid Gyufa! - szólt rám Ridley. - Mit gondolsz, mi van az ajtó másik oldalán? - kérdezte akadozva. Éppen olyan ideges volt, mint én. - A legenda szerint ősi mágia, ami sem a Fényhez, sem a Sötétséghez nem tartozik mondta Liv, tekintetét a földre szegezve. - Fogalmad sincs, miről beszélsz, Őrző - rázta a fejét Ridley. - Az ősi mágia veszélyes. Határtalan az ereje. Káosz, a maga legtisztább formájában. Azaz, nem a legjobb ómen a boldog végkifejlethez. Nyomomban szorosan Livvel és Linkkel, közelebb léptem az ajtóhoz. - Gyere, Rid! - mondtam. - Akarsz segíteni Lenának, vagy nem? - visszhangzott Link hangja a falakról. - Én... én csak azt akartam mondani, hogy... - a varázserejét vesztett Szirén hangján érezni lehetett, hogy fél. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy utoljára akkor láttam ennyire rémültnek, amikor Sarafine-nel kerültünk szembe az erdőben. Nekifeszültem az ócska ajtónak. Nehezen adta meg magát, nyikorgott, megakadt. De tudtam, hogy még egy lökés, és ott leszünk, a Nagy Gátnál. Kicsit sem féltem, nem is értem miért. Eszembe se jutott, hogy az ajtót kifeszítve egy mágikus univerzumba kerülünk. Haza gondoltam. A falemez meglehetősen hasonlított a búcsúban, a Szerelmesek csatornájának helyén talált Külső Ajtóhoz. Átfutott az agyamon, hogy ez talán valami jel - valami a kezdetekről, ami újra megjelenik az út végén. Hogy ez jó vagy rossz előjel, azt már nem tudtam eldönteni. Nem számított, mi van az ajtó másik oldalán. Csak az lebegett előttem, hogy Lena ott van a túloldalán, és szüksége van rám, akár tud róla, akár nem. Már nem volt visszaút. A deszkának veselkedtem, és amikor az ajtó kinyílt, vakító fehérség tárult elénk. Kiléptem a bántóan erős fénybe, magam mögött hagyva a sötétet. Alig láttam a lábam alatt a lépcsőfokokat. Belélegeztem a sós párától sűrű, a tenger közelségétől fanyarrá vált levegőt.
Loca Silentia. Most már értettem, miért nevezik így. Attól a pillanattól, hogy kiléptünk a Járatok sötétjéből a széles, sima víztükör elé, egyedül csak a fény és a csend létezett. A szemem lassan hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz. Az elénk táruló látvány leginkább a dél-karolinai sík sziklás tengerpartjára emlékeztetett. A parti fövenyt szürke és fehér osztrigahéj borította, és pálmafák egyenetlen sora szegélyezte. Kissé odébb rozoga deszkákból álló gyalogjáró kanyargott a szigetekkel szemközti part mentén. Ott álltunk mind a négyen, feszülten figyelve, hátha meghalljuk a hullámok morajlását, a szél zúgását vagy egy sirály vijjogását - de csak a nyomasztó csönd borult ránk. A táj tökéletesen szokványosnak és egyben hihetetlenül szürreálisnak látszott. A színek túl harsánynak tűntek, a fények túl vakítónak. A parton túl, a messzeségben az árnyék túl sötét volt. Valahogy mégis olyan szépnek láttam mindent, még a természetellenes sötétséget is. Mindez egyszerre tört rám, elállt tőle a szavam. A mágia behálózott, körülölelt és összekötött minket. Ahogy elindultunk a deszkákból rakott ösvényen, a távolban a Tenger-szigetek kerek öblei tűntek fel, mögöttük sűrűn gomolygott a köd. Itt-ott nád nőtt a víz szélén, s végig a part mentén fából ácsolt, roskatag mólók nyújtózkodtak a sima, töretlen vízfelszín felett, míg el nem halványultak a messzeségben. Hidak a semmibe. Felnéztem az égre, és egyetlen csillagot sem láttam. Liv ellenőrizte a csuklóján rezgő szelenométert, és megütögette. - Amit mutat, annak végképp semmi értelme, többé nem segít rajtunk - állapította meg, majd lecsatolta és zsebre vágta a hasznavehetetlenné vált eszközt. - És most? Link lehajolt, a sértetlen kezével felvett egy kagylót, és jó messzire hajította. A víz egyetlen hang nélkül nyelte el. Ridley a barátom mellett állt, rózsaszín tincseit ide-oda lebegtette a szél. A kikötő távolabbi részén, a vékony póznára tűzött dél-karolinai lobogó - sötétkék alapon pálmafa és hold -, ahogy csapkodta a szél, úgy festett, mint egy Igéző zászló. Amikor figyelmesebben megnéztem, észrevettem, hogy némiképp eltér a megszokottól, mert a legyezőpálma és a félhold mellett volt rajta egy hétágú csillag is. A Déli Csillag, mintha csak odahullott volna az égből a zászlóra. Arra gondoltam, hogy ha valóban itt helyezkedik el a varrat a Halandó és az Igéző világ között, nem sok nyomát lehet látni. Nem is tudom, mit vártam. De csak az a plusz csillag volt az állami lobogón, és a mágia, ami sűrűn kavargott a levegőben, akárcsak a tenger sós párája. A gyalogút elejénél utolértem a többieket. A szél feltámadt, és még erősebben csapkodta a zászlót, ami azonban így sem adott ki egy árva hangot sem. Liv elővette az összehajtott térképet. - Ha itt vagyunk, a megfelelő helyen, akkor, ahol most állunk, meg ott a bóján túl lévő sziget között kell lennie - jelentette ki. - Szerintem jó helyen vagyunk - vágtam rá magabiztosan. - Honnan tudod? - kérdezte. - A Déli Csillag, amiről meséltél, emlékszel? - kérdeztem vissza, majd a zászlóra mutattam. Gondolj csak bele! Ha egészen mostanáig a csillagot követtük, akkor az, hogy ott van a zászlón, azt jelzi, hogy célba értünk. - Hát persze! A hétágú csillag! Liv tüzetesen megvizsgálta a zászlót, megérintette a szövetet, és talán, most először, végre hajlandó volt elhinni, hogy sikerrel jártunk. Hosszas örvendezésre azonban nem volt idő; tudtam, hogy tovább kell mennünk.
- Akkor hát, lényegében mit is keresünk? Egy szigetet? Vagy valamit, amit emberi kéz alkotott? - Most ezzel azt akarod mondani, hogy nem ezt? - kérdezte csalódottan Link, és visszacsúsztatta a kerti ollót az övébe. - Úgy gondolom, át kell kelnünk a vízen. Logikusnak tűnik. Mint ahogyan át kell kelni a Sztüx folyón, hogy eljussunk Hádész birodalmába - mondta Liv, és kisimította a térkép megfelelő részét. - Ezek szerint valamiféle összeköttetést keresünk, ami átvisz a vízen, magához a Nagy Gáthoz. Például egy homokzátonyt vagy egy hidat. Aztán, miközben mind feszülten figyeltünk, a térkép fölé illesztette a pergament. - Igen, látom! - kiáltott fel Link, és kikapta a lány kezéből a térképet. - Baromi jó! lelkendezett, miközben hol bedugta a pergament a térkép alá, hol előhúzta. - Most látszik, most nem látszik. Majd elengedte a térképet, mire az a homokban kötött ki. - Óvatosan! - szólt rá Liv. - Te teljesen stikkes vagy? - dühöngött, miközben felszedte a lapokat. - Ha az olyasmit jelent, mint a zseni, akkor igen! - vigyorgott Link. Ők ketten elég gyakran elbeszéltek egymás mellett. A lány eltette a térképet, és újra nekivágtunk. Ridley felvette Lucille Ballt, és magához ölelte. Nem sokat szólt azóta, hogy elhagytuk a Járatokat. Valószínűleg így, karmaitól megfosztva, előnyben részesítette a macska társaságát. De persze az is lehet, hogy egyszerűen csak félt. Valószínűleg jobban tisztában volt az előttünk álló veszélyekkel, mint mi többiek együttvéve. Hirtelen éreztem, hogy a Fénygömb felizzik a zsebemben. A szívverésem felgyorsult, és szédülni kezdtem. Mit csinál velem? Amióta átkeltünk a térképen Loca Silentiaként jelölt senki földjére, a Fénygömb nem az utunkat világította meg, hanem a múltat. Macon múltját. Rajta keresztül jöttek a látomások, mint egy zárlatos vezetéken, melyet nem tudtam kikapcsolni. A képek időnként fel-felvillantak, és Macon korábbi életének töredékei szakították meg a jelent. Ridley szandáljának tűsarka alatt kiszáradt pálmalevél reccsent. Aztán újabb hasonló hangot hallottam, és éreztem, hogy elsodródom...
Macon, ahogy a válla megroppant, érezte a törött csontokba hasító éles fájdalmat. A bőre megfeszült, mintha már képtelen volna bent tartani azt, ami benne ólálkodott. Úgy érezte, hatalmas súly nehezedik rá, elakadt a lélegzete. Látása elhomályosult, és úgy érezte, zuhan, noha kövek téptek a húsába, ahogy a földön fekve vergődött. Az Átalakulás. Tudta, hogy ettől a pillanattól fogva nem járhat Halandók közt a fényben, mert a nap lepörkölné a húst a csontjairól. Es nem fog tudni uralkodni a késztetésen, hogy Halandók vérével táplálkozzon. Tudta, hogy most már közéjük tartozik. Újabb Vérincubus a Ravenwood család gyilkosainak hosszú sorában; ragadozó, aki leendő áldozatai közt jár, és várja, hogy táplálkozhasson. Ebben a pillanatban magamhoz tértem, épp olyan hirtelen, mint ahogy rám törtek a képek. Odatámolyogtam Livhez. - Haladjunk! A dolgok kezdenek kicsúszni az irányításom alól!
- Milyen dolgok? - A Fénygömb... meg a látomások a fejemben... - hebegtem, mert hirtelen ennél jobban nem tudtam megmagyarázni. - Sejtettem, hogy nem lesz rád jó hatással - bólintott a lány. - Nem voltam biztos benne, de gyanítottam, hogy egy Irányfényből erősebb reakciót vált ki, főleg, hogy te ennyire érzékeny vagy bizonyos Igézők vonzerejére... Már úgy értem, ha... Ha valóban Irányfény vagyok. Be sem kellett fejeznie a mondatot. - Szóval - kérdeztem -, végre elhiszed, hogy a Nagy Gát létezik? - Nem. Hacsak... - és a legtávolabbi mólóra mutatott, egész a látóhatár peremén, amely hosszabb volt a többinél, olyannyira, hogy nem is láttuk a végét, csak azt, ahogy a ködbe vész. - Ez lehet az a híd, amit keresünk! - vélekedett. - Hát ez nem néz ki hídnak - szólt Link szkeptikusan. - Csak egy módon tudhatjuk meg! - mondtam, és megindultam. Miközben a korhadó deszkákon lépdeltünk, kerülgetve az osztrigahéjakat, azon kaptam magam, hogy a tudatom át- meg átcsúszik a látomások világába. Jelen is voltam, meg nem is. Egyszer itt, másszor ott. Egyik pillanatban még hallottam Ridley-t és Linket civakodni; a következő pillanatban látásomat köd homályosította el, majd újra Macon múltjában találtam magam. Biztos voltam benne, hogy valami módon hasznomra lesz, amit látok, de olyan gyorsan peregtek az események, hogy képtelen voltam végiggondolni. Eszembe jutott Amma, meg az ő szavajárása: „Soha semmi nem történik ok nélkül.” Megpróbáltam elképzelni, vajon most mit mondana. J.Ö.V.E.N.D.Ö.L. Vízszintes hét. Mint például abban a mondatban, hogy jól nyisd ki a szemed, Ethan Wate, mert amit most fogsz látni, megjövendöli, megmutatja, mi fog történni a jövőben. Ammának igaza volt, mint mindig, gondoltam, hiszen minden okkal történt, vagy nem? Ha elég figyelmes vagyok, Lena viselkedésének változásából következtethettem volna az igazságra, ha képes lettem volna meglátni az igazságot. Ezért megpróbáltam összeilleszteni a látomások mozaikdarabkáit, hogy megfejtsem, mit akarnak mondani. De nem maradt rá időm, mert ahogy elértünk a hídhoz, újra elszédültem, a járda imbolyogni kezdett, Ridley és Link hangja elhalkult...
A szobában sötét volt, Maconnek azonban nem volt szüksége fényre, hogy lásson. A polcok, éppen ahogy elképzelte, roskadoztak a vastag kötetektől. Szerepeltek a gyűjteményben terjedelmes művek az amerikai történelem mindegyik időszakáról, különös tekintettel a Függetlenségi Háborúra és a Polgárháborúra, melyek a legnagyobb hatást gyakorolták az ország sorsának alakulására. Macon végigfuttatta ujjait a bőrkötéses könyvek gerincein, és arra gondolt, hogy ezek nem sok hasznára lesznek. Ez egy másfajta háború. Igézők vívják, a saját családján belül. Ekkor a feje fölül lépteket hallott, majd azt, ahogy valaki beilleszti a félhold alakú kulcsot a zárba. Az ajtó reccsent, és ahogy a mennyezeten rés keletkezett, aprócska fénysugár szűrődött be. Legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy lesegítse a nőt, de nem mert megmozdulni. Mert már évek óta nem érintette őt, sőt nem is látta. Csak levélben tartották a kapcsolatot, és könyveken keresztül, melyeket a nő ott hagyott neki a Járatokban. De közben egyszer sem látta az arcát, nem hallotta a hangját. Marian gondoskodott róla, hogy ez véletlenül se fordulhasson elő. A nő most belépett a mennyezetbe vágott ajtón, és a fény elárasztotta a helyiséget. Maconnek a lélegzete is elakadt: a vendég, aki fényes, barna haját a feje búbjára tolt vörös keretes olvasószemüveggel fogta
hátra az arcából, még szebb volt, mint ahogy emlékezett rá. Elmosolyodott. - Jane - üdvözölte őt a férfi. Rég volt, hogy utoljára hangosan kimondta a nevét. Most valóságos dalként csengett. - Senki sem hívott így azóta... - sütötte le a szemét a nő. - Most már a Lilát használom. - Igen, persze, tudom. Lila érzékelhetően ideges volt, remegett a hangja. - Sajnálom, hogy személyesen kellett eljönnöm, de nem volt más mód mondta, és közben kerülte a férfi tekintetét. Túl fájdalmas lett volna ránéznie. Amit el kell mondanom, olyan dolog, amit nem írhatok le, nem hagyhatok ott neked, még a dolgozószobádban sem, mert nem vállalhatom a kockázatot! Maconnek volt egy kis irodahelyisége a Járatokban, ahová visszavonulhatott az önként vállalt gatlini száműzetésből. Lila időnként üzeneteket csúsztatott a könyvekbe, melyeket ott hagyott számára, de ezekben soha semmi személyeset nem írt. Tartalmuk minden esetben a Lunae Libriben folytatott kutatással függött össze, azaz a lehetséges válaszokkal arra a kérdésre, mely mindkettőjüket kínozta. - Jó újra látni téged - tett egy lépést előre Macon, mire Lila teste megfeszült. A férfinak ez szemlátomást rosszulesett. - Semmi baj - biztosította a nőt. - Most már képes vagyok uralni a késztetést. - Nem erről van szó... Akkor sem helyes, hogy itt vagyok. Azt mondtam Mitchellnek, hogy sokáig kell dolgoznom a levéltárban. Nem szeretek hazudni neki. Hát persze. Lilát bűntudat gyötörte. Macon megállapíthatta, hogy még mindig ugyanolyan becsületes, mint amilyennek megismerte. - Végül is, nem jártál olyan messze az igazságtól! - Ez a hazugság tényén nem változtat, Macon. A férfi, amikor meghallotta a saját nevét a nő szájából, mélyet sóhajtott. Aztán úgy döntött, jobb lesz a lényegre térni. - Szóval, Lila, mi az a fontos ügy, ami miatt megkockáztattad velem a találkozást? - Rábukkantam valamire, amit az apád elrejtett előled. Macon tekintete elsötétült ennek hallatán. - Nem láttam az apámat évek óta - mondta. - Azóta, hogy... Nem akarta befejezni a mondatot. Azóta nem látta az apját, amióta az addig mesterkedett, míg rá nem vette őt, hogy hagyja el Lilát. Silas és az ő kifacsart nézetei, a vakbuzgóság, amivel a Halandókra és az Igézőkre tekintett... Macon ezt most mégsem említette, nem akarta megnehezíteni a nő helyzetét. Így csak ennyit mondott: - Az Átalakulás óta. - Van valami, amit tudnod kell - közölte Lila olyan halkan suttogva, mintha a szörnyű értesülést szavakba önteni is veszélyes lenne. - Abraham életben van. A férfinak nem maradt ideje felelni, mert hirtelen suhogó hangra lettek figyelmesek, és egy alak öltött testet a sötétben. - Bravó! - szólalt meg az új jövevény. - Ez a nő sokkal okosabb, mint hittem. Lila, ugye? - kérdezte, majd hangosan tapsolni kezdett. - Elkövettem ugyan egy csúnya taktikai hibát, de a nővéred majd helyrehozza, nem igaz, Macon? - Sarafine nem a testvérem! - tiltakozott Macon, szeme összeszűkült, mire Abraham modorosan megigazította zsinórnyakkendőjét. Fehér szakállával, ünneplő öltönyében inkább
hasonlított egy barátságos öreg prédikátorra, mint valódi, gyilkos énjére. - Ugyan, ne légy már ilyen undok! Elvégre Sarafine az apád lánya. Szégyenletes, hogy ennyire nem tudtok kijönni egymással. Abraham beszéd közben megindult Macon felé, oly nyugodt léptekkel, mintha csak a parkban sétálna. - Tudod, mindig is reménykedtem, hogy egyszer lesz alkalmunk találkozni folytatta. - Biztos voltam benne, hogy ha egyszer beszélek a fejeddel, elfogadod majd a Dolgok Rendjében kijelölt helyedet. - Én nagyon jól tudom, hol a helyem! - vágta rá Macon. - Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy a Fény mellett kötelezem el magam. - Mintha ez lehetséges lenne! - kacagott fel hangosan Abraham. – Természetednél fogva Sötét lény vagy, egy Incubus! Ez a nevetséges szövetség a Fényhozókkal, a Halandók védelmében - micsoda bárdolatlan ostobaság! Hozzánk tartozol, mi vagyunk a családod! - győzködte az öregember Macont, majd megvetően Lilára nézett. - És mindezt miért? Egy Halandó nő miatt, akivel soha nem lehetsz együtt? Aki ráadásul más férfi felesége? Lila tudta, hogy ez nem igaz. Macon nem csak miatta döntött így, bár részben ő is közrejátszott. A nő, összeszedve minden bátorságát, szembenézett Abrahammel. - Meg fogjuk találni a módját, hogy mindennek véget vessünk, hogy Igézők és Halandók közt több is lehessen, mint hogy pusztán egymás mellett élnek! Abraham arckifejezése egészen megváltozott; fenyegetővé vált, és már aligha hasonlított egy tisztességben megőszült déli úriemberre. Gonoszul, vészjóslóan nézett Maconre. - Apáddal és Huntinggal együtt reménykedtünk benne, hogy csatlakozol hozzánk. Figyelmeztettem Huntingot, hogy egy testvér könnyen csalódást okozhat. Akárcsak egy fiú, ha megtagadja az apai örökséget! Macon elkapta a fejét, és az ö arca is olyan keménnyé vált, mint Abrahamé. - Én nem vagyok senki fia! - szűrte ki a fogai közt. - Akárhogy is, semmiképp nem engedhetem, hogy akár te, akár ez a nőszemély útját állja terveinknek! Igazán sajnálatos. Hátat fordítottál a családodnak, csak mert szeretted ezt a hitvány Halandót, és most mégis meg fog halni, amiért belerángattad ebbe! Abraham ekkor eltűnt, és a következő pillanatban már Lila előtt öltött testet. - Akkor hát legyen! - tátotta ki a száját, felfedve csillogó szemfogait. Lila felsikoltott, és a karjával próbálta védeni magát. A rettegett harapás azonban mégsem következett be, mert Macon ott termett kettejük között. A nő érezte, ahogy a férfi teste az övének csapódik, és hátralöki. - Lila, fuss! - kiáltott rá a férfi. A nő egy pillanatra megbénult a rémülettől, mert látta, hogy a két Incubus egymásnak ront. A hang, ami a küzdelmet kísérte, hátborzongatóan erőszakos volt, mintha maga a föld hasadt volna ketté. Döbbenten nézte, ahogy Macon a földhöz vágta Abrahamet, aki fájdalmában felüvöltött. Nem bírta tovább; futott, ahogy a lába bírta.
Az ég, mint egy visszafelé tekert videoszalag, lassan hömpölygött körülöttem. Liv hozzám beszélt, de csak azt láttam, ahogy az ajka szavakat formál, hogy mit mond, azt nem hallottam. Ismét lehunytam a szemem.
Szóval Abraham ölte meg az anyámat. Lehet, hogy Sarafine keze által halt meg, de Abraham parancsára. Ebben egész biztos voltam. - Ethan? Hallasz engem? Liv hangja pánikról árulkodott. - Jól vagyok - nyögtem ki, és lassan felemeltem a fejem. A többiek riadtan néztek le rám, Lucille pedig a mellkasomon ült. Körülnéztem, és rájöttem, hogy kiterülve fekszek a gyalogút korhadó deszkáin. - Add ide! - szólt rám Liv, és ki akarta feszíteni a Fénygömböt az ujjaim közül. Természetfeletti csatornaként működik, nem tudod az irányításod alatt tartani! De nem adtam. Túl értékes volt ez a csatorna, hogy hagyjam bezárulni. - Legalább mondd el, mi történt! - sóhajtott megadóan Liv, és kezét a vállamra téve próbált egyensúlyban tartani. - Kit láttál? Abrahamet, Sarafine-t? - Semmi bajom. De nem akarok róla beszélni - hárítottam. - Jól vagy, ember? - meredt rám Link. Pislogtam. Olyan érzésem volt, mintha fodrozódó víz alól nézném a többieket. - Igen, jól vagyok - bizonygattam. Ridley úgy egy méterre állt tőlünk, és a szoknyájába törölgette a kezét. - Ez is egy híres utolsó mondat - jegyezte meg ironikusan, és több hozzáfűznivalója nem volt a történtekhez. Liv felvette a hátizsákját, aztán csak állt, és nézte a végtelenbe nyúló mólót. Odavánszorogtam mellé. - Ez az - néztem rá. - Érzem. Megborzongtam, aztán észrevettem, hogy ő is reszket.
JÚN.20. A Nagy Gát
Úgy tűnt, mintha már időtlen idők óta mennénk. Ahogy haladtunk rajta, a híd mintha egyre hosszabbá vált volna. Minél messzebbre jutottunk, annál kevesebbet láttunk. A levegő egyre fényesebb, súlyosabb és párásabb lett. Egyszer csak véget ért az időjárás kikezdte deszkák sora, és tömör ködfal magasodott előttünk. - Ez lenne a Nagy Gát? Leguggoltam, és odatettem a kezem, ahol a fa véget ért. Semmit nem éreztem; nem volt ott semmiféle Igéző lépcső, csak a légüres tér. - Várjatok, mi van, ha ez valami veszélyes energiamező vagy halálos pára? - kiáltott fel Link. Elővette a kerti ollót, a ködbe lógatta, majd sértetlenül visszahúzta. - Jó, lehet, hogy nem az. De akkor is ijesztő! Honnan tudhatjuk, hogy ha ezen átmegyünk, vissza tudunk majd jönni? Barátom, mint mindig, csak azt mondta ki hangosan, ami mindannyiunkat aggasztott. A híd végén álltam, szemközt a nagy semmivel. - Én átmegyek - jelentettem ki. - Alig tudsz járni! - felelte zaklatottan Liv. - Miért? Mert ez az egész az én hibám. Mert Lena a barátnőm volt. Mert, jelentsen ez bármit, lehet, hogy Irányfény vagyok. Amikor elfordultam, Lucille-t pillantottam meg, aki a karmaival erősen kapaszkodott Ridley ruhájába. Ahogyan a macskák általában, ő is irtózott a víztől. - Au, hülye dög! - tette le Ridley mérgesen, amikor az állat karma a bőrébe mélyedt. Lucille erre tett néhány óvatos lépést, aztán felém fordult, és mintha csak azt mondta volna, „gyerünk!”, oldalra billentette a fejét. A következő pillanatban egy ugrással a ködbe vetette magát, és eltűnt. - Csak úgy - feleltem végül Liv korábbi kérdésére, és anélkül, hogy megvártam volna, miként döntenek a többiek, követtem a sziámit a felhők közé. Ott voltam hát a Nagy Gát kellős közepén, a két világ közt, és egy pillanatra nem éreztem magam sem Igézőnek, sem Halandónak. Amit éreztem, az maga volt a mágia. Áthatotta minden érzékemet; éreztem, hallottam, szagoltam. Ott volt a sűrű levegőben, a hangokban, a sóban, a párában. Úrrá lett rajtam a vonzereje és az elviselhetetlennek tűnő vágyakozás. Szerettem volna, ha Lenával vagyok itt. De még annál is jobban akartam itt lenni. Minden ok vagy logikus magyarázat nélkül, csak az elsöprő erejű vágyakozás volt bennem. Itt akartam lenni, mindennél jobban vágytam erre. Nem akartam választani a világok közt. Szerettem volna mindkettőnek része lenni. Nem csak az egyik eget akartam látni, hanem mindkettőt! Haboztam egy ideig, aztán elszántam magam, és megtettem az első lépést. Kifelé a ködből, bele az ismeretlenbe.
JÚN. 20. Ki a Fényből
Hirtelen olyan hideg levegő csapott meg, hogy egészen libabőrös lett a karom. Mire kinyitottam a szemem, a fényesség és a köd eltűnt. Csak a Holdat láttam, mely besütött egy távoli, csipkézett sziklák övezte barlangba. A telihold tisztán, fényesen világított. Vajon most a Tizenhetedik Holdat nézem, tűnődtem magamban. Lehunytam a szemem, és próbáltam felidézni az érzések hömpölygő áradatát, mely az előbb, a két világ között rohant meg. És újra megéreztem. Ott volt a levegő elektromos vibrálásában; mintha a világnak e része tele lenne élettel, melyet nem láthatok, de mindenben ott érezhetek magam körül. - Gyere már! - tűnt fel mögöttem Ridley, maga után húzva Linket, aki szorosan behunyta a szemét. - Most már kinyithatod, te Szuperhős! - engedte el a kezét. Kisvártatva Liv is megjelent. Egészen elakadt a lélegzete. - Ez elképesztő volt! - hüledezett, majd odalépett mellém. Kissé összekócolódott hajjal, csillogó szemmel nézte a hullámokat, ahogy a sziklákhoz csapódtak. - Gondolod, hogy tényleg... - kezdte a kérdést, de még be sem fejezte, már válaszoltam is: - Átkeltünk a Nagy Gáton. Ami azt jelenti, hogy Lena itt van valahol, ahogy Sarafine is. Meg a jó ég tudja, ki még. Lucille letelepedett egy sziklára, és ráérősen nyalogatta az egyik mancsát. Észrevettem, hogy mellette, két kő között megcsillan valami. Lena nyaklánca volt az. - Nézzétek! Lehajoltam, hogy felvegyem. Nem tudtam leküzdeni a kezem reszketését. Soha nem láttam Lenát a nyaklánc nélkül, egyetlenegyszer sem! Az ezüstgomb fénylett a porban, a drótcsillagra rátekeredett a vörös fonaldarab. Ezek nemcsak az ő emlékei voltak, hanem a mi közös élményeink, minden, amit megismerkedésünk óta megosztottunk egymással. Élete kevés boldog pillanatának tárgyi bizonyítékai ott hevertek, törött kagylóhéjak és hullámok által partra mosott hínárcsomók közé hajítva. Ha ez valami jel, akkor nem jót jelent. - Találtál valamit, Rövid Gyufa? - kérdezte Ridley. Vonakodva kinyitottam a tenyerem, és megmutattam a többieknek a láncot. Ridley-nek elakadt a lélegzete. - Mi ez? - kérdezte Liv, mert ő nem ismerte fel az ékszert. - Lena nyaklánca - válaszolt helyettem Link, és szomorúan lehajtotta a fejét. - Lehet, hogy csak elvesztette - jegyezte meg Liv gyanútlanul. - Nem! - kiáltott fel Ridley. - Sohasem vette le. Egyszer sem, mindig a nyakában volt! Nem veszíthette el csak úgy! Abban a másodpercben észrevette volna, ha leesik! - Lehet, hogy észrevette - vont vállat Liv -, csak nem törődött vele. Ridley ekkor neki akart rontani Livnek.
- Ne merészelj ilyet mondani! - dühöngött, miközben Link a derekánál fogva tartotta vissza. Nem tudsz te semmit! Mondd meg neki, Rövid Gyufa! De már én sem tudtam, mit gondoljak. Jó ideig gyalogoltunk, mire a part menti sziklákba vájt barlangokhoz értünk. Homokos aljukban pocsolyákba gyűlt az apály után megmaradt víz, a csipkézett falak pedig kirekesztették szinte az összes fényt. A sziklák közt húzódó gyalogút úgy tűnt, egyenesen az egyik barlanghoz vezet. Az óceán robajlott körülöttünk, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elsodorhat minket. A hely hatalmas erőt árasztott magából. A sziklák morajlottak a lábam alatt, és minden, még a hold fénye is, olyan elevennek tűnt! Addig ugráltam egyik szikláról a másikra, míg elég magasra értem ahhoz, hogy ellássak a part menti barlangok kiszögellései fölött. A többiek szorosan a nyomomban maradtak, igyekeztek lépést tartani velem. - Ott - mutattam egy óriási üregre, mely a minket körülvevő barlangok mögött helyezkedett el. A hold fénye éppen rávetült, és a tetején hatalmas, cikcakkos repedést világított meg. És még mást is. A halovány fényben először alig tudtam kivenni az árnyak közt mozgolódó alakokat, de aztán rájöttem, hogy Hunting Vérfalkája az. Nem lehetett őket összetéveszteni. Senki nem szólt egy szót sem. Ezúttal nem egy megoldandó rejtéllyel álltunk szemben; nagyon is határozottan láthattuk a veszély forrását. Abban a barlangban ugyanis Sötét Igézők, Vérincubusok és Csapásosztók vártak ránk, akikkel szemben mindössze egymásra számíthattunk, meg a Fénygömbre. - Törődjünk bele! - szólt Link, akit letaglózott a felismerés. - Mind a négyen halálra vagyunk ítélve. Lenézett a mancsát nyalogató Lucille-re, és hozzátette: - Még a macska is. Sajnos nem tudtam semmiféle cáfolattal előhozakodni. Amennyire ráláttunk a környékre, csak egyetlen út vezetett be és ki is. A barlang száját marcona őrök tartották szemmel, és odabent még náluk is rosszabbra lehetett számítani. - Igaza van - sóhajtott Ridley. - A nagybátyám valószínűleg ott van bent az alattvalóival együtt. És az erőm nélkül nem úszhatjuk meg még egyszer a Vérfalka támadását. Kiszolgáltatott Halandók vagyunk, semmink nincs, csak az a nyamvadt fénylő kő! - fakadt ki, és olyan csalódottan, amilyennek még sose láttam, a homokba rúgott. - Nem vagyunk teljesen kiszolgáltatottak - ellenkezett Link -, csak Halandók. Majd hozzászoksz. - Ha én ehhez hozzászokom, lőj le! - Lehet, hogy ennél messzebb már nem juthatunk - tekintett Liv a tengerre. - Még ha valahogy ki is cselezzük a Vérfalkát, Sarafine-nel szembekerülni olyan lenne, mint... Mint aláírni a saját halálos ítéletünket, fejjel rohanni a falnak, öngyilkosságot elkövetni... Hol vagy, Lena? Láttam, ahogy a holdfény besüt a barlangba. Tudtam, hogy Lena itt van valahol, és vár rám. Nem felelt ugyan, de ennek ellenére tovább kutakodtam utána az elmémben. Jövök! - Talán Livnek igaza van, és meg kellene fontolnunk, hogy visz-szaforduljunk! - vélekedett Link. - Hozhatnánk segítséget! Igyekezett leplezni zihálását, de így is feltűnt, hogy még mindig fájdalmai vannak.
Ismét csak azzal szembesültem, hogy mennyi bajt okozok a barátaimnak, akik bíznak bennem! - Nem fordulhatunk vissza - jelentettem ki. - Legalábbis én nem! A Tizenhetedik Hold közeleg, Lena pedig kifut az időből. A Fénygömb nem véletlenül vezetett ide. Eszembe jutott, mit mondott Marian, amikor Anya sírjánál átadta. A Fényben ott a Sötét, és a Sötétben ott a Fény. Sokszor hallottam ezt Anyától. Előhúztam a gömböt a zsebemből. Most ragyogó zöldben pompázott, és hihetetlenül erős fényt árasztott. Éreztem, hogy valami történik. Ahogy újra és újra megforgattam a kezemben, sorra visszaemlékeztem mindenre. A magyarázat onnan nézett vissza rám, a gömb felszínéről. Egy csomag, a jellegzetes Marian-féle barna papírral, madzaggal átkötve. A Fénygömbre meredtem, és most először megértettem a dolgokat. Ahogy rám tört a felismerés, képek jelentek meg az elmémben, és egyúttal a gömb felszínén is. Kert, citromfák kis erdeje. Talán Ridley-nek igaza volt, gondoltam. Tényleg csak ez a nyamvadt fénylő gömb áll rendelkezésünkre. Aztán egy gyűrű, amit valaki megcsavar az ujján. A Halandók egyedül nem érnek fel a Sötét Igézők erejével. Anya képe, az árnyak közt. Lehet, hogy a válasz mindvégig ott volt a zsebemben? És két fekete szem, mely visszatükrözte az enyémet. Nem voltunk egyedül. Soha. A látomások kezdettől fogva utaltak rá. A képek, éppoly hirtelen, ahogy megjelentek, eltűntek, és szavak léptek a helyükbe. A Gömbben ott az erő, az erőben pedig ott az Éjszaka. - A Fénygömb... Nem az, aminek hittük! - visszhangozták szavaimat a körülöttünk lévő sziklafalak. - Miről beszélsz? - nézett rám Liv meglepetten. - A Fénygömb nem iránytű! - válaszoltam. - Soha nem is volt az. Felemeltem, hogy mindannyian láthassák. Ahogy néztük, egyre vakítóbban ragyogott, míg végül szabályos kör alakot vágott a sötétségben. Olyan volt, mint egy kis csillag. A végén már csak a fényt láttam, magát a gömböt nem. - Most mi történik? - suttogta Liv csodálkozva. A Fénygömb, melyet oly gyanútlanul elfogadtam Mariantől Anya sírjánál, nem iránytű volt. Hanem Macon börtöne. Magasabbra emeltem. A sekély, hullámok vájta üreg szivárványszínekben játszó fényében megcsillant a lábamnál a víz felszíne. A falakon, a kőzetbe ágyazódott legparányibb kvarcszemcsék is visszaverték a ragyogást. A sötétben a gömb mintha lángra lobbant volna. Gyöngyházfényben ragyogó felülete hirtelen áttetszővé vált, és betekintést engedett az eddig rejtőzködő, száz színben kavargó belső részbe. A lila a méregzöld árnyalataira váltott, aztán vakító sárgává robbant, mely végül narancsszínűvé, majd vörössé mélyült. És abban a pillanatban megértettem a szerepem. Nem vagyok sem Őrző, sem Igéző, sem Látó. Nem vagyok olyan, mint Marian és Anya. Nem nekem való megbízatás, hogy a felhalmozott tudás és történelem letéteményese legyek, őrizzem az Igézők világának összegyűjtött könyveit, vigyázzam a féltett titkokat. Livben, aki felkutatja az ismeretlent, és mérhetővé teszi
könyveit, vigyázzam a féltett titkokat. Livben, aki felkutatja az ismeretlent, és mérhetővé teszi a mérhetetlent, szintén nem ismerek magamra. Amma szerepét sem nekem találták ki; nem rám vár a feladat, hogy lássam, amit más nem lát, és kapcsolatot teremtsek a Nagyszerűekkel. És, ébredtem rá, végképp nem hasonlítok Lenához. Nem tudom elhomályosítani a holdat, nem tudok vihart kelteni, vagy olyan felfordulást csapni, mint ő a búcsúban. Ridley korábbi énjével ellentétben, soha nem tudnék senkit meggyőzni, hogy ugorjon le a hídról. És Macontől is távol állok. Elmém egy rejtett, hátsó zugában számot vetettem a lehetőségekkel, hogy miként illeszkedem a történetbe, és Lena életébe. Már ha egyáltalán jut benne nekem szerep. Végül összeállt a történet. Mintha egész életemben a Járatok sötétjében bolyongtam volna zavarodottan, és most hirtelen kiértem volna a fényre. Végre tudtam, mi a teendőm, tudtam, mi a szerepem. Mariannek igaza volt, valóban Irányfény vagyok. Az a feladatom, hogy megtaláljam, ami elveszett. Vagy, jelen esetben azt, aki elveszett. Hagytam végiggurulni a Fénygömböt a tenyeremen, az ujjam végéig, majd elengedtem. Magától is megállt a levegőben. - Mi a… - hajolt közelebb Link hebegve. Előhúztam a zsebemből az összehajtott, megsárgult lapot. Azt, amelyiket Anya naplójából téptem ki, és, látszólag ok nélkül, mindvégig magammal hurcoltam. A lebegő Fénygömb ezüstös csillogással árasztotta el a barlangot. Közelebb léptem, és felemeltem a lapot, hogy felolvashassam a rajta szereplő Igézetet, még ha latinul is íródott. Óvatosan ejtettem ki a szavakat. „In Luce Caecae Caligines sunt, Et in Caliginibus, Lux. In Arcu imperium est, Et in imperio, Nox. ”
- Hát persze - suttogta Liv, és közelebb lépett a fényhez. - Az Igézet. Ob Lucem Libertas. Szabadság a Fényben - mondta, majd várakozón rám nézett. - Fejezd be! Megfordítottam a lapot, de a másik fele üres volt. - Itt csak ennyi szerepel - vontam vállat. - Nem hagyhatod félbe! - kerekedett el rémülten Liv szeme. - Úgy borzasztó veszélyes! A Fénygömb, sőt mi több, egy Ravenwood Fénygömb ereje, meg is ölhet minket, és... őt is. - Akkor segíts! - sürgettem. - Nem tehetem, Ethan - rázta a fejét a lány. - Tudod, hogy nem tehetem! - Liv! Ha nem segítesz, Lena meghal, te is, én is, Link és Ridley is, mindannyian! Olyan messzire jutottunk, amilyen messzire Halandó csak juthat. Nélküled utunk itt véget ér! - győzködtem, és a vállára tettem a kezem. - Ethan - suttogta. Semmi mást nem mondott, csak a nevemet, de én hallottam azokat a szavakat is, amelyeket képtelen volt kimondani; olyan tisztán, mint amikor Lenával keltáltunk. Livnek és nekem is megvolt a sajátos kötelékünk; nem mágikus, hanem meglehetősen emberi, és nagyon valóságos kötelék. Liv másként képzelte kettőnk kapcsolatát, mint ahogyan az alakult, de végül elfogadta. Megértett engem, és a lelkem mélyén bíztam benne, hogy később sem fog neheztelni rám. Azt kívántam, bár történhettek volna másképp a dolgok, úgy, hogy a végén Liv is rossz szájíz nélkül emlékezzen vissza az egészre. És ennek semmi köze nem volt eltűnt égitestekhez vagy az Igézők egéhez. De akkor sem Liv felé vitt az utam. Ő csak az út része volt.
A lány, tekintetével kikerülve az izzó Fénygömböt, rám nézett. Alakját körülölelte a ragyogás, mintha a nap előtt állna. Ahogy a Fénygömb felé nyújtotta a kezét, bevillant az álmom, amikor Lena kinyúlt értem a sötétségből. A két lány olyan volt, mint a Nap és a Hold. Az egyikük nélkül nem láthatom a másikat. A Fényben ott a Sötét, és a Sötétben ott a Fény. Liv megérintette a Fénygömböt, és beszélni kezdett: „In Illo qui Vinctus est, Libertas Patefacietur. Spirate denuo, Caligines. E Luce Exi. ”
Miközben a gömböt figyelte, könnyek csorogtak az arcán. Kínnal ejtette ki a szavakat, mintha valósággal ki kellene őket tépnie magából; de nem hagyta abba. A bebörtönzött Újra szabad lesz. Jöjj ki a Fényből, Támadj fel, Sötétség!
Liv hangja az utolsó szavaknál elhalkult. Lehunyta a szemét, és végül a befejezést belesuttogta az éjszakába: - Jöjj ki! Jöjj... Elfogytak a szavak. Felém nyújtotta a kezét, mire én megszorítottam. Link odabicegett hozzánk, Ridley pedig a másik oldalról ragadta meg a karját. Liv egész testében reszketett. Minden egyes szóval egyre távolabb került választott hivatásától, az álmától. Nem tartotta magát az elvárt semlegességhez; az egyik oldal mellé állt. Az Igézés révén szereplőjévé vált a történetnek, amit csak lejegyeznie kellett volna. Tudtam, hogy ha ennek vége lesz - ha egyáltalán túléljük -, Liv nem lehet többé Őrző. Feláldozta, ami eddig értelmet adott az életének. El sem tudtam képzelni, milyen szörnyű érzés lehet ez. De akkor már négyen ismételtük a szavakat; nem volt visszaút. - E Luce Exi! J ö jj ki a Fényből! A robbanás elemi erejű volt, a lábam alól szikladarabok csaptak fel, és vágódtak a falnak. Mind a négyen a földre zuhantunk. Tele lett a szám sárral és sós vízzel. De már tudtam, mit próbált Anya elmondani, csak nem figyeltem rá eléggé. A barlangban, a sziklák, moha, víz és homok örvényében egy kőből, árnyékból formálódó alak jelent meg. Eleinte, mintha csak valami kísértetszerű jelenés lett volna, át lehetett látni rajta. Alatta a víz felszíne sima maradt; nem érintette a lába. Aztán egyre sűrűsödött, és végül emberi formát öltött. Keze lett, törzse és arca... Ott állt előttünk Macon. Hallottam Anya szavait. Most már veled van. Macon kinyitotta a szemét, és rám nézett. Csak te tudod kiszabadítani. Ugyanazt a megégett ruhát viselte, amiben akkor éjszaka meghalt. Csak egy dolog változott meg rajta.
A szeme zöld volt. Mint az Igézőknek. - Örülök, hogy újra látom, Mr. Wate! - üdvözölt.
JÚN. 20. Hús és vér
- Macon! Alig tudtam megállni, hogy örömömben a nyakába ne ugorjak; ő viszont nyugodtan nézett rám, miközben égett pernyét söprögetett a szmokingjáról. Megváltozott szeme igen felkavaró látványt nyújtott. Megszoktam, hogy Macon Ravenwoodnak, az Incubusnak üveges, fekete szeme van, melyben az ember visszatükrözve látja saját, kicsinyített képmását. Most pedig olyan zöld szemmel állt előttem, mint egy Fényhozó. Ridley is döbbenten meredt rá, és noha neki igen ritkán fagyott a torkára a szó, egyetlen hang sem jött ki a száján. - Igazán lekötelez, Mr. Wate, igazán - hálálkodott Macon, miközben ide-oda körözött a nyakával, mint aki elgémberedett a hosszas alvásban, majd nyújtózkodott. Lehajoltam a Fénygömbért, mely a sárban hevert. - Tudtam. Maga végig odabent volt. Milyen sokszor tartottam a kezemben és hagyatkoztam rá, hogy vezessen! Milyen ismerős volt a melegség, amit a kő árasztott! Linknek nehezére esett felfogni, hogy Macon életben van. Ösztönösen felé nyúlt, hogy megtapogassa, valódi-e. Mire a vélt kísértet nagyon is valós erővel odakapott, és barátom teljes megrökönyödésére megragadta Link karját. - Elnézését kérem, Mr. Lincoln. Attól tartok, még nem tudom uralni a reflexeimet. Az utóbbi időben nem túl gyakran adódott alkalmam használni őket - szabadkozott Macon. - Erre nem volt semmi szükség, Mr. Ravenwood - dörzsölgette Link mérgesen a szorítás helyét. - Csak azt akartam tudni, hogy nem-e... - Mire gondolt? Hogy Áttetsző vagyok talán, esetleg Háborgó? - Ahogy mondja, uram! - Akkor hát tessék, parancsoljon! - nyújtotta ki Macon a karját. Link olyan óvatosan nyújtotta felé a kezét, mintha egy rejtélyes születésnapi csomagot nyitna ki, és attól tartana, hogy az, tréfás kedvű barátainak köszönhetően, mindjárt felrobban. Amikor már csak egy milliméternyire volt az ujja hegye Macon elrongyolódott szmokingjától, meggondolta magát, és inkább megtorpant. A gyanúsított felsóhajtott, a szemét forgatta, és odanyomta Link ujját a mellkasához. - Érzi? Hús-vér test! Ez az egy közös bennünk, Mr. Lincoln. - Macon bácsi? A felocsúdott Ridley lassan odalépett idáig halottnak hitt rokonához; most már készen állt arra, hogy szembenézzen vele. - Tényleg te vagy az? - kérdezte elhűlve. Macon mélyen a lány kék szemébe nézett. - Elveszítetted az erődet - nyugtázta. Ridley bólintott, arcán könnycseppek gördültek végig.
- Te is - állapította meg szomorúan. - Egy részét igen, feltételezem azonban, hogy új adottságokra tettem szert. Macon unokahúga keze után nyúlt, de a lány elhúzódott tőle. - Nem tudom megállapítani - folytatta a férfi -, még alakulok. Olyan, mintha újra tizenéves lennék - mosolyodott el. - De zöld a szemed! - jelentette ki az unokahúga. Macon a fejét ingatta, és széttárta a kezét. - Igaz - ismerte el. - Incubus létemnek vége, de az Átalakulás még nem fejeződött be. Lehet, hogy a szemem olyan, mint a Fényhozóknak, de attól még érzem magamban a Sötétséget is. Az új erőim még nem űzték ki teljesen. - Én nem Alakulok! - kesergett Ridley. - Semmi vagyok; Halandó! - A lány az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha ez a létforma átok lenne. Hangja őszinte szomorúságtól csengett. - Többé nincs helyem a Dolgok Rendjében - állapította meg csüggedten. - De élsz! - mutatott rá a lényegre Macon. - Hiába - ingatta a fejét Ridley. - Úgy érzem, ez nem én vagyok! Nincs semmi hatalmam! Macon egy darabig mérlegelte magában a hallottakat; próbálta felmérni unokahúga jelenlegi állapotát. - Elképzelhető, hogy te is valamiféle Átalakuláson esel át - latolgatta az esélyeket -, hacsak nem eszelt ki a testvérem valami csavarosabb trükköt. - Úgy érted, az erőm még visszatérhet? - derült fel Ridley arca. - Attól tartok, Sarafine kegyetlenebb annál - sóhajtott Macon a lány kék szemébe nézve. Csak arra utaltam, hogy még nem vagy egészen Halandó. A Sötétség nem hagy el minket olyan könnyen, mint hinnénk. A férfi magához húzta az elkeseredett lányt, aki, mintha újra kisgyerek lenne, hozzábújt, és a szmokingjába fúrta könnyes arcát. - Nem könnyű Fényhozónak lenni, ha azelőtt Sötét voltál - mondta Macon, miközben vigasztalón simogatta Ridley hátát. - Majdnem lehetetlen. Én közben próbáltam gátat vetni az elmémbe toluló kérdésözönnek, és beértem annyival, hogy feltettem az elsőt, azt is rövidre fogva. - Hogy lehet ez? Macon elfordult Ridley-től, és ahogy rám nézett, szemének új, zöld fénye valósággal égetett. - Nem tudna, kérem, pontosabban fogalmazni, Mr. Wate? - kérdezett vissza, hangjában finom iróniával. - Hogy lehet az, hogy nem a Ravenwood-kriptában vagyok, urnába zárt huszonhétezer darab hamuszemcse formájában? Hogy lehet az, hogy nem rohadok az örök Nyugodalom Kertjének előkelő parcellájában a felázott föld alatt egy citromfa árnyékában? Hogy találtam magam ehelyett egy kristálygömb börtönében, a maga piszkos zsebében? - Kettő - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Hogy mondja, kérem? - vonta fel Macon a szemöldökét. - Az ön sírja fölött két citromfa van - helyesbítettem. - Mily nagylelkűség! Egy is tökéletesen elegendő lett volna. Macon, igaz fáradtan, de elmosolyodott, ami figyelemre méltó teljesítmény volt azok után, hogy épp most ért véget négy hónap raboskodása egy tojás méretű természetfeletti börtönben. - Esetleg azon tűnődik, miként lehetséges, hogy meghaltam, majd feltámadtam? - kérdezte. - Előrebocsátom, mind e mögött olyan történet rejlik, melyen életük végéig csámcsoghatnak
Gyapot közi szomszédai! - Csakhogy, uram, ön nem halt meg! - Jól mondja, Mr. Wate. Mindvégig nagyon is életben voltam. Bizonyos értelemben legalábbis. Liv bizonytalanul előrelépett. Tudta ugyan, hogy valószínűleg már sosem lesz Őrző, viszont a tudásvágy továbbra is ott munkált benne. - Mr. Ravenwood, feltehetek önnek egy kérdést? Macon kissé oldalra billentette a fejét. - Kit tisztelhetek önben, kedves? Úgy rémlik, a maga hangja volt az egyik, mely előhívott a Fénygömbből. - Igen, uram - bólintott elpirulva Liv. - A nevem Olivia Durand, és Ashcroft professzornál tanultam. De most, hogy... - hangja itt elhalt. - Elmondta az Ob Lucem Libertas-t. Liv szégyenkezve bólintott. Macon együtt érzőn nézett rá, és a lányra mosolygott. - Tehát maga igen nagy áldozatot hozott, hogy megmentsen, Miss Olivia Durand. Az adósa vagyok, és én soha nem feledkezem meg a háláról, ha valaki segít nekem. Természetesen kész vagyok megválaszolni a kérdését, ez a legkevesebb, amit tehetek önért. Annyi bizonyos, hogy Macon a raboskodás után is talpig úriember maradt. - Tudjuk, miként jutott ki a Fénygömbből, de hogyan került bele? Egy Incubus nem tudja bebörtönözni saját magát, és az ön esetében ez végképp kizárt, hiszen, ahogyan mindenki egybehangzón állítja, halott volt. Livnek igaza volt. Macon egyedül erre nem lett volna képes. Valakinek mindenképpen segítenie kellett neki, és én tudtam is, hogy ki volt az. Az az ember, akit mindketten ugyanúgy szerettünk, még a halála után is, mint Lenát. Anya - aki imádta a könyveket, a régiségeket, a hagyományokkal való szembeszegülést, a történelmet és a rejtélyeket. Aki annyira szerette Macont, hogy mikor az erre kérte, kisétált az életéből, noha a gondolatát sem tudta elviselni, hogy elhagyja. És egy része soha nem is hagyta el igazán. - Ő volt, ugye? Macon bólintott. - Az ön édesanyja volt az egyetlen, aki tudott a Fénygömbről. Neki adtam. Bármelyik Incubus hajlandó lett volna ölni is érte, hogy megkaparinthassa és elpusztítsa. Ez volt az egyik utolsó titkunk. - Látta őt? A tenger felé fordultam, és erősen pislogtam, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Macon higgadt arckifejezése megváltozott; mély fájdalmat tükrözött. - Igen - vallotta be. - És milyen volt? Milyen lett volna? Boldog? Halott? Önmaga? - Gyönyörű, mint mindig. Gyönyörű, mint azon a napon, amikor itt hagyott minket. - Én is láttam - mondtam. Visszagondoltam a Bonaventura Temetőben történtekre, és újra éreztem a gombócot a torkomban. - De az hogy lehet?
Liv nem Macon őszinteségében kételkedett; egyszerűen csak nem értette a dolgot. Ahogyan egyikünk sem. A férfi arcára kiült a gyász. Neki sem volt könnyebb Anyáról beszélni, mint nekem. - Úgy gondolom, gyakran fog még, főleg az Igézők világában olyan esetekkel szembesülni, hogy a lehetetlen mégiscsak lehetséges. De ha hajlandóak velem tartani egy kis ideig, meg is mutathatom. Egyik kezét Livnek nyújtotta, a másikat pedig nekem. Ridley előrelépett, és megfogta a kezem, és végül, bizonytalanul ugyan, de Link is csatlakozott, kiegészítve a sort. Macon rám nézett, és mielőtt megfejthettem volna az arckifejezését, a levegőt füst töltötte be...
Macon próbált kitartani, de érezte, hogy lassan elveszíti az eszméletét. Ráborul az ég, melynek feketeségét narancsszínű lángok szakítják meg. Nem látta a táplálkozó Huntingot, de érezte, ahogy testvére fogai a vállába mélyednek. Hunting végül jól lakott, és a földre dobta fivére ernyedt testét. Amikor Macon úja kinyitotta a szemét, látta, hogy Léna nagymamája, Emmeline térdel fölötte. Erezte, hogy az asszony gyógyító energiájának forró hullámai szétáradnak a testében. Ott volt Ethan is. Macon beszélni próbált, de nem tudta, hogy a többiek hallják-e. Arra akarta kérni őket, hogy keressék meg Lenát. A fiú valószínűleg meghallotta, mert sarkon fordult, és eltűnt a füstben. Macon megállapította, hogy Ethan természete hasonlít Amarie-éhoz, a fiú is éppoly makacs és rettenthetetlen. Anyja tulajdonságait is felfedezte benne: hűséges volt, becsületes, és a férfi sejtette, hogy nagy eséllyel törik majd össze az ő szíve is, amiért Igézőt szeret. Mielőtt Macon eszméletét vesztette, az utolsó pillanatig Jane-re gondolt. Amikor újra kinyitotta a szemét, a tűz eltűnt. A füst, a lángok sercegése, a robbanások minden abbamaradt. Macon sodródott a sötétben, de nem úgy, mint Utazás közben. Most csak nyomasztó ürességet érzett, és nem tudta irányítani, merre megy. Amikor megállt, látta, hogy a keze elmosódott, csak részben öltött anyagi formát. Rájött, hogy meghalt. Lena biztosan Kiválasztotta magát, gondolta, és a Fény mellett döntött. Még a sötétben is, annak tudatában, hogy mi vár egy Incubusra a túlvilágon, megnyugvás töltötte el. Tudatosult benne, hogy vége. - Még nincs. Neked semmiképp! Macon azonnal felismerte a hangot, és megfordult. Lila jane. A nő beragyogta a sötétséget; szépsége izzott, lángolt. - Janié! Annyi mindent szeretnék elmondani! A nő a fejét rázta, mozdulataival együtt hullámzott vállig érő barna haja. - Nincs idő - jelentette ki. - Most már előttünk az örökkévalóság! - ellenkezett Macon, Jane azonban felé nyújtotta csillámló ujjait. - Fogd meg a kezem! - szólította fel a férfit. Alighogy Macon engedelmeskedett, a sötétséget elmosódó színek és fények váltották fel. Ismerős képek és alakok lebegtek a szeme előtt, de ezek igen tünékenynek bizonyultak. Aztán rájött, hol vannak: a nő kedvenc helyén, a levéltárban. - Mi történik, Jane? - kérdezte Macon. Látta, hogy a nő felé nyúl, de minden olyan homályos volt. Aztán meghallotta azokat a
szavakat, amelyeket egykor ő tanított meg neki. - E falak közt, hol nincs tér és idő... Jane a kezében tartott valamit. A Fénygömböt. - Kérlek, ne tedd ezt! - könyörgött Macon. - Itt akarok maradni veled! A nő alakja már imbolygott a szeme előtt, majd halványulni kezdett. - Megígértem neked, hogy ha az idő eljön, használni fogom. És most tartom a szavam. Nem halhatsz meg-itt mára nő alakja a semmibe veszett, Macon csak a hangját hallotta -, szükség van rád! A fiamnak szüksége van rád! Macon el akarta volna még mondani neki, amit életében nem tudott, de már késő volt. Érezte a Fény gömb vonzását, és tudta, hiába is próbálna ellenszegülni. Ahogy beleszédült a feneketlen mélységbe, még hallotta a szavakat, melyekkel Jane megpecsételte a sorsát: „Comprehende, Liga, Cruci Fige. Ejtsd foglyul, zárd be, kínozd meg!”
Macon elengedte a kezünket, mire a látomás szertefoszlott. De még sokáig őriztem Anya képét az elmémben; képtelen voltam elengedni. Megmentette őt; felhasználta a fegyvert, melyet Macon adott neki, hogy megvédhesse tőle magát. Lemondott miattam a lehetőségről, hogy végre együtt lehessenek! Talán tudta, hogy Macon az egyetlen esélyünk? Amikor kinyitottam a szemem, Liv sírt, Ridley pedig igyekezett úgy tenni, mintha ő nem sírna. - Ugyan már! Elég legyen ebből a sok drámából! - legyintett unottságot színlelve, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. - Sejtelmem sem volt róla, hogy egy Áttetsző ilyesmire is képes lehet - szipogott Liv, a szemét törölgetve. - El sem tudja képzelni, mi mindenre vagyunk képesek, ha a helyzet megköveteli! Nem igaz, Mr. Wate? - veregette meg Macon a vállamat. Tudtam, hogy így próbálja megköszönni, amit érte tettem, de ahogy körülnéztem a viharvert táraságon, nem éreztem úgy, hogy hálát érdemelnék. Ridley elveszítette az erejét, Link megsérült, Liv pedig tönkretette a jövőjét. - Én nem tettem semmit - hajtottam le a fejem. Macon erre megszorította a vállam, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. - Ön rávette magát, hogy figyeljen olyan részletekre, melyek fölött legtöbben elsiklottak volna. Önnek köszönhetem, hogy most itt vagyok, ön hozott vissza! Elfogadta a szerepét, és mint Irányfény, idetalált! Ez nagyon nehéz lehetett! Végignézett Ridley-n, Linken és Liven. - Mindenki számára - tette hozzá, miközben az utóbbin állapodott meg a tekintete. Mindenki számára, beleértve Lenát is. Nagyon nehezemre esett elmondani, de nem vehettem biztosra, hogy tud róla. - Lena azt hiszi, hogy ő ölte meg magát. Maconnek egy pillanatra elakadt a szava, de amikor megszólalt, hangja higgadt maradt. - Miért hinne ilyesmit? - Sarafine engem szúrt le akkor éjjel, de maga halt meg. Amma mondta el.
Lena nem tudja megbocsátani magának a történteket, és a bűntudat egészen megváltoztatta őt. Megfordult a fejemben, hogy talán érthetőbben kellene fogalmaznom, de olyan sok mindent kellett hirtelen Macon tudomására hoznom! - Úgy gondolom, a szíve mélyén meghozta a döntést akkor is, ha esetleg nem tudatosult benne - folytattam. - Nem! - tiltakozott Macon. Liv itt már nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe. - A Holdak Könyve tehet mindenről, Mr. Ravenwood! Lena oly kétségbeesetten meg akarta menteni Ethant, hogy használta, és az a maga életét vette el a segítségért cserébe. Lena nem tudta, hogy ez fog történni. A Könyv könnyen kicsúszik az irányítás alól, éppen ezért nem szabad, hogy Igézők keze ügyébe kerüljön! A lány, miközben ezt fejtegette, jobban hasonlított egy Igéző könyvtárosra, mint valaha. - Értem - biccentett Macon. - Olivia? - Tessék, uram. - Tisztelem az elkötelezettségét, de most nincs szükségünk Őrzőre. Azaz, jobb, ha a mai nap bizonyos történéseit nem jegyzi le, és nem mondja el senkinek. Ért engem? Liv bólintott; arckifejezése világossá tette, hogy jobban tisztában van ezzel, mint maga Macon. - Ő nem Őrző, most már nem - mondtam szomorúan. Liv megmentette az életét, ezzel meghiúsítva a saját terveit. Mindenképpen rászolgált Macon tiszteletére. - Ezek után tényleg nem valószínű - sóhajtott Liv is. Egy darabig hallgattam, ahogy a hullámok megtörnek a sziklákon, és azt kívántam, bár magukkal vinnék a gondolataimat a tengerbe! - Minden megváltozott - állapítottam meg. Macon ismét Livre pillantott, majd hozzám fordult. - Semmi sem változott meg, legalábbis a fontos dolgok nem. Még nem. - De mit tehetünk? - szólalt meg Link, miután megköszörülte a torkát. - Úgy értem, nézzen ránk! - folytatta, majd szünetet tartott. - Az ő oldalukon ott áll egy egész Incubus-hadsereg, és még ki tudja milyen lények hordái... - Nekünk pedig - mérte végig Macon a csapatot -, van egy erejét vesztett Szirénünk, egy hivatását eláruló Őrzőnk, egy eltévedt Irányfényünk, meg egy... itt van ön is, Mr. Lincoln. Vegyes, ám ígéretes társaság. - És igen, önről sem feledkezünk meg, Miss Ball - tette hozzá, miután a macska nyávogott egyet. Én viszont úgy láttam, szerencsétlen egy csapat vagyunk; megviseltek, koszosak és fáradtak. - Mégis sikerült idáig eljutniuk! - folytatta Macon. - És kiszabadítottak engem a Fénygömbből, ami szintén nem elhanyagolható teljesítmény! - Szóval azt mondja, hogy maga szerint elbánunk velük? - kérdezte Link, és olyan képet vágott, mint mikor Earl Petty verekedést kezdeményezett a Summerville-i gimi teljes futballcsapatával. - Azt mondom - felelte Macon -, hogy nincs időnk itt ácsorogni és a szót szaporítani, bár rendkívül élvezem az önök becses társaságát. Ugyanis akad néhány elintéznivalóm. Legelőször az unokahúgom megmentése! Macon eltökélten megindult a barlang szája felé, de az első lépés után összecsuklott. Az
esés nyomán porfelhő szállt fel. Néztem, ahogy megégett szmokingjában ott ül a földön, és megállapítottam, hogy sajnos még nem épült fel teljesen a Fénygömbben elszenvedett megrázkódtatásokból. A tengerészgyalogságra sem számíthattunk, így más tervhez kellett folyamodnunk.
JÚN.20. A hadsereg
Macon igen kitartónak bizonyult. Állapota nem tette lehetővé, hogy bárhova is menjen, de mivel fogytán volt az idő, mindenáron velünk akart tartani. Nem szálltam vele vitába, mert úgy véltem, ellenségeinkkel szemben Macon Ravenwoodnak még legyengülten is nagyobb esélye van, mint négy védtelen Halandónak. Tudtam, hová kell mennünk. A holdfény továbbra is áradt a messzi tengerparti barlangba. Mire Liv és én eltámogattuk Macont az odavezető partszakaszhoz, addigra már alaposan kifaggatott engem, így végre feltehettem neki a saját kérdéseimet. - Miért akarja Sarafine már most előhívni a Tizenhetedik Holdat? - Mert minél hamarabb kerül sor Lena Kiválasztására, a Sötét Igézők annál hamarabb biztonságban tudhatják magukat! Lena napról napra erősebb lesz; ők pedig tisztában vannak vele, hogy minél tovább várnak, annál valószínűbb, hogy a lány saját maga dönt a sorsa felől. Ha ismerik az én pusztulásom körülményeit, feltehetően Lena sebezhetőségét is megpróbálják majd a maguk javára fordítani. Eszembe jutott, hogy Hunting azt mondta, Lena ölte meg Macont. - Tudják - közöltem. - Kulcsfontosságú, hogy mindenbe beavasson engem, a legapróbb részletekig! - jelentette ki nyomatékosan Macon. Ekkor Ridley odalépett mellé. - Lena születésnapja óta Sarafine szüntelenül gyűjti az erőt a Sötét Tűzből, hogy elő tudja hívni a Tizenhetedik Holdat. - Arra az eszement máglyára gondolsz, amit az erdőben rakott? - kérdezte Link olyan hangsúllyal, mintha a tónál az egyik éjjel kigyulladt szemeteskukáról lenne szó. - Az nem a Sötét Tűz volt - rázta a fejét a lány. - Csak egy jelenés, mint Sarafine maga. Ő hozta létre. - Ridley-nek igaza van - bólintott Liv. - A Sötét Tűz minden mágikus erő ősforrása. Ha az Igézők összegyűjtik az energiákat, és visszaterelik ebbe az ősforrásba, akkor a végeredmény egy sokszorosan hatalmasabb erő lesz. Olyan, mint valami természetfeletti atombomba. - Úgy érted, fel is robban? Link már nem tűnt olyan megingathatatlannak abbéli meggyőződésében, hogy elbánunk Sarafine-nel. - Nem fog felrobbanni, észlény - felelte ajak biggyesztve Ridley. - De a Sötét Tűz komoly károkat okozhat. Felnéztem a teliholdra és a holdsugárra, ami egyenesen bevilágított a barlangba. De nem a Hold táplálta a tüzet, hanem a Sötét Tűz erejét terelték a Holdba. így tudta azt Sarafine idő előtt előhívni. Macon figyelmesen tanulmányozta Ridley-t. - Miért egyezett bele Lena, hogy idejöjjön? - kérdezte. - Rábeszéltem, Johnnal együtt - vallotta be a lány. - Ki ez a John, és mi a szerepe a történetben? - Incubus - felelte Ridley, miközben idegesen rágta lilára lakkozott körmét. - Azaz, félvér.
Félig Incubus, félig Igéző, és elképesztő erővel rendelkezik! A Nagy Gát megszállottja! Elhitette velünk, hogy ha eljutunk oda, minden tökéletes lesz. - És tudta ez a fiú, hogy Sarafine itt lesz? - Nem. Valóban hisz abban, amit állít. Úgy véli, a Nagy Gát, mint valami Igéző utópia, megoldja minden problémáját - felelte Ridley megvető arccal. Macon szemében harag villant. A zöld olyan erővel tükrözte érzelmeit, ahogyan a fekete soha. - Hogy történhetett meg, hogy te és egy olyan fiú, aki még csak nem is tisztességes Incubus, rá tudtátok beszélni Lenát egy ekkora képtelenségre? - Nem volt nehéz - felelte Ridley, kerülve Macon tekintetét. - Lena rossz passzban volt. Szerintem azt hitte, hogy úgysem tehet jobbat. Amikor az immár kék szemű Ridley-re néztem, önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon miként viszonyulhat most ahhoz a Sötét Igézőhöz, aki korábban volt? - Még ha Lena felelősnek érezte is magát a halálomért, miért hitte, hogy hozzátok tartozik, egy Sötét Igézőhöz és egy Démonhoz? - hitetlenkedett tovább Macon. Nem volt a hangjában lenézés, láttam azonban, hogy a szavai még így is késként hasítottak Ridley-be. - Lena utálja önmagát, és azt hiszi, Sötétté válik - magyarázta a lány, miközben felém sandított. - El akart menni egy olyan helyre, ahol nem tud ártani senkinek. John pedig megígérte neki, hogy mindig ott lesz mellette, akkor is, ha mindenki más elhagyja. - Én ott lettem volna mellette - visszhangzottak elkeseredett szavaim körös-körül a kőfalakról. - Akkor is, ha Sötétté válik? - szegezte nekem Ridley a kérdést, egyenesen a szemembe nézve. Minden világossá vált. Lenát bűntudat gyötörte, John pedig a rendelkezésére állt az összes válasszal, megadta neki, amit én nem tudtam. Belegondoltam, mióta lehetnek már kettesben, hány éjszakát tölthettek el együtt a sötét járatokban. John nem Halandó, így Lena érintésének ereje nem öli meg. Ők ketten megtehetnek bármit, amit csak akarnak - mindent, amitől mi tartózkodni kényszerültünk. Elmémbe kúszott a kép, ahogy összeölelkeznek a sötétben, úgy, ahogy Liv és én Savannahban. - Van még valami. Nem hallgathattam el. - Sarafine nem egyedül művelte mindezt. Abraham segített neki. Macon arcára erre megfejthetetlen kifejezés ült ki. - Abraham. Nem lep meg - mondta. - A látomások is megváltoztak. Miközben átéltem őket, úgy tűnt, hogy Abraham lát engem. Macon elvétette a lépést, majdnem feldöntött. - Biztos benne? - kérdezte. Bólintottam. - A nevemen szólított. Macon úgy nézett rám, mint a téli iskolabál estéjén, mikor Lenát táncolni vittem. Mintha megsajnált volna, a rám váró teendők és a rám nehezedő felelősség súlya miatt. Most sem értette, hogy engem ez nem tántoríthat el. Tovább beszélt, én pedig próbáltam figyelni.
- Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen gyorsan megváltoztak a dolgok. Nagyon óvatosnak kell lennie, Ethan! Ha Abraham Köteléket alakít ki önnel, akkor oly tisztán látja majd önt, ahogyan maga látta őt! - Úgy érti, nem látomásként, hanem a valóságban? Annak lehetősége, hogy Abraham figyeli minden lépésemet, nem sok jóval kecsegtetett. - Pillanatnyilag erre nem tudok válaszolni. De amíg kiderítem, legyen nagyon óvatos! - Majd visszatérünk erre, ha legyőztük az Incubus-sereget, és megmentettük Lenát. Minél többször emlegettük fel a tervet, annál lehetetlenebbnek tűnt. Macon hirtelen megfordult, és farkasszemet nézett Ridley-vel. - Ennek a John nevű fiúnak van köze Abrahamhez? - kérdezte. - Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy Abraham győzte meg Sarafine-t, hogy képes előhívni a Tizenhetedik Holdat. Ridley elgyötörtnek látszott, kimerült volt és koszos. - Muszáj elmondanod mindent, amit tudsz! - ösztökélte Macon. - Nem én állok a tápláléklánc csúcsán - ingatta a fejét a lány. - Még csak nem is találkoztam vele. Minden, amit tudok róla, Sarafine-től származik. Nehéz volt elhinni, hogy ő volt az, aki majdnem rábeszélte apámat, hogy vesse le magát az erkélyről. Annyira szomorúnak és letörtnek tűnt. - Uram? - szólt közbe Liv óvatosan. - Van valami, ami nagyon aggaszt azóta, hogy először láttam John Breedet. A Lunae Libriben több ezernyi Igéző és Incubus családfát őrzünk, évszázadok történetét. Hogy fordulhat elő, hogy ő nem szerepel rajtuk? Úgy tűnik, egyszerűen a semmiből került elő! - Én is épp ezen tűnődöm - mondta Macon, miközben erősen oldalra dőlve, de újra megindult. - De ő nem Incubus. - A szó szoros értelmében nem - felelte Liv. - De éppolyan erős - jelentettem ki, és a lábunk alatt lévő sziklába rúgtam. - Legyen, én akkor is lenyomom! - húzta ki magát Link. - Nem táplálkozik, Macon bácsi! - zárkózott fel újra hozzánk Ridley. - Azt láttam volna! - Érdekes. - Fölöttébb - bólintott Liv. - Olivia, ha nem bánja... - nyújtotta Macon a lány felé a karját. - Az önök vidékén, az óceán túloldalán, a feljegyzések szerint vannak ilyen félvérek? Liv, átvéve a helyemet, hagyta, hogy Macon a vállára támaszkodjon. - Félvérek? Remélem nincsenek. Liv, Maconnel beszélgetve, továbbhaladt a sziklák közt, én pedig, miközben hátul kullogtam magamban, előhúztam a zsebemből Lena nyakláncát. Az ujjaim közt forgattam az apró emléktárgyakat, melyek nélküle értelmüket vesztették. Az ékszer nehezebbnek tűnt, mint amilyennek emlékeztem rá, de az is lehet, hogy csak a lelkiismeretem súlyát éreztem. A barlang bejárata fölötti sziklaszirten állva felmértük a terepet. A tenger vájta fekete, vulkáni kőzetkamra óriási volt. A hold olyan alacsonyan függött a fejünk felett, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban leeshet az égről. Egy csapatnyi Incubus őrizte a főhadiszállás bejáratát. A hullámok a lábuk előtt törtek meg a fekete sziklaparton, és bokáig eláztatták a csizmájukat.
A barlang azonban nemcsak a holdfényt vonzotta. A vízből kiemelkedő és az égbolt felől érkező fekete árnyakat, több tucatnyi Háborgót láttam. A barlang bejáratán és a mennyezeti nyíláson át keringtek, mint egy természetfeletti malomkerék. Megfigyeltem, mikor az egyik felemelkedett a víz felszínéről, a tenger alatta tökéletes pontossággal tükrözte vissza kavargó árnyékát. - Sarafine a Sötét Tűz táplálására használja őket - mutatott Macon a kísérteties alakok felé. Milyen esélyünk lehet egy egész hadsereggel szemben? A puszta kérdés is elborzasztott. A helyzet rosszabbnak bizonyult, mint gondoltam, így a Lena megmentésébe vetett reményeim is kezdtek szertefoszlani. Már csak abban bízhattam, hogy legalább Macon velünk van. - Most mit tegyünk? - kérdeztem kétségbeesetten. - Megpróbálhatok segíteni abban, hogy bejusson, utána azonban magának kell megtalálnia Lenát! - felelte Macon. - Elvégre ön az Irányfény - tette hozzá. Segít nekünk bejutni? Reméltem, hogy csak tréfál. - Ez most úgy hangzik, mintha nem óhajtana velünk tartani - jegyeztem meg óvatosan. Macon arrébb csúszott a sziklán, és leült a végén levő kiszögellésre. - A feltevése helyes - közölte. - Maga viccel? - csattantam fel, meg sem próbálva leplezni a dühömet. - Nem erről volt szó! Csak nem hiszi, hogy meg tudjuk menteni Lenát maga nélkül? Egy Szirén, aki elvesztette az erejét, egy Halandó, akinek soha nem is volt ereje, egy könyvtáros, meg én? Egy egész hordányi Vérincubussal, meg annyi Háborgóval szemben, amennyi képes volna elbánni a teljes Légierővel? Ez most komoly? Ugye nem akarja azt mondani, hogy ennél jobb terve nincs? - támadtam neki kétségbeesésemben. Macon, a hidegvérét megőrizve, feltekintett a holdra, majd így felelt: - Segíteni fogok, de innen teszem. Bízzon bennem, Mr. Wate, ennek így kell lennie. Hitetlenkedve meredtem rá. Komolyan gondolta; tényleg egyedül akart beküldeni minket! - Ha ezt megnyugtatásnak szánta, jelzem, hogy nem ért vele célt! - közöltem vele. - Odalent a csatát nem nekem kell megvívnom, és nem is a barátainak. Az a maga harca, fiam. Maga Irányfény, azaz Halandó, akinek nagy célja van az életben. Amióta csak ismerem, harcol: az önkényes nőkkel az AAFL-ből, a Fegyelmi Bizottsággal, a Tizenhatodik Holddal, még a tulajdon barátaival is. Nincs kétségem afelől, hogy ezúttal is győztesként kerül ki a küzdelemből. Valóban már vagy egy éve harcban álltam, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem vigasztalt. Lehet, hogy Mrs. Lincoln úgy fest, mint aki egyetlen pillantásával ölni tudna, a szó szoros értelmében azonban mégsem képes ilyesmire. Nem úgy, mint azok, akik odalent vártak ránk. Macon elővett valamit a zsebéből, s a kezembe nyomta. - Tessék. Ez minden, amit adni tudok. Jelenlegi utazásom ugyanis meglehetősen hirtelen vette kezdetét, így talán elnézi nekem, hogy nem volt időm becsomagolni. A tenyeremben csillogó aranyszínű tárgyra meredtem. Apró, kapcsos könyv volt az. Kipattintottam a zárat, mire a könyv kinyílt. Anya fényképe volt benne, fiatal lányként, ahogy a látomásokban megjelent. Az a Lila Jane, akit Macon ismert. - Tudja, véletlenül éppen a zsebemben volt - mondta, kerülve a tekintetem. A könyvecske azonban kopott volt, tele karcolásokkal, és minden kétséget kizáróan tudtam, azért volt most is Maconnél, mert, ki tudja hány év óta, minden áldott nap magánál hordta.
- Hiszek benne, hogy ez a tárgy jó szolgálatot tesz majd önnek, Ethan. Én sohasem csalódtam benne. Ne felejtsük el, hogy a mi Lila Jane-ünk milyen erős volt. Még a síron túlról is megmentette az életemet! És akkor a fényképen megláttam Anya arcán azt a jellegzetes tekintetet, melyről azt hittem, kizárólag nekem tartogatja. Akkor nézett rám így, amikor az autóban ülve hangosan felolvastam az útjelző táblák szövegét - akkor jött rá, hogy tudok olvasni. Meg amikor Amma írós pitéjétől beteg lettem, és az ő ágyában feküdtem gyomorfájással és lázzal, mely olyan kegyetlen volt, mint a korholás, amit Ammától kaptam, amiért egyszerre befaltam az egészet. És így nézett rám azon a napon is, amikor először mentem iskolába, meg az első kosármeccsem előtt, és akkor is, amikor először lettem szerelmes. Most pedig ugyanaz a tekintet nézett vissza rám az aprócska könyvből. Nem hagyott el, és Macon sem. Lehet, hogy mégis forgat a fejében valamit, biztattam magam. Elvégre a halált is sikerült átvernie. A zsebembe csúsztattam a könyvet, Lena nyaklánca mellé. - Várj csak egy pillanatot! - lépett mellém Link. - Örülök, hogy nálad van a kis aranykönyv, meg minden, de egy egész Vérfalka ólálkodik odalent, meg a Vámpírcsóka, plusz Lena anyja, meg a Sith Uralkodó, vagy mi az ördög ez az Abraham. És ahogy látom, Han Solo nem nagyon akar felbukkanni, hogy kisegítsen minket! Szóval nem gondolod, hogy esetleg kicsivel többre lenne szükségünk egy könyvnél? - Linknek igaza van - bólintott Ridley a barátom háta mögött. - Csak akkor van esélyed megmenteni Lenát, ha épségben eljutsz hozzá. - Mr. Ravenwood - hajolt Link sérült lába ellenére Maconhöz nem tudna mégis velünk tartani, és elintézni nekünk néhány fickót? A férfi felvonta szemöldökét. Ez volt az első valódi beszélgetés, ami közte és a barátom közt zajlott. - Sajnos, fiam, a börtönben töltött időszak meglehetősen legyengített, és... - Még tart az Átalakulás, Link - szólt közbe Liv. - Tényleg nem jöhet oda le, nagyon sérülékeny! - magyarázta, miközben folyamatosan támogatta Macont, hogy az össze ne essen. - Oliviának igaza van - sóhajtott a férfi. - Az Incubusok hihetetlen erővel bírnak, én viszont jelen állapotomban nem tudom felvenni velük a versenyt! - De szerencsére én igen! - szólalt meg egy hang hirtelen a semmiből, majd valaki közénk lépett a sötétségből. A megjelenő nő magas galléros, hosszú fekete kabátot viselt kopott fekete csizmával, és barna haja lebegett a szélben. Azonnal felismertem benne a Succubust a temetésről. Leah Ravenwood volt az, Macon testvére. Macon ugyanúgy meglepődött a jövevény láttán, mint mi. - Leah? A nő megpaskolta fivére hátát, és mélyen a szemébe nézett. - Zöld? Kell még egy kis idő, amíg ezt megszokom! - mosolygott, majd éppúgy, ahogyan Lena szokta, Macon vállára hajtotta a fejét. - Hogyan találtál ránk? - kérdezte a férfi. - A Járatokban másról se beszélnek, csak rólatok! - nevetett fel Leah. - Terjed a szóbeszéd, hogy a bátyám meg akar mérkőzni Abrahammel. És ahogy hallom, nagy haragra gerjesztetted! Tudtam, hogy ő Macon húga, akit Arelia, amikor elhagyta a gyermekei apját, magával vitt New Orleansbe. A Nővérek meséltek róla. - A Fény és a Sötét is kibontakozik. Link ott állt mögöttük. Tekintetünk találkozott. Tudtam, mit kérdez a szemével: támadjunk, vagy meneküljünk? Valóban nem tűnt egyértelműnek, hogy Leah Ravenwood mit akar tőlünk, illetve, egyáltalán mit keres itt. De abban biztos voltam, hogy ha olyan, mint Hunting, azaz
álmok helyett vérrel táplálkozik, akkor jobb, ha mielőbb a nyakunkba szedjük a lábunkat! Livre néztem, aki, alig észrevehetően, a fejét rázta. Ő is tanácstalannak érezte magát. - Nocsak, mi járatban vagy, kedvesem? - villantotta fel Macon ritkán látott mosolyát. - Azért vagyok itt, hogy kiegyenlítsem az esélyeket. Tudod, mennyire szeretem a jó kis családi perpatvarokat! - kacsintott a nő a fivérére. Suhintott egyet a karjával, mire hosszú, fényesre csiszolt fapálca jelent meg a kezében. - És ez is nálam van! Macon értetlenül állt. Nem tudtam eldönteni, hogy aggodalom vagy megkönnyebbülés ült ki az arcára, azonban egészen biztos lehettem, hogy alaposan meg van lepve. - De miért? - csodálkozott. - Általában nem szoktad beleártani magad az Igézők ügyeibe! Leah a zsebébe nyúlt, hajgumit vett elő, és összefogta hosszú tincseit. - Ez már nemcsak az Igézők viszálykodásáról szól - felelte. - Ha a Dolgok Rendje felborul, mi is elpusztulhatunk! Macon erre jelentőségteljes pillantást vetett rá, mellyel mintha azt mondta volna: Ne a gyerekek előtt! - A Dolgok Rendje az idők kezdete óta áll fenn. Egy Csapásosztó kevés hozzá, hogy megingassa! Leah elmosolyodott, és meglengette a pálcáját. - Egyébként is ideje már, hogy valaki jó modorra tanítsa Huntingot! A szándékaim tiszták, akár egy Succubus szíve! Macon felkacagott, azonban hallani véltem a nevetéséből, hogy annyira viccesnek mégsem tartja a megjegyzést. Fény vagy Sötétség - felőlem Leah Ravenwood bármelyik útját járhatja, gondoltam. Csak egyvalami érdekelt. - Meg kell találnunk Lenát! - sürgettem a csapatot. - Már vártam, hogy mikor mondod ezt! - emelte fel Leah a pálcáját, Link pedig megköszörülte a torkát: - Khm, nem szeretnék udvariatlan lenni, asszonyom, de ahogy Ethan is mondja, Hunting odalent van a Vérfalkájával. Ne értsen félre, maga is elég keménynek tűnik, meg minden, de mégiscsak egy nő, mindössze egy bottal! - Ez - suhintott Leah mágikus fegyverével, aminek vége Link orrától egy centire állt meg nem bot, hanem Succubus-pálca. Én pedig nem egy hétköznapi nő vagyok, hanem Succubus! Ami a mi fajtánkat illeti, nálunk a nők vannak előnyben: férfi fajtársainknál gyorsabbak, erősebbek és eszesebbek vagyunk! Vedd úgy, hogy mi vagyunk a Természetfeletti világ imádkozó sáskái! - Ugye azok a rovarok harapják le a hímek fejét? - kérdezte Link. - Igen - hangzott a válasz. - Aztán meg is eszik őket. Még ha Maconnek akadtak is fenntartásai Leah-val szemben, úgy tűnt megkönnyebbült, hogy a nő velünk tart. Az utolsó pillanatban azonban felhívta még valamire testvére figyelmét: - Larkin felnőtt azóta, hogy utoljára láttad, Leah. Nagy hatalmú Illuzionista lett belőle. Vigyázz vele! Ráadásul Olivia szerint testvérünk idomított ebeket tart magánál, a Vérfalkát. - Ne aggódj, bátyám! Nekem is van egy kis kedvencem! - felelte Leah, majd felnézett a felettünk magasodó szirtre, ahol egy hatalmas, vad puma feküdt. - Bade! - szólította. A nagymacska talpra ugrott, kivillantva borotvaéles fogait, nagyot ásított, majd leugrott mellénk.
- Bade már alig várja, hogy Hunting kutyusaival játszadozzon - mosolygott elégedetten a gazdája. - Tudjátok, mi a szóbeszéd a kutya-macska barátságról! - Bade a szél és a vihar vuduistene - suttogta Ridley Livnek. - Megbánja, aki ujjat húz vele! A szélről és viharról Lena jutott eszembe, így egy kicsit kevésbé zavart, hogy egy közel mázsás nagymacska bámul rám. - A rejtőzéshez és a lesből támadáshoz ért a legjobban! - jelentette ki Leah büszkén, miközben megvakargatta az állat füle tövét. Lucille, amikor meglátta a pumát, odaszaladt hozzá, és játékosan felé csapott a mancsával, mire Bade barátságosan megbökte a pofájával. Leah lehajolt, és felvette Lucille-t. - Hogy van az én drága kicsikém? - becézgette. - Honnan ismeri a dédnagynénikém macskáját? - csodálkoztam. - Ott voltam a születésénél - felelte Leah. - Anyám macskája volt, ő adta aztán később Prue nénikédnek, hogy segítsen neki tájékozódni a Járatokban - magyarázta, majd letette a sziámit, aki a hátára fordult Bade jókora mancsai közt. Leah-val továbbra sem tudtam hányadán állunk, Lucille-ban viszont megbíztam. Kiváló emberismerettel rendelkezett, habár csak egy macska volt. Igéző macska. Tudhattam volna. Leah az övébe dugta a pálcát, jelezve, hogy ideje berekeszteni a társalgást. Macon a kezét nyújtotta, és én elfogadtam. Egy pillanatra éreztem a szorítása erejét, mintha valami számomra érthetetlen, Igéző szavakat intézett volna hozzám. Aztán elengedett, mire én sarkon fordultam, és azon tűnődtem, látom-e még valaha. Én vezettem a csapatot, a vegyes társaság pedig mögöttem libasorban követett. A barátaim, kiegészülve egy Succubusszal, meg egy szeszélyes vuduistenségről elnevezett pumával. Csak remélni tudtam, hogy ennyi elég lesz a győzelemhez.
JÚN. 20. Sötét tűz
Amikor odaértünk a kőszirt aljához, elbújtunk egy szikla mögött, néhány méterre a barlangtól. A bejáratot őrző két Incubus halkan beszélgetett. Egyikükben felismertem a sebhelyes arcút Macon temetéséről. - Nagyszerű. Két Vérincubus, és még be sem mentünk. Sejtettem, hogy a Falka többi tagja sem lehet messze. - Bízzátok csak rám őket, de jobb, ha nem néztek oda! - intette magához Leah Bade-et. A pálcából villám csapott ki, a két Incubusnak azonban nem volt ideje észrevenni. Az egyiket Leah terítette le, a másikat pedig Bade kapta el: a torkának ugrott, és a földhöz szegezte. Leah kisvártatva felállt, ruhájának ujjába törölte a száját, majd köpött egyet, véres foltot hagyva a homokban. - Öreg vér, hetven-, vagy százéves. Érzem rajta! - Nekünk is ezt kell majd csinálnunk? - döbbent meg Link. Leah odahajolt a másik Incubus nyakához, majd a következő percben már intett is, hogy menjünk. Nem mozdultam. - És mit csináljunk... csináljak? - kérdeztem. - Harcolj! - felelte. A barlang bejárata oly fényesen ragyogott, mintha a nap sütött volna odabent. - Nem tehetem! - motyogtam. - Miről beszélsz, ember? - sandított Link idegesen a barlangba. - Szerintem nektek vissza kellene fordulnotok - néztem a barátaimra. - Túl veszélyes. Nem lett volna szabad belerángatnom benneteket! - Engem senki nem rángatott bele semmibe, én magamtól jöttem, hogy... - Link itt félszegen Ridley-re sandított, majd elkapta a fejét -, hogy magam mögött hagyjak mindent. - Ami engem illet, biztos lehetsz benne, hogy nem miattad jöttem, Rövid Gyufa - dobta hátra a haját színpadias mozdulattal az egykori Szirén. - Ne képzelj túl sokat magadról! Bár nem rossz veletek lógni, de az unokatesómnak jöttem segíteni! - közölte, majd Livre nézett: - És te miért is vagy itt? - Hiszel a végzetben? - kérdezett vissza a lány halkan. Erre mind úgy néztünk a bukott Őrzőre, mintha megbolondult volna, de ő nem törődött vele. - Nos, én igen - mondta. - Amióta az eszemet tudom, figyelem az Igézők egét, és ha valami változás történik rajta, azt én észreveszem. A Déli Csillag, a Tizenhetedik Hold, a szelenométerem, ami miatt otthon mindenki csak piszkált - ez az én végzetem. Ide kellett, hogy jöjjek, még akkor is, ha... szóval, mindenképp. - Értem - bólintott Link. - Még ha el is rontottál vele mindent, még ha tudtad is, hogy emiatt kiraknak az állásodból, akkor is meg kellett tenned.
- Igen, erről van szó. - Akkor hát mi a terv? - kérdezte Link, és közben az ujjait próbálta ropogtatni. Belegondoltam: ő a legjobb barátom azóta, hogy másodikban megosztotta velem a Bombi szeletét a buszon. Most hagyjam, hogy kövessen a barlangba meghalni? - Nincs semmiféle terv. És nem jöhetsz velem - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. Én vagyok az Irányfény, ez az én felelősségem, nem a tiéd! - tettem hozzá elszántan. - Úgy veszem észre, hogy ezt az egész Irányfény dolgot nem magyarázták el neked rendesen - állapította meg Ridley helytelenítő arckifejezéssel. - Nincsenek természetfeletti képességeid! Nem tudsz egyetlen lendülettel átugrani egyik felhőkarcolóról a másikra, és nem tudod legyőzni a Sötét Igézőket a bűvös macskáddal! - folytatta, és Lucille-ra sandított, aki a lábam mögül leskelődött. - A hangzatos elnevezés mögött mindösszesen annyi áll, hogy egyszerű idegenvezető vagy, aki semmivel sincs jobban felfegyverkezve a Sötét Igézőkkel szemben, mint Mary Poppins! - Meg Aquaman - toldotta meg Link, és rám kacsintott. - Ridley jól mondja - szólalt meg Liv is, aki eddig hallgatott. - Nem tudod egyedül végigcsinálni. Rájöttem, hogy vesztettem: eszük ágában sincs magamra hagyni. - Ti teljesen idióták vagytok! - ráztam a fejem, mire Link elvigyorodott. - Én inkább úgy fogalmaznék, rettenthetetlenül bátrak! Szorosan a falhoz lapulva, óvatosan mozogtunk az ellenség barlangjában, ahová a mennyezeti nyíláson át továbbra is áradt a fény. Ahogy befordultunk egy kiszögellésnél, a Hold sugárzása elképesztően felerősödött, és megpillantottam alattunk a halotti máglyát. A barlang közepéből emelkedett ki, aranyszínű lángok lobogtak körülötte, melyek egészen a fatörzsekből és ágakból álló piramis csúcsáig csaptak fel. A tetején - mintha láthatatlan drótok rögzítették volna a helyére - maja oltárra emlékeztető kőlap egyensúlyozott, melyhez kopott kövekből rakott lépcsősor vezetett fel. Mögötte, a barlang falán a Sötét Igézőkre tetovált kígyózó mintát láttam felfestve. Az oltár tetején Sarafine feküdt, éppen úgy, mint amikor az erdőben megjelent előttünk. Ezen kívül azonban semmi sem hasonlított az akkori látványhoz. A mennyezeti résen át beömlő holdfény egyenesen a testére áradt, melyből, mintha prizmán tört volna meg, minden irányba szertesugárzott. Úgy tűnt, a nő magába szívja az idő előtt előhívott égitest, Lena Tizenhetedik Holdjának fényét. Még aranyszínű ruhája is úgy festett, mintha ezernyi ragyogó fémpikkelyből varrták volna össze. - Soha életemben nem láttam ilyet - suttogta Liv. Sarafine valószínűleg transzban volt. Teste úgy tíz centiméterre lebegett a kő felett. Ruhája redői vízeséshez hasonlatosan omlottak le fekhelye peremén. Elképesztő mennyiségű energiát vonzott magába. Larkin az oltár aljánál állt. Néztem, ahogy egyre közelebb halad a kőlépcsőhöz, egyre közelebb... Lenához! A lány aléltan feküdt, lehunyta szemét, kezét pedig a lángok felé tárta. Fejét John Breed ölében nyugtatta, és szemlátomást nem volt teljesen eszméleténél. A fiú most másmilyennek tűnt, mint korábban - mintha ő is valami sajátos önkívületi állapotba került volna. Lena egész testében remegett. Még ebből a távolságból is éreztem a tűzből áradó, csípős hideget. A lány biztosan csonttá fagyott már, gondoltam. Az emelvényt Sötét Igézők állták körül. Nem láttam, hogy pontosan kik, de aranyszínű szemük ragyogása egyértelművé tette, mifélék.
Lena! Hallasz engem? Sarafine szeme hirtelen felpattant, az Igézők pedig kántálni kezdtek. - Liv, mi történik? - suttogtam. - Előhívják a Kiválasztás Holdját. Nem kellett értenem az Igézők szavait, hogy rájöjjek, mit művelnek. Sarafine előhívja a Tizenhetedik Holdat, hogy Lena az ő Sötét Igézetének hatása alatt válassza ki magát. Vagy, és ez szintén felért egy Sötét Igézet erejével, lelkiismeret-furdalásának súlya alatt hozza meg a döntést. - Mit csinálnak? - Sarafine minden hatalmát beveti, hogy a Sötét Tűz energiáját, a sajátjával együtt, a Holdba terelje. Liv olyan figyelmesen tanulmányozta a jelenetet, mintha minden apró részletét meg akarná jegyezni, figyelmen kívül hagyva, micsoda gonoszság megy végbe. Még mindig az Őrző munkált benne, a késztetés, hogy lejegyezze a szeme előtt lejátszódó történelmi eseményeket. A barlangban hemzsegtek a Háborgók. Egyre szélesedő spirálban kavarogtak, egyre többen lettek, és a végén már attól kellett tartani, hogy ledöntik a falakat. - Le kell jutnunk! Liv bólintott, Link pedig megragadta Ridley kezét. Lejjebb ereszkedtünk a fal mentén. Mindvégig az árnyak közt maradtunk, míg le nem értünk a barlang nedves, homokos földjére. Észrevettem, hogy a kántálás abbamarad. Az Igézők, mintha valamiféle elmezsibbasztó varázslatot bocsátottak volna rájuk, néma áhítattal nézték Sarafine-t a máglyán. - És most? - kérdezte Link elsápadva. Ekkor a kör közepén egy alak jelent meg. Nem kellett találgatnom a kilétét, mert ugyanazt az ünneplő öltönyt és zsinórnyakkendőt viselte, mint a látomásokban. A fehér ruhája miatt még inkább elütött a Sötét Igézőktől és a feketén kavargó Háborgóktól. Abraham volt az; az egyetlen Incubus, aki elég erővel rendelkezett ahhoz, hogy ennyi Háborgót előszólítson a mélyből. Larkin és Hunting ott álltak mögötte. Megjelenésekor a barlangban tartózkodó összes Incubus fél térdre ereszkedett. Abraham az örvény felé emelte a kezét. - Itt az idő - jelentette ki. Lena! Ébredj! A máglya körül lobogó lángok a magasba csaptak, John Breed pedig gyengéden megrázta a lányt, hogy felébressze. Lena! Menekülj! A lány zavartan körülnézett. Nem reagált a szavaimra, így abban sem lehettem biztos, hogy hallott engem. Reszketeg mozdulataival olyan benyomást keltett, mint aki azt sem tudja, hol van. Abraham John felé nyúlt, és lassan felemelte a kezét. John megrándult, majd a karjaiba vette Lenát, és, mintha csak húznák, megindult felfelé. Lena! A lány feje oldalra billent, és szeme újra lecsukódott. John felvitte őt a lépcsőn. Már nem az az öntelt srác volt, akit megszoktunk; inkább egy zombihoz hasonlított. - Lena nincs magánál! - állapította meg Ridley, miközben közelebb furakodott. - Fogalma sincs, mi történik vele. A tűz hatása! - De miért akarják teljesen kiütni? - kérdeztem. - Nem kell észnél lennie ahhoz, hogy kiválassza magát?
Korábban ezt magától értetődőnek véltem. Ridley a tűzbe bámult. Szokatlanul komoly volt a hanghordozása, és kerülte a tekintetemet. - A Kiválasztás csak önként történhet meg. A döntést Lenának kell meghoznia. Hacsak... - Hacsak mi? - Hacsak már meg nem hozta. Azzal, hogy elhagyott minket. Azzal, hogy levette a nyakláncot. Azzal, hogy lelépett John Breeddel. - Az nem lehet! - vágtam rá gondolkodás nélkül. Hiszen ismertem Lenát, és tudtam, milyen okok állnak a viselkedése mögött. - Nem tehetett ilyet! John, nyomában Larkinnal, elért az oltár tetejéig, ahol a kígyófiú a Tizenhetedik Hold fényében egymáshoz kötözte Sarafine-t és Lénát. A szívem hevesen dörömbölt. - Oda kell jutnom hozzá! Tudtok segíteni? Link felkapott két kődarabot, melyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy kárt tegyen valakiben, ha elég közel jut hozzá. Liv a jegyzetfüzete lapjait pörgette, Ridley pedig kicsomagolt egy nyalókát. - Sose lehet tudni - vont vállat. Ekkor újabb hangot hallottam a hátam mögül. - Soha nem juttok fel oda, hacsak nem bántok el a Háborgókkal! Márpedig, ha emlékezetem nem csal, fiam, erre még nem tanítottalak meg! Mosolyogva fordultam hátra, mert felismertem Amma hangját. Ráadásul nem egyedül jött: Areliát és Twylát is magával hozta. Hárman együtt úgy festettek, mint a görög mitológia sorsistennői, a Moirák. Elöntött a megkönnyebbülés, egész idáig attól tartottam, soha többé nem látom Ammát. A nyakába borultam, ő pedig viszonozta az ölelést, majd megigazította a kalapját. Amikor elengedett, akkor vettem észre a Nagyi ódivatú, fűzős cipőjét. Emmeline lépett elő Arelia mögül, így a felmentő sereg vele együtt négyfőssé bővült. - Asszonyom - biccentettem felé, ő pedig, mintha csak egy teával akarna megkínálni a Ravenwood-ház verandáján, hasonló kimértséggel üdvözölt. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet. Nem a Ravenwood-ház verandáján teázgatunk; Amma, Arelia és Twyla pedig nem a Moirák, csak három kompressziós harisnyát viselő, idős déli asszonyság. A Nagyi sem húszéves; tulajdonképpen egyiküknek sincs semmi keresnivalója a csatatéren. És ha már itt tartunk, renegát elődjéhez hasonlóan a jelenlevő Wate-nek sem. - Mit kerestek itt? - léptem hátra. - Hogy találtatok meg minket? - Hogy mit keresek itt? - horkant fel Amma. - A családom már akkor eljött Barbadosról a Tenger-szigetekre, amikor te még gondolatként sem fogantál meg az Úristen elméjében! Jobban ismerem ezeket a szigeteket, mint a tenyeremet! - De Amma, ez egy Igéző sziget! Nem a Tenger-szigetek egyike! - Hát persze. Hova máshová rejtenél egy láthatatlan szigetet? - Igaza van - tette Arelia a kezét Amma vállára. - A Nagy Gát a Tenger-szigetek közt rejtőzik. Lehet, hogy Amarie nem Igéző, de csak úgy, mint a testvérem és én, magáénak mondhatja a Látás adományát. Amma olyan erőteljesen rázta a fejét, hogy azt hittem, mindjárt lerepül a nyakáról. - Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy magadra hagylak? - dorgált meg, mire én újra megöleltem.
- Honnan tudta, hol vagyunk, asszonyom? - kérdezte Link. - Mi is alig találtunk ide! Barátom vagy egy lépéssel előttünk járt, vagy ugyanennyivel mögöttünk kullogott. A négy idős nő úgy nézett rá, mintha hiányozna egy kereke. - Gömböket robbantgattok? Olyan Igézettel, mely öregebb, az öreganyám öreganyjánál? Ennyi erővel tárcsázhattátok volna a Gatlini Segélyhívót is! Amma tett egy lépést Link felé, aki elővigyázatosságból ugyanennyit hátrált. Házvezetőnőnk ugyanakkor nem engedett el. Ebből tudtam, mit mond valójában. Valami ilyesmit: „Szeretlek, fiam, és ennél büszkébb már nem is lehetnék rád! De ha hazaérünk, egy hónap szobafogság!” - Gondolj bele, Cukipofa! - hajolt közelebb Ridley Linkhez. - Egy Nekromanta, egy Beleérző és egy Látó. Jobbak az esélyeink, mint valaha! Alighogy Ridley megszólalt, Amma, Arelia, Nagyi és Twyla mind ránéztek. A lány elpirult, és tisztelettudóan lesütötte a szemét. - El sem hiszem, hogy itt vagy, Twyla néni! - mondta, majd nyelt egyet. - Nagymama! Emmeline megfogta Ridley állát, felemelte a lány arcát, és belenézett annak kék szemébe. - Tehát igaz - állapította meg, majd elmosolyodott. - Isten hozott újra köztünk, gyermekem! Azzal arcon csókolta unokáját. - Mondtam - jelentette ki Amma önelégülten. - Kiolvastam a kártyáimból. - Én meg a csillagokból - bólintott Arelia. - A kártyák csak a felszínt mutatják meg - szólt Twyla lekicsinylőn, majd alig hallható suttogásra váltott. - Ez itt egy mély vágás, csontig hatolt, sőt átdöfte az egész testét. Észrevettem, hogy a Nekromanta arca elsötétül. - Mi a baj? - kérdeztem, de elmosolyodott, és az árnyék tovatűnt. - Segítségre van szüksége. Odaátról - jelentette ki Twyla, majd a feje fölött előre-hátra lengette a kezét. Azaz, munkához látott. - A Túlvilágról - tolmácsolta Arelia. Amma letérdelt, és oly komolysággal, mintha sebész lenne, aki a szikéket készíti elő a műtéthez, apró csontokkal és amulettekkel teli csomagot bontott ki. - És az efféle segítség hívásához én értek a legjobban - büszkélkedett, nem alaptalanul. Arelia kereplőt vett elő, Twyla pedig leült, és kényelembe helyezte magát. Elvégre, ki tudja, mennyi ideig fog tartani az idézés. Amma kipakolta a csontokat, majd egy befőttesüveg kinyitásával küszködött. - Dél-karolinai temető földje. A legjobb, otthonról hoztam! - közölte. Elvettem tőle az üveget, és lecsavartam a fedelét. Az az éjszaka jutott eszembe, mikor követtem őt a mocsárba. - Majd mi elintézzük a Háborgókat! - ígérte Amma. - Ez persze még nem fogja megállítani Sarafine-t, meg Melchizedek semmirekellő testvérét, de valamelyest csökkenti majd annak a perszónának az erejét! Nagyi jól megnézte magának a Háborgókból összesűrűsödő sötét forgószelet, mely a tüzet táplálta, majd így szólt: - Magasságos ég, tényleg nem túloztál, Amarie! Valóban rengetegen vannak! Láttam, amikor tekintete Sarafine mozdulatlan testéről Léna felé siklott, homlokráncai elmélyültek. Ridley közben elengedte a kezét, de nem maradt el mellőle. Link megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hallod, ember, jövő vasárnap elmegyek a templomba, az biztos! Nem szóltam semmit, de én is valami hasonlót gondoltam. Amma letekintett a lába előtt szétterített temetőföldre. - Visszaküldjük őket oda, ahová valók! - határozta el. - Én pedig megfékezem a lányomat - közölte Nagyi, miközben megigazította a kabátját. - Csak szép sorjában, mindent a maga idejében! Először szabaduljunk meg a Háborgóktól! Amma, Arelia és Twyla törökülésben leültek a nedves sziklára, és megfogták egymás kezét. Nagyi hátralépett. - Az nagyszerű lenne, Amarie - mondta. A három asszony lehunyta a szemét. Amma erőteljes hangja a Háborgók kavargó örvényének suhogásán és a Sötét mágia moraján át is tisztán hallatszott. - Abner bácsi, Delilah néni, Ivy néni, Sulla nagymama, ismét szükségünk van a közbenjárásotokra! Megidézlek benneteket! Találjatok utat a világunkba, és űzzétek el innen azokat, akik nem tartoznak ide! Twyla, felakadt szemmel, kántálásba fogott. Les lois, szellemeim, vezetőim, Romboljátok le a Hidat, Melyen át ezek az árnyak A ti világotokból idejutnak! - Encore!- kiáltotta Twyla, és a magasba emelte mindkét karját. - Újra! - fordította Arelia. Les lois, szellemeim, vezetőim, Romboljátok le a Hidat, Melyen át ezek az árnyak A ti világotokból idejutnak!
Twyla tovább kántált, francia-kreol szavai keveredtek Amma és Arelia angol beszédével. Hármuk hangja, mint egy kórus három szólama, eggyé olvadt. A barlang mennyezetének nyílásán keresztül látni lehetett, hogy elsötétül az ég, mintha csak viharfelhőt hívtak volna életre. De a három asszony nem zivatart akart kelteni. Egy másik örvényt hoztak létre, mely sötét tornádóként kavargott a fejük felett, majd a tölcsér szára lenyúlt a kör közepéig. Egy pillanatig azt hittem, hogy ezzel legfeljebb a halálunkat siettetik, mivel a látványos jelenség idevonzza majd az összes Háborgót és Incubust. Butaság volt azonban kételkednem bennük. A Nagyszerűek kísérteties alakjai hamarosan megjelentek. Először Abner bácsi, aztán Delilah néni, Ivy néni, végül Sulla próféta. Homokból és sárból, szemcsénként formálódott a testük. A három Moira pedig tovább szőtte a fonalat. Romboljátok le a Hidat, Melyen át ezek az árnyak A ti világotokból idejutnak!
Néhány pillanat múlva még több túlvilági lélek tűnt fel, az Áttetszőek. A spirális örvényből bújtak elő, mint pillangók a bábból. A Nagyszerűek és a szellemek magukhoz vonzották a Háborgókat. Azok szörnyű rikoltással suhantak feléjük, ami már a Járatokban is elborzasztott. A Nagyszerűek alakja nőni kezdett. Sulla már akkorára dagadt, hogy számtalan nyaklánca
inkább kötélhez hasonlított, Abner bácsinak pedig már csak egy villámra és egy tógára lett volna szüksége, hogy Zeuszként magasodjon fölénk. A Háborgók, fekete sávokat hasítottak az égre, ahogy kiröppentek a Sötét Tűz lángjaiból. Aztán villámgyorsan el is tűntek: a Nagyszerűek egyszerűen belélegezték őket, éppen úgy, ahogy Twyla szippantotta fel az Áttetszőket azon a temetőben töltött éjszakán. Sulla próféta előresuhant, gyűrűkkel teli ujjait az utolsónak maradt Háborgóra szegezte. Megfordult, és a szélbe kiáltotta: - Romboljátok le a Hidat! A Háborgók eltűntek, nem maradt más utánuk, csak egy sötét felhő a fejünk fölött, meg a Nagyszerűek, élükön Sullával. A próféta alakja izzott a holdfényben, miközben e szavakkal búcsúzott: - A Vér köteléke megmarad, nem szakítja szét az idő! Azzal a Nagyszerűek eltűntek, a felhő pedig szertefoszlott. Csak a Sötét Tűz gomolygó füstje maradt. A máglya még mindig égett, Sarafine és Lena pedig továbbra is a kőlaphoz kötözve feküdtek. A Háborgók örvénye nem volt sehol, de nem ez volt az egyetlen változás. Többé már nem rejtőzködhettünk, észrevétlenül várva az alkalmas pillanatra. A barlangban minden Incubus és Sötét Igéző pillantása ránk szegeződött. Villogó tépőfogak és sárgán lángoló szemek vettek körül minket. Ha akartuk, ha nem, most már nyakig benne voltunk.
JÚN.20. Tizenhét Hold
Elsőként a Vérincubusok reagáltak, egyesével levedlették anyagi formájukat, majd falkarendben öltöttek ismét testet. Felismertem köztük a Sebhelyes arcút Macon temetéséről. Az első sorban állt, és fekete szemén látszott, hogy azon morfondírozik, vajon mi történhetett. Hunting, ahogyan arra számítani lehetett, felszívódott, túl fontos lévén ahhoz, hogy csak úgy legyilkolják. Larkin állt a csapat élén, a karján tekergő fekete kígyóval, mint helyettes parancsnok. A Démonok másodpercek alatt körbevettek minket, nem volt hova meneküljünk. Előttünk a falka, mögöttünk a barlang fala. Amma, mint aki elhatározta, hogy puszta kézzel legyűri őket, előretolakodott, de esélye sem volt. A nevét kiáltottam, de már későn. Larkin jelent meg, alig pár centire az apró termetű nőtől, kezében egy nagyon is valóságosnak tetsző késsel. - Vénasszonyhoz képest elég kiállhatatlan egy alak vagy, tudsz róla? - szólt szemtelenül Ammához. - Olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd, meg állandóan megidézed a halott pereputtyodat! Ideje már, hogy csatlakozz hozzájuk! Ammának azonban a szeme sem rebbent. - Larkin Ravenwood, ezt még keservesen meg fogod bánni, ha elhagyod ezt a világot, és elindulsz a következőbe! - Biztos vagy te ebben? - vágott vissza arrogánsán Larkin. Láttam, hogy vállizmai megfeszülnek, és arra készül, hogy leszúrja Ammát. Mielőtt azonban mozdulhatott volna, Twyla széttárta a tenyerét, melyből fehér por szállt a levegőbe. Larkin felkiáltott, kiejtette kezéből a kést, és öklével a szemét dörzsölgette. - Ethan, vigyázz! - hallottam Link hangját, és minden mintha lassított felvételen történt volna. Láttam a nekem rontó falkát, és hallottam valamit. A zümmögő hang mélyen kezdte, majd egyre magasabbra váltott. Zöld fény villant fel előttünk. Pont, mint amilyet a Fénygömb bocsátott ki, Macon kiszabadulása előtt. Reménykedtem, hogy ő az. A zúgás hangosabbra váltott, a fény vakítóvá vált, az Incubusok pedig hátrahőköltek. Körülnéztem, hogy mindenki épségben van-e. Link, a térdére támaszkodva előrehajolt, mint aki mindjárt elhányja magát; de ettől eltekintve senkinek nem esett baja. - Ez meleg helyzet volt - állapította meg Ridley. Megveregette Link vállát, talán kissé erősebben a kelleténél, majd Twylához fordult. - Mit szórtál Larkinra? Valami elektromosan töltött anyagot? - kérdezte, mire az asszony elmosolyodott, és harminc-negyven gyöngysora egyikét morzsolgatta. - Nekem nincs szükségem elektromos töltésű anyagra, cherie. - Akkor mi volt ez? - Sel manje - közölte vaskos kreol akcentussal, és Ridley nem értette. - Só - magyarázta Arelia.
- Nem megmondtam, Ethan, hogy a só távol tartja a gonosz szellemeket? - csapott a karomra Amma. - Meg a gonosz fiúkat is. - Haladjunk, nincs sok időnk! - szólt közbe a Nagyi, és botját markolva, már igyekezett is a lépcső felé. - Ethan, gyere velem! - kiáltotta. Követtem őt az oltár felé. Útközben a tűz füstje sűrű fátyolként csavarodott körém, mely egyszerre volt mámorító és fojtogató. Amikor felértünk a lépcsőn, Nagyi Sarafine-re szegezte a botját, mire a nő teste azonnal aranyfényben kezdett izzani. Hirtelen megkönnyebbültem: Nagyi ugyanis Beleérző volt. Nem rendelkezett saját erővel, képes volt viszont arra, hogy másokét használja. És ezúttal a jelenlevő legveszélyesebb nő erejét tette magáévá: tulajdon lányáét, Sarafine-ét. Azt az erőt, amelyik képes volt elterelni a Sötét Tűz energiáját, hogy előhívja a Tizenhetedik Holdat. - Ethan, hozd Lenát! - rendelkezett Nagyi, aki erejével fogva tartotta Sarafine-t. Nem kellett kétszer mondania. Megragadtam a köteleket, és kioldoztam a csomókat, melyek anyát és lányát egymáshoz erősítették. Lena alig volt eszméleténél, régóta feküdt már a fagyos kövön. Megérintettem. Jéghideg volt a bőre. Éreztem, a Sötét Tűz fojtogató szorításától az én testem is kezd érzéketlenné válni. - Lena, ébredj! - kérleltem. - Én vagyok az! Megráztam, de a feje erőtlenül ingott ide-oda, ajka pedig már lila volt a hidegtől. Felemeltem, magamhoz szorítottam, és igyekeztem átadni neki testem melegét. Végre kinyitotta a szemét, és beszélni próbált. Megsimítottam az arcát. - Ethan... - nyöszörgött, majd a szeme újra lecsukódott. - Menj innen! - lehelte még. - Nem! - tiltakoztam, és megcsókoltam. Hiába kellett annyi viszontagságon keresztülmennem, ezért a pillanatért megérte. Végre újra a karomban tarthattam! Sehova nem megyek nélküled! És akkor meghallottam Link üvöltését. Az egyik Incubus kitört a nagy erejű fényfal mögül, mely sakkban tartotta a falkát. John Breed hátulról elkapta Link nyakát, és ajkát felhúzva kivillantotta szemfogait. Még mindig azzal az üveges tekintettel nézett, mely mutatta, hogy nem ura önmagának. A kábító füst hatása lehetett. Ridley John hátára ugrott, és megragadta. A fiút, szerencsére, meglepte a támadás, másképp az erejét vesztett lány nem tudta volna legyűrni. Mindhárman a földre zuhantak, és dulakodni kezdtek. Ennél többet nem láttam, de ennyi is elég volt, hogy megállapíthassam, nagy bajban vagyunk. Fogalmam sem volt, hogy a legyengült Macon meddig képes fenntartani a mágikus védőfalat, mely a Falkát távol tartotta tőlünk. Tudtam, hogy Lena az, aki ennek véget vethet. Letekintettem rá. Nyitva volt a szeme, de úgy tűnt, nem lát engem. Lena. Nem adhatod fel éppen most, amikor... Ne is mondd! De most van a Kiválasztásod Holdja. Nem az enyém. Az övé. Nem számít. Itt a Tizenhetedik Hold, Lena! Erre üres tekintettel a szemembe nézett. Sarafine hívta elő. Én ezt az egészet nem akartam! Választanod kell, különben mindenki, aki számít nekünk, meghal ma este!
Lena erre elfordította a fejét. De ha nem vagyok rá kész? Nem bújhatsz el előle, Lena! Többé már nem! Nem érted. Ez nem csak egy választás, ez egy átok! Ha a Fény mellett döntök, a fél családom meghal, Ridley-vel együtt. Ha pedig a Sötét oldalra állok, elveszítem Nagyit, Del nénit és az unokatestvéreimet. Hogyan is választhatnám bármelyiket? Még szorosabban megöleltem, és azt megszabadíthatnám a fájdalmától.
kívántam, bár erőt
adhatnék neki, vagy
- Egyedül te hozhatod meg ezt a döntést! - mondtam, és talpra állítottam. - Nézd meg, mi történik! A szeretteid az életükért küzdenek, és ennek egyedül te vethetsz véget! - Nem tudom, képes vagyok-e rá. - Miért ne lennél? Ekkor már kiabáltam. - Mert nem tudom, mi vagyok! - kiabált vissza. A szemében újabb változást láttam. Az egyik szeme zöld volt, a másik pedig arany! - Mi vagyok én, Ethan? Sötét Igéző vagy Fényhozó? - kérdezte. Ránéztem, és rögtön tudtam a választ. Ő az a lány, akit szeretek, és akit mindig is szeretni fogok. Ösztönösen megragadtam a zsebemben az aranyszínű könyvecskét. Melegnek éreztem, mintha Anya megtöltötte volna élettel. Lena kezébe nyomtam, és éreztem, ahogy a hő szétárad a testében. Azt akartam, hogy ő is érezze a könyvbe zárt szeretetet. Az olyan szeretetet, ami soha nem múlik el. - Tudom, hogy mi vagy, Lena, a lelkedbe látok. Bízhatsz bennem, és bízhatsz magadban! Lena a kezében tartotta a kis könyvet, de ez még nem volt neki elég a bizonyossághoz. - És ha tévedsz, Ethan? Mitől vagy ilyen biztos a megérzéseidben? - Onnan, hogy ismerlek téged. Elengedtem a kezét. Nem bírtam elviselni a gondolatát sem annak, ami történhet vele, de nem állíthattam meg az eseményeket. - Lena, meg kell tenned! Nincs más mód! Azt kívánom, bár lenne, de nincs! Lenéztünk a barlang felé. Ridley felemelte a fejét, egy pillanatig úgy tűnt, meglátott minket. - Nem hagyhatom, hogy az unokatestvérem meghaljon! - nézett Lena szomorúan a szemembe. - Megesküdött, hogy igyekszik megváltozni! Már így is túl sokat veszítettem! Már elveszítettem Macon bácsit. El akartam mondani neki, hogy a nagybátyja életben van, de aztán eszembe jutott, amit Macon mondott. Még mindig tart az Átalakulás, és elképzelhető, hogy még ott bujkál benne a Sötétség. Márpedig, ha Lena megtudja, hogy életben van, és fennáll a veszély, hogy ismét elveszítheti, nem fog a Fény mellett dönteni. Képtelen lenne rá, hogy másodszor is megölje. A Hold közvetlenül a lány feje fölött ragyogott. Hamarosan kezdődik a Kiválasztás. Már csak a döntés hiányzott, de attól tartottam, hogy Lena végül nem szánja rá magát. Ekkor Ridley lélekszakadva megjelent a lépcső tetején. Átölelte Lenát, elhúzva őt tőlem. Könnyes arcához érintette a saját arcát. Akármi is történt, mégiscsak testvérekként szerették egymást, és ezt a köteléket semmi sem szakíthatta szét. - Figyelj rám! - mondta. - Döntened kell! Lena fájdalmas arccal elfordult, Ridley azonban megragadta az állát, és erővel maga felé
fordította. Lena azonnal észrevette a változást. - Mi történt a szemeddel? - kérdezte. - Nem számít! - vágta rá Ridley. - Hallgass ide! Vissza tudsz emlékezni egyetlen olyan esetre is, amikor én valami nemeset cselekedtem? Engedtem egyszer is, hogy előre ülj a kocsiban? Átengedtem neked valaha az utolsó szelet tortát? Hagytam, hogy legalább a cipőmet felpróbáld? - Nem baj, mindig is utáltam a cipőidet - felelte Lena, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. - Dehogy, nagyon is tetszettek neked! - mosolyodott el Ridley, és összekarcolt, véres kezével megtörölte Lena arcát. - Mondhatsz bármit, nem teszem meg! - hangzott a makacs válasz. A két lány farkasszemet nézett egymással. - Lena, hidd el, minden porcikámban romlott vagyok! - bizonygatta Ridley. - Tedd meg! - Nem! - Bízzál bennem, jobb lesz így! Ha még mindig megbújik bennem némi Sötétség, akkor szívességet teszel nekem. Nem akarok többé Sötét lenni, de a Halandó létet sem nekem találták ki. Én Szirén vagyok. Láttam, hogy Lena szemében megvillan a felismerés. - Szóval, ha most Halandó vagy, akkor nem fogsz... - Nem lehet tudni - rázta a fejét Ridley. - Ha a Sötétség egyszer a véredben volt, akkor... nem fejezte be. Eszembe jutott, amit Macon mondott. A Sötétség nem hagy el minket olyan könnyen, mint hinnénk. - Ugyan már, mit kezdenék magammal még hetven vagy nyolcvan éven keresztül? folytatta Ridley a győzködést, miközben magához szorította Lenát. - Tényleg el tudsz képzelni, amint Gatfingben lógok, és Linkkel kavarok a Roncs hátsó ülésén? - vázolta fel a nem éppen kecsegtető jövőt. - Vagy azt próbálom kitalálni, hogy működik a gáztűzhely? - színezte még sötétebbre a képet, elrévedve a messzeségbe. - Abban a nyomorult porfészekben még egy rendes kínai kaját sem lehet kapni! Lena megragadta Ridley kezét, ő pedig viszonozta a szorítást, majd lassan, egyesével elengedte unokatestvére ujjait, és Lena kezét az enyémbe tette. - Vigyázz rá helyettem is, Rövid Gyufa! - hagyta meg búcsúzóul, majd, mielőtt egy szót is kinyöghettem volna, sarkon fordult, megindult lefelé a lépcsőn, majd eltűnt a szemünk elől. Félek, Ethan! Itt vagyok, Lena! Nem megyek sehova. Meg tudod csinálni! De Ethan... Képes vagy rá, Lena. Válaszd ki magad! Nincs szükséged irányításra, tudod, mit akarsz! És akkor egy másik hang is csatlakozott hozzám, mely egyszerre szólt a végtelen messzeségből és a szívem mélyéből. Anya. Együtt biztattuk Lenát, hogy nemcsak tudja, mit akar tenni, de képes is rá. Válaszd ki magad! - mondtam. Válaszd ki magad! - visszhangozta Anya hangja. Önmagam vagyok - felelte Lena. - Igen, önmagam!
Ekkor a hold, eget-földet megrengető hangrobbanás kíséretében, vakító fénnyel felizzott. Hatalmas szikladarabok váltak le a falról. Nem láttam semmit, csak a holdfényt. Éreztem Lena félelmét és fájdalmát, minden érzése erős hullámokban áradt keresztül rajtam is. Minden vesztesége, minden elkövetett hibája a lelkébe égett, a dühvel, az elhagyatottsággal, a szívet tépő fájdalommal és a könnyekkel együtt nyomot hagyott rajta, mint bőrön a tetoválás. Az erős, vakító holdfény elárasztotta a barlangot. Egy percig nem láttam és nem is hallottam semmit. Aztán Lenára néztem. Könnyek csorogtak végig az arcán, és újabbak gyülekeztek a szemeiben, melyek elnyerték végleges színüket. Az egyik zöld volt, a másik arany. A lány, fejét hátravetve, a hold felé fordult. Teste megrándult, lába elemelkedett a kőtől. Alant, a barlangban abbamaradt a harc. Senki nem mozdult, csend telepedett a jelenlevőkre. Minden Igéző és Démon tudta, mi történik, és azt is, hogy a sorsuk forog kockán. A lány fölött a Hold vibrálni kezdett, egyre erősebben világított, míg végül az egész barlang fehér fényben úszott. A Hold tovább dagadt. Mint valami álombéli jelenés, kettévált, kettéosztva az eget is. Hatalmas, foszforeszkáló pillangóként ragyogott a lány mögött; szárnyai izzottak. Az egyik zöld, a másik pedig arany fényben. Reccsenő hang törte meg a csendet, és Lena felsikoltott. A fény eltűnt, ahogyan a Sötét Tűz is. Nem volt már sem oltár, sem máglya; a barlang talaján találtuk magunkat. Megszűnt minden mozgás; azt hittem, vége, de tévedtem. Villám cikázott át a levegőn, kettéágazott, és egyszerre érte el mindkét célpontját. Az egyik Larkin volt. Ahogy a villám belé csapott, arca eltorzult a rémülettől, majd egész teste megfeketedett. Úgy tűnt, mintha belülről égne kifelé. Bőrét fekete repedések hálózták, aztán hirtelen porrá omlott. A villám másik ága az ellenkező irányban Twylát találta el. Felakadt a szeme, és összecsuklott; mintha a lelke kilépett volna a testéből, mint egy ruhából, és hagyta volna azt a földre hullani. De ő nem vált porrá. Az élettelen test ott feküdt a földön, és láttuk, ahogy Twyla kiemelkedik belőle csillogva, majd egyre halványulva, végül pedig teljesen áttetszővé, páraszerűvé vált. Aztán a köd kezdett eloszlani, a részecskék újrarendeződtek, míg végül újra megjelent, és elevenebbnek tűnt, mint életében. Bármit is hagyott maga mögött ebben az életben, az lezárult. Tudtuk, ha lesz még valaha dolga ezen a világon, az csak ezért lesz, mert ő úgy dönt. Nincs többé ideláncolva; szabaddá vált. Arca a bölcsek békéjét tükrözte. Felemelkedett a mennyezeti rés irányába, a Hold felé, de félúton megállt. Lebegett, és nem voltam biztos benne, hogy mi történik. - Viszlát, cher! Nem vettem egészen biztosra, hogy kimondta; lehet, hogy csak képzeltem. Viszont láttam, hogy kinyújtja fénylő kezét, és mosolyog. Az ég felé emeltem a kezem, és néztem, ahogy Twyla alakja a holdfénybe olvad. És akkor új csillag jelent meg az Igézők egén, melyet csak egy másodpercre ugyan, de én is láthattam. A Déli Csillag. Újra megtalálta az őt megillető helyet az égen. Lena meghozta a döntést. Kiválasztotta magát. Noha nem voltam benne biztos, hogy ez most mit is jelent, azt tudtam, hogy velem van. Nem veszítettem el. Válaszd ki magad!
Arra gondoltam, Anya milyen büszke lenne ránk.
JÚN. 21. Sötétség és Fény
Lena kihúzta magát, a holdfényben sötéten rajzolódott ki magas termete. Nem sírt, nem kiabált. Már biztosan állt a földön, egy-egy lábával a barlang közepén megjelent óriási repedés két oldalán. - Mi történt? - nézett Liv kérdőn Ammára és Areliára. Követtem Lena tekintetét, és megértettem hallgatásának okát. Mély megdöbbenéssel meredt egy ismerős arcra. - Úgy tűnik, Abraham megzavarta a Dolgok Rendjét. Macon állt a barlang bejáratában; alakját kirajzolta a Hold, mely lassan kezdett visszatalálni szokott formájához. Leah és Bade mellette volt. Nem tudtam biztosan, mióta állhatott ott, de az arckifejezéséből ítélve mindent látott. Lassan lépkedett; még szoknia kellett az érzést, hogy a lába éri a földet. Bade lépést tartott vele, Leah pedig a karjánál fogva támogatta. Lenát egészen megindította halottnak hitt nagybátyja hangja. Hallottam a gondolatát, szinte csak egy suttogást. Alig merte elhinni. Macon bácsi? Az arca egészen elfehéredett. Hasonlóan érezhette magát, mint én, amikor megláttam Anya szellemét a temetőben. - Elismerem, lenyűgöző kis trükköt sikerült bemutatnotok, nagyapa! - visszhangzott Macon hangja a barlangban. - Idő előtt megidézni a Kiválasztás Holdját? Szavamra, felülmúltad önmagad! Feszült csend uralkodott, csak a hullámok moraját lehetett hallani. - Természetesen, amikor hallottam, hogy jöttök, okvetlenül meg kellett jelennem. Macon várt egy darabig, de amikor nem kapott választ, csettintett az ujjával. - Abraham! Tudom, hogy a te kezed is benne volt! A barlang rázkódni kezdett. A mennyezeti hasadékból szikladarabok hullottak a talajra. Úgy tűnt, mindjárt ránk szakad a mennyezet. Az égbolt is sötétebbnek látszott. A zöld szemű Macon, a Fényhozó - már ha valóban az volt -, még erősebbnek bizonyult korábbi, Incubus énjénél. Kongó nevetés visszhangzott a sziklafalakról, majd Abraham lépett ki az árnyak közül. Fehér szakállával és hozzáillő fehér zakójával cseppet sem emlékeztetett a Vérincubusok legsötétebbikére; inkább úgy festett, mint egy templomba tartó kedves öregapó. Hunting ott állt mellette. Abraham megállt Sarafine fölött, aki még mindig a földön hevert. A nő teljesen fehér volt, testét zúzmara borította vastag rétegben, bebábozódott rovarhoz hasonlított. - Szóval meglátogattál, fiam? - harsant fel ismét az öregember éles kacaja. - Ah, fiatalság, bolondság! Még száz év, és megtanulod, hol a helyed, unokám! Próbáltam magamban kiszámolni, hány generáció választhatja el őket egymástól - négy, talán öt? - Én nagyon jól tudom, hogy hol a helyem, nagyapa. Sajnálatos és rettentően kínos is, de azt hiszem, nekem kell, hogy helyre tegyelek téged!
- A kis Macon Ravenwood - simított végig Abraham a szakállán. - Mindig is el voltál tévedve. De te tehetsz róla, nem én! A vér nem válhat vízzé, ahogyan a Sötét sem Fénnyé! Nem lett volna szabad megfeledkezned arról, hogy hová tartozol! - Itt szünetet tartott, majd Leah-hoz fordult. - Te is nagyon ígéretesnek indultál, kedvesem. De hát, hiába, ha aztán egy Igéző nevelt fel - sóhajtott, és megborzongott. Leah arcán dühöt láttam, melybe némi félelem is vegyült. A Vér-falkával szemben hajlandó volt próbára tenni az erejét, de Abraham-mel nem óhajtott szembeszállni. - Jut eszembe a tévelygő fiúról, hol van John? - fordult az öregember Huntinghoz. - Rég lelépett. Gyáva alak. Abraham megpördült, és rámeredt. - John képtelen a gyávaságra! - sziszegte. - Idegen a természetétől. És az ő élete többet jelent nekem, mint a tiéd, úgyhogy azt ajánlom, sürgősen kerítsd elő! Hunting lesütötte a szemét, és bólintott. El sem tudtam képzelni, John Breed miért olyan fontos Abraham számára, aki nem úgy tűnt, mintha bárkivel is törődne! Macon elgondolkodva figyelte Abrahemet, majd megjegyezte: - Igazán megindító, hogy ennyire aggódsz a fiadért! Őszintén remélem, hogy megtalálod. Tudom, milyen fájdalmas dolog elveszíteni egy gyereket. A barlang ismét megrázkódott, és újabb szikladarabok zuhantak a lábunk elé. - Mit tettél Johnnal? A dühös Abraham már nem tűnt ártalmatlan öregapónak, sokkal inkább látszott annak a Démonnak, aki valójában is volt. - Hogy én? A kérdés inkább az, hogy te mit műveltél vele! Abraham fekete szeme összeszűkült, Macon azonban csak mosolygott. - Incubus, aki képes a napfényben járni, és táplálkozás nélkül fenntartani az erejét... Rendkívül körültekintő párosítást igényel, hogy egy ilyen gyerek szülessen, nem gondolod? Ehhez alapvetően Halandó tulajdonságokra van szükség, de ez a fiú az Igézők képességeivel is rendelkezik. Három szülője nem lehet, így kizárólag arra következtethetünk, hogy az anyja... - Evo volt - állapította meg döbbenten Leah. Az Igézők felkapták a fejüket a szóra, meglepetten néztek össze. Egyedül Amma arca maradt szenvtelen. Karjait szorosan összefonta maga előtt, és olyan tekintettel meredt Abraham Ravenwoodra, mintha csak egy csirke volna, amit hamarosan levág, megkopaszt, kibelez, és ütött-kopott fazekában feltesz főni. Próbáltam felidézni, mit mondott Lena korábban az Evokról. Ezek a lények alakváltók, azaz képesek emberi formát ölteni. Nem úgy, hogy belépnek egy Halandó testébe, mint Sarafine, hanem rövid ideig maguk is Halandóvá válnak. - Pontosan - mosolyodott el Macon. - Egy Igéző, aki annyi időre, míg a gyerek megfogan benne, képes Halandó formát ölteni. Az utód pedig rendelkezik anyai részről emberi és Igéző, apai részről pedig Incubus génekkel. De te mindig olyan elfoglalt voltál, nem, Nagyapa? Nem is tudtam, hogy szabadidődben titkos kísérleteket folytatsz! - Te vagy az, aki megzavarta a Dolgok Rendjét! - vádaskodott Abraham az eddiginél is sötétebb tekintettel. - Először belehabarodtál egy Halandóba, aztán meg, hogy megvédd, a saját fajtád ellen fordultál! Abraham úgy ingatta a fejét, mintha Macon mindössze egy zabolátlan kölyök lenne. - És hova vezetett mindez? - folytatta. - Most a Duchannes lány felhasította a holdat! Van fogalmad róla, hogy ez mit jelent, micsoda veszélybe sodor mindannyiunkat?
- Az unokahúgom sorsa nem rád tartozik. Neked ott van ez a gyerekes kísérletezgetés a génekkel. Ugyanakkor kérdés, hogy mihez akarsz kezdeni a fiúval. Macon szeme izzott, miközben e szavakat kimondta. - Vigyázz a szádra, nem beszélhetsz így vele! - lépett előre Hunting, de Abraham kezét felemelve megállította. - Már megöltünk egyszer, nem lesz gond másodszor sem! - vetette oda a falkavezér Maconnek, aki azonban nem ijedt meg. - Dajkamese, Hunting! Ha Nagyapa talpnyalójaként akarsz karriert befutni, még javítanod kell a retorikádon! - Macon unott sóhajt hallatott, majd így folytatta: - Most pedig húzd be a farkad, és kullogj szépen haza a gazdival! Jó kutya! Hunting állkapcsa megfeszült, de nyugton maradt. - Nagyapa - fordult Macon újra Abrahamhez -, fölöttébb érdekfeszítő lenne összehasonlítani a laboratóriumi feljegyzéseinket, mégis azt gondolom, ideje távoznod! Az öregember felkacagott. Hideg szél kavarodott körülötte, csak úgy süvített a sziklák közt. - Azt hiszed, parancsolgathatsz nekem, mint egy kifutófiúnak? Sírva fogsz még könyörögni, miközben elfolyik az utolsó csepp véred! - A szél felerősödött, és játékosan tekergette a Démon zsinórnyakkendőjét. - Miután meghaltál, az én nevem rettegni fogják, a tiéd meg feledésbe merül! Macon, a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett Abraham szemébe. - Ahogy kiváló matematikai képességekkel megáldott fivérem az imént említette, én már egyszer meghaltam. Igazán kitalálhatnál valami újat, szenilis vénember! Kezdesz fárasztani, ezért engedd meg, kérlek, hogy kikísérjelek! Macon intett a kezével, mire hasadás hangját hallottam, és mintha az éj nyílt volna meg Abraham mögött. Az öreg úgy tett, mintha habozna, aztán elmosolyodott. - Valószínűleg a kor átka, de majdnem elfelejtettem indulás előtt összeszedni a holmimat! Kinyújtotta a kezét, mire hátul, az egyik sziklahasadékból valami kiemelkedett. Eltűnt, majd Abraham kezében jelent meg újra. Amikor megláttam, mi az, elakadt a lélegzetem. A Holdak Könyve. A Könyv, amiről azt hittük, Greenbrier-ben hamuvá égett! A Könyv, ami önmagában is felért egy átokkal. Macon elkomorult arccal kinyújtotta kezét a könyvért. - Ez nem téged illet, Nagyapa! A könyv megrándult Abraham kezében, de csak mélyebb lett a körülötte terjengő sötétség, és az öregember mosolyogva vállat vont. Újabb hasadó hang remegtette meg a barlangot. Abraham eltűnt, és magával vitte a Könyvet, Sarafine-nel és Huntinggal együtt. Mire a visszhang elhalt, a hullámzó víz még a nyomot is elmosta, amit a nő teste hagyott a homokban. A hasadás hangjára Lena futásnak eredt. Mire Abraham felszívódott, ő már félúton járt. A férfi a falnak támaszkodva várta unokahúgát, aki odaérve a karjaiba vetette magát. Macon megingott, majdnem elesett. - Meghaltál - motyogta Lena a bemocskolódott, elszakadt ingbe temetve arcát. - Nem, édesem! Nagyon is életben vagyok! - bizonygatta Macon, és felemelte a lány arcát. Nézz rám! Itt vagyok! - De a szemed... Zöld! - vette észre döbbenten Lena, és megérintette nagybátyja arcát. - A tiéd pedig nem - viszonozta szomorúan a gyengéd gesztust Macon. - De így is gyönyörű. Az egyik zöld, a másik arany. Lena hitetlenkedve rázta a fejét.
- Hiszen megöltelek. Használtam a könyvet, és az végzett veled! Macon megsimogatta a haját. - Mielőtt átléptem volna, Lila Jane megmentett. Egy Fénygömbbe zárt, ahonnan Ethan engedett ki. Nem a te hibád volt, Lena! Nem tudhattad, mi fog történni! A lány zokogásban tört ki, Macon pedig unokahúga fekete fürtjeit simogatva próbálta megnyugtatni. - Ne sírj! Minden rendben! Már vége! De nem mondott igazat. Láttam a szemén. A fekete tükör, mely elrejtette lelkének titkait, odalett. Nem értettem mindent, amit Abraham az imént elmondott, de abban biztos voltam, hogy nem légből kapott hazugság. Bármi is történt, mikor Lena Kiválasztotta magát, az nem oldotta meg a gondjainkat. Épp ellenkezőleg, egy újabb problémát szült. A lány elhúzódott a nagybátyjától. - Macon bácsi, én nem tudtam, hogy ez lesz belőle! - mondta. - Az egyik percben a Sötét és a Fény járt a fejemben, és azon gondolkodtam, mit is akarok igazán. De csak azt éreztem, hogy nem tartozom sehová. Azok után, amiken keresztülmentem, nem vagyok igazán se Fényhozó, se Sötét Igéző. Mindkettő vagyok egyszerre. - Semmi baj, Lena! Minden rendben van. Macon újra unokahúga felé nyúlt, de a lány most már megállt a saját lábán. - Nem, semmi sincs rendben - ingatta a fejét. - Nézd, mit műveltem! Twyla néni és Ridley odavesztek, és Larkin is... Macon úgy nézett Lenára, mintha most látná őt először. - Csak azt tetted, amit kellett: Kiválasztottad magad! De nem foglaltad el egyik felkínált helyet sem a Dolgok Rendjében, hanem megváltoztattad azt! - És ez mit jelent? - kérdezte a lány félve. - Azt, hogy immár önmagad vagy! Erős és egyedi! Mint a Nagy Gát. A hely, ahol nincs Fény és nincs Sötétség, csak a színtiszta mágia. De a Nagy Gáttól eltérően te Fényhozó is vagy, és Sötét is, egyszerre! Akárcsak én. És mint Ridley, ahogy ma éjjel láttam. - De mi történt a holddal? - fordult Lena a Nagyihoz, de Amma volt az, aki felelt a sziklapárkányról. - Kettéhasítottad, gyermekem. Melchizedeknek igaza van, a Dolgok Rendje felborult. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezek után. A hangsúly, amivel kiejtette a „felborult” szót, világossá tette, hogy ezzel valami nemkívánatos dolog történt. - Nem értem. Mind itt vagytok, de Hunting és Abraham is túlélték. Hogyan lehetséges ez? Az átok... - Lena hangja itt elhalt. - Te magadban hordozod mind a Fényt, mind a Sötétséget, és az átok ezzel a lehetőséggel nem számolt. Ahogyan mi sem. Nagyi hangjában fájdalom volt. Úgy tűnt, titkol valamit, és éreztem, hogy a dolgok bonyolultabbak annál, mint ahogyan mutatni akarja. - Örülök, hogy jól vagy! - zárta rövidre. Ekkor vízben csobbanó léptek zaja ütötte meg a fülemet. Amikor megfordultam, Ridley szőke és rózsaszín haját pillantottam meg. A lányt Link követte. - Úgy néz ki, tényleg Halandó vagyok - jelentette ki Ridley szokott gúnyos hanghordozásával, de érezhetően megkönnyebbülve. - Neked meg, Lena, muszáj örökösen másnak lenned, ugye? Folyton összekuszálod a dolgokat, nem? Hallottam, hogy a lány lélegzete elakad. Egy ideig mozdulni sem tudott.
Ez már túl soknak bizonyult számára. Kiderült, hogy Macon életben van, holott azt hitte, megölte. Kiválasztotta magát, és egyszerre maradt Fényhozó és Sötét. Ráadásul úgy tűnik, kettétörte a holdat. Éreztem, hogy Lena bármelyik pillanatban összeomolhat. De, ha így is lesz, most már itt vagyok, hogy hazavigyem. Lena olyan szorosan magához ölelte Ridley-t és Macont, hogy kis híján megfojtotta őket. Sajátos Igéző kört formáltak, ami nem tartozott egyik oldalhoz sem. A lány nagyon kimerült volt, de már nem volt egyedül.
JÚN.22. Hazafelé
Nem tudtam aludni. Előző éjjel csak eldobtam magam Lena szobájának ismerős fenyőpadlóján. Mindketten kidőltünk, elaludtunk úgy ruhástól, ahogy voltunk. Huszonnégy órával később fura volt a saját szobámban, újra ágyban feküdni, miután oly sokszor aludtam az erdőben sáros földön, kiálló fagyökerek közé préselődve. Túl sokat láttam. Felkeltem, és a hőség ellenére becsuktam az ablakot. Úgy gondoltam, túl sok minden ólálkodik odakint, amitől félni kell, túl sok, hogy megküzdjek vele. Fel sem fogtam, hogy képes Gatlinben bárki is aludni! Lucille-nak persze ismeretlen volt ez a probléma. Ott dagasztott a sarokban egy halomnyi piszkos ruha tetején, ahol megágyazott magának éjszakára. Az a macska bárhol képes volt szunyókálni. Én viszont nem. Forgolódtam, furcsálltam, hogy ilyen nehezen szokom meg a régóta nélkülözött kényelmet. Én is. Elmosolyodtam. Megnyikordultak a padlódeszkák, és kinyílt az ajtó. A küszöbön Lena állt, a kopott Ezüst Utazós pólómban, mely alól kilátszott a pizsamának használt rövidnadrág alja. Haja még vizes volt, és kibontva hagyta, ahogyan a legjobban szerettem. - Ez csak álom, ugye? Lena becsukta maga után az ajtót, és mindkét szeme megvillant. - Úgy érted, az a fajta álom, amit rólam szoktál álmodni? - kacsintott, majd felhajtotta a takarót, és bebújt mellém. Rozmaring, citrom és szappan illatát árasztotta. Sok mindenen mentünk keresztül mindketten. A vállamra hajtotta a fejét, és közelebb húzódott hozzám. De éreztem, nem vagyunk magunkban, takarónk alatt ott lapultak köztünk a kételyei és a félelmei is. Mi a baj, Lena? A mellkasomba fúrta az arcát. Gondolod, hogy valaha képes leszel megbocsátani nekem? Tudom, hogy már semmi nem lesz ugyanaz... Még szorosabban öleltem magamhoz, és felidéztem azokat az időket, amikor azt hittem, örökre elveszítettem őt. A szörnyű napok emléke fojtogatón tört rám, úgy éreztem, kiszorítja belőlem a lelket. El sem tudtam képzelni nélküle az életem; nem volt kérdés, hogy megbocsátok-e neki! Semmi sem lesz ugyanaz, mert minden jobbra fordul! De nem vagyok Fényhozó, Ethan! Valami más vagyok. Én... bonyolult vagyok... A takaró alá nyúltam, kitapogattam a kezét, és a számhoz emeltem. Megcsókoltam a tenyerét, melyről nem tűntek el a kacskaringós fekete minták. Úgy nézett ki, mintha filctollal rajzolták volna, de tudtam, hogy nem fog lejönni soha. - Tudom, mi vagy, és szeretlek! Ezen semmi sem változtat!
- Bárcsak visszafordíthatnám az időt, bárcsak... - Nem kell! - tiltakoztam, és homlokomat az övéhez szorítottam. - Önmagad vagy, azt választottad, hogy önmagad leszel. - De ez olyan félelmetes! Egész életemben abban nőttem fel, hogy létezik a Sötét és létezik a Fény. Furcsa érzés, hogy nem tartozom sehova! Sóhajtott, és hátradőlt. - Mi van, ha kiderül, hogy semmi vagyok? - Mi van, ha kiderül, hogy rossz a kérdés? - Na ne mondd! - mosolyodott el. - És akkor mi a jó kérdés? - Te önmagad vagy. De ki ez itt? És ki akar lenni? És hogyan vehetném rá, hogy megcsókoljon? Felkönyökölt, és fölém hajolt, haja az arcomat csiklandozta. Ajka az ajkamhoz ért, és újra átcikázott rajtunk az elektromosság. Már hiányoltam, pedig égette a bőröm. De valami más is hiányzott. Előrehajoltam, kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját, és kivettem belőle valamit. - Azt hiszem, ez a tied! Lena tenyerébe ejtettem a láncot, emlékeink az ujjai közé hullottak: a gemkapocsra tűzött ezüstgomb, a vörös fonal, meg a filctoll, amit a víztorony tetején adtam neki... A lány döbbenten nézett a kezére. - Én is hozzátettem pár dolgot - mondtam, és kiemeltem a tárgyak közül a Macon temetéséről származó ezüstverebet, ami immár új jelentést hordozott. - Amma azt mondja, hogy a verebek messzire elrepülnek, de mindig hazatalálnak. Mint te is. - De csak, mert eljöttél értem! - Volt segítségem! Ezért adom neked ezt is! Azzal felemeltem a Lucille nyakörvéről származó bilétát, amit egész végig a zsebemben hordtam, miközben Lenát kerestük; azt, aminek segítségével a macska szemén keresztül láttam őt. Az illetékes a sarokban nagyot ásított, és szelíden nézett rám. - Ez egy csatorna, mely lehetővé teszi, hogy a Halandók egy Igéző állathoz kapcsolódjanak. Macon ma reggel magyarázta el. - Ez mindvégig nálad volt? - Igen, Prue nénitől kaptam. Csak akkor működik, ha nálad a biléta - mondtam. - Várj csak, hogy került a nénikédhez Igéző macska? - csodálkozott Lena. - Arelia adta Prue nénikémnek Lucille-t, hogy segítsen neki tájékozódni a Járatokban. Lena bogozni kezdte az időközben kissé összegubancolódott nyakláncot. - El sem tudom hinni, hogy megtaláltad! Amikor magam mögött hagytam, nem gondoltam volna, hogy valaha is viszontlátom! Szóval nem elveszítette, hanem szándékosan vette le. Legyűrtem a késztetést, hogy megkérdezzem, miért tett ilyet. - Hát persze, hogy megtaláltam. Rajta van minden, amit neked adtam! Lena a tenyerébe szorította a láncot, és elfordította a fejét. - Azért nem minden - állapította meg szomorúan. Rögtön tudtam, mire gondol: Anya gyűrűjére. Amit szintén lehúzott az ujjáról, de azt nem
találtam meg. Egészen ma reggelig, amikor is észrevettem az íróasztalomon, mintha mindig is ott lett volna! Ismét benyúltam a fiókba, és Lena kezébe nyomtam az elveszettnek hitt gyűrűt. Amikor a hideg fém a tenyeréhez ért, a lány a szemembe nézett. Te találtad meg? Nem. Anya lehetett. Mire felébredtem, ott volt az asztalomon. Nem utál engem? Ilyent is csak egy Igéző lány kérdezhet! Megbocsátott-e neki a halott anyám szelleme? De tudtam a választ. A gyűrűt egy könyvben találtam meg, melyet még Lena adott kölcsön. Pablo Neruda Kérdések könyve című kötetében a következő sorok alatt szolgált könyvjelzőül: „A borostyán valóban, mondd meg nem más, mint szirénkönnyek?” Anya inkább Emily Dickinson költészetéért rajongott, de Lena imádta Nerudát. Olyan volt ez, mint amikor tavaly karácsonykor találtam egy rozmaringágacskát Anya kedvenc szakácskönyvében. Az egyik Anyát juttatja az eszembe, a másik Lenát, és együtt mintha azt jeleznék, mindkettőjüknek jut hely a szívemben. Azzal feleltem a lánynak, hogy visszatettem a láncot, ahová való. A nyakába. Megérintette, majd zöld és arany pillantásával az én barna szemembe nézett. Tudtam, nem számít, milyen színű a szeme, még mindig ugyanaz a lány, akit szeretek. És nincs az a szín, mellyel lefesthetnénk Lena Duchannest: ő egyszerre a piros pulóver és a kék ég, a szürke szél és az ezüstveréb, és a rakoncátlan fekete tincsek. Most, hogy ismét együtt voltunk, most értem csak igazán haza. Lena hozzám hajolt, és először csak gyengéden súrolta ajkával az ajkamat. De aztán oly hevesen csókolt, hogy forróság bizsergett végig a gerincemen. Éreztem, hogy visszatalált hozzám, testünk a régi meghittséggel simult össze. - Oké, ez egész biztosan az én álmom - mosolyodtam el, ahogy elképesztően kócos hajába túrtam a kezemmel. Én nem lennék ebben olyan biztos! Végighúzta ujjait a mellkasomon, én pedig mélyen belélegeztem az illatát. A szám az ajkáról a vállára tévedt, majd olyan közel húztam magamhoz, hogy a csípőcsontja az oldalamhoz nyomódott. Olyan régóta, oly sokáig vágytam az ízére, az illatára! Két kezembe fogtam az arcát, és még szenvedélyesebben csókoltam. A szívem egyre hevesebben vert, míg végül meg kellett állnom, mert elakadt a lélegzetem is. Ekkor, vigyázva, hogy egy ideig ne érjen hozzám, hátradőlt a párnán, és a szemembe nézett. Most már jobb? Fájdalmat okoztam? Nem. Semmi baj. A falra szegeztem a tekintetem, és magamban számoltam, hogy csillapítsam a szívverésemet. Hazudsz! Köré fontam a karom, de elfordította a fejét. Sosem fogunk tudni igazán együtt lenni, Ethan! Már most is együtt vagyunk. Lágyan végigsimítottam a karján, és néztem, ahogy érintésem nyomán libabőrös lesz. Te tizenhat éves vagy, én pedig két hét múlva leszek tizenhét. Van még időnk. Valójában, Igéző időszámítás szerint már tizenhét vagyok. Holdakban számítva. Idősebb vagyok nálad!
Elmosolyodott, én pedig újra átöleltem. Akkor tizenhét, mindegy. Talán mire tizennyolc leszel, erre is találunk megoldást, Lena. Lena. Hirtelen felültem az ágyban, és rámeredtem. Most már tudod, ugye? Mit? Az igazi nevedet! Most, hogy megtörtént a Kiválasztás, már tudod, nem? Lena erre halványan elmosolyodott, és kissé oldalra billentette a fejét. A karjaimba kaptam, arcunk majdnem összeért. Nocsak! Talán nem szeretnéd velem megosztani? Nem jöttél még rá, Ethan? A nevem Lena. Ezzel a névvel ismertél meg, és soha nem fognak másképp hívni! Valójában tudta, de nem akarta elárulni. Azt is tudtam, miért: újra Kiválasztotta magát. Eldöntötte, hogy ki akar lenni. És a közös emlékeink által újra összekötött minket. Megkönnyebbültem, mert tudtam, nekem ő mindig Lena marad. A lány, akivel először az álmaimban találkoztam. A fejünkre húztam a takarót. Noha egyik álmomban sem kerültünk ilyen közel egymáshoz, pár perc múlva mindketten mélyen aludtunk.
JÚN. 22. Új vér
Kivételesen nem álmodtam: arra ébredtem, hogy Lucille dühödten fúj. Megfordultam. Lena összegömbölyödve aludt mellettem. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy velem van, és nem fenyegeti veszély. A világon semmi mást nem kívántam jobban, és most beteljesült. Milyen gyakran történik ilyesmi? A fogyó hold fényénél még a szempillája ívét is láttam. Lucille leugrott az ágyam végéből. Észrevettem, hogy az árnyak közt mozog valami. Egy sötét alak. Valaki van az ablak előtt! Ez csak egyvalaki lehet, aki viszont nem ember. Hirtelen mozdulattal felültem. Itt áll a szobámban, Lena pedig mellettem fekszik az ágyban! Macon meg fog ölni! - Ethan? Azonnal felismertem a hangját, pedig suttogott. Kiderült, hogy hívatlan látogatóm nem Macon, hanem Link. - Mi a francot keresel a szobámban az éjszaka közepén? - vontam kérdőre halkan, vigyázva, fel ne ébresszem Lenát. - Bajban vagyok! Segítened kell rajtam! - felelte a barátom, és csak ekkor vette észre a mellettem szuszogó lányt. - Jesszus, nem tudtam, hogy ti... úgy értem... - Hogy alszunk? - Legalább valaki tud aludni! - mondta, majd zaklatottan járkálni kezdett fel s alá. Begipszelt karja ide-oda himbálózott, és még a halovány fénynél is feltűnt, hogy sápadt arcát kiverte a veríték. Hogy rosszul fest, az enyhe kifejezés volt! - Mi történt veled, ember? És egyáltalán, hogy jöttél be? Link leült az asztalomhoz, aztán mégis felállt. Pólóján egy hot dog volt, „Harapj belém!” felirattal. Még nyolcadikos korában vette, azóta is hordta. - Ha elmondanám, nem hinnél nekem! Az ablak nyitva volt mögötte, a szellő meglebbentette a függönyt. Ismerős érzés tört rám, görcsbe rándult a gyomrom. - Azért tegyünk egy próbát - javasoltam idegesen. - Emlékszel, amikor a Pokoli Éj alatt a Vámpírcsóka nekem rontott? A Tizenhetedik Hold éjszakájáról beszélt, így emlegette azt a napot, egy horrorfilm címe után, amitől tízévesen halálra rémült. - Igen, és? - Ugye tudod, hogy meg is ölhetett volna? - kérdezte, és újra járkálni kezdett. Akkor már nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a történet végét. - De nem tette, és most valószínűleg halott, mint Larkin! - mondtam. John akkor éjjel eltűnt, és senki sem tudta, mi történt vele. - Igen, talán meghalt, de előtte még adott egy búcsúajándékot! Azaz, kettőt! - hajolt Link az ágyam fölé, mire én ösztönösen hátrahőköltem, és közben meglöktem Lenát.
- Mi az? - mormogott a lány félálomban. - Semmi - csitítottam, miközben Link odanyúlt a fejem mellé, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. - Szerinted ez itt micsoda? Amikor a szemem hozzászokott a fényhez, két apró sebhelyet pillantottam meg Link nyakán, melyekben minden kétséget kizáróan szemfogak nyomára ismertem. - Szóval megharapott? - rémültem meg, és hogy megvédjem a fenyegetéstől, egészen a falhoz nyomtam Lénát a hátammal. - Szóval akkor jól sejtettem? - hüledezett Link. - Atyaég...! Lehuppant az ágyamra, és két tenyerébe temette az arcát. Nagyon le volt törve. - Most én is olyanná fogok változni, mint azok a vérszívók? - kérdezte az időközben teljesen felébredt Lenát, bár tudta, hogy csak megerősítésre számíthat a gyanúját illetően. - Tulajdonképpen igen. Valószínűleg már most megkezdődött az Átalakulás, de ez nem jelenti azt, hogy Vérincubus leszel - magyarázta a lány. - Leküzdheted a késztetést, mint Macon bácsi, és vér helyett táplálkozhatsz álmokkal, emlékekkel - folytatta, miközben kifurakodott mögülem. - Nyugi, Ethan! Nem fog minket megtámadni, mint a vámpírok a béna Halandó horrorfilmjeidben, ahol minden boszorkány fekete kalapot visel! - Legalább nekem jól áll a kalap - sóhajtott Link. - Meg a fekete is. Lena erre odaült mellé az ágy szélére. - Úgy tűnik, ez még mindig Link - mondta. - Biztos vagy benne? - kérdeztem. Minél tovább figyeltem Linket, annál rosszabbul nézett ki. - Igen, tudhattam volna... - rázta a fejét, miután rátört a keserű felismerés, hogy veszített. Szegény, eddig nyilván abban reménykedett, hogy Lena előáll majd valami megnyugtatóbb magyarázattal. - Basszus, ha ezt anyám megtudja, kidob otthonról! - gondolt bele elkeseredetten a jövőjébe. - Kénytelen leszek majd a Roncsban lakni! - Nem lesz semmi baj! - csitítottam. Persze ez nyilván hazugság volt, de mi mást mondhattam volna? Lenának igaza volt. Link továbbra is a legjobb barátom maradt. Velem tartott a Járatokba, és emiatt ül most itt két lyukkal a nyakán, gondoltam bele keserűen. - Hallod, anyám baptista - rágódott tovább Link, és idegesen a hajába túrt. - Szerinted be fog engedni a házba, ha rájön, hogy én meg Démon vagyok? Még a metodistákat sem bírja! - Hátha nem veszi észre - vigasztaltam. Tudtam, hogy ez hülyeség, de más nem jutott eszembe. - Ó, hát persze. Hátha nem veszi észre, hogy soha nem mozdulok ki napközben, és ha mégis, leég rólam a bőr! - motyogta Link, és mintha már most érezné a szörnyű kínt, megdörzsölte sápadt karját. - Nem biztos - szólt közbe Lena, miközben erősen morfondírozott valamin. - John nem volt átlagos Incubus! Félvér volt. A bácsikám még mindig nem tudja, mit tett vele Abraham. Eszembe jutott, mit mondott Macon a félvérekről, amikor Abrahammel veszekedtek a Nagy Gátnál. Mintha száz év telt volna el azóta! Szerettem volna John Breedet kitörölni az emlékezetemből, de hiába. Újra és újra eszembe jutott, ahogy Lenát a karjaiban tartja. A lánynak viszont egészen másutt járt az esze. - John anyja Evő volt. Az Evők képesek átalakulni, bármilyen faj alakját felölteni, akár még a Halandókét is. Ez az oka annak, hogy míg az Incubusoknak kerülniük kell a napfényt, John számára ez nem okozott gondot.
- Igen? Akkor én csak negyedrészben vagyok vérszívó? - Elképzelhető - bólintott Lena bár biztosan nem tudom megmondani! - Ezért nem voltam benne biztos - ingatta a barátom a fejét. - Egész nap kint voltam, és semmi sem történt. Akkor abban bíztam, hogy megúsztam. - De miért nem szóltál nekünk azonnal? Hülye kérdés volt. Ugyan ki dicsekedne el a barátainak, hogy Démonná fog változni? - Először nem is törődtem vele, hogy megharapott. Csak az bántott, hogy alulmaradtam a verekedésben; később viszont furán éreztem magam, és észrevettem a nyomokat. - Óvatosnak kell lenned, ember! Nem valami sokat tudunk John Breedről. Ha tényleg félvér, akkor nem tudhatjuk, mire vagy képes! - Én viszont - szólalt meg Lena, miután megköszörülte a torkát, és mindketten felé kaptuk a fejünket -, elég jól ismerem. Azaz - csavargatta zavarában a nyakláncát - nem teljesen, de tudok egy s mást, mivel elég sok időt töltöttünk együtt a Járatokban. - És mit tudsz róla? - kérdeztem, és éreztem, hogy elönti a vér az agyamat. - Elképesztő ereje volt, és bárhol jártunk, valami mágikus, őrjítő módon vonzotta a lányokat! - Mint például téged? - mondtam ki önkéntelenül. - Fogd be! - bökött meg Lena a vállával. - Na, ez egyre jobban hangzik - vélte Link, és még egy mosoly is kitelt tőle. Lena igyekezett magában számba venni John tulajdonságait; én pedig reménykedtem benne, hogy nem lesz túl hosszú a lista. - Látása, hallása, szaglása sokkal élesebb volt, mint az enyém. Link erre mélyet lélegzett, majd fuldoklást színlelt. - Haver, rád férne egy fürdés! - nézett rám. - Most, hogy végre kivételes erők birtokában vagy, csak ennyi telik tőled? - löktem meg. Ő visszalökött, mire én kirepültem az ágyból, és elterültem a földön. - Mi a fene...? - ültem fel döbbenten, korábban mindig fordítva alakultak az erőviszonyok. - Ez az! - nézett Link a kezeire, majd elégedetten bólintott. - Vasöklöm van, mindig is mondtam! Lena felvette Lucille-t, aki kissé megrökönyödve kuporgott a sarokban. - És elvileg tudnod kell Utazni - folytatta, miközben a macskát simogatta. - Tudod, megjelenhetsz bárhol, ahol csak akarsz! Nem muszáj többé az ajtót használnod, bár Macon bácsi szerint az sokkal illedelmesebb megoldás. - Át tudok menni a falon, mint egy szuperhős? - kérdezte Link teljesen felvillanyozva. - Biztosan remekül fogod érezni magad az új létformádban, leszámítva, hogy - Léna itt mély lélegzetet vett, és próbálta könnyedén előadni a rossz hírt -, nem fogsz többet enni. És - már ha abból indulunk ki, hogy inkább Macon bácsit tartod követendő példának, mintsem Huntingot - az emberek álmaival és emlékeivel kell táplálkoznod. Macon bácsi ezt hallgatózásnak nevezte. De ne aggódj, lesz rá időd bőven, ugyanis többet nem fogsz aludni. - Nem ehetek? - hökkent meg Link. - De hát mit mondjak az anyukámnak? - Mondd azt, hogy vegetáriánus lettél - vont vállat Lena. - Vegetáriánus?! Megőrültél? Az még a negyedvér Démonnál is rosszabb! Link hirtelen abbahagyta a járkálást. - Hallottátok?
- Mit? Odament a nyitott ablakhoz, és kihajolt. - Ez komoly? A külső falról néhány koppanást hallottunk, majd Link besegítette Ridley-t az ablakon. Udvariasan elfordultam, ugyanis miközben a lány átmászott a párkányon, kilátszott az alsóneműje. Meg kell hagyni, lehetett volna elegánsabb is a belépője. Ridley szemlátomást rendbe jött, és bár már nem volt természetfeletti lény, visszatért korábbi, Szirén külsejéhez. Lejjebb húzta a miniszoknyáját, és megrázta rózsaszín csíkokkal feldobott szőke haját. - Tisztázzuk már a dolgokat! - méltatlankodott. - Ti itt buliztok, én meg maradjak csak a börtöncellámban a kutyával, mi? - A szobámra gondolsz? - sóhajtotta Lena. - Nevezd, ahogy akarod! Már csak az hiányzik, hogy ti hárman nélkülem lógjatok, és kibeszéljetek a hátam mögött! E nélkül is van épp elég bajom! Macon bácsi és Anya úgy döntöttek, hogy mivel már nem jelentek veszélyt senkire, újra iskolába kell járnom. Olyan letörten mondta ezt, hogy azt hittem, menten sírva fakad. - De ha egyszer tényleg ártalmatlan vagy - mondta Link, miközben odahúzta neki az íróasztalomtól a széket. - Épp elég veszélyes vagyok! - makacskodott Ridley, és ügyet sem vetve a barátom udvariasságára, lehuppant az ágyamra. - Majd meglátjátok! - bizonygatta, mire Link elvigyorodott. Az biztos, hogy kíváncsian várja, mi lesz. - Nem kényszeríthetnek rá, hogy oda járjak, arra az iskolának nevezett eldugott szeméttelepre! - dühöngött a lány. - Egyébként nem rólad beszéltünk - közölte Lena, miközben leült az unokatestvére mellé. - Rólam volt szó - mondta Link, és visszatért a járkáláshoz. - Miért, mi van veled? A barátom félrenézett, de Ridley így is észrevehetett valamit, mert egy szempillantás alatt Link mellett termett. - Nézz rám! - ragadta meg az arcát. - Minek? Ridley erre egy Szibilla szúrós tekintetével meredt rá. - Nézz rám! - követelte. Amikor Link engedelmeskedett, sápadt, nyirkos bőrére rávetült a szobába besütő halovány holdfény, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a lány észrevegye a harapásnyomokat. Nem engedte el a barátom arcát, keze azonban megremegett. - Rid... - fogta meg Link a csuklóját. - Ezt ő tette veled? - kérdezte a lány összevont szemöldökkel. Még ha immár kék is volt a szeme arany helyett, és nem tudott senkit rávenni arra, hogy ugorjon le a szikláról, hirtelen nagyon úgy festett, hogy lelöknie viszont egyáltalán nem esne nehezére egy bizonyos valakit. Nem volt nehéz magam elé képzelni, ahogy megvédi Lenát az iskolában, mikor még kicsik voltak. Link megfogta Ridley kezét, és magához húzta a lányt, majd átkarolta a vállát. - Rá se ránts! Legalább most, hogy már nem kell aludnom, hátha néha megcsinálom a házi
feladatomat! Mosolygott, de Ridley nem viszonozta. - Ez nem vicces! John valószínűleg az Igéző világ legerősebb Incubusa, persze Abrahamtől eltekintve, és ha Abraham keresi, annak komoly oka van! - aggodalmaskodott, majd az ajkát harapdálva kinézett az ablakon át a fákra. - Túl sokat agyalsz, kicsim! - Ne hívj kicsimnek! - rázta le Ridley magáról Link kezét. Hátradőltem az ágy fejtámlájának, és néztem őket. Most, hogy Ridley Halandó, Link pedig Incubus, a lány továbbra is elérhetetlen marad a barátom számára, aki, feltételeztem, továbbra is csak őrá fog vágyni. Érdekes tanévnek nézünk elébe, gondoltam. Incubus a Jackson gimiben! Link lesz a legerősebb srác az iskolában, és valahányszor belép majd az osztályba, Savannah Snow el fog olvadni tőle Ridley nyalókái nélkül is. Maga Ridley pedig, az egykori Szirén, egészen biztos, hogy megleli a bajkeverés módját akár nyalókával, akár a nélkül. Még két hónap volt szeptemberig, és életemben először, tűkön ülve vártam az első tanítási napot! Nem Link volt az egyetlen, aki nem tudott aludni azon az éjjelen.
JÚN.28. Napfelkelte
- Nem tudtok gyorsabban ásni? Link és én dühösen néztünk fel Ridley-re onnan, ahol álltunk: vagy egy méter mélyről, Macon sírjából, melyben a feltételezett halott soha, egyetlen percet sem töltött. Már alaposan leizzadtam, pedig még fel sem kelt a nap. Még Linknek is, újonnan szerzett ereje dacára, meg kellett állnia, hogy letörölje homlokáról a verítéket. - Nem, nem tudunk! - felelte epésen. - És igen, mondanod sem kell, hogy milyen hálás vagy, amiért szívességet teszünk neked! - rázta a lány felé a lapátot. - Ugyan mi tart ilyen sokáig? - fintorgott Ridley Lena felé fordulva. - És miért ilyen fáradékonyak a Halandók, meg miért ilyen dögunalmasak? - Te is Halandó vagy, majd te megmondod! - feleltem, és egy lapát földet dobtam a piszkálódó ex-Szirénre. - Nincs ezek ellen valami Igézeted? - bukott le Ridley Lena mögé, aki keresztbe tett lábbal ült a sírgödör mellett, és egy Incubusokról szóló régi könyvet lapozgatott. - Hogy tudtátok kivenni ezt a könyvet a Lunae Libri bői? Link azt remélte, hogy Lena majd talál benne valamit a félvérekről. - Nincs is munkaszüneti nap! E nélkül is elég bajba keveredtünk már a könyvtárban az elmúlt év során. Ridley olyan pillantást vetett Linkre, amivel Szirénként annak idején minden bizonnyal térdre kényszerítette volna. - Protekciója van a könyvtárosnál, Észlény! Alighogy ezt kimondta, a Lenánál levő könyv lángra kapott. - Jaj, ne! A lány elkapta a kezét, mielőtt megégette volna magát, Ridley pedig a könyvre taposott. - Sajnálom - sóhajtotta Lena. - Nem tehetek róla, csak úgy megtörténik! - Csak eszébe jutott Marian - mondtam mentegetőzésül. Kerültem a lány tekintetét, és inkább visszatértem a lapátoláshoz. Lena és köztem ismét rendben mentek a dolgok. Egyfolytában arra gondoltam, hogy milyen érzés a kezét fogni, arcommal az arcához simulni. Ha ébren voltam, szüntelenül hallani akartam a hangját a fejemben, hiszen oly sokáig kellett nélkülöznöm! Esténként vele beszéltem utoljára, reggel pedig szintén hozzá intéztem az első szavaimat. Azok után, amin keresztülmentünk, örömmel cseréltem volna még Booval is, annyira kétségbeesetten akartam látni őt a nap minden pillanatában. Ammának már szokásává vált, hogy Lena számára is odatett egy terítéket az asztalra, Ravenwoodban pedig Del néni egy párnát és egy takarót készített ki nekem a földszinti heverőre. Nem szabták meg, mikorra kell hazaérnünk, nem akartak minket szabályok közé szorítani, nem rótták fel, hogy túl sokat vagyunk együtt. Senki nem várta el, hogy biztonságban tudjuk a másikat akkor is, ha nincs velünk. De a nyár ennél többről szólt. Bizonyos dolgokat nem lehetett meg nem történtté tenni: Liv, John és Abraham, Twyla és Larkin, Sarafine és Hunting - őket nem tudtam csak úgy kiverni a fejemből. Végül is, vigasztaltam magam, az iskola ugyanolyan lesz, mint volt, persze ha
figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy a legjobb barátom egy Incubus, az iskola második legdögösebb csaja pedig a karmaitól megfosztott Szirén lesz. Lee tábornok, Harper igazgató, Savannah Snow és Emily Asher nem változnak. Lena és én viszont már soha nem leszünk olyanok, mint rég. Link és Ridley pedig annyira mások, mintha két külön bolygón élnének. Liv elrejtőzött a könyvtárban, örült a polcok közt lelt biztonságnak. A Tizenhetedik Hold éjszakája óta csak egyszer találkoztam vele. Már nem tanult Őrzőnek, de úgy tűnt, nem bánja. - Mindketten tudjuk, hogy sosem értem volna be a kívülálló szemlélő szerepével - mondta, és nem is kételkedtem ennek igazságában. Tudtam, hogy Liv csillagász, mint Galilei, felfedező, mint Vasco de Gama, és kutató, mint Marian. Talán még őrült tudós is, mint Anya. Úgy éreztem, mindannyiunknak új életet kell kezdenie. Ráadásul azt vettem észre, Liv éppúgy megkedvelte az új tanárát is, mint a régit. További oktatásának feladata ugyanis egy bizonyos volt Incubusra hárult, aki mások szeme elől rejtve tartózkodott Ravenwoodban, vagy kedvenc dolgozószobájában, a Járatok egyik odújában, és a Halandók közül csak Livet és az Igézők főkönyvtárosát fogadta el társának. Nem egészen így terveztem a nyarat, az biztos. De ismét rá kellett ébrednem, hogy ha Gatlinről van szó, sosem tudni előre, mi fog történni. Egy idő után már a találgatással is felhagytam. Ne agyalj, inkább áss! Kidobtam a lapátot, és felhúzódzkodtam a sírgödör szélén. Lena a hasán fekve, viseltes Converse cipőjével kalimpált a levegőben. Átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam egy szenvedélyes csókra, amitől az egész temető forogni kezdett körülöttünk. - Ugyan, gyerekek, ne most! - fanyalgott Link. - Elkészültünk! - jelentette be, majd a lapátjára támaszkodva gyönyörködött a művében. Macon sírja nyitva állt, noha egy koporsó nem sok, annyi sem volt benne. - És most? Azt akartam, hogy mielőbb túlessünk ezen. Ridley egy fekete selyembe csomagolt tárgyat vett elő a zsebéből, és maga elé tartotta. - Hé, vigyázz! - hőkölt hátra Link, mintha a lány fáklyát tartott volna az arcába. - Vidd azt az izét a közelemből! Olyan az Incubusoknak, mint a kryptonit, nem emlékszel? - Bocsi, Superman, hirtelen kiment a fejemből! Azzal a lány, egyik kezében óvatosan tartva a csomagot, leereszkedett a gödörbe, és Macon Ravenwood üres sírjába tette a baljós tárgyat. Lehet, hogy Anya megmentette vele Macont, de láttuk, hogy alapjában véve milyen veszélyes. Márpedig én nem akarom, hogy a legjobb barátom egy ilyen természetfeletti börtönben raboskodjon! Úgy döntöttünk, hogy a Fénygömbnek hat láb mélyen a helye, és Macon parcellájánál biztonságosabb sírt el sem tudtunk képzelni számára. - Csakhogy megszabadultunk tőle! - mondta Link, miközben felhúzta Ridley-t a gödörből. Nem ezt kell mondani, mikor a film végén a jó legyőzi a gonoszt? - Olvasni nem szoktál, ember? - néztem rá kérdőn. - Földet rá! Én legalábbis ezt mondom - közölte Ridley, miközben leporolta a kezét. Link visszalapátolta a földet a gödörbe, a lány pedig le sem vette a szemét a sírról. - Kész - állapítottam meg. Lena bólintott, és zsebre dugta a kezét. - Gyerünk innen! A nap első sugarai rásütöttek a magnóliákra Anya sírján. Már nem zavart a látvány, mert
tudtam, hogy ő nincs itt. Valahol máshol van, ahonnan még mindig vigyáz rám. Macon titkos dolgozószobájából, vagy Marian levéltárából, vagy a dolgozószobából a Wate-lakban... - Gyere! - fogtam meg Lena karját. - Rosszul vagyok már a sötétségtől, nézzük meg a napfelkeltét! Megindultunk, és vidáman leszaladtunk a füves domboldalon, akárcsak a gyerekek; cikázva a magnóliával beültetett sírok között, kerülgetve a spanyolmohával borított tölgyeket és legyezőpálmákat, elsuhanva az emlékművek, a síró angyalok és a régi kőpad mellett. Éreztem, hogy Lena didereg a hűs hajnali levegőtől, de egyikünk sem akarta megtörni a varázst. Nem is tettük, és mire - szinte zuhanva, repülve - leértünk a domb aljába, már-már boldognak éreztük magunkat. Nem láttuk a hátborzongató aranyszín izzást, ahogy áttör a Macon sírjára halmozott föld apró szemcséi közt. És nem néztem meg a zsebemben lévő iPodot sem, melynek lejátszólistáján új dal várt. Tizennyolc Hold. De nem néztem meg, mert nem érdekelt. Senki sem hallgatózott, senki sem leskelődött, nem is létezett senki más a világon, csak mi ketten... Mi ketten, meg a fehér öltönyös, zsinórnyakkendős öregember, aki ott állt a domb tetején, míg megjelentek az első napsugarak, és az árnyak visszatértek a kripták mélyére. Nem láttuk őt, mert csak az éjszaka fakuló sötétjét figyeltük, az eget, ahogy egyre kékül. Nem a hálószobám ege, hanem az igazi. Még ha másképp is láttuk. De már abban sem voltam biztos, hogy láthatja-e két ember egyformának az eget, tartozzanak bár ugyanahhoz a világhoz. Hogyan is lehetne erről bizonyosságot szerezni? Az öregember távozott. Nem hallottuk az átrendeződő tér és idő jól ismert hangját, ahogy Abraham, kivárva a legutolsó pillanatot, eltűnt a pirkadatot megelőző félhomályban. Tizennyolc hold, tizennyolc ég Onnan, hol az idő nem számít rég Valaki nem választ, születés, halál? A Földre megtört nap vár...
UTÓSZÓ Szirénkönnyek
Ridley ott állt ravenwoodi szobájában, mely azelőtt Maconé volt. De a falakon, a padlón, a mennyezeten és talán a párnázott ajtón kívül semmi sem maradt a régi. Utóbbit a lány nagy csattanással bevágta, és rátolta a reteszt is. Hátát az ajtónak vetve a szoba felé fordult. Macon úgy döntött, másik helyiséget választ magának, mert az ideje nagy részét úgyis a Járatokban tölti. Így hát a szoba Ridley-é lett, ő pedig a vastag, bolyhos, rózsaszín szőnyeg alatt megbúvó csapóajtót gondosan zárva tartotta. A falakat telefújta graffitivel, többnyire fekete és neonrózsaszín firkával, helyenként rikító zölddel, sárgával és narancsszínnel tarkítva. Nem szavakat mázolt, inkább csak mindenféle szabálytalan formákat, krikszkrakszokat. Düh, a Summerville-i áruházban beszerzett festékbe zárva. Lena ajánlkozott, hogy kidekorálja a falakat, Ridley azonban, rendes Halandóhoz méltón, ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el a munkát. A festékszagtól megfájdult a feje, ráadásul a színek oda is fröcsögtek, ahova nem kellett volna, jó nagy felfordulást eredményezve. Márpedig Ridley éppen ezt akarta, mert ez tükrözte leghívebben a lelkiállapotát. Mindent felforgatott. Nem szavakkal. Ridley utálta a szavakat, mert tudta, hogy a legtöbbjük hazugság. A két hét, amit Lena szobájába zárva töltött, épp elég volt ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedve a költészettől. Lüktetőszívemvérzikésszükségemvanrád Tőlem aztán, gondolta. Ridley megborzongott. ízlésről persze felesleges vitát nyitni, főleg családon belül. Ellökte magát az ajtótól, és a szekrényhez lépett. Alig ért hozzájuk, a fehér faajtók kinyíltak, feltárva az élete során nagy gonddal összeállított ruhakollekciót, Szirén voltának egyik legfőbb ismertetőjegyét. Amiről rögtön eszébe jutott, hogy ő többé már nem Szirén. Az egyik rózsaszín zsámolyt odahúzta a polchoz, és rózsaszín csíkos zoknis lábán, telitalpú rózsaszín lábbelijében egyensúlyozva felállt rá. Eszébe jutott, micsoda parádé kerekedett a megjelenéséből. Az ostoba tekinteteken, amelyek a Tejponállóban szegeződtek rá, jót szórakozott magában. Ezzel is eltelt egy délután. Egyet. De még mennyi van hátra? Addig tapogatózott a legfelső polcon, míg megtalálta, amit keresett: a cipősdobozt Párizsból. Elmosolyodott, és leemelte. Lila bársony, nyitott orrú, tízcentis sarkú, ha jól emlékszik. Hogyne emlékezett volna jól, hisz mennyi mindent élt át ebben a cipőben! A doboz tartalmát a fekete-fehér ágytakaróra borította. Ott volt, a selyembe csomagolva, maradt még rajta egy kis föld is. Lecsúszott a földre, és az ágy szélének támaszkodott. Nem ment el az esze; csak nézni akarta, ahogyan tette minden éjjel, immáron két hete. Csak érezni akart valamilyen mágikus erőt, ha már neki többet sosem lesz. Ridley nem volt rossz ember. De még ha az is lett volna, mit számít az? Nem volt hozzá hatalma, hogy bármit is tegyen. Félretolták, mint egy tavalyi farsangról maradt jelmezt. Ekkor megszólalt a telefonja. Amikor felemelte az éjjeliszekrényről, Link képét pillantotta meg a kijelzőn. Kinyomta a hívást, és a készüléket a szőnyegre dobta.
Ne most, Cukipofa! Most egy másik Incubus járt a fejében. John Breed. Ridley visszaült a helyére, és fejét oldalra billentve nézte, ahogy a gömb finom rózsaszín árnyalatban izzik. - Mit csináljak veled? Elmosolyodott, mert végre egyszer ő hozhatta meg a döntést. három A gömb egyre erősebben ragyogott, míg végül élénk ciklámen fényárban úszott az egész szoba. Minden eltűnni látszott mellette, mint a félig kiradírozott ceruzavonások. kettő Ridley lehunyta a szemét, mint egy kislány, aki épp elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján, miközben kíván valamit... egy Kinyitotta a szemét. A döntés megszületett.
Köszönetnyilvánítás Könyvet írni nehéz, és mint kiderült, folytatást írni kétszer olyan nehéz. Köszönjük mindazoknak, akik átsegítettek minket a Tizenhetedik Holdunk fázisain. Ők a következők: Szeretett ügynökeink, Sarah Burnes és Courtney Gatewood, valamint Rebecca Gardner, akik olyan ismeretlen, messzi vidékekre vitték el Gatlin megye lakóit, melyeket pekándiós sült csirke még nem látott. Sarah Wilcox a CAA-tól, aki olyan helyre vitte a gatlinieket, ahol senki még csak hozzá sem nyúl a sült csirkéhez. Nagyszerű csapatunk a Little & Brown Kiadó ifjúsági részlegében, melynek tagjai: szerkesztőink, Jennifer Bailey Hunt és Julie Scheina, művészeti igazgatónk, David Caplan, értékesítési gurunk, Lisa Ickowicz, a Könyvtárosok Királynője, Victoria Stapleton, a terjesztési gurunk, Melanie Chang, újságírónk, Jessica Kaufman. Mindannyian olyan hatékonyak a munkájukban, mint Amma a keresztrejtvényfejtésben. Nagyszerű külföldi partnereink és szerkesztőink, különösen Amanda Punter, Cecile Terouanne, Susanne Stark, Myriam Galaz, és mindazok, akikkel még csak ezek után fogunk megismerkedni - mindazok, akik kiadójukba és országukba fogadtak minket. Spanyol olvasóink legkiválóbbja, Javier Ruescas író, aki nemcsak hogy megírta a spanyol kiadás fülszövegét, de a terjesztésben is sokat segített. Kedvenc olvasónk, Daphne Durham, akinek sokat köszönhetünk mi is, és ami még fontosabb, Ethan és Lena is. Nincs az az ínyenctál a világon - még ha kukoricapehely, apróra vágott sült hagyma és vékony burgonyaszeletek is díszelegnek a tetején ami kifejezhetné a hálánkat. A klasszikus nyelvek szakértője, állandó segítőnk, Emma Peterson, aki, miközben lázasan készült a latinvizsgájára, időt szakított arra, hogy az Igézeteket lefordítsa nekünk. Az ifjúsági részleg zord szerkesztője, May Peterson, aki biztosan számtalan íróra fog még ráijeszteni a jövőben. Fotósunk, Alex Horner, akinek a képei egyáltalán nem a valós kinézetünket tükrözik, így fölöttébb meg vagyunk velük elégedve. Vania Stoyanova, aki gyönyörű előzetest készített, bámulatos fényképekkel, és az amerikai rajongói oldalunk egyik adminisztrátorának feladatát is betölti. Yvette Vasquez, aki a kézirat korábbi változatai közül vagy százat elolvasott, továbbá segít a blogunk, valamint az amerikai rajongói oldalunk működtetésében. Francia, spanyol és brazil rajongói oldalaink készítői. Ashly Stohl, aki borítókat és meghívókat tervezett, weblapokat szerkesztett és fényképeket tett közzé, megelevenítve általuk az amerikai Dél világát a külföldi olvasóink számára. Anna Moore, aki megszerkesztette a gyönyörű Beautiful Creatures 2.0 honlapot. Gabriel Paul író, aki zseniális online játékokat talált ki a műveinkhez. A 12-es, 13-as, 14-es, 15-ös, 16-os, 17-es, 18-as és 25-ös számú Igéző lányainknak. Ti vagytok az Igéző Krónikák lelke, és ez így marad mindörökre. Mentoraink az ifjúsági irodalmi részlegben, fülszövegírónk, ismertetőkészítőink, fansite üzemeltetőink, kezdő írótársaink és blogger barátaink, barátaink a Ningen és a Goodreadsen, és mindazok, akik követnek minket a twitteren. Nekik köszönhetően éppen olyan jól értesültek vagyunk, mint Carlton Eaton, a gatlini postás. És mi is jól tudjuk, akár jó hírről van szó, akár rosszról, jobb, ha nem idegentől tudjuk meg. El sem tudjátok képzelni, mekkora örömet szereztek nekünk, még a kézirat letisztázásának megerőltető szakaszában is. Családjaink: Alex, Nick és Stella Garda, valamint Lewis, Emma, May, továbbá Kate Peterson, anyukáink, apukáink, testvéreink, unokatestvéreink, sógornőink, bulikat rendező rokonaink és barátaink. Mary nagynénitől kezdve Jane unokahúgig, mindannyian, mindig ott álltatok mellettünk. A Stohl, a Racca, a Marin, a Garcia és a Peterson család: most már minden okotok meglenne, hogy utáljatok minket, de furcsamód nem teszitek.
Deby Lindee, Susan és John Racca, akik szállást biztosítottak nekünk a számtalan déli terepszemle során. Bili Young és David Golia, csillogó fegyverzetű dicső lovagjaink. India és Natalia apukája, aki segített nekünk, amikor nekünk kellett volna segítenünk neki. Saundra Mitchell, köszönünk mindent, mint mindig. Olvasóink, tanáraink, könyvtárosaink, Igézők és Halandók, akik felfedezték maguknak a Beautiful Darknesst, és megszerették annyira, hogy legyen kedvük újra útra kelni velünk a Járatokban. Nélkületek csak szavak üres (és jó nagy) halmaza lenne a szöveg. Mentorunk, Melissa Marr, és terapeutánk, Holly Black. Jól tudják, miért. Dr. Sara Lindheim, az Őrzőnk, aki még nálunk is jobban ismeri az Igézeteinket. És végül Margaret Miles könyvtáros, az észak-karolinai Wilming-ton New Hanover Megyei Könyvtár ifjúsági részlegének igazgatója. Elvégre nem Ashcroft az egyetlen Igéző Könyvtáros.
