Kami Garcia és Margaret Stohl. Lenyűgöző teremtmények. Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Kami Garcia és Margaret Stohl

Lenyűgöző teremtmények Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010 Írta: Kami Garcia and Margaret Stohl A mű eredeti címe: Beautiful Creatures A művet eredetileg kiadta: Little, Brown and Company, Hachette Book Group Fordította: Neset Adrienn A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd Copyright © 2009 by Kami Garcia and Margaret Stohl STRENGTH TO LOVE and LETTER FROM BIRMINGFIAM JAIL speeches by DR. MARTIN LUTHER KING JR. copyright © 1963 by Dr. Martin Luther King Jr.; copyright renewed © 1991 by Qiretta Scott King. Reprinted by arrangement with the heirs to the estate of Martin Luther King Jr., c/o Writers House New York, NY. Book design by David Caplan Jacket design by David Caplan Jacket image © 2009 by Robert Clark / Merge Left Reps Hand lettering © 2009 by Si Scott Jacket © 2009 Hachette Book Group, Inc. A könyvben szereplő karakterek és események a képzelet szüleményei. Mindennemű hasonlóság élő vagy holt személyekhez véletlen egybeesés, amely nem tükrözi a szerzők szándékát. A regényben előforduló személyek, szervezetek és földrajzi helyszínek nevei lehetnek valóságosak, azonban a szerzők ezeket szintén fikciós szándékkal használták, másféle értelmezésük nem helytálló.

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 320 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható. Nicknek és Stellának. Emmának, May-nek, Kate-nek, és mindenkinek, aki elfogad, és aki eltaszít bennünket, bárhol a világon. Többen vagyunk, mint gondolnátok

A sötétség nem űzheti el a sötétséget, csak a fény. A gyűlölet nem űzheti el a gyűlöletet, csak a szeretet. Martin Luther King Jr.

AZELŐTT Az Isten háta mögött

sak kétféle ember lakott a mi városunkban. – Vagy ostoba, C vagy élhetetlen – jellemezte apám szeretetteljesen a szomszédainkat. – Vannak, akiket ideköt a munkájuk, vagy a család, és vannak, akik túl gyávák ahhoz, hogy elmenjenek. Mindenki más megtalálja a módját a távozásnak. – Kétség sem fért ahhoz, hogy ő melyik csoportba tartozik. Soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem, miért. Apám író volt, és Gatlinben laktunk, Dél-Karolina államban, mert a Wate-ek mindig is itt laktak, mióta apám ükapja, Ellis Wate harcolt és elesett a Santee folyó túlpartján a polgárháborúban. Csakhogy az itteni népek nem polgárháborúnak hívták. Hatvan éves kor alatt mindenki az államok közötti háborúként emlékezett rá, a hatvan év felettiek pedig északi agressziónak nevezték, mintha az északiak egy megbüdösödött gyapotbála miatt rohanták volna le a délieket. Mindenki, kivéve a családomat. Mi polgárháborúnak hívtuk. Még egy ok, hogy eltiplizzek innen.

Gatlin nem hasonlít azokra a kisvárosokra, amelyeket a mozifilmekben mutogatnak. Főleg, ha azok a mozifilmek az ötvenes évek után készültek. Túl messze voltunk a megyeszékhelytől, így se a Starbucks, se a McDonald's nem fektetett be nálunk. Volt viszont egy Tejponállónk, mivel Gentryék nem akartak sokat költeni új betűkre, amikor megvették a Talponállót. A könyvtárban még mindig katalóguscédulákat használtak, az iskolában még mindig krétával írtak, és a város uszodájának szerepét a Moultrie-tó langyos, zavaros vize töltötte be. A multiplex mozi a DVDmegjelenés után vetítette a filmeket, de ehhez már át kellett ruccanni Summerville-be, a szakképző mellé. A boltok a főutcán voltak, a szebb házak a River Streeten, mindenki más a 9-es úttól délre lakott – ott, ahol a töredezett járdán rémálom volt gyalogolni, a jókora betondarabokkal viszont remekül lehetett feldühödött oposszumokra vadászni. A létező legaljasabb állatok. Ezt bezzeg soha nem mutatják a filmekben. Gatlinben egyszerű volt az élet, Gatlin nem akart több lenni Gatlinnél. A szomszédok az elviselhetetlen hőségben őrséget ültek a verandáikon, és már a puszta bámészkodástól is csorgott rajtuk a veríték. Teljesen feleslegesen. Soha nem változott semmi. Holnap van az iskola első napja, immár a második évem a Stonewall Jackson Középiskolában, és pontról pontra tudom, mi fog történni hol fogok ülni, kivel fogok beszélgetni, már hallottam a vicceket, megbámultam a lányokat, még azt is tudom, ki hol fog parkolni. Gatlin megyében nem érték meglepetések az embert. Ha létezik hely az Isten háta mögött, hát mi annak is az epicentrumában éltünk. Legalábbis ezt gondoltam, amikor becsuktam Az ötös számú vágóhíd ütött-kopott példányát, kinyomtam az iPodomat, és lekapcsoltam a villanyt a nyári szünet utolsó éjszakáján. De hamarosan kiderült, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. Létezett egy átok. Létezett egy lány. És a legvégén, ott volt egy sírgödör. Én pedig még csak nem is sejtettem semmit.

SZEPT. 2. Csak álmodj tovább! Z uh anás. Szabadon estem, bukfenceztem a levegőben. – Ethan! Ő szólított, a lány, és már a hangja is elég volt ahhoz, hogy gyorsabban verjen a szívem. – Segíts! Ő is zuhant. Nyújtózkodtam a karommal, megpróbáltam elérni. Odakaptam, de csak a levegőt markoltam. Nem volt talaj a lábam alatt, az ujjaim között iszap csorgott. Az ujjbegyeink összeértek, és zöld villámokat láttam a sötétségben. Citrom és rozmaring. Még akkor és ott is éreztem az illatát. De nem tudtam elérni. És nem tudtam nélküle élni.

Hirtelen ültem fel, levegőért kapkodtam.

– Ethan Wate! Ébresztő! Nem hagyom, hogy már az első nap elkéss az iskolából! – hallottam Amma hangját lentről. A szemem egy halvány fényfoltra fókuszált a sötétben. Hallottam az eső távoli kopogását a zsalugáteren. Esik. Reggel van. A szobámban vagyok. A levegő forró és párás volt az esőtől. Miért van nyitva az ablak? A fejem lüktetett. Visszahanyatlottam az ágyra, az álom pedig – mint mindig – eltűnt a semmibe. Biztonságban voltam ebben a szobában, az ódon házban, és a nyikorgó mahagóni ágyban, amelyben hatgenerációnyi Wate aludt előttem, ahol az ember nem esett át holmi sáros lyukon, ahol igazából sohasem történt semmi. A gipszkarton mennyezetet bámultam, amelyet égszínkékre festettek, nehogy az asztalos méhek befészkeljék magukat. Mi lehet a gond velem? Ezt álmodtam már hónapok óta. Nem emlékeztem minden egyes részletre, de az a rész, amire emlékeztem, mindig ugyanúgy ismétlődött. A lány zuhan. Én is zuhanok. Meg kellene tartanom, de képtelen vagyok rá. Ha elengedném, valami szörnyűség történne vele. De éppen ez az. Nem engedhetem el. Nem veszíthetem el. Olyan, mintha szerelmes lennék bele, pedig még csak nem is ismerem. Mintha még az előtt szerettem volna bele, mielőtt megláttam. Őrültségnek tűnt, hiszen ő csak egy álomlány volt. Azt sem tudtam, hogy néz ki. Már hónapok óta álmodtam vele, de ennyi idő alatt sem sikerült megpillantanom az arcát egyetlenegyszer sem, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Annyit tudtam csak, hogy valahányszor elveszítem, mindig ugyanaz az émelyítően rossz érzés kerít hatalmába. Ujjai kicsúsznak a kezemből, a gyomrom pedig keresztül akarja préselni magát a torkomon – mint amikor a hullámvasúton ülsz, és a kocsi hirtelen zuhanni kezd. Most vagy kezdek becsavarodni, vagy csak egy alapos zuhanyzásra van szükségem. A fülhallgató még a nyakamban volt, és amikor lepillantottam az iPodomra, egy ismeretlen dalt láttam a kijelzőn. Tizenhat hold. Ez meg micsoda? Ráklikkeltem. A dallam kísérteties volt. Az énekes hangját se tudtam hová tenni, de mintha már hallottam volna valahol. Tizenhat hold, tizenhat év. Tizenhat éve rettegve félsz, Tizenhat álmod sírtam tele, S csak hullunk, hullunk a semmibe... Szomorú dal volt, kicsit ijesztő – majdhogynem hipnotikus. – Ethan Lawson Wate! – A zenén keresztül is hallottam Amma hívó hangját. Kikapcsoltam a lejátszót, felültem az ágyban, és lerúgtam magamról a takarót. Az ágynemű mintha homokkal lett volna tele, de tudtam, hogy ez valami más. Megszáradt sár volt. A fekete iszap a körmöm alatt is ott volt, csakúgy, mint legutóbb, amikor ugyanezt álmodtam. Összehajtottam a lepedőt, és belegyűrtem a szennyes tartóba, a tegnapi átizzadt edzőcucc alá. A zuhany alá álltam, igyekeztem nem gondolni semmire, miközben a kezemet súroltam. Álmom utolsó, fekete foszlányai eltűntek a lefolyóban. Ha nem gondolok rá, meg sem történt. Nagyjából mindenhez így álltam hozzá az elmúlt hónapokban. Kivéve a lányt. Nem tehettem róla, mindig rá gondoltam. Képtelen voltam magyarázatot találni rá, miért térek vissza mindig ugyanabba az álomba. Ez volt tehát az én kis titkom. Ennyi. Tizenhat éves voltam, és szerelmes egy lányba, aki nem létezik. Úgy éreztem, lassan, de biztosan elveszítem a józan eszemet.

Akármilyen makulátlanra súroltam is a kezemet, a szívem továbbra is őrült dobbanásokkal vert a mellkasomban. A szappan és az olcsó sampon illata sem nyomta el az ő illatát. Alig érezhetően, de biztosan ott volt. Citrom és rozmaring. Az alsó szinten a mindennapok megnyugtató egyformasága várt. A reggeliző asztalnál Amma mindig ugyanazt a kék-fehér porcelántányért csúsztatta elém – anyám sárkányos porcelánnak hívta rajta tükörtojás, szalonna, vajas pirítós és kukoricakása. Amma a házvezetőnőnk, de úgy tesz, mintha a nagymamám lenne. Mondjuk, jóval bölcsebb és makacsabb is az igazi nagyanyámnál. Gyakorlatilag Amma nevelt fel engem, és egyfajta küldetésnek érezte, hogy minél magasabbra növesszen, bár már így is 188 centi vagyok. Ma reggel viszont tényleg annyira éhes voltam, mintha egy hétig koplaltam volna. Belapátoltam egy tojást meg két szalonnaszeletet a tányéromról, és máris jobban éreztem magam. Tele szájjal rávigyorogtam Ammára. – Ne fogd vissza magad, Amma! Ma van az első napom az iskolában! – Az orrom elé nyomott egy hatalmas pohár narancslét és egy annál is nagyobb bögre tejet – teljes tejet, mi itt csak azt iszunk. – Elfogyott a csokis tej? – Úgy vedelem a csokis tejet, mint mások a kávét vagy a kólát. Már reggel szükségem van egy cukorbombára. – AKK-LI-MA-TI-ZÁ-LÓDJ! – Amma mindenre tudott egy idegen szót, minél hosszabb volt, annál jobban szerette, és annál gyakrabban használta. Úgy szótagolta le ezeket a kifejezéseket, mintha a fejembe próbálta volna őket beleverni. – Azt jelenti, hogy szokj hozzá a tejhez is. És ne hidd, hogy kiléphetsz az ajtón anélkül, hogy az egészet meginnád! – Igenis, asszonyom. – Látom, kiöltöztél. – Ugyan már! Mint mindennap, most is csak farmer meg egy kopott póló volt rajtam. Különféle feliratú kopott pólókat viseltem, ma például éppen azt, amire Harley Davidson volt írva. A fekete Converse cipőmet röpke három éve hordom. – Azt hittem, fodrászhoz is eljutsz. – Amma úgy mondta ezt, mintha le akarna szidni, de én tudtam, hogy csak szeretetből mondja. – Mikor ígértem ilyet? – Nem hallottál még arról, hogy a szem a lélek tükre? – Talán csak nem akarom, hogy bárki belenézzen ebbe a tükörbe. Amma egy újabb tányér szalonnával büntetett. Az egész nő nem volt másfél méter magas, és valószínűleg még a Dragonware előtt született, bár minden születésnapján azt állította, hogy most tölti be az 53-at. Amma nem volt az a tipikus, kedves öreg néni. ö birtokolta a teljhatalmat a házunkban. – Azt ne hidd, hogy vizes hajjal kimehetsz ebben az időben! Nem tetszik nekem ez a vihar. Mintha valami megállíthatatlan, sötét dolog kavarogna a szélben. Saját akarata van. Szokás szerint fennakadt a szemem. Ammának sajátságos elképzelései voltak az élet dolgairól. Amikor ilyen hangulatba került, azt anyám mindig úgy nevezte, hogy Amma átállt a Sötét oldalra – a vallást úgy keverte a babonával, ahogy azt csak egy déli ember tudja. Amikor tehát Amma „átállt a Sötét oldalra", jobb volt kitérni az útjából. Mint ahogy jobb volt nem piszkálni az ablakokba kitett amuletteket és az általa készített, majd fiókokba rejtett bábukat sem. A villámra tűztem még egy tojást, és elkészítettem a bajnokok reggelijét: tojás, friss dzsem és szalonna toast kenyérben. Míg betömtem, megszokásból a folyosót bámultam. Az apám dolgozószobájának ajtaja már zárva volt. Apám éjjel írt, napközben pedig a dolgozószobába betett ósdi kanapén aludt. Anya áprilisi halála óta így élt. Mintha vámpír lenne, mondta róla Caroline nénikém, aki tavasszal velünk lakott egy darabig. Ma már biztosan semmi esélyem találkozni vele. Ha egyszer becsukta az ajtót, aznap már nem jött ki. Dudálást hallottam az utcáról. Link. Felkaptam a szakadt hátizsákomat, és kiszaladtam az

esőbe. Olyan sötét volt az ég, hogy ugyanakkora eséllyel lehetett este hét óra, mint reggel hét. Már jó néhány napja ilyen furcsa volt az idő. Link verdája, a Roncs, az utcán állt hörgő motorral, és fülsiketítő zene szólt belőle. Linkkel ovis korunk óta együtt utaztunk az éppen aktuális tanintézménybe. Akkor lettünk barátok, amikor nekem adta a fél Bombi szeletét, bár csak később tudtam meg, hogy azt a felét előtte leejtette. Mindketten megszereztük a jogosítványt a nyáron, de csak Linknek volt kocsija – már ha a Roncs annak számít. Az autóból áradó ricsaj sikeresen túlüvöltötte a közelgő vihar morajlását. Amma a verandán állt, karját rosszallóan összefonva. – Nem fogsz te itten hangoskodni, Wesley Jefferson Lincoln! Ne hidd, hogy nem hívom fel az anyádat, hogy elmondjam neki, mit tettél a pincében azon a nyáron, amikor kilencéves voltál! Link arca megrándult. Csak az anyja és Amma hívta a teljes nevén. – Igenis, asszonyom. – Becsapódott a verandaajtó. Link felnevetett, és felpörgette a kerekeket a nedves aszfalton, mielőtt elhúzott a járdaszegély mellől. Mindig úgy vezetett, mintha menekülnénk valahonnan. Sajnos soha nem jutottunk elég messzire. – Mit csináltál te a pincénkben kilencéves korodban? – Mit nem csináltam a pincétekben kilencéves koromban... – Link lehalkította a zenét, ami jól jött, mert már borzalmasan zavart. Már vártam a kérdést, hogy „Na, hogy tetszik?" Mindennap feltette. Együttesének, mely a Ki Lőtte Le Lincoln Elnököt? névre hallgatott, az volt a tragédiája, hogy sem énekelni, sem hangszeren játszani nem tudott egyik bandatag sem. De Link csak a dobolásról tudott regélni, meg arról, hogy érettségi után New Yorkba költözik. Lemezszerződésekről lelkendezik, miközben jó esély van arra, hogy sohasem fogják felfedezni. Előbb fog merev részegen, bekötött szemmel hárompontost dobni a tornacsarnok előtti parkolóból, mint lemezszerződést aláírni. Link nem készült főiskolára, de még így is egy lépéssel előttem járt. Tudta, hogy mit akar csinálni, még ha tervei parányit merészek is voltak. Nekem egy cipősdoboznyi főiskolai szórólapom volt, de ezeket nem mutattam meg az apámnak. Nem érdekelt, melyik főiskola vesz fel, bármelyik megfelelt, amelyik Gatlintől minimum ezer mérföldre volt. Nem akartam úgy élni, mint az apám. Ugyanabban a házban, ugyanabban a kisvárosban, ahol felnőttem, ugyanazok között az emberek között, akik képtelenek voltak messzebbre álmodni magukat innen. Az út két oldalát ősrégi, viktoriánus házacskák szegélyezték, melyek szinte ugyanúgy néztek ki, mint száz éve, amikor épültek. A mi utcánk neve Gyapot köz volt, mert ezek a régi házak határolták mérföld hosszan az egykori ültetvények gyapotmezőit. Most csak 9-es utat határolták, nagyjából az egyeden dolgot, ami az utóbbi ezer évben változtatott kicsit a környék arculatán. Felkaptam egy félig száraz fánkot a kocsi padlóján heverő dobozból. – Te töltötted rá azt a furcsa dalt az iPodomra tegnap éjjel? – Milyen dalt? Ehhez mit szólsz? – Link felhangosította a legújabb demót. – Még dolgozni kell rajta. Pont, mint a többi dalotokon. – Mindennap többé-kevésbé ugyanazt mondtam neki. – Aha, a pofádon is dolgozni kell majd, ha odavágok egyet. – Mindennap többé-kevésbé ugyanígy reagált rá. A végére görgettem a dalok listáját. – Azt az izé dalt, azt hiszem, Tizenhat hold a címe. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Már nem volt rajta. A dal eltűnt, pedig aznap reggel

hallgattam. Tudtam, hogy nem képzelődtem, hiszen nem ment ki a fejemből. – Ha zenét akarsz hallgatni, itt egy új szám. – Link lefelé nézett, hogy megkeresse a dalt. – Hé, tesó, az utat is figyeld! Link nem pillantott fel, én viszont a szemem sarkából egy furcsa autót vettem észre, amely elhúzott előttünk... Néhány másodpercre az autó zúgása, az eső és Link zenéje is elhalkult, és olyan volt, mintha lassított felvételen láttam volna magunkat. Nem tudtam levenni a szemem a másik autóról. Csak egy érzés volt, semmi konkrét, amit körül tudnék írni. Elsuhant mellettünk, és befordult a másik irányba. Nem ismertem fel az autót. Soha nem láttam azelőtt, ami nagy szó, mert minden egyes autót ismertem a városban. Az évnek ebben a szakában nem jönnek turisták. Ki merne ide jönni a hurrikánszezon alatt? Az autó hosszú volt, és fekete, mint egy hullaszállító. Szinte biztos voltam benne, hogy hullaszállító. Talán rossz előjel. Talán ez az iskolaév még annál is rosszabb lesz, mint amire készültem. – Na, meg is van. „A fekete kendő". Ettől a daltól magad alá csinálsz. Mire felnézett, az autó eltűnt.

SZEPT. 2. Az Új lány

yolc sarok. Ennyit kell megtenni a Gyapot köztől a Jackson N gimiig. Nyolcsaroknyi idő alatt újraélheted az egész életedet. Nyolc sarok elég volt tehát ahhoz, hogy egy fekete hullaszállítóról megfeledkezzek. Talán ezért nem említettem Linknek. Elmentünk a Stop & Shop mellett, amit Stop & Lopnak is hívnak. Ez volt az egyetlen vegyeskereskedés a városban, nagyjából olyan, mint a CBA így aztán minden egyes alkalommal, amikor a bolt előtt lógtunk, az a veszély fenyegetett, hogy valamelyikünk anyukája, vagy ami még rosszabb, Amma, pont akkor akarja becserkészni a vacsorára valót. Észrevettem az ismerős Grand Prix-t a bolt előtt. – Hűha! Hájas már letáborozott. – Nevezett a vezetőülésben ült, és a Csillagok és sávokat olvasta. – Lehet, hogy nem vett észre. – Link feszülten figyelte a visszapillantó tükröt. – De az is lehet, hogy jó nagy szarban vagyunk. Hájas tartotta számon a lógásokat a Stonewall Jackson Középiskolában, emellett a Gatlini rendőrség büszke zsoldosa is volt. A barátnője. Amanda, a Stop & Lopban dolgozott, Hájas pedig minden reggel leparkolt a bolt előtt, és várta a pékárut. Elég kínos volt ez azoknak, akik krónikus elkésők voltak – mint például Link és én. Hájas napirendjét ugyanolyan hasznos volt tudni a Jackson gimiben, mint az órarendet. Ma reggel odaintett nekünk, fel sem nézett a sporthírekből. Elengedett bennünket. – Sporthírek és lekváros bukta. Ennyi! – Öt percünk van.

Üresben csúsztattuk be a Roncsot az iskola parkolójába, és reméltük, hogy észrevétlenül suhanhatunk el az iskolatitkár irodája mellett is. De odakint zuhogott az eső, mire elértük az épületet, teljesen átáztunk, és a tornacipőnk olyan hangosan cuppogott, hogy akár be is köszönhettünk volna. – Ethan Wate! Wesley Lincoln! Csorgott a ruhánkból a víz, míg az irodában ácsorogva a büntetésünkre vártunk. – Már az első nap elkésnek az iskolából! Az édesanyjának lesz magához pár keresetlen szava, Mr. Lincoln. És maga se vigyorogjon olyan önelégülten, Mr. Wate, Amma majd ellátja a baját! Miss Hesternek igaza volt. Amma öt percen belül értesül arról, hogy elkéstem, de lehet, hogy már tudja is. Errefelé így mennek a dolgok. Anya mindig azt mondta, hogy Carlton Eaton, a postás, minden, egy kicsit is érdekesnek ígérkező levélbe beleolvas. Még azzal sem fárasztja magát, hogy visszazárja a borítékot. Nem mintha olvashatott volna bármi izgalmasat. Minden háznak voltak titkai, amelyekről persze az egész utca tudott. Ez sem volt titok. – Miss Hester, de én csak óvatosan vezettem az eső miatt. – Link megpróbálta elbűvölni az iskolatitkárt. Miss Hester letolta az orrán a szemüvegét, és ránézett Linkre. Cseppet sem volt elbűvölve. A szemüvegét tartó láncocska ide-oda fityegett. – Nincs időm magukkal csevegni, fiúk. Még ki kell töltenem az elzárási papírjaikat, ugyanis a délutánt itt fogják tölteni – mondta, és egy kék cetlit nyújtott át mindkettőnknek. Tényleg nagyon elfoglalt volt. Még ki sem tettük a lábunkat, már éreztük a körömlakk illatát. Jó újra itt lenni. Gatlinben mindig ugyanolyan az iskola első napja. A tanárok a templomból minden gyereket ismernek, így már az óvoda előtt eldöntik, hogy okos vagy tökfej. Én okos voltam, mert a szüleim egyetemi tanárok voltak. Link tökfej volt, mert összegyűrte a Biblia lapjait a zsoltár felismerési versenyen, és elhányta magát egy karácsonyi előadáson. Mivel én okos voltam, mindig jó jegyeket kaptam a dolgozataimra. Link viszont tökfej, tehát ő mindig rosszakat. Szerintem senki sem olvasta el őket. Néha beírtam néhány oda nem illő dolgot a dolgozataim közepébe, hogy lássam, mit szólnak hozzá a tanárok. Senki nem szólt semmit. Sajnos a feleletválasztós tesztekre ez nem vonatkozott. Az első angolirodalom-órán derült ki, hogy a tanár, akinek a neve is Mrs. English volt, és lehetett vagy 700 éves, úgy gondolta, hogy a nyáron elolvastuk a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvet, így aztán elhasaltam a teszten. Nagyszerű. Olvastam a könyvet két évvel ezelőtt. Ez volt anyám egyik kedvence, de a részletekre csak homályosan emlékszem. Kevésbé ismert adat rólam: állandóan olvasok. Egyedül a könyvek tudtak kiszakítani Gatlinből, még ha csak átmeneti időre is. Van egy térkép a falamon, amelyen bejelölök minden olyan helyet, ahová az olvasmányaim alapján szeretnék eljutni. New York A zabhegyező miatt a kedvencem. Alaszkába A vadon szava vitt. Amikor Az úton t olvastam, Chicagót, Denvert, Los Angelest és Mexikóvárost is megjelöltem. Kerouac nagyjából mindenhová eljuttatott. Néhány havonta egy vonallal összekötöttem a jeleket. Egy vékony zöld vonal jelezte az utat, amelyet még a főiskola előtt szeretnék bejárni, már ha egyszer kijutok a városból. A térképről és az olvasmányaimról senkinek sem beszéltem. Errefelé a könyvek és a kosárlabda nem illik össze. A kémia se volt jobb. Mr. Hollenback arra ítélt, hogy anti-Ethan Emily, vagyis Emily Asher legyen a párom a laborban, aki lenézett engem, mert a tavalyi iskolabálon Converse cipőt vettem fel a frakkhoz, és hagytam, hogy apám vigyen el bennünket a rozsdamarta Volvóján. Az az ablak, amelyiket nem lehet feltekerni, tönkretette Emily tökéletesre bodorított, szőke báli frizuráját, és mire odaértünk az iskolába, a csaj úgy nézett ki, mint Marié Antoinette ébredés után. Emily egész éjjel nem szólt hozzám, és Savannah Snow-val üzente meg, hogy szakít velem.

Mindez a bólés táltól három lépésre történt – onnantól filmszakadás. A haverok úgy szórakoztak rajtunk, mint egy szappanoperán, és várták, mikor jövünk össze megint. Egy dolgot azonban nem tudnak: nekem nem tetszenek az Emily-típusú lányok. Csinos, de ennyi. A külseje nem vette el az eszem annyira, hogy ne halljam, amit mond. Olyan lányt szeretnék, akivel másról is lehet beszélni, nem csak a bulikról és a téli bálkirálynő-választásról. Olyan lányt, aki okos vagy vicces, de legalább rendesen dolgozik a kémiaórán. Egy ilyen lány talán csak az álmokban létezik, de az álmok még mindig jobbak a rémálmoknál. Akkor is, ha a rémálom a hajrálányok szoknyáját hordja. Túléltem a kémiát, de a nap hátralevő része még rosszabb volt. Megint fel kellett vennem az amerikai történelmet, mert a Jacksonban csak Amerika történelmét tanították, de azt bőven. Immár a második egymást követő évet tölthetem az Északi Agresszió Háborújának tanulmányozásával Mr. Lee vezénylete mellett. Nem, nem rokona a konföderáció híres tábornokának, bár az mindenki számára nyilvánvaló, hogy lelki társak. Mr. Lee azon kevés tanár egyike, aki utál engem. Tavaly fogadtam Linkkel, és beadtam egy dolgozatot A Déli Agresszió Háborúja címmel. Mr. Lee egyest adott rá. Hurrá, néha tényleg elolvassák a dolgozatokat. Találtam egy szabad helyet hátul. Link mellett, aki az előző órát nyilvánvalóan átaludta, ezért buzgón másolta a tananyagot valaki füzetéből. De ahogy leültem mellé, azonnal befejezte a körmölést. – Tesó, hallottad? – Mit kellett volna hallanom? – Jött egy új lány a Jacksonba. – Egy rakás új csaj jött, egy egész első osztály, te barom! – Nem az elsősökről beszélek. A mi osztályunkba jött új lány. – Nincs még egy olyan középiskola az univerzumban, ahol egy új lány a másodikban hír lett volna. Ez viszont a Jackson, ide nem jött új ember harmadik általános óta, amikor Kelly Wix költözött ide a nagyszüleihez, mert az apja illegális kaszinót működtetett a pincéjükben Laké Cityben, és lecsukták. – Ki az ? – Nem tudom. Állampolgári ismeretek órán voltam a zenebuzikkal, csak annyit tudtak róla, hogy hegedűn vagy min játszik. Kíváncsi vagyok, hogy dögös-e. – Link olyan volt, mint a többi fiú: csak egyre tudott gondolni. Azzal a különbséggel, hogy ő ki is mondta, amire gondolt. – Ő is zenebuzi? – Nem. Zenész. Talán szereti a klasszikus zenét is, mint én. – Klasszikus zene? – kérdeztem. Link csak a fogorvosnál hallhatott klasszikus zenét. – Tudod, a klasszikusok. Pink Floyd. Black Sabbath. A Stones. – Nevetni kezdtem. – Mr. Lincoln, Mr. Wate! Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom önöket, de szeretném elkezdeni az órát, amennyiben ez maguknak is megfelel. – Mr. Lee hangszíne pont olyan gunyoros volt, mint tavaly. Zsíros, oldalra fésült haja és a ragyái pedig pont olyan undorítóak. Kiosztotta azt a kurzusleírást, amit valószínűleg már tíz éve használt. El kell játszanunk a polgárháború egy kiemelt pillanatát. Naná! Majd kölcsönveszek egy egyenruhát azoktól a kedves rokonoktól, akik hétvégénként hobbiból háborúsdit játszanak, hogy odacsalogassák a turistákat. Hogy én milyen szerencsés vagyok! A kicsengetés után Linkkel a folyosón lógtunk a szekrényeknél, hátha sikerül megpillantanunk az új lányt. Linket hallgatva könnyen hihette az ember, hogy megtalálta a lányban

leendő lelki társát, zenésztársát, meg egy rakás olyan társat, amiről igazából már nem akartam hallani. De csak Charlotte Chase-t pillanthattuk meg két számmal szűkebb farmerszoknyájában. Ez azt jelentette, hogy az ebédszünetig nem tudhatunk meg semmi újat, mert a következő óránk siketnéma jelbeszéd volt, ahol nem szabadott hangosan megszólalni. Senkinek sem ment olyan jól a mutogatás, hogy az „új lány" kifejezést végigjelelje, pláne, hogy ezen az órán a Jackson kosárlabdacsapata is tiszteletét tette. Nyolcadikos korom óta én is a csapatban játszom, mert tizenöt centit nőttem egy nyár alatt, és minimum egy fejjel vagyok magasabb az osztálytársaimnál. Meg aztán nem ártott valami normális dolgot is csinálni, ha már a szüleim egyetemi tanárok voltak. Kiderült, hogy egészen jól kosarazom. Ráéreztem, hogy az ellenfél játékosa kinek passzolja a labdát, így a suli ebédlőjében mindig jutott nekem szabad hely. A Jacksonban ez nagy szó. Ez a hely ma duplán értékes volt, mert Shawn Bishop, a csapat Irányítója látta az új lányt. Link feltette neki az egyetlen kérdést, ami mindannyiukat érdekelte: – Dögös? – Elég dögös. – Van olyan, mint Savannah Snow? Emlegetett szamárként Savannah libbent be az ebédlőbe, karöltve anti-Ethan Emilyvel. Savannah volt az a lány, akihez az összes többi lányt mérték az iskolában. Mindannyian őket bámultuk, mert Savannah 175 centi magas volt, a legtökéletesebb hosszú lábakkal. Emily és Savannah még akkor is megszólalásig hasonlított egymásra, amikor nem a hajrálányok meze volt rajtuk. Szőke haj, barnító krém, vietnami papucs és olyan rövid farmerszoknya, amit más övnek viselne. Savannah a lábairól volt híres, Emilyt meg a bikinifelsőjében akarta mindenki megszemlélni nyáron a tónál. Úgy tűnt, soha nincs náluk könyv, csak egy kis metálszínű retikül a hónuk alatt, amiben a mobilteló is alig fért el az alatt a rövid idő alatt, amikor éppen nem SMS-eztek. Csak a hajrálánycsapatban elfoglalt helyük alapján lehetett különbséget tenni közöttük. Savannah volt a kapitány és az egyik szilárd alap: tagja az alsó sornak, amelyik még kétsornyi lányt tartott a vállán a Vadmacskák híres piramisában. Emily repülőlány volt, ő állt a piramis tetején, ő volt az, akit másfél-két méterre dobtak fel, hogy a levegőben különböző forgásokat meg más hajrálányos trükköket hajtson végre lehetőleg anélkül, hogy kitörné a nyakát. Emily bármit kockára tett, hogy a piramis csúcsán maradhasson. Savannah-nak erre nem volt szüksége. Ha Emily megingott, a piramis nélküle is piramis volt. Ha Savannah egy centit bemozdult, az egész piramis összeomlott. Anti-Ethan Emily észrevette, hogy őket bámuljuk, és vágott egy grimaszt. A fiúk nevettek. Emory Watkins a hátamra csapott. – Ne parázz, Wate! Ismered Emilyt: minél hangosabban ugat, annál kevésbé harap. Ma nem akarok Emilyre gondolni. Emily ellentétére szeretnék gondolni. Mióta Link töriórán megemlítette, nem ment ki a fejemből. Az új lány. Valaki, aki esetleg más, és valahonnan máshonnan érkezett. Valaki, aki esetleg többet látott a világból, mint mi, vagy legalábbis én. Lehet, hogy ő lesz az a lány, akiről álmodok. Tudtam, hogy csak a fantáziám szüleménye, de hinni akartam benne. – Hallottatok már az új lányról? – ült le Savannah Earl Petty ölébe. Earl volt a csapatkapitányunk, aki hol járt Savannah-val, hol nem. Most éppen igen. A lány narancsszínű combjait simogatta, csak annyira merészen, hogy már ne akarjunk odanézni. – Shawn már tudósított róla. Szerinte jó csaj. Felveszed a csapatba? – Link felkapott néhány krokettet a tálcámról. – Kizárt. Látnád, milyen cuccokat visel! – Első csapás. – És milyen sápadt! – Második csapás. Soha senki nem lehetett elég sovány vagy elég barna Savannah fogalmai szerint. Emily leült Emory mellé, és egy kicsit túl mélyen hajolt rá az asztalra. – Azt is elmondta, hogy ki ez a csaj? – Hogyhogy ki?

Emily a hatás kedvéért szünetet tartott. – Az öreg Ravenwood unokahúga.

Elérte a kellő hatást. Mintha kiszívták volna a levegőt a helyiségből. A többiek azt hitték, hogy viccel, de én tudtam, hogy nem. Harmadik csapás. A lány érinthetetlen. Annyira érinthetetlen, hogy ábrándoznom is felesleges róla. Az álomlány felbukkanásának lehetősége a semmibe veszett, mielőtt még az első randinkat elképzelhettem volna. Még három hosszú évig el kell szenvednem az Emily Asherféléket. Macon Melchizedek Ravenwood volt a város remetéje. Hozzá képest a Ne bántsátok a feketerigót! Boo Radley-je a társaság középpontja. Egy elhanyagolt házban élt Gatlin legősibb és leghírhedtebb ültetvényén, és úgy tudom, senki sem látta őt, mióta megszülettem, vagy talán már azelőtt sem. – Ez komoly? – kérdezte Link. – Abszolút. Carlton Eaton mondta anyámnak, mikor meghozta a postát. Savannah bólintott. – Az én anyám is ezt hallotta. Néhány napja költözött az öreg Ravenwoodhoz Virginiából vagy Marylandből, már nem emlékszem. Mindannyian róla beszéltek, a ruhájáról, a hajáról, a nagybátyjáról, és arról, hogy nyilván teljesen bizarr a csaj. Ezt utáltam a legjobban Gatlinben. Hogy mindenkinek van véleménye arról, amit mondasz, amit teszel, vagy jelen esetben: amit viselsz. A tálcámat bámultam, rajta a narancsszínű trutyival kevert tésztát, ami csak nyomokban emlékeztetett sajtos makarónira. Két év, nyolc hónap. Számolom a napokat. Muszáj eltipliznem innen.

A tanítás után a hajrálány jelöltek foglalták el a tornatermet. Az eső végre elállt, így a kosáredzést a kinti, töredezett betonú, csálé gyűrűs, a reggeli eső miatt pocsolyákkal tarkított pályán tartottuk meg. Figyelni kellett, nehogy az ember rálépjen a pálya közepén Grand Canyonként húzódó törésvonalra. Viszont innen kiválóan rá lehetett látni a parkolóra, és bemelegítés közben premier plánban vakulni a Jackson gimi egyik meghatározó társasági eseményét. Ma nem tudtam hibázni. A szabaddobási vonalról lőttem be hétből hetet. Earl minden kosaramra dobott egy kontrát. Bumm. Nyolc. Elég ránéznem a gyűrűre, és a labda csont nélkül csúszik át rajta. Vannak ilyen napok. Bumm. Kilenc. Earl ideges. Látom abból, ahogyan a labdát pattogtatja minden találatom után. Egyre durvább. Ő a másik centerünk. Van egy kimondatlan egyezmény közöttünk: én hagyom őt főnökösödni a pályán, ő viszont nem várja el tőlem, hogy minden edzés után a Stop & Lop előtt lógjak velük. Már minden csajt kitárgyaltak, és nem érkezett újfajta chips sem. Bumm. Tíz. Ezt sem hagyhattam ki. Talán csak genetika. Vagy valami más. Megpróbáltam kideríteni, de anya halála óta nem erőltetem. Az is csoda, hogy az edzésekre egyáltalán eljárok. Bumm. Tizenegy. Earl felhördül mögöttem, és még keményebben pattogtatja a labdát. Próbálok nem vigyorogni, és a következő dobásnál átnézek a parkolóba. Hosszú, fekete hajfürt egy hosszú, fekete kocsi kormánya mögött. A hullaszállító. Lemerevedtem. Aztán ahogy megfordult, megláttam a lányt, aki pont felém nézett. Vagy legalábbis azt hiszem. A kosár lepattant a gyűrűről a kerítés mellé. Hallottam mögöttem az ismerős hangot. Bumm. Tizenkettő. Earl Petty lazíthat.

Amikor az autó elhajtott, végignéztem a pályán. A srácok úgy álltak ott, mintha kísértetet láttak volna. – Ez volt a...? Billy Watts, a bedobónk bólintott, és egyik kezével a drótkerítésbe kapaszkodott. – Az öreg Ravenwood unokahúga. Shawn odapasszolta neki a labdát. – Ja. Pont, ahogy mondták. Hullaszállítója van. Emory megrázta a fejét. – Pedig dögös a csaj. Kár érte! Újrakezdték a játékot, de mire Earl még egyet dobott, megint esni kezdett az eső. Fél perc múlva elkapott minket a zápor, úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Csak álltam ott, és hagytam, hogy rám zúduljon az eső. Nedves hajam a szemembe lógott, kirekesztve látóteremből az iskolát, a csapatot. Nem csak a hullaszállító volt rossz előjel. A lány is. Néhány perc erejéig megengedtem magamnak azt a luxust, hogy reménykedjek. Hogy talán ez az év más lesz, mint a többi, hogy valami meg fog változni. Hogy lesz valaki, akivel beszélgethetek, lesz valaki, aki megért. De csak annyi történt, hogy volt egy szerencsés napom a pályán. Ettől még nem voltam boldog.

SZEPT. 2. Lyuk az égen ült csirke, krumplipüré, mártás, ceruzabab és pogácsa – ott vártak a S tűzhelyen, ahol Amma hagyta őket, néma dühöt árasztva, hidegen és összecsomósodva. Amma általában melegen tartja a vacsorámat, míg haza nem érkezem az edzésről, de ma nem így történt. Bajban voltam, de nagyon. Amma dühösen ült az asztalnál, cukorkát szopogatott, és a New York Times keresztrejtvényén törte a fejét. Apám titokban a vasárnapi kiadásra is előfizetett, mert a Csillagok és sávok keresztrejtvényeiben túl sok volt az elírás, a Reader's Diges ben pedig csak rövid rejtvények voltak. Nem tudom, hogyan sikerült eltitkolnia Carlton Eaton előtt, aki az egész városban kihirdette volna, hogy túl sznobok vagyunk a Csillagok és sávokhoz, de apa bármit megtett volna Amma kedvéért. Amma odacsúsztatta elém a tányért, miközben úgy nézett rám, hogy valójában nem is nézett rám. Belapátoltam a hideg krumplipürét és a csirkét. Amma ki nem állhatja, ha valaki ételmaradékot hagy a tányérján. Próbáltam minél messzebb ülni a különleges, kettes fekete ceruzájának hegyétől, amelyet csak és kizárólag keresztrejtvényfejtésre használt, és ami olyan hegyes volt, hogy vért lehetett vele fakasztani. Lehet, hogy ma este még erre is sor kerül. Hallgattam az eső egyenletes kopogását a tetőn. A szobában csend volt. Csak Amma morzézott a ceruzájával az asztalon. – Hét betű. Megfenyít, büntet – rossz cselekedetért. – Újra rám nézett. Még egy villányi krumplipürét lapátoltam be a számba. Tudtam, hogy mi következik. – Hét betű, vízszintes. – RE-GU-LÁZ. Lásd bírságol, fegyelmez. Lásd szobafogság, ha képtelen vagy időben beérni az iskolába. Kíváncsi vagyok, hogy ki hívta fel a hírrel, hogy elkéstem. Lehet, hogy fel sem kellett hívni. Hegyezni kezdte az egyébként is hegyes ceruzát a régi asztali automata hegyezőben. Direkt nem nézett rám, ami rosszabb volt annál, mintha egyenesen a szemembe nézett volna. Odaléptem hozzá a konyhapulthoz, ahol hegyezett, és átöleltem.

Magamhoz szorítottam. – Ne már, Amma! Ne haragudj rám! Zuhogott az eső ma reggel. Ugye te sem akartad volna, hogy gyorsan hajtsunk az esőben? Felhúzta a szemöldökét, de az arckifejezése megenyhült. – Nagyon úgy néz ki, hogy mostantól addig fog esni, amíg le nem vágatod a hajad, tehát jobb, ha igyekszel még csengetés előtt beérni az iskolába. – Igenis, asszonyom. – Még egyszer magamhoz szorítottam, és visszaültem a hideg krumplihoz. – Nem fogod elhinni, mi történt ma! Jött egy új lány az osztályba. – Miért mondom el neki? Valószínűleg, mert nem tudom kiverni a fejemből. – Mintha nem tudnék Lena Duchannes-ről. – Torkomon akadt a pogácsa. Lena Duchannes. Itt délen úgy ejtik, hogy rímeljen az énre. Amma kiejtése egy extra „j" hangot is görgetett a névbe: du-kéj-jén. – Így hívják? Lena? Amma egy pohár csokis tejet rakott elém. – Igen vagy sem, nem a te dolgod! Ne üsd bele az orrod abba, amiről semmit sem tudsz, Ethan Wate! Amma mindig rejtvényekben beszélt, és nem segített megoldani őket. Kisgyerekkorom óta nem jártam a házában, a Wader közben, de tudtam, hogy a város lakossága gyakran megfordul nála. Amma volt a legjobb tarotkártyajós Gatlin száz mérföldes körzetében, csakúgy, mint előtte az anyja és a nagyanyja. Hatgenerációnyi kártyajós. Gatlin tele volt istenfélő baptistákkal, metodistákkal és pünkösdi karizmatikusokkal, akik képtelenek voltak ellenállni a kártya vonzerejének, a lehetőségnek, hogy változtathassanak a sorsukon. Úgy képzelték, hogy egy természetfeletti erőket megmozgató jós képes erre. És Amma erejét senki nem vonta kétségbe. Néha rábukkanok általa készített amulettekre a zoknis fiókomban vagy apám dolgozószobájának ajtaja felett. Csak egyszer kérdeztem meg, hogy mire valók. Apám folyamatosan cukkolja Ammát, ha talál egyet, de észrevettem, hogy nem szedi le őket. – Jobb félni, mint megijedni – mondja. Gondolom, úgy érti, hogy jobb félni Ammától, aki egyébként is ijesztő. – Hallottál valamit róla? – Maradj veszteg! Egy nap majd lyukat ütsz az égbe, és a világegyetem keresztülzuhan rajta. Akkor leszünk csak igazán bajban! Apám kicsoszogott a konyhába a pizsamájában. Töltött magának egy csésze kávét, és kihozott egy doboz gabonapelyhet a kamrából. Észrevettem a sárga füldugókat a fülében. A gabonapehely azt jelentette, hogy számára most kezdődik a nap. A füldugók azt jelentették, hogy még nem kezdődött el teljesen. Odahajoltam Ammához, és suttogva megkérdeztem: – Mit hallottál róla? – Elvette a tányéromat, és a mosogatóhoz vitte. Leöblített néhány csontot, melyek leginkább sertéslapockára emlékeztettek – ez azért volt furcsa, mert csirkét vacsoráztunk –, majd egy tányérra tette őket. – Ne foglalkozz vele! Én csak azt akarom tudni, hogy téged miért érdekel ennyire az a lány. Megvontam a vállam. – Annyira azért nem érdekel, csak kíváncsi vagyok. – Tudod, mit mondanak arra, aki kíváncsi. – Azzal beleszúrta a villáját a tejes pitémbe. Majd sokatmondóan rám nézett, és eltűnt. Még apám is észrevette a kilengő konyhaajtót, és kivette a füldugót az egyik füléből. – Mi volt a suliban? – Semmi. – Mivel mérgelted fel Ammát? – Elkéstem az iskolából.

Az arcomat tanulmányozta. Én meg az övét. – A kettes volt? Bólintottam. – Hegyesen? – Hegyes volt, de még hegyezett rajta – sóhajtottam. Apám majdnem elmosolyodott, ami ritka jelenségnek számított. Megkönnyebbülést éreztem, és talán egy kis sikerélményt. – Tudod, hányszor ültem ennél a régi asztalnál gyerekkoromban, és hányszor fogott rám ceruzát Amma? – kérdezte apa, bár a kérdés költői volt. Előttem minden Wate ott ült ennél a kopott, festékes, ragasztós, összefirkált asztalnál, ami a ház egyik legrégibb bútordarabja volt. Mosolyogtam. Apám felkapta a tányérját, és felém intett a kanalával. Őt is Amma nevelte. Ezt a tényt annyiszor idézték az emlékezetembe, ahányszor bosszantani próbáltam Ammát. – MI-RI-ÁD – szótagolta a szót apám, miközben a tányérját a mosogatóba ejtette. – TÚLTEN-GÉS. Lásd, kicsit sok volt belőled, Ethan Wate. Amikor a konyhai lámpa fénykörébe lépett, mosolya halványulni kezdett, majd teljesen eltűnt. Rosszabbul festett, mint általában. Az árnyékok az arcán sötétebbnek tűntek, és kiálltak a csontjai. Az arcszíne kicsit zöldes árnyalatot öltött, mivel soha nem ment ki a levegőre. Már hónapok óta egy élőhalottra hasonlított. Alig emlékeztetett arra az emberre, aki órákon keresztül üldögélt velem a Moultrie-tó partján, csirkesalátás szendvicset evett, és megtanított arra, hogyan feszítsem meg a damilt. – Előre és hátra. Tíz és kettő. Tíz és kettő. Mint az óra mutatói. – Nehéz volt neki az utóbbi öt hónap. Nagyon szerette anyát. De hát én is. Apa felkapta a kávéját, és visszacsoszogott a szobájába. Eljött az ideje, hogy szembenézzek néhány ténnyel. Talán nem csak Macon Ravenwood élt remeteéletet. A városunk viszont nem elég nagy két Boo Radley számára. Hónapok óta nem beszéltünk egymással ennyit, nem akartam, hogy elmenjen. – Hogy állsz a könyvvel? – bukott ki belőlem. Maradj itt és beszélgess velem! Ezt akartam mondani. Meglepődött, majd megvonta a vállát. – Készülget. Még sokat kell dolgoznom rajta. – Képtelen rá. Ő meg ezt akarta mondani. – Macon Ravenwood unokahúga most költözött a városba. – Pont akkor ejtettem ki ezeket a szavakat, amikor a füldugóját dugta vissza. Képtelenek voltunk egymásra hangolódni. Bár, ha belegondolok, az utóbbi időben senkire sem tudtam ráhangolódni. Apa kihúzta a füldugót, sóhajtott, és kihúzta a másikat is. – Mi van? – Már visszafelé lépegetett a szobája irányába. Beszélgetésünk másodpercei meg voltak számlálva. – Mit tudsz Macon Ravenwoodról? – Amit mindenki. Hogy visszahúzódó. Nem hagyta el a Ravenwood-birtokot évek óta, amennyire én tudom. – Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és eltűnt a szemem elől. Nem mentem utána. Csak álltam az ajtóban. Soha nem léptem be oda. Illetve egyszer, egyetlenegyszer, amikor hétéves voltam. Apám rajtakapott, hogy az egyik, még átdolgozatlan legényét olvasom. A dolgozószobája sötét, félelmetes hely volt. Tartott ott egy festményt a kopott, viktoriánus dívány mögött, amelyet mindig

letakart egy lepedővel. Soha nem mertem megkérdezni, mi van a lepedő alatt. A dívány mellett, az ablak közelében állt az apám faragott mahagóni íróasztala, egy másik régiség, amely generációról generációra öröklődött a házunkban. És az a sok könyv: súlyos, bőrkötésű, régi könyvek, amelyeket csak egy hatalmas, fából készült állványra fektetve lehetett olvasni. Ezek a dolgok kötöttek bennünket Gatlinhez, a Wate-házhoz, éppen úgy, mint minden

ősünket több mint száz éve. A kézirat apám asztalán hevert, egy nyitott kartondobozban. En csak kíváncsi voltam, mit rejt a doboz. Apám horrortörténeteket írt, vagyis nem olyasmit, ami hétéves gyerekeknek való. De Gatlinben – akárcsak az összes déli városban – minden ház tele volt titkokkal. A miénk sem volt kivétel, már akkor sem. Apám rám talált, ahogy a díványon kucorogtam, a lapok szétszórva körülöttem, mintha bomba robbant volna a kartondobozban. Még éretlen voltam ahhoz, hogy kitaláljak valami hihető hazugságot, de az eset után hamar kifejlesztettem ezt a képességemet. Arra emlékszem, hogy ordított velem, és anya a hátsó kertben bukkant rám. A magnóliafa alatt zokogtam. – A felnőtteknek is lehetnek magánügyei, Ethan. De annyira tudni akartam! Mindig is ez volt a problémám. Most is. Tudni akarom, apám miért nem hagyja el a szobáját. Tudni akarom, miért nem költözhetünk el ebből az ócska, ősöreg házból. Az, hogy a Wate-ek mindig itt éltek, nem válasz. Főleg most, hogy anya már nincs velünk. De nem ma este. Ma este csak csirkesalátás szendvicsekre és a kettőtízre akartam emlékezni, arra az időre, amikor apám még a konyhában ette meg a gabonapelyhét, és viccelődött velem. Az emlékek lassan álomba ringattak.

A becsengetés előtt mindenki Lena Duchannes-ről beszélt a Jacksonban. A vihar és az áramszünetek dacára Loretta Snow-nak és Eugenie Ashernek, Savannah és Emily anyukájának sikerült időben feltálalni a vacsorát ahhoz, hogy még körbetelefonálhassanak mindenkit a városban, és elmesélhessék, hogy az őrült Macon Ravenwood „rokona" körbekocsikázott Gatlinben a hullaszállítón. Biztosak voltak abban, hogy az öreg korábban ebben a kocsiban szállította a hullákat, amikor senki sem látta. Elszabadult a pokol. Két dologra mindig számíthatsz Gatlinben. Egy: lehetsz különc, akár őrült is, lényeg, hogy néha elhagyd a házat, hogy a szomszédok meggyőződhessenek arról, hogy nem te vagy a fejszés gyilkos. Kettő: ha van sztori, lesz, aki elmondja. Egy újonnan érkezett lány, aki a város remetéjével lakik a Kísértetházban, na, ez már sztori a javából, méghozzá valószínűleg a legszaftosabb anya balesete óta. Nem is tudom, miért lepődtem meg, hogy mindenki róla beszél – kivéve a fiúkat. Nekik előbb el kellett intézni egy fontos ügyet. – Na, mink van, Em? – Link becsapta a szekrényajtót. – Összeszámoltam a hajrálány - jelentkezőket. Van két 8-as, három 7-es és egy pár 4-es. – Emory a 4-es alattiakkal nem is bajlódott. Én is becsaptam az öltözőszekrényem ajtaját. – Ez újság? Nem ezeket a lányokat látjuk minden szombaton a Tejponállóban? Emory elmosolyodott, és megveregette a vállam. – De most már őket is partiba lehet dobni, Wate. – Jól megnézte a lányokat a folyosón. – És én már nagyon buliznék. – Emorynak csak a szája volt nagy. Tavaly, amikor elsősök voltunk, állandóan azt hallgattuk, hogy hány felsőévessel kavar most, hogy már ő is a Jacksonba jár. Ugyanúgy becsapta magát, mint Link, de nem volt olyan ártalmatlan. Minden Watkinsben volt valami alattomos. Shawn megrázta a fejét. – Tisztára, mint friss barackot szedni a tőkékről. – A barack fán terem. – Máris ideges lettem, valószínűleg azért, mert már találkoztam a fiúkkal iskola előtt a Shop & Lop újságos-standjánál, és egyszer már hallottam ezt a beszélgetést, miközben Earl végiglapozta a kedvenc magazinjait – azokat, amikben bikinis lányok terültek el szuper kocsik csomagtartóján. Shawn rám nézett. – Ezzel mit akarsz mondani? Nem is tudom, miért szólaltam meg. Ostoba beszélgetés volt, pont olyan ostoba, mint találkozni a fiúkkal minden szerda reggel iskola előtt. Kicsit névsorolvasás szaga van az egésznek. Ha benne vagy a csapatban, alacsonyak az elvárások. Együtt ülünk az ebédlőben.

Eljárunk Savannah Snow bulijaira, hajrálányt viszünk az iskolai bálra, és az iskola utolsó napját együtt töltjük a Moultrie-tó partján. Semmi sem kötelező, csak a névsorolvasás. Nekem viszont egyre inkább nehezemre esett megjelenni, és fogalmam sincs, hogy miért. Közelében sem jártam még a válasznak, amikor megláttam a lányt. De ha nem pillantottam volna meg, akkor is tudtam volna, hogy ott van, mert a folyosó, ami normális esetben tele van az öltözőkhöz rohanó, majd a második csengetésre a terembe siető diákokkal, hirtelen kiürült. Mindenki utat engedett neki, amikor megjelent. Mintha rocksztár lenne. Vagy leprás. Én egy meseszép lányt láttam, hosszú, szürke ruhában, fehér Munich feliratos melegítőfelsőben, a ruha alól kikandikáló, viseltes Converse cipőben. Egy lányt, aki hosszú ezüst nyakláncot hord a nyakában, amiről millió mütyürke lóg – egy rágóautomata műanyag karikája, egy biztosítótű, és egy rakás egyéb cucc, amit nem tudok kivenni ilyen messziről. Egy lányt, aki még nem Gatlin foglya. Képtelen voltam levenni róla a szememet. Macon Ravenwood unokahúga. Mi történt velem? A lány sötét fürtjeit a füle mögé igazította, fekete körömlakkja megcsillant a neonfényben. A kezét fekete tintafoltok borították, valamit oda jegyzetelt. Úgy sétált végig a folyosón, mintha láthatatlanok lennénk. Neki volt a legzöldebb szeme, amit valaha láttam, olyan zöld, amilyen szín eddig talán nem is létezett. – Aha, jó csaj – mondta Billy. Tudtam, hogy mire gondolnak. Egy pillanatig az járt a fejükben, hogy dobják a csajukat, csak hogy jobb eséllyel indulhassanak az új lányért. Egy pillanatra meglátták benne a lehetőséget. Earl végignézett a lányon, és becsapta a szekrényajtót. – Főleg, ha túlteszed magad azon, hogy idióta. Volt valami abban, ahogyan mondta, vagy inkább, ami miatt, mondta. Idióta volt, mert nem Gatlinben született, mert nem törte össze magát, hogy bekerüljön a hajrálányok közé, mert nem nézett vissza Earlre, igazából rá se hederített. Bármikor máskor szájzárat tettem volna fel, de ma nem. – Tehát mindjárt idióta? Mert nem visel szűk mezt, nem szőke a haja, és mert túl hosszú a szoknyája? Earl arcáról nem nehéz olvasni. Ez alkalommal támogatnom kellett volna a véleményét, és én nem tartottam be kimondatlan egyezményünk rám eső részét. – Azért, mert Ravenwood. Az üzenet világos volt. Jó csaj, de felejtsd el! Már nem láttak benne semmit. Ettől függetlenül persze bámulták, mind bámulták. A folyosó,

az egész iskola úgy zárult össze körülötte, mint egy csapdába esett szarvas felett. De a lány csak ment tovább, a lánca megcsörrent a nyakában.

Néhány perc múlva az angolterem ajtajában álltam. Ott volt a lány Lena Duchannes. Az új lány – akit ötven év múlva is így fognak hívni, vagy esetleg az öreg Ravenwood unokahúgaként emlegetik majd – egy rózsaszín cetlit nyújtott Mrs. Englishnek, aki összehúzott szemmel olvasni kezdte. – Elrontották az órarendemet, ezért nem voltam angolon – mondta. – Két óra amerikai történelmet raktak be, pedig azt már a régi iskolában is tanultam. – Idegesnek tűnt. Megpróbáltam nem vigyorogni. Úgy még soha nem tanult amerikai történelmet, ahogyan Mr. Lee tanította. – Értem. Keress magadnak egy szabad helyet! – Mrs. English átnyújtott neki egy példányt a Ne bántsátok a feketerigót!- ból . A könyv vadonatújnak tűnt, mintha még senki sem nyitotta volna ki.

Valószínűleg senki nem is fogja, mert létezik filmváltozat. Az új lány felnézett, és elkapta a pillantásomat. El akartam fordulni, de elkéstem. Próbáltam elnyomni a mosolyt, de zavarban voltam, és ettől még jobban vigyorogtam. Úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Köszönöm, elhoztam a sajátomat. – A lány előhúzott egy kemény fedelű könyvet. A tetején egy gravírozott fa volt. Réginek és elhasználtnak tűnt, mintha már nagyon sokszor elolvasták volna. – Ez az egyik kedvenc könyvem. – Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Most bámultam csak igazán. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy úthenger rohant volna át rajtam. Emily próbált keresztülfurakodni az ajtón, mintha én ott se lennék. Ezt köszönésnek szánta, és a forgatókönyv szerint nekem most követnem kellett volna őt a terem hátsó részébe, ahol a barátaink ültek. Az új lány az első sorba ült le, a senki földjére, mindjárt a tanári asztal elé. Rossz húzás. Mindenki tudja, hogy oda nem szabad ülni. Mrs. English egyik szeme üvegből van, ráadásul totál süket is, mert a családja üzemeltette a megye egyetlen lövészklubját. Ha nem közvetlenül elé ültél, akkor nem látott, tehát fel sem szólított. Lenának kell majd az összes kérdésére felelni az osztály nevében.

Úgy tűnt, Emily remekül mulat a helyzeten, és ahelyett, hogy a helyére ment volna, „véletlenül" átesett Lena táskáján, úgy, hogy a lány könyvei szanaszét repültek a padsorok között. – Bocsika! – Emily lehajolt, és felvett egy spirálfüzetet, amelynek már alig tartott a borítója. Úgy fogta, mint egy döglött egeret. – Lena Duchannes. Ez a neved? Azt hittem, hogy Ravenwood. Lena lassan felnézett. – Visszakaphatom a füzetemet? Emily átlapozta a füzetet, mintha meg se hallotta volna a kérést. – Ez a naplód? Te írsz? Hát ez remek! Lena kinyújtotta a kezét. – Légy szíves! Emily gyorsan becsukta a füzetet, és eltartotta Lénától. – Kölcsönadnád egy percre? Szeretném elolvasni, amit írtál. – Most már tényleg szeretném, ha visszaadnád. Légy szíves! – Lena felállt. Kezdett érdekessé válni a dolog. Az öreg Ravenwood unokahúga most éppolyan mélyre készült elásni magát, ahonnan nehéz kikecmeregni. Emilynek bámulatos a memóriája. – Ahhoz előbb meg kellene tanulnod olvasni – szóltam közbe, azzal kiragadtam a füzetet Emily kezéből, és visszaadtam Lenának. Majd odaültem a mellette levő padba, a senki földjére. A jó szem oldalára. Emily hitetlenkedve nézett rám. Nem tudom, miért csináltam ezt. Engem is éppen úgy meglepett, mint őt. Soha nem ültem még elöl. A csengő megszólalt, mielőtt Emily bármit mondhatott volna, de nem számít, tudtam, hogy ezért még drágán meg fogok fizetni. Lena kinyitotta a füzetét. Nem nézett egyikünkre sem. – Elkezdhetem, gyerekek? – nézett fel Mrs. English. Emily lerogyott a szokásos helyére, olyan messze a tanári asztaltól, hogy se ma, se semmikor ne kelljen egyeden kérdésre se válaszolnia, és a lehető legtávolabb az öreg Ravenwood unokahúgától is. Meg persze most már tőlem is. Felszabadító érzés volt. Még akkor is, ha úgy kellett elemeznem két szereplő viszonyát ötven percen keresztül, hogy nem olvastam a fejezetet. Amikor kicsengettek, Lenához fordultam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Talán azt vártam, hogy megköszöni. De egy szót se szólt, csak behajigálta a könyveit a táskájába. 156. Nem szavakat írt a kézfejére. Számokat.

Lena Duchannes nem szólt hozzám. Aznap sem, és egész héten sem. Ettől függetlenül állandóan ő járt az eszemben, és mindenütt őt láttam. Nem csak a személye volt az, ami összezavart. Nem is az, ahogyan öltözködött, mert csinos volt, bár sosem a megfelelő ruha volt rajta, és mindig tornacipőt hordott. Nem az, amit az órákon mondott – pedig olyanokat mondott, ami senki másnak nem jutna eszébe, vagy ha eszébe is jut, soha nem merné kimondani. Nem az, hogy annyira különbözött minden lánytól a Jacksonban. Ez nyilvánvaló volt. Inkább az zavart, hogy rájöttem, én sem vagyok különb a többieknél, bármennyire szeretek is mást hinni. Egész nap esett az eső, és a fazekasműhelyben ültem. Az agyagozást csak T5-ként, vagyis tuti ötösként emlegettük, mert a tanár a minimális erőfeszítést is értékelte. Tavaly tavasszal iratkoztam fel, hogy a művészeti képzés követelményeit is teljesítsem, és hogy még véletlenül se kerüljek be az iskola zenekarába, amely alattunk próbált, és amelyet az elképesztően gizda, viszont betegesen lelkes Miss Spider vezetett. Savannah mellém ült. Én voltam az egyetlen fiú a csoportban, és mivel fiú voltam, elképzelni sem tudtam, mi lesz a feladat. – A mai óra a kísérletezgetésről szól. Nem fogom osztályozni. Érezzétek az agyagot! Engedjétek szabadjára a gondolataitokat! És ne figyeljetek arra a macskazenére, ami odalentről jön! – Mrs. Abernathy grimaszolt egyet, amikor a zenekar belefogott egy dixie-be. – Ássatok mélyre! Figyeljétek a lelketek legmélyére vezető utat! Megpörgettem a korongot, és az agyagra bámultam, ami forogni kezdett előttem. Felsóhajtottam. Ez majdnem annyira rossz, mint a zenekar. Aztán, ahogyan a terem elcsendesedett, és a fazekaskorongok egyhangú surrogása elnyomta a hátsó sorokból kiszűrődő halk beszélgetést, a zene megváltozott. Hegedűszót hallottam, vagy talán nem is hegedű volt, hanem brácsa. Gyönyörűen, de nagyon szomorúan szólt, nyugtalanító érzés volt. Több tehetség áradt ebből a zenéből, mint az összes darabból, amit Miss Spidernek valaha szerencséje volt vezényelni. Körülnéztem, de mintha senki nem vett volna tudomást a zenéről. A brácsa hangja a bőröm alá kúszott. Felismertem a dallamot, és néhány másodperc múlva már a szöveget is hallottam, olyan tisztán, mintha az iPodomon szólna. De most más szöveggel. Tizenhat hold, tizenhat év. Borzasztó haragra gerjed az ég. Tizenhat mérföldnyi végtelenség. Tizenhat kutat, és tizenhat fél... A forgó agyagot bámultam magam előtt, és a massza lassan elmosódott a szemem előtt. Minél keményebben próbáltam ráfókuszálni, annál inkább feloldódott a terem körülötte, úgy tűnt, mintha az a kis darab agyag forgatná az osztálytermet, az asztalomat, a székemet, és rajta engem is. Mintha mindannyiunkat egybemosna ez a folyamatos, megállíthatatlan mozgás, amely a zeneszobából kiszűrődő hangok ritmusára hol lelassul, hol felgyorsul. A terem kezdett eltűnni. Lassan kinyújtottam a kezemet, és az ujjbegyemmel végigsimítottam az agyagot. Egy villámszerű fény, és a semmivé váló terem helyére új kép került... Zuhantam. Zuhantunk. Visszatértem az álomba. Láttam a kezét. Láttam a saját kezemet is, amint megragadja az övét, ahogy az ujjaim belemélyednek a bőrébe, a csuklójába, mert kétségbeesetten szeretném megtartani. De a lány keze csúszik, éreztem, ahogy az ujjai kicsúsznak az enyémek közül.

– Ne engedj el! Segíteni akartam neki, hogy megkapaszkodhasson. Soha nem akartam még semmit ennyire. De végül kicsúszott a kezemből... – Ethan, mi történt? – hallottam Mrs. Abernathy aggódó hangját. Kinyitottam a szememet, és próbáltam összpontosítani, visszatérni. Azóta álmodom ezt, mióta anya meghalt, de most történt meg először, hogy napközben is bedarált. Szürke, sáros kezeimet néztem, amelyeket beborított a száradó agyag. A korongon az agyagban egy kéznyomat volt, mintha csak lelapítottam volna azt, amin eddig dolgoztam. Jobban megnéztem. Nem az én kezem nyoma, ahhoz túl kicsi. Egy lányé. Az övé. A körmeim alatt láttam azt a sarat, amelyet a csuklójáról karmoltam le.

– Ethan, legalább megpróbálhatnál csinálni valamit. – Mrs. Abernathy a vállamra tette a kezét, én meg felugrottam. Az osztályterem ablakán át hallottam a mennydörgést. – De Mrs. Abernathy, azt hiszem, Ethannel a lelke próbál meg kommunikálni. – Savannah felvihogott, és áthajolt, hogy jobban megnézhessen. – Szerintem azt mondja, hogy ráférne egy manikűr. A lányok mind nevetni kezdtek. Az öklömmel szürke masszává lapítottam a kéznyomatot. Felálltam, és amikor megszólalt a csengő, a farmerembe töröltem a kezemet. Felkaptam a hátizsákomat és kirohantam a teremből. A kanyarban majdnem megcsúsztam a vizes magas szárúm miatt, a lépcsőn pedig kis híján belebotlottam a cipőfűzőmbe, annyira siettem, hogy időben leérjek a zeneterembe. Biztos akartam lenni benne, hogy nem képzelődöm. Mindkét kezemmel benyomtam a zeneterem dupla ajtaját. A színpad üres volt. A zenészek mellettem mentek el. Rossz irányba mentem, lefelé igyekeztem, miközben mindenki más felfelé. Vettem egy mély lélegzetet, és már akkor tudtam, mit fogok érezni, amikor az orrom még nem regisztrálta az illatot. Citrom és rozmaring. A színpadon Miss Spider összeszedegette a kottákat, amelyeket a Jackson gimi szánalmas zenekarának tagjai szétszórtak a székek körül. Leszóltam neki. – Bocsánat, tanárnő! Ki játszotta az előbb azt a... azt a dalt? Miss Spider rám mosolygott. – Egy csodálatos tehetséggel bővült a vonós szekciónk. Egy brácsással. Most költözött a városba, és... Nem. Az nem lehet. Ő nem lehet. Megfordultam, és elrohantam, mielőtt kimondhatta volna a nevet.

A nyolcadik óra után Link az öltöző előtt várt rám. Kezével végigszántott tüske haján, és megigazította kopott Black Sabbath pólóját. – Link, add ide a kulcsokat, tesó! – És az edzés? – Ma nem megyek. Dolgom van. – Tesó, mi a fenéről beszélsz? – Kellenek a kulcsok. – Ki kell jutnom innen. Jönnek ezek az álmok, hallok egy dalt, kilépek magamból az óra közepén, már ha ez történt egyáltalán. Fogalmam sem volt, mi történik velem, de abban biztos voltam, hogy nem jó dolog. Ha anya élne, neki mindent elmondanék. Ő olyan volt, akinek tényleg mindent el lehetett mondani. De anya elment, apa beásta magát a dolgozószobába, Amma meg egy hónapon keresztül

sózná a szobámat, ha mesélnék neki erről az egészről. Magamra maradtam. Link felém nyújtotta a kulcsokat. – Az edző meg fog ölni. – Tudom. – És Amma is meg fogja tudni. – Tudom. – Szét fogja rúgni a seggedet. – A keze megremegett, amikor kikaptam belőle a kulcsokat. – Ne csinálj semmi hülyeséget! Megfordultam és elstartoltam. Már késő.

SZEPT. 11. Ütközés suromvizesen értem az autóhoz. A vihar egy hete egyre csak C erősödött. Minden rádióállomás, amit fogni tudtam, viharjelzéseket sugárzott, bár ez nem sokat mond, mert a Roncsban összesen három állomás szólt, mind AM. A felhők totál feketék voltak, és mivel a tornádószezon közepén jártunk, ezt komolyan kellett volna venni. Nem érdekelt. Ki akartam szellőztetni a fejemet, tudni akartam, mi történik velem. De még azt sem tudtam, merre induljak. Még ahhoz is fel kellett kapcsoljam a fényszórókat, hogy kihajtsak a parkolóból. Egy méterre sem láttam el. Autózásra tökéletesen alkalmatlan nap volt. A sötét eget hatalmas villám repesztette meg. Számoltam, ahogyan Amma tanította – egy, kettő, három. Dörgött az ég, ami azt jelenti, hogy a vihar közel van. Amma kalkulációi szerint három mérföldre. Elértem a gimi közlekedési lámpájáig – a város három lámpája közül egy itt van. Lövésem sem volt, mit csináljak. Az eső kegyetlenül verte a Roncsot. A rádió csak zümmögött, de valamit mintha hallottam volna. Feltekertem a hangerőt, és a recsegő hangszórókon keresztül egy dal töltötte be az autó utasterét. Tizenhat hold. Ez a dal tűnt el az iPodomról. Ezt a dalt játszotta Lena Duchannes a brácsáján. Ez a dal fog az őrületbe kergetni. A lámpa zöldre váltott, és a Roncs megindult. Úton voltam, csak azt nem tudtam, hogy merre. Ismét villámlott. Számoltam – egy, kettő. A vihar közeledik. Elindítottam az ablaktörlőket. Felesleges volt. Öt méterre se láttam. Megint villámlott. Számoltam – egy. A mennydörgés a Roncs felett hangzott fel, az eső immár vízszintesen esett. Az ablaktörlő úgy zörgött, mintha bármelyik pillanatban beadná a kulcsot, amin nem csodálkoztam volna, tekintve a Roncs állapotát. Nem én üldöztem a vihart. A vihar üldözött engem, és meg is talált. Alig tudtam a nedves úton manőverezni, a Roncs hátulja csúszkálni kezdett jobbra-balra a 9-

es út két sávjában. Semmit sem láttam. Rátapostam a fékre, és belepörögtem a sötétségbe. A fényszórók egy pillanatra fellobbantak, és az út közepéről hatalmas zöld szemek meredtek rám. Van valaki az úton! Mindkét karommal megragadtam a kormányt, amilyen erősen csak tudtam. A testem az ajtóhoz nyomódott. A lány kinyújtotta a karját. Becsuktam a szememet, hogy ne lássam az ütközést, de nem volt ütközés. A Roncs hirtelen megállt, egy méterre tőle. A fényszórók sápadt karikákat vetítettek az esőbe, és visszatükröződtek azon az olcsó esőkabáton is, amelyet három dollárért bármelyik drogériában meg lehet venni. Tényleg egy lány. Lassan levette a kapucnit a fejéről, és hagyta, hogy az eső áztassa az arcát. Zöld szemek, fekete haj. Lena Duchannes. Nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy zöld szeme van, láttam már korábban. De ma este más volt – nem láttam még ilyen szemeket. Hatalmasak voltak, és természetellenesen zöldek, mint a vihar villámai. Ahogy ott állt az esőben, szinte nem is tűnt embernek. Kitámolyogtam a Roncsból, a motor járt, és az ajtót sem csuktam be. Egyikünk se szólt egy szót sem, álltunk a 9-es út közepén egy olyan felhőszakadásban, amilyet csak a hurrikánok képesek előidézni. Adrenalin lüktetett az ereimben, az izmaim megfeszültek, mintha a testem még mindig az ütközést várná. Lena haját csapkodta a szél az arca körül. Csurom víz volt. Tettem felé egy lépést, amikor megéreztem az orromban az illatot. Eső és citrom. Eső és rozmaring. Hirtelen visszatért az álom, és hullámként csapott át a fejem felett. Csakhogy most, mielőtt kicsúszott volna az ujjaim közül... megláttam az arcát. Zöld szemek és fekete haj. Emlékszem rá. Ő az. Itt áll előttem. Biztosra akartam menni. Megragadtam a csuklóját. Igen, ott voltak: három apró, félhold alakú körömnyom, ahol álmomban az ujjaim szorították a csuklóját. Amikor megérintettem, elektromosság futott végig a testemen. A villám belecsapott egy fába, nem egészen három méterre tőlünk, és pontosan kettévágta a törzset. A csonk parázslani kezdett. – Megőrültél? Vagy csak nem tudsz vezetni? – A lány hátrálni kezdett, zöld szemében talán düh villant. Vagy valami hasonló. – Te vagy az. – És mit akartál tenni? Megölni? – Tényleg létezel. – A szavak furcsán forogtak a számban, mintha vattát nyeltem volna. – Neked köszönhetően éppen csak hogy. – Nem vagyok őrült! Azt hittem, hogy az vagyok, de nem. Te létezel! Itt állsz előttem! – Már nem sokáig. – Hátat fordított nekem, és elindult az úton. Nem akartam elengedni. Utánaeredtem. – De hiszen te jöttél elő a semmiből, és rohantál az út közepére! Drámai mozdulatot tett, mintha mást is el akarna magától hessegetni, nem csak azt, amit mondtam. Most láttam csak meg a hosszú fekete autót a sötétben. A hullaszállító volt az, nyitott csomagtartóval. – Hahó! Csak segítséget szerettem volna kérni, zsenikém! Bedöglött a nagybátyám kocsija. El is roboghattál volna mellettem. Miért akartál elütni? – Téged láttalak álmomban. És a dal. Az a furcsa dal az iPodomon. A lány megpördült. – Milyen álom? Milyen dal? Részeg vagy? Vagy ez valami poén? – Tudom, hogy te vagy az. Ott vannak a nyomok a csuklódon is. Megfordította a kezét, és kicsit összezavarodva vizsgálgatta a csuklóját. – Ja, ezek? Van egy kutyám. Szűnj meg! Én viszont tudtam, hogy nem tévedek. Annyira élesen láttam az álombeli arcot! Lehetséges, hogy ő nem tudja?

Visszahúzta a kapucniját, és elindult Ravenwood felé a zuhogó esőben. Hamar utolértem. – Csak egy tipp: legközelebb ne szállj ki a kocsidból, és ne sétálj az út közepén! Hívd a 911-et! Nem állt meg. – Nem hívhattam a rendőrséget. Egyedül nem is vezethetnék. Csak tanulójogsim van. Különben is, lemerült a mobilom. – Holtbiztos, hogy nem a környékről származik. Ebben a városban csak akkor állít meg a rendőr, ha az út rossz oldalán vezetsz. A zivatar egyre erősödött. Túl kellett üvöltenem a vihar bömbölését. – Engedd meg, hogy hazavigyelek! Nem szabadna itt lenned. – Kösz, nem. Inkább kivárom, hogy valaki más is megpróbáljon elütni. – Nem jár erre senki. Órákba is telhet, mire valaki felbukkan! Újra nekiindult. – Nem gáz. Majd sétálok. Nem hagyhattam, hogy egyedül bóklásszon ebben az esőben. Nekem volt gyerekszobám – legalábbis míg anya élt. – Nem engedem, hogy egyedül menj ebben az időben! – Pontos időzítéssel hatalmas mennydörgés zúgott át a fejünk felett. Lerepült a kapucnija. – Úgy fogok vezetni, mint a nagyanyám. Vagy mint a te nagyanyád. – Nem mondanád ezt, ha ismernéd a nagyanyámat! – Feltámadt a szél. Most már ő is kiabált. – Gyere már! – Mi van? – Az autóba! Szállj be! Ide mellém! Rám nézett, és egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy soha nem fog beülni mellém. – Szerintem biztonságosabb, mint a gyaloglás! Neked biztos! A Roncs teljesen beázott. Link rohamot kap majd, ha meglátja. A vihar zúgása odabentről másképpen hallatszott. Halkabb és hangosabb is lett egyben. Hallottam, ahogy az eső veri a tetőt, de a szívem dobogása és a fogaim vacogása majdnem elnyomta a hangját. Elindítottam a kocsit. Éreztem Lena jelenlétét, ahogy ott ült pár centire tőlem az anyósülésen. Lopva rápillantottam. Bosszantóan gyönyörű jelenség volt. Hihetetlenül zöldek voltak a szemei. Nem tudtam volna megmondani, miért tűntek annyira másnak aznap este. Neki volt a leghosszabb szempillája, amit valaha láttam, sápadt bőrét pedig csak még jobban kiemelte fekete haja. Volt egy aprócska, világosbarna, félhold alakú anyajegy az arccsontján, pont a bal szeme alatt. Nem úgy nézett ki, mint a többi lány a Jacksonban. Nem hasonlított senkire, akit ismerek. Levette az esőkabátját. Fekete pólója és a farmernadrágja úgy tapadt rá, mintha beleesett volna egy medencébe. Szürke bolerójából patakokban folyt a víz a bőrülésre. – Ne-ne bá-bámulj! Elfordítottam a fejemet, kibámultam a szélvédőn, mindenhová néztem, csak rá nem. – Szerintem vedd le! Csak még jobban fogsz fázni. Láttam, hogy megpróbálja kigombolni a kis ezüstgombokat, de annyira reszketett a keze, hogy nem ment neki. Kinyújtottam a kezem, mire ő megmerevedett. Mintha legalábbis meg mertem volna érinteni még egyszer! – Felkapcsolom a fűtést. Újra megpróbálkozott a gombokkal. – Kö-kö-köszi. Láttam a kezét. Még több tinta volt rajta, de a felirat elmosódott az esőtől. Csak néhány számjegyet tudtam kivenni. Talán egy egyes vagy hetes, egy ötös és egy kettes. 152. Mi a fene volt ez? Hátranéztem, hogy a hátsó ülésen ott van-e Link régi katonai takarója. Helyette egy ócska hálózsákot találtam, valószínűleg akkor maradt az autóban, amikor Link bajba került otthon, és újfent a kocsiban töltötte az éjszakát. Füst- és dohszaga volt. Odaadtam neki. – Mmmmmmm, már jobb. – Behunyta a szemét. Szinte éreztem, ahogy megmártózik a jó melegben. Én is lenyugodtam attól, hogy nézhettem. A fogai már nem vacogtak annyira. Csendben autóztunk.

Csak a vihar hangjai és a lassan tóvá váló úton surrogó kerekek hangja törte meg ezt a némaságot. A lány mintákat rajzolt a párás ablakra. Próbáltam az utat nézni, próbáltam emlékezni arra, mi történik az álomban – egy kis részletet akartam, valamit, ami bizonyítja, hogy ő... hogy is mondjam..., hogy ő ő, én meg én vagyok. De minél jobban igyekeztem, annál halványabbak lettek az emlékek, belevesztek az esőbe, az autópályába, az elsuhanó dohánymezők hektárjain álló modern farmokba és omladozó, régi csűrökbe. Elértük a város peremét, és már láttam magunk előtt az elágazást. Ha balra fordulunk, mifelénk, elérem a folyót, ahol helyreállított, háború előtti házak szegélyezik a Santee-t. A városból kivezető út is itt volt. Amikor elértük az elágazást, automatikusan balra fordultam, megszokásból. Jobbra csak a Ravenwood-ültetvény volt, és arra aztán senki sem járt. – Ne, várj! Itt jobbra kell menni – mondta. – Ja, bocs. – Felkavarodott a gyomrom. Felkaptattunk az emelkedőn a Ravenwood-házhoz. Annyira lefoglalt ez a lány, hogy el is felejtettem, ki is ő valójában. A lány, akiről hónapok óta álmodok, a lány, aki állandóan az eszemben jár, Macon Ravenwood unokahúga. Én pedig elkísérem a Kísértetházba – mert így hívtuk. Én is így hívtam régebben. Lenézett a kezeire. Nem csak én tudtam arról, hogy a Kísértetházban lakik. Kíváncsi voltam, hallott-e valamit a folyosón. Hogy tudja-e, mit beszélnek róla a többiek. Az arckifejezése azt sugallta, hogy igen. Nem tudom, miért, de nem szerettem így látni. Mondani akartam valamit, bármit, hogy megtörjem a csendet. – Miért költöztél a nagybátyádhoz? Az emberek általában fejvesztve menekülnek Gatlinből, senki nem költözik ide. A hangja megkönnyebbülten csengett. – Sok helyen laktam már. New Orleans, Savannah, Florida Keys, és néhány hónap Virginiában. Még Barbadoson is éltem. Észrevettem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, de csak arra tudtam gondolni, hogy én ölni tudnék azért, hogy eljussak ezekre a helyekre, akár csak egy nyári vakáció erejéig is. – Hol vannak a szüleid? – Meghaltak. Szorítást éreztem a mellkasomban. – Ne haragudj! – Semmi baj. Kétéves voltam, amikor meghaltak. Nem is emlékszem rájuk. Mindig rokonoknál laktam, legtovább a nagymamámnál. De el kellett utaznia néhány hónapra. Ezért lakom most a nagybátyámnál. – Az én anyukám is meghalt. Autóbalesetben. – Nem tudom, miért mondtam el neki. Általában igyekeztem nem beszélni róla. – Sajnálom. Én nem mondtam, hogy semmi baj. Szerintem olyan lány volt, aki tudta, hogy ez igenis baj. Megálltunk a viharvert kovácsoltvas kapu előtt. Előttem, a domb emelkedőjén, ködtakaróba burkolózva álltak Gatlin legősibb és leghírhedtebb birtokának, a Ravenwood-háznak düledező maradványai. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá. Leállítottam a motort. A vihar finom, csendes szitálássá szelídült. – Vége a villámlásnak. – Van ott még, ahonnan ez jött. – Talán. De ma már nem ér ide. Rám nézett, szinte már kíváncsian. – Igaz. Ma este már nem ér ide. – A szeme megint más volt. Kevésbé intenzív árnyalata a zöldnek, és talán kisebb is – nem, nem kisebb, csak olyan normális. Ki akartam szállni, hogy felkísérjem a házhoz. – Ne! Nem kell. – Zavarban volt. – A nagybátyám kissé visszahúzódó. – így is mondhatjuk. Az ajtóm félig nyitva volt. Az ő ajtaja is félig nyitva volt. Egyre vizesebbek lettünk, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Tudtam, hogy mit akarok neki mondani, de azt is tudtam, hogy nem vagyok képes rá.

Nem tudtam, miért ülök ott csuromvizesen a Ravenwood-ház előtt. Nem értettem semmit, csak egy dologban voltam biztos. Ha lehajtok a dombról, és ráfordulok a 9-es útra, minden olyan lesz, mint régen. Érthető és átlátható. Vagy nem? Ő szólalt meg először. – Köszi! Tényleg. – Hogy nem ütöttelek el? Elmosolyodott. – Aha. És hogy hazahoztál. Néztem, ahogy mosolyog rám, mintha barátok lennénk, ami persze képtelenség volt. Rám tört a klausztrofóbia, indulni akartam. – Semmiség volt, úgy értem, minden oké. – A fejemre húztam a pólóm kapucniját, pont úgy, mint Emory, amikor egy csaj, akit nemrég dobott, beszélni akar vele a folyosón. Rám nézett, megrázta a fejét, és hozzám vágta a hálózsákot. Már nem mosolygott. – Mindegy. Majd találkozunk. – Hátat fordított, besurrant a kapun, és felszaladt a házhoz vezető meredek, sáros úton. Becsaptam az ajtót. A hálózsák az ülésen hevert. Felkaptam és hátrahajítottam. Még mindig füstszagú volt, de enyhe citrom- és rozmaringillat is ivódott bele. Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, már a feljáró felénél járt. Letekertem az ablakot. – Üvegszeme van. Lena visszanézett. – Micsoda? Kiabáltam. Az eső beesett a kocsi ablakán. – Mrs. English! A másik oldalra ülj, különben egész órán neked kell beszélned. Mosolygott, miközben esőcseppek csordultak végig az arcán. – Lehet, hogy szeretek beszélni. – Ismét a ház felé fordult, és felrohant a veranda lépcsőin. Hátramenetbe tettem az autót, és visszamentem az elágazáshoz, hogy a megszokott úton vezethessek hazáig, azon az úton, ahol egész életemben jártam. A mai napig. Valami megcsillant az ülés egyik repedésében. Egy ezüstgomb. A zsebembe tettem, és arra gondoltam, vajon aznap éjjel mit fogok majd álmodni.

SZEPT. 12. Törött üveg emmit. S Hosszú, álommentes éjszakám volt, olyan, amilyenre már szinte nem is emlékeztem. Amikor felébredtem, az ablak zárva volt. A lepedőm tiszta, az iPodomon sem jelent meg a rejtélyes dal. Kétszer is megnéztem. Még a tusolóban is csak a szappan illatát éreztem. Visszafeküdtem az ágyra, a kék mennyezetet bámultam, és közben a zöld szemekre és a fekete hajra gondoltam. Az öreg Ravenwood unokahúga. Nyilván teljesen megzakkantam. Amikor Link megérkezett, már a járdaszegélyen vártam rá. Bemásztam mellé, a tornacsukám cuppogott a nedves szőnyegen. A Roncs jobban bűzlött, mint valaha. Link a fejét csóválta. – Bocs, tesó. Majd ebéd után kiszárítom valahogy. – Na, ja. Megtennél egy szívességet? Mi lenne, ha nem őrülnél meg teljesen? Majd rólad is úgy fognak beszélni, mint az öreg Ravenwood unokahúgáról. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy talán jobb lenne befognom a szám. De muszáj volt

elmondanom valakinek. – Találkoztam vele. – Kivel? – Lena Duchannes-nel. Üres tekintettel meredt rám. – Az öreg Ravenwood unokahúgával.

Mire elértük a parkolót, már el is mondtam Linknek az egész sztorit. Na, jó, talán nem az egészet. Még a legjobb haveroknak is lehetnek titkaik egymás előtt. És abban sem vagyok biztos, hogy minden szavamat elhitte, de nem hibáztatom. Ki hinné el? Magam is alig hiszem. Még ha nem is tudott minden részletet, Link egy dologban biztosra akart menni, miközben a srácok felé sétáltunk. Kárellenőrzés. – Nem történt semmi. Csak hazavitted, és kész. – Hogyhogy semmi sem történt? Figyeltél te egyáltalán? Hónapok óta vele álmodok, és kiderül, hogy... Link közbevágott. – Nem jöttetek össze, igaz? Nem léptél be a Kísértetházba, igaz? És nem is láttad az ör... izé, őt? – Még Link sem bírta rávenni magát, hogy kiejtse a nevét. Az egy dolog, ha az ember egy gyönyörű lánnyal lóg. De hogy az öreg Ravenwooddal... Megráztam a fejem. – Nem, de... – Tudom, tudom. Elcseszted. Én csak annyit mondok, hogy kussolj, tesó! Haveri alapon. Vagyis a többieknek nem kell tudni róla alapon. Sejtettem, hogy nehéz lesz. De azt nem, hogy lehetetlen. Amikor kinyitottam az angolterem ajtaját, még mindig az előző estére gondoltam – a lányra meg arra, hogy semmi sem történt közöttünk. Lena Duchannesre. Talán a bolondos nyaklánca miatt volt, ami úgy csilingelt a nyakában, mintha minden ráaggatott kacat fontos lenne, és valószínűleg fontos is volt a számára. Talán a viseltes tornacipője miatt, amit mindenhez, ruhához is és farmerhez is felvett, mintha minden pillanatban készen állna a menekülésre. Valahányszor ránéztem, messzebb voltam Gatlintől, mint bármikor. Talán emiatt volt. Valószínűleg képtelen vagyok egyszerre gondolkodni és lépni is, mert megálltam, és valaki belém ütközött. Csak hogy most nem egy úthenger volt az, hanem egy cunami. Hatalmasat csattantunk. Abban a pillanatban, hogy egymáshoz értünk, szétdurrant felettünk egy izzó, és szikraesőt küldött a fejünkre. Behúztam a nyakamat. A lány nem. – Két nap alatt másodjára próbálsz megölni, Ethan? – A teremben halálos csönd lett. – Mi? – Ezt is alig tudtam kinyögni. – Azt kérdeztem, hogy megint meg akarsz ölni? – Azt sem tudtam, hogy itt vagy. – Tegnap éjjel is ezt mondtad. Tegnap éjjel. Ez a két szó totál lezárta a pályafutásomat a Jacksonban. Bár a mennyezeten minden lámpa égett, olyan volt, mintha mi ketten reflektorfényben állnánk, élő közönség előtt. Éreztem, hogy elvörösödök. – Bocs. Úgy értem, szia... – motyogtam, mint egy idióta. Úgy tűnt, jól szórakozik, de elment mellettem. Arra a padra hajította le a könyveit, ahol már egy hete ült. Első pad, Mrs. English orra előtt, a jó szem oldalán. Megtanultam a leckét. Lena Duchannes-nek nem mondhatta meg senki, hova üljön, és hova ne. Mindegy, ki mit gondol a Ravenwoodokról, de ezt a javukra kell írni. Becsúsztam a mellette lévő padba, a senki földjének közepére. Egész héten ezt csináltam. Csakhogy ez alkalommal szóba állt velem, és emiatt minden megváltozott. Nem lett rosszabb, csak ijesztőbb.

Már szinte elmosolyodott, de visszafogta magát. Szerettem volna valami érdekeset mondani neki, vagy legalább valami olyasmit, ami nem hangzik totál ostobán. De még mielőtt előrukkolhattam volna vele, Emily leült mellém a másik oldalra, Eden Westerly és Charlotte Chase társaságában. Hat sorral előrébb a szokásosnál. Tudtam, aznap már az sem segít rajtam, hogy a jó szem oldalán ülök. Mrs. English kissé gyanakvóan felnézett. – Hé, Ethan! – fordult hozzám Eden vigyorogva. Ezek szerint nekem is jutott szerep a színjátékukban. – Mizu? Nem csodálkoztam azon, hogy Eden Emily bűvkörébe került. Egyike volt azoknak a csinos lányoknak, akik csak majdnem olyan csinosak voltak, mint Savannah. Eden a másodosztályra váltott jegyet a hajrálánycsapatban és az életben is. Nem repülő, nem tagja az alsó sornak, néha még a szőnyegre sem állhat fel. Neki legyen mondva, mindent megtett azért, hogy végrehajtsa a nagy ugrást. Mindenképpen ki akart tűnni. Csakhogy, legalábbis szerintem, nem jött össze neki. A Jacksonban mindenki egyforma volt. – Nem akartuk, hogy egyedül üldögélj itt egész nap – vihogott Charlotte. Ha Eden másodosztályú volt, Charlotte abszolút fapados. Charlotte minden hajrálány rémálma. Kövérkés. Nem sikerült kinőnie a babakori hurkákat, és bár állandóan fogyózott, az utolsó öt kiló makacsul tartotta magát. Nem az ó hibája volt, ő megpróbált mindent. A pizzának sosem ette meg a héját. Dupla adagot evett a sült krumpliból, de sohasem kért hozzá majonézt.

– Ennél unalmasabb könyv a világon nincsen. – Emily felém sem nézett. Ez most a területhatárok meghúzása. Lehet, hogy ejtett, de az öreg Ravenwood unokahúgát sem akarta a közelemben látni. – Ki a frász akar egy városnyi elmebetegről olvasni? Elegen vannak itt is. Abby Porter, aki általában a jó szem oldalán ült, leült Lena mellé, és megvillantott egy gyenge mosolyt. Lena visszamosolygott rá, mintha valami barátságosat készülne mondani, de Emily olyan pillantást vetett Abbyre, amiből mindenki érthette, hogy a híres déli vendégszeretet Lenára nem terjed ki. Emily Ashernek ellentmondani felért az öngyilkossággal. Abby előhúzta a diáktanács feljegyzéseit, és buzgón olvasni kezdett. Nem nézett Lenára. Üzenet dekódolva. Emily Lénához fordult, és végigmérte: szakértő szemmel mustrálta Lena festetlen haját, hófehér arcát és fekete körmeit. Eden és Charlotte lovaglóülésbe helyezkedett, hogy szembe ülhessenek Emilyvel, mintha Lena nem is létezne. A lányok így szoktak kiközösíteni valakit – ma éppen tizenöt az egy ellen. Lena kinyitotta megtépázott spirálfüzetét, és írni kezdett. Emily előhúzta a mobilját, és SMS-ezett. Én a füzetembe bámultam, és megpróbáltam az X-Men képregényt a lapok közé csempészni. Az első padban ez nem is olyan egyszerű. – Rendben van, hölgyeim és uraim! Mivel nagyon úgy néz ki, hogy a többi izzó megmarad, ma nincsen szerencséjük. Remélem, mindenki elolvasta a kötelezőt tegnap éjjel. – Mrs. English vadul rótta a sorokat a táblára. – Nézzük, milyen társadalmi feszültségek jöhetnek létre kisvárosi környezetben!

Valaki szólhatott volna Mrs. Englishnek. Az óra közepére már több társadalmi feszültség volt a teremben, mint egy kisvárosban. Emily frontális támadást indított. – Ki tudja, miért volt kész Atticus megvédeni Tom Robinsont egy rasszista és szűk látókörű környezetben? – Szerintem Lena Ravenwood tudja – mondta Eden, és ártatlanul Mrs. Englishre mosolygott. Lena a füzete vonalait bámulta, és egy szót sem szólt. – Fogd már be! – suttogtam egy kicsit hangosan. – Tudod, hogy nem is az a neve.

– Akár az is lehetne. Azzal a bolonddal lakik együtt – mondta Charlotte. – Vigyázz a szádra! Úgy hallottam, hogy izé, együtt járnak. – Emily előhúzta az adu ászt. – Elég legyen! – Mrs. English a jó szemével nézett ránk, mi meg elhallgattunk. Lena megmoccant, a széke hangosat csikordult a padlón. Én előredőltem, hogy falat képezzek Lena és Emily csatlósai között, mintha útját állhatnám a gonosz megjegyzéseknek is. Nem fog menni. Mi van? Riadtan felegyenesedtem. Körülnéztem, de senki sem szólt hozzám, egyáltalán senki sem beszélt. Lenára pillantottam. Még mindig félig a füzete mögé bújt. Szuper. Nem elég, hogy létező lányokról álmodom, és hogy képzeletbeli dalok járnak a fejemben. Most még hangokat is hallok. Ez az egész Lena dolog kezdett az agyamra menni. Azt hiszem, egy kicsit felelősnek is éreztem magam. Emily meg a többiek nem piszkálnák Lénát annyira, ha nem rólam lenne szó. Dehogyisnem. Már megint itt van, egy olyan halk hang, hogy alig hallom. Mintha az agyam hátsó részéből jönne. Eden, Charlotte és Emily tovább támadt. Lena még csak nem is pislogott, mintha már azzal kizárhatná őket, hogy a füzetébe jegyzetel. – Harper Lee, a szerző szerint addig képtelenség megismerni valakit, amíg nem tudjuk a helyébe képzelni magunkat. Mit gondoltok erről? Nos? Harper Lee soha sem élt Gatlinben. Körülnéztem, és még épp idejében sikerült visszafojtanom a nevetést. Emily úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Lena jelentkezett. – Én azt gondolom, hogy mindenki megérdemel egy esélyt. Még mielőtt automatikusan utálni kezdjük. Te nem így gondolod, Emily? – Mosolyogva Emilyre nézett. – Te kis kígyó! – sziszegte Emily. Talált, süllyedt. Figyelmesebben megnéztem Lenát. Már nem írogatott, most fekete tollal a kézfejére jegyzetelt. Néznem sem kellett, hogy tudjam, mit. Egy újabb számot. 151. kíváncsi voltam, mit jelenthet ez, és miért nem a füzetébe írja. Visszatértem az X-Men-hez . – Beszéljünk Boo Radley-ről! Mi miatt feltételezhetjük azt, hogy ő adott ajándékokat a Finch gyerekeknek? – Mert olyan, mint az öreg Ravenwood. Ö is becsalja a gyerekeket a házába, aztán megöli őket. – Emily elég hangosan suttogott ahhoz, hogy Lena hallhassa, de elég halkan ahhoz, hogy Mrs. English ne figyeljen fel rá. – Aztán beteszi a testüket a hullaszállítójába, elviszi őket jó messzire, és elássa. Kussolj már! Ismét hallottam a hangot a fejemben, és még valami mást is. Egy roppanást. Nagyon halkan. – Pont olyan hülye neve van, mint Boo Radley-nek. Hogy is hívják? – Igaz. Valami bibliai név, amit már senki sem használ. Ezen megint felhúztam magam. Tudtam, hogy az öreg Ravenwoodról beszélnek, de Lenára is értették. – Emily, fejezd már be! Emilynek összeszűkült a szeme. – Ezek bolondok. Mindegyik az. Mindenki tudja. Azt mondtam, kussolj! A roppanás egyre hangosabb lett, aztán olyan volt, mintha valami széthasadna. Körülnéztem. Mi ez? Ami még ennél is furább volt, az az, hogy rajtam kívül senki sem hallotta – pont, mint a hangokat a fejemben. Lena mereven előre nézett, de az állkapcsa feszes volt, és egyetlen pontra fókuszált valahol a terem első felében. Tök abnormális módon.

Mintha semmi mást nem látna, csak azt az egy pontot. A terem egyre kisebb lett, lassan bezárult felettem. Megint meghallottam Lena székének a csikorgását. Felállt, és a terem fala mellett a könyvespolc felé sétált. Valószínűleg úgy tesz majd, mintha a ceruzáját hegyezné, hogy elmeneküljön a támadások elől. A hegyező kattogni kezdett. – Melchizedek, vagy mi. Hagyd abba! Még mindig hallottam a hegyező kattogását. – A nagymamám szerint ez egy gonosz név. Hagyd, abba hagyd abba hagyd abba – Illik is rá. ELÉG! A hang mostanra annyira felerősödött, hogy be kellett fogjam a fülemet. A kattogás leállt. A következő pillanatban üvegszilánkok csapódtak a levegőbe, araikor az ablak hirtelen kirobbant a keretéből. Az az ablak, amelyik mellett Lena állt, miközben a ceruzáját hegyezte. A Charlotte-hoz, Edenhez, Emilyhez és hozzám legközelebb eső. A többiek sikoltozva vetették magukat a földre. Ekkor jöttem rá, mi volt az a roppanás. Nyomás. Vékony repedések nyújtózkodtak apró ujjacskákként az ablaküvegben egészen addig, amíg az ablak meg nem adta magát. Befelé robbant, mintha egy mágnes húzta volna. Kitört a pánik. A lányok sikoltoztak. Mindenki megpróbált kifurakodni a padjából. Én is felpattantam. – Csak semmi pánik! Mindenki jól van? – kérdezte Mrs. English, aki megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Én a hegyező irányába néztem. Tudni akartam, hogy Lena jól van-e. Nem volt jól. A törött ablak mellett állt, üvegcserepek között, és láthatóan sokkos állapotban volt. Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt, a szeme nagyobb és zöldebb. Mint tegnap éjjel az esőben. De most másmilyen volt. Félelmet láttam benne. Már nem tűnt olyan bátornak, mint korábban. Kinyújtotta a kezét. Vérzett. Vörös cseppek hullottak a padlóra. Nem ezt akartam, én... Ő törte be az üveget? Vagy csak a betört üveg sebezte meg? – Lena... Kirohant a teremből, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi van vele. – Láttátok? Betörte az üveget! Ráütött valamivel, amikor odament! – Beleöklözött az üvegbe! A saját szememmel láttam! – Akkor hogyhogy nem ömlik belőle a vér? – Mi vagy te, CSI? Meg akart ölni minket! – Azonnal felhívom az apámat. Ez pont olyan őrült, mint a nagybátyja. Úgy nyivákoltak, mint egy rakás kóbor macska. Megpróbálták túlkiabálni egymást. Mrs. English szeretett volna rendet teremteni, de lehetetlen volt. – Mindenki nyugodjon meg! Pánikra semmi ok! Előfordulnak ilyen balesetek. Valószínűleg a szél nyomta ki az ablaküveget a megvetemedett keretből. Senki sem hitte el a szél és az öreg ablakkeret meséjét. De a dilis öregember unokahúgáról és a viharról szólót annál inkább. Lecsapott a városra a zöld szemű vihar. A Lena-hurrikán. Egy dolog tuti biztos volt. Az időjárás tényleg megváltozott. Gatlin még nem látott ilyen vihart. Ő pedig valószínűleg azt sem tudta, hogy esik az eső.

SZEPT. 12

Greenbrier

e! N Hallottam a hangját a fejemben. Legalábbis azt hittem, hogy hallom. Nem éri meg, Ethan. De igen. Hátratoltam a székemet, és Lena után rohantam. Tudatában voltam annak, mit teszek. Választottam. Most megint bajba keverem magam, de nem érdekel. Nem csak Lénáról szólt ez az egész. Nem ő volt az első. Többször is végignéztem, hogy ezek mire képesek. Megtették Allison Birch-csel, akinek olyan súlyos ekcémája volt, hogy senki sem akart mellé ülni az ebédlőben, és szegény Scooter Richmannel is, aki a Jackson Szimfonikusok leggyengébb harsonása volt. Bár én sohasem írtam alkoholos filccel senki szekrényére, hogy lúzer, de ott voltam, amikor csinálták. Láttam. Sokszor. Mindig zavart. De sohasem annyira, hogy tegyek ellene. Most viszont muszáj volt tenni valamit. Nem rohanhat le az egész iskola így egy embert. Nem rohanhat le egy egész város így egy családot. Persze, most is megtehették, mert világéletükben ezt tették. Talán ezért nem hagyta el Macon Ravenwood a házát azóta, hogy megszülettem. Tudtam, hogy mit teszek. Dehogy tudod. Csak azt hiszed, de nem tudod! A lány megint a fejemben volt, mintha végleg beköltözött volna.

Tudtam, hogy másnap mire számíthatok, de nem érdekelt. Meg akartam találni Lénát. Akkor és ott fogalmam sem volt, hogy érte vagy magamért teszem. Nem volt más választásom. Benéztem a bioszterembe. Teljesen kifulladtam a rohanásban. Link rám nézett, és már dobta is a kulcsokat. Csóválta a fejét, de nem kérdezett semmit. Elkaptam a kulcscsomót, és futottam tovább. Biztos voltam benne, hogy tudom, hol találom meg Lénát. Ha igazam van, oda ment, ahová mindenki menne a helyében. Ahová én is mennék. Hazament. Akkor is, ha a haza Ravenwoodot jelentette, és akkor is, ha Gatlin Boo Radleyjéhez kellett hazatérnie.

A Ravenwood-ház fenyegetően tornyosult előttem a homályban. Kihívóan emelkedett a domb oldalában. Nem azt mondom, hogy féltem, mert nem egészen erről volt szó. Féltem, amikor a rendőrség bekopogtatott hozzánk azon az éjszakán, amikor anya meghalt. Féltem akkor is, amikor az apám eltűnt a dolgozószobájában, és én rájöttem, hogy többé nem fog előkerülni. Féltem gyerekként, amikor Amma – ahogy anya viccesen fogalmazott – átállt a Sötét oldalra, és megtudtam, hogy azok a kicsi babák, amelyeket készít, nem játékszerek. Nem féltem Ravenwoodtól, bár pont olyan hátborzongatónak tartották, mint ahogy kinézett.

A megmagyarázhatatlan dolgok természetesek voltak Délen; minden városnak megvolt a maga kísértetjárta háza, és ha rákérdezel, az emberek minimum harmada állítja, hogy látott már szellemet meg effélét. Nem mellesleg pedig Ammával laktam, aki „szellemesen" kékre festette az ablaktáblákat, hogy távol tartsa a háztól a kísérteteket, és aki lószőrből és sárból készített amuletteket. Már megszoktam a szokatlan dolgokat. De az öreg Ravenwood más tészta volt. Felsétáltam a kapuhoz, és tétován megfogtam az elgörbült vasat. A kapu nagy nyikorgással kinyílt. Aztán semmi sem történt. Se villámlás, se tűzvész, se vihar. Nem tudtam, mire számíthatok, de azt már megtanultam, hogy Lénával kapcsolatban leginkább a kiszámíthatatlanra számíthatok, és hogy óvatosan kell közlekednem. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt állította volna, hogy be fogok lépni ezen a kapun, felmegyek a dombra, és beteszem a lábam a Ravenwood-birtokra, azt mondtam volna, hogy meggárgyult. Egy olyan városban, mint Gatlin, ahol minden előre látható, ezt nem láttam volna előre. Az elmúlt alkalommal csak a kapuig jutottam. Minél közelebb mentem, annál jobban látszott, hogy minden szét-esőben van. A nagy Ravenwood-ház és az egész birtok pontosan úgy nézett ki, ahogyan a déli ültetvények éltek az északiak képzeletében, miután hosszú éveken át nézték az Elfújta a szél hez hasonló mozifilmeket. A Ravenwood-ház még mindig lenyűgöző volt, legalábbis a méreteit tekintve. A legyezőpálmák és ciprusfák árnyékában álló épület verandájára könnyen oda tudtam volna képzelni a whisky-koktélt szürcsölgető, kártyázó ültetvényeseket. Ha az épület nem állt volna romokban. És ha nem a Ravenwood-házról lett volna szó. A gatlini házak stílusától eltérően a Ravenwood-ház görög reneszánsz stílusban épült. Gatlinben a házak többsége a föderációs stílust képviselte, ezért Ravenwood még inkább kilógott a sorból. Az évek óta elhanyagolt, málladozó, vaskos dór oszlopok egy olyan meredeken lenyúló tetőt tartottak, amely a házat egy meggörnyedt, köszvényes vénasszonyhoz tette hasonlóvá. A fedett veranda már majdnem leszakadt a házról, és azzal fenyegetett, hogy összedől, ha a lábammal megérintem. Vastag borostyán nőtte be az egész épületet, néhol olyan sűrűn, hogy az ablakokat sem lehetett látni. Mintha a föld akarná elnyelni a házat, visszarántani abba a sárba, amelyre épült. Az ajtó felett volt egy szemöldökfa, mint minden nagyon régi háznál. A szemöldökfába belevéstek valamit. Szimbólumokat. Körök és félholdak voltak, talán a hold fázisai. Óvatosan ráléptem a nyikorgó lépcsőre, hogy jobban lássam őket. Tanultam már a szemöldökfákról. Anya történész volt, a polgárháború volt a szakterülete, és megmutatta őket, amikor elzarándokoltunk az összes történelmi emlékhelyhez Gatlin egy mérföldes körzetében. Azt mondta, hogy Angliában és Skóciában minden régi ház és vár kapuja felett volt szemöldökfa. Onnan érkeztek azok a telepesek, akik, szóval, akik itt telepedtek le. Olyan szemöldökfát viszont még nem láttam, amibe szimbólumokat véstek, csak olyat, amibe szavakat. Olyanok voltak ezek a szimbólumok, mint a hieroglifák, és egy számomra ismeretlen nyelven írt szót vettek körül. Több generációnyi Ravenwood számára hordozhatott jelentést ez a szó. Azok számára, akik még a ház hanyatlása előtt éltek itt. Nagy levegőt vettem, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Úgy számoltam, hogy felére csökken annak veszélye, hogy leszakad az egész tákolmány alattam, ha csak minden másodikra lépek rá. Megragadtam a kopogtatót, amely egy oroszlán szájába feszített gyűrű volt, és bekopogtattam. Majd ismét bekopogtattam. A lány nem volt otthon. Nem lett igazam. Aztán meghallottam az ismerős dallamot. Tizenhat hold. Itt kell lennie valahol.

Lenyomtam az ódon kilincset. Felnyikordult, és hallottam, ahogy az ajtó másik oldalán nyílik a retesz. Felkészültem az öreg Ravenwood látványára, akit még senki sem látott a városban, legalábbis születésem óta nem. De az ajtó nem nyílt ki. Felnéztem a szemöldökfára, és valami azt súgta, hogy próbáljam meg. Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb nem nyílik ki. Ösztönösen felnyúltam, és megérintettem a faragást a fejem felett. A félholdat. Amikor megnyomtam, a fa engedett az ujjaimnak. Valamiféle nyomógomb lehetett. Az ajtó egy hang nélkül kinyílt. Beléptem. Most már nem fordulhattam vissza. Fény hatolt be az ablakokon keresztül, ami képtelenségnek tűnt, hiszen azokat kívülről törmelékhalmok és indák takarták. De odabent minden világos volt, ragyogó és vadonatúj. Nem voltak ott antik bútorok, sem az öreg Ravenwood ősei olajfestményeken, sem háború előtti régiségek. Ez a hely éppen olyan volt, mintha egy bútorkatalógusból vágták volna ki. Tömött díványok, üvegasztalok, rajtuk művészeti albumok. Akár egy új, modern, kertvárosi házban. Vártam, mikor dudál a pizzafutár kocsija a ház előtt. – Lena? A csigalépcső, amely látszólag csak a galériára vezetett, végtelennek tetszett. A második szinten is túlment. Amikor felnéztem, nem láttam a végét. – Mr. Ravenwood? – A hangomat visszaverte a magas mennyezet. Nem volt otthon senki. Legalábbis senki, aki beszélni akart volna velem. Meghallottam egy hangot magam mögött, felugrottam, és majdnem keresztülestem egy bőr karosszéken. Ragyogó fekete szőrű kutya volt az, vagy talán farkas. Félelmetes házikedvenc lehetett, mert egy súlyos bőr nyakörvet viselt, amelyen egy ezüsthold csilingelt, amint az állat megmoccant. Rám szegezte a tekintetét, mintha azon gondolkodna, mitévő legyen. Volt valami furcsa a szemében. Túl kerek volt. Túl emberi. A kutya-farkas mordult egyet, és vicsorítani kezdte a fogát. A morgása hangos és éles volt, majdnem, mintha sikoltana. Azt tettem, amit mindenki más tett volna a helyemben. Elrohantam. Lerobogtam a lépcsőkön, még mielőtt a szemem hozzászokhatott volna a fényhez. Futottam tovább, le a kavicsos feljárón, minél messzebb a Ravenwood-háztól, minél messzebb a félelmetes állattól, a furcsa szimbólumoktól és a bizarr ajtótól, vissza egy valóságos délután biztonságos, halvány fényei közé. Az út nem akart véget érni, elhanyagolt mezők, metszetlen fák, elvadult földiszeder és más bokrok között kígyózott. Nem érdekelt, hová vezet, csak el innen. Megálltam és lehajoltam, kezem a térdemen, a mellkasom robbanásra készen. A lábaim mintha vattából lettek volna. Amikor felnéztem, egy málló kőfalat láttam magam előtt. A fák teteje alig látszott ki a fal mögül. Ismerős illatot éreztem. Citromfák. Itt van. Megmondtam, hogy ne gyere ide! Tudom. Beszélgettünk, vagyis hogy nem beszélgettünk. De pont, mint az osztályteremben, úgy hallottam a fejemben, mintha mellettem állt volna és a fülembe suttogna. Akaratlanul is elindultam felé. Egy fallal körbevett kert volt az, talán titkos kert, valami olyan, mint amilyenekről anya olvasott gyermekkorában Savannah-ban. Ősrégi hely. A kőfal helyenként beomlott, másutt hatalmas repedések futottak végig rajta. Amikor átvágtam magam a boltívet keresztül-kasul átfonó indákon, hallottam, hogy valaki halkan sír. Kutattam a fák és a bokrok között, de nem láttam senkit. – Lena? – Senki sem válaszolt. A hangom idegenül zengett, mintha nem is az enyém lenne, és visszhangzott a kis ligetet körülvevő kőfalak között. Megragadtam a hozzám legközelebb eső bokrot, és letörtem róla egy ágat. Rozmaring. Hát persze. És a fán a fejem felett ott volt egy idegenszerűen tökéletes, sima, sárga citrom. – Ethan vagyok. – A zokogás felerősödött, tudtam, hogy közel járok.

– Megmondtam, hogy tűnj el! – Úgy hangzott, mintha meg lenne fázva, valószínűleg azóta sír, mióta kirohant az iskolából. – Tudom, hallottalak. – Ez igaz volt, de nem tudtam megmagyarázni, hogyan. Óvatosan lépkedtem a vadrozmaring között, néha megbotlottam egy kiálló gyökérben. – Tényleg? – Érdekelte a dolog, és legalább egy pillanatra elvonta a figyelmét a sírásról. – Tényleg. – Olyan volt, mintha ismét az álmomban lettem volna. Hallottam a hangját, bár most tényleg ott volt, zokogott a semmi közepén egy kertben, nem a karomba csimpaszkodott. Széthajtottam két hosszú ágat. Ott feküdt a magas fűben, és a kék eget bámulta. Egyik karja a feje felett, a másikkal a füvet markolászta, mintha attól félne, hogy elrepül, ha elengedi. A szürke ruha összegyűrődött rajta. Az arcát könnyek áztatták. – Akkor miért nem hallgattál rám? – Mi? – Miért nem mentél el? – Látni akartam, hogy jól vagy-e. – Leültem mellé. A talaj meglepően kemény volt. Megtapogattam, és felfedeztem, hogy egy kődarabon ülök, amit teljesen beborítottak a sáros indák. Lefeküdtem mellé, erre ő felült. Én is felültem, erre ő visszahanyatlott. Fura. Mint minden, amit tett. Végül mind a ketten lefeküdtünk, és együtt bámultuk a kék eget. Szürkébe fordult. Tipikus gatlini árnyalat a hurrikánszezonban. – Mind utálnak. – Nem mindenki. Én nem. És Link sem, a legjobb cimborám. Hallgatott. – Nem is ismersz. Csak várd ki a végét, valószínűleg te is gyűlölni fogsz. – Majdnem elütöttelek, vágod? Kedvesnek kell lennem veled, különben még feljelentesz. Béna vicc volt. De mégis felvillant egy aprócska mosoly az arcán, a legkisebb, amit valaha láttam. – Az lesz az első dolgom. Feljelentelek annál a dagadt fickónál, aki mindig a vegyesbolt előtt dekkol. – Megint az eget nézte. Én őt figyeltem. – Adj nekik még egy esélyt! Nem rosszindulatúak mindannyian. Vagyis most azok, igen. De csak irigykednek. Ezt tudod, igaz? – Ja, persze. – Tényleg. – Ránéztem a magas fűszálak hálóján keresztül. – Én is irigykedek. Megrázta a fejét. – Akkor megőrültél. Semmi okod az irigységre. Hacsak nem azt irigyled, hogy mindig egyedül ebédelek. – Annyi helyen laktál már! Üresen bámult maga elé. – És akkor mi van? Te meg valószínűleg ugyanott laktál, és ugyanabba az iskolába jártál egész életedben. – Aha, pont ez a gáz. – Hidd el, hogy nem gáz. Én tudom, mi a gáz. – Jártál egy csomó helyen. Rengeteg mindent láttál. Bármit megadnék ezért. – Jártam, persze. Egyedül. Neked van legjobb barátod. Nekem csak egy kutyám van. – De te senkitől sem félsz. Azt teszel, amit akarsz, azt mondasz, amit akarsz. Itt mindenki más retteg attól, hogy önmaga legyen. Lena a fekete körömlakkot kapargatta a mutatóujján. – Néha azt kívánom, bárcsak olyan

lennék, mint mindenki más, de nem tudok változtatni azon, aki vagyok. Megpróbáltam. De valahogy soha nem a megfelelő ruha van rajtam, és soha nem találom a megfelelő szavakat, valami mindig félresikerül. Bárcsak lennének barátaim, akik számon tartják, hogy ott vagyok-e velük az iskolában, vagy éppen hiányzom! – Számon tartják, hidd el! Ma legalábbis biztosan észrevették. – Majdnem elnevette magát. De csak majdnem. – Úgy értem, jó értelemben. – Elfordítottam a fejemet. Én számon tartom. Mit? Hogy ott vagy-e az iskolában. – Akkor nyilván megőrültél. – De amikor ezt mondta, mintha mosolygott volna. Amikor őt néztem, hirtelen mindegy volt, hogy lesz-e kivel ebédeljek majd az iskolában, vagy sem. Képtelen voltam megmagyarázni, de ez a lány, ez az egész... hirtelen fontosabb lett minden másnál. Nem tudtam volna ott ülni, és végignézni, ahogy kikészítik. Képtelen lettem volna rá. – Mindig ez van. – Maga elé motyogott. Egy felhő úszott át a szürkéskék égen. – Most a felhőről beszélsz? – Az iskolában. – Felemelte a kezét, és intett egyet. A felhő arra úszott, amerre Lena hessegette. A ruhaujjába törölte a szemét. – Nem mintha érdekelne, hogy szeretnek-e vagy sem. Csak azt nem szeretem, amikor automatikusan utálnak. – A felhő kör alakú lett. – Azok az idióták? Néhány hónapon belül Emily kap egy új autót, Savannah egy újabb koronát, Eden más színűre festeti a haját, hogy Charlotte mit fog kapni, azt nem tudom, lehet, hogy egy kisbabát vagy egy új tetkót, és elfelejtik ezt az egészet. – Hazudtam, és ezt Lena is tudta. Megint intett a kezével. A felhőkarika félhold alakot öltött. – Tudom, hogy idióták. Persze hogy idióták. Festett szőke haj és azok az egyforma, idétlen, metálszínű retikülök... – Pontosan. Idétlenek. Kit érdekelnek? – Például engem. Zavarnak. Ezért viselkedek én is olyan ostobán. Emiatt még az ostobáknál is ostobább vagyok. Olyan ostoba vagyok, hogy az már szinte fáj. – Ingerülten intett egyet, mire a felhő elúszott. – Ekkora ostobaságot még életemben nem hallottam! – Ránéztem a szemem sarkából. Próbált nem mosolyogni. Néhány percig csendben feküdtünk. – Tudod, mi az igazi ostobaság? Könyvek vannak az ágyam alatt. – Úgy mondtam ezt, mintha ez köztudott volna. – Micsoda? – Regények. Tolsztoj. Salinger. Vonnegut. Mindet olvastam. Csak mert szeretek olvasni. A hasára fordult és felkönyökölt. – Igen? És mit gondolnak erről a puszipajtásaid? – Mondjuk úgy, hogy csak a hárompontosaimról beszélgetek velük. – Persze, persze. A suliban láttam, hogy képregényeket vakulsz. – Próbált laza maradni. – Az X-Ment. Láttam, hogy azt olvasod. Mielőtt megtörtént, ami megtörtént. Észrevetted? Lehet, hogy észrevettem. Már nem tudtam, hogy beszélgetünk, vagy csak képzelem az egészet, bár talán annyira nem voltam megőrülve – legalábbis még nem. Témát váltott, vagy, hogy pontos legyek, visszatért egy korábbihoz.

– Én is olvasok. Többnyire verseket. Elképzeltem, amint végignyúlik az ágyán, és verseket olvas, bár azt az ágyat nehezen tudtam a Ravenwood-házba képzelni. – Igen? Én is olvastam azt a csókát, Bukowskit. – Ez igaz is volt, ha két vers nyom a latban. – Minden könyve megvan. Éreztem, hogy nem akar arról beszélni, ami történt, de már nem bírtam tovább. Tudnom kellett. – Elmondod? – Mit mondjak el? – Hogy mi történt az iskolában. Hosszan hallgatott. Felült, és a fűszálakat húzkodta ki maga körül. Azután előrehajolt, és a szemembe nézett. Az arca csak néhány centire volt az enyémtől. Ott feküdtem, féltem megmozdulni, próbáltam arra összpontosítani, amit mond. – Fogalmam sincs. Néha történnek velem ilyen dolgok. Nem tudom kontrollálni. – Mint az álmokban. – Néztem az arcát, kerestem rajta a felismerés legapróbb jeleit. – Mint az álmokban. – Gondolkodás nélkül mondta ezt ki, majd szisszent egyet, és ijedten rám nézett. Végig igazam volt. – Emlékszel az álmokra. A kezébe rejtette az arcát. Felültem. – Tudom, hogy te vagy az, és te is tudod, hogy én vagyok az. Mindig is tudtad, miről beszélek. – Elhúztam a kezét az arca elől, és mintha áram futott volna végig a karomon. Te vagy az a lány. – Miért nem mondtál semmit tegnap éjjel? Nem akartam, hogy tudd. Nem nézett rám. – De miért? – Szavaim hangosan törték meg a kert csendjét. És amikor végre rám pillantott, az arca sápadt volt, és megváltozott. Félt. A szemei olyanok voltak, mint a vihar előtti tenger a karolinai partoknál. – Nem számítottam arra, hogy itt leszel, Ethan. Azt hittem, csak álmodom. Nem tudtam, hogy tényleg létezel. – De amikor megtudtad, hogy valóban élek, miért nem szóltál? – Az életem elég bonyolult. Nem akartalak... senkit sem akarnék belekeverni. – Fogalmam sem volt, miről beszél. Még mindig fogtam a kezét, éreztem, érzékeltem minden rezzenését. Éreztem a durva követ is alattunk, és megragadtam a szélét, hogy megtámaszkodhassak. Csakhogy a kezem valami furcsát markolt, valami kicsit és kereket, ami a kő pereme alá szorult. Vagy egy bogár, vagy egy kavics. Kipiszkáltam. És akkor megtörtént. Lena keze az enyémre kulcsolódott. Ethan, mi történik? Nem tudom. Minden megváltozott körülöttem, mintha teljesen máshol lettem volna. A kertben voltam, de közben mégsem. És a citrom illata is megváltozott, füstszag lett... Éjfélre járt az idő, de az égbolt tűzvörösen ragyogott. A lángok a felhők aljáig csaptak, és sűrű füstfellegeket kibocsátva mindent elnyeltek, ami az útjukba akadt. Még a holdat is. A talaj mocsaras volt. A tűz előtt folyamatosan szakadt az eső, és átáztatta a hamuszínű, kiszáradt földet. Bárcsak ma is esne! Genevieve visszaöklendezte a füstöt, amely annyira égette a torkát, hogy levegőt sem tudott venni. A szoknyája szélét a ráragadt sár húzta le, minden lépésnél belebotlott a sűrűn redőzött anyagba, de mégis továbbment. Itt van a világvége. Legalábbis az ö világának a vége. Hallotta a fegyverropogásba és a könyörtelen lángok lobogásába vegyüld sikolyokat.

Hallotta, ahogy a katonák pusztításra buzdították egymást. – Gyújtsátok fel a házakat! Érezzék a lázadók a veszteség súlyát! Gyújtsátok fel mindet! Az Unió katonái egyesével tették a tűz martalékává az ültetvények pompás házait, a tulajdonosok kerozinnal átitatott ágyneműit és függönyeit használva fáklyaként. Genevieve látta, hogyan emésztik el a lángok a szomszédok, a barátok és a rokonok házait. Az volt a legborzalmasabb, hogy a szomszédok, barátok és rokonok közül sokan a lángokban lelték halálukat, azokban a szobákban égtek el élve, ahol megszülettek. Ezért rohant, bele a füstbe, a tűz irányába – egyenesen a szörnyeteg állkapcsai közé. A katonák előtt akart Greenbrier-be érni. Nem maradt sok ideje. A katonák módszeresen dolgoztak, a Santee mentén haladva egymás után égették porig a házakat. Blackwell már égett, Dove's Crossing a következő, majd Greenbrier és Ravenwood. Sherman tábornok és csapatai Gatlintől több száz mérföldre kezdték a gyújtogatást. Columbiát a földdel tették egyenlővé, továbbmasíroztak kelet felé, mindent felégetve, ami az útjukba került. Amikor Gatlin közelébe értek, a konföderáció zászlaja még magasan lobogott, bevetették az utolsó tartalékokat is. A szag tudatta vele, hogy elkésett. Citrom. A citrom fanyar illatába belekeveredett a füst bűze. Felgyújtották a citromfákat. Genevieve édesanyja imádta a citromot. Ezért amikor kislánykorában az édesapja meglátogatta a georgiai ültetvényeket, hozott neki két citromfát. Senki sem hitte, hogy megmaradnak, mindenki azt állította, hogy a gyilkos északkarolinai tél elpusztítja majd őket De Genevieve édesanyja nem hallgatott senkire. A gyapotföldek elé ültette, és maga gondozta őket. A hideg téli éjszakákon gyapjútakarókba burkolta a kis fákat, sárral tapasztotta le a takarók széleit, nehogy egy kis nedvesség bekússzon alájuk. A fák egyre nőttek. Olyan szépen fejlődtek, hogy Genevieve édesapja hozott még huszonnyolcat. A városbeli hölgyek is kértek citromfákat a férjeiktől, néhányan kaptak is egyet-kettőt. De nem jöttek rá, hogyan tarthatnák őket életben. A fák csak Greenbrierben terebélyesedtek, az édesanyja gondos keze alatt Soha semmi sem tudta elpusztítani a citromfákat. A mai napig – Mi történt? – Lena elhúzta a kezét, és kinyitotta a szemét. Reszketett. Lenéztem, és a tenyeremen ott feküdt az az izé, amit véletlenül a kő alól rántottam ki. – Szerintem ehhez lehet köze. – Az ujjaim egy ütött-kopott, fekete, ovális brossszerűségre kulcsolódtak, amin egy női arc volt elefántcsontból és gyöngyházból kifaragva. A nő arcvonásai aprólékos munkáról árulkodtak. Az oldalán volt egy kis gomb. – Nézd! Szerintem ez egy medál! Megnyomtam a gombocskát, a medál eleje felpattant, és alatta egy apró felirat jelent meg. – Csak annyit ír, hogy GREENBRIER, meg egy dátumot. Lena felült. – Mi az a Greenbrier? – Hát, ez itt. Ez már nem Ravenwood. Ez Greenbrier, a szomszédos ültetvény. – És a látomás, a tüzek, te is láttad? Bólintottam. Olyan szörnyű volt, hogy nem akartam beszélni róla. – Ez Greenbrier, legalábbis ami maradt belőle. – Hadd nézzem a medált! – Óvatosan nyújtottam át neki. A medál úgy nézett ki, mint ami már túlélt pár dolgot – talán a látomásbeli tüzet is. Lena megfordította a tenyerében. – 1865. február 11. – Leejtette a medált, és elsápadt. – Mi a gond?

A fűben fekvő ékszert bámulta. – Február 11-én van a születésnapom. – Ez csak véletlen egybeesés. Fogd fel úgy, hogy ez egy születésnapi ajándék. – Az én életemben nincsenek véletlenek. Felkaptam a medált, és megfordítottam. A hátlapra két monogramot véstek. – ECW & GKD. Valamelyiküké lehetett. – Megálltam. – Hát ez furcsa. Az én monogramom az ECW. – Az én születésnapom, a te monogramod. Nem gondolod, hogy ez azért egy kicsivel több, mint furcsa? – Lehet, hogy igaza volt. De... – Próbáljuk meg még egyszer, hátha megtudjuk! – Olyan volt ez, mint valami csípés, amit folyamatosan vakargatni kell. – Hát, nem tudom. Veszélyes lehet. Mintha tényleg ott lettünk volna. A szemem még mindig ég a füsttől. – Igaza volt. Nem hagytuk el a kertet, mégis mintha a tűz közepén álltunk volna. A tüdőmben éreztem a füstöt. De nem számított. Tudnom kellett. Odanyújtottam neki a medált, meg a kezemet is. – Gyerünk, ennél azért bátrabbnak ismerlek! – Feldobtam a labdát. Bosszúsan nézett rám, de azért megfogta a kezem. Az ujjai az enyémekhez értek, éreztem, hogy a keze melege bekúszik a bőröm alá. Elektromos libabőr. Nem találok rá más szavakat. Behunytam a szemem, vártam, de semmi. Kinyitottam a szemem. – Lehet, hogy csak képzeltük. Merülnek az elemeink. Lena úgy nézett rám, mintha Earl Petty lennék, aki egész algebraórán őt stírolta. – De az is lehet, hogy ezt a dolgot nem tudod irányítani, nem akkor jön elő, amikor te akarod. – Felállt, és lesöpörte a ruháját. – Mennem kell. Egy pillanatra megállt, és lenézett rám. – Nem az vagy, akinek képzeltelek. – Azzal hátat fordított nekem, és a citromfák között megindult a kert vége felé. – Várj! – szóltam utána, de ő csak ment tovább. Megpróbáltam utolérni, a gyökereken botladozva. Amikor az utolsó citromfához ért, megállt. – Ne! – Mit ne? Nem nézett rám. – Csak hagyj békén, amíg még minden rendben van. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Komolyan. De próbálom megérteni. – Felejtsd el! – Azt hiszed, te vagy az egyetlen bonyolult lélek a világon? – Nem. De... ez a specialitásom. – Lena megfordult, és indulni készült. Rövid hezitálás után átkaroltam a vállát. Még meleg volt a lenyugvó naptól. Kitapintottam a csontját a blúza alatt, és abban a pillanatban olyan törékenynek tűnt, mint az álomban. Ami azért volt furcsa, mert amikor szemben állt velem, csak arra tudtam gondolni, milyen erős, milyen elpusztíthatatlan. Valószínűleg a szeme miatt. Így álltunk egy percig. Lassan beadta a derekát, és szembefordult velem. Ismét megpróbáltam. – Nézd, tudom, hogy folyik itt valami. Az álmok, a dal, a szag, és most a medál, mintha mind azt sugallnak, hogy nekünk barátoknak kell lennünk. – Azt mondtad, hogy szag? – Elborzadt. – És egy mondatba foglaltad a „barát"-tal? – Azt hiszem, technikailag külön mondatnak számít. A kezemre meredt, így levettem a válláról. De nem hagyhattam elmenni. Egyenesen a szemébe néztem. Tényleg belenéztem, most először. A zöld mélység végtelennek tűnt. Ha az egész életemet rááldoznám, akkor sem érnék a végére. Kíváncsi vagyok, hogy Amma „a szem a lélek tükre" elméletét hogyan lehetne Lena szemére alkalmazni. Elkéstél, Lena. Már a barátom vagy. Nem lehet Összeköt a sorsunk. Kérlek! Hidd el, hogy tévedsz!

Levette a szemét rólam, és hátrahajtotta a fejét a citromfa törzsére. Nagyon nyomorultul nézett ki. – Tudom, hogy nem vagy olyan, mint a többiek. De vannak dolgaim, amiket te sem érthetsz. Nem tudom, mi köt minket egymáshoz. Én sem tudom, miért álmodjuk ugyanazt. – Csak tudni akarom, mi történik... – Öt hónap múlva tizenhat éves leszek. – Feltartotta a kezét, amire fekete tintával egy szám volt írva, mint mindig. 151. – Százötvenegy nap múlva. – A születésnapja. A kezére írt, folyton változó szám. A napokat számolta a születésnapjáig. – Nem tudod, ez mit jelent, Ethan. Semmit sem tudsz. Lehet, hogy utána itt sem leszek. – De most itt vagy. Lena elnézett mellettem Ravenwood irányába. Akkor sem nézett rám, amikor végre megszólalt. – Tetszettek neked a Bukowski-versek? – Aha – feleltem, kissé összezavarodva. – Ne próbálkozz! – Mi van? – Ez van Bukowski sírjára írva – mondta, majd eltűnt a kőfalon keresztül. Elment. Öt hónap. Gőzöm sem volt, miről beszél, de az érzést felismertem a gyomrom mélyén. Pánik. Mire a boltívhez értem, úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna ott, csak egy kis citrom- és rozmaringillatot hagyott maga után. Az a vicc, hogy minél inkább menekült előlem, annál eltökéltebben követtem. Ne próbálkozz! Az én síromra nyilván valami más lesz felírva.

SZEPT. 12. A Nővérek konyhaasztal még meg volt terítve, amikor hazaértem, A szerencsémre, mert Amma megölt volna, ha lekésem a vacsorát. Nem számoltam viszont a telefonos riadólánccal, amely abban a pillanatban életre kelt, ahogy kijöttem az angolóráról. Konkrétan a város fele már beszélt Ammával, mire hazaértem. – Ethan Wate? Te vagy az? Ha igen, akkor nagy bajban vagy, kisöreg! Hallottam az ismerős, kopogó hangot. Rosszabb volt a helyzet, mint gondoltam. Behúztam a nyakam, és beléptem a konyhába. Amma a pultnál állt, és azt a farmerkötényt viselte, amelyen tizennégy zsebben lehetett szegeket tárolni, és négy célszerszámot is elbírt. Amma a bárdot tartotta a kezében, a pulton répa, saláta és ismeretlen zöldséghalmok tornyosultak. Amma kék dobozos receptjei közül a tavaszi tekercshez kellett a legtöbbet aprítani. Ha tavaszi tekercset csinál, az csak egy dolgot jelenthet. Na nem azt, hogy kínaira fáj a foga. Próbáltam valami elfogadható magyarázattal szolgálni, de nem jutott eszembe semmi. – Délután felhívott az edződ, Mrs. English, Harper igazgató. Link anyukája és Az Amerikai Forradalom Leányainak legalább a fele. Tudod, hogy utálom azokat a nőket. Gonoszak, mint a bűn! Mindegyik. Gatlin tele volt nőegyletekkel, de az AAFL volt a legfontosabb. A nevükhöz híven Az Amerikai Forradalom Leányai közé csak az kaphatott felvételt, aki bizonyítani tudta, hogy egy hazafi rokona. A tagok feljogosítva érezték magukat arra, hogy abba is beleszóljanak, hogy River Street-i szomszédaik milyen színűre fessék a házaikat.

Egyébként is az volt a fő foglalatosságuk, hogy mindig és mindenkit irányítsanak, mindenkiről ítélkezzenek, és mindent a kezükben tartsanak Gatlinben. Kivéve Ammát. Azt megnézném. – Mind ugyanazt mondták. Hogy óra közepén kirohantál a teremből a Duchannes lány után. – Amma újabb répát görgetett a vágódeszkára. – Tudom, Amma, de... Egy káposzta is kettényílt. – Én meg azt mondtam, hogy nem, az én fiacskám nem hagyná el engedély nélkül az iskola épületét, és nem hagyná ki az edzést sem. Itt valami hibádzik. Biztosan egy másik fiú ilyen tiszteletlen a tanárával, egy másik fiú az, aki bemocskolja a családja nevét. Az a gyerek, akit én nevelek, nem lehet ilyen. – Zöldhagymák repültek szerteszét a pulton. Elkövettem a legnagyobb hibát, szégyent hoztam Amma fejére. És ami a legrosszabb: Mrs. Lincoln és az AAFL nők előtt szégyenítettem meg. – Szóval, mit tudsz felhozni a mentségedre? Miért rohantál ki úgy az iskolából, mintha égne a ház? Azt ne mondd, hogy egy lány miatt! Vettem egy mély lélegzetet. Mit is mondhatnék? Hogy hónapok óta egy titokzatos lányról álmodok, aki aztán felbukkan a városban és történetesen Macon Ravenwood unokahúga? Hogy nem elég, hogy rémálmaim vannak, de még látomásom is volt egy másik nőről, akit tutira nem ismerek, mivel a polgárháború alatt élt? Ez körülbelül annyi eséllyel húzna ki a csávából, mint az, hogy felrobban a Nap, és elpusztul az egész Naprendszer. – Nem az van, amire gondolsz. A srácok az osztályban tényleg rászálltak Lenára, csúfolták a nagybátyja miatt, azt mondták, hogy az öreg hullákat szállít a kocsiján. Lena nagyon elszomorodott, és kirohant az osztályból. – Azt a részt szeretném hallani, hogy neked ehhez az egészhez mi közöd van? – Nem te mondod mindig, hogy az Úr nyomdokain lépkedjek? Nem gondolod, hogy az Úrnak kedves az a viselkedés, amikor kiállók valakiért, akit bántanak? – Végem van. Láttam a szemében. – Ne merészeld az Úr nevét a szádra venni, amikor mentséget keresel arra, hogy megszegted az iskola szabályait, vagy esküszöm, kimegyek az udvarra, letörök egy pálcát, és addig ütlek, amíg észre nem térsz! Nem érdekel, hány éves vagy! Hallottad? – Amma még az életben nem ütött meg, bár megkergetett már pálcával a kezében figyelmeztetésképpen. Most ezt nem lett volna célszerű felemlegetni. A helyzetem gyenge kezdés után erősen hanyatlani kezdett, valamivel el kellett tereljem a figyelmét. A medál szinte lyukat égetett a hátsó zsebembe. Amma imádja a rejtélyeket. Négyévesen megtanított olvasni krimik és keresztrejtvények segítségével. Én voltam az egyetlen kölyök az óvodában, aki ki tudta olvasni a vizsga szót a hirdetőtáblán, mert annyira hasonlított az orvosi kivizsgálásra. Ami a rejtélyeket illeti, a medál megfelelőnek tűnik. Csak kihagyom azt a részt, amikor megérintettem, és a polgárháború idején találtam magam. – Igazad van, Amma, nagyon sajnálom. Nem kellett volna kirohannom az iskolából. Csak tudni akartam, hogy Lena jól van-e. Betört mögötte egy ablak a teremben, és vérzett. Elmentem hozzájuk, hogy lássam, mi van vele. – Te elmentél ahhoz a házhoz? – Igen, de Lena nem volt bent a házban. A nagybátyja nem egyszerű

eset, gondolom. – Nekem ne mesélj Macon Ravenwoodról! Nem mintha bármi újdonságot mondhatnál. – Az a tekintet! – LO-BO-TÓ-MI-A. – Micsoda? – Lásd: agyeltávolítás. Egy csepp józan eszed sincsen, Ethan Wate. Kihalásztam a medált a zsebemből, és odamentem Ammához, aki a tűzhelynél állt. – Amikor kint voltunk a ház mögött, találtunk valamit – mondtam, és megmutattam neki a tenyeremben lévő medált. – Van benne egy felirat is. Amma arckifejezése megfagyasztotta bennem a vért. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmasat húzott volna be neki. – Amma, jól vagy? – A könyöke után nyúltam, hogy megtarthassam, ha netán elájulna. De elhúzta a karját, mielőtt hozzáérhettem volna, olyan gyorsan, mintha megégette volna a forró kannával. – Hol szerezted ezt? – kérdezte suttogva. – A földön találtuk, Ravenwoodban. – Ezt nem a Ravenwood-ültetvényen találtátok. – Miről beszélsz? Talán tudod, kié volt? – Maradj itt! Meg ne moccanj! – parancsolta, és kirohant a konyhából. Nekem aztán mondhatta, mentem utána. A szobája inkább emlékeztetett egy patikára, mint egy hálószobára. Egy fehér ágy volt a polcok alá tolva. A polcokon halmokban álltak az újságok. – Amma soha nem dobott ki egyetlen befejezett keresztrejtvényt sem. Befőttesüvegek, amelyekben az amulett készítéshez használt hozzávalókat tárolta. Néhányban szokványos dolgok voltak: só, színes kavicsok, gyógynövények. A többiben szokatlanabb cuccok: gyökerek, madárfészkek. A felső polcon csak földet tárolt üvegekben. Furán viselkedett, saját magához mérten is. Csak néhány lépéssel jártam mögötte, de mire a szobájába értem, már vadul kutatott a fiókokban. – Amma, mi a fenét... – Nem azt mondtam, hogy maradj a konyhában? Be ne hozd azt a dolgot ide! – sikoltotta, amikor tettem egy lépést előre. – Miért akadtál így ki? A köténye zsebeibe tömködött egy csomó dolgot, nem is láttam, miket, majd kiviharzott a szobájából. A konyhában értem utol. – Amma, mi a baj? – Fogd ezt! – Adott egy vászon zsebkendőt, nagyon vigyázva, nehogy hozzáérjen a kezemhez. – Most csomagold bele azt az izét! Most, azonnal! Nem a Sötét oldalra állt át. Teljesen megőrült. – Amma... – Azt tedd, amit mondok, Ethan! – Soha nem hívott csak a keresztnevemen. Mikor a medál végre biztonságosan be volt csavarva a zsebkendőbe, kicsit lenyugodott. A kötény alsó zsebeiből egy apró bőrzacskót és egy port tartalmazó üvegcsét szedett elő. Már ismertem ahhoz eléggé, hogy tudjam, amulettet fog készíteni. A keze picit megremegett amikor a sötét porból egy keveset a bőrzacskóba szórt. – Szorosan betekerted? – Aha – mondtam, arra számítva, hogy rám szól, ne beszéljek vele ilyen pongyolán. – Biztos?

– Igen. – Most tedd ide be! – A bőrzacskó meleg és puha volt a kezemben. – Gyerünk! Beleejtettem a problémás medált a zacskóba. – Tekerd ezt köré! – parancsolta, és egy közönségesnek látszó zsineget nyomott a kezembe. Bár sejtettem, hogy semmi sem lehet közönséges, amit Amma amulett

készítéshez használ... – Most vidd vissza oda, ahol találtad, és ásd el! Vidd el! Most azonnal! – Amma, mi folyik itt? Tett egypár lépést, egyik kezével megfogta az államat, a másikkal hátrasimította a hajamat. Először nézett a szemembe azóta, hogy előhúztam a medált. Életem leghosszabb perce volt ez. Az arckifejezése ismeretlen volt számomra, bizonytalanságot tükrözött. – Nem állsz készen – suttogta, és elvette a kezét. – Mire nem állok készen? – Azt tedd, amit mondok! Vidd el a zacskót oda, ahol a medált találtad, és temesd el! Aztán egyenesen gyere haza! Meg ne halljam, hogy még egyszer a körül a lány körül legyeskedsz! Hallottad? Amma nem árult el többet. Mindent elmondott, amit el akart mondani. Talán többet is. Ebben nem lehettem egészen biztos, hiszen Amma a kártyajóslás és a keresztrejtvényfejtés mellett még egy dologban nagyon jó volt: kiválóan tudott titkot tartani.

– Ethan Wate, felébredtél már? Mennyi az idő? Fél kilenc. Szombat. Már fel kellett volna kelnem, de kimerült voltam. Tegnap éjjel két órán át csavarogtam, hogy Amma azt higgye, visszamentem Greenbrierbe, hogy elássam a medált. Kikászálódtam az ágyamból, átbotorkáltam a szobán, miközben majdnem elbotlottam egy „Oreo" kekszes dobozban. A szobám mindig rendetlen volt, annyi lomot tömtem bele, hogy apám azt mondta, lassan tűzveszélyesnek kell nyilvánítani, és egyszer úgyis felgyújtom a házat. Nem mintha gyakran járna nálam. A térképemen kívül a falamat poszterekkel tapétáztam ki azokról a helyekről, ahová szeretnék eljutni – Athén, Barcelona, Moszkva meg Alaszka. A falak mentén cipősdoboz hegyek sorakoztak. Úgy tűnt, nincs bennük rendszer, de én pontosan tudtam, melyik dobozt kell kihúzni, ha valamit keresek. A fehér Adidas-dobozban van az öngyújtó-gyűjteményem még piromániás nyolcadikos koromból, a zöld New Balance-ban pedig a töltényhüvelyek és egy zászlódarab, amit a Sumter erődben találtam, amikor anyával ott jártunk. A sárga Nike dobozt kerestem, abba tettem a medált, ami kiakasztotta Ammát. Kinyitottam a dobozt, és kihúztam belőle a puha bőrzacskót. Tegnap éjjel még jó ötletnek tűnt eldugni, de most zsebre vágtam a biztonság kedvéért. Amma megint felkiabált a földszintről. – Gyere le, vagy el fogsz késni! – Egy perc, és lent vagyok. Minden szombatot Gatlin legidősebb hölgyeivel töltöttem, a nagy-nagynénikéimmel:

Mercyvel, Prudence-szel és Grace-szel. A városban mindenki csak a Nővérekként emlegette őket, mintha hárman egy személy lettek volna. Nem is jártak messze az igazságtól. Mind a hárman minimum százévesek voltak, de meg nem tudnám mondani, melyikük volt a legidősebb. Mindhárman többször is férjnél voltak, de miután az utolsó férjüket is túlélték, összeköltöztek Grace néni házában. És nem elég, hogy öregek voltak, de még ráadásul bolondok is. Amikor tizenkét éves lettem, anyám rendszeresen náluk hagyott szombat délelőttönként, hogy segítsek nekik, és ez most is így ment. Az volt a legkeményebb, hogy templomba kellett vigyem őket még szombaton is. A Nővérek déli baptisták voltak, és nemcsak szombaton és vasárnap jártak templomba, de hétköznapokon is. A mai napon azonban minden máshogy alakult. Már a zuhany alatt voltam, még mielőtt Amma harmadszorra is szólíthatott volna. Alig vártam, hogy odaérjek az öregasszonyokhoz. A Nővérek mindenkiről tudnak valamit, aki valaha Gatlinben élt, ami nem csoda, mert a házasságaik révén a fél városhoz rokoni szálak fűzték őket. A látomás miatt biztos voltam abban, hogy a GKD monogram G-je Genevieve-t jelentette. Csak a város három legidősebb lakója tudhatja, milyen nevet takar a többi betű. Amikor kinyitottam a felső fiókot, hogy kivegyek egy pár zoknit, észrevettem egy kis bábut, ami úgy nézett ki, mintha egy zoknimajom tartana egy kis zacskó sót és kék köveket a mancsai között. Amma egyik amulettje. Azért készítette őket, hogy távol tartsa a háztól a gonosz szellemeket, a rossz szerencsét, de még a náthát is. Betett egyet apám ajtaja fölé is, amikor észrevette, hogy apám vasárnaponként is dolgozik, ahelyett, hogy templomba menne. Bár apám sohasem figyelt arra, mi zajlik a templomban, Amma szerint a Jóisten azt is számon tartotta, hogy valaki egyáltalán megjelenik-e ott. Apám néhány hónap múlva vett egy boszorkabábot a neten, és felakasztotta a tűzhely fölé.

Amma olyan dühös lett, hogy egy hétig csak hideg kukoricakását és odakozmált kávét szolgált fel neki. Általában nem sokat törődtem Amma kis ajándékaival. De most volt valami azzal a medállal. Valami, amiről nem akarta, hogy tudjak.

Csak egy szóval lehetett jellemezni a Nővérek házában uralkodó állapotokat. Káosz. Mercy néni nyitott ajtót, a hajában még ott voltak a csavarok. – Hála a jóistennek, hogy megérkeztél, Ethan! Vészhelyzet van! – mondta. Úgy megnyomta az első szótagot, mintha az külön szó lenne. Általában alig értettem az öreg hölgyeket, olyan furcsa hangsúllyal beszéltek, és annyi nyelvtani hibát vétettek. De hát Gatlinben ez már csak így volt – bárki életkorát be lehetett lőni a nyelvhasználata alapján. – Asszonyom? – Harlon James megsérült, szerintem bele fog halni. – Az utolsó három szót csak suttogta, nehogy az Úr meghallja, és ihletet kapjon. Harlon James Prudence néni yorkshire terrierje volt, akit az utolsó férjéről nevezett el. – Mi történt? – Majd én megmondom, hogy mi történt! – mondta Prudence néni, aki a semmiből került elő, kezében az elsősegélydobozzal. – Grace meg akarta ölni szegény Harlont, és már csak hálni jár beléje a lélek. – Nem is akartam megölni! – sivította Grace néni a konyhából. – Ne hazudj, Prudence Jane! Baleset volt! – Ethan, te felhívod Dean Wilkset, és megmondod neki, hogy VÉSZhelyzet van! – parancsolta Prudence néni, és kihúzott egy ampulla repülősót és két hatalmas ragtapaszt az elsősegélydobozból.

– Elveszítjük! – Harlon James a konyha padlóján feküdt enyhén sokkos állapotban, de messze nem életveszélyben. A hátsó lábát maga alá húzta, és amikor megpróbált felállni, az a láb élettelenül lógott. – Grace, esküszöm az atyaúristenre, ha Harlon James meghal... – Nem fog meghalni, Prue néni. Szerintem eltört a lába. Mi történt? – Grace agyon akarta csapni egy seprűvel! – Nem is igaz! Mondtam már, hogy nem volt rajtam a szemüvegem, azt hittem, hogy egy kikötői patkány szalad át a konyhán! – Honnan tudod, hogy a kikötőből gyünnek a patkányok? Még sosem jártál kikötőben! A hisztérikus Nővéreket és Harlon Jamest, aki valószínűleg azt kívánta, bár halt volna meg, elfuvaroztam Dean Wilks házához a Nővérek 1964-es Cadillacjével. Dean Wilksé volt a takarmánybolt, és az állatorvosi feladatokat is ő látta el. Szerencsére Harlon Jamesnek tényleg csak a lába tört el, és ezt Dean Wilks is el tudta látni. Mire visszaértünk a házba, komolyan kételkedni kezdtem benne, hogy bármiféle információt ki tudok sajtolni a Nővérekből. Thelma autója a feljárón állt. Apa vette fel Thelmát, hogy vigyázzon a Nővérekre, miután Grace néni egyszer véletlenül majdnem felgyújtotta a házat, mert betette a citromtortát a sütőbe, és elment a templomba. – Na, lányok, merre jártatok? – kiáltott ki Thelma a konyhából. Az idős hölgyek majd összetörték egymást a konyhába menet, hogy elmesélhessék a kalandjukat. Én lerogytam Grace néni mellé egy konyhaszékre. Grace nénit elszomorította, hogy megint ő lesz a rossz „fiú" a történetben. Előhúztam a medált a zsebemből, a láncot a zsebkendővel fogtam meg, és megpörgettem párszor. – Mi van a kezedben, szépfiú? – kérdezte Thelma, miközben egy újabb adag tubákot csippentett ki az ablakpárkányon álló bádogdobozból, és az alsó ajka mögé tömködte. Ez még annál is rémesebb látvány volt, mint ahogyan hangzik, mivel Thelma máskülönben finom hölgy volt, és leginkább Dolly Partonra emlékeztetett. – Egy medál, amit a Ravenwood-ültetvényen találtam. – Ravenwood? Mi az ördögöt kerestél te a Ravenwood-ültetvényen? – Egy barátom ott lakik. – Csak nem Lena Duchannes? – kérdezte Mercy néni. Természetesen tudott róla, naná, az egész város tudta. Hiszen ez Gatlin. – Igen, asszonyom. Egy osztályba járunk. – Sikerült felkeltenem az érdeklődésüket. – A nagy ház mögött találtuk ezt a medált. Nem tudom, kié lehetett, de nagyon réginek tűnik. – Az a rész már nem Macon Ravenwood tulajdona. Greenbrierhez tartozik – állította Prue néni magabiztosan. – Hadd nézzem csak! – mondta Mercy néni, és előhúzta a szemüvegét az otthonkája zsebéből. Odaadtam neki a medált, ami még mindig a zsebkendőbe volt csomagolva. – Van benne egy felirat is. – Nem tudom elolvasni. Grace, te ki tudod silabizálni? – kérdezte Mercy néni, és átadta a medált Grace néninek. – Én semmit sem látok – mondta Grace néni erősen hunyorogva. – Két monogram is van, éppen itt! – mondtam, és a vésetekre mutattam. – ECW és GKD. Ha felkattintják a fedelét, van ott egy dátum is. 1865. február 11. – De ismerős az a dátum! – mondta Prudence néni. – Mercy, mi is történt azon a napon? – Nem akkor mentél férjhez, Grace? – Ez 1865, nem 1965 – javította ki nővérét Grace néni. A hallásuk sem volt jobb a látásuknál. – 1865. február 11... – Az volt az az év, amikor az unionisták majdnem porrá égették Gatlint – mondta Grace

néni. – A dédapánk mindent elveszített abban a tűzben. Nem emlékeztek a történetre, lányok? Sherman tábornok és az unionisták átmasíroztak a déli államokon, és mindent felégettek. Gatlint is. Úgy emlegették, hogy a Nagy Gyújtogatás. Minden ültetvény kárt szenvedett, kivéve Ravenwoodot. Nagyapám szerint Abraham Ravenwood aznap éjjel eladta a lelkét az ördögnek. – Ezt meg hogy érti? – Csak így maradhatott épen az a hely. Az unionisták egyesével minden ültetvényt felgyújtottak a folyó mentén, de Ravenwood mellett elvonultak, mintha nem is létezne. – Ahogy nagyapa mesélte, nem ez volt az egyetlen furcsaság aznap éjjel – mondta Prue néni, és Harlon James szájába dugott egy szalonnadarabkát. – Abrahamnek volt egy testvére, aki vele élt, és aki aznap éjjel szőrén-szálán eltűnt. Soha senki nem látta többé. – Az nem olyan furcsa, Grace Ann. Talán megölték az unionisták, vagy ott ragadt valamelyik felgyújtott házban – mondták a többiek. Grace néni felhúzta a szemöldökét. – Vagy valami más történt. Soha nem találták meg a testét. – Világossá vált számomra, hogy a Gatliniek már generációk óta a Ravenwoodokon köszörülik a nyelvüket. Nem Macon Ravenwood az első áldozat. Érdekelni kezdett, vajon mit tudnak még a Nővérek. – És Macon Ravenwood? Róla mit tudnak? – Annak a gyereknek esélye sem volt. Házasságon kívül született! – Gatlinben a törvénytelen gyermekek sorsa ugyanúgy meg volt pecsételve, mint a kommunistáké vagy az ateistáké. – Az apja, Silas, akkor találkozott Macon mamájával, amikor az első felesége elhagyta. Csinos lányka volt, azt hiszem, New Orleansból. No, mindegy, megszületett Macon és az öccse. De Silas soha sem vette el a lányt, aztán az is elment. Prue néni közbevágott. – Grace Ann, neked fogalmad sincsen arról, hogyan kell egy történetet elmesélni! Silas Ravenwood különc volt, ráadásul aljas is. Furcsa dolgok zajlottak abban a házban. A lámpák éjjel-nappal világítottak, és néha feltűnt egy magas, fekete kalapot viselő úr is. – És a farkas! Mesélj neki a farkasról! – Nem kellett a kutyáról vagy micsodáról mesélniük. Láttam magam is. De az nem lehetett ugyanaz az állat. Egy kutya, de még egy farkas sem él olyan sokáig. – Élt egy farkas a házban. Silas úgy bánt vele, mint valami házikedvenccel. – Mercy néni a fejét csóválta. – A fiúk hol Silasszal laktak, hol a mamájukkal, és amikor az apjuknál voltak, Silas rettentő rosszul bánt velük. Állandóan verte és mindig szemmel tartotta őket. Még iskolába se járhattak! – Lehet, hogy Macon Ravenwood ezért nem hagyja el soha a házát – mondtam. Mercy néni legyintett egyet, mintha ez lett volna a legostobább dolog, amit valaha hallott. – Elhagyja a házát. Láttam már néhányszor az AAFL épületében vacsora után. – Na, persze. Vigyázni kellett a Nővérekkel, gyakran elveszítették a realitásérzéküket. Én még nem hallottam, hogy bárki látta volna Macon Ravenwoodot, tehát erősen kételkedtem abban, hogy valaha is megtisztelte az AAFL épületét. Persze, majd ott ácsorog, a pergő vakolatot bámulja, és Mrs. Lincolnnal flörtöl. Grace néni közelebb hajolt a medálhoz, majd feltartotta a fény felé. – Mondok én neked valamit. Ez a zsebkendő Sulla Treadeau-é volt. Sulla Prófétának is hívták, mert a népek szerint értett a kártyajósláshoz.

– Tarot-kártyával? – kérdeztem. – Miért, van másfajta kártya is? – Van francia kártya, magyar kártya, üdvözlőkártya, ültetőkártya... – morogta Mercy néni. – Honnan tudja, hogy a zsebkendő az övé volt? – Belehímezték a monogramját a zsebkendő sarkába, és látod azt ott? – kérdezte, és egy kismadárra mutatott, amit a monogram alá hímeztek. – Az volt a jele. – A jele? – A legtöbb jósnak volt jele akkoriban. Megjelölték vele a kártyapaklikat, hogy senki se cserélhesse ki őket. Egy kártyajós a paklijából él. Ennyit legalább tudok – mondta Thelma, és a szoba sarkában álló csészébe köpött, mérnöki pontossággal. Treadeau. Amma vezetékneve. – Rokona volt Ammának? – Hát persze! Amma üknagyanyja volt. – És mi a helyzet a monogramokkal a medálon? ECW és GKD? Tudnak valamit róluk? – Ez már kicsit merész volt. Nem emlékszem, hogy a Nővérek tudata valaha is feltisztult volna ilyen hosszú időre. – Te most fel akarsz bosszantani egy magamfajta idős hölgyet, Ethan Wate? – Nem, asszonyom. – ECW. Ethan Carter Wate. Az üknagybátyád volt. Vagy a szépnagybátyád? – Soha nem értettél az aritmetikához – szólt közbe Prue néni. – Mindegy. A lényeg az, hogy a szépnagyapád, Ellis testvére volt. – Ellis Wate testvérét Lawsonnak hívták, nem Ethannek. Tőle kaptam a középső nevem. – Ellis Wate-nek kél testvére volt. Ethan és Lawson. Mindkét nevet megkaptad. Ethan Lawson Wate. – Megpróbáltam magam elé képzelni a családfánkat. Láttam már jó néhányszor. Egy délinél senki sem ismerheti jobban a családfáját. Ethan Carter Wate nem szerepelt azon a példányon, ami az ebédlőnkben lógott. Túlbecsültem Grace néni képességeit. Láthatták rajtam, hogy nem győztek meg, mert egy másodperc múlva Prue néni felemelkedett a székéből. – Benne van a Wate-ek családfája a genealógiakönyvemben. Visszavezettem minden ágat a Konföderációs Nővérek miatt. A Konföderációs Nővérek az AAFL egyik hajtása volt, ugyanolyan szörnyű, mint a másik. Varrókör a háborúból. Manapság a tagok azzal foglalkoztak, hogy megkeressék polgárháborús gyökereiket, és dokumentumfilmekben meg televíziós sorozatokban tárják fel őket. – Itt is van! – Prue néni visszacsoszogott a konyhába, kezében egy gigantikus bőrkötéses könyvvel, amelyből kitüremkedtek a megsárgult lapok és a régi fotók. Gyorsan lapozott, miközben papírcetlik és kivágott újságcikkek potyogtak a padlóra. – No, nézd csak... Burton Free, a harmadik férjem. Hát nem ő volt a legjóképűbb mind közül? – kérdezte, és felmutatott egy régi fotót. – Prudence Jane, haladj már! A fiú a memóriánkat teszteli. – Grace néni észrevehetően ideges volt. – Itt is van, Stathamék fája után. Rámeredtem azokra a nevekre, amelyeket olyan jól ismertem az ebédlő faláról. Ott volt az a név is, ami a Wate-ház családfájáról hiányzott: Ethan Carter Wate. Miért van a Nővéreknél más családfa? Nyilvánvaló volt, melyik az igazi. A bizonyíték a kezemben volt, egy százötven éves próféta zsebkendőjébe csavarva. – A mi családfánkon miért nincsen rajta? – A legtöbb családfa itt Délen tele van hazugságokkal. De csodálkozom azon, hogy neki sikerült felkerülnie a Wate-ek családfájának akár csak erre az egy másolatára is – mondta Grace néni.

Azzal nagy puffanással becsukta a könyvet, mire porfelhő szállt fel a levegőbe. – Csak az én remek feljegyzéseimnek köszönhető, hogy erre a családfára felkerült. – Prue néni büszkén mosolygott. Csak úgy ragyogott a műfogsora. Vissza kellett térítenem őket a témához. – Miért volt olyan nehéz felkerülni neki a családfára, Prue néni? – Azért, mert dezertőr volt. Ezt nem értettem. – Mi az a dezertőr? – Na, titeket, fiatalokat semmire sem tanítanak azokban a flancos középiskolákban? – Grace néni kipiszkálta a sós pereckéket a Chio Maxi Mixből. – Szóval a dezertőrök... Azok a konföderációs katonák, akik cserbenhagyták Lee tábornokot a háborúban. – Bután nézhettem, mert Prue néni úgy döntött, hogy jobban kifejti a témát. – A háborúban kétfajta konföderációs katona volt. Azok, akik maguk is támogatták a Konföderáció ügyét, és azok, akiket a családjuk soroztatott be. – Prue néni felállt, és a pult felé sétált. Úgy járkált fel-alá, mint egy igazi töritanár előadás közben.

– 1865-re Lee seregét már leverték. A katonák éheztek, és kevesen is voltak. Van, aki azt mondja, hogy a lázadók hitüket vesztették és megléptek. Cserbenhagyták az ezredüket. Ethan Carter Wate is ezt tette. – Mindhárman lehajtották a fejüket, mintha nem bírnák el a szégyen súlyát. – Azt állítják, hogy kitörölték a családfáról, csak mert nem akart éhen halni, és egy vesztes háborúban a rossz oldalon harcolni? – Így is lehet mondani, azt hiszem. – Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam.

Grace néni felpattant a székéből, már amennyire egy kilencven feletti öreglány pattogni tud. – Ne velünk pimaszkodj, Ethan, azt a fát már azelőtt átírták, hogy mi megszülettünk! – Bocsánatot kérek, asszonyom. Grace néni lesimította a szoknyáját, és újra leült. – De akkor miért egy olyan ük- vagy szépnagybácsi után neveztek el engem a szüleim, aki a család szégyene volt? – Nos, anyádnak és apádnak más meggyőződése volt, ami nem is csoda, hiszen annyit olvastak a háborúról. Te is tudod, hogy liberálisok voltak. Ki tudja, mit gondoltak? Kérdezd meg apádat! – Mintha legalábbis lett volna rá esélyem, hogy tényleg elmondja. Ismerem a szüleim érzékenységét, anya valószínűleg büszke volt rá, hogy Ethan Carter Wate rokona. Én is az voltam. Végigsimítottam Prue néni albumának fakó, barna borítóját. – De kit rejthetnek a GKD kezdőbetűk? Szerintem a G a Genevieve-t jelentheti – mondtam, és tudtam, hogy igazam van. – GKD. Nem randevúztál egyszer egy fiúval, akinek a monogramja GD volt, Mercy? – Én nem emlékszem. Grace, te emlékszel egy GD-re? – GD... GD? Nem hiszem. – Kész, itt a vége a műsornak. – Jaj, istenem! Nézzétek, hogy eltelt az idő! Indulnunk kell a templomba! – mondta Mercy néni. Grace néni a garázsajtó felé intett. – Ethan, legyél olyan jó, és állj ki a Cadillackel! Nekünk sminkelnünk kell. Elvittem őket a négy sarokkal odébb levő délutáni istentiszteletre az Evangélikus Misszionárius Baptista templomba, és feltoltam Mercy néni kerekes székét a kavicsos feljárón. Utóbbi tovább tartott, mint az út a templomba, mert a kocsi kereke minden második vagy harmadik lépésnél belesüppedt a kavicsba. Amíg jobbra-balra kormányozva megpróbáltam kiszabadítani, majdnem beleborítottam a nénit a sárba. Mire a lelkész a harmadik tanúságtételhez ért, amely során egy öregasszony azt bizonygatta, hogy Jézus mentette meg a rózsabokrait a japán darazsaktól, valamint szorgalmasan varrogató ujjait a köszvénytől, már nem figyeltem. A medált forgattam a zsebemben. Miért mutatta meg nekünk azt a látomást? És most miért nem működik? Ethan! Hagyd abba! Nem tudod, mit teszel. Lena megint a fejemben volt. Ne nyúlj hozzá! A templom kezdett semmivé válni, éreztem, hogy Lena ujjai megragadják a kezemet, mintha ott lenne mellettem... Genevieve nem volt felkészülve az égő Greenbrier látványára. A lángok elborították a ház oldalát, elnyelték a virágfuttató rácsokat és a verandát. A katonák kihordták a régiségeket és a festményeket a házból, úgy fosztogattak, mint a közönséges tolvajok. Hol vannak a többiek? Az erdőben bújtak el, mint ő? Megreccsent az avar. Érezte, hogy van valaki mögötte, de még mielőtt megfordulhatott volna, egy sáros kéz tapadt a szájára. A lány mindkét kezével megragadta az idegen csuklóját, és megpróbálta lefeszíteni. – Genevieve, én vagyok! A kéz szorítása engedett. – Mit keresel te itt? Jól vagy? – Genevieve a katona nyakába borult. A férfi szebb időket látott szürke konföderációs egyenruhája a felismerhetetlenségig elrongyolódott. – Jól vagyok, drágám! – mondta Ethan, de a lány tudta, hogy nem mond igazat. – Azt hittem, hogy te... Két éve, mióta besorozták, Genevieve csak levelekből értesült Ethan hogylétéről, de azóta, hogy Lee először ütközött meg az újonc Grant tábornokkal a vadonban, levelet sem kapott Genevieve tudta, hogy sok katona, aki Lee tábornokkal indult abba a csatába, nem hagyta el élve

Virginiát. Lassan belenyugodott, hogy vénkisasszonyként fog meghalni. Biztos volt benne, hogy elveszítette Ethant. Felfoghatatlan volt számára, hogy a férfi él, és ott áll vele szemtől szemben. – Hol van az ezreded? – Amikor utoljára láttam őket, Summit mellett voltak. – Hogy érted azt, hogy amikor utoljára láttad őket? Mind meghaltak? – Nem tudom. Amikor eljöttem, még életben voltak. – Ezt nem értem. – Dezertáltam, Genevieve. Egyetlen napig sem akartam tovább harcolni egy olyan ügyért, amiben nem hiszek. Azok után, amiket láttam... A velem harcoló fiúk többsége azt sem tudta, miért tört ki a háború, hogy néhány gyapotföld miatt ontják a vérüket... Ethan vágásoktól eldurvult tenyerébe fogta a lány hideg kezeit. – Én megértem, ha ezek után nem akarsz hozzám jönni. Nincs pénzem, és most már becsületem se maradt. – Nem bánom, hogy nincs pénzed, Ethan Carter Wate, és te vagy a legbecsületesebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem érdekel, hogy az apám szerint nem illünk össze! Téved! Hazajöttél, és össze fogunk házasodni! Genevieve olyan szorosan ölelte magához a férfit, mintha attól tartana, hogy az köddé válik, ha nem kapaszkodik erősen belé. A szag térítette magához. Az égő citromfák savanykás szaga, tűzbe vesző életük utolsó emléke. – A folyóhoz kell menjünk! A mama is arra menne! Délnek tartana Marguerite nénihez! – Ethannek nem maradt ideje válaszolni. Valaki közeledett. Recsegtek az ágak, valaki a bokrokon keresztül csörtetett. – Állj mögém! – parancsolta Ethan, és egyik kezével a háta mögé lökte Genevieve-t, a másikkal a fegyverét ragadta meg. A bokrok kettéváltak, és Ivy, a Greenbrier-ültetvény szakácsnője botladozott feléjük. Még mindiga hálóingét viselte, amely feketére színeződött a füsttől. Felsikoltott, amikor meglátta az egyenruhát: túl riadt volt ahhoz, hogy felismerje, az öltözék nem kék, hanem szürke. – Ivy, jól vagy? – rohant oda Genevieve, és elkapta az öregasszonyt, aki már-már a földre zuhant – Genevieve kisasszony, maga meg mi a csudát csinál itt kint? – Greenbrierbe akartam eljutni, hogy figyelmeztessem a többieket. – Elkésett, gyermekem, de egyébként se tudott volna mit tenni. A Kék Keselyük betörték az ajtókat, és úgy vonultak be a házba, mintha az övék lenne. Mindent felforgattak, összeszedték, ami kellett nekik, és felgyújtották a házat. – Alig lehetett érteni, mit beszél. Hisztérikus állapotban volt. Néhány másodpercenként köhögő roham tört rá, a füst és saját könnyei fojtogatták. – Életemben nem láttam még ilyen pokolfajzatokat! Rágyújtani a házat az asszonyokra! Mindegyikük felel majd ezért a Jóisten színe előtt! Beletelt egy hosszú pillanatba, míg Genevieve felfogta Ivy szavait. – Hogyhogy rágyújtani a házat az asszonyokra? – Sajnálom, gyermekem. Genevieve lábai összecsuklottak. A sárban térdepelt, arcán a könnyek összemosódtak az esőcseppekkel. Az anyja, a húga, Greenbrier... mindennek vége. Genevieve felnézett az égre. – Istennek kell felelnie ezért énelőttem! Olyan gyorsan visszatértünk, amilyen hirtelen a látomásban találtuk magunkat. A lelkészre néztem, Lena eltűnt. Éreztem, ahogy keze kicsúszik az enyémből. Lena? Nem válaszolt. Hideg verejtékben fürödve ültem a templomban Mercy néni és Grace néni közé szorulva, akik a retiküljükben matattak apróért a templom perselyébe. Rágyújtani egy házat az asszonyokra... egy házat, amelynek kertjében citrom terem. Egy házat, ahol Genevieve elveszítette a medált. A medált, amibe Lena születésnapja van belevésve,

csak száz évvel korábban. Nem csoda, hogy Lena nem lelkesedik a látomásokért. Kezdtem egyetérteni vele. Nincsenek véletlenek.

SZEPT. 14.

Az igazi Boo Radley

asárnap éjjel A zabhegyezőt olvastam, hogy elálmosodjak. Igen V ám, csakhogy nem álmosodtam el eléggé. És az olvasás sem ment igazán, mert valahogy most nem ugyanolyan volt. Nem tudtam belefeledkezni Holden Caulfield szerepébe, mert képtelen voltam úgy elmerülni a történetben, ahogy máskor. Nem voltam képes kiüríteni a fejemet. Tele volt medálokkal, tüzekkel és hangokkal. Ismeretlen emberekkel, érthetetlen látomásokkal. És még valami mással is. Letettem a könyvet, és összekulcsoltam a kezem a fejem alatt. Lena? Itt vagy? Felnéztem a kék mennyezetre. Ne csináld, tudom, hogy ott vagy! Vagy itt. Tök mindegy. Addig vártam, amíg meg nem hallottam. A hangja piciny, ragyogó emlékfoszlányként bontakozott ki valahol az agyam legsötétebb, legtávolabbi zugában. Nem. Nem igazán. De itt vagy! Egész este itt voltál! Ethan, alszom! Legalábbis eddig aludtam. Mosolyogtam magamban. Dehogy aludtál! Hallgatóztál! Nem! Valld be, hogy igen! Pasik... azt hiszitek, hogy minden rólatok szól. Lehet, hogy csak tetszett a könyv. Most már bármikor be tudsz ugrani, amikor a kedved tartja? Hosszan hallgatott. Általában nem, de ma este valahogy könnyen ment. Még mindig nem értem, hogyan működik. Talán megkérdezhetnénk valakit Például? Mit tudom én. Valószínűleg nekünk kell rájönnünk. Mint minden másra. Megint csend lett. Próbáltam nem gondolni arra, hogy esetleg a többes szám első személy akasztotta ki, mert még meghallja. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy fordítva: ő nem akarta, hogy bármit meglássak, ami vele kapcsolatos. Ne próbálkozz! Mosolyogtam, és a szemem lassan lecsukódott. Alig tudtam nyitva tartani. De próbálkozom. Lekapcsoltam az olvasólámpát.

Jó éjszakát, Lena! Jó éjt, Ethan! Nagyon reméltem, hogy nem hallja minden gondolatomat. Kosárlabda. Határozottan többet kell gondoljak a kosárlabdára. A játékszabály pontjaira koncentráltam, éreztem, ahogy lecsukódik a szemem, én pedig akaratomat vesztve süllyedek a... Fuldoklottam. Éreztem, hogy meg fogok fulladni. Zöld vízben vergődtem, a hullámok összecsaptak a fejem felett. A lábam kereste a folyó, talán pont a Santee iszapos alját, de nem találta. Láttam a vízen átszűrődő fényeket, de nem tudtam a felszínre úszni. Süllyedtem. – Ma van a születésnapom, Ethan! Megtörténik! Kinyújtottam a kezem. Ő próbálta megragadni, én is pördültem egyet, hogy elkapjam, de elsodródott mellőlem. Üvölteni akartam, amikor sápadt kis keze eltűnt a sötétségben, de a szám tele lett vízzel, és egy hangot sem tudtam kiadni. Éreztem, hogy öklendezem. Kezdtem elveszíteni az eszméletem. – Figyelmeztettelek! El kell engedj! Felültem az ágyban. A pólóm csuromvizes volt. A párnám is nedves volt. A hajam is. A szobámban a levegő fülledt és párás volt. Nyilván megint nyitva hagytam az ablakot.

– Ethan Wate! Hallasz te engem? Ha nem vagy itt egy percen belül, egész héten nem kapsz reggelit! Alighogy leültem, három tükörtojás landolt a tányéromon a pogácsa és a mártás mellett. – Jó reggelt, Amma! Hátat fordított nekem, rám sem nézett. – Te is tudod, hogy ez a reggel minden, csak nem jó. Először leköpsz, aztán meg el akarod hitetni velem, hogy csak az eső esik... – Még mindig neheztelt rám, de nem tudtam, miért. Azért, mert meglógtam az iskolából, vagy azért, mert hazahoztam a medált? Valószínűleg mindkettő miatt. Nem hibáztattam. Ritkán volt velem baj az iskolában. Ez még neki is új volt. – Amma, nagyon sajnálom, hogy kirohantam a teremből pénteken. Többé nem teszek ilyet. Minden úgy lesz, mint régen! Az arca megenyhült egy kicsit, és leült velem szemben. – Azt nem hiszem. Mindannyian hozunk döntéseket, és ezeknek a döntéseknek következményei vannak. Szerintem drágán megfizetsz a magad döntéséért, amikor belépsz az iskolába. De talán ettől majd észhez térsz. Tartsd távol magad Lena Duchannes-től és attól a háztól! Amma általában nem állt a többség oldalára, mert az legtöbbször a rossz oldalnak bizonyult. Abból láttam, hogy aggódik, ahogyan a kávéját kavargatta még akkor is, amikor a tejszín már régen feloldódott benne. Amma mindig aggódott értem, és nagyon szerettem ezért, de valami megváltozott, mióta megmutattam neki a medált. Megkerültem az asztalt, odamentem hozzá, és megöleltem. Ceruzabél- és cukorkaillata volt, mint mindig. Megrázta a fejét, és motyogott. – Nem akarok még egyszer zöld szemekről és fekete hajról hallani! Csúnya fekete felhő közeleg, legyél óvatos! Nem elég, hogy Amma „átállt a Sötét oldalra", ma duplán besötétített. Én magam is láttam azt a fekete felhőt.

Link közelebb kormányozta a Roncsot, és valami kegyetlenül fülsiketítő zenét hallgatott, mint mindig. Lehalkította, amikor beültem mellé. Rossz hír. – Gáz van. – Tudom.

– A Jacksonban lincshangulat uralkodik. – Mit hallottál? – Péntek este óta szervezkednek. Hallottam anyámat, neked is akartam szólni. Hol a fenében voltál? – Úgy tettem, mintha elásnék egy elátkozott medált Greenbrierben, hogy Amma beengedjen a házba. Link nevetett. Rontások, amulettek, szemmel verés – ismerte Ammát. – Örülj, hogy nem kell már azt a bűzös hagymaláncot hordanod! Na, az undorító volt! – Fokhagyma volt. Anya temetésére. – Akkor is undorító volt! Linkről annyit, hogy mióta nekem adta azt a fél Bombi szeletet a buszon, már nem akadt ki semmin. Mondhattam, tehettem bármit. Már akkor tudtuk, ki az igaz barát. Gatlin ilyen. Minden eldőlt tíz évvel ezelőtt. A szüleink számára is, csak húsz-harminc évvel korábban. Ami a várost illeti, ott semmi sem történt több mint száz éve. Semmi, aminek következménye lehetne. Éreztem, hogy ez most meg fog változni. Anya azt mondaná, hogy éppen ideje. Anya imádta a változatosságot. Link anyja nem. Mrs. Lincolnban veszélyes elemek vegyültek: düh, küldetéstudat és a megfelelő barátnők hálózata. Egyszer kitépte a kábeldobozt a falból, mert meglátta, hogy Link a Harry Pottert nézi, pedig Mrs. Lincoln a helyi könyvtár bevonásával kampányt indított a sorozat ellen, mert szerinte a boszorkányságot támogatta. Szerencsére Link átment Pettyékhez MTV-t vakulni, így megalakulhatott a Jackson gimi első és egyetlen rockbandája, a Ki Lőtte Le Lincoln Elnököt? Soha nem értettem Mrs. Lincolnt. Amíg anya élt, mindig a szemét forgatta, és ezt hajtogatta: – Tőlem barátkozhatsz Linkkel, de ne várd, hogy belépjek az AAFL- be, vagy hogy abroncsos szoknyát hordjak a háborús élőképekben! – Mindketten nevettünk, elképzeltük anyát, aki mérföldeket gyalogolt a sáros földeken, hogy töltényhüvelyeket gyűjtsön, és a metszőollóval vágta a haját, amint ott ül az AAFL gyűléseken, tortát árul, és boldog-boldogtalannak lakberendezési tanácsokat osztogat. Mrs. Lincolnról lesír, hogy AAFL tag. Ő a jegyző, ezt még én is tudom. Egy bizottságban tanácskozik Savannah Snow és Emily Asher anyjával. Az én anyám többnyire a könyvtárban üldögél, és mikrofilmeket néz. Nézett. Link még mindig beszélt, és egy idő után oda kellett figyelnem arra, amit mond. – Anyám, Emily anyja meg Savannah-é... két nap két éjjel mondták a magukét, izzottak a telefonvonalak. Hallottam, amikor anyám a betört ablakról beszélt, és hogy az öreg Ravenwood unokahúga keze véres volt. – Bevett egy kanyart, és egy lélegzettel folytatta. – Meg hogy a csajodat most engedték ki egy virginiai diliházból, meg hogy árva is, és valami bi-skizo-mániája vagy mifenéje van. – Nem a csajom. Csak barátok vagyunk – reagáltam automatikusan. – Na, persze. Olyan kanos vagy, hogy brómot kellene itatnom veled! Mindig ezt mondta, ha akár csak egy pillantást is vetettem valamelyik lányra a folyosón, ne adj isten beszéltem vele.

– Nem a csajom. Semmi sem történt köztünk. Csak együtt lógtunk. – Ne kamuzz, tesó, nem áll jól! Tetszik neked, mi? – Linknek nem volt érzéke az árnyalatokhoz, el sem tudta képzelni, hogy a nagyon nyilvánvaló dolgokon túl mit lehet egy csajjal kezdeni. Hacsak a csaj nem játszott szólógitáron. – Nem azt mondom, hogy nem tetszik. De csak barátok vagyunk. – Ez volt az igazság, ha akartam, ha nem. De ez nem tartozott Linkre. Valószínűleg elmosolyodtam egy kicsit. Rossz húzás. Link úgy tett, mintha az ölébe okádna, és rántott egyet a kormányon. Majdnem telibe talált egy teherautót. De csak poénkodott. Linket nem érdekelte, ki tetszik nekem, csak szeretett cseszegetni. – Na? Igaz? Tényleg olyan? – Milyen? – Tudod, totál elmebeteg. – Kitört egy ablak. Ennyi. Nincs ebben semmi rejtélyes. – Mrs. Asher azt mondja, hogy vagy beverte, vagy bedobta valamivel. – Hát ez vicces. Mrs. Asher is velünk jár angolra? Eddig nem láttam. – Ja, hát anyám se jár, bár azt mondta, ma beugrik az iskolába. – Szuper, foglalok neki helyet az ebédlőben! – Lehet, hogy minden iskolában ezt csinálta, ezért zárták diliházba. – Link komolyan beszélt, valószínűleg túl sok mindent hallott az ablakos incidens óta.

Egy pillanatra eszembe jutott, mit mesélt Lena az életéről. Bonyolult. Ez lehetett az egyik bonyodalom, vagy a huszonhatezer dolog egyike, amit nem akart megosztani velem. Mi van, ha az Emily Asher-féléknek van igaza? Mi van, ha a rossz oldalra álltam? – Csak óvatosan, tesó! Lehet, hogy bérelt helye van a dilinyósok között. – Idióta vagy, ha hiszel ebben. Egy szó nélkül álltunk be a parkolóba. Bosszantott a dolog, pedig tudtam, hogy Link csak jót akar nekem. Nem tehettem róla. Ma minden olyan más! Kiszálltam, és bevágtam az ajtót. Link utánam szólt: – Aggódom érted, tesó! Hülyén viselkedsz! – Aggódsz? Mi van, a csajom vagy? Inkább azzal foglalkozz, miért nem áll veled szóba egyetlen csaj sem? Még az elmebetegek sem! Kiszállt az autóból, és az iskolaépületre nézett. – Mindegy, mondd meg a „barátodnak", hogy ma vigyázzon magára! Nézd! Mrs. Lincoln és Mrs. Asher a lépcsőnél állt Harper igazgatóval. Emily az anyjához bújt, próbált megrendültnek látszani. Mrs. Lincoln Harper igazgatónak tartott kiselőadást, aki úgy bólogatott, mintha minden egyes szót a fejébe akarna vésni. Harper igazgató vezette a Jacksont, de nagyon jól tudta, kik vezetik a várost. Ketten közülük ott álltak mellette. Amikor Link anyja befejezte, Emily lelkesen újra eljátszotta az ablaktöréses jelenetet. Mrs. Lincoln együtt érzően Emily vállára tette a kezét. Harper igazgató a fejét csóválta. Tényleg gyülekeznek a fekete fellegek.

Lena a hullaszállítóban ült, és a koszlott füzetébe jegyzetelt. A motor puhán járt. Bekopogtam az ablakán, mire összerezzent. Az iskolát nézte. Ő is látta a szülőket. Intettem, hogy nyissa ki az ajtót, de megrázta a fejét. Átmentem az anyósüléshez. Bezárta az ajtókat, de ilyen könnyen nem tudott lerázni. Felültem a csomagtartóra, a táskámat a kavicsra pottyantottam.

Maradok. Mit csinálsz? Várok. Hosszú várakozás lesz. Van időm. Rám bámult a szélvédőn keresztül. Hallottam, hogy kattan a zár. – Mondták már, hogy nem vagy normális? – Odajött, ahol ültem, és karba tett kézzel meredt rám, pontosan úgy, mint Amma, amikor meg akar szidni. – Nem vagyok olyan őrült, mint te. Ha jól hallottam. Egy fekete, szinte vakítóan rózsaszín cseresznyevirág-mintás kendővel kötötte hátra a haját. Szinte láttam magam előtt, hogy reggel ott áll a tükörnél, úgy érzi magát, mintha temetésre készülne, hát feldobja egy kis színnel. Hosszú, fekete nem tudom mit viselt a farmerje felett, lehetett ruha is, póló is, meg persze az elmaradhatatlan fekete Converse-t. Összeráncolta a homlokát, és az iskola felé nézett. Az anyák már nyilván az igazgatóiban ültek. – Hallod őket? Megrázta a fejét. – Nem vagyok gondolatolvasó, Ethan. – Az én gondolataimban sem tudsz olvasni? – Nem igazán. – Akkor mi történt tegnap éjjel? – Mondtam már: nem tudom, miért történik. Úgy látszik, van közöttünk valami... kötelék. – Ma reggel még kiejteni is alig bírta ezt a szót. Nem nézett a szemembe. – Ezt még soha senkivel sem tapasztaltam. El akartam neki mondani, hogy tudom, mit érez. El akartam mondani neki, hogy amikor együtt vagyunk a gondolatainkban, közelebb érzem őt magamhoz, mint bárki mást, még akkor is, ha a testünk millió mérföldre van egymástól. De nem tudtam megtenni. Még csak gondolni sem tudtam rá. A kosárlabda szabályaira gondoltam, az ebédlői kosztra, a folyosó zöldborsó színű falaira, amelyek között nap mint nap jártam. Bármi másra. Kicsit oldalra fordítottam a fejem. – A csajok mindig ezt mondják nekem. – Idióta. Minél idegesebb vagyok, annál rosszabbak a poénjaim. Dobott egy remegős félmosolyt. – Ne próbálj felvidítani! Nem fog menni. – Dehogynem. Visszanéztem rá a lépcsőről. – Ha tudni akarod, mit beszélnek rólad, elmondhatom. Kétkedve nézett rám. – Hogyhogy? – Ez Gatlin. Itt semmi sem marad titokban. – Rossz hír? – Félrenézett. – Azt mondják, hogy őrült vagyok, ugye? – Nagyjából. – Veszélyes az iskolára. – Valószínűleg. Errefelé nem szeretik a különcöket. És már elnézést, de Macon Ravenwoodnál senki sem lehet nagyobb különc – mosolyogtam rá. Első becsengetés. Idegesen kapott a pulóverem ujja után. – Tegnap éjjel megint álmodtam. Te... Bólintottam. El se kellett mesélnie. Tudtam, hogy velem volt az álomban. – A hajam is tök vizes volt. – Nekem is. – Megmutatta a karját. Ott volt a nyoma, hogy megpróbáltam megtartani. Mielőtt a sötétségbe zuhant. Remélem, hogy azt a részt nem látta. Bár az arcáról ítélve arra következtettem, hogy látta. – Ne haragudj, Lena! – Nem a te hibád.

– Bárcsak tudnám, miért tűnnek ezek az álmok olyan valóságosnak! – Megpróbáltalak figyelmeztetni. Távol kellett volna tartanod magad tőlem. – Jó. Úgy veszem, hogy figyelmeztettél. – Biztos voltam benne, hogy nem tudom megtenni. Nem tudom távol tartani magam tőle. Akkor sem, ha az ebédlőben emiatt nagy szarban leszek. Nem érdekel. Jó érzés, hogy van kivel beszélgetnem, hogy nem kell megválogatnom a mondandómat. Lénával tudok beszélgetni. Greenbrierben napokig ott tudtam volna feküdni a gyomok között. Vagy tovább is. Csak legyen ott velem. – De mi van a születésnapoddal? Miért mondtad, hogy utána esetleg már nem leszel itt? Azonnal témát váltott. – Mi van a medállal? Láttad, amit én is láttam? A gyújtogatást? A másik látomást? – Persze, a templomban ültem, és majdnem kiestem a padsorból. De néhány dolgot elmondtak a Nővérek. Az ECW monogram Ethan Carter Wate. Az ük- vagy szépnagybátyám volt, és a három bolond öregasszony azt állítja, hogy róla neveztek el. – Akkor miért nem ismerted fel a monogramot a medálon? – Itt jön a lényeg. Még sohasem hallottam róla, mert a mi házunkban levő családfáról hiányzik. – És a GKD? Genevieve, ugye? – Ők nem tudják, de szerintem igen. Ő az a látomásokból, a D pedig nyilván Duchannes. Meg akartam kérdezni Ammát, de amikor megmutattam neki a medált, majdnem elájult. Mintha triplán el lenne átkozva, bűvölve, vuduzva. Az apám dolgozószobája tiltott zóna, pedig ott vannak anya régi könyvei Gatlinről és a háborúról – hadartam. – Beszélned kellene a nagybátyáddal. – A nagybátyám semmit sem tud. Hol van most a medál? – A zsebemben, egy zacskóban, amibe Amma beleszórt valami port, amikor a medált meglátta. Azt hiszi, visszavittem Greenbrierbe, és eltemettem. – Biztosan nagyon utál engem. – Nem jobban, mint a többi barátnőmet, akiket valaha a közelemben látott. Úgy értem, barátot, aki nő is. – Ez elképesztően ostobán hangzott. – Szerintem üljünk be az órára, nehogy még nagyobb bajba kerüljünk. – Szerintem én hazamegyek. Tudom, hogy egyszer oda kell álljak eléjük, de szeretném még egy napig nyalogatni a sebeimet. – Nem lesz baj belőle otthon? Nevetett. – Hogyan? A nagybátyám, a hírhedt Macon Ravenwood úgy gondolja, hogy az iskola csak időpocsékolás, és minél távolabb tartja magát az ember a Gatliniektől, annál jobb. Örülni fog. – Akkor miért jársz egyáltalán suliba? – Link például egy napot se jönne, ha az anyja nem kergetné ki az ajtón minden áldott reggel. Egy hétágú csillagot piszkálgatott a nyakláncán. – Azt hittem, itt majd más lesz. Barátokat szerezhetek, írhatok az iskolaújságba, meg ilyesmi. Nem is tudom. – A mi iskolaújságunkba? A Jacksoni Ellenállókba? – A régi iskolámban is szerettem volna írni az újságba, de azt mondták, minden pozíció be van töltve, pedig senki se írt nekik, alig tudták megtölteni a lapot. – Kicsit zavarba jött. Elfordult. – Indulok. Kinyitottam neki az ajtót. – Szerintem kérdezz rá a medálra a nagybátyádnál! Lehet, hogy többet tud, mint gondolnád.

– Higgy nekem! Semmit sem tud. – Becsaptam az ajtót. Bármennyire szerettem volna, ha marad, megkönnyebbültem, hogy elmegy. Elég volt nekem a saját bajom. – Beadjam? – kérdeztem, és az ülésen heverő füzetre mutattam.

– Ja, az nem házi. – Kinyitotta a kesztyűtartót, és beledobta a füzetet. – Semmi. – Tudtam, hogy nem árulná el nekem, mi az. – Na, indulj, mielőtt Hájas megkezdi a népszámlálást! – Mást nem mondhattam, mert beindította a motort. Integettem, mikor elhajtott a járda mellől. Ugatást hallottam. Megfordultam, és megláttam a hatalmas kutyát Ravenwoodból, alig egyméternyire tőlem. És azt, akit megugatott. Mrs. Lincoln rám mosolygott. A kutya morgott, felállt a szőr a hátán. Mrs. Lincoln olyan undorral nézett rá, mintha a kutya maga Macon Ravenwood lenne. Hát, nem tudom, melyikük került volna ki győztesen egy közelharcból. – A kóbor kutyák veszettséget is okozhatnak. Valaki beszólhatna az önkormányzathoz. – Aha, valaki. – Persze, asszonyom. – Ki hajtott el azon a furcsa, fekete autón? Nagyon belemerültetek a beszélgetésbe. – Tudta a választ. De nem is kérdésnek szánta. Vádolt. – Asszonyom! – Ha már a furcsaságokat emlegetjük, Harper igazgató úr éppen most mondta, hogy fel fogja ajánlani a Ravenwood-lánynak, hogy iratkozzon át egy másik iskolába. Három megyéből választhat. Nekem mindegy, csak ne a Jackson legyen az. Nem szóltam semmit. Nem is néztem rá. – Ethan, felelősek vagyunk értetek. Harper igazgató úr, én és az összes szülő Gatlinben. Garantálnunk kell, hogy a gyerekeink biztonságban nőjenek fel. És ne kerüljenek rossz társaságba. – Mindenki rossz, aki nem olyan, mint ő. Megérintette a vállamat, éppen úgy, mint Emilyét alig tíz perccel ezelőtt. – Biztos vagyok benne, hogy megértesz. Te is közénk tartozol. Apád itt született, anyádat itt temették el. Te ide tartozol. De nem mindenki. Visszabámultam rá. Beült a furgonjába, nem várta meg, akarok-e mondani valamit. Ez alkalommal Mrs. Lincoln többet akart a könyvégetésnél.

Mikor beértem a terembe, minden abnormálisan normálisnak tűnt, furcsán normálisnak. Nem láttam több szülőt, bár sejtettem, ott ólálkodnak az igazgatói körül. Ebédnél három csokipudingot is benyomtam a srácokkal, mint mindig, pedig sejtettem, mi, illetve ki NEM lesz a téma. Még Emily látványa, aki egész angol- és kémiaórán SMS-ezett, is valamiféle egyetemes igazság részeként megnyugvást jelentett számomra. Pedig tudtam, hogy miről, illetve kiről írja az üzeneteket. Mondom, abnormálisan normális volt a helyzet. Egészen addig, amíg Link le nem tett a kosárpályánál, és én el nem döntöttem, hogy csinálok valami orbitális őrültséget. Amma a verandán állt – a baj biztos jele. – Találkoztatok? – Tudhattam volna. – Ma nem volt iskolában. – Technikailag az igazat mondtam. – Talán jobb is így. Azzal a lánnyal együtt jár a baj, mint Macon Ravenwood kutyájával. Nem akarom, hogy betegye a lábát a házunkba.

– Letusolok. Kész a vacsora? Linknek és nekem még van egy közös feladatunk ma este – kiáltottam a lépcső tetejéről, és próbáltam nyugodtan lélegezni. – Feladat? Milyen feladat? – Töriórára. – Mikor mész és mikor jössz haza? Hagytam, hogy becsapódjon a fürdőszobaajtó, mert nem akartam válaszolni a kérdéseire. Volt egy tervem, de kellett egy bombabiztos alibi, ami minden oldalról megáll a lábán. Tíz perccel később a konyhaasztalnál ültem, és már tudtam is, mi lesz az. Nem volt bombabiztos, de ennyi idő alatt több nem telt tőlem. Most már csak hitelesen kellett előadjam. Nem hazudok jól, Amma pedig nem hülye. – Link felvesz vacsora után, elmegyünk, és addig maradunk a könyvtárban, amíg be nem zár. Azt hiszem, kilenckor vagy tízkor zárnak. – Carolina Goldot, vagyis mustáros barbecue szószt öntöttem a sertéssültre. A gatlini nevezetességek közül csak a Carolina Goldnak nem volt köze a polgárháborúhoz. – Könyvtárba? Mindig ideges lettem, ha hazudnom kellett Ammának, ezért nem tettem gyakran. Most is a torkomban éreztem a gyomromat. Kizártnak tűnt, hogy háromszor is szedjek a vacsorából, de nem volt más választásom. Amma nagyon jól tudja, mennyit bírok megenni. Két tányér – már gyanús. Egy tányér – a szobámba küldene egy lázmérővel

és egy pohár gyömbérszörppel. Bólintottam, és nekiláttam a második tányérnak. – Azóta nem jártál a könyvtárban, mióta... – Tudom. – Mióta anya meghalt. Anyának és a családomnak a könyvtár volt a második otthona. Kiskorom óta ott töltöttünk minden vasárnap délutánt. Cirkáltam a polcok között, kihúztam minden kalózos, lovagos, katonás és űrhajós könyvet. Anya mindig azt mondta: – Ethan, ez az én templomom. Az én családom így szenteli meg a szombatot. A Gatlin Megyei Könyvtár főkönyvtárosa. Marian Ashcroft volt anya legjobb barátnője, és a megye második legjobb történésze, természetesen anya után. A múlt évig kutatópartnerek is voltak. Együtt jártak a Duke-ra, és amikor Marian megvédte a doktoriját afro-amerikai tudományokból, leköltözött anyám után Gatlinbe, hogy együtt fejezzék be a könyvüket. A baleset előtt már az ötödik közös művükön dolgoztak. Anya halála óta nem jártam a könyvtárban, és nem is álltam rá készen. De tudtam, hogy oda Amma elenged. Nem fog odatelefonálni, hogy lecsekkoljon. Marian Ashcroft gyakorlatilag családtag volt. Amma, aki pont úgy szerette anyát, mint Marian, a családot helyezte mindenek fölé. – Viselkedj rendesen, és ne hangoskodj! Emlékszel, mit mondott anyád? Minden könyv Biblia, és az a ház, ahol a Biblia jó kezekben van. Isten háza. – Mondom, anyát hamar kirúgták volna az AAFL- ből. Link dudált. Próbára menet ki fog rakni. Kimenekültem a konyhából, mert olyan bűnösnek éreztem magam, hogy legszívesebben elbújtam volna Amma ölében, és bevallottam volna mindent. Mint hatéves koromban, amikor megettem az összes gumimacit a kamrában. Lehet, hogy Ammának igaza van. Lehet, hogy tényleg lyukat ütöttem az égbe, és most az egész világegyetem rám fog omlani. Ravenwood kapuja előtt állva ujjaimmal erősen markoltam azt a kék mappát, amit csalinak használtam, hogy hívatlanul jöhessek Lénát meglátogatni. Azért jöttem, hogy elhozzam neki az angolleckét, amiről ma lemaradt. Ezt akartam mondani. A saját verandánkon meggyőzően hangzott, amikor lefuttattam a jelenetet a fejemben.

Most, hogy ott álltam a Ravenwood-ház verandáján, már nem voltam olyan biztos magamban. Nem szokásom ilyet tenni, de egyértelmű, hogy Lena sohasem hívna meg magától Ravenwoodba. Pedig az volt az érzésem, hogy a nagybátyja segíthetne nekünk. Szerintem tud valamit. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak látni akarom Lénát. Hosszú és unalmas volt a nap a Jacksonban a Lena-hurrikán nélkül. Nehéz volt végigülni nyolc órát anélkül, hogy bajba kevert volna. Vagy hogy én bajba kevertem volna magam miatta. Az indákkal borított ablakon kiszűrődött némi fény. Zenét is hallottam, anyám kedvenc georgiai zeneszerzőjének a dalát. – Azon a fagyos, fagyos, fagyos éjszakán... Már azelőtt meghallottam a kutya ugatását az ajtó mögött, mielőtt kopoghattam volna. Egy másodperc múlva az ajtó is kinyílt. Lena állt ott mezítláb, és valahogy teljesen máshogy nézett ki, mint máskor. Kiöltözött. Fekete ruha volt rajta, hímzett kismadarakkal. Mintha egy elegáns étterembe készülne vacsorázni. Én meg úgy néztem ki, mint aki a Tejponállóban fogja tölteni az estét – lyukas Atari póló és farmer volt rajtam. Kilépett a verandára, és becsukta az ajtót. – Ethan, mit keresel itt? – Hoztam a leckét – mutattam a kék mappára elég bénán. – Komolyan nem hiszem el, hogy idejöttél. Mondtam, hogy a nagybátyám nem szereti az idegeneket. – Már tolt is lefelé a lépcsőn. – Menj el! Most rögtön! – De beszélnünk kellene vele! Mögöttünk valaki a torkát köszörülte. Felnéztem, és megláttam Macon Ravenwood kutyáját, mögötte pedig magát Macon Ravenwoodot. Próbáltam úgy tenni, mint aki meg sem lepődött, de úgy összerezzentem, hogy nyilván észrevette. – Na, ezt sem hallottam már jó régen. És nem szeretnék csalódást okozni, hiszen déli úriember vagyok. – Enyhe déli akcentussal beszélt, de gyönyörű kiejtéssel. – Örülök, hogy végre megismerhetem, Mr. Wate. El sem hittem, hogy előtte állok. A rejtélyes Macon Ravenwood. Csakhogy én Boo Radley-re számítottam – egy overállos csávóra, aki kicsoszog a házból, egyszótagos mondatokban nyökög, mint egy ősember, és csorog a nyála. De ez itt nem Boo Radley volt. Inkább Atticus Finch. Macon Ravenwood öltözéke kifogástalan volt, mintha – mit tudom én – 1942 lenne. Hófehér, ropogós ingén közönséges gombok helyett ezüst díszgombok voltak. Fekete zakóján se folt, se ránc. A szeme sötéten csillogott, majdnem koromfekete volt. Kicsit homályosak voltak ezek a szemek, mint annak a hullaszállítónak az ablakai, amelyet Lena vezetett. Nem lehetett a mélyükre látni, nem tükröződött bennük semmi. Ott világítottak sápadt arcában, amely olyan fehér volt, mint a hó, fehér, mint a márvány, fehér, ahogyan ez Gatlin remetéjéhez illik. A haja őszült, legalábbis a vége, a tövénél meg olyan fekete volt, mint Lénáé. Elmehetett volna filmszínésznek, legalábbis a színes film feltalálása előtt. De ugyanúgy lehetett volna egy ismeretlen ország királya is. Macon Ravenwood mindkettőre alkalmasnak tűnt. Nagyon összezavart. Macon Ravenwood volt Gatlin mumusa, vele riogattak óvodás korom óta. Pedig úgy tűnt, jobban ide tartozik, mint én. Becsapta a kezében tartott könyvet, de közben a szemét nem vette le rólam. Rám nézett, de olyan volt, mintha keresztüllátna rajtam. Azt gondoltam, talán röntgenszeme van a fazonnak. Az elmúlt hét után már semmin sem csodálkoztam volna. A szívem olyan hangosan vert, hogy szerintem ő is hallotta. Macon Ravenwood látványa

felkavart, és ezt ő is tudta. Egyikünk sem mosolygott. A kutyája minden inát megfeszítve szobrozott mellette, mintha a támadóparancsra várna. – Hol marad az illem? Jöjjön be, Mr. Wate, éppen vacsorához készültünk. Csatlakoznia kell hozzánk. A vacsora mindig nagy esemény nálunk, Ravenwoodban. Lenára néztem, hátha küld mentőövet. Mondd meg neki, hogy nem akarsz maradni! Naná, hogy nem akarok! – Köszönöm szépen, uram, de nem maradhatok. Nem szeretnék zavarni. Csak Lena házi feladatát hoztam el. – Másodjára is feltartottam a fényes, kék mappát. – Ostobaság! Maradnia kell. Elszívunk néhány kubait a télikertben, vagy inkább a szivarkákat kedveli? Természetesen csak akkor, ha nincs ellenére velünk tölteni az estét. Megérteném. – Nem voltam biztos abban, hogy viccel. Lena a nagybátyja dereka köré fonta a karját. Láttam, hogyan változik meg a férfi arca. Mint amikor a nap átsüt a szürke felhőkön. – Macon bácsi, ne cukkold Ethant! O az egyetlen barátom itt, és ha elijeszted, Del nénihez költözök, és akkor kit kínoznál? – Még mindig itt van nekem Boo. – A kutya kérdő tekintettel nézett gazdájára. – Őt magammal viszem. Engem követ a városban, nem téged. Muszáj volt feltennem a kérdést. – Boo? A kutyát tényleg Boo Radley-nek hívják? Macon eleresztett egy röpke mosolyt. – Inkább őt, mint engem. – Hátravetette a fejét, és kacagásban tört ki. Megijesztett, mert korábban azt sem tudtam volna elképzelni, hogy azok az arcvonások egyáltalán képesek mosolyra húzódni. Tágra nyitotta az ajtót a háta mögött. – Gyerünk, Mr. Wate, csatlakozzon hozzánk! Annyira szeretem a társaságot, és olyan régen nem részesült a Ravenwood-ház abban a megtiszteltetésben, hogy vendéget fogadhatunk vacsorára – méghozzá szeretett kis Gatlinünkből. – Ne legyél már ilyen sznob, Macon bácsi! Nem az ő hibájuk, hogy nem vagy hajlandó velük szóba állni. – Az viszont nem az én hibám, hogy büszke vagyok a neveltetésemre, az intelligenciámra és elfogadható személyi higiéniámra. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. – Ne is figyelj rá! Hangulatember – nézett rám Lena bocsánatkérően. – Hadd találjam ki! Van ennek köze Harper igazgatóhoz? Lena bólintott. – Telefonáltak az iskolából. Ameddig az esetet ki nem vizsgálják, próbaidőn vagyok. – Forgatta a szemeit. – Még egy kihágás, és felfüggesztenek. Macon bosszúsan felnevetett, mintha valami lényegtelen dologról beszélgetnénk. – Próbaidő? Milyen elbűvölő! Elérték, hogy próbaidőt szabjon ki? Ez feltételez némi tekintélyt! – Mindkettőnket betolt a hallba maga előtt. – Egy túlsúlyos középiskolai igazgató, aki csak nyögvenyelősen végezte el a főiskolát, és egy rakás háziasszony, akinek a pedigréje nem versenyezhet Boo Radley-ével... milyen tekintélyt parancsoló! Beléptem az előszobába, és lemerevedtem. A hall berendezése lenyűgözően grandiózus volt, nyoma se volt annak a kertvárosi mintaotthonnak, amit korábban láttam. Egy ijesztően gyönyörű, ragyogóan aranyszemű hölgyet ábrázoló, hatalmas olajfestmény lógott a lépcső felett. Utóbbi sem volt már modern stílusú, hanem klasszikus csigalépcső, amelynek fokai mintha a puszta levegőben lebegnének. Scarlett O'Hara illett volna a képbe a fodros szoknyájában. A mennyezetről többsoros kristálycsillárok lógtak. A helyiségbe antik, viktoriánus bútorokat, hímzett huzatú székeket, márványasztalokat és tekintélyes méretű páfrányokat zsúfoltak. Minden látható felület

visszatükrözte a gyertyák fényét. A magas, zsalus ajtók nyitva álltak, a szellő pedig az ezüstvázákban pompázó és művészi módon asztalokra helyezett gardéniák enyhe illatát vitte magával. Egy másodpercig azt hittem, valamelyik látomás tért vissza, csakhogy a medál ott feküdt biztonságosan zsebkendőbe csavarva a zsebem mélyén. Tudtam, mert lecsekkoltam. Meg az a vérfagyasztó kutya is figyelt a lépcső tetejéről. Felfoghatatlan. Ravenwood teljesen átváltozott, mióta itt jártam. Képtelenségnek tűnt, de mintha visszaléptem volna az időben. Jó lett volna, ha anya láthatta volna, még akkor is, ha nem igazi. Tetszett volna neki. De éreztem, hogy igazi, és tudtam, hogy a nagy ház többnyire így néz ki. Olyan volt, mint Lena, mint a körbefalazott kert, mint Greenbrier. Miért nem úgy néz ki, mint korábban? Miről beszélsz? Szerintem tudod, miről beszélek. Macon előrement. Befordultunk egy szobába, ami a múlt héten még kényelmes nappali volt. Most viszont bálterem lett belőle, közepén egy három személyre megterített, karmos lábú asztallal. Mintha számítottak volna rám. A zongora magától játszott a sarokban. Azt hiszem, egy mechanikus zongora lehetett. Az egész jelenet hátborzongató volt. Szinte hallottam a vendégek poharainak csilingelését. Ravenwood megrendezte az év buliját, amelyen én voltam az egyeden vendég. Macon folyamatosan beszélt. Minden szavát visszaverték a gigantikus freskókkal borított falak és a boltozatos mennyezetek. – Lehet, hogy sznob vagyok. Gyűlölöm a városi embereket. Kis eszük és nagy tarisznyájuk van. Úgy értem, hogy minél hitványabbak, annál nagyobb a fenekük. Olyanok, mint a gyorséttermi menü. Zsíros, de még csak jól sem laksz tőle. – Akkor miért nem költözik el? – Felbosszantott, és ez visszatérített a valóságba, abba a valóságba, amelyikben éppen léteztem. Én szidhattam Gatlint. Macon Ravenwood szájából másképpen hangzott. Más helyről jött. – Ne beszéljen őrültséget, nekem Ravenwood az otthonom, nem Gatlin! – Úgy köpte ki a Gatlin szót, mintha mérgező lenne. – Mielőtt távozom az örök vadászmezőkre, találnom kell valakit, aki gondját viseli Ravenwoodnak, mert nekem nincsen gyermekem. Minden tettem mögött az a nagyszerű, ugyanakkor borzasztó szándék állt, hogy Ravenwoodot életben tartsam. Szeretek egy élő múzeum patrónusaként tekinteni magamra. – Ne csinálj már drámai hőst magadból, Macon bácsi! – Te meg ne legyél ilyen diplomatikus, Lena! Soha nem fogom megérteni, miért akarsz barátkozni azokkal a barbár városlakókkal. Igaza van a fickónak. Azt mondod, hogy ne járjak iskolába? Nem, csak azt, hogy... Macon rám nézett. – A jelenlevők természetesen kivételek. Minél tovább beszélt, annál kíváncsibb lettem. Ki hitte volna, hogy az öreg Ravenwood a város harmadik legokosabb embere anya és Marian Ashcroft után? De lehet, hogy a negyedik, ha apám kidugja az orrát a vackából. Megpróbáltam kisilabizálni annak a könyvnek a címét, amit Macon éppen olvasott. – Mi ez, Shakespeare? – Nem, Betty Crocker. Fantasztikus asszony. Megpróbáltam felidézni, hogy az idevalósiak szerint mi számít vacsorának. Helyi specialitást szerettem volna enni. így bukkantam rá a sertéssültre. – Már megint sertéssült. Hányok a gondolatától is. Macon széles mozdulattal kihúzta Lena székét. – Ha már a vendéglátásról beszélünk, Lena, az unokatestvéreid átjönnek az Összejövetelre. Ne felejtsünk el szólni Konyhának és Háznak, hogy öttel többen leszünk.

Lena idegesnek tűnt. – A konyhai személyzetnek és a házvezetőnőnek. Ugye ezt akartad mondani, Macon bácsi? – Összejövetel? – Ez egy furcsa család. Az Összejövetel egy régi ünnep, egyfajta előrehozott Hálaadás. Felejtsd el! Senkiről sem tudok, aki valaha betette volna a lábát Ravenwood-ba. Családtagról sem. Soha nem láttam egyetlen autót sem az elágazásnál, ami erre kanyarodott volna. Macon remekül szórakozott. – Ahogy parancsolod. Ha már Konyháról beszélünk, én farkaséhes vagyok. Megnézem, mit készített nekünk. – A beszéde közben hallottam az edénycsörömpölést egy távolabbi helyiségben. – Légy szíves, ne ess túlzásba, Macon bácsi! Macon Ravenwood eltűnt egy szalonban. De még hallottam a cipője nyikorgását a fényesre kent parkettán. Elképesztő volt ez a ház. A Fehér Ház nyomortanyának tűnt mellette. – Lena, mi folyik itt? – Miről beszélsz? – Honnan tudta, hogy jövök? – Szerintem akkor kért terítéket, mikor meglátott minket a verandán. – És ez a hely? Voltam már a házatokban azon a napon, amikor megtaláltuk a medált. Egyáltalán nem így nézett ki. Mondd el! Nekem elmondhatod! A szoknyája szélét babrálta. Milyen makacs! – A nagybátyám imádja a régiségeket. Állandóan átrendezteti a házat. És akkor mi van? Bármiről is volt szó, tudtam, hogy nem fogja elmondani. – Akkor oké. Nem bánod, ha kicsit körülnézek? Összeráncolta a homlokát, de nem mondott semmit. Felkeltem az asztaltól, és átsétáltam a következő szalonba. Kis irodahelyiség volt, dívánnyal, kandallóval és apró íróasztalokkal. Boo Radley a tűz előtt hevert. Elkezdett morogni, amikor beléptem. – Jó kutya – mondtam, mire ő még hangosabban morgott. Kihátráltam a szobából. Erre ő abbahagyta a morgást, és visszafeküdt a szőnyegre. A legközelebbi íróasztalkán volt egy barna papírba tekert, zsinórral átkötött csomag. Felkaptam. Boo Radley ismét morogni kezdett. Gatlin Megyei Könyvtár volt rápecsételve. Ismertem a bélyegzőt. Anya több száz ilyen csomagot kapott. Csak Marian Ashcroft csomagolja így a könyveket. – Szeret könyvtárba járni, Mr. Wate? Ismeri Marian Ashcroftot? – Macon tűnt fel mellettem, kivette a csomagot a kezemből, és gyönyörködve nézegette. – Igen, uram. Marian, vagyis dr. Ashcroft anya legjobb barátnője volt. Együtt dolgoztak. Macon szeme felcsillant egy pillanatra, aztán semmi. Elmúlt. – Természetesen. Jaj, de ostoba is vagyok, Ethan Wate! Hiszen ismertem az édesanyját. Helyben lefagytam. Honnan ismerhette Macon Ravenwood anyát? Fura kifejezés suhant át az arcán, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, amit már régen elfelejtett. – Csak a munkáit, persze. Mindent elolvastam, amit írt. Ha alaposan megnézi Az ültetvények és az ültetés: a megosztott kert című könyve lábjegyzeteit, láthatja, hogy néhány elsődleges forrás az én gyűjtésem. Az édesanyja ragyogó elme volt, nagy veszteség. Sikerült kipréselnem egy mosolyt. – Köszönöm. – Megtisztelne, ha egyszer megtekintené a könyvtáramat. Nagy örömömre szolgálna megmutatni a gyűjteményemet Lila Evers egyetlen fiának. Csodálkozva néztem rá. Meglepődtem, milyen furcsán hangzik anyám neve Macon Ravenwood szájából. – Wate. Lila Evers Wate volt a neve. Még szélesebben elmosolyodott. – Ez csak természetes. De kezdjük a legelején! Konyha

elhallgatott, tehát a vacsora tálalva van. – Megütögette a vállamat, és visszamentünk a bálterembe. Lena az asztalnál várt bennünket, éppen meggyújtott egy gyertyát, amit elfújt az esti szellő. Az asztalon valóságos lakomához terítettek, de fogalmam sem volt, hogyan került oda az étel. Egyetlen embert sem láttam a házban hármunkon kívül. Új berendezés, a farkas-kutya, meg a többi... pedig azt hittem, Macon Ravenwoodnál furcsábbat nem látok aznap este. Annyi étel volt, hogy az egész AAFL, minden gyülekezet és a kosárlabdacsapat is jóllakhatott volna. Bár ilyen kaját még nem szolgáltak fel Gatlinben! Volt ott egy egész sült malac, almával a szájában. Sült oldalas kis papírkoronával minden csontocska hegyén, mellette egy széttrancsírozott liba gesztenyével. Kis tálakban szószok, mártások, tejszínes krémek, zsemle, kenyér, leveles kel, cékla és olyan kenőkék, amelyeket fel sem ismertem. Természetesen volt sült húsos szendvics is, aminek semmi keresnivalója nem volt a feltálalt ételek között. Lenára néztem, és már a gondolatától is felfordult a gyomrom, hogy udvariasságból ennem kell. – Macon bácsi, ez rengeteg! – Boo, aki Lena széke alá gyömöszölte be magát, várakozón csóválta a farkát. – Butaság! Ma ünnepelünk. Barátot szereztél. Konyha megsértődne. Lena idegesen nézett rám, mintha attól tartana, hogy kikéredzkedek a mosdóba, és meglépek. Vállat vontam, és megpakoltam a tányéromat. Reméltem, Amma megengedi, hogy kihagyjam a reggelit másnap. Mikor Macon a harmadik pohár scotchot töltötte ki magának, gondoltam, itt a remek alkalom, hogy megemlítsem a medált. De ha már itt tartunk... azt láttam, hogy megtömi a tányérját, de azt nem, hogy enne akár egy falatot is. Minden eltűnt a tányérjáról, pedig csak egy pici falatot kapott be. Boo a világ legszerencsésebb kutyája. Összehajtottam a szalvétámat. – Nem bánja, uram, ha felteszek egy kérdést? Csak mivel ön annyit tud a történelemről... és anyát már nem kérdezhetem meg. Mi a fenét csinálsz? Csak felteszek egy kérdést. Semmiről sem tud. Lena, megkell próbálnunk! – Hát persze – kortyolt egyet Macon a poharából. A zsebembe nyúltam, és kihúztam a medált a zacskóból, amit Amma adott, de a zsebkendőből nem csomagoltam ki. Minden gyertya lángja elaludt. A csillárok fénye elhalványodott, majd teljesen kialudt. Még a zongoraszó is elhallgatott. Ethan, mit művelsz? Semmit sem csináltam. Meghallottam Macon hangját a sötétben. – Mi van a kezedben, fiam? – Egy medál, uram. – Szeretnélek megkérni, hogy tedd vissza a zsebedbe. – A hangja nyugodt volt, de sejtettem, hogy ő nem az. Éreztem, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy összerántsa magát. Könnyed modora eltűnt. A hangja ingerült volt, sürgetést hallottam ki belőle, amit szeretett volna palástolni. Belegyűrtem a medált a zacskóba, és visszatettem a zsebembe. Az asztal másik végén Macon a gyertyatartóhoz érintette az ujjait. A gyertyák egyesével meggyúltak. A lakoma eltűnt az asztalról. A gyertyák fényében Macon arca vészjóslóan sápadt volt. Találkozásunk óta először elcsendesedett, mintha a sorsunk fordulatait egyensúlyban tartó, láthatatlan mérlegre tenné a

választási lehetőségeket. Ideje volt indulnom. Lénának igaza volt, nem kellett volna idejönni. Lehet, hogy oka van annak, hogy Macon Ravenwood sohasem hagyja el a házát. – Elnézést kérek, uram, nem tudtam, hogy ez fog történni. A házvezetőnőnk, Amma, úgy viselkedett, amikor megmutattam neki, mintha a medál nagy hatalommal bírna. De amikor Lena és én ráleltünk, semmi rossz sem történt. Ne mondj neki semmi többet! A látomásokról ne beszélj! Nem fogok. Csak azt akarom tudni, igazam van-e Genevieve-vel kapcsolatban. Feleslegesen aggódott, nem akartam többet elmondani Macon Ravenwoodnak. Minél hamarabb el akartam tiplizni. Felálltam. – Ideje indulnom, uram. Későre jár. – Leírnád nekem a medált? – Inkább parancsolta, mint kérte. Egy szót sem szóltam. Végül Lena kezdett beszélni. – Régi és kopott, egy női fej van a tetején. Greenbrierben találtuk. Macon idegesen forgatta az ezüstgyűrűjét. – Szólnod kellett volna, hogy Greenbrierbe készülsz! Az már nem Ravenwood. Ott nem vagy biztonságban. – Biztonságban voltam. Éreztem. Biztonságban? Mitől? Atyai gondoskodásnál itt mintha többről lett volna szó. – Nem voltál. A határainkon kívül van. Nem tarthatjuk kézben, egyikünk sem. Sok mindent nem tudsz még. Ő pedig... – mutatott rám az asztal túloldalán – Ő aztán semmit sem tud. Nem védhet meg. Nem kellett volna belekeverned. Megszólaltam. Muszáj volt. Úgy beszélt rólam, mintha ott sem lettem volna. – Már régen belekeveredtem, uram. Monogramok is voltak a medál hátoldalán. ECW. ECW Ethan Carter Wate volt, a szépnagybátyám. A másik monogram pedig GKD. Biztosak vagyunk abban, hogy a D Duchannes-t jelent. Ethan, hagyd már abba! Képtelen voltam leállítani magamat. – Teljesen felesleges eltitkolnia bármit is előlünk, mert ami történik, mind a kettőnkkel történik. És akár tetszik, akár nem, éppen most történik! – Egy gardéniával tele váza a falnak repült, és ezer darabra tört. Íme: az a Macon Ravenwood, akivel gyermekkorunk óta ijesztgettek! – Fogalmad sincs, miről beszélsz! – A szemembe nézett, olyan sörét eltökéltséggel, hogy felállt a szőr a hátamon, ö is nehezen fogta vissza magát. Kicsit messzire mentem. Boo Radley felállt, és úgy lépegetett Macon mögött, mint aki prédára les. A szeme kísértetiesen kerek és ismerős volt. Mást ne mondj! Összeszűkültek a szemei. A filmsztár aura eltűnt, és valami sokkal sötétebb jött a helyére. Futni akartam, de a földbe gyökerezett a lábam. Lebénultam. Rosszul ítéltem meg a Ravenwood-házat és Macon Ravenwoodot. Mindkettőtől félnem kellett volna. Amikor végre megszólalt, olyan volt, mintha magában beszélne. – Öt hónap. Fogalmad sincs róla, meddig vagyok hajlandó elmenni, hogy még öt hónapig biztonságban legyen! Hogy mibe kerül ez majd nekem! Hogyan szívja el az utolsó erőmet, hogyan pusztít el! – Lena szó nélkül odament mellé, és kezét a férfi vállára tette. Abban a percben a szemében tomboló vihar olyan hirtelen csendesült le, ahogy jött. Macon összeszedte magát. – Amma okos asszony. Megfogadnám a tanácsát. Visszavinném azt a tárgyat oda, ahol találtátok. Soha többé ne hozd el a házamba! – Macon felállt, és a szalvétáját az asztalra dobta. – Azt hiszem, a könyvtárlátogatással még várnunk kell, ugye? Lena, hazakísérnéd a vendéget? Természetesen felejthetetlen este volt. Nagyon tanulságos. Gyere el máskor is!

A szoba elsötétedett, ő pedig eltűnt. Megráztam magam, és villámgyorsan kiléptem az épületből. Minél hamarabb távol akartam kerülni Lena hátborzongató nagybátyjától és ettől az őrült háztól. Lena velem jött, mintha attól félt volna, hogy valami történni fog velem, amíg elérek az ajtóig. De az előcsarnokban észrevettem valamit, amit eddig nem. A medál. A kísérteties, aranyszemű hölgy az olajfestményen a medált viselte. Megragadtam Lena karját, ő is látta, és megdöbbent. Eddig nem volt ott. Hogy érted ezt? A kép gyerekkorom óta ott lóg. Már vagy ezerszer elhaladtam előtte. Soha nem volt rajta medál!

SZEPT. 15. Az Útelágazás hazaúton alig beszéltünk. Nem tudtam mit mondani, és Lena hálásnak tűnt, hogy nem szólok egy szót sem. Hagyta, hogy a A vezetésre koncentráljak, amire szükségem is volt, hogy a pulzusom helyreálljon. Elhaladtunk az utcánk előtt, de nem érdekelt. Még nem akartam hazamenni. Nem tudtam, mi a helyzet Lénával, a házzal meg a nagybátyjával, de biztos voltam benne, hogy el fogja mondani. – Már túlmentél az utcátokon. – Először szólalt meg azóta, hogy elhagytuk Ravenwoodot. – Tudom. – Mint mindenki más, te is azt hiszed, hogy a nagybátyám őrült. Mondd ki nyugodtan! Az öreg Ravenwood! – Keserű volt a hangja. – Haza kell mennem. Még mindig nem szóltam, a tábornok szobra körül köröztünk. Fakózöld gyep vette körül Gatlin egyetlen, az útikönyvekben is szereplő nevezetességét: Jubal A. Earlynek, a polgárháború hős tábornokának a szobrát. A tábornok szilárdan állt a talapzatán, ami ott és akkor nagyon helytelennek tűnt. Minden megváltozott, minden változik. Én is megváltoztam: olyan dolgokat látok, érzek és csinálok, amelyek egy héttel ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna. A tábornoknak is változnia kellett volna. Lefordultam a Dove Streetre, és a hullaszállítót a járdaszegély mellé kormányoztam, rögtön az ISTEN HOZTA GATLINBEN, A DÉL LEGSZEBB TÖRTÉNELMI ÜLTETVÉNYES HÁZAINAK ÉS VAJAS PITÉJÉNEK OTTHONÁBAN! tábla alá. A pitében nem voltam biztos, a többi igaz. – Mit csinálsz? Leállítottam az autó motorját. – Beszélnünk kell! – Nem szoktam csak úgy éjszaka fiúk kocsijában beszélgetni! – jegyezte meg hanyagul, de hallottam a hangján, hogy kővé dermedt. – Beszélj! – Miről? – Ugye csak viccelsz? – Szerettem volna nem üvöltözni vele. A nyakláncát húzogatta, és egy üdítős doboz karikáját tekergette az ujján. – Mit akarsz, mit mondjak? – Mi lenne, ha elmagyaráznád, mi történt abban a házban? Kibámult az ablakon, át a

sötétségbe. – Dühös volt. Néha kicsit ideges. – Kicsit ideges? Ez alatt azt érted, hogy úgy hajigál a falhoz dolgokat, hogy hozzájuk sem ér, és az ujja érintésével gyújtja meg a gyertyákat? Azt? – Ethan, ne haragudj! – Egészen halk volt a hangja. De az enyém nem. Minél inkább próbálta megkerülni a kérdéseimet, annál dühösebb lettem. – Nem akarom, hogy bocsánatot kérj! Azt akarom, hogy mondd el, mi történik! – Mivel? Kivel? – A nagybátyáddal és a hülye házával, hogy napok alatt átdekorálta! A kaja, ami megjelenik az asztalon, aztán eltűnik! Meg az a dolog a határokkal, meg azzal, hogy téged meg kell védeni! Van elég téma, válassz! Megrázta a fejét. – Nem beszélhetek róla. Amúgy sem értenéd. – Honnan tudod, ha esélyt sem adsz? – Az én családom különbözik a többi családtól. Hidd el, nem viselnéd el! – Ez meg mit akar jelenteni? – Nézz szembe a tényekkel, Ethan! Azt gondolod, hogy más vagy, mint a többiek, pedig nem vagy más! Tőlem pedig azt várod, hogy legyek más, de csak egy kicsit! Nem teljesen más! – Tudod mit? Ugyanolyan bolond vagy, mint a nagybátyád! – Te jöttél a házunkba hívatlanul, és most haragszol, mert nem tetszik, amit láttál! Nem válaszoltam neki. Nem láttam ki az ablakon, és nem tudtam világosan gondolkodni sem. – Azért vagy mérges, mert félsz. Mind féltek. Valahol mélyen ugyanolyan vagy te is, mint a többi! – Nem – néztem rá. – Te félsz. Keserűen felnevetett. – Ja, naná! Amitől én félek, azt te elképzelni sem tudod. – Félsz attól, hogy megbízz bennem. Semmit sem mondott. – Félsz attól, hogy annyira megismerj valakit, hogy észrevedd, ha nem jön iskolába. Végighúzta az ujját a párás ablakon. Reszketős, cikcakkos vonalat rajzolt. – Félsz attól, hogy kivárd, mi sül ki ebből az egészből! A cikcakkos vonal most már egy villámra hasonlított. – Te nem idevalósi vagy. Igazad van. És nem kicsit vagy más, mint a többiek. Még mindig az ablakon bámult ki, nézte a nagy semmit, mert az ablakon nem lehetett kilátni. De én láttam őt. Mindent láttam. – Te fantasztikusan, abszolút, teljesen, totálisan, hihetetlenül más vagy! – Megérintettem a karját, csak az ujjaim hegyével, és máris éreztem azt az elektromos forróságot. – Tudom, mert valahol belül én is olyan vagyok. Mondd el! Kérlek! Miért vagy más? – Nem akarom elmondani. Egy könnycsepp gurult le az arcán. Felfogtam az ujjammal. Égetett. – Miért nem? – Mert ez az utolsó esélyem arra, hogy hétköznapi lány lehessek, még ha csak Gatlinben is. Mert te vagy az egyetlen barátom itt. Mert ha elmondom, nem hiszel majd nekem. Vagy ami még rosszabb, mindent elhiszel. – Kinyitotta a szemét, és a szemembe nézett. – Így vagy úgy, soha többé nem akarsz majd szóba állni velem. Valaki bekopogott az ablakon. Mindketten összerezzentünk. Egy zseblámpa fénye szűrődött be a párás üvegen. Elhúztam a kezem Lena arcától, és káromkodva letekertem az ablakot. – Mi van, gyerekek, eltévedtetek? – Hájas. Úgy vigyorgott, mintha talált volna két fánkot az út szélén. – Nem, uram. Éppen hazafelé tartunk. – Ez nem a maga autója, Mr. Wate. – Nem, uram.

Hosszan Lenára világított. – Akkor indíts haza! Ne várakoztasd meg Ammát! – Igen, uram. – Elfordítottam a slusszkulcsot. A visszapillantó tükörben láttam, hogy Hájas barátnője, Amanda, az anyósülésen vihog.

Becsaptam a kocsi ajtaját. Láttam Lénát, ahogy ott ül a volán mögött a vezetőülésben, és tétovázik. – Holnap találkozunk – mondta végül. – Persze. De én tudtam, hogy nem fogunk másnap találkozni. Tudtam, ha elindul hazafelé, ennyi volt. Pont olyan volt ez is, mint az az elágazás, ami vagy Gatlinbe, vagy Ravenwoodba vitt. Választani kell. Ha nem ezt választja, a hullaszállító elhúz mellettem, és a másik irányba halad majd az elágazás után. Mint az első reggelen. Ha nem engem választ. Nem lehet egyszerre két úton járni. És az egyik útról nem lehet áttérni a másikra. Hallottam, hogy felbődül a motor, de én csak mentem tovább a kapunk felé. A hullaszállító elment. Nem engem választott.

Az ágyamon feküdtem, szemben az ablakkal. Beszűrődött a holdfény, iszonyú idegesítő volt, mert nem tudtam elaludni miatta, pedig már nagyon vártam, hogy véget érjen ez a nap. Ethan! A hangja olyan lágy volt, hogy alig hallottam. Ránéztem az ablakra. Be volt zárva, már korábban megbizonyosodtam róla. Ethan! Ugyan már! Becsuktam a szemem. Az ablakon megzörrent a retesz. Engedj be! Az ablaktáblák kivágódtak. Szívesen hittem volna, hogy a szél tette, de nem járt a levegő. Kimásztam az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Lena állt a ház előtt pizsamában. A szomszédok premier plánban mozizhatnak, Amma viszont infarktust fog kapni. – Gyere le, vagy én megyek fel! Infarktust és agyvérzést. Az ajtó előtti lépcsőre telepedtünk. A farmeremet viseltem, mert nem pizsamában alszom, és ha Amma kisétál, ne azt lássa, hogy alsógatyában dumálgatok egy lánnyal. Reggel temethetnének a hátsó udvarba. Lena hátradőlt, és egy lépcsőfoknak támaszkodott. A veranda málló, fehér mennyezetét

figyelte. – Az utcátok végén majdnem megfordultam, de féltem megtenni. – A hold fényében láttam, hogy a pizsamája zöldes-lilás, olyan kínaiféle. – Aztán hazaértem, és rájöttem, hogy félek nem megtenni. – A körömlakkot piszkálgatta a lábujja körmén, ebből tudtam, hogy van elég mondanivalója. – Nem tudom, hogyan csináljam. Még senkinek sem mondtam el, így nem tudhatom, mi lesz abból, ha elmondom. Beletúrtam a hajamba. – Nekem mindent elmondhatsz. Tudom én, milyen az, ha az embernek őrült családja van. – Azt hiszed, tudod, mi az az őrület. Pedig fogalmad sincs róla. Mély lélegzetet vett. Nem tudom, miről akart beszélni, de nem ment könnyen neki. Láttam, hogy kínlódik a szavakkal. – A családtagjaim és én... különleges képességek birtokában vagyunk. Olyan dolgokat tudunk megtenni, amiket közönséges halandók nem. így születtünk, nem tehetünk róla. Beletelt pár másodpercbe, mire megértettem, miről beszél. Vagy legalábbis azt hittem, hogy értem. Mágia. Hol van Amma, amikor szükségem van rá? Féltem kérdezni, de muszáj volt. – És mik vagytok ti tulajdonképpen? – Annyira hülyén hangzott, hogy alig bírtam kinyökögni. – Igézők – mondta csendesen. – Igézők? Bólintott. – Tudtok igézni, meg átkot szórni, meg ilyeneket? Megint bólintott. Rábámultam. Talán tényleg megőrült. – Mint a boszik? – Ethan, ne légy nevetséges! Kifújtam a levegőt. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Persze, idióta vagyok. Mit is hittem? – Olyan buta az a szó! Mint a béna. Meg a bunkó. Csak egy ostoba sztereotípia. Megremegett a gyomrom. Énem egyik része fel akart rohanni a lépcsőn, bezárkózni, és az ágy alá bújni. A másik részem, a nagyobbik rész viszont maradni akart. Mert hát nem tudtam én ezt valahol legbelül? Persze nem azt tudtam, hogy Lena micsoda, csak azt, hogy van benne valami, valami, ami több a zörgő nyakláncnál és a kitaposott fekete tornacipőnél. Mit várok attól, aki képes záport fakasztani? Aki úgy beszélget velem, hogy nincsen a közelemben? Aki megmutatja a felhőknek, hogy merre szálljanak? Aki a ház előtt állva kinyitja az ablaktábláimat? – Nincs erre valami jobb szó? – Nincs olyan szó, amit mindenkire rá lehetne húzni a családomban. És a tieddel mi van? Ti mind egyformák vagytok? Oldani akartam a feszültséget, tettetni, hogy ő is csak olyan lány, mint a többi. Meg akartam győzni magam, hogy minden rendben lesz. – Aha. Mind bolond. – Mi Igézők vagyunk. Ez a lehető legtágabb elnevezés. Mindannyian rendelkezünk erővel. Mások okosak, megint mások gazdagok, vagy szépek, vagy sportosak – nekünk ez az adomány jutott. Tudtam, mi lesz a következő kérdésem, de nem akartam feltenni. Az már világos volt, hogy a puszta akarata erejével be tud törni egy ablakot. Nem voltam biztos benne, hogy kíváncsi vagyok rá, még mit tud betörni. No, mindegy, kezdtem azt érezni, hogy semmi másról nem folyik itt a szó, mint egy újabb bolond déli családról, olyanokról, mint pl. a Nővérek. A Ravenwoodok ugyanakkor költöztek Gatlinbe, mint a többi família. Miért lennének kevésbé bolondok? Ezt próbáltam meg elhitetni magammal. Lena félreértette a hallgatásomat. – Tudtam, hogy nem kellett volna elmesélnem. Én előre megmondtam, hogy hagyj békén! Most majd azt hiszed, hogy én is bolond vagyok.

– Én inkább azt hiszem, hogy különleges adottságaid vannak. – De szerinted a házunk furcsa. Már beismerted! – Hát, jó lakberendezők vagytok. – Próbáltam nem szétesni. Próbáltam megnevettetni. Sejtem, mibe került neki, hogy elmondta nekem az igazságot. Nem dorongolhattam a földbe. Megfordultam, és felmutattam a dolgozószoba halványan megvilágított, gondosan elzsalugáterezett ablakára az azáleabokrok felett. – Nézd! Látod ott azt az ablakot? Apám dolgozószobája. Egész éjjel dolgozik, és nappal alszik. Nem hagyta el a házat, mióta anya meghalt. Nem mutatja meg, hogy mit ír. – Ez olyan romantikus! – mondta Lena csendesen. – Nem, ez őrültség! De senki sem beszél róla, mert nincs kivel megbeszélni. Legfeljebb Amma, aki mágikus amuletteket hagy a szobámban, és visít, amikor antik ékszereket hozok a házba. Majdnem mosolygott. – Lehet, hogy te is bolond vagy. – Én is bolond vagyok, te is bolond vagy... a ti házatokban szobák tűnnek el, a mienkben emberek. A remete nagybátyád elmebeteg, az én remete apám is az. Nem tudom, szerinted miben különbözünk... Lena megkönnyebbülten mosolygott. – Próbálom dicséretként értelmezni. – Az is. – Figyeltem a mosolyát a holdfényben, igazi, széles mosoly volt. Volt valami abban, ahogyan rám nézett. Arra gondoltam, hogy előrehajolok kicsit, és megcsókolom. Ellöktem magam, és egy lépcsőfokkal feljebb ültem. – Minden oké? – Aha, csak kicsit fáradt vagyok. – Pedig nem voltam az. Órákig ültünk ott, és beszélgettünk. Én a felső lépcsőfokon nyúltam el, ő alattam. Néztük a sötét éjszakai égboltot, aztán a borús hajnali eget, míg rá nem zendítettek a madarak. Mire elindult a hullaszállítóval, felkelt a nap is. Figyeltem, ahogy Boo lassan a kocsi nyomába ered. Ezzel a tempóval estére otthon is lesz. Nem értettem, miért fárasztja magát. Buta kutya. A kezemet a réz kilincsgombra tettem, de alig tudtam rávenni magam, hogy kinyissam az ajtót. Az egész életem fenekestől felfordult, semmi sem volt odabent, ami visszaállíthatta volna. Az agyam olyan volt, mint Amma rántottája a serpenyőben. Mint amilyen a gyomrom volt már napok óta. NYÚL-SZÍ-VŰ. Ezt mondaná Amma. Kilenc betű, és azt jelenti, hogy gyáva. Tényleg félek. Lénának azt mondtam, hogy nem számít, hogy a családjában... mik is vannak? Boszorkányok? Igézők? Nem az a tíz-kettes kategória, amit apám tanított nekem. Ja, ja, nem számít. Nagy hantagép vagyok. Még az a buta kutya is kiszagolta.

SZEPT. 24. Az Utolsó három sor

iztosan mindenki ismeri azt a mondást, hogy valaki úgy érzi m Ba gát, mint akit fejbe kólintottak. Tényleg van ilyen. Amikor Lena visszafordult a kocsival, és megjelent az ajtónk előtt a lila pizsamájában, pontosan ezt éreztem.

Tudtam, hogy egy nap erre is sor kerül majd. De nem tudtam, hogy ilyen lesz. Azóta kizárólag két helyen akartam lenni: Lena mellett, vagy messze tőle, hogy megpróbáljam a dolgokat helyretenni magamban. Nem találtam megfelelő szavakat arra, hogy megfogalmazhassam a kapcsolatunk lényegét. Nem volt a barátnőm, még csak nem is randiztunk. A múlt hét végéig még azt is tagadta volna, hogy barátok vagyunk. Nem tudtam, hogy érez irántam, és Savannah-t sem küldhettem hozzá, hogy kérdezze meg. Nem akartam kockáztatni, ami köztünk van, bármi legyen is az. De akkor miért gondoltam rá minden pillanatban? Miért lettem sokkal boldogabb, amikor megláttam? Úgy éreztem, hogy talán tudom a választ, de hogyan lehetnék biztos benne? Nem tudom, és azt sem tudom, hogyan tudhatnám meg. A fiúk nem beszélnek az ilyen dolgokról. Ha fejbe kólintanak bennünket, kifekszünk.

– Na, szóval mit írsz? Becsukta a spirálfüzetet, amelyet mindenhová magával vitt. A kosárlabdacsapatnak nem volt edzése szerdán, így Lena és én Greenbrier kertjében üldögéltünk, amire szerettem úgy gondolni, hogy a mi helyünk, bár ezt még neki se vallottam volna be. Itt találtuk a medált. Itt magunk lehettünk, senki sem bámult minket, nem tehettek megjegyzéseket ránk. Tanulnunk kellett volna, de Lena a füzetébe írogatott, én meg kilencedjére olvastam el ugyanazt a bekezdést az atomok belső szerkezetéről. A vállunk összeért, de ellentétes irányba néztünk. Én a késő délutáni nap fényében sütkéreztem, ő pedig a mohával borított tölgyfa árnyékában ült. – Semmi különöset. Csak írok. – Jól van, na, nem kell elmondanod. – Próbáltam leplezni a csalódásomat. – De olyan... butaság! – Akkor is elmondhatod! Egy darabig hallgatott, fekete ceruzájával a tornacipője gumis részére firkálgatott. – Néha verseket írok. Kicsi korom óta. Tudom, hogy gáz. – Szerintem nem gáz. Anya is író volt. Apám is író. – Tudtam, hogy mosolyog, pedig nem is néztem rá. – Na, jó, ez rossz példa volt, mert apám tényleg gáz, de nyilván nem az írás miatt. Kíváncsi voltam, odaadja-e a füzetet, hogy beleolvashassak. De nem volt ekkora szerencsém. – Egyszer megmutathatnád őket. – Kétlem. – Ismét kinyílt a füzet, és megindult a toll az üres oldalon. A kémiakönyvre meredtem, és újra felmondtam magamban azt a mondatot, amin már ezerszer végigmentem. Egyedül voltunk. A nap lassan lement, ő meg verset írt. Itt a tökéletes alkalom. – Szeretnéd, ha együtt lógnánk? – Csak lazán. – Nem azt tettük eddig is? Találtam a hátizsákomban egy régi műanyag kanalat, valószínűleg egy pudingos dobozról, annak a végét rágcsáltam. – De. Illetve nem. Izé, mit tudom én, nem akarsz elmenni valahova? – Most? – Beleharapott a müzliszeletébe, átlendítette a lábait, hogy mellém kerüljön, és megkínált vele. Megráztam a fejemet. – Nem most. Pénteken, vagy ilyesmi. Elmehetnénk moziba. -A kémiakönyvbe csúsztattam a kanalat, és becsuktam. – Jaj, de undorító! – grimaszolt Lena, és lapozott egyet. – Micsoda? – Éreztem, ahogyan elvörösödök. Csak egy filmről lenne szó. Idióta! A piszkos kanál-könyvjelzőmre mutatott. – Arra értettem. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. – Aha, rossz szokás. Anyától örököltem. – Szerette az evőeszközöket?

– Nem, a könyveket. Húszat olvasott egyszerre, mindenütt ott volt egy, a konyhaasztalon, az ágya mellett, a fürdőszobában, a kocsinkban, a táskáiban és egy kis kupac minden lépcsőfokon. Minden keze ügyébe akadó dologból könyvjelző lett. Koszos zokni, almacsutka, olvasószemüveg, egy kisebb könyv, villa... – Akár egy piszkos, régi kanál is? – Akár. – Fogadjunk, hogy Amma kiakadt ettől. – Ammát az őrületbe kergette. Várj, hogy is van... – Mélyre kellett ásnom. – MEG-HÁ-BORO-DOTT. – Függőleges kilenc, tizenhárom betű? – Tuti. – Ez az anyukámé volt. – Megfogott egy amulettet, ami a hosszú ezüstláncon csüngött, és amit sohasem vett le. Egy aranymadár volt. – Egy holló. – A Ravenwood-ház jelképe? – Nem. Az Igézők világában a hollók a legnagyobb hatalommal bíró madarak. Egy legenda szerint fel tudják tölteni magukat energiával, aztán azt más formában adják le. Néha rettegnek is tőlük az erejük miatt. – Elengedte a kis medált, ami visszapottyant a helyére, egy furcsa írással ellátott korong és egy fekete gyöngy közé. – Sok amuletted van. Egy hajtincset a füle mögé dugott, és lenézett a láncra. – Ezek nem feltétlenül amulettek. De mind jelent valamit a számomra. – Megfogta a kis üdítősdoboz-karikát. – Ez az első szénsavas narancs, amit valaha ittam, a savannah-i házunk verandáján. Nagymama vette nekem, mert aznap Valentin-nap volt, én meg sírva jöttem haza, mert senki sem tett semmit a Valentin-napi cipősdobozomba. – De helyes! – Ha neked a helyes ugyanaz, mint a tragikus... – Az a helyes, hogy megtartottad. – Én mindent megtartok. – Ez micsoda? – A fekete gyöngyre mutattam. – Twyla nénikém adta. Barbadoson, egy eldugott helyen bányászszák azt a követ, amiből készült. Azt mondta, szerencsét hoz. – Klassz nyaklánc. – Abból, amilyen óvatosan nyúlt hozzá ezekhez az apróságokhoz, láthattam, hogy sokat jelentenek neki.

– Tudom, hogy más csak egy rakás kacatot lát benne. De én soha sem laktam sehol hosszú ideig. Soha nem laktam ugyanabban a házban, ugyanabban a szobában néhány évnél tovább, és néha úgy érzem, hogy semmim sincs, csak ezek a kis emléktárgyak. Sóhajtottam, és kitéptem egy fűszálat. – Bár én is élhettem volna máshol! – De itt vannak a gyökereid! A legjobb barátodat születésetek óta ismered, a szobád mindig a déd volt. Fogadjunk, hogy az ajtófélfán ott vannak a kis rovátkák, amelyekkel a magasságodat mérték. – Tényleg ott vannak. Kicsit meglöktem a vállammal. – Ha akarod, téged is odamérlek az ajtófélfámhoz. Megörökítelek az örökkévalóságnak a Wate-házban. – Belemosolygott a füzetébe, és ő is lökött egy kicsit rajtam. A szemem sarkából láttam, hogy a lemenő nap megvilágítja a fél arcát, egy füzetoldalt, a hullámos fekete tincseit és a fekete Converse cipőket. Mozi? A péntek jó lesz. Becsúsztatta a müzliszeletét a füzetbe, és becsukta. Kopott, fekete tornacipőnk orra összeért.

Minél többet gondoltam a péntek estére, annál idegesebb lettem. Nem randiztunk, hivatalosan nem – ezt tudtam. És ez volt a probléma egyik fele. Szerettem volna, ha randizunk. Mit kell csinálni, amikor rájön az ember, hogy érzelmeket táplál egy olyan lány iránt, aki még a barátságot is nehezen fogadja el? Egy lány iránt, akinek a nagybátyja kidobott a házából, és akit a te otthonodban sem látnak szívesen? Egy lány iránt, akit minden ismerős gyűlöl? Egy lány iránt, aki veled osztozik az álmaidban, de az érzéseidben lehet, hogy nem? Lövésem sem volt, éppen ezért nem csináltam semmit. Ettől függetlenül csütörtök este Lenára gondolva majdnem átugrottam hozzájuk – ugrottam volna, ha nem a városon kívül lakott volna, és ha nekem lett volna kocsim. Meg ha a nagybátyja nem Macon Ravenwood lett volna. Ez a sok „ha" tartott vissza attól, hogy totál hülyét csináljak magamból. Minden nap olyan volt, mintha valaki másnak az életét élném. Soha semmi sem történt velem, most meg egyszerre minden – a minden alatt Lénát értem. Egy óra most egyszerre tűnt hosszabbnak és rövidebbnek.

Mintha kiszívtam volna a használt levegőt egy óriási lufiból, és az agyam nem jutott volna elég oxigénhez. A felhők érdekesebbek, az ebédlő kevésbé undorító, a zene kellemesebb, a szakállas viccek poénosabbak lettek, a Jackson meg szürkészöld ipari épületek katyvaszából térkép lett – térkép, melynek számos pontján belefuthattam Lénába. Ok nélkül vigyorogtam, a fülhallgatóimat a fülemben hagytam, hogy nyugodtan végigfuthassak fejben a beszélgetéseinken, hogy még egyszer hallhassam a szavait. Láttam már ilyet. De még sohasem éreztem.

Pénteken egész nap jó hangulatban voltam, ami miatt az osztályteremben használhatatlanná váltam, viszont az edzésen utolérhetetlenné. Valamibe muszáj volt belefeccölni azt a rengeteg energiát. Még az edző is észrevette, és edzés után félrehívott: – Ha így dolgozol, Wate, megcsíphetsz egy ösztöndíjat jövőre. Link bevitt Summerville-be az edzés után. A srácok is moziba akartak menni, amire gondolnom kellett volna, hiszen a Cineplexben csak egy terem volt. De késő bánat, és különben sem érdekelt már semmi. Amikor a Roncsot leparkoltuk a mozi előtt, Lena már várt. Ott állt a sötétben, a ragyogóan megvilágított bejárat előtt. Lila pólóban volt, amire egy, a nőies alakját kiemelő, szűk, fekete ruhát húzott. Alatta kitaposott fekete bakancsot viselt, ami a nőiességet legott sztornózta. Az előcsarnokban a summerville-i szakképzősök mellett a teljes hajrálánycsapat is képviselte magát, karöltve a kosarasokkal. A jókedvem kezdett elpárologni. – Szia! – Elkéstél! Megvettem a jegyeket. – Lena szemei kifürkészhetetlenek voltak a sötétben. Követtem. Hát ez remekül indul. – Wate! Ide! Ide! – Emory hangja átsüvített az árkádok alatt, és sikerült túlüvöltenie a tömeget meg a nyolcvanas évek slágereit.

– Wate, csak nem randid van? – Most Billy kezdett cukkolni. Earl egy szót sem szólt, de csak azért, mert egyébként sem volt beszédes. Lena nem vett róluk tudomást. Megdörzsölte a homlokát, és úgy menetelt előttem, mintha látni sem akarna. – Aha, elkezdtem élni! – üvöltöttem át a tömeg felett. Hétfőn még megkapom a magamét ezért. Utolértem Lénát. – Ne haragudj már! Megpördült, hogy a szemembe mondhassa: – Ez így nem fog működni, ha te az a fajta ember vagy, aki az utolsó pillanatban esik be a moziba, mert utálja végignézni az előzeteseket! Vártalak. Elvigyorodtam. – Az előzeteseket, a stáblistát és a táncoló pattogatottkukorica-árust. Elnézett mellettem a barátaim felé, vagyis azok felé, akik eddig barátként funkcionáltak az életemben. Ne törődj velük! – Vajjal vagy anélkül? – Bosszús volt. Elkéstem, neki meg egyedül kellett szembenéznie a Jacksonos hordával. Most rajtam volt a sor. – Vajjal – vallottam be, tudva, hogy rossz a válasz. Lena grimaszolt. – De sót kérek rá! – mondtam. Megint elnézett mellettem, majd vissza rám. Egyre közelebbről hallottam Emily kacagását. Nem érdekelt. Lena, ha menni akarsz, csak szólj! – Vaj és só nélkül, csokidarabokkal. Jó lesz, meglátod! – mondta, és a válla ellazult egy kicsit. Máris jó. A hajrálányok és a srácok elhúztak mellettünk. Emily feltűnően kerülte a pillantásomat, Savannah meg úgy ment el Lena mellett, mintha valami levegőben is terjedő vírusa lenne. El tudtam képzelni, mit mesélnek majd otthon. Megfogtam Lena kezét. Ismét átfutott a testemen egy különös érzés, de nem az az erős ütés volt, mint akkor éjszaka, az esőben. Inkább összekuszálta az érzékeimet. Mintha egyszerre éreznéd, ahogy a strandon felborít egy hullám, és beburkol egy elektromos takaró, miközben odakint szakad az eső. Engedtem, hogy a hatalmába kerítsen. Savannah észrevette a mozdulatomat, és oldalba bökte Emilyt. Nem muszáj ezt tenned. Megszorítottam a kezét. Mit? Ezt? – Helló, tesók! Láttátok a srácokat? – csapott a vállamra Link. A kezében a legnagyobb vödör vajas kukorica és egy hatalmas pohár kék jégkása volt. A Cineplexben aznap este egy rejtélyes gyilkossági történet ment. Ammának tetszett volna, ismerve vonzódását a rejtélyek és a hullák iránt. Link előrement a srácokhoz, és útközben a szakképzős csajokat stírölte. Nem azért, mert nem akart Lénával együtt mutatkozni, hanem azért, mert feltételezte, hogy szeretnénk kettesben maradni. Persze hogy szerettünk volna. Legalábbis én. – Hol akarsz ülni? Elöl, középen? Vártam, hogy eldöntse. – Inkább hátul – mondta, én pedig követtem az utolsó sorig. A Gatlini fiatalok főleg csókolózni jártak a Cineplexbe, tekintve, hogy az összes film, amit itt vetítettek, már megjelent DVD-n. Az utolsó három sorba pedig kifejezetten eme nemes célból ült le az ember. A Cineplex, a víztorony, és nyáron a tó... ennyi. Ezenkívül akadt még néhány eldugott mosdó és alagsor, de tényleg ennyi. Tudtam, hogy mi nem fogunk csókolózni, de még ha úgy is álltak volna a dolgok közöttünk, akkor sem ide hozom Lénát. Ő nem az a fajta lány volt, akit az ember a Cineplex utolsó három sorába visz csókolózni. Ennél többet érdemelt.

De ő választotta a helyet, és én tudtam, hogy miért akar oda ülni. Az utolsó sornál semmi sem lehetett messzebb Emily Asheréktől. Figyelmeztetnem kellett volna. Még el sem kezdődött a film, a többiek máris egymáson lógtak. Mindketten a kukoricánkat néztük, mert nem tudtunk máshová nézni. Miért nem mondtad? Nem tudtam. Hazudsz. Tökéletes úriember leszek, ígérem. Próbáltam az agyam hátsó részébe zárni az érzéseimet, és igyekeztem teljesen semleges dolgokra gondolni: az időjárásra és a kosárlabdára. Egyszerre nyúltunk a kukoricáért, összeért a kezünk, ami megint forró-jeges hullámokat áramoltatott át rajtam. Elzárás. Leválás. Zsákolás. Hirtelen ezek ugrottak be a Jackson kosaras nagykönyvéből. Nehezebb lesz, mint gondoltam. A film borzalmas volt. Alig telt el tíz perc, és tudtam, mi lesz a vége. – Az a pasas volt az – súgtam. – Mi? – Az a pasas. Ő a gyilkos. Nem tudom, hogy kit ölt meg, de ő lesz az. – Ez volt a másik oka annak, hogy Link nem akart mellettem ülni. Mindig tudtam a film végét már az elején, és képtelen voltam tartani a számat. Én így fejtettem rejtvényt. Ezért voltam mindig jó a számítógépes játékokban, a vásári trükkökben, és ezért vertem meg apámat sakkban. Az első lépésből kitaláltam a többit. – Honnan tudod? – Csak tudom. Mi lesz a vége? Tudtam, mire kíváncsi. De most először nem tudtam a választ. Happy end. Nagyon-nagyon happy. Hazudsz. És most a csokidarabokat! Belenyúlt a pólóm zsebébe, hogy kihúzza a zacskót. Csakhogy a rossz oldalt választotta, valami olyasmibe akadt a keze, amire a legkevésbé számított. A bőrzacskó volt ott, a kis kemény dudor. Mindketten tudtuk, hogy a medál az. Lena riadtan felegyenesedett, kihúzta a zacskót a zsebemből, és úgy tartotta, mint egy döglött egeret. – Ez miért van még mindig a zsebedben? Csssssst! – Kezdtük bosszantani a körülöttünk ülőket, ami azért volt vicces, mert nem is nézték a filmet. – Nem hagyhattam a házban. Amma úgy tudja, hogy eltemettem. – Lehet, hogy jobb lett volna. – Nem mindegy? Ennek a smukknak saját akarata van. Szinte sohasem működik. Eddig mindig ott voltál, amikor működött. – Befognátok? – Az előttünk ülő párocska feljött levegőért. Lena felugrott, és leejtette a medált. Mindketten utánanyúltunk. Mint egy lassított felvételen, láttam, hogy lehullik róla a zsebkendő. Alig tudtam kivenni a fehér négyzet alakot a sötétben. A vetítővászon egy fénycsóvává alakult, és már éreztük is a füstöt... Rágyújtani egy házat az asszonyokra. Nem lehet igaz. Mama! Evangeline! Genevieve agya villámgyorsan pörgött. Talán még nem késő. Rohanni kezdett, nem törődve a ruhájába kapaszkodó ágakkal, sem Ethan és Ivy kiáltásaival A bokrok szétnyíltak, és két szövetségi katonát pillantott meg annak a háznak a romjai előtt, amit valaha Genevieve nagyapja épített. A szövetségiek épp egy tálcányi ezüstöt szórtak egy

katonai hátizsákba. Genevieve ruhája lobogott a tüzek keltette szélben. – Mi a fene... – Kapd el, Emmett! – mondta az egyik tizenéves katona a másiknak. Genevieve kettesével szedte a lépcsőket, és fulladozott a bejárati ajtó helyén betóduló füstben. Nem volt eszénél. Mama! Evangeline! Fájt a tüdeje. Érezte, hogy kiszalad a lába alóla talaj. A füst miatt? El fog ájulni? Nem, valami más volt. Egy kéz a csuklóján, ami lefelé rángatja. – Hova-hova, kislány? – Engedjen el! – sikoltotta Genevieve, hanga rekedt volt a füsttől A hátát beleverte a lépcsőfokokba, miközben a kék-arany egyenruhás katona lefelé rángatta. Aztán a fejét verte be. Forróságot érzett, majd valami nedvesség csöpögött le a gallérján. Szédült, össze volt zavarodva, és teljesen kétségbeesett. Egy lövés. Olyan hangos, hogy magához térítette a lányt, ahogy keresztülrepesztett a sötétségen. A csuklóját szorító kéz engedett. Erőltette a szemét, hogy összpontosítani tudjon. Még két lövés. Uram, könyörgöm, hagyd meg mama és Evangeline életét! Talán túl sokat kért, vagy nem a megfelelő kérést fogalmazta meg. Mert amikor a harmadik test is a földre zuhant, már képes volt kivenni Ethan szürke egyenruháján a vérfoltot. Azok a katonák lőtték le, akik ellen már nem akart harcolni. A vér szaga a puskaporral és az égő citrom bűzével keveredett. Már ment a stáblista, a lámpákat is felkapcsolták. Lena szeme még csukva volt, hátradőlt a székében. A haja kócos volt, és egyikünk sem kapott levegőt. – Lena, jól vagy? Kinyitotta a szemét, felhajtotta a székeinket elválasztó karfát, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy annyira reszket, hogy beszélni sem tud. Tudom. Én is ott voltam. Még mindig ugyanúgy ültünk, amikor Link és a többiek elvonultak mellettünk. Link kacsintott, és a levegőbe öklözött, mintha az én öklömhöz érintené a magáét. Minden meccsen ezt csinálja, amikor különlegesen szép kosarat dobok. De tévedett. Mindenki tévedett. Az utolsó sorban ültünk, és nem csókolóztunk. Éreztem a vér szagát, és a lövések még ott csengtek a fülemben. Láttunk egy embert meghalni.

OKT. 9. Az Összejövetel

mozi után már nem kellett sokat várni. Máris arról beszéltek, Ahog y az öreg Ravenwood unokahúga Ethan Wate-tel jár. Ha nem szegény Ethan Wate-ről, akinek meghalt az anyukája, lett volna szó, biztosan még gyorsabban és még kegyetlenebbül kezdtek volna pletykálni. Még a csapattársaimnak is akadt mondanivalója. Csak kicsit tovább tartott nekik kimondani, mert nem adtam rá alkalmat, hogy beszéljenek.

Bár normális esetben háromszor is tudok ebédelni egy nap, a Cineplex óta kihagytam a déli kajálások felét, legalábbis azokat, amiket a csapattal kellett volna töltenem. De hány napig lehet fél szendvicsen tengődni, és ugyan hová lehet itt elbújni? Tényleg képtelenség volt elrejtőzni. A Jackson gimi olyan volt, mint Gatlin, csak kicsiben. A fiúk is észrevették, hogy időnként eltűnök. Mint már említettem, muszáj volt megjelenni a névsorolvasásokon, és ha egy lány miatt ezt nem tetted meg, ráadásul ez a lány nem volt rajta az engedélyezettek listáján – amit Emily és Savannah állított össze –, a dolgok kezdtek bonyolulttá válni. És ha ez a lány ráadásul egy Ravenwood volt – mert Lena az volt a szemükben –, a dolgok elviselhetetlenné is válhattak. Ki kellett állnom magamért! Fel kellett vennem a harcot az ebédlő ellen! Nem számít, hogy igazából nem is járunk. A Jacksonban, ha együtt ebédeltél egy lánnyal, az olyan volt, mintha a víztorony mögött parkoltatok volna. Mindenki a legrosszabbra, vagyis a legtöbbre gondolt. Amikor Lena és én először vonultunk be az ebédlőbe együtt, ő majdnem sarkon fordult és kiment. Megragadtam a táskája pántját. Ne őrülj meg! Csak ebédelni jöttünk.

– Valamit a szekrényemben hagytam! – Megfordult, de én tartottam a pántnál fogva. A barátok együtt ebédelnek. Nem. Mi nem. Úgy értem, itt nem. Felkaptam két narancssárga műanyag tálcát. – Tálca? – Odalöktem a tálcát elé, és rádobtam egy szelet pizzát. Dehogynem. Gyáva nyúl! Azt hiszed, nem próbáltam már ezelőtt? Velem még nem próbáltad. Azt hittem, azt akarod, hogy máshogy alakuljanak a dolgok, mint a régi iskoládban. Lena kétkedve nézett rám. Nagy levegőt vett, és egy tányér répát meg zellert pottyantott a tálcámra. Ha ezt megeszed, bárhová leülök veled. A répára néztem, aztán végig az ebédlőn. A fiúk már gyülekeztek az asztalunknál. Bárhová?

Ha egy filmben szerepeltünk volna, leültünk volna a fiúkhoz, akik így egy életre szóló leckét kapnak abból, hogy nem igazságos valakit a külseje alapján megítélni, és hogy teljesen rendben van az, ha valaki különbözik a többiektől. Lena pedig azt tanulta volna meg, hogy nem minden sportoló ostoba és sekélyes. A moziban ez mindig működött, csakhogy ez nem mozi volt. Ez Gatlin volt, ami nagyban behatárolta, mi történhet. Link elkapta a pillantásomat, amikor az asztal felé indultam, és megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, hogy „Na ne, ezt ne, tesókám!" Lena mögöttem jött, menekülésre készen. Kezdtem látni, mi lesz ennek a vége, és ebben a változatban senki sem tanult semmi értékelhetőt. Már majdnem megfordultam, amikor Earl rám nézett. Abban a pillantásban benne volt minden. Az volt benne, hogy ha idehozod a csajt, véged van. Lena is láthatta ezt a pillantást, mert mire visszafordultam, már nem volt ott.

Earlt bízták meg azzal, hogy edzés után beszéljen a fejemmel, ami azért volt vicces, mert a beszéd sohasem volt az erőssége. Leült a padra az öltözőszekrényem elé. Tudtam, hogy előre eltervezett dologról van szó, mert Earl egyedül volt, és Earl máskor szinte sohasem volt egyedül. Nem vesztegette az időt. – Ne csináld, Wate! – Semmit sem csinálok! – Nem fordultam el a szekrényemtől. – Nyugi van! Ez nem te vagy. – Igen? És mi van, ha mégis? – Magamra húztam a Transformers pólómat. – A fiúknak nem tetszik a dolog. Ha ezen az úton haladsz, nincs visszatérés. Ha Lena nem tűnt volna el az ebédlőből, Earl már tudná, hogy teszek arra, mit gondolnak. Már egy ideje teszek rájuk. Becsaptam a szekrényem ajtaját, de lelépett, így nem mondhattam el neki, hogy mit gondolok róla és arról a zsákutcáról, amelyben az életét éli. Sejtettem, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés. Nem hibáztattam Earlt. Életemben először egyetértettem vele. A fiúk járták a maguk útját, én jártam az enyémet. Ezen nincs mit vitatkozni.

Azonban Link nem akart cserbenhagyni. Edzésre is elmentem, sőt, még passzokat is kaptam. Jobban játszottam, mint valaha, nem számított, mit mondanak, vagy inkább mit nem mondanak az öltözőben. Amikor a fiúkkal voltam, nem mutattam nekik, hogy a világom kettészakadt, hogy még az égnek is más a színe, és hogy nem érdekel, ott leszünk-e az állami döntőben. Lena járt az eszemben, bárhol voltam, bárkivel. Erről sem beszéltem sem az edzésen, sem ma edzés után, amikor Link és én beugrottunk a Stop & Lopba feltankolni. A fiúk ott voltak, és Link kedvéért megpróbáltam úgy tenni, mintha én is a csapathoz tartoznék. A szám tele volt porcukros fánkkal, amelyet majdnem egészben nyeltem le, amikor kiléptem a tolóajtón. Egy lány. A második legcsinosabb lány, akit életemben láttam. Kicsit idősebb lehetett nálam, mert bár ismerősnek tűnt, biztos voltam abban, hogy a gimiben sohasem láttam. Olyan lány volt, akire minden fiú emlékezne. Valami zenét üvöltetett, amit még sohasem hallottam, és egy fekete-fehér Mini Cooper kabrió kormánya mögött ült, amellyel egyszerre két parkolóhelyet foglalt el. Észre sem vette az elválasztó vonalakat, vagy nem törődött velük. Egy nyalókát szívogatott, mintha cigi lenne, a meggyszínű cukorka vörösre festette amúgy is piros, dús ajkait. Ránk nézett, és felhangosította a zenét. Egy pillanat alatt átlendítette a lábait a kocsiajtón, és már előttünk is állt, szájában a nyalókával. – Frank Zappa. Drowning Witch, vagyis A fuldokló boszorka. Még nem is éltetek, amikor ez a szám ment. – Lassan közelebb jött. Olyan lassan, mintha időt akarna adni nekünk, hogy jól megbámulhassuk. Bámultuk is, be kell hogy valljam. Hosszú, szőke haja volt, fél arcába egy, a frufrujánál hosszabb rózsaszín tincs lógott. Hatalmas fekete napszemüveget és rövid, fekete rakott szoknyát viselt. Mint egy gótikus hajrálány. A tanktopja olyan vékony anyagból volt, hogy átlátszott rajta fekete melltartója, és minden más. Volt is mit nézni. Fekete motoros csizma, köldök-piercing és tetkó. A tetkó fekete volt, valami törzsi jelkép lehetett a köldöke körül, de ilyen messziről nem láttam jól, bámulni meg nem akartam. – Ethan? Ethan Wate? Megtorpantam, mire hátulról fél kosárcsapat belém ütközött. – Ne már... – Shawnt ugyanúgy meglepte, mint engem, hogy a nevemen szólít. Olyan srác volt, aki nem hagyta a dolgokat annyiban. – Szexi. – Link tátott szájjal vakulta. – OSZF. Olyan Szexi, hogy már Fáj. – Linknél a legmagasabb kategória. Még Savannah Snownál is magasabb. – Zűrösnek tűnik. – Minden szexi csaj zűrös. Ez a lényeg.

A lány egyenesen hozzám lépett, a nyalókáját szopogatva. – Melyikőtökben tisztelhetem Ethan Wate-et? – Link előretolt. – Ethan! – kiáltotta a lány, és a nyakamba ugrott. A keze olyan hideg volt, mintha jeget tartott volna benne. Megborzongtam, és hátraléptem. – Ismerlek? – Aligha. Ridley vagyok, Lena unokatesója. Hmm... bárcsak én találkoztam volna veled előbb! Lena említésére a fiúk megint furcsán néztek rám, és kelletlenül a kocsijaikhoz hátráltak. Az Earllel való beszélgetésem után a fiúk és én kimondatlan egyezményt kötöttünk Lénával kapcsolatban, már ha ez egyezménynek számít. Én nem beszéltem róla, ők nem kérdeztek, és mindkét fél egyetérteni látszott abban, hogy ez így is marad. Ne kérdezz, ne mondj semmit! Nem tarthatott örökké a dolog, főleg, hogy Lena fura rokonai egyre-másra kezdtek feltünedezni a városban. – Unokatesó? Említett volna Lena egy bizonyos Ridley-t? – Tudod, az ünnepekre jöttem. Del nénivel. Kicsit tökfej. Már emlékszel? Tényleg, Macon említette a vacsoránál. Megkönnyebbülten vigyorogtam, bár a gyomrom még mindig görcsben állt, tehát annyira azért nem lehettem megkönnyebbülve. – Ja, tényleg, bocs. Az unokatesók. – Kis szívem, az egyetlen igazi unokatesó előtted áll. A többiek csak gyerekek, akiket anyám utánam pottyantott ki. – Ridley visszaugrott a Mini Cooperbe. De tényleg ugrott, átlendült az ajtó felett, egyenesen a vezetőülésbe. Nem vicceltem, amikor a hajrálány dolgot említettem. A lánynak erős lábai voltak. Láttam, hogy Link még mindig a Roncs mellől bámul. Ridley megütögette az ülést maga mellett. – Ugorj be. Vőlegény, mindjárt elkésünk! – Én nem... úgy értem, mi nem... – Jaj, de cuki vagy! Szállj csak be! Nem akarod, hogy elkéssünk, ugye? – Miről késnénk el? – A családi vacsoráról. A Nagy Ünneplésről. Az Összeröffenésről. Mit gondolsz, mi miatt küldtek engem ide, Gatfingbe, hogy megtaláljalak? – Nem tudom. Lena nem hívott meg. – Nos, nincs az az isten, aki eltántoríthatná Del nénit attól, hogy lecsekkolja az első fiút, akit Lena hazahoz. Így aztán odarendelt téged. Lena a vacsival van elfoglalva, Macon bácsi „alszik", tehát én húztam a rövidebb szál gyufát. – Nem is vitt haza. Csak beugrottam egy este a házi feladattal. Ridley kinyitotta az ajtót. – Ugorj be. Rövid Gyufa! – Lena meghívott volna, ha azt akarná, hogy ott legyek. – Már akkor tudtam, hogy mindenképpen be fogok szállni az autóba, amikor ezeket a szavakat kimondtam. Tétováztam egy cseppet. – Mindig ilyen vagy? Most flörtölsz velem? Mert ha csak a félénket játszod, csak szólj, indulunk a nádasba, és egymásnak esünk! Beszálltam. – Rendben. Mehetünk.

Felém nyúlt, és jéghideg kezével elsöpörte a szememből a hajamat. – Szép a szemed, Vőlegény! Nem kellene takargatnod!

Nem emlékszem arra, mi történt az úton, amíg Ravenwoodig értünk. Olyan zenét hallgatott, amit én sosem hallottam, és elkezdtem beszélni, és csak beszéltem,

csak beszéltem, és olyan dolgokat mondtam el neki, amit azelőtt senkinek, csak Lénának. Nem tudom megmagyarázni. Mintha nem tudtam volna uralni a számat. Meséltem neki anyáról, hogyan halt meg, pedig erről senkivel sem szoktam beszélni. Meséltem neki Ammáról, hogy kártyajós, és hogy olyan nekem, mint az anyám, leszámítva az amuletteket, a bábukat és a kiszámíthatatlan természetét. Meséltem neki Linkről, és arról, hogyan változott meg Link anyja, aki most minden idejét azzal tölti, hogy boldog-boldogtalannak elmondja, hogy Lena éppen olyan bolond, mint Macon Ravenwood, és minden gatlini diákra veszélyt jelent. Meséltem neki apámról, hogy elzárkózik a dolgozószobába a könyveivel és a titkos festménnyel, amit még sohasem láthattam, hogy úgy érzem, nekem kell megvédenem őt, bár amitől meg kellett volna védeni, sajnos már megtörtént. Meséltem neki Lénáról, a találkozásunkról az esőben, arról, hogy úgy tűnik, mintha azelőtt is ismertük volna egymást, mielőtt találkoztunk, és a zavaros ablakjelenetről. Olyan érzés volt, mintha kiszívná belőlem ezeket az infókat, ahogy a ragacsos piros nyalókáját is szívogatta vezetés közben. Minden erőmre szükségem volt, hogy ki ne bökjem a medált és az álmokat. Talán azért tudtam vele ilyen kötetlenül beszélgetni, mert Lena unokatesója volt. De az is lehet, hogy valami teljesen más oka volt. Ezeken a dolgokon morfondíroztam, amikor befordultunk a Ravenwood-ház elé. Kikapcsolta a zenét. A nap már lement, a nyalóka elfogyott, én meg végre elhallgattam. Hát ez meg hogy történt? Ridley közelebb hajolt hozzám. Az arcom tükröződött a napszemüvegében. Belélegeztem az illatát. Édes volt, és egy kicsit dohos, nem olyan, mint Lena, de valamiért mégis ismerős. – Nem kell félni. Rövid Gyufa. – Igen, miért is kellene? – Tuti jó parti vagy. – Rám mosolygott, és a szeme felvillant. A szemüvege mögött aranyló fényt láttam, mintha egy aranyhal csillant volna meg a sötét tóban. A szeme hipnotikus volt, még a szemüvegen keresztül is. Talán ezért is viselte. – Milyen kár, hogy valószínűleg soha többé nem akarsz majd találkozni vele, ha megismered az összes rokont! A családunk nem kicsit buggyant. – Kiszállt az autóból, én pedig követtem. – Nálad is buggyantabb? – Maximálisan. Frankó. Hideg kezével megérintette a karomat, amikor a lépcsőhöz értünk. – És Vőlegény, ha Lena kidob, márpedig öt hónap múlva ki fog hajítani, hívj fel! Tudod, hol találsz meg. – Azzal hirtelen nagyon hivatalosan belém karolt. – Szabad? A szabad kezemmel intettem neki. – Persze. Csak utánad. – A lépcső felnyögött kettőnk súlya alatt. A bejárati ajtóig cígöltem Ridley-t, és néha elcsodálkoztam azon, hogyhogy nem szakad le a lépcső. Bekopogtam, de nem jött válasz. Felnyúltam, és megérintettem a holdat. Az ajtó lassan kinyílt... Ridley óvatosnak tűnt. Amikor átsétáltunk az előcsarnokon, szinte éreztem, hogy van valami a levegőben, mintha a hangulat megváltozott volna odabent, de csak alig észrevehetően. – Szervusz, anya. Egy gömbölyded asszony, aki tökökkel és aranylevélkékkel díszítette a kandalló párkányát, összerezzent, és leejtett egy fehér tököcskét. Belekapaszkodott a kandallópárkányba, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Júlia! Vagyis Ridley! Mit csinálsz te itt? Össze vagyok zavarodva. Azt

hittem, hogy... Tudtam, hogy valami nincsen rendben. A köszönésből ítélve nem tűnt átlagos anya-lánya kapcsolatnak az övéké. – Jules? Te vagy az? – Ridley fiatalabb, talán tízéves kiadása rontott be az előcsarnokba Boo Radley-vel, aki most ragyogó kék köpenyt viselt a hátán. Felöltöztetik a házifarkast... mintha nem lenne elég szokatlan dolog amúgy is a házban. A kislánynak mindene ragyogott. Szőke haja volt és szikrázóan kék szeme, mintha a napsütéses délutáni égbolt darabkái világítottak volna az arcában. Mosolygott, de aztán összeráncolta a homlokát. – Azt mondták, hogy elmentél. Boo morogni kezdett. Ridley kitárta a karját, és várta, hogy a kislány odafusson hozzá, de az nem mozdult. Ekkor Ridley előrenyújtotta a karját, és kinyitotta a tenyerét. Egy piros nyalóka volt az egyikben, a másikban pedig egy Boohoz hasonló kék köpenykét viselő egérke szaglászott. Olcsó vásári trükk. A kislány előrelépett, kicsit tétovázva. Mintha a nővérének érintés nélkül is hatalmában állt volna, hogy magához rántsa a húgát. Mint a hold és a dagály... Én is éreztem. Amikor Ridley megszólalt, a hangja búgó volt, és puha, mint a bársony. – Gyere ide, Ryan! Anya csak viccelt, meg akart ríkatni. Nem mentem el sehova. Itt vagyok. Gondolod, hogy a nővérkéd valaha elhagyna? Ryan elvigyorodott, és Ridley-hez ugrándozott, mintha a nyakába akarna ugrani. Boo ugatott. Egy pillanatra Ryan megmerevedett a levegőben, mint azok a rajzfilmhősök, akik véletlenül lezuhannak egy szikláról, de néhány másodpercre megállnak a semmiben, mielőtt földet érnének. Ryan a padlóra zuhant, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. A ház fényei felgyulladtak, mintha színpadon álltunk volna, és a világítás jelezné, hogy vége van a felvonásnak. Ebben a fényben Ridley vonásai éles árnyékot vetettek. A fény mindent megváltoztatott. Ridley eltakarta a szemét, és bekiáltott. – Ugyan már, Macon bácsi, muszáj ezt? Boo előreszökkent, és Ryan és Ridley közé helyezkedett. Morogva közelebb és közelebb húzódott, a szőr felállt a hátán, így még inkább farkasra hasonlított. Ridley nem tudta Boot a bűvkörébe vonni. Ridley ismét szorosan belém karolt, és morogva felnevetett. Vagy valami ilyesmi. Nem volt túl barátságos hang. Össze akartam szedni magam, de úgy éreztem, hogy a torkom vizes zoknikkal van tele. Egyik kezével a karomat fogta, a másikat felemelte a feje fölé, és a mennyezet felé intett. – Ha már muszáj bunkónak lenni... – Minden fény kialudt a házban. Az egész házban. Macon hangja hűvösen csengett a halovány árnyékok irányából. – Ridley, kedvesem! Ma este nem számítottunk rád. Nem számítottak rá? Miről beszél? – A világért se mulasztanám el az Összejövetelt. Nézd, vendéget is hoztam. Vagyis, mondhatjuk úgy is, hogy én vagyok az ő vendége. Macon lesétált a lépcsőn, a szemét nem vette le Ridley-ről. Két oroszlán kerülgette egymást az arénában, én meg középen álltam. Ridley kijátszott engem, én meg belementem. Megszívtam. Ez a lány mindenkit szívatott. Ő bezzeg csak a nyalókáját szívta! – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Biztosan várnak már máshol. Ridley hangos cuppanással vette ki a szájából a nyalókát. – Mint már említettem, nem szeretném kihagyni az ünnepséget. Különben is, nem akarhatod, hogy Ethant egészen hazáig vigyem. Miről beszélgetnénk? Szerettem volna javasolni, hogy tűnjünk el, de képtelen voltam kimondani a szavakat. Mindenki az előcsarnokban állt, és a másikra meredt. Ridley egy oszlophoz támaszkodott. Macon törte meg a csendet. – Miért nem kíséred Ethant az ebédlőbe?

Biztosan emlékszel még rá, hogy merre van. – De Macon... – szólt közbe az a nő, akit én Del néninek gyanítottam, és aki szemmel láthatóan pánikba esett, mert fogalma sem volt róla, hogy mi zajlik körülötte. – Minden rendben, Delphine. – Láttam Macon arcán, hogy próbálja rendezni a viszonyokat, lépésről lépésre, de mindig egy lépéssel előttünk. Én sem tudtam, mibe keveredtem bele, de megnyugtató volt az érzés, hogy Macon ott van. Nem akartam az ebédlőbe menni. Le akartam tiplizni, amilyen gyorsan csak lehet, de erre is képtelen voltam. Ridley nem engedte cl a karomat, és amíg hozzám ért, olyan volt, mintha robotpilóta irányítana. Elvezetett abba az ebédlőbe, ahol Macont megsértettem. Ránéztem Ridley-re, aki a karomba kapaszkodott. Ez sokkal nagyobb sértés volt. A termet fekete fogadalmi gyertyák százai világították meg, a csillárról fekete gyöngysorok lógtak. A konyhába vezető ajtót hatalmas, fekete tollakból font koszorú díszítette. Az asztalt ezüsttel és gyöngyházfehér tányérokkal terítették meg. Bizonyosra vettem, hogy tényleg gyöngyházból vannak. A konyhaajtó kinyílt. Lena hátrált kifelé, egy óriási ezüsttálcát cipelt, amelyre egzotikus, tutira nem dél-karolinai gyümölcsöket halmozott. Fekete, testre simuló, a derekán húzott, földig érő kabátot viselt. Furcsán időtlennek tűnt, ebben a megyében még nem láttam ilyet, de talán ebben az évszázadban sem. Lenéztem, és észrevettem, hogy most is a Converse van rajta. Most még gyönyörűbb volt, mint az elmúlt alkalommal, amikor itt vacsoráztam. Mikor is? Pár hete? Az agyam elhomályosodott, mintha álomba merülnék. Mély lélegzetet vettem, de csak Ridley illatát éreztem, azt a dohos, édes illatot, mint amikor a cukor felolvad a serpenyőben. Erős volt és fullasztó. – Már majdnem készen vagyunk. Csak egy kis... – Lena megmerevedett a félig nyitott ajtóban. Mintha szellemet, vagy még annál rosszabbat látott volna. Nem tudtam, hogy Ridley egyedül váltja ezt ki belőle, vagy a kettőnk látványa hatott így rá. – Hahó, hugi! Régen láttalak. – Ridley előreindult, engem is magával vonszolva. – Mi van, nem kapok puszit? Az ezüsttálca a földön landolt. – Mit keresel te itt? – Lena hangja alig volt több suttogásnál. – Jöttem meglátogatni a kedvenc kuzinomat, természetesen. Udvarlót is hoztam. – Nem vagyok az udvarlód! – nyökögtem nagyon bénán, még mindig a karjához ragadva. Egy szál cigit rántott elő a csizmájába rejtett dobozból, és meggyújtotta. Mindezt egy kézzel. – Ridley, kérlek, ne dohányozz a házban! – kérte Macon, és a cigaretta azonnal kialudt. Ridley nevetett, és egy krumplipürének látszó masszával teli tálba pöckölte a csikket. – Jaj, Macon bácsi, mindig annyira adtál a házirendre! – A házirendet régen írták, Ridley. Egyikünk sem változtathat rajta. Egymásra meredtek. Macon intett egyet, és egy szék kicsúszott az asztal alól. – Miért nem ülünk le mindannyian? Lena, szólj Konyhának, hogy két vendéggel több van. Lena csak állt, és fortyogott a dühtől. – Ridley nem maradhat. – Minden rendben, itt senki sem bánthat – nyugtatta Macon. De Lena nem tűnt ijedtnek. Mérges volt. Ridley mosolygott. – Biztos vagy ebben? – Kész a vacsora. Tudjátok, mit gondol Konyha a kihűlt ételekről. – Macon besétált az ebédlőbe. Mindenki követte, bár csak mi négyen hallhattuk a szavait, mi is alig. Boo ment elöl, Ryan mellett lépkedett. Utánuk Del néni következett, egy apám korú, ősz hajú férfi karján. A férfi mintha csak anya könyveiből ugrott volna elő: fodros inget, térdig érő csizmát és felleghajtót viselt. Ezt a párocskát ki lehetett volna állítani egy múzeumban. Egy idősebb lány is belépett. Nagyon hasonlított Ridley-re, csak több ruha volt rajta, és nem tűnt olyan veszélyesnek sem. Hosszú, egyenes, szőke haja volt, jóval rendesebb, mint Ridley tépett

frufruja. Olyan volt, mintha valamelyik patinás északi egyetemre járna a Yale-re vagy a Harvardra –, éppen csak a könyvek hiányoztak a hóna alól. Összenézett Ridley-vel, és úgy tűnt, belát a vastag napszemüveg mögé. – Ethan, ismerkedj meg a nővéremmel, Annabelle-lel, vagyis, bocsánat, Reece-szel. – Most akkor ki az, aki nem tudja a saját testvére neveti? Reece mosolygott, és olyan lassan beszélt, mint aki jól megválogatja a szavait. – Mit csinálsz itt, Ridley? Azt hittem, máshol van jelenésed. – Megváltozott a terv. – Ahogy a család is. – Reece meglengette a karját Ridley orra előtt, mint ahogyan a bűvészek köröznek a cilinder felett. Hátraléptem, és nem tudom, hogy mire gondoltam, de egy másodpercig azt hittem, Ridley el fog tűnni. Vagy ami nekem is tetszett volna: én tűnök el. De nem tűnt el. Sőt, ezúttal Ridley volt az, aki meghátrált, és elkapta a tekintetét, mintha szinte fizikai fájdalmat okozott volna neki a nővére szemébe nézni. Reece Ridley arcába nézett, mintha egy tükörben keresné a képét. – Érdekes. Miért van az, Rid, hogy amikor a szemedbe nézek, mindig Őt látom? Ti ketten nagyon egymásra találtatok, igaz? – Félrebeszélsz, Nővérkém. Reece lehunyta a szemét, koncentrált. Ridley úgy vergődött, mint egy tűre szúrt pillangó. Reece megint intett egyet, és Ridley arca helyén egy másik nő homályos képmása bontakozott ki. A nő arca ismerős volt, de nem emlékeztem rá, hogy honnan. Macon nagyot csapott Ridley vállára. Eddig senki sem ért hozzá, rajtam kívül persze. Ridley arca megrándult, és éreztem, ahogyan egy fájdalomhullám eléri az én karomat is. Macon Ravenwoodot nyilvánvalóan komolyan kell venni. – Nos, tetszik vagy nem tetszik, az Összejövetel megkezdődött. Nem hagyom, hogy ebben a házban bárki bemocskolja a Szent Ünnepet. Ridley, mint azt oly segítőkészen megemlítette, a meghívott vendégek egyike. De elég a szóból! Mindenki foglalja el a helyét! Lena leült, és le nem vette volna a szemét kettőnkről. Del néni még idegesebbnek tűnt, mint amikor megérkeztünk. A felleghajtós férfi bátorítóan paskolgatta a néni kezét. Aztán egy velem egykorúnak látszó, magas, kopott fekete pólót, fekete farmert és agyonhasznált motoroscsizmát viselő fiú lépett a terembe, arcán unott kifejezéssel. Ridley vezényelte a bemutatkozást. – Anyámmal már találkoztál. Ö az apám, Barclay Kent, és a bátyám, Larkin. – Örülök, hogy megismerhettelek, Ethan. – Barclay előrelépett, hogy kezet fogjon velem, de amikor meglátta Ridley kezét a karomon, visszahőkölt. Larkin átkarolta a vállamat, de amikor lepillantottam, láttam, hogy a karja helyén egy mérgesen sziszegő kígyó tekereg a nyakamnál. – Larkin! – sziszegte Barclay. A kígyóból ismét Larkin karja lett. – Jól van már! Csak vicceltem! Mit siránkoztok? – Larkin ferde szemében sárga fény villant fel. Kígyószem. – Larkin, azt mondtam, hogy elég! – Barclay egy olyan pillantást vetett a fiára, amelyre csak az az apa képes, aki mindig csalódik gyermekében. Larkin szeme zöldre váltott. Macon elfoglalta helyét az asztalfőn. – Mindenki foglaljon helyet! Konyha a legnagyszerűbb ünnepi menüt készítette el. Lena és én már napok óta hallgatjuk a csörömpölését. – A vendégek leültek a hatalmas, karmos lábú asztal mellé. Az asztal sötét színű fából készült, majdnem fekete volt, a lábaiba pedig bonyolult, indaszerű mintákat véstek. Középen fekete gyertyák lángoltak. Ide ülj mellém. Rövid Gyufa! – Ridley egy üres székhez vezetett, szemben azzal az ezüstmadárral, amely Lena ültetőkártyáját tartotta a csőrében. Nem volt választásom. Próbáltam megkeresni Lena tekintetét, de ő mereven Ridley-t fixírozta. A szeme vad haragot tükrözött. Őszintén reméltem, hogy csak Ridley-re mérges. Az asztalról szinte lefolyt a sok ennivaló, még többnek tűnt, mint a múltkor. Ahányszor odanéztem, annyiszor került rá még több tál. Volt sült oldalas, rozmaringos filé és néhány olyan

egzotikus étel, amit még sohasem láttam. Egy nagy töltött madár szósszal és körtével, pávatollakon tálalva, úgy nézett ki, mintha egy élő páva tényleg széttárná a farktollait. Reméltem, hogy nem pávahús, bár a tollakat elnézve jó esély volt arra, hogy mégis az. Csikóhal alakú cukorkákat is láttam. De Ridley-n kívül senki sem evett. Ő látszólag remekül érezte magát. – Imádom a cukorlovacskákat! – Kettesével tömte szájába a pici arany csikóhalakat. Del néni köhintett néhányat, és egy kristályüvegből borhoz hasonlatos, sötét italt töltött a poharába. Ridley Lenára nézett. – Na, hugi, aztán tudod-e már, hogyan fogod ünnepelni a születésnapodat? – Ridley egy sötétbarna szószba mártotta az ujjait. A tálka a remélhetőleg nem páva madár mellett volt. Jóízűen nyalakodni kezdett. – Ma este nem beszélünk Lena születésnapjáról – figyelmeztette Macon. Ridley élvezte a feszültséget. Egy újabb csikó tűnt el a szájában. – És miért nem? Lena szeme vadul villogott. – Ne aggasszon az én születésnapom! Úgysem foglak meghívni! – Téged viszont aggaszthat. Mármint a születésnapod. Annyira, de annyira fontos szülinap ez! – nevetett Ridley Lena hullámos fürtjei lebegni kezdtek, mintha huzat volna az ebédlőben. De nem volt. – Ridley, elég legyen! – Macon kezdte elveszíteni a türelmét. Felismertem a hangszínéből, amelyet utoljára akkor használt, amikor a medált előhúztam a zsebemből. – De miért az ő pártját fogod, Macon bácsi? Én is pont annyi időt töltöttem veled, mint Lena. Hogyhogy most ő a kis kedvenc? – Egy másodpercig úgy tűnt, komolyan megsértődött. – Tudod, hogy ennek semmi köze a kivételezéshez. Téged már kiválasztottak. Nem tehetek semmit. Kiválasztották? Kik? És mire? Miről beszél? A fullasztó köd egyre sűrűbb lett körülöttem. Már abban sem voltam biztos, hogy jól hallom, amit hallok. – De te meg én ugyanolyanok vagyunk. – Úgy könyörgött Maconnek, mint egy elkényeztetett kisgyerek. Az asztal alig érezhetően remegni kezdett, a borospoharakban pedig ide-oda lötyögött a fekete folyadék. Aztán ritmusos dobolást hallottam a mennyezet felől. Eső. Lena megragadta az asztal szélét, az ujjpercei kifehéredtek. – Te NEM vagy ugyanolyan! – sziszegte. Éretem, hogy Ridley teste megmerevedik mellettem, miközben karját még mindig kígyóként fonta az enyémre. – Azt hiszed, hogy sokkal jobb vagy nálam, Lena... ugye? Még az igazi nevedet sem tudod. Azt sem fogod fel, hogy a szerelmed halálra van ítélve. Csak várd ki, míg téged is kiválasztanak, majd meglátod, hogy működnek a dolgok! – Nevetése vészjóslóan csengett. – Honnan tudnád, hogy egyformák vagyunk-e vagy sem? Még néhány hónap, és kiderül, hogy esetleg pont olyan vagy, mint én! Lena rám nézett. Totálisan pánikba esett. Az asztal még erősebben megremegett, a tányérok zörögtek a keményfa asztallapon. Hatalmas villám szakította fel az eget, és eső patakzott végig az ablakokon, mint megannyi könnycsepp. – Hallgass! – Mondd csak el neki, Lena! Nem gondolod, hogy Rövid Gyufának joga van tudni az igazságot? Hogy fogalmad sincs, hogy Sötét vagy Fényhozó vagy-e? És hogy a választás nem rajtad múlik! Lena felpattant, a széke nagy csattanással dőlt fel. – Azt mondtam, hogy hallgass! Ridley ellazult, és remekül szórakozott. – Mondd el neki, hogy együtt laktunk! Hogy egy éve én is olyan lány voltam még, mint te, most meg... Macon felállt az asztalfőn, és mindkét kezével megragadta az abroszt. Sápadt arca a szokásosnál is fehérebb volt. – Ridley, elég volt!

Ha még egy szót szólsz, úgy megigézlek, hogy az életben többé be nem teszed a lábad ebbe a házba! – Nem tudsz megigézni, bácsikám. Ahhoz nem vagy elég erős! – Ne becsüld túl az erődet! Nincs az a Sötét Igéző, aki az engedélyem nélkül beléphetne Ravenwoodba. Én magam bűvöltem meg a házat. Mindannyian ezt tettük! Sötét Igéző? Nem hangzott túl jól. – Jaj, Macon bácsi! Megfeledkezel a híres déli vendégszeretetről. Nem törtem be hozzád. Meghívattam magam, mégpedig Gatling legszebb srácának karján. – Ridley hozzám fordult, elmosolyodott, és levette a napszemüvegét. A szeme gonosz volt, arany fénnyel csillogott, mintha tűz égne benne. A macskák szemére emlékeztetett, a pupillában fekete csíkkal. Fény ragyogott a szemében, és ebben a fényben minden megváltozott. Rám nézett azzal a baljóslatú mosollyal, és az arca elsötétült. Nőies, vonzó vonásai a szemem előtt váltak élessé, torzzá. A bőre ráfeszült a csontjaira, minden vénája kidudorodott, szinte látni lehetett a vér pulzálását bennük. Úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Szörnyeteget hoztam a házba. Lena házába. Abban a percben az egész ház vadul remegni kezdett. A kristálycsillárok kilengtek, a fények villództak. Az ablaktáblák ki-be csapódtak, az eső kopogott a tetőn. Olyan hangos volt, hogy semmi mást nem lehetett hallani, pont, mint azon az éjszakán, amikor majdnem elütöttem Lénát az út közepén. Ridley jéghideg keze ráfonódott a karomra. Megpróbáltam lerázni, de alig tudtam megmozdulni. A hidegség egyre feljebb kúszott, már nem éreztem a karomat. Lena felnézett az asztalról, és rémülten felsikoltott. – Ethan! Del néni rohant át a termen. A padlódeszkák szinte görögtek a lábai alatt. A hidegség az egész testemet átjárta. Megfagyott a torkom. A lábam megbénult, nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam kihúzni a karom Ridley karjából, és nem tudtam elmondani, mi történik velem. Még néhány perc, és levegőt sem fogok kapni! Egy nő hangja lebegett keresztül a termen. Del néni. – Ridley, megmondtam neked, hogy tartsd távol magad tőlünk! Semmit sem tehetünk érted! Annyira sajnálom, gyermekem! Macon hangja éles volt: – Ridley, egy év alatt sok minden történhetett veled. Téged már kiválasztottak. Megtaláltad a helyed a Dolgok Rendjében. Már nem tartozol közénk. El kell menned! Egy másodperccel később Macon Ridley előtt állt. Illetve mit tudom én, nem biztos, már nem bírtam követni az eseményeket. A hangok és az arcok forogni kezdtek körülöttem. Alig kaptam levegőt. Teljesen átfagytam, az állkapcsom annyira jéggé vált, hogy vacogni sem tudtam. – Menj! – kiáltotta Macon. – Nem! – Ridley! Viselkedj! El kell menned innen! Ravenwoodban nem űzünk Sötét mágiát. Ez bűvölt hely, a Fény háza! Itt nem maradhatsz életben, legalábbis nem sokáig! – Del néni hangja határozott volt. Ridley a fogát vicsorította. – Nem megyek el, anyám, nem kényszeríthetsz rá! Macon hangja félbeszakította a dühkitörést. – Tudod, hogy ez nem igaz. – Erősebb lettem, Macon bácsi. Nem uralkodhatsz felettem! – Igaz, hogy az erőd nő, de engem még nem szárnyalsz túl! En pedig mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy Lénát megvédjem. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy téged kell bántsalak, vagy akár meg is... A fenyegetés súlya túl nagy volt Ridley számára. – Megtennéd? Tényleg megtennéd? Ravenwood a Sötét erő háza. Mindig is az volt Abraham óta! Ő közülünk való volt! Ravenwood a miénk! Miért bűvölted a Fényhez? – Ravenwood most Lena otthona. – Mi egymáshoz tartozunk, Macon bácsi. Hozzá tartozol. Ridley felállt, és engem is talpra rántott. Immár mindhárman álltak: Lena, Macon és Ridley, egy iszonyúan félelmetes háromszög három csúcsa. – Nem félek a fajtádtól!

– Az lehet, de itt nincs hatalmad! Mindannyiunk és egy Született ellen nincs! Ridley felkacagott. – Lena, mint Született? Ez a legviccesebb dolog, amit ma este hallottam. Én láttam, mire képesek a Születettek, Lena a közelükben sincs. – A Csapásosztók és a Születettek nem egyformák! – Tényleg nem? Csapásosztók azokból a Születettekből lesznek, akik átállnak a Sötét oldalra! Ugyanannak az éremnek a két oldala! Miről beszél? Már nem tudtam követni. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy a testem görcsbe rándul. Tudtam, hogy elveszítem az eszméletemet, hogy valószínűleg meg fogok halni. Olyan érzés volt, mintha a jéggé dermedő vérem kipréselte volna belőlem az életerőt. Mennydörgés hangját hallottam. Egy – azután villámlás, egy faág reccsenése odakint. A vihar itt van. Pont a fejünk felett. – Tévedsz, Macon bácsi. Lenát nem érdemes megmenteni, ő egészen biztosan nem Született. A születésnapjáig te sem ismerheted a további sorsát! Gondolod, hogy csak azért, mert édes és ártatlan, majd a Fény fogja kiválasztani? Az semmit sem jelent! Hát nem olyan voltam én is egy éve? Abból, amit Rövid Gyufa elmesélt, szerintem inkább a Sötét oldalhoz húz, nem a Fényhez! Viharokat kelt? Terrorizálja a gimit? A szél felerősödött, akárcsak Lena haragja. Láttam az őrjöngést a szemében. Az ablak remegni kezdett, úgy, mint angolórán. Sejtettem, hogy mi lesz a vége. – Hallgass már! Nem tudod, mit beszélsz! – Az ebédlőben zuhogott az eső. A szél leverte a tányérokat és a poharakat az asztalról, a kiömlött fekete folyadék csíkokat rajzolt a padlóra. Senki sem mozdult. Ridley visszafordult Maconhöz. – Túl sokat képzelsz róla. Pedig egy senki. Ki akartam szabadulni Ridley szorításából, hogy lefogjam, és magam vonszoljam ki a házból, de nem tudtam megmoccanni. Betört a második ablak is, majd még egy és még egy. Mindenfelé üvegszilánkok záporoztak. Porcelánok, borospoharak, képkeretek. A bútorok a falhoz verődtek. A szél tornádóként söpört végig a termen. Olyan hangos volt, hogy nem hallottam semmi mást. Az abrosz, rajta gyertyákkal, tányérokkal, tálakkal, lerepült az asztalról, és a falhoz csapódott. A terem pörögni kezdett, azt hiszem. Az egész berendezés elindult az előcsarnok, majd a bejárati ajtó felé. Boo Radley üvöltött, vérfagyasztóan emberi volt a hangja. Ridley szorítása gyengült a karomon. Szaporán pislogtam, nehogy elájuljak. Az egész káosznak a közepén ott állt Lena. Mozdulatlan volt, a haja lobogott csak a szélben. Mi a fene történik? A lábaim megrogytak. Már majdnem elveszítettem az eszméletemet, de megéreztem, hogy a szél, egy különös erő kiragadja a karomat Ridley kezéből, őt pedig kitaszítja a teremből, ki a bejárati ajtón. Összeestem, de meghallottam Lena hangját, vagyis azt hiszem, hogy meghallottam. – Hozzá ne merj érni a pasimhoz, boszorkány! A pasija. Ez lettem volna én? Mosolyogni próbáltam. De helyette elájultam.

OKT. 9. Repedés a falon

mikor magamhoz tértem, fogalmam sem volt, hol vagyok. A Megpróbáltam azokra a dolgokra összpontosítani, amelyek a látóterembe kerültek. Szavak. Alkoholos filccel, kézzel írott kifejezések a plafonon, az ágy felett. a pillanatok együtt véreznek, az idő időtlen Száz és száz ilyen sor volt felírva, tele volt velük a szoba. Befejezetlen mondatok, versrészletek, látszólag értelmetlen szóláncok. Az egyik gardrób ajtaján az állt, hogy a sorsra bízva. A másikon meg az, hogy míg nem kérnek a sorsra bízottak. Az ajtón a kétségbeesett / könyörtelen / elátkozott / hatalmas szavakat láttam. A tükörre nyisd ki a szemed volt felírva, az ablaktáblákra pedig és láss. Még a sápadtfehér lámpaburát is beborította a hozzfénytasötétségbehozzfénytasötétségbehozzfényt asötétség– be felirat, újra és újra, egymás után. Lena versei. Végre olvashattam belőlük egy keveset. Aszóba cseppet sem hasonlított a ház többi részéhez, a verseket leszámítva sem. Kicsi volt és kedélyes, megbújt az eresz alatt. A verssorokat csak a mennyezeti ventilátor lapátjai törték meg. Minden vízszintes felületen spirálfüzetek tucatjai álltak, az éjjeliszekrényen pedig egy halom könyv. Verseskötetek. Plath, Eliot, Bukowski, Frost, Cummings – a neveket legalább felismertem. Egy kis fehér vaságyon feküdtem, a lábam lelógott a végén. Lena szobája volt, az ő ágyában feküdtem. Lena egy széken kuporgott, fejét a karján nyugtatta. Kábán felültem. – Hahó! Mi történt? Azt sejtettem, hogy elájultam, de a részletek homályosak voltak. Az utolsó emlékem a testemben kúszó hidegség volt, a fulladozás, Lena hangja. Mintha mondott volna valamit arról, hogy a pasija vagyok, de miután éppen elájulni készültem, és egyébként sem történt még közöttünk semmi, voltak kétségeim. Nyilván csak egy vágyálom volt. – Ethan! – Lena felugrott a székről, és mellém telepedett, de nem ért hozzám. – Jól vagy? Ridley nem akart elengedni, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Láttam, hogy hatalmas fájdalmaid vannak, nem bírtam nézni! – Úgy érted, hogy azt a tornádót a terem közepén... Szomorúan fordította el a fejét. – Mindig ez van. Érzek valamit, mérges leszek, vagy félek... és történik valami. A kezemet az övére tettem, jóleső melegség futott át rajtam. – Mint például az ablak? Visszanézett rám, én pedig úgy fordítottam a kezét, hogy a tenyerembe foghassam. Mögötte a falon az egyik repedés mintha nőni kezdett volna, keresztülfutott a plafonon, körbeszaladta a tejüveg csillárt, és visszatért önmagába. Úgy nézett ki, mint egy szív. Egy hatalmas, kicsit kacskaringós, kislányos szív jelent meg a hálószoba repedezett plafonján. – Lena? A vakolat a fejünkre fog hullani? – Igen? – A vakolat a fejünkre fog hullani? Megfordult, és a repedésre nézett. Amikor meglátta a szívet, az ajkába harapott, és elpirult. – Á, nem hiszem. Csak egy repedés. – Te csináltad?

– Nem. – Még az orra hegye is elpirult. Elfordította a fejét. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mire gondol, de nem akartam zavarba hozni. Reméltem, hogy rám gondol, ha már fogom a kezét. Ha már kimondta azt a szót, mielőtt elájultam. Kétkedve néztem a repedést. Sokatmondó kis repedés volt. – És vissza tudod csinálni? Azokat a dolgokat... amik csak úgy megtörténnek? Lena sóhajtott. Örült, hogy témát váltottam. – Néha. Attól függ. Van, hogy annyira elfog a méreg, hogy nem tudom uralni az erőmet, és akkor később sem tudom visszacsinálni. Az ablakot például nem tudtam volna visszavarázsolni a helyére. És a vihart sem tudtam volna megállítani azon a napon, amikor találkoztunk. – Az nem a te hibád volt. Nem hibáztathatod magad minden viharért, ami eléri Gatlin megyét. Még nincs vége a tornádószezonnak. A hasára fordult, és a szemembe nézett. Nem engedtük el egymás kezét. Az egész testem bizsergett érintése melegségétől. – Nem láttad, mi történt ma este? – Forgószelek maguktól is kialakulhatnak errefelé, Lena. – Amíg itt lakom, én jelentem Gatlin megyében a tornádószezont. – El akarta húzni a kezét, de nem hagytam. – Hát ez vicces. Engem inkább lányra emlékeztetsz. – Pedig nem vagyok az. Egy megfékezhetetlen viharfelhő vagyok. A legtöbb Igéző tudja uralni az erejét, mire annyi idős lesz, mint én. Nálam az esetek többségében az erő ural engem. – A tükörképére mutatott. A szemem előtt íródott a ki ez a lány sor a tükörre. – Próbálom megérteni, mi ez az egész, de néha az az érzésem, hogy sohasem fogom. – Minden Igézőnek ugyanolyan hatalma, adottsága vagy mije van? – Nem. Egyszerű dolgokat, mint például tárgyak mozgatását mindannyian tudunk csinálni, de minden Igézőnek vannak különleges képességei, amelyek az adottságaihoz igazodnak. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak részt vehetnék egy Igézőtanfolyamon, vagy lenne valamilyen Igézés kezdőknek című könyv, mert, az igazat megvallva, kezdtem elveszni az információk tengerében. Egyetlen embert ismertem eddig, akinek különleges képességei voltak, ez pedig Amma volt. A kártyajóslás és a gonosz szellemek elűzése is valami, nem? Lehet, hogy Amma is tudott tárgyakat mozgatni az akaratával. Az én hátsó felemet egy pillantásával fel tudta emelni, az biztos. – És Del néni? Ő mit tud? – Del néni egy Palimpszeszt. Időolvasó. – Olvassa az időt? – Na, figyelj! Te és én besétálunk egy szobába, és a jelen állapotát látjuk. Del néni a múlt és a jelen pillanatait egy időben képes látni. Besétál egy szobába, és látja, milyen ma, milyen volt tíz éve, húsz éve, ötven éve. Mint amikor mi hozzáérünk a medálhoz. Ezért van mindig annyira összezavarodva. Soha sem tudja, hogy pontosan milyen korban és hol van. Emlékeztem arra, milyen érzések fognak el egy-egy látomás után, és arra gondoltam, mi lenne velem, ha mindig ezt kellene éreznem. – Azt a...! Hát Ridley? – Ridley Szirén. Övé a Meggyőzés Ereje. Bármit el tud hitetni bárkivel, bármilyen gondolatot el tud helyezni bárki fejében, bármit meg tud csináltatni bárkivel. Ha használta volna az erejét, és azt mondta volna, hogy zúgj le egy szikláról, te lezúgtál volna. – Eszembe jutott, hogy a kocsiban szinte mindent elmeséltem neki. – Nem zúgnék le. – Dehogynem. Muszáj lenne. Egy Halandó nem szállhat szembe egy Szirénnel. – Akkor se. – Ránéztem. A haja lobogott az arca körül, pedig nem volt nyitva az ablak a szobában. Kutattam a pillantását, hogy adja-e valami jelét annak, hogy ugyanúgy érez, mint én. – Miért zúgnál le egy szikláról, amikor bele vagy zúgva valami, illetve valaki másba? Hallottam a számból kikúszó szavakat, és szerettem volna visszaszívni őket. A fejemben

ugyanis sokkal jobban hangzottak. Rám nézett, tudni akarta, hogy komolyan beszélek-e. Komolyan beszéltem, de ezt már nem bökhettem ki. Megint témát váltottam. – Reece-nek mi az ereje? – Reece Szibilla, az arcokból olvas. Belenéz a szemedbe, és látja, amit te is láttál, akit te is láttál, amit korábban csináltál. Felnyitja az arcodat, és olvassa, mint egy könyvet. – Lena az én arcomat tanulmányozta. – Igen, és ki volt az a nő? Akivé Ridley vált egy pillanatra, amikor Reece a szemébe nézett? Láttad? Lena bólintott. – Macon nem árulja el. De biztosan Sötét volt, és nagyon hatalmas. Tovább faggattam. Tudnom kellett. Mintha most jönnék rá, hogy egy halom földönkívülivel vacsoráztam. – Mit tud Larkin? Szerencsekígyókat? – Larkin Illuzionista. Olyan, mintha Alakváltoztató lenne. De igazi Alakváltoztató csak egy van a családban, Barclay bácsi. – Mi a különbség? – Larkin bűvölni tud. Azt láttatja veled, amit akar – ha kígyót a karjából, akkor azt. Illúziókat alkot, de ezek nem valósak. Barclay bácsi alakváltoztatásokat hajt végre, ami azt jelenti, hogy igazából átváltoztat dolgokat annyi időre, amennyire csak akarja. – Tehát az unokatesód azon változtat, amilyennek a dolgok tűnnek, a nagybátyád meg azon, amik valójában? – Igen. Nagymama azt mondja, hogy hasonló a képességük. Ez előfordul gyerekek és szüleik között. Túlságosan hasonlítanak, ezért sokat veszekednek. – Sejtettem, mire gondol. Ő maga ezt már sohasem tudhatja meg. Az arca elfelhősödött, ezért tettem egy nagyon béna kísérletet arra, hogy felvidítsam. – Ryan? Ő mire képes? Ruhákat tervez kutyáknak? – Még nem tudni. Csak tízéves. – És Macon? – Ö... ő csak Macon bácsi. Nincs olyan, amit Macon bácsi ne tudna, vagy ne tenne meg értem. Sok időt töltöttem vele kiskoromban. – Elfordította a fejét, nem akart válaszolni a kérdésemre. Volt valami, amit nem akart elárulni, de hogy mit, azt Lena esetében képtelenség volt kitalálni. – Olyan, mintha az apám lenne, vagy amilyennek én az apámat képzelem. – Nem kellett többet mondania. Én is tudtam, milyen érzés valakit elveszíteni. Néha az jutott eszembe, hogy talán jobb lett volna, ha soha nem is lettek volna. – És te? Neked mi az adottságod? Nyilván nem csak egy van neki. Mintha nem láttam volna már a legelső nap az iskolában. Mintha nem azóta gyűjtöttem volna az erőt, hogy ezt a kérdést feltegyem neki, mióta ott ült a verandalépcsőn a lila pizsamájában. Egy pillanatra elhallgatott. Vagy a gondolatait szedte össze, vagy azt akarta eldönteni, hogy mennyit mondhat el nekem. – Nem tudom. – Rám nézett azokkal a végtelen zöld szemekkel. – Én Született vagyok. Legalábbis Macon bácsi és Del néni szerint. Született. Megkönnyebbültem. Nem hangzott olyan rosszul, mint a Szirén. Azt nem tudtam volna elviselni. – Ez mit is jelent pontosan? – Még én sem tudom. Valami nagyon összetett dolog. Állítólag egy Született jóval több dologra képes, mint egy átlag Igéző. – Ezt gyorsan mondta, mintha abban reménykedne, hogy meg sem hallom. De meghallottam. Több, mint egy átlag Igéző.

Több. Nem tudom, hogy érzek a több iránt. Kevesebb, na azt könnyebben megemésztettem volna. Kevesebb, az jobb lett volna. – Amint láthattad ma este, magam sem tudom, hogy mire vagyok képes. – Idegességében a takarót csipkedte. Rántottam egyet a kezén, amíg fel nem könyökölt. – Engem nem érdekel, hogy mi vagy. Úgy tetszel, ahogy vagy. – Ethan, alig tudsz rólam valamit. Kábító melegség futott át a testemen, és őszintén szólva nem érdekelt túlzottan, hogy miről beszél. Jó volt mellette lenni, fogni a kezét úgy, hogy csak egy takaró választ el tőle. – Nem is igaz. Tudom, hogy verseket írsz, tudom, miért van holló a nyakláncodon, és tudom, hogy szereted a szénsavas narancsot, a nagymamádat és a csokidarabokat a pattogatott kukoricában. Egy pillanatig azt hittem, talán elmosolyodik. – Ez nem sok. – Kezdetnek nem is rossz. A szemembe nézett. Zöld szeme ismét megigézett. – Még a nevemet sem tudod. – A neved Lena Duchannes. – Nem az. Felültem, és elengedtem a kezét. – Te meg miről beszélsz? – Nem ez a nevem. Ridley nem hazudott. – Eszembe jutott néhány korábbi beszélgetésfoszlány. Tényleg, Ridley azzal vádolta Lénát, hogy még a saját nevét sem tudja. Azt hittem, csak túloz. – Jó, akkor mi a neved? – Nem tudom. – Ez valami Igéző specialitás? – Nem. A legtöbb Igéző ismeri a nevét, a mi családunk azonban más. Ebben a családban csak a tizenhatodik születésnapunkon ismerjük meg azt a nevet, amit a születésünkkor kaptunk. Addig más néven élünk. Ridley Júlia volt. Reece pedig Annabel. Az enyémet tudod. – Akkor mi ez a Lena Duchannes? – Duchannes vagyok, ennyit tudok. A Lenát a nagymamám adta, mert szerinte kétbalkezes vagyok. Béna Lena. Nem találtam szavakat. Próbáltam megemészteni a dolgot. – Oké, tehát nem tudod a keresztnevedet. De néhány hónap múlva tudni fogod. – Ez nem olyan egyszerű. Semmit sem tudok magamról. Ezért vagyok állandóan megőrülve. Nem tudom a nevemet, és nem tudom, hogy mi történhetett a szüleimmel. – Balesetben haltak meg, nem? – Nekem mindenki ezt mondta, de senki sem beszél róla. A balesetnek nincsen nyoma, a sírjukat se láttam, meg ilyesmi. Hogyan hihetném el, hogy meghaltak? – Ki hazudna ilyesmiről? – Találkoztál a családommal? – Ja, oké. – És az a szörnyeteg lent, az a... boszorkány, aki majdnem megölt... elhiszed, ha azt mondom, hogy a legjobb barátom volt? Ridley és én együtt nőttünk fel a nagymamánál. Egyik helyről a másikra költöztünk, és még a bőröndünk is közös volt. – Akkor ezért nincsen akcentusotok! Sokan el se hinnék, hogy a Délen éltek. – És neked miért nincs? – Egyetemi tanár szülők, és féldolláros büntetés, amikor lenyeltem egy „g" hangot – mondtam, miközben a szememet forgattam. – Ridley nem Del nénivel lakott? – Nem, Del néni csak a szünetekben jött látogatni. Az én családomban a gyerekek nem élnek együtt a szüleikkel. Túl veszélyes. – Nem tettem fel a következő ötven kérdést, de Lena tovább mesélt, mintha száz éve arra

várna, hogy valaki meghallgassa. – Ridley és én olyanok voltunk, mint a testvérek. Ugyanabban a szobában aludtunk, együtt tanultunk otthon. Amikor Virginiába költöztünk, meggyőztük a nagymamát, hogy írasson be bennünket iskolába. Barátokat akartunk, normális gyerekek módjára akartunk élni. Addig csak akkor beszéltünk Halandókkal, amikor nagymama elvitt minket múzeumba, az operába, vagy ebédelni az Olde Pink House-ba. – Mi történt az iskolában? – Katasztrófa volt. Nem voltak megfelelő ruháink, nem volt tévénk, és minden leckét beadtunk. Lúzerek voltunk. – De legalább lóghattatok Halandókkal. Nem nézett rám. – Te vagy az első Halandó barátom. – Tényleg? – Nekem csak Ridley volt. Nála is rosszul sültek el a dolgok, de nem érdekelte. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy engem ne piszkáljanak. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Ridley bárkit is meg akarna védeni. Az emberek változnak, Ethan. Annyira azért nem. Az Igézők nem. Főleg az Igézők. Ezt próbálom megértetni veled. Elhúzta a kezét. – Ridley furcsán kezdett viselkedni, és a fiúk, akik eddig semmibe se vették, hirtelen állandóan a nyomában voltak. Megvárták suli után, verekedtek, hogy ki kísérje haza. – Aha, vannak ilyen lányok. – Ridley nem csak egy lány. Mondtam: Szirén. Meg tud olyat csináltatni emberekkel, amit azok maguktól sohasem tennének meg. Azok a fiúk lezúgtak a szikláról, egyik a másik után. – A nyakláncát csavargatta az ujjai között. – A tizenhatodik születésnapját megelőző éjszakán követtem Ridley-t az állomásra. Annyira félt, hogy majd beleőrült. Azt mondta, hogy szinte biztos benne, hogy át kell állnia a Sötét oldalra, és hogy el akar menni, mielőtt bánthatna valakit, akit szeret. Mielőtt bánthatna engem. Ridley egész életében csak engem szeretett. Azon az éjszakán eltűnt, és a mai napig nem láttam viszont. Abból, amit te is láttál, nyilvánvaló, hogy átállt a Sötét oldalra. – Várj egy percet! Miről beszélsz? Mit értesz az alatt, hogy átállni a Sötét oldalra? Lena nagy levegőt vett, kicsit tétovázott, mintha nem lenne biztos abban, hogy válaszolni akar erre a kérdésre. – El kell mondanod, Lena. – Az én családomban, amikor tizenhat éves leszel, kiválasztanak. Eldöntik a sorsodat. Vagy Fényhozó leszel, mint Del néni és Reece, vagy Sötét, mint Ridley. Sötét vagy Fényhozó, Fekete vagy Fehér. A családom nem ismeri a szürke színt. Nincs szavazati jogunk, és a Kiválasztást nem lehet visszacsinálni. – Mi az, hogy nincs szavazati jogotok? – Nem dönthetjük el, hogy Fényhozók vagy Sötétek akarunk lenni, jók vagy rosszak, mint a Halandók és más Igézők. A családomban nincsen szabad akarat. Minden eldől a tizenhatodik születésnapon. Próbáltam felfogni, amit mond, de ez már túl sok volt. Elég régóta laktam Ammával ahhoz, hogy tudjam, van fekete és fehér mágia, de nehezen hittem el, hogy Lénának nincs választási lehetősége. Nem döntheti el, ki legyen. Még mindig beszélt. – Ezért nem lakhatunk a szüleinkkel. – Mi köze van annak ehhez az egészhez? – Nem mindig volt ez így. De amikor nagymama testvére, Althea, átállt a Sötét oldalra, az édesanyjuk nem küldte el. Akkoriban, ha egy Igéző átállt a Sötét oldalra, el kellett hagynia az otthonát és a családját –

nyilvánvaló okokból. Althea édesanyja azt hitte, hogy segíthet a lányának megbirkózni ezzel a helyzettel, de nem tudott segíteni, és a városban szörnyű dolgok történtek. – Milyen dolgok? – Althea Evo volt. Ők rendkívül erősek. Úgy tudnak hatni az emberekre, mint Ridley, de evolválni is tudnak, azaz fel tudják venni más emberek vagy tárgyak alakját. Miután átállt, a városban megmagyarázhatatlan balesetek történtek. Sokan megsérültek, aztán egy kislány megfulladt. Althea édesanyja ekkor küldte cl a lányt. És én még azt hittem, hogy Gatlinben vannak problémás esetek. El sem tudtam képzelni, milyen lehet, amikor egy mega-Ridley szabadon garázdálkodik a városban. – Így aztán senki sem élhet a szüleivel? – Úgy döntöttek, hogy a szülőknek borzasztó lenne az elválás, ha a gyerek átáll a Sötét oldalra. A Kiválasztásig tehát mindenki rokonoknál lakik. – Ryan akkor miért él a szüleivel? – Ryan... az Ryan. Ő különleges eset. – Lena megvonta a vállát. – Legalábbis Macon bácsi mindig ezt mondja, amikor rákérdezek. Annyira szürreálisnak tűnt az a gondolat, hogy a családjában mindenkinek természetfeletti képességei vannak... Úgy néztek ki, mint én, mint mindenki más Gatlinben – na, jó, nem mindenki – , ugyanakkor teljesen mások voltak. Hát nem? Még Ridley-ről sem gondolta volna senki, amikor megjelent a Shop & Lopnál, hogy több egy dögös csajnál, bár nyilván nem stimmel nála valami, ha éppen engem keres. Mi a titok? Hogy lesz valakiből Igéző, ahelyett, hogy tucatgyerek lenne? – A szüleidnek voltak különleges képességei? – Utáltam a szüleit felhozni, tudom, milyen egy halott szülőről diskurálni, de mindent érteni akartam. – Igen. A családban mindenkinek vannak. – És mi volt az? Olyanok voltak, mint te? – Nem tudom. Nagymama sohasem mesélt róluk semmit. Mondom: olyan, mintha nem is léteztek volna. Elgondolkodtató, nem? – Mi? – Lehet, hogy Sötétek voltak, és én is az leszek. – Te nem! – Honnan tudod? – Miért álmodjuk ugyanazt? Miért tudom, ha belépek egy szobába, hogy ott jártál-e? Ethan! Ez így igaz! Megsimogattam az arcát, és csendesen azt mondtam: – Nem tudom, hogy honnan tudom. De tudom. – Igen, te hiszel ebben, de nem tudhatod biztosra. Én sem tudom, hogy mi fog történni velem. – Ez a legorbitálisabb baromság, amit valaha hallottam. – Meg a többi is. Eredetileg nem akartam hangosan kimondani, de megtettem, és végül örültem, hogy megtettem. – Micsoda? – Ez a sors-marhaság. Senki sem dönthet a sorsodról. Csak te. – Nem, ha Duchannes a vezetékneved, Ethan. Más Igézők választhatnak, de az én családom nem. Amikor kiválasztanak tizenhat évesen, vagy Sötétek, vagy Fényhozók leszünk. Nem dönthetjük el. Felemeltem az állát. – Te Született vagy. Abban mi a rossz? Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy meg fogom csókolni, és abban is biztos voltam, hogy nincs okunk az aggodalomra, ha együtt maradunk. Egy pillanatra elhittem, hogy mindig így lesz. Nem gondoltam többé a kosárlabdaszabályokra, azt akartam, hogy lássa, mit érzek iránta, mi jár a fejemben. Lássa, mit akarok tenni, és hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem a bátorságomat, hogy megtegyem.

Jaj! A szeme tágra nyílt, nagyobb és zöldebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Ethan, én nem tudom... Lehajoltam, és megcsókoltam a száját. Sós volt, mint a könnyei. Most nem melegség, hanem áram futott végig rajtam, a számtól a lábujjamig. Az ujjbegyemben is éreztem. Olyan volt, mint mikor nyolcéves koromban fogadásból Link rávett, hogy dugjak tollat a konnektorba. Lena behunyta a szemét, magához húzott, és egy percig minden tökéletes volt. Visszacsókolt, a szája mosolygott az enyém alatt, és megéreztem, hogy várt rám, talán ugyanannyi ideje, mint amennyi ideje én vártam rá. De amilyen gyorsan megnyílt nekem, olyan gyorsan be is zárult. A pontosság kedvéért: ellökött. Ethan, ezt nem tehetjük. Miért? Azt hittem, egyformán érzünk a másik iránt. Vagy mégsem. Illetve ő nem. Rábámultam, kinyújtott karja még mindig a mellkasomon pihent. Érezhette, milyen gyorsan dobog a szívem. Nem az van, hogy... Elfordult volna tőlem, tudtam, hogy el akar menekülni, mint azon a napon, amikor a medált találtuk Greenbrierben, és amikor otthagyott a verandán. Megfogtam a csuklóját, és megéreztem a belőle áradó forróságot. – Akkor mi van? Visszanézett rám, próbáltam a gondolatai közé férkőzni, de semmit sem hallottam. – Azt hiszed, hogy dönthetek afelől, mi történjen velem, de nem! Amit ma éjjel Ridley művelt, az semmi! Meg is ölhetett volna, és talán meg is teszi, ha nem lépek közbe! – Nagy levegőt vett, a szemeiben könnyek csillogtak. – Én is lehetek ilyen... szörnyeteg... akár hiszed, akár nem! Átöleltem a nyakát. Eszem ágában sem volt tovább hallgatni. De ő folytatta. – Nem akarom, hogy olyannak láss. – Nem érdekel. – Megcsókoltam az arcát. Lemászott az ágyról, a kezét elhúzta tőlem. – Még mindig nem érted. – Megmutatta a kezét. 122. Még százhuszonkét nap, kék tintával felírva, ennyink van. – De értem. Félsz. De majdcsak kitalálunk valamit! Együtt kell maradnunk! – Nem, nem kell. Te Halandó vagy. Nem értheted! Nem akarom, hogy bajod essék, pedig pontosan ez fog történni veled, ha túl közel kerülsz hozzám! – Kicsit elkéstél! Hallottam minden szavát, de csak egy dologban voltam biztos. Nyakig benne vagyok.

OKT.9. A Nagyszerűek

mikor egy gyönyörű lány szavait hallgatod, minden, amit mond, Alog ikus és ésszerű. Azonban otthon, egyedül fekve az ágyamban azt gondoltam, hogy nyilván megőrültem. Ezt a baromságot még Link se hinné el. Elképzeltem, mit mondanék neki: a lány, aki tetszik nekem, és akinek az igazi nevét nem tudom, boszorkány, oppardon. Igéző, sőt, az egész famíliája Igéző, és öt hónap múlva kiderül, hogy a csaj a jók vagy a gonoszok közé áll-hat-e. Egyébként meg tornádókat kelt, és ablakokat töröget. Én meg belelátok a múltba, amikor hozzáérek egy medálhoz, amit Amma és Macon Ravenwood – aki mellesleg nem is

remete – egyaránt el akar tüntetni. Ez a medál pedig megjelent egy nő nyakán egy olajfestményen a Ravenwood-házban, ami nem is kísértetház, hanem egy tökéletesen helyrehozott, a berendezését folyton változtató kúria, ahová azért járok, hogy találkozzak egy lánnyal, aki egyetlen érintésével megéget, megőrjít, és akitől darabokra hullok. Megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Ez a rész a leghihetetlenebb. Befordultam a fal felé. Szét akar tépni. A szél szét akar tépni. Megragadtam a fát, miközben ide-oda dobált, üvöltése majdnem átszakította a dobhártyámat. Körülöttem hatalmas légörvények csatáztak, minden másodpercben ezerszer és ezerszer erősebben. Úgy zuhogott az eső, mintha a Mennyek kapui nyíltak volna meg. Menekülnöm kellett innen. Csak éppen nem volt hova mennem. – Engedj el, Ethan, mentsd magad! Nem láttam őt. A szél túl erős volt. De éreztem. Annyira szorítottam a csuklóját, hogy biztos voltam benne, hogy eltörik. Tudtam, hogy a szél ereje széttép bennünket.

Messzire sodor a fától, messzire tőle. Éreztem, hogy a csuklója kicsúszik a markomból. Már nem tudom megtartani. Köhögve ébredtem fel. A szél vörösre csípte a bőrömet. Nem volt elég a halálközeli élmény a Ravenwood-házban, az álmok is visszatértek. Túl sok volt ez egy éjszakára – még nekem is. A hálószobám ajtaja tárva-nyitva volt, ami azért furcsa, mert mostanában mindig bezárkózom éjszakára. Még csak az hiányzott, hogy Amma vudu amuletteket rakjon rám, amíg alszom. Tehát biztos voltam benne, hogy bezártam az ajtót. Bámultam a mennyezetet. Az álom úgyis elkerül. Felsóhajtottam, és az ágyam körül kezdtem tapogatózni. Meggyújtottam az öreg viharlámpát az éjjeliszekrényen, és kinyitottam a Snow Crasht a könyvjelzőnél, de akkor meghallottam valamit. Lépések? A konyhából jött a zaj, nagyon halk volt, de én mégis felfigyeltem rá. Ja, lehet, hogy apa tart egy kis munkaszünetet. Talán most beszélgethetünk egy kicsit. Talán. De amikor leértem a lépcső aljára, láttam, hogy nem ő az. A dolgozószoba ajtaja zárva volt, és fény szűrődött ki alóla. Akkor Amma lesz az. Amikor a konyhaajtónál kidugtam a fejem, Amma éppen akkor rohant keresztül a halion a szobája felé, már amennyire Amma rohanni tud. Hallottam, hogy a hátsó szúnyoghálós ajtó nyikorogva becsukódik. Vagy jött valaki, vagy elment. Azok után, amennyi minden történt aznap este, ez egyáltalán nem volt mindegy. Megkerültem a házat. Egy öreg, viharvert Studebaker parkolt a járdaszegély mellett. Amma behajolt az ablakon, és a sofőrrel beszélgetett. Aztán odaadta a csomagját, és bemászott a kocsiba. Hová készülhetett az éjszaka közepén? Követnem kellett. Követnem kellett azt az asszonyt, aki anyám helyett anyám, és aki éjjel bemászik egy idegen mellé egy roncsautóba. Csakhogy ez majdnem lehetetlen, ha nincs autód. Nem volt más választásom: el kellett kötnöm a Volvót. Ezt az autót vezette anya a balesete napján. Mindig ez ugrott be róla, amikor megláttam. Beültem a volán mögé. Az autónak megsárgult papír és ablaktisztító illata volt, mint mindig.

Világítás nélkül vezetni trükkösebb volt, mint gondoltam, de azt láttam, hogy a Wader-

patakvölgy felé hajtanak. Amma bizonyára hazafelé ment. A kocsi lefordult a 9-es útról. Mikor lelassult, és az út szélére húzódott, én is lekapcsoltam a motort, és az útpadka mellé kormányoztam a Volvót. Amma kinyitotta az ajtót, mire felgyulladt a belső világítás. Összerándultam. A sofőr Carlton Eaton volt, a postás. Miért kocsikázik Amma késő éjjel a postással? Eddig azt sem tudtam, hogy egyáltalán szóba állnak egymással. Amma mondott valamit Carltonnak, és becsapta az ajtót. Az autó nélküle indult vissza. Én is kiszálltam, és utána indultam. Amma a szokások rabja. Kíváncsi voltam, mi vagy ki ültethetett bogarat a fülébe, hogy éjszaka a mocsárban mászkál. Nem hiszem, hogy valamelyik törzsvendége volt az. Eltűnt a bokrok között, és egy kavicsos úton haladt tovább. Valaki nagy erőfeszítéseket tett, hogy ezt az utat kikövezze neki. Ment, ment a sötétben, a kavics csikorgott a talpa alatt. Én az út mellett a fűben gyalogoltam, nehogy eláruljam magam. Azt magyarázgattam magamnak, hogy azért fontos, hogy titokban maradjon az ittlétem, hogy háborítatlanul kifigyelhessem, miért lopózik haza Amma az éjszaka közepén. Pedig csak rettegtem attól, mit tesz velem, ha elkap. Könnyű volt belátni, honnan kapta a Wader-patakvölgy a nevét. Fekete vizű pocsolyákon keresztül vitt az út, legalábbis amerre Amma ment. Ha nem lett volna telihold, kitöröm a nyakamat ebben a mohás törzsű tölgyfák és szúrós bokrok alkotta labirintusban. Közel voltunk a vízhez. Ott volt a mocsár a levegőben is, forró és ragacsos filmrétegként tapadt rám, mint a Folpack. A mocsár szélén kis tutajok sorakoztak. Ciprusfa rönköket kötöttek össze erős kötelekkel – ez volt a szegények kompja. Úgy várakoztak a mocsár szélén, mint a taxik. A hold fénye Ammára vetődött: egy ilyen tutajon egyensúlyozott, és hosszú bottal evezve próbált átjutni a túloldalra. Évek óta nem jártam Amma házában, de azért erre emlékeztem volna. Akkor valószínűleg másik úton jöttünk, de a sötétben nem voltam biztos semmiben. Azt viszont láttam, hogy a tutajok mindegyike korhadt fából készült, egyik használhatatlanabbnak tűnt a másiknál. Kiválasztottam egyet, a véletlenre bízva magam. A manőverezés sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Minden második percben hallottam egy aligátor farkának csapódását, ahogy az állat belecsobbant a vízbe. Még szerencse, hogy nem vállaltam be az átgyaloglást. Egy utolsót löktem a tutajon a bottal, és a tákolmány a partnak ütközött. Amikor kiléptem a homokra, megpillantottam Amma kicsi, szerény házát. A bejárat felett lámpa égett. Az ablakkeretek éppen olyan kékre voltak festve, mint a Wate-házon. Az épület mocsári ciprusból épült, mintha a ház maga is része lett volna a mocsárnak. De volt még valami más is ott – valami a levegőben. Erős és kábító, mint a citrom és a rozmaring. Ez két okból volt lehetetlen. A csillagjázmin nem ősszel virágzik, és nem nő a mocsárban. Pedig ott volt az illata. Nem lehet mással összetéveszteni. Képtelenség volt az egész, mint minden ezen az éjszakán. Figyeltem a házat. Semmi. Lehet, hogy tényleg csak hazaugrott. Talán apa tudta is, hogy eljön, én meg itt leskelődöm az éjszaka közepén feleslegesen, és mázlim van, ha nem falnak fel élve az aligátorok. Már indultam volna vissza a kis tutajjal, és éppen azt kívántam, hogy bárcsak szórtam volna kenyérmorzsát, hogy az utat megjelöljem, amikor az ajtó ismét kinyílt. Amma állt a bejárati lámpa fényében, és különböző, számomra felismerhetetlen dolgokat dugdosott fehér bőrretiküljébe. A legjobb, templomba menős, levendula színű ruhája volt rajta, fehér kesztyű, és egy elegáns fehér kalap, rajta virágokkal.

Ismét elindult, vissza a mocsárba. Ebben a cuccban akar átkelni A mocsáron? A tutajozást sem élveztem, de az átázott farmergatyám még annál is rosszabb volt. A ráragadt sár olyan nehéz volt, mintha betontömböket emelgettem volna járás közben. Hát, fogalmam sem volt, hogyan akar Amma átkelni abban a ruhában, főleg az ő korában. Amma azonban tudta, hová kell állnia. Egy kis tisztást talált a magas fűben. A mocsári ciprus ágai összefonódtak a szomorúfűz lehajló vesszeivel, egyfajta tetőt képezve az öregasszony feje felett. Végigfutott a hátamon a hideg, pedig legalább húsz fok lehetett. Sok mindent láttam már aznap este, de ez a hely kiverte a biztosítékot nálam. A víz felett ködfelhők úsztak, a mocsár széle felől szálltak felfelé, mint amikor a forró víz megemeli a fazék fedőjét. Kicsit közelebb oldalaztam. Amma elővett valamit a táskájából, a fehér bőr világított a holdfényben. Csontok. Csirkecsontok. Valamit sugdosott a csontok felett, és betette őket egy ahhoz hasonlatos bőrzacskóba, mint amilyet azért adott, hogy a medál hatalmát megfékezzem. Megint a táskájában keresgélt. Egy mosdókban használatos, elegáns kéztörlőt húzott elő, és letörölgette vele a szoknyája szélét. A távolban halvány, fehér fények világítottak, mint szentjánosbogarak a sötétben, és zenét hallottam, lassú, érzéki muzsikát, és nevetést. Valahol a mocsárban emberek énekeltek és táncoltak. Amma felnézett. Valami megragadta a figyelmét, de én semmit sem hallottam. – Előjöhetsz. Tudom, hogy itt vagy. Ijedtemben földbe gyökerezett a lábam. Meglátott. Pedig nem hozzám beszélt. A fullasztó párából Macon Ravenwood lépett elő szivarozva. Olyan laza volt, mintha egy limuzinból szállt volna ki, nem a sáros, fekete vízből. Kifogástalanul volt felöltözve, szokás szerint kikeményített fehér inget viselt. Egy folt sem volt rajta. Ammát és engem térdig beborított a sár és a nedves fűszálak, de Macon Ravenwood ruháján egy porszem sem volt. – Na, végre! Tudod, hogy nem állhatok itt egész éjszaka, Melchizedek. Vissza kell mennem. És egyáltalán nem tetszik, hogy ide rendelsz, messze a várostól. Nagyon udvariatlan. És számomra kényelmeden is. – Szusszant egyet. – Mondhatni vi-szon-tag-sá-gos. VI-SZON-TAG-SÁ-GOS. Vízszintes 1, tizennégy betű. Már betűztem is a fejemben. – Nekem is eseménydús estém volt, Amarie. De ez az ügy nem tűr halasztást. – Macon tett néhány lépést előre. Amma hátrahőkölt, és a mutatóujjával felé bökött. – Ott maradsz, ahol vagy! Nem szeretek egyedül lenni egy magadfajtával egy ilyen éjszakán! Cseppet sem tetszik! Maradsz, ahol vagy, és én is maradok, ahol vagyok! Macon könnyedén visszalépett, és füstkarikákat eregetett a levegőbe. – Mint mondtam, bizonyos fejlemények arra késztetnek, hogy azonnal megoldást találjunk – jelentette ki, és kifújta a füstöt. – „A Hold holdtöltekor áll legtávolabb a Naptól", hogy kedves barátainkat, a Klérus tagjait idézzem. – Nekem ne hordj össze ilyen sületlenségeket, Melchizedek! Mi az a fontos dolog, ami miatt kirángattál az ágyból? – Többek között Genevieve medálja. Amma kis híján süvölteni kezdett, vállkendőjét az orráig húzta. Már maga a medál említése kihozta a sodrából. – Mi van már megint vele.^" Mondtam neked, hogy megbűvöltem, és a fiúnak is megmondtam, hogy temesse el Greenbrierben. Nem okozhat bajt, ha a föld alatt van. – Rossz következtetés, és még egyszer rossz következtetés. Még mindig a fiúnál van. Saját szentélyemben mutatta meg nekem. És abban sem vagyok biztos, hogy egy ilyen sötét talizmánt egyáltalán meg lehet bűvölni. – A te házadban... mikor járt a házadban? Megmondtam neki, hogy tartsa távol magát Ravenwoodtól. – Amma láthatóan ideges volt. Szuper! Nyilván drágán meg fogok fizetni az engedetlenségemért.

– Talán rövidebbre kellene fogni azt a pórázt. A fiú nem engedelmes. Figyelmeztettelek, hogy a barátságuk veszélyes, hogy akár több is lehet, mint barátság. Kettejüknek nem lehet közös jövője. Amma mormogott valamit az orra alatt, pont, mint mikor nem hallgattam rá. – Mindig szót fogadott nekem, csak azóta vadult meg, hogy az unokahúgoddal találkozott! Ne merészelj engem hibáztatni! Nem lennénk ebben a helyzetben, ha a lányt nem költözteted ide! De majd én kezembe veszem a dolgot. El fogom tiltani Lénától! – Ne légy nevetséges! Tinédzserek. Minél inkább közéjük állunk, annál dacosabban fogják keresni egymást. A Kiválasztás után nem lesz gond, csak addig jussunk el! Te a fiúra ügyelj, Amarie! Már csak néhány hónap. Elég veszélyes most a helyzet, nem hiányzik, hogy Ethan is tovább bonyolítsa! – Ne prédikálj nekem, Melchizedek Ravenwood! A családom már vagy száz éve mossa a te famíliád szennyesét! Megtartottam a titkaidat, mint ahogy te is megtartottad az enyémet. – Nem én vagyok az a Látó, aki nem látta előre, hogy ezek ketten rálelnek a medálra. Ezt mivel magyarázod? Hogyan sikerült a szellembarátaidnak erről lemaradniuk? – körözött a levegőben szarkasztikusan Macon hangja. Amma megfordult, a szeme vadul villogott. – Ne sértegesd a Nagyszerűeket! Főleg ne itt, ezen a szent helyen! Megvan az okuk rá. Biztosan van okuk arra, miért nem fedték fel! Elfordult Macontől. – Ne is figyelj rá! Hoztam neked ráksalátát és citromtortát! – Már nem Maconhöz beszélt. – A kedvenceid – mondta, és a kis Tupperware edények tartalmát tányérra rendezte. A tányért a földre tette, egy sírkő mellé. Láttam még néhány sírkövet ott. – Ez a Nagy Ház, a családom ősi fészke, hallod? Sissy nagy-nagynéném, Abner dédnagybátyám, Sulla ősanyám... mind itt éltek. Mutass tiszteletet a Nagyszerűek iránt legalább a saját házukban! Ha válaszokat akarsz, tiszteld őket! – Bocsánatot kérek. Amma várt. – Igazán! Amma szipogott egyet. – És ügyelj a szivarodra! A házban nincsen hamutartó. Micsoda rossz szokás... Macon elnyomta a szivarját egy mohapárnán. – Jó, akkor kezdjük el! Nincs sok időnk. Tudnunk kell, hol van Saraf... – Csssst! – sziszegte Amma. – Ki ne mondd a nevét! Ma este legalábbis ne! Nem is szabadna itt lennünk. A Fehér mágiának a félhold kedvez, a telihold a Fekete mágusoké. Rossz éjszakát választottunk. – Nem volt más választásunk. Ma éjjel sajnos egy nagyon kellemetlen esemény történt a házamban. Az unokahúgom, aki a Kiválasztás napján átállt, megjelent az Összejövetelen. – Del gyermeke? Az a Sötét sátánfajzat? – Ridley. Természetesen nem hívtuk meg. A fiúval érkezett. Tudnom kell, hogy véletlen volt-e. – Nem jó, nem jó, ez nem jó! – Amma előre-hátra hintázott a sarkán, meglehetősen dühösen. – Nos, mit mondasz? – Nincsenek véletlenek. Te is tudod. – Ebben legalább egyetértünk. Már semmit sem értettem. Macon Ravenwood sohasem hagyta el házát, most meg itt volt a mocsár közepén, és Ammával – akit tudtommal eddig nem is ismert – vitatkozott rólam, Lenáról és a medálról. Amma a retiküljében kotorászott. – Hoztál whiskyt Abner bácsinak? A Wild Turkey-t szereti. Macon felmutatta az üveget.

– Tedd csak ide! – mondta Amma, és a földre mutatott. – És lépj egy kicsit hátrébb! – Még ennyi év után is félsz megérinteni engem. – Semmitől sem félek. Csak maradj ott, ahol vagy! Nem szólok bele a dolgaidba, nem is akarok tudni róluk! Macon letette a whiskys üveget pár centire Amma lábától. Amma felkapta, teletöltött egy poharat, és felhajtotta. Még sohasem láttam, hogy Amma cukrozott teánál erősebb italt ivott volna. A sírt belepő magas fűbe is öntött a szeszből. – Abner bácsi, szükség van a közreműködésedre. Ideszólítom a szellemedet. Macon köhögött. – A türelmemmel játszol, Melchizedek. – Amma behunyta a szemét, égnek emelte a karját, a fejét hátravetette, mintha a holddal társalogna. Lehajolt, és megrázta a bőrzacskót, amit a retikülből szedett elő. A zacskó tartalma a sírra hullott. Apró csirkecsontok. Reméltem, nem az ebédem maradványát látom, de akár az is lehetett. – Mit mondanak? – kérdezte Macon. Amma áttapogatta a csontokat, és szétteregette őket a síron. – Nem válaszolnak. Macon higgadtsága kicsit megingott. – Erre most nincs idő! Mire jó egy Látó, aki semmit sem lát? Kevesebb, mint öt hónapunk van Lena tizenhatodik születésnapjáig. Ha átáll, mindannyiunkat megátkoz, Halandót és Igézőt is! Mindketten felelősséget vállaltunk, és önként vállaltuk réges-régen! Te a Halandókért, én az Igézőkért! – Nincs szükségem arra, hogy emlékeztess a kötelességeimre. És beszélj csendesebben! Hallod? Még csak az kéne, hogy egy vendégem erre tévedjen, és meglásson veled! Hogy nézne ki? A közösség tiszteletre méltó tagja, mint én, egy magadfajtával? Ne rontsd az üzletemet, Melchizedek! – Ha nem találjuk meg Saraf... bocsánat, őt, és nem tudjuk meg, mit forgat a fejében, sokkal nagyobb problémákkal kell szembenézzünk, mint a te üzleted, Amarie. – Ő a Sötétek közül való. Soha nem tudhatod, hányadán állsz vele. Mintha meg akarnád jósolni, hol csap le a tornádó. – Akkor is. Tudnom kell, kapcsolatba akar-e kerülni Lénával. – Nem az a kérdés, hogy kapcsolatba kerül-e, hanem, hogy mikor. – Amma ismét behunyta a szemét, és megérintette a nyakában függő amulettet, amit mindig viselt. Egy korong volt, belevésve egy szív alakú minta, amelyből kiállt egy kereszt. A kép kissé megfakult, mert Amma már vagy ezerszer megdörzsölte. Most is. Érthetetlen nyelven kántált hozzá valamit. Valahol már hallottam ilyet. Macon türelmetlenül toporgott. Csendesen megmoccantam a fűben. Ma éjjel nem látok jól. Homályos az egész. Szerintem Abner bácsi nincs megfelelő hangulatban. Nem tetszett neki, ahogy beszélsz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Macon arca megváltozott, sápadt bőre csak úgy világított a sötétben. Amikor előlépett, az arcvonásai ijesztőek voltak a holdfényben. – Elég ebből a játékból! Egy Sötét Igéző lépte át a házam küszöbét, ami már önmagában is képtelenség. Ethannel, a te nevelt gyerekeddel érkezett, és ez csak egy dolgot jelenthet. A fiúnak hatalma van, de te eltitkoltad előlem! – Ostobaság! Annak a fiúnak annyi hatalma sincs, mint egy betonkeverőnek. – Tévedsz, Amarie. Kérdezd csak meg a Nagyszerűeket! Tanácskozz a csontokkal! Biztos, hogy Ethan miatt volt. Ravenwood védett hely, egy Sötét Igéző csak segítséggel juthat be oda. – Te megvesztél! Nincs hatalma a gyereknek! Én neveltem fel. Nem gondolod, hogy tudnék róla? – Akkor is tévedsz. Túl közel áll hozzád, elhomályosítja a látásod, Amarie. Túl sok minden

forog kockán, most nem hibázhatunk. Mindkettőnknek vannak adottságaink. Figyelmeztetlek, a fiúban több van, mint amiről tudunk! – Megkérdezem a Nagyszerűeket. Ha van valami, amit tudnom kell, ők majd tudatják velem. Ne feledd, Melchizedek, hogy az élőket és a halottakat is szolgáljuk, és ez nem könnyű feladat! – Amma ismét a retiküljében kotorászott, és egy piszkos zsineget húzott elő, rajta apró gyöngyökkel. – Temetőcsontok. Vedd el! A Nagyszerűek azt akarják, hogy nálad legyen. Megvédi a szellemet a szellemtől. Halandók számára haszontalan. Add oda az unokahúgodnak, Macon! Ártani nem árthat, és talán a Sötét Igézőket is távol tartja tőle. Malcolm elvette a zsineget, óvatosan két ujja közé fogta, majd beleejtette egy zsebkendőbe, mintha egy undorító féreg lenne. – Leköteleztek. Amma köhögött. – Mondd meg nekik, hogy leköteleztek, tényleg. Messzemenőkig. – Felnézett a holdra, mintha csak az órájára pillantana. Aztán megfordult, és eltűnt. A mocsár ködébe veszett, mintha a szél fújta volna el.

OKT. 10. A piros pulóver apkelte előtt pár perccel kerültem ágyba. Fáradt voltam – Nhul lafáradt, ahogy Amma mondaná. Linkre vártam a sarkon. Sütött a nap, de az én jókedvemet beárnyékolta néhány dolog. Éhes voltam. Ma reggel nem tudtam Amma szemébe nézni. Egy pillantás az arcomra elég lett volna neki ahhoz, hogy elárulja, mindent hallottam tegnap éjjel. Nem kockáztathattam. Nem tudtam, mit gondoljak. Amma, akiben mindenkinél jobban bíztam, annyira, mint a szüléimben, vagy még jobban is, titkolt előttem valamit. Ismerte Macont, összefogott vele, hogy távol tartson Lénától. A medál miatt. Lena születésnapja miatt. Meg mert veszélyes. Nem állt össze a kép, egyedül nem tudtam összerakni. Beszélnem kellett Lénával. Csak erre tudtam gondolni. De amikor a hullaszállító gördült be a sarkon a Roncs helyett, nem kicsit lepődtem meg. – Szerintem már hallottad. – Becsúsztam az anyósülésre, és a hátizsákomat a lábamhoz ejtettem. – Mit hallottam? – mosolygott majdnem szelíden, és az ölembe tett egy zacskót. – Hogy szereted a fánkot? Már Ravenwoodban hallottam, hogy korog a gyomrod. Kicsit zavartan néztünk egymásra. Lena tekintete a padlóra szegeződött, és felcsippentett egy szöszt piros, hímzett pulóveréről, amit eddig valószínűleg a Nővérek padlásán zabáltak a molyok. Lénát ismerve nem a plázában vette. Piros? Mióta visel pirosat. Nem volt felhős a kedve, bár a tudata mintha elfelhősödött volna. Nem hallotta a gondolataimat. Nem tudott Amma és Macon találkozójáról. Csak engem akart látni. Lehet, hogy felfogott valamit abból, amit tegnap este mondtam neki? Talán úgy döntött, ad magunknak egy esélyt. Mosolyogtam, és kinyitottam a fehér papírzacskót.

– Remélem, hogy tényleg éhes vagy. A dagadt zsaruval küzdöttem meg értük. – Elkormányozta a hullaszállítót a járda mellől. – Szóval csak kedved támadt beszállítani engem az iskolába? – Ez még nekem is új volt. – Nem. – Lehúzta az ablakot, a reggeli szellő felborzolta a tincseit. Ma csak szellő fújt. – Jobb ötleted van? Felragyogott az arca. – Hogy lehetne jobb ötletem annál, mint a Stonewall Jackson Középiskolában tölteni ezt a napot? – Boldog volt. Amikor elfordította a kormányt, megláttam a kezét. Nem volt rajta szám. Se szülinap. Ma nem félt semmitől. 120. Mintha az én kezemre lenne írva láthatatlan tintával. Százhúsz nap, és eljön az a pillanat, amitől Amma és Macon úgy fél. Kinéztem az ablakon, amikor ráfordultunk a 9-es útra, és azt kívántam, bárcsak ilyen boldog maradhatna még egy kicsit. Behunytam a szemem, és a kosárlabdára összpontosítottam. Elzárás. Leválás. Zsákolás. Mire Summerville-be értünk, kitaláltam, hogy hová megyünk. A Cineplex utolsó három során kívül csak egy helyre jártak a fiatalok. A hullaszállító nagy port kavarva megállt a víztorony mögött, a mező szélén. – Leparkolunk? Ne már! A víztoronynál? Most? – Link sohasem hinné el. A motor leállt. Lehúztuk az ablakokat, minden csendes volt, csak a szellő fújt be az ő ablakán, és szállt ki az enyémen. Nem ezt csinálják a helybéliek? De igen. Vagyis nem. Az olyanok, mint mi, nem. Nem a tanítási nap közepén. Nem lehetnénk csak egyszer olyanok, mint ők? Mindig önmagunknak kell lennünk? Én így szeretem magunkat. Kicsatolta az övét, én meg az enyémet, és az ölembe húztam. Éreztem a melegségét, a boldogsága engem is átjárt. Tehát így kell parkolni? Felnevetett, és kiseperte a hajat a szememből. – Ez micsoda? – Megragadtam a jobb karját. Az a karkötő volt rajta, amit Amma Maconnek adott. Görcsbe rándult a gyomrom. Tudtam, hogy Lena hangulata nemsokára megváltozik. El kellett mondjam neki. – A nagybátyámtól kaptam. – Vedd le! – Addig forgattam a karkötőt, amíg meg nem találtam a csomót. – Mi? – halványodott el a mosolya. – Miről beszélsz? – Vedd le! – De miért? – Elhúzta a kezét tőlem. – Történt valami tegnap éjjel. – Mi történt? – Miután hazamentem, követtem Ammát a Wader-patak völgyébe, ahol lakik. Kisurrant a házunkból, hogy találkozhasson valakivel a mocsárban. – Kivel? – A nagybátyáddal. – Mit csináltak ott? – Az arca krétafehér lett. A nap parkolós része véget ért. – Rólad beszéltek. Rólunk. És a medálról. Most már tényleg figyelt. – Mi van a medállal? – A medál Sötét talizmán, bármit is jelentsen ez, és a nagybátyád elárulta Ammának, hogy nem temettem el. Teljesen kivoltak tőle. – Honnan tudják, hogy talizmán? Kezdett kicsit idegesíteni. Nem a lényegre figyelt. – De honnan ismerik egymást? Tudtad,

hogy a nagybátyád ismeri Ammát? – Nem, de nem ismerhetek mindenkit, aki a nagybátyámmal kapcsolatban van. – Lena, rólunk beszéltek! Hogy a medált el kell venniük tőlünk, hogy mi ketten nem találkozhatunk többé. Úgy éreztem, hogy szerintük veszélyes vagyok... mintha az útjában állnék valaminek. A nagybátyád szerint... – Igen? – Azt hiszi, én is rendelkezem valamiféle erővel. Hangosan felnevetett, ami még jobban felidegesített. – És miért gondol ilyet? – Mert én hoztam be Ridley-t Ravenwoodba. Szerinte ehhez erő kellett. Lena a szemöldökét ráncolta. – Igaza van. – Nem ezt a választ vártam. – Viccelsz, ugye? Ha lenne hatalmam, tudnék róla. Nem? – Nem tudom. Lehet, hogy tényleg nem tudta, de én igen. Az apám író, anya meg a polgárháború régen halott tábornokainak emlékiratait olvasgatta a könyvtárban. Olyan messze álltam az Igézőktől, amennyire csak lehet, hacsak Amma bosszantása nem számít különleges képességnek. Volt ott valami kiskapu, amelyen keresztül Ridley becsúszott. Az Igézők biztonsági rendszerében kiégett egy biztosíték. Lena is ugyanarra gondolt. – Nyugi! Kell lennie valamiféle magyarázatnak. Tehát Amma és Macon ismeri egymást. Ezt már tudjuk. – Nem aggaszt a dolog, igaz? – Mi van? – Hazudtak nekünk. Mindketten. Titkos találkozó, az elválasztásunk, megszabadulás a medáltól... – Sohasem kérdeztük meg őket, hogy ismerik-e egymást. – Miért viselkedik így? Miért nem szomorú, vagy dühös, vagy valami? – Miért kérdeztük volna? Szerinted nem különös, hogy a nagybátyád a mocsárban találkozik az éjszaka közepén Ammával, aki szellemekkel társalog és csirkecsontokból olvas? – Furcsa, de szerintem csak bennünket akarnak megvédeni. – Mitől? Az igazságtól? Valami másról is beszélgettek. Kerestek valakit. Sara nemtudomkit. És hogy majd mindannyiunkat megátkozol, amikor átállsz. – Te miről beszélsz? – Nem tudom. Miért nem kérdezed meg a nagybátyádat? Ez egyszer mondja el az igazságot! Túl messzire mentem. – A nagybátyám az életét kockáztatja azzal, hogy engem védelmez. Mindig kiállt mellettem. Befogadott, pedig tudja, hogy néhány hónap múlva szörnyeteggé válhatok! – De mitől véd? Te tudod? – Önmagamtól! – csattant fel. Ennyi. Kilökte az ajtót, kikászálódott az ölemből, és kirohant a mezőre. A masszív, fehér víztorony árnyéka eltakarta Summerville-t, de már nem sütött olyan szépen a nap. A korábban felhőtlen kék eget szürke csíkok szaggatták fel. A vihar közeledett. Nem akart beszélni róla, de én folytattam. – Ennek semmi értelme! Miért találkozik Ammával a mocsárban, és árulja el neki, hogy a medál még mindig nálunk van? Miért ne lehetne nálunk? És ami még fontosabb, miért tiltják, hogy együtt legyünk? Csak ketten voltunk ott a mezőn, és ordítoztunk egymással. A szellő erős széllé változott. Lena haja csapkodott az arca körül. Visszakiáltott: – Nem tudom! A szülők mindig tiltják a kamaszokat egymástól, ez a dolguk! Ha tudni akarod, miért, kérdezd meg te Ammát! ö úgyis gyűlöl engem. Még érted se mehetek, mert félsz, hogy együtt lát minket!

A gyomromban levő csomó még szorosabb lett. Dühös voltam Ammára, dühösebb, mint bármikor egész életemben, de mégis szerettem őt. Ő rakta a Fogtündér leveleit a párnám alá, kötözte be a sebes térdemet, és milliószor elgyakorolta velem az ütéseket, mikor a Miniligába jelentkeztem. Anya halála és apám félrevonulása óta csak Amma törődött velem, csak ő figyelt rám, és csak őt érdekelte, hogy járok-e iskolába, és hogyan szerepelek a meccseken. Hinni akartam, hogy mindenre magyarázatot tud adni. – Nem értheted őt! Amma azt hiszi, hogy... – Mit? Hogy meg tud védeni? Ahogyan a nagybátyám védelmez engem? Nem gondoltál még arra, hogy mindketten ugyanattól próbálnak megvédeni bennünket... tőlem? – Miért lyukadunk ki mindig itt? Hátrált tőlem, mintha menekülőre akarná fogni a dolgot. – Hová lyukadhatnék ki? Erről szól az egész. Attól félnek, hogy bántani foglak! Vagy valaki mást! – Tévedsz. A medálról szól a dolog! Van valami, amit titkolnak előlünk! – Beletúrtam a zsebembe, kerestem a zsebkendőbe csavart ismerős, kemény tárgyat. Az előző éjszaka után nem volt az a pénz, amiért kiengedtem volna a kezemből. Tuti, hogy Amma keresni fogja, és ha megtalálná, többé sose látnám. Letettem a csomagtartóra. – Meg kell tudnunk, hogyan folytatódik a történet. – Most? – Miért ne? – Az se biztos, hogy működik ez a vacak. Kicsomagoltam. – Csak egy módja van annak, hogy megtudjuk. Megragadtam a kezét, bár próbálta elhúzni. Megérintettem a sima fémet, és... A reggeli fény ragyogóbb és ragyogóbb lett, aztán bele is vesztem. Éreztem, ahogyan az ismerős löket átfut a testemen, és visszaröpít százötven évvel ezelőttre. De valami kizökkentett. Kinyitottam a szememet. A távolban égő lángok és a sárba veszett mezők helyett a víztorony árnyékát és a hullaszállítót láttam. A medál semmit sem mutatott nekünk. – Érezted? Elkezdődött, aztán hirtelen abbamaradt. Bólintott, és megpróbált ellökni. – Tengeri- vagy autó- vagy valamilyen beteg vagyok... hányingerem van! – Te blokkoltad? – Miről beszélsz? Semmit sem csináltam! – Esküszöl? Nem igéztél meg semmit? – Nem, túlságosan lefoglal, hogy a Hülyeséged Hatalmával megküzdjek! De nem vagyok elég erős. Ennek nem volt semmi értelme. Először behúz, aztán kidob minket a látomásból, ilyen egyszerűen. Mi változott meg? Lena kinyújtotta a kezét, és betakargatta a medált. Megakadt a szemem azon a koszos kis karkötőn, amit Amma adott Maconnek. – Vedd le azt az izét! – Bebújtattam az ujjam a zsineg alá, és a szememhez emeltem a kezét. – Ethan, ez megvéd! Te mondtad, hogy Amma mindig ilyeneket készít! – Nem hiszem. – Mi van? – Az van, hogy szerintem emiatt nem működik a medál. – Tudod, hogy nem működik mindig. – De most működött volna, aztán leállt! Megrázta a fejét, vad fürtjei a vállára omlottak. – Te tényleg hiszel ebben? – Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Vedd le! Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. De legalább nem vetette el teljesen az ötletet. – Ha tévedtem, visszakötheted. Tétovázott egy pillanatig, majd felém nyújtotta a csuklóját, hogy kössem ki a karkötőt. Meglazítottam a csomót, majd az amulettet a zsebembe raktam. Megérintettem a medált, Lena pedig a kezemre tette a kezét.

A tenyerembe zártam a női fejet, és már pörögtünk is a semmiben ... Hirtelen elkezdett esni az eső. Sűrű eső volt, zivatar. Mintha megnyílt volna az ég. Ivy mindig azt mondta, hogy az eső Isten könnye. Ma Genevieve is elhitte ezt. Csak egy métert kellett megtennie, de nem ért oda elég gyorsan. Letérdelt Ethan mellé, és ölébe vette a fejét A férfi nehezen lélegzett. De életben volt. – Ne, ne, ne, a fiút nel Már eleget elvettél! Túl sokat! Ezt a fiút ne!Ivy már-már sikoltozott, és imádkozni kezdett. – Ivy, hozz segítséget! Kell víz, whisky, és valami, amivel kiszedhetem a golyót! Genevieve leszakított egy darabot a szoknyájából, gombóccá gyűrte, és az Ethan mellkasán tátongó lyukhoz szorította. – Szeretlek! Es feleségül vettelek volna, mindegy, hogy mit monda családod! – suttogta a fiatal férfi. – Ne beszélj így, Ethan Carter Wate! Ne mondd, hogy meghalsz! Megfogsz gyógyulni! Meggyógyulsz! – ismételgette a lány Önmagát is győzködnie kellett, nem csak a kedvesét. Genevieve lehunyta a szemét, és koncentrált. Virágzó mezők. Újszülött kisbabák sírása. A felkelő nap. Születés, nem halál Olyan erősen képzelte el ezeket a képeket, mintha megtörténtté tudná őket tenni. A képek körbe-karikába forogtak. Születés, nem halál Ethan öklendezett egyet. A lány kinyitotta a szemét. Egy pillanatra megállt az idő. Aztán Ethan szeme lecsukódott, a feje oldalra billent. Genevieve is lehunyta a szemét, és a képekre koncentrált. Ez tévedés lesz. Nem halhatott meg! Összeszedte minden erejét. Már milliószor megtette korábban, tárgyakat mozgatott az akaratával a konyhában, halálra ijesztve Ivyt, és fészkükből kipottyant madárfiókákát is meg tudott gyógyítani. Most akkor miért nem? Amikor igazán számít!? – Ethan, ébredj fel! Könyörgök! Kinyitottam a szememet. A mező közepén álltunk, pont ott, ahol korábban. Ránéztem Lenára, a szeme könnyesen csillogott. – Jaj, istenem! Lehajoltam, és hozzáértem a körülöttünk burjánzó vadvirágokhoz. Vöröses cseppek voltak a leveleken és a földön is. – Vér. – Az ő vére? – Szerintem igen. – Igazad volt. A karkötő gátolt meg abban, hogy visszakerüljünk a látomásba. De akkor miért mondta Macon bácsi, hogy ez majd megvéd? – Lehet, hogy megvéd. De ezek szerint mást is tud. – Ettől nem fogom jobban érezni magam, ne erőlködj! – Nyilvánvalóan van valami, amit nem akarnak nekünk elmondani. Valami a medállal – és fogadjunk, hogy Genevieve-vel kapcsolatban. Meg kell tudnunk mindent róluk, még a születésnapod előtt! – Mi van megint a születésnapommal? – Tegnap éjjel Amma és a nagybátyád erről is beszélt. Annak, amit nem akarnak, hogy tudjunk, a születésnapodhoz is köze van. Lena mély lélegzetet vett, mintha össze akarná szedni magát. – Tudom, hogy átállok a Sötét oldalra. Erről szól ez az egész felhajtás. – De a medálnak mi köze van ehhez?

– Nem tudom, de mit számít? Nem számít! Négy hónap múlva én már nem én leszek. Láttad Ridley-t. Pont olyan leszek én is, mint ha nem rosszabb! Ha a nagybátyámnak igaza van, és Született vagyok, Ridley hozzám képest angolkisasszony! Magamhoz húztam, a karomba zártam, mintha meg akarnám védeni attól, ami elkerülhetetlen. – Ne így gondolkozz! Kell lennie valaminek, ami megállítja ezt az őrületet! – Nem érted. Nem állíthatjuk meg. Egyszerűen csak megtörténik. A hangja emelkedni kezdett. A szél is felerősödött. – Jó, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy tényleg csak megtörténik. De meg fogjuk találni a módját, hogy veled ne történhessen meg. A szeme elfelhősödött. – Nem lehetne, hogy csak élvezzük a maradék időt? – A szavai a csontjaimig hatoltak. Maradék idő. Nem veszíthetem el. Nem. Megőrjít még a gondolat is, hogy többé nem érhetek hozzá. Őrjítőbb volt, mint az, hogy elveszítem a barátaimat. Őrjítőbb, mint az iskola fő lúzerének lenni. Őrjítőbb, mint állandóan perben állni Ammával. Annál rosszabb nincs, mint hogy elveszítem őt. Mint amikor zuhanok. De most nem fog fel semmi. Ethan Carter Wate-re gondoltam, arra, amikor ő zuhant a földre, és csurom vér volt körülötte minden. A szél zúgni kezdett. Mennünk kell. – Ne beszélj így! Majdcsak kitalálunk valamit! Én is alig hittem ebben.

OKT. 13. Marian, a könyvtáros

árom napja történt, de nem ment ki a fejemből. Ethan Carter HWa te-et lelőtték, valószínűleg meg is halt. Saját szememmel láttam. De maradjon az Ethan Wate-ek között, nehezen dolgoztam fel ennek a konföderációs katonának a halálát. Vagy inkább konföderációs dezertőrnek a halálát. Ő volt a szépnagybátyám. Algebraóra alatt is erre gondoltam, míg Savannah az osztály színe-java előtt szenvedett egy egyenlettel, de Mr. Bates túlságosan belemerült a Fegyverek és Muníció magazin legújabb számába ahhoz, hogy észrevegye. Az Amerika Leendő Gazdálkodói gyűlésén is ez járt a fejemben, amikor Lénát nem találtam, de mégis a zenészek közé ültem. Link a srácokkal ült néhány sorral mögöttem, de észre sem vettem őket, míg Shawn és Emory el nem kezdett állathangokat utánozni. Egy idő után már nem is hallottam őket. A gondolataim vissza-visszatértek Ethan Carter Wate-hez. Nem az az érdekes, hogy konföderációs volt. Gatlin megyében mindenkinek volt rokona az Államok Közötti Háború vesztes oldalán. Már megszoktuk. Olyan lehetett, mint németnek lenni a második világháború, japánnak Pearl Harbor, vagy amerikainak Hirosima után. A történelem nagy szívás volt néha. Nem változtathatsz azon, hová születtél. De legalább nem kötelező ott maradni! Nem kötelező a múltba ragadva élni, mint az AAFL hölgyek, vagy a Gatlini Történelmi Társaság tagjai, vagy éppen a Nővérek. És nem kötelező belenyugodni abba, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek, mint ahogy azt Lena teszi. Ethan Carter Wate se nyugodott bele, én sem tudtam.

Most, hogy már többet tudtunk a másik Ethan Wate sorsáról, Genevieve-ről is több információra volt szükségünk. Talán emiatt találtunk rá arra a medálra. Talán nem véletlen, hogy Lena és én egy álomban találtunk egymásra, még akkor is, ha az inkább rémálom. Normális esetben megkérdeztem volna anyát, hogy mit tegyek. Volt idő, amikor még normálisan mentek a dolgok, amikor anya még életben volt. De anya meghalt, apám nem volt eléggé magánál ahhoz, hogy segíthessen, Amma pedig úgysem segít semmiben, ha a medálról van szó. Lena még mindig Macon miatt dühöngött, a folyamatosan zuhogó eső elárulta. Házi feladatot kellett írjak, tehát szükségem volt legalább két liter csokistejre és annyi kekszre, amennyit fel bírtam cipelni a szobámba. A hallban megálltam a dolgozószoba ajtaja előtt. Apám fent tusolt, már csak ezért hagyta el a szobát, tehát az ajtó nyilván zárva volt. Egyébként is zárva volt a kézirat-incidens óta. A kilincsre meredtem, majd jobbra-balra néztem. A kekszeket a csokistejes-doboz tetején egyensúlyozva a kilincs felé nyúltam. Még hozzá sem értem, amikor kattant a zár. Az ajtó magától kinyílt, mintha valaki belülről kinyitotta volna nekem. A tányér leesett. Egy hónapja nem hittem volna a szememnek, de ma már okosabb voltam. Hiszen ez Gatlin! Nem az a Gatlin, amiről azt hittem, hogy ismerem. Egy másik Gatlin, amit korábban észre sem vettem. Egy város, amelyben a lány, aki tetszik nekem. Igézők leszármazottja, a házvezetőnőnk Látó, aki csirkecsontokból olvas a mocsárban, és szólítja halott ősei szellemét, apám pedig úgy viselkedik, mint egy vámpír. Semmi sem maradt, amit ne hittem volna el ebben a Gatlin verzióban. Milyen vicces! Az ember az egész életét egy helyen éli le, anélkül, hogy igazán ismerné azt a helyet. Lassan, óvatosan benyomtam az ajtót. A dolgozószobának csak egy szegletét láttam, a könyves sarkot, tele anya könyveivel meg a polgárháborús vackokkal, amelyeket lépten-nyomon gyűjtögetett. Nagy levegőt vettem, és beszívtam a szoba illatát. Nem csoda, hogy apám sohasem jött ki innen. Szinte már láttam anyát, összekuporodva az olvasófoteljében, az ablaknál. Mindig ott gépelt az ajtó mellett. Ha egy kicsit szélesebbre tárom az ajtót, talán tényleg ott ül. De nem hallottam a kopogó billentyűket. Tudtam, hogy nincs ott, és hogy soha nem is lesz. Azokon a polcokon voltak valahol a könyvek, amikre szükségem van. A Nővéreknél csak anyám tudott többet Gatlin megye történetéről. Léptem egyet előre, az ajtót néhány centivel továbblöktem.

– Jézusmáriaszentjózsef a mennyben és a földön, Ethan Wate! Ha csak egy lépést is teszel, az apukádtól olyat kapsz, hogy a jövő héten se térsz magadhoz! Majdnem leejtettem a tejesdobozt. Amma. – Semmit sem csináltam! Az ajtó magától kinyílt! – Szégyelld magad! Nincs az a kísértet Gatlinben, aki bemerészkedne a szüleid dolgozószobájába, hacsak nem anyád az! – Amma kihívóan nézett rám. Volt valami a szemében, ami azt sugallta, hogy céloz valamire, talán pont az igazságra. Talán tényleg anya nyitotta ki az ajtót. Mert egy dologban biztos voltam. Valaki vagy valami azt akarta, hogy bemenjek abba a szobába, míg másvalaki távol akart tartani tőle. Amma behúzta az ajtót, elővett egy kulcsot a zsebéből, és bezárta. Hallottam a kattanást, tudtam, hogy minden esélyem elszállt, olyan gyorsan, ahogy jött. Amma karba tette a kezét. – Holnap tanítás. Nincs leckéd? Bosszúsan néztem rá. – Visszamész a könyvtárba? Megírtátok Linkkel azt a beszámolót? Beugrott. – Ja, a könyvtár. Pontosan oda indultam. – Megpusziltam Ammát, és elrohantam mellette. – Üdvözöld Mariant a nevemben, és el ne késs a vacsoráról!

Jó öreg Amma! Mindenre megadta a választ, akár tudatosan, akár nem, akkor is, ha magától biztosan nem árulta volna el.

Lena a Gatlin Megyei Könyvtár parkolójában várt rám. A töredezett beton még mindig nedvesen csillogott az esőtől. Bár a könyvtár még két óráig nyitva volt, a parkolóban csak a hullaszállítót láttam, meg egy ősöreg, türkiz színű kisteherautót. Gondolom, ebből kiderül, hogy városunkban a könyvtárba járás nem túl előkelő hobbi. Más városok történelme senkit sem érdekelt, Gatlinét meg elmondta úgyis a nagypapi vagy a dédpapi. Amit nem meséltek el, azt nem is volt érdemes tudni. Lena az épület falához támaszkodott, és a füzetébe rótta a sorokat. Szakadt farmernadrágot, gigantikus gumicsizmát és egy puha, fekete pólót viselt. Apró fonatok díszítették a haját, szinte teljesen elveszlek hullámos tincsei között. Majdnem úgy nézett ki, mint egy mindennapi lány. Nem voltam biztos abban, hogy szeretném, ha mindennapi lány lenne. Abban viszont biztos voltam, hogy szeretném újra megcsókolni, de ezzel most várni kell. Ha Marian választ tud adni a kérdéseinkre, akkor még nagyon sok alkalom kínálkozik arra, hogy megcsókoljam. Megint a kosárlabdaszabályokra gondoltam. – Te tényleg azt hiszed, hogy lehet itt valami, ami segíthet nekünk? – Lena felemelte a fejét a füzetből, és engem fixírozott. Magamhoz húztam. – Nem valami. Valaki. A könyvtár gyönyörű volt. Kisgyerekként sok időt töltöttem itt. Örököltem anyának azt a felfogását, miszerint a könyvtár egyfajta templom. Ez a bizonyos könyvtár egyike volt azon kevés épületeknek, amelyek túlélték Sherman Menetét és a Nagy Gyújtogatást. A könyvtár és a Történelmi Társaság épülete volt a város legrégebbi épülete, Ravenwoodot leszámítva. Tiszteletet sugárzó, kétszintes, viktoriánus stílusú ház volt, viharvert falairól pattogzott a fehér festék, az ajtók és az ablakok körül borostyánok több évtizedes indái tekeregtek. A könyvtárnak korhadó fa, karbolsav, nejlon könyvborító és megsárgult papír szaga volt. A megsárgult papír illata anya szerint az idő illata. – Ezt nem értem. Miért a könyvtárba jövünk? – Nem a könyvtárba. Marian Ashcrofthoz. – A könyvtároshoz? Macon bácsi barátjához? – Marian volt anya legjobb barátja és kutatótársa. Ő az egyetlen ember anya után, aki mindent tud Gatlinről, és jelenleg ő a város legbölcsebb lakója. Lena kétkedően nézett rám. – Macon bácsinál is bölcsebb? – Jó. Akkor legyen ő a legbölcsebb Halandó Gatlinben. Soha nem jöttem rá, mit keres egy Marian-féle ember Gatlinben. – Csak mert az isten háta mögött élsz – mondta Marian, miközben anyával tonhalas szendvicset eszegettek – , nem jelenti azt, hogy fogalmad sincs arról, hol élsz. – Nekem többnyire fogalmam sem volt arról, hogy mi a fenéről beszél. Ilyen többször is előfordult. Talán azért jött ki Marian olyan nagyszerűen anyával; többnyire ugyanis azt sem értettem, hogy anya miről beszél. Mint mondtam, a legbölcsebb ember volt az egész városban, de mindenképpen a legjobb arc. Amikor beléptünk az üres könyvtárba. Marian zokniban sétált a polcok között, és magában jajveszékelt, mint egy görög tragédia őrült hősnője. Mivel a könyvtárat többnyire csak kísértetek meg az AAFL hölgyek látogatták, mikor elakadtak a családfájuk kutatásában, Marian gyakorlatilag azt csinált a munkaidejében, amit akart. – „Hallod?"

Követtem a hangját a sorok között. – „Tudod?" Befordultam a szépirodalmi részlegre. Ott állt, a sarkain billegett, kezében egy rakás könyvvel, és keresztülnézett rajtam. – „Vagy nem jutott füledbe még.. Lena mögém lépett. – „Mivel sújtják a gyűlölők..." Marian hol rám, hol Lenára nézett szögletes, piros olvasószemüvege felett. – „...szeretteid?" 1 Marian ott volt, de mégsem volt ott. Ismertem a pillantását, és tudtam, hogy bár mindenre tud idézetet, mindig gondosan megválogatja őket. Mivel sújtják a gyűlölők szeretteimet? Mi? Ha Lena a szerettem, nem akarom tudni. Sokat olvasok, de nem görög tragédiákat. – Ödipusz? Megöleltem Mariant a könyveken keresztül. Úgy szorított magához, hogy nem kaptam levegőt, és Sherman tábornok vaskos önéletrajza a bordáimat nyomta. – Antigoné – mondta Lena mögöttem. Stréber. – Nagyon jó! – mosolygott Marian a vállam felett. Rágrimaszoltam Lenára, aki megvonta a vállát. – Még otthon tanultam. – Mindig nagy hatással van rám, ha olyan fiatallal találkozom, aki olvasta az Antigonét. – Csak annyira emlékszem, hogy el akarta temetni a halottait. Marian rámosolygott mindkettőnkre. A karjában tartott könyvek felét rám, a másik felét Lenára sózta. Amikor mosolygott, akár egy magazin címlapján is szerepelhetett volna. Villogó fehér fogsorával, hibátlan barna bőrével inkább nézett ki topmodellnek, mint könyvtárosnak. Csinos volt és egzotikus, olyan sok vérvonal keveréke, hogy szinte az egész Dél minden bevándorló nemzete képviseltette magát benne. Nyugat-India, a Michigani Sugár Island, Anglia, Skócia, még az 1 Szophoklész: Antigoné (Fordította: Trencsényi-WaldapfelImre) őslakos Amerika is. Addig-addig keveredtek, hogy a családfa úgy nézett ki, mint egy esőerdő. Bár Amma mondása szerint délre voltunk a Nemtudommitől és északra a Semmitől, Marian Ashcroft úgy öltözködött, mintha még mindig a Duke Egyetemen tanítana. Sem a ruhái, sem az ékszerei, de még az ismertetőjeleként elhíresült színes nyaksálai sem a környékről származtak, es csodálatosan kiegészítették az akaratlanul is szuperkúl tépett frizurát. Mariannak pont annyira sikerült beilleszkednie Gatlin megyébe, mint Lénának, pedig azóta élt itt, mióta anya. Illetve most már régebben. – Nagyon hiányoztál, Ethan! És te meg... te Macon unokahúga vagy, Lena, ugye? A hírhedt új lány. Az ablakos lány Sokat hallottam már rólad. A hölgyek nagyon pletykásak. Követtük Mariant a pulthoz, és a kiskocsira ejtettük a könyveket. – Ne higgyen el mindent, amit hall, dr. Ashcroft! – Marian, ha lehetne. – Majdnem kiesett egy könyv a kezemből. A családomon kívül mindenki dr. Ashcroftnak szólította Mariant. Lena rögtön a belső körbe került, nekem meg fogalmam sem volt, hogy miért. – Marian – vigyorgott Lena. Linket és engem leszámítva Lena most először kóstolt bele a híres déli vendégszeretetbe. – Csak azt szeretném tudni, hogy amikor a seprűddel kiütötted az ablakot, az AAFL leendő generációja miért nem repült ki a résen? – Marian elkezdte leengedni a redőnyöket, és intett, hogy segítsünk. – Ha kirepültek volna, nem kaptam volna ennyi ingyenes hírverést. Marian hátravetette a fejét, és felkacagott, majd megölelte Lénát. – Jó a humorérzéked, kislány Kell is az ebben a városban. Lena sóhajtott. – Sok viccet hallottam. Többnyire saját magamról. – Szerencsére „a bölcsesség oszlopai túlélik a hatalom oszlopait."

– Ez Shakespeare? – Úgy éreztem magam, mint akit kihagynak a játékból. – Majdnem. Sir Francis Bacon. Bár, ha te is azok közé tartozol, akiknek meggyőződése, hogy Shakespeare darabjait ő írta, akkor természetesen igazad van. – Feladom. Marian összeborzolta a hajamat. – Legalább negyven centit nőttél, mióta utoljára láttalak, EW. Mivel etet Amma mostanában? Pite

reggelire, ebédre és vacsorára? Komolyan, mintha száz éve nem láttalak volna. Ránéztem. – Bocs... csak nem volt kedvem... olvasni. Tudta, hogy hazudok, de azt is értette, mit akarok ezzel mondani. Marian az ajtóhoz ment, és megfordította a Nyitva táblát. Az ajtót is bezárta egy kattanással. A dolgozószobára emlékeztetett. – Nem kilencig van nyitva a könyvtár? – Ha erre is rosszul emlékeztem, elveszítek egy értékes alibit, hogy Lénával találkozhassak a jövőben. – Ma nem. A főkönyvtáros úgy döntött, hogy ma munkaszüneti nap van. Elég spontán csaj, nem? – kacsintott. – Egy könyvtárostól ilyet... – Köszi, Marian néni. – Tudom, hogy nem jönnél ide, ha nem lenne jó okod rá. Azt is gyanítom, hogy Macon Ravenwood unokahúga lehet az az ok. Menjünk hátra, felteszek egy teát, és okoskodunk egy kicsit. – Marian szerette a szóvicceket. – Tulajdonképpen egy kérdést szeretnénk feltenni. – Benyúltam a zsebembe, ahol a Sulla prófétanő zsebkendőjébe tekert medál lapult. – „Kérdezz meg mindent! Tanulj meg valamit! Ne válaszolj semmire! – Homérosz? – Euripidész. Jobb, ha te is előrukkolsz néhány helyes válasszal, EW, vagy muszáj lesz elmennem az iskolaszék ülésére. – De nem most mondtad, hogy ne válaszoljak? Kinyitotta a MAGÁNARCHÍVUM feliratú ajtót. – Mondtam én ilyet? Csak úgy, mint Ammának, Mariannak is volt mindenre válasza. Mint anyának.

Még sohasem voltam Marian magánarchívumában, amely a könyvtár hátsó részében helyezkedett el. Tulajdonképpen anyán kívül senkit sem ismertem, aki betehette volna ide a lábát. Ezen a kis helyen ketten osztozkodtak, itt kutattak és írták a könyveiket, meg még ki tudja, mit csináltak. Még apám sem mehetett be. Emlékszem, Marian egyszer az ajtóban állította meg, miközben anyám odabent egy történelmi dokumentumot tanulmányozott. – Idegeneknek belépni tilos! – Ez egy könyvtár. Marian. A könyvtárakat azért hozták létre, hogy demokratizálhassák a tudást. Hogy mindenki hozzáférjen. – Errefelé azért hozták létre a könyvtárakat, hogy az Anonim Alkoholisták gyűlésezhessenek valahol, ha kirúgják őket a Baptista templomból. – Marian, ne légy nevetséges! Ez csak egy archívum! – Ne könyvtárosként gondolj rám! Örült tudós vagyok, és ez a titkos laborom. – Te tényleg őrült vagy. Ti ketten mást sem csináltok, mint málló, sárga papírokat böngészgettek. – ,Aki a szélnek dalokat énekelt, a mozduló szféráknak is énekelni fog." 2 – Khalil Gibran – felelt meg neki apám rögtön. – „Hárman akkor tudnak titkot tartani, ha közülük kettő halott."

– Benjámin Franklin. Végül apám is feladta, hogy bejusson az archívumukba. Hazamentünk, benyomtunk egy fagyikelyhet, és én ezután mindig úgy gondoltam anyára és Marianra, mint a természet kérlelhetetlen erejére. Két őrült tudós, ahogy Marian is mondta, összezárva a laborban. Egyik könyvet írták a másik után, egyszer még a Dél Hangja-díjra is felterjesztették őket, ami a Pulitzer-díj déli megfelelője. Apám vadul büszke volt anyámra, mindkettejükre, pedig mi csak futottunk a szekér mellett. – Az eszében él – jellemezte apám anyát, főleg, mikor az éppen egy projekt közepében volt. Ilyenkor sok időt távol töltött tőlünk, de fura módon apám ilyenkor szerette a legjobban. Én meg itt ülök a magánarchívumban, nincs itt se anya, se apa, se egy fagylaltkehely Kicsit gyorsan változtak a dolgok, főleg egy olyan városban, ahol egyébként soha semmi sem változott. A helyiségben be voltak csukva az ablaktáblák. Gatlin harmadik legrégibb épületének levegőtlen, sötét, titkos termében jártunk. Négy hosszú tölgyfaasztal állt párhuzamos sorokban a terem közepén. A fal minden négyzetcentiméterét könyvek borították. Polgárháborús tüzérség és muníció. Gyapotkirályság: a Dél fehér aranya. A lapos, fehér fiókok tele voltak kéziratokkal, és a terem hátsó részéhez csatolt kis kamrában az iratszekrényekből szinte kifolytak a papírok. 2 Khalil Gibran: A Próféta kertje (Fordította: Palásti László) Marian a teakészítéssel foglalatoskodott. Lena Gatlin megye bekeretezett térképeit nézegette, amelyek szinte szétmállottak az üveg alatt, és öregebbek voltak a Nővéreknél is. – Nézd, itt van Ravenwood! – Lena végigfuttatta az ujját az üvegen. – Itt meg Greenbrier. Ezen a térképen jobban látszik a birtokhatár. A terem távolabbi sarkába sétáltam, ahol egy magányos, poros, helyenként pókhálós asztal állt. Az asztalon a Történelmi Társaság egyik folyóirata hevert, bekarikázott nevekkel, a lapok közé dugott ceruzával. Egy selyempapírra rajzolt térkép volt ragasztva egy modern Gatlin térképre, mintha valaki elő akarta volna ásni a régi Gatlint az új alól. És mindezek tetején egy fotó arról a festményről, ami Macon Ravenwood házának előcsarnokában függött. A nő a medállal. Genevieve. Ez biztosan Genevieve. Meg kell mondanunk neki, Lena. Meg kell kérdeznünk. Nem lehet. Nem bízhatunk senkiben. Még azt sem tudjuk, mi okozza ezeket a látomásokat. Lena, higgy nekem! – Ezek mik. Marian néni? Rám nézett, tekintete egy pillanatra elfelhősödött. – Az utolsó munkánk. Anyádé és az enyém. Miért volt anyánál a ravenwoodi kép fotója? Nem tudom. Lena is az asztalhoz jött, és felkapta a fényképet. – Marian, mit akartatok ezzel a festménnyel? Marian egy teáscsészében kínálta a teát, még csészealj is volt hozzá. Ez is egy gatlini para. Csészealj, az kell. Mindig. – Gondolom, felismered azt a festményt, Lena. Macon bácsikádé. Ő maga küldte ezt a fényképet. – De ki ez a nő? – Genevieve Duchannes, de ezt te is tudod. – Nem tudtam. – A bácsikád nem tanított semmit a családfátokról? – Nem beszélgetünk halott ősökről. A szüléimről meg pláne nem. Marian az egyik fiókhoz ment, és keresgélni kezdett valamit. – Genevieve Duchannes volt az ősanyád. Érdekes figura volt. Lila és én felkutattuk a teljes Duchannes családfát egy projekt részeként, amelyben Macon bácsikád is segített. Egészen tava... –

Lesütötte a szemét. – Szóval tavaszig ezen dolgoztunk. Anya ismerte Macon Ravenwoodot? Úgy emlékeztem, hogy Macon azt mondta, hogy csak a munkáit ismerte. – Ismerned kellene a családfádat. – Marian néhány megsárgult tekercset nyitott ki. Lena és Macon családfáját terítette ki egymás mellé. Rámutattam Lena családfájára. – Hát ez érdekes. A családodban minden nőnek Duchannes a vezetékneve. Még a férjezetteknek is. – A családomban ez a szokás. A nők megtartják a vezetéknevüket a házasságkötés után is. Mindig is így volt.

Marian lapozott, és Lenára nézett. – Ez gyakran így van azokban a családokban, ahol a nők különösen erősek. Témát akartam váltani. Nem kívántam túl mélyen vájkálni Lena családjának erős nőtagjai között Mariannel, főleg azért nem, mert Lena is ezen nők közé tartozott. – Miért kutattátok anyával a Duchannes családfát? Mi volt ez a projekt? Mariann a teáját kavargatta. – Cukrot? Nem nézett rám, mikor a cukrot a csészébe kanalaztam. – Tulajdonképpen legjobban ez a medál érdekelt bennünket – mondta, és rámutatott Genevieve egy másik fotójára. Ezen rajta volt a medál is. – Egy történet nyomába szegődtünk. Egyszerű kis szerelmi történet volt. – Marian szomorúan elmosolyodott. – Anyád nagyon romantikus lélek volt, Ethan. Lénával egymásra néztünk. Tudtuk, mit akar mondani Marian. Milyen érdekes! Abban a szerelmi történetben is egy Duchannes és egy Wate szerepelt. Egy konföderációs katona és Greenbrier gyönyörű kisasszonya.

A medál látomásai. A Greenbrier-birtok felgyújtása. Anya utolsó könyve Genevieve és Ethan történetéről, a szépnagybátyám és Lena ősanyjának szerelméről szólt volna. Anya ezen a könyvön dolgozott, amikor meghalt. Forgott körülöltem a világ. Tipikus Gatlin. Ismétlődnek a dolgok. Lena is elsápadt. Előrehajolt, és megérintette a kezemet a poros asztal felett. Éreztem az ismerős áramütést. – Nézzétek csak! Ez a levél indította el a munkát! – Marian a másik tölgyasztalon még két tekercset nyitott ki. Titokban örültem annak, hogy nem anya asztalát piszkálta meg. Úgy tekintettem arra az asztalra, mint egy emlékműre – jobban emlékeztetett rá, mint a koporsójára helyezett szegfűk. Még az AAFL hölgyek is eljöttek a temetésre, ők piszokul rakosgatták azokat a szegfűket. Anya hogy utálta volna... Általában az egész város megjelent, ha esküvő, temetés vagy keresztelő volt: a baptisták, a metodisták, még a pünkösdisták is. – Elolvashatjátok, csak ne érjetek hozzá! Nincs ennél értékesebb régiség ma Gatlinben. Lena a levél fölé hajolt, összefogta a haját, nehogy a papírhoz érjen. – Szenvedélyesen szeretik egymást, de túlságosan különböznek – futotta át a levelet. – „Mintha külön faj lennénk", ezt írja Ethan. A lány családja megpróbálja szétválasztani őket, a fiúnak be kell vonulnia, pedig nem is hisz a háborúban, de harcol, hátha a Dél ügyéért való küzdelemért cserébe elnyeri a család megbecsülését. Marian lehunyta a szemét, úgy idézett a levélből: „Akár majom is lehetnék, körülbelül annyi a becsületem Greenbrierben. Bár egyszerű Halandó vagyok, megszakad a szívem a fájdalomtól, hogy egész hátralévő életemet nélküled kell töltenem, Genevieve." Olyan volt, mint egy vers, mintha Lena írta volna. Marian kinyitotta a szemét. – Mint Atlasz, aki a világ súlyát cipeli a vállán. – Olyan szomorú... – mondta Lena rám nézve. – Szerelmesek voltak. Háború volt. Nem akarlak tovább szomorítani benneteket, de nincs happy end, legalábbis úgy tűnik – mondta Marian, és kiitta az utolsó korty teát. – És mi van a medállal.'' – Szinte félve mutattam rá a képre. – Állítólag Ethan adta Genevieve-nek titkos eljegyzésük zálogául. Nem tudjuk, mi történt vele. Soha senki sem látta az után az éjszaka után, hogy Ethan meghalt. Genevieve-et az apja hozzákényszerítette valaki máshoz, de a legenda szerint megtartotta a medált, vele együtt temették el. Azt mondják, nagy erővel rendelkező talizmán volt, egy összetört szív minden bánatával. A hideg futkározott a hátamon. Ezt a nagy erejű talizmánt nem temették el Genevieve-vel, itt volt a zsebemben, és Amma meg Macon szerint Sötét talizmán. Szinte lüktetett a zsebem, mintha forró szén égette volna. Ethan, ne! Muszáj. Segíthet nekünk. Anya segített volna. Belenyúltam a zsebembe, kivettem a kopott kámeát, megragadtam Marian kezét, és nagyon reméltem, hogy a medál most működni fog. A teáscsésze millió darabra tört. A terem forogni kezdett. – Ethan! – kiáltotta Marian. Lena megragadta Marian másik kezét. A fények elhalványultak, teljs lett a sötétség. – Ne félj! Veled leszünk egész idő alatt! – Lena hangja messziről jött, a távoli ágyúzást jobban hallottam. A könyvtárban zuhogni kezdett az eső...

Eleredt az eső. Feltámadt a szél is, az esővel együtt próbálta oltani a lángokat, de már késő volt Genevieve a nagy ház romjaira meredt. Mindent elveszített. Mama. Evangeline. Nem veszíthette el Ethant is.

Ivy ugrált át a pocsolyákon, a szoknyájában hozta, amiket Genevieve kért. – Elkéstem, Isten az égben, elkéstem! – sírta Ivy. Idegesen tekintgetett körül – Gyerünk, Genevieve kisasszony, itt már nincs mit tenni! De Ivy tévedett. Volt még mit tenni. – Nem késő! Még nem késő!- ismételgette Genevieve. – Ez őrültség, gyermekem! Genevieve Ivyra nézett. – Kell a könyv. Ivy hátrálni kezdett, és a fejét rázta. – Nem! Nem nyúlhat ahhoz a könyvhöz! Nem is tudja, miről beszél! Genevieve a vállánál fogva ragadta meg az öregasszonyt. – Ivy, csak így lehet! Ide kell adnod nekem! – Nem tudja, mit kér! Semmit sem tud arról a könyvről! – Ha nem adod ide, magam keresem meg. Fekete füst szállt fel mögöttük, a tűz ropogott, köpködött, amint elnyelte, ami a házból megmaradt. Ivy megenyhült. Felkapta a szoknyája szélét, és elvezette Genevieve-et édesanyja citromfái mellett. Genevieve még sohasem ment ilyen messzire. Itt már csak a gyapotföldek voltak, legalábbis neki mindig ezt mondták. Soha nem volt ok arra, hogy a gyapotföldek közelébe menjen, csak azon ritka alkalmakkor, amikor Evangeline-nel bújócskát játszottak. De Ivy magabiztosan haladt előre. Pontosan tudta, hova kell mennie. Genevieve a távolból még mindig hallotta az ágyúdörgést, meg szomszédai keserves sírását, akik lángoló otthonaikat siratták. Ivy egy öreg kőfal mellett állt meg, amelyet majdnem teljesen eltakart a vadszőlő, a rozmaring és a jázmin. A kusza növényzet mögött egy boltív tűnt fel Ivy lehajtotta a fejét, és átbújt alatta. Genevieve követte. A boltív valószínűleg egy kerítéshez tartozott, mert a területet mintegy körülzárta a növényzet. Tökéletes kör alak... a falakat évek óta rejtette a vadszőlő. – Mi ez a hely? – Olyan hely, amit az édesanyja eltitkolt maga elől, mert ha nem tette volna, akkor tudná, mi ez. A távolban Genevieve kis köveket látott megbújni a fii között. Persze. A család temetője. Genevieve emlékezett rá, hogy egyszer már járt itt, a dédnagymamája temetésén. Eszébe jutott, hogy a temetés éjszaka volt, az édesanyja ott állt a magas fűben, a holdfényben, és egy olyan nyelven kántált, amit Genevieve és a húga még soha nem hallott. – Mit keresünk itt? – Nem azt mondta, kisasszony, hogy a könyvet akarja? – Itt van? Ivy megállt, és zavartan Genevieve-re nézett – Miért, hol lenne? Kicsit hátrább egy másik építményt fojtogattak a vadszőlő indái. Egy kripta. Ivy megállt a kapujánál – Biztos, hogy be akar... ? – Erre most nincs idol – Genevieve a kilincset kereste, de nem találta. – Hogyan nyílik? Az öregasszony lábujjhegyre emelkedett, és az ajtó fölé nyúlt A tüzek fénye egy sima kis követ világított meg, amelybe egy félholdat véstek. Ivy a holdacskára tette a kezét, és megnyomta. A kő-ajtó mozogni kezdett, és súrlódó hangot adva kinyílt Ivy benyúlt valamiért a sötétbe. Egy gyertya volt az. A gyertyafény bevilágította a kis kamrát. Az egész alig volt két négyzetméter. De minden falon korhadt fapolcok sorakoztak, tele tálkákkal, üvegcsékkel, bennük növénykékkel, porokkal és iszapos folyadékkal A szobácska közepén egy kőasztal állt, rajta egy öreg fadobozzal A doboz tetején az egyetlen minta egy kis félhold volt. Ugyanaz mint a kapu feletti kövön. – Én hozzá sem érek! – mondta Ivy csendesen, mintha azt képzelné, hogy a doboz meghallja.

– Ivy, ez csak egy könyv! – Olyan nincs, hogy csak egy könyv! Főleg nem a kisasszony családjában. Genevieve óvatosan felemelte a doboz fedelét A könyv borítója valamikor fekete, most már inkább repedezett szürke bőr volt Nem volt rajta cím, csak a kis félhold. Genevieve lassan kiemelte a könyvet a dobozból Tudta, hogy Ivy babonás. Bár gúnyolta ezért az öregasszonyt, de tudta azt is, hogy Ivy bölcs. Jósolt kártyából, tealevelekből, és Genevieve édesanyja szinte mindenben kikérte a tanácsát, kezdve onnan, hogy melyik a legmegfelelőbb nap az ültetésre, odáig, hogy melyik gyógynövényt használja, ha beteg valaki a családban. A könyv forró volt. Mintha élne, lélegezne.

– Miért nincsen címe? – kérdezte Genevieve. – Az, hogy nincs ráírva semmi, nem jelenti azt, hogy nincs címe. Ez itt a Holdak Könyve. Nem volt több vesztegetni való idő. Genevieve követte a gyertyaláng ú^át a sötétben. Visszatért a porig égett Greenbrier-birtokra, Ethanhöz. Egyik lapot pörgette a másik után. Rengeteg, több száz Igézet volt benne. Hogyan fog rátalálni a megfelelőre? Aztán meglátta. Latinul volt. Jól ismerte ezt a nyelvet, hiszen az édesanyja Északról hozatott tanárt, hogy mindkét lánya megtanulja. A család szerint a latin volt a legfontosabb nyelv. A Kötő bűbáj. Bűbáj, amely a halált az élethez köti. Genevieve Ethan mellé fektette a Könyvet, ujját a varázsige első versszaka alatt tartotta. Ivy megragadta a lány csuklóját, és megszorította. – Ma éjjel nem jó. A Fehér mágiának a félhold kedvez, a telihold a Fekete mágia ideje. Ha nem mutatkozik a Hold, az valami teljesen mást jelent... Genevieve kirántotta a karját az öregasszony kezéből – Nincs más választásom. Ez az egy éjszakánk van. – Genevieve kisasszony, meg kell értenie! Azok a szavak már többet takarnak, mint egy egyszerű Igézet. Az egy Alku. Nem használhatja a Holdak Könyvét anélkül, hogy fel ne ajánlana valamit! – Nem érdekel, mi az ára! Ethan életéről van szó! Minden mást elveszítettem! – Abban a fiúban már nincsen élet! Kilőtték belőle! Amit maga akar tenni, az a természet ellen való! És az nem helyes! Genevieve tudta, hogy Ivynak igaza van. Édesanyja gyakran figyelmeztette őt és Evangeline-t, hogy a Természet Törvényeit tiszteletben kell tartani. Olyan határt készült átlépni, amelyet családjában egyetlen Igéző sem merészelt még. De már nem volt családja. Csak ő maradt. Meg kellett próbálnia.

– Nem! – Lena elengedte a kezünket, megszakítva ezzel a kört. – Átállt a Sötét oldalra, hát nem értitek? Genevieve Fekete mágiát használt! Megragadtam a kezét. Megpróbálta elhúzni. Lena rendszerint napsugaras melegséget árasztott magából, de most egy tornádó erejét éreztem benne. – Lena, ő nem te vagy! Az a férfi nem én vagyok! Ez az egész több mint száz évvel ezelőtt történt! Erre teljesen kikelt magából. – Ő én vagyok! Ezért akarja a medál, hogy lássam, mi történt! Figyelmeztet, hogy tartsam távol magam tőled! Hogy ne bánthassalak, amikor átállok a Sötét oldalra! Marian kinyitotta a szemét, amely most nagyobbnak tűnt, mint korábban. Mindig gondosan belőtt, rövid haját összeborzolta a látomásbeli szél. Kimerült volt, de nagyon izgatott. Ismertem ezt

a nézést. Mintha anya kísértene, különösen a szemében. – Még nem történt meg a Kiválasztás, Lena. Semelyik oldalon sem állsz. Minden lány így érzi magát a Duchannes családban tizenöt és fél évesen. Valaha sok Igézőt ismertem, közöttük több Duchannest is. Fényhozókat és Sötéteket egyaránt. Lena megkövülve nézett Marianra. Marian levegőért kapkodott. – Nem fogsz átállni. Ugyanolyan melodramatikus vagy, mint Macon. Nyugodj már le! Honnan tudott Lena születésnapjáról? Honnan tudott az Igézőkről? – Nálatok van Genevieve medálja. Miért nem mondtátok meg? – Nem tudtuk, hogy mit csináljunk! Mindenki mást mond. – Na, hadd lássam! A zsebembe nyúltam. Lena a karomra tette a kezét, és akkor kicsit elbizonytalanodtam. Marian volt anya legjobb barátja, olyan volt, mint egy családtag. Tudtam, hogy nem kellene megkérdőjeleznem a szándékait, de hát nem én voltam az, aki követte Ammát a mocsárba, és kihallgatta a beszélgetését Maconnel? Azt se hittem volna el korábban, amit ott hallottam. – Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk benned? – kérdeztem, bármilyen kellemetlen is volt feltenni ezt a kérdést. – „Csak úgy tudhatjuk meg, hogy megbízhatunk-e valakiben, ha megbízunk benne." – Elton John? – Majdnem. Ernest Hemingway. A maga módján saját korának rock sztárja volt. Én mosolyogtam, de Lena nem adta be olyan könnyen a derekát. – Miért bíznánk meg magában, mikor eddig mindenkinek akadt rejtegetnivalója előlünk? Marian elkomolyodott. – Pontosan azért, mert én nem Amma és nem Macon bácsikád vagyok. Sem a nagyanyád, sem Del nénikéd. Halandó vagyok. Semleges. Fekete és Fehér mágia, a Fény és a Sötétség között állok... lennie kell valaminek a kettő között, és az a valami én vagyok. Lena hátrálni kezdett. Mindkettőnk számára felfoghatatlan volt ez az egész. Honnan tudott Marian ilyen sokat Lena családjáról? – Micsoda maga? – Lena családjában ennek a kérdésnek nagy jelentősége volt. – A Gatlin Megyei Könyvtár főkönyvtárosa vagyok, mióta ideköltöztem. Az is maradok. Nem vagyok Igéző. Csak összegyűjtöm a feljegyzéseket. Én vigyázok a könyvekre. – Marian lesimította a haját. – Én vagyok az Őrző, egyike azoknak a Halandóknak, akiket azzal bíztak meg, hogy tanúi legyenek egy olyan világnak, amelynek sohasem válhatnak részeivé. Mindig van egy Őrző. Most én vagyok az. – Marian néni, miről beszélsz? – Kész, már nem tudtam követni. – Fogalmazzunk úgy, hogy könyvtár és könyvtár között is lehetnek különbségek. Szolgálom Gatlin polgárait, akár Igézők, akár Halandók. Egészen jól működik így a dolog, mert a másik könyvtárat éjszaka tartom nyitva. – Úgy érted, hogy a... ? – A Gatlin Megyei Igézők Könyvtárát. Én vagyok az Igézők könyvtárosa. Oppardon, főkönyvtárosa. Úgy bámultam Marianra, mintha először látnám. Ugyanazokkal a barna szemekkel nézett vissza rám, ugyanazzal a mindent tudó mosollyal, amit megszoktam. Olyan volt, mint mindig. De most már választ kaptam arra a kérdésre, miért maradt Marian ilyen sokáig Gatlinben. Eddig azt hittem, csak anya miatt. Tehát volt rá más oka is. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. De bármit is gondoltam, Lénának az ellenkezője járt a fejében. – Akkor segíthet nekünk! Meg kell tudnunk, mi lett Genevieve és Ethan sorsa, és mi köze van az egésznek Ethanhez és hozzám. Még a születésnapom előtt meg kell hogy tudjuk! – Lena várakozással telve nézett a könyvtárosra. – Az Igézők Könyvtárában kell lenniük feljegyzéseknek. Talán még a Holdak Könyve is ott van! Nem gondolja, hogy abban vannak a válaszok? Marian elfordította a fejét. – Talán igen, talán nem. Attól tartok, hogy nem segíthetek

nektek. Nagyon, nagyon sajnálom. – Miről beszélsz? – Ez teljesen lehetetlen. Marian még sohasem utasított vissza senkit, engem meg pláne nem. – Nem folyhatok bele ebbe, még akkor sem, ha szeretnék. Benne van a munkaköri leírásomban. Nem én írom a könyveket, sem a rendszabályokat, én csak megőrzöm őket. Nem léphetek közbe. – Pontosabb neked ez az állás, mint hogy segíts nekünk? – Olyan közel álltam hozzá, hogy muszáj volt a szemembe néznie, amikor válaszolt. – Pontosabb még nálam is? – Ez nem olyan egyszerű, Ethan. A Halandók és az Igézők világa, a Sötétség és a Fény egyensúlyban van. Az Őrző része ennek az egyensúlynak, része a Dolgok Rendjének. Ha megszegem a törvényeket, amelyek engem is kötnek, az egyensúly veszélybe kerül. – Újra rám nézett, a hangja megremegett. – Nem avatkozhatok bele, akkor sem, ha különben meghalok. Akkor sem, ha így azok kerülnek bajba, akiket szeretek. Nem értettem, hogy miről beszélt, de tudtam, hogy úgy szeret engem, mint ahogyan anyát szerette. Biztos, hogy oka van annak, hogy nem segít. – Oké. Akkor vigyél el az Igézők Könyvtárába, és majd én megtalálom, amire szükségem van. – Nem vagy Igéző, Ethan. Erről nem te döntesz. Lena mellém lépett, és megfogta a kezem. – Én viszont dönthetek. És be akarok menni. Marian bólintott. – Rendben, beviszlek, amikor legközelebb kinyit. Az Igézők Könyvtára más nyitva tartással dolgozik, mint a rendes könyvtárak. Egy kicsit kevésbé kiszámítható. Naná.

OKT. 31.

Halloween

Gatlin Megyei Könyvtár csak és kizárólag ünnepnapokon volt Azár va – hálaadáskor, karácsonykor, újév napján és húsvétkor. A Gatlin Megyei Igézők Könyvtára viszont pont ezeken a napokon nyitott ki, és ebbe Mariannek nem volt beleszólása. – Vitatkozz a megyeiekkel! Már mondtam neked, hogy a szabályokat nem én hozom! – Kíváncsi voltam, melyik megyéről beszél. Amelyikben egész életemet töltöttem, vagy amelyikről egészen eddig nem tudtam. Lena azonban reménykedett. Most először tűnt úgy, hogy mer hinni abban, hogy esetleg akadhat valami, ami megakadályozhatja az elkerülhetetlent. Marian nem adhatott választ a kérdéseinkre, de ő terelgetett bennünket ahelyett a két ember helyett, akikben a legjobban bíztunk, és akik nem mentek ugyan sehova, mégis messzire kerültek tőlünk. Nem mondtam meg Lénának, hogy Amma nélkül én elveszett vagyok. És Macon nélkül Lena is elvész, méghozzá annyira, hogy azt sem tudja, hogy elveszett. Marian adott nekünk egy rakás dolgot. Először is Ethan és Genevieve leveleit, amelyek olyan régiek voltak és úgy elvékonyodtak, hogy a papír majdnem áttetsző volt, és odaadta azokat a

feljegyzéseket, amelyeket anya és ő gyűjtögetett a két szerelmesről az évek során. Kaptunk egy poros kartondoboznyi dokumentumot, a doboz szép famintás volt. Lena imádta a leveleket – „a nélküled töltött napok egymásba folynak, egészen addig, amíg nem válik maga az idő is egy újabb akadállyá, amit le kell küzdenünk"- de semmi mást nem láttam benne, csak egy nagyon rosszul végződő szerelmi történetet. Ennyi volt a kezünkben. Most már csak azt kellett kitaláljuk, mit keresünk. Tű a szénakazalban, vagyis – esetünkben – kartondobozban. Tettük, amit tehettünk. Elkezdtük a kutatást.

Két hét múlva már annyi időt töltöttem Lénával és a medálos dokumentumokkal, amennyit korábban elképzelhetetlennek tartottam volna. Minél többet olvastunk, annál inkább úgy tűnt, hogy saját magunkról olvasunk. Éjjelente fenn maradtunk, és megpróbáltuk megfejteni Ethan és Genevieve, a Halandók és Igézők titkát. Kétségbeesetten kerestük a kulcsát annak, hogy együtt maradhassunk, bár erre alig mutatkozott esély. Az iskolában is romlott annak az esélye, hogy békében tölthetjük azt a nyolc órát, amíg bent vagyunk. Mindennap volt valami, ami miatt Lena kiborult és hazament, vagy ami miatt nem tudtunk együtt lenni. Mint például a halloween. A halloween mindig nagy durranás volt a Jacksonban. A fiúk között is dúlt a jelmezverseny, több balfogással, mint sikerrel. Attól is lehetett stresszelni, hogy Savannah Snow vajon meghív-e az év bulijára. Azonban, ha a lány, akibe őrülten szerelmes vagy, Igéző is egyben, a halloween egy jó szinttel intenzívebb stressz-forrás. Nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor Lena felvett a kocsijával néhány tömbre a házunktól, nehogy Amma felfedezzen bennünket mindent látó szeme egyik sarkából. – Nem öltöztél be! – mondtam meglepődve. – Mi van? – Azt hittem, te is felveszel valami jelmezt. – Már akkor tudtam, mekkora idióta vagyok, amikor még a mondat végére sem értem. – Te tényleg azt hitted, hogy az Igézők halloweenkor jelmezbe bújnak, felpattannak a seprűjükre, és körberepkednek? – nevetett. – Nem akartalak... – Bocs, hogy csalódást okoztam. Csak a vacsorához öltözünk fel, mint bármely más ünnepnapon. – Tehát ma ti is ünnepeltek. – Ez az év legszentebb éjszakája számunkra, és a legveszélyesebb is. Halloween éjszakája a négy Fenséges Ünnep legfontosabbika. Ez a mi újévünk, az óév vége és egy új év kezdete. – De miért veszélyes? – Nagymama szerint ezen az éjszakán legvékonyabb az evilágot a Másvilágtól, a szellemek világától elválasztó fátyol. Ez a hatalom és az emlékezés éjszakája. – A Másvilágtól? A halál utáni élettől? – Olyasmi. A Másvilág a szellemek birodalma. – Hű, tehát halloweenkor tényleg vannak szellemek és kísértetek. Lena a szemeit forgatta. – Megemlékezünk azokról az Igézőkről, akiket a másságuk miatt üldöztek. Férfiakról és nőkről, akiket elevenen elégettek, mert használni merték a képességeiket. – A salemi boszorkányokról beszélsz?

– Azt hiszem, ezen a néven emlegetik őket. Mindenhol voltak boszorkányüldözések a keleti parton, nem csak Salemben. Az egész világon. A ti tankönyveitek persze csak a salemi boszorkányokat említik. – Úgy ejtette ki a „ti" szócskát, mintha csúnya szó lett volna. Ma az volt. Elhajtottunk a Stop & Lop mellett. Boo a bolt címere alatt üldögélt a sarkon. Várt. Amikor meglátta a hullaszállítót, az autó után iramodott. – Miért nem állunk meg, és vesszük fel azt a kutyát? Téged követ éjjel-nappal, biztosan fáradt. Lena a visszapillantó tükörbe nézett. – Nem szállna be. Tudtam, hogy ez így is van. Megesküdtem volna, hogy Boo bólintott. Kiszúrtam Linket a parkolóban. Szőke parókát és Vadmacskák feliratú kék pulóvert viselt. Még pompon is volt a kezében. Ijesztően hasonlított az anyjára. A kosárcsapat úgy döntött, hogy idén hajrálánynak öltözik. Minden más mellett természetesen erről is megfeledkeztem – legalábbis ezt hoztam fel mentségemre. Azt hiszem, ezért megkapom a magamét, Earl csak az alkalomra vár, hogy kitekerhesse a nyakamat. Mióta Lénával jártam, a kosárpályán teljesen megtáltosodtam. Én lettem a kezdő középpályás Earl helyett. Nem volt boldog. Lena letette a nagyesküt, hogy ebben semmi varázslatos nincs. Igéző varázslat legalábbis biztosan nem. Eljött egy meccsre, és minden dobásom célba talált. Annyi volt a dolog hátulütője, hogy Lena végig ott volt velem a fejemben, és millió kérdést tett fel a faultokról, passzokról meg a hárompontos dobásról. Kiderült, még sohasem volt meccsen. Rosszabb volt, mint elmenni a Nővérekkel a megyei vásárra. Soha többé nem jött el. De tudtam, hogy figyeli, amikor játszom. Éreztem, hogy ott van. Annak is Lena lehetett az oka, hogy a hajrálányok idei éve keményebb volt, mint a többi. Emily csak nagy nehézségek árán tudta megtartani magát a Vadmacska-piramis tetején. De ezt nem kértem számon Lénán. Alig ismertem rá a csapattársaimra. Csak a borostájuk meg a láb-szőrzetük árulta el őket, amikor a közelükbe kerültem. Link közelről még rosszabbul festett. Megpróbálta kisminkelni magát, rózsaszín szájfényt kent szét az arcán. A szoknyáját rángatta, mert kicsit szűk volt rá a harisnya. – Basszus! – kiabálta, és rám mutogatott az autók felett. – Hol a fenében van a jelmezed? – Bocs, tesó, elfelejtettem. – Frászt! Csak nem akartad magadra rángatni ezt a szart. Ismerlek, Wate. Nyuszi vagy. – Esküszöm, hogy elfelejtettem! Lena rámosolygott Linkre. – Szuperül nézel ki. – Hát, én nem tudom, hogy ti, csajok, minek kentek ennyi cuccot a fejetekre. Baromira viszket! Lena grimaszolt. Ő szinte sohasem sminkelte magát, nem volt rá szüksége. – Nem mindannyian kötünk szerződést a Maybelline-nel a tizenharmadik szülinapunkon. Link a parókáját igazgatta, majd egy újabb zoknigombócot gyűrt a pólója alá. – Ezt Savannah-nak is említsd meg! Felsétáltunk a lépcsőn. Boo a füvön üldögélt a zászlórúd mellett. Megkérdezhettem volna, hogyan érhetett előttünk az iskolába, de mostanra megtanultam, hogy semmin se lepődjek meg. A folyosók tömve voltak. Nagyon úgy nézett ki, hogy a diákok fele kihagyta az első órát. A kosárcsapat Link szekrénye előtt lógott. Mindannyian női cuccban voltak, hatalmas sikert arattak. Csak nálam nem. – Hol a pomponod, Wate? – rázta meg Emory a sajátját az orrom előtt. – Mi van? A pipaszár

lábaid rosszul festettek szoknyában? Shawn rántott egyet a pólóján. – Nincs az a csaj, aki kölcsönzött volna neki szoknyát. – Néhány srác felnevetett. Emory átkarolta a vállamat, és közelebb hajolt. – Ugye ezért nem öltöztél be, Wate? Vagy azért nem, mert neked úgyis mindegy, hiszen a Kísértetház kisasszonyát döngeted? Megragadtam a pólóját a hátán. A melltartójából kiesett az egyik zokni. – Most akarod, Em? Megvonta a vállát. – Amikor te akarod. Nagyon itt az ideje. Link közénk állt. – Hölgyeim, hölgyeim! Azért jöttünk, hogy ünnepeljünk. Nem akarhatod, hogy betörjön a csinos pofikád, ugye nem, Em? Earl a fejét rázta, és maga előtt lökdöste Emoryt a folyosón. Szokás szerint nem szólt egy szót sem, de a pillantása mindent elmondott. Ha ezt az utat választod, Wate, nem fordulhatsz vissza. A kosárlabdacsapat volt az iskola sztárja, egészen addig, amíg az igazi hajrálányok meg nem érkeztek. Ezek szerint nem csak a csapattársaimnak jutott eszébe a csoportos jelmez. Lena és én éppen angolra indultunk, amikor megláttuk őket. – Azt a mindenit! – csapott Link a karomra. – Mi van? Oszlopban vonultak végig a folyosón. Emily, Savannah, Charlotte, Eden, mögöttük a Jackson Vadmacskák többi hajrálánya. Mindannyian rövid, fekete ruhát, hegyes orrú csizmát és ferde boszorkánykalapot viseltek. De nem ez volt a legrosszabb. Hosszú fekete parókájuk tincseit begöndörítették, és a jobb szemük alá szemceruzával nagy félholdakat festettek: Lena anyajegyét. Egyértelmű volt a célzás. Hogy fokozzák a hatást, seprűt tartottak a kezükben, és menet közben mindenki lába körül sepregetni kezdtek. Boszorkányok? Halloweenkor? Nagyon kreatív! Megszorítottam a kezét. Nem változott az arckifejezése, de éreztem, hogy reszket. Annyira sajnálom, Lena! Ha tudnák... Vártam, mikor kezd el az épület is remegni, mikor robbannak ki az ablakok, vagy valami ilyesmi. De semmi sem történt. Csak Lena fortyogott mellettem. Az AAFL következő generációja felénk masírozott. Úgy döntöttem, félúton bevárom őket. – Hol a jelmezed, Emily? Elfelejtetted, hogy Halloween van? Emily összezavarodott. Rám mosolygott, annak az embernek az édeskés mosolyával, aki nem kicsit büszke magára. – Mi van, Ethan? Úgy tudom, ez jön be neked. – Csak szerettük volna, ha a barátnőd otthon érzi magát – mondta Savannah, és fújt egy rágógömböt. Lena rám villantotta a szemét. Ethan, fejezd be! Neked lesz rosszabb! Nem érdekel. Tudom kezelni, hidd el! Amit veled csinálnak, velem is csinálják. Link mellém lépett, és megigazgatta a „cickóit". – Hé, csajok, azt hittem, hogy libának öltöztök! Ja, nem, az a hétköznapi szerkótok! Lena összeszedte magát, és rámosolygott Linkre. – Fogd be a szádat, Wesley Lincoln! Megmondalak az anyukádnak, hogy ezzel a bolonddal lógsz! Majd jól bezár a házba, és karácsonyig ki sem enged! – És azt tudod-e, mi az az izé a csaj arcán? – vicsorgott Emily, és Léna anyajegyéről a saját, ceruzával rajzolt félholdjára mutatott. – Úgy hívják, hogy boszorkányjegy.

– Megnézted tegnap éjjel a neten? Te hülyébb vagy, mint gondoltam – mondtam nevetve. – Te vagy a hülye! Te jársz vele! – Elvörösödtem, ami abban a helyzetben nagyon kínos volt. Ezt a beszélgetést nem az egész iskola füle hallatára akartam lefolytatni, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy Lena és én járunk-e. Csak egyszer csókolóztunk. De minden időnket együtt töltöttük, vagy így, vagy úgy. De nem volt a barátnőm, vagy mit tudom én, és én sem voltam a pasija, bár úgy emlékszem, hogy annak nevezett az Összejövetelen. Mit tehettem volna? Kérdeztem volna meg? Talán ez is egy olyan dolog volt, amire ha rákérdezel, a válasz biztosan nemleges. Éreztem, hogy van még Lénában valami, amit eltitkol előlem, valami, amit képtelen vagyok megragadni. Emily megbökött a seprűjével. Nyilvánvaló volt, hogy a „meg-karózás" elméletét a gyakorlatban is vonzónak találta volna abban a pillanatban. – Emily, tedd már meg, hogy kiugrasz az ablakon! Kíváncsi vagyok, hogy tudsz-e repülni, vagy sem. Összeszűkült a szeme. – Remélem, jól érzitek majd magatokat, amikor ma éjjel az egész iskola Savannah-nál bulizik, ti meg ülhettek otthon. Mellesleg, ez az utolsó ünnep, amit a csaj itt tölt! – Emily sarkon fordult, és visszamasírozott a szekrényéhez. Savannah és a csatlósai követték. Link megpróbálta felvidítani Lénát. Nem volt nehéz dolga, tényleg hülyén nézett ki. Linkre mindig lehetett számítani. – Annyira utálnak! Soha nem lesz vége, ugye? – sóhajtotta Lena. Link ugrálni kezdett, és a pomponját lengette. – Igen, igen, utálnak! Ők mindenkit utálnak! Huj-huj-hajrá! – Jobban aggasztana, ha kedvelnének. – Odahajoltam, és jó bénán megpróbáltam megölelni. Elfordult, a kezem alig súrolta a vállát. Szuper. Itt ne. Miért ne? A magad dolgát nehezíted meg. Szomjazom a büntetésre! – Na, elég az érzelmek túlzott kinyilvánításából! – Link a bordáim közé könyökölt. – Még a végén rosszul fogom magam érezni, mert éppen most ítéltem magam arra, hogy még egy évig ne randizzak. Elkésünk angolról, ráadásul útközben a harisnyától is meg kell szabadulnom. Tökre bevág a fenekembe! – Elmegyek a szekrényemhez a könyvemért – mondta Lena. A hajtincsei tekeregni kezdtek a vállán. Gyanítottam valamit, de nem szóltam egy szót sem. Emily, Savannah, Charlotte és Eden a szekrényeik előtt álltak, és az ajtójukra akasztott tükör előtt tollászkodtak. Lena szekrénye kicsit távolabb volt. – Ne is törődj velük! – mondtam neki. Emily egy papírzsepivel törölgette az arcát. A fekete félhold egyre nagyobb és nagyobb foltot csinált, de nem jött le. – Charlotte, van nálad sminklemosó? – Naná. Emily újra az arcát törölgette. – Hát ez nem jön le. Savannah, nem azt mondtad, hogy ez a cucc lejön szappannal és vízzel? – Le is jön! – Akkor miért nem jön le? – Emily dühösen becsapta a szekrényajtót. A drámára Link is felfigyelt. – Hát ezek meg mit művelnek? – Van egy kis problémájuk, azt hiszem – mondta Lena, és a szekrényének dőlt. Savannah is megpróbálta tisztára törölni az arcát. – Nekem sem jön le. – Már a fél arcán

szétkente a fekete holdat. A táskájában turkált. – Valahol itt van a ceruza. Emily kivette a retiküljét a szekrényből, és ő is keresgélni kezdett. – Felejtsd el, itt van az enyém! – Mi a... – húzott ki valamit Savannah a táskájából. – Alkoholos filcet használtál? – kérdezte röhögve Emily. Savannah a filcet nézegette. – Nyilván nem! Fogalmam sincs, hogy került ez ide! – Jaj, de béna vagy! Nem fogod tudni letörölni a buliig! – Pedig muszáj! Aphroditének, a szerelem görög istennőjének fogok öltözni, ez totál elrontaná a jelmezemet! – Óvatosabbnak kellett volna lenned. – Emily még mindig a kis ezüst táskában keresgélt. Ledobta a retikült a szekrény elé, kigurult belőle a szájfény és a körömlakk. – Itt kell lennie. – Micsodának? – kérdezte Charlotte. – A sminkceruzának, amit reggel használtam. Nincs itt. – Mostanra már közönsége is lett Emilynek, a diákok meg-megálltak, hogy megnézzék, mi a probléma. Emily retiküljéből is egy alkoholos filc gurult ki. – Te is alkoholost használtál? – Dehogyis! – sivította Emily, és vadul dörzsölte az arcát. A fekete hold egyre nagyobb és nagyobb lett. – Mi a fene folyik itt? – Nálam itt van a ceruza – mondta Charlotte, és a szekrénye felé fordult. Kinyitotta az ajtót, azután meredten állt egy darabig, befelé bámult. – Mi van? – türelmetlenkedett Savannah. Charlotte kihúzta a karját a szekrényből. Egy alkoholos filc volt a kezében. Link a pomponját rázta. – Huj, huj, hajrálányok! Lenára néztem. Alkoholos filc? Huncut vigyor terült szét az arcán. Azt hittem, nem tudod uralni az erődet. Kezdők szerencséje.

A nap végére mindenki a hajrálányokról beszélt a Jacksonban. Minden Lénának öltözött hajrálány alkoholos filccel rajzolta meg a holdat szemceruza helyett. Hajrálányok. Nem volt vége a cikizésnek. Mindannyian filces arccal jönnek majd iskolába, járkálnak a városban, énekelnek a templomi kórusban, és szurkolnak a meccseken, amíg a folt el nem halványul. Mrs. Lincoln és Mrs. Snow idegrohamot fog kapni. Bárcsak láthatnám!

Iskola után elkísértem Lénát az autójáig, de csak azért, hogy tovább foghassam a kezét. Azok az intenzív fizikai következmények, amelyeket az érintése okozott, nem rettentettek vissza. Mindegy volt, hogy elégek, vagy izzókat robbantok fel, vagy villámcsapás ér, a közelében kellett lennem. Olyan volt nekem Lena, mint az evés vagy a lélegzés. Nem hagyott más választást. Ijesztőbb volt ez az érzés, mintha egész hónapban halloween lett volna. Egyszerűen elemésztett. – Mit csinálsz ma este? – Beszéd közben önkéntelenül is végigszántott a haján. A hullaszállító csomagtartóján ült, én előtte álltam. – Gondoltam, átjössz, együtt várjuk a kiscsávókat, akik cukorkáért kopogtatnak. Figyeljük a gyepet, nehogy valaki keresztet égessen rá. –

Próbáltam eltitkolni a gondolataimat, mert azokban momentán Lena, egy dívány, régi filmek és Amma ma esti távolléte kapott helyet. – Nem lehet. Ma Fenséges Ünnep van. Jönnek a rokonok mindenhonnan. Macon bácsi öt percre sem enged ki a házból, és a veszélyt még nem is említettem. A Sötét erők éjszakáján nem nyithatok ajtót idegeneknek. Erre nem is gondoltam. Egészen idáig. Mikor hazaértem, Amma már útra kész volt. Csirkét főzött a tűzhelyen, és pogácsát gyúrt, ahogy azt „minden tisztességes háziasszony" csinálja. Gyanakodva szemléltem a fazekat, nem voltam biztos benne, hogy az én vacsorám az. Lehet, hogy a Nagyszerűeknek viszi. Kicsíptem egy kicsit a nyers tésztából. Amma megfogta a kezemet. – EL-TU-LAJ-DO-NÍ-TÁS – mosolyogtam rá. – Ami azt jelenti, hogy ha nem veszed el a mocskos mancsodat a pogácsámtól, Ethan Wate, nagy baj lesz! Sok éhes szájat kell betömnöm ma éjjel. – Aha. Akkor ma este én nem kapok se csirkét, se pogácsát. Amma mindig hazament halloweenkor. Azt mondta, hogy templomba megy, de anya szerint halloween éjjelén különösen jól ment neki az üzlet. Mikor máskor jósoltatna az ember, ha nem halloweenkor? Húsvétkor vagy Valentin-napon nyilván nem ugyanazokat a válaszokat kapja. De az elmúlt napok fényében arra gondoltam, hogy másra is jó ez az éjszaka. Talán csirkecsontokból is ma a legjobb olvasni a temetőben. Nem kérdezhettem meg, és abban sem voltam biztos, hogy akarom tudni. Hiányzott Amma, hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott, hogy bízhatok benne. Ha megérezte is, hogy megváltozott köztünk valami, nem mutatta. Lehet, hogy csak úgy gondolta, lassan felnövök. Talán tényleg fel is nőttem. – Te mész Snow-ék bulijára? – Nem, idén itthon maradok. Csodálkozva húzta fel a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Tudta, hogy miért nem megyek. – Ágyazz meg, és feküdj le! Nem szóltam egy szót sem. Már ismertem. Nem várt választ. – Pár perc múlva indulok. Kinyithatod az ajtót a gyerekeknek, ha becsengetnek. Apád dolgozik. – Haha! Mintha apám egyébként kidugná az orrát a vackából, hogy ajtót nyisson a kiskölköknek. – Oké. A cukros zacskók a hallban voltak. Feltéptem őket, és a cukorkákat egy üvegtálba öntöttem. Nem tudtam Lena szavait kiverni a fejemből. A Sötét erők éjszakája. Eszembe jutott Ridley, ahogy ott állt a kocsija előtt a Stop & Lopnál, az édes mosolyával és a szép lábaival. Elég nyilvánvaló, hogy a Sötét erők felismerése nem az erősségem. Mint ahogy az sem, hogy kinek nyithatok ajtót és kinek nem. Mondtam már, ha a lány, akire állandóan gondolsz, Igéző, akkor a halloween más jelentést kap. Ránéztem az üvegtálra. Kinyitottam az ajtót, kitettem a tálat a verandára, és visszamentem a házba. Leültem nézni a Ragyogást, és azon vettem észre magam, hogy hiányzik Lena. Hagytam, hadd kalandozzanak el a gondolataim, mert rendszerint úgyis rátaláltak, de most nem volt sehol. Miközben arra vártam, hogy megjelenjen, megálmodjon vagy valami, elaludtam. Egy kopogás riasztott fel. Ránéztem az órámra. Majdnem tíz óra volt, kicsit késő a cukorkunyizásra. – Amma? Nincs válasz. Megint kopogtak.

– Te vagy az? A szobában sötét volt, csak a tévé képernyője villogott. Pont ott tartott a film, amikor az apuka egy véres baltával betörte az ajtót, hogy kinyírja a családját. Nagyon meghozta a kedvemet, hogy kinyissam az ajtót, főleg halloween éjszakáján. Még egy kopogás. – Link? – Kikapcsoltam a tévét, és keresni kezdtem valamit, amit fegyverként használhatnék. Nyilván nem volt ott semmi. Végül egy régi játékkonzolt kaptam fel, ami a földön hevert a videojátékok között. Nem volt éppen baseballütő kaliber, viszont a japánok egykor büszkék voltak rá. Minimum háromkilós volt. A fejem fölé emeltem, és egy lépéssel közelebb léptem a hallt a szobától elválasztó falhoz. Még egy lépés. Egy milliméternyire félrehúztam a csipkefüggönyt az ajtó üveges részén. A sötétben nem ismertem fel a nő arcát. Bézs színű kisteherautóját, amely járó motorral ott parkolt a házunk előtt, ezer közül is megismertem volna. – Sivatagi homok – becézgette az autóját Mrs. Lincoln, aki az ajtó előtt állt, egy tányér brownie-val a kezében. Még mindig szorosan fogtam a konzolt. Ha Link látna, életem végéig húzna vele. – Egy pillanat, Mrs. Lincoln! – Felkattintottam a verandai világítást, és kireteszeltem az ajtót. De amikor ki akartam nyitni, az ajtó visszacsapódott. Megint megnéztem a reteszt, be volt fordulva, pedig épp az imént nyitottam ki. – Ethan? Kinyitottam a reteszt. Hangos kattanással záródott vissza, még a kezem sem vehettem el. – Mrs. Lincoln, elnézést kérek, de beragadt az ajtó. – Teljes erőmmel húztam, a konzolt egyik kezemből a másikba tettem. Valami leesett. Felvertem. Fokhagyma, Amma egyik kendőjébe csavarva. Ha jól sejtettem, minden ajtó és ablak felett volt egy. Mondtam már: Amma a szokások rabja volt. Viszont a bejárati ajtót még mindig zárva tartotta valami, pont úgy, ahogy a dolgozószoba ajtaját viszont kinyitotta pár nappal ezelőtt. Hány olyan zár van ebben a házban, amelyik magától működik? Mi a fene ez? Még egyszer nekiestem a zárnak és az ajtónak. Nagy csattanással nyílt ki, és a falnak verődött. Mrs. Lincolnt hátulról világította meg a lámpa. Sötét alak a lámpa sápadt fényében. Nyugtalanító jelenség. Rámeredt a kezemben tartott konzolra. – A videojátékok megrohasztják az agyadat, Ethan. – Igenis, asszonyom. – Hoztam egy kis brownie-t. Békejobb. – Reménykedve felém nyújtotta a tányért. Be kellett volna hívnom. Itt minden formaságnak megvolt az ideje és a helye. Illemnek vagy déli vendégszeretetnek hívják. Ridley-nél is alkalmaztam, de nem vált be. Kicsit tétováztam. – Miért jött ide ilyen késő éjjel, asszonyom? Link nincs itt. – Persze, hogy nincs itt. Snow-éknál van, mint minden magára valamit is adó Jacksonba járó diák. Belekerült néhány telefonhívásba, hogy meghívják azok után, ahogy viselkedett. Még mindig nem értettem. Mrs. Lincoln-t egész életemben ismertem. Fura egy figura volt. Kidobatott könyveket a könyvtárból tanárokat rúgatott ki az iskolából, egy délután alatt tönkre tudta tenni bárki jó hírét. De mostanában megváltozott. A Lena-ellenes keresztes hadjárata valahogy más volt. Mrs. Lincolnnak mindig határozott véleménye volt, de most mintha személyes bosszúról lett volna szó. – Asszonyom? Idegesnek tűnt. – Sütöttem neked brownie-t. Azt gondoltam, hogy behívsz és elbeszélgetünk. Nem ellened harcolok, Ethan. Nem a te hibád, hogy az a lány ördögi módon megbabonázott. A bulin kellene lenned a barátaiddal. Azokkal a gyerekekkel, akik ide tartoznak. – Felém nyújtotta a brownie-kat, a vastag, triplán csokis, ragacsos édesség mindig elsőként kelt el a Baptista Egyházközség jótékonysági vásárain. Ezen a sütin nőttem fel. – Ethan? – Asszonyom? – Bejöhetek?

Egy izmom sem rezzent. A kezem ráfonódott a konzolra. A brownie-kat néztem, és már nem voltam éhes. Ettől a nőtől egy morzsát sem akartam behozni a házba. A házunk, csakúgy, mint Ravenwood, életre kelt, önálló akarata volt. Sem én, sem a ház nem kívánta Mrs. Lincolnt beengedni.

– Nem, asszonyom. – Ethan, ez meg mi? – Azt mondtam, hogy nem, asszonyom. Összeszűkült a szeme. Felém lökte a tányért, mintha be akarna jönni, de a tányér visszapattant, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna. Láttam, ahogyan a tányér meginog, lassan a földre zuhan, és millió darabra törik. Csoki és porcelán borította az ünnepre vásárolt vadonatúj lábtörlőt. Amma biztosan dob egy hátast reggel. Mrs. Lincoln óvatosan lehátrált a lépcsőn, majd elnyelte a Sivatagi Vihar sötét torka.

Ethan! Lena hangja tépte szét az álmomat. Elszunnyadhattam a tévé előtt. A horrormaraton véget ért, a szürke képcső hangyásan sistergett. Macon bácsi! Ethan! Segítsetek! Lena sikoltott. Valahol. Hallottam a rettegést a hangjában, és a fejem annyira megfájdult, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Könyörgök, valaki segítsen már! A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, a szél újra és újra a falhoz csapta. A csattogó hangot géppuskaropogásként visszhangozták a falak. Azt mondtátok, hogy itt biztonságban leszek! Ravenwood. Felkaptam a vén Volvo kulcsát, és kirohantam a házból.

Nem emlékszem arra, hogyan jutottam el Ravenwoodba, de az rémlik, hogy néhányszor majdnem lerepültem az útról. A szemem képtelen volt fókuszálni. Lena olyan erős kínokat élt át, hogy már attól kis híján elájultam, hogy rajta keresztül átéltem. És az a sikoltozás... Végig sikoltozott, attól a perctől kezdve, hogy felébredtem, addig a pillanatig, hogy megnyomtam a félholdat, és beengedtem magam a Ravenwood-házba. Amikor a bejárati ajtó kitárult, láttam, hogy Ravenwood újra átalakult. Ma este leginkább egy ősi várkastélyra emlékeztetett. A gyertyatartók fénye bizarr árnyékokat vetett a fekete ruha fölött fekete talárban borongó vendégseregre. Jóval többen voltak, mint az Összejövetelen. Ethan! Siess, már nem bírom sokáig... – Lena! – kiáltottam. – Macon! Hol van Lena? Senki sem nézett rám. Én sem ismertem fel senkit, pedig a hall tömve volt vendégekkel, akik egyik szalonból a másikba suhantak, mint egy kísértetvacsora szellemei. Nem környékbeliek voltak, legalábbis nem ebből az évszázadból. Férfiakat láttam sötét skót szoknyában és durva kelta felöltőben, meg asszonyokat fűzős ruhában. Minden fekete volt, mindent beburkoltak a sötét árnyak. Keresztülverekedtem magam a tömegen, és a nagy bálteremben vagy miben találtam

magam. Ott sem volt ismerős – se Del néni, se Reece, de még a kis Ryan sem volt ott. A terem sarkaiban fel fénylettek a gyertyák, és egy áttetsző, furcsa hangszerekből álló zenekar lebegett a szemem előtt. A hangszerek maguktól játszottak, és a feketén sötétlő párok forogtak, siklottak a kőpadlón. A táncosok szerintem nem is láttak engem. A zene nyilván az Igézők zenéje volt, bűvöletbe ejtő, csábító. Többnyire vonósokat hallottam: hegedűt, brácsát, csellót. Lelki szemeimmel láttam, hogy a táncosok mozdulataiból háló szövődik, volt valamiféle ördögien megtervezett abban a ritmusban, amelyet követve közeledtek illetve távolodtak egymástól, mintha mindannyian fogaskerekei lennének egy gépezetnek. Én nem voltam fogaskerék. Ethan... Meg kellett találnom Lénát. A fájdalom egy hulláma alatt majdnem összecsuklottam. A hangja elhalkult. Megbotlottam, és a mellettem álló vendég talárjába kapaszkodtam. Éppen csak megérintettem, de Lena kínja az ujjaimon keresztül neki is fájdalmat okozott. Megtántorodott, és nekiütközött egy arra táncoló párnak. – Macon! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A lépcső tetején megláttam Boo Radley-t, mintha csak rám várna. Kerek, emberi szemeiben rettegés szűkölt. – Boo! Hol van Lena? – Boo rám nézett, és én Macon Ravenwood fátyolos, acélszürke tekintetét láttam a szemében, vagy legalábbis megesküdtem volna, hogy azt látom. Aztán Boo megfordult, és elrohant. Üldözőbe vettem, és követtem a Ravenwood-vár csigalépcsőjén. A fordulóban bevárt, majd egy sötét szoba felé inalt a folyosó végén. Felhívás keringőre. Ugatott, mire a két vaskos tölgyfa ajtó magától feltárult. Olyan messze voltunk a báltól, hogy se a zenét, se a vendégek sustorgását nem hallottam. Mintha térben és időben máshol lettünk volna. Maga a vár is változott a lábam alatt, a kövek összetöredeztek, jéghidegre hűltek, elmohásodtak. A lámpákból fali tartókba állított fáklyák lettek. Láttam én már sok ősrégi dolgot. Gatlinben minden ősrégi. Ebben nőttem fel. De ez most valahogy más volt. Ahogy Lena mondta, egy Új Év kezdete. Éjszaka az időn kívül. Amikor beléptem a kamrába, szinte rám szakadt az ég. Mintha egy üvegházban lettem volna, a falak a nyitott égbolt alatt végződtek. Fekete volt az éjszaka, nem is láttam még ilyen sötét eget. Mintha egy borzasztó vihar közepén álltunk volna, ám a szobában csend volt. Lena egy súlyos kőasztalon feküdt, magzatpózba gömbölyödve. Csuromvizes volt, úszott az izzadságban, és vonaglott a fájdalomtól. Mindannyian körülötte álltak. Macon, Del néni, Barclay, Reece, Larkin, még Ryan is, meg egy nő, akit nem ismertem... egymás kezét fogva kört alkottak Lena körül. Tágra nyílt szemmel meredtek a semmibe. Észre sem vették, hogy a szobában vagyok. Mozgott a szájuk, valamit mormoltak. Amikor közelebb léptem Maconhöz, meghallottam, hogy nem angolul beszélnek. Elég időt töltöttem Mariannel ahhoz, hogy felismerjem a latin nyelvet. „Sanguis sanguinis mei, tutela tua est. Sanguis sanguinis mei, tutela tua est. Sanguis sanguinis mei, tutela tua est. Sanguis sanguinis mei, tutela tua est. "

Csak a csendes mormolást, ezt a kántálást hallottam. Lénát már nem. A fejem üres volt. Elment. Lena! Szólalj meg! Semmi. Csak feküdt ott, halkan nyögdécselt, és lassan ide-oda tekergőzött, mintha le akarná vetni a bőrét. Izzadt. Az izzadságcseppek összefolytak a könnyeivel. Del törte meg a csendet, hisztérikusan sikoltani kezdett. – Macon, csinálj már valamit! Nem működik! – Látod, hogy próbálkozom, Delphine! – Volt valami Macon hangjában, amit eddig nem hallottam. Félelem. – Nem értem. Együtt bűvöltük el a házat. Itt biztonságban kellett volna lennie. – Del néni válaszokat várt Macontől. – Tévedtünk. Itt sincsen biztonságban. – Egy nagymamám korú, göndör, fekete hajú, nagyon szép asszony szólalt meg. Volt benne valami Marian egzotikus vonásaiból, mintha ő sem a környékről származott volna. – Ebben nem lehetsz biztos, Arelia néni! – vágott vissza Del, és Reece-hez fordult. – Reece, mi történik? Látsz valamit? Reece behunyta a szemét, az arcán könnyek csorogtak. – Nem látok semmit, mama. Lena felsikoltott, a teste görcsbe rándult. Illetve úgy nyitotta ki a száját, mintha sikoltana, de hang nem jött ki a torkán. Nem bírtam tovább. – Csináljanak már valamit! Segítsenek rajta! – ordítottam. – Te meg mit keresel itt? Tűnj el! Nem biztonságos! – figyelmeztetett Larkin. A család most vett csak észre. – Koncentrálj! – Macon kétségbeesettnek tűnt. Hangja a többiek fölé emelkedett, hangosabb és hangosabb lett, míg már üvöltésbe csapott át. „Sanguis sanguinis mei, tutela tua est! Sanguis sanguinis mei, tutela tua est! Sanguis sanguinis mei, tutela tua est! Vér a véremből, védelmezünk téged!" A családtagok megfeszítették a karjaikat, mintha még nagyobb erőt próbálnának pumpálni a körbe, de semmi sem történt. Lena hang nélkül kiáltott, a rettegés néma sikolyát formálták ajkai. Szörnyűbb volt, mint az álomban. Ez maga a valóság. Ha ők nem tudják megfékezni, majd én megpróbálom. Odarohantam hozzá, átbújtam Reece és Larkin karjai alatt. – Ethan, NE! Amikor beléptem a körbe, meghallottam. Vonítás. Vészjósló, kísérteties, mint a szél fütyülése. Vagy emberi hang volt? Nem voltam biztos benne. Csak pár lépésnyire álltam a kőasztaltól, de úgy tűnt, mintha millió mérföldre lennék tőle. Egy olyan erő nyomott vissza, amilyet még életemben nem éreztem. Durvább volt még annál az érzésnél is, mint Ridley próbálkozása, hogy jéggé dermesszen. Összeszedtem minden erőmet, és harcba szálltam vele. Jövök, Lena, tarts ki! Előrenyomultam, és feléje nyújtottam a kezem, éppen úgy, mint az álomban. A fekete égbolt feneketlen mélysége lassan forogni kezdett. Behunytam a szemem, és felé vetettem magam. Az ujjaink éppen csak hogy érintették egymást. Hallottam a hangját. Ethan, én... A körön belül a levegő vadul örvényleni kezdett. Az égbolt irányába áramlott, már ha égboltnak lehetett nevezni azt a szörnyűséges feketeséget. Egy robbanás hulláma hanyatt lökte

Macon bácsit, Del nénit meg mindenki mást, és a falba passzírozta őket. Ugyanabban a pillanatban a széthullott körből áramló örvényt elnyelte a fekete mélység. Aztán vége volt. A várból újra közönséges padlás lett, közönséges, az eresz alatt nyíló ablakokkal. Lena a padlón feküdt, a haja összeborzolódott, a végtagjai kitekeredtek. Eszméletlen volt, de lélegzett. Macon nehézkesen feltápászkodott, és döbbenten rám bámult. Az ablakhoz ment, és becsapta. Del néni is rám nézett, még mindig könnyes volt az arca. – Hát, ha nem a saját szememmel látom... Lena mellé térdeltem. Nem tudott mozogni, nem tudott megszólalni. De életben volt. Éreztem egy erecske puha lüktetését a tenyere alatt. Odabújtam hozzá, még mielőtt összeestem volna. Lena családja ismét kört alkotott, amely feketén zárult össze a fejünk felett. – Én megmondtam. Tudtam, hogy a fiúnak hatalma van. – Az lehetetlen! Hiszen Halandó! Nem tartozik közénk! – Igen? És hogyan képes egy Halandó megtörni a Sanguinis kört? Hogyan képes egy Halandó visszaverni a Mentem Interficere bűbájt, a leggyilkosabb igézetet? Hiszen Ravenwood is majdnem belepusztult! – Azt nem tudom, de kell lenni valami magyarázatnak. – Del felemelte a karját. – Evinco, contineo, colligo, includo! Kinyitotta a szemét. – A házat még mindig bűbáj védi, Macon. Érzem. Viszont Lénát elérte. – Persze, hogy elérte. Nem állíthatjuk meg, ha el akar jönni a gyerekért. – Sarafine napról napra erősebb lesz. Reece már látja őt, amikor Lena szemébe néz. – Delnek megreszketett a hangja. – Itt csap le ránk, és pont ma éjszaka! Szerintem csak üzenni akart. – És mit akart üzenni, Macon? – Hogy képes rá. A halántékomnál egy kezet éreztem. Simogatta a homlokomat. Próbáltam figyelni, de a simogató kéz elálmosított. Haza akartam jutni, az ágyamba. – Vagy azt, hogy nem. – Felnéztem. Arelia masszírozta a halántékomat, mintha vigaszra váró, beteg állat lennék. De tudtam, hogy mit csinál. Belém akar látni, a gondolataimat akarja. Keresett valamit, úgy kutakodott az elmémben, mintha egy elveszett gombra vagy fél pár zoknira akarna rálelni. – Megőrült. Hatalmas hibát követett el. Megtudtunk mindent, amit meg akartunk tudni – mondta Arelia. – Tehát egyetértesz Maconnel? Szerinted is van hatalma a fiúnak? – Del még mindig magánkívül volt. – Igazad van, Delphine. Kell lennie más magyarázatnak is. A fiú Halandó, és mindannyian tudjuk, hogy Halandók egymagukban nem birtokolhatnak hatalmat – vágott vissza Macon, mintha magát is meg akarná győzni az igazáról. Nekem viszont az jutott eszembe, mi van, ha igaza van. Hiszen Ammának is valami ilyesmit mondott a mocsárban. Hogy nekem valamiféle hatalmam van... csak éppen ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Legalábbis számomra nem. Tudtam, hogy nem tartozok közéjük. Nem vagyok Igéző. Arelia Maconre nézett. – Megbűvölheted a házat, Macon, amennyire csak tudod. Az anyád vagyok, és én mondom neked, hogy hiába hozol ide minden Duchannes-t és Ravenwoodot, hiába tágítod a Kört olyan nagyra, mint ez az átkozott megye, hiába bűvölsz el minden Vinculát, nem a ház fogja Lénát megvédeni. Hanem ez a fiú. Ilyet még sohasem láttam. Nincs az az Igéző, aki elválaszthatná őket. – Úgy tűnik. – Macon dühösnek tűnt, de nem szállt szembe az anyjával. Én meg túl fáradt

voltam ahhoz, hogy törődjek velük. Még a fejemet sem tudtam felemelni. Hallottam, hogy Arelia a fülembe suttog. Megint latinul hadovált, de most más szavakat használt. – Cruor pectoris mei, tutela tua est! Szívem vére, védelmezünk téged!

NOV. 11. Írás a falon eggel azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán megláttam a f R ala kon, a régi vaságyon, az ablakokon és a tükrökön végigfutó, alkoholos filccel és Lena kézírásával felfirkált szavakat, és már rá is jöttem. Felemeltem a fejem, és letöröltem a nyálat az arcomról. Lena még mindig szunyáit, csak az ágyról lelógó lábfejét láttam. Ülő helyzetbe tornáztam magamat, a hátam teljesen elmerevedett a padlón fekvéstől. Vajon ki és hogyan cipelt le minket a padlásról? Megszólalt a mobilom. Beállítottam rajta az ébresztőórát, így Ammának csak háromszor kellett felkiabálnia, hogy keljek fel. Csakhogy ma reggel nem a Bohemian Rhapsodyt játszotta. Hanem a dalt. Lena felült, még mindig kótyagosan. – Mi a fe... – Pszt! Hallgasd csak! A dalnak új szövege volt. Tizenhat hold, tizenhat év. Tizenhat hosszú, félelmes éj. Tizenhat bűbájtól reszket az ég, Tizenhat sikolyod csak egy hallja rég... – Állítsd meg! – Lena felkapta a mobilomat, kikapcsolta, de a dal tovább szólt. – Ez rólad szól, Lena! De mi az, hogy tizenhat bűbájtól vonaglik az ég? – Tegnap éjjel majdnem meghaltam. Elegem van mindenből, ami rólam szól! Elegem van ezekből az érthetetlen dolgokból! És mi van, ha a változatosság kedvéért most rólad szól a dal? Te vagy tizenhat éves, nem én! – Idegességében Lena a földhöz csapta a mobilomat, és öklével még rá is sózott egyet, mintha egy pókot akarna agyoncsapni. A zene leállt. Kicsit harapós kedvében van ma a leányzó. Nem mintha hibáztattam volna érte, hogy őszinte legyek. Zöld volt az arca, és alig állt a lábán, rosszabbul festett, mint Link, amikor Savannah fogadott vele, hogy nem tudja meginni az egész üveg limoncellót, amit a kamrában talált. Mindez három éve történt, a téli szünet előtti utolsó napon, és Link azóta limonádét sem képes inni. Lena haja kócos volt, és minimum tizenöt felé ágaskodott, a szeme bedagadt a sok sírástól. Aha, tehát így néznek ki a lányok reggel. Egyet se láttam még ilyen közelről. Igyekeztem nem gondolni Ammára, és hogy mi vár rám, amikor beállítok. Felhajtogattam magamat az ágyra, Lénát az ölembe húztam, és fésülgetni kezdtem az ujjaimmal. – Jól vagy?

Behunyta a szemét, és a pólómba fúrta az arcát. Szerintem olyan szagom lehet, mint egy másnapos görénynek. – Asszem. – Egész úton idefelé hallottam a sikolyaidat. – Ki hitte volna, hogy a keltálás megmenti az életemet... Már megint nem értettem egy szót sem. – Mi az a keltálás? – Így hívják azt a fajta kommunikációt, amit egymás között folytatunk. Nem számít, ki merre van, értjük egymást. Néhány Igéző tud keltálni, mások nem. Ridley és én egész nap így dumáltunk az iskolában, de... – Én azt hittem, hogy még soha senkivel sem tudtál így beszélgetni. – Halandóval nem is. Macon bácsi szerint az nagyon kivételes. Jól hangzik. Lena oldalba bökött. – Ez a szokás vagy képesség a család kelta ágától származik. Így adták át egymásnak az Igézők az üzeneteket a bűnperek során. Az Államokban sugdosás a neve. – De én nem vagyok Igéző! – Tudom, és nem is énem a dolgot. Halandók erre nem képesek. – Naná, hogy nem. – Szerinted nem fura? Tudunk egymással keltálni, Ridley általam jutott be Ravenwoodba, és még a nagybátyád is azt állítja, hogy képes vagyok megvédeni téged. Hogy lehet ez? Nem vagyok Igéző. Jó, a szüleim kicsit kilógnak a sorból, de nem annyira. A vállamhoz bújt. – Lehet, hogy nem csak egy Igézőnek lehet ereje. A füle mögé igazítottam a haját. – Lehet, hogy elég, ha belezúgsz egybe. Nem hiszem el, hogy kimondtam. Nem ágyaztam ostoba viccbe, nem váltottam témát. És most zavarba se jöttem, hiszen ez volt az igazság. Beleszerettem. Mindig is őt szerettem. Akár meg is tudhatja, miért ne tudhatná meg, innen nincs visszaút. Legalábbis számomra. Felnézett rám, és egyszerre megszűnt körülöttünk a világ. Mintha csak mi ketten léteztünk volna, mintha ez örökké tartana, még varázslásra sem lenne szükségünk hozzá. Egyszerre volt ez az egész nagyon szép és nagyon szomorú. Ha mellette vagyok, én is érzem, amit ő. Mire gondolsz? Elmosolyodott. Szerintem ki fogod találni. Olvasd el az írást a falon! Ahogy beszélt, újabb szavak jelentek meg a falon. Lassan, egyesével váltak olvashatóvá. Nem Te Vagy Az egyetlen Aki Valakibe Belezúgott Ugyanaz a szép vonalvezetésű kézírás volt, mint a többi felirat a falakon. Lena elpirult egy kissé, és a tenyerébe temette az arcát. – Nagyon kínos ám, hogy minden megjelenik a falakon, amire gondolok! – Nem akartad, hogy megjelenjen? – Nem. Nem kell zavarban lenned, Lena. Lefejtettem a kezét az arcáról. Én is így érzek irántad. A szeme csukva volt, lehajoltam, és megcsókoltam. Apró, finom csók volt, kis semmiség. De a szívem vadul vert a mellkasomban.

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. – Hallani akarom a többit is. Hallani akarom, hogyan mentettél meg! – Nem emlékszem rá, hogyan jutottam el ide, téged nem találtalak, a ház meg tele volt nagyon gáz emberekkel, akik mintha jelmezbálra jöttek volna. – Nem arra jöttek. – Szinte sejtettem. – Aztán megtaláltál... – Az ölembe hajtotta a fejét, és felmosolygott rám. – Becsörtettél abba a kamrába a fehér paripádon, és megmentettél a biztos haláltól, amely a Sötét Igéző kezei között várt rám! – Ez nem vicces. Nagyon ijesztő volt. Ja, és paripa nem volt, csak egy kutya. – Az utolsó dolog, amire emlékszem, az, hogy Macon bácsi a ház bűvöléséről beszél – gondolkodott Lena, és a haját tekergette. – Mi ez a kör izé? – A Sanguinis-kör. A Vér Köre. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden oké lenne. Pedig már Amma és a csirkecsontjai is rám hozták a frászt. Szerintem a csirkevértől elájulnék, és csak reménykedni tudok benne, hogy csak csirkevérről van szó. – Vért nem láttam. – Nem igazi vér, te elmebeteg! Vér, mint vérrokon, család. Az egész család eljött az ünnepekre, emlékszel? – Ja, persze, bocs. – Már mondtam neked! Halloween éjszakája az Igézők számára nagyon fontos. – Akkor ezt csináltátok ott fent? Abban a Körben? – Macon meg akarta bűvölni Ravenwoodot. Mindig bűbáj alatt áll, de Macon bácsi minden Halloweenkor megerősíti a védelmet. – De valami most félrement. – Igen, valószínűleg. Az még rémlik, hogy a körben voltunk, hallottam, hogy Macon bácsi Del nénivel beszélget, aztán mindenki kiabálni kezdett, valami nőt emlegettek. Saramicsodát. – Sarafine. Én is hallottam. – Sarafine. Ezt mondták? Soha nem hallottam még ezt a nevet. – Nyilván Sötét Igéző. Mindannyian, hogy is mondjam, ijedtnek tűntek. Még nem hallottam a nagybátyádat így beszélni. Te tudod, mi történt? Tényleg meg akart ölni az a nő? – Nem voltam biztos abban, hogy hallani akarom a választ. – Nem tudom. Alig emlékszem valamire, csak egy hangra, mintha valaki nagyon messziről beszélne hozzám. De azt már nem tudom, mit mondott. – Fészkelődni kezdett az ölemben, és sután a mellkasomhoz bújt. Olyan volt, mintha éreztem volna a szívverését az enyém felett. Kis madárka, aki egy kalitkában vergődik. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak tudtuk. Ma reggel mindkettőnknek erre volt szüksége. – Ethan... lassan kifutunk az időből. Nincs értelme. Akármi, akárki is volt az a nő, biztosan értem jött, mert már csak négy hónapom van, és én is a Sötét oldalon fogok állni... – Nem! – Nem? Csak ennyit tudsz mondani életem legszörnyűbb éjszakája után, amikor majdnem meghaltam? – Lena elhúzódott tőlem. – Gondolkozz! Ez a Sarafine, vagy kicsoda, vadászna rád, ha rosszfiú lennél? Dehogy! Akkor a Fényhozók vennének üldözőbe. Emlékezz Ridley-re! Senki sem várta tárt karokkal Ravenwoodban. – Csak te. Bunkó! – Lena viccből a bordáim közé bökött. – Pontosan. Nem vagyok Igéző, csak egy taknyos Halandó. És magad mondtad, hogy ha Ridley azt mondaná, hogy ugorjak, ugranék. Lena hátradobta a haját. – Ethan Wate, sosem mondta az anyukád, hogy ha a barátaid kútba ugranak, neked attól még nem kell? Megint átöleltem, és sokkal boldogabbnak éreztem magamat, mint ahogyan a tegnapi

éjszaka után illett volna. De lehet, hogy Lena érezte jobban magát, én meg csak követtem a hangulatváltozásait. Mostanában olyan erős vonzás uralkodott kettőnk között, hogy nehéz volt megmondani, hol végződik ő, és hol kezdődök én. Meg akartam csókolni. Fényhozó leszel. Megcsókoltam. Biztosan Fényhozó leszel Újra megcsókoltam, és erősen magamhoz szorítottam. Minden lélegzetvétellel csókolnom kellett. Muszáj volt. Képtelen lettem volna visszafogni magamat. Egész testemmel érezni akartam őt. Hallottam minden lélegzetvételét, minden szívdobbanását a mellkasomban. Minden idegsejtem őrült táncba kezdett. A hajam égnek állt. Az ő sötét fürtjei az ujjaim körül tekergőztek, a teste az enyém-be simult. Hajának minden érintése olyan volt, mintha konnektorba nyúltam volna. Azóta vágytam erre az érintésre, mióta először megláttam, mióta először álmodtam róla. Olyan volt, mintha becsapott volna a villám. Eggyé váltunk. Ethan... Hallottam a hangjában a sürgetést. Én is azt éreztem, hogy még mindig nem elég, még mindig nem vagyok elég közel hozzá. A bőre selymes és forró volt. Az áramütések egyre intenzívebbé váltak. Véresre martuk egymás száját, úgy csókolóztunk. Az ágy remegni kezdett, majd felemelkedett. Éreztem, ahogy inog alattunk. Azt hittem, felrobban a tüdőm. A bőröm jéghideggé vált. A szobában a fények hol fellobbantak, hol kihunytak, a szoba forgott, de lehet, hogy elsötétedett, csak már nem tudtam, hogy én forgok, vagy a fények. Ethan! Az ágy a földre zuhant. Üvegcsörömpölést hallottam, mintha a távolban betört volna egy ablak. Hallottam azt is, hogy Lena sír. Aztán egy gyerekhang. – Mi a baj, Béna Lena? Miért vagy olyan szomorú? Kicsi, forró kezecskét éreztem a mellkasomon. A forróság végigsugárzott az egész karomon, az egész testemen, a szoba már nem forgott, újra tudtam lélegezni, és végre kinyithattam a szemem. Ryan. Felültem. A fejem lüktetett. Lena mellettem volt, feje a mellemen, pont, mint egy órával korábban. Csakhogy most az ablakai be voltak törve, az ágya összedőlt, és egy tízéves, szőke kislány állt előttem, kezével a mellkasomon. Lena még mindig szipogott, és egy törött tükördarabot söpört le rólam és az ágya romjairól. – Most már legalább tudjuk, mi Ryan. Lena mosolygott, és megtörölte a szemét. Magához húzta Ryant. – Egy Taumaturgo. Csodatévő. Ilyen még nem volt a családban. – Taumaturgo? Ez a sznob neve annak, ha valaki gyógyító az Igézők között? – kérdeztem, és a halántékomat masszíroztam. Lena bólintott, és megpuszilta Ryant. – Valami olyasmi.

NOV. 27. Átlag amerikai ünnepnapok

alloween után csendben teltek a napok. Vihar utáni csend. HFel vettünk egy rutint, pedig tudtuk, hogy az időnk kíméletlenül fogy. Elsétáltam a sarokra, hogy ne legyek Amma szeme előtt, beültem Lena hullaszállítójába, Boo Radley a Stop & Lopnál ért utol, és követett bennünket az iskoláig. Winnie Reid, a Jackson Vitakör egyetlen tagja – ami ugye felettébb megnehezítette a párbeszédet – és Robert Lester Tate, az állami helyesíróbajnok mellett csak Link ült le az asztalunkhoz az ebédlőben. Amikor éppen nem a lelátón kajáltunk az iskolában, és Harper igazgató sem volt a láthatáron, bevackoltuk magunkat a könyvtárba, olvasgattuk a medálról szóló feljegyzéseket, és reménykedtünk, hogy Marian mégiscsak elszólja magát, és juttat nekünk egy kis infót. Nem volt nyalókazabáló Szirén unokatesó, nem volt halálszorítás, se narancs fokozatú viharjelzés, se fekete felhő, de még csak egy vacsorameghívás se Macon bácsitól. Semmi különös. Kivéve persze egyet. Bele voltam bolondulva egy lányba, aki ugyanúgy érzett irántam. Hát ilyen se volt még a világtörténelemben! Jobban elhittem, hogy Lena Igéző, mint azt, hogy egyáltalán létezik. Lena az enyém volt. Erős és gyönyörű. Minden egyes vele töltött nap rémületbe ejtett, és minden együtt töltött nap tökéletes volt. Aztán, csak úgy a semmiből, megtörtént, amire a legkevésbé számítottam. Amma meghívta Lénát hálaadásra.

– Én nem is tudom, minek akarsz te eljönni hálaadásra? Annyira unalmas! – Ideges voltam. Amma készült valamire. Lena mosolygott, én meg lenyugodtam. Mindig rabul ejtett a mosolya. Levett a lábamról. – Szerintem nem lesz unalmas. – Nem is voltál még nálunk hálaadáskor. – Sehol sem voltam még hálaadáskor. Az Igézők nem ünneplik. Ez a Halandók ünnepe. – Most viccelsz? Semmi pulyka? Semmi tökös rétes? – Semmi. – Ugye ma még nem ettél sokat? – Nem, nem igazán. – Akkor túléled. Tartottam egy felkészítőt Lénának, hogy ne lepődjön meg, amikor a Nővérek egy szalvétába tekerik a maradék sütit, és belopják a retiküljükbe. Vagy amikor Caroline néni és Marian összeveszik azon, hogy hol volt az első amerikai közkönyvtár (Charlestonban), vagy hogy hogyan kell kikeverni a charlestoni zöld árnyalatot (két rész „jenki" feketébe megy egy rész „rebellis" sárga). Caroline néni múzeumigazgató volt Savannah-ban, és legalább annyit tudott a korabeli építészetről meg régiségekről, mint anya a polgárháborús lőszerekről és katonai stratégiákról. Ez várt Lenára: Amma, bolond rokonok. Marian és Harlon James, az elhunyt férjről elnevezett kiskutya ráadásnak. Egyeden apró dolgot nem említettem, pedig talán jó lett volna.

Ahogy a dolgok állnak, apám valószínűleg pizsamában ül majd le a Hálaadásnapi vacsorához. De erről nem volt kedvem beszélni. Amma nagyon komolyan veszi a hálaadást, aminek két következménye lesz. Apám végre kimászik a vackából, és egy asztalnál étkezik velünk. Csak semmi müzli! Ez volt a minimum, amit Amma megkövetelt. Viszont annak örömére, hogy apám visszazarándokol a való világba, Amma egy lakodalomra való kaját főz. Pulyka, krumplipüré, mártások, vajbab, tejszínes kukorica, édesburgonya pillecukorral, mézes sonka és pogácsa, tökös és citromos habos pite – bár mocsárbeli emlékeim alapján ez utóbbi valószínűleg Abner bácsinak ment. Megálltam egy percre a verandán, és eszembe jutott, hogy éreztem magam, amikor arra készültem, hogy először lépem át a Ravenwoodház küszöbét. Most Lénán a sor. Hátrafésülte a haját az arcából. Megérintettem azt a helyet, ahonnan egy fürt mégis elszabadult, és az álla alatt tekergőzött. Felkészültél? Megigazgatta a combjaira tapadó fekete ruhát. Ideges volt. Nem is vagyok az. Pedig jobban tennéd. Vigyorogtam, és kinyitottam az ajtót. – Elkészülni, vigyázz... – A ház illata a gyermekkoromat idézte. Krumplipüré és kemény meló. – Ethan Wate, te vagy az? – szólított Amma a konyhából. – Igenis! – Veled van az a lány? Hozd be, hadd nézzük meg közelebbről! A konyhában pokoli meleg volt. Amma a tűzhely előtt állt kötényben, mindkét kezében fakanállal. Prue néni a pultnál szöszmötölt, minden tálba beledugta az ujját. Mercy néni és Grace néni szókirakózott a konyhaasztalon. Egyikük sem vette észre, hogy még egyetlen szót sem raktak ki. – Ne álldogálj ott! Hozd ide a lányt! Minden izmom megfeszült. Amma és a Nővérek reakcióját nem lehetett kiszámítani. Azt sem tudtam, miért ragaszkodott Amma ahhoz, hogy meghívjam Lenát. Lena előrelépett. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem. Amma végignézett Lénán, és a kötényébe törölte a kezét. – Szóval te varázsoltad el ezt a gyereket. A postásnak igaza van. Szép vagy, mint egy festmény. – Carlton Eaton nyilván akkor világosította fel Ammát, amikor a mocsárhoz vitte. Lena elpirult. – Köszönöm. – Úgy hallottam, felpezsdült az élet az iskolában, mióta oda jársz – mosolygott Grace néni. – De jól is van ez így. Azt a sok sületlenséget, amit ott tanítanak... Mercy néni lerakta a betűit. V-I-S-S-Z-K-E-T. Grace néni közelebb hajolt, összehúzta a szemét. – Mercy Lynne, már megint csalsz! Az meg miféle szó? Mondjál csak vele egy mondatot! – Visszket a tenyerem. – Azt nem úgy írják. – Na, legalább az egyikük tudott helyesen írni. Grace néni levette a két S betűt. – Nem visszket az, hanem vizket! – Vagy mégsem? Nem túloztál. Én megmondtam. – Ethan hangját hallom? – Caroline néni lépett be a konyhába kitárt karokkal, remek időzítéssel. – Gyere ide, és öleld meg a nénikédet! – Mindig mellbe vág, mennyire hasonlít anyára. Ugyanaz a hosszú, barna haj, mindig felkötve, ugyanazok a sötétbarna szemek. Anya azonban legszívesebben farmert viselt cipő nélkül, míg Caroline néni a déli szépségideált követte: habos nyári ruhák szűk kardigánnal. Szerintem a nénikém imádta megdöbbenteni az embereket – akik rendszerint meg is döbbentek, amikor kiderült, hogy Caroline néni egy múzeum igazgatója, nem pedig egy korosodó primadonna.

– Mizújs itt fenn északon? – Caroline néni északnak hívta Gatlint, mert északra esett Savannah-tól. – Minden oké. Hoztál bonbont? – Mintha elfelejthetném! Megragadtam Lena kezét, és közelebb húztam. – Lena, ő a nagynéném, Caroline néni, ők pedig a nagy-nagynénik, Prudence, Mercy és Grace. – Örvendek. – Lena kezet akart nyújtani, de Caroline néni inkább megölelte. Becsapódott a bejárati ajtó. – Boldog hálaadást! – Marian jött be, kezében egy jénai tállal és egy tortatányérral. – Miről maradtam le? – A mókusokról. – Prue néni odacsoszogott, és átkarolta Mariant. – Na, jó, akkor mindenki tűnjön el a konyhámból! Szükségem van egy kis helyre, hogy befejezhessem a varázslást, és Mercy Statham, nehogy azt hidd, hogy nem látom, hogy a cukorkáimat dézsmálod! – kommandírozott Amma. Mercy néni egy pillanatra felfüggesztette a rágcsálást. Lena rám nézett, és próbált nem mosolyogni. Felhívhatnám Konyhát. Hidd el, Ammának nincs szüksége segítségre, ha a főzésről van szó! Neki is varázsereje van! Mindenki a nappaliba zsúfolódott. Caroline néni és Prue néni kitárgyalta, hogyan kell datolyaszilvát termeszteni a verandán, Grace néni és Mercy néni még mindig azon vitatkozott, hogyan írják helyesen a viszket szót. Marian lett a döntőbíró. Szerintem ebbe bárki belebolondult volna, de amikor Lénára néztem, aki a Nővérek közé szorulva üldögélt, tökéletesen boldognak, sőt, elégedettnek látszott. Olyan jó ez! Viccelsz? Szerinte ilyen egy családi ünnep? Szókirakó meg jenai tál, meg zsörtölődő öreglányok? Nem lehettem biztos benne, de szerintem olyan messze volt ez az Összejövetelek világától, amilyen messze csak lehetett. Itt legalább senki sem akar megölni senkit. Várj még egy negyedórát! Elkaptam Amma pillantását a konyhaajtónál. Nem engem nézett. Lenát. Biztos, hogy készül valamire. A hálaadásnapi vacsora lassan megkezdődött. Mint minden évben. Csak éppen most semmi se volt olyan, mint tavaly. Az apám pizsamában ült asztalhoz, anya széke üres, én meg egy Igéző kezét szorongatom az asztal alatt. Boldog és szomorú voltam egyszerre, és egy pillanatig szinte agyonnyomott az összetartozás érzése. De tényleg csak egy pillanat volt, amint kimondtuk az áment, a Nővérek máris a sütivel matattak, Amma krumplipüréhegyeket kanalazott a tányérunkra, Caroline néni meg elfogulatlanul csevegett. Tudtam én, mire megy ki a játék. Ha van elég beszédtéma, és van elég kaja, senkinek nem tűnik fel az üresen maradt szék. Mintha lenne annyi kaja a világon... még Amma konyhájában sincs. No, mindegy. Caroline néni úgy döntött, hogy nem hagyja magát lerázni. – Ethan, nincs szükséged valamire az újrajátszáshoz?Találtam a padláson néhány nagyon autentikusnak tűnő egyenruhakabátot. – Jaj, hagyjál már! – Már szinte el is felejtettem, hogy be kell öltöznöm konföderációs katonának a Honey Hill-i csata újrajátszásához, ha át akarok menni töriből. Minden februárban rendeztek egy háborús újrajátszást Gatlinben, ez volt a város egyeden turistacsalogató látványossága. Lena egy sütiért nyúlt. – Én nem is értem, miért akkora szám ez az új rájátszás. Rengeteg erőfeszítés csak azért, hogy egy ezeréves csatát újra felidézhessünk. El lehet olvasni a törikönyvekben is!

Ó, jaj! Prue néni hirtelen levegőt se kapott a felháborodástól. Az ő szemében Lena szentségtörést követett el. – Azt a ti iskolátokat a földig kellene rombolni! Hát miféle történelmet tanítanak nektek? Hogy is lehetne a Dél függetlenségéért vívott küzdelmet könyvből kitanulni? A saját szemeddel kell látnod, meg a többi, hozzád hasonló nyikhajnak is, mert az az ország, aki vállvetve harcolt a britek ellen a függetlenségi háborúban, a polgárháborúban önmaga ellen fordította a fegyverét! Ethan, mondj már valamit! Válts témát! Késő. Mindjárt belekezd a himnuszba! Marian kettévágott egy zsemlét, és sonkát tett bele. – Miss Stathamnek igaza van. A polgárháborúban önmagát sebezte meg az ország, testvér fordult testvér ellen. Tragikus fejezete ez az amerikai történelemnek. Félmillió ember veszett oda, bár többségüket valamilyen betegség vitte el, nem a katonásdi. – Tragikus fejezet, bizony az! – bólogatott Prue néni. – Ne idegesítsd fel magad, Prudence Jane! – lapogatta nővére karját Grace néni. Prue néni lesöpörte a vigasztaló kezet. – Akkor leszek ideges, amikor akarok! Csak azt akarom, hogy tudják, merre van az arra! Hát rajtam kívül senki nem tanítja ezeket? Fizetést kellene kapnom az iskolától! Szólnom kellett volna, hogy ne provokáld őket. Ezt csak most mondod? Lena kényelmetlenül fészkelődött a székében. – Bocsánatot kérek. Nem akartam tiszteletlen lenni. Csak még sohasem ismertem senkit, aki ennyit tudott volna a háborúról. Szép volt! Bár itt nem tudásról inkább megszállottságról van szó. – Jaj, nehogy most emiatt rosszul érezd magad, kicsikém! Prudence Jane néha elveti a sulykot. – Grace néni a könyökével oldalba bökte Prue nénit. Ezért tettünk whiskyt a teájába. – A miatt a mogyorós csoki miatt van, amit Carlton hozott! – Prue néni bocsánatkérően nézett Lenára. – Cukorproblémáim vannak. Az a problémája, hogy édesszájú. Apám köhintett, és szórakozottan turkált a krumplipüréjében. Lena megragadta az alkalmat, és témát váltott. – Ethan azt mondja, ön író, Mr. Wate. Milyen könyveket ír? Apám felnézett, de nem mondott semmit. Szerintem észre se vette, hogy Lena hozzá beszél. – Mitchell egy új könyvön dolgozik. Nagy munka. Ennél fontosabbat még nem írt. Pedig írt már egy kazalnyi könyvet. Mennyit is pontosan, Mitchell? – kérdezte Amma, mintha egy gyerekhez beszélne. Pontosan tudta, hány könyvet írt apám. – Tizenhármat – motyogta apám. Lenát nem bátortalanította el apám ijesztően rossz társalgási modora. Én már feladtam volna. Most is csak bámultam fésületlen haját, a fekete karikákat a szeme alatt. Vajon mikor vadult el ennyire? Lena tovább nyomult. – Miről szól a könyve? Apám életre kelt, most először az este folyamán. – Szerelmi történet. Egy igazi nagy utazás ez a könyv. A nagy amerikai regény – az lesz belőle. Néhányan azt mondják, hogy A hang és a düh lesz a pályám csúcsa, de tényleg nem beszélhetek a cselekményről. Most még nem. Amikor ennyire közel vagyok a... – dadogott. Aztán elhallgatott, mintha valaki kivette volna belőle az elemet. Anya üres székére nézett, és már nem volt közöttünk. Amma idegesnek tűnt. Caroline néni próbálta menteni a helyzetet. – Lena, honnan is költöztél ide? De a választ már nem hallottam. Semmit sem hallottam. Lassított felvételként mozgott

minden körülöttem. Elhomályosult a nappali, kitágult, összeszűkült, mint a hőhullámok a levegőben. És aztán... A nappali lefagyott. Nincs rá jobb szó. Illetve nem is, én fagytam le. Az apám is lefagyott. A szeme összeszűkült, a szája egy szót formált, amit már nem volt ideje kimondani. A tányérját vakulta, benne az érintetlen krumplipürével. A Nővérek, Caroline néni és Marian olyanok voltak, mint a szobrok. A levegő is mozdulatlan volt. Nagyapám falióráján félúton állt meg az inga. Ethan? Jól vagy? Próbáltam válaszolni neki, de nem tudtam. Ridley gyilkos szorításában tudtam, hogy halálra fogok fagyni. Most tényleg lefagytam, viszont nem fáztam, és halott sem voltam. – Ezt én csináltam? – kérdezte Lena. Csak Amma tudott válaszolni neki. – Időbűbájt bevetni? Te? Majd ha piros hó esik! – horkantotta. – Nem, nem te tetted ezt, gyermekem. Ez túlnő rajtad. A Nagyszerűek szerint ideje beszelnünk egymással, mint nő a nővel. Senki sem hall minket. Kivéve engem. Én hallak. De nem tudtam kimondani a szavakat. Hallottam őket, de beszélni nem tudtam. Amma a plafonra nézett. – Köszönöm szépen, Delilah néni. Értékelem a segítségedet. – A büféasztalhoz lépett, és vágott egy szelet tökös pitét. Egy szép kis porcelántányérra rakta, a tányért meg az asztal közepére. – Itt hagyom ezt a tányért neked meg a Nagyszerűeknek. Ne feledkezz meg erről később sem! – Mi folyik itt? Mit csinált velük? – Velük semmit sem csináltam. Egy kis időt vásároltam magunknak. – Maga is Igéző? – Nem, én Látó vagyok. Látom, amit látni kell, amit más nem lát, vagy nem akar látni. – Megállította az Időt? – Az Igézők képesek erre. Lena már mondta. De csak a nagyon hatalmasak. – Én semmit sem csináltam. Csak megkértem a Nagyszerűeket, hogy segítsenek. Delilah néni jött is. Lena vagy megijedt, vagy összezavarodott. – Kik azok a Nagyszerűek? – A Nagyszerűek a családom tagjai a Másvilágon. Néha segítenek. Nincsenek egyedül. Mások is vannak velük. – Amma áthajolt az asztalon, és Lena szemébe nézett. – Miért nincsen rajtad a karkötő? – Tessék? – Melchizedek nem adta oda? Megmondtam neki, hogy viselned kell. – Ideadta, de levettem. – És azt megmondanád, miért tettél ilyet? – Rájöttünk, hogy blokkolja a látomásainkat. – Valamit tényleg blokkolt. Legalábbis amíg viselted. – Mit blokkolt? Amma kinyúlt, és megragadta Lena kezét. A tenyerét felfelé fordította. – Ezt most nem nekem kellene elmondanom neked, gyermekem. De Melchizedek meg a család többi tagja nem fog beszélni, Pedig tudnod kell róla. Fel kell készülnöd rá. – Mire kell felkészülnöm? Amma a plafont bámulta, és az orra alatt mormolt. – Közeledik, gyermekem. Ő eljön érted, és ő egy olyan erő, akivel számolni kell. Sötét, mint az éjszaka. – De ki? Ki jön el értem? – Bárcsak megmondták volna neked! Nem én akartam elárulni. De a Nagyszerűek azt mondják, valakinek muszáj megmondani, mielőtt túl késő lesz.

– Mit kell megmondani? Ki jön, Amma? Amma előhúzott egy kis zacskót, ami egy bőrszíjon lógott a nyakában. Megragadta, és lehalkította a hangját, mintha attól tartana, valaki mégis meghallja őket. – Sarafine. A Sötét Igéző. – Ki az a Sarafine? Amma tétovázott, és még szorosabban markolta a kis zacskót. – A mamád. – Ezt én nem értem. A szüleim meghaltak még kiskoromban, az anyám neve Sara volt. Láttam a családfán. – Édesapád tényleg meghalt, de hogy anyád él, olyan igaz, mint ahogy itt állok. Tudhatnád, mi az igazság itt, délen a családfákkal kapcsolatban.,. néha kicsit kikozmetikázzák őket. Lena arcáról minden szín eltűnt. Küzdöttem, hogy megfoghassam a kezét, de csak az ujjaim végét sikerült megmozdítanom. Erőtlen voltam. Nem tehettem semmit, csak néztem, hogyan süllyed Lena a fenekeden sötétségbe. Mint az álomban. – És átállt a Sötét oldalra? – A legsötétebb Sötét Igéző, aki ma létezik. – Miért nem mondta ezt el a nagybátyám? Vagy a nagymama? Azt mondták mind, hogy meghalt! Miért hazudtak? – Igazság és igazság között nagy különbség lehet. Szerintem meg akartak óvni. Még mindig azt hiszik, hogy képesek rá. De a Nagyszerűek nem olyan biztosak ebben. Nem én akartam neked megmondani, de Melchizedek annyira makacs! – Miért akar segíteni nekem? Én azt hittem, hogy... azt hittem, hogy nem is kedvel. – Ennek semmi köze ahhoz, kit kedvelek és kit nem. Eljön érted, és neked most ezzel kell foglalkoznod! – Amma felhúzta a szemöldökét. – Azt sem akarom, hogy Ethannek valami baja történjen. Ez túlnő rajtad, túlnő mindkettőtökön. – Mi nő túl rajtunk? – Minden. Ez az egész. Te és Ethan nem lehettek együtt. Lena teljesen összezavarodott. Amma megint rejtvényekben beszélt. – Micsoda? Amma hirtelen megfordult, mintha valaki megérintette volna a vállát. – Mit mondasz, Delilah néni? – Amma Lenára nézett. – Nem sok időnk maradt. A falióra ingája észrevétlenül megmoccant. A szoba lassan életre kelt. Apám pislogni kezdett, olyan komótosan, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire a szempillái elérték az arcát. – Viseld azt a karkötőt! Minden segítségre szükséged van. Az idő visszabillent a helyére...

Pislogtam néhányat én is, és körülnéztem. Apám még mindig a pürébe bámult. Mercy néni most is sütit csomagolt. Az arcom elé emeltem a kezem, megmozgattam az ujjaimat. – Ez meg mi a franc volt? – Ethan Wate! – kapkodott levegőért Grace néni. Amma a zsemléit vágta ketté, sonkát tett beléjük. Rám nézett, majd elkapta a tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy nem az én füleimnek szánta az iménti beszélgetést. Elővette a Nézését. Azt, amelyik azt jelenti, hogy jobban járok, ha tartom a számat. – Vigyázz a szádra az én asztalomnál! Még nem vagy elég nagyfiú, kimosom a szádat szappannal! Mégis mit gondolsz, mi lenne? Zsemle és sonka, pulyka és töltelék. Egész nap a konyhában robotoltam! Egyél! Lenára néztem. Már nem mosolygott. A tányérjára bámult. Béna Lena! Gyere vissza hozzám! Nem hagyom, hogy bármi történjék veled! Minden rendben lesz!

Túl messze járt. Lena egy szót sem szólt egész úton hazafelé. Amikor Ravenwoodba értünk, kivágta a kocsi ajtaját, kiszállt, az ajtót becsapta maga mögött, és szó nélkül a ház felé nyargalt. Nem tudtam, utánamenjek-e. Forgott a fejem. El sem tudtam képzelni, Lena hogy érezheti magát. Egy anyát elveszíteni alapjáraton nem túl frankó, de megtudni, hogy a halottnak hitt anyád téged akar halottnak látni... Én elvesztettem az anyámat, de én magam nem vesztem el. Gondoskodott róla még a halála előtt, hogy legyenek kapaszkodóim az életben: Amma, apa. Link, Gatlin... Őt éreztem az utcákon, otthon, a könyvtárban, még a kamrában is. Lenának ilyen nem jutott. Nem voltak kapaszkodói, ide-oda csapódott, mint a szegény ember tutaja a mocsárban, mondaná Amma. Én akartam a kapaszkodója lenni. De szerintem ebben a pillanatban senki sem tudta volna erősen tartani. Lena elviharzott Boo mellett, aki a verandán ült, és még csak nem is lihegett. Pedig végigrohanta az utat mögöttünk. A vacsorát a mi házunknál ülte végig. Imádta az édesburgonyát és a pillecukrot, amit akkor dobtam ki neki, amikor Amma a konyhába ment a mártásért. Kintről hallottam, hogy Lena a házban kiabál. Sóhajtottam, kiszálltam az autóból, és leültem a verandalépcsőre a kutya mellé. A fejem máris lüktetett, jól jött volna valami édesség. – Macon bácsi! Macon bácsi! Ébresztő! Lement a nap, tudom, hogy nem alszol ott bent! Lena kiáltásait a fejemben is hallottam. Lement a nap, tudom, hogy nem alszol! Már vártam a napot, hogy Lena kitálaljon Maconről, úgy, ahogy önmagáról is kitálalt. Macon nem tűnt közönséges Igézőnek, már ha van ilyen kategória egyáltalán. Egész nap aludt, ott tűnt fel, ahol akart, és onnan tűnt el, ahonnan csak akart. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, hová vezet mindez. Csak éppen ma még nem akartam megtudni. Boo rám meredt. Megsimogattam, ő elhúzta a fejét, mintha azt mondaná: Hé, erre most nincs szükség. Amikor törés-zúzás hangjai szűrődtek ki a házból, felkeltünk, és megkerestük a zaj forrását. Lena egy ajtón dörömbölt az emeleten. A ház olyannak mutatta magát, amilyennek feltételezésem szerint Macon szerette: omladozó, háború előtti villának. Megkönnyebbültem, hogy nem a várkastélyban voltunk. Bárcsak megállíthatnám az időt, és visszamehetnénk három órát! Őszintén szólva azt sem bántam volna, ha Lena háza mobilházzá változott volna, mi meg ott ülnénk egy tányér maradék kaja felett, mint Gatlin többi lakója. – Az anyám? Az én anyám? Az ajtó kitárult. Macon állt ott, szokatlanul ápolatlan külsővel. Gyűrött vászonpizsama, vagyis inkább hálóing volt rajta. A szeme vörösebb, a bőre sápadtabb, a haja kócosabb volt, mint egyébként. Mintha átment volna rajta egy úthenger. Nem sokban különbözött az apámtól. Leszámítva a hálóinget. Abban apám holtan sem mutatkozna. – Sarafine az anyám? Az az izé, ami meg akart ölni halloweenkor? Hogy hallgathattad el ezt előlem? Macon a fejét rázta, és megpróbálta lesimítani a haját. Bosszús volt. – Amarie! – Mit meg nem adtam volna azért, hogy lássam Macont Ammával veszekedni! Ammára tettem volna fel a pénzem. Macon kilépett a szobájából, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra beláthattam a hálójába. Mintha Az operaház fantomja díszlete kelt volna életre. Nálam magasabb kovácsoltvas

gyertyatartók, szürke és fekete bársonyba burkolt mennyezetes ágy. Az ablakokon is ugyanabból az anyagból volt a függöny, mely eltakarta a fekete zsalugátereket. Még a falakat is foszlott, talán százévesnél is korosabb szürke és fekete vászontapéta borította. Sötét volt bent. Koromsötét. Vérfagyasztó látvány volt. A sötétség, az igazi sötétség valahogy több a fény puszta hiányánál. Amikor Macon átlépte a küszöböt, már tökéletes volt a külseje: makulátlan ruha, minden hajszál a helyén, ropogós fehér ing. Fekete szarvasbőr cipőjén egy porszem sem volt. Cseppet sem hasonlított arra a férfira, aki az imént az ajtóban állt. Pedig csak egy küszöböt lépett át. Lenára néztem. Észre sem vett. Fázni kezdtem a tudattól, hogy mennyire más az élete, mint az enyém. – Anyám életben van? – Attól tartok, a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb. – Úgy érted, bonyolultabb annál, hogy a saját anyám meg akar ölni? Mikor akartad megmondani, Macon bácsi? A Kiválasztás után? – Ne kezdjük elölről! Nem fogsz átállni! – sóhajtott Macon. – Hogyan hihetsz ebben? Hiszen... hogy is mondta Amma? Az anyám a legsötétebb Sötét Igéző, aki ma létezik! A lánya vagyok! – Megértem, hogy elkeseredtél. Nem kevés az, amit most hirtelen meg kell emésztened. Nekem kellett volna elmondanom. De hinned kell abban, hogy csak téged óvtalak! Lena még dühösebb lett. – Óvni engem! Elhitetted velem, hogy a halloween napi támadás csak véletlen volt, de az anyámról van szó! Az anyám életben van, és meg akar ölni! Szerinted nem kellett volna erről tudnom? – Nem vagyunk biztosak abban, hogy meg akar ölni. A képkeretek dobolni kezdtek a falakon. A folyosót megvilágító izzók egymás után robbantak fel. Eső hangja verte a zsalugátereket. – Nem volt már így is elég rossz az idő az utóbbi hetekben? – És még miről hazudtál? Mi az, amit még tudnom kell? Hogy az apám is él? – Attól tartok, ő nem. – Macon hangjában szomorúság csendült, mintha túl gyászos lenne a dolog ahhoz, hogy beszélni tudjon róla. Anyámról is így beszéltek az emberek. – Segíts rajtam! – Lena hangja reszketett. – Mindent megpróbálok, ami a hatalmamban áll, hogy segítsek neked, Lena! Mindig is ezt tettem! – Ez nem igaz! – vágott vissza Lena. – Nem tanítottál meg arra, hogyan használhatom a képességeimet, nem tanítottál meg arra, hogy megvédjem magamat! – Nem ismerem a képességeid határát. Született vagy. Amit meg akarsz tenni, képes vagy megtenni. A magad módján, a maga idejében. – Az anyám meg akar ölni. Nincs időm! – Már mondtam neked: nem biztos, hogy meg akar ölni. – Akkor mivel magyarázod a halloweent? – Más magyarázat is lehet. Del és én megpróbáljuk kideríteni. – Macon elfordult a lánytól, és a szobája felé indult. – Meg kell nyugodnod! Majd később beszélgetünk! Lena egy vázát fedezett fel a folyosó végén, a kredencen. Mintha zsinóron rángatták volna, a váza követte Lena pillantását, és Macon ajtaja mellett csapódott a falhoz. Elég messze volt Macontől ahhoz, hogy a férfi ne sérülhessen meg, de az akció tükrözte Lena véleményét. Nem volt véletlen. Most nem arról volt szó, hogy Lena elveszítette az önuralmát, és a dolgok csak megtörténtek. Ezt szándékosan csinálta. Uralta a képességeit. Macon olyan gyorsan fordult meg, hogy a mozdulatot se láttam, csak azt, hogy Lena előtt áll. Ugyanolyan döbbent volt, mint én, és valószínűleg ő is arra a következtetésre jutott, hogy

véletlenről szó sincs. A kifejezés Lena arcán arról árulkodott, hogy ő maga is meglepődött. Macon megbántottnak tűnt, már amennyire képes volt megbántódni. – Mint mondtam, mindenre képes vagy, amit csak akarsz. Macon hozzám fordult. – Attól tartok, az elkövetkező hetekben még több veszéllyel kell szembenéznünk. Megváltozott a helyzet. Soha ne hagyd Lenát magára! Amikor itt van, én meg tudom védeni, de anyámnak igaza van. Te is meg tudod védeni, talán jobban is, mint én! – Hahó! Hallok ám mindent! – Lena magához tért az erődemonstrációja után, és Macon döbbenetét is lerázta magáról. Tudtam, hogy később szenvedni fog a történtek miatt, de most túl dühös volt ahhoz, hogy tisztán lásson. – Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt se lennék! Egy újabb izzó robbant föl Macon mögött. A férfi meg sem rezzent. – Hallod te, hogy mit beszélsz? Tudnom kell! Rám vadászik! Engem akar, és még azt sem tudom, hogy miért! Egymásra meredtek. Egy Ravenwood és egy Duchannes. Ugyanannak az Igéző családfának a két ága. Felötlött bennem, hogy talán ideje tiplizni. Macon rám nézett. Ő is úgy gondolta. Lena is rám nézett. Ő más véleményen volt. Megfogta a kezem. Éreztem, milyen forró a bőre, szinte égetett. Lángolt a lénye, olyan dühös volt, amilyennek még nem láttam. Nem hittem, hogy van még ép ablak a házon. – Tudod, hogy miért vadászik rám, ugye? – Ez egy kicsit... – Hadd találgassak! Bonyolult? – Megint egymásra meredtek, Lena tincsei veszedelmes táncba fogtak. Macon az ezüstgyűrűjét forgatta. Boo a hasán csúszott hátrafelé. Okos kutya. Azt kívántam, bárcsak én is kicsusszanhatnék valahogy. Az utolsó izzók is felrobbanlak, mi meg ott maradtunk a sötétben. – Mindent el kell mondanod a képességeimről! – Lena a maga részéről közölte a feltételeket. Macon sóhajtott, mire a sötétség oszladozni kezdett. – Lena, nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani. Az erődemonstrációd is azt mutatja, hogy én sem tudom, mi mindenre vagy képes. Senki se tudja. Gyanítom, hogy te sem. – Még nem győzte meg teljesen Lénát, de az legalább végighallgatta. – Ezt jelenti, ha valaki Született. Maga sem tudja, mire képes. Lena kicsit megenyhült. A csatának vége, ő nyert. Pillanatnyilag. – Akkor most mihez kezdjek? Macon idegesítően hasonlítani kezdett apámra, amikor az bejött a szobámba ötödikben, és elkezdte magyarázni, hogy a méhek így, a madarak úgy. – A képességeid feletti uralom megszerzése nagyon rázós időszak lehet. Talán létezik valamiféle szakkönyv a témában. Ha szeretnéd, meglátogathatjuk Mariant. Ja, persze. Vonzások és Kiválasztások. Fiatal lányok igézőkalauza. Segítség, az anyám meg akar ölni: így segíts magadon! Kemény heteknek nézünk elébe.

NOV. 28.

Domus Lunae Libri

a? De hát most nincs is munkaszüneti nap! – Amikor – k M inyi tottam a bejárati ajtót, Marian volt a legutolsó, akire számítottam. Kabátban állt a verandán. Most meg ott zötykölődtünk Lénával Marian türkiz színű furgonjának platóján, és az Igézők Könyvtárába tartottunk. – Az ígéret szép szó... Hálaadás után vagyunk. Fekete péntek. Lehet, hogy nem hangzik valami ünnepélyesen, mindenesetre munkaszüneti nap, és nekünk pont az kell! – Mariannak igaza volt. Amma valószínűleg már hajnal óta a szupermarketben vásárolt. Már sötétedett, de még nyoma sem volt. – A Gatlin Megyei Könyvtár bezárt, így az Igézők Könyvtára kinyithat. – Ugyanaz a nyitvatartás? – kérdeztem Mariantől, aki ráfordult a főútra. Bólintott. – Pontosan. Kilenctől-hatig. – Aztán kacsintott. – Este kilenctől reggel hatig. Nem minden ügyfelünk szereti a napvilágot. – De ez nem igazságos! – panaszolta Lena. – A Halandóknak sokkal több idő jut, pedig errefelé senki sem olvas! Marian a vállát vonogatta. – Mint mondtam, én Gatlin megyétől kapom a fizetésem. Emelj panaszt náluk! De azért arra is gondolj, hogy a Lunae Libri kölcsönzési határideje jóval kedvezőbb. Ez nekem magas. – Lunae Libri... Durva fordításban a Hold Könyvei, de Igéző Tekercseknek is hívhatjuk őket. Bánom is én, minek hívják őket. Alig vártam, hogy az Igézők Könyvtárának könyvei, vagy legalábbis egy könyv végre utat mutasson nekünk. Két dologból voltunk nagyon gyatrán eleresztve: időből és válaszokból. Amikor kihajtogattuk magunkat a furgonból, nem hittem a szememnek. Marian a járdaszegély mellé kormányozta a kocsit, pár méterre a Gatlin Történeti Társaság, vagy – ahogy anya és Marian hívta – a Gatlin Történeti Társalgás épületétől. A Történeti Társaság adott otthont az AAFL-nek is. Marian úgy állt meg a furgonnal, hogy az utcai lámpa fénye még véletlenül se vetődhessen rá. Boo Radley a járdán ült, ránk várt. – Ide jöttünk? Az a Lunae micsoda az AAFL székházban van? – Domus Lunae Libri. A Hold Könyveinek Háza, röviden Lunae Libri. És nem, nem ott van, csak a Gatlini bejárat nyílik onnan. Elnevettem magam. – Olyan vagy, mint anyád. Ő is értékelte az iróniát. – Odasétáltunk az elhagyatott épülethez. Ennél megfelelőbb estét nem is választhattunk volna. – Pedig még csak nem is vicc. A Történeti Társaság épülete a legöregebb épület a megyében, persze Ravenwood után. A Nagy Gyújtogatást csak ez a két épület élte túl – tette hozzá Marian. – De hát az AAFL és az Igézők együtt? Mi közös van bennük? – értetlenkedett Lena. – Szerintem ti is rá fogtok majd jönni, hogy sokkal több közös vonás van bennük, mint hinnétek. – Marian szaporázni kezdte a lépteit, és előhúzta az ismerős kulcscsomót. – Én például mindkét társaságnak a tagja vagyok. – Hitetlenkedve néztem Marianra. – Semleges vagyok. Azt hiszem, ezt már világosan elmagyaráztam a múltkor. Nem vagyok olyan, mint te. Te pont olyan vagy, mint Lila, túlságosan belelovalod magad mindenbe, aztán... – Akár én is

befejezhettem volna a mondatot: aztán milyen szerencsétlen véget érhet a dolog. Marian lenyelte a mondat végét, de a szavai súlyosan lógtak a levegőben. Már nem szívhatta vissza a szavait. Szinte megbénultam, de egy szót sem szóltam. Lena megfogta a kezemet, éreztem, hogy ki akar ráncigálni még a gondolataim közül is. Ethan, jól vagy? Marian ismét az órájára nézett. – Öt perc múlva kilenc. Gyakorlatilag még nem engedhetnélek be benneteket, de kilenckor már a kapunál kell lennem, hátha más is be akar térni. Na, gyertek! Átmentünk az épület sötét udvarán. Marian a kulcsaival babrált, és előhúzott valamit, amiről mindig azt hittem, hogy kulcstartó, mert kulcsra egyáltalán nem emlékeztetett. Egy vaskarika volt, egyik oldalán pánttal. Marian gyakorlott kézzel addig húzta a pántot, míg az egy kattanással félholdat varázsolt a vaskarikából. Az Igézők holdja. A kulcsot az épület hátsó részén egy vasrácsba dugta. Elfordította, mire a rács kinyílt. Mögötte egy sötét lépcsősor indult lefelé a még nagyobb sötétségbe, az AAFL pincéje alá. Még egyet fordított a kulcson balra, és fellobbantak a fáklyák a falakon. Lángjuk az egész lépcsőt bevilágította. A bejárat feletti boltíven észrevettem a feliratot: DOMUS LUNAE LIBRI. Marian megint fordított egyet a kulcson, mire a lépcső eltűnt, és a rács ismét megjelent. – Ennyi? Be sem megyünk? – kérdezte Lena bosszúsan. Marian keresztüldugta a kezét a rácson. Csak egy látomás volt. – Én nem tudok Igézni, ezt ti is tudjátok, de valamit muszáj volt csinálni, mert néhány kóbor lélek is betévedt alkalmanként. Macon megkérte Larkint, hogy szerelje fel ezt az izét. A fiú néha beugrik, és szervizeli. Marian hirtelen elkomorult. – Na, jó, rendben van. Ha biztosak vagytok abban, hogy ezt akarjátok, nem fogok az utatokba állni. Odalent minden könyvhöz hozzáférhettek, azt veszitek ki, amelyiket akarjátok, és csak a Lunae Libri legközelebbi nyitvatartási napján kell visszahoznotok. A vállamra tette a kezét. – Tudod, mit kockáztatsz, Ethan? Ez nem játék. Hatalmas erővel rendelkező könyvek vannak lent. Bűbájgyűjtemények, Igéző tekercsek. Sötét és Fényhozó talizmánok, bűvös erővel rendelkező tárgyak. Néhány könyvet elvarázsoltak, és van könyv, ami balszerencsét hoz arra, aki kinyitja. Óvatosnak kell lenned. Ne nyúlj semmihez! Majd Lena elintéz mindent. Lena haja hullámzott. Ö már érezte a hely varázsát. Bólintottam. Amit én éreztem, annak kevés köze volt a varázshoz. Úgy görcsölt a gyomrom, mintha én ittam volna meg azt a rengeteg limoncellót. Az is eszembe jutott, hogy Mrs. Lincoln és a haverinál ott csoszognak a fejünk felett nap mint nap, és fogalmuk sincs, min kotlanak. – Ne felejtsétek el, hogy bármit is találtok, napkelte előtt ki kell jutnunk innen! Kilenctől hatig. Eddig van nyitva a könyvtár, a kijáratot csak ebben az időben lehet használni. A nap pontosan hat órakor fog felkelni, a könyvtári napokon mindig így van. Ha nem jöttök fel időben, a legközelebbi könyvtári napig lent dekkolhattok. Nem tudom, egy Halandó túléli-e azt a kalandot. Értve vagyok? Lena bólintott, és megfogta a kezem. – Bemehetünk végre? Nem tudok tovább várni! – El sem hiszem, hogy ezt teszem. Macon nagybátyád és Amma megölnének, ha tudnák. – Marian az órájára nézett. – Csak utánatok!

– Marian! Anyát is... anya is látta ezt? – Nem álltam meg. Muszáj volt megkérdeznem. Marian ram nézett, a szeme furcsán csillogott. – Anyád szerezte nekem ezt az állást. Es ezzel el is tűnt a nem létező rácson keresztül, lement a Lunae Libribe. Boo Radley ugatott. Már nem fordulhattunk vissza.

Az elmohásodott lépcsőfokok hideget árasztottak, a levegő nyirkos volt. Csúszómászók, férgek, bogarak – biztosan otthon érezték magukat itt lent. Igyekeztem nem gondolni Marian szavaira. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy anya is ezeken a fokokon lépdelt lefelé. Nem tudtam elképzelni azt sem, hogy tudomása volt erről a másik világról, amibe most belebotlottam, illetve nem is, ez a másik világ botlott belém. Igen, tudott róla. De vajon honnan? Valaki megmutatta neki? Az egész dolog sokkal valóságosabbnak tűnt attól, hogy anya is tudott róla. Őrizzük a titkot mindhalálig! Ő már megtette a magáét. Most viszont én lépkedtem lefelé a faragott lépcsőfokokon, amelyek olyan simák voltak, mint a templomokban. A lépcsősor két oldalán sziklatömböket láttam, egy ősi kamra alapjait. Már akkor itt lehetett, amikor a mai AAFL székház még gondolatban sem létezett. Megpróbáltam lenézni, de csak elmosódó körvonalakat láttam. Ez az egész nem úgy nézett ki, mint egy könyvtár. Pontosan arra emlékeztetett, ami valójában volt, aminek eredetileg készült. Egy kriptára. A lépcső alján, a kripta homályában számtalan apró kupolát láttam, a boltíveket alkotó oszlopok formázták őket, volt ott vagy ötven belőlük. Amikor hozzászokott a szemem a sötétséghez, azt sem láttam, hogy minden oszlop más. Néhány közülük meg is dőlt, mint az öreg tölgyek. Az árnyékok csendes, sötét erdőhöz tették hasonlatossá a kör alakú szobát. Egy ijesztő, csendes, sötét erdő. Azt sem láttam, hol a vége. Minden oldala a sötétségbe veszett. Marian az első oszlopba illesztette a kulcsát. Az oszlopon hold alakú jel volt. Itt is meggyulladtak a fáklyák, bevilágították a termet. – De gyönyörű! – lehelte Lena. Láttam, hogy a haja még mindig hullámzik, elképzelni sem tudtam, hogyan érezheti magát ezen a helyen. Ez a szoba él. Ereje van. Mint az igazságnak, a teljes igazságnak, ami valahol itt van elrejtve. – A világ minden tájáról került ide egy. Az például Isztambulból. – Marian a díszes oszlopfőkre mutatott. – Azt Babilonból hozták. – Az egyik oszlopból négy sólyomfej bújt ki. – Egyiptom, Isten Szeme. – Egy másikat meg is simogatott. – Asszíria. Végigsimítottam a falat a kezemmel. Még a falat alkotó kövek is ki voltak faragva. Arcok, emberek, lények, madarak – úgy meredtek rám az oszlopok között, mint a legkegyetlenebb ragadozók. Más kövekbe szimbólumokat véstek, ismeretlen kultúrák és Igézők hieroglifáit. Elhagytuk a kriptát, ami egyfajta előszobaként szolgált, és beléptünk a terembe. Egyik fáklya gyulladt meg a másik után, mintha követtek volna minket. Láttam, hogy az oszlopok egy kőasztalt vesznek körül a terem közepén. A könyvkupacok, legalábbis azt hiszem, hogy könyvkupacok voltak, a terem közepéből indultak ki, mint egy kerék küllői, és majdnem a mennyezetig értek. Ebben a labirintusban könnyen eltévedhetett egy Halandó. Magában a teremben az oszlopokon kívül nem volt semmi, csak a kerek kőasztal. Marian felkapott egy fáklyát a falon függő, félhold alakú tartóból. és a kezembe nyomta. Egy másikat Lénának adott, és maga is kivett egyet. – Nézzetek körül! Én megnézem a postát. Lehet, hogy jött be kérelem könyvtárközi kölcsönzésre. – A Lunae Libribe? – Az persze eszembe sem jutott, hogy más Igéző könyvtárak is létezhetnek. – Hogyne. – Marian a lépcső felé indult. – Várj! Ki hozza a postát? – Aki neked. Carlton Eaton személyesen. Éjjel-nappal. – Carlton Eaton is tud mindent. Naná, hogy tud. Ez nyújt némi magyarázatot arra, hogy miért ő vitte Ammát a mocsárba. Kíváncsi

vagyok, az Igézők postáját is felbontja-e. Úristen, mennyi mindent nem tudok még Gatlinről és a lakóiról! Kérdeznem sem kellett. – Nem vagyunk sokan, de annál mégis többen, mint amit feltételezel. Ne feledd, Ravenwood hosszabb ideje itt van, mint ez az épület. Az Igézők hamarabb voltak itt, mint a Halandók. – Akkor ezért olyan idióta errefelé mindenki – bökött meg Lena. Én még mindig Carlton Eatonon voltam fennakadva. Ki más tudhatott még arról, mi folyik Gatlinben? A másik Gatlinben, ahol mágikus, föld alatti könyvtárak vannak, ahol a lányok irányítják az időjárást és döntik el, ki vesse le magát egy szikláról? Ki van még benne ebben az Igéző fan clubban Marianen és Carlton Eatonön kívül? És Anyán kívül? Hájas? Mrs. English? Mr. Lee? Na, Mr. Lee az tutira nem. – Ne aggódj, amikor szükséged lesz rájuk, megtalálnak. Ez így működik, mindig is így működött. – Várj! – ragadtam meg Marian karját. – Apám tudja? – Nem. – Szuper. Egy ember akad még a házban, aki nem él kettős életet. De az meg bolond. Marian adott egy utolsó tanácsot. – Szerintem kezdjétek el! A Lunae Libri ezerszer nagyobb, mint bármely más könyvtár. Ha eltévedtek, azonnal forduljatok meg, és induljatok vissza! Ezért vannak küllő alakban a könyvkupacok. Bemész, megfordulsz, kijössz. – Hogy lehet eltévedni, ha eleve csak egyenesen lehet menni? – Próbáld ki, majd meglátod! Lena közbeszólt. – És mi van a könyvsorok végén? Úgy értem, a folyosók végén? Marian furcsán pillantott rá. – Senki sem tudja. Még senkinek sem sikerült elég messzire jutnia ahhoz, hogy megtudja. Néhány folyosó alagútba torkollik. A Lunae Libri egy részét még nem is katalogizáltuk. Sok olyan dolog van itt, amit magam sem láttam még. Majd egyszer. Talán. – Miket beszélsz? Hiszen mindennek van vége! Az elég képtelenül hangzik, hogy végtelen föld alatti könyvsorok, alagutak szelik keresztbe-kasul a várost. Fel lehet ugrani Mrs. Lincolnhoz teázni? Vagy ha balra fordulok, leadhatok egy könyvet Del néninek a szomszéd városban? Ha jobbra fordulok, akkor meg Amma vár vacsorával? – Tele voltam kétellyel. Marian rám mosolygott. Szemmel láthatólag szórakoztatta a helyzet. – Szerinted Macon honnan szerzi be a könyveit? Szerinted hogy van az, hogy az AAFL tagjai soha nem látnak senkit betérni ide? Gatlin az Gatlin. A polgárok úgy szeretik, ahogy van, vagyis ahogyan hiszik, hogy van. A Halandók csak azt látják, amit látni akarnak. Már a polgárháború előtt is virágzó Igéző közösség élt itt. Több száz évről beszélek, Ethan. Itt semmi sem változik gyorsan. Attól sem, hogy immár te is tudsz róla. – Nem hiszem el, hogy Macon bácsi nem szólt nekem erről a helyről. Mennyi Igéző járhatott itt! – Lena feltartotta a fáklyát, és egy vaskos kötetet húzott le a polcról. A könyvet díszes borító fedte, és porfelhőt lövellt ki, amikor kinyitotta. Köhögni kezdtem. – Az Igézés rövid története. – Még egyet leszedett. – Szerintem a C betűnél járunk. – Az utóbbi könyv tulajdonképpen egy fadoboz volt, amelyben tekercsek álltak. Lena kihúzott egy tekercset. Ezen még a por is szürkébb volt. – Ygeses es atokmondas. Hű, de régi! – Óvatosan! Több száz éves! Gutenberg csak 1455-ben találta fel a nyomdát. – Marian olyan gyöngéden vette ki Lena kezéből a tekercset, mintha az egy újszülött kisbaba lett volna. Lena levett egy szürke, bőrkötéses könyvet. – A megigézett konföderáció. Voltak Igézők a háborúban is?

Marian bólintott. – Mindkét oldalon. Soha semmi sem osztotta még meg az Igézők közösségét úgy, mint a polgárháború. Pont úgy, mint a Halandókat. Lena Marianra nézett, és visszatette a szürke könyvet. – A mi családunkban még mindig hadban állnak az Igézők, ugye? Marian szomorúan nézett rá. – Megosztott Ház, így emlegette Lincoln elnök. Igen, Lena, attól tartok, hogy igen. – Megsimogatta Lena arcát. – Ezért vagy itt, ha jól emlékszem. Hogy megtaláld, amire szükséged van, hogy értelmet nyerjen, ami most még érthetetlen. Kezdd el máris! – De annyi könyv van itt. Marian! Nem segítenél legalább azzal, hogy megmutatod a helyes irányt? – Ebben nem segíthetek. Már mondtam, hogy a válaszok nem nálam vannak, hanem a könyvekben. Kezdjétek el! Itt a holdóra működik, könnyen elveszíthetitek az időérzéketeket. A dolgok nem olyanok, mint amilyennek tűnnek idelent. Lénáról Marianra néztem. Egyiküket sem szívesen engedtem ki a látóteremből. A Lunae Libri félelmetesebb volt, mint képzeltem. Nem is könyvtár, hanem katakomba. A Holdak Könyve meg bárhol lehet. Lena és én bénultan álltunk a könyvsorokkal szemben, egyikünk sem tett egyetlen lépést sem. – Hogy fogjuk megtalálni? Legalább egymillió könyv van itt. – Van egy ötletem. Talán... – Tudtam, mire gondol. – Kipróbáljuk a medált? – Nálad van? – Bólintottam, és kihúztam a meleg csomagocskát a farmerem zsebéből. Lénának adtam a fáklyámat. – Meg kell tudnunk, hogyan folytatódik a történet. Hátha ad valami támpontot. – Kicsomagoltam a medált, és a kőasztalra tettem. Marian szeme ismerősen villant. Ő és anya így néztek egymásra, amikor valami különleges dolgot fedeztek fel. – Akarod látni? – Jobban, mint hinnéd. – Marian megfogta a kezemet, én meg Lénáét. Az ujjaim összefonódtak Lena ujjaival, és megérintettük a medált. Egy villámlás fénye vakított el. Már láttam a tüzet, éreztem a füstszagot, és ott voltunk a... Genevieve felemelte a Könyvet, hogy az esőben is kisilabizálhassa a betűket. Tudta, hogy ha hangosan kimondja a szavakat, a Természet Törvényeivel szegül szembe. Szinte hallotta az anyja hangát, amely arra kérte, hogy hagyja abba, hogy gondolja át még egyszer a döntést. De Genevieve-et már nem lehetett visszatartani. Nem veszíthette el Ethant. Kántálni kezdett. „CRUOR PECTORIS MEI, TUTELA TUA EST. VITA VITAE MEAE, CORRIPIENS TUAM, CORRIPIENS MEAM. CORPUS CORPORIS MEI, MEDULLA MENSQUE, ANIMA ANIMAE MEAE, ANIMAM NOSTRAM CONECTE. CRUOR PECTORIS MEI, LUNA MEA, AESTUS MEUS. CRUOR PECTORIS MEI, FÁTUM MEUM, MEA SALUS." – Hagyja abba, kisasszony! Még mielőtt túl késő lesz! – Ivy az őrület határán volt Zuhogott az eső, villám hasított keresztül a füstfelhőn. Genevieve lélegzetvisszafojtva várt Semmi. Biztosan rosszul csinálta, összeszűkült szemmel betűzgette az írást a sötétben. Belesikoltotta a szavakat az őt körülvevő feketeségbe, azon a nyelven is, amelyet a legjobban ismert. „SZÍVEM VÉRE, MEGVÉDÜNK TÉGED. ÉLETEM ÉLETE, VEDD EL A TIÉDET, VEDD EL

AZ ENYÉMET. TESTEM TESTE, SZELLEM ÉS HÚS, LELKEM LELKE, KÉT ÖSSZEKÖTÖTT HÚR SZÍVEM VÉRE, A HOLD, APÁLY ÉS DAGÁLY, SZÍVEM VÉRE, MEGMENTŐM LESZ EGYBEN A HALÁL." Genevieve azt hitte, hogy káprázik a szeme, amikor meglátta, hogy Ethan kínlódva kinyitja a szemét. – Ethan!– Egy másodpercre összekapcsolódott a tekintetük. Ethan levegőért kapkodott, beszélni akart. Genevieve lehajolt, és a fülét a férfi ajkai felé fordította. Érezte Ethan forró lélegzetét az arcán. – Soha nem hittem apádnak, amikor azt mondta, hogy egy Igéző és egy Halandó nem élhet együtt. Mi megtaláltuk volna a módját. Szeretlek, Genevieve. – A lány kezébe nyomott valamit. Egy medált. Olyan hirtelen, ahogy kinyílt, le is záródott a szeme. A mellkasa megszűnt emelkedni. Még mielőtt Genevieve bármit mondhatott vagy tehetett volna, egy elektromos kisülés szaladt végig a testén. A feje búbjától a talpáig érezte, hogyan pulzál a vére. Belecsapott a villám. A fájdalom hullámai elborították. Genevieve megpróbált felülni. Aztán minden elsötétedett előtte. – Édes Jézus a Mennyben, ne vedd el őt is! Genevieve megismerte Ivy hangját. De mi történt? A szag térítette magához. Égő citrom. Meg akart szólalni, de olyan volt a torka, mintha homokot nyelt volna. A szemhéja megrebbent. – Köszönöm, Uram, köszönöm! – Ivy a lány mellett térdelt a sárban. Genevieve köhögött, megragadta Ivyt, és közelebb húzta magához. – Ethan, ugye... – suttogta. – Sajnálom, gyermekem. Elment. Genevieve küszködve kinyitotta a szemét. Ivy úgy ugrott hátra, mintha magát a Sátánt pillantotta volna meg. – Uram, kegyelmezz! – Mi van? Mi a baj, Ivy? Az öregasszony hirtelen maga se tudta, hogy mit is látott pontosan. A szeme, kisasszony, a szeme... megváltozott. – Micsoda? – Már nem zöld a szeme, kisasszony. Sárga! Sárga, mint a nap. Genevieve-et abban a pillanatban nem foglalkoztatta a szeme színe. Semmi sem érdekelte most, hogy Ethan meghalt. Felzokogott. Az eső egyre erősebben zuhogott, sártengerré változtatta a földeket. – Keljen fel, Genevieve kisasszony! Tanácskoznunk kell a Másvilágban lakókkal. – Ivy megpróbálta talpra rángatni. – Ivy, megörültél? – A szeme... de én figyelmeztettem! Szóltam, hogy a hold... hogy nem látszik a hold! Meg kell tudnunk, mit történt! Beszélnünk kell a Szellemekkel! – Szerintem attól ilyen a szemem, hogy belém csapott egy villám. – Mit látott? – kérdezte Ivy rémülten. – Ivy, mi történt? Miért viselkedsz ilyen furcsán? – Nem villám csapott a kisasszonyba. Valami más volt az! Ivy az égő gyapotmezők felé rohant. Genevieve hiába kiáltozott utána. Fel akart kelni, de

még mindig szédült. Visszahanyatlott a sárba, az arcát eső verte. Eső és könnyek – a megsemmisülés könnyei. El-elvesztette az eszméletét, néha fogalma sem volt róla, hol van, és mi történik vele. Hallotta, ahogy Ivy a távolból öt hívja. Amikor ismét kinyitotta a szemét, az öregasszony mellette állt, és összefogta a szoknyáját. Ivy valamit hozott a szoknyája ráncai között, és ezt a valamit Genevieve mellé ejtette a sárba. Apró, porral teli fiolák és valami homokos, sáros dologgal teli üvegcsék csörrentek meg. – Mit csinálsz? – Felajánlást teszek. A Szellemeknek. Csak ök. árulhatják el, mi történt. – Ivy, csillapodj! Bolondokat beszélsz. Az öregasszony kihúzott valamit a köténye zsebéből Egy tükörcserép volt az. Genevieve arca elé tartotta. Sötét volt ugyan, de a látvány magáért beszélt. Genevieve szemei tündököltek. Az egykor sötétzöld szemek most tüzes arany színben pompáztak, de egyébként sem hasonlítottak Genevieve szemeire. Középen, ahol a kerek, fekete pupillának kellett volna lennie, most egy mandula alakú vágás volt, olyan, minta macskaféléknek. Genevieve a földre hajította a tükröt, és Ivyhoz fordult. De az öregasszony nem figyelt rá. Már össze is keverte az üvegcsék tartalmát, és egyik kezéből a másikba szórogatta, közben ősei nyelvén, gullahul suttogott. – Ivy, te mit... – Pszt!- sziszegte az öregasszony – Hallgatom, mit mondanak a Szellemek. Tudják, hogy mit tett a kisasszony. Elfogják mondani, hogy mi lesz a következmény. – Csontjai porából, vérem véréből... – Ivy megszúrta az ujját a tükörcseréppel, és néhány csepp vért a kezében őrzött porra csorgatott. – Halljam, amit hallasz, lássam, amit látsz, tudjam, amit tudsz... Ivy felállt, karját az ég felé tárta. Az eső őt is eláztatta, a koszos lé csíkokban folyt le a ruháján. Megint azon a furcsa nyelven kezdett beszélni, és akkor... – Az nem lehet! Nem akart rosszat! – nyüszítette az öregasszony az ég felé. – Ivy, mi az? Ivy reszketett, szorosan keresztbe fonta a karjait maga körül, és folyamatosan nyögdécselt. – Az nem lehet, az nem lehet! Genevieve megragadta Ivyt a vállánál fogva. – Mi az? Mi van velem? Mi a gond? – Megmondtam magának, kisasszony, hogy hagyja békén azt a könyvet! Megmondtam, hogy ez az éjszaka nem alkalmas az Igézésre! Most már túl késő, gyermekem! Nem lehet visszacsinálni! – De miről beszélsz? – Meg van átkozva. Genevieve kisasszony! Kiválasztották. Átállt, és semmit sem tehetünk most már. Alku... egy alku... a Holdak Könyve semmit sem ad ingyen! – Alku? De mit ajánlottam fel? – A sorsát, gyermekem. Az ön és az ezután születendő Duchannes gyerekek sorsát. Genevieve nem értette. De annyit felfogott, hogy amit tett, az visszafordíthatatlan. – És ez mit jelent? – A Tizenhatodik Hold idején, a Tizenhatodik Évben a Könyv elveszi, amit ígértek neki. Amit felajánlott a kisasszony Egy Duchannes gyerek vérét. Az a gyerek átáll a Sötét oldalra. – Minden Duchannes utód? Ivy lehajtotta a fejét. Nem csak Genevieve-et győzték le ezen az éjszakán. – Nem mindegyik. Genevieve reménykedve felpillantott. – Hanem ki? Honnan fogjuk tudni, melyik gyerek? – Majd a Könyv kiválasztja. A Tizenhatodik Holdnál, a gyerek tizenhatodik születésnapján. – Ez nem jött össze! – Lena fojtott hangja messziről szólt. Csak füstöt láttam, és csak a hangját hallottam. Nem a könyvtárban voltunk, de a látomásban sem. Valahol a kettő között

ragadtunk. Borzalmas volt. – Lena! És akkor megláttam az arcát a füstben. A szeme nagy és sötét volt, a zöldje szinte fekete. A hangja suttogássá halkult. – Két másodpercig. Két másodpercig volt életben, aztán meghalt. Lena lehunyta a szemét, és eltűnt. – Lena? Hol vagy? – Ethan, a medál! – Messziről meghallottam Marian hangját is. Éreztem a medál keménységét a tenyeremben. Megértettem. Leejtettem. Kinyitottam a szemem, de a tüdőm még mindig tele volt füsttel. A szoba forgott körülöttem. – Gyerekek, ti mi a fészkes fenét kerestek idelent? A medálra koncentráltam, és a szoba már nem forgott tovább. A földön feküdt, pici volt és ártatlan. Marian elengedte a kezem. Macon Ravenwood állt a kripta közepén, a felöltője hullámzott körülötte. Mellette Amma topogott, a jó kabátja volt rajta, ferdén gombolva. Kezében ott volt az elmaradhatatlan retikül. Nem tudom, melyikük volt dühösebb. – Elnézésedet kérem, Macon. Ismered a szabályokat. Segítséget kértek, engem meg köt a bűbáj, muszáj volt segítenem nekik – mondta Marian szinte rémülten. Amma úgy ordított Mariannel, mintha az fel akarta volna robbantani a házunkat. – Ahogy én tudom, neked az a dolgod, hogy Lila fiát és Macon unokahúgát védelmezd! Hát így vigyázol te rájuk? Azt vártam, hogy majd Macon is leszedi Marianról a keresztvizet, de egy szót sem szólt. Hamar rájöttem, hogy miért. Lenát rázogatta, aki a kerek kőasztal közepén feküdt eszméletlenül. A karjait széttárta, arcát lehorzsolta a durva kő. – Lena! – A karjaimba vettem, Maconre rá sem néztem. A szemei feketén néztek vissza rám. – Nem halt meg. Lebeg. El tudom érni! – Macon munkához látott. A gyűrűjét forgatta. A szeme furcsán fénylett. – Lena! Gyere vissza! – Magamhoz szorítottam az élettelen testet. Macon motyogott. Nem értettem a szavakat, de Lena haja ismerős tekergésbe kezdett, és éreztem azt a természetfölötti légmozgást, amit magamban Igéző szellőnek kereszteltem el. – Itt ne, Macon! Az Igézés itt nem működik! – Marian vadul lapozott egy poros könyvet, a hangja remegett. – Nem igéz, Marian, utazik. Az Igézők ilyet nem tudnak. Ahová a lány ment, csak Macon követheti. Alászáll. – Amma megpróbált magabiztos lenni, de nem volt túl meggyőző. Éreztem, hogy Lena teste kezd kihűlni, és tudtam, hogy Ammának igaza van. Lena nem volt a karjaimban. Messze volt. Még én is éreztem ezt, pedig csak Halandó vagyok. – Megmondtam neked, Macon. Ez a hely semleges. Nincs az a Kötés, ami itt működne. – Marian fel-alá járkált, kezében a könyvvel, ez talán abba az illúzióba ringatta, hogy segíthet. De a könyvben nem voltak ott a válaszok. Ő maga is mondta. Itt nem lehet igézni. Eszembe jutott az álom, eszembe jutott, hogyan húzom át Lénát a sáron. Talán ott vesztettem el? Macon megszólalt. A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Mintha befelé fordult volna, oda, ahol Lena van. – Lena, hallgass meg! Az a nő nem tarthat ott téged! Az a nő... Lena üres szemébe néztem. Sarafine. – Erős vagy, Lena, törj át! Tudja, hogy itt nem segíthetek! Az árnyékban várt rád. Egyedül kell megcsinálnod!

Marian egy pohár vízzel tért vissza. Macon ráöntötte Lena arcára, bele a szájába, de a lány nem mozdult. Nem bírtam tovább. Szájon csókoltam. A víz mindkettőnk száján kifolyt, mintha egy fuldoklót lélegeztetnék szájból szájba. Ébresztő, Lena! Nem hagyhatsz itt! Így nem! Nagyobb szükségem van rád, mint neki! Lena szemhéja megrebbent. Ethan? Fáradt vagyok.

Köhögni kezdett, majd megfulladt, és vizet köpött végig a dzsekijén. Én csak vigyorogni tudtam, és Lena is visszamosolygott rám. Ha ennek bármi köze van az álomhoz, megváltoztattuk a végét. Most kitartottam. De valahol a szívem mélyén éreztem, hogy nem így van. Nem itt csúszott ki Lena a kezemből. Ez csak a kezdet. De még ha így is van, most meg tudtam menteni. Megint magamhoz húztam, érezni akartam az ismerős bizsergést kettőnk között. Azonban még mielőtt átölelhettem volna, meglátta Macont. Felpattant. – Macon bácsi! Macon a terem túloldalán állt, a kripta falához támaszkodott. Láthatóan nehezére esett állva maradni. A falhoz támasztotta a fejét. Izzadt, nehezen vette a levegőt, az arca krétafehér volt. Lena odarohant hozzá, mint egy apjáért aggódó gyermek. – Miért csináltad ezt? Megölhetett volna! Én nem tudom, mivel jár ez az Utazás, de Macon keservesen megkínlódott vele. Tehát Sarafine. Az az izé Lena anyja volt. Ha Igézőéknél ilyen egy könyvtárlátogatás, elképzelni sem tudom, mi várhat még ránk az elkövetkező hónapokban. Illetve egészen pontosan: az elkövetkező 74 napban.

Lena csuromvizes volt, egy takaróba csavarva üldögélt. Úgy nézett ki, mint egy ötéves. A robusztus tölgyajtót néztem mögötte, és azon tűnődtem, hogy vajon egyedül kijuthatok-e rajta. Nem valószínű. Harminc lépést mehettünk a könyvsorok között, majd egy lépcsősoron és sok kis ajtón keresztül egy kényelmes dolgozószobában találtuk magunkat. Ez lehetett az olvasóterem. A folyosó végtelennek tűnt, és minden pár méteren megszakította egy ajtó. Mintha egy föld alatti hotelben lettünk volna. Abban a pillanatban, ahogy Macon leült, az asztal közepén megjelent egy ezüst teáskészlet, öt csészével és egy tányér sütivel. Talán Konyha is eljött? Körülnéztem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de egyben biztos voltam. Ez a hely valahol Gatlinben van, de olyan messze Gatlintől, amilyen messze még sohasem jártam. Mindegy, nem voltam ide való. Kényelmetlenül fészkelődtem a kárpitozott széken, amely akár VIII. Henriké is lehetett. Tényleg, mi van, ha az övé volt? A falat borító selyemtapéta egy kastélyból vagy Ravenwoodból kerülhetett ide, legalábbis úgy nézett ki. Az éjkék és ezüst vonalak csillagképeket formáztak. Akárhányszor odanéztem, mindig egy újabb holdfázist mutattak. Macon, Marian és Amma az asztal túloldalán ült. Lena és én bajban voltunk – nem is kicsit. Macon olyan dühös volt, hogy még a teáscsésze is remegett előtte. Amma ezen is túlment. – Ki mondta, hogy egyes-egyedül eldöntheted, hogy a fiú megérett-e már arra, hogy megmutasd neki, ami idelent van? Lila személyesen nyúzna meg ezért. Marian Ashcroft, szégyelld magad! Marian keze megremegett, amikor felemelte a teáscsészét.

– A fiú? És az unokahúgommal mi van? Merthogy ő volt az, akit megtámadtak, nem a fiú! – Miután Amma és Macon darabokra cincált minket, most egymás ellen fordultak. Nem is mertem Lenára nézni. – Csak a baj van veled, Macon, mióta megszülettél! – Amma Lénához fordult. – Komolyan nem hiszem el, hogy a fiút is belerángattad, Lena Duchannes! Lena idegei is felmondták a szolgálatot. – Naná, hogy belerángattam! Hiszen gonosz vagyok! Mikor fogjátok végre megérteni? És ez már csak rosszabb lesz! A teáskészlet a levegőbe repült, és ott megállt. Macon pislogás nélkül meredt rá. Kihívás. Minden darab szépen, lassan visszakerült az asztalra. Lena Maconre nézett, mintha más nem is lenne a szobában. – Át fogok állni a Sötét oldalra, és semmit sem tehetsz ellene. – Ez nem igaz. – Nem? Úgy fogom végezni, mint... – Nem tudta kimondani. Lerázta a takarót a válláról, és megfogta a kezemet. – El kell hagynod engem, Ethan! Még mielőtt túl késő lenne! Macon bosszúsan nézett rá. – Nem fogsz átállni! Ne légy naiv! Csak ő szeretné, hogy ezt hidd! – Pont olyan megvető hangsúllyal mondta az ő szócskát, ahogyan Gatlint szokta emlegetni. Marian letette a csészét. – Kamaszok... mindjárt vége a világnak. Amma a fejét rázta. – Vannak dolgok, amik maguktól rendbe jönnek, és vannak, amikért meg kell dolgozni. Ennek még nincs vége! Éreztem, hogy Lena keze remeg az enyémben. – Nyugi, Lena, minden rendben lesz. Elhúzta a kezét. – Minden rendben lesz? Az anyám egy Csapásosztó, aki meg akar ölni! Egy több mint száz éves látomás a tudtomra adta, hogy a polgárháború óta az egész családomat átok sújtja! Két hónap múlva itt a születésnapom, és te csak ezt tudod mondogatni? Megint megfogtam a kezét, óvatosan, mert attól tartottam, kirántja. – Ugyanazt a látomást láttam én is. A Könyv választ. Lehet, hogy nem téged fog választani. – Szalmaszálba kapaszkodtam, de hát nem volt más választásom. Amma Marianra nézett, és lecsapta a csészealjat az asztalra. A csészéje megcsörrent. – A Könyv? – Macon szeme szinte belém fúródott. Próbáltam a szemébe nézni, de nem ment. – A látomásbeli Könyv. Fogd be, Ethan! El kell mondanunk. Egyedül nem megyünk semmire. – Semmi, semmi, Macon bácsi! Még nem tudjuk, mit jelentenek a látomások. – Lena nem akarta feladni, de a mai éjszaka után én már nem voltam biztos semmiben. Nem uraltuk a helyzetet. Úgy éreztem magam, mintha fulladoznék. Még magamat sem tudom megmenteni, nemhogy Lénát. – Azt is jelenthetik a látomások, hogy nem áll át mindenki a Sötét oldalra a családból a Kiválasztás után. Del néni? Reece? És a cuki kis Ryan, aki embereket gyógyít, lehet belőle Sötét Igéző? – kérdeztem, és közelebb húzódtam hozzá. Lena lezökkent a székébe. – Semmit sem tudsz a családomról. – De igaza van, Lena! – nézett rá felbőszültén Macon. – Te nem Ridley vagy. És nem is az anyád – mondtam olyan meggyőzően, ahogyan csak tudtam. – Hát ezt meg honnan tudod? Soha nem találkoztál az anyámnál! Mondjuk, én sem, hacsak azokat a kivédhetetlen, elmebeteg próbálkozásait nem számítjuk! Macon vigasztalni akarta: – Nem készültünk ilyen támadásra. A/.i sem tudtam, hogy képes Utazni. Nem tudtam, hogy olyan képességekkel is rendelkezik, mint én. Igézőknél ez nem fordul elő! – Senki sem tud semmit az anyámról. És rólam sem! – Ezért kell a Könyv – néztem egyenesen Maconre. – Milyen könyvről beszéltek? – Macon most már kezdte elveszíteni a türelmét. Ne mondd el neki, Ethan!

Muszáj. – A Könyvről, ami elátkozta Genevieve-et. – Macon és Amma egymásra nézett. Tudták, mit fogok mondani. – A Holdak Köny véről. Ha így igézték a családra az átkot, benne kell lenni annak is, hogyan lehet ezt az átkot megtörni. Ugye? – Halálos csend szállt a szobára. Marian Maconre pillantott. – Macon... – Marian, te maradj ki ebből! Már így is jobban beleavatkoztál, mint kellett volna, ráadásul a nap mindjárt felkel. – Marian tudta. Tudta, hol van a Holdak Könyve, Macon pedig biztos akart lenni abban, hogy lakatot tesz a szájára. – Marian néni, hol van a Könyv? – kérdeztem, és mélyen a szemébe néztem. – Segítened kell nekünk. Anya biztos segítene, neked pedig semlegesnek kell maradnod, emlékszel? – Nem játszottam a fair play szabályai szerint, de ez volt az igazság. Amma felemelte, majd az ölébe ejtette a kezeit. A lemondás ritka gesztusa. – Ami történt, megtörtént. Melchizedek, a gyerekek már megtalálták a fonal végét. Az a régi pulóver lassan lebomlik... – Macon, követnem kell a protokollt. Ha megkérdezik, kénytelen vagyok megmondani nekik – mondta Marian, és visszanézett rám. – A Holdak Könyve nem a Lunae Libriben van. – Honnan tudod? Macon távozni készült, hátat fordított nekünk. Az állkapcsa megfeszült, a szeme sötéten szikrázott. Amikor megszólalt, hangját visszaverték a kamra falai. – Onnan, hogy arról a könyvről nevezték el ezt a gyűjteményt. Onnan, hogy az a könyv a legnagyobb varázserővel bíró könyv itt és a Másvilágon. Onnan, hogy az a könyv átkozta el a családomat örökre. Onnan, hogy azt a könyvet már száz éve nem találja senki.

DEC. 1. Boszorkány üldözés étfő reggel Link és én a 9-es úton autóztunk, és megálltunk az H elágazásnál, hogy Lénát felvegyük. Link kedvelte Lénát, de az istennek sem bírtam rávenni, hogy a Ravenwood-házig vezessen. Neki az még mindig Kísértetház volt. Ha tudná... A hálaadás egy hosszú hétvége volt, számomra szinte véget nem érően hosszú. A horrorfilmbe illő vacsora, a Macon és Lena között repkedő vázák, utazásunk a föld alá... és még csak el sem hagytuk a város végét jelző táblát. Link egész hétvégén focit nézett, az unokatesóit csépelte, és azon morfondírozott, hogy hagymával kérje a szendvicsét, vagy inkább ne. De azt nem volt rest elárulni, hogy egy másfajta veszély is leselkedik ránk, olyan veszély, ami ma reggel valóságosabbnak tűnt Lena rokonságánál. Link anyja az egész hétvégét a telefonon lógva töltötte zárt konyhaajtó mögött. Mrs. Snow és Mrs. Asher vacsora után megjelent, és a triumvirátus eltűnt a konyhában – ez lett a stratégiai központ. Amikor Link rájuk nyitott azzal az ürüggyel, hogy üdítőt akar, nem sikerült túl sokat elcsípnie a beszélgetésből. Ahhoz viszont eleget hallott, hogy tudja, mire készül az anyja. – Ki fogjuk penderíttetni azt a lányt az iskolából. Meg a kutyáját is. Ez nem volt túl sok információ, de ismerve Mrs. Lincolnt, lehetett okunk az aggodalomra. Nem szabad alábecsülni a Mrs. Lincoln-félék elszántságát, amikor a gyerekeiket és a városukat akarják megmenteni attól, amitől a legjobban rettegnek: valakitől, aki más, mint ők.

Tudhattam volna. Anya sokat mesélt a Gatlinben töltött első éveiről. Annyi szabályt megszegett, hogy még a leg-istenfélőbb hölgyek is belefáradtak abba, hogy jelentsék a bűntetteit. Anya szeretett vasárnap vásárolgatni, abba a templomba ugrott be, amelyikbe épp kedve tartotta, vagy éppen egyikbe se, feminista volt (amit Mrs. Asher néha összekevert a kommunistával) és demokrata (amely Mrs. Lincoln szerint önmagában is bűn, hiszen a fogalom tartalmazza a démon szó első négy betűjét), és ami a legfelháborítóbb: vegetáriánus (tehát sohasem hívták meg Mrs. Snow vacsoráira). Nem lépett be az AAFL-be, se semmilyen templomi gyülekezetbe, de még a Nemzeti Fegyverszövetségbe se. Megszületett az ítélet: anya rebellis. Apám viszont itt nőtt fel, Gatlin hű fiaként. Így, amikor anya meghalt, ugyanazok a nők, akik elítélték, most az ajtónk előtt sorakoztak húsos tálakkal, jénaiban sült tejszínes izékkel, meg chilis bolognai spagettivel. Azt akarták, hogy övék legyen az utolsó szó. Anya utálta volna ezt az egészet, ezzel ők is tisztában voltak. Apám ekkor zárta magára először a dolgozószoba ajtaját. Amma és én hagytuk a verandán rohadni a jénaikat. Megvártuk, hogy visszavigyék őket, és tovább folytassák a hadjáratot a család ellen. Mindig ezt tették. Mindig az övék volt az utolsó szó. Link is tudta, én is tudtam, csak Léna nem. Lena bepréselődött közénk a Roncsba, és felírt valamit a kézfejére, csak azt tudtam kiolvasni, hogy széthullott, mint minden más. Mindig írt. Mások rágóztak, vagy a hajukat tépkedték. Szerintem észre sem vette. Reméltem, hogy egy nap megmutatja majd a verseit. Főleg azokat, amik rólam szólnak. Link lenézett. – Mikor írsz nekem dalszöveget? – Majd ha Bob Dylan kirúg. – Mi a szent szar... – Link beletaposott a fékbe a parkoló bejáratánál. Nem hibáztattam. Mrs. Lincoln látványa a parkolóban reggel nyolc előtt fölöttébb rémisztő lehetett számára. A parkolóban jóval nagyobb tömeg gyűlt össze, mint szokott. Szülőket is láttam. Az ablakos incidenst leszámítva utoljára akkor tette be a lábát szülő az iskolába, amikor Jocelyn Walker anyja kirángatta a lányát biológiaóráról, mert a tanár le merte vetíteni az ember születését. Fogantatástól a világra jövetelig. Itt valami nincs rendben. Link anyja egy dobozt adott Emilynek, aki a hajrálányokkal együtt neonszínű szórólapokat dugott minden kocsi ablaktörlője alá. Csapkodtak a szélben, de még így is ki tudtam venni néhány szót a Roncsból. Kampányt hirdettek, csak a jelöltet nem láttam. MONDJ NEMET AZ ISKOLAI ERŐSZAKRA! ZÉRÓ TOLERANCIA! Link elvörösödött. – Sajnálom, srácok, ki kell szállnotok! – Összekuporodott a kormány alatt, úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. – Nem akarom, hogy az anyám a szart is kiverje belőlem a hajrálányok előtt. Átnyúltam az ülésen, és kinyitottam Lénának az ajtót. – Bent találkozunk, haver. Megszorítottam Lena kezét. Kész vagy? Amennyire lehet. Lebuktunk a kocsik között a parkoló szélén. Nem láttuk Emilyt, de hallottuk a hangját Emory furgonja mögött. – Ismerd fel az árulkodó előjeleket! – Emily Carrie Jensen ablakához közelített. – Egy új társaságot alapítottunk az iskolában, mi vagyunk a Jackson Őrangyalai. Úgy vigyázunk az iskola biztonságára, hogy minden erőszakosnak tűnő eseményt vagy szokatlan magatartást jelentünk az igazgatónak! Véleményem szerint mindannyiunk felelőssége, hogy a Jacksonban rend legyen. Ha csatlakozni akarsz hozzánk, várunk az ebédlőben a nyolcadik óra után. – Emily hangja elhalkult a távolban, Lena ujjai a kezemet szorították.

Mi a fene ez az egész? Nem tudom. Ezek megörültek. Na, gyere! Megpróbáltam felhúzni, de visszarángatott. A kocsikerék mellé guggolt. – Adj egy percet! – Jól vagy? – Nézd meg őket jól! Kikiáltottak szörnyetegnek! Már társaságot is alapítottak ellenem! – Nem bírják a kívülállókat, ennyi! Te még új lány vagy. Betört egy ablak. Valakit hibáztatniuk kell. Ez csak egy... – Boszorkányüldözés. Nem ezt akartam mondani. De erre gondoltál Megszorítottam a kezét, és libabőrös lettem. Nem kell bemenned. De muszáj. Hagytam, hogy a hozzájuk hasonlók kirúgassanak az előző iskolámból Nem fog még egyszer megtörténni. Amikor előléptünk az utolsó autó mögül, Mrs. Asher és Emily épp a furgonjuk platójára pakolta a szórólapos dobozokat. Eden és Savannah szórólapokat osztogatott a hajrálányoknak, meg minden srácnak, aki Savannah lábát és dekoltázsát bámulta. Mrs. Lincoln néhány lépésre tőlük a többi szülővel beszélgetett, valószínűleg arról győzködte őket, hogy elintézi nekik, hogy a házaik felkerüljenek a Déli Örökségek listájára, ha felhívják Harper igazgatót. EarI Petty anyjának a kezébe nyomott egy táblára csíptetett papírt. Egyből felismertem, mi volt az. Ne már! Egy petíció. Mrs. Lincoln észrevett bennünket, és ránk meredt. A többi szülő követte a pillantását. Először nem mondtak semmit. Feltámadt bennem a remény, hogy talán megszánnak, felpakolják a furgonjaikat és kisteherautóikat, és hazamennek. Ott volt Mrs. Lincoln, akinek a házában ugyanannyi időt töltöttem, mint otthon. Mrs. Snow, aki gyakorlatilag a harmadvagy mit tudom én hányad unokatestvérem volt. Mrs. Asher, aki tapaszt rakott a kezemre, amikor beleakadt a horgászhorog tízéves koromban. Mrs. Ellery, aki az első nagyfiús frizurát vágta nekem. Ezek az asszonyok ismertek engem. Azóta ismertek, hogy megszülettem. Ezt nem tehetik velem! Kizárt dolog! Vissza fognak táncolni. Ha ezt elégszer elmondom magamban, talán úgy is lesz. Minden rendben lesz. Mire rájöttem, hogy tévedtem, késő volt. Már magukhoz tértek a kezdeti sokkból, miután meglátták Lénát velem. Mrs. Lincoln szeme összeszűkült. – Harper igazgató... – Lénáról rám nézett, és a fejét rázta. Nyilván nem fog vacsorára invitálni egyhamar. Felemelte a hangját. – Harper igazgató teljes támogatásáról biztosított bennünket. Nem fogjuk megengedni, hogy az erőszak a Jacksonban is úgy terjedjen, mint az ország többi középiskolájában! Ti, gyerekek, azt teszitek, ami a leghelyesebb: megvéditek az iskolátokat, és mi, aggódó szülők, mindenre készen állunk, hogy támogassunk benneteket. Lena és én kézen fogva elsétáltunk mellettük. Emily elénk lépett, a kezembe nyomott egy szórólapot. Lénát semmibe vette. – Ethan, gyere el te is a mai gyűlésre! Az Őrangyaloknak szükségük van rád! Hetek óta nem beszélt velem. Vettem az üzenetet. Ez az utolsó esélyem, hogy közéjük tartozhassak. Ellöktem a kezét. – Pont erre van szüksége a Jacksonnak! Még több angyali cselekedet, szigorúan a ti értelmezésetek szerint! Miért nem kínoztok meg néhány alsóst? Vagy tépkedjétek ki a pillangók szárnyait! De madárfiókákat is fojtogathattok! – Elhúztam mellőle Lénát. – Mit mondana szegény anyukád, Ethan Wate? Mit szólna, ha látná, kivel járkálsz? – Megfordultam. Mrs. Lincoln állt mögöttem. Ügy nézett ki, mint mindig. Mint egy bosszúszomjas könyvtáros olcsó, szupermarketben vásárolt olvasószemüvegben, és dühösen repkedő, talán barna, talán ősz tincsekkel. Úristen, Linket tényleg ez a nő szülte? – Majd én megmondom neked, mit szólna szegényke! Sírna. Most is forog a sírjában!

Átlépett minden határt. Mrs. Lincoln nem ismerte az anyámat. Nem tudta, hogy anya küldött egy másolatot az iskola felügyelőjének minden olyan szabályozásról, ami a könyvek betiltására vonatkozott. Nem tudta, hogy anya fizikailag rosszul volt, valahányszor részt kellett vegyen egy AAFL vagy segélyegyleti ülésen, és nem azért, mert utálta az AAFL-t vagy a segélyegyletet, hanem Mrs. Lincolnnal volt baja. Meg Mrs. Asherrel. Meg az összes többi alattomos, szűk látókörű asszonnyal, akikre Gatlin olyan büszke volt. Anya azt mondta, hogy a helyes út mindig rögösebb. Ebben a pillanatban értettem meg, mire gondolt. Amit most tenni fogok, megnehezíti majd a helyzetemet az iskolában, de tudom, hogy ez a helyes. Mrs. Lincolnhoz fordultam. – Tudja, mit mondana szegény anyám? Azt mondaná, hogy „Jól teszed, kisfiam!" Az iskolaépület felé indultam, Lénát húztam magam után. Csak pár méterre voltunk. Lena reszketett, bár nem tűnt különösebben ijedtnek. Vigasztalóan szorítottam a kezét. Hosszú, fekete haja megint tekeregni kezdett, mintha fel akarna robbanni az idegtől, de lehet, hogy én értem az ideg-összeroppanás szélére. Alig vártam, hogy beléphessünk az épületbe, de Harper igazgató elállta az utat. Úgy nézett ránk, mintha azt kívánná, bárcsak ne ő lenne az igazgató, bárcsak lent szórólapozhatna a gyerekekkel. Lena haja veszedelmesen csavarodott, amikor elhaladtunk mellette. Csakhogy Harper igazgató ránk se nézett. Elnézett a vállunk felett. – Mi a fe... Megfordultam. Neonszínű szórólapok százai szabadultak ki az ablaktörlők, a kezek és a dobozok fogságából, vidáman repkedtek a hirtelen feltámadt szélben, mint madarak a felhők alatt. Szabadon, könnyedén, gyönyörű koreográfiát követve. Mint abban a Hitchcock filmben, a Madarakban. Többen sikoltozni kezdtek. Aztán becsapódott mögöttünk az iskola súlyos kapuja. Lena lesimította a haját. – Milyen furcsa ma az idő!

DEC. 6. Aki keres, talál zinte megkönnyebbültem, amikor eljött a szombat. Milyen Spih entető olyan emberekkel tölteni a napot, akik csak annyi mágikus képességgel rendelkeznek, hogy néha elfelejtik a saját nevüket! Amikor megérkeztem a Nővérekhez, Mercy néni sziámi macskája, Lucille Ball – egy sorozatszereplő után – a ház előtt „tornázott". A Nővérek kifeszítettek egy szárítókötelet a kertben, amire Mercy néni egy kampó segítségével felerősített egy hosszú pórázt, a póráz másik végét pedig a macska nyakörvére csatolta, hadd sportoljon szegény pára. Ezerszer elmondtam nekik, hogy nyugodtan kiengedhetik a macskát, az mindig hazajön, de Mercy néni mindig úgy nézett rám, mintha azt tanácsoltam volna neki, hogy bútorozzon össze egy házasemberrel. – Lucille Ball nem csavaroghat az utcán felügyelet nélkül. Valaki biztosan elragadná. – Még nem

hallottam macskarablásról a városban, de ebben a vitában nem nyerhettem. Kinyitottam az ajtót, és felkészültem a szokásos káoszra. De a ház szokatlanul csöndes volt. Gyanús. És rossz jel. – Prue néni? Hátulról kiszólt az ismerősen vontatott hang: – Itt vagyunk a télikertben, Ethan! Behúztam a nyakamat az alacsony boltív alatt, és a szúnyoghálót kinyitva beléptem a télikertbe. A Nővérek ott csoszogtak, a kezükben kis szőrtelen patkányszerűségekkel. – Ez meg mi a franc? – kérdeztem óvatlanul. – Ethan Wate, vigyázz a szádra, vagy kimosom szappannal! Hogy tudsz ilyen csúnyán beszélni! – mondta Grace néni. A csúnya beszéd fogalmába nála a bugyi, a meztelen és a húgyhólyag szavak is beletartoztak. – Elnézést, asszonyom. De tényleg, mi van a kezében? Mercy néni odasietett hozzám, és felém nyújtotta a tenyerét. Két pici rágcsáló aludt benne. – Mókusbébik. Ruby Wilcox találta őket a padlásán múlt kedden. – Vadon élő mókusok? – Hatan vannak. Hát nem édesek? A lelki szemeim előtt mindenféle szörnyűség jelent meg. Ijesztő volt elgondolni, hogy az őskövület nénikéim vadállatokról akarnak gondoskodni. Még akkor is, ha azok picik. – Honnan szerezték őket? – Hát, Ruby nem akart gondoskodni róluk... – kezdte Mercy nem. – A miatt a szörnyű ember miatt! A férje engedélye nélkül még a Stop & Shopba sem teheti be a lábát. – Szóval Ruby elhozta őket hozzánk, mert nekünk van ketrecünk. A Nővérek egyszer megmentettek egy mosómedvét, ami megsérült egy hurrikán alatt. Amikor a mosómedve felzabálta Prudence két kedvenc kanáriját, Sonnyt és Chert, Thelma kirakta a házból. Szót se róla többet! De a ketrec megmaradt. – Tudják, hogy a mókusok is terjesztik a veszettséget! Nem maradhatnak itt. Mi van, ha harapnak? Prue néni összeráncolta a homlokát. – Ethan, ezek még csak kisbabák, és olyan cukik! Dehogy harapnak! Mi vagyunk a szüleik. – Nincs is nálatok szelídebb élőlény, ugye, aranyoskák? – kérdezte Grace néni, és az orra hegyével megsimogatta a tenyerében alvó állatkákat. Magam előtt láttam, hogy az egyik felpattan, és a Nővérek nyakába harap, én meg rohanhatok velük az ügyeletre, hogy megkapják a hasukba azt a húsz injekciót, amit akkor szokás adni, ha egy vadállat megharapja az embert. Abba bele is halhatnak! Megpróbáltam szót érteni velük. Nem lehetett. – Nem tudhatják biztosan. Ezek vadállatok! – Ethan Wate, te nem szereted az állatokat! Ezek a kisbabák nem fognak bennünket bántani! – szidott le Grace néni. – Hát mit kellene velük tenni? A mamájuk eltűnt. Meghalnak, ha nem gondoskodunk róluk! – Elvihetem őket az állatmenhelyre. Mercy néni óvón a melléhez szorította őket. – Soha! Azokhoz a gyilkosokhoz! Agyoncsapnák őket, az biztos! – Hagyjuk az állatmenhelyet, Ethan! Add csak ide azt a szemcseppen tőt! – Minek? – Minden négy órában meg kell etetni őket – magyarázta Grace néni. Prue néni az egyik kezében tartotta a mókust, a másikban a szemcseppentőt. A kis állat mohón szívni kezdett. – És naponta egyszer fültisztító pálcikával megtörölgetjük a

kis feneküket, hogy megtanuljanak tisztálkodni. – Na, ezeket a részleteket már nem akartam hallani. – Ezt meg honnan veszik? – Megnéztük az Interneten – mosolygott büszkén Mercy néni. Hol hallottak a nénikéim az Internetről? Még kenyérpirítójuk sem volt. – Honnan vették az Internetet? – Thelma elvitt minket a könyvtárba, és Marian kisasszony segített. Ott számítógépek is vannak, tudtad? – És minden van azokon a gépeken, még mocskos képek is... keresel valamit, aztán felugrik egy ablak, mocskos képpel! Nahát! – Grace néni a mocskos alatt valószínűleg a meztelent értette. Azt gondoltam volna, hogy ezzel örökre leírják a netet. – Még egyszer mondom: szerintem nem jó ötlet. Nem tarthatják örökre itt őket. Megnőnek, és sokkal agresszívebbek lesznek. – Természetesen nem akarjuk örökre itt tartani őket. – Prue néni a fejét rázta, mintha egy nevetséges gondolatot szeretne elhessegetni. – Kiengedjük őket a hátsó kertbe, amikor már tudnak vigyázni magukra. – De így nem tanulják meg, hogyan kell élelmet szerezni. Ezért nem jó ötlet vadállatokat befogadni. Ha kiszabadulnak, éhen halnak. – Ez az érv talán meghatja a Nővéreket, és megspórolunk egy utat a kórházba. – Nagyon is tévedsz, Ethan! Minden rajta van az Enterneten – mondta Grace néni. Jesszusom, van olyan honlap, ami azzal foglalkozik, hogyan kell vad mókusokat etetni, meg a feneküket tisztítani pálcikával? – Meg lehet őket tanítani mogyorót gyűjteni. Elásunk néhányat a kertben, a mókuska meg vadászik rá. Sejtettem, hová vezet ez a beszélgetés. Nem sokkal később a hátsó kertben ástam, és magokat dugdostam kis mókusoknak. Kíváncsi voltam, hány lyukat kell ásnom, mire a Nővérek elégedettek lesznek. Fél óra múlva különös dolgok kerültek elő a földből. Egy gyűszű, egy ezüst kiskanál, egy nem túl értékesnek tűnő ametiszt gyűrű. Legalább abbahagyhattam az ásást. Amikor beléptem a házba, Prue néni a szódásszifon vastagságú szemüvege fölött egy rakás megsárgult papírt böngészett. – Mit olvas, néni? – Link édesanyja kért néhány dolgot. Az AAFL-nek kellenek történelmi adatok a Déli Örökségek listájához – mondta, és tovább lapozgatott a papírok között. – De Gatlin történetében nincs olyan fejezet, amiben ne lennének benne a Ravenwoodok. – Azt a nevet az AAFL hölgyek legszívesebben kitörölnék a történelemkönyvekből. – Hogy érti ezt, nénikém? – Szerintem nélkülük Gatlin sem létezne. Nem lehet olyan városkrónikát írni, amiből kihagyják őket. – Tényleg ők voltak itt legelőször? – Marian már említette, de akkor alig hittem el. Mercy néni kiemelt egy papírt a kupacból, és olyan közel tette a szeméhez, hogy szerintem kettőt látott belőle. Prue kikapta a kezéből. – Add csak vissza! Sorban olvasom őket! – Nos, ha nincs szükséged segítségre... – Mercy néni hozzám fordult. – Tényleg a Ravenwoodok voltak itt először. Az 1800-as évek elején vettek birtokot Skócia akkori királyától. – 1781-ben. Itt van a dokumentum. – Prue néni egy sárga papírt lengetett. – Farmerek voltak, és kiderült, hogy Gatlinben vannak a legtermékenyebb földek egész Dél-Karolinában. Gyapot, dohány, rizs, indigó – minden megélt itt, ami már csak azért is furcsa, mert ezek mind másfajta talajt igényelnek. Egyre több ember jött rá, hogy itt mindent meg lehet termelni, így a

Ravenwoodok azon vették észre magukat, hogy egy város veszi körül őket. – Ha tetszik, ha nem – tette hozzá Grace néni, feltekintve a hímzéséből. Micsoda irónia... A Ravenwoodok nélkül Gatlin nem létezne. A Macon Ravenwoodot és családját megvető polgároknak inkább köszönetet kellene mondaniuk, hogy van városuk egyáltalán. Na, kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez Mrs. Lincoln! Szerintem tudja, és éppen ez az egyik oka annak, hogy a Ravenwoodokat mindannyian gyűlölik. A kezemet ez a megmagyarázhatatlanul termékeny föld piszkolta be. Még mindig a markomban tartottam az előásott csecsebecséket. – Prue néni, ez egyikőjüké lehetett. – Lemostam a gyűrűt a csap alatt, és megmutattam neki. – Nahát! Ezt a gyűrűt kaptam a második férjemtől, Wallace Pritchardtól az első és egyben utolsó házassági évfordulónkon – kiáltott fel, majd csendesebben folytatta. – Annyira, de annyira fukar volt! Hol a pokolban találtad? – A hátsó kertben. Egy kanalat és egy gyűszűt is találtam. – Mercy, nézd, Ethan megtalálta a gyűjteményedből hiányzó kiskanalat! Mondtam, hogy nem én tettem el! – kiabálta Prue néni. – Hadd nézzem csak! – Mercy felvette a szemüvegét, és a kanalat vizsgálgatta. – Nagyszerű! Végre megvan mind a tizenegy állam kanala! – De Mercy néni, nem csak tizenegy állam van Amerikában! – Csak a Konföderáció államainak kanalait gyűjtöm. – Grace néni és Prue néni egyetértően bólogatott. – Hű, ha már elásott dolgokról beszélünk! Hallottátok, hogy Eunice Honeycutt eltemettette magával a receptgyűjteményét is? Nem akarta, hogy a gyülekezet valamelyik tagja utánozhassa a gyümölcspitéjét. – Mercy néni a fejét rázta. – Alattomos egy jószág volt. Pont, mint a nővére. – Grace néni egy bonbonos dobozt próbált kinyitni a megtalált kiskanállal. – Nem is volt finom az a gyümölcspite! – mondta Mercy néni. Grace néni a fény felé fordította a bonbonos dobozt, hogy jobban lássa, melyik csoki milyen. – Mercy, melyik a tejszínes? – Amikor én meghalok, azt szeretném, ha a prém stólámat és a Bibliámat temetnék el velem – mondta Prue néni. – Azt hiszed, plusz pont jár érte a Jóistennél, Prudence Jane? – Nem akarok én plusz pontokat. Csak jól jön majd valami olvasnivaló, míg az ítéletre várok. De ha pontokat is adnak, nekem több lesz, mint neked, Grace Ann! A receptkönyvével együtt temették el... Mi van, ha a Holdak Könyve is egy sírban fekszik? Mi van, ha valaki el akarta rejteni? Az a személy lehetett, aki a legtöbbet tudott az erejéről. Genevieve. Lena, szerintem tudom, hogy hol van a Könyv. Egy másodpercnyi hallgatás után Lena gondolatai megtalálták az utat hozzám. Miről beszélsz? A Holdak Könyvéről. Szerintem Genevieve-nél van. Genevieve halott. Tudom. Ethan, nem magyaráznád el? Tudod te, miről beszélek. Harlon James odasántikált az asztalhoz. Nagyon szánalmasan festett. A lába még mindig gipszben volt. Mercy néni étcsokit adott neki a dobozból. – Mercy, ne adj csokoládét annak a kutyának! Megölöd vele! Láttam az Oprah Showban! Csoki volt... vagy talán hagymamártás? – Ethan, félretegyem neked a toffee-kat? – kérdezte Mercy néni. –

Ethan? Nem figyeltem rá. Azon gondolkodtam, hogyan hantolhatnánk ki Genevieve sírját.

DEC. 7. Sírásók ena ötlete volt. Aznap volt Del néni szülinapja, és Lena az utolsó Lpill anatban elhatározta, hogy partit rendez Ravenwoodban. Lena hívta meg Ammát is, mert tudta, hogy nincs az az isten, hogy Amma betegye a lábát Ravenwoodba. Nem tudom, mi volt a baja Maconnel, de pont úgy viselkedett a jelenlétében, mint amikor meglátta a medált. Nem szeretett a közelében lenni. Boo Radley ugrott be hozzánk délután, a szájában egy gondos kézírással telepingált tekerccsel. Amma a világ minden kincséért sem nyúlt volna hozzá. Érdekelte is őt, hogy meghívó! Ráadásul engem is alig akart elengedni. Még szerencse, hogy nem látta, hogy a hullaszállítóba anya régi ásóját is bepakolom. Rájött volna erre-arra. Örültem, hogy nem kell otthon lennem, még akkor is, ha a távozásom oka sírrablás volt. Hálaadás után apám visszazárta magát a dolgozószobájába. Mióta Amma meg Macon rajtakapott minket a Lunae Libriben, Amma rajtam tartotta a szemét. Nem engedték meg, hogy visszatérhessünk a Lunae Libribe, 86 napra szólt a tiltás. Macon és Amma megegyezett abban, hogy csak annyi információra van szükségünk, amennyit ők ketten elmondalak nekünk. – Február 11-e után azt csináltok, amit akartok! – harsogott Amma. – Addig meg azt csináljátok, amit a korotokbeli kölykök csinálnak! Hallgassatok zenét! Nézzetek tévét! De tartsátok távol magatokat azoktól a könyvektől! Anya kinevette volna. Méghogy megtiltani az olvasást? Nem mentek túl jól a dolgok. Itt még rosszabb, Ethan. Boo az ágyam előtt alszik. Az miért rossz? Aztán a fürdőszoba ajtajában is megvár. Macon nem változik.

Házi őrizet. Az volt, ezt mindketten tudtuk. Meg kellett találnunk A Holdak Könyvét, és biztosra vettem, hogy Genevieve-nél van. Genevieve-et pedig valószínűleg Greenbrierben temették el. Volt néhány mállott sírkő a kert melletti tisztáson. Láttuk arról a kőről, amin üldögélni szoktunk. Utóbbiról kiderült, hogy az volt a családi kandalló. A mi helyünk, így emlegettem magamban, de hangosan sohasem mondtam ki. Genevieve-et valahol ott temették el, hacsak el nem költözött a háború után. De Gatlinből soha senki nem költözött el. Meg voltam győződve róla, hogy én leszek az első. Kijutottam a házból, de hogyan fogom megtalálni azt az elveszett Igéző könyvet, ami vagy megmenti Lena életét, vagy nem, ami vagy egy elátkozott Igéző sírjába van eltemetve, vagy nem, és ami vagy ott van Ravenwood közelében, vagy nem? Mindezt úgy, hogy Macon Ravenwood lehetőleg ne lásson meg, ne állítson meg, ne öljön meg. A többi Lena dolga volt.

– Én ezt nem értem. Miféle történelem-kiselőadás az, ami miatt éjszaka kell egy temetőt meglátogatnunk? – kérdezte Del néni, és megbotlott egy indában. – Ó, jaj! – Óvatosan, anya! – Reece belekarolt az anyjába, hogy segítsen neki átlépkedni a burjánzó növényzet felett. Del néninek nappal is nehézséget okozott, hogy lehetőleg senkibe se ütközzön bele, de éjjel teljesen reménytelen volt. – Vázlatot kell rajzolnunk egy ősünk sírkövéről. Genealógiát tanulunk. – Hát, végül is többé-kevésbé ez volt az igazság. – De miért pont Genevieve? – kérdezte Reece gyanakodva. Lenára nézett, de az gyorsan elfordult. Korábban Lena engem is figyelmeztetett, ne hagyjam, hogy Reece láthassa az arcomat. Egy Szibilla azonnal tudja, ha valaki hazudik, elég egy pillantást vetnie a delikvens arcára. Egy Szibillának nehezebb hazudni, mint Ammának. – Ő van azon a festményen a hallban. Arra gondoltam, hogy tök jó lenne róla írni. Nem mintha több száz rokonunk lenne errefelé eltemetve... az osztálytársainknak könnyebb dolguk van. A születésnapi parti hipnotikus zenéje elhalkult a távolban. Már csak a száraz levelek zörgését lehetett hallani. Greenbrierben jártunk. Közeledtünk. Éjszaka volt, de a telihold olyan fényesen világított, hogy a zseblámpákra nem is volt szükség. Emlékeztem rá, mit mondott Amma Maconnek a mocsár temetőjében. – A Fehér mágiának a félhold kedvez, a telihold a Fekete mágusoké. – Reménykedtem benne, hogy semmiféle mágiára nem lesz szükség. Ettől függetlenül nem mondom, hogy nem féltem. – Biztosak vagytok benne, hogy Macon jó ötletnek tartaná ezt a botorkálást a sötétben? Megmondtad neki, hogy hová megyünk? – Del néni nyugtalanul tépkedte a csipkeblúza gallérját. – Azt mondtam neki, hogy sétálni megyünk. Annyit kért, hogy maradjunk együtt. – Én nem hiszem, hogy elég fitt vagyok ehhez. Alig kapok levegőt. – Del néni tényleg kapkodta a levegőt, és a kissé meglazult kontyából kiszabadult hajszálak az arca körül repkedtek. Megéreztem az ismerős illatot. – Megérkeztünk. – Hála a jó istennek! A kert omladozó fala felé tartottunk, oda, ahol rátaláltam a síró Lenára aznap, amikor betört az ablak. Lehajoltam, és átbújtam a boltívet körbefonó indák alatt. A sötétben minden másképpen hatott. Nappal remekül lehetett a felhőket bámulni innen, de éjszaka pontosan olyan helynek látszott, ahová egy elátkozott Igézőt temethettek. Ez az, Ethan! Itt van! Érzem. Én is. Szerinted melyik a sírja? A régi kandallókőhöz mentünk, ahol a medált találtam. A tisztáson megláttam még egy követ, csak néhány méternyire a törzshelyünk mögött. Sírkő volt, és valami kivehetetlen figura ült rajta. Lénának hirtelen elakadt a lélegzete, de szerencsére csak én vettem észre. Ethan, ugye látod? Igen. Genevieve. Csak részben elevenedett meg, felhőszerű köd és fény járta át kísérteties alakját, de minden kétséget kizáróan ő volt az. A nő a festményről. Ugyanazok az arany szemek, ugyanaz a hullámos, vörös haj. Szellő borzolta a frizuráját. Úgy ült ott, mintha a buszra várna, nem pedig egy sírkövön ücsörögve kísértene. Gyönyörű volt még ebben az állapotában is. Gyönyörű és egyben ijesztő. Végigfutott a hideg a hátamon. Ez nem lehet igaz. Del néni megtorpant. Ő is meglátta Genevieve-et, de nyilván azt gondolta, hogy rajta kívül senki sem látja. Valószínűleg azt hitte, hogy a jelenés nem más, mint több évtizednyi ködös álomkép összegződése.

– Menjünk vissza a házba! Nem érzem jól magam. – Del néninek esze ágában sem volt egy százötven éves szellemmel társalogni az Igézők temetőjében. Lena megbotlott egy indában, és megingott. Megfogtam a karját, de nem voltam elég gyors. – Jól vagy? Lena összeszedte magát, és futólag rám pillantott. Ez a kis idő bőven elég volt Reece-nek. Elkapta Lena pillantását, és már olvasott is a gondolataiban. – Anya, ezek hazudtak nekünk! Nem is töriórára gyűjtenek anyagot! Valamit keresnek! – Reece a halántékára szorította a kezét, mintha finomhangolást akarna magán végrehajtani. – Aha, egy könyvet! Del néni a szokásosnál is jobban összezavarodott. – Miféle könyvet keresnek egy temetőben? Lena elfordult, hogy Reece ne olvashasson tovább az arcából. – Egy könyvet, ami valaha Genevieve-é volt. Kicipzáraztam a sporttáskát, amiben az ásót cipeltem. Lassan lépkedtem a sírkő felé, megpróbáltam hanyagolni azt a tényt, hogy Genevieve szelleme engem figyel. Lehet, hogy belém is csap majd egy villám, vagy valami. Nem lepett volna meg. De legalább eddig már eljutottunk. Az ásóra támaszkodtam, és kifordítottam egy halom földet. – Jaj, Szűzanyám! Ethan, mit művelsz? – A sírásás Del nénit is visszarepítette a jelenbe. – Keresek egy könyvet. – Itt? – Del nénit az ájulás környékezte. – Milyen könyv van itt? – Egy Igéző könyv. Nagyon régi. Abban sem vagyunk biztosak, hogy itt van. Csak sejtjük – mondta Lena, miközben Genevieve-et bámulta, aki zavartalanul üldögélt tőlünk félméternyire. Én igyekeztem nem nézni Genevieve-re. így is eléggé felkavaró volt a kísértetiesen elhalványuló, majd felfénylő test, meg az arany macskaszemek üres, élettelen, üveges pillantása. A föld nem volt túl kemény ahhoz képest, hogy december volt. Néhány perc alatt fél méterre leástam. Del néni fel-alá járkált. Nagyon ijedtnek tűnt. Néha körülkémlelt, hogy valaki figyeli-e, majd újra és újra Genevieve-re meredt. Örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit kiakaszt a látvány. – Menjünk már haza! Ez undorító! – fakadt ki Reece, miközben szemkontaktust próbált teremteni velem. – Mi vagy te, cserkészlány? – kérdezte Lena, aki a lyuk mellett térdelt. Reece látja? Nem hiszem. De nehogy a szemébe nézz! Nem olvashatja ki Del néni arcából? Nem. Senki sem olvashat Del néni arcából. Túlsók mindent lát egyszerre. Csak egy másik Palimpszeszt tudja feldolgozni azt a rengeteg információt. – Anya, te hagyod, hogy kiássák azt a sírt? – Az isten szerelmére, ez nevetséges! Hagyjuk abba ezt az őrültséget, és menjünk vissza a partira! – Nem lehet. Tudnunk kell, hogy itt van-e a könyv. – Lena Del nénihez fordult. – Mutasd meg, kérlek! Mi van??? Meg tudja mutatni, mi van odalent Kivetíti, amit lát – Nem is tudom... Maconnek nem tetszene. – Del néni az ajkába harapott. – Miért, szerinted az jobban tetszene neki, hogy kiássuk a sírt? – tromfolt Lena. – Jól van, jól van. Ethan, gyere ki a lyukból! Kiléptem a sírból, a koszt a nadrágomba töröltem. Genevieve-re néztem. Különös kifejezés ült az arcán, mintha érdekelné, hogy most mi jön. Vagy mintha meg akarna semmisíteni minket. – Üljön le mindenki! Könnyen elszédülhettek. Ha forogni kezd veletek a világ, hajtsátok le a fejeteket a lábaitok közé! – utasított bennünket Del néni, mint egy természetfeletti légiutas-kísérő. – Először mindig kellemeden. – Megfogtuk Del néni kezét.

– El sem hiszem, hogy részt veszel ebben az őrültségben, anya! Del néni kihúzta a csatot a kontyából, és leengedte a haját. – Mi vagy te, cserkészlány, Reece? Reece a szemét forgatta, és megfogta a kezem. Genevieve-re néztem. Visszapillantott rám, egyenesen a szemembe nézett, és egy ujját az ajkára tette, mintha azt mondaná: „Csssst!" A levegő ritkulni kezdett körülöttünk. Aztán forogni kezdtünk, olyan érzés volt, mint amikor a vidámparkban a falhoz kötöznek, és addig forgatnak, amíg ki nem dobod a taccsot. Villanások... Egy villanás, majd még egy, mintha ajtók nyitódnának és záródnának. Egy, kettő, három... Két lány szalad a mezőn csinos ruhácskában, kézen fogva, kacagva. Hajukban sárga szalag. Újra kinyílt egy ajtó. Egy fiatalasszony tereget. Bőre olyan színű, akár a karamell. Csendesen dúdolgat, a szellő vidáman táncoltatja a kiterített lepedőket. Az asszony a föderalista stílusban épült ház felé fordul, és felkiált: – Genevieve! Evangeline! Újabb villanás. Fiatal lány siet át a tisztáson alkonyatkor. Hátrapillant, hogy nem követi-e valaki, vörös haja csak úgy lobog mögötte. Egy magas, vékony fiú karjaiba rohan – egy fiú, aki akár én is lehetnék. Az lehajol, és megcsókolja a lányt. – Szeretlek, Genevieve! Egy nap majd feleségül veszek! Nem érdekel, hogy mit mond a családod. Kell lennie valami megoldásnak! A lány gyengéden megérinti a fiú száját. – Nincsen sok időnk. Az ajtó becsukódik, nyílik egy újabb. Eső, füst, a mindent felemésztő tűz ropogása. Genevieve a sötétben áll, fekete füst és könnyek csíkozzák az arcát. Egy fekete, bőrkötéses könyv van a kezében. A könyvnek nincsen címe, de egy félhold van a borítóra nyomva. Ránéz az asszonyra, arra az asszonyra, aki az előző képben teregetett. Ivy. – Miért nincsen címe? Az öregasszony szeme félelmet tükröz. – Az, hogy nincs ráírva semmi, nem jelenti azt, hogy nincs címe. Ez itten a Holdak Könyve. Bumm, becsapódik az ajtó. Ivy, öregen és szomorúan, áll egy frissen ásott sírgödör előtt, a gödörben egy fenyőkoporsó. – Ha a halálnak völgyében járok is, nem félek, a gonosztól Valami van a kezében. A Könyv, a fekete borítóval és a félholddal. – Vigye ezt magával, Genevieve kisasszony! Hogy senki másnak ne okozhasson bajt. Azzal a koporsóra dobja a könyvet. Még egy ajtó.

Négyen ülünk egy félig kiásott gödör körül, és a föld alatt, ahová nem láthatnánk le Del néni segítsége nélkül, ott van a koporsó, A Könyv rajta fekszik. A koporsóban pihen Genevieve teste. A szeme zárva, a bőre sápadt porcelán, olyan, mintha még most is lélegezne. Egy halottnak nem így kellene kinéznie. Hosszú, tűzvörös haja vállára omlik. A látomás, mintha csigalépcsőn jönne, visszatér a jelenbe. Visszatér négyünkhöz, ahogy ott ülünk kézen fogva a félig kiásott sír körül. Vissza a sírkőhöz, Genevieve el-elhalványuló, ránk meredő alakjához. Reece felsikoltott. Bezáródott az utolsó ajtó.

Megpróbáltam kinyitni a szememet, de nagyon szédültem. Del néninek igaza volt, majdnem

elhánytam magam. Próbáltam összeszedni magam, de még mindig duplán láttam mindent. Reece elengedte a kezemet, és elhátrált tőlem. Távolabb akart kerülni Genevieve aranyló pillantásától. Jól vagy? Asszem. Lena feje még mindig a térdei között volt. – Mindenki jól van? – kérdezte Del néni szárazon. Már nem tűnt se zavartnak, se ügyetlennek. Én tudja elájulnék, vagy megőrülnék, ha mindig azt kellene látnom, amit ő lát. – Hogy lehet így élni, Del néni? – kérdeztem, mikor a szemem végre egyet látott belőle. – Az Időolvasás képessége nagy megtiszteltetés, és nagy teher is egyben. – Lent van a Könyv – mondtam. – Az igaz, de úgy tűnik, annak a nőnek a birtokában van. – Del néni Genevieve jelenése felé intett. – Ti ketten meg sem lepődtetek, hogy itt ül. – Már az előbb is láttuk – vallotta be Lena. – Hát, akkor nem véletlenül fedte fel magát előttetek. A halottlátás nem az Igézők, és főleg nem a Halandók képessége. Még a Születettek sem látják a halottakat, hacsak a halott nem akarja megmutatni magát. Komolyan megijedtem. Nem úgy, mint amikor Ravenwood lépcsőin álltam, vagy amikor Ridley ki akarta belőlem fagyasztani a szuszt. Most más volt. Ahhoz a félelemhez hasonlított, amit álmaimból felébredve éreztem, amikor azt hittem, hogy örökre elveszítem Lénát. Bénító félelem volt. Az a fajta, amit csak akkor érezhetsz, amikor egy elátkozott Sötét Igéző hatalmas szelleme figyeli, hogy az éjszaka közepén kiásod a sírját, hogy ellophass egy könyvet a koporsója tetejéről. Mi a fenét képzeltem? Mit kerestünk mi itt? Sírrablás teliholdnál? Helyre akartál hozni valamit. Egy hang szólalt meg a fejemben. De nem Lena volt az. Lenára néztem. Hullasápadt volt. Reece és Del néni Genevieve kísértetét bámulta. Ők is hallották. A homályosan ragyogó aranyszemekből akartam kiolvasni, mit akarhat Genevieve. Úgy tűnt, megértette, miért vagyunk itt. Vigyétek el! Bizonytalanul a kísértetre néztem. Behunyta a szemét, és alig észrevehetően bólintott. – Azt akarja, hogy elvigyük a Könyvet – mondta Lena. Ezek szerint nem én őrültem meg. – Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk-e benne? – Hiszen Sötét Igéző volt! A szeme ugyanolyan arany fénnyel csillogott, mint Ridleyé. Lena visszanézett rám, hangjában izgatottság csendült. – Nem tudhatjuk. Csak egy dolgot tehettünk. Újra ásni kezdtem. A Könyv pont olyan volt, mint a látomásban. Töredezett, fekete bőr, rajta a kis félhold. A kétségbeesés szagát árasztotta, és súlyos volt, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Gonosz, Sötét könyv volt, tudtam abban a pillanatban, amikor megfogtam. Leégette a húst az ujjaim begyéről. Olyan érzés fogott el, mintha a Könyv el akarná szívni a levegőt előlem. Felemeltem a fejem fölé. Lena elvette tőlem, én meg kimásztam a gödörből. Ki akartam onnan kerülni, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy Genevieve koporsóján toporgok. Del néni is kapkodta a levegőt. – Szentséges Szűzanyám, soha nem hittem volna, hogy egyszer megláthatom! A Holdak Könyvé! Csak óvatosan... az a könyv olyan öreg, mint maga az idő. Macon el sem fogja hinni... – Soha nem fogja megtudni – törölgette vigyázva Lena a borítót. – Na, jó, ti halál komolyan becsavarodtatok! Egy percig se higgyétek, hogy nem mondjuk el Macon bácsinak... – Reece karba tette a kezét, mint egy felbőszült bébiszitter. Lena felemelte a Könyvet, és gyakorlatilag Reece orra alá dugta. – Mégis, mit mondasz neki? – Lena pont úgy nézett Reece-re, mint ahogyan annak idején Reece meredt Ridley-re az Összejövetelen. Kitartóan, pislogás nélkül. Reece arckifejezése megváltozott.

Kótyagosnak tűnt, mintha berúgott volna. Nézte a Könyvet, de mintha nem is látná... – Szóval, mit akarsz elmesélni, Reece? Reece összepréselte a szemét, mintha egy rossz álomtól próbálna megszabadulni. A száját kinyitotta, mondani akart valamit, aztán hirtelen becsukta. Lena arcán egy mosoly suhant át, és lassan a nagynénjéhez fordult. – Del néni? Del néni pont olyan kába volt, mint Reece, bár ő mindig így nézett ki. De fura! Ö sem reagált Lenára. Lena a sporttáska tetejére pottyantotta a Könyvet. A szeme zölden sziporkázott, haja hullámzott a holdfényben, lebegtette az Igéző szellő. Szinte láttam, hogy a sötétben körülöleli a mágia. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, ezek hárman szavak nélküli beszélgetést folytattak, amit se nem hallottam, se nem értettem. Aztán befejezték. A holdfény ismét holdfény lett, az éjszaka ismét éjszaka. Elnéztem Reece mellett, Genevieve fejfája felé. De Genevieve eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. Reece egyik lábáról a másikra állt, arcára visszatért megszokott álszent arckifejezése. – Egy percig se higgyétek, hogy nem mondjuk el Macon bácsinak, hogy az éjszaka közepén egy temetőbe cipeltetek minket valami anyaggyűjtés ürügyén, amit mellesleg nem is csináltatok meg... – Hát ez meg mi a francról beszél? Pedig Reece komolyan beszélt. Nem emlékezett rá, hogy mi történt. Én meg nem értettem. Mit csináltál? Kicsit gyakoroltam Macon bácsival Lena ráhúzta a sporttáska cipzárját a Könyvre. – Tudom, tudom, bocs. Nem túl bizalomgerjesztő ez a hely éjszaka. Tűnjünk el innen; Reece elindult a Ravenwood-birtok irányába, Del nénit is maga után húzva. – Olyan vagy, mint egy kisbaba! Lena rám kacsintott. Mit gyakoroltatok? Agymosást? Apróságokat. Telepatikus kavicsmozgatást, Beltéri illúziókat, Időbűbájt. Elég nehezek. És ez könnyű volt? Kiemeltem a Könyvet a gondolataikból Úgy is mondhatjuk, hogy kitöröltem. Nem fognak rá emlékezni, mert az ö valóságukban mindez nem történt meg. Tudtam, hogy szükségünk van a Könyvre. Tudtam, hogy Lena miért csinálja ezt. De úgy éreztem, hogy most átlépett egy képzeletbeli határt, és azt már nem tudtam, mennyire távolodtunk el egymástól, hogy vajon visszatalál-e még hozzám. Oda, ahol valaha ő is volt. Reece és Del néni már a kertben volt. Nem kellett Szibillának lennem ahhoz, hogy sejtsem, Reece el akar tűnni innen. Lena követte őket, de engem valami visszatartott. Lena, várj! Visszamentem a gödörhöz, és a zsebembe nyúltam. Kibontottam a monogramos zsebkendőt, és kiemeltem belőle a medált a láncánál fogva. Semmi sem történt. Nem jött a látomás, és valami azt súgta, többé nem is jön. A medál ide vezetett minket, megmutatta, amit látnunk kellett. A sír fölé tartottam a medált. így tartottam helyesnek. Már majdnem leejtettem az ékszert, amikor meghallottam Genevieve hangját. Most sokkal csendesebben szólt. Ne tedd! Nem az enyém. Ránéztem a sírkőre. Genevieve megint ott ült, a feltámadó szél néha semmivé fújta. Már nem tűnt olyan félelmetesnek. Megtörtnek látszott. Mint aki elveszítette az egyetlen embert, akit valaha szeretett. Megértettem.

DEC. 8.

Nyakig a bajban

a az ember komolyan bajba kerül, könnyen eljuthat addig a Hpon tig, amikor a várható problémákat már egyáltalán nem érzi fenyegetőnek. Aki át akarja úszni a tengert, keresztül kell vergődnie a hullámokon, ha élve szeretne átjutni a túlpartra. Klasszikusok Linktől. Kezdtem felfogni, hogy zseni a fiú. Talán csak az értheti, aki maga is nyakig ül a bajban. Másnap pontosan ott ültünk. Lena is, és én is. Nyakig. Először is hamisítottunk egy igazolást Amma 2B-s ceruzájával, majd iskolát kerültünk egy olyan könyv miatt, amit nem is szabadott volna kinyitnunk, végül pedig azt hazudtuk, hogy még dolgoznunk kell egy extra jó jegyet érő projekten, amit együtt vállaltunk be. Biztos voltam benne, hogy Amma előtt lelepleződik ez a kis összeesküvés abban a pillanatban, hogy megemlítem az extra jó jegyet, de nem figyelt rám, Caroline nénivel tárgyalt apa „állapotáról". Lelkiismeret-furdalásom volt a hazugságok, a lopás, a hamisítás és a ködösítés miatt, de tényleg nem volt időnk iskolába menni. Túl sok volt a tanulni- illetve tanulmányoznivalónk. Mert előkerült a Holdak Könyve. Tényleg létezett. Bármikor a kezembe vehettem... – Jaj! – Úgy megégette a kezemet, mintha a tűzhelyre tenyereltem volna. A Könyv leesett. Lénánál voltunk éppen. Boo Radley felugatott valahol a házban. Hallottam a mancsai kopogását a padlón. Felénk tartott. – Ajtó – mondta Lena, fel sem nézve a latin szótárból. Az ajtaja abban a pillanatban csukódott be, amikor Boo Radley odaért. A kutya hangos ugatással tiltakozott. – Nem jöhetsz be, Boo! Nem csinálunk semmit! Gyakorolni fogok. Meglepetten néztem az ajtóra. Lena újabb leckét vehetett Macontől. Úgy tett, mintha már ezerszer csinálta volna. Mint azt a kis műsort, amit tegnap éjjel adott elő Del néninek és Reece-nek. Minél közelebb volt a születésnapja, annál több Igéző tulajdonsága bontakozott ki. Igyekeztem nem venni róla tudomást. De minél inkább igyekeztem, annál jobban zavart. A kezemet a nadrágomhoz dörzsöltem. Még mindig nagyon fájt. Lena rám nézett. – Csak Igézők nyúlhatnak hozzá. Mondd, Ethan, ennek a mondatnak melyik része nem világos számodra? – Jó, jó, jó, jó, jó. Kinyitott egy ütött-kopott tokot, és elővette a brácsáját. – Mindjárt öt óra. Gyakorolnom kell. Ha nem teszem, Macon tudni fog róla, amint felkel. Mindig megtudja. – Micsoda? Most? Lena elmosolyodott, és leült egy székre a szobája sarkában. Az álla alá fogta a hangszert, megfogott egy hosszú vonót, és a húrokra illesztette. Egy pillanatra megállt, és lehunyta a szemét, mintha egy hangversenyteremben ülne. Aztán játszani kezdett. Az ujjaiból áradó zene betöltötte az egész szobát, a dallam úgy lebegett a levegőben, mintha Lena egy újabb képességét szeretné felfedni. Az ablakon lógó fehér függöny meglebbent, és már hallottam a szöveget is... Tizenhat év, tizenhat hold, A Kiválasztás mindent megold, E Könyv lapjain oszlik a Sötét, Erő igézi perzselő tüzét... Lena lassan felállt, és a brácsát óvatosan a székre tette. Ő már nem játszott, de a zene nem szakadt félbe. A székhez támasztotta a vonót, és leült mellém a földre. Csssst! Ez neked a gyakorlás?

– Macon bácsi nem hallja a különbséget. És nézd csak! – Lena az ajtóra mutatott. Egy árnyékot láttam, és ütemesen csapkodó hangokat hallottam. Boo farka. – A kutya is szereti a zenét, én meg azt szeretem, ha itt fekszik az ajtó előtt. Tekints rá úgy, mintha felnőttjelző riasztórendszer lenne! – Ebben volt valami. Lena a Könyv mellé térdeit, és könnyedén felkapta. Amikor kinyitotta, ugyanazt láttuk, mint korábban. Száz és száz Igézet angolul, latinul, keltául és más, számunkra ismeretlen nyelven. Az egyik ráadásul olyan betűkkel, amit még sosem láttam. A vékony, barna lapok selymesek voltak, majdnem átlátszóak. A pergamenre barna tintával írtak, legalábbis reméltem, hogy tinta volt. Lena a mutatóujjával a furcsa betűkön dobolt, és felém nyújtotta a latin szótárt. – Ez tuti nem latin. Nézd meg magad is! – Szerintem kelta. Láttál már ilyet? – mutattam a tekervényes betűkre. Nem is kelta. Talán valami ősi Igéző nyelv. – Kár, hogy nincsen Igéző szótárunk. – Van, illetve szerintem a nagybátyámnak van. Több száz Igéző könyve van a könyvtárában. Nem egy Lunae Libri, de szerintem mindent megtalálunk, amire szükségünk van. – Mikor ébred fel? – Nemsokára. A pulóverem ujját lehúztam a kezemre, és úgy használtam, mint Amma az edényfogó kesztyűjét. De legalább nem égetett a Könyv. Átlapoztam a vékony pergamenlapokat. Olyan hangosan zörögtek, mint a száraz falevelek. – Értesz te ezekből bármit is? Lena a fejét rázta. – A Kiválasztás előtt semmiről sem szabadna tudnom ebben a családban. – Úgy tett, mintha a sorokat böngészné. – Mert mi van, ha átállok a Sötét oldalra... – Na, jó, ezt hagyjuk! Egyik lap a másik után, egyik érthetetlenebb volt számunkra, mint a másik. Képek is voltak benne. Némelyik ijesztő, de szép is volt közöttük. Lények, szimbólumok, állatok... még az emberszerű lények sem voltak igazán emberiek a Holdak Könyvében. Mintha egy másik bolygóról szóló lexikon lett volna. Lena az ölébe húzta a Könyvet. – Olyan sok mindent nem tudok, és minden olyan... – ...mintha be lennénk lőve? Az ágyához dőltem, és felbámultam a plafonra. Mindenhol szavak voltak, új szavak és számok. Láttam, hogy visszaszámol. A számokat úgy írta a falra, mint a rabok. 100, 78, SO... Még mennyi ideig üldögélhetünk ilyen békésen ebben a szobában? Lena születésnapja közeledett, az ereje pedig folyamatosan nőtt. Mi van, ha igaza van, ha tényleg elveszíti majd önmagát, ha egy Sötét szívű szörnyeteg lesz belőle, aki meg sem fog ismerni, nemhogy törődne velem? Néztem a brácsát a sarokban, és azt kívántam, bár ne látnám. Behunytam a szemem, hallgattam az Igéző dallamot. Aztán egyszer csak Lena hangjára lettem figyelmes... „...MÍG A SETÉTEDÉSSEL ELJŐVE A KIVÁLASZTÁS IDEJE A TIZENHATODIK HOLDBAN, AMIKOR A HATALMAS SZEMÉLYNEK SZABADSÁG ADATIK, HOGY AZ ÖRÖK VÁLASZTÁST MEGTSELEKEDJE, A NAP VÉGÉN, AZ UTOLSÓ ÓRA UTOLSÓ PILLANATÁBAN, A SZENT KIVÁLASZTÓ HOLD ÁLTAL..." Lénával egymásra meredtünk. – Ezt meg hogyan... – Én is megpróbáltam olvasni a válla felett. Lapozott egyet. – Angolul van. Ezeket az oldalakat itt angolul írták. Valaki már megpróbálta lefordítani. Látod, hogy másféle tintával írták? – Igaza volt. Az angolul írt oldalak is több száz évesek lehettek. Elegáns kézírással írták őket, de tényleg

más volt a tinta is, meg az írás is. – Lapozz csak a végére! Lena felvette a Könyvet, és olvasni kezdett. „..A KIVÁLASZTÁST, HA BŰBÁJJAL PETSÉTELTÉK, MÁR NEM LEHET VISSZATSINÁLNI. AZ IGÉZETT DÖNTÉST NEM LEHET ÚJRA-IGÉZNI. A HATALMAS SZEMÉLY FERTELMES SETÉTSÉGBE HULLIK, VAGY FELEMELKEDIK A FÉNYBE, ÖRÖK IDŐKRE. HA ELTELIK AZ IDŐ, ÉS A TIZENHATODIK HOLD AZ UTOLSÓ ÓRÁN KÖTÉS NÉLKÜL INAL TOVA, MINDEZEN SZABÁLYOK NEM ÉLNEK. DE EZ NEM KÍVÁNATOS. A KÖNYV TSELEKSZI MEG A HATALMAS KÖTÉST." – Nem lehet megúszni a Kiválasztást, igaz? – Ezt magyarázom már egy ideje. Vakultam a szavakat, de nem értettem őket. – De mi történik a Kiválasztás során? A Kiválasztó Hold Igéző sugarat küld a Földre, vagy mi? Átfutotta az oldalt. – Azt nem írja. Annyit tudok csak, hogy éjfélkor történik, és a holdnak is köze van hozzá... „A NAGYSZERŰ SETÉTSÉGBEN ÉS SZENT FÉNYBEN, AHONNAN MINDANNYIAN JÖTTÜNK." Ez bárhol lehet. Nem is látod az egészet, csak megtörténik. Nincs ott semmiféle Igéző sugár. – Jó, de mi történik? – Mindent tudni akartam, és éreztem, hogy elhallgat előlem valamit. Nem emelte fel a szemét a lapról. – A legtöbb Igéző számára tudatos a döntés, ahogyan itt is írja. A Hatalmas Személy, vagyis az Igéző, meghozza az Örök Döntést. Megválaszthatja, hogy a Sötét oldalra áll, vagy a Fényhozók közé lép. Erről szól a szabad akarat, pont úgy, ahogyan egy Halandó is megválaszthatja, hogy jó vagy rossz emberként kíván-e élni. Csakhogy az Igézők számára a döntés az öröklétre szól. Megválasztják, hogyan kívánnak élni, hogyan teremtenek kapcsolatot a mágikus világgal, és hogyan viselkednek egymással. Ez egyfajta szerződés, amit a világgal, a Dolgok Rendjével kötnek. Jó, tudom, nagyon őrülten hangzik... – Tizenhat évesen? Honnan tudhatnád, ki is vagy, és hogyan akarsz élni hátralévő életedben? Nincs ez egy kicsit korán? – Aha. De ezeknek még szerencséjük is van. Én nem dönthetek. Alig tudtam kinyögni a következő kérdést. – Veled mi fog történni? – Reece azt mondja, hogy egy pillanat, egy szívdobbanásnyi idő alatt változik meg minden. Érzed, hogyan fut át rajtad az energia, olyan, mintha újjászületnél – ábrándozott Lena. – Legalábbis Reece ezt mondja. – Azért ez nem hangzik olyan rosszul. – Reece úgy mesélte, hogy melegséget érzett, mintha a nap csak rá sütne. Azt mondja, hogy abban a pillanatban megérzed, melyik utat jelölték ki a számodra. – Hát ez túl szépnek hangzott, túl egyszerűnek. Lena nem mondja el a teljes igazságot. Például nem árulja el azt, hogy mit érez egy Igéző, amikor a Sötét oldal választja ki. Igazából nem is akartam hallani, bár tudtam, mindkettőnk fejében ott van a kérdés. Ennyi? Ennyi. Nem fáj, meg semmi, ha emiatt aggódsz. Persze, hogy aggódtam, de nem csak emiatt. Nem aggódok. En sem. Ez alkalommal még magunknak sem voltunk hajlandóak bevallani, mire gondolunk valójában.

A nap rásütött a fonott szőnyegre, és a narancsszínű fény a szőnyeg ezer színét az arany millió árnyalatára változtatta. Egy pillanatra Lena arca, a szeme, a haja és mindene, ami fénybe borult, arannyá változott. Gyönyörű volt. Több száz évre és több száz mérföldre az én világomtól. Emlékeztetett a Könyv képeire... nem volt teljesen emberi. – Megy le a nap! Macon bácsi bármelyik pillanatban felkelhet. El kell rejtenünk a Könyvet! – Lena a táskámba tette. – Vidd magaddal! Ha a bácsikám megtalálja nálam, elveszi, és elzárja előlem. Mint annyi mindent már... – De szeretném tudni, mit rejteget Macon és Amma előlünk! Ha ez az egész úgyis megtörténik, és senki sem képes arra, hogy meggátolja, akkor nem értem, hogy mire ez a fene nagy titkolózás.

Lena nem nézett rám. Átöleltem, és ő a mellkasomra hajtotta a fejét. Nem szólt egy szót sem, de még a kétrétegnyi póló és pulóver alatt is éreztem, hogy a szíve az én szívem ritmusára ver. A brácsára pillantott. A zene szép lassan elhalkult, a semmibe veszett, mint a nap fénye az ablakban.

Másnap az iskolában egészen nyilvánvaló volt, hogy csak mi ketten vagyunk azok, akik egyáltalán kinyitottak bármilyen könyvet az utóbbi napokban. Senki sem jelentkezett az órákon, csak ha a mosdóba kellett mennie. Senki sem írt egy megveszekedett sort sem, hacsak nem a padtársával levelezett, hogy ki kit hívott meg, ki kit nem hívna meg soha, és kik azok a lúzerek, akiket senki sem hív meg. Decemberben a Jackson gimi diákjait egyetlen dolog érdekelte: a téli bál. Az ebédlőben ültünk, amikor Lena először felhozta a témát. – Meghívtál már valakit a bálra? – Lena nem ismerte Link nem is olyan titkos stratégiáját a bálokkal kapcsolatban: minden táncos rendezvényen ott volt, hogy flörtölhessen Cross edzővel, a lányok atlétikatanárával. Link halálosan szerelmes volt Maggie Crossba, aki öt évvel ezelőtt érettségizett nálunk, majd a főiskola után, amikor mi ötödikesek voltunk, visszatért, és átvette a lánycsapat edzéseit. – Nem, magányos farkas vagyok – vigyorgott Link. A szája tele volt sült krumplival. – Cross edző lesz az egyik ügyeletes, Link nem akar senkit meghívni, hogy körülötte legyeskedhessen egész éjjel – magyaráztam. – Nem akarok csalódást okozni a hölgyeknek. Verekedni fognak értem, csak keverjen valaki valami erőset a bóléba. – Még sohasem voltam iskolai bálon. – Lena a tálcájára bámult, a szendvicsét csipegette. Már-már csalódottnak tűnt. Nem hívtam meg Lénát a bálba. Eszembe se jutott, hogy esetleg el akar menni. Annyi minden történt velünk, és minden fontosabbnak tűnt, mint ez a bál. Link próbált nem vigyorogni. Ő megmondta előre. – Fiacskám, minden lány szeretne elmenni a bálba. Nem tudom, hogy miért, de ebben az egyben totál biztos vagyok. – Ki a fene gondolta, hogy Linknek igaza lehet? Hiszen a Cross Edző Elcsábítása Tervben is komoly logikai buktatók mutatkoztak. Link lenyelte a maradék kólát. – Még soha? Egy ilyen csinos lány? Te lehetnél az est fénypontja, a Hókirálynő! Lena mosolyogni próbált, de nem jött össze neki. – Mi ez az egész dolog ezzel a Hókirálynőséggel? Itt nem bálkirálynő van, mint mindenhol máshol? – Nem, ez a téli bál, itt Jégkirálynő van. De mivel Savannah Snow unokatesója, Suzanne

minden évben elnyerte a címet az érettségijéig, Savannah Snow meg tavaly nyert, mindenki Hókirálynőnek hívja. Nyilvánvaló volt, hogy Lena szeretné, hogy meghívjam. Újabb misztikum a lányokkal kapcsolatban: olyan helyre is meg kell hívni őket, ahová egyébként eszük ágában sem lenne elmenni. Lénánál ez másképpen működött. Mintha lenne egy listája arról, hogy egy normál középiskolás lánynak milyen élményeket kell begyűjtenie, és mintha elhatározta volna, hogy ő maga is kipipálja mindet, mielőtt. .. Hát ez állat! Nekem semmi kedvem nem volt elmenni a bálba. A Jackson gimi páriái voltunk. Marhára nem érdekelt, hogy mindenki minket bámul akkor is, amikor éppen nem fogjuk egymás kezét. Az sem érdekelt, hogy a diákok valószínűleg nagyon csúnya dolgokat mondanak rólunk, amikor hármasban ülünk egy tízszemélyes asztalnál az ebédlőben, és az sem, hogy a Jackson Angyalai folyamatosan a folyosókon járőröztek, remélve, hogy elcseszünk valamit. Viszont korábban mindez nagyon is bántott volna. Kezdtem azt hinni, hogy engem is megigéztek. Nem tennék ilyet. Nem mondtam, hogy te tetted. Dehogynem, most. Nem azt mondtam, hogy te Igéztél meg. Csak azt mondtam, hogy megigéztek. Azt hiszed, olyan vagyok, mint Ridley? Azt hiszem, hogy... felejtsd el! Lena az arcomat fürkészte, mintha olvasni akarna belőle. Lehet, hogy ehhez is értett, mit tudhattam én? Mi van? Amit a Halloweent követő reggelen mondtál... a szobádban... az igaz? Mit mondtam? Az írás a falon... Milyen falon? A hálószobád falán. Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Azt mondtad, ugyanúgy érzel, mint én. A nyakláncával kezdett játszani. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Belezúgni... Belezúgni? Belezúgni... Tudod! Mi van? Felejtsd el! Mondd már ki, Ethan! Kimondtam. Nézz rám! Rád nézek. A csokis tejemet néztem. – Savannah Snow, mint Jégkirálynő! Vágod? Hiszen ott van a nevében! Snow az hó... – Link vaníliafagyit lapátolt a sült krumplijára. Lena elkapta a pillantásomat, és elvörösödött. Az asztal alatt felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, de majdnem ugyanabban a pillanatban el is akartam engedni, mert áramütésként ért az érintése. Mintha konnektorba dugtam volna a kezemet. Ahogy rám nézett... ha nem hallottam volna a gondolatait, akkor is tudtam volna, mit akar mondani. Ha van valami mondanivalód, Ethan, csak mondd! Oké, jó. Mondd ki! Nem kellett kimondanunk. Egyedül voltunk egy zsúfolt ebédlő

kellős közepén, és elvileg Linkkel beszélgettünk. Egyikünk sem tudta, Link miről hadovál. – Na, vágod? Azért vicces, mert igaz! Jégkirálynő! Savannah meg tutira az! Lena elengedte a kezemet, és egy répát hajított Link felé. Nem bírta letörölni a mosolyt az arcáról. Link azt hitte, hogy Lena rá mosolyog. – Jól van, na, vágom. Jégkirálynő. Elég hülye vicc! – Link beleszúrta a villáját a tányérjában lévő ragacsba. – És semmi értelme sincs. Még csak nem is havazik errefelé. Link rám vigyorgott a tálcája felett. – Féltékeny a csaj. Jobb lesz vigyázni! Csak azért akar a nőd Jégkirálynő lenni, hogy táncolhasson velem, amikor engem választanak Jégkirállyá! Lena végre elnevette magát. – Veled? Hát nem Cross edzőnek tartogatod magad? – De igen. És még az idén be fog hódolni nekem! – Link egész éjjel azon gondolkodik, milyen elmés dolgokat mondjon, ha az edző erre jár. – Miért? Igenis azt gondolja rólam, hogy vicces vagyok! – Legalábbis viccesen nézel ki. – Ez az én évem. Érzem! Én leszek a Hókirály, és Cross edző végre meglátja, milyen pompásan festek Savannah Snow oldalán a színpadon! – Nem igazán látom, hogy ezen a ponton hogyan folytatódik a történet... – Lena egy vérnarancsot hámozott. – Hát, nyilván szíven üti, hogy milyen frankón nézek ki, milyen vonzó vagyok, milyen szuperül zenélek, főleg, ha végre megírod azt a dalszöveget, amit hetek óta ígérsz! Beadja majd a derekát, táncol velem, és érettségi után elköltözik velem New Yorkba, hogy hivatalosan is a rajongóm lehessen. – Talán az érettségizettek sztárshowjában fogsz szerepelni? -A vérnarancs héja egyetlen spirálban csavarodott le. – Hát, tesóka, a csajod úgy gondolja, hogy egy sztár vagyok. – Link szájából kipotyogott a fagyis krumpli. Lena rám nézett. A csajom. Mindketten hallottuk. Tehát az vagyok? Szeretnél az lenni? Meg szeretnél kérni rá? Nem ez volt az első alkalom, hogy gondoltam rá. Lénát már régóta a barátnőmnek tekintettem. Ha belevesszük, mi mindenen mentünk együtt keresztül, a dolog kézenfekvő volt. Nem tudom, miért nem mondtam ki soha, és nem tudom, miért volt olyan nehéz most is beismerni. Ha kimondom, valóságosabb lesz. Igen, meg szeretnélek kérni rá. Nem tűnsz valami biztosnak magadban. A másik kezét is a kezembe fogtam az asztal alatt, és belenéztem a mélyzöld tengerbe. Biztos vagyok magamban. Akkor mostantól a csajod vagyok, Ethan Wate. Link még mindig jártatta a száját. – Majd meglátjátok, milyen különleges vagyok, amikor Cross edzőt le sem lehet vakarni rólam a táncparketten! – Link felállt, és eltolta a tálcáját. – Remélem is! Mert a csajom táncrendjében számodra nincs hely! – Én is eltoltam az enyémet. Lena szeme felragyogott. Nemcsak azt akarta, hogy meghívjam, tényleg el akart menni. Abban a pillanatban nem számított, mi minden szerepelhet még Lena mit-tesz-egy-normálisgimnazista listáján. Gondoskodni akartam róla, hogy mindet kipipálhassa. – Szóval akkor jöttök a bálba?

Kérdőn Lenára néztem. Megszorította a kezem. – Persze, megyünk. Felfénylett a mosolya. – És Link, két táncot is félretettem neked a táncrendemben, a pasim nem bánja. Nem ő mondja meg, kivel táncolhatok, kivel nem. – A szememet forgattam. Link és én öklöztünk egyet. – Naná! Becsengettek, az ebédszünet véget ért. Hmm. Elmegyek a téli bálra. Kísérője leszek... a... csajomnak. Van csajom. Nem is akárki... Életemben először majdnem kimondtam azt, hogy szere... Az ebédlő kellős közepén. Link füle hallatára. Mozgalmas kis ebéd volt.

DEC. 13. Olvadás em értem, miért nem innen indultok a bálba? Szerettem –N v olna látni Melchizedek unokahúgát szépen felöltözve. – Amma előtt álltam, aki a csokornyakkendőmet próbálta megkötni. Amma alacsony volt, a harmadik lépcsőfokra kellett felállnia, hogy egyáltalán elérjen. Amikor kicsi voltam, mindig megfésült, és megigazította a nyakkendőmet, mielőtt vasárnap a templomba indultunk. Ma pont olyan büszkeséggel a tekintetében nézett végig rajtam, mint akkor. – Bocs, de nincs időnk fényképezkedni. Érte megyek a Ravenwoodházba. Az urak viszik a hölgyet a bálba, így elegáns, nem? – Az elegancia jelen esetben enyhe túlzás volt, lévén hogy Link adta kölcsön a Roncsot, ő majd Shawnnál potyázik. A kosarasok mindig fenntartottak Linknek egy helyet az új asztaluknál, hátha meggondolja magát. Egyelőre Link velünk ebédelt. Amma rántott egyet a nyakkendőn, és horkantva felnevetett. Nem tudom, mit talált olyan viccesnek, de kezdett bosszantani. – Túl szoros. Meg akarsz fojtani? – Be akartam dugni az ujjamat a Bux's Tuxból kölcsönzött frakk gallérja alá, de nem ment. – Nem a nyakkendő a gond. Az idegeid. Jól nézel ki. – Elismerően nézett végig rajtam. Szerintem anya is pont így tett volna, ha még élt volna. – Na, nézzük azt a virágot! – Előszedtem egy kis dobozt, amiben egy szál vörös rózsa volt összekötve hófehér fátyolvirággal. Szerintem kegyetlen ronda volt, de Gatlin egy szem virágboltjában, az Édenkertben, nem árultak szebbet. – Szánalmas – nyilatkozta Amma, és a lépcső melletti papírkosárba hajította. Sarkon fordult, és matatni kezdett a konyhában. – Ezt meg miért csináltad? Amma kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy pici, törékeny csokrot. Csillagjázmin és vadrozmaring ezüst szalaggal átkötve. Ezüst és fehér, a téli bál színei. Tökéletes. Amma nem rajongott azért, hogy Lenával járok, de mégis megtette ezt értem. Anya is ezt tette volna, tudom. Csak az ő halála után döbbentem rá, hogy Ammán kívül másra nem számíthatok. Miatta sikerült a felszínen evickéljek. Nélküle én is elmerültem volna, mint az apám. – Semmi sincs ok nélkül. Ne próbálj megszelídíteni egy vadvirágot! A konyhai lámpa fényébe tartottam a kis csokrot. Az ujjaimmal az ezüst szalagot

igazgattam. A bog alatt találtam egy csontocskát. – De Amma! A vállát vonogatta. – Ugye most nem fogsz jelenetet rendezni egy ártatlan temetőcsont miatt? Ebben a házban nőttél fel, láttad, amit láttál, ugye maradt még józan eszed? Egy kis extra védelem senkinek sem árt, még neked sem, Ethan Wate! Felsóhajtottam, és a csokrot visszatettem a dobozába. – Igen, Amma, én is nagyon szeretlek. Amma szorosan megölelt. Leszaladtam a lépcsőn, bele a sötét éjszakába. – Óvatos legyél, rendben? Nem kell túlzásokba esni! Fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani, de rámosolyogtam. – Igenis, asszonyom. Apám dolgozószobájában égett a villany, amikor elhajtottam. Szerintem azt sem tudta, hogy ma van a téli bál. Amikor Lena ajtót nyitott nekem, majdnem megállt a szívverésem, ami azért nagy szó, mert még hozzám sem ért. Sejtettem, hogy a ma esti bálon is másképpen fog kinézni, mint a gatlini lányok. Gatlin megyében kétféle báli ruhát lehetett kapni, azt is csak két helyen. Az egyik a Little Miss volt, ahol a helyi szépségversenyek reményteljes versenyzői is felszerelkeztek, a másik meg a Southern Belle, a menyasszonyiruha-kölcsönző két faluval odébb. A Little Missnél vásároló lányok kurvás, testhez tapadó ruhákat viseltek, flitterekkel, mély kivágásokkal és köldökig érő dekoltázzsal. Amma sohasem hagyta volna, hogy egy ilyen lánnyal állítsak be a templomi piknikre vagy – ne adj isten – a téli bálra. Ok voltak a helyi szépségkirálynők, vagy a helyi szépségkirálynők lányai, mint például Eden, akinek az anyja első udvarhölgy volt a Miss Dél-Karolina szépségversenyen. De leginkább azok a lányok tartoztak ide, akiknek az anyja csak szeretett volna szépségkirálynő lenni. A Southern Belle ruhák Scarlett O'Harát idézték, a formájuk olyan volt, mint a tehenek nyakában lógó kolompok. A Southern Belle-nél az AAFL hölgyek és a nőegylet tagjainak lányai shoppingoltak, az Emily Asher- és Savannah Snow- félék. Velük bárhol meg lehetett jelenni, már akinek bírta a gyomra, hogy minden bálra úgy öltöztek fel, mintha a saját esküvőjükre érkeznének. A lányok ruhái színesek voltak, csillogtak, mindenen ott volt a metálszínű passzé, és mindent felülírt a narancssárgának az az árnyalata, amit itt gatlini baracknak hívtak, és amit bárhol máshol kizárólag ízlésficamos koszorúslányok viseltek volna. Kivéve itt. A fiúkra nem nehezedett akkora nyomás, de azért nem volt egyszerű. A párunkhoz kellett öltözni, és ez legtöbbször a rettegett Gatlini barackot jelentette. A kosarasok idén egységesen ezüst csokornyakkendőben és derékszíjban egyeztek meg, kikerülve a megaláztatást, hogy esetleg rózsaszínt, lilát vagy barackszínt kelljen felvenniük. Lena nyilván sohasem venne fel gatlini barack színű holmit. Amikor megláttam, megroggyant a térdem. Kezdtem megszokni, hogy ilyen hatást vált ki belőlem. Olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, hogy az már szinte fájt. Azt a! Tetszik? Perdült egyet. A hajtincsei a vállára hullottak, csillogó kis csatokkal tűzte meg őket. Ehhez is csak a lányok értenek: úgy tűzik fel a hajukat, mintha le lenne engedve. Szerettem volna megérinteni, de nem mertem, nehogy elrontsam ezt a tökéletességet. Lena ruhája földig ért, ott tapadt, ahol kellett, anélkül, hogy Little Miss hatást keltett volna. Az ezüstszürke anyag olyan finom volt, mintha ezüstpókok szőtték volna ezüsthálóvá. Mondd, hogy nem pókok szőtték!

Ki tudja? Akár ők is lehettek. Macon bácsi ajándéka. Felkacagott, és berántott a házba. Még Ravenwood is a téli bál fő motívumaiban pompázott. Ma este úgy festett a ház, mint valami régi hollywoodi film díszlete. Fekete-fehér kockás kőpadló, a levegőben szálldosó ezüst hópelyhek... A szivárványszínben ragyogó ezüst függönyös ablakok előtt egy lakkozott antik asztal állt, az ablak mögött pedig mintha az óceán hullámai csillogtak volna. A bútorokon hunyorgó gyertyák szórták a holdfényt, ahová csak néztem. – Tényleg? Pókok? A gyertyák fénye visszatükröződött Lena csillogó ajkairól. Igyekeztem magamhoz térni. Igyekeztem viselkedni, pedig nagyon, de nagyon szerettem volna megcsókolni a kis félholdat az arcán. Lena vállát, haját és az arcát finom ezüstcsillám borította, még az anyajegye is ezüstösen ragyogott ma éjjel. – Csak vicceltem. Nyilván valami eldugott butikban találta Párizsban, Rómában vagy New Yorkban. Macon bácsi szereti a szép dolgokat. – Megérintett egy ezüst félhold alakú medált, ami az emlékek lánca felett csillogott. Ez is Macon ajándéka lehetett. A sötét folyosó végén megjelent egy ezüst gyertyatartó, és felzendült az ismerős bariton. – Budapest. Nem Párizs. A többi igaz. – Macon fekete szmokingot és hófehér inget viselt. Ezüstgombjai ragyogtak a gyertyafényben. – Ethan, nagyon hálás lennék, ha minden óvintézkedést megtennél az unokahúgom érdekében. Tudod, hogy jobban szeretem, ha az estéket itthon tölti. – Ő is átadott egy mellcsokrot csillagjázminból. – Minden lehetséges óvintézkedést. – De Macon bácsi! – szólt Lena bosszúsan. Közelebbről is megnéztem a csokrot. A biztosítótű alól kilógott egy ezüstgyűrű. A belevésett felirat nyelvét nem értettem, de ismerős volt a Holdak Könyvéből Nem kellett jobban megnéznem a gyűrűt ahhoz, hogy felismerjem, ez az a gyűrű, amit Macon eddig a pillanatig éjjel-nappal viselt. Előhúztam Amma mellcsokrát is. Igézők százait kötötte a gyűrű hatalma, Amma meg a Nagyszerűek segítségét biztosította számunkra. Hát, nincs az a szellem, aki árthatna nekünk – gondoltam magamban. – Uram, szerintem Amma és ön gondoskodott arról, hogy Lena túlélje a Jackson Középiskola téli bálját – mosolyogtam. Macon nem mosolygott vissza rám. – Engem nem a bál aggaszt. Mindazonáltal hálás vagyok Amarie-nak. Lena összeráncolta a homlokát, és hol rám, hol a nagybátyjára nézett. Egyikünk sem keltette boldog ember benyomását. – Most te jössz! – mondta. Felkapott egy jázmin ágacskához kötött hófehér rózsát, és a zakóm gomblyukába tűzte. – Bárcsak felfüggesztenétek az állandó aggodalmaskodást egy estére! Kezd nagyon ciki lenni. Tudok vigyázni magamra. Macont nem győzte meg. – Csak nem szeretném, ha bajod esne. Vajon kire gondolt? A Jackson gimi boszorkányaira? Vagy Sarafine-ra, a hatalmas Sötét Igézőre? Mindegy, eleget láttam ahhoz az elmúlt hónapokban, hogy a figyelmeztetést komolyan vegyem. – Legyél kedves éjfélre hazahozni Lénát, Ethan! – Miért, akkor kezdődik az Igézők éjszakája? – Nem, Ethan. Addig engedem el. Elnyomtam egy vigyort. Lena idegesnek tűnt az autóban. Kihúzott háttal ült az anyósülésen, és hol a rádióval, hol a ruhájával, hol a biztonsági övvel babrált. – Nyugi! – Hát nem őrület, hogy elmegyünk a bálba? – nézett rám várakozóan.

– Miért lenne az? – Mindenki gyűlöl engem. – Lenézett a kezére. – Gondolom, azt akartad mondani, hogy mindenki gyűlöl minket. – Oké, mindenki gyűlöl minket. – Nem muszáj odamennünk. – De én szeretnék elmenni. Csak az van, hogy... – A csuklójára rögzített csokrot tekergette. – Tavaly Ridley és én együtt akartunk menni. De akkorra már... Nem hallottam a folytatást, a gondolatait sem. – ...minden megváltozott. Ridley betöltötte a tizenhatot. Elment, és nekem is ott kellett hagynom az iskolát. – Most nem tavaly van. Csak táncolunk egyet. Semmi sem fenyeget. Összeráncolta a szemöldökét, és visszacsukta a tükröt. Még nem. Amikor beléptünk a tornaterembe, láttam, hogy a diáktanács valószínűleg egész hétvégen itt robotolt. Az egész Jacksont a Hókirálynő palotájának mintájára díszítették fel. Több száz hópehelyt lógattak le damilon a terem mennyezetéről. Volt köztük hófehér, alufóliába csomagolt, flitteres, csillámragasztós... Mindegy, csak csillogjon-villogjon. Szappanpehely hó szálldogált a sarkokban, és a lépcsőkről hófehér fénycsíkokat vetettek a reflektorok. – Szervusz, Ethan! Lena, nagyon szép vagy! – Cross edző egy-egy pohár Gatlini Barackbólét nyomott a kezünkbe. Fekete ruhát viselt, talán egy leheletnyit túl rövidet. Link örülni fog, gondoltam. Lenára néztem, és a ravenwoodi díszlet jutott eszembe. Ott nem damilon lógtak, és nem alufóliából készültek az ezüst hópelyhek. De Lena szeme ragyogott, és úgy kapaszkodott a karomba, mint egy kiskölyök az első szülinapi buliján. Sohasem hittem Linknek, amikor azt állította, hogy a lányokra különös, megmagyarázhatatlan hatást gyakorol egy bál. És most azt láttam, hogy az Igéző lányokat is elvarázsolja. – Olyan gyönyörű minden! – Őszintén? Nem volt az. Csak egy bál a Jacksonban, ennyi. De Lena számára valami gyönyörű dolgot képviselhetett. Talán a varázslat már nem elég varázslatos, ha vele együtt nő fel az ember. Aztán meghallottam egy ismerős hangot. Na, ne! – Bulizzunk! Ethan, nézd... Megfordultam, és majdnem egyben nyeltem le a bólés poharat. Link vigyorgott a képembe ezüst cápabőr szmokingban. Olyan fekete pólót viselt, amelyre ingmintát nyomtak, és a fekete magas szárú tornacsukáját. Úgy nézett ki, mint egy utcai mutatványos Charlestonból. – Hé, Rövid Gyufa! Hahó, hugi! A tömeg, a táncoló párok, a brummogó basszus és a DJ ellenére is meghallottam az eltéveszthetetlen hangot. Méz, cukor, karamella és cseresznyés nyalóka egybegyúrva. Sohasem hittem volna, hogy egyszer valamire azt mondom, hogy fojtogatóan édes. Lena karja megfeszült. Link karján ugyanis Ridley toppant elénk, olyan rövid, flitteres ruhában, amit még nem látott a Jackson, de talán egyetlen bálterem sem a történelem során. Azt sem tudtam, hova nézzek, mindenütt comb, mell, dekoltázs, szőke fürtök. Melegem lett tőle. Ezzel nem voltam egyedül. A táncoló srácoknak földbe gyökerezett a lábuk, amikor mellénk értek, az esküvői tortának öltözött lányok meg majd felrobbantak. Abban a világban, ahol a báli ruhát csak két helyen lehetett beszerezni, Ridley lekörözött minden Little Misst. Mellette Cross edző is úgy festett, mint egy zárdafőnök. Fogalmazzunk úgy: Linknek vége volt, mint a botnak. Lena sápadtan méregetett engem és Ridley-t is. – Ridley, te meg mit keresel itt? – Hugi, látod, csak eljutottunk a bálra! Elájulok! Hát nem izgi? Láttam, hogy Lena haja meglibben, pedig nem is fújt a szél. Pislogott egyet, a fehér izzók

fele kialudt. Gyorsan kellett cselekednem. Linket a bólés tálakhoz húztam. – Mi a fenét keres ez itt? – Tesó, hihetetlen, mi? Nem akarlak bántani, de én szedtem fel Gatlin legdögösebb csaját! Harmadfokú égési sérüléseket szereztem. A Shop & Lop előtt lógott, amikor beugrottam útközben gumicukorért. Már ez a cucc volt rajta! – És nem gondolod, hogy ez az egész bűzlik valahol? – Gondolod, hogy érdekel? – Mi van, ha sorozatgyilkos a csaj? – Meg fog kötözni? – Hatalmasat vigyorgott, mikor elképzelte. – Nem viccelek. – Mindig viccelsz. Mi van már? Aha, értem, te féltékeny vagy! Emlékszem ám, te is úgy pattantál be a kocsijába, mint akit hátulról meglöktek! Ne meséld be nekem, hogy nem próbálkoztál nála! – Pedig nem. Lena unokatesója. – És akkor? Engem csak az érdekel, hogy három megye legdögösebb nőjét hoztam el a bálba. Erre kábé annyi esély volt, mint amennyi arra van, hogy meteor csapódjon a városba. Ilyen alkalom nem lesz még egyszer! Nyugi van, oké? El ne rontsd nekem! – Ridley máris megigézte, bár Linken nem kellett sokat dolgoznia. Mondhattam én akármit. De azért bepróbálkoztam még egyszer. – Nem százas a csaj. Link. Szórakozik veled. Egészben nyel le, aztán kiköpi a csontjaidat. Mindkét kezével megragadta a vállamat. – Kopj le! Link Ridley dereka köré fonta a karját, és a parkettre vezette. Cross edzőre rá se hederített. Lénát az ellenkező irányba húztam, abba a sarokba, ahol a fényképész egy műhóesés és egy műhóember előtt fotózta a Jackson szerelmespárjait. A diáktanács tagjai szórták a műhavat. Beleütköztem Emilybe. Emily Lenára bámult. – Lena, olyan... fényes vagy. Lena visszanézett rá. – Emily, olyan... puffos vagy. Hát ez igaz volt. Anti-Ethan Southern Belle Emily úgy nézett ki, mint egy ezüst, baracklekvárral töltött muffin, tetőtői talpig tafotába dugva, gyűrve, gyömöszölve. A tincsei úgy festettek, mint a malac farka, az egész frizurája mintha sárga ajándékcsomagoló szalagból készült volna. Az arca furcsán feszes volt, mintha a Tűzd & Tekerd szalonban kissé túlhúzták volna a csavarókat, majd fejbe szúrták volna Emilyt egy hajtűvel. Mi a fenét ettem én ezeken a lányokon? – Nem is tudtam, hogy a te fajtád is szeret táncolni. – Pedig szeretünk – meredt Emilyre Lena. – Tűz körül? – Emily arca gúnyos mosolyba rándult. Lena haja megint tekeregni kezdett. – Miért? Szeretnéd tűzre vetni ezt az ocsmány ruhát? – Az izzók másik fele is kialudt. A diáktanács tagjai a vezetéket vizslatták. Ne hagyd nyerni! Ő itt az egyetlen boszorkány. Nincs egyedül, Ethan! Savannah tűnt fel Emily mellett, és Earlt is maga után vonszolta. Savannah pont úgy nézett ki, mint Emily, csak nem ezüst-barackban, hanem ezüstrózsaszínben. De a szoknyája ugyanolyan bő volt. Ha behunytam a szemem, láttam őket az esküvőjükön. Ijesztő látvány volt. Earl a padlót bámulta, kerülte a tekintetemet. – Gyerünk, Em, most hirdetik ki a királyi udvart – nézett Savannah jelentőségteljesen Emilyre. – Nem akarunk feltartani – mutatott Savannah a fényképészre. – Tényleg, Lena, te megjelensz egyáltalán a fényképeken? – kérdezte, majd elvitorlázott a muffinruhájában. – A következőt! Lena haja még mindig vészesen tekergett. Idióták! Nem számit. Nem számítanak!

Megint meghallottam a fényképész hangját. – A következőt! Megfogtam Lena kezét, és a műhóesés alá húztam. Felnézett rám, a tekintete elfelhősödött. Aztán eltűntek a felhők. Visszajött. Éreztem, hogy a vihar elült. – És most a havat! – hallottam hátulról. Minden rendben. Nem számít. Lehajoltam, hogy megcsókoljam. Csak te számítasz. Megcsókoltuk egymást, villant a vaku. Egy másodpercig, egy tökéletes másodpercig úgy tűnt, hogy csak ketten vagyunk a világon, semmi más nem számított. Egy izzó vakító fénye világított a szemembe, és aztán tetőtől talpig ragacsos, fehér szmötyi borított be bennünket. Mi a fene... ? Lena levegőért kapkodott. Megpróbáltam a cuccot kitörölni a szememből, de mindenhol ott volt. Lena még rosszabb állapotban volt: a haja, az arca, a gyönyörű ruhája... Az első bálja... Minden odalett. Palacsintatészta sűrűségű szappanhab csorgott a vödörből a fejünk felett. Abból a vödörből, amelyből elvileg szappanpehellyel kellett volna műhóesést imitálni. Felnéztem, és egy újabb adagot kaptam az arcomba. A vödör nagyot kondulva leesett. – Ki tett vizet a hóba? – dühöngött a fényképész. Senki sem jelentkezett. Fogadni mertem volna, hogy a Jackson Őrangyalai nem is látták az esetet. – Olvad a csaj! – kiáltott valaki. Ott álltunk a fehér szappanhab vagy mi közepén, és azt kívántuk, hogy bárcsak megnyílna a föld. Legalábbis a röhögő, ránk mutogató tömeg azt hitte, ez jár a fejünkben. Savannah és Emily az oldalvonal mellett állt, kiélvezték Lena megaláztatásának minden egyes pillanatát. Egy fiúhangot hallottam meg a zűrzavarban. – Miért nem maradtatok otthon? Felismertem volna azt a béna hangot mindenhol. Hallottam már eleget a pályán, hiszen csak ott hallatta. Earl átölelte Savannah vállát, és a fülébe sugdosott. Bekattantam. Olyan gyorsan szeltem át a pályát, hogy Earl meg sem látta, hogy jövök. A szappanhabos öklömet a képébe mártottam. Amikor a földre zuhant, Savannah-t is magával rántotta, aki a bő szoknyás hátsójára tottyant. – Mi van? Megőrültél, Wate? – Earl fel akart kelni, de a lábammal visszalöktem. – Ott maradsz! Earl felült, és a gallérját kezdte igazgatni, mintha a földön ülve is az eleganciára hajtana. – Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. – De nem állt fel. Mondhatott, amit akart, mindketten tudtuk, hogy ha fel akarna kelni, megint a padlóra küldeném. – Tudom – mondtam, és kimentettem Lenát a tócsából, ami a megolvadt műhóból keletkezett. – Gyerünk, Earl, most hirdetik ki a királyi udvart! – mondta Savannah bosszúsan. Earl felállt, és leporolta magát. Megtöröltem a szememet, és kiráztam a hajamból a lét. Lena reszketve állt mellettem, úgy csöpögött róla a folyékony műhó, mint a mosogatóié. A tömegben senki sem mert közel merészkedni hozzá. Csak én. A zakóm ujjával megpróbáltam letörölni az arcát, de ellökte a kezemet. Mindig ez van. – Lena! Tudhattam volna. Ridley tűnt fel mellette, nyomában Linkkel. Ridley magánkívül volt a dühtől, ez nyilvánvaló volt. – Én ezt nem értem, hugi. Nem vágom, hogy miért akarsz együtt mutatkozni a fajtájukkal?! – Szinte tüzet okádott, pont úgy hangzott, mint Emily az imént. – Senki sem bánhat így velünk, se

Sötét, se Fényhozó Igézővel, egyikünkkel sem! Hol van az önbecsülésed, Béna Lena? – Hagyd, nem éri meg! Ma este ne! Haza akarok menni. – Lena túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy olyan dühös legyen, mint Ridley. Megszokni vagy megszökni, ez itt a kérdés. Lena a szökést választotta. – Vigyél haza, Ethan! Link levette az ezüst zakóját, és Lena vállára terítette. – Szemétség volt. Ridley képtelen volt lehiggadni. Nem is akart. – Szar alakok, hugi. Kivéve persze Rövid Gyufát és az új pasimat, Cukipofát. – Link vagyok, már mondtam. Link. – Kussolj, Ridley! Ma estére elég volt. – A Szirén hatás nálam már nem működött. Ridley átsandított a vállam felett, és elmosolyodott. Semmi jót nem ígért az a mosoly. – Igazad van. Nekem is elegem van belőlük. Követtem a pillantását. A Jégkirálynő és az udvartartása a színpadon állt, és fensőbbségesen vigyorogtak az alattvalókra. Ismét Savannah lett a Hókirálynő. Itt semmi sem változik. Büszkén mosolygott Emilyre, aki jó szokás szerint ismét elnyerte a Jéghercegnő címet. Ridley egy cseppet letolta a celeb-napszemüvegét. A szeme ragyogni kezdett, szinte éreztem a belőle áradó forróságot. A kezében egy nyalóka jelent meg, az átható, ragacsosan édes illat átjárta az orromat. Ridley, ne! Nem csak rólad van szó, hugi. Jóval többről! Megváltoznak majd a dolgok ebben a sárfészekben! Olyan tisztán hallottam Ridley hangját, mint Lenáét. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Hagyd békén őket, Ridley! Csak rontasz a helyzeten! Nyisd már ki a szemed! Ennél rosszabb nem lehet. Vagy lehet, hogy mégis. Megveregette Lena vállát. Figyelj és tanulj! A királyi udvarra meredt, és a cseresznyés nyalókáját szopogatta. Csak remélni tudtam, hogy elég sötét van ahhoz, hogy ne láthassák a szemeit. Ne! Rám fogják kenni az egészet, Ridley! Ne! Gatling ma este új leckét fog tanulni. Én leszek a tanító néni. Ridley a színpad felé menetelt, csillogó tűsarkai vadul kopácsoltak a parkettán. – Hé, bébi, hová mész? – eredt utána Link. Éppen Charlotte mászott fel a színpadra kilométernyi fényes, levendulaszínű tafotában, hogy átvegye a csillogó műanyag fejéket, és elfoglalja szokásos negyedik helyét a királyi udvarban, a harmadik helyezett Eden mögött. Jégudvarhölgyek, vagy mi. Az utolsó lépésnél a két számmal kisebb gigantikus levendulatorta széle beleakadt a lépcsőfokba, és a ruha hátsó része egyben szakadt le róla a varrásnál. Az iskola fele megcsodálhatta Charlotte kontinens méretű rózsaszín bugyiját. A megcsúfolt udvarhölgy vérfagyasztó sikoltással vette tudomásul, hogy immár mindenki tisztában van azzal, milyen dagadt. Ridley vigyorgott. Bocsika! Ridley, fejezd be! Még el sem kezdtem! Charlotte visított, Emily, Eden és Savannah megpróbálta elrejteni tini menyasszonyi ruhái mögött. A hangszórókból olyan hang tört elő, mint amikor egy tű megszalad a lemezen. A zene Rolling Stonesra váltott. „Sympathy for the Devil." Jellemző

Ridley-re. Drámai bemutatkozásra készült. A táncoló párok azt hitték, megint Dickey Wix, az iskolai bálok harmincöt évesen immár örökzöld lemezlovasa cseszett el valamit. Nemcsak a lámpafüzérek aludtak ki, de másodperceken belül a színpad és a táncparkett feletti villanykörték is eldurrantak egymás után, ahogyan a dominó darabjai dőlnek el. Ridley a táncolók közé vezette Linket. Link megpörgette a lányt, miközben a Jackson diákjai szikraesőben sikoltozva hagyták el a

parkettet. Szerintem mindannyian azt gondolták, hogy Red Sweet, Gatlin egyeden villanyszerelője követett el valami hibát, amit később kiválóan az orra alá lehet majd dörgölni. Ridley hátravetette a fejét, és kacagva forgott Link körül ágyékkötő hosszúságú ruhájában. Ethan, tennünk kell valamit! Mit? Már késő volt bármit is tenni. Lena megfordult, és rohanni kezdett, én meg utána. Még el sem értük a tornacsarnok ajtaját, mikor a tűzjelző miatt a mennyezeti szórófejek vizet kezdtek spriccelni a menekülő tömegre. A hifiberendezés rövidzárlatot kapott, és szikrákat szórt a levegőbe. Az átnedvesedett hópelyhek sorra a padlóra hullottak, mint valami nagy, nyálkás palacsinták. A szappanpehely hó csúszós habbá lényegült. Mindenki sikítani kezdett, a lányokon elkenődött a szemfesték, és végigfolyt a nyakukon az olvadt hajzselé. Cafattá ázott szoknyáikban botorkálva az ajtót keresték. A Little Missek és a Southern Bellek közötti különbség szó szerint elmosódott. Pasztellszínű ázott patkányokat láttam mindenhol. Amikor az ajtóhoz értünk, hatalmas csattanást hallottam. A színpadon összedőlt a díszletnek használt óriási, csillogó hópehely. Emily megingott. Még mindig az alattvalóinak integetett, de elveszítette az egyensúlyát, és a tornaterem padlójára zuhant. A barack és ezüst tafota muffin a szemem láttára esett össze. Cross edző rémülten rohant oda hozzá. Nem éreztem sajnálatot iránta, de azokat sajnáltam, akiket holnap majd előszednek e miatt a rémálom miatt. A diáktanácsot az ingatag díszletért, Dickey Wixet, mert kihasználta egy kövér, bugyit villantó tinédzser hajrálány szerencsétlenségét, és Red Sweetet az amatőr, potenciálisan életveszélyes technikáért. Később találkozunk, hugi. Jó buli volt! Kitessékeltem Lénát az ajtón. – Indulás! Jéghideg volt a bőre, alig tudtam hozzáérni. Mire az autóhoz értünk, Boo Radley már a nyomunkban loholt. Maconnek felesleges volt aggódnia. Még fél kilenc sem volt.

Macon majd felrobbant a dühtől, de talán csak aggódott. Nem tudtam biztosan, melyikről lehet szó, mert akárhányszor el akarta kapni a pillantásomat, én félrenéztem. Boo sem mert a szeme elé kerülni. Lena lába előtt hevert, és a farkával dobolt a padlón. A ház már nem emlékeztetett bálteremre. Fogadni mernék, hogy Macon egyetlen ezüst hópelyhet sem enged be Ravenwoodba többé. Most minden fekete volt. Minden. A padló, a bútorok, a szőnyegek, a függönyök, a mennyezet. Csak a kandalló tüze világította meg a szobát. Talán a ház Macon hangulatától függően változott. Most nagyon, de nagyon sötét dolgokra

gondolhatott. – Konyha! – Egy csésze forró kakaó jelent meg Macon kezében. Lénának nyújtotta, aki egy szúrós gyapjútakaróba csavarva ült a tűz előtt. Mindkét kezével megfogta a csészét, vizes haját a füle mögé dugta, és a meleg felé fordult. Macon fel és alá járkált előtte. – Abban a percben haza kellett volna jönnöd, amikor megláttad, Lena. – Kicsit elfoglalt voltam. Próbáltam megszabadulni a szappanhabtól, és mindenki rajtam röhögött. – Nos, ezentúl temérdek időd lesz. A születésnapodig szobafogságra ítéllek, a saját érdekedben. – Itt nyilvánvalóan nem a saját érdekem a fő szempont. – Lena folyamatosan reszketett, de szerintem már nem a hidegtől. Macon rám meredt, a tekintete hideg volt és sötét. Most már biztos voltam benne, hogy dühös volt. – Haza kellett volna hoznod. – Nem tudtam, mit csináljak, uram. Nem hittem volna, hogy Ridley lerombolja a tornacsarnokot. És Lena még sohasem volt táncolni. – Még ki sem mondtam, máris tudtam, hogy hülyeséget beszélek. Macon visszanézett rám, és a whiskyjét forgatta a poharában. – Fontosnak találom megjegyezni, hogy most sem táncoltatok. Egyetlen táncot sem. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Lena, és letette a csészéjét. – Nem érdekes. – Macon folytatta a járkálást. – Számomra érdekes. Macon vállat vont. – Boo. Ő az én szemem és fülem. – Micsoda? – Látom, amit lát. Látja, amit látok. Igéző kutya. – Macon bácsi! Te kémkedsz utánam? – Nem utánad, csak úgy általában. Szerinted hogyan élhetnék másképpen a város remetéjeként? Nem sokra mennék az ember legjobb barátja nélkül. Boo mindent lát, tehát én is mindent látok. – Boora néztem. Láttam a szemeit, azokat az emberi szemeket. Tudhattam volna. Talán tudtam is. Macon szemei voltak. Valamit rágott. Egy gombóc volt a szájában. Lehajoltam, hogy elvegyem tőle. Egy gyűrött, nyálas polaroid kép volt. Elhozta az iskolából. A mi képünk a bálról. Ott álltam rajta Lénával, a műhóesés alatt. Emily tévedett. Lena fajtája is feltűnt a képeken. Csak éppen áttetszően csillámlott, mintha deréktól lefelé kísértetszerű jelenéssé kezdene átalakulni. Már akkor olvadt, amikor a hó még hozzá sem ért. Megsimogattam Boot, és zsebre vágtam a fotót. Semmi szükség nem volt arra, hogy Lena meglássa. Legalábbis egyelőre nem. Két hónap van a születésnapjáig. A kép nélkül is tudtam, hogy fogy az időnk.

DEC. 16. A szentek bevonulása ena már a verandán várt, amikor megálltunk a ház előtt. LRa gaszkodtam hozzá, hogy én vezessek, mert Link mindenképpen velünk akart jönni, de élve sohasem ülne be a hullaszállítóba. Azt meg nem akartam, hogy Lena az elágazásig gyalogoljon. Egyáltalán nem akartam, hogy eljöjjön, de hajthatatlan volt. Úgy tűnt, készen áll a háborúra. Fekete

garbót, fekete farmert és prémes kapucnis mellényt viselt. Kész volt a kivégzőosztag elé állni, pedig tisztában volt azzal, hogy ez mivel jár. Három nap telt el a bál óta, és az AAFL nem vesztegette az idejét. A Jackson Fegyelmi Bizottságának ma délutáni ülése nem sokban különbözik majd a boszorkányüldözésektől. Nem kell Igézőnek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön. Emily gipszben sántikált, és az egész város a téli bálon történtekről pletykált. Mrs. Lincoln végre megkapott minden támogatást, amire szüksége volt. Több tanú is akadt. Ha megfelelő módon forgatják ki azt, hogy a tanúk mit láttak, hallottak, vagy mire emlékeznek, nem lesz nehéz dolguk a következtetéssel: Lena Duchannes a felelős. Hiszen minden rendben volt, amíg ide nem költözött. Link kiugrott az autóból, és kinyitotta az ajtót Lénának. Annyira bántotta a lelkiismeret, hogy majdnem elhányta magát. – Hé, Lena, mizu? – Minden oké. Hazudsz. Nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát. Nem az ő hibája. Link megköszörülte a torkát. – Nagyon, de nagyon sajnálom. Egész hétvégén ordítottam az anyámmal. Mindig őrült volt, de most teljesen megveszett. – Nem a te hibád, de értékelem, hogy megpróbáltál beszélni vele. – Talán jobb belátásra tért volna, ha az AAFL nyanyák nem rinyálják tele a fejét. Mrs. Snow és Mrs. Asher legalább százszor telefonált az elmúlt két napban. Elhajtottunk a Stop & Lop mellett. Hájas sem ült ott. Az utak elhagyatottak voltak, mintha egy kísértetvárosban autóztunk volna. A Fegyelmi Bizottság ülése pontban ötkor kezdődik, időben voltunk. A tárgyalást a tornacsarnokban tartják, mert csak oda fér be az a rengeteg ember, akit elvárnak. Újabb adalék Gatlinről: minden mindenkinek a szívügye. Itt nincs zárt ajtók mögötti tárgyalás. Az üres utcakép sejtette, hogy az egész városrészt vesz a látványosságon. – Nem értem, hogyan sikerült anyádnak ezt ilyen gyorsan összehozni. Önmagát is felülmúlta. – Úgy hallottam, Asher doktor is hadba állt. Együtt vadászik Harper igazgatóval meg az iskolaszék nagykutyáival. – Asher doktor Emily édesapja, a város egyetlen orvosa volt. – Frankó. – Fiúk, ugye tisztában vagytok azzal, hogy engem valószínűleg eltanácsolnak majd? Fogadjunk, hogy a döntés már meg is született. Az ülés csak a show része. Link nem vágta. – Nem rúghatnak ki anélkül, hogy meghallgatnának. Te nem csináltál semmit. – Az nem számít. Ezeket a dolgokat előre, zárt ajtók mögött döntik el. Teljesen mindegy, hogy mit mondok. Igaza volt, mindketten tisztában voltunk ezzel. így aztán egy szót sem szóltam. A számhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam. Azt kívántam, bárcsak nekem kellene az iskolaszék elé állnom, nem Lénának. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy engem be sem rendeltek. Mindegy, hogy mit teszek, mindegy, hogy mit mondok, egy vagyok közülük. Lena viszont nem, és nem is lesz. Ez dühített a legjobban. Még inkább gyűlöltem őket, mert valahol legbelül akkor is maguk között akartak tudni, ha az öreg Ravenwood unokahúgával jártam, ha megsértettem Mrs. Lincolnt, és ha nem hívtak meg Savannah Snow bulijára. Egy vagyok közülük. Hozzájuk tartozom, és ezen semmi és senki nem változtathat. Ha ennek a fordítottja lenne igaz, és ők tartoznának hozzám, akkor Lena nem csak előttük állna vádlottként. Előttem is. Majdnem belehaltam ebbe a felismerésbe. Lena a tizenhatodik születésnapján megy majd át a Kiválasztáson, de engem már a születésemkor kiválasztottak. Pont annyi beleszólási lehetőségem volt a sorsom alakulásába, mint neki. Semmi. És ezzel talán mindannyian így voltunk.

Behúztam a parkolóba. Tele volt. A főbejáratnál már nagy tömeg gyülekezett bebocsátásra várva. Nem láttam ennyi embert egy helyen az Istenek és tábornokok premierje óta, ami valószínűleg a leghosszabb és legunalmasabb polgárháborús mozifilm a világtörténelemben, de a rokonság fele statisztált benne, mert volt megfelelő egyenruhája. Link lebukott a hátsó ülésen. – Én itt kicsusszannék. Bent találkozunk! – Kinyitotta az ajtót, és eltűnt a kocsik között. – Sok szerencsét! Lena keze reszketett az ölében. Annyira fájt, hogy ilyen idegesnek látom! – Nem kell bemenned. Szépen megfordulunk, és hazaviszlek. – Nem. Bemegyek. – Miért akarod kitenni magad ennek? Te is megmondtad: ez csak show. – Nem fogom hagyni, hogy azt higgyék, félek tőlük. Az előző iskolámat otthagytam, de ez alkalommal nem fogok megfutamodni. – Mély lélegzetet vett. – Ez nem megfutamodás. – Nekem igen. – A nagybátyád eljön? – Nem jöhet. – És mi a fenéért nem? – Lena egyedül maradt, hiába álltam mellette. – Túl korán van. El sem mondtam neki. – Túl korán? És akkor mi van? Bezárkózott a kriptájába, vagy mi? – Leginkább a vagy mi. Nem a legjobb időzítés, hogy erről beszéljünk. Néhány perc múlva Lena besétál az arénába. Az épület felé indultunk. Elkezdett esni. Lenára néztem. Hidd el, mindent megpróbálok! Ha nem uralkodom magamon, tornádó lesz. Az emberek bámultak, mutogattak ránk. Nem lepett meg. Ennyit a jó modorról. Körülnéztem. Boo Radley-t kerestem, de ma este nem mutatkozott. Az oldalsó kapun, a vendégbejárón – minő egybeesés – léptünk be a tornacsarnokba. Link ötlete volt, és mint kiderült, jók voltak a megérzései. Mert abban a pillanatban, amikor megérkeztünk, világossá vált, hogy odakint az emberek nem bebocsátásra várnak, hanem onnan fogják hallgatni az ülést. Bent ugyanis telt ház volt. A díszlet szánalmas utánzata volt a tévésorozatokban látható bírósági tárgyalásoknak. Egy nagy, összecsukható műanyag asztal állt a csarnok elejében, és néhány tanár – Mr. Lee természetesen, a piros csokornyakkendőjével és őskori előítéleteivel –, Harper igazgató meg az iskolaszék néhány tagja ült mögötte. Öregek és bosszúsak voltak, valószínűleg szívesebben ültek volna otthon egy vallásos vagy tévéshoppingos csatorna előtt. A lelátón megjelent a Gatlini elit. Mrs. Lincoln és az AAFL lincselői foglalták el az első három sort, a Konföderáció Nővérei, az Első Metodista Kórus és a Történelmi Társaság tagjai meg a többit. Mögöttük ültek a Jackson Őrangyalai – azok a lányok, akik szerettek volna olyanok lenni, mint Emily és Savannah, meg azok a fiúk, akik szerettek volna Emily és Savannah bugyijába benyúlni – frissen nyomott Őrangyal feliratos pólóban. A póló elejére egy Emilyre gyanúsan emlékeztető, kitárt szárnyú angyal képét nyomták, aki a Jackson Vadmacskák mezét viselte. A hátán pedig két hófehér szárny volt, ami mintha viselője hátából nőtt volna ki, és az Őrangyalok csatakiáltása: „Figyelünk!" Emily Mrs. Asher mellett ült, súlyos gipszét egy narancssárga, az ebédlőből átcipelt széken pihentetve. Mrs. Lincoln szeme összeszűkült, amikor meglátott bennünket, Mrs. Asher pedig védelmezően magához ölelte Emilyt, nehogy egyikünk odarohanjon, és egy bottal agyonverje szegény lányt, mint egy védtelen fókabébit. Láttam, hogy Emily előhúzza a mobilját a retiküljéből,

és sms-t írt. Az ujjai szinte repkedtek a billentyűzeten. A tornacsarnok lett négy megye pletykafészkeinek epicentruma. Amma néhány sorral mögöttük ült, és a nyakában lógó amulettet babrálta. Reméltem, ettől kinőnek Mrs. Lincoln ördögszarvai, mert eddig sikerült rejtegetnie őket. Természetesen apám nem jött el, de a Nővérek ott ültek Thelma mellett, Ammával egy sorban, a folyosó másik oldalán. Rosszabbul álltak a dolgok, mint gondoltam. A Nővérek ugyanis nem hagyták el a házukat ilyen késő délután 1980 óta, amikor is Grace néni túl sok chilis babot evett, és azt hitte, hogy az infarktus kerülgeti. Mercy néni elkapta a pillantásomat, és intett a zsebkendőjével. Elkísértem Lénát az asztal előtt álló magányos székhez, nyilván ezt szánták neki. Pontosan középen volt, a kivégzőosztag előtt. Minden oké lesz. Ígéred? Odakintről meghallottam az eső kopogó hangját. Ígérem, hogy mindez nem számít. ígérem, hogy úgy tekintek ezekre az emberekre, mint komplett idiótákra. ígérem, hogy nem mondhatnak olyasmit, ami megváltoztatná az érzelmeimet irántad. Tehát nem tudod megígérni. Az eső vad ritmusban kopogott a tetőn. Nem jó jel. Egy kabalát nyomtam Lena kezébe. Azt a kis ezüstgombot a mellényéről, amit a Roncs kárpitjában találtam azon az esős éjszakán, amikor majdnem elütöttem. Apró kacat volt, de mindenhová magammal hordtam a farmerem zsebében. Nézd, itt egy kis szerencsehozó amulett. Nekem legalábbis szerencsét hozott. Láttam rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy kiboruljon. Szó nélkül lecsatolta a láncát, és felfűzte a gombot a saját kacatjai közé. Köszi. Elmosolyodott volna, de most képtelen volt rá. Felmásztam a lépcsőn Amma és a Nővérek mellé. Grace néni a botjára támaszkodva felállt. – Ethan, ide! Foglaltunk neked helyet, kedveském! – Üljél már le, Grace Statham! – sziszegett egy kék hajú nő a Nővérek mögötti sorból. Prue néni megfordult. – Törődj a magad dolgával, Sadie Honeycutt, vagy teszek róla, hogy mással se törődhess a jövőben! Grace néni Mrs. Honeycutt felé fordult, és rámosolygott. – Na, ülj ide, Ethan! Bepasszíroztam magam Mercy néni és Grace néni közé. – Hogy vagy, cukorbogár? – mosolygott Thelma, és belecsípett a karomba. Odakint megdördült az ég, a fények egy pillanatra elaludtak a csarnokban. Néhány öregasszony levegőért kapkodott. Egy idegesnek tűnő ürge a nagy, összecsukható asztalnál megköszörülte a torkát. – Csak egy kis áramkimaradás. Kérem, mindenki foglaljon helyet! Elkezdenénk. A nevem Bertrand Hollingsworth, én vagyok az iskolaszék elnöke. Ezt az ülést azért hívtuk össze, hogy megtárgyaljunk egy petíciót, amely a Jackson Középiskola egyik diákjának, Lena Duchannes-nek az eltanácsolását követeli a tanintézményből. Igaz? Harper igazgató, a vád képviselője, vagyis Mrs. Lincoln fogadott hóhéra fel sem állt, amikor Mr. Hollingsworthnek válaszolt. – Igen, uram. A petícióval néhány aggódó szülő fordult hozzám. Több mint kétszáz tiszteletre méltó gatlini szülő és polgár, valamint több tanuló is aláírta. – Hát, persze. Várható volt. – És mi lenne az eltanácsolás indoka? Mr. Harper a sárga jegyzetfüzetében lapozgatott. – Testi sértés. Az iskola tulajdonának rongálása. Ráadásul Duchannes kisasszony már próbaidőn volt. Testi sértés? Nem bántottam senkit! Csak vádaskodnak. Nincs semmire bizonyítékuk. Talpra ugrottam, mielőtt befejezte volna. – Ez egyszerűen nem igaz! Egy másik hangyás pasas felemelte a hangját, hogy túlkiabálja az esőt, meg azt a harminc

vénasszonyt, aki a rossz modoromról suttogott. – Fiatalember! Azonnal üljön le! Nem kapott szót. Mr. Hollingsworth nem zavartatta magát, rendületlenül folytatta. – Vannak-e tanúk, akik alá tudják támasztani a vádakat? – Nem kevesen próbáltak rájönni, hogy vajon jól értelmezik-e az alátámasztás szót. Harper igazgató idétlenül köszörülte a torkát. – Természetesen. És hozzájutottunk olyan információhoz is, amely szerint Duchannes kisasszonnyal az előző iskolájában is hasonló gondok voltak. Mi a fenéről beszél? Honnan tudják, mi történt az előző iskolámban? Nem tudom. Miért, mi történt az előző iskoládban? Semmi. Egy nő az iskolaszékből az előtte levő papírokat lapozgatta. – Először is szeretnénk meghallgatni a Jackson szülői munkaközösségének elnökét, Mrs. Lincolnt. Link anyja színpadiasan felállt, és a Gatlini esküdtszék elé sétált. Nyilván ő is lelkes rajongója volt a bíróságon játszódó sorozatoknak. – Jó estét, hölgyeim és uraim! – Mrs. Lincoln, elmondaná, mit tud az ügyről? Ön volt az egyik szülő, aki a petíciót kezdeményezte. – Természetesen. Ravenwood kisasszony, vagyis Duchannes kisasszony néhány hónapja költözött ide, és azóta folyamatosan problémák adódnak a Jacksonban. Először az angolterem ablakát törte – Majdnem darabokra tépte a kicsikémet! – kiáltott közbe Mrs. Snow. – Majdnem súlyosan megsebesített néhány diákot, és az üvegcserepek több gyereket megvágtak. – Csak Lena sérült meg, és különben is, baleset volt! – kiáltotta Link valahonnan hátulról. – Wesley Jefferson Lincoln, most fogod magad, és hazamész, ha jót akarsz! – sziszegte Mrs. Lincoln. Link anyja összeszedte magát, lesimította a szoknyáját, és újra a Fegyelmi Bizottság felé fordult. – Duchannes kisasszony bájai elbűvölik a gyengébb nemet – mosolygott Mrs. Lincoln. – Tehát, mint mondtam, betörte az angolterem ablakát, ami annyira megrémítette a diákokat, hogy néhány civilizált gondolkodású fiatal hölgy a kötelességének érezte, hogy létrehozza a Jackson Őrangyalai nevű szervezetet, amelynek egyeden célja, hogy a középiskola diákjainak testi épségét megóvja. Egyfajta polgárőrségként működik. A Bukott Angyalok egyszerre bólogattak a helyükön, mintha dróton rángatták volna őket. Tényleg dróton rángatták őket. Mr. Hollingsworth a noteszébe jegyzetelt. – Ez volt az egyetlen incidens, amelyben Duchannes kisasszony érintett volt? Mrs. Lincoln megdöbbent. – Ó, dehogyis! A téli bálon beindította a tűzriasztót, tönkretette a bált és négyezer dollárnyi elektromos felszerelést. És ha mindez nem lenne elég, lelökte Asher kisasszonyt a színpadról, aki a lábát törte, és aki, ahogyan tudom, még hónapokig rehabilitációra szorul. Lena maga elé meredt, nem nézett senkire.

– Köszönjük, Mrs. Lincoln. – Link anyja Lenára mosolygott. Nem igazi mosoly volt, még csak nem is gunyoros. Most-tönkreteszlek-és-nagyon-élvezem mosoly volt. Mrs. Lincoln a helyére ment. Félúton megállt, és ismét Lenára nézett. – Ó, majd elfelejtettem! Van még valami. – Előhúzott egy papírhalmot a táskájából. – Kaptam jelentéseket Duchannes kisasszony

előző iskolájából, Virginiából. Bár az nem is iskola volt, inkább intézetnek hívnám. Nem intézet volt. Magániskola. – Ahogy Harper igazgató úr is említette, ez nem az első alkalom, hogy Duchannes kisasszony erőszakos cselekedetre ragadtatja magát. Lena hangja szinte hisztérikusan csengett a fejemben. Próbáltam lenyugtatni. Ne aggódj! Én viszont aggódtam. Mrs. Lincoln nem állna ide ezekkel a vádakkal, ha nem tudná bizonyítani őket. – Duchannes kisasszony nagyon, nagyon problémás fiatal hölgy. Orvosilag igazoltan elmebeteg. Hadd nézzem csak... – Mrs. Lincoln végigfuttatta az ujját a lapon, mintha keresne valamit. Igazán kíváncsi lettem Mrs. Lincoln diagnózisára. Mi a neve annak a betegségnek, ami abból áll, hogy valaki más? – Igen, itt van. Úgy tűnik, hogy Duchannes kisasszony mániás depresszióban szenved. Asher doktor úr szerint ez egy igen komoly mentális probléma. A páciensek gyakran erőszakosak, a magatartásuk kiszámíthatatlan. Ráadásul öröklődő betegség, az anyja is ebben szenvedett. Ezt nem hiszem el. Az eső kalapácsként verte a tetőt. A feltámadó szél dühösen fordult a tornacsarnok ajtaja ellen. – Tizennégy évvel ezelőtt Duchannes kisasszony édesanyja meggyilkolta a férjét. – Az egész csarnok felhördült. Ennyi. Kész. Vége. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. – Hölgyeim és uraim, kérem önöket... – próbálta lenyugtatni a tömeget Harper igazgató. De a helyzet olyan volt, mint mikor valaki gyufát gyújt a kiszáradt bozótban. Ami egyszer lángra kap, azt már nem lehet megfékezni.

Tíz percbe is beletelt, hogy a csarnokban helyreálljon a rend, de Lena kezdett szétesni. Éreztem, milyen gyorsan ver a szíve, mintha csak az enyém lett volna, és gombóc volt a torkában a visszanyelt könnyektől. Bár a kinti eső azt mutatta, nagyon nehezére esik visszanyelnie őket. Én azon csodálkoztam, hogyhogy nem hagyott még ott csapot-papot? Vagy túl bátor volt, vagy túlságosan is le volt sújtva ahhoz, hogy megmozduljon. Biztos voltam benne, hogy Mrs. Lincoln hazudik. Pont annyira volt Lena korábban intézetben, mint amennyire az Őrangyalok a diákok testi épségéért aggódtak. Abban viszont nem lehettem biztos, hogy egyetlen szava sem igaz. Nem tudhattam, hogy Lena anyja vajon tényleg nem ölte-e meg a férjét. Azt viszont nagyon is jól tudtam, hogy én legszívesebben megölném Mrs. Lincolnt. Egész életemben ismertem Link anyját, de már nem tudtam úgy gondolni rá, mint korábban. Már nem az a nő volt, aki kitépte a kábeldobozt a falból, és órákon keresztül műsorozott nekünk az önmegtartóztatás erényéről. És már nem egy bosszantó, de önmagában ártalmatlan ügy mellett tört lándzsát. Bosszúhadjárata személyesnek tűnt. Csak éppen arra nem tudtam rájönni, hogy miért gyűlöli ennyire Lenát. Mr. Hollingsworth ismét megpróbált rendet teremteni. – Kérem! Kérem, nyugodjanak meg! Mrs. Lincoln, köszönjük, hogy időt szakított a meghallgatásra.

Szeretném magam is átolvasni a dokumentációt. Felálltam. – Ez az egész nevetséges! Miért nem vetjük Lenát mindjárt máglyára, hogy lássuk, vajon meggyullad-e? Mr. Hollingsworth megpróbálta uralni a helyzetet, de a műsor egyre jobban hasonlított a Jerry Springer Showhoz. – Mr. Wate, üljön le, különben meg kell kérnem, hogy hagyja el a helyiséget! Itt nem lesz több bekiabálás! Átnéztem az iratokat és a tanúk írásos vallomásait. Szerintem az ügy nagyon egyszerű, és csak egyeden dolgot tehetünk. A tornacsarnok hátsó ajtaja nagy dörrenéssel kivágódott. Szél, és természetesen eső zúdult be rajta. Meg valami más. Macon Ravenwood sétált be fesztelenül a terembe, fekete kasmír kabátban és elegáns, csíkos, szürke öltönyben, a karján Marian Ashcrofttal. Marian kicsi, kockás esernyője nem nyújtott túl sok védelmet az eső elől. Maconnél nem volt ugyan esernyő, a ruhája mégis csontszáraz volt. Boo kocogott mögöttük, fekete szőre nedvesen állt fel a hátán, amitől inkább nézett ki farkasnak, mint kutyának. Lena megfordult a narancssárga műanyag széken, és egy pillanatig olyan védtelennek tűnt, mint amilyennek érezte magát. Láttam a megkönnyebbülést a szemében, és láttam rajta, milyen nehezen türtőzteti magát, hogy a székében maradjon. Szíve szerint zokogva omlott volna nagybátyja karjaiba. Macon rávillantotta a szemét, mire Lena ülve maradt. Macon a széksorok között elindult az iskolaszék felé. – Sajnálom, hogy elkéstünk. Ma este nagyon változékony az idő. Nem akartuk félbeszakítani. Éppen valami ésszerű dolgot akartak cselekedni, ha jól értettem. Mr. Hollingsworth összezavarodott. A teremben mindenki összezavarodott. Soha senki nem látta még Macon Ravenwoodot személyesen. – Elnézést, uram, nem tudom, kicsoda ön, de éppen egy eljárás közepén tartunk. És nem hozhatja be ide azt a... kutyát. Az iskola területére csak munkakutyák léphetnek be. – Tökéletesen megértem. Azonban Boo Radley a vakvezető kutyám. – Nem bírtam megállni, elvigyorodtam. Végül is, igaz volt. Boo megrázta hatalmas testét, átázott szőréből vizet spriccelve mindenkire, aki a padsor szélén ült. – De Mr... – Ravenwood. Macon Ravenwood. A lelátón szinte egyszerre hördült fel mindenki. A nézők izgatottan suttogtak sorról sorra. Az egész város erre a pillanatra várt már a születésem előtt is. Érezhető volt az energiaáramlás a teremben, Macon puszta látványa megtette a magáét. Gatlin imádta, perverzen imádta a szenzációt. – Gatlin polgárai, hölgyeim és uraim, milyen csodálatos, hogy végre megismerhetem önöket! Kedves barátomat, a gyönyörű dr. Ashcroftot, gondolom, mindannyian ismerik. Nagylelkűen felajánlotta, hogy idekísér ma este, hiszen én még bizonytalanul közlekedek a városban. Marian intett. – Még egyszer elnézést kérek, hogy elkéstünk, kérem, folytassák! Biztos vagyok benne, hogy éppen azt akarták közölni, hogy az unokahúgom ellen felhozott vádak teljességgel alaptalanok, és arra kérik ezeket a kedves gyerekeket, hogy menjenek haza, és feküdjenek le, mert holnap korán kezdődik az iskola. Egy pillanatra úgy tűnt, Mr. Hollingsworth azonnal eleget tesz Macon kérésének. Fel is vetődött bennem, hogy vajon Macon is rendelkezik-e Ridley képességével, a Meggyőzés Erejével. Egy méhkas-frizurát viselő nő súgott valamit Mr. Hollingsworthnek, akinek hirtelen eszébe jutott, miért is gyűltünk össze ma este. – Nem, uram, egyáltalán nem ezt akartuk közölni, éppen ellenkezőleg. Az unokahúga ellen felhozott vádak elég komolyak. Az eseményekről több szemtanú is beszámolt. Az írásos vallomások és a benyújtott dokumentumok alapján nem maradt más választásunk, mint hogy a kisasszonyt eltanácsoljuk az iskolából. Macon ekkor Emily, Savannah, Charlotte és Eden felé intett. – És ezek lennének a tanúk? Egy csapatnyi túlzottan élénk képzelőerővel megáldott kislány, akiknek túl savanyú a szőlő?

Mrs. Snow felugrott. – Azt merészeli feltételezni, hogy a lányom hazudik? Macon felöltötte filmsztároktól ellesett mosolyát. – Nem, kedvesem. Én nem feltételezem, hogy a lánya hazudik. Én állítom, hogy a lánya hazudik. Gondolom, érzi a kettő közötti különbséget. – Hogy merészeli?! – Link anyja úgy fújt, mint egy vadmacska. – Egyáltalán nincs joga itt lenni, és akadályozni az igazságszolgáltatást! Marian is mosolygott, és előrelépett. – Egy nagy ember egyszer azt mondta: „Bárhol légyen igazságtalanság, az mindenhol fenyegeti az igazságot." Én ebben a teremben nem találom az igazságot, Mrs. Lincoln. – Ne jöjjön nekem ezzel a harvardi dumával! Marian becsukta az ernyőjét. – Nem hinném, hogy Martin Luther King Jr. a Harvardra járt volna. Mr. Hollingsworth fölényesen magához ragadta a szót. – A tény attól még tény marad. Több tanú is van rá, hogy Duchannes kisasszony beindította a füstjelzőt, ami több ezer dollárnyi kárt okozott a Jackson Középiskolának, és lelökte Asher kisasszonyt a színpadról, minek következtében Asher kisasszony sérülést szenvedett. Ezen az alapon jogunk van őt eltanácsolni a tanintézményből. Marian hangosat sóhajtott. – „A bolondokat nehéz megszabadítani a láncaiktól, amelyeket tisztelnek." – Egyenesen Mrs. Lincolnra nézett. – Voltaire. Szintén nem járt a Harvardra. Macon megőrizte a nyugalmát, amivel mindenkit felbosszantott. – Mister...? – Hollingsworth. – Mr. Hollingsworth, szégyenteljes dolog lenne, ha az eljárást hasonló stílusban folytatná. Ugyanis a törvények szerint minden kiskorúnak joga van az iskoláztatásra Dél-Karolinában. Ne feledkezzenek meg a tankötelezettségről! Nem csaphatnak ki egy ártatlan diákot alapos indok nélkül. Azok az idők véget értek. Még itt. Délen is. – Mint azt már említettem, Mr. Ravenwood, minden jogunk megvan arra, hogy kicsapjuk az unokahúgát. Bizonyítékaink vannak. Mrs. Lincoln felugrott. – Nem jelenhet meg itt, csak úgy a semmiből, és nem avatkozhat bele a város ügyeibe! Évek óta el sem hagyta a házát! Miből gondolja, hogy joga van beleszólni abba, hogy mi történik a városban, hogy mi történik a gyerekeinkkel? – Azokra a... nézzük, mibe is... unikornis jelmezbe öltözött marionett bábukra gondol? Sajnos, rövidlátó vagyok. – Macon az Őrangyalokra mutatott. – Angyalok, Mr. Ravenwood, nem unikornisok. Nem mintha elvárnám öntől, hogy felismerje Isten hírhozóit, mivel még egyszer sem láttam a templomban. – Az vesse rám az első követ, aki maga bűntelen, Mrs. Lincoln. – Macon elhallgatott, mint aki azt feltételezi, hogy Mrs. Lincolnnak szüksége lehet néhány másodpercre, hogy megeméssze a hallottakat. – Ami pedig az állításait illeti, Mrs. Lincoln, valóban sok időt töltök a házamban, ami nincs ellenemre. Varázslatos hely, igazán. De talán tényleg több időt kellene a városban, maguk között töltenem. Kell valaki, aki – és erre nem tudok választékosabb szót – felrázza kissé a dolgokat. Mrs. Lincoln komolyan megijedt, és az AAFL tagok is fészkelődni kezdtek erre a gondolatra. – Ha Lena nem mehet vissza az iskolába, magántanuló lesz. De akkor meghívom magunkhoz az unokatestvéreit is, hiszen nem szeretném, hogy Lénának teljesen nélkülöznie kelljen a korabeliek társaságát. Van néhány nagyon rokonszenves unokatestvére. Azt hiszem, egyikükkel találkozhattak is azon a kis téli maszkabálon.

– Nem maszkabál volt... – Jaj, elnézést kérek! Azt hittem a ruhákra, hogy jelmezek. A rikító színek tévesztettek meg. Mrs. Lincoln elvörösödött. Ez a nő már nemcsak könyveket akar betiltani. Ezzel a nővel nem lehet ujjat húzni. Aggódtam Maconért. Mindannyiunkért aggódtam. – Legyünk őszinték, Mr. Ravenwood! Magának semmi keresnivalója ebben a városban. Maga nem tartozik ide, és az unokahúga sem. Úgy gondolom, nincs abban a helyzetben, hogy követelésekkel álljon elő. Macon arckifejezése egy árnyalatnyit megváltozott. Megforgatta az ujján a gyűrűt. – Mrs. Lincoln, értékelem az őszinteségét, és igyekszem viszonozni. Nagy hibát követne el ön is és a város is, ha továbbra is forszíroznák ezt az ügyet. Tudják, hogy módos ember vagyok. Ha az unokahúgom nem térhet vissza a Stonewall Jackson Középiskolába, lehet, hogy befektetem a pénzemet. Ki tudja, lehet, hogy idehozok egy Wal-Martot. – Többen is felhördültek. – Fenyeget? – Ugyan, dehogy! Micsoda véletlen, hogy az a telek, amelyre a Southern Comfort Hotel épült, az én birtokomban van! Ha bezáratnám, nagy csapás lenne az ön családja számára, Mrs. Snow. A férjének több mérföldet kellene vezetnie, hogy egy olyan szállodát találjon, ahová elviheti a szeretőit. Majdnem minden nap elkésne a vacsoráról. Képzelje csak el! Mr. Snow céklavörös lett, és megbújt a focicsapat mögött. De Macon még nem fejezte be. Sőt! – Mr. Hollingsworth, maga is nagyon ismerős... az ön mellett ülő vonzó, konföderációs virágszál szintúgy. – Macon a Hollingsworth mellett ülő, és az iskolaszék egyik képviselőjeként jelen levő nőre mutatott. – Hol is láttam önöket így együtt? Hol is? Mr. Hollingsworth kibillent az egyensúlyából. – De uram, én házasember vagyok! De Macon már a Mr. Hollingsworth másik oldalán ülő, kopaszodó férfit vette célba. – Mr. Ebitt, jó estét! Mi lenne magával, ha visszavenném a telket a Kóbor Kutyától? Hol iddogálna esténként, amikor a felesége azt hiszi, hogy Bibliaolvasáson van? – Wilson, hogy tehetted ezt? Alibiként használod az Úr nevét? A pokol tüzében fogsz égni mindörökké! – Mrs. Ebitt felkapta a retiküljét, és előrenyomakodott a sorok között. – Rosalie, hazudik! – Tényleg? – mosolygott Macon. – El sem tudom képzelni, mi mindent mesélhetne Boo, ha beszélni tudna. Tudják, állandóan a várost járja, és lefogadom, látott már egyet s mást. – Felnevettem. Boo a füleit hegyezte, amikor meghallotta a nevét. Jó néhányan mocorogni kezdtek a székeiken, mintha megrémítette volna őket az a lehetőség, hogy a kutya megszólal. Halloween éjszakája után ezen sem csodálkoztam volna, és Macon hírnevét ismerve, szerintem a városban senki sem lepődött volna meg. – Mindenki tanúja lehetett annak, hogy a városban több ember is akad, aki nem őszinte. Beláthatják, hogy jogosan kezdtem aggódni, amikor meghallottam, hogy mindössze négy tinédzser lány vallomására alapozzák a családtagom ellen felhozott vádakat. Nem gondolják, hogy az szolgálná mindenki érdekét, ha ejtenénk az ügyet? Nem ezt tenné minden úriember? Mr. Hollingsworth kis híján elájult, a mellette ülő nő pedig nyilván azért imádkozott, hogy bárcsak elnyelné a föld. Mr. Ebitt, akinek nevét ma este Macon említette meg először, már elment a felesége után. A bizottság többi tagja halálra váltan várta, hogy Macon Ravenwood vagy a kutyája kiteregesse a szennyesüket az egész város előtt. – Úgy gondolom, igaza van, Mr. Ravenwood. Talán nyomozást kellene indítanunk, hogy kiderítsük, mi történt valójában. Elképzelhető, hogy vannak ellentmondások az ügyben. – Bölcs döntés, Mr. Hollingsworth. Nagyon bölcs döntés. – Macon odasétált a kis asztalhoz, ahol Lena ült, és a karját nyújtotta neki. –

Induljunk, Lena! Késő van. Holnap iskola. – Lena felállt, egyenesebben, mint valaha. Az eső halk szemerkéléssé szelídült. Marian kendőt kötött, és mind a hárman elindultak a sorok között, Booval a nyomukban. Senkire sem néztek. Mrs. Lincoln felpattant. – Az anyja egy gyilkos! – mutatott Lenára. Macon megpördült, és a nő szemébe nézett. Volt valami az arckifejezésében – ugyanaz, mint amit akkor láttam, amikor Genevieve medálját megmutattam neki. Boo fenyegetően felmordult. – Vigyázzon a szájára, Martha! Nem tudhatja, mikor és hol találkozunk legközelebb! – De én tudom, Macon – mosolygott Link anyja, ám ez a mosoly sem igazi mosoly volt. Én nem tudom, mi játszódott le közöttük, de mérget vettem volna rá, hogy Macon nem Mrs. Lincolnnal csatázik. Marian kinyitotta az ernyőjét, pedig még nem is értek ki. Diplomatikusan a tömegre mosolygott. – Remélem, hogy mindannyian megtisztelnek majd látogatásukkal a könyvtárban. Minden hétköznap hatig nyitva tartunk. Bólintott egyet, csak úgy magában. – „Mi lenne velünk könyvtárak nélkül? Elveszne a múltunk és a jövőnk is." Kérdezzék csak meg Ray Bradburyt! Vagy menjenek el Charlotte-ba, és olvassák el a könyvtár falán ezt az idézetet! – Macon belekarolt Marianba, de a könyvtáros még nem fejezte be. – Bradbury sem járt a Harvardra. Sőt, még csak főiskolára sem, Mrs. Lincoln. Azzal kivonultak.

DEC. 19. Fehér karácsony Fegyelmi Bizottság ülése után mindenki biztos volt abban, hogy A Lena nem jön iskolába a következő nap. Én sejtettem, hogy meg fog jelenni. így is lett. Rajtam kívül senki sem tudta, hogy egyszer már megfosztották az iskolába járás jogától. Nem hagyta volna, hogy ez még egyszer megtörténjen. Mindenki más számára az iskola börtön. Lena számára a szabadságot jelentette. Csakhogy ez senkit sem érdekelt: Lena a Jacksonban kísértetté vált. Senki sem nézett rá, nem beszélt vele, és senki sem ült mellé sem az osztályban, sem a tornateremben, sem az ebédlőben. Csütörtökre az iskola fele viselte a Jackson Őrangyalainak pólóját. Abból, ahogyan Lenára néztek, láttam, hogy a tanárok fele is szívesen magára öltötte volna az egyen pólót. Pénteken visszaadtam a kosaras mezemet. Már nem voltunk egy csapat. Az edző majdnem infarktust kapott. Miután befejezte az ordítást, a fejét csóválta. – Megőrültél, Wate. Remek formában vagy, és most mindent eldobsz egy bizonyos lányért. – Ott volt a hangjában... Az a bizonyos lány az öreg Ravenwood unokahúga. A szemünkbe senki sem mondott semmit, se Lenának, se nekem. Mrs. Lincoln elérte, hogy a Gatlini polgárok reszkessenek Isten haragjától, Macon Ravenwood viszont valami félelmetesebb dologgal fenyegette őket. Az igazsággal. Néztem Lena kezén a számjegyeket, és ahogyan csökkent az értékük, úgy költözött belém is a kétely. Mi van, ha nem tudjuk megállítani? Mi van, ha Lénának lesz igaza, és a születésnapja után a lány, akit ismerek, eltűnik? Mintha sosem lett volna itt. Csak a Holdak Könyvévé támaszkodhattunk. Volt egy gondolatom, amit semmiképpen sem akartam Lena tudomására hozni, sőt, a saját fejemből is száműzni szerettem volna. Mi van, ha a Könyv nem elég?

„A HATALMAS SZEMÉLYEK KÖZÖTT PÁROSAN LESZ, MI MINDEN MÁGIA FORRÁSA, A SETÉTSÉG ÉS A FÉNY." – Legyünk már túl ezen a setétség-fény dolgon! Nem ugorhatnánk vidámabb részekre? Például a „Kiválasztás és a kiskapuk", a „Hogyan járjunk túl egy kóbor Csapásosztó eszén?" vagy: a „Visszafordítható-e az idő?" fejezetekhez... – Ideges voltam, Lena meg csak hallgatott. A hideg lelátón ültünk, az egész iskola kihaltnak tűnt. A tudásbörzén kellett volna lennünk, és tapsolnunk Alice Milkhouse-nak, aki tojásokat áztatott ecetben, bólogatnunk Jackson Freeman előadásán, miszerint nincs is globális felmelegedés, és lelkesednünk Annié Honeycutt ötletéért, hogy az iskolánk pályázzon az öko-iskola címre. Nyilván az Őrangyalok ezentúl újrahasznosított papírra nyomtatják a szórólapjaikat. A másodikos algebrakönyv kilógott a hátizsákomból. Ugyan mi újat mondhatnak még nekem ebben az iskolában? Az elmúlt néhány hónapban sok újdonságot tudtam meg a világról. Lena fényévekre volt tőlem, még mindig a Könyvbe feledkezve. A Könyvet mindig magammal hordtam mindenhová, mert féltem, hogy Amma rábukkan a szobámban. – Van itt valami a Csapásosztókról... SETÉTSÉG LEGNAGYOBBJA, LEGKÖZELEBB A VILÁGMINDENSÉG ÉS A MÁSVILÁG ÖSSZES HATALMÁHOZ, A CSAPÁSOSZTÓ LÉSZEN. A FÉNY LEGNAGYOBBJA, LEGKÖZELEBB A VILÁGMINDENSÉG & A MÁSVILÁG ÖSSZES HATALMÁHOZ, A SZÜLETETT LÉSZEN. HA NINCS AZ EGYIK, NEM LEHET A MÁSIK, MERT SETÉTSÉG NÉLKÜL NEM LEHET VILÁGOSSÁG." – Na, látod! Hogy lehetnél Sötét, ha egyszer Született vagy? Lena a fejét rázta, és a következő bekezdésre mutatott. – Nem feltétlenül. Ezt csak a nagybátyám hiszi. De ezt hallgasd meg! KIVÁLASZTÁS PILLANATÁBAN ELJŐVE AZ IGAZSÁGNAK PILLANATA. AMI SETÉTNEK TŰNIK, LEHET A LEGNAGYSZERŰBB FÉNY, ÉS A FÉNY IS LEHET A LEGSETÉTEBB SETÉT." Igaza volt. Nem lehetett biztos benne. – Innentől meg már nagyon bonyolult. Nem is tudom, jól értelmezem-e a szavakat... „MERT A SETÉT MATÉRIA LEHET SETÉT TŰZ, ÉS A SETÉT TŰZ LEHET MINDEN LILUM HATALMA A DAEMON VILÁGBAN ÉS A SETÉT MEG FÉNYHOZÓ IGÉZŐ KÖZÖTT. MINDEN ERŐ JELENLÉTE NÉLKÜL NEM LÉSZEN ERŐ. A SETÉT TŰZ LEHET A NAGYSZERŰ SETÉTSÉG ÉS A NAGYSZERŰ FÉNY. MINDEN ERŐ SETÉT ERŐ, MÉG A FÉNY IS SETÉT ERŐ." – Sötét anyag? Sötét tűz? Mi a fene ez? Ősrobbanás az Igézőknél? – Mi ez a Lilum? Még sohasem hallottam róla. Nem csoda, nekem senki nem mond el semmit. Hiszen azt sem tudtam, hogy az anyám életben van. – Lena gúnnyal próbálta leplezni a hangjában bujkáló fájdalmat. – Nem lehet, hogy a Lilum az Igéző egy régi elnevezése? – Minél többet tudok, annál kevesebbet értek. És fogy az időnk.

Ne mondd ezt! Becsengettek. – Jössz? – álltam fel. Megrázta a fejét. – Egy kicsit még maradok. – Egyedül, a hidegben. Lena egyre gyakrabban viselkedett így. A Fegyelmi Bizottság ülése óta nem nézett a szemembe, majdnem mintha engem is a többiek közé sorolna. Nem hibáztattam. Az egész iskola és a város lakosságának fele gyakorlatilag eldöntötte magában, hogy Lena egy gyilkos asszony intézetből szökött, elmebeteg gyereke. – Jobb lenne, ha előbb-utóbb bejönnél az osztályba. Ne add Harper alá a lovat! Lena az épületre bámult. – Mit számít az már? A délután hátralevő részében nem is láttam. A gondolataim közül is eltűnt. Nem jött be kémiaórára sem, nem írta meg a dolgozatot a periódusos rendszerből. Lena, nem vagy Sötét Igéző. Érezném! A történelemórán sem volt ott. Előadtuk a Lincoln-Douglas vitát. Mr. Lee azt akarta, hogy a rabszolgaság mellett érveljek. Előre büntetett egy még meg sem írt, liberális szellemű dolgozatomért. Ne tedd ezt magaddal miattuk! Nem számít, mit gondolnak. Kihagyta a siketnéma jelbeszéd órát is. Nem látta, hogy az egész osztály előtt kellett eljelelnem a „Ragyogj, ragyogj kiscsillag!" című gyerekdalt, a kosárlabdacsapat osztatlan örömére. Nem hagylak el, Lena! Nem zárhatsz ki a világodból! Akkor jöttem rá: dehogynem.

Ebédidőben már nem bírtam tovább. Megvártam, hogy kijöjjön trigonometriáról, ledobtam a hátizsákomat, elkaptam a karját, és a fal mellé rántottam. Gyengéden a két kezem közé fogtam az arcát, és magamhoz húztam. Ethan, mit csinálsz? Ezt! A szájához hajoltam. Amikor az ajkaink összeértek, éreztem, hogy a testem melege őt is megmelengeti. Éreztem, hogy a teste az enyémbe olvad, az a megmagyarázhatatlan kötelék, ami az első pillanattól kezdve egymás felé húzott bennünket, most ismét megmutatta az erejét. Lena is leejtette a könyveit, a nyakam köré fonta a karját, és minden érintésemre hasonlóval válaszolt. Megszédültem. Becsengettek. Ellökött magától, és levegő után kapkodott. Lehajoltam, hogy felvegyem Bukowski „Egy vén kujon jegyzetei" című könyvét, meg a spirálfüzetét. A spirálfüzet már majdnem szétesett, de nyilván sok írnivalója akadt mostanában. Ezt nem kellett volna! Miért nem? A barátnőm vagy, és hiányzol! Ötvennégy nap, Ethan. Ennyi maradt. Ne tegyünk úgy, mintha hatalmunkban állna változtatni a dolgok menetén. Egyszerűbb lesz, ha mindketten elfogadjuk a valóságot. Volt valami a hangjában, ami azt sugallta, hogy nem csak a születésnapjáról van szó. Hogy vannak még dolgok, amiken nem tudunk változtatni. El akart fordulni, de megragadtam a karját. Ha tényleg azt akarja mondani, amire gondolok, akkor legalább nézzen rám, amikor kimondja. – Mit akarsz mondani ezzel, Lena? – Alig bírtam kinyögni a kérdést. Kerülte a tekintetemet. – Ethan, tudom, hogy szerinted a történetünk happy enddel is végződhet. Egy darabig én is hittem benne. De nem ugyanabban a világban élünk. Az én világomban édeskevés az, hogy valamit nagyon, de nagyon akarunk. – Most meg túl különbözőek vagyunk? Azok után, amiken keresztülmentünk? – Egyre hangosabban beszéltem. Néhányan rám bámultak. Lenára senki sem mert ránézni.

Igenis különbözünk! Te Halandó vagy, én Igéző, és bár a két világ néhány ponton érintkezik egymással, sohasem lesz ugyanolyan. Nem élhetünk mindkettőben egyszerre! Ezzel azt akarta mondani, hogy ő nem élhet mindkettőben. Emily, Savannah, a kosárlabdacsapat, Mrs. Lincoln, Mr. Harper és az Őrangyalok végre elérték, amit akartak. A fegyelmi ülés miatt van, igaz? Ne hagyd, hogy... Nem csak az ülésről van szó! Mindenről. Nem tartozom ide, Ethan. Te viszont igen! Tehát most már én is csak egy vagyok közülük. Ezt akarod mondani? Lehunyta a szemét, szinte láttam a gondolatait, ahogy kavarognak az agyában. Nem azt mondom, hogy te is csak egy vagy közülük, de közéjük tartozol Itt élted le az egész életedet. És amikor ennek vége lesz, és engem kiválasztanak, te még mindig itt leszel Ugyanazokon a folyosókon, ugyanazokon az utcákon fogsz járni, én pedig már valószínűleg nem leszek itt. De te igen! Ki tudja meddig? Magad mondtad, hogy Gatlin nem felejt! Két év. Micsoda? Addig leszek itt. Két év is hosszú idő, ha láthatatlan akarsz maradni. Higgy nekem, én már csak tudom! Egy pillanatig egyikünk sem beszélt. Lena a füzet spirálja alól csipkedett ki papírfecniket. – Belefáradtam a küzdelembe. Nem színlelhetem tovább, hogy normális vagyok. – Ne add fel! Most, hogy ennyi mindenen keresztülmentünk! Nem hagyhatod, hogy ők győzzenek! – Már győztek. Azon a napon megnyerték az ütközetet, amikor betört az ablak irodalomórán. Volt valami a hangjában, ami azt sugallta, hogy nem csak a Jacksont készül feladni. – Szakítasz velem? – Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. – Ne nehezítsd meg a dolgom! Én sem ezt akarom. Akkor ne tedd! Nem kaptam levegőt. Nem tudtam gondolkodni. Mintha ugyanúgy megállt volna az idő, mint hálaadás napján. Csakhogy ez alkalommal semmi varázslatos nem volt benne. Éppen ellenkezőleg. – Arra gondoltam, hogy így könnyebb lesz. De az érzéseim nem változtak meg. – Csak nézett rám, zöld szemében könnyek ültek. Aztán megfordult és elszaladt. A folyosón olyan csend lett, hogy egy leejtett ceruza koppanását is meg lehetett volna hallani. Boldog karácsonyt, Lena! De nem hallottam semmit. Lena elment. Ötvenhárom nap, ötvenhárom év, de ötvenhárom évszázad sem lett volna elég ahhoz, hogy erre felkészüljek. Ötvenhárom perc múlva egyedül ültem az ebédlőben, és az ablakon bámultam kifelé. Szép teljesítmény volt, tekintve, hogy az ebédlő zsúfolásig megtelt. Gatlinben szürke volt az ég, egymás után úsztak be a fellegek. Nem vihar készült, ebben biztos voltam. Itt már évek óta nem esett a hó. Szerencsés években volt egy kis szállingózás, de az is csak egyszer-kétszer. Tizenkét éves korom óta nem láttam havat. Azt kívántam, bárcsak esne. Azt kívántam, bárcsak visszapörgethetném a szalagot, és ott állhatnék ismét Lénával a folyosón. Azt kívántam,

bárcsak elmondtam volna neki, hogy nem érdekel, ha mindenki meggyűlöl a városban, mert nem számít. Elveszettnek éreztem magam, mielőtt rátaláltam az álmaimban, és ő hozott vissza az életbe azon az esős éjszakán. Úgy tűnt, mintha mindig én mentettem volna meg Lénát, de az igazság az, hogy ő mentett meg engem, és most nem voltam felkészülve rá, hogy nélküle folytassam. – Helló, tesó! – Link csúszott be a padba velem szemben. – Hol van Lena? Meg akartam neki köszönni. – Mit? Link előhúzott egy összehajtogatott füzetlapot a zsebéből. – Írt nekem egy dalt. Szuper, mi? – Rá sem bírtam nézni az írásra. Még Linkkel is szóba állt. Csak velem nem. Link elvett egy szeletet az érintetlen pizzámból. – Figyu, tesó, szükségem lenne egy szívességre! – Rendben. Miről van szó? – Ridley és én New Yorkba megyünk a karácsonyi szünetben. Ha bárki kérdezné, Savannahba mentem felekezeti táborba. – Nincs is felekezeti tábor Savannah-ban. – Naná, hogy nincs, de anyám ezt nem tudja. Azt mondtam neki, hogy azért megyek, mert lesz ott egy baptista rockzenekar is. – És bevette? – Mostanában kissé furcsán viselkedik, de kit érdekel? Azt mondta, hogy elmehetek. – Mindegy, hogy mit mond az anyád. Nem mehetsz el! Sok minden van, amit nem tudsz Ridley-ről. Ő... mondjuk úgy, hogy veszélyes. Annyi minden történhet veled... Link szeme felragyogott. Még nem láttam ilyennek. Ha jól belegondolok, mostanában nem is láttam. Lénával töltöttem minden időmet, és csak rá, a Könyvre és a születésnapjára gondoltam. Egy órával ezelőttig körülötte forgott az egész világ. – Ebben reménykedem, tökfej. Különben is, totál beleestem. Nem is tudom, mit érzek iránta, de úgy játszik velem, ahogy akar. – Az utolsó szelet pizzát is benyomta. Én meg szépen eljátszottam a gondolattal, hogy – mint a régi szép időkben – csak úgy kitálalok Linknek mindent, csak éppen most Lénáról, a családjáról, Ridley-ről, Genevieve-ről és Ethan Carter Wateről. Link ismeri a sztori elejét, de nem vagyok biztos abban, hogy elhinné a többit, hogy el tudná-e hinni. Vannak dolgok, amiket a legjobb barátjától sem kérhet az ember. Nem akartam Linket is elveszíteni, tennem kellett valamit. Nem engedhettem el New Yorkba, de sehova máshová sem Ridley-vel. – Figyelj, haver! Légy szíves, bízz bennem! Csak kihasznál. Bántani fog. Összegyűrt egy kólásdobozt. – Ja, vágom már. Ha a város legdögösebb csaja velem akar lógni, akkor kihasznál, igaz? Azt hiszed, hogy csak neked járnak jó pipik? Mikor lettél ilyen beképzelt? – Nem ezt akartam mondani. Link felállt. – Mindketten tudjuk, hogy mit akartál mondani. Felejtsd el, hogy kértem tőled valamit! Elkéstem. Ridley már kivetette rá a hálóját. Nem tudtam olyat mondani, amitől meggondolja magát. Én meg nem akartam a barátnőmet és a legjobb barátomat is elveszíteni, ráadásul egy napon. – Figyelj! Tényleg nem azt akartam mondani. Nem árullak el, bár anyád egyébként sem hajlandó velem szóba állni. – Tök jó. Nehéz lehet neked, haver, egy olyan jóképű és tehetséges baráttal az oldaladon, mint én. – Link elvette a sütit a tálcámról, és kettétörte. Mint azt a piszkos Bombi szeletet anno a buszon. Ennyi. Egy Szirén is kispályás ahhoz, hogy közénk álljon. Emily Linkre bámult. – Jobb, ha elmész, mielőtt Emily kitálal az anyádnak. Akkor aztán nem lesz felekezeti tábor! Se kitalált, se igazi!

– Nem érdekel. – De érdekelte. Nem akarta az anyjával összezárva tölteni a téli szünetet. És azt sem akarta, hogy a kosárcsapat meg a többi Jacksonos diák kiközösítse. Sajnos vagy túl hülye, vagy túl lojális volt ahhoz, hogy ezt felismerje.

Hétfőn segítettem Ammának lehozni a karácsonyi dekorációt tartalmazó dobozokat a padlásról. A portól könnyezett a szemem, legalábbis ezt próbáltam magammal elhitetni. Egy egész kisváros volt ott, apró fehér lámpákkal megvilágítva. Anya minden évben felépítette egy vattadarabra a karácsonyfa alatt. Azt mondtuk rá, hogy az a hó. A házacskák még a nagymamájáé voltak, és anya imádta őket. Én is imádtam őket, pedig csak kartonpapírból, ragasztóból és csillámporból készültek, és állandóan felborultak. – A régi dolgok kedvesebbek az újaknál, mert a régiekben történetek vannak, Ethan. – Felmutatott egy kis pléhautót. – Képzeld el, hogy még az ükanyám is ezzel az autóval játszott, és ugyanazt a várost építette a fa alá, mint mi most. Mióta is nem láttam a játékvárost? Mióta anyát nem láttam. Kisebbnek tűnt, mint régebben, a karton kopottabbnak, gyűröttebbnek. Se az emberkéket, se az állatokat nem találtam egyik dobozban sem. A város kihalt. Ez nagyon elszomorított. Eltűnt a varázs, anya nélkül nem működött a játék. Lénát kezdtem keresni, a történtek dacára. Minden eltűnt. A dobozok itt vannak, de már nem ugyanaz. Anya nincs itt. A városka sem a régi már. Anya sohasem fog veled találkozni. .. Nem jött válasz. Lena vagy eltűnt, vagy engem blokkolt teljesen. Nem tudom, melyik a rosszabb. Egyedül maradtam. Az egyedüllétnél csak egy dolog kegyetlenebb: ha mindenki látja, milyen magányos vagy. Tehát oda mentem, ahol biztos lehettem benne, senkivel sem találkozom majd: a Gatlin Megyei Könyvtárba.

– Marian néni? A könyvtár hideg és üres volt, mint mindig. A Fegyelmi Bizottság ülése után Marian egyáltalán nem számíthatott látogatókra. – Hátul vagyok! – Marian a földön ült a maga alá gyűrt télikabáton. Derékmagasságig értek körülötte a nyitott könyvek, mintha így hullottak volna le a polcokról. Egyet a kezében tartott, és a szokásos transzban olvasott. „Ki hozzánk jő, már látjuk öt. Napfényt hoz és langy esőt, S tarka virággal a mezőt Élteti ő, a kedves... " Becsukta a könyvet. – Robert Herrick. „Karácsonyi ének, előadva a királynak a Whitehall Palotában." – Olyan távolinak tűnt a hangja, mint Lénáé mostanában. Az elevenembe talált. – Bocs, nem ismerem az ürgét. – Olyan hideg volt, hogy látni lehetett Marian leheletét. – Kire emlékeztet? „S tarka virággal a mezőt élted ő, a kedves..." – Lena? Mrs. Lincolnnak más lenne a véleménye. – Leültem Marian mellé, és félresöpörtem néhány könyvet. – Hmm, Mrs. Lincoln. Szánalmas nő. – Megcsóválta a fejét, és egy másik könyvet húzott

elő. – Dickens azt mondja, hogy a karácsony az az időszak, „amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé, és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak." 3 – Elfagyott a radiátor? Kihívjam a szerelőket? – Be sem kapcsoltam. Azt hiszem, valami elterelte a figyelmemet. – Visszalökte a könyvet az egyik kupacba. – Milyen kár, hogy Dickens sohasem járt Gatlinben! Egy rakás bezárt szívet találhatott volna. Felkaptam egy könyvet. Richárd Wilbur. Kinyitottam, és a papír ismerős illatába temettem az arcomat. – „Mert mi a kettő ellentéte? Magányos én és magányos te." – De furcsa, pontosan így érzek én is! Becsaptam a könyvet, és Marianra néztem. – Köszönöm, hogy eljöttél az ülésre, Marian néni. Remélem, hogy nem kerültél bajba. Úgy érzem, az egész az én hibám. – Nem a te hibád. – Pedig úgy érzem. – Ledobtam a könyvet. 3 Charles Dickens: Karácsonyi ének (Fordította: Benedek Marcell) – Hát ez szép. Azt hiszed, úrrá lehetsz a tudatlanságon? Te tanítottad meg Mrs. Lincolnt gyűlölni, Mr. Hollingsworthöt meg rettegni? Ültünk ott a földön, körülöttünk hegynyi könyv. Megszorította a kezemet. – Ezt a háborút nem te indítottad el, Ethan. És nem is te fogod befejezni. De én sem, ha ez számít valamit. – Elkomolyodott az arca. – Amikor beléptem ide ma reggel, ezek a könyvek itt voltak a földön. Nem tudom, hogy kerültek ide, és miért. Tegnap éjjel bezártam a kaput, mielőtt hazamentem, és amikor reggel megjöttem, zárva is találtam. Leültem, hogy átolvassam őket. Minden könyvben, minden egyes könyvben találtam egy nekem szóló üzenetet erről a percről, a városról. Rólad és Lénáról. Meg magamról is... Csóváltam a fejemet. – Véletlen egybeesés. A könyvek már csak ilyenek. Kikapott egy könyvet a kupacból, és felém nyújtotta. – Próbáld csak meg! Olvass bele! Elvettem tőle. – Mi ez? – Shakespeare: Julius Caesar. Kinyitottam, és olvasni kezdtem. „Sorsának ember néha mestere. Nem csillaginkban, Brutus, a hiba. Hanem magunkban, kik megbókolunk.” 4 – Mi köze van ennek hozzám? Marian a szemüvege felett rám nézett. – Én csak egy könyvtáros vagyok. Könyveket adhatok neked, válaszokat nem. – Elmosolyodott. – A sorsról van benne szó. Te vagy a mestere, vagy a csillagok? – Most akkor Lenáról vagy Julius Caesarról beszélünk? Úgy is tudod, hogy nem olvastam a darabot. – Nem mondod... Legalább egy órát töltöttünk olvasgatással, felváltva húztunk könyveket a kupacból. Végül rájöttem, miért is vezetett ide az utam. – Marian néni, vissza kell mennem az archívumba. – Ma? Nincs egy csomó más dolgod? Karácsonyi bevásárlás meg ilyesmi? – Én aztán nem vásárolok.

4 William Shakespeare: Julius Caesar (Fordította: Vörösmarty Mihály) – Bölcs beszéd. Ami engem illet: „Nem, egészében véve nem szeretem a karácsonyt... Igaz, a maga esetleges módján csakugyan meg akarja közelíteni a békét és a jóakaratot. De sajnos, évről évre esetlenebbül." 5 – Ez is Dickens? – Nem, ez E. M. Forster. Felsóhajtottam. – Nem tudom elmagyarázni. Azt hiszem, szükségem van anyára. – Tudom. Nekem is hiányzik. – Igazából ki sem gondoltam, mit mondanék Mariannek, ha az érzéseimről kellene beszélnem. Az érzéseimről a várossal kapcsolatban, meg hogy minden mennyire elromlott. A szavak a torkomra forrtak, mintha egy másik ember próbálta volna őket kinyögni. – Csak arra gondoltam, hogy ha a könyvei között lehetnék, talán ráéreznek, milyen volt régen. Talán meg is szólíthatnám. Egyszer a temetőbe is kimentem, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ott van, ott lent a földben. – Egy foltot bámultam a szőnyegen. – Tudom, kicsim. – Nem tudom elképzelni, hogy ott van. Valahogy nem áll össze a kép. Miért kellene valakit leásni a földbe, akit szeretünk? Ott hideg van, kosz meg bogarak! Így nem végződhet egy élet, az ő élete, nem! – Próbáltam kiverni a fejemből a rémképet: anya teste a föld alatt semmivé foszlik, csak csont és sár marad belőle. Megőrültem a gondolattól, hogy egyedül kell végigcsinálnia, pont amilyen egyedül jártam én is a saját utam mostanság. – Szerinted hogyan kellene végződnie? – Marian a vállamra tette a kezét. – Nem tudom. Valaki emelhetne neki egy emlékművet, vagy mit tudom én. – Mint a Tábornoknak? Anyád jót röhögne rajta. – Marian átölelt. – Tudom, mire gondolsz. Anyád nem a temetőben van. Anyád itt van. Felálltunk, kézen fogott és az archívumhoz kísért, mintha még mindig kiskölyök lennék, akire vigyázni kell, míg anya dolgozik. Előhúzott egy súlyos kulcscsomót, és kinyitotta az ajtót. Nem jött utánam. 5 Edward Morgan Forster: Szellem a házban (Fordította: Réz Ádám) Az archívumban lerogytam egy székbe anya asztalánál. Anya székébe. Fából készült, és a Duke Egyetem címerét vésték bele. Azt hiszem, azért kapta, mert kitüntetéssel diplomázott, vagy valami ilyesmi. Kényelmetlen volt, de vigasztalóan ismerős. Megéreztem a lakkozott fa illatát, ismerős volt ez is, hiszen kisbaba koromban sokat rágcsáltam ezt a széket. Régen nem éreztem ilyen békét magamban. Magamba szívtam a celofánba csomagolt könyvek, a málló tekercsek, a por és az olcsó mappák illatát. Belélegeztem anya világát, anya hangulatát, és a levegőt, amit anya szívott. Mint amikor hétéves voltam, és az ölében ültem, a vállába temetve az arcomat. Haza akarok menni. Lena nélkül nekem nincs hova mennem. Találtam egy kicsi, bekeretezett képet a könyvek között. Anyát és apát ábrázolta a dolgozószobában, a házunkban. Fekete-fehér volt a kép, régen készült, valószínűleg egy könyvborítóra valamelyik közös, korai projektjük során, amikor apám még történész volt, és együtt dolgozott anyával. Mókás volt a hajuk, a nadrágjuk meg csúnya, de boldogok voltak. Alig bírtam rájuk nézni. És alig bírtam megválni a képtől. Amikor vissza akartam tenni anya asztalára a poros könyvhalmok mellé, felfigyeltem egy könyvre. Kirángattam A polgárháborús fegyverek enciklopédiája és Dél-Karolina őshonos növényzete alól. Nem a könyv címe volt érdekes, hanem a könyvjelző. Egy rozmaringágacska. Elmosolyodtam. Jobb, mint a piszkos zokni meg a pudingos kanál. A Gatlin Megyei Ifjúsági Liga szakácskönyve volt az, A feleselő sült csirke. Magától

kinyílt. „Betty Burton írós-vajas serpenyős paradicsoma". Anya kedvence. A lapokról a rozmaring illata szállt felém. Közelebbről megvizsgáltam az ágat. Friss volt, mintha csak tegnap szedték volna. Anya nem rakhatta ide, pedig csak anya lehet az, aki rozmaringágat is használ könyvjelzőként. Anya kedvenc receptjét Lena ismerős illata jelölte meg. Talán igaza van Marian néninek. A könyvek üzennek valamit. – Marian néni? Te akartál paradicsomot sütni? Marian bedugta a fejét az ajtón. – Megvesztél, Ethan Wate? A paradicsomhoz hozzá sem nyúlok! A rozmaringágra néztem. – Sejtettem. – A paradicsom volt az egyetlen dolog, amelyben anyád és én sohasem tudtunk közös nevezőre jutni. – Kölcsön vehetem ezt a könyvet? Csak néhány napra.

– Ethan, kérned sem kell. Ezek anyád dolgai, semmi sincs ebben a szobában, ami ne lehetne a tiéd. Ő is ezt szerette volna. Rá akartam kérdezni a rozmaringra, de nem tettem. Képtelen lettem volna másnak megmutatni a könyvet, és egy pillanatra se akartam megválni tőle. Akkor sem, ha az életben nem sütöttem még paradicsomot, és nem is fogok. A hónom alá csaptam. Marian kikísért. – Ha szükséged van rám, hozzám bármikor fordulhatsz. Te is és Lena is. Hiszen tudod. Nincs olyan, amit ne tennék meg érted. – Kisöpörte a hajamat a szememből, és rám mosolygott. Nem anya mosolya volt. De anya egyik kedvenc mosolya. Marian megölelt, és elfintorította az orrát. – Te is érzed ezt a rozmaringillatot? Megöleltem, és kicsusszantam az ajtón a szürkületbe. Julius Caesarnak igaza van. Itt az idő, hogy szembeszálltak a sorsommal és Lena sorsával. Mindegy, hogy rajtunk múlik, vagy a csillagokon, én nem tudok karba tett kézzel ülni és várni, vajon mi fog történni velünk.

Esett a hó, amikor kiléptem a könyvtárból. Nem hittem a szememnek. Felnéztem az égre, és hagytam, hogy a hópelyhek az átfagyott arcomra szálljanak. A vastag, púderszerű pelyhek szabadon lebegtek, kavarogtak. Nem hóvihar volt, egyáltalán nem. Ajándék volt. Egy csoda: fehér karácsony... mint a dalban. Lena sapka nélkül, hátradobott kapucnival ücsörgött a verandalépcsőn, amikor hazaértem. Abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, mit jelent a hóesés. Békeajánlat. Lena rám mosolygott. Szétcsúszott életem minden darabja újra megtalálta a pontos helyét ettől a mosolytól. Minden, ami eddig rossz volt, most jó lett. Na, jó, nem minden. De ennyi most elég. Leültem mellé a lépcsőre. – Kösz, Lena. Nekem dőlt. – Csak azt akartam, hogy örülj egy kicsit. Annyira össze vagyok zavarodva, Ethan! Nem akarok neked fájdalmat okozni. Nem tudom, mi lenne velem, ha neked bántódásod esne! Megsimogattam a nedves haját. – Ne lökj el magadtól, kérlek! Nem akarok még valakit elveszíteni, akit szeretek! – Kicipzáraztam a poncsóját, a dereka köré fontam a karomat a dzsekije

alatt, és magamhoz húztam. Megcsókoltam, miközben ő hozzám bújt, és addig csókoltam, amíg úgy nem éreztem, hogy mindent megolvasztunk magunk körül, ha nem hagyjuk abba. – Mi volt ez? – kérdezte levegő után kapkodva. Megint megcsókoltam, és csak akkor húzódtam el tőle, amikor már én sem kaptam levegőt. – Ezt hívják sorsnak. A téli bál óta készülök erre, és nem tudok tovább várni! – Nem? – Nem! – Pedig várnod kell egy kicsit. Még mindig szobafogságban vagyok. Macon bácsi azt hiszi, hogy a könyvtárba mentem. – Nem érdekel, hogy szobafogságban vagy! Én nem vagyok. Ha kell, beköltözöm a házatokba, és Booval alszom a kutyaházban. – Boonak saját hálószobája van. Baldachinos ágyban alszik. – Annál jobb! Mosolygott, és megfogta a kezemet. A hópelyhek elolvadtak forró bőrünkön. – Hiányoztál, Ethan Wate. – Most ő csókolt meg. A hóesés felerősödött, szinte záporozott ránk. Radioaktívak vagyunk együtt. – Talán neked van igazad! Töltsünk együtt annyi időt, amennyit csak lehet, mielőtt... – Elhallgatott. Tudtam, mire gondol. – Kitalálunk valamit, Lena. Ígérem. Tétován bólintott egyet, és még jobban befészkelte magát a karomba. Éreztem, hogyan árad szét tagjainkban a nyugalom. – De ma nem akarok erre gondolni! – Játékosan ellökött magától, megrázta magát, mint aki épp most tér vissza az élők közé. – Igen? Akkor mire akarsz gondolni? – Hóangyalokra. Sohasem csináltam még! – Tényleg?Ti nem csináltok angyalokat? – Nem az angyalokról van szó. Néhány hónapot laktam csak Virginiában. Még sohasem éltem olyan helyen, ahol esett a hó. Egy órával később átázva ücsörögtünk a konyhaasztalnál. Amma a Stop & Lopba ment, így azt a szánalmas forró csokit ittuk, amit én kotyvasztottam. – Nem vagyok biztos benne, hogy így kell forró csokit csinálni – cukkolt Lena, miközben csokireszeléket kanalaztam a forró tejbe. Az eredmény barnásfehér, csomós cucc lett. Szerintem oké volt. – Igen? És te meg honnan tudod? „Konyha, egy csésze forró csoki rendel!" – utánoztam magas hangját az én baritonommal, az eredmény fals tenor lett. Lena mosolygott. Annyira hiányzott ez a mosoly, pedig csak napok teltek el nélküle, de hát nekem akkor is hiányzott, ha csak pár percre váltunk el. – Ja, apropó. Konyha. Mennem kell. Azt mondtam a bácsikámnak, hogy a könyvtárba megyek, az meg már bezárt. Az ölembe húztam a konyhaasztalnál. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg, most, hogy megint megtehettem. Csiklandoztam az oldalát, simogattam a haját, a kezét, a térdét. Mágnesként cuppantunk egymásra. A mellkasomra hajtotta a fejét, és csak üldögéltünk a félhomályban. Aztán csosszanó lépéseket hallottunk fentről. Lena kiugrott az ölemből, mint egy megriasztott macska. – Nyugi, csak apám az! Zuhanyozni megy Csak ezért hajlandó elhagyni a vackát. – Rosszabbodik a helyzet, ugye? – Megfogta a kezem. Mindketten tudtuk, hogy ez nem kérdés. – Amíg anya élt, nem ilyen volt. Mintha bekattant volna. – Nem kellett többet mondjak, jó ideje hallotta már a gondolataimat anya haláláról, meg hogy már nem sütünk paradicsomot, és elvesztettünk darabkákat a karácsonyi díszletből, és hogy anya nem volt ott, hogy Mrs. Lincolnnal szembeszálljon, és hogy már semmi sem olyan, mint régen. – Sajnálom. – Tudom.

– Ezért mentél ma a könyvtárba? Anyukádat kerested? Lenára néztem, kisimítottam a haját az arcából. Bólintottam. Elővettem a rozmaringágat, és lassan a pultra tettem. – Gyere csak, mutatni akarok neked valamit! – Felhúztam a székből, és megfogtam a kezét. Nedves zokniban átcsúszkáltunk a régi parkettán, és megálltunk a dolgozószoba ajtajában. Felnéztem apám hálószobája felé. Még nem kezdett tusolni, rengeteg időnk volt. Lenyomtam a kilincset. – Be van zárva. – Lena a homlokát ráncolta. – Van kulcsod? – Várj! Figyeld, mi fog történni! – Ott álltunk, és a kilincset bámultuk. Kissé hülyén éreztem magam, de szerintem Lena is, mert vihogni kezdett. Már éppen én is elnevettem magara, amikor az ajtó kinyílt. Lena abbahagyta a nevetést. Ez nem Igézet. Érezném. Szerintem be kellene mennem. Vagy mennünk. Hátraléptem, és az ajtó ismét bezáródott. Lena felemelte a kezét, mintha a hatalmát használva szeretné kinyitni nekem az ajtót. Gyengéden megérintettem a hátát. – Lena, szerintem nekem kell csinálnom. Megint hozzáértem a gombhoz. Az ajtó kivágódott, én pedig évek óta először beléptem a dolgozószobába. Még mindig sötét és ijesztő hely volt. A lepedővel takart festmény még mindig ott lógott a kopott dívány mögött. Az ablak alatt, apám faragott mahagóni asztala tele volt az új regény jegyzeteivel. Papírhegyek a számítógép tetején, a székén, és szépen elrendezve a perzsaszőnyegen. – Ne érj hozzá semmihez, mert észre fogja venni! Lena leguggolt, és beleolvasott az egyik kupacba. Felkapott egy papírlapot, és felkapcsolta a réz asztali lámpát. – Ethan! – Ne kapcsolj villanyt! Nem akarom, hogy lejöjjön, és infarktust kapjon, hogy itt vagyunk. Megölne, ha tudná, hogy beléptünk ide. Csak a könyve érdekli. Lena szó nélkül a kezembe nyomta a papírlapot. Elvettem. Valami firka volt rajta. Nem firkált szavak, csak irkafirka. Felkaptam a hozzám legközelebb álló kupacot. A lapokon hullámvonalak, alakzatok és még több firka volt. A földről is felemeltem néhány papírt. Apró körök voltak több sorban. Végignéztem az összes halmot a szőnyegen és az asztalon. Irkafirka, ábrák, több oldalon. Egyetlen szót sem találtam. Hirtelen megértettem. Nincs könyv. Az apám nem író. Még csak nem is vámpír. Az apám elmebeteg. Összegörnyedtem. Rettenetesen éreztem magam. Tudhattam volna... Lena a hátamat simogatta. Minden oké. Csak rossz napjai vannak. Vissza fog térni hozzád. Nem fog! Ő is elhagyott. Anya elment, és most őt is elveszítem! Mi a fészkes fenét csinált apám eddig? Miért kerül engem? Miért kell nappal aludnia, éjjel meg dolgoznia, ha nem a nagy amerikai regényen dolgozik? Ha csak köröcskéket firkál? Elmenekül az egyetlen gyereke elől? Amma vajon tud erről? Csak engem hagytak ki az egészből? Nem a te hibád. Ne ostorozd magad! Most én nem tudtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy gyűlik bennem a harag. Lesöpörtem apám laptopját az asztalról, a papírjai szétrepültek. Levertem a réz lámpát, és gondolkodás nélkül lekaptam a lepedőt a festményről. A festmény a földre zuhant, levert egy könyvespolcot. A könyvek a földre hullottak, szétterültek a szőnyegen. – Nézd csak ezt a festményt! – Lena megigazította a képet, amely most a padlón feküdt a könyvek között. A festmény engem ábrázolt. Engem, konföderációs katonaként 1865-ben. Tényleg én voltam az. Egyikünknek sem kellett a ceruzaírást elolvasnunk a keret hátoldalán. Anélkül is tudtuk, hogy kit ábrázol a kép. Még a haját is ugyanúgy a szemébe fésülve viselte, mint én. – Végre összefutottunk, Ethan Carter Wate! – mondtam, és meghallottam, hogy az apám

bukdácsol lefelé a lépcsőn. – Ethan Wate! Lena riadtan az ajtóra mutatott. – Ajtó! – Az becsukódott, és bezárta magát. Felhúztam a szemöldököm. Ehhez sohasem fogok hozzászokni. Apám dörömbölni kezdett az ajtón. – Ethan, jól vagy? Mi a fene folyik ott? – Nem vettem róla tudomást. Fogalmam sem volt, hogy mi mást csinálhatnék, de nem akartam találkozni vele. Aztán észrevettem a könyveket. – Nézd! – Letérdeltem a legközelebbi mellé. A harminckilencedik oldalon nyílt ki. Átlapoztam a negyvenedikre, de azonnal vissza-ugrott a harminckilencedikre. Az ajtón kattant a zár. – Te csináltad? – Mi? Én? Dehogy! Tudod, hogy nem maradhatunk itt egész éjjel! – Egész nap Mariannel voltam a könyvtárban. És bármilyen furcsán hangzik, szerinte a könyvek üzennek nekünk. – Mégis mit? – Nem tudom. Valamit a sorsunkkal kapcsolatban, meg Mrs. Lincolnról és rólad. – Rólam? – Ethan! Azonnal nyisd ki az ajtót! – Apám most már mindkét öklével dörömbölt. Azonban túl sokáig kellett várnom arra, hogy beléphessek ide. Most rajtam volt a sor. – Az archívumban találtam egy képet anyáról, amint ebben a dolgozószobában ül, meg egy könyvet, ami a kedvenc receptjénél nyílt ki, és egy rozmaringág volt benne könyvjelzőként. Friss rozmaring. Nem érted? Hozzád van köze, és valamiképpen anyához. Most meg itt vagyunk, mintha valami azt akarná, hogy itt legyünk! Vagy tudom is én... valaki. – De lehet, hogy csak azért akartál bejönni, mert láttad azt a képet. – Lehet, de ezt nézd meg! – Az Alkotmánytörténet könyvben a harminckilencedik oldalról a negyvenedikre akartam lapozni. A lap megint visszaugrott. – Hát, ez fura! – Felemelt egy másik könyvet. Dél-Karolina: a bölcsőtől a sírig. A második oldalon nyílt. Lena átlapozott a harmadikra. A lap visszaugrott a másodikra. Elsöpörtem a hajamat a szememből. – De hát ezen az oldalon nincs is semmi, csak egy táblázat. Marian könyvei szövegeknél nyíllak ki, és mind üzentek valamit. Anya könyvei nem mondanak semmit. – Talán kódolva van az üzenet. – Anya nem értett a matematikához. Író volt – mondtam, mintha a képlet második fele igazolná az elsőt. Pedig ez hülyeség, ezt anya is tudta. Lena egy újabb könyvbe olvasott bele. – Ez meg itt a tizenkilencedik oldal, és csak a fejezetcím van rajta. Nyilván nem a tartalma fontos. – De miért hagyna nekem kódokat? – Csak hangosan gondolkodtam, de Lena megválaszolta a kérdésemet. – Mert te mindig tudod, hogyan fog egy film végződni. Mert Amma mellett nőttél fel, meg misztikus könyvekkel és keresztrejtvényekkel. Anyukád valószínűleg úgy gondolta, hogy te majd észreveszel olyan összefüggéseket is, amiket senki más nem. Apám szinte lemondóan verte az ajtót. Felvettem a következő könyvet. Első oldal, aztán a harminckettedik. Negyvennégynél egyik szám sem volt magasabb... Pedig a könyvek több száz oldalasak voltak. – Negyvennégy betű van az ábécében, igaz? – Aha. – Akkor erről van szó! Amikor kicsi voltam, és nem tudtam nyugton ülni a Nővérekkel a templomban, anya játékokat írt az imakönyv hátoldalára. Akasztófát, betűkeverést meg ilyen ábécé kódot.

– Várj, kell egy toll! – Lena felkapott egyet az asztalról. – Végigírom. Ha az A lesz 1, akkor az Á-ból lesz 2... – Vigyázz, néha fordítva játszottuk. A ZS volt az l-es. Lena és én a könyvek között ültünk, néztük egyiket a másik után, apám meg az ajtón dörömbölt. Meg sem hallottam. Ö sem hallgatott meg soha engem. Nem fogok válaszolni neki, és magyarázkodni sem akarok. Hadd lássa, milyen érzés! – 39, 2, 19, 1,32,6... – Ethan, mit csináltok ott bent? Mi volt az a robaj? – ...18, 15,21, 1, 12, 1,6,1,33. Lenára néztem, és megmutattam neki a papírlapot. Egy lépéssel előtte jártam. – Szerintem neked szól. Olyan tisztán hallottam az üzenetet, mintha anya ott állt volna a dolgozószobában. VÁLASZD KI MADADAT Lénának szólt az üzenet. Anya itt volt, valamilyen formában, valamilyen értelemben, valamelyik univerzumban. Akkor is az anyám volt, ha csak könyvekben, zárakban, a sült paradicsom illatában és megsárgult papírokban élt. De élt. Mikor végre kinyitottam az ajtót, apám ott állt a köntösében. Nem rám nézett, hanem bepislogott a dolgozószobába, ahol képzeletbeli regényének lapjai szanaszét szóródtak a szőnyegen, és Ethan Carter Wate képe a díványon feküdt kitakarva. – Ethan, én... – Mi van? Azt akarod mondani, hogy azért tűntél el hónapokra, hogy ezt az izét írd? – Egy összegyűrt papírlap volt a kezemben. A padlót bámulta. Lehet, hogy elmebeteg az apám, de annyira nem, hogy ne tudja, rájöttem az igazságra. Lena a díványra ereszkedett, és láthatóan feszengett. – Miért? Csak annyit árulj el, hogy miért? Tényleg írni akartál egy könyvet, vagy csak engem nem akartál látni? Apám felemelte a fejét, a szeme fáradt és véres volt. Öregnek tűnt, mintha minden egyes csalódás, rossz élmény kiszippantott volna egy keveset az életerejéből. – Csak közel akartam lenni hozzá... Amikor itt vagyok, a könyvei és a holmija között, olyan, mintha el sem ment volna. Még érzem az illatát. Sült paradicsom... – A hangja elcsuklott, megint eltűnt a gondolatai között, az eszmélés csupán pillanatnyi volt. Elment mellettem, vissza a dolgozószobába, és lehajolt, hogy felvegye az egyik kis körökkel teleírt papírt. Reszketett a keze. – Akartam én írni... – Ránézett anya székére. – Csak már nem tudom, hogy miről írjak.

Nem rólam van szó. Nem engem akart elkerülni. Anya kellett neki. Pár órával korábban én is pontosan így éreztem magamat a könyvtárban, amikor anya cuccai között üldögéltem. Próbáltam azt érezni, hogy ott van. De most már tudom, hogy anya nem ment el. Minden megváltozott. Apa ezt nem tudja. Anya neki nem nyitogatott ajtókat, és üzeneteket sem hagyott. Szegény apának még ennyi sem jutott.

A következő héten, karácsony este a kopott kartonpapír városka már nem is tűnt olyan aprónak. A féloldalas tornyot sikerült a templomra ragasztani, és a tanyaépület is állva maradt, ha a megfelelő szögben raktam le. Csillogott a fehér csillámragasztó, és a vattahavon vidáman élt a

város, hirdetve az idő végtelenségét. A padlón hasaltam, és a fejemet az ezüstfenyő legalsó ága alá dugtam, mint mindig. A kékeszöld fenyőtűk megszúrták a nyakamat, miközben kicsi fehér égősort dugdostam a papírváros hátlapjába. Feltápászkodtam, hogy ellenőrizzem a munkámat. A puha fehér fények színesen világítottak a város celofán ablakain keresztül. Az emberkéket nem találtuk meg, és a kis bádogautók meg az állatok is hiányoztak. A város üres volt, de most először valahogy nem tűnt kihaltnak. Nem éreztem magányosnak magamat. Ahogy ott ültem, és Amma ceruzájának sercenését meg apám egy régi karácsonyi lemezének recsegését hallgattam, felfigyeltem valamire. Kicsi volt és sötét színű, beakadt a vattahóba. Egy aranyra és ezüstre festett, pénzérme nagyságú csillag volt az, amelyet gémkapocsból készített glória vett körül. A városka kéményseprőjének karácsonyfáján lógott korábban, de már évek óta nem találtuk. Anya csinálta még kislánykorában Savannah-ban. Zsebre vágtam. Majd odaadom Lénának, ha találkozunk. Jó lesz a nyakláncára, a biztonság kedvéért. Hogy el ne vesszen megint. Anyának tetszett volna az ötlet. Tetszene neki. Lena is tetszene neki. Talán tetszik is. Válaszd ki magadat! A válasz az orrunk előtt volt. Nem láttuk, mert apám dolgozószobája elzárta. Szerencsére anya szakácskönyvének lapjai közé is el volt rejtve. Meg a poros vattahóba.

JAN. 12. Az ígéret an valami a levegőben. Általában, ha ezt hallja az ember, semmi Vsinc sen a levegőben. De minél inkább közeledett Lena születésnapja, annál erősebben motoszkált a fejemben ez a gondolat. A téli szünet után, amikor visszatértünk az iskolába, valaki festékszóróval összefújta a folyosókat, a falakat és a szekrényeket. Nem a megszokott graffiti volt, még csak nem is angolul írták. Aki nem látta a Holdak Könyvét, fel sem ismerte, hogy szavakat lát. Egy héttel később újra betörtek az angolterem ablakai. Lehetett éppen a szélre fogni, csak az volt a bibi, hogy szellő sem rebbent. Különben is, miféle szél keresi meg direkt az angoltermet? Mivel már nem voltam a kosárlabdacsapat tagja, fel kellett vennem a testnevelést is, ami magasan a legrosszabb óra volt a Jacksonban. Egyórányi repülőrajt és kötélmászás után a szekrényemet nyitva találtam, a jegyzeteimet meg valaki szétszórta a folyosón. A hátizsákom eltűnt. Link néhány órával később megtalálta egy kinti szemetesben, de megtanultam a leckét. A Holdak Könyve nem iskolába való. Onnantól kezdve otthon tartottam a gardróbban. Szinte vártam, hogy Amma megtalálja, számon kérje rajtam, és sóval vesse be a szobámat. De semmi sem történt. Lena nélkül is böngészgettem a régi, bőrkötésű könyvet, anya latin szótára volt a segítségemre. Amma fogókesztyűi minimalizálták az égési sérülést. Rengeteg Igézet volt a könyvben, és csak alig néhány angolul. A többit olyan nyelveken írták, amelyeket nem ismertem fel, az Igézők nyelvezetét meg reményünk sem volt megfejteni. Lena sokat böngészte a sorokat, és egyre idegesebb lett. – Válaszd ki magadat! De hát ennek nincsen értelme!

– Dehogy nincs! – Egyik fejezet sem szól ilyesmiről. A Könyv nem említi a Kiválasztás ismertetésénél. – Tovább kell keresnünk. Senki sem irt a Könyvből olvasónaplót? – A Holdak Könyvében van a válasz, csak meg kell találnunk. Semmi másra sem tudtunk gondolni, csak arra, hogy egy hónap múlva mindent elveszíthetünk. Éjjel még sokáig fenn maradtunk, és gondolatban beszélgettünk. Tudtuk, hogy minden nap közelebb visz ahhoz a végzetes éjszakához, amely számunkra talán az utolsó lesz. Mire gondolsz, Lena? Tényleg tudni akarod? Mindig tudni akarom. Tényleg? Bámultam a gyűrött térképet a falon, néztem a vékony zöld vonalat, ami összekötötte azokat a városokat, amelyekről olvastam. Képzeletbeli jövőm helyszíneit cellux, filctoll és gombostűk tartották össze. Sok minden megváltozott az utóbbi hat hónapban. Nem volt zöld vonal, ami a jövőbe vezet. Csak egy lány. De most olyan halk volt a hangja, hogy nagyon kellett figyeljek, hogy halljam. A lényem egy része azt kívánja, hogy bárcsak sohase találkoztunk volna. Viccelsz, ugye? Nem válaszolt. Nem azonnal. Sokkal nehezebb így. Azt hittem, nem sokat veszítek majd. Most viszont te is itt vagy. Tudom, miről beszélsz. Levertem a burát az ágyam melletti kislámpáról, és az izzó fényébe bámultam. Ha elég sokáig kibírom, a fény annyira szúrja majd a szememet, hogy nem kezdhetek el sírni. Téged is elveszíthetlek. Ez nem fog megtörténni, Lena. Elhallgatott. A szemem előtt karikák táncoltak. Nem láttam a hálószoba mennyezetének kékjét, pedig meredten néztem. Ígéred? Ígérem. Tudta, hogy nem biztos, hogy be tudom tartani ezt az ígéretet. De akkor is megígértem neki, mert biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a módját annak, hogy betarthassam. Amikor leoltottam a lámpát, megégettem a kezem.

FEBR. 4. Az álommanó, vagy valami hozzá hasonló ena születésnapjáig egy hetünk maradt. L Hét nap. Százhatvannyolc óra. Tízezer-nyolcvan perc. Válaszd ki magadat! Lena és én mindketten kimerültek voltunk, de állandóan iskolát kerültünk, hogy a Holdak Könyvét tanulmányozhassuk. Én kiválóan utánoztam Amma aláírását, és Miss Hester nem ment volna olyan messzire, hogy Macon Ravenwoodtól igazolást merészeljen kérni. Tiszta, hideg nap volt. Összebújva fagyoskodtunk Greenbrierben, Link koszos hálózsákja

alatt, és ezredszerre is megpróbáltunk valamit találni a Könyvben, ami segíthet rajtunk. Láttam, hogy Lena kezdi feladni. A szobája plafonját teljesen befedték a szavai – szavak, amelyeket nem mondhatott ki, és gondolatok, amelyek még őt is megijesztették. setéttűz, világossetét / setét anyag, számít? a nagyszerű setétség elnyeli a nagyszerű fényt, ahogy elnyeli az életemet /igéző /lány szuper / született korábban / első látásra hét nap hét nap hét nap 77777777777777777777. Nem hibáztattam. Elég reménytelennek tűnt a helyzet, de én nem akartam feladni. Nem fogom feladni soha. Lena a kőfalnak vetette a hátát. A fai úgy porladt el mögötte, mint az esélyeink. Lehetetlenre vállalkoztunk! Túl sok Igézet van itt, azt sem tudjuk, hogy mit keresünk! Minden lehetséges alkalomra volt ott Igézet. A hűtelen megvakítása. Víz nyerése a tengerből. Rúnakötés.

De semmi olyat nem találtunk, hogy Hogyan vegyem le az átkot a családomról, vagy Igézet arra, hogyan érvénytelenítsük ük-ük-ük-ük nagyanyánk, Genevieve felajánlását, amikor is egy háborús hőst próbált meg visszahozni az életbe, vagy Hogyan ne álljunk át a Sötét oldalra a Kiválasztás napján? Igazából én azt kerestem, hogy Hogyan mentsd meg a barátnődet (mert végre van olyanod is), mielőtt túl késő lenne. Visszalapoztam a tartalomjegyzékhez. OBSECRATIONES, INCAN-TAMINA, NECTENTES, MALEDICENTES, MALEFICIA. – Ne parázz, Lena! Meg fogjuk találni. – Bár ebben már én sem voltam olyan biztos.

Minél régebben rejtőzködött a Könyv a gardrób legfelső polcán, annál inkább úgy éreztem, hogy a hálószobám kísértetjárta hellyé válik. Mind a ketten megtapasztaltuk, minden éjszaka. Az álmok, vagyis a rémálmok egyre rémesebbek lettek. Napok óta nem aludtam két óránál többet. Amikor becsuktam a szememet, amikor végre elaludtam, már ott volt. Várt rám. Az a legszörnyűbb, hogy minden éjszaka ugyanazt álmodtam, ugyanaz a rémálom ismételte önmagát. Újra és újra elveszítettem Lénát. Úgy éreztem, belehalok. Egyetlen megoldás létezett: igyekeztem nem elaludni. Nyomtam magamba a cukrot és a koffeint, kólát ittam Red Bullái, játszottam a Playstationön. Minden kezem ügyébe kerülő könyvet elolvastam, A sötétség mélyén- től kezdve a kedvenc jelenetemig Az Ezüst utazó- ban, amikor Galactus elnyeli az univerzumot, újra és újra. De mindenki tudja, aki napok óta nem aludt, hogy ilyenkor az ember már állva is elalszik a harmadik-negyedik éjszakán. Galactusnak sem volt esélye.

Tűz. Tűz égett mindenfelé. És füst. Majd megfulladtam a füsttől és a hamutól. Koromsötét volt az ég, nem lehetett látni. A forróság szinte leégette a bőrt az arcomról. Semmi mást nem hallottam, csak a tomboló lángokat. Lena sikoltását is csak a fejemben hallottam. Engedj el! Ki kell jutnod innen! Ereztem, ahogy a csontok a csuklómban egymás után törnek össze, mint ahogyan egy gitár

húrjai pattannak el. Lena már nem kapaszkodott, felkészült arra a pillanatra, amikor elengedem. De nem fogom elengedni! Ne csináld ezt, Lena! Kapaszkodj! Engedj el! Kérlek... magadat mentsd! Nem engedem el. Soha. De éreztem, hogy kicsúszik a kezemből. Próbáltam szorosabban fogni, de annyira csúszott... Felültem az ágyban, és köhögési roham fogott el. Annyira igazinak tűnt az álom, hogy éreztem a füst kesernyés ízét a számban. Az ablakom megint nyitva volt. A holdfényben a szemem könnyebben alkalmazkodott a sötétséghez. Észrevettem valamit a szemem sarkából. Valami mozgott az árnyékban. Volt valaki a szobámban. – Anyám...! Megpróbált elslisszolni, nehogy észrevegyem, de nem volt elég gyors. Tudta, hogy lebukott. így aztán nem maradt más választása, szembefordult velem. – Bár nem vagyok az édesanyád, ki vagyok én, hogy kijavítsalak egy ilyen dicstelen bukás után? – Macon elővette a Cary Grant mosolyát, és az ágyamhoz közelített. Hosszú, fekete kabátot és szűk, fekete nadrágot viselt. Úgy festett, mint aki egy száz évvel ezelőtti éjszakai tivornyához öltözött fel, nem pedig modern kori betörésre készült. – Szevasz, Ethan! – Maga meg mi a fenét keres a hálószobámban? Önmagához képest kissé elveszettnek tűnt, ami jelen esetben azt jelentette, hogy nem tudott egy gyors és bájos riposztot kivágni. – Bonyolult. – Akkor fejtse ki! Mert aki az éjszaka közepén nyitott ablakokon keresztül mászkál, az vagy vámpír, vagy perverz disznó, vagy mindkettő. Maga melyik? – Jaj, ti Halandók! Minden fehér vagy fekete, igaz? Nem vagyok se Vadász, se Rontó. Talán összekeversz az öcsémmel, Huntinggal. Engem nem a vér vonz. – Megrázkódott a gondolatra. – És a hús öröme sem. – Rágyújtott egy szivarra, és forgatni kezdte az ujjai között. Amma infarktust fog kapni, ha megérzi a szagát reggel. – Őszintén szólva, hányingerem van mind a kettőtől. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Napok óta nem aludtam, és elegem volt abból, hogy mindenki kitér a kérdéseim elől. Válaszokat akartam. Mégpedig azonnal. – Elég volt a mellébeszélésből, Macon! Mit keres a szobámban? Odament az asztalom melletti olcsó forgószékhez, és egy elegáns mozdulattal ledobta magát rá. – Mondjuk azt, hogy hallgatóztam. Felkaptam a Jackson gimi kosárlabdamezét az ágy mellől, és magamra húztam. – Mit akart megtudni? Itt nincs senki. Én meg aludtam. – Nem, nem aludtál. Álmodtál. – Honnan tudja? Erre is képessé teszi az Igézők hatalma? – Hatalmas tévedés. Én nem vagyok Igéző. Alig kaptam levegőt. Macon Ravenwood sohasem hagyta el a házát nappal, a semmiből is elő tudott lépni, egy farkas szemén keresztül látta, mi folyik körülötte, és pislogás nélkül is ki tudja szorítani a szuszt egy Sötét Igézőből. Ha nem Igéző, akkor csak egy lehet. – Akkor vámpír. – Na, az meg aztán tényleg nem vagyok – bosszankodott. – Micsoda közhely, mekkora klisé, és még csak nem is hízelgő! Vámpírok nem is léteznek. Nyilván hiszel a farkasemberekben és a földön kívüliekben is, igaz? A televízió a bűnös – szippantott mélyet a szivarjából. – Nem szívesen okozok csalódást. Incubus, vagyis démon vagyok. Amarie egy nap úgyis elmondta volna

neked. Nagy lelkesedéssel fedi fel a titkaimat. Incubus? Azt sem tudtam, kell-e félnem. Biztosan hülyén néztem ki, mert Macon a kötelességének érezte, hogy világosságot gyújtson az agyamban. – A hozzám hasonló úriembereknek vannak különleges képességeik, de ezek a képességek nagyban függenek az erőnktől. Utóbbit rendszeresen táplálni kell. – Ezzel a táplálkozással akadt egy kis gondom. – Mit ért táplálás alatt? – Jobb szó híján azt kell mondanom, hogy emberekből táplálkozunk. A szoba kilengett. Vagy Macon hintázott? – Ethan, ülj már le, olyan sápadt vagy! – Macon az ágy szélére ültetett. – Mint mondtam, azért használom a táplálkozás szót, mert nincs jobb. Csak egy Vérincubus iszik emberi vért, én meg nem az vagyok. Annyi csak a közös bennünk, hogy mind a ketten a Lilumokhoz tartozunk, vagyis az Abszolút Sötétség a lakhelyünk. Én egy fejlettebb fajtához tartozom. Azt veszem el, amiből az embereknek bőven van, és igazából nincs is szükségük rá. – Mi lenne az? – Az álmok. Felvillanások, képek. Ötletek, vágyak, félelmek, emlékek, de semmi olyan, ami nélkül ne lennétek meg. – Úgy beszélt, mintha meg akart volna bűvölni. Nehezen értettem meg, hogy miről karattyol, mintha az agyamat vattába csomagolták volna. De aztán felfogtam. Összeállt a kép, hallottam azt a felemelő hangot, amellyel az utolsó puzzle darab beilleszkedik a többi közé. – Az álmok... darabokban szedi ki őket? Kiszívja őket az agyamból? Emiatt nem emlékszem, csak töredékekre? Mosolygott, és a szivarját elnyomta egy üres kólásdobozon. – Pontosan. Kivéve a szívást. Nem a legfinomabb megfogalmazás. – Ha maga szívja, vagy lopja, vagy mi a csudát csinál az álmaimmal, akkor azt is tudnia kell, hogyan végződnek. Tudja, mi fog történni a végén. Mondja el, hogy ne kínlódjunk tovább! – Nem fog menni. Gondosan megválasztom, hogy milyen részeket szedek ki az álmokból. – Miért nem akarja, hogy tutijuk, mi fog történni? Ha látjuk az álom végét, talán megakadályozhatjuk, hogy bekövetkezzen. – Máris túl sokat tudtok. És magam sem értem a dolgot teljes egészében. – Ne beszéljen már rébuszokban! Mindig azt mondja, hogy hatalmamban áll megvédeni Lénát. Mért nem árulja el, hogy mi folyik itt, Mr. Ravenwood? Mert az az igazság, hogy kicsit belefáradtam abba, hogy csak kerülgetjük a forró kását. – Amit nem tudok, arról nem beszélhetek, fiam. Te magad is a titok része vagy. – Nem vagyok a maga fia! – Melchizedek Ravenwood! – csattant fel Amma. A hangja úgy süvített, mint egy autóriasztó. Macon behúzta a nyakát. – Hogy merészelsz betörni a házamba az engedélyem nélkül? – Amma a köntösét viselte, és egy rózsafüzért lóbált a kezében. Ha nem ismertem volna Ammát, azt hittem volna, hogy nyaklánc. Melchizedek felé rázta az öklét. – Megegyeztünk! Ez a ház tiltott zóna! Máshol intézd a mocskos ügyeidet! – Az ügy nem ilyen egyszerű, Amarie! A fiú olyan dolgokat lát az álmaiban, ami mindkettőjüket veszélybe sodorhatja. Amma szeme vadul villogott. – A gyerekből táplálkozol? Ezt akartad mondani? És gondolod, hogy ettől majd jobban érzem magam? – Nyugodj már le! Nem kell mindent szó szerint érteni. Amit teszek, azért teszem, hogy megvédhessem őket. – Tudom én, hogy mit teszel, és miféle vagy, Melchizedek, és ha eljön az időd, az Ördög előtt felelsz a tetteidért. De nem az én házamban! – Én meghoztam a döntést sok-sok évvel ezelőtt, Amarie. Harcoltam a végzetemmel. Minden éjszakán megharcolok vele. De nem vagyok Sötét, addig nem engedhetek a Sötét erőknek, amíg a gyermek sorsa el nem dőlt.

– Akkor is az vagy, ami vagy! Ezen nem változtathatsz! Macon szeme összeszűkült. Világos volt, hogy az egyezményük amúgy is pengeélen táncolt, és Macon sokat kockáztatott azzal, hogy a házunkba jött. De vajon hányszor járhatott már itt? Nem tudhattam. – De miért nem mondja meg, mi történik az álomban? Jogom van tudni, az én álmom! – Nagyon intenzív, nagyon sok kérdést felvető álom ez, nem szükséges, hogy Lena is lássa. Még nem készült fel arra, hogy lássa, és ti ketten olyanok vagytok, mint a borsó meg a héja. Látja, amit te látsz. Most már érted, miért vettem el? Fortyogott a düh bennem. Dühös voltam, dühösebb még annál is, mint amikor Mrs. Lincoln hazudott Lénáról a Fegyelmi Bizottság ülésén, és dühösebb, mint amikor megtaláltam apa firkálmányait a dolgozószobában. – Nem, nem értem meg. Ha tud valamit, ami segíthet Lénán, miért nem árulja el? Vagy ha ezt nem akarja, akkor legalább ne használja ezeket a Jedi lovagos trükköket, és hagyja, hogy én nézzem végig! – Csak meg akarom óvni Lénát. Szeretem őt, és sohasem... – Tudom, tudom, ezt már hallottam. Sohasem tenne olyat, amivel fájdalmat okozna neki. Csak éppen azt kellene még hozzátennie, hogy sohasem tenne olyat, ami segítene rajta, igaz? Megfeszült az állkapcsa. Most ő volt dühös, már ismertem annyira, hogy lássam rajta. De nem lépett ki a szerepéből egy pillanatra sem. – Meg akarom védeni Lénát, Ethan, és te is ezt akarod. Tudom, hogy kedveled, és jelentesz is számára valamiféle védelmet, de vannak olyan dolgok, amiket nem érthetsz meg, dolgok, amelyek nem rajtunk múlnak. Egy nap majd megérted. Te és Lena túlságosan különbözőek vagytok. Mintha külön faj lennénk. Ezt írta Ethan is Genevieve-nek. Értettem én. Száz év alatt sem fordult meg a világ. Macon tekintete ellágyult. Azt hittem, hogy megsajnált, de valami másról volt szó. – Te fogod az egésznek a terhét viselni. Mindig a Halandó viseli. Én már csak tudom. – Nem bízom magában, biztos vagyok benne, hogy téved! Nem vagyunk olyan különbözőek. – Halandók. Irigyellek benneteket. Azt hiszitek, hogy hatalmatokban áll változtatni a dolgok menetén. Hogy megállíthatjátok a Föld forgását. Hogy jóvátehetitek, ami a születésetek előtt történt. Milyen rendkívüli teremtmények vagytok ti! – Hozzám beszélt, de a szavai nem csak nekem szóltak. – Elnézést kérek az éjszakai zavarásért. Kérlek, bújj vissza az ágyba! – Csak tartsa távol magát a házunktól, Mr. Ravenwood! Meg a fejemtől is. Az ajtóhoz sietett. Meglepődtem, azt hittem, hogy az ablakon át fog távozni, ahogyan érkezett. – Csak még egy dolog! Lena tudja, hogy micsoda maga? Mosolygott. – Természetesen. Nincsenek titkaink egymás előtt. Nem mosolyogtam vissza rá. Voltak titkaik, amelyeket nem osztottak meg egymással. Na, jó, lehet, hogy ez éppen nem olyan volt, de számtalan másik igen. Ezt Macon is tudta, meg én is. Meglengette a kabátját, és eltűnt. Egy pillanat alatt.

FEBR. 5. A Honey Hill-i csata

ásnap reggel lüktető fejfájással ébredtem. Nem képzeltem azt – M pedig a filmeken gyakran ez történik –, hogy az előző éjszaka meg sem történt. Nem hittem azt, hogy Macon Ravenwood felbukkanása a szobámban, majd hirtelen távozása csak álom volt. Anya balesete után minden reggel úgy ébredtem fel, hogy ami éjszaka történt, csak egy rossz álom volt. Sohasem követem el még egyszer ezt a hibát. Most már tudom, hogy ha úgy tűnik, minden megváltozott, az azért van, mert tényleg minden megváltozott. Ha úgy tűnik, minden sokkal félelmetesebb, az azért van, mert tényleg minden félelmetesebb. Ha úgy tűnik, Lena és én kifutunk az időből, az azért van, mert tényleg fogy az időnk. Hat nap. Nem állnak jól a dolgaink. Csak ennyit tudtunk volna mondani egymásnak. így inkább nem mondtunk semmit. Az iskolában ugyanúgy viselkedtünk, mint máskor. Kézen fogva jártunk a folyosón. Addig csókolóztunk a szekrények mögött, amíg el nem zsibbadt a szánk, és azt nem hittem, hogy belehalok az áramütésekbe. Megmaradtunk a saját kis burkunkban, tettettük, hogy normális életet élünk, legalábbis egypár napig még. És beszélgettünk. Egész nap, minden óra minden egyes percében akkor is, ha külön teremben ültünk. Lena Barbadosról mesélt, elmondta, milyen az, mikor a tenger és az ég találkozik, és az ember már nem is tudja, hol kezdődik az egyik, hol a másik, miközben én köcsögöt formáztam kerámiaórán. Lena a nagymamájáról mesélt, elmondta, hogy a nagyi mindig megengedte, hogy édesgyökér szívószállal igya a 7Up-ot, miközben én esszét írtam a Dr. Jekyll és Mr. Hydeból, Savannah Snow meg a rágóját durrogtatta. Lena mesélt Maconről is, aki, mindennek dacára, az összes szülinapi buliján megjelent, akárhol is tartották.

Hajnalban, miután órákat töltöttünk a Holdak Könyve silabizálásával, együtt néztük a napfelkeltét – bár Lena Ravenwoodban volt, én meg otthon. Ethan? Itt vagyok. Félek. Tudom. Aludnod kellene, Lena. Nem akarom alvással vesztegetni az időmet. Én sem. Pedig nem erről volt szó. Egyikünk sem akart álmodni.

„KIVÁLASZTÁS ÉJSZAKÁJÁN JŐVE EL A LEGNAGYOBB GYÖNGESÉG, AMIKOR IS A BENSŐ SETÉTSÉG EGGYÉ VÁLIK A KÜLSŐ SETÉTSÉGGEL, ÉS A HATALMAS SZEMÉLY MEGNYÍLIK A NAGYSZERŰ SETÉTSÉGNEK, ÉS MINDEN IGÉZET, BŰBÁJ, SÉRTHETETLENSÉG ÉS VÉDŐPAJZS LEHULLIK RÓLA. A HALÁL A KIVÁLASZTÁS ÓRÁJÁN VÉGLEGES ÉS ÖRÖKKÉVALÓ..." Lena becsukta a Könyvet. – Én ezt nem tudom tovább olvasni. – Viccelsz? Nem csoda, hogy a nagybátyád ennyire aggódik. – Nem elég, hogy gonosz démonná változhatok, de lehet, hogy eljön értem a halál. Ezt is felírhatjuk a listára „közelgő végítélet" címszó alatt. Csodás!

– Értem. Démon. Halál. Végítélet. Megint a kertben voltunk, Greenbrierben. Lena odaadta a Könyvet, hanyatt vágta magát, és az eget bámulta. Reméltem, hogy eljátszik a felhőkkel, ahelyett, hogy azon törné a fejét, milyen kevésre jutottunk. Pedig hány délutánt töltöttünk a Könyvvel! Nem kértem a segítségét, amikor Amma túlságosan szűk konyhai fogókesztyűjében újra átlapoztam. Több ezer oldalból állt a Holdak Könyve, és minden oldalon több Igézet volt. Nem találtuk a logikát sem, amely szerint csoportosították őket. A tartalomjegyzéket nyilván viccnek szánták, mert legtöbbször köszönő viszonyban sem volt a könyv tartalmával. Lapoztam és lapoztam, remélve, hogy csak belefutok valamibe. De a legtöbb oldal totál badarságnak tűnt. Egy szót sem értettem az egészből.

I DDARGANFOD YR HYN SYDD AR GOLL DATODWCH Y CWLWN, TROELLWCH A THROWCH EF BWRIWCH Y RHWYMYN HWN FEL Y CAF GANFOD YR HYN RWY'N DYHEU AMDANO YR HYN RWY'N El GEISIO. Valami beugrott. Egy szó, ami a szüleim dolgozószobájában volt kitűzve. „PETE ET INVENIES." Aki keres, talál. „INVENIES." Talál. UT INVENIAS QUOD ABEST EXPEDI NODUM, TORQUE ET CONVOLVE ELICE HOC VINCULUM UT INVENIAM QUOD DESIDERO QUOD PETO. Lázasan lapoztam anya latin szótárában, és menet közben írtam ki a szavakat. Az Igézet szavai összeálltak. Hogy megtaláld, ami hiányzik, Bogozd ki a kötelet,csavard meg és tekerd fel Igézd meg a kötést Hogy ráleljek Mi után sóvárgok Mi után kutakodom. – Találtam valamit! Lena felült, és a vállam felett leskelődött. – Mi van? – Nem tűnt valami lelkesnek. Felmutattam neki a macskakaparásomat. – Lefordítottam. Akkor kell használni, amikor keresel valamit. Lena közelebb hajolt, a fordításomat böngészte. Tágra nyílt a szeme. – Ez egy Lokátor Igézet. – Talán megtudhatnánk a segítségével, hogy hol keressük a választ a kérdéseinkre. Így semlegesíthetnénk az átkot. Lena az ölébe húzta a Könyvet, és mereven a lapra bámult. Rábökött a felső Igézetre. – Szerintem ez ugyanaz, csak walesi nyelven. – Szerinted segít nekünk?

– Nem tudom. Hiszen azt sem tudjuk, hogy mit keresünk. – Lena a homlokát ráncolta, lelkesedése a gyenge kezdés után erősen hanyatlott. – Meg aztán a Beszélt Igézés nem olyan egyszerű, és még sohasem csináltam. Rossz vége is lehet. – Most viccel? – Rossz vége lehet? Lehet rosszabb annál, hogy Sötét Igéző lesz belőled a tizenhatodik születésnapod után? – Kikaptam a Könyvet a kezéből, sikeresen leégetve Amma kesztyűjéről a margarétákat. – Kiástunk egy sírt, hogy megtaláljuk ezt a könyvet, heteket töltöttünk azzal, hogy megfejtsük a tartalmát, és most ki sem akarod próbálni? – Olyan szorosan fogtam a Könyvet, hogy a kesztyű füstölni kezdett. Lena a fejét csóválta. – Na, add csak ide! – Vett egy nagy levegőt. – Oké, megpróbálom. De nem tudom, mi fog történni. Általában nem így csinálom. – Mármint mit? – Tudod... nem így használom fel az erőmet. A Születetteknél éppen ez a lényeg, nem? Ha Született vagy, maguktól jönnek a dolgok. Sokszor azt sem tudom, mit csinálok. – Most viszont tudod, mit csinálsz. Segítek. Mit csináljak? Rajzoljak kört? Gyújtsak gyertyát? Lena a szemét forgatta. – Ülj oda! – mutatott egy pontra, tőlünk néhány méterre. – Csak a biztonság kedvéért. Egy kicsivel több előkészületre számítottam, de hát én csak egy Halandó vagyok. Mit tudhatok ezekről a dolgokról? Meg sem hallottam Lena utasítását, hogy helyezzem magam biztonságba az első. Beszélt Igézetekor. Csak egy lépést tettem hátra. Lena az egyikkezében tartotta a Könyvet, ami önmagában is nagy szó, mert kegyetlenül nehéz, és vett egy mély lélegzetet. A szeme a sorokat rótta. – Bogozd ki a kötelet, csavard meg és tekerd fel! Igézd meg e Kötést, Hogy ráleljek, Mi után sóvárgok... Lena felnézett, majd kimondta az utolsó sort hangosan és érthetően. – Mi után kutakodom... Egy pillanatig semmi sem történt. A felhők még mindig egymást kergették, és még mindig hideg volt. Nem működik. Lena a vállát

vonogatta. Tudtam, hogy ugyanarra gondol, mint én. Csakhogy akkor meghallottuk: olyan volt az a hang, mint amikor a szél átsüvít egy alagúton. A mögöttem álló fa tüzet fogott. Kigyulladt a gyökerétől a lombja tetejéig. A lángok gyorsan felfutottak a törzsön, és minden ágat elértek. Még soha nem láttam olyat, hogy valami ilyen gyorsan lángra kapott volna. A fa azonnal füstölni kezdett. Köhögve arrébb ráncigáltam Lénát. – Jól vagy? – Ö is köhögött. Elsimítottam a haját az arcából. – Hát, ez nem működik. Hacsak nem szalonnasütőhely után kutakodtál. Lena halványan elmosolyodott. – Mondtam, hogy rossz vége lehet. – Nem túloztál. Az égő ciprusfára néztünk. Öt napunk maradt.

Négy nappal a születésnap előtt megjelentek a viharfelhők az égen, Lena pedig otthon maradt. A Santee kiöntött, a város északi részének útjait alámosta a víz. A helyi televíziók a globális felmelegedést emlegették, de én mást gyanítottam. Egész algebraórán Lénával vitatkoztam

a Könyv miatt. Meglátszik majd a röpdoli eredményén. Hagyjuk már a Könyvet, Ethan! Annyira elegem van belőle! Semmi haszna. Nem hagyhatjuk. Ez az egyetlen esélyed. Hallottad a nagybátyádat. Ez az Igézők világának legnagyobb hatalommal bíró könyve. Aha, és ez a Könyv átkozta el a családomat is. Ne add fel! A válasz ott van valahol El fogom veszíteni, már nem hallgat rám, ráadásul a félév harmadik dolgozata is egyes lesz. Szuper. Ja. tényleg. Tudsz kezdem valamit ezzel? 7x-2(4x-6) Tudtam, hogy igen. Már járt trigonometriára. Mi van? Hogy jön ez most ide? Sehogy. Dolgozatot írunk. Felsóhajtott. Van annak jó oldala is, ha az ember csaja Igéző.

Még három nap. Sárlavinák indultak el, és a felső tornapálya belecsúszott a tornacsarnok épületébe. A hajrálányok nyugdíjba vonulhatnak egy időre, és a Fegyelmi Bizottságnak is új helyszín után kell néznie, ha boszorkánypert tervez. Lena még mindig nem jött iskolába, de egész nap a fejemben hallgatózott. A hangja csendesebb lett, már alig hallottam a hétköznapi zajokon keresztül. Egyedül ültem az ebédlőben. Nem volt étvágyam. Most először történt az, mióta Lénával találkoztam, hogy a többiekre nézve elfogott egy furcsa érzés. De mégis mi? Irigység? Olyan egyszerű életet élnek! Problémáik a Halandók problémái, jelentéktelenek, mulandóak. Mint régen az enyémek. Elkaptam Emily pillantását. Engem nézett. Savannah Emily ölébe vetette magát, Emily feleszmélt, és elfintorította az orrát. Nem, nem irigység volt mégsem. Nem adnám Lénát oda ezekért. El sem tudnám képzelni, hogy még egyszer azt a pitiáner életet éljem.

Még két nap. Lena nem áll velem szóba. Egy szélvihar lefújta az AAFL székház tetejét. Mrs. Lincoln és Mrs. Asher éveken keresztül dolgozott a tagregisztrációs listán, amely most megsemmisült, a Mayflowerig és az angol polgári forradalomig visszatekintő családfákkal együtt. Gatlin megye hazafiainak újra be kell bizonyítaniuk, hogy a vérvonaluk mindenki másénál értékesebb. Az iskolába menet beugrottam Ravenwoodba. Ököllel vertem az ajtót, amilyen erősen csak tudtam. Lena nem jött ki a házból. Mikor meggyőztem, hogy nyisson ajtót, megértettem, miért. Ravenwood megint átváltozott. Olyan lett, mint egy hiperbiztonságos börtön. Az ablakokon rácsok voltak, a betonfalak csupaszon meredeztek, kivéve a bejáratot, amely egy narancssárga gumiszobára emlékeztetett. Lena narancssárga overallt viselt, rajta a 0211-es szám, a születése napja. A kezeit írás fedte. Tök jól nézett ki, hosszú haja

kibontva lebegett mögötte. Neki még egy overall is jól áll. – Mi a fene folyik itt, Lena? Követte a pillantásomat. – Ja, ez? Semmi. Vicc. – Nem is tudtam, hogy Maconnek van humorérzéke. Lepiszkált egy cérnadarabot az overall ujjáról. – Neki nincs is. Nekem van. – Mikor hajtottad Ravenwoodot is az uralmad alá? A vállát vonogatta. – Tegnap reggel felkeltem, és így nézett ki. Valószínűleg ez járt a fejemben. A ház meg kihallgatta. – Gyerünk el innen! A börtöntől csak még depisebb leszel. – Két nap múlva Ridley-vé változhatok. Nem dob fel. – Szomorúan csóválta a fejét, és leült a veranda szélére. Lerogytam mellé. Nem nézett rám, a börtönökben használatos fehér tornacsuka orrát bámulta. Honnan tudta vajon, mit hordanak a rabok? – Cipőfűző. Ezt elrontottad. – Micsoda? A cipőjére mutattam. – Az igazi börtönökben elveszik a fűzőket. – Ethan, fejezd be! Vége van. Jön a születésnapom, és beteljesedik az átok. Nem tudjuk meggátolni. Nem színlelhetem többé, hogy hétköznapi csaj vagyok. Nem vagyok olyan, mint Savannah Snow és Emily Asher. Igéző vagyok. Felvettem egy maréknyi kavicsot az alsó lépcsőről, és az egyiket messzire hajítottam. Nem köszönök el tőled, Lena. Képtelen vagyok rá. Kivett egy kavicsot a markomból, ő is eldobta. Az ujjai az enyémekhez értek, megéreztem a belőlük áradó forróságot. Mindig emlékezni fogok rá. Nem lesz alkalmad elköszönni. Eltűnök, és nem fogok emlékezni rá, hogy szerettelek. Megmakacsoltam magam. Ezt nem fogom végighallgatni! Ez alkalommal eltaláltam egy fát a kaviccsal. – Az érzéseink nem fognak megváltozni. Ebben az egyben biztos vagyok. – Ethan, lehet, hogy én még arra sem leszek képes, hogy egyáltalán bármit is érezzek. – Ezt nem hiszem. – A gazos udvarba vágtam a kavicsokat. Nem tudom, hol értek földet, nem hallottam. Csak néztem ki a fejemből, és próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. Lena kinyújtotta a kezét felém, aztán tétován maga elé ejtette. Nem érintett meg. – Ne haragudj rám! Nem én akartam, hogy így legyen. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem: – Talán tényleg nem. De mi van, ha a holnapi nap az utolsó.'' Együtt is tölthetnénk, te meg itt hisztizel, mintha már kiválasztottak volna!

Lena felállt. – Te ezt úgysem értheted. – Visszatért a házba vagy cellába, vagy mit tudom én, és bevágta maga mögött az ajtót. Még sohasem volt barátnőm, nem tudom, hogyan kell kezelni ezt a... mit is? Főleg nem egy Igéző lánynál. Nem volt jobb ötletem, ezért felálltam, leporoltam magam, és elmentem az iskolába. Megint elkéstem.

Huszonnégy óra. A légnyomás folyamatosan zuhant Gatlin felett. Hogy hó vagy köd lesz belőle, senki sem tudta, de az ég nem festett túl biztatóan. Ma minden megtörténhet. Töriórán kinéztem az ablakon, és egy temetési menetet láttam. Egy temetését, ahol a delikvens még nem halt meg. Macon Ravenwood hullaszállítóját követte hét fekete Lincoln. Útban Ravenwood felé a Jackson mellett is elhajtottak. Senki sem figyelt Mr. Leere, aki épp a Honey Hill-i csatáról tartott előadást. Nem ez volt a polgárháború legemlékezetesebb ütközete, de a Gatliniek erre voltak a legbüszkébbek.

– 1864-ben Sherman tábornok utasította John Hatch főtábor-nagyot, hogy csapataival vágja el a Charleston és Savannah felé vezető vasútvonalat, nehogy a konföderációs katonák meggátolhassák menetelését a tenger felé. De elszámította magát, ezért az uniós erők csak késve tudtak elindulni. Mr. Lee büszkén mosolygott, és felírta a táblára a NAVIGÁCIÓ szót. Oké, az Unió ostoba volt. Értjük. Ezért fontos a Honey Hill-i csata, sőt, ezért háborúztak az államok egymással. Óvodás korunk óta ezt verik a fejünkbe. Meg sem említik azt az apró, de lényeges adatot, miszerint az Unió mégiscsak megnyerte valahogy ezt a háborút. Gatlinben úgy gondolják, hogy a déli úriemberek – úriemberhez méltó viselkedéssel – engedtek a nyomásnak. Mr. Lee szerint a Dél erkölcsi győztesként került ki a vérengzésből. Ma azonban senki sem másolta a táblát. Mindenki az ablakon nézett kifelé. A fekete Lincolnok konvojban követték a hullaszállítót az atlétikapálya mögötti úton. Most, hogy Macon végre megmutatta magát, élvezte, hogy cirkuszt csinálhat minden megmozdulásával. Ahhoz képest, hogy ő maga csak éjszaka bújt elő, elég sok ember figyelmét sikerült magára vonnia. Valaki belerúgott a bokámba. Link bukott le a padja mellett, hogy Mr. Lee ne láthassa az arcát. – Tesó! Kik vannak azokban a kocsikban? – Mr. Lincoln, folytatná, kérem? Gondolom, ismeri a csata kimenetelét, hiszen az édesapja fogja holnap vezényelni a lovasságot – bámult ránk Mr. Lee karba tett kézzel. Link köhögő rohamot kapott. Link apja, egy szánalmasan vérszegény pasas áll holnap a lovasság élére a csata újrajátszásánál. Idősebb Earl Eatontől örökölte meg a posztot, miután idősebb Earl Eaton tavaly elhunyt. Csak a halál hozhatott előléptetést a színjátszók között. Savannah Snow családja boldog lett volna egy ilyen előléptetéssel. Linket hidegen hagyta a dolog. Nem érdekelte az élő történelem. – Lássuk csak, hmm, ja, oké, oké... Hát, megnyertük a csatát, de elvesztettük a háborút. Vagy pont fordítva? Merthogy errefelé nehéz azt megmondani... Mr. Lee meg sem hallotta Link kommentárját. Szerintem az ő házán mindig ott lógott a Konföderáció csillagos-sávos zászlaja. – Mr. Lincoln... Mire Hatch és a szövetségesek elérték Honey Hillt, Colcock 6 tábornok... – Az osztály felröhögött. Mr. Lee dühös lett. – Igen, ez volt a valódi neve. A tábornok, a konföderációs katonák és a milícia legyőzhetetlen, hétágyús üteget képezett az út túloldalán. – Úristen, hányszor kell még végighallgatnom a hét ágyú történetét? Az ember egy idő után még elhiszi, hogy ez is van akkora csoda, mint Jézus hala meg kenyere. Link visszapillantott rám, és a Fő utca felé bökött az állával. – Na? – Szerintem Lena családja. Jönnek a születésnapjára. – Ja, tényleg, Ridley is említette. – Még mindig jártok? – Majdnem féltem megkérdezni. – Aha. Tesó, tudsz titkot tartani? – Bármikor. Link felhajtotta a Ramones feliratú pulóver ujját. Egy tetkó. Ridley anime verziója, a szokásos katolikus jó kislány szoknyában és térdzokniban. Reméltem, hogy Link rajongása veszít kicsit a hevességéből, de valahol legbelül tisztában voltam az igazsággal. Link akkor lesz túl Ridley-n, amikor Ridley túlad rajta. Szerencsés esetben 6 Col: a „Colonel", azaz tábornok szó rövidítése az angol nyelvben, a „Cock" pedig kakast jelent. nem győzi meg előbb, hogy vesse le magát egy szikláról. De lehet, hogy Link még akkor sem fog szakítani vele.

– A karácsonyi szünetben csináltattam. Tök jó, mi? Ridley maga tervezte. Gyilkos érzéke van a művészethez, nem? – A gyilkossal tökéletesen egyetértettem. Most mit mondjak? Ki tetováltatja egy Sötét Igéző képregény verzióját a karjára? Egy lány képét, aki szerelmi bűbájjal csinál hülyét az úgynevezett pasijából? – Anyád marhára ki fog akadni. – Nem fogja látni. A ruhaujj eltakarja, meg különben is, új szabályokat vezettem be otthon. Kopogás nélkül nem léphet a szobámba. – Ja, kopog. Azután beront, és leordítja a hajat a fejedről. – De legalább előtte kopog. – A te érdekedben is remélem, hogy így lesz. – Mellesleg Ridley és én meglepetést tartogatunk Lénának. El ne mondd Ridnek, hogy szóltam, mert kinyír. Bulit szervezünk holnapra a nagy mezőre, Ravenwoodban. – Ugye csak viccelsz? – Meglepetés! – Link izgatottnak tűnt. Ez tényleg azt hiszi, hogy csinálhat meglepibulit, hogy Lena elmegy rá, és hogy Macon elengedi. – Hát ez meg hogy jutott eszetekbe? Lena utálja az ilyesmit. Ridley meg ő szóba sem áll egymással. – Lena miatt, tesókám. Igazán lenyelhetné a békát, végül is rokonok, nem? – Tudtam én, hogy befolyás alatt áll, Ridley-féle zombi lett belőle, de ettől még nem voltam kevésbé dühös. – Azt sem tudod, mit beszélsz. Maradj ki belőle! Hidd el, hogy jobban jársz! Link nagyot harapott a szendvicséből. – Ugyan már, tesó! Csak szerettünk volna valamit tenni Lénáért. Nem tolonganak a jelentkezők, hogy megünnepeljék vele a születésnapját, igaz? – Éppen ezért felesleges a buli. Senki sem jön el. Link vigyorgott, és az egész szendvicset a szájába tömte. – Mindenki eljön. Elfogadták a meghívást. Rid legalábbis azt mondja. Ridley. Hát persze. Belenyal a nyalókájába, a város meg vert seregként kullog a nyomában. Link nem így értelmezte a szituációt. – A bandám, a Holy Rollers, ott fog először fellépni. – A micsodád?

– Az új bandám. A felekezeti táborban alapítottam, emlékszel? – Nem akartam hallani, hogy mi minden történt még a téli szünetben. Már annak is örültem, hogy élve megúszta. Mr. Lee a táblát kocogtatta, és krétával egy nagy nyolcas számot írt a közepére. – Hatch nem tudta kimozdítani a konföderációs erőket, így nyolcvankilenc halottat és hatszázhuszonkilenc sebesültet hátrahagyva elmenekült. A Konföderáció megnyerte ezt a csatát, és csak nyolc embert veszített. És pontosan ezért vesztek részt ti is mindannyian a Honey Hill-i csata lejátszásában, élő történelemóra keretében – kopogtatta Mr. Lee a számot. Elő történelem. Mr. Lee és a hozzá hasonlók nevezték így az újrajátszásokat, még csak nem is poénból. Minden részletre ügyeltek, az egyenruhákra, a fegyverekre és a katonák pozíciójára is. Link rám vigyorgott. Tiszta morzsa volt a szája. – De el ne mondd Lénának! Meg akarjuk lepni. Ez lesz kettőnk ajándéka. Néztem Linket, és Lenára gondoltam, a rossz kedvére, a narancsszínű overalljára. Aztán Link valószínűleg borzalmas új bandájára, a bulira, Emily Asherre és Savannah Snow-ra, a bukott angyalokra, Ridley-re és Ravenwoodra, na meg a fenyegető Honey Hill-i csatára. Jó buli lesz. Ki is lesz még ott? Macon, aki valószínűleg nincs oda az ötletért, Lena többi igencsak furcsa rokona, meg az anyja, aki mellesleg meg akarja ölni. Ja, és a kutya, akinek a szemével Macon mindent lát. Kicsengettek. Lena nem kicsit lesz meglepve. El kell mondanom neki. – Ne felejtsenek el feliratkozni, amikor megérkeznek az újrajátszásra! Aki nem iratkozik fel, nem kap jegyet! Igen, és még valami. Maradjanak a kötelek mögött, a biztonsági zónában! Nem jár

ötös azért, ha valaki lelöveti magát!

A polgárháborús újrajátszások komoly mozgósítást igényeltek, ez-alól a Honey Hill-i ütközet sem volt kivétel. Tényleg, ki a fene akar izzasztó halloween jelmezbe bújni? Ki a fene akar ősöreg fegyverekkel lövöldözni, amelyek amúgy is arról híresek, hogy leszakítják az ember kezétlábát? Mellesleg idősebb Earl Eaton is így halt meg. Ki a fenét érdekel egy több mint százötven éve lezajlott háború újrajátszása? Egy olyan háborúé, amit ráadásul el is vesztettünk? Ki szervez meg egy ilyet? Gatlinben, de tulajdonképpen egész Délen, a válasz a következő: az orvosod, az ügyvéded, a papod, az autószerelőd és a postás, valószínűleg apád, minden nagybátyád és unokatestvéred, a történelemtanárod (Mr. Lee pláne), és természetesen az a pasas, akié a városi fegyverbolt. Február második hetében, ha cigánygyerekek potyognának az égből, Gatlin akkor is csak a Honey Hill-i csata újrajátszásáról beszélne, suttogna, pletykálna, ezzel a nagy eseménnyel büszkélkedne. Honey Hill a mi csatánk volt. Én nem tudom, miért pont ezt nézték ki maguknak az ünneplésre vágyó polgárok, de valószínűleg a hét ágyú miatt. A városlakók heteken keresztül készülődtek a csatára. Mivel már csak órák voltak hátra a nagy eseményig, minden otthonban vadul vasalták az egyenruhákat, vasalóvíz meleg illata szállt mindenfelé. A Whitworth-puskákat megtisztogatták, a kardokat kifényezték, és a város férfi lakosságának minimum fele Buford Radford házában töltötte a hétvégét, és muníciót gyártott. Egyedül az ő felesége bírta a bűzt. Az özvegyasszonyok lepedőket mostak és pitéket fagyasztottak annak a rengeteg turistának, aki elzarándokol! ide, hogy az Élő Történelem tanúja lehessen. Az AAFL tagok hetekig szervezték saját újrajátszós programjukat, a Déli Örökség Sétát, a lányaik meg két szombaton át sütötték a piskótát a sétában megfáradt résztvevőknek. Mindez azért volt felettébb szórakoztató, mert az AAFL hölgyek, élükön Mrs. Lincolnnal, korabeli ruhákban vezették a sétát. Fűzőbe préselték a testüket, és a millió alsószoknya miatt úgy néztek ki, mint a véres hurkák, durranásra készen. A lányaik pedig, közöttük Emily és Savannah, az AAFL következő generációja, az ültetvényes házakban posztoltak, mintha csak A farm, ahol élünkből léptek volna elő. A Séta mindig az AAFL székháznál indult, mivel ez volt a második legrégebbi épület Gatlinben. Kíváncsi voltam, helyrehozták-e a tetőt. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy a Történelmi Társaság tagjai szabásmintákat cserélgetnek, és fogalmuk sincsen arról, hogy a fenekük alatt több ezer Igéző tekercs és dokumentum várja a következő nemzeti ünnepet. De nem csak az AAFL tagok lendültek mozgásba. Az államok közötti háborút gyakran hívták az első modern kori háborúnak, bár aki az újrajátszás előtti hetekben járt Gatlinben, buzgón cáfolta ezt az állítást. Minden polgárháborús ereklyét közszemlére tettek a lovas kocsiktól a Howitzerekig. Utóbbiról minden óvodás meg tudta mondani, hogy kocsikerekeken guruló ágyú. Még a Nővérek is leporolták az ereden konföderációs zászlót, és felakasztották a bejárati ajtóra, miután én nem voltam hajlandó a verandára aggatni. Tudom, hogy ez is a show része, de valahol meg kell húzni a határt. Az újrajátszást megelőző napon nagy felvonulás volt a városban, amely alkalmat adott arra, hogy a katonák teljes harci díszben vonulhassanak el a turisták előtt. Másnap estére már olyan koszosak voltak, hogy senki sem gyönyörködhetett volna ragyogó rézgombjaikban. A felvonulás után nagy vigasság vette kezdetét sült malaccal, csókolózó sátorral és tortaárusítással. Amma már napok óta sütött. A megyei vásár után itt tudott leginkább kibontakozni,

és győzelmet aratni az ellenség felett. A tortái mindig elsőként keltek el, Mrs. Lincoln és Mrs. Snow majd belehalt az irigységbe. Amma pontosan ezért sütötte a tortákat. Imádta az AAFL tagok orra alá dörgölni, hogy a tortáik másodrangúak. Tehát minden évben, február második hetében, a megszokott hétköznapok eltűntek, és mindannyian a Honey Hill-i csata napjaiban találtuk magunkat, cirka 1864-ben. Idén is pontosan így volt ez, kivéve egyetlen dolgot. Míg a teherautók sorra érkeztek a dupla csövű ágyúkkal, és a ló szállítók is befutottak – minden magára valamit is adó lovassági katona saját lóval rendelkezett –, valahol máshol másvalakik egy másmilyen ütközetre készültek. Csakhogy azt az ütközetet nem Gatlin második legrégibb épületében szervezték, hanem a legősibb ültetvényen. Azt a csatát nem fegyverekkel és lovakkal vívják meg, de attól még az is csata. Őszintén szólva biztos voltam benne, hogy az lesz az egyetlen igazi ütközet ebben a városban. Ami Honey Hill nyolc áldozatát illeti, nem tudtam mit mondani. Én csak egy miatt aggódtam. Mert ha őt elveszítem, én is belepusztulok. De hagyjuk Honey Hillt! Eljött az ítélet napja.

FEBR.11. Édes tizenhat éves agyj békén! Már mondtam! Nincs mit tenni! H Lena hangja riasztott fel néhány órás álmomból. Felkaptam a farmeremet és egy szürke pólót, meg sem néztem, mit húzok magamra. Egy dolog érdekelt: a mai nap. Nem kellett többé a végzetre várnunk. A végzet megérkezett. nem búmmal csak nyüszítéssel nem búmmal csak nyüszítéssel nem búmmal csak nyüszítéssel nem búmmal csak nyüszítéssel Lena már nem volt ura magának, pedig a nap még fel sem kelt. A Könyv. Ó, hogy az a... Elfelejtettem. Visszarohantam a szobámba, kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Felnyúltam a gardrób legfelső polcára, ahová elrejtettem, és már felkészültem az égő fájdalomra, amivel a Könyv minden érintése járt. Csakhogy most nem égetett. Ott sem volt. A Holdak Könyve, a könyvünk, eltűnt. Pedig ma különösen nagy szükségünk volt rá. Lena hangja dübörgött a fejemben. a világ így ér véget nem búmmal csak nyüszítéssel Jesszusom, Lena T. S. Eliotot idéz? Rossz jel. Felkaptam a Volvo kulcsát, és futottam ész nélkül. A nap akkor kelt fel, amikor ráhajtottam a Dove Streetre. Greenbrier szintén kezdett életre kelni. Mint az egyetlen üres mező Gatlinben, az újrajátszás helyszínéül csak ez szolgálhatott. Az a vicc, hogy nem is hallottam a lövéseket, mert a fejemben is folyamatosan durrogott valaki. Mikor odaértem Ravenwoodba, Boo már a verandalépcsőn várt, és ugatott. Larkin is ott támasztotta az egyik oszlopot. Bőrdzsekit viselt, és egy kígyóval játszott, ami a karján tekergett. Illetve először kar volt, aztán kígyó. Olyan laza mozdulatokkal váltogatta az alakját, mint ahogyan egy kaszinó kártyaosztója keveri a lapokat. A látvány egy pillanatra lesokkolt. Boo vadul ugatta. Vagyis nem tudom, hogy őt ugatta-e, vagy engem. Boo Macon kutyája volt, és Macon meg én nem feltétlenül voltunk beszélő viszonyban. – Csá, Larkin. – Közönyösen bólintott. A hideg levegő cigarettafüstként lebegett a szája előtt. A kis felhőből először karika, majd fehér kígyó lett, amely a saját farkába harapott, aztán eltűnt. – Ha neked lennék, nem mennék be. A csajod kissé... hogy is mondjam... mutogatja a

méregfogát. – A kígyó körbetekeredett Larkin nyakán, majd hirtelen átváltozott a bőrdzseki gallérjává. Ekkor Del néni vágta ki az ajtót. – Na, végre! Rád vártunk. Lena a szobájában van, senkit se enged be. Del nénire néztem. A kendője a vállán lógott, a szemüvege ferdén ült az orrán, még gondosan feltekert, szürke kontya is kibomlott. Megöleltem. Olyan illata volt, mint a Nővérek antik pipereszekrényének, tele levendula illatosítóval és régi lepedőkkel. Reece és Ryan állt mögötte. Úgy festettek, mint a kórházi folyosókon szobrozó, rossz hírekre számító rokonok. Ravenwood ismét inkább Lena, nem pedig Macon hangulatát tükrözte, de az is lehet, hogy mindketten ugyanazt érezték. Macont nem láttam, így aztán ezt nem tudhattam. Mindig így képzeltem a haraghoz passzoló színárnyalatot... most az összes fal ebben a színben pompázott. Fékezhetetlen düh vagy valami hasonlóan erőteljes érzés borította a gyertyatartókat, és sértődöttség szövődött a szőnyeg mintái közé. Gyűlölet égett a lámpaburák alatt. A padlón félelmetes árnyékok vonultak, felkúsztak a falakra, és a Converse csukámat is sötét felhőbe burkolták. Alig láttam. Abszolút feketeség. Nem tudom, hogy írjam le a szobát. A szemem képtelen volt befogadni, mert minden porcikám a hangulatát próbálta megemészteni. Elkeseredett, csalódott, dühös... Felléptem a Lena szobájához vezető csigalépcső alsó fokára. Már vagy százszor felmentem rajta, tudtam, hová vezet, de most valahogy másnak tűnt. Del néni a nyomomban igyekvő Reece-re és Ryanre nézett. Mintha egy sereget vezettem volna csatába. A második lépcsőfoknál az egész ház megremegett. Az antik csillárban égő gyertyák kilendültek, forró viasz ömlött az arcomra. Felszisszentem és hátraléptem. A csigalépcső hirtelen feltekeredett, kirántotta magát a lábam alól, én meg a fenekemen korcsolyáztam vissza szinte a bejárati ajtóig. Reece és Del néni elállt az utamból, de szegény Ryant levertem a lábáról, mint egy élő bowling golyó. Felálltam, és felkiabáltam a lépcsőn: – Lena Duchannes! Ha még egyszer ellenem merészeled küldeni a csigalépcsőt, esküszöm, magam nyomlak fel a Fegyelmi Bizottságnál! Ismét az alsó fokra álltam, majd felléptem a másodikra. Semmi. – Felhívom Mr. Hollingsworthöt, és személyesen fogom tanúsítani, hogy közveszélyes elmebeteg vagy! – Kettesével szedtem a fokokat az első lépcsőfordulóig. – Mert ha ezt még egyszer megcsinálod velem, akkor tényleg az vagy! Hallod? – A hangja ismét megszólalt a fejemben. Te ezt nem értheted. Tudom, hogy félsz, Lena, de ha mindenkit elzavarsz magad mellől, az nem old meg semmit. Menj el! Nem! Nem hallod, Ethan? Menj el! Nem akarom, hogy bántódásod essék! Nem megyek el! A hálószobája ajtajánál álltam, arcomat a hűvös fehér fához érintettem. Vele akartam lenni, olyan közel hozzá, amennyire csak lehet, anélkül, hogy szívinfarktust kapnék. Vagy legalább olyan közel, amilyen közel csak enged magához.

Itt vagy, Ethan? Az ajtód előtt. Félek. Tudom, Lena. Nem akarom, hogy bántódásod essék. Nem esik bántódásom. Ethan, nem akarlak elhagyni. Nem fogsz. És ha igen? Mindig várni foglak. Akkor is, ha Sötét Igéző leszek? Akkor is, ha te leszel a Legsötétebb Sötét Igéző. Kinyitotta az ajtót, és berántott. Dübörgött a zene a szobájában. Felismertem a dalt. Most kemény heavy metalban nyomták, de ráismertem.

Tizenhat hold, tizenhat év. Tizenhat éve rettegve félsz. Tizenhat álmod sírtam tele, S csak hullunk,hullunk a semmibe... Lena valószínűleg egész éjjel sírt. Amikor megérintettem az arcát, még mindig folytak a könnyei. Megöleltem, és a dal ritmusára ringatni kezdtem. Tizenhat hold, tizenhat év. Borzasztó haragra gerjed az ég. Tizenhat mérföldnyi végtelenség. Tizenhat kutat és tizenhat fél... A válla felett láttam, hogy a szobája szinte romokban hever. A vakolat megrepedt a falakon, és nagy darabokban hullott. A szekrénye felborult, mintha betörő borogatott volna a szobában. Az ablaküvegek betörtek. Üveg nélkül a kovácsoltvas keret börtönrácsnak tűnt. A szoba foglya hozzám bújt, miközben a dallam beburkolt bennünket. A zene rendületlenül szólt tovább. Tizenhat hold, tizenhat év Tizenhat hosszú, félelmes éj. Tizenhat bűbájtól reszket az ég Tizenhat sikolyod csak egy hallja rég... Amikor legutóbb itt jártam, Lena legbensőbb gondolatai borították a plafont. Most viszont az egész szobát beterítette a kézírása. A mennyezet szélén ezt olvastam : Magány öleli akit szeretsz / Amikor sejted, hogy te nem ölelheted úja. A falakon meg ezt: Még ha a sötétség elnyeli is / A szívem majd rátalál. Az ajtófélfán ez állt: A lelket önnön gazdája öli meg. A tükrökön keresztben: Ha lenne hová menekülnöm/ Már ma ott lennék. Még a szekrényt sem kímélte : A legsötétebb fény itt talál / mindig figyel aki vár. Össze is foglalta az érzéseit: Hogyan menekülhetsz önmagad elől ? Lénát a szavakban, őt hallottam a dalban is.

Tizenhat év, tizenhat hold, A Kiválasztás mindent megold, E Könyv lapjain oszlik a Sötét, Erő igézi perzseld tüzét... Aztán az elektromos gitár lelassult, és egy új versszak következett, a dal vége. Végül minden véget ér. Hallgattam a zenét, és arra vártam, hogy az elemek álombeli csatározása végre elcsituljon bennem. Eljött hát a tizenhatodik Hold, melyen sorsod beteljesedik. Válassz magad, vagy kiválasztanak! Könny és vér egyszerre hulljanak. Kísérőd legyen a hold vagy a nap! A gitár elhallgatott, mi tovább öleltük egymást a csendben. – Szerinted... Lena a számra tette az ujját. Képtelen volt beszélni. Olyan sebzett volt, mint még soha. Hideg szellő fújdogált körülötte, majd kilibbent a nyitott ajtón. Az arca vörös volt, vagy a széltől, vagy a könnyektől, nem tudom, nem kérdeztem. Az ágyára dőltünk egymásba gabalyodva, azt sem tudtam, melyik az én karom, melyik az övé. Nem csókolóztunk, de olyan volt, mintha azt tettük volna. Olyan közel kerültünk egymáshoz, amilyen közel két ember csak lehet. Azt hiszem, ilyen lehet, amikor az ember szeret valakit, és azt érzi, hogy el fogja veszíteni. Még itt van a karomban, még ölelem, de... Lena reszketett. Minden bordáját, minden csontját éreztem, nem uralta többé a testét. Kihúztam a karomat a nyaka alól, lenyúltam a takarójáért, és magunkra húztam. Befúrta a fejét a mellkasomba, én meg egészen fölhúztam a takarót. Már a fejünket is eltakarta. Ott feküdtünk ketten, a sötét kis zugban. A lélegzetünk hamar bemelegítette a menedéket. Megcsókoltam hideg ajkait, ő pedig visszacsókolt. Mágnesként tapadtunk egymásra, Lena feltornázta magát a nyakamhoz. Ethan, nem maradhatnánk mindig így? Azt tesszük, amit te szeretnél. Születésnapod van. Éreztem, ahogy megmerevedik a karjaimban. Muszáj emlékeztetned erre? Hoztam neked ajándékot is. Felemelte a takarót, hogy egy kis fényt engedjen be. – Tényleg? Megmondtam, hogy nem kell! – És? Mióta hallgatok én rád? Mellesleg, Link szerint, ha egy lány azt mondja, hogy nem akar semmit a születésnapjára, akkor az azt jelenti, hogy ékszert szeretne. – Ez nem vonatkozik minden lányra. – Jó. Felejtsd el! Lena lerúgta a takarót, és visszabújt a karjaimba. Én visszahúztam a takarót. Tényleg azt hoztál? Micsodát? Hát ékszert. Nem azt mondtad, hogy nem kell ajándék? Csak kíváncsi vagyok. Mosolyogtam magamban, és most én dobtam le a takarót. Egyszerre szisszentünk fel a hidegtől. A zsebembe nyúltam, és előhúztam egy pici dobozt. Visszabújtam mellé, és csak annyi fényt engedtem a takaró alá, hogy láthassa. – Na, engedd vissza, fázok!

Újra sötétben voltunk. A kis doboz zöld fényben világított, láttam Lena karcsú ujjait, amint az ezüstszalagot bontogatták. A zöld ragyogás egyre erősebb, egyre melegebb lett, megvilágította az arcát is. – Ez megint valami új? – mosolyogtam a zöld fényben. – Aha. Ma reggel óta ez van. Bármire gondolok, megtörténik. – Nem rossz. Vágyakozva nézte a dobozkát, mintha a kibontással az utolsó percig akarna várni. Eszembe jutott, hogy Lena talán nem is kap más ajándékot ma. Kivéve a meglepetés bulit, amit szintén csak az utolsó percben szándékoztam elmondani neki. Meglepetés buli? Hoppá! Ugye csak viccelsz? Én igen, de Ridley és Link nem. Haha! Az lesz a meglepetés, ha elmarad a buli. Nyisd már ki azt a dobozt! Rám vicsorított, és kinyitotta a dobozt. A fény még erősebb lett, de nem az ajándék miatt. Ellágyult az arca, és én tudtam, hogy a buli dolgot megúsztam. Megint az örök igazság: a nők és az ékszerek... Ki hitte volna? Link egy zseni. Lena egy fényesen csillogó, finom nyakláncot emelt ki a dobozból, amelyen egy gyűrű csüngött. Egy aranykarika volt, három színű – rózsaszínes, sárga és fehér – aranyból összefonva. Ethan, ez gyönyörű! Legalább százszor megcsókolt, akkor is csókolt, amikor megszólaltam. Mert muszáj volt elmondanom neki, akkor és ott, még mielőtt bármi történhetett volna. – Anyáé volt. Az ékszerdobozából vettem ki. – Biztos, hogy nekem akarod adni? – kérdezte. Bólintottam. Nem tudtam azt színlelni, hogy csak egy apróságról van szó. Lena tudta, mit érzek anya iránt. Igenis nagy szám volt, és megkönnyebbülést éreztem, hogy mindketten tudjuk ezt. – Nem ritkaság, meg ilyesmi. Nem gyémánt, vagy mi, de számomra értékes. Szerintem ő is örülne, ha tudná, hogy neked adtam, mert... tudod! Mit? Jajj! – Betűzzem le neked? – A hangom furcsán szólt, meg reszketett is. – Kár, hogy nekem kell felvilágosítanom téged, hogy szörnyű a helyesírásod. Tehát inkább ne! – Érezte, hogy fészkelődök, de elhatározta, hogy kimondatja velem. Nekem jobban megfelelt volna a Keltálás. Egy magamfajta srác könnyebben kommunikál hang nélkül. Elsöpörtem a haját a nyakáról, és bekapcsoltam a láncot. A lánc szinte világított a sötétben, pont a régi fölött. – Mert nagyon sokat jelentesz a számomra. Mennyit? A választ a nyakadban viseled. Sok mindent viselek a nyakamban. Megérintettem a kacatjait. Szemétbe való limlom volt a legtöbb, a világ legfontosabb limlomja. Most már én is közöttük voltam. Egy lyukas pénzérme, amit egy automatába kellett volna bedobni a mozi melletti büfénél az első randinkon. A piros pulóveréből egy szál, amelyet akkor viselt, amikor a víztoronynál voltunk – azóta is nevetünk rajta. Az ezüstgomb, amelyet amulettként adtam neki a fegyelmi előtt. Anya gémkapocs csillaga. Akkor tudod a választ

Újra megcsókolt, de most már amúgy igazán. Olyan csók volt, amit már nem is lehet csóknak hívni. Olyan, amiben vannak karok, lábak, nyak, haj, olyan, amitől lecsúszik az emberről a takaró, és esetünkben: kicsapódik az ablak, helyre kerül a szekrény, a ruhák visszaugranak a fogasra, és a jéghideg szoba átmelegszik. A kandallóban is fellobbant a tűz, de az semmi sem volt ahhoz a tűzhöz képest, amelyben a testem égett. Éreztem az áramot, erősebb volt, mint valaha, a pulzusom vad vágtába kezdett. Kicsit elhúzódtam tőle, mert kifulladtam. – Hol van Ryan, ha esetleg szükségünk lenne rá? Ki kell találnunk valamit az efféle helyzetekre. – Ne aggódj, odalent van. – Lena visszahúzott magára, a kandalló tüze újra fellobbant, és szinte féltem, hogy a láng és a füst szét fogja vetni a kéményt. Ékszer. Én mondom, ez a tuti. Meg a szerelem. Meg talán a veszély.

– Jövök már, Macon bácsi! – Lena felém fordult, és felsóhajtott. – Nem várathatjuk őket tovább. Le kell mennünk a családhoz. – Az ajtóra meredt. A retesz kinyílt. A hátát simogattam, és grimaszoltam. Vége. Alkonyodott, mire elhagytuk Lena szobáját. Ebédidőben arra gondoltam, hogy le kellene ugranunk Konyhához, de Lena csak lehunyta a szemét, és egy büféasztal gurult be az ajtón. Ma talán még Konyha is sajnálta az ünnepeltet. Vagy az is lehet, hogy Konyha sem bírt ellenállni Lena újonnan felfedezett erejének. A saját testsúlyomat megettem csokoládé szirupos, csokoládéval töltött palacsintából, amit csokis tejjel öblítettem le. Lena elrágcsált egy szendvicset és egy almát. Aztán megint csókolóztunk. Szerintem mind a ketten arra gondoltunk, hogy talán ez az utolsó nap, amikor még így együtt lehetünk. Nem kerestünk magunknak más elfoglaltságot az utolsó órákra, úgy voltunk vele, ha tényleg csak a mai nap adatott nekünk, akkor legalább ez legyen igazán a miénk. Egyszerre voltam feldobott és rémült. Ennek ellenére, bár még el sem jött a vacsora ideje, már bátran kijelenthettem, hogy ez volt életem legszebb, és egyben legborzasztóbb napja. Amikor a lépcső felé indultunk, megfogtam Lena kezét. Még mindig meleg volt, ebből tudtam, hogy a jókedve még nem illant el. A nyakláncok csillogtak a levegőben lebegő arany és ezüst gyertyák fényében. Nem voltam hozzászokva, hogy Ravenwoodot fényárban lássam. Egy pillanatra el is hittem, hogy igazi születésnapi buli készülődik, ahol az emberek vidámak és boldogok. De csak egy pillanatra. Aztán megláttam Macont és Del nénit. Mindketten egy-egy gyertyát tartottak a kezükben, és mögöttük Ravenwood sötétségbe burkolózott. A háttérben több fekete ruhás alak állt, szintén gyertyával. Macon és Del néni hosszú, fekete talárt viselt, mint valami rend vagy szekta követői, vagy mint a druida papok és papnők. Hátborzongató volt. A legkevésbé sem emlékeztetett születésnapi r bulira. Inkább egy temetésre. Boldog tizenhatodik születésnapot! Nem csoda, hogy bezárkóztál a szobádba. Most már a saját szemeddel láthatod, miről beszéltem. Lena az utolsó lépcsőfokon megállt, és hátranézett rám. Kopott farmerében és az én kapucnis pulóveremben nem illett a vendégek közé. Szerintem soha életében nem viselt még ilyesmit. Lehet, hogy csak belőlem akart egy darabot magánál tartani, ameddig csak tehette. Ne félj! Ez csak Bűvölés. Biztonságban akarnak tudni holdtöltéig. A Kiválasztás akkor történik, amikor a legmagasabban álla hold. Én nem félek, Lena.

Tudom. Magamnak mondtam. Elengedte a kezemet, és lelépett a lépcsőről. Amikor a lába a padlót érintette, teljesen átváltozott. A Bűvölök bő, fekete talárja beburkolta a testét. Fekete haja beleveszett a talár fekete színébe. Ebben a tetőtől talpig érő feketeségben csak az arca világított, amelynek áttetsző sápadtsága a holddal vetekedett. A nyakához kapott, anya gyűrűje még mindig ott volt. Reméltem, hogy emlékeztetni fogja arra, hogy ott vagyok vele. Mint ahogy azt is reméltem, hogy anya is ott van, és segít nekünk. Most mi lesz? Ugye nem valami pogány szexorgia? Lena kacagásban tört ki. Del néni elképedve kapta fel a fejét. Reece egyik kezével a köpenyét simítgatta, és próbált felsőbbrendűnek mutatkozni, Ryan pedig vihogni kezdett. – Szedd már össze magad! – sziszegte Macon. Larkin, aki ugyanolyan lazán festett fekete köpenyben, mint bőrdzsekiben, szintén röhögött. Lena a köpeny ráncaiba próbálta rejteni a mosolyát. A gyertyák mozgó fényében felismertem a közelünkben állók arcát: Macon, Del, Léna, Larkin, Reece, Ryan és Barclay volt ott. De kevésbé ismerős alakokat is láttam. Macon édesanyja, Arelia mellett egy idősebb, ráncos, cserzett arc tűnt fel. De még onnan is, ahol álltam, pontosabban állni próbáltam, azonnal felismertem, mert nagyon hasonlított az unokájára. Lena is meglátta, szinte ugyanabban a pillanatban. – Nagymama! – Boldog születésnapot, kedvesem! – A kör egy pillanatra megszakadt, amikor Lena az ősz hajú asszonyhoz rohant, és átölelte. – Nem hittem volna, hogy eljössz! – Hát persze, hogy eljöttem. Meg akartalak lepni. Barbados közel van. Egy szempillantás alatt itt termettem. Ugye ezt szó szerint értette? Ő micsoda? Utazó Incubus, mint Macon? Törzsutas, Ethan. A United Légitársaság gépein. Éreztem Lena pillanatnyi megkönnyebbülését, de a saját magam érzéseivel már nem voltam tisztában. Oké, apámat be kellene zárni, anya nagyjából halott, és egy olyan asszony gondjaira bízott, aki tud egyet s mást a vuduról. Ez eddig rendben. De amikor ott álltam a kártyakeverő, gyertyagyújtogató, köpenyben parádézó Igézők között, hirtelen elkapott a tudásvágy. Csak abban nem voltam biztos, hogy Amma felkészített-e mindenre, amit hallani fogok. Többet akarok tudni, még mielőtt elkezdik a latin halandzsát meg az Igézést. Macon lépett előre a körben. Elkéstem. Magasra tartotta a gyertyáját. – Cur Luna hac Vinctum convenimus? Del néni állt mellé. A gyertyája lobbant egyet, amikor magasra emelte. Fordítani kezdett: – Miért gyűltünk össze Bűvöletre ennél a holdnál? A kör válaszolt. Kántálás közben ők is felemelték a gyertyáikat. – Sextusdecima Luna, Sextusdecimo Anno, Illa Capietur. Lena angolul felelt nekik. A gyertyáján olyan magasra csapott a láng, hogy majdnem megégette az arcát. – A tizenhatodik holdnál, a tizenhatodik évben kiválasztják őt. – Lena a kör közepén állt felszegett fejjel. Minden oldalról gyertyák világították meg az arcát. A saját gyertyája zöld fényben égett. Most mi van. Lena? Nyugi, ez a Bűvölet része. Ha ez a Bűvölet, nem biztos, hogy akarom látni a Kiválasztást. Macon kántálni kezdett. Emlékeztem a szövegre még Halloween napjáról. „Sanguis sanguinis mei, tutela tua est Sanguis sanguinis mei, tutela tua est. Sanguis sanguinis mei, tutela tua est.

Vér a véremből, védelmezünk téged." Lena elsápadt. A Sanguinis-kör. Megtörténik. Lena a feje fölé emelte a gyertyát, és lehunyta a szemét. A zöld láng narancsvörös lett, egy robbanással a magasba csapott, és minden más gyertyát meggyújtott. – Lena! – Megpróbáltam túlkiabálni a robbanás hangját, de nem reagált. A lángok a fejünk fölött lévő sötétséget is bevilágították, ma éjjel nem volt mennyezete Ravenwoodnak. A karommal kellett a szemeimet védenem, mert a tűz elvakított. Halloween jutott eszembe. Mi lesz, ha megint megtörténik? Próbáltam felidézni, mit csináltak aznap éjjel az Igézők, hogy Sarafine-t távol tartsák. Mit is kántáltak? Hogy is hívta Macon édesanyja? Sanguinis. De nem emlékszem a szavakra, hiszen nem tudtam latinul. Életemben először azt kívántam, bárcsak elsőben csatlakoztam volna a Klasszikusok Klubjához. A bejárati ajtón dörömbölt valaki. A lángok abban a pillanatban eltűntek. A talárok, a tűz, a gyertyák, a sötétség és a fények mind elillantak. Csak úgy, egy pillanat alatt. Az Igézőkből hétköznapi család lett, akik egy hétköznapi születésnapi torta körül álldogáltak. És énekeltek. Mi a fe... – Boldog szüüüliiinaaapooot! – A dal utolsó sora véget ért, de a dörömbölés a kapun nem. Egy hatalmas, háromemeletes, rózsaszín, fehér és ezüst színben pompázó torta volt a szalon közepén, mellette kistányérok, szalvéták. Lena elfújta a gyertyákat, és elhessegette az orra elől a füstöt. De kis kényes, az előbb még a lángok sem zavarták! A család megtapsolta. A kapucnis pólóban és a farmerben úgy festett, mint egy hétköznapi lány. Egy tizenhat éves lány. – A mi kislányunk! – érzékenyült el a nagymama. Letette a kötését, és elkezdte felvágni a tortát. Del néni teát szervírozott. Reece és Ryan rengeteg ajándékot cipelt be, Macon meg leült Viktória korabeli karosszékébe, és whiskyt töltött Barclaynek és magának. Most mi van, Lena? Mi történt? Van valaki az ajtónál. Csak óvatosak. Nem tudom követni a családodat. Tudod mit? Egyél egy kis tortát! Buli van, nem emlékszel? Az ajtót még mindig verte valaki. Larkin hatalmas szeletet vett Lena kedvenc vörös bársony tortájából. – Most akkor senki sem nyit ajtót? Macon lesöpört egy morzsát a kasmírzakójáról, és hűvösen Larkinra nézett. – Talán te is megtehetnéd. Macon Lenára is vetett egy pillantást, és a fejét rázta. Nem, ma este Lena senkinek nem fog ajtót nyitni. Lena bólintott, és visszaült a nagyija mellé. Szerető unokaként mosolygott rá a tányérja felett. Majd megütögette a párnát maga mellett. Szuper! Bemutat a nagyinak. Aztán meghallottam az ismerős hangokat, és az jutott eszembe, hogy akárkinek a nagymamájával szívesen találkozom, csak ne kelljen kimennem. Mert Ridley, Link, Savannah, Emily, Eden, Charlotte, meg az egész fan club, megfejelve a kosárlabdacsapattal ott állt az ajtó előtt. Érdekes, senki sem viselte az Őrangyalok egyenruháját. De aztán eszembe jutott, miért! Emilynek volt egy koszfolt a nyakán. Az új rájátszás... Hiszen Lena és én máris lemaradtunk a javáról! Meg fogunk bukni töriből! Mostanra már nagyjából véget ért, csak az esti visszavonulás meg a tűzijáték van hátra. Milyen különös! Tökéletesen hidegen hagyott, hogy egyest fogok kapni. – MEGLEPETÉS! A meglepetés szó kevés annak kifejezésére, mekkora meglepetésben volt részünk valójában. Már megint hagytam, hogy utat törjön magának a káosz és a fenyegetés a Ravenwood-házba. Mindenki az előszobában tolongott. Nagymama a díványról integetett. Macon belekortyolt a whiskyjébe, teljes lelkinyugalommal, mint mindig. Csak aki ismerte, annak tűnt fel, hogy az idegei pattanásig feszültek. Tényleg, miért engedte be Larkin őket a házba?

Ezt nem hiszem el... A meglepetés buli. El is felejtettem! Emily a csapat élére állt. – Na, hol van a szülinapos? – Kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni Lénát. Lena hátrahőkölt, de Emilyt nem olyan könnyű lerázni. Átkarolta, mintha régen látott barátnőjét üdvözölné, és csicseregni kezdett. – Már egy hete ezen a bulin dolgozunk. Élő zene lesz, és Charlotte bérelt reflektorokat, mert hát itt Ravenwoodban minden annyira sötét. – Emily ekkor olyan halkan, mint egy vérprofi, aki épp valami csempészárut készül eladni a feketepiacon, hozzátette: – Hoztunk barackpálinkát is. – Meg kell nézned! – Charlotte alig tudott beszélni, mert olyan szoros volt a farmerja, hogy két szó között kapkodta a levegőt. – Hoztunk lézerfényt is. Ravenwood a legszupibb buli helyszín lesz! Mint a főiskolás partik Summerville-ben! Legszupibb? Ridley nem sajnálta a muníciót, ha Emily és Savannah olyan bulit rendez Lénának, mintha ő lenne a Hókirálynőjük. Nyilván nehezebb lehetett rávenni őket, mint elérni, hogy leugorjanak egy szikláról. – Menjünk fel a szobádba átöltözni, szülinapos! – Charlotte elővette a hajrálányos hanghordozását. Mindig is túlkompenzálta a dolgokat. Lena elzöldült. A szobájába?Ezek? Hiszen a feliratok legalább fele róluk szól. – Miről beszélsz, Charlotte? Hiszen így is gyönyörű! Nincs igazam, Savannah? – Emily megszorította Lena karját, és neheztelően nézett Charlotte-ra. Mintha azt mondaná: „Állítsd le magad, mikor leszel te ilyen gyönyörű?" – Viccelsz? Ölni tudnék ezért a hajszínért! – Savannah Lena egy tincsét tekergette az ujján. – Olyan bámulatosan... fekete. – Az én hajam is fekete volt tavaly, legalábbis alul – siránkozott Eden. Tavaly Eden felül szőke, alul fekete frizurával jelent meg az iskolában. Újabb eredménytelen kísérlet, hogy kitűnhessen. Savannah és Emily kegyetlenül kigúnyolta, így nem telt bele huszonnégy óra, és Eden másodszor is hajat festetett. – Úgy néztél ki, mint egy bűzös borz – mosolygott Savannah büszkén Lenára. – Lena meg úgy, mint egy igazi olasz nő. – Menjünk! Mindenki rád vár! – mondta Emily, és megragadta Lena karját. Lena kiszabadította magát. Ebben biztosan van valami trükk. Trükk az van, de nem az, amire gondolsz. Egy Szirén trükközött a nyalókájával. Ridley. Tudhattam volna. Lena Del nénire és Maconre nézett. Láthatóan megrémítette őket a buli gondolata, a világ minden latinja sem volt elég ahhoz, hogy felkészüljenek egy ilyen váratlan helyzetre. A nagymama mosolygott, hasonló angyalokkal nyilván még nem találkozott. – Hová siettek, gyerekek? Igyatok egy csésze teát! – Csáó, nagymama! – kiáltotta Ridley az ajtóból. A verandán lézengett, és a nyalókáját szopogatta olyan hevesen, ami felkeltette bennem a gyanút, hogy összeomolna ez a bulinak nevezett kártyavár, ha abbahagyná. Most viszont nem voltam ott, hogy behozzam a házba. Egy centire volt Larkin orrától, aki remekül szórakozott a helyzeten, hogy Ridley útjába állhat. A Szirén egy szűk csipketrikót viselt, ami átmenetet képezett a kombiné és a Playmate-ek egyenruhája között, meg egy csípőszoknyát. Ridley az ajtófélfának támaszkodott. – Meglepetés! Meglepetés! Nagymama letette a csészéjét. Újra a kötőtűiért nyúlt. – Ridley, drágám! Micsoda öröm, hogy téged is itt láthatlak! És a külsőd is kifejezetten előnyös. Biztosan sok gentleman szívét összetörted. – Nagymama ártatlanul mosolygott Ridley-re, de a szeme hideg maradt. Ridley az ajkát biggyesztette, és tovább szopogatta a nyalókát.

Odamentem hozzá. – Hány nyalókába került a dolog, Rid? – Mi hány nyalókába került. Rövid Gyufa? – Hogy Savannah és Emily Asher bulit rendezzen Lénának. – Többe, mint hinnéd, Vőlegény! – Azzal kinyújtotta a nyelvét, melyet vörös és lila csíkok borítottak. Hányingerem lett tőle. Larkin felsóhajtott, és elnézett a vállam felett. – Legalább százan vannak odakint a mezőn. Látok egy színpadot, meg hangszórókat, meg egy rakás autót. – Tényleg – nézett ki Lena az ablakon. – Ott van egy színpad a magnóliafák alatt. – Az én magnóliafáim alatt? – ugrott fel Macon. Tudtam, hogy az egész show átverés, hogy Ridley a szopogatással tartja életben ezt a megmozdulást, és persze Lena is tudta mindezt. De láttam a szemében: szeretett volna kimenni. Egy meglepetés buli, ahol ott van az egész iskola. Rajta lehetett Lena kívánságlistáján. Azt nem bánta, hogy Igéző. De az igenis bántotta, hogy nem tud beilleszkedni. Larkin Maconre nézett. – Ezek nem fognak elmenni. Legyünk túl rajta! Ethan és én vigyázunk Lenára. Link furakodott át a tömegen. – Gyerünk, tesó! A bandám, a Holy Rollers játszik. Ez a debütálásunk a gimiben. Gyilkos lesz! – Még nem láttam ilyen boldognak Linket. Gyanakodva néztem Ridley-re. A vállát vonogatta, és tovább szopogatta a nyalókáját. – Sehová sem megyünk. Ma este nem. – Képtelen voltam elhinni, hogy Link ott volt. Az anyja infarktust kap, ha megtudja. Larkin a bosszús Maconre és a pánikrohammal küszködő Del nénire nézett. Ma este egyikük sem akarta Lénát látó- és hallótávolságon kívül engedni. – Nem! – mondta Macon habozás nélkül. Larkin ismét próbálkozott. – Öt perc. – Kizárt dolog. – Szerinted legközelebb mikor fognak neki az osztálytársai bulit rendezni? Macon riposztja azonnali és halálos volt. – Remélem, hogy soha. Lena arca csalódást tükrözött. Igazam volt. Még ha trükk is volt az egész, szeretett volna részt venni benne. Mint a bálon meg a kosármeccseken. Ezért járt Iskolába, ezért nem érdekelte, milyen szörnyen igazságtalanok vele. Ezért jelent meg minden reggel, akkor is, ha a lelátón kellett ennie, és akkor is, ha egyedül kellett ülnie a Jó Szem oldalán. Igéző vagy sem, annyi biztos, hogy tizenhat éves volt. Legalább egyeden éjszakára semmi más nem akart lenni. Odament Maconhöz, és belekarolt. – Tudom, hogy őrültség, Macon bácsi, de nem mehetnék el legalább egy kicsit? Meg szeretném hallgatni Link bandáját. – A hajtincsei tekeregni kezdtek, az Igéző szellő megint elárulta, mit érez. Csakhogy most nem fujt. Lena nem Igéző mágiát vetett be. Valami mást. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudja kibűvölni magát Macon felügyelete alól, így egy ősibb, erősebb mágiát alkalmazott, aminek Macon mindig bedőlt. A jó öreg szeretetet. – Miért akarnál egy percig is közös levegőt szívni ezekkel? Nem emlékszel, hogy bántak veled? – Hallottam, amint Macon hangja ellágyult. – Semmi sem változott, nem akarok barátkozni azokkal a lányokkal, de el akarok menni. – Ennek semmi értelmei – bosszankodott Macon. – Tudom. Tudom, hogy hülyeség, de szeretném megtudni, milyen érzés hétköznapinak lenni. Táncolni akarok, anélkül, hogy lebontanám a tánctermet. El akarok menni egy olyan bulira, amelyre meg is hívtak. Jó, hát tudom, hogy minden Ridley műve, de nagyon megharagszol rám, ha azt mondom, hogy nem érdekel? – Lena felnézett Maconre, és az ajkába harapott. – Szeretnélek elengedni, de nem lehet. Túl veszélyes. Szinte szuggerálták egymást. – Ethan és én nem is táncoltunk még. Te magad mondtad, Macon bácsi. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Macon beadja a derekát, de tényleg csak egy pillanatig. – Akkor itt van az is, amit nem mondtam eJ: szokj hozzá! Én nem jártam soha iskolába, egyetlen

napot sem, és nem sétálgattam a városban vasárnap délutánonként. Az élet nem habos torta. Lena kijátszotta az adu ászt: – De hát születésnapom van! Bármi megtörténhet. Lehet, hogy ez az utolsó esélyem... – A mondat végét elharapta. Hogy táncoljak egyet a szerelmemmel. Hogy önmagam lehessek. Hogy boldog legyek. Nem kellett kimondania. Mindannyian tudtuk. – Lena, én megértem, hogy mit érzel, de a biztonságod az én felelősségem. Ma éjjel itt kell maradnod velem. A Halandók veszélybe sodorhatnak, vagy fájdalmat okozhatnak neked. Te nem vagy hétköznapi, nem is leszel az soha. Te másra születtél. – Macon még sohasem beszélt így Lénával. Nem voltam biztos abban, hogy a buliról beszél. Lehet, hogy rólam. Lena szeme elfátyolosodott, de nem sírta el magát. – Miért? Mi abban a rossz, hogy arra vágyom, ami nekik van? Az nem lehet, hogy ők csinálják jól a dolgokat? – És ha igen? Mit számít az? Született vagy. Elérkezik majd a nap, amikor el kell válnod Ethantől. Minden egyes perc, amit most vele töltesz, súlyos teherként nehezedik majd a válladra, és cipelned kell egy életen át. Ezt akarod? – Ethan nem teher. – Jaj, dehogynem! Elgyengít. Emiatt veszélyes. – Nem igaz! Erőssé tesz engem, ami csak rád nézve veszélyes. Közéjük léptem. – Mr. Ravenwood, kérem! Ne tegye ezt! Legalább ma este ne! De Macon már megtette. Lena irgalmatlanul dühös volt. – És mit tudsz te erről? Soha életedben nem volt senkid, aki teher lehetett volna a számodra! Még barátod sincsen! Semmit sem értesz! Hogyan is érthetnéd? Egész nap a szobádban alszol, éjszaka meg a könyvtáradban molyolsz. Mindenkit gyűlölsz, és azt hiszed, mindenki felett állsz! Ha soha senkit sem szerettél, honnan tudod, mit érzek én? Lena hátat fordított Maconnek és mindannyiunknak, majd felrohant a csigalépcsőn, Booval a nyomában. A hálószobaajtó becsapódott mögötte, döngő hangja ott visszhangzott az előcsarnokban. Boo Lena ajtaja elé feküdt. Macon hosszan nézett Lena után. Majd lassan felém fordult. – Nem engedhetem meg. Remélem, megérted. – Tudtam, hogy ez Lena életének legveszedelmesebb éjszakája, de azt is tudtam, hogy ez lehet az utolsó esélye arra, hogy az a lány lehessen, akit mindannyian szeretünk. Persze hogy megértettem Macont. Csak éppen ebben a pillanatban látni sem akartam. Link átfurakodott az előszobában lézengő diákok között. – Most akkor van buli, vagy nincs buli? Larkin felkapta a kabátját. – A buli már el is kezdődött. Menjünk, és ünnepeljük meg Lénát! Emily Larkin mellé nyomult, a többiek követték. Ridley még mindig az ajtófélfának támaszkodott. Rám nézett, és vállat vont. – Én megpróbáltam. Link megvárt az ajtóban. – Gyerünk, Ethan! Menjünk, tesó! Felnéztem a lépcsőn. Lena? – Én itt maradok. Nagymama letette a kötését. – Nem biztos, hogy egyhamar lejön, Ethan. Miért nem tartasz a barátaiddal? Gyere vissza kicsit később, hátha meggondolja magát. – De én nem akartam elmenni. Ez lehet az utolsó éjszakánk. Az sem baj, ha Lena szobájában töltjük, de együtt akarok lenni vele. – Legalább az új dalomat hallgasd meg, tesó! Aztán visszajöhetsz, és addig ülhetsz itt, amíg le nem jön. – Link a dobverőit pörgette az ujjai között. – Azt hiszem, az lenne a legjobb. – Macon töltött magának a skót whiskyből. – Visszajöhetsz később, de most fontos dolgokról kell beszélgetnünk. – Hát ez is eldőlt. Gyakorlatilag kirúgott. – Egyeden dal. Aztán az ajtó előtt fogok várni – néztem Maconre. – Egy darabig.

A Ravenwood-ház mögötti rét zsúfolásig tömve volt. Az egyik végén mobilszínpadot állítottak fel hordozható reflektorokkal. Pont ilyeneket használtak a Honey Hill-i csata esti jeleneteinél is. A hangszórókból dübörgött a zene, de a távoli ágyúdörgés hangját nem tudta elnyomni. Követtem Linket a színpadhoz, ahol a Holy Rollers éppen hangolt. A zenészek legalább harmincévesek voltak. A gitárerősítőkkel babráló pasas mindkét karja tele volt tetoválással, a nyakában meg egy kerékpárláncnak tűnő dolgot hordott. A basszusgitáros tüsi, fekete haja jól passzolt feketére sminkelt szeméhez. A harmadik srácnak annyi piercingje volt, hogy fájt nézni. Ridley a színpad szélén ült, és Linknek integetett. – Hű, elájulsz, ha meghallasz bennünket! Csúcsok vagyunk. Bárcsak Lena is itt lehetne! – Nos, nem okozok csalódást – lépett mellénk Lena, és átkarolta a derekamat. A szeme vörös és könnyes volt, de a sötétben úgy festett, mint mindenki más. – Mi történt? A nagybátyád meggondolta magát? – Nem egészen. De amiről nem tud, az nem fáj neki. De az se érdekel, ha fáj neki. Borzalmasan viselkedett ma este. – Nem szóltam egy szót sem. Soha nem fogom megérteni Lena és Macon kapcsolatát. Lena sem érd az én kapcsolatomat Ammával. De azt tudom, hogy Lena fogja borzalmasan érezni magát, amikor ennek vége lesz. Eddig nem engedte, hogy bárki rosszat mondjon a nagybátyjára, még nekem sem, és attól, hogy most ő maga tette meg, minden csak rosszabb lesz. – Kilógtál? – Aha. Larkin segített. – Utóbbi épp felénk sétált, egy műanyag pohárral a kezében. – Csak egyszer tizenhat éves az ember, nem? Nem jó ötlet, Lena. Csak egy tánc, jó? Aztán visszamegyünk. Link színpadra állt. – Írtam neked egy dalt, Lena. Imádni fogod! – Mi a címe? – kérdeztem gyanakodva. – Tizenhat hold. Emlékszel arra az izé dalra, amit sohasem találtál az iPodon? Múlt héten egyszer csak felbukkant a fejemben, egy az egyben. Na, jó, Rid kicsit segített – vigyorgott Link. – Ö a múzsám. Egy szót sem bírtam kinyögni. De Lena megfogta a kezemet, Link megragadta a mikrofont, és már nem lehetett megállítani. Beigazította a mikrofont a szája elé. Vagyis inkább a szájába, bizarr egy látvány volt. Link túl sokat nézte az MTV-t Earléknél. Bátor gyerek, szent igaz. Már csak néhány perc, és ledobják a színpadról. Link lehunyta a szemét. Ott ült a dobok mögött, és a dobverőkel a magasba emelte. – Egy, két, há! A goromba kinézetű, kerékpárláncot viselő szólógitáros a húrok közé csapott. Borzalmasan hangzott, az erősítők majdnem leestek a színpad széléről. Elfintorodtam. Ez csúnya pofára esés lesz. A csávó újra és újra rázendített. – Hölgyeim és uraim, már ha van önök között ilyen... – Link felhúzta az egyik szemöldökét, és nevetés hulláma söpört végig a tömegen. – Boldog születésnapot kívánok Lénának! És most tapsoljátok meg az új zenekaromat! A színpadon a Holy Rollers! Link Ridley-re kacsintott. Ez a hülye gyerek azt hiszi, hogy ő Mick Jagger. Megsajnáltam szegényt, és megfogtam Lena kezét. Olyan volt, mint amikor egy téli napon a tó vizébe dugja az ember a kezét: először meleg, mert a nap felmelegítette, de egy centivel alatta már jeges. Borzongás futott végig rajtam, de nem engedtem el. – Remélem, felkészültél arra, ami jön. Emberáldozat. Öt perc múlva a szobádban leszünk. Lena elgondolkodva nézett Linkre. – Én nem lennék olyan biztos ebben.

Ridley a színpad szélén ücsörgött, és lelkesen integetett, mint egy groupie. A haját felborzolta a szél, rózsaszín és szőke tincsek fonódtak egymásba a válla körül. Aztán felcsendült az ismerős dallam, és a banda belekezdett a Tizenhat holdba. Nem hasonlított egyik dalra sem Link idétlen demói közül. Jó volt, nagyon-nagyon jó. A tömeg teljesen megvadult, a Jackson gimi végre megkapta a bált, amire vágyott. Igaz, hogy egy mezőn voltunk Ravenwoodban, Gatlin megye leghírhedtebb és legrettegettebb ültetvényén, de hihetetlen energiák szabadultak fel. A diákok egyik fele vadul ropta, a másik fele meg kívülről fújta a dalt, ami azért volt őrületes, mert korábban sohasem hallották. Még Lena is elmosolyodott. Ringatózni kezdtünk a zene dallamára, nem tudtunk ellenállni. – A mi dalunk szól – fogta meg a kezemet. – Én is pontosan erre gondoltam. – Tudom. – Az ujjaink összefonódtak, és ismét borzongás futott végig a testemen. – És milyen jól játszanak! – kiabálta túl Lena a tömeget és a zenét. – Méghogy jól? Fantasztikusan! Link a csúcsra ért! – Ez az egész nem volt más, mint színtiszta őrület. A Holy Rollers, Link, a buli. Ridley a színpad szélénél ugrándozott, és a nyalókáját szopogatta. Szinte meg sem lepődtem rajta. Így aztán később, amikor Lena és én belefeledkeztünk a táncba, és eltelt a megígért öt perc, aztán huszonöt, majd ötvenöt, egyikünk sem vette észre. Nem is foglalkoztunk az idővel. Illetve igen. Megállítottuk. Legalábbis így éreztük. Csak egy tánc volt, de olyan hosszúra kellett nyújtanunk, amennyire csak tudtuk, mert mi van, ha ez az utolsó táncunk? Larkin sem sietett. Emilyvel gabalyodtak egymásba egy meggyújtott szemeteskuka mellett. Emily Larkin bőrdzsekijét viselte. Larkin néha lehúzta a dzsekit Emily válláról, és megnyalta a nyakát, meg ilyesmi. Undorító. A pasi tényleg olyan, mint egy kígyó. – Larkin! Emily is csak tizenhat éves! – kiáltotta Lena a tűz irányába. Larkin kinyújtotta a nyelvét. Jóval messzebbre tudta nyújtani, mint a Halandók. Emily nem vette észre. Kibontakozott Larkin öleléséből, és intett Savannah-nak, aki Charlotte-tal és Edennel táncolt mögötte. – Gyerünk, csajok, adjuk oda Lénának az ajándékot! Savannah kivette azt az ezüstpapírba burkolt, ezüstszalaggal átkötött csomagocskát, ami amúgy is alig fért a retiküljébe. – Csak egy kis apróság. – De minden lánynak szüksége van rá. – Emilynek nehezen forgott a nyelve. – És a metálszín mindenhez illik! – Eden alig tudta megállni, hogy ne ő bontsa ki a csomagot. – Pont elég nagy ahhoz, hogy beleférjen a mobilod meg a szájfény – mondta Charlotte, és Lena felé nyújtotta az ezüstpakkot. Lena elvette, és rájuk mosolygott. – Savannah, Emily, Eden és Charlotte, nem is tudjátok, mit jelent ez nekem! – A lányok nem figyeltek fel a Lena hangjában bujkáló gúnyra. Én sejtettem, hogy mi van a csomagban, és pontosan tudtam, mit jelent Lénának. Az ostobaság hatalom. Lena szerencsére nem nézett a szemembe, mind a ketten röhögésben törtünk volna ki. Visszamentünk táncolni. Lena egy égő szemetesbe dobta a kis ezüstcsomagot. A sárga és narancs lángok pillanatok alatt hamuvá változtatták a kis metálszínű retikült. A Holy Rollers szünetet tartott, és Link lejött a színpadról, hogy fogadja a gratulációinkat. – Mondtam én neked, hogy szuperek vagyunk! Már csak egyeden apró lépésre vagyunk a lemezszerződéstől! – Link oldalba bökött, mint régen. – Igazad van, tesó. Csúcsfejek vagytok! – ismertem el. Akkor is azok, ha egy nyalóka segítségére szorulnak – gondoltam magamban.

Savannah Snow riszált oda mellénk, valószínűleg azért, hogy Linket ledózerolja. – Csá, Link! – rezegtette sokat sejtetően a szempilláját. – Csá, Savannah! – Táncolsz velem? – Hát ez hihetetlen volt. Savannah Snow úgy bámulta Linket, mint egy rocksztárt. – Nem is tudom, mi lesz velem, ha nem táncolunk egyet – villantotta meg hókirálynői mosolyát Savannah. Mintha Link – vagy Ridley? – álma vált volna valóra. Emlegetett szamár... – El a kezekkel a pasimtól, bálkirálynő! – Ridley a karját meg néhány egyéb testrészét Link köré fonta. – Bocs, Savannah, majd máskor. – Link a farzsebébe dugta a dobverőket, és Ridley profi rúdtáncosokat is megszégyenítő tánclépéseiben gyönyörködve továbbállt. Élete legszebb napja lehetett. Szebb, mint egy születésnap. A dal végén visszaugrott a színpadra. – Van még egy dalunk, amelyet egy nagyon jó barátom írt néhány igen különleges embernek a Jacksonban. Tudni fogjátok, kikről van szó. – A színpad elsötétedett. Link lehúzta a cipzárt kapucnis pulóverén, és a gitár első riffjére felgyulladtak a fények. Link egy levágott ujjú Őrangyalos pólót viselt. Pont olyan röhejesen festett, ahogyan tervezte. Bárcsak az anyja láthatta volna! A mikrofonhoz hajolt, és belekezdett egy kis Igézésbe. Körülöttem álnok Angyalok, Nyomorúság szüli a bánatot, Megöl minden törött nyilatok. Hát nem látjátok? Nem játszhatsz te sem a sorssal. Amit gyűlölsz, lesz a végzeted. Te Bukott Angyal! Lena dala. Ezt írta Linknek. A zene mindent elborított. Az Angyalok egyszerre mozogtak a ritmusára. Nem tudtam eldönteni, vajon mindez Ridley műve-e, vagy sem. Amikor a dal véget ért, és Link tűzre vetette a szárnyas pólót, a lángok nemcsak a pólót emésztették el. Minden, ami eddig olyan nehéz tehernek tűnt, amit olyan régóta cipeltünk, hamuvá vált, és elszállt a füsttel. A Holy Rollers már jó ideje nem játszott. Link és Ridley is eltűnt, de a lányok még mindig kedvesek voltak Lénához és a kosárcsapat is beszédbe elegyedett velem. Én pedig keresni kezdtem egy árulkodó jelet. Vagy egy nyalókát. Vagy valamit. Egy kilazult szemet, amelyet ha meghúzunk, lebomlik a nagy gonddal kötött pulóver. De semmit sem találtam. Hold, csillagok, zene, fények, tömeg. Semmi más. Lena és én már nem táncoltunk, de egymást öleltük. Forróság, hideg, elektromos áram és félelem pulzált az ereimben. Amíg szól a zene, ott maradhatunk saját kis buborékunkban. Érinthetetlenek vagyunk. Nem annyira, mint a takaró alatt, de megteszi. Tökéletesen. Lena lassan elhúzódott tőlem, mindig ezt csinálta, mikor valami mondanivalója akadt számomra. Felnézett rám. Mintha először látna. – Mi a baj? – Semmi. Csak... – Idegesen az ajkába harapott, és mély lélegzetet vett. – Csak szeretnék neked mondani valamit. Olvasni próbáltam a gondolataiban, az arcában, bármiben. Mert ott, Greenbrierben egyszerre úgy éreztem magam, mint a karácsony előtti héten, amikor a Jackson folyosóján álldogáltunk. A

karom még a dereka körül volt, és alig tudtam megállni, hogy magamhoz ne szorítsam, nehogy elmenekülhessen. – Mi az? Mindent elmondhatsz nekem. A mellkasomra fektette a kezét. – Ha valami történne ma éjjel, szeretném, ha tudnád, hogy... A szemembe nézett, én meg olyan tisztán hallottam, amit mondani akart, mintha belesuttogta volna a fülembe, pedig ahogy mondta, többet jelentett számomra minden hangosan kimondott szónál. Úgy mondta, ahogyan minden fontos dolgot megbeszéltünk eddig. Ahogyan rátaláltunk egymásra. Ahogyan mindig visszataláltunk egymáshoz. Szeretlek, Ethan. Nem tudtam, hogyan válaszoljak neki, mert az „Én is szeretlek" nem tűnt elég kifejezőnek. Nem volt benne mindaz, amit el akartam mondani neki – hogy kimentett ebből a városból és az életemből, hogy megmentett önmagamtól és az apámtól. Három szóba belefér mindez? Nem hiszem, de azért kimondtam. Mert igaz volt. Én is szeretlek. Úgy érzem, egész életemben téged szerettelek, Lena. Visszabújt hozzám, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem a haja melegségét az állam alatt. És mást is éreztem. Volt Lena lényének egy része, amit eddig nem érhettem el, ahová nem engedett be se engem, se mást. Most megnyílt, éppen csak akkorára, hogy én beférjek. Nekem adta önmagából azt a részt, ami tényleg ő volt. Mindig emlékezni szeretnék erre a pillanatra, hogy mint egy fényképet, bármikor elővehessem, amikor szükségem van rá. Jó lett volna így maradni az örökkévalóságig. Az örökkévalóság, mint kiderült, pontosan öt percig tartott.

FEBR. 11. A nyalókás lány ena és én még mindig a zene ritmusára ringatóztunk, mikor Link Látny omakodott a tömegen. – Tesó, már mindenütt kerestelek. – Kezét a térdére támasztva előrehajolt, alig kapott levegőt. – Tűz van? Link arcán aggodalom tükröződött, ami szokatlan volt egy olyan sráctól, aki egész életében azt gyakorolta, hogyan rejtse el az anyja elől az érzéseit. – Apádról van szó. Ott áll az Elesett Harcosok Házának erkélyén pizsamában. A Dél-karolinai útikalauz szerint az Elesett Harcosok Háza polgárháborús múzeum volt. Pedig csak az öreg Gaylon Evans háza volt az, tele polgárháborús emlékekkel. Gaylon a házat és az emléktárgyakat a lányára, Verára hagyta, aki olyannyira szeretett volna az AAFL tagja lenni, hogy megengedte, hogy Mrs. Lincoln és a csatlósai múzeumot csináljanak belőle. Gatlin egyeden múzeumát. – Hát ez szuper. – Nem volt elég neki, hogy otthon folyamatosan leéget. Most úgy döntött, hogy nyilvánosan is megpróbálkozik vele. Link meglepődött. Úgy gondolta, lesokkol majd, hogy az öregem pizsamában közlekedik. Nem tudta, hogy mindennap ez van. Rájöttem, hogy hiába Link a legjobb barátom, sőt, az egyetlen barátom, keveset tud arról, mi zajlott az életemben mostanság. – Ethan! Úgy tűnik, le akar ugrani! Lebénultam. Hallottam, hogy mit mond, de nem tudtam rá reagálni. Az utóbbi hónapokban szégyelltem, hogy ő az apám. De attól még szerettem, ha elmebeteg

is volt, és nem akartam elveszíteni. A szüleim közül már csak ő maradt nekem. Ethan, jól vagy? Lenára néztem, a nagy zöld szemek tele voltak aggodalommal. Lehet, hogy ma este elveszítem. Nem veszíthetem el mindkettejüket. – Ethan, hallod, amit mondok? Ethan, menned kell! Minden rendben lesz! – Gyerünk, tesó, indulunk! – húzott Link maga után. A rocksztár eltűnt, átverte a helyét a legjobb barátom, aki megpróbált megmenteni önmagamtól. De Lénát nem hagyhattam magára. Nem hagylak itt. Nem maradhatsz egyedül A szemem sarkából megpillantottam a felénk igyekvő Larkint. Sikerült egy pillanatra megszabadulnia Emilytől. – Larkin! – Mi van? – Érezte, hogy van valami a levegőben, és úgy tűnt, aggasztja is a dolog. Nagy teljesítmény egy olyan embertől, aki általában közönyös minden iránt. – Vissza kell vinned Lenát a házba! – Miért? – Csak ígérd meg, hogy visszaviszed! – Ethan, minden rendben lesz. Menj már! – Lena Link felé tolt. Éppen olyan ijedtnek tűnt, mint amilyennek én is éreztem magamat. De nem mozdultam. – Jól van, haver. Azonnal visszaviszem. Link megadta a kezdő lökést, azzal átküzdöttük magunkat a tömegen. Mert mindketten tudtuk, hogy egyeden lépés választ el attól, hogy félárvából árva legyek. Keresztülrohantunk Ravenwood elhanyagolt földjein, az út és az Elesett Harcosok Házának irányába. A levegőben vastagon ült a lőpor füstje, és néhány másodpercenként eldördültek a fegyverek – még folyt a csata Honey Hillnél. Az éjszakai ütközet javában zajlott. Közeledtünk a Ravenwood-ültetvény Greenbrierrel határos széléhez. Láttam, ahogy a biztonsági zónát jelölő sárga kötelek fluoreszkálnak a sötétben. Mi lesz, ha elkésünk? Az Elesett Harcosok Házánál sötét volt. Link és én kettesével szedtük a lépcsőket, hogy olyan gyorsan felérjünk a másodikra, amilyen gyorsan csak lehet. A lépcsőfordulóban ösztönösen megálltam. Link megérezte. Pont úgy, ahogyan annak idején ráérzett arra is, hogy időhúzás céljából passzolom neki a kosárlabdát. Ö is megállt. – Ott van fent. Nem mozdultam meg. Link az arcomból olvasott. Tudta, hogy mitől félek. Mellettem állt anya temetésén, és fehér szegfűket osztogatott, amiket aztán anya koporsójára szórtak. Apám és én úgy meredtünk a sírgödörre, mintha mi is meghaltunk volna. – Mi van... mi van, ha már leugrott? – Az nem lehet. Rid vele van. Soha nem hagyná leugrani. Meglódult alattam a föld. Ha használta volna az erejét, és azt mondta volna, hogy zúgj le egy szikláról, te lezúgtál volna. Félrelöktem Linket, felrohantam a lépcsőn, és végignéztem a folyosón. Egy kivételével minden ajtó zárva volt. Holdfény vetődött a simára lakkozott parkettára. – Bent van – mondta Link. Mintha nem tudtam volna. Amikor beléptem a szobába, mintha száz évet léptem volna vissza az időben. Az AAFL nem végzett félmunkát. A szoba egyik végében hatalmas kőkandalló állt, hosszú fapárkánnyal és kúp alakú, csöpögő viaszgyertyákkal. A falon függő szépiaszínű fotókról halott konföderációs katonák néztek vissza rám, a szoba másik felét egy antik baldachinos ágy foglalta el. De valami zavarta az összképet, valami zavarta a szoba autentikus hangulatát. Egy édes, tömény illat. Túl édes. Az ártatlanság és a veszély illata – bár Ridley minden volt, csak ártatlan nem.

A Szirén a nyitott erkélyajtó mellett állt, szőke haja lobogott a huzatban. Az ajtók tárvanyitva voltak, és a poros függönyök úgy lebegtek a szobában, mintha a légvonat kintről befelé fújta volna őket. Mintha már senki sem állt volna az erkélyen. – Megtaláltam! – kiáltotta oda Link Ridley-nek kifulladva. – Látom. Mizu, Rövid Gyufa? – villantotta fel Ridley émelyítően édes mosolyát. Egyszerre akartam visszamosolyogni rá és okádni. Lassan az ajtó felé lépdeltem, rettegve attól, hogy apám már nincs ott. De ott volt. A korlát másik oldalán, a keskeny szegélyen egyensúlyozott mezítláb, flanelpizsamában. Kacsák. Vadkacsák voltak a pizsamáján. Kicsit komolytalannak tűntek egy olyan emberen, aki mindjárt leveti magát a mélybe. – Ne gyere közelebb, Ethan, vagy tényleg leugrok! – Világosan és elszántan beszélt, tisztábban, mint hónapok óta bármikor. Ebből jöttem rá, hogy nem ő beszél, vagy legalábbis nem magától. Ridley volt az, és a Meggyőzés Ereje turbó üzemmódban. – Apa, eszed ágában sincs leugrani. Hadd segítsek! – Előreléptem néhány lépést. – Ott maradsz! – kiáltotta, és védekezően maga elé emelte a kezét, ha netán nem lenne elég világos, hogy mit akar. – Nem kell a segítsége, ugye, Mitchell? Nyugalmat akarsz. Szeretnéd újra látni Lilát. – Ridley a falnak támaszkodott, és a szájához emelte a nyalókát. – Ne merészeld a szádra venni anya nevét, boszorkány! – Rid, mi a fenét művelsz? – állt meg Link az ajtófélfánál. – Maradj ki ebből, Cukipofa! Ehhez aztán tényleg semmi közöd! Ridley elé álltam, hogy elválasszam apától. Mintha a testem fel tudná tartóztatni az erejét. – Ridley, miért csinálod ezt? Semmi köze Lenához és hozzám. Ha bántani akarsz, akkor engem bánts! Csak hagyd békén az apámat! Hátravetett fejjel kacagott, kéjesen, gonoszul. – Nem akarlak én bántani. Rövid Gyufa! Csak a munkámat végzem. Nincs bajom veled. Megfagyott bennem a vér. A munkáját. – Sarafine-nek dolgozol, igaz? – Jaj, ne már. Rövid Gyufa! Mégis, mit vártál? Láttad, hogy bánt velem a nagybátyám. Nekem már nincsen családom, bármennyire is szeretném, hogy legyen. – Rid, mi a fenéről beszélsz? Ki az a Sarafine? – Link odalépett Ridley mellé. Ridley ránézett. Egy másodpercre valami emberi villant fel az arcán, olyan érzelem, ami megláttatta velem, milyen lehetett a Kiválasztás előtt. De Ridley megrázta magát, és az érzelem, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az arcáról. – Szerintem szívesen visszamennél a buliba, ugye. Cukipofa? A banda már melegít a második menetre. Ne feledd, hogy felvesszük ezt a koncertet az új demóhoz. Én magam fogom bevinni a New York-i lemezkiadókhoz – dorombolta, miközben Linket hipnotizálta. Link elbizonytalanodott, mintha tényleg vissza szeretne menni a buliba, de ebben mégsem lenne olyan biztos. – Apa, hallgass rám! Nem akarod ezt tenni! Ez a lány irányít! Képes rá, ez az adottsága. Anya nem akarná, hogy ezt tedd! – Lestem, hogy célba érnek-e a szavaim, hogy figyel-e rám. De semmi jelét nem láttam. Nézett maga elé a sötétségbe. Idehallatszott a bajonettek pengése és az ütközetet játszó középkorú férfiak csatakiáltásai. – Mitchell, már nincs miért élned. Elveszítetted a feleségedet, már nem tudsz írni, és Ethan is főiskolára megy néhány év múlva. Miért nem kérdezed meg tőle, mit keres az a szórólapokkal teli cipősdoboz az ágya alatt? Magadra maradsz! – Fogd be! Ridley felém fordult, és kibontott egy cseresznyés nyalókát. –

Tényleg sajnálom, Rövid Gyufa. Igazán. De mindenkinek jutott szerep, és az enyém ez. Apádat baleset éri ma éjjel. Pont úgy, mint anyukádat. – Mit mondtál? – Tudtam, hogy ezt Link kérdezte, de nem hallottam a hangját. Semmi mást nem hallottam, csak amit Ridley mondott. Újra és újra lejátszottam a fejemben. Pont úgy, mint anyukádat. – Te ölted meg anyát is? – kérdeztem, és felé léptem. Nem érdekel, mekkora ereje van, ha ő ölte meg anyát, akkor... – Nyugi van, nagyfiú! Nem én voltam. Az röviddel a születésnapom előtt történt. – Ethan, mi a franc folyik itt? – szólalt meg Link mellettem. – Ez a csaj nem az, aminek látszik, tesó. Ő egy... – Nem tudtam, hogyan folytassam, hogy Link megértse. – ...Szirén. Olyan, mint egy boszorkány. Ugyanúgy irányított téged is, mint ahogy most apámat. Link felnevetett. – Boszorkány? Te megvesztél, tesó. Le sem vettem a szememet Ridley-ről. Mosolygott, és megsimogatta Link haját. – Ugyan már, bébi, te szereted a rossz kislányokat! Nem tudtam, mi mindenre képes, de ravenwoodi bemutatója után abban biztos voltam, hogy ha akar, mindannyiunkat megölhet. Sohasem lett volna szabad ártalmatlan parti arcként gondolnom rá. Hülye voltam. Most jöttem csak rá, hogy mennyire. Link hol rám, hol Ridley-re nézett. Már nem tudta, kinek higgyen. – Nem viccelek, Link. Már korábban meg kellett volna mondanom, de esküszöm, hogy igazat beszélek. Mi másért akarná megölni az apámat? Link fel-alá járkált. Nem hitt nekem. Azt gondolta, hogy megőrültem. Hiszen őrültségnek hangzott még az én fülemnek is! – Ridley, ez igaz? Egész idő alatt befolyásoltál? – Hát, ha tudni akarod az igazat... Apám egyik kezével elengedte a korlátot. Kinyújtotta a karját, mintha kötélen egyensúlyozna. – Apa, ne csináld! – Rid, ne csináld! – Link lassan Ridley felé közelített. Hallottam, ahogy a pénztárcája lánca megcsendül. – Nem hallottad, mit mondott a haverod? Boszorkány vagyok! Gonosz boszorkány. – Ridley levette a napszemüvegét, és megvillantotta aranysárga macskaszemeit. Linknek torkára forrt a szó. Most látta először. De döbbenete csak egy pillanatig tartott. – Lehet, hogy boszorkány vagy, de nem lehetsz gonosz! Tudom. Annyi időt töltöttünk együtt, annyi minden történt velünk! – Része volt a tervnek, szupersztár! Valahogy Lena közelébe kellett férkőzzek. Link arca megnyúlt. Nem tudom, mit tett vele Ridley, nem tudom, milyen Igézetet bocsátott rá, de Link érzései valóságosak voltak. – Szóval az egész egy rakás szar volt? Ezt nem hiszem el! – Higgy, amit akarsz, de ez az igazság! Legalábbis annyira közel áll az igazsághoz, amennyi tőlem telik. Apám áthelyezte a testsúlyát, és a szabad karjával le-fel csapkodott. Mintha a szárnyát próbálgatná repülés előtt. Néhány méterre tőle egy gránát csapódott a földbe, körülötte szállt a por. – És amit Lenáról meg magadról meséltél? Hogy olyanok vagytok, mint a testvérek? Miért akarod bántani? – Valami átfutott Ridley arcán. Nem lehettem biztos benne, de mintha megbánás lett volna. Lehetséges lenne? – Nem rajtam múlik. Nem én irányítom a dolgokat. Mondtam már, ez a munkám. El kellett mozdítanom Ethant Lena mellől. Nem haragszom én az öregfiúra, de meg kell adni, egyszerű

dolgom volt. Egy lépés választja el a teljes elmebajtól. – Ridley belenyalt a nyalókába. – Könnyű préda. El kellett mozdítanom Ethant Lena mellől. Csak azért csinálta, hogy elválasszon bennünket. Olyan tisztán hallottam Arelia hangját, mintha még mindig mellettem térdelt volna. ... nem a ház foga Lenát megvédeni. Hanem ez a fiú. Ilyet még sohasem láttam. Nincs az az Igéző, aki közéjük állhatna. Hogy lehettem ilyen hülye? Nem az volt a kérdés, hogy rendelkezem-e különleges képességekkel, vagy sem. Nem rólam volt szó. Rólunk. Arról az erőről, ami köztünk volt, ami mindig ott volt Lena és köztem. Egymásra találtunk a zuhogó esőben a 9-es úton. Ugyanarra az útra fordultunk az elágazásnál. Nem kellett Igézet ahhoz, hogy összekerüljünk. Most, hogy sikerült bennünket szétválasztani megszűnt az erőm. És Lena magára maradt azon az éjszakán, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Képtelen voltam tisztán gondolkodni. Elfogyott az időm, és nem akartam még valakit elveszíteni, akit szeretek. Apám felé rohantam, és bár csak egy méterre volt tőlem, olyan volt, mintha egy mocsáron próbálnék átkelni. Láttam, hogy Ridley is előrelép, a haja úgy tekergett a szélben, mint a kígyók Medúza 7 fején. Link megragadta a vállánál. – Rid, ne csináld! Egy pillanatig fogalmam sem volt, mi fog történni. Mindent lassított felvételként érzékeltem. Apám megfordult, és rám nézett. Láttam, hogy elengedi a korlátot. Láttam Ridley rózsaszín-szőke fürtjeit a szélben. És láttam, hogy Link előtte áll, belenéz azokba az aranyló szemekbe, és súg valamit, amit nem hallok. Ridley Linkre bámult, szó nélkül kivette a szájából a nyalókát, és áthajította a korláton. A nyalóka földet ért, és gránátként robbant fel. Vége volt. Olyan gyorsan, ahogyan hátat fordított a korlátnak, apám most visszafordult felé. Felém. Megragadtam a vállát, és visszahúztam az erkélyre. Csak feküdt a padlón, és ijedt gyerekként nézett fel rám. – Köszönöm, Ridley. Akármit is tettél, köszönöm. – Nem kell a köszönet – vicsorogta. Elhúzódott Linktől, és megigazította a felsője pántját. – Egyikőtöknek sem tettem szívességet. Nem akartam megölni, ennyi. Ma legalábbis nem. Próbált fenyegető lenni, de igen gyerekesen hangzott. Egy rózsaszín tincset tekergetett. – Bár ennek nem fog mindenki maradéktalanul Örülni. – Nem kellett kimondania a nevet. Láttam a szemén, hogy fél. Láttam, hogy csak megjátssza a vagány csajt. Mindennek dacára, még most is, mikor apámat próbáltam talpra állítani, sajnálatot éreztem Ridley iránt. Minden fiút megkaphatott, akit csak akart, mégis nagyon magányos volt. Sohasem volt olyan erős, mint Lena. Lena. Lena, minden rendben? Persze. Mi a gond? 7 Medúza: kígyó hajú női szörny a görög mitológiában, a három gorgó egyike. (A ford.) Apámra néztem. Nem tudta nyitva tartani a szemét, és alig állt a lábán. Semmi. Larkin veled van? Igen. már majdnem a házban vagyunk. Apád jól van? Igen. Majd mindent elmesélek, ha odaértem. Apám hóna alá nyúltam. Link a másik oldalról ragadta meg.

Maradj Larkinnal, és menj be a házba a családodhoz! Egyedül nem vagy biztonságban. Még mielőtt egy lépést tehettünk volna, Ridley táncolt el mellettünk, átlépett az erkélyajtón azokkal a méteres combokkal. – Bocsi, fiúk, el kell tipliznem. Talán visszamegyek New Yorkba, ott meghúzhatom magam egy kicsit, nyugiban. Jó hely – vonta meg a vállát. Szörnyeteg volt. Link mégsem tudta levenni róla a szemét. – Hé, Rid! Ridley megállt, és már-már szomorúan nézett vissza Linkre. Hiszen csak annyira tehet arról, ami lett belőle, mint amennyire egy cápa tehet arról, hogy ragadozónak született. Ha rajta múlna, akkor... – Igen, Cukipofa? – Nem is vagy gonosz. Ridley majdnem elmosolyodott. – Ismered a mondást. Élni tudni kell.

FEBR. 11. Családi Összejövetel bban a pillanatban, hogy apámat az újrajátszásra kirendelt Aorv osok gondjaira bíztam, már indultam is vissza Ravenwoodba. Keresztülfurakodtam a Jacksonos lányok tömegén, akik a dzsekijüket levetve, dögös haspólóban vagy szűk topban őrjöngtek a Holy Rollers zenéjére. Utóbbiak Link nélkül is helyt álltak, mert a barátom, neki legyen mondva, szorosan a nyomomban volt. Örült hangzavar volt. Mint minden élő koncerten. Mint egy tüzérségi párharc alatt. Olyan hangosan játszottak, hogy alig hallottam meg Larkin hangját. Engem hívott. – Ethan, ide! – Larkin a fák alatt állt, a biztonsági zónát és a seggbelövünk-ha-átléped-ezt-avonalat zónát elválasztó, fluoreszkáló kötél mögött. Mi a fenét csinált az erdőben, a biztonsági zónán kívül? Intettem neki, ő meg azt gesztikulálta, hogy menjek oda, majd eltűnt a domb mögött. A kötélen nem szívesen ugrottam át, de muszáj volt. Követnem kellett Larkint, nem volt más választásom. Link szorosan mögöttem jött. Botladozott a sötétben, de valahogy sikerült a nyomomban maradnia. Mint mindig. – Hé, Ethan! – Na? – Rid... hallgatnom kellett volna rád. – No para, tesó. Nem tehettél róla. El kellett volna mondanom neked mindent. – Nem biztos. Úgyse hittem volna neked. Egy lövés hangja majdnem megsüketített. Ösztönösen lebuktunk. – Remélem, hogy vaktöltényeket használnak – mondta Link idegesen. – Mekkora lenne, ha a saját apám lőne le!? – Amilyen szerencsénk van, azon se csodálkoznék, ha mindkettőnket lepuffantana. A domb tetejére értünk. Megpillantottam a sűrű bozótot, a tölgyfákat és a füstös harcmezőt előttünk. – Itt vagyunk! – kiáltotta Larkin a bozót túloldaláról. Többes szám első személyben beszélt, feltételeztem, hogy Lenára és saját magára gondol, így megszaporáztam a lépteimet. Mintha Lena élete a gyorsaságomon múlt volna. Amennyit tudtam arról, hogy mi következhet, akár azon is múlhatott. Aztán rájöttem, hogy hol vagyunk. A Greenbrier kertjébe nyíló boltívnél. Larkin és Lena a tisztáson állt, pont ott, ahol Genevieve sírját kiástuk néhány hete. Mögülük egy alak lépett az

árnyékból a holdfénybe. Bár sötét volt, a telihold mindent megvilágított. Pislogtam. Ez... ez... – Anya, mi a frászt csinálsz te itt? – kérdezte Link, és zavartan nézett maga elé. Ugyanis az anyja állt előttünk teljes életnagyságban. Mrs. Lincoln, a legsötétebb rémálmom. Na, jó, ha nem is a legsötétebb, de a tízes listán előkelő helyen szerepelt. Valahogy nem illett ide vagy oda, attól függ, hogy honnan nézzük. Irgalmatlan mennyiségű alsószoknyát és egy kalikó ruhát viselt, derékban szorosra fűzve. Genevieve sírjánál állt. – Fiatalember, tudod, hogy nem szeretem, amikor csúnyán beszélsz. Link a fejét vakarta. Ennek nem volt semmi értelme. Legalábbis se ő, se én nem tudtuk, mi az. Lena, most mi van? Lena? Semmi válasz. Valami nagyon nem oké. – Mrs. Lincoln, jól van? – Természetesen, Ethan. Nagyszerűen sikerült ez az ütközet, és Lena születésnapja is – ahogy hallom! Már vártunk benneteket. Pontosabban csak egyikőtöket. Link közelebb lépett. – Jól van, anya, már itt is vagyok, hazaviszlek. Nem kellett volna elhagynod a biztonsági zónát, még a végén agyonlőnek. Tudod, hogy apa milyen rosszul céloz. Megragadtam Link karját, és visszahúztam. Valami nagyon nem volt oké, volt valami nagyon nem oké abban, ahogyan ránk mosolygott. És volt valami furcsa Lena arcán is. Pánik. Mi a gond? Lena! Miért nem válaszol? Lena előhúzta anya gyűrűjét a pulóvere alól, és szorosan megmarkolta a lánccal együtt. A sötétben is láttam, hogy mozog az ajka. Alig hallottam a hangját, a fejemben is csak suttogott. Ethan, tűnjetek el innen! Szóljatok Macon bácsinak! Rohanjatok! Képtelen voltam megmoccanni. Nem hagyhattam magára. – Link, te drága angyal, milyen figyelmes vagy! Link??? Ez nem lehet Mrs. Lincoln. Biztos, hogy nem ő az. Mrs. Lincoln akkor hívná Wesley Jefferson Lincolnt Linknek, amikor meztelenül flangálna a főutcán. „Olyan szép és tiszteletre méltó nevet kaptál, miért engeded, hogy azon az ostoba becenéven szólítsanak?" – panaszolta Mrs. Lincoln minden egyes alkalommal, amikor otthon felhívtuk, és Linket kértük a telefonhoz. Link megérezte a szorítást a karján, és hátrahőkölt. Neki is kezdett derengeni valami, láttam a zavart az arcán. – Anya??? – Ethan, tűnjetek el innen! Larkin, Link, valaki hozza ide Macon bácsit! – sikoltozta Lena. Nem is tudta abbahagyni a sikítást. Még sohasem láttam ennyire rettegni. Futni kezdtem felé. Hallottam, hogy kilőnek egy gránátot. Aztán felropogtak a puskák. A hátam nekivágódott valami keménynek. Éreztem, hogy beverem a fejem, és minden elhomályosul. – Ethan! – hallottam Lena hangját, de nem tudtam megmozdulni. Meglőttek. Ez tuti. Próbáltam nem elveszíteni az eszméletemet. Néhány másodperc múlva újra jól láttam. A földön ültem, a hátamat egy tölgyfának támasztottam. A lövés ereje valószínűleg nekivágott a fának. Látni akartam, hol a seb, de nem volt vér sehol. Nem találtam, hol mehetett be a golyó. Link néhány méterre volt tőlem, egy másik fára kenve. Pont olyan remekül festett, mint ahogyan én éreztem magam. Talpra álltam, és Lena felé sántikáltam, de mintha fejjel mentem volna a falnak – visszakerültem a földre. Olyan volt, mint amikor a Nővéreknél belegyalogoltam az üvegajtóba. Nem lőtt le senki. Ez valami más volt. Másféle fegyver terített le. – Ethan! – sikoltotta Lena. Megint felkeltem, és lassan előreléptem. Tényleg volt ott egy üvegajtó, vagyis ez inkább egy

fal volt, ami körbezárt engem és a fát is. Ököllel belevágtam. A kezem érezte a falat, de a becsapódásnak nem volt hangja. Újra és újra rácsaptam. Mi mást tehettem volna? Aztán megláttam, hogy Link is a láthatatlan kalitka falát püföli. Mrs. Lincoln rám mosolygott. Olyan gonosz volt a mosolya, amilyet még Ridley se tudott volna előadni, a legrosszabb napján se. – Engedd el őket! – sikította Lena. Hirtelen megnyílt az ég, és eső zúdult alá a felhőkből, mintha dézsából öntenék. Lena. A tincsei vadul tekeregtek. Az esőből ónos eső lett, szinte vízszintesen zuhogott, és minden irányból Mrs. Lincolnt verte. Mindannyian bőrig áztunk. Mrs. Lincoln, vagy bárki is volt, csak mosolygott. Volt valami abban a mosolyban. Büszkeség. – Nem fogom bántani őket. Csak azt szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit. – Villám hasította ketté az eget a feje felett. – Reméltem, hogy láthatom, mire vagy képes. Jaj, hogy bánom, hogy nem lehettem veled, és nem segíthettem kibontakoztatni a képességeidet! – Fogd be a szádat, banya! – kiáltotta Lena dühösen. Még nem láttam ilyennek a zöld szemeit. Szinte villámokat szórtak Mrs. Lincolnra. Kőkemények voltak. Tele haraggal és gyűlölettel. Mintha le akarná tépni Mrs. Lincoln fejér. Tudtam, hogy képes rá. Végre én is felfogtam, miért aggódott Lena korábban annyira. Hiszen ennek a lánynak pusztító ereje van! Eddig csak a szerelme erejét láttam. Mihez kezd valaki azzal, ha felfedezi, hogy mindkettő megvan benne? Mrs. Lincoln Lénához fordult. – Ó, az a pillanat, amikor rájössz, hogy mi mindenre vagy képes! Hogy manipulálhatod az elemeket! Ezt a képességet csak a Születettek birtokolhatják! Olyanok, mint mi ketten. Mint ők ketten. Mrs. Lincoln felnézett az égre, és az eső mellette zuhogott, mintha esernyőt tartott volna a feje fölött. – Egyelőre zivatarokat keltesz de nemsokára a tüzet is a hatalmad alá hajtod. Hadd mutassam meg! Imádok a tűzzel játszani! Zivatar? Ez viccel? Egy monszun kellős közepén álltunk. Mrs. Lincoln feltartotta a tenyerét, mire egy villámlás hasított keresztül a felhőkön, felvillanyozva az egész eget. Felemelte három gondosan manikűrözött ujját. Csettintett. Egy. Villám csapott a földbe, felverve a port, alig fél méterre Link láthatatlan börtönétől. Kettő. Villám hasította ketté a mögöttem álló tölgyet. Három. Villám csapott Lénába is, aki semmi mást nem tett, csak kinyújtotta az egyik kezét. Az elektromosság visszapattant róla Mrs. Lincoln lábai elé. A fű felparázslott körülötte. Mrs. Lincoln nevetett, és intett a kezével. Eloltotta az égő füvet. Büszkén pillantott Lenára. – Nem rossz! Örömmel látom, hogy az alma nem esett messze a fájától. Ez nem lehet igaz! Lena átható pillantást vetett rá, és védekezően maga elé tartotta a kezét. – Igen? És hallottál már rohadt almákról? – Semmit az égvilágon. Senki sem élt elég hosszan ahhoz, hogy meséljen róluk. – Aztán a kalikó ruhás, alsószoknyás, hajfonatos Mrs. Lincoln Linkhez és hozzám fordult. Arany szemeiben tűz égett. – Sajnálom, Ethan. Reméltem, hogy különb körülmények között fogunk először találkozni. Nem mindennapos esemény, hogy egy anya megismeri lánya első udvarlóját. Lénához fordult. – És a lányát.

Igazam volt. Tudtam, hogy ki ő, tudtam, kivel állunk szemben. Sarafine. Egy pillanattal később Mrs. Lincoln arca, ruhája és teste gyakorlatilag kettészakadt. Úgy vált le róla a bőr, mint egy csokoládé gyűrött papírja. A kettészakadt testet olyan mozdulattal rázta le magáról, mintha a kedvenc bundáját vetné le. Alatta pedig ott állt ő. – Nekem nincsen anyám! – kiáltotta Lena. Sarafine összerándult, mintha fájna neki Lena kijelentése. Pedig le sem tagadhatta volna a lányát. Sarafine-nek ugyanolyan hosszú, hullámos, hollófekete haja volt, mint Lénának. Viszont míg Lena ijesztően gyönyörű volt, addig Sarafine szimplán ijesztő. Pont olyan hosszúkás, elegáns vonásai voltak, mint a lányának, de a meseszép zöld szemek helyén Genevieve és Ridley aranysárga szemét láttam. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy teljesen elrontsa az összhatást. Sarafine sötétzöld, fűzött, egyszerre modern, gótikus és századfordulót idéző bársonyruhát viselt magas szárú motoroscsizmával. Kilépett Mrs. Lincoln testéből, amely egy pillanat alatt összeforrt, mintha valaki gyorsan összefércelte volna. Az igazi Mrs. Lincoln a fűben hevert felhajtott szoknyával, ami látni engedte a harisnyakötőjét és az alsószoknyáit. Link sokkot kapott. Sarafine kiegyenesedett, mikor lerázta magáról a másik nő súlyát, és megborzongott. – Halandók! Elviselhetetlen volt ez a test. Olyan ügyeden, olyan kényelmetlen! Öt percenként tömte az agyát. Undorító lény! – Anya! Anya, kelj fel! – döngette Link az öklét a láthatatlan börtönfalon, ami valamiféle energiamező lehetett. Lehet, hogy Mrs. Lincoln egy sárkány volt, de Link sárkánya, és Link számára borzasztó lehetett azt látni, hogy az anyját félrelökték, mint valami elhasznált emberi hulladékot. Sarafine intett. Link szája mozgott, de hangokat már nem adott ki. – No, így már jobb. Az a szerencséd, fiam, hogy nem töltöttem több időt anyád testében. Már halott lennél! Meg sem tudom mondani, hányszor akartalak meggyilkolni a vacsoránál, annyira untatott a folyamatos zsolozsmázás, hogy az új banda így, meg az új banda úgy... Így már értettem. A Lena elleni keresztes hadjárat, a Fegyelmi Bizottság, Lena iskolai papírjainak meghamisítása, a brownie halloweenkor... mind most nyertek értelmet. Mióta parádézhatott Sarafine Mrs. Lincolnként? Mrs. Lincolnban. Most értettem meg azt is, kivel szemben kell csatát nyernünk. A ma élő legsötétebb Igéző. Ridley hozzá képest ártatlan bárányka volt. Nem csoda, hogy Lena rettegett ettől a naptól. Sarafine ismét Lenára nézett. – Lehet, hogy azt gondolod, hogy nincsen anyád, Lena, de ez csak azért igaz, mert a nagyanyád meg a nagybátyád elragadott tőlem. Én mindig szerettelek. – Rémisztő volt látni, milyen könnyedén vitorlázik Sarafine az érzelmek tengerén. Őszinteség, megbánás, undor, megvetés... mind ugyanolyan üresen hangzottak a szájából. Lena szeme keserűséget tükrözött. – Hát ezért próbáltál olyan szorgalmasan megölni, anya?

Sarafine próbált aggodalmasnak, vagy talán meglepettnek tűnni. Nem volt egyszerű kitalálni, melyik lehetett az, mert annyira természetellenes, annyira erőltetett volt az arckifejezése. – Ezt mondták neked? Csak kapcsolatba szerettem volna lépni veled, hogy beszélgessünk. Ha nem állt volna a ház Bűvölet alatt, a próbálkozásaim nem okoztak volna fájdalmat neked, ezt ők is tudták. Persze, megértem én az aggodalmukat. Sötét Igéző vagyok, ráadásul Csapásosztó. De Lena, te is pontosan tudod, hogy ez nem választás kérdése. Eldöntötték helyettem. Ettől még nem érzek másként irántad, hiszen a lányom vagy. – Nem hiszek neked! – dühöngött Lena. De már nem volt olyan magabiztos, mintha már nem tudta volna, mit higgyen el. Megnéztem a mobilomat. 9:59. Két óránk volt éjfélig. Link a fának támaszkodott, fejét a karjára hajtotta. Nem tudtam levenni a szememet Mrs. Lincoln élettelen testéről. Lena sem. – Ugye nem...? – Tudnom kellett. Link miatt. Sarafine próbált együtt érzőnek mutatkozni. De láttam rajta, hogy se Link, se én nem érdekeljük igazán, ami jelen helyzetben rossz hír volt. – Nemsokára pont olyan visszataszító lesz, mint régen. Az ember hányingert kap tőle. De engem sem ő, sem a fiacskája nem érdekelnek. Csak a lányomnak akartam megmutatni a Halandók igazi természetét. Milyen könnyen befolyásolhatóak, milyen bosszúszomjasak! – Megint Lénához beszélt. – Mrs. Lincoln néhány szava elég volt ahhoz, hogy az egész város ellened forduljon. Nem tartozol közéjük. Hozzám tartozol! Sarafine Larkinhoz fordult. – Ha már visszataszító dolgokról beszélünk... Larkin, most már kimutathatod a fogad fehérjét... illetve a szemed sárgáját! Larkin mosolygott, lehunyta a szemét, és nyújtózkodni kezdett, mintha alvásból ébredezne. De amikor ismét kinyitotta, valami megváltozott. Vadul pislogott, és minden pislogással más lett a szeme. Szinte látható volt, hogy újrarendeződnek a molekulái. Larkin átváltozott, a helyén egy rakás kígyó tekergett. A kígyók összefonódtak, és Larkin újra kiemelkedett az izgő-mozgó rakásból. Kinyújtotta sziszegő csörgőkígyó-karjait, amelyek visszabújtak a bőrdzsekijébe, és kezekké váltak. Aztán kinyitotta a szemét. Nem a megszokott zöld szem nézett vissza ránk, hanem Sarafine és Ridley sárga szeme. – Mindig utáltam a zöldet, nem állt jól. De hát egy Illuzionista... – Larkin? – A szívem elszorult. Ő is közéjük tartozott, ő is Sötét Igéző. Rosszabbul álltak a dolgok, mint hittem. – Larkin, mi vagy te? – Lena zavara csak egy másodpercig tartott. – Miért? A válasz ott csillogott Larkin sárga szemében. – Miért ne? – Miért ne? Hát nem is tudom... lojalitás a család iránt? Larkin félrehajtotta a fejét, mikor a nyakában lógó aranylánc kígyóvá változott, és a kígyó nyelve az arca mellett sziszegett. – Kit érdekel a lojalitás? – Mindenkit elárultál. Még az anyádat is. Hogy tudsz így a tükörbe nézni? Larkin kinyújtotta a nyelvét. A kígyó beslisszant a szájába, és eltűnt. Nyelt egyet. – Sokkal viccesebb Sötét Igézőnek lenni, mint Fényhozónak, uncsitesó. Majd meglátod. Vagyunk, akik vagyunk. Én erre születtem. Miért harcolnék ellene? – Rezgett a nyelve, a vége kettévált, mint a kígyónak. – Fogalmam sincs, mi bajod van. Nézd meg Ridley-t! Merő buli az élete. – Áruló vagy! – Lena kezdte elveszíteni az önuralmát. Villámok csapkodtak a feje felett, az eső egyre erősebben zuhogott. – Nem ő az egyetlen áruló, Lena. – Sarafine néhány lépést tett a lánya felé. – Te meg miről beszélsz? – A drágalátos Macon bácsikádról. – Keserű volt a hangja. Nem tudta túltenni magát azon, hogy Macon elrabolta tőle a lányát.

– Hazudsz! – Ő hazudott neked mindvégig! Elhitette veled, hogy a sorsod előre meg van írva, hogy nincsen választásod, hogy ma éjjel, a tizenhatodik születésnapodon kiválasztanak Sötétnek vagy Fényhozónak! Lena makacsul rázta a fejét. Magasba emelte a tenyerét. Mennydörgés robajlott az égen, és az eső ismét zuhogni kezdett. Kiabálnia kellett, hogy halljuk. – Ez történik, nem? Ez történt Ridley-vel, Reece-szel és Larkinnal is! – Igaz, de te más vagy. Ma éjjel téged nem fognak kiválasztani. Te választod ki magadat! A szavak szinte lógtak a levegőben. Válaszd ki magadat! Mintha , a szavak ereje megállította volna az időt. Lena falfehér lett. Azt hittem, el fog ájulni. – Mit mondtál? – suttogta. – Van választásod. A nagybátyád nyilván eltitkolta előled. – Lehetetlen. – Alig hallottam Lena hangját a süvöltő szélben. – Megkapod a választás jogát, mert a lányom vagy, mert te vagy a második Született a Duchannes családban. Igen, most Csapásosztó vagyok, de a családban én voltam az első Született. Sarafine elhallgatott, majd két verssort idézett: „Fekete lesz az Első De a Második visszafordulhat, ha az idő eljö. " – Nem értem. – Lena lába megroggyant, térdre esett a sárban és a magas fűben. Fekete haja az arcába hullott. – Van választásod. A nagybátyád mindig tudta ezt. – Nem hiszek neked! – Lena a magasba emelte a karjait. Göröngyök szakadtak ki a földből, és a vihar magával ragadta őket. Eltakartam a szememet, mert a sáros földdarabok minden oldalról repültek felénk. Megpróbáltam túlordítani a vihar zúgását, de Lena alig hallotta a hangomat. – Lena, ne higgy neki! Sötét Igéző! Mindenen és mindenkin átgázol, te magad mondtad! – Miért rejtegette volna előlem Macon bácsi az igazságot? – Lena a szemembe nézett, mintha tudhatnám a választ. De nem tudtam. Nem tudtam mit mondani neki. Lena toppantott egyet. A föld reszketni kezdett, majd megindult a lábam alatt. Gatlin megyét először a világtörténelemben földrengés rázta meg. Sarafine elmosolyodott. Tudta, hogy Lena lassan elveszíti az önuralmát, és biztos volt benne, hogy győzni fog. Az elektromos vihar megvilágította az egész eget. – Ebből elég volt, Sarafine! – Macon hangja mennydörgött végig a mezőn. A semmiből lépett elő. – Hagyd békén az unokahúgomat! Ma éjjel, a holdfényben másként festett. Kevésbé volt emberi, inkább hasonlított arra, ami valójában volt. Az arca fiatalabbnak, markánsabbnak tűnt. Harcra késznek. – A lányomról beszélsz? A lányomról, akit elraboltál tőlem? – Sarafine felegyenesedett, és átmozgatta az ujjait. Mint egy katona, aki a fegyvereit ellenőrzi csata előtt. – Nem mintha bármit is jelentene a számodra, igaz? – kérdezte Macon nyugodtan. Végigsimított kifogástalan szabású kabátján. Boo robbant ki a bozótból mögötte. Ma éjjel valódi ősénjét mutatta: hatalmas farkasként jelent meg. – Macon! Micsoda megtiszteltetés! És milyen kár, hogy lekéstem a bulid. A saját lányom tizenhatodik születésnapját! De semmi baj, hiszen a Kiválasztás még hátra van. Két óra múlva kezdődik. A világért sem hagynám ki! – Nos, Sarafine, van egy rossz hírem. Nem vagy a meghívottak listáján. – Milyen kár! Pedig én is meghívtam valakit, aki már alig várja, hogy találkozhasson veled! – mosolygott Sarafine, és csettintett.

Ugyanazzal a sebességgel, ahogyan Macon megjelent, ott termett egy másik férfi is. Egy fűzfa törzsének támaszkodott. Esküszöm, hogy egy pillanattal előbb még senki sem állt ott! – Hunting? Honnan ásott elő ez a nő? A hátrafésült, szénfekete hajú, sápadt férfi úgy nézett ki, mint Macon, de magasabb és fiatalabb volt nála. De míg Macon egy múlt századból itt ragadt déli úriemberre emlékeztetett, addig Hunting mintha egy friss férfimagazin divatoldalairól lépett volna elő. Feketében volt: fekete farmer, fekete garbó, fekete bomberdzseki. Ha Macon Cary Grantre emlékeztetett, akkor Hunting leginkább egy mai bulvárlap címlapjára kívánkozott. Egy dolog viszont nyilvánvaló volt. Ha Hunting is Incubus, mint Macon, nem az ártalmatlanabb fajta. Akármi is Macon, Hunting annak az ellentéte. Hunting felvillantott valamit, amit az ő fajtája mosolynak szánhatott. Macon körül kezdett körözni. – Bátyám! Jó ideje nem láttalak. Macon nem viszonozta a mosolyt. – Sajnos nem elég régen. De azon nem csodálkozom, hogy egy ilyen nőszemély mellett talállak. Hunting hangosan, szemtelenül felnevetett. – Szerinted kivel kellene összebútoroznom? Egy falka Fényhozó Igézővel, mint ahogy te tetted? Nevetséges! Akárcsak az az elméleted, miszerint nem muszáj annak lenned, ami vagy. – Én ezt választottam. Hunting. – Választás? Te így hívod? – Hunting megint felnevetett, és közelebb lépett Maconhöz. – Én képzelgésnek hívnám. Nem választhatjuk meg, mik vagyunk, bátyám. Incubus vagy. Az teljesen mindegy hogy mivel táplálkozol, vérrel vagy mással, attól még a Sötét Teremtmények közé tartozol. – Macon bácsi, igaz az, amit ez a nő állít? – Lénát nem érdekelte Macon és Hunting szóváltása. Sarafine élesen felkacagott. – Csak egyszer az életben, Macon, mondd el a gyereknek az igazságot! Macon makacsul a nőre szegezte a tekintetét. – Lena, az igazság nem olyan egyszerű. – De igaz, amit mond? Igaz, hogy megválaszthatom, melyik oldalra állok? – Lena hajából csöpögött az eső, és a nedves tincsek a vállára omlottak. Macon és Hunting természetesen csontszáraz volt. Hunting mosolygott, és rágyújtott egy cigire. Élvezte a helyzetet. – Macon bácsi, igaz? – esedezett Lena. Macon kimerülten Lenára nézett, majd elfordította a fejét. – Igen. Választhatsz, Lena. De a választás nem egyszerű. Nagyon komoly következményekkel jár. Az eső hirtelen elállt. Állt a levegő. Ha tornádó készül, pont a közepében vagyunk. Lena érzelmei vadul kavarogtak. Tudtam, mit érez, nem is kellett mondania. Boldogságot, mert megkapta, amire mindig vágyott, hogy ő választhatja meg a sorsát. Haragot, mert az egyetlen ember, akiben megbízott, átverte. Lena úgy nézett Maconre, mintha először látná életében. Fokozatosan elsötétült az arca. – Miért nem mondtad el nekem? Egész életemben attól rettegtem, hogy a Sötét oldalra kell állnom! – Újabb villám hasított át az égen, és halkan cseperegni kezdett az eső. Mintha könnycseppek hullottak volna. De Lena nem sírt. Dühös volt. – Igen, van választásod, Lena. De olyan következményekkel jár, amelyeket gyerekként még nem tudsz megfelelően mérlegelni. Még felfogni sem tudod őket. Én már a megszületésed előtt azon rágódtam, hogyan mondjam ezt el neked. Mert mint azt drága édesanyád is pontosan tudja, ennek az alkunak a feltételeit már nagyon régen meghatározták. – Miféle következmények? – nézett Lena kétkedve Sarafine-re. Kétkedve és óvatosan. Mintha új lehetőségeket latolgatna magában. Tudtam, mire gondol. Ha Maconben nem bízhat – mert egészen idáig nem árulta el neki az igazságot –, akkor talán mégis hihet az anyjának. Segítenem kellett neki.

Ne hallgass rá, Lena! Nem bízhatsz benne! Semmi válasz. Sarafine jelenlétében a Keltálás nem működött. Mintha az a nő elvágta volna a telefon zsinórját. – Lena, nem értheted, milyen választásra kényszerítenek. Nem tudod, mi forog kockán. Az eső könnycseppekből egy hisztériás rohamra emlékeztető zivatarrá változott. – Nem bízhatsz Maconben. Ezer és ezer hazugság után... – Sarafine Maconre vicsorgott, majd Lénához fordult. – Bárcsak több időnk lenne beszélgetni, Lena! De a Döntést neked kell meghoznod, engem viszont Kötés kényszerít arra, hogy elmagyarázzam, mi fog történni. A következményekkel kapcsolatban nem hazudott a nagybátyád. – Elhallgatott. – Ha a Sötét oldalra állsz, a családunkban minden Fényhozó Igéző meghal. Lena hullasápadt lett. – És miért választanám ezt? – Mert ha a Fényhozók közé állsz, akkor a család összes Sötét Igézője és minden Lilum meghal. – Sarafine ismét Maconre nézett. – Tehát mindenki. A nagybátyád is. Az a férfi, akire apaként tekintesz. Ő sem lesz többé. Elpusztítod. Macon egy pillanatra eltűnt, majd Lena előtt bukkant fel újra. – Lena, hallgass rám! Én szívesen meghozom ezt az áldozatot! Ezért nem mondtam el neked. Nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen amiatt, hogy elveszejtesz. Mindig tudtam, mi szeretnél lenni. Hozd meg a Döntést, és hagyj elmenni! Lena szinte sokkos állapotba került. El kell pusztítania Macont, ha Sarafine az igazat állítja? Tényleg nincs más választása? Még ha ő, Lena, szereti is a nagybátyját, így csak Macont veszítené el, míg ha a másik utat választja... – Én viszont felajánlhatok neked egy másik választást is – tette hozzá Sarafine. – Erre kíváncsi vagyok. Mi érhet fel nagymama, Del néni, Reece és Ryan életével? Sarafine óvatosan Lénához lépett. – Ethan. Megtaláljuk a módját annak, hogy ti ketten együtt lehessetek. – Miről beszélsz? Már együtt vagyunk! – Sarafine oldalra biccentette a fejét, a szeme összeszűkült. Valami átsuhant az arcán. Felismerés. – Szóval nem tudod, ugye? – Sarafine Maconre nézett, és felkacagott. – Nem mondtad el neki! Hol itt a fair play? – Mit nem tudok? – csattant fel Lena. – Hogy te és Ethan sohasem lehettek együtt. Testileg. Az Igézők és a Lilumok nem szeretkezhetnek Halandókkal – mosolygott Sarafine, kiélvezve a pillanat gyönyörét. – Mert megölik őket.

FEBR. 11. A Kiválasztás z Igézők és a Lilumok nem szeretkezhetnek Halandókkal, mert A megölik őket Most már mindent értettem. Az a mindent elsöprő vonzás, mely összekötött bennünket. Az elektromosság, a légszomj, amikor csókolóztunk, a szívinfarktus, amely majdnem megölt – tehát nem szeretkezhettünk. Tudtam, hogy igaz. Eszembe jutott, mit mondott Macon Ammának a mocsárban, és a szobámban is. Kettejüknek nem lehet közös jövője.

Vannak olyan dolgok, amiket nem érthetsz meg, dolgok, amelyek nem rajtunk múlnak. Lena reszketett. Ő is tudta, hogy Sarafine igazat beszél. – Mit mondasz? – suttogta. – Hogy te és Ethan sohasem lehettek igazán együtt. Nem házasodhattok össze, nem lehetnek gyerekeitek. Nincsen jövőtök, legalábbis valóságos jövőről nem álmodozhattok. Nem hiszem el, hogy sohasem mondták el ezt neked. Te és Ridley burokban nevelkedtetek. Lena Maconhöz fordult. – Miért nem mondtad el? Tudod, menynyire szeretem Ethant! – Mert még sohasem voltál szerelmes, Halandóba meg pláne nem. Nem hittük volna, hogy ebből egyszer gond lesz. Későn jöttünk rá, hogy Ethan és közted nagyon erős a kapcsolat. Hallottam a hangjukat, de nem is figyeltem rájuk. Nem lehetünk együtt. Soha nem lehetek annyira közel hozzá... Feltámadt a szél, az eső üvegszilánkként csapott az arcunkba. Villámok szaggatták az eget. Úgy dörgött az ég, hogy rázkódott a föld. Már nem a tornádó közepében voltunk. Tudtam, hogy Lena már nem sokáig képes uralni a haragját. – És mégis mikor akartad elmondani? – üvöltötte túl a szelet. – Miután kiválasztottad magad. Sarafine meglátta a remek lehetőséget, és nyomban meg is ragadta. – Lena, hát nem látod? Mi segíthetünk, van megoldás! Te és Ethan együtt lehettek, összeházasodhattok, gyerekeitek is lehetnek! Minden lehetséges, amit csak akarsz! – Az anyád sohasem hagyná, hogy ez bekövetkezzen, Lena! – csattant fel Macon. – Még ha lehetséges is volna, a Sötét Igézők megvetik a Halandókat. Nem fogják hagyni, hogy a vérvonalukat Halandók vére hígítsa. Ebben a kérdésben értünk egyet a legkevésbé! – Ez mind igaz, de jelen esetben hajlandóak vagyunk kivételt tenni, hiszen nincs is más választásunk. Már tudjuk, hogyan tehetnénk lehetővé a lehetetlent. – Sarafine megvonta a vállát. – Minden jobb a halálnál. Macon Lenára nézett, és feltartott ujjakkal számolni kezdett. – Képes lennél megölni Del nénit, Reece-t, Ryant, és persze a saját nagyanyádat, hogy együtt élhess Ethannel? Sarafine kéjes mozdulattal széttárta a karját. Az erejét fitogtatta. – Az Átállás után azt sem fogod tudni, kik ezek az emberek. Ott leszek neked én, az anyád, a nagybátyád és Ethan is. Hát nem ő a legfontosabb most az életedben? Lena szeme elfelhősödött. Eső és köd vette körül. Az elemek zúgása olyan hangos volt, hogy Honey Hill ágyútüze is alig hallatszott. El is felejtettem, hogy két csata zajlik ma este: mind a kettő halálos. Macon mindkét kezével megragadta Lenát. – Igaza van. Ha őket választod, sohasem fogsz megbánást érezni, mert már nem önmagad leszel. De egy dolgot nem árult el neked: az Ethan iránt érzett szerelmedről is meg fogsz feledkezni. Néhány hónapon belül olyan sötét lesz a szíved, hogy Ethan már semmit sem fog jelenteni a számodra. A Kiválasztás hatalmas erőket mozgat meg egy Születettben. Lehet, hogy a saját kezeddel fogod a szerelmedet megölni – képes leszel ilyen gonoszságra is! Nem igaz, Sarafine? Meséld el szépen Lenának, hogy mi történt az édesapjával, ha már ennyire az igazság bajnoka akarsz lenni! – Az apád elrabolt tőlem, Lena. Ami ezután történt, csak egy szerencsétlen baleset volt. – Lena majdnem összeesett. Egy dolog azt hallani Mrs. Lincolntól a Fegyelmi Bizottság ülésén, hogy az anyád meggyilkolta az édesapádat. Más dolog megtudni, hogy ez tényleg igaz. Macon megpróbálta a maga javára fordítani a hallottakat. – Meséld csak el neki, Sarafine! Mondd el neki, hogy az édesapja a saját házában égett el élve, a tűzben, amit te gyújtottál! Mindannyian tudjuk, mennyire szeretsz játszani a tűzzel! Sarafine szeme szinte felnyársalta Macont. – Tizenhat éve avatkozol a dolgaimba. Maradj ki

abból, ami hátravan! Hunting tűnt fel a semmiből Macon mellett. Már semmi emberit nem láttam benne, annak mutatta magát, ami valójában volt. Démon. Hátrafésült fekete haja most égnek állt, mint a farkasok hátán a szőr támadás előtt, a füle kihegyesedett, és amikor kinyitotta a száját, egy ragadozó éles fogai váltak láthatóvá. Aztán Hunting eltűnt a szemünk elöl. Egy szemvillanás alatt tért vissza, olyan gyorsan támadt rá Maconre, hogy szabad szemmel nem is láttuk a mozdulatot. Macon megragadta Hunting dzsekijét, és egy fa irányába hajította a testvérét. Sohasem tudtam, hogy ilyen erős. Hunting felrepült, de nem csapódott a fának, átment rajta, és a fa másik oldalán ért földet. Macon is eltűnt, és Hunting hátán bukkant fel újra. Úgy vágta Huntingot a földhöz, hogy a talaj kettényílt alatta. A Démon a földön feküdt, legyőzötten. Macon Lenához fordult. Hunting mosolyogva talpra állt. Kiáltottam, figyelmeztetni akartam Macont, de a tornádó elnyomta a hangom. Hunting veszett kutyaként mordult fel, és Macon nyakába süllyesztette a fogait. Macon mély torokhangon ordított fel, és eltűnt. Elnyelte a föld. Hunting a nyakába akaszkodhatott, mert őt sem láttam. Amikor újra előtűntek a tisztás szélén. Hunting még mindig Macon nyakára tapadt. Mi a fenét csinál? A vérét szívja? Nem tudtam eleget ahhoz, hogy rájöjjek, ez lehetséges-e. De akármit is csinált Hunting, Macon ereje fogytán volt. Lena vérfagyasztó sikolyait a vihar zúgásán keresztül is hallottam. Hunting ellökte magát Macontől. Macon a sárban hevert, eső verte a testét. Ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. Az éles lövedékek elől a földre vetettem magamat. A Honey Hill-i ütközet Greenbrier felől közeledett felénk. A konföderációs katonák felkészültek az utolsó támadásra. A csatazaj szinte elnyomott egy másik, de nagyon ismerős morgást. Boo Radley. Felvonyított, és Huntingra akarta vetni magát, hogy a gazdáját védje. Alig emelkedett azonban a levegőbe, amikor Larkin teste kicsavarodott, és egy rakás mérges viperává változva omlott Boo elé. A viperák dühösen sziszegtek, egymás hegyén-hátán tekeregve. Boo nem jött rá, hogy a viperák csak egy illúzió részei, nem tudhatta, hogy simán átsétálhatna rajtuk. Hátrálva ugatni kezdett, a tekergőző kígyók szinte hipnotizálták. Hunting csak erre várt. Eltűnt, majd Boo mögött bukkant fel, és természetfeletti erejével fojtogatni kezdte az állatot. Boo teste megfeszült a harcban, de küzdelme hiábavaló volt. Hunting túl erősnek bizonyult. Félredobta a kutya elernyedt testét, Macon mellé. Boo nem mozdult. Kutya és gazdája egymás mellett hevert a sárban, mind a ketten mozdulatlanul. – Macon bácsi! – sikoltotta Lena. Hunting hátrasimította a haját, és felélénkülve rázta a fejét. Larkin visszacsúszott a bőrdzsekijébe, visszanyerve emberi formáját. Úgy néztek ki, mint két belőtt drogos. Larkin előbb a holdra nézett, majd az órájára. – Fél tizenkettő. Nemsokára éjfél. Sarafine a magasba emelte a karját, mintha át akarná ölelni az eget. – A Tizenhatodik Hold, A Tizenhatodik Év! Lénának esze ágában sem volt ehhez a családhoz tartozni. Láttam rajta. Talpra állt, csuromvizes volt, a saját maga által keltett vihar sara borította. Fekete haja csapkodott az arca körül. Alig tudott megállni a szélben, tárt karokkal nekifeszült, mintha arra készülne, hogy a vihar felrepítse a fekete égbe. Talán meg is tudná tenni. Már semmin sem lepődnék meg. Larkin és Hunting csendesen mozgott az árnyak között. Sarafine mellé álltak, együtt néztek szembe Lénával. Sarafine lépett egyet előre. Lena feltartotta a tenyerét. – Állj! Ne közelíts! Sarafine azonban nem állt meg. Lena ökölbe szorította a kezét. A magas fű felparázslott. A

lángok anya és lánya között ide-oda csapkodtak. Sarafine megmerevedett. Nem számított arra, hogy Lena erre is képes. Azt hitte, mindössze egy kis szélvihart tud kelteni, ennyi. Lena meglepte. – Sohasem titkolnék el előled semmit, nem úgy, mint mindenki más a családban! Elmondtam a lehetőségeidet, és felfedtem előtted az igazságot. Gyűlölhetsz, de attól még az anyád vagyok. Olyasmit nyújthatok neked, amit senki más. Jövőt egy Halandóval. A lángok még magasabbra csaptak. A tűz önálló életre kelt, bekerítette Sarafine-t, Larkint és Huntingot. Lena felnevetett. Sötét kacaj volt ez, éppolyan, mint az anyjáé. A tisztás túloldalán is beleborzongtam. – Ne tégy úgy, mintha érdekelne, mi lesz velem! Tudjuk, milyen gonosz vagy, anya. Azt hiszem, ebben mind egyetértünk. Sarafine összecsücsörítette a száját, és fújt egyet, mintha csókot fújna a tenyeréről. A tűz azon nyomban irányt váltott, és körbevette Lénát. – Tényleg így gondolod, szívem? Akkor mondd ki úgy, ahogy érzed! Add meg a módját! Lena mosolygott. – Boszorkányégetés? Micsoda közhely! – Ha el akarnálak égetni, Lena, már halott lennél. Ne feledd, nem te vagy az egyetlen Született a családban! Lena lassan kinyújtotta a karját, és belenyúlt a tűzbe. Még csak fel sem szisszent, az arca kifejezéstelen maradt. A másik karját is a tűzbe tette. Majd felemelte. Úgy tartotta a tüzet a feje felett, mint egy labdát. Olyan erővel dobta el, ahogy csak tudta. Felém. A tűz a mögöttem álló tölgyfába csapódott, és fáklyaként lobbantotta lángra az ágakat. A lángok a törzset is beborították. Előrebotladoztam, hogy kitérjek az útjukból. Elértem a láthatatlan börtönfalat. Nem volt ott. A vastag sáron keresztül botorkáltam át a mezőn. Oldalra néztem, láttam, hogy Link mellém zuhan. Az ő fája még vörösebben égett, mint az enyém. A lángok elérték a sötétlő eget, és beborították a mezőt. Lena felé rohantam. Nem is tudtam másra gondolni. Link az anyját kereste. Csak Lena és a lángok választottak el minket Sarafine-től. Pillanatnyilag ez elegendőnek tűnt. Megérintettem Lena vállát. Sötét volt, akár meg is ijedhetett volna, de tudta, hogy csakis én lehetek. Nem pillantott rám. Szeretlek, Lena. Egy szót se szólj, Ethan! Mindent hall. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy mindig is hallotta a gondolatainkat Nem láttam se Sarafine-t, se Larkint, se Huntingot a lángok mögött. Tudtam, hogy ott vannak, és azt is tudtam, hogy mindannyiunkat meg akarnak ölni. De Lena is itt volt, és ebben a pillanatban más nem számított. – Ethan, menj, hozd el Ryant! Macon bácsinak segítségre van szüksége. Nem tudom már sokáig visszatartani Sarafine-t! – Lena még be sem fejezte a mondatot, máris rohanni kezdtem. Sarafine hiába próbálta átvágni a kapcsolatot köztem és Lena között. Lena visszatért a szívembe és a fejembe. Miközben keresztülbukdácsoltam a végtelen mezőkön, egyedül erre tudtam gondolni. Meg arra, hogy lassan itt az éjfél. Megszaporáztam a lépteimet. Én is nagyon szeretlek. Siess! Ránéztem a mobilomra. 11:25. Bedörömböltem Ravenwood kapuján, és a szemöldökfa feletti félholdat nyomkodtam. Semmi se történt. Larkin biztosan megpiszkált valamit, hogy lezárja a területet, de ötletem sem volt, hogyan és mivel oldjam fel. – Ryan! Del néni! Nagymama! – Meg kellett találnom Ryant. Macon megsérült. Lena lehet a következő. Lehetetlen megjósolni, mit tesz Sarafine most, hogy a lánya visszautasította. Link tűnt fel a lépcsőn mögöttem. – Ryan nincs itt. – Ryan orvos? Segítenünk kell anyámon. – Nem, nem az. Majd elmagyarázom. Link idegesen fel-alá járkált a verandán. – Ez most tényleg megtörténik velünk?

Gondolkodni. Gondolkodnom kellett. Csak magamra számíthattam. Ravenwood egy virtuális erőd volt. Halandó ide nem törhetett be, de nem okozhattam Lénának csalódást. Felhívtam az egyeden embert, aki képes lehet arra, hogy két Sötét Igézőt és egy Vérincubust lefegyverezzen még egy természetfeletti tornádó közepén is. Egy embert, aki maga is felér egy természetfeletti tornádóval. Ammát. A telefon kicsengett. – Nem veszi fel. Amma valószínűleg még apámmal van. 11.30. Egyetlen ember maradt, aki segíthet. Beütöttem a Gatlin Megyei Könyvtár számát. – Marian sincs bent. Pedig tudná, hogy mit kell tenni. Mi a fene van vele? Máskor mindig ott van a könyvtárban, még zárás után is! Link fel-alá járkált. – Semmi sincs nyitva. Ünnepnap van, a rohadt életbe! A Honey Hill-i csata, vágod? Menjünk le a biztonsági zónába, és keressünk egy orvost! Rámeredtem, és fejbe kólintott a felismerés. Ünnepnap van. Semmi sincs nyitva – ismételtem a szavait. – Aha, most mondom. Mit csináljunk? – Nagyon nyomorultul festett. – Link, te egy zseni vagy! Egy zseni, a rohadt életbe! – Tudom, tesó, tudom. De most hogyan tovább? – Itt van a Roncs? Bólintott. – Akkor gyerünk! Link beindította a motort. Harákolt jó nagyokat, de elindult, mint mindig. A hangszórókból üvöltött a Holy Rollers, és csak mellesleg jegyzem meg, hogy borzalmasan hangzott. Ridley a Szirének eszköztárának minden elemét bevetette. Link lezúgott a kavicsos feljárón, majd oldalvást rám pillantott. – Hová is megyünk? – A könyvtárba. – Azt hittem, zárva van. – A másik könyvtárba megyünk. – Link bólogatott, mintha értené, pedig nem értette. De attól még benne volt a buliban. Mint a régi szép időkben. A Roncs elhagyta a kavicsos feljárót, mint hétfő reggelenként, amikor épp késésben voltunk az első óráról. Haha. 11.40. Megálltunk a Történelmi Társaság épülete előtt, és Link már nem is próbált megérteni semmit. Olyan gyorsan szálltam ki az autóból, hogy a Holy Rollerst is alig maradt ideje kikapcsolni. Akkor ért utol, mikor befordultam Gatlin második legöregebb házának sarkán. – Ez nem is a könyvtár. – Nem. – Ez az AAFL épülete. – Igen. – Amit te utálsz. – Igen. – Anyám minden nap itt van. – Tudom. – Tesó? Mi a fenét csinálunk mi itt? Átdugtam a kezemet a rácson. A karom keresztülhatolt a vasnak álcázott valamin, amitől úgy néztem ki, mint akit csuklóból amputáltak. Link megragadott. – Tesó, Ridley nyilván tett valamit a kólámba. Esküszöm, úgy láttam, hogy eltűnt a karod. Na, mindegy, biztosan hallucinálok!

Visszahúztam a karomat, és megmozgattam az ujjaimat az arca előtt.

– De most komolyan, ember! Azok után, amit ma láttál, éppen most hiszed azt, hogy hallucinálsz? Megnéztem a mobilomat. 11.45. – Most nincs időm mindent elmagyarázni, de furcsa dolgokat fogsz látni. Lemegyünk a könyvtárba, de ez nem az a könyvtár. Elég ijesztő lesz. Ha a kocsiban akarsz várni, most még megteheted. – Link olyan gyorsan próbálta megemészteni a hallottakat, amilyen gyorsan én beszéltem. Durva. – Na, benne vagy? Link a rácsra nézett. Egy szó nélkül keresztüldugta a karját a vason. Eltűnt. Benne volt.

Lehajtottam a fejemet a boltív alatt, és leereszkedtem a lépcsőn. – Gyerünk! Vár a könyvelés! Link idegesen nevetett, és a nyomomban botorkált. – Vágod? Könyv? Könyvelés? Könyvtár? A fáklyák maguktól meggyulladtak, és bevilágították a sötétséget. Kivettem egyet a félhold alakú tartóból, és Link kezébe nyomtam. Egy másikat magamnak tartottam meg, és az utolsó lépcsőfokokat kihagyva leugrottam a kriptába. A fáklyák sorban meggyulladtak, teremről teremre. Megjelentek az oszlopok is, árnyékot vetettek a fáklyák fényében. A DOMUS LUNAE LIBRI felirat is pontosan ott rajzolódott ki, ahol legutóbb. – Marian néni! Itt vagy? – Hátulról valaki megérintette a vállamat. Majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben, és Linkbe ütköztem. Link felvisított, és leejtette a fáklyát. A lábammal oltottam el a lángokat. – Jesszusom, dr. Ashcroft! Majdnem becsináltam! – Bocsánat, Wesley! Ethan, te teljesen megörültél? Tudod te, ki ennek a szerencsétlen fiúnak az anyja? – Mrs. Lincoln eszméletlen. Lena nagy bajban van! Macon megsérült. Be kell jutnom Ravenwoodba, de nem találom Ammát, és nem tudok bemenni! Az Alagúton át kell bejutnom! – Mintha visszaváltoztam volna kisfiúvá, aki egy szuszra hadarja el a mondandóját. Mariannel úgy beszélhettem, mint anyával, vagy legalábbis úgy, mintha olyasvalakivel beszélnék, aki tudja, milyen volt anyával beszélni. – Nem tehetek semmit. Nem segíthetek. így vagy úgy, a Kiválasztás éjfélkor megtörténik. Nem állíthatom meg az időt. Nem menthetem meg Macont, se Wesley édesanyját, se senkit. Nem avatkozhatok közbe. – Linkre nézett. – Sajnálom az édesanyádat, Wesley. Komolyan. – Értem, asszonyom – mondta Link csalódottan. Megráztam a fejem, és a legközelebbi fáklyát Marian kezébe nyomtam. – Félreértettél. Semmit sem kell tenned azon kívül, amit az Igézők könyvtárosaként egyébként is megtennél. – És mi lenne az? Jelentőségteljesen rápillantottam. – El kell vinnem egy könyvet Ravenwoodba. – Lehajoltam, és a legközelebbi kupacból találomra kirántottam egy kötetet. Megint leégettem az ujjbegyemet. Mérgező növények és igék könyve. Mariannak kétségei támadtak. – Ma éjjel? – Igen, ma éjjel. Most, azonnal. Macon azt kérte, hogy személyesen szállítsam le neki. Méghozzá éjfél előtt. – Az Igézők könyvtárosa az egyetlen Halandó, aki tudja, honnan indul a Lunae Libri Alagútja. – Marian bölcs pillantása a vesémbe hatolt. Elvette tőlem a könyvet. – Milyen szerencse, hogy épp én vagyok az!

Link és én követtük Mariant a Lunae Libri kacskaringós folyosóin. Egy darabig számoltam, hány tölgyfa ajtón jutottunk keresztül, de tizenhatnál abbahagytam. Az Alagút olyan volt, mint egy labirintus, és minden elágazás másként festett. Volt közöttük olyan alacsony, hogy Linknek és nekem be kellett húznunk a fejünket, és olyan magas is, hogy azt hittük, nincs is tető a fejünk felett. Szó szerint egy másik világban jártunk. Néhány átjáró rusztikus stílusú volt, csak polcok sorakoztak a csupasz falak mentén, de olyanokon is keresztülmentünk, amelyek egy kastélyban is megállták volna a helyüket díszes drapériáikkal, bekeretezett régi térképeikkel és a falakon lógó olajfestményekkel. Más körülmények között megálltam volna, hogy a festmények alatti réztáblácskákat elolvassam. Ki tudja, lehet, hogy híres Igézők képei. Az átjárókban egyetlen közös dolog volt: a föld és az idő múlásának illata, valamint az, hogy Marian minden egyes átjáró előtt a félholdas kulcsa után matatott a derekán. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megérkeztünk a kapuhoz. A fáklyáink már majdnem végigégtek, magasra kellett tartsam az enyémet, hogy elolvashassam a gerendába vésett Rayveniooode Manor feliratot. Marian elfordította a félhold kulcsot, és a kapu kinyílt. Faragott lépcső vezetett a házba, és amikor megpillantottam a mennyezetet, tudtam, hogy a földszinten járunk. Marianhez fordultam. – Köszönöm, Marian néni. – El akartam venni tőle a könyvet. – Ezt odaadom Maconnek. – Csak ne ilyen hevesen! Még nem láttam a nevedre kiállított olvasójegyet, EW. – Rám kacsintott. – Én magam adom oda a könyvet. Megint a mobilomra néztem. Még mindig 11:45 volt. Lehetetlen. – Hogy lehet ugyanannyi az idő, mint amikor megérkeztünk a Lunae Libribe? – Holdidő. Gyerekek, ti sohasem figyeltek. Itt lent nem mindig úgy működnek a dolgok, mint odafent. Link és Marian követett az előcsarnokba. Ravenwood olyan volt, ahogyan utoljára láttam. A tányérokon még ott voltak a tortaszeletek, az asztalon gőzölgött a teáskanna, és a bontatlan ajándékok is ott tornyosultak a terem közepén. – Del néni! Reece! Nagymama! Hahó! Hol vannak? – kiáltottam, mire mind kiléptek a bútorok közül. Del néni a lépcsők mellett állt, és egy lámpaburát tartott a magasba, mintha arra készülne, hogy fejbe vágja Marian nénit. Nagymama az ajtóban a karjaival védte Ryant. Reece a lépcsők alatt bujkált a tortaszeletelő késsel a kezében. Mindannyian egyszerre kezdtek beszélni. – Marian! Ethan! Annyira aggódtunk! Lena eltűnt, és amikor meghallottuk a csengő hangját az alagútból, azt hittük, hogy... – Láttad Őt? Ott van kint? – Láttad Lénát? Amikor Macon nem tért vissza, aggódni kezdtünk. – És Larkin... nem bántotta Larkint, ugye? Hitetlenkedve néztem Del nénire. Kivettem a lámpaburát a kezéből, és átadtam Linknek. – Lámpabura? Ezzel akarta megvédeni magát? Del néni vállat vont. – Barclay felment a padlásra, hogy függöny-rudakból meg más lakberendezési tárgyakból fegyvereket gyártson. Én ezt találtam. Letérdeltem Ryan elé. Nem maradt sok időnk, legfeljebb tizennégy perc. – Ryan, emlékszel arra, amikor megsérültem, és te segítettél? Most is ezt kellene tenned Greenbrierben. Macon bácsi lezuhant valahonnan. Neki is és Boonak is szüksége van rád. Ryan majdnem elsírta magát. – Boo is megsérült? Link a torkát köszörülte. – Az én anyukám is. Tudom, hogy nem túl népszerű errefelé... de segíthetne anyukámon is? – És Link anyukáján is. Nagymama maga mögé tolta Ryant, megpaskolva az arcocskáját.

Lesimította a szoknyáját és a pulóverét. – Akkor menjünk! Del és én megyünk veletek. Reece, vigyázz a húgodra! Mondd meg apádnak, hogy elmentünk. – Nagymama, Ryanre van szükség. – Ma éjjel én leszek Ryan, Ethan. – Azzal felkapta a táskáját. – Nem megyek Ryan nélkül – kötöttem az ebet a karóhoz. Túl sok forgott kockán. – Nem vihetünk ki egy még ki nem választott gyermeket a Tizenhatodik Holdnál. Meghalhat. – Reece úgy nézett rám, mintha elmebeteg lennék. Az Igézők megint hülyének néztek. Del néni biztatóan ragadta meg a karomat. – Az anyám Empatikus. Nagyon jól érzékeli mások adottságait, és kölcsön is veheti őket egy időre. Most Ryan ereje költözött belé. Nem tart sokáig, de egy darabig mindenre képes, amire Ryan. Nagymamát már kiválasztották, nyilván sok-sok évvel ezelőtt. Tehát mi megyünk veled. Megint a mobilomra pislantottam. 11:49. – Mi lesz, ha nem érünk oda időben? Marian elmosolyodott, és a könyvre mutatott. – Greenbrierbe még nem vittem könyvet. Del, szerinted te odatalálsz? Del néni bólintott, és felvette a szemüvegét. – A Palimpszesztek minden rég elfeledett ajtót megtalálnak. Csak az újakkal akadnak problémáink. – Ezzel eltűnt az Alagútban, nyomában nagymamával és Mariannel. Link és én rohantunk, hogy utolérjük őket. – Ahhoz képest, hogy vénasszonyok, jól tartják magukat – lihegte Link. Ez alkalommal az átjáró kicsi és omladozó volt, a mennyezetet és a falakat megfeketedett és zöld moha borította. Valószínűleg a padlót is, de a sötétben nem láttam. A mi öt fáklyánk világított csak. Link és én loholtunk hátul. A fáklyák füstje a szemembe ment, szúrt és égetett. Greenbrierhez érve már tudtam, merre járunk, mert füst szivárgott az Alagútban is. Nem a fáklyák, a külvilág füstje. – Itt is vagyunk – köhögött Del néni, és a repedéseket tapogatta a kőfalon. Marian néni lehántotta a mohát egy ősöreg kapuról. A lunae kulcs tökéletesen illett a zárba, ami olyan könnyedén nyílt, mintha nem évszázadokkal ezelőtt nyitották volna ki utoljára. Nem tölgyből készült ez a kapu, hanem kőből. Hihetetlennek tűnt, hogy Del néni ki tudja nyitni. Del néni megállt a lépcső aljánál, és intett, hogy menjek előre. Tudta, hogy lassan kifutunk az időből. Lehajtottam a fejemet, nehogy a többi mohatelepet is leverjem. A felfelé vezető lépcsőn már éreztem a kinti levegő nyirkos illatát. Kimásztam az átjáróból, de amikor felegyenesedtem, lebénított a látvány. A kripta kőasztala állt előttem, amelyen a Holdak Könyve feküdt annyi éven keresztül. Tudtam, hogy ez lesz az az asztal, mert a Könyv most is ott volt rajta. Ugyanaz a Könyv, amit ma reggel nem találtam a gardróbban. Fogalmam sem volt, hogy került ide. De nem késlekedhettem. Már hallottam a tűz pusztító hangját, mielőtt megláthattam volna. A tűzét, amely felemészt, tele dühvel, fejetlenséggel, rombolással. A tűzét, amely körbevett. A füst olyan vastagon ülte meg a termet, hogy majdnem megfulladtam. A forróság leégette a szőrt a karomról. Olyan volt, mint a medál egy látomása. Nem, annál is rosszabb. Mint az utolsó rémálmom, amelyben Lénát elpusztította a tűz. Az az érzés, hogy el fogom veszíteni... épp most fog megtörténni. Lena, hol vagy? Macon bácsinak segítsetek! Elhalkult a hangja. Elhajtottam a füstöt, hogy láthassam a mobilomat. 11:53. Hét percünk maradt. Kifutottunk az időből. Nagymama megragadta a kezemet. – Ne csak álldogálj itt! Szükségünk van Maconre. Nagymama és én rohantunk, kéz a kézben, bele a tűzbe. A temetőhöz és a kerthez vezető út szélén álló fűzfák és a boltív lángokban álltak. A bozót, a tölgyek, a pálmák, a rozmaring, a

citromfák mind égtek. Hallottam az utolsó ágyúlövéseket is a távolban. A Honey Hill-i ütközet lassan a végéhez közeledett. A játékosok nemsokára felrepítik a tűzijátékot. Mintha a biztonsági zónából csodálható tűzijáték felérhetne azzal, ami itt folyik... Az egész kert, a mező, minden égett a kripta körül. Nagymama és én keresztülbotladoztunk a füstön, és megtaláltuk Macont ott, ahol korábban is volt. Nagymama közel hajolt hozzá, és megérintette az arcát. – Nagyon gyenge, de rendbe fog jönni. – Ebben a pillanatban Boo Radley megfordult, és lábra állt. Mellénk sántikált, és lefeküdt a gazdája mellé. Macon nagy nehezen nagymamára emelte a szemét. A hangja alig volt több suttogásnál. – Hol van Lena? – Ethan megkeresi. Pihenj! Megyek, és segítek Mrs. Lincolnnak is. Link az anyja mellett térdelt. Nagymama egy szót sem vesztegetett, rohant hozzájuk. Felálltam, és Lénát kerestem a tűzben. Senkit sem láttam. Huntingot, Larkint és Sarafine-t sem, senkit. Itt vagyok fent! A kripta tetején! De nem tudok lejönni innen! Jövök, Lena, tarts ki! Megint átvágtam magam a lángokon. Próbáltam azokon az ösvényeken maradni, amelyeket Lénával együtt jártunk be. Minél közelebb értem a kriptához, annál jobban éreztem a forróságot. A bőröm mintha le akart volna válni rólam. Megégtem. Felléptem egy névtelen sírköre, a lábamat megtámasztottam az omladozó kőfalon, és fellendítettem magamat olyan magasra, amilyen magasra csak tudtam. A kripta tetején egy kőszobor állt, egy angyal torzója. Belekapaszkodtam – azt hiszem, a bokájába –, és felhúztam magamat. Siess, Ethan! Szükségem van rád! Ekkor lépett elém Sarafine. Egy kést mártott a gyomromba. Igazi kést, az igazi gyomromba. Hát ez volt a vége az álomnak, ezt nem láthattuk soha! Csakhogy ez nem álom volt. Tudtam, mert kegyetlenül fájt a gyomrom, éreztem a testemben a penge minden négyzetmilliméterét. Meglepődtél, Ethan? Azt hitted, hogy Lena az esetlen Igéző, aki ezt a telefonvonalat használja? Sarafine hangja lassan a ködbe veszett. Most akarjon Fényhozó lenni! Amíg eszméletemnél voltam, csak arra tudtam gondolni, hogy ha valaki konföderációs egyenruhát húzna rám, én lennék Ethan Carter Wate. Ugyanolyan hasi sérülést szereztünk, és ugyanaz a medál volt a zsebünkben. Bár én csak a Jackson gimi kosárlabdacsapatából dezertáltam, nem Lee tábornok seregéből. Viszont egy Igéző lányról álmodom, akit mindig szeretni fogok. Éppen úgy, mint a másik Ethan. Ethan! Ne! Nem! Nem! Nem! Az egyik percben még kiabáltam, a következőben a torkomra forrtak a tiltakozás szavai. Láttam, hogy Ethan teste a földre zuhan. Láttam, hogy anyám mosolyog. A kés pengéje megvillan, és mindent vér borított el Ethan vére. Ez nem velem történik, ugye? Semmi sem mozdult, semmi. Mintha megállt volna az idő, mintha viaszbábok lettünk volna egy múzeumban. A füstfelhők sem szálltak sehova. Szürkék voltak, fodrosak, de egy helyben álltak. Mintha kartonpapírból vágták volna ki őket egy színpadi díszlethez. A lángnyelvek áttetszőek és forróak voltak, de nem égettek el semmit, és sercegő hangot sem hallottam. A levegő sem mozgott.

Minden olyan volt, mint egy másodperccel ezelőtt. Nagymama Mrs. Lincoln felé hajolt, már majdnem hozzáért az arcához, a keze a levegőben maradt. Link az anyja karját szorongatta, rémült kisfiúként térdelt mellette a sárban. Del néni és Marian a kriptalépcsőn görnyedt össze, az arcukat védték a lángoktól Macon bácsi a földön feküdt, mellette Boo. Hunting néhány méterre tőlük egy fának támaszkodott, a mesterművében gyönyörködött Larkin bőrdzsekije meggyulladt, ő rossz irányba szaladt, már félúton volt Ravenwoodba. Mindenesetre nem a harcok sűrűjébe igyekezett, inkább onnan messze el. És Sarafine... Az anyám egy hajlott tőrt, egy ősi Sötét fegyvert tartott a feje felett. Az arca a düh, a tűz és a gyűlölet lázában égett. A pengéről még mindig vér csepegett Ethan élettelen testére. A vércseppek is megmerevedtek a levegőben. Ethan egyik karja kinyúlt, szabadon lógott a kripta tetejéről Mint az álomban. Csak éppen fordítva. Nem én csúsztam ki a kezéből. Öt ragadták ki az enyémből

A kripta mellől felnyúltam, a tűzön meg a füstön keresztül megfogtam Ethan kezét, az ujjaim összekulcsolódtak az ő ujjaival Lábujjhegyen álltam, de így is alig értem el Ethan, szeretlek! Ne hagyj el, kérlek! Nem tudok nélküled élni! Ha sütött volna a hóid, láthattam volna az arcát. De a hold ma sehol sem volt, csak a minket körülvevő tűz megmerevedett lángnyelvei világítottak. Az ég üres volt Teljesen fekete. Nem volt ott semmi. Ma éjjel mindent elveszítettem. Úgy zokogtam, hogy majdnem megfulladtam, az ujjaim kicsúsztak az övéiből. Azok a kihűlő ujjak már soha nem fogják a hajamat simogatni. Ethan! Sikoltani akartam a nevét, de úgysem hallaná senki, és már hangom sem maradt. Semmim sem maradt, csak azok a szavak. Emlékeztem a szavakra a látomásból. Minden egyes szóra emlékeztem. Szívem vére. Életem élete. Testem teste. Lelkem lelke. – Ne tedd, Lena Duchannes! Ne használd a Holdak Könyvét, ne akard, hogy újra leszálljon a Sötétség! – Kinyitottam a szememet. Amma állt mellettem a tűzben. A világ még mindig kimerevített képkocka volt. Ammára néztem. – Ezt a Nagyszerűek csinálták? – Nem, gyermekem. Te csináltad. A Nagyszerűek vezettek ide engem. – Hogyan csináltam? Leült mellém a porba. – Még mindig nem vagy tisztában azzal, hogy mire vagy képes, ugye? Melchizedeknek igaza volt. – Amma, nem értem! – Mindig mondtam Ethannak, hogy ha nem vigyáz, egyszer lyukat üt az égbe. De most azt kell gondolnom, te voltál az. Megpróbáltam letörölni a könnyeket az arcomról, de nem ment, egyre jobban sírtam. Éreztem a sós ízt a számban. – Most már Sötét Igéző vagyok? – Nem, még nem. Egyelőre nem. – Akkor Fény hozó? – Nem. Az sem. Felnéztem az égre. Mindent füst borított: a fákat, az eget, és azt a helyet, ahol a holdnak

kellett volna lennie, és a csillagoknak, most mindenre a semmi sűrű, sötét leple borult. Hamu és tűz és füst és semmi. – Amma? – Igen? – Hol van a hold? – Hát, ha te nem tudod, gyermekem, én honnan tudjam? Az egyik pillanatban még a Tizenhatodik Holdat néztem, te ott álltál alatta, a csillagokat bámultad, mintha csak a mennybéli Jóisten segíthetne rajtad, és felemelted a karodat, szinte a tenyereden egyensúlyoztad az eget. Aztán... semmi. Csak ez. – Hát a Kiválasztás? Amma elhallgatott, igyekezett gondosan megválogatni a szavait – Nem tudom, mi történik olyankor, ha a Tizenhatodik Év éjszakáján éjfélkor elbújik a hold. Amennyire tudom, ilyen még sohasem történt. De szerintem, ha nincsen Tizenhatodik Hold, nincsen Kiválasztás sem. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, örömöt, némi zavart. De csak a fájdalmat éreztem. – Akkor vége van? – Nem tudom. – Amma talpra rántott. Egymással szemben álltunk. A keze meleg és erős volt Kitisztult tőle a fejem. Mindketten tudtuk, most mi fog történni. Gyanítom, hogy annak idején Ivy is pontosan tudta, mit csinál majd Genevieve. Pontosan ugyanitt, ezen a helyen, több mint száz évvel ezelőtt. Már amikor kinyitottuk a Könyv repedezett borítóját, tudtam, melyik oldalt keresem. – Tudod, hogy ez a természet ellen való. Azt is tudnod kell, hogy ennek a lépésnek komoly következményei lehetnek. – Tudom. – És azt is tudod, ugye, hogy nincs garancia arra, hogy sikerülni fog? Legutóbb sem sült el túl jól a dolog. Egyet azonban elárulhatok neked. A nagy-nagynéném, Ivy, ott van most a Nagyszerűekkel. Segíteni fognak, ha tudnak. – Amma, nincs más választásom! Az öregasszony a szemembe nézett. Majd bólintott. – Tudom, hogy semmi sem tántoríthat el attól, hogy megtedd. Mert szereted a fiút. Mivel én is szeretem a fiút, segítek neked. Ammára néztem, és mindent megértettem. – Ezért hozta ide a Holdak Könyvét ma éjjel, ugye? Amma lassan ismét bólintott. A nyakamhoz nyúlt, és kihúzta a gyűrűt meg a láncot Ethan pulóvere alól, amit most is viseltem. – Ez Lila gyűrűje. A fiú mindennél jobban szerethet téged, ha neked adta. Ethan, én is mindennél jobban szeretlek téged. – A szeretet hatalmas erő, Lena Duchannes. Egy anya szeretete mindent legyőz. Nekem úgy tűnik, hogy Lila segíteni próbál nektek minden erejével Letépte a gyűrűt a nyakamból Az elszakadt lánc sebet ejtett a bőrömön. Amma a középső ujjamra húzta a gyűrűt. – Lilának biztosan tetszettél volna. Van valamid, ami Genevieve-nek nem volt, amikor a Könyvet használta. A két család támogatása. Behunytam a szememet, és éreztem a fém hűvösét az ujjamon. – Remélem, hogy igaza van, Amma. – Várj csak! – Amma lehajolt, és kivette Genevieve zsebkendőbe csomagolt medálját Ethan zsebéből – Emlékeztessünk mindenkit, hogy egyszer már megátkoztak téged. – Felsóhajtott – Ne ítéljenek el kétszer ugyanazért a bűnért! A medált a Könyvre tette. – Most helyesen járunk el. Levette a viseltes amulettet a nyakából, és a medál mellé helyezte. A kis aranylapocska úgy nézett ki, mint egy pénzérme, a rajta levő írást elkoptatta az idő. – Emlékeztessünk rá mindenkit, hogy aki a fiút bántja, engem is bánt vele. Lehunyta a szemét. Én is az enyémet Az ujjaimmal megérintettem a lapot, és kántálni kezdtem. Először halkan, majd egyre hangosabban és hangosabban.

„CRUOR PECTORIS MEI, TUTELA TUA EST. VITA VITAE MEAE, CORRIPIENS TUAM, CORRIPIENS MEAM." Magabiztosan ejtettem ki a szavakat. Ezt a fújta magabiztosságot csak az a tudat nyújthatja, hogy teljesen mindegy, élek-e vagy halok. „CORPUS CORPORIS MEI, MEDULLA MENSQUE, ANIMA ANIMAE MEAE, ANIMAM NOSTRAM CONECTE." Hangosan kiáltottam a szavakat, bár tudtam, hogy csak Amma hallja őket a kimerevített képkockában. „CRUOR PECTORIS MEI, LUNA MEA, AESTUS MEUS, CRUOR PECTORIS MEI, FÁTUM MEUM, MEA SALUS." Amma erős kezeibe fogta az én reszkető kezeimet, együtt mondtuk el az Igézetet. Most Ethan és az édesanyja, Macon bácsi, Del néni, Amma, Link és a kis Ryan nyelvén mondtuk el. Azoknak a nyelvén, akik Ethant szeretik, és akik minket szeretnek. Dallá vált az Igézet Szerelmes dallá. Ethan Lawson Wate-nek, attól a két embertől, akik a legjobban szeretik őt. És akiknek a legjobban fog hiányozni, ha most kudarcot vallanak. „SZÍVEM VÉRE, MEGVÉDÜNK TÉGED. ÉLETEM ÉLETE, VEDD EL A TIÉDET, VEDD EL AZ ENYÉMET. TESTEM TESTE, SZELLEM ÉS HÚS, LELKEM LELKE, KÉT ÖSSZEKÖTÖTT HÚR SZÍVEM VÉRE, A HOLD, APÁLY ÉS DAGÁLY, SZÍVEM VÉRE, MEGMENTŐM LESZ EGYBEN A HALÁL." Villám csapott belém, a Könyvbe, a kriptába és Ammába. Legalábbis először azt hittem. Aztán eszembe jutott, hogy Genevieve is ezt érezte a látomásban. Ammát hanyatt lökte az erő, beverte a fejét a kripta kőfalába. Éreztem, hogy az elektromosság végigfut a testemen. Ellazultam, és elfogadtam azt a lehetőséget is, hogy ha meghalok, legalább Ethannel leszek. Éreztem, milyen közel áll hozzám, és mennyire szeretem. A gyűrű felforrósodott az ujjamon. Ő is ennyire szeret. A szemem égett, és bármerre néztem, aranyfényt láttam, mintha belőlem sugározna. Meghallottam Amma suttogását. – Kisfiam... Ethan felé fordultam. Mint minden, ö is aranyfényben úszott. De nem mozdult Pánikszerűen néztem Ammára. – Nem sikerült! Amma a kőoltárnak támaszkodott, lehunyta a szemét. Sikoltottam. – Nem sikerült! Elléptem a könyv mellől, bele a sárba. Felnéztem az égre. A hold megint fényesen világított. Magasba emeltem a karomat, a mennyország felé. Forróság zubogott az ereimben ott, ahol vérnek kellett volna. Düh ébredt bennem, amely nem tudott hol kitörni. Azt éreztem, hogy elfog emészteni. Tudtam, hogy ha nem talál kitörési pontot, elpusztít engem is. Hunting. Larkin. Sarafine. A ragadozó, a gyáva és az én gyilkos anyám, aki annak él, hogy elpusztítsa a gyermekét. Az Igéző családfa elfajzott ága. Hogyan választhatnám ki magam, amikor elválasztottak attól, aki igazán számít nekem? A forróság az ujjaimba kúszott, mintha önálló élete lenne. Villám hasította ketté az eget. Tudtam,

hová fog becsapni. Az iránytű három pontja. Észak nélkül A villámlás lángnyelve egy időben csapott le a három célpontra. Arra a hármasra, amelyik ma éjjel mindent elvett tőlem. Nem kellett volna végignéznem, de nem fordítottam el a fejemet a látványtól A szobor, ami egy pillanattal ezelőtt még az anyám volt, elképesztően gyönyörűen égett a holdfényben. Kitöröltem a port, a hamut és a gyászt a szememből, de mire felnéztem, anyám eltűnt. Mind a hárman eltűntek. Esni kezdett az eső. Korábban elhomályosult látásom most kiélesedett, láttam, hogy eső veri a füstölgő tölgyeket, a mezőket és a bozótot. Már régóta nem láttam ilyen tisztán. Talán soha. Visszamentem a kriptához, vissza Ethan testéhez. De Ethan nem volt ott. Valaki más feküdt a helyén. Macon bácsi. Nem értettem. Ammától vártam a választ. Amma szeme tágra nyílt, és rémültnek tűnt – Amma, hol van Ethan? Hová tűnt? De Amma nem válaszolt. Életében először Amma nem találta a szavakat. Macon bácsi testére meredt lebénulva. – Sohasem hittem volna, hogy így végződik, Melchizedek. Annyi éven keresztül cipeltük a világ súlyát a vállainkon, együtt. – Úgy beszélt a nagybátyámhoz, mintha az meghallhatná, de hát olyan halkan beszélt, hogy én is alig hallottam. – Hogyan fogok egyedül boldogulni? Megragadtam a vállát, hegyes csontjai a tenyerembe vágtak. – Amma, mi folyik itt? Belenézett a szemembe, a hangja alig volt több suttogásnál – Nem vehetsz el semmit a Könyvtől, ha nem adsz érte cserébe valamit. – Könnyek folytak Amma ráncos arcán. Ez nem lehet igaz. Letérdeltem Macon bácsi mellé, és lassan megérintettem a borotvált arcot. Általában éreztem rajta az emberi életet jelentő melegséget, bár esetében ez félrevezető volt, hiszen csak a Halandók álmai és reményei által keltett energia melegítette fel De ma éjjel nem éreztem semmit. Ma éjjel a bőre jéghideg volt. Mint Ridley-é. És mint a halottaké. Valamit adnom kellett cserébe. – Ne... kérlek, ne! – Megöltem Macon bácsit Pedig még csak nem is választottam ki magam. Nem lettem Fényhozó, mégis megöltem. Ismét emelkedni kezdett bennem a düh. Feltámadt a szél, úgy csapkodott, vágott körülöttünk, ahogyan az én érzelmeim hánykolódtak. Ismerős érzés volt, régi barát. A Könyv megkötött egy alkut, a beleegyezésem nélkül. Aztán megvilágosodtam. Alku. Ha Macon bácsi fekszik ott, ahol az előbb Ethan élettelen teste volt, ez azt jelentheti, hogy Ethan él. Talpra ugrottam, és a kripta felé rohantam. A kimerevedett képkocka csillogott az aranyfényben. Ethan a fűben feküdt Boo mellett, ahol Macon bácsinak kellett volna lennie. Hozzá futottam. Ethan keze hideg volt. Ethan meghalt, és Macon bácsi is elment. Mit tettemé Mindkettőt elveszítettem. A sárban térdeltem, fejemet Ethan mellkasára hajtottam, és zokogtam. A kezét az arcomra simítottam. Eszembe jutott, hányszor szállt szembe a sorsommal, hogy sohasem adta fel, hogy sohasem hagyott el Most én jövök. – Én sem hagylak el. Nem köszönök el tőled! – Ide jutottunk. Suttogok egy gyomokkal benőtt réten. Aztán megéreztem. Ethan ujjai megrebbentek. A kezemet kereste. Lena? Alig hallottam a hangját. De sírás közben már mosolyogtam, és megcsókoltam a tenyerét. Itt vagy, Béna Léna?

Megfogtam a kezét, és megfogadtam, hogy soha többé nem engedem el Felemeltem a fejemet, hagytam, hogy az eső lemossa az arcomról a kormot Itt vagyok. Ne menj el! Nem megyek sehová. És te sem.

FEBR. 12. Borúra... mobilomra néztem. Elromlott. AM ég mindig II.59 volt rajta. De tudtam, hogy már jóval elmúlhatott éjfél, mert a tűzijáték elkezdődött az eső ellenére. Véget ért a Honey Hill-i csata. Egy évre legalábbis. A csatakos mező közepén feküdtem, hagytam, hogy verjen az eső. Néztem, ahogy a tűzijáték rakétái szánalmasan próbálják megvilágítani a sötét eget, de minden ködös volt. Képtelen voltam összpontosítani. Lezuhantam, megütöttem a fejemet, meg még néhány dolgot. A gyomrom, a csípőm, az egész bal oldalam fájt. Amma meg fog ölni, ha így állítok haza. Csak annyira emlékeztem, hogy az egyik pillanatban még az angyalszobor bokájába kapaszkodom, aztán már itt fekszem a sárban. Valószínűleg letört egy darab a szoborból, amikor megpróbáltam felmászni a kripta tetejére, így eshettem le, de nem vagyok biztos benne. Link cipelhetett el idáig, miután, mint egy idióta, így kiütöttem magam. Ezt leszámítva mintha kiradírozták volna az agyamat. Gondolom, ezért nem értettem, miért sír Marian, nagymama és Del néni összeölelkezve a kripta mellett. Nem voltam felkészülve arra a látványra, ami rám várt, amikor végre odabotorkáltam hozzájuk. Macon Ravenwood. Meghalt. Lehet, hogy mindig is halott volt, nem tudom, de most tényleg elment. Ez biztos. Lena a teste felett zokogott, az eső mindkettejüket átáztatta. Macon teste csuromvizes volt. Most először.

Másnap reggel már kicsit több részletet sikerült összeszednem Lena születésnapjának éjszakájáról. Macon volt az egyetlen áldozat. Huntingnak sikerült fölébe kerekednie, miután én elveszítettem az eszméletemet. Nagymama elmagyarázta, hogy az álmok nyilván nem olyan táplálóak, mint a vér. Maconnek esélye sem volt Huntinggal szemben. De megpróbálta. Macon mindig azt mondta, hogy bármit megtenne Lénáért. Tökéletes úriember volt. Tartotta a szavát. Mindenki más jól volt, legalábbis testben. Del néni, nagymama és Marian visszatért Ravenwoodba, Boo úgy bukdácsolt és nyüszített a nyomukban, mint egy elveszett kutyakölyök. Del néni képtelen volt felfogni, mi történt Larkinnal. Senki sem tudta, hogyan kellene a tudtára adni,

hogy nem egy, de két fekete bárány van a családjában, így aztán senki sem mondott semmit. Mrs. Lincoln sem emlékezett semmire. Linknek nem volt egyszerű elmagyaráznia, mit is keres a csatamező közepén alsószoknyában és harisnyakötőben. Teljesen rosszul lett attól, hogy Macon Ravenwood családjával kell egy levegőt szívnia, de normálisan viselkedett, mikor Link a Roncshoz vezette. Link fejében egy csomó kérdés várt tisztázásra, de úgy gondoltam, majd algebraórán beszélgetünk. Legalább lesz egy rakás beszédtémánk, amikor a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásba. És Sarafine... Sarafine, Hunting és Larkin eltűnt. Ebben biztos vagyok, mert amikor magamhoz tértem, nem voltak ott. Lena támogatott be Ravenwoodba. A részletekre csak homályosan emlékszem, de az mindenesetre kiderült, hogy mindenki, még Lena és Macon is, alábecsülte Lena erejét, aki Ridley kételyei ellenére valóban Született Igéző volt. Sikerült blokkolnia a holdat, és ezzel megakadályozta a Kiválasztást. Sarafine, Larkin és Hunting egyelőre elmenekült, mert Kiválasztás nélkül nem volt hatalmuk Lena felett. Lena nem volt hajlandó erről beszélni. Sőt, szinte egyáltalán nem beszélt. A hálószobája padlóján aludtam el mellette, az ujjaink még mindig összekulcsolódtak. Amikor felébredtem, egyedül voltam a szobában. A falak, amelyeken a fehér festés korábban ki sem látszott a sok írás alól, most üresek voltak. Kivéve egyet. Az ablakokkal szembeni falat padlótól a plafonig szavak borították. Az írás nem hasonlított Lénáéra. Sokkal felnőttesebb volt. Megérintettem a falat, mintha az ujjaim felfoghatnák a szavak értelmét. Lena nyilván egész éjszaka fent volt, és írt. macon ethan a mellkasára hajtottam,fejemet, és sírtam mert él mert meghalt kiapadt óceán, érzelmi sivatag boldogbánat sötétfény borúderű söpört át rajtam alattam hallottam a hangot, de a szavakat nem értem aztán rájöttem, hogy a hang magam vagyok, szétestem egy pillanatig mindent éreztem, és nem éreztem semmit széttörtek, megmentettek, mindent elvesztettem, és elnyertem minden mást valami meghalt bennem, valami megszületett, csak azt tudtam hogy elment a kislány aki most vagyok, az már nem ő, így kellett lennie a világ így ér véget, nem bummal csak nyüszítéssel 8 válaszd ki magad válaszd ki magad válaszd ki magad hála düh szeretet kétségbeesés remény gyűlölet arany az első zöld de minden zöld meghal 9 ne próbálkozz 8 T.S. Eliot: Az üresek (Fordította: Vas István) 9 Robert Frost: Nothing gold can stay (Minden arany meghal) című versének részlete, az eredeti szöveg magyar fordítása: „Arany az első zöld, de minden arany meghal" (A ford.)

minden zöld meghal T.S. Eliot. Robert Frost. Bukowski. A falakról és a könyvespolcáról ismertem ezeket a

költőket. A Frost idézetet viszont Lena fordítva írta, ami egyáltalán nem vall rá. „Minden arany meghal" van a versben. Nem a zöld hal meg. Lehet, hogy Lenának már mindegy? Lebotorkáltam a konyhába, ahol nagymama és Del néni halkan a temetést intézte. Ismerős volt ez a tompított hang abból az időből, amikor anyát temették. De gyűlöltem mindent! Fájt, hogy az élet megy tovább, hogy a nagynénik és nagymamák intézkednek, sorra hívják a rokonokat, és próbálják azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben lesz, én meg csak arra vágyom, hogy anya mellé fekhessek a koporsóba. Vagy citromfát ültessek, vagy paradicsomot süssek, vagy a saját kezemmel építsek neki mauzóleumot. – Hol van Lena? – Én nem tompítottam le a hangomat, sikerült is ráijesztenem Del nénire. Nagymamát semmi sem ijeszthette meg. – Hát nincs a szobájában? – kérdezte Del néni idegesen. Nagymama egy csésze teát töltött magának. – Ethan, szerintem nagyon jól tudod, hol van Lena. Tényleg tudtam.

Lena a kriptán feküdt, pont ott, ahol Macont megtaláltuk. A szürke reggeli eget bámulta, a ruhája nyirkos és sáros volt, még nem öltözött át tegnap este óta. Nem tudtam, hogy hová vitték Macon testét, de értettem, miért akar Lena itt lenni. Hogy vele legyen, még ha ő nincs is itt. Nem nézett fel rám, pedig tudta, hogy ott vagyok. – Gyűlöletes dolgokat mondtam neki, és már nem tudom visszacsinálni. Sohasem fogja megtudni, hogy mennyire szerettem. Melléfeküdtem a sárba, a testem minden mozdulat ellen fájdalmasan tiltakozott. Lenára néztem, a tekergő fekete tincseire, a sáros arcára. Könnyek csorogtak rajta, de nem törölte le őket. Én sem. – Miattam halt meg. – Pislogás nélkül nézte a szürke eget. Azt kívántam, bárcsak tudnék valamit mondani, ami enyhíthetné a fájdalmát, de mindenki másnál jobban tudtam, hogy nincs olyan, ami ilyenkor segít. Tehát semmit sem mondtam. Egyenként megcsókoltam az ujjait. Fémes ízt éreztem a számban. A jobb kezén anya gyűrűjét viselte. A szemem elé emeltem a kezét. – Nem akartam elveszíteni. A nyaklánc elszakadt tegnap éjjel. Fekete felhők jöttek-mentek az égen. Sejtettem, hogy a viharoknak sincs még vége. Melengetni kezdtem a kezét az én kezemben. – Soha nem szerettelek jobban, mint most, ebben a pillanatban. Soha nem foglak kevésbé szeretni, mint most, ebben a pillanatban. A szürkeség pillanatnyi, naptalan nyugalom volt a tegnap éjjeli, az életünket örökre megváltoztató vihar és a most még csak készülődő égzengés között. – Ígéred? Megszorítottam a kezét. Ne hagyj el! Soha! Az ujjaink ismét összefonódtak. Felém fordult, és amikor a szemébe néztem, most először láttam, hogy az egyik szeme zöld, a másik meg mogyoróbarna – vagyis inkább aranyszínű. Már majdnem dél volt, mire végre hazaindultam. Az ég kékségét sötétszürke és aranyszínű csíkok törték meg. A légnyomás már alacsony volt, de a vihar még váratott magára. Lénát egyelőre megbénította a gyász. De tudtam, hogy már nem sokáig. És azt is tudtam, hogy amikor a vihar végre eljön, a Gatlini tornádók tavaszi szellőnek fognak tűnni mellette. Del néni felajánlotta, hogy hazafurikázik velem, de sétálni akartam.

Bár minden csontom fájt, ki akartam szellőztetni a fejemet. Zsebre vágtam a kezemet, és megéreztem az ismerős dudort. A medál. Vissza kell adnunk a másik Ethan Wate-nek, annak, amelyik a sírban fekszik. Genevieve akarja így. Talán Ethan Carter Wate végre békében nyugodna. Mindkettejüknek tartozunk ezzel. Lesétáltam a Ravenwoodba vezető meredek úton, és egyszerre az ismerős elágazásnál találtam magamat. Mielőtt Lénát megismertem, félelmetesnek találtam ezt az elágazást. Akkor még nem tudtam, merre tartok. Akkor még nem tudtam, milyen az igazi félelem, és milyen az igazi szerelem.

Elsétáltam a földek mellett, végig a 9-es úton, és az első éjszakára gondoltam. Arra a szörnyű viharra. Meg arra, hogy majdnem elveszítettem apát és Lénát. Meg hogy amikor kinyitottam a szememet, az ő szemeibe nézhettem. Hogy milyen szerencsésnek hittem magam abban a pillanatban. Akkor még nem tudtam, hogy Macont elveszítettük. Maconre is gondoltam, a madzaggal átkötött, papírba burkolt könyveire, a ropogósra keményített ingeire és a még keményebb tartására. Arra gondoltam, hogy Lénának most nagyon nehéz lesz, hiányozni fog neki Macon, és azt fogja kívánni, bárcsak még egyszer hallhatná a hangját. De én ott leszek neki, úgy állok majd mellette, ahogyan szerettem volna, hogy mellettem is álljon valaki, amikor anya meghalt. Azonban anya üzenetei után nem hittem abban, hogy Macon végleg elment. Talán még mindig itt van valahol, és vigyáz ránk. Hiszen az életét adta Lenáért. A helyes út mindig rögösebb. Maconnél ezt senki sem tudhatta jobban. Felnéztem. Szürke felhők gomolyogtak a kék égen. Olyan kék volt az ég, mint a hálószobám mennyezete. Tényleg ez a szín volt az, ami a méheket távol tartotta? Hihetetlen, mi mindent meglát az ember, mikor nem is figyel igazán. Előhúztam az iPodomat, és bekapcsoltam. Egy új dalt találtam rajta. Hosszú ideig csak néztem a címét. Tizenhét hold. Ráklikkeltem.

Tizenhét hold, tizenhét év Sötét és Fény a szemekben ég A nem zöld, az igen aranyló Tizenhét lesz az utolsó.