Első kiadás. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

1

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012 Írta: Amanda Hocking A mű eredeti címe: My Blood Approves Fordította: Marczali Ferenc A szöveget gondozta: Gazdag Tímea Copyright © 2010 by Amanda Hocking http://amandahocking.blogspot.com ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 585 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

2

3

1 Jane válla csupa libabőr volt. Toporgott, részben a hideg miatt. Állította, hogy csak a klub előtt kígyózó hosszú sor miatti idegességében áll egyik lábáról a másikra, és hogy a láncdohányzás melegen tartja. – Mindjárt felrobbanok – mondta, majd a nedves járdára pöccintette a csikket, és dühösen eltaposta a magas sarkú csizmájával. – Mi lenne, ha fellőnénk a pizsit? – javasoltam. Mivel hamis személyi igazolványaink közel sem voltak annyira meggyőzőek, mint Jane kapcsolata ígérte, és tudtam, hogy ez lesz ma a harmadik klub, ahonnét elküldenek – ha egyáltalán eljutunk a bejáratig. Mivel bulizni indultunk, hagytam, hogy Jane öltöztessen fel, így egyrészt minden cucc pocsékul állt rajtam, másrészt a minnesotai estéhez képest túl lenge volt. Sűrű köd ereszkedett az utcára, de Jane sem vacogni nem volt hajlandó, sem beismerni, hogy legalább egy kicsit zavarja a hideg. Az volt a terve, hogy a sárga földig issza magát, aztán összejön valami vadidegennel – márpedig ilyenkor semmi más nem érdekelte. – Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét. – Érzem, hogy ez a hely jó lesz. – Már éjfél is elmúlt, Jane – mondtam, és egyik lábamról a másikra álltam, mivel a cipőm, ami igazából az övé volt, rettenetesen szorított. – Táncolni akarok meg hülyeségeket csinálni! – nyafogta, és a nyafogástól még tizenhét évesnél is sokkal fiatalabbnak tűnt, ami tovább rontotta az esélyeinket a bejutásra. – Ne csináld már, Alice! – De hát erről szól a fiatalság! – Nagyon remélem, hogy nem – motyogtam magam elé. Nem tűnt jó mókának órákig sorban állni, hogy aztán elhajtsanak. – Figyelj, megígérem, hogy jövő hétvégén megint megpróbáljuk. Addig több időnk lesz, és szerzünk jobb személyiket. – Még piám sincs – mondta, és láttam rajta, hogy kezd összeomlani. – Majd szerzünk valahol – mondtam. Jane-nek körülbelül annyira esett nehezére alkoholhoz jutni, mint nekem vízhez. Semmi oka nem volt panaszkodni. Akárhova ment, ott előbb-utóbb biztosan kitört a mulatozás.

4

– Oké – sóhajtotta, miközben kilépett a sorból, és a ragyogó fényeknek meg a részegen cigarettázó embereknek hátat fordítva elindult a lakásom irányába. – De jössz nekem eggyel. – Miért jönnék neked eggyel? – Mert miattad megyek haza korán. Még csak pár métert tettünk meg, de nem bírtam tovább. Megálltam, és levettem a kölcsöncipőt. Inkább gyalogolok mezítláb a mocskos aszfalton, mint hogy újabb vízhólyagokat növesszek a lábamra. Biztos voltam benne, hogy bele fogok lépni egy rágóba vagy valamibe a friss sebeimmel, és vagy tífuszt vagy veszettséget szedek össze, de még mindig ez tűnt a legjobb lehetőségnek. Elég messze jártunk már a szórakozóhelyektől, és kezdett elnéptelenedni a környék. Tudtam, hogy két, magányosan sétáló kamaszlány számára Minneapolis belvárosa nem éppen a legbiztonságosabb hely. – Foghatnánk egy taxit – mondtam. Jane kurta fejcsóválással vetette el az ötletet. Kevés pénzünk volt, és tudtuk: minél tovább sétálunk, annál kevesebbet kell majd fizetnünk a kocsiért. Én a Loring parknál laktam, ami valójában nem volt túl messze, de ahhoz, hogy hazagyalogoljunk, nagy távolság volt. Egy zöld-fehér taxi suhant el mellettünk. Vágyakozva pillantottam utána. – Különben is ránk fér egy kis testmozgás – mondta Jane, miután észrevette, milyen arcot vágtam. – Nem tudom, miért vettem részt újra meg újra a kis expedícióiban. – Ő ezeket mindig sokkal jobban élvezte, mint én, ráadásul a kevésbé dögös barátnő szerepe sem tartozott álmaim alakításai közé. – De fáj a lábam – mondtam. – A szépségért... – ...szenvedni kell, igen, tudom – fojtottam belé a szót morogva. Jane rágyújtott egy újabb cigire, és némán lépdeltünk egymás mellett. Tudtam, hogy duzzog a klub miatt, és valami izgalmas kalandon töri a fejét, amibe engem is belerángathat, de elhatároztam, hogy ezúttal nem dőlök be neki. Miután lassan elhalt mögöttünk a Hennepin sugárút forgalmának moraja, lépések zaja ütötte meg a fülemet. Jane szemlátomást nem vett tudomást a dologról, de én képtelen voltam megszabadulni az érzéstől,

5

hogy követnek minket. Aztán felgyorsultak, hangosabbak és nehezebbek lettek a léptek. Ziháló légzés és fojtott férfisuttogás társult hozzájuk. Jane rám pillantott, és a szemében megvillanó pánikból tudtam, hogy ő is hallotta. Kettőnk közül ő volt a bátrabb, így óvatosan hátrapillantott a válla fölött. Meg akartam kérdezni, mit látott, de nem volt rá időm: Jane szó nélkül elkezdett rohanni. Nem volt szükségem ennél egyértelműbb válaszra. Próbáltam utolérni, de nem volt rajtam cipő, neki pedig esze ágában sem volt lassítani. Egy parkolóház állt az utca végén. Jane berohant a házba, én pedig utána. Biztosan találhattunk volna jobb helyet, olyat például, ahol van egy csomó ember, de ő inkább egy félhomályos mélygarázst választott. Óvatosan én is hátrapillantottam. A sötétben csak négy nagydarab férfi körvonalait tudtam kivenni. Mikor észrevették, hogy őket nézem, az egyikük elkezdett füttyögni. Továbbfutottam, de ekkor észrevettem, hogy Jane eltűnt. Mivel nem nagyon működik a „küzdj vagy fuss” ösztönöm, mozdulatlanná merevedtem. – Itt vagyok! – sziszegte Jane, de a parkolóház szörnyen visszhangos volt ahhoz, hogy megállapíthassam, merről jön a hang. Csak álltam a sárgán pislákoló villanykörte alatt, és reménykedtem benne, hogy a halálom gyors lesz és fájdalommentes. – Hé, kislány! – szólt az egyik fiú. A hangja minden volt, csak nem barátságos. Szembefordultam velük. Mivel már nem futottam, ők is lelassítottak, és kényelmes léptekkel közeledtek felém. – Mindig elfutsz a mulatság elől? – kérdezte egy másik. Társai ellenállhatatlanul viccesnek tarthatták a kérdést, mivel nevetésük megtöltötte a parkolóházat. Éreztem, ahogy a tarkómon feláll a szőr. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, vagy legalább felsikoltsak, de nem jött ki rajta hang. Egy hideg víz– és olajtócsában álltam, és a fejem fölött villódzó lámpa pedig ebben a pillanatban döntött úgy, hogy örökre kialszik. Becsuktam a szemem, mert még véletlenül sem akartam végignézni, amit tenni fognak velem. Amazok közben fesztelenül csevegtek, nevetgéltek, és gusztustalan tréfákat sütöttek el. Tudtam, hogy meg fogok halni.

6

Ekkor valahol a hátam mögött megcsikordult egy autó gumija a betonon, amire én még szorosabban lehunytam a szemem.

2 – Hé! Ti meg mit műveltek? – kiáltotta valaki. A hangjából tudtam, hogy nem a kínzóim közé tartozik, ezért kinyitottam a szemem. – Mi közöd hozzá? – horkantotta egy nagydarab, tetovált fickó, és tett egy tétova lépést hátrafelé. Egy autó állt meg a jobbomon lévő parkolóhelyen, fényszórói belehasítottak a garázs sötétjébe. – Jobban tennétek, ha lelépnétek – szólt az új hang. Rápillantottam, de az árnyékban csupán annyit láttam, hogy rózsaszín pólót visel. Tett egy lépést előre, amitől támadóim továbbhátráltak. Aligha voltak elég gyorsak, mivel a következő pillanatban csak annyit láttam, hogy egy elmosódott, rózsaszín folt száguld feléjük. Nem akartam hinni a szememnek. A sötétség és a félelem lehetett az oka, de úgy láttam, mintha a rózsaszín póló emberfeletti gyorsasággal mozogna, és egymás után kihajítaná a kiáltozó pasikat a parkolóból. Pislogtam néhányat, és mire kinyitottam a szemem, már senki nem volt a garázsban. Legalábbis ezt hittem. Aztán felvillant a fejem fölött lévő lámpa, és a rózsaszín pólós srác ott állt mellettem. A póló elején a következő felirat állt nagy, fekete betűkkel: „Az igazi férfi rózsaszínt visel. ” Idősebbnek tűnt nálam, talán a húszas évei elején járhatott, és sem különösebben magas, sem különösebben kigyúrt nem volt. Tulajdonképpen inkább szálas karcsú volt, mint izmos, és el sem tudtam képzelni, mivel sikerült elijesztenie azokat a szemeteket. Nyílt és barátságos volt az arca, és olyan kedvesen mosolygott rám, hogy bár néhány perce még a halál torkában voltam, én is visszamosolyogtam rá. – Jól vagy? – kérdezte, és alaposan végigmért. – Jól – feleltem, de mintha nem az én hangom szólt volna a számból. – Megmentetted az életemet. – Nem kellene egyedül az utcán mászkálnod – felelte, teljesen figyel-

7

men kívül hagyva, hogy hőstettet vitt véghez. Erről eszembe jutott Jane. Valamennyire haragudtam rá, amiért meg sem próbált megmenteni, de aztán arra gondoltam, hogy én sem csináltam semmit, és hogy nem helyes, ha másoktól többet várunk el, mint amennyit saját magunktól. – A barátnőm, Jane is itt van valahol. – Két lány? – vonta fel a srác a szemöldökét. – Azt hiszem, nála van gázspray – próbáltam menteni a dolgot. – És hol van ez az állítólagos barátnőd? – kérdezte, miközben körbefordult, és tekintetével végigpásztázta a parkolót. Végül a garázs túlsó végében parkoló furgonra mutatott. – Azt hiszem, ott van. – Hol? – kérdeztem, és akármennyire is meresztettem a szemem, semmit nem láttam. – Ott – ismételte meg, és tett egy lépést a mellettem álló fekete Jetta felé. – Gyere! Odamegyünk, felszedjük, aztán hazaviszlek benneteket. Megkerültem az autót, és közben egyetlenegyszer sem merült fel bennem, hogy tiltakozzak. Valamiért úgy éreztem, megbízhatok benne. Ráadta a gyújtást, amitől felharsant az autómagnóból a Weezer, én pedig a műszerfal kékes fényénél alaposabban meg tudtam nézni magamnak. Hibátlan volt a bőre, a haja viszont nem is lehetett volna kócosabb. Keresztülhasítottunk a parkolón, én pedig abbahagytam a stírölését, és kinéztem az ablakon. Jane valóban ott lapított a fehér furgon mögött, és arra gondoltam, vajon volt-e annyi esze, hogy hívja a rendőrséget. Odagördültünk mellé, és a fiú letekerte az ablakot. – Jane? – kérdezte. Arra számítottam, hogy Jane minimum halálra rémül, de azon sem csodálkoztam volna, ha felpattan és elrohan. Ő azonban csak nagyon furcsán nézett a srácra. Mintha csodálta volna. – Helló – mondta, és bár biztos voltam benne, hogy flörtölni próbál, ez nem a szokásos pasizós hangja volt. – Figyelj, Jane – mondtam, amikor úgy láttam, Jane összesen annyira képes, hogy a lábát a betonhoz, tekintetét pedig a fiúra szegezi. – Azt mondta, elvisz minket. Szállj be a kocsiba! – Oké – mosolygott a srácra, majd becsusszant a hátsó ülésre. – Jól vagy? – kérdeztem. – Remekül – mondta, miközben továbbra is szájtátva bámulta a fiút.

8

– Ki a barátod? – Fogalmam sincs – ismertem be. – Jack vagyok – világosított fel minket a srác. – Te pedig Jane – tette hozzá, majd felém fordult. – És te? – Alice-nak hívnak. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon jólesne most egy csésze kávé – mondta Jack, majd sebességbe tette a kocsit, és mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, kilőtt a parkolóból. Nem úgy tűnt, mint aki tényleg választ vár a kérdésre, de ha így is lett volna – egyikünk sem tiltakozott volna az ötlet ellen. – Nagyon jó a kocsid – mondta Jane azon az émelyítően negédes hangján. Jack nem válaszolt semmit, és a csend néhány perc után kezdett kínossá válni. – Ez Weezer? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. – Aha – bólintott Jack. – Nagyon szeretem tőlük a „Pork ’n Beans”-t – mondtam, és amint kiejtettem a számon a dal címét, Jack már oda is léptette a CD-t. – Voltam a koncertjükön, mikor a Motion City Soundtrackkel turnéztak – mondta Jack. – Tényleg? – kérdeztem, ügyet sem vetve a bosszús pillantásra, melyet Jane lövellt felém. – Nagyon bírom őket. Milyenek élőben? – Nem rosszak – vonta meg Jack a vállát, majd bevágódott egy éjjelnappal nyitva tartó étkezde parkolójába. Miután kiszálltunk a kocsiból, Jane gyorsan odacaplatott Jack mellé, és belékarolt. Jack szemlátomást nem örült a dolognak, de nem is húzódott el. Az utcai lámpák éles fényében újra végigmértem a megmentőnket. A rózsaszín pólóhoz Dickies rövidnadrág dukált, deszkás zoknival és világoskék Converse cipővel. Inkább emlékeztetett vattacukorra, mint azokra a fiúkra, aki be szoktak jönni Jane-nek. – Ó, a francba – mondtam, miután lepillantottam mocskos, csupasz lábfejemre. Olajos volt, teli vízhólyaggal, és egész egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a püffedt lábujjaimat visszapréseljem Jane magas sarkújába. – Mi az? – kérdezte Jack, és tekintetével követte a tekintetem. -Ó! Csak nincs rajtad cipő.

9

– Így nem mehetek be. – Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mezítláb menjek be a kajáldába. – Miért nem vársz meg minket a kocsiban? – kérdezte Jane önelégült mosollyal az arcán. Közelebb hajolt Jackhez, ő azonban kiszabadította magát Jane karjából, és ellépett tőle. Jane-t kissé megviselte a kudarc, de tudtam, hogy nem adja fel ilyen könnyen. – Nem lesz semmi baj – mondta Jack. – Teszek róla, hogy ne akadékoskodjanak. – Mégis hogyan? – kérdeztem, de már meg is győzött. Végül is a saját szememmel láttam, ahogy elkergetett egy csapat gonosztevőt. A Dennys éjszakai műszakjának nyilván esélye sem lenne. Végül minden úgy történt, ahogy Jack megjósolta, és senki sem vette észre, hogy nincsen rajtam cipő. Pontosabban engem és Jane-t nem vett észre senki. A pincérnő ugyanis egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Jackről. Ő ült le elsőként, aztán következett Jane, aki olyan szorosan tapadt az oldalához, hogy Jack egészen nekipréselődött az ablaknak. Én velük szemben huppantam le. Jack rákönyökölt az asztalra, és odafordult felém. – Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő. – Csak kávét – felelte Jack. – Vagy ti kértek mást is? – Jó lesz a kávé – mondtam. Kicsit éhes voltam, de nem akartam előttük enni. – Biztosan nem vagy éhes? – kérdezte Jane, és végigsimított Jack karján. A srác gyakorlatilag hátrahőkölt az érintéstől. – Nem – sóhajtotta Jack. Majd, mintha csak magának mondaná, halkan hozzátette: – Bárcsak az lennék! – Tessék? – hajolt közelebb a pincérnő. – Semmi – mosolygott rá Jack. – Csak kávét kérünk. – Köszönjük – mondtam az asztalnál ácsorgó pincérnőnek, ő pedig távozott, hogy kihozza a rendelést. – Köszi, hogy megmentettél minket – préselte oda magát Jane Jackhez. – Ha gondolod, szívesen meghálálom valahogy. Éreztem, hogy valami nagyon nincsen rendben, de képtelen voltam rájönni, micsoda. Jacknek olyan napbarnított volt a bőre, mintha a tengerpartról jött volna, amivel – tekintve, hogy március volt, és Minnesotában jártunk – meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. A szeme furcsa kékesszürke volt, és ez meg az egész lénye valahogy ijesztően kisfiús volt, de

10

ettől eltekintve semmi olyat nem vettem észre rajta, ami önmagában nagyon vonzó lett volna. – Te valami híresség vagy? – futott ki a számon, amitől Jane úgy zavarba jött, hogy én már nem is fáradtam azzal, hogy elvörösödjek. – Hogy érted ezt? – kérdezte Jack zavarodottan. – Mindenki minket bámul. Vagyis téged – javítottam ki magam. Jack megvonta a vállát, és lepillantott az asztalra. Úgy tűnt, mint akit nem érdekel annyira a dolog, hogy körbenézzen és leellenőrizze, igazam van-e. – Nem vagyok híres – felelte végül, és úgy tűnt, mint aki még mondani akar valamit, ám ekkor megjelent a pincérnő a három bögrével és a teli kávéskannával. – Hozhatok még valamit? – kérdezte. – Köszönjük, nem – förmedt rá Jane, és a tenyerét birtokló mozdulattal Jack combjára tette, és egész addig ott hagyta, amíg a nő el nem ment. – Ki vele! Mi folyik itt? – kérdeztem, és közelebb hajoltam, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélnem. – Nem tudom – mondta Jack, és teletöltötte a bögréjét, aztán az enyémet, végül Jane-ét. – Kérsz tejszínt vagy cukrot? – Mind a kettőt. Magam is el tudtam volna készíteni a kávémat, de azt hiszem, szerette volna elfoglalni magát valamivel, mintha abban bízna: így kevésbé lesz feltűnő, ha nem válaszol a kérdésemre. Beleöntött egy tejszínt és két zacskó cukrot a bögrémbe, a sajátjába belekevert egy tejszínt, aztán hátradőlt az ülésen. – Én is tejszínnel és cukorral iszom – közölte Jane, mire Jack odatolta elé a kávétejszínnel és cukroszacskókkal teli tálat. – Tehát nem vagy celeb – mondtam, mivel elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. – Biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok celeb – mosolyodott el Jack. Világbajnok mosolya volt – ezt el kellett ismernem. – Valahogy mégis olyan ismerősnek tűnsz – mondtam. – Tudom, oké? – Az arcán ugyanolyan zavarodottság tükröződött, mint az enyémen. – Szóval honnan ismerlek? – kérdeztem, de amint kimondtam, máris

11

tudtam, hogy ez szinte kizárt. Mégis, volt valami letagadhatatlanul ismerős az arcában. – Az lehetetlen – rázta meg a fejét. – Hogyhogy lehetetlen? – kérdeztem. – Most költöztél csak ide, vagy mi? – Ez eléggé bonyolult – mondta, majd megfogta a bögréjét. Úgy tett, mint aki inni szeretne, de végül nem emelte fel az asztaltól. Jane ezalatt beletörődően kortyolgatta a kávéját, és hallgatta, amit beszélünk. Mikor végzett az első bögrével, újra töltött magának. – Mi lehet ebben bonyolult? – Az, és kész – mondta Jack, és újra rám villantotta azt a csodálatos mosolyát. Megmagyarázhatatlan módon egyszerre nézett ki tizenöt évesnek és olyannak, aki idősebb nálam. A szemével nem stimmelt valami. A szeme egyszerre volt nagyon fiatal és nagyon öreg. – Hány éves vagy? – szegeztem neki a kérdést. Legnagyobb meglepetésemre Jack felnevetett, és én újabb hihetetlen felfedezést tettem: egyértelműen neki volt a legnagyszerűbb nevetése az egész világegyetemben. Csodálatosan tisztán és tökéletesen csengett. – És te hány éves vagy? – vágott vissza vigyorogva. – Én kérdeztem először – dőltem hátra a székben. Keresztbe fontam a karomat, amitől Jackre újra rátört a nevetés. – Az nem számít – mondta. – Te kíváncsibb vagy. – Tizenhét vagyok – sóhajtottam. – Én meg huszonnégy – mondta Jack, és fanyarul elmosolyodott. – Nem furcsa kicsit, hogy két tizenhét éves lánnyal lógsz? – kérdeztem. A józan ész szabályai szerint nem volt rendben, hogy egy huszonnégy éves srác ismeretlen kamaszlányokat szedjen fel. Mégis, ahogy itt ültünk vele a bokszban, olyan magától értetődőnek és biztonságosnak tűnt az egész. – Én sokkal érettebb vagyok a koromnál – vetette közbe Jane. – Ha jól emlékszem, megölettétek volna magatokat, ha éppen nem járok arra. – Jack továbbra is az asztalon könyökölt, és most kissé közelebb hajolt hozzám. – Amúgy meg mit kerestetek ott? – Megpróbáltunk bejutni egy klubba, de iszonyatosan fájt a lábam, és

12

haza akartam menni. Jack rám pillantott, és volt a tekintetében valami hozzá nem illő komolyság. Aztán megrázta a fejét, és töltött a bögrémbe. – Melyik klubba próbáltatok bejutni? – kérdezte, miközben megcukrozta a kávémat, és beleöntötte a tejszínt. A sajátja továbbra is érintetlenül állt az asztalon, de inkább nem mondtam semmit. – Nem tudom – vontam meg a vállam. Egyszerűen csak hagytam, hogy Jane rángasson magával, ahová akart, és közben reménykedtem, hogy az este végén sikerül egy darabban hazajutnom. – És te mit csináltál a belvárosban? Buliztál? – Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – Próbáltam... ennivalót szerezni. – Éjfélkor? – vontam fel a szemöldököm. – Én amolyan éjszakai bagoly vagyok – mondta, és erről eszébe juthatott az idő múlása, mert a falon lógó órára pillantott, és így folytatta: – Későre jár. Itt az ideje, hogy hazavigyelek benneteket. – Én egyáltalán nem vagyok álmos – csiripelte Jane, ám pechjére én nagyon is az voltam. A kávé és a korábbi adrenalinfröccs ellenére minden tagomat átjárta az ólmos fáradtság. Szívesen lógtam volna még Jackkel, de a testem – főleg a lábam és a bokám – makacsul tiltakozott. – Én mindjárt beájulok – mondtam, majd nyomatékosításképpen ásítottam egy nagyot. Hiába próbáltam fizetni, Jack mindhármunk kávéját kifizette. Mivel az egész csak pár dollárba került, és fáradt is voltam, viszonylag hamar megadtam magam. Mikor megpróbáltam felállni, úgy éreztem, hogy a lábam menten felmondja a szolgálatot, de aztán valahogy sikerült állva maradnom. Egy másodpercig azt hittem, Jack mindjárt felkap, és kivisz a kocsihoz. Alighanem Jane-nek is ez juthatott az eszébe, mivel gyorsan befurakodott közénk. Amint beültem Jack kocsijába, elnyomott az álom. Arra még emlékszem, hogy megkérdezi, kit vigyen haza először, aztán már csak akkor tértem magamhoz, mikor lefékezett a házunk előtt. Jane nem volt a kocsiban, amiből arra következtettem, hogy őt tette ki először. El sem tudtam képzelni, honnan tudja, hol lakom, de ez akkor nem is igazán érdekelt.

13

Otthagytam Jacket a ház előtt, és felmentem a lakásba. Szerencsére anya csak reggel hét után volt várható, addig dolgozott, az öcsém, Milo, pedig már a szobájában aludt. Leszenvedtem magamról a nevetséges göncöket, amiket Jane rám aggatott, és belebújtam egy XXL-es pólóba. Megfogtam a telefonomat, és azzal a határozott szándékkal, hogy felteszem tölteni, elindultam a konnektor felé, de még mielőtt odaértem volna, rácsuklottam az ágyra. Az alvás és az ébrenlét határán voltam, mikor a kezemben megrezdült a telefon, és egyetlen pillanat alatt kiverte az álmot a szememből. „Szép álmokat.” Ez állt az SMS-ben Jacktől, én pedig éreztem, hogy hevesebben kezd verni a szívem. Amíg aludtam a kocsiban, valahogyan megszerezte a számomat, az övét pedig elmentette a telefonomba. Más körülmények között ijesztő lett volna a dolog, de most örömöt és megkönnyebbülést éreztem. Kikapcsoltam a mobilt, letettem az ágy mellé, és azonnal álomba zuhantam. 3

Reggel gyötrő lábfájásra, és Jane tízmilliomodik SMS-ére ébredtem. Az üzenetek mind Jackről szóltak, én pedig úgy éreztem, később is ráérek válaszolni. Fölvettem egy melegítőalsót, aztán kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy teletömjem magam fájdalomcsillapítóval, bekenjem a lábamat gyulladáscsökkentő kenőccsel, és bekötözzem a sebeimet. Magam sem akartam elhinni, de még csak délután két óra volt. Ez azt jelentette, hogy anya még javában alszik. Éjszakás diszpécserként dolgozott a St. Paul Kórházban, így általában embertelen időpontokban ért haza, aztán átaludta az egész napot. Milo viszont igazi kis stréber volt, valószínűleg már éjfél előtt lefeküdt, és kilenckor már fel is kelt. Nagy nehezen elvergődtem a nappaliig. Milo a számítógép előtt ült, és fogadni mertem volna, hogy hiába van tavaszi szünet, az én kisöcsém biztosan valami iskolai feladaton ügyködik éppen. Tizedikes gimnazista 14

volt, de a társasági élete akár egy csecsemőé. Igazán lesújtó volt arra gondolni, hogy én vagyok a menő a családban. – Neked meg mi bajod? – pillantott rám Milo. – Neked mi bajod? – vágtam vissza frappánsan. Kimentem a nappaliból nyíló apró konyhába, és megtöltöttem egy müzlistálat Flintstones gabonapehellyel. (Bár az ellenőrző kísérletek még váratnak magukra, felfedeztem, hogy egy Gatorade, egy tál Flintstones gabonapehely és egy aszpirin tökéletesen megszünteti a másnaposságot.) Milo nyilván észrevette, hogy a csodaszeremet készítem, mert megkérdezte: – Másnapos vagy? – Valami olyasmi – feleltem, mert határozottan úgy éreztem magam. A gabonapehellyel és citromos-lime-os sportüdítőmmel a kezemben ledőltem a kanapéra, és rákészültem, hogy a Bolondos dallamok -kal vagy a Lifetime csatorna valamelyik iszonyatos filmjével gyógyítom tovább magam (ez volt ugyanis a másnaposság-kúra második része). – Mikor jöttél haza tegnap? – kérdezte Milo némi nehezteléssel a hangjában. Az öcsém másfél évvel fiatalabb volt nálam, mégis neki jutott a szülői szerep kettőnk kapcsolatában. Mivel anya mindig dolgozott, apa pedig már a kezdetekkor sem volt jelen az életünkben, talán szükség is volt arra, hogy egyikünk magára vállalja ezt a feladatot. – Nem tudom – árultam el az igazat. Próbáltam gondolkodni, de nem emlékeztem. Gyakorlatilag egyetlen percre sem voltam magamnál, miután elmentünk az étteremből. Halványan emlékeztem Jack SMS-ére, és úgy saccoltam, nagyjából kettő-három óra között kaphattam. – És hogy telt az este? – kérdezte, és már nem tett úgy, mintha csinálna valamit a gépen, hanem felém fordította a székét. Sötétbarna szemében a kíváncsiság és aggodalom keveréke tükröződött, mintha félig-meddig arra számítana: mindjárt bevallom, hogy kipróbáltam a heroint, vagy pénzért árultam a testem. – Sehogy – vontam meg a vállam. – Sehogy? – vonta fel a szemöldökét, amitől idősebbnek tűnt a koránál. Ha nem lenne az a kis bébiháj az arcán, bárki azt hihetné, hogy bátyám.

15

– Sehová nem engedtek be – magyaráztam teli szájjal. – Úgyhogy csak járkáltunk egyik helytől a másikig, míg totál kikészült a lábam, úgyhogy hazajöttem. – Jane nem rángatott el valami buliba? – Nem. – Furcsa, hogy egy egész éjszakát kibírt vodka és szex nélkül – jegyezte meg Milo. – Az élet csupa meglepetés. – Az összes gabonapelyhet felfaltam, úgyhogy kiittam a szivárványszínű tejet a tálból, és reménykedtem, hogy Milo leszáll a témáról. – Mit csinálsz ma? – Ezt – vonta meg a vállát. – És te? – Ugyanazt. – Letettem a tálat az asztalra, és hátradőltem a kanapén. – Megy a Lifetime-on egy film a szexfüggőségről. Nem érdekel? – Dehogynem – mondta, miközben felkelt a számítógépasztaltól, és áttelepedett a kanapé másik végére. Én kinyújtóztam, és az ölébe tettem elgyötört lábamat. Kérdezni akart valamit a sebeimről, de aztán egyetlen szóval, meg is válaszolta saját, ki nem mondott kérdését: – Jane. Mindketten tudtuk, hogy életem minden problémájának ő az okozója. A délutánt a kanapén heverészve töltöttük, és megajándékoztuk magunkat egy Lifetime mozimaratonnal. Anya közben felkelt, lezuhanyozott, és rögtön el is ment dolgozni. Azt mondta, túlóráznia kell, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg így van. Gyakran éreztem azt, hogy egyszerűen csak nem szeret a lakásban lenni. Kicsit olyan volt, mintha Milo és én kettesben éltünk volna itthon. Mi vásároltunk be, mi főztünk, mi takarítottunk, mi mostunk és a többi. („Mi” alatt főleg Milót értem. De azért én is besegítettem. Néha.) Kilenc körül végre rászántam magam, hogy lezuhanyozzak. Mikor bementem a ruhámért a szobámba, láttam, hogy az asztalon vadul villog a telefonom. Egész nap rá sem néztem, mivel nem akartam Jane-re gondolni, de tudtam, hogy nem halogathatom a dolgot a végtelenségig. Legnagyobb meglepetésemre, a Jane-től érkezett üzenetkupac alá temetve találtam egy SMS-t, amit Jack írt. Ez állt benne: „Motion City Soundtrack koncert holnap. Első sugárút. Hét óra.Megveszem a jegyeket.

16

Jössz?” Vagyis odafigyelt, amikor tegnap megemlítettem, hogy szeretem a Motion City Soundtracket, és most elhívott egy koncertre. Az Első sugárút egy régi, belvárosi utca volt, nem messze attól a helytől, ahol ránk talált. Tudtam, hogy ha mesélnék neki Jackről, Milóra rátörne az üldözési mánia, és mindenáron megpróbálná megakadályozni, hogy elmenjek. Márpedig teljesen fölöslegesen idegesítené magát. Jack tényleg túl öreg volt hozzám, meg amúgy is, szó sem volt randiról. Úgyhogy nem hittem, hogy ebből gond lehet. Felsóhajtottam, aztán gyorsan megírtam a választ. „Túl sokba kerül. Már így is az adósod vagyok.” Jack szinte azonnal válaszolt: „Butaság. A pénz nem számít. Jössz, vagy nem?” „Jó. De ne szokjál hozzá, hogy mindig te fizetsz” – írtam. Erre azt válaszolta: „Ne szokjál hozzá, hogy tiltakozol, amikor én fizetek.” Mire én: „Nagyon vicces.” Reménykedtem, hogy megfelelően szellemesnek tűnik, amit írtam. Jack azt írta: „Hat harminckor érted megyek. Jó lesz?” A hat harminc szörnyen közel volt a koncert kezdetéhez, de mivel ő hívott el, belementem, hogy az ő szabályai szerint játsszunk. Azt írtam hát: „Jó lesz. Akkor holnap. Köszi.” Gyorsan elhatároztam, hogy nem szólok a koncertről Jane-nek. Persze tudtam, hogy ha ne adj’ isten rendszeresen fogunk találkozni Jackkel, el kell majd mondanom neki. És Milónak is... de most még nem. Iszonyatosan pletykás vagyok – a saját titkaimat is állandóan kifecsegem –, úgyhogy egyáltalán nem értettem, hogyan tudom magamban tartani ezt az egyet. A következő huszonnégy órában mindent megtettem, hogy ne kelljen beszélnem Jane-nel, és hogy lepattintsam Milo puhatolódzó kérdéseit. Istenadta tehetsége volt ahhoz, hogy megérezze, ha van velem valami. Fogalmam sincs, hogyan, de mikor készülődni kezdtem, már tudta, hogy pasi van a dologban. Testhezálló kapucnis pulcsit és farmert vettem föl, elképzelni sem tudom, melyik buktatott le. Valahányszor egyedül hagytam éjszakára Milót, szörnyen éreztem 17

magam. Tudtam persze, hogy már tizenöt éves, meg különben is, megtanultunk egyedül lenni, mégsem éreztem helyénvalónak a dolgot. Nem tudta, miben sántikálok, ezért nem igazán örült, hogy elmegyek, de azért megnyugtatott, hogy prímán ellesz a World of Warcraft-tal és azt se veszi észre, hogy nem vagyok otthon. Jack pontosan érkezett. Amikor megpil antottam, a bűntudatot és az idegességet nyugalom és valamiféle elégedettség váltotta fel. – Szia – mosolyodott el, miután beszálltam a kocsiba. – Köszönöm – mondtam. – Köszi mindent. – Mi mindent? – kérdezte értetlenül, miközben elindultunk az Ötödik sugárút felé. – A fuvart, a jegyeket, azt, hogy megmentetted az életemet – soroltam. – Ja, hogy ezeket – nevetett fel. – Semmiség. Tényleg. – Lehet, hogy neked az, de én attól még lehetek hálás –magyaráztam. – Jogos – ismerte be. – Akkor viszont szívesen. A belvárosban elméletileg képtelenség parkolóhelyet találni, Jacknek mégis sikerült megállnia pár száz méterre a koncert helyszínétől. Bár nyilvánvaló volt, hogy sokkal gyorsabban tudna menni, mint én, hozzám lassította a lépteit, amitől viszont nekem lett lelkifurdalásom. Már majdnem hét óra volt, mikor a bejárathoz értünk, és tudtam, hogy az egész az én csigatempóm miatt van. Mentegetőzni kezdtem, de Jack szemlátomást nem volt kíváncsi a siránkozásomra. Amikor megláttam a tömeget odabent, már belenyugodtam: leghátul fogunk állni, és semmit nem látok majd a zenekarból. Ekkor azonban Jack megfogta a kezem, és elkezdett keresztülvágni velem a tömegen. Nem tudtam volna pontosan megmondani, miért, de nagyon furcsának találtam az érintését. Sem hideg, sem meleg nem volt a bőre. Igazából... nem volt hőmérséklete. Bár hihetetlenül puha volt, mégis leginkább egy gyíkéra emlékeztetett. A gyíkok sem képesek befolyásolni a testhőmérsékletüket, ezért mindig olyan meleg a bőrük, mint a levegő, vagy mint azé, aki hozzájuk ér. Sikerült közel kerülnünk a színpadhoz, de mivel nem vagyok valami magas, sokkal jobban innen sem láttam. Aztán játszani kezdett a zenekar, a tömeg megindult előre, a fejem pedig beleépült az előttem álló srác hátába.

18

Jacknek sikerült egy helyben maradnia, így létrehozott maga körül egy nyugodt, nyomorgásmentes kis zónát. Mikor észrevette, milyen szorult helyzetbe kerültem, fürgén felkapott és a nyakába ültetett. Egyszerre nem tudtam másra gondolni, mint hogy majdnem ötven kiló vagyok (hogy pontosan mennyi, az most nem fontos), és hogy az biztosan nehéz. Ötven kiló az ember vállán, az bizony pokoli nehéz. – Szólj, ha nehéz vagyok – harsogtam túl a zenét. – Nem vagy az! – kiáltotta vissza Jack. Tudtam, hogy akkor sem mondaná meg, ha az lennék, úgyhogy inkább nem hittem el. Az egész (amúgy nagyon látványos) műsor alatt egyszer sem gondolta meg magát, vagy tett célzást arra, hogy inkább letenne. Még akkor is a vállán ültem, mikor elkezdett szétszéledni a tömeg, és kezdtem azt hinni, hogy így fog kivinni. Ekkor azonban felemelt, és letett a földre. – Jóságos ég! – mondtam. – Fogadok, hogy mindennap dupla adag Bajnokok Reggelijét lapátolsz be. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Jack, és közben úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Úgy, hogy szupererős vagy! – mondtam, és gondolkodás nélkül megragadtam a bicepszét, hogy kitapogassam a rejtett izomkötegeket, de be kell vallanom, csupán átlagos muszklikat találtam. – Dehogyis, csak te vagy nagyon könnyű! – mondta, és elindult, mintha vége lenne a beszélgetésnek. Utánasiettem. – Mi az ábra? – kérdeztem. Próbáltam könnyed beszélgetésbe kezdeni, hogy ne tűnjek követelőzőnek. – Egyenlő szárú háromszög – felelte Jack. – Mi? – Milo biztosan értette volna, de nekem nem szakterületem a geometria. – Megkérdezted, mi az ábra, én meg azt mondtam, egyenlő szárú háromszög – magyarázta Jack szemmel tartva engem, hogy ne veszítsen el a tömegben. – Olyan háromszög, amelynek két egyenlő hosszúságú oldala van. Mondjuk, az nem is ábra. Inkább olyasmit kellett volna mondanom, mint „tabló” vagy „diagram”, de akkor azt hitted volna, hogy gizdulok, vagy butának tartalak. És még így sem tökéletes a válasz... Azt kellett volna mondani, hogy „szemléltetőeszköz”. Az lett volna a jó. Francba! Csak jusson eszembe legközelebb! – Te vagy a legrejtélyesebb ember, akivel valaha találkoztam – sóhaj-

19

tottam. Kiléptünk az éjszakába. Felhúztam a pulcsim cipzárját, a kapucniját pedig felcsaptam a fejemre. A tömegnyomor és az izzadás után általában jólesik a frissítő levegő, de mivel most egész végig Jack nyakában ücsörögtem, egyáltalán nem volt melegem. Szemlátomást Jacket sem izzasztotta meg a helyünkért folytatott közelharc, és a hideg se hatott rá. Kedvem lett volna megfogni a kezét, és megnézni, milyen meleg, de hülyén jött volna ki a dolog. – Na, jól érezted magad? – kérdezte, miközben a kocsija felé sétáltunk. – Jól – mondtam, és rámosolyogtam. – És te? – Persze. Egy jó koncert után mindig azt érzem, hogy az egész testemet elárasztja valami csodálatos bizsergés, olyan, mint az adrenalin, csak kevésbé ijesztő. Ezért, mikor kiengednek a helyről, általában megállíthatatlanul ömlik belőlem a szó a zenéről, az emberekről meg úgy általában mindenről. Ma este azonban hallgattam. Zsongott a fejem a benne cikázó gondolatoktól, de azoknak vajmi kevés közük volt a koncerthez, ezért inkább lakatot tettem a számra. – Nem akartam rejtélyes lenni – szólalt meg végül Jack. Már majdnem elértünk a kocsiig, mikor megállt, és egy pontra meredt a semmiben. Két kezét mélyen a Dickies rövidnadrág zsebébe sülylyesztette, és felsóhajtott. – Tudom, mire gondolsz. Csak... – Rám nézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig figyelek. Kilestem a kapucnim alól, mire elvigyorodott. – Te fázol. Szálljunk be a kocsiba! – Ne! Először mondd el, amit akartál! – csattantam fel, és szavaim sokkal követelőzőbbnek tűntek, mint amennyire szerettem volna. Jack azonban csak nevetett, majd elkomorult az arca, és újra fixírozni kezdte az előtte lebegő pontot. – Nem akarom, hogy totál beképzeltnek gondolj, mert nem vagyok az. Csak realista vagyok. – Arról beszélsz, hogy minden lány megbámul? – kérdeztem. Jane-nek és a pincérnőnek is majd kiesett a szeme, és észrevettem,

20

hogy a koncert alatt is sok lány méregette. – Igen – mondta Jack szégyellősen. – Mindenkire... hatással vagyok. Rád viszont nem. És ez nagyon üdítő. Ezért vagyok most itt. Veled. – Várj, várj, várj – intettem, és enyhe csalódottságot éreztem. – Mi van azokkal, akikre hatással vagy? Miért van ez? – Nem tudom – mondta, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, amiből arra következtettem, hogy hazudik. Pontosan tudta, miért, csak nem mondta el. – Ez nem igazságos! – Látod? – mosolyodott el. – Ez is nagyon üdítő. Tudod te, hányan szoktak vitatkozni velem bármiről is? – Azt hiszed, ez üdítő? Várd csak ki a végét – mondtam, és próbáltam mogorván nézni rá, de túlságosan ragadós volt a mosolya. – Gyere – mondta, és továbbindult az autó felé. – Még a végén halálra fagysz. – Jack! – tiltakoztam, miközben azért utánairamodtam. – Miről van szó? Kibocsátasz valami illatot, amit én nem érzékelek? Mélységes döbbenettel a szemében pillantott végig rajtam, majd csettintett a nyelvével. – Hogyan? Hát, igen... tulajdonképpen ráhibáztál – vallotta be. Kinyitotta a Jetta ajtaját, majd átsétált a másik oldalra. Úgy tűnt, mint aki még mindig nem tért teljesen magához a felvetésemtől. Beugrottam a kocsiba, ő pedig így folytatta: – Egyfajta feromon... vagy valami olyasmi. – Várj csak! Ez olyan, mint valami betegség? – Igen, azt hiszem – bólintott, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – És pontosan milyen betegségről van szó? – faggatóztam tovább, mintha nem valami mélységesen bizalmas információról lenne szó. Volt valami Jackben, ami minden jó modort kiölt belőlem. – Egy ritka betegségről – vetette oda foghegyről, és beindította az autót. – Értem. És én miért nem reagálok rá? Az jutott az eszembe, hogy talán velem van valami baj. Jack mindenkire hatott, kivéve engem. Talán valami komoly baj van a szaglásommal, vagy agydaganatom van, vagy valami hasonló rettenetes kórságban szen-

21

vedek. – Nagyon jó kérdés – mondta, miközben kikanyarodott a parkolóból, és besorolt a forgalomba. – Igazából fogalmad sincs, ugye? – kérdeztem. – Fogalmad sincs, mitől vagyok más, mint a többiek. – Tényleg nem tudom – ismerte be, majd rám emelte a tekintetét. – Figyelj, nem akarom, hogy ezen pörögj. Túlságosan nehéz lenne elmagyaráznom, és a... céljaink szempontjából egyáltalán nem is fontos. – Céljaink? – hunyorítottam rá. – Csak akkor tud működni a barátságunk, ha elfogadod, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélek – jelentette ki határozottan. – Nem bunkóságból mondom, ez egyszerűen így van. – És mi van, ha nem tudom elfogadni? – Akkor nem lóghatunk többet együtt. – Próbált nagyon tárgyilagos lenni, de kihallottam a hangjából a szomorúságot. – Ennek semmi értelme – mondtam, de már kezdtem is megenyhülni. – Miért nem beszélhetsz ezekről a dolgokról? – Nem beszélhetek arról, hogy miért nem beszélhetek ezekről a dolgokról – mondta olyan hangon, mintha ezzel el lenne intézve a dolog. Mintha azt várná, hogy erre majd azt felelem: „Ja, rendben, így már érthető.” – Az őrületbe fogsz kergetni ezzel – mondtam duzzogva, mire Jack elmosolyodott. – Tudom – felelte. Bár még mindig mosolygott, bocsánatkérés bujkált a hangjában. – Most hazaviszlek, otthon végiggondolod, hogy így is megéri-e velem lógni, és ha úgy döntesz, hogy igen, írsz egy SMS-t. Jó így? – Jó – mondtam, és próbáltam roppant szomorúnak és sértődöttnek tűnni, hátha meggondolja magát, és elárulja a szigorúan titkos információkat. Nem vált be a tervem: nevetve parkolt le a házunk előtt, majd mikor kiszálltam és közöltem, hogy majd később beszélünk, válasz helyett csak integetett. Beléptem a lakásba, gyorsan túlestem a Milo által levezényelt rövid kihallgatáson, aztán még órákig feküdtem az ágyamon, és abszurdnál abszurdabb elméleteket gyártottam Jackről. Lehet, hogy valami bizarr kísér-

22

letet végeznek rajta? Esetleg CIA-ügynök? Vérfarkas? Nem, egyik sem tűnt valószínűnek. Végül arra jutottam, hogy Jack valószínűleg valami Hannah Montana-féle híresség lehet. Ez megmagyarázná, miért ismerte fel mindenki. Nekem pedig nyilván azért nem beszélt a dologról, mert titokban akarja tartani, hogy híres. Ez változatlanul nem magyarázta meg, hogy miért ismeri fel rajtam kívül mindenki, vagy hogy miért akar inkognitóban maradni. De legalább volt egy elméletem. Mivel hajnalig törtem a fejem Jacken, és másnap nem volt iskola, elhatároztam, hogy az egész napot az ágyban töltöm, puha tollpaplanom társaságában. Számításaimat azonban sajnos keresztülhúzta a tény, hogy lejárt a Jane-re vonatkozó embargóm. Pontosabban Jane volt az, aki feloldotta a tilalmat azzal, hogy berontott a szobámba, és felvert édes szunyókálásomból. – Mi a franc folyik itt? – szűrte a foga között, miután kivágta az ajtót, de olyan erősen, hogy a kilincs nyomot hagyott a falon. Kótyagosan ültem fel az ágyon, és próbáltam ráfókuszálni a tekintetem az ajtóban álló Jane elmosódott alakjára. Dühödten, csípőre tett kézzel meredt rám. A háta mögött megpillantottam Milót, aki halkan, de kétségbeesetten próbálta rávenni Jane-t, hogy vegyen vissza a hangerőből, különben anya nagyon dühös lesz. Utáltam, hogy valahányszor Jane átjött, az öcsém mindig úgy viselkedett, mint egy kiskutya, aki bármelyik pillanatban a szőnyegre pisilhet. – Miről beszélsz? – kérdeztem kábán, majd visszarogytam a párnámra, és megpróbáltam felidézni az álmot, amelyikből Jane kiszakított. – Tudod te azt jól. – Valami gúnyos vigyorfélére húzódott a szája, és Jimmy Choo cipőjével átlépte a padlón szanaszét heverő koszos ruháimat. A szemem sarkából rápillantottam az ébresztőórára, és láttam, hogy 11:13-at mutat. Elfintorodtam. Még dél sincs, de Jane már kirúzsozva, tűsarkúban parádézik. – Fogalmam sincs – ásítottam, és magamra húztam a takarót. – Kismillió SMS-t írtam, és vagy ezerszer hívtalak. Miért nem válaszoltál az üzeneteimre? – kérdezte Jane, és lerántotta rólam a takarót. – Mert kismillió volt belőlük – feleltem, és kelletlenül felültem

23

megint. – Ahh – nyögte Jane, és sértődötten lehuppant mellém az ágyra. – Nem írtam volna ilyen sokat, ha képes vagy válaszolni. – Bocs. – Szóval? – pillantott rám kérdően. Mostanra megenyhültek a vonásai, tehát valószínűleg megbocsátott, ami kisebb csodaszámba ment nála. Jane Testamentumában az egyik fő bűn ugyanis a mellőzés volt. Márpedig én majdnem két teljes napig nem vettem tudomást a létezéséről. – Szóval mi? – Tényleg fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni. Köszönettel tartozom neki valamiért, vagy mi? – Beszéltél vele? – kérdezte. – Ki az a „vele”? – emeltem tekintetem esdeklően a plafonra. Mikor rájött, hogy valami fiúról lehet szó, Milo láthatóan kihúzta magát, készen arra, hogy megvédje a becsületemet. Milo azok közé a srácok közé tartozott, akiket a nagyobb fiúk az iskolai öltözőszekrénybe szoktak zárni poénból, ráadásul fiatalabb is volt nálam, úgyhogy nem igazán tudtam, kitől tudna megvédeni. – Jack! – felelte Jane, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon. Mikor látta, hogy Milónak fogalma sincsen, kiről beszél, leesett az ál a a döbbenettől. – Úristen, Alice! Te nem beszéltél neki Jackről? – Nem, még nem – ráztam meg a fejem. Az igazság az, hogy addig nem is akartam, amíg nem tisztáztuk a dolgokat Jackkel, de Jane most keresztülhúzta a számításaimat. – Ez meg hogy lehet? – Szemlátomást megdöbbentette a dolog. Nem tudta felfogni, hogy van valaki, aki nem beszél folyton Jackről. – Nem tudom, Jane – sóhajtottam. – Egyszerűen nem került szóba. Az igazat megvallva, Jane megszállottsága volt az egyik dolog, ami roppantul nyugtalanított Jackkel kapcsolatban. Ha rá ilyen hatással van, vajon hogyan hat a többi emberre? És nálam miért nem működik a dolog? – Várjunk csak – kezdte Milo, most, hogy végre leesett neki a dolog. A fél karomat odaadtam volna azért, hogy ne fejezze be a mondatot. – Ez az a Jack, akivel tegnap bulizni voltál? – Te bulizni mentél Jackkel? – kérdezte döbbenten Jane. – Csak koncerten voltunk. Semmi különös. – Próbáltam nyugodt és tárgyilagos maradni, de hallottam, ahogy Jane levegőért kap.

24

– Ki ez a srác? – kérdezte Milo. Bosszantotta Jane viselkedése, és most próbált a tőle telhető legfenyegetőbben kinézni. – Jack a világ legszuperebb pasija – jelentette ki Jane sokatmondóan. – Csak egy srác – vettem vissza magamhoz a szót, és a nyomaték kedvéért még a vállamat is megvontam. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Jane, aki magában már isteni magasságokba emelte Jacket. Ezt onnan tudtam, hogy olyan áhítattal beszélt róla, ahogyan csak a cipőkről és a táskákról szokott. – Figyelj, Jane, nem értem én ezt az egészet – fordultam oda hozzá. – Mégis, mi tetszik benne ennyire? – Most szórakozol? – Nem én! – De hát találkoztál vele! – Tudom. Ettől még nem értem. Ha ennyire rá vagy kattanva, biztos meg tudod fogalmazni, mi vonz benne. – Hát, ő annyira... – Jane hebegve kereste a megfelelő szavakat. Ha egyszer folyton ő jár a fejében, miért nem képes elmondani, hogy mitől olyan nagyszerű ez a fiú? – Nagyon... Van benne valami. Nem tudom megfogalmazni. De meg akarom szerezni. Jobban, mint eddig bárkit. Erre annyit tudtam csak mondani, hogy: – Hűha! – Ez azt jelenti, hogy neked nem kell? – kérdezte hitetlenkedve Jane. – Azt – mondtam a lehető legőszintébben. Éreztem valamiféle furcsa szimpátiát Jack irányába, de ez egészen más volt, mint amit Jane érzett. Az én vonzalmam sokkal egyszerűbb és sokkal ártatlanabb, mint az övé. Vagy legalábbis Jane szavaiból és viselkedéséből erre következtettem. – Mondott rólam valamit? – tért át Jane az egyetlen olyan témára, amely igazán érdekelte – saját magára. – Nem – mondtam, majd felálltam, hogy tiszta ruhát kerítsek magamnak a szekrényből. A beszélgetés kezdett el aposodni, ezért úgy döntöttem, itt az ideje, hogy lezuhanyozzak, és elkezdjem a napot. – Semmit? – Zavart és szomorú volt a hangja, de nem foglalkoztam vele. – Semmit – mondtam. – Figyelj, én most lezuhanyozok. Biztos van jobb dolgod is, mint hogy rám várjál.

25

– Biztos – motyogta. Borzasztóan lesújtotta a hír, de tudtam, hogy csak néhány óra, aztán valószínűleg valami szerencsétlen fickó asztalán fog táncolni félmeztelenül. Nehezemre esett sajnálni' Miután Jane végre összeszedte magát és elment, Milo nekiállt kikérdezni Jackről. Eltartott egy kis ideig, de végül sikerült meggyőznöm, hogy minden a legnagyobb rendben van. Vonakodva bár, de ejtette a témát, és elengedett zuhanyozni. Jólesett a bőrömnek a forró víz, és hagytam, hogy gondolataim viszszataláljanak oda, ahol múlt éjjel jártak. Nem hagyott nyugodni, ami Jane mondott. Hogyan lehet fülig szerelmes valakibe anélkül, hogy legalább egy kicsit meg tudná indokolni? És ekkor leesett. Én vagyok az, aki megpillantotta Jack igazi énjét – a vonzó, kisfiúsan bájos srácot. Amit Jane, a pincérnő és a többiek láttak – ők valami olyanra reagáltak, ami nem volt igazi. Nem tudom, hogy a feromonok csinálták-e, vagy valami más, de az biztos, hogy nem volt igazi. De mi van, ha én sem vagyok immúnis? Mi van, ha Jackben semmi különös nincs, de én is hasonlóképpen reagálok, csak kevésbé hevesen? Mi van, ha éppen most sétálok bele ugyanabba a csapdába, amibe Jane?

4

A TNT csatorna végtelen bölcsességű urai úgy határoztak, hogy egész napos John Hughes maratont tartanak. Milo, aki képtelen volt megérteni, hogy tetszhet bárkinek is Molly Rongwald, velem együtt nézte végig az egészet. Időnként megpróbált rábeszélni, hogy kapcsoljunk el, de én voltam az erősebb, így teljes uralmat gyakoroltam a távkapcsoló felett. Éppen másodszor kezdtük el nézni az Álmodj rózsaszínt, mikor megcsörrent a mobilom. Már majdnem éjfélre járt, ezért biztosra vettem, hogy Jane szeretné igénybe venni a sofőrszolgálatomat (annak ellenére, hogy nincs is kocsim), de azért felvettem a telefont a dohányzóasztalról. Nem Jane volt az. Jack írt. „Úgy tűnik, nem írtál.”

26

„Nagyon jó megfigyelő vagy” – válaszoltam. Elhatároztam, hogy megpróbálok közömbös maradni. Nem volt kellemes gondolat, hogy esetleg valami bűbáj vagy hormonális szemfényvesztés áldozatává válhatok. Hamarosan új üzenetet kaptam. „Ez azt jelenti, hogy nem akarsz barátkozni?” Tényleg ezt írta. Fiúktól utoljára az általános iskola első osztályában kaptam ilyen leveleket. Hirtelen ellenállhatatlanul elbűvölőnek éreztem Jacket, és mivel nem láttam, és az illatát sem éreztem, nem tudtam másra gondolni, mint hogy tényleg tetszik. Ezért azt írtam: „Dehogynem. Mindenképpen.” – Ki az? – csattant fel Milo. Odahajolt a kanapé túlsó végéről, hogy megnézze a telefonomat, de nem engedtem. – Az a Jack az, ugye? – kérdezte. – Tisztában vagy vele, hogy törvény adta jogom ellenkező nemű emberekkel SMS-ezni? – néztem rá szúrósan. – Bánom is én – mondta, és visszafordult a tévéképernyő felé. Ekkor megint megcsörrent a telefon, és Milo megint felsóhajtott. Jack azt írta: „Nagyszerű. Akarsz csinálni valamit?” Megkérdeztem: „Mire gondoltál?” Mire ő: „Bármire. Akármire. Miénk a város!” Mire én: „Ez elég nagyra törő terv.” De tényleg izgalmasan hangzott. Erre Jack azt válaszolta: „Mert az is. Negyedóra alatt el tudsz készülni?” Azt írtam: „Persze. Találkozzunk a ház előtt!” Villámgyorsan magamra dobtam egy kevés sminket, és belebújtam a cipőmbe. Mielőtt kiviharzottam volna a lakásból, megígértem Milónak, hogy nem maradok sokáig, és hogy bármikor felhívhat, ha szüksége van rám. Válasz gyanánt felmordult, én pedig kirohantam az utcára. Jack már odakint várt, ezúttal egy tűzpiros sportkocsiban, ami első pillantásra többe kerülhetett, mint a házunk. Fülig ért a szája, mikor kinyitottam az ajtót, és beültem mellé. – Jó kis kocsi – pillantottam körbe a hihetetlenül fényűző autóban. – Az enyhe kifejezés. Ez egy Lamborghini Gallardo – magyarázta Jack azzal az ostoba vigyorral az arcán. – Összesen hatezer van belőle a világon.

27

– Új? – Áh, a bátyámé – mondta Jack. Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, sebességbe tette a kocsit, és kilőttünk az utcára. Azt hittem a Jettáról, hogy gyors, de semmi nem volt ehhez képest. – Jó sok pénze lehet a bátyádnak – mondtam, miközben elegánsan bevettünk egy kanyart, és ide-oda cikáztunk a kocsik között. Jack ráfordult az I-35-ösre, alighanem azért, hogy nyílt országúton mutassa meg, mit tud a kocsi. – Eléggé – vonta meg a vállát. – Engem mondjuk nem annyira izgat a pénz. – Azok szoktak így beszélni, akiknek soha, semmiért nem kellett megküzdeniük, és megpróbáltam elképzelni, gazdag-e Jack, és honnan származik. – Az jó lehet – mormoltam. Mi eléggé szegények voltunk, de annyira azért nem, hogy kedvem legyen munkába állni, és megkeresni a saját pénzemet. Csak annyira, hogy észrevegyem. – Épp elég dolog van a pénzen kívül, amin lehet aggódni – felelte Jack komolyan. – Hidd el nekem! – Például? – kérdeztem, és az elmosódottan suhanó tájról Jackre siklott át a tekintetem. Ő tudálékosan rám vigyorgott, és megrázta a fejét.Csodás – egy újabb dolog, amiről nem hajlandó beszélni. – Szóval, van egy bátyád. – Meg egy öcsém – mondta. – És egy nővérem. Igazából a sógornőm, de olyan, mintha a nővérem lenne. – Vagyis akkor ő a bátyád felesége? Vagy a te feleséged testvére? – tapogatóztam. – Nekem nincsen feleségem – nevetett fel Jack. – Ő a bátyám felesége. – Hogy hívják őket? – Végeláthatatlan sorban sorakoztak fejemben a kérdések, de igyekeztem megmaradni a biztonságosaknál. – Peter és Ezra. Ezra a legidősebb, és ő az, aki házas. Mae-nek hívják a feleségét. – És mi van a szüleitekkel? – fordultam felé, miközben fejemet a fejtámlának döntöttem. Kezdtem szédülni az elsuhanó tájtól. – Meghaltak. – A hangja érzelemmentes volt ugyan, de a tekintete

28

megkeményedett. – Sajnálom – mondtam bután. – Semmi baj. Tizenöt éve történt – rázta meg a fejét, majd újra felém fordult. – És mi a helyzet veled? – kérdezte, és újra vidám volt az arca. – Neked van családod? – Az anyukámmal és az öcsémmel élek – válaszoltam. – De néha úgy érzem, mintha ő lenne az idősebb. – Jack hangosan felkacagott, és csodálatos nevetése visszhangzott a kocsiban. Furcsa melegséget éreztem, mintha hőhul ámok árasztották volna el a testemet. – Pontosan értem, miről beszélsz – mondta vigyorogva. – Tényleg? – Milót mindig valami csodabogárnak gondoltam, és jó volt hallani, hogy vannak még hozzá hasonlók a világban. – Igen, de Peterrel azért más a helyzet – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nem találkoztál még hozzá hasonló emberrel. – Azt hiszem, látnom kéne ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal kijelenthessem – hívtam fel a figyelmét a tényre. – Egyszer talán erre is sor kerülhet. – Furcsán fakó, szinte aggodalmas volt a hangja. – Az, hogy nincsen feleséged, azt jelenti, hogy egyedülálló vagy? – kérdeztem. – Hát, izé, igen – válaszolta, majd mielőtt tovább faggathattam volna, visszakérdezett: – És te? Jársz valakivel? – Nem igazán – horkantottam. Néhány részegen smárolást leszámítva nem nagyon volt szerelmi életem. – Miért nem? – kérdezte Jack. – Te is láttad a barátnőmet, Jane-t – mondtam szomorúan. – Nagyszerűen ért hozzá, hogy bárhova megyünk, ő legyen a figyelem középpontjában. – Á, dehogy! – És neked miért nincsen barátnőd? Úgy láttam, lennének jelentkezők – tereltem vissza a szót őrá. – Pont ez az egyik oka. Anélkül tetszem meg mindenkinek, hogy igazából ismernének. Így elég nehéz bárkivel is valódi kapcsolatot kialakítani. – És mi a másik oka? – kérdeztem, de nem válaszolt. – Szóval nem árulod el.

29

– Azt hiszem, éjfélkor adják a Rocky Horror Picture Show-t Lakeville-ben – jelentette be minden átmenet nélkül. – Érdekel? – Persze. – Kipillantottam az ablakon, és néztem, ahogy a kocsi keresztülsiklik a forgalmon. – Miért nem a saját kocsiddal jöttél? – Igazából az sem az enyém. – Megint nem válaszolt a kérdésemre, de már kezdtem hozzászokni. – Az a nővéremé, Mae-é. Feltűnt, hogy megint a nővérének és nem a sógornőjének nevezte Mae-t, és azon gondolkodtam, egyszerű elszólásról van-e szó. Annyit rejtélyeskedett, hogy kezdtem mindenben mögöttes jelentést keresni. – Egyáltalán van kocsid? – Ja, van egy dzsip. Csak mostanában nincs kedvem azzal járni – mondta, majd hamiskásan elmosolyodott, és rám pillantott. – Meg aztán ez sokkal gyorsabb. – Ez igazságtalanság – mondtam fáradtan, miután egy ideig csendben autóztunk. – Semmit sem vagy hajlandó elárulni magadról. – Várjál csak, majdnem mindent elmondok magamról mindjárt. – Próbált vidámnak tűnni, de kissé mintha megsértődött volna. Most először vettem észre, hogy őt is ugyanannyira zavarja, ha nem mondhat el valamit, mint engem. – Kedvenc színem a chartreuse-zöld. Szeretem a Ramonest és a Cure-t. A szobám fala sötétkék. Tizennégy évesen csókolóztam először, miközben a „Rock Lobster” szólt, mert a lány nagyon-nagyon szerette a B52’s-t. Persze ebből tudnom kel ett volna, hogy nem fog működni a dolog, de fiatal voltam és ostoba. – Chartreuse-zöld? – visszhangoztam, figyelmen kívül hagyva vallomása többi részét. – Azt sem tudom, mi az. – Az olyan élénk olívaszín – magyarázta Jack. – Úgy helyezkedik el a fényspektrumon, hogy az emberi szem ezt látja legjobban az összes szín közül. – Te totál összevissza beszélsz. – Befordultunk a parkolóba, én pedig rájöttem, hogy Jack anélkül vészelte át az utazást, hogy bármit is elárult volna magáról. Mikor leállította a kocsit, komolyan a szemébe néztem, és megkérdeztem: – Elmondod, miért nem árulsz el nekem semmit? – Mit gondolsz, miért? – kérdezte Jack barátságosan. – Tanúvédelmi program? – Igazából ezt az ötletet már régen kihúztam a listámról, mivel nem nagyon magyarázott meg semmit. És épp ahogy gondoltam, Jack kinevetett.

30

– Nem nyert – mondta, és fejcsóválva kipattant az autóból, én pedig utána. – Akkor most találgathatok? Megmondod, ha ráhibázok? – A film már valószínűleg elkezdődött, ezért Jack igencsak megszaporázta a lépteit, én meg – amennyire rövid lábaim engedték – próbáltam tartani a tempót. – Miért ne? – mondta, amitől még jobban összezavarodtam. – Ha akár ki is találhatom, akkor miért nem tudod egyszerűen csak megmondani? – Mert ez a szabály. – Kinyitotta előttem a mozi hatalmas üvegajtaját, én pedig homlokráncolva beléptem. Mikor elindult a pénztár felé, hogy megvegye a jegyeket, én gyorsan nekiálltam kiforgatni a zsebeimet, de ő csak intett, és kifizette az egészet. Normális esetben hevesen tiltakoztam volna, de most teljesen lefoglalt ez az új fejlemény. – Te vagy a Hétszűnyű Kapanyányimonyók? – kérdeztem. Jack hangosan felnevetett, amitől fülig elvörösödött a pénztáros lány. Jack észre sem vette a dolgot, én pedig reméltem, hogy hamarosan nekem sem fog szemet szúrni az ilyesmi. Nem mintha stipi-stopizni akartam volna, de akkor is idegesítő volt látni, ahogy csorgatják utána a nyálukat a lányok – különösen, ha szemlátomást együtt vagyunk. – Ez nagyon jó! – Kezembe nyomta a jegyemet, és bár örültem az aprócska bóknak, nem engedtem, hogy ezt elárulja az arcom. Lassan, hogy követni tudjam, elindult a vetítőterem felé. – Hétszűnyű Kapanyányimonyók, hát ez tényleg nagyon jó. Ezt el kell mesélnem Ezrának. – Miért? Ti ilyen mesebeli szörnycsalád vagytok? Jack nevetve megrázta a fejét, majd mielőtt tovább kérdezősködhettem volna, belökte a vetítőterem ajtaját. A film már ment, de csak a legelejéről maradtunk le. A nézők egy része úgy volt öltözve, mint a szereplők, és pattogatott kukoricát hajigáltak a vászonra, így senkinek nem tűnt fel, mikor belopództunk az utolsó sorba. Nem mondom, a Rocky Horror Picture Show elég jó film, és örültem, hogy beülünk rá, meg minden, ellenben Jack vagy figyelemzavaros volt, vagy művészi színvonalon űzte a köntörfalazást. Elhatároztam, hogy ennek ellenére megpróbálom a maximumot kihozni a helyzetből, így aztán úgy tettem, mint Jack, és minden figyelmemet a filmnek szenteltem. Jack tudathasadásos rajongóként viselkedett: bár a többiektől eltérően nem húzott

31

fekete fűzőt, de a szöveget azért ő is együtt üvöltötte a szereplőkkel. Biztos voltam benne, hogy a Time Warp című számnál táncra fog perdülni, és valószínűleg meg is tette volna, ha van elég hely a nézőtéren. A film vége felé aztán sikerült egész jól elhelyezkednem a széken, és szerencsére Jack lelkesedése is alábbhagyott kissé. A karom egész véletlenül hozzáért az övéhez, és újra meglepett a bőre hőmérséklete. Puhának és melegnek éreztem a karját, mégis: olyan volt, mintha nem élő szövetet, hanem valami mesterséges anyagot érintenék. Olyan furcsa volt a tapintása, hogy még többet akartam érezni belőle. Egész karomat a közös karfára fektettem, és szántszándékkal nekinyomtam a bőrömet a bőrének. Hihetetlenül puha volt a kézfeje. Nem húzta el a karját, de magamon éreztem a tekintetét, és mikor a szemébe néztem, hihetetlen zavart láttam az arcán. – Szeretnéd megfogni a kezem? – kérdezte, mintha ennél bizarrabb dolgot el sem tudna képzelni. Bár nem próbáltam megfogni a kezét, egyáltalán nem tetszett a védekezés. Mi rossz lett volna abban, ha azt akarom? – Mi van, ha igen? – kérdeztem felszegett fejjel. Készen álltam rá, hogy kiderítem, miért zavarná annyira, ha kiderülne, hogy éppenséggel tetszik nekem? Jack alighanem úgy döntött, kiugratja a nyulat a bokorból, és megfogta a kezemet. Teljesen olyan érzés volt, mintha egy báb tenyere simulna az enyémbe. Végül aztán elkezdett felmelegedni, de ez is olyan természetellenes érzés volt, hogy inkább elhúztam a kezem. – Okés. Ez nagyon fura – suttogtam. Válasz gyanánt vállat vont, amiből arra következtettem, hogy nem áll szándékában magyarázatot adni szokatlanul gyors testhőmérsékletváltakozására. Némán néztük végig a film hátralévő részét (legalábbis én – ő tovább kiabált és énekelt). Mire véget ért, én már kezdtem ásítozni, és tudtam, hogy ez azt jelenti: hamarosan fellövik a hálósipkát. Nem mintha ezt szerettem volna. Bizarr kézfogás ide, titkolózás oda, nagyon jól éreztem magam Jackkel, és nem akartam, hogy vége legyen az estének. Soha. – Remélem, jól mulattál – mondta, mikor megálltunk a házunk előtt. – Úgy van – bólintottam. – És akkor... találkozunk még valamikor?

32

– Persze – mosolyodott el, miközben felém nyújtotta a kezét. – Kérem a telefonodat. – Miért? – kérdeztem, de már vettem is elő a zsebemből, hogy a kezébe nyomjam. – Egy pillanat – mondta, és elvette a mobilomat. Nyomkodni kezdte a gombokat, és mindenféle olyat csinált rajta, amit onnan, ahol álltam, nem lehetett látni. Egy perc múlva aztán egy semmi jót nem ígérő pillantás kíséretében visszaadta. – Mit csináltál? – kérdeztem, miközben szétnyitottam a készüléket, és megpróbáltam kideríteni, mit művelt vele. – Majd meglátod – mosolyodott el. – Jaj, veled csak a baj van – ráztam meg a fejem, miközben zsebre vágtam a telefont; – El sem tudod képzelni, mennyi – nevetett fel. Akkor is nevetett, mikor kiszálltam a kocsiból. Furcsán felvillanyozó, de kissé kimerítő volt vele lenni. Mikor nem mozgott, akkor is telítve volt energiával, amit mintha a környezetéből vont volna el. Még szinte be sem léptem a lakásba, de máris szembetaláltam magam Milóval, aki annyira zavarban volt, hogy tudtam: baj van. A napszakhoz illően pizsamában volt, és a konyhapultnak támaszkodott. Éppen meg akartam kérdezni, mi történt, mikor anya átható hangja hasított a fülembe. – Örülök, hogy sikerült hazaérned – kiáltotta. Beléptem a nappaliba, és láttam, hogy a lestrapált fotelban ül. Őszülő haja nagy összevisszaságban állt ki a feje búbján lévő kontyból. Milo és én is tőle örököltük szokatlanul nagy szemünket, amitől fiatalabbnak néztünk ki a korunknál. Miközben rágyújtott, fagyos pillantásokat lövellt felém. – Hogyhogy nem dolgozol? – kérdeztem. – Bombariadó miatt hazaküldtek mindenkit – mondta. – Edina állomására továbbítják a hívásokat. – Ó! – Ostobán ácsorogtam az ajtóban, és vártam, hogy valaki elárulja végre, mi folyik itt. – Mit csináltál ilyen sokáig? – kérdezte gúnyosan. – Nincs iskola, sem takarodó – válaszoltam óvatosan. Elméletben persze előfordulhatott, hogy mégiscsak volt takarodó, mivel anyával soha nem beszéltünk erről, éjszakánként pedig dolgozott. Hét közben azért mindig próbáltam éjfélre hazaérni, különben Milo kibu-

33

kott rám. Anyát egyetlen dolog érdekelte: az, hogy rendesen járunk-e iskolába, és hogy félévkor minden tantárgyból átmegyünk-e. Ameddig ezt a két feltételt teljesítettük, felőle bármit csinálhattunk. – Vagyis nem egy fiúval voltál el? – Anya hamar rátért a lényegre, és a szemem sarkából láttam, hogy Milo elvörösödik szégyenében. – Hát, de. – Kicsit kihúztam magam, és arra gondoltam, hiába dühös az anyám, én nem csináltam semmi rosszat. – Baj? – Ki az? – Lepöckölte a hamut a fotel karfájáról, és ahelyett, hogy rám nézett volna, a földet kezdte bámulni. – Jacknek hívják – mondtam, és a testsúlyomat tétován áthelyeztem egyik lábamról a másikra. Lopva Milóra pillantottam. Belegondoltam, mióta ácsoroghat itt anyánkkal, mennyi ideig tarthatott a kínvallatás, és hirtelen nagyon megsajnáltam szegényt. Félre ne értsetek: anyám nem volt rossz anya. Egy fáradt, magányos nő volt, aki hetven órát dolgozott egy héten, és aki alig látta a gyerekeit. Nem nagyon volt ideje arra, hogy meggyőzzön minket: ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint ő. – Értem. – Elnyomta a cigijét, és kifújta a füstöt. Amikor újra megszólalt, kedves, túlságosan is kedves volt a hangja, annyira, hogy futkosni kezdett a hátamon a hideg. – És nem lenne kedved bemutatni nekünk ezt a fiút? – Hogyan? Mikor? Mindig dolgozol. – Nekem úgy tűnik, ő is olyan éjszakai bagoly lehet, mint te – mondta, rám nézett, és rezegtetni kezdte a szempilláját. – Biztos vagyok benne, hogy sikerül találni egy megfelelő időpontot a következő két napban. Végtelen sok ellenérv és kifogás jutott szinte egyszerre az eszembe, de nem akartam még jobban felidegesíteni anyát. Ezért aztán csak bólintottam. – Oké, majd kitalálok valamit. – Ajánlom is. – Úgy tűnt, mintha őt is meglepte volna, hogy ilyen könnyen belemegyek a dologba, én pedig arra gondoltam, vajon mennyit szoktam veszekedni vele csupán a vita kedvéért. Valószínűleg nagyon rossz lánya vagyok. Még az is lehet, hogy rossz ember. – És ha úgy ítélem meg, hogy többet nem találkozhatsz ezzel a fiúval, akkor tartani fogod

34

magad ahhoz. Megértetted? – Teljes mértékben – biccentettem. Természetesen akkor is találkozni fogok vele, csak nem mondom majd el anyának. – Jó – mondta, majd felkelt, és felmarkolta a pénztárcáját az asztalról. – Elmegyek a kaszinóba. Holnap találkozunk. Úgy tűnt, meg van elégedve a beszélgetéssel, pedig még csak le sem üvöltötte a fejem. Az igazat megvallva, az átlagos beszélgetéseinkhez képest ez tényleg egy jó beszélgetés volt. Ahogy a szobából kifelé menet elhaladt mellettem, megcsapta az orrom a cigaretta és az olcsó konyak szaga. Megállt, és félig felém fordulva azt mondta: – Örülök, hogy épségben hazaértél. – Köszönöm – mondtam kissé tanácstalanul. Erre ő bólintott, és kisétált az ajtón. Amint anya kitette a lábát a lakásból, Milo azonnal nekiállt mentegetőzni, de gyorsan leállítottam. Ő mindig a legjobbat akarta nekem, és ezt én is pontosan tudtam. Ráadásul túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármi miatt idegeskedjek. Arra jutottam, hogy jobb ezen túlesni, ezért gyorsan írtam Jacknek, tudna-e találkozni az anyámmal. Mikor két másodperc múlva megérkezett a válasz, rájöttem, mit csinált a telefonommal. Letöltötte a Time Warpot, és beállította a saját csengőhangjának, így ettől kezdve minden SMS-ét vagy telefonhívását ez a szám jelezte. Azt írta, hogy köszönettel elfogadja a meghívást, és hogy holnap este pontban nyolckor itt lesz vacsorára. Próbáltam nem belegondolni, menynyire rettenetesen rémisztőek a kilátásaim. Reggel az első dolgom az volt, hogy tájékoztattam Milót Jack érkezéséről. Anya még aludt. Milo csodálatosan értett a házimunkához, azaz ő volt a családi szakács. Hagytam, hogy ő készítse el a vacsorát, én próbáltam a segítségére lenni, meg igyekeztem rendbe szedni a lakást. Igazából egész jó lakásunk volt, csak nagyon kicsi. Magam sem tudtam, hogy miért, de mindenképpen szerettem volna jó benyomást tenni Jackre. Nem is értettem, miért érzek úgy iránta, ahogy, de félretettem ezt a gondolatot. Volt elég bajom aznap estére. Aztán bekövetkezett az elképzelhetetlen: Jack korán érkezett.

35

5

– Jack – ziháltam, mikor kinyitottam az ajtót. Úgy is megtalálta a lakást, hogy nem mondtam meg neki az ajtószámot, de Milo előtt nem akartam feszegetni a kérdést. – Helló – villantotta rám a mosolyát. Sima póló volt rajta, viszont rövid ismeretségünk óta most először hosszúnadrágot húzott. Arra gondoltam, biztosan ez az ünneplőruhája, és nem tudtam megállni vigyorgás nélkül. – Korán jöttél – mondtam. Nem csuktam rá az ajtót, de egyelőre nem is engedtem be, így még mindig a folyosón állt, és nagyon furcsán nézett rám. Milo a hátam mögött sürgölődött a konyhában, azóta nem szólalt meg, hogy kopogtattak az ajtón. – És az baj? – kérdezte Jack. – Igazából nem – ismertem be, és végre hátraléptem, hogy bejöhessen. Rámosolygott az öcsémre, majd végigmustrálta a lakást. – Anya még alszik – tettem hozzá. – Ó! – mondta a faliórára pillantva, ami éppen hét órát mutatott. – És mikor kel fel? – Felébresztem – ajánlotta fel Milo, majd beletörölte a kezét a farmerjába, és ellépett a tűzhelytől. – Jaj, bocsánat – szabadkoztam, miután leesett, hogy elfelejtettem bemutatni őket egymásnak. – Jack, ő az öcsém, Milo. Milo, ő Jack. – Örvendek – mondta Milo egy tétova biccentés/intés kombináció kíséretében, majd elviharzott anyáért. – Mintha feszélyezné a jelenlétem – mondta Jack halkan. – Mindenkinek a jelenléte feszélyezi. Olyan furán vette ki magát, ahogy ott álltunk a konyhában, pedig egy hangyányit jobban éreztem magam, mióta megérkezett. Valahogy megnyugtató volt a jelenléte, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz. Anyám közben rikoltozni kezdett Milóval, ezért nem maradt más választásom, mint hogy szóval tartsam Jacket, hátha akkor kevésbé hallja. – Éhes vagy? – mutattam a tűzhelyen álló lábasokra, amelyekben

36

Milo olaszos kreálmánya rotyogott éppen. – Milo valami nagyon finomat főz. Tényleg nagyon jó szakács. – Az a helyzet, hogy pont most ettem – mosolyodott el félénken. – Ne haragudj! Olyan későn találkoztunk, hogy azt hittem, már biztos megvacsoráztatok. Mae pedig ragaszkodott hozzá, hogy megetessen. – Áh, semmi baj – mondtam, de valójában még idegesebb lettem. Én sem voltam éhes, és egyáltalán nem érdekelt, hogy Jack evette, vagy sem. Az érdekelt csak, hogy az anyámmal való beszélgetés sokkal elviselhetetlenebb lesz, ha nem tudjuk közben evéssel lefoglalni magunkat. És ekkor remek ötletem támadt. Arra gondoltam, a közös vacsorát gyors közönségtalálkozóvá alakíthatnánk, ahol is Jack bemutatkozik anyának, aztán gyorsan lelépünk. – És... van valami terved? Elmegyünk valahova? – kérdeztem. – Azt hittem, anyukáddal van találkozóm – mondta Jack értetlen arccal, és a csukott hálószobaajtóra mutatott, amely mögött Milo éppen arról próbálta meggyőzni anyát, hogy húzzon nadrágot, és jöjjön ki Jackhez. – Úgy értettem, hogy utána – magyaráztam. – Mivel nem vagy éhes, elég hülyén venné ki magát, ahogy ülünk, és nézzük, ahogy esznek. – Te nem vagy éhes? – Kibírom. – Körülbelül tízmillió olyan hely van Ikervárosban, ahol enni lehet, és közülük a lakásunk az egyetlen, ahol erőltetett beszélgetés is jár a vacsora mellé. – Rendben – vonta meg a vállát, és nekidőlt a konyhapultnak. – Mire gondoltál? – A lakáson kívül nagyjából bármire. – Fent vagyok! – kiáltotta ekkor anya, majd néhány másodperc múlva Milo kiviharzott a szobájából. – Mindjárt jön – mondta elgyötörten, majd odament a tűzhelyhez, és megkeverte az egyik lábas tartalmát. Láthatóan nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy anya helyett ismét a főzéssel foglalkozhat. – Segítsünk? – kérdeztem. Frissen mosott zöldségek hevertek a mosogatóban, két lábas állt a tűzön, a sütő pedig előmelegítve várt valamire. Bűntudatom volt, amiért ennyit főz miattam, és mi még csak meg sem esszük. Persze éjjel majd rárepülök a maradékokra, és rajzfilmnézés közben befalok mindent, de az akkor is más lesz, mintha együtt ennénk.

37

– Felvághatod a zöldséget, ha van kedved – pillantott rám Milo. – Mihez kellenek? – kérdeztem, miközben elővettem a vágódeszkát és egy kést, majd letettem őket Jack mellé a pultra. Kivettem a mosogatóból egy paradicsomot és egy zöldpaprikát, és mivel Milót túlságosan lekötötte a serpenyőben rotyogó piros szósz fűszerezése, megismételtem a kérdést. – Mihez vágjam fel a zöldségeket? – A salátához – válaszolta, majd megkóstolta a szószt, és alighanem meg volt elégedve az eredménnyel, mivel lekapcsolta a tűzhelyet, és elővett egy tepsit. Azt gyanítottam, hogy valami különleges, házi készítésű lasagnefélét csinál, de mivel folyton olyan gasztronómiai szakkifejezésekkel dobálózott, amiket egyáltalán nem értettem, nem voltam biztos a dologban. – Nagyon jó illata van – mondta Jack. Bár Milo háttal állt nekünk, láttam, hogy egy kicsit elvörösödik, miközben a tésztalapokat fektette a tálba. Lehet, hogy ő sem volt teljesen felvértezve Jack vonzerejével szemben? – Viszont van egy rossz hírem – mondtam halkan, nehogy anya meghallja. Még nem jött ki a szobájából, de gondoltam, nem árt az óvatosság. Gondosan felvágtam a zöldpaprikát, és a szemem sarkából láttam, hogy Milo válla megfeszül, és várakozóan néz rám. – Az a helyzet, hogy nem eszünk itthon. – Döbbenet és csalódottság ült az arcára, de gyorsan elfordult, hogy ne lássuk. – Én tehetek róla – mondta Jack, és a szavai mintha megnyugtatták volna Milót. – Nem esett le, hogy az a terv, hogy itt eszünk, úgyhogy jól megvacsoráztam otthon, meg leszerveztem pár dolgot estére. Nagyon sajnálom. Látom, hogy egy fantasztikus vacsorából maradok ki. – Semmi baj – mondta Milo, majdnem olyan hangon, mint aki komolyan is gondolja. Betette a lábast a sütőbe, és mivel már régebben megterített, elindult, hogy leszedje az asztalról kettőnk tányérját. – Milo – kezdtem, mert én is szerettem volna bocsánatot kérni. Mikor szomorú volt, Milo mindig kisfiúvá változott, nekem pedig a szívem szakadt meg ilyenkor. Miközben az öcsémet sajnáltam, tovább szeleteltem a zöldpaprikát, ami meglehetősen ostoba döntésnek bizonyult. A kés ugyanis mellé ment, mélyen belevágott a mutatóujjamba, én pedig fájdalmasan felkiáltottam.

38

– Mi történt? – Milo abbahagyta, amit csinált, és odarohant hozzám. Elég időt töltött már el velem a konyhában ahhoz, hogy tudja: nálam általában vágásokkal vagy égési sérülésekkel végződik a főzőcske. – Midet vágtad el? – Csak az ujjamat – sziszegtem, miközben próbáltam elszorítani a vérzést. Milo, akinek ilyen helyzetekben jobban vágott az esze, felkapott az asztalról egy konyharuhát. – Nem akarod víz alá tartani? – szólt közbe Jack furcsán merev hangon. Milo megnyitotta a csapot, és odatartotta alá a kezem. Én Jackre pillantottam, aki tett pár lépést hátrafelé, és nagyon sápadt volt az arca. Úgy tűnt, nem nagyon bírja a vér látványát. Mialatt Milo szemügyre vette a sérülésemet a vízsugár alatt, én egyetlen pillanatra sem vettem le a tekintetem Jackről. Most elfordította a fejét, és még egy lépést tett hátra. Láttam, hogy még ez a kevés vér is kikészíti, úgyhogy igyekeztem minél gyorsabban rendbe hozni magam. – Nem olyan vészes. Hozok egy ragtapaszt – mondta Milo, azzal kiviharzott a fürdőszobába egy Boba Fett-es sebtapaszért. Bár fogadni mertem voltam, hogy ennyi idő alatt elállt a vérzés, a biztonság kedvéért nem vettem ki az ujjam a víz alól. A másik kezemben lévő konyharuhával letörölgettem a vágódeszkát, a véres zöldpaprikaszeleteket pedig belöktem a konyhamalacba. – Ti meg mit csináltok? – Anyának mindig kiváló érzéke volt az időzítéshez, és most is a legmegfelelőbb pil anatban lépett ki a szobájából. A haja a szokásos összevisszaságban meredezett a feje tetején, de legalább egy kopott farmert és egy túlméretezett pulóvert sikerült magára kapnia. – Semmit, csak megvágtam magam – mutattam fel bizonyítékként sérült ujjamat. Milo is kijött a fürdőszobából, és odasietett hozzám. Egy papírtörlővel szárítani kezdte a kezem, mintha legalábbis lebénultam volna, aztán leragasztotta a sebet. – Lehetne annyi eszed, Milo, hogy nem engeded, hogy segítsen a konyhában – mondta anya, majd bement a nappaliba, rágyújtott, aztán visszajött a konyhába. Alaposan végigmérte Jacket, de nem mondott semmit, hanem csak letette a hamutartót a konyhaasztalra, és leült. – Ne haragudj – motyogta Jack, miután rákerült a kötés az ujjamra.

39

Bármi is ütött belé az előbb, mostanra kezdett visszatérni a vér az arcába. – Nem kell bocsánatot kérned, én vágtam meg magam. Rám mosolygott, de ez nem az a szokásos, jókedvű vigyor volt. – Végül is nem is kell saláta – jelentette ki Milo, majd összeszedte a felszeletelt zöldségeket, és kidobta őket a kukába. Nem mindegyiket véreztem össze, de Milónak szemlátomást nem volt kedve szétválogatni. – Szóval... – Anya kifújt egy füstkarikát, és alaposan végigmérte Jacket. A vonásai ugyanolyan nyúzottak voltak, mint máskor, a hangjában azonban volt valami szokatlan. – Biztosan te vagy Jack. Mikor kiejtette a nevét, hirtelen felfogtam, mi történik. Nem csinálta olyan nyíltan, mint Jane, de az a pillantás és az a hangszín... egyértelműen csábítóan viselkedett. Összeszorult a gyomrom. – Ön pedig biztosan Alice anyukája – vigyorgott Jack az anyámra, ezúttal őszinte mosollyal. Nekitámaszkodott a konyhapultnak, keresztbe tette a lábát, és kék Converse-ének orrával piszkálni kezdte a padlólapot. – Anna – mondta anya, és „véletlenül” megnyalta a száját. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Jackről. Odafordultam Milóhoz, hogy lássam, neki is feltűnik-e, hogy anya hülyét csinál magából, de ő csak állt a konyha közepén, keresztbe font karral, és Jacket bámulta. – Anna – ismételte meg Jack, anyám pedig lenézett az asztalra, és leverte a hamut a cigarettájáról. – Mesélj valamit magadról – mondta anyám, és újra Jackre emelte a tekintetét. Még soha nem láttam ilyen csinosnak. Anya még csak harmincnégy éves volt, de általában sokkal többnek nézett ki. Most viszont, ahogy Jacket bámulta, felderengett benne valami kislányos báj. Egyszerre megláttam, milyen ragyogó szépség lehetett, mikor fiatalabb volt, mielőtt megszülettem. – Mit szeretne tudni? – billentette félre a fejét Jack. – Mindent – felelte anya szemérmesen. – Hát, akkor az hosszú lesz. Hol kezdjem? – Mivel foglalkozol? – Anyám fülledt pillantással nézte őt, én pedig erős késztetést éreztem, hogy elhányjam magam, vagy legalább megfogjam Jack kezét. Milo odahúzott egy széket anyánk mellé, és úgy tűnt, mint akit a legkevésbé sem zavar a viselkedése. Túlságosan megbabonázta Jack, és majd

40

kiugrott a bőréből, annyira szerette volna hallani a választ. – Igazából nem sok mindennel – vallotta be Jack. – Nem dolgozol? – kötötte anya az ebet a karóhoz. – Nem – vont vállat Jack, én pedig hirtelen megharagudtam rá, amiért nem kell dolgoznia. Arra számítottam, hogy anya is hasonlóképpen reagál, de erről szó sem volt. – Persze, volt egy csomó alkalmi munkám. Egy ideig voltam bárpultos, egyszer pedig dolgoztam idegenvezetőként Harmonyban, a Niagara-barlangban, de túl messze volt, úgyhogy felmondtam. Nem is tudom. Valahogy egyik sem volt az igazi. – Miből tartod el magad? – Logikus kérdés volt, meg is lepett, hogy anyának eszébe jutott feltenni. – Hát... – Jack halkan felnevetett, anya és Milo pedig lehunyta a szemét, mintha Jack kacagása elviselhetetlen gyönyörrel járna. – Igazából nem én tartom el magam. A családommal élek, és ők... támogatnak. – De hát már huszonnégy éves vagy – vetettem közbe. Persze, ha pénzes a családja, és szívesen eltartják, akkor lelkük rajta. De ha anya nem akarta feltenni a durva kérdéseket, hát majd én. – Tudom. – Jack úgy nézett ki, mint aki a legkevésbé sem szégyelli magát. Ha nekem emlegetné fel valaki, hogy a húszas éveim közepére munkanélküli vagyok, és még mindig otthon lakom, minimum megsértődnék. – De ez nálunk így természetes. Nem igazán tudom jobban elmagyarázni. – Szóval, a szüleiddel laksz? – Anya beleszívott a cigijébe, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Jackről. – Nem, ők meghaltak – mondta tökéletesen érzelemmentes hangon. – A fivéreimmel és a... öhm, a sógornőmmel lakom. – Igen? – mondta anya, és felvonta a szemöldökét. Valószínűleg lázba hozta a gondolat, hogy vannak még Jackhez hasonló fiúk a környéken. – És ők hány évesek? – Ezra huszonhat, Mae huszonnyolc körül van, Peter pedig tizenkilenc – válaszolta Jack. – Hmm – dorombolta anya. Rettenetesen felkavaró volt az egész, és örültem, hogy még soha nem kellett végignéznem, ahogy anyám randizik valakivel. – És mi a helyzet az egyetemmel? – Jártam egy ideig, de otthagytam – vonta meg Jack ismét a vállát. – Nem volt nekem való.

41

– Mi az, ami neked való? – kérdeztem. Az eddigiek alapján úgy tűnt, sem a munka, sem az iskola, sem a párkapcsolatok nem voltak neki valók. Alighanem ugyanez állt minden olyan dologra, ami akár a legkisebb felelősséggel járt. Vajon miért vonzódtam hozzá? Ekkor felnevetett, amiről eszembe jutott, miért is vonzódom hozzá. – Még azon vagyok, hogy kiderítsem. – Még fiatal vagy – próbálta anya újra magára vonni Jack figyelmét. – Rengeteg időd van, hogy kitaláld, mihez akarsz kezdeni. – Én is ezt gondolom – értett egyet Jack, és a helyeslésétől meg attól, hogy visszanézett rá, anya halkan felnyögött. Ez aztán nálam is betette a kaput. Épp eleget bámulta Jacket. – Szerintem lassan indulnunk kellene – közöltem. – Micsoda? – kérdezte anya egy szúrós pillantás kíséretében. Csalódottság tükröződött az arcán. – Nem úgy volt, hogy maradtok vacsorára? – Kicsit félreértettem Alice meghívását – magyarázta Jack. A hangja szinte már túlságosan csitító volt. Elhatároztam, hogy bármit megteszek, hogy vita nélkül kijussunk a lakásból. – Ezért már otthon megvacsoráztam, meg szerveztem is magunknak egy kis programot. Úgyhogy tényleg indulnunk kell. Anya próbált kitalálni valamit, amivel a lakásban tarthatná Jacket, de én rendíthetetlen voltam. Kimenekültem az előszobába, míg azok ketten elbúcsúztak egymástól, de még ott is tisztán hallottam anya szokatlanul negédes gügyögését. Mikor végre sikerült kijutnunk a lépcsőházba, és becsuktam az ajtót Jack mögött, látványosan összerázkódtam, mintha lerázni próbáltam volna az odabent látottakat. – Mi az? – kérdezte Jack nevetve, miközben megnyomtam a lift hívógombját. – Úristen! Annyira undorító volt! – Szerintem egész jól sikerült – vigyorgott. – Azt hiszem, a mamád bír engem. – Legszívesebben ott helyben letepert volna – nyögtem. Csilingelt a lift, kinyílt az ajtó, és beléptünk. – Nagyon zavarba ejtő volt – ráztam meg a fejem a fülke falának támaszkodva. – Nem tehetek róla, hogy mindenki engem akar – nevetett Jack, és

42

megnyomta a földszint-gombot. Tudtam, hogy csak félig viccel. – Én nem akarlak – mondtam karba tett kézzel. – Ja, tudom – mondta. Jack elhallgatott, és a gondolataiba merült, míg leértünk a földszintre. Nem tudtam eldönteni, vajon csalódottságában hallgat, vagy mert nem érti, hogyan fordulhat elő, hogy nem akarom őt. A földszinten megpróbált témát váltani. – Nem is mondtad, hogy meleg az öcséd. – Mert nem meleg – mondtam, és kiléptem a liftből. Egyáltalán nem zavart volna, ha Milo meleg, de nem volt az. Most komolyan – tudnék róla, ha az lenne. – Ó, szóval még nem mondta el. – Jack zsebre vágta a kezét, és utánam sietett a kinti hűvösbe. Ahogy kiértem a házból, rájöttem, hogy fogalmam sincsen, milyen kocsival jött és hol parkol, úgyhogy inkább megálltam és megvártam. – Nincsen mit elmondania – makacskodtam. Jack közben elindult balra, én pedig utána, és hamarosan meg is pillantottam a Jettáját. – Ugyan már – unszolt. – Nem láttad, hogy nézett rám? – Mindenki így néz rád – mondtam, és megpróbáltam felidézni, tényleg láttam-e már fiút így nézni rá. Az biztos, hogy mindenki kedvesen és barátságosan viselkedett vele, de abban is biztos voltam, hogy a srácok nem úgy néztek rá, mint anya vagy Jane. – Nem, nem mindenki – mondta Jack, miközben a kulcslyuk nélküli zárat babrálta. A Jetta hangos, csipogással jelezte, hogy kinyílt az ajtó. – Akkor meg hogyan működik? – kérdeztem, miközben beszálltam az utasülésre. – Csak azokra hatnak a feromonjaid, akiknek amúgy is bejönnél? Ezt honnan tudhatnák? Jack a kocsi előtt állva megvárta, amíg befejezem a mondatot, majd beszállt mellém, és tudtam, hogy ezzel a válaszadást is letudta. – Szerintem ne mondj semmit az öcsédnek – szólalt meg, miután elhelyezkedett az ülésen. Ráadta a gyújtást, kicsit túráztatta a motort, majd lassan tovagurultunk a járdaszegélytől. – Valószínűleg azért nem mondta el, mert még nem áll készen. – Milo nem meleg – ismételtem meg határozottan. – Még csak tizenöt éves. – Vagy úgy. Mert te tizenöt évesen még nem tudtad, hogy hetero

43

vagy, mi? – kérdezte Jack a szemét forgatva. – Honnan tudod, hogy hetero vagyok? – vágtam vissza. Az voltam, de ő ezt nem tudhatta. – Ha leszbikus lennék, az például megmagyarázná, miért nem vonzódom hozzád. – Vonzódsz hozzám – mondta, majd anélkül, hogy levette volna szemét az útról, bekapcsolta a CD-lejátszót, és halkan felcsendült a hangszórókból a Joy Division. – Különben nem ülnél most itt. Csak te nem úgy reagálsz, mint ők. – Hagyjuk inkább – legyintettem, és újra keresztbe fontam a karom. Aztán Milóra gondoltam, és azokra az apró furcsaságaira, melyeket eddig mindig annak a számlájára írtam, hogy fiatalabb és felelősségteljesebb nálam. – Tényleg... tényleg azt gondolod, hogy meleg? – Ja, biztos, hogy az – jelentette ki újra határozottan. – És mielőtt megkérdeznéd, honnan tudom: egyszerűen csak tudom. Nem tudom megmagyarázni, de tudom. Ahogy egy oroszlán is megérzi, melyik a leggyengébb zebra a csoportban. – Azt akarod mondani, hogy melegnek lenni gyengeség? Még csak most barátkoztam a gondolattal, hogy az öcsém esetleg a saját neméhez vonzódik, de máris védeni kezdtem a melegeket. Elvégre Milo az öcsém, és valószínűleg az egyetlen ember a világon, aki tényleg törődik velem. – Nem. Azt akarom mondani, hogy olyan megmagyarázhatatlan, ösztönös megérzéseim vannak, mint egy oroszlánnak – magyarázta Jack. Kicsit még mindig duzzogtam, amiért anyám és – az újonnan szerzett infó szerint meleg – öcsém is beindult Jackre... de Jack mellett lehetetlenség volt huzamosabb ideig szomorkodni. – Tudod, mi vidítana fel? – Van egy-két elképzelésem – mondtam szárazon. – Az, ha játszanánk egy Dance Dance Revolutiont a játékteremben – mondta, majd a forgalmon és három sávon keresztülvágva hirtelen csinált egy rendőrkanyart. – Ez annyira nem hangzik jól – mondtam, és komolyan is gondoltam, de Jacken látszott, hogy meg van győződve az ötlet zsenialitásáról, és néhány másodperc múlva kezdett rám is átragadni a lelkesedése. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy rendre átveszem Jack érzéseit. Tudtam, hogy ennek aggasztania kellene, de mivel Jack nem aggódott, így én

44

sem tettem. Ahogy az már a Jackkel töltött estéknél lenni szokott, nagyon későn értem haza. Miután bezárt a játékterem, átmentünk egy videotékába, majd arra jutottunk, hogy egyikőnk sem akar kikölcsönözni semmit, úgyhogy kocsikáztunk még egy kicsit, aztán Jack hazavitt. Anya már nem volt otthon, Milo pedig lefeküdt, így senkivel sem kellett Jack látogatásáról beszélgetnem. Másnap az első dolgom az volt, hogy beszéljek Milóval Jackről. Nem vártam sokat, de az odavetett „Rendesnek tűnik”-et kicsit kevésnek éreztem az előző esti produkciójához képest. Rossz érzés volt, hogy Milo eltitkol előlem egy ennyire fontos dolgot. Az egyik részem szeretett volna odaállni elé, és követelni, hogy azonnal mondja el, a másik részem viszont tudta, hogy ezt az egészet a saját tempójában kell feldolgoznia. Rosszul éreztem magam emiatt az egész miatt, ezért úgy döntöttem, hogy egész nap ágyban maradok és olvasok és Death Cab for Cutie- t hallgatok. Amikor anya felébredt, kimentem a konyhába, hogy igyak egy üdítőt, és meghallgassam a véleményét Jackről, de sajnos ő is csak ugyanazt mondta, mint Milo. Természetesen nem szívesen hallgattam volna végig az áradozásukat, de az, hogy semmi értelmeset nem tudtak kinyögni, eléggé zavaró volt. Tudtam, hogy valószínűleg szégyellik magukat a tegnapi viselkedésükért, de akkor is... Miután anya engedélyt adott rá, hogy a jövőben is találkozzak Jackkel, felhagytam a faggatózással. Örültem neki, hogy kedveli, és hogy csinálhatom, amit szeretnék. Visszamentem a szobámba, és megpróbáltam megfejteni, miért is olyan fontos számomra, hogy találkozzunk. A varázslat, ami a többieket rabul ejtette, rajtam nem fogott, de ez nem jelentette azt, hogy közömbös volt a számomra. Igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha nem tetszene, nem ülnék a kocsijában. Végighevertem az ágyamon, és arra gondoltam, mi van, ha valami olyasmi történik velem, mint Sandra Bullockkal abban a szörnyű, Szerelmi bájital című filmben. Ott megitták az emberek azt az italt, és hirtelen mindenki őket akarta. Lehet, hogy Jackkel is ez történt. Lehet, hogy a kormány kísérletezik rajta.

45

Csakhogy mi Minnesotában élünk. Miért végezne a kormány éppen itt kísérleteket? Egyáltalán van itt CIA– vagy FBI-főhadiszállás? Amúgy meg elég hülye kísérlet lenne. Milyen haszna lenne a kormánynak egy ilyen bájitalból? Abban sem voltam biztos, hogy manapság egyáltalán készítenek még bájitalokat. Milo egész nap a gép előtt ült, és alig szólt hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e rám a tegnap este miatt, vagy csak saját bonyolult szexualitása nyomasztja. Akárhogy is volt, nem akartam tolakodó lenni, úgyhogy gyorsan megvacsoráztam, aztán visszavonultam a szobámba. Mikor aztán lefeküdtem aludni, eszembe jutott, hogy Jack egyáltalán nem keresett, ami kissé meglepett. Mivel a felvirradó nap volt a tavaszi szünet utolsó napja, úgy döntöttem, kihasználom a lehetőséget, és addig alszom, ameddig csak tudok. Tudtam, hogy este képtelen leszek normális időben lefeküdni, ami miatt aztán reggel képtelen leszek normális időben felkelni, de nem érdekelt. Végül aztán csak kikeltem az ágyból, majd miután lezuhanyoztam, gondolkodni kezdtem, mihez is kezdjek a nap hátralévő részével. Elővettem a telefonomat, és bepötyögtem: „Mit csinálsz ma?” Ezután leültem a földre, és elkezdtem sötétkékre festeni a lábkörmömet. Jack gyorsan válaszolt: „Csak most keltem föl.” „Bocsánat, – írtam. – Felébresztettelek?” Már este hat is elmúlt, de ami keveset tudtam Jackről, abból arra következtettem, hogy ritkán fekszik le hajnal előtt. „Kicsit, – írta. – De nem baj. Amúgy is kelnem kellett volna.” Mire én: „És akarsz ma csinálni valamit?” Legyezni kezdtem frissen festett lábkörmeimet, és izgatottan figyeltem a telefonom kijelzőjét. „Ja. Mikor?” – jött a válasz. „Minél hamarabb. Holnap iskola” – írtam. Jack válasza: „Ne nevettess! Gyorsan lezuhanyozok, egy óra múlva ott vagyok. Oké így?” Ettől muszáj volt nevetnem. A holnapi iskola bezavart Jacknek, és ettől egészen különlegesnek éreztem magam. „Oké. Akkor viszlát” – pötyögtem be. Megvártam, míg megszáradnak a lábkörmeim, aztán gyorsan befe-

46

jeztem a készülődést. Beleléptem a lapos talpú cipőmbe, ami rögtön el is takarta a frissen festett körmeimet, de hideg volt még a nyitott orrú szandálokhoz. Milo még akkor is a számítógépnél ült, mikor kimentem a nappaliba. Magamra kaptam egy pólót és egy farmert, és belebújtam fehér, cipzáras Famous Stars and Straps melegítőfelsőmbe. Tudtam, hogy valószínűleg be fog fagyni a fenekem, de nagyon gáz volt a kabátom, úgyhogy nem volt más választásom. – Elmész? – kérdezte Milo, anélkül, hogy felpillantott volna a monitorról. Túlságosan érzelemmentes volt a hangja ahhoz, hogy bármire is következtethessek belőle. – Ja – bólintottam. Egyáltalán nem örültem neki, hogy nem beszélünk egymással, de egyelőre fogalmam sem volt, mit tehetnék. – Jackkel. Nem maradok sokáig. Holnap iskola. – Te dolgod – mondta Milo, de sem kioktatás, sem neheztelés nem volt a hangjában. – Oké – sóhajtottam. – Gondolom, majd később találkozunk. – Elindultam az ajtó felé, de mivel Milo nem válaszolt, még nem léptem ki a lakásból. Aztán odahorkantott valamit, ami leginkább egy „csá”-ra emlékeztetett, én pedig tudtam, hogy alighanem ezzel kell beérnem. Jack megint a Jettával jött. Vajon hogyan szokta eldönteni, melyik kocsit válassza? Úgy belefeledkezett abba, hogy együtt énekelje Kanye Westtel a „Stronger”-t, hogy alig vette észre, mikor beültem mellé. Megvártuk, amíg véget ér a dal, majd Jack kikapcsolta a rádiót, és rám mosolygott. – Na, arra gondoltam, sétálhatnánk egyet ma este – mondta vidáman. – Rendben. Hol? – Kicsit hűvös volt a levegő, de azért ki lehetett bírni. A kedvezőtlen időjárásra való tekintettel Jack ma szakított a márciusban nem túl praktikus póló-rövidnadrág szettjével, és hosszúnadrágban és kapucnis melegítőben jött el otthonról. – A Loring Parkban – mondta, és már indította is a motort. A park csupán fél mérföldre volt a házunktól, de mivel az autópálya túloldalán terült el, gyakorlatilag csak kocsival lehetett megközelíteni. Valaha összeért a Minneapolisi Szoborparkkal – olyan menő szobrok voltak ott, mint a Kanálhíd és cseresznye elnevezésű, hatalmas kanalat és cseresznyét formáló alkotás –, de ma már elválasztotta őket az I-94-es.

47

Mi viszont nem a szoborkertbe, hanem a Loring Parkba mentünk, ahol szobrok ugyan nem voltak, volt viszont egy csomó kis ösvény és fa. Kiszálltunk a kocsiból, és felnéztem az égre. Gyönyörűek voltak a csillagok. Általában alig lehetett látni őket a város fényeitől, de a tiszta, hűvös, tavaszi időtől most előbújtak. Éppen azon voltam, hogy megkeresem az Oriont, az egyetlen olyan csillagképet, amit biztosan felismerek, ám ekkor Jack elindult az egyik ösvényen. Megfogadtam, hogy később visszatérek az Ódonhoz, és gyorsan utánasiettem. – Szóval, holnap iskola? – kérdezte rosszkedvűen, mikor utolértem. Két kezét zsebre vágta, és miközben én a parkot és a csillagokat csodáltam, ő a tornacipőjét fixírozta. – Igen – fintorodtam el. Kellett volna írnom egy házidolgozatot az 1812-es háborúról, de még neki sem kezdtem. Hogy őszinte legyek: egyetlen dologban voltam biztos az 1812-es háborúval kapcsolatban, mégpedig, hogy 1812-ben történt. Ha Milóval beszélő viszonyban lennénk, valószínűleg addig rágtam volna a fülét, amíg meg nem írja helyettem. – És akkor mikor kell hazamenned? – kérdezte, és odébb rúgott egy kavicsot. Most egy olyan kisfiúra emlékeztetett, akinek az imént mondták meg, hogy rosszul viselkedett, ezért korán kell ágyba bújnia. – Nem tudom. Úgy éjfél előtt, gondolom. – Ez igazából nem volt sokkal korábban annál, mint ahogy egyébként haza szoktam menni, Jack mégis hangosan felsóhajtott, és valami érthetetlen dolgot motyogott maga elé. – Tessék? – kérdeztem. – Semmi – mormolta, és továbbra sem vette le a szemét a cipője orráról. – Valami nagy dolgot terveztél ma estére? – kérdeztem, mert szerettem volna kideríteni, miért keseredett el ennyire. Elvégre nem ő volt az kettőnk közül, akinek másnap hétkor kel ett kelnie. – Nem. Csak nem szeretem a véges dolgokat – sóhajtott fel újra, majd ő is felnézett a csillagokra. – Ez furcsa – mondtam. Milónak nedveshomok-fóbiája volt, Jane meg utálta a kamkvat növény nevét (túl perverznek találta – éppen ő), de azzal, hogy nem bírta elviselni, ha a dolgok előre meghatározott időpontban érnek véget, Jack mindkettőjükön túltett. – Minden véget ér egyszer.

48

– Tudom. Amúgy sem maradtunk volna az idők végezetéig. Csak... – Megrázta a fejét, aztán tekintetét a St. Mary bazilikára emelte. Hatalmas, csodaszép templom volt, aminek csak a tetejét láttuk, ahogy a fák fölött felnyúlt az égbe. – Mae szerette volna, ha ott lesz az esküvője. – Tessék? – kérdeztem, mert kissé összezavarodtam a hirtelen témaváltástól. – A bátyám felesége – bökött az állával a templom felé. – De Ezra nem akarta. – Miért nem? – Lenyűgöző épület volt, tökéletesen megértettem, ha valaki itt akar megházasodni. Én, mondjuk, nem itt akarnék, de legtöbbször abban sem voltam biztos, hogy bárhol máshol szeretnék-e. – Például nem katolikusok – mondta, és bár éreztem, hogy több is van a háttérben, Jack mintha elbizonytalanodott volna. Végül így folytatta: – Meg nem is tűnt helyénvalónak a dolog. Ez volt Mae második házassága. Úgyhogy végül kerestek egy másik helyet. – Mióta házasok? – Nem tudom pontosan – vont vállat. Reszketni kezdtem a hidegtől, úgyhogy összehúztam magamon a kapucnis felsőt. Jack rám pillantott, de úgy nézett ki, mint akit egyáltalán nem zavar a hideg. Úgy tűnt, a lefekvési időmön kívül semmi nem zavarta. – Kéred a pulcsimat? – kérdezte, és már kezdte is lehámozni magáról, de felemeltem a kezemet, hogy hagyja abba. – Köszi, nem kell. – Nem éreztem volna igazságosnak, ha elveszem Jack meleg ruháját, pusztán mert én nem akartam csúnya kabátban jönni. – Biztos? – Persze, biztos – makacskodtam, majd a fejemre csaptam a kapucnit, és rámosolyogtam. – Látod? – Te tudod – mondta, és visszabújt a pulcsiba. – Szólj, ha mégis meggondolnád magad. – Nem fogom. – Tudom – mondta Jack kissé ingerülten. – Te soha, semmivel kapcsolatban nem gondolod meg magadat. – Nem ismersz olyan régóta – vágtam vissza. – Mitől vagy olyan biztos ebben? – Én általában nagyon biztos vagyok a dolgokban – válaszolta. Ezzel mondjuk nem is hazudott. Mindenre ő sem tudta a választ, de

49

amit tudott, azt általában jól tudta. Éppen ki akartam faggatni a hatodik érzékével kapcsolatban, mikor hirtelen felszegte a fejét. – Vigyázz! – Mire vigyázzak? – Próbáltam megőrizni a nyugalmam, de abban a pillanatban, hogy Jack ideges lett, engem is elfogott a rettegés. Elém lépett, mint aki meg akar védeni valamitől, én pedig a válla fölött kilesve próbáltam rájönni, miféle veszély leselkedik ránk a sötétben. 6

Először azt hittem, egy hatalmas grizzlymedve vágtat felénk. Aztán elrohant az ösvényt szegélyező egyik lámpa alatt, és láttam, hogy csak egy nagy, barna kutya az. Volt egy kutyafuttató a közelben, úgyhogy semmi rosszra nem gondoltam volna, ha Jack nem vágja magát riadókészültségbe. – Csak egy kutya – mondtam, hátha ettől megnyugszik. – Tudom, mi az. – Úgy nézett ki, mint aki nagyon vívódik valamin – alighanem azon, hogy fusson-e vagy maradjon –, de a sebesen közeledő kutya végül nem hagyott sok időt a töprengésre. – A francba! A kutya ránk vicsorgott, és esze ágában sem volt megállni. Habzott a szája, és nyál lógott a pofájáról, a szemében pedig olyan eszelős, vad fény lobogott, amilyet ál atnál még soha nem láttam azelőtt. Anélkül, hogy ő bármilyen módon provokálta volna, a kutya rávetette magát Jackre. Jack az egyik kezét maga mögé nyújtva engem próbált védeni, a másikat pedig maga elé tartotta, hogy kivédje a támadást. A kutya rettenetes reccsenéssel ráharapott Jack karjára. Felsikoltottam, Jack pedig egyetlen, gyors mozdulattal kirántotta kezét az állat szájából, és elkapta a tarkójánál. – Vissza a kocsiba! – kiáltotta, miközben a földre teperte a kutyát, rátérdelt a hátára, és a torkára fonta mindkét kezét. Vörös csíkban folyt le a vér a karján, miközben az állat vadul csattogtatta a fogát és morgott. Dermedten álltam, és döbbenten meredtem Jackre meg a kutyára. – Alice! Menj vissza a kocsiba! – Miért? – kérdeztem. Kezdtem émelyegni, de akkor sem akartam otthagyni Jacket. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni, ha meg-

50

teszem, bár nem tudtam, mi. – Csináld, amit mondtam, Alice! – morogta. Szétáradt testemben az adrenalin, és a lábam boldogan engedelmeskedett a parancsnak, mikor végre rohanni kezdtem a kocsi felé. Félúton voltam, mikor a kutya felvinnyogott, nekem pedig összeszorult a gyomrom. A szívem összevissza kalapált a mellkasomban, és úgy éreztem, mindjárt hányok. Odaértem a Jettához, és sikerült leküzdenem a késztetést, hogy továbbrohanjak. Levegőért kapkodva lerogytam a járdára, a kocsi mellé. Mikor megláttam a közeledő Jacket, felálltam, és elindultam felé, de az utolsó pillanatban megtorpantam. Az énem egyik fele szerette volna megölelni, a másik viszont tudta, mit tett, és ettől kitört a frász. Oktalan könnycseppek gördültek le az arcomon, de próbáltam nem tudomást venni róluk. – Mit csináltál, Jack? – kérdeztem, miközben megtöröltem a szemem. – Mit csináltál a kutyával? – Alice... – kezdte, és lehunyta a szemét, mintha nagyon bántaná, hogy ennyire kikészültem. – Nem volt más választásom. Te is láttad. Gyilkolni akart. Mi lett volna, ha egyedül vagy, vagy mondjuk Milóval? Tökéletesen igaza volt mindenben. A kutya kattantnak tűnt, és valószínűleg veszett is volt, és mielőtt otthagytam volna őket, tudtam, hogy Jack végezni fog vele. De ez semmin sem változtatott. Világéletemben a könnyekig meghatott, ha azt láttam, hogy bántanak egy állatot. Az meg, hogy valamennyire én is felelős voltam a haláláért, még rettenetesebbé tette az egészet. Elvégre Jack azért ölte meg szerencsétlent, hogy engem megvédjen. – Nem érdekel! – Még jobban elkezdtem sírni, és közben azt kívántam, bárcsak abba tudnám hagyni. Tudtam, hogy igazságtalanság haragudnom Jackre, amiért megmentette az életemet, mégsem tudtam másképpen érezni. Tett egy suta mozdulatot, mintha meg akarna ölelni, de aztán valószínűleg rájött, hogy úgyis csak eltolnám magamtól. – Alice – mondta, és vett egy nagy levegőt. Tett egy lépést hátrafelé, és fájdalmas arcot vágott. – Most minden sokkal, sokkal bonyolultabb lett. – Miről beszélsz? Hirtelen valami furcsát éreztem, és egy új félelem nyilallt belém.

51

Hiába zaklatott fel a kutya halála, nem gyűlöltem Jacket, sőt, még csak igazán dühös sem voltam rá. – Erről! – rázta meg a fejét, majd elsietett mellettem. – Mindenről! Hülyeség! Annyira hülye vagyok! – Miről beszélsz? – futottam utána, és közben azt találgattam, miféle szörnyűséget követhettem el. Meg akartam érinteni, de elhúzta a karját. – Hazaviszlek. – Megálltunk a kocsi mellett, és nyilván azt várta, hogy beszálljak. Megálltam a kocsi mellett, és nem voltam hajlandó mozdulni. – Nem! – makacskodtam. – Miért? – Hogy miért? – Felkacagott, de a nevetésében nem volt semmi vidámság. A hideg futkosott a hátamon a hangjától. Fagyos és érzelemmentes volt az arca. – Megöltem egy kutyát, azért, hogy megmentsem az életedet. Te pedig úgy viselkedsz velem, mintha valami szörnyeteg lennék. – Soha nem gondoltam, hogy képes ilyen éles, bántó hangon beszélni. Megdörzsölte a halántékát, és láttam, hogy véres a keze. Valahogyan megfeledkeztem róla, hogy megharapta a kutya. – Nem gondolom, hogy szörnyeteg vagy, Jack – mondtam halkan. – Csak nem szeretem, mikor meghal valaki. – Senki sem szereti, Alice – válaszolta Jack fagyosan. Beleharapott az ajkába, és megrázta a fejét. – Valószínűleg veszett volt az átkozott. Amúgy is elpusztult volna – mormolta. – Tudom – mondtam, és nyeltem egy nagyot. – Nem tudom, mivel idegesítettelek fel ennyire, de sajnálom. Nem akartalak megbántani. És szerintem nem igazságos, hogy ki akarsz zárni az életedből, csak mert megsirattam egy kutyát. – Nem azért, mert megsirattad. – Kissé megenyhült a hangja, de továbbra sem fordult felém. – Azért, ahogy rám néztél. – Ne haragudj! – bizonygattam. – Sokkot kaptam! Ránk rontott az a kutya, megtámadott téged, aztán... nem tudom. Sajnálom. Csak azért csináltam, mert egy kutya volt. Emlékszel, mikor megverted azokat az embereket a garázsban? Akkor nem sírtam. – Az igaz – értett egyet Jack. – Akkor nem sírtál. – Úgy tűnt, mint aki kezd megenyhülni. Közelebb léptem hozzá, és szemügyre vettem a pulcsiján tátongó lyukakat és a véres kezét. – El kéne mennünk a kórházba – mondtam.

52

– Miért? – Jacket mintha halálra rémítette volna az ötlet. –Megharapott? Azt hittem, sikerült kivédenem... – Nem, semmi bajom – szakítottam félbe, majd mikor láttam, hogy megnyugszik, így folytattam: – Rólad beszélek. Megharapta a karodat. – Nem, jól vagyok – lóbálta meg szórakozottan a kezét, majd odalépett az autóhoz, mintha csak előlem menekülne. – Nem nagy ügy. – De az – mondtam, és tettem felé egy lépést. – Szanaszét szakadt a pólód, és mindened tiszta vér. És te is azt mondtad, hogy veszett lehetett. Szükséged van védőoltásra. – Oké, holnap elmegyek. Nem olyan vészes, hidd el! – Jack addig hátrált, hogy már nekipréselődött az autó ajtajának. Meg akartam érinteni a karját, de elhúzta. De nem vettem be. – Jack! – szóltam rá határozottan. – Tényleg nem vészes – sóhajtott fel elgyötörtén, de azért hagyta, hogy megfogjam a karját. Mivel a pulóvere csupa vér volt, nehezen tudtam hitelt adni a szavainak. Nagyon óvatosan felhúztam a pólója ujját, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Három egészen apró lyuk volt a karján. Ennyi volt az egész. Kicsit pirosak és duzzadtak voltak, de kisebbek, mint egy ceruzahegy. Mindezek tetejébe még csak nem is véreztek. A karja persze vérben úszott, de a vércsíkok a fognyomok körül véget értek. Vérzett, de alig sebezte meg a kutya. – Mondtam, hogy nem vészes – mondta Jack, miközben kiszabadította magát a szorításomból, és lehúzta a pólója ujját. – Ez meg hogy lehet? – néztem rá döbbenten. – Vérzékenységben szenvedek. Hemofíliám van – mondta, és valamiért elvigyorodott. – Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem. – Hallottam, ahogy a kutya ráharapott a csontodra. Képtelenség, hogy az ilyen apró sebet hagyjon. – Nagyon gyorsan történt az egész. Lehet, hogy rosszul hallottad – próbálta kimagyarázni a dolgot. – Hallottam, amit hallottam – mondtam, több meggyőződéssel a hangomban, mint amennyit valójában éreztem. – Mély harapásnyomoknak

53

kellene lenniük, és el is kellett törnie. És hogy győzted le a kutyát? – Láttad, hogy csináltam. – Hitetlenkedve méregetett, de volt valami az arckifejezésében, amit nem tudtam hova tenni. – Az a kutya hatalmas volt, ráadásul teljesen meg volt vadulva! – Eszembe jutott, Jack hogyan állítatta meg és hogyan hajította a földre fél kézzel. Lehetett vagy ötven kiló, ráadásul belemélyesztette a fogait a karjába. – Csak ádáz küzdelem árán lehetett volna megállítani, neked pedig összesen ezt a felületes harapást sikerült összeszedned! Ha ilyen könnyen leterítetted, akkor az azt jelenti, hogy... – Mit jelent? – Jack rám hunyorított, de a szemében élénk fény csillant – remélte, hogy rájövök. – Megharaptak, de alig sérültél meg. . emberfeletti erőd van. . mindenki le akar feküdni veled. . nincsen testhőmérsékleted! – soroltam. Beleharaptam a számba, és elfordítottam róla a tekintetem. Bármennyire törtem a fejem, nem állt össze a dolog. Éreztem, hogy engem néz, de egyszerűen képtelen voltam összerakni a kirakó darabjait. – Tehát... ? – bátorított Jack. – Tehát... – emeltem fel mindkét kezem felbőszülten. – Nem tudom! Vérfarkas vagy! Jack gúnyosan felnevetett, és láttam rajta, hogy kissé csalódott. – Vérfarkasok nincsenek – jelentette ki a szemét forgatva, majd kinyitotta a kocsiajtót. – Igen? Akkor mik vannak? – szűköltem, de válasz helyett Jack csak becsapta maga mögött az ajtót. Futva megkerültem az autót, és beugrottam. – Mi ez az egész, Jack? – Sokat vérzek, te össze vagy zavarodva az izgalmak miatt, a testemben szétáradó adrenalin erőt adott ahhoz, hogy legyőzzem a kutyát, és azért tetszem mindenkinek, mert elképesztően vonzó vagyok – magyarázta, de láttam, hogy csak ugrat, különösen az utolsó kitételnél. – Ja, és igenis van hőmérsékletem. A világon mindennek van hőmérséklete. – Ja, csak neked nem annyi, mint a normális embereknek. – Mi vagy te, valami két lábon járó hőmérő? – kérdezte, és beindította a kocsit. – Hova megyünk? – engedtem el a fülem mellett a kérdést. – Hazaviszlek – mondta, majd hozzátette: – De csak éjszakára. Holnap találkozunk. Hosszú volt az este, és holnap iskolába kell menned.

54

– Neked viszont kórházba kell menned. A harapás felsértette a bőrt. Be kell oltatnod magad veszettség ellen. – Nem kell. – Kifordultunk a parkolóból, és bekapcsolta a rádiót, de olyan halkra vette a hangerőt, hogy tudjunk beszélgetni. – Tudom, hogy nem nagyok a sebek, de ha a nyála összekeveredik a véreddel, elkaphatod a veszettséget – mondtam. – Olvastam azt a veszettségről szóló Chuck Palahniuk-regényt, úgyhogy szakértője vagyok a témának. Még nemi úton is el lehet kapni. – Akkor nagy szerencséd, hogy nem vagyok veszett – mondta, és rám kacsintott. – Azt nem tudhatod – válaszoltam, és az égre emeltem a tekintetem. – Olyan nagy kérés, hogy adasd be azt a hülye oltást? – Figyelj, Alice, nincsen szükségem oltásra. – Most teljesen komoly hangon beszélt, és végre kezdett derengeni, miről van szó valójában. – Te nem tudod elkapni a veszettséget – sóhajtottam, és hátradőltem az ülésben. – Ez tényleg dugába dönti a vérfarkaselméletemet. – Mondtam már, hogy vérfarkasok nem léteznek. – És csak a veszettséget nem tudod elkapni, vagy mást sem? – kérdeztem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy válaszolni fog. – Te jó ég! Minden fertőző betegségre immúnis vagy, ugye? Az összesre? – Nagyon hosszú volt ez az este – mondta halkan. – Szerintem majd máskor folytassuk ezt a beszélgetést! – De – kezdtem volna tiltakozni, ám egyetlen érv sem jutott az eszembe. Kezdett őrjítő lenni az egész, és valamiért nem volt hajlandó elárulni, mi a franc történik. Nem maradt más választásom, mint hogy még elkeseredettebb és zavarodottabb arcot vágjak. – De jól vagy, ugye? – Milyen értelemben? – Hát... miattam sérültél meg ma este, úgyhogy szeretném tudni, hogy jól vagy-e. – Tudtam, hogy ennél többet úgysem fogok tudni kiszedni belőle, úgyhogy be kellett érnem ezzel. – Ja, jól vagyok – mosolyodott el. Már a házunk előtt álltunk, de nem akaródzott kiszál nom. – Á – sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót. – Annyira igazságtalan ez az egész! – Tudod, mi a te bajod? – nézett rám furcsán. – Az, hogy túl sokat aggódsz.

55

– Ja. Biztos ez a problémám – mormoltam magam elé, miközben kiszálltam a kocsiból. Jack még akkor is nevetett, mikor elhajtott a ház elől, én pedig megálltam a járdán, és megpróbáltam egy pillanatra kívülről nézni az egészet. Igen, tényleg megölte a veszett kutyát, és aztán varázslatos módon begyógyultak a sebei, viszont megmentette az életemet. Megint. Nincs a világon szörnyűbb hang az ébresztőóra berregésénél. Miután Jack hazahozott, nem tudtam elaludni. A halálközeli élménytől még mindig ott zubogott véremben az adrenalin, és ez, meg Jack egyre homályosabb válaszai és egyre rejtélyesebb viselkedése túlságosan lekötötte a gondolataimat. Aztán, ahogy a reggeli zuhany meleg vize ráfröccsent az arcomra, még nevetségesebbnek tűnt az egész. Elvégre Minneapolisban élek, és nem Gotham Cityben vagy valamelyik másik kitalált városban. Itt, a való világban nincsenek emberfeletti hatalommal bíró lények, vérfarkasok vagy egyszarvúak. A való világban mindenre van magyarázat, és a Jackkel kapcsolatos magyarázatoknak alighanem több közük van a kokainhoz vagy a meszkalinhoz, mint a mágiához. A speedfüggők időnként emberfeletti erőről tesznek tanúbizonyságot, ha ehhez hozzáadunk valamilyen biokémiai defektet, amitől ellenállhatatlan szagot bocsát ki, máris megvan a magyarázat. Volt probléma, nincs probléma. Az a fajta seggfej lehet, aki addig sem jut el, hogy beismerje, drogproblémája van. Olyan sokáig álltam a zuhany alatt, hogy majdnem lekéstem az iskolabuszt. Milo mellettem ült, de nem volt beszédes hangulatban, úgyhogy benyomtam a fülembe a fülhallgatót, és elhatároztam, hogy Rouge Waveet hallgatva fogom átvészelni az utat. A busz ablakának támasztottam a homlokomat, és néztem, ahogy a lélegzetem kis párafoltot hagy az üvegen. Milo látványosan nem vett rólam tudomást, pedig semmi rosszat nem csináltam, a srác meg, akit alig ismertem, viszont nagyon kedveltem, egy veszett kutyával verekedett tegnap éjjel. Mi történt az életemmel a tavaszi szünet alatt? Az iskolában még a szokásosnál is lassabban telt az idő. A második órát teljesen átaludtam, aztán a többire sikerült becsempésznem az iPodo-

56

mat. Csak bámultam kifelé az ablakon, néztem a hideg esőt, és igyekeztem nem Jackre gondolni. Az ötödik óra végére aztán teljesen kimerített a hiábavaló próbálkozás. Szünetben odamentem a szekrényemhez, és ahogy nyitottam az ajtaját, kiesett a kezemből a törikönyvem. Lehajoltam érte, és mikor felegyenesedtem, hirtelen Milo termett ott előttem a semmiből. Miután sikeresen halálra rémített, elismerően megszemlélte a szekrényemben uralkodó rendetlenséget és az ajtó belső oldalát borító kötelező újságkivágásokat. – Jézusom, a frászt hozod rám – morogtam, és behajítottam a könyvet a táskámba. – Akkor ma este otthon leszel, ugye? – kérdezte, és szórakozottan nyikorgatni kezdte a szekrény ajtaját. – Persze, hogy otthon leszek. Ott lakom – mondtam, miközben próbáltam úgy tenni, mintha nagyon keresnék valamit a táskámban. – Úgy értem, nem mész el valahova Jackkel? – Fagyos volt a hangja, de el sem tudtam képzelni, miért zavarja ennyire, ha Jackkel vagyok. Megértem, ha féltékeny, de az lett volna a legkevesebb, hogy megpróbálja leplezni. – Ja, az lehet – vontam meg a vállam. Igazság szerint még nem beszéltünk, de Jack azt mondta, hogy ma találkozni fogunk, és nekem semmi okom nem volt kételkedni a szavahihetőségében. Eltekintve persze a ténytől, hogy valami komoly dolgot rejteget előlem. – És ti most akkor... jártok, vagy mi? – kérdezte Milo indulatos gúnynyal a hangjában. – Nem, ez nem olyan – mondtam, és a vállamra dobtam a táskámat. A válaszom hallatán Milo szeme résnyire szűkült, én pedig hirtelen begurultam, amiért magyarázkodásra kényszerít. Nem jártunk, de ahhoz sem lett volna semmi köze, ha igen. Nem az én hibám, hogy Jack természetellenes vonzereje még jobban a feje tetejére állította a szexuális irányultságát. Ha elárulta volna, hogy gondja van a dologgal, nem mutattam volna be neki. – Tök mindegy – motyogta Milo. – Egész pontosan mit akarsz rám bizonyítani? – kérdeztem, és bevágtam a szekrényem ajtaját. Milo erőtlenül leengedte a kezét, és elké-

57

pedve nézett rám. – Mi lenne, ha történetesen randiznék Jackkel? Megtehetem. Semmi rossz nincs abban, ha barátkozom vele, és abban sem lenne, ha randiznék vagy bármi mást csinálnék vele. Jack rendes srác, és teljesen elfogadható lenne. – Ahogy gondolod – válaszolta Milo, de már nem volt olyan magabiztos és dühös, mint az előbb. – Figyelj, Milo, annyira hülye ez az egész helyzet – mondtam megenyhülve, miközben kijjebb engedtem a táskám pántját. – Rájöttem. Láttam, hogyan néztél Jackre. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Elvörösödött és idegesen toporogni kezdett. Én is éreztem, hogy az iskola folyosója talán nem a legalkalmasabb hely a coming out-ra, de egyszerűen nem bírtam tovább elviselni a közönyösségét. Máskor mindig mindent elmondott nekem, és úgy éreztem, ha most nem ütöm tovább a vasat, talán soha nem árulja el. – Nincsen ezzel semmi baj – halkítottam le a hangomat, hogy mások ne hallják. – Teljesen rendben van, ha meleg vagy. – Nem értesz semmit! – kiáltotta Milo. Mikor felemelte a fejét és rám nézett, láttam, hogy könny csillog a szemében, és rájöttem, hogy rettenetes hibát követtem el. Senkit nem lehet erőszakkal rákényszeríteni, hogy elfogadja magát, és tiszteletben kellett volna tartanom, hogy még nem áll készen arra, hogy elmondja. – Milo... – hebegtem, de fogalmam sem volt, hogyan folytassam a mondatot. De nem is várta meg, amíg kitalálom. Sarkon fordult és elviharzott a folyosón, én pedig ott maradtam egyedül, hogy kényelmesen eltöprenghessek rajta, mekkora seggfej voltam. Mikor tanítás után felszálltunk az iskolabuszra, Milo a busz túlsó végére ült. A megálló és a házunk közti úton előttem kocogott. Megpróbáltam utolérni, de mire beléptem a lakásba, már magára csapta a szobája ajtaját. Tényleg nagyon dühös lehetett, ha még anyánk haragját is képes lett volna magára vonni azzal, hogy felébreszti az ajtócsapkodással csak azért, hogy megmutassa, mennyire haragszik. Felsóhajtottam, és leroskadtam a kanapéra. Azon filóztam, hogyan tudott ilyen hosszú ideig átejteni. Miután két teljes rész is lement a Judy bírónőből, és sem Jack, sem

58

Milo nem keresett, kezdtem úgy érezni a kanapén terpeszkedve, hogy az egész világ kiközösített. Jane is csak egyszer szólt ma hozzám, ebédidő alatt, és akkor is csak azért, hogy elsorolja, miket ivott meg és kikkel feküdt le a tavaszi szünet alatt. Éppen azon voltam, hogy apróra összehúzom magam, és búcsút intek a földi siralomvölgynek, mikor felcsendült a Time Warp ismerős dallama. „Vége már a tanításnak?” – kérdezte Jack, ami komolyan gondolkodóba ejtett azzal kapcsolatban, hogy vajon mikor járhatott utoljára iskola közelében. „Ja. Kábé két órája. Miért?” – válaszoltam. Erre azt írta: „Jó. Van kedved csinálni valamit?” Nem igazán válaszolt a kérdésemre, de hát mire is számítottam? Azt válaszoltam: „Persze. Mire gondoltál?” Negyedóra múlva értem jön, írta erre. És ennyi. Abban a ruhában voltam, amiben hazajöttem a suliból (farmer, hosszú póló és cuki, fekete mellény volt rajtam), ami rendben is lett volna, de a sminkem szinte teljesen lekopott, úgyhogy kirohantam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam, és gyorsan megfésülködjek. Már a bejárati ajtó kilincsén volt a kezem, mikor hirtelen meggondoltam magam. Odaszaladtam Milo ajtajához, és minden bátorságomat összeszedve bekopogtam. – Milo – szóltam. Nem kaptam választ, de azért folytattam: – Tudom, hogy haragszol rám, és teljesen megértelek. Nagyon hülyén viselkedtem. De izé... – Rövid szünetet tartottam, és megpróbáltam kitalálni, mit mondjak. – Ha szeretnél, nagyon szívesen beszélgetek veled. Csak gondoltam, hogy szólok, hogy most elmegyek Jackkel. De ha van kedved beszélni, nyugodtan hívjál, oké? Erre sem mondott semmit, de azért vártam még egy percet, aztán – mivel már így is késésben voltam – gyorsan kislisszoltam a lakásból. Miközben kiléptem a házból, és odasiettem az éppen lelassító piros Lamborghinihez, úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legrosszabb nővére. A hangszórókból a Ramones bömbölt, de Jack lehalkította a zenét, mikor bevágtam magam az anyósülésre. Hamiskásan rám vigyorgott, és mivel nem vett tudomást nyilvánvaló rosszkedvemről, az hamarosan el is párolgott. – Mi van? – kérdeztem, mire beleharapott az ajkába, mint aki nem

59

tudja eldönteni, hogy válaszoljon-e. – Miben mesterkedsz? – Azt hiszem, ideje lenne megismerkedned a családommal. – Nagyon izgatottnak tűnt, a hangja kissé ideges volt. Ha valami őt idegesítette, engem általában halálra rémített, úgyhogy nyeltem egy nagyot. – Ne félj, jó lesz. Tényleg – mondta, és mintha magát akarná meggyőzni, bólintott egyet. – Ja, tényleg jó lesz.

7

Sebességbe tette a kocsit, és még mielőtt tiltakozhattam volna – amúgy eszem ágában sem volt –, máris az autópályán hasítottunk. Kevés dolgot utáltam jobban annál, mint mikor egy fiú bemutat a családjának, de most kivételesen kíváncsi voltam. Látni akartam azt a családot, amelyik felnevelte Jacket. – Azt hiszem, a tegnap esti események után itt a legfőbb ideje – magyarázta Jack, de én el sem tudtam képzelni, hogy hacsak nem kutyatenyésztéssel foglalkoznak, mi köze lehet a családjának egy veszett kutyához. Eszembe jutott a tegnapi támadás, és lopva odasandítottam Jack karjára, amit – mivel Jack visszatért a jól bevált rövid ujjú póló-rövidnadrág pároshoz – ezúttal semmi nem takart. (Pólóján ezúttal a „Frankie Says Relax” felirat virított.) Először azt hittem, a rossz karját nézem, de aztán gátlástalanul közelebb hajoltam, és a másikat is megvizsgáltam. Karmolásnak, harapásnak, de még egy árva karcolásnak sem volt nyoma egyiken sem. Jack nyilván kitalálta, miért bámulom a karját, mert azonnal rendre utasított: – Eszedbe ne jusson! – Micsoda? – kérdeztem. Hátradőltem az ülésen, de a szememet egy pillanatra sem vettem le a kezéről. – Az, hogy megkérdezzem, mégis milyen varázslatos módon tűntek el a kezedről a harapásnyomok egyetlen 60

éjszaka alatt? – Pontosan. Se nekem, se másoknak ne tegyél fel ilyen és ehhez hasonló kérdéseket – figyelmeztetett Jack. – Ők is olyanok, mint te, ugye? – Mostanra már semmi nem tudott meglepni, most mégis hitetlenkedve néztem rá. Valahányszor azt hittem, hogy már nem lehet durvább ez az egész, mindig kiderült, hogy dehogynem. – Szeretném, ha találkoznátok, de nem viselkedhetsz így. Úgy kell tenned, mintha semmit sem vennél észre. – Könnyed, de határozott volt a hangja. – Komolyan mondom, Alice. Az én családom. Az én szabályaim. – Ja, ja, felfogtam – emeltem az égre a tekintetem, majd minden figyelmemet a szélvédő előtt elsuhanó tájra összpontosítottam. – Amúgy hol is laktok? – A St. Louis Parkban, egy tó mellett – válaszolta. – Nincs messze. Nem nagyon ismertem azt a környéket, de annyit tudtam, hogy nagy, drága házakkal van tele. Logikus volt tehát, hogy Jackék arra lakjanak, már csak azért is, mert éppen a tűzpiros Lamborghinijükben ültünk. – Ne aggódj – próbált nyugtatgatni. – Bírni fognak. Azt hiszem. Ezra nincs otthon. Szóval csak Mae-vel meg Peterrel tudsz találkozni. Ez egyszerűbbé teszi a dolgot. – Hol van Ezra? Most, hogy megtudtam: az egyik testvére nem lesz otthon, valamiért még idegesebb lettem. Mi van, ha Jack tudja, hogy Ezra nem bírna, és ezért hívott meg éppen most magukhoz? – Valami üzleti ügy – vonta meg a vállát Jack. – Sok mindent csinál. – Ja, a Lamborghini nem fizette ki saját magát. – Gondolom – mondta, majd rám nézett, és elnevette magát. Éppen idegesen rágcsáltam a körmömet, ami rettenetes szokás volt, és amit mindig megfogadtam, hogy abbahagyok. – Most komolyan, nem lesz semmi baj. Kedvelni fognak. Tényleg. Én is kedvellek, úgyhogy. . ők is bírni fognak. – Persze, mert az életben mindig minden ilyen egyszerű –sóhajtottam. – Ez tényleg az lesz – mosolyodott el magabiztosan. Lelassítottunk, majd lekanyarodtunk az útról, amiből arra következtettem, hogy hamarosan odaérünk. Még hevesebben kezdett verni a szí-

61

vem. Ökölbe szorult gyomorral néztem, ahogy lassan begördülünk a ház elé. A hihetetlenül hatalmas és gyönyörűséges épület sokkal inkább hasonlított uradalmi kastélyra, mint házra. A rövid, kanyargós kocsibejáró végében egy öt autóra méretezett garázs állt. Az egész ház valami világos színű homokkőféléből épült. A bejárati ajtó egyenesen egy kör alakú toronyba nyílt, a tetején négyszögletes ablak, rajta kovácsoltvas rácsok. A toronyhoz egy kocka alakú ház csatlakozott, ami akár hétköznapinak is tűnhetett volna, ha az előtte ál ó szomorúfűz nem egy gyönyörű, kovácsoltvas korláttal szegélyezett erkélyre vetette volna árnyát. – Azt a mindenit – nyögtem. – Te itt laksz? – Ja – mondta. Biztosan hallotta a hangomon a csodálatot, mert felkuncogott. – Ez csak egy ház. – Veled semmi sem csak valami – mormoltam, csak úgy magamnak, amitől még hangosabban kezdett nevetni. Kiszállt a kocsiból, én pedig lassan utána indultam. Talán még soha életemben nem éreztem magam ennyire kellemetlenül. Annyira átlagosnak és unalmasnak láttam magam, hogy elöntött a szégyen, amiért beengedtem Jacket a visszataszítóan kicsi lakásunkba. – Figyelj, nem én vettem a házat – fordult felém, miközben elsétáltunk a garázsban álló négy kocsi (Mae fekete Jettája, egy vászontetős, zöld Jeep Wrangler, egy fekete Lexus LS és egy ragyogó ezüst Audi TT Roadster) mellett. – És ezeket sem én vettem – bökött fejével a luxusautókiállítás felé. – Igazából egyik sem az enyém. – Akkor ki vette? „ – Főleg Ezra. És Peter. – Közben odaértünk egy hatalmas faajtóhoz, ami feltehetően a házba vezetett. – Mae és én csak dekoráció vagyunk – tette hozzá vigyorogva. – Hahó! – kiáltotta hangosan, és kinyitotta az ajtót. Még szinte be sem léptem a házba, mikor egy hatalmas, szőrös, fehér valami vetette ránk magát. Hirtelen bevillantak az előző este képei, és már azon voltam, hogy felsikítok, amikor láttam, hogy Jack bőszen vakargatja a kutya hasát, és azt ecseteli neki, hogy mennyire csinos, és akkor rájöttem, hogy egy óriási pireneusi hegyikutyával állunk szemben.

62

– Matilda! – Egy brit akcentussal beszélő nő kedves, meleg hangja visszhangzott a falak között, néhány pillanat múlva pedig meg is pillantottam a hang tulajdonosát. Az üdvözlésünkre siető nő gyönyörű volt, de nem a szó hagyományos értelmében, amitől, ha lehet, még lélegzetelállítóbban nézett ki. Hosszú, világosbarna haját hátrafogta, hogy ne lógjon bele mézszínű szemébe. A bőre hófehér volt, mint a porcelán, lénye pedig megnyugtató melegséget sugárzott. Odalépett a kutyához, könnyedén leszedte Jackről, majd engedékeny hangon megfeddte: – Légy jó kislány, Matilda! Kérlek. – Nem csinált semmi rosszat – mondta Jack, és lehajolt, hogy tovább vakargassa Matilda fejét. Egyszerre megértettem, mennyire nehéz lehetett végeznie azzal a másik kutyával. – Nagyon sajnálom – mentegetőzött a nő izgatottan, és hogy mutassa, mennyire őszintén gondolja, a szívére tette a kezét. – Matilda még csak kölyök. – Ó, mi mindig nagyon jó kislányok vagyunk, ugye, Mattie? – mondta Jack szinte már gügyögve, mire Matilda hálásan arcon nyalta. – Nahát – fordult felém a nő – Csodásan nézel ki – mondta, és kedvesen elmosolyodott. – Köszönöm – motyogtam, és éreztem, hogy fülig vörösödök. Sokkal szebb volt nálam, és nem igazán tudtam, hogyan reagáljak a leplezetlen bókra. – Jaj, ne haragudjatok – mondta Jack, miután még utoljára megsimogatta a kutyát, és felállt. – Alice, ő Mae. Mae, ő Alice. – Örülök, hogy megismerhetlek – hebegtem. Volt valami a kisugárzásában, amitől biztonságban, sőt – furcsa módon – szeretve éreztem magam, ám annyira váratlanul ért ez az egész, hogy nem igazán volt időm összeszedni a gondolataimat. – Nem, én örülök – lelkendezett Mae, és megint a szívére tette a kezét. – El sem tudod képzelni, mennyire. – Miket mondtál rólam? – pillantottam a szemem sarkából Jackre, mert el sem tudtam képzelni, mivel lelkesítette be ennyire a sógornőjét. Elvégre nem én voltam kettőnk közül az, akinek varázsereje van. Én az voltam, aki folyton akadékoskodik, és nevetséges helyzetekbe keveri ma-

63

gát. – Nem sok mindent – vont vállat, és úgy tűnt, mint akit egyáltalán nem lep meg Mae viselkedése. – Körbevezethetlek? – kérdezte Mae, és belém karolt. – Remélem, nem zavar – pillantott Jackre. – Dehogyis, menjetek csak – mondta, és már simogatta is tovább a kutyát. Úgy tűnt, mint akit tényleg nem zavar, hogy Mae elrabol, és azt csinál velem, amit csak akar. – Gondolom, kitaláltad, hogy ez itt a hall – mutatott Mae a boltíves mennyezetre és az alattunk elterülő márványpadlóra. Ahogy megmozdította a kezét, ujjain szikrázni kezdtek a gyűrűk. Ezután bevezetett a szomszédos szobába, ami valami luxusnappalinak tűnt. Úgy tűnt, hogy a hallt leszámítva az egész házat sötét tölgyfa padló borítja, a falak pedig vajszínben pompáznak. Valahogy sikerült ötvözni a meleg, modern hangulatot a középkori kastélyok atmoszférájával. Gyönyörű volt az egész. Gyönyörű, tökéletes, és hihetetlenül illett Maehez. – Ez itt a nappali. Ablakok, kandalló és a többi – mondta, majd anélkül, hogy megvárta volna, míg rendesen körülnézek, már terelt is tovább, a konyhába. Itt természetes, semleges színű gránit járólap borította a padlót, a konyhaszekrények pedig tökéletesen illettek a nappali tölgyfa parkettájához. A konyha hátsó falába vágott hatalmas ablakokon és üvegajtókon keresztül gyönyörű kilátás nyílt a tóra. Az ajtókon túl tekintélyes méretű kőterasz vezetett le egészen a vízig. – Ez itt a konyha meg a kilátás. – Lélegzetelállító – mondtam, és kissé elhúzódtam tőle, hogy kileshessek az ablakon. Már sötét volt odakint, így nem mutatta meg magát teljes szépségében a táj, de a kertet megvilágító nagy lámpáknak köszönhetően nem esett nehezemre elképzelni, micsoda látványt nyújthat nappal. – Tényleg az. Ezra ezért választotta ezt a helyet. – Ahogy újra közelebb húzódott, Mae a karomra tette a kezét, és éreztem, hogy a bőre pont olyan, mint Jacké – bársonyosan puha, de teljesen meghatározhatatlan hőmérsékletű. Mintha egy bábu ért volna hozzám. – Mármint a telket. Mert a házat ő építette. – Ő tervezte, meg minden? – kérdeztem, és rögtön el is szégyelltem

64

magam, amiért ilyen meglepett volt a hangom. Nyilvánvaló, hogy a férje tervezte ezt az építészeti műremeket. Nyilvánvaló, hogy minden tekintetben felsőbbrendűek voltak mindenkinél, és a legjobb, amit ezzel kapcsolatban tehetek, hogy minél hamarabb megszokom. – Hát, én is besegítettem egy kicsit – mosolygott rám szerényen Mae, én pedig azon kaptam magam, hogy kezdek belezúgni. Nem volt semmi szexuális ebben a vonzalomban, egyszerűen csak annyira kedves és karizmatikus volt, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Ekkor jöttem rá, hogy kicsit Jackbe is beleestem. Hihetetlenül csodálatos volt, és egyre nehezebben viseltem, ha nem lehetek vele. Most is őt kerestem a tekintetemmel, miközben Mae maga után rángatott a ház belsejébe. – Kicsit gyors ez az idegenvezetés – jegyeztem meg, mialatt keresztülvágtunk a konyhából nyíló pazar étkezőn. – Ó, fogod látni ezt a házat eleget, ebben biztos vagyok – nevetett fel. Ragyogott a szeme, én pedig tudtam, hogy arra céloz, hogy Jack biztosan meghív majd máskor is. – Igazából csak szerettelek volna megismerni, és ez tökéletes ürügynek tűnt. – Ó! – mondtam, és biccentettem is hozzá, mintha tényleg érteném. – Ott a toalett, ha szükségét látnád – mutatott Mae az álomszép fürdőszobára, aztán tétován a folyosó végéből nyíló két szoba felé intett. – Az ott hátul Ezra irodája, mellette pedig a hálószobánk. Azok nem annyira érdekesek. – Ezt valamiért nem hiszem el – mondtam, de azért hagytam, hogy továbbvonszoljon a lépcsők felé, aztán fel, az emeletre. Ha tényleg szeretne megismerni, miért kell ilyen gyorsan keresztülrohannunk a házon? – Ez itt Jack szobája – bökött Mae a lépcső tetejénél lévő nyitott ajtó felé, én pedig lelassítottam, hogy benézhessek. A falak sötétkékek voltak, ahogy mesélte, a hatalmas ágyat pedig fekete selyemtakaró borította. Óriási plazmatévé virított a falon, az alatta álló üvegszekrényt zsúfolásig megtöltötték a legkülönfélébb játékkonzolok és videojátékok. Hevert ugyan néhány cucc a padlón, de összességében pont olyan volt a szoba, amilyennek elképzeltem. – A folyosó túlsó végén van egy vendégszoba és egy másik fürdő – magyarázta Mae, majd kissé zavartan hozzátette: – Igazából nem tudom,

65

miért van itt ez a fürdőszoba. Minden szobának saját fürdője és kandallója van. Valaki biztosan azt mondta Ezrának, hogy így jobban el tudja majd adni a házat. – Másból sem ál ez a ház, mint fürdőszobákból és kandallókból – morogta ekkor egy bársonyos hang, én pedig azt hittem, menten infarktust kapok. A hang a Jackével szemközti szobából jött, a folyosó túlsó vége felől. Minden elfogódottság nélkül elindultam felé. A szoba berendezése sokkal jobban passzolt a ház többi részéhez: a padlót sötét parketta borította, a falnál pedig egy fehér ágyneművel borított baldachinos ágy állt. A szoba közepén nagy, fehér szőnyeg hevert, az erkélyre vezető nyitott üvegajtó pedig beengedte a kinti, hűvös szellőt, amely gyengéden simogatta a vastag függönyöket. A falakat körös-körül könyvek borították, és láttam, hogy a sarokban lévő fehér széken ül valaki. Az arcát egy német nyelvű antik könyv mögé rejtette, de a hangja így is megbabonázott. Koptatott farmert és testhezálló pulóvert viselt. Karcsú, napbarnított ujjai természetellenesen szorosan fogták a könyvet. Arra gondoltam, talán a jelenlétem idegesítette fel, ezért megpróbáltam kihátrálni a szobából, de egyenesen beleütköztem Mae-be. – Alice, ő Peter. Peter, ő itt Alice – mutatott be minket Mae egymásnak. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha némi büszkeséget hallottam volna ki a hangjából. Peter mormolt valamit a bajsza alatt, de a könyvet nem tette le. – Jack szólt, hogy ma este meglátogat minket – tette hozzá Mae. – Emlékszem. – Peternek kifejezetten ingerült volt a hangja, ezért újra megpróbáltam kihátrálni a szobából, de Mae, aki vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a fiú egyre növekvő indulatát, megint csak elállta az utamat. – Legalább köszönhetnél a vendégünknek – mondta Mae feddő, de játékos hangon. – Úgy lenne illendő. Peter felsóhajtott, és lejjebb engedte a könyvet. – Helló – mondta. Először csak a szemét láttam. Részegítően zöld volt, és egyből rabul ejtett. Sűrű, gesztenyeszín haját a füle mögé fésülte, de így is majdnem a válláig ért. Láttam, hogy megfeszül az állkapcsa. Vett egy mély lélegzetet, és közben kissé szétnyílt a szája. Nem volt

66

benne semmi szándékosság, mégis, hihetetlenül csábító volt a mozdulat. Valamitől olyan tökéletesen festett, hogy szinte fájdalmas volt ránézni. – Aha! – kiáltott fel Mae halkan a hátam mögött, de Peter szépsége túlságosan lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy rájöjjek, mit akarhat. – Nem akarjátok folytatni a kis kirándulást? – kérdezte a fiú jéghideg hangon, és elfordította rólam a tekintetét. Hirtelen eszembe jutott, hogy lélegezni is kéne, és megpróbáltam minél halkabban pótolni a levegőt, amihez a tüdőm az elmúlt hosszú másodpercekben nem jutott hozzá. Éreztem, hogy ég az arcom, és majd kiesik helyéről a szívem. – Szerintem már láttuk az érdekesebb részeket – mondta Mae, és újra belém karolt. Kedves hangja és bátorító érintése valamennyire megnyugtatott. – Nincs kedved velünk tartani, Peter? – Már láttam a házat – mondta, és különleges vonásait újra a könyv mögé rejtette. – Peter mindig ilyen mufurc – magyarázta Mae, mikor kiléptünk a szobából, de csalódottság bujkált a hangjában. – Gyere, kedvesem, van itt még látnivaló. – Na? – bukkant fel ekkor Jack a lépcső aljánál. Várakozásteljesen nézett ránk, és volt valami feszült, szinte védelmező indulat a hangjában. Mae-vel lassan elindultunk felé. Nem bírtam a szemébe nézni: féltem, hogy azonnal észrevenné, mennyire hülyét csináltam magamból az öccse előtt. – Mi na? – kérdeztem kissé kábultan. – Mi a véleményed? – Megvárta, amíg leérek a lépcső aljára, aztán alaposan végigmért. A kutya is odajött, megnyalta a kezem, én pedig szórakozottan megsimogattam. – Csodás ez a ház – mondtam, és megpróbáltam némi mosolyt erőltetni az arcomra, hogy lássa, mennyire lenyűgözőnek találtam mindent. Haragudtam magamra, amiért ez a rövid, kellemetlen találkozás az öccsével majdnem elfeledtette velem az otthonukkal és Mae-vel kapcsolatos kellemes érzéseimet. – Peter rettenetesen goromba volt – jelentette ki Mae drámai hangon. – Ó! – felelte Jack jelentőségteljesen, és összevillant a tekintetük Mae-vel. – Mekkora egy seggfej! – Nem is az – mondta Mae, és gyengéden simogatni kezdte a haja-

67

mat, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. – Peter! – kiáltott fel Jack az emeletre. – Olvasok! – ordította vissza Peter. – Peter! – kiáltotta Jack újra, ezúttal jóval indulatosabban. – Mondom, hogy olvasok, Jack! – válaszolta Peter, én pedig összerezzentem a haragtól, ami átitatta a szavait. – Hagyd el, Jack – pillantott Mae a sógorára. – Le van ejtve – vonta meg a vállát Jack, de közben úgy tűnt, hogy igenis érdekli. – Akkor csinálunk valami szórakoztatót, Alice? – fordult felém mosolyogva. – Persze – válaszoltam kissé bizonytalanul. Huncut fény csillant a szemében, és képtelen voltam eldönteni, megbízhatok-e benne. – Jakuzzi! – Nem hoztam magammal fürdőruhát – mondtam, ami igaz is volt, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy mindjárt találnak megoldást a problémára. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy Mae és Jack a világon szinte mindenre találna megoldást. – Ó, nekem van egy, ami pont jó lenne rád! – mosolyodott el Mae, akibe szemlátomást visszatért a korábbi lelkesedés. Elindultunk a folyosón a szobája felé. Miután beléptünk, Jack rögtön rávetette magát az ágyra. Mae kinyitotta a beépített ruhásszekrényét, ami nagyobb volt, mint az én egész szobám. Belépett, majd kotorászni kezdett a tucatnyi fürdőruha között, amitől ismét ideges lettem. Miután megtalálta azt, amelyikre gondolt (egy halványkék bikinit, fodros-szoknyás alsórésszel), ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek a szomszédos fürdőszobába felpróbálni. Jó volt a méret, és jobban is állt, mint gondoltam, ugyanakkor szinte teljesen meztelennek éreztem magam benne. Mikor kijöttem, azonnal áradozni kezdett, hogy mennyire csodálatosan nézek ki. Ezt talán még el is hittem volna, ha közben nem öltözött volna át ő is – és nem nézett volna ki ennyire elképesztően. Jack nem mondott semmit, de olyan elismerően mért végig, hogy fülig vörösödtem. A legtöbb sráchoz hasonlóan Jack is úgy gondolta, hogy minden fekete boxeralsó tökéletes fürdőnadrág is egyben, így ő nem érezte szükségét, hogy átöltözzön. Adtam magamnak egy percet, hogy a lehető legdiszkrétebben ugyan, de alaposan megcsodáljam fedetlen felsőtestét.

68

Kiléptünk az üvegajtón át a kertbe, és a hideg levegő azonnal végigkarcolta a bőrömet. Mae és Jack mintha észre sem vette volna, de ez egyáltalán nem lepett meg. Bemásztam a medencébe, és olyan forróság áradt szét a tagjaimban, mint amikor megpillantottam Petert. Gyorsan felidéztem magamban, mennyire rideg és elutasító volt a hangja, és ezzel megpróbáltam kiszorítani a gondolatát az agyamból. Sokáig maradtunk a jakuzziban, és a végére sikerült is elengednem magam annyira, hogy élvezzem a dolgot. Matilda kényelmesen elterült mellettünk a teraszon, Jack pedig – amíg Mae rá nem pirított – minden erejével azon volt, hogy lefröcskölje szegényt. Nyakig merültem a vízbe, és megpróbáltam nem gondolni Jack megmagyarázhatatlan dolgaira, Peter metsző, zöld szemére, és arra, hogy az öcsém éppen utál. – Későre jár – jelentette be szomorúan Mae. – Nagyon örülök, hogy átjöttél, és remélem, hogy máskor is meglátogatsz minket, de szerintem lassan el kéne indulnod, mielőtt még nagyon késő lesz. – Sosem késő – mondta Jack duzzogva, és lebukott a víz alá, mintha így akarná kizárni tudatából a kellemetlen valóságot. – Mae-nek igaza van – mondtam, majd minden akaraterőmet összeszedve kiszakítottam magam a jakuzzi kellemes, meleg öleléséből. – Jézusom, megfagyok – nyögtem. – Hoztam ki törülközőket – mutatott Mae egy közelben álló székre, én pedig odaszaladtam, és felkaptam egy fehér frottírtörülközőt. Abban a pillanatban, hogy megfogtam a törülközőt, megpillantottam Petert. A konyhában állt, és az üvegajtón keresztül egyenesen engem bámult. Széthajtottam a törülközőt, de képtelen voltam elkezdeni törülközni, csak álltam megbabonázva a hidegben. Peter karja keresztbe volt fonva a mellkasán, egyik kezét az állán tartotta. Úgy nézett rám azzal a ragyogó, zöld szemével, mintha meg akarna ölni, a szívem pedig a kedvében akart járni, ezért úgy döntött, megszűnik dobogni. Talán soha nem is kezdett volna el újra verni, ha Mae nem avatkozik közbe, és nem térít magamhoz. – Nem jössz ki, Peter? – kiáltotta. Peter, anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, megrázta a fejét, aztán kisétált a konyhából.

69

– Ne szívd mellre, Alice – mondta Mae. – Igazából rendes fickó. – Semmi baj – hazudtam, majd végre megéreztem, milyen hideg van, és magam köré tekertem a törülközőt. – Idegesíted – suttogta Jack, aki a másodperc törtrésze alatt mögöttem termett. – Miért? – kérdeztem kábán. Nehéz volt elhinni, hogy képes vagyok felidegesíteni valakit, aki ennyire összeszedett és tökéletes, mint Peter. Magam voltam a megtestesült következetlenség. Jack persze nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és besétált a házba. – Siess, még a végén megfagysz – kiáltotta ki, én pedig utánasiettem. Mire kijöttem a fürdőszobából, Jack már az ajtónál várt. Önfeledten pörgette ujján a slusszkulcsot, és egy, a Walking on sunshine- ra gyanúsan emlékeztető dallamot fütyörészett. Mielőtt kiléptem volna a házból, Mae megölelt, és megígértette velem, hogy újra eljövök. Még egyszer bocsánatot kért Peter viselkedéséért, én pedig azon törtem a fejem, mit csinálhatott Peter, amivel ennyire megbántotta Mae-t és Jacket. – Melyikkel megyünk? – kérdeztem Jacket, de abból, ahogy a garázs vége felé vette az irányt, már tudtam is a választ. – A Lamborghinivel, természetesen. – Hogyan döntöd el, melyiket válaszd? – Körülbelül egymillió kérdés cikázott még a fejemben, de ez volt az egyetlen, amit fel mertem tenni. – Ezt csak olyankor viszem el, amikor Ezra nincs itthon – magyarázta szégyellősen, miközben behuppant a vezetőülésbe. Megvárta, hogy én is beszálljak, majd ráadta a gyújtást, és bekapcsolta a rádiót. – Neki ez kicsit felvágós. A Jeepemet szeretem, de az nem elég gyors, úgyhogy általában Mae Jettáját használom. A Lexus Ezra „hétköznapi” kocsija, az Audival pedig Peter szokott járni. – Ha ennyire szereted, miért nem veszel magadnak egyet? – kérdeztem, miközben kitolattunk a garázsból. – Ezra nem szeretné, ha feltűnősködnék. – Akkor miért vette meg ezeket a kocsikat? Egy kastélyban laktok, és egy Lexusszal jár. Nem gondolja, hogy ez kimeríti a feltűnősködés

70

kategóriáját? – kérdeztem hitetlenkedve. – Na ez az! – vigyorodott el, majd lekanyarodott a kocsibejáróról, és hasítani kezdett az autópályán. Én hátradőltem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam megemészteni az este történéseit. Mikor újra megszólalt, józanabb és komolyabb volt a hangja. – És, mit gondolsz a családomról? – Bírom őket. Mae nagyon jó fej, a házatok pedig lélegzetelállító – mondtam, miközben csukott szemmel hallgattam a hangszórókban duruzsoló Joy Division-feldolgozást. Olyan volt az énekes hangja, mint Gary Jules-é, de tudtam, hogy nem ő az. – Ez mi? – A „Love Wil Tear Us Apart”, a Honeyroot előadásában – válaszolta, majd egyből vissza is kanyarodott a témához. – Akkor jól érezted magad? – Igen. – Jobbára. Kivéve, mikor Peter kiszippantotta a levegőt a tüdőmből, és meg akartam halni. – Nagyon hallgatsz. Azt hittem, tele leszel kérdésekkel. – Ó, tele vagyok – nyugtattam meg. – Mae Angliából származik? – kérdeztem, mire hangos nevetésben tört ki. – Mi az? Ennyire mellélőttem? – Nem... csak... tényleg ez érdekel? – mondta, majd mosolyogva megcsóválta a fejét. – Ennél közhelyesebb kérdést el sem tudok képzelni. Valami teljesen másra számítottam. – Mire számítottál? – vontam fel a szemöldököm. Próbáltam rájönni, hogy az este melyik részét gondoltam a legfurábbnak. – Ja, Mae angol – tért ki megint a válaszadás alól. – Ő is olyan, mint te, ugye? – kérdeztem, és egyetlen pillanatra sem vettem le a tekintetem az arcáról. – Senki sem olyan, mint én – mondta viccesen. – Belőlem csak egy van, bébi. – Tudod, hogy értettem. – Tudom – mondta, és felsóhajtott. Olyan gyötrelmes arcot vágott, mint aki a saját védőbeszédére készül. – Bírtad őket, és jól érezted magad. Nem maradhatnánk ennyiben? – Miért akartad, hogy találkozzam velük? Tudtam, hogy a látogatás sérülékenyebbé és kiszolgáltatottabbá tette. Mostantól nem fogja tudni olyan könnyen visszaverni a kérdéseimet. Lövésem sem volt, hogy mi haszna származhat ebből az egészből. Azt el tudtam képzelni, hogy Mae erőltette a találkozást, de ha akarta volna, Jack

71

biztosan le tudta volna szerelni a sógornőjét. – Erre most nem tudok válaszolni – mondta Jack egyszerűen. – Túlságosan bonyolult lenne. – Meddig lesznek ilyen bonyolultak a dolgok? – kérdeztem. Kicsit hisztis volt a hangom, de arra gondoltam, egy ilyen hosszú nap után megengedhetem magamnak, hogy nyafogjak egy kicsit. – Ez eddig a legjobb kérdésed – jegyezte meg Jack. Távolinak és szomorúnak tűnt a hangja, amiből tudtam, hogy bármennyire is tetszik neki a kérdésem, nem fogok rá választ kapni. Most először voltam hálás a hallgatásáért. Néhány hosszú másodperc után vett egy mély lélegzetet, és azt mondta: – Úgy érzem, vonzódom hozzád. – És ezért olyan bonyolultak a dolgok? – Felegyenesedtem az ülésen, és alig vártam, hogy előálljon valami elfogadható magyarázattal. – Nem. Na jó, valamennyire igen, de nem erre gondoltam. – Rám pillantott, majd ismét az utat fürkészte a tekintete. – Ezért akartam, hogy találkozz a családommal. – Ja, mint mikor bemutatsz valakit a szüleidnek? – grimaszoltam. – Mintha együtt járnánk? – Nem, nem olyan. Tudod, hogy értem. Te is érzed, nem? – Újra rám nézett, aztán újra vissza, az útra. – Mármint, hogy te is vonzódsz hozzám. De többről van szó, mint hogy egyszerűen szeretsz velem lenni: úgy érzed, hogy muszáj találkoznunk. – Nem tudom. Lehet – mondtam flegmán. Természetesen fején találta a szöget, de eszem ágában sem volt beismerni. – Jó, hát én így érzem – mondta, majd elhallgatott, és zavartan mocorogni kezdett. Hirtelen elszégyelltem magam, amiért nem voltam őszintébb. – De... mi köze van ehhez a családodnak? – Na, ez a bonyolult az egészben – vigyorodott el. – Semmit nem vagy hajlandó elmondani? – kérdeztem. Tudtam, hogy ha okosabb lennék, már rég összeraktam volna a kirakó darabjait. Jacket biztosan bosszantotta, hogy hiába potyogtatja el a kis információmorzsákat, képtelen vagyok egyről a kettőre jutni. – Bírnak téged – mondta segítőkészen. – Ja, különösen Peter lett nagy rajongóm – mondtam gúnyosan. – Figyelj, Alice, ez tényleg nagyon-nagyon bonyolult – mondta Jack,

72

majd összeszorította a száját, és felsóhajtott. – Ennél többet nem mondhatok. – Miért nem? – követelőztem. Ekkor már a házunk előtt álltunk, és ezzel Jack alighanem új sebességrekordot állított fel. Rám pillantott, az arca komoly volt, de gyengéd. – Miért nem mondhatsz többet? – Őszintén? – kérdezte, és beleharapott az ajkába. A belső vívódás kiült az arcára. – Túlságosan kedvellek. – Ennek semmi értelme! Ha bírsz, akkor nyitottnak és őszintének kell lenned. Ez a szokás. Ez így működik. Zavarodott és fájdalmas arcot vágott, és már-már azt hittem, sikerült meggyőznöm, mikor lassan lenézett a kezére, és megrázta a fejét. – Láttam tegnap az arcodat – mondta elcsukló hangon. – Nem akarom, hogy még egyszer úgy nézz rám. – Nem fogok! – bizonygattam, de mindketten tudtuk, hogy a levegőbe beszélek. Mivel fogalmam sem volt, mit nem mondd el, azt sem tudhattam, hogyan reagálnék. – Későre jár. – Jó, ahogy akarod – mondtam, és kinyitottam az ajtót. – Nagyon jól éreztem magam ma este, és remélem, hogy hamarosan megismételhetjük. – Szép álmokat – mondta Jack mosolyogva, én pedig – minden csalódottságom dacára – visszamosolyogtam. – Ja, neked is. Mire felértem a lakáshoz, már a könnyeimmel küszködtem. Peter nem csinált mást, csak rám nézett, de úgy éreztem akkor, hogy belepusztulok a pillantásába. Valahol a lelkem mélyén egy makacs hang őt akarta, de én nem voltam hajlandó odafigyelni erre a hangra. Jack és Mae kedvel, a kelleténél alighanem jobban, mint ahogy az ésszerű lenne, és én is kedvelem őket, és ez elég is volt. Ez bőven elég volt! Hogy lehettem ennyire telhetetlen? – Alice? – térített magamhoz a töprengésből Milo. A lakásban szinte teljes sötétség honolt, így fordulhatott elő, hogy nem vettem észre a kanapén üldögélő öcsémet, aki nyilvánvalóan rám várt. – Minden rendben? – Aha, minden király – mondtam, majd nyeltem egy nagyot, és odasétáltam hozzá. Milo hozzám szólt, ez pedig izgalmas fejleménynek számított.

73

Gyorsan kivertem a fejemből Petert és Jacket, és leültem mellé. – Jól érezted magad? – kérdezte. – Aha – bólintottam. – És te? – Semmi különös – vonta meg a vállát. – Sajnálom. Sajnálom, ami ma történt – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy jól fejezem ki magam. Nem akartam, hogy azt higgye: azt sajnálom, hogy meleg. De most már kimondtam, úgyhogy nem tehettem mást, mint hogy szembenézek a következményekkel. – Ne sajnáld – mondta, majd beletúrt a hajába, és zavartan elkapta rólam a tekintetét. – Eléggé ki voltam borulva, mikor megkérdeztem, hogy itthon leszel-e ma este. De csak azért, mert mostanában olyan sokat voltál el, és a múltkor, mikor azt hittem, hogy itthon maradsz és együtt vacsorázunk, akkor is elmentél. Olyan keveset voltunk együtt mostanában. Hiányoztál. – Jaj, Milo, úgy sajnálom – mondtam, és könnyek futották el a szememet. Hiányoztam neki, én pedig szörnyen viselkedtem vele. Jack miatt sokat jártam el mostanában, és bele sem gondoltam, hogy ez milyen lehet Milónak. Nem, ez nem igaz. Belegondoltam – csak éppen nem érdekelt. Semmi kétség, én vagyok a legrosszabb nővér a világon. Komolyan. – Hadd fejezzem be – vette vissza a szót halkan Milo. – Szóval... igazad volt. Tetszik Jack... és a fiúk általában. Csak nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neked. Vagy magamnak. Ezért vagyok olyan távolságtartó mostanában. – Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek, bármi történjék is? – mondtam, és megöleltem. Kicsit húzódozott, de aztán engedte, hogy magamhoz szorítsam. – Sajnálom, hogy itt hagytalak! Megígérem, hogy ezentúl több időt fogunk együtt tölteni! – Nem muszáj – mondta, és kibontakozott az ölelésemből. – Tudom, hogy nem muszáj. De szeretnék. Te is hiányoztál nekem. És úgy sajnálom ezt az egészet! – Hagyd már abba a mentegetőzést – mondta kedvesen. – Nem csináltál semmi szörnyűséget. – Mégis szörnyen érzem magam. – Ja, azt látom – mondta, és halkan felnevetett. – Holnap elmegyünk valahova. Megígérem.

74

– Oké – ásított Milo. – Most viszont tényleg le kell feküdnöm. Már rég aludnom kéne – tette hozzá, és elindult a szobája felé. – Oké – mondtam, és őszintén elszomorodtam, amiért elmegy. – Figyu, Milo! Szeretlek. – Tudom – mondta, majd eltűnt a sötét szobában. Én is a szobámba mentem, és felvettem a pizsamámat. Összekuporodtam a paplan alatt, és hosszú idő óta először álomba sírtam magam. 8

Másnap a suliban Jane végig azzal piszkált, hogy milyen pocsékul nézek ki. Gondolom, erről a tegnapi rettenetes éjszaka és a furcsa álmaim tehettek, amelyekre alig-alig emlékeztem. Elmosódott, zavaros képek maradtak csupán, egyetlenegyet kivéve: azt, amelyiken Peter majd keresztüldöf a tekintetével. Természetesen Jane-nek semmit sem mondhattam el. Ő minden erejével azon volt, hogy ne említse Jacket, így én sem tehettem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Milo újra a régi volt. Mikor hazaértünk, egy új receptről kezdett beszélni, amit mindenképpen ki akart próbálni. Előző este sikerült teljesen megfeledkeznem a vacsoráról, délben pedig túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy meg tudjam enni a menzakaját, most viszont, ahogy az ínycsiklandozó összetevőket hallgattam a lakásunk biztonságában, egyszerre csak visszatért az étvágyam. Elmentünk, hogy megvegyük a hozzávalókat, de ekkor már olyan éhes voltam, hogy muszáj volt bekapnom egy körtét a boltban. Milo hihetetlenül zavarba jött az akciómtól, pedig megígértem, hogy a pénztárnál ki fogom fizetni a gyümölcsöt (ki is fizettem!). A bevásárlás mindig nagy kaland volt, mivel egy csomó megpakolt szatyorral kellett felpréselnünk magunkat a buszra. Nagyon szerettem volna, ha anya a zsebébe nyúl, és vesz egy kocsit, de nem, erre vajmi kevés esély volt.

75

Jacktől még nem kaptam SMS-t, de megpróbáltam úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem zavarna. Segítettem Milónak főzni, és közben sikerült megállnom, hogy percenként benyúlkáljak a zsebembe, és megnézzem, biztosan be van-e kapcsolva a telefonom, és biztosan nem kaptam-e üzenetet. Az ujj elnyisszantós eset után (ami mégsem volt olyan jelentéktelen kis baleset, mint elsőre tűnt, mivel még mindig szükség volt a Boba Fett-es ragtapaszra) Milo csak a legbiztonságosabb konyhai műveleteket merte rám bízni, mint például a zöldségmosás vagy a hozzávalók kimérése, esetleg a kenyérkenés. Hihetetlenül jól sikerült a vacsora: leültünk az asztalhoz, és néhány perc múlva már üres volt a tányérunk. Mikor anya felébredt, megkérdeztük, nem kér-e enni, de csak megrázta a fejét, és elviharzott. Naponta általában tíz percet láttuk, ami, ha összeadjuk, egy egész órát is kitett egy héten. – Nem akarsz beiratkozni egy szakácsiskolába? – kérdeztem Milótól. – Hihetetlen jól főzöl. Ebből kellene élned. Még mindig az asztalnál ültünk; az egyik térdemet felhúztam a mellkasomhoz, ám ez a pozíció minden falattal egyre kényelmetlenebb lett. Egy tányérral már elpusztítottam, és épp nekikezdtem a másodiknak. – Már nekem is eszembe jutott – vonta meg szerényen a vállát. Mondhattam én bármit, Milo képtelen volt elhinni, hogy bármiben is jó lehet. – Nem tudom. – Van még pár éved, hogy eldöntsd, mit akarsz, de igazságtalanság lenne megfosztanod a világot a tehetségedtől – mondtam, majd bekaptam a következő falatot, de a hasam tiltakozva felmordult. Minden akaraterőmet összeszedve eltoltam magamtól a tányért, mert tudtam: ha nem így teszek, biztosan szétpukkadok. – És te mit akarsz csinálni? Te hamarabb érettségizel. Gondolkodtál már rajta? – tüzelt vissza Milo, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek fészkelődni. Pontosan tudta, milyenek a jegyeim, és egyfolytában a jövőmről akart beszélni, de én mindig kibújtam a dolog alól. – Nem tudom. – Mióta megismerkedtem Jackkel, furcsa mód elkezdett érdekelni a parapszichológia és a biológia. – Lehet, hogy jelentkezem az orvosira. – Csak viccnek szántam az ötletet, de Milo úgy bólogatott, mintha bármi realitása lenne az orvosi karrieremnek.

76

– Simán el tudlak képzelni pszichiáterként – mondta Milo. – Ott nincsen vér, és nem kell operálni. – Ja, az biztos, hogy olyat nem csinálnék – bólogattam. Akkor is majdnem elhánytam magam, mikor megláttam a vért Jack nem létező sebén. – Viszont én nem tudom elképzelni magam pszichiáterként. – Komoly? – vonta fel a szemöldökét. – Nagyon jól tudsz hallgatni, és imádsz azon spekulálni, hogy ki mit miért csinál. Az emberek olyanok, mint egy kirakó, és te folyton a darabkákat próbálod összeilleszteni. – Ja, lehet. – Igazából mást sem csináltam az elmúlt néhány héten, de ez csak most esett le, hogy Milo megfogalmazta. – Például... arra is rájöttél, hogy meleg vagyok. – Milo halkan ejtette ki a szavakat, és lesütötte a szemét, amiből arra következtettem, hogy még mindig nem könnyű neki erről beszélnie. – Te mióta tudod? – Visszahúztam magam elé a tányért, de csak piszkáltam az ételt. Túlságosan tele voltam, de úgy éreztem, le kell foglalnom magam valamivel, és a körömrágásnál még ez is jobb volt. – Nem tudom – sóhajtott fel, én pedig azon kezdtem gondolkodni, ne váltsak-e témát, de aztán folytatta: – Mindig is... azt hiszem, mindig is gyanítottam. Mióta tudom, hogy mit jelent az, hogy meleg, úgy gondoltam, hogy talán... De azóta vagyok biztos benne, hogy találkoztam Jackkel. – Elvörösödött, és a padlót kezdte fodrozni. – Még soha, senki nem tetszett ennyire. – Hát igen, Jack tényleg ilyen. – Ezt azért mondtam, hogy megnyugtassam Milót, de végül egészen elfúlt a hangom. – De te nem vonzódsz hozzá – emelte rám a tekintetét. Zavarodottság és hitetlenkedés tükröződött a szemében. – Ez hogy lehet? – Dehogynem – magyaráztam. – Csak én nem akarok lefeküdni vele. – Aztán eszembe jutott, ahogy tegnap éjjel félmeztelenül bemászott a jakuzziba. – De... – mondta Milo, és fészkelődni kezdett a széken. – Lehet, hogy gusztustalanul hangzik, de én semmi másra nem tudtam gondolni vele kapcsolatban. – Nincs ebben semmi gusztustalan – válaszoltam, de aztán gyorsan meggondoltam magam. – Oké, kicsit tényleg gusztustalan, de csak azért, mert az öcsém vagy. Nem azért, mert ő is fiú, meg te is... – Még Jane is odavan érte, pedig ő saját magán kívül senkiért sem

77

szokott odalenni – mondta Milo, és láttam, hogy magyarázatra vár, csakhogy azzal én sem szolgálhattam. – Én sem értem – mondtam. – Nem értem, mit esztek rajta annyira. Persze, jól néz ki, meg vicces meg minden... – Elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy talán én is ugyanúgy érzek, mint ők, aztán hirtelen Peter arca villant be. – Tegnap találkoztam az öccsével. – És? – Egészen felragyogott a szeme. – Nincs és. Nagyon jól néz ki. Igazából hihetetlenül jó pasi, viszont utál engem – mondtam, és megvontam a vállam, mintha nem különösebben érdekelne a dolog. Újra a tányéromon heverő étel piszkálásának szenteltem minden figyelmem. – Utál téged? Miért? – Annak azért örültem, hogy elképzelhetetlennek tartja a lehetőséget, hogy bárki is utáljon engem. Lehet, hogy szerethetőbb vagyok, mint gondoltam? – Igazából fogalmam sincsen. – Már attól is fizikai fájdalmaim voltak, ha csak arra gondoltam, hogyan nézett rám Peter, mikor a medence mellett álltam. Boldogan vetném magam egy busz elé, ha azzal kivédhetném, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljek. – Szerintem nem is beszéltünk egymással. – Akkor honnan tudod, hogy utál? – Látnod kellett volna, hogy nézett rám... – Már a gondolattól is borsózott a hátam, ezért aztán úgy döntöttem, eleget beszélgettünk Peterről. Felálltam, és elkezdtem leszedni az asztalt. – Nem értelek, Alice – motyogta Milo, mikor elvettem a tányérját. – Nincs mit érteni – mondtam. Mivel mindig ő főzött, általában rám hárult a mosogatás feladata, ma este viszont besegített. Miután végeztünk, és Milo nekiállt a házi feladatának, az a nagyszerű ötletem támadt, hogy veszek egy kellemes, hosszú, forró zuhanyt. Mikor azonban beléptem a fürdőszobába, láttam, hogy csordultig van a szennyeskosár, és egyetlen tiszta törülközőnk sincsen. Milónak rengeteg leckéje volt, és ő meg is akarta csinálni mindet, ezért felajánlottam, hogy lemegyek a mosodába. A szennyest belegyömöszöltem három nagy zsákba, aztán végigvonszoltam magam a házunkat és a mosodát összekötő másfél háztömbnyi, gyötrelmes úton. A házfelügyelő megígérte, hogy beállít egy mosógépet a házunk alagsorába, de azóta is csinálja.

78

Miután megtöltöttem négy mosógépet a szennyesünkkel (egy vásárló maximum ennyit használhatott), leültem az egyik műanyag székre, hogy nézzem, hogyan forognak egy órán keresztül a ruháink. Éppen nekiálltam kitölteni egy tesztet a Cosmopolitan ban („Ki tudod elégíteni a pasidat az ágyban?” – tökéletes teszt egy szingli szűznek), mikor csörögni kezdett a zsebem. Jack volt az, és azt írta: „Mit csinálsz?” „Mosok” – válaszoltam. „Van kedved csinálni valamit?” – kérdezte. Tréninggatya, kopott Darkwing Duck póló és sötétkék kapucnis pulcsi volt rajtam, a sminkem teljésen lekopva, a hajam lófarokban. Naná, hogy most akar találkozni. Azt írtam neki: „Már csinálok valamit. Ülök a mosodában. És ez kábé az örökkévalóságig fog tartani.” „Szerencse, mert pont addig érek rá. Gond lenne, ha csatlakoznék?” – kérdezte. Mivel ugye Jack – ahogy azt Milónak is oly szenvedélyesen előadtam – a legkevésbé sem érdekelt szexuálisan, arra gondoltam: miért is ne láthatna így? „Persze, miért is ne?” – írtam tehát. Nem kellett sokáig várnom a válaszra: „Király. Pár perc, és ott vagyok.” „Tudod egyáltalán, hogy hol az az ott?” – kérdeztem. Miután tíz perc múlva sem válaszolt, arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára úton van. Valamiképp – ahogy azt is megsejtette, hogy melyik a mi lakásunk – pontosan tudta, hogy hol vagyok. Az volt az érzésem, hogy mindent tud, és ez baromira idegesített. Néhány perc múlva megcsendült a mosoda ajtaja feletti kis harang, én pedig anélkül, hogy felnéztem volna, tudtam, hogy Jack az. A tőlem néhány székkel odébb ülő indiai lánynak elakadt a lélegzete, mikor meglátta. – Helló – mondta, és lehuppant mellém. Space Invaders-es kapucnis pulóvert és a Dickies rövidnadrágját viselte. Homokszőke haja ziláltabb volt a szokásosnál, arcán ragyogó mosoly ült. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Már régen nem volt semmi számonkérő ezekben a kérdésekben. Csupán a puszta kíváncsiság vezérelt, mulattatott, és nem számítottam válaszra. – Te mondtad, hogy itt vagy. – Úgy nézett rám, mintha elmeháboro-

79

dott lennék, amit valamiért hízelgőnek találtam. – Nem mondtam. Annyit mondtam csak, hogy egy mosodában vagyok. Egy csomó mosoda van a városban – magyaráztam. – Nincsen kocsitok, és ez van hozzátok a legközelebb – válaszolta, én pedig egészen meglepődtem, mivel végre volt értelme annak, amit mondott. Végre semmi mellébeszélés vagy rejtélyeskedés nem volt a szavaiban. Szemügyre vette a mosógépeket, aztán kényelmesen keresztbe tette a lábát, mint aki hosszú időre rendezkedik be. – Tudod, hogy nálunk vannak mosógépek meg szárítók. – Ja, csak én nem nálatok lakom – mondtam, és megálltam, hogy megjegyzést tegyek arra, hogy többes számban beszél a háztartási gépeikről. Elképzeltem, hogy a fürdőszobákhoz, a kandallókhoz és az erkélyekhez hasonlóan mosó– és szárítógépből is jut minden szobába. – Átjöhettél volna mosni – mondta Jack. – Mae nagyon odavan érted. – Nekem is nagyon szimpatikus – mondtam, és ennél többet nem is kívántam beszélni a témáról. Még az hiányzott volna, hogy szóba hozzam Petert. Valamiért úgy éreztem, nem lenne helyes beismernem Jacknek, mennyire vonzódom az öccséhez. – Ez viszont még mindig nem magyarázza meg, hogy honnan tudtad, melyik lakásban lakunk. – Miért kéne megmagyaráznia? Annak, hogy Mae kedvel téged, semmi köze nincsen ahhoz, hogy hol laksz. – Arról beszélek, hogy mindig tudod, hol vagyok. – Nem vagyok médium – rázta meg a fejét. – Amikor a megismerkedésünk hajnalán hazavittél, végigaludtam az utat. Honnan tudtad, hol lakom? – Jane megmondta. Kitartóan bámult előre, én pedig azon gondolkodtam, vajon mikor unja meg az állandó kérdezősködésemet. Tudtam, hogy normális esetben a barátok nem viselkednek úgy egymással, mint a kihallgatótisztek, csakhogy normális esetben úgy sem viselkedik senki, mint Jack. Így aztán folytattam a faggatózást: – És mégis miért mondta el? – Mert megkérdeztem – mondta Jack, és megint úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Ha most felhívnám és megkérdezném, ő is ezt mondaná? – kérdeztem kihívóan, és már vettem is elő a telefonomat. (Persze eszem ágában nem volt felhívni, hiszen nem akartam vele Jackről beszélni. Meg másról

80

sem.) – Nem tudom, mit mondana, de ez az igazság – mondta, és úgy tűnt, mint aki igazat mond. Lehet, hogy elhallgatott előlem dolgokat, de hazudni nem szokott. – Jó, de honnan tudtad, melyik lakásban lakunk, mikor átjöttél vacsorázni? – kérdeztem. – Lásd az előző kérdésedre adott válaszomat. – Megmondta a lakás számát? – kérdeztem hitetlenkedve. Meglehetősen furcsának találtam, hogy Jane ilyen sok mindent elárult az eszméletlen barátnőjéről egy vadidegennek, de aztán eszembe jutott, hogy akkor éppen halálosan szerelmes volt Jackbe. – Persze – vonta meg a vállát. – Nem voltál magadnál. Azt hittem, az ölemben kell majd felcipeljelek. – Felvittél volna a lakásba, meg lefektettél volna az ágyamba, meg minden? – vontam fel a szemöldököm. Hátborzongatónak tűnt, ahogy hangosan kimondtam, és pont ezért mondtam ki hangosan. Szerettem volna megrémülni vagy elborzadni, de nem sikerült. Valahogy teljesen magától értetődőnek éreztem volna, ha felcipel az ágyamba. – Csak pár órája ismertük egymást. – Zavart volna, ha felviszlek? – kérdezte Jack őszintén. – Mégiscsak furcsa lett volna – tértem ki a válaszadás elől. – Ráadásul rengeteget titkolózol ahhoz képest, hogy milyen sokat tudsz rólam. – Lehet – mondta nevetve, majd odafordult felém. – És, mikor jössz át megint? – Nem tudom – mondtam. Kiérezhette a bizonytalanságot a hangomból, mert évődően meglökött a vállával. – De ma este nem lehet. Dolgom van, meg holnap iskolába kell mennem. – Akkor holnap, suli után. – Nem volt kifejezetten parancsoló, de nem is hangzott kérésnek. – Ezra is otthon lesz. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Ha Peterre így reagáltam, vajon mi történik, ha meglátom Jack másik fivérét? Könnyen lehet, hogy még nagyobb hatással lesz rám, de ha nem, akkor sem kockáztathatom meg, hogy vágyakozni kezdek utána. Elvégre ő Mae férje. Borzasztó kínos lenne az egész, felérne egy árulással. – Tetszeni fogsz neki. Hidd el – mondta Jack, majd közelebb hajolt, és a fülembe súgta: – Nem olyan lesz, mint Peterrel.

81

– Honnan tudod? – kérdeztem idegesen, de én sem tudtam biztosan, mit akarok kérdezni: azt, hogy honnan tudja, milyen volt Peterrel, vagy hogy miért olyan biztos benne, hogy most másként lesz. – Egyszerűen csak tudom – mondta, majd újra meglökött egy kicsit. – Tudod, hogy tudom. Csak azt nem tudom, miért kell folyton vitatkoznod. – Ilyen a természetem. – Mi ez? – kérdezte, és még mielőtt megakadályozhattam volna, felkapta az ölemben heverő Cosmó-t . Az, pechemre, még mindig a szexkvíznél volt nyitva. – Miféle pasikat szoktál te kielégíteni az ágyban? Te jó ég, ez a négyes kérdés... te ezt tényleg megcsinálod? – kérdezte Jack, és borzadállyal vegyes csodálattal pillantott rám. Megpróbáltam elvenni tőle az újságot, de gyorsabb volt nálam. – Fogalmam sem volt, hogy te ilyen lány vagy, Alice! Én... soha többé nem fogok tudni úgy nézni rád! – Unatkoztam! – mondtam, miután végre visszaszereztem az újságot. Jack még mindig a megaláztatásomon kacagott. – Ha-ha-ha! Nagyon vicces. – Ja, szerintem is! – válaszolta, miután sikerült abbahagynia a nevetést. Kinyújtózkodott, amitől a hátam mögé került az egyik karja. – Igazából pontosan tudom, milyen lány vagy. – Tényleg? – kérdeztem kíváncsian. – És milyen lány vagyok? – Ó, majd meglátod – mosolyodott el titokzatosan. – Csak azért mondasz ilyeneket, hogy idegesíts, ugye? – kérdeztem élesen. Felnevetett, ami felért egy beismeréssel. Jack megvárta, amíg befejeződik a mosás. Hogy elüssük az időt, megcsináltunk pár Cosmo-tesztet (a szexuális tartalmú kérdésekre nem voltam hajlandó válaszolni) és egy keresztrejtvényt. Az utóbbiban Jack hihetetlenül jó volt. Valószínűleg még soha nem találkoztam nála okosabb emberrel, de nagyon jól titkolta a műveltségét. Miután lefutott a program, Jack kicipelte a három óriási zsákot a Jeepjébe. Felajánlotta, hogy felviszi a lakásig, de gondoltam, jobb, ha nem találkoznak Milóval. Úgy vettem észre, Jack végzetes vonzereje a külön töltött idővel arányosan gyengül. Mielőtt felmentem volna, emlékeztetett, hogy másnap hatkor értem jön, és akár akarom, akár nem, a családjával fogom tölteni az estét.

82

9

Kettőnk közül Jane volt az, akinek a ruhák körül forgott az élete, most mégis úgy éreztem, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. Nem az volt a baj, hogy nem volt elég ruhám, hanem hogy mindegyik szörnyen nézett ki. Pedig még mosodában is voltam, és az összes cuccom tisztán és szépen összehajtogatva hevert a szekrényben, de mégsem akaródzott felvennem egyiket sem. Nagyjából ötven átöltözésen voltam túl, mikor megszólalt a telefon. – Tudom, tudom – szóltam bele. – Csak tudni akartam, nem falsultál-e be – mondta Jack. Úgy tűnt, inkább mulattatja, mint bosszantja a dolog. – Kint várlak. – Egy perc – mondtam, majd lecsaptam a telefont, és odarohantam a tükörhöz, hogy alaposan szemügyre vegyem magam. Alkalmi sztájlisztom, Milo, az ágyon ült a szanaszét hajigáit ruháim között. – Jack? – kérdezte erőltetetten közönyös hangon. – Aha – motyogtam szórakozottan, miközben próbáltam lesimítgatni a ruhám szegélyét. Most éppen egy sötétkék tunika volt rajtam, ami nem sokkal a térdem fölött ért véget, alá pedig pamutharisnyát húztam. Képtelen voltam megítélni, hogy elég hétköznapi-e a cuccom, vagy túl hétköznapi, csak abban voltam biztos, hogy hülyén nézek ki, és át akarok öltözni. – Iszonyatos! – Jól nézel ki – mondta Milo ingerülten. Kissé unta már a három órája tartó divatbemutatót és a folyamatos nyavalygásomat, de engem most csak az érdekelt, hogy jó benyomást tegyek. – Ráadásul Jack a ház előtt vár – tette hozzá. – Nem öltözhetsz át megint. – Komolyan mondod? – kérdeztem. – Igen. Imádni fognak. Es ha ők nem, én akkor is. Na, indulj – mondta, és elkezdett kihessegetni a szobából. – Jól van, na – morogtam, de Milo egészen a bejárati ajtóig zavart. Futva mentem Jack kocsijáig, mert attól féltem, hogy ha sokáig húzom a dolgot, még a végén meggondolom magam. Most a Jeeppel jött, 83

aminek nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy nem fogunk száguldozni. – Jól nézel ki – vigyorodott el, mikor behuppantam mellé az első ülésre. – Ja, gondolom – mondtam, és lehajtottam a napel enzőt, hogy megszemléljem magam a kis tükörben. A szokásosnál jobban kihúztam a szemem, amitől csábítóan és felnőttesen néztem ki. És ez tetszett. – Oké, szörnyen nézel ki – nevetett fel, és beletaposott a gázba. – Mehetnénk lassabban? – Idegességemben tótágast állt a gyomrom, és simán megjátszhattam, hogy rosszul vagyok a kocsiban, mivel nagyjából ez volt az igazság. Nem tetszett a gondolat, hogy tíz másodperc alatt odaérjünk. – Tényleg ennyire ideges vagy? – kérdezte aggódva, és egy kicsit rálépett a fékre. – Nem – hazudtam. Visszahajtottam a helyére a napellenzőt, és hátradőltem. Halálosan rettegtem attól, hogy találkoznom kell Ezrával, és hogy újra látni fogom Petert, ez utóbbi lehetőség azonban fel is izgatott. Utáltam az ilyen ellentmondásos érzéseket. – Nem lesz olyan szörnyű. Ezra nagyon fog bírni. – Megtennéd, hogy egy percig nem bizonygatod, mennyire szimpatikus vagyok mindenkinek? – csattantam fel. – Kicsit paranoid leszek tőle. – Butaság – nézett rám Jack, és alighanem észrevette,, hogy halálra vagyok rémülve, mert felsóhajtott, és azt mondta: – Figyelj, Peter nem akart semmi rosszat. – Nem akarok Peterről beszélni – sziszegtem, de nem ez volt a teljes igazság. Valójában nem tudtam beszélni róla. Már attól is összevissza kalapált a szívem, ha csak rá gondoltam. Úgy éreztem, nincs elég oxigén a Jeepben. Jack látta, hogy nem vagyok beszédes hangulatban, úgyhogy bekapcsolta a hifit. Ma Smashing Pumpkins szólt, és egy pillangószárnyú pisztolygolyóról énekeltek. Hiába mentünk lassabban, így is túl hamar értünk a házhoz. Olyan erősen vert a szívem, hogy mikor begurultunk a garázsba, úgy éreztem, menten infarktust kapok. Közölni akartam Jackkel, milyen pocsékul va-

84

gyok, de az arcán szétterülő vigyorból arra következtettem, hogy magától is rájött. – Próbálj megnyugodni, Alice – mondta, és csitítóan megfogta a kezem. Magam sem akartam elhinni, de ettől mintha tényleg jobban lettem volna. – Ez is valami szuperképesség? – kérdeztem, mikor végre úgy éreztem, hogy talán mégsem fog felrobbanni a szívem. – Miről beszélsz? – Jack hangja nyugodt maradt, de a „szuperképesség” szóra azért elmosolyodott. – Arról, ahogy az előbb megnyugtattál. Arról, hogy képes vagy átragasztani rám az érzéseidet. – Arra számítottam, hogy szokás szerint témát vált, vagy egy vállvonással elintézi a dolgot, de ehelyett elkomorodott az arca, és vékony ráncok jelentek meg a homlokán. – Azt érzed, amit én? – kérdezte, és kíváncsian oldalra billentette a fejét. Simán lehet, hogy csak én csinálok bolhát az elefántból. Simán lehet, hogy Jack annyira karizmatikus és izgalmas személyiség, hogy befolyásolni tudja a környezetét. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg ugyanazt érzem, mint ő. – Nem, nem szó szerint. Csak mikor meg akarsz nyugtatni, általában tényleg meg is nyugszom. Vagy mikor ideges voltál a kutya miatt, megéreztem, és nagyon megijedtem. De szerintem ez mindenkivel így van. – Hmm. – Látszott rajta, hogy nem győztem meg, de azért elhúzta a kezét, és kinyitotta a Jeep ajtaját. – Akkor most biztosan nagyon nyugodt és boldog vagy, úgyhogy menjünk is be, mielőtt elmúlik. – Jó ötlet – mondtam, és kiszálltam a kocsiból. – Azt akarod mondani, hogy tényleg elmúlik? – kérdezte, miután gyorsan megkerülte az autót, és odalépett mellém. Furcsa volt, hogy hirtelen a mi kis kérdezz-felelek játékunk másik térfelén találtam magam. Karba tett kézzel megvontam a vállam. – Komolyan kérdezem – erősködött. – Tudni akarom, hogy működik. – Én sem tudom. Csak, gondoltam, talán érted, miről beszélek. – Már a bejárati ajtónál voltunk, mikor Jack megállt, és bámulni kezdett maga elé a semmibe. – Hacsak... – Hacsak mi? – kérdeztem.

85

– Semmi – rázta meg a fejét, mintha így akarná elhessegetni magától a gondolatot. – Jack! – csattantam fel. – Később elmondom – vigyorgott rám. Korábban ilyet soha nem mondott, így hirtelen azt hittem, rosszul hallok. – Tényleg? – kérdeztem reménykedve. – Nem. Na, gyere – mondta, és mielőtt tiltakozhattam volna, kinyitotta az ajtót, és belépett a házba. – Helló, bébi, megjöttünk! – Peter, fogd meg Matildát! – kiáltotta ki Mae valamelyik szobából, én pedig összerezzentem a gondolatra, hogy Peter ilyen közel van hozzám. Mae ezután kiviharzott a hallba, és szélesre tárt karral szaladt elém. – Alice! – mondta, és szorosan magához ölelt. – Úgy örülök, hogy eljöttél. – Én is – mondtam, és magam is meglepődtem, hogy tényleg így érzem. – Nem akarok zavarni, de én is itt vagyok – közölte Jack, miután Mae elengedett. Bár csak viccből zsémbelt, sógornője megfordult, és őt is megölelte. – Köszi. – Tudod, hogy mindig örülünk neked – mosolygott rá Mae. – Azt tudom, hogy te örülsz nekem – javította ki Jack, én pedig örültem, hogy találtam még valamit, ami miatt aggódhatok. Lehet, hogy Peter és Ezra nem szereti Jacket? Az azt jelenti, hogy nekem is lőttek. Ekkor Matilda robbant be a szobába, de Jack elállta az útját, és a kutya boldogan vetette magát a karjaiba. Matilda lehetett vagy ötven kiló, Jack mégis könnyedén megtartotta a levegőben. Tudtam, hogy előbb-utóbb abba kell hagynom Jack bálványozását. – Peter! – kiáltotta Mae. – Nem tudtam lefogni! – kiáltott vissza Peter a szomszéd szobából, és selymes hangja végigsimogatta az összes porcikámat. Ha csak feleolyan erős volt, mint Jack, könnyedén megfoghatta volna a kutyát. Szándékosan engedte el, hogy bosszantson. – Peter – harsant fel ekkor egy másik hang. Ez mélyebb volt, mint Jacké vagy Peteré, és úgy rezonált, hogy egészen belepirultam. Rosszallás áradt belőle, én pedig nagyon nem szerettem volna a helyében lenni annak, akire ennyire haragszik a hang tulajdonosa. – Bocsánat – mondta duzzogva Peter. – Ezra az – mondta Mae, és büszkén elmosolyodott.

86

Jack végre elengedte Matildát, aki mostanra teljesen összenyálazta az arcát. Mae belém karolt, és mivel tudtam, hogy alig várja, hogy bemutathasson Ezrának, hagytam magam átvezetni a szomszéd szobába. – Igazából nem olyan félelmetes – bátorított Jack, miközben beletörölte arcát a pulóvere ujjába. Átsétáltunk a nappaliba, és abban a pillanatban szertefoszlott minden félelmem, hogy megláttam Ezrát. A legelső dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy úgy néz ki, mint egy angyal. Magasabb volt, mint Jack és Peter, mégsem éreztem, hogy bárkinek fölébe magasodna. Beigazolódott a várakozásom: Ezra gyönyörű szép volt. Feltűrt ujjú fehér inget viselt, kigombolt gallérja felfedett néhány értékes négyzetcentimétert a mellkasából. Végtelenül meleg fényű szeme sötét mahagóni színben ragyogott. Ugyanolyan napbarnított bőre volt, mint Peternek, de neki világos csíkokat festett a hajába a nap. A húszas évei közepén járhatott, és hihetetlenül jól nézett ki, de mégis... volt benne valami, amitől öregebbnek tűnt a koránál. Különösen a szeme volt furcsa; sokkal bölcsebb volt a tekintete, mint egy huszonévesnek. – Gondolom, te vagy Alice – mondta, és mély hangjától végigfutott a bizsergés a hátamon. Már akkor észrevettem, hogy van valami furcsa a hangjában, mikor rákiáltott Peterre, de csak most tudtam megfogalmazni, hogy mi az. Akcentussal beszélt, de túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy eldönthessem, ír vagy ausztrál kiejtésről van-e szó. Odalépett hozzám, hogy kezet fogjunk, és ekkor esett le. Ezrának idegen akcentusa volt, Peternek és Jacknek viszont nem. Lehet, hogy másik országban születtek, és elhagyták a szülőföldjüket, Peter és Jack viszont már itt jöttek világra, ezért nem volt akcentusuk? De a szemük színe is annyira különböző volt. Ezráé sötétbarna, Peteré döbbenetesen zöld, Jacké pedig halványkék volt. Ki van zárva, hogy ezek hárman testvérek lennének. – Te pedig biztosan Ezra vagy – mondtam. Két kezébe fogta a tenyeremet, és olyan kedvesen mosolygott rám, hogy azt hittem, menten elolvadok. A szemem sarkából láttam, hogy Peter meredten bámul a szoba túlsó végéből, de megpróbáltam nem tudomást venni róla.

87

– Nagyon sokat hallottam már rólad – mondta, miután elengedte a kezem, és hátrébb lépett, hogy udvarias távolságot tartson. Mae végig szorosan mellettem maradt, és most újra simogatni kezdte a hajamat. Ekkor jöttem rá, hogy dicsekszik velem. – Csupa jót, remélem – mondtam halkan. Ennél nyálasabb dolgot valószínűleg nem mondhattam volna, de egyszerűen nem jutott más az eszembe. Most, hogy Ezra kicsit távolabb állt tőlem, képtelen voltam megállni, hogy ne vessek egy futó pillantást Peterre. A falnak támaszkodva állt, karját lezserül keresztbe fonta a mellkasán, és még mindig engem bámult. Szűk farmert és fekete pólót viselt, és olyan gyönyörű volt, hogy úgy kellett letépni róla a pillantásomat, hogy újra Ezrára figyeljek, aki hirtelen nem is tűnt olyan ellenállhatatlannak. – Hát nem imádnivaló? – áradozott Mae, és átölelt. Hízelgő, ugyanakkor zavarba ejtő is volt ez a kedvesség. Mae úgy viselkedett velem, mintha feltaláltam volna a rák ellenszerét, vagy tudnék járni a vízen. Pedig csak annyit csináltam, hogy eljöttem hozzájuk. – Nem semmi, az biztos – mondta Ezra, amit én bóknak értelmeztem, és kissé kihúztam magam. – De hát ezt tudtuk előre. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, és borzasztóan szerettem volna megkérdezni, de tudtam, hogy meg kell várnom, amíg kettesben maradunk Jackkel. – Csak egy átlagos kislány – mondta Peter gúnyosan, én pedig úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Megroggyant a vállam, de minden erőmmel azon voltam, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon. Ezra szúrós pillantást lövellt Peter felé, aki azonnal elfordította a tekintetét, és egyik lábáról a másikra állt. – Peter! – Ezra hangjában ezúttal nem volt szemrehányás, inkább csak úgy tűnt, mint aki nem érti az öccse viselkedését. – Akkor sem kéne itt mutogatni – mormolta Peter, és Ezrát bámulta ahelyett, hogy a szemembe nézett volna. – Anélkül is látom, hogy itt van. – Csak bemutattam Ezrának – magyarázta Mae, némi védelmező éllel a hangjában. – Bocsáss meg Peter viselkedése miatt – fordult felém Ezra, és bocsánatkérően elmosolyodott. – Alighanem elveszítette a józan eszét. Peter erre a szemét forgatta, én pedig arra gondoltam, mégis mi baja

88

lehet velem. Szinte meg sem szólaltam a társaságában. Igazából nem csináltam mást, csak álltam, és néztem ki a fejemből. Ez dühítette fel enynyire? – Hé, rájöttem, hogyan dobhatnánk fel a hangulatot! – szólalt meg ekkor Jack, aki mellettem guggolt, és éppen a földön hempergő Matilda hasát vakargatta. – Senki sem akar Guitar Heró-zni – mondta ingerülten Mae. – De lehetnél a Beatlesszel! Imádtad a Beatlest! – Megint rá van kattanva? – kérdezte kissé csalódottan Ezra. – Vett valami új gépet – mondta Mae elgyötörtan. – Nem tudom. Csak pár napja csinálja. – Mi lenne, ha hagynánk játszani a gyerekeket, és addig elmondanátok, ami itthon történt, amíg távol voltam? – javasolta Ezra. Mae ellépett mellőlem, Ezra pedig a dereka köré fonta a karját. Tökéletes pár voltak, és éreztem, hogy rám tör a féltékenység. Nem mintha annyira szerettem volna Ezrával lenni (persze el tudtam volna képzelni ennél szörnyűbb dolgot), csak annyira nyilvánvaló volt, hogy egymásnak teremtették őket, és én is szerettem volna valakit; akit nekem teremtettek. – Játszottál már a Guitar Heró- val? – kérdezte Jack, és már indult is a falon függő hatalmas plazmatévé felé, hogy összerakja a játékot. – Szóljatok, ha kértek valamit – mondta Mae, és gyengéden megérintette a karomat. – És nyugodtan mondd meg Jacknek, ha már unod. Ő képes órákig játszani, úgyhogy neked kell majd leállítanod. Ahogy kifelé mentek a szobából, Mae Ezra vállára hajtotta a fejét, engem pedig elfogott valami mélységes mély szomorúság. Peternek valamiért nem esett le, hogy neki is mennie kéne, úgyhogy csak állt tovább a sarokban, és rosszallóan méregetett minket. – Szóval? Csináltad már? – pillantott hátra a válla fölött Jack, miközben a padlón ülve betette a játékot a gépbe, és elővette a vezeték nélküli játékgitárokat. Matilda Jack hajába szuszogott és összenyálazta, de őt vagy nem zavarta a dolog, vagy észre sem vette. – Talán egyszer, egy barátnőmnél – mondtam. Az úgy történt, hogy Jane egy fiúval hempergett a szobájában, miközben én a kilencéves öccsével Guitar Heróztam a nappaliban. Életre szóló élmény volt.

89

– Nagyon állat – mondta Jack. – Nem tudom, miért akarod rávenni szegény lányt, hogy játsszon veled – szólalt meg Peter. Most először fordult elő, hogy a hangja nem volt sem dühös, sem ideges. Akár azt is hihettem volna, hogy a védelmemre akar kelni. – Le fogod mészárolni. – Én vagyok minden idők legjobb Guitar Hero játékosa – jelentette ki Jack, és úgy tűnt, mint aki őrülten büszke erre a teljesítményére. És miért is ne lett volna? Kit érdekel, hogy szinte természetfeletti képességei vannak, amiket folyamatosan alábecsül, ha egyszer nagyon-nagyon ügyes az egyik számítógépes játékban? Jack remek érzékkel mérte fel, hogy mi fontos, és mi nem. – Efelől semmi kétségem – mondtam, és a nyakamba akasztottam az egyik műanyag gitárt. – Melyik számot akarod? – Olyan gyorsan görgette a dallistát, hogy alig tudtam elolvasni, de azért néhány számomra kedves zenekar nevét sikerült kimazsoláznom. – Öhm... mit szólnál az Interpolhoz? – Remek választás – jegyezte meg. Nem tudtam nem tudomást venni róla, hogy Peter folyamatosan bámul. Tekintetéből mintha eltűnt volna a korábbi gyűlölet, ám ettől én még hihetetlenül zavarban voltam. Ezrának sikerült valahogy megnyugtatnia, amiért én életem végéig hálás leszek. Képtelen lettem volna elviselni a gondolatot, hogy Peter gyűlöl. Játszottunk néhány akkordot a gitáron, és elkezdődött a játék. A cél az volt, hogy a képernyőn felvillanó színes gomboknak megfelelő gombokat a megfelelő időben nyomjuk meg a műanyag gitár nyakán. Ez sokkal nehezebb volt, mint ahogy elsőre hangzik. Jack saját magának nehezebb nehézségi fokozatot állított be, mint nekem, de így is hiba nélkül száguldott végig a pályán. Peternek igaza volt: semmi esélyem nem volt ellene, sőt, még a dal végére is alig értem el. – Ez durva volt – mondta Peter, majd hirtelen otthagyta jól bejáratott helyét a fal mellett, és elindult felém. Olyan hangosan kezdett verni a szívem, hogy szinte a saját gondolataimat sem hallottam. Gondosan ügyelt arra, hogy ne nézzen a szemembe, és hogy lássam, hogy ezt szándékosan csinálja. Mikor elém ért, odanyújtotta a kezét, nekem pedig fogalmam sem volt, mit akarhat.

90

– Kérem a gitárt – mondta végül. – Itt az ideje, hogy valaki alaposan szétrúgja Jack seggét. – Vagy inkább a tiédet – vágott vissza Jack. Megpróbáltam levenni a nyakamból a gitárt, de a pántja valahogy belegabalyodott a hajamba. Peter odanyúlt, hogy segítsen, és egy pillanatra hozzáért a keze a kezemhez. A bőre érintése más volt, mint a többieké. Az övé is bársonyos volt és puha, viszont perzselően égetett. Ahhoz hasonlított, mikor kiskoromban véletlenül hozzáértem a villanypásztorhoz, azzal a különbséggel, hogy ez hihetetlenül élvezetes volt. Mintha villám járta volna át a testem, és megcsillanó szeméből tudtam, hogy pontosan tudja, mit érzek. Kibogozta a gitárt a hajamból, és egyetlen szó nélkül elvette tőlem. – Melyiket akarod? – kérdezte élesen Jack. – Válassz te – mondta Peter. Tökéletesen nyugodt volt a hangja, de éreztem, hogy az előbbi kis jelenet őt is meglepte. Gyengén, reszketegen lerogytam a kanapéra. Matilda úgy ítélte meg, hogy társaságra van szükségem, ezért felmászott mellém, és hatalmas fejét az ölembe fektette. Vakargatni kezdtem a fülét, és néztem, ahogy Peter és Jack játszik. Már-már emberfeletti sebességgel mozogtak, de aztán eszembe jutott, hogy alighanem ők maguk is emberfelettiek. Olyan érzés volt, mintha még mindig áram járta volna át a testemet, és próbáltam eldönteni, szóljak-e Jacknek a dologról. Hiába nem voltunk egy pár, valahogy furcsa lett volna erről beszélni. Az első kört Peter nyerte, de Jack ragaszkodott a visszavágóhoz. Amíg játszottak, Jack folyamatosan azt figyelte, ott vagyok-e még. Peter is oda-odapillantott, de mindig gyorsan elkapta a tekintetét. Valahányszor rám nézett, kalapálni kezdett a szívem, és esküdni mertem volna, hogy ilyenkor Peter és Jack is gyorsabban és idegesebben játszik. – Alice-t nem is engeditek játszani? – bukkant fel Mae csípőre tett kézzel az ajtóban. Mögötte ott állt Ezra, de ő csak kuncogott a fiúkon, mintha pont erre számított volna. – Ő is játszott – védekezett Jack. – Csak az van... az van, hogy nem nagyon ment neki. – Kicsit helyre kellett tennem Jacket – mondta Peter. – Na jó, ebből elég – jelentette ki Mae, majd odasétált a kanapéhoz,

91

letuszkolta Matildát, és leült mellém. – Alice valószínűleg már halálra unta magát. – Egyáltalán nem – mosolyodtam el. És igazat beszéltem: képtelenségnek tűnt, hogy elunjam magam. Akármit is csinált Peter, mámorító volt nézni. – Akkor is kapcsoljátok ki – mutatott Mae a gépre. Jack duzzogva ugyan, de engedelmeskedett. Peter levette a gitárját, és nekitámasztotta a játékkonzol állványának, aztán leült egy székre a szoba túlsó sarkában. – Pedig tök jó játék – panaszkodott még egy sort Jack, aztán lehuppant a lábam elé, a padlóra. Matilda ezt meglátta, felkapta a földről a játékát, és odavitte neki. Jack megfogta a labdán keresztülfűzött vastag zsinórt, és rángatni kezdte, mire a kutya önfeledt morgásban és farkcsóválásban tört ki. – Te ugye még középiskolába jársz, Alice? – kérdezte Ezra. Az előbb még az ajtóban állt, most viszont már a kanapé mellett álló széken ült. Fogalmam sem volt, hogyan mehetett át a szobán anélkül, hogy észrevettem volna. Mae végigsimított a hajamon, és arra gondoltam, milyen furcsa ez az egész. Ha valaki más csinálta volna, biztosan ellököm a kezét, és arra gondolok, hogy bolond. Mae érintése viszont a legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb dolognak tűnt a világon. – Ehm, igen, tizenegyedikes vagyok – válaszoltam. Ezra csodálattal vegyes döbbenettel nézett rám, de el sem tudtam képzelni, mit találhat ebben érdekesnek. Eszembe jutott, amit Peter mondott korábban, és tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint valami cirkuszi látványosság. Ráadásul még az okát sem tudtam az egésznek. – Jól tanulsz? – kérdezte Ezra. – Nem igazán – ismertem be. Hazudhattam volna azt, hogy igen, és egy pillanatra el is fogott a vágy, de tudtam, hogy képtelen lennék becsapni. Egyszerűen nem éreztem volna helyesnek. – Nem akarsz továbbtanulni? – kérdezte, de semmi rosszallás nem volt a hangjában. Egyszerűen csak jobban meg akart ismerni. Tudtam, hogy bármit válaszolok, nem lesz dühös vagy csalódott, mert valami rejtélyes okból kifolyólag olyannak fogadott el, amilyen voltam.

92

– De, lehet – mondtam, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán csak kinyögtem: – Arra gondoltam, jelentkezem az orvosira. – Nyilván – kacagott fel Peter, és megcsóválta a fejét. – Igazából pszichiáter szeretnék lenni – mondtam, és éreztem, hogy elvörösödök szégyenemben. Szerettem volna minél hamarabb elmagyarázni a dolgot, nehogy teljesen beszámíthatatlannak gondoljanak. – Nagyon jó ötlet – bólintott Ezra, és mélyen a szemembe nézett. – Jó meglátásaid vannak. – Hogy vagy képes rezzenéstelen arccal ilyet mondani? – kérdezte Peter. – Még csak tizenhét éves – fordult oda Ezra a testvéréhez. – Nem gondolod, hogy a korához képest jók a meglátásai? Ezenkívül hihetetlenül türelmes, ami abból is látszik, hogy egyelőre te és Jack is életben vagytok. Türelem és bölcsesség buzog ebben a lányban. Ettől aztán még jobban elvörösödtem, és zavaromban a padlót kezdtem el bámulni. Még soha, senki nem mondott rólam ilyen szépeket. – Nem! – mondta Peter keményen. Mélyen belenézett Ezra szemébe, aki rezzenéstelenül állta a tekintetét. Aztán Peter megrázta a fejét. – Túl fiatal. Azonkívül túl... – tette hozzá, de ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, felállt, és kiviharzott a szobából. – Peter! – horkant fel Jack, majd felpattant a földről, és Peter után vetette magát. – Hagyd, Jack – szólt utána Ezra, de Jack megrázta a fejét. – Nem úszhatja meg mindig – mondta, még mielőtt kilépett volna az ajtón. – Ne is foglalkozz vele – búgta Mae a fülembe, majd hogy megnyugtasson, elkezdte befonni a hajamat. Jólesett, és arra gondoltam, hogy anya ezt soha nem csinálta nekem. – Ő egyszerűen ilyen. – Nem értem – mondtam. A zavarodottság és a megbántottság könynyei égetni kezdték a szememet, és azt kívántam, bárcsak azonnal felszáradnának. Először arra gondoltam, hogy letörlöm őket, de azzal csak még nyilvánvalóbbá tettem volna, hogy sírok. – Mit nem értesz, szívem? – kérdezte gyengéden Mae, és kisimított a homlokomból néhány elszabadult hajszálat. – Hogy miért utál ennyire – motyogta. – Nem utál – mondta Ezra. – Csak szeretne.

93

Éreztem, hogy Ezra csak vigasztalni próbál, de nem igazán tudtam, ettől miért kel ene jobban éreznem magam. Az, hogy utálni akar, csak rosszabb volt. Munkát és energiát is fektetett abba, hogy megutáljon? – Ki kell mennem a mosdóba – közöltem. Éreztem, hogy nem tudok tovább viaskodni a könnyeimmel, és arra gondoltam: ha már sírnom kell, jobb lesz a fürdőszoba magányában elintézni. Felálltam, Mae pedig vonakodva bár, de elengedett. – Emlékszel, hol van? – kérdezte, és már állt is fel, hogy odavezessen, de intettem, hogy nem szükséges. – Mindjárt jövök – mondtam, és próbáltam minél gyorsabban kijutni a szobából, anélkül, hogy teljesen nyilvánvalóvá tenném menekülésem miértjét. Ahhoz, hogy eljussak a fürdőbe, el kellett haladnom a lépcső mellett, ám ennél tovább nem is jutottam, ugyanis fojtott, halk beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet. Peter lágy hangjára álltam meg. A lépcső alján megbújva hallhattam őt és Jacket odafent. Peter hangjában nyoma sem volt az iménti haragnak. Leginkább szomorúság áradt a szavaiból. – Próbálok nem faragatlanul viselkedni vele – mondta Peter erőtlenül. – Mégis az vagy! Láttad volna, mennyire félt ettől a látogatástól. Miattad! – csattant fel Jack, aki viszont határozottan dühösnek tűnt. Egész testemben összerázkódtam, mikor meghallottam, hogy Jack így kibeszél a hátam mögött, de azért csak tovább hallgatóztam. – Akkor talán nem kellene többet idejönnie. – Peter nyugodtan és megfontoltan ejtette ki a szavakat, mint akit tényleg az érdekel, hogy nekem mi lenne a legjobb, nem az, hogy többé ne is lásson. – Seggfej vagy – mondta Jack. – Én bírom őt, Ezra is bírja, Mae pedig gyakorlatilag szerelmes belé. Úgyhogy fogod még látni a házban. Nem értem, miért küzdesz ellene annyira. – Egyikőtök sem érti – csattant fel Peter. – Ezrának ott van Mae, te pedig túl fiatal vagy. Mae-nek olyan ez, mint a karácsony! Mindig is szeretett volna egy lánygyereket. – Nem érdekel. – Jack most már nagyon dühös volt. – Máskor is el fog jönni, úgyhogy találd ki, hogyan birkózol meg a helyzettel. Anélkül, hogy megbántanád. – Tudod, hogy nem akarom bántani. – Peter most olyan halkan be-

94

szélt, hogy alig értettem, abban viszont biztos voltam, hogy teljesen őszinte. Tényleg nem akart bántani és utálni. De akkor mégis miért csinálta? – Igen, tudom! – csattant fel Jack. – Ezért is lenne jó, ha abbahagynád! – Rendben – mondta Peter engesztelően. A beszélgetés a végéhez közeledett, és hallottam, ahogy elindulnak a lépcső felé. Nem akartam, hogy hallgatózáson érjenek, ezért beszaladtam a fürdőszobába. Annyi haszna volt az egésznek, hogy most már nem kellett annyira sírnom, viszont még kevésbé értettem, mi ez az egész. Mire visszaértem a nappaliba, Peter és Jack is ott volt. A továbbiakban Peter udvariasan, de távolságtartóan viselkedett, Jack pedig leginkább a kutyával játszott, közben pedig próbált találni valakit, aki hajlandó vele számítógépezni. Ezra tovább kérdezgetett – minden érdekelte, kezdve azzal, hogy anya mit dolgozik, odáig, hogy milyen tévéműsorokat szeretek – Mae meg úgy tűnt, mint aki élete végéig le tudná foglalni magát a hajam birizgálásával. Tizenegy után Jack bejelentette, hogy ideje indulnunk. Minden idegeskedés és szorongás dacára hihetetlenül gyorsan elrepült az este. Mindannyian – még Matilda is – elkísértek az ajtóig, amitől megint csak szörnyen zavarba jöttem. Folyamatosan rám szegeződött minden figyelmük, miközben szebbek és nagyszerűbbek voltak, mint bárki, akit ismertem – saját magamat is beleértve. Mae megölelt, és úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. – Eljössz még, ugye? – kérdezte. A keze még a vállamon volt, kissé erősen szorított, Ezra pedig átkarolta a derekát, és gyengéden odahúzta magához. – Mindig nagyon szívesen látunk – hívott meg újra ő is, kicsit kevésbé eszelősen. – Ó, fog ő még jönni – válaszolta helyettem fülig érő vigyorral Jack. Peter valamivel messzebb állt, mint a többiek, de most tett felém egy lépést, és átható, zöld tekintete összetalálkozott az enyémmel. Egyetlen őrült, boldog pillanatra azt hittem, hogy odajön hozzám és megcsókol, de ő csak állt tovább mozdulatlanul. Aztán megszólalt, és halkan, de határozottan azt mondta: – Gyere máskor is! – Oké – bólintottam. Peter alighanem kimerítette az emberi érintke-

95

zésre fordítható napi energiamennyiségét, mivel szó nélkül megfordult, és visszasétált a szobába. A távozásának köszönhetően sikerült némiképpen összeszednem magam, és még ahhoz is volt erőm, hogy rámosolyogjak Mae-re és Ezrára. – Jövök még. Megígérem. – Akkor nemsokára találkozunk – villantotta rám a fogsorát Ezra. Mae úgy nézett ki, mint aki menten elszáll a boldogságtól, de szerencsére Ezra szorosan fogta a derekát, így ez nem következett be. – Mondtam, hogy Ezra bírni fog – jegyezte meg Jack, mikor beléptünk a garázsba. Elindultunk a Jeepje felé, és mivel tele voltam kérdésekkel, úgy döntöttem, hogy majd csak akkor szólalok meg, ha beültünk a kocsiba. – Igazam volt? – Igen – válaszoltam, miközben lehuppantam az utasülésre. Meg akartam várni, amíg ő is elhelyezkedik, de szinte még le sem ért a feneke az ülésre, máris nekiszegeztem a kérdést: – Figyelj ide, Jack! Mégis mi a frászt akar tőlem a családod? – Hogy érted ezt? – Óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha attól félne, hogy túl sokat árul el. – Úgy hízelegnek meg csodálnak, mintha valami százkarátos gyémánt lennék – mondtam, még ha nem is ez volt a pontos megfogalmazás, hiszen éreztem, hogy őszintén kedvelnek. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Ráadta a gyújtást, és kitolatott a garázsból. – Jack! Jogom van tudni, hogy mit csináltok velem! – A szükségesnél metszőbb volt a hangom, de a lelkem mélyén tényleg aggódtam. Erősek voltak és gyönyörűek, és engem akartak. Ez nemcsak hízelgő volt, de félelmetes is. – Igen, persze. Mindjárt válaszolok, csak kérek egy perc türelmet. Végig kell gondolnom. – Az autómagnóból még mindig a Smashing Pumpkins szólt, de Jack lehalkította, miközben elindultunk hazafelé. – Ti igazából nem vagytok testvérek, ugye? Legalábbis nem vér szerint. – Ezt inkább kijelentésnek szántam, mint kérdésnek, de Jack csak felnevetett, és megrázta a fejét. – Azt állítod, hogy ugyanaz az apukátok és az anyukátok? – kérdeztem. – Nem, nem állítom azt – mondta kuncogva. – Inkább valamiféle testvériség van köztetek, ugye? – kérdeztem. – Olyasmi, de több annál – felelte a rá jellemző talányossággal.

96

Felsóhajtottam. – Mi folyik itt? – kérdeztem nyíltan. – Mire megy ki ez az egész? Miért nem hasonlítotok egymásra? Es miért gondoljátok, hogy különleges vagyok? – Bízol bennem? – kérdezte halálosan komoly arccal. – Tudod, hogy igen. – Kalapálni kezdett a szívem. Végre elárul valamit. – Oké. Akkor... elmondok mindent. Hamarosan. Még várnod kell egy egész keveset. – Miért? Miért kell várnom? – kérdeztem. – Bemutattál a családodnak, folyton együtt lógunk, és tudom, hogy nem igazán vagytok emberek. Mi van még? – Olyan bonyolult ez az egész – sóhajtotta. – És... nem akarlak megijeszteni. – Mitől ijednék meg azok után, amiket láttam? – kérdeztem. – Sok mindent nem tudsz még rólam. – Próbált nyugodt maradni, mégis baljósan csengett a hangja. Rám sandított, hogy lássa, hogyan reagálok. Próbáltam rettenthetetlennek tűnni, de láttam, hogy tudja, menynyire megrémültem. – Nem csak arról van szó, hogy bízol-e bennem vagy a családomban. Arról van szó, hogy te ki vagy. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Kezdtem komolyan félni, és nagyon örültem volna, ha Jack képes kinyögni néhány világos és egyértelmű mondatot. – „Ha az ördöggel táncolsz, az ördög sosem változik. Téged formál a képére” – mondta, és a hangsúlyozásából sejtettem, hogy idéz valakitől. – Mi ez? Dylan Thomas-idézetekkel akarsz összezavarni? – találgattam. – Nem, ez Joaquin Phoenix, és egyáltalán nem akarlak összezavarni. Próbállak felkészíteni. Végigfutott a hideg a hátamon, és most már tényleg nagyon szerettem volna tudni, mi van a tarsolyában. – Nem válaszoltál a kérdésemre – mondtam, mikor végre sikerült megszólalnom. Már a házunk előtt álltunk, és biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni. – Semmit nem akarunk csinálni veled. – Felém fordult, és beleharapott az ajkába. – Azt akarjuk, hogy közénk tartozz.

97

10

– Nem értem. – Tudtam, hogy hiába erőltetek magamra nyugalmat, Jack pontosan tudja, mennyire félek. – Megválaszoltam a kérdésedet – mondta, és a házunk felé bökött a fejével. – Menjél, aludd ki magad! Majd holnap beszélünk. – Ja, biztos remekül fogok aludni – mormoltam, miközben kinyitottam a Jeep ajtaját. – Hol tanultad ezt a színpadias modort? Egész héten Vincent Prince-filmeket néztél, vagy mi? Jack felnevetett, én pedig kiszálltam a kocsiból. Miután elhajtott, még egy percig álltam a ház előtt, és hagytam, hogy a hideg levegő lehűtse a bőröm. Megváltozik az életem. Érzem. Semmi nem lesz többé ugyanaz, és nekem fogalmam sem volt, mi vár rám. Életemben először hamarabb ébredtem fel, mint Milo. Nem szándékosan csináltam: éppen Peter smaragdzöld szeméről és megcsikorduló fogáról álmodtam, mikor jeges verítékben úszva felriadtam. Szédültem, a szívem pedig úgy kalapált, hogy majd kiesett a helyéről. Mivel képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy hamarosan elszabadul a pokol, éjjel sokáig nem bírtam elaludni. Azt akarják, hogy közéjük tartozzak? Hol élnek ezek, valami horrorfilmben? Arra számítanak, hogy majd beházasodok a családba? És ha igen, kihez kell feleségül mennem? Jackhez? Vagy... Peterhez? Vagy lehet, hogy valami elmebeteg szektához tartoznak? És én leszek a szűzlány, akit feláldoznak? A zuhany alatt állva megpróbáltam a rettegést is lemosni magamról. Minden szokatlan és időnként félelmetes megnyilvánulása ellenére biztos voltam benne, hogy Jack nem tudna ártani nekem. Mae és Ezra megmagyarázhatatlan rajongása is őszintének látszott, és még Peterről is azt gondoltam, hogy nem akar bántani. Az egész egy történetre emlékeztetett, amit még régen olvastam. Egy fiatal és meglehetősen csúnya lány elmegy hegyet mászni, és elkeveredik egy faluba, ahol olyan gyönyörű emberek élnek, amilyeneket

98

addig soha nem látott. Mindenki hibátlanul szép, de mivel az emberek egyformák, nagyon unják már egymást. A falu lakói el sem tudnak képzelni a tökéletességnél átlagosabb dolgot, így aztán a csúnya lány vonásait üdítően különlegesnek és szépnek látják. Mindenki szerelmes lesz belé, és a lány mindenkivel lefekszik, míg végül el nem viszi a kimerültség és a depreszszió. A történetnek volt némi tanulsága arra nézve, hogy a lányt csak kihasználták a külseje miatt, és hogy annál, hogy a szépséged miatt szeretnek, még az is jobb, ha egyáltalán nem szeretnek. Lehet, hogy az én esetemben is valami hasonló történik. Jack és a többiek tökéletesek, én pedig átlagos és unalmas. Elképzelhető, hogy túl sok időt töltöttek egymás társaságában, és kellemesen üdítőnek találták a keresetlen egyszerűségemet. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. Bennem pont megvolt az, ami belőlük hiányzott. Csak azt nem értettem, hogyan tartozhatnék én is közéjük? És egyáltalán: miért akarnák, hogy közéjük tartozzak? Az sem volt világos, mit értett Jack az alatt, hogy „közéjük tartozni”. Kik közé? Mire végeztem a fürdéssel, az összes meleg víz elfogyott a bojlerből. Röstelkedve kértem bocsánatot Milótól, de ő csak megvonta a vállát, és azt mondta, semmi baja a hideg zuhannyal. Talán még soha nem éreztem ennyire gyötrelmesnek az iskolába indulást, mint ma reggel. Csupán az vigasztalt, hogy péntek van, és este anynyi ideig maradok el, ameddig csak akarok, és ha akarom, egész éjjel bombázhatom a kérdéseimmel Jacket, ha szükséges. Addig nem hagyok neki békét, amíg mindent el nem mond. Meglepően gyorsan eltelt a nap, aminek részben az volt az oka, hogy az első három órát egyszerűen átaludtam. Ebédszünetben írtam Jacknek, és megkérdeztem, mikor találkozunk este. Eddig mindig azonnal válaszolt az üzeneteimre, most azonban hiába vártam a választ. Különösebben nem lepődtem meg, hiszen arra gondoltam, hogy valószínűleg egész éjjel fent volt, mégsem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg tízpercenként a telefonomat. Idővel aztán egyre erősebben, szorította szívemet a csalódottság. Mikor hazaértem, ledobtam magam a tv elé, és találtam is egy csatornát, ahol a Totál turbó ismétlése ment, de képtelen voltam odafigyelni. Az ölembe tettem a telefonomat, maximumra állítottam a csengés hang-

99

erejét, és idegesen dobolni kezdtem a lábammal. Hogy legalább a körmömet ne rághassam, keresztbe fontam a karomat, de úgy éreztem, bármelyik pillanatban felülkerekedhet rajtam a kísértés. – Átmész ma Jackhez? – kérdezte Milo, aki a kanapén ült, és szórakozottan bámulta a filmet. Rám pillantott, és hiába járt teljesen máshol az eszem, észrevettem az arcára kiülő fájdalmat. – Valószínűleg – válaszoltam, aztán lenéztem a telefonomra, és felsóhajtottam. – De az is lehet, hogy nem. – Ha itthon maradsz, csinálok neked vacsorát – mondta gyorsan. Bár túl volt a mutáláson, az arcáról még nem tűntek el azok a kis zsírpárnák, amiktől olyan kisfiúsan nézett ki. Pedig jó lett volna, ha végre eltűnnek, mert akkor talán nem fájt volna ennyire összetörnöm a szívét. Az utóbbi időben tényleg tojtam a fejére, és rettenetes lehetett minden este itthon ülni, egyedül ebben a kis lakásban. De akkor is a végére kellett járnom, mi ez az egész Jackkel. – Az tök jó lenne. De inkább ne ma, hanem mondjuk a hétvégén. – Próbáltam a lehető legkedvesebben elutasítani az ajánlatát, de így is látszott rajta, hogy bántja a dolog. – Egész éjjel Jackkel leszel – mondta, és bár próbált tárgyilagosnak tűnni, kihal ottam a keserűséget a hangjából. – Jön a hétvége, te pedig tizenhét éves vagy. Ez így normális. Nemsokára aztán elköltözöl, és saját életed lesz, meg minden. Jobb, ha minél hamarabb hozzászokom a gondolathoz. – Ugyan már, Milo! Tudod, hogy soha nem hagynálak magadra. – Mielőtt megismertem Jacket, ebben 100%-ig biztos is voltam. Milo az én kisöcsém, és ezt a köteléket senki és semmi nem szakíthatja el. Legalábbis ezt hittem egészen addig, míg el nem hangzott Jack felerészt figyelmeztetése, felerészt ígérete arról, hogy az életem hamarosan megváltozik. Hogy én fogok megváltozni. Elképzelhető, hogy olyan helyre sodor a sors, ahová Milo nem tud utánam jönni. Bár úgy éreztem, hogy belehalnék az elvesztésébe, a gondolat, hogy Jack és Peter nélkül éljek, még elviselhetetlenebbnek tűnt. – Ha te mondod – válaszolta Milo, és láttam rajta, hogy egyáltalán nem győztem meg. Alighanem az arcomra volt írva, hogy fél lábbal már kint vagyok az ajtón. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy meg kellene próbálnom meggyőz-

100

ni, de aztán arra gondoltam, hogy úgysem lenne semmi értelme. A dolgok változnak, és ezt mind a ketten tudtuk. Nem akartam hazudni neki, ezért inkább csendben maradtam, és úgy tettem, mintha a tévét nézném. Arra számítottam, hogy feláll és bemegy a szobájába, vagy elkullog valahova máshova, hogy meggyászolja a küszöbönálló elvesztésemet, de ő csak ült tovább a kanapén. Aztán végre felcsendült Jack dallama a telefonomból, és akkorát vert a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről. Milo látta, ahogy összerezzenek, de nem szólt semmit, csak égnek emelte a tekintetét. „Mikor akarsz találkozni?” – kérdezte Jack. „Minél hamarabb” – válaszoltam. „Arra gondoltam, hogy tök jó lenne, ha magaddal hoznád Milót” – írta. Éreztem, ahogy viaskodni kezdenek bennem az érzések. Milo jelenléte csillapítaná a mellkasomat mardosó bűntudatot, viszont ha magammal vinném, nem tudnánk kettesben lenni Jackkel. Márpedig feltett szándékom volt, hogy kifaggatom, és mindent kiszedek belőle. Meg aztán, vigyem oda közéjük Milót úgy, hogy még azt sem tudom, velem mit akarnak? Viszont biztosan bírná őket, főleg Mae-t. Végül arra jutottam, hogy egyetlen módon tudom eldönteni a dolgot. – Figyelj, Milo, lenne kedved eljönni ma este Jackékhez? – Mindent megpróbáltam, hogy ne tűnjön kényszeredettnek a felvetésem, sőt, még rá is mosolyogtam, hátha attól csábítóbb lesz az ajánlat. – Hogy érted? – Felragyogott a szeme, és a hangja is feljebb csúszott egy oktávval, de látszott rajta, hogy szeretné kideríteni, miben mesterkedem, mielőtt igent mond. – Semmi, csak ellennénk kicsit Jacknél. Van Guitar Heró-ja, meg minden. – Jack ebből a szempontból megfogta az isten lábát Milóval. Végre lenne valaki, aki nem totálisan ügyetlen, és még hajlandó is játszani vele. – Tényleg azt akarod, hogy menjek? – bizonytalanodott el. – Különben nem mondanám – mosolyogtam rá bátorításképpen. Mindenképpen szerettem volna vele is lenni, csak abban nem voltam biztos, hogy ennek ez a legjobb módja... viszont nem volt jobb ötletem, meg aztán arra gondoltam, hogy eddig soha, semmi rossz nem történt, mikor Jackkel voltam. Sőt, még meg is mentette az életemet. Kétszer. Nem kellene hát aggódnom. De akkor miért aggódom mégis?

101

– Akkor jó. Szuper. Nagyon szuper – mondta, majd felpattant az ágyról, és beszaladt a szobájába átöltözni. Még mindig odavolt Jack-ért, de biztos voltam benne, hogy a vonzalom percei meg vannak számlálva. Hamarosan ugyanis találkozni fog Peterrel és Ezrával. „Oké, ő is jön. Mikorra tudsz értünk jönni?” – írtam Jacknek. „Öt perc múlva ott vagyok. Már elindultam” – válaszolta. Persze, nyilván nem volt médium. – Siess! – kiáltottam oda Milónak, aztán bementem a fürdőbe, hogy csináljak valamit az arcommal. A ruháim nagyjából rendben voltak, de elmosódott szemfestékkel mégsem indulhatok el. – Öt perc múlva itt van! – Kész vagyok! – válaszolta Milo néhány másodperc múlva. Kilestem az előszobába, és megál apítottam, hogy szinte pontosan ugyanúgy néz ki, mint mielőtt átöltözött volna – farmer és hosszú ujjú fehér póló volt rajta, mely utóbbira ráhúzott egy rövid ujjú zöldet. – Biztosan szeretnél velem jönni? – kérdeztem, miután befejeztem a készülődést. Kiléptünk a lépcsőházba, majd Milo alaposan leellenőrizte, bezártuke az ajtót, és nála van-e a lakáskulcs. Olyan különc szokások voltak ezek, melyeknek én soha nem voltam a rabja. – Persze, miért ne szeretnék? – válaszolta, és láttam, hogy idegesen méreget. – Nem akarod, hogy menjek? – Dehogyis, nem úgy értettem! – vágtam rá gyorsan, és kedvesen rámosolyogtam. – Naná, hogy azt akarom, hogy velem gyere! – Megnyomtam a lift hívógombját, majd odafordultam hozzá. – Van viszont pár dolog, amit tudnod kel , mielőtt találkozol velük. – Tényleg? – Látszott rajta, hogy kissé megdöbbenti a bejelentésem, de úgy gondoltam, jobb, ha előre felkészítem. Nyílt a lift ajtaja, mi pedig beléptünk rajta. Hála istennek, rajtunk kívül senki nem volt a fülkében – hülyén éreztem volna magam, ha vadidegenek előtt kell vázolnom a helyzetet Milónak. – Először is, a testvérei iszonyatosan jól néznek ki. Úgy képzeld el őket, mint a filmsztárokat, azzal a különbséggel, hogy még a filmsztároknál is jobban néznek ki. Tudom, hogy nagyon tetszik neked Jack, de hidd el, hogy a testvérei bőven túltesznek rajta – mondtam. Miló arcáról őszinte hitetlenkedést olvastam le. – Másodszor, iszonyatosan pénzes az egész család. Egy kocsijuk többet ér, mint amennyit anya egy év alatt meg-

102

keres, és ebből van nekik öt. Szerencsére mindegyik kényelmesen elfér az iszonyatosan fényűző házukhoz tartozó hatalmas garázsban. Nagyon félelmetes az egész. – De mennyire gazdagok? – Láttam, hogy Milo kezdi kényelmetlenül érezni magát, ami azt jelentette, hogy sikerült érzékletesen kifejeznem magam. – Mint mondjuk Bill Gates? – Nem tudom. Nem kérdeztem – mondtam. Számomra semmi jelentősége nem volt annak, hogy mennyire gazdagok. – Aha. És mivel keresik ezt a sok pénzt? – Milót persze most is az ilyen gyakorlatias dolgok érdekelték. Már többször meg akartam kérdezni Jacket, mivel foglalkoznak a testvérei, de valami mindig közbejött. – Azt sem kérdeztem – sóhajtottam, mikor a földszintre érve kinyílt a liftajtó. – Van még valami, amit tudnom kéne? – kérdezte, miközben elindultunk kifelé. – Hát... Jack nagyon gyorsan vezet, de ne aggódj, nagyon ügyes. – Kitártam az utcára nyíló üvegajtót. – Tényleg? – fintorodott el Milo. – Mennyire gyorsan? – Valószínűleg mindjárt meglátod – vetettem oda, és már szaladtam is Jack Jeepjéhez, és mielőtt Milo tovább kérdezősködhetett volna, bevágtam magam az ülésre. Aztán egyszerre megértettem, miért hívta meg Jack Milót: tudta, hogy az öcsém előtt nem beszélek majd a tegnap éjszakáról. így próbálta eltussolni az egészet. Egy nap majd biztosan ki kell teregetnem a szennyest Milónak, de ez biztosan nem ma fog bekövetkezni. Talán könnyebben el tudok majd magyarázni mindent, ha én is megértettem, mi ez az egész. Addig viszont jobb, ha hallgatok. – Helló – mosolygott rám Jack, aztán odafordult Milóhoz. – Szia, Milo. Örülök, hogy újra találkozunk. – Ja, én is – válaszolta Milo. Egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét Jacken, de sokkal ügyesebben leplezte a vonzalmát, mint a legtöbb ember. Eszembe jutott, hogy ez talán azért lehet, mert meleg. De az is lehet, hogy egyszerűen csak fantasztikus önuralma van. – És, mi a mai terv? – kérdeztem, miközben Jack ráfordult a házuk felé tartó autópályára, és beletaposott a gázba.

103

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak, gondoltam, ideje, hogy a családod megismerkedjen az én családommal. – Miért? – kérdeztem. – Miért ne? – vágott vissza. – Nem tudom. Nem ismerjük egymást olyan régóta, és ha jól tudom, esküvőt sem tervezünk. – Ilyenkor szoktak összejönni a családok, nem akkor, ha két ember pár hete ismeri egymást, és pusztán csak barátok. – Nem, azt biztosan nem – mondta Jack, majd vett egy mély lélegzetet, és felhangosította a Violent Femmes-et. Az út hátralévő része csendben telt, ám mikor megálltunk a házuk előtt, hallottam, ahogy Milónak eláll a lélegzete, és azt suttogja maga elé: – De hát ez egy kastély! Hiába jártam már itt kétszer, nekem is elállt a lélegzetem. Talán a torony volt a legdurvább, de közben ez volt az, ami a legjobban illett hozzájuk. Miután találkoztam Ezrával, és megtudtam, hogy ő építette az egészet, még tökéletesebbnek láttam a házat. – Mae nincs itthon? – kérdeztem. Már a garázsban voltunk, és észrevettem, hogy a fekete Jetta nincs a helyén. Eddig mindig tele volt a garázs, így azonnal szemet szúrt az üresen álló parkolóhely. – Nincs, pedig már vissza kellett volna érnie. – Egy másodpercre zavarodottság és aggodalom suhant át Jack arcán, de a következő pillanatban már újra magabiztosan vigyorgott ránk. – Nemsokára itt lesz. És addig is, Ezra és Peter itthon van – mondta, azzal kisétált a garázsból. – Hé, várjál – mondtam fojtott hangon, miközben utánasiettem és megragadtam a karját. Milo valamivel mögöttünk állt, a Lamborghinit csodálta. Soha nem érdekelték a kocsik, de ki maradhatna közömbös egy Lamborghini iránt? – Peter normálisan fog viselkedni Milóval? – Hogyne! Persze, nem lesz semmi baj – bólintott Jack. – Akkor csak velem van baja? – kérdeztem, és éreztem, hogy elszorul a szívem. Egész eddig reménykedtem, hogy Peter elutasító viselkedése az idegenségemnek szól, ha viszont Milóval nem lesz semmi baja, az egyetlen dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy személy szerint engem nem bír elviselni. – A te eseted sokkal bonyolultabb – suttogta Jack.

104

– A „bonyolult” az nálad töltelékszó, ugye? – kérdeztem, amitől elnevette magát. – Miért állunk még mindig a garázs közepén? – szólalt meg ekkor mellettünk Milo, akit – mivel nem érdekelték a kocsik – még egy Lamborghini sem tudott sokáig lekötni. – Már nem is állunk – mondta Jack, és elviharzott a ház felé. Milo és én ráérősebb tempóban követtük. Jack kinyitotta a bejárati ajtót, Matilda pedig azonnal a nyakába ugrott. Mivel Mae nem volt otthon, hogy visszafogja a lelkesedését, semmi nem akadályozta meg abban, hogy kénye-kedve szerint felugráljon Jackre, és összenyálazza. – Ja, és van egy kutyájuk is – mondtam Milónak, és a Jacken csüngő, hatalmas, fehér szőrgolyóra mutattam. – Nem mondod – jegyezte meg erre az öcsém szárazon. Jacknek bevillanhatott, hogy Milo is itt van, mert összeszedte minden akaraterejét, és lehámozta magáról szegény Matildát. – Ő itt Mattie! – mondta, és határozottan megvakarta a kutya fejét. – Nagyon jó kislány ám! Csak óriásbébi. – Látom. – Milo félreállt, és onnan nézte, ahogy Jack a kutyával birkózik. A következő pillanatban Ezra tűnt fel az ajtóban. Adtam magamnak néhány másodpercet, hogy kiélvezzem a szépségét, aztán Milo reakcióját kezdtem figyelni. Elkerekedett a szeme, és szó szerint leesett az álla. Vajon énrajtam is ennyire látszott a döbbenet, mikor először megpillantottam? – Ó, csak ti vagytok – mondta Ezra. – Köszi – válaszolta Jack epésen, majd abbahagyta Matilda dögönyözését, és felállt. – Ne haragudj, nem úgy értettem. – Csodás mosoly terült szét Ezra arcán, és éreztem, hogy kissé nehezen veszem a levegőt. – Csak azt hittem, Mae jött meg. – Kissé összepréselte az ajkait, és aggodalmas pillantást váltottak Jackkel. – De akkor tévedtem. – Nem tudom, mi tart ilyen sokáig – mondta Jack, és láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Ezra elengedte a füle mellett a megjegyzést, és odafordult Milóhoz. – Te biztosan Alice öccse vagy – mondta, és mosolyogva kezet rázott Milóval. Próbáltam megállapítani, vajon az öcsémnek is feltűnik-e, meny-

105

nyire furcsa (de kellemes) a bőre tapintása. Ha így is volt, nem árulta el az arca. – Örvendek a szerencsének. Ezra vagyok. – Milo vagyok. – Úgy meg volt illetődve, hogy még ezt a két szót is alig tudta kiejteni. Végre nem én voltam az egyetlen, aki nem kap levegőt a döbbenettől. – Figyu, Jack – mondtam, hátha sikerül kizökkentenem az öcsémet a révületből. – Milo nagyon szereti a videojátékokat. – Tényleg? – Jack olyan boldog arcot vágott, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha felkapja Milót, és átrohan vele a nappaliba. – Akkor gyere! Nekem minden megvan, de tényleg minden. A Grand Theft Autótól kezdve a Pongig, bármivel játszhatunk – magyarázta lelkesen, és már indult is ki a szobából. Milo még utoljára végigmustrálta Ezrát, aztán elindult Jack után. – Tényleg megvan a Pong? De miért? – Azért, mert nagyon állat – válaszolta Jack, enyhe sértődöttséggel a hangjában. – Végre van valaki, aki hajlandó játszani vele – mondta Ezra mosolyogva, én pedig elfordítottam a fejem, hátha akkor nem vörösödök fülig. – El sem tudod képzelni, mennyi időt tölt azokkal az ostoba masinákkal. Mae hiába könyörög, hogy menjen ki a levegőre, és kezdjen magával valamit, Jack megszállottja a játékoknak. Ezért is örültünk meg annyira, mikor megismerkedett veled, és végre kilépett a házból. – Hát, örülök, hogy segíthettem – válaszoltam bátortalanul. – Hol van Mae? – Nos, ő most nincs itthon. – Ezra mindig nyílt és őszinte arca most kissé elkomorult, és ugyanazt a zárkózottságot pillantottam meg rajta, amit már olyan sokszor láttam Jacken. – Hamarosan itthon kell lennie. – Csak szerettem volna, ha Milo megismeri – mondtam, és megvakartam a karomat. Tartottam tőle, hogy túl messzire merészkedtem. – Biztos, hogy rokonszenvesnek találná. – Mae-t mindenki rokonszenvesnek találja – vigyorodott el Ezra, amitől hirtelen nagyon ostobának éreztem magam. Nyilvánvaló, hogy mindenki annak találja, butaság volt megemlítenem, hogy Milo is annak találná. – Ja, igen, persze – hebegtem. Ezra felnevetett, és bár lenyűgöző volt a nevetése, a közelébe sem ért Jackének. Úgy látszott, ebben a verseny-

106

számban Jack az abszolút bajnok. – Szerencsés flótás vagyok – mondta sóvárogva, és egy pillanatra elfogott a vágy, hogy nekem is legyen valaki, akiért ennyire odáig lehetek. Tiszta, romlatlan szerelem volt az övék. Aztán, mintha erőszakkal kiverte volna a fejéből Mae-t, megváltozott az arckifejezése. – Peter fent van az emeleten, ha esetleg szeretnél vele beszélni. – Ó! – Eredetileg nem állt szándékomban beszélni Peterrel, lévén, mikor a közelében vagyok, egyszerre szeretném a karjaiba vetni magam, és zokogva kirohanni a világból. Viszont Ezra úgy vetette fel a dolgot, mintha nem lenne más választásom, meg különben is: az egyik részem nagyon is élvezte Peter közelségét, még ha ez az élvezet fájdalommal és zavarodottsággal is párosult. – Akkor beköszönök neki. – Én megvárom Mae-t idelent – mondta Ezra, és kicsit olyan benyomást keltett, mint egy elveszett kiskutya. Átvágtam a nappalin. Jack és Milo annyira belemerült valami lövöldözős játékba, hogy rám sem hederítettek. Miközben felfelé tartottam a lépcsőn, eszembe jutott az első találkozásom Peterrel, az, ahogy a könyve fölött rám pillantott. Mivel Ezra ötlete volt, hogy feljöjjek, őszintén reméltem, hogy a jelenet nem fog megismétlődni. Peter ajtaja nyitva volt. Bedugtam a fejem és körbenéztem, és mikor megpillantottam, elakadt a lélegzetem, és lángra gyúlt a képem. Egy szál farmerban volt, és éppen a haját törölgette egy fehér törülközővel. Nem volt kigyúrva, de a mellkasa kidolgozott és kemény volt. A köldöke alól vékony, sötét szőrcsík kúszott lefelé a hasán. Talán még soha nem érdekelt ennyire, mi lehet valakinek a farmerja alatt. Mikor észrevette, hogy bámulom, ledobta az ágyra a törülközőt, és rám emelte a tekintetét. Úgy éreztem, menten keresztüldöf azzal a metsző, zöld szemével. Sosem hittem volna, hogy képes vagyok ennyire megkívánni valakit. – Éppen zuhanyoztam – mondta. Dallamos hanglejtése valamennyire kizökkentett a transzállapotomból, de teljesen nem sikerült magamhoz térnem. Elfordult, és felkapta a széken heverő fehér inget, és legnagyobb bánatomra belebújt. – Nem akartalak megzavarni – motyogtam elfúló hangon. – Semmi baj. – Leült az ágyra, és beletúrt a nedves hajába.

107

Én továbbra is az ajtóban álltam, és vártam, hogy mondjon még valamit, de nem volt könnyű egy helyben maradnom. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan erő húzna felé. Mintha egy kötél lenne a szívemre csomózva, és valaki befelé rángatná. Képtelen voltam megfejteni az arckifejezését, csupán abban voltam biztos, hogy gyötrődik. – Bejöhetsz, ha akarsz – mondta végül. Csak ennyi kellett: a következő pil anatban már az ágyon ültem, veszélyes közelségben Peterhez. Vettem egy mély lélegzetet, és mélyen beszívtam a bőréből áradó édes almaillatot. Valószínűleg a szappanját éreztem, de felsejlett mögötte valami fanyar és csodálatos illat. – Jó illatod van – jegyeztem meg, mint valami idióta. Most először láttam őszintén elmosolyodni, és nem akartam elhinni, hogy létezik ennyire tökéletes mosoly. Aztán halkan felnevetett, amitől mámorító bizsergés futott végig a testemen. Majdnem megremegtem a gyönyörtől. – Milyen illatom van? – kérdezte, és közelebb hajolt, mintha valami titkot akarna megosztani velem. Annyira közel volt az arcunk egymáshoz, hogy mikor kifújta a levegőt, az egyik haj tincse végigsimított az arcomon. Mohón és követelőzően bizseregni kezdett a bőröm. – Alma? – Fel nem foghattam, honnan volt erőm megszólalni. Tudtam, hogy a beszélgetésünk értelmetlen és ostoba, de az agyam nagy részét Peter foglalta el. Nem a vele kapcsolatos gondolatok töltötték ki az agyamat, hanem ő maga. Mintha valahogy beférkőzött volna a bőröm alá, és eggyé vált volna velem. Én viszont nem értem be ennyivel: többet akartam, sokkal többet. – Aha – vigyorodott el, és egy kicsit távolabb húzódott tőlem. Elviselhetetlennek éreztem a közénk ékelődő centimétereket, ezért anélkül, hogy felfogtam volna, mit csinálok, közelebb csúsztam. Az eszemmel szívesen ott maradtam volna, ahol vagyok, de a testem ragaszkodott hozzá, hogy mind közelebb és közelebb hajoljak. – Miért utálsz? – Tisztán hallottam a saját hangomat, mégis képtelen voltam elhinni, hogy ezek a szavak hagyták el a számat. Ekkor egy hang sikoltott fel a fejemben, ami azt üvöltötte: „Pofa be! Fogd már be!Nem mondhatsz neki ilyet!” Peter közelsége valahogy elvág-

108

ta az agyamnak a gátlásaimért felelős részének vérellátását. Éreztem, hogy nagyon észnél kell lennem, ha nem akarom kifecsegni a legféltettebb titkaimat. – Nem utállak – mondta, és zavartan lesütötte a szemét. Borzasztóan fájdalmas volt, hogy nem nézhettem bele a szemébe, ugyanakkor meg is könnyebbültem kissé, hogy képes vagyok kicsivel tisztábban gondolkodni. – Akkor miért viselkedsz úgy? – kérdeztem. Mi a jó...? Alapvetően én vagyok a világ leggyávább embere, erre most, a lehető legrosszabb pillanatban jön rám a keménykedés, és szorítom sarokba ezt a csodálatosan gyönyörű férfit. Azt mondta, nem utál, de miután így megszégyenítettem és felidegesítettem, az fix, hogy most meggyűlöl. – Nem tudom. – Nem nézett sehova, csak meredt maga elé. Gyönyörű vonásai fájdalmasan megkeményedtek. – Tudom, hogy gyűlölni akarsz. – A hangom szinte alig volt hallható, ő mégis értette minden szavamat. Hiába éreztem úgy, hogy túlságosan gyenge vagyok a beszédhez, a szavak megállíthatatlanul buggyantak elő a számból. – Ez nem igaz. – Odafordult felém, és újra ellágyult az arca. Szinte keresztülégetett a szemével. Éreztem, ahogy vadul kalapál a szívem a mellkasomban. Nagyon gyengéden és óvatosan a kezemre tette a kezét, amitől újra keresztülcikázott rajtam a múltkori elektromos kisülés, csak ezúttal jóval erősebben. A gyönyör szétáradt a testemben, és lehunytam a szemem. Aztán hirtelen elrántotta a kezét. Felpattant a szemhéjam, és láttam, hogy az arca centiméterekre van az enyémtől, és valami vad, állatias indulat lobog a szemében. Nem mozdult meg, sőt még csak meg sem rezdült, de mikor megszólalt, a hangja inkább hasonlított egy ragadozó halk morgására, mint emberi beszédre. – Menj, mielőtt valami nagyon csúnya dolgot művelek veled.

109

11

– Azt csinálsz velem, amit akarsz – suttogtam, mire Peter összerezzent. – Menj – mordult rám. Fájdalmasan metsző volt a hangja, de legalább sikerült elérnie, hogy megmozduljak. Minden erőmet összeszedve elfordítottam a tekintetem, és felálltam. Ő nem mozdult, de láttam, ahogy a nyakán megfeszülnek az inak, és az erek kidagadnak a karján. Mikor már a lépcsőnél jártam, és képes voltam újra normálisan levegőt venni, akkor esett csak le, hogy miért rándult így görcsbe az egész teste. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne mozduljon meg. Szédülve és zihálva értem a lépcső aljára. Alighanem hajszálon múlt, hogy nem kerültem bajba. És a legrosszabb az volt, hogy az egyik részem szeretett volna azonnal visszarohanni az emeletre, és hagyni, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. – Alice? – jutott el a tudatomig Milo hangja. A nappali közepén álltak Jackkel, kezükben a műanyag gitárok, de alig láttam őket. Homályos volt minden, és nem tudtam eldönteni, ébren vagyok-e, vagy álmodom. – Jól vagy? – Peternél voltál? – kérdezte Jack, és abbahagyta a játékot, és felém fordult. Megláthatott rajtam valamit, mert egészen megkeményedett az arca. – Gyere ide! – Miután látta, hogy nem mozdulok, megismételte a parancsot, most valamivel erélyesebben. – Gyere ide! Ezúttal engedelmeskedtem, és mint valami zombi, odasétáltam hozzá. – Történt vele valami? – Minél jobban félt, Milónak annál magasabbra szökött a hangja. Jack nem válaszolt, csak nézett rám, arcán valami furcsa keverékével a zavarodottságnak és a féltékenységnek. Két ujjával megfogta az államat, hátradöntötte a fejem, majd alaposan, minden oldalról megvizsgálta a nyakamat. Miután végzett, szemlátomást megnyugodott, és a vonásai is ellágyultak. – Gyere ide – mondta megint, .de ezúttal átkarolta a vállam, és ma-

110

gához vont. – Nincs semmi baj. Átkaroltam Jacket, szorosan magamhoz szorítottam, és az ölelése biztonságában lassan kezdtem megnyugodni. Képtelen voltam tovább magamban tartani, így kitört belőlem a zokogás. Belefúrtam a fejem a mellkasába, ő pedig gyengéden megcsókolta a fejem búbját. – Mi történt? – csendült fel mögöttem Ezra dallamos hangja. Nem vettem észre, hogy belépett, így olyan volt, mintha a könnyeim hatására a semmiből materializálódott volna. – Nem tudom! Sírva jött le az emeletről – kesergett Milo. Nagyon felzaklatta a dolog, és szerettem volna, ha valaki elmagyarázza neki, hogy nincsen semmi baj. Miért pont olyankor nincsen itt Mae, amikor szükség lenne rá? – Történt valami? – kérdezte újra Ezra, ezúttal jóval türelmetlenebbül. – Semmi – mondta Jack halkan, és megsimogatta a hajam. – Biztos? – makacskodott Ezra. – Igen. Biztos – válaszolta ingerülten Jack. – Megyek, beszélek Peterrel – mondta Ezra, és bár nem hallottam a lépteit, biztos voltam benne, hogy kiment a szobából. – Mi baja van Alice-nek? – kérdezte Milo kétségbeesetten. – Semmi – válaszoltam, és kissé elhúzódtam Jacktől, de ügyeltem rá, hogy véletlenül se bontakozzak ki az öleléséből. Letöröltem a könnyeimet, és minden akaraterőmet összeszedve rámosolyogtam Milóra. – Jól vagyok. – Nem vagy jól! – mondta Milo aggodalmasan. A szeme óriásira nyílt a rémülettől. – Ez csak ilyen.. női dolog – próbáltam lezárni a témát, de nem tudtam eldönteni, hogy Milo beéri-e ennyivel. Teljesen ésszerű magyarázat lett volna, hogy ez a rendkívül vonzó pasas, akivel kettesben voltam az emeleten, mondott vagy csinált volna valami olyat, amitől megbántódtam és ami felzaklatott. Igazából sokkal ésszerűbb volt ez a magyarázat annál, ami valójában történt, nevesül, hogy annyira a hatása alá kerültem valakinek, hogy majdnem hagytam, hogy... nem is tudom pontosan, mit. És biztos voltam benne, hogy Peter nem azért küldött el, mert gyűlöl, hanem mert vonzódik hozzám. – Hogy érted? – hunyorgott rám Milo.

111

– Nem akarok beszélni róla – ráztam meg a fejem, és elkaptam róla a tekintetem. – Mi folyik itt? – csattant fel váratlanul Mae hangja, nekem pedig felderült a szívem a boldogságtól, mikor megpillantottam az ajtóban. Odasietett hozzám, két kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett. – Az emeleten volt, Peternél – magyarázta Jack, amire Mae szemében az aggodalmat felváltotta a döbbenet, és hirtelen Jack felé fordult. – Semmi nem történt – tette hozzá gyorsan ő. Ettől Mae kissé megenyhült, és együtt érzően végigpillantott rajtam. Mielőtt megölelt volna, hirtelen megértettem: ezek itt mind tudják, mi történt vagy történhetett volna az emeleten. Ezra úgy küldött fel, hogy pontosan tudta, mi vár rám. Vagyis szándékosan sodort veszélybe. Mi a nyavalya folyik itt? És miért nem rémít meg jobban ez az egész? Őszintén szólva, ahogy Mae a hajamat simogatta, és megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe azzal a megnyugtató, brit kiejtésével, kezdtem tökéletesen biztonságban érezni magam. Lehet, hogy megőrültem? – Jól vagyok, tényleg – makacskodtam, mire Mae végre elengedett. – Remélem, hogy komolyan beszélsz – mondta, majd rám mosolygott, aztán kifésülte a rakoncátlan tincseket a homlokomból, és felegyenesedett. – Persze – bólintottam határozottan, miközben Jack is babrálni kezdte a hajam, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy tényleg minden a lehető legnagyobb rendben van. – És ő kicsoda? – fordult oda Mae Milóhoz. A pillantása elég volt ahhoz, hogy Milo arcáról eltűnjön minden aggodalom. – Milo vagyok, Alice öccse – mondta Milo. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van Mae pillantásától, és mélységesen együtt tudtam érezni vele. Mae megsimogatta az arcát (nehéz volt ellenállni a pufók kis pofijának), és kedvesen rámosolygott. – Én Mae vagyok, Ezra felesége. Te sokkal helyesebb vagy, mint hittem. – Köszönöm – mondta bizonytalanul Milo. – Körbenéztél már? – kérdezte Mae, és már karolt is bele az öcsémbe. Arra gondoltam, hogy egy ingatlanügynök veszett el a nőben. Milo nemet intett, mire Mae halkan felkacagott, és már indult is, hogy körbe-

112

vezesse a házban. – Mi a franc volt ez? – sziszegtem, mikor hallótávolságon kívül értek. – Azt én is kérdezhetném – vágott vissza Jack, amiből arra következtettem, hogy kevesebbet tud, mint amennyit feltételeztem. – Azért van valami elképzelésed, nem? – kérdeztem. Mivel nem válaszolt, így folytattam: – Gyanakodtál valamire. Féltél valamitől. – Nem féltem – válaszolta halkan, de a köd, melyet Peter eresztett az elmémre, kezdett felszállni, és láttam, valójában mennyire ideges Jack. – Jack, én megbíztam benned – suttogtam indulatosan. – Ne okozz csalódást! Egy pillanatra fájdalmasan elmosolyodott, aztán megrázta a fejét. – Nem fog bántani, Alice – mondta, majd odafordult hozzám. – Egyikőnk sem fog. – De... – kezdtem, és közben próbáltam megérteni, mi történik velem. – De Peter azt mondta, menjek el, mielőtt valami nagyon rosszat tenne. Jack felsóhajtott, és egy pontot kezdett bámulni a fejem fölött. – Azt hiszem... azt hiszem, mindnyájan mást gondolunk arról, hogy mivel tudnánk nagyon rosszat tenni. – Ettől most jobban kéne éreznem magam? Csak mert nem érzem – csattantam fel, és keresztbe fontam a karom a mellkasomon. – Megpróbálom másképpen mondani: elsőrendű fontossággal bírsz a családom számára – mondta Jack, és mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést, megnyomta a még mindig a nyakában lógó műanyag gitáron az újraindító gombot, kilépett a kétszemélyes játékmódból, és elkezdett egy új, egyszemélyes dalt. Mikor megkérdeztem, mégis miről beszél, egyszerűen nem válaszolt. Lerogytam Matilda mellé a kanapéra, és végigsimítottam hosszú, fehér bundáján. Szörnyen fáradtnak éreztem magam Peter miatt. Még most is elvörösödtem, ha eszembe jutott, hogyan nyitottam rá a szobában. Totál hülyét csináltam magamból, és ráadásul miattam még Ezra is haragszik rá. Mindezek ellenére újra látni akartam. Volt bennem valami legbelül, ami a közelében akart lenni, méghozzá bármi áron. Várakozásaimnak megfelelően Mae teljesen elvarázsolta Milót. Mintha egymásnak teremtették volna őket. Mae akár egy szerető anya,

113

Milo akár egy árva kisgyerek. Mikor visszaértek a nappaliba, Milo felkapta a gitárt, és újra beszállt a játékba. Én Mae mellé kuporodtam a kanapéra, az ölébe fektettem a fejem, és hagytam, hogy játsszon a hajammal. – Tudom, hogy most fáj, de majd mindent megértesz, kicsim – suttogta, miközben félrefésülte a hajam a szememből. – Semmi sem történik ok nélkül. Az álmatlan éjszakák és Mae megnyugtató közelsége megtette a hatását. Lassan elnyomott az álom. Peterről álmodtam; azt hiszem, életem legcsodálatosabb álmai voltak ezek. Mikor ziláltan és zavarodottan felébredtem, láttam, hogy a nappali sötét, és – tőlem és a padlón horkoló Matildától eltekintve – teljesen üres. Megfordultam a kanapén, és éppen azon voltam, hogy odahívom Jacket vagy Milót, mikor halk beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem. Aztán meghallottam a saját nevem, abbahagytam a mocorgást, és elkezdtem hallgatózni. – Az teljesen nyilvánvaló, hogy többé nem hagyhatjuk kettesben Alice-szel. – Ez Jack hangja volt, aki Petertől próbált megvédeni. – Egyetértek. – Mikor halkan beszélt, Ezrának olyan volt a hangja, akár egy altatódal. Elképzeltem, milyen békésen tudnék aludni, ha ő ringatna álomba. – De előbb-utóbb meg kell történnie. – De még nem áll rá készen – mondta Jack. – És Peter sem. – Te nem állsz készen – vágott vissza Ezra. – Lehet – mondta beletörődően Jack. – De Peter is túlságosan össze van zavarodva. Így az egész sokkal körülményesebb. Te is láttad, mi történt ma. – Borzasztóan fájdalmas visszautasítania – mondta nyugodt hangon Ezra. – Peter rendkívüli akaraterővel áll ellen, de nem fogja örökké bírni. Képtelenség. Sokkal rosszabb ez, mint a fájdalom, amit megpróbál elkerülni. – Honnan tudod? – kérdezte gyanakvóan Jack. – Te soha nem álltál ellen. – De kezdetben igen. Próbáltam nem tudomást venni róla, és irtózatos volt. Láttam Petert, miután Alice kijött a szobájából – mondta Ezra, majd elhallgatott. – És? – kérdezte Jack, miután hiába várta a folytatást.

114

– Elég rosszul viseli – mondta végül Ezra. – Meddig tart még ez az egész? – kérdezte Jack, és szomorúságot hallottam kicsengeni a hangjából. – Nem sokáig – mondta Ezra, és vett egy mély lélegzetet. – Mindkettőjükön rajta kel tartanunk a szemünket. – Ezra! – kiáltott ki ekkor Mae egy másik szobából. – Gyere ide! Milo már kétszer elvert sakkban. Muszáj megmérkőznöd vele, hihetetlenül játszik. – Rögtön megyek! – kiabált vissza Ezra, majd halkan ennyit mondott még Jacknek: – Megértetted? – Ja – válaszolta kelletlenül Jack. Ezra szokásához híven hangtalanul távozott, a következő pillanatban pedig Jack alakja rajzolódott ki az ajtóban. Gyorsan lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Matilda halkan nyöszörgött álmában, mire Jack megsimogatta a fejét, és leült mellém a kanapéra. Mikor megmozdult az ágy, felkaptam a fejem, mintha abban a pillanatban riadtam volna fel. – Jól aludtál? – Aha – bólintottam, aztán feltérdeltem és felé fordultam. Sírás fojtogatott, és elfúlt a hangom, de reméltem, hogy Jack az alvás számlájára írja a dolgot. – Hé, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. Szomorú volt a hangja. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, így láttam, milyen gondterhelt az arca. – Igen, csak fáradt vagyok. – Ja, ez már akkor feltűnt, amikor bekómáltál. – Próbált vidámnak tűnni, de világosan látszott, hogy emészti magát valamin. Amit Ezra mondott, őt is megrázta, és ha Jack ideges volt, engem mindig valami sokkal rosszabb érzés kerített a hatalmába. így minden kétséget kizáróan tudtam, hogy rohamtempóban közeleg a sírás. – Feldúltnak tűnsz – mondtam. – Dehogy, jól vagyok – válaszolta, és láttam a sötétben, ahogy megrázza a fejét. – Figyelj, Jack, meg kell ígérned, hogy nem lesz semmi bajom. Tudod, hogy mindent elhiszek, amit mondasz, úgyhogy kérlek, ígérd meg, hogy minden rendben lesz. – Hallottam, hogy idegesebben csengenek a

115

szavaim, mint amennyire szerettem volna. – Tudom, hogy most nagyon zavaros ez az egész, de nem kell aggódnod – mondta, majd átkarolt és odahúzott magához. Az állát a fejem búbjának támasztotta, és így folytatta: – Azért tűnhetek idegesnek, mert túlságosan fontos vagy nekem. Velem van a probléma – nem veled. Neked az égvilágon semmi bajod nem eshet. Megígérem. – Igazad van, nagyon zavaros ez az egész – mondtam. Megsimogatta a hajam, én pedig a mellkasára fektettem a fejem. És ekkor valami furcsa dologra lettem figyelmes. – Nem hallom a szívverésedet. – Figyelj oda jobban! Erősebben odaszorítottam a fülem, és valóban, egyszer csak meghallottam. Nagyon gyenge volt, és hihetetlenül lassú. Nem számoltam meg, de percenként legfeljebb tízet vagy húszat verhetett. – De hát ez nagyon lassú! – kaptam fel a fejem. – Jól vagy? Ugye nincsen infarktusod? – Dehogyis – nevetett fel, amitől egy pillanatra újra a régi önmaga volt. – Csak nekem így ver a szívem. – De ez lehetetlen – ráncoltam a homlokomat. – Senkinek nem verhet így a szíve. – Tudom – válaszolta, és láttam rajta, hogy szokás szerint roppantul mulattatja az értetlenségem. – Hallom, hogy a tiéd sem így ver. – Hogy hallhatod onnan? – Igaz, hogy egymás mellett ültünk, de akkor is túl messze volt a feje a mellkasomtól. – Ennyire nem lehet jó a füled. – Ami azt illeti, ennyire jó a fülem – mondta, majd óvatosan végigsimított a nyakamon. Először nem értettem, mit csinál, de aztán éreztem, ahogy a hüvelykujjával kitapintja a nyaki ütőerem. Szinte földöntúli öröm ült ki az arcára, mikor megtalálta a pulzusomat. Az egész lényéből valami furcsa, értelmezhetetlen epekedés áradt. – Jack! – töltötte meg a szobát Ezra hangja, és Jack olyan rémülten engedte el a nyakam, mintha legalábbis a pólóm alatt matatott volna a kezével. – Későre jár. Milo elfáradt. Talán ideje lenne, hogy hazavidd őket... de csak ha van kedved. Ha nincs, én boldogan... – Rendben, felfogtam – válaszolta gorombán Jack, és felállt.

116

Miközben kisétáltunk a nappaliból, Ezra szemrehányó pillantásokat lövellt Jack felé, de az öccse nem volt hajlandó tudomást venni róla. Ezra bátorítóan rám mosolygott, és elmondta, mennyire reméli, hogy hamarosan láthat. Mae magához ölelt az ajtóban, de láttam, hogy Milót még nálam is jobban megszorongatja. A hazaút alatt Milo megállás nélkül áradozott a házról, Mae-ről és arról, mennyire jól szórakozott, amíg én aludtam. Nekitámasztottam a homlokom a hideg kocsiablaknak, és azon kaptam magam, hogy nem tudok mit mondani. Továbbra sem tudtam, kiféle vagy miféle szerzetekkel állunk szemben, de abban biztos voltam, hogy nem bízhatunk meg Jack családjában. Peter nem akart bántani, ezért goromba volt velem, és nem engedett közel magához. Próbált megóvni. Ennek ellenére mégis szerettem Jacket és Mae-t, sőt, Ezrát is, és azt sem tagadhattam, hogy erős érzelmekkel viseltetek Peter iránt. És tudtam, hogy ha csak akkor láthatnám őket, ha meghalok, akkor is találkozni akarnék velük. Mert nélkülük élni annál is rosszabb lett volna. Mikor felértünk a lakásba, elfogott valami furcsa szédülés. Úgy éreztem, hogy ezt részben a halál gondolata okozza, főleg azonban a Peterrel töltött idő utórezgései csapódnak most le bennem. Olyan volt ő, mint valami drog, aminek csak most kezdett elmúlni a hatása. Lehuppantam a kanapéra, amíg Milo a konyhában tett-vett valamit. Őrá pont ellenkező hatással volt a látogatás: feldobódott, és majd szétvetette az energia. – Nem vagy éhes? – kérdezte. Hal ottam, ahogy előveszi az edényeket a szekrényből, és még mélyebbre fúrtam a fejem a párnába. – Én éhen halok. Tudod, mi a durva? Délután öttől éjjel kettőig ott voltunk, és egyszer sem láttam, hogy ettek vagy ittak volna. Amikor pedig megszomjaztam, és mondtam, hogy innék valamit, Mae az egész konyhát felforgatta, mire talált egy poharat. Fogadni mernék, hogy semmi ennivalójuk nem volt otthon. Biztos mindig úgy rendelik a kaját. Ami azért furcsa, mert Mae amúgy igazi házitündérnek tűnik. Milo tovább csevegett, rajtam viszont kezdett elhatalmasodni a fáradtság. Aztán hirtelen bekattant. Hirtelen felfogtam, micsoda is Jack és Peter valójában. Ám mielőtt megtalálhattam volna a megfelelő szót, elnyomott az

117

álom, elszállt a gondolat. 12

Sikerült tizenhárom órát aludnom egyhuzamban a kanapén, egyetlen álom nélkül. Ami az éjszaka történt köztem és Peter közt, az egy altatótúladagolással volt egyenértékű. Lassan kinyújtóztam, hogy kilazítsam merev, elgémberedett nyakam és hátam. Milo a számítógépnél ült, és önelégült vigyorral figyelte az ébredezésemet. – Jó reggelt, napsugaram – csicseregte. Még mindig fel volt pörögve az előző éjszakától. – Pofa be! – morogtam. Ködös, fáradt gondolataim csakis Peter körül forogtak. Mintha csak másnapos lettem volna, fájt a bőröm, a fejem meg tompán lüktetett. Mikor belélegeztem a levegőt, újra eszembe jutott Peter illata, almaillat és még valami ismerős, amit nem igazán tudtam beazonosítani. – Mit művelsz? – zökkentett ki Milo az ábrándozásból. Úgy nézett rám, mint Valami komplett őrültre, úgyhogy felálltam, és úgy döntöttem, ideje összekapni magam. – Semmit – feleltem szórakozottan. Útban a fürdőszoba felé elővettem a telefonomat a zsebemből. Majdnem délután négy volt, Jack talán már felébredt. Magamra zártam a fürdőajtót, de mielőtt még nekiálltam volna a tisztálkodásnak, muszáj volt gyorsan küldenem egy SMS-t Jacknek. Azt írtam: „Találkoznunk kell ma”. Aztán elkezdődött a kínzó várakozás a válaszára. Miután lezuhanyoztam, és még mindig nem írt vissza, kezdtem érezni, ahogy görcsbe rándul a gyomrom az idegességtől. Talán valami rosszat csináltam, és soha többé nem mehetek oda. Vagy az is lehet, hogy Jack rám unt. Valószínűleg felidegesítette, hogy elaléltam a testvérétől. A helyében engem is zavarna. Mikor Ezrával beszélgettek, azt mondták, nem maradhatok kettesben Peterrel. Ez akár azt is jelentheti, hogy egyáltalán nem mehetek a közelébe. Valahogy mindent elrontottam. 118

Nem bírtam tovább a várakozást, úgyhogy felhívtam Jacket, hogy megtudjam, mi a helyzet. Mikor a hangpostája vette fel, már a sírás fojtogatott. – Jack, csak én vagyok. Alice. Ööö... csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnap éjszakáért. Tudom, hogy... túlreagáltam mindent, és igazán sajnálom. Én csak... nagyon szeretnélek látni ma. Beszélnünk kell. Hát akkor, gondolom, majd visszahívsz. Szia! Nekikezdtem a szokásos készülődésnek, sikerült is felöltöznöm és kifestenem magam, de valahogy egyik sem tűnt valóságosnak. Olyan volt, mintha valami élettelen robot lennék, amelyik parancsra megteszi a szükséges mozdulatokat. Az elmémet teljesen lekötötte Peter illata, az, ahogyan keresztülnézett rajtam, meg a vonzás, amit a testemben éreztem. Mikor elkészültem, leültem a kanapéra, bámultam magam elé, és azon gondolkodtam, mihez kezdek majd, ha többé nem beszélhetek Peterrel és Jackkel. Milo még mindig a számítógépnél ült, és nem tudta nem észrevenni a zombi tekintetemet. – Mi van veled? – kérdezte. Megráztam a fejem és nagyot nyeltem, úgyhogy odajött és leült mellém. – Mi történt ott múlt éjjel? – Semmi – motyogtam. – Alice, mondd már el! – Szigorú tekintete mintha csak azt mondta volna: „Jobban ismerlek, mint bárki más, nincs értelme hazudnod.” – Jack öccse csinált veled valamit? – Nem. – Az ajkamba haraptam, és komolyan elgondolkodtam rajta, csinált-e velem valamit. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Olyan volt, mintha bebújt volna a bőröm alá, de ez egyáltalán nem volt rossz érzés. – Csak nagyon kedvelem. Jobban, mint eddig bárkit. Ez az érzés teljesen... zsigeri. – Lerázott téged, vagy mi? Nem tudtam biztosan eldönteni, hogy mikor Peter kiküldött a szobából, azzal elutasított vagy megvédett... vagy mindkettőt egyszerre. A kezemet húzta a telefonom súlya, lepillantottam rá, és azt kívántam, hívjon már Jack, és hozzon rendbe mindent. – Nem tudom – feleltem őszintén. – Jack még nem válaszolt az SMSemre. Talán mérges rám, vagy ilyesmi. Azt hiszem, elszúrtam valamit. – Nem csináltál semmi rosszat. – Milo olyan határozottan jelentette

119

ezt ki, hogy rápillantottam. – Azok ott szeretnek téged, odavannak érted. Mae állandóan rólad beszélt, Jack meg úgy néz rád, mintha te lennél a megváltó. Az az igazság, hogy néha már kicsit rosszul vagyok tőle. – Tényleg? – Egy kicsit jobban éreztem magam attól, amit Milo mondott, de Jack továbbra sem hívott, úgyhogy még mindig nem voltam túlzottan feldobva. – Ja – bólintott, aztán lepillantott a kezemre, és elfintorította az orrát. – Csúnyán lepattogzott a körömlakkod. Mit szólnál, ha újrafesteném, amíg arra vársz, hogy Jack felébredjen? – Gondolod, hogy még alszik? – kérdeztem reménykedve, és hagytam, hogy az öcsém megfogja a kezem. A piperetáskám tartalma ott volt még szétszórva a dohányzóasztalon, úgyhogy Milónak csak oda kellett nyúlnia a körömlakklemosóért, pár vattapamacsért meg egy sötétkék körömlakkért. – Fél három körül jöttünk el, és mindenki ébren volt még a házban. Jack egy gazdag aranyifjú, akinek nem kell dolgoznia. Miért is kelne fel? Milónak igaza volt, úgyhogy végre megnyugodtam kicsit. – Folyton te fested a körmömet, igazán kitalálhattam volna magamtól is, hogy meleg vagy – ugrattam. Milo azóta festette a körmöm, amióta egyáltalán képes volt bármit festeni. Mikor végiggondoltam a közös múltunkat, egy csomó olyan jelet láttam, amiből így utólag már nyilvánvalónak tűnt a dolog. – Valószínű – helyeselt. Miután végzett, leült mellém a kanapéra. Egy kicsit beszélt róla, mennyire kedveli Mae-t meg a többieket, és megkérdezte, nem bánnám-e, ha megint átjönne. Egyáltalán nem bántam. Jó volt, hogy egyszerre lehetek együtt vele és Jackkel. Milo felhívta rá a figyelmemet, hogy ő még sosem találkozott Peterrel, és ezt mindketten furcsálltuk. Peter egész éjszaka nem jött le a szobájából, Mae pedig nem mutatta meg Milónak a felső szintet. Mintha csak szándékosan próbálták volna elkülöníteni őket egymástól. A szívem fájdalmasan kezdett kalapálni, mikor felfogtam, hogy Peter akár valóban veszélyes is lehet, és hogy Milo számára az a ház nem a legbiztonságosabb hely. Épp azon gondolkodtam, mit mondhatnék erről, mikor megcsörrent a telefonom.

120

– Szia, bocs, hogy nem hívtalak előbb – mondta Jack, mikor felvettem. Boldog voltam, hogy hallhatom a hangját, de volt benne egy kis feszültség. Valami nyilvánvalóan zavarta. – Nagyon hosszú volt az éjszakám, úgyhogy csak most keltem fel. – Sajnálom. Remélem, egyikről sem én tehetek – mondtam, de tudtam, hogy igenis én tehetek róla. Valami rosszat tettem múlt éjjel. – Nem, dehogy – biztosított Jack. – Csak egy kis... családi zűr volt. – Mi történt? – Elfogott a szorongás. Milo zavart aggodalommal nézett rám, mire megráztam a fejem. – Hmm... elmesélem, mikor érted megyek, jó? Hamar elkészülsz? – Határozottan úgy tűnt, mintha valamit titkolna. – Már kész is vagyok – mondtam, és örültem, hogy már azelőtt felkeltem és rendbe hoztam magam, mielőtt még felhívott volna. Ha közvetlenül ébredés után hallom ezt a kérdést, a múlt éjszakai ruhámban, zsíros hajjal rohantam volna a házukhoz. – Jó. Hamarosan ott leszek – mondta és letette, valószínűleg azért, hogy ne tehessek fel több kérdést, így hát én is összecsattintottam a telefonom. – Mi történt? Milo arca éppolyan aggodalmas volt, mint az enyém, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy válaszoljak neki. Sietősen bebújtam a cipőmbe, és felkaptam egy sötétkék kardigánt. – Alice! – Nem tudom. Nem mondta el. Miért éreztem már megint úgy, hogy rögtön elbőgöm magam? Esküszöm, nem szoktam ennyit sírni. Az idő nagy részében igazán épeszű, normális ember vagyok. De Jack és Peter miatt valahogy folyton sírva akartam fakadni. Úgy tűnt, túlcsordulnak az érzelmeim. Mintha egész életemben csak takaréklángon égtem volna, és Jack családja kapcsolt volna maximális fokozatra. – Mindenki jól van? – Milo előredőlt a kanapén, miközben nézte, ahogy sietősen készülődök. Valószínűleg minden nálam volt, amire szükségem lehet, de folyton olyan érzésem támadt, mintha elfelejtkeztem volna valamiről, úgyhogy mindig visszarohantam, hogy leellenőrizzem, nálam van-e. – Nem tudom, Milo! – csattantam fii. – Nem mondott nekem sem-

121

mit! – Bocs – visszakozott sértődötten, és bocsánatot akartam kérni tőle, de nem volt rá időm. Jack „hamarosan” itt lesz, ami öt másodperc és tizenöt perc közt bármit jelenthet. – Szeretnéd, ha veled mennék? – Ma nem. – Végre sikerült kipréselnem magamból egy bocsánatkérő mosolyt, amitől az öcsém visszahuppant a kanapéra. – Legközelebb, ígérem. Csak... nem ma, jó? – Persze, persze, menj csak! – Sajnálom. Majd beszélünk. – Ezzel már kinn is teremtem az ajtón. Mondhattam volna többet is, de úgy rohantam, hogy még a liftet sem volt türelmem megvárni. Megnyomtam a gombot, és mivel nem nyílt ki azonnal az ajtó, inkább leszaladtam a lépcsőn. Bár siettem, Jacknek még így is sikerült megelőznie. A Jeeppel jött, szinte belerohantam odakinn a ház előtt. Várakozó pillantással néztem rá, ő pedig elfintorodott. – Mi történt? – követeltem magyarázatot, miközben elhajtottunk a házunk elől. – Szép jó napot neked is – felelte Jack szárazon. – Jack! – Bocs. – Egyenesen előrenézett, de időnként vetett felém egy-egy pillantást a szeme sarkából. – Hát... múlt éjjel, miután elmentél... Peter is elment. – Hogy érted azt, hogy elment?– Máris kalapálni kezdett a szívem, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Jack felnyögött. – Jack? Hová ment? És miért? Miattam? – Meg kell nyugodnod – sóhajtott fel Jack. – Pont ezért nem mondtam el neked telefonon, de talán mégis azt kellett volna – mondta, aztán komolyan így szólt: – Kérlek, nyugodj meg! – Meg fogok, amint elmondod végre, mi folyik itt! – mondtam, és igyekeztem lelassítani a lélegzetemet meg a szívem vad kalapálását. – Nem tudjuk pontosan, hová ment. – Jack arra várt, hogy kicsit lehiggadjak, de közben mereven az útra szegeződött a tekintete, mintha nagyon igyekeznie kellene, hogy ne vonjam el a figyelmét. Az ujjai kifehéredtek, annyira szorította a kormányt. – Ezrának vannak ötletei, mivel... – Elhallgatott, és megdörzsölte a halántékát. – Azért ment el, mert... ezt nem szabad félreértened. De tudom,

122

hogy félre fogod érteni. Te mindig mindenben a rosszat látod. Ha azt mondanám: „Hú, de jól nézel ki ma!”, te azt válaszolnád: „Miért, máskor nem nézek ki jól?” – Jack, kérlek, összpontosíts a lényegre! – Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy bökje már ki végre, mi folyik itt. – Igen. – Rám pillantott, de nem értettem, mit akar ezzel mondani, úgyhogy csak bámultam rá tovább. – Igen. Peter miattad ment el. Amiatt, ami tegnap történt, illetve csak majdnem történt. De ez nem jelenti azt, hogy bármi rosszat tettél volna, vagy bármi baj lenne veled. Peternek meg kell küzdenie a saját dolgaival. Szerintem egy barom, de Ezra azt mondja... – Megint elhallgatott, talán rájött, hogy igaziból semmit sem mondott nekem, mégis majdnem túl sokat kotyogott ki. A szemem megtelt könnyekkel. Mindegy, mit mond Jack, a lényeg az, hogy Peter miattam ment el, valami miatt, amit én tettem vagy nem tettem, és ez elkeserített. Minden porcikám őrá vágyakozott, és éppen én voltam az, aki elűzte. – Mi az, ami majdnem megtörtént tegnap? – kérdeztem halkan. – Hát... – Jack erőltetetten nevetett, és még jobban megmarkolta a kormányt. – Szerinted mi történt tegnap? – Nem tudom. Őszintén szólva, nehezen emlékszem vissza. Ha megpróbálom felidézni, csak az jut eszembe, hogy Peter szobájában vagyok, és valami elképesztő erő húz felé, és érzem ezt a.. vágyakozást. Nagyon igyekeztem, hogy rájöjjek, mi taszított ebbe az örvénybe, de az egész olyan ködös volt. Emlékeztem Peter szemére, az illatára, és hogy már fáj, annyira akarom őt. A szívem őrült tempóban vert, és alig kaptam levegőt. – Hagyd abba, Alice – nyöszörögte Jack, és látszott, mennyire szenved. Kék szeme szinte átlátszóvá vált, és ugyanolyan éhes volt a pillantása, mint Peteré tegnap éjjel. – Mit hagyjak abba? – kérdeztem levegőért kapkodva. Felnyögött, elfordította a tekintetét, és már épp tovább unszoltam volna, mikor a Jeep megcsúszott az úton. – Ó, a pokolba! – Megragadta a kormányt, és megpróbálta egyenesbe hozni a kocsit, de éreztem, hogy az út széle felé sodródunk. Jack őrült tekintettel nézett rám. Mielőtt még felfoghattam volna, mi történik, rám vetette magát, karjait szorosan körém fonta, és magához szorított. Lehunytam a szemem, és

123

a mellkasába temettem az arcom, miközben éreztem, ahogy a teste védelmezően körbeölel. Mozgást éreztem, aztán hideg szél vágott a hajamba. Összeroppanó fém és szétzúzódó üveg hangja töltötte be a levegőt, meg egy szörnyű csattanás, de én alig hallottam bármit a szívem kalapálásától. Mikor Jack karjának szorítása végre engedett a testem körül, felemeltem a fejem, és az arcába néztem. Rémült volt és aggódott, de még mindig ott bujkált a tekintetében az az éhség. – Jól vagy? – kérdezte Jack, és elsimította a hajam a szemem elől, hogy megnézze, megsérült-e az arcom. – Azt hiszem – bólintottam. Bódult és ijedt voltam, de igazából nem fájt semmim. – Jó. Akkor most arra kérlek, hogy menj el a közelemből egy percre – mondta Jack egész kedvesen. Sietve megtettem, amit kért, ellöktem magam tőle, és felálltam. Ő is felugrott, és jó pár lépésnyire eltávolodott tőlem. Most néztem csak körül. Az autópálya leállósávján voltunk, körülöttünk üvegszilánkok és fémtörmelék. Egy másik kocsi a sávokat elválasztó betonelemeknek ütközött, egy kicsit arrébb pedig egy terepjáró állt kisebb horpadásokkal. A várakozó autók fényszórói elvakítottak. Először fogalmam sem volt, hol lehet a kocsink, aztán megpillantottam. Körülbelül tízméternyire tőlünk ott lángoltak a Jeep összezúzódott maradványai. Alig kaptam levegőt, mikor felfogtam, hogy ha Jack nem szorít magához, a kocsiban maradtam volna, és én is összezúzódok és szénné égek, vagy kirepültem volna a több mint száz mérföld per órás sebességgel száguldó kocsiból, és a betonon landoltam volna. – Jól vagy? – kérdeztem Jacket. Jack fogta fel az ütközés erejének nagy részét, ha nem így lett volna, nem élem túl a balesetet. A testem sokkal törékenyebb, mint az övé, de biztosan ő is kapott néhány sebet. – Igen, nagyszerűen. – Próbálta összeszedni magát, és körbenézett a csatatéren. Úgy tűnt, van néhány vágás a karján, és mikor elfordult, láttam, hogy a pólója háta elszakadt, és csupa vér. Biztosan a hátára esett az úton, és csúszhatott is így egy darabig. – Tiszta vér vagy! – kiáltottam, és tettem felé egy lépést, hogy megnézzem a sebesülését, de arrébb intett.

124

Eszembe jutott a kutyaharapás, hogy milyen aprónak tűntek azok a komoly sebek. Nem igazán aggódtam érte, de hát mégiscsak most repült ki egy autóból. – Jól vagyok. – Kinyújtotta felém a karját, hogy szemügyre tudjam venni. Széles vércsík folyt le onnan, ahol egy mély vágás kellett volna éktelenkedjen rajta, de már nem volt ott semmi. Egy karcolás sem. – Mi van a hátaddal? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét. – Bizsereg. Egy perc, és rendbe jön. – Biztos, hogy az összes bőr és izom leszakadt róla, de egy perc, és rendbejön. – Megmentetted az életemet. Már megint – mondtam, és szorosan magam köré fontam a karomat. Az adrenalin, a zavarodottság és Peter megnyugtató gondolatai öszszekeveredtek bennem Jack izgatottságával és lassan csillapodó éhségével. Kis híján hisztérikus rohamot kaptam. – Nos, ezúttal majdnem meg is öltelek. Úgyhogy... kvittek vagyunk. – Jack ezt úgy értette, hogy majdnem meghaltam az autóbalesetben, de közben még mindig érezhető volt az éhsége is. Eszembe jutott az a baljós beszélgetés Ezrával arról, hogy ez nem mehet így sokáig. – Miért mentesz meg folyton? – A hangom remegett, és forró könynyek gördültek le az arcomon. Úgy tűnt, Jack nem érti, mire gondolok, de én csak mondtam tovább, és minél tovább beszéltem, annál jobban sírtam. – Egyszerűen nem értem! Minek mentesz meg, ha úgyis meg akarsz ölni? Mire vársz, miért nem intézel el már végre? Mi ez, valami beteges játék? Mindig játszol az étellel, mielőtt megeszed? Leesett az álla, a szeme pedig kikerekedett a döbbenettől és a megbántottságtól. – Te tudod, hogy...? – Jack elhallgatott, próbálta felfogni, mit érthettem az alatt, amit mondtam. – Nem fogunk megölni. – Akkor meg mi folyik itt? – kérdeztem szinte rikácsolva. – Mi az ördög vagy te, és mit akarsz tőlem? – Alice, mi vámpírok vagyunk. Jack komoly arccal nézett rám, és már majdnem elnevettem magam, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem viccel. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, ami nem is volt baj, mert ebben a pillanatban hirtelen körbevettek minket a kiérkező rendőrautók és mentők visító szirénái és villogó fényei.

125

13

A mentősök azt hitték, sokkos állapotban vagyok, és ha meg tudtam volna szólalni, valószínűleg kifejeztem volna az egyetértésemet. Nem értették, hogy lehet bármelyikünk is életben, és hogy honnan származhat a Jack testét borító vér. Be akartak ültetni minket egy mentőautóba, és beszállítani a belvárosba, de mivel Jack fennakadt volna az orvosi vizsgálatokon, addig vitatkozott velük, amíg le nem tettek a szándékukról. Azt azért megengedte, hogy engem megvizsgáljanak, és mikor megállapították, hogy a sokktól eltekintve semmi bajom, kiharcolta, hogy egy rendőrautóval vigyenek minket haza. Mellém ült a hátsó ülésre, és suttogva szólongatott, de én nem válaszoltam. Csak bámultam kifelé az ablakon, és megpróbáltam valahogy értelmezni az iménti vallomását. Néhány dolog stimmelt. Mint például az emberfeletti ereje, a varázslatos gyógyulásai, hogy sosem ivott vagy evett semmit, és hogy csakis éjszaka láttam őt. Viszont mindannyian napbarnítottak voltak (kivéve Maet, de ő angol), és múlt éjjel Jack szívverését is hallottam. Nem voltak nagy szemfogai, és nem is harapott meg. Ez a vámpír-dolog valamennyire megmagyarázta, mi történt Péterrel, csak azt nem értettem, miért akarták, hogy éppen ő harapjon meg engem. Miért volt olyan átkozottul fontos ez? Nem haraphat meg bárki bárkit? Mae észrevehette a rendőrautót, mert már a bejárati ajtóban várt minket, mikor kiszál tunk. Matilda felugrált Jackre, de ő nem volt éppen játékos hangulatában, úgyhogy arrébb tolta. – Jack, mi történt? – Mae hozzá beszélt, de rám nézett közben. Egy karcolás sem volt rajtam, de mivel láttam magam a rendőrautó visszapillantó tükrében, tudtam, hogy halottsápadt vagyok, a szemem pedig rémült és vörös a sírástól. – Totálkárosra törtem a Jeepet – felelte Jack. Még mindig a kapuban álltunk, de már levette magáról a szakadt pólót, hogy letörölje vele a testéről a vért. – Már megint? – kérdezte Mae felbőszülten. – Jack, te tényleg... – Alice tudja – szakította félbe Jack. Rám pillantott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Bár még mindig 126

voltak vérfoltok a hátán, abbahagyta a törülközést, gombóccá gyűrte a pólót, és bement a konyhába. – Micsoda? – fordult felém Mae zavarodott arckifejezéssel. – Jack elmondta, hogy vámpírok vagytok. – Nem szólaltam meg azóta, hogy megtudtam, a hangom egészen reszelős és fura volt. Mae hosszan felsóhajtott, és lesütötte a szemét. – Ó! – Csak ennyit szólt. Nem mondta, hogy Jack azért mondja ezt, mert megőrült, pedig ebben reménykedtem, sőt kicsit számítottam is rá. – Szóval igaz? – kérdeztem. Nyugodtan csengett a hangom, pedig csak egy hajszál választott el a hisztériától. – Úgy hallom, kiszáradt a torkod. – Mae mosolyt erőltetett az arcára, és átkarolt, de úgy, mintha arra számítana, hogy mindjárt ellököm magamtól. Nem löktem el, de tudtam, hogy talán jobban tenném. – Ne menjünk be inkább a konyhába? Kapsz egy pohár vizet, és leülhetünk. – Már hozom is – közölte Jack, miközben Mae bevezetett a konyhába. Jack telitöltött egy jókora poharat hideg vízzel és jégkockákkal a hűtőből. Felém nyújtotta, de én előbb megálltam a hűtő előtt, és kinyitottam. Ahogy már Milo is mondta, teljesen üres volt. Egy percig csak bámultam, de Jack tovább sürgetett, hogy igyam meg a vizet. Becsuktam a hűtőajtót, és mohón lehajtottam a vizet, aztán megfordultam és rájuk néztem. Jack meztelen felsőtesttel támaszkodott a konyhaszigetnek, Mae pedig a kezét tördelte, de mindketten engem figyeltek. – Jack, igazán örültem volna, ha megvárod ezzel, amíg hazaér Ezra vagy legalább Peter – mondta Mae halkan. – Nem tudtam tovább várni – mondta Jack színtelen hangon. – Tudom, de Ezra és Peter annyival többet tud! – Mae egy ideges pillantást váltott vele, aztán megint rám mosolygott, és kihúzott nekem egy széket. – Tessék, kedvesem, ülj csak le! – Hol van Ezra? – Leültem a székre, és úgy döntöttem, a legegyszerűbb kérdésekkel kezdem, olyanokkal, amik ésszerűnek és normálisnak tűnnek. Nem azzal például, hogy „És most ki fogjátok szívni a véremet?”. Ilyesmire egyáltalán nem is akartam gondolni. – Petert keresi – felelte Jack. Mae az egyik hullámos tincsével babrált, és tudtam, hogy mennyire szeretné megérinteni az én hajam.

127

A vizespoharam már majdnem kiürült, úgyhogy letettem a pultra, és felsóhajtottam. – Szóval... vámpírok vagytok? – kérdeztem, és közben hihetetlenül ostobának éreztem magam. Annyira hülyén hangzott ez a mondat az én számból. Ez egy normális, egészséges emberekből álló család, vámpírok pedig nem is léteznek. – Igen, szívem – mosolygott rám Mae, de ez volt a legszomorúbb, legrémültebb mosoly, amit valaha láttam. Idegesek voltak, és nem értettem, miért. Ők nagy, erős vámpírok voltak, én meg csak egy kis emberlány. Ha valakinek oka volt az ijedelemre, az én voltam. – Mindannyian? – pillantottam Mae-ről Jackre, aki komolyan bólintott. – De akkor miért mondtátok, hogy jobb lenne, ha itt lenne Peter vagy Ezra? Nem tudtok ti is ugyanannyit, mint ők? – Ők idősebbek, sokkal idősebbek – magyarázta Mae, és az arcán enyhült egy kicsit a feszültség. – Te hány éves vagy? – Eszembe jutott, mikor először kérdeztem ezt Jacktől az étterem bokszában, és hogy mekkorát nevetett a kérdésemen. – Hát, hmm, huszonnégy éves voltam, mikor átváltoztam, és ez 1994-ben volt. Szóval a negyvenes éveimben járok. – Nem úgy nézel ki, mint aki a negyvenes éveiben jár – mondtam, mire felnevetett, és máris enyhült a szobában a feszültség. – A vámpírok másképp öregszenek – mutatott Jack meztelen felsőtestére, ami egyetlen nappal sem tűnt öregebbnek huszonnégy évesnél. – Testileg szinte egyáltalán nem öregszünk – fejtette ki Mae. – Egészen másként érünk. Mikor átváltozunk, szinte visszafejlődünk érzelmileg. Jack emocionálisan inkább egy tinédzserhez hasonlít, mint egy huszonéveshez. – Ez részben a személyiségének köszönhető – mosolygott Mae Jackre –, részben viszont a korának. És mivel az elménk mindig friss marad, sosem öregszünk meg igazán. Tanulunk a tapasztalatainkból, és idősödünk, de nem úgy, ahogyan az emberek. Jack sosem fog úgy viselkedni, mint egy negyvenes férfi, akárhány éves is lesz. Visszatekintve jobban megértettem a viselkedését, ha úgy gondoltam rá, mint olyasvalakire, aki velem egykorú. Ezért nem is tűnt furcsának, hogy velem lóg a köztünk lévő korkülönbség ellenére. Sosem viselkedett

128

úgy, mintha idősebb lenne. Végül is csak annyira volt érett, mint én. – És te hány éves vagy? – fordultam Mae felé. – Huszonnyolc voltam, mikor átváltoztam, és ez... hűha, ez ötvenkét éve volt. – Meglepettnek tűnt, mintha nem gondolt volna erre már egy ideje, aztán rám mosolygott. – Úgyhogy nyolcvanéves vagyok. Ejha! Na de mégsem vagyok olyan öreg, mint Peter vagy Ezra. – Ők mennyi idősek? – Nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak közel, és vegyem alaposabban szemügyre Mae tökéletes porcelánbőrét. Huszonnyolc évesnek sem nézett ki. – Ó, egek! – Mae segítségkérően pillantott Jackre, de a fiú megrázta a fejét. – Csak azt tudom, mennyi idősek voltak az átváltozásukkor. – Jack eddig előredőlt a konyhaszigetre, de most felegyenesedett, és a háta mögötti pultnak támaszkodott. – Peter tizenkilenc, Ezra huszonhat éves volt. Te vagy a legöregebb közülünk. – Kösz. – Mae savanyú arcot vágott, aztán rám nézett. – Nos, Peter nincs egészen kétszáz éves. Talán százkilencven vagy valami ilyesmi. Ezra pedig... egek... ez szörnyű, hogy nem tudom, hány éves a saját férjem. Ó! Jack, te emlékszel? Csaptunk egy nagy bulit pár éve, mikor háromszáz éves lett, mikor is volt az? – Nem tudom – vonta meg a vállát Jack. – Kábé... öt éve? Már nehéz számon tartanom az időt. – Azt mondjátok, hogy Ezra több mint háromszáz éves? – kérdeztem. Ezra, az egyik legvonzóbb férfi, akit életemben láttam, és aki egy Lamborghinivel jár. Már három évszázada tapossa a földet. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire kicsinek és jelentéktelennek. – Ja. Én vagyok a legfiatalabb. Messze a legfiatalabb – vigyorodott el szélesen Jack, és valóban, Ezra és Peter tekintete valahogy mindig érettebbnek tűnt, ráadásul mindenki úgy kényeztette Jacket, ahogy a legkisebb gyereket szokás a családban. – De a testvéreidnek nevezed őket, pedig nem lehetnek azok. – Eszembe jutott, mikor megkérdeztem Jacktől, valami testvériség van-e köztük, és lassan leesett, mit is mondtam, ami megnevettette: hogy vérrokonok. – Emberi értelemben nem – magyarázta Mae. – De vámpírként... ugyanakkor a testvér nem a legpontosabb szó erre – mondta, és Jackre pil-

129

lantott. – Magyarázd el, te jobban érted ezt, mint én. – Nehéz megérteni, amíg meg nem történik veled, vagy ha nem ismered azt, aki átváltoztatott. – Jack tett egy lépést előre, és Mae felé intett a fejével. – Ezra változtatta át Petert, Peter pedig engem. Tenyerét a pultra fektette, és figyelte, hogyan reagálok erre. – Úgy érted, Peter változtatott téged vámpírrá? Akárhányszor kimondtam a vámpír szót, úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Mintha valami rossz horrorfilmben lennék, vagy szívatnának. Teljesen abszurd volt. Csak azért folytattam tovább a beszélgetést, mert pont olyan volt az egész, mint azok a furcsa álmaim, mint például amikor mindenki vattacukorból van, vagy ilyesmi. Egyszerűen hagytam magam sodródni. Miután felfüggesztettem a józan eszemet, kénytelen voltam úszni az árral, és úgy tenni, mintha az egész tök ésszerű lenne. – Aha – bólintott. – És ez mit jelent? Megharapott téged? – A gondolat, hogy Peter megharap valakit, meggyorsította a szívverésemet. Engem is meg akart harapni, mikor a szobájában voltam, és most, hogy már tudtam, mit akart tenni velem, csak még jobban vágytam rá. – Nem, a harapás nem csinál veled semmit – rázta meg a fejét Jack, de közben felvonta a szemöldökét, és furcsán nézett rám. És akkor hirtelen leesett. – Hallod a szívverésem – mondtam. Mikor az autóban voltunk, épp a baleset előtt, a szívem vadul kalapált, mert Peterre gondoltam, és ez terelte el Jack figyelmét. – És mikor... – Jack arckifejezése megváltozott, és elfordult tőlem, de éreztem a vágyakozását. – Amikor Peterre gondolsz – vette át Mae a szót –, mikor a közeledben van, vagy rá gondolsz, akkor feromont bocsátasz ki. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt el. – És ez arra csábít minket, hogy megharapjunk – mondta Jack tompán. A szívverésem lelassult, de Jack még mindig feszültnek tűnt. Maere viszont semmilyen hatással nem volt az egész. – Tehát... ez csak akkor van, amikor Peterre gondolok? Vagy ha... bármi hasonlóra?

130

– Ezt Ezrának kell elmagyaráznia – vágott közbe Mae, mielőtt még Jack válaszolhatott volna. – Na és hogyan változik valaki vámpírrá? – tértem vissza a témához, amiről a szívdobogásom terelte el a figyelmüket. – Ittam Peter véréből. Tehát Peter és Ezra vére keveredik a saját véremmel az ereimben – mutatott Jack a karjára, mintha keresztül átnék a bőrén. – Ez nem olyan, mint egy apa-fia kapcsolat, mert ők nem egyszerűen csak a részeim. Egyek vagyunk. A vérem az ő vérük. – És van ennek valami hatása arra, akivé váltál? – Rátámaszkodtam a konyhaszigetre, és feszülten figyeltem. Már kezdtem teljesen belemerülni a meséjükbe, és annyira érdekes volt, hogy úgy tettem, mintha valóban elhinném minden szavukat. – Nem ez határozza meg a személyiségem – pillantott rá Jack Maere, aki bólintott. – De.. emlékszel, mikor először jöttél át, és azt mondtam neked, hogy Peter és Ezra egészen biztosan kedvelni fog? Azért voltam biztos ebben, mert én magam kedveltelek. – Mindenkit kedvelnek, akit te is? – Voltak kétségeim, mert úgy vettem észre, hogy Peter még mindig nem kifejezetten kedvel engem. – Nem, nem, nem erről van szó – sóhajtott fel Jack, mintha nem tudná eldönteni, mennyit áruljon el nekem. Nem értettem, mégis mit rejtegethet előlem azok után, hogy a vámpírságát már beismerte. – Mert én nem egyszerűen csak kedvellek. Hanem a vérem kedvel téged. – Na jó, ez meg mi az ördögöt jelent? – Önkéntelenül is hátráltam egy picit, és egy kicsit ijedtnek is tűnhettem. – Jack, azt hiszem, Ezra alkalmasabb rá, hogy erről beszéljen – meredt rá dühösen Mae, mire Jack lesütötte a szemét. Aztán Mae kedvesen mosolyogva felém fordult. – Ezra igazi szakértője ezeknek a dolgoknak. Jacknek és nekem sokat kell még tanulnunk. – Igaziból nem vagytok vámpírok, ugye? – kérdeztem nyugtalanul, mire Mae felkacagott. – Jaj, szívem, sajnálom, de tényleg azok vagyunk – tűrt egy hajtincset a fülem mögé, aztán, mikor látta, hogy nem lököm el magamtól, vagy rezzenek össze, elmosolyodott. – De nem alszotok koporsóban, nincsenek nagy vámpírfogaitok, és sápadtak sem vagytok – mondtam, aztán kijavítottam magam. – Na jó, Mae-nek világos a bőre, de neki se annyira.

131

– Tulajdonképpen vannak vámpírfogaink – nyitotta nagyra a száját Jack, és végigfuttatta nyelvét a fogain, így láthattam, milyen hegyesek a metszőfogai. Nem voltak hosszabbak vagy nagyobbak az átlagos fogaknál, viszont félelmetesen élesnek látszottak. – A koporsó meg csak egy röhejes legenda. Az ágy sokkal kényelmesebb – viccelődött Mae a felvetésemen. – De te le vagy barnulva. Pedig nem mehetnél napra! Vagy mégis? – Igaziból mehetünk, de általában nem tesszük – folytatta Jack. – A napfény kicsit kifáraszt minket, de nem gyulladunk ki, halunk meg vagy ilyesmi. – Ez nem magyarázza meg a barnaságodat – mutattam rá. – Az átváltozásunk után többé nem változik a testünk, és mivel én sokat gördeszkáztam a szabadban, barna maradtam. Mikor átváltoztam, a bőröm tele volt melaninnal, és most már örökre ilyen marad. – Jack egy pillanatra eltöprengett, aztán kijavította magát. – Azért egy kicsit változunk. Javulunk. Én például nem voltam ilyen jóképű, és olyan egyenetlenül voltam lesülve, mint egy kőműves. De az átváltozás után minden kiegyenlítődött rajtam, minden simább lett, például eltűntek rólam a zsírpárnák is. Egy vámpír nem tud elhízni. Nincs szükségünk tartalékokra, úgyhogy az átváltozás után eltűnik a háj. – És vért iszunk, ami eléggé zsírszegény – tette hozzá Mae. – Vért isztok. – Egészen eddig azon voltam, hogy erre ne gondoljak. Amikor arra gondoltam, hogy Peter megharap, az nem csak annyiról szólt, hogy issza a véremet, hanem benne volt az összes érzésem iránta. Azt viszont szinte lehetetlennek éreztem, hogy elképzeljem Jacket vagy Mae-t, amint ilyesmit tesznek. – Kénytelenek vagyunk – suttogta Mae szomorúan. – De csak állatvért, ugye? – kérdeztem reménykedve, és mivel Mae továbbra is lesütött szemmel állt ott, Jackre pillantottam, aki nemet intett. – Nem maradnánk életben állati véren – felelte Jack, és végig rajtam tartotta halványkék szemét, úgyhogy koncentrálnom kellett, hogy egyáltalán ne látsszon az arcomon az undor. – Ugyanazért, amiért egy ember nem kaphat vérátömlesztést egy kutyától vagy egy patkánytól. Lényegében heti rendszerességű vérátömlesztésre van szükségünk a túléléshez. Csak nekünk meg kell innunk azt a vért. – Ti... embereket öltök? – kérdeztem remegő hangon, mire Mae

132

szemöldöke felszaladt a homlokára, és ő is meg Jack is meghökkenve néztek rám. – Nem! Nem, erről szó sincs! – tiltakozott hevesen Mae. – Ahhoz, hogy egy ember meghaljon, rengeteg vért kell veszítenie. – Mi csak iszunk az emberek véréből – fejtette ki Jack. – Ez teljesen fájdalommentes. A nyálunk érzéstelenítőként működik, és baromi gyorsan begyógyítja a sebet. – Ezra pedig annyira ügyesen csinálja, hogy a legtöbb ember észre sem veszi, mikor megharapja őket – magyarázta Mae szinte büszkén. – Jack és én meg amúgy is főként vérbankból származó vért iszunk. Ez nem annyira jó ugyan, de így sokkal kevesebb a bonyodalom. – A Vöröskereszttől szereztek vért? – Elképzeltem Mae-t és Jacket, amint beugranak egy Vöröskeresztbe, és kérnek egy korsó vért elvitelre. – Nem, nem egészen – mosolygott rám Mae, és gyengéden megérintette a térdem. – Létezik egy vámpír-vérbank. Az emberek azt hiszik, hogy valami olyan szervezetnek adnak vért, mint a Vöröskereszt, de valójában nekünk adják. Úgyhogy van egy hűtőnk az alagsorban, tele vérrel. – Nem mintha Peter meg Ezra valaha is használná – morogta Jack, mire Mae éles pillantást vetett rá. – Túl sokáig éltek olyan időkben, mikor még nem voltak vérbankok – mondta Mae bocsánatkérő hangon. – Szeretik a hagyományokat. – Akkor... ők... hogy? Hogy működik ez az egész? Csak úgy fogják magukat, és megharapnak valakit? – A gondolattól, hogy Peter valaki mást harap meg, kissé émelyegtem. – Nem, vannak klubjaik, ahol az emberek saját akaratukból adnak vért. Sokszor meg lányokat szednek fel, akik azt hiszik, egy egyszerű randin vannak, és hosszasan csókolják a nyakukat, észre sem veszik, hogy közben vesztettek egy kis vért – magyarázta Mae. – Téged ez nem zavar? – kérdeztem Mae-t. – Hogy Ezra csak úgy elmegy randizgatni, és más nők vérét issza? – Nem valami kellemes – ismerte be Mae fájdalmas arccal. – De hozzátartozik a természetünkhöz. És még mindig jobb, ha elcsábít egy nőt, mintha megtámad és megöl valakit. Ez az örök élet ára, kedvesem. Az idők végezetéig vele lehetek, de közben más nőket is meg kell csókolnia – mosolygott rám szomorúan, én pedig elgondolkoztam rajta, én is bele tudnéke nyugodni egy ilyen helyzetbe.

133

– Én szinte kizárólag zacskós vért iszom – vágott közbe hirtelen Jack, hogy felhívja magára a figyelmemet. – Aznap éjjel, mikor felvettél a kocsidba, meg akartál harapni? – kérdeztem, aztán mikor eszembe jutott, hogy milyen bágyadt lettem akkor hirtelen, és hogy nem emlékeztem, hogyan jutottam haza, kikerekedett a szemem. – Megharaptál? – Nem! – Jack védekezően a levegőbe emelte a kezét, miközben Mae és én vizsgálódva meredtünk rá. – Nem! Nem haraptalak meg! Becsszó! – mondta, aztán szégyenlősen hozzátette: – Igaziból épp a klubból jöttem, úgyhogy... jól aktam... épp, mielőtt megláttalak. – Úgy érted, a klubból, ahová be akartam jutni? – Azon gondolkodtam, vajon Jane szedett-e már fel ott vámpírt a tudta nélkül. Valószínűleg igen, és meg is érdemelte. – Nem, egy vámpírklubból. Nem tudom, ti hová próbáltatok bemenni, úgyhogy elképzelhető, hogy pont ez volt az. A legtöbben nem tudják, hogy ez nem egy egyszerű szórakozóhely. Én is így változtam át. – Peter felszedett egy klubban? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldököm. – Dehogy – vigyorgott Jack. – Két jó csaj után mentem, és kiderült, hogy mindketten pszichopata vámpírok. Peter is ott volt, kaját keresett. A lányok bekattantak, és otthagytak engem félholtan. Peter a klub mögötti sikátorban talált rám, és valamiért úgy döntött, hogy megment. – Meg kell halnod ahhoz, hogy átváltozz? – kérdeztem. – Nem, nem halhatsz meg – pontosított Jack. – Ha egyszer meghaltál, meghaltál. Annyi. A vámpírok nem élőhalottak: egy másik embertípus vagyunk. Ezra elmagyarázta nekem, hogy a vámpírizmus egy vírus, olyasmi, mint az AIDS, csak az AIDS-től legyengülsz, ettől meg megerősödsz. – Egy vírus? – kérdeztem kétkedve. – Azt hiszem – vonta meg a vállát Jack. – Így magyarázta Ezra. Olyan, mint egy mutáció az evolúció során. Van egy elmélete, amely szerint az emberi fajnak nincs természetes ellensége. Senki nem vadászik rájuk, csak az időjárás és a betegségek jelentenek veszélyt. A járványok tulajdonképp segítettek, hogy ne szaporodjunk túl. Mikor a városok túlnépesedtek, jött egy járvány, és megtizedelte a lakosokat. A vámpírok is ilyen járványként működnek. – Igen, ez nagyszerűen hangzik, de vírus? – ráztam hitetlenkedve a

134

fejem. – Hogyan lenne képes egy vírus minderre? – Mondom, Ezra a szakértő ezekben a dolgokban – mondta Jack. – De ez az egész csak hatékonyabbá tesz. Mindig megkapjuk, amire szükségünk van. Semmit sem kell feldolgoznunk. Tiszta, friss tápanyagokon élünk, és ez megállítja a testi romlást. Amikor meghalunk, olyan lesz a testünk, mint a hungarocell. Örökké létezünk. Ha megsérülünk, döbbenetesen gyorsan gyógyulunk, mert vérből vagyunk. – Ti tényleg vámpírok vagytok? – Már jó ideje magyaráztak nekem, de még mindig nem fért a fejembe. Jack nevetett, és a pultra támaszkodott. – Nekem is ez volt az első reakcióm – vigyorgott. – Azt hiszem, mindenkinek ez az első reakciója – helyeselt Mae. – De... ez csak egy hétköznapi ház. Úgy értem, szép ház, meg minden, de csak egy ház. Ti pedig úgy éltek itt, mint egy család. Te meg – itt Jackre mutattam – egész nap csak videojátékokkal játszol. Egy házban, Minneapolis külvárosában. Na ne már! A vámpírok ennél sokkal menőbbek! – Köszi szépen! – nevetett fel hangosan Jack. – De te is tudod, mire gondolok! Ott van nektek az egész örökkévalóság, és ezzel töltitek? – Pontosan. Végtelenül sok időnk van. Te mivel töltenéd? – kérdezte Jack. – Nem tudom – ismertem be. Nem igazán gondolkoztam még ezen. Pont elég volt nekem azt kitalálni, mit kezdjek az ócska kis emberi életemmel. – De valami nagyvilágibb dologgal, mint ez. – Peter és Ezra már a világon mindent látott vagy százszor, Mae meg nem nagyon akar kimozdulni – vonta meg a vállát Jack. – Utazgattam már egy kicsit, de nem sietek sehová. Majd a maga idejében megnézek mindent. Pár éve elmentem a piramisokhoz Peterrel – mondta a szemét forgatva. – Már volt ott vagy harmincszor, valahogy úgy volt vele, hogy „Nagy háromszögek a homokban, húha!” Úgyhogy ezzel egyelőre be is fejeztem az utazgatást. – Inkább csak ülsz itt és játszol? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mégis mit várnál tőlünk? – nevetett Jack. – Egyszerűen csak több időnk van, mint neked. Te mihez kezdesz az életeddel? – Nem tudom. – Lesütöttem a szemem, és elgondolkodtam. – Ez az egész olyan furcsa nekem.

135

– Hát persze, hogy az, kedvesem – simogatta meg a hajam kedvesen Mae. – Jó sok mindent kell most feldolgoznod. – Nem fogtok megenni engem, ugye? – kérdeztem nyugodt hangon, hiszen nem féltem tőlük, pusztán csak kíváncsi voltam. – Nem, természetesen nem – nevetett fel Mae, aztán bátorítóan rám mosolygott. – De Peter meg akart harapni tegnap éjjel – mutattam rá. – És Jack is szeretett volna, az autóbaleset előtt. – Jack! – hördült fel Mae, és a fiúra meredt. Furcsa volt, hogy amit Peterről mondtam neki, azon egyáltalán nem ütközött meg. – Nem is! – kötötte az ebet a karóhoz Jack, de nagyon rosszul hazudott. – Jack, tudod, hogy nem szabad – mordult rá Mae. Nem értettem, miért csinál ebből olyan nagy ügyet. Azt mondták, hogy mikor megharapnak valakit, az áldozat nem érez fájdalmat, és nem hal meg. Akkor meg miért olyan nagy baj, ha Jack megharap engem? – Nem az én hibám volt – védekezett Jack. – Teljesen bekattant, mikor Peterre gondolt. És tudod, mi van? Az, hogy ennek ellenére nem haraptam meg. Úgyhogy nem kell ilyen szemrehányóan nézni rám! – Miért leszek étvágygerjesztőbb attól, ha Peterre gondolok? – kérdeztem, mire mindketten lesütötték a szemüket. – Gyerünk már! Tudom, hogy vámpírok vagytok! Mi a fenét titkoltok még előlem? – Étvágygerjesztő – mélázott el Jack. – Ez egy nagyon jó szó rá. – Egyáltalán miért meséltek nekem erről? – néztem egyenesen a szemükbe. – Miért mondtátok el, hogy vámpírok vagytok? Ez nem egy óriási titok, vagy ilyesmi? – Dehogy – horkant fel Jack. – Utálom, mikor a filmekben azt mondják, hogy jaj, ha elárulod bárkinek, hogy vámpírok vagyunk, akkor a magasságos vámpírtanács kinyír mindenkit! Nincs semmiféle vámpírtanács. Nincs nagy vámpír társadalom. A Földön élő embereket sem egyetlen bizottság irányítja. – És tudod mit? – folytatta Jack. – Az emberek egyáltalán nem hisznek a vámpírokban. Azt hiszed, bármit is titkolnunk kell? Próbáltam én bármit is titkolni előled valaha? – Nem, de azért volt, amiről nem beszéltél – mutattam rá. – Igen, mert kedvellek. Ha azzal kezdtem volna első nap, hogy vámpír vagyok, azt gondoltad volna, hogy megőrültem, és rögtön lepattintasz.

136

– Miért tartott ilyen sokáig, hogy eláruld? – Biztos akartam lenni benne, hogy bízol bennem, nehogy őrültnek nézz, és többet ne állj szóba velem – mondta fájdalmas arccal, és felsóhajtott. – Aznap éjjel a parkban el akartam mondani neked. Csak közbejött az az átkozott kutya. És annyira kiakadtál, mikor megöltem, hogy arra gondoltam: ha így reagálsz arra, ha bántok egy állatot, mit szólnál, ha megtudnád, hogy emberek vérét szívom? – Ó! – Felidéztem azt az éjszakát, és eszembe jutott, hogy megfenyegetett, nem barátkozik velem többet, ha sírok. Akkor ez durvának tűnt, de így visszagondolva megértettem, hogy szörnyű lehetett neki is. – Hát, most már értem. És nem gondolom, hogy szörnyeteg lennél. – Jó! – Jack igazán megkönnyebbültnek tűnt. Megdörzsölte meztelen felsőtestét. – Megyek, felveszek egy pólót. Mindjárt jövök. – Ezzel szinte kilőtt a konyhából, és hallatszott, ahogy felrobog a lépcsőn. – Fel tudod dolgozni mindezt? – nézett rám komolyan Mae, én pedig bólintottam. Aztán finoman megérintett, a kezébe vette az arcom, és megcsókolta a homlokom. – Jó. Kérsz még egy kis vizet? – Igen, kérek – bólintottam, úgyhogy fogta a poharamat, és a hűtőhöz vitte, hogy feltöltse. – Csak egyetlen dolog zavar. – Ez hazugság volt. Vagy ötven dolog zavart, de csak egy olyan kérdésem volt, amire azonnal választ kellett kapnom. – És mi az, kedvesem? – kérdezte, és átnyújtotta a teli poharat. – Miért ment el Peter? – kérdeztem, mire elbizonytalanodott az arca, és lehajtotta a fejét. – Jack azt mondta, miattam. – Jack azt sem tudja, mit beszél – felelte Mae kurtán. – Mae! – Addig bámultam rá, amíg rám nem pillantott egy nagy sóhaj kíséretében. – Erről tényleg valamikor máskor beszélgessünk majd – erőltetett mosolyt az arcára. – Nagyon hosszú napom volt, és semmi másra nem vágyom, csak egy forró fürdőre. Biztos találtok Jackkel valami szórakoztató programot magatoknak. – Azt meghiszem! – robbant be a konyhába Jack széles vigyorral, tiszta pólóban és rövidnadrágban. – Viselkedj! – figyelmeztette Mae, mikor elment mellette. – Komolyan mondom. – Persze, persze – motyogta Jack, és amint Mae hátat fordított neki,

137

kiöltötte rá a nyelvét. Aztán odakeringőzött hozzám, és úgy vigyorgott, mint valami bolond. – Úgy örülök, hogy most már tudod. El tudod képzelni, milyen nehéz bármit is eltitkolni előled? – Nem, nem igazán. – Még mindig nem tudtam mindent, de már nem zavart. Jacknek hihetetlenül jó volt a kedve, és ez rám is átragadt. – El tudod képzelni, milyen nehéz, ha valamit eltitkolnak előled? – Igen! – vágta rá Jack mosolyogva. – Ezra és Peter folyton titkolózik előttem. Azt gondolják, hogy én mindenhez túl fiatal vagyok. Ha rajtuk múlna, még mindig nem tudnám azt se, hogy vámpír vagyok. – Negyvenéves vagy? – grimaszoltam. – Ez ijesztő? – Felszegte az állát, és az arcomat fürkészte. – Nem, nem ijeszt meg. Tudom, hogy frászt kéne kapnom, de nem félek. Lehet, hogy ostobaság, de biztonságban érzem magam veled. Huncut kis mosolyra húzódott a szája, és ebből rájöttem, hogy akaratomon kívül éppen felbiztattam rá, hogy megijesszen. Fogta a széket, amin ültem, megpördítette, hogy a hátam nézzen a konyhasziget felé, aztán elém állt, és a két oldalam mellé tette a kezét, odaszorítva ezzel a teste és a bútor közé. Az arca épp előttem volt. – Na és most? Félsz? – Nem. Kéne? – mosolyogtam rá. – Talán igen. – A hangja most mély volt és rekedt, a szeme pedig szinte átlátszóvá vált, ahogy az arcomat tanulmányozta. Aztán láttam, hogy lejjebb siklik a pillantása, egészen a nyakamig, és felgyorsult a szívverésem. Mélyet lélegeztem, és éreztem, milyen tiszta illatot áraszt: szappan és mentolos fogkrém. Az arckifejezése elkomorult, és egyre közelebb hajolt.

14

– Hallod a véremet – szóltam halkan. Nem válaszolt, csak lassan elfordította a tekintetét a nyakamról, és a szemembe nézett. Éreztem az éhségét, és ez valami furcsa vággyal töltött el. 138

– Milyen a hangja? – Olyan a hangja, mint... – kezdte, és kifújta a levegőt, ami szinte úgy hangzott, mint egy nyögés mint a zene. – Milyen érzés? – suttogtam. – Mikor megharapnak? Mit éreznék? A szemében megjelent valami sóvárgás, majdnem olyan volt, mint mikor Ezra Mae-re gondolt, és a szívem megremegett. Gyönyör tükröződött Jack arcán, és egy pillanatra elárasztott a melegség, amit az ő éhsége és vonzalma okozott. – Alice... – Hosszan fújta ki a levegőt, aztán keserűen elmosolyodott. – Most már tényleg menned kell – mondta, azzal eltolta magát tőlem, megfordult és elsétált. Ez a hirtelen váltás és a saját vágyakozásom megijesztett. – Mi? Miért? – Leugrottam a bárszékről, és utánairamodtam. – Még nincs késő. – Nincs – helyeselt Jack, és ment tovább a garázs felé. Elkaptam az ajtót, mielőtt még becsapódott volna mögötte, és mentem a nyomában. – De fogytán van az akaraterőm. – Megharaphatsz, ha akarsz – ajánlottam fel segítőkészen. Tudtam, hogy nagyon akarja, és nem tűnt olyan nagy ügynek az egész. –Szeretném. Megállt a Jetta előtt, én pedig pár méterrel lemaradtam mögötte, úgy figyeltem. Gúnyosan felnevetett és felém fordult, aztán megvakarta a tarkóját, és hitetlenkedve mosolygott. – Kicsinálsz! – rázta meg a fejét, és ahogy a kocsiajtó felé lépett, rám mutatott a kezében tartott kulcsokkal. – Sokkal veszélyesebb vagy, mint én! – Mi? – kérdeztem. Megállt a vezető oldali ajtó mellett, én pedig az autó teteje fölött néztem őt. – Miért nem akarod megtenni? – Az elkeseredett vágyakozása miatt én is megkívántam őt, és nem értettem, miért nem fogja magát és harap meg. – Nem tehetem, Alice. – Az arckifejezése komoly volt, aztán elkapta rólam a tekintetét, mintha elszégyellte volna magát. – És ha nem hagyod ezt abba, akkor meg kell kérjem Mae-t, hogy ő vigyen haza téged – rázta meg a fejét. – Nem fogok tudni nemet mondani neked. – Rendben, ejtsük a témát! Duzzogva nyitottam ki az ajtót, és ültem be a kocsiba. Jack pár másodperc múlva beszállt, és beindította a motort. Éreztem, mennyire akar

139

engem, éreztem a fájdalmasan fortyogó mély éhséget, és azt is, hogy nagyon szégyelli. Csendben ültem, és annyira zavarban voltam, hogy könynyek szöktek a szemembe. – Te sírsz? – kérdezte fojtott hangon. – Miért sírsz? – Valami baj van velem? – Megtöröltem a szemem. – Miről beszélsz? – Biztosan velem van a baj. Peter még a közelségemet se bírja, és te sem. Mérgező a vérem, vagy mi? – Ó, te jó ég, Alice! – Megdörzsölte a halántékát, és tompán felnevetett. – Fogalmad sincs, mit művelsz velem – nézett rám, és megcsóválta a fejét. – Még csak haza sem bírlak vinni. Még csak... – Elcsuklott a hangja, és kiszállt a kocsiból. – Mi? – Gyorsan kimásztam a kocsiból én is, és azon gondolkodtam, mivel ijesztettem el. A kocsi mellett állt, és próbálta lerázni magáról ezt az egészet. – Mit követtem el? – Nem vagy méreg! Pont a méreg ellentéte vagy! – Jack szinte levegőért kapkodott. – Nem bírok egy kocsiban lenni veled. Ezt műveled velem, és nekem tartanom kel magam, de te annyira.. – Elhallgatott és megrázta a fejét, nem volt hajlandó hangosan kimondani, amire gondolt. – Nem értem. Ha ennyire akarsz engem, miért nem teszed meg, amire vágysz? – Azt éreztem, amit ő, úgyhogy ugyanarra vágytam, amire ő. És ez a vágy tiszta volt, nyers és fojtogatóan erős. – Alice... – Csípőre tette a kezét, és remegve felsóhajtott. – Peter megölne. Szó szerint cafatokra tépne. Nem szándékosan, de ezt tenné. – Mi? Mi köze Peternek ehhez az egészhez? Peterre gondoltam, és furcsa módon felizgatott a gondolat, hogy féltékeny lenne rám, amitől azonnal felgyorsult a pulzusom. Jack arca fájdalmasan eltorzult, és megcsóválta a fejét. – Rá gondolsz. Rá gondolsz, a rohadt életbe! – mondta, és összeszorította az öklét. – Sajnálom! – kiáltottam, és igyekeztem lecsillapítani a szívverésem. Jack úgy nézett rám, mintha ölném, a szenvedése belém hasított. – Nem tudnál egyszerűen csak megharapni, és leállítani ezt az egészet? – Alice! – siránkozott Jack. – Ő a testvérem! És te az övé vagy! Peterhez tartozol, nem hozzám! – Miről beszélsz? – Bár volt valami felvillanyozó is a szavaiban,

140

mégis úgy éreztem magam, mint akit arcul ütöttek. – Te választottál ki engem Peternek? – Nem, nekem nem volt választásom. Egyikünknek sem volt –mondta, és elfordította a fejét, de láttam, ahogy az arca fájdalmasan eltorzul. – A vér miatt van. A te véred... az ő vére. A véretek reagál egymásra. Ezért őrülsz meg, mikor rá gondolsz. Ez pedig engem őrjít meg, mert az én véremben is benne van az övé. Azért tűnt annyira elemien testinek minden, ami Peter és köztem történt, mert az volt. Valami kémiai kapcsolat volt kettőnk között, amit nem tudtam megmagyarázni. De mikor elgondolkoztam ezen, azt Jack már nem bírta elviselni, és elrohant mellettem, be a házba. – Mae! – kiáltotta, mikor beért. Voltam olyan hülye, hogy követtem. Tudtam, hogy egy része ezt akarja, mert annyira kívánt engem. – Mae! – Mi az? – sietett ki Mae az előszobába fürdőköpenyben. Aztán meglátta Jack fájdalmas arckifejezését, és elsápadt. – Jack, ugye nem...? – Csak vidd el a közelemből! – sziszegte Jack, és láttam, hogy könnyek csillognak a szemében. – Menj fel az emeletre – bólintott Mae. – Majd én gondoskodom róla. – Sajnálom – motyogtam könnyek között, de Jack addigra már eltűnt. – Megharapott? – sietett hozzám Mae, és ugyanúgy vizsgálgatta a nyakamat, ahogyan Jack tette előző nap. – Nem – ráztam meg a fejem hevesen. Hangos dübörgés hallatszott fentről, Mae a plafonra pillantott. – Gyerünk, el kell tűnnünk innen! – Átkarolt, és elkezdett a garázs felé taszigálni. – De hát fürdőköpenyben vagy! – Nem bírja már tovább, kedvesem – suttogta Mae. A Jetta motorja még járt, úgyhogy csak beszálltunk, és máris kihajtott a garázsból. – Sajnálom – ismételtem meg. – Jaj, szívem, igazán nem te tehetsz róla – mosolygott rám megnyugtatóan Mae. – Jacknek okosabban kellene viselkednie, de még nagyon fiatal. – Átnyúlt, és megsimogatta a hajam. – Nincs olyan nagy baj. Esküszöm. – Érzem, amit ő érez – mondtam halkan. – Tudom, milyen nehéz volt

141

ez neki. Éreztem, mennyire akar engem, úgyhogy... Én is akartam őt, és ezzel még jobban megnehezítettem a helyzetét. – Hogy mit csináltál? – nézett rám Mae döbbent arccal. – Azt mondod, hogy érzed, amit érez? – Aha – bólintottam. – Ez normális? – Mindegy, hogy normális-e, ha egyszer így van – felelte Mae tárgyilagosan, és egyenesen maga elé meredt. – Azt mondta, hogy én Peteré vagyok. – Gondoltam, hogy el fogja mondani – sóhajtott Mae, aztán megint rám mosolygott. – Úgyis rájöttél volna magadtól is. Csak nem akartunk túl sok új információval elárasztani, főleg, hogy tudjuk, milyen Peter. – Ha én Peternek vagyok szánva, akkor hogyhogy Jack akar folyton a közelemben lenni? – kérdeztem. – És miért nem harapott meg Peter? Miért ment el? – Peter nem egyszerű eset, de jó fiú. – Nagyot nyelt, és ebből éreztem, hogy valamit még mindig titkol előlem. – Jack pedig nagyon fiatal még. És lehet, hogy ez most nem látszik, de régebben ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz. – Peter tényleg megölné Jacket, ha megtudná, hogy megharapott engem? – Igen. – Mae megnyalta az ajkát, és az úton tartotta a szemét. – És hidd el, ha Jack megharapna, azt megtudná. Ez olyasmi, amit nem lehet eltitkolni. Megérezné rajtad Jack szagát – fordult felém. – Úgyhogy ha történt valami, arról nekem tudnom kell, hogy megpróbálhassalak megvédeni mindkettőtöket. – Hogy érted ezt? Peter mindkettőnket megölne? – A Jackkel való találkozásom óta először ijedtem meg igazán. – Nem értem. Ha én Peteré vagyok... ennek az egésznek semmi értelme, Mae! – Amint hazavittelek, telefonálok Ezrának, és idehívom, hogy oldja meg a helyzetet. – A szeme könnyekkel telt meg, és erősen kapaszkodott a kormányba. – Nem szabadott volna egyedül hagynom téged Jackkel. – Nem harapott meg. Esküszöm – próbáltam megnyugtatni. – Akkor is kicsúsztak a dolgok a kezünkből. Mondtam Ezrának, hogy ne menjen el, mert ezúttal minden másképp van, mint szokott. – Ezúttal? – kérdeztem vissza. – Most ne, Alice! – Az autó hirtelen lefékezett, és csak ekkor vettem

142

észre, hogy már a házunk elé értünk. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, merre járunk. – Most haza kell menned, holnap Ezra, Jack vagy valaki majd hívni fog. – Honnan tudtad, hol lakom? – néztem rá Mae-re, de ő továbbra is csak meredt maga elé. – Haza kell mennem, hogy vigyázzak Jackre, mielőtt még kárt tesz magában. – Lehet, hogy kárt tesz magában? – kapkodtam levegőért. – Mennem kell! – mondta Mae. – Majd holnap beszélünk, rendben? – Jó, menj! – Kiugrottam a kocsiból, és figyeltem, ahogyan elrobog, miközben azért imádkoztam, hogy Jack ne csináljon semmi ostobaságot. Teljesen zavarodott voltam, úgyhogy lerogytam a hideg járdára, és sírva fakadtam. Egy forró fürdővel, két nyugtatóval, egy bögre forró teával meg egy brandyvel később (Milo és anyám bárszekrényének jóvoltából) végre el tudtam aludni. Milo látta, micsoda roncs vagyok, mikor hazaértem, és megígértem neki, hogy később elmondom majd, mi történt, de akkor nem lettem volna képes rá. Arra ébredtem, hogy vizes a párnám, ebből tudtam, hogy sírtam álmomban. Milo elmondta, hogy egész éjszaka nyöszörögtem, de szerencsére nem értett belőle semmit. A nap nagy részében csak ténferegtem a házban, csoda, hogy nem buktam orra. Milo rávett, hogy egyek valamit, de már a nyelés is komoly feladat volt. Felvettem egy kényelmes melegítőt pólóval, még arra se vettem a fáradságot, hogy lezuhanyozzak. Túl nagy erőfeszítés lett volna, és amúgy sem voltam benne biztos, hogy aznap még látom Jacket vagy Petert. Jó esély volt rá, hogy egyikükkel sem találkozom soha többé Peter elment, Jack pedig... – Alice, szerintem nem kéne többet odamenned. – Milo állt a kanapé mellett, és a homlokát ráncolta. Összegömbölyödve feküdtem és üres tekintettel bámultam a tévét, miközben a kezemben a telefonomat szorongattam. – Mindig totál kikészülve jössz haza. Nem tudom, mit művelnek ott veled, de nem lehet jó dolog. – Látnod kéne, mit művelek én velük – mormogtam. – Mi? – Barna szeme teli volt aggodalommal, úgyhogy inkább elfordítottam a tekintetem.

143

– Semmi. – Alice, komolyan beszélek. – Milo az atyáskodó hangján kezdett beszélni, amit normális esetben simán leszereltem volna, de most túl zsibbadt voltam hozzá, hogy bármit is reagáljak. Csak a fejemre húztam a takarót, hogy ne kelljen látnom. Végre elment, én pedig ott maradtam betemetkezve. A szörnyű igazság az volt, hogy már nem is igazán akartam élni. A múlt éjszaka gyilkos volt. Minden olyan zavaros volt, minden fájt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Aztán felcsendült a telefonomon a Time Warp, és kipattant a szemem. Jack SMS-e így szólt: „Ezra visszajött. Ott lesz érted negyedórán belül.” „Miért nem te? Jól vagy? Minden rendben?” – zúdítottam rá a kérdéseimet fájdalmasan kalapáló szívvel. Jack válaszolt: „Jól vagyok. Ezra majd mindent megmagyaráz. Nemsokára találkozunk.” Megkönnyebbültem. – Nem mehetsz oda! – jelentette ki Milo, miközben azt nézte, hogy húzom fel a kapucnis pulcsit, amelyiket aznap éjjel viseltem, mikor Jacket megtámadta a kutya. – Dehogynem – feleltem határozottan, miközben a cipőmet kerestem. – Ebben a cuccban? – kérdezte Milo hitetlenkedve. – Aha! – Végre megtaláltam a cipőmet, és belebújtam. – Megváltoztak a dolgok. Már nem kell elbűvölnöm őket. – Szakítasz velük, vagy ilyesmi? – Nem tudom. – Még sosem jutott eszembe, hogy önszántamból ne találkozzak többé Jackkel és a családjával, és most, hogy fontolóra vettem, rögtön el is vetettem az ötletet. Lehetetlen volt, hogy valaha is megszakítsam velük a kapcsolatot. Elszakíthatatlanul hozzá voltam kötve Peterhez, és valószínűleg szerelmes voltam Jackbe. – Holnap iskola! – kiáltotta Milo, mikor kinyitottam az ajtót. – Nem érdekel – mondtam, miközben kiléptem az ajtón.

144

15

Ezra nem jött olyan gyorsan, mint Jack szokott, vagy talán azt gondolta, úgy illik, hogy hagyjon nekem időt elkészülni. Mindenesetre előbb értem a ház elé, mint ő. A járdaszegélyen ültem, dideregtem a hidegben, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, mikor feltűnt a Lexusszal. Még sosem ültem a kocsijában, de azonnal felismertem, mert már láttam a garázsban. – Remélem, nem várattalak sokáig – mosolygott rám, mikor beszálltam. Látta, hogy vacogok, úgyhogy feljebb tekerte a fűtést. – Szólj, ha elég meleg van. Mi nem igazán érezzük a hideget úgy, mint te. – Rendben. – Az ülés meleg volt és kényelmes, főleg a jéghideg járdaszegély után, úgyhogy jól elfészkeltem magam benne. – Hogy vagy? – kérdezte Ezra valódi érdeklődéssel a hangjában, én pedig igyekeztem olyan őszintén válaszolni, ahogy csak bírtam. – Én... próbálom felfogni a dolgokat. Jack jól van? – Igen, minden rendben – bólintott. – Csak egy kis időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. – Megint a közelemben tud majd lenni gond nélkül? – Igen. Múlt éjszaka mindketten rengeteg érzelmet éltetek át. Ez most mindannyiunk számára nagyon új terület, és elkerülhetetlen néhány ballépés – mondta higgadtan, és mély hangja olyan megnyugvást hozott, amilyet azóta nem éreztem, hogy előző este hazajöttem. – De mindkettőtöknek óvatosabbnak kel lennie, mikor együtt vagytok. Most már könynyebb lesz, hogy tudod, hol húzódnak a határok. – Remélem. – Szorosan összehúztam magamon a pulcsimat, pedig már nem volt hideg. – Peter visszajött? – Még nem. De hamarosan megérkezik. – Jack azt mondta, hogy én Peteré vagyok. Mit jelent ez? – Ezrára pillantottam, és félig-meddig arra számítottam, hogy ő is ugyanolyan kitérő választ ad majd nekem, mint mindenki más. – A mitológiai vámpírok magányos lények, de a szívünk mélyén nagyon is emberiek vagyunk. Mi is vágyunk társakra, de nagyon meg kell válogatnunk őket. – Miközben beszélt, egyik keze a kormánykeréken volt,

145

a másik pedig az ezüstgyűrűjével játszott. – A vérünk szinte mágnesesen vonzódik a... nincs erre jobb szó... lelki társunkhoz. Legbelül érezzük, mikor rátalálunk. – Mae a te másik feled? – kérdeztem halkan. – Igen. – A pillantása ismét a távolba révedt, a szája sarka pedig egy egészen pici mosolyra húzódott. – Kétszázötvenöt évet éltem őelőtte, de most már egyetlen napot sem tudok elképzelni nélküle. Még „randiztam” is lányokkal, mielőtt vele találkoztam, de képtelen voltam tartós kapcsolatot kialakítani. Részben ezért változtattam át Petert. Szörnyen magányos voltam, ő pedig akkor már egy ideje velem utazgatott. De aztán ő találkozott a másik felével. – Várj csak! – szakítottam félbe. – Azt hittem, én vagyok Peter „másik fele”. – Mondtam neked, hogy ez a helyzet mindannyiunk számára új – nézett rám Ezra. – Peter akkor találkozott egy Elise nevű vámpírral, és egy rövid ideig együtt voltak. Talán tíz-húsz évig. Ö emlékszik a pontos dátumokra is, de sosem beszél róla. – Mi történt? – Kinéztem az ablakon, és észrevettem, hogy nem a szokásos útvonalon megyünk a házuk felé. Sőt, ha jól sejtettem, teljesen más irányba tartottunk. – Hová megyünk? – Arra gondoltam, jobb lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit kettesben, mielőtt visszamegyünk. – Ezra leolvashatta a zavarodottságot az arcomról, mert hozzátette: – Van néhány dolog, amit jobb, ha Jack nem hall. – Ó! – feleltem, Jack mondta, hogy nem szívesen mondanak el neki dolgokat, és most úgy tűnt, igaza volt. – És mi történt Peterrel? – Elise-t megölték. – Ezra hallotta, hogy felszisszenek, és elfintorította az arcát. – Harc tört ki a vámpírok között egy bizonyos terület fennhatóságáért. A vámpírok híresek arról, hogy védik a területüket, és nagyon birtoklóak, de hát az emberek is azok. A legtöbb tekintetben ugyanolyanok vagyunk, mint ti, csak kicsit eltúlozva. – Szóval azt mondod, hogy Elise-t egy másik vámpír ölte meg? –kérdeztem tágra nyílt szemmel, mire Ezra bólintott. – Peter kis híján belepusztult. Volt egy nagyon sötét időszaka. – Gondterhelt kifejezés árnyékolta be az arcát, úgyhogy inkább nem akartam tudni, min mehetett keresztül Peter, és miket művelt ebben az időben. – Az első világháború óta minden nagyobb csatában részt vett, egé-

146

szen a legutóbbi közel-keleti kirándulásáig – folytatta Ezra. – Hosszú időre hatalmába kerítette a vérszomj vagy a halálvágy, vagy a kettő keveréke, de most már nagyrészt túl van ezen. Bár még mindig nem ugyanaz, aki azelőtt volt. – Ez szörnyű lehetett – mondtam. Alig ismertem, mégis elborzadtam a gondolattól is, hogy valami baja esik. – Az volt – hagyta jóvá komoran Ezra. – De már túllépett ezen, amennyire csak tudott. Miután Elise meghalt, végül elfogadta, hogy életének az a szakasza lezárult. Mindannyian így gondoltuk. De aztán jöttél te. – Honnan tudtátok, hogy én Peterhez tartozom? – kérdeztem. – Jack jóval azelőtt belém botlott, hogy találkoztam volna Peterrel. – Nem tudtuk, legalábbis először még nem, bár Mae azonnal gyanította – vonta meg a vállát Ezra. – Az egész eléggé érthetetlen volt. – Hogy érted ezt? – Összeráncoltam a homlokom, és próbáltam megérteni, amit mond. – Először is, ember vagy – nézett rám higgadtan Ezra, mire megráztam a fejem. – Sosem szoktunk emberekhez kötődni. Peter és Elise vámpír volt, mikor találkoztak, ugyanúgy, mint Mae és én. Nem vagyunk kifejezetten érzéketlenek az emberek felé, de egyszerűen nem érezzük ugyanazt a kötődést a halandók iránt, mint más vámpírok iránt. – Amikor Jack hazajött, és elmesélte, hogy találkozott veled, nem értettük – folytatta Ezra. – Azonnal kötődni kezdett hozzád, de nem érezte azt a... testi vágyat, ahogyan mi szoktuk. Bólintottam, mert pontosan tudtam, miről beszél. Én is azonnal éreztem ezt, mikor megláttam Petert, és idővel az érzés csak felerősödött. – Mégis mindannyian értettük a kötődését – magyarázta Ezra. – Mivel Peter vére az én vérem, én is kötődtem Elise-hez, és Peter meg Jack is kötődik Mae-hez. – És te kötődsz hozzám? – Én úgy éreztem, kötődöm Ezrához, de nehéz volt megkülönböztetni a valódi kötődést a hatástól, amit a tökéletessége gyakorolt rám. – Igen – mosolygott rám, mire elpirultam. – Jobban kötődöm hozzád, mint bármelyik emberhez, amióta vámpír vagyok. – Jack azt mondta, nagyon fontos neked, hogy biztonságban legyek – motyogtam. Borzasztóan hízelgő, ugyanakkor kissé félelmetes is volt a tudat, hogy Ezra pártfogásába kerültem.

147

– Nem túlzott – mosolyodott el Ezra. – Nagyon különleges szereped van az életünkben. – Ezért lett olyan nagy ügy a megharapásomból? – kérdeztem. – Igen is meg nem is – döntötte oldalra a fejét Ezra. – Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy védjük a területünket, és birtoklóak vagyunk? Amint Peter meglátott téged, az övé voltál. Legbelül érezte ezt, ahogyan te is. – Peter elveszítette Elise-t, és ez teljesen tönkretette – folytatta Ezra. – Megfogadta, hogy soha többé nem fog így érezni. Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom: nem gondoltam, hogy túléli a gyászt. – Ezra sóhajtott, és elszomorodott az arca. – Nem akar vágyni rád. De ez nem változtat az érzésein. Semmi sem változtathat rajtuk. És mindennek a tetejébe annyira törékeny vagy – nézett rám komolyan. – Mikor együtt vagyunk, gyakran isszuk egymás vérét. De veled ez veszélyes lenne, főleg, ha tekintetbe vesszük, miként érez Peter. Könnyen elragadhatná a hév, és túl messzire menne. – Aznap éjjel azért rohant el, mert nem akart bántani téged – folytatta Ezra. – Ennek az egésznek nem kellene ennyire bonyolultnak lennie. Többnyire ez egy nagyon egyszerű, tiszta ügy. De ez most sokkal, sokkal komplikáltabb. – Elise miatt? – Igen, és mert ember vagy – sóhajtott fel fáradtan. – És Jack miatt. – Mert Jack meg akart harapni engem múlt éjjel? – Ennél többről van szó – nézett rám Ezra. – Alice, Jack beléd szeretett. – Mi? – Ijedtemben elpirultam. Arra már gondoltam, hogy én beleszerettem Jackbe, de, ahogy Ezra is mondta, a vámpírok nem szeretnek bele emberekbe. – Én... én nem gondoltam, hogy ez lehetséges. – Én sem – ismerte el Ezra józanul. – Semmit sem szabadna éreznie irántad. Ember vagy, Peterhez tartozol, nem vagy az övé. Talán azért történt ez az egész, mert olyan sok időt töltöttél vele, mielőtt még találkoztál volna Peterrel, és teljesen összeolvadtál volna vele. – Akkor... ez most mit jelent? Ez a dolog átvihető? Lehetek Jackkel Peter helyett? – kérdeztem, és Ezra láthatóan megdöbbent a kérdéseimtől. – Ezt szeretnéd? – nézett rám komolyan. – Jackkel akarsz lenni Peter helyett?

148

– Nem tudom – ismertem be zavartan. – Mármint... ha Peter úgyse akar engem, hülyeség lenne erőltetni. – Peter akar téged – szögezte le gyorsan Ezra. – Akkor meg miért nincs velem? – kérdeztem. – És én miért Jackre vágytam múlt éjjel? – Nem tudom – felelte végül Ezra. – Peter hamarosan hazaér, és akkor remélhetőleg tisztázhatjuk majd mindezt. A kocsi ismerős környékre ért, ebből tudtam, hogy már nem vagyunk messze a házuktól. – És mi van Jackkel? – kérdeztem. – Peter nem tudhatja meg, mit érez irántad Jack, és hogy milyen közel került hozzá múlt éjjel, hogy megharapjon – figyelmeztetett Ezra. – Egyáltalán nem haraphat meg téged. Peter megérezné rajtad a szagát, az pedig egyikőtöknek se lenne jó. – De azért Jack közelében lehetek? – Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy nélküle éljek, még akkor is, ha helyette Peterrel lehetek. – Igen, persze, de uralkodnotok kell magatokon. – Biztos vagy benne, hogy én Peterhez tartozom? – kérdeztem óvatosan, miközben Ezra bekanyarodott a ház elé. – Igen – felelte határozottan. A garázsajtó becsukódott mögöttünk, de a kocsiban maradtunk. – Valami máshogyan működik, mint szokott, de nincs rá egyéb magyarázat. – Ó! – Furcsa volt, hogyan tud egyetlen mondat egyszerre felvidítani és elkeseríteni. – Szerelmes vagy Jackbe? – Ezra hangja alig volt hangosabb a suttogásnál, mintha csak attól tartana, hogy valaki meghallja. – Nem tudom – ismertem be őszintén. Könnyek gyűltek a szemembe, és az ajkamba haraptam. – Alice, figyelj rám jól! Ha kicsit is törődsz Jackkel, nem szabad kimutatnod az érzéseidet iránta. – A tekintete megállapodott rajtam, ezzel is nyomatékot adva a szavainak. – Nem akarlak megijeszteni, de... egyszerűen így állnak a dolgok. Nagyon sajnálom. – Rendben van – töröltem le a könnyeimet a tenyeremmel. – Bemehetünk? – kérdezte Ezra. – Igen, jól vagyok – feleltem. Megvárta, hogy kinyissam a kocsiajtót, mielőtt ő is kiszállt volna. – Ezek szerint Mae emiatt a vér-dolog miatt

149

kedvel engem ennyire, azért, mert ő a tiéd? – Nem. Mae azért szeret téged, mert ő Mae, és egyszerűen ilyen – mosolyodott el Ezra, és láthatólag megkönnyebbült, hogy végre egy számára kedves témáról beszélhet. A derekamra tette a tenyerét, és beléptünk a házba. – Mondd meg őszintén, olyannak képzelted a vámpírokat, mint mi? – Nem igazán – feleltem gúnyosan. Ezra nevetett. – Hát itthon vagy! – kiáltotta Mae, miközben odaszaladt hozzám, és átölelt. Matilda ezúttal nem rohant elém, hogy üdvözöljön, de aztán rájöttem, ez amiatt van, hogy nem Jackkel érkeztem. – Kicsit féltem, hogy elijesztettünk téged tegnap este. – Nem tudtok elijeszteni – motyogtam a vállához simított arccal. Végre elengedett, a kezébe fogta az arcom, és úgy bámult, mintha arról akarna meggyőződni, igazi vagyok-e. – De fáradtnak tűnsz! Aludtál te egyáltalán? – Az arca feszült volt, úgyhogy bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Tudod, mi kell neked, kedvesem? Egy finom meleg fürdő. Van egy mesés jakuzzi a szobánkban, beindítom neked a buborékokat, és nemsokára friss leszel, mint a harmat. – És mégis mennyire friss a harmat? – Ez Jack volt! Elhúztam a fejem Mae-től, hogy a hang irányába nézhessek. Jack az ajtófélfának támaszkodva állt, és féloldalasan mosolygott rám. A szívem a puszta látványától is megdobbant. Előző este annyira féltem, hogy örökre eltűnik, hogy most nem tudtam türtőztetni magam. Odasiettem hozzá, és szorosan átöleltem a derekát. – Hé, jól vagyok, jól vagyok – mondta, és gyengéden eltolt magától a vállamnál fogva. – Rendben? Jól vagyok. – Csak aggódtam. – Gyorsan pislogtam egyet, hogy elnyomjam a könnyeimet, és nagyot nyeltem. – Ja, látszik rajtad – mondta halkan Jack, és éreztem, hogy tényleg törődik velem. – Csak egy jó forró fürdőre van szüksége, buborékokkal! – karolta át Mae a derekam, hogy el tudjon húzni Jacktől, amihez bizony ki kellett fejtenie némi erőt. – Van egy csodálatos orgonás fürdősóm, amitől azonnal elillan minden feszültség.

150

Miközben elvonszolt Jacktől, Mae tovább ecsetelte nekem, miféle varázslatos dolgokra képes a fürdőkádja, de a vállam felett Jack felé pislogtam. – Tényleg óvatosabbnak kell lenned – figyelmeztette Ezra. – De hát nem is csináltam semmit! – tiltakozott Jack, én pedig elgondolkoztam rajta, mégis hogyan fog ez működni. A forró jakuzzi korántsem volt rám olyan csodás hatással, mint Mae ígérte, de azért segített kicsit lazítani. Ez az egész nagyon bizarr volt. Nemrég még nem is tudtam ezeknek az embereknek a létezéséről, most pedig képtelen voltam elképzelni az életem hátralévő részét nélkülük, bármilyen hosszúra is nyúljon az az élet. Mikor végre kimásztam a kád megnyugtató vizéből, magam köré csavartam egy hatalmas, bolyhos törülközőt. Mae hálószobája orgonaillatú gyertyák fényében úszott. Mae kikészített nekem a fehér ágytakaróra egy szatén pizsamanadrágot és egy hozzáillő kék kombinét. Visszavettem a kapucnis pulcsimat is, mert a házukban általában hűvös volt, de szinte szentségtörésnek éreztem, hogy egy ennyire hétköznapi ruhadarabot viselek az elegáns holmi fölött. Tényleg olyan volt, mintha egy másik világban élnének, mint én, minden lehetséges értelemben. – Csupán annyit állítottam, hogy összetörted a Jeepet – ütötték meg a fülem Ezra szavai a hallból, mikor kinyitottam a hálószobaajtót. – Talán nem olyan nagy kérés a részemről, hogy fizesd is ki. – Csak azt akarod elérni, hogy több időt töltsék odakinn – morgott Jack. – Az sem ártana – mondta Ezra. A konyhába mentem, és mindannyian elhallgattak, mikor beléptem. Mae körül mindenhol edények és ételek hevertek, beborították az összes konyhai pultot. Az arcán fehér por volt, csinos fehér kötényére pedig valami piros szósz csöppent. Jack egy bárszéken ült a pult mellett, és látszott, hogy a kukta szerepében tetszeleg, de fogadni mertem volna, hogy segítség helyett csak játszik a hozzávalókkal. Épp egy paradicsommal és egy citrommal zsonglőrködött, mikor beléptem. – Ó, mennyivel jobban nézel ki! – villantotta rám a mosolyát Mae. – Hát nem volt mesés a fürdő?

151

Jack letette a pultra a paradicsomot, és szándékosan elfordította rólam a tekintetét. – De, egész jó volt. – Végigszántottam ujjaimmal a nedves hajamon, és szinte láttam magam előtt, mennyire szeretne Mae eljátszani a tincseimmel. Figyeltem rá, hogy ne kerüljek túl közel Jackhez, úgy mentem oda a felfordulás közepén ügyködő Mae-hez. – Mit csinálsz? – Valami finomat próbálok főzni neked – felelte. – Esküszöm, hogy kiváló szakács voltam! A környéken mindenki imádta a főztömet! – Jack gúnyosan nézett, úgyhogy Mae odanyúlt, és rácsapott a karjára. – Igenis az voltam! Mind a tíz ujjadat megnyaltad, volna utána! – Persze, biztosan – hagyta rá Jack, és arrébb ült, nehogy Mae újra meg találja csapni. – Csak hát olyan régóta nem főztem semmit – mondta Mae, és a káoszt nézte maga körül, amiben minden volt az uborkától kezdve a körtén át a nyers tésztáig. – Már el is felejtettem, milyen ízűek a dolgok. – Egy kanálhoz nyúlt, ami valami piros dologgal teli tálban volt, kevert rajta egyet, aztán bocsánatkérően pillantott rám. – Azt hiszem, semmi ehetőt nem sikerült készítenem neked. – Na és ez? – nyújtott felém Jack egy paradicsomot, de megráztam a fejem. – Köszönöm, de nem is vagyok éhes. – Ó! – kiáltott fel Mae csillogó szemekkel. – Az öcséd szakács,ugye? – Nem hivatásos, de nagyon jól főz – mondtam habozva. Nagyon szerettem Milót meg minden, de túl sok minden történt akkor a házban, és nem igazán akartam, hogy átjöjjön... legalábbis nem aznap este. – Ó, fantasztikus! Biztos tudja, hogy készülnek a kedvenc ételeid! – Úgy tűnt, Mae-t lenyűgözi saját zseniális ötlete. – Mi lenne, ha megadnád nekem a számát, hogy felhívjam? Hány óra is van? Nincs túl késő? – Rápillantott az órára, de még csak háromnegyed kilenc volt. – Még ébren van, ugye? Bólintottam, mire előkapta a zsebéből a telefonját, én pedig megadtam a számot. – Ó, Milo! – szólt bele a telefonba egy szinte fájdalmasan széles mosoly kíséretében. – Úgy örülök, hogy felvetted! Ugye nem ébresztettelek fel? Sajnálom, kedvesem. Nem akarlak zavarni. – A testvérem erre valami kedveset mondhatott, mert Mae felkuncogott, és folytatta a

152

mondókáját arról, hogy meg kell főznie nekem a kedvenc ételemet, amitől majd jobban leszek. – De tényleg nem igazán vagyok éhes – ismételtem meg halkan, nehogy Mae meghallja, de a Milóval való beszélgetés teljesen lekötötte, közben pedig fel-alá futkosott a konyhában, és mindenféle edényeket vett elő. – Egyáltalán miért tartotok edényeket a házban? – Ettől normálisabbnak tűnünk – vonta meg a vállát Jack. – Egyébként nem igazán van szükségünk konyhára, és hét fürdőszobánk van négy emberre. – A fürdőszobák emelik az ingatlan értékét! – jelentette ki Ezra. A hanghordozásából arra következtettem, hogy nem ez volt az első vitájuk a témában. – Nem maradunk itt sokáig, úgyhogy fontos, hogy jó áron tudjuk továbbadni a házat. – Hogy érted, hogy nem maradtok sokáig? – Egészen eddig a pultnak támaszkodtam, de most megfordultam, és ránéztem. – Csak addig lehetek huszonhat éves, míg a szomszédok nem fognak gyanút – fejtette ki Ezra, de így is beletelt egy percbe, mire felfogtam. Ők nem öregszenek, de a környezetükben mindenki más igen. – Körülbelül ötévente költözünk, de most már jó ideje Minneapolisban vagyunk. – Én sosem éltem máshol – tette hozzá Jack. – Itt születtél? – néztem rá csodálkozva. Valamiért mindig úgy képzeltem, hogy Kaliforniából vagy Vegasból, vagy valami hasonló helyről csöppent ide. – Igaziból Stillwaterben, de bonyolítja a dolgokat, ha az ember túl közel lakik a családjához – mondta lazán, mintha az egész nem lenne nagy ügy, de én ekkor hirtelen felfogtam valamit, és ez kiülhetett az arcomra. – Nem találkozhatunk a családunkkal. Először megváltozunk, jobban nézünk ki, mint azelőtt, de aztán egyáltalán nem változunk többé. – És túl megterhelő látni, ahogy megöregszenek. – Ezrának valahogy sikerült még ezt a szörnyűséget is megnyugtató hangon előadnia, de azért belesajdult a szívem. Mae-re néztem, aki a tűzhely mellett állva barátságosan csevegett a testvéremmel, és hirtelen megértettem a teljes jelentőségét annak, amit hallottam. – Nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik – mondta Jack kedvesen.

153

Volt néhány dolog, amibe nem gondoltam bele, mikor összeismerkedtem velük, és biztos voltam benne, hogy később újabb hasonló problémák fognak még napvilágra kerülni. Ez az egész nem olyan egyszerű. Mintha ezt kívánná igazolni, Peter lépett a konyhába. Testhezálló farmerja és pólója megmutatta gyönyörű testének karcsú vonalait. Ragyogó smaragdszín szeme egy pillanatra találkozott az enyémmel, aztán arrébb villant, mintha képtelen lenne rám nézni. A közelségétől megremegett a bőröm, a szívverésem pedig a fülemben dobolt. Észrevettem, hogy Jack összerezzent, de ezúttal nem éreztem. Mikor Peter a közelemben volt, mindent elhomályosított, még a Jackről rám sugárzó érzéseimet is. – Mi ez az egész? – mutatott Peter a főzési kísérlet nyomaira. Mae túlzottan el volt foglalva az ételkészítéssel ahhoz, hogy észrevegye, mikor belépett, de most, hogy szólt hozzá, riadtan pillantott fel. – Visszahívlak – motyogta Mae a telefonba, aztán kinyomta, és visszacsúsztatta a zsebébe. – Peter, hazajöttél! – Bizony – szívta be Peter az arcát, és nyilvánvalóan tudatosan kerülte, hogy felém pillantson. Azon gondolkodtam, hogyan képes ellenállni a sürgető vágynak, én magam ugyanis alig kaptam levegőt, annyira nagy hatással volt rám a jelenléte. – Gondolom, ez a lakoma a visszatérésem örömére készül. – Peter, Alice tudja – mondta Ezra halkan. Peter hirtelen felém fordult, és olyan elsöprő hullámot küldött felém, hogy beleszédültem. Hallottam, hogy mögöttem egy szék csapódik a padlóhoz, de nem néztem hátra, így nem láttam, ahogy Jack kiviharzik a konyhából. Úgy tűnt, Peter sem igazán vette észre, csak bámult a szemembe, és lassan elindult felém. – És most megetetitek? – Peter engem nézett, de valaki máshoz beszélt, nem mintha bárki is vette volna a fáradságot, hogy válaszoljon neki. Kinyújtotta a kezét, megérintette a nedves hajam, és mélyen beszívta az illatát. – És itt is fürdik. Most már velünk lakik? – Nem. – Ezra válasza a levegőben lógott. Peter továbbra is meredten nézett. Valahol tudatában voltam, hogy mások is vannak a szobában, és hogy zavarban kellene lennem attól, hogy ennyire intenzíven figyel mások jelenlétében, de valahogy mégsem volt rossz érzésem tőle.

154

– Tehát tudod, hogy vámpírok vagyunk? – Bár Peter mosolyogva tette fel a kérdést, volt a hangjában valami rejtett él. – Tudod, hogy gyilkolunk? Akár a vacsoránk is lehettél volna, de olyan szerencséd volt, hogy most helyette itt állhatsz a házunkban. Összeszűkült a szeme. Hő sugárzott felém a testéből valami olyan módon, amilyet még egyiküknél sem tapasztaltam. A bőröm bizsergett, és az a vonzás hatalmába kerítette a szívem. Minden egyes porcikám hozzá kívánkozott, és kezdett eluralkodni rajtam a fájdalmas gondolat, hogy ő nem ugyanezt érzi. – Miért vagy itt? – kérdezte Peter rekedten. – Mert... mert... mert itt akarok lenni – feleltem botladozó nyelvvel. Teljesen kitöltötte az agyamat, és ettől képtelen voltam értelmes választ adni. Testének erőteljes, szívfájdító illata elárasztott, és szinte kikapcsolta a többi érzékszervemet. – Mert itt akarsz lenni – ismételte meg Peter határozott hangon. – Ezt akarod? Válaszra nyitottam a számat, de akkor megéreztem a kezét a nyakam körül. Egy fuvallatot érzékeltem, aztán valami kemény csapódott a hátamnak. Felemelt a nyakamnál fogva, és a falhoz szorított. A szemében egymásnak ellentmondó szenvedélyek kavarogtak, de én igazából csak az ujjait éreztem a bőrömön és alatta az ereimben pumpáló vért. – Igazán ezt akarod? – sziszegte. Nem tudtam válaszolni, annyira szorította a nyakam. Levegőt sem kaptam, de nem igazán vettem észre. Nekem préselődött a teste, és éreztem, ahogy kemény izmai nekem feszülnek. Részegítő illata fojtogatott. Ha sokáig maradtam volna így, valószínűleg belehalok, de esküszöm, megérte volna.

16

Jack minden figyelmeztetés nélkül rontott Peternek, aki az ütközéstől átrepült a konyhán. Levegőért kapkodva álltam a fal mellett, a tüdőm égett, ahogy megtelt levegővel. Peter a hűtőnek tántorodott, de gyorsan 155

visszanyerte az egyensúlyát, és Jackre vetette magát, aki addigra már felkészült a támadásra, és újra ellökte a közelemből Petert. – Jack! – visította Mae teljes pánikban. Ezra előrelépett, hogy beavatkozzon, úgyhogy Peter kissé visszakozott. Jack pajzsként állt köztem és Peter közt. Peter gyönyörű vonásait eltorzította a majdnem teljesen szabadjára eresztett düh, kezét ökölbe szorította, és továbbra is engem bámult Jack mögött. – Nem fogja bántani! – mondta Ezra Jacknek, mire mindketten hátraléptek kissé, de egyik sem volt hajlandó teljesen visszakozni. – A torkát szorongatta! Nem kapott levegőt! – üvöltötte Jack. – Sosem hagynám, hogy meghaljon! – kiabált vissza Peter. – Éreztem a szívverését, és nem lassult le! – Valami eszébe juthatott, mert közelebb lépett Jackhez. – Egyáltalán minek törődsz te ezzel? És honnan tudtad, hogy lélegzik-e? Mit csináltál? – Hagyjátok abba! – rohant oda kettőjük közé Mae, és a két kezét a mellkasukra tette, miközben Ezra arrébb lépett. – Semmi sem történt, rendben? Semmi! – Mi az ördög folyik itt? – nézett Peter Ezrára magyarázatot követelve. – Miért érdekli őt a lány? – Nem igazán tudjuk, mi folyik itt – ismerte be Ezra halkan, és egy pillantást vetett felém. – Még nem találkoztam ilyen esettel. Peter kíváncsian nézett rám, amitől a pulzusom megint felgyorsult. Láttam a szemén, hogy észreveszi, aztán hallottam, ahogy Jack felnyög. Peter szeme azonnal rávillant. – Te érzed őt! – Peter hangja nem is annyira dühödt volt, mint inkább zavarodott. Közelebb lépett Jackhez, úgy tanulmányozta. – Ugye nem haraptad meg? – Nem! – mordult fel Jack elkeseredetten. – Hogyan lehetséges ez egyáltalán? – Petert teljesen meghökkentette a dolog. Mikor visszanézett rám, az arca egy kicsit lágyabb volt és még zavartabb. Ez nem igazán segített abban, hogy végre lelassítsam a felgyorsult pulzusom. – Alice! – csattant fel Jack. – Nem tehetek róla! – siránkoztam.

156

– Jack, menj át oda – adta ki a parancsot Mae, és az ebédlő túlsó sarkába mutatott. Jack mormogott valamit tiltakozásképpen, de azért engedelmeskedett. Aztán Mae odajött hozzám, és magához ölelt. – Talán valahogyan... elkezdett kötődni Jackhez – magyarázta Ezra lassan. Fájdalom és értetlenség tükröződött Peter arcán, ahogy Ezrára nézett. – Rád reagál a legerősebben, de úgy tűnik, a kötődése részben áttevődött Jackre. – Hogyan lehetséges ez egyáltalán? – ismételte meg a kérdését Peter. – Mit érdekel ez téged? – morgott Jack. – Te nem is akarod őt! A szavai úgy vágtak belém, akár a kés, és összerándultam, mire Mae még szorosabban ölelt magához. Az fájt a legjobban, hogy tudtam: Jacknek igaza van. Peter csak azért érzett irántam bármit is, mert a vére ezt diktálta. Peter felszisszent, Ezra pedig közelebb lépett hozzá, csak hogy le tudja állítani, ha megint neki akarna menni Jacknek. – Elég! – kiáltottam. – Nem hagyom, hogy egy olyan hülyeség miatt, mint én, megöljétek egymást. Ha valaki volna szíves hazavinni, örömmel eltűnnék, és békén hagynálak benneteket. – Alice, egyikünk sem akarja ezt – simogatta meg a hajam Mae, és olyan szorosan ölelt magához, ahogyan csak bírt. – Nem akarjuk, hogy elmenj. – Próbáljuk megoldani a dolgot – helyeseit Ezra. – Elviszem a Lamborghinit – jelentette be hirtelen Jack, és keresztülsétált a konyhán. – Megyek egy kört. – Óvatosan! – kiáltott utána Ezra. Válaszul csak a garázsajtó csapódása hallatszott, Ezra pedig bizonytalanul nézett Jack után. – Talán vele kéne mennem. – Mae-re pillantott, és mikor az beleegyezően bólintott, elsietett Jack után. Mae karja még mindig ölelt, és én éreztem, hogy az a fajta anya lenne belőle, aki sosem engedi el igazán a gyerekeit. Mae számára a vámpírság előnyei közé tartozott, hogy sosem ürült ki teljesen a fészke, bár tulajdonképpen tele sem volt sosem. Eljátszhatta az anya– és dadaszerepet a fiúk mellett, de ők valójában felnőtt férfiak voltak, és csak nagyon kevés gondoskodást igényeltek. Én azért vonzottam, mert törékeny voltam és önállótlan, ráadásul lány. Mae számára olyan lehettem, mint valami életre kelt baba, ezért akart

157

folyton a hajammal játszani. – Én még mindig nem csináltam neked vacsorát! – jutott eszébe, és a tűzhely mellé sietett. Szerencsére még nem kapcsolta be, különben már szénné égett volna, amit készíteni akart. – Tényleg nem vagyok éhes – ismételtem el vagy tizedszer. – Képtelenség! – mondta Mae, aki már a hozzávalókat rendezgette háttal nekem. – Nincs kedved átmenni a másik szobába, és pihenni kicsit? Szólok, ha elkészült az étel. – Hamarabb szabadulsz, ha nem ellenkezel – mondta Peter. Tett egy lépést a nappali felé, aztán megállt, és várt. – Gyere! Beszélnünk kell. Bementem vele a nappaliba, és belélegeztem csodálatos illatát. A testem felszabadult attól, hogy végre ilyen közel lehettem hozzá. Kimerítő volt távol lenni Petertől. Minden egyes porcikámat vonzotta, és az összes erőmet össze kel ett szednem, hogy távolságot tartsak tőle. – Hogy van a torkod? – kérdezte Peter szomorúan, és a nyakamat vizsgálgatta. – Semmi baja – hazudtam. Valójában olyan érzésem volt, mintha egy szörnyű ostorcsapás ért volna, de nem akartam, hogy bűntudata legyen. A kanapéra telepedtem le, úgyhogy ő a tőlem legtávolabb eső széket választotta. – Ne haragudj – nézett rám búsan, aztán lesütötte a szemét. – Nem szabadott volna ezt csinálnom. De tudnod kell, hogy én ilyen vagyok. – Mikor megint megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. – Nem vagyok valami kedves. – Nem hiszem el. – Pedig jobban tennéd – nézett rám nyugodtan. – Annyival jobban járnál Jackkel! Én egy... – Megrázta a fejét, nem akarta, vagy nem tudta kimondani, mi is ő. Tudta, mit érzek iránta, és azt is, hogy nincs hatalmam e fölött, mégis megpróbált meggyőzni róla, hogy ő rossz. A választás már megtörtént, és nem számít, hogy jó-e hozzám vagy nem. – De én veled akarok lenni – kötöttem az ebet a karóhoz, és valami a hangomban kissé meglágyította az arcát, de aztán gyorsan összeszedte magát, és újra megkeményedett.

158

– Nem tudod, ki vagyok én. Én nem olyan vagyok, mint ők. Én nem vagyok jó. – Miben különbözöl tőlük? – kérdeztem. Utáltam, hogy annyira messze van tőlem, nem bírtam tovább. Felkeltem, odamentem hozzá, és letérdeltem elé a padlóra. Rám villantott egy egészen kedves és őszinte mosolyt, aztán kinyújtotta a kezét, gyengéden megérintette az arcom, és hátrasimította a hajam. Beleborzongtam az örömbe, amit az érintése okozott, de erőt vettem magamon, és nyitva tartottam a szemem, és a szemébe néztem. – Félned kéne tőlem, de nem félsz – mormogta csodálkozva. A kezét az arcomon pihentette, úgy nézett. – Ha nem volnál ennyire... – Megnyalta az ajkát, és felsóhajtott. – Ha nem éreznék így irántad, nem haboznék, megölnélek. Felfogod ezt? Nem tudom biztosan, mit válaszoltam volna a kérdésére, ha képes vagyok a beszédre, mindenesetre túlzottan remegtem ahhoz, hogy megszólaljak. Közel hajolt hozzám, és a hajamba túrt. – Én egy igazi vámpír vagyok. Embereket öltem. – Te... te öltél? – suttogtam. A szívem eddig lelkesen dobogott érte, de most félelemmel és iszonyattal telt meg. – Hmm – sóhajtott ismét, ezúttal lemondóbban. – Nem árulták el neked. Tudom, hogy Ezra mindig menteget, az viszont meglep, hogy Jack nem mondta el. Miután... – mondta, és nyers fájdalom villant fel a szemében – ... miután Elise meghalt, eszeveszett tombolásba kezdtem. Végül sikerült megfékeznem magam, de a vérszomj nem múlt el. – De ez nagyon régen volt – mondtam lágyan. – Nem akarlak bántani. – Nem fogsz – ígértem. Minden ellenállása összeomlott, és a sebezhetőségtől egyszerre hihetetlenül fiatalnak tűnt. Egy percig csak nézett engem, aztán váratlanul megcsókolt. A szája erőteljesen préselődött az enyémhez, keze a hajamba markolt. A testemben robbanásszerűen áradt szét a gyönyör. Tetszett, hogy ilyen követelőzően szorít magához. Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megcsókolt, elhúzódott tőlem. Felnyögött és hátraugrott. Mielőtt még bármit mondhattam volna, már kinn is volt a szobából. Legszívesebben utánarohantam volna, de inkább lefeküdtem a par-

159

kettázott padlóra, és a plafont bámultam. A fejem zsongott az eksztázistól, amit a csókja okozott, pedig nem akartam így érezni iránta. Peter csak bántana engem, és folyton eltaszítana magától, amíg végül semmim sem maradna. Valami volt bennem, ami hozzá tartozott, de kezdtem azt gondolni, hogy ez csak valami tévedés következtében van így. Néhány perc múlva Mae lépett be, és szólt, hogy kész a vacsora. Idegesnek tűnt, de egyáltalán nem lepte meg, hogy egyedül talál. Valami tésztát készített, ami hasonlított ugyan az egyik ételhez, amit Milo szokott készíteni, de ez a változat leginkább a recept megszentségtelenítésének volt tekinthető. Miután ettem, Mae rendet rakott a konyhában, én pedig, amennyire engedte, segítettem neki. Újra meg újra hallottam Peter mozgását odafentről, és ilyenkor mindig éles fájdalom hasított az oldalamba. Elkeserítő volt, hogy itt van a házban, de elutasítja a közelségemet. A nappaliban Mae feltett egy Beatles-lemezt, azzal a felkiáltással, hogy ez mindig felvidítja az embert, aztán lehuppant a kanapéra, én pedig leültem elé a padlóra, és hagytam, hogy a hajammal játsszon. Elméletileg azért csinálta ezt is, hogy megvigasztaljon, de akárcsak a főzés, ez is inkább arról szólt, hogy végre kiélhesse az anyai ösztöneit. Megkönnyebbültem, mikor kicsivel később felbukkant Ezra. Miközben forrón megcsókolta Mae-t, én végre elmenekülhettem. Kicsusszantam a kezei közül, és Jack keresésére indultam. Az ebédlő padlóján guggolt, és Matilda hasát vakargatta. Megálltam előtte, és karba tettem a kezem. – Jó volt a kocsikázás? – kérdeztem. Jack felnézett rám, aztán Ezra és Mae felé vetett egy pillantást, akik sugdolózva ültek, és láthatóan teljesen elmerültek a saját világukban. Ebben a pillanatban gyűlöltem őket, annyira irigyeltem tőlük, hogy ilyen egyszerűen szerethetik egymást. – Aha. És neked jó volt Peterrel? – vonta fel Jack az egyik szemöldökét. Játékosnak szánta a gesztust, de én láttam mögötte a fájdalmat. Sőt, éreztem is, és a megbánás szinte égette a torkomat. – Éreztem már jobban is magam – feleltem. Ezután már természetesebb volt a mosolya, a köztünk lévő feszültség egy része elpárolgott. Jack még egyszer megsimogatta Matildát, aztán fel-

160

állt, és lenézett rám. – Lenne kedved hazavinni? – kérdeztem. – Lenne... – felelte Jack, de aztán hirtelen elnémult, felfelé intett a fejével, ahol Peter szobája volt, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem kéne. Legalábbis nem most. – Megtiltották, hogy elvigyél? – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is igazán hiányozni fog a száguldozás Jackkel, főleg, hogy legutóbb kis híján megölt, mégis elszomorított a gondolat, hogy többé nem lesz részem benne. – Dehogy – nevetett fel Jack, mintha neki soha senki nem tilthatna meg semmit. – Csak úgy gondolom, jobb, ha egy darabig nem csinálunk ilyet. Peternek ki kell találnia, mit akar tenni, és neked is. – Nem gondoltam, hogy van választási lehetőségem – ismertem be. Én úgy láttam a helyzetemet, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva Peter és Jack kénye-kedvének. Bármilyen szerepet elfogadtam volna, csak hogy jelen lehessek az életükben. – Mindenkinek van szabad akarata – mondta komolyan, és kicsit közelebb hajolt. – Még neked is. – Te tényleg így gondolod? – Kénytelen vagyok. – Bizakodó mosolya elhalványult, és Ezrához fordult. – Alice szeretne hazamenni. – Jövök – ugrott fel Ezra a kanapéról mosolyogva. – Néha megfeledkezem róla, hogy nem itt laksz. Miközben Ezra kiterelt a házból, visszanéztem Jackre, és azt kívántam, bárcsak minden visszatérne a régi kerékvágásba. Bárcsak ne tudnék a vámpírokról, Peterről, és arról, hogy a vérem valaki másé.

17 Úgy döntöttem, másnap reggel az iskolabuszon hozom fel a témát Milónak. Az út meghatározott hosszúságú, így nem tarthat túl sokáig a beszélgetés, utána pedig ott lesz neki egy egész iskolanap, ami majd megakadályozza, hogy túl sokat gondolkodjon a dolgon. Milo ölében egy nyitott tankönyv volt épp, valami dolgozatra ké-

161

szült, és megpróbálta még az utolsó pillanatban bepótolni a hiányosságokat. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, úgyhogy betettem a fülembe a fülhallgatót, és a Yeah Yeah Yeahs-t hallgattam az iPodomon, de azért elég halkan ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. – Hé, Milo! – vettem elő a leglazább hangomat. – Hm? – dünnyögte, de továbbra is a tankönyv kötötte le a figyelmét. – Mit gondolsz a... vámpírokról? – Haboztam, mielőtt kiejtettem a szót, mintha az egész attól válna valósággá, hogy valaki más előtt kimondom. – Nem gondolok semmit – vágta rá. A legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a téma iránt, de azért csak folytattam. Utáltam titkolózni előtte, és szinte lehetetlennek éreztem, hogy egy ilyen horderejű információt magamban tartsak. – Nem gondolod, hogy esetleg léteznek? – Miközben a válaszára vártam, meghúztam a hátizsákom vállpántját, és az ajkamba haraptam. – Nem – nézett rám, mintha egy komplett őrült lennék, amire tulajdonképpen számítottam is. – Szerinted léteznek vérfarkasok? – Vérfarkasok nincsenek – feleltem. – Igen, és vámpírok sincsenek – rázta meg a fejét Milo, és visszabújt a tankönyvébe. – De nem gondolod, hogy, mondjuk, van rá valamennyi esély, hogy esetleg létezhetnek? – kérdeztem. Ismét felemelte a fejét, láthatólag összezavarta, hogy ilyen őrültségeket mondok. – Olyan lények, akik csak vért isznak, és nem öregszenek? – rázta meg újra a fejét. – Ez még biológiailag sem lehetséges. És koporsóban aludni? Értelmetlennek tűnik. – Hát, lehet, hogy nem is alszanak koporsóban – vetettem fel, és a felpattogzott lakkot piszkálgattam a körmömön. – Ez sem teszi elfogadhatóbbá a felvetésedet – nézett rám összehúzott szemmel. – Oké, akkor most mondd el szépen, miről van szó! Már megint régi horrorfilmeket néztél éjszaka? – Nem. – Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkodtam, hogyan magyarázhatnám ki magam. – Csak volt egy rossz álmom. Ennyi. – Tudod, ha nem Jackkel csavarognál egész éjszaka, lehet, hogy te is

162

nyugodtan aludnál, mint más normális ember, mindenféle nevetséges rémálmok nélkül. – Aha. – Úgy döntöttem, legjobb lesz, ha rávezetem. – Egész éjszaka. – Igen, ezt mondtam. – Milo visszatért a könyvéhez, és láttam rajta, hogy kezd ingerült lenni. – Hm, szóval vámpíros álmom volt, mert egész éjszaka egy nagyon vonzó pasival voltam! – Próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy felfogja az összefüggést, és mikor újra felemelte a fejét, úgy láttam, végre sikerült megértetnem vele valamit. – Várj csak, nem azt mondtad, hogy nem is tetszik neked Jack? – kérdezte Milo. – Felejtsd el – sóhajtottam, és megráztam a fejem. Mae tegnap esti főzőcskézéséről kezdett kérdezgetni, de én inkább feltekertem az iPod hangerejét. Lehet, hogy igaziból nem is akartam vámpírokról beszélgetni. Ebéd közben Jane megjegyezte, hogy szörnyen nézek ki, és úgy viselkedem, mintha nem lennék önmagam. Napok óta először említette meg Jacket, de nem volt kedvem róla beszélgetni, úgyhogy azt mondtam, nem vagyok jól, és kimentem a mosdóba. Mikor belenéztem a tükörbe, tényleg olyan érzésem volt, mintha nem önmagamat látnám. Sápadt voltam, sötét karikákkal a szemeim alatt, és fogytam is valamennyit. Mivel mostanában olyan sok időt töltöttem Jackék házában, ahol sosem volt étel, eszembe se jutott, hogy egyek. Persze az is lehet, hogy eszembe jutott volna, ha a gyomrom nem állt volna folyamatosan görcsben. Nem tudtam, meddig húzhatom még így. A rendes emberi életem teljesen hamisnak tűnt, a vámpíros részek pedig, amik régebben szórakoztatóak és izgalmasak voltak, egyre fájdalmasabbakká váltak. Mindenki olyan kedves ott velem, és azt mondják, fontos vagyok nekik, akkor meg miért okoznak ennyi fájdalmat? Ismét eszembe jutott a mese a csúnya lányról a szép emberek falujában. De most már sokkal jobban megértettem, mennyire kifacsartnak és kihasználtnak érezhette magát, amikor már nem szerették annyira. Suli után Milo nekiállt arról prédikálni, hogy sosem vagyok otthon, és már anyának is kezd feltűnni. De legalább elfelejtette a reggeli vámpíros

163

beszélgetésünket, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Nem gondoltam, hogy Jackéket igazán zavarná, ha elmondanám Milónak. Ő viszont valószínűleg bezáratna egy pszichiátriára, és akkor sosem láthatnám többé őket. Jack SMS-t küldött: „Jó hír. Ezra és Peter üzleti útra ment.” Milo elolvasta, és forgatni kezdte a szemét. – Tudod, hogy igazán kedvelem Jacket, de végiggondoltad már, milyen hatással van ez a kapcsolat az iskolai teljesítményedre? – kérdezte. A konyhaasztalnál ült, és a leckéjét csinálta, én meg félálomban feküdtem a kanapén elterülve. Mostanában délutáni szunyókálással pótoltam az éjszakai alvást. – Nem! – feleltem. Az iskolai előmenetelem nem számított többé. Úgy nézett ki, hogy vagy beházasodok egy gazdag családba, és eltartanak, vagy egyszerűen csak meghalok. Bárhogyan is, a tanulás már nem tűnt valami fontosnak. Visszaírtam Jacknek: „Miért jó hír ez?” A tudat, hogy nem látom majd Petert, fájt, ugyanakkor meg is könnyebbültem. Nem bírtam volna ki még több visszautasítást. Jack válaszolt: „Lóghatunk együtt, és mehetünk a Lamborghinivel. Benne vagy?” Erre én: „Nagyon is! A ház előtt találkozunk! Siess!” És már fel is ugrottam a kanapéról. Milo belekezdett egy újabb kiselőadásba az iskoláról meg az alvásról, de még csak meg se próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen stresszes hétvége után igazán megengedhetek magamnak egy hamisítatlan Jack-féle áthülyéskedett éjszakát. Épp akkor robbantam ki az utcára, mikor a piros kocsi megállt a bejárat előtt. Feltéptem az ajtót, az ülésre huppantam, és rámosolyogtam Jackre. Ahogy meglátta, milyen lelkes vagyok, felkacagott, nekem pedig tele lett a szívem a nevetésével. – Látom, jó kedved van ma – vigyorgott. Még nem indította be a kocsit, egy percig csak ült ott, és nézett engem. – Hová szeretnél menni? – Mindegy, csak gyorsan menjünk! – feleltem, mire felragyogott a szeme. – Nem kell kétszer mondanod. – Sebességbe tette a kocsit, és olyan sebesen kilőttünk, hogy belepréselődtem az ülésbe.

164

Nem is olyan rég tört ronccsá alattunk egy autót, mégis biztonságban éreztem magam mellette. Végül is megmentette az életemet, hiába volt éppen ő, aki a balesetet okozta. – Olyan hosszúnak tűnt ez a hétvége – mondtam szomorúan. – Nekem mondod? – Jack ugyanolyan fáradt és frusztrált volt, mint én, de erről teljesen megfeledkeztem. Általában úgy gondoltam rá, mint a szenvedéseim okozójára, pedig ő is ugyanolyan tehetetlen áldozat volt ebben a történetben, mint én. Mindketten csapdába estünk a természet elleni hasztalan küzdelemben. – Csak vissza akarom kapni a régi, normális életemet – mondtam, és arra számítottam, egyetért majd, de csak nevetett. – Gondolom, a „normális” alatt azt az időszakot érted, amikor folyton az új vámpírhaveroddal lógtál – mosolygott. – Ja, mert ez az alap. – Hát, normálisabbnak érzem, mint ezt az egész őrületet, hogy a vérem Peteré – mormogtam. – Hogy tartozhatna bárkihez is bármelyik részem? Ki döntött erről? – Bárcsak tudnám – mondta, és az arca ellágyult egy pillanatra, aztán megrázta a fejét. – De most ne is gondoljunk erre az egészre! Kimerültnek tűnsz. Mit szólnál, ha csinálnánk valami kellemes, laza dolgot ma este? – Mint például? – Felé fordultam, és az üléstámlának döntöttem a fejem. – Mi lenne, ha elmennénk hozzánk, és filmet néznénk? Van vagy egymillió, biztos találunk köztük olyat, amit szívesen megnéznél. – Ez fantasztikusan hangzik – helyeseltem. Tényleg csodálatos volt arra gondolni, hogy Jack mellett összegömbölyödve tölthetem az estét. – Mennyi ideig lesz távol Peter és Ezra? – Nem tudom – vonta meg a vállát Jack. – Kábé egy hétig, gondolom. Miért? – Mit csinálnak? Úgy értem, mit dolgoznak? Mivel kerestek ti ennyi pénzt? – Annyit beszélgettünk már a természetfeletti dolgokról, hogy nem is volt időm rákérdezni olyan gyakorlati részletekre, mint például, hogy miből is élnek. – Tudod, Ezra több száz éve dolgozik mindenfélét, úgyhogy jóval azelőtt összehozott már egy kis tőkét, mielőtt megszülettem volna. Mostanában sokat tőzsdéznek meg kereskednek, csak engem nem igazán érdekelt ez soha.

165

– Van pár vállalatuk a tengerentúlon – folytatta Jack. – Folyton váltaniuk kell, nem dolgozhatnak együtt túl sokáig ugyanazokkal az emberekkel, mert feltűnne, hogy nem öregszenek. – Te miért nem dolgozol? – kérdeztem. – Mert nem igazán van rá szükség. Ha találok valamit, ami érdekel, akkor azzal foglalkozom, de pénzünk van elég. Ezrának és Péternek sem kellene dolgoznia, de Ezra úgy gondolja, hogy mivel örökké fogunk élni, jobb, ha van tartalékunk – vonta meg a vállát, aztán rám nézett. – Miért? Zavar téged, hogy nem dolgozom? – Nem, csak érdekel az életed – feleltem. Odaértünk a házukhoz, és a kapu elé hajtott. Miközben leállította a motort, huncut vigyor jelent meg az arcán. – Hát, most már mindent tudsz az életemről. – Kiszállt a kocsiból, és láthatólag úgy gondolta, megússza ezzel a válasszal. – Szinte semmit sem tudok az életedről! – siettem utána. – Vámpír vagyok, túl gyorsan vezetek, és nagyon jól X-boxozok – tárta ki a karját, mintha ez mindent megmagyarázna. – Elég, ha ennyit tudsz rólam. – Nem hiszem – vontam fel a szemöldököm, amitől elnevette magát, aztán megrázta a fejét, és bement a házba. Matilda már az ajtóban várt rá. Jack gyorsan megvakarta a füle tövét, és ment tovább, sarkában a kutyával. – Mae, itthon vagyok! – jelentette be, és a konyhába lépett. – Épp a mosást intézem! – kiáltott le Mae a hálószobájából. – Utálom, mikor ilyen hétköznapiak vagytok – grimaszoltam. – A vámpírok elvileg nagy, erős, szexi és veszélyes lények. – Akik mindennap új ruhát vásárolnak? – guggolt le Jack, hogy végre megadja Matildának a törődést, amire úgy vágyott. – Ez nem lenne valami praktikus. – Hát ez az! A vámpíroknak nem az a dolguk, hogy praktikusak legyenek! Természetfeletti lények vagytok varázserővel! Nem szabadna mosnotok meg videojátékokat játszanotok! Sziklákról kéne leugrálnotok, meg gyönyörű nőkkel szeretkezni! – Vágom – nevetett Jack. – Nekem is voltak ilyen elképzeléseim, arról, hogy milyennek kellene lenni a vámpíroknak, de azoknak nem volt más alapja, csak a csillogó hollywoodi mesék. Senki sem képes állandóan

166

szexi meg menő lenni, aki halhatatlan, az meg főleg nem. El tudod képzelni, milyen kimerítő és költséges lenne hatszáz éven keresztül mindennap elegáns estélyiket meg ékszereket hordani? És mi értelme volna? Kit tudnék lenyűgözni vele? Egy átkozott vámpír vagyok! Nem fogom kifesteni a szemem, és megnöveszteni a hajam, csak hogy pár idióta ember szexinek tartson. Anélkül is szexinek tartanak – kacsintott viccesen felém, úgyhogy elnevettem magam. – Hol van az a híres-nevezetes filmgyűjtemény? – A nappali felé indultam, bár ott egyetlen DVD-t sem láttam soha. – A nagy része a szobámban – állított meg a lépcsőnél, és felfelé intett. – Talán meglep, de én vagyok a filmőrült a családban. Na jó, Mae is az egy kicsit, de csak olyanokat néz, amelyikben Ginger Rogers vagy Cary Grant szerepel – mondta szörnyülködve. – Néha tényleg úgy viselkedik, mint egy nyolcvanéves. – Hallok ám mindent! – Mae egy megpúpozott ruháskosárral tartott felénk, és odalökte Jack kezébe. – Egyébként ezek a te cuccaid. Volt egy barna nadrág, ami tiszta vér volt, és nem tudtam kiszedni belőle. – Biztos a klubban lett olyan – túrt bele hanyagul a kosárba Jack, de nekem elkerekedett a szemem. Egy dolog volt tudni, hogy vért iszik, de egész más volt szembesülni a ténnyel, hogy összevérezi a ruháit, miközben emberek vérét szívja. Mae észrevette a döbbent kifejezést az arcomon, úgyhogy megpróbálta megmagyarázni a dolgot. – Jack néha elmegy a Hennepin Avenue-n lévő vámpírklubba. Ott a lányok nagy része donor, és azok se bánják a dolgot, akik nem azok. Csak hát néha kicsit maszatos lesz az ember, ha eltalál egy ütőeret. – De ha eltalálsz egy ütőeret, abba nem halnak bele? – Biztos látszott rajtam, hogy kiakaszt a dolog, mert Jack kezdett idegesnek tűnni. Átvette a kosarat a másik karjába, és megrázta a fejét. – A nyálunk bizonyos vegyi anyagokat tartalmaz. Ahogy a szúnyogoké és a vérszívó denevéreké is tartalmaz érzéstelenítőt. A miénkben is van ilyen, és emellett olyan vegyület is, amitől gyorsan begyógyulnak a sérülések. A nyomok a harapás után egy-két órával általában tökéletesen eltűnnek. – Úgy tűnt, untatja a téma, mert sarkon fordult, és felügetett a lépcsőn. – Alice, most gyere, ha szeretnél beleszólást abba, hogy mit nézünk!

167

– A helyedben vele mennék, különben képes, és megnézeti veled Az elveszett fiúkat – figyelmeztetett Mae. – Az egy jó film! – kiáltotta Jack, és hajlottam rá, hogy egyetértsek vele. Mégis inkább valami olyat néztem volna aznap este, amiben kevesesebb a vérszívás. Elvileg azért jöttem, hogy egy kis időre megfeledkezhessek erről az egész bizarr vámpírhistóriáról. Felsiettem utána a lépcsőn, és vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek be Peter szobájába. Már az előtérben állva is éreztem bódító, édes illatát, de gyorsan kiszorítottam a tudatomból, mielőtt még elkezdett volna hevesebben verni a szívem. – Csak gyorsan elpakolom ezeket – közölte Jack, mikor beléptem a szobájába. – Nem szeretném, hogy a gyűrött ruhák tönkretegyék a vámpírimidzsemet. Jack jókora gardróbszobájának ajtaja nyitva volt, és láttam, ahogy elkezdi felakasztgatni a pólóit. Belestem, és egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy a ruhatára szinte kizárólag pólókból, Dickies nadrágokból és különböző színű Converse cipőkből állt. – Dollármilliárdos vagy, és úgy öltözködsz, mint egy tizenkét éves. – Hát, körülbelül annyira vagyok érett érzelmileg, mint egy tizenkét éves, úgyhogy... – mondta, majd nyelvet öltött rám, és visszament ruhákat aggatni. – Azt észrevettem – néztem szörnyülködve a plafonra, aztán odamentem a puha ágyához, és lerogytam rá. Teljesen bevetetlen volt, de ez volt a legkényelmesebb dolog, amin valaha feküdtem. A lepedő valószínűleg Egyiptomból származott, és tízmillió szálas lehetett a szövése. Nem mintha tudtam volna, mit jelent ez, de azt tudtam, hogy az ilyesmitől kényelmesebbek az anyagok. Az én ágyneműm a Tescóból származott, de azért egész jól elaludtam benne. – Örülök, hogy tetszik az ágyam. – Jack épp elpakolta a ruháit, és visszajött a szobába. – Bevetettem volna, ha tudom, hogy bele fogsz fetrengeni. – Nem fetrengek – morogtam, de azért felültem, hogy kisebb legyen a kísértés. Körülnéztem a szobájában. Volt néhány poszter a sötétkék falakon (az egyik a Cure 1984. július 12-én, a First Ave klubban adott koncertjének

168

plakátja volt, és elgondolkoztam rajta, Jack tényleg ott lehetett-e). A jókora síkképernyős tévé alatt rengeteg videojáték-tartozék hevert az elegáns fekete polcon, de sehol sem láttam filmeket. – Csak kitaláltad ezt az egész film-dolgot? – Dehogyis, ezt nézd! – Jack a kezébe vett egy távirányítót, és megnyomott egy gombot. A tévétől balra lévő fal besüllyedt, és előbukkant egy hatalmas polcrendszer tele DVD-kkel. – Menő, mi? Mae ötlete volt, azt mondta, igénytelenül néz ki, ha szem előtt vannak. – De hát Peternek több tonna könyv van szem előtt a szobájában – mondtam. – Ugye? – Jack megcsóválta a fejét, és odament a filmgyűjteményéhez. – Mert a könyvek kifinomultak. Hát ezt tanulja meg az ember, ha olyanokkal lakik együtt, akik még a tévé feltalálása előtt születtek. Egyszerűen nem értik ezt a modern kort. – Ja, kemény életed van mellettük – gúnyolódtam. – Ne is mondd, épp most veszítettem el a kedvenc gatyámat – nézett rám megjátszott szomorúsággal az arcán. – Összességében ez egy tragikus nap volt. – Ha már itt tartunk... – Szerettem volna áttérni a klub témára, és feltenni pár kérdést, bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. – Nem öltem meg azt a lányt, ha erre vagy kíváncsi – mondta Jack. – A legtöbb vámpír nem öl embereket. Ez lehetetlenné tenné a táplálkozást. Ha minden egyes étkezés alkalmával meggyilkolnánk valakit, csak Minneapolis vámpírnépessége legalább ezer embert írtana, ki hetente. Kevesebb, mint egy évtized alatt úgy megfogyatkoznának az áldozataink, hogy éheznünk kellene. Végigfutott a hideg a hátamon. – Eszembe se jutott, hogy megölted volna azt a lányt, de azért ez megnyugtató. Annak érdekében, hogy ezer vámpír jóllakjon, minden héten ezer embert harapnak meg. Még ha egy részük vérbankokból táplálkozik is, ahogy Jack és Mae, ez lehetetlenül soknak tűnt. – Hogy tudtok annyi embert megharapni? Miért nem beszél róla senki? – kérdeztem. – Nagyon kevesen jönnek rá, hogy megharapták őket – felelte Jack, de kerülte a tekintetemet, és egyik lábáról a másikra állt, mintha

169

kényelmetlenül érezné magát. – Nem támadjuk meg őket erőszakkal vagy ilyesmi. Azt hiszik, csak egy randin vannak. Sok vámpírnak, – nekem persze nem –, de soknak van „barátnője” vagy „barátja”, de igaziból az olyan, mintha... tehenet tartanának, hogy ne kelljen tejet venni. Elállt a lélegzetem, és azonnal eszembe jutott Jane, aki folyton mindenféle fiúkat vitt haza. A nagy részük nagyon jóképű volt, de kissé félelmetes. Könnyen lehet, hogy akár több vámpír is „tehénnek” használta már. – De hogyhogy nem veszik észre? – Hát, azt hiszik... – Megdörzsölte a homlokát, és felsóhajtott. – Azt hiszik, hogy egyszerűen csak nagyon jó szeretőjük van. Ez egy fantasztikus érzés. Szóval ha összekötöd egy szeretkezéssel, és főleg, ha a partnered részeg, vagy be van tépve, fogalma sem lesz, mi történt. És igaziból nem is lesz bajuk tőle. Kicsit gyenge és kába vagy utána, de egyébként minden rendben. – Szóval ez a lány, akit megharaptál... – Furcsán féltékeny lettem. A tudattól, hogy Jack egy lánnyal volt, hogy belőle táplálkozott, összeszorult a gyomrom. – Lefeküdtél vele? – Nem – felelte Jack, de elfordult tőlem, mintha szégyenkezne. A szívem felgyorsult, és láttam, hogy oldalra billenti a fejét, tehát meghallotta. – Viszont csináltunk... ezt-azt. De az nem számít. Tudom, hogy a fiúk mindig mondják, de a mi esetünkben tényleg igaz. Ez csak egy módja, hogy megkapjuk tőlük, amit akarunk. – Mert neked nem a szex, hanem a vér az, ami meghitt és... izgató. – Mikor ezt kimondtam, rájöhetett, hogy azzal, amit mondott, csak tovább rontott a helyzeten, mert elfintorodott, úgyhogy megkérdeztem: – Milyen érzés? – Pont olyan, mint vért inni – sóhajtott fel, és megdörzsölte a szemét. Éreztem, mennyire ideges lett. Engem ez a téma felzaklatott, és ő tudta ezt. A puszta gondolattól, hogy a lány vérét issza, megszomjazott. Ráadásul hallotta, ahogy felgyorsul a pulzusom. – Nehéz elmagyarázni. Majd megérted, ha vámpír leszel – mondta végül. – És milyen érzés nekik? Milyen egy embernek, ha megharapják? – Leültem a sarkamra, a közelébe. Az éhsége szinte ködként töltötte meg a szobát, és engem is átitatott. – Nem tudom. – Nagyot nyelt, rám pillantott, de szinte azonnal el-

170

kapta a tekintetét. – Élvezte? Rosszul lettem a gondolattól, hogy ez az arc nélküli lány úgy volt együtt Jackkel, ahogyan én még soha. Talán ezért kérdezősködtem tovább. Volt bennem valami beteges kíváncsiság is, de közben azt is gondoltam, igazságtalanság, hogy ez a lány olyat tapasztalhatott meg vele, amit én nem. – Igen. Vagyis gondolom, élvezte. Nem tudom. – Beletúrt homokszőke hajába, és fájdalmas pillantást vetett rám. – Miért akarod tudni? Mire próbálsz rájönni? – Mit éreznék? – A hangom lágy és halk lett, furcsán érzéki, meglepő volt, hogy az én számból jött ki. Igazán nem tudom, szándékosan csináltam-e, vagy csak amiatt volt, hogy mindent éreztem, amit Jack érzett, és ez zavarta meg az elmém. – Ha most megharapnál, fájna? – Egy pillanatig. – Megnyalta az ajkát, és rajtam tartotta a tekintetét, a légzése pedig nehezebb lett. – De aztán életed legcsodálatosabb érzését éled át. A harapásból indul ki, és hőként árad szét a testedben, a szívverésed pedig felgyorsul. Fájnia kéne, de nem fáj. Az érzékeid megőrülnek, de fantasztikus érzés... – Elhallgatott és nagyot nyelt. – És te mit éreznél? – kérdeztem, mire halványan elmosolyodott. – Én is ezt. Csak nekem még jobb. Semmi más nem fogható hozzá. A szemében ugyanaz az éhség tükröződött, amit Peter szemében láttam, mikor meg akart harapni, és bár tudtam, hogy rossz ötlet Peterre gondolni, nem tudtam ellenállni. Jack nagy levegőt vett. Biztosan észrevette a változást, ahogy a pulzusom hangosabb és gyorsabb lett, meg azt a különleges illatot, ami megvadította. Beharaptam a szám szélét, hogy megfékezzem a saját vágyamat, és ekkor éles fájdalmat éreztem az alsó ajkamban. Nem tudom megmondani, szándékosan tettem-e, de Jack azonnal észrevette. A pupillája kitágult, és remegve fújta ki a levegőt. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy kiserkent a vérem. Nem volt sok, de ezen a ponton már a legapróbb csepp is elég volt Jacknek ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.

171

18

Olyan gyorsan lépett hozzám, hogy nem is láttam a mozgását. Hirtelen megjelent az arca közvetlenül előttem, úgy éreztem, kék szeme egyenesen belém lát. Elképesztően mohó volt a tekintete, de a vágyakozáson túl volt benne valami más is. – Te leszel a vesztem – susogta olyan lassan, hogy alig hallottam a fülemben doboló vértől. Felszegtem az állam, dacosan és kihívóan, felfedve a nyakam sima bőrét. Megkísértettem őt, pedig tudtam, hogy ez a vesztünket okozhatja. Lehunyta a szemét, előrehajolt, és gyengéden lenyalta bőrömről a friss vért. A számra tapasztotta az ajkát, hogy egy csepp se vesszen kárba. Felnyögött. Amint összeértek az ajkaink, valami csodálatos gyengeség lett úrrá rajtam, és ívbe feszült a hátam. A szívem remegni kezdett, és ez az erőteljes remegés kisugárzott minden irányba, míg csak az egész testem borzongani nem kezdett. Amikor Jack szájon csókolt, azt hittem, felrobbanok. Éreztem a nyelvén a saját véremet, és az intenzív izgalmat is, amit átélt. A szája éhes volt, de nem volt a csókjában semmi erőszakos vagy durva. Izmai reszkettek attól, ahogy erővel visszafogta magát. Tudtam, mit akar tenni velem. Olyasvalamit, amit boldogan engedtem volna neki, és éreztem, milyen keményen kell harcolnia önmagával, hogy ne tegye. Miközben ajka egy pillanatra sem szakadt el az ajkamtól, óvatosan az ágyra fektetett, és nekinyomott a puha matracnak. Aztán rám feküdt, és én éreztem, ahogy a szíve az enyém felett dobog. A hajába túrtam, és megpróbáltam magamhoz húzni. Bármilyen közel is volt, tudtam, hogy sosem lehet elég közel hozzám. A bőröm alatt akartam tudni őt, és mikor mélyet lélegeztem, észrevettem ugyanazt a tökéletes illatot, amit eddig Peterének hittem. Kétségbeesetten érezni akartam, ezért a pólója alá csúsztattam a kezem. A bőre, ami általában hűvös volt, most szinte perzselt. Csodálatos érzés volt, ezért a húsába mélyesztettem az ujjaim, ő pedig felnyögött. Az ő keze is a pólóm alá csúszott, tenyere szinte égette a hasam reszkető bő172

rét. Sikerült elszakítania a száját az enyémtől, és ajkai a nyakam csupasz bőre felé kalandoztak, a lüktető vénák után kutatva. Az éhségünk fájdalmasan erős volt. A testem a testéhez préselődött, szinte könyörögtem, hogy harapjon, de ő hirtelen felhördült, és kitépte magát a karjaimból. – Mi az? – kiáltottam, és feltérdeltem. A szoba másik végében állt, zihálva és reszketve. – Peter meg fog ölni. – Jack légzése egyenetlen volt, szemében vad szenvedély lobogott. – Annyira akarom, de Peter megölne téged. – Na és? – Még levegőt vennem is nehéz volt, nemhogy beszélni, úgyhogy alig tudtam megszólalni. – Megérné. Azt akarom, hogy csináld, és nem érdekel, mi az ára. – Igen? – Bizonytalanul nézett rám, aztán bólintott. – Igen. Engem se. Az ágy szélén ültem, ő pedig odarohant hozzám, és olyan erősen ölelt, hogy nem kaptam levegőt. De az oxigén többé már nem is tűnt olyan fontosnak a számomra. Csak az számított, amit akkor éreztem, amikor az ajka az enyémhez ért. Olyan erősen csókolt, hogy az ajkamból friss vér fakadt, mire szenvedélyesen felnyögött. Ujjaim a hajába fonódtak, és a harapására vártam. – Megöletitek magatokat! – sziszegte Mae, mire felkaptam a fejem, és láttam, hogy ott áll az ajtóban, és minket bámul. Jack nem csókolt tovább, de én nem szívesen bontakoztam volna ki a karjaiból. – Nem csináltunk semmit. – Jack továbbra is engem nézett, a hangja pedig rekedt volt, ebből tudtam, hogy még mindig a vérszomj önkívületében van. – Egyelőre – meredt rá haragosan Mae. – Egyelőre – helyeselt Jack, és újra megcsókolta a nyakam, épp ott, ahol az ütőerem lüktetett. A testem elernyedt a karjaiban, de Mae odarohant, és jókorát csapott Jack vállára, mielőtt még bármit is tehetett volna. – Jack Allen Townsend! – kiáltotta. – Oké, oké! – hátrált Jack, amitől én visszahanyatlottam az ágyra. Védekezően maga elé tartotta a kezét, de Mae újra megütötte. – Most már elég lesz! Abbahagytam! – Még jó! – Mae láthatóan nem bízott benne, mert közvetlenül elém

173

állt, ezzel elállva Jack útját. – Meg fogod öletni! Ezt akarod? – Tudod, hogy nem ezt akarom – nyögte Jack, de bűntudatos kifejezés suhant át az arcán. A pillanat varázsa kezdett eloszlani, és helyébe lépett a felismerés, hogy mi lehetett volna a következménye annak, ami kis híján történt köztünk. – Akkor meg mégis mit képzeltél magadról? – kérte számon Mae. Jack megvakarta a halántékát, és felsóhajtott. – Hogy vámpír vagyok? – Gunyoros volt a hangja, de éreztem, mennyire ijedt valójában. – Egy kretén vagy! – Mae elfordult tőle, hogy megvizsgáljon, vannak-e rajtam harapásnyomok. Mikor meglátta a vért az ajkamon, elállt a lélegzete, és Jackhez fordult. – Ezt te csináltad? Kifakasztottad a vérét? – Nem! – tiltakozott Jack. – Ő volt! Megharapta a saját száját! – De hát miért tettél ilyet? – pördült felém Mae, és én végre össze tudtam szedni magamban annyi erőt, hogy felüljek. – Van róla fogalmad, mit csinálsz vele? Mindketten meg akartok halni? – Véletlen volt – motyogtam. – Le kell zuhanyoznod, és jól kiöblíteni a szádat szájvízzel. – Mae idegesnek tűnt, de ugyanakkor tárgyilagosnak is. – Ha csak egy árnyalatnyit is megérezni a véreden Jack szagából... – Szeme rémült könnyekkel telt meg, az ajtóra mutatott, és felcsattant: – Menj! Most azonnal! Menj le, és zuhanyozz le nálam! – Sajnálom. – Kikászálódtam Jack ágyából, ami nem is volt olyan könnyű feladat, ugyanis a bokámra csavarodott valami takaró. – Sajnálom. Miközben lebotorkáltam a lépcsőn, hallottam, ahogy Mae kiabál. – Hogy játszhatsz ilyen felelőtlenül az életével? És a sajátoddal? – dorgálta Jacket. – Ő még kislány, Jack! Mégis mit képzeltél? – De nem csináltam semmit! – jelentette ki Jack. – Tudom, milyen nehéz ez neked... – Fogalmad sincs, milyen nehéz ez nekem! – hörögte dühödten Jack. Összerándultam. Azzal, hogy megcsókoltam, csak még jobban megnehezítettem a helyzetét. Lehetetlen, hogy valaha is együtt legyünk, hacsak nem akarjuk a várható élettartamunkat néhány órára csökkenteni. De a csókunk után volt némi sejtésem, hogy milyen csodálatos lenne az a néhány óra, és talán megérné...

174

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ettől a gondolattól, és besiettem Mae fürdőszobájába. Azonnal a pipereszekrényhez nyúltam, és kivettem a szájvizet. Az alkohol égette az ajkam, de addig öblögettem vele, amíg el nem zsibbadt a szám. Egy zuhany után, ami olyan hosszú és forró volt, hogy pecsenyepirosan jöttem ki alóla, Mae úgy döntött, itt az ideje egy alapos beszélgetésnek. Elismerte, hogy nem igazán tudja elképzelni, min megyünk keresztül Jackkel, ő ugyanis még csak hat hónapja volt vámpír, mikor találkozott Ezrával, és azóta együtt vannak. Azt mondta, nyilvánvalóan egészen más, ami köztünk folyik, de amíg Peter igényt tart rám, semmit sem csinálhatok Jackkel, különben mindkettőnk élete veszélybe kerülne. Szerinte Jackkel meg kell próbálnunk úgy barátoknak lenni, hogy soha ne ragadjon el minket a hév, és ez nem is nehéz, ha nem csinálok olyan ostobaságokat, mint hogy például megharapom a számat, és a véremmel magamhoz vonzom Jacket. Végül mégiscsak ott töltöttem az éjszaka nagy részét. Nem tudtam aludni, úgyhogy inkább úgy csináltunk, mintha semmi sem történt volna, és az eredeti terv szerint filmeket néztünk. Jack betette a Holló-t meg a Sötét lovag-ot, én pedig elvackoltam magam a kanapén Mae mellett. Jack a földre ült a szoba legtávolabbi sarkába Matildával, mert ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Mikor az ég kezdett világosodni, rászántam magam, hogy hazamenjek. Mindazok ellenére, ami történt, Mae hagyta, hogy Jack vigyen haza. Úgy döntött, nem beszél Ezrának az „incidensről”, úgyhogy továbbra is ugyanúgy kellett viselkednünk, mint azelőtt, és a jövőben tartózkodnunk mindenféle ostobaságtól, mikor egymás közelében vagyunk. – Ez a kedvenc napszakom – merengett Jack, és kibámult az ablakon, miközben az ő házuktól a miénk felé száguldottunk. – Olyan szép az ég ilyenkor, épp mielőtt kivilágosodik. – Egy álmomra emlékeztet – mondtam, és felé fordultam. – Sajnálom, ami történt. – Ne sajnáld. Az én hibám volt. Meg kell tanulnom kordában tartanom a vágyaimat. Lehet, hogy nehéz rólam elképzelni, de vannak ezzel gondjaim – nevetett Jack keserűen.

175

– Megharaptam a számat. Nem szabadott volna. Sajnálom. Szándékosan tettem, akár hajlandó voltam ezt beismerni magamnak, akár nem. Ő ezt akarta, én pedig pontosan érzékeltem, mire vágyik. Úgy döntöttem, megteszem, pedig pontosan tudtam, hová vezethet ez. – Nem, semmi baj. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt hozzátette: – Nagyon jóízű vagy. – Erről nem beszélünk. Még csak nem is gondolunk rá – utasítottam rendre. – Nem bizony. Nem is tettem ilyet. Csak úgy csevegtem – mondta, de éreztem, hogy miután rászóltam, alábbhagyott az éhsége. – Hát, erről nem cseveghetünk. Bármiről beszélgethetünk, kivéve a vért, a harapást és a szexet. – Persze, csak a jó dolgokról tilos – morgott Jack. – Ez a te érdekeidet ugyanúgy szolgálja, mint az enyémet –figyelmeztettem, mire megdermedt. – Rendben. Igazad van. Bocsánat. – Szerinted jobb lenne, ha nem találkoznánk? – Én egy kicsit sem szerettem volna ezt, de tudtam, hogy sok bajt megelőzhetnénk vele. – Nem! – Jack túl gyorsan vágta rá a választ. Nagyot sóhajtott, és idegesen felém pillantott. – Miért? Szerinted jobb lenne? – Nem tudom. Úgy értem, még szeretnék veled lógni, de... A válaszom megbántotta, én pedig ilyenkor utáltam, hogy mindent érzek, amit ő érez. Mikor az emeleten csókolóztunk, ez a képességem csodálatos volt, de ilyenkor felért egy gyilkossággal. Jack érzelmei mindig annyira nyersek és erőteljesek voltak. Nagyon nehezen uralta az érzéseit. – Őszintén szólva nem tudom, képes lennék-e megszakítani veled a kapcsolatot, még ha akarnám is – mondta végül Jack. A nap a látóhatárhoz közeledett, amitől az ég furcsa szürkéskék színben fénylett, ami tökéletes összhangban állt a felém forduló Jack szeme színével. – Én sem tudom – mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Bármit is hozzon a jövő, többé már nem térhettem vissza a Jack előtti életemhez. Még akkor sem, ha mindez azt jelenti, hogy esetleg meg kell halnom, miközben az új életemet próbálom élni. De hát ki is lenne képes visszatérni a történelemkönyvekhez meg a részeg fiúkkal való flörtöléshez a házibulikon, ha ott vannak a vámpírok

176

meg a vérszomjjal járó eksztázis? Van bárki is, aki nemet tudna mondani a halhatatlanságra? Mikor Jack kitett a házunk előtt, erőtlenül elmosolyodott, és megígérte, hogy felhív. Ahogy felmentem a lifttel a lakásunkhoz, el kellett hitetnem magammal, hogy így vagy úgy, de megoldódik minden. Ezra olyan eszméletlenül okos volt, és borzasztó régóta élt már. Muszáj, hogy tudjon valami olyan megoldást, ami nem követel halálos áldozatokat. Legalábbis nem Peter, Jack vagy az én életemet követeli. Végül is vámpírokról van szó. Bármennyire is igyekeztek meggyőzni az ellenkezőjéről, tudtam, hogy bizonyára meglehetősen magas az életükbe belépő emberek halálozási aránya. Igaziból csak akkor fogtam fel, mennyi az idő, mikor kinyitottam a lakásunk ajtaját. Milo már felöltözött és összekészült, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, mikor meglátott. Az öröme rövid életű volt, az anyám egyszer csak megköszörülte a torkát, mire az öcsém elfintorodott. A nappali sötét sarkában ülve úgy nézett ki, mint a főgonosz valami James Bond-filmből. Az ablakon beszűrődő halvány fény megvilágította a feje felett a füstgomolyt, a konyhából jövő fénysugarak pedig csak papucsos lábát érték, a többi testrészét homály fedte. Már csak egy nagy fehér macska hiányzott az öléből meg a német akcentus. – Nahát, nahát, milyen kedves tőled, hogy beugrottál – üdvözölt anya. – Ugyan, semmiség – feleltem bizonytalanul, Milo intő pillantása ellenére. – Hol voltál egész éjjel? – A hangszíne most már keményebb volt, és meg sem próbált úgy tenni, mintha egy kicsit is örülne nekem. Milo is eléggé kiakadhatott, amiért nem jöttem haza, főleg, hogy reggel neki kellett anyával beszélnie, mégis látszott rajta a megkönnyebbülés, mikor látta, hogy életben vagyok. (És, tegyük hozzá, nagyon is valóságos veszély fenyegette az életemet.) – Miért nem válaszoltál az SMS-eimre? – bökte ki Milo. Biztos voltam benne, hogy anyánk fenyegetően közelgő kirohanására próbált figyelmeztetni az SMS-ekkel. – Sajnálom. Le volt halkítva a telefonom. – Ebből még nem tudom, hol voltál! – csattant fel anya. A nap sugarai végre átsütöttek a szomszéd épület felett, fény hatolt át

177

az ablakon, és kirajzolta anyám dühödt arcát. Nagyot szívott a cigijéből, és magyarázatot várt rá, hol voltam reggel hétig egy iskolanap éjszakáján. – Jacknél voltam. – Magamban abban reménykedtem, hogy anya még mindig odáig van érte, és így még egyszer utoljára megúszhatom. Sajnos erre csak még jobban összehúzta a szemöldökét, és ebből tudtam: ezúttal nincs szerencsém. – Szóval egész éjszaka valami idősebb fiúval henteregsz, én meg csak úgy hunyjak szemet? – Ahogy beszélt, egyre hangosabb és hangosabb lett, mire a mondat végére ért, már kiabált. – Aha – feleltem kifejezéstelen hangon. Úgysem tudtam volna lecsillapítani a haragját, úgyhogy inkább meg sem próbálkoztam vele. Milo fürkésző tekintettel nézett rám, és nem tudtam, vajon arra kíváncsi-e, miért rohanok a vesztembe, vagy arra, hogy tényleg lefeküdtem-e Jackkel. Valószínűleg mindkettőt tudni akarta. – Alice! – Anya felpattant, és rám szegezte az ujját. – Öltözz át, és nyomás az iskolába! – Nem! – tiltakoztam. – Fáradt vagyok! Lefekszem! – Alice, szerintem most szót kéne fogadnod – suttogta Milo könyörgő hangon. – Én is fáradt vagyok, mert ébren vártalak! És ha a kisasszony azt gondolja, hogy most már bármikor elmehet csavarogni, csak mert végre talált magának egy fiút, akkor nagyon nagyot téved! Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok! – mondta, és olyan dühös volt, hogy még a szeme is kidülledt, de azok után, amiken az utóbbi napokban átmentem, ez már nem is volt olyan ijesztő. – Jó. Akkor nem eszem tovább a te kenyeredet – vontam meg a vállam. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és vagy odaköltözök Jack családjához, vagy egyszerűen csak meghalok, úgyhogy nem igazán volt rá szükségem, hogy megtartsam ezt a lakcímet. Úgyis alig voltam már otthon. Nem igazán beszéltem ezt meg Mae-vel vagy Jackkel, úgyhogy nem tudhattam biztosan, hogyan fogadják majd az ötletemet, de azért elszánt voltam. – Alice! – sziszegte Milo. – Még nem vagy nagykorú, kisasszony! – csapott le rám anya egy másodpercnyi habozás nélkül. Nem mész te sehová, és ha nem vered ki ezt az egészet nagyon gyorsan a fejedből, lecsukatom a kis barátodat nemi

178

erőszakért. – Nem fog sikerülni – mondtam. – És egyáltalán, miért akarod, hogy itt maradjak? Sosem vagyok itthon, és csak a pénzt költöm. Múlt héten körülbelül öt percre láttál. Mégis miért szeretnéd, hogy itt lakjak? – Szóval már ki is tervelted az egészet, ugye? – vonta meg a vállát anya. – A barátodnak van egy kis pénze, mi, és most majd ő fog eltartani, így képzeled? Hát, talán már elfelejtkeztél róla, de egyszer régen nekem is volt egy ilyen barátom. És tudod, mit kaptam tőle? Két hálátlan kölyköt, de pénzt egy fillért se! Úgyhogy csak ne magyarázz nekem olyasmiről, amiről fogalmad sincs! – Nem magyarázok neked semmiről! Csak azt mondom, hogy teher vagyok neked! Te sem akarod, hogy itt legyek, én sem akarok itt lenni, akkor meg minek vagyok itt? – kérdeztem együttérzőn. Látszott, hogy fáj neki, amit mondok, de tudta, hogy ez az igazság. Alig láttuk egymást, semmit sem tudott rólam. Ha elmennék, egyedül Milónak hiányoznék, de vele továbbra is tudnék találkozni. – Menj! Menj csak – mondta anya kimérten. Elindultam a szobám felé, de megállított. – Eszedbe ne jusson! Az a szoba az én holmimmal van tele. Sosem fizettél egyetlen gombostűért sem egész életedben. Úgyhogy ha elmész, azt viszed, ami rajtad van, a többi marad. – Jó, mindegy. – Próbáltam úgy tenni, mintha nem bánnám, hogy itt kell hagynom az összes személyes holmimat. CD-ket, naplókat, bugyikat, és egyáltalán, mindent, ami az enyém volt. Már elhatároztam magam, és kész. – Hát akkor szia, nem tudom, látjuk-e még egymást – mondtam, azzal sarkon fordultam és kisétáltam. – Alice! – robbant ki Milo a lakásból, mielőtt még a lift odaért volna. Hátára rántotta a félig becipzárazott iskolatáskáját, és utánam rohant. – Miért csináltad ezt? – Semmi értelme, hogy itt maradjak – feleltem, és igyekeztem nem ránézni, hogy ne lássam a fájdalmat az arcán. Tudtam: azzal, hogy eljövök otthonról, őt is elhagyom. – Tényleg Jackhez költözöl? – kérdezte egyszerre meglepetten és lemondóan. – Nem igazán van más választásom. – A liftajtó kinyílt, és megláttam, hogy többen is benn vannak, aminek kicsit megörültem. Úgy gondoltam, így kisebb a valószínűsége, hogy Milo faggatni fog,

179

úgyhogy talán megúszom anélkül, hogy megosztanám a részleteket. – Nagyon is van választási lehetőséged! – vágta rá Milo, mit sem törődve a lift utazóközönségével. – Tudom, hogy Jack meg a családja hiperizgalmasak, de még nem ismered őket olyan régóta. Szerintem ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Kell hogy legyen valami sötét titkuk. – Lehet, hogy igazad van. Beharaptam a szám szélét, hogy ne mosolyodjak el, és meglepődve vettem észre, hogy már nem is fáj. Végigfuttattam a nyelvem az alsó ajkamon, dudort vagy sebet keresve a korábbi harapás helyén, de nem volt ott semmi. Biztosan Jack nyála gyógyította be. – Ugyan már, Alice – kérlelt Milo, mikor kinyílt a liftajtó. – Légy észnél! – Mikor voltam én valaha észnél? – néztem rá, miközben kiléptem a liftből, mire elfintorodott. Kisétáltunk a hidegbe, úgyhogy szorosabbra húztam magam körül a kardigánom. Semmim sem volt, csak a ruha, ami rajtam volt, meg a zsebemben a mobilom, és senkihez sem fordulhattam egy pár vámpíron kívül, akik épp most feküdtek le. – Akkor most mi van? – Milo a buszmegállóba ment, és mivel nem volt jobb dolgom, elkísértem. – Ennyi volt? Most láttalak utoljára? – Nem, dehogyis! – Gondold meg – mondta, miközben felvette a hátizsákját, és megigazította a vállpántokat. – Összeköltözöl vele, fantasztikus kalandjaitok lesznek, és rólam teljesen megfeledkezel majd. – Az öcsém vagy, Milo. Sosem lennék képes megfeledkezni rólad – mondtam, és ez igaz is volt, de gyanítottam, hogy talán van abban némi igazság, amit az öcsém mond. – Figyelj, nem mondom, hogy minden ugyanúgy lesz, ahogy volt, vagy hogy nem fogunk kevesebbet találkozni. De ez nem jelenti azt, hogy bármi rossz fog történni. – Talán jobb lenne, ha most csak egy éjszakára maradnál ott, vagy ilyesmi – vetette fel Milo reménykedve. – Hagysz egy kis időt anyának, hogy lehiggadjon, aztán szépen hazajössz. Nem olyan nagy hülyeség, amit mond neked, Alice. Még iskolába jársz, és ehhez képest reggel hétkor jöttél haza. Engem nem érdekel, mit csináltál vagy nem csináltál Jackkel... na jó, bevallom, érdekel, és később muszáj lesz elmesélned nekem! De ez most nem számít. Te még gimibe jársz. Napkelte előtt kéne hazajárnod, és

180

rendesen tanulnod. – Most túl fáradt vagyok az iskoláról szóló prédikációdhoz – nyögtem. – Csak gondolkozz el rajta, jó? – mondta Milo, miközben beállt elénk az iskolabusz. Nem akartam, hogy a sofőr megpróbáljon felszállítani, úgyhogy hátrálni kezdtem. – És kapcsold be a telefonod! Ha nem is jössz haza ma este, legalább elvihetnéd pár cuccodat, amíg anya munkában van. – Oké! – integettem, és elindultam az utcán, el az otthonomtól, el a testvéremtől, el az életemtől.

19

Sétáltam a fákkal szegélyezett utcákon. Közeledett a tavasz, enyhült az idő, és egyre hosszabbodtak a nappalok. Az éjszakák viszont rövidültek. És én eltűnődtem rajta, vajon Jack hogyan birkózik meg ezzel. Fáztam és fáradt voltam, az idegeim pedig pattanásig feszültek a történtektől. Az ajkam még bizsergett Jack csókjától, és azon gondolkodtam, megcsókolhatom-e még valaha. Magamban be kellett ismernem, hogy kissé elsiettem ezt a költözést, anyám dühe pedig végül is érthető volt. De már nem volt erőm olyan dolgokkal foglalkozni, amik nem számítottak többé. Talán megfontoltabban reagáltam volna, ha nem visszhangoznak folyton a fülemben Jack szavai. Mikor megkérdeztem, milyen érzés megharapni valakit, azt válaszolta: „Majd megtudod, ha vámpír leszel.” Természetesnek éreztem, hogy egy nap én is vámpírrá válok. Előbb-utóbb úgyis összeköltöztem volna velük. Megvolt rá az okuk, hogy befogadjanak, és mielőtt még megtudtam, mik is ők, Jack rejtélyesen azt mondta, azt akarják, hogy én is közéjük tartozzak. Leültem egy padra, és felhúztam a térdem a mellkasomhoz. A fény elöntötte az épületeket, és a bőrömet melengette, én pedig elgondolkodtam rajta, vajon meddig élvezhetem még így a napsütést. 181

Ha közéjük állok, sok mindenről le kell majd mondanom, de ezt nem igazán éreztem áldozatnak. Hiszen annyival többet kapnék cserébe. Előhúztam a telefonomat abban a reményben, hogy Jack még ébren van. A kialvatlanság és a hideg kezdett teljesen kimeríteni. – Halló – szólt bele Jack kábán. – Bocsánat, felébresztettelek? – Nem, de épp most készülök lefeküdni. Miért? Mi kéne? – kérdezte borzasztóan fáradt hangon, és beleásított a telefonba. – Én csak... meg szerettem volna kérdezni, nem lakhatnék-e nálatok egy darabig? – kérdeztem, és elfintorodtam a saját kérdésem hallatán. Talán túl sokat kérek tőlük. Talán haza kéne mennem, és jóvátennem, amit csináltam, mielőtt még az anyám lecserélteti a zárat. – Dehogynem, persze. Miért, mi a baj otthon? – felelte Jack egyetlen másodperc gondolkodás nélkül. – Összevesztem anyámmal, amiért későn mentem haza, és nem igazán lát már ott szívesen. – Ó, te jó ég, sajnálom – mondta Jack. – Igen. Persze. Addig maradsz nálunk, ameddig csak akarsz. Érted menjek most? – Jó lenne, de nem szükséges. – Még mindig nem teljesen értettem, hányadán áll a nappal, és nem tudtam, értem tud-e jönni ilyen verőfényben. – Oké, oké. Öt perc múlva ott vagyok – ásított újra, és susogó zajt hallottam, amiből arra következtettem, hogy az ágyból kelt ki. – De most nem otthon vagyok. Egy padon ülök pár utcával odébb. – Körülnéztem, hogy egy tábláról leolvashassam, melyik kereszteződésnél vagyok, de tudtam, hogy enélkül is megtalál. – Zsír. Rögtön ott vagyok – búcsúzott el, én pedig visszatettem a telefonom a zsebembe. Jobban éreztem magam a tudattól, hogy nem kell az egész napot ezen a padon töltenem, mint egy hajléktalannak, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy helyes, amit teszek. Nem voltam felkészülve egy ilyen helyzetre. Egészen eddig nagyjából abból állt az életem, hogy otthon ültem Milóval, vagy vásárolgattam /buliztam /vacakul éreztem magam Jane-nel, és ennyi. Még csak párszor csókolóztam, és sosem vezettem, vagy jártam külföldön. Az apám otthagyott minket, mikor én még kétéves sem voltam,

182

anyám pedig folyamatosan dolgozott, hogy megéljünk valahogy. Még semmit sem tudtam az életről, és máris fel akartam adni valami olyanért, amit nem is igazán értettem. Hat perccel azután, hogy letette a telefont, Jack beállt elém a kocsival. Nem értettem, hogy volt képes ennyire gyorsan odaérni, mindenesetre ott volt, és fáradtan mosolygott rám egy hatalmas napszemüveg mögül. Bepattantam a kocsiba, és úgy döntöttem, pillanatnyilag túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is kérdezzek. Csak arra vágytam, hogy a házban legyek végre, és alhassak egy nagyot. Mikor megérkeztünk, Jack megmutatta a szobámat. A fenti hall végében, a tornyocskában lévő vendégszoba volt az. Úgy éreztem magam, mint Júlia vagy Aranyhaj királykisasszony. A falak ívesek voltak, és hátul volt egy erkély is. A festés halványlila volt, a szín kísértetiesen emlékeztetett a saját hálószobáméra, a baldachinos ágyat pedig fényűző, fehér ágytakaróval terítették le. Mae még egy szaténpizsamát is odakészített nekem. – Hűha, ez tökéletes! – Végigsimítottam a takarót, és mindent megcsodáltam. – Annyira illik hozzám! – Még jó – mondta Jack, aki eddig az ajtófélfának támaszkodva figyelte, elégedett vagyok-e, aztán ásított egyet. – Mae direkt neked rendezte be. – Most? Idetelefonáltam, ő meg kifestette a szobát? – ráncoltam a szemöldököm hitetlenkedve. – Nem – nevetett fel Jack, és megrázta a fejét. – Eredetileg azt gondolta, Peter szobájában laksz majd, de mikor kiderült, hogy ez nem egészen fog működni, előkészítette neked ezt a szobát. Végül is lehetett tudni, hogy itt kötsz majd ki, nem igaz? – De – bólintottam, de furcsán éreztem magam a ténytől, hogy valaki már azelőtt felkészült a fogadásomra, mielőtt még én magam tudtam volna, hogy ideköltözöm. – Mae élvezi a fészekrakást – mondta Jack megnyugtatólag, mikor észrevette, milyen kényelmetlenül érzem magam. – Ő ilyen, szereti csinosítgatni a házat is, és tudod, nem túl gyakran rendezhet be lányszobát. – Hát azt gondolom. – Jó, akkor én megyek is aludni. Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükséged lenne rám – lépett hátra egy ravasz vigyor kíséretében. – De

183

semmi huncutkodás! – Igyekszem nem huncutkodni – feleltem viccelődve, de tudtam, hogy tényleg igyekeznem kell. Jack nevetett, és bement a szobájába, amit csak egy vékony fal választott el az enyémtől. Peter üzleti úton volt, Mae pedig odalenn. Nagyon könnyű lett volna átmenni a szomszéd szobába, és befejezni, amit elkezdtünk. Szerencsére azonban a testem pontosan emlékezett rá, mennyire fáradt vagyok. Becsuktam az ajtót, felvettem a kölcsönpizsamát, és amint letettem a fejem a párnára, álomba zuhantam. Mikor másnap hazamentem a ruháimért, Milo egyfolytában könnyes szemmel ölelgetett. Jack a konyhában várt rám, miközben pakoltam. Arra gondoltam, a jelenléte majd felvidítja Milót, de épp el enkező hatást váltott ki belőle. Az jutott róla eszébe, hogy ezentúl nemcsak engem lát majd ritkábban, hanem Jacket is. Mikor végre sikerült elhitetnem Milóval, hogy még találkozunk, még egyszer szorosan megölelt, aztán végre sikerült elszabadulnom. – Vehettünk volna új ruhákat is – mondta Jack a kocsiban. –Egyszerűbb lett volna és fájdalommentesebb. – Tudom, de találkoznom kellett Milóval. Be kellett bizonyítanom neki, hogy nem fogok megfeledkezni róla. – Jackre pillantottam, hogy lássam, megérti-e az érzéseimet, de csak némán meredt maga elé. – Találkozni fogok vele. – Ezt nem vitatom. – Valóban nem vitatta, de a hangszínéből úgy tűnt, kételkedik a szavaimban. – Nem hiszed, ugye? – Már az is fájt, hogy hangosan kimondtam ezt. – Miért engedted, hogy olyat ígérjek Milónak, amiről tudtad, hogy nem igaz? – Én nem tudok semmit – mondta Jack. – Viszont azt hiszem, Ezra otthon lesz, mire hazaérünk. Jó lenne, ha beszélnél vele. – Mindig többet tudsz, mint amennyit elárulsz – morogtam, miközben összefontam a karom, és mélyebbre süppedtem az ülésben. – Butábbnak tetteted magad, mint amilyen valójában vagy. – Eszedbe jutott már az az eshetőség, hogy esetleg valóban ennyire ostoba vagyok? – kérdezte viccelődve. – Igen. Sokszor.

184

Nevetett, de ezután már nem mondott semmit, amíg vissza nem értünk a házukhoz. De nem is nagyon tudott volna olyat mondani, ami megvigasztal. Kezdtem rájönni, hogy alábecsültem a vele való együttlét árát. Mikor beléptünk, Jack Ezra és Mae nevét kiáltotta, akik szinte azonnal megjelentek a nappaliban. Mae úgy rohant oda hozzám, hogy megöleljen, mintha már ezer éve nem látott volna, holott csak néhány órája búcsúztunk el egymástól. Ezra rám mosolygott, és ettől valamiért elpirultam. Korábban jött haza az útjáról arra hivatkozva, hogy nem bírta tovább Mae nélkül. Azt mondta, Peter még távol lesz néhány napig, ő ugyanis láthatólag az idők végezetéig is kibírta volna nélkülem. – Hallom, nálunk laksz majd egy darabig – mondta Ezra, és azon gondolkodtam, van-e a hangjában rosszallás. A kanapéra ült, Mae pedig hozzábújt. Bár még csak néhány napig voltak távol egymástól, Mae belekábult, hogy újra vele lehet. Azon gondolkodtam, Peter hogyan néz majd rám, ha visszajön. Szerencsés lehetek, ha egyáltalán felém pillant. Összeszorult a szívem, és döbbenten vettem tudomásul, hogy még mindig őt akarom. – Igen – mondtam, és a velük szemben lévő székre ültem, Jack pedig a lábam elé telepedett a padlóra, és Matilda hasát vakargatta. – Nem gond? – Nem látom semmi akadályát. – Ezra szórakozottan játszott a mellkasához bújó Mae egyik hosszú, hullámos tincsével. Hirtelen rájöttem, mennyire gyűlölöm azokat, akik ilyen akadálytalanul szerethetik egymást, amióta az én „szerelmi életemet” mindenféle szükségtelen feltétel nehezíti meg. – Mi fog most történni? – kérdeztem nyersen. – Pontosan mire vagy kíváncsi? Sok minden van most függőben. – Ezra nem célzott semmi konkrétra, mégis fájt, amit mondott. Örülnöm kellett volna, hogy semmi sincs kőbe vésve, mégis megviselt ez a sok kétség és bizonytalanság. – Például olyanokra – mondtam, és nagy levegőt vettem –, hogy örökké itt fogok-e élni? Mi történik majd, ha Peter visszajön? Nem akarja, hogy a közelében legyek. Jó-e egyáltalán, ha itt maradok, egy házban vele? Mi van, ha továbbra is elutasít? Akkor vissza kell mennem a régi életembe? Úgy tervezitek, hogy egy nap majd engem is vámpírrá változtat-

185

tok? – Addig maradsz itt, amíg akarsz, függetlenül attól, hogyan érez Peter. Ő máshová is mehet szükség esetén. De te nélkülözhetetlen tagja lettél a családunknak. – Ezra lepillantott Mae-re, látszott, hogy óvatosan válogatja meg a szavait, aztán folytatta: – Ami pedig Petert illeti... van egy kötelék közted és Peter közt, amit nem könnyű felbontani. Az ő érdekében és a saját érdekünkben is létfontosságú, hogy az életünk része maradj. – Ezra egyenesen a szemembe nézett sárgásbarna szemével. – Mindezeket tekintetbe véve, igen, mindannyiunk számára előnyös volna, ha átváltoznál. A padlóra meredtem, kifújtam a levegőt, és hasztalanul próbáltam lecsillapítani a szívem őrült kalapálását. Tudtam, hogy mindannyian hallják, Jack pedig különösen érzékeny rá. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz, de mostanában gyakran fordult meg a fejemben, hogy egy nap vámpírrá változom. A lehetőség egyszerre villanyozott fel és rémisztett meg, mindenesetre számolnom kellett vele. Jackkel és a családjával kapcsolatban sok minden volt egyszerre felvillanyozó és rémisztő, és én képtelen voltam összebékíteni ezt a két érzést. – Alice, ez tényleg király – szólt közbe Jack segítőkészen. – Ismersz engem, tudod, milyen király vagyok én is. – Jack – szólt rá Mae. – Ezt a döntést komolyan meg kell fontolni – mondta Ezra. Mae nagyon komor arcot vágott, amit nem értettem, hiszen eddig úgy tűnt, szereti, ha velük vagyok. – Ez olyasmi, ami teljesen megváltoztatja az életedet, és visszafordíthatatlan. Ha úgy döntesz, átváltozol, az örökre szól. De ha nem akarsz vámpír lenni, mi akkor sem fogunk haragudni rád. – Viszont nehezebb lesz az életed – vágott közbe Jack. – Jack! – csattant fel Mae. – Nem dönthetsz helyette! – Nem is akarok! – sóhajtott fel Jack, és megrázta a fejét. – Ha átváltozol, az elején kicsit nehéz lesz leküzdened a szomjúságodat, ezt Jack is tanúsíthatja – intett Ezra Jack felé, aki hevesen bólogatott. – Az összes érzékszerved kiélesedik, a mozgásodat pedig eltúlzottnak érzed. Az érzelmeid is felerősödnek. A libidód fokozódik, csakúgy, mint az életörömöd.

186

– Majdnem olyan, mintha újra gyerek lennél – tette hozzá Jack. – Minden olyan újnak tűnik, és folyton ügyetlenkedsz. – A testednek hozzá kell szoknia egy egészen új létmódhoz. Ez nem egyszerű folyamat – folytatta Ezra. – Elsőként a vérszomjjal kell megküzdened. Az az éhség, amit egy ember érez, nem is fogható ahhoz, amit vámpírként tapasztalni fogsz. Nehéz átvenni felette az irányítást, de ha egyszer megtanulod, már könnyen kordában tudod tartani. – Akkor ti folyton éhesek vagytok? – kérdeztem idegesen. – Bizonyos értelemben igen – ismerte be Ezra. – De ez nem annyira erős. Ha az volna, már nem lennél életben. – Köszi – mondtam, és elgondolkoztam, hogy az ördögbe érezhetem magam ennyire biztonságban közöttük. – Nem fenyegetésnek szántam – nevetett Ezra. – Egyszerűen csak így állnak a dolgok. Vámpírként élni nagyrészt egy csodálatos, lenyűgöző ajándék. De van olyasmi is, ami kétélű fegyver lehet. – Az egyik ilyen dolog a vérszívás – folytatta. – Életet ad, és szavakkal ki sem fejezhető, milyen csodálatosan érzed tőle magad. De ha hosszabb ideig nem jutsz táplálékhoz, az elképzelhető legkínzóbb fájdalmat éled át. Amíg meg nem zabolázod a vérszomjad, a táplálkozást kísérő mámornak szörnyű következményei lehetnek. A vérszívás leírhatatlan gyönyört nyújt, de amíg nem vonod az ellenőrzésed alá, borzasztóan veszélyes. – Ezt jó tudni – nyeltem nagyot. – Én általában kordában tudom tartani, pedig én aztán tényleg nehezen uralkodok magamon – tette hozzá Jack. – A másik dolog a halhatatlanság – sóhajtott fel Ezra, és Mae-re pillantott, akinek távoli, szomorú kifejezés ült ki az arcára. Alig vártam, hogy valaki elmagyarázza, miféle rossz dolog következhet az örök életből. – Valójában nem vagyunk halhatatlanok. Ha megsérül az agyunk vagy a szívünk, vagy ha sokáig nem jutunk táplálékhoz, meghalunk. Egy másik vámpír támadását leszámítva azonban igen kevés dolog képes elpusztítani bennünket. Ezért aztán általában vonakodunk vámpírrá változtatni másokat. Úgyhogy, kérlek, ne tekintsd az ajánlatunkat könnyed meghívásnak! Megilletődtem, eddig eszembe se jutott, hogy a vámpírok közé korlátozott számban van csak felvétel. Mindenesetre hihetetlenül hízelgő volt,

187

hogy ilyen ajánlatot kaptam. – De mindennek nagyon magas ára van – mondta higgadtan Ezra. – Minden meg fog halni körülötted. Ez a város is átalakul majd, a dolgok, amiket szeretsz és kedvesnek tartasz, elpusztulnak. Mindent túlélsz. Ez nagyobb teher, mint gondolnád. – Ez azt is jelenti, hogy nem találkozhatok az öcsémmel? Vagy csak annyit, hogy fájni fog, mikor majd látom megöregedni? -A hangom vékony és bizonytalan lett, a kezem remegett. Ezra és Mae összenézett, aztán Mae felállt, és így szólt: – Mutatnom kell neked valamit. – Odaviszed? – mordult rá Jack, és felállt. – Nem kéne látnia. – Csak azért mondod ezt, mert félsz, hogy meggondolja magát – felelte Mae. – Igen! – Ha meggondolja magát emiatt, akkor jobb is úgy! – csattant fel Mae. – Ha viszont elhallgatod előle a tényeket, és emiatt olyan döntést hoz, amit később megbán, akkor az idők végezetéig haragudni fog rád. Tényleg ezt akarod? – Nem – motyogta Jack a tarkóját dörzsölgetve. – Miről van szó? – pattantam fel idegesen. – Meg akarok mutatni neked valamit – erőltetett Mae mosolyt az arcára. Aztán Ezrához fordult, és megcsókolta. – Nem maradunk sokáig. – Rendben. Vigyázzatok magatokra! Minden rendben lesz. – Miről van szó? – kérdeztem Jacket. Furcsa ijedtség lett úrrá rajtam, miközben követtem Mae-t, kifelé a nappaliból. – Asszem, most menned kell – sóhajtott Jack, és leült. – Nemsokára találkozunk. – Hová megyünk? – Bár Mae mögött voltam, láttam, mennyire feszült az arca, és ijedten találgattam, miféle hely lehet az, aminek már a gondolata is ekkora fájdalommal tölti el. – Majd útközben elmagyarázom.

188

20

Idegesen szálltam, be a Jettába. Bármi is az, amit Mae mutatni akart nekem, elijeszthet attól, hogy vámpírrá váljak. Egy rémisztő szörnyre számítottam, egy halom emberi holttestre, vagy valami hasonlóan felkavaróra. Mi más tudná teljesen elvenni a kedvem az átváltozástól? Hiába szólt a kocsi hangszóróiból Nina Simone lágy hangja, nemigen javított a hangulatomon. Aggódva figyeltem Mae-t, aki viszont nem nézett rám, csak gyászos arccal meredt maga elé. – 1928-ban születtem az angliai Readingben – szólalt meg végül olyan szomorú hangon, hogy alig ismertem rá. – Még fiatal voltam, mikor kitört a második világháború. A vége felé amerikai katonák állomásoztak Anglia-szerte. Philip volt a legelragadóbb fiatalember, akivel valaha találkoztam – mondta, és picit elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt. – Hiába igyekeztem erényes maradni, teherbe estem tizenhat éves koromban, és mivel Philip gerinces férfi volt, feleségül vett. Még mindig a háborúban harcolt, mikor Samuel, az első gyermekem megszületett. – Samuel öt hónapos volt, mikor Philip leszerelt – folytatta Mae. – Az Egyesült Államokba költöztünk, egy kis lakásba St. Paulban, ahonnan Philip családja származott. Az első néhány hónap igazán csodálatos volt. Aztán, három héttel az első születésnapja után, egy éjjel bementem Samuel szobájába, hogy megnézzem, alszik-e, és láttam, hogy nem lélegzik – mondta, és egy magányos könnycsepp gördült le az arcán, de nem vett róla tudomást. – Ez a fájdalom nem enyhül. Bárki is állít ilyet, ne hidd el neki! Egy gyermek halála... elképzelhetetlen veszteség. – Sajnálom – suttogtam, és nem tudtam, mit mondhatnék még. – Mindenki azt mondogatta, hogy én legalább még fiatal vagyok, és újra megpróbálhatom – mosolygott keserűen Mae, és rám pillantott. – De én nem akartam újra megpróbálni. – Miután Samuel meghalt, hónapokig csak gubbasztottam az ágyban. A családom, minden, amit ismertem és ami kedves volt nekem, millió mérföldnyire volt, a férjem pedig, bár nagyon szeretett, maga is fiatal volt még, és folyton azzal volt elfoglalva, hogy dolgozzon, és megalapozza az életünket... – Egy pillanatig a távolba révedt, de aztán eszébe jutott, hogy ott ülök mellette, úgyhogy visszarántotta magát a jelenbe. – Csak egy pi189

civel voltam akkor idősebb nálad, úgyhogy el tudod képzelni, milyen lehetett – mondta, és melegen nézett rám, de feszültség volt a tekintetében, mint valami figyelmeztetés. – Megértem, milyen izgalmas neked, hogy egy teljesen új életet ajánl fel egy vonzó idegen. De ha elfogadod, azzal elszigeteled magad mindentől, amit ismersz. – Nem érzem magam elszigetelve – vetettem fel félszegen. Próbáltam rájönni, miért meséli el nekem ezt a történetet. Úgy gondoltam, talán Samuel halála a kulcs, talán azt akarja ezzel elmondani, milyen mérhetetlen veszteség, ha mindenkit túlélünk, aki körülöttünk van. De Samuel egyévesen halt meg, őt akkor is túlélte volna, ha nem válik vámpírrá. Ennek semmi köze nem volt az ő döntéseihez. – Mindenesetre... – Mae mereven előremeredt, és olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. – Philip áldott jó lélek volt, és mellettem maradt. Egy hitványabb férfi hazaküldött volna, hogy bajlódjanak velem tovább a szüleim. Végül sikerült kirángatnom magam a depresszióból, és folytatni az életemet. Munkát vállaltam egy csemegeüzletben, hogy elfoglaljam magam, szereztem néhány barátot is. És egy nap úgy döntöttem, újra eljött a gyerekvállalás ideje. A terhesség a legvarázslatosabb dolog, ami valaha történt velem. Érezni ezt a kis életet, ahogy növekszik bennem... – mondta üdvözült arccal, de mikor felém fordult, a tekintete megkeményedett. – Tudod, ez olyasvalami, amiről le kell mondanod. A vámpírok nem tudnak teherbe esni. Nincsenek gyerekeik. Sosem lesz családod, ha ezt az életet választod. – Úgysem akarok gyereket. – Igaziból még nem gondolkodtam ezen a kérdésen, de sosem vonzott annyira a gyerekszülés gondolata. – Nos, lehet, hogy megváltozna a véleményed, ha megfosztanának a lehetőségtől – felelte Mae. – Ezen érdemes elgondolkodnod. – El fogok – ígértem, de kételkedtem benne, hogy ez befolyásolná a döntésemet. Még ha igaza is van, és egy napon majd sajnálni fogom, hogy nem eshetek teherbe, csak a mostani fejemmel tudom meghozni ezt a döntést. És abban a pillanatban nem éreztem olyan nagyon fontosnak a gyerekvállalást. – Életem legboldogabb napja volt, mikor megszületett a lányom – mondta, és széles mosolyra húzódott a szája, a szeme pedig örömkönynyekkel telt meg. – Olyan gyönyörű volt! A szeme hatalmas és kék, pont,

190

mint Philipé. És puha, pelyhes fürtjei voltak, akárcsak nekem kiskoromban. Emlékszem rá, mikor először tartottam a karjaimban, emlékszem a lágy, meleg kis testének súlyára... Akkor megígértem neki, hogy minden rossztól megóvom. – Nagyot sóhajtott, és szomorúság kúszott a szemébe. – Sarah-nak neveztem el az anyám után – törölt le egy könnycseppet az arcáról. – Vele minden nap maga volt a mennyország. Biztosan minden anya úgy gondolja, hogy az ő gyereke tökéletes, de Sarah valóban az volt. Alig sírt, és mindig boldog mosollyal az arcán ébredt. Felmondtam a csemegeboltban, hogy annyi időt tölthessek vele, amennyit csak lehet. Olyan borzasztóan értékesnek éreztem minden egyes együtt töltött pillanatot. Egyik este éppen vacsorát készítettem, mikor észrevettem, hogy nincs otthon tej – folytatta Mae. – Volt egy ember, aki házhoz hordta a tejet, de mivel egy kisgyereket is etetnünk kellett, a szokásosnál több fogyott nálunk. Sarah már majdnem kétéves volt, és akkoriban hagytam abba a szoptatást. Philip épp csak hazaért a munkából, úgyhogy nem akartam újra kiküldeni. Ráadásul gyönyörű este volt, és a vegyesboltig csak kétsaroknyit kellett gyalogolni. Emlékszem, egy csodaszép kék virágos tavaszi ruha volt rajtam, amit szabásminta után varrtam. Az egyik kedvencem volt, és terveztem, hogy készítek egy ugyanilyet Sarah-nak is, amint kapok még anyagot. Mae habozott, már kezdtem azt gondolni, hogy nem is fejezi be a történetet. Az, amit el akart mondani nekem, túl fájdalmas volt a számára, de végül folytatta. – Az a férfi annyira vonzó volt, hogy bárhová elmentem volna vele – mondta Mae keserűen, de úgy tűnt, inkább saját magára dühös, mint a csábítóra. – Alig jutottam el az első sarokig, mikor előtűnt a semmiből. Visszatekintve már látom, hogy feleannyira sem volt jóképű, mint Ezra, de emberi szemmel egy Adonisz volt. Még csak nem is védekeztem. Mikor a fák közé vezetett, annyira elkábított a vonzereje, hogy nem is gondoltam Sarah-ra. A nyakamba mélyesztette a fogait, és én azt hittem, meghalok, de olyan jó érzés volt, hogy nem érdekelt. Könyörögnöm kellett volna az életemért, Sarah miatt, de én csak... – Nem tehettél semmit – próbáltam vigasztalni. Bár sosem voltam pontosan ugyanilyen helyzetben, azt már tudtam, hogyha egy vámpír a véredet akarja, nem tudsz gondolkodni. – Nem a te hibád volt. – De én szerettem a kislányomat! – ellenkezett vadul Mae. – Semmi mást nem akartam az élettől, mint nézni, ahogy felnő, és mellette állni az

191

életben! Ehelyett bementem a fák közé egy vámpírral, és hagytam, hogy megharapjon. Lecsapolt, aztán ahelyett, hogy engedett volna erőre kapni és visszatérni a családomhoz, felajánlotta a vérét. Azt mondta, olyan jó ízem van, hogy kár volna emberként élnem tovább. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, és még mindig teljesen a hatása alatt voltam, úgyhogy engedelmeskedtem. – Fájdalmasan elmosolyodott, és égnek fordította a szemét saját egykori tudatlanságára gondolva. – Nekem volt választási lehetőségem! – csuklott el a hangja. – Egyedül nekem volt. Ezrát kényszerítették, Petert és Jacket pedig azért változtatták át, hogy megmentsék az életüket. Engem meg csak úgy egyszerűen megkért valaki. Nem értettem, mire kér, mégis beleegyeztem. Szabad akaratomból. – De hát nem tudhattad – mondtam, és legszívesebben odanyúltam volna, hogy megérintsem, de túlzottan dühös volt. – Utána két napig csak feküdtem a fák közt, nem mertem megmozdulni – folytatta. – A vírus megtámadta a testem, minden megváltozott és meghalt bennem. Legyengültem, fájdalmaim voltak, és fogalmam sem volt, mi történik. Aztán végre visszatért az erőm, csak éppen megtöbbszöröződve. És az az olthatatlan szomjúság... Amíg ott vergődtem a fájdalomtól, semmi másra nem tudtam gondolni, csak Sarah-ra, és arra, hogy újra vele akarok lenni. De amint megéreztem azt a vérszomjat, tudtam, hogy többé nem mehetek vissza hozzá. Nem bíztam már saját magamban. Még csak néhány órája voltam vámpír, mikor éhségemben majdnem megöltem a szomszédunkat. Mikor lecsillapodott a vérszomjam, már biztonságosnak éreztem, hogy megnézzem a kislányomat. Elbújtam a hátsó udvarban, és belestem az ablakon. Már távolról meghallottam Sarah sírását. Philip a karjában tartotta, fel-alá sétált vele, és próbálta megnyugtatni: „Megtaláljuk a mamádat. Vissza fog jönni hozzád.” – Újabb könnyek gördültek le Mae arcán, és lelassított a kocsival. Egy külvárosi utcában voltunk, ahol sosem jártam még. Mae leparkolt az út szélére, egy fa alá. – Napközben az erdőben aludtam, sötétedés után pedig az ablak előtt ültem, és Sarah-t figyeltem. Egy hónapig minden éjszakát átsírt utánam. Philip akkor már a rendőrséggel kerestetett, úgyhogy óvatosnak kellett lennem, nehogy észrevegyenek – sóhajtott nagyot Mae. – Több mint fél

192

évig éltem így. Ezalatt végig ugyanazt a ruhát viseltem, és a szomszéd vérén éltem, mert ő volt a legközelebb. Ha Ezra nem talál rám, nem is tudom, mi vált volna belőlem. Talán még mindig ott élnék a mögött a ház mögött. – Mi lett a családoddal? – kérdeztem gyorsan. – Philip végül elvett egy lányt, akit a csemegeboltból ismertem. Mindig nagyon kedves volt, úgyhogy azt remélem, jó felesége volt Philipnek. Lett két közös gyerekük is, és Sarah végül elkezdte őt anyának szólítani. Nem tudom, egyáltalán emlékszik-e még rám a lányom. Talán jobb, ha nem. Mae a fejével az előttünk lévő ház felé intett. Az ablakban egy idősebb nőt pillantottam meg. Egy kisgyereket, egy fiúcskát tartott a karjában, és boldognak tűnt. Volt benne valami ismerős, de nem tudtam, mi az. Aztán rádöbbentem. Őszülő, hullámos haja, világos bőre, még a mosolya is éppen olyan volt, mint Mae-é. Elállt a lélegzetem. – Ő a lányod! – kiáltottam fel. – Igen. – Úgy tűnt, megörült neki, hogy észrevettem a hasonlóságot. – Tanár. Házas volt, de a férje elhagyta néhány éve. Ezra meg akarta leckéztetni azt az embert, de megkértem, hogy ne tegye. Sarah-nak a saját életét kell élnie. Most ötvennégy éves. Van egy lánya, Elizabeth, a kisfiú a karjában pedig az unokája, Riley. Az én dédunokám – mosolygott fájdalmasan. – Hét közben Sarah vigyáz az unokákra, amíg Elizabeth dolgozik és tanul. Riley hároméves, Daisy most töltötte be az ötöt. – És te kijársz ide, és figyeled őket? – kérdeztem. – Csak így láthattam őket felnőni – mondta szomorúan Mae. – Mikor Sarah kicsi volt, éjszakánként bementem a szobájába, és néztem, ahogy alszik. Sőt, egy darabig Elizabethhez is bejártam, de Ezra azt mondja, el kell végre engednem őket, és hogy örülnöm kellene, hiszen Sarah-nak csodálatos élete van. – Tudom, hogy igaza van – folytatta Mae. – Ahogy öregszik és gyengül, egyre rosszabb lesz látnom őt. Látni, ahogy meghal – nyelt fájdalmasan. – Nem akarom túlélni a lányomat. Már túléltem egy gyerekemet, és megfogadtam, hogy nem lesz több ilyen – mondta, és felém fordult. – Sokkal nehezebb végignézni, ahogy az összes szeretted meghal, mint egyszerűen csak meghalni – suttogta nyersen.

193

– A halhatatlanság jóval nagyobb átok, mint áldás. – De ott van neked Ezra, Peter és Jack – próbáltam vigasztalni. – Tudom, hogy ők nem olyanok, mint egy gyerek, akit te hoztál a világra, de őket is szereted, és egy egész örökkévalóságot tölthetsz el velük. – Tudom, és hálás is vagyok, amiért velem vannak. Ezra nélkül már biztosan nem lennék itt – mondta Mae, és újra a lányára pillantott. Az elhúzott függönyök látni engedték, hogy Sarah egy szőke fürtös kislánnyal kergetőzik. – Philip három éve halt meg. Nem gondoltam, hogy így meg fogom siratni még ennyi év után is. De olyan jó volt hozzám, és csodálatos apja volt Sarah-nak. Akkoriban építette Ezra azt a házat, amelyikben most lakunk, és azt mondta, Minneapolisban ez lesz az utolsó lakóhelyünk – sóhajtott Mae. – Nem szeret ilyen sokáig egy városban maradni, főleg nem olyanban, ahol családtagok is élnek. Jacket kerestetni kezdte az anyja az átváltozása után, de végül arra jutottak, hogy biztos ő is úgy járt, mint azok a srácok, akik berúgnak, aztán beleesnek valami befagyott tóba. – És hogy érezte magát Jack, mikor hátra kellett hagynia az anyját meg a családját? – kérdeztem. Jack sosem említette a szeretteit, de hát Mae sem tette, pedig neki hihetetlenül fontos volt Sarah, Philip meg az unokák. – Minden kapcsolatot megszakított velük, mikor átváltozott – felelte Mae. – De amúgy sem álltak olyan közel egymáshoz soha. Az anyja otthagyta, mikor még kicsi volt, csak Jack húgát vitte magával, úgyhogy őt az apja nevelte fel, ő meg úgy tudom, nem volt valami kedves ember. Aztán az apja rákos lett, így az anyja kénytelen volt visszavenni magához. Őszintén szólva, szerintem Jack inkább örült neki, hogy nem kell többé találkoznia vele. – És miért maradtatok itt ilyen sokáig? – kérdeztem, bár sejtettem a választ. – Mert nem voltam hajlandó elköltözni – felelte Mae egyszerűen. – De a fiúk kezdenek türelmetlenkedni. Jack még sosem élt máshol. Peter így is sokat utazik, de ő mindig is amolyan vándormadár volt. Pár éven belül nem lesz más választásom, mint menni, és azt hiszem, jobb is, ha így emlékszem a lányomra. – Hová költöztök? – kérdeztem. – Még nem tudjuk biztosan. Jack összeállított egy listát a helyekről, amiket látni szeretne, de Anglia is szóba került, mert Ezra meg én is onnan

194

származunk, és tizenhat éves korom óta nem voltam ott – fordult felém komoly arccal. – Legkésőbb két vagy három év múlva elköltözünk, és többé nem térünk vissza Minnesotába. Lehet, hogy az Egyesült Államokba se jövünk majd vissza jó pár évig. – Nem értem, ez miért baj – mondtam. Úgy gondoltam, külföldre költözni elképesztően izgalmas lehet. Mae mégis úgy beszélt róla, mint valami fenyegető dologról, és nem értettem, miért. – Nem láthatod majd az öcsédet – mondta lágyan Mae. – Még ha a környéken is maradnánk, akkor is csak titokban figyelhetnéd, ahogy felnő, aztán megöregszik. Én rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a családomat figyeltem, de sosem léptem velük kapcsolatba. Ha átváltozol, soha többé nem beszélhetsz Milóval. – De... – Elcsuklott a hangom, valami érv után kutattam az agyamban, amivel meggyőzhetném. – De hát már mindannyiótokkal találkozott! Miért nem lehet egyszerűen csak elmondani neki, mik vagytok? Hogy én mi leszek? Megértené. És nem mondaná el senkinek. – Ha elmondod ezt egy halandónak, azzal csak az ő életét nehezíted meg – figyelmeztetett Mae. – El tudod képzelni, te hogyan éreznéd magad, ha úgy döntenél, hogy nem változol át, vagy ha fel sem ajánlottuk volna neked? Egy-két éven belül felkerekednénk, és itt hagynánk téged. Te pedig tudnád, mik vagyunk, tudnád, hogy létezünk. Akárhányszor beleszeretsz egy fiúba, azon gondolkodnál, hogy vajon nem csak azért vonz-e, mert vámpír? Megöregednél, és azon gondolkodnál, milyen lenne örökké fiatalnak maradni. Még abban sem lehetnél biztos, nem csak kitaláltad-e az egészet, nem őrültél-e meg. – Szerinted Milónak jobb lenne, ha azt gondolná, hogy megöltek vagy elraboltak engem, vagy valami ilyesmi? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez a jobbik megoldás? – Alice, hidd el, nem bírnád végignézni, ahogy meghal! – győzködött Mae könnyes szemmel. – Tudom, hogy nem ugyanúgy szereted, mint én a lányomat, de még Philip halálhíre is lesújtó volt a számomra. Nehéz őket hátrahagyni, nagyon nehéz, és örökké kétségek kínoznak majd. De nincs más lehetőség. A halhatatlanság megköveteli, hogy mindent hátrahagyj. – Vagyis azt kéred tőlem, hogy fordítsak hátat ennek, mindennek, amit kínáltok nekem, csak mert Milo meg fog halni? De hát amúgy is meghalna! Attól, hogy én halandó maradok, ő még nem fog örökké élni! –

195

szegültem ellen. – Te, Peter és Jack viszont nem fogtok meghalni. Nem tudom, hogyan térhetnék vissza a régi életembe azzal a tudattal, hogy ti valahol máshol éltek, és nem lehetek veletek. – Csak meg kellett tudnod – nézett rám komolyan Mae. – Tudnod kell, pontosan miről mondasz le. Nem lenne tisztességes olyanra kérni téged, amit nem is értesz pontosan. Esélyt akartam neked adni, hogy ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én elkövettem. – Vagyis te nem akarod, hogy átváltozzak? – kérdeztem rekedten. – Nem, nem, dehogyis, kedvesem – mondta, miközben kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta az arcom. – Minden vágyam az, hogy végignézhessem, ahogyan lenyűgöző vámpírrá válsz, mert én biztos vagyok benne, hogy az leszel. De jobban ismerem az átváltozás árát, mint bárki, és szeretnék segíteni neked, hogy elkerülhesd a fájdalmat. – De akkor is meghalnak körülöttem az emberek, ha halandó maradok – vitatkoztam. Leeresztette a kezét, amivel addig az arcom cirógatta, de szomorú szemét továbbra is rajtam tartotta. – Emberként még több halállal találkoznék, mint vámpírként. Ti legalább sosem haltok meg. – Ez igaz. De ettől még nem lesz könnyebb elhagynod az öcsédet. – Mosolyt erőltetett az arcára, aztán beindította a kocsit, és elhajtott a lánya háza elől. – Csak azt gondoltam, érdemes lesz erről elgondolkodnod. – Köszönöm – mondtam, és lejjebb csúsztam az ülésben. Kibámultam a sötétségbe, néztem, ahogy elhúznak mellettünk a házak és a fák. Mae halkan énekelte a rádióból szóló dalt, hogy kissé felviduljon, mire hazaérünk. Lehetetlen döntés elé állított: vagy az öcsémet hagyom el, vagy őket.

21

Teljesen a fejemre húztam a palant, hogy kizárjam a nappali fényt, de mikor végül kilestem alóla, láttam, hogy a szoba teljesen sötét. Ez részben a ház összes ablakát takaró vastag függönyöknek volt köszönhető, a fő ok azonban az éjjeliszekrényen álló óra szerint az volt, hogy már hat is elmúlt,

196

és a nap lenyugvóban volt. Előző éjszaka megint fennmaradtam Jackkel, a Mystery Science Theater 3000 sorozatot néztük DVD-ről, és szándékosan nem beszéltünk a nyilvánvaló tényről: el kell döntenem, hogy vámpírrá akarok-e válni, vagy sem. Nem tudtam igazán felfogni, milyen következményei lehetnek a döntésemnek, mert képtelen voltam teljesen hinni abban, hogy ez az egész igaz. Egész éjjel egy régi tévéműsort néztem DVD-ről, és közben igyekeztem úgy viselkedni, hogy azzal a mellettem lévő vámpírt ne ingereljem harapásra. Hogyan tudtam volna összeegyeztetni ezt a két dolgot? A mélységesen hétköznapit a teljesen természetfelettivel? A kettő közül az egyik valahogy nem illett a képbe. Nem törtem rajta tovább a fejem, inkább megfordultam, és levettem a telefonom az éjjeliszekrényről. Halványan emlékeztem rá, hogy alvás közben felriadtam a csengőhangom dallamára, de nem vettem fel, mert túl fáradt voltam. Egy halandónak hihetetlenül kimerítő tud lenni, ha egész éjjel fennmarad. Egy SMS várt Jane-től: „Na mi van? Ilyen beteg vagy, vagy mi?” A következő pedig: „Hahó! Most nem állsz velem szóba?” Ebből legalább látszott, hogy még törődik velem, ami kicsit meg is lepett. Jött még három üzenet Milótól, de vonakodtam elolvasni őket. Nem akartam arra gondolni, hogy az öcsém folyton egyedül van otthon. Nem igazán voltak barátai, ráadásul a szexualitásával kapcsolatos kérdéseket is tisztáznia kellett. Nagyon kegyetlen dolog volt a részemről éppen most otthagyni őt. A következő SMS-eket küldte: „Már nem is fogsz iskolába járni? Anya kérdezett felőled. Aggódik. Lehet, hogy bocsánatot kéne kémed tőle. Én is aggódom. Mikor jössz haza?” Felnyögtem, és visszahúztam a paplant a fejemre. Mit válaszolhatnék erre? Talán már sosem megyek haza, és sosem beszélek vele. De ezt így nem mondhattam el. Nem akartam. Éppen tegnap ígértem meg neki, hogy örökké az életem része marad, ami, mint az később kiderült, óriási hazugság volt. – Fenn vagy már? – kérdezte Jack derűsen, valószínűleg a szobám ajtajából. – Mit értesz „fenn” alatt?

197

– Ezt igennek veszem! Az ágyam nagyot rugózott, ahogy Jack ráugrott, én pedig leeresztettem a takarót a szemem elől, hogy lássam. Az előtérből beszűrődő fénytől eltekintve teljesen sötét volt a szobám, úgyhogy alig tudtam kivenni a szemtelen vigyort az arcán. – Hasadra süt a nap! – Ha ilyen vidám vagy, akár el is húzhatsz innen – morogtam, mire felnevetett. Gyűlöltem, hogy ilyen csodálatosnak hallom a nevetését, és a kellemesen csiklandozó érzést is, amivel eltöltött. Nem akartam kellemes érzéseket. Morcos akartam lenni, és ágyban maradni egész nap, kizárni a világot, amíg valaki el nem dönti helyettem, mi legyen az életemmel. Az egész jövőmről kellett döntést hoznom, ami sokkal nagyobb felelősség volt, mint amit el bírtam viselni. – Talán rosszul aludtál? – kérdezte, és feltámaszkodott a könyökére, onnan somolygott le rám. – Ami azt illeti, nagyszerűen aludtam. – A telefonom még mindig a kezemben volt, úgyhogy odanyújtottam neki. – Milo írt nekem. – Értem. – Elvette a telefont, és elolvasta az üzeneteket. – Jane még mindig szóba áll veled? Azt hittem, már nem barátkozol vele. – Régebben sem barátkoztam vele. Csak együtt szoktunk ebédelni a suliban, meg ilyesmi – hárítottam el a rosszalló megjegyzését. – Ne is törődj vele! Nem ettől vagyok kikészülve. – Nem válaszoltál Milónak. – Mit mondhatnék neki? – kérdeztem őszintén. – Amit csak akarsz – vonta meg a vállát, és visszaadta a telefonomat. – A te tesód. – Pff, te aztán nagy segítség vagy! – Hazamész? – kérdezte Jack halkan. – Nem. Nem tudom. – Elfordítottam a tekintetem. – Fogalmam sincs, mit csináljak! – Mi lenne, ha felkelnél és lezuhanyoznál? Lehet, hogy jobban éreznéd magad tőle. Egyébként meg semmit sem kel eldöntened most azonnal. – Kiszállt az ágyamból, és várakozó tekintettel nézett rám. – Gyerünk! Kelj fel! – Igen, lehet, hogy igazad van – ismertem el, és lassan kimásztam a

198

paplan alól. – Tudod, igazán örülnék, ha végre felfognád, hogy nekem mindig igazam van – mondta, és hogy gyorsabb mozgásra ösztökéljen, felkattintotta a villanyt, mire hunyorogni kezdtem a hirtelen világosságban. – Kifelé, le akarok zuhanyozni! – hessegettem ki Jacket, miközben összeszedtem a ruháimat. A hálószobámhoz, akárcsak az összes többihez a házban, tartozott egy saját fürdő és egy jókora gardróbszoba is, amiben szánalmasan hatott az én silány kis ruhatáram. Mae felajánlotta, hogy elvisz vásárolni, de a nagylelkűségük már zavarba ejtő volt, úgyhogy visszautasítottam. Mikor elkészültem, lefeküdtem az ágyamra, és azon gondolkodtam, mit válaszolhatnék Milónak. Még ha egy nap ki is kell majd zárnom az életemből, arra még nem álltam készen, hogy ez a nap épp ma legyen. De ez nem azt jelentette, hogy képes lettem volna egyszerűen hazaköltözni és élni tovább az életem, mintha semmi sem történt volna. Minden megváltozott, és én képtelen lettem volna úgy tenni, mintha még mindig számítanának nekem azok a dolgok, amik valójában már nem számítottak. Milo még mindig számított, de az iskola meg hogy hányra érek haza, már nem. – Végeztél? – Jack bekopogott, és már be is nyitott, meg sem várva a választ. Behajolt az ajtón, és rám vigyorgott. – Már le is feküdtél? De hát még csak most keltél fel! – Nem alszom. Csak gondolkodom. – A kezemben tartottam a telefonom, és úgy bámultam rá, mintha valami varázslatos módon képes lenne választ adni az összes dilemmámra. – Hát, remélem, nem bánod, hogy megzavarlak a gondolkodásban – mondta, és szélesebbre tárta az ajtót, aztán egy kis lépést tett, hogy el ássak mellette. Milo állt ott meglehetősen ügyefogyott képpel, és félszegen intett. – Gondoltam, esetleg örülnél a társaságnak. – Milo! – ültem fel mosollyal az arcomon. – Hát te meg mit keresel itt? – Jack felhívott, és megkérdezte, lenne-e kedvem átjönni hozzád egy kicsit – vonta meg a vállát, miközben bejött a szobámba. – Remélem, nem baj. – Dehogy! Szuper! – Amint megpillantottam félénk barna szemét és dundi arcát, hirtelen rájöttem, mennyire hiányzott. Még csak két napja

199

jöttem el otthonról, de többnek éreztem, mivel az utóbbi hetekben már otthon is alig találkoztam vele. – Azt hiszem, jobb, ha most kettesben hagylak titeket egy kicsit – hátrált ki Jack a szobából, én pedig hálásan mosolyogtam rá, miközben biccentett, és becsukta az ajtót maga mögött. – Jó kis hely – csodálta meg Milo az új hálómat, és tudtam, hogy ugyanaz jár a fejében, mint ami nekem járt, mikor először léptem be: a szoba döbbenetesen illik hozzám. – Neked rendezték be? – Azt hiszem, Mae kifestette, vagy valami ilyesmi – vontam meg a vállam. – Na és hogy megy itt a sorod? – kérdezte, miközben óvatosan leült az ágy szélére, mintha csak attól félne, hogy mindjárt kirúgom, amiért behatolt a felségterületemre. – Nagyon jól. Úgy néz ki, örülnek, hogy itt vagyok. – A telefonomat pörgettem a kezemben, és óvatosan figyeltem Milót. – Hogy van anya? – Jól. Azt hiszem, hiányzol neki. Persze véletlenül se mondaná. De szeretné, ha hazajönnél – nézett rám, aggódó szemében szomorúsággal. – Haza fogsz jönni? – kérdezte, aztán gúnyos pillantást vetett a szobámra. – Á, gondolom, nem. Ez itt túl jó ahhoz, hogy feladd a mi kis lakásunkért cserébe. Ott csak én vagyok. Itt viszont Jackkel lehetsz. – Nem erről van szó – mondtam, és elöntött a bűntudat. Majdnem elsírtam magam, ahogy elképzeltem, hogy Milo szomorúan üldögél otthon, és egzotikus ételeket készít egy személyre. – Akkor miről van szó? – követelt magyarázatot az öcsém. Nem volt dühös, egyszerűen csak tudni akarta, mi történik velem. – Őszintén szólva, kicsit meglepett, hogy te meg Jack külön hálószobában alszotok. Vagy csak a látszat kedvéért van így? – Senki előtt nem kell fenntartanunk semmilyen látszatot –motyogtam, és igyekeztem kerülni a tekintetét. – Alice, miért vagy itt? – kérdezte elgyötörtén. Ez központi kérdés volt, és nem tudtam pontos választ adni rá. Engem is összezavart, amit arról mondtak nekem, hogy Peterhez „tartozom” és Jackhez, meg valamennyire Ezrához „kötődöm”, ezeket igazán nem mondhattam el Milónak. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy itt van a helyem, mellettük, de tudtam, ha ezt felelném az öcsémnek, az csak még több kérdéshez vezetne.

200

– Most itt szeretnék lenni – mondtam végül. Nem hangzott elég jó válasznak, és az arckifejezéséből láttam, hogy tényleg nem az. – Igazán kedvesek velem. – És én talán nem voltam az? – vágta rá Milo, hangjában megbántottsággal és hitetlenkedéssel. – Ha nem vagytok együtt Jackkel, és nem csak a pénz miatt vagy itt, akkor... mi a fenét művelsz itt éjszakánként? Isztok? Drogoztok? – Nem, nem, semmi ilyesmi – ráztam meg a fejem, és az „isztok” szó hallatán el kellett nyomnom egy mosolyt. – Csak próbálom megérteni, miért nem jössz haza – mondta szinte esdekelve, amitől majd’ megszakadt a szívem. – Meg tudnám békíteni anyát, ha most hazajönnél, előbb, mint ahogy ő visszaér. És nem kell folyton velem lógnod, viszont továbbra is szívesen segítek a leckédben, és főzök neked vacsorát. Aztán meg eljöhetsz ide, és velük is lehetsz. Ehhez nem kell ideköltöznöd. – Nem költöztem ide – nyeltem nagyot, és kerültem a tekintetemmel. Mikor szomorú volt, egészen kicsinek tűnt. Olyan árván tudott nézni azzal a nagy, barna, ártatlan szemével. – Csak szükségem van egy kis időre itt, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, érted? De egy pillanatra se gondold, hogy elhagylak. Túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy csak úgy otthagyjalak valami jóképű fickóért vagy pénzért cserébe. – Mit kell tisztáznod magadban? – vonta össze Milo a szemöldökét, de látszott, hogy egy kicsit azért megnyugodott. Úgy döntöttem; erre őszintén válaszolok neki. – Azt, hogy mihez kezdjek a hátralévő életemmel. – Az egyetemre gondolsz? – kérdezte, és felderült az arca, amiből már tudtam, hogy óvatlanul teret adtam egy olyan beszélgetésnek, amiben nem akartam részt venni. – Többek között – füllentettem. Az egyetem mostanában csak érintőlegesen jutott eszembe, például, mikor azt gondoltam magamban: „Nahát, gazdag vámpír leszek, úgyhogy nem is kell majd egyetemre járnom!” – Tudom, hogy félig-meddig viccelődsz, de én már elkezdtem keresgélni, hol tanulhatnál orvostudományt vagy pszichiátriát, és egy csomó mesés lehetőség van, mivel nagyon közel vagyunk a Mayo Clinichez. – A lavina beindult, az öcsém izgatottan magyarázott és gesztikulált. – Milo, tudod, milyenek a jegyeim – próbáltam csírájában elfojtani a

201

lelkesedését. – Ki van zárva, hogy felvegyenek az orvosira. – Még van időd, hogy javíts rajtuk – söpörte le a tiltakozásomat. – A Minneapolisi Egyetemnek is van egy csomó jó programja, és ha igazán igyekeznél az első években, fantasztikusan menne neked. – Biztosan – motyogtam. Úgy döntöttem, hagyom, hogy tovább mondja, és engedelmesen bólogattam meg helyeseltem, mikor a beszélgetés úgy kívánta. Milo örült, hogy olyanról beszélhet, amihez ért, és ami a közös jövőnkről szól. Miután Milo kifogyott a szóból, közölte, hogy hozott egy kis maradékot. Mae bevásárolt ugyan tegnap, úgyhogy volt a házban ennivaló, de azt nem lehetett Milo főztjéhez hasonlítani, főleg, hogy itt senki sem tudott főzni. Mikor lementünk enni, Jack csatlakozott hozzánk, de persze azt mondta, hogy nem kér semmit, mert már reggelizett. Leült velünk az asztalhoz, Matilda fejét vakargatta, és Milóval csevegett. Az öcsém már napok óta nem beszélgetett senkivel, úgyhogy bőven volt miről mesélnie. Mint például, hogy mennyire teljesíthetetlen az egyik szint a World of Warcraft ban (valami orkokat emlegetett, meg rövidítéseket sorolt, ami Jack és az én számomra teljesen érthetetlen volt, de ahogy Milo előadta, nagyon komolynak tűnt), és hogy milyen kiállhatatlan lett Jane az iskolában, mióta eltűntem. Volt még némi szaftos pletyka egy Troy nevű fiúról a suliból, akiről Milo azt ál ította, „iszonyú helyes”, és fülig elpirult, ahogy beszélt róla. A szóban forgó fiatalember flörtölni kezdett vele tesiórán, ő pedig nem tudta, hogyan reagáljon. Jack azt tanácsolta neki, ne viszonozza a fiú közeledését az iskolában, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljön mások előtt, ha esetleg félreértette a dolgot. Milo egyetértett azzal, hogy előbb még le kell csekkolnia a srácot Twitteren meg Facebookon, és ott talán egy üzenetet is küldhet majd neki, ha biztatónak ítéli a helyzetet. Későre járt már, és az öcsém megemlítette, hogy valami vállalkozási ismeretek dolgozatra kellene tanulnia, úgyhogy Jack hazafuvarozta. Én is velük mentem, csak úgy, a társaság kedvéért, és Milóból még a kocsiban is ömlött a szó. Elmesélte, hogyan működnek a kisvállalkozások, Jacknek pedig sikerült úgy tennie, mintha mindez érdekelné. – Hát ez jó buli volt – jelentette ki széles mosoly kíséretében Jack, miután Milo kiszállt a kocsiból.

202

– Nem tudom, ezt most ironikusan mondtad-e, de tényleg az volt – mondtam, és hálásan rámosolyogtam. – Köszönöm. Már nagyon hiányzott nekem. – Úgy tűnt, hogy te is neki – sóhajtott szomorúan, először nem is értettem, miért. Mindannyian jól éreztük magunkat, úgyhogy nem értettem, mi szomorítja el. – Te nem fogsz majd olyan egyszerűen elszakadni, mint annak idején én. – Úgy érted, a családodtól? – kérdeztem. Amíg Mae a múltkor meg nem említette nekem Jack családját, semmit sem hallottam róluk. Eddig csak annyit mondott a múltjáról, hogy Stillwaterből származik. – Igen. Az apám egy gazember volt, és addigra már meg is halt. Az anyám gyűlölt engem, mert minden férfit gyűlölt, a húgom pedig alig ismert. Nem volt semmi, ami hiányozzon, semmi, amit hátra kellett volna hagynom. – Lebiggyesztette az ajkát, és felém fordult. – Nem úgy, mint neked. Milót le fogja sújtani, ha otthagyod. – Tudom – mondtam, és könny szökött a szemembe, de visszafojtottam a sírást. – Nehogy azt hidd, hogy azért mondom ezt, mert nem akarom, hogy átváltozz! Tudod, mennyire szeretném. – Hallottam a hangján, milyen kétségbeesetten akarja, hogy átváltozzak. – De tudom, hogy neked ez nem lesz könnyű. És nem akarom, hogy miattam vagy bárki más miatt dönts így vagy úgy. – Nem fogok. A szívem kétfelé húzott, az egyetlen megoldásnak azt láttam, ha kettészakítom. Peter még mindig nem tért vissza az üzleti útjáról, én pedig még mindig nem hoztam döntést. Mintha valami zsákutcába került volna az életem. Hogy lefoglaljon, Jack elvitt színházba meg az állatkertbe, de egyik sem segített a dilemmám feloldásában. Minden a levegőben lógott, és tudtam, hogy döntést kell hoznom, mielőtt még tönkretesz ez a bizonytalanság. Amint felébredtem, lementem az emeletről, úgy, ahogy voltam, pizsamában, kócosan, álmos szemmel. Ezra a sezlonon olvasott, Mae pedig a lábánál ült, és egy nagy puzzle-t rakott ki a fapadlón. Mikor felkeltem, hallottam a zuhany csobogását Jack szobájából, úgyhogy feltételeztem, hogy ő a fürdőben van még. Elfoglalt, amitől csak

203

könnyebb lesz ez a beszélgetés. – Valami baj van? – nézett fel Ezra. – Minden rendben, szívem? – szólalt meg Mae is aggodalmas hangon. – Mikor jön haza Peter? – kérdeztem. – Nem tudom pontosan – egyenesedett fel Ezra. – Szeretnéd, hogy felhívjam és kiderítsem? – Mi fog történni, amikor hazajön? – Összefontam a karom a mellemen, és próbáltam keménynek tűnni, bár ez kissé nevetségesen hatott. – Hm? – Nem tudjuk pontosan – felelte óvatosan Ezra. – Gyűlöl engem. – Már kimondani is fájt ezt, de ez volt az igazság. – Vagy ha így jobban tetszik, gyűlöli, ahogy irántam érez. Ez pedig nem fog megváltozni, ha hazajön, ugye? – Nem igazán értjük, mi történik kettőtök között. Nem tudok felelni a kérdésedre – tért ki Ezra a válasz elől. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Mae. – Ha Peter nem akar engem, mi értelme átváltoznom? – kérdeztem. Összenéztek, de nem válaszoltak azonnal. – Arra számítotok, hogy valami csoda folytán megváltoznak majd az érzései, mikor visszajön? – Nem igazán, nem – ismerte el Ezra. – Akkor meg mi értelme ennek az egésznek? – mutattam körbe magam körül, és azon gondolkodtam, mi hasznuk van abból, hogy ilyen helyzetbe hoztak, és itt tartanak engem. – Milyen egésznek? – szökdécselt le a lépcsőn Jack, kezével nedves hajába túrva, én pedig összerezzentem. Épp azért időzítettem így ezt a beszélgetést, mert azt akartam, hogy ne legyen jelen. – Alice szeretné tudni, mi fog történni, mikor Peter hazajön – magyarázta Ezra, mikor látta, hogy én nem fogok válaszolni. Feszülten álltam egyik lábamról a másikra, és Jackre pillantottam, aki hirtelen nagyon ideges lett. Kék szeme rám villant, aztán Ezrához és Mae-hez fordult tanácstalanul. Ezra letette a könyvét, Mae pedig tehetetlenül mosolygott ránk. Tudtam, hogy nincs jó válaszuk. A dolgok beindultak, és nem igazán tudták, hogyan irányítsák őket, de arra se volt okuk, hogy siettessék a történéseket.

204

– Peter nem akar majd engem, Jack – mondtam szerencsétlenül. – Mi értelme, hogy átváltozzak? – Mi értelme, hogy bárki átváltozzon? – vetette oda Jack, és elfordította rólam a tekintetét. – Ugyan már, Alice! Ennek az egésznek semmi értelme! – Kell hogy legyen valami! – kiáltottam, és engem is meglepett, mennyire remeg a hangom. Kezdtem felfogni, mit mondok, és mit utasítok vissza. Jack döbbent, megbántott arckifejezéséből látszott, hogy ő is. – Ha már tönkreteszem az öcsém életét, kell hogy legyen valami okom rá! – Nem fogod tönkretenni az életét! – dörzsölte meg a homlokát Jack, aztán lehunyta a szemét. – Mi van akkor, ha Peter sosem gondolja meg magát? Nagyszerű! Remélem, nem is fogja. Mae és Ezra azt akarja, hogy velünk legyél, és én is azt akarom! – Ez nem egy újabb ok arra, hogy ne változzak át? – néztem rá szigorúan. A csókunk emléke be akart tolakodni az elmémbe, de nem engedhettem, különben Jack azonnal észrevette volna a szívdobogásomat. – Ennek semmi értelme. – Próbált úgy tenni, mintha nem értené, de a szeme megrebbent, amiből tudtam, hogy nagyon is érti. Az a csók hihetetlen volt, és túlzottan nagy volt rá az esély, hogy megismételjük. Ha Mae akkor nem lép be a szobába, Jack megharapott volna, és nem számíthatunk rá, hogy minden alkalommal, amikor kettesben maradunk, épp arra jár majd. – Jack, egyikünknek sem jó, ha itt maradok – mondtam könnyekkel a szememben. – Ez nem igaz! – tiltakozott vadul Jack. – Ez egyszerűen hülyeség! Nem tudom, mi itt a hiba, nem tudom, miért van Peternek szánva a véred, de ez csak tévedés lehet! Érted? Te nem hozzá tartozol! És kell hogy legyen valami megoldás! Lehet, hogy időbe telik, de egy egész örökkévalóságunk van rá, hogy megtaláljuk! Tényleg el akarod dobni az egészet, csak mert most még nem találtuk meg a választ? – Egyáltalán minek mutattál be neki? – tört ki belőlem. – Ha nem találkozom vele, ez az egész nem történt volna meg! Miért löktél oda neki? – Sosem löktelek oda, soha! – Tett felém egy lépést, aztán meggondolta magát, és visszahátrált. Megrázta a fejét, és nagy levegőt vett. – Én az egészről nem tudtam. Én nem jól reagáltam rád, ezért azt gondolták, Peterhez tartozol. És fel sem fogtam, hogy mit... – Elcsuklott a hangja, és a

205

padlóra fordította a tekintetét. – Ti ketten úgy kapcsolódtatok össze, hogy egyikünk sem vette észre – fejtette ki Ezra. – Amíg Jack el nem kezdett tartani Petertől, nem is fogtuk fel, mi történik, akkor meg már túl késő volt. Ezra lassan felállt, és odajött hozzánk, hogy feloldja kicsit a feszültséget. – Nem akarunk rábeszélni semmire, de van abban igazság, amit Jack mond – folytatta Ezra. – Az átváltozásodnak nem Peter lenne az oka, nem is szabad, hogy így legyen. Van jövőd itt köztünk, ha úgy akarod. Felém biccentett, aztán tett egy alig észrevehető mozdulatot Mae felé, aki erre gyorsan felállt, és mindketten elhagyták a szobát. Kettesben maradtam Jackkel. Az lett volna a feladatunk, hogy beszéljük meg a dolgokat, és valami megoldással álljunk elő, de fogalmam sem volt, hogy csináljuk. Amíg nem kiabáltam rá Jackre, magam sem fogtam fel, mennyire fáj nekem, hogy azt akarta, legyek Peterrel. Amióta csak Ezra elmondta nekem, hogy Jack belém szeretett, kételkedtem benne. Ha Jack igazán szeretne, miért akarná, hogy a testvéréé legyek? – Sok hibát követtem el veled kapcsolatban – ismerte be Jack halkan. – De szükségem van egy esélyre, hogy jóvátehessem őket. Ha adsz nekem egy kis időt, esküszöm, kárpótollak mindenért – nézett rám megsebzett tekintettel, kék szeme könyörgött, hogy maradjak. Semmit nem akartam jobban, mint vele lenni, de tényleg megérné? Ott kellene hagynom az öcsémet, és továbbra is benne lennék ebben a kínzó csapdában Peterrel. Úgysem lehetnénk együtt igazából, bárhogy is döntök. – Ha adsz nekem időt, Ezrával és Peterrel találunk valami megoldást, ebben biztos vagyok. – Jack tett felém egy lépést, és úgy tűnt, mintha habozna, hogy megérintsen-e, aztán végül mégsem tette. – Megígérem. – Ez még nem válasz mindenre – mondtam. Valójában ez semmire sem volt válasz, csak egy homályos ígéret, hogy egy nap majd megoldódnak a problémák, mégis nehéz volt ellenállnom az ajánlatnak. – Milo a testvéred, és okos kölyök. Nem lesz rád szüksége örökké – mutatott rá finoman Jack. – Pár év múlva, mikor elkezd pasizni meg egyetemre járni, már nem is annyira akar majd veled lenni. Csak most van szüksége rád.

206

– Ez valószínűleg igaz. – Már épp vitatkozni akartam vele, és a szemébe vágni, hogy ez semmin nem változtat, mikor megértettem, mire céloz. – Még nagyon fiatal vagyok. Milóval maradhatok még három-négy évig. Utána akár át is változhatok, és még mindig fiatalabb leszek, mint te. – És mi még vagy három évig itt maradhatunk – bólintott Jack. – Addig meg lakhatsz továbbra is Milóval, mi meg közben kitaláljuk Ezrával, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. – Jó lenne ez így? – kérdeztem, és felpillantottam rá. – Miért ne lenne jó? – vonta meg a vállát, és láthatóan megnyugodott, mert már mosolyogni is tudott. – Ez csak pár év. Nekünk az semmiség. – Felőled bármit mondhatok, csak maradjunk együtt – mosolyogtam. – Ez valószínűleg igaz. – És mi van, ha úgy döntök, hogy nem változom át? Ha megöregszem és ráncos leszek? Akkor is velem akarsz majd lenni? – Pontosan mennyire leszel ráncos? – pimaszkodott Jack. Meg akartam ütni játékból, de elkapta a csuklómat, és magához húzott. Az ölelése erős volt és megnyugtató, az arcomat a kezébe fogta, és gyengéden maga felé fordította, hogy a szemébe nézzek. A bőre kezdett felforrósodni, de én megpróbáltam nem tudomást venni róla. – Meg fogjuk oldani valahogy – ígérte. Megbeszélte a dolgot Mae-vel és Ezrával, és ők is egyetértettek a döntésemmel. Az idő nem számított, és Mae azt akarta, hogy alaposan végiggondoljam az egészet. Abban is egyetértettek, hogy Jacknek és nekem is jobb lenne, ha otthon maradnék, amíg Peterrel kapcsolatban nem rendeződnek a dolgok. Mea beszámolt Ezrának a csókról, aki alaposan leszidott mindkettőnket. Peter sokkal erősebb volt Jacknél, és mindkettőnkre komoly veszélyt jelentett. Mikor a méretes sporttáskával a vállamon beléptem a lakásunkba, Milo éppen a számítógép előtt ült. Ahogy megpil antott, felderült az arca, odarohant hozzám, és úgy megölelt, hogy majd’ hanyatt estem. – Visszajöttél! – visította. – Vissza ám! – feszegettem le magamról mosolyogva. – Szerinted anya mit fog szólni? – Mit szólna? – Milo úgy nézett ki, mint egy kibiztosított kézigránát,

207

amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Valószínűleg elhitte, hogy nem jövök vissza. Ahogy egy rövid időre én is. – Most dolgozik, de tutira nem bánja, hogy hazajössz. – Remélem. – Tudtam, hogy kénytelen leszek egy kis bűnbánatot gyakorolni majd anya előtt, és már most a hátam közepére kívántam a dolgot. Mint ahogy a holnapi felkelést és az iskolát is, különösen azután, hogy az elmúlt néhány napot vámpír-időbeosztás szerint töltöttem el. – Miért jöttél vissza? – Rájöttem, hogy kell valaki, aki vigyáz rád – mondtam, és összeborzoltam a haját, de ahogy vártam, azonnal elkapta a fejét. – Nem vagyok már dedós – csattant fel, és igazgatni kezdte a frizuráját, pedig össze sem kócoltam rendesen. – Meg különben is, inkább én szoktam vigyázni rád. – Ez igaz – mosolyodtam el. Milo soha nem szorult mások segítségére. Arra volt szüksége csupán, hogy legyen mellette valaki, és erre a feladatra még én is alkalmas voltam. – Ha már itt tartunk, összedobok valami vacsorát – mondta, majd odasétált a hűtőhöz, és áradozni kezdett a ránk váró fényűző lakomáról. Ahogy a konyhapultnak dőlve elnéztem a sürgölődését, tudtam, hogy helyesen döntöttem, mikor visszajöttem. Másnap az iskolában Jane egészen megörült nekem. A szekrényemnél álltam, és a könyveimmel zsonglőrködtem, mikor éppen arra sétált. – Jó, hogy visszajöttél, Alice – mormolta, miközben rám villantotta legendásan csábító mosolyát. Igazából csak három napot hagytam ki a suliból, viszont Jane-nel már sokkal régebb óta nem lógtam együtt, ráadásul az iskolában és otthon is úgy viselkedtem, mint valami zombi. Mostantól viszont eltűnt a választóvonal, amely a két életem között húzódott. Mindkét valóság az én valóságom volt: rendesen fogok iskolába járni, együtt leszek az öcsémmel, pletykálok Jane-nel, a szabadidőmben pedig vámpírokkal lógok majd. Hiába történtek felfoghatatlan dolgok az elmúlt egy hónapban, én igazából semmit nem változtam. Megmaradtam ugyanannak az egyszerű Alice Bonhamnek, aki mindig is voltam, és aki mindig is leszek... vagy legalábbis még néhány évig. Így, mikor Jane elhaladt mellettem, felmarkoltam a könyveimet, és

208

utánavetettem magam. Tényleg hiányozhattam neki, mert amikor utánaszóltam, megvárt. Miután túlestem a távolmaradásommal kiérdemelt baráti ugratásokon, beszámoltam az elmúlt hetek történéseiről, praktikusan mel őzve a vámpíros részeket. Otthon Milo segített megcsinálni a matekházit, aminél fölöslegesebb dolgot el sem tudtam képzelni. Már régen elhatároztam, hogy olyan életet fogok élni, hogy ha a halálom napján visszatekintek, nyugodt szívvel mondhassam el magamról, hogy soha, egyetlen alkalommal sem hasznosítottam a matekórán tanultakat. Vacsorára Milo valami lazacos finomságot készített, és főzés közben elmesélte, hogyan alakul (pontosabban hogyan nem alakul) a kapcsolata legújabb imádottjával, Troy-jal. Mindent egybevetve, jól alakultak a dolgok, és úgy éreztem, prímán meg tudom majd szokni ezt az új életet. Jack közben írt, hogy húsz perc múlva itt lesz. Gyorsan elkészültem, közben pedig végighallgattam Milo dörgedelmeit az éjszakai kimaradás és a másnapi felkelés kapcsolatáról. Végül megígértem, hogy egyre hazaérek. Ő ezt is későnek találta, és én is szívesebben aludtam volna többet hat óránál, de muszáj volt találnom valami ésszerű kompromisszumot. Miközben Jacket vártam a ház előtt, valami egészen megdöbbentő dolog szúrt szemet. Én voltam az, aki Jackre várt. Eddig bármilyen gyorsan is készültem el, mindig ő volt az, akinek várnia kellett. Most viszont már olyan régóta ácsorogtam, hogy kezdtem fázni, és a pulóveremet is összébb kellett húznom magamon. Éppen vettem elő a telefonomat, hogy írjak Jacknek, mikor egy ezüst Audi állt meg előttem. Hatalmasat dobbant a szívem. A sötétített üvegen keresztül is láttam, hogy Peter perzselő zöld szeme egyenesen rám szegeződik. A vonzalom, amely az elmúlt néhány napban csillapodni látszott, most állatias erővel tört rám újra. Reszketni kezdtem, de nem a hidegtől. A szívem most úgy vert, mint mikor Jack majdnem elveszítette miatta a fejét, és kíváncsi voltam, vajon Peterre is ugyanolyan hatással lesz-e. Kinyitottam az ajtót, és beszálltam.

209

22

Peret szó nélkül, csikorgó gumikkal lőtt ki a járdaszegélytől. Minden figyelmét az útra összpontosította. Megfeszült az ál kapcsa, és erősen szorította a kormányt. Az egész kocsit megtöltötte bódító illata, amitől szó szerint csorogni kezdett a nyálam. Még soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz, és hirtelen nem is tűnt annyira jó ötletnek az egész. Mert bármennyire is közel ültem hozzá, a szívem többet akart. A szívem azt akarta, hogy odabújjak, hogy megérintsem, hogy végigsimítsak tökéletes bőrén. Jobb híján összekulcsoltam a kezem, hátha akkor nem lesz baj. – Épp most értem vissza – szólalt meg valamivel később. Sűrű és fojtogató volt a csend, de nem tudtam, mit mondhatnék. Szédültem. Kívántam Petert; olyan volt, mintha színtiszta adrenalinná változott volna a vérem, azzal a különbséggel, hogy ez az érzés sokkal mámorítóbb volt. Még csak félúton járhattunk, de úgy éreztem, mintha a puszta jelenlététől berúgtam volna. – Beszélnünk kell – morogta fojtott hangon, és egy pillanatra rám emelte megbabonázó tekintetét. – Tudom. Fejben már számtalanszor elpróbáltam ezt a beszélgetést. Miután megcsókoltam Jacket, aprólékosan elképzeltem, miként fogom visszautasítani Petert ahelyett, hogy meggyőzném: legyen velem. Most viszont, hogy vele voltam, és átjárt az iránta érzett vágy, képtelen voltam elképzelni, hogy ne legyek vele. Mondhatott a szívem bármit, mikor nem voltunk együtt, most minden sejtem azt üvöltötte, hogy neki teremtett az ég. Hiába jelentette be, hogy beszélnünk kell, az út hátralévő részét hallgatásba burkolózva töltötte. Képtelen voltam levenni róla a szemem, és az sem tűnt fel igazán, hogy nem viszonozza a figyelmemet. Olyan sok időt töltöttünk egymástól távol, hogy szinte el is felejtettem, mennyire hihetetlenül szívdöglesztő.

210

Mikor megérkeztünk a házukhoz, az a picike részem, amelyik nem volt halálosan szerelmes Peterbe, egészen felbolydult a gondolattól, hogy hamarosan megpillanthatom Jacket. Elképzelni sem tudtam, hogyan reagál majd, de szerencsére egyelőre híre-hamva sem volt. Úgy képzeltem, hogy valahol bent lehet a házban, de mivel Peter körül forogtak a gondolataim, nem éreztem meg a jelenlétét. Mae és Ezra a nappaliban volt, és szótlanul figyelték, ahogy Peter és én elindulunk az emeletre. Peter továbbra sem beszélt, de én úgy lépdeltem a nyomában, mint akit madzagon vezetnek. – Nem tudom, mit mondtak neked, amíg nem voltam itthon – szólalt meg végre. Ekkor én már az ágyán ültem, ő pedig a szoba túlsó végében állt, karját keresztbe fonta a mellkasán, és nem volt hajlandó rám nézni. – De nem fog működni. – Micsoda? Próbáltam játszani a tudatlant, de éreztem, ahogy gyűlik bennem a keserűség. Tudtam persze, hogy nevetséges az egész, mivel eddig sem haltam bele a hiányába. Persze, volt ez a folyamatos, tompa fájdalom a mellkasomban, de túl lehetett élni. Mikor viszont vele voltam, elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy ne legyünk együtt. – Megváltoztak a dolgok – magyarázta halkan. – Az, ahogy irántad érzek... nem helyes. A testem makacsul hiszi, hogy te vagy a másik felem, de a többi részem... – Megrázta a fejét. – Nem kellene többet egymás közelében lennünk. – Kitiltasz a házból? – Nemrég fogtam csak fel, mi ez az egész, és ő máris mindent el akar venni tőlem. – Szerintem ez egy lehetetlen helyzet – mondta, és a tekintete elárulta a fájdalmat és a vágyat, melyet irántam érzett. – Én nem lehetek veled, és Jack sem lehet veled. Próbálja titkolni előlem, mit érez, de tudom, hogy nem közömbös irántad. Mivel egyikünk sem lehet veled, a jelenléted csakis szenvedést okozhat. – Ez nem igazság! – Felugrottam az ágyról, és éreztem, ahogy a forró könnycseppek végigcsordulnak az arcomon. Volt Peter hangjában valami megfellebbezhetetlen, és ez végtelenül felzaklatott. – És a többiek mit mondanak? Nem létezik, hogy beleegyezzenek, Ezra...

211

– Támogatják a döntésemet – szakított félbe Peter. – Mindnyájan nagyon kedvelnek téged, de ez akkor sem működhet. És mivel te az „enyém” vagy, én döntöm el, hogy mit csinálunk veled. – Hogy te döntöd el? – zokogtam. – Ez az én életem! Hogy dönthetnéd el te, hogy mi lesz velem? – A te életed az én életem. Ez így működik. – Akkor nem úgy van, hogy a te életed pedig az enyém? – kérdeztem ökölbe szorított kézzel, és közben kétségbeesetten próbáltam találni valami kapaszkodót. – Nem ez a módja – rázta meg a fejét Peter. – Te halandó vagy. Nincsen hatalmad felettünk. – Te annyira... Forogni kezdett körülöttem a szoba. Megkapaszkodtam az ágy szélében, hogy ne essek össze. Peter mindent el akar venni tőlem. Az állhatatos sóvárgást, amit őiránta érez a testem, a vágyakozást, amely Jackhez húzza a szívem, a békét és biztonságot, amit csak Mae és Ezra tud nyújtani, és azt a fényes jövőt, amit már olyan jól elképzeltem magamnak. Képes lenne mindettől megfosztani ezzel a néhány egyszerű, részvétlen szóval. Éreztem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne hányjam el magam. – Alice, mi soha nem akartunk bántani téged. – Szomorú volt a hangja, de az arcát nem láttam a könnyeimtől. Szerettem volna kirohanni a szobából, hogy megkeressem Jacket. Tudtam, hogy ő megküzdene értem, rávenné őket, hogy gondolják meg magukat. Csakhogy túlságosan gyenge voltam. Ráadásul, ha Peter nem akar, nincs is miért harcolni. – Megölsz – motyogtam. És akkor megértettem. Olyan volt, mintha tényleg, mintha szó szerint elvenné az életemet. Minden porcikámban ott éreztem a rettenetes kínt. De tudtam, hogy Petert legbelül majd felemészti az irántam táplált állatias éhség. Láttam, milyen eszelősen lobogott a vágy Jack szemében, és tudtam, hogy Peterben még erősebben tombol a vérszomj. – Peter, miért nem harapsz meg? – kérdeztem elfúló hangon. – Nem lehet – felelte rekedten. – Rettenetes ötlet. – Nem az. Figyelj ide, Peter! – Odaléptem hozzá, és közben azt kívántam, bárcsak még erősebben és hangosabban verne a szívem, olyan

212

erősen és hangosan, hogy belesajduljon a füle a zajba.– Tudom, hogy akarod! Egyszerűen csak megharapsz, és ezzel vége is az egésznek. Eltűnök az életetekből örökre. És még csak hiányozni sem fogtok. Különben is, mit számítok én neked? Csak egy hülye, gyenge halandó vagyok, olyan, amiből már egy csomót megöltél. – Nem foglak megölni. – Próbálta undorodva kiejteni a szavakat, de hallottam, ahogy szorongatja a torkát az éhség. Elfordult, de megragadtam a karját, és kényszerítettem, hogy rám nézzem. – Kérlek – könyörögtem. Láttam, mennyire erős benne az ellenállás, de ekkor eszembe jutott, mivel készítettem ki Jacket. Teljes erőmmel beleharaptam az ajkamba. Peter szeme hamarabb elkerekedett, mint hogy megéreztem volna a kicsorduló vér ízét a számban. Képtelen volt ellenállni az illatomnak és az ízemnek. – Tényleg ezt akarod? – mormolta elfúló hangon. Láttam rajta, hogy vívódik: a szomorúság és mohóság harcolt benne. – Felfogod egyáltalán, mire kérsz? – Annyit biztosan felfogok, hogy nem tudok nélküled élni. Talán jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, ha nem kerülök enynyire Peter hatása alá, és nem borul rá az agyamra ez a furcsa, mámoros köd. De ha nem szajkózta volna a testem, hogy Peter nélkül elpusztulunk, akkor is tudtam volna, hogy rettenetes lenne elveszíteni. Komolyan elterveztem, hogy örökre Jackkel maradok. Elképzelhetetlennek tűnt újra iskolába járni, egyetemre menni, élni tovább az unalmas életemet, megöregedni, megbetegedni, meghalni, és közben megpróbálni elfelejteni őket. Tudtam, hogy képtelen lennék rá, és hogy nem is akarom megpróbálni. Már rágondolni is túlságosan fájdalmas volt. – Bocsáss meg – suttogta Peter. Mielőtt bármit mondhattam volna, forró ajkai a nyakamra préselődtek. Éles fájdalom nyilallt belém, olyan, mintha megszúrtak volna egy tűvel. Ezt gyorsan felváltotta a testemben szétáradó, csodálatos, forró gyönyör. Olyan varázslatos érzés volt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy az imént még fájdalmat éreztem. Megremegett a testem, és elernyedtem a karjában. Hallottam, ahogy önkívületben nyögök. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Aztán lassan eljutott a tudatomig, hogy fogytán az erőm. Eleinte csodálatos érzés volt, ahogy letaglózott a gyönyör, de

213

éreztem, hogy lassan elszivárog belőlem az élet. Az elmém egyik kis hátsó sarkában pontosan tudtam, hogy haldoklom, de nem féltem, és nem is bántam semmit. Furcsa nyugalom és béke szállt meg, és megadtam magam a mindent elárasztó álmatag tökéletességnek. A gondolataim eloszlottak. Összefüggéstelen képek jelentek meg a szemem előtt: a ház fölött ragyogó nap, Peter zöld szeme, Jack nevetése. Aztán az öcsémre gondoltam, és tiszta szívemből reméltem, hogy Milo megérti majd a döntésemet. Aztán megszűnt körülöttem a világ, és csupán annyit éreztem, hogy maga alá temet egy puha, meleg paplan. Lelassult a szívverésem, a tüdőmből kiszökött a levegő. Aztán váratlanul belém nyilallt az elválás éles fájdalma. Egész testemben dideregni kezdtem. Furcsa módon éber lett az elmém, annyi erőm viszont nem volt, hogy kinyissam a szemem. Hallottam, hogy felfordulás támad körülöttem. Peter már nem tartott a karjában, de fogalmam sem volt, hol vagyok. Csak azt tudtam, hogy nem ölel, és nem szorítja a száját a nyakamhoz. Időnek előtte abbahagyta – életben maradtam. Dübörgést és lépteket hallottam, aztán kiabálást, és beletelt egy kis időbe, míg képes voltam felfogni, mi történik. Jack kiabált Peterrel. Mindenféle gyűlöletes szitkot szórt rá, ő pedig meg sem próbált védekezni. Aztán Ezra robbant be a szobába, és minden elcsendesedett. Ezra félbeszakította a verekedést. – Meg akarta ölni! – kiáltotta aztán Jack, és rettegést hallottam a hangjában. – De életben van – mondta Ezra csitítóan. Erős kezével megérintette az arcomat, aztán kitapintotta a pulzusomat, és megvizsgálta a sérülésemet. Kiáltani akartam, sikoltani, megmondani nekik, hogy hagyjanak meghalni, de lélegezni is alig volt erőm, nemhogy megszólalni. – Sok vért veszített. – Ő akarta – motyogta Peter. A szavait hangos csattanás követte. – Jack! Peter! – csattant fel Ezra. – Szót kell fogadnotok, ha meg akarjátok menteni az életét! – Nem tudom, hogy meg akarom-e menteni az életét – mondta halkan Peter. Ezra felpattant mellőlem, hogy megint szétválassza őket.

214

Hallottam, ahogy egymásnak csapódik a testük, és hallottam Jack állatias morgását is. – Peter, kifelé – parancsolta Ezra. – És mondd meg Mae-nek, hogy szükségünk van AB pozitív vérre. Kell lennie a hűtőkamrában odalent. – Rendbe fog jönni? – nyöszörgött Jack. – Peternek igaza van... – Sikerült végre kinyögnöm. Jack leguggolt mellém, és éreztem, mennyire lesújtott és tehetetlen. Valamit mondott, de az előbbi néhány szóval minden erőmet eltékozoltam, így minden elsötétült, és újra némaság borult a szobára. Aztán lassan, és némiképp kelletlenül, elindultam a felszín felé. Pislogtam párat, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz. Biztos voltam benne, hogy néhány pillanat múlva a purgatóriumban találom magam. Ehelyett azonban a toronyban voltam, a saját szobámban. Különös fáradtsághullám söpört végig rajtam – olyan érzés volt, mintha egy súlyos takaró szorítaná le a tagjaimat. Halványan még éreztem a gyönyört, melyet Peter harapása okozott. Ezenkívül megkönnyebbülést és aggodalmat éreztem, de nem tudtam, miért. Azok után, ami történt, a legkevésbé sem tűntek helyénvalónak ezek az érzések, de aztán hirtelen rátaláltam a forrásukra. – Szia – suttogta Jack. Egy széken ült a sarokban, de mikor meglátta, hogy felébredtem, odajött, és mellém ült az ágyra. – Hogy érzed magad? – Nagyon-nagyon fáradt vagyok – mondtam kábán, és mikor rám mosolygott, láttam, hogy könnyes a szeme. Félresöpörte a hajamat a homlokomból, és gyengéden végigsimított az arcomon, végig az állam vonalán, le a harapásnyomig, melyet Peter hagyott a nyakamon. Elkomorult az arca, ezért nyeltem egy nagyot, és elfordítottam a tekintetem. – El kell mennem? – kérdeztem. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz – válaszolta, majd elhúzta kezét a nyakamtól, és a lepedőt kezdte babrálni. – Peter azt mondta, hogy többé nem láthatlak titeket – mondtam elfúló hangon. A gondolattól tompa fájdalom nyilallt a mellkasomba, és még úgy is jó ötletnek tűnt az öngyilkosság, hogy Peter közelsége nem ködösítette el teljesen az elmémet. – Erről szó sem lehet – mondta Jack határozottan. – Csak arra az

215

időszakra egyeztem bele, amíg nem rendeződnek el a dolgok. Peter meg volt győződve róla, hogy nem bír a közeledben lenni, és amint a mellékelt ábra mutatja, igaza is volt. – Jack Peter nevének puszta említésétől éktelen haragra gerjedt, és éreztem, hogy valamiféle védelmező féltékenység sugárzik a lényéből. – A történtek után arra jutottunk, hogy óriási hibát követtünk el. Úgyhogy Peternek mennie kellett. – Hogy érted, hogy mennie kellett?– kérdeztem elkeseredetten. Jack megpróbált úgy tenni, mintha nem fájna neki, hogy Peterről kérdezem. – Most egy ideig egyedül kell boldogulnia. Korábban is csinált már ilyet – vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mindnyájan úgy gondoljuk, hogy jót tenne neki, ha nem lenne a közeledben, legalábbis amíg halandó vagy. – Vagyis most három vagy négy évig nem látjátok egymást? –Kettészakítottam Jack családját, és ettől, ha lehet, még rosszabbul éreztem magam. Az igazat megvallva, a saját életemnél is jobban vágytam rá, hogy Jackékkel lehessek, de semmiképpen sem azon az áron, hogy tönkretegyem őket. – Nem, Peter téged nem fog látni három vagy négy évig – javított ki Jack. – És talán engem. De hidd el, kibírom majd valahogy. – Nem ő tehet róla – mondtam, mire Jack megvetően elfordult. – Tényleg nem. Én kértem, hogy tegye meg. – Lehetett volna több esze – csóválta a fejét komolyan. – Pontosan tudja, mennyire... Láttam rajta, hogy a halálom puszta gondolata is iszonyatos kínt jelent számára. – Megöltem volna, ha te meghalsz. Veled pusztult volna mindenünk, és ezt ő is tudja. – Nem ölheted meg miattam – mondtam. – Nem akarom, hogy miattam pusztuljon el a családod. – Nagyszerű, akkor legközelebb például próbáld nem megöletni magad. – Viccnek szánta, de inkább hangzott könyörgésnek. – Most már túl késő. Túlságosan sokat jelentesz nekünk. Ezt a halálod sem változtatná meg. – Hogy lehet, hogy még élek? – próbáltam témát váltani. – Ezra adott egy kis vérátömlesztést a tartalékainkból – magyarázta

216

szórakozottan. – Ilyeneket tud? – kérdeztem döbbenten. Valószínűleg nem a vérátömlesztés volt a világ legbonyolultabb orvosi beavatkozása, de akkor is... Ezra megmentette az életemet. – Ja, ő bármit – mosolyodott el Jack. – Ha háromszáz éve a vér körül forog az életed, egy-két dolgot azért megtanulsz. – És most mi lesz? – A vérveszteség miatt vagy ilyen fáradt és gyenge, ezért pihenned kell. Reggelre megerősödsz kicsit, és összeszeded magad, és akkor hazaviszlek, és még pont beérsz az iskolába – mondta, és tekintete gyengéden megpihent az arcomon. Most először éreztem, hogy mennyire szeret. Olyan volt, mintha meleg, puha takaró burkolt volna be, én pedig megpróbáltam kizárni a tudatomból a Peter iránt érzett sóvárgást. – Köszönöm – suttogtam. – Ne köszönj meg semmit – mondta, majd beljebb csúszott az ágyon, átkarolt, és odahúzott magához. Én a mellkasára hajtottam a fejem, és hallgattam a szíve lassú, halk lüktetését. Tökéletesen biztonságban éreztem magam mellette, és azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez az állapot. Tulajdonképpen nem oldottunk meg semmit. Jelenleg az tűnt a legjobb megoldásnak, ha elküldik Petert, de nem tudhattuk, meddig hajlandó távol maradni. Szerettem volna a lehetőségekhez képest hétköznapi életet élni, amíg nem rendeződnek a dolgok: iskolába akartam járni, hogy anya és Milo örüljön és együtt akartam lógni Jane-nel, hogy ne Jacktől függjön a boldogságom (bár ezzel alighanem már elkéstem). És ami a legfontosabb: szerettem volna minél több időt tölteni az öcsémmel. Mert előbb vagy utóbb, de minden meg fog változni. Még szorosabban hozzábújtam Jackhez, és egy percre megpróbáltam megfeledkezni a világról. VÉGE

217