JUSTINA CHEN HEADLEY Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

JUSTINA CHEN HEADLEY

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Justina Chen Headley A mű eredeti címe: North of Beautiful A művet eredetileg kiadta: Little Brown and Company Fordította: Goitein Veronika Szerkesztette: Egyed Erika Copyright © Justina Chen Headley, 2009

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 672 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

Anyának, aki maga az igazság és a szépség.

A térkép így szól hozzád: „Olvass elmélyülten, kövess elszántan, ne kételkedj bennem... Én vagyok a világ a tenyeredben.” – BERYL MARKHAM –

Első rész ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Terra nullis – Senki földje –

ELSŐ FEJEZET

Sorstérképek

N

EM AZÉRT, HOGY KÉRKEDJEK,

de ha hátulról látsz meg, biztos úgy gondolod, hogy tökéletes vagyok. Magas termet, de azért nem túlságosan magas és hosszú lábak, kecses hattyúnyak, akár egy balerináé. A hajam természetes platinaszőke, és ha akarom, csigásán göndörödik, ha nem, akkor szögegyenesen, csillámlóan omlik a vállamra. A trójai háború ugyan nem az én két szép szememért tört ki, de biztos, hogy az én arcom láttán is szinte mindenki megáll egy pillanatra, hogy jobban megnézzen. És hidd el, Trójai Helénát ilyen undorral vegyes kíváncsisággal senki nem méregette. Ne érts félre! Minden alkatrészem megvan, és pont annyi, amennyinek lennie kell: egy orr, két szem és

fogpasztareklámba illő mosoly. De kit érdekelnek a szép gyöngyfogacskák, amikor az arcom jobb felén hatalmas, vörös anyajegy, egy tűzfolt terpeszkedik? Ami miatt soha ki sem teszem a lábamat otthonról anélkül, hogy vastag, szinte földtani rétegekben arckrémet, napvédő krémet, profi korrektort, alapozót és púdert ne kennék fel. Így aztán nem is értettem, miért bámul rám az emelt szintű biológiaórán a vendégelőadó, mint éhes krokodil a kiszemelt zsákmányra. Gondolkodás nélkül emeltem a kezem az arcom elé. Bármilyen ügyesen álcáztam is a problémát, mégis gyakran éreztem magamat úgy, mintha városkám valamelyik extrém nevezetessége lennék, például Mac kétlábú kutyája, aki a hátsó tappancsain jár. Vagy az őz, aki a hasán éktelenkedő, dinnye nagyságú daganat ellenére minden egyes vadászidényben kicselezi a biztos halált. Félig-meddig arra számítottam, hogy a vendégelőadó megjegyzést tesz. Mindenki mindig megjegyzést tett. Én pedig már mindenfélét kénytelen voltam végighallgatni, a haverkodóstól („A harminc évvel ezelőtti szomszédomnak is volt az arcán egy anyajegy”) a finomkodóig („Képzeld csak, egyszer láttam Gorbacsovot, és az anyajegye valóban épp úgy néz ki, mint a fotókon”). Akár jó szándékúak, akár nem, akkor is idegesítenek a megjegyzések. Ha az emberek nem rohannak oda a csúnyán elhízott embertársaikhoz csak azért, hogy közöljék velük: „Képzeld, nekem is van egy ismerősöm, aki másfél mázsát nyom”, akkor hogy jönnek ahhoz, hogy az én arcomra tegyenek megjegyzéseket?! A vendégelőadónak eközben sikerült felírnia a nevét a táblára: dr. Noelle Holladay. Akár egy karácsonyi üdvözlőlap. Miért csinálják ezt a szülők? Vajon direkt adnak olyan nevet a

csemetéiknek, ami miatt mások egész életükben cikizhetik őket? Az én nevem Terra Rose Cooper, ami szerencsére még térképészeti vonatkozásai ellenére is nagyjából normális névnek mondható. Szegény bátyáim viszont a Mercatur és a Claudius nevet kapták, a történelem leghíresebb térképkészítői után. Köszönhetjük mindezt Kartográfia úrnak, azaz apánknak. A vendégelőadó idétlen karácsonyi csengettyűs nevét a felsőbb évesek sem díjazták a csoportban (én voltam a legfiatalabb), és amúgy is mindenki az ebéd utáni sziesztáját töltötte. Hogy kikerüljem dr. Holladay vizslató pillantását, lehajtottam a fejemet, és tovább rajzoltam a farmeromra a korábban elkezdett iránytű rózsát. Olyan régimódit rajzoltam, amilyen az otthon fellelhető rengeteg antik térképen is látható volt. Az utóbbi fél évben mindig ilyesmit firkálgattam. Mintha azzal, hogy újra meg újra felrajzolom a nyilakat és a fő égtájakat, megtalálhatnám a valódi északot. A legtöbben nem is tudják, hogy két észak létezik. A Valódi Észak, ami mindig változatlan helyen marad az Északi-sarkon, és a Mágneses Észak, ami évente körülbelül negyven kilométert vándorol észak-nyugati irányba, mivel követi a Föld magjában állandóan mozgásban lévő folyékony vasat. Hogy az én iránytűm a Valódi Észak vagy a Mágneses Észak felé mutat, az rejtély maradt, mert amikor éppen ott tartottam, hogy szépen ki is színezem, besötétedett az osztályterem. Dr. Holladay így szólt: – Most pedig... nézzétek... nézzétek meg a sorstérképeket! Önkéntelenül is felfigyeltem a képekre, melyeken megtermékenyített petesejtek voltak láthatóak, méghozzá akkora nagyításban, hogy a DNS-szálak úgy néztek ki, mint a szélben lobogó tibeti imazászlók. Csakhogy ezekben nem

imák, hanem próféciák lengedeztek. Vajon az enyémből mi derülne ki? Nagyon ügyes a hótalpas túrákon. Félénk, ha sok ember előtt kell szerepelnie. Odavan a térképekért, mégis mindig eltéved. Legszívesebben vándorútra kelne, de sehova nem mehet. A szüleim szerint Seattle, ami tőlünk ötórányira fekszik, valami egzotikus hely. – Fura, nem? Tényleg itt látjuk valakinek a sorsát? – motyogta felém Karin. Egészen előrenyújtózott a székén, és úgy szemlélte a hatalmas, legalább ötvenezerszeres nagyságú képeket, mintha a saját sorsát is szerette volna ugyanígy látni. Senkinek nem volt szüksége sorstérképre, sem útikalauzra vagy atlaszra ahhoz, hogy tudja, milyen célállomásokat tűzött maga elé Karin. Első megálló: iskolarádió podcaster a gimiben, végállomás: saját délelőtti tévéműsor a híres műsorvezető, Oprah nyomdokaiban. Ami engem illet, én csak innen akartam elmenekülni. Tehát az én sorstérképem már a gimi elején készen állt a fejemben: három év alatt befejezem a középiskolát, aztán jó messzire megyek főiskolára, majd jól fizető állást találok, és attól kezdve senki nem írhatja elő, mit szabad csinálnom és hova szabad mennem. Lehet, hogy ez nem a valódi észak, de már majdnem. Az én utam, a saját döntésem, nem apámé. Beadtam hát a korai jelentkezésemet a Williams College-be, és mint annyiszor, most is félresöpörtem a lelkifurdalást, mivel Eriknek, a barátomnak még nem szóltam a rövid távú terveimről. A fiúm még nem tudta, hogy amint véget ér a tanév, kettőnk sorstérképei külön utakra vezetnek. Én nem akartam itt maradni senki és semmi kedvéért, még a legcsodálatosabb fiúért sem.

– ...a genom-térkép projekt segítségével mindent megtudhatunk majd a DNS-ről – mondta dr. Holladay a tudományos felfedezés lázában égő ábrázattal. – Egy szép napon majd... képesek leszünk... kideríteni minden betegség genetikai hátterét... Minden térkép hazudik, akartam mondani Karinnak, a csoportnak és legfőképpen a lelkes genetikakutató nőnek. Még a legjobb térkép is eltorzítja a valóságot. Képtelenség a háromdimenziós világot visszaadni kétdimenziós papíron: Grönland felpuffad, Afrika megnyúlik. – Neked aztán nincs szükséged sorstérképre – súgtam Karinnak. Sajnos dr. Holladay-nek a csipás szemei mellett genetikailag kiváló hallása is volt, mert megkérdezte: – Van valami hozzáfűznivalód, Terra? – Nincsen – vágtam rá. Karin kérdőn nézett, én pedig megvontam a vállamat. Honnan a fenéből tudta a genetikakutató nő a nevemet? Gyorsan elkaptam a tekintetemet, és tovább színeztem az iránytűt, nehogy dr. Holladay Szókratész oktatási módszereivel élve faggatni kezdjen. Nem hízelegni akartam Karinnak. Amit mondtam, a színtiszta igazság volt: a sors nem is lehetett volna kegyesebb hozzá, hiába hajtogatta Karin, hogy olyan széles az orra, mint a Mount Rainier-hegy alja. Amikor ilyeneket mondott, legszívesebben jól megráztam volna. Kit érdekel, hogy milyen orrlyuka van, amikor minden egyéb tökéletes rajta? Én a magam részéről négyévesen döbbentem rá, hogy nem vagyok tökéletes. Anya szerint lehetetlen, hogy egy tizenkét évvel ezelőtt történt eseményre világosan emlékezzek. De hát,

azt nem felejti el az ember, amikor életében először közlik vele, milyen ronda. Főleg, ha ezt az ovis balett kis primadonnája teszi. Amint először betettem a lábamat a balettiskolába, Alicia, a fent említett kis prímabalerina-jelölt tiltakozott: – De kérem, Miss Elizabeth, Terra túlságosan csúf ahhoz, hogy hercegkisasszony lehessen! – Toppantott is egyet, és láttam, hogy a rózsaszín balettcipőcskéje kopott a lábujjainál, nyilván attól, hogy jókat rúgott a máris két vállra fektetett, legyőzött kislányokba. Mindenki rám bámult, Miss Elizabeth is. A balettiskolában tovább csilingeltek Prokofjev Hamupipőkéjének dallamai, én meg azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Ha már az Óperencián túlra nem menekülhettem, legalább szerettem volna elbújni a vastag sminkréteg alatt, amit aprócska korom óta mindig viseltem. De anya éppen elutazott valahova, a bátyáimnak fogalma sem volt az egészről, apám pedig nem volt hajlandó azzal foglalkozni, hogy táncóra előtt a bőrhibámat korrektorozgassa. Karin mentett meg, ő is új volt, nemrég érkezett Los Angelesből. Egyszerűen közölte Aliciával: – Te meg még a csúf mostohanővéreknél is rusnyább vagy! – és máig tagadja, hogy valójában azt mondta: – Te sokkal rondább vagy, mint Terra! – És lehet, hogy igaza van, lehet, hogy csal az emlékezetem, mert annyira érzékeny vagyok erre a témára. De nem is számít, mit mondott. A lényeg, hogy azóta barátnők vagyunk. Az osztályteremben ismét égett a villany, és a sötétség leple nélkül dr. Holladay idegesen járkált tovább fel-alá a hallgatók előtt. Lila blúzának hónaljánál izzadságfoltok árulkodtak arról, mennyire zavarban lehet. Megsajnáltam, és szerettem volna

odamenni hozzá, és kölcsönadni neki a kiskabátomat. De az izzadság majd megszárad, és egy-két óra múlva ő is csak egy lesz a sok turista közül, akik ellátogattak Methow Valley-be, hogy kipróbálják a kétszáz kilométeres, gyönyörűen karbantartott terepsípályát. – Tehát a helyetekben én összeírnám a családom egészségi problémáit. Minél messzebbre visszamenőleg... – figyelmeztetett minket halkan dr. Holladay. Vadul satíroztam a fekete golyóstollal, amíg a hegye át nem lyukasztotta vastag farmernadrágomat. Nem érdekelt, hogy fáj. Addig dolgoztam az iránytűn, amíg készen lett mind a harminckét, virágsziromra hasonlító kar, melyek mind másfelé mutattak. Rengeteg helyre szerettem volna eljutni. Kashgar vagy Kalifornia, mindegy volt, csak el innen.

MÁSODIK FEJEZET

X: Ön itt áll

L

EHET CSODÁLKOZNI,

hogy egy világhírű kartográfus miért költözik családostul egy kis amerikai Seholsincsvároskába. Sokat tűnődtem ezen. Sőt mi több, állandóan ezen tűnődtem, főleg a suliban, ahol a többieknek fel sem tűnt, hogy a Kennedy középiskola mintha a purgatórium egyik állomása lenne. (Kérdezhetnéd, hogyan lesz egyáltalán híresség egy térképészből. Hát, elárulom, hogy a legvalószínűtlenebb, legstréberebb kockafej is híressé válhat bizonyos körökben. Képregényrajzolók, titkos blogírók, sőt, apám és a kartográfiai remekművei is.) A purgatórium egyébként nem az a lepusztult és elhagyatott hely volt. A kemény sportrajongók számára kifejezetten

hívogató Methow Valley: tavasszal terepbiciklizni lehet, télen síelni. A Sunset újság szerint itt érdemes hétvégi házat vásárolni. Még a New York Times is írt egy terjedelmes cikket jégvirágos kis városkámról. Ennek az lett a következménye, hogy a vendéglátósokon kívül mindenki majd’ megőrül, annyi turista és reménybeli víkendház-tulajdonos csődült ide. Most már közlekedési dugó is előfordul a városközpontban a Main Streeten. Szóval négyéves korom óta itt lakunk, nem Seattle-ben, ami apám szülővárosa, sem pedig San Franciscóban, ahonnan anya származik. És mindezt egy térkép miatt. Claudius bátyám azt mondja (és nekem senki más soha nem mond el semmit), hogy apám kockára tette a szakmai tekintélyét egy elméletért, mely szerint Amerikát legelőször a kínaiak fedezték fel, mégpedig név szerint Zheng He. Ez a felfedező, ha hinni lehet egy tizennégy évvel ezelőtt „talált” bronz térképnek, expedíciókat vezetett az Indiai- és a Csendesóceánon át, egészen Amerikáig. És apám, dr. Grant Cooper hitt is neki. Ő annak a ténynek a megdönthetetlen bizonyítékát látta a kínai térképben, hogy a kínaiak Kolumbust jó hatvan évvel megelőzve kötöttek ki Amerikában. Apa kockára tette a hírnevét, a kutatásait, a doktori címét. Még egy drága rézmetszetet is rendelt Zheng He térképéről, annyira bizonyos volt annak eredetiségében. Két évbe telt, mire kiderült, hogy a térkép hamis, akárcsak előzőleg a Vinland térkép volt. (Az egy borjúbőrre rajzolt térkép, ami azt bizonyította volna, hogy a Vikingek már 1440ben jártak Amerikában.) A Zheng He-térkép rendkívül ügyes hamisítvány volt. De hamisítvány. Apám másolatát nem láttuk, mióta ideköltöztünk. Senki se látta azóta.

A hálaadás napi vakációig szerencsére már csak egy nap és hét tanóra volt hátra. Fél óra múlva megkérhetem Eriket, hogy vigyen el a kocsijával a postára, ahol, ha szerencsém van, ott vár a levél a Williams College-ból, hogy felvettek. Nem lepődtem meg, hogy amint kicsengettek, mindenki felpattant, akik elszundítottak, sebtében letörölték a horkolás közben kicsordult nyálat a szájuk sarkából, becsukták a füzeteket, és trappoltak is kifelé. Meglepődtem viszont azon, hogy nekem mennyire nem akaródzott elindulni. Azt hinnéd, hogy boldogan szedem a nyúlcipőt, miután egy teljes órán át kellett kibírnom, hogy holmi kutatónő a képemet kukkolja. Bocsi, futok, vigyázzatok, el az utamból! De egyáltalán nem, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a postahivatalban netán csak az üres postafiók vár, holott a felvételi értesítőket már a múlt héten el kellett küldjék. A szívem a torkomban dobogott, ha csak belegondoltam. Karin a farmeromra rajzolt iránytűre mutatott. – Ez tök jó! Csinálsz ilyet az én nadrágomra is? Ahogy ránéztem, nyakiglábnak éreztem magamat, mert Karin olyan kis törékeny, és mindössze 152 cm magas. Ha akart volna, talál magának ruhát a boltok gyermekosztályán is, de persze nem akart. – Hogyne – feleltem, és a vállamra vetettem a táskámat, összekaptam a jegyzetfüzetemet, és nem vettem tudomást a gyengécske belső hangról, ami rémülten azt firtatta, hogy mégis mikor van nekem akár egy nyavalyás szabad másodpercem is. Még a rengeteg iskolai pluszfeladattal is alig tudtam lépést tartani, arról nem is beszélve, hogy Eriknek megígértem, hogy a hálaadás napi szünetben új logót tervezek a birkózócsapata pólójára.

– Még ma? – kérdezte Karin. – Sajna ma nem megy. Tudod, ma dolgozom – feleltem. – Ja, persze. Akkor hétvégén? – kérdezte. – Rendben – sóhajtottam, és követtem az ajtóhoz. Az volt a bökkenő, hogy péntektől vasárnapig már szinte minden szabad percemet elígértem a Nest & Egg Galériának. És nemcsak az új kiállítást kellene felrakni, hanem a weboldalt is frissíteni kéne. – Azon gondolkodom – tűnődött Karin –, mekkora üzletet csinálhatnál, ha vállalnál művészi dekorációt farmernadrágra. – Ez nem művészi. – De az – torkolt le. Régebben irigyeltem tőle az önbizalmát, ami neki semmi erőfeszítésbe sem került. Bezzeg az enyémet úgy kellett nevelgetnem és ápolgatnom, mint valami melegházi mimózát. Elég volt egy barátságtalan pillantás, egy rossz megjegyzés, és én máris padlón voltam. Karin viszont semmin nem akadt ki. Halál nyugodtan tartott előadást akár az egész suli előtt, és a podcastingba is belevágott volna anélkül, hogy különösebben fogalma lett volna arról, mit hogy kellene csinálni. Már közel voltam az ajtóhoz, a postához, a jövőmhöz, amikor dr. Holladay utánam szólt: – Terra, várj egy percet! Most meg mi van? Már nagyon jól ismertem a kedveskedő arckifejezést, ami ott ült dr. Holladay arcán, és amivel általában a „Figyelj, tudod, hogy valami nem egészen stimmel az arcoddal...?” kezdetű beszélgetések indulni szoktak. Á, dehogy, fogalmam sincs, kösz, hogy szól, nekem fel se tűnt, hogy fél centi vastag smink van az arcomra kenve... Úrrá lett rajtam az önvédelmi ösztön, amit egy szép napon majd tutira beazonosít a genetika tudománya. Kinyitottam az ajtót, rásziszegtem Karinra, hogy gyerünk már, majd a vállam

fölött hátraszólva tudattam dr. Holladay-jel, hogy: – Elnézést, de dolgom van. – De, ez fontos – mondta ő ellentmondást nem tűrően. És Mrs. Frankel, az az áruló biosztanár, aki egész óra alatt síri csendben üldögélt, hirtelen visszanyerte a hangját. Csak úgy csilingelt. – Emlékszel, miről beszélgettünk múlt héten? Atyaúristen! Múlt héten négyszemközt volt képe nekem kiselőadást tartani arról, hogy kevesebb pattanásom lenne, ha nem használnék ilyen vastag sminket. Könnyű azoknak prédikálni a bőrápolásról, akiknek még egy ránca sincs. Mrs. Frankel ötven év körül járhatott, de persze nem látszott rajta, még az ajka is fiatalosan telt volt, kivéve most, hogy rosszallóan csücsörített. A legjobban azt utáltam, ha Erik előtt esik szó az arcbőrömről, de Karin előtt is majdnem annyira utáltam volna boncolgatni a témát. – Majd felhívlak – mondtam neki. Szerencsére vette a lapot, bólintott és lelépett. Dr. Holladay nem kertelt. – A nővéremnek is volt tűzfoltja – közölte, és végighúzta a kezét a halántékától a szeméig, majd a fél arcán át. – V2 típusú, mint neked. Összeszorítottam a fogamat. Ez a nő tényleg azt hiszi, hogy nyitott gondolkodásúnak tűnik az ilyen beszólásoktól? Hogy majd jól összebarátkozunk, mert tudja a problémámra a bőrgyógyászati szakkifejezést? Hogy ne adj’ isten közös a karmánk, vagy ilyesmi? – Csodás – motyogtam. – Egyáltalán nem az!

Hátráltam egy lépést, és csak néztem döbbenten, hogy így felcsattant. Vádlón pislogtam Mrs. Frankelre. – Noelle nővére fiatal korunkban az egyik legjobb barátnőm volt – magyarázta Mrs. Frankel egy félszeg mosoly kíséretében. A kezét összekulcsolta a padon, és úgy nézett ki, mint aki épp bíróság előtt tesz tanúvallomást. – És ezért tetszett rólam beszélni? – kérdeztem. Vékonyan cincogott a hangom, mint egy csapdába esett egérnek. Atyaúristen! És Karin meg Erik nem értik, miért akarok én elmenekülni ebből a városból. Ennyi erővel a nyakamba is akaszthatnék egy üdvözlőtáblát, amin észak felé mutat egy nyíl, és a felirat elárulja, hogy TURISTA-CSAPDA ARRA. – Nem akartalak megbántani. A nővérem néhány hónappal ezelőtt lézeres műtéten esett át. – Dr. Holladay most már óvatoskodott, mintha egy hisztizni készülő kisgyerekkel beszélne. Egy rossz szó, és aztán háromnegyed órán keresztül magyarázkodhat és nyugtatgathat. – Már nem látszik az anyajegye. – Aha. – Az orvosa Seattle-ben rendel – várakozásteljesen lehalkította a hangját. Udvariasan mosolyogtam tovább. Dr. Holladay összeráncolta a homlokát. Nem értette, miért nem ugrálok örömömben. – Nem is érdekel? – kérdezte. – Nem igazán – feleltem. Zavarodottan pillantott Mrs. Frankelre. – De hát azt mondtad, biztosan érdekelné ez a hír – mondta neki. Megráztam a fejemet. Kösz, de nem. Mrs. Frankel felállt a padból. – Terra, nem kellene többé rejtőzködnöd.

– Nem rejtőzködöm. – A füzetem sarka szúrta a mellkasomat, annyira szorítottam magamhoz a vékony papírpajzsot. Gyorsan leengedtem. – Terra, tudod, mit jelent ez? Megváltoztathatja az egész életedet. Tényleg nem érdekel? – kérdezte Dr. Holladay. – Tényleg – feleltem őszintén. Régebben anyu és én nagy reményekkel informálódtunk a legújabb technikákról és lézeres kezelésekről. Ez azelőtt volt, mielőtt tizenkét évesen elmentem egy tűzfoltokat tárgyaló konferenciára Seattle-be. Négy éve. Anya, miután hallott a konferenciáról, hónapokig szervezte az utat, minden percet katonai pontossággal betáblázva. Kiokoskodta, melyik orvosokat keressük fel, megszervezte a munkamegosztást, hogy minden percet kihasználjunk. Hemagniómák és rendellenességek (én), lézerkezelések (anya), Smart Cover-féle, borhibákat elfedő kozmetikumok (mindketten). – Köszönöm, hogy segíteni próbálnak, de semmi nem jött be – mondtam nekik. – De ez egy új eljárás – fonta keresztbe rosszallóan a karjait dr. Holladay. – A többi is új volt, mégsem segített. – Tudod egyáltalán, mi várhat rád? – Igen. – Jéghidegen mondtam ki a szót, mint apa, amikor rossz napja volt, de nem érdekelt. Mintha el tudnám felejteni, ahogy a konferencia résztvevői közül sokan még irigykedve nézték a puha arcomat, mert az ő tűzfoltjaik megkeményedtek, belilultak, és repedezett a bőrük... Ahogy, mintegy mellékesen elmondták, hogy anyajegyük néha vérzik is, mint valami szégyenfolt, amin senki sem segíthet. És én tudtam, hogy rám

is ez vár, ahogy idősebb leszek. Megint magamhoz szorítottam a füzetet, hogy ne rázzon ki a hideg. – Akkor miért nem? – dr. Holladay kétkedve ráncolta sima homlokát. Mint mindenki, aki szeret ítélkezni mások fölött, ő is úgy gondolta, hogy ő jobban tudja, és én csak ragaszkodom a kisvárosi ostobaságomhoz. Átfutott az agyamon, mit szólna, ha elmondanám az igazságot. Jó, mondjuk, hogy szeretném kipróbálni a kezelést. Mondjuk, hogy szólok anyának. Ja, azt ne felejtsük el, hogy egy pletykaújság rovatvezetője is diszkrétebb, mint anyám. így persze apa is megtudja. És van a leghalványabb fogalma arról dr. Holladay-nek, mi történne, ha apám (Mr. Egy-NyavalyásFillérrel-Sem-Költök-Többet-Az-Arcodra) megtudná? Aligha. De persze semmit sem mondtam, mert családom íratlan szabálya szerint, ami otthon történik, arról nem pletykálunk. Dr. Holladay feladta, és vállat volt. Persze, egy utolsó megjegyzésre még futotta neki: – Ez megváltoztatta a nővérem életét. És biztos vagyok benne, hogy te is szeretnéd megváltoztatni a tiédet. Akármilyen szépnek is tartottuk a nővéremet, ő mindig szélhámosnak tartotta magát. Dr. Holladay szavainak igazsága az elevenembe talált, és nem tudtam lerázni magamról. Úgy éreztem, mintha megkövültem volna, egyetlen lépéssel sem tudtam odébb vánszorogni. A felnőttek előszeretettel hangoztatják, hogy a szépség csak külsőség, de hát legyünk őszinték, akinek az arcán jól látható, ahogy a vékonyka bőr alatt páncélt képeznek a vérerek, az bizony joggal gyanakszik, ha a „Belső Szépségről” prédikálnak neki.

Dr. Holladay odament a laptopjához, azt hittem, csak kikapcsolja, és munkája befejeztével elmegy szépen. Ehelyett matatott kicsit a táskájában, előhalászott egy prospektust, és katonásan hozzám lépdelve átnyújtotta. – Ezt legalább fogadd el! Információ a bőrgyógyászról. Ha meggondolnád magadat. – Nem fogom meggondolni magamat – feleltem, de elvettem a prospektust. Mindig bedőlök a kenceficéknek is, amikor az információnak álcázott hirdetések azt ígérik, hogy eltüntetik a borhibákat. Kincskereső térképeket gyűjtök, amik nem vezetnek sehová.

HARMADIK FEJEZET

Tájékozódási pontok

M

IRE KIÉRTEM,

ERIK MÁR A FURGONJÁBAN VOLT, a parkolónak majdnem a legvégén. Ahogy mindig, most is olyan hangos zene szűrődött ki a kocsiból, mint a kiskocsmából, amikor karaoke van. Erik észre sem vett, amíg ki nem nyitottam az ajtót, mert épp a kormányon dobolt. – Bocs, hogy késtem! – kiabáltam túl a zenét. Könyvtári könyvekkel és mappákkal megpakolt táskámat a kocsiban ledobtam. – Mi tartott ennyi ideig? – A vendégelőadó beszélni akart velem óra után – feleltem, és vártam, hátha Erik megkérdezi, miről. De ő csak hátramenetbe tette a kocsit.

– Van egy ötletem, hogyan adhatnék le másfél kilót, mielőtt a versenyek elkezdődnek – mondta. – Na, és hogyan? – Nejlonzacskót tekerek magamra a melegítőfelsőm alá, és kiizzadom a súlyt. – Biztos beválik. Légyszi, ugorjunk be a postára is! – Rendben. Drága Erik, olyan egyszerű fiú. Hálátlan kis hülyének éreztem magamat, amiért zavart, hogy csak a birkózásról, a versenysúlyáról és az izomtömeg-növelésről tudott társalogni. Hiszen tudtam én, hogy kész csoda volt, hogy egyáltalán engem választott. Izzadt a tenyerem, amikor a postához értünk (ó, bárcsak, bárcsak, bárcsak itt lenne a felvételemről tájékoztató levél). Aztán eljöttünk a postáról, és a kezem jéghideggé vált. Miért nem képes levelet küldeni pont a Williams College, ha egyszer minden közüzemi számla és katalógus és hirdetés rendben elér a postafiókunkig? Olyan csalódott voltam, hogy Erikhez egy kukkot sem tudtam szólni, csak begyömöszöltem a táskámba a sok levélszemetet. A motor üresben járt a Nest & Egg Galéria előtt, én pedig Eriket figyeltem, mondjon már valami biztatót. Teszem azt, hogy majd holnap megjön az értesítő. Hogy apa olyan büszke lesz rám, és gond nélkül elenged a Williams College-be. De mindez csak hiú ábránd volt, mint ahogy az is, hogy Erik megkérdezi, miért nézegetem már hat napja mániákusan a postafiókot. Erik a rádióval énekelt éppen, hamisan és késve. Egyik kezemmel felkaptam a táskámat, a másikkal már nyitottam az ajtót, szinte menekülve, pedig nem is tudatosult

bennem, hogy menekülhetnékem lenne. Erik ekkor szólt utánam. – Terra! – Igen? – fordultam meg reménykedve. Erik, most mondj valami okosat, valami jót... – Elfelejtettél valamit – közelebb csúszott, oda, ahol az előbb még én ültem, és megcsókolt. A csók első öt másodperce megtette, amit a szavaktól reméltem: visszahúzott a jelenbe. A stressz eltűnt, én pedig beszívtam Erik illatát, és tudtam, hogy a frissen vágott fa és a bőrkabát illatáról mindig ő fog eszembe jutni. Átöleltem, és eljátszadoztam a tarkóján a pillékkel, amik puhábbak voltak, mint bárhol máshol a testén. A kabátom alá csúsztatta a kezét, oldalról végigsimította a mellemet, ekkor én már szerettem volna a kocsi hátsó ülésén folytatni, a keze azonban máris továbbsiklott a hátamon lefelé a farmeromba. Nem tudom, miért idegesített ez hirtelen, hiszen amióta összejöttünk, megszokhattam, hogy a keze, akár a Lewis és Clark felfedezőpáros, szorgosan kutakszik északon és délen, nem hagyva felfedezetlenül a legkisebb zugot sem. Na, nem mintha tiltakoztam volna. Ma viszont elhúzódtam tőle. Kicsit összezavarodva nézett rám. – Elkésem a munkából – mondtam szomorkás mosollyal. – Mindig olyan elfoglalt vagy. Csak tanulsz és dolgozol állandóan. – Ígérem, jóváteszem. Erre felderült az arca. – Számon fogom kérni! – mondta, és magához húzott. Micsoda idióta voltam, hagytam, hogy belecsípjen a fenekembe, és így megtalálta a farzsebemben a prospektust, amit dr. Holladay adott.

– Mi ez? – Semmi. – El akartam venni, de Erik a vállával odébb tolt, és átlapozta, beleolvasgatott, aztán visszaadta. – Megcsináltatod? – kérdezte. – Nem. – Miért nem? – Mit miért nem? – Miért nem hozatod rendbe az arcodat? Ez a kérdés előrángatott minden emléket, amikor valaki csúfnak nevezett, minden egyes alkalom tájékozódási pont volt a valóságom térképén. Például amikor Claudius bátyám középiskolában franciát tanult, és nem értette a jolie laide kifejezést. – Csúnyácska – fordította apa, és hozzátette: – Mint a mi kis Terránk. – Lehet, hogy kuncogva mondta, és ettől a szavak talán kevésbé bántottak, ám az üzenet világos volt. A térképészek és a kalandorok mind tudják, hogy egyetlen tájékozódási pont kell csupán a térképen ahhoz, hogy pontosan tudd, hol állsz. Mélyet lélegeztem. Akárcsak otthon, amikor a lézeres kezelések után nem viselhettem a sminkemet, nem mutattam sem meglepetést, sem fájdalmat. Hogy is tehettem volna, ha egyszer erős akartam maradni apával szemben? Hogy is tehetném, ha Erik előtt meg akarok maradni annak a vakmerő, laza lánynak, akivel több mint egy éve, mindenszentekkor jött össze? Karin apjának minden évben a legfontosabb nap az október 31. volt. Mr. Mannion mániákusan díszítette otthonát a halloween bulikra. Két évvel ezelőtt az áramszolgáltatók figyelmeztették, hogy a 60 000 narancssárga égőből álló díszvilágítása túlterheli a hálózatot. Így a múlt évben Mr.

Mannion csupán egy lámpásokkal megvilágított temetőt rakott össze Karin minden évben megrendezett halloween bulijára, a Hullarabló Partira. Amikor tavaly a buli reggelén megérkeztem Karinhoz, a szobája podcasting rádióállomás helyett divatmúzeumra emlékeztetett. Az ajtaján ott lógott egy Kleopátra jelmez, viperástul. Az ágyán amerikai viseletek hollywoodi változatát csodálhattam meg: indián ruhácska (nagyon rövid, gyöngyös, művelúr) és puritán ruha (nagyon hosszú, fehér galléros, műszálas). Karin ötlete az volt, hogy öltözzünk hálaadás napi történelmi megemlékezésnek. Na és, vajon kinek kellene rusnya Mayflower hajóként megjelennie? – Inkább öltöznék hálaadás napi pulykának – vetettem fel. – Cuki lenne – tűnődött Karin. – Csak vicceltem! – Pedig apának van egy barna kezeslábasa, tudod, akkor kellett, amikor ő öltözött Mocsoknak, anya meg Lesifotósnak. Emlékszel? – Hogy is felejthetném el? – Anyának tuti, hogy vannak valahol madártollai is. Kezdtem komolyan pánikolni, ahogy jobban beástuk magunkat Mr. Mannion jelmezgyűjteményébe, és előkerültek a kellékek is, amiket Mrs. Mannion szokott hazahordani, hogy családi napközijében kézműves-foglalkozásokat tartson. – Na ne! Ki van zárva! – mondtam végül határozottan. – Szexis lenne. – A pávák szexisek. A pulyka az csak sütve jó – jelentettem ki. Úgy döntöttem, majd én magam találom ki, milyen jelmezt

szeretnék felvenni. – Ez mi? – kérdeztem, és jobban megszemléltem egy rendkívül testhez simuló, hosszú, fekete ruhát, ami a szék támláján hevert. – Az kicsi – mondta Karin, aki épp a polcán lógó sellő jelmezt nézegette. – Én leszek a Starbucks logón a sellő, ostorral és egy tálca koktéllal a kezemben. Mit szólsz? – Podcast hír lesz belőle. Karin leszaladt, hogy lenyúljon anyukájától egy tálcát, apukájától pedig a Zorro-ostort, amit Mr. Mannion egy hollywoodi jelmeztervezőtől szerzett. Én ezalatt felpróbáltam azt a hosszú, fekete ruhát. Ugyan nyaktól bokáig fedett, mégis többet mutatott, mint amennyit takart, annyira áttetsző és testre simuló volt. Karin pont akkor jött vissza, amikor a derékig érő fekete parókát is felvettem hozzá. Zavarba jöttem, és levettem volna, de észrevettem, hogy Karin most az egyszer irigykedve pillant rám. – Te jó ég! – mondta, és úgy kerülgetett, mint valami épp eltűnni készülő délibábot. – Úgy nézel ki, mint Angelina Jolie, amikor még Billy Bob Thorntonnal a dark-goth korszakát élte. – Komolyan? – Tuti, hogy senki sem fog felismerni. Fehér-goth stílusú sminkem álarca mögött aznap este úgy táncoltam, ahogy csak akkor szoktam, ha egyedül vagyok a szobámban, égnek emelt karokkal, kígyózó csípővel. Éreztem, hogy valaki néz. Ez nem volt újdonság. Az újdonság az Erik szeméből felém sütő ámulat volt, az, ahogy szexis mosollyal bűvölt, és néha még a fejét is megrázta, mintha nem hinne a szemének. Pedig ez a fiú egy köszönésnél többet sosem szólt hozzám a négy év alatt, amióta a suliba járt.

Kényelmetlenül éreztem magamat, és a hátsó ajtó felé indultam. De Erik a nyomomban volt, mint egy eltévedt kalandor, aki a Sarkcsillagot követi. – Te meg ki vagy? – kérdezte, és nagyon bámult. – Valaki, akit illene felismerned – feleltem. Rá sem ismertem magamra, hogy milyen talpraesetten csevegek. – De tényleg, ki vagy? – Aztán meglepve kérdezte: – Terra? – Bizony – mondtam, menekülésre készen. – Szóval ezt rejtegetted mindeddig – mért végig Erik elismerően. – Csak Terra az, gyere már! – szólt be Derek, az izomagyú haverja, akinek az amerikai futballmeccsek során tutira nem kevés agysejtje pusztult el. Úgy vonult, mintha valami rettentően fontos dolga lenne, mondjuk, mentőexpedíciót vezetne, és jól oldalba bökte Eriket: – Haver, a sok sör elhomályosítja a látásodat! Nekem addig inkább a szikár srácok voltak az eseteim. A terepfutók, sífutók, kajakozok, focisták. Nem a nagydarab fiúk, akiknek az edzőterem a második otthonuk. De hirtelen megláttam, mi a vonzó az ilyen tagbaszakadt típusban, mikor Erik minden figyelmeztetés nélkül behúzott egyet a haverjának, aki szép ívben repült a falnak, pedig Erik csak baráti méretűt ütött. Erik erős karja, széles mellkasa, izmos lábai nemcsak a birkózásra, terepbiciklizésre és amerikai futballra voltak jók, hanem ezek szerint arra is, hogy megvédjen engem. Mondhatjuk, hogy nem Erik személyiségébe estem bele, nem is abba, hogy azt hitte, az alakomat rejtegettem, nem az arcomat. Az tetszett meg, hogy vele biztonságban érezhetem magamat, annyira erős, olyan izmos. Ha apa egyszer tettel is bántani akarna, nem csak szóval, tudtam, hogy Erik

megvédene. Hálás voltam és fel is bátorodtam. Odaléptem hozzá, és addig csókoltam, amíg már szédült a fejem, és nyoma sem volt a félénk lánynak, aki általában lenni szoktam. – Hogy te micsoda tökös csaj vagy... – súgta Erik két csók között. – Tökös? Na, tököm az még véletlenül sincs. – Tuti? – Meggyőződhetsz róla... – búgtam, és az egyik díszletsírkő felé vettük az irányt. Csak egyetlenegyszer pillantottam hátra, és megláttam a tükörképemet halványulni az üvegajtón, egy semmit sem takaró, sejtelmes fekete ruhába öltözött alak.

NEGYEDIK FEJEZET

Isten szárnyai alatt

M

I A BAJOM?

EZEN TŰNŐDTEM, mialatt Erik elhajtott anélkül, hogy integetni tudtam volna. Zavart kicsit, hogy mindig ő indul el előbb. Átslattyogtam a vastag jég- és hórétegen, ami a Nest & Egg Galéria előtti járdát borította. Karin megmondta tegnap, amikor a DNS-ről tanultunk, hogy szerencsésnek mondhatom magamat. Most ezt ismételgettem: Szerencsés vagyok. Erik csodás fiú, helyes, nagyon sportos, és ami a fő, tetszem neki. De akkor, miért kell győzködni magamat? A galéria ablakába tett színes égők vidáman pislogtak a szürke délutánban. A főutcán a Nest & Egg volt az egyetlen modern épület, az egyetlen, ami a gerendáival és a

sátortetejével úgy nézett ki, mint amit ebben az évszázadban építettek. Az összes többin megvoltak a városkánkra oly jellemző 19. századi stílusú vadnyugati, country jegyek. A boltok cégéreit fából faragták és egyforma színű betűkkel festették meg, gondosan kiválasztott, halvány árnyalatokkal. Halkan szitkozódva csúszkáltam összevissza a síkos járdán. A történelmileg hitelesen rekonstruált utcácskákból telente mindig veszedelmes korcsolyapálya lett. Megnézheti magát a városi tanács, ha még egyszer kékre-zöldre zúzza az ülepét valami turista, mert akkor a galéria alapítói, a Csavart Nővérek (akik bonyolult mintákat ontó kötőtű kommandójukról kapták becenevüket) botrányt rendeznek. Senki nem jött még rá, hogy sikerülhetett ezeknek a kedves kis öregasszonyoknak elérni azt, hogy a galéria ilyen rendhagyóan modern épület lehessen. Akiknek nem tetszett, akaratos vén banyákról suttogtak, akiknek igen, azok szerint a nénik kedves mosolya lágyította meg a vezetőséget. Én viszont tudtam, hogy a „lányok” egyszerűen nem ismernek lehetetlent, legyen szó akár a galéria építészeti stílusáról, akár a kiállításainkra szánt műalkotásokról, akár pedig az én továbbtanulásomról. – Üdv! – kiabáltam, ahogy benyitottam, és lerugdostam a havat a cipőmről. A bejáratnál a padlószőnyegnek kezdett poshadt szaga lenni, mert ahogy kezdett megszáradni, ismét vizes lett. Ez naponta vagy tízszer megtörtént, sőt, ha szerencsénk volt, és sok turista érkezett, akkor még gyakrabban. Emlékeztető: jövő hét elején gőztisztítóval ki kéne takarítani, mert ha nem, akkor a turisták csak szagmintát vesznek, aztán fejvesztve menekülnek át az utca túloldalára az új üvegfúvó műterembe.

– Na, van valami hír? – kiabált le a tetőtéri műteremből Lydia néni, a Nest & Egg alapítói közül a legidősebb. Biztos feltekerte a hallókészülékét, hogy hallja, mikor érkezem. – Jaj, ne – motyogtam, ahogy megindult a lépcső felé. Gyorsan elsiettem a kis ajándékboltunkban sorakozó kézműves levelezőlapok és dísztárgyak mellett, majd kikerültem a jobb oldalon álló kávékínáló zsúrkocsit. – Maradjon csak ott, Lydia néni! – kiabáltam fel neki le nem véve róla a szememet. Persze pont annyira hallgatott rám, amennyire egy kétdimenziós térkép pontos mása a földgolyónak. Városkánkban a hétköznapi viselet a kempingezős, szakadt lazaság volt, a turisták napvédő faktoros öltözékben és jobbfajta túrabakancsokban pompáztak, a helybeliek pedig kinyúlt pólóban és szandálban. Nem úgy Lydia néni, aki művésznő, és nem volt ínyére ez a stílustalanság. Most is saját tervezésű, élénklila és zöldeskék színekkel batikolt ruhában és nevetségesen elegáns topánkában igyekezett makacsul lefelé a lépcsőn. Ekkor már futottam keresztül a műtermen. – Lydia néni, álljon meg! – kiabáltam fel a lépcsőn. – Inkább feljövök! – Minél kevesebbet mászkál Lydia néni a lépcsőn, annál jobb. Bár ő tagadta, de az elmúlt év során egyensúlyérzéke sokat romlott. Hat hónappal ezelőtt is megbotlott a parkolóban, és eltört a csuklója. Két hónapja pedig átesett a küszöbön, szerencsére akkor nem tört el semmije. Én és a másik két Csavart Nővér hiába próbáltunk a lelkére beszélni, Lydia néni nem volt hajlandó sem az egyik földszinti műterembe költözni, sem gyógypapucsot hordani. Pedig nyolcvankilenc éves volt!

– Van valami hír? – kérdezte a lépcső tetején állva. Fakózöld szemei várakozásteljesen csillogtak lila keretes szemüvege mögött. Megráztam a fejemet, és kettesével szedtem a lépcsőket, megkapaszkodva az indákat formázó korlátban. – Biztosan hamarosan értesítenek – felelte. – Csak lassú a posta errefelé. De szerintem sokkal jobb lenne, ha... – Igen, tudom, ha Rhode Islandot választanám. – Az unokáim a RISD-be jártak – jelentette ki Lydia néni, mintha újdonságot közölne. Úgy tudott beszélni a Rhode Island School of Design főiskoláról, mintha az egyetlen intézmény volna, ahova a tehetségesebb jelölteknek járni érdemes. – Még van időd oda is beadni a jelentkezésedet. – Majd leereszkedően hozzátette: – Ha pedig gond a nagy távolság, akkor ott van a Cornish főiskola Seattle-ben. A nagy távolság nem volt gond, sőt. Épp azért esett a Williams-re a választásom, mert minél messzebb innen, annál jobb. Addig nem is hallottam róla, amíg három hónappal ezelőtt Mrs. Frankel a kezembe nem nyomott egy jelentkezési lapot. Aztán elolvastam a prospektust. Abból kiderült, hogy a Williams kicsi, de nagyon jó nevű iskola, ahonnan a legtöbb képzőművészeti diplomás kerül ki, ahol művészettörténetet is tanítanak, és a műtermeket is lehet használni gyakorlati foglalkozásra, és ahol az üzleti világ óriásai diplomáztak. És 2800 mérföldre van innen. A Williams College-t nekem találták ki. Semmi nem állhatott menekülésem útjába otthonról, a Terra Nulliusról, Senki Földjéről. Még Lydia néni sem. – Művészeti tanulmányok nélkül is lehetek művész – mondtam könnyedén, és megöleltem Lydia nénit. – Hiszen Lydia néninek is sikerült.

– De... – Be kell fejeznem a posztert! – mondtam hirtelen, mintha csak most jutott volna eszembe. – Miféle posztert? – A jövő évi kiállításokról – feleltem, és lassan sétáltam végig az átjárón, hogy Lydia néninek ne essen nehezére lépést tartani velem. Miközben magyarázta, hogy milyen információkat kell a poszteren feltüntetni, a műtermemhez értünk. Benyitottam, és leraktam a táskámat a padlóra. Zajosan pottyant a lábam mellé. A Nest & Egg műtermei nem voltak tágasak, sem elegánsak, inkább azokra a japán hálófülkékre hasonlítottak, amikről egy útikönyvben olvastam. Apró kis fülkék, ahol remélem, egyszer majd én is kipihenhetem magamat, amikor már üzletasszony leszek, és valami fontos tárgyalás vagy újabb repülőút előtt aludni szeretnék pár órácskát. Műtermem apró kincsesdoboz volt, ketten alig fértünk el benne, de Lydia néni bejött utánam. Aggódva pillantottam rá, és nem csak a szűkös hely miatt. Nem igazán szerettem volna, ha meglátja a kollázsokat, amiken dolgoztam, mielőtt készen lesznek. Talán jobb, ha még akkor sem. A kollázsokat a három Csavart Nővér (Lydia néni, Beth néni és Mandy néni) élettörténetéből készítettem, azokból az emlékekből, amikről egymással beszélgettek, amíg én csendben hallgattam, immár három éve. Vajon, mit szólnának hozzá? Azóta látogattam a galériát, amióta csak megnyílt. Hívatlan vendég voltam. A műalkotások értékesítésének nem biztos, hogy jót tett egy tizenkét éves kis bámészkodó. Aztán egy szép napon a nővéreket kicselezte egy grafikai tervezőprogram a számítógépen. (Lydia néni még azzal is

próbálkozott, hogy rácsapott a monitorra, hátha attól megváltozik a betűtípus...) Ekkor léptem az életükbe. Szépen megterveztem a meghívókat a fogadásra, amit a művészek részére adtak, és én lettem az első hivatalos Nest & Egg gyakornok. Fizetségként művészkellékeket kaptam, és használhattam a műtermet. Amikor pedig elég idős lettem hozzá, előléptettek. Én lettem „A Modern Technika Istennője” (a névjegykártyámon ez állt, mint hivatalos beosztás), sőt fizetést is kaptam. Nem sikerült elég gyorsan eldugnom az asztalomon lévő vásznat. Lydia néni rögtön észrevette készülő művemet, és olyan figyelmesen tanulmányozta, ahogy dr. Holladay tanulmányozott engem korábban. Nemcsak sebezhetőnek éreztem magamat, hanem árulónak is, mert a vásznon anya élete tárulkozott ki kendőzetlenül, pedig anya mindennél jobban szerette volna életének megpróbáltatásait elrejteni az áthatolhatatlan, csillogó amerikai máz alá. A kollázs 50-es évekbeli szódabikarbónás és sütőporos csomagolópapírokból állt, amiket az eBay-n vettem. Középen egy háziasszony reklámfotója díszelgett, amint magas sarkú cipőben, gyöngysorral a nyakában és ropogósra vasalt ruhában porszívózik. A reklámfotó fejének helyére anya arcképét illesztettem egy olyan fotóról, amikor még rodeószépségkirálynő volt, és nem hízott úgy el, mint most, az alapréteg pedig a konyhánk tervrajza volt. A kollázsra tettem egy darab rozsdás szögesdrótot, de nem igazán tudtam, hogyan illesszem oda. – Ezzel már majdnem kész vagy, igaz? – kérdezte Lydia néni, és le nem vette a szemét a kollázsról. – Majdnem – feleltem.

– Kérdezd meg Magnust, hogyan kell dróttal dolgozni! – Félek tőle! – böktem ki. Ezzel nem voltam egyedül. Kicsit mindannyian tartottunk Magnus vérmérsékletétől. De akármennyire hisztis volt a művész úr, akkor is az egyik legnépszerűbb kiállítónk, és fémműves. Egy műkedvelő gyűjtő már hetet vásárolt Magnus munkái közül, egy szoftveriparmágnás pedig nemrég rendelt tőle egy autó méretű alkotást. – Na, igen, meg is értem – mormogta Lydia néni. Megkönnyebbültem, hogy megérti. Aztán Lydia néni az asztalom fölé hajolt, és görbe ujjaival óvatosan megfogta a drótot. Rám pillantott, hogy szabad-e kipróbálnia valamit. Bólintottam. Pár centivel lejjebb húzta a szögesdrótot, és töviskoronát formázott belőle anya feje köré. Belém nyilallt az irigység. Bár nekem lenne ehhez, tehetségem. Lydia néni egyetlen mozdulattal elvitte a pusztán dekoratív alkotást a provokatív művészet irányába. Átváltoztatta az „Anya, otthonában” kijelentést „Anya, az otthon áldozata” felkiáltássá. – Hát ezt meg hogy tetszett csinálni?! – Adta magát. Néha kísérletezni kell a művészeteddel. Kényelmetlenül éreztem magamat Lydia néni fürkésző tekintetétől. Rendezgetni kezdtem az asztalon mesterségem kellékeit, pengéket, éles papírvágó ollókat, sűrű csirizt, és majdnem hangosan felnevettem, mert pontosan effajta különbséget éreztem: hogy mesterség, nem képzőművészet. Amit én csináltam, az kézművesség volt, mesterség... kollázsok... meg nyavalyás birkózócsapat-logók. – Ez nem művészet – mondtam Lydia néninek.

– Hogy mondhatsz ilyet? – vágta magát csatapózba Lydia néni. Karját ellentmondást nem tűrően összefonta, állát előretolta. Szerencsére megszólalt a csengő, mielőtt folytathatta volna mondandóját. Lentről terepsíbakancsok padlón dobogó lépteit hallottuk. Lydia nénivel szélesen elmosolyodtunk. Még ha a turista (és egyben reménybeli vásárló) össze is karistolja a padlót tapintatlanul durva talpú bakancsával, akkor is örültünk neki. A galériának szüksége volt bevételre. Pont a turistaszezon kellős közepén, augusztusban, három teljes hétig erdőtűz tombolt több ezer hektáron. Senki nem jött Methow-ba a tűzoltóságon kívül, nekik meg kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy a helyi művészetet pártfogolják. Elindultam volna lefelé, de Lydia néni karon fogott. – Fejezd be ezt a darabot! – parancsolt rám, és a vásznamra mutatott göcsörtös ujjával. ízületi gyulladástól meggörbült keze már nem tudta megalkotni mindazt, amit elképzelt. – Na, de... A néni megfordult, én követtem a folyosón, de szigorúan rám szólt: – Te csak csináld a dolgod, én majd foglalkozom az enyémmel! Mindenesetre lélegzet-visszafojtva megvártam, amíg leér a galéria földszintjére. Hallottam, ahogy vidáman köszönti a turistát, mintha a világon a legkedvesebb elfoglaltsága a pénztárgép mögötti serénykedés lenne. Amint egyedül maradtam a műtermemben, elővettem a sarokból egy üres vásznat azok közül, amiket csomagban vettem pár hete. Úgy határoztam, nem most fejezem be anya

kollázsát, túl nagy feladat a jó alkotásból remekművet varázsolni. Inkább valami újat akartam. Magamnak. Hogy bírtak el a régi térképészek azzal a hatalmas, várakozó ürességgel, ahová úti célokat kellett rajzolniuk, mikor városuk falainál távolabbra sosem merészkedtek? A felfedezőkre bízták az új tájak felfedezését, az úttörőkre az új ösvények megteremtését, és a pártfogókra fáradozásaik megfizetését. De én ezek közül egyik sem voltam. Szórakozottan forgattam a kezemben néhány titokládikakulcsot. Szív alakúak voltak és rozsdásak, egy bolhapiacon vettem őket Omakban. Meglepődtem, hogy előkerültek. Olyanok voltak, mint az üvegbe zárt szitakötőkövületek. Mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha kulcsom lenne a sorstérképemhez... Hátradőltem, és a falakon lógó régi térképmásolatok négy sarkát díszítő szélistenségeket bámultam: Zephürosz, a nyugati szél, Nótusz, a déli szél, Eurósz, a keleti szél, és a legrosszabb, a jéghideg északi szél, Boreasz. Abbahagytam a székemmel a hintázást. Mrs. Frankel, Lydia néni, apa és Erik, az én szélisteneim, akiknek ellentmondó kívánságai ide-oda lökdösnek. Mrs. Frankel azt akarja, hogy a Williamsbe menjek. Lydia néni képzőművészetire küldene. Apa csak államilag támogatott szakon fizetné a tandíjamat. Erik meg nem is érti, minek akarok máshol továbbtanulni. Isten szárnyai, így hívták a kartográfusok a szeleket. Talán. Levettem a szememet a régi Európa-térképről, de így is éreztem az elvárások szárnycsapásait. Ha nem leszek erős, elsodornak... Inkább nem foglalkoztam az üres vászonnal, és anya kollázsát is félreraktam. Bekapcsoltam a laptopomat, hogy

nekilássak a jövő évi kiállítások posztereinek. Elvégre is, ha ki akarom érdemelni a fizetésemet, akkor valódi művészek valódi alkotásait kellene beharangoznom.

ÖTÖDIK FEJEZET

O-T térképek

Á

LTALÁBAN REGGEL ÖTKOR KIPATTANTAM AZ ÁGYBÓL,

nem mintha magamtól szívesen kelnék ilyen korán. Nem bizony. De fontos volt számomra, hogy ha már az arcom nem éppen ideális, legalább az alakom a lehető legtökéletesebb legyen. Napi két óra testedzés és ötszáz felülés pedig sokat tesz ez ügyben. Ma reggel azonban nem akaródzott kikelni a jó meleg ágyacskámból. Fáradt voltam, mert nagyon későig tanultam a matekot, és utána sem tudtam aludni. Kösz, dr. Holladay! Nem tudtam kiverni a fejemből a prospektust, amit a kezembe nyomott, és azt sem, ahogy rám szólt, hogy tegyem csak el. Meg azt sem, hogy Erik megkérdezte, miért nem hozatom

rendbe az arcomat. Eltettem a bőrgyógyászati információt az ágyam alá. De még így is tovább agyaltam azon, hogy mi lenne, ha ez a kezelés tényleg beválna. Az ilyen morfondírozás szinte már reménykedéssé vált, én viszont rettegtem a csalódástól, hogy netán megint nem jön be a dolog. Inkább kirángattam magamat az ágyból, hadd térítsen észhez a jeges téli reggel levegője. Tizenkét évig jártam intenzív lézeres kezelésre. Négy hónapos koromtól negyedévente, tízéves korom óta évente. Aztán apám kijelentette, hogy kár tovább erőltetni, úgysem jön rendbe az arcom. A sok lézer talán kicsit halványított a tűzfoltomon, de csak annyira, amennyivel hajnali negyed háromkor világosabb van, mint hajnali kettőkor. Láthatatlan különbség. Odakint fenyő és boróka szagát hozta a szél, hamarosan itt a karácsony. A tegnapi szürke latyakra az éjjel egy centi friss hó esett, fehéren csillámlott, és lépteim alatt hangulatosan ropogott. Be voltam bugyolálva, mint egy sarkköri felfedező, és örültem, hogy senki nem látott meg fejlámpával a fejemen, smink nélkül. Erre ilyen korán szerencsére kicsi volt az esély. Hajnali edzéseimről még Karin sem tudott, nem akartam megingatni abban a hitében, hogy pompásan izmos és karcsú alakomat a jó genetikai adottságaimnak köszönhetem. Bekapcsoltam a fejlámpát, nagyot szippantottam a jéghideg levegőből, és nekiindultam. Az év öt hónapjában körbe-körbe futottam a telkünk körül, lábnyomaimmal O-T térképet rajzolva. Az O-T térkép középkori ábrázolásfajta, amiben a világ kör alakú, és egy T formával három részre van osztva. Mire az első kanyarhoz értem, megvolt a bemelegítés, lazának, szabadnak éreztem a lábaimat.

Hótalpas túrabakancsban nem egyszerű futni. A trükk az, hogy siklani kell, de erőteljesen érkezni minden lépésnél, hogy a fém kapaszkodók a bakancs talpán belevájjanak a hóba. így nem csúszunk el. Négy kör után már fájt a lábam. Futottam tovább, és dr. Holladay prospektusán filóztam. Pár éve, a tűzfoltokkal foglalkozó konferencia után, megígértem magamnak, hogy nem álmodozom többet arról, milyen lenne az életem tűzfolt nélkül. Elég volt az évekig tartó próbálkozásból és a kudarcokból. Meg aztán ott volt annak a lánynak az esete, akit a konferencián előrehívtak, hogy bemutassák, még a legmakacsabb tűzfoltot is el lehet tüntetni. A konferencia színpadán a büszke tudós úgy faggatta a lányt, mint Henry Higgins a My Fair Ladyben Eliza Doolittle-t. – Nos, mondd el mindenkinek, hogy érzed magadat! Nem hiszem, hogy arra a válaszra számított. Én biztos nem. A lány zavart hangon beszélni kezdett: – Igen, tényleg nagy a változás, tudom... De a kezelés után mindenki annyit foglalkozott velem, meg hogy jé, micsoda különbség, hogy azon gondolkodtam, istenem, micsoda bányarém lehettem a kezelés előtt... Ezzel nem tudtam mit kezdeni sem én, sem a konferencia többi résztvevője. A kínos csöndben inkább azzal foglalkoztam, hogy beszakadt a körmöm, meg hogy az előttem ülőnek korpás a haja. De mostanra értem, miről beszélt az a lány. Nem mintha megszerettem volna a tűzfoltomat, inkább csak megszoktam, hogy van, ugyanúgy, ahogy megszoktam apámat is olyannak, amilyen. Sorstérképem részei. Minek kockáztassak újabb csalódást? A hetedik kör végén hazafelé futottam, amikor megbotlottam egy zsályacserjében, ami nem látszott a hó alatt.

Kis szerencsével áprilisban a hó már elolvad annyira, hogy rendesen lehessen futni, és a középiskolának is hamarosan vége lesz. Átfagyva, vágyakozva gondoltam a tavaszi terepre, még arra a dombra is, amit a bátyáim csak Kínszenvedésnek becéznek, mert olyan meredek. De a téli hótalpas kocogás és a tavaszi terepfutás is mindig az igazi Kínszenvedéshez hozott vissza: az otthonomhoz. Láttam, hogy már világos van a konyhában. Apával még semmi kedvem nem volt találkozni, úgyhogy inkább kint maradtam néhány körre. Másfél órával azután, hogy kocogni indultam, az előtérbe visszaérve hallottam, ahogy apa anyával kötözködik: – Biztos, hogy ilyen sok vajat akarsz belerakni?! Még fél hét sem volt, szóval, apa jó korán elkezdte a napi piszkálódást. Professzor akart lenni, nem kartográfus. De leginkább rendezőnek kellett volna lennie, mert abból állt az élete, hogy előírja másoknak, mit, mikor és főleg hogyan csináljanak. Az, hogy valamihez egyáltalán nem értett, sosem akadályozta meg abban, hogy beleszóljon. Például kritizálta, hogyan főz anya. Pedig ő maga azt sem tudta, hogy kell megfogni a fakanalat. – Az orvosod biztos nem engedné meg, hogy ennek akár a töredékét is megedd. Az a trükk, Lois, hogy értelmesen válaszd meg az alapanyagokat. – Apa olyan volt, mint amikor figyelmeztet a marni készülő csörgőkígyó. És a harapása mindig célba talált. Most például: – Ha használnád az eszedet, nem lennél ilyen kövér. Egészségesen főzni csupán intelligencia és ötletesség kérdése. Hiába füleltem, anya válaszát nem hallottam. Sose válaszolt a szurkálódásra.

Hang nélkül becsuktam az előtér ajtaját, bár legszívesebben be sem jöttem volna, vagy azonnal felrohanok zuhanyozni. Folyt a veríték a hátamon, és a sportmelltartóm is átnedvesedett, ahogy álldogáltam az előtérben. Levettem és magamhoz szorítottam a bélelt síkabátomat. – Beth ugyanannyi idős, mint te, ugye? Na, rajta látszik, hogy nem falja a szalonnát. – Apa megjegyzése fájón fröcskölt anyára, mint a szalonnazsír a serpenyőből. Atyaúristen! Meg kell jönnie a Williamsből a felvételi levelemnek, még ma! Apa folytatta: – Az egész nagyon egyszerű. Csak használj erősebb zamatú sajtot, de abból feleannyit! Nem szabad apához hozzászólni, amikor harapós kedvében van. Háttérben kell maradni. Ez volt a bátyáim alapelve. És olyan jól sikerült a háttérben maradniuk, hogy mára már láthatatlanok. Claudius a Western Washingtonban végzős, ami autóval háromórányira van, de eszébe se jutna hazajönni hétvégére. És Merc? Egyre messzebb választott munkahelyet, előbb San Francisco, aztán Boston, most meg Shanghai. Én viszont nem tudtam a háttérben meghúzódni, képtelen voltam kimaradni az egészből, amikor anya keze remegett, ahogy apa újabb támadását várta, újabb fájó megjegyzéseket, bántó szavakat. Újra kinyitottam az előtér ajtaját, és becsaptam, mintha most érkeznék. – Jó reggelt, anya, apa! – üdvözöltem egy újabb boldogtalan reggelt a Cooper családban. Kivettem a szekrényből egy poharat, vizet töltöttem a hűtőből, és közben anyát figyeltem, rendben van-e. Anya körülbelül három évvel ezelőtt indult igazán hízásnak. Mostanra a melle a hasára, hasa a combjára

lógott. Olyan volt, mint egy elhanyagolt totemoszlop. Magába roskadt. Fájt látni, hogy feladja. – Ma mennyit futottál? – kérdezte apa, kezében a kanalával. Mindig pontosan tizenötször rágta meg a falatot, sem kevesebbszer, sem többször. A kanálra nem is kellett ránéznem, tudtam, mit eszik. Hétfőn és szerdán zabkorpát, a többi napokon koleszterincsökkentő gabonapelyhet pár csepp zsírszegény tejjel, cukor és mazsola nélkül, nehogy véletlenül íze is legyen. – Úgy öt mérföldet – válaszoltam. – Remek. Én ma hét és felet tervezek. Elvégre nem akarunk elhízni, ugye? – Hehehe. Vigyáztam, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, nehogy apa szurkálódása rám is kiterjedjen. Szorítottam a bögrémet, egészen beledugtam az orromat, ahogy ittam. Úgy szerettem volna rászólni, hogy: Fogd már be, seggfej! Azt gondolná az ember, hogy anya a sokévi sértegetéstől már páncélt növesztett, de nem így volt. Apa újabb beszólásától egészen összehúzta magát, és csendben gyúrta tovább a tésztát a hálaadás napi lakomához, amit három hete tervezgetett. Bátyáim természetesen bojkottálják, mint mindig. – Van még zöld tea? – kérdezte apa. Fel se nézett az újságból, csak az asztal széle felé tolta a csészéjét. Lefordítva: Teát! Még! Azonnal! Na, nem, apát senki nem vádolhatta azzal, hogy parancsolgatna anyának. Annál sokkal óvatosabban fogalmazott. Aki nem ismerte, annak nem tűnt fel a stílusa, de mi már tudtuk, hogy minden szó mérgezett nyíl. Szerettem volna, ha anya csak egyszer visszavág: Van két lábad. Állj fel, és szolgáld ki magad!

Úgy tűnt, anya nem pattant elég gyorsan. Apa felemelte a csészét, és szó nélkül billegette a levegőben, közben anyára sandított és a fejét rázta. Lefordítva: Miért bénázol ennyit? Mondj már valamit, gondoltam, és olyan szorosan markoltam a poharamat, hogy csoda, hogy nem tört el. Anya lemondóan felsóhajtott, és letörölgette a kezére ragadt tésztát, hogy ne piszkítsa össze a teáskannát. Ez a lemondó beletörődés már nekem is sok volt. – Apa! – szóltam, és rámutattam a konyhapulton álló teáskannára, ami alig egy méterre volt tőle. – Ott van a tea. Anyában megállt az ütő, mintha csak lehülyéztem volna apámat. Ajjaj, ezt nem kellett volna. De már késő. Apa leeresztette a tudományos folyóiratot, amit épp olvasott, Nézzétek, milyen intelligens vagyok, én ilyet is tudok olvasni. Szemét félig lehunyta, arcán önelégült kis félmosoly jelent meg. Látszott rajta, hogy csak a pillanatra várt, hogy lecsapjon. Egy vastag borítékot tett le elém az asztalra. A Williams Collegeból jött, az én nevem állt rajta, és fel volt bontva.

HATODIK FEJEZET

Félrevezető utcák

S

– ÉRDEKLŐDÖTT APA KÖNNYEDÉN – mikor is akartál nekem szólni arról, hogy jelentkeztél ide? – Nem számítottam rá, hogy felvesznek – válaszoltam zavartan. – Hát felvettek. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy a boríték után nyúltam. – Felvettek! Hallod, anya? – Tehát, te tudtál erről, Lois? – kérdezte apa halkan. – Dehogy! – vágtuk rá egyszerre anyával. – Magamtól találtam ki! – tettem hozzá. –

ZÓVAL

Egy másodperce sem volt a kezemben a boríték, amikor apa kijelentette: – Nem fogsz ott tanulni – kis szünetet tartott, majd hátradőlt a székében, és maga elé tette az újságot, megtörve az oldalát. – Emlékszel? Megmondtam, hogy kizárólag a Western Washingtonban vagyok hajlandó fizetni a tandíjadat. – De... – Semmi de! – apa akkorát csapott az újságjára, hogy a kanál zörgött az üres csészéjében. – Ha megfelelt nekem és a bátyáidnak, akkor neked is megfelel! Nagyot nyeltem. Valóban jó iskola, és szép is. De olyan nagy! Városkám össznépessége 349 fő, kereken. A Western Washington Egyetemre 13000 diák jár. Hatszor annyian, mint a Williamsbe. A nagyvilágban kedvem lenne néha eltévedni, de az egyetemen nem. Olyan emberekkel akartam találkozni, akik megértik, hogy miért dobogtatja meg a szívemet egy fa jáspiszöld tűleveleinek látványa a kék ég alatt. Olyan emberekkel, akik nem tartanak különcnek, ha csak testben vagyok jelen, de lélekben már a műteremben kevergetem a megfelelő színeket. Ezért engedtem magam rábeszélni, amikor Mrs. Frankel azt mondta: – A Williams elég nagy ahhoz, hogy sok értelmes fiatallal ismerkedj meg, de elég kicsi, hogy a professzorokat személyesen ismerd. Itt életre szóló barátságokat köthetsz rokon lelkekkel. – A Williams az ország egyik legjobb kis főiskolája – idéztem Mrs. Frankelt. Bárcsak anya most az egyszer a segítségemre sietne! De nem, ő már a tésztával foglalkozott, tökéletes köröket szaggatva késsel. A tészta nyersen nem jött szét, de amikor megsül, szépen szétválik.

– Úgy ám, és remek ott a művészetoktatás – mondta apa. Ezt honnan tudta?! Bármennyire nehezemre esett, nem nyitottam ki a borítékot, hogy elolvassam a felvételi értesítőt. Helyette vártam, mit mond még. Anya egyszer említette, hogy nagyon szeretne nyitni egy pékséget. Apa csípősen faggatta: – Van fogalmad a pénzügyekről, Lois? Rengeteg croissant-t kell ám ahhoz eladni, hogy legalább a kiadásokat behozza! – Merc is megkapta a magáét, amikor bejelentette, hogy orientalisztika szakon akar diplomázni. – És mégis miből fogsz majd megélni? Apa szája gúnyos kis mosolyra húzódott. – A kollázsaid... – kezdte. Kiszáradt a szám ijedtemben. Azokról meg honnan a fenéből tud? Mindet a műteremben tartom, a készeket és a készülőben lévőket is. – ...amiket a bátyáidnak csináltál tavaly karácsonyra... Nos – hehehe –, nemigen nevezném őket műalkotásnak, de nem ám! Jobban fájt, mint gondoltam. Lenyeltem a könnyeket is, a választ is. Mondhattam volna, hogy azért akarok a Williamsbe menni, mert egy csomó volt diákjuk nagy cégeket igazgat, és én is ezt tervezem. De nem mondtam. Még egy hehehe nem hiányzott. Claudius mindig azt mondta, a legegyszerűbb, ha bőgök. – Csak sírd el magad, és leszáll rólad, oké? Apa nem piszkál tovább, ha sírsz. – De nem sírtam. Apa előtt csak azért sem. Nem adom meg magam. Kifejezéstelen arcot vágtam, és azt mondtam magamnak, hogy mindez pusztán csapda. Olyan út, ami igazából nem is létezik, csak a térképkészítők rajzolják oda, hogy lebuktassák azokat, akik engedély nélkül másolják a térképeiket. Apa

esetében pedig azokat, akik megpróbálnak kilépni az ő korlátai közül. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán lesütöttem a szememet, ugyanúgy, ahogy idegen kutyának sem nézek a szemébe, nehogy kihívásnak vegye. Őszintén szólva, a Williams mellett a kiváló oktatáson és művészetoktatáson kívül leginkább az szólt, hogy öt óra repülőútra van itthonról. Western Washington csak három óra kocsival, ez talán elég Mercnek és Claudiusnak. De én vagyok a legutolsó szökevény. Anya azt sem bírja, ha kollégiumról beszélek, rögtön témát vált. Három óra autókázással biztos megbirkózna, hogy a négy év alatt rengeteg be nem jelentett látogatással lepjen meg, és ahova ő jön, oda apa is. Akkor meg hiába menekültem el. Apa visszatért az újságjához, rám sem hederített, amikor kimentem a konyhából. Kifelé még láttam, ahogy anya kiveszi a sütőből a sajtos-szalonnás pogácsákat, amiket rajta kívül senki nem evett. Legszívesebben bevágtam volna a szobám ajtaját, de azzal csak annyit érnék el, hogy apa anyán tölti ki a mérgét amiatt is. Úgyhogy csak jó nagyot rúgtam a táskámba. Aztán gondoltam, ledőlök és olvasgatom a felvételi értesítőt... bár minek? Olvasás nélkül dobtam a levelet az íróasztalomra, aztán levettem a telefonomat a töltőről. Eriket tárcsáztam, jóllehet tudtam, hogy még csak mostanában fog nagy nehezen kikászálódni az ágyból. – Szióka – dörmögte álmosan. – Úristen, hány óra? – Még korán van – mondtam. Elképzeltem, ahogy oldalra fordul, és az ébresztőórára sandít, mert nem jutott eszébe, mielőtt felvette a telefont, hogy az is mutatja a pontos időt. – Na, mizu?

– Felvettek a Williamsbe. És apa nem fizeti ki a tandíjat. És felbontotta az értesítőt – böktem ki. – Hol van a Williams College? – Massachusettsben. – De hát, minek kéne olyan messzire menned? Erik igencsak hasonlított apára abban, hogy egyikük sem akarta, hogy Colville-ből lelépjek. Rájöttem, hogy hiba volt felhívni, de mielőtt valami kifogást találhattam volna, hogy letegyem, Erik már el is köszönt. – Megyek zuhanyozni! Találkozunk a suliban! – És meg sem várta, hogy elköszönjek. Hülyeség volt felhívni. Letelepedtem a padlóra, hogy megcsináljam a felüléseket, és közben figyeltem, hallok-e lentről veszekedést. Zenét nem mertem berakni. Csendben edzettem, Felülés, vállat fel, lábat fel. Már amikor Mrs. Frankel a kezembe nyomta a jelentkezési lapot a Williamsbe, akkor tudtam, hogy merő álom, hogy költségtérítése; főiskolára menjek, jó messzire itthonról. Honnan szednék össze negyedmillió dollárt a négy év tandíjára? Apa túl sokat keresett ahhoz, hogy igénybe vegyem a tehetséges, de anyagilag hátrányos helyzetű diákoknak szóló ösztöndíjat. Ezzel tisztában voltam, mielőtt kitöltöttem a jelentkezési lapot, mégis jelentkeztem. Az elmúlt pár év alatt a Nest & Egg Galériától kapott fizetésemből tízezer dollárt sikerült összespórolnom. Negyedévre sem elég a Williams College-ben. A sok felüléstől a hasam is megfájdult. Mélyet lélegeztem, és kényszerítettem magamat, hogy tovább eddzek. Az a trükk, hogy egyesével kell mindig többre törekedni. Még egy felülés. Fájdalmasan lassú visszaereszkedés. Na, még egy. Minden felülésnél

szemmagasságban voltak Merc régi térképei. Régebben ez az ő szobája volt. Tíz éve költözött el, és azóta ahányszor hazajön, mindig megkérdezi, mikor veszem már le a térképeket, és rakom fel helyettük a saját alkotásaimat. Nem akarom. Az olyan lenne, mint nyilvánosan smink nélkül mutatkozni. Ugyanolyan sebezhetőnek érezném magamat, ha a kollázsaim kikerülnének a szobám falára. Kész voltam az első száz felüléssel, és a feszes hasamon doboltam szórakozottan. A falon csak egyetlen modern térkép volt, tizenkét éve érvénytelen a feltüntetett védjegy szerint. Még mindig úgy nézett ki, mint egy punk tarajos sül, mert tele volt szurkálva színes végű gombostűkkel. Amikor kislány voltam, Merc elmagyarázta, hogy így jelöli meg a helyeket, ahová szeretne eljutni. Névrokonával, a kartográfus Gerardus Mercaturral ellentétben Merc nem a már felfedezett helyeket varázsolta térképre, és nem a világot akarta térképbe sűríteni, el is ment világot látni. És nem lehetett véletlen, hogy pont arra az egyetlen helyre költözött, amiről apa hallani sem akart, és beszélni sem volt hajlandó, nemhogy még be is tegye oda a lábát: Kínába. A második száz felülésnél a haránthasizmokra koncentráltam, hogy minden izomcsoportot megmozgassak. Lentről alig hallható beszéd szűrődött fel. Anya. Megálltam, és átkaroltam a térdemet. Mozdulatlanul füleltem. De anya már elhallgatott. Apa viszont annál hangosabban dörögte ellenvetéseit: – Nem. Ki van zárva, hogy ott tanuljon a lányod. Különben is, mit tudsz te arról, hogyan érdemes főiskolát választani?! Csend. Aztán megint apa: – Ja, persze... Te nem is jártál főiskolára.

Utána apa távozott, és bevágta maga mögött az ajtót, ezzel is tudatva anyával, milyen kevéssé becsüli. Anya csendes megbántottsága csak úgy visszhangzott a szobámban. Egy kedvesebb lány most biztosan gondolkodás nélkül lerohant volna a konyhába, hogy megvigasztalja az édesanyját, de én már tudtam, hogy amikor apa valakinek épp megtépázta az önbizalmát, akkor jobb kicsit egyedül lenni. Tavaly történelemórán megnéztünk egy szemcsés, régi felvételt, amin Jackie Onassist, Kennedy elnök nejét mutatták, másodpercekkel azután, hogy lelőtték a férjét. Első reakciója az volt, hogy megpróbálta támogatni, életre kelteni. Gondoltam, anya is így érezhet, csak épp ő saját magát szeretné életre kelteni, miután apa apró darabokra zúzta a lelkét. Aztán zörejek, mint egy szakadt filmen, ahol a kép után késve jön a hang. Edények csörömpölése a tűzhelyen. Anya biztos sírt. Életének receptje: családi élet, könnyekkel sózva. Kint felberregett apa furgonjának motorja. Általában a kisinast (azaz engem, mert anya hóban nem vezet) küldte, hogy intézze a dolgait. Elképzelni sem tudtam, hová igyekszik kora reggel. Nem is érdekelt. Fő, hogy elment. Újabb csörömpölés a konyhából. Abbahagytam a felüléseket, már épp eléggé fájt a hasam. Megfordultam, és nekikezdtem a fekvőtámaszoknak. Istenem, mióta könyörgök anyának, hogy váljon el apától. A válasz mindig ugyanaz: – Nem akarom, hogy szétszakadjon a család. – De anya, ez a család már rég szét van szakadva. A másik kedvenc kifogása: – Sosem volt munkahelyem, világéletemben háztartásbeli voltam. Ezt mindig szégyenkezve

mondta, miközben a házimunkára koncentrált, a súrolásra, főzésre, bármire. – Találnál állást – feleltem mindahányszor. – De hát ki alkalmazna pont engem? Elmentem zuhanyozni, élveztem, hogy végigfolyik rajtam a víz, és tisztára mos. Aztán ideje volt elkészíteni a fedősminkemet. Hosszadalmas munka. A szüleimtől nyolcéves koromban fésülködőasztalkát kaptam karácsonyra. Tucatjával sorakoztak rajta a dobozkák, tégelyek, fiolák, akár egy laboratóriumban. Volt itt minden árnyalat, hogy elfedje a tűzfoltot. Sötétebbek, amikor nyáron lebarnulok, és világosabbak, mert télen sápadtabb a bőröm. Egy vattadarabot arctonikba mártottam, és végigtöröltem vele a homlokomat, az orromat, az arcom szebbik felét, majd a másikat is. Anyát mostanában csak egy dolog éltette: az arcom. Az arcom... Gyorsan felpattantam a fésülködőasztal mellől, és a padlóra fekve kutatni kezdtem az ágy alatt. Addig nyújtózkodtam, amíg meglett a kartondoboz. Már vagy két hónapja bele se néztem, most meg fél nap alatt kétszer is elővettem. Ez volt az én szépségdobozom. A reggeli fényben láttam a porban a tegnapi ujjlenyomataimat. Letöröltem a barna dobozt a ruhámmal. Régebben tervbe vettem, hogy dekupázs technikával megszépítem, és gyönyörű, kézzel készített indiai, japán, kínai papírokkal borítom be, vörössel és narancssárgával, de sosem kezdtem neki. Először azért, mert nem találtam az elképzeléseimnek megfelelő papírokat, aztán már vesződni sem akartam vele, úgysem hittem a cikkeknek, amiket a dobozba tettem. Tündérmesék... Velem egyidős lányokról, akik huszonöt kilót fogytak, vízilóból gazellává változtak. Meg a

bűvös arckezelésekről, amiktől tíz évet lehet fiatalodni. És a lézer varázspálca: itt a pattanás, hol a pattanás? A dr. Holladay-től kapott prospektust este ide tettem a cikkek tetejére. Ahogy kivettem, a fülemben csengett Erik kérdése: – Miért nem hozatod rendbe az arcodat? Jó kérdés. Tényleg, miért nem? Ahogy ott guggoltam, majdnem elmosolyodtam, mert elképzeltem, milyen képet vág majd apa, ha meglátja az arcomat tűzfolt nélkül. Akkor be kell ismernie, hogy hiába akart uralkodni anyán és rajtam, nem sikerült. Ha minden spórolt pénzemet el kell, hogy költsem a kezelésre, akkor is belevágok. A továbbtanulásomra úgysem lenne elég. – Anya!!! – kiabáltam, és futottam le a lépcsőn. Meg sem szárítottam a hajamat, és a pólóm hidegen tapadt a hátamhoz. Nem érdekelt. Mielőtt anyára néztem, már láttam a kibontott csomag vajat előtte, fogak nyomát a kocka sarkán. – Éhes vagy? – kérdezte anya, mintha minden rendben lenne. Megtörölte a száját. – Nem, nem vagyok éhes. – Hányingerem lett. Miért árt magának anya szántszándékkal? – Nem kérsz tojást? Ne csináljak neked rántottát? – Mindjárt csinálok magamnak gabonapelyhet. Anya... – Mogyoróvajas pirítós? Ugye, az jó lenne? – Anya már hajolt is le az alsó szekrényhez a konyhai robotgépért. A pulóvere alatt kirajzolódtak a hurkái. – Jó lesz a kész mogyoróvaj is – mondtam, és indultam a hűtőhöz, hogy elővegyem. – Csinálok frisset. – De anya...

– Ugyan, nem gond. Én is szívesen ennék belőle – anya csak most nézett a szemembe, mintha azt várná, hogy a zsíros nasi ellen szóljak. Sóhajtottam és bólintottam. – Remek. Segíthetek? – Nem, köszi – mondta anya, majd hozzátette: – Csak maradj itt velem! Kihozott a kamrából egy zacskó pirított mogyorót, én pedig próbáltam nem gondolni a zsírtartalmára. Jókora bögrényit beleöntött a robotgépbe, és aztán a csendet megtörte a gép zúgása, ahogy a mogyorót sűrű mogyoróvajjá aprította. Aztán anya vágott a tegnap sütött kenyérből, és megpirította. Amint a mogyoróvajas pirítós a tányéron volt, és a sütőből előkerültek a pogácsák, anyával leültünk egymással szemben az étkezőasztalnál. Elveszettnek tűnt, ahogy épp nem volt sürgölődnivalója. Beleharapott a pirítósba, és rágás nélkül evett. – Tegnap jött a suliba egy vendégelőadó. Ezt kaptam tőle – mondtam, és az asztalra helyeztem áldozati ajándékomat, a prospektust, oda, ahol nemrég a felvételi értesítőm volt. Összehúzta a szemöldökét, és félhangosan olvasta a címet. – Áttörés a tűzfoltok kezelésében. Döbbenten nézett, majd felragyogott az arca. Vagy tíz évvel fiatalabbnak látszott hirtelen. Eltűntek róla apám nyomai. Akár egy „házasság előtt – házasság után” átváltoztass kép, pár pillanatig előttem ült a szépségkirálynő, aki anya valaha volt. De aztán Miss NorthWest Apple Blossom Rodeo Királynő 1960 eltűnt, és ismét anya ült az asztalnál. – Terra! – suttogta reménykedve a nevemet. – Megpróbálok időpontot kérni a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napra.

Akkor már nem maradsz le semmiről, ugye? És így a szünetben gyógyulgathatsz, amikor nem lát senki. Megéri, bizonygattam magamnak. Hiszen mindenkinek szüksége van valami biztatóra az életében. Az Újvilágba induló felfedezőnek ott a térkép, melynek szélénél az Ismeretlen tátong... Anyának itt a prospektus, amely azt ígéri, hogy végrevalahára rendbe jöhet az arcom. – Csodálatos ötlet, anya! Anya bólintott, és a kezemet ragadta meg újabb mogyoróvajas kenyér helyett. Megszorította. – Gyönyörű leszel! Nem tudtam volna megmondani, melyikünk hazugabb, én a színlelt lelkesedésemmel, vagy ő, aki máris szépnek képzelt engem. Hirtelen megszólalt a sütőn az időzítő óra, és mindketten összerezzentünk. Aztán zavartan nevetgélni kezdtünk, mintha valaki tiltott dolgon kapott volna rajta minket. Reménykedni talán szabad... Minden térkép két történetet mesél. Az egyik a tartalma: földrajzi, szociális vagy politikai viszonyok. A másik: hogyan készült, hogy alkotta meg a kartográfus. Én mások történeteit meséltem. Nem a sajátomat. De akkor este, amikor anya és apa már aludtak, úgy éreztem, muszáj megalkotnom a saját gondolattérképemet, a saját kollázsomat. Egyszerűen belső kényszert éreztem rá. Úgyhogy a szobám zárt ajtaja mögött összeraktam a kellékeket. Legjobb eszközeimet a műteremben tartottam, de itt is volt néhány használható holmi. Például egy karton hátlap, amit már rég be akartam vinni a galériába, de kicsit meggörbült, mert a szekrényben tartottam, és mindig a tetejére dobáltam a cipőket. Aztán kevéske csiriz, ami talán

elég, ha fejjel lefelé teszem le, hogy ki lehessen folyatni. Meg a régi sminkecsetem. És képek ezrei a szépségdobozból. Leültem a földre, és kiborítottam a doboz tartalmát. Átböngésztem a reklámokat, a cikkeket, a prospektusokat. Nevetnem kellett. A prospektusok és a térképek éppannyi fantáziát mutattak, mint amennyi tényt. Amit a térképész nem tud, majd kitalálja. Ismeretlen táj? Akkor tegyünk oda valami emberevő szörnyet. Felfedezetlen vizek? Rajzoljunk oda tengeri kígyót. Az ismeretlen tájakat csak a találgatás és a képzelet határozza meg. Fájdalom nyilallt az arcomba, és összerezzentem. Akár a szépség, az eddigi lézeres kezelések emléke is felszínes volt. Védelmezőn az arcomra tettem a kezem. Mi van, ha nem működik a kezelés? Mi van, ha csak annyira lehet hinni a prospektusnak, amennyire az antik térképek kitalációinak? Kiválasztottam egy színezett kontaktlencsereklámot. A modell szemei természetellenesen ibolyakékek voltak, Karin szerint ez nekem nagyon jól állna. Ezt tettem az üres lap közepére. Köré nagy körökben a szépség többi megtestesítőjét ragasztottam. Izmos, karcsú lábú modelleket. Ránctalan homlokú, kifejezéstelenül tökéletes arcokat. Feltöltött ajkakat. És mindenütt hibátlan, makulátlan bőrt, akár egy üres festővászon. Felálltam, és megszemléltem a kollázstérképemet. Tehát itt a Szépség Földje. Ide kell eljutnom.

HETEDIK FEJEZET

A bűntudat topográfiája

A

ZT HINNÉ AZ EMBER,

hogy a sok lézeres kezelést már megszoktam, és nem is fogok izgulni. Egy darabig így is éreztem. Az előkészületek rendben mentek. Megvolt a papírmunka, kitöltöttem a biztosítási és az orvosi kérdőívet a műteremben, ahol apa biztos nem találja meg. Nem felejtettem el az érzéstelenítő krémet sem. Egy órával azelőtt, hogy elindultunk a Gyermekkórházba, bedörzsöltem vele az arcomat a közért előtt. Kis idő múlva a sok mirelit kajánk a csomagtartóban fagyoskodott, a képem pedig a vezetőülésen. A műtőasztal viszont felzaklatott. De azért felvettem a kórházi hálóinget, felültem a műtőasztalra, majd lefeküdtem. Négy éve nem voltam kezelésen. Már el is felejtettem, milyen

az, amikor tehetetlenül fekszem a műtőasztalon, mintha oda lennék kötözve. De az emlékek visszatértek, amint lehajtottam a fejemet. Apáról a legkorábbi emlékem az volt, ahogy hároméves koromban lefog hogy ne hadonásszak, amíg a lézerrel az arcomat kezelik. Észre sem vettem, hogy legördült egy könnycsepp, amíg a nővérke kedvesen meg nem fogta a vállamat, és meg nem kérdezte, hogy rendben vagyok-e. – Persze – hazudtam, és úgy tettem, mintha csak a hajamat igazítanám meg, amikor letöröltem a könnycseppet. – Hozzak neked valamit? – sürgölődött anya a háttérben, és közben olyan aggodalmasan nézett, mintha ő állna valami fájdalmas műtét előtt. – Kösz, nem – mondtam. Azaz, gondoltam magamban, hozhatnál egy másik arcot nekem. Meg egy másik apát. Kezdetnek ennyi megtenné. – Biztos, kicsim? Nem kérsz vizet? Valami hideget? Hozhatok neked egy jégkrémet, majd kezelés utánra... Minek ide lézer? Anya aggodalmaskodása is pont elég nekem. – Anya, a torkomnak semmi baja, a kezelés az arcomon lesz. A nővérke sötét szemüveget adott, hogy a lézersugártól védje a szememet, de én azért láttam, hogy anya megbántódva visszavonul. Legszívesebben kivertem volna a szemüveget a nővérke kezéből, és megfutamodtam volna. A remény hozott el idáig, de a bűntudat tartott itt. – Na, lássuk! Elzsibbadt már az arcod? – kérdezte a nővérke. Az a csillogó szemű tanító néni típus volt, aki elbír egy osztálynyi hiperaktív kiskölyökkel, sőt, egy harapós tizenévessel is. Nyugalma hipnotikus volt, mert eszembe sem

jutott már leugrani a műtőasztalról, sem szemtelenkedni, hogy elzsibbadnia inkább anyukámnak kéne. Bólintottam. Mint valami elkábított, tehetetlen bárányka. – Csodás – mondta, és egy rózsaszín vödörből gézbe csavart jégkockát vet ki. – Most még jobban elzsibbasztjuk a pofidat, hogy a lézer mélyebbre tudjon hatolni. Megérkezett a doktornő, dr. Joseph, egyenesen a Szépség Földjéről, loknis hajjal és hibátlan arcbőrrel. – Készen állsz? – kérdezte. Hófehér fogai ragadozómosolyt villantottak. A műtő sarkában anya halkan felnyögött. Ránéztem, és felé fordult a doktornő meg a nővérke is. Anya ekkor elcsendesedett, és a függönyt birizgálta. – Mrs. Cooper, kérem, legyen szíves inkább az előtérben várakozni! – szólt dr. Joseph, mert látta anyán, mennyire zaklatott. Én is ugyanannyira izgatott voltam, csak rajtam nem látszott. Én anyával ellentétben megtanultam jól elrejteni az ilyesmit, hogy apa még véletlenül se láthassa, mennyire elevenembe talál a gonoszkodása. Direkt nem néztem a lézerre az orvos kezében, pedig nagyon hasonlított a ragasztópisztolyhoz, amit anya a kézműves foglalatoskodásához használt. – Te is ezt akarod, Terra? – anya hangja erőtlen volt. Igazából azt akarta kérdezni: Ugye nem akarod, hogy kimenjek? Mit is akarok, motoszkált fejemben a kérdés, de semmi kedvem nem volt vele foglalkozni. Féltem a választól. – Kezdhetjük – mondtam határozottan, és az álmennyezetet bámultam.

A lézer élesen felsziszegett. Váratlanul ért és összerezzentem, mintha rémálomból ébrednék. A nővérke megnyugtatóan a karomra tette a kezét. – Ne félj, most csak beállítjuk a sugarat. – Persze, tudom – nevettem zavaromban, aztán jó mélyet lélegeztem, hogy megnyugodjak, és úgy tettem, mintha öt óra hosszú hótalpas túrára indulnék. A végére kell koncentrálni. Arra, hogy rendben túl leszek az egészen. – Most jön a sugár – figyelmeztetett dr. Joseph. Hideg levegőt fújt az arcomra. Aztán jött a lézersugár, amivel akár gyémántot is lehet csiszolni. Végigment a tűzfolton, újra meg újra, halántéktól állig az arcom teljes felén. A szakértők azt mondják, olyan érzés, mintha befőttes gumival pöckölnék a bőrt, de ez enyhe kifejezés rá. Sokkal inkább, mintha hirtelen egy csöpp forró olaj fröcskölne a bőrre. Sistereg. Egy kezelés alatt akár kétszázötvenszer is ismétlődik ez a sistergés... leginkább, mintha olajban kisütnének. A lézer keresztülhatolt a bőrömön, a tűzfolt göcsörtös vérereibe, újra meg újra, felforralva a vörösvérsejteket, amíg az erek fala megpattant. Becsuktam a szememet. Ezt én akartam – emlékeztettem magamat. – Ez az ára a normális arcnak. Két héttel ezelőtt volt egy nap szünetünk, mintegy ízelítőként a karácsonyi szünet előtt, mert a tanárok értekezletet tartottak. Karinnal azt terveztük, hogy délelőtt moziba megyünk Wenatchee-be, az volt a legközelebb, egy óra autóval otthonról. A fiúk síelni mentek a Loup Loup-ra, pedig a birkózóedző

kifejezetten megtiltotta. Nekem a síelés nem az esetem, nem akartam két vékony fadarabon állva levetni magam a hegyoldalon, úgyhogy Erikkel megbeszéltem, hogy később találkozunk. Tízre mentem Karinért, ahogy megbeszéltük. Már megtanulhattam volna, hogy késsek tizenöt percet, mert mindig várnom kellett, hogy elkészüljön: még egy kis rózsaszín szájfényt kent fel az előszobatükör előtt, vagy a tökéletes nyakláncot kereste az öltözékéhez, vagy fésülködött. De ahogy ma az ajtóhoz értem, megkönnyebbülten kiáltott fel: – Hál’ istennek, hogy itt vagy! – mintha én késnék mindig. Elfordította a fejét, amikor ajtót nyitott. Aztán nagy drámával félresöpörte a haját, hogy láthassam az arcát, és közben hadonászott. – Hát, nem rémes?! – kérdezte. A szája fölött jókora pattanás díszelgett. Mi rémes? Az a kis pötty? Majdnem beszóltam, de láttam, hogy a nagy kék szeme könnybe lábad. – Fél óra múlva itt lesz a fotós! – nyafogta. – Milyen fotós? – Nem emlékszel? Mondtam, hogy a Methow Times újság írni fog a Kennedy híres öregdiákjairól készített podcastomról. – Tényleg mondtad? Megvonta a vállát. Nem fontos. Aztán újra a tükörbe nézett: – így nem fotózhatnak le! Annyira ronda vagyok! – Várj egy percet! – mondtam, és kiszaladtam a kocsihoz a táskámért, amiben a sminkkészletem volt. A hallban nem volt elég világos, úgyhogy betereltem Karint az ablak elé a nappaliba, és szemügyre vettem a sminkjét. Elkövette a szokásos hibát: olyan alapozót használt, ami szinte teljesen azonos a bőre színével. A bőrhibák elfedéséhez pedig kétféle

árnyalat kell: egy olyan, ami a bőrszínnél világosabb, meg egy olyan, ami kicsit sötétebb. – Mosd le az alapozódat! – mondtam, és az órára pillantottam. Amíg a világosabb alapozót elkentem az ujjammal, Karin mozdulatlanul ült és aggódva szuszogott. Egy jó sminkelési tanács: nem érdemes ecsettel alapozni, ujjal sokkal jobban lehet. Amikor Karin már ötödször kérdezte, hogy láthatatlanná vált-e a pattanása, fel kellett világosítanom. – Karin, a smink sem mindenható. És nem teljesen egyforma a bőrszínünk. Óvatosan elfordítottam az arcát, hogy jobban megnézzem, hogy sikerült a művem. A pattanást már jól fedte a korrektor. Ahogy lehajoltam, hogy a sötétebb alapozót előkeressem, kiböktem: – Képzeld, megint kipróbálok egy lézeres kezelést... – Tessék? De miért? Nem fog fájni? Vállat vontam. – Ez valami új eljárás. – Közben a korrektorrétegre rápaskoltam a sötétebb alapozót. Nem szabad dörzsölni és kenegetni, mert azzal csak lejön a korrektor. – Szerintem nem kellene megint kitenni magad ennek – mondta Karin. És most leesett a kő a szívemről, amit azóta cipeltem, amióta azt mondtam anyának, hogy el akarok menni a kezelésre. Beszélj le róla, Karin, gondoltam. Hátraléptem, elégedetten bólintottam, majd elővettem a táskámból a tükröt, hogy ő is megnézhesse. – Na, nézd! – Oké... Mély levegőt vett, mint aki ejtőernyős ugrásra készül, majd belenézett a tükörbe.

– Hűha! Egész normálisan nézek ki! – szólt meglepve. Tovább fürkészte magát a tükörben, és hozzátette: – Nem is értem, miért akarod megint a lézert. Annyira jól ki tudod magadat sminkelni! – aztán letette a tükröt, és azt mondta: – Tök jó sminkes lenne belőled. – Szerintem nem. – Jaj, dehogynem! – söpörte félre a tiltakozásomat. – Sminkelhetnéd a sztárokat. És lehetne saját termékcsaládod: a Terra Rose sminkek. Vagy Terra Cooper. Vagy egyszerűen Terra. Ez az! Terra Make-up! – lelkesedett Karin. Eltettem az alapozókat, miközben Karin egyre ontotta magából az ötleteket, egyértelműen oda sem figyelve a saját locsogására, arra meg végképp nem, hogy én milyen makacsul hallgatok. No comment. Nem tűnt fel neki, hogy engem ez nem érdekel, én képzőművésznek készülök, nem sminkesnek. Aztán végre befejezte a monológot arról, hogy micsoda kozmetikumbirodalmat építhetnék, népszerűbbet, mint a Revlon vagy az Estée Lauder. – Ugye itt maradsz? – kérdezte bizonytalanul. – Lehet, hogy frissíteni kell majd a sminkemet... A fotós nem a New York Timestól jön. Még csak nem is a Seattle Timestól. Csak a kis helyi újságtól, amit a kutya sem olvas. – Kérlek... Hát, hogy mondhattam volna nemet, amikor ismertem ezt az érzést? A félelmet attól, hogy lehull az álarc. Bólintottam, pedig mehetnék Erikkel síelni. Bár azt inkább nem. De tölthettem volna az időmet a műteremben is. A fotós hölgy negyedóra múlva megérkezett, és rengeteg felszerelést hozott. Még sosem láttam profi fotózást, és rossz előérzetem ellenére most kíváncsian figyeltem az

előkészületeket. A fotós beállította a gépeket, és különféle pózokat kért Karintól. Nem egyszerűen fényképezett, hanem alkotott. – Te is ideülhetnél a következő fotóhoz – hívott engem is a fényképész. – Bemutathatnánk a képen, hogyan szokott Karin riportot készíteni. Elhúzódtam. De válaszolnom nem kellett, Karin megtette helyettem: – Terra nem szokott fényképezkedni. Ez nem tetszett, szerettem volna rászólni Karinra, hogy ne nyilatkozzon helyettem. De hát, igaza volt, én tényleg nem szerettem, ha fotóznak, és gyűlöltem minden képet, amin rajta vagyok. Ha az iskolai fotóalbumból kikaparhattam volna a képemet, megteszem. A fotós felém villantotta a szemét, hogy tényleg így van-e. Karin mosolygott, kedvesen, őszintén, támogatóan, mint azon a bizonyos balettórán, amikor még kis vakarcsok voltunk. – Tényleg nem szeretem, ha fényképeznek – bólintottam a fotós felé. Hátraléptem, és figyeltem, ahogy Karint megint újabb fotóhoz állítják be. Legjobb barátnőm megkapta hát az első kóstolót a hírnévből. Egy órával a lézeres kezelés után az arcom lüktetően fájt. Ennyit arról, hogy én majd megmutatom apának. És mit szólna dr. Holladay, ha azt mondanám neki: Látja? Én mindent megtettem az arcomért, de-el innen, rút pattanás – a tűzfoltom ragaszkodóbb, minthogy csak úgy megszabadulhatnék tőle, akár a legmodernebb lézeres kezeléssel is. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A tűzfolt még megvolt, lilább, mint valaha, és a lézersugártól rondán fel is dagadt, akár egy frissen

felfújt labda. Az arcom rosszabbul nézett ki, mint eddig bármikor. Úgyhogy inkább nem fürkésztem a visszapillantót, hanem szigorú-an az útra figyeltem. – Jól nézel ki, Terra! – csiripelte anya, hogy megtörje a csöndet. Én jobbra és balra néztem az úton, ami nem tűnt ismerősnek. A Gyermekkórházból valahogy sikerült Seattle dimbes-dombos utcáinak egyikéig elkocsikázni, és jól eltévedni. Anya tovább mondta a magáét. – Tényleg remekül festesz. Ez a doktornő érti a dolgát. Az arcom lüktetve tiltakozott az antibiotikumos kenőcs alatt. Hogy a fenébe fogok öt órát vezetni hazáig, amikor legszívesebben bevettem volna még egypár fájdalomcsillapítót, és összegömbölyödtem volna aludni a hátsó ülésen. Erősen szorítottam a kormányt, és arra gondoltam, hogy amikor legközelebb találkozom Claudius bátyámmal, feltétlenül megmondom neki, hogy a Seattle utcasorrendjének memorizálását megkönnyíteni szándékozó kezdőbetűtalánya (Jézusom, Cudarul Mogorva Seattle: Egy Porfészek) csak akkor jön be, ha tudom, hol vagyok. Vajon anyával a James, vagy a Madison felé megyünk éppen? Vagy elhagytuk már? Még csak most jön a Seneca, az Egyetem, és a Pike, vagy túlmentünk? Vak vezet világtalant, mióta megvolt a jogsim, és anya inkább az anyósülésen csücsült. – Most merre kell menni? – tettem fel a költői kérdést. Anya csak a fejét rázta. – Ez az út nincs is rajta a térképen – és reménytelenül vizsgálgatta a lapokat, amiket tegnap nyomtattam ki. Persze, tudom, meg kellett volna néznem a térképet, mielőtt elindulunk. De akkor csak minél előbb szabadulni akartam a kórházból. Fene egye meg dr. Holladay-t és a hasznavehetetlen

lézert is. Utáltam magamat, amiért be akartam vetni az arcomat az apa elleni küzdelembe. És anyát, amiért iderángatott. Még hogy remekül festek...! Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, anya felém fordult: – Nagyon szép vagy. Tényleg csodálatosan nézel ki – mondta. Itt most több autó volt körülöttünk, mint kis városkánk legforgalmasabb főútján csúcsidőben. Figyelni akartam. Odébb söpörtem a hajamat, hogy anya végre lássa, végre ne tagadja, ami mindenki másnak egyértelmű volt. – Hogy mondhatsz ilyet? Pont olyan, mint a többi felesleges kezelés után volt! – vágtam oda. – Csak várd ki! – tartott ki anya az álláspontja mellett. – három hónap múlva látjuk az eredményt. – Máskor is ezt mondták. – Pont akkor lesznek a tavaszi leárazások, amikor a következő időpontod van. Kezelés után elmehetünk vásárolni! – lelkendezett. A szemem sarkából láttam, ahogy a butikok kirakatát nézi. Annyira szeretett volna nekem szép holmikat venni... De könyörgöm, én nem pomádézhatok csinos felsőkben, szűk szoknyákban a suliban, ahol a legtöbb lány nem divatozik, hanem vadászni jár az apjával. – Anya... – Új sminket is vehetünk, ha már eltűnt a tűzfolt. Hát nem csodás? Anya reményei: kétharmad akaraterő, egyharmad illúzió. Idegesített, de irigyeltem. Mondta tovább: – Milyen jól áll majd neked a lilás szemfesték! Talán a szalagavatóra... – Anya! – vágtam közbe. Nem bírtam tovább ezt a rút kiskacsás szöveget. – Már hat orvos próbálkozott nyolcféle

kezeléssel. Nem fog rendbe jönni az arcom. Benne vagyok abban a tíz százalékban, akiken nem segítenek a beavatkozások. – Higgy benne, Terra! Felsóhajtottam. Úgy fojtogatott a reménykedése, mintha szirupban vergődtem volna. Megmozgattam a kormányra tapasztott ujjaimat. – Van valami ötleted, hogy merre kéne menni? – Ha erre megyünk tovább, biztos az országútra jutunk ki, nem? – Anya! Tíz évig Seattle-ben éltél! – a hangom vádló volt, és anyának is feltűnt. Egészen picikét összehúzta a szemöldökét, és megbántottan babrált, hogy lazítson a biztonsági övön, aztán megszólalt: – De akkor főleg apa vezetett. Most pedig főleg én, továbbra sem anya. Sosem szeretett vezetni, de amióta a nővére, Susannah nénikém meghalt egy buszbalesetben, anya szinte pánikrohamot kapott, ha vezetnie kellett. De muszáj volt felvetnem a témát, amióta megkaptam a felvételi értesítőmet. Mert ha Massachusettsbe nem is mehetek, valahova biztos, hogy elköltözöm továbbtanulni, még ha csak Bellinghambe is. Kihúztam magam az ülésben, és megszólaltam: – Ugye tudod, hogy jövőre neked kell majd vezetned? Anya élesen szusszant egyet, ahogy ráébredt, nem tehet úgy, mintha semmi sem változna. Egyszerűbb volt felvételt nyernem a főiskolára, mint anyával megértetnem, hogy jövőre kollégiumba megyek.

Lassítottam, és egy piros lámpánál megálltam. – Majd tavasszal, ha elolvad a hó, gyakorolunk kicsit, rendben? – kérdeztem kedvesebben. – Meglátod, menni fog. Anya tovább vacakolt a kinyomtatott térképekkel, és pont annyira hitte el nekem, hogy menni fog, mint én neki, amikor a szépségemről beszélt. – Miért kell ennyire sietned és évet ugranod a középiskolában? – kérdezte. – Így még szalagavatód sem lesz1. – Tulajdonképpen idén vagyok végzős. – De az nem ugyanaz. – Anya, majd elmegyek Erikkel a szalagavatójára. – De az nem ugyanaz – ismételte. Mély levegőt vettem, és lassan fújtam ki. Feldagadt arcom egyszerre még erősebben lüktetett. Mint a bűntudat, vagy legalábbis ahogy én a bűntudatot elképzeltem. Meg kellett volna fogadnom a doktornő tanácsát, és altatásban átesni a beavatkozáson, de akkor ki vinne haza minket? Erik biztosan nem, mert ahogy köztünk mostanában mennek a dolgok, még az sem biztos, hogy a szalagavatójára meghív. Tegnapra megbeszéltük, hogy „tanulni” fogunk, mármint a furgonja hátsó ülésén, és én egy hazugsággal mondtam le: – Bocs, de nem vagyok túl jól, azt hiszem, le fogok betegedni. – Mi bajod? – kérdezte. Nem jutott eszembe kapásból semmi válasz. Nem akartam megint a „Miért nem hozatod rendbe az arcodat?” témát

1

Amerikában a középiskolát lehetséges gyorsabban elvégezni, amennyiben a diák emelt szinten, több óraszámban tanul (a fordító megjegyzése).

feszegetni, mert sajnos gyanítottam, hogy Erik nem járna velem, ha sminkkel nem tudnám teljesen eltüntetni a szépséghibámat. – Mennem kell! – mondta hirtelen Erik, és letette a telefont, mielőtt bármi jobbat mondhattam volna. Két órával azután, hogy végre sikerült hátrahagynunk Seattle-t, beértünk a bajoros stílusú Leavenworth-be, félúton hazafelé. Anyának megakadt a szeme a Wilhelm Király fogadón, ami amolyan borzasztó, turistákra szakosodott hely volt: savanyú káposzta és tangóharmonika, mint a ház specialitása. – Nézd! – lelkendezett anya. – Pont erre vágytam! Lopva anya kezére pillantottam, sandítva, ahogy rám szoktak az ismeretlenek. Anya keze a szokásos módon, aggodalomtól összekulcsolva pihent az ölében, és az ujjai olyan ducik voltak, hogy sosem hordott ékszert. Sem a jegygyűrűjét, sem karkötőt, sem órát. – Inkább haza kellene mennünk! – mondtam. Nem akartam hallani, ahogy apa megint a kövérsége miatt sértegeti. Pirosról zöldre váltott a lámpa, és anya hirtelen megszólalt. – Ha a Western Washingtonba mész főiskolára, haza tudsz jönni minden hétvégén. – De én nem akarok hazajönni! – Hopp. Kimondtam. A csúf igazságot, ami isten tudja mióta járt már a fejemben. Nem emlékszem, hogy anya húzódott hirtelen odébb, vagy én, de egyszer csak mindketten az ülésünk legszélén szorongtunk. A kocsit betöltötte anya hangtalan fájdalma, amit a meggondolatlan szavaim okoztak. Halkan szipogott. – Olyan, mintha csak tegnap lett volna, amikor még kisbaba voltál. Mindig szerettem volna egy kislányt.

A bűntudat térképe telis-tele lehet rejtett gleccserszakadékokkal és tűhegyes csúcsokkal, mert teljesen megtépázva éreztem magamat. Tudom, hogy anya mennyit küzdött, hogy hadd legyen még egy baba, amikor apámnak kettő is bőven elég volt. Tudtam, hogy anya mindjárt sírva fakad, de csak elszántan bámultam ki az ablakon. Nem futamodhatok meg éppen most. El kell mennem! Minél messzebbre apától. Szegény anya... miért is kellett őt így megbántanom? Kint hideg volt, és hiába ment a fűtés, a régi Nissant nem sikerült felmelegíteni. Mégis letekertem az ablakot, és mélyeket lélegeztem. Eső és kipufogógáz szaga töltötte meg a levegőt. – Ahogy eltűnik a tűzfoltod, minden jóra fordul majd – ígérte anya. – Bizony. Ünnepeljük meg! – Mit? – Az előrelépést. Az arcodat. Maradj a tárgynál ne add fel, amíg fel nem fogja, hogy kollégista leszel! – parancsoltam magamnak. Jobban kikészített, ahogy anya folyton a szépülésemet emlegeti, mint apa, amikor a csúfságomat gúnyolja. Újból zöld lett, kilőttem. Menjünk már! Még csak félúton vagyunk hazáig. – Állj meg ott! – mutatott anya egy parkolóhelyre egy csillogóan újnak látszó Range Rover mögött. A csomagtartóból tetőtől talpig feketébe öltözött, korombeli fiú pakolt ki éppen. – Szeretnék egy kávét – mondta anya. Kávét, meg persze sütit, azaz rengeteg kalóriát. – Biztos? – Azt hiszem, jót tenne. De ha gond...

Ez jellemző volt anyára, de tulajdonképpen azt jelentette, hogy: Igen, tuti. És sürgősen. Így hát lassítottam, és befordultam az üres parkolóhely felé, amikor hirtelen jégre hajtottam. A hó alatt egyáltalán nem látszott a csúszós csapda. A kocsi kerekei kipörögtek, és nem tudtam már irányítani. – Terra!!! – sikított fel anya. Megfordultam, hogy lássam, nem esett-e baja, pedig tudtam, hogy nem. És nem erre kellett volna figyelnem, hanem arra, hogy mi van előttem. Anya rémülten az ülésbe kapaszkodott. Én a féket tapostam, ahogy apa tanította. Nem lett volna szabad becsukni a szememet... De becsuktam, mert nem bírtam volna végignézni, ahogy a kocsink beleütközik az előttünk parkoló autóba, és halálra gázolja azt a fiút.

NYOLCADIK FEJEZET

Hosszúsági fok

A

RANGE ROVERBE, anya rákezdett: úristen, úristen, úristen... Felemeltem a fejemet a kormánykerékről. Nem is anya siránkozott, a saját hangomat hallottam. Az ajkamba haraptam, hogy kényszerítsem magam, hogy hagyjam abba. Aztán anyához fordultam: – Rendben vagy? Anya ijedten szuszogott a hideg kocsiban, mintha a félelem is belefagyott volna. A nyavalyás fűtés elromlott. A nyavalyás kocsi összetört. Még erősebben szorítottam a kormányt, és reméltem, hogy nem remegek. De remegtem. Megint odafordultam anyához, és megismételtem hangosan, mintha messze lett volna tőlem: – Anya! Minden rendben? MINT

BELEÜTKÖZTÜNK

A

Alig láthatóan bólintott, és közben le nem vette a szemét a homlokomról. Féltem a visszapillantó tükörben megnézni magamat, pedig tudtam, hogy a szemöldököm fölött megsérültem. Aztán éreztem, hogy vér csordogál le lassan az arcomon. Nem lehetett súlyos, különben anya már rég papírzsepivel törölgette volna. Aztán eszembe jutott a fiú. Úristen! Mi lehet a fiúval?! – Jaj, ne! – felrántottam az ajtózárat, és a kocsi elejéhez rohantam. A Range Roverből ugyanakkor ugrott elő egy piros ruhás valaki. Rémült női hang hasított a jeges csendbe: – Jacob! Nagyot nyeltem, és mély levegőt vettem, mintha sebes folyóba készülnék ugrani. Aztán leguggoltam, hogy benézzek a kocsi alá. Fiú sehol. Vér sehol. Belek sehol. – Hála istennek... – motyogtam, és megkönnyebbülve a kocsinak dőltem. Ekkor mély hang hallatszott mögülem: – Ha ismerkedni szeretnél, legközelebb nem kell elütnöd, elég, ha szólsz. Megfordultam, és ott állt a fiú, tetőtől talpig feketében, és kétséget kizáróan életben. Halloween bulikon és ritka seattle-i kiruccanásaimon kívül nemigen láttam még ilyet: távol-keleti goth fiú fekete hosszú kabátban, fekete farmerben, fekete rock koncertes pólóban. Úgy tűnt, a látvány a Leavenworth-beli népeknek is újdonság volt, mert egyre többen bámészkodtak a szétroncsolt kocsim körül. Éberen figyelték, mintha gothnak lenni közveszélyes bűntett lenne, vagy olyasféle zavaró tényező, mint a Seattle-ben kószáló, magukban beszélő részeg hajléktalanok.

– Jacob, nincs semmi bajod? – kérdezte mögöttünk a nő ismét, élesen. Még ilyen zaklatottan is látszott rajta a jómódú elegancia: képtelenül szőkére festett haj, derékban szűkített vörös kabát, magas sarkú, magas szárú fekete csizma. Sugárzott róla, hogy a konzervatív elithez tartozik. Védelmezően átölelte Jacobot. – Semmi bajom – mondta a fiú. – Annyira megijedtem! Azt hittem, ott voltál a kocsi mögött! – és hitetlenkedve rázta a fejét a csodálatos megmenekülésen. Aztán rám nézett, és aggódó nőből átváltott bosszúra szomjas nősténytigrisre. Hátravetette hosszú szőke haját, és kihúzta magát. Jó pár centivel alacsonyabb volt nálam és Jacobnál, de pengeéles hangja mellbe vágott: – Figyel maga egyáltalán? Akár meg is ölhette volna! – Hagyd, anya! – mondta Jacob. – Veled is előfordult már, hogy megcsúsztál a kocsival, emlékszel? Anya? Jacobról az anyjára néztem, majd vissza, és két térképet láttam, ahol nem tudtam felfedezni a közös határt. Örökbe fogadott gyerek? Én eddig csak tíz év alatti örökbe fogadott kínai kislányokat láttam, akik családostul jöttek Colville-be vakációzni. Azért emlékszem ilyen jól, mert mindig az jutott róluk eszembe, hogy bárcsak én is örökbe fogadott gyerek lennék, akkor senki sem hihetné, hogy apa a vérrokonom. – Nem vezettem figyelmetlenül... – mondtam a vádló pillantások kereszttüzében. Ha kiabálni fog velem, nem hagyom magam. De Jacob elsápadt, amikor feltápászkodtam, és szemtől szembe kerültünk. – Te jó ég! – mondta. – Az arcod...

Na, ja. Te jó ég! Az arcom. Úgy húzódtam odébb, mintha Jacob legalábbis felpofozott volna, és elfordultam, hogy ne lássa a feldagadt, vöröslő arcfelemet. Bájos. Inkább a kocsi ütközőjére ragasztott matricát kezdtem tanulmányozni: „Kerry-re szavaztam”, hirdette. Egy „Clintonra szavaztam” és egy „Mondale-ra szavaztam” tetejére volt felragasztva2. Akárhogy is, Jacob anyja nem az a típus, aki teleragasztgatja a kocsiját matricákkal. Tehát úgy következtettem, hogy az autó Jacobé. Biztos egy gazdag seattle-i fiú, aki a giccses karácsonyi vásár miatt jött Leavenworth-be. Vajon mit gondolna az én városkámról, ahol más sincs, mint vadnyugati mulatságok, countryzenei fesztiválok és versenyek, hogy ki fogta a legnagyobb bogarat? – Nem esett bajod? – óvatosan megérintette a karomat. Akár megnyugtatásnak szánta, akár a figyelmemet akarta felhívni magára, nem jött be, mert én csak egyet akartam, hogy senki ne lásson most, főleg ne egy ilyen nagymenő goth fiú. – Vérzik a homlokod. Akaratlanul is ránéztem, és amikor a homlokomra tettem a kezemet, eléggé meglepődtem, hogy véres lett. De azon még jobban meglepődtem, hogy nem bámulta a tűzfoltomat. – Szegény, biztos a kormányba ütötte a fejét – jelentette ki Jacob anyja, mintha a tény csak most nyerne megállapítást. – Tessék! – mondta Jacob, és a zsebéből előhalászott egy Starbucks szalvétát, félbehajtotta és felém nyújtotta. Még a körmei is gyászos feketére voltak lakkozva. – Nehogy már azzal törölgesse! – szólt rám Jacob anyja, s kikapta a kezéből a szalvétát, és összegyűrte. Persze eszembe 2

Demokrata párti amerikai politikusok (a fordító megjegyzése).

sem jutott volna a nyílt sebemre tenni azt a bacilusgyűjteményt. Ki tudja, honnan szedte? – Van valahol elsősegélydoboz – kezdett kutatni Jacob anyja a Range Roverben. Jacob ismét a zsebében kotorászott. Elővarázsolt egy újabb szalvétát. – Vedd csak el! – kérte. – Anya talán ha száz év múlva megtalálja az elsősegélydobozt – közölte félmosollyal az arcán. Féloldalas félmosollyal, mert a bal orrlyuka és a felső ajka közt halvány sebhely húzódott, és ettől a szája egyik oldalon kicsit magasabb ívű volt. Úgy nézett ki, mintha valaki sietve rajzolta volna meg az arcát, és a felső ajkát kicsit elmaszatolta volna. Jacobnak nagyon is feltűnt, hogy mit nézek, mert ő is a számat kezdte fürkészni. Grimaszoltam, és meg is feledkeztem róla, hogy rejtegetni akarom az arcomat, aztán zavartan megkérdeztem: – Ez tiszta? – és a két ujjam közé csippentettem a szalvétát. – Jaj, te is egy olyan vagy... – Egy milyen? – Bacilusfóbiás rendmániás – nevette el magát. – Eltaláltam, ugye? Zavarodottan tagadni kezdtem volna, de hirtelen felsírt egy kisgyerek. – Semmi baj, kicsikém! – hallottam Jacob anyját, ahogy a zűrzavart túlkiabálva próbálja megnyugtatni. – Egy kis baleset történt. A mini Pavarotti ettől csak hangosabban kiabált. – Hol van Jaaaaaaaa-key? – Pompás... – sóhajtott fel Jacob, és odament az anyja mellé. A kabát lobogott mögötte, úgy nézett ki, mint egy kalandra éhes felfedező. Itt volt a lehetőség, hogy megnézzem, rendben van-e anya, hívjam a rendőrséget, és autómentőt kerítsek. Nem

tettem. Rápillantottam anyára (még mindig mozdulatlanul ült), aztán Jacobot figyeltem. A Range Roverből újabb harsány visítás hallatszott ki. Jacob odébb bökdöste az anyját: – Majd én, anyu! – aztán behajolt a kocsiba, csak a kabátja alja látszott ki. – Mi van, Trevor? Mit pityeregsz, öcskös? Nem Jacobot kellett volna figyelnem, hanem az anyját. Amint Jacobnak sikerült lecsendesítenie a kis visítógépet, anyja arcán az enyhén megbántott kifejezést rosszallás váltotta fel, és egyenesen odamasírozott anyámhoz. Úristen, most mi lesz? Visszasiettem a kocsinkhoz, és hallottam, hogy bemutatkozik. – Norah Fremont vagyok. Baleseti bejelentőt kell cserélnünk a biztosítás miatt. Anya nem reagált, és a betétlapot sem kezdte keresni. – Biztos a kesztyűtartóban lesz – mondta Mrs. Fremont. – Muszáj? – szaladt ki a számon. – Mit muszáj? – vonta fel a szemöldökét Mrs. Fremont. – Feltétlenül értesíteni kell a biztosítót? – De hát a kocsi... – mutatott Mrs. Fremont a roncsunkra, aminek úgy össze volt gyűrődve az eleje, mint egy shar-pei kutya pofája. – Tiszta roncs. Vége – fejezte be Jacob a mondatot. Annyira az anyákra figyeltem, hogy észre sem vettem, ahogy idejött, nyakában egy kisfiúval. A kicsi úgy három- vagy négyéves lehetett, szőke, zöld szemű, és nagyon hasonlított az anyjára. – Szóval, legegyszerűbb elvitetni a roncstelepre. – Viccelsz? – kérdeztem. A szalvétáját még mindig a kezemben gyűrögettem, és most legszívesebben a fejéhez vágtam volna. Az a kocsi akár roncs, akár nem, a

szabadságomat jelentette. – Nem hagyom itt csak úgy a kocsimat! – Nem lesz probléma. Majd a biztosító elintézi – mondta Mrs. Fremont magabiztosan. Hát persze. Ha bejelentjük a balesetet, akkor a biztosító fizet a javításért, de felmegy miatta a baleset-biztosítás költsége, és apa életünk végéig emlegetni fogja. Márpedig apával élni e nélkül is épp elég nehéz. A szél az arcomba fújt egy hajtincset, úgy fájt, mint egy ostorcsapás. Inkább összefogtam a hajamat a kezemmel, hogy véletlenül se érjen a frissen lézerkezelt bőrömhöz. Még az sem érdekelt, hogy látszik a tűzfolt. – Jaj, Terra! – szólalt meg váratlanul anya, mintha csak most döbbent volna rá a baleset következményeire. Elszorult a szívem, olyan védtelennek tűnt, ahogy ott ült és a pulóverét gyűrögette. Odahajoltam, és a szemébe néztem. Megnyugtatóan megsimogattam puha karját, éreztem, mennyire feszült. – Semmi baj nem lesz, anya. Megoldom. Apa nem fogja megtudni. Mögöttem Jacob és Mrs. Fremont fülelt. Biztos hallgatóznak. Igen, amikor hátranéztem, úgy éreztem, mintha belelátnának a fejembe. Nem örültem neki. Nagyon nem díjazom, ha sajnálnak. Arra számítottam, hogy Mrs. Fremont beszól valamit anyának, de ehelyett barátságosan intett: – Legalább ne itt fagyoskodjunk! Üljünk be egy kávéra, és beszéljük meg! Mintegy varázsütésre, anya szuszogva, az ajtóba és az ülésbe kapaszkodva kikászálódott a kocsiból. Az ajkamba haraptam, és próbáltam álcázni zavaromat. Azért Jacobra néztem, hogy látja-e, ahogy anya küszködik, de ő már a kávézó

felé vette az irányt Trevorral a hátán. Hamarosan anya is követte Fremontékat. Végiggondoltam a teendőket. Ki kell hívni a rendőrséget, autószerelő műhelyt keresni, és autómentővel elszállíttatni a kocsit. Ekkor Jacob jött ki a kávézóból, Trevor a nyakában ücsörgött. – Nem jössz be? – kérdezte. Mögötte valaki épp egy nagy papírpohárban gőzölgő kávéval sietett tovább, én pedig megborzongtam a sarkköri hidegtől. Úgy fázott a lábam, hogy a körmeim is vacogtak. És még mindig reszkettem, bár az nem a hideg miatt volt. Úristen, majdnem halálra gázoltam! Jacob szeme sötétszürkével füstösre volt sminkelve, engem is megszégyenítő ügyességgel. Fekete szemei obszidián kristályként ragyogtak, és narancssárga végű haját tüsire zselézte. Várta a válaszomat. Megráztam a fejemet. – Muszáj telefonálnom. – De bentről is telefonálhatsz, ott legalább meleg van. A kávézó ablakában tábla lógott: „Mobilmentes övezet”. Ráböktem. – Odabent nem szabad telefonálni! – És te mindig betartod a szabályokat? Csúnyán néztem rá. Először rendmániásnak nevezett, azaz pontosabban bacilusfóbiás rendmániásnak. Most meg azt vágja a fejemhez, hogy vakon követem a szabályokat. Nem tetszett, hogy ilyennek lát. De azért be kellett vallanom, hogy jólesett volna behúzódni valami meleg helyre. – Akkor menjünk! – mondta. Ahogy elindultam, a hóban megláttam egy összenyomott kis fémdarabot, ami az autóról tört le. Mint egy kis ereklye.

Muszáj volt magammal vinnem jövős-menős szabadságom emlékéül, akkor is, ha Jacob kíváncsian figyelt. – Jövök már – mondtam, és zsebre vágtam a fémdarabkát. – Mit csinálsz? – kérdezte Trevor csiripelő kismadár hangon. Zavarodottan néztem Jacob kisöccsére. – Mi baja az arcodnak? – kérdezte a kisfiú, mire Jacob rászólt: – Ne legyél faragatlan! – Semmi baj – mondtam. Bár utáltam, ha ilyeneket kérdeznek, kisgyerekektől nem zavart. A felnőttek bámultak és a hátam mögött sustorogtak, vagy ostoba megjegyzéseket tettek, a gyerekek kérdeztek, meghallgatták a választ, és téma lezárva. Úgyhogy elmeséltem Trevornak, hogy most műtötték, hogy levegyenek az arcomról egy anyajegyet, ami olyan volt, mint egy nagyon nagy piros szeplő. Trevornak ez meg is válaszolta a kérdését. Én pedig arra lettem figyelmes, hogy Jacob továbbra sem bámul. Ha foglalkoztatta is a tűzfoltom, nem mutatta. Elindult a kávézóba, és mással nem is törődött, csak a kisöccsével a vállán. A járdán néhány nő kissé odébb húzódott, ahogy elment mellettük, mint a birkák, ha jön a farkas. Ha észrevette is, nem adta semmi jelét, hogy zavarná. Kedvesen biccentett a bámészkodók felé, aztán haladt tovább, mint vitorlás a kijelölt hosszúsági fokon. Amikor már senki sem nézte, hátrapillantott a válla fölött, hogy megvagyok-e még. Siettem utána, és magamban mosolyogtam.

KILENCEDIK FEJEZET

Tájolás –

M

ENNYI IDŐBE TELIK, MÍG VÉGRE KIÉR A RENDŐRSÉG? –.

fordultam Jacobhoz, aki az ablak melletti széket választotta. Amíg ő kávét rendelt, én telefonáltam, aztán kimentem a mosdóba arcot mosni. Nem is volt sok vér, legalábbis Claudius bátyámhoz képest nem, aki állandóan megsérült. Most pedig az utcát bámultam, hogy jön-e már valami egyenruhás. – Nem értem, mi tart ennyi ideig. Nincs tele a környék elkapni való bűnözővel... – Ez itt Bajorország, ahol az idő is lassabb – felelte Jacob. – Dehogy Bajorország! Disney – mutattam az utca túloldalára, ahol a „Karácsonyi Csecsebecsék Boltja” és fölötte

a Diótörő Múzeum pompázott. – Nézd azt a rengeteg Télapót! Itt egész évben karácsony van! Jacob felnevetett, és egy csomag cukorral a tangóharmonika-zene ritmusát kezdte dobolni az asztalon. – Elintézted az összes telefonálnivalódat? – Nagyjából – volt egy hívás, amit inkább kihagytam (Erik. Ha eddig nem említettem neki az újabb kezelést, most sem fogom). Meg még egy (apa, mert minél kevesebbet tud, annál jobb). Apa háromórányira, kb. kétszáz mérföldre volt tőlünk, mégis tisztán hallottam a fejemben a zsörtölődését. Apáról anya is eszembe jutott. Önkéntelenül hátrapillantottam a vállam fölött. Anya és Norah együtt üldögéltek, egyikük mohazöld széken, másikuk narancssárgán, mindkettőt majdnem beborították a kávéfoltok. Előttük Trevor boldogan tologatott néhány kisautót, amiket a kávézó gyereksarok dobozából vett elő. Az anyukák olyan elégedetten pletykáltak és nevetgéltek, mintha a világon semmi bajuk nem lenne. Mintha nem várna ránk otthon hatalmas veszekedés. – Anya sosem szokott ilyen közvetlen lenni, amikor először találkozik valakivel – mondtam, tovább nézve őket. – Anyámnak ehhez tehetsége van. Még a hidegvérű gyilkosok is leülnének vele lelkizni. Jóban van az összes volt barátnőmmel. Volt barátnők? Jacobra sandítottam. Vajon most éppen van barátnője? Aztán gyorsan kibámultam az ablakon. Ugyan, esélyem sincs egy ilyen fiúnál. És amúgy is, mi a fenét keresek itt vele? Szerintem az a típus, aki észre sem venne, ha a menő goth barátaival lézengene valahol. Tuti keresztülnézne rajtam. Előkotortam a zsebemből a kis fémdarabkát, amit az autóból

mentettem meg. Kiraktam az asztalra, határvonal kettőnk között. Két külön világ. – Tehát... – szólalt meg Jacob, elhúzva a szót. – Tehát, mi? – Tehát, asszem tartozol nekem. Na, ezzel sikerült magára vonnia a figyelmemet. Felé fordultam, még az arcom sérült felét sem próbáltam rejtegetni, hiszen úgyis látta már. És úgy tűnik, nem zavarta. – Ezt hogy okoskodtad ki? – Még egy másodperc, és oda mindkét lábam. Vagy el is vérezhettem volna – mondta, megérintve az asztalon a fémdarabot. – Muszáj erről beszélned? – grimaszoltam. Megvonta a vállát, és elvigyorodott. – Ki tudja, mi történhetett volna. – Tessék? – Nem bírod a horrort, ugye? – Se filmen, se könyvben. Gondolom, te imádod – feleltem, és végigmértem. – Egyáltalán nem. – Komolyan? Én azt hittem, a gothoknak ez szinte kötelező. – Szegényke, jól félretájékoztattak – mondta, s megrázta a fejét, aztán hátranézett, letette a csomag cukrot. – Egy pillanat! – azzal a pulthoz ment, ahol két kávé várta. Fel akartam állni, de leintett, és az asztalhoz hozta a kávékat. – Köszi, de nem kellett volna – mondtam. – Inkább nekem kéne meghívnom téged. Hiszen majdnem meggyilkoltalak, emlékszel? – Lehet, hogy csak amputálni kellett volna a lábaimat...

– Pfuuuuj! – nyafogtam megadóan. – Vedd úgy, hogy nem szóltam! – Forró – figyelmeztetett, ahogy az asztalra tette a fehér bögréket. Aztán visszaült a helyére, és zavartalanul folytatta: – Mindenesetre örülök, hogy lógsz még nekem egy szívességgel. – Azt te csak szeretnéd – vigyorogtam rá. Aznapi első mosolyom. – Amúgy mit kerestek errefelé? A Télapót? – Nem. Colville-be készülünk. – Komolyan? Mi pedig ott lakunk! – Tényleg? Akkor legalább lesz valami jó is a karácsonyi szünetben. – Kedvesen rám mosolygott, kézbe vette a bögréjét, megszagolta a kávét, de még nem kortyolt bele. – Mi tulajdonképpen gondtalan vakációra indultunk. Se főzés, se karácsonyi díszítgetés. – De... – De igazából? – Jacob az anyja felé pillantott, aztán visszafordult az ablakhoz, és a válla meggörnyedt. – Valójában azért utazunk el az ünnepekre, mert apa elhagyta anyát az irodája étkezdéjében lévő presszós lányért. És anya nem akarja, hogy mások ezen csámcsogjanak. A kávézóban Trevor autóberregése szinte minden más hangot elnyomott. – Elhagyta a családját egy presszós lányért? – És a csaj csak öt évvel idősebb nálam. Úristen, micsoda szánalmas közhely! A kávézó ajtaja kinyílt, hideg szél fújt be rajta. Még hidegebb volt az undorodó arckifejezés, amit a betérő göndör hajú nő vágott az arcom láttán. A tűzfolt fájón lüktetett, mióta bejöttem a fagyból. A göndör nő tovább bámult, és esküszöm, nem lepett volna meg, ha ijedtében sikítozni kezd, mint a

középkori emberek, akik úgy tartották, hogy a tűzfolt a sátán jele. Ösztönösen elfordultam az ajtótól, a nőtől és Jacobtól. Elfelejtettem úgy helyezkedni, hogy az arcom rossz fele a fal felé nézzen. Hogy lehettem ilyen ostoba? – Nézd... – mondta Jacob halkan. Megráztam a fejemet. Gyengéden megérintette a kezemet. Ránéztem a hajam alól, és meglepett, mennyi gondoskodó aggodalom van a tekintetében. – Ne is törődj vele! – szólt Jacob. – Nagyon nehéz – feleltem halkan, összekulcsolt kezemmel babrálva. – Hiszen az emberen az első, ami feltűnik, az arca. Jacob nem ellenkezett, ahogy anya szokott, aki mindig a szőnyeg alá söpörte a kellemetlen igazságokat. Amikor lézerkezelés után a másodikos lányok egyszer ujjal mutogattak rám, és ,,puklipofának’’ neveztek, anya azt mondta, biztos csak irigyek, mert olyan szép kék szemem van. Na persze. Ehelyett Jacob csak ennyit mondott: – Hadd bámészkodjanak! – Tessék??? – A legtöbb bámészkodó egyszerűen kíváncsi. Mosolyogj rájuk! Én mindig azt csináltam. Hát, ha Jacob nem játszik vakot és ostobát, én sem fogok. Tudtam, hogy a sebhelyéről beszél, ami az ajka fölött húzódik. – Téged is megbámultak? – kérdeztem. – Nyúlszáj. Nehéz nem észrevenni. – Elgondolkozva megdörzsölte a sebhelyet. – De a bámészkodók is megunják egyszer, ne is törődj velük! Furcsa volt, hogy már annyi jó szándékú ember tanácsolta ugyanezt, és Jacobtól mégis egész más volt hallani. Az lehetett

a különbség, hogy Jacob is tudta, milyen az, ha az ember ennyire kilóg a sorból. – Mosolyogj, és jobb lesz! – mondta. – A mosoly nem kerül semmibe. – Aztán elém tette a kávémat: – Na, eltaláltam az ízlésedet? – Mi ez? – kérdeztem, és már emeltem a számhoz a bögrét. Közben lassan közelebb hajoltam, mint a napraforgó a fényhez. – Várj! – Mire? – gyorsan letettem a bögrét, azt hittem, talán hajszálat talált benne, vagy esetleg forralt bogarat. Pfuj. – Először meg kell szagolni a kávét. A helyes kóstolási technika. – Kóstolási technika? – Igen. Kóstold meg! – Mi vagy te, a kávérendőrség? – Jaj, ne már! Hát te sosem élvezed a kávé aromáját, mielőtt megiszod? Láttam, ahogy Jacob a listát fürkészi, amire felírtam mindent, amit a mostani helyzetben meg kell tenni: értesíteni a rendőrséget, autómentőt szervezni, biztosítási ügyeket intézni. Kipipálva, és a részletek lejegyezve. Kényszeres precizitás... Hát, mit tehettem volna? Mélyet lélegeztem: a kávé illata erős, édeskés... Megvan! – Caramel macchiato? – kérdeztem, lelkesen szimatolva a kávékülönlegességet. Mindig szerettem volna inni valami ilyesmit, de sosem engedtem meg magamnak. – Az bizony. Fejjel lefelé. – Miért? Az milyen? – A karamell kerül a bögre aljára. Aztán az eszpresszó. így jobban keverednek az ízek.

– Csodás – szaglásztam tovább. – Mikor ihatom meg? – Akár most. A kávékóstolók úgy szokták, hogy kortyolnak és kiköpik. – Maradok a saját módszeremnél – vontam fel a szemöldökömet. Jacob elnevette magát, és figyelte, ahogy belekortyolok a kávéba. Lassan, hogy meg ne égessem a nyelvemet. Lehunytam a szememet, a kávé isteni volt, igazi nektár a koffeinre szomjazóknak. – Na, finom? – Nagyon! – kortyoltam még egyet, csak aztán kérdeztem meg, miért pont ezt választotta. – Mert te biztos mindig sima feketekávét iszol... Eltaláltam? – El... de akkor, miért ez? – Mert úgy vélem, túl rendmániás és precíz vagy ahhoz, hogy ki merd próbálni a leghizlalósabb kávékülönlegességet. Attól félsz, hogy ha ízlik, nem tudsz majd lemondani róla. Nem leszel ura a helyzetnek. – Kikérem magamnak. Jacob felvonta a szemöldökét, és a bögréjébe temetkezett. Nem kedvtelésből tartottam precízen számon, hogy mit ehetek és ihatok, és hogy mennyit kell edzenem. Ez volt a fegyver, amivel elértem az ideális alakot, ha már az ábrázatom olyan volt, amilyen. Még hogy rendmánia és precizitás! Még hogy nem bírom ki, ha nem vagyok ura a helyzetnek. Bár, akkor miért nem hagytam, hogy altatásban végezzék a lézerkezelést? Miért ragaszkodtam hozzá, hogy pusztán érzéstelenítő krémmel bírjam ki a fájdalmas beavatkozást?

– A műtermemben mindig rendetlenség van – mondtam, eléggé védekezésízűen. – Művész vagy? – Nem igazán – feleltem. Már bántam, hogy megszólaltam. – Csak hobbiművész. – Hát, hobbiművészhez képest nagyon összeszedett vagy. Megoldottad az autómentőt, a rendőrséget... – Na és? – kérdeztem. Bűntudatom volt, amiért nem hívtam vissza Eriket, és nem válaszoltam az üzeneteire sem. Egyszerűen nem akartam beszélni vele. Jacobbal viszont annál inkább. – Nem borultál ki a baleset után – mondta Jacob. Mintha erre büszkének kellene lennem. Mintha az összeszedettség erény lenne. Akaratlanul szaladt ki a számon az igazság, amit még soha senkinek nem ismertem be: – Legbelül én mindig ki vagyok borulva. Jacob arca meg sem rezdült. Semmi döbbenet, semmi ellenvetés, semmi kíváncsiság. – Ezzel mindenki így van – felelte. Azt hittem, mond még valamit, de már ennyi is olyan volt, mint a caramel macchiato. Veszélyesen jó. Nem engedhettem meg, hogy belemerüljek ebbe az érzésbe, főleg, mert még két hétig Colville-ben lesz. Már nem csupán az arcomat éreztem sebezhetőnek, és ez bizony megijesztett. Amikor letette a bögréjét, gyorsan az ő kávéjára tereltem a szót. – Nézzük csak, te mit is iszol? Jé, feketekávé! Cukor nélkül! És még te vádolsz engem azzal, hogy megrögzött szokásaim vannak? Biztos vannak pszichológiai tanulmányok, amik a

rendmániás, megrögzött személyiséget összekapcsolják a feketekávé-fogyasztással. Megint az a félmosoly játszott az ajkán. Tehát biztosabb, felszínes téma talajára érkeztünk. – Anyám kávébabbeszerző. – Tényleg? Tök jó! – mondtam, és Norah felé pillantottam, aki éppen a mobiltelefonján nézte meg az üzeneteket egy gyors pillantással. Anyámat összezavarták a telefon bonyolultabb funkciói, neki telefonálni és hívást fogadni pont elég volt. Norah olyan volt, amilyen én is lenni szerettem volna: összeszedett, sikeres, anyagilag független. – Hmmmm... – hümmögött Jacob. – Az ott – mutatott a karamellszirupos, tejes finomságra a bögrémben – a kávé tisztaságára törekvő szakértők ellensége. – Nyami – mondtam, de aztán persze nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem: – Tényleg ez a leghizlalósabb kávé? – Csak úgy mondtam – kuncogott diadalmasan. – Élvezd az ízeket, rendmániás! Úgysem iszol ilyet mindennap. A rendőrség kitöltötte a baleseti lapokat, majd távoztak. Segítőkészen közölték még, hogy jobb lesz, ha a kocsit roncstelepre visszük. Mindez kemény hét percükbe telt, mértem az időt. Az autómentős pasas sem volt megnyugtatóbb. Nagyokat sóhajtozott, bús képet vágott, majd közölte anyával, mekkora szerencsénk volt, hogy csak a kocsi sérült meg. Remek. Még örüljek is neki. Csak az autó... Apa biztos nem így gondolná. Neki ez dupla lehetőség: kötözködhet anyával, és még többet vehet el tőlem. A Williams College lehetőségét már elvette. Még mit lehet? Kezdett úrrá lenni rajtam az aggodalom, főleg, hogy már nem volt miért itt

maradnunk tovább az Örök Karácsony Városában, Leavensworth-ben. Már több mint egy órája haza kellett volna érnünk. Elképzeltem, ahogy apa dühe lávaként fortyog. Füstöl, de ordibálásban soha nem tör ki. Mert nehogy már vacsorára valami maradékot kelljen ennie egyszer az életben. A telefonomat inkább meg sem néztem, anyáé pedig biztosan lemerült. Trevor ugyanúgy félt a további autózástól, mint én. Küszködött, ahogy az anyja megpróbálta beültetni a kocsiba. – Mehetünk? – kérdezte Norah anyától, megcsörgetve hatalmas kulcscsomóját. – Biztos elviszel minket? – kérdezte anya a járdán toporogva ötvenedszerre is. A kezében bűvös talizmánként szorongatta a muffinos papírzacskót, amiből a muffinokat már rég megette. – Tényleg nem muszáj minket hazavinned... – Útba esik a River Rock turistaház felé. Te is mondtad. – Norah kinyitotta anyának az ajtót. – És amúgy is, már beraktuk az egész bevásárlásotokat a csomagtartóba. Szálljatok be! Anya elpirult, akár egy rendre utasított kis óvodás, és engedelmesen a kocsihoz indult, mint aki már megszokta, hogy megmondják neki, mit csináljon. Pedig régebben anya mindig tudta magától is, mit tegyen. Például, amikor nyolcévesen lerepültem a bringámról, mert túl gyorsan tekertem Claudius után. Claudius leugrott a mountain bike-járól, és sikítva rohant be a házba segítségért. Anya kirohant, és egyenesen odafutott hozzám. A garázsfeljárón ültem, visítottam, és a lehorzsolt térdemet szorongattam. Anya felkapott, mint egy pihét, és a kocsihoz vitt. Arra gondoltam, de jó nekem, hogy ilyen gondoskodó, erős anyukám van. Egyenesen a Country Clinic sebészetére mentünk, ahol anya mellettem ült, amíg az orvos

összevarrta a sebet. Később a doki bevallotta, hogy gyakornok kora óta nem volt ilyen lámpaláza, úgy figyelte minden mozdulatát anya. Hová tűnt az az önbizalommal teli, régi anya? Dühös lettem, és ettől kimelegedtem, pedig a baleset óta csak még öt fokkal hidegebb lett. Nem is tudtam, kire haragszom inkább. Norah-ra, amiért dirigál, vagy anyára, amiért ilyen tehetetlen. Hátravetettem a hajam, készen arra, hogy megvédjem a függetlenségünket. Nevetséges ötlet, kit kérhetnék meg, hogy hazavigyen minket? Talán Eriket? Vele most nagyon nem akartam találkozni. Karin pedig a karácsonyi szünetet Los Angelesben tölti családostul, mert az apja meglátogat valami filmkellékest, aki kiárusítást rendez a stúdiójában. – Neeem! – kiabált Trevor, és megpróbált szabadulni Norah karjából. – Nem szállok be! No lám, a kávébabbeszerző, aki profi üzleteket kötött Kolumbiában, Indonéziában és Etiópiában, tehetetlen a kisfia hisztijével szemben. Norah tanácstalanul próbálta meggyőzni, hogy jöjjön már. Megint egy határozott NEEEM! Erre anya leguggolt Trevor mellé, és megkérdezte: – Odabent kotrógéppel játszottál? Trevor a kicsi fiúk büszke tudálékosságával javította ki: – Dehogyis. Az tehergépkocsi volt. – Akkor mesélj nekem az autókról, én mindig összekeverem őket. Mit tud a tehergépkocsi, amit a kotrógép nem? – kérdezte anya. És láss csodát, Trevor szépen lenyugodott, és beszállt a gyerekülésbe. – Pattanj be! – szólt nekem Jacob, és beült Trevor mellé – Látod, nem kell a kis nyafi mellé ülnöd.

– Nem vagyok nyafi! – tiltakozott Trevor, de engedte, hogy anya bekösse neki a biztonsági övét. Pár perc múlva már nagyon hálás voltam, hogy nem nekem kell vezetni, és van szabad kezem. Miközben anya hátrafordulva társalgott Trevorral, és a rádióban valami gyerekdal szólt, én a táskámban kotorásztam fájdalomcsillapítóért, és a jéggel töltött gumikesztyűért, amit a kávézóban teleraktam friss jégkockákkal. Az arcomra tettem. Elzsibbasztotta a fájdalmat... bárcsak az agyamat is elzsibbasztaná valami. Rettegtem, hogy otthon mit kapunk apától. – Minden rendben? – kérdezte Jacob. Bólintottam, de olyan kimerült voltam, hogy nem tudtam elnyomni egy ásítást. – Pihenned kellene! – mondta Jacob. – Tudom. Elöl az anyukák pletykáltak. Oda sem figyeltem semmire az arcomon kívül. Vártam, hogy a fájdalomcsillapító csodát tegyen, amikor Jacob hirtelen nagyot sóhajtott: – Na, kezdi a témát. – Milyen témát? – suttogtam. – Igen, örökbe fogadott gyerek – motyogta Jacob gúnyos mosollyal. És Norah, akár a visszhang: – Igen, örökbefogadott gyerek. – Igazán nem akarok ostobaságokat mondani – szólt anya –, de nem tudtam, hogy Kínában fiúgyerekeket is adnak örökbe. Azt hittem, csak lányokat. – Nyúlszáj – mormogott hasonló hangsúllyal Jacob.

Önkéntelenül is a sebhelyre pillantottam, amitől kicsit aszimmetrikus lett a felső ajka. Szerettem volna megsimogatni. Megcsókolni... Megköszörültem a torkomat. Norah folytatta a beszámolót: – Kínában kisfiúkat is adnak örökbe. Akiknek születési rendellenessége van, farkastorok, nyúlszáj... Szerencsére anya ezen felbuzdulva nem kezdett el arról papolni, milyen az élet, ha az ember lányának tűzfoltja van. Bensőséges beszélgetésük hamarosan biztonságosabb vizekre evezett: kedvenc filmek, vakáció. Fél órával később még mindig ébren voltam, mert apa járt a fejemben. Anya már elszundított az anyósülésen. Ha óvatosan helyezkedtem, sikerült a fejem tetejét az ablaknak támasztanom, de a nagyobb huppanásoktól mindig beütöttem az üvegbe. Nem emlékszem, mikor hajtottam a fejemet Jacob vállára, sem arra, hogy mikor bóbiskoltam el. De arra nagyon is emlékszem, hogy végtelenül gyengéden simogatta a hajamat, hogy álomba ringasson.

TIZEDIK FEJEZET

Iránybecslés

A

MIKOR TÍZ ÉVVEL EZELŐTT A HÁZUNK ÉPÜLT, APA EGY

vitorlás hangulatát akarta idézni az építészeti megoldásokkal, ami elég röhejes ötlet volt, hiszen apa, ha tehette, ki sem mozdult a hegyekkel körülölelt Methow Valleyből. De az otthonunk gyönyörű volt, belül csupa fa és terméskő. Kicsi ház, minden négyzetméter a lehető legjobban kihasználva, nem úgy, mint Karinék hatalmas, folyóparti otthona. Ha anya nem lett volna, akkor a mi kertünk is olyan zord és kopár lenne, mint akárhol máshol a völgyben: csupa cserje, kő és por. Mifelénk az a mondás járta, hogy aki egy cseppet sem konyít a kertészkedéshez, annak is sikerül legalább köveket ÓCEÁNJÁRÓ

bőségesen termesztenie. Kővel ugyanis tele volt a talaj. De anya minden tavasszal megszelídítette ezt a kopár tájat, és kertet varázsolt. Olyan gyönyörű zöld gyepet bűvészkedett a homokra és kövekre, mintha az óceán partján lettünk volna. Még hivalkodóan tarka virágokat is sikerült nevelnie. Drótkerítéssel védte a kertet a szarvasoktól, akik különben finom ingyenes lakomának nézték volna. Amikor odaértünk, a házunk úgy nézett ki, mint egy hajó, ami megfeneklett a dombtetőn. Elhagyatottnak tűnt, és sehol sem égett a villany, csak apa emeleti dolgozószobájában. Nem lepett meg, hogy Norah megkérdezte anyától: – Biztos vagy benne, hogy itthon van a férjed? – Egészen biztos, hogy vár minket – motyogta anya. A kocsi lassan, csikorogva haladt a garázsfeljárón, ami tele volt friss hóval. Meggyulladt a jelzőfény az udvaron. Tudtam, hogy az ajtó mögött apa magára ölti a kedvesebbik arcát, amivel el szokta bűvölni a barátokat és ismerősöket meg az idegeneket. Kinyílt az ajtó, és apa kilépett. Úgy integetett, mintha mindig szívélyesen mosolyogva üdvözölne minket. A kiszűrődő fényben nem tűnt félelmetesnek. Alig volt magasabb, mint anya vagy én. Régebben sűrű szőke haja mára jócskán kihullott, és fakó barnára sötétedett. De a hatalom, amivel másokat el lehet nyomni, sosem függött attól, hogy a zsarnok mekkora termetű, vagy hogy milyen a külleme. Ezt bármelyik elnyomott megmondhatja. Felsóhajtottam, amikor Norah leparkolt. A kocsi akadozva állt le, mintha ugyanúgy nem akart volna itt maradni, mint én. Visszatettem a táskámba az olvadt jéggel teli gumikesztyűt. – Bejövök veled – mondta Jacob, amikor kikapcsoltam a biztonsági övét, hogy kiszálljak.

– Nem fontos – feleltem határozottan. Nem Jacobot akartam meggyőzni, hanem saját magamat. Mert az egy dolog, hogy anya megmondta apának, hogy elmegyünk Seattle-be bevásárolni, mert valami csoda folytán a bátyáim hazajönnek karácsonyra. De egészen más lesz, amikor apa meglátja az arcomat, amin egyértelműen látszik, mit kaptam anyától karácsonyra. Anya nem mondta meg, honnan van erre pénze, csak azt kötötte a lelkemre, hogy ne vegyem ki a megtakarított pénzemet. Nem akartam belegondolni, milyen ledorongolás áll előttünk, és szerintem anya sem, legalábbis nem úgy tűnt, mint aki siet kipattanni a kocsiból. – Anya, ideje kiszállni! Menjünk! – szólaltam meg végül. Jacob követett. – Segítek kipakolni a szatyrokat – mondta. Nagyon rövidre fogtam, hogy apát és Jacobot bemutassam egymásnak, főleg, mivel láttam a rosszallást apa arcán, amikor Jacob letette a csomagokat, hogy kezet fogjon vele. Ha nem rettegtem volna attól, hogy apa jobban szemügyre veszi az arcomat, biztos elnevetem magam. Apa képén ott viaskodott egymással a kedves házigazda álarca, és az undor: pfuj, ez a fiú fekete rúzst hord...! és festi a szemét...! és a körmét is! Aztán győzött a nyilvánosságnak szánt kellem, és megrázta Jacob kezét. – Drágám, kis probléma adódott az autóval – magyarázta anya. És mintha csak a tökéletes pillanatra várt volna, Mrs. Fremont most kiszállt a Range Roverből, és felénk sietett a behavazott salakon. Anya gyorsan bemutatta apának, megemlítve, hogy Norah egy kávébabbeszerző cég elnökhelyettese. – Ugye, milyen kedves Norah-tól, hogy hazahozott minket? Ők a karácsonyt a River Rock turistaházban töltik.

Apa kénytelen volt továbbra is civilizáltan viselkedni: – Nagyon kedves, Norah. Köszönjük! – Igazán szívesen, Grant – felelte Norah, és határozottan kezet fogott apával. – Ha szerencséjük van, a kocsit nemsokára visszakapják Addig is szóljon, ha segíthetek bármiben! Apa kezdett begurulni. – Köszönöm, de nem lesz rá szükség – mondta hűvösen. Hirtelen hidegebb lett a levegő, bár lehet, hogy csak én éreztem úgy. Aztán apa is észrevette magát, és enyhe öniróniával mosolygott: – Már az is elég, hogy a lányokat kihúzta a pácból. A lányokat??? Az elcsukló háttérzaj én voltam, ahogy a megdöbbenéstől megállt bennem az ütő. – Egyébként hol van a kocsink? – kérdezte apa kedvesen. – Hát a... – kezdte anya, de a Norah kocsijából feltörő gyereksírás félbeszakította. Még soha nem örültem ennyire egy kis bőgőmasinának, mert apa minden információt felhasznált volna ellenünk. Minél kevesebbet mondunk a balesetről, annál jobb. Elhatároztam, hogy másnap viszek Trevornak anya finom házi süteményéből. A háttérben meghúzódva szóltam: – Azt hiszem, Jacob öccsének le kéne feküdni. Jacob furcsán nézett rám, de most egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam és a képtelen pereputtyomról. Épp elég volt nekem, hogy apa mit fog szólni. Rémesen fáradt is voltam. Most csak az számított, hogy ne legyen még súlyosabb a helyzet. Jacob könnyedén felkapta a dobozt. – Hova vigyem? – kérdezte. Legszívesebben cuppanós puszit adtam volna neki, amiért véget vetett ennek a kínos párbeszédnek. Vagy ok nélkül is. Elpirultam, és az ajtó felé indultam. – Gyere! – hívtam Jacobot.

Ha Norah, anya és apa segített volna, egy körben ki tudjuk pakolni a szatyrokat. De Norah figyelmét elvonta a bejárati ajtón díszelgő hatalmas karácsonyi koszorú. – Ezt te csináltad? Tényleg? – kérdezte ámulva anyától. Úgyhogy Jacobbal kettesben hordtuk be a csomagokat. Apa a nappaliban ült, a bőrfoteljában, és látványosan a tudományos folyóiratába temetkezett. Én tudtam, miért pont ott ül. Egyforma messze volt anyától és tőlem, tehát ideális helyen az információgyűjtéshez – Kösz a segítséget! – mondtam Jacobnak halkan a konyhába menet, hogy apa ne hallja. Jacob nem válaszolt, és amikor hátrafordultam, láttam, hogy ámulva nézi a hall falán pompázó antik térképeket. Apa imádott gyűjteménye. Az igazi gyűjtőknek mindig valami mondandójuk van, amit a gyűjteményükkel fejeznek ki. Szinte hallottam apa kiselőadását: A kérdés, amit minden térképkészítő meg akart válaszolni, beleértve a barlang falára és állatbőrökre rajzoló ősembert is, a következő: Mekkora a világ? És mekkora része az enyém? Apa nézőpontja egyértelmű volt: mozdítsunk el egy határvonalat, és ami tegnap a tied volt, ma már az enyém. Jacob megigazította az ötkilós krumplis és édesgyökeres zsákokat a karjában, és lassan, szinte oldalazva haladt a fal mellett, hogy tovább tanulmányozhassa a térképeket. Aztán lerakta a zsákokat a konyhában, és megszólalt: – Egy hiányzik! – Tessék? – Minden földrész térképe itt van, Ázsiát kivéve. – Psszt! Halkabban! – susogtam önkéntelenül. Soha senki nem emlegette a hiányzó Kína-térképet. A gyalázatosat, ami miatt ide kerültünk száműzetésbe. Félve kukucskáltam az ajtó felé, hogy apa meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem

zördült meg az újság a kezében, és a szeme sem szűkült össze figyelmeztetően. Visszafordultam Jacob felé, aki engem figyelt, és ügyelt arra, hogy az arca sem mit ne áruljon el. – Úgy látom, kész is vagyunk. Akkor megyek is! – mondta, hangosan, hogy apa is hallja a közömbös szöveget. Bólintottam. Sokkal halkabban tette hozzá: – Újévig itt leszek. – Tök jó! – a lelkesedésem nagyon is valódi volt. Eszembe jutott, mit mondott. Itt lesz karácsonykor, barátok nélkül, és válnak a szülei. Mielőtt jobban meggondoltam volna, már ki is csúsztak a számon a szavak, mint Télapó puttonyából a mézeskalács: – Ha gondolod, megmutathatom neked a környék látnivalóit. Nem mintha sok lenne belőlük. Semmi válasz. Úristen, teljesen megbolondultam? Biztos semmi kedve a városban kószálni velem, amikor így nézek ki. Elvörösödtem, és be akartam vinni a krumplit a kamrába. Jacob kivette a kezemből, és meglepő módon újabb szalvétát nyomott a kezembe. Elvigyorodott: – Ne aggódj, tiszta! – Tessék? – aztán láttam, hogy felírta a telefonszámát a szalvétára. Felnevettem, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megmondjam neki, van barátom. Jacob olyan lefegyverzően mosolygott rám a csillogó szemeivel. Vonakodva követtem őt ki a házból, miközben lehülyéztem magamat. Jacob biztos csak azért barátkozik, mert különben unatkozna két hétig egy ilyen kisvárosban. Fremonték már tovább is álltak, de előtte Norah megbeszélte anyával, hogy koszorúkészítést tanul tőle. Szerettem volna visszahívni őket. De anya és én a Mason-

Dixon választóvonal rossz oldalán voltunk, és a szabad világ tovatűnt Norah fényszóróival. Anya csendben a csukott ajtó felé fordult. Felsóhajtott. – Menj a szobádba leckét írni! – mondta. – Viccelsz?? – kérdeztem. Mert mi van, ha apa most veszti el a fejét, és megüti? Mindig attól tartottam, hogy meg fogja ütni anyát. – Nem, anya, nem hagylak vele egyedül. – Most az egyszer hallgass rám! – anya gondolkodás nélkül az arcom felé nyúlt, hogy megcsipkedje, mint kiskoromban, de észbe kapott, amikor hátraléptem. De így is fájt, ahol az arcomhoz ért volna. Fantomfájdalom, mint egy hiányzó végtag. Tudtam, miért mondta. Apa jobban ki fog borulni az arcom miatt, mint a kocsi miatt. Mindkettőnknek jobb, ha most eltűnök. – Rendben – mondtam vonakodva. Anya bólintott, babrált kicsit a pulóverével, lehúzogatta a hasára, aztán beléptünk. Felfelé indultam a lépcsőn, de még láttam apa vészjósló arcát. – Mi történt a kocsival? – kérdezte. Nem tudtam felszaladni a lépcsőn és biztonságba vonulni, ahogy anya akarta. Leültem az alsó lépcsőre, mint egy gyáva házőrző, aki tudja a dolgát, mégsem teszi. Eszembe jutott Claudius, aki bejött a szobámba az utolsó este, mielőtt kollégiumba költözött volna, és a lelkemre kötötte: – Vigyázz anyára! – Öt évvel korábban valószínűleg Merc ugyanezt mondta neki. – Leavenworth-ben kellett hagynunk a kocsit – mondta anya alig hallhatóan. – És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Baleset történt. A lényeg, hogy nem esett bajunk. – Tehát Terra volt a hibás. – Jeges volt az út... – Úristen, milyen ügyefogyott. Mindketten ostobák vagytok – kötekedett apa. –Hát nem megmondtam, hogy felesleges Seattle-be menni? Wal-Mart áruház Chelan-ben is van. De nektek beszélhet az ember... – Szerencse, hogy csak a kocsinak esett baja. – Csak a kocsinak? És az semmiség, Lois? Anya mindig ezt a taktikai hibát követte el. Túl sokat fecsegett, amikor jobb lett volna, ha csendben marad. Vagy túl sokszor kért bocsánatot, amitől csak romlott a helyzet. És még értetlenkedtek a tanárok, hogy órán miért nem szólalok meg többet. Már miért tenném, amikor tudtam, milyen csalárdak a szavak, és mennyire sebezhetővé tesznek. – Nem tudtam, hogy felvet minket a pénz, és semmiségnek titulálhatjuk a kocsijavítás költségeit. De neked erről fogalmad sincs ugyebár, Lois? Te elvagy itthon, eszel egész nap, más dolgod sincs, mint hízni, nemde? Még hogy semmiség! Apa dühöngött. Szerényebben kellett élnünk, mióta apa otthagyta az állását, és szabadúszóként dolgozott térképészeti cégeknek. Aztán én következtem. – Terra! Remegve álltam fel. Egyszer próbáltam elmesélni Karinnak, mennyire rettegek apámtól. Erre ő gondterhelten megkérdezte: – Megverni nem szokott, ugye? Megráztam a fejemet, mire fellélegzett, és azt mondta: – Csak kiabál? Ó, azt ismerem, apám is szokott, nem valami kellemes érzés. – Igazából nem is kiabál – próbáltam pontosítani.

– Akkor mi olyan ijesztő? – Karin kétkedő hangjából tudtam, hogy fogalma sincs, milyen gyilkosak tudnak lenni a csendben gyűlölködő szavak. Hogy az ilyen szavak úgy ketyegnek az ember fejében, mint a bomba, és órákkal később robbannak fel a lelkében, mindent szétroncsolva. Úgy kavargott a gyomrom, hogy attól féltem, mindjárt hányni fogok. De erőt vettem magamon, bementem, és apa szemébe néztem. Még mindig anya halálra tépázott önérzetét gyilkolta, de aztán megfordult, tátott szájjal, mintegy harapásra készen. Amikor meglátta az arcomat, elfintorodott. Az én fejem a lézertől, az övé a dühtől lilult. Visszavonult a székébe. Abba a bizonyos bőrfotelba, ami miatt anya rengeteget tépelődött, mert rettenetesen drága volt. De apátok megérdemli, hogy anyát idézzem. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Néha a csend is kínzás. Aztán megszólalt: – Hát nem tiltottam meg világosan és érthetően, hogy több pénzt pazaroljatok az arcodra? Nem megmondtam, hogy semmitől nem lesz jobb? Azt hittem, felfogtátok. – Aztán halkan hozzátette: – Ki fizette a kezelést? Isten őrizz, hogy eláruljam apának, hogy anya valami titkos forrásból előteremtette rá a pénzt. – Azt kérdeztem, ki fizette?! Anyára pislogtam, és reméltem, nem mond semmit. Hiba volt, mert apa követte a pillantásomat. – Ugye nem kell azt feltételeznem, hogy a nagy nehezen megkeresett pénzemet szórjátok ilyesmire? – kérdezte apa. Összegöngyölte az újságját, és vészjóslóan ütögette vele a tenyerét. – Ugye ki van zárva (puff), hogy én azért dolgozom és takarékoskodom (durr) és teszek félre a három gyerek továbbtanulására (puff), hogy ti az ablakon szórjátok ki a

pénzt?! – Az összetekert újsággal felém intett: – Hogy ilyenekre költsétek?! – Apa arca egyre lilább lett az idegességtől. – Hát, mikor jössz már rá végre, hogy sosem fogsz normálisan kinézni, akármit teszel?! Levegőt sem vettem, arcizmom se rezdült. Ne hallgass rá, ne figyelj oda!- mondogattam magamnak. – Nem a te pénzed volt – mondta végre anya. Ne, anya! Ne! Apa félreértette anya szavait, és vádlón nézett rám: – Vagy úgy! – Aztán szünetet tartott. Letöröltem a homlokomról az izzadságot, mielőtt ráfolyik a sérült arcfelemre. De apa nem hagyta annyiba Látom már, hogy (durr, újság) hülyébb vagy, mint gondoltam és túl sok pazarolni való pénzed van. (durr) Hát akkor fizesd ki a kocsi javítását! Nagyot nyeltem. Búcsút inthetek a továbbtanulásra összegyűjtött pénzemnek. Ezentúl álmodozni sem érdemes a Williams College-ről. Újabb hosszú csend következett, és már azt hittem, megúsztuk ennyivel. De apa még nem fejezte be. Szép nyugodtan kihajtogatta az újságját, aminek már felpöndörödött a széle, és tűnődve még annyit mondott nekem: – Tudod, láttam már az út szélén elgázolt szarvast... jobban nézett ki, mint te. Aznap még álmomban is apát hallottam, ahogy szitkozódik a kocsi miatt, és lehülyéz, amiért nem tudtam elkerülni a balesetet, akármekkora jég volt is az úton. Minden szó belém hasított. Amikor megszólalt az ébresztőóra, lecsaptam, mert képtelen voltam rávenni magamat, hogy felkeljek. Semmi nem

motivált, még az sem, hogy Eriknek csak addig tetszem, amíg a ruháim alatt tökéletes test rejtőzik. Leginkább enni szerettem volna. Nem is enni. Falni. Juharszirupos palacsintahegyeket, ropogósra sült szalonnát, rántottát kék erezetű sajtokkal, és vastag kenyérszeleteket friss, meleg mogyoróvajjal. Nem véletlen, hogy anya az ételben talált vigaszt. Legszívesebben én is ezt tenném. De, ahogy kifelé indultam a szobámból, a számítógépre tévedt a pillantásom. Nem is ételre volt szükségem, csak arra, hogy beszélhessek valakivel, de még túl korán volt ahhoz, hogy Karint felhívjam, mert ő minden iskolaszüneti napon szeretett sokáig aludni. Azért legalább egy levelet küldhetek neki. Hopp, neki előbb jutott eszébe, már várt a gépemen egy e-mail. Szia, Terra! Nagy hírem van! Bekerültem a USC-hez!!!!! Emlékszel, mennyit nyafogtam, hogy a karácsony hó nélkül nem az igazi? Tévedtem! Apa egyik különc jelmeztervező ismerőse szólt, hogy az Entertainment Tonight programnál gyakornokot keresnek nyárra!!! Szóval képzeld, jelentkezni fogok! Kedves hallgatók, Karin Manniont hallották a napsütötte Kaliforniából. Ahogy lassan feltápászkodtam az íróasztaltól, megpillantottam magam a tükörben, kócosan, vöröslő arccal. És sárgulva az irigységtől.

Jacob tévedett. Nem rendmániás rém voltam. Hanem féltékeny rém. Karinnak nem is volt szüksége kiútra, mégis talált egyet, méghozzá milyen hamar. Dühösen elfordultam a tükörtől, és az ágyra huppantam. Gondolkodás nélkül a fejemre húztam a paplant, aztán összerándultam, mert még a puha anyag is olyan volt az arcomon, mintha üvegszilánkokkal szurkálnák. Lerántottam a paplant, és a mennyezetet bámultam. Az eltévedt matrózok a csillagokat fürkészték, hogy tudják, hol is vannak a nagy kék tengeren. Iránybecslés. Én viszont csillagok nélkül is tudtam, hol vagyok. Apa hatalmában, és ott is maradok, ha nem találom meg a kivezető térképet, méghozzá sürgősen. Egy biztos: nem maradhatok apa pénzes ládikájának síri sötétjébe zárva mindörökké.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Anyatérkép

M

ÉG A RENDMÁNIÁS RÉMEKNEK IS MUSZÁJ NÉHA ENNIÜK.

Gyorsan felöltöztem, aztán reggel hétig vártam, és csak akkor mentem le a szobámból, amikor már biztos voltam benne, hogy apa a dolgozószobájában ül és képleteket gyárt, amiknek segítségével az emberek hatékonyan eljuthatnak egyik helyről a másikra. Apa szűk korlátai ma furcsamód nem zárták be anyát a konyhába. Sőt, a jelenlétéről nem árulkodtak ínycsiklandó illatok sem. Mintha a föld nyelte volna el. – Anya? – hívtam halkan. Benéztem a szüleim hálószobájába. Szépen be volt ágyazva, a paplan felrázva, a párnák pont úgy elrendezve, ahogy apának tetszik. Megnéztem a kuckót, a nappalit és a kamrát. Aztán

felmentem, és még az icipici padlásszobába is bekukkantottam. Anya sehol. Lehet, hogy apa csinált valami borzalmasat, amíg én aludtam? Lerohantam, és benéztem Claudius szobájába. Anya ott sem volt. Hogy is gondolhattam, hogy valami messzi kollégiumba költözöm, és magára hagyom anyát? Nem tudnám megtenni. Addig nem, amíg apa vele van. Ki fogná pártját apával szemben? Ki vigyázna, hogy a bántó szavak ne fajulhassanak ütésekké? Ki állna mellette, amikor apa kiborítja? Az előtér felől puffanás hallatszott. Odarohantam, és kinyitottam az ajtót. Ott állt anya, a kezében nagy halom frissen vágott fenyőág Az arca egészen kipirult az erőfeszítéstől. – Jó reggelt, Terra! – szólt vidáman, és letörölte megizzadt arcát. – Már vártam, mikor kelsz fel. – Aztán szemügyre vette az arcomat, és lehervadt a mosolya. – Minden rendben, kislányom? – majd besietett a házba, meg sem várva a válaszomat. A nadrágjába törölte a kezét, és már indult is jeges borogatást hozni. – Jól vagyok, anya. De te, miért gyűjtötted be a sok örökzöldet? – Hát mert megbeszéltem Norah-val, hogy koszorút fogunk csinálni. Erről bizony megfeledkeztem. Anya magában motyogva sorolta a hozzávalókat, és számolta az ujján, minden megvan-e. – Virágkötő drót! Majdnem el is felejtettem! – mondta, és fontoskodva végigkutatta az előtérben a polcokat, míg én a fenyőághalmokat bámultam. Legalább négy vagy öt koszorúra elég lesz. Anya elővett két zacskó dekorációs kelléket, amit jutányos áron vett az interneten, a karácsonyi leárazáson. Volt

még egy doboz is, tele ünnepi szalagokkal, és drót koszorúformákkal (volt ott mindenféle, kerek, szögletes es kampós), amire majd a fenyőágak kerülnek. – Kész vagy? – kérdezte anya. Bedobott még egy tekercs zöld drótot a dobozba. – Nyolcra várnak minket. – De anya, még csak hét óra van! – Legalább húsz percbe telik, amíg mindent bepakolunk apa furgonjába, és az út is meglesz húsz perc a szállásukig. – De ha máris indulunk, túl korán fogunk odaérni. – Na, jó... – sóhajtott anya csalódottan. Miért kell anyának mindig ilyen könnyen beadni a derekát? Rémes bűntudatom támadt, amiért így rákényszerítettem a véleményemet. Inkább szó nélkül megfogtam egy köteg fenyőágat, és elindultam a garázsba. A tűlevelek megszúrták az államat, gyorsan lejjebb lógattam a köteget, nehogy az arcom érzékeny, sebes feléhez érjen. Most az egyszer anya birtokba vette a slusszkulcsot, és vidáman csevegett, amíg kinyitottam a csomagtartót: – Képzeld, Norah, aki olyan sokat utazik a munkája miatt, nem tudja, hogyan kell dekorációkat készíteni, mert sosem volt ideje ilyesmit megtanulni. El tudod képzelni, hogy valaki azt sem tudja, hogy rakjon össze egy egyszerű koszorút? Hát, el tudtam képzelni. Vajon milyen lehet körbeutazni a világot, és otthonosan mozogni olyan országokban, ahol teljesen ismeretlenek számunkra a helyi szokások és nyelvek? Milyen lehet annyi pénzt keresni, hogy nyugodtan eltölthessünk egy-két hetet a város legdrágább üdülőjében? Nos, alig vártam, hogy én is itt tartsak. Morcosan betaszigáltam a csomagtartóba az ágakat, elhatároztam, hogy később majd kiporszívózom a kocsit, ne

pampogjon apa, és szidtam magam, amiért nem jutott eszembe egy pokrócot berakni az ágak alá, hogy ne szóródjanak szét a tűlevelek. Amint kész voltunk, anya a kezembe nyomta a slusszkulcsot. – Mehetünk. Tiltakozásom süket fülekre talált. Anya aggodalmasan pillantgatott hátra, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna apa, elvág hatná menekülésünk útját, és betilthatná a mulatságot. Hát igen Tulajdonképpen menekültünk. A garázsban ott kellett volna állni a másik autónak is, de az Leavenworth-ben volt a szerelőnél, hogy apának még több oka legyen a piszkálódásra. Bekászálódtam hát a vezetőülésbe, előrébb húztam, hogy kényelmesen üljek, aztán hátranéztem, mielőtt kitolattam a garázsból. A visszapillantó tükörben megláttam az arcomat. Lesokkolt. Amikor felkeltem, direkt nem néztem tükörbe, és milyen igazam volt! Éjjel jól feldagadt, akkorára, mint egy grépfrút, és még be is lilult. Ami a szépítkezést illeti, fésülködtem, összefogtam a hajamat lófarokba, és fogat mostam, meg a pólóm sem volt büdi, bár frissen mosott sem. Borzasztó, hogy pont ilyen állapotban kell Jacobbal találkoznom. De nem mehettem vissza átöltözni, mert akkor esetleg belebotlok apába. A salak hangosan csikorgott a furgon kereke alatt. Sem anya, sem én nem szólaltunk meg, amíg elég messze nem értünk a háztól. Anya szorosan összekulcsolta a kezét az ölében, és az ablakon bámult kifelé. – Minden rendben? – kérdeztem. – Hát persze! – felelte vidáman.

A város kihalt volt kora reggel. A kávézó előtt csak egy autó állt, pedig négy vagy öt is szokott, és elfoglalják az összes parkolóhelyet. – Arra kell menni – mutatta anya, mintha nem tudtam volna, hogy át kell menni a Methow River fölötti hídon. Lenyeltem egy mély sóhajt, és megkérdeztem anyát: – Mikor jártál utoljára a River Rock Lodge Szállóban? Összeráncolt homlokkal morfondírozott. – Már nem is emlékszem, annyira régen – mondta. – Én is rég voltam ott – feleltem. Összesen kétszer jártam a hatalmas épületben, akkor is csak Karinért mentem, aki az ötcsillagos étteremben hoszteszkedett egy rövid ideig. Mint kiderült, a vendéglátást nem neki találták ki. Nem is csoda. Ott fenn a hegyen a milliomosok világa terült el: nyaranta fényes esküvők, ősszel hosszadalmas vadnyugati főzőversenyek, amiken többe került a részvétel, mint az én napi fizetésem a Nest & Egg Galériában. Ahogy egyre közelebb értünk a hegy tetejéhez, egyre szorosabban markoltam a kormányt. Mi a fenét keresek én itt? Falusi kis libának éreztem magamat, ráadásul fenyőszagú voltam, tele tűlevelekkel, mert hullatták az ágak. Egyet épp a pólóm elejéről piszkáltam le. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A sok olcsó kinézetű, tömött szatyrot a hátsó ülésen szemétnek is nézhette volna bárki. Felsóhajtottam. Norah biztos csak udvariasságból mondta anyának, hogy szívesen megtanulná tőle, hogyan kell koszorút készíteni. Mint amikor én új birkózófogásokról kérdezem Eriket. Aztán hagyom, hadd mondja a magáét, de nem igazán érdekel. A hatalmas, farönkökből épült főépület a hegy csúcsán állt. Csodával határos módon anya tudta, hol laknak Fremonték: az

egyik különálló családi luxusfaházban. Elhaladtunk a főépület és a hatalmas, havas mező mellett. Egy zöld kabátos, farmernadrágos férfi a traktorjáról integetett felénk. A terepsípályát tartotta karban a vendégeknek. Hátrébb kicsi, de meredek szánkódomb húzódott. Bár olyan lassan hajtottam fel a hegyre, amennyire csak lehetett, mégsem volt még nyolc óra, amikor leparkoltam Norah elegáns Range Roverje mellé. – Igyunk meg előbb egy kávét! – javasoltam anyának, és leállítottam a motort. Majd gonoszul még hozzátettem: – Haraphatnánk valami sütit is! Biztos van benn valami kávézó... Anya majdnem bekapta a horgot. Bólintott, és kiszálltunk. Ám ekkor ismerős visítás hallatszott ki a faházból. Trevor ezek szerint ébren volt. Több se kellett anyának, mar kopogott is az ajtón. – De anya! – próbáltam közbelépni. Elkéstem. Jacob nyitott ajtót, a haja még kócos volt az alvástól, pólót viselt és bő melegítőnadrágot. Smink nem volt rajta, ahogy rajtam sem. A goth kellékek nélkül (semmi festék, csak a fekete körömlakk) úgy éreztem, szinte meztelenül látom. De még így pizsamásan is nagyot nyeltem a láttán. – Szióka – mondta, és mosolygott, mintha épp engem várt volna. Még jó, hogy Norah rászólt a hálószobából „Jacob, ajtó! Meg lehet fagyni, olyan hideg jön kintről!”, különben talán egész nap ott álltam volna tátott szájjal. Norah elegáns kis melegítőben volt, a haját kontyba tekerte, és így is egyszerre volt stílusos és sugárzott otthonos kényelmet. – Lois, épp jókor érkeztetek! – mondta, és kávéval kínált minket.

– Kértek? Ez a saját különleges kávékeverékem. A cégemnél csak pár embernek pörkölök ilyet. – Miért? – kérdeztem. Norah eltűnődve kortyolt egyet, majd visszakérdezett: – Ha megkóstolod, kitalálod? Foglaljatok helyet! – Anya! – nyögött fel Jacob. – Ne teszteld őket... – Segíthetnél inkább kipakolni a csomagtartójukat, kicsim. Ugye? – válaszolta Norah elbűvölő mosollyal, majd anyára nézett, hogy lehet-e. Nem igazán figyeltem, miről kezdtek csevegni az anyák. Jacob ásított és kinyújtózott. Felhúzódott a pólója, és kilátszott alóla szép izmos hasa. Nem az a kőkemény kockahas, mint Eriké, de szép, sima, és nagyon szerettem volna megcirógatni. Kinek kell itt kávé, ébren voltam már, de mennyire! Jacob rajtakapott, hogy bámulom. Kezdtem elvörösödni, és nagyon reméltem, hogy nem látszik. Jacob ajka kis mosolyra görbült, amit fekete rúzs nélkül is bárhol felismertem volna. Aztán elém lépett. Úristen, most mi lesz? – Kocsikulcs? – kérdezte nagy ártatlanul. – Ja, izé... igen, tessék. – Kihalásztam a kulcsot a farmerom zsebéből, és odaadtam neki. Már megint olyan sejtelmesen mosolygott. – Milyen az illata? – kérdezte Norah anyától. Intett nekem is, hogy üljek le velük a kerek asztalhoz a nappaliban. – Szagoljátok meg! És mondjatok ki mindent, ami eszetekbe jut róla! Színeket, hangokat, bármit. Nem mertem rávágni, hogy a kávénak speciel kávéillata van, mert Norah olyan csillogó szemmel fürkészett minket,

mintha valami különleges ajándékot adott volna. Anya is meglehetősen zavarodottan szimatolta a bögréjét. Egyikünk sem mondott semmit. Jacob félbehagyta a bakancshúzást az ajtóban, és megszólalt: – Karamella, diófélék, föld, majomkaksi... Trevor röhögőgörcsöt kapott. Az egyik ágyon ült, párnákból terepet épített a teherautóinak, és elégedetten megismételte: – Majomkaksi! – Nem viccelek – mondta Jacob, és kajánul szemezett velem. – A majmok megeszik a kávébabot, és... Hányingerem lett, fintorogva eltoltam magam elől a bögrét. – Kösz a felvilágosítást, igazán nem kellett volna – mondtam. Norah grimaszolt. – Ebben a keverékben nincs Kopi Luwak kávébab – szólt Jacobra, és határozottan az ajtó felé mutatott. – Megyek már, itt sem vagyok – felelte békésen Jacob. Mint mindig, kabát nélkül távozott. Természetesen ezt is észrevettem Mié kellett Jacobnak megfelelő ruházat nélkül dacolnia az időjárás viszontagságaival? Anya tétovázva belekortyolt a kávéba. – Olyan... világos. – Így van! – Norah úgy mosolygott anyára, mint egy tanár a tehetséges diákjára. – Bizony. Ennek a keveréknek néhány összetevője Guatemalából származik, a kedvenc középamerikai fajtám. Összetett aromák. – Guatemala... – visszhangozta anya halkan, és tudtam, mire gondol: Susannah nagynénikém ott lett baleset áldozata. – Látnotok kellene ott a kávéültetvényeket! – Norah álmodozva nézett a csészéjébe, és nem vette észre, hogy anya elkomorodott. – A guatemalai törzseknek mind különböző népi szőttes ruháik vannak. Ahogy a sötétzöld kávécserjék közt sürgölődnek, az a világon a legmegkapóbb látvány. Micsoda

hangulat! Lois, neked van érzéked a lakberendezéshez, biztos beleszeretnél abba az országba, a színekbe... – Tényleg? – kérdezte anya tapogatózó kíváncsisággal. – Hamarosan oda kell utaznom. Eljöhetnél velem. – Norah tűnődve kortyolgatta a kávét. – Dehogy, én... Norah csücsörített, aztán félbeszakította anya tiltakozását. – Igen, világos aroma. És még valami. – Összedörzsölgette az ujjait, mintha megpróbálná kiszűrni az ízt. Engedelmesen kortyoltam... és hát... kávéíze volt. – Kókuszdió! – mondta anya meglepve. Izgatottan letette a bögrét az asztalra. – Kókusz az utóíze. – Igen! És kissé virágos is, nem? – kérdezte Norah, és biccentett, hogy anya is kóstoljon még. Anya kortyolt, Norah fíirkészőn figyelte. Anya csücsörített, és bólintott. Norah elégedetten mesélt: – A jóféle kenyai kávébab a kávék királya. Ez a kedvenc kelet-afrikai fajtám. – Guatemala, Kenya... te tényleg ilyen egzotikus helyekre utazol? – kérdeztem, és ismét kortyoltam. – Hát persze. És a fiúkat is viszem, ha csak tehetem. – Nem félsz? – kérdezte anya. Örültem, hogy ő kérdezi meg, mert erre én is kíváncsi voltam. Meg arra, hogyan tudja megkülönböztetni azt a rengetegféle kávébabot és aromát, amire a kávékeverékek megalkotásához szüksége van. Kortyoltam még egyet, kávéíz. – Amikor először mentem Elefántcsontpartra, olyan voltam, mint egy kisbaba. Emlékszem, mennyire berezeltem, ahogy ott ültem, még a kifutópályán, és az járt a fejemben, hogy milyen szörnyen messzire kerültem otthonról. – Norah mindkét

kezével fogta a csészét, és vállat vont, mintha az ilyen távoli országokba való utazás a világ legtermészetesebb dolga lenne. Neki az is volt. – Egyszerűen nem hagyom, hogy a félelem megfosszon egy élménytől – mondta. Kinyílt az ajtó, és a szél befújta Jacobot. Hatalmas köteg örökzöld ágat cipelt, és még két papírzacskót. Felálltam. – Segítek! Nekem úgyis selejtesek az ízlelőbimbóim. Norah a fejét rázta. – Olyan nincs! Csak nem tanultál meg odafigyelni az ízekre. – Megint kezdi... – motyogta felém Jacob, és az asztalhoz vitte az ágakat. – Ezeket hová tegyem? Norah a földre mutatott, és folytatta: – Ha valakinek átlagosak az érzékszervei, de odavan a kávéért, akkor gyakorlással, megfelelő képzéssel és figyelemmel elsajátíthatja a kóstolás művészetét. Remélem, a koszorúkészítés is tanulható... – sandított a rengeteg fenyőágra, majd minden teketória nélkül lesöpörte az asztalról a földre az újságokat. Anyának elakadt a lélegzete. Apát a guta ütötte volna meg ekkora nemtörődömség láttán. Norah felvonta a szemöldökét, és így szólt anyához: – Amikor a kóstolószobában rendet próbáltam rakni, mindig rám szólt az oktatóm, hogy akkor most takarítok, vagy kávét kóstolok. Anya ezt nem emésztette meg egykönnyen. Nekem is beletelt pár másodpercbe, hogy elhiggyem, nem mindenki olyan rendmániás, mint apa... vagy mi. Aztán anya lassan elmosolyodott. – Akkor, előre a koszorúkészítéshez! Jacob mellettem állt, és hallottam, ahogy kelletlenül hümmög. – Van valami probléma? – kérdezte tőle Norah rosszallóan.

Jacob oldalba bökdösött. – Ugye, Terra, megígérted, hogy megmutatod nekem a környék nevezetességeit? Megígértem volna? Igen, már emlékszem. Csak épp nem gondoltam, hogy Jacob is emlékszik rá. Bár biztos leginkább azért választja a társaságomat, hogy ne kelljen virágkötő drótokkal és szalagokkal bajlódnia. Trevor viszont nagyon lelkes volt, mert anya elővette a legnagyobb koszorúformát, és azzal csábította, hogy együtt elkészíthetik a világ leghatalmasabb adventi koszorúját. – Elmehetünk kicsit? – kérdeztem anyát. – Csak nyugodtan – válaszolt anya. Fel sem nézett, annyira lefoglalta, hogy kiválogassa Trevornak a legszebb ágakat. – Anyukád jól meglesz itt velünk – mondta Norah, és gyanakodva babrált a dróttal. Ahogy megfordultam, hogy Jacob után induljak, láttam, hogy anyja nagyot kortyol a kávéból, szíverősítőnek. Jacob megvárt. Micsoda kifürkészhetetlen, sötét szemek... hát, mit mutassak neki? Miről beszélgessünk? Ő már a fél világot bejárta, az én világom pedig csak Colville volt, néhány ház, icipici belváros. – Nem akarsz átöltözni? – kérdeztem Jacobot. Nem mintha zavart volna a szabadidőruha, amit pizsinek hordott. Sőt... – Ugyan már – válaszolta. – Hová menjünk először? – kérdeztem, és nyújtottam a kezemet a slusszkulcsért, ami még nála volt. – Te vagy a főnök – felelte, de gyanakodva vizsgálgatta a kocsikulcsomat, mielőtt a kezembe nyomta. Aztán az ajtó melletti kulcskampóról levette a sajátját: – De én vezetek.

Beültünk a Range Roverbe. Amíg melegedett a motor, Jacob engem fürkészett, és meg sem próbálta titkolni. – Szarul nézel ki – állapította meg. Karin tuti elküldte volna a francba. Én viszont szégyenkezve hajtottam le a fejemet. – Sajnos egy hétig nem hordhatok sminket. Jacob széttárta a karját. – Na és? – aztán gyengéden megérintette a kezemet. – Csak azt akartam mondani, látszik rajtad, hogy nem aludtál. Apád kiborult az autó miatt, ugye? – Dehogy! – tagadtam hevesen. – Ezt elhagytad – vette elő a hátsó ülésről a kórházi instrukciókat, amin rajta volt, hogyan ápoljam a lézerkezelt területet otthon. Tegnap biztos kiesett a kabátom zsebéből. Amennyiben esetleg Jacob figyelmét elkerülte volna a dolog tegnap este, mostanra kiművelhette magát. Elvettem a papírt, és Jacob azt mondta: – Tegnap este vissza akartam menni, hogy odaadjam, de... Tudtam, hogy apa miatt nem jött. Valahogy megérezte, hogy apa egész éjszaka anyával veszekedett, és faggatta, mi hogyan történt, meg ellenőrizgette, hogy igazat mondunk-e neki. Apámat még az arcomnál is jobban szégyelltem, és nem tudtam Jacob szemébe nézni. Szerencsére ő arra figyelt, hogy kitolasson a kocsival. A hegyről lefelé makacsul a tájra szegeztem a tekintetemet, de akkor is éreztem a krémszínű bőrülések illatát. Még az autóink is mennyire külön böztek! Itt a völgyben a Subaru furgon volt a megszokott, mindenki olyat vett, mert az bírja a havat. Meg hát az életformánk sem lehetett volna különbözőbb... El sem tudtam képzelni, milyen lehet valóban ellátogatni Guatemalába és Kenyába, és nem csak gombostűket szurkálni a térképekbe és álmodozni.

– Mi jár a fejedben? – Jacob pillantása átható volt. – Semmi – mindig ezt mondom, ha megkérdezik, mire gondolok. Egy darabig csendben maradtunk, talán azért, mert Jacob időt akart adni nekem, nem azért, mert nem lett volna mit mondani. – Ez itt a Nest & Egg. Nem muszáj bemenni, ha nem akarsz – mondtam Jacobnak, amikor a főutcán a galériához értünk. Biztos, hogy ez volt a világon a legrövidebb és legpocsékabb városnéző túra. Egyikünk sem öltözött a hidegnek megfelelően, Jacob valami kifacsart elvből, hogy a stílusához hű maradjon, én pedig azért, mert reggel annyira siettem, hogy anyával lelépjünk. Még jó, hogy legalább téli bakancs volt rajtam. Szóval pár fagyos méter után mindig betértünk valami boltba, még abba is, ahol azokat az idétlen pólókat lehet kapni a humorosnak szánt feliratokkal. Jacob persze komolyan vette, hogy a helyi nevezetességeket megtekinti, mert rám vigyorgott: – Még hogy valamit kihagyjunk? És ne lássam a műtermedet, ahol, ahogy állítottad, rendetlenség van? – Ki mondta, hogy bemegyünk a műtermembe? – kérdeztem. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy a műtermem számára valami antropológiai tanulmány lesz, ami alapján még több információt derít ki rólam. Ahelyett, hogy rögtön bement volna a melegbe, mint azt a normális emberek szokták, Jacob a posztert vizsgálgatta, amit a jövő évi kiállításokhoz készítettem. A poszter most ki volt téve a kirakatba, hogy becsalogassa a helybélieket és a téli sportoknak hódoló turistákat. Fázósan toporogtam.

– Milyen jó betűtípust választottál! – fordult hozzám Jacob. – Köszi! Nem volt egyszerű ilyet találni – válaszoltam. Meglepett, hogy egyáltalán észrevette. A legtöbb embernek fel sem tűnik, mennyire különböznek a régies betűtípusok (például a finom, cirádás Bembo, ami a kedvencem) a szupermodernektől (amilyen például a széles Bodoni). Két napig örvendeztem, amikor rátaláltam a Windlass betűtípusra, ami akár egy tizenötödik századi térképhez is illett volna, és tökéletesen tükrözte a jövő évi kiállítások címének hangulatát: „Utazások minden határon túl.” A szlogent a Csavart Nővérek találták ki, nem én. Szerintem ez úgy hangzott, mint valami kórboncnok jelmondata, de leszavaztak. Ferdén kötötték meg a pergamenszínű szalagot, amit ragasztópisztollyal erősítettem fel, és a poszter féloldalasan lógott a kovácsoltvas akasztón. Biztos Lydia néni csinálta. A galéria alapításának ötlete tőle származott, de mindenhez úgy állt hozzá, mint régen a festéshez. Hatalmas, elnagyolt ecsetvonásokkal dolgozott, a részleteket pedig a hozzám hasonlókra hagyta. Tudom, hogy ez rendmánia már megint, de nem hagyhattam féloldalasan a szalagot. Ki akartam javítani, hogy szimmetrikus legyen a masni. – Mit csinálsz? – kérdezte Jacob, amikor leakasztottam a posztert a tartójáról, amit még Lydia néni valamelyik volt szeretője kovácsolt, szerencsehozó ajándék gyanánt. Próbáltam nem odafigyelni rá. raktam a posztert a földre, és újrakötöttem a masnit, ami nem is volt olyan egyszerű, mert kiröhögött. Igenis röhögött, repedtfazék-hangon. – Mi van?! – förmedtem rá. Alig mozgott a szája, mégis láttam: – Rendmániás!

– Tessék?! Ártatlanul pislogott, és hozzátette: – Rendmániásnak azért elég rendetlen vagy. Először azt hittem, a poszterre mondja, amin a tőlem megszokottnál több ábra volt, többek között az az iránytűrózsa, amit a farmeromra is felrajzoltam, csak ott már kifakult a mosástól. A januári kiállítás témája „Utazások az időn túl”. Itt órák, festmények, szobrok és egy hatalmas, álló kakukkos óra fog szerepelni. Aztán az áprilisi kiállításra esett a pillantásom, és megállt bennem az ütő. „Utazás a határtalan térben.” Ide egy mélyített viasztechnikával karcolt és festett családfát szántunk. Helyette pedig... mikor tették ide a Csavart Nővérek az én egyik kollázsomat?! Ebbe én nem egyeztem bele! – Úristen! – nyögtem. Máris iszonyatosan stresszeltem, de még sokkal rosszabb lett, amikor rájöttem, hogy itt nemcsak a világ szeme elé van kitéve a kollázs, amit anyának csináltam... de apa is láthatja! – Nem is mondtad, hogy kiállításod lesz – mondta Jacob érdeklődve. – Meg hogy apád is benne van. – Hogy micsoda?? Jacob a poszterre mutatott. A nevem alatt ott volt apáé is, vendég előadó: Dr. Grant A. Cooper: A Kartográfia Története. – Ki van zárva... – motyogtam. – Gondolom, nem tudtad, hogy apád is részt vesz... – szólt Jacob halkan. – Azt sem tudtam, hogy ki akarják állítani a munkámat. Aztán rájöttem, mi állhat a háttérben. Pár nappal ezelőtt mondtam el a Csavart Nővéreknek, hogy nem fogok képzőművészetet tanulni, és nem mehetek a Williams Collegeba sem. Nem rendeztek jelenetet. Baljóslatú csendben

maradtak, mint lavina előtt a hegyoldal. Nyilván úgy gondolták, kezükbe veszik a jövőmet. Ki másnak jutott volna eszébe ekkora ostobaság? Fel sem merült bennük, mekkora bajt kevernek ezzel. Nem véletlenül. Hiszen én szigorúan elválasztottam a magánéletemet a munkámtól, soha nem beszéltem nekik a családomról, a szüleimről... és így fogalmuk sem lehetett, milyen is az én apám valójában.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Választókerületi manipulációk

M

IT TETSZETT GONDOLNI?! – kiabáltam

felháborodva, és – lobogtattam a posztert, azaz a hadüzenetet. Nem kellett volna Lydia néninek telefonálnom, hogy jövünk, de meg akartam kérni, hogy a „Szépség Földje” kollázst vegye le az asztalomról, ne lássa Jacob, ha esetleg bekukkantana a műterembe. A Csavart Nővérek felkészülten fogadtak. Ugyanazt kaptam, mint minden debütáló művész, ha a galériába látogat kiállításának a megnyitója előtt. Lydia néni, Beth néni és Mandy néni kék és fehér pomponokkal ugráltak

körül, mint valami megőszült szurkolólányok, kockára téve testi épségüket. Jacobra pillantottam és felhajtottam, de nem maradt időm figyelmeztetni a közelgő mutatványra. A nénik már buzgón rázták a pomponokat a levegőben. – Terra! Megérkezett! Éljen! Ez egy régi, különc kis hagyomány volt a galériában. A Csavart Nővérek mindig így üdvözölték az új művészeket. Ami tulajdonképpen szívmelengető és kedves, csak nem akkor, ha a mutatvány nekem szól, és ráadásul látja egy helyes fiú is. Végre egyszer kapóra jött, hogy a fejem úgy néz ki, mint valami rusnya padlizsán, mert a Csavart Nővérek azonnal leálltak, amint meglátták ijesztően feldagadt ábrázatomat. – Terra, biztos, hogy szabad egyáltalán kimenned? – kérdezte Lydia néni, és aggódva babrálta a pomponjait. – Hé, nem emlékszel? – bökte oldalba Beth néni, aki olajfestményeket festett, és mindig tele volt foltokkal a ruhája. Mire kellene emlékezniük? Aztán eszembe jutott, hogy említettem nekik a lézerkezelést, és megígértem, hogy a karácsonyi szünet vége felé, ha már kezd emberi formája lenni az arcomnak, bejövök dolgozni, de csak akkor (és ezt jól kihangsúlyoztam), ha nem csinálnak nagy ügyet a dologból. Lydia néni tehát összeszedte magát, visszaalakult szurkoló nagyivá, és tovább riszált. – Te jó ég... tessék abbahagyni, nehogy megártson... – mondtam Lydia néninek. A hatvanhat éves Mandy néni, a legfiatalabb nővér épp egy piruettre készült, amit mindig előad. Biztos voltam benne, hogy Lydia néni utánozná. – Mandy néni, álljon meg, ne adjon ötleteket neki! – Ismered a hagyományt – rázta meg a fejét Beth néni, aki vastag fonatban hordta a haját.

Lydia néni lelkesen bólogatott, hogy csak úgy rázkódtak a fürtjei, mint amikor a kutyák rázzák meg a bundájukat egy fürdő után a jéghideg Methow folyóban. Minden bólintásához járt egy pomponrázás, és egy szótag: – Mi-től félsz any-nyi-ra? – Hát... ettől az egésztől. Lydia néniéktől – feleltem. A galériába be sem tudtam volna jutni, ha csak nem lökdösöm félre a kötőtű kommandót. Ők pedig, sikerükön felbuzdulva, diadalívet tartottak a pomponokkal, hogy vonuljak be alatta. – Gyere már! – bátorított Lydia néni. Ekkor vettem észre Jacob vigyorgó képét. Erikkel ellentétben, aki a nénik láttán kimenekült volna a galériából, Jacob maradt, és egy könyvespolcnak dőlve remekül mulatott a megaláztatásomon. – Van a túloldalon egy üvegfúvó műhely. Menj, mindjárt megyek én is – mondtam, és tudomást sem vettem a Csavart Nővérek rosszalló ciccegéséről, amiért a konkurenciánkhoz küldöm Jacobot. De Jacob nem mozdult, hiszen remekül szórakozott a Terra Rose Cooper Viszontagságos Élete valóságsorozat élő adásán. Nagyon csúnyán néztem rá, de ő csak még jobban vigyorgott. Nem csupán arról volt szó, hogy nem akartam, hogy Jacob lássa, amikor valami idétlen dolgot csinálok. Végül is látott rosszabb passzban is a baleset után anyával. De azt végképp nem akartam, hogy lássa a művészetemet. Márpedig az kint volt a falon, különben a szurkoló nagyi előadást is megúsztam volna. A Nest & Egg Galéria hagyományai szerint a debütáló művésznek járt a meglepetés pompontánc, ezzel ünnepelték meg, hogy az alkotása bemutatásra került. És ezzel ösztönözték arra, hogy a kiállításhoz szükséges tíz művet idejében

elkészítse. Hát... jó páran beijedtek és vissza se jöttek... talán féltek, hogy ha megint beteszik a lábukat a galériába, ismét pompon nagyik ugranak a nyakukba. – Lássuk, lássuk! – intett Jacob a hívogató pompon diadalív felé. Nincs kegyelem. Esküszöm, Magellánnak egyszerűbb volt körülhajózni a világot. – Jól van, na! – zsörtölődtem, és úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy rajtam vigyorog. Aztán, uccu neki, elfutottam a kinyújtott karok és zizegő pomponok alatt, egyenesen a falig, amin ott lógott három kollázsom. Feltűnően a fal kellős közepén, ahogy debütáló alkotásokhoz méltó. – Mit szólsz? Nem gyönyörűek? – kérdezte Lydia néni. Tényleg gyönyörűek voltak. Bekeretezve véglegesnek, valódinak tűntek. Olyanoknak, amik megérdemlik, hogy a falon díszelegjenek, ne egymásra dobálva kallódjanak a padlón. A Csavart Nővérek felé sandítottam, és azon gondolkodtam, vajon észreveszik-e a kollázsokon az élettörténetüket. De Lydia néni szemei csupán anyai büszkeséggel ragyogtak a galéria lámpáinak fényében. Honnan is tudhatták volna, hogy a térképdarabkák és más kincsek között ott rejtőznek a történeteik, amiket ugyanúgy gyűjtöttem össze, ahogy a papírdarabkákat, a kis fémdarabot a kocsimból és a cukorkás papírokat. Itt volt Beth néni és a világutazás. Lydia néni és az ügyek, amikért síkraszállt. Anya és a konyha bűvköre. – Mernéd még azt mondani, hogy nem vagy művész? Hogy semmi keresnivalód a képzőművészetin? – kérdezte Lydia néni, majd amikor ránéztem, sietve hozzátette: – Vagy a Williams College-ben... Azon a főiskolán, ahova a szüleid

akarnak küldeni, nincs is művészetoktatás! – tette hozzá felháborodott, siránkozó hangon. Nehéz lett volna ellenkezni, amikor a Csavart Nővérek olyan várakozásteljesen néztek rám. És hát, ők tényleg csak jót akartak. – Milyen kedvesek... – mindössze ennyit sikerült kinyögnöm. Furcsa volt, hogy apa maró kritikáját mennyivel egyszerűbben elhittem, mint az ő véleményüket. Mintha valami nem stimmelne azzal, hogy megbecsülnek engem és a munkámat. Zavarba hozott, hogy mindenki engem figyel, és a kezemben felejtett posztert kezdtem tanulmányozni. Bár apa nevét ugyanakkora betűkkel nyomtatták, mint az enyémet, mégis betöltötte az egész lapot, és árnyékot vetett mindenre, amiben menedéket találtam. – Ha a szüleid is látják majd a munkádat, biztosan megértik, hogy legalábbis a Williamsben van a helyed – mondta Lydia néni. Nem. Ha apa látná a munkámat, csak azt kérdezné: Tényleg azt hiszed, hogy ez művészet? Ártatlannak tűnő megjegyzései olyanok voltak, mint a szirének dala: a gyanútlan áldozatokat a kétségek tengerébe fojtották. Úgy éreztem, már itt is van, és fogja a fejemet, hogy rákényszerítsen arra, vegyem szemügyre tárgyilagosan a kollázsaimat. Mit láttam? Erőtlen próbálkozásokat tökéletesen sekélyes mondanivaló kifejezésére. Anya kollázstérképét még be sem fejeztem, mert nem mertem megkérni Magnust, hogy segítsen a szögesdróttal. A papírok széle egyenetlen volt, mert tompa pengével vágtam őket, ugyanis lusta voltam új pengét elővenni. Bárcsak még változtathatnék, és éles, egyenes határvonalakat vághatnék! De már felragasztottam a képeket a

vászonra, és végleg a helyükön voltak, akárcsak apa lenéző kritikája. Az is végleg a fejemben maradt. A Csavart Nővéreknek ebből semmit nem mondhattam el. Az olyan lett volna, mintha elárulnám anyát. Mintha beismerném, hogy a családom a nyomába sem ér az ő boldog otthonuknak, a sikeres gyerekeiknek. Halványan elmosolyodtam, és megráztam a fejem. – Én nem szerepelhetek a bemutatón – mondtam. Visszaállítottam választókerületem határait, amit mentoraim puszta jóindulatból manipulálni akartak. Ők valóban művészek voltak, én viszont csak a műterem menedzsere. Jacob pillantása most úgy égette az arcomat, mint a tegnapi lézer. Nem tudom, hogy csinálta, de átlátott a kifogásaimon, és tudta, mi bújik meg mögöttük. Nem örültem neki. Egyáltalán nem. Lydia néni csak találgatott: – Mindenkinek nehéz átélnie, hogy idegenek is láthatják a műveit, amik nagyon személyesek. De egy művész élete erről szól. Bemutatjuk az alkotásainkat, megosztjuk az önkifejezésünket másokkal. Hogy is árulhattam volna el az igazat? Az én bizonytalanságom minden irányának kiinduló koordinátája apa volt. – Hát, először is, a keretek szebbek, mint a műalkotás – jelentettem ki, és hátat fordítottam a kollázsoknak. – Tudod, hogy nem így van! – tiltakozott Mandy néni, akinek különleges tehetsége volt ahhoz, hogy minden képet a legszebb, legelőnyösebb keretbe helyezzen. – Másodszor pedig, a három másik művész ki fogja kérni magának, hogy egy amatőrrel együtt szerepeljen a kiállításon – folytattam, és próbáltam nem arra figyelni, hogy majd’ kiugrik

a szívem az idegességtől, éppúgy, mint amikor tudom, hogy apa beszélni akar velem, azaz baj lesz. Érveim senkire nem hatottak. Sem a nővérekre, sem Jacobra. Csapdában éreztem magamat, és egyszerre lüktetett a pulzusom meg az arcom. Megvan! A kiút a kutyaszorítóból! Aljas és biztos kibúvó, mint a menstruációs hasfájás. – Fáj az arcom. Nem szeretnék az egészről többet beszélni, rendben? Tényleg senki nem vitatkozott. Én pedig leszedtem a falról a kollázsokat, és a földön hagytam őket. Amint beértem a műterembe, a farzsebemben rezegni kezdett a mobilom, mint a rossz lelkiismeret. Naná, hogy Erik volt. Úristen, de ostoba vagyok. Tegnap sem reagáltam semmit az üzeneteire, és reggel sem hívtam vissza, amikor anyát vittem fel a hegyre a kocsival. Most felvettem, és azon a kedves, gondtalan hangon szóltam bele, amit mindig neki tartogatok. – Szia! – Szia! Rég nem beszéltünk! Mizu? – mondta. – Semmi különös – feleltem halkan. Hazugság! Korholtam magamat, és közben lefelé kukkoltam, hogy lássam, milyen hatást tett a többiekre színpadias távozásom. Innen, a faragott indákkal és levelekkel díszített faoszlop mögül simán kihallgathattam, miről beszélget Jacob a Csavart Nővérekkel. Jacob a kollázsaim előtt guggolt és nézegette őket. Még itt fent az emeleten is pőrébbnek éreztem magam miatta, mintha smink nélkül kellene nyilvánosan megjelennem. Csak félig-meddig hallottam, hogy Erik még mindig beszél, majd egyszer csak

várakozásteljesen elhallgatott. – Tessék? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, mit mondott. – Tudod, mondtam, hogy itt az unokatesóm, Max – ismételte meg türelmesen. – Tényleg. És jól érzi magát? Csináltok programokat? – Késő estére mozit szerveztem. Nyolcra jövök érted. – Hát... – mélyet sóhajtottam. A legközelebbi mozi is egyórányira van kocsival. De ha csak tizenöt percre lenne, akkor sem lett volna kedvem hozzá. Nem akartam megpróbálni elrejteni a tűzfoltot. Szórakozottan babráltam az ujjaimmal, és felszisszentem. Csak most tűnt fel, hogy vérzik a hüvelykujjam, biztos a szögesdróttal szúrtam meg. – Még nem igazán vagyok jól... – mondtam Eriknek, és ez tulajdonképpen igaz is volt. Fájt az arcom, és legszívesebben végtelen Csipkerózsika-álomba merültem volna. Majd keltsen fel valaki, ha már főiskolára mehetek! De ehelyett itt voltam a galériában, és azon tűnődtem, hogy egy bizonyos fiú vajon mit gondol az alkotásaimról. És rólam... Önkéntelenül is lenéztem a korlát fölött, és hallottam, ahogy Beth épp megkérdezi: – Ti honnan ismeritek egymást? Elmosolyodtam, mert Jacob hangja incselkedő és szívélyes volt, mintha tudná, hogy hallgatózom. – Terra csak úgy belém szaladt. Szó szerint. – Mi bajod? – kérdezte Erik. Bejöttem a folyosóról, és lehuppantam az íróasztalom mellé a székre. A kis papírkosárba söpörtem a máskülönben makulátlan asztalról egy kis darab origami papírt. Az íróasztalon ott díszelgett az Eriknek szánt karácsonyi

ajándékom, egy kollázs. Csak üres vászon, semmi több. Hozzá sem tudtam fogni. – Nemsokára jobban leszek, megígérem – mondtam, de az volt az érzésem, hogy nem az egészségem felől érdeklődött. – Nem azért, de... – Most mennem kell, bocs! – szakítottam félbe. Milyen kár, hogy Erik pont most lett volna hajlandó életében először valóban beszélgetni velem, valami mélyebb dologról, mint a versenysúlya, a furgonja, és hogy mennyi volt a rekordidő, ami alatt két vállra fektette az ellenfelét. Én mindig jó beszélgetésekre vágytam, de most már nem volt erőm elkezdeni. Sem a kapcsolatunkat befejezni. – Majd később felhívlak – mondtam halkan Eriknek. És letettem, mielőtt bármit felelhetett volna. – Nos... – szólalt meg egy jól ismert hang a hátam mögött. Bűntudatomat felváltotta az önkéntelenül is felerősödő izgalom. Megpördültem a székben, hátat fordítva az Eriknek szánt, meg sem kezdett kollázsnak. Jacob az ajtókeretnek támaszkodott, kíváncsian körülnézett a műtermemben, majd bólintott, mintha beigazolódott volna a gyanúja. Nagyon is tudatában voltam, hogy itt még a kukában is rend van, a dobozok mind egyformák, és minden fel van címkézve. A címkéket szaténszalagok tartották, egyik oldalon narancssárgák, másik oldalon zöldek. – Szóval ez a rendetlenség – mondta Jacob. – Épp most raktam rendet. Pillantása a papírkosárra tapadt, amiben egyetlen apró papírfecni árválkodott. – Aha – hümmögött.

– Már bánom, hogy tegnap nem hajtottam át rajtad a kocsival. – Vérszomjas! Nem vagy te álruhás goth véletlenül? Ekkor vettem észre, hogy Jacob felhozta anya kollázsát, és minden kommentár nélkül letette az asztalom mellé. – Köszi – mondtam halkan. Vállat vont. – Te mindig ilyen provokatív dolgokat alkotsz? Provokatív... micsoda tökéletes jelző... Mit mondana Erik a kollázsaimra? Biztos azt, hogy tök jó. Vagy menő. Vagy fura. Már ha észrevenné őket egyáltalán. Most tűnt fel, hogy a Szépség Földje kollázsom ott volt az asztal mellett, a falnak támasztva. Amíg Erikkel beszéltem, kiment a fejemből, hogy megnézzem, hová tette Lydia néni. Most a lábammal titokban odébb toltam anya kollázsát, hogy a Szépség Földjét eltakarja, nehogy Jacob észrevegye. Felálltam, és Jacob türelmetlenül ciccegett. Meglátta volna? – Úristen, te már megint vérzel! – mondta. Megpróbáltam a hátam mögé dugni a kezem, de elővett egy szalvétát a zsebéből. – Ne parázz, teljesen makulátlanul tiszta. – Na, de... Megfogta a kezemet, és gyengéden odanyomta a sebhez a szalvétát. – Emlékeztess, hogy szerezzek több szalvétát! Szükségem lesz rá a társaságodban. Miből gondolod, hogy sok időt fogsz a társaságomban tölteni? Karin biztos ezt mondta volna. Flört és kihívás. Én viszont épp most beszéltem Erikkel, és rossz volt a lelkiismeretem. Hátraléptem, és csak ennyit mondtam: – Engem nem kell pátyolgatni.

Jacob már az íróasztal szélén ült lovagló ülésben, maga mellett támaszkodva. Úgy tűnt, otthon érzi magát, én viszont zavarban voltam, izegtem-mozogtam, és érzékeltem Jacob minden rezdülését. – Azt látom – mondta. – Úgy tűnik, inkább te pátyolgatsz másokat. Erről eszembe jutott anya. A falióra majdnem tízet mutatott. Azaz még két óránk volt, aztán apának is kellett a kocsi a hétvégi fitneszőrületéhez. Ilyenkor a teremben másfél órát futott, biciklizett vagy úszott, egy órát súlyzózott, aztán tizenöt percet szaunázott, hogy megszabaduljon a méreganyagoktól. Rendkívül büszke volt rá, hogy egyetemista kora óta egy grammot sem hízott. – Elfelejtettem szólni anyának, hogy délre otthon kell lennünk. – Elővettem a telefonomat, és megkérdeztem: – Mi anyukád telefonszáma? Jacob is elővette a mobilját, és felhívta. – Szia anya! – szólt bele, de engem nézett. – Házitündér lettél már? – aztán a válaszra figyelt, és közben három egymás tetejére illesztett tálat babrált, amikbe tojások voltak vésve. A legnagyobbikon életnagyságú strucctojások díszelegtek, a legkisebbiken kolibritojások, amik csak akkorák voltak, mint a körmöm. – Már két koszorút csináltatok? – hallgatás, aztán: – És Trevor is készített egyet? Nemsokára megjövünk... – Jacob rám pillantott –, úgy fél tizenkettő körül. – Negyed tizenkettő – súgtam. Legalább negyedórába telik majd, hogy rendet tegyünk a kézműveskedés után, és még negyedóra, hogy anya készleteit a kocsiba rakjuk. Nem szabad késnünk, apa már így is épp elég dühös az autóbaleset miatt. – Rendben lesz minden – mondta Jacob, miután letette a telefont.

– Kösz! Jacob most az asztalom fölött a falon lógó térképet tanulmányozta. Hátradőlt, és az ujjával vonalat húzott Washingtontól a Csendes-óceánon át Kína déli részéig. Aztán szégyenlősen felém pillantott, és a vonalat Afrikáig folytatta. Szinte úgy éreztem, mintha az arcomat simogatná. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy Jacob kapitány a flottájával a Terra Nullius, a Senki Földje felfedezésére indul. Fedezz fel engem! Te jó ég, miket gondolok. Ennek semmi értelme! Jacob még csak nem is volt az esetem, én magas, nyúlánk, kék szemű, szőke fiúkról szoktam álmodozni. Olyan fiúkról, akik odafigyelnek rám, és mindenkinek megmutatják, mennyire különleges és szeretnivaló lány vagyok. Lehet, hogy az ilyen álomfiú nem pont Erik, de nem is egy szikár goth srác, aki körülbelül olyan magas, mint én, és feketére lakkozza a körmét. – Az Antarktisz – szólt Jacob. – Oda szívesen elmennék. – Túl hideg. Én inkább Kashgart választanám – hirtelen elhallgattam, mert észrevettem, hogy Jacob pont úgy nézi a térképet, ahogy én szoktam, miután apa a maga csendes modorában porig alázott, és azt kívánom, bárcsak valahol messze lehetnék anyával. Túlságosan tapintatlan voltam? Vagy furának tart, amiért szívesen beutaznám a Selyemutat? Jacob megszólalt, lassan, tétovázva: – Néha... azt hiszem, nem jó évszázadba születtem... Mostanra már mindent felfedeztek. – Nem mindent. Úgy fordult felém, mintha új, ismeretlen földrészt pillantott volna meg. – Nem mondtad meg az igazat a nővéreknek.

– Micsodát? – Hogy félsz, mit szól apád. – Nem is félek! Jacob felvonta a szemöldökét. – Tudom, mit fog mondani – jegyeztem meg halkan, és reméltem, megkérdezi, hogy mit. De Jacob nem faggatózott, csak feltett egy még nehezebb kérdést: – Miért adsz ilyen sokat a véleményére? Ezt még sosem gondoltam végig. A kérdés úgy mellbe vágott, hogy leroskadtam a székbe. Miért tesszük ki a lelkünket mindannyian, a bátyáimat is beleértve, hogy apa megelégedését elnyerjük, amikor tudjuk, hogy elismerő megjegyzést még egy dollárnál is nehezebb elővarázsolni belőle? – Ahhoz képest, hogy nem félsz apád véleményétől, elég szorosan a nyomdokaiban haladsz – folytatta Jacob. – Ezt meg hogy érted?! – vontam össze sértetten a szemöldökömet. – Mindketten térképeket készítetek – Jacob körbemutatott a műteremben, anya kollázsára és a többi művemre a földön. Mindegyiken térképdarabkák voltak. Antik térképek reprodukciói. Terepsí térképek. Kivétel: a Szépség Földje. Arra csak és kizárólag a birodalom lakói, a szépséges emberek kerültek. Apa munkája pusztán technológia volt: a nyolcvanas évektől GPS-szoftverek kódolása a hadsereg számára, mostanában pedig konzultációs szolgáltatás olyan cégeknek, akik térképészeti szoftverekkel foglalkoznak. – Én felhasználom a térképeket, nem készítem őket – javítottam ki Jacobot.

– Nem is tudom. Mintha valamiféle saját atlaszt készítenél. Csak épp nem írod alá a nevedet. Először ösztönösen tagadni akartam, de aztán anya kollázsára néztem. Életének térképe, konyhánk alaprajzába szűkítve, és anya négy égtája: a hűtő, a kamra, a tűzhely, a sütő. Sem ezen, sem a többin, de még a Szépség Földjén sem volt aláírás. Egyiken sem volt ott a térképkészítő emblémája, a cirádásan díszített jel, amin rajta van a kartográfus neve, a dátum és a megrendelő neve. Jacob félrehajtotta a fejét. – A kérdés az, hogy a te saját térképed hol van... Hang nélkül tátogtam a döbbenettől. A kicsiny műteremben sarokba szorítva éreztem magamat. Zavarban voltam, és nem akartam, hogy meglássa anya térképe mögött az enyémet is. A síri csendben visszhangzott bennem a kérdése, és nem akartam, nagyon nem akartam belőle kihallani az igazságot. Nehézkesen, reszketve tápászkodtam fel az íróasztal mellől. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam. Nagy meglepetésemre Jacob elhallgatott. Én olyannak képzeltem, aki szereti, ha övé az utolsó szó. Felnéztem, nem mosolygott. Aztán olyat tett, amit az én családomban nem szokás: bocsánatot kért. – Ne haragudj! – mondta bűntudatos arccal. – Anya szerint meg kéne tanulnom befogni a számat, vagy másoknak is hamar elege lesz belőlem, nem csak az iskolatitkárságnak. – Hadd találgassak! Beszóltál nekik? – Eléggé. Megkérték a médiatanárt, hogy cenzúrázza az iskolaújságot. Úgyhogy blogot indítottunk, meg egy manga rovatot, amit szintén betiltottak. Aztán a vitaversenyen a cenzúráról szónokoltam.

– Vitaverseny? – Érvelés és szónoklat. Választható tantárgy, ahol megtanulunk hallgatóság előtt szónokolni. – Nem ijesztő? – Micsoda? – Hát, annyi ember előtt beszélni – mondtam. Én pont az ilyesmitől rettegtem, hogy sebezhetővé válok, megszégyenülök. – Meg lehet szokni. Neked nagyon jól menne – mondta. – Nekem? Dehogy! Szerintem rémálom nyilvánosan szónokolni. – Pedig benned van. – Micsoda? Jacob anya kollázsára mutatott: – Nem félsz a merész meglátásaidat kifejezni. De nem volt igaza. A műtermemben még rendben volt mindenféle merész meglátást kifejezni saját magamnak, de nyilvánosan eszembe sem jutna ilyesmi.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Boreász

A

a Norah-nak adott dekorációleckétől. Négy nappal később a házunk óriási ünnepi kellékkiállításra hasonlított: minden ajtót, ablakot és lépcsőt örökzöld füzérek és koszorúk ékesítettek. Karácsonyeste volt, és elképzelni sem tudtam, hová aggathatná anya a maradék ágakat, amiket az előtérben felhalmozott. Talán majd Claudius és Merc nyakába, mint valami üdvözlőkoszorút. Odébb kellett tolnom a sok fenyőgallyat, hogy egyáltalán ki lehessen nyitni az ajtót. Nyűg volt, de hát, hogy is haragudhatnék anyára, amikor én is tűkön ültem (vagy épp tűleveleken), hogy végre itthon töltik a karácsonyt a bátyáim, most először, mióta Merc két éve Kínába költözött. NYA

SZÁRNYAKAT

KAPOTT

Sikerült beoldalaznom az előtérbe, és a rongyszőnyegen leráztam, majd levettem a csizmámat. Apát rendkívül irritálta, ha olvadozó hólébe lépett zokniban. Megcsapta az orromat a fenyő, a frissen sütött kenyér és a fokhagyma illata. Mielőtt reggel a Nest & Egg Galériába indultam, nyolc fej fokhagymát tettem a sütőbe, olajozott alufóliába, de nem voltam biztos benne, hogy elég lesz a lakomához, amit anya tervezett. Az illatokból ítélve anya újabbakat is sütött. Bár tele volt a hasam, mert a galériában a Csavart Nővérekkel megettem a minden évben szokásos karácsonyi reggelit, mégis nagyon vártam már anya ebédjét. Ki fogok pukkadni, mint egy hízott lufi. Evés előtt muszáj lesz időt szakítanom egy kemény hótalpas futásra. A konyhába menet majdnem hasra estem. Jót káromkodtam magamban, aztán tűnt csak fel, hogy mi a fenét keres az előtérben két bernáthegyi kutya méretű bakancs. – Claudius! – kiabáltam, és végigrohantam a hallban, majd valami bolyhos inges falba ütköztem. A bátyám. Épp csak magához ölelt, és már fojtogatott is. Nem ér! – Hé, nem kapok levegőt! – tiltakoztam, és félretoltam a karját, ami tele volt régi sérülések nyomaival. Bátyámnak kisgyerekkorunk óta kedvenc hobbija volt, hogy fojtogatott vagy ráncigált, de legalábbis halálra égetett mások előtt, de valahogy mégis egy kedves nagy maci maradt. Hiányzott, hogy nem kínoznak a bátyáim, amióta elköltöztek. Biztos mazochista vagyok. De nem voltam védtelen kis áldozat. Elég birkózómérkőzést néztem már, és egy ellesett fogással majdnem sikerült is Claudiust gyomorszájon csapni, csak az utolsó pillanatban kivédte, így csupán a levegőt találtam gyomorszájon.

– Vigyázz az arcára! – szólt rá anya halkan a tűzhely mellől. Claudius azonnal elengedett. Mint amikor még kisiskolás voltam, és anya mindig azzal szerelte le, ha hajkurászott, hogy vigyázz az arcára. Rossz volt hallani. De azért előnyt kovácsoltam a figyelemelterelésből, és vállon öklöztem a bátyámat. Fájt, a válla jól megizmosodott. – Te mióta sportolsz? – kérdeztem. Claudius befeszítette a karját a bolyhos ing alatt. – Tessék, nyomd meg! – Pfuj, kösz, nem – fintorogtam. – Nyomd csak meg bátran! – Ki van zárva. A bátyámat apám Kétbalkezesnek hívta, amióta Claudiusnak egyszer sikerült kitörnie a bokáját egy helyben állva a bringájával. Most vállat vont, ami a múlt nyáron még nagy erőfeszítésébe telt volna, olyan kis csontkollekció volt. Azt mondta, mostanában azért nem tud gyakrabban hazajönni, mert a gyakornoki program Seattle-ben minden idejét elveszi. Na, persze! Láttam a fotóit, amiket feltett a MySpace-re, és abból azért kiderült, hogy nem csak papírokkal vesződik a nap 24 órájában, heti 7 napon. De ezek szerint nem is csak a sörivásnak élt. Mintha az utóbbi hónapokban, ahogy elkerült apa közeléből, egészen férfiassá érett volna a főiskolán. Irigyeltem, és éreztem, hogy nekem is el kell innen menekülnöm. – Hé, Mazsola Kisasszony... Na, még szép, hogy behúzok a bátyámnak, ha a régi hülye beceneveket hozza elő... de megint sikerült kitérnie! Mikor lett ilyen fürge?

– Azt hittem, már nem akarsz több lézerkezelést – mondta elkomolyodva. Anyához fordultam kibúvóért: – Megterítek, rendben? – kérdeztem. – Köszönöm, kicsim! – válaszolta anya. De Claudius utánam jött a konyhába, és folytatta: – Semmi baj nincs azzal, ahogy kinézel. A családban ő volt az egyetlen, aki szerint kezelés nélkül is rendben voltam. Csak viccből heccelt állandóan. Egyszer, amikor egy nagy tükör előtt ülve talált, mellém guggolt, és azt mondta: – Hiányozna az arcod, ha megváltozna. – Persze biztos valami hülye-hugi-sértést is hozzám vágott egy füst alatt, de arra nem emlékszem. Hatévesen és tizenhat évesen is szerettem volna hinni neki. De ahogy névrokona, Claudius Ptolemaios alábecsülte a Föld méretét korszakalkotó atlaszában, a Geographiában, bátyám is alábecsülte a tűzfolt jelentőségét az életemben. És anya életében is. – Nekem nem is köszönsz? – bújt elő Merc a régi gyerekszobájából égnek álló hajjal, mint aki épp most ébredt. Claudius és én apára hasonlítottunk, magasak voltunk és szögletesek. Merc viszont tiszta anya volt: hatalmas kutyus szemek és göndör barna fürtök. Őszült a haja. Mikor öregedett így meg? Merc amúgy elvileg csak holnap érkezett volna, karácsony reggelén, és én ma akartam kipakolni a ruháimat és sminkcuccaimat a régi szobájából az én pici régi szobámba. Ledöbbentem. – Hát te meg, hogyhogy már itt vagy?

– Én is örvendek, hogy láthatlak – grimaszolt Merc, de nevetett a szeme. – Korábbi járattal jöttünk. És aztán Claudius hozott el minket, neki útba esett. – Jöttetek? Mármint kik? – kérdeztem. – És mi az, hogy nekem útba esett? Elhanyagolható háromórás kitérő volt – nyafogott Claudius, és egy mini muffint tömött a szájába. Aztán minden figyelmeztetés nélkül győzelmi táncba kezdett, azaz nyújtogatta a nyakát, mint egy pulyka, és szélmalomként csápolt a karjaival. Ilyen műsort (szerencsére) általános iskolás kora óta nem csinált. Kukorékolt is hozzá: – Ki a legjobb tesóóóóóó?! – Ugye a főiskolán ezt nem adod elő? – kérdeztem. Persze muszáj volt utánoznom, olyan idétlen volt. Még anya is abbahagyta egy pillanatra a főzőcskézést, úgy nevetett. Természetesen ekkor toppant be a válasz a korábbi kérdésemre miszerint kivel jött Merc. Alacsony termetű hölgy lépett ki a hálószobából, divatosan rövidre vágott haját a füle mögé igazította, és pislogva bámulta a családi műsort. – Gondolom, te lennél Terra – fordult hozzám. Majd’ elsüllyedtem, és gyorsan megpróbáltam összeszedni magamat. Nem úgy Claudius. Ő odatáncikált hozzá. Nem akartam feltűnően bámulni, és nem is Claudius táncát néztem, hanem a nőt, aki nevetve bújt előle Merc háta mögé. Nem az a típus volt, akire Merc bukott általában. Eddig mindig a sportos csajok tetszettek neki, akik egész évben az egyetemi csapatban edzenek, praktikus lófarokba kötik a hajukat, és vagy épp edzésről jönnek, vagy most indulnak a konditerembe, a focipályára vagy síelni. Akiknek a hoki vagy a teniszütő a kedvenc kiegészítőjük. Akik szeretnek fürdőruhákat vásárolni.

Ez a nő lágy volt és gömbölyded. Csak úgy sütött róla, hogy egyéniség, a narancssárga szemüvegkerettől a barna velúrcsizmáig. Barna haja olyan volt, mintha épp most jött volna egy menő fodrászszalonból. Narancssárga miniruhát viselt, amit csak jó adag önbizalommal lehet hordani, különben úgy nézne ki, mintha a ruha viselné őt. De neki jól állt, és nem érdekelte, hogy volt egy pici pocakja, vagy hogy a combja kissé vastag egy ilyen rövid ruhához. – Elisa, bemutatom neked a húgomat. Bohóc – mondta Merc. És megfogta a kezét..., pedig életemben nem láttam, hogy egyetlen barátnőjével akár egymás kisujját megérintették volna nyilvánosan. Zavarba estem, mintha rajtakaptam volna őket valamin, és gyorsan odamentem anyához, aki éppen valami erős illatú finomságot húzott elő a sütőből. A szemem sarkából láttam, hogy Elisa feljebb tolja a szemüvegét keskeny orrán, és olyan kendőzetlenül megnéz, ahogy én néztem őt. Nem bírtam ki. Elfordultam, és odamentem a hűtőhöz. Bárcsak rajtam lehetne a szokásos sminkem! A lézerkezelés óta egy hét telt el, és az arcom már nem sötétlila volt, csak sötétvörös, de még nem igazán tudtam álcázni. Pedig próbáltam. – Merc rengeteg jót mesélt rólad, és kicsit zavarban is vagyok – mondta ekkor lefegyverzően Elisa. – Ugyan, nincs miért... – mondtam. – Naná, hogy nincs! – motyogott Claudius. Be akartam húzni neki, de eliszkolt, és most az asztalnál várta a jó falatokat, mint valami kunyeráló dán dog. – Remélem, mindenki megéhezett! – szólt anya, és a kezembe nyomott két tálat, amin spenótos-kéksajtos lepények

voltak. Aztán visszatotyogott a tűzhelyhez, és folytatta: – Elisa Quebecből származik. Ő is ügyvéd. – Csak voltam – javította ki Elisa. – És folyékonyan tudta átkozni az ügyfeleket angolul, franciául és kínai mandarin dialektusban is – közölte Merc. Elisa nevetett, és megbökdöste a bátyámat. Merc általában olyan zárkózott, hogy az exbarátnői szerint egy valamirevaló hulla kevésbé hideg, mint ő. De most magához húzta és megszorongatta Elisát. Anyával elhűlve bámultunk, hogy milyen emberi lett hirtelen. Nem nehezményeztük az átalakulást. – Az önéletrajzomban is megemlítem, ha valakinek kell a referencia – mondta Elisa. – Apának kelleni fog – mondtam, és máris visszaszívtam volna szavakat. Anya aggódva az órára pillantott. – Hol van apa? – kérdezte Merc, és elengedte Elisa kezét. Ha Merc nem tudja, hol van apa, az azért van, mert már jó ideje elköltözött. Bárcsak én is elfelejthetném már az atyai napirendet – A fitneszteremben edz – feleltem egyszerre anyával és Claudiussal. Mind tudtuk a menetrendet. – Karácsonyeste?? Micsoda elkötelezettség! – hitetlenkedett Elisa és átvette anyától az újabb tálakat. Nem, ez nem elkötelezettség, hanem makacs elszántság. Akárcsak az én hajnali edzéseim. Hangosan megszólalt a mobilom. El is felejtettem, hogy hangosra állítottam, hogy biztosan meghalljam akkor is, ha a hó ropog a lábam alatt. – Hoppá, valakinek nagyon fontos hívása van! – heccelt Claudius.

Tulajdonképpen nem akartam felvenni, csak tudni, hogy hívnak vagy sem. És nem is tudtam, kit kerülök jobban, Eriket, mert alig ismer, vagy Jacobot, mert túl jól ismer? Megijesztett, amiket mondott, amiket a műteremben megfigyelt. Akárhogy is, az elmúlt pár napban nem válaszoltam a hívásaikra. Tétován elővettem a telefont a pulcsim kenguruzsebéből. Erik. Gyorsan az asztalra tettem a mobilt, de elfelejtettem, milyen fürge mostanában Claudius, aki már el is vette a telefont a tányérom mellől, mielőtt odanyúlhattam volna. – Miért jársz még mindig azzal az izomagyúval? – kérdezte, rosszallóan méregetve a kijelzőt. – Miféle izomagyú? Van fiúd? – csapott le a témára Merc. – És én még azt hittem, örülni fogok, ha itthon karácsonyoztok... – morogtam, és próbáltam megszerezni a telefont. Persze Claudius odadobta Mercnek. – Rémes, ha az embernek fiútestvérei vannak – mondta Elisa, de olvadozva nézett Mercre, aztán viszont kikapta a kezéből a mobilt, és ideadta nekem. – Tudod, nekem öt is jutott... – Öt bátyád van? Iszonyú! Életműdíjat érdemelsz, hogy kibírod. – Viccelsz? – Merc közelebb tolt egy tálat Elisához. – A bátyjainak ő a szeme fénye. És valamelyik mindig ott van nála látogatóban, folyton átesem rajtuk, ha Elisánál vagyok. – Nem is igaz! – tiltakozott nevetve Elisa. – Dehogynem. A butikod szállóként is üzemel miattuk. Belém nyilallt a féltékenység. Engem miért nem keresnek a testvéreim? Miért nem hívnak fel néha, hogy hogy vagyok? Merc már rég kivonta magát a forgalomból, de Claudiussal legalább hetente egyszer azért beszéltem, mostanában viszont

nem veszi fel, és a tanév kezdete óta nem hívott. Hát nem érdekelte őket, mi van velem? Hogy bírom ki apát? A garázsajtó mérgesen csikorogva kinyílt, beharangozva apát és a várható hangulatot. Anya és én ijedt pillantást váltottunk: mit keres apa itthon ilyen korán? Hiszen sosem rövidíti le a hétvégi edzését. Bármilyen régóta nem laktak itthon, a bátyáim azonnal visszaálltak az itteni ritmusra, mert beléjük ivódott, hogy minden eltérésnek kellemetlen következményei lesznek. Olyanok voltunk, mint egy pontos óraszerkezet, ahol az alkatrészek egymáshoz igazodva működnek: én a konyhapulthoz rohantam, és a tenyerembe söpörtem a morzsákat, Claudius az előtérbe futott elrakni a bakancsát. Merc a konyhában győződött meg róla, hogy semmi nincs útban, sehol egy kósza tányér, villa vagy újság. Anya elcsomagolta a cheddar sajtot a fóliába, és a hűtőhöz igyekezett vele. Én éppen elővettem volna apának egy tányért és terítéket, amikor észrevettem, hogy elöl maradt a vaj, amit kivettem reggel, hogy a sütéshez szobahőmérsékletű legyen. Gyorsan anya kezébe nyomtam, és egyikünk sem problémázott azon, hogy épp jó lett az állaga, visszakerült a hűtőbe. Claudius soha nem hozta haza bemutatni egyik barátnőjét sem. És megvolt rá az oka. Elvégre apa még Karint is egyetlen másodperc leforgása alatt méltatlannak találta, merthogy egyszer tizenkét éves korában élénkpirosra festett körömmel jött át hozzánk, ami apa szerint biztos jele annak, hogy Karin erkölcstelen. Mindezt úgy, hogy előtte évek óta ismerte, hiszen Karin kicsi korától átjárt hozzánk a játék babájával, amivel egyforma fonott copfokat hordott, és apa engem is sokszor vitt át hozzájuk a plüssnyulam kíséretében.

Hogy milyen igaza volt Claudiusnak, az csak most kezdett kibontakozni a nappalinkban elfogyasztott előétel mellett. Mint mindig, apa most is kihagyta anya nagy gonddal elkészített, isteni finom, rákkal töltött gombafalatkáit. Nem gondolod, hogy jobb lett volna zsírszegény sajt? Előétel helyett apa étvágyát a kínos kérdések hozták meg, amiket látszólag Elisának tett fel, de valójában Mercnek szánt. – Szóval mivel is foglalkozik Kínában? – kérdezte apa, amikor mindannyian körbeültük a kandallót, kivéve anyát, aki biztonságban szöszmötölt a konyhában. Irigykedve néztem Claudiust, aki kicsivel távolabb ült tőlünk, a lépcső mellett, hogy kereket oldhasson, és éppen egy üveggömb dísszel babrált, amikből anya egy fonott kosárnyit tett a kisasztalra. – Jó kérdés. Most kis időre félreteszem a jogi pályát. Merckel ellentétben nekem nem lételemem, hogy nagy cégek pénzügyeivel foglalkozzak. – Elisa koktélpálcikára szúrt egy olívabogyót, es bekapta. – Azon gondolkodom, mi legyen a következő lépésem. – A következő lépése... – ismételte meg apa, szokásához híven megvetően legörbült szájjal. Sokatmondóan rám nézett. – Pedig a jogi egyetem nyilván rengeteg pénzbe került ahhoz, hogy (itt apa idézőjeleket rajzolt a levegőbe) csak úgy a következő lépését fontolgassa az ember. – Hehehe. – Jobb később, mint soha. – Elisa szélesen elmosolyodott, nyilván arra számítva, hogy apa visszamosolyog. Rossz válasz. Apa keresztbe fonta a karját, és rosszallóan hátradőlt a székében. Csúnyán néztem Mercre, aki csak ült Elisa mellett, mint az olyan agyagkatona, amiről olvastam, amikor Merc bejelentette, hogy Kínába költözik: őrt áll a holtakért, de az élők sorsa nem

érdekli. Pedig a bátyámnak biztosan fontos volt Elisa, különben a mobilján lógott volna, és állandóan üzeneteket küldözgetne és nézegetne. Hogyhogy nem készítette fel a barátnőjét arra, miként úszhatja meg viszonylag könnyen apa kellemetlen faggatózását? Anya újabb tálcát cipelt be a nappaliba, frissen sütött kenyérrel, langyos brie sajttal és sonkába tekert koktélrákkal megrakva. Elisa azonnal odébb tolta a tálat a töltött gombával, én pedig a hatalmas tobozokkal telerakott díszkosarat tettem le a kandalló mellé, hogy helyet csináljunk az asztalon. Claudius a padlóra meredt, és szórakozottan egy kobaltkék üveggömbbel zsonglőrködött. – Tessék leülni! – kérte Elisa anyát, és kézen fogta, nehogy kimenjen. – Tessék pihenni egy kicsit! Pihenni? Itt és most? Anya apára pillantott, mintha ugyanazok a kétségek merültek volna fel benne, mint bennem. Apa a vörösboros poharával játszadozott (mindig pontosan négyujjnyi bort töltött magának), de bizony ő sem pihent. Csak várt. – Hoppá, még van pár befejeznivalóm a konyhában! – mondta idegesen anya, és menedéke felé sandított. Felálltam: – Segítek! – Ugyan, biztosan nem ilyen sürgős – mosolygott Elisa szívből. Egy másodperccel később apa a borospoharával a Merc melletti üres helyre mutatott: – Hallottad! Nem olyan sürgős. Anya vonakodva Merc mellé ült, és most úgy sorakoztunk négyen egymás mellett a kanapén, mint kivégzésre váró elítéltek. Elisa vágott egy kis sajtot, rátette egy falat kenyérre, és csukott szemmel, nagy élvezettel beleharapott. – Ezt muszáj

megkóstolnod! – mondta, és Merc felé hajolt, hogy adjon neki egy kicsit. Anya is odébb csúszott, és a sajt felé nyúlt. Ne, anya! Ne egyél!, gondoltam. Ma este a karácsonyi, piros kardigán volt anyán, ami elég szűk, és csak kihangsúlyozta a túlsúlyát, hadd legyen apának még több ürügye kötözködni. Apa szélesen elmosolyodott, és a mosolya cseppet sem volt baráti, inkább tökéletesen önelégült. – Mondja, Elisa, hogy sikerül megőriznie lányos alkatát? Anya az ajkába harapott apa kérdésének hallatán. Úristen, mennyire gyűlöltem apámat, amikor azzal alázta anyát, hogy más nőknek bókolt a füle hallatára! – Jógázom – felelt Elisa. – Hallod, Lois? Ki kéne próbálnod! – fordult apa anyához. Lehet, hogy Elisának nem tűnt fel a hangulat, de az is lehet, hogy csak megpróbált udvarias és kedves maradni. Mindenesetre szemügyre vette a kandallópárkányt ékesítő örökzöld füzért és az égő gyertyákat, aztán anyához fordult: – Gyönyörűen van feldíszítve a ház. Merc mondta is, hogy igazi kézműves a mamája. – Ugyan, semmiség! – De anya elmosolyodott, és egy pöttöm tányérra apró darab sajtot tett magának. A tányérkát a térdén egyensúlyozta a pocakja előtt. – Terra rengeteget segített. – Nem is. Ez anya keze munkája – mondtam. Sajnos csak egyetlen férfi volt, akinek a kedvéért anya esetleg elhagyná apát, csakhogy az illető egy mítosz, de nem ám valami romantikus hős, mondjuk Mr. Darcy vagy akár Orlando Bloom, hanem a Télapó.

– Anyának elég néhány apróság, és meghitt otthont varázsol akár egy jégbarlangból is – tettem hozzá. – Látom – Elisa elismerően pillantott körbe. – Csak egyvalami hiányzik... – Micsoda? – vontam össze a szemöldökömet. – A te alkotásaid. Nagyot nyeltem, és letettem a pezsgőbort, amit épp most töltöttem magamnak. Ezt hagyjuk! Ne most! Ne apa előtt! – Anyukád mondta, hogy kiállításod is lesz, Terra. Biztosan nagyon büszke rád a család! – magyarázta Elisa. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Még hogy büszke! Apa a lézerkezelés óta rám sem nézett. – Gyönyörűen fognak mutatni a bekeretezett kollázsaid a falon! – lelkendezett anya, és puha karjaival magához húzott. – Nem, dehogy – szerénykedtem. Anya majdnem megkarcolta az arcomat a második szelet sajtos kenyérrel. A sajt erős illatától felkavarodott a gyomrom. – Terra első kiállítása – szólalt meg apa jó hangosan, hogy Elisa is hallja. Görcsbe rándultam. Mindjárt jön a hideg zuhany. Apa mosolygott, mint valami hiéna, kilátszottak a fogai, hehehe, harapáshoz készül. – Milyen kár, hogy nem készült el pár héttel előbb. Bemutathatta volna a felvételi jelentkezőlapján. Szemmel próbáltam üzenni Elisának. Meg ne szólalj! De Elisa megszólalt: – Biztos vagyok benne, hogy Terra bárhová bekerül, ahova jelentkezik. Ilyenkor minden normális szülő elkezdett volna dicsekedni: „Hát persze, a Williams College-t jelölte meg első helyen, és természetesen felvették.” Az enyémek ehelyett csendben

maradtak, anya sajtot rágcsált, apa az ölében tartott újságot futotta át. – Kér még valaki valamit? – kérdeztem. Csak anyának nem volt innivalója. – Anya, iszol valamit? Jaj, minek szólaltam meg? Anyára irányítottam apa figyelmét, pontosabban a sajtra, amit majszolt. És az aggódó férj már mondta is a magáét: – Biztos, hogy nem fog megártani? Tudod, a cukorbetegség... – Nem vagyok cukorbeteg – mondta halkan anya. – De az orvosod figyelmeztetett. – Figyelmeztetlek! Azzal apa a vállát vonogatva Elisa felé fordult, mintha azt mondaná: „De nehéz felelősnek lenni a szeretteimért, nemdebár?” Nem lehetett kibírni! Anya ártott magának az étellel, apa magyarázott neki, és mindannyian úgy tettünk, mintha rendes, egészséges család lennénk. Legszívesebben leordítottam volna apa fejét a sok bántó megjegyzéséért itt, mindenki előtt. – Még mindig eszel? – kérdezte anyát halkan. Marásra készülő kobra. Aztán jelentőségteljesen rám nézett. Vedd el az ételt anyádtól! Már nyitottam a számat, hogy közöljem apával, hová tömje azt a sajtot. Nem a kukát akartam javasolni. De Elisa megszólalt: – Merc bekeretezte, amit múlt karácsonyra készítettél neki. Amikor belép valaki a lakásába, azt látja meg először. – Tényleg? – kérdeztem. Merc nem is említette, hogy megkapta a kollázst, nemhogy megköszönte volna. Azzal áltattam magamat, hogy biztos túl elfoglalt. Most csak gyorsan bólintott, mintha nehezére esne, vagy mintha tudná, hogy ez a beszélgetés rám fog bajt zúdítani.

Apa arcán olyan vigyor terült el, mint aki valami remek saját viccen szórakozik. – Nekem is kint van a dolgozószobámban, amit Terra ovis korában készített. – Hehehe. – Biztos már akkor is kimagaslóan tehetséges volt – közölte Elisa, és sajtot meg kenyeret vágott Mercnek. Merc a fejét rázta, kösz, nem, így Elisa engem kínált vele. – Én nagyon szeretném, ha lenne eredeti Terra-féle alkotásom. Van eladó kollázsod? Apa fintorgott: – Pénzt adna ki valami kivagdosott és összeragasztgatott holmiért? Elisa arcáról csak ekkor kezdett lehervadni a mosoly. Most érezte meg, hogy apa milyen mesterien céloz a mérgezett nyilaival. Mostanra tűnt fel neki a Cooper család átka. Olyan volt, mint Jean d’Arc, beállt egy csatába, egy csapat élére, de akaratlanul. Először Mercre nézett, aztán anyára, majd Claudiusra, és rám. Gyáva népség. Mind félrenéztünk. Ha megvédtük egymást, az általában rosszul sült el. Például amikor Merc amellett érvelt, hogy Claudius hadd diplomázzon angol irodalomból, és erre apa közölte, hogy inkább egyáltalán nem fizeti Claudius tanulmányait. Claudius ezek után vegyészmérnöknek tanul. Elisa bepróbálkozott: – Sok szakértő véleménye szerint a kollázs a huszadik század egyik legkifejezőbb művészi újítása. – És persze a festékfoltos vászon is művészet – legyintett türelmetlenül apa. – Mi lenne, ha eljönnél a Nest & Egg Galériába holnap, és megismerkednél a helyi művészek munkájával? – kérdeztem Elisát abban a reményben, hogy eltérítem a figyelmét, és nem húzza fel apát még jobban.

– Picasso, Man Ray, Miró, Motherwell, ők mind kísérleteztek a kollázzsal – folytatta Elisa hajthatatlanul. – Akárcsak te, Terra. Halálos csend támadt. Apát nem szabad sarokba szorítani, még kevésbé bebizonyítani, hogy ostoba. Ahogy előrehajolt, ökölbe szorult a keze. Egy pillanatra azt hittem, rátámad Elisára, de helyette az Economist folyóiratot húzta elő a dohányzóasztal fiókjából. – Menjünk! – súgta Merc fojtott hangon, és felállt. – Tessék? – kérdezte Elisa meglepetten és bosszúsan. Nem fogta meg Merc kinyújtott kezét. – Hiszen, mi csak intelligensen vitatkozunk! Apa felé fordult megerősítésért, de apa keresztülnézett rajta, ahogy ő is keresztülnézett Merc kezén. És hát, őszintén szólva, a mi családunkban intelligens vita nem létezett. Csak egy vélemény volt mérvadó: apáé. Ő pedig el volt foglalva az újságjával, a heti eseményekkel. A mi hetünk legfontosabb eseménye pedig épp most bontakozott ki. – Elisa, gyere már! – sürgette Merc. Kérlek! – hallottam ki a könyörgést a szavait követő csendből. Elisa ránézett, és bólintott. Ezúttal megfogta a kezét, és követte kifelé a nappaliból. A szoba jéghideg volt a kandallóban pattogó tűz ellenére. Megborzongtam. Íme Boreász, a fagyos, könyörtelen északi szél. Amint Mercék mögött becsukódott a hálószobájuk ajtaja, apa végigmért minket, majd anyán állapodott meg a pillantása, mint sólyomé a védtelen nyúlon. Meglepett, hogy anya Merc és Elisa után ment egészen a hallba, mint aki a viharfelhőket

követi, de nem veszi észre, hogy a háta mögött sokkal hatalmasabb és sötétebb felhők gyülekeznek. Apa szóra nyitotta a száját, de ekkor felállt Claudius, még mindig az üveggömbbel a kezében. És megszólalt: – Te megőrültél! Apa tátott szájjal ugrott talpra a bőrfoteljéből. – Mit mondtál? Mit merészelsz nekem mondani?! – Azt mondtam, hogy te meg vagy őrülve. Ennél nagyobb sértést nem vághatott apa fejéhez, aki azt képzelte magáról, hogy mindig logikus, nagyon racionális és mindenekfelett tisztességes. És egyikünk sem szólt, hogy tévhitben ringatja magát. Apa Claudiushoz lépett. Egy éve (vagy akár pár hónapja) Claudius berezelt volna. Könnybe lábadt volna a szeme. Bocsánatot kért volna. De most ott álltak szemtől szembe. Azaz még csak nem is szemtől szembe, mert Claudius egy jó hüvelykkel magasabb volt apánál. Apa összement? Mikor nőtt ekkorára Claudius? – Claudius! – szólt anya kérlelően, és arcán máris bocsánatkérő arckifejezés ült. Apa viszont csak még közelebb lépett a fiához, aki nem tért ki, hanem ökölbe szorította a kezét. És minden függőbe került, mint a Sarkcsillag. Apa hitetlenkedve bámulta a fenyegetést. Mi is. – Kérlek, Claudius, hagyd ezt abba! – könyörgött anya. De apa felcsattant: – Meg akarsz ütni, mi?! Akkor rajta! – és odatolta a képét. Anya nem mert közbelépni, nem választotta szét őket. Csak rettegve kapkodta a levegőt, mint egy csapdába esett állatka. És aztán rám nézett, hogy csináljak már valamit, lépjek közbe, hozzam meg az áldozatot, ha kell.

Claudius mellé léptem, és nagy nehezen kinyögtem, amit sosem gondoltam volna, hogy ki kell mondanom: – Claudius, jobb, ha kimész! A bátyám döbbenten, elárultan nézett rám, és mindkét tenyerével szorongatta az üveggömböt. – Légyszi, menj már! – mondtam, és a szobája felé intettem. Válaszként törött üveg csörrenését hallottam, majd kiáltást: – A francba! Elhűltem. Claudius kezéből vér csöpögött a parkettára. – Te jó ég, mi a fenét csináltál már megint?! – kérdezte apa. A válasz egyértelmű volt. Otthonunkban szó szerint kézzel fogható volt a feszültség, és Claudius meg is fogta. Olyan feszült volt, hogy eltört az üveggömb a kezében. Most pedig üvegszilánkokat próbált kipiszkálni a tenyeréből. Apa veszett házőrző kutyaként támadt anyára: – Hogy te milyen ostoba vagy, Lois! Nem megmondtam, hogy baromság üvegdíszeket kirakni?! – Annyira sajnálom... Bocsánat... – hebegte anya reszketve. Fel sem tűnt, hogy én is egyre csak azt hajtogatom: „Sajnálom, bocsánat!”, ahogy kikísérem Claudiust a konyhába, el apától, hogy kimossuk a sebet a csap alatt. – Nem te tehetsz róla – mondta Claudius, és hidegen a nappali felé nézett, tudatva, kit tart hibásnak. Egyikünk sem mert megmukkanni, amikor apa megjelent a konyhában, kezében Claudius kabátjával, de ő maga kabát nélkül. – Indulás a kórházba! Azonnal! – parancsolta. Apa kivonult a házból, maga előtt terelte Claudiust, anya mögöttük sertepertélt, és nekem a fülemben csengett a sok bocsánatkérés, ahogy mindannyian magunkat hibáztatjuk és

egymást engeszteljük, apát kivéve. És sokkal többért, mint ezért a legújabb balesetért.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Tájolás

M

ERC MÉG ALIG NYOLC ÓRÁJA VOLT ITTHON,

de már csomagolt is, hogy távozzon. A hallban álltam, és a hálóból kihallatszott, hogy a bátyám és Elisa vitatkoznak. A nappaliban a gyertyák majdnem végigégtek, és most úgy pislákoltak, mintha valami dühödt vita ritmusára táncolnának. – Nem reagálod kissé túl az egészet? Az öcséd kórházban van! – szólt Elisa. – Hiba volt idejönni. – Merc hajthatatlan volt, akárcsak apa. – Nem inkább úgy érted, hiba volt engem magaddal hozni? Semmi válasz. Visszavonultam a konyhába, és kipakoltam a sütőben melegedő rengeteg finomságot. A karácsonyi vacsora...

– Én elmegyek, de neked maradnod kéne – mondta Elisa. Újabb kínos csend, majd Merc hangja: – Nekem ebből az egész szaros balhézásból elegem van. – De nem is miattad pattant ki. Én meg felnőtt ember vagyok, megvédem magam, ha gondom van. – Hát ez az! Nem akarom, hogy itt neked meg kelljen védeni magad vagy bárkit. Elisa halkan, de határozottan felelte: – Te viszont nem védtél meg senkit. Nagyot nyeltem, és a hűtő hideg fémajtajának támasztottam a fejemet. Arra gondoltam, hogy a házasságuk elején anya és apa is így kezdhette: egyikük békítgető volt, másikuk dühös. Mikor jött el az, hogy már nem megnyugodni szerettek volna és megbeszélni a dolgokat, hanem vádaskodni? Mi történhetett, hogy minden hatalom apa kezébe került, és anya kiszolgáltatottá vált? Elegem volt a veszekedésből. Még mielőtt meggondolhattam volna magamat, már kiléptem a konyhából, és Merc szobája előtt álltam. Bátyám a fürdőszobában épp az illatszereit pakolta. Elisa csak nézte, és rosszallóan ingatta a fejét. Vagy csalódottan, nem is tudom. – Nem mehetsz el csak így! Hiszen még csak most jöttetek! És a karácsonyi vacsora... – mondtam, és a konyha felé intettem. Merc összerezzent, bűntudatosan nézett rám, majd kupakot tett a fogkrémjére. A hangom most vádló volt és sírós, könyörgő, pedig nem ilyennek szántam. – Két éve nem láttalak!

– Muszáj mennünk! – mondta, majd türelmetlenül hátrasimította a haját, amitől az csak még rendezetlenebbül göndörödött összevissza. Elisa olyan tapintatosan próbálkozott, mintha vadállatot próbálna ketrecbe csalogatni: – Talán maradhatnánk, csak átköltözhetnénk egy szállodába... – Ott a River Rock Lodge. Felhívom őket, biztos van szabad szobájuk – mondtam. – Nem – közölte Merc, és a hóna alá csapta az összecsomagolt borotválkozókészletét, mint egy focilabdát. Azt hittem, hogy mindjárt ki is rohan az ajtón, de megállt az ágy mellett, összehajtotta a padlóra dobott farmernadrágját, és a bőröndjébe tette. – Nem mentek el, ugye? – kérdeztem elkeseredetten. – Anya már fél éve erre az ünnepre várt! Hetek óta szorgoskodik! A kedvenceidet főzte! Azt hittem, ezzel sikerül meggyőznöm a bátyámat. Merc állt legközelebb anyához, legalábbis amíg itthon lakott. Most meg ott állt mozdulatlanul, kezében egy félig összehajtott zöld pólóval. Aztán összegyűrte, és a bőröndbe rakta azt is. Szó nélkül elindult felém és az ajtó felé. Reménykedtem, azt fogja mondani, hogy rendben, maradnak, csak elköltöznek a szállodába. Vagy hogy maradnak, csak akkor én áthurcolkodom a kis padlásszobába egy hétre, ahogy eredetileg megbeszéltük. Ehelyett Merc felvette az aktatáskáját, átvetette a vállán a szíjat, leemelte az ágyról Elisa bőröndjét és a sajátját, majd egy utolsó bánatos pillantást vetett rám, és már le is lépett. Bambán bámultam utána. – Sajnálom, hogy így alakult – mondta Elisa, és ő is szomorúan nézett rám. Szorosan megölelt, a parfümjének

zöldtea- és virágillata volt, mintha Kína-illata lenne. Aztán eltolt magától, és azt mondta: – Megpróbálom rábeszélni, hogy maradjunk. Merc már a bejárati ajtónál várt, BlackBerry-jével a kezében, mintha apa legutóbbi megnyilvánulásainak hatására végleg lefoszlott volna róla a nyitottabb, lazább személyiség, amit kis időre felpróbált. A kedves, gondtalan barát eltűnt, helyette visszatért Mr. Üzleti Terv. De hogy volt képes Merc bármi másra odafigyelni? Kint dudált egy autó, ránk esett a fényszórója. – Hol fogtok lakni? – kérdeztem. – Egy barátomnál. Hívj fel, mondd el, hogy mi lett Claudiussal! – mondta Merc. Az aktatáskáját rakosgatta egyik kezéből a másikba és bűntudatosnak tűnt, amiért így lelép. Bólintottam, de nem akartam megszólalni, nehogy elsírjam magamat. Elisa már így is olyan sajnálkozva nézett rám. Inkább integettem, aztán bementem, mintha máris milliónyi halaszthatatlanul fontos dolgom lenne. Bentről az ablakból néztem őket. Amikor Merc kollégiumba költözött, elsős voltam. Akkor nem értettem meg, hogy a bátyám végleg elköltözött otthonról. De most igen. Amint a kocsi fényszórói eltűntek a sötétben, bevonultam a konyhába, és elpakoltam a karácsonyi ételeket, amikkel anya olyan sokat fáradozott már vagy egy hete. Aztán körbejártam a házat, és elfújtam minden gyertyát. Beértem a nappaliba, ahol a kandalló mellett ott volt a törött üveggömb és Claudius vére. A mi összetört kis világunk. Előszedtem a seprűt, és eltakarítottam szétzúzott családunk nyomait. Már eldobtam volna az üvegszilánkokat, amikor eszembe jutott valami. A legnagyobb szilánkot kivettem, és félretettem a dohányzóasztalra, ahol nem fogom ottfelejteni. A

konyhában megtöltöttem a mosogatót meleg vízzel, és tettem bele egy pohárnyi ecetet. Anya ilyen felmosóval fertőtleníti a házat minden hétfőn és pénteken. Egy ronggyal nekiláttam felmosni a vérfoltot. Amikor befejeztem, úgy éreztem, a fáradtság halotti lepelként ereszkedik rám. Még csak hat óra volt, most kellene elkezdeni feltálalni a karácsonyi vacsorát. Megfogtam az üvegszilánkot, amit az üveggömbből megtartottam, és a fürdőszobám felé vettem az irányt. Holtfáradt voltam. De a tükör előtt megtorpantam. Mintha olvadozna az arcom, úgy folyt le a sminkem a sírástól és az izzadságtól. Néhány hete vettem egy új arclemosót, miután Mrs. Frankel volt szíves olyan aranyosan elbeszélgetni velem a pattanásaimról. Most ezzel törölgettem le magamról a maszatos sminket, és óvatosan megszárítottam az arcomat. Általában olyan felszabadultan lélegeztem fel egy alapos arctisztítás után, mintha valami szoros fűzőből bújtam volna ki. De most úgy éreztem, kővé dermedek, és alig kaptam levegőt. Magamra kaptam Claudius egyik óriási, régi pólóját, és ágyba zuhantam. Egy órával később csengettek. Valami különös oknál fogva azt hittem, Merc lesz az, hogy mégis velünk töltse a karácsonyt. Úgyhogy örömmel szökelltem ajtót nyitni, mint a Télapó rénszarvasa. Gondoltam, biztos nem a szüleim csengettek. A legközelebbi kórház háromnegyed órányira volt, és amúgy is a garázson át jönnének be, nem csengetnének. Ajtót nyitottam, és lefagyott a vigyor a képemről. Erikéről szintén. Nem tudott úgy tenni, mintha nem sokkolta volna a látványom smink nélkül, mint ahogy én sem tudtam úgy tenni, mintha örülnék, hogy látom.

Csak bámult döbbenten, én pedig szerettem volna rákiabálni. Hogy jusson már eszébe, ezt ő akarta. A fejéhez szerettem volna vágni az igazságot. Hiszen te kérted! Te mondtad nekem, hogy: „Akkor miért nem hozatod rendbe az arcodat?” – Terra? – kérdezte egy fiú, akit eddig észre sem vettem, mert Erik mögött állt. Biztos Max az, az unokatesója. Hasonlítottak egymásra, nagydarab és szőke volt mindkettő. Erik valamit motyogott bemutatásként, de éreztem, hogy iszonyúan zavarban van, amiért ilyen vagyok. Olyan lánnyal akart villogni, amilyen azokon a fotókon voltam, amiket az öltözőszekrényében és a szobájában kiragasztott: csábos test, bikini, rengeteg smink és kacér mosoly. Ehelyett olyan földrészen kötött ki, amiről hallott már, de nem ismerte. Én, álca nélkül. Terra Incognita, az Ismeretlen Földrész. Már épp elég rémesen éreztem magam, ahogy Erik ott állt és a hókupacokat bámulta leszegett fejjel, amikor ráébredtem, hogy ráadásul a bátyám kifakult pólója van rajtam. Nem a legjobb formámat hoztam. A legrosszabb az volt, hogy képtelen voltam abbahagyni az őszintétlen vigyorgást, mert az arcomra fagyott a megrázkódtatástól. És ekkor döbbentem rá, hogy hol láttam már Erik arckifejezését. Hogy miért volt olyan fájdalmasan ismerős. Azért, mert apa pont ugyanilyen szégyenteli és zavart képet vágott, ha anyával kellett nyilvánosan mutatkoznia. Terra Humiliata. Jaj, de elegem volt! Nem akartam rejtegetni az arcomat. Nem akartam magyarázkodni miatta. Úgyhogy azt tettem, amit Jacob tanácsolt. Hagytam, hadd bámuljanak, még csak el sem fordultam. Csak nyugodtan közöltem Maxszel, mintha nem

lenne nagy ügy: – Múlt héten lézerkezelésen voltam, hogy halványítsanak az anyajegyemen. – Komolyan? – kérdezte Max. Majd megpördült, és letolta a gatyáját. – Te jó ég! – mondtam, és eltakartam a szememet. Azt hittem, az est legrémesebb látványa az volt, ahogy Merc kisétált az ajtón. Tévedtem. Ennek a srácnak az ülepe még kevésbé hiányzott. – Ugye, nem valami sztriptízműsorral készültök meglepni? – nyögtem ki. Max nevetett, és Erikhez fordult: – Nem is mondtad, hogy a csajodnak ilyen jó a humora! Erik csendben maradt, és én tudtam, hogy azt gondolja: Honnét tudtam volna, hogy van humora. Aztán Max a hátulján díszelgő, hatalmas fekete betűkkel tetovált lánynévre mutatott: Éden. Mutatnia sem kellett volna, kilométerekről olvasható volt. Ezek szerint Éden már nem számított mennyországnak. – Szerinted, ezt lézerrel el lehetne tüntetni? – kérdezte. – Fogalmam sincs – válaszoltam. Csalódottnak tűnt. – Megkérdezem az orvosomat, amikor legközelebb megyek hozzá – ajánlottam. – Tényleg? Bólintottam. – Tök jó! – vigyorgott rám Max. Aztán, hála a jóistennek, felhúzta végre a gatyáját. – De azt javaslom, ne tetováltasd magadra a barátnőid nevét! Ha meg muszáj, akkor máshová. A nők nem veszik bóknak, ha a seggeden díszeleghet a nevük. Elhiszed? – Kösz a tanácsot!

Erik megkönnyebbültnek, egyszersmind zavarodottnak látszott beszélgetésünk hallatán. Ő életében nem beszélgetett ennyit velem. Aztán átnyújtott nekem egy ajándékot. Olyan gondosan volt becsomagolva és szalaggal díszítve, hogy biztos voltam benne, az anyukája csomagolta be. – Jobb, ha akkor nyitod ki, amikor egyedül vagy! – mondta széles mosollyal. Átfutott rajtam a hideg. Miért kell ilyen kétértelműen vigyorognia hozzá? – Ó, nem kellett volna... – udvariaskodtam, és megpróbálj valami mondanivalóval előállni, de nem sikerült. Aztán csak kinyögtem egy kérdést, mert egyszerűen tudnom kellett: – Kibontottad már az ajándékot, amit adtam? Megkönnyebbülve bólintott, hogy sikerült elkerülni a kínos csendet. – Igen. Kösz, tök jó! – Tök jó? – kérdeztem. És Jacob jutott eszembe, ahogy a műtermemben áll, és nagy komolyan provokatívnak nevezi a kollázsaimat. Aztán észbe kaptam, és Erikre mosolyogtam: – Örülök, hogy tetszik. Erik aztán hazament Maxszel együtt, hogy a családjukkal karácsonyozzanak. Én pedig megfogadtam a tanácsát, és egyedül bontottam ki az ajándékát, csukott ajtó és zárt ablak mögött. Jól is tettem. A dobozban egy ízléstelenül szexis, élénk rózsaszín hálóingféleség volt. Ilyen színt én fel nem vennék... pfuj, Erik ilyesmiről fantáziál? Műszálas ocsmányság, ami nagyon nem az én stílusom, hiszen én a pamutpólókat részesítem előnyben. Inkább bent hagytam a ronda cuccot a dobozban. Hát nagyon nem igaz, hogy a szándék a fontos... Milyen szándékkal vett nekem Erik ízléstelen fehérneműt? Tényleg azt hitte, hogy ilyesminek örülnék? Ne adj’ isten fel is venném előtte? És mégis, mikor? És, ami a legrosszabb... az

anyukája csomagolta be!!! Vajon tudta, mi van a dobozban? Sőt, belegondolni is rémes, de lehet, hogy ő választotta?! Pfúúúj!!! – fintorodtam el, és leroskadtam az ágyra. Aztán arra gondoltam, lehet, hogy Erik is éppígy kiakadt a kollázs miatt, amit neki készítettem. Talán úgy érzi, alig ismerem. Hiába töltöttem majdnem egy hetet a kollázs elkészítésével, hiába akartam, hogy kettőnkről szóljon, nehezen sikerült összerakni. Hosszas válogatás után egy goth stílusú keresztet választottam központi képnek, hogy eszébe jusson a halloween, amikor összejöttünk. De amikor a keresztet ráillesztettem az alapot képező térképre, ami a megyénk volt, bizony egy goth fiú járt az eszemben. És amikor reggel a becsomagolt ajándékot Erikék ajtaja elé tettem, úgy éreztem, talán nem is neki kellene adnom.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Itt sárkányok lakoznak

A

mondtak karácsonyra. Amikor felébredtem, még sötét volt. Vonzotta a szememet az ágyam vége fölött lógó, idejétmúlt világtérkép. A szobában még sötétség honolt, a színeket és a határvonalakat nem láttam, de tudtam, hol vannak. Persze sok minden változott, amióta a térképet 1990-ben kinyomtatták. Németország egyesült, a Szovjetunió széthullott, Észtország kikiáltotta függetlenségét. Sőt, Namíbia is. És most, húsz évvel később Merc is, azzal, ahogy tegnap elment. Mi mást jelenthetett a távozása, mint azt, hogy nincs ránk szüksége, és nem akar minket látni? METEOROLÓGUSOK

SZÉP,

DERŰS

IDŐT

Oldalra fordultam, és a redőny rései között kinéztem a sötétbe, ahol valahol a távolban a Sarkcsillag pislákolt. Anya a konyhában sürgölődött, ő sem tudott aludni. Valószínűleg vajas süteményt sütött. Vagy csokoládés brownie-t, Claudius kedvencét. Ha már a család kedélyét nem állt hatalmában rendbe tenni, legalább arról gondoskodhatott, hogy jóllakjunk. Claudius kezét tegnap néhány öltéssel összevarrták, szerencsére semmi fontos ideg nem sérült. Amikor viszont elmondtam anyának, hogy Merc és Elisa elmentek, zokogni kezdett. Mint amikor megtudta, hogy meghalt a nővére. Az sem érdekelte, hogy apa látja, egyszerűen leroskadt a konyhaasztalra. Apa odament hozzá, én dühösen figyeltem, mit akar. Meglátta, hogy milyen csúnyán nézek rá, leszegte a fejét, és elvonult a dolgozószobájába. Mindenkire haragudtam. Apára, hogy ilyen későn tanúsít egyáltalán egy szikra megbánást, Mercre, hogy elment, magamra, hogy nem sikerült maradásra bírnom. Gondolkodás nélkül e-mailt küldtem neki, amiben megírtam mindazt, amit elmondani nem tudtam. Még most is szinte láttam a számítógépemből előzúduló keserű vádakat: „Anya két éve azt várja, hogy végre láthasson téged! Gondolj csak bele, hogy zokog miattad! Az elmúlt évben még csak fel sem hívtál minket. A születésnapjáról is megfeledkeztél. Hogy tudsz róla megfeledkezni, amikor pont Valentin-napra esik?! És most is leléptél!” És így tovább. Úgy látszik, Jacobnak igaza volt, tényleg szabatosan fejezem ki a véleményemet. Csak épp nem tudok mit kezdeni a

reakciókkal. Márpedig abban biztos voltam, hogy a bátyám, aki házastársi ragaszkodással csüng a BlackBerry okostelefonján, már elolvasta a levelemet. Ha válaszra méltatja, azt biztos néhány kifejezéstelen mondatban teszi, amiknek ráadásul kicsik a kezdőbetűi, mert úgy gyorsabban lehet gépelni, ha nem vacakol nagybetűkkel. Nagyon elegem lett abból, hogy a sötétben filózzak és tépelődjek, inkább kibújtam a paplan alól. Odamentem a szekrényhez, és felkapcsoltam a világítást. A szekrényben a villanykörte Merc bekeretezett Western Washington egyetemi diplomáját világította meg. Ezt sem vitte magával, hanem a szobájában hagyta, sok mással együtt, amit már nem tartott fontosnak a múltjából. Előhalásztam egy formátlan pulóvert a kinyúlt pólóm fölé, aztán meleg alsóneműt kerestem, és a szennyesből előszedtem a polár tréningnadrágomat. Megszaglásztam, nem vészes. Amúgy is tök mindegy. Ilyen kora reggel senkivel sem fogok összefutni. A fejlámpám még mindig ott lógott az ágy végében, ahova tegnap reggel akasztottam. Halkan becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, kiosontam az előtérbe, aztán kitörtem a börtönből. A szél éhes ragadozóként mart az ujjaimba, ahogy kint felcsatoltam a hótalpas bakancsot. Ügyetlenül, de azért sikerült felerősítenem és becsatolnom a fémtalpakat, aztán végre kesztyűt is húzhattam. Megmozgattam az ujjaimat a kedvenc bolyhos polárkesztyűmben, aztán összedörzsölgettem a kezemet, hogy meg ne fagyjak. Hívogatott a meleg ágy a szobámban, de hajtott az álmatlanság. Már épp elég időt

töltöttem azzal, hogy hibáztatom magamat, és amúgy is, majd megteszi helyettem apa. Inkább nekiveselkedtem, és elindultam a ház mögött kezdődő ösvényen. Amikor bekanyarodtam, meggyulladt a villany apa dolgozószobájában, mintha az őr észlelné a szökevényt. Ösztönösen megtorpantam, és felnéztem a Sasfészekre a ház legtetején. Claudius mondta, hogy Hitler az obersalzbergi rejtekhelyét Sasfészeknek nevezte. Elképzeltem, ahogy apa ott trónol a legkedvesebb antik térképei között, és a számítógépein pötyög. A feje fölött, a plafonon egy freskó volt, amit apa készíttetett: a Mappa Mundi, egy középkori térkép, ami három egyenlőtlen részre osztva ábrázolja a világotHasonlít a családunkra, ahol a világtérkép nagyját elfoglalja apa, anya és én pedig meghúzódunk fele-fele arányban alul. Hogy hol van Merc és Claudius? Valahol jó messze az egésztől. Apa nemsokára kis szünetet tart, hogy egy kalandos útikönyvből olvasson, ahol másoknak olyan embert próbáló kalandokban van része, amilyenekre ő sosem vállalkozna. Mint ahogy én sem. Tudomásul kéne vennem, hogy képtelen vagyok bármi olyan dolgot véghezvinni, ami ijesztő számomra. Azonnal megbánom, ha belevágok, mint ahogy megbántam azt is, hogy ilyen szigorú e-mailt küldtem Mercnek. A szél egy fenyőt rázott, amin anya hagyott még ágakat. Kitartóan talpaltam a hóban, és gyorsan átmelegedtem. Túl gyorsan, mert izzadni kezdtem. Lassíts, mondtam magamnak! Nem kell így rohanni. A kezelés óta még csak egy hét telt el, nem lenne szabad izzadnom, és azzal a megpattant hajszálereket irritálnom. Amúgy sem siettem sehová, haza főleg nem.

A telkünk határában lekapcsoltam a fejlámpát. A csillagok elég fényt adtak ahhoz, hogy követni tudjam a jól ismert ösvényt. Éppen hátat fordítottam a völgynek, amikor valami megmozdult tőlem jobbra, és rám ijesztett. Legvalószínűbb, hogy szarvas. A medvék ilyenkor még téli álmot alusznak. De ki tudja... Két évvel ezelőtt egy puma a szomszéd házáig merészkedett, mert az éhség előcsalogatta a hegyen húzódó természetvédelmi területről. Gyorsan vaskos ág után néztem, de nem találtam. Futni hiábavaló lenne. Akkor majd a fejlámpa fényével elvakítom... Hirtelen a zaj felé fordultam, és felkapcsoltam a fejlámpát. – Szíveskednél máshová világítani? Vagy meg is akarsz vakítani, nem csak az életemre törsz? – szólalt meg egy hang, amit az elmúlt héten sikerült elkerülnöm. – Te jó ég! – ugrottam hátra. Elbotlottam, és fenékre estem a hóban. Sötét alak állt előttem. Jacob a kezét nyújtotta, miközben lakonikusan megjegyezte: – Ha látni akartál, csak szólnod kellett volna. – Nem akartalak látni! – Persze! Mindenki ezt mondja! Mindenki? Mármint ki? Lányok?! – De hát, te mászkálsz a házunknál hajnali ötkor! – utasítottam rendre. Jacob nevetett, és felsegített. – Már másodszor gázoltál el – közölte. – Tessék? Egy pillanatig azt hittem, az arcomat szeretné megérinteni. Helyette kikapcsolta a fejlámpát, és fogta a kezemet, amíg a szemem megszokta a sötétet. Lehet, hogy neki nem volt

barátnője, az is lehet, hogy volt, de arról nem feledkezhetek meg, hogy nekem igenis van barátom. Elhúzódtam tőle, tettetve köhécseltem, és elkezdtem összevissza beszélni. Fogalmam sincs, miket hordtam össze, zavaromban csak úgy dőltek belőlem a szavak. – Jól vagy? – szakított félbe. – Remekül – mosolyogtam rá. – Ne csináld! – rázta meg a fejét. – Mit? – Ne játszd meg magad! Az őszintesége majdnem úgy szúrt, mint a lézersugarak az arcomon. Hátraléptem, és elfordultam a pillantásától, ami átlátott az álarcomon, amin senki más. A komor, sötét hegyek felé fordultam. Megérintette a karomat: – Mi a baj? – A karácsony egy kalap szar – motyogtam. – Mesélj! Ránéztem, aztán alaposan szemügyre vettem. Ki ez a fiú, aki néhány szóval le tud fegyverezni? Jacob szokásához híven nem öltözött sem az időjárásnak, sem a környéknek megfelelően. Tetőtől talpig goth-feketében pompázott. És hosszú, vékony kabátban, Vans tornacipőben. Ma legalább volt rajta kesztyű és meleg sapka. Egyik válláról a másikra vette az ásóját. Ásóját?! – Talán jobb, ha meg sem kérdezem, mi a terved azzal, és mit keresel itt ilyenkor? – kíváncsiskodtam. – Geoládát, amiben Kryptonite van. – Geoláda? Az meg mi? – Nem ismered? Olyan, mint a húsvéti tojásvadászat GPS segítségével. Tudod, globális helyzetjelző készülék – letette az

ásót, és a kabátja zsebéből mobiltelefon nagyságú készüléket vett elő. – Tudom, mi az, hogy GPS! Apám olyan cégeknek dolgozik, amik azt gyártanak. – Gyanakodva méregettem Jacobot. – Ez valami fura seattle-i népszokás? – Nagyon vicces! A geoláda-keresés világszerte elterjedt játék. Az emberek még az Északi-sarkon is rejtettek el kincsesládikákat. Megadják a pontos koordinátákat, és a szélességi és hosszúsági fok alapján kell megtalálni. – És van, aki keresi? – Igen. Sokan. – De miért? – értetlenkedtem. – Mert szórakoztató játék. – Most viccelsz? Jacob jót nevetett rajtam. Biztos voltam benne, hogy élvezi a meghökkenésemet. – Tudod, tényleg jó érzés megtalálni a ládikát, kivenni belőle valami apróságot, és a helyére tenni más meglepetést. – Például mit? Jacob vállat vont. – Játékot, matricát, kitűzőt. Apróságokat. És aztán van egy napló, amibe beleírsz, amikor megtalálod. – Elég szürke és uncsi hobbinak tűnik. Jacob hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét. – Te egy GPS-tervező lánya vagy, és még sosem kerestél geoládát? Megráztam a fejemet. – Apám szerint mindenfajta öröm és szórakozás illegális. – Hát, ismered a mondást... – Milyen mondást? – Mindent ki kell próbálni. – Jacob megnézte, mit mutat a GPS aztán észak felé fordult. Arrafelé nem vitt ösvény, csak a

hóborította, érintetlen tájat láttam. Emberi nyomok sehol, csak szarvaspaták nyomai. – Előre! Közel a Kryptonite! – szólt Jacob tettre készen a hajnali öt óra ellenére. – Na, ne már! Kryptonite lelőhely a telkünk? – Ezek szerint az. Legalábbis a geoláda neve Kryptonite. Jacob letért az ösvényemről. Nem követtem. Megállt: – Ha nem nézzük meg, sosem fog kiderülni, ott van-e. Megnézzük? Mármint együtt? Állítsd le magad! Szólt egy belső hang. Jacob nem is az esetem. De aztán eszembe jutott Erik, aki viszont simán úgy tett az unokatesója előtt azon a rémes karácsonyi látogatáson, mintha nem is ismerne, pedig ők jöttek el hozzám. Jacob a jól kitaposott ösvényt figyelte, amit a téli hótalpas futásom vágott, és amit minden télen mindennap végigjárok. Nem tértem le róla most sem. Jacob szeme a dombig követte az ösvényt, aztán hozzám fordult: – Mindennap ugyanarra mész? – És akkor mi van? – Akkor az van, hogy mutathatod az utat. – Jacob felém nyújtotta a GPS-t. Apa időtlen idők óta GPS-készülékekhez készített szoftvereket, de az én kezemben talán egyszer vagy kétszer volt GPS. Háromnál többször biztos nem. Kiakadtam, hogy egy ilyen kütyü tévedhetetlenül megtalálja, hol is vagyunk. Az jutott róla eszembe, hogy apától kitelne beépíteni egyet anyába és belém is, hogy mindig tudja, mikor hol vagyunk. Megborzongtam, és magam köré fontam a karomat. Reszkettem a hidegben.

Jacob viszont csevegni kezdett, mint akit cseppet sem zavar, hogy hamarosan jégcsap lesz belőle: – Képzeld, az első geoládát két nappal azután rejtették el, hogy Clinton elrendelte, hogy a honvédség tegye lehetővé a GPS rendszerek használatát a civil lakosságnak is. Az első geoláda egy jókora, húszliteres vödör volt, tele meglepetésekkel. – Komolyan? – most már engem is foglalkoztatott a dolog. – A hadsereg biztos nem is gondolta volna, hogy a nyomkövető rendszerüket játékokra fogják használni. – Öt nappal később pedig már Ausztráliában is bejegyezték az első geoláda-rejtekhelyet. Belebámultam a sötétbe. – És most itt is van egy rejtekhely. Jacob észak felé biccentett: – Igen, valahol arra. – De miért rejtene pont ide egy geoládát valaki? Vállat vont. – Az ösvényemnek ott van a vége – mondtam. – Akkor ösvényt kell taposnunk. A hajnali ég még mindig sötét volt. Ragyogtak a csillagok. Szorosan megmarkoltam a GPS-t, és elképzeltem a műholdakat, amik vagy 12000 mérföld magasan keringenek, és megüzenik nekünk, merre van ez a Kryptonite. Letértem az ösvényemről, és „ezt csináld utánam” pillantást vetettem Jacobra. Ő elvigyorodott, aztán már el is csúszott, mert Vans tornacipőben nem ésszerű hótalpas túrázásra menni. Felsóhajtottam, és előrementem. A vállam fölött odavetettem: – Csak hogy tudd, egyedül azért vállalom a kitérőt, nehogy te kárt tegyél magadban. Azzal indultam is ösvényt taposni, GPS-sel a kezemben, a szűz hóban. Jacob nevetve követett.

– Tudod, ezeknek a készülékeknek szükségük van némi felhasználói hozzáértésre – jelentette be Jacob pár perc hótaposás után. – Na, ne mondd! – fordultam meg csípőre tett kézzel. – És mi lesz a pihenéssel? A lazítással? Lazíts, lélegezd be a kávé aromáját! – Most engem idézel? – Jacob kivirult. Sugárzott róla a jókedv, mint atomreaktorból a radioaktivitás. Gyorsan megfordultam, azaz olyan gyorsan, ahogy hótalpas bakancsban lehet. Olyan volt a nevetése, mintha karamellszirupos macchiatóban fürdenék. Meg akartam kóstolni a nevetést az ajkain. Megköszörültem a torkomat, és továbbindultam. Leolvastam a GPS-koordinátákat, és éles kanyart vettem, úgyhogy át kellett másznunk egy hóval borított kőtömbön. – Néha nem a legrövidebb út ám a helyes út – mondta Jacob, miközben majdnem lecsúszott a kőtömbről. – Improvizálok, ha nem látnád. – És hová készülünk? – Hááát, észak felé. – Észak felé? Azaz fogalmad sincs, jól sejtem? Muszáj volt felnevetnem. – Jó, bevallom, beépített iránytű nélkül születtem. – Akkor add ide! – mondta, s elkobozta a GPS-t, tanulmányozta kicsit, majd negyed fordulatot vett. – Erre! – És az merre van? – kérdeztem. – Hááát, nyugat felé. Odakocogtam hozzá. – Te egyetlen napig sem maradnál életben a vadonban – közöltem. – Miért, te igen?

– Én igen, legfeljebb eltévednék. – Remek csapat vagyunk – mondta Jacob, és megcsúszott. Ezúttal belém kapaszkodott, így aztán együtt estünk el. – Aúú! A fenébe! Az arcom! – mondtam, mert beütöttem a fejemet az állába. Aztán megfeledkeztem az arcomról, a fájdalomról, a sérülés lehetőségéről, mert esés közben Jacob átkarolt, és nem is ütöttem meg magamat. A hátamra fordított, aggódva vizsgálgatott, aztán fellélegzett: – Semmi baj. Olyan közel volt az arca az enyémhez, és úgy szerettem volna még közelebb húzni, megcsókolni. – Úristen, el is felejtettem, hogy te mindig vonzod a bajt – mondta halkan, és megremegtem, ahogy az arcomon éreztem a lélegzetét. – Még hogy én? – kérdeztem, és megböktem a mellkasát. – Hiszen, te borítottál fel! Jacob csak mosolygott, melegen és incselkedően, aztán a hátára feküdt, és a halványuló csillagokat nézte. Néztem az arcát, és oda akartam hajolni hozzá, hogy megcsókoljam. Persze eszembe jutott Erik. Erik... Gyorsan elhúzódtam, és lejjebb húztam a kabátomat, hogy ne fagyjon rá a fenekem a hóra. – Szándékosan kerültél engem – mondta Jacob, és megbántottan csengett a hangja, de továbbra is az eget nézte. – Nem hívtál vissza egyszer sem. – Nagyon stresszes volt nálunk a karácsony. – Nem inkább azért, amit a műtermedben mondtam? Felültem. Nem volt ínyemre ez a beszélgetés. Ha tudtam volna merre, el is indulok. Jacob lassan felém fordult. A

tekintete olyan átható volt, hogy én megint a műtőasztalon éreztem magamat a szemembe világító lámpa alatt. – Tényleg tudni akarod, miért nem akarok azon a kiállításon semmit bemutatni? – kérdeztem, és olyan szorosan öleltem át a térdemet, ahogy csak a hótalpaktól lehetett. – Igen. – Mert attól félek, ki fognak nevetni. Azaz – megráztam a fejemet –, hogy az apám ki fog nevetni. Fújt a szél, de Jacob haját nem borzolta össze, mert keményre volt zselézve. Bólintott: – Igen, éreztem, hogy valami ilyesmi. Egy pillanatra elképedtem, és bántott, hogy esetleg úgy gondolja, okkal nevetnének a munkámon. Persze nem képzeltem azt, hogy neves gyűjtők fognak versengeni a kollázsaimért, de azért nem is voltak rosszak. Vagy igen? – Mindenki kiröhögte az impresszionistákat. Monet-t nevetségesnek tartották – mondta Jacob. A nap felkelőben volt a domb fölött, és a hajnali fényben láttam, hogy Jacob kicsit borostás. Folytatta: – Vagy ott van Seurat. És Jason Pollock. Az emberek kigúnyolták a művészetüket, mert mi a művészi néhány festékfoltban? És csak sorolta a művészeket, én pedig nem győztem ámuldozni. – Honnan tudsz ilyen sok mindent? – kérdeztem. – Apám nagyon ért a művészettörténethez – mondta rövid hallgatás után. Kizárt, hogy Erikkel valaha ilyen témákról tudnék beszélgetni. Reggel negyed hatkor, smink nélkül, tegnapi büdi tréningruhában pompázva és fejlámpával idétlenkedve főleg nem.

Jacob viszont tovább beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna művészetről társalogni ilyen körülmények között: – Ebből is látszik, hogy azok a művészek, akik megdöbbentik, elgondolkodtatják az embereket, akik valami mást, újat és furcsát alkotnak, és akiket épp ezért kinevetnek, na, pont az ő nevük marad fenn. Jacob szórakozottan lyukakat furkált a hóba az ásójával. – Szerintem nem szégyen, ha csatlakozol a kikacagott művészek korszakalkotó csapatához. Elnevettem magamat. Egyszerűen nem bírtam ki, bár fájt minden arcizmom. Amikor abbahagytam a nevetést, álltam Jacob tekintetét. Pillantása lehámozta rólam az évek során felöltött védelmi álarcaimat, a tagadást, a titkokat, a kötelező sminket, a hamis mosolyokat. – De, nem csak ez tart vissza, ugye? – találgatott. Ezt meg hogy csinálta? Hogyan ássa elő a rejtett igazságot pusztán a kérdéseivel? Zavarba jöttem, és egy tobozzal kezdtem babrálni. Jó messzire elhajítottam, és aztán halkan bevallottam a kényes titkot: – Pénzre is szükségem lenne. – És? – Tudod, a művészek pocsékul keresnek. – Értem. De nem felejtesz el valamit? – Jacob hatásszünetet tartott. – Mi van akkor, ha a műveidre lesz vevő? Eszembe jutott Elisa, aki azt mondta, tetszenek a kollázsaim, és szeretne venni egyet. Talán csak azért mondta, hogy a barátja kishúgánál bevágódjon, mégis boldoggá tett, mert őszintének hangzott. Kisimítottam az arcomból a hajamat, és Jacobhoz fordulta Egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. – És te? Te kinevetnéd a műveimet, mert merészek és újszerűek?

– Betegre röhögném magamat rajtuk – jelentette ki ünnepélyesen. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ezzel azt mondja, jónak találja a kollázsokat. Nevetségesen vidám lettem, és megkönnyebbültem. Talán meg kellett volna ijednem attól, hogy ilyen sokat adok Jacob véleményére, pedig alig egy hete ismerem. De nem ijedtem meg. – Rendicsek – mondtam, már állva. – Rendicsek – ismételte meg, és kinyújtotta a kezét. Felsegítettem. Még mindig fogta a kezemet, amikor megkérdezte: – Nem haragszol? Elpirultam, és örültem, hogy még túl sötét van, így nem láthatja, hogy belepirultam, amiért megfogta a kezemet. Kesztyűben. – Nincs miért haragudnom. Csak őszinte voltál. – Akkor kössünk egy megállapodást: őszinték leszünk egymással mindenben. Nincs megalázó mellébeszélés – azzal lehúzta a kesztyűjét, kinyújtotta a kezét, és várta a kézfogásomat. Kezet fogtunk a hidegben, ezúttal kesztyű nélkül. Körülöttünk a szél a száraz cserjéket zörgette. Mozdulatlanul álltam, és éreztem, milyen fagyos a levegő, hiába kezdett már kisütni a nap. – Menjünk! – mondtam, és felhúztam a kesztyűmet. Jacob bólintott, tanulmányozta a GPS-t, aztán rám mosolygott: – Zseni vagyok! A GPS szerint hajszálpontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. – Tényleg? – körülnéztem a kis tisztáson, de nem láttam semmit, ami Kryptonite vagy kincs lehetett volna.

– Nézzünk körül! – Mit keresünk pontosan? – Egy kis dobozt. Pár percig ide-oda bóklásztunk, és köröket tapostunk a hóba. Aztán Jacob megszólalt: – Van egy kis segítség is. Egy nyomravezető mondat. – És ezt csak most mondod?! – vacogtam. Jacob elővett egy papírt, amire a koordináták voltak kinyomtatva, meg egy mondat. – Én a legszigorúbb hagyományőrzés híve vagyok a geoláda-keresésben, de ha muszáj... – Vedd úgy, hogy most muszáj, vagy idefagyunk. – Jó, nézzük a nyomravezető mondatot! – és felolvasta: – „Ülj le, élvezd a kilátást!” – Ennyi? Ülj le, és élvezd a kilátást? – A geocaching weboldalon ez volt a koordináták mellett. – És ez elárul valamit? Jacob szipogott, és folyt az orra. – Jó buli, ugye? Rondán néztem rá. – Mégis, mi a jó ebben? Leguggolt, és egy behavazott cserje alatt kezdett kaparászni. Csak fagyott földet talált. Amikor elengedte az ágakat, egy kupac hó esett a fejére. Lerázta, és megszólalt: – Apával a geoláda-keresés volt a közös hobbink kiskoromtól fogva. Amíg anya a munkája miatt utazgatott, mi is mindenféle helyeket bejártunk. Apa mindig azt mondta, hogy anya összevissza utazik, nekünk viszont a lehető legpontosabb úticélunk van. A geoládák is összekötöttek minket. Jacob felállt, lazán megvonta a vállát, aztán csak hallgatott. Nem is kellett beszélnie róla, akkor is éreztem, mennyire

szomorú. Olyan kézzelfogható volt a keserűsége, mint a jeges szél, ami a tisztás körüli fákat rázta. – Ülj csak le! – mondtam, és most már eltökéltem, hogy megtalálom neki a nyavalyás geoládát. A tisztás körüli fákra pillantottam, amiket megrágcsáltak a szarvasok, és mind leették róluk a tűlevelet. Egy másik hóborította cserje mellett megláttam egy farönköt, ami egészen úgy festett, mint egy pad. Rámutattam: – Az ott esetleg? – Ez az! – Jacob rögtön odafutott, és eltakarította a havat a kezével. Talált egy mélyedést. Letérdelt mellé, és ásni kezdett, amíg egész kupac hó nem tornyosult mögötte. Mellétérdeltem, és benéztem a kis lyukba. – Be tudsz ide világítani? – kérdezte Jacob. Bekapcsoltam a fejlámpát. Buta városi fiú, bedugta a kezét a lyukba. Nemhogy egy napot, egy felet sem élne túl a vadonban. – Nem igazán jó ötlet! – szóltam rá. Ő viszont diadalmasan vigyorgott, és előhúzott egy kicsi, zöld szemeteszsákba csomagolt dobozt. – Mit is kezdtél mondani? Túl kíváncsi voltam a további vitához. – Mi van benne? – kérdeztem. Levette a kesztyűjét, és a hókupac tetejére rakta, ahol biztos átnedvesedik. Sóhajtottam, és felvettem onnan. Észrevette, majd felém nyújtotta a dobozt: – Tessék, tiéd a megtiszteltetés hogy kivehetsz valamit. Elvettem a dobozt, kezébe nyomtam a kesztyűt, és óvatoskodva megráztam. – Mi ez? – Kincsesláda. – De mi sosem ástunk itt el semmit.

– De valaki igen. Nyisd már ki! – türelmetlenkedett, mint egy kisgyerek. Még jó, hogy nem ugrabugrált izgalmában. Bárki ásta is el, biztos akart lenni benne, hogy a doboz nem ázik át. A zöld zacskóban két fekete volt, abban egy műanyag doboz, ebben zárható uzsonnászacsiban egy kisebb dobozka, és benne egy bádogládika. – Szentségtörés lenne felbontani – mondtam, kezemet a ládika tetején nyugtatva. – Csavard csak ki a múmiát! – Na, jó... – ahogy kinyitottam a dobozt, tudtam, hogy a mitológiai Pandora hazudott. Egész biztosan tudta, hogy ha kinyitja a dobozt, megváltozik a világ. Belekukucskáltam a ládikába, és lecsaptam a tetejét. – Úristen! – Mi az? – kérdezte Jacob, és közelebb lépett. Kinyitottam a ládikát, és felsikítottam. Jacob hátraugrott. – Na, mi az? Megijedtél? – kérdeztem nevetve. Aztán megmutattam neki, mi van a dobozban: egy apró játék baba, ami akkora volt, mint az ujjam, egy dollár, egy cipőpertli, egy játék iránytű. – Hát ezért kutattunk egy órát? Jacob a zsebében kotorászott, és egy pillanatra azt hittem, hogy szokásához híven szalvétát vesz elő. De egy kicsi földgömbös kulcstartót húzott elő. Betette a ládikába. – Be kell tenni valamit, és kivenni valamit, ami benne volt. Mit szeretnél? Kivettem az iránytűt. – Ezzel csak még jobban el lehet tévedni. – Az eltévedés is felfedezőút. A ládikából Jacob elővett egy kis ceruzát és egy papírfecnit, amire különféle kézírások már vagy ötven bejegyzést felírtak.

A válla fölött olvasgattam őket: Remek rejtekhely. Nem lehetne kicsit nehezebb? És a kedvencem: Vigyázat, csörgőkígyók! – Csörgőkígyók?! – kérdezte Jacob. – Én megmondtam, hogy ne nyúlkálj kövek alá meg farönkökbe. Gyanakodva végigmérte a farönköt, majd megszólalt: – Nem lehet, hogy ezt csak azért írta valaki, hogy a muglikat távol tartsa? – Harry Potter? – Nem a hétköznapi embereket, hanem azokat, akik nem keresnek geoládát. Valahogy úgy, ahogy az öreg nénik is kiírják a kapura, hogy „Vigyázat, a kutya harap”, pedig csak csivavájuk, vagy valami hasonló, pórázon sétáló kispatkányuk van. Ettől érzik magukat biztonságban. Azt gondolják, így nem jöhetnek betörők. – Itt sárkányok lakoznak – motyogtam. – Tessék? – Semmi... – kezdtem, mert ahhoz voltam szokva, hogy Eriknek úgyis hiába magyarázok. De ő Jacob volt, úgyhogy folytattam: – A régi idők kartográfusainak a trükkje. Ahová az egyház nem helyeselte volna, ha felfedezők indulnak, oda tengeri szörnyeket, sárkányokat, kutyafejű embereket rajzoltak a térképeikre. – Hát engem ezzel nem sikerült volna távol tartani – mondta Jacob, és a láthatárt fürkészte. A hegyek mögött narancsszínűén derengett a hajnal. Olyan volt, amilyen Zheng He lehetett, a kínai felfedező, aki Kolumbusz előtt egy teljes évszázaddal már a Csendes- és az Indiai-óceánon hajózott. Azaz nem egészen, mert Zheng He eunuch volt. – Nincs olyan hely, ahol félnél?

– Dehogynincs. Törne a frász Angolában, Afganisztánban, Pakisztánban. De azért még odamennék, ha olyanok a feltételek. Nyeltem egyet. Égbekiáltóan különbözőek voltunk mi ketten. Jacob már rengeteget utazott, és csak úgy nekivágna az ismeretlennek, szállásfoglalás és útiterv nélkül. Nekem mindent alaposan meg kellett tervezni, minden eshetőségre készen kellett állni. – Itt sárkányok lakoznak. – Jacob bólintott, és leírta. – De senki sem fogja tudni, mit jelent ez a bejegyzés. – Mi tudjuk – aztán aláírta: MM Találgattam: – Mappa Mundi? – Tessék? – Világtérkép? – Nem. Találgass még! – Nem. Csak mondd meg, mit jelent! – Nézz utána! – Hú, de utálom, amikor a tanárok ezt mondják. Jacob arca elkomolyodott, és azt hittem, valami hülyeséget mondtam és megbántottam. De az égre mutatott: – Láttál már valaha ilyen csodálatos narancssárgát? A hegyek fölött gyönyörű napfelkelte tündökölt, olyan, amit látva a műterembe vágytam, hogy színeket keverjek és lefessem. Jacob pár perc múlva visszatette a ládikába a ceruzát és a papírt. – Válassz valamit! Az első geoládazsákmányodat. Odébb toltam néhány apróságot, amikor Jacob megállított. Kivett a ládika aljából egy papírfecnit. Kis műanyag borítékban sárguló papír, szabálytalanul tépett szélű, vékony vonalakkal teli, egy térképdarabka, semmi kétség. – Úti fecnik – mondta

Jacob, és elolvasta a gépelt papírt, ami a csomagban volt. – Ezt magaddal szokás vinni, és betenni egy másik geoládába. Még sosem láttam olyan ládikát, amiben ennyi azonos úti fecni van. – Jacob a kezembe nyomta a térképdarabkát: Boldog karácsonyt, Bajkeverő! Ez pont jó lesz a saját kollázsodhoz. – Igen – mondtam. – Tökéletes. Óvatosan fogtam a papírdarabkát. A tökéletes karácsonyi ajándékom lapult a tenyeremben.

TIZENHATODIK FEJEZET

Műremek, ami már nem része a kollekciónak

C

fülhallgatóval a fülében, és teljesen elmerült a régi fantasy regények világában. Vastag könyvet támasztott a térdén, azt, amelyik Noor földjén játszódik. A keze kötésbe volt bugyolálva. – Szia, Claudius! – szóltam. Persze nem hallotta, mert egyszerre hallgatott zenét és olvasott. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy tudjon a dallamokra és a könyve szavaira is figyelni, mintha egy kollázs volna a kettő. Irigyeltem érte, én képtelen voltam egyszerre sok LAUDIUS

A

SZOBÁJÁBAN

KUKSOLT,

mindenre figyelni. Odamentem az ágyához, és jól meglöktem, mint kiskoromban, amikor azt akartam, hogy rám figyeljen végre. Összerezzent. Visszatért a valóságba. – Jézusom! A frászt hozod rám! Azt hittem, te vagy a Szörnyeteg – mondta, és végigmért. – Hát, ami azt illeti, akár lehetnél is. – Kösz szépen! – már éppen készültem rácsapni a vállára, aztán meggondoltam magamat, hogy ne kelljen a bekötözött kezével visszaütnie. Cuki kishúg vagyok. – Hogy s mint? – kérdeztem. – Semmi az egész, kutya bajom. – Hát, boldog karácsonyt! – Neked is. Leültem az ágya mellé, és a matracnak támasztottam a fejemet. Mélyet lélegeztem, és a mai ebéd illatát éreztem, még mindig fokhagyma és pulyka édesgyökérrel. Hiányzott a Claudiussal töltött idő, még akkor is, ha általában apa szidalmai elől menekültünk együtt ide a kuckóba. Őrkutyaként hegyeztem a fülemet, hogy érzékelek-e fenyegetést apa hangjában, de most épp csak hallottam a háttérben csilingelő zenétől. A hangszín bíráló volt, mint mindig, de nem fenyegető. Nem kellett közbeavatkozni anya érdekében. Korgott a gyomrom, mert nem reggeliztem, de nem akartam apával összefutni. – Van valami kajád? – kérdeztem Claudiust, mert a gyomrom nem hagyta abba a korgást. A szék mellé dobott táskája felé intett: – Müzliszeletek. Légyszi, vegyél ki egyet nekem is!

Odanyúltam a táskáért, és óvatosan keresgélni kezdtem benne. Sosem lehet tudni, miféle apró – és kevésbé apró – gusztustalanságok lakhatnak egy fiú táskájában. Találtam egy doboz müzliszeletet – szerencsére bontatlan gyári csomagolásban – és egy Claudiusnak címzett borítékot, amin egy lány kedvesen gubancos kézírása volt. – Ez kitől jött? – kérdeztem, és meglengettem a lapot, aztán odadobtam egy müzliszeletet a bátyámnak. – Hé, add csak ide! – Nocsak, nocsak, magánügy lenne? Claudius tudomást sem vett az ágyán landoló müzliszeletről próbálta elvenni a borítékot. Gyorsabb voltam, és áttettem a másik kezembe, hogy ne érje el. – Vigyázz a sérült kezedre! – mondtam. Néha jobban esett tetű hugicának lenni, mint cuki kishúgnak. Rávigyorogtam. – Na, ki vele, ki az? Visszaadom, ha megmondod. – Senki! – Senki? Vagy csak nem szeretnéd bemutatni itthon? Claudius árulkodóan elmosolyodott, aztán visszatelepedett a párnái közé: – Nem szeretném bemutatni, de azért nem senki. Győztem! Bevallotta! Visszadobtam neki a borítékot. – Mi a fenének hozta el Merc Elisát? Gondolhatta volna, hogy a kapcsolatuk rovására megy. – Talán épp ez volt a cél. Mennyibe fogadunk, hogy már szakított is vele? – Pesszimista vagy. – Húsz dolcsi. Megráztam a fejemet: – Nekem rokonszenves Elisa. – Igen, nekem is. De ez mellékes. Akár ötven dollárba is fogadok, hogy már szakítottak. – Claudius kifejezően elutasító

kézmozdulattal hozzátette: – Ez a műalkotás már nem része a kollekciónak. Ez fájt. Emlékeztetett arra, micsoda lehetetlen pereputty vagyunk, hiszen még a szeretteinket sem merjük egymásnak bemutatni. Ha pedig igen, apa majd elrontja az egészet. Mintha csak egy hamisított térképtől szabadítaná meg a kollekcióját. Az Erik iránti ellentmondásos érzelmeim is talán azt vetítik előre, hogy neki sincs már helye ebben a kollekcióban. Még sosem szakítottam egy fiúval sem, de biztosan találok valami könyvben tanácsot, hogyan kell. Vagy megkérdezem Karint. Holnap úgyis hazajön, alig várom, hogy beszéljünk. Megettem a müzliszeletemet. Claudius olvasott. Nem akartam, hogy ilyen legyen a családom, hogy sose beszélgessünk, hogy elszigetelten üljünk együtt a szobában. – Szeretnék találkozni azzal a lánnyal. – Gondolom. – Tényleg szeretném megismerni. Semmi válasz. Odahajoltam, hogy a bátyám arcába nézzek, de ő csak a könyvet bújta. Nem akartam, hogy elakadjon a beszélgetés, mert még nagyon sok mindent szerettem volna mondani. Meg akartam kérdezni, miért nem hívott fel minket soha. Hogy miért nem vette fel, amikor kerestem. Nehéz kérdések, és féltem, mi lenne rájuk a válasz. Helyette inkább elővettem a zsebemből a megsárgult térképdarabkát. – Nézd csak! – odaadtam Claudiusnak, bár még én sem tanulmányoztam alaposabban. Most tűnt fel, hogy a szélénél mintha egy kígyószerűség lenne odarajzolva.

Claudius félrerakta a könyvet, és óvatosan a kezébe vette a papírdarabkát. Elmélyült arccal vizsgálgatta. – Hol találtad? – A telkünk végében egy geoládában. – Beszarok! – Te honnan tudod, mi az a geocaching? Vállat vont, mintha azon tűnődne, hogy lehet, hogy én nem tudom. Én is ezt kérdeztem magamtól. Annyira lefoglalt, hogy Merc továbbtanulását, majd pályaválasztását és karrierjét figyelemmel kiérjem, hogy a szemem előtt zajló dolgok elkerülték a figyelmemet. – Te tudod, mi lehet ez? – kérdeztem Claudiust. Olyan közel ültem hozzá, hogy éreztem az aftershave-je illatát. „Mióta használ egyáltalán aftershave-t?” Már épp cikizni kezdtem volna miatta, amikor a bátyám lepattant az ágyról, és az íróasztalán álló laptop mellé ült A Google-ban rákeresett arra a bizonyos Kína-térképre, amiről annyit hallottam, de sosem láttam. Nézegette a lapot, aztán, mintha már olyan jól ismerte volna azt a térképet, mint a tenyerét, meg is találta azt a kígyószerűséget az óceán közepén. – Nézd, ott van! Tényleg! A térképdarabkámon egy tengeri szörny volt, amint épp kidugta a fejét a vízből. Harcsabajusza volt, és elég csúnyácska, de azért aranyos pofája. – Hát nem fura? – kérdezte Claudius, és felemelte bekötözött kezét. – Annak idején ugyanígy megvágtam a kezemet az üveggel, amikor apa letépte azt a térképet a falról. Attól abbahagyta a dühöngést, és anyával elvittek a kórházba. Vajon Claudius tisztában van vele, mit mondott? Meredten néztem a kezét, és eszembe jutott egy sebhely a térdén, amit

akkor szerzett, amikor leesett a gördeszkájáról, miközben apa anyával veszekedett, mert nem találta a csavarhúzóját. Vagy a sérülés a bal karján, amikor leesett a lépcsőn, amíg apa anyának tett szemrehányást, mert nem mosta ki a kedvenc sportpólóját a félmaraton verseny előtt. Az a rengeteg sebhely, véraláfutás, zúzódás. Claudius nem is volt ügyetlen, csak amikor el kellett terelni apa figyelmét. Hogy lehet, hogy egyikünknek sem tűnt fel?! – Úristen, Claudius! Nem kell már egyedül megvédened anyát. Itt vagyok én is – mondtam, és nagyon reméltem, hogy hallja. – Tudom... – mondta, és bűntudatos pillantást vetett felém. Mintegy bocsánatkérésként, amiért ősszel úgy visszavonult és eltávolodott tőlünk. De én nem akartam, hogy bűntudata legyen, amiért most az egyszer nem áldozta fel magát, hanem a saját életét próbálta élni. És megint megsérült a keze, amint hazajött. – Időre van szükséged, hogy magaddal is törődhess – mondtam. Vállat vont, és nem mondta el, mi állt a sok hallgatás mögött. Inkább gyorsan témát váltott. – Tuti, hogy ez a Kína-térkép része. Egészen biztos, hogy az. – De hol a többi része? És hogy került ez egy geoládába, a telkünkre? – Fogalmam sincs. Kérdezd meg apát! – Na, persze. Mindketten grimaszoltunk, és egyikünk sem említette Merc nevét. Úgysem foglalkozna a kérdéssel, ha írnánk neki, az is csak egy e-mail lenne a millió közül, amit naponta kap. Anyának pedig szokás szerint fogalma sincs az ilyenekről.

– Még szerencse, hogy apa nem tud a geoládáról. Biztos utálná, hogy valaki csak úgy betette a lábát a telkünk területére – szólalt meg végül Claudius. – Lehet, hogy pont erről van szó. Ekkor anya hívott a konyhából: – Terra, kérlek, gyere egy kicsit! Már épp kiléptem Claudius szobájából, amikor utánam szólt: – Cassie. Cassie-nak hívják a lányt, aki azt a lapot írta nekem. – Köszi! – mosolyogtam rá. Karácsony után két nappal anya és én leszedtük a díszeket, apa pedig a fitneszklubban edzett. Claudius hótalpas túrára ment a barátaival, mert a sérült kezével még nem tudott volna síbotot fogni. Anya nagyon precízen mindig ugyanabban a sorrendben szedte le, es külön-külön dobozokba rakta a díszeket. Már fájt a fejem attól, hogy megpróbáltam megjegyezni, melyik diótörő melyik dobozba való. A díszeket elővenni mindig várakozásteljes ünnepi készülődés volt, elpakolni viszont bánatos, karácsony utáni házimunka. Örültem, hogy kicsit elszakadhatok a dobozolástól, amikor anya a konyhába küldött ragasztószalagért. Úgy döntöttem, gyorsan megnézem az e-mailemet is. És csodák csodája, Merc válaszolt a levelemre! Az ajkamba haraptam, és nagy nehezen rávettem magam, hogy megnyissam az üzenetét. Féltem, mit ír. Hát attól nem kellett volna félnem, hogy bármi érzelem lesz a bátyám levelében. Csak egy kurta parancs, persze csupa kisbetű: „anyával gyertek! üdv, merc! Anyával menjek hová? Becsukni készültem az e-mailt, de még megnéztem a lap alját. Ott találtam egy megerősített

foglalást két személyre az United Airlines légitársasággal Kínába. Egy nekem, egy anyának. – Megtaláltad a ragasztószalagot? – állt meg mögöttem anya. – Merc írt, hogy látogassuk meg! – feleltem. – Látogassuk meg?! – Mármint Kínában – mutattam a számítógépen a két jegyre. Anya a fejét rázta. – Hát, nem hinném... Én is kételkedtem, hogy jó ötlet lenne. Te jó ég! Kína? Olyan messze van! És egy szót sem tudunk kínaiul. Kaliforniánál messzebbre még soha nem repültem, oda is csak azért, mert ott volt Susannah nénikém temetése, miután a guatemalai buszbalesetben meghalt szegény. Senki nem tudta pontosan, hogy történt, csak annyi derült ki, hogy a busz megcsúszott a hegyi szerpentinen, és lezuhant a szikláról. Mindenki meghalt a buszon. Azóta rettegtünk az utazástól, mintha mindenhol veszély leselkedne, anya már kocsit vezetni is alig mert. Merc elküldte ugyan a repülőjegyeket, de valószínűleg úgysem lenne ideje idegenvezetőt játszani. Úgyhogy nekem kéne útvonalat tervezni, boldogulni az éttermekben, boltokban, nevezetes helyeken, vonatállomásokon, taxiban, buszon. És mi van, ha valami baj történik? Ha eltévedünk? Egész biztos, hogy eltévednénk. Nem bírtam tovább nézni, ahogy anya ingatja a fejét, és szégyelltem, hogy megkönnyebbültem, amikor azt mondta, hogy nem mehetünk. Ismét a számítógép képernyőjét fürkésztem, a jegyeket Kínába. Valahogy így érezhették magukat az angol hadifoglyok a második világháború német börtöneiben, amikor kártyapaklinak álcázva szökési tervet és

térképet csempésztek be bajtársaik. Ahogy várakozásteljesen vízbe áztatták a lapokat, hogy látható legyen a selyemre írt térkép. Hogy izgulhattak és retteghettek, tudva, hogy kezükben a szabadulás. És milyen ijesztő lehetett a kilátás, hogy nekivághatnak az ismeretlennek a sok idő után, amit a szűk celláikban töltöttek.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Aphrodité Terra

A

LEGJOBB KARÁCSONYI AJÁNDÉK három nappal később érkezett, temetői szurokfeketébe csomagolva. Jacob úgy jelent meg a hajnali sötétségben, mint egy szárnyát bontogató denevér. Majdnem felvisítottam, amikor megállt előttem, miután végigvonult a salakkal felszórt kocsibeállónkon. – Mit keresel te itt ilyenkor? – aztán csendre intettem, mert sejtettem, mit felel. – Azt ne is mondd, hogy tudtad, hogy kint leszek, mert kiszámítható vagyok. – Jó, akkor nem mondom, Kiszámítható Kisasszony. – Kiszámítható Kisasszony?! – felháborodást tettettem. – Ha tudni akarod, éppen indultam...

Nem fejeztem be a mondatot. Nem akartam elárulni, hogy geoládát keresni indultam. Reggel úgy motoszkált bennem az elégedetlenség, mint szú a fában. Elegem volt abból, hogy mindig ugyanazon az ösvényen járok és ugyanazt a tájat nézem. Valami másra vágytam. Visszasurrantam hát a házba, megnéztem a geocaching honlapot, és csupán Colville-ben több mint negyven rejtekhely volt feltüntetve. Ki tudja? Apa rengeteg GPS-készüléket tartott szétszórva a házban, kivettem egyet a konyhafiókból, ahol mindenféle limlom volt. Jacob olyan mindentudóan mosolygott rám, hogy összevissza vert a szívem. És nem a meglepetéstől, hanem a zavarodott várakozástól, attól a kifejezetten barátnőjelölt érzéstől, amit Erik sosem váltott ki belőlem. Jacob miattam jött ide. Várt rám. És egészen az enyém volt ma reggel. Aztán észrevettem, hogy túrabakancsban van. Barna, strapabíró, vízálló bakancsban. És rendes télikabátban. – Mi ez az újítás? Téliesített bio-goth? Már szinte úgy nézel ki, mintha... – Mintha normális lennék? – alaposan kifestett szemével rám kacsintott. – Hál’ istennek azt azért nem. – Akkor jó, mert nem állt szándékomban. Felnevettem. Először volt igazán jókedvem az egész karácsonyi szezonban. – Nos, készen állsz valami újdonságra? – azzal levette és bekapcsolta a fejlámpáját. – Igen, magamtól is pont erre készültem. Egyedül – lekapcsoltam a fejlámpáját. – Egyedül nem megy, Rendmániás. – Jacob kis szünet után folytatta: – Van errefelé egy geoláda...

– Menjünk! Jaj, hogy nézett rám... Pont ugyanúgy beleszédültem, mint amikor megnéztem a Mielőtt lemegy a nap című filmet, és arra gondoltam, bárcsak lenne egy fiú, aki olyan jól ismer, hogy csak együtt vagyunk teljesek. Folytathatnánk elvont beszélgetéseket, félszavakból is megértenénk egymást, és ő előbb tudná, mit akarok mondani, mint én magam. Erik elaludt mellettem a kanapén, és aztán reklamált, hogy a film unalmas volt, mert végig csak beszélgettek benne. Fogalma sem volt, hogy ez a film pontosan az, ami számomra a szerelmet jelenti. Jacob a hátamra tette a kezét, és a Range Roverhez kísért. A kabáton és a pulóveren keresztül is éreztem az érintését, ami több volt, mint bármi, amit nekem valaha is ígértek: Melletted vagyok, és melletted maradok. Ha nem vigyázok, még bele találok szeretni. – Memento mori... – mondtam, amikor Jacob aláírni készült az aprócska papírt, amit a mini geoládában találtunk. A láda régi cukorkásdoboz volt, és mágnessel erősítették egy öreg cséplőgép aljához. Még jól emlékeztem rá, hogyan írta alá Jacob az első közös zsákmányunkat: MM. Szinte odakarcolta a betűket, határozott, sötét vonalakkal. Felkapta a fejét, és meglepetésében a ceruzával kicsit el is szakította a papírt. – Szóval, ne feledd, hogy meg kell halnod? Huh. Morbid – sóhajtottam unalmat színlelve. – Kissé közhelyes, nem? Mármint olyan goth alapelv. – Pedig jó filozófia. Beválik. A halál elkerülhetetlen, élj meg minden napot úgy, mintha az utolsó lenne.

– Na, igen, az ókori rómaiaknak hallgatni kellett volna rá, főleg az ólommérgezések miatt. De azért nem kéne minden szoborra rávésni, hogy MM. – Rendben, Rendmániás. Akkor új név kell a csapatunknak – mondta Jacob. Csapatunknak? Közösen? – Szóval, mi legyen a nevünk? – kérdezte. – A Megtért Gothok? – Csak a magad neveben beszélsz? – Jacob az égre emelte a szemét, és látott valami szépet, mert felfelé mutatott. – Tegnap látható volt a Vénusz. Észrevetted? Követtem a pillantását, az ég rózsás volt. – Nem. Hogy őszinte legyek, nem tudom megkülönböztetni a csillagokat és a bolygókat. – Alaposan meg kell figyelni őket – aztán kajánul elvigyorodott: – Tudtad, hogy minden felszíni formát nőkről és istennőkről neveztek el a Vénusz bolygón, egyet kivéve? Egy pillanatig gondolkodtam, aztán rákérdeztem: – A hegy a kivétel? – Aha. – Milyen fallikus... Jacob nevetett: – Aha, és a kontinensek mind istennők neveit kapták. Aphrodité Terra, Ishtar Terra. – Ishtar? – Babiloni istennő, akiben a nemiséget tisztelték. És van Lada Terra is. – Az melyik istennő? – A szláv... – Szexistennő? – vágtam rá. – Szerelemistennő – javított ki.

– Biztos férfiak találták ki az egészet, nem? Vigyorgott, de nem tagadta. Aztán vagy feltűnt neki, hogy vacogok, vagy el akarta terelni a figyelmemet, mert azt mondta: – Meg kéne téged melengetni, ha nem akarod, hogy a mai nap legyen a Memento morid. Ha ezt Erik mondta volna, akkor tutira úgy kéne érteni, hogy melengessük egymást a furgonja hátsó ülésén. Vagy lógjunk be a hálószobájába, amíg a szülei nem értek haza a munkából. De nem Erik mondta, hanem Jacob. – Nyitva van ilyenkor valami kávézóféle? Megnéztem a GPS kijelzőjén, hogy mennyi az idő. Mindjárt fél hét. A főutcán mindössze három ingatlaniroda van, néhány étterem (és csak egy árul egészséges ételeket), egy serfőzde, egy könyvesbolt, ahol a tulaj utálja, ha valaki olvasgatja az árut, egy ócska zöldséges, ahol lemerült elemet előbb lehet találni, mint ehető almát, pedig a völgy tele van gyümölcsösökkel. Csak egy lehetőség volt: – A Snagtooth Coffee talán nyitva lesz. – És árulnak ott kávét? Bólintottam. – Iható? – Nagyjából. – Akkor lássuk! – mondta Jacob. Futva indult lefelé a dombon, én pedig utána. Be kellett vallanom, hogy jégvirágtól csillogóan még a zsályacserjék is szépek voltak, amiket anya annyira utált, mert tavasszal és nyáron elcsúfították a kertet. – Gyere! – hívott.

Gyorsítottam, szinte repültem le a dombról, és majdnem utol is értem. Lehajoltam, gyúrtam egy hógolyót, és megdobtam. Hangosan nevetve elszaladtam, porzott utánam a hó. Aztán megfordultam, és közöltem vele, hogy ha visszavágáson gondolkodna, felejtse el: – Két bátyám van, tehát tapasztalatból mondhatom, hogy a hógolyózás minden trükkjét ismerem. – Minden tiszteletem – közölte. – De ha velem óhajtasz kávézni, talán fáradj abba az irányba! – azzal a kocsija felé intett, amit, most vettem észre, mivel az ellenkező irányban parkolt. Hozzátette: – Verseny! Aki később ér a kocsihoz, az veszi a kávét! Balra fordultam, és futva ösvényt vágtam a havon. Bár Jacob közelebbről indult, mégis egyszerre értünk oda. – Hogy telt a karácsony? – kérdeztem, amikor beültünk a kocsiba és elindultunk a Snagtooth Coffee felé. Olyan hideg volt, hogy láttam a leheletemet, de a fűtés máris segített, és én vígan hátradőlve melegedtem az anyósülésben. Jacob grimaszolt, és indított. Van valami rendkívül vonzó az olyan pasikban, akik jól vezetnek, főleg, ha még kiválóan is tájékozódnak. Náluk úgy érezni, az illető férfiember kézben tartja a dolgokat, és tudja, mit csinál. – Nem valami jól, ugye? – kérdeztem. Jacob válaszra nyitotta a száját, de amikor bekapcsolta a rádiót, kétkedve meredt rám, mintha azt kérdezte volna: Countryzene? Ezt nem gondolják komolyan, ugye? – Örülhetünk, hogy sikerül egyáltalán rádióadást fognunk – mondtam, és elnevettem magamat, amikor szó nélkül a CDkupac után nyúlt, és a kezembe nyomott néhányat.

– Emeljünk a színvonalon, jó? – aztán, mint aki minden titkát rám bízná, egyszerűen közölte: – Apa bejelentette, hogy a tavaszi szünetben feleségül veszi a barátnőjét. Boldog karácsonyt mindenkinek,.. – Szar ügy... – A presszós lányt, akivel anyát csalta. – Rémes! – Az. Undorító. Lehet, hogy a téma miatt, lehet, hogy a fűtés miatt, de kezdett folyni rólam a víz. Levettem a kesztyűmet, és lehúztam a cipzárt a kabátomon. Aztán megkérdeztem: – Trevor hogy bírja? – Még túl kicsi, nem is érti az egészet. De anya... – Ő hogy viseli? – Szokásához híven. – Vagyis? – Mindig tagadja, hogy bármi baj lenne. Jacob leparkolt a pékség előtt, és hozzám fordult: – Na és, nálatok hogy telt a karácsony? Már majdnem kiböktem, hogy jól, aztán eszembe jutott az őszinteségi fogadalmunk. Jacob a GPS-re pillantott, valami gombot csavargatott, és éreztem, hogy kivárja, amíg elmesélem. Felsóhajtottam: – Tényleg tudni akarod? Nem felelt, csak bólintott. A hajnal előbb rózsásra, majd kékre színezte az eget, és a Snagtooth Coffee ablakában fény gyulladt. Én pedig elmeséltem Jacobnak, hogy apa milyen rondán kötekedett Elisával, mert nem találta elég jónak Merchez. És hogy a bátyám egy héttel előbb elutazott. És hogy Claudius keze

megsérült, és hogy eddig sosem vettem észre, hogy mindig akkor éri baleset, ha balhé van otthon. Csak mondtam és mondtam. Itt lett volna az alkalom, hogy Erikről is beszéljek, meg a gusztustalan fehérneműről, amit karácsonyra adott, és arról, hogy sírva fakadtam, amiért ennyire félreismer. Mert hát, mit mond rólam és a kapcsolatunkról egy ilyen ajándék? De valahogy ezt képtelen voltam elmesélni Jacobnak. Talán, mert Jacob mellett nem volt kisebbségi érzésem, amiért nem vagyok mindig olyan, amilyennek Erik akart látni: szexis, nagyszájú, elérhető. És mert tartottam attól, vajon Jacob mit szólna. Miután mindent elmondtam, felsóhajtottam és elhallgattam. Arra számítottam, hogy Jacob majd mond valami olyasmit, hogy Hát, hihetetlenül hülyék tudnak lenni a szülők, vagy hogy Lehet, apukád csak viccelni próbált, nem? De csendben maradt, és hallgatta, hogy én is hallgatok. Elgondolkodott. A szavaimon és a csenden is. Aztán megszólalt: – Néha a legintelligensebb emberek a legnagyobb seggfejek. Rámeredtem, mintha rosszul hallottam volna. Tényleg seggfejnek merte nevezni apámat? Eszembe jutott, hogy rohant apa Claudiussal a kórházba. – De hát, apám mindig mellettünk van, amikor kell. És mindent ő fizet. – És ez szerinted mentség? Mentegettem apát, pont mint anya. Mentségeket talál gonosz természetére, bemagyarázza magának, hogy fájdalmas megjegyzéseivel csupán igazat mond, önmagát hibáztatja a veszekedésekért. Jacobnak igaza volt. Kiemelkedően intelligens emberek is lehetnek seggfejek. Apa az.

– Tényleg – mondtam döbbenten, aztán hozzátettem: – Igazad van. Ez a felismerés felszabadított, amint kimondtam. Mint amikor egy iszákos bevallja, hogy alkoholista. Vagy amikor egy bántalmazott asszony felismeri, hogy nem ő tehet arról, hogy verik. – Hadd hívjalak meg! – kértem, amikor a kávéfoltos pulthoz mentünk. – Sima feketekávét kérnék – rendelt Jacob, aztán hozzám fordult: – Mázlid van, engem olcsó dolog meghívni. Nem vagyok költséges fickó. Szerencse, mert a polcokon nem sorakoztak a más kávézókban kínálkozó áfonyás sütik, vajas croissant-ok, ropogós kiflik és hatalmas muffinok. A Snagtooth Coffee legfeljebb tárt kapukkal és tűzforró kávéval várta vendégeit. A vállam fölött hosszan vizsgálgattam Jacob Range Roverét, ami kétségkívül igen költséges lehetett, és kiváló állapotban volt, mármint leszámítva a hátsó lökhárítót, aminek nekimentem. – Ne ítéld meg a férfiakat a kocsijuk alapján! – Hát akkor, minek alapján ítéljem meg őket? – Ez fájt! Nem tudod, hogy a férfiak önérzete sérülékeny? – A férfiaké biztos. A fiúk viszont csak hősködnek. – Neked mindenre van válaszod – mondta morcosan, de sötét szemében jókedv csillogott. Nevettem, és megfordultam, hogy megrendeljem a kávét. A kávéfőző mögött felismertem Aliciát, aki kiskoromban, Miss Elizabeth balettóráin olyan sokat csúfolt. Persze az már rég volt, és mostanra leszokott a rózsaszín cipellőkről és a

rózsaszín balerinatütü viseléséről is. Rózsaszín szája viszont tátva maradt, amikor meglátott engem smink nélkül ücsörögni egy alaposan kisminkelt goth fiúval. Jacob még túrabakancsban és rendes kabátban is csak annyira illett ebbe a vadnyugati környezetbe, mint óriáskaktusz anya virágoskertjébe. Úgy döntöttem, fütyülök rá, mit gondol rólunk Alicia, és bájosan rámosolyogtam. – Szia, Alicia! Nagy karamell macchiatót kérnék, sovány tejből légyszi! – Jól hallottam, mit rendeltél? – kérdezte Jacob. – Na és? Jacob igen önelégült képet vágott. Olyannyira, hogy kezdtem meg bánni a koffeinéhség sugallta dőzsölést. Szokásomhoz híven az ablak melletti asztalhoz telepedtem. Meg is bántam, amint leültem. Ahhoz még túl korán volt, hogy előbújjanak a téli látogatók: az összeillő síoverallos, edzett turistapárok, meg a dundi vakációzok, akik valami rejtélyes oknál fogva a sportolókkal teli Methow-t választották üdülésük helyszínének, de a város kicsi, és Alicián kívül biztos más is észre fog minket venni. Kétségem sem volt, hogy Erik felhív délután, és megkérdezi, mit keresek én a Snagtooth Coffee-ban egy goth fiúval. Jacob megfordult a székén, az ablaknak dőlt, és kinyújtóztatta keresztbe tett lábait. Más fiúk elég nőiesen néznek ki, ha keresztbe tett lábbal ülnek, de Jacob nem. Ő egy összetekeredett kígyóra hasonlított, aki engem készül megmarni. Nem is bánnám. – Csak hogy tudd, itt nem sietik el a felszolgálást – figyelmeztettem.

Aliciára pillantott, aki még mindig úgy bámult ránk, mintha vándorcirkusz lennénk valami szörnyen furcsa, de ellenállhatatlanul érdekes műsorral. – Veszem észre – mondta Jacob, és Alicia felé intett a fejével. Ezek szerint neki is feltűnt, hogy bámul. Alicia zavartan elkezdett végre a kávénkkal foglalkozni. – Barátnőd? – kérdezte Jacob. – Nem, de sokat csúfolt régen. – Nyavalyás presszós lány. Akkorát nevettem, hogy felhorkantottam tőle. Ekkor szólított Alicia. Összerezzentem, mert megfeledkeztem róla, hogy kávéra várunk. – Megyek érte – mondta Jacob. – Nem, majd én. Ahogy a kávénkért mentem, éreztem, hogy Jacob elgondolkodva néz utánam. Talán szándékosan, talán véletlenül, de Alicia karamell macchiato helyett szójatejes lattét csinált nekem. – Bocs, csinálok neked másikat – mondta, és vágyakozva nézett Jacobra, mintha azt gondolná, bárcsak őt is így megnevettetné egy fiú. Mielőtt visszaindulhattam volna az asztalunkhoz, a pult fölött cinkosan odasúgta: – Látom, jól szórakoztok... – Pompásan! – feleltem széles mosollyal. Megfordultam, és megpillantottam egy szőke fejet odakint. Aztán hirtelen idebent volt, befújta a hideg szél. Karin. – Terra! De jó, hogy látlak! – kiabálta, és betessékelte a kávézóba a családját. Jacob kocsija mögött ott parkolt saras lakókocsijuk, tuti telepakolva Karin apukájának Los Angelesben szerzett kincseivel, a kellékes stúdió levágott

fejeivel és egyéb testrészeivel. Legközelebb, amikor meglátogatom Karint, apukája ezeket a rémségeket mind végigmutogatja nekem, aztán leltározza őket, és majd halloweenkor kiállítja a készletet közszemlére. Mannionék elnyűttnek és fáradtnak tűntek az utazástól, Karint kivéve, aki csodásan festett új szoknyájában, kabátjában és csizmájában. Láttam, ahogy az arcomra pillant és megkönnyebbül, aztán elkezdte a beszámolóját: – Képzeld, apa kollégiumi szobatársa volt az Entertainment Tonight műsor producere! Csak mondta a magáét, de én azzal a megkönnyebbült és magabiztos pillantással voltam elfoglalva. Mintha az arcom lett volna a varázstükör, és belepillantva meggyőződhetett róla, hogy még mindig ő a legszebb. Önkéntelenül megérintettem az arcomat. Az, hogy Alicia nyíltan megbámult, nem zaklatott fel ennyire. – Hát nem csodálatos? – kérdezte Karin boldogan, számítva egyetértésemre. – Nem! Azaz, izé, dehogynem. Kern tűnt fel neki a közönyöm, hanem a szüleihez fordult, akik úgy tétováztak a krétával írt menü előtt, mintha bármi újdonság felkerült volna rá az utóbbi öt évben. Lemondóan sóhajtott: – A szüleim egész idő alatt ezt csinálták mindenhol – suttogta. Aztán körülpillantott, hogy újságíróhoz méltóan új témát fedezzen fel, és meg is állapodott a szeme Jacobon. – Te jó ég, Terra! Nézd! A lelki társad halloween módra. Rögtön tudtam, kiről beszél. Úgy tűnik, Alicia is. Kezembe nyomott két kávét: – Tessék, a karamell macchiato és egy fekete. – De Alicia, én lattét kértem – durcáskodott Karin.

– Ez a barátomnak lesz – mondtam halkan. – Most vissza is megyek hozzá, jó? Jacob felé indultam, és hallottam, hogy Karin döbbenten köhécsel a hátam mögött. Rám tört a bizonytalanság. Mit keresek én Jacob mellett? Karin biztos jobban tetszene neki. De a goth fiú csak és kizárólag rám mosolygott, mintha megerősítene, hogy pontosan az én társaságomat szeretné. Hatalmasat dobbant a szívem. Leültem Jacobbal szembe, és elé tettem a kávéját. – Az a csaj is presszós lány? – kérdezte halkan. – Nem, ő a barátnőm. – Pedig presszós lány is lehetne. Hát, igen, Karin most leginkább lesifotóshoz hasonlított, aki titkot szimatol. Meg sem várta, hogy bemutassam, máris riporterhez méltó modorban faggatózni kezdett: – Te ki vagy? – Terra barátja – mondta Jacob nemes egyszerűséggel. – Hát, kedves Terra Barátja, én is az vagyok – mondta Karin, és kihúzta a Jacob melletti széket magának. Jacob meg sem szólalt. Karin zavartalanul folytatta a riportját: – És honnan ismeritek egymás Elkezdtem magyarázni a részleteket, hogy hogyan ütköztem Leavenworth-ben Jacob kocsijának, de Jacob egyszer csak fogta a bögrémet, és beleivott. Karint ez hatásosabban állította le, mint bármekkora információözön találkozásunk körülményeiről. Óriásira kerekedtek a szemei, majd rám nézett, mintha azt kérdezné: Mióta ismered te ezt a fickót? Jacob letette a bögrét, és szakvéleményt nyilvánított: – Túl sok a karamell. – És mi lesz a kortyol-és-szagol módszerrel?

– Szagol és kortyol – javított ki, aztán elvigyorodott: – Néha egyszerűen muszáj beleinni. – Na, ne már! – odahajoltam, és megbökdöstem a vállát. Nem tetszett, ahogy Karin savanyú és rosszalló képet vágott, mintha kifogásolná, hogy más fiúval is szóba állok, nem csak Erikkel. Úgy tűnt, Jacob pont annyira nem szeretne Karinnal csevegni, amennyire én sem. Elkezdett egy tasak cukorral babrálni, aztán szerencsére csörgött a mobilja. Klasszikus zene volt a csengőhangja. – Klasszikusok? – kérdeztem, és felvontam a szemöldökömet. Jacob kiment, hogy ott vegye fel a telefont, és kifelé menet a vállamra tette a kezét. Nem csak nekem tűnt fel, Karinnak is. Alig csukódott be az ajtó, máris jött a kérdés: – Mi van veled meg ezzel a fiúval? – Semmi. – Nem úgy néz ki. – Ugyan már, alig ismerem. – Nem gondoltam, hogy ilyen fiú tetszene neked. – És szenteskedő képet vágott, amitől majdnem elfelejtettem, hogy neki mindig egy rakás udvarlója van egyszerre. – Csak barátok vagyunk – mondtam, ami igaz is, hiszen semmi más nem történt, csak beszélgettünk. És beszélgettünk. És beszélgettünk. Csak Eriket nem említettem neki. Sem Jacobot Eriknek. De azért akkor is zavart, amit Karin mondott, hát rákérdeztem: – Miért, milyen fiú tetszene nekem szerinted? – Hát ő nem – biccentett Karin a kint sétálgatva telefonáló Jacob felé. – Miért nem? – Mert...

– Őt nem zavarja a tűzfoltom. Karin bűntudatos képet vágott, de hamar kivágta magát. – Mert neki is van egy olyan... izéje – és az ajka meg az orra közé tette az ujját. – Sebhelye. Vágyakozva néztem az ajtó felé. Szerettem volna lelépni. És ahogy ott ültem, és Karin tekintete méregetett és kritizált, rájöttem, hogy semmi nem tart vissza. Miért ülnék itt tovább? Mit kellene még mondanom? Minek magyarázkodjak? Nem kellett tovább felvállalnom, hogy meghúzódom a háttérben, és miközben Karin szépen éli az életét, én várok, hátha nekem is akad valami jó. Úgyhogy otthagytam a maradék kávét és Karint az asztalnál. Integettem a szüleinek, majd kiléptem a kávézóból a friss levegőre a turisták közé. Most az egyszer fütyültem rá, hogy a sok ismeretlen ember hosszan megbámulja az arcomat, mintha legalábbis valami helyi nevezetesség lenne. Jacob itt volt, és rám várt. – Mi a helyzet? – kérdeztem. – Gyertyaöntés... – Ne hülyéskedj! – Sajnos komolyan mondom. Anya elhatározta, hogy kitanulja a kézműveskedés minden csínját-bínját, amiről eddig lemaradt. – Anya nem is mondta. – Összejátszanak. Anyámért kell mennünk. Nem baj? Éreztem, hogy Karin szúrósan néz ránk az ablakból, össze van zavarodva és dühös, és azon tanakodik, elvesztettem-e a józan eszemet. Lehet, hogy igen. De találtam valami izgalmasabbat.

– Mehetünk – mondtam, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Még meleg volt az ülésem. – Ezekkel nagy üzletet csinálhatnál Seattle-ben – mondta Norah, és szemügyre vette a gyertyákat, amiket anya kitett mutatóba a konyhapultra. Még hónapokkal korábban csinálta őket, amikor Merc érkezésére készült. A házban vanília illata terjengett az égő gyertyáktól, mint egy pékségben. – Ezeket el lehetne adni? – kérdezte anya kétkedve. – Ugyan már! – Profi csomagolással a butikok biztosan lecsapnának rájuk. Nyugodtan elkérhetnél negyven dollárt darabjáért, vinnék, mint a cukrot. – Negyven dollárt? – döbbent le anya. – Talán ötvenet is. Anya felosztotta a konyhát különböző állomásokra, mint a kémiaórán szokta a labort a tanár. A kirakat a középen álló konyhapult volt, ide kerültek a kész, hűlő gyertyák. A mikrosütő az én terepem volt, itt kellett olvasztani a szójaviaszt. A konyhaasztalnál Jacob és Trevor dolgozott, ők mérték ki a viaszforgácsokat. Norah feladata eredetileg az volt, hogy az olvasztott viaszt öntötte az üvegformákba, de sosem sikerült a kanócot egyenesen tartania, ezért anya inkább azzal bízta meg, hogy pontosan 18 cm hosszú kanócokat vágjon. Otthagytam a mikrót, és jobban megnéztem a gyertyákat. Norah-nak igaza volt: gyönyörűek voltak, de csupaszok. Ha szépen be lennének csomagolva és felcímkézve, gyönyörűek lennének, és persze jobban eladhatóak is. Miért nem jutott soha eszembe címkéket tervezni anyának? Nem lenne ördöngösség.

A konyhaasztalnál Trevor a viaszforgácsokat öntögette egy üveg mérőedénybe (és mellé), Jacob pedig biztatta: – Ügyes vagy, látod, milyen jól megy? – Természetesen nem hasonlítottak egymásra, mégis látható volt a kötődés, ahányszor csak egymásra néztek. Elszorult a szívem, hiányoztak a bátyáim. Talán mégis el kellene mennem anyával Kínába. Ott végre kibékülhetnék Merckel. – Nem is tudom... – mondta anya újra. Apa cinizmusa teljesen lerombolta az önbizalmát. Mint amikor a folyó rétegről rétegre tarolja le a sziklát, és csak az ingoványos homok marad. Anya magában nevetgélt, egészen úgy, mint amikor apa gúnyosan kinevet egy ötletet. – Hogy is lehetne ezekből üzletet csinálni? – Egyszerűen a megfelelő helyről kell beszerezni a nyersanyagokat, jó áron. Mint a kávébabot. Talán Indiából vagy Kínából – mondta Norah határozottan. Felemelte az egyik gyertyát, és a fény felé tartva megvizsgálta. Csengett a mikro. Anya felkiáltott: – Kína?! – Aztán bizalmasan hozzátette: – A fiam azt akarja, hogy Terra és én látogassuk meg őt Kínában. – Komolyan? Imádom Kínát! – lelkendezett Norah. Letette a gyertyát, és felvette az ollót, hogy további kanócokat vágjon. Feltűnt nekem, hogy nem sikerült mindegyiket 18 cm hosszúra vágni, hanem egyre rövidebbek lettek. – Pontosan hol lakik a fiad? – Shanghaiban. – Az egyik kedvenc városom! Imádni fogjátok. Mikor mentek? – Hát, az a helyzet... – anya zavarodottan babrált a hajával.

– Majd elmegyünk együtt! – Norah határozottan levágott egy darab kanócot. – Tessék? – kérdezett vissza anya. Én is pont ezt kérdeztem, és a meglepetéstől majdnem leejtettem a forró mérőedényt, amit most vettem ki a mikróból. – Szeretném elvinni oda Jacobot – magyarázta Norah. – Meglátogatnánk az árvaházat, talán megtalálnánk a vér szerinti anyukáját Gyorsan letettem a forró edényt, aztán Norah felé fordultam Jacobra tévedt a pillantásom, és láttam, milyen gyászos képet vág. Norah folytatta, fel sem tűnt neki a fia ijedelme és zavara. – Jó lesz, meglátjátok. És biztosan kitaláljuk, hol lehet megvenni a gyertyakészítéshez vagy bármi máshoz szükséges anyagokat. Aztán elmehetünk a kelmepiacra, és varrathatunk magunknak gyönyörű ruhákat. – Tényleg? – anya arca felragyogott, mint a gyertyák, mert örült a lehetőségnek, hogy valaki más lesz az idegenvezető, nem én. Nem csodálkoztam. Apának igaza volt: ha én háromszor körbefordulok a saját tengelyem körül, máris elfelejtem, mi merre lehet. Még hogy én tájékozódjak Kínában! – Anya! – vágott közbe Jacob. – Ebben semmi logika nincs. Kínában tiltja a törvény a gyerekek elhagyását. Ezért aztán nincs semmi adat az árvaházakban. Semmi. Nulla! Rásandítottam. Jeges pillantása elárulta, hogy ezt az egészet nagyon nem akarja, és anyát meg engem sem, hogy elkísérjük az árvaházba. Megértettem. Egy ilyen utazás, egy ilyen keresés nagyon is a belső ügye. Norah makacsul tovább érdeklődött: – Mikor utaznátok?

Sem anya, sem én nem gondoltuk komolyan, hogy Kínába fogunk menni, anya mégis úgy felelt, mint aki máris kész útitervet követ: – A tavaszi szünetben. Akkorra foglalta Merc a repülőjegyeket. – És apa esküvője? – kérdezte Jacob kötözködő hangon. – Azzal meg mi van? – vágott vissza Norah. – Hát április első hétvégéjére esik. Norah Trevor felé pillantott, hogy figyel-e a kisfiú. Nem figyelt, hanem hegyeket épített viaszból, és dudálva tologatta rajtuk a játék autóját, Jacobhoz fordult, és csendben azt mondta: – Elmehetsz apa esküvőjére. Nyugodtan, engem nem bánt, ha elmész. Sőt, örülnék neki. Az árvaházat máskor is meg tudjuk látogatni. Jacob felállt, és megrázta a fejét, aztán a haját borzolgatta. – Nem akarok menni. De hová? Apukája esküvőjére, vagy Kínába, vagy egyik helyre sem? Mindegy. Trevor aggódva a bátyjára nézett, Jacob kipréselt egy mosolyt, megsimogatta Trevor fejét, és elindult kifelé. – Majd jövök. Szerettem volna utánamenni, főleg, amikor hallottam, milyen gyorsan indítja a kocsit, de felfogtam, hogy most egyedül szeretne lenni. Meg aztán anyával is beszélnem kellett. Egyszerűen nem akaszkodhattunk ennyire Fremontékra. – Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet... – mondta anya bizonytalanul. Egyetértően hümmögtem. Norah halkan, határozottan közbevágott. – Nem akarok otthon lenni, amikor... – itt Trevorra nézett, és így fejezte be: – szóval akkor. Ti tesztek nekem szívességet azzal, ha velem jöttök. Anya visszatért a hűlő szójaviaszhoz. Lassan az üvegekbe öntötte a viaszt. A kanócok már oda voltak ragasztva, mint

hosszú lótuszgyökerek a tó aljára. Norah nézte, de nem tudom, figyelt-e. Gyorsan, egyenetlenül lélegzett, mint aki csapdába került. Pontosan tudtam, mit érez. Az én túlélési stratégiám is az volt, hogy mindig legyen minél több tennivalóm. Lehet, hogy az önéletrajzomra mások azt hinnék, túlzok benne, de nem így van. A középiskolában minden szakkörön részt vettem, hogy ne kelljen otthon lenni, gyorsított tantervet választottam, hogy három év alatt végezzek, és dolgoztam is. Norah nem elsősorban anyát és engem akart Kínába vinni, még csak nem is az árvaházat akarta meglátogatni Jacobbal. El akart menekülni exférje esküvőjének közeléből. Én is pont ugyanezt tettem volna a helyében. Tudtam, ha elmennénk Kínába, akkor valami láthatatlan fal dőlne le köztem és Jacob között. Talán nem is akarta, hogy tartsuk a kapcsolatot, miután visszamegy Seattle-be. Talán olyan ő is, mint az a turista, aki tavaly nyáron magába bolondította Karint, és megígérte, hogy telefonálni fog neki, de persze nem hívta. Nem számít. Nem számíthat! Anyának ragyogott a szeme, olyan élénk volt, amilyennek Susannah nénikém halála óta nem láttam, még akkor sem, amikor Claudius és Merc hazajött karácsonyozni. Nem tiltakoztam hát, amikor anya így szólt Norah-hoz: – Hát menjünk! – Mindjárt feltakarítok, apa – mondtam, amint apa belépett a konyhába, és alig láthatóan elhúzta a száját a rendetlenség láttán, nagy kupac kanóc, egy doboznyi üveg gyertyaöntő

forma, és Trevor viasz hóvihara beterítette az asztalt és a padlót. – Ugyan, semmi baj – játszotta meg a kedves apukát a vendégek előtt. Szerencse, hogy Norah még itt van. Előtte nem mert balhézni, mert Norah tiszteletet parancsoló üzletasszony, egy jelentős cég kávébeszerzője. – Úgy tűnik, a neje és a lánya el fognak kísérni Kínába – mondta Norah lelkesen és rendkívül kedves hangon. Hallottam a hangjában a kihívást, kíváncsi voltam, mit mesélt anya a családról, amikor nem hallottam. Meg amikor Jacobbal csavarogtam. Norah folytatta: – & persze nagy öröm lenne, ha ön is velünk tartana.

Második rész ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Terra incognita – Ismeretlen földrész –

Apa kelepcébe került, láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa. Norah előtt nem tilthatta meg anyának az utazást. Ő pedig soha be nem tenné a lábát Kínába, hiszen Kína megaláztatásának a megtestesítője. Anya máris tördelni kezdte a kezét, pedig apa arca kifejezéstelen maradt, és meg sem szólalt. Attól tartottam, itt a vége a szép terveinknek. Összeszorítottam a számat, nehogy valami megjegyzés csússzon ki rajta, és inkább a gyertyákat kezdtem rendezgetni. A hallban ott lógott apa drága térképgyűjteménye. Európa, Afrika és Amerika térképei telistele voltak odarajzolt szörnyekkel, hogy az utazókat elijesszék. De egyik sem volt valós, a kétfejű emberevők, a griffmadár, az éles fogú sárkányok mind csak figyelmeztetésül szolgáltak. Hátat fordítottam az óvatosságra intő térképeknek, és halkan azt mondtam anyának: – Te mindig szerettél volna utazni. Anya megnyalta kiszáradt száját. Apa türelmetlenül köszörülte a torkát. Határozottan kijelentettem: – Majd én és Norah megtervezünk mindent. – Szerencsére Norah rábólintott. Arckifejezése teljesen nyugodt és kifürkészhetetlen volt, apa nem tudott mibe belekötni. Folytattam: – Végre megnézhetjük, hol lakik Merc, és hol dolgozik. Hát nem lenne csodálatos látni, hogy miként zajlanak a napjai? Tudni, hogy jól van? – sokatmondóan néztem apára. – De – vallotta be apa nagy nehezen. Tovább vacakoltam a gyertyákkal, és összemosolyogtam Jacob anyjával, aztán küldtem anyának egy megnyugtató pillantást. Akár a tizenhetedik századi térképészek, akik lerajzolták a világot, én is meghúztam az első halvány határvonalamat. És ezzel a vonallal a világom kicsit tágasabb és kicsit szabadabb lett.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Interaktív térképek

T

ÍZ HÉT TELT EL,

de mintha lassítva peregtek volna a homokórában a szemek, mintha apa szorította volna a homokóra derekát. Kínai útitervünk minden részletét gyűlölte. Norah előtt látszólag beleegyezését adta, később viszont, mint egy őrült Seherezádé, Kínáról szóló rémmesékkel szórakoztatott minket. Beszélt valami ismerőséről, aki Staphylococcus fertőzést szedett össze, és majdnem amputálni kellett a lábát. Meg egy gyerekről, aki leesett a nagy falról, és eltörtek az elülső fogai, de a fogorvos nem rendbe hozta, hanem kihúzta őket. Nem csoda, hogy anya lelkesedése kezdett halványulni, ahogy közeledett az utazás ideje. Rengeteg

erőfeszítésembe telt meggyőzni, hogy ne álljon el a szándékától, mert apa rémmeséi hatásosak voltak. De sikerült. Végre elindultunk a reptérre. Körülvett anya aggodalma, apa neheztelése és a saját bűntudatom: Mi lesz köztem és Jacob között? Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Nem kellett volna. Nem apa hideg pillantását láttam – tudtam, hogy engem okol, amiért anya elutazik hanem saját magamat. Szokásos sminkem vastag rétegekben ült az arcomon. Anya állítása ellenére a tűzfolt semmit sem halványult. Kíváncsi voltam, mit szól majd Jacob a sminkhez. De semmiképp sem lehet rosszabb, mint az, hogy látott már smink nélkül. Amikor hazamentek Colville-ből, eleinte nem sokat beszéltünk, csak az anyukák írogattak egymásnak, meg az útiterven dolgoztam Norah segítségével. De ahogy Jacob megbizonyosodott róla, hogy anyának és nekem eszünk ágában sincs követni őket az árvaházba, újra barátságosabb lett, és mindenféle ötleteket adott, hogy mit lehetne együtt megnézni Shanghaiban, majd Beijingben. Az volt a terv, hogy az utazás utolsó napjait két csapatban töltjük: Fremonték elmennek Huangzhouba és meglátogatják az árvaházat, anya, Merc és én pedig Xi'anba megyünk megnézni az agyagkatonákat és a Selyemút kiindulópontját, aztán Shanghaiban találkozunk újra, és együtt repülünk haza. – A fagyasztóban minden napra van ebéd és vacsora felcímkézve. Csak ki kell venni és megmelegíteni – motyogott anya. – Remélem, nem lesznek ehetetlenek a fagyasztástól – köhögte apa. Két nappal ezelőtt kezdett köhécselni – mily meglepő mostanra pedig már majd’ beszakadt a tüdeje. Apának

egy jókora seggberúgás kéne, nem pedig pátyolgatás. Anya babusgatós hajlamait egyértelműen nem örököltem. – Nagyon rosszul vagy? – aggodalmaskodott anya. – Szerinted (keh, keh), hogy vagyok, Lois?! – Talán jót fog tenni még egy gyógycukorka – már elő is vett egy újabb csomaggal, mielőtt apa ismét halálhörgésbe kezdhetett volna. Meg kellett hagyni, valóban elég ijesztően hangzott. Elfojtottam a nevetést, de apa meghallotta, és csúnyán nézett rám a visszapillantó tükörben. Pedig Merc miatt indultunk útnak a szabadság felé. Kibámultam az ablakon a Cascade Scenic autópályára, amit két hete nyitottak meg újra, mert elolvadt a hóakadály. – A kormány nem olyan, mint régen – morgott apa. Újabb vádló köhögés, újabb vádló pillantás. Nem igazán élveztem a kocsikázást, mert a továbbtanulásra félretett keresetemből javíttattam meg az autót a baleset után. Apa tovább piszkálta anyát: – Nem lehetett volna cseresznyeízű gyógycukorkát venni? Tudod, hogy a citromosat utálom. Mivel a világ másik feléről nem lehet valakit ugráltatni és kritizálni, apa még gyorsan megtett minden tőle telhetőt. – Jaj, Grant! – sóhajtott anya. Reméltem, hogy csendben marad, és eszébe sem jut felajánlani, hogy lemondjuk az utat, és otthon marad apát ápolgatni. A hegytetőkön még bőségesen volt hó, és az út szélén nagy kupacok árulkodtak a téli lavinákról. Ilyen korán reggel kevés autó járt a kanyargós úton, főleg behemót lakókocsik, amik az ellenkező irányba, a völgy felé igyekeztek. Lehet, hogy mégiscsak rosszul döntöttünk anyával, hogy elutazunk?

Apa most épp ott tartott, hogy: – És remélem, eltévedni sem fogtok. Anyára apa kétkedése vetett árnyékot. Rám pedig Kariné. – Megint az a goth fiú? – kérdezte Karin pár nappal azelőtt, amikor este a félévi nagydolgozatokra készültünk, és csörgött a telefonom. Jacobot mindig csak „a goth fiú’-nak hívta. Mintha képtelen lenne fejben tartani a nevét, pedig Karin minden potenciális hollywoodi ismerős összes adatát azonnal megjegyezte. – Mit akar már megint? Ma már másodszor beszéltek! – Csak barátok vagyunk – mondtam, pedig nagyot dobbant szívem, amikor láttam, hogy ő hív. Szerettem volna kimenni, és ott beszélni vele, de szakadt az eső. Így Karin rosszalló pillantásától kísérve szóltam bele a telefonba. – Szia! – Segíts nekem! – mondta Jacob köszönés helyett. Amióta rendszeresen beszéltünk, már nem mutatkoztunk be és udvariaskodtunk egy kört minden alkalommal, hanem rögtön mondtuk, amit akartunk. Jacob ma ezt: – Mit illik adni nászajándékba, amikor az ember a saját apja esküvőjére megy? – Hát ötletem sincs. – Megkérhettelek volna, hogy csinálj egy kollázst, olyan ifjú párnak valót. – Tényleg? Mondjuk egy összetört babaházat, kávébabokkal keretezve. Nevetett, és én a fülemhez szorítottam a telefont és azt kívántam, bárcsak láthatnám. Amikor igazán nagyon nevet, összeszűkül a szeme sarka, és egész teste rázkódik a jókedvtől. Akár látja Karin, akár nem, én is nevettem.

– Kegyetlen vagy, Bajkeverő – mondta incselkedve, és bóknak szánta. – Én? Dehogy! Karin az ágyán hasalt és rondán nézett, úgyhogy hátat fordítottam neki. – Képzeld, anya barátai ma este egy kínai étterembe hívtak meg minket búcsúvacsira, mintha nem ehetnénk a következő napokban elég kínai kaját. – Biztos jó lesz! – Fenét! Anya majd órákig reklamál utána, hogy mennyire amerikai ott a kínai kaja. Ne ítélj a szőke látszat alapján, anyám kínaibb a kínaiaknál, majd Kínában meglátod. – Alig várom. A szemem sarkából láttam, hogy Karin morcos. Rosszkedvűen letette a matekkönyvet, és inkább a tükörben nézegette a fogait. Karácsony óta fogfehérítő matricát használt, mondván, hogy Los Angelesben mindenkinek hófehérek a fogai. Csodáltam, hogy maradt még fogzománc a szájában. – És te, hogy töltöd az estét? Mármint, ha nem pakolászod ki és be a bőröndöket újra meg újra? – kérdezte Jacob. – Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom! – tiltakoztam, de azért mosolyogtam. A mosoly azonban lehervadt az arcomról, amint meghallottam, hogy Erik dudál kint. Hazudhatom magamnak, hogy eddig nem volt alkalmam bevallani Jacobnak, hogy van barátom. De most megtehetném. Kitalálni sem lehetne jobb alkalmat. Ezt Karin is érezte, mert a tükörképe helyett engem nézett merőn. Valld be!, biztattam magamat. Mondd meg Jacobnak, hogy van barátod! Hogy a ma esti programod az, hogy Eriktől

elköszönsz a tavaszi szünetre, mert a családjával Montanába utaznak. De képtelen voltam rá. Nehéz volt bevallanom magamnak is az igazat: azért nem szakítottam Erikkel, mert féltem, hogy senki másnak nem fogok kelleni. Ha Erik túl jó nekem (márpedig Karin és mindenki más szerint sokkal menőbb, mint amilyen nekem „járt” volna), akkor milyen Jacob? Jó modorú és jómódú – hiszen másfél hetet a drága River Rock Lodge-ban töltöttek –, világlátott. Egyértelműen sokkal menőbb, mint amit én érdemlek. Mit is akart volna tőlem? Rengeteget beszélgettünk, de egyszer sem utalt rá, hogy vonzódik hozzám. Kint ismét dudált Erik, fogytán volt a türelme. – Most mennem kell, később hívlak – mondtam gyorsan Jacobnak. Amint letettem a telefont, Karin elindult lefelé, és a fejét rázta. – Erik itt van. Az a goth fiú egy turista Seattle-ből. Öt órára innen – mutatott vádlón a telefonomra. – Tudom – feleltem. – Öt órára! – ismételte Karin, mintha nem fogtam volna fel. Mintha azt hinném, hogy bárki akár egy percet is utazni fog miattam. Karin folytatta: – Jó, hagyjuk az Erik témát! De akkor is, mit akarsz egy olyan fiútól, aki még középiskolába fog járni, amikor te már kollégista leszel? Ennek nincs értelme. És, hogy mehetsz el vele Kínába, amikor alig ismered? Jacob életének apróbb részleteit még nem ismertem. De ráértem megtudni, kik a barátai, mi a kedvenc filmje, mert ami számított, azt tudtuk egymásról: az álmainkat, a félelmeinket. Legalábbis ő tudta az enyémeket. Mindent tud rólam, gondoltam bűntudatosan, csak pont azt nem, hogy van barátom, aki ráadásul a ház előtt vár éppen.

Erik szokásához híven csak akkor vett észre a dübörgő zene miatt, amikor már beszálltam a furgonba. Semmi sem változott. Legszívesebben elrohantam volna. Fuldoklottam a zenétől, amit nem szerettem, az önáltatástól, holnap szakítok Erikkel, de ma még nem, és a kifogáskereséstől, hogy miért nem vetettem már véget a kapcsolatunknak. Ahogy anyát meglepte, hogy karácsony óta sem fogyott, es Karint meglepte, hogy nem lett formásabb a combja, engem is meglepett, hogy még mindig Erikkel járok. Olyan egyszerű tétlennek maradni. Minek változtatni valamin, ami nagyjából rendben van. így jutunk odáig, hogy elhisszük, hogy minden nagyjából rendben van, amikor egyáltalán semmi sincs rendben, és összetévesztjük a nyafogást a megoldással, a halogatást a megfontoltsággal. És ha Karinnak igaza van? Ha valójában a távolság teszi Jacobot vonzóvá? Csak bámultam az autópályán a kocsikat, apa köhögött, anya minden köhögésre megrezzent. Talán a beszélgetések Jacobbal csupán pókhálók voltak, csillogtak a friss harmattól, összekötöttek minket, de tele voltak hézagokkal. Karinnak igaza lehet. Öt óra távolság az nagyon sok. Karácsony óta nem is találkoztunk. Ő jövőre még középiskolás lesz, én előbb végzek és egyetemre megyek. Már nem sokáig kellett találgatnom, milyen is lesz viszontlátni Jacobot. Megérkeztünk a SeaTac reptérre. Apa óvatosan manőverezett át három sávon. Olyan lassú volt, hogy kétszer is elfoglalták a helyünket. A két első ülés közti résen át láttam, hogy idegesen szorítja a kormányt, kidagadnak a kezén az erek. Ha dühös volt, az úgy tört fel belőle, mint amikor hegyek emelkednek a kialakuló domborzaton. – Semmi baj, Grant! Van időnk bőven – nyugtatgatta anya.

Apa türelmetlen kézmozdulattal csendre intette. Nem szólt be anyának, pedig azt hittem, az automatikusan megy neki, de ezek szerint a precízen célzott, fájdalmas megjegyzések igényeltek némi összpontosítást. Feltűnt, hogy most nem is köhög. Amint leparkolt, apa pattant is ki a kocsiból. Lassabb tempóban követtem a csomagtartóhoz, ahol már dobálta a földre anya kistáskáját, a hátizsákomat és a két kerekes bőröndöt. Meg se kottyant neki, hogy rekordidő alatt megszabadult tőlünk. A járdához húztam a poggyászunkat. Jó nehéz volt a sok ruhától, tartalék cipőtől és vész esetére elcsomagolt gyógyszertől. Norah szólt, hogy ne hozzunk túl sok poggyászt. De lehetetlen volt keveset pakolni, amikor apa horrormeséi olyan kedves kis tragédiákat helyeztek kilátásba. – Tessék indulni! – figyelmeztetett minket egy közlekedési rendőr, és a sípjába fújt. Apa biccentett, majd rászólt anyára. – Siess már Lois! Nem tudom, mit keresgélt anya. Én háromszor ellenőriztem, hogy megvan-e az útlevelünk és a jegyünk. – Mindenki miattad vár! – mondta apa, és behízelgően az egyre idegesebb rendőrre mosolygott. – Bocsánat! – anya ösztönösen azonnal elnézést kért. Arcán csillogott a verejték. – Töröld meg az arcodat! – mondta apa, és a saját arcára mutatott körkörösen. Mintha anya a szóbeli instrukciókat képtelen lenne felfogni. Anya engedelmesen előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. De továbbra sem szállt ki, éreztem, hogy úrrá lesz rajta a pánik, és legszívesebben lemondaná az utat.

Otthagytam a poggyászt a járdán, és anya felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatig habozott. Megkönnyebbültem, amikor megfogtam a kezét, és éreztem a sima tenyerét, meg a puha ujjait, amire nem fért rá a jegygyűrűje. Segítettem neki kiszállni. Amint becsuktam a kocsi ajtaját, apa leszegte a fejét, így nem láttam, milyen képet vág. – Minden megvan – mondta hangsúly nélkül. Lehetett parancs is, kérdés is. – Minden, ami kell – felelt anya. A rendőr megint belefújt a sípjába. Apa fürgén odament a vezetőüléshez, észrevettem, hogy idegen kifejezés ül az arcán. A rákövült düh alatt valami más is volt. Nem igazán a megbánás. Inkább magány. Még sosem láttam ilyennek az arcát. Vagy talán csak nem akartam észrevenni, morfondíroztam, amikor apa egy pillanatra az ablakon át még anyára nézett. Apa indított, csak úgy füstölt a kocsi. Aztán úgy elhúzta a csíkot, hogy azt hihette volna bárki, biztos lopott holmival, mondjuk néhány értékes, lopott interaktív térképpel akar meglépni. Anya úgy bámult apa és a kocsi után, mintha elvesztett volna valamit. – Sosem ment neki a búcsúzkodás – magyarázta nekem halkan. – Tudom – feleltem. Én is ugyanúgy fényeztem a családot a látszat kedvéért, mint anya. – Mehetünk? Anya összefonta a karját, de inkább apa hirtelen távozása miatt vacogott, mint a tavaszi szellő miatt. Felvettem a

hátizsákot, és mindkét kezemmel húztam egy-egy bőröndöt. Anyának csak a retikülje és egy könnyű táska jutott. Beléptünk a reptérre, a sok-sok ember közé, akik mind pontosan tudták, hová is utaznak. Szorosan anya mellett maradtam. Ő volt az én interaktív térképem, és nem akartam elveszíteni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Tájfutás lányoknak

M

a biztonsági ellenőrzéseken, megint le kellett hajolnom bekötni a tornacipőmet. Legközelebb bebújósban utazom. Legközelebb? Folyt rólam a víz a vastag pulóverben és gyapjúzokniban. Lydia néni figyelmeztetett, hogy a repülőkön mindig hideg van. Majd’ megsültem, és koncentrálnom kellett, hogy semmit ne veszítsünk el, úgyhogy olyan nagyon nem érdekelt, hogy folyik-e a sminkem. Nem is olyan nagy élmény az utazgatás. Természetesen a kapu, ahol be kellett szállnunk, a lehető legmesszebb volt. Anyára vártam, aki öregasszonyosan lecsüccsent egy padra, hogy felhúzza a cipőjét. Szinte ösztönösen keresni kezdtem a tömegben egy bizonyos goth fiút IUTÁN

KERESZTÜLHALADTUNK

és az anyját, bár azt beszéltük meg, hogy a kapunál találkozunk. Anya fújtatva felállt, alátámasztva, hogy az utazás bizony kemény munka. Kicsivel előrébb elegáns kávézók és büfék hívogattak, ami a biztonsági ellenőrzések után felüdülés volt. A három emelet magas üvegfalakon szürkés fény szűrődött be. – Talán vehetnénk valami harapnivalót – mondta anya, vágyakozva pislogva a Starbucks bódé felé. Rám sandított. – Tudod, Merc is mondta, hogy manapság a repülőn nincs rendes étkezés. Gyorsan kiszámoltam, mennyi idő van beszállásig. Két óra. – Rendben! – mondtam anyának. Eltökélten nekiindultam, hogy keressek magunknak egy asztalt, és majdnem nekimentem egy pasinak, aki elém lépett. Mi a fene? Alig sikerült megállnom, akkora lendületet adott a tizenhat kilós hátizsákom – otthon lemértem – és anya táskája. – Elnézést! – morogtam, és rá se néztem a tökfejre, amíg az meg nem szólalt. Az a hang volt, amitől a szívem úgy szaltózott körbe-körbe, mint egy megbolondult iránytű. És azt mondta: – Gondoltam, hogy hiányoztam, de azt nem, hogy ennyire! Vigyorogva felnéztem, és majd’ kiesett a szemem. Hol a goth fiú a sötétre festett szemével és a fekete rúzsával? Helyette egy friss ábrázatú gördeszkás állt előttem kopott pólóban, bő bermudában, és... csak nem? – Papucsban? – kérdeztem döbbenten. – Pontosan – felelte azzal az ismerős, féloldalas mosollyal az arcán.

– Nem hallottál arról, hogy veszélyes lehet repülőn papucsot viselni? A könyvekben azt írják, hogy zárt cipő a célszerű, hogy vész esetén a lábujjak ne törjenek el. Jacob válasz helyett a karjaiba zárt. Valahogy ez is ismerős volt. Belesuttogta a hajamba: – Tudod, mit? Ha lezuhanunk, megmenthetsz. Aztán elengedett. Nagy levegőt vettem. Felizgattak a szavai, és az még inkább, hogy szívesen maradtam volna tovább a karjaiban. Hát ennyit arról, hogy mi lesz, ha zavarban leszünk, amikor találkozunk, pontosabban hogy nem merek majd megszólalni. – Hát, az tuti, hogy nekem kell majd téged megmentenem – és az egyik lábkörme alatt díszelgő véraláfutásra mutattam. – Ott a bizonyíték. Zárt cipő! Letettem a hátizsákomat egy szabad székre. Jacob felemelte, hogy megnézze, milyen nehéz. Aztán felvonta a szemöldökét: – Hadd találgassak: három útikönyv, egy hónapra elegendő müzliszelet és egy hordozható házipatika. Elpirultam, és úgy döntöttem, nem pontosítok: négy útikalauz, pontosan fél tucat müzliszelet, több liter kézfertőtlenítő zselé és pár mázsa törlőkendő. Meg persze lázés fájdalomcsillapító, meg hashajtó, mert ki tudja... Még jó, hogy nem hitték azt, hogy drogokat csempészünk anyával. – Azt hiszem, telefonon jobban kijöttünk egymással – hessegettem el a kezét a hátizsákomról. – Szerintem nem – Jacob elpirult, és a hátizsákján kezdte igazgatni a pántot, amivel minden rendben volt. – Szerintem sem. – De elsétáltál mellettem – mondta morcosan.

– Nem ismertelek meg – és az új ruháira, smink nélküli arcára mutattam, örültem, hogy a haja még mindig ugyanolyan volt. Tüsire zselézve állt, csak már nem volt narancssárga a vége. – Miért változtattál? – És te? Most először éreztem, hogy fürkészi az arcomat, amit vastag smink borított. Összerezzentem, és félrenéztem. Nem tudtam felelni. Szerencsére már jött anya, kezében négy kávéval és egy papírzacskóval, amiben biztosan az egész útra elegendő harapnivaló volt. – Jacob! De örülök, hogy látlak! Anyukád merre van? – kérdezte. – A kapunál vár ránk. – Jacob könnyedén a vállára vette a hátizsákomat, és anya fedélzeti poggyászát is. – Elbírom! – tiltakoztam. – Hagyd, kérlek! Hozom – felelte. Nehéz elfogadni a segítséget, ha az ember egész életében azt hallja, hogy segítségre csak a gyengék szorulnak. És nehéz volt figyelni, ahogy anya és Norah összedugják a fejüket és nevetgélnek valamin a váróban. Döbbenetes, mennyire különböztek egymástól. Anya összeillő halvány rózsaszín szabadidőnadrágban és szabadidőfelsőben volt, lábán hófehér edzőcipő. A világutazó Norah stílusos barna velúrnadrágot viselt, keskeny válla köré karamellaszínű pashmina sálat terített. Lefogyott, mióta utoljára találkoztunk. Emlékeztem, hogy a volt férje – Jacob apja – jövő héten nősül. Trevor úgy döntött, hogy frakkot vesz az esküvőre, és ő lesz a gyűrűhordozó fiú. – Biztos, hogy te nem akarsz elmenni az apukád esküvőjére? – kérdeztem Jacobot.

– Akkor sem mennénk, ha ingyen jegyeket osztogatna a... – és körbeintett a kezében lévő fahéjas tekerccsel. – Galapagos-szigetekre – fejeztem be a mondatát. – Pontosan. – És ott volt a mosoly, ami annyira hiányzott. Megette az utolsó falat sütit, és még mindig farkaséhesnek tűnt. Odaadom neki a maradék fánkomat. – Köszi! Képzeld, anya otthagyja a munkahelyét. – Viccelsz? Hiszen a munkája volt a mindene – mondtam, és a céges utazásokra gondoltam, a Range Roverre... minden jóra, ami pénzen megvásárolható... csak a családi harmónia nem. Norah és anya felé hajoltam, akik tőlünk két székkel odébb beszélgettek Vajon miről? Jacobnak feltűnt, hogy hallgatózni próbálok. – Jól megvannak – nyugtatott meg Jacob. Ugyanezt mondta fél órával felszállás után is, amikor helyet cserélt anyával, hogy Norah és anya egymás mellett ülhessenek. Már vagy ötödször kukucskáltam feléjük, hogy meggyőződjek róla, anya rendben van a business class részben, ahová Norah és ő beülhettek, mert Norah törzsutas volt. Nagyban beszélgettek, fel sem tűnt neki, hogy megnéztem. – Cseréljünk helyet? Akarsz kinézni az ablakon? – kérdezte Jacob. – Nem, köszi – mondtam. Az ablak mellett csapdában éreztem volna magamat. Nem szerettem, ha akadálya van, hogy bármikor felállhassak. Akár azért, hogy anyának segítsek, akár azért, hogy meneküljek, ha lezuhanunk. – Csak hogy tudd, anyáék éppen bort rendelnek. – Tényleg? – kikukucskáltam. Igen, a légikisasszony két apró üveg bort hozott nekik. Aztán hallottam, hogy anya

horkant, ilyen hangot csak akkor ad, amikor szívből nevet. Márpedig az otthon igen ritka volt. Jacob kinyújtotta a lábát. – Tudom, hogy nem szokásod, de lazíts! – Igenis tudok lazítani. – Persze – vigyorgott incselkedően. – De minek jógázol itt? – kérdezte, és utánozta, ahogy nyújtózkodom, hogy lássam anyát. Olyan hangosan tört ki belőlem a röhögés, hogy az előttünk ülő kopaszodó úr megfordult és rám szólt. Villámgyorsan elpárolgott a jókedvem. De Jacob megbökte a vállamat. – Fogadnék, Bajkeverő, hogy a suliban sosem kell rád szólni. – Jó kislány vagy. A tökéletes diák. – Hát...- hebegtem. – Alig várom, hogy rossz hatással legyek rád! – Ez ijesztőbben hangzana, ha gothnak lennél öltözve. Jacob elkezdte majszolni a brióst, amit anya vett, és lenyalogatta az ujjairól a cukrot. – Csak jelmezek – és a pólójára mutatott. – Ez is az. – De akkor miért goth, és nem például... – Fociszurkoló? Vagy kockafej? Bólintottam. – Azért, mert... – zavarában a lehajtható tálcán dobolt. Ha telefonon beszélgetnénk, azonnal felelt volna. A távolság biztonságot ad, ha a legbelsőbb dolgainkról beszélgetünk. Azt hittem, nem válaszol, és eltereli a témát. Jó alkalmat adott erre, hogy épp odajött a légikisasszony, és megkérdezte, nem kérünk-e inni. De amint távozott a zsúrkocsival, Jacob válaszolt. – Mert az emberek mindig megbámultak, ha a

szüleimmel mentünk valahova. Az örökbe fogadott kínai gyerekek általában kislányok, nem fiúk. Gyűlöltem magamat, amiért én pontosan ezt tettem. Bevallottam: – Én is ilyen ostoba voltam. Ne haragudj! Csak intett, hogy nincs miért mentegetőznöm. Folytatta: – És ha már megbámulnak, hát úgy gondoltam, majd én döntöm el, miért. Én döntöm el, mit mutatok nekik. – De most, hogyhogy szörfösnek öltöztél? – A fene se fog engem megbámulni Kínában. Majd bámulják anyát. Meg téged! – tette hozzá vigyorogva. – Na persze. – A poharammal játszottam. Túl sok volt benne a jég, de udvariasságból nem szóltam miatta. – Én sosem gondoltam arra, hogy a ruha jelmez – ismertem be. Csak a sminkre, hogy maszk, gondoltam magamban. – És mi lesz a következő? Jól fésült stréberke? Amikor Jacobból kibuggyant a kissé sértett röhögés, még azt sem bántam, hogy a kopaszodó úr megint hátrafordult és csúnyán nézett. Csak nevettünk és nevettünk, és be kellett vallanom, máris élveztem, hogy rossz hatással van rám.

HUSZADIK FEJEZET

Nagy léptékű térképek

A

MIKOR MÁR EGY TELJES NAPJA UTAZTUNK,

meg kellett állapítanom, hogy az utazás nagy részben a várakozásról szól. Várunk, hogy elinduljunk, várunk, hogy beszálljunk a repülőgépbe, várjuk, hogy leszálljunk, várjuk, hogy a zord képű tisztek ellenőrizzék és lepecsételjék az útlevelünket. – Minden rendben? – kérdezte Jacob. Az igazat megvallva eléggé szédelegtem már. A repülőn csak pár órát szundítottam, mert Jacobbal végig beszélgettünk, és most hatalmas tömeg várt útlevél-ellenőrzésre velünk együtt. Egy Mao öltönyös öregúr lökdösődve elment mellettem, és valamit kínaiul odavetett Jacobnak. Ő vállat vont, és bocsánatkérően felelt: – Sajnos nem tudok kínaiul.

Norah viszont jól meglepte az öregurat és engem is, mert mandarin nyelvjárásban válaszolt. A bácsi zordan bólintott, és beállt másik sorba, miután még egyszer rosszallóan végigmérte Jacobot. Jacob összehúzta magát, és lesütötte a szemét. Norah figyelmet elkerülte ez a közjáték, mert épp anyának magyarázott: – Jacob nem volt hajlandó megszólalni kínaiul, miután hazahoztuk. Még kínai iskolába is mentem vele, de ott sem beszélt. Nem tudom, miért, de nem erőltettem. Jacob tartózkodó arcát elnézve megértettem, miért ragaszkodott makacsul és kizárólagosan örökbe fogadó szülei anyanyelvéhez. Én legalább el tudtam rejteni a tűzfoltot, de hogyan is tudta volna Jacob eltitkolni, hogy ő örökbe fogadott gyerek, amikor szőke az anyukája? És Norah sem rejtette véka alá a dolgot. Hiszen Leavenworth-ben elmagyarázta nekünk, hogy Kínában kisfiúkat is árvaházba adnak, nem csak lányokat, pedig akkor még alig ismert minket. Talán Jacob a beszédével is be akart illeszkedni. Előttünk Norah anyának magyarázta: – Most már nem nagy szó itt külföldinek lenni, de húsz évvel ezelőtt, amikor először kezdtem Kínába utazni, nagyon megbámultak. A reptér tele volt távol-keleti arcokkal, és nagyon is tudatában voltam, hogy itt én vagyok a kívülálló, nemcsak az anyajegyem, hanem az egész megjelenésem miatt. A hajam, a bőrszínem, még a magasságom is különbözött másoktól. Akkor sem érezhettem volna erősebben, hogy kilógok a sorból, ha goth öltözékben futkározok Colville-ben. Jacob felé hajoltam, hogy ezt elmondjam neki, de észrevettem, hogy gyanakodva, szinte idegenkedve méregeti ezeket az embereket, akikkel közös volt a származása.

Elakadt a lélegzetem. Megértettem őt! Amióta csak az eszemet tudom, én is mindig azt fürkésztem, ha tömeg volt, hogy látok-e valakit, akinek tűzfoltja van. És nem azért, hogy barátkozzak az illetővel, hanem hogy elkerüljem. Mert én nem egy voltam Közülük, és nem akartam, hogy bárki is annak lásson. Ha bátrabb lennék, megfognám Jacob kezét, szolidaritásból, azért, hogy megmutassam, ő velem van, és nem egy Közülük. De ehelyett csak megérintettem a karját, és suttogva azt mondtam: – Nem is tudtam, hogy anyukád beszél kínaiul. Halványan elmosolyodott: – Mondtam, hogy kínaibb, mint a kínaiak. Odébb kellett mennem Jacob mellől, hogy anyával bemutassuk az útlevelünket. A tiszt először anya útlevelét méregette, majd az enyémet. Semmi rosszat nem tettünk, mégis aggódtam. Apa mesélte, hogy előfordul, hogy őrizetbe veszik és kiutasítják a turistákat. A tiszt végre átengedett minket, olyan zord arckifejezéssel, hogy tényleg úgy éreztem, valamiért tilosban járunk. Aztán, minő meglepetés, jött a további várakozás, ezúttal a poggyászunkra, fél Shanghai társaságában. Anya fáradtan sóhajtott. – Menj és ülj le, anya, majd én elintézem! – mondtam neki. Anya egy padhoz támolygott és lehuppant rá, nem vette észre (vagy csak úgy tett), hogy sokan megbámulják és nevetnek. Legalább háromszor akkora volt, mint a többi nő, akik poggyászra vártak. Bántott a dolog, és rájuk akartam szólni, hogy fogják be. Legszívesebben puha takaróba bugyoláltam volna anyát, hogy ne nézzék már. Nagy hiba volt idehozni szegényt.

– Anyukád tudomást se vesz róluk. Te se foglalkozz velük! – mondta Norah halkan, de odament anyához, és mellette maradt, amikor az utolsó ellenőrzésen átmentünk. Még egy sor. Még egy kapu. Odakint, a kordon mögött, várakozó tömeg. A beszélgetésük érdesnek hangzott, semmit nem értettem. Néhányan táblákat fogtak, volt, amin kínai írás állt, volt, amin angolszász nevek: Bodmer, Angson, Knight. A miénket nem láttam. – Nem azt mondta Merc, hogy elénk jön? – kérdezte anya, mintha nem készítettem volna neki egy tízoldalas útitervet logisztikai információval és fontos telefonszámokkal, arra az esetre, ha véletlenül különválnánk. – Itt lesz valahol – válaszoltam magabiztosan, bár nem voltam meggyőződve róla. Ahogy anya mondta, Merc a saját időszámítása szerint működött, egy óra késéssel, és mindig alábecsülve, mennyi időbe telik valahová odaérni. Reméltük, hogy ma kivételt tesz. Talán eszébe jut, hogy izgulunk, talán korán jön, mert azt akarja, hogy otthon érezzük magunkat. Anya az ajkát harapdálta: – Hogy találunk oda a lakásához? Te tudod, hogy kell odamenni? – Anya... – Miért nem várunk inkább ott? – vágott közbe Norah, és odébb terelt minket, hogy ne legyünk az egymást üdvözlő családok és párok útjában. – Terra, te kimehetnél megnézni, ott vár-e a bátyád! Elindultam az ajtó felé, de még visszanéztem. Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy anya Norah mellett van. Jacob jelent meg mellettem, és bocsánatkérő arcot vágott: – Sajnos anyám imádja : kiosztani a teendőket. Ne is törődj vele!

– Ő legalább tudja, mi a teendő. Nem muszáj kijönnöd velem. – De ki szeretnék jönni. Az esti levegő hűvös volt, és bántam, hogy nem vettem ki a kabátomat a hátizsákból. Összefontam a karomat, és beszívtam a várakozó kocsik kipufogófüstjét. Végignéztem a járdát és az elhaladó autókat. Merc sehol, csak Jacob. Ő még mindig itt állt velem. A terv az volt, hogy Merc kijön elénk, és elviszi Fremontékat a Jinmao Towerbe, ahol a város egyik legjobb szállodájában fognak lakni. Mellesleg Merc irodája ugyanott van, ami nagy előny. És miután Fremontékat elvisszük, mi továbbmegyünk Merc otthonába. Az órámra néztem, a bátyám már negyven percet késett. Sóhajtva fordultam Jacobhoz: – Szerintem, ti nyugodtan menjetek a szállodába, nem kell itt várnotok velünk. – Na persze! Hogy aztán valami jó nagy zűrbe keveredjetek, amint hátat fordítunk nektek. – Kösz szépen! – túl fáradt voltam ahhoz, hogy szellemes válasszal rukkoljak elő. És úgyis mindegy volt, mit akartam mondani, mert Jacob egyszer csak átkarolt és maga mellé húzott. Olyan jó volt hozzábújni, hogy azt sem bántam volna, ha egész éjjel várnunk kell Mercre. Ekkor meghallottam a nevemet. Merc ugrott ki egy kisteherautóból, az anyósülésről. Valamit mondott a sofőrnek mandarin dialektusban, és integetett nekem. A sofőr kiszállt, és kinyitotta a csomagtartót. Eszembe jutott Elisa. Pár e-mailt váltottunk, de már egy hónapja nem írt. Gondoltam, biztosan elfoglalt, alakítgatja az életét, de gyanítottam, hogy más is van a háttérben. Most azon tűnődtem, fogok-e vele találkozni egyáltalán.

Merc már itt is volt, és minket nézett. Most tűnt fel nekem, hogy még mindig szorosan Jacob mellett állok, aki átöleli a vállamat. Gyorsan odébb húzódtam, mintha valami rosszat tettünk volna. Merc üdvözlete csak ennyi volt: – Látom, megérkeztetek. Látom, te is!, gondoltam, de azt mondtam: – Igen, kész csoda. Neked sofőröd is van? – és azon tűnődtem, mit szól vajon Jacob ehhez a távolságtartó társalgáshoz. – A cég miatt muszáj a sofőr – mondta Merc védekezőn. – Nem akarják, hogy valami baleseti per legyen a külföldi vezetők miatt. Bemutattam egymásnak a bátyámat és Jacobot, aztán a váró felé mutattam: – Ott van anya. Merc nem is kért elnézést, amiért így megvárakoztatott minket, hanem kérdésekkel bombázta anyát az utazásról, meg hogy, hogy érzi magát. Apa mellett mindannyian mestereivé váltunk annak, hogyan lehet elterelni a figyelmet, témát váltani. Mi voltunk a beszélgetések légiforgalmi irányítótornya. Merc hordárrá is átvedlett és tiltakozásom ellenére cipelte az összes nehéz csomagunkat. Különös volt látni, milyen magabiztos a bátyám itt az érthetetlen nyelvek, új emberek, számomra teljesen ismeretlen márkájú kocsik között. Amíg a sofőrrel a kocsiba rakták a holminkat, éreztem, hogy a világ kitárul, hogy apa és Colville végtelenül messze került. Elpárolgott a fáradtságom. Végre úgy éreztem, sikerült! Én, aki mindig is utazásokról álmodoztam, de még Washington államból is csak egyszer tettem ki a lábamat, most itt voltam Kínában. Igen, Kínában! Mélyet lélegeztem, és beszívtam a mellettünk elhúzó kocsik kipufogóbűzét. A szabadság illatának éreztem.

Mire a Jinmao Towerhez értünk, teljesen besötétedett. Arra ébredtem, hogy a kocsi hirtelen megállt. Elaludtam volna? Lemaradtam Shanghai híres, futurisztikus láthatáráról, a fantasztikus épületek alkonyi körvonalairól. – Ne aggódj! Lesz idő megnézni mindent – mondta Jacob, aki kitalálta, miért sóhajtoztam, miközben a többiek után kimásztam a kisteherautóból, és láttam, hogy a torony takarja a kilátást. Legszívesebben azonnal futkározni kezdtem volna a városban, mint egy óriási geoládában, hogy megtaláljak és megnézzek mindent, amiről a kis könyvtárból kikölcsönzött könyvben olvastam. Szerettem volna megkóstolni a helyi ételeket, figyelni az embereket. Tettre készen indultam a toronyépület aranyszínben csillogó ajtaja felé, hogy minél hamarabb odaérjek. – Nicsak, hogy felébredt valaki! – ásította Norah. Vállkendője félrecsúszott, sminkje lekopott. Hiába volt világutazó, azért őt is kifárasztotta az út. Mielőtt felkísértük volna Fremontékat a szálloda recepciójára az ötvenharmadik emeleten, megálltunk Merc ügyvédi irodájánál a negyvenkettediken. A legszemélyesebb tárgy egy antik térkép volt az irodájában, szépen bekeretezve. Ezt a szüleinktől kapta a diplomaosztójára. Ezen kívül semmi személyes nem volt a szobában, csak egy szupermodern íróasztal és egy hozzáillő szék. – A kilátóból, a nyolcvannyolcadik emeletről sokkal szebb a kilátás – szólt Merc.

– Már ez is épp elég magasan van – felelte anya aggódva. Az ajtó mellett állt, támaszkodott, és minél messzebb akart maradni az ablaktól. Én viszont nem. Orromat az üveghez nyomtam, úgy bámultam Shanghai különös látképét. Olyan volt, mintha az építészek elvetették volna az összes hagyományos elképzelést arról, milyen is legyen egy épület, és helyette kipróbáltak mindenféle újdonságot. Gömbök. Háromszögek. Maga a Jinmao Tower egy modernizált pagodaforma volt, ami sokszögletűen tört a magasba. Ha Karin apja látná ezt az éjjeli fénytengert, biztos nem tartaná nagyra a hatvanezer wattos halloweeni díszkivilágítását. – Anya, nézd, milyen gyönyörű! Gyere! Megrázta a fejét. Félt a magasságtól, nem szeretett volna kijönni a kényelmes sarokból. Odamentem hozzá, kézen fogtam, és óvatosan az ablak közelébe kísértem. –– Hát nem döbbenetes, hogy Kínában vagyunk? – kérdeztem tőle. – De, az – válaszolt anya. Ingatta a fejét, ahogy lefele nézett a messze alattunk közlekedő autókra, utcákra, az emberekre, és nyelt egyet, mert még mindig kicsit úgy érezte, veszélyes ilyen magasból nézelődni. Nemcsak Colville törpült el Shanghai mellett, Seattle is. Anya aggódva szuszogott. Megnyugtatóan megszorítottam a kezét. Norah felé pillantottam, aki egy szót sem szólt, mióta idejöttünk. Üres tekintettel bámult ki az ablakon, és én sejtettem, hol jár az esze. A világ másik felén, ahol Trevor van, és az exférje, aki néhány nap múlva megnősül, és nélküle kezd új életet. Merc is észrevette Norah-t, és odasétált hozzá. Valamit mutatott neki a láthatáron. Mindketten vágyakozva néztek ki az éjszakába, a hatalmas üzletasszony és üzletember, akiknek

megvolt mindenük. Mintha valamit keresnének odakint. Vagy valakit. Még soha nem láttam két ennyire elveszett embert. – Holnap felmehetnénk a kilátóba – szólalt meg mellettem Jacob. Holnap! Rámosolyogtam. – Ti menjetek csak! Lois és én más programot terveztünk – kacsintott Norah cinkosan anyára. – Jé, tényleg? – kérdezte anya, és a meglepetéstől fel sem tűnt neki, hogy ugyan mellette állok, de elengedtem a kezét. Norah-hoz fordult, bizonytalanul, mint aki nem is tudja, mit akar. Aztán azt mondta: – Jó, persze. De, mi lesz a program? – Meglepetés! A meglepetés anya arcára is kiült, amikor rájött, hogy nem kapaszkodik már belém. Mielőtt még pánikba eshetett volna, kikísértem Merc irodájából. – Látod? Nem is volt ez olyan rossz. Éreztem, hogy Jacob szorosan mögöttem áll, éreztem a nyakamon a lélegzetét, és úgy beleremegtem, mintha csókolgatott volna. Nem is rossz. Egyáltalán nem...

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Kulcsok

G

ONDOLHATNÁD, HOGY BIZTOS RÖGTÖN ELALUDTAM, amint

vízszintesbe helyezhettem magamat. Anya azonnal el is aludt, Merc hálószobájából kihallatszott halk horkolása, egy olyan sóhajtozással vegyes brummogásféle, ami miatt még álmában is bánatosnak tűnt. Én tele voltam energiával. Mintha a Jinmao felől az autópálya fényei és a Jing An kerület lámpái, ahol Merc lakása volt, mind az én ereimben világítottak volna. Újra és újra végigfutottak a fejemben az elmúlt huszonnégy óra eseményei: maratoni beszélgetésem a repülőn Jacobbal, Norah és Merc, ahogy Shanghait nézik magányosan az ablakon át, anya és én végre itt, Kínában.

Aztán arra gondoltam, mi lesz holnap. Hiába határoztam el, hogy meditatív nyugalommal viselek mindent az úton, mégis aggasztott, hogy eltérünk a tervektől. Pár nappal ezelőtt bemagoltam mindazokat a tenni- és látnivalókat, amiknek itt szerét akarjuk ejteni. Felírtam, hogyan juthatunk el egyik úti céltól a másikig, és azt is, hogy hová mit vigyünk, rajzfüzetet és színes ceruzákat, hogy vázlatokat rajzolhassak a Yu Kertben, meg a Bund minden épületének térképéről készített fénymásolatot, Shanghai történelmének laminált papírra írt összefoglalóját. Ehelyett holnap Jacobék szállodájából indulunk, Norah meglepetésével kezdünk, és az útitervem máris dugába dőlt. Ki tudja, miféle meglepetés vár ránk? A tizenkét órás repülőút után még mindig teljesen ki volt száradva a szám, hát elindultam vízért. A lakásban valahogy fura volt az akusztika, a hallban alig lehetett anya horkolását hallani. Bekukucskáltam a nappaliba, de senki nem volt ott, úgyhogy kimentem a picike konyhába. Hajnali kettőre járt az idő. Merc biztos elment itthonról, amíg zuhanyoztam, de vajon hova? Már a csapon volt a kezem, amikor meggondoltam magam. Talán nem kellene csapvizet inni, apa mesélt valakiről, aki a csapvíztől kapott valami förtelmes fertőzést. Inkább a sarokban álló vízadagolót választottam. Feltöröltem pár csepp vizet, ami a padlóra folyt, és feltűnt, milyen ragyogóan tiszta a konyha. Semmi szag. Merc biztos sosem főz. Még a szagelszívó is csak úgy csillogott. A vizet kortyolgatva jobban megnéztem a nappalit, és meglepett, milyen felnőttes. A bátyám lakása tágasabb, mint gondoltam, és a berendezést gondosan válogatták össze, ami tutira nem az ő ízlését dicsérte. Elisára vallott a dekoráció, a

kanapé a tökéletesen harmonizáló narancssárga és zöld párnákkal, a díszesen faragott vitrin. A bátyámnak biztos fogalma sincs, mi való egy vitrinbe, nemhogy dísztárgyakat gyűjtögessen. És mégis tele volt a vitrin, láttam benne például egy faragványt Merc kínai horoszkópjeléről, a lóról, meg egy vérvörös vázát, és valami kínai ördöglakatot kínai figurákkal az öt karikáján. Mind azt bizonyítják, hogy Elisa fontos volt a bátyámnak. Zörgött a kulcs, és Merc esett be az ajtón, meglazított nyakkendővel, vállára vetett aktatáskával, olyan kimerülten, hogy hamuszürkének tűnt az arca. – Szia! – köszönt Merc, meglepődve, hogy még ébren vagyok. A kulcsát a sárkányos faragott asztalra pottyantotta a hallban, aztán csendesen a földre tette az aktatáskáját. – Nem tudsz aludni? – Túl vagyok pörögve. Hol voltál? – Muszáj volt befejeznem valamit a munkahelyemen. – Hajnali kettőkor? Vállat volt, és levette a zakóját. A sárkányos asztal fölött az a kollázs lógott, amit én adtam neki tavaly, és amit Elisa is említett. Ekkor tűnt fel, hogy sehol egy fénykép Elisáról. Sem bárki másról. – Mikor találkozhatunk Elisával? – kérdeztem. A hirtelen kérdés úgy meglepte Merc-t, hogy még a zakóját is elfelejtette felakasztani. Valamit motyogott, és becsukta a szekrényt, de a zakó a kezében maradt. Aztán elővett az aktatáskájából egy vastag iratcsomót, és lezöttyent a nappaliban egy székre. Látszott, hogy ez rendszeresen így megy: munka a munkahelyén, aztán munka otthon. – Szóval? – kérdeztem vissza.

– Már nem vagyunk együtt. – Miért szakítottatok? – Ez bonyolult. – Kinyitotta a papírjait, és témát váltott: – Anya alszik? – Igen. Nagyon elfáradt. – Neki ez hatalmas utazás. Bólintottam. –– Nélküled nem jött volna el – mondta Merc, és én tudtam, hogy ez tulajdonképpen azt jelenti, kösz hogy elhoztad anyát. Ha ő képtelen is a háláját kifejezni, én nem. – Köszönjük a repülőjegyeket! – mondtam. Zavartan biccentett. Itt volt az alkalom, hogy bocsánatot kérjek a bátyámtól a haragos e-mail miatt. De nem tudtam. Olyan zárkózottan ült és dolgozott, hogy megközelíthetetlennek éreztem. Sosem zavart igazán, hogy nem állunk közel egymáshoz. Sokkal jobban megértettük egymást Claudiussal, anya szerint azért, mert köztünk csak három év korkülönbség volt. Szerintem viszont Merctől nem csak a tizenkét év korkülönbség választott el. Ő távolságtartó és hűvös, mint egy jégtábla. Azért szerettem annyira Elisát, mert mellette Merc „kiolvadt”, és reméltem, hogy ettől a változástól az én kapcsolatom is jobb lehet vele. Elnyomtam egy ásítást, és leültem Merc székével szembe a kanapéra, pedig tudtam, hogy szeretné nyugodtan átolvasni és javítani a jogi papírokat. Odébb toltam a kanapé sarkába a lepedőt, párnákat és takarót, Merc ágyneműjét, és hátradőltem a színes díszpárnákra. – Mi az? – kérdezte, és ez nagyjából azt jelentette, hogy miért vagy itt még mindig? Anya biztos rögtön kiment volna, csak előbb még elnézést is kér a zavarásért. Én inkább

megkérdeztem Merctől, min dolgozik. A piros golyóstoll megállt a kezében, és olyan kioktatóan felelt, mint apa: – Egy kínai cég nemsokára felkerül a NASDAQ értékpapírpiacra. Át kell néznem a nyilvános ajánlattételi papírjaikat. Mondott még valamit, de nem igazán értettem, nagyon jogászkodó és szakmai volt. – Aha – dünnyögtem. Gondolom, ha valakit tényleg érdekel a téma, az tovább kérdezősködik, de az utazástól lemerült agyam meg azt sem volt képes összerakni, hogy mit is mondtál tulajdonképpen? Merc azonnal visszatemetkezett a munkájába. Elakadt a beszélgetés, és már épp jó éjt akartam kívánni, és aludni menni, amikor a kandalló fölé akasztott, üvegezés nélkül bekeretezett térképekre esett a pillantásom. Kettő is volt, mindkettő 180 cm hosszú. A felső Kína, az alsó egy világtérkép, és mindkettő tele rajzszögekkel. Adódott az alkalom, hogy kifaggassam a kis kínai térképdarabkáról, amit magammal hoztam. Végre meg tudnám kérdezni, hogy került oda a telkünkre, és tud-e róla valamit. – Voltál mindenhol, ahová rajzszöget tettél? – kérdeztem helyette. – Tessék? – pislogott Merc, ahogy előbújt az agyzsibbasztó jogi zsargon bűvöletéből. A térképekre mutattam. Merc úgy nézett rájuk, mintha most látná őket először. – Ja, nem. Csak ott, ahol narancssárga fejű rajzszög van. A zöldek azok, ahová még el szeretnénk... szeretnék menni, mielőtt hazaköltözöm. – És az mikor lesz? – Nem is tudom. Úgy két év múlva. – De azt mondtad, nem maradsz Kínában két évnél tovább.

– Változott a terv, Terra – vonta meg a vállát. Tiltakozni akartam. A tervek sosem változnak ok nélkül. Főleg az én terveim nem. Márpedig én azt terveztem, hogy Merc hamarosan visszaköltözik Bostonba, ami Kínához képest közel van a Williams College-hoz. És akkor sokkal gyakrabban láthatnám, mint az elmúlt évben. Ez volt a tervem. De hát, úgysem járhatok a Williamsbe. Ő pedig nem költözik hamarosan Bostonba. Igen, a tervek változtak. És mi értelme felnőttnek lenni, ha az ember még a terveit sem képes kézben tartani? A pohár vízzel babráltam, ami már egész langyos lett. – Szeretsz Kínában élni? – kérdeztem. – Hogy szeretek-e? – Merc szájából furcsának és idegennek hatott a „szeretet” szó, ki sem tudta mondani anélkül, hogy ne éreztetné, fura a kérdés, fura az ötlet. – Nos, Kína válaszút előtt áll. El kell döntenie, mit vár a jövőtől. Ami nehéz, mert eddig mindig nagyon határozottan a kijelölt úton járt. Szóval, azt nem mondhatnám, hogy szeretek Kínában élni, de ebben az időszakban izgalmas itt lenni. Szerettem volna megrázni. Te jó ég, egészen úgy válaszolt, mintha valami riportot készítenének vele, és neki illene intelligens, értelmes és főleg érzelemmentes, szenvedély nélküli válaszokat adnia. Rövid, göndör hajába túrt, és összekócolta. – Biztos fáradt vagy – mondta. Most már tényleg olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon. Jó éjt kívántam, és kimentem. Ahogy az ajtónál elhaladtam a kollázs mellett, eszembe jutott, hogy a hátizsákomban is van egy bebugyolált darab, amit Elisának csináltam. Merc már nem a papírmunkával foglalkozott, hanem

a világtérképre meredt, mintha azon tűnődne, honnan hová is tart. Bemehettem volna a szobámba, de helyette halkan megkérdeztem: – Készítettem valamit Elisának, oda tudod adni neki? Megfordult, és döbbenten nézett rám. Nem kellett nyomozónak vagy pszichológusnak lenni, hogy rájöjjek, ez a szakítás nem ment olyan egyszerűen és fájdalommentesen, ahogy Merc állította. A kapcsolatuk nem végelgyengülésben lehelte ki a lelkét, nem úgy, mint amikor a pár szép csendben eltávolodik egymástól. Bárki rájöhetett (kivéve saját maga), hogy Merc még vágyódott Elisa után. Türelmetlenül dobolni kezdett a papírkupacon. – Elba Beijingbe költözött. – Beijingbe?! – Oda. Tudod mit? Megadom a címét. Anyával meglátogathatjátok, úgyis Beijingbe mentek pár nap múlva. Imádni fogod a butikját. Aludj jól! A beszélgetésnek vége szakadt, és én bementem lefeküdni a vendégszobába. Az ágynemű hűvös volt. Összegömbölyödtem, és anya sóhajtozó horkolását hallgatva rájöttem, hogy teljesen véletlenül, épp most bukkantam rá a kulcsra a saját térképemhez. Én mindig Merc nyomdokaiba akartam lépni: átrohanni a középiskolán, bekerülni az egyetemre, megalapozni az anyagi függetlenségemet. De talán ez a terv egyszerűen rossz. Bátyámnak harvardi diplomája van, elegáns lakása, jó fizetése, és ugyanolyan boldogtalan, mint Norah. Mindkettőjüknek megvan mindene, ami pénzért kapható, de nincs az, amit ingyen adnak: a szeretet.

Anya és én sokáig aludtunk másnap reggel. Elcsodálkoztam, amikor anya bekopogott a szobámba és azt mondta, hogy már fél kilenc van. Friss és tettre kész volt, máris lezuhanyozott és felöltözött. Magában dúdolgatott, de elhallgatott, amikor a nappaliba érve csak rendesen összehajtogatott ágyneműt talált. Merc már elment dolgozni. Minket magunkra hagyott. Anya homlokán megjelentek az aggódó ráncok, amiktől sokkal idősebbnek látszott. – Hogy fogunk odatalálni a szállodához? Tudod az utat? – kérdezte, és úgy kapaszkodott a kanapéba, mintha süllyedő hajó korlátja lenne. Fogalmam sem volt, hogyan találunk oda, de nem mondtam, hogy ne ijedjen meg. Kicsit bosszankodtam. – Van térképem – mondtam, és nem lelkesedtem, hogy mindig mindent nekem kell tudni. Olyan jó lenne, ha egyszer anya is kezdeményezne, megoldana egy problémát. A konyhapulton megcsörrent egy mobil. Anya úgy elhúzódott, mintha még sosem hallott volna ilyet. Tágra nyíltak a szemei, és majdnem megkérdezte, most mit csináljunk. Sóhajtottam, és felvettem. – Tessék. – De jó, hogy ébren vagytok! – szólt bele Merc, és éreztem a hangján, hogy elfoglalt. Elképzeltem, hogy miközben velem beszél, megnézi az e-mailjét és átolvas valami papírt. – Otthagytam nektek a telefont, használjátok bármikor. Peter, a sofőröm kint vár titeket. Csak mondjátok meg neki, hova szeretnétek menni. – Tök jó! Köszi, ez nagyon... Közbevágott: – A hűtő szinte üres, úgyhogy reggelizzetek meg a kávézóban a Jinmaoban, mielőtt felmentek Norah-ék szobájába. – Ne aggódj, hoztam kaját is – feleltem.

Nem válaszolt. Aztán halkan beszélt valakihez az irodában. Vártam, és el tudtam képzelni, hogyan érezhették magukat a barátnői. Mindig várniuk kellett. Mindig második helyen voltak, mert első a Munka. Odajött anya: – Mit mond? Értünk jön? Mikor? Sóhajtottam és vállat vontam, nem tudtam mit kezdeni anya kérdezősködésével. Aztán bűntudatosan odasúgtam neki: – Épp valaki máshoz beszél. Merc végül visszatért a vonalba, azt sem mondta, hogy bocsi, és folytatta: – Ne felejtsétek el magatokkal vinni a telefont, hátha szükségetek lesz rám! És jönnél is, ha szükségünk lenne rád? Gondoltam, de azt mondtam: – Rendben. Biztos ezt mondták a volt barátnői is. Merc már le is tette a telefont. Csak ne nézz le! – mondtam anyának, amikor felértünk a hetvenötödik emeletre, és Fremonték szobáját kerestük. – Dehogy nézek, isten őrizz! – felelte anya sápadtan. Ez a hotel a tériszonyosok rémálma volt. A fal mentén körbe szobák és előterek sorakoztak, elöl pedig egy harminchárom emeletnyi, nyitott galéria. Ha kihajolunk, látjuk lent a kávézót a hatalmas hangversenyzongorával. Óriásit lehetne zuhanni odáig. Nem kérdeztem meg anyát, mi a szobaszámuk, inkább megnéztem a jegyzetfüzetemben, ahova előző este beírtam az elérhetőségeiket. Jacob villámgyorsan nyitott ajtót, amikor kopogtam, mintha kukucskált volna, hogy mikor jövünk. Kócos volt, tűkön ült és ugrabugrált a Vans tornacipőjében. – Ments meg! – könyörgött.

Bentről harsány nevetés és kínai beszéd szűrődött ki. Akár azt hihettem volna, buli van. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Vásárlás, ahogy anya szereti. Mrs. Cooper, tessék bemenni! Már várják – szónokolt Jacob, és kitárta nekünk az ajtót. Bent Norah állt felemelt karokkal, mint egy madárijesztő, és a földön egy hölgy térdelt, épp Norah derékbőségét mérte. Az asztalon a szivárvány minden színében textildarabok tündököltek, és néhány mappa. – Végre megjöttetek! – lelkendezett széles mosollyal Norah. Odaintette anyát az üres helyre az asztal mellé. – Következőnek lemérjük Terrát, hogy a gyerekek elmehessenek, aztán te jössz. – Remek mulatság, nemdebár? – érdeklődött Jacob. Láttam, hogy anya zavarban van, és tudtam, hogy miért. Mióta elhízott, utált ruhát vásárolni magának. Nem is tudom, mikor vett valamit utoljára, és előttem a világért sem próbált fel semmit. Borzasztóan nehéz lesz neki Norah előtt méredzkedni. – Ő Mrs. Liu – mutatta be Norah az apró termetű nőt, aki éppen a méreteket írta szamárfüles jegyzetfüzetébe. – Az egyik barátnőm mindig vele varrat, ha Kínában jár. A legjobb szabó Shanghaiban. Norah lefordította Mrs. Liunak, amit mondott, ő pedig mosolyogva biccentett anyának. – Megmér minket, aztán megbeszéljük, milyen ruhákat szeretnénk, utána irány a kelmepiac. Már egy hónapja gyűjtögetem az ötleteket. – Két hónapja – javította ki Jacob.

Anya mintha ledermedt volna, arcára fagyott a mosoly, jégcsapként állt mozdulatlanul. Kopottas, lila nadrág és hímzett apró virágos felső volt rajta, akár ha kertészkedéshez öltözött volna, nem pedig városnézéshez és vásárláshoz a Hong Kong utáni második legkozmopolitább kínai városban. Ráadásul egy évtizeddel idősebbnek látszott ötvenkilenc événél. Norah körülbelül egyidős lehetett vele, de harmincasnak tűnt. – Hajrá, anya! Jól fogunk szórakozni – mondtam bátorító mosollyal, és az asztalhoz vezettem. Jacob elégedetlenkedett a hátunk mögött. Az asztalon egy mappán anya neve volt. Anya olyan rémülten nézett rá, mintha sugárfertőzést terjesztett volna, így én nyitottam ki. Kivágott képek voltak benne divatlapokból és katalógusokból, jó pár blúz, szoknya és nadrág, mellettük anya neve. Anya eltévedt turistának tűnt a divat földjén. Tudtam, hogy a fejében azt számolgatja, milyen drága lesz mindez, és azon tűnődik, hogy nincs is hová felvennie szép ruhákat. Köhécseltem, mert úgy éreztem, nagyon kínos lesz pénzről beszélni olyanok előtt, akiknek rengeteg van. Ez a hotelszobán is látszott, a legmodernebb sztereó berendezések, automata reluxa, utóbbit éppen Jacob igazította meg egy gombnyomással. Shanghai a lábunk előtt hevert, mi pedig fenn trónoltunk a magasban. – Mi meglehetősen keveset szeretnénk költeni az utazás során – mondtam, óvatosan megválogatva a szavaimat. – Ne aggódj, anya tudja, hogy kell mindent a legjobb áron beszerezni! – mondta Jacob. Norah olyan pontosan megmondta anyának a ruhák árait, mintha egy kávétermelővel egyezkedett volna a termésről. És

valóban olcsóbb volt minden, mint akár a legdrasztikusabb szezonvégi kiárusításon. Anya megkönnyebbült, és érdeklődés csillant a szemében. – Terra, varrassunk valamit neked is! – mondta. – Nem, köszi, van elég ruhám – hárítottam el udvariasan. Tényleg nem vásárlással akartam tölteni az időt most, hogy végre itt voltam Kínában. Türelmetlenül az ajtó felé sandítottam, indulni akartam. – Gyere csak! – anya ragaszkodott hozzá. Úgyhogy szépen feltartottam a karomat, és lemérték a mellbőségemet. Jacob előtt. Azt hittem, elsüllyedek. A szabó mondott valamit Norah-nak, csevegtek kicsit, de Norah nem fordította le, amiből arra következtettem, hogy a téma a mellbőségem volt. Ami Norah-é mellett hatalmasnak tűnt. Nem voltam túlságosan elragadtatva. Aztán következett a belső lábhossz, azaz ágyéktól bokáig is megmértek, ami még rémesebb volt. Végre azt is letudtuk, és Norah lelkesen tapsikolt: – Gyerekek, ti menjetek és sétálgassatok, nézzétek meg a várost! Mi pedig vásárolni megyünk, rengeteg csodás boltot tudok. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte anya, és engem fürkészett, aggódva, hogy mi lesz, ha külön programot csinálunk. Engem is aggasztott, hogy különválunk, de bosszankodtam is anya aggodalmán. Hiszen tudok magamra vigyázni. Anya pedig Norah szárnyai alatt lenne. Norah is ezt mondta: – Minden rendben lesz. Vacsoránál találkozunk – és az órájára nézett. Aztán anyához fordult: – Az étteremben, ahol vacsorázunk, a világ legfinomabb töltött tészta párnácskáit készítik. Néha álmodom is velük, de tényleg!

– Futás, mielőtt meggondolják magukat! – intett az ajtó felé Jacob. Félig-meddig maradni szerettem volna, hogy vigyázzak anyára, nehogy zavarban érezze magát, vagy valami rossz élménye legyen, de láttam, hogy már a divat-összeállítást lapozgatja, amit Norah készített elő neki, és olyan alaposan tanulmányoz minden képet, mintha ez lenne a kulcs egy új ösvényhez, amire eddig nem mert rálépni. Jacob a küszöbön várt, mint az én új ösvényem kapuőre. – Mehetünk? – kérdezte. – Igen – dünnyögtem. Aztán határozottan hozzátettem: – Indulhatunk! A hetvenhét emeletet lifttel megtenni lefelé nem volt szokványos dolog. Azt hittem, kiugrik a gyomrom, és felemelkedik a földről a talpam. Körülbelül a harminckettedik emeletnél találtak vissza a helyükre a belső szerveim. Ahogy újra tudtam beszélni, fejből elmondtam a napi tervet: – A Yu Kert fél kilenckor nyit. Utána sétálhatnánk a Bundon, délután múzeumba mehetnénk. Vagy a múzeumot áttehetjük holnapra, mert az anyát is érdekelné. Szerinted anyukád is szívesen jönne? – Szóval te leszel az idegenvezető. Gyorsan Jacobra néztem, hogy lássam, ha gúnyolódik. De csak gyengéd, kissé kaján mosoly ült az arcán. A lift falához hajolt, és azt mondta: – Tudod mit? – Na, mit? – vágtam közbe. – Te kora reggel mindig ilyen gyanakvó vagy?

A probléma az volt, hogy nemcsak kora reggel, hanem állandóan gyanakvó voltam. Feltételeztem, hogy nem vesznek komolyan. Vállat vontam. – Mit szerettél volna mondani? – Te válaszd ki, hogy mit csináljunk reggel, én hadd szervezzem meg a délutáni programot! – De... A lift megérkezett a földszintre, az ajtó kinyílt, és tökéletes időzítéssel félbeszakította az ellenkezésemet. Kintről azonnal betömörültek az öltönyös és kosztümös emberek, alig tudtunk kiszállni. Jacob megfogta a kezemet, kitolakodott a liftből, maga után húzva a tömegből. Csak akkor engedett el, amikor már kint voltunk az utcán, de én még mindig éreztem a tenyeremen az érintését. – Na? – mondta, és összeérintette a tenyerét, mintha még ő is érezné a kezemet a kezében. – Na – mondtam én is. A Jinmao Tower mellett épülő épületből hangos puffanás vágott Jacob mondandójába. Nyújtogattam a nyakamat, hogy lássam, mi volt az, de hiába. Az épület túl magas volt, a tetejét nem láttam. – Ez lesz a világ legmagasabb épülete – mondta Jacob. – Szegény Jinmao. Egyre kevesebb hírnévre tarthat számot, már így is csak a világ ötödik legmagasabb épülete. Ki gondolta volna, hogy elsőnek lenni meg egy épület számára is kemény munka? – Nem félnek az emberek, hogy ledől, vagy ilyesmi? – kérdeztem. – Muszáj bíznod abban, hogy vannak a világon olyanok, akik értik a dolgukat – nevetett a szeme. – Például te?

Még szélesebben mosolygott. – Akkor először a kert, ugye? Alig várom. – És utána te mondod meg, hogy mit csináljunk? Bólintott. – Na és, mit fogunk csinálni? – Majd improvizálunk – mondta Jacob azzal az idegesítő félmosollyal. De én nem szoktam improvizálni! Sem dolgozatot, sem művészetet, sem edzést, semmit nem szoktam a véletlenre bízni. Ha most csak úgy kalandozunk, az azt jelenti, hogy bíznom kell ebben a Methow Valley-től oly különböző, ismeretlen világban. Nem, sokkal biztonságosabb mindent előre megtervezni. Az úti célokat, és a közlekedést is. Kicipzáraztam az oldaltáskámat, és elővettem a gépelt útitervet. (Valahol azt olvastam, hogy az amerikai turistákat messziről meg lehet ismerni a hátizsákjaikról és az edzőcipőjükről, ezért oldaltáskát hoztam, és pántos balerinacipőt vettem fel.) Íme, az előőrs: az útiterv, ami mutatja az utat, mielőtt egy lépést is tennék. – Tudod, honnan ered az itinerárium3 szó? – kérdezte Jacob, amíg én az útitervben olvasgattam, hogy mi mikor nyit, és hogyan kerülhető el a hosszas sorban állás meg a forgalmi dugók. – Ez hogy jön ide? – kérdeztem vissza. – Nagyon is idejön. Latin eredetű, és az utazóknak szól. Szóval ne aggódj! Jó mulatság lesz. Megállt mellettünk egy taxi, és két menedzser külsejű ember szállt ki belőle, buzgón beszélgetve, nem egymással, hanem a 3

Útikönyv (a fordító megjegyzése).

telefonjukkal. Együtt utazott, talán együtt dolgozott ez a pár, de hogy nem érezték jól magukat együtt, az biztos. Nem is tudták, mi az, hogy jól érezni magukat. Mercre gondoltam, és arra, hogy pont úgy él, ahogy én álmodtam a jövőmet. De a jómód és szakmai siker már nem volt olyan vonzó, mert láttam, hogy ezeknek az embereknek az egész élete a papírmunka, üzletkötés, értekezletek és távkonferenciák körül forog. Ha mindig biztonságra törekszem, nem adok esélyt magamnak az örömre. Bólintottam. Igen, jó mulatság lesz a délután, útiterv nélkül is. Ideje kilépnem a kihívások világába.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Iránymutatók

S

már két órával előbb nyitva volt, mint ahogy nekünk sikerült végre beérnünk az Óvárosba. Nem örültem neki. Az útikönyvek mind azt tanácsolták, hogy jóval nyitás előtt érdemes odaérni, hogy elkerüljük a hosszú sorban állást. És nem véletlenül. A Yu Kert még 1559-ben épült, és a nyugalom szentélyének szánták, de manapság nemigen vette körül nyugalom és béke. Keskeny hidacskán sétáltunk át Jacobbal, és a híd mindkét oldalán turisták tömege várta a sorát, hogy bent barangolhassanak. És többen úgy gondolták, ehhez hozzá tartozik, hogy áttolakodjanak rajtunk. – Alig kapok levegőt – panaszkodtam. HANGHAI LEGHÍRESEBB KERTJE

– Menjünk inkább máshova? – kérdezte reménykedve Jacob. Csak kérnem kellett volna, és már itt sem vagyunk. De nem akartam, hogy a gondosan kidolgozott terveim füstbe menjenek. Mindenképp szerettem volna kipipálni a látnivalók listáján ezt a helyet, operaházastul és múzeumostul. – Dehogy! – duzzogtam, és továbbmentem a faragott kiskapun át, be egy szépséges kis udvarba. Semmi értelme nem volt elővenni a fényképezőgépet, akkora volt a tömeg. Úgy tűnt, senkit nem hat meg különösebben a régi sziklakért és a napfényben hófehéren tündöklő kőhidak szépsége. Gondolom azért, mert nem igazán lehet a kertben gyönyörködni, ha az ember kénytelen arra koncentrálni, nehogy véletlenül belelökdösse a tömeg a tóba, ahol esetleg felfalják az éhesen tátogó díszpontyok. De a kert falain belül még mindig csend és nyugalom volt a kinti bazárhoz képest. Ott még több turista lökdösődött, és alkudoztak a virághímzéses papucsokra, evőpálcika-készletekre, vastag nyelű festőecsetekre és azokra a fura zöldségszeletelőkre, amik hosszú tekercsekre vágták a zöldségeket. – Turisták, mint mi – mondta Jacob. – Én utazó akarok lenni, nem turista – gyorsan leléptem egy újabb hídról, és hallottam, hogy mögöttünk elszántan kopog egy pár magas sarkú cipő, aminek a tulajdonosa nyilván előzni készül. – Mi a különbség? – A turisták nézelődnek, az utazók részt vesznek az utazás élményében. – Lehetsz utazó, csak akkor lassíts, és élvezd az utat!

– De, ha nem vigyázunk, beleesünk a tóba! – és a tömegre mutattam. – És hát, te is sietősen haladtál, amikor geoládát kerestünk. – Most geoládát keresünk? – Nem, de... – És nem is hótalpas túrázunk. – Nem, de... – Akkor lassíts! Rengeteg időnk van. – Azt hittem, örülnél, ha mihamarabb túl lennénk ezen a programon. – Hát, úgy nem sok értelme lett volna idejönni – Jacob egy fedett sétány felé vette az utat, ami hatalmas sziklapillérek tetejére épült, és a tó fölött vezetett át. Furcsamód, errefelé teremtett lélek sem volt rajtunk kívül. Lehet, hogy azért, mert itt a párkányon kívül nem volt hova leülni. Kis időre megálltunk, Jacob a zsebébe nyúlt, és kivette a jegyét, amivel bejöttünk a kertbe. – Tessék, nem akartam elfelejteni. Automatikusan átvettem a jegyet, és ugyanúgy, mint anyával, arra gondoltam, miért mindig én vagyok a felelős a fontos apróságokért, az útlevelekért, telefonszámokért, szükség esetére magunknál tartott dollárokért. Fárasztó állandóan paranoiásan készenlétben állni. Meg is kérdeztem Jacobot: – Itt az a szokás, hogy belépés után is meg kell tartani a jegyeket ellenőrzésre? Összeráncolta a homlokát: – Dehogy! Csak azért adtam oda, hátha jól jön majd egy kollázshoz. – Ó...! – megráztam a fejemet. Miért vagyok mindig ilyen gyanakvó? Gyorsan beraktam Jacob jegyét az enyém mellé abba a nagy barna borítékba, amit pont azért hoztam, hogy beletegyek mindent, amit itt majdani kollázsokhoz

összegyűjtők. Most már elővettem a fényképezőgépet, és lefotóztam Jacobot, amikor épp nem figyelt. Az utolsó pillanatban mégis megfordult, félmosollyal az ajkán, mintha mondani készülne valamit, amiről tudja, hogy először röhögőgörcsöt kapok tőle, utána meg majd bosszankodom. Nagyon is jól ismertem már ezt a mosolyt. A fényképezőgépet visszatettem az oldaltáskámba, és azt kívántam, bárcsak ugyanilyen könnyedén félretehetném a gondolatot, ami eszembe jutott: ha most be kellene hunynom a szememet és felidézném Erik arcát, nem tudnám megtenni. – Mire gondolsz? – kérdezte Jacob. Úgy ült a korláton, mint egy lovon, egyik lába a hídon pihent, a másik a korláton. – Semmire – vágtam rá, és én is a korlátra telepedtem, mindkét lábamat a földön tartva. – Miért kérded? – Egy másodpercre mintha egész máshol jártál volna. – Dehogyis! – mondtam, és mélyet lélegeztem. A levegőben itt nem volt kipufogóbűz, talán mert a kertben és a körülötte lévő piacon kizárólag gyalogosforgalom engedélyezett. Föld, a bambuszok, a tó és a bűntudatom illata lengte be a levegőt. Azt mondtam: – Csak arra gondoltam, milyen jó itt. Elfordultam Jacob kutató pillantásától. Bárcsak beszélhetnék neki Erikről. De nem tudtam, hogyan állhatnék elő azzal, hogy barátom van, főleg, hogy Jacobbal már olyan sokat beszélgettünk mindenféléről. Ezek után hogy vezethetném fel? Ja, csak úgy mellékesen mondom, hogy járok egy fiúval odahaza?! Hogy magyarázhatnám meg, hogy egyszerűbb volt Erikkel maradni, mint átélni a szakítás drámáját? Hiszen még magamnak is alig mertem bevallani, nemhogy másnak, hogy tulajdonképpen azért nem szakítottam vele, mert féltem attól, hogy senki másnak nem kellenék.

Nyeltem egyet, és a kertre mutattam: – El tudod képzelni, milyen lenne ez e nélkül a rengeteg ember nélkül? – Hát, szerintem azért kellenek ide az emberek, hogy valószerű legyen a kert. Sétálgatók híján csak olyan volna, mint valami laboratórium, kísérletezés egy csomó növénnyel. – Jacob a faragott oszlopok dőlt, és engem nézett. – Ami engem illet, nekem jobban bejön a természet gyomokkal, erdőtűzzel és bogarakkal együtt – mondta. – De, ez nem tökéletes? – Ember alkotta környezet. – Halkan beszélt, megválogatta a szavakat. A kert fókuszpontjára, a sarokban elhelyezkedő vízesésre mutatott: – Azt hiszem, itt túlságosan is azon erőlködtek, hogy megváltoztassák azt, ami magától is tökéletes. – Semmi sem tökéletes. – Talán nem ugyanazt látjuk szépnek. Szerinted? Szerinted mi a tökéletes szépség? Figyeltem, ahogy egy erecske belecsordogál a tóba, és arra gondoltam, hogy ilyesmiről eddig csak a Csavart Nővérekkel beszéltem. Mintha Jacobbal is a művészet közös nyelvét beszéltük volna. Néhányszor megpróbáltam Karinnal, Erikkel, sőt, Claudiussal is beszélni arról, miért és hogyan értelmezem és ábrázolom a szépséget, de ők csak unalomtól üveges tekintettel hallgatták. Anélkül, hogy Jacobra néznék, lassan mondani kezdtem: – A szépség megérint. Nem arra inspirál, hogy megfeledkezz magadról, épp ellenkezőleg. – Ránéztem, és láttam, hogy nagyon figyel. Nem volt unott a tekintete. Bátrabban folytattam: – Összeköt a mindenséggel, elgondolkodtat, hogy milyen csodálatos is együtt létezni az emelkedett dolgokkal. Mint például egy napfelkelte, a tiszta kék ég, egy különleges

üvegdarab. És hirtelen – már nem kulcsoltam szorosan össze a kezemet az ölemben, hanem tűzijátékként repkedtek az ujjaim a levegőben –, hirtelen mintha megvilágosodnál, hogy a világban sokkal több van, mint te magad, a terveid, a lényeged. Zavarba jöttem és elhallgattam. Túl messzire mentem? Belevájtam a körmeimet a korlátba, és szidtam magamat. Jacob most biztosan különcnek gondol. Vagy, ami még rosszabb, okoskodónak. Jacob nem mondta, hogy Értem, mire gondolsz, ahogy Erik szokta, még olyankor is, amikor fogalma sincs, miről beszélek. És nem próbált meg okosabbnak mutatkozni, kijavítani, túlbeszélni, mint apa tette volna, hogy bebizonyítsa, milyen egyszerűek, iskolásak a népeim. Csak ennyit mondott: – Pontosan ezért van az, hogy a természet mindig felülmúlja a kerteket. A kert valóság ugyan, de káosz nélkül: ami nem áll be a sorba, az nem kell. Anya kertje jutott eszembe, amit olyan gondosan ápolgat. A zöldségek és a fák, amit dróttal véd a nassoló szarvasoktól. – Isten őrizz, hogy kikopjon a fű! – mondtam. – Pontosan. – Sokat gondolkodhatsz ezen. – Apa kerteket tervez. Pontosan ez a munkája. Hogy megtervezze a szépséget. – Jacob hangja most az egyszer tele volt keserűséggel. – Emlékszem, mesélted – mondtam, aztán halkan megkérdeztem: – Jól vagy? – Öt nap múlva nősül. Bólintottam. Erre is emlékeztem.

Jacob sóhajtott, és maga köré fonta a karját. – Úristen, micsoda közhely. Apa olyan, mint a kertek, amiket tervez. Közhely. Vártam. Várakozásban profi vagyok, s közben hallgattam Jacob lélegzetét, és a vízesés csörgedezését, ami a kettőnk beszélgetésén kívül elnyomott minden zajt. Jacob újra megszólalt, de nem nézett rám. – Tudod, anya segítette apát a tanulmányaiban, mellette állt, amíg apa megalapozta a karrierjét, és most, hogy már olyan pénzes emberek fordulnak hozzá, akik kertet akarnak, de ültetni nem tudnak, apa fogja magát, és otthagyja anyát egy cicababáért. – Anyukádnak legalább ott a karrierje – mondtam. – Csak volt. – Jó, csak volt – mondtam. – De anyukád nem közhely. Közhely az olyan asszony, akinek sosem volt munkahelye, aki csak háztartásbeli és anya, és beleragadt egy elviselhetetlen házasságba. És nem tud kilépni, mert azt hiszi, nem boldogulna egyedül. – Eddig sosem éreztem, mennyire haragszom anyára, aztán itt a kertben viharként törtek ki belőlem ezek a szavak. – A te anyukád akár holnap találna új állást. Nincs apukádra szorulva. – Lehet, hogy épp ez volt a baj – mondta Jacob halkan. – Mindenkinek az kell, hogy érezze, másoknak szüksége van rá, nem? Hogy hiányoznánk valakinek, ha elmennénk. Három hatalmas díszponty úszott oda hozzánk, és reménykedve tátogtak, hátha enni adunk nekik. Nem tűntek valami bizalomgerjesztőnek, inkább olyannak, akik simán leharapják az ember ujját. De azért sajnáltam, hogy nincs nálam semmi, amivel etethetném őket. Jacob hirtelen megszólalt: – Merre szeretnél menni?

A kerti pavilonnak két bejárata volt, az egyik arra vitt, amerről jöttünk, a másik arra, amerre még nem jártunk. De mindegy volt, hogy északnak, délnek, keletnek vagy nyugatnak indulunk, minden tele volt turisták tömegével. Én nem ezt a Kínát akartam megnézni. – Menjünk ki innen! – mondtam. Jacob a hátamon nyugtatta a kezét, és irigylésre méltó irányérzékkel kivezetett a Yu Kertből. Jacob Shanghai másik arcát mutatta meg nekem, azt, aminek semmi köze a csillogó, futurisztikus épületekhez, amiket reggel magunk mögött hagytunk, sem a zsúfolt kerthez, ahonnan most jöttünk el. Egy sötét, keskeny kis utcát fedeztünk fel, ami kacattal és szagokkal volt tele. A kert melletti piacot gyönyörű épületek vették körül, a tetők úgy kunkorodtak fel, mintha bármikor szárnyra kaphatnának. El sem hittem, amit itt láttam. Hogy élhetnek emberek ilyen tákolmányokban, falapok és ki tudja mit tartalmazó vödrök között? Néhány ajtó előtt kis kerek edények voltak. Nem mertem megnézni, mi lehet bennük. – Ugye, azok nem azok, amire gondolok? – kérdeztem, és szorosan markoltam a táskámat. – Hát, ha erre vagy kíváncsi, itt nincs rendes vécé. Undorodva toporogtam. Úgy döntöttem, nagyon figyelni fogok, hova lépek és mi van fölöttem. – Egy egészen másmilyen világ, nem? – kérdezte Jacob. – De még mennyire – kerültem meg egy gyanús pocsolyát. – Már nem sokáig lesznek ilyen helyek. Hála istennek, gondoltam.

Jacob azt mondta: – Nem furcsa, hogy ez a negyed évszázadok óta itt van, de amikor legközelebb jövünk, valószínűleg nem lesz már itt, és a helyén felhőkarcoló épül? – A haladás és a történelem nem mindig fér össze. Jacob rám pillantott, és egyetértően biccentett. Mélyet lélegeztem, de meg is bántam. Ehhez a bűzhöz képest a Yu Kert tava csodás illatot árasztott. Nem akartam, hogy Jacob másmilyennek gondoljon, mint amilyen valójában vagyok, ezért bevallottam: – Szomorú, hogy mindez nem maradhat meg. De én képtelen lennék itt élni. Megszoktam, hogy van fürdőszobám. – Semmi baj a modern kényelemmel. De gondold el, ez még semmi az eldugott falvakhoz képest. Újabb kereszteződéshez értünk, és jobbra fordultunk. Reméltem, hogy Jacob tudja, hol vagyunk, mert én már rég nem tudtam. – Szóval akkor milyen az igazi kínai kultúra? – kérdeztem, idézőjeleket rajzolva a levegőbe. – Ilyen, mint ez, vagy olyan, mint a szálloda? – Bármilyen, aminek a pénzhez köze lehet. – De Jacob! – Nem viccelek. Kínában minden a pénz körül forog. Elgondolkodtam, hogy nem csak azért mondja-e ezt, hogy éreztesse a távolságát kínai származásától, s hogy hangsúlyozza, ő teljes egészében amerikai, semmiben sem kínai. Elmentünk egy ház mellett, amiből veszélyes kötegekben lógtak ki a szigetelés nélküli vezetékek. A földön piros, kerek lampion feküdt egy törött sámli mellett. Megálltam, lenyűgözve bámultam. Fölöttünk ruhák száradtak. Úgy el voltak szürkülve, hogy anya még törlőrongynak sem használná

őket. Kit nem foglalkoztatna állandóan a pénz, ha olyan nyomorban kénytelen élni, hogy még ételre sem futja, és az otthona is veszélyben van, mert a haladás útjában áll? Felemeltem a fényképezőgépet, és lefotóztam a száradó ruhákat, amik a megadás zászlajaként lobogtak. Furcsa módon, minél többet sétáltunk itt, annál kevésbé undorodtam. Lassítottam, és megcsodáltam az előtűnő képeket: egy nyitott ajtón keresztül növényekkel benőtt udvart láttam. Madár trillázott egy bambuszkalitkában. Három színes lampion, amik úgy díszelegtek egy sorban, mint csinosan kiöltözött anyókák. Épp egy lepattogzott festékű ajtót készültem lefényképezni, amikor Jacob megszólalt: – A szépséget bármiben meg lehet találni. Szerettem volna, ha ő is meglátja a szépséget Kínában. Azt, hogy még a legcsúfabb helyen is ott rejtőzik a szépség, és váratlanságában még megkapóbb. A telefonbeszélgetéseink során mindig elmeséltem Jacobnak a legújabb tudnivalókat, amiket Kínáról olvastam. Egy dolog volt csak, amiről sosem beszélgettünk: az árvaházról. – Kérdezhetek valamit? – kérdeztem a fényképezőgép mögül, nem tudtam ellenállni, le kellett őt fotóznom az ódon ajtó mellett. – Tessék! – Vannak emlékeid abból az időből, amikor még itt laktál? Jacob mindkét kezét zsebre vágta, előrehúzta a vállát, és gyorsabban lépkedett. Elment egy nyitott ajtó mellett, de most nem kukucskált be, nem érdekelte, mi rejtőzhet odabent. Olyan hallgatag volt, hogy azt hittem, nem válaszol. Istenem, minek szólaltam meg!

Aztán Jacob hirtelen megtörte a csendet: – Emlékszem pár dologra, de nem tudom, lehet, hogy csak a fotók miatt, amiket anya készített. Az árvaházban emlékszem az óvodára, vagy csak a fotók miatt rémlik a sok rácsos ágy? – Nem is gondoltam, hogy szabad volt ott fotózni – mondtam halkan, mert emlékeztem, miket olvastam a kínai árvaházakról. Lesütöttem a szememet, de nem azért, hogy a lábam elé figyeljek, hanem azért, hogy hallgassam Jacobot, és semmi ne vonja el a figyelmemet. – Most már nem szabad. Nem sokkal azután tiltották meg, hogy anya örökbe fogadott. Valami hülye BBCdokumentumfilm miatt az örökbefogadásokat is felfüggesztették egy évre. A film szerint volt egy külön szoba, ahová meghalni vitték be a gyerekeket. El tudtam képzelni őket, a beteg vagy rendellenességgel született gyerekeket: a bénákat, a dongalábúakat, a farkastorokkal születetteket. Meg a tűzfoltosakat. – Erre semmi bizonyíték nem volt – folytatta Jacob. – Anya még sorra került, mielőtt az örökbefogadásokat szüneteltették. – Hány éves voltál? – Három körül. – Három. – Vannak, akik tizennyolc éves korukig az árvaházban maradnak – vonta meg a vállát. – Valószínűleg én is ott lennék még. Mert hát, kinek kellene egy nyúlszájú fiú, amikor lehet normális gyereke is? – De anyukádnak te kellettél. – Anya harmincéves volt, és már feladta a párkeresést. Ezért döntött az örökbefogadás mellett. Pár évvel később aztán megismerkedett apával. Jobban járt volna, ha kivárja.

– Azt hiszem, értem. Jacob elhallgatott, sóhajtott, aztán jelentőségteljesen rám nézett: – Viszont akkor mi most nem lennénk itt. – Igaz – mondtam. Sosem gondoltam volna, hogy bármiért is hálás leszek valaha apának. De most, hogy itt álltam Jacobbal a koszos kis sikátorban, két éjjeliedény társaságában, mégis hálát éreztem iránta. Mert nélküle nem lehetnék itt. – És apukád? – kérdeztem. Jacob ismét hallgatott. Most már tudtam, hogy válaszolni fog, csak megfontolja a szavait. Megállt egy ajtó mellett, ami valaha vörösre lehetett festve, de mostanra megkopott. Amíg a válaszát vártam, a rozsdás rézkilincsre irányítottam a fényképezőgépet. Éreztem, hogy néz. – Apám álszent. Papol a természet szépségéről, aztán elhagyja anyát egy fiatalabb nőért. Annak a cicababának szerintem műcicije is van. – Anyukád boldogabb lenne, ha együtt maradtak volna? – Boldogabb? – Jacob félrehajtotta a fejét, és végigfuttatta az ujjait az ajtón. – Azt hiszem, csak azt szerette volna, hogy övé legyen a döntés. – Anyukád nem tűnik olyan nőnek, aki a férjével marad, ha az nem becsüli meg. – Te mit csinálnál? Költői kérdés volt, nem személyeskedés, mégsem tudtam Jacobra nézni, mert Erik járt az eszemben, amikor karácsonykor úgy szégyellte, hogy az unokatestvére látja, milyen az arcom a kezelés után. És mégis, azóta sem szakítottam vele.

Visszaértünk a sikátor végére, a bazárhoz. A düledező épületek fölött ott csillogott a modern, új Shanghai. A keskeny utcákon egyre több vásárló tolongott. Jacob megnézte a mobilján, mennyi az idő. – Ebéd előtt még van időnk valami programra. Ha nem vagy nagyon éhes. – Tudnék enni pár falatot – mondtam. Aztán gyanakodva kérdeztem: – Milyen programra? – Te kis bizalmatlan! – Jacob ennyiben hagyta a kérdésemet. – Mintha csak otthon lennénk – mosolygott cinikusan Jacob, amikor elindultunk a Yu Kert irányába, egy ismerős, zöld sellős tábla felé. Igaza volt, ennyi erővel Seattle-ben is lehettünk volna, csakhogy a Starbucks tábla itt egy kunkori tetőről lógott, olyanról, amilyenek a kerti pavilonok voltak. – Nem is igaz. Colville túl kicsi, nálunk nincs Starbucks – mondtam. Seattle-ben általában egy napba is beletelt, mire belefáradtam, hogy nagyváros, hogy tömeg van, hogy nehéz a meredek hegyi utcákon vezetni, és minden egyirányú utcában eltévedek. Merc csendes lakásából viszont még csak három órája jöttem el, és már zúgott a fejem a rengeteg gyalogostól, autóstól és biciklistától. Rengetegen pedáloztak el mellettünk, ósdi járgányaik nem is hasonlítottak a csili-vili bringákhoz, amin otthon a turisták kerekeznek biciklisnadrághan és drága edzőcipőben. – Majd megszokod a tömeget – nyugtatott meg Jacob, ahogy átmentünk a Starbuckshoz. – Jó, de várj egy kicsit! – és rémült arcot tettetve szorongattam a fényképezőgépemet. – Te tényleg az amerikai

fogyasztói társadalom fellegvárát választod egy helyi kávézó helyett? Ezt le kell fotóznom! – Nézz csak be! Kína a javából. Hát az biztos, hogy több turista volt a szemközti teaházban, mint a Starbucksban. Odabent sikkes hölgyek feszítettek toronymagas sarkú cipőkben, és egy öltönyös férfi nem egy, hanem két mobiltelefonon beszélt egyszerre. Íme, a modern Shanghai. Jacob kinyitotta az ajtót, és ismerős kávéillat fogadott minket. Megszólalt: – Jó a kalandos élet, de még jobb a kiszámítható kávéminőség. – Hogy te micsoda kávésznob vagy! – Kávékedvelő. Mellesleg, ahogy így elnézlek, szükségünk van némi koffeinre – azzal betessékelt. – Ezt muszáj lefotóznom – mondtam, de ahogy elővettem a fényképezőgépet, a presszós lány élesen rászólt Jacobra. Ő vállat vont, és megrázta a fejét: – Elnézést, nem tudok kínaiul. A presszós lány egészen nyilvánvalóan hülyének nézte, de rámutatott a pénztár mellett lógó táblára: FÉNYKÉPEZNI TILOS. Ostoba turistának éreztem magamat, és bosszúsan elraktam a fényképezőgépet, de közben odasúgtam Jacobnak: – Nyavalyás presszós lány. Jacob felnevetett, és átölelt. – Milyen igazad van! – mosolygott.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Kézjegy

M

ÁSNAP REGGEL MÁR NÉGYKOR ÉBREN VOLTAM.

Nem tudtam visszaaludni. Anya sem, ő is a hálószobájában motoszkált. Úgyhogy felkaptam az asztalról a naplómat, és átosontam hozzá, halkan, nehogy felébresszem Mercet a nappaliban. – Téged is ébren tart az időeltolódás? – suttogta anya, amikor benyitottam hozzá. Bólintottam. Az ágyára félkörben kirakott mindent, amit tegnap vásárolt. Kicsit olyan volt, mint Scrooge a Karácsonyi Énekből, ahogy vígan a kincseit számolgatta, csak persze sokkal nagylelkűbb. Gyorsan lehajtotta a zöld ágytakarót, és odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem ott, ahol ő már előmelegítette az ágyat.

– Élvezed a világjárást? – kérdeztem, amikor óvatosan bemásztam mellé. Nem akartam összegyűrni, amit vásárolt: három göngyöleg selymet, mindhárom diszkrét bézs árnyalatú, néhány brokátcsatot, amilyenekkel a hagyományos kínai ruhákat fogják össze gomb helyett, meg négy kis aranybojtot. Anya csillogó szemmel bólintott: – Alig hiszem, hogy itt vagyunk. Susannah olyan büszke lenne rám! Csendben maradtam, nehogy megtörjem a varázst. Anya szinte sosem beszélt a nővéréről. – Tudod, tizenkét évvel ezelőtt úgy volt, hogy együtt eljövünk ide – mondta anya álmodozva. A hasa elé húzott puha zöld takarót gyűrögette. Meg sem kellett kérdeznem, miért nem mentek, úgyis tudtam, hogy az oka hímnemű, magas, rossz természetű és térképekkel foglalkozik. Anya folytatta: – Most szinte ugyanaz az útitervünk. Néhány nap Shanghaiban, aztán Beijing, utána Xi'an, onnan haza. Akaratlanul is elhúzta a száját, amikor kimondta: haza. Én sem akartam a hazaindulásra gondolni, nemcsak anya. Gyorsan megkérdeztem, mit vásárolt tegnap. – Vettem pár dolgot a szobádba. Tudod, már jó ideje szeretném kicsit otthonosabbá tenni. Gondoltam, ebből szép függönyöket lehetne készíteni – simogatta a selymet –, és mindenhez illik. Biztos, hogy én nem halvány bézs színt választottam volna magamnak, hiszen olyan szép élénkek is vannak, például a zöldek Merc ágyán. Kicsit bosszankodtam. Miért pazarolta anya erre a pénzét? Hiszen kollégiumba költözöm, már nem sokáig lakom abban a szobában. – Anya – mondtam gyengéden –, szeretném, ha ezeket magadnak tartanád meg, ha neked is tetszenek.

– Varratok magamnak pár ruhát. – Nem sokat. Egy szoknyát. – Norah vacsoránál elmesélte, hogy a kelmepiacon anya hogy meg volt lepve a rengeteg bolton, amik mind textilt, gombokat és cipzárakat árultak. – Összesen hét dollárért, vagy ilyesmi, ugye? – Ötért. Nincs szükségem több holmira – felelte anya egyszerűen. Úgy értette, többet nem érdemel. Korgott a gyomrom. Korán vacsoráztunk Jacobbal és Norah-val. Merc nem ért rá ötkor velünk enni. Mielőtt megakadályozhattam volna, anya kikászálódott az ágyból, és a poggyászából elővett egy bontatlan csomag diákcsemegét. – Tessék, kicsim – és már nyitotta is a zacskót. Bánatosan nézett rá, és tudtam, szeretné, ha szép, kézzel festett kerámiatálkából kínálhatna. Anya elve, hogy az étel finomabb, ha szépen tálalják. Máris bántam, hogy az előbb bosszankodtam a függöny miatt. Hiszen anya mindig csak a legjobbat akarja nekem. – Kérsz egy kicsit? – kínáltam. Anya már nyúlt a zacskó felé, de aztán üresen húzta vissza a kezét: – Tulajdonképpen nem vagyok éhes. Biztos látszott az arcomon a meglepetés. Anya vállat volt, és azt mondta: – A szabó szerint túlságosan el vagyok hízva. – Anya! – le sem halkítottam a hangomat, annyira felháborodtam. Anya csendre intett, és aggódva nézett az ablak felé, mintha arra számított volna, hogy beront apa, minden jónak elrontója. De odakint csak Merc aludt a nappaliban. Vagy inkább dolgozott. Nem is láttuk, mikor jött haza este. Arra gondoltam, hogy a szabó biztos kinevette anyát, és ez felhúzott. Sajnáltam, hogy nem maradtam inkább vele tegnap.

Bár lehalkítottam a hangomat, de sütött belőle a düh: – Hogy merészel megjegyzést tenni rád! Miért nem szóltál? Ha felhívsz, odajöttem volna hozzátok. Anya egyszer csak elnevette magát. Teljesen ledöbbentett. – Tudod, a szabónak igaza van. Hiszen tényleg el vagyok hízva. Dehogy, anya, gondoltam azonnal. Majdnem ki is mondtam, de nem tettem, mert láttam, milyen nyugodt az arca. Lehunyta a szemét, és mosolygott, mint aki valami szép emléken tűnődik. Kifakadtam: – És Norah mit csinált? Mondott valamit egyáltalán? – Persze, veszekedett, amíg meg nem kértem, hogy hagyja abba. – Anya felém fordította a fejét. A szeme még mindig csukva volt, és úgy nézett ki, mint egy napon sütkérező macska. – Tudod, nekem tetszik, hogy itt mindenki olyan szókimondó. Aztán elcsendesedtünk. Folytattam a naplóírást ott, ahol tegnap abbahagytam, mert túl fáradt voltam. Ahogy a kézírásomat elnéztem, jóval hamarabb fel kellett volna adnom. Az oldal közepéig szép, rendezett az írás, onnantól viszont egyre olvashatatlanabb macskakaparás lett. Anya elégedetten sóhajtott mellettem, és már azt hittem, elaludt, amikor megint hangosat kordult a gyomrom. – Egyél, kicsim! – biztatott. – De szerinted, Merc nem lesz mérges, hogy az ágyában kajálok? – kérdeztem suttogva, mint aki rosszban sántikál. Otthon ki volt zárva, hogy ágyban lehessen reggelizni. Apa kiselőadást tartott volna arról, mennyi baktérium kerül a hálószobába már egyetlen falattól is.

– Kit érdekel? – kérdezte anya könnyedén, még mindig csukott szemmel. – Csak morzsák, nem harapnak. Így hát bekaptam egy szem mogyorót. Anya elégedetten bólintott, mert úgy érezte, ezzel teljesítette anyai kötelességét, hogy tápláljon. – Tudod, kislányom – mondta aztán, és kinyitotta a szemét – ,az a helyzet... – anya hangja elhalkult. Éreztem, hogy valami fontosat akar mondani, annyira ott libegtek a csendben a ki nem fejezett gondolatok. – Tessék, anya? – Semmi... – anya felsóhajtott, de kimondta: – Csak az, hogy légy tisztességes Jacobbal szemben! Bűntudatosan fülig pirultam, hiszen tudtam, miért mondja. Gyorsan folytatta: – És Erikkel szemben is. – Itt bizonytalanul rám sandított, mintha attól tartana, meg fog bántani. – Kislányom, Jacobot egyszer már árvaházba adták, most elhagyta a családot az apukája, aki nevelte, szóval, ne okozz neki fájdalmat. Érted? – Anya, Jacobbal csak barátok vagyunk – ráztam a fejemet, mintha tagadnám, hogy hibát követek el. – Egészen biztos vagy benne? Dehogy voltam biztos benne. De azt nem akartam elmondani anyának, mint ahogy magamnak is alig mertem bevallani a naplómban, hogy kezdem úgy érezni, Jacobot csalom meg, valahányszor Erikre gondolok, nem pedig fordítva. Aznap reggelre azt terveztük, hogy Merc velünk jön, és együtt reggelizünk a Jinmao Towerben, aztán találkozunk Fremontékkal a szálloda előterében, és elmegyünk a Shanghai

Múzeumba. Ehelyett az történt, hogy Merc telefonja megszólalt reggel hatkor egy sürgős ügy miatt (ezek szerint Shanghaiban éjjel-nappal zajlik az üzleti élet), ezért nem tudott velünk reggelizni. Hogy takarékoskodjunk, bátyámmal együtt mentünk a munkahelyére, és eldöntöttük, hogy ott majd bekapunk valami péksüteményt. Aztán anya az előtérben kitalálta, hogy hívjuk fel Fremontékat, hátha van kedvük együtt reggelizni. Felhívtam őket. Anya megkönnyebbült, amikor Norah azt mondta, hogy menjünk együtt, így nem kellett kettesben kávézó után kutatnunk. Fél nyolcra meg is ittuk a kávénkat, és megettük a sült húsos zsemléket. Norah az órájára nézett, és megkérdezte, mikor nyit a múzeum. – Kilenckor – válaszoltam. Úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy Jacob kinevet, amíg összeszedtem a tányérokat és bögréket. Igen, én voltam a beszélő, eleven útikalauz. – Most hogyan tovább? – kérdezte anya. Észrevettem, hogy meghagyott egy falatot a reggelijéből. – Induljunk el, legfeljebb eltöltjük az időt egy parkban, amíg a múzeum kinyit! – mondta Jacob, aki egy tasak cukorral babrált. Rám nézett, és kajánul elvigyorodott. Most vajon mire készül? Alid vártam, hogy megtudjam. Bár még nagyon korán volt, a park, ahová Jacob elvezetett minket, már tele volt élettel. Elsétáltunk egy férfi mellett, aki valami nyakatekert gimnasztikát végzett éppen: egy padon állt fejen, és teljesen szétnyitotta angol spárgába a lábát, ami nem semmi mutatvány egy férfitól. – Nézd, Jacob! Te meg tudod ezt csinálni? – kérdeztem. – Nagyon fájna – grimaszolt Jacob.

Anyáink ott maradtak egy csoport idős úr és hölgy mellett, akik tai chi gyakorlatokat végeztek, lassú, elegáns mozdulataik meghazudtolták a korukat. Mindannyiukon bő nadrág és felső volt, es egyszerre végezték a gyakorlatokat, mintha tánckoreográfia lenne. Nem vezényelt senki, maguktól táncolták az áramló ősi mozdulatokat. Olyan gyönyörű volt, hogy elszorult a torkom. Jacob mar előrement az ösvényen, és épp követtem volna, amikor láttam, hogy Norah is beáll, köröz a karjaival, összeérinti a tenyerét, es cseppet sincs zavarban. – Várj! – szóltam halkan Jacobnak. Jacob megfordult, és elégedetlenül hümmögött. – Te jó ég, anya! Figyeld meg, Terra, hogy mindjárt beszervezi anyukádat is!! – Azt kétlem! Anya feszengve állt Norah mellett, mindketten a csoporton éppen csak kívül. Nem akartam magára hagyni. Olyan volt, mint egy gyerek, amikor már elkezdődött a játék, és őt egyik csapatba sem választották be. De Norah csendesen odahívta. És anya lassan felemelte a karját. Aztán mozdulatlanul álldogált, amíg a többiek már más mozdulatnál tartottak. Szegény anya. Aztán lassan, kecsesen felemelte a lábát. Lehajolt. Mint egy alászálló hattyú. – Milyen szépen mozog – mondta meglepetten Jacob. És tényleg. Ahogy lassan fordult és a karjaival körözött, eszembe jutott, hogy amikor kislány voltam, anya mindig zenére takarította ki a házat, mielőtt apa hazaért. Imádtam, ahogy körbeforgatott, csodáltam, ahogy a csípőjét ide-oda ringatva táncol.

– Régebben sokat táncolt – mondtam, és azon tűnődtem, mikor hagyta abba. És miért. – Nézd! Most is táncol – szólt Jacob. Szívesen maradtam volna ott egész délelőtt, és néztem volna anyát a múzeum helyett, de ő észrevette, hogy az ösvényen álldogálok, és abbahagyta, aztán a haját igazgatta szégyenlősen. Tudtam, hogy nem folytatja, amíg ott vagyok. És nem akartam, hogy a jelenlétem megfossza ezektől a pillanatoktól. – Menjünk! – mondtam Jacobnak. Nyeltem egyet, megfordultam, és elsiettem az ösvényen, de visszanézni nem mertem. Jacob utolért, és halkan azt mondta. – Nehogy magadat hibáztasd! Néha ismeretlenek előtt az emberek könnyebben vállalják önmagukat. – De én úgy szeretném, ha anya előttem is merné vállalni önmagát – suttogtam. – Kettőn áll a vásár. – Jacob kinyújtotta a kezét, de nem azért, hogy megfogja a kezemet, csak azért, hogy odaadja a GPS-t. – Mit csinálsz? – Csinálunk – javított ki. – Geoládát keresünk. Úgy néztem a GPS-re, mintha mérges kígyót nyomtak volna a kezembe, és grimaszokat vágtam. Próbáltam ugyan egyedül is geoládát keresni, de nem igazodtam el a koordinátákon, és észak felé mentem kelet helyett. Vonakodva megszólaltam: – De hát, tudod, hogy nem értek ezekhez a kütyükhöz. – Majd belejössz – Jacob mögöttem állt, és megfogta a kezemet, így együtt fogtuk a GPS-t. Ha egész végig így keressük a ládát, akkor rajta! Egész testemmel éreztem a teste

melegét. Olyan jó lenne hozzábújni, és hagyni a fenébe azt a geoládát. Azt akartam, hogy átöleljen, hogy behunyt szemmel a karjaimban érezhessem. Csak egyetlen kis probléma volt: Jacob engem észre se vett, csak a koordinátákkal foglalkozott. – Figyeld az északi koordinátákat! – mondta. A GPS-en a hosszúsági fokok egyre csökkentek, ahogy Jacob előreirányított, mint egy bábut. A készülékre mutatott: – Ha az észak–dél irány erre, akkor merre menjünk? – Ez matematikai probléma – közöltem durcásan. – Matekból jó vagy. Szóval merre? Tétovázva lépkedni kezdtem, és Jacob most már megfogta a kezemet, azt, amelyikben nem volt GPS. Átsétáltunk a füves parkon, virágágyások fölött, sövények között. Éreztem, hogy fogjuk egymás kezét, azon tűnődtem, vajon mit gondol rólam, és teljesen meg is feledkeztem arról, hogy miért mászkálunk a parkban, amikor Jacob elengedte a kezemet. Megnézte a GPSt, és azt mondta: – Telitalálat! Értetlenül pislogtam. – Pontosan megvannak a déli koordináták – magyarázta, és visszaadta nekem a GPS-t. Én inkább a kezét fogtam volna. – Most merre keressük a keleti koordinátákat? – Te tesztelsz engem. – Nem. Bebizonyítom, hogy kevésbé vagy hajlamos összekeverni az égtájakat, mint hiszed. Szóval merre? Sóhajtottam, és néhány lépést tettem jobbra. A kütyün az utolsó számjegyek növekedni kezdtek, nem csökkenni. Visszamentem, és az ellenkező irányba indultam, magam előtt tartva a GPS-t, mint valami ingát.

– Jó, de nem kell ilyen színpadiasnak lenni – hallottam a hátam mögül. Megfordultam: – Hagyj vezetni, rendben? Letértünk a kikövezett járdáról, és a füvön mentünk tovább. Virágágyások, régi padok és sakkozó bácsikák mellett haladtunk el. Megkerültünk egy dísztavat, amin hatalmas levelű, virágtalan lótuszok lebegtek. Ilyenkor még nem virágoztak. Nekem végig csak az járt az eszemben, ahogy Jacob megfogta a kezemet, és hogy vajon miért nem fogja most is. – Figyelj, parancsnok, mert már egészen közel járhatunk! – mondta, és olyan szorosan mellettem sétált, hogy összeért a karunk. Be kell vallanom, nemcsak a GPS-re hagyatkoztam, az ösztöneimre is. Előttünk kisebb beszögellés volt egy pad és egy szobor között. Ígéretes helynek tűnt. Megálltam, és leellenőriztem a koordinátákat. Meglepve kiáltottam fel: – Azt hiszem, megvan! – Azt hiszed, vagy biztos vagy benne? – Itt vagyunk – feltartottam a GPS-t. – Megvan, láthatod. Jacob meg sem nézte a kütyüt, hanem már le is térdelt, és a bronzszobor körül kutatott. Kecskeszakállas, farmernadrágos férfi ment el mellettünk, lassított és gyanakodva méregetett minket. Még egy utolsó rosszalló pillantást vetett ránk, aztán valamit bepötyögött a mobiljába. – Szerinted a rendőrséget hívja? – kérdezte Jacob. – Siess inkább, találjuk meg a nyavalyás ládát! Jacob nevetett: – A legtöbben mostanra már feladták volna. – De én nem. Amikor Jacob rázogatni kezdte a bokrokat, nevetve rászóltam: – Nem kell ám ilyen színpadiasnak lenni!

A geoládák, amiket Jacobbal eddig találtunk, ravaszul voltak elrejtve. Például egy farönk belsejében, vagy egy csavarhoz hegesztve, vagy egy fára szögelt hamis vezetékes dobozban. Most ott álltam a parkban a napsütésben, és alaposan körülkémleltem. Jacob a pad alatt és mögött nézelődött. Ekkor megláttam a zsákmányt. Vagyis megláttam, hová rejthette a ládát egy ravasz geocaching játékos. Nem a padon volt, hanem hátrébb. A tüskés sövény alatt kis kupac elszáradt levél volt. A cipőm orrával odébb kotortam, és íme, egy kis zöld fémdoboz. – Megvan! – kiáltottam büszkén. De az igazi kincs a mosoly volt, ami Jacob arcán megjelent. Valami történhet a hölgyek „vízraktározó képességével”, ahogy korosodnak, mert amikor anyáinkért visszamentünk, mindketten toalett után sóvárogtak. Pedig reggeli után is elszaladtak a mosdóba. És nem, nem tudtak tizenöt percet várni, hogy a múzeum kinyisson. Szerencsére Jacob emlékezett, hol láttunk illemhelyet, amíg a geoládát kerestük. De megtaláltuk volna szag alapján is. Bent még büdösebb volt, és vécékagylót hiába kerestünk, pottyantós volt. Persze vécépapír sehol. – Képzeljétek, Velencében a vasútállomásokon még ennél is undorítóbbak a klozetek! – csevegett Norah, miközben letolta a nadrágját. Píuúúúj, ilyen nincs! Először is, nem szeretném megvitatni a világ körüli klotyótúrák kimenetelét. Másodszor is, nem szeretném sem Jacob anyját, sem a sajátomat (igen, már ő is épp tolta lefelé gumis derekú nadrágját) vécézés közben látni. Nekem is pisilnem kellett, de nem valami lyukba. Ez nem

világutazóhoz méltó pillanat. De még turistához sem. Én voltam a tipikus hülye amerikai látogató, aki semmiképp sem akartam lenni. Aki kényeskedik, és lenézi a helyi sajátosságokat. – Esetleg, van papír zsebkendőd? – kérdezte anya Norah-tól. – Sajnos tegnap mindet elhasználtam. – Ajjaj! Anya és Norah tanácstalanul összenéztek. Aztán anya megszólalt: – Már remeg a lábam. Nem fogok tudni sokáig így guggolni. Erre röhigcsélni kezdtek. Aztán hangosan vihogtak, amikor Norah guggolva ugrálni kezdett, hogy hamarabb megszáradjon, vagy ilyesmi. Én eddig azt hittem, minden eshetőségre fel vagyok készülve, de zsepi az nem volt nálam. Ott maradt a hátizsákban, én pedig a csinosabb oldaltáskát hoztam magammal. Viszont tudtam, ki tartalékol szalvétákat. Úgyhogy megkértem anyáékat, várjanak egy percet, mire nyögdécselni kezdtek. De hát, úgy kell nekik, amiért nem nézték meg, mi a helyzet, mielőtt leguggoltak vécézni. Kirohantam az illemhelyről, és mélyeket lélegeztem a friss levegőből. Jacob kint várt. – Min nevetsz? – kérdezte. Megráztam a fejemet, majd sajnálkozva megkérdeztem tőle: – Tudnál adni egy szalvétát? Vagyis inkább hármat. Vigyorogva elővett a zsebéből egy kötegnyit. – Már azt hittem, sosem kérsz. – Hidd el, nem gondoltam, hogy rá leszek szorulva – feleltem, és visszarohantam a vécébe.

Nem véletlen, hogy a kínai hölgyeknek olyan sportos alakjuk van. A guggoláshoz jó combizmok kellenek. Amikor végre kijöttem, a tenyerembe nyomtam egy fél tubus fertőtlenítő tisztítózselét, és percekig dörzsöltem. Aztán anya és Norah kezébe nyomtam az üvegcsét. Jacob mellett álltak, és egy bácsit néztek, akinél majdnem egy méter hosszú kalligráfia ecset volt. Az ecsetet egy vödör vízbe mártotta, aztán az egyik kezét a háta mögé tette, mint egy vívó, és írni kezdett a járdára. A mozdulatai éppoly kecsesek voltak, mint a tai chit gyakorlóké, fürge, magabiztos és meditatív. Lassan közelebb mentem, nem akartam megszakítani a lendületet, és örültem, hogy anyáék is elcsendesedtek, mintha éreznék, hogy amit a bácsi csinál, az valami különleges. Amúgy sem hiszem, hogy észrevett volna engem a kalligráfus, annyira lekötötte a pillanat. Mintha most találna magára. Sosem láttam még senkit ennyire feloldódni a művészetében, mint azt a bácsit, aki újra meg újra egy függőleges képírássort írt. – Mit ír? – kérdezte anya Norah-tól, hangosabban, mint szerette volna. Norah közelebb lépett a szavakhoz. A vízzel írt betűk máris halványultak, ő csendben olvasta őket. Engem is vonzottak a sétányt átszelő szavak. De én azt szerettem volna, ha a táncoló betűk megmaradnak rejtélynek, és én azt olvasok ki az ismeretlen képekből, amit akarok, mielőtt eltűnnek, mint a szélben elszálló szavak. – A nevét írja – mondta Norah. – Azt jelenti, Nemes Bölcsesség. A nevét? Meg voltam lepve. Valahogy nem erre számítottam. Inkább egy buddhista koant, ősrégi Tang verset

vártam. A bácsi egy utolsó ecsetvonással, finom kézmozdulattal befejezte a szóképet. Vajon mit írt? Nemes? Bölcsesség? Aztán bemártotta a vízbe az ecsetet, és felém nyújtotta. Elmosolyodtam, és zavartan megráztam a fejemet. Hogy én? A bácsi egyetlen szó nélkül, biztatva nyújtotta az ecsetet. Anyára sandítottam, és butának éreztem magamat. Már léptem volna odébb a ráncos arcú kalligráfus bácsitól, de anya is megmozdult, és arról eszembe jutott, hogy ő is kipróbált most életében először valamit, méghozzá a tai-chit. Az első újdonságot, amióta csak ismerem. Még ha apa nincs is itt, anya az én jelenlétemben is szégyenlős és visszafogott volt. Nem akartam, hogy a bácsinak harmadszorra is biztatnia kelljen. Köszönetképpen bólintottam, és elvettem az ecsetet, ami meglepően nehéz volt. Mit írjak? Mit is írhatnék? A kalligráfus neve gyönyörű volt, de máris kezdte felszárítani a nap. Még egy negyedóra, és a csodaszép betűk nyomtalanul eltűnnek majd. Memento mori. Én még sosem írtam alá egyetlen művemet sem, sosem gondolkodtam azon, milyen legyen a kézjegyem, sosem jelöltem meg az alkotásaimat. Fogtam az ecsetet, és felírtam a nevemet erre a tünékeny vászonra. Az első próbálkozásom ügyetlen volt, csak egy vastag vonal, semmi ciráda, csak foltok. De akárcsak a mester gyönyörűen felírt neve, ez is halványodni kezdett. Ismét megpróbáltam. Terra, írtam le. Szebb lett. Terra. Megfeledkeztem anyáról, Norah-ról, de még Jacobról is. Ez az én pillanatom volt. És addig tartott, amíg bele nem olvadt a

következő csodás pillanatba, aztán a rákövetkezőbe. Nem létezett semmi más, csak ez a pillanat, az ecset a kezemben, a sétány, a vásznam, a nevem betűi... Terra. Terra. TERRA.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Vándorkedv

F

ÉLÚTON JÁRTUNK A KESKENY, MACSKAKÖVES UTCÁN,

aminek mindkét oldalán hosszú zászlók hirdették a patinás épületekben található drága butikokat és divatos éttermeket. Hallottam, ahogy anya és Norah vihorásznak, aztán anya szólalt meg hitetlenkedve, és olyan hangosan, hogy a többi vacsorázó beszélgetését elnyomta: – Tényleg? Egy nudista wellnessfürdő? Lynnwoodban?! Jacob megszólalt, s mintha a gondolataimban olvasna: – Nézd meg őket, mintha egyetemista barátnők lennének. – Honnan van ennyi energiájuk? – Feldobta őket a vásárlás, biztos valami jót találtak, olcsón. Úgy látszott, Jacob megérti a nőket. Anyáinkat legalábbis.

Én voltam az egyetlen, aki elfáradt és zúgott a fejem? A reggelt a múzeumban töltöttük, aztán kínai töltött tésztát ebédeltünk négyesben. Utána anyáék úti célja a Pearl Market volt, természetesen vásárlás céljából, mi pedig Jacobbal újabb geoládát találtunk, ezúttal a Bundon, Shanghai vízparti sétányán. Már csak pár lépésre voltunk az étterem teraszán az asztaltól, de anyáék még mindig nem vettek észre minket, mert továbbra is arról a koreai wellness fürdőről beszéltek, ahová Norah havonta eljár Seattle-ben. Az asztal közepén félig üres üvegben sárga rizsbor volt. Jacob kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett. Az étterem egy felújított ódon kőházban volt, mint minden itt a Xintiandi kerületben. Ilyen házakban lakott Shanghai népessége a második világháborúig. Bent a legexkluzívabb étterem várt, amit valaha láttam. Össze sem lehetett hasonlítani Colville vadnyugati vendéglőjével, ahol az asztalok ragacsosak és repedezettek voltak, a falakról pedig vadászpuskák lógtak. Itt három falat halványbarnára, a negyediket sötétlilára festettek. Vastag üveg gyertyatartókban narancssárga gyertyák égtek, és megvilágították a modern faasztalokat. A falakról díszesen faragott paravánok lógtak, meghitt kis tereket választva le, ahol párok üldögéltek. A padló simára kopott, ódon kőlapokból állt. Azon tűnődtem, hogy esetleg régi falvakból kerültek-e ide. – Ennyit arról, hogy harmadik világbeli országban vagyunk – suttogtam Jacob felé. – Isten hozott az új Kínában! – felelt ő, miközben egy fiatal, az étterem színeibe öltözött, barna, lilaszegélyes, testhez simuló ruhás hosztesz jött oda hozzánk. – Előnyeivel és hátrányaival együtt – fejezte be Jacob a mondatot.

Milyen előnyök és hátrányok? A hoszteszt nézegetné? Talán ő az előny? Olyan karcsú volt, hogy a derekát átértem volna a kezemmel. A haja kis kontyba tűzve, megjelenése igen kifinomult, én a sötét farmeromban, Puma cipőmben és fekete pólómban vidéki fruskának éreztem magam mellette. Már bántam, hogy nem mentem vissza Merc lakásába átöltözni. Egyetlen viszonylag elegáns ruhát csomagoltam magamnak, ami formátlan volt ugyan, de legalább fekete, és nem gyűrött. A hosztesz végigmért minket, és kínaiul kérdezett valamit Jacobtól. Rendkívül fennhéjázón beszélt. Egyértelműen azt gondolta, hogy csóró, tarisznyás turisták vagyunk, akiknek itt evőpálcikára sem futja. Jacob sóhajtott, és hasonló hangsúllyal válaszolt: – Amerikai vagyok. Aznap már legalább harmadszor nézték ki belőle, hogy nyilván tud kínaiul. Ez persze semmi rossz szándékot nem tükrözött, de Jacobot irritálta, mint ahogy engem is irritált, amikor az emberek elvárták, hogy türelmesen magyarázzak a tűzfoltokról, ha már nekem egyértelműen ilyenem van. – Nem tudok kínaiul – folytatta Jacob. A hosztesz simán átkapcsolt, és immár új nyelven fennhéjázott, miközben Jacobot méregette, mint aki úgy véli, biztos valami elmebaj miatt nem tud kínaiul. – Nos, miben segíthetek? – kérdezte leereszkedően. – Anyáék a teraszon vannak – suttogott Jacob a fülembe, és én beleborzongtam a közelségébe: – Hátrányok! Rémes hozzáállás! Tudomást sem vettünk a hoszteszről, és kisétáltunk a teraszra. Ha a nagyvilági vacsoravendégek közül bárki meg is bámult, mint turistát, fel sem tűnt, mert csak Jacob érintésének

melegségével foglalkoztam, amit még a pólón keresztül is éreztem a hátamon. Az étterem gyönyörű volt, de örültem, hogy kint lehetek. A terasz is csodálatos volt, és kevésbé feszesen elegáns. Ugyanolyan gyertyák világítottak, és ugyanolyan barna és lila színek dominálták. A vacsorázók itt hangosabban, vidámabban beszélgettek, és hallani lehetett anyáék nevetését. Csak akkor vettek észre minket, amikor már majdnem odaértünk hozzájuk. Egyszerre tették le a poharukat. Éreztem a bor édeskés illatát, anya pedig még mindig nem hagyta abba a nevetgélést. – Terra, el sem fogod hinni, mit mondott Norah! Van egy fürdő Seattle közelében, kizárólag hölgyeknek – anya hangja emelkedett, mintha ünnepelné a botrányos felfedezést –, ahol teljesen anyaszült pucéran mászkálnak a vendégek. Norah bort töltött anyának. – Egy hagyományos koreai wellness-fürdő, ahol addig bőrradírozzák a vendégeket, amíg alig marad bőrük, de az aztán tiszta lesz. – Remek móka lehet – mondta Jacob kételkedve. Anya felvonta a szemöldökét egyetértése jeléül. – Egyszer ki kell próbálnotok! Teljesen újjá lehet születni tőle! – lelkendezett Norah. Én az asztalkendőt terítettem az ölembe, anya bólogatott. Norah ezt beleegyezésnek vette, pedig puszta udvariasság volt. Pucérkodni ismeretlenek előtt? Anya soha nem menne bele. Én sem, ha belegondolok. Hiányzott az edzés, és az ötszáz felülés. Három napja nem csináltam, de megígértem magamnak, hogy ma este nem hagyom ki. A gyertya fénye ingadozott, mintha együtt nevetne anyáékkal, aztán újra egyenesen égett. A gyertyafénytől és a jókedvtől anya arca egy évtizeddel fiatalabbnak tűnt. Reggel

még a túlsúlyos nők szokásos, póló fölé viselt, kigombolt blúzában díszelgett, most viszont egy élénk narancssárga blúz volt rajta. Ilyen színt még sosem láttam anyán, mióta meghízott, a halványlilánál élénkebbet sosem vett fel. Főleg, mivel apa közölte, hogy olyanok a ruhái, mint egy cirkuszi sátor. Titokban elővettem a fényképezőgépemet. A vaku kattanása elnyomta apa gúnyos nevetését a fejemben. Hehehe. Anya a tokájához kapott, hogy elrejtse. Késő. – Minek kellett lefotóznod? – kérdezte. – Mert szép vagy – mondtam, és eltettem a fényképezőgépet. Meg sem hallgattam a tiltakozását, helyette megfogtam a blúzt. Erős, de puha anyagból volt. – Nagyon jól áll neked ez a szín. – Mást nem találtam megfelelő méretben – mondta anya, de nem szégyenkezve, csak tényszerűen. – Tetszik? Bólintottam. – Akkor jó, mert neked is vettem egyet. – Én nem szoktam ilyet hordani. – Miért nem? – anya szomorkodva összeráncolta a homlokát. Mert én nem hordok élénk színeket, akartam válaszolni. Sosem vettem fel olyan színt, ami felhívta a figyelmet a tűzfoltomra, vagy éppen ütközött annak színével. Maradtam a seszínű holmiknál. Semmiben nem különböztem anyától, mindketten slamposan öltöztünk, mintha arra volnánk hivatottak, hogy meghúzódjunk a háttérben, semmi többre. Norah biztosan megértette a belső küzdelmemet, mert határozottan kinyitotta az étlapot, és azt mondta: – Meg is köszönhetnéd, Terra! Sokszorosan, mert rengeteg ruhát rendeltünk neked.

– Milyen ruhákat? Anya és Norah cinkosan összenéztek, de anya szólalt meg: – Hát olyanokat, amilyeneket kollégista lányok hordanak. Döbbenten dőltem a székem támlájának. Anya most először említette a továbbtanulásomat. Lábunk alatt apró földmozgások állandóan átalakítják a földkérget, ez egy ilyen földmozgás volt. Norah elővette a BlackBerry okostelefonját, és felhívta kedvenc boltjait. – Holnap még lesz egy vásárlós napunk. Aztán, mire újra találkozunk jövő héten, már el is készülnek a rendeléseink. – A rendeléseitek? – kérdezte Jacob, és köszönetet biccentett a pincérnek, aki ásványvizet töltött neki. – Kellett volna hoznom három üres bőröndöt is? – Igen, kedves sherpám. És még a beijingi selyempiacra is megyünk – mondta Norah a fiának. Aztán hozzám fordult: – Anyukád teherbíróbb, mint bárki más, akivel eddig vásárolni voltam. Anya felemelte a poharát, és koccintottak. – Ez nem kis bók ám! – dünnyögte Jacob. Anya lelkesen elővett egy csomagot, nem is figyelt az asztalon sorakozó boros- és vizespoharakra. Ágyneműt vett ki belőle, amin zöld háttérben élénkpiros bazsarózsák nyíltak, mint egy hálószobai virágoskert. – Milyen élénk – mondtam, és apa jutott eszembe, meg az általa előírt, közömbös színek. Sosem fog beleegyezni, hogy ilyen színkavalkád jelenjen meg a hálószobájukban. – Beleszerettem ebbe a garnitúrába – mondta anya, és vállat vont. Olyan jó volt látni, hogy nevet, hogy vidám és gondtalan.

Hogy felbátorodott, és úgy érzi, olyasmit vehet, ami tetszik neki, nem csak azt, ami praktikus. Shanghaiban, egymillió fényévre Colville-től és apától, kicsit megláthattam, milyen lehetne anya, ha nem botlik bele egy bizonyos kartográfusba. Anya most ilyen volt: határtalan és ismeretlen földrész, egy kicsit vad, nagyon új és szívszaggatóan szép. Már a második kosárnyi forró lével, disznóhússal és rákkal töltött tészta párnácskánál tartottunk – az első olyan finom volt, hogy repetáztunk –, amikor megjelent Merc, és odazuhant az üres székre. Nem mintha ez kedvesen hangzanék vagy lett volna bármiféle haszna, de közöltem vele: – Úgy nézel ki, mintha téged készített volna ki az időeltolódás. – Ne is mondd! – hadarta, és gyorsan ételt rendelt magának. – Rémes napom volt. Fuccs a megegyezésnek, amin dolgoztam. Ti mit csináltatok ma? Elmeséltük, de Merc nem igazán figyelt. Amikor a klozetes kalandot adtam elő, a BlackBerry-jén nézett egy üzenetet. Aztán bevallotta, hogy még nem járt abban a parkban. Sóhajtott, és a telefonjára mutatott, mintha az mentség lenne: – Anya, nem fogok tudni Beijingbe menni veletek. A kliensem termékének elsődleges nyilvános forgalomba hozatalával hatalmas gondok vannak. – Nem probléma – vágta rá anya, nehogy még a végén Mercnek némi bűntudata támadjon. Anya szinte már megszokta, hogy csalódik, hogy senki nem tartja be az ígéreteit, hogy mindig van valami, ami közbejön. Merc vajon nem látja anya szemében az ijedtséget? Nem látja, hogy már megint rám marad a feladat, hogy megoldjam a problémát?

– De miért nem jössz?! – kérdeztem, harciasabban, mint szerettem volna. Bátyám összeszorította a száját, pont ugyanúgy, mint apa szokta, ha forr benne a düh. Vajon Merc volt barátnői is látták ezt az arckifejezést? Látták, és eldöntötték, hogy nem szívesen néznék egy életen át? Anya közbeszólt: – De tényleg, nem probléma... Jacob és az anyja összenéztek, ám nem igazán értettem, amit a tekintetükkel mondtak egymásnak. Mintha Norah kérdezett volna valamit, amire Jacob igent bólintott. Norah az asztalra tette az evőpálcikáit, összekulcsolta a kezét az álla alatt, és megkérdezte: – Eljönnétek velünk Hangzhouba Xi'an helyett? Van egy megbeszélésem Beijingben, onnan továbbrepülhetnénk. Vagy el sem kell jönnötök Beijingbe, hanem találkozhatunk két nap múlva Hangzhouban, csak két óra innen kocsival. Ahogy nektek megfelel. Ledöbbentem. Amikor terveztük az utazást, Jacob azt mondta, hogy Beijingben együtt töltünk majd egy napot, onnan pedig ő Norah-val kettesben megy tovább Hangzhouba, hogy elzarándokoljanak a faluba, ahol az árvaház áll. Megértettem. Ez olyan dolog, amihez csak Jacobnak, az anyukájának és a vér szerinti anyjának van köze. – Dehogy – mondtam. Pontosan egyszerre szólaltam meg anyával, aki viszont azt mondta: – Ó, de jó lenne! Meglepetten néztem anyára, aki eddig sosem mondott véleményt semmiről, és rettegett attól, ha a tervek változtak. – Örülnék, ha ott lennétek – mondta Jacob, és mélyen, melegen a szemembe nézett. Tudtam, mit jelent az, hogy meg akarja velem osztani a múltját.

– Terra, nem lenne baj, ha kihagynánk Beijinget és Xi'ant, ugye? – kérdezte anya. Merc nem fogta fel a meghívás különlegességét, ami nem volt meglepő, mivel a változatosság kedvéért az e-mailjére válaszolt, villámgyorsan pötyögve az okostelefonjába. Jacob és anyáék most az én döntésemre vártak. A biztonságos az lenne, ha Fremontékkal tartanánk, mint eddig. Anyára pillantottam, aki a nyakláncán függő jegygyűrűjét babrálta. És az jutott eszembe, hogy nem akarom mindig a biztonságos utat választani, főleg akkor nem, ha az nem arra vezet, amerre menni szeretnék. Persze örültem, hogy még több időt tölthetnék Jacobbal, de mindenképpen látni akartam a nagy falat, a Tiltott Várost és a Nyári Palotát. Anya is állandóan a nagy falról beszélt, az volt a nővére kedvence Kínában. – Mi lenne, ha két napra elmennénk Beijingbe kettesben barangolni, és utána Fremontékkal töltenénk az utolsó két napot Hangzhouban? – kérdeztem anyát. – Xi'anba meg majd legközelebb elmehetünk, ha Kínában járunk. Arra gondoltam, ez a terv Fremontéknak is lehetőséget adna, hogy az árvaházat kettesben látogassák meg. – De hogy jutunk el egyedül Hangzhouba? – kérdezte anya, és már láttam, mennyire fél attól, hogy esetleg kettesben kell utaznunk. Mintha képtelenek lennénk rá. – Meg fogjuk oldani, ne félj, anya! – mondtam. Norah is nyugtatgatta: – Csak két óra Beijingből repülővel. Aztán Merchez fordult: – Esetleg a titkárnőd megszervezhetné a repülőjegyeket. – Tessék? – nézett fel zavarodottan Merc. – Igen, persze, a titkárnőm majd megszervezi a jegyeket, ahová szeretnétek.

A titkárnője már biztos értett a repülőjegy-módosításhoz, Merc bizonyára az utolsó pillanatban állandóan lemondta az útjait a barátnőivel is. Haza meg úgysem utazott soha. A Munka volt az első. A kedves, laza bátyám, akit karácsonykor láttam, nem is létezett, csak egy szemvillanásnyi próbaidőre. Kár, pedig milyen szeretnivaló volt. Az asztal túlvégéből Jacob mosolygott rám bizonytalanul a féloldalas mosolyával, mintha maga sem értené, hogyhogy elhívott Huangzhouba. A pillantása olyan gyengéd volt, hogy a gondolataim elolvadtak, mint a csokifondü, aztán láttam, hogy Merc tekintete Jacobról rám vándorol, szomorkásan, mintha olyan kapcsolat után vágyakozna, amilyen a miénk. Talán a bátyám megijedt attól, hogy Elisa mellett szabadabb és lezserebb volt, valahogy úgy, ahogy egy baráti beszélgetés a teraszon szabadabb és lezserebb, mint valami felszínes csevegés egy elegáns éteremben. Én is tudtam, milyen nehéz vállalni önmagamat, hiszen ha megmutatom az álmaimat és a titkaimat, azt mások ellenem fordíthatják. Mint a kétségek visszhangját a fejemben. Merc persze újból a BlackBerry-vel volt elfoglalva, arcára visszatért a jól ismert, érzelemmentes, hűvös munkahelyi maszk. Hát igen, a munka is van olyan jó fegyver a kiszolgáltatottsággal veszélyeztető érzelmek ellen, mint bármi más. Semmi kedvem nem volt most visszamenni Merc lakásába, és hallgatni, ahogy késő éjjelig a számítógépén pötyög. Anya is így gondolhatta, mert vacsora után megkérdezte, lenne-e kedvünk sétálni. – Csak a kirakatokat szeretnéd nézegetni! – incselkedett Norah.

– Igen. És kicsit túl is ettem magamat – felelte anya. Rásandítottam, mert meglepett, hogy ezt mondja. De már előrement Norah-val, Merc mögöttük kullogott, telefonnal a fülén. Norah hangja izgatottan csengett az estében: – Nem hiszel majd a szemednek, ha meglátod a beijingi selyempiacot. Leírom nektek, hogy pontosan hogy kell odamenni. Otthon a Main Street este tízre kihalt, a kocsma kivételével. Az tizenegyig is nyitva tartott. Itt viszont az emberek még mindig jöttek-mentek a Xintiandi kerületben, pedig majdnem éjfél volt. Otthon sosem éreztem ennyire, hogy zajlik az élet. A keskeny járdán divatosan feketébe öltözött, Jacobnál és nálam nem sokkal idősebb fiatalok álltak sorba. A szórakozóhely ajtaja néha kinyílt, és ilyenkor kihallatszott a hangos zene, aztán újra becsukódott az ajtó. Különös volt belegondolni, hogy öt hónap múlva, a kollégiumban, már az én életemnek is része lesz ilyesmi: este elmegyek szórakozni a barátaimmal. Eszembe jutott Karin keserű megjegyzése: Még ha Erikre nem is gondolsz, akkor is, mit akarsz egy goth fiútól, aki még jövőre is középiskolába fog járni? Igaza volt, tényleg értelmetlenül viselkedtem, de ha egyszer annyira jól érzem magamat Jacobbal! Ő pedig, mintha a gondolataimban olvasott volna, rám mosolygott. Aztán a kidobó ember felé mutatott, aki akkora volt, mint egy szumóbirkózó, és lófarokban hordta a haját. A kidobó mintha nekem intett volna. – Mit akar? – kérdeztem ijedten Jacobtól. – Beinvitálni a szép kisasszonyt. Nevettem, de nem hittem el. A kidobó azonban tovább integetett, és leakasztotta az ajtó előtt keresztbe tett piros bársonykorlátot. Hogy én bemehessek. Megráztam a fejemet,

köszönöm, nem, és tudatában voltam, hogy hullámzik a szőke hajam. Furcsa volt külföldinek lenni és különbözni mindenkitől ebben az országban, de egyszersmind valahogy felszabadító is. Otthon mindenki tudott a tűzfoltomról. Itt tiszta lappal indultam, csak egy közömbös szőke lány voltam. Jacob és én hátramaradtunk és hallgattunk. Elmentünk egy táskaüzlet, majd egy cipőbolt mellett, ahol a kirakatban a kecses szandálokat emelvényekre állították ki, mintha szobrok lennének. – De gyönyörű... – mondtam, és keresztülnéztem a kirakaton, hogy helyette megcsodáljam egy másik butik fényes, régi kövekből kirakott falát. – Tudod, mi a fura? – kérdezte Jacob, de nem várta meg a válaszomat. – Az, hogy mindenben észreveszed a szépet, csak magadban nem. Elvörösödtem, és azon voltam, hogy eltereljem a témát. – Ja, a kidobó miatt mondod? Az csak azért volt, mert itt olyan különböző vagyok másoktól, semmi több. – Önmagamat lekicsinylően vállat vontam, a hajamat csavargattam, aztán a jobb vállam mögé fésültem. – Pontosan erről beszélek. – Jacob gyengéden odébb simította a hajamat. Nagyot nyeltem. Erik a testemet tartotta szépnek, Karin pedig irigyelte. Néhányszor mondták már, hogy szép a kezem, vagy a hajam. A Csavart Nővérek szerint az alkotásaim a szépek, anya a lézerkezelések előtt és után jó szándékúan mondogatta, hogy szép leszek, de még soha senki nem mondta azt, hogy úgy ahogy vagyok szép vagyok, nem csak ez vagy az a részlet rajtam.

Jacob pár lépéssel hátrébb megállt, de nem vettem észre, csak mentem, amíg nem észleltem, hogy a nyugalmas csendünkből egyszerűen csak csend lett. Hátranéztem, és Jacob ott állt széttárt karokkal az utcácska közepén. – Miben különbözik ez a hely attól, ahol tegnap voltunk? – kérdezte, ahogy elindultunk egymás felé. Középen találkoztunk. Tudtam, hogy arról a szegény környékről beszél a Yu Kert mellett, ahol az utcákon éjjeliedények és szemétkupacok trónolnak. Egykoron ez is olyan környék lehetett. De most nehéz volt elképzelni, hogy ezeket az utcákat belepi a piszok és a vizeletszag. – Valaki meglátta, mit lehet itt kezdeni – mondtam. – Meglátta, hogy a régiben is ott rejlik a szépség. – Hát nem fura? Csupán az mentette meg ezt a környéket a lepusztult elhanyagoltságtól, hogy valaki felfigyelt rá. – De mi történt azokkal, akik itt laktak? – végignéztem az utcácskán. A túloldalon egy butikban olyan drága ruhaköltemények pompáztak, amiket nem tudnék kifizetni. Akkor a helyiek többségének hogy is telne rá? – Kínában ez így megy. Eltörlik a régit, hogy épülhessen az új. – Csak úgy kitették a lakókat az utcára? – Gondolom, máshová telepítették őket. Bűntudatom volt, amiért jóllakottan sétálgatok, amiért anyát a selyempiacra viszem költekezni Beijingbe, amiért anya máris annyi mindent vásárolt. – Hát nincs középút? Nem lehetne javítani az életkörülményeken anélkül, hogy kitelepítenék az embereket?

– Mármint a legjobbat kihozni abból, ami van? – kérdezte Jacob. Bólintottam, és a kirakatüvegtől és sminktől elmosódott tükörképem is bólogatott. – Az lenne az ideális – mondta Jacob, majd megfogta és megszorította a kezemet. Nem engedte el. És én sem az övét.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Nulladik hosszúsági fok

H

A VALAMIRE, HÁT ARRA TÉNYLEG NEM VÁGYTAM,

hogy jelentéktelen mellékszereplő legyek egy fiú múltjában. Viszont egy pillanat töredékéig úgy tűnt, Beijing háromezer éves múltjában jelentéktelen mellékszereplő leszek, mert amikor az újvárost és az óvárost elválasztó forgalmas kereszteződésen keltem át anyáékkal és Jacobbal, majdnem kilapítottak minket az eszementen tekerő biciklisták. Az egy dolog, hogy öngyilkos hajlamaik is lehetnek, mert még sisakot sem viseltek, de hogy gyanútlan járókelőket is gázoljanak, az már túlzás. Ösztönösen a járda szélére rántottam anyát, aztán hátranéztem. Jacob ment leghátul, szó szerint ő volt a hátvéd,

őt ütötték volna el, nem minket. Anyáék feje fölött összenéztünk. – Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam. Norah hangosan szidta a kerékpárosokat kínaiul, de azok ügyet sem vetettek rá. Viszont legalább kiadhatta a mérgét. Anya csak úgy reszketett mellettem ijedtében, és nem is csodáltam. – Jaj, anya! Veled olyan kínos kimenni az utcára! – nyögte Jacob, és a járda biztonságába terelte tajtékzó anyját. A sarkon apró termetű ember állt mellettünk. Úgy volt felöltözve, mint otthon a flúgos turisták, rövidnadrágjából kilógtak izmos lábai, és hosszú ujjú felsőt viselt, hogy le ne égjen a napon. – Ez igen hatásos volt! – mondta Norah-nak angolul, majd kínaiul folytatta. Norah arcán röpke pillanatra kacér kis mosoly jelent meg, megrázta a fejét és nevetett. Egy perce majdnem meghaltunk, és ő flörtölt! Jacob szorosan mellettem állt, mintha még mindig óvna. Másik oldalamon anya vihogott magában, a férfi pedig egyedül távozott. Azt hittem, anya az ijedtségtől nevetgél, attól tartottam, megártott neki a kaland. Norah is így gondolta, mert aggódva kérdezte: – Lois, jól vagy? Anya nevetve felelt: – Azok a biciklisták majdnem halálra gázoltak minket, téged meg leszólítanak. Nem semmi, mondhatom! Norah arcára először döbbenet ült ki, aztán zavar, végül megkönnyebbülés. – Nocsak, megy ez még nekem – mosolygott szélesen, és nevető szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában. – Nem is

rossz ahhoz képest, hogy csak egy klimaxos, ötvenes nő vagyok! – Hát igen, van benned szikra, az biztos! – mondta anya. – Benned is – felelte Norah, aztán átvette az irányítást és előrement. Anya elgondolkozva sétált el az utca sarkán álló ponyvatetős riksák mellett. Láttam, ahogy végighúzza a tenyerét a csípőjén, mintha a régi, lányos alakját próbálná megtalálni. Fremontéknak pár óra múlva indulniuk kellett a reptérre, de előtte még meg akartuk nézni együtt a hutongokat, Beijing ősi, labirintusszerű utcáit. Akárcsak Shanghai régi kerületeiben, itt is sok kárt tettek Kína nemzeti jelképnek számító madarai, a darvak. Egy csapat riksakuli hirtelen abbahagyta a beszélgetést, hogy megbámuljanak. Zavartan elfordítottam a tekintetemet, Jacob pedig védelmezően közém és a csoport közé lépett, jelezve, hogy hozzá tartozom, az ő felségterülete vagyok. Bár talán jobban rám vallott volna, ha rosszallom, hogy azt hiszi, védelemre szorulok, mégis jólesett, hogy így törődik velem. – Sétáljunk a hutongokban! – javasolta Norah, aki szerint a riksák guruló turistacsapdák. A riksák úgy sorakoztak az út mellett, mint izgatott hajadonok a bálban, várva, hogy táncba vigye őket valaki. A sikátorok felé tartottunk, ahol nem jártak kocsik, mert nem fértek volna el. Megnéztem, mellettem van-e anya. Nem volt! Kétségbeesetten megálltam, és kerestem a turisták közt, akiknek a riksakulik a szolgálataikat ajánlgatták. Végül megpillantottam: néhány sarokkal odébb a riksákat nézte, és a gondolataiba merült.

– Anya! Úgy megijedtem! – mondtam, amikor visszaértem hozzá. A puha karjára tettem a kezemet: – Azt hittem, eltévedtél valahol! – Ne haragudj! – mondta anya, és megrázta a fejét, mintha úgy kéne visszazökkenni a valóságba gondolatainak világából. Hátat fordított a riksáknak. Karon fogtam, és lábujjhegyre állva kémleltem, hol lehet Jacob és Norah. A kínaiak közt hamar megpillantottam Jacob anyjának szőke haját. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem szóltam nekik, amikor visszamentem anyáért? – Gyere anya, siessünk! sürgettem, és előretessékeltem. Ha most szem elől veszítjük Fremontékat, nem könnyen találnánk meg őket újra, főleg nem ezekben a nevenincs utcácskákban. – Ne haragudj! Anya türelme és állandó bocsánatkérése szöget ütött a fejemben. Elengedtem a karját. Mit csinálok? Pont olyan vagyok, mint apa. Sürgetem, amikor ő még nézelődni szeretne. Apa is állandóan sietteti, gyerünk, mozgás, ne nézelődj, ne nyúlj semmihez. Mi bajunk lehetne abból, ha lassítunk? Anya Fremonték felé indult, de én kézen fogtam. – Min tűnődtél? – kérdeztem. Szégyenlősen felnevetett és legyintett, mintha az álmait akarná elhessegetni. – Semmi különös – mondta. Talán régebben elfogadtam volna ezt a választ, továbbsietek, hogy utolérjem Jacobot, de most vártam, hogy anya folytassa. Vártam: mondd el, anya, tényleg tudni szeretném. – Hát, ha tényleg érdekel... – Igen!

– Az jutott eszembe, amikor tizenhárom éves lettem, és apukám elvitt New Yorkba. Tudod, amikor betöltöttük a tizenhármat, mindannyiunkat elvitt oda, csak vele kettesben. Először Susannah-t, aztán Jonathant, majd engem. – Anya az egyik kék riksát nézte, aminek a ponyvája lobogott a szélben, mintha hipnotizálni akarna. – Apa akkor New Yorkban riksát bérelt, hogy a Central Parkot bejárjuk, és a Tavern on the Greenben vacsoráztunk. Úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Anya-Alice most úgy nézett ki, mint aki nagyon bánja, hogy elhagyta Csodaországot. – Anya, ülj be egy riksába! – mondtam neki. – Inkább nem, nagyon drága lenne – rázta a fejét anya. A riksa valóban drága mulatság volt, nekünk legalábbis. Merc próbált nekünk pénzt adni, hogy könnyítsen a bűntudatán, de anya is, én is úgy gondoltuk, helytelen lenne elfogadni. Viszont nem akartam, hogy anya egy szép élményről pénzszűke miatt maradjon le. Végül is legfeljebb megspóroljuk kaján, ami erre elmegy. – Anya, nem mindennap jövünk Kínába. Anya habozott. Végignézett magán, mintha az járna a fejében, hogy már rég nem olyan vékony, mint kislánykorában, és nem is olyan fitt, mint amikor még lovagolni járt, vagy amikor, csupán három évvel ezelőtt, mérföldeket kirándult a Cascades-hegyekben. Az egyik riksakuli megérezhette, hogy habozó turistával áll szemben, mert integetve hívogatta. Cseppet sem érdekelte, kövér-e anya, vagy sem. Anya húzódozott: – Utol kellene érni a többieket.

Nagyot sóhajtottam, és odamentem a sovány, inas riksakulihoz. Eddig nem kellett megpróbálnom szegényes kínai szókincsemmel boldogulni, hiszen Norah tudta a nyelvet, Jacob jól tájékozódott, Merc sofőrje pedig beszélt angolul. – Dui Bú Qí – mondtam, és nagyon hülyének éreztem magamat, ahogy a könyvtárból kölcsönzött kínai nyelvlecke alapszókincsével bajlódtam. Biztos érthetetlen a kiejtésem. Nagy meglepetésemre a riksakuli elmosolyodott, majd hadarva beszélni kezdett hozzám. Kínaiul. – Tessék? – pislogtam reménytelenül. Lassabban megismételte. Bután vonogattam a vállamat. Megint elismételte, ezúttal hangosabban, remélve, hogy az segít megértenem. Most mit csináljak? Szerencsétlenül anyára néztem, zavarba jöttem, bosszantott is a dolog, és tanácstalan is voltam. Anya bátorítóan mosolygott. Nagy levegőt vettem, és újra próbálkoztam. Ha már szóban nem megy, akkor jöhet a jelbeszéd, a kézzel-lábbal integetés és a mosolygás. A riksára mutattam. Lassan közölte az árat. Annyit értettem, hogy yuan, de a számokkal nem voltam eléggé tisztában. Nem értettem, hogy hány yuant kér. Zavarodottan vakartam a fejemet. Aztán eszembe jutott, hogy a táskámban van egy füzet, és odaadtam neki. Leírta az árat, és emlékeztem, hogy az útikalauz szerint ennél olcsóbbak a riksák. Megráztam a fejemet, és írásban alkudozni kezdtem. A férfi végül elmosolyodott. Visszamosolyogtam, bár tudtam, hogy még így is túl sokat fizetek. – Ügyes vagy, Tárgyalómester! – szólalt meg mögöttem Jacob. Elvörösödve fordultam meg. Vajon Fremonték

végighallgatták, mit makogok összevissza? Vajon rosszallják, hogy anya és én beadtuk a derekunkat, és turistát játszunk? Úgy döntöttem, nem érdekel. Megtettem, ami tőlem telik, szereztem egy riksát, és anya végre csinálhat valamit, amit nagyon szeretett volna. – Te nem jössz? – kérdezte anya aggódva. – Inkább nem – feleltem, bár szívesen mentem volna. De sajnos kettőnknek egy riksa kicsi lett volna, kettő pedig túl drága. Anya továbbra is elveszetten nézett rám. Próbáltam megnyugtatni: – Az útikönyvek szerint a riksák teljesen biztonságosak. És amúgy is, csak egy órát mész benne. – Tudjátok mit? – kérdezte Norah. – Menjünk mindannyian! Gyerekek, ti ketten ülhettek egy riksába, én meg majd ülök külön, mint egy anyakirálynő a hintójában – azzal már vette is elő a pénztárcáját. Megráztam a fejemet. Bármilyen nagylelkű is volt Norah, nem akartam elfogadni. Norah tiltakozott, majd szerzett még két riksát, persze sokkal olcsóbban, mint ahogy nekem sikerült. Ostobának és becsapottnak éreztem magamat. Norah észrevette, és vigasztalni próbált: – Vedd úgy, hogy az a turista tanulópénz! Ha külföldre utazol, minden alkalommal legalább egyszer túl sokat fogsz fizetni valamiért. Ez már csak így megy. Észrevettem, hogy Jacob a riksakulikat nézi. Legtöbbjükre ráfért volna a fogászati ellátás, és persze néhány kiadós étkezés is. Jacob hirtelen elfordult, és úgy tett, mintha egy táblát tanulmányozna. – Anya, én most inkább sétálnék egyet – jelentette ki határozottan. Bár nem mondta ki, de tudtam, hogy úgy érti,

egyedül szeretne sétálni. Újra a riksakulik felé pillantott. Sokuk szinte egyidős volt velünk. Ha a sors másként hozza, talán Jacob is köztük volna. Úgy éreztem, a helyében nekem sem lenne kedvem megkérni valamelyiküket, hogy vigyen körbe a városban, hadd bámészkodjak. Én beszálltam az egyik riksába, és incselkedve azt mondtam Norah-nak: – Jacob eddig hősiesen kibírta, hogy három nővel utazgat, most szeretné kiszellőztetni a csevegésünket a fejéből. Jacob megkönnyebbülten biccentett felém, és én tudtam, hogy igazam volt. Szeretne egyedül lenni a gondolataival, főleg most, hogy hamarosan repülőre ül, hogy meglátogassa az árvaházat, és közelebb kerüljön a múltjához. Norah beleegyezett: – Jó, akkor itt találkozunk egy óra múlva. Az első riksakuli nagyot nyögve elindult anyával. Hallottam, hogy anya hangosan felnevet, de nem tudtam, vajon az ijedtségtől, vagy örömében. Eltűntek a kanyarban. Mentünk utánuk, mégis összeszorult a szívem. – Nem lesz semmi baja! – intett Norah abba az irányba, amerre anya eltűnt. – Tudom – mondtam halkan. Engednem kellett, hogy anya a saját útját járhassa, ahogy pár hónap múlva neki is ugyanígy utamra kell majd engednie engem. – Jacobnak sem lesz semmi baja – tettem hozzá, látva Norah aggódó arcát. Norah bólintott, de éreztem, hogy ugrásra kész, és erővel tartja vissza magát, hogy ne menjen Jacob után. – Nem lesz semmi baja – ismételgette, mint egy mantrát.

Milyen hosszú időnek tűnt, amíg készülődtünk az utazásra! Most pedig máris itt a pillanat, hogy elköszönjünk Fremontéktól. Épp az ebédet fejeztük be, az asztalon szinte üresek voltak a tányérok, csak pár falat hal, padlizsán és sült tofu maradt. Norah ötféle fogást rendelt, hogy kipróbálhassunk még több helyi ízt. – Csak pár nap, és megint találkozunk – biztatta anyát Norah. Tele hassal képtelen voltam a költségek miatt aggódni, pedig ötcsillagos étteremben lakomáztunk. Norah ínyenc barátnője ajánlotta, hogy ide el kell jönnünk. Nemcsak anyának esett nehezére pár napra megválni Norah és Jacob társaságától, hanem nekem is. És Jacob sem tűnt lelkesnek, sőt, zordabbnak már goth szerkóban sem nézhetett volna ki. Norah tollat vett elő. – Tessék, leírom neked a boltokat, ahová egyszerűen muszáj lesz elmenned holnap. A vásárlás gondolata végre felvidította anyát. Összedugták a fejüket tanácskozni, Jacob viszont felállt az asztaltól. – Van kedved sétálni egy kicsit? – kérdezte. Anya felnézett, és bólintott, hogy mehetek, de kicsit ráncolta a homlokát. Vajon miért? Elgondolkodtam, és rájöttem. Legyél becsületes Jacobbal! Ezt mondta a múltkor. Bár most igyekeztem nem venni tudomást enyhén rosszalló arckifejezéséről, pontosan annyira átéreztem az aggodalmát, mint kiskoromban a kezét a homlokomon, amikor beteg voltam, és ő valahogy puszta kézzel meg tudta állapítani, mennyi a lázam. Az anyai megérzések. Apa folyton azt mondta, hogy ellenőrizni kell hőmérővel, és a hőmérő mindig pont annyit mutatott, amennyit anya mondott előtte.

Anya megérzései persze most sem csaltak. Jacob kinyitotta az ajtót és előreengedett, ki az étterem kis bambuszligetébe. Udvarias volt, mintha a barátom lenne, nem csak a barátom. Udvariasabb, mint Erik, az biztos. Legyél becsületes Jacobbal! Győzködtem magamat, hogy semmi rossz nincs abban, ha megfogom Jacob kezét, amikor lesegít a sziklák melletti kis kőhíd utolsó lépcsőjéről. De még akkor is fogtuk egymás kezét, amikor elértük a tavacska melletti főutcát. És még akkor is fogtuk, amikor más párokkal együtt sétálgatni kezdtünk a parton. Nem tudtam volna elengedni Jacob kezét, ugyanúgy, mint ahogy nem tudtam lemondani ezt az utat apa minden ijesztgetése ellenére sem. Kis utcák indulnak ki a Hou Hai és Qian Hai ikertavaktól, és a város utolsó ódon házai szegélyezik őket. Van olyan, ami hétszáz évet is megélt. Az utcák nem igazán vonzóak, mert a házak nem az utcára néznek, hanem a belső udvarokra. – Erre számítottál? – kérdezte Jacob. Először azt hittem, arra érti, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz. De ő Beihai felé nézett, a tavon úszkáló, zöld csíkos csónakokra a tó közepén. Az egy dolog volt, hogy már olvastam erről a városról és az országról, meg hogy beszélgettem a Csavart Nővérekkel, akik mind jártak itt valaha, de itt lenni egész más. Mintha a színeket próbálnám magyarázni valakinek, aki vakon született. A szavak egyszerűen nem tudták volna kifejezni a valóságot. – Sosem gondoltam, hogy a világ ilyen csodaszép lehet – vallottam be. Jacob már nem a tavat nézte, hanem engem. – Én sem gondoltam – mondta.

Zavarba jöttem. Elengedtem a kezét, és egy másik ívelt kőhidacska felé indultam. A híd tükröződött a tóban, olyan volt, mint egy kör, aminek a fele kő, a fele víz. Balra öreg bácsi ült egy padon törökülésben, a háta olyan görbe volt, mint a hosszú bambusz horgászbot a kezében. Teljesen mozdulatlan volt, és én arra gondoltam, hogy talán akkor sem mozdulna meg, ha egy órán vagy akár egy évtizeden át néznénk. Csak ülne ott, mint egy festmény. Jacob fordult el előbb, és azt mondta: – Hoztam neked valamit. – A zsebébe nyúlt, és elővette a GPS-t. A kezembe nyomta: – Hogy ne tévedj el, Rendmániás. Meghatódtam, bár voltak kétségeim, hogy pont egy GPS oldaná meg a tájékozódási problémáimat. Jacobra mosolyogtam. Ahogy tettem el a GPS-t, éreztem, hogy valami a hátuljára van ragasztva. Pici papírdarab. Kíváncsian megfordítottam a kütyüt, és láttam, hogy a szálloda fejléces papírjára két koordináta van precízen felírva. – A nagy falnál van a kedvenc geoláda-rejtekhelyem – magyarázta Jacob. Aztán kicsit szégyenlősen hozzátette: – Apa vitt el oda, amikor tízéves voltam. Tudtam, milyen érzés megosztani valami nagyon személyeset, egy kollázst, amin sokat dolgoztam, vagy egy könyvet, ami megváltozatta a gondolkodásomat. – Biztos nekem is tetszeni fog – mondtam. – Szerintem is. – Aztán megjelent az arcán a kaján mosoly, amit úgy szerettem. – Hoztam ám még valamit. – Megint a zsebébe nyúlt, és most egy csomó papírszalvétát vett elő, amik tiszta zacskóba voltak csomagolva. – Tessék, Bajkeverő. Legyen saját készleted!

Annyira nevettem, hogy majd’ megpukkadtam. A szalvéta olyan különc és tökéletes ajándék volt. Az étterem mosdójában sem volt se vécékagyló, se papír, gondoltam, lesz még részem hasonló élményben bőven az utazás alatt. Még nevettem, amikor eltettem a GPS-t és a szalvétákat a táskámba. Aztán Jacobra néztem. Úgy nézett rám, mintha ő engem akarna eltenni a táskájába, hogy magával vihessen. Mindenkinek adódik olyan pillanat az életében, amikor választás előtt áll. Amikor tudja, hogy lesz Előtte és Utána, és az a bizonyos pillanat a vízválasztó. Anya életében két ilyen is volt: Apával Megismerkedés Előtt és Után, majd később Susannah Halála Előtt és Után. Tudtam, hogy ha ezt a pillanatot választom Nulladik Hosszúsági Foknak, és ehhez mérek mindent, nem lesz visszaút. Anya azt mondta, legyek tisztességes Jacobbal, Karin figyelmeztetett, hogy milyen rossz lenne elveszíteni a menő fiúmat, és hát, ott van maga Erik a laza nevetésével, mindezek együtt arról győzködtek, hogy maradjak a múltban. A jelenben Jacob várt, várta, hogy eldöntsem, megteszem-e a következő lépést. A határozatlanság peremén egyensúlyozva egy pillanatra magam előtt láttam a Csavart Nővéreket, akik a pomponjaikat rázva kérdezik: Miért maradnál olyan fiúval, aki szégyell téged? Mi a jó egy olyan kapcsolatban, aminek alapja az én hálám, nem pedig a kölcsönös tisztelet? Nekem több kellett. Jobb kellett. Jacob kellett. Tudtam, hogy nem becsületes, amit teszek, de elrugaszkodtam a Múltamtól, és belevetettem magamat a Jövőmbe. Átléptem azt az egyetlen lépésnyi távolságot, ami köztünk állt, és Jacob karjaiban találtam magamat. Felé fordítottam az

arcomat, és csókra nyújtottam a számat. Jacob azonban váratlanul elengedett. Megállt bennem az ütő. Hát ennyire rosszul tájékozódtam volna a térképen, ami elvezetett hozzá? Aztán Jacob lassan a két tenyere közé fogta az arcomat, és a hüvelykujjaival cirógatta mindkét felét, a szebbet is, és a másikat is. – Mostanában nem látom az anyajegyedet – mondta, és körbesimogatta a sminkkel eltakart tűzfolt szélét. Megremegtem. – Sajnálom, mert olyan, mint Bhután térképe. Az az a hely, amit a világon a legjobban szeretnék megnézni. Most már az ajkait éreztem az arcomon, puhán, cirógatón, ahogy felfedezte az arcomat, majd a szám sarkát. Bizsergett tőle a szám. Csókolj már meg!!! Kicsit szétnyitottam az ajkaimat, és hallottam, hogy Jacob lélegzete is elakad. Gyengéd pillantása átlátott a szúrós modoromon. Lehunytam a szememet, de aztán úgy döntöttem, hogy nem fogok bujkálni, és kinyitottam. Ekkor értek össze az ajkaink. Az első csók gyengéd volt, futó kis csókocska, incselkedő, hogy alig várjam már a következőt. Igen, a következőt. Olyan közel volt a szája az enyémhez. Annyira akartam! Magamhoz húztam, és ekkor aztán szenvedélyesen megcsókolt. Enyém vagy, gondoltam. És esküszöm, a csókjában ugyanez visszhangzott: Enyém.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Térképészkedés

A

ZON A SARKON ÁLLTUNK,

ahol majdnem úgy jártunk a biciklikkel, mint Pamplona népe a bikákkal. Innen integettünk Fremontéknak, akik taxiba szálltak, hogy elinduljanak a reptérre. Jacob nem igazán mosolygott, de a tekintete parázslott. Belebizsergett a szám, mintha megcsókolt volna búcsúzóul. A taxi elindult, és anya nagyot sóhajtott. Belőlem is hatalmas sóhaj kívánkozott, csak nem akartam olyan szánalmas lenni, mint azok a lányok, akik a fiújuk után epekednek. Pedig épp olyannak éreztem magamat. Máris hiányzott. És aggódtam. És szörnyű bűntudatom volt. Azt kívántam, bárcsak megragadtam

volna a sok alkalom egyikét, és szóltam volna Jacobnak Erikről. Vagy még jobb lett volna, ha szakítok Erikkel. Eltéptem a pillantásomat a taxitól, és hiperaktív vidámsággal anyához fordultam: – Nos? Indulás! Irány a Tiltott Város! Anya sóhajtott: – Indulás.,. – Nem lesz semmi baj, jól fogjuk érezni magunkat – mondtam. – Tudom – szorította meg a kezemet anya. Jó lenne, ha kicsit meggyőzőbben mondaná. Vagy ha legalább én nem aggódnék. Az járt a fejemben, mi lesz, ha eltévedünk, vagy bajba kerülünk, vagy eltévedünk és bajba kerülünk. A közlekedés szerencseistenségei mindenesetre velünk voltak, mert sikerült átérnünk a túloldalra anélkül, hogy bárki el akart volna ütni minket. Már láttam is a magas falakat, amik elválasztották a két császári dinasztia hajlékát a köznéptől. Csak nem lesz nehéz megtalálni a világ leghatalmasabb palotáját? Hmmmm... Dehogynem. A könyvek szerint a legtöbb turista a Déli Kapun megy be, ezért logikus, hogy a sorban állás rövidebb az Északi Kapunál. Csak épp azt nem tudtam, melyik merre van. Emlékeztettem magamat, hogy Fremonték nélkül is jól el fogunk boldogulni. Reméltem is, hogy így lesz, mert anya máris aggódva faggatott, hogy merre menjünk. Gyámoltalansága épp olyan teher volt számomra, mint az, hogy én is bizonytalan voltam. Vajon a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon anya volt előbb gyámoltalan, vagy apa volt előbb parancsolgatós? Ha anya nem ragadja magához a kezdeményezést, akkor nekem kell.

Nem álldogálhatunk itt a végtelenségig. Megnéztem a térképet, de nem igazodtam el rajta. Egy hölgy ment el mellettünk, aki éppolyan üzletasszonyos megjelenéssel büszkélkedhetett, mint Norah. Távol-keleti nő piros kosztümben, aktatáskával. Látszott rajta, hogy ő bezzeg ura minden helyzetnek, nem úgy, mint én. Így hát aznap már másodszor próbáltam megszólítani valaki azaz kínaiul kinyögni, hogy elnézést! A hölgy egy pillanatra összeráncolta vékonyra szedett szemöldökét, mert nem értette. Teljesen hülyének éreztem magamat, de álcáztam egy mosollyal. Bizony, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki elhagyja a hazáját, és más kultúrában, más nyelvi közegben állja meg a helyét. Igen, be kellett vallanom, hogy ez Mercre is vonatkozott. Anya eközben szorosan mellettem állt, és figyelte, mit csinálok, de ő nem csinált semmit. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, kikapta a kezemből a térképet, és az Északi Kapura mutatott. A hölgy bólintott, és szó nélkül mutatta, melyik irányba kell mennünk. – Xiexie – mondta anya. Ámultam. Hiszen eddig nem hallottam megszólalni kínaiul, még annyit sem, hogy „köszönöm”, vagy ebéd után, hogy „finom”. Ki tudja, lehet, hogy titokban gyakorolt. A hölgy visszamosolygott ránk: – Bu yong xie. Talán az élet is olyan, mint a térképolvasás. Csak gyakorlat kell hozzá. Meg egy kulcs, hogy tudd, hová akarsz menni. És egy jel, hogy hol állsz. – Anya, király voltál! – mondtam, ahogy elindultunk az Északi Kapu felé. – Xiexie.

Ahogy azt a Fodor-féle útikalauz is megmondta, alig álltak sorba páran előttünk. Csak egy turistacsoport, sárga esernyőt magasba tartó idegenvezetővel. Biztos hasznos lett volna, ha van egy idegenvezetőnk, de örültem, hogy kettesben lehetek anyával. – Készen állsz, hogy a császárok nyomdokaiban sétáljunk? – kérdezte, amíg én elvettem a belépőjegyeket, ő pedig eltette a visszajárót. – Naná – válaszoltam. Kihúztam magamat, mint egy harcos amazon, és még mielőtt a turistacsoport az idegenvezető köré gyűlt, anyával mi már a Mennyei Tisztaság Kapuja felé sétáltunk. Mivel a leghátsó kapun léptünk be a Tiltott Városba, olyan volt, mintha egy háromdimenziós óriás kollázs belsejébe csöppentünk volna, először a legmeghittebb részleteket láthattuk, a Belső Palotát, ahol kizárólag a császári család lakhatott. Minél beljebb sétáltunk a Császári kertben, a hatalmas ősfák közt, amik olyan öregnek tűntek, mint maga a Tiltott Város, annál hihetetlenebbnek tűnt, hogy odakint volt a szennyezett, túlnépesedett modern Beijing. Mintha előre megbeszéltük volna, mindketten megálltunk egy vörösre festett ajtó előtt, amelyet kilencszer kilences sorokban nagy, gömbölyű szegecsekkel díszítettek. A szegecsek akkorák voltak, hogy nem fértek volna a tenyerembe, és azt olvastam, hogy elrendezésük a szerencsét jelképezi. – Dörzsöld meg az egyiket! – mondtam anyának, és készítettem a fényképezőgépet. – Közben kívánj valamit! – Anya meglepetten nézett rám. Nem tudott volna olyan

kívánsággal előállni, amit a saját számára kér. Biztatóan rámosolyogtam a fényképezőgép mögül. – Mit lehetne kívánni? Egy ilyen palotát? – elmondtam neki, milyen óriási a Tiltott Város, nyolcszáz épületet és tízszer ennyi szobát számlál. – Na, itt sem akartam volna cseléd lenni – mondta anya, és gyorsan elhúzódott az ajtótól. – Én azt hiszem, egyáltalán nem akartam volna itt lakni sem. Biztos nem. Az a rengeteg udvari intrika, mindenki mindenki ellen szervezkedett. Megvannak a hátrányai, ha az ember otthona egy városnyi méretű palota. – Annak is, ha egy kisvárosi házacska – mondta anya. Leeresztettem a fényképezőgépet, és vártam, hátha mond még valamit. De nem mondott, hanem engem tessékelt oda az ajtóhoz: – Inkább kívánj te valamit, én pedig majd fotózok! A kívánságok veszélyesek. Hiszen a Claudius szobájában sorakozó fantasy könyvek bármelyikéből megtudhatjuk, micsoda bonyodalmak származnak egyetlen elhamarkodott, vagy rosszul megfogalmazott kívánságból. Megnéztem a bronz szegecseket az ajtón, aztán megfogtam egyet. A legmagasabbat, amit még elértem, és ami nem volt nagyon megkopva, talán elég ereje van ahhoz, hogy teljesítsen egy apró kívánságot, de nem elég ahhoz, hogy eltorzítsa azt. Hátha. Azt kívántam, legyen biztonságos és jó ez az utazás, és hirtelen eszembe jutott a kis Kína-térképdarabka, ami a táskámban lapult. Megkérdeztem Merctől a Shanghaiban töltött utolsó esténken, tud-e valamit a telkünkön elrejtett, Kryptonite nevezetű geoládáról, de nem tudott. Maradt anya. Elővettem a jegyzeteimet a Tiltott Városról, és az épületek tetején pompázó állatszobrokra mutattam. Minél

fontosabb volt egy épület, annál több szobor állt a tetején. A császár hálótermeinek tetejét egész állatsereglet vigyázta. Anyára pillantottam, majd közömbös hangon azt mondtam: – Ha Kína felfedezőket küldött volna szerte a világba, a világ most egészen másképp festene. Képzeld, ha apának van igaza, és Amerikát a kínaiak fedezik fel először. Minden más lenne. A házak, a ruhák, talán még kínaiul is beszélnénk. Anya zavarodottnak tűnt, és nagyon is megértettem. Hisz sosem beszéltünk apa kudarcáról, ami miatt kizuhant a térképész mennyországból, és elbujdosott, velünk együtt Seattle háta mögé, Colville-be. – De nem így történt – mondta anya szigorú arccal. Nem akart erről beszélni. Folytattam hát a városnézést, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megtekintettük a Harmónia Megtartásának Csarnokát, és a palota legértékesebb kőfaragványát, egy kétszáz tonnás, sárkányokkal ékesen kifaragott márványtáblát. Még ha anya nem is akart beszélni róla, akkor is Kína történelmének erre a jelentőségteljes időszakára gondoltam. Amikor ahelyett, hogy kalandvágyó felfedezőket – például Zheng He-t – küldtek volna szerte a világba, inkább elzárkóztak a világ elől. Ez a hatalmas civilizáció a visszalépést választotta, mint Európa a középkorban. Eltűntek azok a vívmányok, amiket a nyugati világnál egy évezreddel korábban kezdtek használni, például a nyomda, az iránytű, a papír. Más országok egyre hatalmasabbak és fejlettebbek lettek, Kína szundított. Most viszont ébredezik a sárkány. Anya egyik lábáról a másikra állt, szeretett volna már indulni a következő épületbe. De én megbűvölve bámultam a sárkányokat, a hosszan kígyózó testüket, hatalmas karmaikat.

A császár védelmezői voltak, mint minden ebben a városban, de nekem úgy tűnt, hogy a sárkányok egymást méregetik, és harcolni készülnek a hatalomért. Egyetlen emberre emlékszem, aki kiállt anya mellett, amikor apa szidta. Susannah nagynéném, anya nővére. Legutoljára öt éve látogatott meg minket, és látogatása után két évvel halt meg. Úgy tudom, anya akkor látta utoljára. Mindannyian akkor láttuk utoljára... Susannah utolsó látogatásakor apa szokásához híven anya főztjét pocskondiázta, épp az volt a baja, hogy apró tojáshéjdarabkát talált a süteményében. – Csak tojáshéj, nem tragédia – szólt bele Susannah halkan, de érezni lehetett, ahogy ruganyos teste megfeszült, a csípőjével a konyhapultnak támaszkodott, és szinte szó szerint ugrásra készen állt, hogy megvédje a húgát. Apa válaszul csak nevetett. Én épp a vacsoraedényeket mosogattam, és nagyon reméltem, hogy most az egyszer nem csinál balhét, amiért kétségbe vonták a tekintélyét. Végül is a testvéreknek meg kell védeni egymást, főleg a nővéreknek a húgukat. És Susannah vendég is volt. Apa persze a világért sem hagyta annyiban. Hideg, nyugodt, lekezelő hangon közölte: – Nekem igenis tragédia. Ahelyett, hogy meghúzta volna magát, Susannah teljes másfél méteres magasságára felegyenesedett. Onnan tudtam, hogy százötven centi magas, hogy megmértük, mert tetszett, hogy tizenegy évesen pont akkora voltam, mint ő. Egyforma magasságunkon és cipőméretünkön kívül azonban kevés közös vonásunk volt. Ő kiállt magáért és másokért, én gyáva nyuszi voltam.

– Jó, akkor beszéljünk világosan! – mondta Susannah, ugyanolyan nyugodtan, mint apa. – Bánj tisztelettel a húgommal! Anya feszengett, mint egy tehetetlen kismadár, akit elszakítottak a fészkétől. – És ha nem?! – kérdezte apa, és az asztalra tette az újságját. Susannah válaszra sem méltatta, csak megvetően nézte, közben anyának szólt: – Lois, csomagolj, és gyere velem! – Lois! – elég volt, hogy apa kimondta a nevét, anya máris megdermedt. Legszívesebben levegőt sem vett volna. Én csak mostam és törölgettem tovább az edényeket, de úgy éreztem, nem kapok levegőt. – Jobbat érdemelsz – folytatta Susannah, és le nem vette a szemét apáról, mintha veszett, kiszámíthatatlan kutya lenne. Ez öt évvel ezelőtt történt. Öt évvel ezelőtt Merc már nem lakott otthon, a Yale egyetemen tanult jogot. Öt évvel ezelőtt Claudius a barátaival füvezett, s nem volt otthon, hogy elvonja apa figyelmét. De én igen. Emlékszem, hogy a tükörképemet bámultam a mosogató fölötti ablakban, és gyűlöltem az arcomat. Gyűlöltem, hogy a tűzfolttól eltekintve apára hasonlítok, ugyanaz a kékeszöld szem, ugyanaz az arisztokratikus metszésű orr. Emlékszem, hogy folttisztítót vettem elő a mosogató alól, és az arcomra kentem, mintha ez is csak valami kencefice lenne, arctonik, amilyet anya szokott nekem venni, hogy szebb legyen a bőröm. A hatás azonnali volt. A bőröm felhólyagosodott, az arcomról eltűnt a tűzfolt, és apa vonásai is. Működött! Anya felsikított: – Terra!!!

Anya otthon maradt, Susannah távozott, apa füstölgött. A krízist elhárítottam. De hányszor kellett még kárt tennünk magunkban, hogy apa figyelmét eltereljük? Csodák csodája, apa most nem volt mellettünk. Sőt, a közelben sem. Kínába be nem tenné a lábát, hisz ez az ország az oka a megszégyenülésének. Nem véletlen, hogy Merc pont ide költözött. Itt biztonságban volt. Itt biztonságban volt anya is. És én is. Hiába tanulmányoztam Kína történelmét, hiába olvastam el nyolc könyvtárból kölcsönzött útikönyvet, hiába néztem át fórumokon az itt lakó külföldiek véleményét Beijingről és Shanghairól, hiába hallgattam kínai nyelvleckéket, hiába olvastam Amy Tan, Lisa See és Da Chen4 regényeit, semmi sem készíthetett fel arra, amikor megpillantottam a Legfőbb Harmónia Csarnokát, a Külső Udvar főépületét. Semmi sem készített fel a hanyatló pompa végtelen szomorúságára, erre a tragikusan letűnt fényűzésre, ami valaha császárok, eunuchok és ágyasok otthona volt, és ahol egykor mindenki a túlélésért küzdött. – Még a császárok hatalma sem örök – suttogtam. Igen, a birodalmak széthullanak, s a császárok is halandóak. Kína utolsó császárát arra kényszerítették, hogy földet túró parasztként éljen hét megalázó esztendeig. Nincs megdönthetetlen hatalom. Nincs örök hatalom. Nincs abszolút hatalom. Még apa hatalma sem az.

4

kínai származású amerikai írók (a fordító megjegyzése).

Néha szenvedéllyel, megszállottan kell a térképet tanulmányozni, hogy láthassuk, merre tartunk, merre tartottak az előttünk járók. Hogy megjegyezzünk minden akadályt és veszélyt. Shakespeare ezt a megszállottságot hívta térképészkedésnek. Ám van olyan is, amikor ki kell mondani: gyertek hát, sárkányok, és küzdjünk meg! Megborzongtam, ahogy belegondoltam, mennyire más lenne az élet, ha anya nem találkozott volna apával. Ha továbbtanul, diplomázik, talán olyan lenne, mint Norah, a kávébabok úrnője, az üzleti világ bennfentese. Talán bátor lett volna, mint a nővére, és olyan országokat barangol be, amiknek én a nevét sem tudom kimondani, nemhogy megtaláljam őket a térképen. És milyen volna a saját életem, ha nem lenne a tűzfolt? Kinyitottam a számat, majd be is csuktam. – Anya... – szólaltam meg végre. És megint csak tátogtam. A szám elé is tettem a kezemet, nem azért, hogy elhallgattassam magamat, hanem csak határozatlanságból. – Mi az, kicsim? Ó, semmi, ez lett volna a szokásos kibúvóm, amivel végül mindig kitérek a meghitt beszélgetések elől. Köhécseltem. – Oda nézz! – mondta anya, a csodálkozástól nevetgélve. – Ott egy Starbucks kávézó. Itt, a Tiltott Városban! – Tessék? Arra néztem, amerre anya mutatott. Nem volt kitéve semmilyen tábla, sehol egy sellő, aki a koffeinre szomjazókat csábítgatja. A Starbucks láthatatlanul bujkált egy egyszerű ajtó mögött, ahonnan most lépett ki egy férfi, papír kávéspohárral az egyik kezében, szalvétákkal a másikban. Ennél egyértelműbb jelet nem is adhatott volna a sors. – Anya! – kezdtem újra. – Mit csináljak? Mármint Erikkel?

– Úgy érted, Jacobbal? Vagy, hogy miért nem szakítottál még Erikkel? – kérdezte anya nagy meglepetésemre. Sietett, gyorsabban ment, mint az utóbbi években láttam. Nem hiszem, hogy ránézett az épületekre, amik mellett elmentünk, sem a Legfőbb Harmónia Csarnokára, sem a Hongyi Pavilonra nem vetett egy pillantást sem. Végül lassított, mert megizzadt, és szuszogott egy kicsit. – Szóval, miért is nem? – kérdezte. – Mert... – Mert lefeküdtetek egymással? – De anya! – szaladt ki a számon, aztán lesütött szemmel dünnyögtem: – Honnan tudtad? – Anyai megérzés – intett türelmetlenül. – És nem helyeslem, amit tettetek. De ez még nem ok arra, hogy vele kelljen maradnod. Nem is tudom, mire számítottam, hogy mit fog mondani, de arra tuti nem, amit most mondott a nemi életemre. Hiszen mindig azt magyarázta, hogy a párkapcsolatokon dolgozni kell, hogy a válás nem megoldás. Annyira kellett nekem az a tudat, hogy van valakim, hogy még az sem zavart, hogy azzal a valakivel nem ülünk össze. Anya az ajkát harapdálta, mondani akart még valamit. – Mondd csak! – kértem. Mondd ki, amin tűnődsz, anyai – Nem estél teherbe, mint annak idején én. Nem muszáj benne maradnod abban a kapcsolatban. Nyeltem egyet. – Anya, neked sem muszáj! Megrázta a fejét, mintha azt mondaná, neki már mindegy. – Jacobra vigyázz! Szegény fiú már eddig is túl sok mindenen ment keresztül.

– Tudom – mondtam élesen, aztán kedvesebben hozzátettem: – Tudom, hogy szakítanom kellett volna Erikkel az utazás előtt, csak nem voltam biztos Jacobban. – És most? – kérdezte halkan, és mélyen a szemembe nézett. Habozás nélkül bólintottam. Jacob olyan fiú, aki nem beszél a levegőbe. Ő biztos szakított volna a barátnőjével, ha nem érzi, hogy igazán szereti. És az végképp biztos, hogy nem járna olyan lánnyal, akinek van barátja. – Amint hazaérünk, szakítok Erikkel – mondtam, inkább magamnak, mint anyának. Anya bólintott: – Igen, az lenne a tisztességes. Térkép nélkül is tudtam, hogy a Meridián Kapu előtt álltunk, a Tiltott Város főbejárata előtt, ahol régen kizárólag a császár tartózkodhatott. Csakis ő vonulhatott be ezen a kapun. Odakint a Tianan-man tér volt, ahol a tüntetések és küzdelmek folytak. De még egy levert lázadás is változást hoz. Lehet, hogy a szabadság tiltott gyümölcs az önkényuralmakban, de aki egyszer megízleli, nem felejti el. Bármennyire is próbál apa uralkodni rajtunk, mindannyian megszökünk előle. Bátyjaim elköltöztek otthonról. Én ismét kezelésre mentem a reménytelen arcommal, bár megtiltotta. Anya volt az egyetlen, aki fölött teljes hatalma volt, és most tessék, anya itt van a világ másik végén, több ezer kilométer távolságban. Mindannyiunk forradalmát siker koronázta. Anya váratlanul megszólalt: – Tudtad, hogy a császárnő is bevonulhatott ezen a kapun egyetlenegyszer életében? – Aha, az esküvőjén. Honnan tudtad? – Norah mondta. Biztos akkor, amikor a házasságaikról beszélgettek, meg Norah exférjének a házasságáról. Anyára néztem, és láttam,

ahogy összehúzott szemmel, szinte kihívóan méregeti a kaput, Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. – Szerintem itt az ideje megváltoztatni a történelmet. Szerinted is? – kérdeztem. Megfogtam a kezét, de nem úgy, ahogy kiskoromban, hanem úgy, hogy összefonódtak az ujjaink. És átvonultunk a császárok kapuján, ki a szabadba. Kézen fogva, anya és lánya.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Új Világ

M

ÁSNAP KORÁN ELINDULTUNK.

Beültünk egy libegő felvonóba, ami felvitt minket az élénkzöld hegyoldalon a nagy fal legmagasabb pontjához Mutianyuba. Ez a fal távoli része volt, ahová nemigen járnak a turisták. – Talán jobb, ha nem nézel le! – javasoltam anyának. Nekem nincs ugyan tériszonyom, de nem voltam biztos benne, hogy a felvonó biztonságos. Ide-oda billegett a vékony acélhuzalon, amire fel volt függesztve. Anya nyitva tartotta a szemét, és mereven nézett előre. Az arca sápadt volt, és szorította az ülés szélét. Amikor kiszálltunk, és elhaladtunk egy tai chi gyakorlatokat végző csoport mellett, anya felbátorodott, és kikukucskált. Elállt a

lélegzete, mert igen magasan voltunk, de nem futamodott meg. Odaintett maga mellé, és együtt csodáltuk a tájat, a hatalmas hegyeket, és az előttünk kígyózó nagy falat, amit a Sárkány Gerincének is neveznek. Találó elnevezés, mert olyan, mintha a hegyeket feltárták volna, és így egy csontváz belsejébe láthatnánk. Anya megszorította a karomat. – Nézd, milyen gyönyörű! Szerintem az volt gyönyörű, hogy anyával kettesben állhattunk a hatalmas fal tetején, ami végül mégsem tudta távol tartani a behatolókat. Hiába építették meg a falakat, a nomádok mégis kifosztották Kínát. Lehetetlen volt egy háromezer kilométer hosszú falon végig fenntartani a védelmet, főleg úgy, hogy a támadók igen elszántak voltak. Akárcsak mi. Odamentem egy férfihoz, és megkértem, fotózzon le minket anyával, először felemeltem a fényképezőgépet, aztán anyára és magamra mutattam, és mosolyogtam. Jacobnak igaza volt, a mosoly titkos fegyver. Később sétálgattunk a falon, amin bizony sokkal több lépcső volt, mint amire számítottam. Valahogy egyenletes, sík felületnek képzeltem, pedig inkább szelíd hullámvasút volt, állandóan hol feljebb, hol lejjebb mentünk. – Azt hiszem, én ennél tovább nem tudnék menni – mondta anya, és gyanakodva méregette az ötödik meredek lépcsősort, amit meg kellene másznunk. – Gyere, segítek! Már csak egy kicsi séta – mondtam, és karon fogtam, aztán folytattam a csevegést, hogy elvonjam a figyelmét: – Hihetetlen, hogy itt vagyunk, nem? Itt, a nagy falon. – Hihetetlen – visszhangozta zihálva és kipirulva. Kezdtem aggódni, hogy talán túlságosan megerőlteti magát miattam.

Hiszen évek óta nem kellett ennyit mozognia, nehogy szívrohamot kapjon. – Ülj le, anya! – letörölgettem neki egy követ, és mellé guggolom. – Megérte? – kérdeztem. Hangosan, felszabadultan nevetni kezdett, úgy, ahogy otthon soha. Mélyről jövő, szívbéli nevetés volt. – Hát, volt egy pillanat, amikor ott voltunk a... hogy is hívják? – Tiltott Város? – Nem, hanem azok a régi sikátorok. – Hutong. – Igen – összecsapta a tenyerét. – Hutong. A riksám majdnem összeütközött egy másikkal. Hát én akkor nem voltam olyan biztos benne, hogy megérte. – Nem is láttam! – Nem? – anya titokzatosan mosolygott, büszke volt a kalandra. – Fogalmam sem volt... – Miről? – Arról, hogy ennyi látnivaló van a világon. Mindketten átnéztünk a falon, nyugat felé, ahol képzeletben lovak ezreinek patadobogását hallottam, ahogy egyre özönlöttek a falat ostromló nomád harcosok. Még nyugatabbra a Selyemút ígéretei vártak: homokdűnék, tevék, karavánok. Még nyugatabbra Európa. – Rengeteg látnivaló van a világon – mondtam. – Kár, hogy Merc nem jött. Semmit sem látott Kínából, hiába él itt. Semmit sem látott belőlünk, pedig a családja vagyunk. Sem belőlem, pedig a bátyám. Anya elgondolkozott, és porszemeket söpörgetett le a kőről, amin ült. Aztán azt mondta: – Sajnálhatja. Mi nem tehetünk

többet, mint elmesélhetjük neki, miről maradt le, és remélhetjük, hogy legközelebb jobb döntést hoz. Rosszallóan sóhajtottam. Mondhatunk mi akármit, attól ő még nem fogja letenni a BlackBerryt. – Tudod, kicsim... – anya egy szál cérnát húzogatott a pólója szélén, aztán eltépte – ...egy nap rá fog jönni, mit áldozott fel. Elfújta a cérnát, és követte a pillantásával, ahogy eltűnt a falon túl. Láttam az arcán, hogy azokra az utakra gondol, amikre nem kísérte el a nővérét. Megdöbbentem, amikor tűnődve megemlítette: – Megígértem Susannah-nak, hogy vele megyek Guatemalába. – Én ezt nem tudtam. De jó, hogy nem mentél! Ha vele megy, most nem ülne itt velem. Meghalt volna a nővérével együtt, amikor a busz a szakadékba zuhant. – Hogyhogy nem mentél? – kérdeztem. – A tűzfolt-konferencia miatt, ami akkor volt Seattle-ben. Olyan erővel vágott mellbe az igazság, hogy megtántorodtam. Hiszen én mindig azt hittem, hogy apa akadályozta meg anyát abban, hogy utazhasson a nővérével, hogy élhesse az életét. – Miattam nem mentél? – Susannah sem értette. Nagyon haragudott rám. – Anya mélyet lélegzett és hangosan kifújta a levegőt, ahogy az a beszélgetés járt a fejében a nővérével. – Vele kellett volna lennem akkor... – Anya, ne mondj ilyet! – És még sok más úton is vele kellett volna lennem – bólintott anya, majd elhallgatott, és nem mondott többet. Örültem, hogy egyenletesebben lélegzik. Aztán hirtelen megfogta a kezemet, és így szólt: – Merc és Claudius a bátyáid.

– Tudom, anya. – Nem úgy értem – mondta határozottan. – Hanem úgy, hogy ők mindig a családod lesznek. És tudtam, hogy valójában úgy érti: ne bántsd meg őket, ne taszítsd el őket magadtól! De hát, ők vajon nem veszik észre, hogy én az egyetlen húguk vagyok?! Felálltam. Izgága voltam, mehetnékem volt, szabadultam volna ettől a beszélgetéstől. – Mehetünk? – kérdeztem. – Azt hiszem, pihenek kicsit, aztán visszasétálok. Menj csak, a felvonónál találkozunk! A falat néztem, ahogy a messzeségbe kígyózott. Jacob geoláda-rejtekhelye innen nem messze volt. És volt egy tobogánpálya is a falnak ezen a részén, amit nagyon szerettem volna kipróbálni. Milyen érzés lehet leszánkázni a nagy falon? Anya tuti nem akarná megtudni. De a lépcsőn is annyit küszködött, hogy idáig eljusson, nem hagyhattam magára csak úgy. – Nem hagylak itt csak úgy! – Jó, akkor majd innen nézelődöm. Ide gyere vissza értem! De tényleg, nekem úgy jó lenne. Azzal anya elővette a naplót, amit az utazás előtt pár héttel adtam neki a születésnapjára. Még nem láttam, hogy írt volna bele, bár lehet, hogy csak azért, mert sosem volt magára ideje. Most szerettem volna időt és lehetőséget adni neki, hogy nyugodtan merenghessen, anélkül, hogy megzavarnánk, hogy figyelnénk, vagy kérnénk tőle valamit. – Fél óra múlva visszaérek – mondtam.

– Csak nyugodtan, kicsim – mondta, de nem nézett fel a naplóból. – Hisz nem jövünk ide mindennap. A falon továbbra sem voltak sokan, így mehettem a saját tempómban. A szél felerősödött, bár nem annyira, hogy lefújjon a falról, de mindenesetre felvettem a derekamra kötött pulóvert. Ahogy az első őrtorony közelébe értem, megnéztem a GPS koordinátáit. Még túlságosan délen voltam. Felmásztam a meredek lépcsősoron, de nem maradtam sokáig a toronyban, hogy ne hagyjam anyát túl hosszú időre magára. Lekocogtam a lépcsőn, majd tovább a falon. Egy házaspár furcsán nézett, amikor lefutottam mellettük, de nem törődtem vele. Hiányzott a reggeli futás, az, hogy vágtató gazellának érezhettem magamat, hiányzott a friss levegő Beijing szmogja után. Az egyenetlen kövek az otthoni terephez hasonlítottak, ezért lassítottam, és a lábam elé néztem. Újabb őrtorony tűnt fel, és a GPS koordinátái kezdtek közelíteni a koordinátákhoz, amiket Jacob felírt. Mindjárt ott leszek, gondoltam izgatottan. Itt lesz a geoláda rejtekhelye. Már csak pár méter. Tudtam, milyen furfangosan szokták elrejteni a geoládákat, úgyhogy nagyon figyeltem, ahogy felértem a toronyba. Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy segítség nélkül találjam meg, így hát megnéztem az infót, amit Jacob mellékelt a miniládikához. Aszerint egy filmtekercs dobozában van, és ott volt az is, hogy: „itt az is repülhet, kinek szárnya nincs.” Az meg mit jelenthet? Keresgéltem a fal kis beszögelléseiben, találtam is kőbe vésett graffitit és kiköpött rágót, de geoládát sehol.

Legalább tizenkétszer körbeszimatoltam a torony körül, először lábujjhegyen, aztán guggolva. Még négykézláb is másztam volna, csak eszembe jutott, mennyit köpködnek az emberek Beijingben, és letettem róla. Már megfájdult a hátam is, úgyhogy felegyenesedtem, és jó alaposan körülnéztem. Bárcsak eljött volna idáig anya! Hiszen a világ maga is egy hatalmas rejtekhely, telis-tele megbúvó, szépséges látnivalókkal, és felfedezésre vár. Úgy döntöttem, feladom, és megnéztem, mennyi az idő. Már egy óra is eltelt! Anya biztos aggódik, hogy lezuhantam, és összetörtem magamat. Mintha a percekkel ezelőtti kívánságom valóra vált volna, megláttam az ismerős rózsaszín szabadidőruhát. Anya közeledett, de annyira koncentrált az egyenetlen terepre, hogy észre sem vette, ahogy nézem. Ha itt az is repülhet, akinek szárnya nincs, elmondhatom, hogy szinte repültem anyához. Fújtatott, kipirult, de a szeme büszkén csillogott. – Mit csinálsz? Már épp indultam vissza – mondtam. – Tudom. De nem akartam kimaradni semmiből. – Most már elindulhatunk visszafelé. Anya összeráncolta a homlokát. – Innen nem lehet messze a másik felvonó. – Úgy húsz perc séta... – Akkor menjünk! Nem azért gyalogoltam el idáig, hogy visszaforduljak – mondta, és már el is indult a lépcsőkön, ahonnan én visszafordultam. Lassan másztunk felfelé, és azon morfondíroztam, hogy sikerült anyának eljutnia idáig egyedül. Lassan, de biztosan. Lépésről lépésre.

– Nézd, anya! – mondtam, amikor felértünk oda, ahonnan láttuk az egész falat a messzeségbe kígyózni. – Arra van az örökkévalóság... Anya zihálva állt meg mellettem. A kezét egy lőrés mellett nyugtatta, ahonnan valaha az ősi Kína őrei lőtték ki nyilaikat a mongol megszállók seregeire. – Hoppá! – motyogtam magamban. Lehajoltam, és átkukucskáltam a lőrésen, keresve a mini-geoládikát. Nem volt ott. Odébb mentem, egy másik lőréshez. – Mit csinálsz, kicsim? – kérdezte anya, és lehajolt, hogy segítsen megtalálni, amit elvesztettem. Ahogy tapogatóztam, találtam egy pici mélyedést kelet felé. Benyúltam, és igen, valami sima műanyaghoz értem. – Megtaláltuk! – kiáltottam diadalmasan, és óvatosan kivettem a fekete hengert. – Mit? Válaszként anya kezébe adtam a geoládikát. Elolvasta a ráragasztott feliratot, ami kínaiul és angolul is elmagyarázta, hogy ez egy hivatalos geocache rejtekhely, és kérte, hogy aki nem vesz részt a játékban, az szíveskedjen a dobozkát visszatenni. – Egy geoláda – anya kinyitotta, és kirázta a kezébe a benne levő apróságokat. Összetekert papírdarabkák, és egy ceruzacsonk. – Susannah is szerette a geocachinget. – Komolyan? Anya, te tudsz erről a játékról? – Hát persze. A nővérem imádta, ő nem szeretett csak úgy céltalanul kirándulgatni. Ekkor megértettem, hogy került a telkünkre egy geocache, és hogy kerültek bele azok a Kína-térképdarabkák. A beijingi

köpködőkkel mit sem törődve ledobtam a táskámat a földre, és kotorászni kezdtem a kollázskészítéshez eltett jegyek, papírkák és mindenfélék között. Kivettem a nejlonba csomagolt Kínatérképdarabkát, és megmutattam anyának. – Ezt Susannah tette oda, ugye? Anya szeme kikerekedett, amikor meglátta. – Ezt meg hol találtad? – Otthon. Van nálunk egy geocache, és tele van ennek a térképek a darabjaival. – De hát hogyhogy? – aztán anyában felderengett egy emlék, és zavartan csücsörített: – Ezeket a fecniket én küldtem Susannah-nak egyszer, amikor dühös voltam apádra. – Szerinted akkor telepítette oda a geocache-rejtekhelyet, amikor látogatóba jött? – kérdeztem. Anya zavarodottan ingatta a fejét, és a kis papírt szemlélte. – Talán szétszórta az egész világon a geoládákban – folytattam. – De miért... A válaszra is rájöttem, amikor anya a falnak támaszkodott, lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Ez volt Susannah csendes, évekig tartó bosszúhadjárata apa ellen. Figyelmeztetés az utazóknak, hogy ne bízzanak vakon a térképekben. Itt sárkányok lakoznak. – Írd alá! – adtam anya kezébe a bejegyzésnaplót. Nem sokan jártak ennél a geoláda-lelőhelynél, talán harmincan, köztük MM, Memento Mori, Jacob és az apja, a dátum szerint majdnem hét évvel ezelőtt. Fura volt fogni a füzetet, és tudni, hogy Jacob is fogta valaha. És tudni, mennyire más most az élete, mint hét éve. Anya élete is más volt öt éve, mikor

Susannah még élt. Meg apáé tizenkét éve, mielőtt kiderült, hogy a Kína-térkép hamisítvány. – De nem én találtam meg! – tiltakozott anya. – Nélküled én sem találtam volna meg – feleltem. Vonakodva elvette a kis ceruzát, gondolkodott kicsit, majd egy geocachinges becenevet kanyarított a papírra: – Míves Mama. Annyira büszke voltam rá, hogy aláírta azt a naplót! Lehet, hogy én voltam az úttörő, de az biztos, hogy ő nagy felfedező. – Tessék! – adta át a füzetkét. Aláírtam a neve alá az enyémet, és már tudtam, mit tegyek azzal a térképdarabkával, amit egyik kontinensről magammal hoztam a másikra. Anyára néztem, ő egyetértően bólintott. A napló mellé feltekertem a térképdarabkát, mint egy pillangó bábját, egy készülő kalandot, és otthagytam a geoládikában. Anya nem csak a nagy fal megmászásától fáradt el. Mire a Mutianyu nevű részhez értünk, teljesen kimerült, és arra gyanakodtam, amiatt, hogy ilyen hirtelen felelevenítettük a nővére emlékét. Amikor anya arra biztatott, menjek le nyugodtan a tobogánon, hiszen annyira szerettem volna kipróbálni, nem próbáltam győzködni, hogy velem tartson. Mint kiderült, a tobogán korántsem olyan népszerű, mint gondoltam. Csak egy hátizsákos, német világutazó pár állt sorba előttem. Együtt nevettünk a figyelmeztető táblán, ami a tobogánozásban rejlő mindenféle veszélyre hívta fel a figyelmet, és még illusztrálta is pálcikafigurákkal. Beültem, és vártam a soromra. Már nem nevettem, főleg attól fogva nem, hogy a nő előttem villámgyorsan csúszva lőtt ki a síneken, és

sikított. Mégpedig nem örömében. A férje kissé megfontoltabb tempóban követte. Amikor szólt a kezelő, hogy én jövök, be voltam rezelve, de tudtam, hogy megbánnám, ha most mégsem mernék lecsúszni. Mélyet lélegeztem, kioldottam a féket, és hajrá! A pálya fölött nem volt tető. Ha túlságosan felgyorsulok, úgy járok, mint a pálcikafigura, aki a pálya mellett kizuhanva fekszik. De a tobogánozás még annál is jobb volt, mint a futás a nagy falon. A kanyarban a hajam úgy lobogott utánam a menetszéltől, mint egy győztes lovag zászlaja. A dombon a fák közül előugrott egy fiatalember, táblával a kezében: LASSÍTS! Fékeztem. De ennek ellenére biztos még mindig túl gyors voltam, mert egy másik is előugrott, és kiabált. Cseppet sem törődtem velük. Apa fenyegető mogorvaságának nyomába sem értek. Kacagva érkeztem meg a pálya aljára, ahol anya várt már, amint megbeszéltük. Alighogy a szállodai szobánkba értünk, anya le is feküdt aludni, még az ágytakarót sem hajtotta le, pedig az biztosan tele volt mindenféle rémisztő baktériumokkal. Egyszer láttam egy tudósi tást, ahol titokban megvizsgálták, mennyire higiénikusak a szállodák a világ különböző országaiban. Lehet, hogy jobb, ha az ember nem indul el a saját hálózsákja nélkül. – Teljesen kifáradtam – mondta anya, és eltakarta a szemét, hogy ne süssön bele a fény. Furcsamód bennem még mindig tombolt a három órával korábbi tobogánozás adrenalinja. – Nem baj, ha még kiszaladok? – kérdeztem anyát az ágya mellett állva. – Hozok vacsit. – Jól hangzik – dünnyögte.

Mire összeszedtem a cuccomat, anya már egyenletesen szuszogva aludt. – Szép álmokat, anya! – leoltottam a villanyt, és nagyon halkan becsuktam az ajtót. Azt mondják, Beijingben a 798 Művésznegyed olyan, mint New Yorkban a SoHo. Nem igazán láttam át, mennyire találó a hasonlat, mivel még sosem jártam Manhattanben, és a művészvilággal csak a Nest & Egg Galérián keresztül volt kapcsolatom. Csak azért találtam meg a butikot, ahol Elisa és még két tervező árulta a ruhadarabjait, mert a negyed elég kicsi volt, csupán pár háztömbnyi stúdió, üzlet és étterem. És szerencsére a szállodában a recepciós kínai betűkkel is leírta a butik nevét, hogy odaadjam a taxisnak. Odaértem, és bizonytalanul álldogáltam a butik előtt. Már nem is tudtam, jó ötlet volt-e eljönnöm. Benéztem az ablakon. Az ékszeres doboz méretű boltocska egy madárröptetőre hasonlított, csak ágon ülő madárkák helyett itt ágakon lógó fogasokon élénk színű ruhák pompáztak. Olyan nők öltözködtek innen, akiknek van elég önbizalma és élvezik a feltűnést. Elisa épp ilyen vásárlókat szolgált ki, amikor végre rászántam magamat, hogy belépjek. A legidősebb egyidős lehetett anyával, karcsú és elegáns volt, a haját ékes kontyban viselte. Kritikusan nézegette magát a tükörben, és a fejét rázta, hogy nem jó. – Terra! – kiáltott fel Elisa, amikor beléptem, és megszólalt az ajtóba akasztott csengettyű. Kellemes meglepetést hallottam ki a hangjából. Meghökkentem, mert elnézést kérve otthagyta a vevőit, és hozzám sietett. Ruhája lazán állt rajta, sokat fogyott karácsony óta, már nem volt csinosan gömbölyded, inkább

törékeny. Rajta is nyomot hagyott a szakítás. Szorosan megölelt és megszorongatta a kezemet: – Hát, megtaláltál! És hogy tetszik Kína? – Csodásabb, mint gondoltam. – Igen, szerintem is felülmúl minden várakozást. – Szakítottatok Merccel – mondtam. Bár váltottunk néhány e-mailt, sosem vettem a bátorságot, hogy a bátyámról kérdezzem. A hangom vádlón csengett, és én jobban zavarba jöttem ettől, mint ő. – Mármint úgy értem, miattam történt. Úgy sajnálom! – mondtam. Elisa a válla fölött a próbafülke felé pillantott, aminek ódon ajtaját valószínűleg egy régi udvarházból szerezték. Bocsánatkérően a váltamra tette a kezét. – Pár perc múlva tudunk beszélgetni – mondta, és levett a fogasról egy ruhát, ami lilában és ezüstben játszott, bárcsak az orosz zsályavirág anya kertjében. Ha nem Elisáé a butik, elbátortalanított volna a feltűnő és exkluzív elegancia. Az ilyen helyeken általában úgy érzem, hogy már azért is elnézést illene kérnem, hogy egyáltalán betettem oda a lábamat. És két másodperc után meg is futamodtam volna. A ruhákat nézegettem. Mindegyiknek volt egy kis keleties jellege. Titokban figyeltem a vevőket is, a legidősebb ismét a tükör előtt ingatta a fejét. Mi a fene baja lehet magával? Tetőtől talpig irigylésre méltóan csinos volt, mégis elégedetlenül igazgatta karcsú csípőjén a dzsörzéruhát. Egy körülbelül velem egykorú, feltűnő narancsszínű ruhában pompázó lány is egyetértett velem: – Anya, ez tökéletesen áll neked! – lelkendezett. – Nem, Syrah. De a tied rajtad tényleg tökéletes – felelte a hölgy. A harmadik, magasabb nő próbált komoly maradni,

amikor kijelentette: – Ki fog esni Age szeme, amikor meglátja ezt rajtad jövő héten. – Gondolod? – Syrah a tükör elé állt, és rám pillantott, mintha kikérné a véleményemet. Helyeslően bólintottam. Elmosolyodott: – Hát akkor legyen ez. Vajon milyen lehet úgy a tükörbe nézni, hogy az ember elégedett azzal, amit lát? Hogy nem gyűlöli a tükörképét, nem esik kétségbe tőle, nem is megszokásból tűri, hanem valóban elfogadja? Amikor a hölgyek kilibegtek a butikból a ruhákkal, Elisa hozzám fordult. – Ne beszélj butaságokat! – folytatta megkezdett beszélgetésünket. – Nem a te hibád volt. Hogy juthat eszedbe ilyesmi?! – és a szemembe nézett kérdően. – Ha karácsonykor nem beszélünk a kollázsaimról... – kezdtem. – Ennek ahhoz semmi köze – mondta, és hirtelen elfordult, hogy a ruhákat rendezze ízlésesen, precízen sorba az ágakon. Összeszedte a gondolatait, majd, még mindig háttal nekem, azt mondta: – Karácsonykor felmerültek bizonyos nehézségek köztem és Merc között, és ezeket tisztáznom kellett. Mindenképpen. – Milyen nehézségek? Elisa megrázta a fejét, és egy mélyzöld ruha mellé akasztott egy türkizzöldet. Tudnom kellett a választ. – Apa miatt? – Nem egészen.

– Hát akkor? – követtem Elisát a próbafülkébe, ahol egy apró, borhuzatos karosszékről felvette az élénk rózsaszín ruhát, amit a hölgyek otthagytak, és egy fogasra akasztotta. – Még sosem láttam, hogy Merc ennyire boldog és önfeledt lett volna a barátnője mellett, mint melletted – nyögtem ki. – Igen. Tudom – felelte. Tudtam, hogy most még Jacobnál is rámenősebben kutatom az igazságot. És tudtam, hogy nehéz lesz. De nem hagyhattam annyiban. – Hiszen téged még el is hozott, hogy bemutasson! Elisa önkéntelenül is pajzsként fogta maga elé a ruhát. – Ez igaz. És tényleg nagyra becsülöm a bátyádat. De nem tudnék olyan emberrel élni, aki nem áll ki a saját anyja mellett. – Felém nyújtotta a kezét: – Vagy a húga mellett. Nehéz volt elfogadni, hogy ez az igazság. Keserű volt. Elisa tekintete elsötétült, de kíváncsiság is volt benne a kihívás mellett: – Eljött veled? Nem tudtam megszólalni, csak a fejemet ráztam. Türelmetlenül és csalódottan sóhajtott. így folytatta: – Az egyik barátnőm pszichoterapeuta. Ő úgy gondolja, akkor csalódnak egymásban a párok, ha elvárásokat támasztanak egymással szemben. Én nem értek egyet ezzel. – Elisa felakasztotta a ruhát, majd áttette egy másik mellé. – Nem arról van szó, hogy például gyémántos nyakláncot várnék, és egy doboz csokoládét kapok. Hanem arról, hogy kiállunk egymás mellett, támaszkodhatunk egymásra. Ennyit csak el lehet várni a másiktól egy kapcsolatban? Én sosem vallottam be magamnak, hogy úgy éreztem, Merc cserbenhagyott. Sosem hívott, nem küldött e-mailt az imádott BlackBerryjéről, hogy megkérdezze, hogy vagyok, mi van

anyával Sőt, itt Kínában is magunkra hagy minket, pedig egyikünk sem volt még soha a tengeren túl. És nem beszéltük a nyelvet. És nem tudtunk tájékozódni. – Elboldogulunk így is – biztosítottam Elisát. – Tudom, de nem erről van szó. Én is vállfára akasztottam egy ruhát, és szótlanul átadtam Elisának. Tűnődtem. Eddig azt hittem, azért szakítottak, mert Elisának is elege lett abból, hogy a bátyám nem szán rá időt, lemondja a programjaikat. Hogy a BlackBerryjén lóg akkor is, ha együtt sikerül tölteniük egy kevéske időt. De ez több volt annál. Az ő kapcsolatukból is ugyanaz hiányzott, mint az enyémből és Erikéből, vagy a szüleiméből: gyengédség, figyelmesség és a tudat, hogy egymásra lehet számítani. Ott álltam hát Merc volt barátnője mellett, mialatt ő a helyükre akasztotta a ruhákat. Arra számítottam, hogy hamarosan elköszön tőlem, és folytatja a munkáját. – Hoztam neked valamit! – mondtam, és a hátizsákomból elővettem azt a kollázst, ami karácsonykor úgy megtetszett neki. – Művészi és gyönyörű – mondta, és a kollázsra tette a kezét, szinte áldásként. Nem tudom igazán, hogy mitől, de könnybe lábadt a szemem. – Nagyon tehetséges vagy. Jolie laide – mondta. – Tessék? – Francia kifejezés. Elpirultam, mert emlékeztem, apa mondta rám. – Tudom. Azt jelenti, csúnyácska. – Szó szerint lefordítva talán igen.

A kollázst egy leopárdmintás székre tette, aztán odébb lépett, és félrehajtott fejjel tanulmányozta. Végül így szólt: – Nem a hagyományos értelemben vett szépség. Ahhoz túlságosan kemény a mondanivalója. – Közelebb lépett és folytatta: – De valahogy vonzó. És amikor becsukom a szememet, továbbra is magam előtt látom, mintha belém vésődött volna. Ide és ide. – Behunyt szemmel a fejére és a szívére mutatott. – Erre mondják, hogy jolie laide. Váratlanul elővett egy ruhát, ami olyan volt, mint amit megcsodáltam rajta karácsonykor, csak nyárias változatban, gyapjú helyett selyemből. – Próbáld fel! – adta át nekem. – De hát... – Ez az én ajándékom, hogy köszöntselek Kínában. Mindketten tudtuk, hogy több annál. Búcsúajándék. – Hidd el nekem, hogy ez remekül fog állni! – mondta. Felpróbáltam. – Mintha rád öntötték volna – mondta, amikor kiléptem a próbafülkéből. Én is a tükröt fürkésztem, mint előbb a vásárlók. Nagy meglepetésemre tetszett. – Igen, szerintem is. Máskor talán elidőztem volna itt, a művésznegyedben. Bár nem Mondhatnám, hogy azonnal otthonosan mozogtam, mégis el tudtam képzelni, hogy itt éljek és dolgozzak. Csak Elisa butikjának szomszédságában öt galéria volt. Rosszulesett magam mögött hagyni ezt a meghitt sétálóutcás negyedet és Elisát, aki egykor azt remélte, hogy én leszek a húga a sok bátyja mellett. Utáltam ezt a szívszorító érzést.

De anya már várt a szállodában, és nem akartam húzni az időt. Ám muszáj volt lassítanom, és az utca végén megálltam az utolsó galéria kirakata előtt. Letisztult és egyszerű fehér polcok és króm kiegészítők voltak bent. Épp az ellentéte az otthonos Nest & Egg Galériának. Az üveg mögött emelvényen batikolt kötésekből csavart gömb alakú szobor állt, mellette egyik oldalon egy apró kék és zöld üveggolyó-földgömb, másik oldalon ugyanaz, de összezúzva, mint az üveggömb, ami eltört Claudius kezében. A homok finomságú üvegszemcséken egy nagyobb üvegszilánk pihent. Ha a művészet feladata az, hogy elgondolkodtasson, akkor ez művészet volt. Néztem a batikolt kötésekből álló gömböt, és a belsejében rejtőző üveggolyóra gondoltam. Hogy lehetne hozzáérni anélkül, hogy szétzúzódna? Le kellene csavarni a kötésrétegeket, és megkockáztatni, hogy eltörik, ha megpróbálják kiszabadítani. És el kéne engedni a félelmet, a tudást, a bizonyosságot... mindent.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Ösvények

B

ÁR

MÁR

NAGYON

SZERETTEM

VOLNA

TALÁLKOZNI

JACOBBAL, és tudni akartam, mi történt az árvaházban, mégis nehéz volt elhagyni Beijinget. Sorban álltunk, hogy Hangzhouba repüljünk, és még az sem zavart minket, hogy nagy bőröndjével lökdösődve elénk tolakodott egy nő. Talán, mert mostanra megszoktuk a tömeget és a lökdösődést. Beijing tele volt szmoggal és emberek millióival, de anya és én itt váltunk igazi kis csapattá. Nem a világ ellen kellett összefognunk, hanem a világgal. Anya is valahogy így érezhetett, mert felsóhajtott: – Hogy elrepült az idő. Már az utazás fele eltelt. – Igen, de a fele még hátravan.

– Igaz. – Hová szeretnél még elmenni? Anya felnevetett, és nem tudta abbahagyni. Mindenféle hangokat adva, gurgulázva, horkantva kacagott. Páran megbámulták, de nem érdekelte. Potyogtak a könnyei a nevetéstől. – Mi az? – kérdeztem. Anya még horkantott egyet, és tolta tovább a bőröndjét, amibe jócskán került még csomag a tegnapi selyempiaci kirándulásról is – Azon nevetek, hogy még haza sem értünk, de már a következő utunkon jár az eszünk. – Igaz – vigyorogtam rá, és áttettem a táskámat a másik oldalamra. – De hát két évünkbe telt rászánni magunkat, hogy eljöjjünk látogatóba Merchez. – Ő meg itt sincs velünk. Rásandítottam, és bevallottam: – Nem is nagyon bánom, hogy őszinte legyek. Anya meglepett arcot vágott, majd minden bűntudat nélkül kijelentette: – Én sem. Még szerencse, hogy otthon vészhelyzet esetére laminált kis papírkákra felírtam minden információt a járatokról, szállodákról, Merc elérhetőségeiről és az amerikai követségekről. Beijingben megkértem a szálloda recepciósát, hogy írja fel a kártyáinkra annak a hangzhou-i hotelnek a címét is, ahol Fremonték nekünk is foglaltak szobát. A pár szóval, amit kínaiul el tudtunk mondani – elnézést, szia, köszönöm –, nem mentünk volna sokra ebben a városban. A taxis még

annyit sem tudott angolul, mint mi kínaiul, és így legalább ezt a kártyát meg tudtam mutatni neki. Az árvaház egy faluban volt, a várostól egyórányira kocsival, és taxival az egy óra nem éppen kellemes. Lehet, hogy vannak közlekedési szabályok Kínában, de a taxist ez nem érdekelte. Áthúzott a piroson, bekanyarodott a szembejövő sávba, és veszettül dudált mindenre, ami nála lassabb volt, azaz minden más teherautóra, motorra és kocsira, csak a többi taxira nem. Szerencsére végül odaértünk a szállodához, és a taxis nagyon önelégült képet vágott, hogy túléltük. Anya holtsápadt volt, a frufruja a homlokához tapadt, és azt suttogta: – Több kilót fogytam félelmemben! Kinyitottam a kocsi ajtaját, és örültem a friss, teaillatú levegőnek. .Azt olvastam, hogy Hangzhou és a környékbeli falvak Kína legjobb teaültetvényeinek adnak otthont. Ám ha a taxival el is hajtottunk mellettük, legfeljebb elmosódott pillantást vethettünk rájuk. Norah és Jacob a szálloda előtt vártak, bár arról volt szó, hogy majd bent találkozunk. Egy padon ültek, és még nem vettek észre minket. Jacob vigasztalóan átölelte az anyja vállát. Valamit mondott, és Norah lemondóan bólintott. Mellettem anya nagyon halkan, sajnálkozóan azt mondta: – Jaj, szegénykék! Anya megedződött az alkudozásban, mert Kínában aki félénk, az túl sokat fizet a piacon. Így most minden teketória nélkül szólt bele a beszélgetésbe. – Norah, mi történt? – kérdezte, amint kiszállt a taxiból. Rögtön megfeledkezett az ijesztő taxizásról. Észrevettem, hogy a blúza hátulján nagy izzadságfolt éktelenkedik, és biztos

voltam benne, hogy az enyémen is, mert az ijedtségtől én is megizzadtam. Jacob és Norah összerezzentek, majd felálltak. Norah épp csak megpróbált mosolyogni, Jacob viszont vigyorgott. – Terra! Norah kisimított egy tincset az arcából, és kibökte: – A nyavalyás árvaházba be se engedtek minket. Kétszer is próbálkoztunk. – Csak valami tévedés lesz, anya. – Jacob megnyugtatóan Norah vállára tette a kezét. – Mindent szabály szerint csináltam, előre szóltam az ügynökségnek, kitöltöttem a papírokat. Megígérték, hogy rendben lesz – dühöngött Norah. Még sosem láttam ilyen mérgesnek és tanácstalannak. – Persze a szociális munkás, aki velünk foglalkozott Seattle-ben, szabadságon van. Naná! – tette hozzá. – Anya, semmi baj, tényleg... Norah összeszedte magát, és felegyenesedett. Így éppen Jacob álláig ért. Mindig meglepődtem, hogy milyen apró, mert a tartásától magasnak tűnt. Mintha az előbb mi sem történt volna, anyához fordult, és megkérdezte? – Milyen volt Beijing? – Remek, remek – mondta anya olyan lazán, mint valami világutazó. – Menjünk be, és mesélj! Azzal már el is indult befelé, maga után húzva a kerekes bőröndjét, Norah pedig követte. Én és Jacob hátramaradtunk. – Hogy vagy? – kérdeztem. Vállat vont, és Converse tornacipője orrával a járdán dobolt, aztán elvette tőlem a bőröndöt. – Köszi, de elbírom. – Hadd érezzem magamat hasznosnak!

Hagytam hát, hadd segítsen, mert tudtam, hogy nagyon nem szeretne tétlenül álldogálni. Kinyitottam az ajtót, Jacob pedig vitte a csomagokat. – Az egészben az a legrosszabb, hogy anya számára fontos ez az utazás, hogy elterelje a figyelmét az egész válási, újranősülési mizériáról – mondta, miközben elsétáltunk a nagy faasztalokkal és padokkal berendezett ebédlő mellett, fel a lépcsőn. Jacob végig azt mondta, hogy az árvaház-látogatás Norahnak volt fontos, nem neki. Mégis úgy éreztem, hogy amikor nem engedték be, újra ugyanolyan elhagyatott kisfiúnak érezte magát, mint hajdanán. Eszembe jutottak a fotók, amiket Norah mutatott nekünk abból az időből, amikor Jacobot elhozta Kínából. Szemcsés, rossz minőségű kép volt. Norah hatalmas válltöméses blúzt viselt, a haja göndör volt, és egy kicsi, totyogós korú Jacobot tartott a karjában. Láthatóan Jacob nyúlszáját még nem műtötték meg, és elképzeltem, ahogy a vaku villanásától ijedten Norah vállába rejtette az arcát. A képen bizalmatlanul nézett a lencsébe, mint aki megszokta, hogy megbámulják és kinevetik. Anya és én még nem tudtuk elfoglalni a szobánkat, mert túl korán érkeztünk, így Fremonték szobájában töltöttük az időt. Nem is hasonlított a Jinmao Tower luxusszobájára a márvány fürdőszobával és a drága hangfalakkal. Itt csupán két ágy volt, jó ízlést és valószínűleg higiéniai alapokat nélkülöző ágytakarókkal, a sarokban pedig egy elég ijesztő légkondi trónolt, amire érthetetlen angol használati utasítást is ragasztottak. Muszáj volt vécére mennem, tehát láttam a fürdőszobát is: kád nem volt, csak egy zuhanyrózsa, függöny nélkül, úgyhogy amikor valaki használja, ázik a mosdó és a

vécé is. De legalább van vécé! A szoba tiszta volt, de igen szűkös négy embernek, főleg, hogy ott ült velünk a csalódottság árnya is. – Szép kis hely! – próbált anya vidám maradni. Örültem neki, mert Norah körül fekete auraként lengett a keserűség. Csak ült a párnának dőlve, mintha elillant volna belőle a szokásos energiája. Legszívesebben talpra rángattam volna, és nemcsak azért, mert az ágytakaró tele lehetett bacilusokkal, sokkal inkább azért, mert tőle szokatlan volt ez a tehetetlenség. – Én is szeretném meglátogatni azt az árvaházat – jelentette ki anya. – Nyugodtan próbáld meg! – intett Norah ernyedten az ajtó felé. – Feladod? Ennyi? – Igen. Ennyi – mondta Norah kurtán. Norah éles hangsúlya meg se kottyant nekünk, akik apa megjegyzéseinek pengevágásain edződtünk. Anya felállt Jacob ágyáról, és odaült Norah mellé. Az ágy láthatóan megereszkedett. – Pontosan miről van szó? – kérdezte anya. – Tizennégy éve jöttem el ide Jacobért. Dave és én később ismerkedtünk meg. Jacobot ő is örökbe fogadta, együtt voltunk család, azt hittem, örökre. De vége. Vége, nem igaz? Összenéztünk anyával. Norah volt férje holnap nősül, s így még fájdalmasabb a kudarc. Ettől bárki kiborulna, nem csak Norah. Hiszen ő nem is akart válni. Ha a mi családunkban történik ilyesmi, inkább másról beszélünk. Semmiségekről, például hogy mi lesz a vacsi. De Jacob ennek épp az ellenkezőjét tette, bátran és éretten odaült

az anyja mellé, átkarolta, és így szólt: – Anya, én itt vagyok neked. Hasznavehetetlennek és tapintatlannak éreztem magamat, ahogy ott álldogáltam. De Jacob kinyújtotta a kezét, és engem is odahúzott hármuk mellé, aztán együtt üldögéltünk ott mindannyian, mint hajótöröttek egy tutajon. – Ez aztán tényleg szánalmas – jelentette ki Norah határozottan. Megkönnyebbültem, hogy kezd újra önmaga lenni, ugyanakkor arra gondoltam, talán az árvaházba is így akart bejutni, túl határozottan. Fölényesen, szinte agresszíven, ami az amerikai üzleti életben esetleg helyénvaló, de az itt eltöltött napok után úgy véltem, Kínában érdemes más taktikát választani. – Menjünk, ideje vacsorázni! – mondta Norah, és felállt. – Ne! – szólt anya határozottan. Mindannyian döbbenten meredtünk rá. – Akkor mit csináljunk? – kérdezte Norah. – Szeretnék elmenni az árvaházba. Nálam jobban senki sem lepődhetett meg. Jacob vállat vont, mintha azt mondaná, mi értelme? Az úttörők munkája nehéz, kitaposni az első ösvényeket a vadonban, puszta megérzésre és szóbeszédre alapozva. És remélve, hogy miközben bozóttal és vadállatokkal küzd, a helyes irányba halad. Segíteni akartam megtalálni a helyes irányt, vigyen bárhova. Anya felé nyújtottam a kezemet: – Én benne vagyok.

– Anya, nem volt még elég a fényképekből? – kérdezte Jacob ötödszörre is. Hiába. Fél órája ültünk a taxiban, anya elöl, mi hátra zsúfolva. Nem csak a képekből volt elég, a taxikból főleg. Szerencsére az elhagyatott falvak környékén nem járt annyi kocsi, de ez nem jelentett nyugodalmasabb és biztonságosabb utat. A taxis kanyarban gyorsított, és a fék létezéséről tudomást sem vett. Versenyzett a nagy semmivel. Vagy a három biciklistával, akiket majdnem el is ütött. Vagy az út mellett legelésző vízi bivaly tehénnel és a borjával. Anya alig mukkant meg, csak szorította az ülést, hogy ki ne repüljön a szélvédőn, ha nekimegyünk valaminek. – Jól vagy? – kérdeztem. Annyira éles kanyart vettünk, hogy szerintem a kocsi két kereke levegőben kalimpált. Jacob nekem ütközött, és éreztem, hogy frissen mosott ruha illata van. Hogy lehet hat nap utazgatás után is ilyen üde? Az én ruháim mind össze voltak gyűrve, és untam már minden ruhadarabot, amit magammal hoztam. Melyet lélegeztem és azt kívántam, bárcsak megcsókolhatnám újra. Anya végre elengedte az ajtó feletti kapaszkodót, és megszólalt. – Ez a legrosszabb autóút, amiben valaha is részem volt. Egy életre elment még az étvágyam is! Nevettünk, még anya is elmosolyodott. Amikor ismét nagyjából egyenesen mentünk, a kezembe nyomott egy papírt, ami kissé nedves volt, annyira izzadt a keze. Kínaiul volt, de angolul is ráírták: Kérem, vigyázzanak a fiamra. Yi-guan a neve. Jó gyermek. A papír alján zárójelben ez állt: Jacobot egy

fa alatt találták, egy takaróba volt bugyolálva, csupán ez az üzenet és egy kis aprópénz volt mellette. – Alig várom, hogy előkerüljenek a te gyerekkori képeid – súgta a fülembe Jacob. A lehelete megcsiklandozta a nyakamat, és elképzeltem, milyen lenne, ha meg is csókolná. Csak bámultam az ajkait. Visszaemlékeztem a csókra, és bizsergett a szám. – Szívesen megmutatok párat! – szólt bele hirtelen hatalmas önbizalommal anya. – De anyaaaa... – nyögtem. – Van nálam egy nagyon édes. A bátyjával, Claudiussal állnak a kád mellett pucéran. Imádott pancsikolni. Jaj, azok a dundi kis lábacskák...! – Biztosan cuki voltál! – jelentette ki Jacob. A magam részéről törvényben tiltanám meg az anyukáknak, hogy a gyerekeiket a cuki-pici-babuci képeikkel és történeteikkel égessék. Megalázó! Anya előadta, hogy egyszer belebüfiztem a szájába! Hát, minek lóbált a feje fölött? Meg azt is elmesélte, milyen hihetetlenül érdekes hasmenésem volt a Pacific Science Centerben: – Nem is gondoltam, hogy a kaksi ilyen színű és állagú is tud lenni! – közölte vígan. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Volt egy előnye annak, hogy a taxis jól fejlett öngyilkos hajlamokkal rendelkezett: igen hamar odaértünk. Hirtelen megálltunk egy egyszerű épület előtt, melyen látszott a tisztaság és a szervezettség. Az ajtó fölötti táblára kékkel kínai szöveg volt írva, Norah lefordította: Gyermekjóléti Intézet. – Amikor először jöttem ide, hogy elvigyem Jacobot, a taxisok nem is tudták, hogy van itt egy árvaház – mondta

Norah, és kifizette a taxist. – A gyerekeket akkoriban nem engedték ki, hogy senki ne is tudjon róluk. Anya kinyitotta az ajtót, és hátranézett ránk: – De most már mindenki tudja. Úgy tűnik, Norah génjeiből hiányzott, hogy követni is tudjon, ne csak vezetni, mert akármilyen vonakodva jött is ide újra – Jacobról nem is beszélve –, mégis előresietett és bekopogott. Amíg vártuk, hogy kijöjjön valaki, szemügyre vettem az árvaházat. Rendkívül tiszta volt, sehol egy gyom, de semmi szépséget nem sugárzott. Minden épület bús szürke volt, mintha az esztétikum valami úri huncutság lenne. Anya néhány kaspóval és virággal az egészet fel tudná dobni. – Rendben vagy? – kérdeztem halkan Jacobot. Bólintott, és mondott volna még valamit, de kinyílt az ajtó. Egy rövid hajú, fiatal nő állt előttünk. Lógós, bő nadrág és csúnya póló volt rajra. Az arca kerek volt, és egy koalára hasonlított, így meglepődtem, milyen csúnyán sikerült Norahra néznie. Erőteljesen megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: A nem az nem. Értve?! Ekkor anya odaállt Norah elé. Tétován szólalt meg, úgy, ahogy a boltokban kért valamit, és ez mindig bosszantott engem. – Ni hao – köszönt kínaiul, olyan hangon, mint aki koldul, nem pedig információt kér, amihez joga van. Meglepetésemre anya Norah-hoz fordult. – Kérdezd meg a nevét! – Tessék? – ráncolta Norah a homlokát. – Kérdezd meg, hogy hívják. És, mosolyogj rá! – kérte anya halkan. Norah sóhajtott, de megtette, amit anya kért. A barátságos kérdéstől az árvaház munkatársának arca kicsit meglágyult,

már nem volt ellenséges, de türelmes sem. Felvonta a szemöldökét, érdeklődve, de nem igazán nyitottan. Nem csoda, hogy anya olyan csendben volt a taxiban. Biztos a stratégián agyalt, mert most megint mondott valamit, amit én nem hallottam, de nem is nekem mondta, hanem Norah-nak. És amikor Norah újból beszélni kezdett a nőhöz, az végre mintha megértette volna. Jacobra pillantott, bólintott, és gyorsan beszélt. Egy szót sem értettem, ilyen szavakat a nyelvleckefelvételek nem tanítottak. Kezdtem remélni, hogy beenged, de becsukta az ajtót. Udvariasan és határozottan. – Mit mondott? És te mit mondtál? – kérdeztem. – Azt, hogy Jacob életét az árvaház mentette meg, és ő meg szeretné köszönni annak, aki gondoskodott róla. – Norah a csukott ajtó felé pillantott, aztán morcosan azt mondta: – Csodás, megpróbáltuk, mehetünk? – Nem. Várjunk! Csak még egy kicsit! – makacskodott anya. Mintegy varázsütésre kinyílt az ajtó, egy középkorú hölgy állt ott. Kerek szemüvege mögül barátságosan vizsgálgatott minket. Úgy nézett ki hatalmas ingében és földig érő szoknyájában, mint amikor egy kislány jelmezbe öltözik. Az a fajta lapos sarkú cipő volt rajta, amit Karin divatdiktátori pillanataiban mindig vén-banya-cipőnek nevez. Alig pillantott ránk, Jacobot nézte. És bólintott. Kitárta az ajtót, anya intett Norah és Jacob felé, hogy menjenek előre. Norah hátul maradt, és anyának suttogott zavartan: – De hát, én szinte ugyanezt mondtam. Hogy Jacob szeretné látni, ki volt az amah, aki gondozta őt. Anya mosolyogva felelte: – Ki tudja? Talán az időzítés? Vagy ahogy kérted?

Mind Norah mögött haladtunk, ő újra határozott léptekkel vezetett, szinte vonult. Most, hogy anya elérte, hogy bejöhessünk, semmi sem állíthatta volna meg. Mellettem szuszogott a nagy sietségtől, én meg arra gondoltam, hogy mindig mennyire rossz volt hallgatni, ahogy apától kuncsorog minden apróságért: karácsonykor plusz konyhapénzért, hogy a bátyáim kedvenceit főzhesse, Claudiusnak bélszínt, Mercnek báránybordát, vagy a kocsiért, hogy engem bőrgyógyászhoz vihessen. Magának sosem kért semmit, de értünk habozás nélkül megalázkodott. – Anya... – kezdtem, és megfordultam, hogy ránézzek. Hogy igazán lássam őt. És most először nem álltam meg a felszínen, anya slampos kövérségénél, ami úgy zavarta apát, ha együtt mentek valahova, és engem is bosszantott jó párszor, amikor bejött a suliba valami rendezvény miatt. Most olyannak láttam őt, amilyen régen volt, és amilyen lehetett volna, sőt, amivé válni kezdett most, hogy apától távol volt. – Anya, bámulatos vagy! – Nem volt igazam – mondta Jacob, aki meghallotta, amit mondtam. Vagy talán hallgatta. Most megvárt minket. – Miben? – kérdeztem. – A te anyukád az, aki kínaibb a kínaiaknál. A szerénység és az alázatosság nagymestere. És az én zöld szemű, göndör barna hajú anyukám ragyogott a dicsérettől. Nem volt szokva a bókokhoz, szeretethez, érzelmi biztonsághoz. – Ugyan, dehogy – szerénykedett. És most ez cseppet sem bosszantott. Hiszen anya csak kínaibb volt a kínaiaknál.

– Itt kell várnunk! – mondta Norah összefont karral álldogálva az igazgatói irodában, ahová bekísértek, majd bent hagytak minket. A spártai egyszerűséggel berendezett szoba olyan nagyon különbözött Merc csillogó irodájától, mint a mi otthonunk egy palotától. Épp csak annyi hely volt, hogy négyen elférjünk a fém íróasztal előtt. Az asztal nagy részét egy régi, kocka alakú számítógép foglalta el. A hátsó falnál iratszekrények álltak egymás mellett, peckesen és egyformán, mint az őrök. Vajon Jacob aktája is itt van? Norah is ezen tűnődhetett, mert úgy méregette a szekrényeket, mintha lopni is kész lenne belőlük. Négy korombeli lány ment el az iroda mellett, és kíváncsian megnéztek minket. Nem hibáztattam őket. Nyilván nem láttak túl sűrűn magas, szőke lányokat, bár, ha máshogy hozza a sors, lehettek volna a helyemben. Aztán esküszöm, tátott szájjal bámulták Jacobot, mintha az égből pottyant volna oda pusztán az ő kedvükért. Mintha valami rocksztár lenne, vagy ilyesmi. Akár féltékeny is lehettem volna, de túlságosan lefoglalt az, hogy lehülyézzem magamat a tudatlanságomért. Ugyanis azt hittem, egy árvaház csak kicsi gyerekekkel van tele. Babákkal és tipegőkkel, nem pedig tizenéves lányokkal, akik beillettek volna bármelyik amerikai középiskolába, akár az én sulimba is. Teljesen normálisan néztek ki, sehol egy anyajegy vagy rendellenesség, és szépek is voltak. Mégsem fogadta őket örökbe senki. A lányok végigmentek a folyosón, beszélgettek, nevetgéltek. Jó lett volna, ha rendesen megtanulok kínaiul, mert érdekelt, mit mondhattak. Meg akartam kérdezni Norahtól, hogy aztán Jacobot piszkálhassam vele, de ekkor az egyikük kinyitotta az ajtót, és gyereksírás szűrődött ki. Láttam,

hogy egy nő éppen babát pelenkáz, mögötte áll az igazgató és magyaráz neki. Jacob felállt. Nem számított, hogy arra kértek minket, maradjunk az irodában. Az sem számított volna, ha kiteszik a szűrünket, amiért nem maradunk ott, Jacob keresztülfutott a folyosón a csukódó ajtó felé. – Jacob! – kiáltott Norah, és utánaindult. Mi is mentünk. Jacob meg sem hallotta. Kinyitotta az ajtót. Láttam, ahogy az igazgató arcán döbbenet, majd bosszankodás jelenik meg. De ez sem számított. És nem számított az sem, hogy Jacob most egy méterrel magasabb és ötvenöt kilóval nehezebb volt, mint amikor elkerült innen. Csak egyvalaki számított: a gondozónő, akit Jacob nézett. És aki döbbenten nézett vissza rá. Még a goth álruhában is megismerte volna. Apró kezét a szájához kapva lúdtalpas léptekkel odafutott. – Yi-Guan! YiGuan! – kiabálta Jacob eredeti nevét. Jacob jóval magasabb volt nála, de ő úgy paskolta a hátát, mint amikor kicsi volt, és nyugtatgatta. Most már élénken láttam magam előtt Jacob örökbefogadásának eseményeit, amikről Norah a taxiban mesélt. Hogy ez a nő, az amah, milyen nehezen vált meg Jacobtól tizennégy évvel ezelőtt. Hogy úgy zokogott, amikor Norah elvitte a kisfiút, mintha összedőlt volna a világ. Hogy másnap reggel eljött a szállodához, és rengeteget hozott magával Jacob kedvenc édességéből, a heti fizetését költötte rá. Könnybe lábadt a szemem, és elfordítottam a tekintetemet. – Hao kan, hao kan – ismételgette az amah. Norah és anya is hátramaradtak velem, ők sem akarták beleártani magukat ebbe a meghitt pillanatba. De Jacob kezdeti impulzív lelkesedése zavarba ment át, elbizonytalanodott, hogy

most mit is tegyen. Nem hiszem, hogy ilyen érzelmes fogadtatásra számított. És arra sem, hogy nem fog tudni beszélni azzal a nővel, aki saját gyermekeként gondozta kiskorában. Anyjához fordult segítségért. – Anya... Norah nem mosolygott, de felragyogott a szeme, hogy szükség van rá. Jacobhoz lépett, és tolmácsolt: – Jóképű. Azt mondja, milyen jóképű lettél – suttogta halkan, érezve, hogy ez a pillanat olyan törékeny és meghitt, hogy még a hangos szó is elűzheti a varázst. Jacob arca ellágyult, mintha visszautazna az időben. Mintha kiszáradt volna, de nem tudott róla, most viszont szinte láttam, ahogy az apró repedések a lelkén feltöltődnek és begyógyultak. Az amah Jacobra mutatott, ingatta a fejét, mutatta, hogy jé, milyen nagyra nőtt. Már nem is kellett tolmácsolni: Hát már ennyi idő eltelt? Mintha csak az én anyám lenne, aki picit mindig meggyászolta gyerekeinek múló kiskorát. Aztán Norah felkapta a fejét valamitől, amit az amah mondott. – Mi az? – kérdezte Jacob. – Azt mondja, hogy a nő, aki behozott téged ide, még mindig évente eljön, hátha van rólad valami hír. Jacob szeme könnybe lábadt. Norah elsápadt: – Bárcsak tudtam volna! Küldhettem volna fényképeket, vagy ajándékot legalább. Anya mondta ki a szavakat, amikre Jacobnak most annyira szüksége volt: – Látod? Nagyon szerettek téged, Jacob. Jacob most már nem tudta visszatartani a könnyeket. Anya és én, mintha csak összebeszéltünk volna, tapintatosan odébb

mentünk, és a járókákban lévő kisbabákkal kezdtünk foglalkozni. A sok kicsi, elhagyott gyerekkel. Sok év tapasztalata megtanított rá, hogy mindig megérezzem, ha valaki bámul. Hátranéztem, és a sarokban egy kislányt láttam, aki egyedül üldögélt. Amint észrevette, hogy nézem, leszegte a fejét, és a haja függönyként hullott az arca elé. Mások talán azt hitték volna, a félénkség teszi, de én tudtam, hogy ez szégyenkezés. És mintha ő is tudta volna, hogy mikor bámulják, mert villámgyorsan a fal felé fordult. Túl gyorsan. A haja egy pillanatig nem takarta az arcát. Csak egy pillanatra, de megláttam a bal arcfelén végigterpeszkedő, a homlokától az álláig terjedő élénkpiros tűzfoltot. Olyan volt, mintha festékes kézzel elgondolkodva támasztotta volna meg az arcát, és elfelejtette volna lemosni. Nem volt kétséges, miért szegett törvényt az anyja, és tette ki őt valahová, talán egy rendőrállomásra, egy kórház lépcsőjére, egy fa mellé. Csakis a nyavalyás tűzfolt miatt, ami pofon nyomaként éktelenkedett a kislány arcán. – Mi a baj? – kérdezte anya, és a karomra tette a kezét. Lassan megkerestem a kislányt a pillantásommal. Anya követte a tekintetemet, mint a bocsát védő anyamedve, és szigorúan nézett a kislányra. – Mit keres itt a bölcsiben? Tudtam, hogy mit. Azért volt itt, mert a babák nem tudtak még beszélni, így csúfolódni sem. A csend nyugalmat, biztonságot jelentett számára. – Ki kell mennem a mosdóba! – mondtam anyának. Elszorult a torkom. Rám is szigorúan nézett, mintha tudná, hogy titkolok valamit.

– Ott van a folyosón, amerről jöttünk. Bólintottam, de egy kukkot sem tudtam kinyögni, még annyit sem, hogy anyát megnyugtassam. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem a bölcsiből. Örültem, hogy meglóghatok, örültem, hogy Jacob most azzal van elfoglalva, hogy a hajdani családjával – hiszen az amah olyan volt, mintha a család lett volna – ismerkedjen, és nem vette észre, hogy menekülök egy kislány elől, akinek a sorsa az enyém is lehetett volna.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A térkép hazudhat

C

SAK EGY JÓ TANÁCS:

ha önmagad elől menekülsz, ne nézz tükörbe. Én persze ezt tettem az árvaház csúnya fürdőszobájában. Az „illemhelyek” között nem volt válaszfal, csak pottyantósok sora egymás mellett. De hiába volt büdös, be kellett mennem, hogy szembenézzek magammal. A csípőmmel a szürkés mosdónak dőltem, és olyan közelről néztem a tükörbe, hogy a leheletem párája takarta az állam tükörképét. Az arcom szebbik fele. Világoskék szemekbe bámultam, Karin szerint remekül állt volna az ametisztlilásan csillogó színezett kontaktlencse. Hamis lenne, mondtam neki. Nem akartam hamis lenni.

És aztán szemügyre vettem a sminkkel vastagon fedett arcot. Miben más ez, mint a színezett kontaktlencse? Vagy a hamis személyiség? Az olyan, aki nyilvánosan csupa kedvesség, otthon csupa bántó jegyzés? Miben különböztem én attól a kislánytól? A francba is, mindketten egyformán szégyelljük az arcunkat. Csak szegényke nem tudja, mi az a smink, és nem is telik majd neki ilyesmire, hiszen kinőtt ruhákat hord. A hideg, sima tükörre támasztottam a homlokomat. Ilyen közelről nem láttam magamat, csak foltokban. Így fogom leélni az életemet? Sminkmaszk mögé bújva? Rejtőzködve, mintha szégyellnem kellene magamat a nyilvánosság előtt? Hirtelen gyűlöltem a sminket, az arcomat borító krémeket, alapozót, púdert. Nehezen kaptam levegőt, mintha két-három órát töltöttem volna hótalpas futással. Keményen szorítottam a mosdó szélét, belevágott a tenyerembe. Az arcom egy hazug térkép volt, amit apa kedvéért rajzoltam, hogy elégedett legyen velem, mert neki csak a tökéletes volt elég jó. Egy hazugság, ami anyát is megnyugtatta, mert így könnyebb volt elhinnie, hogy én boldog lehetek, ha ő nem is. Bele sem gondoltam a következményekbe, kinyitottam a csapot. Akkor is lemostam volna az arcomat, ha koszos barna víz folyik belőle, de tiszta volt. Mostam és mostam, amíg a hideg víztől fagyottnak éreztem az arcomat, és elzsibbadt a kezem. Amikor befejeztem, a hideg pirosra csípte az arcom mindkét felét. Nem akartam tovább időzni a sivár mosdóban. Visszaindultam a bölcsibe a kislányhoz. Még mindig a sarokban ült, mintha odagyökerezett volna.

Anya halkan felszisszent. Mintha újra tizenegy éves lettem volna, és súrolót kentem volna magamra, ami csak piszokfoltra jó, tűzfoltra és családi problémákra nem. – Terra! Az arcod! Erre Jacob hátrafordult, hogy rendben vagyok-e. – Terra... – szólt ismét anya. Egyenesen a kislányhoz mentem, aki gyanakvóan nézett rám. Pontosan láttam rajta, mikor vette észre a tűzfoltomat. Hatalmasra kerekedett a szeme, és pont úgy bámult rám, ahogy őrá bámulhatott mindenki egész életében. Meg sem rezdültem. Hiszen most, életemben először, mutatni akartam a tűzfoltot. A kislány visszahátrált a falhoz, amikor mellé térdeltem. A fülem mögé igazítottam a hajamat, és felé fordítottam az arcomat. A tűzfoltos felét. És aztán a nemzetközi jelre, a mosolyra hagyatkoztam. Jacob tanácsolta, hogy mosolyogjak, ha valaki bámul. Mert a mosoly őszinte és nyílt. Azt mondta, ezért szánnak az orvosok szívesen időt a farkastorok és nyúlszáj rendellenességek megoperálására. Mert a mosoly összeköti az anyát és a kisbabát, elővarázsolja az anyai ösztönt. Ha a mosolyt helyrehozzák, a babát mentik meg. Mosolyogtam. Aztán óvatosan odébb simítottam a haját. Gyönyörű kis arcocskája volt. Úgy fogtam a tenyerembe, mintha kincset találtam volna, egy tökéletes geoládát, amiről mostanáig azt sem tudtam, hogy keresem. És most már megértettem a jó szándékú, vigasztalónak szánt megjegyzéseket, amikor idegenek arról beszéltek, hogy nekik is van olyan ismerősük, akinek tűzfolt van az arcán. Tényleg vigasztalni akartak, kifejezni, hogy elfogadnak, hogy jó vagyok, ahogy vagyok. Hogy nem vagyok egyedül.

Nem tudtam úgy kínaiul, hogy minderről beszélni próbáljak neki, hogy elmondhassam, a szépség – az igazi, tartós szépség – nem az arcunkon él, hanem a tetteinkben, a gondolatainkban. Abban, ahogy másokkal és magunkkal bánunk. Mit mondhatnék ennek a kislánynak? Egy hosszú percig vártam, hogy a tekintete elszakadjon a tűzfolttól, és belenézzen a világoskék szemembe. És akkor rájöttem, hogy amit mondani akarok, azt tudom kínaiul is.

Harmadik rész ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Terra firma – Szilárd talaj –

Ahogy tőlem telt, kimondtam a szót, amit Jacob pótmamája mondott, amikor meglátta őt. Kimondtam, amit saját magamra sosem tudtam. – Hao Kan – mondtam halkan, határozottan, visszavonhatatlanul, mintha egyezség lenne kettőnk közt. Pislogott. Nem tudtam, érti-e. Hogy elhiszi-e magáról, hogy szép. Rámutattam, aztán magamra. És teljes meggyőződéssel elismételtem: – Hao Kan. Ekkor a kislány lassan bólintott. Én is bólintottam. És semmi sem lehetett volna gyönyörűbb, mint az a mosoly, ami megjelent az arcán. Egy széles, boldog mosoly.

HARMINCADIK FEJEZET

Nagy léptékű térképek

V

ALAHA AZT GONDOLTAM,

hogy azok a turistapárok, akik csendben ülnek a Snagtooth Coffee kávézóban és újságot olvasgatnak a vakációjuk alatt, biztosan iszonyúan unalmasak. Csak sodródnak a párkapcsolatok purgatóriumában. Mire várnak? Tutira elvesztették még azt a kicsike szikrát és izgalmat is, ami valaha lehetett köztük. Jacobbal a repülőn egymás mellett ültünk, mentünk vissza Seattle-be, és egyikünk sem beszélt. A csend nyugodt és vigasztaló volt. Miután Norah és én helyet cseréltünk, csak három szót szólt: – Nagy utazás volt. – Hatalmas – feleltem.

Aztán lehunyta a szemét. Nem azért, mert unatkozott, hanem mert nem volt szükségünk szavakra. Nem kellett villogni egymás előtt. Lehettünk önmagunk. Az üléstámlának támasztottam a fejemet, és relaxáltam. Nem foglalkoztatott már, hogy hányan ültek itt előttem, és miféle bacilusokat hagytak hátra. Valahogy megnyugtató is volt a tudat, hogy utazók hosszú sora ült már itt, mind a maga útját járta. Sok száz útirány, sok ezer kaland kezdete volt ez az ülés. Hagytam, hogy lecsukódjon a szemem, felesleges volt őrködnöm. Pár pillanattal később Jacob megfogta a kezemet. Nem kellett aggódnom, a szikra bizony megvolt. A kezemet a szíve fölé húzta, és rátette a kezét. A jó álomhoz az kell, hogy a kétségek elüljenek és a remény virágozzon. Ezt szerettem volna, így mielőtt elaludtam, elképzeltem Jacobot és magamat, együtt, a különbségek és a távolság ellenére. Arról álmodtam, hogy nekünk sikerül, hogy mi boldog pár leszünk. Túlságosan hamar eljött az utazás vége. Kiszálltunk a gépből, és átmentünk a kapun, ahol az út elkezdődött. – Szinte úgy érzem, el sem mentünk – mondta Norah. – Forduljunk meg, és menjünk vissza! – mondta Jacob, és a válla a vállamhoz ért, ahogy szorosan egymás mellett mentünk. Norah tévedett. Még hogy el sem mentünk! Sőt, vissza is jöttünk. Anya, rá nem jellemzően, mobiltelefonált. Apát hívta, miközben kifelé sétáltunk. Apa nem vette fel. Gondoltam, hogy nem fogja. Apa mellett a csend nem megnyugvás volt, hanem fegyver a kezében. Anya aggódva eltette a táskájába a telefont.

Fura, hogy Kínában a rengeteg ismeretlen ember között nem bántam, hogy smink nélkül töltöttem azt a pár napot. Hisz ott az egyetlen ismerősöm Merc volt, ő pedig folyton dolgozott. Fel sem tűnt neki, hogy van-e rajtam smink, vagy nincs. De az itthoni ismeretlenek között a szemfesték és a rúzs ellenére is az arcomon járt az eszem, és szerettem volna a tükörben leellenőrizni, hogyan festek. Anyáék mozgólépcsővel mentek fel a poggyászváróba, mi Jacobbal versenyt futottunk a lépcsőn. – Nem igazságos! – mondtam. – Neked hosszabbak a lábaid. Jacob hátranézett, majd megragadta anya egyik pukkadásig megtömött csomagját, amit sikerült a fedélzetre is felvinnie. – Ne keress kifogásokat, Bajkeverő! Elnéztem mellette, hogy lássam, milyen hosszan kell sprintelnem a lábamnak verődő, nehéz oldaltáskámmal megpakolva. És gyökeret vert a lábam. Olyan jól sikerült kiverni a fejemből a hazatérést meg apát, hogy a másik ember, akit kerültem, eszembe sem jutott eddig. Akiről úgy tettem, mintha nem is létezne. Most viszont szinte beleütköztem. Erik ott várt a lépcső tetején, és egy hatalmas rózsacsokrot szorongatott.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Trigonometria

A

MIKOR MÁSODIKOS VOLTAM,

fogalmazást kellett írnunk valakiről, akinek szerintünk híresnek kellett volna lennie. Én egy bizonyos Nain Singhet választottam, aki kétezer kilométernyi területet térképezett fel Nepáltól Kínáig. Ez így magában nem hangzik túl nagy számnak, de ő 1865-ben, halálbüntetés fenyegetése mellett tette. Tibetben akkoriban nem örültek a hívatlan látogatóknak, inkább lefejezték őket. Nain álöltözetben, zarándok lámaként indult Lhasa felé, hogy elvégezze a Nagy Trigonometriai Felmérést, és háromszögek mentén utazott át a Himaláján, úgy mérve meg a területet, hogy minden ismeretlen ponthoz két ismert pontot társított. Túlélte.

Ahogy ott lépkedtem fel a lépcsőn a két ismert pont, Jacob és Erik felé, nem voltam biztos benne, hogy én is túl fogom élni. Egymás mellett álltak, és jobban már nem is különbözhettek volna. Az ismeretlen pont pedig én voltam ebben a háromszögben. Jacob talán nem vette észre Eriket, Erik viszont Jacobot annál inkább. Leeresztette a rózsákat, amik most fejjel lefele lógtak, és mindig nyugis arcán rosszalló arckifejezés jelent meg. – Mi a baj? – kérdezte Jacob, aki már el is indult a lépcsőkön, és most kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a csomagomat, ha kell. – Jól vagy? Nem voltam jól. Hazug és csaló voltam. És gyáva. Mint Jacob presszós lány mostohája és házasságtörő apja. Sok száz kifogást találtam magamnak, hogy miért nem kell bevallanom Jacobnak, hogy volt barátom, azaz hát, van. Mind olyan hamis volt, mint apa antik térképei, amiket szenvedélyesen gyűjtött. Gyönyörű, kézzel festett, megbízhatatlan darabok. Legszívesebben az ellenkező irányba rohantam volna, de kényszerítettem magamat, hogy Jacobbal tartsak a lépcső tetejére, ahol már kifürkészhetetlen arccal várt Erik. Hogy is mondhattam volna azt Jacobnak, hogy az volt a tervem, hogy szakítok Erikkel, mihelyt hazaérek, mert nem volt szívem emailben tenni? Hiszen Erik itt álldogált egy rakás virággal. Ennél azért többet érdemel. – Jacob – kezdtem halkan, de nagyon is érthetően, hogy ne kelljen megismételnem –, ő Erik, a barátom. Összehúztam magamat, amikor Jacob Erikről rám nézett, zavart arckifejezése helyébe pedig problémamegoldó

koncentrálás lépett, mint amikor Nain Singh dolgozott a háromszög problémán. Jacob szeme összeszűkült. És most látott meg engem igazán, a maszkomban: egyik oldalt a smink rejti, másik oldalt a hazugságok. – Te utálod a rózsákat – közölte keményen. – Tessék? – Fogadnék, hogy utálod a rózsákat, nem? – kérdezte. – Jacob... – Nem? Bólintottam. Megint belelátott a fejembe. Valóban utáltam a rózsacsokrokat, mert olyan szokványosak, elcsépeltek, mindent kifejezhettek: szeretlek, jobbulást, elnézést. Sokkal jobban szerettem a babarózsát, a tulipánt, az orchideát, a gardéniát. Az olyan virágokat, amiknek jelleme van. Jacob szó nélkül mellém lépett, hogy anya cuccát Erik kezébe nyomja, mint valami fura őrségváltást. Aztán sietve elment. Hátra sem pillantott. – Bocsánat, szabad lesz?! – kérdezte egy férfi idegesen, mert útban voltunk. Alvajáróként odébb álltam, közben észrevettem anyáékat, akik épp leértek a mozgólépcsőn. Anya komor volt, Norah csalódott. Én a szégyentől majd’ elsüllyedve a futószalagot bámultam, és azt gondoltam, bárcsak én is ráülhetnék, és szépen eltűnhetnék. Nem gondoltam, hogy anya mellém fog állni, de már jött is, bár egyszer meg kellett állnia, felhúzni lötyögő nadrágját. Aztán már mellettem is volt. – Erik! – mondta. – Micsoda meglepetés! – Mr. Cooper megkért, hogy jöjjek ki a reptérre hazavinni – vállat volt, mintha csekélység lett volna órákat vezetni miattam. Pedig több, mint amennyit apa hajlandó volt megtenni értünk.

Anya mosolya is megingott kicsit, ő is érezte, milyen fájó, hogy apa megint csak elhanyagol minket. – Igazán kedves tőled – mondta Eriknek. Erik ismét vállat vont. – A poggyászkiadónál találkozunk – mondta anya, és sokatmondóan nézett rám. Néztem, ahogy anya elmegy, és ahogy a csokor rózsáról, ami senkinek nem kellett, lehull egy szirom. – Nos? – szólalt meg Erik, de nem nézett rám, hanem a beérkező járatokat jelző táblát figyelte. Zavart, bizonytalanságot tükrözött az arca, még sosem láttam ilyennek. Ő mindig olyan magabiztos volt. – Nos... – ismételtem, de nem tudtam, mit mondhatnék még. Hiányzott a sminkmaszkom. Erik nem is kérdezett rá az arcomra, mintha észre sem venné, hogy nem takarja festék a tűzfoltot. Mást kérdezett: – Ki volt az a kínai fiú? – Amerikai – feleltem automatikusan. Türelmetlenül legyintett, még a rózsákról is megfeledkezett. Aztán zavartan leengedte a csokrot, és a levegőben ott lengett az illatuk. A valódi kérdést nem mondta ki: Tetszik neked? Mit jelent ő neked? Az ösztöneim azt súgták, legjobb lesz elterelni a témát, úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De az nem vezetne semmi jóra, csak még több hatalmas gubanc származna belőle. Nem mehettem vissza az időben, nem változtathattam meg a cselekedeteimet. És nem tehettem úgy, mintha nem örültem volna, hogy ilyen népszerű fiúval járhatok, de Erik többet érdemelt, mint azt, hogy hiúságból járjak vele. Többet

érdemelt, mint azt, hogy azért járjak vele, hogy bizonyítsam, én is kellek valakinek. Mély levegőt vettem, és kimondtam: – Bocsáss meg, Erik! Őszintének kellett volna lennem veled. – Hát igen – felelte, és eszébe jutott egy emlék: – Ezzel a fiúval töltöttél olyan sok időt a karácsonyi szünetben, ugye? Nagy nehezen bólintottam. – Amikor beteg voltál. – Ne haragudj! – Akkor jöttetek össze? – Dehogyis! – Kínában? – Számít ez? – Nekem igen – mondta. Mi volt ez a kitartás? Valamiért épp most nyílt meg a lehetőség, hogy Erikkel igazán beszélgethessek. – Csókolóztunk, semmi több. – Elhűltem a saját szavaimon. Mi az, hogy semmi több?! Annyi is pont elég. – Ne haragudj, Erik! – suttogtam. Aztán végre megmondtam neki: – Te és én... köztünk véget ért... Ne találkozzunk többet! Nem felelt, csak szorosan markolta a rózsákat. Hirtelen felszisszent, és elengedte a csokrot. Megszúrta egy tüske, és a hüvelykujja begye vérezni kezdett. Szalvétát vettem elő a zsebemből, összehajtottam, és az ujjára nyomtam. A poggyászkiadóban Jacob épp levette a futószalagról Norah csomagját, és amikor letette, felénk pillantott. Találkozott a szemünk. Döbbenten meredt rám, hiszen mit látott? Azt, hogy Erik kezét szorongatom. Gyorsan elengedtem és hátraléptem. Késő. A tömeg eltakarta Jacobot. És tudtam, hogy úgyis elfordult már.

Erik a futószalagok felé intett, ahonnan csomagok kerültek elő, utazók szépen elcsomagolt kis életei. – Hozzuk el a bőröndjeiteket! – Erik, nem muszáj minket hazavinned. Erik sértetten összeráncolta a homlokát: – Kinéznél belőlem ekkora aljasságot? Dehogy néztem volna ki. És pont most derül ki, hogy nagyobb lélek, mint gondoltam. Erik a futószalag felé indult. Én zavartan hátramaradtam, mert Jacob is ott volt, anyáék védelmezőn álltak mellette. Tőlem védelmezték. – Árulj el nekem valamit! – szólt Erik mogorván, miközben várta, hogy utolérjem. Hátrasimítottam a hajamat, és az arcát néztem, a hozzá nem illő, nőiesen telt száját, a nagy kezét, ami minden porcikámat bekalandozta. Összegyűrte a szalvétát, és a rózsákkal együtt egy kuka felé hajította. Beletalált, mint mindig. – Miért pont az a srác? – kérdezte, és Jacob felé biccentett, aki a bőröndökkel és az anyjával együtt kifelé sétált az ajtón, és hátra sem nézett. Norah ernyedten búcsút intett, majd ő is elment. Tudtam, mi Erik kérdése. Hogy miért pont Jacob? Hiszen őt a kisujjával földhöz vághatná. – Belezúgtam – feleltem egyszerűen.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Mágneses Észak

A

olyan volt, mintha sosem utaztunk volna el. Percekkel azután, hogy Erik kocsijából kiszálltunk – a legkínosabb út után, amiben csak egy lánynak része lehet –, anya már a konyhában sürgölődött. Én pedig a háttérben őrködtem, nehogy apa robbanjon. Tizenegy napot voltunk távol, és mi volt apa első kérdése, amikor szíveskedett ránk pillantani az újságja mögül? Az, hogy: – Mi lesz a vacsora? Anya óvatosan nyitotta ki a hűtő ajtaját, mintha tudná, hogy mindjárt ráfognak egy bűntényt, amit nem követett el. A három polc üres volt. Még anya, a konyhatündér sem tudna vacsorát Z AJTÓ MELLETT LETETT BŐRÖNDÖKTŐL ELTEKINTVE

varázsolni csupán biovajból, házi lekvárból, mézből, dijoni mustárból és szilvaléből. – Nem ment el bevásárolni?! – motyogta anya saját magának. Valószínűleg nem is tudta, hogy kimondta a gondolatot. Összeszorult a gyomrom, és ösztönösen apára pillantottam, remélve, hogy nem hallja. Persze hallotta. – Ha az elmúlt tíz napban nem kellett, miért épp ma mentem volna? Gondoltam, csinálok egy teát, azzal ellesz apa, én meg lerohanok a boltba. Kinyitottam a meleg vizet, és sietségemben megégettem a kezemet, pontosan ott, ahol Claudius vágta el a kezét karácsonykor. Lassíts, mondtam magamnak. És hideg vizet engedtem a kezemre. Nyugi! Jacob azt mondta, hogy a jó kávé – és tea – úgy készül, hogy a hideg vizet lassan kell forralni. Így is tettem. Hadd várjon apa! Megfontoltan vizet engedtem a forralóba, a tűzhelyre raktam, és alágyújtottam. Anya csendben kinyitotta a fagyasztót. Eltűnt belőle az összes előre elkészített és felcímkézett, gondosan frissen tartó tasakba csomagolt ebéd és vacsora. Apa megette. Anya ott állt döbbenten a teljesen üres hűtő előtt. Helyben maradt, és lejjebb húzta a narancssárga selyemingét, mintha összement volna apa mérgező jelenlététől. Vagy mintha végre támadásra készülne. Anya, ne most! Apa éhes, én fáradt vagyok. Nem jók a körülmények egy csatához. Úgy szerettem volna elbújni a szobámba, megfeledkezni apáról, Erikről, Jacobról. És Jacob utolsó, végtelenül csalódott pillantásáról, mielőtt kiment a reptéri váróból. De nem hagyhattam magára anyát.

Apa persze észrevette, hogy anya az ingét igazgatja. – Biztos vagy benne, hogy jól áll neked ez a szín? Nem olyan, mintha közvetlenül a napba nézne az ember? A vízforraló fütyült. Túl sok vizet öntöttem bele, kifutott, és sistergett a tűzhely forró lapján. – Nincs itthon tea – közölte apa vádlón, mintha én lennék a világ legidiótább lánya. – Minek forralsz vizet? Kikapcsoltam a tűzhelyet, és dühösen néztem apára a gőzön át. Fáradtságom elpárolgott, most már nagyon is éber voltam. Anya lehajolva a táskájában kutatott. Apa tizenegy napi távollétünk alatt felgyűlt rosszindulata most kitörni készült, mint viharban az esővíz az eldugult vizesárokból. Az asztalra csapta az újságját. Anya szándékos lassúsággal elővett a táskából három doboz drága teát, amit kifejezetten apa számára választott Hangzhouban. Az elsőt Sárkányteának hívták, kézzel sodort, apró gyöngyöt formázó tealevelek voltak benne. Jázmintea volt a második, a leveleket virágformában összevarrták, és forró vízbe téve gyönyörűen kinyílt. A harmadik teafű fantázianeve Tieduanyin, a Vasistennő. Anya a három dobozt katonásan egymás mellé sorakoztatta a konyhapulton. – Melyiket szeretnéd megkóstolni? – kérdezte kedves hangon. Apa összeszorította a száját. Mi az, hogy anya kritizálása kudarcba fullad? Rondán nézett a teákra és ránk is. – Biztos, hogy ezek ihatóak? Nincsenek tele vegyszerekkel?! Békíteni akartam. Mivel nem választott, megtettem én. Mintha apa ott sem lenne, meglepő nyugalommal kibontottam

az egyik dobozt, a tealevelekből egy kanálnyit a teáskannába szórtam, majd ráöntöttem a forró vizet. Anya olyan halkan motyogott, hogy alig hallottam: – Ha neked nem kell, lesz másvalaki, akinek igen. És aztán jött a sokk, amit a gondolatsor folytatása váltott ki anyában. Jöhet más, akinek kell. Anya vizslató tekintettel apára nézett. Igen, találhat másvalakit. Ugyanaz a merészség volt a tekintetében, mint a riksaút után, meg amikor ő kellett ahhoz, hogy bejussunk az árvaházba. Végre ráeszmélt, hogy mindig is apa változó hangulataihoz igazodott, mindig neki kellett alkalmazkodni. Hogy amikor apa rátámadt, megalázta, kritizálta, szidta, ő folyton csak bocsánatot kért, igazat adott neki, kifogásokat keresett, és ebben teljesen felőrlődött. Apa dühösen megismételte a kérdést, lassan és hangosan, mintha anya Kínában elfelejtette volna az anyanyelvét: – Mi lesz a vacsora, Lois?! A hűtő és a konyhaasztal közé álltam, közel anyához, hogy a védelmére keljek, ha szükséges. Anya a homlokát ráncolva hozzám fordult: – Én nem vagyok éhes. És te, Terra? Megráztam a fejemet. – Akkor az lesz a legjobb, ha elmegyünk lepihenni. Holnap majd bevásárolok – közölte anya. Meghúzta a határvonalat, pont olyan világosan és határozottan, ahogy apa rajzolja a térképeit. Határvonal, ami mozdíthatatlan. Még csak rá se nézett apára, amikor összeszedte a bőröndjeit az ajtó mellől. És nem ment fel a közös hálószobájukba, hanem Claudius szobájába vitte a holmiját, döntése súlyának teljes

tudatában. Azt hittem, becsukja az ajtót, de még rám szólt: – Terra, ideje lefeküdni! Mintha én lettem volna a védelemre szoruló kislány. A tea túl sokáig ázott a vízben. Biztos keserű lesz, de apa bögréjébe töltöttem, és letettem az asztalra. Csak ekkor láttam, melyiket bontottam fel. A Vasistennőt. – Lois, mi a fenét csinálsz? – kérdezte apa, és otthagyta a teát, inkább Claudius szobájának ajtaja elé állt. Anya nem felelt, megvárta, hogy én biztonságban a szobámba érjek. Amikor ott voltam, bólintott. – Jó éjt, Grant! – mondta. És becsukta az ajtót. A határon átlépni tilos. – Mi van? Miért kellett volna nekem bevásárolni? Ti léptetek le vakációzni, én itthon dolgoztam – tiltakozott apa. Felhallatszott a szobámba a kattanás, ahogy anya bezárta az ajtaját. Egyértelmű üzenet: Nem bízom benned. Én ugyanígy tettem. Először vártam, dörömböl-e apa, be akarja-e törni az ajtót. Valahol biztos megvoltak a pótkulcsok is. Csend. Az ajtónak támaszkodva hallgatóztam, és olyan történetek jártak a fejemben, amikor az apa bekattant és kiirtotta a családját. Még mindig csend. Ekkor rádöbbentem, hogy anya talán kevésbé szorul a védelmemre, mint gondoltam. Ennél határozottabban nem is cselekedhetett volna. Meghúzta a határvonalat: Innen nem lépsz tovább. Ez az én területem, és csak az enyém. Ahogy Norah mondta Kínában, anyával rendben lesz minden. És most először el is hittem. Végre szabadon lélegezhettem.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Valódi Észak

K

„SZERELEM ÉS GYŰLÖLET A KÖZÉPISKOLÁBAN” címmel heti műsort sugárzott, mely szerint alapszabály, hogy egy lány nem hívogathat egy fiút, már napi egy telefon is túl sok, optimálisabb minden másnap keresni. Este kilencre megszegtem a szabályt, nem mintha számított volna. Jacob üzenetrögzítőjét hívogattam. Talán így volt a legjobb. Hányféleképp lehet bocsánatért esedezni? Hogyan lehet kimagyarázni valakit, mielőtt elcsépelt, bűntudatos mellébeszélésnek tűnne? Gondoltam, az utazás fáradalmaitól majd elalszom. De nem sikerült, pedig anya horkolása már hallatszott is Claudius szobájából, csak fél füllel figyeltem apára. Forgolódtam, a ARIN

párna alá dugtam a fejemet, aztán ledobtam a párnát. Hajnali kettő volt. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, akkor már csinálhatok valami hasznosat is. Bekapcsoltam a számítógépet, és szinte hallottam Jacobot: te mindig ilyen kényszeres vagy? Igen, de hát tudod, mint ahogy tudtad azt is, hogy utálom a rózsákat, feleltem gondolatban. Haragudtam magamra, hiszen pont ezt nem akartam, hogy valaha is egy fiú körül forogjon az életem. Szánalmas. Inkább elővettem a hátizsákból a fényképezőgépemet, és letöltöttem mind az ötszáz-huszonkét képet, amit Kínában készítettem. Az utazás ettől csak még távolibbnak tűnt. Még huszonnégy órája sincs, hogy elbúcsúztunk Kínától; zaijian. Egyik képen anyával a SeaTac reptéren állunk, Norah fotózott le minket beszállás előtt. Riadtabbnak tűnünk, mint ahogy emlékeztem, ugyanaz a félmosoly, ugyanaz az aggódó homlokráncolás. Egy másikon Norah és anya vihorásznak a repülőn, iszogatva a kis üveg borukat. Nem vették észre, hogy lefényképeztem őket. Aztán itt van a Shanghaiban bevásárlással töltött nap után a vacsora, anyán ugyanaz az élénk színű ing, mint ma. Ráközelítettem anya arcára. Ez az arc nem a hajdani szépségkirálynő halvány emléke volt, hanem maga a királynő. Félrehajtott fejjel, rejtelmesen mosolygott valami anekdotán. A nyomtatóba drága volt a tinta, csak a legjobb képeket akartam kinyomtatni. Például ezt. Amíg a nyomtató dolgozott, én a következő képet néztem. Ugyanaz a vacsora volt, de nem Jacob vagy anya kötötte le a figyelmemet, hanem Merc, aki a változatosság kedvéért a BlackBerryt babusgatja, és fogalma sincs, micsoda lakomáról marad le az orra előtt. Átlapoztam egy képsorozatot, ezt anya csinálta rólam, ahogy Merc lakásában alszom, nyitott szájjal.

Három képet szívesen letöröltem volna, de nem tettem. Ezek anya nézőpontjai. Előrelapoztam az árvaházhoz, és sajnáltam, hogy nem sikerült többet fotózni. De az is csoda volt, hogy pár képet csinálhattam, mielőtt szigorúan rám szólt volna egy ott dolgozó. Odabent meg mindig tilos fényképezni. De ott volt a kép rólam és Peony-ról. 5 Sikerült kiszednem a kislányból a nevét, mielőtt elbúcsúztunk, és ezen a képen egymáshoz ér az arcunk, az anyajegyeink. Ezt is ki kell nyomtatni. Az utolsó képet anya készítette rólam és Jacobról az árvaház előtt. Közelebb hajoltam. Valahogy különös volt az arcunk. Nagyítottam a képen. Nem megkönnyebbültnek tűntünk, hanem diadalittasnak. Teljesnek. Csak ekkor tűnt fel Jacob sebhelye, a halvány csík az ajka fölött. Amikor mellette voltam, már nem is észleltem. Mióta vajon? A tó mellett mondta nekem Jacob, hogy már nem is látom a tűzfoltodat. És sajnálom, hogy nem láthatom. Most értettem meg. Mert az a sebhely Jacob arcán számomra gyönyörű volt, és határvonalként választotta el Jacob életét attól, amilyen lehetett volna, ha ott marad az árvaházban. A nyomtató szorgosan nyomtatta a fontos képeket, én pedig szerettem volna megnézni, van-e a telefonomon üzenet, bár tudtam, hogy nem lesz. A telefont a lehető leghangosabbra állítottam, és az ágy mellé tettem, hogy még véletlenül se maradjak le, ha csörög. Nem csörgött. Mire is számítottam? Kényszeres és rendmániás viselkedés, de tisztázni akartam a helyzetet, rendbe tenni a zűrt, amit okoztam. Hallgathattam volna Karin műsorát, megfogadhattam 5

A név jelentése bazsarózsa (a fordító megjegyzése).

volna a tanácsát, de nem akartam. Egy térképet akartam, ami megmutatja, merre induljak. Felnéztem a falra, ahol Merc térképei sorakoztak. Azokban nem reménykedhettem. Merc még nálam is elveszettebb volt, azt hitte, a megvilágosodást úgy éri el, ha agyondolgozza magát. Eltöltött a düh, amit eddig sosem engedélyeztem magamnak. Néztem a fejemben, a kezemben, a gyomromban. Ott jártam Merc újonnan választott hazájában, az otthonában laktam, és mindössze hat órát töltöttünk együtt. Felpattantam, és leszaggattam a térképeket, az ingyenes autóstérképeket, az olcsó topográfiai mellékleteket a National Geographic-ból, a világtérképet, amin Merc gombostűkkel jelölte, ahol már járt, és más színű gombostűkkel, ahová menni szeretne. A gombostűk szétszóródtak a szobában, még lábujjhegyen tipegni is veszélyes lett. De ebben én már profi voltam, hiszen apa körül is mindig úgy éreztem, gombostűket kerülgetek. Holtfáradtan zuhantam ágyba, és azt álmodtam, hogy széttépett térképek darabjai hullanak rám az égből. Másnap reggel, amikor épp befejezni készültem egy e-mailt Mercnek, kopogást hallottam az ajtón. Anya szólt be halkan: – Terra! Ébren vagy? Felálltam az íróasztaltól, odamentem az ajtóhoz – már nem járt veszéllyel, mert a gombostűket felsöpörtem és kinyitottam. Anya rózsaszín tréningruhában és fehér sportcipőben volt, kisminkelve, rúzs, szemfesték, minden. – Megyek a boltba. Nincs szükséged valamire? – kérdezte. Észrevette a padlón a leszaggatott térképeket, és kérdőn nézett: – Mi történt? – Átrendezem.

– És még? – E-mailt írok Mercnek. Anya még feljebb vonta a szemöldökét. Amikor reggel felébredtem, az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy nem lennék ebben a slamasztikában, ha kezdettől őszinte vagyok Erikhez, Jacobhoz és magamhoz. Az őszinteségen múlik minden. Megmondtam hát anyának: – Szeretném, ha tudná a bátyám, hogy rosszulesett, amiért ilyen kevés időt töltött velem Kínában. Az ajkamba haraptam. Nehéz volt sebezhetőnek lenni, kimutatni az érzéseimet. – Jól teszem, hogyha elmondom neki, amit érzek, ugye, anya? Anya hihetetlenül hosszú ideig csak nézte csendben a szobám padlóját kollázsként borító, szétszórt térképeket. Aztán bólintott: – Bátor vagy. Hirtelen támadt egy ötletem: – Várj egy kicsit, negyedóra alatt összeszedem magam, és veled megyek a boltba. – Iskolába kellene menned. – Aztán a bőröndjeimre tévedt a tekintete, és látta, hogy még ki sem pakoltam. Észrevette a kinyomtatott fotókat az íróasztalon. Közelebb ment, és egyenként szemügyre vette őket. – Milyen gyönyörűek – suttogta ámulva. Azt a képet vette kézbe, amin éjjel dolgoztam, azt, amin az ő arca volt az étteremben. Azt hittem, megjegyzést tesz, hogy milyen csúnya, kövér és tokás. De nem tett, csak óvatosan visszarakta a képet az asztalra. – Na jó, egy nap lógás az iskolából még nem a világ vége. Öt perc alatt kész leszel? – Tizenkét perc – feleltem, mintha a beijingi piacon alkudoznánk. – Tíz – nevetett anya.

Felöltöztem, fogat mostam, aztán visszamentem a számítógéphez, hogy elküldjem a levelet. Tétováztam. Mielőtt elküldöm, át kellene nézni, amit írtam, hogy valóban az érzéseimről beszéljek, és ne vádoljam, ne bántsam a bátyámat. A túl kemény szavak törést hoznának a kapcsolatunkban, és én nem ezt akartam. Inkább elmentettem a levelet küldés helyett. A rendmániámba belefért, hogy még nem pakoltam ki a bőröndből. Szépen összehajtogatva sorakoztak benne a ruhák. Az viszont nem fért bele, hogy a földön szétszórva hagyjam azokat a térképeket, mint valami hatalmas kollázst. Kollázs! Ha hirtelen rád tör a kreativitás, ne hagyd elillanni, ez volt mindig Lydia néni tanácsa. Az ihletet tisztelni kell, megragadni és kihasználni. Úgyhogy követtem a fellángolásomat, feltekertem a térképeket, és előhúztam a szépségdobozt az ágy alól. Belepte a por, mióta utoljára beletettem valamit. A Kínatérképdarabkákat, amiket odakint találtam a geoládában, az íróasztalom alsó fiókjában tartottam egy doboznyi régi papír alatt. Most beszórtam őket a szépségdobozba. A dobozt a hátizsákomba tettem, és már mentem volna kifelé a szobámból, amikor valami rejtélyes oknál fogva még bementem a fürdőszobába, és levettem a polcról a sminkes tégelyeimet, a vastag Covermark alapozót, amit kifejezetten tűzfolt fedésére terveztek, a korrektorokat a hófehértől a bézsen át a napbarnítottig, a színezett és az áttetszően csillámló púdereket. Most már indulhattam. Mint mindig, most is az előtérbe mentem a kocsikulcsért. De amikor benéztem Claudius szobájába, megtorpantam. Anya feltette az új ágytakarót, amit Kínában vett. Olyan vidám volt, tarka és nőies, hogy képtelen ötletnek tűnt egy szobába tenni

Claudius fantasy könyveivel és posztereivel. De anya lakberendezői varázslata valahogy működött, és mégis jól nézett ki. Anya kint várt, a völgy felé fordulva. Néhány szántó zöldellt odakint, körülöttük faházak és családi házak pettyezték a tájat. Tágas volt a láthatár, mégis, mintha összement volna a város, pedig semmi nem változott, csak az én nézőpontom. Kis otthonom csupán hangyabolynak tűnt Kína legkisebb városaihoz képest is, hiszen ott egy kisváros is milliós népességet számlál. Csendben a garázsba mentünk. Apa kulcsa nem lógott a helyén az előtérben. És a kocsija sem volt itthon. Pedig nem volt szokása ilyen korán elmenni. – Hol lehet apa? – kérdeztem anyától aggódva. Vajon mit forral most? Anya vállat vont. Nem tudta, és nem is érdekelte túlságosan. – Mehetünk? – Láttam az ágytakaródat Claudius szobájában – mondtam mintegy mellékesen, miközben a csomagtartóba tettem a hátizsákomat. Anya bólintott, és a melegítőfelsője cipzárját húzogatta. – Gondoltam, egy időre odaköltözöm – mondta. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez apa. Becsuktam a csomagtartót. – Anya, szeretnéd megnézni, hol rejtette el Susannah a geoládát? Anya sokáig nem válaszolt, és elfehéredett a keze, ahogy a kormányt szorította. – Rendben – mondta végül. Mielőtt meggondolhatta volna magát, elővettem a csomagtartóból a hátizsákot, és elindultam a rejtekhely felé, anya tempójához igazodva.

A geoláda ugyanott volt, ahol Jacobbal hagytuk a télen. Úgy tűnt, senki nem háborgatta. És sem hó, sem olvadás nem hagyott nyomot rajta, mégis volt két új bejegyzés a naplóban, amit Susannah kezdett meg. Épp felolvastam volna őket anyának, de ő bele se nézett a dobozba. Csak a dobozra írt szót, a geoláda nevét nézte mereven: KRYPTONITE. –– Mi az, anya? Mi történt? – kérdeztem halkan. Anya nyelt egyet, és az ujjával átírta a betűket. – Susannah becézett így engem gyerekkorunkban. Kryptonite. – Nem értem. – Lois. Lois Lane. Próbáltam követni. – Superman szerelme. Aztán megértettem. A Kryptonite volt a világon az egyetlen olyan anyag, ami megtörte Superman erejét. – Annak idején elég sok udvarlóm volt – magyarázta anya erőtlenül. Sóhajtva leült egy farönkre, és úgy folytatta: – Susannah mindig azt mondta, olyan vagyok a fiúknak, mint a Kryptonite. Térdre hullanak előttem. A Szépség Dobozból elővettem a kis térképdarabkákat, amiket Susannah a Kína-térképből csinált, és odaadtam őket anyának. Döntse el, mi legyen velük! Susannah nem éppen nemes szándéka az volt, hogy hordják szét a geoládákba világszerte apa szégyenét. Én sem voltam különb. Ha rajtam múlik, a világ összes geoládájába jutna belőlük. De anya? Ő csak szorongatta a múltjának ezeket a kicsi, zacskóba szórt darabjait. A könnyein át mosolygott: – Susannah emlékeztetni akart rá, ki is vagyok. Anya mellé ültem a farönkre, ami valami viharban dőlhetett ki, és eddig észre sem vettük. A kis tisztáson fenyőillat

lengedezett. Nem törtük meg a csendet, ahogy a nap lassan egyre magasabbra kúszott és a levegő felmelegedett. Egy korai kolibri anya mellett csapkodott apró szárnyaival. Pasztellszínű ruháját nézegette, mintha nektárt kínáló virágot talált volna. Aztán rájött, hogy tévedett, és elszállt. Anya hirtelen azt mondta: – Ha a Williams College-ben szeretnél tanulni, megteheted. – Hogyhogy? – Susannah hagyott rám némi pénzt. A bátyámnál helyezte letétbe. És dolgozni is elmehetek. – Anya – mondtam lágyan. Az csodás, ha a saját kedvedért elmész dolgozni, de én majd gondoskodom magamról. Ahogy kimondtam, tudtam, hogy úgy is lesz. Fura, de mindenki megtalálta a módját, hogy elmeneküljön apától. Merc a világ másik végére költözött, Claudius izompacsirta lett, még anya is függetlenné vált. Én is meg fogom találni a saját utamat, ami elvezet apától, de amin anya bármikor velem jöhet, amikor csak akar. – Tévedtél, anya – mondtam. Meglepetten nézett, és már azt hittem, bocsánatot kér, ahogy szokott. De ehelyett megkérdezte: – Miben? – Susannah-nak nem kellett téged emlékeztetnie arra, ki is vagy. Magadról jöttél rá. Büszkén bólintott, és kettőnkre mutatott: – Együtt jöttünk rá, kik vagyunk. Igaza volt. Hazafelé indultunk, és én szokás szerint már elővettem a kocsikulcsot a zsebemből, mielőtt a garázshoz értünk volna, hogy kéznél legyen.

A kulcsok csörögtek, a szabadság kis csengettyűi voltak. Anya felé nyújtottam a kulcsokat: – Nem akarsz vezetni? – kérdeztem, és a zöldellő völgyre mutattam. Nem kell Kínába utaznunk, hogy gyönyörű tájat láthassunk. Itt is láthatunk, akár szó szerint az udvarunkból. – Nézd, a hó is elolvadt már. Anya először ijedtnek látszott, aztán elgondolkodott. – Talán megpróbálom – mondta, és átvette a kulcsot. Anya leparkolt a Red Apple élelmiszerbolt elé, és hirtelen beletaposott a fékbe. Szerencsére senki nem volt mögöttünk, és egyébként is csigatempóban mentünk. – Ezt nem hiszem el! – suttogta. A boltból apa sétált kifelé egy kis bevásárlószatyorral, amit a vállán vitt, mint egy gyerek. Ez legalább olyan hihetetlen volt, mintha anya elment volna Norah kedvenc nudista wellness fürdőjébe. Mondjuk, az sem tűnt valószínűnek, hogy anya vezetni fog, és tessék! Ugyanakkor vett észre minket, amikor én őt, és olyan hirtelen torpant meg, hogy porzott az út a lába előtt. Arcán ugyanaz a sokk és döbbenet ült, mint anyáén, majd átváltott feszengésre. Gyors biccentés felénk, és már be is pattant a furgonjába, mintha inkognitóban lenne, ahogy az olyan férfiakhoz illik, akiknek végre a sarkára állt a feleségük. – Bevásárolt – közöltem az egyértelmű tényt. Anyánál a bevásárlás azt jelentette, hogy minél jobban telerakta a csomagtartót szatyrokkal. El tudtam képzelni, mi lehetett apa kis szatyrában: egy grépfrút, pár péksütemény, fagyasztott csirke. De apa már elment, elhajtott a parkolóból, amíg én anyával a bejáratnál ácsorogtam. Amikor elment mellettünk, anya végre nem szorongatta tovább a kormányt,

hanem leparkolt. Elfoglalt két helyet, de nem szóltam bele, mert volt bőven szabad hely. – Azt hiszem, most nemigen fogok vásárolni – mondta anya. – Akkor mit szeretnél csinálni? Anya megigazította a visszapillantó tükröt. Jobb később, mint soha, de reméltem, azért kilátott rendesen idefelé. – Inkább sétálok kicsit. Majdnem felajánlottam, hogy jövök én is, de egyedüllétre volt szüksége, hogy rendezhesse a gondolatait. Hogy eldönthesse, mit kezd ezzel a gesztussal apa részéről. Elutasíthatja, ha úgy akarja, de fogadhatja reménykedve is. Amikor anya kitett a galériánál, örültem, hogy nem volt ott senki. Senki nem akarta megkérdezni, milyen volt Kína, vagy hogy állnak a továbbtanulási terveim. Csak a megnyugtató egyedüllét várt. Felsiettem a műtermembe, a térképeket letettem a földre, és előástam a hátizsákomból a szépségdobozt. Aztán az íróasztalomra, az erős fénybe kiraktam a kínai fényképeket. Minden készen állt. Várt az üres tábla. Ám az ihlet elillant. Elveszettnek éreztem magamat. Fészkelődtem a széken, hátha támad valami remek ötletem, de semmi. Semmi. Átrendeztem az asztalon a képeket, kutattam a kosarakban az anyagok között. Semmi. Szinte hallottam Jacob hangját, aki azt mondaná, hogy az „elveszett” csak a „felfedező” szinonimája. Hogy a geoládához vezető legrövidebb út nem mindig a helyes út. Akárcsak az én

eddigi utam: gyorsított tempóban elvégezni a középiskolát, továbbtanulni, hogy olyan lehessek, mint Merc, akinek a legjobb barátja egy okostelefon. Nem, ez már nem az én utam. Türelmetlenül lóbáltam a lábamat, és véletlenül belerúgtam az asztal alá tett vászonba. Lehajoltam, és elővettem. A Szépség Térképe volt. Akkor rejtettem oda, amikor Jacob meglátogatta a műtermet, és nem akartam, hogy meglássa. El is felejtettem, hogy ott van. Most alaposan megnéztem a művemet, és befejezetlennek tűnt, üresnek, felfedezetlen területek vették körül a sok mesterséges szépséget. Úristen! Eddig egész életemben téves koordinátákat követtem?! A Tökéletes Szépségre figyeltem, nem a Valódi Szépségre. Kinyitottam a szépségdobozt, és kiszórtam mindent, ami benne volt. A bőrgyógyászok prospektusait a legújabb és leghatékonyabb kezelésekről, divatlapokból kivágott oldalakat, előtte-és-utána képeket olyan nőkről, akik kés alá feküdtek vagy mérgeket fecskendeztettek a szervezetükbe, hogy megváltoztassák a külsejüket, feltöltötték a ráncaikat, mint egy régi út repedéseit, vagy épp az orrukat faragták a kívánt méretre és formára. Széttéptem az összeset. Nem vágtam őket szabályos szeletkékre egy éles pengével, hanem csíkokra, fecnikre szaggattam mindet. Mint egy kirakóst, aminek össze nem illő darabkáit lehetetlen kirakni. Kész! Na és most, hogyan tovább? A kollázst az asztalra tettem. A Szépség Térképének közepéből violaszín kontaktlencséjével egy tökéletes arc bámult rám. Ez lett volna a fókuszpontom? A Sarkcsillag, amit

hiábavalóan követtem? Ha megpróbálnám leszedni, elrontaná a kollázst. Elrontaná... vagy javítana rajta? Kapirgáltam a kép sarkát, amíg kicsit el nem vált a vászontól. Meghúztam, mire egyenetlen csík vált le, úgy nézett ki, mint amikor egy régi épületen mállik a vakolat. Ijesztően csúnya volt. De nem vontam kétségbe a döntésemet, hanem újabb csíkokat húztam le a képről, míg végül a modell hibátlan bőre zebracsíkos lett. A Szépség illúziókkal teli Földjén mindig is idegennek éreztem magamat, és jó érzés volt látni, hogy mindez tényleg csak felszínesség, a Tökéletes Szépség hamis csillogás, távol a valóságtól. Erre fogok építkezni, ez lesz az alap. Alap. Alapozó... Elvigyorodtam, és gyorsan munkához láttam. A földön lévő kosárból fehér festéket vettem elő, öntöttem keveset egy befőttesüvegbe, aztán pár cseppet tettem hozzá a sminkemből, és márványosan belekevertem a bézst a fehérbe. Az alapozó eltűnt, a festék fehér maradt. Újabb nagy kanálnyit tettem bele, de ez sem volt elég. Mint egy őrült tudós, vagy mint anya, amikor teljesen új receptet talál ki, most már beleöntöttem az egész üvegnyit. Csodásan dekadensnek, sőt, pazarlónak éreztem magamat, amikor a keveréket a modell arcának egyik felére kentem. A másikat festék nélkül hagytam. Melyik tűnt valódibbnak? Melyik volt szebb? Aztán sietősen az arc köré ragasztottam a szépségdoboz széttépett tartalmának darabkáit. A szavakat, melyek csodás változást ígérnek, a photoshoppal tökéletesített szemeket, orrokat, szájakat, a plasztikai műtéttel formázott melleket.

Hátraléptem, hogy távolabbról is megnézzem. A Szépség Térképéről valami még hiányzott. Mivel anya nem tudta eldönteni, mi legyen Susannah térképdarabkáival, visszatettem őket a geoládába, egy kivételével. Azt megtartottam, hogy majd egy nap betegyem másik geoládába. Nem tudtam, mikor és hol, csak azt, hogy ha eljön az ideje, tudni fogom. És már el is jött az ideje, itt volt a rejtekhely, ami csak erre a kis papírdarabra várt. Fogtam, és a modell szájára tapasztottam. Összevontam a szemöldökömet. Valami még mindig hiányzott! De mi? Biztos találok valami inspirálót a rengeteg összegyűjtött apróság között, amiket az asztal fölött, kosárkákban tartottam. Csukott szemmel kezdtem kutatni, és egyszer csak egy fémdarabkát éreztem. Kivettem. Az autómról letört, meggyűrt kis fémdarab volt, amit azután tettem el, hogy belehajtottam Jacob Range Roverébe. Ezt is rátettem a Szépség Földjére. Emlékeztetőt írtam magamnak, hogy telefonáljak Magnusnak, a mogorva művésznek, aki fémekkel dolgozott, és kérjem meg, hogy tanítson. Hiszen csak nem lehet olyan rémes. Mit tehetne? Leszidna? Gondoskodna róla, hogy ügyetlennek, ostobának érezzem magamat? Apa ennek érdekében már megtett mindent. Miatta voltam oly sokáig Terra Nullius, a Senki Földje, valami üres földrész, ahol a túlélés lehetséges volt ugyan, a virágzás azonban nem. De nem sikerült neki! Keresztbe fontam a karomat, és újból hátraléptem, hogy megnézzem, miként alakul a mű. Alakult. Meg voltam lepve. A

rétegek egymás tetejére épültek, nem lapos térkép volt, hanem összetett és sokszínű domborzati térkép. Fontos: ha majd kollégiumban lakom, nem szabad elfelejtenem bezárni az ajtót, ha nyugalmat akarok. Karin úgy esett be a műterembe, hogy még csak nem is kopogott, de máris kiabált: – Hát megvagy végre! Összefutottam anyukáddal, képzeld: sétált! Ő mondta, hogy itt megtalállak. Milyen volt az utazás? Miért nem voltál suliban? Úristen, már nagyon akartam veled beszélni! Halkan felsóhajtottam. Nem örültem, hogy megzavar, mert épp az utolsó emblémámon dolgoztam. Ötöt készítettem, mindegyiken ott volt a nevem, és valamilyen díszítés. Nem tudtam eldönteni, melyik tetszik legjobban. Jó is, hogy itt van Karin, meg tudom kérdezni, neki mi a véleménye. Ettől függetlenül zavart, hogy csak úgy besétált, nem szólt előre, és azt sem mondta, hogy „bocs a zavarásért”, pedig láthatja, hogy dolgom van. Majdhogy rá nem lépett a térképekre a csinos kis bronz-barna, poros szandáljával. – Nézz a lábad elé! – mondtam, morcosan nézve, ahogy mindent félretolva áttörtet a műtermen. Felpattantam, hogy biztonságba helyezzem a térképeket. – Mi történt itt? – kérdezte. – Úgy néz ki a műtermed, mintha hisztirohamot kaptál volna. – Alkotok. Ó, de régóta akartam már kimondani ezt a szót. Valahogy azt hittem, nehéz lesz, hogy nagyzolásnak hangoznék a számból. Nem így volt. Felnőttem a szóhoz.

– Persze akkor sem hibáztatnálak, ha tényleg hisztirohamot kaptál volna. – Miért kéne hisztiznem? – Tudod, még felhívhatod Eriket. Letettem a ceruzát a kezemből. – Hát, te meg honnan tudod máris, hogy mi van? Karin a hosszú szempillái alól fürkészett, és az asztalom szélén ücsörgött, fel sem tűnt neki, hogy ott szárad a kollázs. Meg az emblémák is ott sorakoztak. – Hát volt tegnap este egy buli – mondta. – És Erik Aliciával jött. Azt hiszem, mindketten arra vártunk, hogy belém marjon a féltékenység. De semmit nem éreztem. – Örülök, hogy boldog – mondtam, és komolyan gondoltam. – Hívd fel! Biztosan adna neked még egy esélyt. – És ha nem szeretném? Ha már továbbléptem? – Nem értelek. Hogy engedheted el ilyen lazán a legjobb dolgot, ami valaha történt veled? – Erik valóban jó srác, Karin. Nagyszerű fiú. De nem a legjobb dolog, ami valaha történt velem. – És a goth fiú az igen? Odapillantottam Jacob fotójára Karin keze mellett. – Jacobnak hívják – közöltem. Karin vállat vont, mintha nem érdekelné, mit eszem annyira Jacobon, hogy Jacob képes a legkülönösebb helyekben is észrevenni a szépséget, például itt a mi sziklás, poros völgyünkben, vagy egy kínai sikátorban, ahol még klotyók sincsenek, csak egy sor éjjeliedény. És a tűzfoltomban. Utáltam a korlátokat, amik közé apa szorított, de most lázadtam Karin láthatatlan korlátai ellen is. Talán eleinte meg

akart védeni (hiszen azon a réges-régi balettórán is mellém állt), de most szinte fojtogatott. Ledobtam a láthatatlan láncokat, és megmondtam neki: – Karin, én nem akarok Erikkel járni, és kész. – De miért nem? Olyan helyes, és menő... – Nem vagyok belé szerelmes. – A goth fiú miatt, ugye? – Nem. Saját magam miatt. – Elhallgattam, majd meghúztam a határvonalat a barátságunk sziklás talajában, és kimondtam: – Amikor megpróbálsz rábeszélni, hogy maradjak Erikkel, úgy beszélsz róla, mint a legjobb dologról, ami valaha történt velem, akkor úgy érzem, azért csinálod, mert olyan csúf vagyok, hogy hálásnak kellene lennem, hogy egyáltalán van fiúm. – Nem ezt mondtam! Dehogy! – Karin sértődötten összevonta a szemöldökét. Meggyűrődött az arca. Meg kell mondanom Jacobnak, hogy látom már, mennyire átmeneti dolog a külső szépség. Egy lélek nélküli héj. Én nem akartam már csupán héj lenni, amit Karin azzal tölt meg, ami szerinte nekem jó. Nem hátráltam meg. Ez az én döntésem volt, megmásíthatatlan és visszavonhatatlan. – Nem akarok olyan fiúval járni, aki sokszor észre sem vesz engem. Karin nem felelt. Vállat vontam. Én elmondtam, amit mondani akartam, és nem akartam tovább magyarázkodni. Már éppen jelezni szerettem volna, hogy alkotok, azaz dolgom van, amikor Karin valami meglepőt tett. Odahajolt, és megnézte az emblémákat.

Mielőtt berontott, éppen be akartam szkennelni a legjobbakat, és elmenteni a számítógépen, hogy ott még díszíthessem őket. Karin halkan beszélt, mintha még sosem látta volna az alkotásaimat: – Min dolgozol? – Az emblémámon. Az olyasmi, mint a térképészek logója. Melyik tetszik legjobban? – kérdeztem, és közelebb toltam a papírokat, hogy jobban lássa őket. Rájuk pillantott, és már nem volt olyan durcás az arca. – Nekem elég egyformának tűnnek. – Nem, mindegyik más. Nézd meg alaposan! Nem voltam biztos benne, hogy érdekelni fogja, de odahajolt, vonzották a kis képek. Háromnak pergamentekercs alakú volt a kerete, kettőnek címer formájú. Az egyiken kerubok, a másikon lobogó szalag volt. Egy harmadikon tengeri kígyó, de erről én is tudtam, hogy nem illik hozzám. – Ez! Ez illik legjobban hozzád – mondta Karin, és a legegyszerűbbre mutatott, ami egy díszes szív forma volt. – Igen, én is úgy érzem. – Ezek nagyon klasszak! – lelkesedett, és felcsillant a szeme, máris mindenféle ötletek kavarogtak a fejében. – Csinálnál egyet nekem is? A műsoromhoz, mert tulajdonképpen az is térképészet, feltérképezi az új romantikus kapcsolatokat. Lehetne mondjuk a nevem egy iPod képernyőjén, vagy... Szigorúan félbeszakítottam: – Majd ha az enyémmel készen vagyok. Aztán elnevettem magamat, mert Karin ötletbörzéje még csak most kezdődött. Egy óra alatt tizenötöt is csavart az eredeti ötletén. A félbemaradt munkámra mutattam, és azt mondtam:

– Nagyon szeretném ezt befejezni. Aztán majd felhívlak. Rendben? Szerencsére Karin nem sértődött meg. Sőt, bólintott, és óvatosan lépkedve távozott a szokásos pattogó ugrándozás helyett, mutatva, hogy tiszteletben tartja a művészetemet. Még díszítgettem kicsit a kedvenc emblémámat. Amikor aztán a kollázs jobb alsó sarkára ragasztottam, rájöttem, mi hiányzott. Kezembe vettem a kínai fotókat. Sosem mondtam magamra, hogy szép vagyok. De ezeken a képeken anya és Jacob mellett megláttam magamban valamit. Persze sosem leszek klasszikus szépség, sosem leszek olyan, mint egy modell. De megláttam, mit látnak bennem azok, akik szeretnek. Megfogtam azt a fotót, amin Peony, az árva kislány van velem, és bekentem ragasztóval. Aztán odaillesztettem magunkat a Szépség Térképére, a Valódi Északra. Ott, a komor árvaházi bölcsiben, azt mondtam a kislánynak, hogy mindketten jóképűek vagyunk. A legjobb kifejezés a jolie laide lett volna. Shanghaiban, a Yu Kertben, ahol olyan rengetegen voltak, azt mondtam Jacobnak, hogy a Valódi Szépség mindennel összeköt. A jelenlétében tiszta leszek, mintha meleg fürdőt vettem volna, és utána jobban megbecsülök minden színt, formát, látványt, ami elém tárul. Most, hogy elkészítettem ezt a kollázst, végre rájöttem, hogy a magazinok szépségideáljai pont az ellenkező hatással vannak rám, elnyomnak, és csak a tökéletlenségemet láttatják. Elég! A külső szépség nem ugyanaz, mint a belső szépség, ugyanúgy, ahogy jolie laide sem jelenti azt, hogy csúnyácska,

és a Mágneses Észak sem a Valódi Észak. Nekem többet jelentett az a világ, ahol Norah szebb, mint a presszós cicababa, ahol anya gyönyörű, akár sovány, akár kövér, ahol Peony belenézhet egy tükörbe, és azt mondhatja: nézd, ez én vagyok! Az asztal mögötti falnak támasztottam a kollázst, és hátramentem egészen a szemközti falig, hogy megnézzem. Néztem. Csodáltam. Elégedetten bólintottam. Maradjon csak meg a divatlapok világában a makulátlan tökéletesség. Nekem a jolie laide a világom. A tökéletlenségeinkkel együtt vagyunk érdekesek, emlékezetesek, és igenis, gyönyörűek.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Theatrum Orbis Terranum, Színház az egész világ

S

ZÉP, DE MAGÁNYOS DOLOG A SAJÁT UTADAT JÁRNI.

Főleg, ha apa is beleszól, hogy: – Ugye, eszedben sincs így menni az iskolába?! – Mármint hogy? – tetettem a hülyét. Tudtam, mire gondol: smink nélküli arccal készültem debütálni a Kennedy középiskolában fél óra múlva.

Szerettem volna inkább kihagyni a reggelit, hogy ne kelljen a konyhában együtt lenni apával, de sajnos nagyon korgott a gyomrom. Anya mostanában nem készített villásreggeliket, hanem sétált reggelente. Nem panaszkodom, annál jobb ajándékot nem is hozhattunk volna Kínából, mint azt, hogy anya végre magára is gondol. Gabonapelyhet töltöttem egy műanyag dobozkába, hogy útközben egyem meg. Nem nagy ár a békességért a pocsék reggeli. –Nem kéne az a sok szénhidrát – mondta apa, antioxidáns zöld teáját kortyolgatva. – Vagy már most el akarsz hízni, mielőtt a Western Washingtonban elkezded az egyetemet? Hehehe. Csak azért is még több gabonapelyhet töltöttem a dobozba. Nem kellett volna, mert kiömlött, és szedegethettem fel a konyhakőről. Aztán, amikor felálltam, még jól be is vertem a fejemet a konyhapult éles sarkába. Hányszor de hányszor tettünk már kárt magunkban apa miatt? Még anya falánksága is tulajdonképpen lázadás volt, bár csak magának ártott vele. Apa most elővett egy fehér borítékot, és meglengette előttem, mint matador a vörös posztót a bika előtt. A legelső gondolatom az volt, hogy esetleg a Williams College, talán ők írtak ismét, hogy nem gondoltam-e meg magamat, nem választom-e őket mégis. – Tessék, az időpontod a következő kezelésre – mondta apa, és megint ugyanolyan vádlón nézett az arcomra, ahogy szokott. Mintha az én hibám lenne, mintha én kértem volna egy tűzfoltot, hogy tönkretegyem az ő tökéletesen felépített és kézben tartott világát. – Nem mintha érne valamit – tette hozzá. Majdnem visszaszóltam, hogy azt csinálok a saját arcommal, amit akarok.

Ahogy elvettem tőle a lapot, megéreztem a teája illatát. A Vasistennő. Azokra a Vasistennőkre gondoltam, akiket magam is ismertem: anyára, aki be tudott vinni minket az árvaházba. Norah-ra, aki a világ legveszélyesebb helyeire is elmerészkedett a tökéletes kávébabok után kutatva. Még Karinra is, aki minden hibája ellenére eltökélten követte az álmait. Egyikük sem ragaszkodott elavult térképekhez, amikor új lehetőségek csillantak meg. Néha egyszerűen az ösztöneikre, a megérzéseikre hagyatkoztak. – A többiek ki fognak nevetni – közölte apa. Íme, a kartográfus figyelmeztetése: ha túl messzire hajózol, leesel a föld pereméről, ha ismeretlen kontinensekre tévedsz, megesz valami szörnyeteg. De apa figyelmeztetése ugyanolyan hamis volt, mint az ódon térképek alkotóinak meséi. Peony, az árva kislány jutott eszembe, aki hitetlenkedve nézte a fedetlen arcomat, meglepve, hogy valaki, aki olyan, mint ő, vállalni meri magát. Azt mondtam neki, hogy szép. Ő is ezt mondta nekem. Ha igaz, amit Jacob mondott, és a ruháink jelmezek, a sminkünk maszk, akkor a szokásaink és a viselkedésünk volt a pajzs. Anya pajzsa az evés volt, Merc pajzsa a munka. Apa pedig a gonoszkodásával, kritizálásával, kötözködésével mi mást tett, mint takarni próbálta a szégyent és megaláztatást, amiben része volt? – Mondok én neked valamit – szóltam, meglepődve előbbi felfedezésemen. Letettem a lézerkezelés időpontját tartalmazó borítékot, nem okozok magamnak több fájdalmat csak azért, hogy apa ellen lázadjak. Apához fordultam, és a szemébe nézve mondtam: – Senki nem tud a Kína-térképről.

Apa elsápadt, aztán fenyegetően rázta a mutatóujját, hogy elhallgattasson, és lilulni kezdett a feje. Folytattam: – Szerintem még a kínaiak sem értesültek róla. És ha igen, hát nem érdekli őket. Akkor ki marad? Öt szakértő az egész világon, aki emlékszik az ügyre? Akiket még érdekel? Mit számít?! Családunkban a megszokott védekezés az volt, hogy témát váltottunk. Apa most ezt tette. Mintha meg sem szólaltam volna, rám pirított: – Sosem fog megváltozni az arcod, ugye tudod?! Hát, sokkal rosszabbul is járhattam volna annál, hogy egy életen át Bhután térképét hordjam az arcomon. Meg aztán lehet, hogy nem is szól egy életre, egyszer majd eltűnik, mint egy hennatetoválás. Hiszen néhány év múlva talán egy zseni feltalálja majd a kezelést, ami – fájdalommentesen – eltünteti a tűzfoltot. Talán akkor majd meggondolom. De most nem akartam, hogy életemet ez a lázadás határozza meg. Kinőttem belőle. A történelem során a háborúk kimenetele mindig a térképeken múlott, kinek volt pontosabb térképe, kinek pontatlan, ki birtokolta a határokat, ki ismerte a tájat. Én jól ismertem a tájat, ami a családom volt: félelmeinket, gyengeségünket, titkainkat. És tudtam, mit mondjak apának. – De apa, nekem nincs rejtegetnivalóm – mondtam a szemébe nézve. Nem hazudhatom azt, hogy könnyű volt elindulni, miközben apa a háttérben szitkozódott és a kétségeit sorolta. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy egyáltalán kiszálljak a suli parkolójában, nemhogy bemenjek a suliba. Védelmező

sminkem nélkül itt sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak éreztem magamat, nem úgy, mint Kínában. Ott senki sem ismert. És tudtam, hogy sosem látom újra az ottaniakat. De ez az iskolám volt, az iskolatársaim, akiket régóta ismertem. Muszáj volt megnéznem magamat a visszapillantó tükörben. Forgattam a fejemet, és azon tűnődtem, mit fognak szólni a többiek. Mielőtt elindultam, a hajamat is összefogtam jó magasan, lófarokba, hogy még inkább megmutassam apának, mennyire nem érdekel, ha kinevetnek. Most kibontottam a hajamat, és megráztam a fejemet, hogy a hajam eltakarja az arcomat, ha mégis kellene. Megindultam, hogy a hajgumit a táskám zsebébe tegyem, es megláttam a hátsó ülésen a kollázsomat. Megbeszéltem Magnussal, hogy ma iskola után tanít majd fém-megmunkálásra, hogy a balesetből maradt, gyűrött fémdarabkát a kollázsra hegeszthessem. Fura, de egyáltalán nem volt olyan rémisztő, amilyenre a híre alapján számítottam. – Egy tiszteletbeli Csavart Nővérnek bármikor szívesen segítek – mondta, amikor felhívtam, majd kissé baljóslatúbb hangon hozzátette: – Hozd magaddal a művedet! Peony nézett rám a fotóról óvatos, kíváncsi pillantásával. Rossz volt arra gondolni, hogy egy sarokban kuporog, vagy hogy majd egy kocsiban fog gubbasztani, mint most én, és azon retteg, mit szólnak a Szépség Földjének lakói az ő arcához. Szívesen mondanám neki, Fütyülj rá, mit szólnak! Hagyd meg a felszíneseknek a Szépség Földjét, és tiéd az egész világ! Igen, az egész világot akartam. Be akartam utazni, tapasztalni, élvezni. 1570-ben Abraham Ortelius megalkotta az

első modern világatlaszt, ami Theatrum Orbis Terranum néven vált ismertté. Ideje modernizálni azt a térképet. És legjobb a saját kollázsaimmal kezdeni. Hiszen ezek is térképek, amik nők utazásait követik nyomon a felnőtté válás során. Ilyet készítettem Lydia néninek, anyának, magamnak. Térképeink, történetünk, melyek emlékeztetnek minket arra, hogy megtaláltuk valódi önmagunkat. A vezetőülésben ülve a tükörképem felé biccentettem. Ha valamit tanultam Lydia nénitől és a többiektől, az az volt, hogy egy művész nem lapíthat. Azért él, hogy megmutassa a gondolatait. Úgyhogy kiszálltam a kocsiból, feladtam a rejtőzködést, és elindultam, hogy szembenézzek a város legkönyörtelenebb közönségével: Theatrum Prisonus 6 Terranum az iskolatársaimmal. – Tényleg van az arcán valami hatalmas izé? A szekrény mellett állva hallottam a kedves kérdést, amikor Erik és a birkózó barátai a maguk izompacsirta módján elcammogtak mellettem. Meg is álltak, hogy megnézzenek, mint valami cirkuszi mutatványt. Vártam a rémes pillanatot, amikor Erik majd odébb sunnyog, és elvörösödik zavarában, vagy a kitaposott bakancsát bámulja, mintha még sosem látta volna. Már csak hat hét, mondtam magamnak. Már csak hat hétig járok ide. Aztán soha többet. – Hát nem csoda, hogy szakítottál vele – mondta az egyik fiú vigyorogva. Szinte olyan volt, mint apától a gonosz hehehe. Elvörösödtem a dühtől. 6

„Börtön az egész világ”, szójáték (a fordító megjegyzése).

– Tulajdonképpen... – kezdtem. De Erik félbeszakított: – Terra szakított velem, nem én ővele. Ebben a pillanatban sokkal jobban kedveltem Eriket, mint eddig bármikor. – De igazad lett volna, ha te szakítasz velem – mosolyogtam rá, talán a legőszintébb mosollyal halloween óta. Becsületére legyen mondva, nyelt egyet. Hallottam. Még sosem éreztem magamat ilyen szépnek mellette. Itt volt az a tünékeny pillanat, amikor egyikünk megtehetett volna egy lépést a másik felé. Egy „bocsáss meg”, egy „próbáljuk meg újra”, és talán visszatérünk a múlthoz, egymáshoz. De nem volt szükségem arra, hogy valakinek a tükrében lássam magamat szépnek, még akkor sem, ha az a valaki épp Erik, ez a kedves, egyszerű fiú, a volt barátom. A pillanat elillant, mint a tengeri szörnyek a térképekről a felfedezők nyomában. Erik elindult az edzőterembe, én pedig az emelt szintű bioszórámra. Egy héttel később csörgött a telefonom, amikor a szokásosnál korábban elindultam otthonról. (Mit is mondhatnék, karamellás macchiatóra fájt a fogam.) Reméltem, hogy Jacob, és lázasan kutattam az ülésre dobott táskámban. Nem Jacob, Lydia néni, akinek nem sok gyakorlata volt a mobilhasználatban, így belekiabált a fülembe: – Halló! Terra! Te vagy az? Úristen, gondoltam, csak nem valami baj történt? Biztos elesett, vagy ilyesmi, mi másért hívna negyed nyolckor? – Valami baj van? – kérdeztem hasonló hangerővel. – Azt hittem, az üzenetrögzítőd – mondta, mintha fura lenne velem beszélni az én telefonomon.

– Minden rendben? – Persze. Az a kérdés, mit szólsz, ha meghallod a nagy újságot. – Lydia néni fel akarta csigázni az érdeklődésemet, mielőtt a lényegre tért. Hagytam. Volt még egy órám sulikezdés előtt. Mondhatnám, hogy megszoktam a bámészkodókat, bár az is igaz, hogy az osztálytársaim kezdték megszokni az „új” arcomat... lassacskán. – Tessék elárulni! Lyukat fúr az oldalamon a kíváncsiság! – Szóval találkoztál Magnussal – kezdte Lydia néni. Igen, találkoztam vele. Úgy ráncolta a homlokát, amikor megmutattam a majdnem kész kollázst, a jobb alsó sarokban az emblémával, hogy attól tartottam, le fogja szólni az „egész jó első próbálkozást”. Nem. Helyette tanított nekem egy kifejezést arra a rétegezett technikára, amivel a Szépség Földjét készítettem: pentimenti. – Latin eredetű szó – dörmögte. – Azt jelenti, megbánás, javítás. Lydia néni folytatta az előadást: – Magnus azt mondta, igazán ígéretes tehetség vagy. – És úgy értette, van még bőven mit fejlődnöm – feleltem. – Úgy értette, hogy megvásárolta az egyik alkotásodat. Most hallottam az üzenetrögzítőn. – Komolyan?!?! – Azt választotta, amelyiket nekem készítetted. De az igazi újság az, hogy szeretné, ha hetente egyszer nála tanonckodnál – kiabálta Lydia, és izgatottan kapkodta a levegőt. – És tudod, hogy Magnus soha senkit nem vállalt el. – Komolyan?!?! – megint csak ennyit tudtam kinyögni. – Természetesen ingyen. És Magnus nem egy barátságos kismacska, szóval nem lesz könnyű dolgod. De mindent a művészetért.

Ritkán sírom el magamat, talán azért, mert apa mellett állandóan lenne rá okom, de most a kormányra hajtottam a fejem, úgy zokogtam. Olyan sokáig dolgozgattam magányosan a műteremben, olyan sokáig tűnődtem, hogy van-e értelme, hogy lesz-e valaha bárki, akinek mond valamit a művészetem, hogy ez az elismerés könnyekig meghatott, bár megdolgoztam érte. – Terra? – szólt Lydia néni. Nem aggódott, tudta, hogy a megkönnyebbüléstől sírok. – A legutóbbi alkotásod egy remekmű. – Köszönöm – mondtam sóhajtva. Én is sejtettem... A saját térképem rétegeit az élményeimből építettem: a kínai út anyával, az, hogy megcsaltam Eriket, a telefonbeszélgetés pár napja, amikor Merc elnézést kért, hogy Kínában nem törődött velünk. Merc azt is megígérte, hogy amint összegyűlik elég pontja a légitársaságnál, küld jegyet megint nekem és Claudiusnak is. Biztos nem kell sokáig várnom rá, és együtt majd megnézzük Xi’ant és az agyagkatonákat. Még apa is hozzátett néhány kemény réteget a kollázshoz. Meg ott volt a régi fókuszpontom, a tűzfolt. Az egész részei voltak, kollázs életem darabkái. Itt volt az idő új témát keresni. Még nem tudtam, mit, de kész voltam elindulni. Addig is ott van még anya kollázsa. Volt mit újítani rajta, és lesz is, attól függ, apával marad-e, vagy elhagyja. A döntés anya kezében volt. – Lydia néni, ha lehet, mégiscsak szeretnék részt venni a kiállításon. – Remek – mondta kurtán. – Tegnap küldtük ki a meghívókat – azzal letette a telefont. Egy ideig csak meredtem a mobilomra, aztán zavart mosollyal eltettem.

Ahogy kiálltam a garázsból, anya lábnyomait láttam, a reggel végigjárt új futóösvényem felé tartott. Letekertem az ablakot, és magamba szívtam Methow tiszta levegőjét, éreztem a fenyő és a virágzó zsálya illatát. Aztán elindultam. A kereszteződésnél balra szoktam fordulni. Felső tagozat óta mindig erre mentem suliba, ezt az utat jártam heti öt napban. Balra fordul, Main Street, Grover Street. Ma nem. Ráléptem a gázra, és kiautóztam a völgyből. A függetlenség felé vezető út előttem állt.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Geográfia

A

REPÜLŐTÉR KIVÉTELÉVEL,

ahonnan Kínába utaztunk, még sosem mentem Seattle-be, csak az arcom miatt. Nem problémáztam rajta, hogy megint lógok a suliból, immár másodszor életemben, és kétszer ugyanazon a héten. Majd megoldom, ha megtudják a szüleim. Most csak mentem. A völgyből kivezető út mindig gyönyörű, de tavasszal különösen. Ilyenkor a Cascade-hegyet átszelő kétsávos autópálya csobogó, olvadt hótól duzzadó vízesések mellett halad el, ahol a sziklák annyira Meredeken magaslanak, hogy rájuk nézni is szédítő. Kikapcsoltam a rádiót, mert az egyetlen colville-i adó recsegett. Előttem tornyosult az 1200 láb magas, harang

formájú Liberty Bell-hegy. Lassítottam, és lehúztam az ablakot, hogy mélyet lélegezzek a szabadság illatából, ami a hegy lábánál várt. Háromnegyed órával azelőtt, hogy Seattle-be értem volna, megláttam egy táblát, amire eddig sosem figyeltem fel. Lynnwood. Valamiért ismerősen hangzott. Lynnwood... Megvan! Itt van az a wellnessfürdő, amiről Norah mesélt, és anya majd’ megpukkadt nevettében, mert el sem tudta képzelni, micsoda flúgos nőszemélyek akarnának pucéran welnessezni. Miért ne? De tényleg, miért ne? Kikanyarodtam, és kerestem egy helyet, ahol telefonálhatnék, hogy megtudjam, hol van a fürdő. A kongresszusi központ aszfaltszagú parkolójában álltam meg. – Kérem, adja meg a keresett helyet – mondta a tudakozó géphangja. – Izé... a pucér wellnessfürdő... Egy ügyfélszolgálatos szólt bele: – Pucér wellnessfürdő?? Megpróbáltam elmagyarázni: – Úgy tudom, van Lynnwoodban egy koreai wellnessfürdő, nudista hely, kizárólag hölgyeknek. – Nudista? Elpirultam, és örültem, hogy a telefonon keresztül nem látnak. Ha van olyan, hogy szerencse, vagy végzet, hogy valami előre meg van írva, akkor ma elmegyek ebbe a koreai fürdőbe. Csodák csodája, meg is találta a tudakozós nő. Olympic Spa volt a neve, és pont az orrom előtt volt, csak át kellett sétálnom a parkolón. Valóban úgy tűnt, hogy így van megírva a sors könyvében, de azért persze kételkedtem egy kicsit.

A wellnessfürdő egy bevásárlóközpontban volt, és kívülről úgy nézett ki, mint egy tekepálya, még ronda barna agyagtéglák is voltak a homlokzatán, mint a hetvenes években. Még ha Norah ajánlotta is, akkor sem biztos, hogy jó ötlet. De ahogy beléptem, megértettem: egy oázis volt, megnyugtató színekkel, csobogó kis szökőkúttal. A pultnál két barátságos recepciós köszöntött, és a pulton fura kis műanyag sapkák és Hello Kitty apróságok díszelegtek. A lakberendező nyilván csak az alapoknál volt jelen, és sosem nézte meg, miféle kiegészítőket hoztak aztán ide a tulajdonosok. Még sosem voltam wellnessfürdőben, így tanácstalanul olvasgattam a szolgáltatások listáját. Majdnem megfordultam és kiszaladtam, minden olyan drága volt. De hát épp most adtam el egy műalkotást, miért ne ünnepelhetnék? – Ajánlhatom a testradírozást? – kérdezte az egyik fiatal hölgy. Ez jól hangzott, csak aztán a kezembe nyomtak egy vékony fürdőköpenyt, két törülközőt és egy kis rózsaszín fürdősapit. Na, erről Norah egy kukkot sem szólt. De megértettem, mire jó a kis rózsaszín fürdősapka: mindenki azzal van elfoglalva, hogy milyen idétlen, így nem azon aggódik, hogy pucéran látják más nők. Meg aztán, Norah eltúlozta ezt a nudista dolgot, csak a jacuzziban kellett teljesen levetkőzni, ahol egy órán át négy, egyre melegebb vizű medencében kellett ázni. Nem voltak túl sokan a vendégek, de ahány, annyiféle: hatalmas, kövér hölgyek, akik mellett anya karcsúnak tűnt, soványak, akik bőven hízhatnának, és még úgy is vékonyak lennének, a Csavart Nővérekkel egykorú öregasszonyok, és néhány húszas éveikben járó nő leánybúcsún.

Rádöbbentem, hogy mindannyian szépek vagyunk, még narancsbőrrel (kinek nincs?), terhességi csíkokkal, sebhelyekkel, tetoválásokkal is. Tökéletes egy sem volt, még a legsportosabb sem. Ő egyébként elárulta nekem a jéghideg vízben, hogy triatlonversenyző. Öt ágyon folyt a szépítkezés, és sehol nem volt paraván. Bevallom, pánikba estem kicsit, hogy itt fekszem hason, pucéran a világ – egy apró része – előtt. Aztán egy középkorú hölgy érkezett, aki gömbölyűen kilógott itt-ott a fekete felsőjéből és rövidnadrágjából, és egy sárga kesztyűvel nekiállt ledörzsölni engem. Már nem féltem, zavarban sem voltam. Norah-nak igaza volt. Mindenemet tisztára dörzsölték, a sarkamat, könyökömet, mellkasomat, hasamat, combomat, még az arcomat is. Kétszer. Aztán még háromszor, és közben fekete üröm főzetével locsolgattak. Amikor az utolsó öblítés következett, láttam, mennyi elhalt bőrt és piszkot dörzsöltek le rólam. Nem is gondolnám! Mintha nem maradt volna rajtam bőr. Pedig maradt, de az sima és selymes volt, mint egy baba bőre. Végül kimentem a mosdóba, és ahogy kezet mostam, megláttam magamat a tükörben. Csak úgy ragyogtam. Szinte kár is volt felöltözni. – Hogy tetszett? – kérdezte a recepciós, amikor már végeztem, de még nem akartam elindulni. Órákat el tudtam volna tölteni ebben a csendben és nyugalomban. De meg kellett találnom valakit. – Csodás volt. Elhozom édesanyámat is – feleltem, és ez a lehető legnagyobb bók volt.

Még így is maradt két órám, mielőtt elkaphatom Jacobot az iskolája előtt. Ugyanis, be kell valljam, miatta jöttem Seattlebe. A Washington Egyetem felé vettem hát az utat. Nem lehet túl nehéz megtalálni, hiszen hatalmas. Mint kiderült, azért nem volt olyan egyszerű. Véletlenül az egyetemi városrész bevásárlóközpontját találtam meg. Érdemes volt egy pillantást vetni rá, majd a 45. utcán befordulva megtaláltam magát az egyetemet és a kollégium épületeit is. A cseresznyefák már majdnem elvirágzottak, csak néhány fehér és rózsaszín szirom ékeskedett a zöld lombok között. Diákok sétáltak mindenhol, néhány lány úgy ki volt öltözve, mintha partira indult volna Furcsa, de teljesen otthon éreztem magamat ezen az egyetemen, pedig azt hittem, túl nagy lesz és ijesztő. Csakhogy Kína után nehéz lett volna olyan helyet mutatni nekem, ami túl nagy, túl bonyolult. Ott nyomornegyedekben bolyongtam, meghódítottam a Tiltott Várost, megmásztam a nagy falat, sőt, geoládát találtam és tobogánoztam is. Mindezt úgy, hogy alig pár szót tudtam kínaiul, meg persze mosolyogtam. Miért kellene a Western Washingtonba mennem? Elboldogulnék a University of Washingtonban is. Tanulhatnék képzőművészetet, és ha akarnék, diplomát szerezhetnék üzleti tanulmányokból. Apa nem hagyta jóvá ezt az egyetemet, de kit érdekel? Magam is ki tudom fizetni a tandíjat. És felvettek. Majdnem nevetni kezdtem, futballpályák mellett álló,

amikor odaértem a repkénnyel futtatott

zöld falú,

többépületes (!) magániskolához, ahová Jacob járt. Az én sulim egy kétemeletes kőkocka volt, ahová nyolc évfolyam diák járt. A focipályánk műfüves, mert a fű ki se nőtt, a völgyben csak a gyom és a zsálya virult. De most nem a különbségekre akartam koncentrálni. Leparkoltam egy látogatóknak fenntartott helyen, és elővettem a GPS-t, amit mostanában magammal hordtam, ha futni mentem. Bekapcsoltam, hogy megállapítsam a koordinátákat, a szélességi és hosszúsági fokokat, a pontos helyemet. A kocsiban a GPS nem találta a műholdat, úgyhogy lehúztam az ablakot, és kinyújtottam rajta a kütyüt a napsütésbe. Amikor megvoltak a koordináták, kitéptem egy lapot a füzetemből, és ráírtam őket. Kettéhajtottam, és megláttam a sors-térképekről hónapokkal ezelőtt készített jegyzeteimet. Az első térképünk a genetikai, attól a pillanattól fogva, hogy a sperma és a petesejt találkoznak. De ki tudja? Azok a DNSrészecskék csak támpontok lehetnek, amik irányt mutatnak, nem pedig korlátok, amelyek előírják a végzetünket. Például Jacob nyúlszája. Ha rendellenesség nélkül kifejlődnek a vonásai anyukája hasában, akkor valószínűleg Kínában élne egy faluban. Vagy itt van a tűzfoltom. Belepillantottam a tükörbe, és elképzeltem, milyen lenne az élet nélküle. Körbesimítottam az arcomon Bhután térképét. A szomszédos Tibet lakói a Sárkány Földjének nevezik a kis országot. Ez tetszett. A sárkányok, akikkel apa mindig fenyegetett, végig itt laktak az arcomon. Itt sárkányok lakoznak. Persze. Hátradőltem az ülésben, lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy a nap melengeti az arcomat. Itt és most olyan egyedülálló élmény volt, amiért semmit nem cseréltem volna el – még apámat vagy a tűzfoltomat sem.

Három óra tíz perckor végre kinyitom a kocsi ajtaját. Nem tudom, hogy találom meg Jacobot, de tudom, hogy sikerülni fog. Ismerős léptekkel jön valaki kifelé a könyvtárból. Semmi goth srác, semmi stréber, egyszerűen Jacob közeledik olyan élénk narancsszínű ingben, amilyenek Elisa butikjában a ruhaköltemények. Az ingét nem tűrte be, az ingujját felhajtva viseli, kilátszik napbarnított karja. Hipermodern szemüvegét most látom rajta először. Szögletes, fekete keretes. A haja nem változott, tüsi, mint mindig. Határtalan szeretet hullámai borítanak el, én vagyok a napkelte, a napnyugta. A Liberty Bell a Cascades-hegyekben. A Beihai-tó. Én vagyok minden szépség, a valódi szépség, minden, amit valaha láttam, amit feljegyeztem a saját térképemen. –Jacob! – kiáltom, és nem bánom, hogy visszhangzik, hogy a barátai is felém fordulnak. Most az egyszer Jacob bizonytalannak tűnik, mit tegyen. Megálljon, vagy továbbmenjen? Én tudom. Becsukom a kocsiajtót, és kimerészkedem az Ismeretlenbe. Jacobot falak veszik körül, amit még vastagabbra épített a sok hallgatás. Boldog vagyok, hogy nem fordul el, bár az arca óvatosan tartózkodó marad. Érzem, hogy a barátai, fiúk és lányok, engem figyelnek. És ráébredek, hogy talán hatalmas hibát követek el, talán megaláztatás lesz a vége. Lehet, hogy Jacob már valaki mással jár. Lehet, hogy sosem bocsát meg nekem. A barátai testőrként veszik körül. Nem jutok szóhoz, csak felé nyújtom a papírdarabkát. Jacob csendben elveszi, és meglátja a koordinátákat.

– Mi ez? – kérdi mogorván. Igen, ezt akarom, mondom magamnak. Ő megéri azt is, hogy áttetszővé váljak, hogy eláruljam az érzéseimet. A barátai figyelnek, de nem bánom. Kihúzom magamat, a vállam mögé rázom a hajamat, és ott állok előtte, teljesen sebezhetően. – Egy geoláda – felelem. – Geoláda. – Ha van bátorságod megtalálni. Most először felcsillan a szeme. Mintha vidámságot, kíváncsiságot látnék benne. – Hát, az csak a rejtekhelyen múlik – mondja. Vállat vonok, és a fejemet rázom. – Ez egy vadiúj geoláda. Még sosem találta meg senki. – Mesélj róla! – Az beletelne legalább egy napba. – Van időm – mondja könnyedén. – Segítséget kérek. – Te? – kérdezem felháborodást színlelve. – A geocaching szakértője segítséget kér? – Kivételt teszek, ha a rejtekhely különösen rázós. – Rázós?? – duzzogok. – Bonyolult – javítja ki magát. Egy egészen aprócska mosoly jelenik meg az arcán, és az Ismeretlen ismerőssé válik. – Mi a rejtekhely neve? – kérdi. Erre nem készültem. Improvizálok: – Hogy Egy Idióta Vagyok, És Rettenetesen Sajnálom. De a szakértők a becenevén ismerik: Nagyon Hiányzol. A szél összeborzolja a hajamat, és Jacob odanyúl, hogy odébb simítsa. Oldódik bennem a feszültség. – De a legjobbak szerint? – Igen? – mondja. – Legjobbak, mint mi?

– Ők tudják a valódi nevét. Terra Firma. – Terra Firma – ismétli Jacob, s leveszi a hátitáskáját. Tudom, mit keres. Nagy levegőt veszek. – Ehhez nem kell GPS. Le nem veszi rólam a szemét. Figyel. – Nem kell? – Nem – felelem. Vannak dolgok, amik maradandóak. Minden tapasztalat, jó vagy rossz, amiből tanulni lehet. Egy árva kislány mosolya. Egy fiú, aki a Valódi Északra mutató iránytű. Jacob arcába néztem, semmi nem állt közöttünk. Közelítettem egy lépést. Aztán még egyet. És még egyet. – Itt vagyok – mondom neki. – Én vagyok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönöm minden szélistenségnek, hogy a helyes irányba fújták a könyvemet: Dr. Julie Francisnak és Janice Hendricksonnak, akik megválaszolták a tűzfoltokkal kapcsolatos kérdéseimet. Lillian Thogersonnak és Lynn Gibsonnak, akik annak szentelik az életüket, hogy gyermekeket segítsenek családokhoz világszerte, és megosztották velem a történeteiket a kínai árvaházakról. Francine Shore-nak, aki megmutatta nekem a művészetben és az életben a pentimenti rétegeit, a Confluence Galéria művészeinek, hogy bemutatják a szépséget annak minden formájában, és Bob Larsonnak, hogy bevezetett a térképészet rejtelmeibe. (Bár a hamisított Kína-térkép kitalált történet, a többi kartográfiával kapcsolatos információ valós, és sok kutatás eredménye.) Külön köszönet Mary Williamsnek, aki hajdan a Starbucks kávézók beszerzője volt, és őt dicséri világszerte az ott kapható finom kávé. Nemcsak arra tanított meg, hogyan kell kávét kóstolni (és figyelmeztetett, hogy a kóstolószobában ne tegyem a földre a retikülömet, mert ott a szakértők kiköpik a kortyokat), hanem a bátorság példaképe is. A regényben a kávés tévedések, ha vannak, a sajátjaim. Bárcsak minden író mellett állna valaki, mint mellettem Steve Malk, hogy hittel, bölcsességgel és frissítő zöld teával (bocs, Mary) terelgesse őket. Segítettek a biztató szavai, a

hétvégi tréfái, a vicces vakációk és az éjféli nevetés. Lindsay Davis, ragyogó vagy. Köszönet a Little, Brown istennőknek, Megan Tingleynek, Lisa Laginestrának, Christie Cucciónak, és Saho Fujinak. Külön hálás vagyok Alvina Lingnek és Connie Hsunak, akiknek a szerkesztői zsenialitása nyomán lett a Terra nullisból Terra firma. Ti vagytok az én csodás térképeim, követlek és becsüllek titeket teljes szívemből. Minden író nevében köszönök mindent a világ összes könyvtárosának, könyvárusának és a blogíróknak, akiknek hatására az érdeklődő olvasók kézbe veszik a könyveimet. Külön köszönet Nancy Pearlnek, a chicagói könyvtárnak, a Teen Volume Gang csapatnak, Chauni Hasletnek és Kathleen Marchnak. És a remek íróknak, Meg Cabotnak, Lisa Yee-nek, Julie Ann Petersnek, Deb Calettinek, K. L. Goingnak és Carolyn Mecklernek, akik nagyon jók voltak hozzám. Szeretett Vasistennőimnek, barátnőimnek, Janet Wongnak, Nicole Uelandnak, Shelli Chengnek, és a readergirlz-től Janet Lee Careynek, Dia Calhounnak, Lorie Ann Grovernek, Allie Costának, Jen Robinsonnak, Jackie Parkernek, Miss Alexiának és Miss Erinnek köszönöm, hogy meglátták a szépet bennem és a könyvemben, főleg, amikor én magam vak voltam. Lydia Goldston és Duaine & Vieno Lindstrom, többet őriztek, mint a kulcsokat. Jessica és Fiona Saunders, Reid és Cameron Chen, Matthew és Christopher Headley, fogadjátok örömmel a sárkányokat, és írjátok meg a kalandjaitokat! És végül a legjobb geocaching barátoknak, Robert Tylernek és Sofiának, ti vagytok a kincseim, a Valódi Észak és Bhután.