Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

1

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Rachel Vincent A mű eredeti címe: Rogue Fordította: Miks-Rédai Viktória A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: MIRA Books ROGUE Copyright © 2008 by Rachel Vincent Cover Arr Copyrighr © 2008 by Harlequin Enrerprises Limired All rights reserved including the right of reproducrion in the whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l.. Minden jog fenntartva, beleértve a bármilyen formában történő részleges, vagy teljes sokszorosítás jogát is. Ez a kiadás a Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l-lal való megállapodás alapján jelent meg. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are eirher the producr of the author's imaginarion or are used fictitiously, and any resemblance to acrual persons, living or dead, business esrablishments, evenrs or locales is entirely coincidental. Ez a mű a képzelet szüleménye. A szereplők, a szereplők nevei és a műben szereplő események a szerző képzeletének szülöttei vagy képzeletbeli módon vannak felhasználva, és bármely élő vagy halott személlyel, üzleti létesítménnyel, eseménnyel vagy helyszínnel való hasonlatosság kizárólag a véletlen egybeesés eredménye. Cover arr used by arrangemenr with Harlequin Enterprises Limited. • and ™ are trademarks owned by Harlequin Enterprises Limited or its affiliated companies, used under license. A borító felhasználása a Harlequin Enrerprises Limiteddel való megállapodás alapján történt. Az • és a ™ a Harlequin Enterprises Limired vagy társult vállalatai által birtokolt védjegyek, felhasználásuk licencszerződés alapján történt. ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 473 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged. Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax. (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrira László, Gerencsér Gábor Korrekrorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál Nyomta és körötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ezt az első számúnak, aki nap mint nap elvisel. Aki türelemmel viseli, ha a valóság és a fikció határai elmosódnak. Aki emlékszik, amikor én felejtek. És aki megteszi azt a száz apró dolgot, amely egészségben és boldogságban tart, mert mindketten tudjuk: szívesebben dolgoznék, mint ennék vagy aludnék. Azért élek és írok még, mert te gondoskodsz rólam.

EGY – FOGD KI ÉS ENGEDD VISSZA, a nagy francokat! Nyögve betaszítottam a kóbort Marc furgonjának hátuljába, de úgy, hogy arcra esett. A szabad kezemet épp az utolsó pillanatban húztam vissza, hogy elkerüljem összecsattanó fogsorát. A kurafi másfélszer akkora volt, mint én, és úgy hányta-vetette magát, mint… hát igen, mint egy rémült macska, eltökélten, hogy mindent, ami a mancsa ügyébe kerül, cafatokra tépjen – engem is beleértve. Pár lépéssel a hátam mögött Marc figyelt, és nem volt kétségem, hogy minden mozdulatomat megjegyzi, hogy később beszámolhasson róla apámnak. Ez idáig túl sok jelentenivalót nem mutattam neki. Az ólálkodók hülyére verése, amitől a leckéjüket megtanulták, az egy dolog; az alapfokú rémisztgetési tananyag legnagyobb részét hamar elsajátítottam. De ez a vadászd-le-és-kergesd-ki dolog, na, ez szart sem ért. Totális hülyeség. Mégis, mit gondolt az apám? Egész este mindössze annyi szerencsém volt, hogy a kóbor az Arkansas állambeli Dumas városon kívül eső, elhagyatott helyre menekült. Ha a fények felé vette volna az irányt, nem az ellenkező irányba, sosem érem utol. Meg sem próbáltam volna. Nem kockáztathatjuk, hogy a járókelők meglássák, amint egy átlagos méretű lány – mint én – egy nála jóval nehezebb fickót vonszol magával. A teljes igazság pedig az, hogy ha a kóbor tudott volna harcolni, aligha kapom el. 7

Na, nem mintha így simán ment volna. És Marc meg sem mozdult, hogy segítsen. – Tudnál jönni? – vetettem hátra, és visszanyomtam a kóbor fejét az alvázba, amikor megpróbált kicsavarodni a szorításomból. Nevetés válaszolt, és nem hallottam lépéseket. – Remekül boldogulsz, querida! – Ne nevezz így, a büdös francba! – sziszegtem összeszorított fogakkal. A szabad kezemmel elkaptam és hátracsavartam a betolakodó hadonászó karját; erre a másik karja szabadult ki, és mély nyomokat karmolt a kocsi beltéri festésébe. Bár ez már nem sokat ronthatott Marc folyton ütött-vert autójának állapotán. Marc megint csak nevetett, nem törődött a dühömmel. Előrehajoltam, és ráfeküdtem a kóbor hátára, hogy leszorítsam. Vörös selyemblúzom – amit egyáltalán nem verekedéshez vettem fel – vékony, csillogó anyagán át éreztem, hogy kalapál a szíve. Még mindig nem értem el a másik karját. Megszorítottam a kezemben tartott csuklóját. Csontok csikorogtak egymáson. A kóbor felvonított fájdalmában, és megpróbált levetni magáról. Nem eresztettem; kizárt, hogy elcsesszem az első saját befogásomat, főleg úgy, hogy Marc figyel. Az életben nem mosnám le magamról. – Eressz el, te kurva! – morogta a kóbor. Furcsán artikulált, tekintve, hogy a fejét még mindig a kocsi szőnyegébe nyomtam. – Tetszel neki, Faythe – somolygott mögöttem Marc. – Vagy segíts, vagy kussolj! – Szabad kezemmel a farzsebembe nyúltam, hogy előhalásszam vadonatúj, még fényes bilincsemet. Remek alkalom, hogy felavassam. Fém koccant fémen, ahogy kinyitottam az egyik karikát. A kóbor erősebben kezdett vergődni. Hátravetette a fejét, kényelmetlen szögben felrántotta szabad karját, és a kezemre ütött. Szétnyílt az öklöm. Egy kínos pillanatig a bilincs a mutatóujjam hegyén lógott, a másik fele ingaként lengett – aztán leesett, éppen a kóbor lába elé. Újra megszorítottam a csuklóját és lehajoltam érte, közben hátrahúzva a kóbort. Az kirúgott, és a bilincs a kocsi alá repült, végigcsúszva a murván. 8

– A francba! – Ennyit a vadonatújról és fényesről. Felemelkedtem, őt is magammal húzva, és a tarkójára csaptam. Csak morgott. Marc nevetett. Dühömben én már a sikoltás határán álltam. Az első visszadobós fogásomnak nem így kellett volna történnie. Félresöpörtem az idegességet, és a kocsi belsejébe löktem a kóbort. Azonban már késő volt a nyertes pozíció kivívásához. Elcsesztem, ő meg ráébredt, hol vannak a tökei. A kóbor nyögve hátravágott a könyökével, éppen az oldalamba. Fájdalom nyilallt a hasamba, mellembe. Éles szisszenéssel préselődött ki a levegő a tüdőmből. Megrántotta a karját, és majdnem el is eresztettem a csuklóját. Basszus. Ezzel eljátszotta minden esélyét, hogy lazán és könnyen vehessük a dolgot. Nem maradt más mód, csak a gyors és brutális. A kedvencem. Mély lélegzetet vettem – mintha lángnyelv nyalta volna végig frissen megzúzott bordáimat. A bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, és jobb térdemet a kóbor ágyékába rántottam. Egyetlen fájdalmas hördülés szakadt ki belőle, mintha éppen lenyelné a saját nyelvét. Egy pillanatig nem hallottam mást, csak Marc nyugodt lélegzését a hátam mögött, és a tücsökzenét körülöttünk. Aztán a kóbor sikoltott – olyan hangmagasságban, amelytől még Steven Tyler is összehúzta volna a szemöldökét. Most, hogy láttam, nemhogy elfutni nem tud, de felállni sem, nyugodtan eleresztettem. Kislányként sikítozva zuhant a lábam elé. – Na igen, ez is egy módja – állapította meg Marc mellém lépve. Mintha kissé sápadt lett volna, és nem csak a holdfény tette. Kisimítottam a hajat a szememből, és a murván heverő, szánalmas alakra néztem. – Add ide a francos bilincsedet! – csattantam fel, és egy cseppet sem szégyelltem magam, amiért ágyékrúgással kényszerítettem térdre az ellenfelemet. Marc előhúzta a saját bilincsét. – Majd emlékeztess, hogy sose bosszantsalak fel – kérte, és a kezembe ejtette. 9

– Még mindig emlékeztetőre van szükséged? – Letérdeltem, és a kóbor háta mögött összebilincseltem a kezeit. Még mindig vinnyogott, amikor a könyökénél fogva felrángattam, és visszahurcoltam a kocsi jobb oldalára. Az ajtónál megpördítettem, hogy szembenézhessek vele. – Mi a neved? Válasz helyett belesett a blúzom mély dekoltázsába. Nem ez volt a legokosabb vagy a legeredetibb válasz, de annál a fickónál jobb volt, aki meg akart kóstolni. Mégis, pillanatnyilag nem voltam abban a hangulatban, hogy megbámuljanak. Ő meg főleg ne! Meglendítettem az öklömet, és oldalba vágtam. Tágra nyílt a szeme, halkan feljajdult. – Utoljára kérdem – néztem lehunyt szemére –, aztán lecsaplak és elnevezlek Tom Doe-nak. Választhatsz. Szóval, mi a kicseszett neved? A szeme felpattant, és úgy méregetett, mintha azt szeretné eldönteni, mennyire veheti komolyan a figyelmeztetést. Valami, amit rajtam látott, meggyőzte. – Dan Painter – morogta, dühében félig elnyelve a nevet. – Mr. Painter – biccentettem. Örültem, hogy – az arckifejezéséből és gyors, de nyugodt pulzusából ítélve – az igazat mondja. – És minek köszönhetjük a kellemetlen látogatást? Zavarában elkerekedett a szeme. – Mi a francot keresel itt? – helyesbítettem szemforgatva. A homlokán elsimultak a ráncok, ahogy felfogta a kérdést. – Csak az állampolgári kötelezettségemet teljesítem – erősködött. – Valami segget kergettem idáig. De most már mindegy, meglépett a ribanc. Marc előrelépett. – Nem akármilyen segg lehetett, ha a déli középső területekre is bejöttél utána. Magamban felnyögtem, de tartottam a számat. Nem vallott volna profizmusra, ha megint lekiabálom a társamat a fogoly előtt. – Nem is hiszed – mondta rá a kóbor, és ránézett a vállam felett. – Vagy talán te igen. – Újra rám villant a tekintete, és ahogy lesiklott a blúzomon, majd fekete nadrágomon, 10

összecsikordult a fogam. – Ennek olyan jellegtelen az arca, de ahol kell, ott van neki bőven, hm? Marc megmerevedett mögöttem, az ízületei pattantak egyet, amikor ökölbe szorította a kezét, de elkésett. – Amit most kapni fogsz, azt vedd figyelmeztetésnek, hogy maradj távol a területeinktől! – Az öklöm egy szép jobbhorogban érte el a bal arcát. Hátracsuklott a feje, és perceken belül immár másodszor esett össze – ezúttal azonban öntudatlanul. Hagytam, hadd zuhanjon le; felhorzsolt ujjaimat hajlítgattam. Mit érdekelt engem, ha felsérti a murva? Még örülhet, hogy nem törtem el az arccsontját. Legalábbis úgy gondoltam, nem törtem el semmit. Kivéve, meglehet, a saját bütykeimet. Mögöttem Marc halkan, elismerően füttyentett. – Ez nem a szokványos eljárás – mondta, túlságosan is kimért hangon. A kóbor fölé hajolt, hogy kinyissa a jobb hátsó ajtót. – Nos, igen, én meg nem egy szokványos végrehajtó vagyok. – Az apám többi embere jobban tisztelte a szabályokat, mint én. Azonkívül több tesztoszteronnal és kevesebb petefészekkel is bírtak. Egyikük sem igazán tudta, mihez kezdhetne velem. Marc vigyorogva a belső világítás alá húzta a sérült kezemet. – Ezzel nem szállok vitába. – Fordított egyet a csuklómon, hogy jobban lássa, erre elfintorodtam. – Nem tört el. Majd a szabad területek felé megállunk valahol jégért. – És kávéért – tettem hozzá, mert már előre féltem az egyórányi úttól az Arkansas-Mississippi határig, ahol majd a folyó túloldalán eleresztjük Dan Paintert, a szabad területen. – Kávéra van szükségem. – Igenis. – Marc lehajolt, és bal kezével megragadta a kóbor ingét, jobb kezével a farmerja derekát, azzal fejjel előre a hátsó ülésre hajította az ájult vérmacskát. – Ez egy pokoli jobbhorog volt – mondta, és a semmiből előszedett egy tekercs ragasztószalagot. Egy hosszú csíkot Dan Painter bokáira tekert, aztán behajtotta a térdét, hogy a kóbor lába is beférjen. – Nem emlékszem, mikor tanította neked ezt apád. – Mert nem is tanította. Marc bevágta az ajtót, és kérdőn fordult felém. Mosolyogva letérdeltem, hogy benézzek a kocsi alá. – Néztem a pankrációbajnokságot a tévében. 11

– Lenyűgöző – biccentett. – Szerintem is. – Betapogattam a kocsi alá, a bilincsemet keresve. Az első párat a Red Riverbe merülve hagytam el, amikor egy ártalmatlan, de visszaeső határsértőt kergettem egy hónapja. Ha egy másodikat is elveszítek, apám kikészíti a gereznámat. Vagy levonja a fizetési csekkemből. Az ujjaim egy fűcsomót találtak a kövek között, aztán egy üveg letört alját. – Esetleg segítsek? – Marc lenyúlt, és lassan végigsimította a csípőmet. A vállam felett visszavigyorogtam rá. – Ott nem fogsz semmit találni. – Hiszed te! – A keze végigsiklott a derekamon, éppen akkor, amikor kitapogattam egy ívelt fémdarabot a kocsi alatt. Megmarkoltam a bilincset, kihátráltam a kocsi alól, Marc pedig talpra állított. Maga felé fordított, amíg visszadugtam a bilincset a farzsebembe, aztán a kocsi oldalához préselt. – Tartsunk pihenőt! – súgta, és az ajkával végigsimította a nyakamat. – Mintha dolgoztál volna – feleltem, de a kezem automatikusan nyúlt a karja után. Végighúztam az ujjaimat a tricepszén, néhol a körmömet is, éreztem, hogy libabőrös lesz. Élveztem, ha hasonló reakciót váltottam ki belőle; a hatalom, az irányítás érzését adta. Ám az érzés kölcsönös volt: sosem bírtam nemet mondani neki, és ezt ő is pontosan tudta. – Akkor miért nem fogsz munkára? – dorombolta a fülembe, és még közelebb nyomult. Az ujjai bekúsztak a testem és a kocsi közé, és egy lassú mozdulattal erős, kemény markába fogta a fenekemet. Előredőltem, hogy jobban hozzáférjen. – Van erre időnk? – A világ minden ideje a miénk. Hacsak nincs takarodód, amiről nem tudok. – Felnőtt vagyok, nem emlékszel? – Ó, dehogynem! – A nyelvét finoman végigsiklatta a nyakam oldalán; megtorpant a négy kereszt alakú hegnél. Nedves nyomát cirógatta a meleg szeptemberi szellő. – Nagyon-nagyon is felnőttél. – A nyelve most a kulcscsontomon futott végig, majd 12

beszökött a blúzom kivágásába. A forró pontra, így nevezte, és nem ok nélkül. – És mi a helyzet vonakodó vendégünkkel? – A mellkasát simogattam, a pólón keresztül is éreztem kemény izmait. – Majd talál magának ő is párt – felelte Marc fojtottan; az ajka a bőrömön kalandozott, a lehelete forrón siklott a mellem dombján. – Komolyan beszélek! – Felhúztam a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Mi van, ha magához tér? – Akkor féltékeny lesz. – Marc megint felém hajolt, hogy megcsókoljon, de a mellének feszítettem a kezemet. Türelmetlen sóhajjal benézett a kocsiba a vállam felett, aztán visszapillantott rám. – Hidegre tetted. Egyébként a ranchon sincs soha magánéletünk, szóval nem mindegy? Magánélet. A legdrágább kincsünk, és sosem jut belőle elég senkinek egy olyan házban, amely tele van illemtani kihívásokkal küzdő vérmacskákkal – tulajdonképpen zajos, nagyra nőtt gyerekekkel, akiknek természetfeletti hallásuk van, de saját életük nincs. Marcnak igaza volt: ennél, mint itt kint az arkansasi semmi közepén, nem lesz jobb. Soha. Az életünk végéig sem. Bólintottam, és felcsúsztattam a tenyeremet a mellkasán. – Hát jó. De ajánlom, hogy legyen egy takaród – intettem a fejemmel a kocsi felé. – Mert erre a murvára én le nem fekszem. Összevonta a szemöldökét, az orra az enyémhez ért, amikor behajolt még egy csókra. – Ki beszél itt… – a mobilja megcsördült a zsebében, épp, amikor az ajkunk összeért – lefekvésről? Mosolyogtam; cseppet sem ért meglepetésként a telefon. A jó időzítés mindennek a kulcsa, márpedig ebben a tekintetben apu olyan erő, akivel számolni kell. Marc hátralépett, előhúzta a telefont. A kezem a mellkasáról a csípőmre vándorolt. – A francba, Greg – morogta a kijelzőre nézve. – Mondd meg, mire készültünk, alighanem békén hagy – szóltam oda, és kinyitottam a jobb első ajtót. A legtöbb apától eltérően az enyém lelkesen támogatta a barátommal fenntartott kapcsolatomat. Sőt, anyám is. Úgy szerették Marcot, mint a saját fiaikat, és mindent megtettek volna, hogy igazából összehozzanak 13

minket, vagy legalább felragasszák a gyűrűjét az ujjamra. Ha túl sokáig gondolkodtam ezen, ijesztővé vált. – Ez nem az a beszélgetés, amit szívesen lefolytatnék apáddal – nézett rám Marc feddőn. A mobilja egyre csak csörgött. – És ha Michael még egy tippet merészel adni, őt is kivágom a nappali ablakán, akár a bátyád, akár nem. Összerezzentem. – Nem tett ilyet. Marc csak felvonta a szemöldökét. A francba. Megtette. Nem kell, hogy Marc ölje meg Michaelt, megteszem én magam. Egyszerűen képtelen voltam megértetni az emberekkel, hogy a magánéletem igenis magán. Marc, immár mosolyogva a füléhez emelte a telefont. – Üdv, Greg. Mi a baj? Apám válaszát hangosan, tisztán értettem. – Most hallgattam vissza az üzeneteimet, és találtam valami érdekeset. Egy névtelen telefon jött egy halott macskáról. Remélem, van nálatok ásó. Természetesen Marcnál volt ásó. Hiszen hogy is lehetne jobban befejezni egy randevút, mint egy hulla elásásával az éjszaka közepén? Hivatalosan kijelenthetem: a melóm szívás.

14

KETTŐ – NÉVTELEN TELEFON? – Marc elkomorult. – Ez szokatlan. Mikor érkezett? – Nem sokkal hét után. – Vérmacska hallásomnak köszönhetően még a telefontól méterekre is hallottam apám válaszát. Megnyomtam a gombot az órámon, hogy megvilágítsam a kijelzőt. Tíz óra múlt. Az üzenet háromórás. – Honnan jött? Apám a vonal túlsó végén megköszörülte a torkát. – Egy fülkéből, Dél-Arkansasból. Ti vagytok a legközelebb Faythe-szel, szóval tartsátok nyitva a szemeteket, mert akárki is telefonált, még ott lehet a közelben. – Pillanatnyi csend a vonalban. – Azt akarom, hogy azonosítsátok a hullát és takarítsátok el a testet. Marc rám nézett. A fejemet ráztam. A pokolba, nem. Már így is letértünk a rég várt hétvégi kirándulás útvonaláról egy ostoba betolakodó miatt, és éppen egymással kezdtünk volna foglalkozni. Ennyi elég egy estére. A test felőlem megrohadhatott ott, ahol van. Csak hát, persze, ezt nem hagyhattuk. Legalábbis nem ott, ahol egy ember megtalálhatná. Az embereket általában felidegesítette és kíváncsivá tette, ha egy hullába botlottak, és többnyire nagyon meg is akarták találni a probléma okát. Ami meg általában mi voltunk. Vagyis nem éppen az én falkám, de alighanem az én 15

fajom. Szóval Marc és én elmegyünk eltakarítani a holttestet, akár akarjuk, akár nem. A falka érdekében. Mert ez a munkánk. Marc mérges pillantást vetett rám. Vonakodva bólintottam. – Persze, gondunk lesz rá, amint kiraktuk a kóbort a hátsó ülésről – felelte. – Faythe csinálta, egyedül? – kérdezte apu, én pedig megcsikorgattam a fogamat. Nem tehettem róla. Hazaszóltam, mint a jó kislányok, hogy bejelentsem a betolakodót, és azt a parancsot kaptam válaszul, hogy intézzem el egyedül. Ez volt apám ötlete a próbatételre. A kiképzésem legnagyobb része nem tetszett. Nem volt annyi pöffeszkedés, mint reméltem, viszont annál több volt a parancsteljesítés. Szerencsére jó sok alkalom akadt arra, hogy kitöltsem valakin a dühömet azzal az indokkal, hogy a határokat védelmezem. Ez a része nem is volt olyan rossz. – Csak annyit mondok, a lányodnak pokoli jobbhorga van – felelte Marc nevetve. – Nem lep meg. – Mélyen tisztelt alfánk ezután elirányította Marcot a hullához; közben visszamásztunk a kocsiba, és mire kikanyarodtunk az üres parkolóból, Marc le is tette a telefont. – Szóval mit kell kezdeni a testtel? – kérdeztem, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy tudom a választ. – Eltemetni. Hacsak nem akarod bevinni az iskolába, hogy mutogasd. – Seggfej – vágtam vissza. A temetésre számítottam. Kár, hogy nem volt velünk se markológép, se koporsó. Semmi más, csak a mentőláda, és az a pár ásó, amit Marc a csomagtérben tárolt, hátha jól jön ilyen alkalmakkor. Mérgemben fújtatva végignéztem a hétvégi kiruccanásra válogatott ruháimon. De a kiruccanásunkat törölték. Nem lesz csöndes vacsora egy kellemes vendéglőben, textilszalvétákkal. Nem lesz pattogatott kukorica a sötét moziban. Nem lesz saját hotelszoba, elég távol vérmacska testvéreink elkerülhetetlenül kíváncsiskodó szemétől és fülétől. Ehelyett melózni fogunk. Egész éjjel. Túlóradíj nélkül. A legtöbb barátom már egy hete visszatért az egyetemre, és az estéiket pizzásdobozok mellett, könyveik felett görnyedve töltötték. Én pedig ötcentis sarkakon vadásztam le egy 16

betolakodót, nemsokára pedig kézzel fogok sírt ásni az éjszaka közepén. Elég volt az egyetemre gondolni, és arra, hogy én nem vagyok ott, a kedvem máris elkomorult. Nem fejezem be a doktori képzést, de még a főiskolai végzettségemet sem fogom semmire használni a belátható jövőben. Két évre és három hónapra alkudtam meg apámmal, hogy ezalatt a falkát szolgálom, és készülök egy olyan jövőre, amiben egyáltalán nem is voltam biztos, hogy akarom-e. – Biztosan eltörték a nyakát. – Hm? – morogtam vissza; a hat-nyolc méterre kezdődő fák falát néztem meredten. Ha erősen összpontosítottam rájuk, a holdfényben és a kora hajnali szélben imbolygó ágak örökmozgó árnyékára, nem kellett a holttestre néznem. Márpedig nem akartam a holttestre nézni. Ott találtuk, ahol az informátor mondta; egy elhagyatott mezőn. Little Rocktól mintegy félórányira délre, egy kis vidéki város, bizonyos White Hall mellett. White Hallnak mintegy hatezer lakosa volt, és amennyit láttam belőle, olyan helynek tűnt, ahol jó lehet felnőni. Olyan helynek, amely nem érdemelte meg, hogy éjszakánként meglátogassuk. Marc az arcomba fordította a zseblámpa sugarát. Megrándultam, és összeszorítottam a szememet. – Figyelj rám, Faythe! – csattant fel, és már nyoma sem volt korábbi játékosságának. Minden figyelmét a munkára fordította; az arccal a fűben heverő hulla mellett térdelt. – Azt mondtam, biztosan eltörték a nyakát. Gyere ide, tapogasd ki! – Kösz, nem. – Félrelöktem a zseblámpát, türelmetlenül pislogva vártam, hogy a lebegő fénykarikák eltűnjenek a szemem elől. – Innen is remekül látom. – Igen, de nem érzed. Lepillantottam. Marc a hajánál fogva forgatta a halott fejét, amely láthatóan szabadon mozgott. – A csontok mintha össze dörzsölődnének, ha a nyakát mozgatod. Ez arra mutat, hogy a csigolyáit eltörték.

17

– Lenyűgöző. Tényleg. – Nagyot nyeltem, és Marc tovább csavargatta a férfi fejét, most már a fülét is arra fordította. Talán még hallotta is, ahogy a csontok összedörzsölődtek. Auu. – Abbahagynád? Kérlek! Hagyd már azt a szerencsétlent békén! – Bocs! – Leejtette a fejet, és az émelyítően hangos puffanással ért a fűre. – Azért ez fura. Nincs sehol harapásnyom, sem karmolás. – Honnan tudod? Még csak a nyakát nézted meg. – Lemondóan sóhajtottam, majd a testet bámultam. A fejemben az utoljára látott „Miami helyszínelők”- epizódok képei villóztak. – Nem kellene megfordítanunk, meg a ruhái alatt keresni a nyomokat, vagy ilyesmi? Mi van, ha máshol ölték meg, és csak azért hozták ide, hogy ne találjuk meg a valódi tetthelyet? – Tetthelyet? – nevetett Marc, én pedig a fogamat csikorgattam, amiért ilyen vidám bírt lenni még a hullák közelében is. – Túl sokat tévézel – tette hozzá, már ismét a vérmacska nyakára irányítva a fényt. Csakhogy ez nem egy akármilyen vérmacska volt. Hanem kóbor – egy ember, aki a mi kis titkos életünkbe nem születés, hanem erőszak által került be. Vagyis exkóbor. Mert immár halott, ahol a társadalmi állása nem számít. A szerencsés kurafi. – Kutatási terület – vágtam rá, eltéptem a tekintetemet a tetemről, és Marc arcába néztem. Aranypöttyös barna szeme csillogott a holdfényben. – Bánom is én – vont vállat; a zseblámpa fénysugara a fűre hullott. – Azt magyarázom, hogy nem harapták vagy karmolták meg. Nem érzek vérszagot. Kisöpörtem átizzadt tincseimet a hajamból, és a levegőbe szimatoltam. Aztán zavartan elvörösödtem, mert igaza volt: ha lett volna vér, friss vagy alvadt, azt megéreztük volna. Ha pedig nem volt vér, nem volt harc sem. Egyetlen vérmacska sem mulasztotta volna el, még emberi alakjában sem, hogy vért fakasszon, akár a fogával, akár a karmával. Honnan voltam ilyen biztos benne, hogy a gyilkos is vérmacska volt? Egyszerű. Egyetlen embernek sincs elegendő ereje, hogy fél kézzel kitörje egy másik ember nyakát, márpedig a mi 18

halottunkkal, a nyakán lévő véraláfutásokból ítélve, pontosan ez történt. Elméletben persze tehette volna bruin vérmedve, vagy másfajta alakváltó is, azonban ennek az esélye a gyakorlatban csaknem nulla volt. Azt a kevés egyéb fajt mi egyáltalán nem érdekeltük, és az érzés kölcsönös volt. – Ó! – feleltem, ismét a fákat bámulva, amíg ezt emésztgettem. Mi mást mondhattam volna? Marc volt a hullaszakértő, és bár… nos, magam is létrehoztam egyet néhány hónapja, alig tudtam valamit a gyilkosságok áldozatairól. És ez jó volt nekem így. Marc sóhajtott. – Rendben, ha ez boldoggá tesz téged, körülnézek, vannak-e rajta más sebek. – Oscar-díj-nyertes nyögéssel felrángatta a halott pólóját, régi hegek szövevényét tárva fel, amelyek annak mellétől húzódtak a háta felé. A régen gyógyult sebekre néztem. – Igazad van. Semmi okunk levetkőztetni. Marc diadalmas mosollyal visszahúzta a pólót a helyére. Idegesen az ajkamba haraptam, és az órámra néztem, amelyet gombnyomásra lágy zöld fény világított meg. Hajnali egy lesz mindjárt. Nagyszerű. Most már mélyen kellene aludnom, összegömbölyödve Marc mellett, kimerülten és kielégülten. Ehelyett jeltelen sírt ások a holdfényben, kimerülten és kikészülve. Az öntudatlan Dan Paintert Arkansas Citytől északra, a Mississippi folyótól éppen keletre kiraktuk egy sűrű facsoportnál, még mindig megkötözve, ráadásul betömött szájjal, hadd tanulja meg a leckét. Aztán két óráig vezettünk visszafelé, északnyugatnak, egy nagyrészt kétsávos autóúton. Vagyis Marc vezetett, én a Canterbury Mesék prológusát idéztem fejben. Középangolul. Visszafelé. Marcnak is megvoltak a különleges képességei, nekem is a magaméi. Persze a mi munkánkban az övéi sokszor inkább beváltak. A rosszfiúkat ritkán térítette jobb belátásra egy felkavaró Hamlet-idézet. Összeszorítottam az állkapcsomat, és maradék kis akaraterőmbe kapaszkodva feladtam minden reményt, hogy hajnal előtt ágyba kerüljek. Ha pedig egész éjjel talpon leszek, akkor már el is intézhetek valamit. 19

– Rendben, eltörtek a nyakát. De semmi más látható sebe nincs. – jelentenem ki kényelmes fehér pólóm alját húzgálva. Ha tudom, hogy holttestekkel is kell ma foglalkoznom, valami sötétebbet vettem volna fel, még inkább valami eldobhatót. Így még annak is örülhettem, hogy volt nálam farmer és póló. Ha nem hétvégére pakolok, még a sírt is elegáns fekete nadrágban és vörös selyemblúzban kellett volna megásnom. – Úgyhogy akkor még egy másik kóbort is keresünk – tettem hozzá, az elképzelt sárnyomokat söprögetve magamról. – Egy bosszúsat, vagy egy olyat, akinek hosszú az erőszakos cselekményekről a lajstroma? Mintha belepett volna a por, úgy ereszkedett rám a halál érzése, a bőröm alatt is viszketett, égetett. Vagy csak túlreagáltam. Marc kifürkészhetetlen arccal vont vállat; nem vette észre a kínomat. – Ez nagyjából minden kóborra ráillik, akivel valaha találkoztam. De teljesen mindegy is, mivel nem keresünk senkit. Azért vagyunk itt, hogy megszabaduljunk tőle, nem pedig, hogy kivizsgáljuk a halála körülményeit. Bólintottam, félrenéztem. Hát persze. A Területek Tanácsa, amelyet névlegesen apám vezetett, sosem pazarolná az energiát arra, hogy felkutasson egyetlen kóbort. A halott macskára szinte biztosan csak úgy tekintenének, mint eggyel kevesebb bolhára a közös bundájukban. – Nem számít, mit keresett itt vagy ki ölte meg – suttogta Marc, és letérdelt a test mellé. – Senki sem törődik vele. Soha senki más előtt nem mondta volna ezt ki, és nekem vérzett érte a szívem, tudván, mibe került neki még ez is, hogy előttem kimondja. Megértettem, hogy nem az bántja, hogy ismerte a kóbort, ellenkezőleg, az, hogy nem. Hogy senki sem ismerte. Mert Marc is kóbor volt, ugyanúgy, mint a halott macska, akit eltemetni jöttünk. Az általam ismert legnagyobb félelmével nézett szembe: gyors temetés az éjszaka közepén, és sehol egy barát, aki jó szívvel emlékezne rá. Amíg én élek, ez vele nem fog megtörténni. Neki ott voltam én, a teljes családom, a falka, akik hiányolnák és emlékeznének rá. Mégis, zavarta a névtelen vérmacska titkos temetése. Amikor 20

felnézett, a szemében jogos düh izzott, és nem tudtam semmit mondani, amivel elolthattam volna a lángokat. Kerülte együtt érző pillantásomat. Visszafordult a testhez, de láttam, ahogy megkeményedett az arckifejezése, felvette a szokásos hivatalos arcát: hűvös volt és kifürkészhetetlen. Ezt a védekezési mechanizmust nekem még tanulnom kellett. Kihúzott egy barna bőrtárcát a kóbor zsebéből, végigtúrta a tartalmát: Két hitelkártya, néhány összehajtogatott számla, egy gyűrött húszas, legalább két tucat ropogós egydolláros. Marc kiszedett egy jogosítványt a tokjából, és úgy adta át nekem, hogy rá sem nézett. Megnéztem a fotót. Azonnal azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Addig a pillanatig Bradley Moore nem volt több, mint egy test, egy névtelen tetem, amitől meg kell szabadulni, hogy folytathassam az éjszakai programomat. De most, hogy láttam a jogosítványát, már tudtam, hogy Clevelandben élt, Mississippi államban, motorral járt, nemrég múlt harmincnégy, száznyolcvannyolc centi magas volt és kilencvenkilenc kiló. És az ő arcában ragyogott a legszebb, megigéző kékesszürke szempár, amit valaha láttam. – Érzed ezt a szagot? – kérdezte Marc. – Milyen szagot? – A nadrágzsebembe csúsztattam az igazolványt és mellétérdeltem. Boldog voltam, hogy elfelejthettem Mr. Moore kísértő szemeit. – Feltételezem, a gyilkosét. Egy másik macska szagát érzem rajta. A ruháin, és itt is, a nyakán. Lehajolt, hogy meg is szaglássza ezeken a helyeken, és nekem felfordult a gyomrom. Megértettem, igazán, hogy együtt érez az ismeretlen kóborral. Azután, hogy láttam Moore arcát, akarvaakaratlan én is így éreztem. Csakhogy három hónappal korábban ki kellett tépnem egy kandúr gégéjét, hogy kiszabadítsam magamat és elrabolt unokatestvéremet, Abbyt. És még ha a tervezett munkakörömben ez igen hátrányosnak is ígérkezett, akkor sem kívántam többé ilyen közeli kapcsolatba kerülni egy hullával. Az rendben van, ha a hullát nejlonba kell csomagolni, és bedobni egy gödörbe, bár az is könnyebb úgy, ha előtte nem 21

tudom meg az áldozat nevét. De egy halott nyakát szaglászni, ez már nálam túlment az illendőség határain. Morbid volt és zavaró. – Innen is érzem – feleltem. Marc nem kért, hogy menjek közelebb, de nem is akartam, hogy eszébe jusson. – Kóbornak tűnik? Mélyen beszívtam a levegőt, és magamban végigfutottam a már ismert szagok listáján. A legerősebb Marc volt, pézsmás, férfias, ismerős, mint a saját szagom. El is keveredett az enyémmel, utolsó fürdésem óta váltott öleléseink és csókjaink eredményeképp. Igaz, fürödni is vele fürödtem utoljára. Azután kiszűrtem a minket körülvevő mező illatait; olyannyira áthatottak mindent, hogy alig vettem észre őket, ha nem figyeltem. Fák, fű, humusz, friss harmat, jó néhány apró rágcsáló, javarészt nyulak és egerek. A testen másféle szagokat is éreztem, többek között Mr. Moore kölniét, a cigarettafüst keserű bűzét, és egy erős mentolos szájsprayt. Miután ezeket is mind kizártam, megmaradt, amire Marc gondolt. A kóbor felől jött, de nem a személyes szaga volt; más, valami macskaféle, erős, gazdag illat. Majdhogynem fűszeres. A gerincemen a döbbenettől hideg, bénító érzés rándult végig, a szívemet elszorította az ijedelem. Egy hosszú pillanatig nem is vert, és csak dermedten bámultam a hullára. Ezt a szagot ismertem. Egy részét legalábbis. – Nos? – kérdezte Marc. Engem nézett, én pedig a hullát lestem összehúzott szemekkel. – Idegen. – Felálltam és visszaszédültem egy lépést; ijedtemben képtelen voltam egy teljes mondatot összerakni. – Micsoda? – pillantott fel élesen, aztán visszanézett Moorera. – Nem, az nem lehet. Luiz rég felszívódott. Mostanra már hallottuk volna hírét, ha még mindig itt ólálkodna. Luiz egyike volt a két dzsungelmacskának, akik három hónappal ezelőtt betörtek a területeinkre. Raboltak és erőszakoltak. Egyszer megverekedtem vele, és le is győztem, de Luiz elmenekült, és azóta nem hallottunk róla – ami jobban megrémített, mint azt hajlandó lettem volna beismerni. És rohadtul fel is dühített. 22

– Nem Luiz. – Ebben legalább biztos voltam. A szagnyom nagyon halvány volt, vagyis a tettes csak rövid ideig érintette az áldozatát, de két dolgot kétségtelenül elárult. Alighanem nem született macskaé – és nem is Luizé. – Alig van nyom – rázta a fejét Marc, de a szemét nem vette le Moore nyakáról. – Nem értem, honnan olvasod ki ezt. – Kiolvasom. – Csak egyszer találkoztam Luizzal, akkor, de az is elég volt. Ha kétszáz évig élek is, még a halálos ágyamon is emlékezni fogok a szagára. Örökre beleégett az agyamba, az afféle ártalmatlan emlékek mellé, mint az első csókom Marckal, és az első fagyim íze – szedres volt. – Jól van – bólintott Marc, és rám pillantott. – Nem Luiz. De kóbor? Jobbik eszem ellenére – és annak ellenére, hogy a legszívesebben elrohantam volna, de legalábbis kerítettem volna valami fegyvert – letérdeltem, hogy erősebben érezhessem a szagot. Nem segített. – Nem gondolom. Van benne valami furcsa. Idegen, mégis… több. Ha ennek így van valami értelme. – Nincs – vágta rá Marc, én pedig felálltam és elhátráltam Moore testétől. – De azért igazad van. – Nem mozdult a test mellől, azt nézte, amíg a könnyű szellő a nadrágjához hajtotta a fűszálakat. – Van benne egy olyan összetevő, amit nem tudok hova tenni. – Idegesen a sarkára ült. – Mi a neve? – Bradley Moore. – A zsebembe csúsztattam a kezemet, kitapogattam az igazolvány csúszós műanyag borítását. A testem már átmelegítette. – Mississippiből. Marc bólintott, mintha ezt már tudta volna ő is. Nem volt nehéz kitalálni. Mississippiben volt a legközelebbi szabad terület, amely nem tartozott egy falka uralma alá sem. És mivel minden szabad terület közül ez bírt a legenyhébb éghajlattal, az egész országban itt élt a legtöbb kóbor; úgy vegyültek el az emberek között, mint az a közmondásos farkas a báránybőrben. Alig hatvan kilométerre volt a mississippi államhatár, ahol az átutazókat egy lepukkant sztriptízbár fogadta – alighanem Moore is ott kívánta elkölteni a tárcájában gyűrődő egydollárosokat. Legalábbis ennyit tisztán láttunk az estére vonatkozó terveiből. Sajnos azonban egy marék dollárbankjegy nem árult el sokat az 23

összes többi kérdésről, amelyek úgy cikáztak ide-oda a fejemben, mint apró, ezüst flippergolyók. – Na gyerünk! – állt fel Marc és leporolta a tenyerét a lábán, mintha a holt hús érintését is ugyanúgy letörölhetné, mint a földnyomokat. Pontosan megértettem, mit érez. – Szégyenletes, hogy az a kurafi még csak el sem temette tisztességesen – morogta. – Mi bezzeg a betolakodókkal is megtesszük, és ez a seggfej még a barátjával sem. Marc komorsága – és dühe – megdöbbentett. Csak néhány pillanat múlva fogtam fel, mit is mondott. – Szerinted Moore ismerte a gyilkosát? – Különben hogyan kerülhetett volna ilyen közel hozzá? Végiggondoltam a dolgot, közben az ujjaim még mindig a jogosítvánnyal babráltak. A földet néztem a szerencsétlen Mr. Moore feje mellett. – Nincsenek védekezési sebek – állapítottam meg végül. Újabb mély lélegzetet vettem, hátha megérzem a vér szagát. Még mindig semmi. – Sem a szájában, sem a körmei alatt nincs vér. Nem küzdött az életéért. Marcnak igaza volt. Ismerniük kellett egymást. De hogy történhetett? Hogy lehet egy amerikai kóbornak barátja egy idegen, akinek semmi keresnivalója az Egyesült Államokban, még kevesebb a déli középső területeken? Mit kerestek mégis mindketten a mi vidékünkön? Marc ismét bólintott, ezzel szétzavarva töprengő gondolataimat. Csak egy árnyéknyi mosoly ült ki az ajkára, de ez is mutatta: örül, hogy rájöttem, mire célzott. Én nem örültem. Nem akartam megérteni a halált és a gyilkosokat. Sajnos az, hogy én mit akarok, most sem számított többet, mint bármikor máskor. Az alfák nem a szabad akarat elkötelezett hívei. Sőt, a mi társadalmi és politikai rendszerünk inkább afféle királyság, amelyben a király mindig a területek legerősebb hímje. A hatalom pedig nem az alfa számtalan fiának egyikére száll, hanem arra a kandúrra, aki elveszi a király egyetlen leányát. Ennek a vőnek, egyben leendő alfának, elég erősnek kell lennie, hogy vezesse, megvédje és végső soron irányítsa a teljes falkát, különben a rendszer szétesik. Márpedig a 24

rendszert – a faj fennmaradásával együtt – mindenáron meg kell védeni. Az apám valamelyest lázadónak számított a Területek Tanácsának többi tagjával, a kilenc terület vezetőjével szemben. Ahelyett, hogy a leendő férjem – ha rajta és anyámon múlik, Marc – kezébe adta volna a déli középső területeket, nekem akarta továbbadni a kormányt. Már az ötlet is felháborodást és dühöt szült nem egy tanácstagban. Ha pedig apám terve valaha is megvalósul, egy nap megnyílik előttem a lehetőség, hogy belülről változtassam meg a rendszert. És ez a „belülről”, ez zavart igazán. Elég volt csak arra gondolnom, hogy egyszer apám helyére kell állnom, és végigfutott a hideg a hátamon. Marc a reszkerésemre azt hitte, együtt érzek a halott kóborral. – Valószínűleg nem is sejtette, mi vár rá – rázta a fejét rosszallón. – Az a mocsok csak kinyúlt, és hátulról eltörte a nyakát. A telefonom csörgése megtörte a szavait követő csendet, megmentve engem, mert fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Jobb zsebemből előhalásztam a mobilomat, és a kijelzőre hunyorítottam. Megkönnyebbülten láttam rajta apám magánvonalának a számát. – Apu az. Marc csak bólintott, és a fűben előtte heverő fekete nejlontekercsért nyúlt. Kiterítette Moore teste mellett, én pedig felvettem a telefont. – Igen – szóltam bele, és elfordultam Marctól, látva, hogy a test átfordítására készül. – Megtaláltátok? – kérdezte az apám. – Aha. – Grimaszoltam, mert a hátam mögül egy súlyos puffanást hallottam, és a nejlon zizegését. – És azt hiszem, alaposabban utána kellene néznünk az ügynek. Marc megdermedt mögöttem meglepetésében. Ő maga sosem mondott volna ki egy ilyen kérést. – Faythe… – A háttérben megnyikordult egy szék: Apu hátradőlt. – Tudod, hogy nincs elegendő erőforrásunk, hogy minden verekedésben meghalt kóbor ügyét kivizsgáljuk. Csak a saját farkunkat kergetnénk. Ássátok el, és gyertek haza! 25

Lassan kifújtam a levegőt: átfutott az agyamon, hogy vajon Marcot akarom-e megnyugtatni, vagy saját magamat. – Ennél bonyolultabb a dolog. – Hogy érted ezt? – Találtunk a testen egy szagnyomot. Nagyon halvány, és csak a nyakán érezni, szóval kilencvenkilenc százalékig biztosak vagyunk benne, hogy a gyilkosé. – Megálltam: mintha a következő szavak fojtogatón megakadtak volna a torkomban. Aztán kiböktem őket, fintorogva a keserűségükön. – Idegen macska. A vonalban csak egy gyors, majdnem néma szisszenés hallatszott. Apámat éppannyira aggasztotta és bosszantotta a területünkön járó kívülálló gondolata, mint engem. Hála az égnek. – Biztosak vagytok benne? – Riasztóan nyugodt volt a hangja. Marc megint megdermedt mögöttem. – Teljesen. Csend következett, és én pontosan tudtam, Apu mire gondol. Az elmúlt három hónap után már felismertem ezt a fajta csöndet: mindenki, aki közel állt hozzám, épp elég gyakran esett bele. Miguel-re gondolt, és azt találgatta, megkérdezze-e, hogy vagyok. Mint a családom többi tagja, apám is félt emlékeztetni a kurafira, aki elrabolt, ketrecbe zárt, és a meleg szart is kiverte belőlem. Láthatóan elég erősnek gondolt, hogy levadásszam a betolakodókat és eltemessem a talált hullákat, de ahhoz már nem, hogy a saját emlékeimmel szembeszálljak. Na erre lehet gombot varrni. Amit sem apám, sem más nem értett meg, az az volt, hogy már magában minden reggel, amikor munkára jelentkeztem, Miguelre emlékeztetett, arra a dzsungelmacskára, akinek teljes érdektelensége a személyes szabadsággal és a nők tiltakozáshoz való jogával szemben örökre megváltoztatta az életemet. Azért fogadtam el a végrehajtói munkát, hogy lehetőségem legyen Miguel felkutatására, hogy kivágjam a magam egy font húsát a szadista állatból, aki megölte az egyik gyerekkori barátomat és megerőszakolta tizenéves unokatestvéremet. És aki mindhármunkat el akart adni valahová Brazíliába, egy ottani alfának, mint valami vagyontárgyat. 26

Bár úgy tűnt, senki sem hiszi el, de igazából ha Miguelre gondoltam, az nem idegesített, inkább inspirált. Az új célomra emlékeztetett, amiért még arra is hajlandó voltam, hogy egy, a pasimmal töltendő hétvégét elcseréljek egy kóbor seggének szétrúgására és egy másik holttestének eltemetésére. Márpedig időről időre szükségem is volt efféle emlékeztetőkre, úgyhogy azt kívántam, bárcsak az apám abbahagyná már a tétovázást és kibökné. Végül kimondta: – Miguel halott, Faythe. Nem jön már vissza. – Átkozottul igaz. – Azonban a langyos szellőben is végigfutott rajtam a reszketés. Marc nehéz, meleg kezét éreztem a vállamon: nyilván hallott minden szót. – Jól vagy? – Apám hangja furán kongóvá vált, mint amikor nem figyel a telefonra, és a kezébe támasztja a fejét. Valahol a távolban egy lappantyú énekelt, mit sem törődve a jelenlétünkkel. – Aha, jól. – Vagy ha most éppen nem is annyira, de nemsokára jól leszek. – Tényleg – tettem hozzá, mielőtt apu megkérdezhette volna, biztos vagyok-e benne. – Csak legyünk túl ezen! – Rendben. – Hallottam, hogy a torkát köszörüli, majd a tollával a jegyzettömbjét kopogtatja, és nem tudtam megállni egy mosolyt. Az apám eltűnt, és megjelent az alfa. – Rendben, szóval biztos vagy benne, hogy a gyilkos idegen. Dzsungelmacska? Újra mély lélegzetet vettem, de csak az idegességem szökött még magasabbra. – Azt nem tudom. Ahhoz túl gyenge a szag, hogy biztosra vegyem, de lehetséges. És van még valami furcsaság. Egészen biztos, hogy idegen, de annál valamiképpen… több. Van ennek értelme? – Attól tartok, nem sok – felelte. – Felismernéd, ha újra találkoznál vele? – Tökéletesen – biccentettem, noha apu ezt nem láthatta. – És én is. – Marc lehajolt, és felvette az eddig a fűben lapuló ásót. Nem ismételtem meg a szavait: az apám remekül hallotta úgyis. – Jó. Ebből ki lehet indulni. – Tudsz már valamit arról, ki telefonált be? – kérdeztem, a lábamat a hosszú fű között fel-alá sikálva. 27

– Még kutatjuk, eddig nincs vele szerencsénk. – Fémrugók nyikorogtak, és láttam magam előtt, ahogy apu előrehajol ültében. – Csak azt tudjuk, hogy férfi volt. Ez jóformán egyértelmű volt. Nőstény macskából alig akadt néhány, azok is messze éltek egymástól, és soha nem maradtunk annyi időre felügyelet nélkül, hogy egy kihalt mezőn belebotolhassunk egy holttestbe. – És még azt, hogy nem a mieink közül való – folytatta apu. – Fiatalnak tűnt a hangja, de ez kevés az azonosításhoz, még több segítségre van szükség. Owen most állít össze egy listát az arkansasi határ közelében élő kóborokról. – Szerepel rajta Bradley Moore? – kérdeztem átlesve a vállam feleit. Marc egy olló élét húzta végig éppen a nejlonon, amelyen Moore már arccal felfelé feküdt. – Egy perc. – Papírok zizegtek, apu a torkát köszörülte. A tekintetem ismét a fák felé kalandozott. – Igen, itt van Bradley Moore. Okod van őt gyanúsítani? – Nem. – Mögöttem hasadás tompa hangja hallatszott. Marc egy nagy tekercs ragasztószalagról tépett le csíkokat. – Arra van okom, hogy lehúzassam a listáról. Halott. – Általában ennél nehezebb dolog azonosítani a nem saját halottakat. – Természetesen Marcéira gondolt. Marc volt az apám de facto hóhéra, az a végrehajtó, akit a halálos ítéletek foganatosításával bíztak meg, ha egy vérmacska a három főbenjáró bűn egyikébe esett: gyilkosság, fertőzés vagy a létünk felfedése egy ember előtt. – Hát ez egyszerű volt. A zsebében lapult a tárcája. – Ökölbe szorítottam bal kezemet, nehogy visszadugjam a zsebembe, kitapogatni Moore jogosítványát. – Ez fura. – Többnyire elszedik tőlük az igazolványokat, meg minden más értéket is. – Aha, de van még ennél is furább. – Kisöpörtem a hajamat az arcomból, és feljegyeztem magamnak, hogy ha legközelebb temetni indulok, lófarokban vagy kontyban tegyem. – Eltörték a nyakát, de nem karmolták vagy harapták meg. Nincsenek védekezési sebei sem. Marc szerint ismerte a támadóját. – Van a koponyáján dudor? Nem éreztek valami gyógyszerszagot? 28

A fejemet ráztam, és csak utána kapcsoltam, hogy apu nem lát. – Nem, nem láttam ilyesmit… tartsd egy kicsit! Felvontam a szemöldökömet, és Marc felé fordultam. Ő a kezembe nyomta a zseblámpáját, aztán letépett egy ragasztócsíkot a hosszú, fekete csomag egyik végéről. A nejlon kibomlott, és előbukkant Bradley Moore feje, gyönyörű szeme a semmibe bámult. Marc gyengéden megemelte a fejét – én elfintorodtam, látva, milyen könnyen mozdul törött nyakán –, és összeszorított szájjal gyorsan, de alaposan végigtapogatta minden egyes centijét. Figyeltem, amit csinál, és visszafojtottam a hányingerem. Végül leeresztette a fejet a nejlonra és felnézett, a szeme csillogott a zseblámpa sugarában. – Nincs dudor. És a szag különös összetevője biológiai, nem kémiai. – Rendben. – Ideges sóhaj a telefonban. – Temessétek el, és gyertek haza! – Elhallgatott, és tudtam, hogy lecke következik, bár hallottam a fáradt mosolyt a hangjában. – És ha Marcra hagyod az egész ásást, én rá hagyom az egész fizetésedet. Ez nem is rossz ötlet. Különben is, mit kezdhetnék a kevés kis fizetésemmel? A szüleimmel élek, nincs kocsim, nincsenek számláim. Vásárolni utálok. Marc megkaphatja a fizetési csekkemet, főleg, ha tényleg meg is ássa azt a francos gödröt. Vigyorogva Marcra pillantottam a szemem sarkából, úgy feleltem. – Köszönöm a figyelmeztetést. Most mennem kell, vár rám egy holttest, amit el kell temetnem. – Legalább másfél méter legyen – tette még hozzá az apám, és bár nagyon kevesen hallották volna meg a kimerültséget a hangjában, én észrevettem. Azzal le is tette. Semmi „köszönöm, hogy feláldoztad a hétvégédet az én piszkos munkámért, Eaythe”. Vagy: „vezessetek óvatosan hazafelé!” De még csak egy elköszönés sem. Az alfa csakis a munkára koncentrál. Kicsit sértődötten raktam el a telefonomat, és Marc szemébe néztem. Szigorúan nézett vissza rám, de az ajkán láttam a majdnem-mosolyt. – Ne is szólalj meg! – figyelmeztetett. – Nem fogom egyedül megásni. Az éves fizetésedért sem. Úgyhogy, hercegnő, ne nézz 29

úgy a földre, mintha a lelkedet is bemocskolná, hanem állj neki! – Most már szélesen mosolyogva, fél kézzel átdobta nekem az ásót. Elkaptam, bár korábban soha nem volt még a kezemben ásó. A macskáknak jók a reflexei, ami nem mindig olyan remek dolog. Marc aranypöttyös szemei rám nevettek a holdfényben. – Aki előbb eléri a másfél métert, nyer. – Mi a nyeremény? – Szundítás a hazafelé úton. Felmordultam. Egyre kevésbé találtam szórakoztatónak a helyzetet. Egy ilyen fogadásnak nem lehet jó vége. Ha veszítek, nekem kell vezetnem hazáig a teljes öt és fél órás úton. De ha nyerek, Marc vezet, ami még sokkal-sokkal rosszabb. Ha ő ül a kormánynál, én pislogni sem merek, nemhogy aludni. Az ő kedvenc utazási játéka a sztrádafogócska volt, vagyis olyan közel húzódott a nyergesvontatókhoz, hogy az ablakán kinyúlva megérinthesse a hátsó lökhárítójukat. Tényleg. Az ember azt gondolja, a halál elkerülhetetlensége őrá nem vonatkozik, csak mert eddig nem történt meg. Marc felnevetett, amikor meglátta rémült arcomat, és az ásóját a fekete nejlongubó végénél a földbe vágta. Sóhajtva csatlakoztam, még mindig azon töprengve, melyik tetszik jobban: elaludni a kormánynál, vagy elaludni, Marckal a kormánynál. Nehéz kérdés. Hála az égnek, három teljes óra ásás állt előttem, ami alatt eldönthettem. De jó nekem!

30

HÁROM Természetesen Marc érte el először a másfél métert, úgyhogy diadalmasan – és földmocskosan – vigyorgott rám. Legyőzötten ejtettem le az ásót. Kikészültem; nem volt olyan fenyegetés a tarsolyában, amivel rávehetett volna, hogy fáradtan felemeljem a koszos fenekemet a földről. A fehér pólómat elfelejthettem, verejtékezve hevertem a harmattól nyirkos füvön. Ezalatt Marc a gödörbe görgette Bradley Moore-t, aztán rálapátolta a földet. Végül elvettem a kocsikulcsot kinyújtott kezéből, és felmarkoltam az ásómat. Minden egyes lépéssel, amit a kocsi felé tettem, csak jobban és jobban elkomorult a hangulatom, bár megkönnyebbülés volt hátrahagyni a jelöletlen sírt. Nem így terveztem a szabadságomat. Ötször álltam meg kávézni az úton, mindannyiszor használnom kellett a mosdót is. Marc végig aludt, rettenetes horkolása hatásosabban segített ébren maradni, mint a koffein, miközben az arkansasbeli White Hall városától a Lazy S ranchig vezettem. A családom birtoka, ahol – a ranch elnevezés ellenére – nem él egyetlen haszonállat sem, a texasi Lufkin külterületén fekszik, kilencven kilométerre a louisianai határtól. Igen, huszonhárom évesen még a szüleimmel élek. De a három bátyám és négy végrehajtótársam is, habár ők igazából a birtok végébe épült vendégházban laknak. A vérmacskák csoportdinamikája különbözik az emberekétől. A falkatagok nagyon közel állnak egymáshoz, érzelmileg és fizikailag is, 31

különösen a magcsoport, amely az alfából, a családjából és a végrehajtóiból áll. Mindig is nagy, többnyire szervezetlen csoportokban éltünk, a védelem, a kényelem és a társasági kapcsolatok miatt, és azért is, mert a végrehajtó fő feladata az alfa védelme és segítése, ami lehetetlen, ha nem vagyunk vele az idő nagy részében. Szerencsére azért az előnyök ellensúlyozták annak a hátrányait, hogy örökké az apám vigyázó szeme előtt voltunk. Többnyire. És a legnagyobb előny – mármint az ingyen kaján és a mosott-vasalt ruhán túl – az volt, hogy a családom birtoka határos a Davy Crockett Nemzeti Parkkal, ami hatszázötven négyzetkilométer erdőséget jelentett. Ami pedig egy remek, nagy és kényelmes játszótér volt egy farmra való vérmacskának. Délelőtt tízre járt, amikor Marc kocsijával ráfordultam a fél kilométeres, murvás bekötőútra. A kör alakú behajtón olyan közel parkoltam a bejárathoz, amennyire csak lehetett. Amikor kinyitottam az ajtót, a hőség úgy csapott le rám, mint egy gőzcsóva egy kemencéből. A harminckilenc fokos meleg a mi saját poklunk volt, a texasi szeptember különlegessége, amitől a turisták helyben elolvadtak. De én itt születtem, úgyhogy a tűző, tetőolvasztó nap csak egy fáradt sóhajt csalt elő belőlem. Kiszálltam. A cipősarkam a murvába mélyedt. Marcra néztem, aki még mindig az ablaknak támasztott fejjel horkolt. Átfutott a fejemen, hogy fel kellene ébresztenem, de neki meg fel kellett volna ajánlania, hogy felezzük a vezetést. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitába szálljak a lelkiismeretemmel, és Marc meglehetősen felbosszantott. Úgyhogy lehúztam a vezetőoldali ablakot, hogy meg ne főjön, és finoman visszacsuktam az ajtót. Szelíden elmosolyodtam, látva, hogy Marc ugyan megmozdul ültében, de aztán a hőség ellenére ugyanúgy horkol tovább. A bakancsom kopogott, ahogy a veranda lépcsőjén lépdeltem. Amikor benyitottam a főbejáraton, megcsapott a hűvös levegő. Megálltam, két kezemmel megtámaszkodtam a két félfán, és hagytam, hogy a mesterséges szellő leszárítsa rólam az izzadságot és elhajtsa az életerőmet lassan elfogyasztó forróságot. A szobámban – a hosszú középső folyosó végén – levetkőztem, a koszos ruhákat kupacba hajigáltam a padlón. Bevillant, hogy a 32

szennyesbe is tehetném őket, de mivel nem állt szándékomban még egyszer felvenni ezeket, az erőfeszítés értelmetlennek tűnt. Körbepillantottam. Örömmel láttam, hogy minden ugyanúgy van, ahogy hagytam. Több száz könyvem, két sorban a könyvespolcon, a maradék elfektetve a sorok tetején, ahová éppen befértek. Az ágyam vetetlen, hiszen nem vetettem be, azt meg nem engedtem, hogy anyám takarítson nálam, mióta az első itthon töltött héten rájöttem, hogy a házimunka ürügyén utánam kémkedik. Ez nem mehetett így tovább. Amellett jócskán elég idős voltam már, hogy a saját szobámat rendben tartsam. Vagy ne tartsam, ahogy nekem tetszik. Szóval megmondtam neki, hogy húzzon a pokolba kifelé. Nem tetszett neki a stílusom, de beleegyezett. A komódnál megálltam, hogy levegyem az órámat, és megpillantottam a tükörképemet. Vacakul néztem ki – mocskosan, izzadtan, kócosan, a fülemben még az apró gyémánt fülbevalókkal, melyeket az eredeti esti terveimre tekintettel viseltem. Csoda, hogy el nem hagytam mindkettőt, a fél fülcimpámmal együtt, Dan Painter dühének és csapkodó öklének köszönhetően. Vagy a fogainak. Utáltam bevallani, még saját magamnak is, de teljesen felkészületlen voltam, hogy összeakadjak Painterrel. Miután kiraktuk a határnál, Marc megmosolyogta a döbbenetemet, amikor egyesével kipakolta a csomagtartóból a túlélőkészletbe tartozó holmikat – ilyet nem is láttam még, mert nem volt okom, hogy használjam. Volt köztük két ásó, egy tekercs három milliméteres fekete nejlon, ragasztószalag, fekete farmer és póló, egy pár régi edzőcipő és egy fejsze. Inkább nem kérdeztem meg, mire kell a fejsze, mert voltak kétségeim; hogy letört faágakhoz és hangulatos tábortüzekhez. Mindazonáltal Marc igencsak felkészült mindenre. Mint egy nagyra nőtt cserkészfiú – egy cserkészfiú, szédítő, aranypöttyös szemekkel és ragyogó fürtös hajjal, hozzá olyan izomzattal, amely még egy kicseszett tehervonatot is képes volna megállítani. Egy kiscserkész, aki sikításig tud ingerelni egy lányt, már csak azzal, ha ránéz…

33

Na jó, egyébként nincs túl sok kiscserkészes dolog benne, csak ez a túlzott felkészültség. És mégis, a tökéletes túlélőkészlete ellenére most ott fő a saját kocsijában, nem igaz? Bosszúmmal tökéletesen elégedetten tiszta fehérneműt és hálóinget szedtem elő, az ágyamra dobtam és egyenesen a zuhany alá álltam a fürdőszobámban. Tíz perc múlva kiléptem az immár hidegnek érzett fürdőbe, csuromvizesen, de levendulaillatúan, nem pedig izzadságban és porban pácolva. Egy macska érzékeny orrának a jó szag nagyon-nagyon fontos, különösen ember alakjában, amikor a testszag – a személyes illattal szemben – elfogadhatatlan. Már nyúltam a köntösömért, amikor megszólalt Pink „U + Ur Hand” című számának első pár taktusa a mobilomon. Lekaptam a köntöst a fogasról, beledugtam a karomat, már kifelé sietve. A szobám közepén megálltam, kerestem a hangforrását. A tekintetem átsiklott a komódon, az ágyamon, az éjjeliszekrényemen, a falipolcon, végül megállapodott az íróasztalomon. Ott. Csak lejjebb. Lenéztem az ajtótól jobbra lehajigált ruhákra. Lekuporodtam eléjük, és vadul turkálni kezdtem a farmerom zsebében, azon töprengve, ki kereshet csütörtök délelőtt tízkor. A Lazy S-en kívül sajnos nem nagyon volt már kapcsolatom a világgal, a végrehajtótársaim pedig még csak az ajtómon sem kopognának be, mielőtt berontanak, nemhogy telefonálnának. Talán Abby az. A nyár nagy részét nálunk töltötte, hogy felépüljön a Miguel okozta megpróbáltatásaiból egy másik túlélő társaságában – az enyémben. Abban a három hétben pedig, amióta otthon volt, már legalább egy tucatszor hívott, még ha nem is mondott mást, mint hogy jól van. Úgy tűnt, elégedett, ha hallja, hogy én is jól vagyok, és hallgathatja a fecsegésemet a végtelen, kimerítő kiképzésről. Csakhogy mostanra már Abbynek is iskolában kell lenni, szóval kicsoda… Sammi. Fáradtságom ellenére mosolyra húzódott a szám, ahogy volt egyetemi szobatársamra gondoltam, és arra, milyen régen is beszéltem vele. Az ujjaim rázárultak a telefonra, és úgy nyitottam ki, hogy meg se néztem a hívó számát. 34

– Halló? – szóltam bele, arra számítva, hogy a vonal túlsó végéről Sammi sebesen pergő szavait hallom majd. – Hiányzom? – A férfihang élesen, ellenségesen csengett, még ebben a rövid szóban is. A váratlansága – és a dühös kérdés – annyira meglepett, hogy fenékre estem, a fejemet pedig bevertem az íróasztal szélébe. Zavartan, a púpot dörzsölgetve eltartottam magamtól a telefont, hogy leolvashassam a számot. Nem volt ismerős. – Kellene? – kérdeztem végül, újra a fülemhez szorítva a telefont. – Azt hiszem, ezt neked kell eldöntened, Faythe. Annak, hogy szerintem mit kellene csinálnod, vajmi kevés köze van ahhoz, amit szerinted tenned kellene. Olyasmit éreztem a mellkasomban, mint a gyomorégés. – Ki a franc vagy? – csattantam fel, félig-meddig meggyőződve, hogy ítélkező kedvű telefonálóm rossz számot hívott, bár a nevemen szólított. Mélytorkú hívóm a nyelvét csettintgette a fülembe. Az intim hang és a rosszallása elleni tiltakozásul a fogamat csikorgattam. – Milyen hamar felejtenek – suttogta, és az ellenségességétől megborzongtam. Értetlenül, és most már igazán mérgesen, megint a mobilra néztem, hátha másodszorra sikerül azonosítanom a számot. Nem sikerült, de a hívó nyilvánvalóan ismert. Ami azt illeti, úgy beszélt, mintha vártam volna a hívását. Mintha egy régi, befejezetlen beszélgetést folytatnánk. És akkor, egyszerre, már tudtam. Andrew. A sokk kiszorította belőlem a levegőt. A telefon kicsúszott a kezemből és az ölembe esett, majd onnan a földre: a szőnyeg tompa puffanássá tompította a hangot. Meglepő módon nyitva maradt. Sosem hallottam még az emberi exemet mérgelődni, még egyetlen szót sem, és ez a düh felismerhetetlenné tette a hangját. Egy pillanatig csak dermedten bámultam a telefont, képtelen voltam megmoccanni. Három hónapja nem beszéltem Andrewval, amióta otthagytam az iskolát és beleegyeztem, hogy apámnak dolgozzak. Most furcsa, zavaró volt a hangját hallani, főleg, hogy ennyire bevadult. 35

Bár, mindent összevetve, ez legalább részben az én hibám volt. Miután túléltem Miguel verését, megvédtem az életemet és az ország első és egyetlen női végrehajtója lettem, már nem ugyanaz a lány voltam, mint akit Andrew valaha ismert. A teljes egyetemi tartózkodásom – beleértve az egzotikus-mert-ember fiúmat is – unalmasnak tűnt, és szinte semmi jelentősége nem volt az új életemben. Ami tulajdonképpen az egyetem előtti életem volt, jól felturbózva. Megpróbáltam elmondani Andrew-nak, hogy kimaradok az egyetemről, és újra összejöttem Marckal, de nem vette fel a mobilját, a szobatársa pedig nem tudta, merre van. És őszintén. Úgy gondoltam, egyszerűbb is lesz mindenkinek, ha ennyiben hagyom, és mind békében továbbléphetünk. Nyilvánvalóan tévedtem. – Na mi az, egyszerre nem tudsz mit mondani? – tört be ismét Andrew hangja a gondolataim közé. – Ez mindenképp újdonság. Mint a hozzáállásod is, gondoltam, és felszedtem a telefont. Nem tudtam, mit fogok mondani, amíg a nyelvem magától meg nem oldódott. – Andrew? – kérdeztem. A fogaskerekek csaknem hallhatóan csikorogtak az agyamban, amíg próbáltam a keserű, éles nyelvű férfit azonosítani az én Andrew-mal, aki édes volt, vicces és… kedves. Képtelenség. – Szóval emlékszel? – A gúny a mondatban éppolyan éles volt, mint a karmaim. – Persze hogy emlékszem. – Én sem felejtettelek el. – Nem tűnt emiatt éppen boldognak, de abban a pillanatban ez kölcsönös volt. Még mielőtt válaszolhattam volna, éles suhogást hallottam, mintha letakarta volna a mikrofont a kezével. Aztán megfejthetetlen, indulatos szavak szűrődtek a fülembe, végül csend lett a vonalban. Se zúgás, se lélegzés. Andrew letette. A telefon képernyőjén is megjelent a felirat: Hívás vége. Legalább egy perc telt el, amikor kivágódott az ajtóm, neki a térdemnek. Marc dugta be rajta a fejét, hogy lássa, miért nem tudta rendesen kinyitni. Engem talált ott, combmagasságig nyíló köntösben, amint még mindig a mobilomat bámulom. 36

– Meg kell nyomnod a gombokat, hogy működjön – közölte teljesen komoly arccal. – Köszönöm, okoska! – Megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek. A fáradtság és annak a sokkja, hogy Andrew felhívott, felemésztette az utolsó energiatartalékaimat is. Marc belépett a szobába és a kezét nyújtotta. Elkaptam, ő felhúzott, és már ölelt is volna magához, de éles pillantást vetettem mocskos ruháira, és elhátráltam, közben bevertem a csípőmet az íróasztal sarkába. – Valami baj van a telefonoddal? – Semmi. Csak azt néztem, mennyire van feltöltve. – Odabotorkáltam a komódhoz, és az órám mellé ejtettem a telefont. Igyekeztem nemtörődöm módon kinyitni a fiókot és kiszedni valami alsóneműt, de hamis lazaságomat eléggé hazavágta, amikor rájöttem, hogy már ott van a tiszta az ágyon. Nem beszélhettem Marcnak a telefonról, mert ő már eleve azt feltételezte, hogy Andrew-val annak rendje és módja szerint szakítottam. Nem hazudtam, voltaképpen, csak nem javítottam ki a feltételezését. És most tényleg az én hibám volt, hogy ilyen helyzetbe hozott minket? – Ó! – Marc már át is húzta az ingét a fején, és a szennyesem tetejére dobta. – Van saját zuhanyzód! – csattantam fel összefont karral, hogy szét ne nyíljon rajtam a köntös. Nem tudtam az ingerültségemre koncentrálni, amikor Marcot félmeztelenül láttam, és ő ezt átkozottul jól tudta. – Kölcsönkérem a tiédet – mosolygott rám cinkosan, és a lábával lökte be az ajtót. – Ez a legkevesebb, amit megtehetsz értem, miután hagytad volna, hogy halálra izzadjak abban az autónak nevezett krematóriumban. Visszadobtam a felesleges bugyit a fiókba. – Megérdemelted volna, amiért végigaludtad az utat. – Jóváteszem. – A farmerja is a padlóra hullott, és a tekintetem követte; menthetetlenül elvarázsolt aranyosbarna bőre. Nem tisztességes így kísértésbe hozni, amikor gyenge vagyok az ellenálláshoz. Szerencsére azonban én is tudtam, hogy kell ilyet játszani. Hagytam, hadd nyíljon szét a köntösöm, hadd keretezze a 37

testemet a levendulaszín anyag. Marc előrelépett, kinyújtotta a karját, türelmetlenül, vágyakozó pillantással. Karnyújtásnyira megállítottam. – Addig nem, amíg úgy bűzlesz, mint egy végrehajtó! Nyöszörögve hátrált a fürdőszoba felé, a tekintete fogva tartotta az enyémet. – Két perc, és itt vagyok! Két perc, mérheted az időt. Felnevettem. – Két perc, vagy nincs ma szerencséd. – Azzal hagytam, hogy a köpeny lassan lecsússzon a vállamról. A víz már csobogott, mielőtt a köntös földet ért volna, de már ahhoz is fáradt voltam, hogy magamban nevessek ezen. Felvettem egy hálóinget, felhúztam a bugyimat, becsusszantam a takaró alá. A zuhany alatt álló, szappantól és víztől sikamlós bőrű Marcra gondoltam, az én samponom illatával. Mire elért az álom, már nem is emlékeztem Andrew telefonjára, és az utolsó, amit hallottam, Marc csalódott nyögése volt, amikor kinyitotta a fürdőajtót, és engem az ágyban talált – félálomban, nélküle.

38

NÉGY – FAYTHE, VIGYÁZZ! Ösztönösen is Ryan hangja felé fordultam, amikor meghallottam. Nem kellett volna. A pince távolabbi sarkában ott állt másodszülött bátyám, a ketrece rácsait markolta, a szeme figyelmeztetőn tágra nyílt, úgy bámult a hátam mögé. Előttem, a falon árnyak mozdultak. Ruha suhogott mögöttem. Idegen szívverés visszhangja verődött a fülembe. Forró lélegzet borzolta tarkómon a rövid hajszálakat. Megpördültem, hogy szembenézhessek az ellenfelemmel. De már késő volt. A szemébe néztem, azonban a lába már eltalálta az enyémet, és kisöpörte alólam. A fenekem tompa puffanással ütődött a vastag kék matracnak. A fogsorom összecsattant, az arcom egyik felére rá is haraptam. A sebet szívogatva felnéztem az ellenfelemre. Ethan vigyorgott le rám, zöld szeme egy árnyalattal világosabb, mint az enyém, és már ki is simult a homlokom. Legfiatalabb bátyámra sosem voltam képes sokáig haragudni; ahhoz túlontúl is vidám volt. Azonban ez nem vonatkozott a család fekete bárányára. – A francba, Ryan! – csattantam fel, és kifordultam, hogy mérges pillantást vethessek rá. – A hülye figyelmeztetéseid több kárt tesznek, mint hasznot! Fejezd be a figyelemelvonást, és legközelebb tartsd csukva a semmirevaló pofádat! – Jól van! – Ryan eleresztette a rácsokat, és zsebre tette a kezét, mint általában szokta. – Akkor gyakorolj továbbra is 39

kussban. Ha éppen egy néma rosszfiúval akad dolgod, ez még jól is jöhet. – Még mondott volna mást is, megfelelő adag gúnnyal fűszerezve, de apám pillantásától benne rekedt. Összepréselte vékony ajkát, és keresztülcsoszogott a betonon a ketrec egyik sarkában összerakott vackához. Apám szörnyeteg fiától visszafordult élete igazi kihívásához – hozzám. – Ami azt illeti, gondoltam rá, hogy elhallgatassam Ryant, de ezúttal van igazság abban, amit mondott. – Átsietett a gyakorlótermen hozzám, közben lesimította vasalt inge elejét. A koszos, légkondicionáló nélküli pincében uralkodó hőség ellenére is gyűretlenül elegáns volt, mint mindig. – Mégpedig…? – Nem fejeztem be a kérdést, azonban elfogadtam Ethan kezét. Erőfeszítés nélkül emelt fel, aztán hátba vágott. Dühösen bámultam rá, mert láttam, hogy bár én már izzadságban úszom, neki bezzeg még csak a homloka sem gyöngyözik. Nem tűnt tisztességesnek, hogy idősebb és erősebb is. Na jó, annyival talán nem is erősebb, viszont jóval jobb állóképességgel bírt, annak ellenére, hogy apánk minden módon igyekezett fejleszteni az enyémet. Apám úgy állt meg, hogy kifényesített ünneplőcipőinek orra a matrac széléhez érjen. – Azon lehet vitatkozni, hogy Ryan kevesebbet ér a falkának, mint amibe az etetése kerül – kezdte. Bezárt bátyám torkából erre mély morgás tört fel, de az alfa egyetlen oldalpillantása elnémította. Meglehet, Ryan néha szót emelt szegényes szállása ellen, de annyi esze azért volt, hogy ne tegye a helyzetét még rosszabbá. Ha másban nem is, az önfenntartásban jó volt. – …de attól még a közbeszólása éppen az a fajta figyelemelterelés, amivel egy éles harci helyzetben találkozhatsz. – Megigazította ezüst drótkeretes szemüvegét, és a lencséken keresztül szigorúan rám nézett. Éreztem, ebből leckéztetés lesz. – Aligha várhatod, hogy egy összezavarodott, fékezhetetlen vérmacska csöndben engedelmeskedjék neked, amíg arra koncentrálsz, hogyan szabadítsd meg a szenvedéseitől, hm? Összevontam a szemöldökömet. Már nem is tettette senki, hogy gyakorlatok témája az önvédelem, és ez nem tett boldoggá. Pillanatnyilag bérelt izomember voltam, akár tetszik, akár nem. 40

Sóhajtva megigazítottam fekete sportmelltartóm széles pántjait. Már nem töltöttem ki teljesen a kosarakat. – Nem, de… Felemelte egyik vastag, sokat látott kezét, hogy elhallgattasson. – Úgy kell gyakorolnod, mintha minden harc éles lenne, mintha a veszély nem csak rád leselkedne, hanem azokra is, akiket megvédeni a kötelességed. Tartozol a falka többi tagjának azzal, hogy mindent kiadsz magadból. Minden alkalommal. Nem győzhetsz egy valódi éles harcban, ha könnyű elvonni a figyelmedet. Fogcsikorgatva leküzdöttem a kísértést, hogy emlékeztessem apámat: az elmúlt három hónapot a kinti világban töltöttem, betolakodókra vadásztam, személyesen kézbesítettem a figyelmeztetéseket, és járőröztem a területek határán. Természetesen felügyelet mellett, de nem egész két napja teljesen egyedül tartóztattam le Dan Paintert. Ezt akartam volna mondani, és még többet is, de nem tettem, mert előre tudtam a válaszát. Visszakérdezett volna, hogy ha több van bennem, miért nem mutatom. Erre pedig nem volt válaszom, tehát befogtam a számat. Ez egy olyan lecke volt, amit alaposan megtanultam a nyáron. És mivel a jelek szerint ez volt az egyetlen lecke, amit megtanultam, csak gyorsan bólintottam; meglibbentve lófarokba fogott hajam. – Próbáld újra! – Azzal apám visszahátrált a pince egyik sötét sarkába, a ruháit elfedték az árnyékok, mintha felfalná a sötétség, és egyedül zöld szemének ragyogását hagyná meg. Mély, nyugtató lélegzetet vettem, készen a negyedik menetre. Vagy az ötödikre? Nem emlékeztem, de nem is számított: Ethan már rám is vetette magát. Ezúttal készültem. Szétvetett lábakkal lehajoltam, hogy a súlypontom lejjebb kerüljön, az egyensúlyom jobb legyen. Ethan elképzelhetetlen kecsességgel futott felém: az utolsó métereken már szinte repült. Kitértem balra, el az útjából. Elbotlott mellettem, én megpördültem, hogy ne veszítsem szem elől. Még ugyanabból a lépésből meg is pördült, macskaügyességgel, kecsesen. Térdre esett, velem szemben, a 41

lábam után kapott. Elszökkentem előle, jobb lábbal kirúgtam. Az edzőcipőm orra állon találta. Ethan feje hátracsuklott. Morogva figyelte, ahogy hátrálok: mind a hang mélysége, mind az ereje megszégyenítette Ryan korábbi szánalmas próbálkozását. Az állát dörgölte, és én édesen rámosolyogtam. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte fényében most már izzadságot láttam csillogni a hátán. Négykézlábra ereszkedett, kitárt ujjaira támaszkodott, meggörbítette a hátát. Eltűnt a mosolyom. Le fog csapni. Alig láttam a mozdulatot. Izzadságcseppek hullottak a matracra, Ethan melegítőjéből csak egy elmosódott foltot láttam; most valóban repült felém. Hanyatt vetettem magam, a könyökömet az oldalamhoz szorítottam, a térdemet a mellemhez húztam, a cipőm talpa a mennyezet felé nézett. Ethan pontosan oda érkezett, ahová akart: rám. A súlya a mellembe nyomta a térdeimet, a levegő kiszökött a tüdőmből. Ethan keze a hajamat kereste. Nyögve kirúgtam. Ethan ismét átrepült a pincén, ezúttal hátrafelé. Még mindig vagy egy méterre volt a levegőben, amikor elhagyta a matracot. Mint egy kerítésről lezuhanó házimacska, megfordult a levegőben, kopott orrú cipője a betonra csapódott, a keze rögtön utána. A lendülete továbbvitte, a durva padló lenyúzta a tenyeréről a bőrt, és Ethan sziszegett fájdalmában. Kecsesen talpra ugrott, még mindig háttal nekem, a vállát előreejtette. Amikor megfordult, már mosolygott. – A fenébe, Faythe! – kiáltott rám, és a mellén éktelenkedő két vörös cipőnyomot dörgölte. – Ezt hol tanultad? Felálltam, és már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de a szavam artikulálatlan kiáltásba fulladt, mert valami a bal vállamnak vágódott, és ledöntött a matracra. A jobb oldalamra estem, a nagy és nehéz valami a földhöz szögezett. Két percen belül másodszorra ürült ki a tüdőm. Amikor újra kaptam levegőt, egyszerre ismertem fel új támadóm szagát és nevetését. Fellobbant a dühöm. Még csak azt sem hallottam, hogy lejött a lépcsőn! Miért nem nyikorognak a mi pincelépcsőink is, mint minden tisztességes házban? A fenébe a jó minőségű kivitelezéssel! Ez van, ha az ember egy építész lánya. 42

– Mássz… – elhallgattam, megtaszítottam a rám nehezedő testet, hogy hanyatt fordulhassak – … le! Mássz a francba le rólam! Marc lemosolygott rám és a tenyerére támaszkodott, két térde közé fogva a csípőmet. – Egy jó okot adj rá! Homlokráncolva felhagytam a próbálkozással, hogy fenyegetőn bámuljak rá. – Adok én neked, öt másodpercet adok, hogy felkelj, mielőtt végét szakítom minden apró lehetőségednek, hogy valaha is gyereket csinálj, akár nekem, akár másnak! Ahelyett, hogy komolyan vette volna a fenyegetést, megint csak nevetett és lehajolt, hogy megcsókoljon. Ráfújtam, és ellöktem magam a padlótól, a kezemet sötét pólója elejére csaptam, és csúnya nyögéssel próbáltam eltolni magamtól. Nem szabadultam ki – ami azt illeti, szinte meg sem mozdítottam Marcot –, de a düh tisztán kiolvasható lehetett a szememben, mert apám megköszörülte a torkát, és mindketten ránéztünk. – Marc, kelj fel! A szám is elnyílt meglepetésemben, a kezem visszahullott a hasamra. Az alfa nekem ad igazat? Marc helyett? Befagyott a pokol? Piros hó esik? Apámra mosolyogtam, örültem, hogy támogat, még ha nem is volt rá szükségem. Le tudtam volna vetni magamról Marcot. Már volt rá példa. De aztán apám egyszerűen hazavágta a pillanatot, amely apa és lánya minden előjel nélküli kötődését jelenthette volna. Marc szemébe nézett, finom ráncokkal szegélyezett szájszeglete mosolyra húzódott. – Unokákat akarok. Hát persze. Csalódott dühömben a szememet forgattam. Csak mert én szem elől vesztettem a nagy képet, ő még nem. Soha nem is fogja. Marc számára elég volt egy pillantás, hogy leolvassa az arcomról az elkeseredést, és lesiklott rólam: jobbra, közém és az alfa közé. A mozdulat tudattalan volt, de logikus: mindig is közénk lépett, bár nehéz lett volna megmondani, melyikünk védelmében. 43

– Unokákat, hm? – Egyetlen rándulással felültem. Apám vicce nem volt vicces, merthogy valójában egyáltalán nem is volt vicc. Emlékeztető volt, hogy akármilyen jó végrehajtó is válik belőlem, nem menekülhetek elsődleges kötelességem elől – márpedig ezt a keserű pirulát semmi cukrozás nem tehette lenyelhetőbbé. Talpra kecmeregtem. Marc hátrált egy lépést. Ethan mosolya lehervadt, a kezét maga mellé ejtette. Balra Ryan cipői zizegtek, ahogy behúzódott a ketrec sarkába, és éreztem, hogy a pincében csúcsra szökik a feszültség. Azt várták, hogy kiabálni kezdek: láttam az arcukon. Apám szemébe nézve kipréseltem magamból egy nevetést. – Még azt sem tudod, mit kezdhetnél Ryannel. Mit csinálnál, ha egy rakás unoka rohangálna a lábad alatt? A falka alfája elmosolyodott, és Marc megkönnyebbülten sóhajtott. Komolyan támogatta a simulékonyságra tett erőfeszítéseimet, mivel, minthogy egyszerre volt apám jobbkeze és az én lehetséges másik felem, sokszor szorult két tűz közé, és kényszerült eljátszani a közvetítőt. Márpedig annak pocsék volt, de ez egyébként sem számított. Az alfák úgyis elérik, amit akarnak, és igen kevés szükségük van a kompromisszumkészségről tanultakra. – Hogy mit csinálnék az unokákkal? – Apám megint megigazította a szemüvegét, talán, hogy elrejtse a megkönnyebbülését. Vagy azt, hogy mulat rajtam. – Ugyanazt, amit veled meg a bátyáiddal csináltam, amikor kicsik voltatok: hagytam, hogy az anyátok nyakán lógjatok, amíg szobatiszták nem lettetek. – Egy pillanatra elhallgatott, most már határozottan csillogott a szeme. – Ami Ethan esetében elég szép időtáv volt. Majdnem öt év, ha jól emlékszem. – Kösz, apu. – Ethan elmart egy törülközőt egy régi fekvenyomó-padról, és letörölte a verítéket az arcáról és melléről. Ryan horkantott, mire Ethan rábámult. A szoros családi kötelékek ellenére, és annak dacára sem, hogy egy kivétellel még minden bátyám a szülői házban élt, sem éreztünk együtt Ryannel a hosszas bezártsága miatt. Még én sem, pedig mielőtt Ryan beköltözött volna, én tartottam a falkában a rekordot a rácsok mögött eltöltött leghosszabb idővel – egyszer két teljes hétig nem láttam a napfényt. 44

Ryan a kilencvenegyedik napja végehez közeledett, és nem volt kilátásban a? A rabság minden egyes pillanatát megérdemelte, sőt, szerintem rosszabbat is érdemelt volna, de apánk következetesen megtagadta ismételt kérésemet, hogy ivartalanítsuk. Ez valami pasi dolog lehetett. – Vigyázz, börtöntöltelék, a végén még elfelejtem kiüríteni a kávésdobozodat – mordult Ethan. Ryan már nyitotta a száját, hogy feleljen, de aztán visszacsukta inkább, a fogai hallhatóan koccantak össze. A tekintete a cella sarkába villant, ahol – pillanatnyilag üresen – a hevenyészett vécéje volt. – Na csak azért – ejtette Ethan a törülközőt a padra, és visszalépett a matracra. Ryan dühödten, de némán bámult utána. Az elmúlt tizenhárom hétben szánandóan jól viselkedett, láthatóan abban bízott, hogy jó magaviseletért harmadolják a büntetését. Csakhogy apánk nem az állami vizsgálóbíró volt. Nem ereszti ki Ryant, amíg nem tudja pontosan, mit kezdjen vele. Sajnos az elevenen megnyúzáson kívül más büntetés egyelőre nem jutott eszünkbe, ami arányos volna a Miguel poklához nyújtott segítségéhez. Kivéve a csirkeollót, amelyet sterilizáltam, hogy bevetésre kész legyen. – Na jó, akkor próbáljuk újra! – Apám. lassan elhátrált a matractól. – Marc, volna kedved csatlakozni? – Örömmel. A szólított hátat fordított az alfának, és kihívó mosolyt villantott rám, amelyet csak még kihívóbbá tett a vágy a szemében. – Csodás volna ledönteni. Megint. Odébb toltam, hogy apámra meredhessek. – Kettő egy ellen? Ez aligha tisztességes. Ethan halkan felnevetett, de nem is figyeltem rá. Már azt kívántam, bárcsak befogtam volna inkább a számat. – Csak a gyerekek emlegetik a tiszta játékot, Faythe. – Apám kifejezéstelen arccal nézett vissza, az ajka szigorú, egyenes vonal, de a szemén fájdalmasabb emlékek suhantak át, mint amit én elképzelhettem volna. – Az élet nem tisztességes, de nem is tisztességtelen. Olyan, amilyen, és a mi felelősségünk, hogy megküzdjünk bármivel, amit az utunkba vet. Beleértve azokat az ellenfeleket is, akik nem küzdenek becsülettel. Mindig teljesen tisztában kell lenned a téged körülvevő dolgokkal. Légy készen rá, hogy a váratlannal találod magad szembe, mint amikor Marc 45

hátulról veti magát rád. – Egy lépéssel közelebb jött, mintha egyenesen a jelenlétével akarna nyomatékot adni a mondanivalójának. Gombóc formálódott a torkomban, mert rájöttem, hogy igaza van. Ha három hónappal ezelőtt jobban odafigyeltem volna, sosem rabolnak el. Óvodásnak éreztem magam, akit jogosan szid le, mert bekoszoltam az irodája bőrbútorait. Biccentettem. – Azt mondod, kettő az egy ellen, az tisztességes? – Nem. Azt mondom, hogy a tisztesség nem számít. Megteszed, amit kell, hogy túlélj. Mint mindannyian. És most add a legjobbat, amire képes vagy. Azzal a pillantása jelentőségteljesen a hátam mögé villant. Megfordultam, hogy szembenézzek Marckal, aki azonban nem volt sehol. Jobbra perdültem. Ethan is eltűnt. A pokolba, futott át az agyamon, amikor megértettem – egy pillanattal később a kelleténél. Meztelen talp surrant a betonon. Odafordultam, és Marc már rajtam is volt, mielőtt bármit tehettem volna. Fél kézzel hátralökött, a lábával kirántotta alólam a sajátjaimat. Hanyatt estem, a levegő kiszaladt belőlem. Megint. Marc a csípőmre ült, két kezével a két vállamat szorította le. Hiába próbáltam a csuklóinál fogva letaszítani, meg sem moccant. Elöntött az adrenalin, tettre ösztökélt. Ütöttem. A jobb öklöm Marc bal halántékába vágódott. Meglepetésében kitágult a szeme, a mosolya fájdalmas grimaszba olvadt. Még mielőtt válaszolhatott volna, két kézzel ellöktem. A bal oldalára zuhant a matracon, fél kézzel a fejét fogta. Megelégedve a teljesítményemmel talpra ugrottam. Marc is felkászálódott, még mindig a halántékát tapogatva. – A fenébe, Faythe! – füttyentett Ethan. – Apu, nem hiszem, hogy edzésen tényleg a legjobbat kellene adnia. Mindannyian tudjuk, mire képes. A szeme sarkából láttam, hogy apám bólint, az arckifejezése valahol félúton járt a meglepetés és a büszkeség között. Fent megnyikordultak az ajtó zsanérjai. Mind felnéztünk. – Greg, telefonon keresnek. 46

Pislogtam. Victor Di Carlo állt a legfelső lépcsőfokon, izmos alakja sötét árnyék a konyhában, mögötte ragyogó napfényben. – Hagyjanak üzenetet! – vágta rá az alfa, tétovázás nélkül. Vic összevonta a szemöldökét. – Izé, talán ezt fogadnod kéne. Parker az. Találtak egy újabb testet.

47

ÖT Apám

az irodája sarkában álló masszív tölgy íróasztal előtt járkált fel-alá, jobb fülére szorítva a telefonját. Hosszú, sima, magabiztos lépései rá vallottak, pedig az arca ideges ráncokba húzódott. A hallgatóból Parker egyenletes szavai áramlottak, ahogy elmagyarázta, mit talált. Marckal ültem a kanapén, hallgattam a hívást. Nem csak kíváncsiak voltunk: ezt el is várták tőlünk. Ha nem így van, apám kidob mindannyiunkat a betonnal falazott, így gyakorlatilag tökéletesen hangszigetelt szentélyéből. A legtöbb ember kihangosította volna a hívást, de mi nem bajlódtunk effélével. Ethan és Vic szemközt ültek, a másik bőrkanapén. A keményfa padlót az ülőalkalmatosságok között egy ezüsttel, jadezölddel és feketével szőtt, gazdagon mintázott keleti szőnyeg fedte: apám azon sétált, amíg Parker jelentését hallgatta. Amit kihallottam, annyi volt, hogy Parker és a legfiatalabb, Holden találta meg a kóbor testét New Orleansban, egy vendéglő mögötti sikátorban – fényes nappal. Parker egy nappal azelőtt utazott el a Lazy S-ről, hogy Holdent, aki egy hónapig vendégeskedett a ranchon, visszavigye Loyolába, az utolsó egyetemi évére. Holden rábeszélte, hogy álljanak meg egy kései ebédre a kedvenc cajun éttermébe, Metairie mellett. Az ebédjük – és ha jól ismerem Parkért, jó pár ital – után a két Pierce testvér kisétált, hogy taxit fogjon vissza az egyetemre. Ehelyett azonban szagot fogtak – egy ismeretlen kóbor szagát. 48

New Orleans és a környékbeli települések a déli-középső területek határvidékének számítottak. A mi területünknek. Parkernek, mint apám egyik végrehajtójának, becsületbeli kötelessége volt, hogy megtalálja a határsértőt és átkísérje a Mississippi határon, ahogy én és Marc tettük Dan Painterrel két napja. Csakhogy amikor a kutatás a vendéglő mögötti sikátorba vezette őket, a szag egyre erősebbé vált, ahelyett, hogy gyengült volna. A kóbor nem menekült előlük, ami két dolgot jelenthetett: vagy verekedni akart, vagy már megverekedett valakivel – és vesztett. Néhány perc után Holden vette észre a lábat egy szemétkupac alatt. Akkor már tudták, miért nem menekült el a kóbor. Félredobálták a szemeteszsákokat – a legtöbbet már feltépték a kóbor kutyák és egy huszonéves eurázsiai férfi holttestét találták alattuk. Biztosan kóbor volt, és egészen biztosan meggyilkolták. Hacsak valakinek a természetes halálról alkotott fogalmába bele nem fér az eltört nyak. Az enyémbe nem fér bele. – Kérlek, mondd, hogy nem hagytátok ott a testet – mondta apám, széles kezével a homlokát masszírozta, még mindig nem állt meg. Az íróasztalra rakott szemüvege elhagyottnak, hasznavehetetlennek tűnt. Parker hangja meglepően tisztán szólalt meg a vonalban. – Ne aggódj! Visszapakoltuk rá a zsákokat, no meg még mi is itt vagyunk. Nem mászkálhatunk körbe Metairie-ben halhulladéktól bűzölögve. Mit mondasz, mit tegyünk? Apám hallgatott. Felnéztem. Megállt a szőnyegen, a szemét összeszorítva gondolkodott. Ugyan a hullák eltüntetése nem volt a napi rutin része, de azért egy végrehajtónak nem okozhatott gondot. A legtöbbször nem is igényelt mást, mint egy jelentést, egy hívást az alfának. Sajnos ezt az esetet nem lehetett ilyen egyszerűen elintézni. A testet fényes nappal találták meg egy nagyon sűrűn lakott helyen. Ez nagyon ritka dolog volt, mert még a kóborok legtöbbjének is volt annyi esze, hogy a macskaügyeket a sötétben rendezze le, az emberi társadalomtól messze. Különben azt kockáztatta volna, hogy felfedi a létezésünket az emberek előtt – ez a rejtőzés az életösztön része volt, és az emberekkel ellentétben a mi társadalmunk szinte minden tagja zsigerből értette. 49

Mégis, időnként találkoztunk egy-egy vérmacskával – kóborral, vadmacskával vagy falkataggal akit nem érdekelt, hogy takargassa a tetteit, ezen keresztül pedig a létezésünket, a világ szeme elől. Ugyan a legnagyobb veszélyt a védőháló nélküli kóborokra jelentette volna, ha kiderül a létünk, de azért mindannyian elvesztettük volna mindenünket. És nem állt szándékunkban hátradőlve várni erre. A feltárás – a Tanács ezt a szót alkalmazta, ha egy vérmacska nem tudta megtartani a titkát – főbenjáró bűn volt, és egy testet temetetlenül hagyni kimerítette a feltárás tényállását. A Területek Tanácsa a latrokkal szemben, mert így nevezték a főbenjáró bűnök elkövetőit, a mielőbbi megsemmisítés álláspontjára helyezkedett – bármilyen eszközzel. Apám pedig a déli középső falka alfája, és a Területek Tanácsának feje. A lator sorsa, aki a Metairie-beli kóbort megölte, már megpecsételődött. Apám volt a bírája, Marc lesz a hóhéra. Fellebbezésnek helye nincs. Mindazonáltal mielőtt a gyilkos elfogásával és kivégzésével törődhetnénk, ki kellett gondolnunk, mit tegyünk az áldozatával. Fogós kérdés volt – hogyan szabadulj meg egy meggyilkolt vérmacskától fényes délben, New Orleans külvárosában? Ethan megmoccant a kanapén. Rávillant a tekintetem. Oda sem figyelve megvakargatta meztelen vállát, úgy nézte apánkat, éppen annyira elmerülten fülelve, mint én magam. Végül apám megállt az íróasztala előtt, háttal a szobának, telefonja még mindig a fülén. – Milyen más üzletek vannak még az utcában? – Hm, várj csak! – felelte Parker. Holden magas hangja hallatszott, fojtottan és torzítva, aztán ismét Parker. – Úgy nézem egy virágos, egy másik étterem, egy írószeres, egy régiségkereskedő, egy vegyeskereskedés, és… azt hiszem, még egy vegytisztító. Miért? Mire gondolsz? – Hol hagytátok a kisbuszt? – kérdezte az alfa. Parker a tizenkét személyes kisbusszal ment, azt tömte meg Holden csomagjaival. – Az egyetemen, úgy hat kilométerre. – Már kipakoltatok? – Igen, még tegnap este. 50

– Rendben, akkor figyeljetek rám! – kezdte apám, és az irodában is figyelmes csönd állt be, nemcsak a vonal túlvégén. – Küldd be Holdent a vegyeskereskedésbe, hozzon két festőoverallt és két pár védőkesztyűt! Amikor visszaért, vedd fel az egyik overallt és a kesztyűket, aztán add neki oda a kisbusz kulcsát, és adj neki valamennyi pénzt! Küldd vissza egy taxival az egyetemre, ürítse ki a költöztetős dobozait, és dobja be a kocsi hátuljába, hogy legyen ürügyetek is az utcában lenni. Te addig maradj a környéken, a biztonság kedvéért! Amikor Holden visszaér, tolass be az utcába, ameddig csak tudsz anélkül, hogy nagyon feltűnő lenne, Holden közben vegye fel az overallt! Aztán a kisbusz készleteiből szedjétek ki a nejlonfóliát és a ragasztószalagot! Tegyetek nejlont a kocsi padlójára, legjobb rögtön két rétegben. Ha romlott kaja kerül a kárpitra, az éjszakátok takarítással fog telni. A homlokom ráncba húzódott a gondolatra, hogy az apámat jobban aggasztja a tizennégy éves kocsijának a kárpitozása, mint a test, amitől éppen meg akar szabadulni. De hát éppen ezektől a dolgoktól volt jó alfa. Véghezviszi, amit kell, és mindenre gondol. Mindenre. Apám felvette a szemüvegét az íróasztalról, a vállához fogta a telefont, és egy zsebkendővel törölgetni kezdte a lencséket. – Jól gondolom, hogy egyedül vagytok a sikátorban? – Pillanatnyilag igen. Egy vagy két perce kijött egy fickó a vendéglőből, hogy kiöntse a szemetet, de észre sem vett minket. – Jól van. – Apám gondosan az orrára illesztette a szemüveget, és újra járkálni kezdett a keményfa padlón, az íróasztaltól a sarokig, ahol Vic és Ethan ült. – Tegyétek a testet a kisbuszba, zárkózzatok be, csavarjátok még több nejlonba, ragasszátok le! Gyorsan és rendesen csináljátok! Aztán vegyétek le az overallokat, és azokat is csomagoljátok be, egyenként! Vidd vissza Holdent az iskolába! Tartsátok be a sebességhatárt, ne vonjátok magatokra senki figyelmét! – Ez a szokásos ügymenet része volt, az az emlékeztető, amelyre Parkernek semmi szüksége nem volt, de Marc nem hallhatta elégszer. – Ha kiraktad Holdent, gyere haza, a temetést innen intézzük. Marc felé fordultam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. 51

– Miért? – tátogtam némán, abban bízva, hogy ő jobban képes követni egy alfa gondolatmenetét. Végül is már több mint egy évtizede végrehajtó. Csak az ujjával intett, hogy mindjárt elmondja – vagy hogy mindjárt megkérdezhetem hangosan is, de mindenképpen várjak. Utálok várni. Apám szóról szóra elismételtette Parkerrel az utasításokat, amire szintén nem volt semmi szükség. De a mi félelmet nem ismerő vezetőnk kockázatot sem vállalt – éppen ezért nem értettem, miért rendelte el, hogy hozzák haza a testet. A hullák eltakarításának második számú szabálya: sose szarj oda, ahol alszol. Persze apám ezt kicsit máshogy fogalmazta volna meg, de a lényeg ugyanaz maradt: a testeket mindig a Lazy S-től távol takarítottuk el, és legalább két régen használt temetőt is ismertem New Orleans és Kelet-Texas között. Tehát akkor miért akarja hazahozatni a tetemet? Hacsak nem akarja megvizsgálni vagy megszagolni. De miért? A válasz azonnal megformálódott a fejemben, amint kigondoltam a kérdést. Három napon belül ez volt a második halott, ami ugyan szokatlan volt, de annyira nem nagy ügy. Az erőszak, mint minden más az életben, ciklikusan jött. Néha egy év is eltelt minden esemény nélkül, máskor egy hónapon belül több alkalommal is elénk került egy hulla, akit valaki más ölt meg. Ami az alfa kíváncsiságát nyilvánvalóan felcsigázta, az az volt, hogy mindkét áldozat nyakát kitörték, vagyis a gyilkosuk ember alakjában cselekedett. Efféléről szinte nem is lehetett hallani. A legtöbb kóbor macskaként ölt, átharapta az áldozat tarkóját, feltépte a torkát, vagy – amit a legjobban utáltam – kibelezte a szerencsétlent. Azonban ezt a kettőt ugyanazon a ritka módon ölték meg. Az esetek tehát kapcsolatban állnak. Nem lehet másként. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy az idegen macska, akinek a szagnyomát megtaláltuk Moore nyakán, még mindig szabadon kószál a déli középső területeken, a jelek szerint a maga módján intézi a népességszabályozást, és mindeközben a Tanács több szabályát szegi meg, mint amennyit én egyáltalán fel tudnék sorolni. 52

Nem mintha ezt a bizonyos latrot kicsit is érdekelnék a Tanács szabályai. Főleg akkor nem, ha dzsungelmacska. A dzsungelmacskák olyanok a falkatag macskákhoz képest, mint a farkasok a kutyákhoz képest: vérengző, brutális, ösztönvezérelt, értelem és törvény nélküli vadak. Nem arra törekszenek, hogy megvitassák a legjobb akciótervet, inkább megharcolnak, és a győztes szava dönt. Mindennek az emberek csak azért nincsenek még a tudatában, mert a világot benépesítő falkatagokkal szemben a dzsungelmacskák… hát igen, a dzsungelben élnek. Az Amazonas menti őserdőkben honosak, a föld legsötétebb, legmélyebb, legkevésbé feltárt vadonjaiban, ahol az emberek megmagyarázhatatlan eltünedezése mindennapos, ahol az emberiség nagy része még mindig tart attól, hogy kiépítse a betonutakat, a telefon-átjátszóállomásokat, vagyis a modern kor védőhálóját. Azonban ez a dzsungelmacska – feltéve, ha helytálló a legpesszimistább forgatókönyv – elhagyta a dzsungelt, és elkerülhetetlen, hogy a hatóságok felfedezzék vad életmódjának nyomait. Hacsak nem segítünk, persze. De segíteni fogunk, hogyne tennénk. Kisegítjük ebből az életéből, bele egyenesen a következőbe. Apámra néztem, és nagyot nyeltem. A gondolatra, hogy megint egy dzsungel macskával szálljak szembe, elkapott a félelem, bár közben már dühömben szorult ökölbe a kezem. Izzadtan, idegesen. Amikor Parker hibátlanul felmondta a leckét, apám elbúcsúzott, és visszaejtette a vezeték nélküli telefont a helyére. Egy másodpercig még ugyanúgy állt ott, háttal nekünk; mozdulatlan alakja kirajzolódott az íróasztala mögötti üveges vitrin előtt, ahol a serlegei és plakettjei csillogtak az anyám által gondosan elrendezett, szórt fényű lámpák alatt. Aztán fáradt sóhajjal megfordult, és átvonult a szobán. Csak amikor leült a karosszékébe, szemben velünk, akkor láttam meg, menynyire merev a tartása, mintha fájdalmai lennének, és belém vágott a felismerés, hogy az apám öregszik. Talán már túl idős, hogy megbirkózzon egy újabb dzsungelmacskával, aki nyomot – és hullákat – hagy szerte a területeinken. 53

Amikor nem nézett fel a szőnyegről, és nem is szólalt meg, Ethanre pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. Végül Marc törte meg a csendet. – Greg, akarod, hogy én és Faythe szagnyomot keressünk a testen? Apám bólintott, zöld szeme Marcra majd rám villant. – Ha lehet, össze kell kötnünk az eseteket – felelte, ezzel megerősítve a gyanúmat. Megreccsentette az egyik ujját; ez a régi szokása általaban azt jelezte, hogy mérges, de most csak arról tanúskodott, hogy az alfa mélyen töpreng. – Persze lehet, hogy nem találtok semmit. Ez a legújabb talán csak egy új, felelőtlen kóbor műve, aki nem tanult önkontrollt, vagy azt, hogyan takarítson össze, ha ölt. Ethan összevonta a szemöldökét. – Honnan tudhatjuk, hogy Moore esetében nem erről volt szó? Vic megmoccant ültében: bőr nyikorgott a feneke alatt. – Abból ítélve, amit Marc mesélt a múlt este, Moore támadója nem volt újonc. Távolról sem. Visszapördültem Marc felé, és átfutott az agyamon, mi mindent vett még észre, amit én nem. – Honnan tudod? – Fogalmam sem volt, hogy lehetséges különbség egy idősebb és egy fiatalabb kóbor szaga között. – Moore hegeiből. A legtöbb már régi volt, fakó. A tekintetem Marc mellkasára szökött, ahol, tudtam, hasonló hegek rejtőztek a retro Van Halen koncertpóló alatt. Az övéi is régiek voltak, fakók. Marcot tizenöt éve karmolták – és fertőzték – meg, amikor még alig múlt tizennégy. – Na jó, Moore rutinos kóbor volt – húztam fel a vállamat, még mindig a mellét bámulva. – Mit számít ez? Arról volt szó, hogy a gyilkos újonc, nem az áldozat, hm? Marc összefonta a karját, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Moore testén egy csomó gyógyult seb volt. Biztosan számtalan verekedésben volt már része, és azt mondanám, a legtöbbet meg is nyerte, elvégre életben maradt. Nincs olyan újonc kóbor, aki fel tudná venni a versenyt egy olyan tapasztalt példánnyal, mint Bradley Moore. Ó! Ebben van logika. 54

– Igaz, de ez akkor is vitatható – feleltem. A kezem a jobbomon álló kisasztalt díszítő, támadásra készülő macska bronzszobrához ért. – Nem igazán számít, hogy a támadót most fertőzték meg vagy régebben, ha kóbor egyáltalán. Az számít, hogy Moore-t esetleg egy dzsungelmacska ölte meg. És alighanem ezt az újabbat is. – Dzsungelmacska? Dzsungelmacskára vadászunk? – Ethan felváltva pislogott Marcra és rám. – És erről mikor szíveskedtetek volna nekünk is szólni? – Még nem vagyunk benne biztosak – válaszolta apám, és az arcán láttam, nem tette boldoggá, hogy eljárt a szám. – És az információ szigorúan bizalmas! Nem éreztem szükségét, hogy mindenkit riasszak, amíg nincs több bizonyítékunk a helyzetre. – Hát most már van – morogta Ethan; apánk kemény szemvillanással jutalmazta. Az alfa keresztbe tette a karját a mellkasán. – Nem, nincs. És nem is lesz, amíg Parker vissza nem ér a testtel. – Rendben, akkor tudni fogjuk az új áldozatról. De mennyire vagyunk benne biztosak, hogy Moore gyilkosa is dzsungelmacska? – Nem teljesen – ismerte be Marc, és megpaskolta a lábamat. – De nagyon is lehetséges. A szag biztosan idegen volt. – Igen, de ennek így sincs értelme – söpörtem le a kezét, mert a fejemben kavargó gondolatok teljesen megzavartak. – A dzsungelmacskák általában széttépik az áldozataikat. – Ezt tényként kezelhettük, főleg, miután feltakarítottuk Luiz után a mocskot, amit nyár elején néhány egyetemista lányból hagyott. – A nyak eltörése kicsit túl finom és rendes. – És túl könnyű is – tette hozzá Marc. – Moore nem védekezett, vagyis aligha látta, mi vár rá. Valószínűleg ismerte a gyilkosát, és meg is bízott a gazfickóban. – Elhallgatott, elgondolkodón ráncolta a homlokát. – De miért bízott volna meg egy másik kóborban, főleg egy dzsungelmacskában? Vic felvont szemöldökkel nézett vissza rá. – Egyáltalán, honnan ismert volna egy dzsungelmacskát? Az egyetlent, akit én valaha láttam, kivégeztük. – Nem azért, mert 55

dzsungelmacska volt. Emberrablásért, nemi erőszakért és gyilkosságért: a bűnök szentségtelen háromságáért. Az apám újra megroppantotta egy ujjízületét, és mind felé fordultunk. Percek óta csöndben ült a karszékében, figyelt és hagyta, hogy magunk vitassuk meg az ügyet – kétségkívül ezt is a kiképzésünk részének tekintette. Amikor már mind őrá figyeltünk, a szája körül elmélyültek a ráncok. – Úgy vélem, ez a végszó. Ha van egy kis szerencsénk, abból, ahogy Moore és a gyilkosa kapcsolatban állt, megtudhatjuk, hogyan találjuk meg a latrot. – Felállva jelezte a rögtönzött értekezlet végét. – Majd akkor tudunk többet mondani, ha Parker meghozza a hulláját. Ethan felröhögött, aztán visszanyelte, mert apánk szigorúan pillantott rá. Én Marc vállába rejtettem a mosolyomat. Apám fura szokása volt, hogy minden holttestet annak a nevéhez kapcsoljon, aki megtalálta. Vagy aki csinálta, ahogy adódott. Meglehetősen hátborzongató volt, és kiskoromban ahányszor csak meghallottam, összerándultam tőle. A fiúk bezzeg jól szórakoztak rajta, és számon tartottak minden tetemet, amelyet apánk nekik ítélt, mintha okuk lenne vele büszkélkedni. Cseppet sem lepett meg, amikor egy hónapja megtudtam, hogy Marc testhosszal vezet a listán. Viszont eléggé felzaklatott, hogy véletlenül megtudtam: még soha nem talált egyetlen hullát sem. Amit ez elárult az általa kivégzettek számáról, épp elég volt nekem a rémálmokhoz. És ahhoz is, hogy komolyan megfontoljam: másik bevetési társat kérjek. – Parker fél tíz felé ér vissza, úgyhogy mindenki legyen háromnegyed tízkor a pajtánál. És kell néhány önkéntes is a hamvasztó kezelésére, ha majd végeztünk vele. A tekintete automatikusan Marcra fordult, aki viszont Vicre nézett. – Szó sem lehet róla – rázta a fejét vadul Vic, hogy rövid, barna, hullámos haja csak úgy csapkodott. Owen és én most értünk vissza az őrjáratból. Marc pislantott. – Faythe és én tüntettük el az előző hullát. – Kiásni egy lyukat, az egy dolog. De elégetni egy testet, aztán felőrölni a szilárd maradványokat, az valami egészen más. – Vic 56

egy pillanatra behunyta a szemét, kétségkívül eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor ő dolgozott a hamvasztóban. – Az a szag az orrodban marad. Ethan sóhajtott, és lesajnáló pillantást vetett ránk. – Nem mintha a hulla felülne és rátok kiabálna, óriáscsecsemők. – Sztoikus nyugalommal az arcán apánk felé fordult: a lehető legkomolyabb képet vágta. – Majd Jace-szel megcsináljuk. Senki sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, nem akarja-e kikérni Jace véleményét is, mielőtt benevezi. Jace Hammond elmenne Owen után a pokolba és vissza is, ha kap rendes napidíjat, meg egy üveg hideg sört. – Hol van a szépfiú? – kérdezte Marc, és éreztem, ahogy a keze megfeszül az enyémben. Az arcát lestem: az ismerős, sötét, erős vonásokat maszkszerűvé húzta a feszültség. Bosszúsan fújtam egyet. Egész nyáron arra számítottam, hogy a Marc és Jace közötti törékeny fegyverszünet felborul, de idáig meglepő módon mindketten betartották – mégis, a dolog átmenetinek érződött. – Jace az italboltba ment – felelte Ethan, és gyorsan rám nézett, mielőtt átfuttatta volna az ujjait sűrű fekete haján. – Most ő a soros, hogy feltöltse a készleteket. – Na jó – vágott közbe apám az alfa hangján. Ezzel visszatérített minket a tárgyhoz; mindenki ránézett. – Akkor adjátok tovább. Kilenc negyvenöt, pajta. Aki egy percnél többet késik, annak levonom a fizetéséből. Ez rád vonatkozik, Ethan. Az ajtó felé indult, a bátyám a nyomában; igyekezett kimagyarázni magát a legutóbbi büntetése alól. – De apu, ha láttad volna azt a pincérnőt, abszolút megértetted volna… Apám a szemét forgatta. – Ne fáraszd magad a kifogásokkal! – Azzal megállt, és szembefordult Ethannal, az arca még a szokásosnál is szigorúbb. – És ha már a társadalmi életednél tartunk, rendesen felkészültél a ma esti randevúdra? Majdnem megfulladtam, úgy igyekeztem visszanyelni a nevetést, de Vic és Marc válla is rázkódott mellettem.

57

– Igen, persze, köszönöm a kérdést. – Ethan megveregette apánk vállát, mintha egy másik sráccal beszélgetne, nem az alfával. – Örülök, hogy ezt így megbeszéltük. – Komolyan beszélek, Ethan. – Apánk arca elsötétült. – A világ nem készült fel az utódaidra. És én sem. – Tudom, tudom. Teszek róla. – Azzal Ethan kisietett a folyosóra, a saját szobája felé. Apám némán csóválta a fejét és követte. Amint kilépett, Vic a hasát fogva, hangosan röhögve a kanapéra zuhant, Marc és én a másikra, vele szemben, és nevettünk, amíg a könnyünk is kicsordult. A születésszabályozás nem az a téma volt, amit a vérmacskák gyakran megtárgyaltak volna. A legtöbb nőstény akarta a gyerekeket, és a legutóbbi időkig azt gondoltuk, a kandúrok nem tudnak emberi nőket teherbe ejteni. Tévedtünk. A kandúrok igenis képesek voltak gyereket csinálni az emberi nőknek. Ritkán, de mégis. A bizonyíték erre a kóborok léte volt – mindegyik kóboré. Dr. John Eames szerint, aki az egyik északi falka tagja volt, és genetikus, minden egyes kóbor, akin vizsgálatokat végzett tízéves kísérletsorozata során, félig ember, félig vérmacska génállománnyal rendelkezett. Vagy valami effélével. A laikus verzió, és a remek doktor véleménye szerint már a megfertőzésük előtt rendelkeztek ezekkel, olyan génekkel, amelyeket valamely ismeretlen vérmacskaőstől örököltek ezerágú családfájuk egyik ősétől. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a hétköznapi embereket, akik nélkülözik a recesszív vérmacskagéneket, nem lehet megfertőzni. De akikben ez megvan, abban a macskát felébreszti egy egyszerű karmolás vagy harapás is. Nem tettem úgy, mintha értettem volna a részleteket, és a legtöbb kandúr, akit ismertem, ugyanígy volt vele. Főleg Ethan. Őt csak az érdekelte, hogy a társasági életét a – szerinte mikroszkopikus – kockázat hazavágta. A fogamzás esélye nagyjából akkora volt, mint hogy valaki eltalálja a százas kört egy nyíllal egy kilométerről. Azonban a szüleim semmiféle kockázatot nem vállaltak, és a helyzet iróniája engem is éppen annyira bosszantott, mint Ethant. Tőlem gyereket akartak, a bátyáimtól védekezést. 58

Marc a kanapé háttámlájának dőlt. Még mindig vigyorgott. – Vacsoráig van három óránk – állapította meg, és lassan felcsúsztatta a kezét a combomon. Rámosolyogtam. – Tényleg? Mit kotyvasztasz? Anyám heti öt nap nagyasztalos vacsorát adott, mert az ő anyja is mindig így tett. Szombatonként azonban vadássz-vagy-maradjéhen volt a menü, hétfőnként pedig – ahogy ma is – a szüleink együtt töltötték az estét, mint minden héten, amikor apánk idehaza volt, amióta csak az eszemet tudom. Amikor pedig apánk nem volt idehaza, helyette Michael „Atlasz” Sanders, a legidősebb bátyja vitte vacsorázni a sógornőjét, készségesen hurcolva a vállán a világ minden terhét, csak hadd lássa mindenki. A felfújt hólyag. Marc a csípőm köré fonta a karját, és az ölébe húzott. Meglovagoltam, a térdem a derekát fogta, az ujjaimmal a mellizmai vonalát rajzolgattam végig. Előrehajolt, az orrával tolta félre a hajamat, hogy a fülembe dorombolhasson. – Ha főzöl, teszek róla, hogy ne bánd meg! – Miért, elmosogatsz? – Vigyorogva eltoltam magamtól, a kezem a hasára csúszott, nem hagytam ki egyetlen kockát sem. Mindegyiknél feljebb szökött egy kicsit a pulzusa, és az enyém követte. Megnyalta az ajkát, a tekintete az arcomról a kulcscsontjaim alá vándorolt, és ott elidőzött. Sokat ígérő borzongás futott végig a bőrömön, amikor végigsimította a derekamat, majd feljebb, a sportmelltartóm széléig. Elakadt a lélegzetem. Marc elmosolyodott, de a szemében inkább vágy izzott, mint jókedv. A tenyerébe fogta a tarkómat, és magához húzott, az ajka az arcomhoz ért. – Valami másra gondoltam, bár a forróság és nedvesség stimmel. Mögöttem valaki felhorkantott. Riadtan összerezzentem, olyan gyorsan fordítottam arra a fejemet, hogy a nyakam megreccsent. Vic ült a másik kanapén, az ő keze is karba fonva Marcénál éppen csak valamivel kevésbé kidolgozott mellén. Elfeledkeztem róla, és az arcából ítélve Marc is. Zavartan megfordultam és leültem, de a lábam még mindig szorosan Marcéhoz préselődött. 59

– Tudod, senki sem kedveli, ha bámulják – jelentette ki Marc, és a nevetés a hangjában azonnal haza is vágta minden kísérletét, hogy komolynak tűnjön. – Nem igaz! – vágta rá Vic. – Páran attól indulnak be, ha nézhetnek másokat. Van az a csaj Atlantában… – Az égre néztem, mire Vic nevetve taktikát változtatott. – Különben is csak akkor volnék kukkoló, ha betörtem volna a magánéletetekbe. – Széttárt karral körbemutatott az irodában. – Ha nem akartok közönséget, vonuljatok le a színpadról a hálószobába. A homlokomat Marc vállára támasztottam, hogy előrehulló hajam eltakarja lángoló arcomat. – Azt hiszem, igaza van. – Na. Akkor ki főz? – vigyorgott Vic. Magamban gyorsan sorra vettem a ház többi lakóját, hátha van valaki, akire rálőcsölhetem a dolgot. Parker még úton volt, Ryan bezárva, ennélfogva a házimunkában semmi haszna. – Hol van Owen? – kérdeztem, és a számban már összefutott a nyál a cowboy csirkehúsból való steakjére gondolva. – Elvitte a traktort Livingstonba megcsináltatni, még órákig nem jön vissza. Jace és Ethan pedig páros randit szerveztek egy lány ikerpárral, akiket a Sonicban ismertek meg. – Vic újra karba tette a kezét, és megpróbált nem túl feltűnően mosolyogni. Összevontam a szemöldököm. Ez nagyon viccnek hangzott, de Vic szeme mást mondott. – Tényleg. És még csak meg sem tudják különböztetni a lányokat. Az ikrekre gondoltam, akikkel sosem találkoztam, és együtt érzőn elhúztam a számat. – Akkor itt maradtunk Marckal és a híres sajtos makarónijával meg a hot doggal – sóhajtottam Marc vállát dörzsölgetve. Kivonta magát a kezem alól. – Versenyezzünk! A vesztes főz. És mosogat is – tette hozzá. – A fák vonaláig? – A szemem csillogása visszatükröződött Marc pupillájában. Tisztában volt vele, hogy imádok futni. Marc a fejét rázta. – Az túl könnyű. A patakig. – De a fáknál meg kell állni és váltani – bólintottam. – Legyen – egyezett bele Marc és Vichez fordult. – Jössz? 60

– Ingyen kajáért? – Vic szemében olyan tiszta jókedv csillogott, amilyet három hónapja, a húga meggyilkolása óta nem láttam. –A francba, hát hogyne! – Háromig számolok – pillantottam egyikről a másikra, a bőr nyikorgott, ahogy fészkelődtek a kiugráshoz. – Egy… – Kettő, három! – fejezte be Marc, és ráncba szaladt a homlokom, de mielőtt még csalást kiálthattam volna, a derekamnál fogva felemelt és átdobott a szőnyegen, még csak fel se nyögött. – Kapd el! – kiáltott Vicre, aki éppen akkor ugrott fel ültéből. Vic szeme kitágult, én felé zuhantam, sem fékezni, sem kitérni nem bírtam. Kitártam a karomat, és egy balettozó víziló kecsességével landoltam rajta. A lendületem mindkettőnket a kanapéra lökött, Vic oldalt zuhant, az egyik térdemmel majdnem eltaláltam az ágyékát. A homlokom Vic válla felett a támlába csapódott, a fogaim élesen csattantak össze. Mire fel bírtam állni – a szemem szikrát szórt a dühtől –, Marc már nem volt sehol. Morogva vetődtem a folyosóra, és hallottam, hogy a ház túlsó végében becsapódik a szúnyoghálós ajtó. A fene egye meg, Faythe, gondoltam, miközben magamra majdnem ugyanolyan dühös voltam, mint Marcra. Sosem tanulsz?

61

HAT Vic lépései a nyomomban csattogtak a folyosó kőpadlóján. Teljes erőből futottam Marc után, a szívverésem a fülemben visszhangzott, a véremben feldúsult az adrenalin. Színes káromkodások sora futott át az agyamon, amíg próbáltam eldönteni, melyik fejezné ki a legjobban Marc iránti dühömet. Kihúztam a „semmirekellő karomlázas kandúrt”, és már a „leendő eunuch” felé haladtam, amikor elértem a folyosó végét. Kivágtam a külső ajtót, és azonnal arcul csapott a meleg; a páratartalom miatt majdhogynem szó szerint. Olyan volt, mintha nedves gyapotot akartam volna belélegezni. Átlendültem a forróság első ellenálló falán, leugrottam a verandalépcsőn, és nekilódultam: hagytam, hadd csukódjon be az ajtó mögöttem. Azonban az üveg zörrenése és a fém zárnyelv kattanása helyett, amelyre számítottam, tompa puffanást hallottam és egy orrhangú, meglepett és fájdalmas nyögést. Alig lassítva visszanéztem a vállam felett. Vic állt ott, a biztonsági ajtót fogta fél kézzel, a másik keze az orrát takarta. Jobb karján végigfolyt a vér, a könyökén lecsöpögve terjeszkedő pocsolyába gyűlt a lépcsőn. A francba. Pont rávágtam az ajtót az orrára. – Bocsi! – kiáltottam vissza, de már fordultam is a fák felé, hadd lássam, ami még látható Marcból, aki épp a fák vonalánál vetette be magát az alacsonyra lógó ágak közé. Vic mormogott valamit, olyan halkan és fojtottan, hogy még éles 62

macskafülemmel sem értettem, de abban biztos voltam, hogy nem dicséret. A szememet a célra szögezve új lendülettel rohantam, hajtott az eltökéltség és a Marc iránti dühöm. A vérem száguldva keringett az ereimben. Minden egyes mély, boldogító lélegzetvétellel éreztem, hogy a tüdőm kitágul. Az egész testem élt, a hőség ellenére is, a mozgás örömében és a szabad levegő mámorában. A vendégház mellett elfutva, ahol Marc és a fiúk laktak, áthúztam a fejemen a sportmelltartómat. Meleg szél tépte ki a könnyű anyagot az ujjaim közül, végül a vendégház mögötti tövisbokorsor egyik ágán akadt fenn. Kiszedtem a hajamból a gumit is, és eldobtam. A fák vonalában lerúgtam a cipőmet, és deréktól lefelé is meztelenre vetkőztem. Az erdő szélétől alig valamivel beljebb, egy kis tisztáson négykézlábra huppantam. Örömmel láttam, hogy Marc alig néhány méterre tőlem ugyanúgy kuporog. Ő már majdnem teljesen átváltozott, én még el sem kezdtem, úgyhogy a szokásos meditációs rutinomnak csak egy rövidített változatát futattam le. A be- és kilégzések ritmusára összpontosítottam, és a változás elkezdődött magától. Ezt évek gyakorlatának köszönhettem, és a tudatos igyekezetnek, hogy a testem és a szellemem is megnyugodjon. A változás során csak egy szabály érvényesül: minél idegesebb vagy, annál jobban fog fájni. De az első változásomat követően, serdülőkorom kezdeten, hamar megtanultam, hogy lazítsak és hagyjam sodortatni magam a fájdalommal. Végül már képes voltam elfogadni is. Soha máskor nem volt olyan tiszta az agyam, mint amikor a fájdalom segített összpontosítani és befelé fordítani a fókuszt. Minden égő, szúró pillanat élesítette gondolataimat, minden sajdulás az agyam fogaskerekeit olajozta. Ez a képességem – hogy megtanultam a fájdalomban is gondolkodni – nemegyszer kapóra jött, és legalább kétszer az életemet is megmentette. Ezért a fájdalmat a barátommá fogadtam. Nagyon jó, gyűlölt és szeretett baráttá. Meghajlott a hátam; az ízületeim kiugrottak a vápáikból. Bár a szemem majdnem csukva volt, mozgást pillantottam meg. Marc befejezte a változást. Négy erős macskalábán megállt előttem, 63

tökéletes, selyemfényű fekete bundája alatt hullámoztak az izmok. Ugyanazokkal az aranypöttyös barna szemekkel nézett rám, mint emberként, bár a formájuk most egészen más volt. A tigrisektől, oroszlánoktól és más nagymacskafajtáktól eltérően, amelyeknek az emberéhez hasonló, kerek pupillájuk van, a miénk, mint a házimacskáé, ovális, függőleges fekete csík. És mivel nappal volt, Marcé szinte az eltűnésig húzódott össze, hogy védje érzékeny retináját. Pislantottam, ő pedig válaszul megnyalta a száját, kivillantak hegyes, kissé íves fogai. Gúnyolódott velem. Már félúton járhatott volna a patak felé, de ott maradt, hogy kivárja, amíg én is váltok, mert megengedhette magának. Előre élvezte a győzelmét, és abban a pillanatban új életcélom lett, hogy egy marék keserű porral fizettessem meg az arroganciájáért: azzal a porral, amit előtte rohanó lábaim vernek majd fel az arcába. Marc figyelmesen nézett, várta a változásom utolsó pillanatait, a jelet, hogy induljon. Ha valóban megvárja, hogy végezzek, semmi esélye. Arcon vágott a fájdalom, megnyúltak a fogaim, hosszabbodtak a csontjaim. Marc fújtatva, de kecsesen a tisztás távolabbi felébe húzódott. Rálépett egy puha borostyánlevél-csomóra, és még egyszer visszapillantott, éppen, amikor a bundám első hulláma előtört a hátamon, a gerincemtől terítve be a testemet. Egyetlen néma, erőteljes rugaszkodás, Marc átvetette magát egy méteres növénykupac felett, és hangtalanul érkezett le a túloldalon. Mire macskaujjaim végéből előbukkantak az éles, görbe karmok, már nem is hallottam, merre jár. De ez nem jelentett semmit: a macskák, ha akarnak, képesek nesztelenül járni. Márpedig Marc akart. Vic, még mindig vérző orral, félrelökött egy alacsony ágat és bevetődött a fák alá. Csak addig álltam meg, hogy egy bocsánatkérő pillantást vessek rá, aztán követtem Marcot az erdőn át a patak irányába. Elröppentek mellettem a fák, kecses, új alakomban könnyedén ugrottam át a mohával fedett rönkök felett, kerülgettem a bokrokat. A testem először tiltakozott, mert a változás végeztével nem nyújtóztattam ki rendesen az izmaimat. Azonban a futás hamar elmosta az alakváltással mindig együtt járó, kezdeti 64

merevséget és a nem-illek-a-saját-bőrömbe érzést, és ezek múltával szabadon élvezhettem a rohanást, a sebességet, amelyre egyetlen ember sem lehet képes, hacsak nincs felszerelkezve egy motorral és legalább két kerékkel. Körülvettek az erdő hangjai: a lakók még a forró délben is motoszkáltak. Gyakorlott fülem gond nélkül szűrte át a milliónyi gurgulázó, nyifogó, ciripelő, sziszegő hangocskát, és a levelek ritmikus zizegését, ahogy Marc neszei után füleltem. Marc eltűnt, azonban pár perc rohanás után már hallottam a patak csobogását. Még ha magamtól nem is tudtam volna az utat, a hang után már odataláltam volna. A macskák nem az orrukkal követik a nyomot, mint a kutyák, hanem érzékeny hallásukkal figyelik ki a prédát, egymást, és minden mást, ami hangot ad. A patak felé fordultam, és újabb néhány perc múlva már a víz szagát is éreztem – vagyis az oldott ásványi anyagokét, a vízinövényekét és állatokét. És egyszerre megéreztem Marc szagát is. Lehet, hogy nem az orrunkkal vadászunk, de azért használjuk azt is, hogy azonosítsuk egymást. És az én orrom most azt mondta, Marc éppen előttem jár. A verseny még nincs lefutva. Fellelkesedve, friss energiával vetettem magam előre. Apró állatkák menekültek az utamból, tövisek téptek a lábaim és a hasam bundájába. A lábam minden egyes ruganyos ugrásomnál a borostyán, moha és a tavalyi avar puha szőnyegébe süppedt. Rohantam egyenesen előre, megmozgatva az ágakat a fejem felett, a mancsaim alatt gallyak roppantak, elárulva jelenlétemet. Ahogy egyre közelebb értem a patakhoz, halk fújtatás ütötte meg a fülemet. Marc. Közel. Egy sűrű málnabokorsort megkerülve ott láttam magam előtt, orral a patak felé. Majdnem ott is volt már. Csakhogy én is. Mély morgás tört fel a torkomból. Marc, ahelyett, hogy megállt volna a figyelmeztetés hatására, még gyorsabban kezdett futni. Én is ezt tettem, bár az izmaim már sajogtak a megerőltetéstől. A macskák sprinterek, nem hosszútávfutók. De már olyan közel voltam! A kettőnk közti távolság eltűnt. A karmaim a földbe vájtak, hogy megtartsák rohanó testem súlyát a csúszós mohaágyon, amely a vízhez közeledve egyre vastagodott. A tüdőm égett. 65

Muszáj nyernem; a semmiért nem kínozhatom így magamat a déli forróságban. Csakhogy nem nyerhettem. Marc farka csak centikre volt az orrom előtt, de már nem tudtam tovább gyorsítani, nem volt több erőm. Marc csalt, és így most nyerni fog. Hacsak nem csalok én is. Egy pillanatnyi tétovázás után belekaptam a farka végébe. Marc feljajdult, és megpróbált megállni, azonban a kecses forduló helyett, amit szeretett volna, előrebukott, át a saját mellső mancsain. Az állkapcsa a mohába fúródott, a hátsó lábai még mindig lökték volna előre a testét. Olyan volt, mint egy sárban túró disznó. Le sem lassítottam, csak eleresztettem a farkát és a fülébe fújtam, amikor elszáguldottam mellette. Ennél jobban nem tudtam imitálni az arcába nevetést. Hamar magához tért. Visszalesve láttam, hogy rohan utánam, az első fogai közé moha ragadt. Elkésett. Vállig gázoltam a patak vizébe, horkantva dobáltam a fejem, mert az orrom telement vízzel. Mielőtt kifújhattam volna, Marc is bevetődött utánam a vízbe. Sziszegve csapott a mancsával a hullámokra, elborítva engem felfröccsenő vízcseppekkel. Biztos vagyok benne, hogy most dühöngsz, te csaló strici, gondoltam. De válaszul csak morogni tudtam – és viszontfröcskölni. A történetek, hogy a macskák utálják a vizet, nagyrészt túlzások. Ránk pedig ez egyáltalán nem is érvényes. Mint a legtöbb nagymacska, mi is imádjuk a vizet. A fiúk és én néha teljes nyári délutánokat töltöttünk a patakban pancsolva, a vizet taposva, ott, ahol a legmélyebb. Ha megéheztünk, fogtunk halat, ha elfáradtunk, kiterültünk a parton, hogy a nap megszárítson, aztán az erdő felé vettük az irányt, ahol még több szórakozás várt. A határainkon túl elnyúló természetvédelmi terület pedig szép nagy erdőt jelentett, ahol játszhattunk. Turistaszezonban az erdőkben általában hemzsegtek az emberek, de a mi kis magánvadonunk közelében nem volt egyetlen ösvény vagy táborhely sem. Nagyon kevés túrázót láttunk, és olyankor is akkora zajjal közeledtek, hogy bőven volt időnk elrejtőzni a fák között, mielőtt odaértek volna hozzánk. 66

Mire Vic, immár ő is mint macska, beért minket, Marc és én már percek óta játszottunk a vízben. Vic a víz széléhez sétált, és egy mély, elnyújtott hanggal adta a tudtunkra a jelenlétét. Az orra, már amennyire meg tudtam állapítani, jobban nézett ki. Ugyan dagadt volt, de egyenes, és már nem is vérzett. Bár pokolian fáj, ha megsebesülünk, és rögtön utána alakot váltunk, a gyógyulási idő a felére is csökkenhet. Erre nem hallottam jobb magyarázatot, mint hogy az izmok, szövetek és csontok az alakváltás alatt eleve átrendeződnek, ezért azonnal meg is kezdődik a helyrejövetelük, amint visszakerülnek rendes helyükre. Én magam kétszer éltem át ezt, és minden kín ellenére is örömmel fogadtam a gyors gyógyulást. Vic morgott ránk: biztosan szidalmazott mindkettőnket. Bár nem érthettem pontosan, mit is akar mondani, de az üzenet egyértelmű volt: csaltunk, ő tehát nem fog főzni ránk. Soha. Miután ezt elmondta, vagyis inkább elmorogta, ő is beugrott a vízbe. Az egyik súlyos mancsával Marc vállán landolt, és lenyomta a víz alá. Együtt buktak felszínre, morogva, köpködve, játékosan egymás pofája felé kapkodva igyekeztek visszanyomni a másikat. Elhátráltam, hogy a víz széléről nézzem őket – és hogy csillapítsam a hosszú futástól égető szomjúságomat. De hiába ittam tele magam, a hasam mégsem érezte, hogy megtelt volna. Rágott az éhség is, a testem visszakövetelte a kalóriákat, amelyeket a váltás elégetett. Alakot váltani nagyon sok energiába kerül, amit azonnal pótolni kell, étellel is, és vízzel is. Víz volt bőven. Az étel már egy más kérdés. Korgó gyomorral visszafordultam, hogy elhívjam a fiúkat a vadászatra, amelyet terveztem. Csakhogy Marcot megint nem láttam sehol. Vic egymagában taposta a vizet a patak közepén. Intett a fejével, és egy játékos mancscsapással invitált vissza. Átfutott az agyamon, hogy hol lehet megint Marc, de bevetettem magam a vízbe, és Vic felé úsztam. Az volt a tervem, hogy ugyanúgy lenyomom, ahogy ő tette Marckal, de alig nyújtottam ki egy mancsomat a vízfelszín alatt – behúzott karmaim csak centikre voltak Vic fejétől –, amikor valami nehéz zuhant a hátamra. A meder aljáig merültem, a lábaim csak csapkodtak a gyenge sodrásban. 67

Egy rémült pillanatig pánikba estem, az orromba víz hatolt, a mancsom hasztalanul igyekezett támaszt találni a laza, sima köveken. A farkam úgy csapkodott, hogy felhabzott a víz. Aztán a nehéz súly eltűnt, felszínre jöttem, fújtatva, prüszkölve teleszívtam a tüdőmet levegővel. Marc előttem úszkált, és az aranypöttyök csak úgy ragyogtak a szemében. Kivillantotta az összes hegyes, éles fogát, mintha kiröhögne. A kurafi! Megjátszott dühvel rámorogtam, és kimeresztett karmokkal megsuhintottam a fülét. Nem annyira, hogy fájjon, még csak meg sem karcoltam, mert csak játszottunk – és mert tudtam, megfizetem én ezt még neki. Majd ha már az enyém lesz a meglepetés előnye. Majd ha már teljesen elfelejti, hogy még tartozom neki… A bajnok lecsapás után addig pancsoltunk és fröcsköltük egymást, amíg a gyomrom már egyszerű korgás helyett görcsökkel kezdett emlékeztetni az igényére. Addigra azonban már túl fáradt voltam, részben a játéktól, részben az éhségtől, hogy vadásszak. Kiugrottam a partra, és a fejemmel a ranch felé intve jeleztem a fiúknak, hogy vissza akarok változni. Marc is kimászott az északi partra, és nekilódult, Vic szorosan a nyomában. Láthatóan még jóval több energiájuk volt, mint nekem. Igaz, ők nem is viaskodtak egész délután Ethannel. Kocogva indultam utánuk, nem is próbáltam utolérni őket. Mire hazaérek és visszaváltozom, valaki már biztosan nekiáll főzni, vagy legalább rendel pár pizzát. De ahogy átvágtam az erdőn – megkerülve a tuskókat, nem átugrálva –, bal felől a szemem sarkából láttam valamit elvillanni. A fejem ösztönösen arra fordult, hogy kövesse, a füleim felmeredtek, megdermedtem. Először nem láttam mást, mint a természet lágy ölét: fák, hullott levelek, aljnövényzet, letört ágak és gallyak. De aztán az a valami megint mozdult, és fókuszba ugrott előttem. Akkor láttam meg a másik macskát. A pulzusom felszökött, az állkapcsom összeszorult; a karmaim ösztönösen a talajba vájtak. Csak egy gyors villanás volt, fekete bunda két fa között, több mint tíz méterről. Azonban ennyi is elég volt, hogy azonnal készültségbe helyezzem magam. A pataktól visszafelé nem is igyekeztem csendesen haladni, de Marc vagy Vic sem, úgyhogy az erdőben minden más macska 68

azonnal tudná, hogy itt vagyunk. Ha a mieink egyike volna, akár távol lakó bátyám, Michael, aki havonta párszor járt át hozzánk, hogy kihasználja a vadont – már csak udvariasságból is megmutatta volna magát. Ryantől eltekintve, aki amúgy sem jöhetett ki, mind nagyon szoros kapcsolatban voltunk, és senki sem bántotta volna meg a többieket azzal, hogy egy üdvözlés nélkül megy el mellette. A titokzatos macska nem hozzánk tartozott. Most már harckészültségben álltam. Mozdulatlanná dermedtem az akácbokorban, ahol éppen voltam. Segítség kell; nem voltak illúzióim afelől, hogy macskaként egymagam elbánhatok egy betolakodóval, főleg nem úgy, hogy a napot verekedéssel és egy vissza nem táplált váltással töltöttem. De mi van, ha tévedek? Ha a macska a mieink egyike, és csak egymagában szeretett volna sétálni az ösvényeken? Ha riadót trombitálok, és mindenki kiront a segítségemre a mieink egyike ellen, azt sosem mosom le magamról. Biztosra kell mennem! Csendes, magabiztos léptekkel megindultam a másik macska nyomában, fülelve, merre indulhatott. Sajnos a fekete bunda, amit láttam, nem szűkítette le a lehetséges alanyok számát. Macska formában mindannyian feketék vagyunk, mindegy, milyen színű a hajunk vagy a bőrünk emberként. A fekete bunda az örökségünk része, amit a friss kóborok is megkapnak. Ahhoz, hogy azonosítsam az idegent, vagy egy szagminta kell, vagy az, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Egypercnyi fülelő és leskelődő lopakodás után nyugati irányból hallottam meg a levelek roppanását. Arra fordítottam a lépteimet. Pillanatokkal később fa reccsenése ütötte meg a fülemet, immár jóval közelebbről, éppen tőlem balról, egy sűrű vadrózsabokorból. Nesztelenül a bokor széléhez osontam, és kinéztem mögüle. Először semmit sem láttam, csak még több fát és bokrot. De hallottam a lélegzését – lassan, egyenletesen, közel a földhöz. A gyanús macska egy cédrusfa alatt hevert elnyúlva, békésen, csukott szemmel – majdnem álomban már. Nőstény volt. Az anyám volt az. Meglepetésemben felszisszentem, és visszaléptem a vadrózsa védelmébe. Bíztam benne, hogy nem hallott meg. Huszonhárom életévem alatt összesen kétszer láttam az anyámat macska 69

alakjában, mert amióta anya lett, csak akkor váltott alakot, ha valami felzaklatta. Először akkor láttam farokkal és karmokkal, amikor az anyja meghalt, tízéves koromban. Másodszor aznap, amikor Ryan elhagyta a falkát, hogy vadmacskaként éljen, és összetörte a szívét. Akkor három napig egyedül járta az erdőt, apánk pedig megtiltotta, hogy bármelyikünk is utánamenjen. Aggodalmas arccal azt mondta, anyánknak idő kell, hogy feldolgozza a veszteséget, ami érte, nekünk pedig meg kell adnunk neki mindent, amire csak szüksége van. Megtettük. Ryan, gondoltam, és igyekeztem zajtalanul kiszabadítani a hátsó lábamat egy csomó borostyánból. Az egész Ryan miatt van. Anyám a nyáron hosszabb időszakokra elvonult, még akkor is, amikor Abby nálunk lakott, pedig ez nem vallott rá. Általában kihasználta a többi lány látogatását, hogy megmutassa, hogyan is kellene élnem az életemet. Ezúttal azonban hetente többször is rám bízta Abbyt, azzal, hogy sokféle szórakozásra van szüksége, ami segít neki elfelejteni Miguel kegyetlenségét. Történetesen egyetértettem vele, és mivel beleegyezett, hogy amíg itt van, megtanítsam Abbynek az önvédelem alapjait – végül is semmi sem segít jobban az elfojtott düh felszínre hozatalában és kiélésében, mint kirugdosni a szart is egy ijesztő arccal díszített homokzsákból –, nem gondolkodtam azon, ő maga vajon mit csinál a mi terápiás üléseink alatt. Feltételeztem, hogy a szobájában ül és valamelyik jótékonysági aukciójára kötöget. A jelek szerint tévedtem. Aznap kezdődött, amikor visszaértünk Missouriból, Vic öccsének, Anthonynak a holttestével, mellette pedig Miguel és Sean, a segítője maradványaival. Azt gondoltam, igyekszik megbirkózni azzal, ami történt: hogy elvesztettünk egy nőstényt és majdnem elvesztettünk két másikat, engem is beleértve. Végső soron a létünk került veszélybe, feltárták a közös sebezhető pontunkat. De lehetett volna több eszem is. Anyám ennél erősebb volt. Ő volt a család csendes tartóoszlopa, korábban szava volt a Területek Tanácsában is. Ekképpen meg tudott birkózni a nagy léptékű fenyegetésekkel és katasztrófákkal is, mivel azok nem személyesen rá irányultak. Azonban nem tudott megbirkózni Ryannel. 70

Ryan volt az ő Achilles-sarka. Már kétszer ütött sebet rajta, először, amikor elhagyott minket, másodszor, amikor összeállt Miguellel, csak hogy mentse a saját irháját. De anyám személyes válsága nem csak ennyiből állt; nem csak ez üldözte ki az erdőbe egyedül, amiről mindenki tudott. Anyám egy titkot őrzött – amely elevenen falta fel.

71

HÉT Amint

biztos lehettem benne, hogy anyám elaludt, visszaosontam az erdőn át, és végig a ranchre vezető húszperces úton azon töprengtem, eláruljam-e anyámnak: tudom a titkát. És nem én vagyok az egyetlen. Tudtommal még ketten voltunk így, és biztos voltam benne, hogy soha egyikük sem árulja el. Ryan oka a szája csukva tartására ugyanaz volt, mint mindig: hogy mentse az irháját. Apánk a Területek Tanácsának több tagja kívánsága ellenére hagyta életben. Ami azt illeti, jóformán ő volt az egyetlen, aki Ryan és a rendkívül lassú, fájdalmas halál közé állt. Ryan sosem tenne semmit, amivel feldühítheti az őt életben tartó egyetlen embert, márpedig semmivel sem sodorhatná önmagát nagyobb veszélybe, mint ha elárulja apánknak, hogy anyánk segítségével kémkedett a Területek Tanácsáról. A másik, aki tudta, hogy anyánk akaratlanul ellátta bennfentes információkkal az elrablóinkat, az Abby volt. Az enyémmel szembeni cellában volt bezárva a pincében, amikor megtudtuk, hogy Ryan elárulja a családját az élete megmentéséért, és őt éppen annyira undorította a dolog, mint engem. Azonban megígérte: soha, senkinek egy szót sem árul el róla. Nem Ryan kedvéért, hanem anyám miatt. Az erdőszéli tisztáson megálltam, hogy visszaváltozzak, de a gondolataimat nem tudtam elszakítani anyámtól. 72

Sosem kételkedtem a döntésem – hogy hallgatni fogok – helyességében. Formailag sem volt a dologhoz sok közöm, de fontosabb, hogy nem kívántam a szüleim közötti viszály forrása lenni. Anyám nem akart rosszat. Éppen ellenkezőleg: el akarta tüntetni a Ryan és a család többi tagja közötti szakadást. Nem sokkal azután, hogy Ryan elment, tizenhárom éves koromban, anyánk titkos megszállottja lett annak, hogy megkeresse és rávegye: lépjen vissza a falkába. Két év kutatás után meg is találta, és bár Ryan boldogan elfogadta a pénzét, következetesen megtagadta, hogy hazatérjen. Utólag úgy látom, még ezzel jutott a legközelebb ahhoz, hogy kiálljon valamiért, amiben hitt. Amikor belekeveredett Miguel emberrablási terveibe, felhasználta anyánkat, hogy kémkedjen a Tanácsról, de erről neki fogalma sem volt. Csak arra gondolhatok, hogy akkor jött rá, amikor Owen hazarángatta Ryant szégyenben és bilincsben. Nem tudhattam, hiszen sosem kérdeztem meg egyiküket sem. De amennyire tudtam, egy szót sem beszélt Ryannel, amióta apám bezárta. Véget ért a változás. Kisöpörtem anyámat és a bátyámat a gondolataimból, és visszasiettem a hátsó udvarra, hogy megtaláljam a ruháimat. Máskor nem foglalkoztam volna vele, hogy felöltözzek, amíg meg nem fürödtem. A vérmacskák hozzá vannak szokva, hogy a ruhátlanság bármilyen változatában lássák egymást, ugyanúgy, ahogy a változás fázisaiban is. Azonban remélhetőleg hamarosan megjelenik a birtokon a pizzásfiú, akit ki kell fizetnünk. Az, ha meztelenül mászkálunk az emberek előtt, nem segíti elő, hogy beolvadjunk a helyi társadalomba. Habár remek módja volt az új barátok szerzésének. Sajnos azonban Marc nem kedvelte az új barátokat. Felöltözve, de még mezítláb átmentem az udvaron és beléptem a hátsó folyosóra, bal kezem ujjain hintáztatva a cipőimet. Még mielőtt elértem volna a szobámba, Ethan lépett ki a konyhából, a kezében egy csomag sajtos Pringles chips. Mosolyogva nyújtotta felém. – Kérsz egy harapást? Tétováztam, aztán megvontam a vállamat. – Miért ne? Köszi! 73

Félúton találkoztunk, csak pár lépésre a nyitott ajtómtól. Kikaptam a teljes csomagot a kezéből, és vigyorogva odébb táncoltam. Még akkor is a bátyám hosszú karjait igyekeztem kikerülni, amikor kinyílt apánk irodájának ajtaja, és ő megjelent a küszöbön. – Karen! – kiáltotta csak úgy a házba. – Egy óra múlva ott kell lennünk! Láthatóan választ várt: elhallgatott, végignézett a folyosón, mifelénk. De senki nem felelt. – Karen? – hívta újra, kilépve a folyosó közepére. Még mindig semmi. Apám a szemembe nézett, és a szívem a torkomban dobogott. Biztosan hallja. Tudja, hogy tudok valamit. Alig bírtam leküzdeni a kísértést, hogy Ethan mögé bújjak. – Nem láttátok anyátokat? – De, aha – felelte Ethan, és a szívverésem kihagyott egy ütemet. Tudja, hogy anyu az erdőben van? Ha igen, miért nem szólt? Éppolyan jól tudta, mint én, hogy anyu csak akkor vált alakot, ha valami felzaklatja. Persze tudhattam volna, hogy Ethan csak hülyéskedik. – Vékony hölgy, kék szeme van és őszülő apródfrizurája – folytatta, a szeme csillogott, úgy örült a saját humorának. – Anyu névre hallgat. Atyánk homloka ráncba szaladt, a szeme elfelhősödött. Szerencsére úgy vélte, Ethan mindkettőnk nevében felelt, és eszem ágában sem volt kijavítani. Még egy krumpliszirmot dobtam a számba és a szobám felé indultam, mielőtt még apám egyedül kaphatott volna, hogy kikérdezzen. De lépés közben megdermedtem, mert a szüleim hálószobájából anyánk hangja hallatszott. – Jóságos ég, Gregory – szólt ki, aztán nyílt az ajtó, és teljes életnagyságban megjelent törülközőbe csavart hajjal, éppen egy halvány rózsaszín köntös övét kötötte össze magán. A lába kilátszott – két teljesen emberi láb, csillogóra polírozott lábkörmökkel. Leesett az állam, és nagyon örültem, hogy egyikük se néz rám. Hogy a pokolba előzhetett meg? – Mi a csodáért kiabálsz? – folytatta, és egy pillanatig azt hittem, a fejembe látott, de aztán csípőre tette a kezét, és 74

bosszúsan fordult apu felé. – Volt már talán, hogy miattam késtünk el valahonnan? – Mindig van egy első alkalom – válaszolta apu. De bármilyen szigorú is volt a hangja, a tekintete ellágyult, amikor anyánkra nézett. Mindig így történt, mintha a feleségében valami megolvasztotta volna a szívét, még akkor is, amikor anyu kritikus megjegyzéseket tett rá, vagy éppen a kezére csapott, amikor apu a nyers süteménytésztából próbált lopni. És talán ez is volt az igazság. Anyu megolvasztotta őt. És átkozottul jó volt, hogy valaki képes rá. – Hát én még mindig arra az első alkalomra várok, hogy hagyj békében elkészülni – vágott vissza anyu, de alig tudta elrejteni a mosolyát. – Húsz perc múlva várlak a kocsinál. Anyu visszalépett a szobájába, és finoman becsukta az ajtót. Én követtem a példáját. Levetkőztem – aznap már harmadszorra –, és egyenesen a fürdőbe indultam egy gyors zuhanyra. Tisztán, szárazon és levendulaillatúan kifésültem nedves hajamat, farmer rövidnadrágot vettem fel, és kedvenc, feszes zöld pólómat. Megálltam a komódnál, hogy felvegyem az órámat, és a tükörbe pillantottam. Annyira nem is rossz, gondoltam, és elsimítottam a nyakamba lógó hajfürtöket. Azonban így azonnal megakadt a szemem első és egyetlen harci sebesülésemen: a négy apró, fehér félholdon, amelyek a nyakam oldalán futottak lefelé. Soha senki másnak nem tűntek fel. De nekem igen. Mindig újra és újra. És valahányszor rájuk néztem, visszaemlékeztem az érzésre, amikor Miguel körmei átszakították a bőrömet, és a húsomba mélyedtek. Miguel alig két másodpercig zárta el előlem a levegőt, de az volt életem legszörnyűbb két másodperce. Az emléknél csak az a tény volt a rosszabb, hogy megjelölt vele. Maradandóan. Nem bírtam máshogy nézni a hegekre, mint a szégyenem jelére, napi emlékeztetőre, hogy képtelen voltam távol tartani magamtól. – Miguel halott – jelentettem ki hangosan, hátha ettől megnyugszom, de nem használt. Meglehet, hogy Miguel halott, de Luiz még él és rejtőzik valahol. Ebben most már biztos voltam. Túl könnyen tűnt el, túl szép volt, hogy igaz legyen. Ha pedig az új holttest bizonyítékot ad, 75

hogy egy dzsungelmacska jár a területeinken, a tanács többi tagja is kénytelen lesz idefigyelni. Még mindig remegve a fejünk felett lebegő rémálmok gondolataitól, visszaigazítottam a hajamat a vállamra, hogy eltakarjam a hegeket. Aztán újra hátrasöpörtem, mert fellobbant bennem a düh a saját nyafkaságom miatt. A fiúk büszkén viselték a hegeiket, mint a mi biztonságunkért végzett munkájuk bizonyítékát. Hát akkor én miért nem teszek így? Még ha a látványuktól görcsbe is rándul a gyomrom. – Elvesztél? Megugrottam. Megpördülve Marcot láttam az ajtófélfának támaszkodva, a keze összefonva izmos, napbarnított mellkasán. – Ne settenkedj így mögém! – vágtam rá, csöndben átkozva egy vérmacska lopakodási készségét. Azonban a hangom nem volt olyan éles, mint szerettem volna. Ahhoz túl jól nézett ki, hogy megszidjam. Mosolyogva átlépett a küszöbön, és lábbal lökte be maga után az ajtót. Átsétált a szobán, és ledobta magát vetetlen ágyamra; meztelen talpa krémszínű berber szőnyegemet érte. A szívverésem már attól felszökött, hogy néztem őt. – Vic rendelt pizzát. Felnevettem és felé indultam; ennyit magamtól is kitaláltam. – Milyet? Marc előrehajolt, és amint elérte, megfogta a csuklómat. Az ölébe húzott, a jobb fülem alatti érzékeny területet csókolgatta; bizsergő szikrák gyulladtak bennem sokat ígérő helyeken. – Egy húsimádót, egy sajtimádót és egy különlegeset, mindet extra méretben. – Nekem elég lesz – súgtam, és végigsimítottam az arcát. Az állán éreztem a borostáját, csiklandozott a férfias érintés. Kedveltem a borosta érintését. Különösen az övét. – De ti ketten mit fogtok enni? Marc nevetett. Hanyatt löktem, ő magával rántott és átfordult, hogy a végén felnéztem rá. A lámpa fénye glóriát rajzolt a feje köré, pedig nem volt éppen angyal: ezt a következő szavai meg is erősítettek.

76

– Nekem van ötletem – mormolta, és gyengéden a fogai közé csípte a fülcimpámat. – De Vicnek nincs ma szerencséje. – A nyelve a fülemről a torkomra siklott. Minimum doromboltam a derekát átkarolva. Az ujjaim hullámzó hátizmait cirógatták. – Lehet, hogy én is szeretnék pár falatot. – Lehet róla szó. – A jobbjával a térdem alá nyúlt, és a dereka köré fonta a lábamat. A keze lassan felcsúszott a combomon, be a nadrágom alá, a fenekemig. Megszorította, és lélegzetért kaptam. A másik kezét a felsőm szegélye alá csúsztatta; a szívverésem az egekbe szökött. Az enyémhez préselte a csípőjét, és… És akkor megszólalt a telefonom: Pink énekelte a U + UR Hand című számát a szoba túlsó felén. Dühösen fújtam egyet, és fél kezemet Marc mellének támasztottam, hogy eltoljam, ő azonban csak morgott és nem mozdult. – Hadd csörögjön – nyögte; ezt elég mókásnak találtam a szám címére figyelemmel. Visszaejtettem a fejemet a gyűrött lepedőre, és sóhajtottam, élvezve az érzést, hogy Marc testének súlya az ágyhoz présel. – Mi van, ha fontos? – Mi lehet ennél fontosabb? – A keze felsiklott a hasamon, megvonaglottam alatta. De a zene nem hallgatott el, és én nem az a típus vagyok, aki csak úgy hagyja. Ahhoz túl sok bennem a kíváncsiság. És igen, tudom, hogy a közmondásbeli macskának a kíváncsiság lett a veszte. – Fel kell vennem, Marc – simítottam meg a tarkóján a haját. – Csak egy másodperc. – Hát jó. – Azonban nem mozdult, úgy kellett kipréselnem magamat alóla – ami néhány érdekes ötletet adott későbbre. A pajkos gondolataimon mosolyogva felkaptam a telefont az íróasztalról, és a számra néztem. A mosolyom azonnal lehervadt, és csak döbbenet maradt az arcomon. Ugyanaz a szám volt, amit másfél napja is láttam. Amikor Andrew telefonált. – Mi a baj? – kérdezte Marc. – Semmi – vágtam rá. Az ujjam a zöld gomb fölött lebegett, igyekeztem lecsillapítani száguldó szívverésemet. Ha Marc meghallja, rájön, hogy hazudtam. Akkor magyarázkodnom kell, 77

márpedig abból tudni fogja, hogy nem ez volt az első alkalom. Utáltam neki hazudni. Tényleg. De ha elmondom, hogy a volt barátom zaklat, ragaszkodna hozzá, hogy megoldja a problémát. És ez nemcsak a büszkeségemben tenne kárt – végül is nem vagyok az a tipikus reszkető naiva –, hanem egy igen kellemetlen utazást is jelentene, tömérdek tesztoszteront és egy utolsó, nagy kísérletet a dolgok tisztázására, ami persze csak még rosszabbá tenné az egészet mindenki számára Leginkább persze Marc számára. Szóval tényleg az ő jól felfogott érdekében hazudtam neki. Legalábbis még akkor is erről győzködtem magam, amikor kinyitottam a számat, hogy még mélyebbre ássam magam az ügyben. – Sammi az – jelentettem ki, és összerándultam belül, amikor ilyen simán kicsúszott a hazugság. – Miért nem mész és csinálsz salátát a pizzához? Én is megyek mindjárt, rendben? Marc a homlokát ráncolta. – Rendben. De még nem végeztünk – intett az ágy felé, és a szemében eltéveszthetetlen, pajzán szikra csillogott. Bólintottam, ő pedig kiment, hogy salátát csináljon. Néha már olyan rendes volt, hogy azon csak rajtaveszteni lehetett. Neki is, és nekem is. Becsuktam mögötte az ajtót, és megnyomtam a hívásfogadás gombot, belefojtva Pinkbe a dalt, mielőtt a telefon hangpostára válthatott volna. De nem szóltam bele, részben, mert mivel még mindig hallottam Marc lépteit, ő is hallhatott mindent, amit én beszélek. Részben pedig – és ez sem volt kevésbé fontos – fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Gondoltál rám? – kérdezte Andrew a vonal zizegésén túlról. A francba. Amíg nem szólalt meg, kapaszkodhattam a halvány reménybe, hogy tévedtem. Hogy nem az ő telefonszáma van a képernyőn. Ám ez a remény most már csak annyira volt reális, mint a húsvéti nyuszi. – Tudom, hogy ott vagy, Faythe, hallom a légzésedet, úgyhogy válaszolj a kibaszott kérdésemre! Kinyitottam a számat, de még fogalmam sem volt, mit feleljek, amíg az első szó ki nem csúszott rajta.

78

NYOLC – IGEN. A saját válaszomtól frusztráltan hagytam hogy a fejem az ajtónak koppanjon, aztán visszatartottam a lélegzetemet, amíg biztosra vehettem: Marc nem fog visszafordulni, hogy megnézze, mi történt. Nem is tette. Ehelyett a ház túlsó végéből tompa reccsenést hallottam, amikor a hűtőajtó mágnese engedett. – Tényleg? – Andrew gyanakvónak tűnt, és legalább annyira meglepte a válaszom, mint saját magamat. De ez volt az igazság: tényleg gondoltam rá. Ami azt illeti, nehéz volt kizárni a gondolataimból. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért úgy hagytam a dolgokat magunk közt, ahogy, és azért, amennyire az egész helyzet el fog fajulni, ha Andrew nem hagyja abba a telefonálgatást. Csendesen sóhajtottam. Miért éreztem szükségét, hogy őszinte legyek Andrew-val, és miért nem hogy Marckal? Marcnak talán kevesebbel tartozom, mint Andrew-nak? Nem. Az igazság az volt, hogy mindkettejüknek tartoztam egy magyarázattal. Mindkettejüket elhagytam – még ha öt év különbséggel is – egyetlen szó magyarázat nélkül. De Marc olyan, mint én. Erős, makacs… és közülünk való. Rugalmas. Andrew ember volt, ezért olyan módon törékeny, amit én sosem értettem igazán, és amire Marc sem tudott már visszaemlékezni. A legkevesebb, amivel Andrew-nak tartoztam, az őszinteség volt – bizonyos mértékig. 79

– Igen, tényleg – feleltem végül. Felmarkoltam a távirányítót az íróasztalomról, és a hifi berendezés felé céloztam vele. A szoba sarkába rakott hangfalakból zene robbant ki, az All-American Rejects énekelte a „Dirty Little Secret” számát. Gyors, felzaklató tempó, meg minden. Na tessék. Bíztam benne, hogy a zene elfedi a hangomat, és visszafordítottam a figyelmemet Andrew-ra. Lassan kifújtam a levegőt. Ez egy nagyon kellemetlen beszélgetés lesz. – Arra gondoltam, hogy júniusban többször kellett volna próbálkoznom, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. – Mennyire igazad van! De szerencsére most itt az alkalom, hogy jóvátedd. Hamarosan. Micsoda? A szívverésem az egekbe szökött. Nem. Meg akar látogatni. Andrew nem jöhet a ranchre! Egy találkozás közte és Marc között semmiképpen nem végződhet jól. Vagy akár közte és az apám között, aki szintén azt feltételezte, hogy az emberi kalandom a múlté. – Ez mit jelentsen? – kérdeztem, a hangom meglágyult a palástolhatatlan rémülettől, de Andrew csak nevetett. – Andrew, hogyan akarod, hogy jóvátegyem? Beszélgetni akarsz? Beszélhetünk. Hadd magyarázzam el a történteket! – Vagy legalábbis egy változatát. Andrew horkantott. Bele a fülembe. – Hadd találgassak! Nem rajtam múlt, hanem rajtad. Egyszerűen csak nincs már helyem az életedben, igaz? – A keserűség a hangjában belém mart. – Nem erről van szó. – Pedig igaza volt. Pontosan erről volt szó: de olyan módon, amit lehetetlen megértenie. – Nem? Akkor miről? A szüleid? Félsz bemutatni nekik engem? – Már válaszoltam volna, de a szavamba vágott. – Nem is tudják, hogy létezem, igaz? Soha nem mondtad nekik – tette hozzá élesen és vádlón. Csakhogy ezúttal nem volt igaza. – Természetesen tudják – hadartam; siettem végre valamit úgy letagadni, hogy igazam is legyen benne. – Elmondtam. Valóban azt hitte, hogy a szüleim szerint szűz vagyok? Hogy félek elmondani: a főiskolán lefeküdtem valakivel? Ugyan anyám 80

úgy nézett ki, mint aki egy ötvenes évekbeli tévékomédiából lépett elő, de azért a szüleim nem voltak sem hülyék, sem naivak. Nyilván ez is oka volt annak, hogy utánam küldték a fiúkat őrködni. – Elmondtad? – Egyértelműen nem hitt nekem. – És nem zavarta őket? Vállat vontam, bár ő ezt nem láthatta. – Hát, azt nem hiszem, hogy túl boldoggá tette őket. – Mint ahogy más szülőket, őket sem töltötte el kitörő örömmel a sejthető szabadosságom. De nem az volt az igazi gondjuk, hogy egy férfi került az ágyamba, hanem hogy egy ember férfi. Akivel nem lehet jövőm, aki sosem vehet feleségül, akitől nem lehetnek unokáik. Ebből természetesen egy szót sem vallhattam be Andrew-nak. – Hazudsz! – üvöltötte a telefonba, és még a fogai csikordulását is hallottam, ahogy összeszorította az állkapcsát. – Kurvára hazudsz, tudjuk ám! Zavartan ráncoltam a homlokomat. – Tudjuk? Ki a többes… – Nem beszéltél nekik rólam! Nem mondtál nekik többet, mint neki mondtál. – Andrew… – A rádióban az All-American Rejects-et felváltotta egy bemondó, aki az időjárásról és a közlekedésről szövegelt, és én visszafogtam a hangomat, bízva benne, hogy senki sem jön a szobám közelébe, mielőtt rákezdi a következő szám. – Andrew, mi a francról beszélsz? – Tartozol nekem, Faythe. Tudom, hol vagy, és azt is tudom, kivel. És ha eljön az ideje, ennek már nem lesz semmi kicseszett jelentősége. Nem lesz képes megvé… Egy másik hang csattant fel a háttérben, úgy vágott keresztül Andrew dühén, mint egy kalapács egy jégtömbön: gyorsan és erőszakosan. És hatékonyan. Nem értettem, mit mondott, és mielőtt végiggondolhattam volna, Andrew visszatért a vonalba. – Nemsokára találkozunk, Faythe. Üzenem Marcnak, hogy vele is. Azt hiszem, neki és nekem sok mondanivalónk lesz egymásnak. Jaj, ne! Jaj, a pokolba is, ne! A rémület szétterjedt bennem, és olyan gyorsan álltam fel, hogy a székem a szőnyegre borult. 81

– Andrew! – leheltem a telefonba, közben a biztonság kedvéért a szobaajtómra pillantottam. – Nem tudod, mit be… De ő addigra letette. Megint. Dühösen összecsattintottam a telefont, és az íróasztalra dobtam, aztán lehajoltam a székemért. Mi a franc baja van? A földre csaptam a széket, de ez semmit sem segített a mérgemen. Andrew és én csak négy hónapig jártunk, és azóta már legalább ugyanennyi idő eltelt. Szóval akkor mi a fenét szeretne elérni azzal, hogy idejön és beleköt Marcba? Ó, a francba! Marc! Visszahuppantam a székre, most már arccal az íróasztal felé. Marc sosem támadna meg egy embert, és semmilyen körülmények között nem tenne agresszív lépéseket, még akkor sem, ha rátámadnának, szóval afelől, hogy megsebesítené Andrew-t, nem aggódtam igazán. Azonban apám sosem bízna meg bennem, ha megtudja, hogy elhallgattam az első hívást. De Marc sem. Nem akartam senkinek fájdalmat okozni, azért tartottam meg a titkomat. De most komolyan, honnan sejthettem volna, hogy egy kis ex-ember-barát ekkora zűrt okoz majd? Hogy ha nem szakítok vele személyesen, a nyugodt, racionális, kedves egyéniségből az a keserű, dühös ember lesz, akivel az imént beszéltem? Andrew-ban azt szerettem a legjobban, hogy mennyire hétköznapi, mennyire hihetetlenül kiegyensúlyozott és kiszámítható. Már-már unalmas, amit szerettem, mert olyan éles ellentétben állt karmos-fogas itthoni életemmel. A legkirívóbb dolog, amit vele tettem, az az volt, hogy, nos, vele voltam. Fényes nappal. A szobájában. A takaró alatt. Zárt ajtó mögött. Andrew nem volt az a bevállalós típus, legalábbis nem, amikor még együtt jártunk. Még órákkal azelőtt is, hogy elmentem volna az egyetemről, a déli gyors menetünk után panaszkodott, hogy túl erősen haraptam a fülcimpájába. Alig sértettem fel, de úgy megugrott, mintha lyukat fúrtam volna belé. Marc panasz helyett megtetézve adta volna vissza. Mindig érdekelte, ha többről volt szó. Gyorsabbról, keményebbről, bármikor, bárhol. 82

Ha Andrew megjelenne a ranchon, a katasztrófa azonnal kitörne. Egyáltalán, honnan tudja, hol élek?, futott át az agyamon, amikor újra kinyitottam a telefonomat, és a híváslistákhoz lapoztam a menüben. Sosem mondtam el neki pontosan, szándékosan nem, nehogy meglátogathasson. De azért nem lehetett túl nehéz megtudni, még ha nincs is más kiindulópont, mint a nevem és az internet. Megnyomtam a hívás gombot, és állva hallgattam, ahogy Andrew telefonja kicseng. Négyszer búgott, aztán a hangposta válaszolt – női géphangon –, de én addigra már fel-alá járkáltam. A sípszó hallatán megtorpantam, és csípőre tettem a kezemet. – Andrew, itt Faythe. Ne tedd le, ha velem beszélsz! És ne gyere ide! Sajnalom, hogy úgy mentem el, de ezzel vége. Nem jöhetsz ide! Kérlek! Bontottam a vonalat, és a falhoz vágtam a telefont – csak utána könnyebbültem meg, hogy nem tört el. Egyáltalán, honnan tud Andrew Marcról? Sammi. Az egyetemen senki más nem tudott Marcról, de Sammi találkozott is vele. Biztosan ő mondta el Andrew-nak. Zakatoló szívvel felkaptam a telefont, és a volt szobatársam számát tárcsáztam. De ő sem volt elérhető, úgyhogy üzenetet hagytam a számára, hívjon vissza, amint tud. Aztán leültem az ágyam végébe, és a szívverésem, lélegzésem lecsillapítására koncentráltam. Ha így megyek ki, Marc azonnal tudni fogja, hogy valami nincs rendben, amint belépek a konyhába. Ezt így nem folytathatom. Tisztességtelen Marckal szemben, de a saját egészségemre is káros. Ha Andrew újra hív, elmondok mindent Marcnak. Inkább legyen rám dühös pár napig, mint hogy meglepetésként érje, amikor Andrew megjelenik a kapuban. A ház első részében megszólalt a csengő. Figyeltem, ahogy Vic ajtót nyit, cseveg a pizza futárral és kifizeti a vacsoránkat. Amikor a véremet már nem forralta a tehetetlen düh, a távirányítóval kikapcsoltam a hifi berendezést, zsebre raktam a telefont, és kifésültem a lófarkamat, közben ezredszerre is elmondtam magamnak, hogy Sammivel beszéltem, hátha Marc rákérdez. 83

Aztán elmondtam egy fohászt, hogy ne tegye, és kiléptem a folyosóra. A konyhában Marc és Vic álltak három nyitott, gőzölgő pizzásdoboz fölött, egy-egy szelet pizzával a kezükben. Marc megpillantott és lenyelte a maga falatját. – Ott a salátád – közölte, és szinte azonnal be is tömte a következő szelet elejét a szájába. – Köszi! – bólintottam. Odanéztem, ahová a pizza szegélyével mutatott, és egy müzlistálra való vizes salátalevelet láttam. Elnevettem magam. Ez várható volt: Marc még két lábon is ragadozó volt, nem igazán fogyasztott mást, mint húst, zsírt és tejes ételeket. Valószínűleg fogalma sem volt, mi kell még egy kerti salátába. Szerencsére neki is, mint mindannyiunknak, remek anyagcseréje volt. Felnyitottam egy, a vendégházból való, hideg üdítősdobozt, amikor magas sarkak kopogását hallottam az előtérből. Anyánk állt meg a konyhaajtóban; nem viselt mást, mint egy egyszerű, féllábszárig érő fekete ruhát, egy gyöngysort és a jobbjában hozzá illő kézitáskát. – Pár órán belül itt vagyunk – mondta. Még egy nőhöz képest is lágy, halk hangja volt, édes és csalókán simogató, mint a vajas szirup – részben ez tette a nyaggatását olyan idegesítővé. Rémesen nehéz volt egy ilyen szép hangot kiszűrni, még akkor is, ha épp azt sorolta, hogy eddig már mi mindent kellett volna elérned az életedben. – Ha szükségetek lenne ránk, a Hillen leszünk a Mansion-ban. Egyértelműen hozzám beszélt, amíg a szeme a szűzies konyháját megbecstelenítő gyorskaja darabokon járt. – És apátoknak be lesz kapcsolva a telefonja. – Ugyan, anyu! – Ethan lépett mögé, és súlyos karját anyánk vállára fektette. – Lehet, hogy Faythe egy elkényeztetett liba, de azért elég idős, hogy pár óráig vigyázzon magára. – Persze hogy elég idős – folytatta anyánk; mosolygott és gyengéden megütögette Ethan karját a vállán. – De a régi szokásokat nehéz levetkőzni néha. Az anyám maga volt az ellentmondásosság mintapéldája. Kicsi, prűd és kényes, maga a női kecsesség megtestesítője – acél gerinccel. Sokat tűrt és lágyan szólt, a hatalmát, amelyet annak 84

idején a Területek Tanácsában is gyakorolt, elrejtette az ötvenes évekbeli tökéletes háziasszony látszata mögé. – Gyere már, Ethan, el fogunk késni! – kiáltotta Jace a folyosóról, a léptei már a főbejárat felé dübögtek. Megint randizott, és vissza is mosolygott, ha én rámosolyogtam, de már soha nem maradtunk kettesben, ő pedig egyáltalán nem cukkolt többé. Amióta megmondtam neki, hogy Marcot szeretem, a dolgok megváltoztak közöttünk, és bár ez elszomorított, de szükséges áldozat volt a ház békéje érdekében. – Ne feledjétek, hogy apátok a pajtában vár benneteket kilenc negyvenötkor – tette hozzá anyu, és megpróbálta kisimítani Ethan ingének gyűrődéseit. Ethan összevont szemöldökkel a keze felé legyintett. – Ott leszünk. Előbb vagy utóbb. Jace lépett mögé, és tarkón verte Ethant, hogy annak fekete tincsei meglebbentek. – Még korán is lesz, amikor odaérünk – közölte, és maga után kezdte húzni Ethant az ajtó felé, egyszer sem pillantva egyikünkre sem. – Hagyjatok egy kis pizzát nekünk is! – Szerezzetek magatoknak! – kiáltotta utánuk Vic, amikor a bejárati ajtó becsapódott. – Megint pizza? – Anyu közelebb lépett, hogy megvizsgálhassa. – Tudjátok, egyikőtöknek sem ártana, ha némi zöldet is magatokhoz vennétek néha. Vigyorogva felkaptam a „salátámat” a pultról, és a számba raktam egy levelet, olyan hangosan rágva, ahogy csak tudtam. – Tessék! – Leraktam a tálat, és összefontam a karomat a mellem alatt. A pultnak dőlve rámosolyogtam. – Most boldog vagy? – Kezdetnek nem rossz – biccentett, és nem kapta be a csalit. – De legközelebb tegyél bele némi paradicsomot és répát is! – Nem én csinál… – Karen!! – Apám üvöltése a ház túlsó feléből a tiltakozásomba vágott. – Szükségtelen így kiabálni, Greg, azt is remekül hallom, ha suttogsz – forgatta a szemét összeesküvő módjára anyu, mintha valami közös élmény kötne össze minket, amiért elviseljük a férfiakat. 85

Megint beleharaptam Marctól lopott pizzámba, és nem vettem tudomást a jelzésről. Nem leszek hajlandó magamtól közösséget vállalni vele, amíg ki nem talál erre egy módot, ami nem foglalja magába az úgynevezett női praktikáimat. Azokat ugyanis elhagytam valahol kamasz koromban. Apám jelent meg a konyhaajtóban, fekete, alkalmi öltönyében, amely csak kiemelte, hogy az ötvenes éveinek közepén is milyen sportos még a teste. Ezüstszürke mellénye és nyakkendője hangsúlyozta őszülő tincseit, és a szeme – ugyanolyan ragyogó zöld, mint Ethané – tökéletesen ellenpontozta a fekete-fehér színskálát. – Nagyon jól nézel ki, apu – mondtam, és azt kívántam, bárcsak megölelhetném anélkül, hogy tetőtől talpig összezsíroznám. – Szerintem is – jelentette ki anyám, és odalépett mellé. A vállára hajtotta a fejét, a keze hátul becsúszott apu zakója alá, a derekára. A szívem megsajdult, ahogy néztem őket: ezt a testhelyzetet mi is gyakran megtaláltuk Marckal, de mi biztosan nem néztünk ki ennyire szerelmesnek, ennyire festményre illőnek, mint ők. Abban a percben tökéletesen biztos voltam benne, hogy helyesen elöntöttem, hogy megtartottam anyám titkát. Örökre ilyennek kell maradniuk, márpedig az a titok, ha a házasságuknak nem is, az efféle öleléseknek végleg véget vetne. – Hova mentek, hogy filmcsillagnak öltöztetek? – faggatózott Vic. Anyánk szoros, némán szenvedő mosolyával válaszolt. – A Dallasi Városépítészeti Iroda vezetőjével találkozunk. – Nem értek vissza fél tízre – mondta ki Marc az én gondolatomat is. – Találkozhatunk reggel is. – Nem. – Apu egy pillanatig sem tétovázott. – Nem fogunk egy hullát rothadni hagyni a pajtában egy üzleti vacsora miatt. Semmiféle üzleti vacsora miatt. Apám elszántságán mosolyogva megtöröltem az államat egy szalvétával. A karrierje a megfelelő kapcsolatok kiépítésén és elmélyítésén múlt, de soha nem hagyta, hogy a falka ügyeinek bármi is az útjába álljon. – Anyátokra nyolc tájban rémes fejfájás fog rátörni, és kénytelen leszek kimenteni magunkat, hogy ápolhassam. 86

Úgyhogy ne is kockáztassátok meg a késést, hogy hátha nem érek oda, mert ott leszek. Ebben senki sem kételkedett. Apám nem tervezett úgy, hogy ne tudja betartani. Blöffölni sem blöffölt soha. Pókerjátékosnak csapnivaló volt, de cserébe bevált a világ egyik legjobb alfájának. Én már csak tudom. Az egész falkából a legtöbbször én kaptam a bölcsességéből és az útmutatásából, hátha ragad rám valami. Ebben nem igazán bíztam.

87

KILENC HÁROM ÉS FÉL ÓRA MÚLVA a pizza eltűnt, a konyhát kitakarítottuk, és Parker is visszaért New Orleansból, úgy állt be a pajtába a furgonnal, hogy ki sem szedte a testet. Nem tudtam hibáztatni. Ültem a fiúkkal a sötét vendégházban, két nagy tál pattogatott kukoricát adogattunk egymásnak, és a már-már obszcén méretű lapos tévéjükön néztük az Üvöltést. Ez a horror általános kedvencünk volt, és egy hagyományos ivójáték alapja is a déli középső területeken: minden üvöltésért, ami felhangzik a filmben, egy kupicával le kell hajtani. Hollywood sosem tudott ellenállni a jó vérfarkasos feldolgozásoknak – és mi sem. Marc, Parker, Owen és én a régi, barna-sárga huzatú kanapén szorongtunk: én Marc ölében ültem, a tévé felé fordulva, a lábamat a többiek combján nyújtóztattam végig. Ethan előttünk ült a karcos keményfa padlón, szétdobott lábakkal, a fejét az én combomnak támasztotta. A szoba másik felén Vic terpeszkedett foteljében, Jace pedig egyedül kuporgott egy dudoros, túltömött karosszékben. Nem duzzogott látványosan, azonban jókedvű vagy nyugodt sem volt, pedig a kettős randevúról Ethannel együtt boldogan tértek vissza egy órája, gyümölcsillatú krémek és friss szex szagával. – Ezt nézzétek! – Parker megvetőn rázta korán őszülő tincseit, amikor a hősnő felvette a köntösét, hogy kimenjen a házból. Egyedül. Az éjszaka közepén. – Kisétál, hogy ellenőrizze a fura zajokat, és nincs más fegyvere, mint egy zseblámpa és a mosolya. 88

– A semminél egy zseblámpa is több – mormoltam, mert eszembe jutott az a három hónappal korábbi éjjel, amikor én magam hagytam el a vendégházat egyedül, az éjszaka közepén, tökéletesen fegyvertelenül. Persze én nem a nyilvánvaló farkasüvöltést követtem, ezért nem is volt róla fogalmam se, hol várnak rám az erdőben a rosszfiúk. Csak egy kis egyedüllétre vágytam, hogy gondolkodni tudjak. – De hát nézd az ostobáját…! – hajolt előre Vic a foteljában, az ujjai között már készen a karimáig töltött feles pohár. Akaratlanul is elmosolyodtam. A filmet szidni szintén a hagyomány része volt, ráadásul szerintem a legjobb része. Volt, aki a régi képtrükköket figurázta ki, más a hősnő döbbenetes naivitását és kényelmesen rossz memóriáját. Végül pedig, valamelyik alacsony költségvetésű árváltozási jelenetben valaki elkerülhetetlenül rárivallt az áldozatra, hogy támadjon már, az ég szerelmére, végül is minden alakváltó a változás alatt a leginkább sebezhető. A vérmacska, aki az ellensége előtt változik át, nem éri meg a vacsorája árát. Annál nincs gyorsabb módja a halálnak. Vagyis persze van, csak a szórakoztatóipar ezt a részt is rosszul tanulta meg. Ezüstgolyó. Hogyne. Mindenesetre Hollywood dicséretet érdemel, amiért elhitette mindenkivel, hogy az alakváltókat olyan rohadt nehéz elpusztítani. Mekkorát csalódna mindenki, ha kiderülne: egy sima ólomlövedek is elég. Hátradőltem Marc mellkasára, és élveztem, hogy két meleg karja körém fonódik. Egy pillanat múlva azonban mindannyian megfeszültünk, amikor egy fülhasogató vonítás szakadt ki a szoba sarkaiba telepített hangszórókból. Marc szeme felcsillant, Ethan megdermedt és teleszívta a tüdejét – aztán mind egyszerre hátravetettek a fejüket, és ők is vonítani kezdtek a holdra. Azaz a képernyőre. Még jól is csinálták, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a macskák nem vonítanak, legalábbis ahogy a kutyák, figyelmeztetésként vagy a győzelem primitív jeleként nem. Rájuk néztem, és kitört belőlem a nevetés. Dilinyósok voltak egytől egyig, óriási, csupa izom, szoros dilinyósok. De az én dilinyósaim. Amikor az utolsó hangok is elszálltak, Marc elfordult és felvett két teletöltött kupicát a bal keze mellett álló összekarcolt, bicegő 89

asztalkáról. Az egyiket az én kezembe nyomta, a másikat az ajkához emelte. Körülöttem a fiúk mind utánozták, lehajtották az italt, mint minden egyes filmbéli farkasüvöltésnél. Ha emberek volnának, már duplán láttak volna. Azonban gondosan karbantartott alkoholtoleranciájuknak – és vérmacskaanyagcseréjüknek – köszönhetően a részegség közelében sem jártak. Még nem. – Gurítsd le, Faythe! – rendelkezett Parker, és újratöltötte saját, Ethantől kapott poharát. Tétovázva néztem az enyémre a kezemben. Apánkkal húsz perc múlva kell találkoznunk a pajtában, hogy megvizsgáljuk egy meggyilkolt kóbor testét. Számomra elég szánalmasnak tűnt berúgva érkezni egy ilyen találkozóra. Azonban a fiúk úgy tekintették a New Orleansból érkező hullát, mint egy újabb okot, hogy alkoholmámorba merüljenek, nem pedig ellenkezőleg. Ez is egy módja volt, hogy megbirkózzanak a munkájuk nem annyira kellemes részeivel. Megfelelő mennyiségű alkoholbevitel, névtelen nők – kivéve Marcot – és tagadás. Így őrizték meg az ép elméjüket. Vagy éppen így alakították ki a saját közös őrültségüket. Akárhogy is, eltökélték, hogy maguk közül valót faragnak belőlem, és egyre kevésbé és kevésbé volt kedvem ellenállni. – Idd meg! – parancsolt rám Parker, és újratöltötte Owen poharát. Felvont szemöldökkel néztem Marcra. Ő csak megvonta a vállát, úgyhogy kinyitottam a számat, és legurítottam a piát; aznap az elsőt. A tequila lefelé menet pokolian perzsel, de a whiskey-nél jobb. Valamivel. Mosolyogva átadtam a poharamat Parkernek, aki a whiskey-s üvegét tequilára cserélte, és újra töltött. Immár hivatalosan is a fiúk közé tartoztam – jöjjön bármi. – Na tessék, hát ezért nem voltak a vérfarkasok életrevalók – hajolt le Vic, és egy félig telt Jägermeisteres poharat tett a fotele mellé. – Túlságosan is szerelmesek voltak a saját francos hangjukba. – Micsoda? – Nagyot nyeltem Marc kólájából, hogy eloltsam a torkomat mardosó lángokat. – A vérfarkasokat csak kitalálták. Hollywoodi aranytojást tojó tyúkok. Soha nem léteztek.

90

– A francokat nem. – Vic még mindig mosolygott, de a szeme komolyan tekintett rám. – Éppen annyira, mint mi magunk, és jóval gyakoribbak voltak a kicseszett vérmedvéknél is. – Csak szórakozik veled, Faythe – figyelmeztetett Owen nevetősen csillogó, sötét szemmel, és kényelmesebb pózba helyezkedett a kanapén a lábam alatt. Vic megrázta a fejét, hogy csak úgy szálltak barna fürtjei. – Tök komolyan mondom. – Hát akkor hol vannak most? – Parker kiitta az újratöltött poharát, láthatóan csak mert ott volt. Vic vállat vont. – Rájuk a jelek szerint nem vonatkozott az erősebb kutya szabálya. Egyáltalán nem tudtak lopakodni, és eszük sem sok akadt. Ahányszor csak izgalomba jöttek, elkezdtek vonyítani, mint a kölyökkutya, amelyik összepisálja magát, ha dobsz neki pár falatot az asztaltól. Szépen el is érték, hogy igazi farkasoknak nézzék és mind egy szálig levadásszák őket, több mint száz éve, még mielőtt az emberek egyáltalán megsejthették volna, hogy az esti meséikből jó néhány mégis igaz. A képernyőn Karen White felhagyott a bátorsággal egy rövid megvilágosodás erejéig, és éppen a háza viszonylagos biztonságába zárkózott. Körülöttünk hihetetlen csend ereszkedett le. – Hát hogyne! – fintorgott Ethan, szokása szerint elsőként nyilvánítva véleményt. – Nem hülyéskedek – nézett rá Vic. Kérdezzétek meg apátokat! – Emlegetik a farkast… – Owen az első ablakhoz fordult. A fényszóró, apám kocsi fényszórójának fehér sugara az arcába vágott, elárasztotta a szobát, amikor az autó befordult szokásos parkolóhelyére a nagy ház mellé. – Aki utoljára ér a pajtába, az pakolja ki a hullát! – rikoltotta Ethan, és a fiúk azonnal felpattantak. Ethan lekapcsolta a tévét, Parker minden üvegre rácsavart egy kupakot, ahogy éppen jött. Vic kimászott a fotelből, és egy rúgással segítette vissza a kihajtható lábtartót a helyére. Owen összemarkolt néhány felespoharat, és a konyhaszigetre tette őket; nem akart rendetlenséget hagyni maga után egy házban, ahol nem is lakik ott. 91

Én is felálltam, amíg sürgölődtek, de Marc visszahúzott a kanapéra maga mellé. Szemének aranypöttyei cinkosán villogtak rám, keze felcsúszott a derekam fölé, hüvelykje a mellem alsó ívéhez ért. Ethan ránk sem nézve átcsörtetett a szobán az ajtó felé; Parker a nyomában. Marc a nyakamra szegezett tekintettel előrehajolt. Engedelmesen hátrahajtottam a fejemet. Az ajka a fülem tövétől indulva lesiklott a nyakgödrömig. Nem is gondolkodtam: a két kezem magától megtalálta az utat az ingébe, hasizmai domborulatára. – Én nem pakolom ki a hullát – súgtam, amikor megéreztem a fogait a kulcscsontomon. – Nem is kell. – Csókra hajolt felém; elnyíló ajkakkal vártam. Visszahúzott az ölébe, lovaglópózba, a szánk szét sem vált. Az ujjaim a nyakára kúsztak, még közelebb húztam, elfordítottam a fejét, hogy jobban hozzáférjek a nyelvemmel. Felnyögött, még mindig csókolva engem. A hüvelykujja a mellbimbómhoz ért. Levegőért kaptam. Mögöttem üveg csörömpölt, erős whiskey-szag töltötte be a szobát. Elhúzódtam Marctól, és megfordultam. – Jace egy alkoholtócsában állt, a törött üveg szilánkjai között. Engem bámult. Minket. A francba, gondoltam, azt hittem, kiment már. – Jace…? – Jól vagyok! – csattant fel, és elmart egy törlőruhát a pultról. Belehajította a Johnnie Walkerbe, és döngő léptekkel indult felmosófát keresni. Felkeltem volna, hogy segítsek, de Marc fejrázva megfogta a vállamat, és visszanyomott. Ő is zavartan, láthatóan együttérzéssel nézte Jace-t. Igaza volt: ha most segítséget ajánlunk, azzal csak még kínosabb helyzetbe hozzuk. Úgyhogy kettesben hagytuk a romokkal, és átvágtunk a nyugati mezőn – jócskán a többiek mögött – a nagy, piros, préri-stílusú pajta felé, amely a teljes látképet uralta. Néhány perc múlva hallottuk, hogy a vendégház ajtaja bevágódik, és Jace léptei hangzanak fel mögöttünk. Nem próbált utolérni minket, mi pedig udvariasságból nem néztünk vissza. 92

Jace-szel minden rendben lesz. Mindig úgy van. Én pedig jobban odafigyelek ezután, hogy ne nagyon dörgöljem az orra alá a kapcsolatunkat. A pajta bejáratánál értük be a többieket. Ott vártak, már a kedvüket szegte az előttük álló feladat. Amikor apám meglátott minket, bólintott, és az ajtó felé indult. Az öreg, rozsdás zsanérok tiltakozva nyikorogtak, amikor kitárta a meredek tető mestergerendája alá épített hatalmas, dupla ajtót. Kitódult egy fuvallatnyi égetően forró levegő, bár a kinti hőmérséklet eddigre már lecsökkent az álltodban-elolvadsz szintről az elviselhetőre. Képeslapra illő öreg pajtánk belül is éppolyan különös volt, mint kívül. Két oldalán elárvult bokszok, középen széles, üres tér nyúlt végig az épületen. A földpadlón szétszóródott, illatos széna hevert, akárcsak fent, a deszkapadláson. Az ajtó két oldalán falétra vezetett fel a néhány, múlt évről megmaradt bála mellé. Pár hónap múlva a pajta alul-felül tömve lesz szénabálákkal, mindaddig, amíg apám el nem adja azokat a szomszéd ranchoknak, ahol – velünk ellentétben – állatokat is tartanak. Apám kocsija a középső folyosórészen állt, és nagyon oda nem illőnek tűnt a száz évnél is idősebb pajtában. Pedig a horpadt, málló, kékre festett, szeplős foltokban rozsdálló kisbusz sok mindent látott már a maga tizennégy évében, és jóval több hullát fuvarozott, mint kijárt volna neki. Az alfa beterelt mindenkit, aztán bezárta az ajtót mögöttünk, és vele a hőséget is. És a halott kóbort is. – Rendben, Parker, akkor lássuk! Apámra néztem – és kesernyésen elmosolyodtam. Ott áll, izzad a háromrészes öltönyében, elegáns cipőjét belepte a földpadló pora, és azt kéri, hadd nézzen rá egy hullára, amelyet Parker hurcolt haza New Orleansból. Ennél furább dolgot nemigen produkálhat az élet. Tényleg nem. Parker kinyitotta a kisbusz hátsó ajtaját. Vic odalépett, anélkül, hogy bárki is szólt volna neki, hogy segítsen kiszedni a feketébe csomagolt köteget a raktérből. Azonnal elborított mindent az erős szag, de ez nem a rothadó hús szaga volt, hanem a rothadó szemété, ami alá a hullát rejtették. 93

Parker és Vic kiemelték a testet a szénával borított padlóra, aztán leszedték róla a ragasztószalagcsíkokat, széttekerték a hatalmas burritót, feltárva a bomló salátalevelek, paradicsom, olívabogyók és tésztamaradékok kupacával fedett holttestet. Mély levegőt vettem a számon át, eltüntettem az arcomról az undor minden nyomát, és kényszerítettem magam, hogy az áldozatra nézzek. Magamkorabeli volt, talán néhány évvel idősebb, szeplős arccal, csaknem fekete szemekkel – jól láttam, mivel senki se vette a fáradságot, hogy lezárja őket. Vagy egyszerűen csak nem engedelmeskedett a szemhéja. Első ránézésre nem tudtam volna megállapítani, hogy a nyakát törték el, de készséggel elhittem Parkernek. Apám azonban nem. Ő letérdelt a férfi bal válla mellé, belemarkolt a hulla koszos barna hajába, és jobbra rántotta a fejét. Látható ellenállás nélkül mozdult, és az összecsikorduló csontok halk kaparászásától végigfutott a hideg a hátamon. Nem egyszerűen eltörték a nyakát, hanem kettétörték. Teljesen, a gerincoszlopát. Semmi esélye sem volt. Az alfa felállt, lesepregette a térdéről a port és a szénát. – Ethan, nézd meg az igazolványait. Ethan a férfi jobb zsebébe túrt, és egy vékony, fekete, hármas hajtású bőrtárcát húzott elő. Úgy adta át, hogy ki sem nyitotta. Apám elvette tőle, és átlapozta a tartalmát. Nem adta át másnak, ki sem vett belőle semmit. – Robert Harper. Huszonhárom éves, picayune-i lakos, Mississippiből. A szabad területen élt; ebben nincs semmi meglepő. – Hát akkor mit keresett New Orleansban? – tette fel ugyanazt a kérdést Owen, mint ami az én fejemben is járt. – Akármit – felelte Parker. – Vagy akárkit. De akárhogy is, elég fontos volt a számára, hogy belépjen miatta a déli középső területekre. – Nem feltétlenül. – Mindenki Marcra nézett, aki most a kisbusznak támaszkodva állt, a karját összefonta, és fél lábával az egyik hátsó kerékre támaszkodott. – Picayune nincs egyórányi távolságra New Orleanstól, és ott mindössze két falkatag macska él összesen, leszámítva Holdent. Mi az esélye, hogy bármelyikük 94

is elég közel kerül, és kiszagolja? Valószínűleg már számtalanszor átruccant, anélkül, hogy fogalmunk lett volna róla. Nem volt túl kockázatos dolog. Apám egyetértőn biccentett. – Sajnos nem lehetünk ott mindig mindenhol, és Harper ezzel nyilvánvalóan tisztában is volt. – Nahát mindenesetre most valaki kiszagolta – jegyezte meg Jace. – Egyértelműen. – Apám hozzám fordult, és én visszatartottam a lélegzetemet. Éppen úgy tartottam tőle, hogy a figyelme felém irányuljon, mint a kisgyerek, aki nem csinált házi feladatot, és fél, hogy kihívja a tanár. – Miben hasonlít Parker teste a tiédhez? Fantasztikus, most jönnek a villámkérdések, gondoltam, mert felismertem: oktató üzemmódba kapcsolt. – Miben hasonlít Parker teste az enyémhez? Hm… – Gyorsan, látványosan végigmértem Parkért, aki elmosolyodott, mert megértette a gondolatmenetet. – Szép lábak, szívdöglesztő karizom. De nekem jobbak a melleim, ez nem kérdés. Apám a homlokát ráncolta, de azért egy villanásnyi mosoly átsuhant az arcán. Ha nem figyelek, észre sem veszem. – Faythe… – Ó, jól van már! – Legyűrtem a késztetést, hogy grimaszoljak, közben igyekeztem összeszedni a gondolataimat a tesztre, amelyet éppen most kaptam. – Első ránézésre nincs sok különbség. Nagytiszteletű alfánk bólintott. Lassan körbejártam a testet, és folytattam. – Az egyetlen különbség, amit kapásból látok, az a koruk. Harper huszonhárom volt, Moore vagy egy tízessel több. A jelek szerint mindkettő attól halt meg, hogy eltörték a nyakát. Mindkettő eurázsiai férfi, mindkettő kóbor. Mindkettő masszív testfelépítésű, ami felveti a kérdést, hogyan juthatott a támadójuk elég közel, hogy eltörje a nyakukat anélkül, hogy akár csak megkarmolták volna. – Na jó, erre először Marc hívta fel a figyelmemet, de ha ő kihasználhatta a fürdőszobámat, én kihasználhatom a bölcsességét, hát nem? 95

Lekuporodtam a halott mellé, és rávettem magam az ujjainak vizsgálatára. – És mivel a körmei alatt nincsen vér vagy testszövet, azt gondolom, ebben igazam van. Felpillantottam apámra, aki biccentéssel jelezte, folytassam csak; az arcán nem láttam semmi érzést. Mögötte Marc sugárzott elégedettségében. Rámosolyogtam és felálltam, megszokásból is nadrágom elejébe töröltem a kezemet, pedig valójában nem is értem a hullához. – Mindkét testet a mi területünkön találták meg, de a mississippi határ közelében, kevesebb mint egy órára az otthonuktól. – Elhallgattam és lehunytam a szememet, mert a fogaskerekek forogni kezdtek az agyamban, de olyan sebesen, hogy beleszédültem. – Várjatok csak! Eszembe jutott egy eltérés. Nem, kettő. – Mondd! – Bár apám arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt, úgy éreztem, a hangjában bátorítás csendül. – Ha feltételezzük, hogy ott haltak meg, ahol megtalálták őket, Robert Harpert New Orleans közepén ölték meg, de Bradley Moore-t egy üres arkansasi mezőn, kilométerekre bármitől, leszámítva a többi mezőt meg egy erdőcskét. – És a másik? – kérdezett bele Marc. – Moore megölését névtelenül ugyan, de bejelentették. Harperét nem. Tulajdonképpen csoda, hogy Parker és Holden találta meg, nem más. Egy percig senki sem szólt, aztán a főnök elkezdte lerombolni a jókedvemet. – Valaki lát valami hibát a gondolatmenetében? Bátran körbepillantottam, meg mer-e szólalni valaki. A főiskolai logika kurzuson tanult szép köröket hazavágtam, amikor egyből a céltáblába lőttem, és meglehetősen biztos voltam a következtetés helyességében. Szóval, amikor Ethan megszólalt, az olyan volt, mint egy arculcsapás. – Az igaz, hogy nem jelentették a New Orleans-i halottat, de ez nem azt jelenti, hogy nem is tették volna meg. Aszerint, amit tudunk, a gyilkos már félúton lehetett a telefonfülke felé, amikor Parker és Holden megtalálta a testet.

96

– Igen, ez tényleg lehetséges – ismerte el apu, és én nyelvet öltöttem Ethanre, pontosan tudva, mennyire éretlen viselkedés is ez. A bátyám viszonozta, ahogy vártam is. – Még valaki? Vic köszörülte meg a torkát. – Nos, ez nem Faythe logikájának a hibája, mert ő is említette, de mindig fennáll a lehetősége, hogy mindkettőt valahol máshol ölték meg, aztán elhurcolták. – Ez így van, csakhogy igazságügyi orvosszakértői laboratórium nélkül ezt nem tudhatjuk biztosan, szóval azt javaslom, koncentráljunk arra, amit tudunk. Vagyis amit kiszagolhatunk. – Apám tekintete megpihent rajtam, aztán Marcra villant, aki eddigre már mögöttem állt és átkarolt. – Úgy látom, azt akarod, hogy ismerkedjünk meg Harper szagával közelről is. Apám bólintott. – Köszönöm, innen is érzem – feleltem, és nagyon igyekeztem, hogy el ne fintorodjak. Valószínűleg egy ember is rém büdösnek találta volna a rothadó szemét szagát, de számunkra valósággal elviselhetetlen volt. Legalábbis ember alakunkban. Macskaként jobban viseltük a természet kevésbé kellemes illatait is, amelyek nagy része a vad élet elkerülhetetlen velejárója, de két lábon máshogy szaglottak a dolgok. Apám a homlokát ráncolta, és az arckifejezése megkeményedett, de mielőtt még mélyebbre áshattam volna magamat, Marc finoman előrelökött, aztán követett a testhez. Harper válla mellé térdeltem, és felnéztem apámra, aki megint az alfaarcát viselte. – Feltételezem, azt akarod tudni, rajta is érzem-e azt a fura szagot, mint az előzőn. Apu bólintott. – És minden mást, amit még észreveszel. Marc után én is közelebb hajoltam a testhez, igyekezvén legyűrni a torkomban gyülekező hányingert. Mélyen beszívtam a levegőt az orromon át, és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. A számra szorítottam a kezem, hogy el ne hányjam magam, és újra mélyet lélegeztem. Mögöttem Ethan vigyorgott, és fejben feljegyeztem magamnak, hogy a legközelebbi edzésünk alkalmával valami érzékeny helyen rúgjak belé. 97

Marc felhúzott szemöldökkel nézett rám, és én bólintottam, hogy tudassam vele, rendben vagyok. Újra lehajoltam. Ezúttal a szagok osztályozására koncentráltam, hogy legyűrjem a rosszullétet. Csodálkozásomra, bevált. Többféle rothadó zöldséget azonosítottam, két- vagy háromfajta romlott húst; romlott főtt húst. Harper még nem volt annyi ideje halott, hogy saját szaga legyen, nagyrészt azért, mert a nap hosszabb részét egy hűtött minibuszban töltötte. Az ételféleségek után több biológiai szagot is azonosítottam, alighanem fürdőszobai szemetesekből származtak. És mindezek alatt ott volt az a szag is. Az, amelyiket kerestem. Gyenge volt, és ha nem tudom, mit keressek, fel sem fedezem a többi, erősebb miatt, de biztosan ott volt. Marcra pillantottam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. Biccentett. Ő is érezte. A gyilkosságoknak köze volt egymáshoz. Visszafordultam a testhez, és behunytam a szemem, úgy összpontosítottam. A vállától balra a földre támaszkodtam – egy tökéletes napot nem fogok azzal befejezni, hogy arccal egy halott férfira zuhanok –, követtem az orrom útmutatását, jobbra haladva, ahol a szag enyhén erősödött. Amikor megint gyengülni kezdett, visszafelé mozdultam, amíg az arcom – a szemem még mindig csukva – a fölé a pont fölé ért, ahol a szagot a legerősebben éreztem, bár még itt is csak alig. Kinyitottam a szememet. Centikre voltam Harper törött nyakától. A szag ott lehetett ilyen erős, ahol a gyilkos megérintette, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: a gyilkos szagát éreztem. Felálltam, és apámhoz fordultam. – Ugyanaz a szag, mint Moore-on. Biztosan idegen macska, de valahogy… több. – Ethan felnevetett, de oda se figyeltem rá. – Más. És a nyakon a legerősebb. – A kezein is érezni – állt fel Marc is. Válasz helyett az alfánk letérdelt, mit sem törődve a földpadlóval, és behunyt szemmel szaglászni kezdett a test nyaka fölött. Kifújta a levegőt, majd újra próbálkozott, végül homlokráncolva kinyitotta a szemét, felállt, és előhúzott a zakózsebéből egy tiszta zsebkendőt. 98

– Én nem érzem. Érzem a rothadást, a személyes szagát, olcsó kölnit, de mást nem. – Szokása szerint a szemüvegét kezdte tisztogatni, és amikor újra megszólalt, a hangja lágyabban csengett, mint azelőtt. – Azt hiszem, az orrom már nem a régi. Parker lépett előre, majd Owen. Két oldalról térdeltek a test mellé, az arcukra már-már komikus koncentráció ült ki, ahogy szimatoltak. Jó pár másodperc múlva fejrázva álltak fel. A szag túl gyenge volt, elnyomta a szemét bűze. A többiek is próbálkoztak, egyesével, de egyikük sem fedezte fel szagot. Mindennek ellenére majdhogynem szórakoztató volt nézni, ahogy vaskos férfiak egymás után térdepelnek le a pajta poros földjére, hogy megszaglásszák a szeméttel borított hullát. Mire Vic is felállt, csalódottan rázva gesztenyeszín fürtjeit, már eldöntöttem, hogy azért nem érzik a szagot, mert előtte sosem érezték, így nem tudják, mit keressenek. Marc és én is alighanem csak azért voltunk képesek kiszúrni, hogy korábban jó adagot kaptunk belőle Bradley Moore nyakán. Marc vállat vont. – Hát, azt hiszem, akkor kénytelenek vagytok elhinni nekünk. Apám fejrázva nézett Harperre, mintha az áldozat volna a hibás, amiért a gyilkosa szaga olyan gyenge rajta. – Ez így nincs rendben. Ugyanaz a macska ölte meg mindkét kóbort. A mi területünkön. Nem hagyhatjuk, hogy ez folytatódjon, vagy hogy büntetlenül megússza, márpedig ha meg akarjuk állítani, tudnunk kell, kicsoda ő. Vagy micsoda. Éreznem kell azt a szagot. Összeszorított ajkakkal megfordult, és eltökélten, határozott léptekkel otthagyott minket. Figyeltem, ahogy megy, láttam a kőkemény elhatározást, és hallottam az egyre távolodó kis koppanásokat, valahányszor a cipője sarka a földnek ütődött. De hogy mit akar, azt nem értettem, amíg be nem fordult a jobb oldali utolsó üres állásba, és el nem tűnt a szemünk elől. Alakot akart váltani. Macskaként minden érzéke jobban működik majd, mint két lábon, pedig még így is jobb, mint az embereké. Apám macskaorrával akart újra próbálkozni, amikor az emberi kudarcot vallott. 99

Álltunk és vártuk, hogy az alfa átváltozzon. A pillantásom visszatért a testre, a gondolataim a szagra. Harper nyakán volt a legerősebb, ahol a gyilkosa megragadta. Ennek volt is értelme. Aminek nem, az az volt, hogy – Marc szerint és szerintem is – a szag Harper kezén is érezhető volt, mégsem találtunk védekezési sebeket. – Hé, fiúk! – Hat fej fordult felém egyszerre. – Harper kezén ott a gyilkos szaga, ami azt jelenti, hogy meg kellett érintenie azt a gazembert. De nincs a körme alatt vér vagy látható testszövet, és nincsenek védekezési sebei sem. – Vártam egy pillanatig, hogy megemésszék, amit mondtam. – Miért érintené meg Harper a gyilkosát, hogy aztán meg se próbálja megvédeni magát? Az agyam hátsó részében észleltem a karmok surrogását a túlsó, üres boksz földpadlóján, ahol apám a váltás végéhez közeledett. – A leginkább kézenfekvő válasz, hogy megbízott benne – felelte Owen, elnyújtva a szavakat, és egyik durva, napbarnított kezével oda-vissza forgatva a fején cowboykalapját. – Személyesen ismerte. Bólintottam. Marc is ugyanerre a következtetésre jutott Arkansasban, Moore-ral kapcsolatban. – Igen, ennek van is értelme, ha egy falkatag macskáról beszélünk. – A bátyáim és végrehajtótársaik nagyon közel álltak egymáshoz. Évek óta barátok és lakótársak voltak, és a falkához tartozás is olyan szoros kapcsolat, amely ráadásul egy csomó testi érintkezéssel is jár. – De Harper és Moore is kóbor volt, magányos – folytattam. – Embernek születtek, az ember férfiak pedig nem sűrűn érintik meg egymást. Kezet ráznak, igen, de attól csak Harper jobb kezére jutott volna a szagból. Igaz? Jace, követve a gondolataim fonalát, bólintott. – Tehát akkor miért érintette meg Harper a gyilkosát mindkét kezével, ha nem azért, hogy elkergesse? – Pontosan. Fújtatásra lettünk figyelmesek a pajta hátulja felől. Megfordultam, hogy lássam, amint apánk sétál felénk nesztelen mancsokon. Még ötvenes évei közepén is lenyűgöző, zavarba ejtő volt macskaként. Nem volt olyan hosszú a teste, mint Owené vagy 100

Marcé, de nagydarab volt és masszív, láthatóan nagy erejű. Mint minden vérmacskáé, az ő bundája is sima fekete volt, foltok vagy rozetták nélkül, azonban őt még széllel szemben is bármikor meg lehetett különböztetni a többiektől. Az évek során a két füle mögött egy-egy ezüst sáv húzódott, éppen ott, ahol emberként a két legfeltűnőbb ősz csík húzódott a hajában. Kecsesen sétált felénk a földpadlón, és arra gondoltam, mekkora különbség van egy falka alfája, mint ő, és egy Harperhez hasonló kóbor élete között. Apámnak megvolt mindene: tisztelet, felelősség, hatalom, és több családtag és barát, mint ahánnyal egyáltalán tudott mit kezdeni. Ezzel szemben a legtöbb kóbor a társadalom számkivetettje, és folytonosan viselik a kockázatát, hogy elveszítenek mindent egy gyorsabb, erősebb kóborral szemben. Ami egy nagyon fontos kérdést vet fel: ki a fenében bízik meg egy óvatos, magányos vérmacska? Valakiben, akitől nincs oka félni, gondoltam, és a válasz végiggondolva meglepően nyilvánvalónak tűnt. De kitől nincs oka félnie egy kóbornak? Az apám megállt a kör szélén, amelyet a földön heverő hulla körül alkottunk. Pillantását végighordozta rajtunk, aztán egyenesen a testhez lépett, és lehajolt, hogy az orrát centikre közelíthesse Harper nyakához. Hosszú farka lassan kanyargott mögötte, orrcimpái reszkettek, amikor beszívta az egyikünk által sem azonosított szagot. Az agyamban még mindig vadul kattogtak a kerekek. Rátaláltam egy gondolatmenetre, nem engedhettem el, még akkor sem, amikor apám diadalmas szuszogással felemelte a fejét. Ki elég erős, hogy eltörje egy kóbor nyakát, ugyanakkor elég ártalmatlan kinézetű, hogy amaz ne tartson tőle? Ki kerülhet elég közel egy kóbor kandúrhoz anélkül, hogy felébressze annak belső vészjelzőjét? És akkor rájöttem. Én meg tudnám csinálni. A gyilkos nem kandúr volt. Hanem nőstény.

101

TÍZ APÁM ISMÉT KILÉPETT az üres állásból, immár két lábon, és olyan arccal, mint a macska, amelyik az imént ette meg a kanárit. És még valami: a nadrágját felhúzta ugyan, de az öltönye többi része, például a zoknija és a nyakkendője – a bal karján hevert, a cipője jobb keze ujjain himbálózott. Ritka pillanat volt: az alfa gyűrötten. Nem tudtam mosoly nélkül megállni. – A szag ott volt, valóban – jelentette ki, még mielőtt odaért volna hozzánk hosszú, magabiztos lépteivel. – Gyenge, de ha egyszer megérezted, eltéveszthetetlen. Mégsem egy kóbort kell keresnünk. Színpadias szünetet tartott, és kajánul vettem észre, hogy húzza az időt, növeli a feszültséget. Bevált: minden szem rászegeződött, Ethan még előre is hajolt, úgy várta a csattanót. Az alfa kinyitotta a száját, hogy megtegye a nagy bejelentést, de én gyorsabb voltam. Egyszerűen nem tudtam ellenállni. – Hanem egy nőstényt. Csak suttogtam, de az alfa szavára váró kíváncsi csendben mindenki remekül hallott. A szemem sarkából láttam, hogy Marc álla leesik, de én csak apám arcát figyeltem. Először meglepetést láttam rajta, aztán csalódást – végül büszkeséget. Büszke volt rám, amiért magamtól rájöttem. Vigyorogtam, mert élveztem, hogy egy ritka pillanatra szakértőnek érezhetem magam. Azonban apám egyre csak nézett rám, mintha többet várna. A mosolyom lehervadt és azt 102

kérdeztem magamtól: mit nem vettem észre? Vagy dühös volt rám, amiért szándékosan fölébe kerekedtem? Ki nem mondott kérdéseim megválaszolása helyett ő is elmosolyodott, és a többiekre pillantott. Akármi is járt a fejében, arról nem akart mindenki más előtt beszélni. Legalábbis még nem. – Honnan jöttél rá? – kérdezte végül, mintha meg sem állt volna. – Deduktív gondolkodás. – Ragyogva néztem ámuló arcból ámuló arcba, és még az sem zavart, hogy a bejelentés miatt ennyire meglepettek, nem pedig az én logikai képességeim miatt. – Nincs más, akit egy hétköznapi kóbor olyan közel engedne magához, hogy az megsebezze, anélkül, hogy védekező állásba helyezkedne, csak egy lány. Vagyis inkább egy nőstény, a kandúrok Achilles-sarka. Ethan összevonta a szemöldökét. A gondolatra, hogy egy lány okozhatná a vesztét, hitetlenség ült ki az arcára. Határozottan jólesett, hogy kipukkaszthatom a szexista buborékot, amiben él. – Mondd csak meg neki, apu! Harper és Moore vesztét egy lány okozta. És ugyanezzel az erővel veled is megtörténhetett volna, Ethan. – Ha a legfiatalabb bátyám találkozik egy idegen nősténynyel az utcán, az önvédelemre gondol utoljára. Sokkal inkább az foglalkoztatná, hogyan tegye rá a kezeit a lányra, nem pedig, hogy hogyan tartsa távol az övéit saját magától. – Soha – rázta a fejét, rövid fekete haja a homlokába hullott. Sóhajtottam. A nőstények nem fenyegetőek a kandúrok számára. Büszkén gondolok magamra, mint kivételre, de általában a vérmacska hímek semmi félelmetest nem látnak a saját fajuk nőstényeiben. Még én is, mint a nem-is-annyira-gyengébb nem képviselője, elkövettem ugyanezt a hibát. Az igazság az, hogy születésünktől fogva mindannyiunkat a nők alábecsülésére tanítanak. Néhányunkat meg arra, hogy magunkat becsüljük alá. Az emberi társadalom nagy lépeseket tett a női egyenjogúság elismertetése érdekében, de a vérmacskák hierarchiája még mindig évtizedekkel van lemaradva ezen a téren. Ám akármennyire is bosszantott a tény, meg tudtam érteni az okokat. A nőstény macskák nagyon ritkák, csak minden hatodik vagy hetedik falkabeli gyermek születik lánynak. Ehhez még adjuk 103

hozzá a kóborokat, akik mind férfiak, és az ivararány csak rosszabbodik. Mivel pedig a tudomány még nem jutott el odáig, hogy a szaporodást anyaméh nélkül is megoldja, a nőstény vérmacskák nemcsak nagyon ritkák, hanem nagyon értékesek is. És hogyan kezeled a ritka és értékes kincseket? Nagyon óvatosan és nagy tisztelettel. Azzal az eltéríthetetlen akarattal, hogy minden veszélytől megóvd. Ebből adódóan a legtöbb nőstény főállású anya lesz, mint az én anyám. Így férjük, meg az ő végrehajtócsapata vigyázó szeme előtt maradhatnak, akik boldogan adnák életüket is az új vérmacska-generációt kihordó asszonyért. Bosszantó, és ijesztően archaikus, de ez van. És innen nézve már nem is olyan meglepő, hogy eleinte egyikünk sem vette komolyan számításba, hogy a gyilkos akár nő is lehet. Vagy hogy Harper és Moore miért engedték őt átsiklani a személyes védelmi vonalukon. Amikor meglátták a rejtélyes nőstényt, bizonyára nem az volt az első gondolatuk, hogy félteniük kellene az életüket. Inkább azonnal meg akarták őt kapni, semmi kétség. Jobban belegondolva, másodszorra is csak ez járhatott az agyukban, mindkettejükében. – Gondoljátok végig! – mondtam, kiélvezve a reflektorfényt. – Fiúk, ti az idők kezdete óta mindig bedőltök ennek a trükknek. Emlékeztek Ádámra és Évára? Sámsonra és Delilára? Folytassam? Az arcukon megjelenő, nem éppen barátságos érzések azt mutatták, hogy nem kell. Azonkívül komoly kételyeim is voltak, hogy felismernének-e egy utalást Kalüpszóra, Kirkére vagy Seherezádéra. Talán Lorena Bobbit sikerülne… – Tökmindegy – pillantott Ethan Marcra, majd vissza rám. Ha olyan biztos vagy benne, hogy nőstény, akkor először miért nem ismerted fel a szagot? Vállat vontam és karba fontam a kezemet. – A szaga nagyon gyenge, és ahogy ti is, én is egy kandúrét vártam. Tehát azt is találtuk. Vagyis azt gondoltuk. Egyébként nem beszélhetek Marc nevében, de engem megzavart az idegensége. Meglepett – és meg is ijesztett annyira, hogy nem vizsgálgattam tovább. 104

Marc egyetértőn bólintott, meleg ujjait az enyémek közé fonta. Válaszul megszorítottam a kezét, néma köszönetként, amiért támogat. Ha mindketten elnéztük a macska nemét, mégsem tűnök olyan idiótának. – Nos, nem dzsungelmacska – törte meg apám hangja a kinti tücskök ciripelésével tarkított csendet, és éreztem, hogy a nyakam görcsös izmaiból kienged a feszültség egy része. – Nincs benne az Amazonas-mentiek sajátos szagnyoma. De az biztos, hogy valahonnan az Egyenlítőtől délre való. – Szent… séges ég. – Vic az alfára nézett, mondat közben finomított a káromkodáson. – Egy dél-amerikai nőstény? Egy sorozatgyilkos külföldi nőstény macskát keresünk? A mi területünkön? Egyáltalán hogy fordulhat elő ilyesmi? Be kellett ismernem, hogy hasonló kérdések foglalkoztattak, a bennem élő frusztrált feminista ellenére is, aki azt ismételgette, hogy a nők is képesek mindenre, amire a férfiak, beleértve a gyilkosságot. Tudtommal az egyetlen nőstény, aki valaha is megölt valakit, az én voltam, és én is önvédelemből tettem. Javarészt. De nem volt semmi jele, hogy akár Harper, akár Moore megkísérelte volna bántani a szóban forgó lányt. És mindezeken túl ott volt egy még súlyosabb kérdés is. – Ki a franc ez? – szegeztem apámnak, és meg sem rezdültem, amikor valaki halkan felmordult a szóhasználatomon. Az alfánk előtt soha senki más nem káromkodott, az tiszteletlenségnek számított. Nem azért csináltam, hogy bunkó legyek. Azért csináltam, hogy emlékeztessem: bár pillanatnyilag ott vagyok, és azt csinálom, amit ő akart, azért nem vagyok teljesen átformálható. Amúgy meg, őszintén – néha kicsúszott. Anyámnak igaza volt: a rossz szokásoktól nehéz megszabadulni. – Nem tudom – felelte, és a hangjából hallatszó őszinte csodálkozás meglepett. Hát persze hogy nem tudta. Nem volt rá semmi oka, hogy tudja. De valamiképpen már hozzászoktam, hogy mindenre van válasza. – És hogy a csudába került ide? – fűzte tovább Parker. – Hol vannak a végrehajtói? Miért hagyja a családja, hogy egyedül idejöjjön? Mert egyedül kell, hogy legyen, nem? – Igen – bólintott Marc komolyan. – Arról tudnánk, ha egy hadtestre való idegen macska járna a területeinken. Az egy dolog, 105

ha egyvalaki egy darabig elkerüli a lebukást. De egy egész csapat? – formálta kérdéssé a mondat végét. – Semmiképpen. Jace kisöpörte rövid barna haját az arcából, kobaltkék szeme hirtelen izgalomtól ragyogott fel. – Talán nincs családja, nincsenek végrehajtói. Talán kóbor. Vic felröhögött, Parker elmosolyodott egy női kóbor gondolatára. Efféle nem létezett, de tudtommal még régen sem, soha. Még a legendákban sem. A Tanácsban általánosan elfogadott elmélet szerint az emberi nők túl gyengék voltak, hogy túléljék vagy a fertőzést magát, vagy az átalakulási szakaszt. Meglepetésemre ez az elmélet túlélte genetikusunk felismerését a lappangó génekről, annak a ténynek az erejénél fogva, hogy soha egyetlen női kóbort nem találtunk. De arra sem volt bizonyíték, hogy a dolog lehetetlen, tehát nem voltam többé hajlandó elfogadni a régi elmélet igazságát. A nők tényleg meg tudnak tenni mindent, amit a férfiak is, és erre éppen a mi titokzatos nőstényünk volt a legjobb példa. Mindazonáltal még ha a női kóborok létezése lehetőséggé is vált, a mi gyilkosunk nem illett a képbe. – Nem – vágtuk rá egyszerre Marckal: intettem, hogy folytassa csak. A rivaldafényben lassan már izzadni kezdtem, nagy örömmel adtam át a helyemet. – Nem kóbor – tette hozzá, és én biccentettem. Ez a második szippantás a szagából megerősítette, hogy született macskáról van szó. Egy született dél-amerikai macskáról. – Ez visszavezet minket az én kérdésemhez – szólt közbe Parker. – Ha az egyik dél-amerikai falka tagja, hol vannak a falkatársai? Mi a csudáért engedik egyedül bóklászni? – Talán mindet megölte – bökte ki Vic, a fekete humortól csillogott a szeme. Ethan karba fonta a kezét. – Akkor aligha bánják, ha megtartjuk a lányt. – Pimasz mosolya tükrözte az önbizalmát: ő aztán bármiféle nőstényt megszelídít. Nem találtam viccesnek. Összevontam a szemöldököm. – Ethan, egy gyilkosról beszélünk, nem egy elkóborolt kiscicáról. Ezt nem mondhatod komolyan. 106

A bátyám azonban csak mosolygott tovább, a többiek pedig egyszerre a lábuk előtt heverő szénát kezdték vizsgálgatni elmélyülten. Apámra néztem segítségért, de ő csak a végrehajtótársaim felé intett, jelezve, hogy ha panaszom van, forduljak a közgyűléshez. A csalódott düh halk morgásban tört ki belőlem. – Fiúk, figyeljetek már! – Nem akartam hinni a fülemnek. Egy hidegvérű gyilkosról beszélgetünk, és ők meg úgy viselkednek, mintha egy elveszett állatkát akarnának örökbe fogadni. – És mi a javaslatod, Faythe? – kérdezte Owen, kopott, foltos cowboykalapja karimája alól tekintve rám. – Ki akarsz végeztetni egy nőstényt? Valóban azt akartam volna? A bizonytalanságom úgy csípett, mint a só a sebben, és ezt a sebet a felháborodás ejtette. Akárki is volt az a lány, gyilkos. Azonban nőstény is. A fajnak éppen annyira szüksége van rá, mint rám. Ez tényleg azt jelentené, hogy még a gyilkosságot is megússza? Ahogy az arcukból kiolvashattam, a fiúk körülöttem azonos véleményen voltak: igen. Megúszhatja a büntetést – a halálosat legalábbis –, mivel nőnemű. Azt gondolták, meg tudják nevelni, akárki is a gyilkos hölgy. Vagy legalábbis megéri megpróbálni. Még Marc is így volt vele; szemrebbenés nélkül állta a pillantásomat. Apám megköszörülte a torkát, ezzel belém fojtva a még igazából ki sem talált visszavágást. Minden tekintet felé fordult, és átfutott az agyamon, hogy szegény Harperrel már senki sem foglalkozik. Az érdeklődésünk immár a lányé volt, akinek jelenlegi hullamerev állapotát köszönheti. Az alfa mindenkit végigmért. – Ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha már leszakadni készül alattunk. Pillanatnyilag a legfontosabb kérdés az, hogy ki ő. Azt ugyan erősen kétlem, hogy kivégezte volna a teljes családját, de a helyzet ugyanaz: az Államok déli részén jár és kóborokat öl. Úgy gondolom, jó eséllyel, nincs már beszélő viszonyban a falkájával. De ennél több adat vagy erősebb szagnyom nélkül nem bocsátkoznék találgatásokba arról, melyik falka is ez. – A földre dobta a cipőit, majd körülnézett. – Nem 107

tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elég volt a szórakozásból ma estére, és időre van szükségem, hogy átgondoljam az egészet. Megyek, lefekszem, és azt javaslom, ti is tegyétek ugyanezt. Kivéve persze Jace-t és Ethant. Ethan bólintott, és Jace-szel együtt lehajolt, hogy visszacsomagolja a testet: előkészítse az ipari hamvasztóval való találkozására. Marchoz fordultam, hogy megkérdezzem: valóban megúszhatnám-e a gyilkosságot, csak mert petefészkeim vannak, de még mielőtt kinyithattam volna a számat, az apám megreccsentette az ujjait. Egyszerre jó párat. Rémületemben behunytam a szememet. Az ujj-ropogtatás még soha nem jelentett jót. Marc oldalba könyökölt. Felnéztem, és azt láttam, hogy az alfa minket néz. Ahogy vártam. – Ti ketten pakoljatok be, mielőtt lefekszetek – dőlt neki a kisbusznak. Felhúzta egyik fekete öltöny zokniját, és belelépett a cipőibe. – A reggeli első géppel indultok a houstoni reptérről. – Hova? – kérdezte Marc és magához húzott. A melléhez simultam, magam köré vontam a karjait, a fejemet hátrahajtottam a vállára. Nem akartam menni, sehová sem. Csak két napja voltunk otthon, és inkább vállaltam volna, hogy naponta kétszer eddzek Ethannel a következő hónapban, mint hogy egy újabb küldetésre induljak. – New Orleansba. Ha az emlékezetem nem csal, Kevin Mitchell még mindig ott él. Azt akarom, hogy beszéljetek vele és derítsetek ki Harperről mindent, amit lehet. Vizsgáljátok meg a vendéglőt, a mellékutcát, hátha rájöttök, mit csinált ott. Aztán hajtsatok Picayune-ba, és nézzetek körül a lakásán! Addig megszerzem a címet. – Elhallgatott, amíg a másik zokniját és cipőjét is felhúzta, majd felállva eligazgatta magán a többi ruhát. – Beszéljetek a szomszédokkal is! Ne feltűnően, persze, de derítsétek ki, látták-e Harpert egy lánnyal, aki lehetne nőstény macska. Szerezzétek meg a személyleírását! Amíg ezen dolgoztok, én más irányból közelítem meg a dolgokat. Van egy ismerősöm Venezuelában, aki valószínűleg meg tudja mondani, ha egy család hiányolja a lányát, és azt is, hogy miért. 108

Leesett az állam, de azonnal be is csuktam a számat, mielőtt valaki észrevehette volna. – Van ismerősöd Venezuelában? – Hogyhogy én erről nem tudtam? – Faythe, te még járni sem tudtál, és én már meglátogattam hat kontinenst. Mikor hagysz fel végre a meglepődéssel, ha kiderül, hogy a helyzetemet némi világi tapasztalattal is megerősítettem? – Nem lepődöm meg, apu. Csak szeretném kialakítani a sajátomat én is. Felvonta egy szemöldökét. – Remek. Kezdd New Orleansszal! És Faythe… – Igen? – Csak óvatosan a kívánságokkal. Az élet néha beváltja őket, akár kész vagy rá, akár nem. Ráncba szaladt a homlokom. – Ezt miért mondod? Az alfa egy titokzatos mosollyal ellépett mellettem, ki a pajta ajtaján. Egy pillanat múlva már kintről hallatszott a hangja. – Hiszen megkaptalak téged, hát nem?

109

TIZENEGY KEVIN MITCHELL a csomagkiadónál várt minket. Nem ismertem fel egészen addig, amíg elém nem lépett kinyújtott kézzel, hétköznapi arcán ragyogó, széles mosoly. – Faythe Sanders, remekül nézel ki! – állapította meg, barna szemét lentről felfelé gondosan végigsiklatva a farmeromon, mielőtt megállt volna a blúzom mély kivágásában. Jókedvű értékelése után már azt kívántam, bárcsak festő kezeslábast vettem volna magamra, nem pedig kényelmes, fekete felsőt. Vagy még inkább egy meszeszsákot. Ahelyett, hogy megrázta volna vonakodva kinyújtott kezemet, megragadta és szoros ölelésbe rántott vele, mintha évek óta ismertük volna már egymást, holott korábban még csak egyszer találkoztunk. Teljesen felborzolódva szabadítottam ki magam a karjából, és lehajoltam a csomagomért. Elszántam magam, hogy Kevin gondolatait a munkára terelem és ott is tartom. Csak néhány évvel lehetett idősebb Marcnál, azonban a gyomrom már besorolta, mint piszkos vénembert, abban a pillanatban, amikor a szemem helyett a melleimbe nézett. Ha ott kereste a tekintetemet, hát nem tudom, hol keresné az agyamat. Abban viszont eléggé biztos voltam, hol találom meg az övét. – Helló, Kevin! – Marcra lestem, és már nyúltam volna a kezéért, csak megszokásból, de aztán megtorpantam. Nem akartam, hogy bármelyikük is úgy gondolja: csak használom 110

Marcot, hogy megvédjem magam a nem kívánt figyelem ellen. Úgyhogy inkább két kézre fogtam a táskám szíját, habár nem volt nehéz, és nyíltan néztem Kevin szemébe a bemutatáshoz. – Marc Ramos, Kevin Mitchell. – Már találkoztunk, de jó ideje – felelte Marc, és kinyújtotta a kezét. Az arckifejezése, csodálatomra, semleges maradt, pedig tudtam, a torka mélyén készülődik egy birtokló morgás. Kevin másodpercekig csak nézte a felajánlott kezet, mintha azt vizsgálgatná, piszkos-e az, és az ujjaim megszorultak a táska szíján, mert Marc tekintete megkeményedett, válla megfeszült. Azt már ennyiből is láttam, hogy nem lesz sima az együttműködés. – Ó hogyne! – Kevin végre elfogadta Marc kezét, de ahelyett, hogy megrázta volna, megszorította. Rémületemre Marc viszonozta a szorítást. – Ki is felejtheti el Greg házikedvenc kóborát? Marc keze meg jobban megszorult Kevinén: az ujjpercei megint elfehéredtek. Mindketten összeszorították a fogukat; Kevin fájdalmában, Marc pedig azért, hogy visszafogja a dühét, nehogy eltörje Kevin kezét. Vagy le. Miért nem képesek a pasasok találni valami ötletesebb módot a férfiasság tesztelésére? Ennél még az is kevésbé lett volna feltűnő, ha nekiállnak szkanderezni. Vagy összemérhették volna, melyiküknek hosszabb a …tépőfoga. Oldalba könyököltem Marcot; erre engedett. Őszintétlen mosolyt villantott rám, majd Kevinre irányította. – Azt hiszem, itt a nagy esély a számodra. Kevin felvonta a szemöldökét. – Mire? – Hogy bizonyíts. Nem azért vagy itt? Talán ha jó benyomást tudsz tenni a főnök lányára, belőled is végrehajtót csinál. A szúrás felszakított bennem egy régi emléket. Hiszen én nem egyszer találkoztam Kevinnel, hanem kétszer, bár az első alkalom csaknem tizenegy éve volt. Gyerek voltam még, amikor Kevin jelentkezett a déli középső területek végrehajtójának. Apám befogadta a mi falkánkba a saját születési falkája helyett, de végrehajtónak nem nevezte ki. Még négy másik kandúrról döntött így, köztük Ryan bátyámról is. 111

Marc pedig, bár nem volt még egészen tizennyolc, megkapta az állást. És nem volt méltóságán aluli, hogy ezt most Kevin orra alá dörgölje, igaz, nem is hibáztathattam a kóboros beszólás után. – Ami azt illeti, csak segíteni akartam. – Kevin nagyot nyelt és mosolyogni próbált. Marc hivatalos, kifürkészhetetlen, semleges arckifejezéssel bólintott. – Az jó. Maradj is meg ennél a szándékodnál, és jól kijövünk majd. De ha elfelejtkezel emberbaráti szándékaidról, komolyan összeakasztjuk a bajszunkat. Megértetted? Kevin néhány pillanatig nem felelt, és szinte hallottam a fején átvillanó lehetséges válaszokat, mert az arcára mindegyik kiült, egyenként. – Nézd, én csak Gregnek teszek szívességet – válaszolta végül, amolyan nem-is-tudom-miről-beszélsz hangnemben, eljátszva, hogy jóval közelebbi kapcsolatban áll apámmal, mint valójában. Egyikünket sem verte át. Marc a vállára vetette hátizsákját, felkapta sporttáskáját, és kifelé indult a parkolóhoz, még csak vissza sem nézett, hogy követjük-e. Csúnya pillantást vetettem Kevinre, aztán elfutottam, hogy utolérjem Marcot. A parkolóba kilépve ránk telepedett a sűrű louisianai hőség. Kevin elsöpört Marc mellett, mi pedig követtük egy négyajtós zöld kombihoz, amelynek hátsó lökhárítója meg volt nyomva, és a vezetőoldali ajtaján egy tízcentis karcolás éktelenkedett. Kevin megkerülte a kocsit, hogy kinyithassa a jobb első ajtót, és nyitva is tartotta nekem, közben hívogatón mosolygott. Már majdnem csodáltam is a kitartását. Nem így Marc. Elvette a táskámat, összefogta a szíját a sajátjáéval, majd mindkettőt belódította az anyósülésre, végül benyúlt, és maga nyitotta ki a hátsó ajtót. Nyitva tartotta nekem, amíg bemásztam, aztán átcsusszantam a túloldalra, hogy a vezető mögött ülhessek. Marc mellém ült, és bevágta az ajtót Kevin csalódott képe előtt. Mire a sofőrünk körbefutott és kinyitotta a saját ajtaját, újra a korábbi elszánt mosoly ült az arcán. Meg kellett hagyni: nem adta fel. – Most hová? – Kevin beállította a belső visszapillantót, hogy az arcomat lássa benne. Felolvastam neki a vendéglő nevét és a 112

Metairie-beli címet, amit apám írt le, és Kevin minden további szó nélkül kiállt a parkolóból. És a tükröt sem igazította meg. Letekertem az ablakot, hogy frissítsek valamit a bezárt kocsiban rekedt hőségen, aztán kikapcsoltam a biztonsági övemet, és Marc mellé húzódtam. A hőmérséklet ellenére elégedett voltam: Kevin most nem leshet úgy meg, hogy Marcot is ne látná egyúttal. Kelletlen sofőrünk szeme körül ráncok gyűltek a tükörben, aztán már inkább az utat figyelte. Holden Pierce-t is beleértve két másik falkatag macska élt New Orleansban, mindkettő jóval udvariasabb, kedvesebb és összehasonlíthatatlanul jobb társaság, mint Kevin. Apám mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a vezetőnk, talán csak azért, hogy tesztelje az önuralmamat. Biztos voltam benne, hogy ha Kevin levágott feje nélkül térek haza, azzal aranycsillagot szerzek a minősítési lapomra. Vagy egy olyan kis mosolygós arcot. Kevin apja az északi falkák egyikének alfája volt, és nem tett volna jót a falkaközi kapcsolatoknak, ha kiverem a szart is egy alfa fiából, akármennyire idegesítő is. Sőt, kifejezetten ártalmas lett volna. Bárki, aki ki akarja fúrni apámat a Területek Tanácsának vezetői helyéről – márpedig ez nem volt rövid lista remek ürügyet szerzett volna, ha bármelyikünk is elveszti a fejét Kevinnel szemben jogos indok nélkül. Ezért Marc még a gépen megtömte a fejemet, hogy a kiküldetés egyben a diplomáciai érzékem próbája is. Csakhogy valójában a türelmemé volt. Arra pedig fogadtam volna, hogy Marc veszti el előbb a sajátját. Még háromnegyed óráig főttünk Kevin kocsijában, végül felhajtottunk a járdára egy összefüggő üzletsor előtt; mindegyik épületben másféle szolgáltatást kínáltak. Kiszálltunk, és úgy néztünk körül, mint a turisták. Tulajdonképpen azok is voltunk. Egy nyitott ajtón rézfúvósoktól nehéz jazz csobogott elő, a járdán, amely olyan forró volt, hogy tojást lehetett volna rajta sütni, tolakodtak, lökdösődtek az idegenek. A városnak ez a része láthatóan remekül magához tért a hírhedt hurrikán után. Az első, ami feltűnt, a „Zárva” tábla volt a Cajun Bár és Grill ajtaján. Egy, az ablakba kirakott tábla szerint a vendéglő tizenegyig nem is nyit ki az ebédelni vágyók számára, vagyis még 113

nagyjából fél óránk volt, hogy ostobán ácsorogjunk ott, mielőtt beszélhetünk a dolgozókkal. – Amíg várunk, nézzük meg a sikátort! – javasolta Marc, és nyilvánvaló okokból követtük az ötletét. A vendéglő az üzletsor közepén állt, úgyhogy el kellett sétálni egy virágos, egy vegyesbolt és egy vegytisztító előtt, hogy elérjünk a kis utca elejére. Ott aztán felfedeztük, hogy bár nyitva még nem voltak, de a személyzet már szorgalmasan dolgozott: olyan fűszeres illatfelhők kavarogtak a levegőben, hogy a gyomrom hangosan megkordult, olyan ételekre várva, amiket sosem kóstolt még. Honnan tudtuk mindezt? A Cajun Bár és Grill hátsó ajtaja résnyire nyitva állt. Nevetés, edények és fazekak csörömpölése, és bájos, dallamos tájszólás szűrődtek ki az épületből. – Nem mehetünk el úgy, hogy nem ettünk itt! – közöltem Marckal, és megragadtam a karját, másik kezemmel pedig a nyitott ajtóra mutattam. – Éhen pusztulok. Marc vigyorgott. – Dupla adagot rendelünk, hogy haza tudjuk vinni. – Éhes vagy? – kérdezte Kevin a másik oldalamon. – Van egy remek olasz vendéglő a lakásomhoz közel. Szereted a manicottit? – Köszönöm, Kevin – próbálkoztam az udvarias válasszal. És a diplomáciával. – De kipróbálok néhány helyi specialitást. Méghozzá itt. – Szünetet tartottam, hogy Marcra nézhessek, aztán folytattam, bár nem azt láttam az arcán, amit vártam. – Örülnénk, ha velünk tartanál! Kevin összevonta a szemöldökét. – Köszönöm – felelte, és nem lehettem benne biztos, hogy ez most egy „köszönöm, de nem” akart lenni, vagy egy „köszönöm, remek ötlet”. – Rendben, akkor most hogyan tovább? – kérdeztem halkan, és már a szellősen egymás mellé rakott konténereket néztem. Közben az étvágygerjesztő illatokra koncentráltam, hogy kizárjam a többi, nem annyira kellemes szagot a sikátor végéből. Parker azt mondta, a testet a Cajunhoz legközelebbi kukából kiömlő szemét alatt találta meg. De tulajdonképpen mit is keresünk itt? Közelebb mentünk a kukához – engem kicsit lelassított, amikor a cipőm beszorult egy korhadt raklap deszkái közé –, és 114

szorongás ereszkedett rám. A konténer eléggé tisztának tűnt, már amennyire ez egy konténernél szokásos, és csak ült ott a csupasz, kicsit zsíros aszfalton, amelyről teljesen hiányzott a Parker által leírt szeméthalom. A szemétszállítók azóta már jártak itt, és minden lehetséges bizonyítékot, amit megtalálhattunk volna, a városi szeméttelepre vittek, akárhol is lett légyen az. Nekem nem volt sürgős, hogy megkeressem. Marc felmászott egy fadobozra, hogy beleleshessen a konténerbe; a nehéz fedelet erőfeszítés nélkül tolta félre. – Majdnem üres – jelentette felém fordulva. – És ami itt van, annak is friss a szaga. Fémzsanérok nyikordultak mögöttem: egy ajtó nyílt ki a sikátor átellenes oldalán, valamivel lejjebb a Cajunénál. Megpördültem, és egy alacsony, vékony férfit láttam fekete farmerben és élénk rózsaszín pólóban. Egy fél téglát lökött a résbe, hogy az ajtó vissza ne csukódjon, és amikor kilépett a sikátorba, már a pólója feliratát is el tudtam olvasni: Tiltott Gyümölcs. – Hé, itt tilos lófrálni – szólt ránk. A keze ökölbe szorult a megtömött szemeteszsák nyakán. Marc elkapta a könyökömet. Felnéztem, és láttam, hogy a szemében valami erős, parancsoló láng lobbant. Közölni akart velem valamit, azonban én nem értettem. Talán azt szeretné, hogy elverjem a fickót? Kicsit extrém megoldásnak tűnt, de mindenképpen hatékonynak. Az alacsony ember az övére csíptetett rádió felé nyúlt. Én is ökölbe szorítottam a kezemet, és nekiindultam volna, de Marc ugyanannál a könyökömnél fogva visszahúzott. Eltúlzott bosszúsággal forgatta a szemét. Hoppá. Akkor most nem pofonidő van. Kevin egyikünkről a másikunkra nézett, majd az emberkére, végül zsebre tette a kezét, meg sem próbálva segíteni. – A húgom itt hagyta tegnap a mobilját, és senki sem szólt, hogy megvan – kezdte Marc, és a hangjába éppen a kellő mennyiségű unott dühöt keverte, ahogy a vendéglő felé intett az állával. – A konyhás srácok azt mondták, megnézhetjük a kukában. 115

Ami azt illeti, a konyhás srácoknak egyelőre fel sem tűnt, hogy ott vagyunk. Valószínűleg nem is hallottak minket a saját ricsajukon át. De a kis ember tétovázás nélkül elhitte Marc hazugságát. A keze eltávolodott az övétől, a tartása megnyugodott. Úgy tűnt, maga is azt akarja hinni, hogy nem vagyok több, mint valami idétlen liba, akinek legveszedelmesebb tulajdonsága, hogy képtelen vigyázni a holmijaira. Nem tehettem róla, de sértett, hogy ilyen könnyen elfogadta ezt. – Akkor sok sikert! – biccentett Törpi a kukák felé, majd odament a sajátjához, alig több, mint fél méterre tőlem, és nem félt. A pokolba! Valamit kezdeni kell az ártalmatlan kinézetemmel. – A szemetesek reggel jártak itt – folytatta, és bedobta a zsákját. – A Szent Grált könnyebben megtalálnátok. – Visszasétált az utcába, és meg sem próbált elkerülni engem, pedig Marctól, de még Kevin-től is tisztes távolságot tartott. A Tiltott Gyümölcs ajtajában megállt, fél kézzel kinyitotta a kaput, belökte a fél téglát, visszanézett és alaposan végigmért – vagy inkább felmért, hiszen vagy öt centivel magasabb voltam nála. – Kisasszony, abban nem segíthetek, hogy megtalálja a telefonját – szólalt meg, és jóval bátrabban nézett a szemembe, mint azt egy ilyen apró emberből kinéztem volna. – De ha úgy döntene, hogy munka kell, csak látogasson meg! Jöjjön a bárba, és keresse Jeffet! Még magamhoz sem tértem a meglepetésből, ő már eltűnt az épület sötét belsejében. Aztán Kevin rosszindulatú nevetését hallottam, amikor neki is leesett, mit hallott. – Hiszen ez most ajánlott neked állást, mint sztriptíztáncos! Izgalmasabbnak hangzik, mint a mostani munkaköröd, mert én bizony fizetnék, mint a katonatiszt, csak vedd le a ruháidat. Na már most, a hétköznapi meztelenség nem nagy ügy a vérmacskák számára, főleg, hogy többnyire elkerülhetetlen is. Ám a sztriptíz nem tartozik ebbe a körbe, és egy efféle felhívás, főleg Marc jelenlétében, igenis nagy ügy, amint azt Jace bármikor tanúsíthatja. A jobbom ökölbe szorult, de még mielőtt meglendíthettem volna, Marcé zúgott el mellettem, egyenesen Kevin gyomrába. A nevetése hirtelen csuklásba fulladt, ahogy a levegő kisüvített a 116

tüdejéből. Fenékkel csapódott a falnak, majd farmer és pamut csomójába zuhant a járdán. Nahát! Marc vesztette el először az önuralmát, és ez engem egyszerre igencsak felvidított. Persze ebben annak is szerepe volt, hogy láttam, miként küzd Kevin a hányingerrel. Kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de félreütötte, és magától állt talpra. A vállam mögött bámult Marcra. El akartam volna mondani neki, hogy ha Marc nem előz meg, most szopránt énekelhetne, de úgy láttam, a büszkesége már enélkül is éppen eléggé romokban hever. Kár. Egyik kezét a gyomrára a szorítva mélyeket lélegzett, lefelé tekintett: felmérte a sérüléseit. Amikor felnézett, ugyan mérges volt, de meglepően nyugodt. Ha Marcot vágta volna valaki a falhoz egyetlen ütéssel, ő fújva-köpködve kelt volna fel. Ami azt illeti, én is. Kevin elnézett mellettem, mintha ott sem volnék, Marcot kereste dühös tekintete. – Tudod, nem én voltam ám, aki azt javasolta a barátnődnek, hogy pénzért vetkőzzön. – Pedig tulajdonképpen pontosan azt tette. – Talán azon a kis pöckön kellene kitöltened a dühödet. – Ember – morogta Marc, még mindig ökölbe szorított kézzel. – Baj nélkül elmehet. Egyszer. És mivel nem tervezem, hogy még egyszer találkozunk, valószínűleg életben is marad. De neked ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy vigyázz a szádra, ha meg akarod tartani a tépőfogaidat. A sikátor végéből gyenge, forró szellő kerekedett, felkapott néhány papírszemetet, penész szagát hozta. Amikor az egyik fecni nem esett le, jobban megnéztem magamnak az ajtót, amin Jeff belépett. A horpadt fémfelületen egy papírlap csapkodott egy hosszú csík celluxról. – Izé, Marc? – Gondosan átléptem egy törött fadobozt, úgy mentem a Tiltott Gyümölcs hátsó ajtajához. – Azt hiszem, mégis fogsz találkozni a kis pöcökkel. Hamarosan. – Tessék? – Üveg ropogott, Marc bakancsa egy törött palackra taposott. Megállt mellettem, és követte a tekintetemet a rózsaszín papírra feketével házilag nyomtatott plakátig. A lap közepén egy tipikus duci szőkeség fekete-fehér fotója volt; nemcsak a szája, hanem szép, hosszú pillájú szeme is 117

mosolygott. Fölötte azt olvastam: „Láttál engem?” Alatta a neve állt: Kellie Tandy, és a fontosabb testi adatok. Végül ennyi: KELLIE A TILTOTT GYÜMÖLCSBŐL TŰNT EL, MŰSZAK KÖZBEN, 2008. SZEPTEMBER 11-ÉN, KEDDEN. HA BÁRMIFÉLE INFORMÁCIÓVAL BÍR A HOLLÉTÉRŐL, KÉRJÜK, HÍVJA AZ 555-7648-AS SZÁMOT. $$$ JUTALOM! $$$ BÁRMILYEN INFORMÁCIÓÉRT, AMI SEGÍT NEKÜNK MEGTALÁLNI ŐT. – Emlékszel a köteg egydollárosra Bradley Moore tárcájában? –kérdeztem. – Az egyetlen épület közel s távol egy sztriptízbár volt. Te hiszel a véletlenekben? Marc lassan ingatta a fejét, a homlokán elmélyültek a ráncok. Tudtam, ugyanarra gondol, amire én is. – Harper nem a Cajun Bár és Grillben járt. Hanem a Tiltott Gyümölcsben.

118

TIZENKETTŐ SZEPTEMBER TIZENEGYEDIKE. A lány három napja tűnt el, kedden, amikor mi eltemettük Bradley Moore-t Arkansasban. Tegnap pedig, szombaton, Parker és Holden megtalálták Robert Harper holttestét az elveszett táncoslány munkahelye mögött. Nem láttam nyilvánvaló kapcsolatot, de ahogy Marc, úgy én sem hittem az egybeesésekben. Kevin a lány képére nézett, az arcára kiült a zavar. – Várjatok! – A hangja magasra szökött, ahogy hadart. – Greg azt mondta, egy halott kóbort találtatok itt. Harper nevűt. Szóval, ki ez a Bradley Moore, és mi köze van hozzá, hogy valami őrült megölte Robby Harpert? És az egésznek mi köze van egy eltűnt táncoshoz? Apám csak annyit árult el Kevinnek, amennyit feltétlen tudnia kellett, és ebbe nem tartozott bele az idegen nőstény vagy az Arkansasban elásott hulla. – Robby Harper? – kérdeztem. Összeszűkülő szemmel fordultam Kevin felé, amikor leesett, milyen baráti néven emlegette a kóbort. Nem feleltem a kérdésére, inkább feltettem a sajátomat. – Ismerted? Kevin megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait. – Csak hírből. Nos… elég sokszor át szokott lógni a határon, hogy a Big Easy-ben partizzon. Gondolom, a mississippi városkákban nincs igazi élet. 119

– És te természetesen bejelentetted, hogy birtokot háborít, igaz? – szegeztem neki a kérdést, holott jól tudtam, hogy nem így volt. Marc fenyegetőn előrelépett, Kevin vállvonogatva hátrált. – Nem tűnt olyan horderejűnek a dolog, hogy emiatt zaklassam Greget. Különösen, hogy annyi baja volt, amiért téged is figyeltetnie kellett – vetett rám egy vádló pillantást, de aztán visszafordította a szemét Marcra, aki a legnagyobb fenyegetést jelentette. Legalábbis Kevin tudomása szerint. Az utolsó mondat még a fülemben csengett, a tarkómon égnek álltak a kis hajszálak. Az első gondolatom az volt, hogy az öklömmel térítem jobb belátásra, de egy mély, lassú sóhaj segített visszanyerni az önuralmamat. Látjátok, tényleg felnövök. Majdnem mindenben. – Nem volt velem baja – csattantam fel. – Neked viszont jelentened kellett volna Harpert abban a percben, amikor betette a lábát a déli középső területekre. – Ne már, Faythe! – Kevin karba fonta a kezét a mellén, mintha észre se vette volna, hogy Marc kész megcsonkítani, ha képtelen okát adni, miért nem teljesítette a kötelességét. – Mind tudjuk, hogy apádnak tele van vele mindkét keze. Nem vagy hajlandó egy rendes kandúrt választani magadnak, olyan okokból, amit senki meg nem ért, ő pedig nem kényszeríthet, szóval a legtöbb, amit tehet, az az, hogy figyel és várja, mikor térsz végre észre és szülsz neki örökösöket. Csikorgó hangot hallottam, és beletelt egy hosszú pillanatba, hogy azonosítsam: a saját fogaim csikordultak össze. Igyekeztem kordában tartani a dühömet, de nem volt egyszerű, amikor Kevin jól értesülten meglebegtette, hogy a magánéletem nagyjából annyira magán, mint valami híresség szexvideója. – Azt pletykálják, apád az elmúlt öt évben nonstop ügyeletet tartott feletted, csak hogy egy helyen és biztonságban tudhasson. Ha ez igaz, nemcsak hogy állandóan emberhiánnyal küszködött, de még a végrehajtók csapatát is meg kellett törnie, hogy legyen valakije, aki figyeli a bóklászásodat az egyetemen. Gregnek évekig nem állt rendelkezésére a létszám, hogy minden határsértési jelentést kivizsgáljon. Miattad. 120

Tagadón ráztam a fejem, a dühöm már szikrákat vetett a gerincem mentén, mégis eltöprengtem rajta, vajon igaza van-e. Gátoltam apámat a dolga elvégzésében? Arra kényszerítettem, hogy megossza magát köztem és a falka többi tagja között? Veszélybe sodortam mindannyiunk biztonságát, amiért olyan keményen megdolgozott? Nem akartam, hogy így legyen, hogy a döntéseim mindenki mást is ilyen erővel érintsenek. És mégis így volt. Csak egy kis szabadságot akartam, de ezért a szabadságért a teljes falka fizetett. Ha egy Kevin Mitchell-féle jancsi bohóc belátta ezt, én mi a francért nem? Szerencsére Kevint annyira lefoglalta a védekezés, hogy sem a dühömet, sem a kétségeimet nem vette észre. – Én csak tettem egy szívességet apádnak – jelentette ki karba tett kézzel, mintha magát is meg akarná győzni, hogy a rengeteg szar, amit épp lapátol, igaz. – Tökéletesen képes vagyok rá, hogy azt a néhány kóbort, aki néha besétál a határon, szemmel tartsam, anélkül, hogy Greget zargatnám. Ha komoly baj lett volna, felhívom. De nem volt. Kézben tartottam a dolgot. Marc még egyet lépett előre, és Kevin ugyanúgy hátrafelé. Nekiütközött a konténernek: összerezzent és leengedte a karját. Marc lenézett rá, aranypöttyös szemében düh és ki nem mondott kihívás ragyogott. – Akkor hogyan magyarázod, hogy Harpert holtan találták egy sikátorban? Kevin felemelte a tenyerét. – Ahhoz semmi közöm. Itt sem voltam tegnap. Fogalmam sincs, ki ölte meg. Dermedten pislogtam rá, és a szemem sarkából láttam, hogy Marc is megmerevedik. Szóval ő is hallotta. – Tegnap nem voltál itt? – kérdezte. – Szóval más napokon igen? Harperrel? Kevin dadogott valamit, az arcán lassan felderengett a megértés: felfogta, milyen mélyre ásta magát a pöcegödörbe. És hogy lövése sincs, hogyan kecmereghetne ki belőle. – Köpd ki, Kevin! – Nem tettem semmit, hogy közbelépjek, amikor Marc fölé tornyosult. Amúgy is ő volt a jobb rossz zsaru; nem mintha én nem tudtam volna eljátszani, hanem mert ő nem 121

alakította hihetően a jó zsarut. – Te és Harper együtt jártatok a Tiltott Gyümölcsbe? Klubhaverok voltatok? – Ne erőltesd! Egyértelmű a válasz. – Marc köpött egyet, a hangjából kihallatszott az undor. Úgy nézett Kevinre, mint a macska az egérre, amelyikkel inkább eljátszik, mint hogy megegye. – Csak azt nem értem, hogy egy hozzád hasonló törzskönyves kiscica miért lóg egy karomlázas kóborral? Kevin átnézett Marc válla felett: a jelek szerint eldöntötte, hogy én vagyok a kisebb veszedelem. Nem láttam okát, hogy kiábrándítsam. – Megfizetett. Megjátszott zavaromban oldalra billentettem a fejemet. – Fizetett neked, hogy a társasága legyél? Ez nem olyan, mint egy kétségbeesett kisiskolás? Kevin csak bámult rám és a fejét rázta: a homlokán izzadság gyöngyözött. – Azért fizetett, hogy hallgassak. Hogy hagyjam átkelni a tavon és szórakozni egy városban, ahol nem zár be még a járda is este kilenckor. – És te beleegyeztél? – piszkáltam tovább. – Igen, azért, hogy szemmel tartsam. Na és ha pénzt is kaptam érte? Különben is apádnak kellene engem fizetnie. – Tegnap miért nem voltál vele? – vette vissza a szót Marc. Kevin lesütötte a szemét, az egyik lábával egy törött üveget kezdett piszkálni. – A főnököm behívott dolgozni, nem tudtam jönni. Fogalmam sem volt, hogy meghalt, amíg Greg nem hívott tegnap este. Marc előrelendült, és két ökle a konténerbe csapódott Kevin fejének két oldalán. A fém mélyen behorpadt. – Ha hazudtál, életed végéig bicegni fogsz! – morogta Marc. Kevin riadtan nézett fel rá, majd énrám. Bal szemöldöke rángatózni kezdett. – Ez az igazság! – Bár láthatóan dühös volt, a mondat mégis elcsukló visításban tört ki belőle. – Megmutassam a kicseszett jelenléti ívet? Marc elégedetten lépett hátra, és maga mellé engedte a kezeit, azonban ettől még nem látszott kevésbé fenyegetőnek. Még 122

mindig Kevin fölé magasodott, a puszta jelenlétével feszélyezve őt. – Ismered Kellie Tandy-t? – A kérdés megerősítette a gyanúmat, hogy a táncos eltűnésének valamiképpen köze van az ügyhöz. – Csak látásból. Nagyon szexi. – Kevin elhallgatott és Marc válla felett rám nézett. – Vagyis feltételezem, hogy mostanra halott, szóval szexi volt. Felkavarodott a gyomrom, amikor hallottam, mennyire nem érinti meg az eltűnt lány sorsa. A pokolba a diplomáciával, Kevin centikre volt attól a határtól, amit ha átlép, nincs visszaút. – Gondolod, hogy Robby ölte meg? – kérdezte, észre sem véve növekvő dühömet. Azonban a kérdés egy pillanatra elgondolkodtatott. Kisöpörtem átizzadt tincseimet az arcomból. Nem szándékoztam válaszolni, de jól jött volna, ha képes vagyok rá. Gondolom, hogy Harper ölte meg a táncost? Mert ha egyáltalán megtámadta, annak csak egy végeredménye lehetett: a lány halála. Na jó, nemcsak ez az egy végeredménye lehetett, de ez volt a leginkább valószínű. Tényleg őt gyanúsítottam volna? Nem voltam biztos benne. Nem láttam át, hogyan illik Kellie Tandy a képbe. Még nem. És ha Harper ölte meg őt, csupán egybeesés, hogy magát Harpert is holtan találjuk alig két napra rá? – Láttál más macskákat is a klubban? Kóbort vagy nem kóbort? – kérdezte Marc, amikor hiába vártak az én válaszomra. – Nem. Csak két másik él a környéken, amennyire tudom. A legfiatalabb Pierce fiú a Loyolára jár, de főiskolások nem fordulnak elő errefelé. Jamey Gardner meg Baton Rouge közelében lakik, viszont őt már majdnem egy éve nem láttam. A Tiltott Gyümölcs hátsó ajtaja felé intettem a fejemmel. – Ismered a pöcök Jeffet? – Aha. Ő a pultosok egyike. A fivéréé a hely. – Harpert is ismerte? – vágott közbe Marc. – Nem hiszem, hogy egyikünk nevét is tudná, de egy képet azért szerintem felismer. Vagy egy személyleírást.

123

– Remek. – Marc ellépett a szemetestől és Kevintől, aztán az utca vége felé intett. – Akkor gyerünk, derítsük ki, mit látott a pöcök tegnap! A Tiltott Gyümölcs előterében álltam Marc és Kevin között, a mennyezeti szellőzőből áradó hűvös levegőben fürödve. A műszél pillanatokon belül gleccserpatakokká hűtötte a hátamon csordogáló izzadságot, és ez jólesett. Meg kellett kerülnünk az épülettömböt, hogy a főbejárathoz jussunk – negyvenfokos hőségben, kilencvenszázalékos páratartalom mellett. Szerencsére a bejárati ajtó nyitva volt, valószínűleg azért, mert a hátsó oldalon a dolgozók sem juthattak be. A sztriptízbár belső részébe egy széles, kupolás átjárón lehetett bepillantani. A ragacsos műpadló, az olcsó asztalok, a faltól falig terpeszkedő bárpult éppen olyan volt, amit vártam, csak a meztelen nők hiányoztak. A bár elvben még tíz percig zárva volt, úgyhogy a táncosok dobogója sötéten és üresen állt. Hála az égnek. Más nem is hiányzott még a mi kis vizsgálatunkhoz, mint hogy Kevint ostobán lázba hozzák a hormonjai. Ugyan még korán volt, hogy a táncosok megmozgassák arányos hátsójukat, Jeff és egy másik férfi – ugyanolyan rózsaszín pólóban – már keményen dolgozott a pult mögött; poharakat törölgettek és a pénztárgép fiókjának a tartalmát számolgatták. A sülő kaja szagából ítélve valaki már a konyhában is nekilátott a teendőknek. A bejáratnál a tábla csípős csirkeszárnyat és szexi csajokat ígért, választható itallal szervírozva. Ugyan a szám szárazabb volt, mint egy homokdűne, az ital, amit választottam volna, akármi lehetett, csak ne itt adják. Néztem Jeffet, a pöcköt, amint mogyorót tölt egy tálkába a pulton. Egy alacsony, nagy mellű nő sétált el az előtér ajtaja előtt: ami kevés ruha volt rajta, az Piroska kurvás változatává tette. Ha a csúnya, gonosz farkast kereste, hát rossz helyen járt. – Bocs, srácok, de még nem nyitottunk ki – szólalt meg Piroska fülledt délies tájszólásban, és kivillantotta apró, fehérítéstől ragyogó fogait Kevin felé; aztán inkább Marcra fordította minden figyelmét. Csakis Marcra. Énrám rám se bagózott. A ribanc. 124

– Cukifiú, sajnálom, de meg kell kérjelek, hogy távozz – rebegtette az én pasim felé a szempilláját, kezét csípőre tette rövid, vörös, tapadós szoknyája felett. – A szabály az szabály. De gyere vissza tíz perc múlva, és akkor táncolok neked. Még egy italra is meghívhatsz. – A fejét oldalra billentette, hosszú, vörös körme hegyével telt alsó ajkát ütögette. – A fenébe is, én hívlak meg téged egy italra. Marc lenézett rá, egyenesen a szemébe, az ajka széles, csábító mosolyra húzódott. – Csábítóan hangzik, de nem a gyönyörök kedvéért vagyok itt… nem kizárólag – tette hozzá, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe. – A barátom Jeffet keresi, munkaügyben. Az állam a felsőm kivágásába esett. Komolyan. Majdnem kiakadt az állkapcsom. És persze Kevin vigyorgott, tudva, hogy pillanatnyilag biztonságban van: Marc nem üti meg nyilvánosan. És én is ott álltam közöttük. – A barátod? – kérdezett vissza Piroska kurva, és most először villant felém a szeme. Sietve bezártam a számat, és eltüntettem a meglepetést a vonásaimról. Sikerült, de a helyét elfoglalta a düh. Nem fogok sztriptíztáncosnak jelentkezni, még azért sem, hogy kiderítsük, mi történt Robert Harperrel. És különösen egy olyan bárban nem, amelyik nem tud elszámolni minden alkalmazottjával. Összecsikordult a fogam, amíg Piroska szakértő szemmel felmérte a testemet. Korábban még sosem vizslatott így egy nő, és fogalmam sem volt, hogyan kell ezt elegánsan fogadni. Vagy hogy foglalkozzak-e vele egyáltalán. Végül – a jelek szerint a kinézetemmel elégedetten – bólintott. – Annyira örülök, hogy tetszem neked – szólaltam meg gúnytól csöpögő hangon. Egyedül Marc vette a lapot, de ezt is csak onnan tudtam, hogy amikor Piroska a pult felé fordult, belerúgott a cipőmbe. – Nem lesz nehéz dolgod, ha azt akarod, hogy próbát tegyen veled – fordult vissza a lány Marchoz, bár nekem válaszolt. – Most amúgy is kevesebben vagyunk. – Igen – biccentett Marc, mintha ebben a pillanatban jutna eszébe. – Láttam a plakátot az eltűnt táncosról. – A kirakatra három másik ugyanolyan is fel volt ragasztva. 125

– Igen, hát az rémes ügy volt. – Piroska hamis akcentusa eltűnt, a helyét őszinte aggodalom foglalta el a szemében. Még a tartása is megváltozott: átkarolta magát, a testsúlyát egyetlen vörös, magas sarkú cipőjére helyezte, a másik térdét behajlította, úgy egyensúlyozott. – Rémes? Miért volt rémes? A lány hatalmas, mindent elfedő piros csuklyája alá nyúlt, előhalászott egy barna tincset, és hosszú, vékony ujja köré kezdte tekergetni. – Hát… – Vite, Corinne! Öt perc! Piroska, akit eszerint Corinne-nak hívtak, átlesett a válla felett. Az immár fényárban úszó színpadon egy magas, vékony férfi állt ugyanolyan élénk rózsaszín pólóban. – Je viens? – kiáltotta vissza. – Adjatok egy rohadt percet! – morogta aztán, és visszafordult hozzánk. Hozzánk, azaz Marchoz. – Kedves, miért nem beszélgetünk, miután lement a műsorom? Ülj le, és foglalj egy helyet nekem is, tánc után megtalállak. Oui? – Azt hiszem, van néhány szabad percem – egyezett bele Marc szédítő mosollyal. A kezem ökölbe szorult, amikor Corinne magas sarkon fordult, és a nagyterembe imbolygott – igen, imbolygott, ringó fenékkel, meg minden –, és a válla felett egy ujjal hívogatón intett Marc felé. Hogy a pokolba csinálja ezt Marc?, kérdeztem magamtól, ahogy követtük Corinne-t, a hátsó fal melletti bokszba. Akárhogy is, Marc már el is érte, hogy egy lehetséges tanú könyörög a kikérdezésért. Ital mellett. És a méltósága egy morzsáját sem kellett feladnia hozzá. Mindeközben én kénytelen vagyok eljátszani, hogy boldogan ledobálom a ruháimat némi pénzért egy teremre való vadidegen férfi előtt, csak azért, hogy a pultosból esetleg kiszedjek némi információt. Amire nincs sok esély. Marc becsusszant az íves falú bokszba, Corinne pedig a vállára téve a kezét, lehajolt, hogy valamit a fülébe súgjon. Csak éppen nem súgott semmit. Ha súgott volna, azt meghallom. Szóval nem a hangját használta, csak a nyelvét. Marc figyelmeztető pillantása ugyan befogta a számat, de a körmeim – rövid, manikűrözetlen, de annál praktikusabb körmeim – a tenyerembe mélyedtek. 126

– Jeff, adj valamit inni az uraknak – fordult a vörösbe öltözött ribanc, bocsánat, egzotikus táncos, a pultoshoz, úton a Kizárólag a személyzet számára feliratú ajtó felé a terem másik felében. – És azt hiszem, a lány veled szeretne pár szót váltani. Valamiképpen úgy mondta ezt, hogy a szavak mocskos felhangot kaptak, annak ellenére, hogy olyan munkára jelentkeztem volna, amilyet ő maga végzett. Odébb löktem Marcot, és melléültem, leküzdve a kísértést, hogy hangot adjak nemtetszésemnek. Sajnos bizonyos tekintetben közterületen voltunk, szóval nem volt más választásom, mint hogy tartsam magam a Marc kitalálta történethez. De ezért később még megfizet. Egek, de még hogy megfizet. – Mit hozhatok? – hajolt ki Jeff a pultból, mindkét tenyerével a fényes felületre támaszkodva. – Whiskey-kólát – vágta rá Marc, és kérdőn nézett a velünk szemben ülő Kevinre. Nem volt olyan szabály, ami szerint tilos lett volna munkában inni, mivel ahhoz nagyon sok alkoholra van szükség, hogy egy macska ítélőképességét vagy koordinációját elhomályosítsa. Ez pedig kapóra jött, hiszen absztinensként esélyünk sem lett volna beolvadni egy sztriptíz bár látogatói közé. Főleg egy New Orleans-i sztriptíz bárban. – Michelobot – mondta Kevin, éppen abban a pillanatban, amikor megreccsentek a rejtett hangszórók valahol a feketére festett plafon közelében, és felhangzott a grunge háttérzene. Csak ekkor jöttem rá, hogy végig ezt hiányoltam: a csend tehetett a fura, kiszolgáltatott érzésről, ami kísértett, amióta beléptünk a főbejáraton. Vagyis hát ez, és a tény, hogy egy sztriptíz bárban voltunk. Nem mintha a meztelenség zavart volna. De azért kényelmetlenül éreztem magam, amikor az arcomba toltak egy nyílt felszólítást, hogy feküdjek le idegenekkel, és bár tudtam, hogy a sztriptíz és a prostitúció között van különbség, a jogi részletekkel nem voltam teljesen tisztában. És reméltem, hogy meg is maradhatok ilyennek. Nem egészen egy perccel azután, hogy a zene beindult, benyitottak az első valódi látogatók is: egy csapat nagyjából velem egykorú fiatal férfi, elegáns civil ruhában, egyforma tüsi hajjal – a 127

nemzet színe-virága, eltávon a legközelebbi laktanyából. A parketthez közeli asztalhoz telepedtek le, és küldöncöt választottak, hogy a pultnál megrendelje az italaikat. A pultos lenyúlt egy flaskáért, és a háttérzene egy sikollyal elcsendesedett. A színpad lábánál éles fények villantak. Pillanatokkal később új zene tört a hangszórókba, hangosabb és gyorsabb, mint az előző, és négy ütem sem kellett, Corinne átsiklott a vastag fekete függönyön, majd kivonaglott a deszkákra. Piros csuklyás köpenye majdnem teljesen eltakarta. Pillanatnyilag. A fiatalemberek azonnal huhogó röhögésbe csaptak, egymást noszogatva, hogy ki meri közelebb hívni Piroska kisasszonyt. – Itt is van. – Jeff, a pultos szólalt meg, alig fél méterre a bal vállamról. Riadtan megugrottam. Annyira lekötött az első sztriptíz-élményem, hogy észre se vettem a közeledő embert. Szomorú. Jeff egy alacsony pohárban sötét folyadékot tett Marc elé, egy habzó korsót Kevinnek adott. – Élvezzétek a műsort, fiúk! – jegyezte meg, azzal hozzám fordult. Mindenestől. Nem foglalkozott tovább Marckal vagy Kevin-nel, éppen ahogy Corinne sem énvelem. A szelektív látás bizonyára ragadós. – Meggondoltad magad munkaügyben? Marcra lestem: még mindig akarja-e, hogy végigmenjünk az álinterjún. Akarta. Úgy lökött oldalba, hogy csaknem leestem a padról. – Izé, igen – feleltem idétlenül, és felálltam, különben elestem volna. Jeff vigyorgott, aztán alaposan felmérte a… nos, a képzettségemet. Bólintott – majdnem ugyanúgy, mint Corinne – aztán a bár felé intett. – Gyere az irodámba! A szemem sarkából láttam, hogy Marc megfeszül. Tudtam, hogy figyelni fog, amíg az asztalokat kerülgetem, és nem hagyja, hogy tényleg be is menjek egy másik helyiségbe. Eljátszatja velem a jelentkezést, de szem elől – fül elől – nem veszít. Követtem Jeffet a pult mögé, ott felültem a támlátlan székre, amelyet kihúzott nekem. Meglepetésemre ő maga is leült mellém, 128

ahelyett, hogy visszament volna a helyére, majd szembefordult velem. Az arcára széles, kissé talán túl élénk mosoly ült ki. – A munkám legjobb része a leendő számok előzetes véleményezése. Ugye, nem vagy szégyenlős? Pislantottam, aztán megperdültem a székkel, hogy dühtől izzó tekintetemet Marcra lőhessem. Megöllek, formáltam az ajkaimmal, de ő csak kuncogott. Hát majd akkor nevess, ha jön a csattanó, gondoltam. Mert soká lesz, hogy én ezek után magamtól vetkőzni akarjak.

129

TIZENHÁROM AMÍG JEFF A VÁLASZOMAT VÁRTA, a szeme lesiklott az arcomról, és még csak nem is háborodhattam fel, hiszen a domborulataim a jelentkezés lényegi részét képezték. Úgyhogy kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, hátha ettől visszatérül a figyelme. – Szükségem van a pénzre. – Akkor jó helyen jársz, kedves… ne haragudj, nem értettem a nevedet. – Julie. – Jobb mint a Jane Smith, nem igaz? – Remek. Julie. – Jeff felkapott egy felírótáblát a pultról, és felém lökte. – Intézzük el először a papírmunkát! Papírmunka? A sztriptíztáncosoknak? Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy végiglapozza az oldalakat: egy jelentkezési lap, egy jövedelemadó-nyilatkozat, felelősségmentesítés személyi sérülés esetére, és egy elég hivatalosnak kinéző lista arról, mit szabad a vendégeknek és mit nem. Szerepeltek rajta olyan kitételek, amikre magamtól még csak nem is gondoltam volna, és már csak olvasva őket is elvörösödtem. Egy, a macskafalkámban hétköznapi, erotikamentes meztelenségben eltöltött élet után – végül is a háztartás majdnem minden tagja a vérrokonom volt – az ötletet, hogy pénzért villogtassam a testemet, finoman szólva is ízléstelennek találtam. Jeffnek is feltűnt hökkent arcom, meg alighanem az is, hogyan fogom a felírótáblát, mintha a fémkapocs leharaphatná az ujjamat. 130

– Először csinálsz ilyet? – kérdezte aggodalmasan ráncolt homlokkal. Bólintottam, és felemeltem egyik combomat a mostanra fapadossá vált műbőr székről, hogy térdben keresztbe tehessem. Abban a pillanatban úgy látszott helyesnek. – Nos, akkor természetesen azt is be kell mutatnod, hogyan táncolsz. Van saját fellépőruhád? A fejemet ráztam, ő pedig csak mosolygott döbbenetemen. – Semmi baj. Majd összedugjuk a fejünket, és kigondolunk neked egy jó számot. Nem vagy allergiás a tollakra vagy a kétoldalas ragasztószalagra? Üres tekintetemből rájött, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Tudod, a testedre erősíteni a dolgokat. – A szemével megint a melleimet simogatta, és akkor leesett a tantusz. A testemre erősíteni? Fúj! Megpördültem a székkel, gyilkos pillantást vetettem Marcra, de ő csak mosolygott és integetett. Megfizetsz, tátogtam felé, ő pedig felnevetett, szemmel láthatóan élvezte megalázó helyzetemet. Az utálatos kurafi. – Akkor hagyjuk a tollakat? – kérdezte újra Jeff, és bólintottam. – Jó, még mindig megcsinálhatjuk prémmel. Ugye, a bunda nem zavar? Csak annyi telt tőlem, hogy ne nevessek az arcába. – Nem, nem zavar, a karmos mancsokat egyenesen imádom – helyeseltem, inkább Marc fülének, mint Jeffnek. A bokszban a pasim orrán-száján köpte vissza a whiskey-colát a poharába, beterítve vele Kevint is. – Karmos… – mormolta Jeff, és a lelki szemei előtt alighanem megjelent egy jelmez, amit én soha nem akartam látni. – Eszembe sem jutott, hogy karmokat is tehetnénk a macskajelmezre. Kellie nem mondta. Kellie? Beleremegtem a felismerésbe, hogy nem csak az eltűnt táncos helyére keresnek másikat, hanem a ruhájába is. Képtelenség, hogy felvegyem egy halott lány kosztümjét, hát még, hogy táncikáljak is benne. De Jeff, észre sem véve a reakciómat, folytatta. – Másfelől neki hosszú körmei voltak, eleve, mint a karmok. Neked viszont… – felemelte a bal kezemet és megvizsgálta recés körmeimet a műkarmok éppen megfelelnek majd. Persze nem túl 131

hosszúak vagy élesek. Elvégre fel akarod izgatni a vendégeket, nem elriasztani. Hiszed te… – Na jó, láss neki, töltsd ki ezeket! – Jeff felállt, és végignézett a növekvő vendégseregen. – Ha végeztél, hátramegyünk a testvérem szobájába, és megmutathatod, mit tudsz. – Rám vigyorgott. – Általában ezzel kezdünk, de valami azt súgja, te pontosan tudod, hogyan kell megragadni egy férfi figyelmét. Tényleg tudtam. A golyóival együtt. A férfi figyelme sosem jár messze az ágyékától, főleg nem, ha azt végveszély fenyegeti. Elfojtottam egy mosolyt, biccentettem, és felvettem a tollat. Jeff visszalépett a pult mögé, hogy kisegítse a másik kiszolgálót, aki épp a megrendelések hirtelen áradatával küzdött. És most mi legyen?, töprengtem a tollat az ujjaim között forgatva. Marc eddigre kiszedte volna a fickóból a nevét, korát, családi állapotát, de még a bugyiméretét is. Mármint ha Jeff szoknyát hordott volna, még inkább tangát. Felfigyeltem: megint változott a zene. A színpadon egy apró ázsiai lány vonaglott színpompás sárkányjelmezben, amelyre leginkább az „absztrakt” szó illett volna. A terem túlsó felén, a bokszban, Piroska már Kevin és Marc között ült egy majdnem teljesen átlátszó és piros hálóingfélében. Féloldalasan helyezkedett el a félköríves bokszban, háttal Kevinnek, hogy teljesen Marcra figyelhessen. Úgy tűnt, Kevint nem zavarja a dolog. A sörét iszogatta és a sárkánylányt nézte, aki rétegről rétegre szabadult meg ragyogó pikkelyeitől. Marc láthatóan boldog volt, hogy Corinne teljes figyelmét birtokolhatja, és én egyszerre már egyáltalán nem voltam olyan biztos benne, hogy nem érdeklik az emberi nők. Alighanem magam is bedőltem volna neki. Végül is a végrehajtóknak általában tiltakozó, dühös kóborokkal van dolga, nem gyönyörű, felkínálkozó lányokkal. Ezelőtt sosem láttam még Marcot mással flörtölni, de el kellett ismernem, hogy jól csinálja. Nagyon jól. Szerencsére nem kételkedtem magamban és a kapcsolatunkban; tisztában voltam vele, hogy a munkáját végzi. Marc ugyanolyan eszközként alkalmazta a külsejét – szépen metszett arcát, szoborszerű testét –, mint a fogait és karmait: arzenálja plusz egy fegyvereként. Ha 132

pedig szükségesnek látja, nem tétovázik, bevet minden rendelkezésére álló eszközt. Ami persze felvetette a kérdést: meddig lesz hajlandó elmenni? Ameddig kell, szólalt meg egy halk, áruló hang a szívem mélyén. Bármit megtesz a falkáért, és ezt te is pontosan tudod. Corinne Marc bicepszére tette a kezét, egyik lábát a lábszárába akasztotta. Marc láthatóan ragyogott. Egyenesen a lány szemébe nézett – efféle udvariassággal a sztriptíztáncosok nem sokszor találkozhatnak a munkájuk során – és közel hajolt, mintha a hangos zene felett is jobban szeretné hallani, amit Corinne mond. Ez persze csak színjáték volt, hiszen pontosan hallott minden egyes szót. A pokolba, ha odafigyelek, még én is hallhattam volna. De nem figyeltem, mert bár tudtam, hogy Marc csak szerepet játszik, a falkájáért dolgozik, mégsem volt semmi szükségem rá, hogy más nő adja az én párom tudtára, mennyire szexi. Ha azt akarom, hogy megtudja, majd én elárulom neki. És akkor, miközben én a tollammal a pultot kocogtattam, Marc elkezdte kikérdezni Corinne-t. Felismertem a pillanatot, még a fülem segítsége nélkül is, mert a lány keze lehullott Marc karjáról, a tekintete pedig élénkpiros italára vándorolt. Aztán beszélni kezdett, alighanem válaszokat adott, de közben már az asztalra támaszkodott és a körmeit piszkálta. Az arcán már nem csábító vidámság ült, hanem szomorú aggodalom. Szóval Marc tényleg a munkáját végezte. Sikerén felbuzdulva újra az előttem fekvő papírokra néztem. Mi legyen a következő lépésem? Hogy lehet, hogy Marc adatokat szerzett a forrásából, én meg csak űrlapokat? Szerencsére még nem volt késő, hogy újrakezdjem Jeff megdolgozását, ezúttal mellbedobással. Biztosan egyszerűbb, mint a meztelen bőrömön végezni allergiatesztet a kétoldalú ragasztóval. Azonban nem voltam rá képes. Nem bírtam volna a testemet villogtatni az információért cserébe. Az életemért igen. Azt az utat végigjártam három hónapja, és megfogadtam, hogy soha többé nem lépek rá. Néhány adatért pedig nem szegek esküt. És ugyan nem hibáztattam Marcot, amiért a kötelesség nevében kikezdett Corinne-nal, de attól még nem tudtam követni a példáját. Azzal 133

lealacsonyítom magamat, és kihasználom Jeffet – erre is képtelen voltam, pont. Más módot kellett találnom, olyat, ami a ruháimat és az önbecsülésemet is érintetlenül hagyja. Lassan el is kezdett formálódni egy ötlet a fejemben. Kitaláltam egy nevet, miért ne folytathatnám egy történettel? Mi van, ha Julie nem munkát keresve jött a Tiltott Gyümölcsbe? Hanem valami másért? Mire levonult a roham, és Jeff visszatért, már kész volt a tervem. – Elfelejtetted, hogyan kell írni a nevedet? – intett az állával a kitöltetlen papírok felé, és lerakott elém egy üveg ásványvizet. – Köszönöm. – Kinyitottam az üveget és meghúztam, közben szándékosan és látványosan kerültem Jeff tekintetét, végül visszatekertem a kupakot és leraktam a palackot. – Valami baj van? – kérdezte félrebillentett fejjel, hátha elkapja a pillantásomat. Tétova, félénk mosolyt villantottam rá. – Hát, szóval igazából nem állásért jöttem. Jeff csak felvonta egy szemöldökét, és kimarkolt egy adag mogyorót a pulton álló tálból. Nekidőlt a fal mellé kanyarodó bárpult sarkának, és egyet a szájába dobott. – Oké, most már nagyon kíváncsi vagyok – közölte a magot rágva. – Mit akarsz? Őszinte megkönnyebbüléssel elmosolyodtam. Számítottam a kíváncsiságára, ez nem is volt igazán kockázatos részlet. A legtöbb pasi szinte mindent megtenne, hogy elnyújtsa a társalgást egy csinos lánnyal. Jeff nem viselt jegygyűrűt, azt pedig már levettem róla, hogy az ellenkező nemhez vonzódik, szóval jó esélyeim voltak rá, hogy érdekelni fogják az okaim. Egy pont a kezdésért. – Információt – feleltem, komoly tekintetre cserélve a mosolyt, éppen annyi dühvel fűszerezve, amitől hitelessé vált. – Információt? Na, ez új. – Elhallgatott, megrágott még néhány szem mogyorót, én pedig fenntartottam a szemkontaktust, hadd aztán még mindig félig tele szájjal. – Tudni akarom, kivel kefél a férjem. A mogyoró Jeff torkára szaladt; köhécselve igyekezett újra levegőhöz jutni. Amikor sikerrel járt, hangosan felnevetett, és 134

csodálattal nézett rám – legalábbis reméltem, hogy a csodálat nekem szólt és nem a „férjemnek”. Visszadobta a maradék rágcsát a tálba, és a tenyeréről sót veregetve jelentőségteljesen a bal kezemre nézett. – Nem is viselsz jegygyűrűt. – Te viselnél, ha a feleséged mással dugna? – vágtam vissza, még mindig a szemét figyelve, hogy őszintének tűnjek. – Amellett, gondolom, Robby sem viselte a magáét, amikor itt járt. Kölcsönkenyér visszajár, hát nem? – Vállvonogatva újra a számhoz emeltem az üveget. – Na jó, ki a férjed, és miből gondolod, hogy megcsal? – Jeff visszahajolt a mogyorós tálkához. – A férjem – sóhajtottam, mintha egy hosszú történetre készülnék –, a férjem Robby Harper, programozó és önjelölt csődör. Még nem vagyunk egy éve házasok, és ő már máshová nézeget. – Elhallgattam, és keserűen felkacagtam. – Bár tegnap este óta már aligha nézeget akárhová, azt hiszem – tettem hozzá. – És ezt onnan tudod, hogy…? Felkaptam a fejemet és ugyanolyan keserűen válaszoltam. – Hogy még csak meg sem fürdött, mielőtt hazajött volna. Éreztem rajta annak a ribancnak a szagát. – Ajjaj! – A parfümjét – helyesbítettem sebesen, mert eszembe villant, hogy az emberek talán nem érzik egymás személyes szagát úgy, mint a macskák. – Úgy gondolom, itt találkoztak, és tudni akarom, ki az a nő. – Látványosan körülnéztem, gyanakodva végigmértem a színpadon Leia hercegnős bikiniben tornázó lányt, mielőtt visszafordultam volna Jeffhez. Ő megértőn bólintott. – A törzsvendégek java részét nem ismerem név szerint, úgyhogy el kéne mesélned, hogy néz ki. De azt előre megmondhatom, hogy aligha egy itt dolgozó lánnyal volt. A testvérem vezeti a helyet, és az a táncos, aki megszegi a szabályokat, nem marad meg itt sokáig. A véleményét hallva csak legyintettem. Már tudtam, hogy nem egy táncost keresek, azonban Julie Harper nem lehetett ebben biztos. – Majdnem száznyolcvan magas, rövid, barna a haja és sötét a szeme. Majdnem fekete. Jeff homlokráncolva rázta a fejét. 135

– Nem vagyok olyan közel a vendégekhez, hogy a szemüket lássam, ezenkívül pedig a törzsvendégek jó harmadára ráillik, amit mondtál. Van még valami, amiről beugorhat? Az alsó ajkamba haraptam, mintha gondolkodnék. – Aha, van. – Fészkelődni kezdtem a széken, mert meztelen combom megint a műbőrhöz tapadt, és megfordultam, hogy a még mindig Corinne társaságában ücsörgő Marcra és Kevinre mutathassak. – Látod azokat ott Piroskával? – Visszafordultam. Jeff hunyorogva lesett át a terem túloldalára. – Igen. – A bal oldali Robby haverja. Általában együtt jönnek le. Tegnap estig azt hittem, a lőtérre járnak. Jeff bekapott némi mogyorót és megint bólintott. Rágott, nyelt, bennem pedig pillanatról pillanatra nőtt az idegesség. Végül újra bólintott. – Igen, emlékszem a férjedre. Havonta párszor jön. Általában Ginger táncol neki külön is, vörös hajú, kókuszdió melltartóban és miniszoknyában. – Körülnéztem, hátha felfedezem valahol Gingert, Jeff folytatta. – De Ginger nem dolgozik a nappali műszakban, viszont a férjed tegnap ebédidőben jött. Elsőnek érkezett. Emlékszem, mert az egyetlen női vendéggel ment ki, aki az egész héten benézett. Pénteken és szombaton este lejönnek páran a fiúikkal és férjeikkel, de napközben szinte soha nem látunk itt nőket. Egyedül pedig még annál is ritkábban. A szívem dörömbölni kezdett: Jeff látta a nőstényt. És emlekezett is rá. – Szóval Robby a nőjével ment el innen? – Aha. Nagyjából egy órával nyitás után. Vagy olyasmi. A pultra hajoltam, és igyekeztem nem túl felajzottnak tűnni. – Tudod a nevét? – Á, nem. Azelőtt sosem láttam. Szénsavas üdítőt ivott, igazán vonzó, erős akcentussal rendelt. Talán spanyol. – Arra emlékszel, hogy nézett ki? Jeff úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, édes-e a cukor. – Azt sosem felejtem el. Vérforraló volt.

136

A szememet forgattam: el voltam készülve a túlzó válaszra. Végül is éppen most ajánlott táncosnői állást. Milyen magasan lehet a mércéje? – Tudsz a „vérforraló”-nál valami konkrétabbat is mondani? – Persze, bocs! – Tényleg úgy nézett ki, mintha bántaná a dolog. Legalább egy kicsit. – Olyan magas lehetett, mint te, talán pár centivel alacsonyabb. Egzotikus, sötét volt a bőre, a haja hosszú, csigásán göndör, nem olyan fekete, mint a tiéd, de azért eléggé sötét. Világosszürke szem. Furán világos, de gyönyörű. Ezt nagyon megjegyeztem. Emlékszem, amikor elment, mert meg akartam hívni valamire a klub költségen, de amikor felnéztem, már csak azt láttam, hogy kifelé tart… hát, a férjeddel. – Jeff bocsánatkérőn vonogatta a vállát. – Segít ez valamit? – Aha. Köszi. – Felálltam, és már fordultam is el. – Hé, mit csinálsz, ha megtalálod? – Elhasználom pár életét a kilencből – morogtam vissza.

137

TIZENNÉGY MEGKÖSZÖNTEM

JEFF SEGÍTSÉGÉT, és a terem túlsó feléből elkaptam Marc pillantását. Kérdő szemöldökfelvonással válaszolt, én csak a fejemmel intettem a kijárat felé, hogy jelezzem: felőlem mehetünk. Egyetlen, rövid biccentéssel jelezte: tudomásul vette, aztán megkocogtatta Kevin vállát. Felálltak, Corinne Marc mögött siklott ki a bokszból. Marc kezet nyújtott neki, de Corinne inkább átölelte, és pipiskedve súgott valamit a fülébe. Ezúttal mozogtak is az ajkai, de nem akartam kihallgatni, úgyhogy megfordultam és az ajtó felé indultam az asztalok dzsungelében. A Cajunban ebédeltünk, közben, a fűszeres jambalaya felett megosztottuk egymással, amit megtudtunk, lehetőleg figyelmen kívül hagyva Kevin közbeszólongatásait. Túlórában igyekezett jó pontokat szerezni, de ezzel az erővel akár csöndben is maradhatott volna. Még akkor is feljelentettük volna apámnál, ha megkötözve, felpeckelt szájjal hozza elénk a gyilkos nőstényt. Ebéd után Kevin elfuvarozott minket a mississippi határon át Picayune-ba, ahol gond nélkül megtaláltuk Robert Harper lakását. A másodikon lakott, és Mrs. Grady, a szomszédja, egy kedves és nyilvánvalóan unatkozó idősebb helyi lakos boldog örömmel segítette ki Robby két barátját és a kishúgát a szülinapi buli szervezésében. Sajnos azonban a számos női ismerős névsorával nem tudott szolgálni. Mrs. Grady szerint Harpernek az elmúlt négy évben, amióta ott lakott, sok szállóvendége volt, de egy éjszakánál tovább egy sem 138

maradt, a nőstény leírása pedig közel sem illett egyikre sem. A jelek szerint Robby bátyó a vöröseket kedvelte, és bár néha-néha szőkékkel is szórakozott, barnák nem jöhettek szóba. Ugyanakkor Jeff leírása szerint a nő, akivel Harpert látta az előző nap, az a típus volt, aki hetente háromszor is átfesti a haját. Miután kiszedtünk Mrs. Gradyből mindent, amit csak lehetett, Kevin társaságában hagytuk a folyosón – hallgassa ő a menüjavaslatokat a bulira –, mi pedig Julie kulcsával, ami valójában Robby nadrágzsebéből származott, bementünk megvizsgálni a lakást. Semmi érdekeset nem találtunk, csak egy nagy halom szennyes ruhát és annak bizonyítékát, hogy Robby egészségtelen mértékben szerette a vagdalthús-konzervet és a spagettikarikákat. Végül nem szívesen, de kimentettük Kevint Mrs. Grady karmaiból, és ő visszavitt minket New Orleansba. Bevásároltunk fánkból és tejeskávéból, majd elindultunk a reptérre a hazafelé tartó járatunkhoz. Kevin a rövid idejű parkolásra fenntartott részen állt meg, és ki sem szállt, úgy nyitotta ki a csomagtartót. Kiugrottam a jobb oldali ajtón, megkerültem a kocsit, hogy hátulról kiszedjem a csomagjainkat; mialatt Marc letérdelt, hogy a leeresztett ablakon át mondjon néhány szót Kevinnek búcsúzóul. – Maradj a lakásod közelében, és legyen nálad a telefonod! – közölte halkan, meglepően profi hanghordozással. – Greg nagyon hamar fel fog hívni. – Hé, ennek nem kellene így történnie – suttogta Kevin. – Semmi okotok, hogy Greget is belerángassátok. Biztos, hogy négyszemközt ki tudunk találni valamit. – Nem – vágta rá Marc. – Nem tudunk. Felállt és hátat fordított a kormány mögött ülő paprikajancsinak, hogy átvegye a táskát, amit felé nyújtottam. – ...azt hiszed, annyival jobb vagy nálam – sziszegte Kevin, amikor már jó pár lépésre voltunk a kocsitól. – Egyedül Faythe miatt vagy itt. Nélküle te sem volnál más, mint az alfa cipőjét nyaldosó kóborok egyike, egyetlen rossz lépésre a folyó másik oldalától. – Mit mondott? – kérdeztem hitetlenkedve, és megfordultam, hogy idióta kísérőnk arcába nézhessek. Csakhogy mire eljutottam 139

idáig, Marc már a kocsinál volt, és – a letekert ablak szöge miatt bal ököllel – bevitt egy egyenes csapást Kevin orrába. A vér elöntötte a kormánykereket, a szélvédőt és Kevin ingét; még sikoltani sem tudott, úgy telement orra-szája. Marc nyugodtan fordult vissza, a kezében már egy nedves törlőkendő a kézitáskából. Megtisztította a kezét, bedobta a kendőt a legközelebbi szemetesbe, és szó nélkül elindultunk újra a reptér épülete felé. Akkor jutott csak eszembe, hogy vissza kellene állítanom a telefonomat némáról, és lehallgatni az üzeneteket, amikor már a gépre vártunk. Kettő is jött, mármint üzenet, nem repülőgép. Az első apámtól: Vicét és Owent egy újabb hulláért küldte, amelyre ugyanaz a névtelen jóakarónk hívta fel a figyelmet. Pickeringbe mentek, a Kisatchie Természetvédelmi Övezet Calcasieu körzetének nyugati határán fekvő louisianai városkába. Majdnem ugyanezt az üzenetet megkapta Marc is. Azonban amikor megláttam a második számhoz tartozó üzenetet, a kezem remegni kezdett. Andrew. A rohadt életbe. Kivártam, hogy Marc bemenjen a kapuhoz közeli férfi mosdóba, csak akkor hallgattam vissza a hívását. – Megkaptam az üzenetedet, Faythe. Ha nem tudnám, hogy nem így van, még azt gondolnám… – A hangját elfojtotta egy sorozatnyi hangos pukkanás, majd a levegőt csapkodó lapátok hupp-hupp-hupp hangja, mint a helikopter rotorjáé, éppen csak egy öregebb, rozsdásabb helikopteré. Amikor a zajok elültek, Andrew úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – …hogy nem akarsz találkozni velem. De én várom ám, hogy találkozzunk. Most már nem tart soká. – A következő szavait megint elnyelték a robbanások, és Marc is kilépett a mosdóból. Felém tartott. Mosolyogva becsuktam a telefont és zsebre dugtam. Marc pedig lehuppant a mellettem álló hajlított műanyag székbe. Ez túl messzire ment már. El kell mondanom Andrew dolgát Marcnak is, és apámnak is; nincs más megoldás. Azonban nem a reptéren, és nem is a gépen. Marc nem fogja jól fogadni, és amikor megtudja, nem egy emberekkel zsúfolt repülőgépen kellene ülnie. Később, ha majd kettesben leszünk, elmondom neki. Aztán apámnak is. 140

Hosszú éjszaka lesz. Este kilencre értünk vissza a ranchre. Anyám elhalasztotta a vacsorát miattunk, úgyhogy Vic és Owen kivételével a teljes háztartás ott ült a háromméteres ebédlőasztal körül, sült laposhalat evett és a beszámolónkat hallgatta. – Azt mondod, Harper szabadon sétált ki a nősténnyel? – kérdezte Jace, és felszúrt a villájára két szál spárgát. – Úgy tűnt. – Megcukroztam a teámat és folytattam. – Jeff, a pultos szerint több mint elegendő tehetsége volt, hogy elcsaljon bármely férfit a kedvenc táncosa mellől. Vagy a felesége mellől. Igazi két lábon járó szirén. A nevét nem tudta megmondani, de jó személyleírást adott. Olyasmi magas lehet, mint én, talán kicsit alacsonyabb, hosszú, sötét, göndör haja van, világosszürke szeme, egzotikus bőrszíne. És állítólag szexi, ami szerintem annyit jelent, hogy jó a melle és a feneke. – Vagy hogy máris annyi bűne lehet, amiért a pokolra juthat. Ethan szeme felcsillant; én megforgattam a sajátomat. Tudhattam volna, hogy jobban fogja érdekelni a nőstény teste, mint az a tény, hogy eddig minimum két kandúrt ölt meg. Hogy ki ne mondjam, mennyire elcseszettnek találom a fontossági sorrendjét, inkább betömtem a számba egy darab halat. Amúgy sem hallgatna rám. Hormonoktól fűtött bátyámat figyelmen kívül hagyva az asztalfőre néztem. Ott apám ült, immár tizenöt perce csendben vacsorázva; hallgatta kötetlen jelentésemet. – Mit mondott a venezuelai kapcsolatod? Apám gondosan a tányérja szélére tette a villát, és ruhaszalvétájába törölte a száját. – Még semmit, de hamarosan várom a híreket tőle is. Addig nincs másunk, mint a te személyleírásod. – Ez remek. – Mérges pillantást vetettem a halamra. – Kezdetnek jó, mindenesetre több, mint ami eddig a kezünkben volt – szólt közbe Parker, és villája élével elfelezett egy cakkosra vágott krumplit. – De azt alig hiszem, hogy Kevin Mitchell tisztában volt Harper határsértéseivel, csak nem jelentette. Az ember azt hinné, ennél több esze van. – Aha, azt hinné – motyogtam, megmerítve a spárgámat egy szósztócsában. Nem volt sürgős beismernem apám előtt, hogy 141

Kevin azzal vádolt: miattam nem állt rendelkezésre elegendő ember. Szerencsére Marc sem igazán akarta szóba hozni. Ezt majd meg kell köszönnöm neki, de csak miután a szart is kirugdostam belőle, amiért sztriptíztáncosnak akart eladni. – Egyébként, Greg, azt mondtam Kevinnek, hogy várhatja a hívásodat. Hamarosan. – Ó, egy hívásnál többet is várhat. – Apám keze a villájával megállt félúton a szája felé. – Amikor ennek vége, átkísérjük szépen a mississippi határon, ki a szabad területekre, amíg az apja el nem dönti, mit kezdjen vele. Amint befejezzük a vacsorát, fel is hívom David Mitchellt. Az asztal másik felén anyám udvarias torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet. – Mi a helyzet az eltűnt táncossal? – A neve Kellie Tandy, a Tulane-re jár részösztöndíjjal – felelte Marc. Pár éve keresett egy jobban fizető munkát, hogy kiegészítse az ösztöndíját. A szobatársa győzte meg, hogy menjen el egy meghallgatásra a Tiltott Gyümölcsbe. Amikor Kellie a második száma előtt eltűnt, a szobatársa, Ginger a rendőrséget hívta. Pár óra múlva ki is vonultak a klubhoz, feltették a kérdéseiket, elvittek egy képet Kellie-ről az aktába. De ennyi volt. Úgy tűnt, meg vannak győződve, hogy Kellie néhány órán belül visszatér, a szobatársának is azt mondták, hogy menjen haza és várjon. – Gondolom, sosem tért vissza – jegyezte meg Ethan hallal teli szájjal. – Jól gondolod. Másnap, amikor a rendőrség azt mondta, megtesznek mindent, amit tudnak, a szobatársa megcsinálta a plakátot saját maga, és gyűjtést rendezett a Tiltott Gyümölcs alkalmazottai körében, hogy legyen nyomravezetői jutalom is. – Mi van a szüleivel? – nézett rám Parker. – Nem noszogatják a rendőröket? – Nincsenek szülei – feleltem én, mivel Marc nagyban rágott; lenyelte és egy kortyot ivott rá, hogy szólni tudjon. – Akkor haltak meg, amikor Kellie tizenhat éves volt. A középiskola utolsó másfél évét az árvaházból járta ki, mert a nagyszülei már túl öregek voltak, hogy befogadják. A többi táncos nagyon kedveli. – Marc arca gondosan kifejezéstelen maradt, de én túl jól ismertem őt ahhoz, hogy ne lássak át rajta. Amikor a 142

szülőkről hallott, elszánta magát, hogy kiderítse, mi történt Kellie-vel. Az árvák voltak a gyenge pontjai, hiszen tizennégy éves volt mindössze, amikor az anyját megölte ugyanaz a kóbor, aki őt megfertőzte. – Rendben, lássuk, mindent jól értettünk-e. – Apám eltolta magától üres tányérját és hátradőlt a székben. – Kellie Tandy kedden eltűnik a New Orleans-beli Tiltott Gyümölcsből. Ugyanazon a napon ölik meg Bradley Moore-t Arkansasban. A rendőrség nem keresi Kellie-t. Szombaton Robert Harpert kicsalja ugyanabból a bárból a lator nőstény, aki a sikátorban kitöri a nyakát, a testét pedig a szemét alá rejti. Nem több, mint két órával később Parker és Holden megtalálják a testet, aztán hazahozzák nekünk. – Körbepillantott, válaszra várva. – Részemről rendben – vágtam rá. – Részemről is – csatlakozott Jace. Mindenki más csak biccentett – anyámat kivéve. Ő hátratolta a székét, és szó nélkül kiment a konyhába. Pár pillanat múlva egy házi készítésű, epres sajttortával tért vissza, és a fal mellett álló tölgy tálalón szeletelni kezdte. – És akkor most el kellene hinnünk, hogy mindez csak egybeesés? – vette át Ethan a neki nyújtott desszertes tányért; átadta Jace-nek, aki továbbpasszolta Parkernek, aki végül apám kezébe adta. – Minden egyazon sztriptízbárban történik, New Orleansban, de nem értjük, hogyan kapcsolódnak össze a részletek, ha egyáltalán valahogyan. De valahogy muszáj, nem? Vállat vontam, amint egy újabb tányér utazott át előttem. – Hát, nem minden a Tiltott Gyümölcsben történt. – Ezt hogy érted? – nézett rám Jace. Marc válaszolt helyettem, és egy szelet sajttortát tett elém. – Bradley Moore vagy hat kilométerre halt meg egy másik arkansasi sztriptízbártól. A tárcája egydollárosokkal volt kitömve. Ethan rábámult, majd apánkra. – Szóval a sztriptízbárok jelentik a kapcsolatot? – Nem. – Anyám letette a kést és a süteménylapátot az üveg tortatál immár üres felére, és szemöldökráncolva nézett legfiatalabb fiára, mintha amaz éppen most közölte volna vele, hogy a Föld márpedig lapos. – Lefogadom, hogy a hely nem számít. Legalábbis a nőstény számára. Kelet-Arkansasban kezdte, 143

legalábbis ennyit tudunk, aztán átvonult New Orleansba, és mindkét esetben úgy tűnik, kicsalta a kóbort a bárból, hogy aztán megölje. De miért ment egyáltalán a sztriptízbárba? Miért megy egy nő egyedül a sztriptízbárba? Nem csak egy nőstény macska, hanem akármelyik nő? A tekintete végigsiklott az asztal mellett ülőkön, egyenként végignézett mindannyiunkon, apámat is beleértve. Senki sem felelt. A csendben behallatszott egy autó motorjának halk morgása: Owen és Vic értek vissza a kisbusszal. – Faythe? – kérdezte anyám, visszaterelve a figyelmemet a feladatra. Összehúzott szemekkel nézett. Miért rám? Erre senki más sem tudott neki választ adni. – Te miért mennél be egy sztriptízbárba? Homlokráncolva feleltem: nem értettem, hova akar kilyukadni. – Nem mennék. – Ma mégis bementél – mutatott rá dühítőén közömbösen, mintha ez egy teljesen logikus megállapítás volna, nem pedig a tények eltorzítása. – Az nem számít. Azért mentem, hogy kikérdezzem a pultost. Bólintott: a válaszom láthatóan kielégítette. Az ezüst tortalapáttal gesztikulálva folytatta. – Szóval egy férfit kerestél, azért mentél a klubba? – Nem úgy – erősködtem. – Nem randevúzni akartam. – Ezek a férfiak a romantikába haltak bele? – folytatta, de könyörületesen elfordította rólam a tekintetét. – A túl sok gyertyafény és bor ölte meg őket? – Senki sem felelt, de apám hátradőlt a székében és büszkeségtől ragyogva, összefont karral nézte munkálkodó feleségét. – Nem, hiszen ez a nőstény sem kalandot keresett. – Ő is dolgozott – állapította meg Marc. – Keresett valakit. – Neki esett le először, bár apám is egyetértőn bólogatott. – Talán Moore-t, talán Harpert, talán mást. Akárhogy is, vadászaton volt. Odakint megnyikordult a bejárati ajtó. Owen bakancsai döngtek a kövön. Jace Marcról anyámra nézett, villáját a felszúrt sajttorta falattal együtt leeresztette. – Kóborokra vadászik?

144

– Nem kizárólag – szólalt meg Owen az ajtóból; a félfának támaszkodott, viseltes cowboykalapja fél kezében lógott. Vic mögötte állt, az arca komor, földtől koszos. Apám hátratolta a székét, és az órájára nézett. – Még egy óráig nem vártalak benneteket. – Hihetetlen, mennyi időt meg tudsz takarítani, ha nem ásod el a testet – felelte Vic, és Owen mellett benyomakodott az ebédlőbe. – Ezúttal a mieink közül kapott el egyet. Jamey Gardnert. Hazahoztuk, legyen rendes temetése. Az ebédlőben kitört a kérdések és dühös kiáltások vulkánja, kiáradt a mérgünk egy falkatag meggyilkolása miatt. Apám meg sem próbált túlkiabálni minket. Csak felállt és nyugodtan elsétált a folyosó másik végébe, az irodájába. Elcsöndesedtünk és mi is felpattantunk, hogy kövessük. Marc és én a kétszemélyes kanapéra ültünk, mindenki más oda, ahol éppen talált helyet. Senki sem szólt egy szót sem: úgy gondoltuk, jobb ha az alfa irodájában nem kérdezgetünk fennhangon, akármilyen zaklatottak is vagyunk. Ehelyett hallgattuk, ahogy telefonál, bízva benne, hogy a kérdéseinkre választ kapunk az elkapott részletekből. Az első hívás Michaelnek szólt, legidősebb bátyámnak. Ő már csaknem tizenegy éve nem dolgozott végrehajtóként, de válság idején apám tétovázás nélkül hazahívta segíteni. Michael a szervezés és a forráskihasználás zsenije volt, és gyakorlottabban navigált a konferenciahívások meg internetes keresők között, mint bármelyikünk. Miután nemrég társsá léptették elő egy helyi ügyvédi irodában, ő volt a mi jogi szemünk és fülünk is. A beszélgetés rövid volt és célratörő, ahogy vártuk. – Mi a baj? – kérdezte a bátyám üdvözlés helyett. – Hívd fel a főnöködet, és mondd meg neki, hogy holnap kiveszel egy napot! Aztán gyere át! Majd akkor elmondom, miről van szó. – Adj fél órát! – Rendben. – Apám visszaejtette a hallgatót keskeny, fekete tartójába, a székébe süppedt, és már a bőrkötéses címjegyzékét lapozgatta, a következő számot keresve. Amíg tárcsázott, Ethan összekucorodott a lábamnál, a fejét a térdemre támasztotta, és 145

oda sem figyelve piszkálgatni kezdte a szőnyeg rojtjait. Jace mellételepedett, ő a nehéz tölgyfa asztalnak támaszkodott. – Wes? Greg vagyok. – Apám előrehajolt a székben, fülén a telefonnal. Várt; egy testetlen hang köszöntötte a hallgatóból, és a hogyléte felől érdeklődött. Wesley Gardner Jamey bátyja volt, a Nagy Tavak környéki területek alfája. – Én jól vagyok – felelte apám az itatósára bámulva. – De Jameyről rossz híreim vannak. Egy hosszú pillanatig csend volt, csak a vonal recsegett, majd velünk szemben a bőrfotel nyekkent egyet, amikor Owen fészkelődni kezdett, a kalapja most az ölében pihent. Amikor Wes megszólalt végre, a hangjában érződött a fájdalom, még több száz kilométernyi kábelen át is – Hogyan történt? Apám, még mindig az asztalát nézte, sóhajtott. Mind tudtuk, mennyire félte a munkájának ezt a részét, és boldog voltam, hogy nem osztotta ki a felelősséget valaki másnak. Nevezetesen nekem. – Még nem tudom pontosan. Névtelen bejelentést kaptunk, hogy egy holttest van a Kisatchie Nemzeti Park közelében, Louisianában. Jamey volt az. Wes, annyira sajnálom! Mindent megteszünk, hogy elkapjuk a… felelőst. Marcra sandítottam. Meglepett, hogy apám nem említette a gyilkos nemét, holott ez volt az ügyben a legértékesebb információ eddig. De Marc mintha észre sem vette volna. A folyamatban lévő kivizsgálások során természetes, ha adagoljuk az információt, de Wes az áldozat bátyja volt, az ég szerelmére, nem csak egy akármilyen falka tag. – Hogyan szeretnéd, hogy megszervezzük a temetést? – kérdezte apám. Wes sóhajtott. – Elmegyünk érte. Amint lefoglalom a helyet, visszahívlak a járat adataival. – Csak szólj, ha valamit tehetek érted. – Szólni fogok. Köszönöm, Greg. Apám letette, hátradőlt és behunyt szemmel összefonta ujjait a hasán. Dühösnek tűnt. És nagyon-nagyon fáradtnak. – Rendben. Vic, Owen, mondjátok el, mi történt.

146

Vic vállvonogatva Owenre nézett, úgyhogy Owen megint mocorgott ültében, hogy lássa az alfát, aki ki sem nyitotta a szemét. – Nincs sok mesélnivaló. A test éppen ott volt, ahol a telefonáló mondta. Levelekkel volt betakarva, meg némi földdel, úgyhogy nem láttuk az arcát, de azonnal tudtuk, hogy Jamey az. A szagáról. – Owen Vicre pillantott. – Éreztük a nőstényt is. Most már tudtuk, mit keressünk a nyomokban. És friss volt. – Sebesülések? – kérdezte apám fel sem nézve. Owen mindkét kezével kalapja karimáját gyűrögette. – Semmi, csak a törött nyak, mint a többieknél. Apám egy bólintással tudomásul vette a tényt, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a folyosón felhangzott anyám cipősarkainak kopogása, és beáradt a jó kávé illata. Pillanatokkal később anyám belépett, a kezében egy ezüsttálcányi gőzölgő csésze. Szó nélkül letette a tálcát az asztalra, majd elkezdte kiosztani a csészéket. Abban a percben, amikor átvettem a magamét – cukorral és vaníliás tejszínnel, ahogy szerettem –, meg tudtam volna csókolni anyámat. Még akkor is, ha előbb kitakarította a konyhát, mint hogy csatlakozzon a tárgyaláshoz. Még akkor is, ha ezüsttálcán hozta az italokat egy szobára való férfinak. És még akkor is, ha mindezt illő mód szoknyában, ötcentis sarkakon tette. Abban a pillanatban annyira hálás voltam a koffeinért, hogy nem akartam megbántani azzal, hogy megjegyzem, tökéletesen képesek vagyunk beszerezni a magunk kávéját. Úgyhogy csak mosolyogva megköszöntem – és gondolatban hátba veregettem magam, amiért kihagytam a lehetőséget a veszekedésre, és hogy az orra alá dörgöljem: nem lettem olyan, mint ő. – Még valami? – kérdezte apám Victől, elvette ő is a kávéját, és egy bólintással köszönte meg. Anyám visszabólintott és leült a kanapéra, amelyet Parker – az örök úriember – engedett át neki. Owen egy biccentéssel nyugtázta, amikor Parker a lábához kuporodott, a padlóra. Az apám karosszéke üres volt, de senki sem mert volna beleülni. – Még egy szagot éreztünk Jamey testén. Egy kóborét. Egyikünk sem ismerte fel. – Körbepillantott a szobán, mindannyiunk reakcióját megfigyelte. – Biztos vagyok benne, 147

hogy nem jelent semmit. Valószínűleg aznap valamikor találkozott a kóborral. Marc homlokráncolva az asztalra tette a csészéjét. – Biztos vagy benne, hogy nem Harper szagnyoma volt? – kérdezte, és én tudtam, mire gondol. Kevin nem jelentette Robert Harper cselekedeteit, hanem eltussolta őket, és bár utáltam még a gondolatot is, de számításba kellett vennünk a lehetőséget, hogy Jamey is valami hasonlót művelt. Talán apám ezért is tartotta vissza az információt Westől. – Biztosak vagyunk – vágta rá Vic. Tegnap este mind találkoztunk Harper szagával, és ez egészen biztosan nem ő volt. Apám kihúzta magát ültében. Michael autójának kerekei csikorogtak kint a murván. Felállt, az arcára komor kifejezés ült ki; letette félig üres csészéjét az asztalra. – Ez a harmadik alkalom, hogy a lator nőstény megöl valakit a területünkön, három nap alatt. Most egy falkatagot kapott el, és a Tanács többé nem tehet úgy, mintha szívességet tenne nekünk. Jobb kezén megroppantotta az ízületeket: a hang mintha az egész szobát betöltötte volna. – Most meg tudom szerezni a szavazatokat az együttes cselekvéshez. A többi alfának is tennie kell valamit, hogy bebizonyítsák: igenis törődnek a dologgal. Csakhogy a Tanács ellenáll majd, amíg nem kényszerítik cselekvésre, és minden perc, amit időhúzással és egymásra mutogatással töltenek, egy újabb percnyi előny a nősténynek. A mi területünkön vadászik, és nem várhatunk a Tanácsra, hogy megtalálja. – Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Szóval, ismertetjük a helyzetet, annak rendje és módja szerint. Aztán pedig, amíg ők malmoznak, elindulunk a lány után mi magunk. Elhallgatott, mindannyiunknak egyenként az arcába nézett, szemében kemény elszántság. – Mindenki megértette? A fenébe is, de még mennyire megértettük! Az alfánk önbíráskodásra készül. Az ujjaim bizseregni kezdtek izgalmamban, és rájöttem, hogy évek óta először büszkén vallom magam a lányának.

148

TIZENÖT APÁM

És MICHAEL EGYÜTT SÉTÁLTAK a ház előtt a murván, a hátukat csak a veranda lámpái világították meg, mert a holdat és a csillagok nagy részét sűrű felhő takarta. Mi mögöttük baktattunk. Kivéve anyámat, aki lemaradt. Michael, jellegzetes szabadidő-szerelésében – khaki nadrágban és tengerészkék pólóingben – csendben figyelt, amíg apám elmondta neki a részleteket. Nem lassított, nem vétett lépést, mindaddig, amíg meg nem hallotta Jamey Gardner nevét. Akkor mintha megbotlott volna a semmiben, de egy pillanat múlva már visszanyerte szokásos kecses tartását. Ő és James gyerekkori barátok voltak, nem annyira közeliek, mint Jace és Ethan, de mégis szorosabb kötelékben, mint az egyszerű ismeretség. – Biztos vagy benne, hogy nő tette? – kérdezte ismét sima léptekkel haladva, de most már gyorsabban, elszántabban. Apám bólintott. – Van egy használható személyleírásunk, de nincs semmi ötletünk, kicsoda ő vagy miért üldözi a kandúrokat a mi területünkön. Vagy hogy honnan jött, bár a szaga alapján azt gondoljuk, valahonnan Dél-Amerikából. A nyugati mezőt átszelő sétánk végén a pajta állt előttünk. Gyerekkoromban ez volt a titkos menedékem, de mától nem a Twist Olivér vagy Jane Eyre társaságában eltöltött délutánok jutottak eszembe a friss széna illatáról, hanem halál és rothadás, 149

mivel a pajtát két napon belül másodszor is botcsinálta hullaháznak használtuk. Apám egy nyugodt mozdulattal, erőlködés nélkül kitárta a nagy, dupla ajtót. Megint. És megint besorjáztunk mögötte. De most, amíg Owen és Vic kiszedte a kisbusz hátuljából a nejlonba tekert csomagot, apám utasította Jace-t és Ethant, hogy másszanak fel a bal oldali padlásra, és lökjék le a tavalyról megmaradt három bálát. Egy falkatag testét, aki gyerekkorában sok nyarat töltött nálunk, nem fektetjük csak úgy a földre. A legkézenfekvőbb kiindulási pont az idegen kóbor szaga Jamey testén – szólalt meg apám az alfa hanghordozásával, miközben Owen óvatosan lehámozta a nejlonról a ragasztószalagot. – Lefogadom, hogy ez a kóbor a mi névtelen hírforrásunk, és látta Jamey-t a nősténnyel. Ha van egy kis szerencsénk, még más információval is kész lesz szolgálni, mint például a nőstény neve, vagy hogy hová tart. Úgyhogy az első feladatunk a kóbor azonosítása. Amikor a Jamey testét fedő fekete nejlon szétnyílt, egy ernyedt kéz bukott ki belőle, aztán a bála oldalán lecsüngött. Éppen úgy nézett ki, mint egy kép valami olcsó horrorfilmből, és éppen annyira szürreális volt. Owen lépett oda durva bakancsában, és gyengéden Jamey hasára helyezte a lelógó kezet. Bár a gesztus figyelmes volt, valójában nem segített. Egy bizonyos határon túl nem tehetsz semmit, hogy elfogadhatóbbá tedd halott társad látványát. Főleg ilyen rémes körülmények között. Először apám lépett oda, mi többiek zsebre tett kézzel néztük. Úgy állt meg Jamey mellett, mintha végső búcsút venne tőle, de a mellkasa emelkedéséből-süllyedéséből láttam, hogy mélyeket lélegzik, beszívja a szagot. Ugyanúgy nem hajolt volna le megszimatolni, mint ahogy nem fektette volna a padlóra sem – vagy nem hagyta volna szabad prédájául a természet eltakarítóinak. Végül hátralépett, és a fejét rázta. – Nem ismerem fel, de ez nem is igazán meglepő. Már nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára kóborral. Mármint élő kóborral. 150

Vidáman Marcra pillantottam, ő visszamosolygott. Apám valószínűleg észre sem vette az elszólását; ő valójában sosem gondolt úgy Marcra, mint egy kóborra. Úgy gondolt rá, mint a fiára. Michael következett: megfogta Jamey kezét. Pillanatok múlva tudtam, hogy nem ismerte fel a szagot, mert amikor a lélegzése visszatért a rendes ütemébe, nem szólt semmit. Csak Jamey-vel maradt, majdnem egy teljes percig, és úgy nézte egykori barátja arcát, mintha elmerült volna egy távoli, halvány emlékben. Végül megrázta a fejét, és visszasietett az ajtó mellé, egy csendes zugba. Hogy senkire ne kelljen néznie, a pusztán dísznek viselt drótkeretes szemüvegét kezdte tisztogatni. Marc és én léptünk a test mellé. Mindketten mélyet lélegeztünk – megdermedtem. A rohadék! Megszorítottam Marc kezét, de úgy, hogy az ízületei megreccsentek. Halkan feljajdult, megpróbálta elhúzni a kezét, de én szinte észre sem vettem. Amikor eleresztettem, kihúzta a szorításomból, és mosolyogva dörzsölgette liluló ujjait. Ő is azonosította. – Felismeritek a szagot? – kérdezte Michael éles, hitetlenkedő hangon. Bólintottam, Marc mosolya tovább szélesedett. Apám türelmetlenül felvonta mindkét szemöldökét. – Nos? – Dan Painter – feleltem, az izgalomtól alig hallhatóan. A dolgok kezdtek végre összeállni. Legalábbis részben. Ethan a fejét rázta. – Mit keres Painter szaga Jamey Gardneren? Mámorosan, hogy most az egyszer én tudok többet nála, ráragyogtattam a mosolyomat. – Nyilvánvalóan Painter a névtelen informátor. Owen homlokráncolva előre-hátra igazgatta a kalapját. – Hugi, ez nem olyan érthető, mint amilyennek gondolod ám – dünnyögte. – Nekem legalábbis nem. – Nekem sem – csatlakozott Parker, bizonytalanul tekingetve Marcra és rám. – Lássuk, jól értem-e – vágott bele Vic, és a karjával megtámaszkodott a legközelebbi állás ajtaján. – Greg névtelen 151

telefonokat kap, mindet ugyanattól az embertől. Elárulják neki, mikor öl a lator nőstény, és hogy hol találja a testeket. – Eddig jó – kacsintottam rá tréfásan. – Köszi. – Apámra lesett, majd folytatta. – Ez a telefonáló alighanem követi a nőstényt, figyeli, mit csinál. És most azt gondoljátok, ő az a bizonyos Dan Painter. Ugyanaz, akit elengedtetek Arkansasban, mikor is? Három napja? – Pontosan – vágta rá Marc. Én mégis úgy éreztem, ki kell javítanom egy aprócska félreértést. – Ami azt illeti, én, egyedül én kaptam el Paintert. Vic elvigyorodott. – Az én hibám. – Megbocsátón biccentettem, ő pedig folytatta. – Szóval azt gondoljuk, hogy Painter követi a nőstényt, aztán elárulja. De azt is gondoljuk, hogy a dolognak köze van az eltűnt sztriptíz-táncoshoz is? – A nőstény őt nem ölhette meg. Vagy rabolhatta el, vagy akármi – felelte Jace. – Tandy csütörtök este tűnt el, nagyjából akkor, amikor a nőstény Bradley Moore megölésével volt elfoglalva. Arkansasban. Amennyire tudjuk, még két napig nem is ért New Orleansba. – Jó, de akkor mi köze az eltűnt táncosnak a halott kóborokhoz? Vagy kandúrokhoz? – nézett Ethan szemöldökráncolva a szénán heverő testre. – Attól tartok, már nem csak kóborokról van szó. – Talán semmi – mondta az apám. – De talán… – Michael-hez fordult, fáradt tekintetében új ötletek szikráztak. – Ha bementünk, azt akarom, hogy futtass le egy keresést további arkansasi és louisianai eltűnt táncosok után. Mississippit és Texast is vedd bele. Michael biccentett. – Nem gond. Arra gondolsz, hogy talán más is eltűnt, nemcsak a New Orleans-i lány? – Nem tudom biztosan, de úgy sejtem, anyátoknak igaza van. Az a nőstény keres valamit. Valakit. Talán éppen azt, aki elrabolta Kellie Tandyt. Marc értem nyúlt; hagytam, hogy magához öleljen. 152

– Ez megmagyarázná a kétnapos késést – szólalt meg. – A nyomát követi. – Kizárt – ráztam a fejem. A hajam Marc ingét súrolta. – Olyan messzire nem követhetett senkit. – Egy macska számára hihetetlenül nehéz feladat a másikat kilométereken át követni. Az erdőben még nem is volt annyira rossz, hiszen éles fülünk a legkisebb zajból kiszűrte a másik helyzetét. Csakhogy hosszú távokon ez gyakorlatilag lehetetlen. A macskák nem tudnak kutyák módjára szagnyomot követni. És még ha tudnánk is, abban a pillanatban elveszítenénk a nyomot, amint az illető beül a kocsijába. – Ráadásul ez még nem magyarázza meg azt sem, hogy miért ölt meg három kandúrt kevesebb mint egy hét alatt. Apám mélyen elgondolkodva összekulcsolta a kezeit a háta mögött. – Nem, tényleg nem, és a hosszú távú nyomkövetés tényleg vad ötlet, de mivel nincs más, amiből kiinduljunk, nincs más gondolatom sem, hogyan kapcsolódhat Kellie Tandy a nőstényhez. – Hát a fra… – kezdte Ethan, de hirtelen becsukta a száját, amikor rájött, hogy majdnem káromkodott az alfája előtt. Apám egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot. – Mi az? – Csak most esett le, hogy ha Marc és Faythe nem ereszti szélnek Paintert, hanem visszahozzák kikérdezésre, már három napja tudhatnánk, kicsoda a lator nőstény. A pokolba. Ethannek igaza volt: éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Az agyamban már gyülekezni kezdtek a mentségek, néhány azonnal használatra készen, azonban apám gyorsabb volt. – Nem a ti hibátok. Én mondtam, hogy eresszétek el – nézett mindkettőnkre egyszerre. – Helyesen cselekedtetek. Hálásan bólintottam, de ettől még nem szabadultam az érzéstől, hogy nagy hibát követtem el. Újabb nagy hibát. Ami megint csak eszembe juttatta azt a korábbit, amelyet még nem árultam el sem neki, sem Marcnak. – Esetleg Painter nem mondott valami… nem is tudom, fontosat, amíg a határ felé hajtottatok? – kérdezte Parker. – Hát, nem – szorított magához Marc. – Eszméletlen volt. 153

Michael feltolta az orrán a szemüvegét, amelyet szerintem csak azért hordott, hogy okosabbnak nézzen ki. – Eszméletlen? Hogyan vesztette el az eszméletét? – Az van, hogy… kiütöttem. – Michael rám meredt, én csak félénken vonogattam a vállamat. – Bunkó volt, azt emlegette, hogy egy seggfejet kergetett. Úgyhogy… – Felrántottam a karomat, hogy bemutassam díjnyertes jobbhorgomat. A mozdulatom azonban megfagyott a levegőben, a szavam elakadt, amikor felfogtam, mit is mondtam az imént. Segget. Nem seggfejet. Valami segget kergetett. – A nőstényre gondolt – suttogtam, döbbenetemben szinte némán. De nem számított: mind hallották. – Painter a lator nőstényt kergette, és kiütöttem, mielőtt beszélhetett volna róla. Kint ciripeltek a tücskök, betöltötték a csöndet; bent Marc kivételével mindenki hitetlenkedve bámult rám. Aztán Ethan horkantott. – Na ez a szívás. – Sötéten elvigyorodott, mintha düh helyett inkább a helyzet morbid humorát értékelné. De a dühöt is megértettem volna. Elcsesztem a nyomozást, még mielőtt egyáltalán tudtam volna róla, hogy nyomozás folyik. – Az életemre esküszöm, hogy nem volt szándékos – ejtettem hátra a fejemet Marc vállára, és éreztem, hogy átölel. Utáltam ezt az érzést: mintha a falkatársaim legtöbb ideje az én ballépéseim helyrehozatalával ment volna el. Ennél jobb voltam, és azt akartam, hogy ezt ők is tudják. – Hát persze hogy nem – felelte Jace. Felemeltem a fejem, hogy ránézhessek. Felbátorított a hangjából kicsendülő bátorítás, és megkönnyebbültem, mert a szemében együttérzést láttam. – Honnan tudhattad volna, mi történik közben? Semmiben nem hibáztál. – De jól sem csinált semmit – morogta Michael, még mindig gyerekkori barátja testét nézve. Szerettem volna visszavágni, de legyűrtem a késztetést. Nyilvánvaló volt, hogy valójában nem rám haragszik. – Jace-nek igaza van – szólt közbe apám; idegesség helyett együtt érzőn figyelte Michaelt. – Faythe semmiképpen nem tudhatta. – Lehajolt és eligazította a Jamey Gardner teste alól a szénabálákra lógó nejlont, előbb az egyik, majd a másik oldalát 154

hajtotta fel, amíg a halott tisztességgel be nem volt takarva. Akkor felegyenesedett és kifelé indult, egy intéssel maga után hívva Michaelt is. – Használhatod az irodai gépemet az eltűnt táncosok kereséséhez. Neveket akarok, helyeket, a dátumot, amikor eltűntek, az életkorukat és mindent, ami fontos lehet. Még jobb, ha képeket is találsz. Michael futva indult a nyugati mezőn át a nagy ház felé. – Ethan, te meg Jace, menjetek, mondjátok el anyádnak, amit eddig megtudtunk, hátha eszébe jut valami olyan, ami nekünk nem. Ethan csak bólintott, és Jace-szel a nyomában ők is elindultak Michael mögött. Apám hozzánk fordult, és a tenyeremen azonnal kiütött az izzadság arra a gondolatra, hogy megint felrak minket egy repülőre. Szerencsére azonban más terve volt. – Ha újra hallanátok, felismernétek Dan Painter hangját? – Igen – vágtam rá, és csak a mozdulatból éreztem, hogy Marc is bólint mögöttem. – Az informátor mindkét esetben üzenetet hagyott, amit megőriztem. – Elhallgatott és a szemembe nézett, hogy biztosan megértsem a mondanivalója fontosságát. – Azt akarom, hogy hallgassátok meg, és erősítsétek meg, ha a hang Dan Painteré. Azonosítanunk kell az informátort, mielőtt akár egy újabb lépést is teszünk, mert ha nem Painter az, az egész kiindulási pontunk nem ér semmit. – Semmi gond – válaszolta Marc. Apám elégedetten biccentett. – Jól van. Akkor menjetek! Marckal mi is a ház felé indultunk, Owen, Vic és Parker hátra maradtak, hogy meghallgassák az alfa nekik szóló rendelkezéseit. Meleg nyári szellő borzolta a hajamat, amíg sétáltunk a mezőn, a búza, a föld és a fák illatát hozva magával. És Marcét, mert ha csak két centivel is, de előrébb járt nálam. – Jace-nek igaza van – jelentette ki, és láthatóan fogalma sem volt, milyen furcsán hangzik az ő szájából ez a megállapítás. – Semmit nem rontottál el. Nem a te hibád. – A francokat nem. – Félrenéztem, egyenesen a csípőig érő fűből lassan kiemelkedő nagy házra. – Ha nem ütöm ki Paintert, Jamey és Harper még mindig élhetne. 155

Marc megtorpant, és a vállamnál fogva fordított maga felé. – Talán igen. Talán élhetnének. Vagy megtudtuk volna, hogy néz ki a nő, és semmi mást. Nem lehetsz biztos benne, hogy Painter elvezetett volna hozzá. Vagy hogy megállíthattuk volna. – Igaz – mindebben nem lehettem biztos. Azonban minden szívdobbanásom ezt sugallta. Elcsesztem. Nagyon. Már nagyon sok ostoba hibát csináltam az életem során – a pokolba is, a legtöbbet az utolsó pár hónapban –, de még sosem lettem felelős egy ártatlan személy haláláért. Még közvetve sem. A bűntudat, hogy megmenthettem volna Robert Harpert és Jamey Gardnert, felkavarta a gyomromat is. Komoly hányinger tört rám. És hihetetlen düh is. Amikor megtaláljuk ezt a nőstényt, a véleményemnél jóval többet osztok majd meg vele. Az öklömet is, egyenesen a csinos kis nyakába. Az irodában már ott ült Michael a számítógép előtt apánk székében. Jobb kézzel kattintgatott, ballal jegyzetelt. A kétkezes rém. Csak biccentéssel üdvözölt minket, aztán vissza is fordult a munkájához. Az íróasztalhoz léptem, Marc leült a bőrkanapéra. – Hé, Michael, hol van Holly? – kérdezte, úgy fordulva, hogy mindkettőnket lásson. – Rómába utazott két napra – jött a válasz. – Nem ott volt múlt hónapban is? – Az júliusban volt, és Velence. – Ó! – Marc rám kacsintott. A legtöbb srác, megjósolhatóan, féltékeny volt Michael botsovány, őzikeszemű feleségére, de Marc újra és újra a tudtomra adta, mennyire boldogtalan élete lenne egy Hollyhoz hasonló nő mellett. Sokkal többet utazott, mint amennyit odahaza volt, márpedig Michael karrierje ritkán engedte meg, hogy együtt menjenek akárhová. Marcnak ott tetszettem, ahol voltam – Texasban. Vele. A világ milliónyi más férfijának éhes szemétől távol. Igyekeztem ezeket a megállapításokat bóknak venni, mert annak szánta őket, és nem észrevenni a lehetséges rejtett tartalmat, miszerint a helyem az otthonunkban volna, a jövőnk és – mind ez idáig elméleti – gyermekeink nevelgetése közepette. Felültem az íróasztal szélére, és magam elé húztam a különálló üzenetrögzítőt. Észrevettem, hogy villog rajta a piros lámpácska. 156

Valaki telefonált, mióta kimentünk, és anyám nem vette fel. De miért nem? És már tudtam is a választ – visszatekintve szinte magától adódott. Kint volt az erdőben. Egyedül. Megint. – Mit csináltok? – kérdezte Michael, a szeme ide-oda ugrált a képernyő és a papír között; csendben olvasta az adatokat. – Apu azt akarja, hogy hallgassuk le a rögzítőt, hogy biztosak legyünk benne, hogy Painter az. – Ahogy lógáztam a lábam, koppant az asztal oldalán. – Te már lehallgattad? – Nem. – Hát akkor készülj! – A modern rögzítőn – amibe már nem kell semmiféle szalag – megnyomtam a lejátszás gombot; aztán először meglepődtem, majd megörültem, hogy az unokahúgom hangját hallom. – Helló mindenkinek, Abby vagyok. – Elhallgatott, aztán egy sóhajjal folytatta. – Anyu azt mondta, hogy ha komolyan meg akarok tanulni verekedni, akkor komolyan is kell nekiállnom, úgyhogy azért telefonálok, hogy meg tudjátok-e mondani, fiúk, hogy milyen bokszzsákot használtok. Azt a nagy nehezet. És tudom, hogy az iskola még csak most kezdődött, de pár hét múlva itt az őszi szünet, és ha nem bánjátok, nagyon szeretném veletek tölteni. Faythe taníthatna nekem még pár önvédelmi fogást. Azt nagyon szeretném megtanulni, hogyan tegyek harcképtelenné egy pasit egyetlen rúgással… A megfelelő gombbal elmentettem Abby üzenetét, aztán egyenként kezdtem visszalépkedni, hogy megtaláljam, amit keresek. A telefonszámok alapján kerestem, nem hallgattam beléjük. Volt egy hívás Vic mobiljáról, egy másik Ethantől. Aztán az én számom következett: a reptérről hívtam apámat azzal, hogy megkaptam az üzenetét. Még egy gombnyomás, és egy negyedik szám jelent meg a kijelzőn. Az időpont nagyjából megfelelt az informátor bejelentésének, úgyhogy megnyomtam a lejátszást. – Én vagyok megint, a barátságos kém a szomszédból… Csendben hallgattuk, ahogy Dan Painter – merthogy biztosan ő volt – elmondta, hol találunk rá egy vérmacska holttestére a Kisatchie Nemzeti Park legnyugatibb szélénél, Louisianában.

157

– És ha érdekel, van még adat ott, ahonnan ez jött. De valamit akarok is cserébe, szóval legközelebb vedd fel azt a nyavalyás telefont! Lágy kattanással szakadt meg a vonal, de még éppen előtte egyetlen puha durranást hallottam, mint egy távoli fegyver hangját. És egy propeller csattogását a levegőben. Némán levegőért kaptam, a vér megfagyott az ereimben. Arra nem esküdtem volna meg, hogy a pukkanás valóban lövés volt, de arra igen, hogy már korábban is hallottam. Ma délután; az üzenetben, amit Andrew hagyott a telefonomon. Bassza meg! Azzal nyugtatgattam magam, hogy a dolognak semmi jelentősége. Két különböző lövésről, robbantásról, akármiről volt szó. Dan Painter és Andrew nem telefonálhatott ugyanabból a városból. Csak valami egybeesés. Sajnos azonban nem hittem az egybeesésekben.

158

TIZENHAT – AKKOR

– jelentette ki Marc megkönnyebbült hangon; még nem tűnt fel neki a pánikrohamom. – A fickó Painter. A mi saját agyon dolgoztatott, el nem ismert, névtelen informátorunk. Most már csak meg kell találnunk. – Mmm-hmmm – nyögtem. Képtelen voltam levenni a szememet a rögzítőről. – Mi a baj? – Marc aggodalmasan vizslatott a kanapé közepéről. – Semmi – vágtam rá egy kissé túlságosan is gyorsan. Nem akartam beszélni neki Andrewről, amíg nem lehettem benne biztos, mit is hallottam Painter üzenetének hátterében. – Csak arra gondoltam, hogy a legegyszerűbben a telefonszám alapján lehetne megtalálni, ahonnan hívott. Ez az, Faythe. Ragaszkodj az igazsághoz, amennyire lehet. – Mondd a körzetszámot – szólalt meg Michael, és csalódott arca világosan elárulta: azt kívánja, bárcsak neki jutott volna eszébe előbb. Leugrottam az asztalról, a bátyám háta mögé léptem, és figyeltem, amint új böngészőablakot nyit, majd a Google-ba begépeli: keresés telefonszám alapján. Amikor bejött az oldal, felolvastam neki a rögzítő kijelzőjéről a számot. Michael beírta őket, és hátradőlt; a számítógép dolgozott. MOST

MÁR

HIVATALOS

159

– Találtál valamit az elveszett táncosok ügyében? – kérdeztem, amíg az eredményre vártunk. – Aha. – Michael mindkét karját a feje fölé nyújtotta, mint egy napon szunyókáló macska. – Egy Arkansasból, két másik Louisianából. – Elhallgatott, lehajtotta a fejét, hogy funkciótlan szemüvegén át elolvassa a képernyőn megjelenő adatokat. – Na, itt van – intett a fejével az LCD monitor felé. – Painter egy Louisiana állambeli, Leesville nevű város nyilvános telefonjáról hívott. Bár ez láthatóan nem jelentett Michael számára semmit, de Leesville alig tizenöt kilométerre északra fekszik Pickeringtől, ahol a lator Jamey testét hagyta. – Az első hívás Arkansasból érkezett, nem? – Most már Marc is felállt, hogy csatlakozzon hozzánk a számítógépnél. – Igen. Izé… – Michael átnyúlt a zavaróan rendezett asztalon, és maga elé húzta a vaskos atlaszt. Már nyitva volt Arkansasnál, apám pedig piros tintával bekeretezett két várost. Az egyik Dumas volt, Pine Blufftól – ahol először észrevettem Dan Painter szagnyomát tankoláskor – nem messze, északkeletre. A másik… – White Hall – mondta ki helyettem Michael. – Nem ott találtatok rá Bradley Moore-ra? – És ott is temettük el. – Marc végigfuttatta a karomon a kezét, és én küszködve viszonoztam a mosolyát – így logikus. Moore-t ott ölték meg, és ha Painter látta ezt, persze hogy onnan telefonál. – Megfordultam Marc karjában, hogy szembenézzek a testvéremmel. – Azt mondtad, találtál valamit egy eltűnt arkansasi táncosról. – Aha. – Michael lerakta az atlaszt, helyette a sárga jegyzetblokkját vette kézbe. – Amber Cleary. Szerda este tűnt el, miután ledolgozta a műszakját a Holdfény Klubban. Szerda este. Teljes huszonnégy órával korábban, mint hogy Kellie Tandy nyom nélkül eltűnt New Orleansban. – Hol van a Holdfény Klub? – kérdeztem, kihúzva apám íróasztalának felső fiókját. Kivettem a kupac tetejéről egy jegyzetblokkot, és visszatoltam a fiókot. Marc a kezembe nyomott egy tollat az íróasztalról, és nekiálltam jegyzetelni a vonalas papírra, amint Michael lapozgatni kezdte az övéit. – Aha… Arkansas, Pine Bluff. 160

– Az hol van? – Egyik kezembe vettem a noteszt és a tollat, és áthajoltam az asztalon az atlasz felé. – Itt. – Marc átnyúlt a karom felett, hogy rábökjön egy pontra a térképen, miközben én még a jelmagyarázatig sem jutottam el. Félresöpörtem a kezét az útból, és a pontocskára néztem. Az arkansasi Pine Bluff legalább hetven kilométerre volt Little Rocktól, és kicsit keletre is. Azonban White Halltól, ahol Bradley Moore-t meggyilkolták, csak alig tizenötre. Kirajzolódott egy minta. Nem tetszett. – Na jó, lássuk, eddig mink van – pillantottam a macskakaparásra a jegyzettömbömön –, szerdán Amber Cleary eltűnik az Arkansas-beli Pine Bluff sztriptízbárjából. Másnap, csütörtökön a lator nőstény megöli Bradley Moore-t alig tizenöt kilométerre, White Hallban. Még ugyanaznap Kellie Tandynek nyoma vész a műszakja közben a New Orleans-i Tiltott Gyümölcsben. Végül szombaton tűnik fel a nőstény ugyanott, majd megöli Robert Harpert. Felnéztem. A két fiú engem figyelt. – Kihagytam valamit? – Ja. A két másik eltűnt táncost. – Marc apám üveges vitrinjének támaszkodva nézett Michaelre megerősítésért. – Azt mondtad, volt még kettő Louisianában? Michael bólintott, és megint lapozgatni kezdett. – Melissa Vassey szombat este nem ért haza a Pegazus Bárban ledolgozott műszakja után. Kitaláljátok, hol van a Pegazus Bár? – Szombaton? – Fejben igyekeztem összeillesztgetni a hiányos kirakós darabkáit. – Louisiana, Leesville. Vagy valahol közel. – Jó tipp – helyeselt Michael. – Hogy a pokolba találtad ki? – nézett Marc zavartan egyikünkről a másikra. Diadalmasan elvigyorodtam. – Beleillik a mintába. Eltűnik egy táncos, aztán másnap felbukkan a lator nőstény, és megöl egy kandúrt. Vasárnap Jamey Gardner testét hagyta ott Leesville-ben, ami azt jelenti, hogy ott szombaton eltűnt egy táncos… vagy a közelében. – Elé tettem a jegyzettömböt. – De nem a nő rabolja el a táncosokat. Amikor Kellie Tandy volt soron, ő éppen Bradley Moore megölésével foglalatoskodott. Amikor Melissa Vassey következett Leesvilleben, a nőstény Jamey Gardnert ölte meg éppen. 161

– Szóval az alibije az emberrablásokra a gyilkosság? – Marc ajka keserű mosolyra húzódott. – Ez aztán a nagyívű védekezés. – Azért ez kevés a felmentéshez, hm? – vontam vállat. – De megáll. – Mi van a péntekkel? – Michael kivette a kezemből a jegyzetfüzetet. – Hogy érted ezt? Az üres sorra mutatott. – Pénteken nincs semmi. Sem halott kandúr, sem elveszett táncos. – Francba! – Visszaültem apám asztalára, és újból átolvastam a jegyzeteimet. – Megtaláltad az elméletem gyenge pontját. – Nem biztos – felelte Michael. – A harmadik louisianai táncos péntek este tűnt el egy lafayette-i topless bárból. Egy másodpercig csak bámultam a bátyámra, igyekeztem feldolgozni az információt és beleilleszteni a fejemben kirajzolódó idővonalba. Aztán megfordultam és felkaptam az atlaszt az asztal sarkáról. – Lafayette… – Az 1-10 és az 1-49 utak mentén északnak indultam az ujjammal. – Ha a nagyobb államközi utakon haladsz, Lafayette éppen Leesville és New Orleans közé esik. Marc rám nézett, aztán a térképre, majd a sietősen lefirkantott jegyzeteimre, végül Michaelre. – Van tehát eltűnt táncosunk Lafayette-ben, pénteken, de nincs halott kandúrunk. Miért? Michael vállat vont. – Most azt feltételezzük, hogy a nő követi a táncosok elrablóját, akárki is legyen az? Sajnos, igaza volt. – Lefogadom, hogy azért nem volt hulla pénteken, mert nem talált ott kandúrt. Annyian azért nem vagyunk, hogy minden benzinkúton egy vérmacskába szaladjon. Habár én éppen így futottam bele Dan Painterbe. – Ráadásul Lafayette környékén nem is él senki a falkából, igaz? – sandítottam Marcra válaszért, mert Michael az elmúlt évtized nagy részében nem volt benne a körforgásban. – Nem. Engedéllyel legalábbis nem. 162

Egy halk kattanás, és a zsanérok nyikorgása az előcsarnokban jelezte, hogy nyílik a bejárati ajtó. Apám megállt az iroda küszöbén, amikor meglátta, hogy a számítógépe körül csoportosulunk. – Várjatok egy percet, fiúk, lássuk, mit talált Michael! Michael oldalba bökött a tollával, mire lecsúsztam az asztalról épp amikor Vic, Owen és Parker is besorjáztak apám után. – Nos? – Az alfa odasétált, hogy elfoglalja hatalmi pozíció jelképét: az irodaszéket. Michael felpattant, meglökött. Miközben követtem Marcot a kis kanapéhoz, felkaptam az asztalról a jegyzeteimet. – Eddig három eltűnt táncosnőről találtunk adatot. Az alfa belesüppedt a székébe, Michael pedig elismételte a részleteket, végül az asztal közepére helyezte a jegyzettömbjét, hogy mindenki lássa. – Megtaláltuk a mintázatot, amely összeköti a gyilkosságokat a táncosok eltűnésével. Megtaláltuk a mintázatot bámultam tudálékos testvéremre. Marc magához húzott a kanapén, és együtt érzőn megszorította a kezemet, mintha tudná, mire gondolok. A fenébe, valószínűleg tudta is. Apu átfutotta a jegyzeteket, aztán felállt, jelezve Michaelnek, hogy a helyére ülhet. – Azt szeretném tudni, miért éppen ezek a lányok tűnnek el. Mi közös van bennük a foglalkozásukon kívül? Vannak képek? Diákok, vagy csak Kellie Tandy volt ilyen kivétel? Mind teljesen levetkőznek, vagy van köztük, aki csak topless pincérnő? A karosszékébe telepedett, és Vicre, Owenre, azután Parkerre nézett. – Ha most elindultok, még eléritek a tizenegy órás híreket. Nem lepne meg, ha az eltűnt táncosokról már a tévé is beszélne. Vic bólintott, és elindult ki a folyosóra, a másik kettő a nyomában. Alighanem a vendégházba mentek, ahol három tévé és két számítógép állt a rendelkezésükre, az emberiség – jelen esetben inkább macskaság – javára használatra készen. – Rendben. – Apám visszafordult, hogy szembenézzen velünk, többiekkel. – Szóval követtük a nőstényt, és valakit, akit ő követ, de arról fogalmunk sincs, hogy ő ki és hogy hol van bármelyikük is. Igazam van? 163

– Pontosan – vágta rá Michael, de a keze közben meg sem állt a billentyűzeten. Apu behunyta a szemét, láthatóan elgondolkodott. – Nos, a nőstény utolsó ismert tartózkodási helye Louisiana, Pickering, ahol Jamey testét hagyta. Mi lehet azzal, akit követ? – Leesville, alig tizenöt kilométerre északra Pickeringtől – jelentettem a jegyzeteimre pillantva. – Marc is közelebb mozdult, hogy jobban lássa őket. – Onnan tűnt el az utolsó táncos, és Painter is onnan tette az utolsó névtelen bejelentését. – Szóval biztosak vagytok benne, hogy ő az? – Apám felnézett, hogy a fotelből ülve lásson mindkettőnket. – Meghallgattátok mindkét üzenetet? – Csak az elsőt, de biztosan ő az – feleltem nyűgösen, amikor apu Marcra pillantott megerősítésért. Mintha az én szavam nem volna egymagában elég. – Tehát tudjuk, ki az informátor, és van személyleírásunk a nőről. Egyedül arról nem tudunk semmit, akit követ. – Hát, valamit azért igen – lesett Marc a térdemen billegő jegyzettömbre. – Az elmúlt négy este négy különböző városból rabolt el táncoslányokat. Ha ragaszkodik a módszerhez, talán épp most keríti be a következőt. Csakhogy fogalmunk sincs, éppen hol. – Oké, akkor kövessük az útját. – Apu összefont ujjaira támasztotta az állát; ismerős mozdulata azt sugallta: gondolkodom! – Talán annak alapján meg tudjuk tippelni. Talán igen. A jegyzettömböt Marc ölébe dobtam, hátha még puskázni akar, és felálltam. Apám a tekintetével követett, amíg elmentem a széke mellett, aztán a rugók nyikorgása jelezte, hogy utánam fordult. Megálltam a hatalmas tölgy íróasztal előtt, magam elé húztam az atlaszt, és megfordítottam. – Lássuk! Arkansasból délnek indult, egészen New Orleansig – az ujjammal követtem az autópálya vonalát az államhatárig, majd Louisianába. Onnan viszont lapoznom kellett néhányat, hogy megtaláljam a következő térképet. – New Orleansból alighanem az 1-10-es utat követte Lafayette-be, aztán északnak fordult, nem tudom, hol pontosan, Leesville-be. – Az ujjam Leesville felett tartottam. – Onnan aztán választhatta a 28-as főutat keletnek vagy a 171-est észak vagy dél felé. 164

– Nem hiszem, hogy visszafordulna keletre – szólalt meg Marc, behunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét a kanapé támlájára. – A jelek szerint nyugatra igyekszik. Texasba. Nem akartam hangosan kimondani, legalábbis addig nem, amíg az Andrew-t illető gyanúm be nem bizonyosodik, vagy el nem oszlik. – Talán így van – sóhajtottam, hogy megnyugtassam száguldó szívemet, aztán fél fenékkel feltámaszkodtam az asztalra, remélve, hogy teljesen nyugodtnak tűnök, az ölembe húztam az atlaszt. Michael rosszallón nézett rám, de amikor nyelvöltéssel viszonoztam, szó nélkül folytatta az adatgyűjtést. – Leesville-től délre nincs más, csak kisvárosok és széles erdősávok, amíg az ember ki nem ér az I-10-esre. Onnan visszamehet keletre, New Orleansba, amit aligha tett, ebben egyetértünk, vagy nyugatra, amikor is Beaumont-ba ér, majd Houstonba. Marc fél kézzel sötét fürtjei közé túrt, aztán visszafektette a fejét a támlára, és újra behunyta a szemét. Kimerültnek tűnt. Pontosan tudtam, mit érez. – Hát, minél közelebb jön, annál egyszerűbb lesz megtalálni – állapította meg. Ó, a pokolba! Azt nem tudhattam, hova tart a táncosok elrablója, de egyre erősebb meggyőződésem volt, hogy Andrewval valamiképpen összeköttetésben áll. Azt pedig nagyon is jól tudtam, hogy Andrew hova tart. Ide. – Michael, találtál még valami mást a táncosokról? – kérdezte apám. A bátyám fel sem nézett, csak bólintott. – Aha. Egy pillanat. Leugrottam az asztalról, a könyöklőjére ejtettem az atlaszt, és az ajtó felé indultam. – Mindjárt visszajövök. – Hova mész? – hallottam apám hangját, és a karosszéke megnyikordult, amikor felállt. – A vendégházba, üdítőért. – A cipőm gyors, idegesítő ritmusban nyikorgott a kövön. – Segítsek? – szólt utánam Marc. Nem feleltem. 165

A folyosó végén kinyitottam az ajtót, és kilöktem a szúnyoghálót is. Magától csapódott be mögöttem, amikor lerohantam a lépcsőkön. Most hová? A vendégházba nem mehetek: ott Vic, Owen és Parker szedegeti össze a friss bejelentések anyagait. A pajta sem jöhet szóba: semmiképpen nem zavarnám Jamey Gardner nyugalmát személyes problémákkal, akármennyire is súlyosak. Tanácstalanságomban végül a hátsó verandától balra álltam meg, a ház fala mellett, egy füves részen. Egy bagoly huhogott üdvözlést, amikor kinyitottam a telefonomat. A szívem a torkomban dobogott. Hálát adtam a kijelző erős megvilágításáért, és átfutottam a nem fogadott hívások listáját. Hamar megtaláltam Andrew üzenetét, azt, amelyiket nem hallgattam végig a reptéren. Tovább nem halogathattam a meghallgatását, most már nem volt ilyen lehetőségem. Talán soha nem is volt. Lélegzet-visszafojtva megnyomtam a gombot, és a telefont a fülemhez emeltem. Remegett a kezem. A fák távoli vonalára figyeltem, és vártam az üzenet lejátszását. – Megkaptam az üzenetedet, Faythe. Ha nem tudnám, hogy nem így van, még azt gondolnám… – Itt következett a hangját elfojtó, lövésekre és helikopterre emlékeztető hangzavar; ugyanaz, amely Painter apám rögzítőjén hagyott üzenetén is hallatszott –, …hogy nem akarsz találkozni velem. De én várom ám, hogy találkozzunk. – Még több robbanás, rotorszárnyak kelepelése. – Holnap még elintézek valamit, de aztán mindenestől a tiéd vagyok. Most már nem tart soká. – Pufogás, aztán az a kelepelő hang, biztosan valami légijármű, eltávolodott. Akármit is jelentettek ezek a zajok, Andrew jóval közelebb állt a forrásukhoz, mint Painter. – Alig várom, hogy megmutassam az új kinézetemet. Azt hiszem, neked igazán tetszeni fog. Hogy is lehetne másként, igaz? Az üzenet statikus sercegésbe fulladt, majd egy tompa kattanással véget ért. Egy lágy, női hang megkérdezte, hogy el akarom-e menteni az üzenetet. Reszketve megnyomtam az igen gombot, majd becsuktam a telefont. Csak gyors, pánikszerű kortyokban jutottam elegendő levegőhöz. A falhoz kellett dőlnöm, nehogy összeessek. Bal 166

kezemmel a vakolat durva csíkjait tapogattam, az érdes, rücskös érzésre összpontosítottam, hogy meggyőzzem magam: ébren vagyok, nem egy szörnyű rémálom közepén. Hogy a szörnyű üzenetet nem csak álmodom. És nem álmodtam. Valamiképpen Andrew, akit én biztonságban, emberként hagytam a könyvei, a teniszpályák és a tökéletesen ártalmatlan tejeskávék között, most vérmacska lett. Egy amolyan igazi, kicseszett karomlázas kóbor. És felém tart.

167

TIZENHÉT NEM. Tagadón ráztam a fejemet, bár senki sem látta. Ez nem lehet. És mégis igaz volt. Nem is tudják, hogy létezem, igaz? Soha nem mondtad. Utolsó beszélgetésünk szavai pörögtek a fejemben, és így utólag már sokkal érthetőbb volt. Nem a kapcsolatunkról beszélt. A fajváltásáról. Azt gondolta, tudtam, mi lett belőle, és titkolom a családom elől. De nem tudtam. Hogy a pokolba tudhattam volna? A texasi éjszaka forrósága ellenére karomon, lábamon előjött a libabőr. Ez nem történhet meg. Andrew ember volt, amikor elhagytam az egyetemet. Teljesen, bizonyosan, száz százalékig ember. Semmi bunda. Semmi karom. Semmi tépőfog. Szóval, ez mikor változott meg? És ki változtatta meg? A karjaimat dörgölve igyekeztem elűzni a bensőmből áradó hideget. Andrew családja Tennessee-ből származott, amely a középnyugati falka területe. Texasban tanult, ami pedig a miénk. Szóval hacsak nem járt a szabad területeken mostanában, aligha találkozhatott kóborral. Ami csak egyetlen lehetőséget hagyott meg. Akármennyire is utáltam a gondolatot, meglehet, hogy egy falkabéli karmolta meg. Azonban erre is kicsi volt az esély. A kóborok teremtéséért automatikus halálbüntetés járt, márpedig csak nagyon kevés falkatag macska vállalta ezt a kockázatot. Nagyon de nagyon kevés. 168

És kóborokat teremteni nem egyszerű baleset dolga. A fertőző harapást vagy karmolást csak macska alakban lehet megtenni, szóval a hétköznapi testi kapcsolat az emberekkel – akár egy durva menet az ágyban vagy egy ökölharc – nem tehet senkit vérmacskává. De hol kerülhetett Andrew kapcsolatba valamelyikükkel macska alakban? Akármelyikükkel? Nem hittem, hogy a volt barátom véletlenül keveredett bele: ez ugyanolyan lett volna, mint elhinni, hogy Lincoln rossz időben rossz színházban járt. Valaki szándékosan rángatta bele, és akárki is volt az, a sorsa megpecsételődik, amint megérezhetjük Andrew szagát. A macskának, aki valakit megfertőz, az alapszaga végleg elkeveredik az áldozatáéval, akármilyen gyengén is; Marc ugyanígy örökké hurcolja annak a kóbornak az emlékét, aki megölte az anyját és megkarmolta őt. Dupla fenekű hátrány: az új kóborok nagy része ezért nem békélt meg soha az új személyazonosságával. De így a szagnyom segít majd azonosítani azt a nyálkás seggdugaszt, aki véget vetett Andrew emberi pályafutásának. És akkor mi véget vetünk az övének. Szemet szemért. Nemsokára találkozunk, Faythe. Üzenem Marcnak, hogy vele is. Azt hiszem, neki és nekem sok megbeszélnivalónk lesz. A rohadt életbe. Annak a beszélgetésnek még a gondolata is olyan idegessé tett, mint soha semmi korábban. És megalázottá. És… Sajgás kezdődött a szemem mögött, és gyorsan égő, lüktető fájdalommá növekedett. Jobb kezem ujjai megszorultak a telefonon, ballal a szememhez kaptam. Nem éreztem változást. De másodpercekig semmit sem láttam, csak a szélben susogó levelek zajából tudtam, hogy még mindig a saját udvarunkban állok. Pánikba estem. Majdnem sikoltottam is, mert klausztrofóbia borított el a hirtelen sötétségtől. Aztán csillapodott a fájdalom, és azonnal sokkal jobban is láttam. A fény sebesen, lágyan tért vissza a világba. A vendégház mögötti fákat néztem. Minden levelet furán élesnek láttam, az erezetétől cakkos széléig. A fák kérgének repedései durva, kanyargós részleteikben olyanok voltak, mint egy-egy szürreális festmény. A lábamnál minden fűszál elkülönült a többitől, és 169

mindegyik a zöld más-más árnyalatában pompázott, ahogy a kevés fény is más-más szögben esett rájuk. Felnéztem, azt várva, hogy a felhőkből kiszabadult holdat látom majd. De az még nem bukkant elő. Mi több, még vastagodott is a felhőréteg, a helyi időjárás-jelentés éjszakára erős vihart jósolt. És én mégis úgy láttam, mintha a nap fenn volna, bár kékes-zöldes árnyalatokba merítve. A szemem átváltozott. Biztosan tudtam, bár nem mondhattam meg, amíg tükörbe nem nézek. Bár a legrégebbi feljegyzések tettek efféléről említést, tudtommal én voltam az egyetlen vérmacska, aki át is élte. Kétszer vittem végbe korábban, mindkétszer rendkívüli stressz alkalmával, és bár az utolsó óta többször próbálkoztam teljes erőbedobással, nem tudtam megismételni. Emiatt a Területek Tanácsa nem is hitte el, hogy részleges átváltozásom más lett volna, mint egy rémült cicalány tévedése egy rémisztő helyzetben, pedig Marc és Abby is felszólalt mellettem. Ha most visszamegyek, apám látni fogja, és mindannyian kénytelenek lesznek hinni nekem. Csakhogy akkor meg kell magyaráznom, mi zaklatott fel ennyire. Bármennyire is szerettem volna bizonyítani az igazamat, a titkomat jobban meg akartam őrizni. Legalább addig, amíg Marcnak kettesben el nem mondhatom. Ennyit megérdemel. A fájdalomtól fogamat csikorgatva visszafordítottam a változást. Amint a látásom visszatért a normális tartományba, átfutottam a vendégházba. Parker a számítógép mellől integetett, én pedig egyenesen a konyhába indultam. Végül egy hatos csomag hűtött kólával visszaindultam, ki az ajtón – épp akkor, amikor a főépület ajtaja megnyikordult. Felnéztem. Marc állt a hátsó verandán. – Faythe? – szólított, és az aggodalma szöges ellentétben állt az Andrew hangjából korábban kicsendülő keserű dühvel. – Hová tűntél? Feltartottam a kólát, kétségbeesve igyekeztem megregulázni a pulzusomat, mielőtt meghallja. – Itt vagyok, jövök már! Mély lélegzetet vettem, azzal lefutottam a lépcsőn, át a selymes zöld füvön. 170

– Valami baj van? A szagod… ideges. – Semmi. Csak szomjas vagyok. Mi a helyzet? – kérdeztem, mielőtt tovább faggathatott volna. – Michael megtalálta az összefüggést a táncosok között. – Láttam komor arcáról, amikor felmentem hozzá a lépcsőn, hogy nem fog tetszeni, akármit is talált a bátyám. Éppen akkor léptünk be az irodába, amikor Ethan azt közölte apánkkal, hogy ő és Jace nem találta anyánkat. – ...de nem mehetett messze, mert az autója még kint áll. – Az erdőben van – szóltam bele. A bőrkanapé karfájára ültem, előszedtem egy kólát a csomagból, és odadobtam neki. Apám aggodalmas, de nem meglepett arccal bólintott. Tudott anyám magányos útjairól. Gondolhattam volna. – Majd visszajön, ha készen áll – felelte. – Faythe, veled minden rendben? – Rendben – vágtam rá, felpattintottam egy dobozt, és egyszerre lenyeltem a negyedét, hogy ne is kelljen további kérdésekre válaszolgatnom. Legalábbis most ne. – Jó. Michael, a későn jövők kedvéért ismételd el, amit az eltűnt táncosokról mondtál. – A magánéletükben nem találtam semmi hasonlót. – Michael eltolta magát az asztaltól, és felállt. Az alfához lépett, de előbb kiszedett a nyomtatóból néhány lapot. – Korban huszonegy és harminchárom között vannak. Mind egyedülálló, kivéve Melissa Vassey-t, aki férjezett és van egy gyereke is. Egyetlen bejelentés érkezett a címéről házastársi veszekedés miatt, de azt gondolom, ennek nincs köze az eltűnéséhez. A képzettségük is annyiféle, ahányan vannak. Egy diplomás, egy még tanul, kettő csak érettségizett. Amennyire meg tudom állapítani, sosem találkoztak. Szóval egyáltalán nem találtam semmit, amíg rá nem kerestem a fényképükre. Michael a szemembe nézett, és elszorult a torkom, amikor megláttam a pillantásában a sötét rettegést, amelyet nem szűrt meg a szemüvege. Feltartotta az első képet. Fekete-fehér volt, pixeles a hetvenöt grammos papíron. Szemöldök ráncolva igyekeztem jobban megnézni. Michael átadta nekem, a másikat Marcnak. 171

A kép gyenge minőségű volt, de ahhoz azért elég jó, hogy alátámassza a bátyám álláspontját. Melissa Vasseynek – a képaláíráson ez a név állt – hosszú, sörét haja volt. Éppen, mint nekem. És mint Amber Clearynek; az ő képét nézte éppen Marc. – Ebből ugyan nem mondod meg, de mindegyiknek zöld a szeme. És Pam Gilbertnek is – folytatta Michael, magasba emelve a két utolsó lap egyikét. – Hűha – suttogra Jace rám bámulva. – Úgy néznek ki, mint te. Nem egészen ez volt a helyzet. A három nőből kettő kerekebb idomokkal rendelkezett, mint én – ez Melissa Vassey esetében hatványozottan így volt az orrunk pedig tökéletesen más volt. De azért értettem, mire gondol. Mindannyiunknak hosszú, sötét, egyenes haja volt és zöld szeme. Ez nem a leggyakoribb kombináció. Ez most valami kinyilatkoztatás, gondoltam néma döbbenettel. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet Melissa Vassey arcáról. A szófa karfájáról lecsúsztam a párnákra. Átkozott legyek, ha értem, hogy mit akar mondani… Az az Andrew, akit én ismertem, sosem rabolt volna el sztriptíz táncosokat. Másfelől viszont, soha nem is hívott volna fel ilyen hangnemben. Megbolondult, futott át az agyamon; a fejemet ráztam, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek. A karomláz megsütötte az agyát. Máskülönben miért rabolta volna el Ambert, Kellie-t… Várjunk csak! Felkaptam a fejemet, és rosszallóan néztem Michaelre. – Kellie Tandy nem illik a sorba. Szőke. A bátyám bólintott. – A szeme is barna. – Akkor ő mégsem része a dolognak? – kérdeztem, egyre kevésbé értve bármit is. – De tudjuk, hogy a nőstény a Tiltott Gyümölcsben járt. – Mutasd meg neki! – utasította apám. Rápillantottam, majd Michaelre, aki felmutatta az utolsó nyomtatott lapot. – A Tiltott Gyümölcsnek van egy weboldala, ahol fenn vannak a szereplők is. Fényképpel. Kosztümben. – Felém nyújtotta a 172

papírt, és én elvettem a kezéből, bár rettegtem, mit fogok látni. – A végéről a harmadik. Csakhogy én addigra már megtaláltam. Második sor. Kellie Tandy, deréktól fölfelé, méretes keblei kidagadnak Halle Berryféle fekete macskaruhájának kivágásából. Azonban a legfontosabb rész, ami beillesztette őt is a mintázatba, az a parókája volt: hosszú, fekete, kétoldalt hegyes cicafülekkel. Emellett pici, tökéletesen emberi orra két oldalán, a valódinak kinéző macskaszemek alatt fehér műanyag bajuszt is viselt. Színpadi kontaktlencsét viselt, nem lehetett szó másról. De riasztóan hiteles volt, még az írisz csíkozása is, amely a fotón ugyan szürkének tűnt, de biztosan tudtam, hogy a valóságban a zöld különféle árnyalataiban csillogott. Marc megfogta a kezemet, a hüvelykujjával simogatta a tenyerem élét, mintha ezzel akarna megnyugtatni. Ha tudta volna, hogy abban a percben effélére esélye sem lehet. – Még mindig nem tudjuk, kicsoda a nőstény, vagy miért követi azt a pszichopatát klubról klubra. De ennyiből már ki tudjuk találni, ki ő. Vagyis legalább le tudjuk szűkíteni a listát az ország összes macskájáról valakire, akit Faythe ismer. – Az nem olyan nehéz – Ethan huppant le mellém, mosolyogva. – Nem ismerhet olyan sok kóbort. Az elmúlt öt évben iskolában volt. Azt pedig tudnánk, ha olyan valaki került volna a közelébe, aki nemkívánatos. – És mi van, ha ez nem olyan valaki, akit ő ismer, hanem aki őt ismeri? – Jace telepedett a kanapé karfájára mellettem. – Vagy azt hiszi, hogy ismeri. – Egyre megy – ismételte Ethan. Akárhogy is, ha lett volna az egyetemen egy másik vérmacska, arról tudnánk. Ethannek igaza volt. Apám végrehajtói az egyetemen teljes ellenőrzés alatt tartottak, és ha feltűnt volna egy másik vérmacska, úgy eltüntették volna, hogy még csak esélyem sem lett volna akár a körmömet beletörni a szerencsétlen pasasba. Csakhogy ez a vicc rajtuk csattant, mert a kérdéses vérmacska az egyetemi időkben még egyáltalán nem volt vérmacska. Hanem sima, hétköznapi matekszakos diák. – Ebből elég! – szólalt meg apám. – Faythe, azt hiszem, Marcnak igaza van. Ez a bizonyos kandúr ismer téged. Legalábbis 173

tudja, hogy nézel ki. Feltéve, hogy egyáltalán kandúr… én a jelen helyzetben még nem zárnék ki semmit. Nahát, ki gondolta volna! Csak egy női sorozatgyilkos lehetősége kell, hogy elültesse a nemek egyenjogúságának gondolatát apám fejében. Már azt hittem, teljes frontos háborúra lesz szükség hozzá. Lehunytam a szememet, és lassan mélyet lélegeztem, igyekeztem nem tudomást venni száguldó szívverésemről. Amikor megint felnéztem, mindenki engem figyelt. – Hadd vegyem le a vállatokról egy csomó kutatás terhét. Tudom, ki rabolta el a táncosokat. – Micsoda? – Marc elfordult a kanapén, hogy rám nézhessen, de én nem tudtam viszonozni a pillantását. Apámra szegeztem a tekintetemet, és kimondtam, amit ki kellett mondanom. – Andrew Wallace az. Csend fogadta a bejelentésemet. Teljes, mélységes csend, leszámítva a lélegzetvételek halk surrogását. Marcé talán nem is volt közöttük. Azt hiszem, az övé elállt akkor. Michael nyerte vissza legelőször a hangját. Ő a kisebbik kanapé karfáján kucorgott – és hát erre számítanom kellett volna. – Andrew? Az a csontos srác, aki múlt tavasszal járt az ágyadra? – A pokolba, Michael! – meredtem rá a szőnyeg másik oldaláról; Marc megdermedt mellettem. – Kérlek, ne tedd nehezebbé, mint amennyire már amúgy is nehéz. Vállat vont, és izmoktól duzzadó karját összefonta makulátlan pólóinge felett. – Csak a tényeket tisztázom. Azt akarod mondani, hogy az elmúlt féléved nagy részében egy visszaeső emberrablóval dugtál? – Apámhoz fordult, nekem pedig felforrt a vérem. – Hát ez aztán a hasznosan elköltött tandíj. – Michael… – kezdte apám figyelmeztetőn. – Mi van? Nem velem van baj, hanem vele? – Visszaperdült felém, a szemében düh és fájdalom. – Amerre Faythe jár, nyomában a baj, és mint általában, mi takarítunk utána. – Te mocsok! – A kezem ökölbe szorult, már hajoltam is előre, készen arra, hogy némi stresszt az arcán vezessek le. – Ethannek megvolt fél Texas, de sosem hányod a szemére… 174

– Hé! – kiáltotta Ethan, és tágra nyílt szemmel ült a szemben lévő kanapén. – Engem ne keverjetek bele! – ...bezzeg engem egyetlen expasi miatt az ország kurvájának kiáltasz ki! – Vér dobolt a fülemben, az ujjaim viszkettek dühömben, kerestek valamit, amit vagy megüthetnek, vagy széttéphetnek. Felpattantam, emberi ujjaimat karommá görbítettem. Michael is felugrott, és összeszorított fogai között rám sziszegett. Marc még ugrás közben elkapott, két kézzel ölelte át a derekamat. Egyetlen sima, lágy mozdulattal meg is fordított, aztán nem túl gyengéden a kanapé közepére dobott. – Ne mozdulj! – parancsolta, zavar és gyanakvó düh keveréke csillogott a szemében. – Ethan, kifelé! – Már apám is állt, a karja feszesen a teste mellett, két keze ökölben. – De… – Indulj! És vidd magaddal Jace-t is! Jace felállt, és maga előtt kezdte lökdösni legjobb barátját. Összerándultam, amikor az ajtó bezárult mögöttük, és minden szem felém fordult. – Igaza van Michaelnek? – kért számon Marc, a szőnyeg közepén állva. – A te Andrew-dról beszélünk? – Hát, nem nevezném az én Andrew-mnak… – Faythe – vágott közbe apám figyelmeztetőleg. Láthatóan nagyon igyekezett, hogy megőrizze a nyugalmát, és én kész voltam őt ebben mindennel segíteni. Bólintottam. – Igen, ő az. Marc szeme becsukódott, a homloka ráncba szaladt. – Vagyis egy embert keresünk? A nőstény egy embert üldöz? A fejemet ráztam. Képtelen voltam kimondani. – Kóbor – jelentette ki apám síri hangon, és olyan halkan, hogy alig hallatszott. Nem vált be a módszer, amivel meg akarta nyugtatni magát: sosem láttam még ennél dühösebbnek. – Igen. – A szemébe néztem, mert emlékeztettem magam, hogy nem tettem semmi rosszat. Az, hogy elhallgattam a hívásokat, az nem számít. Fogalmam sem volt, hogy Andrew benne van a táncosok meg a nőstény dolgában. 175

Marc hátat fordított nekem, és az íróasztallal szemközti bárszekrényhez ment, a szoba távolabbi felén. – Hogyan? – kérdezte. Üveg csilingelt, amikor előszedett valamit, de nem láttam, mit. – Nem tudom. – Ugyan, Faythe! Most már túl mélyen benne vagy, hogy tovább hazudj – támadott Michael. – Baszódj meg! – csattantam fel. – Az igazat mondom! – Marc, nekem is adj egy duplát! – szólalt meg apám. Akkor láttam, hogy Marc whiskey-t önt magának; bólintott, és előszedett még egy poharat. – Michael? – kérdezte. A bátyám a fejét rázta. Nekem fel sem ajánlotta. Apám a jobb keze első ujjpercét a bal tenyerébe zárta és megreccsentette. Kifejezetten agresszív gesztus volt, és egyszerre nagyon-nagyon ideges lettem. – Mióta tudod? – Most jöttem rá. Talán tíz perce. Odakint. – Hogyan? – Painter üzenetéből. Marc visszasétált az íróasztalhoz, és két pohár whiskey-t hozott. Teletöltve. Apám elvette a magáét és belekortyolt, még a pohár pereme felett is engem nézve. – Mi van az üzenettel? Összefontam a kezemet az ölemben. Figyeltem, ahogy Marc leereszkedik a kanapéra, de nem mellém, hanem szembe velem. Dühös volt. És a helyzet csak romlani fog. – Andrew telefonálgatott nekem. – Micsoda? – Marc kihúzta magát, hogy a whiskey majdnem az ölébe is borult. – Mi a francért nem… – Hadd fejezze be! – vágott a szavába apám felemelt tenyérrel. Marc csak biccentett, hogy folytassam. Mély lélegzetet vettem. Aztán lassan kifújtam. – Painter üzenetében azok a pukkanások, meg a helikopterszerű hang. Ugyanazokat hallottam Andrew utolsó üzenetében is. Ő meg Painter ugyanott vannak. Marc lehajtotta az italt és felkelt, hogy még egyet töltsön. 176

– Tudja, mi vagy? – kérdezte Michael; ugyanakkor apám is megszólalt. – Megmondta, hogy megfertőződött? – Igen. És nem. – A kezeimre néztem, azt kívántam, bárcsak azokban is ital lenne, de annál több eszem volt, mintsem megkérjem Marcot, hozzon nekem is egyet. – Biztos, hogy tudja, mi vagyok. Mindannyiunkról. De fogalmam sincs, honnan jött rá. És nem, sosem mondta, hogy megfertőzték, ezért tartott eddig rájönni nekem is. És esküszöm, fogalmam sincs, hogyan történt. Apám bólintott, mintha csak azt mondaná, hisz nekem. De azért feltűnt, hogy nem mondta ki hangosan. – Mióta? – tudakolta Marc a bárszekrény mellől, második pohár whiskey-jét kortyolva. – Mióta hívogatott? A szemébe néztem; fájdalmat és mély dühöt vártam, és nem kellett csalódnom. – Péntek délután óta naponta. – Három napja? – Marc lecsapta a poharát, és döngő léptekkel indult felém. A szőnyeg szélén megállt, hogy fölém tornyosulhasson. Michael felállt, hátha be kell avatkoznia, pedig maga is éppolyan dühös volt, mint Marc, de apám apró fejrázása visszatartotta. – Három napja? Három napja hívogat, és nem mondtad? Miért? – Mert tudtam, hogy ez lesz belőle. – Kényszerítettem magam, hogy ülve maradjak, mert tudtam, ha felállok, abból verekedés lesz. Ha nyugton ülök, még talán ő is lehiggad. – Nem értettem, mi van vele, de azt tudtam, hogy felidegesítene, és el akarnád intézni. Nem akarom, hogy te intézd el a problémáimat. Magam is elbírok velük. – Nyilván. – Marc fél kezével a homlokát dörzsölgette, mintha a fejfájását akarná elűzni. – Olyan csodásan elbírtál vele, hogy most a területünkön jár-kel, és elrabolja a sztriptízráncosokat, akik kicsit is hasonlítanak rád. Remek munka! – De hát nem tudtam, hogy köze van hozzá! Én csak igyekeztem elkerülni… na, hát ezt. Mindig ezt csinálod. Fogsz egy kis ügyet, valamit, ami egyáltalán nem is a te dolgod, aztán addig forgatod, amíg ki nem jön belőle, hogy én rontottam el valamit. Csakhogy ezúttal nem ez történt. Nem tartoztam neked beszámolási kötelezettséggel. 177

– Te tényleg apróságnak gondolod ezt? – nézett rám égbe szökő szemöldökkel. – Az emberrablást nyilvánvalóan nem – ismertem be vállat vonva. – De a telefonhívások dolga semmiség volt, legalábbis nem gondolhattam máshogy. És amíg rá nem jöttem, hogy Andrew benne van a többi részében is, nem volt közöd hozzá. Mély és komor morgás visszhangzott a szobában. A szája nem mozdult, de tudtam, hogy ő az. Megsértettem az érzéseit, a büszkeségét. És felbosszantottam. Legyőzötten sóhajtottam és az ölemben heverő kezeimet néztem. – Hát akkor nem kell tovább aggódnod amiatt, hogy beleártanám magamat az ügyeidbe. Jobbra valami mozgást láttam. Ösztönösen odafordultam. Marc eltűnt. Megpördültem, és még láttam, hogy végigrohan a folyosón, az inge már csak elmosódott fekete folt az ajtón túl. Már talpon is voltam, futottam volna utána, azonban apám előttem termett a semmiből, és elzárta az utamat. Lehajoltam, hogy kicselezzem, de kőkemény karjával átfogta a derekamat, és visszatartott. Rugdosódtam, küszködtem, a lábam a levegőben kalimpált. – El kell neki mondanom, hogy… – Hagyd, hadd menjen, Faythe. Nem mondta komolyan. Adj neki időt, és túllép rajta. – Nem! – De igen. És ennyi volt: apám a szó szoros értelmében a hóna alá csapott, a lehető legmegalázóbb testhelyzetben. Olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy az megremegett a keretben, majd visszavitt a szófához, ahol a döbbenettől tágra nyílt szemű Michael ült. Ott, a szőnyegen talpra állított és intett, hogy üljek le. Leültem. Mi mást tehettem volna? Egy percig csak kortyolgatta a whiskey-jét, a bátyám pedig csendben figyelt. Aztán végre kinyitotta a száját… hogy még egy kortyot igyon. De ez most nagy korty volt. Amikor rám nézett, az ajka elszánt vonalba húzódott. – Tudom, hogy feldúlt vagy, de folytatnunk kell. Fel kell tennem néhány kérdést. Készen vagy? 178

Bólintottam. Persze hogy készen. Felnőtt vagyok, aki összeveszett a barátjával, nem egy megvert gyerek. – Előfordult valaha is, hogy alakot váltottál Andrew előtt, vagy volt vele valami kapcsolatod macska alakodban? Leesett az állam. Igaziból. A szám elnyílt, és úgy néztem apámra, mint egy nyáladzó idióta. A kérdés annyira komoly és annyira sértő volt, hogy teljesen elnémított: nem csak a büszkeségemen, hanem a szívemen is sebet ejtett. Rosszindulatú kérdésekre számítottam, de erre azért nem. Erre nem. Apám voltaképpen megvádolt Andrew megfertőzésével. Egy főbenjáró bűnnel, az általunk ismert egyik legsúlyosabbal. Ha bevallom, a Tanács törvényei szerint ki kell végeznie. Nem bezárni, nem megfosztani a karmaimtól, nem közszemlére tenni a falkatársaim előtt a skarlát betűvel a mellemen. Kivégezni. Hogyan juthatott egyáltalán eszébe ilyesmi? A döbbenetemet düh váltotta fel, hogy a saját apám ilyen kevéssé ismer. Hogy képes megvádolni valaki megfertőzésével. Bárkiével – de még inkább olyan valakiével, aki iránt valaha gyengéd érzelmeket tápláltam. – Baszódj meg! – kiáltottam és felpattantam. A vérnél ezerszer forróbb düh árasztotta el az ereimet. Apám – nem, az alfám – csak biccentett Michaelnek, aki felállt, vastag karjait keresztbe fonta széles mellkasán. – Ülj le! – utasított. – Nem tett megjegyzést a szóhasználatomra, ami többet elárult, mint amit remélhettem. Mindazonáltal állva maradtam, mert ha leülök, elismerem a vereséget, akármilyen csekély is legyen az. – Ülj le, Faythe, és uralkodj magadon! – szólalt meg az apám is, és kiitta az utolsó cseppet a whiskey-ből, majd előrehajolt, hogy a poharat a kanapé végénél álló asztalkára tegye. Végül megint hátradőlt, a szeme hideg, határozott. – Meg kell kérdeznem, és ezt te is tudod. Szóval csak válaszolj a kérdésre! – Legyen, de leülni akkor sem fogok. Erre csak vállat vont. – Ahogy tetszik. A francba. Ha apám jóváhagyásával maradok állva, az sajnos nem elégíti ki a vágyamat, hogy törlesszek a vádjaiért. Hülye 179

fordított pszichológia. Visszasüppedtem a kanapéra, Michael ugyanúgy. – A pokolba is, nem! Soha nem váltottam alakot Andrew előtt, és soha nem is látott macskaként. Legjobb tudomásom szerint soha egy ember sem… Elhaltak a szavaim, amikor rájöttem, hogy majdnem hazudtam. Akaratlanul, persze, de az nem számít. Egy ember látott már macska alakomban. Egy vadász, három hónapja. Semmi sem lett belőle, csak a helyi rádió adott le néhány jeti-észlelési jelentést, de attól még nem fogok előrángatni valamit, amivel nem vádolnak. Minek keresni a bajt, hát nem? Amellett a fiúkat is bemártanám vele: Ethan, Jace és Parker is megígérte Marc-nak, hogy sosem beszél róla. – Nem, Andrew sosem látott macskaként – fejeztem be halkan, és apám szemébe néztem, hogy hitelességet adjak a szavaimnak – és elvonjam a figyelmét arról, amit majdnem kiböktem. Összeszűkült a szeme, de ha gyanított is valamit, vagy félresöpörte, vagy félretette későbbre, mert nem kérdezett rá a kijelentésemre. – Tudomásod szerint került-e Andrew valaha is kapcsolatba más vérmacskával? – Igen – vágtam rá. A válasz egyértelmű volt a számomra, de Michael meglepett arckifejezéséből ítélve a megfogalmazáson még dolgozni kellett. – Hát persze hogy kapcsolatba került egy macskával – tettem hozzá. – Hacsak a vírus nem terjed most már cseppfertőzéssel is, akkor viszont teljes körű pánikra számíthatunk. Apám újra bólintott, de most már egy mosoly árnyékát láttam az arcán. Az ajkának ez a pici felfelé kanyarodása jobban megnyugtatott, mint bármilyen ital tehette volna. Ha azt tervezi, hogy halálos ítéletet ró ki a lányára, nem mosolyog. – Igen, igazad van, tényleg biztosan találkozott egy macskával. A kérdésem az, hogy tudod-e, kivel. – Nem – húztam fel a vállamat, és fejkörzésekkel igyekeztem kilazítani a nyakamban felgyűlt feszültséget. – Fogalmam sincs. És csak hogy gyorsítsunk a dolgon, nem tartok vissza semmiféle információt előled. Na jó, semmit, ami ehhez az ügyhöz tartozik – 180

javítottam ki magam, és újra láttam azt a pici mosolyt. – Nem tudom, ki fertőzte meg. Vagy hogy mikor és hogyan történt. – Háromszor hívott? Vállat vontam: igyekeztem hétköznapira venni a figurát. – Aha. Nagyon dühös volt, most már persze értem, miért. És úgy tűnt, azt hiszi, én tudom, hogy őt megfertőzték, bár hogy honnan kellett vol… A szám elé kaptam a kezemet, elcsukló szavaim bennszakadtak. A szívem összevissza ugrált. A hirtelen felismerés áramütésként ért, és olyan reakciót váltott ki a testemből, amire sosem gondoltam azt képesnek. A bőröm bizsergett, a fejembe fájdalom nyilallt, öklendezés tört rám. Összeszorítottam a fogaimat, hogy visszatartsam a félig megemésztett halat és krumplit. Tudtam, ki fertőzte meg Andrew-t. Még azt is tudtam, hogyan történt. Mindössze egyetlen macskával találkozott. Velem.

181

TIZENNYOLC – MI A BAJ? – Michael előrehajolt, hogy elkapjon, ha leesnék a kanapéról. De alig hallottam. A fejemben Andrew hangja szólt, ijesztően, szóról szóra pontos felvételről. Nem beszéltél nekik rólam. Tartozol nekem, Faythe. Amit apámnak mondtam, az pontos volt – nagyrészt. Soha nem változtam át Andrew előtt, szándékosan vagy tudatosan nem. Azonban az sem volt szándékos, hogy a szemem átváltozzon egy órára. És az arcomnak nemcsak az a része változott már át akaratlanul. Hanem a fogaim is. Aznap, amikor elhagytam az iskolát, megharaptam Andrew-t, alig két órával azelőtt, hogy Marc felbukkant volna. Megsebeztem. Nem nagyon, éppen csak egy cseppnyit vérzett. De a jelek szerint ez is elég volt. Megfertőztem. Nem akartam. Nem is tudtam, hogy megtörtént. Hogy egyáltalán lehetséges. Mégis, véletlenül közülünk valóvá tettem, és magára hagytam az átalakulás fájdalmával, félelmével, szétesettségével. Csoda, hogy túlélte egyáltalan. Nahát, nézd csak, gondoltam a hisztéria határán tántorogva, mégis sikerült főbenjáró bűnt elkövetnem. Nem csoda, hogy Andrew meg akar ölni. Nem hibáztatom. – Faythe, mondj valamit! – sürgetett Michael, és beletelt egy percbe, hogy rájöjjek: teljesen elhallgattam. – Ha nem beszélsz, apu kénytelen lesz maga levonni a következtetéseit. 182

– Késő. – Apám nyugtalanító figyelemmel nézett engem, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ki ne mutassam a félelmemet. – Azt hiszem, tudom, ki fertőzte meg Andrew-t – suttogtam. Ennél több nem telt tőlem. Az alfa kihúzta magát ültében, a szeme gyanakvón összeszűkült. Ha nem is találta ki, mit fogok mondani, mindenképpen közel járhatott. És már egyáltalán nem akarta annyira hallani. – Mi történt? – kérdezte végül. – Nagyon vigyázz a szavaidra? – tette hozzá. A hangszigetelt szoba csendje egyszerre kellemetlenné és veszedelmessé vált. Kényszert éreztem, hogy kitöltsem egy elhadart vallomással, dadogó bocsánatkéréssel és könnyes magyarázkodással. De nem tettem. Már akkor sem aláztam volna meg magam effélével, mielőtt végrehajtóvá lettem, most meg aztán végképp nem. Valamit azonban mondanom kellett. Még tétováztam. Többször okoztam csalódást apámnak, mint hogy összeszámolhatnám, de ez volt az igazi nagy dobás. Ez csalódás volt, megaláztatás, kiábrándítás, mindez együtt, átkötve az arcvesztés vörös szalagjával. Maradandó ajándék. – Baleset volt – vágtam bele, aztán nyugodtan, de gyorsan folytattam, mielőtt apám félbeszakíthatott volna. – Mostanáig nem is értettem, mi történt. Michael bólintott, hogy jelezze: folytassam. Úgy tűnt, csak ő kíváncsi rá. A szívem fájdalmasan vert, a két kezem az ölemben hevert, az ujjaim szinte maguktól fonódtak össze és váltak szét. – Megharaptam. Véletlenül. – Muszáj volt megismételnem. – Megharaptad? Véletlenül?! – Apám zöld szemébe keménység költözött. Ismertem ezt a nézését. Az alfáé volt: a dühös alfáé. – Magyarázd meg! Azonnal! Biccentettem. Hálás voltam a lehetőségért az érzései ellenére. – Emberi alakomban voltam. Biztonságosnak kellett volna lennie. Esküszöm, nem tudtam, mi történik. – Megállíthatatlanul gesztikuláltam, akaratom ellenére aláfestve minden mondatomat. – Abban az időben még fogalmam sem volt, hogy lehetséges, de 183

most azt gondolom, a fogaim átváltoztak. Nem nagyon, mert nem vettem észre, és ő sem. De máshogy nem történhetett. Kétségbeesett, eldadogott kifogásaim csönddé fakultak. Apám még mindig csak nézett. Michael is. A tekintete égetett, átlátott védekező magyarázkodásomon, egyenesen az igazságig. A teljes igazságig, amelyet apánk nyilvánvalóan nem fogott még fel. – Emberként haraptad meg? – Egy hosszú pillanatra zavarodottság foglalta el a düh helyét az alfa szemében. – De miért? Miért tettél volna ilyet? Hát a francba is, kimondatja velem. Ez nem az a beszélgetés volt, amit szerettem volna az apámmal lefolytatni. Soha. De most már túl késő volt kihátrálni, úgyhogy mély lélegzetet vettem és előrevetettem magam, bele a sötét mélységbe. Siralmas? Basszus, de még mennyire! – Együtt voltunk. Tudod. – Értem – felelte hosszú, feszült csend után. De nekem voltak kétségeim. Nem úgy tűnt, mint aki tényleg érti. Apám felállt, felvette a poharát a kisasztalról, majd keresztülvágott a szobán az íróasztalhoz. Még mélyebbre süppedtem a kanapéba. Ő kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és elővett egy fél üveg Scotch-ot. Rendes, jó italt. Leült és kétujjnyit töltött magának, tétovázott, majd megtoldotta egy harmadik ujjnyival is. Néztem, ahogy iszik, és eszembe villant, hogy a tanúságtétel, ami rám vár, nem lesz más, mint egy kamikaze utolsó repülése. Gyomorkavaróan gyors, szédítő zuhanás, a nagyobb jó érdekében. És szinte biztosan halállal végződik. Az enyémmel. A kívülállók számára a mártíromság mindig merész és bátor dolog, de a repülő kabinjából a feléd száguldó föld látványa szívás. Apám rácsavarta a kupakot az üvegre, és visszarakta a fiókba. Visszatolta a fiókot, és újra kortyolt. Aztán lassan elindult felém, merev léptekkel, mintha fájdalmai volnának. Mély, fáradt sóhajjal ereszkedett a karosszékébe. Felnézett, egyenesen a szemembe – az övé üres volt. Tökéletesen zárt. A pokolba is, jól csinálja. Majdnem egy teljes percig ült ugyanúgy, csak nézett rám, és néha kortyolt egyet. A csend rám zárult, el akartam kapni a 184

pillantásomat, de nem tehettem. Ha megtöröm a szemkontaktust, még azt hiheti, rejtegetek valamit, márpedig nagyon nagy szükségem volt rá, hogy elhiggye: igazat mondok. Most még inkább, mint valaha. Úgyhogy csak ültünk mindketten, csendben, Michaellel mit sem törődve. Végül megszólalt. – Adok neked egy esélyt, hogy újragondold, amit most nekünk elmondtál. Ez több, mint amit a világ bármelyik macskájának ajánlanék. Értesz engem? Bólintottam. Esélyt adott, hogy mentsem a bőrömet. Hogy visszavonjam, amit bevallottam. Hogy úgy döntsek, tévedés volt, és mégsem én fertőztem meg Andrew-t. Elfogadható kifogást keresett a számomra, hogy megóvhassa az életemet, legalábbis addig, amíg a Tanács a hivatalos vizsgálat végén számon nem kéri rajta, amit elmulasztott, és nem követeli a kivégzésemet. Jó oka lett volna rá – ha hajlandó vagyok hazudni. De nem voltam. Ha hazudok, azzá az önző, szívtelen szörnyeteggé válok, akinek Andrew már amúgy is gondol. A szörnnyé, aki átváltoztatta, majd otthagyta meghalni. – A jegyzőkönyv kedvéért… nem akarod átfogalmazni a megállapításaidat? Lassan, bánatosan ingattam a fejemet. A legnehezebb dolog volt, amit életemben tettem. Nehezebb, mint megküzdeni az életemért. Nehezebb, mint elhagyni Marcot évekkel ezelőtt. Nehezebb, mint hazajönni. De helyes volt. Ezt tudtam vadul verdeső szívem minden dobbanásában, lelkem minden árnyékos szegletében. A helyes utat választottam. Ahogy az alfám tanított. – Faythe… – Apám hangja remegett dühében és… és rémületében. Félt. Életemben először félelmet láttam apám arcán, a homloka ráncaiban, üveges tekintetében. – Nem tehetem, apu. Az igazat mondom. Tényleg megcsíptem, de a fertőzés véletlen volt. Így nem lett volna szabad megtörténnie. Nem lehetne lehetséges. Apám a szemközti falhoz vágta a poharát. A mozdulat olyan gyors volt, hogy szemmel nem is tudtam követni. Csak akkor jöttem rá, mi történt, amikor az üveg szilánkokra tört a szemközti 185

falon, és szétáradt a Scotch erős szaga. Megugrottam; megperdülve láttam a tölgylambérián terjeszkedő nedves foltot. Apám felpattant a székéből; az felborult, és nagyot csattanva zuhant a keményfa padlóra. – Megadom neked a lehetőséget, hogy védd a bőrödet, és te ezzel a részleges változásos baromsággal jössz? Megint? – kiabálta vörös arccal, vérben forgó szemmel. – Ez az igazság. – Leküzdöttem a kényszert, hogy felhúzzam a lábaimat, és védekezésül labdává gömbölyödjek. – Te tanítottál arra, hogy mondjak igazat, hogy mindig tartsam magam a helyes döntéshez, akkor is, ha nehéz. Most meg azt akarnád, hogy hazudjak, mert az könnyebb? – Azt akarom, hogy mentsd a bőrödet, kerül, amibe kerül! Térdre zuhant a padlón előttem, megragadta a csuklómat. Közvetlen közelről nézett a szemembe, könyörgött a tekintete, hogy hallgassam meg. Hogy értsem meg. – Faythe, az életedről van szó. A mi jövőnkről. Nem az a kérdés, ki hagyta el a krikettlabdát, vagy ki törte el az antik vázát. Nem nyolcéves vagy már, szóval ne takarózz az átkozott becsületeddel. Mit ér a becsület egy halottnak? Nagyot nyeltem. – Mit ér az igazság, ha csak akkor használod, amikor kényelmes? Égetett a tekintete. – A pokolba, Faythe! – Elengedte a kezemet, talpra ugrott és elviharzott a kanapéra kövült Michael mellett, aki nem tudott mást tenni, mint bámulni utána. – Mind tudjuk, hogy abban a pincében rettenetes dolgokon mentél át, és jogodban áll elhinni bármit, ami segít, hogy megbirkózz Eric megölésével. De ezzel túl messzire mész. Ez nem játék és nem terápia. Nem bátorságpróba. Az életed. – Tudom – suttogtam szánandón, és azt kívántam, bárcsak megtehetném, amit kér. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Csakhogy nem volt az. – Nem hiszem, hogy így van! – A szoba túlsó feléből visszafordult felém. – Alfaként az én dolgom, hogy a falkát minden fenyegetéstől megóvjam. Szülőként ugyanakkor az, hogy téged óvjalak meg, minden áron. Mit tegyek, ha te jelented a 186

fenyegetést? Miért nehezíted meg ilyen nagyon, hogy megvédjelek? Csak egy kicsit kellene engedned, Faythe. Találkozhatnánk félúton. – Utoljára mondom, apu, a részleges átváltozás igaz. Abby is látta. A francba, még Marc is látta. Ezt te is tudod. Csak a fejét rázta, és fel-alá járkált a felborult szék előtt. – Abby nem tudja, mit látott. Sötét volt, ő pedig ideges és zavarodott. Azt mondta, az árnyékoktól is megijedt, a fenébe is már. A tenyerem izzadni kezdett, mert megértettem, hogy az unokahúgom megbízhatatlan tanú. A tanácstagok valójában nem kételkednek a szavahihetőségében: azt hiszik, őszintén úgy gondolja, látott részlegesen átváltozni. És azt is hiszik, én vagyok a felelős, amiért a gondolatot egy fiatal, bántalmazott, befolyásolható elmében elültettem. A gondolataim úgy pörögtek, mint a vásári körhinta; a lehetőségek túl gyorsan szálltak el, képtelen voltam egyet is megragadni. – És mi van Marckal? – kérdeztem végül, ragaszkodva a másik tanúmhoz. – Ő is látta. Kérdezd csak meg! – Az alfa talán csak nem vonja kétségbe a jobbkeze szavát? Apám megtorpant, és meglepetten bámult rám. – Marc bármit elmondana, amivel megvédhet téged – felelte, mintha ezt nekem már régen tudnom kellett volna. – Korábban azért helyeselt neked, mert Sara halála kiborított, most pedig hazudna, hogy mentse az életedet. Nem hibáztatom ezért, de a Tanács semmiképpen sem hinne neki. Kóbor. A tanácstagok fele amúgy sem tartja semmire a szavát. Ha őt állítod oda egy ilyen történet tanújának, a maradék szavahihetősége is örökre odavész. Mint ahogy a tiéd is. Márpedig ez a falka nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a szavahihetőségét, de téged sem veszíthetünk el. Nem. Csak ráztam a fejem, néma tagadásban. Nem lehet, hogy a Tanács ne higgyen Marcnak. Az nem lehet. De ha mégis, mit számít, amíg az apám – az alfám – hisz nekem? Akkor a Tanács is kénytelen lesz. És ekkor ráébredtem, hogy semmi, de semmi nem számít – mert ő sem hisz nekem. 187

A fejem legyőzötten előrecsuklott. Ki fog hinni nekem, ha a tulajdon apám sem? – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem ölembe ejtett kezemet bámulva. – Hazudjak? Egyet sem pislanthattam, az apám már előttem volt ismét. Lehajolt, az orrát centik választották el az enyémtől. Vörös homlokát ráncok szabdalták, összevont szemöldöke sötét dühöt sugárzott. Megpróbáltam elhúzódni, de ő megragadta az államat, és két ujja között megszorította. Fájdalom hasított az állcsontomba, könny szökött a szemembe. Elmosódott a világ. Apám szemei úsztak előttem, ragyogó zöld tavak, még az enyémnél is ragyogóbbak; a szemüvege lencséje felnagyította őket. Halkan szűkölni kezdtem, és még ahhoz is túlságosan meg voltam rémülve, hogy elszégyelljem magam a gyengeségem miatt. – Apu… – kezdte Michael. – Bizonyítékot akarok! – üvöltötte az apám. Az arcomba ordított. Centikről. Érzékeny fülem megcsendült a bántalmazástól, a kezem irányíthatatlanul reszketni kezdett. Pislogtam, mert szeszszagú lehelete az arcomba vágott. Sosem láttam még ennyire megdühödve. Ennyire rémültnek. Ennyire rémisztőnek. De parancsra nem vagyok képes megcsinálni. Újra és újra próbálkoztam már, de sosem vált be, amikor nyugodt voltam, hát miért sikerülne éppen most, amikor félig hisztérikus vagyok, félig halálra rémült? – Csináld! – parancsolta apám, és hevesen megrázott az államnál fogva. Az agyam ide-oda rázkódott a koponyámban. Pislogtam; peregtek a könnyeim. – Mutasd! – sziszegte. – Csináld, vagy esküszöm, én magam fosztalak meg a karmaidtól, hogy megspóroljam a Tanácsnak a fáradságot! Még mindig szorított, lehunytam a szememet. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Nem mondja komolyan. Nem foszthatja meg a karmaitól a saját lányát. Vagy talán mégis, ha azt hiszi, ezzel kielégíti a Tanácsot, azok pedig leszállnak rólam. De én nem veszíthetem el a karmaimat. Azok nélkül képtelen vagyok megvédeni magamat: apámra és a többi végrehajtójára szorulnék az életemnek nevezett idő hátralévő részében. Az 188

iskolába pedig semmiképp nem mehetek vissza deformált, körömtelen kezemmel. A torkomat elszorította a pánik, nem kaptam levegőt. Kalapált a szívem, még több gyűlöletes könny csordult le, ahogy apám az arcomat markolta. Nem tudok így megcsonkítva élni. Nem élhetek úgy. Újfajta fájdalom hasított az államba. Erősen összeszorítottam a szememet, és azonnal felismertem, hogy mi történik. Rájöttem, hogy eszerint a részleges átváltozást kiválthatja elmebénító rémületem is. Pattogó hangokat hallottam: a csontjaim recsegtek. Apám levegőért kapkodott, keze elernyedt. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy hátrál tőlem, még mindig térdelve. A szeme tágra nyílt, szemöldöke magasra szaladt a meglepetéstől. És a döbbenettől. Az ínyem lüktetve égni kezdett, a nyelvem viszketni. Ahogy a fájdalom egyre erősödött, kezemet a számra szorítottam, hogy elfojtsam a kikívánkozó nyögést. Úgy éreztem, a szájpadlásom meghajlik, és össze akartam szorítani a fogamat a kín ellenében, de a két állkapcsom már nem illeszkedett pontosan. Michael oldalra dőlt a kanapén, és felkapcsolta az asztali lámpát, hogy jobban lásson. És akkor végre enyhülni kezdett a fájdalom, a kín égő lándzsái helyett már csak tompa lüktetést éreztem, néha egyegy nyilallással. Amikor az is elmúlt, és részleges átalakulásom befejeződött, elvettem a kezeimet az arcom elől. Nem kellett tükör, hogy tudjam: szörnyen nézek ki. Apám mély levegőt vett, és ez többet elmondott a megjelenésemről, mint amit szavakkal képes lett volna. Rá egyáltalán nem jellemzően egy rövid pillanatra láttam leplezetlen arckifejezését, ami nem bízott semmit a képzeletemre. Michael lélegzete is elakadt, ami csak megerősítette a dolgot. Aztán apám arcáról egyszerre eltűnt a rémület, és a szokásos, kifürkészhetetlen, profi arckifejezése jelent meg helyette – ami különösen dühített, mert jólesett volna némi csodálat az erőfeszítéseimért. Vagy legalább valami szakmai kíváncsiság. Csakhogy amíg nem érzi úgy, hogy önuralma szégyenteljes elvesztését helyrehozta, nem kapom meg egyiket sem. Apámtól legalábbis nem. Ám Michaelre tagadhatatlanul mély benyomást 189

tettem. Vagy talán felzaklattam. Akárhogy is, levette ablaküveg szemüvegét, és anélkül hunyorgott rám. Ugyanakkor meg sem próbált közelebb jönni. Sőt, talán még egy kicsit el is húzódott. Ami furcsa módon elégedettséggel töltött el – apám reakciójával ellentétben. – Na? Szóljatok már valamit! – követeltem. Vagyis próbáltam. De ami kibukott a számon, az csonka hangok torz sora volt, még magam sem értettem, szóval apám biztosan nem. De mégis felfogta, mit akarok mondani. Ő is hunyorított, hogy jobban lássa. – Hát… átkozott legyek, ha értem!

190

TIZENKILENC EGY KEZEMEN MEG TUDTAM volna számolni az alkalmakat, amikor apámat káromkodni hallottam, és most fél órán belül kétszer is megtette. Megelégedésemre a hangjában benne rejlett az a csodálat, amit a pillantásából hiányoltam. Viszont hiányzott a megbánás, amiért a szart is kiijesztette belőlem. Nem szégyelltem magam, amiért megijedtem az apámtól. A félelem teljesen helyénvaló reakció, ha az alfa dühös. Sőt, elvárt. Már nálam különb macskák is maguk alá vizeltek, ha egy alfa elvesztette az önuralmát. A félelem természetes volt. Jelen esetben még termékeny is. Apám felállt, és úgy indult felém, mintha úszna a levegőben, majd olyan kecsességgel hullott előttem újra térdre, amit évek óta nem láttam már tőle. Ismét megfogta az államat – ezúttal gyengéden –, és a fény felé fordította. Hüvelykujjával lehúzta az alsó ajkamat, hogy jobban láthassa a fogaimat, ami teljesen feleslegesnek tűnt, hiszen be sem tudtam csukni a számat. Vagy csak utáltam a gondolatot, hogy megvizsgálnak, mint egy kiállítási lovat. Különösen azután, hogy kényszerítettek az előadásra, akár egy cirkusz háziszörnyét. – Elégedett vagy? – kérdeztem, kis híján megharapva az egyik ujját. – Ez kétségtelenül a… legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. – Ööö… igen – dadogta Michael. – Ez már valami! 191

Szemforgatva pillantottam felé, és azt kívántam, bárcsak megnémult volna a sokktól. Igen, biztosan ritka csúf látványt nyújthattam a klasszikus szépségű modell feleségéhez képest. De azt megnézném, amikor Holly kitépi valakinek a torkát a hasznavehetetlen, tompa porcelán fogacskáival. – Tehát már hiszel nekem? – fordultam újra az apámhoz. – Kicsit fordulj balra! – Nem válaszolt a kérdésemre, és elfordította a fejemet, mielőtt magamtól engedelmeskedhettem volna. Talán nem értette a kérdésemet. Nem mintha számított volna, ha mégis. Megszorította az orcámat, de úgy, hogy vagy kinyitom a számat még nagyobbra, vagy megharapom saját magam. – Az állkapcsaid hosszabbak, a fogaid határozottan macskafogak – állapította meg, mintha diagnózist állítana fel. – A nyelved durva, de az ajkaid emberiek, és bundának semmi nyoma. – Köszönöm az összefoglalást – motyogtam, kihúzva magam a fogásából. Felálltam, és el akartam menni mellette. Nagyon szerettem volna egy kis szabad teret azután, ahogy letámadott. De még mielőtt az első lépést megtettem volna, az ezüstkeretes fali tükörben megpillantottam a képemet, elmosódva, hiszen mozgott, de ennyi is elég volt, hogy dermedten megtorpanjak. Visszazuhantam a kanapéra, és ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne reszkessen. Az az egyeden rövid, éleden pillantás több volt, mint elég. Nem akartam tudni, hogyan is nézek ki. Már a fogaim érzése a számban több volt, mint amivel képes lettem volna megbirkózni. A részleges átalakulás nagyszerű, ha éppen egy emberrablót kell szétszedni, vagy a sötétben látni. De az, hogy apámat meghazudtoljam, már nem volt akkora élmény, és az önelégültségem hamar önutálatba csapott át. Gyűlöltem szörnynek kinézni. Nem annyira, mint kislánynak, de majdnem. – Ha elégedett vagy, most visszaváltozom – selypegtem, apám pedig letelepedett mellém a kanapéra. És végre elégedettnek tűnt. Jó neki. Én visszaváltozom – de nem a szemük előtt. Heves tiltakozása dacára felálltam, gondosan hanyagolva a tükröt, és kikerültem a felborult karosszéket. Hátat fordítottam nekik, és visszafordítottam a folyamatot, ami sokkal könnyebb 192

volt, mint megindítani. Éppúgy, ahogy a hazaút is sokkal gyorsabbnak tűnik bárhonnan, mint a tébolyítóan lassú odautazás. Amikor megint mindent normálisnak éreztem, és újra képes voltam rendesen beszélni, nekitámaszkodtam az íróasztalának, és összefontam a karomat a mellem alatt. – Most elégedett vagy? Kuncogva nevetett. – Ó, nem egyszerűen elégedett vagyok. Örülök. Le vagyok nyűgözve! Megkönnyebbültem. Elhallgatott, és én csak vártam, hogy folytassa. Biztosan van még mondanivalója. Azonban nem mondott többet: végzett. – Nem felejtettél el valamit? Apám összevonta a szemöldökét: láthatóan kutatott az emlékezetében. –Mit? Michael a zsebéből előszedett fehér kendővel törölgette a szemüvegét. – Azt hiszem, Faythe bocsánatkérést szeretne. – Hát persze, mert megérdemlem! – helyeseltem. Apám meglepetten felvonta a szemöldökét, az én szemem nagyra nyílt hitetlenkedésemben. – Vagy nem is bánod, hogy nem hittél nekem? – Azt természetesen sajnálom, hogy ilyen nehezen tudtad csak bizonyítani az új képességedet, de ostobaság lett volna, ha bizonyíték nélkül hiszek el valami ilyen horderejű dolgot. – Én minden szavadat készpénznek veszem – morogtam összeszorított foggal. – Te miért nem adod meg ugyanezt nekem? Összevonta a szemöldökét. – Rászolgáltam a bizalmadra. Soha nem hazudtam neked. – És én mikor hazudtam neked? – A fejemben jeleztek a vészcsengők, de már késő volt visszaszívni a kérdést. – Félórája, elhallgatással, amikor nem említetted a vadászt, aki meglátott macskaként. Michael halkan nevetett, én rábámultam, miközben azon pörgött az agyam, hogyan válaszoljak. Ó, a francba! A francba, francba, francba már! – Technikailag az nem volt hazugság – motyogtam, és már azt kívántam, bárcsak annyiban hagytam volna az egészet. Miért nem 193

bírom abbahagyni a saját sírom ásását, mielőtt az túl mély lesz, hogysem kimászhatnék? Apám csak még jobban ráncolta a homlokát. Éreztem, hogy ebből leckéztetés lesz. – Nem a törvény betűje számít, Faythe, hanem a szelleme. Blablabla. Történetesen úgy véltem, hogy ha a törvény betűje helyet enged a kreatív értelmezésnek, akkor azt a törvényt át kell szövegezni, hogy ne okozhasson zavart. A kiskapukat is be kell zárni. Az ügyvédeket és könyvelőket megjutalmazzák büntetés helyett, ha kiskapukat találnak, szóval engem miért nem? Mert én nem a kormányzatnak vagy a jó öreg Nyilvánosságnak dolgozom. Hanem az apámnak. – Mióta tudod? – kérdeztem, keresve a legkevésbé áruló módot, hogy kipuhatoljam, mit is tud még. – Nagyjából egy órával azután tudtam meg, hogy megtörtént – felelte. Már nyitottam a számat, de félbeszakított, mielőtt még mélyebbre áshattam volna magam. – Ne aggódj, senki sem dobott föl. Hallottam, amikor Marckal veszekedtetek. Ti ketten nem csináljátok ám éppen halkan. A francba. Akármennyi fáradságot is fektettem bele, hogy minden ügyemet rendben tartsam, a szám valahogy mindig bajba kevert. Andrew esetében szó szerint. – De ha tudtad, és azt is, hogy a fiúk falaznak nekem, miért nem mondtál semmit? Apám kecsesen felemelkedett a kanapéról, hogy állva nézhessen szembe velem. Az ajka összeesküvő mosolyra húzódott, mintha valami nagy titokba készülne beavatni. Bár szokásom szerint érdektelenséget színleltem, mégis kíváncsi voltam. – Gondolkodtam rajta – mondta. – Gondolkodtam, megtanítsak-e nektek egy leckét a lojalitásról és az engedelmességről. De aztán rájöttem, hogy Ethan, Jace és Parker nem annyira hozzám lett hűtlen, hanem inkább hozzátok hű, hozzád és Marckhoz. A készség, hogy megvédjenek benneteket, akár nagy áldozattal is, megmutatja, mennyire szilárdan kiállnak mellettetek, még ha nem is ti adjátok a fizetésüket és nem fogadtak meg nektek semmit. Efféle elköteleződést nem tudok tanítani, és megbüntetni sem fogom semmiképpen. Főleg, mert 194

semmi nagyobb galiba nem kerekedett belőle, mint egy jetizős cikk az újságban, meg pár helyi hír a tévében, ahol a szerencsétlen vadászt részeges hülyének állították be. Hitetlenkedve bámultam apámra. Nemcsak hogy nem volt dühös ránk – pedig habzó szájat vártam hanem egyenesen boldognak tűnt a mi kis információs stiklink miatt. Néha megijeszt, hogy a rosszfiúkat mennyivel könnyebben megértem, mint a saját apámat. – Akkor nem is vagy dühös? – Talán jó volna ezt megkapni írásban is, ha mar benne vagyunk. – Ezúttal nem. – A vonásai megkeményedtek, és a szeme összeszűkült, mintha az én szememen kívül mást nem is látna. – De azért mielőtt úgy határozol, hogy még valami fontosat elhallgatsz előlem, csak emlékezz: hajlandó vagyok beállítani a pincébe egy második ketrecet is. Neked. Elvigyorodtam. – Észben fogom tartani. – Ez már ismerős terep volt: ő fenyegetőzött, én meg nem törődtem vele. Ennyit képes voltam elviselni. És most, hogy megkönnyebbültem kissé, ideje volt visszatérni a lényegre. – Mi legyen Andrew-val? – Egyértelmű, hogy nem vagyok boldog a ténytől, hogy a saját lányom fertőzte meg a kóbort, aki annyi zűrt okoz. De most már legalább van honnan elindulnunk. Nos, ez is egy nézőpont volt, és eszembe se jutott panaszkodni, főleg annak fényében nem, hogy mennyire közel kerültem a halálos ítélethez. – Michael, eredj, kerítsd elő a fiúkat! A bátyám bólintott, és az ajtó fele indult. – Nahát, nézzétek, mi van itt! – szólt vissza, és amikor megfordultam, a küszöbön állt, a keze még az ajtógombon. A folyosón Owen kelt fel éppen a földről, ahol várta, hogy kinyíljon az iroda ajtaja. És nem volt egyedül. Vic, Parker és Jace sorakoztak mögötte, Ethan zárta a sort. Marc nem volt köztük. Apám a karosszékében ülve nevetgélt. – Ti aztán mind szép példái vagytok a közmondásbeli alamuszi macskának, hm? – Parker megvonta a vállát, egyedül Owenben volt annyi tisztesség, hogy zavart tettessen. Az alfa behívta őket. – Gyertek, üljetek le! Most, hogy van valami irányvonal, amit 195

követhetünk, rengeteg munkánk is van. Mondtak valamit a híradóban? – Aha. Ezt itt. – Vic átadott neki egy vékony, összetűzött iratcsomót, majd odament a kanapéhoz, és Parker mellé telepedett. – Menjek el Marcért? – kérdezte Michael, amikor én is a párnákra huppantam. Apám felnézett a jelentésekből, a tekintete rám esett. – Ne, hagyd, adj neki még egy kis időt! – Átfutotta az első oldalt, lapozott, átfutotta a másodikat, lapozott, átfutotta a harmadikat is. – Ennyi? – kérdezte újra az első lapot fordítva előre. – Igen – túrt bele Parker sűrű, őszülő hajába. – Voltak változatai a különféle hírcsatornákon, de mindegyiknek ez volt a lényege. Ami nem sok. – Rendben. – Apám előrehajolt, és a kanapé felém eső végénél álló asztalkára tette a papírokat, majd visszadőlt a székébe, hogy mindannyiunkhoz szólhasson. – Ahogy vártam, a louisianai rendőrség összekapcsolta az államukban eltűnt táncosok esetét, a hírt meg felkapta az országos sajtó. Eddig szerencsére még senkinek nem tűnt fel, hogy az arkansasi táncos is ide kötődik. De ez nem fog sokáig tartani, főleg, ha még valaki eltűnik. Sajnos – a szeme elé emelte a karóráját –, ha a mintázat helyes, ez már meg is történhetett. Jace a homlokát ráncolta. – Szóval csak annyi az előnyünk, hogy a halott kandúrokról senki sem tud. Az is csak azért, mert mi temetjük el őket. Apám megreccsentette egy ujjpercét. A pillantása rám villant, majd vissza Jace-re. – Ez igaz, de nem csak ennyi az előnyünk. Faythe, szeretnéd elmondani a saját szavaiddal? Jaj, nem. A saját szavaimmal már elég kárt tettem egy estére. Felhúztam a vállam. – Átengedem. Minden szem az apám felé fordult a szobában. Habár az iroda küszöbén kuporogtak, nem hallottak egy szót sem bentről, hála a tömör tölgyajtónak és a betonfalaknak, amelyek olyan mérvű 196

magánéletet biztosítottak apámnak, amit nemegyszer irigyeltem el tőle. – Szóval, úgy néz ki, hogy Faythe ember fiúja… mindkét értelemben ex… valamiképpen részes a táncosok eltűnésében. Nem is tudom, milyen reakcióra készültem. Talán elharapott lélegzetvételekre, meglepett felkiáltásokra. A valóság azonban igencsak lapos lett. – Izé, ezt Ethan már elmondta – mormolta Vic egy együtt érző pillantást vetve felém. – Várj csak! – nézett fel Jace felcsillanó szemmel; egyedül ő figyelt, mert a többiek semmi újdonságra nem számítottak. – Azt mondtad, mindkét értelemben ex? Vagyis már nem is ember? Némán bolintottam. És akkor elszabadult a pokol. – Mi a fra… – Hogy lehetsége… – Akkor tudja is, ho… Azonban Parker volt az, aki leghamarabb a fején találta a szöget. – Ez túúúúúl sok egybeesés. Együtt jár egy vérmacskával, és három hónap múlva megjelenik ő is mint macska? – A többiek lassan, egyenként elhallgattak, és figyelni kezdtek rá. – Tudjuk, ki tette? Olyasvalaki kell, hogy legyen, aki kapcsolatban áll Faytheszel. Ő az egyetlen közös pont. Elfelejtettem, milyen okosak is a fiúk valójában. – Igen, tudjuk, ki tette. – Apám elhallgatott egy pillanatra. – Faythe. Mindenki várakozón felém fordult. Azt hitték, azért szólított meg, hogy válaszoljak helyette, mint a kisiskolás a tanárnak. De nem erről volt szó, és elsőre senki sem látszott felfogni. És ezúttal Ethannek esett le először. – Faythe?? – Hitetlenkedő arccal bámult rám a szőnyegről, Jace mellől, és a zavar leülepedett. – Te fertőzted meg? – Ez bonyolult, és nincs időm elmagyarázni most – kezdte apám –, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy baleset volt. – Baleset? – Ethannek még ezer kérdése lett volna, ahogy mindenki másnak is, de az alfa szava a végső szó, úgyhogy 197

becsukta a száját, csak a homlokát ráncolta. Biztos voltam benne, hogy később, ha egyedül talál, kifaggat a részletekről. Apánk karosszékének hátán támaszkodva Michael vette át a szót, hogy visszatérhessünk az előző témára. – Feltételezzük, hogy Andrew közvetlenül felelős az eltűnésekért, nem pedig csak belekeveredett. És ha már a legrosszabb forgatókönyveknél vagyunk, tételezzük fel azt is, hogy minden nő halott. – Rendben – rágta rá Vic, aki azonnal visszatalált a professzionális kerékvágásba. – Mi a terv? – Megkeressük Andrew-t. Megközelítjük, elkapjuk, legyűrjük és kiderítjük, mit tud a nőstényről, ha tud egyáltalán valamit. Ha nem tud, elmegyünk az utolsó bárba, ahol járt, és csak várunk a nőre. Aztán elkapjuk. Ügy lezárva. – Nem hiszem, hogy a szépfiú elmondta volna, merre tart? – formálta a mondatot kérdéssé Jace, és közben az ülőhelyéül szolgáló szőnyeg rojtját tépegette. – Ami azt illeti… – mosolyogtam rá tétován, és a szobában minden hitetlenkedő tekintet rám szegeződött –, ide tart. – Mi a csodának? – kérdezett vissza Ethan; Parker ugyanakkor felkiáltott. – Öngyilkos akar lenni? – Nem tudom – vonogattam a vállamat. – Alighanem bajszot akar akasztani velem. Hogy észrevegyem. – Ezt, fura módon, meg meg is értettem. – Különben mindegy. Úgysem kell mást csinálni, mint hátradőlni és megvárni, nem? – Ki van zárva – szólalt meg apám, és a hangjából kicsendülő nyugodt megfellebezhetetlenség meglepett. – Nem hagyhatjuk, hogy ez a kupac trágya a küszöbünkre kerüljön. Az olyan figyelemmel járna, amit nem engedhetünk meg magunknak, sem az emberi hatóságok, sem a tanács többi tagja részéről. Meg kell találnunk, mielőtt ideérne. Francba. Ennyit az egyszerű módszerről. Vic összevonta a szemöldökét. – Rendben, de hol kezdjük? – A telefonhívásokkal – vágtam rá, és apám egy halvány, de büszke mosollyal biccentett. – Tudjuk, hogy Andrew és Dan Painter ma délután ugyanonnan telefonált. 198

– Tudjuk? – szakított félbe Ethan. – Tudjuk. Mindkét üzenetben ugyanaz a zaj volt, valamiféle robbanások meg a propeller hangja – folytattam, nem törődve a zavart arcokkal körülöttem. – Azt is tudjuk, hogy Andrew a louisianai Leesville felől tart erre, ahol az utolsó táncost elrabolta. Úgyhogy ő és Painter, és alighanem a nőstény is, valahol félúton vannak, egy városban, ahol… durrogás és helikopter? – Kérdőre fordítottam a mondatot. – Kórházi heliport? Fiúk, hallottatok valami robbanásról a hírekben? Vic, Parker és Owen csak a fejét rázta. Gyors kattogás törte meg a csendet. – Várjunk csak egy kicsit – mormolta Michael. Felnézve azt láttam, hogy a billentyűzet fölé görnyed, a feje alig látszik ki apám nagy LCD monitorja mögül. – Ha van egy kis szerencsénk, mindjárt megmondom a helyet… – A hangja elhalt, a kopácsolás felerősödött. Amíg Michael a számítógépet bűvölte, az alfa szembefordult velünk, többiekkel. A tekintete Ethanon pihent meg, és úgy tűnt, valamit végiggondol, végül megrázta a fejét, és a jobbomon ülő Owen-hez fordult. – Parkerrel készüljetek fel! Amint kiderítjük Andrew utolsó ismert tartózkodási helyét, indultok, kifürkészitek, ott van-e még. – A kisbusszal megyünk? – kérdezte Owen, már félúton az ajtó felé, kezében poros cowboykalapja. – Igen. És a teljes vészhelyzeti cuccot vigyétek, ne a csomagtartóba valót. Nagyot nyeltem. Nem akartam elképzelni, miféle hasznát vehetik annak a készletnek, ha összetalálkoznak Andrew-val, aki valóban nem volt már a régi édes-kedves matekszakos srác, akinek megismertem. De erről én tehettem, mint ahogy minden másról is, ami vele történt. Hirtelen felkavarodott a gyomrom. – Faythe? – fordult felém apám, és csak lassan néztem fel, előre félve, hogy mit fog kérni tőlem. – Gondolom, megvan neked Andrew száma, mivel már hívott téged. – Bólintottam, és ő folytatta. – Ha Michael nem talál rá, azt akarom, hogy hívd fel és beszélj meg vele egy találkozót, mindegy hova, csak ne ide. Mondj bármit, amit csak kell! Egyezz bele bármibe! Ha tényleg… össze akar akaszkodni veled, le fog csapni az alkalomra. 199

– Hol akarod? – kérdeztem, közben az ujjaim nyirkos csomóvá bogozódtak az ölemben. Nagyon nem vártam ezt a találkozást. – Egy parkban vagy egy táborhelyen. Valahol, ahol olyan a környezet, mintha nyitott lenne, természetes, de még sincs hová menekülnie. És ahol ti, többiek jól el tudtok rejtőzni – pillantott végig Vicén, Ethanon és Jace-en. – Adjatok egy percet, és meglesz a helyszín. Közben légy szíves, Vic, főzz egy kávét! Nevetni kezdtem, gondolván, hogy az apám viccel. De aztán Ethan és Jace is kisorjáztak Vic után a konyhába, méghozzá egyeden mosoly nélkül. A jelek szerint a „főzz egy kávét” alfa nyelven annyit tett: hosszú éjszaka vár ránk. – Nem gondoljátok, hogy Marcnak is itt kellene lennie? – kockáztattam meg néhány perc elteltével, a nadrágom szegélyén felfeslett cérnaszálat birizgálva. Akármennyire is idétlen helyzet lett volna, ha a jelenlegi barátom végighallgatja, amint a pszichopata zaklatóvá változott expasimmal beszélek, mégis rosszabb, ha nincs itt. Michael egy pillanatra felhagyott a gépeléssel, apám felpillantott Kelet-Texas térképéből, amelyet már percek óta tanulmányozott. – Később elmondhatunk neki mindent, Faythe. Időt kell adnod neki. Nagyon nehéz lesz a számára ezzel megbirkózni. Lesznek emészthetetlen részek is. Tudod. Ismered őt. Bólintottam. Ismertem. Éppen ez volt a baj. – Kávé! – süvöltötte Vic a konyhából, a folyosó túlvégéről. – Gyertek érte, amíg még forró! Apám mérgesen nézett a nyitott ajtó irányába. – Azért legalább kitölthette volna. Nevettem. A finom, amaretto ízű főzet illatától már összefutott a nyál a számban. – Ne keverd össze anyuval! Az is csoda, hogy egyáltalán tudja, hogyan működik a kávéfőző. – Minden férfi tudja, hogyan működik a kávéfőző – erősködött apám, és felállt, hogy velem jöjjön a konyhába. – Alapvető túlélési ösztön. Tizenkét évesen főztem le az első kávémat, habár anyám még négy évig nem engedte, hogy igyak is. A konyhába érve elsétáltam a korábban érkezett Ethan és Jace mellett, lábujjhegyre álltam, hogy kiszedjek a szekrényből két 200

hatalmas tejeskávés bögrét, apu pedig kanalakat vett elő. Az egyik bögrét apám elé raktam, a másikat megtartottam magamnak, majd megtöltöttem mindkettőt. – Hé, Vic, megcsinálom Marc kávéját, elviszed neki? – Rendes körülmények között közöltem volna Marckal, hogy kerítsen magának kávét, ha akar, de tekintettel arra, hogy csak most tudta meg: titokban még mindig kapcsolatban álltam a gyilkos, őrült exemmel, azt gondoltam, egy bögrényi bocsánatkérés jó húzás lesz. Két cukor, tejszín nélkül. – Egy órája elment – közölte Ethan, és előhúzott egy cipót a kenyérkosárból. – Hova? Vic húzta ki a fejét a hűtőből, a kezében egy doboz francia vaníliás tejszín. Lábbal lökte be a hűtőajtót. – Nem tudom. Azt hiszem, csak el kellett tűnnie kicsit. Ne aggódj! Visszajön. Tejszínt töltöttem a kávémba, és megkavartam. Egyáltalán nem nyugtattak meg Vic mondatai. – Hé, Faythe? – kérdezte Jace. Felnéztem: a konyhapult túloldaláról figyelt, egy bárszékről. – Mennyit tud Andrew rólunk? Saját magáról? – Fogalmam sincs – vontam össze a szemöldökömet. Belekortyoltam a kávémba, és fontolóra vettem a kérdést. – Úgy tűnik, elég sokat. – Persze erre csak utólag jöttem rá, visszagondolva az utóbbi-eddigi beszélgetéseinkre. – Azt biztosan, mifélék vagyunk és hol élünk. És azt is tudta, hogy a szüleim nem lesznek épp boldogok, amiért megfertőztem. – Bár abban a percben fogalmam sem volt, miről beszél. – Ez hogy lehet? – Jace hátratolta a székét, felállt, és megcélozta az immár csaknem üres kávékiöntőt. – Az világos, hogyan tudta meg, hogy megfertőződött. Azt hiszem, az eléggé magától értetődő. De ha sosem váltottál alakot a szeme láttára, és nem is beszéltél neki rólunk, márpedig tudom, hogy ilyet nem tettél, akkor honnan tudja, hogy te fertőzted meg? Vagy hogy mi is vérmacskák vagyunk? Vagy hogy az emberek megfertőzése szigorúan tilos? – Tulajdonképpen fogalmam sincs, honnan tudhat ezek közül bármit is – kaptam ki egy szelet sonkát a szendvicskellékek közül, 201

amelyeket Ethan rakott ki épp a pultra. – De ha felveszi a telefonját, ezt fogom először megkérdezni tőle. – Hát így kapásból azt mondanám, valaki elárulta neki – fújkálta Vic a kávéját Atlanta Braves bögréjében. – De tisztában vagyok vele, hogy ez túl egyszerű megoldás. Apám újra kortyolt. – Ellenkezőleg, általában a legegyszerűbb lehetőség a válasz, és logikus feltevés, hogy Andrew kapcsolatba került egy másik vérmacskával is az elmúlt hónapok során. Meglehetősen erős lehet, hogy túlélte a karomlázat és az első átváltozását. És ugyan valószínűtlen, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy másik kóbor megsajnálta, ahelyett, hogy elkergette vagy megtámadta volna. A mondat felvetett egy emléket a memóriámból. Kurvára hazudsz, tudjuk ám! Tudjuk. Többes számban. – Az a strici, az! – A bögrémbe dobtam a kanalat. A kávé cseppekben záporozott a konyhapultra, de észre se vettem. – Mi van? – pillantott fel Jace a sonkás-sajtos-uborkás szendvicsből, amit éppen készített. – Andrew nem egyedül csinálja. – Elvettem előle egy uborkadarabot, és azzal hadonásztam. – Az új kóborok az első átváltozás után nem elég erősek, sem testben, sem elmében, hogy egy efféle nagyszabású ügyet véghezvigyenek. Egyedül nem. – Azt gondolod, összeállt valakivel? – kérdezte apám, zöld szeme csillogott az új lehetőség hallatán. – Igen. – Bekaptam az uborkaszeletet, és teli szájjal folytattam. – Már a legelején, azt hiszem, azzal, aki átsegítette a változáson, és megtanította neki, hogyan éljen kóborként. – A lator nőstény? – Ethan rátenyerelt óriási szendvicsére, hogy ehetővé préselje. A fejemet ráztam. – Nem lehet. Ő követi Andrew-t, nem fordítva. – És ha a nő segített neki, de aztán Andrew megbolondult, és nekiindult egyedül? A nő meg igyekszik utolérni és megállítani? – kérdezte Vic homlokráncolva. – De hiszen gyilkos. Miért akarna egy gyilkos megállítani egy másikat? – érvelt Jace, kimondva a gondolatot, amely mindannyiunk fejében ott motoszkált; nem hittük, hogy élve találunk rá a táncosokra. 202

– Nem hiszem, hogy részt akar venni Andrew játszmájában – mondtam lassan, a kávémat kevergetve. – Nyilvánvalóan nem szent, de nézzétek meg, hogyan ölte meg a kandúrokat. Semmi karmolás, semmi harapás. Egyáltalán semmi jele erőszaknak, persze a nyakak kitörését leszámítva. Fogalmam sincs, miért öldösi őket, de aligha dühből. Másfelől Andrew határozottan dühös, és tuti, hogy a táncosok viselik is ennek a nyomát, akárhol is legyenek. – Elhallgattam, felhörpintettem a kávémat. – És van egy elméletem, miért fordult így ki magából. Miért lett egyszerre ilyen tébolyultan erőszakos. – Aha – vont vállat Ethan. – Mert kóbor. – Marc is az, ő mégsem rabolt el senkit. Mindenestől hűséges a falkához, minden észérven túl lojális. Bármelyikünkért bármikor az életét adná. – Ez így igaz – bólintott apám határozottan. Büszkén. – Bármikor. Rámosolyogtam. – Amennyire látom, Marc és Andrew között az a különbség, hogy Marcnak itt vagyunk mi. Azért lehet az, aki ma, mert te és anyu befogadtátok, mint beteg, sebesült árvát. Mert közénk valóvá tettétek, esélyt adtatok neki. Ha a falkának ilyen komoly hatása volt Marcra ebben a kritikus időben, a változás idején, nem logikus, hogy valaki hasonlóan erős hatással lehetett Andrew-ra is? – Mármint rossz hatással, úgy érted – fűzte hozzá Jace, és felszedett Ethan tányérjáról egy maradék sonkadarabot. – Hát, igen. – A pultnak vetettem a hátam, hogy mindegyiküket lássam. – Azt hiszem, akárki is segítette át a karomlázon, és tanított meg neki mindent, amit Andrew tud, az tette ilyenné. És szerintem nem a nőstény volt. A módszeréből ítélve ő nem lehet képes akkora dühre. Felvezettem az elméletemet, elmondtam a véleményemet; töltöttem egy újabb bögre kávét és vártam, ki fog megszólalni. Úgy tűnt, apámra mély benyomást tettem, ugyanakkor aggodalom is tükröződött a vonásain. – Úgy gondolod, Andrew még mindig a rossz befolyás forrásával van, akárki is az? – Bólintottam, erre ő egyszerre több ujjcsontját reccsentette meg. Betette üres bögréjét a mosogatóba, 203

majd puha léptekkel kiment a konyhából, végig a folyosón, mi pedig követtük. Az irodában a kávémat egy alátétre tettem a kisasztalon, és a kanapéra telepedtem. Jace mellém huppant, Ethan pedig mellé, a kezében még a félig megevett szendvics. Vic a kisebbik ülőalkalmatosságot választotta, szemben velünk. Az íróasztalnál kuporgó Michael egyre gépelt. Hátrahajolva láttam, hogy közben az ajkát rágja. Vagyis frusztrált. Vagyis nem tudta lenyomozni a robbanásokat. – Készen állsz, hogy felhívd Andrew-t? – nézett rám apám. Bár még mindig rettegtem a hívástól, eddigre nagyon szerettem volna már túl lenni rajta. – Kétségeim vannak – mondtam. Apám a homlokát ráncolta, és összekulcsolta a kezeit az álla alatt. – Ha Andrew tényleg együtt dolgozik valakivel, nem biztos, hogy össze kellene vele ugrani, amíg nem tudjuk, ki az. – Olyasvalakinek kell lennie, aki tisztában van vele, hogy Faythe fertőzte meg Andrew-t – közölte Ethan két harapás szendvics között. – Különben Andrew ezt sem tudhatná. Szóval ki tudja, hogy megharaptad? – Senki – fordultam apám után legfiatalabb bátyámhoz. – Ma estig én magam sem fogtam fel, mi történt. De akárki, aki megérzi a szagát, tudhatja, hogy én tettem… feltéve, ha felismeri a szagunk keveredésében az enyémet. Úgyhogy ugyanott vagyunk… valaki, aki ismer engem, de legalább a szagomat. – Pontosan – helyeselt az apám. – Azt hiszem, tényleg el kellene halasztanod azt a telefont egy kicsit, amíg nem lesz némi fogalmunk a kísérőjéről, meg hogy hol is… – Hendersonban – szakította félbe Michael, az ujjai meg sem álltak a billentyűkön. – A texasi Hendersonban van. Vagyis volt ma délután. – Biztos vagy benne? – Apánk felállt, hogy odaforduljon az íróasztalhoz. – Meglehetősen – biccentett Michael, feljebb tolva a szemüvegét az orrán. – Az a propeller, amit Faythe hallott, nem helikopter volt, hanem második világháborús légierő-bemutató, a város centenáriumi ünnepségén. Nagy látványosság lehetett. Volt pirotechnika is, ami megmagyarázza a lövéseket. 204

– Hát ennyiből már elég könnyű lesz megtalálni Andrew-t – dünnyögte Vic, bár alig hallottam, mert az agyamban zakatoltak a kerekek. – Henderson alig egyórányira van a ranchtől. Lehet, hogy már a kapuban ücsörög. Ethan félrenyelte az utolsó falatot, Jace hátba ütögette. Amikor a testvérem újra képes volt beszélni, rám nézett. – Amennyire tudjuk, már órák óta figyelhet minket. – Nincs itt. – Magam is meglepődtem, milyen nyugodtan csengett a hangom, ahhoz képest, amilyen rémült valójában voltam. – Még nincs. Azt mondta, még valamit el kell intéznie előbb. Úgy tűnik, nem én vagyok a legfontosabb a számára. Kintről motorzúgást hallottam, várakozva fordultam az ajtó felé – de aztán felismertem Owen furgonjának hangját. Hova a fenébe ment? Azt reméltem, Marc az. Szükségem volt az arca látványára, hogy elűzze ezt a torokszorító érzést, ami egyre mardosott. Tudnom kellett, hogy megbocsátott a hívások eltitkolása miatt. Hogy velünk minden rendben lesz, mindegy, mi történik Andrew-val. De ha azt vesszük, hogy Marc még mindig nem tudta: én fertőztem meg az exemet, a boldogság egyáltalán nem volt garantált. Kinyílt a bejárati ajtó, léptek csattogtak a folyosó kövein. Owen visszaért, bárhol is járt. – Most tuti mind elkezdtek velem kiabálni… – kezdte Vic körbepillantva –, de szerintem ez az alkalmas idő, hogy beavassuk a Tanácsot. Most már van a kezünkben elég adat, hogy ne húzhassák az időt. Muszáj lesz… – Szó sem lehet róla! – csattantam fel, és gyilkos pillantást vetettem rá, majd az apámhoz fordultam. Legnagyobb rémületemre a padlót vizsgálgatta, a keze még mindig az álla alatt összekulcsolva: láthatóan fontolóra vette Vic javaslatát. – És mit mondanánk? – támadtam rá, mert már láttam is magam előtt a többi tanácstag döbbent arcát. – A Tanács vezetőjének lánya az ebédszünetben, egy gyors numera közben véletlenül megfertőzte az ember pasiját, aki aztán hazáig követte, és amerre járt, sztriptíztáncosok tűntek el? Apám fáradtan, súlyosan sóhajtott.

205

– Faythe, joguk van hozzá, hogy tudják. És segíthetnek. Minél több emberünk van, annál előbb találjuk meg Andrew- t és a nőstényt, és felszámolhatjuk ezt az egész szemétdombot. A kezem megszorult a kanapé bőrbe vont karfáján, a szívem csak úgy kalapált. – Apu, ne! Ezt nekünk kell elintéznünk, egyedül. Ha a Tanács elé visszük, mielőtt megtalálnánk Andrew-t, a fejemet akarják majd, karóra tűzve az udvaron! Mögöttem lépések koppantak. Még el sem haltak utolsó szavaim a súlyos, elkínzott csendben, már meg is fordultam, és – túl későn – ráébredtem, hogy a folyosóról nem cowboycsizmák hangja szűrődött be. Marc állt a küszöbön, két karjában két tömött barna papírzacskó. Találkozott a tekintetünk. Egy pillanat volt csak, de felismertem az övében a fájdalmat. Aztán a zacskók a fapadlóra zuhantak, és Marc nem volt sehol.

206

HÚSZ JACE

VIC UTÁNA ROHANTAK, átugorva a zacskókon, ki a folyosóra. Egyik sem pillantott rám. Felpattantam a kanapéról. A kín néma sikolya feszítette a koponyámat. Előttem, a padlón, egy doboz kétliteres triplacsokiscsokidarabos jégkrém görgött surrogva, csak akkor állt meg, amikor a cipőm orrához ért. A kedvencem. Marc elrohant fagyiért, hogy bocsánatot kérjen és béküljön. A rohadék! Átléptem a dobozon. Apám szólított. Nem figyeltem rá. A fiúk után indultam, átlépkedve még négy doboz, különböző ízű fagylalton. A folyosón megbotlottam a tölcsérekben, a falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne essek. Amikor felnéztem, Vic éppen kirontott a hátsó ajtón Jace és Marc nyomában. Utánuk rohantam, a cipőm talpa csattogott a köveken. Marc nevét sikoltottam lélekkarmoló kétségbeesésemben. Tudtam, hogy hallotta; nem válaszolt. Már csak néhány lépésre voltam a hátsó ajtótól, amikor hátulról valaki elkapta a karomat. Ethan rántott vissza, majd elém is lépett, teljesen elzárva az utamat. – Tűnj el előlem! – kiáltottam, és megpróbáltam félrelökni, hogy elfuthassak mellette, azonban hiába. – Faythe… – Mozdulj! ÉS

207

Ethan a vállamnál fogva tartott vissza, gyengéden; a tekintete furcsamód kérlelő volt. – Adj neki időt! – Nem! Nem is hiányzik még más, mint hogy elvonuljon rágódni rajta, és csak még dühösebb legyen! Nem érti, amit hallott, hadd magyarázzam meg neki! – Mellbe löktem, de Ethan azonnal visszahajolt, és most a felkaromat kapta el. – Csak még jobban elrontod! A könnyeimmel küszködve kicsavarodtam a markából. – Ha nem akarsz megsebesülni, tűnj el az utamból! – Csak segíte… – Bocs! – szisszentem, és meglendítettem a jobb öklömet. Egyenesen az állába. Ethan hátrabotlott, neki a falnak. – Hát jó, menj, cseszd csak el még jobban! – kiáltotta a friss vörös folthoz kapva az állán. Mire kiértem a hátsó verandára, a fiúk már bevették magukat túlméretezett kollégiumi szobájukba, ahol férfiéletük nyomai vették őket körül: sör, másodnapos pizza, használt zoknik hegyei. Amikor kiléptem a fűre, villám hasította ketté az égboltot. A hátsó udvar egyetlen pillanatra fény és árnyék éles metszetévé változott. Még mindig a retinámon vibrált a kép, amikor a mennydörgés is elért hozzánk, az ősi zsilipek átszakadásának időtlen hangja. Az eső máris megeredt, ilyen felhőszakadást Texas – beleértve Kelet-Texasi is – ritkán lát. Öt lépést sem tettem meg, és máris bőrig áztam. Kisöpörtem vizes hajamat az arcomból, és átrohantam az udvaron. Felszaladtam a vendégház lépcsőjén, feltéptem a szúnyoghálós ajtót, úgy, hogy az a falnak csapódott. Csöpögött rólam az esővíz. Megragadtam az ajtógombot, elfordítottam, és már löktem is be az ajtót – semmi. Vagyis majdnem semmi. Egyenesen belegyalogoltam a nyitottnak hitt ajtóba, és csaknem betörtem az orromat. Soha életemben nem láttam még zárva a vendégházat. Ide bármikor jöhettem. Bármikor. Most pedig Marc kizárt az életéből. Szó szerint. Nem fogadtam jól a dolgot. 208

– Nyissátok ki a kicseszett ajtót! – üvöltöttem, miközben ököllel ütöttem a fát. – Apám nem dühös rám, ez nem mond nektek semmit? – Igyekeztem túlkiabálni a vihart, de semmi válasz. Visszanéztem a vállam felett, és Ethan ablakában az anyám alakját láttam kirajzolódni. Karba tett kézzel állt, semmi szándékot nem mutatott a beavatkozásra. – Szerezhetek egy kulcsot! – fordultam vissza. – Nem tarthattok kint örökké! A francba, akár be is rúghatom az ajtót, ha nem nyitjátok ki két percen belül! – Újra püfölni kezdtem a fát, alaposan le is horzsoltam mindkét öklömet; aztán abbahagytam, és inkább a fülemet tettem az ajtóra. Ezúttal hallottam valamit: léptek közeledtek a lépcsőn lefelé. Erre én felhagytam a hisztériával, és vártam türelmesen. A fenébe, dehogy. Addigra már teljesen elfelejtettem, hogy mit is jelent a türelem szó. Csak arra tudtam gondolni, hogy muszáj mindent elmagyaráznom Marcnak, mielőtt túl késő. – Hallom, hogy ott vagytok! Gyertek ide, és nyissátok ki ezt az átkozott ajtót, mert ha nem, én betöröm! – Hagyd abba, Faythe. – Vic nyugodt hangja hallatszott bentről. A zárt ajtón túlról. Dühítő. – A szomszéd államban is felébresztesz mindenkit. – Akkor engedj be, hadd beszéljek vele! – A pólóm alatt esővíz csorgott végig a hátamon, követve a bennem növekvő félelem vonalát. Muszáj valahogy megértetnem Marckal. Nem lehet így vége! Így nem. – Helyre tudom hozni! – sikoltottam, és magam is hallottam a kezdődő pánikot a hangomban. – Esküszöm! – Sajnálom, de elevenen nyúzna meg. Jobb lenne, ha időt adnál neki, hogy megeméssze. – Éppen ez az! – Az ajtóra csaptam. Vic káromkodva ugrott hátra, csak ekkor jöttem rá, hogy korábban nekidőlt. – Ha nem engedsz be, hogy megmagyarázzam, nem emészti meg soha. Nem érti, amit hallott. – Sajnálom, Faythe – ismételte. – Egyszerűen nem akar látni. Kicsavartam a copfomból a vizet. Az nem lehet, gondoltam. Marc már volt rám korábban is dühös, persze. Öt évig folyamatosan, miután szakítottunk. De soha nem tagadta meg, hogy beszéljen hozzám. Sosem zárt ki. Egész nyarakat töltöttem Sammivel és a családjával, hogy elkerüljem fáradhatatlan 209

üldözését, és mégis, három éven át hetente legalább egyszer telefonált. A hangpostámnak meztelenítette le a lelkét, de annyira, hogy nem bírtam végighallgatni fájó üzeneteit. És amikor nem hívott többé, a hallgatása is furcsa volt. Mintha az egész világ elhallgatott volna vele együtt. Mintha láttam volna az emberek mozgó száját, de nem értettem volna, mit beszélnek – mintha megsüketültem volna. Ez az érzelmi csönd nem múlt el, amíg Marc értem nem jött az iskolába. Most pedig, ott a vendégház verandáján, újra rám ereszkedett. Csak az eső locsogott körülöttem, talán már a mennyek is sírtak kettőnkért. Anyámra néztem – ő éppen elfordult az ablaktól. Csak addig nézett vissza, hogy megrázza a fejét, azzal eltűnt. Az elszánásom csak megerősödött ettől. Talán tudja, hogy mit tettem, talán nem, de azt gondolja, végleg elvesztettem Marcot. Évekig nyaggatott, hogy térjek vissza hozzá, és most feladta. Csakhogy én nem. Lehátráltam a lépcsőn, ki az esőbe, végig az ajtót nézve. A rám szakadó víz a homlokomra, arcomra tapasztotta elszabadult tincseimet. Két kézzel megtöröltem az arcomat, kipislogtam az esővízzel kevert könnyeket, felmértem az ajtólapot. Öreg kora ellenére szilárd volt és erős. De én is az voltam – fiatal korom ellenére. A keret különben is jóval előbb elenged, mint a tölgy ajtólap. Hátrasöpörtem a hajamat, és felrohantam a lépcsőn. Megragadtam a veranda támoszlopát, és akkorát rúgtam az ajtóba, amekkorát csak bírtam, minden erőmet a gomb alá összpontosítva. Reccsent a fa. Elégedetten mosolyogtam. Megfogtam a gombot, két kézzel megráztam. Semmi sem történt. Meg sem moccant. A pokolba is! Az ablakban ujjak jelentek meg, majd félretolták az olcsó vászonrolót, és helyettük egy sötétkék szempár tűnt fel, meg göndör barna tincsek. – Faythe, mi a nyavalyát csinálsz? – kiáltotta Jace az üvegen át. Aztán eltűnt az arca, és acél csördült, amint megpróbálta kinyitni az ajtót. Csakhogy valami nagy és nehéz csapódott a fának, alighanem valaki más keze. Vic nevetett. – Az nem Faythe. Az a csúf, gonosz farkas, és mindannyiunkat el akar intézni. 210

– Így vagy úgy, de bejut – állapította meg Jace. – Legalábbis megpróbálja – mosolygott Vic. – Azt lefogadhatod a golyóidba! – csattantam fel, és újra rúgtam. A fa megrepedt, de az ajtó nem moccant. Viszont ezúttal nem a fa ereje tartotta a helyén, hanem a fiúké, akik belülről támasztották. Egy hosszú pillanatig senki sem szólt, és már kezdtem azt hinni, hogy kiszöktek hátul, amikor Parker hangját hallottam. – Legyen. – Mi? Nem! – erősködött Vic. Marc nem akarja látni, és ez az ő döntése. – Majd én tartom a hátamat – mondta rá Parker, és megint zördült valami. – Félre az útból. A retesz visszacsúszott, az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy láthassam Parker arcát. A homloka ráncba futott, kemény tekintettel nézett rám. – Beengedlek, egy feltétellel. – Jó. Bármi legyen. – Kész voltam jól viselni magamat, ha cserébe bejuthatok. Lerúghatom a zárat, de a fiúk ellen kevés vagyok, ha tartják az ajtót. Ha pedig az ablakon mászok be, szerencsés lennék, ha nem vérzek el, mielőtt Marchoz érek. – Azért engedlek be, hogy ne törd be az ajtót, nem pedig azért, hogy bármi mást is összetörj itt. Ne tegyél kárt a holmijainkban! Marcéiban sem. És benne sem. Azért jöhetsz be, hogy javíts a helyzeten, ne pedig ronts. – Nem akarok mást. Ezt már tudhatnád. – De láttam a szemén, hogy nem biztos benne. Nem bízik bennem, és abban sem, hogy nem bántom Marcot. Elvégre korábban már megtettem. Behunytam a szememet, hátrasimítottam a hajamat. Igyekeztem testben és lélekben is összeszedni magamat, mielőtt belépek. Parker kinyitorta az ajtót, és én átléptem a küszöböt. Esővíz csöpögött a karcos keményfa padlóra. Jace és Vic a lépcső aljában álltak, karba tett kézzel, elzárva a felfelé vezető utat. Mint egy sorompó, egy újabb ledöntendő fal. Nem álltam készen. Többé nem. Kint még megvolt az erőm, hogy ha kell, lebontsam a fél házat, úgy jussak Marchoz. De most, 211

hogy majdnem a célnál voltam, fáradság tört rám. A gyomrom forgott a küzdelemtől, pedig még be sem mentem a kötelek közé. – Hagyjatok már, fiúk – indultam feléjük. – Hagyjatok már. Kérlek. Fájt látni az önmagával vívott küzdelmet Jace arcán. Tudtam, hogyan érez irántam, de azt sosem gondoltam végig, hogyan érez Marc iránt, amíg nem láttam, milyen messzire képes elmenni, hogy megvédje. Tőlem. Még tőlem is. Ha tudna, elszeretne Marctól, de azt nem engedi, hogy bántsam. Szépséges kobaltkék szemébe néztem, és bólintottam. Ennél többet abban a pillanatban nem tehettem, hogy kimutassam: látom, megértem a fájdalmát és a helyzet kínosságát. Azonban ennyi is elég volt, mert Jace oldalra lépett. Vic azonban nem. A vállam a bicepszét súrolta, amikor elléptem mellette, fel a lépcsőn. Most már reszkettem csuromvizes ruháimban a légkondicionáló szellője alatt. Az alsó szinten égtek a lámpák, de a fenti lépcsőpihenő sötét volt. Ha nem világít be egy villám a hátsó ablakon, talán el is esek a kis rongyszőnyegben. Így is tapogatózva kerestem az utamat a fürdő és az első hálószoba mellett, amelyen Jace és Vic osztoztak, fél kézzel a korlátba kapaszkodva, amíg el nem értem Marc ajtaját. Az ujjaim már megtalálták az ajtógombot, de tétováztam. Lecsukódott a szemem, hátraejtettem a fejemet, hallgattam az esőt. Hogyan vegyem rá, hogy meghallgasson? Végül kinyitottam a szemem – nem mintha így bármit is láttam volna –, és eleresztettem a gombot. Kopogtam. Ha csak berontok, udvariatlanul, agresszíven, ő is hasonlóképpen válaszolna. Persze az udvariassággal csak megadom neki a lehetőséget, hogy kitiltson. Vagy tudomást se vegyen rólam, ahogy tette éppen. – Marc? – szóltam be, és újra kopogtam. Erre sem jött válasz, azonban bent lámpafény villant, a küszöb felett kiszivárogva megvilágította átázott tornacipőmet. – Kérlek, eressz be! Tartozom neked egy magyarázattal, és bocsánatkéréssel is. Szeretném szemtől szembe átadni. Kérlek! Fa nyikordult fán: az ajtó túloldalán fiókokat nyitogattak. – Jó – felelte. – Nekem is van mit megmagyaráznom neked. A szívverésem felgyorsult – Ez nem lehet jó jel. 212

Lassan kitártam az ajtót. Az első, ami feltűnt, az illat volt, az egész szoba Marc személyes illatát viselte. A szívem szó szerint belesajdult. Nagyot nyeltem, magamba szívtam őt, és igyekeztem visszapislogni a könnyeimet. Mindenhol ott volt. Ha ma elmenne, az illata tíz év múlva is itt maradna. Marc épp keresztülvágott a szobáján egy halom ruhával a karján. Csak álltam a küszöbön, és néztem, ahogy behajítja őket egy bőröndbe, amely vetetlen ágyán egyensúlyozott, félig a párnáján, félig a kupacba gyűrt takaróján. – Mit… – Elcsuklott a hangom. Nagyot nyeltem, és újra próbálkoztam. – Mit csinálsz? – Csomagolok. Azt hittem, ez egyértelmű. – Visszalépett a szekrényhez, közben rám se pillantott. – Szabadságra megyek. – Szabadságra? – Hallottam a saját hangomat, mint valami agyatlan papagájt, de nem tudtam megállítani. Abban a csaknem tizenegy évben, amióta Marc apámnak dolgozott, egy nap szabadságot sem vett ki. Egyetlenegyet sem. Ami azt jelentette, jó sok összegyűlhetett neki… Mély lélegzetet vettem, és felkészültem, hogy elmondjam, amiért jöttem. Hogy jobb belátásra térítsem. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. – Próbáltam a szemébe nézni, de nem fordult felém, még a pakolást sem hagyta abba. Megköszörültem a torkomat és újrakezdtem, közben figyeltem, ahogy fel-alá járkál. – De nem hallottál eleget, hogy megértsd, mi történt. – Jó sokat hallottam. – Véletlen bale… – Elkaptam a karját, amikor elment mellettem, a másik kezében egy kupac inggel. Megdermedt. Lassan felém fordította a fejét, és végre találkozott a tekintetünk. A nézése üres volt, tompa. Kirántotta a karját, és továbblépett az ágy felé. – Marc, nézz rám, kérlek! Ez anélkül is elég nehéz, hogy közben pakolnál. – Hát akkor hadd könnyítsem meg neked! – Ledobta az ingeket a bőröndben álló halom tetejére, és felém fordult. – Eleget hallottam. Te fertőzted meg Andrew-t. A te óvatlanságod, meg az akármilyen kis szőrös játékaid, egy férfit magányban és erőszakban letöltendő életre ítélt, pedig csak az volt a bűne, hogy az én barátnőmet dugta. De ami még ennél is rosszabb: te felelsz 213

mindenért, amit tesz. Az eltűnt nők életével a te lelkiismeretednek kell elszámolni. Ennél többet nem kell tudnom. Becsapta a bőröndöt, és megpróbálta behúzni a cipzárt, de az ellenállt. Szőrös játékaim? Komolyan beszél? – Ez nem igaz, nem csak ennyit kell tudnod. Lennél szíves… – kétségbeesésemben elkaptam a táska fogóját, és elhúztam előle. A megfeszített cipzár visszacsúszott, a bőrönd kinyílt, és elárasztotta alsónadrágokkal meg zoknikkal az ágyat és a padlót, mint valami pamutvulkán kitörése. Marc morogva lehajolt egy ingért, de én felkaptam, és a hátam mögé dugtam. – Hagyd egy percig a pakolást, kérlek, és hallgass rám! Légy szíves! – Hát jó. – Odébb rúgott egy pár összetekert zoknit, és összefonta a karját. – Meg akarod magyarázni? Figyelek. Magyarázd meg, hogyan felejtetted el megemlíteni három hónapon át, hogy megfertőzted az egyetemi barátodat! Magyarázd meg, miért nem gondoltad elég fontosnak a dolgot, hogy elmondd, mielőtt ő el nem kezdte kitölteni a mérgét olyan nőkön, akiket szerencsétlenségükre zöld szemmel és fekete hajjal vert meg a sors! Nem mintha kárhoztatnám, amiért megdühödött. Nagyon is jól tudom, mit érez! – Felkapta a szakadt bőröndöt, és keresztülhajította a szobán. Az a távolabbi falnak vágódott, az ablak mellett, és a megviselt bőr meg a gyűrött ruha kupacban hullott a földre. Összerándultam. – Faképnél hagytál a kicseszett esküvőnkön, és én könyörögtem neked, hogy gyere vissza! Aztán tudomásul vettem és elfogadtam, pedig az ország minden macskája kiröhögött a hátam mögött. De úgy tűnik, kevés volt a teljes megalázásom. Szóval magyarázd már meg azt is, mit vársz, mit érezzek, amikor a teljes macskavilág számára kiderül, hogy megcsináltad a helyettesemet valami elitiskolás, khakiruhás egyetemista srácból, aki maximum ki tudja várni a sorát a jegeskávéjáért, de fogalma sincs az önfenntartás magasabb szintjeiről! Hát akkor magyarázd meg nekem, mire gondoltál, Faythe! – süvöltötte. Minden egyes öngúnyba mártott nyílhegye mélyen belém talált. – Azt hiszem, készen vagyok, hogy meghallgassalak – tette hozzá.

214

Mély lélegzetet vettem, hogy megőrizhessem a nyugalmamat, és ne kezdjek én is kiabálni. Volt némi igazság abban, amit mondott. – Nem téged próbáltalak helyettesíteni. És azért nem beszéltem róla, mert magam sem tudtam, mit tettem. Ma estig én sem jöttem rá. Az igaz, hogy megharaptam, de véletlen volt – hadartam, aztán gyorsan visszakoztam. – A fertőzés. A harapás nem. Az szándékos volt. Vagyis olyasmi. – Megrándultam, amikor ez kicsúszott a számon, tudva, hogy nem javítok vele a helyzeten. Marc pislogott, és az arckifejezése még inkább megkeményedett; nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. – Akarom én azt tudni, miért haraptad meg? Éreztem, hogy az arcomat elönti a vér. – Nem hiszem. Kint egy hirtelen szélroham az ablaknak verte az esőt. Marc elkapta rólam a szemét. Amikor visszanézett rám, a pillantásában már friss düh lángolt. – Hát jó, ezt az egyetemista javára kell írnom – sziszegte, a hangja olyan maró, hogy ha sav lett volna, áteszi magár a keményfa padlón. – Abból, amit Vic mondott róla, nem gondoltam, hogy elég tökös hozzá, hogy bevállalja a szőröskarmos produkciót… főleg azt figyelembe véve, mennyi kárt tudsz okozni már csak az emberi fogaiddal meg körmeiddel is. És azzal az átkozottul éles nyelveddel. Nicsak, ki beszél. Sóhajtottam. Ez nem alakul valami jól. – Marc, egyszer sem váltottam alakot. – Mi…? – Zavar villant át az arcán, de aztán visszatért a mérges homlokráncoláshoz. – Hát akkor hogyan fertőzted meg? Beleköptél az italába, amíg nem nézett oda? Éjjel beinjekcióztad a véreddel? – Haha. – Letelepedtem az ágya végébe, ezzel végigcsöpögtettem esővízzel a takaróját. Hiányzott a püfölő párnám. Úgy láttam, nincs a szobában semmi, amit megüthetnék anélkül, hogy megszegjem Parkernek tett ígéretemet. Marc is leült a támla mellé, szembenézett velem. Egy pillantást vetett a takaróját markoló ujjaimra, és szó nélkül odadobta az egyik párnáját. Ez kiütött. 215

Fájdalmat okoztam neki, megaláztam, feldühítettem, jobban, mint valaha, és rettegett, hogy elveszít, vagy a Tanács, vagy Andrew miatt. Mindennek a tetejébe halálosan megbántódott attól, amit a legvégső felszarvazásnak élt meg. És mégis tudta, mire van szükségem, és egy pillanatnyi tétovázás nélkül adta meg nekem – talán nem is tudatosan. Mindig ott volt nekem – még akkor is, amikor éppen csomagolt, hogy elmenjen. Megérdemelte, hogy megtudja az igazat, de amit még sokkal jobban megérdemelt volna, az az volt, hogy ne kelljen végighallgatnia. – Ha megígéred, hogy végighallgatsz, én megígérem, hogy mindent elmondok. De kérlek, ne menj ki, mielőtt befejezem, mert nem szeretném, ha később azon kellene gondolkodnod, hogy azért hagytál-e el, amit hallottál, vagy azért, amit nem. Oldalra billentette a fejét, a szeme gyanakvón összeszűkült. – Ez azt akarja jelenteni, hogy még van más is, nemcsak annyi, hogy valami szőrös rémbulin kóbort csináltál Andrew-ból? Ha igen, nyugodtan hagyd ki a nem tárgyhoz tartozó részleteket. Halványan elmosolyodtam. Nem tudtam megállni. – Hát, izé. Igen, van más is. És másfelől meg sokkal kevesebb. Nem volt szőrös rémbuli. Csak sima, átlagos szex. Fura módon úgy tűnt, elégedettséggel tölti el, hogy a mással való szexet átlagosnak mondtam; eszem ágában sem volt panaszkodni. Akármi is nyitotta meg a figyelmét felém, rendben volt. – Beszélj! Ezzel az erővel már meg is tudhatom, mi az, amit majd a hátam mögött sugdosnak. – Mindkét lábát felhúzta törökülésbe, úgy fordult felém, különös módon sebezhetőn egy akkora emberhez képest. Ez a látvány még kevésbé késztetett rá, hogy kiöntsem a szívemet – inkább arra, hogy kiköpjem egyben. De magyarázatot ígértem, és nem fogom elbaltázni az esélyt. – Emberi alakban haraptam meg Andrew-t – kezdtem, és én is felhúztam a lábamat, lemásolva a testhelyzetét. – A fogaim alighanem részlegesen átváltoztak a… hm, a csúcsponton. Nem nagyon, mert nem is emlékszem fájdalomra, meg semmi különösre. – Zavaromban lenéztem a párnára az ölemben, amit addigra egy alaktalan tollzsákká gyűrtem. – Hát, szóval nekem 216

nem fájt. Andrew úgy visított, mintha leharaptam volna a fülét, de alig vérzett. Csak pár csepp. – Felszakítottad a bőrét? – kérdezte Marc összevont szemöldökkel. – Aha. A karja mozdult, gyorsabban, mint hogy a szemem követni tudta volna, és egy másik párna csapódott az ablakhoz, hogy aztán a megnyomorított bőrönd mellé essen. Abszurd gondolat villant át a fejemen: még jó, hogy nem egy tégla volt. – Hogyan juthatott egyáltalán eszedbe, hogy lefeküdj egy emberrel? – csattant fel, és vonakodva felnéztem a párnámról. – Jó oka van minden egyes törvényünknek, és az rád is vonatkozik! Tátott szájjal bámultam rá, vártam, hogy rájöjjön, mit talált mondani. Teltek a másodpercek, ő nem javította ki magát, és én egyre idegesebb lettem. – Nincs törvény, ami megtiltaná a szexet az emberekkel – préseltem ki a fogaim között; annyira összeszorítottam az állkapcsomat, hogy már fájt. – A fiúk folyton csinálják. A legtöbbjük már nem is számolja a strigulákat. A francba, Ethan már a nevüket sem jegyzi meg! – Hozzávágtam a párnát; fél kézzel kapta el. – De ha én megyek el, hogy legyen saját életem – és figyelj jól, ez egy kizárólagos kapcsolat volt mindkettőnk részéről –, mindenki úgy tesz, mintha főbenjáró bűnt követtem volna el. Minden egyes szóval kicsit magasabb lett a hangom; mire befejeztem, már térden álltam az ágya végében, és sikoltottam. – Nem az a baj, hogy emberekkel randevúztál, Faythe – válaszolta, és visszahajította a párnát. – Hanem az, hogy megfertőzted őket. Csak egyet, gondoltam, de több eszem volt, hogysem kimondjam. – Honnan kellett volna tudnom, hogy egyaltalán lehetséges? – kiabáltam, és lehátráltam az ágyról. – A fiúk egyike sem fertőzött meg soha senkit ember alakban, hát honnan kellett volna tudnom, hogy én képes vagyok rá? – Az más, Faythe. Te is tisztában vagy vele, hogy a nőket nem lehet megfertőzni. 217

Ami azt illeti, nem voltam ebben biztos, mint ahogy ő sem. De ez egy teljesen másik beszélgetés tárgya. – Marc, nem tudtam a részleges átváltozásról. Fogalmam sem volt, hogy megtörténhet. Ha lett volna, Andrew közelébe sem megyek, de máséba sem, ha már itt tartunk. – Mindenesetre most már késő megbánni – jelentette ki Marc, és leengedte a karját. – Ha nem emlékeznél, mivel úgy tűnik, a Tanács törvényei felett állónak képzeled magad, hát elmondom, hogy a kóborok teremtése főbenjáró bűn. A Tanács valóban a fejedet akarja majd. És nekem kell majd eléjük vinnem. Szóval áruld már el, a rohadt életbe, hogy mit is csináljak most?!

218

HUSZONEGY HÁT EZ VOLT A GONDJA. Azt hitte, neki kell majd kivégeznie. Oké, nyilván nem ez volt az egyetlen gondja, de végre elértük azt a részletet, ahonnan nem tudott továbblépni. – Marc, baleset volt – ismételtem, kényelmetlenül fészkelődve az agyongyűrt takarón. A Tanács nem fog elítélni egy baleset miatt. – Te magad mondtad, Faythe. A fejedet akarják majd, karóra tűzve, az udvaron. – Az csak túlzás volt. Nektek, fiúknak nem akaródzott kivégezni a lator nőstényt még gyilkosságért sem, hát akkor miért tennék meg velem egy véletlen fertőzésért? – Kinyúltam, hogy megérintsem a karját, de elhúzódott, mintha megégettem volna. Könnyek szöktek a szemembe. Felálltam, elfordultam, hogy kipislogjam őket, és minden másodpercben reméltem, hogy majd ő érint meg engem. Az ölelését szerettem volna, vagy akár valami paskolást a hátamon, hogy megmutassa: megbánta az elhúzódást. Még a bocsánatkérést is elfogadtam volna. De elmaradt. Nem hibáztattam érte. Amikor visszafordultam felé, még mindig a szoba közepén állt, gondosan kerültem a pillantását. Nem akartam tudni, mire gondol, de ami még rosszabb volt, nem akartam nem tudni sem. Képtelen lettem volna szembenézni rezzenéstelen pókerarcával. Úgyhogy nem néztem. 219

– Nem fogják csak úgy elhinni neked, Faythe – szólalt meg. – Bizonyítékot akarnak majd, hogy tényleg úgy volt, és tudomásom szerint ilyet nem tudsz szolgáltatni. Átvágtam a szobán, még mindig lesütött szemmel és egy gyors, dühös mozdulattal megigazítottam a bőröndjét. – Attól még erősen próbálkozhatok. – Letérdeltem, és kapkodva, magamban füstölögve hajtogatni kezdtem az ingét. Bedobtam a bőröndbe, majd egy másikért nyúltam, abban a kellemetlen tudatban, hogy most én segítek neki pakolni. De muszáj volt lefoglalni a kezemet valamivel. – És még ha parancsra nem is sikerül, apámnak már akkor is bizonyítottam, ő pedig felszólal majd értem. – Egy szívdobbanásnyi időre megálltam két hajtás között. – Ha éppen úgy érzed, ezt te is megtehetnéd. – Jaj, menj már, Faythe! – A falon Marc árnyéka elkeseredésében az égnek vetette a karjait. Visszafordultam a ruháihoz, és megfogadtam, hogy még az árnyékára sem nézek; ő pedig tovább gesztikulált. – Ugyanazért nem fognak hinni nekem sem, mint apádnak. Azt gondolják majd, hogy hazudunk a megmentésedért. A pokolba is, ezeknek közös az agya? Vagy egyszerűen – igazuk van? Kiráztam egy farmernadrágot, minden figyelmemet a kopott vászonra irányítottam az ujjaim között. Ha a dolgok rendben vannak köztünk, eddigre már kibújtam volna a saját vizes ruháimból, bele az ő szárazaiba, de abban a percben komolyan kételkedtem, hogy Marc akarja-e a ruháin érezni a szagomat. – Mi van Andrew-val? – vetettem fel még mindig a farmerrel a kezemben. – Megtaláljuk és rávesszük, hogy tanúskodjon. Azt már csak nem hiszik, hogy éppen ő akar felmentetni. Legfeljebb kinyírni. Marc megkerülte az ágyat, hogy mellém térdelhessen. – Mit mondott? Amikor nem válaszoltam, kikapta a kezemből a nadrágot. Idegesen felkaptam a fejemet, mielőtt végiggondolhattam volna. Azonnal meg is bántam. Gyűlöltem a tényt, hogy nem bízik bennem, habár ezer oka is volt rá. 220

– Gratulált nekem a szép életemhez – vágtam rá kegyetlen öngúnnyal. Marc mérgesen bámult rám. Felhúztam a vállam. – Mégis, mit mondott volna? Dühös rám, amiért megfertőztem, aztán magára hagytam. Azt mondta, holnap még el kell intéznie valamit, aztán jön, hogy újra egymásra találhassunk. – Tudod, azért csodálatra méltó, hogy túlélte a harapásodat. Nagyon sok kóbor meghal a fertőzést követő néhány napban. Azt hiszem, én sem éltem volna túl, ha a szüleid nem ápolnak. Még csak nem is emlékszem a karmolásra – tette hozzá, és saját félelmem ellenére szinte hegyezni kezdtem emberi füleimet. – Sosem beszélt ezekről nekem, úgy védte az emlékeit, mint az a Leprechaun nevű kobold az aranyát. – Csak az anyámra em… Elharapta a szót, szorosan összezárta a száját, és kinézett mögöttem az ablakon. – Mi az első emléked a karmolás után? – suttogtam, azt remélve, hogy ha elég halk vagyok, összetéveszti a hangomat a saját gondolatával. Nem volt ilyen szerencsém. Visszafordult az ablaktól és rám pillantott, ajkán egy mosoly árnya játszott. – Az első emlékem te vagy. – Én? – néztem rá bután. Biztosan rosszul hallottam. – Bizony. Felébredtem, és te ott álltál az ajtóban, ezekkel a hatalmas zöld szemeiddel lestél engem. A hónod alatt egy fejetlen babát szorongattál, és koszos volt a homlokod. Csak arra tudtam gondolni, milyen szép vagy. Villám csapott át az égen. Marc pislantott a hirtelen fényben, és megtört a varázs. – Aztán megint elájultam. Amikor legközelebb magamhoz tértem, anyád volt ott egy tál levessel. – Vállat vont, és megértettem: nem fog ennél többet mondani. A múltról legalábbis nem. – Marc, sajnálom! Annyira, annyira sajnálom! – Az ablakot az utolsó esőcseppek verték. Behunytam a szememet, kerestem a szavakat, amelyek kifejezhetnék megbánásom mélységét. – Soha nem kívántam, hogy bármi efféle történjen. Igazán, őszintén, soha. De most már nem változtathatok rajta, és megértem, ha még mindig el akarsz menni… Lassan, legyőzötten ingatta a fejét. 221

– Nem megyek én sehová. Greg különben sem engedne el egy nyomozás közepén. – Tényleg? – A rövidnadrágom vizes, foszlott szélét babráltam. Nem bírtam ránézni, amikor éppen kiutat ajánlok neki, csakhogy ennyit megérdemelt. – Apu valószínűleg elengedne, ha ragaszkodsz hozzá. Úgyis mindig a te pártodat fogja velem szemben. – Most arról akarsz meggyőzni, hogy menjek? Fejrázva néztem fel. – Nem. Egyáltalán nem. De szeretném, ha megértenéd, mi következik, ha maradsz. Mostantól minden csak rosszabb lesz. Meg kell találnunk Andrew-t, ami azt jelenti, hogy egyszer úgyis egy levegőt kell szívnod vele. Anélkül, hogy megölnéd, ha csak szemernyi esély is mutatkozik rá, hogy tanúskodik a Tanács előtt. Marc gúnyosan nevetett. – Nem fogok kárt tenni benne, ha nem kényszerülök rá. Te már éppen eléggé megbüntetted úgyis, amiért lefeküdt veled. Villámló szemmel néztem rá, csípőre tettem a kezemet. – Hányszor mondjam még, hogy véletlen volt? Egy ijesztő baleset, amit akkor sem tudnék megismételni, ha akarnék! Felhúzta mindkét kezét, mintha ütést akarna kivédeni. – Csak azt mondom, hogy veled már így is jól bevásárolt. – Én is jól bevásároltam ővele, Marc. Nagyon is. Tudom, hogy teljesen megváltozott, de ember korában kedves volt meg vicces. A jelek szerint a modora nem élte túl a változást. Marc elmosolyodott. – Na jó, de te ne beszélj! A tiéd a kamaszkorodat sem élte túl. Már nyitottam a számat, hogy visszavágjak, de Ethan hangja közbevágott lentről. Nem hallottam, mikor érkezett a vendégházba, talán az eső túl erősen vert. Vagy inkább Marc meg én túlságosan el voltunk foglalva az üvöltözéssel. – Ha ti ott valami fegyverszünetet kötöttetek, apu vár benneteket az irodájában. Feltéve, hogy ez nektek is megfelel – tette hozzá, és felnevettem. Apam sosem mondott volna ilyesmit, hogy ha megfelel. De az üzenetek, amiket Ethan hoz, olyanok, mintha az ember egy régimódi elvarázsolt kastély tükreibe nézne. Minden átalakul. 222

– Megyünk! – szólt vissza Marc, amerre Ethant sejtette, felém pedig kinyújtotta a jobbját. – Fegyverszünet? – Mindenképpen. – Elfogadtam a kezét és megráztam; azt vártam, hogy magához ölel, de nem tette. Kifelé menet kinyitotta nekem az ajtót, de már a fenekemet nem fogta meg, amikor kiléptem rajta, és ugyan megértettem az okát, mégis bántott, hogy több fokkal mögöttem marad a lépcsőn. Csalódást okozott, de nem lepett meg. Valójában nem is várhattam, hogy a dolgok csak így visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Egyébként is a „rendes”, ha rám és Marcra vonatkozik, relatív fogalom. Azt mondani, hogy a kapcsolatunk hol forró, hol hűvös, annyi, mint megállapítani, hogy az Északi-sarkon nincs túl meleg. Marc új, langyos jelenlétét képtelen voltam kezelni. Sosem követelt a teljes figyelmemnél kevesebbet, ez a finoman udvarias modora idegen volt a számomra. Túl távoli volt, túl hűvös. Mintha idegenek lennénk. Vagy ami rosszabb: csak barátok. Lent Parker tétova mosollyal köszöntött, Vic és Jace viszont egyáltalán nem nézett a szemembe. Azonban Ethan sosem volt a finom megoldások vagy a tapintat híve. – Akkor most szakítottatok, vagy mi? – kérdezte a konyhaszigetnél állva, és felnyitott egy dobozos kólát. Marc felvont szemöldökkel rám nézett és szárazon elmosolyodott. Én csak a vállamat vonogattam. Erre magam is szerettem volna tudni a választ. – Úgy tűnik, meg kell tanulnod jobban odafigyelni – mondta, és zsebre rakta a kezét. Ethan csak vigyorgott. Szokása szerint nem viselt inget, a bőre még nedves volt az esőtől. – Jace később mindent elmond. Mindkettejüknek hátat fordítottam, és kiléptem a víztől csúszós verandára. Már nem érdekelt az sem, követnek-e, vagy sem. Ethan futva jött utánam; kilötyögtette a kóláját, de eszébe sem jutott, hogy feltakarítsa. – Ugyan már, Faythe – karolta át a derekamat, pedig én közben már a vizes fűben masíroztam előre. A hajam megint átázott és az arcomba tapadt. Ethan láthatóan nem volt dühös a jobbhorog miatt. – Húsz dollárom áll vagy bukik a dolgon. Megbocsátott, vagy nem? 223

– Nem a te dolgod. – A csuklójánál fogva felemeltem a kezét, és kibújtam alóla, aztán egy gyors csellel mögé léptem. Kövér esőcseppek hullottak ránk. Hátra- és felfelé csavartam Ethan karját, amíg az ujjai a lapockájához nem értek. Fájdalomkiáltása elégedett mosolyra hangolt. Talán bűntudatot kellett volna éreznem, amiért egy órán belül kétszer is legyűrtem, de nem éreztem. Még mindig tartoztam neki pár kemény gyerekkori ütéséért. – Nahát, köszi! – Marc kiszedte a félig üres kólás dobozt Ethan másik kezéből, kiürítette, aztán az öklébe gyűrte, majd visszavigyorgott a bátyámra, mielőtt elfutott volna az eső elől a nagy házba. – Cseszd meg! Faythe, ne akard, hogy bántsalak! – préselte ki összeszorított fogai között Ethan, igyekezve kiszabadítani a karját. Szorosabbra vettem a fogást. – Kivel fogadtál? – Addig toltam előre, amíg kénytelen volt elindulni, ha nem akar orra bukni. – Jace-szel? – Még csak az kéne – morogta a bal oldalamon Jace. – Nem kell nekem a piszkos pénze. Vic volt. Vicre bámultam; ő csak felhúzta a vállát. – Két seggfej! – Eleresztettem Ethant, és utoljára még löktem rajta egyet, miheztartás végett. – Semmi jogotok, hogy mások magánéletébe üssétek az orrotokat. – Nem igazán van erre olyan, hogy magán – vetette oda Vic, aki ekkor ért mellénk, szintén zsebre dugott kézzel. Parker kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig egyenként besorjáztunk, vizes nyomokat és tépett fűszálakat hagyva a hátsó folyosó kövén. Az iroda felé menet beugrottam a saját szobámba, száraz ruhát vettem és megtöröltem a hajamat. Aztán visszatértem a folyosóra. A fiúk a konyhában ültek a kétliteres fagylaltok fölött, és kanalaztak – Marc kivételével. Rájuk mosolyogtam, aztán az iroda felé fordultam. Az ujjaim éppen akkor zárultak az ajtógombra, amikor az magától elfordult. Kivágódott az ajtó. Marc állt a küszöbön, két keze ökölben, a szeme szikrázott a dühtől. Csak éppen addig állt meg, hogy a szemembe nézhessen, aztán kikerült, és nehéz léptekkel végigment a folyosón, ki a hátsó ajtón. 224

A konyhára halálos csönd ereszkedett. Aztán, alig pár másodperc után, Ethan szólalt meg. Szokás szerint. – Hát ennek meg mi ment a körme alá? Bent, az irodában apám felállt Ethan hangját hallva, de nem őt nézte, hanem engem. – Ne állj a küszöbön, Faythe! Gyere, és ülj le! A vállam felett kipillantott a konyhába. – Ti is pakoljátok el a fagylaltot, és gyertek be! Lehuppantam a kanapé hozzá közelebbi végébe, és magam alá húztam a lábamat. Apám felállt, és a karosszékéhez ment, meg sem várva, hogy a fiúk követik-e az utasítását. Még mindig zakóban volt, de a felső gombját kigombolta, és a nyakkendőjét is levette: az irodaszéke támlájára terítette. Apámat sosem láttam még másban dolgozni, mint kifogástalan öltönyben, kivéve ha takarodó után támadt vészhelyzet – olyankor selyempizsamában és hozzá illő köntösben jelent meg. Lehangoló volt. És egy kicsit zavaró is. – Mi baja van Marcnak? – tettem fel a kérdést, és gyanakodva méregettem apámat. Ő állta a pillantásomat, az ajka kemény, egyenes vonalba préselődött. – Szétültettelek benneteket. – Keresztbe tette a lábát, úgy várta a válaszomat. Nem kellett csalódnia. Kihúztam magam, a sarkam hevesebben csapódott a szőnyegnek, mint akartam. – Mit csináltál?! – Nem a magánéletben – magyarázta türelmesen, és összefonta ujjait az ölében. – A munkában. Ez azt jelenti, hogy Marc mégiscsak szabadságra megy? A karomat a kanapé lekerekített karfája köré fontam, belevájtam az ujjaimat a puha, hűvös bőrbe. – Miért? Jól dolgozunk együtt. – De nem ezen a megbízatáson. Te egyértelműen jobban fel vagy készülve rá, hogy megtaláld és kikérdezd Andrew-t, mint a fiúk, de nem akarom Marcot a közelében látni. Andrew-ra élve van szükségünk, és nemcsak azért a csekély esélyért, hogy hátha hajlandó a megfertőződéséről tanúskodni a Tanács előtt. Azt is meg kell tudnunk, mi lett az eltűnt táncosokkal, és hol vannak, ehhez pedig ő kell. Sajnos, abban nem vagyok biztos, hogy Marc ép bőrrel szállítaná le. – Megígérte, hogy igen. 225

– Nincs kétségem, hogy komolyan is gondolta. De már az a tény is, hogy ezt meg kellett vele ígértetned, sokat elárul. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy véletlenül túl messzire menjen. – De nem fo… – Ez lezárt ügy. A francba. Azonban legbelül jó jelnek tartottam Marc látható dühét, amiért elválasztották tőlem. Ha jól fogadta volna, most aggódhatnék. Jace mellém ült, Owen átellenbe, a kisebbik kanapéra, de szinte észre sem vettem őket. A jelek szerint apám sem. – Ha vége ennek az egésznek, újra napirendre tűzzük a dolgot. – Tárgyalható most? – kérdeztem, és a hangom még a saját fülemben is reménytelenül, fáradtan csengett. – Nem. – Még csak el sem mosolyodott, és keserű öngúnnyal ébredtem rá, hogy túl kimerült vagyok a veszekedéshez, mára legalábbis. Marc és én alighanem kibírunk egy ügyet egymás nélkül. Végül is a távolság csak megerősíti a kapcsolatot. Vagy amit nem látsz, azt inkább elfelejted?

226

HUSZONKETTŐ – SZÓVAL, MI A TERV? – kérdeztem apámat, amikor Vic és Parker is megérkezett, mindkettő kezében jó pár dobozos üdítő. – Michael el akar menni Jamey temetésére – felelte apám, udvariasan elhárítva a dobozt, amit Parker nyújtott felé. – Úgyhogy Owen, te itt maradsz a segítségemre. Owen bólintott, és felnyitotta a Victől átvett üdítőjét. – Michael a vendégszobában alszik. Wes Gardner hajnalban érkezik, Michael és Ethan elkíséri a temetésre. – Ez volt a rend egyébként is, amikor egy falkatag macska meghalt. Minden alfától elvárták, hogy elküldje a fiait a falka és a család képviseletében, mindegy, mekkora kényelmetlenséget jelent ez neki. – Hallottad, Ethan? – kérdezte apám, fel sem emelve a hangját. – Igenis válaszolta legfiatalabb bátyám a konyhából, ahol tengett-lengett. – Faythe, amint rájövünk, hol van Andrew, kiküldöm veled Jace-t és Vicét. Meglepetten pillantottam Jace-re – vele tesz párba, azok után, hogy mi történt, amikor utoljára kettesben voltunk? Persze ezúttal nem leszünk kettesben. Vic is velünk lesz; ami felvetett egy újabb kérdést. Mielőtt belőlem végrehajtó lett volna, Vic és Marc csaknem egy évtizedig együtt dolgoztak. Ha tehát apám nem akarja, hogy én dolgozzak Marckal, miért nem teszi vissza Vicét mellé? 227

– Köszönöm – vettem el Parker egyik dobozát, de még mielőtt rákérdezhettem volna a beosztás okára, Ethan lépett be egy nagy bögre kávéval. – Tessék, apu! – nyújtotta felé. Apám elvette, és biccentett. No lám, valaki nagyon igyekszik bevágódni az alfánál. – Ethan, te eredj lefeküdni! Nem meszelhetnek le holnap, csak mert túl fáradt vagy az óvatossághoz. Ethan homlokráncolva vakargatta meztelen vállát. – Lefeküdni? Most? Apám jelentőségteljesen a faliórára nézett. – Majdnem hajnali három van. – Igen, de… – Ethan, némán könyörögve a többiekhez, körülnézett. Senki se szólalt meg. Amikor rám esett a pillantása, én kinyitottam az üdítőmet, és rámosolyogtam, majd hosszan kortyoltam az italból. – Jól van – motyogta, és kicsoszogott. Pár pillanat múlva bevágta maga mögött a szobája ajtaját. Szélesebben mosolyogtam. Egyedül nekem volt szokásom veszekedni apánkkal, azonban eszem ágában sem volt felszólalni azért a bátyámért, aki húsz dollárt tett arra, hogy Marc kidob. – Michael nem találta nyomát, hogy Texasban, Louisianában, Mississippiben vagy Arkansasban máshol is tűntek volna el nők, akár táncosok, akár nem. Úgyhogy az utolsó hely, ahol Andrew és a partnere volt, akárki is legyen az, a texasi Henderson. Kétlem, hogy még mindig ott találjuk, de ha a nőstény eddig nem is ért oda, úgy vélem, feltehetjük, hogy hamarosan érkezik. Marc és Parker megy Hendersonba holnap hajnalban, körülnéznek és kiszimatolják, amit lehet. – Apám Parkert nézte, miközben beszélt, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Élve, sértetlenül hozzátok be! Még nem tudhatjuk, kinek a lánya, és nem akarjuk megkockáztatni a dél-amerikai falkák dühét azért, mert kihallgatás nélkül bántalmazzuk, akármit is tett. Úgy bánjatok vele, mint a hímes tojással! Megértettétek? Parker bólintott. Mind bólintottunk. Egy lator nőstény befogása eleve más, mint egy lator kandúré. Ez logikus. De az alfa tovább figyelte Parkert, mintha nem érné be ennyivel. – Elmondtam ezt Marcnak is, de ha kell, emlékeztesd nyugodtan. – Belekortyolt a kávéjába, aztán újra megszólalt, de most már 228

mindannyiunknak címezve. – A holnapi napot Andrew felkutatásának szenteljük. Reggel Faythe felhívja, és meglátjuk, ki tudja-e szedni belőle, kivel van, hol van, és milyen dolgot akar elintézni. Van kérdés? Senki sem tette fel a kezét vagy nyitotta ki a száját. – Jó. Most mindenki menjen aludni! De állítsátok be az óráitokat, korán kezdünk. A szoba pillanatok alatt kiürült: apám ment elöl. Vitte a bögréjét is, és eltűnt a szobájában. Félkábán támolyogtam vissza a szobámba, észre sem vettem, hogy széles vállak lökdösnek, ahogy kikerülnek, és a légkondi szellője kifújja reménytelenül kócos hajamat az arcomból. Vége volt egy nagyon hosszú napnak – és én nem tudtam biztosan, mit kezdjek a történtekkel. Reggel még a jó fiúk egyike voltam, úton New Orleans felé, ahol rekonstruálni akartuk egy fickó életének utolsó óráit, hogy megtudjunk valamit a gyilkosáról. Többé-kevésbé boldog voltam, és büszke a munkámra. Tizenhat órával később már beismertem egy főbenjáró bűnt, és egy saját magam teremtette, pszichotikus szörny megszállottságának tárgyává váltam. De a legrosszabb, hogy Marc és én… mit is tettünk? Veszekedtünk, persze. De messze nem ez volt a legrosszabb veszekedésünk. Semmi törött bútor, semmi vér. Még köszönő viszonyban is maradtunk. Akkor mi a baj? Miért is akkora csalódás, hogy kinyitom a hálószobám ajtaját, és nem látom őt a polcomnál, a CD-im között válogatva, egy csípőre eresztett melegítőnadrágban, amely csak arra vár, hogy kioldjam a zsinórját, és hagyjam a földre csúszni? Nem mintha minden éjszakát együtt töltöttünk volna. Hát akkor mit számít, ha ma is egyedül alszom? A válasz úgy érkezett, mint egy ökölcsapás, és kipréselte a levegőt a tüdőmből, abban a pillanatban, amikor a szennyesbe dobtam a ruháimat. Mert tizenhat éves kórom óta most először nem tudtam, hányadán is állok Marckal. Nem szakítottunk, de együtt sem voltunk igazán. Nem volt dühös, de nem volt itt velem sem. Gyorsan letusoltam, és, hogy eltereljem a figyelmemet Marcról, az Andrew-val folytatandó telefonhívásra 229

koncentráltam. Nem vált be. Mire kiléptem a víz alól, már újra a veszekedésünk szavai jártak a fejemben, hátha találok valamit, ami segít, hogy meghatározzam a kapcsolatunkat. De semmi. Visszamentem a szobámba, és a kedvenc pizsamámba öltöztem: fekete, feszes bokszeralsóba meg hozzá illő pólóba. Éppen vizes hajamat fésültem, amikor halk nyikordulással nyílt a szobám ajtaja. Megpördültem. Marc állt a küszöbön, és sötét tekintettel nézett rám. Nem viselt mást, mint egy kényelmes farmert, meztelen, vizes lábához fűszálak tapadtak. Még zihált; alighanem csak átrohant a hátsó udvaron. Sűrű, sötét, hullámos tincseiről esővízcseppek potyogtak a vállára, hátára, átfutottak a mellén viselt karmolásnyomon, hasizmain, végül a nadrágja derekában tűntek el. – Marc? Mi a baj? – Kiesett a kezemből a fésű, amikor válasz helyett néhány hosszú lépéssel átszelte a szobát, bal karját a derekam köré fonta, jobbját a hajamba fűzte, felemelve az arcomat. Szó nélkül, keményen, követelőzőn csókolt, kétségbeesetten járta be a számat a nyelvével, mintha egyenesen a lelkemből kívánna táplálkozni. Meztelen combom a nadrágjához dörzsölődött, éreztem a vékonyra kopott szövet alatt a bőre forróságát. A lábujjaim alig érték a szőnyeget. És akkor Marc hirtelen eleresztett és hátralépett. Szégyenkezve, tagadón rázta a fejét. Levegőért kapkodtam. Összeakadt a pillantásunk, és megláttam a szemében az eleven kínt. – Marc… Válasz helyett csak felmordult, vadul, birtoklón, aztán két karral átölelt, és kidagadó izmokkal a levegőbe emelt. A dereka köré fontam a lábamat, ő alám csúsztatta a karját, hogy megtartson. Szorosan. Átkaroltam a nyakát. A bal keze a hajamba siklott, ujjai a tarkómra simultak. Magához húzott és újra megcsókolt, sürgetőn, éhesen. Úgy éreztem, kétségbeesetten kívánja, hogy megérintsen, egyszerre mindenhol, fel akarja falni a testemet a kezével, a szívemet a szemével, a lelkemet a vágyával. Átsétált a szobán, még mindig az ölében tartva engem. A hátam a falnak csapódott, meglepve felnyögtem, de a szája, újabb 230

forró csókja elfojtotta komolytalan tiltakozásomat. Felszabadult jobbjával felsiklatta a pólóm csipkés szegélyét. Az ujjaimat végigfuttattam a hegein. Megszorította a bal mellemet. Végigsimítottam a hasán, követtem a köldöke alatti vékony szőrcsíkot. Felemelte a mellemet és ráhajolt, a foga a mellbimbómat érte. Zihálva meggörbítettem a hátamat, hogy még közelebb jussak hozzá. Csak még erősebben lökött a falhoz, a szája összezárult a mellemen. Forró volt az ajka, még forróbb a nyelve. A fejem a falnak hanyatlott, elnyílt a szám. Az ujjaim a hajában kalandoztak, bele-bele akadva egy marék rövid, fényes fürtbe. Lágy, selymes hajszálak csiklandozták az államat. Imádom a haját. Végighúztam a nyelvemet a nyakán, szorosabbra fűztem a lábaimat a derekán. Kétségbeesetten vágytam még többre. A ruháink rétegein keresztül hozzányomtam a csípőmet. A szája még mindig a mellbimbómon járt, felnyögött, és hozzám préselte magát. – Marc… – A hangom rekedt volt a vágytól. Eleresztette a mellemet, és felemelte a fejét, hogy rám nézhessen. Mosoly nélkül, csak nézett, várt, a keze a csípőmön. – Kérlek… – A kezem a nadrágja szegélyén tapogatózott, beleakasztottam az ujjamat az anyagba a gomb mellett, és megrántottam. A gomb kiszabadult a lyukból Marc újra felmordult, immár nyilvánvalóan türelmetlenül, mélyen, torokból. Rátalált a bokszerem derekára varrt rugalmas fekete csipkére, megmarkolta és megrántotta. Keményen. Az anyag a bőrömbe vágott, reccsent a cérna, pattantak a gumiszálak. Elakadt a lélegzetem. – Hé…! Talpra állított és hátralépett: a hirtelen mozdulattól a falnak tántorodtam. A csipke végigsiklott a lábamon, majd szétterült a szőnyegen, mint egy selyempocsolya. Ő is levette a farmerjét, fekete selyem alsónadrágjával együtt, majd kilépett belőle, és már mozdult is, hogy megmarkolja a fenekemet. A tekintete egy pillanatra sem kalandozott el az arcomról. Két tenyerén felemelt, könnyedén elbírt. A hátam a falon csúszott, a karom visszatalált a nyaka köré, az ajkam az ajkára, a nyelve a számba. Lassan eresztett le, centiről centire hatolva belém. 231

Egy hosszú pillanatig egyikünk sem moccant, aztán Marc megszakította a csókot, és hátrahajolt, hogy rám nézhessen. Hogy engem nézhessen, én pedig nézhessem őt, tudva, hogy összetartozunk, olyan szorosan, ahogy csak két ember összekapcsolódhat. Abban a pillanatban, abban a rémítően rövid, tökéletes pillanatban semmi más nem számított. Nem létezett Andrew, nem létezett a lator nőstény, a Tanács. Csak Marc és a lüktetése mélyen bennem. Lehunyta a szemét, sóhajtott. És aztán elmúlt a pillanat, visszatért a kétségbeesés. Összeakadt a pillantásunk, a vágy ránk szakadt. Marc a mellkasával préselt a falhoz, kicsusszant belőlem, aztán vissza, engem újra és újra a falhoz taszítva. Semmit nem tudtam tenni, csak kapaszkodni belé, meglovagolni, és remélni, hogy sosem ér véget. Az ujjai végigfutottak az oldalamon, hűvös, bizsergő borzongással a nyomukban, aztán megragadta a csípőmet, hogy vezessen, hogy átgyúrjon: az ujjai a húsomba mélyedtek. Nyögve megszorítottam a vállát, sürgettem, mert hajtott engem is az ellenállhatatlan, megtagadhatatlan éhség. Lehajolt, és a fogai közé csípte a kulcscsontomat, majd a mellem felszínére siklott az ajka. Levegőért kaptam, a lábaim szorításával ösztökéltem még beljebb. Ő is felnyögött, és gyorsabb ritmusra váltott. A lökései most már vaddá, irányíthatatlanná váltak. Újra és újra belém hatolt, a falba préselve a gerincemet. Még szorosabban markolta a csípőmet, a körmei felsebeztek, amikor felemelt és lerántott, belém, magára, újra és újra. Kapkodtam a levegőt, a testem megfeszült körülötte, ahogy a közös vágyunkból fakadó gyönyör emelkedett bennem. Lecsukódott a szeme. Még erősebben, még mélyebbre nyomult bennem. A torkomból gyönyör és fájdalom keverékének nyöszörgő hangjai törtek fel. – Marc… – Túl sok. Nem bírom! Nem figyelt artikulálatlan panaszomra. Hála az égnek. Megremegett. A lábujjaim is belefeszültek, amikor rám omlott a kéj, elűzve minden gondolatot. Elsötétült előttem a világ, belekapaszkodtam a karjába, a lábam a derekát szorította, remegtem. 232

Összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne sikoltsam az egész házat. Marc szeme felpattant. Megragadta a karomat és a falhoz szorította, még mindig bennem lüktetve. – Miért, Faythe? – kérdezte tengernyi dühvel és félelemmel a szemében. – Miért? Az erőszakos élvezet utóhatásaként csak a fejemet tudtam rázni. Nem értettem. Nem tudtam, miért. Mint általában. Marc még utoljára megremegett, és nekem dőlt, odapréselve engem a teste és a fal közé. Még mindig bennem volt, és én még mindig kapaszkodtam belé hirtelen, oktalan rettegésemben. Valami nincs rendben. Valami más, mint az egész napos rémálom. Mélyet lélegeztem, beszívtam a nyári eső, a friss izzadság, a szex és Marc összekeveredett illatát. Ellépett tőlem, felemelt, hogy aztán gyengéden a padlóra tehessen. Remegett a lábam. Üresnek éreztem magam. Hiányosnak. Elveszettnek. Marc elfordult: meglepetésemre és zavaromra belelépett a nadrágjába, felvette, begombolta és felhúzta a cipzárt. Életemben nem hallottam még ilyen szörnyen végleges hangot. Miután felöltözött, követtem a példáját. Lerángattam a felsőmet a melleimre, és körülnéztem. Marc a padlón ült, annak a falnak támaszkodva, aminek nem egészen egy perce nekidöntött. – Mi a baj? – kérdeztem. Homlokráncolva nézett rám. Akármit is akart volna mondani, nem mondta. – Megsebeztelek. – Nem – ráztam a fejem; tagadtam az igazságot, mert már nem volt jelentősége. – Vérzel. – Fél kézzel felnyúlt és megérintette a csípőmet, éppen a kényelmes, szürke rövidnadrágom szegélye felett. Az ujjára vér maszatolódott. Négy rövid, mély karmolás volt a csípőmön, négy ugyanolyan a másik oldalon. – Semmi baj. – Hogy ne kelljen a szemébe néznem, a komódhoz mentem, felkaptam egy zsebkendőt, azzal törölgettem 233

a nyomokat. – Még mindig dühös vagy rám – jelentettem ki, arra számítva, hogy tagadni fogja. – Igen. – A válasz annyira meglepett, hogy bele kellett kapaszkodnom a komód szélébe. A tükörben láttam, hogy Marc a homlokát dörgöli, eltakarva a szemét, majd folytatta, és a szívem majdnem megszakadt. – Annyira dühös vagyok, hogy alig bírok rád nézni. A kezem ökölbe szorult a zsebkendőn, a pulzusom az égbe szökött. – Akkor ez mi volt? – Megperdültem, dühösen a fal felé intettem, ahol még ott párolgott az izzadságom. – Mérgedben dugtál meg? Még egy, mielőtt elindulsz? Lehullott a keze, a tekintetünk egymásba akadt; az övében dühöt láttam, forrót, mint a billogvas. – Tudod te, hány macskát végeztem ki azért, amit te tettél? Azt hiszed, csak azért tettem, mert apád megbízott vele? Fogalmam sem volt, mit felelhetnék, így nem szóltam semmit. Visszamentem az ágyamhoz és nekidőltem a támlának, hogy állva tudjak maradni. – Én hiszek abban, hogy a kóborok teremtéséért kijár a halálbüntetés. Senki nem úszhatja meg, ha ellopja egy ember emberi mivoltát. Ha José nem lett volna már halott, magam öltem volna meg, nem csak azért, amit az anyámmal tett, hanem azért is, amit velem. Amit belőlem csinált. – Marc, én… – Hallgass! – Előrehajolt, a könyöke a térdén. – Tudom, hogy nem akartad, azt is hallottam, hogy nem tudod visszacsinálni, feleslegesen ne nyitogasd a szádat. – Sóhajtott és lassan felállt. – Tudom, nincs jogom, hogy így érezzek, de ezen nem tudok Változtatni. Egy részem szívesen kitépdesné Andrew ujjait egyenként, mert hozzád értek… – Marc… – …egy másik részem viszont gratulálni szeretne neki, amiért megúszta a Faythe általi halált. – A hangja hűvös volt, dühében elharapta a szavakat. – Esküszöm, az a férfi, aki úgy távozik tőled, hogy nem is biceg, az nagyon szerencsés. Csak kérdezd Ryant. Vagy Ericet és Miguelt. 234

Döbbenten ereszkedtem le az ágy végére. Ez övön aluli volt. Eric torkát azért kellett átharapnom, hogy kiszabadítsam magamat és Abbyt, Miguellel szemben pedig pusztán védekeztem. Ráadásul ez a megállapítás finoman szólva is képmutató volt éppen Marcról, aki maga is kiosztotta a részét Miguelnek. Ryan pedig, aki se meg nem halt, se meg nem sántult, igazán nem panaszkodhat a bánásmódra. – Ezt akarod? – kérdeztem, erősebben szorítva az ágy oszlopát, és néztem az aranypöttyök csillogását Marc szemében. – Elmenni? – Aha. Visszahőköltem, mintha megütött volna. Könnyek homályosították el a látásomat. Több eszem is lehetett volna, semhogy feltegyek egy kérdést, amelyre nem szeretném hallani a választ. – Nem vagyok hülye, Faythe – túrt bele a hajába. – Tudom, hogy a legjobb, amit csak tehetnék, az volna, ha kilépnék ezen az ajtón, és meg sem állnék Mexikóig. De nem tudom megtenni. Öt éve sem tudtam, most sem tudom. És fogalmam sincs, miért. Szinte fel sem fogtam a villámgyors mozdulatot: megfordult, és átrúgta a székemet a szobán, neki a komódnak. Megugrottam, a csattanás visszhangot vert a fejemben. A szék a padlóra dőlt, csodálatos módon sértetlenül. Marc szembefordult velem, nekidőlt az íróasztalomnak. – Soha nem mondod más előtt, hogy érzel irántam bármit is. A francba is, csak azért vagy itt, mert megígérted apádnak. Ha nem tetted volna, mostanra már az egyetemen volnál megint, Andrewval, vagy egy másik szerencsétlen, mit sem sejtő fiúval, aki nem jöhet rá, milyen veszélyes vagy, csak amikor már késő. És mindennek ellenére, annak ellenére, hogy tudom, egy nappal sem maradsz tovább, mint ameddig apádnak tartozol vele, feltéve, hogy a Tanács nem zárat be, én képtelen vagyok elhagyni téged. És gyűlölöm érte magamat. – Ököllel csapott az ajtóba: az megremegett a keretében, és én összerándultam. – Gyűlölöm magam miattad, mert nem vagyok eléggé férfi, hogy azt mondjam, elég volt, te pedig menj a pokolba. Némán bámultam rá, kétségbeesve szerettem volna valamit – akármit – mondani, 235

amivel helyrehozhatom. Amivel eltüntethetem a szavait és az én tetteimet. Amivel megcsinálhatom a lehetetlent. – Szólalj meg, Faythe! – követelte Marc. Kinyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. – Ó, szóval most nem tudsz mit mondani. – Mielőtt akár csak pisloghattam volna, átvágott a szobán, és már az arcomba bámult. Derékból meghajolva a két oldalamon a matracra támaszkodott, szándékosan benyomulva a személyes terembe. – Mondd, hogy tévedek! – kérte, a szeme vagy könyörgött, hogy szabadítsam meg a szenvedéseitől, vagy kihívott: meg merem-e tenni? – Mondd, hogy több vagyok egy kényelmes testnél, ami melegen tartja az ágyadat és elszórakoztat, amíg száműzetésben vagy az igazi világból! Mondd, hogy nem csak azért vagy itt, mert muszáj! Mondd, hogy van közös jövőnk! A pokolba, Faythe, mondj valamit! Undorodva elfordult tőlem. – Marc, én… nem tudom, mit mondhatnék. – Félálltam, vadul kutattam az elmémben valami olyasmi után, ami boldoggá tenné, anélkül, hogy hazudnék neki. Mert az igazság az volt, hogy magam sem tudtam, maradnék-e a szerződött két és fél évemen túl. Nem tudtam, van-e jövőm Marckal, hiszen azt sem tudtam, van-e jövőm a falkával, abban viszont biztos voltam, hogy ha ismét elmegyek, nem jön velem. Azt már egyszer kipróbáltuk: azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizennyolcat, elmenekültem a ranchról az esküvőnk előtti este. Ezt nem tehetem meg vele újra. De magammal sem. – Igen, több vagy egy kényelmes, meleg testnél – léptem hozzá kitárt karral. Gyanakodva összevonta a szemöldökét, de hagyta, hogy átöleljem és a mellkasára fektessem a fejemet. Végigsimogattam, megnyugtatott a bőre illata, tapintása. Egy kissé ellazult, és viszonozta az ölelést, az álla a halántékomhoz ért. – Ha csak ennyit akarnék, most lehetnék… Megfeszült a karomban, és elharaptam a mondatot, némán átkozva magamat. Miért vagyok képtelen megtanulni, hogy mikor kellene befognom a számat? Ellépett tőlem, a tekintetében távoli, keserű hidegség. Úgy szorította meg a karomat, hogy éreztem: nyoma marad.

236

– Mit akarsz, Faythe? – morogta, az arcáról a melegség minden nyoma eltűnt. Csak düh játszott a vonásain. – Csak most az egyszer, mondd meg nekem, mit is akarsz tőlem pontosan? – Azt akarom, amiben most részünk van – feleltem, és elszántam magam, hogy ne adjam a tudtára: fáj, ahogy szorít. – Ennyi? – Elengedte a karomat, gyanakvóan, friss fájdalommal nézett rám. – Azt, amiben most részünk van? – ismételte a szavaimat lassan, figyelmesen, mintha elemezné őket, keresné a rejtett jelentést. – És ha ez nekem nem elég? Ha én többet akarok? – Tökéletesek vagyunk úgy, ahogy vagyunk – nyúltam felé ismét, nyíltan a szemébe nézve. – Miért változtatnál bármin is? Elkapta a csuklómat, és elhúzta a kezemet az arcától. – Az élet megváltoztatja a dolgokat, Faythe. Te magad változtattad meg a dolgokat, amikor megfertőzted Andrew-t, még ha nem is volt szándékos. Nem várhatod, hogy ugyanúgy maradjunk, ahogy az időtől sem várhatod, hogy megálljon. Vagy alkalmazkodsz a változásokhoz, és haladsz az idővel, vagy lemaradsz. Szóval melyik jön? Engeded, hogy előrelépjünk, vagy így maradunk? A fejemet ráztam, hogy kitisztítsam a gondolataimat. – Nem értem, mit kérdezel. – A francba, Faythe, dehogynem tudod! – elengedte a kezemet és elfordult, lehajolt, hogy felállítsa a székemet. A fa nyögött a kezében, és láttam az izmai játékán, hogy küzd azzal, amit mondani készül. Végül átkaroltam a derekát, és hozzásimultam. Elengedte a széket, és amikor megfordult, az arcán düh, remény és elszántság fura keveréke tükröződött. – Nem ereszthetlek el Jace-szel anélkül, hogy valami biztosítékot szereznék. Pislogtam. – Nem ereszthetsz? – Tudod, mire gondolok. Tudtam; és csöppet sem tetszett. Már bocsánatot kértem, amiért Andrew-t berángattam az életünkbe, és boldog örömmel vállaltam, hogy átsegítem Marcot a bizonytalanságon. De ami ezen túlment, abban már teljesen ésszerűtlenül viselkedett. Ennek az egésznek semmi köze Jace-hez. 237

– Nem bízol bennem? Felvonta a fél szemöldökét. – Te megbíznál saját magadban? Ebben igaza volt. Otthagytam az oltár előtt: ezt sosem mosom le magamról. – Miféle biztosítékot akarsz? – Egy ígéretet. – Sebezhető pillantással a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy gyűrűt. – Gyere hozzám, Faythe! Mondd, hogy hozzám jössz!

238

HUSZONHÁROM A SZÍVEM PÁNIKBAN VERDESETT, ahogy bámultam a gyűrűt. Olyan hevesen hátráltam, hogy fenékre estem az ágy mellett, és még akkor is csak másztam elfelé a Marc hüvelyk- és mutatóujja között tartott fényes ezüstkarikától, mintha az egy kézigránát biztonsági tűjén fityegne, nem pedig Marc szívén. Mindkettő éppolyan veszélyes volt. – Túlreagálod, Faythe – nézett rám szigorúan, és karomnál fogva felkapott. Az ágyam szélére huppant, engem maga mellé húzott, a lábunk térdtől csípőig összeért. – Nem jegygyűrű, látod? – Feltartotta, hadd nézzem meg alaposabban. – Ezüst, nem arany. És nincs benne kő. Úgyhogy senkinek nem is kell tudnia. Néztem. És néztem. És a félelmem nem csillapodott. – Nem értem. Elmosolyodott, és a szemében mélységes remény, szívettépő, lélekfájdító várakozás fénylett. – Nem mutogatni. Egy titkos ígéret, csak nekem. A gyűrűsujjadra illik, mert csak annak a méretét tudtam, de viselheted a jobb kezeden is, ha azt akarod. Vagy egy láncon a nyakadban, nem bánom. Meg se kell mondanunk senkinek. Apádnak sem. Mindössze muszáj tudnom, hogy komolyan gondolod a dolgot. A mi dolgunkat. – Marc… – Egyre csak bámultam a gyűrűt, igyekeztem nem észrevenni a finom vonalú, borostyánindát ábrázoló vésést körben. Utáltam beismerni, de az ékszer szép volt. A pokolba is. 239

Marc sóhajtott. – Nem azt kérem, hogy már holnap gyere hozzám. Vagy akár a jövő évben. Csak annyit, hogy mondd ki: egyszer meg fog történni. Hogy nem csak vesztegetem az időmet. Tedd meg nekem! Kérlek! – Megígérhetem gyűrű nélkül is – feleltem, a logika számomra támadhatatlannak tűnt. Marc arckifejezése megkeményedett, és a markába zárta az ékszert. Homlokráncolva töprengtem, de nem volt ötletem, hogyan magyarázzam meg neki anélkül, hogy fájdalmat okoznék – megint. – Attól, hogy pár napig nem dolgozunk együtt, még nem foglak elfelejteni. Nincsenek oldalirányú érdeklődéseim, és nem megyek sehová se. De nem akarok megházasodni sem. Még csak huszonhárom éves vagyok, nem állok készen rá. Még arra sem állok készen, hogy végiggondoljam. Ezt te is tudod. Lassan kifújta a levegőt, aztán felállt és puha léptekkel átment a szoba túloldalára. – Tudom. Hidd el, tudom! De szükségem van rá, Faythe. Kérlek! Lecsukódott a szemem; a szívem apró, fájdalmas szilánkonként tört össze. Végül felnéztem, a megfelelő szavakért fohászkodtam. – Szeretlek, Marc. Mindig is szeretni foglak. Erre szavamat adom, és kérlek, hogy bízz meg ebben! Szimbólumok, komplikációk nélkül. Csak egy ígéret, ami nekem éppen annyit jelent, mint neked a gyűrű. Ebben a percben ezt tudom felajánlani. – Elhallgattam, némán könyörögtem, aztán ki is böktem. – Kérlek, mondd, hogy beéred ennyivel! A megsemmisülés határát súroló csalódottsággal nézett rám. Abban a pillanatban olyan közel voltam hozzá, hogy visszavonjam a kimondott szavaimat, mint még soha. Az eltökéltségem megingott; a pillantásom az arcáról a gyűrűt szorongató kezere villant, majd vissza. Elviselhetetlen volt ilyen fájdalmat látni rajta. – Nem elég – suttogta összeszorított fogain át: az állán megfeszültek az izmok. – Tudnom kell, hogy van közös jövőnk. Itt, a falkában. Ahová tartozunk. 240

– Marc, én nem tudok… – Felálltam, és egy lépést tettem felé, azonban ő hátrált. A csalódottság eltűnt a vonásairól, és riasztó sebességgel vette át a helyét a düh. Nagyon-nagyon ismerős düh. – Köszönöm, Faythe! – Visszalökte a gyűrűt a zsebébe. Megremegtem, mert a szavak komor sötétségétől végigfutott a hátamon a hideg. – Most végre segítettél, hogy eltökéljem magam, és elhatározzam, amit már évekkel ezelőtt tennem kellett volna. Egyetlen tébolyult rántással feltépte az ajtómat, de még csak el sem fordította a gombot előbb. Reccsent a fa, a keret elhasadt, a zsanérok kiszakadtak. Az ajtólap megdőlt, vele jött egy csík a szemöldökfából. Az a szőnyegemre hullott. Marc megfogta az ajtót, a falnak támasztotta, aztán kiment, anélkül, hogy visszanézett volna. Néhány pillanattal később a hátsó ajtó is bevágódott mögötte, és összerándultam. Elment. Miután egyedül maradtam, nem tudtam elaludni. Nem voltam képes semmi mást csinálni, mint állni a szobám közepén, és a törött ajtókeret darabját markolászni. Még mindig éreztem az illatát, akármerre is fordultam, és percekbe telt, hogy ráébredjek: saját magamon érzem. Az egész testemen. Bénultan lekucorodtam a földre az ágy lábához, nekidőltem a támlának, felhúztam a térdemet. A tenyerembe temettem az arcomat, igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, és közben Marc illatát szívtam magamba. Valami meglökte a lábamat. Felpillantottam, azt remélve, hogy Marc az, akár ha még mindig dühös is. Ethan volt. Nem mosolygott, nem szólt semmit. Csak felemelt, könnyektől nedves kezemnél fogva, és magához ölelt. Végül, amikor már képes voltam csuklás nélkül lélegezni, megpaskolta a hátamat és elengedett. – Hoztam neked valamit – intett az ágyam felé, hogy üljek le. Lehuppantam a támla mellé, a takarómba töröltem az arcomat, majd az ölembe húztam a püfölő párnámat. Ethan a komódhoz lépett, háttal nekem, a teste eltakarta, akármit is csinál. Halk kaparászást hallottam, mint amikor egy kupakot lecsavarnak, majd folyadék kotyogását. Amikor Ethan megfordult, fel kezében 241

egy papírpohár volt, a másikon anyánk egyik hétköznapi tányérja – a tányéron pedig egyetlen hatalmas brownie, a kinézetéből ítélve dupla karamelles. – Honnan szerezted ezt? – kérdeztem egy utolsó szipogás után. Ethan közelebb hozta a hatalmas adag nyugikaját. – Angéla csinálta. Vagy Andrea. – Hű! Köszönöm! – Szóra sem érdemes. – Mellém ült, fél könyékre támaszkodott. – De komolyan szóra sem. Jace-éi, és ha rájön, hogy lenyúltam egyet, sosem hagyja abba a szekatúrát. – Értettem. – Felszedtem a sütit, és beleharaptam. Lehunyt szemmel élveztem a tészta tökéletes állagát, a drága csokoládé selymes, krémes ízét. Nem segített a Marckal kapcsolatos érzéseimen, de legalább a számból kiűzte az ízét. Ami a körülményeket tekintve kegyelmi állapot volt. – A fenébe is, azok a lányok tudnak sütni – mormogtam teli szájjal. Ethan nevetve bólintott. – A háztartástan a főtárgyuk, vagy valami hasonló szarság. Hm. Anyánk imádná őket. – Tudod, rendbe jöttök majd – mondta Ethan, és a kezembe nyomta a papírpoharat. Kételkedtem, de azért beleittam, anélkül, hogy megkérdeztem volna, mi az, és majdnem megfulladtam, amikor a Scotch a torkomra szaladt. – Apué? – nyögtem ki kucogva. A Scoresbys üveg a fésülködőasztalomon állt. – Hát meg akarok én halni? Saját. És nem kapsz többet belőle. – Ez is több, mint elég, köszönöm – lestem a pohár alján maradt kétujjnyi alkoholra. – Aprót kortyoltam, és két kézbe fogtam a kis poharat. – Azt hiszem, kidobott. – Azt hiszem, igazad van. – Ethan lecsípett egy darabot a sütim sarkából. – De most komolyan, mit vártál? Hányszor utasíthatod el a lánykérést, hogy a pasi még utána is veled maradjon? – Hallottad? Megvonta a vállát. – Nem tudtam aludni. Ti meg nem suttogtatok éppen. Leraktam a papírpoharat az éjjeliszekrényemre, és megint a brownie után nyúltam. Persze hogy hallotta. 242

– Tényleg azt gondolod, hogy visszajön? – Hát, ezt nem mondtam. De azért nem kell belehalni, ha kidobnak. Teli szájjal rávillantottam a szememet. – Te már csak tudod?! – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy minden exem túlélte. – Csak még gorombábban néztem. Ethan együtt érzőn rám mosolygott. – Bocs, Faythe, de be kell látnod, hogy megérdemelted. A saját esküvőtökön hagytad faképnél. – Az öt éve volt! Egyáltalán, kinek az oldalán állsz te? – csattantam fel, és a pohárért nyúltam. Egyetlen égető kortyra lehúztam a tartalmát, Ethan pedig elismerően bólintott. És egy kicsit vidáman is. – Nincsenek oldalak – felelte, én pedig kirúgtam alóla a könyökét. Halvány mosollyal felült. – Nézd, nem azt mondom, hogy nem fog visszafogadni. Csak az a véleményem, hogy nem fog ártani neked, ha fősz kicsit a saját levedben. – Köszi, Ethan! Sokat segítesz. – Szívesen. – Összegyűrte a papírpoharat, és behajította az íróasztalom mellett álló papírkosárba. Az előtérben négyet ütött az állóóra. A rádiós órámra pillantottam, hogy lássam, igaza van-e. Valóban hajnali négyre járt, és még egy szemhunyást sem aludtam. Csodás. – Jobban teszed, ha alszol, amíg még van esélyed rá – sóhajtottam, tudva, hogy Michael majdnem az egész távon Ethanra hagyja a vezetést. – Aha, asszem, igazad van. – Felállt, a használhatatlan ajtóm felé hátrált, közben engem nézett a sajátjaimnál csak egy árnyalattal sötétebb zöld szemmel. – Te rendben leszel? – Aha, rendben. – A takarómat igazgattam. – Megérdemeltem, nem emlékszel? Vigyorgott. – Persze, magad vagy a sátán ivadéka. Komolyan, csoda, hogy nem szaladt azonnal ördögűzőért. Hozzávágtam a püfölő párnámat. Ethan nevetve ugrott ki a folyosóra, a bolyhos rózsaszín lövedék csak centikkel vétette el a fejét, helyette a szilánkos ajtófélfaról pattant le. 243

Kimerültség szakadt rám. Felkeltem, a helyére támasztottam az ajtólapot, majd kitámasztottam az irodaszékemmel, amikor nem volt hajlandó megállni. Lehajoltam a párnáért, és ahogy felegyenesedtem, a szemem megakadt a saját képemen az öltözőasztal tükrében. Az arcom püffedt és vörös volt a sírástól, a vállam mögé söpört hajam feltárta a négy félhold alakú heget a nyakamon – Miguellel való találkozásom maradandó emlékeztetőit. Miguel, a dzsungelmacska, aki azóta is uralta a rémálmaimat, az első kóbor volt, akivel találkoztam, leszámítva Marcot, és azon túl, hogy hasonlóan néztek ki, és mindketten szívesen szidtak spanyolul, semmi közös nem volt bennük. Állj! Nem Miguel volt az első találkozásom egy kóborral, hanem Luiz. Még az egyetemen találkoztunk, és törött orral zavartam el. Akkor este bukkant fel Marc, hogy hazavonszoljon. Csak órákkal azután, hogy megharaptam ember barátomat. Ha Marc akkor nem jön értem, kitaláltam volna, mi történt Andrewval, még aznap este. Vigyáztam volna rá, ápoltam volna. Nem hagytam volna annak az őrült macskának a kegyelmére, aki először rátalál… Ó, a büdös francba! Lezárult a szemem, a tükörben látott képet a saját szemhéjam sötétsége nyelte el. Luiz. Nem volt más macska az egyetemen vagy akár a campus környékén. Tudtuk volna, ha igen. Csak Luiz. Azért jött, hogy elkapjon, és Miguelt aligha tette boldoggá a kudarca. Talán visszaküldte Luizt, hogy próbálkozzon még egyszer. Szerencsémre én már nem voltam ott. Azonban Andrew igen. Lázban égett, és addigra már alighanem messze érződött róla az alapszagom. Andrew Luizzal van. Amint felmerült a gondolat, tudtam, hogy így történt. Nem csoda, hogy olyan táncosnőket vesznek célba, akik rám hasonlítanak, hiszen mindketten utálnak engem. Az új elmélet teljesen logikus volt, azonban senki sem fogja elhinni, hogy Luiz nemcsak hogy még él, de képes is volt észrevétlenül beosonni a területünkre. Egy olyan területen, amelyen több mint harminc macska él, egyetlen módon kerülhette el vagy három hónapig a lebukást: ha elrejtőzik és úgy is marad. Azonban ez nem Luizra vallott. Három hónapja 244

egyetemista lányokat ölt meg és tett közszemlére, mintegy megbízatásból, Miguel számára. Ha folytatja, megtaláljuk. A francba, még a rendőrség is megtalálta volna előbb-utóbb, ami katasztrofális lett volna. Csakhogy amióta szétrúgtam a seggét az egyetemen, nem találtak több halott egyetemista lányt. De Luiz más nyomát sem, amíg az első táncos el nem tűnt. Más nem sejtette, hogy az ő keze is benne van, azonban én nem kételkedtem. Vajon csak folytatja a munkáját az új áldozatokkal? Ha igen, miért változtatott módszert? És miért tartott ekkora szünetet? Három hónap. Felkaptam a fésülködőasztalra dobott bolyhos párnát, és gyűrni kezdtem. Fel-alá járkálva raktam össze a fejemben a darabokat. A hiányzó idő az a szakasz volt, amíg Andrew lábadozott. Így kellett lennie: Luiz felfüggesztette a hobbiját, amíg az én karom lázas exemet ápolta. Azonban ez az önfeláldozás furcsa egy dzsungelmacskától. Mit érdekelné őt, hogy egy újabb kóbor él-e vagy felfordul? Hát mert én fertőztem meg Andrew-t. Luiz alighanem azt hitte, felhasználhatja az exemet, hogy előcsaljon. Miattam volt. Valószínűleg követte Andrew-t aznap, miután eltűntem, hátha kitalálhatja, hová lettem, és akkor fedezte fel, mit tettem akaratlanul. Nemcsak hogy megfertőztem a fiúmat, de egyenesen hozzá is vezettem Luizt. Dühömben az ágytámlához vágtam a párnát, de csak tovább bosszantott, ahogy az ártalmatlanul pattant le a takaróra. Ez az egész – az eltűnt táncosok, a halott kandúrok, a… dolog Marckal – mind nem történt volna meg, ha rájövök, hogy megfertőztem Andrew-t. El kell mondanom apámnak Luizt. Már a folyosón voltam, mezítláb a hideg kövön, mire észhez tértem. Nem ébreszthetem fel alig több mint két óra alvás után azért, hogy elhadarjak neki egy ötleten alapuló elméletet. Bizonyíték kell, valami, ami alátámasztja a szörnyen tapasztalatlan végrehajtó puszta ösztönét. Ryan. Beszélnem kell a Gyáva Oroszlánnal. Ő talán tud valamit Miguel terveiről és cinkosairól, ami megerősítheti a gyanúmat. 245

Sarkon fordultam és a konyha felé siettem, csak azért álltam meg az előtérben, hogy a faliórára nézzek. Még az ablakokon beáramló halvány holdfényben is könnyen le tudtam olvasni az időt: négy huszonkettő. Hajnal előtt már le sem fekszem. Ami nem is baj, mert úgysem aludtam volna. A konyhában ásítva mentem a pinceajtó felé, és fáradt agyam csak késve dolgozta fel a pult látványát. A fal mellett – oda taszították a fiúk, amikor leültek fagylaltozni – ezüsttálcán porcelántányér, rajta sült laposhal, cakkosra szelt krumpli, hideg mártásba fagyott spárgaszálak. A tányér mellett vászonszalvéta hevert, villa, süteményesvilla és a desszertestányér üresen, eltekintve pár graham-keksz-morzsától és epermaszattól. És egy pohár tea, a jég régen elolvadt benne. Ryan vacsorája. Senki sem vitte le neki. Félig szégyenkezve, félig idegesen ráztam a fejemet. Az, hogy a tálca itt maradhatott a pulton, jelezte, hogy anyám a teljes estét az erdőben töltötte. Minden este megcsinálta Ryan vacsoráját, amikor elpakolt a konyhában, de soha nem vitte le neki, még akkor is megtagadta, amikor apám kezdte feszegetni a dolgot. A mi dolgunk volt, csakhogy most ez a legkevésbé kedvenc feladat elfelejtődött az esti felfedezések miatti kavarodásban. Persze a fagyi, az nem felejtődött el, és valakinek arra is volt ideje, hogy lecsapjon Ryan sajttortájára. Remek, gondoltam. Nem lesz beszélgetős kedvében. Ha ébren van egyáltalán. Idegesen fújva a pultra tettem az üres süteményestálat és a villát, aztán felkaptam a tálcát. Fél kézzel egyensúlyoztam, a másikkal kinyitottam a pinceajtót, majd lemasíroztam a lépcsőn. Szerencsére a lámpa még mindig világított, így láttam, hova lépek. Félúton megcsapta az orromat a lehúzatlan vécé szaga, amit a pincében még hajnal előtt is uralkodó hőség kétségtelenül csak még rosszabbá tett. – Ideje már! – morrant rám Ryan üdvözlés helyett, és felült a matracán. – Ti ott fenn elfelejtettétek, hogy én is élek ám idelent? Vagy apu úgy döntött, hogy ideje ezen változtatni? – A remény hal meg utoljára – feleltem, és megálltam a ketrece előtt néhány lépéssel. – És ne velem pufogj a késésért. A mai nap nagy részét New Orleansban töltöttem. 246

Ryan szeme egy pillanatra kíváncsian villant fel, de aztán visszatért szokásos komor fintora, és a társalgást kedvenc témája: Ryan Sanders felé terelte vissza. – Hát akkor is, legalább valaki ezt a kurva kávésdobozt kivihette volna, és hozhatott volna vacsorát. Vagy az általános alapvető szükségletek megváltoztak, mióta utoljára láttam a napfényt? Összevontam a szemöldökömet, és letettem a tálcát egy támlás székre a ketrec mellé. – Ahhoz képest, amin nekem kellett keresztülmennem, téged itt kényeztetnek, úgyhogy fogd be, vagy ezzel együtt a vacsorád is a klozetben köt ki. – Fintorogva felszedtem a dobozt, amit kirakott már a rácsokon túlra, és bevittem a pince túlsó felén, a súlyemelőpad és a súlyok mögött nyíló fürdőbe. – Különben miért nem alszol? – A gyomorkorgásom ébren tartott. Összecsikordult a fogam. Kiöblítettem a dobozt a mosdó felett. – Próbáld ki, hogy lehet úgy aludni, hogy hallgatod, amint az unokahúgod álomba sírja magát, mert megerőszakolták. Immár dühösen visszamasíroztam a ketrecéhez, leraktam a dobozt oda, ahol elérhette, aztán visszamentem kezet mosni. Újra a rácsok előtt állva felkaptam a tálcát – a szósz kilöttyent, a villa a krumplik közé csúszott –, és ráförmedtem Ryanre. – Állj a hátsó fal mellé, és tedd a kezed a fejed fölé, tenyérrel a falnak! – Ugyan már, Faythe, erre tényleg szükség van? – nyüszögött Ryan, úgy duzzogva, mintha kicsit is érdekelt volna. Pedig nem. Azon az estén, amikor bezárt Miguel pincéjébe, hogy küzdjek meg két erőszaktevővel a tisztességemért – és az életemért –, én elvágtam minden családi köteléket kettőnk között. Nemtörődömséget színlelve megrántottam a vállam. – Úgy is jó. Leszarom, hogy eszel-e vagy nem. – Jól van, jól van már! – Ryan elfordult, és a cella falának nyomta az arcát, abban a helyzetben, amit naponta háromszor felvett. Máig legalábbis. Elégedetten letérdeltem, és felcsaptam a kis acéllapot a ketrec alján, ahol becsúsztattam a tálcát a tányérral meg a szalvétával, majd beraktam a poharat is a rácsok között. Amikor a székre telepedtem, Ryan előrecsoszogott, egyik kezével a tálcát fogta 247

meg, a másikkal a poharat, a szalvétához nem nyúlt. Visszavonult a zugába, ahol leülhetett enni. Én karba fontam a kezem, úgy figyeltem, amint lenyalja villája száráról a vajat és dermedt szószt. – Most ott fogsz ülni és nézel? – kérdezte mérgesen. Aztán, mielőtt válaszolhattam volna, körülnézett a pincében, mintha keresne valamit a falon. – Amúgy mennyi az idő? – Hajnali fél öt. Beleszúrta a villát egy darab halba. – Mit csinálsz te ilyen korán ébren? – Ilyen későn – javítottam ki. – Nem is aludtál még? – kérdezte Ryan azzal sem törődve, hogy eltakarja a száját. Anyám elszörnyülködött volna rajta. Talán éppen Ryan modorának romlása késztette arra, hogy ne látogassa meg. – Szóval mi volt olyan fontos, ami miatt mindenki elfelejtette megetetni a szegény, ketrecbe zárt fiút? Nem tudtam azonosulni az együttérzéssel, amit Ryan magának megszavazott, de tartottam a számat. Minél inkább felbosszantom, annál kevésbé lesz hajlandó elmondani, amit tudni szeretnék. – Meglehetősen mozgalmas esténk volt – hajoltam előre, hogy a szemébe nézzek, és egyszerre észrevettem, most először, hogy az elmúlt három hónap alatt kikerekedett az arca. Annak ellenére, hogy nem járt napon és friss levegőn, ráadásul most még enni sem kapott, jóval egészségesebbnek nézett ki, mint júniusban, amikor a helyzet épp fordítva állt. A villa, a felszúrt spárgával megállt a szája előtt. – Mi történt? – Nem mondhatom el, amíg rá nem veszed az alfát, hogy adja ki a megbízhatósági papírodat. – Mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni, de mivel szükségem volt az információra, amit tőle szerezhettem, leküzdöttem a nevetést a savanyú képe láttán. – De azért itt a lehetőség, hogy szerezz magadnak szép piros pontokat. Leharapta a spárga fejét, a szeme gyanakvón összeszűkült. – Mit akarsz? – Információt. Ryan öntelten elvigyorodott. 248

– Miféle információt, és mennyire akarod? – Eléggé ahhoz, hogy tegyek róla, hogy holnap ne kapj enni, ha nem kezdesz el beszélni. Most azonnal – tettem hozzá pókerarccal, amikor a vigyora helyébe mérges homlokráncolás költözött. – Mindent hallani akarok, amit Luizról tudsz.

249

HUSZONNÉGY – Luizról?

– Ryan láthatóan megkönnyebbült: nekidőlt a téglafalnak, és a villájára vadászott néhány darab krumplit. – Miért érdekel? Halott. – Honnan tudod? – Egyszerre azt kívántam, bárcsak hoztam volna egy jegyzettömböt, hogy felírhassak dolgokat, de legalább tudjak mit kezdeni a kezemmel. A bátyám összevonta a szemöldökét. Lenyelte a falatot és nagyot húzott a már nem jeges teájából, mielőtt felelt volna. – Hát, azt hiszem, feltételeztem, mint mindenki. Miért? Megjelent? Nem törődtem a kérdésével: a karommal letöröltem az izzadságot a homlokomról. A pokolba, utálom a pincéket. – Soha nem találkoztál vele, igaz? – kérdeztem, és Ryan a fejét rázta, hogy nedves, tincsekbe tapadt haja csapkodott. – Telefonon beszéltél vele? Vagy hallottad, hogy Eric vagy Miguel beszél? Bólintott, és beletunkolt egy újabb spárgafejet a mártásba. – Pár nappal azelőtt, hogy téged behoztak volna, hallottam, hogy Miguel és Luiz veszekszenek a telefonban. – Miről volt szó? – Honnan kellene tudnom? – Ryan betömte a falatot a szájába, majd azzal együtt folytatta. – Portugálul beszéltek. Annyira nem hasonlít a spanyolra, hogy pár szónál többet értettem volna. Fülelni kezdtem, majdnem szó szerint. – Milyen szavakat? 250

– Jesszusom, Faythe! – nézett rám, és egyik mocskos, meztelen talpát a matracra húzta. – Hónapokkal ezelőtt volt, és nem is igazán figyeltem. Csak azt akartam, hogy fogják be végre, hogy nézhessem a meccset a tévében. – Azért csak emlekezz vissza! – erősködtem. Ryan csúnya pillantást vetett rám, de aztán lehunyta a szemét az összpontosításban. – Valami olyat mondtak, hogy mujer, ami azt jelenti… – Nő. Ezt tudom – intettem le a magyarázatot. – Mit még? – Várjál már egy kicsit! – Rágott, gondolkodott, és nem tudhattam, melyik esik inkább nehezére. – Izé, mindketten többször mondták, hogy humano. És talán mordedura. – Még egy falat. – És biztos, hogy hallottam valami olyasmit, hogy mate, ami spanyolul ölni. Erre azért emlékszem, mert azt gondoltam, azon vitatkoznak, hogy megöljenek-e engem. De a nevemet egyik sem mondta ki, úgyhogy végső soron aligha rám gondoltak. Komoran biccentettem: majdnem biztosra vettem, hogy igaza van, bár a megölése kétségtelenül szerepelt valahol Miguelék teendőlistáján. Ez viszont úgy tűnt, mintha a kedvenc témájukat boncolgatták volna. Az állóóra ötöt ütött az előtérben. A tenyeremmel takartam el egy ásítást, és magamban megjegyeztem, hogy kávét kell főznöm, amint felmegyek. – Még valami? – Hja. Luiz emlegette valaki orrát. Nariz. Aztán Miguel valami egyetemet ismételgetett. Universidad. Eléggé határozott volt, Luiz meg csak ellenkezett. Kiabálva, mint aki nem akar iskolába menni. Azt gondoltam, Miguel elvárja tőle, hogy angolt tanuljon. De később, amikor Miguel elárulta, hogy te vagy a célpont, rájöttem, hogy azon veszekedtek, hogyan lehetne a legegyszerűbben elkapni téged az iskolában. Alig hallottam már az orr említése utáni részt, hiszen az igazolt mindent, amit Luiz mondott az eltűnése előtt. Úgy tűnt, Miguel valóban vissza akarta küldeni őt értem, azonban Luiz ellenkezett. Miután eltörtem az orrát, nem hibáztathattam ezért. – Ez mikor volt pontosan? – Felálltam a székről, és fel-alá kezdtem járkálni a ketrec előtt. – Melyik napon? 251

– Faythe, a rohadt életbe, nem tudom! – A villája az utolsó falat hallal megállt a szája előtt. – Akkor gondolkodj! – csattantam fel, leküzdve a vágyat, hogy megrázzam a rácsait. – Mennyi idő telt el a veszekedéstől addig, hogy bevittek engem? – Pár nap. Pont azelőtt történt, hogy Miguel és Eric Abby után ment. – Beleharapott a halba, és elfintorodott, mintha rossz íze volna. De én tudtam, hogy nem csak a hideg, gumiszerű laposhalnak van rossz íze, hanem a kihűlt emlékeknek is. Összeszorítottam a fogaimat, a kezem ökölbe szorult. A ketrecbe zárt Abby képei villantak fel emlékeimből. Amikor megláttam ott, kék foltokkal, sokkoltan, kócos, göndör vörös haja mögé rejtőzve. Minden, a házból leszűrődő hangra megugrott, az idő legnagyobb részét a cellája sarkába dobott puszta matracon kucorogva töltötte. És Ryan, ahelyett, hogy kieresztette volna, vagy legalább egy névtelen telefonnal apánk tudtára adta volna, hol találja, hagyta ott ülni a pincében őt, később velem együtt, hadd rettegjünk minden érkező másodpercben. – Ha Miguel visszazavarta Luizt az egyetemre másnap, hogy megint próbálkozzon velem, könnyen lehet, hogy megtalálta Andrew-t, akkor már karomlázban – mormoltam. – Ki az az Andrew? – kérdezte Ryan. Szúrósan meredtem rá: észre sem vettem addig, hogy hangosan gondolkodom. De olyan fáradt aggyal az volt a csoda, hogy egyáltalán még képes voltam gondolkodni. – Befejezted a vacsorádat? – rángattam meg a nedves bőrömre tapadt felsőm szegélyét. – Aha. – Kiitta az utolsó kortyot felvizezett teájából. – Ezt is elviheted. De mielőtt itt hagysz, feltöltenéd a vizemet? Rápillantottam az irodai vízautomatára, amely úgy volt elhelyezve a ketrechez közel, hogy bármikor kinyúlhasson a papírpoharával, ha inni akar. A műanyag tartály üres volt, és már a látványtól is újra éreztem, milyen meleg van idelent. – Rendben. – Leemeltem a fejjel lefelé álló tartályt az adagolóról, és feltöltöttem a fürdőszobai csapról, majd visszacipeltem és a helyére tettem. Végül felszedtem a tálcát, amit 252

a bátyám kitolt a rozsdamentes acél csappantyún, és megfordultam, hogy induljak. – Mi folyik itt, Faythe? – Ryan a rácsokig követett, ahogy a lépcsőhöz értem. – Napok óta senki nem jött le súlyt emelni vagy edzeni, és most éhen is maradtam. Aztán meg Luizról kérdezel. Megtaláltátok? Fél kézzel megfogtam a hevenyészett korlátot – ötcentis vascső a lépcső mellett –, és a vállam felett hátranéztem. – Nem. Amennyire tudom, senki nem is keresi. Felfutottam a lépcsőn. – Hé, Faythe! – kiáltott utánam Ryan. – Én legalább elmondtam neked a dolgokat! Nem tartottalak sötétben! – Ami azt illeti… – megálltam a legfelső lépcsőfokon, az ujjam már a kapcsolón –, éppenhogy azt tetted. Lekattintottam a villanyt, és kiléptem a konyhába, rácsukva a pinceajtót a melegre, a szagra és Ryan sirámaira. Illett volna, hogy furdaljon a lelkiismeret, miközben az edényeit mosogattam, majd feltettem a kávét, de nem furdalt. Mindössze fáradt voltam. És nagyon éhes. Ha anyám már ébren lenne, most palacsintát készítene, vagy omlettet, vagy bármi más hasonlóan bonyolult dolgot. De én messze túl lusta voltam, hogy összevagdaljak vagy meghámozzak egy rakás nyers hozzávalót a nap indításaként, főleg, hogy egy szemhunyást sem aludtam, és még kávét sem ittam. Úgyhogy a francia pirítós mellett döntöttem, azt minimális erőbedobással is meg tudtam csinálni. A készülő kávé illata tartott meg a lábamon. Felvertem két tojást egy nagy üvegtálban, majd hozzáadtam a tejszínt, vaníliát, cukrot, és még egy kicsit vertem. Valójában tovább vertem a nyálkás izét, mint feltétlenül kellett volna, mert gyógyító érzés volt. Szükségem volt rá, hogy valamiből a szart is kiverjem, és minthogy Ryan ketrecébe nem juthattam be, az egyetlen esélyem a tojás maradt úgy hajnali öt tájban. Magamban motyogva elsoroltam, mi mindent is tennék Ryannel a bűneiért, ha én lennék a főnök, és végigtúrtam a szekrényt, hogy találjak egy lapos, magas falú serpenyőt, közben anyám minden egyes edényét megkondítottam acél vagy teflon testvére oldalán. 253

– Jó reggelt! – szólalt meg apám a pult túloldalán. Ijedtemben lefejeltem a szekrény tetejét. Akkora zajjal voltam, hogy nem hallottam bejönni. – Apu! A sza… a szívem is megállt! – Leraktam a serpenyőt a pultra, és a dudoromat kezdtem tapogatni. – Legközelebb tudnál egy kicsit hangosabban közlekedni? Megkerülte a pultot, és a felső szekrényből előszedett két kávésbögrét. – Legközelebb tudnád egy kicsit halkabban kínozni anyád edénykészletét? – Bocsánat! – Berúgtam a szekrény ajtaját, és egy csomag szeletelt szendvicskenyérért nyúltam. – Amúgy is ideje volt már, hogy felkeljek. – Kitöltötte a kávét. –Wesley gépe egy órán belül leszáll. Rápillantottam, aztán tovább raktam a kenyérszeleteket a tányérba. – Ó! – A fekete műanyagban a pajtában fekvő Jamey Gardner gondolatára a kimerültség új, szinte fizikai súllyal nehezedett rám. A kenyér a tejes-tojásos löttyben ázott. Bekapcsoltam a főzőlapot. Apám elém rakott egy bögrét a pultra. – Te miért vagy fent ilyen korán? – érdeklődött, kinyitva egy tejszínesüveget. – Csak azt ne mondd, hogy reggelit akartál csinálni mindenkinek. – Az igazat megvallva le sem feküdtem – válaszoltam. Apám homloka ráncba szaladt, de mielőtt elkezdhetett volna kiabálni, felemeltem a kezem. Kétségbeejtő szükségem volt arra az első korty kávéra, hogy összefüggően tudjak védekezni. Amikor a koffein első cseppjei a szervezetembe kerültek, elmosolyodtam. Megrészegítő béke öntött el. – Azt hiszem, rájöttem, ki segített Andrew-nak. Apám csak csendben iszogatta a maga kávéját, és nyugodtan várta, hogy folytassam. A francba! Egész éjjel fenn voltam, valószínűleg örökre elvesztettem Marcot, bár úgy tűnt, ezt a részt apám szerencsére átaludta. Legalább egy kis izgatottságot megérdemelnék az alfa részéről, főleg, hogy ennek az adatnak a megszerzése a rám osztott feladat része volt. 254

Mérgesen elfordultam, és felraktam az első négy szelet kenyeret a főzőlapra. A sercegésre hangosan megkordult a gyomrom. Vaj és vanília illata terjengett, megédesítve a reggelt. – Luiz az – böktem ki, dacosan piszkálgatva a szeleteket. Nem is fordultam meg, amit azonnal megbántam, mert apám ezt hallva félrenyelte a kávét. Visszapördültem; de akkor már a méltatlan foltot próbálta felitatni királykék köntöséről. Vigyor kúszott az ajkamra: amikor felnézett, sietve a saját bögrém mögé bújtam. – Honnan a csudából jutott ez az eszedbe? – kérdezte, amikor visszanyerte eredeti testhelyzetét. – Megérzés – fordítottam meg a szeleteket. – És meg is lepett, hogy nem gondoltam rá korábban. Figyelj csak?! Az egyetem közelében nem volt másik macska. Azt viszont tudjuk, hogy Luiz ott járt, méghozzá éppen aznap, amikor megharaptam Andrew-t. Alighanem látott is minket együtt. Aztán, ha másnap visszatért, és nem talált meg engem, mi történhetett? Apám ugyanolyan rezzenéstelen arccal figyelt rám, és megint kortyolt egyet. Szemforgatva gesztikulálni kezdtem a szedőlapáttal. – Hát az hogy követte Andrew-t! Nem? Hogy így majd megtalál engem is! De én már nem voltam sehol, a barátom pedig friss fertőzéssel feküdt. Luiz érezte rajta a szagomat. A vérében. Ezt nehéz nem észrevenni. A homlokát ráncolta. Igyekeztem nem kimutatni a csalódást, amit éreztem. Tudhattam volna, hogy nem fogja értékelni. Ő tények alapján hoz döntést, nem pedig logikai bakugrások mentén, akármennyire megalapozottak is legyenek azok. – Faythe, ebben nagyon sok a „ha”, és hiányzik a valódi bizonyíték – mondta végül, és letette a csészéjét. A kerámia csörrenése képes volt kifejezni a kétségeit. – Ahhoz, hogy olyasvalakit gyanúsítsak, aki minden jel szerint hónapok óta halott, valami szilárd alap kell. – Nem halott. – Kisöpörtem a hajamat az arcomból, és az első szelet kenyeret egy tányérra csúsztattam. – Mindenki ezt feltételezi, csak mert egy ideje már nem adott életjelet magáról. Csakhogy ő hülyét csinál mindannyiunkból, mert nem halott. 255

Eddig el volt foglalva azzal, hogy Andrew-t felápolja a karomlázból. – Várj! – Apám behunyta a szemét, és tudtam, mi következik. – Azt akarod mondani, hogy Luiz, a sorozatgyilkos dzsungelmacska, felhagyott a diáklányok öldösésével, hogy ápolgathassa a te exedet? Ugye, te is hallod, mennyire… abszurd ez így? Az ujjaim megszorultak a szedőlapát nyelén. – Igen. Hidd el, tudom. – És azt sem tudhatjuk, hogy Luiz valóban visszament-e, miután megfutamítottad. Magamban mosolyogva kiszedtem az utolsó szelet kenyeret is. Itt az ideje kijátszani a hihetőségi adut. – Ami azt illeti, az informátoromtól hallottak alapján meglehetősen biztos vagyok benne, hogy visszament. Apám felvonta egy szemöldökét. – Az informátorod pedig nem más, mint…? – Ryan. Apám csak pislogott, az én szám pedig fültől fülig vigyorba szaladt. – Mit mondott Ryan pontosan? Nagyon, de nagyon szerettem volna kicsit piszkálni a részleteket, hogy erősebbek legyenek, hiszen Ryan voltaképpen nem mondott mást, mint pár, félig elfeledett portugál szót. De apám maga fog utánajárni mindennek, ami állítólag hitelét vesztett bátyámtól származik, tehát elmondtam a teljes, keresztet-vetek, esküszöm-az-életemre, tépd-ki-a-karmaimat igazságot. – Elmondta, amit megértett Luiz és Miguel veszekedéséből aznap, amikor én szétrúgtam Luiz emberrabló seggét. – Apám arcán halvány mosolyt láttam átvillanni, úgyhogy folytattam. – Úgy tűnt, Miguel vissza akarja küldeni értem, Luiz viszont nem akar menni, mivel már eltörtem az orrát. – Visszafordultam a tűzhelyhez, beraktam a következő adag kenyeret, közben a tojásos löttyöt a szűzi tisztaságú tűzhelyre fröccsentettem. – Mármost, másnap, miután Marckal hazaértünk, én beszéltem Andrew-val, és már akkor betegnek tűnt. Bárcsak rájöttem volna, hogy karomláz. De nem jöttem rá. 256

– Semmi okod sem volt – vetette közbe apám. Forró hála öntött el a szavaira. – Köszönöm! De akkor is, ha Luiz aznap visszament értem, Andrew-t találta a helyemen. – De nem tudhatod biztosra, hogy visszament-e az egyetemre. Édesen rámosolyogtam, elétettem a tányérját és a juharszirupos üveget. – Nem. De te sem tudhatod, hogy nem ment vissza. Apám és én egymás mellett ülve ettünk a pultnál, csendben rágtunk, amíg ő végiggondolta, amit tőlem hallott. Tíz perccel hat előtt Michael jött be, már felöltözve, farmerben és komor, sötétkék pólóingben; kétségtelenül ezt találta a legalkalmasabbnak egy gyászoló férfi kényelmes útiruhájának. Tíz perccel később Ethan is betámolygott, szürke, a derekánál megkötött melegítőnadrágban, sűrű, fekete haja még az álomtól kócos, arcán párnájának gyűrött nyoma. Egyenesen a kávékiöntő felé indult, az orra vezethette, mert félig lehunyt szemhéja alól aligha látott bármit is. De azért annyira már magához tért, hogy elhaladtában lenyúlja az utolsó fél szelet kenyeret a tányéromról. – Csinálj magadnak! – ripakodtam rá, de nem tudtam igazán haragudni rá, miután tényleg mindent bevetett az éjjel, hogy megnyugtasson. Vagyis három órával ezelőtt. – Tudod, hogy nem főzök – mondta a reggelimen csámcsogva, és kitöltötte az utolsó adag kávét egy véletlenül kézbe kapott teáscsészébe. – Ébresztő, Ethan – szólt rá apám, és elérakott egy doboz reggelizőpelyhet. Michael két tányérral és tejjel egészítette ki a kínálatot, aztán két kanalat is előhalászott a fiókból. Ethan kiitta a kávéját, aztán csak nézett rá, láthatóan szerette volna megérteni, hogyan került a kezébe anya egyik rózsamintás porceláncsészéje a saját hatalmas Cowboys bögréje helyett. – Ébren vagyok – közölte, és megdörgölte a borostáját. Nagy adag Cheerios-t borított a táljába, tejet öntött rá, aztán egy kilencvenkilós macska étvágyával látott hozzá. Merthogy az volt. – Wes ragaszkodott hozzá, hogy a reptérről ide hajt, hogy ne kelljen autót bérelnetek, úgyhogy ha a gépe idejében szállt le, egy órán belül itt van. Addigra csomagoljatok be és álljatok készen! 257

Töltsétek fel a telefonjaitokat, vigyetek tartalék akksit is, biztos ami biztos! És Ethan, csinálj még kávét! Miután az alfa kiosztotta a feladatokat, és ezzel elindította a napot, kinyitotta a pinceajtót, felkapcsolta a villanyt, és egyetlen további szó nélkül leereszkedett a rögtönzött börtönbe. Amikor anyám is besétált halványszürke selyemköntösében, beraktam a tányéromat a mosogatógépbe, és a szobámba indultam, hogy elkerüljem az együtt érző pillantásokat, amint Ethan elkezdi terjeszteni a híreket rólam meg Marcról. Arccal előre a takarómra zuhantam, és pillanatokon belül aludtam is.

258

HUSZONÖT KILENC ELŐTT TÍZ PERCCEL, csaknem három óra alvás után, arra ébredtem, hogy valaki az ajtókereten dörömböl. – Ébren vagyok – motyogtam, és kiemeltem a fejemet a párnából, hogy hallható is legyen. Valójában nem állt szándékomban tényleg felkelni, amíg meg nem hallottam Jace hangját a folyosóról. – Akkor mássz elő! Apád beszélni akar veled. Hanyatt fordultam és felbámultam a mennyezetre. – Adj egy percet, hogy felöltözzek! – Nem vagy felöltözve? A játékos felkiáltáson akaratom ellenére is elmosolyodtam. Aztán a törött ajtóm is megmozdult. – Jace! – kiáltottam, és igyekeztem nem elnevetni magam, ahogy kiugrottam az ágyból, és odarohantam, hogy megállítsam. Nem gondolta komolyan a leselkedést: ha úgy van, semmi neszt nem csinál. De ha ma hagyom, hogy eljátssza viccből, holnap komolyan fog próbálkozni. Jace riadtan felkiáltott, amikor kitéptem a kezéből az ajtólapot, és a keretnek támasztottam, aztán behúzta a nyakát. A tekintete éppen csak annyira vándorolt dél felé, hogy lássa a felsőmet és a nadrágomat. – Hazug! – csattant fel, de a szeme csillogása meghazudtolta megjátszott duzzogását. – Nem is vagy meztelen. – Úgy értettem, hogy átöltözni. 259

– Kezdj csak hozzá! – vigyorgott. – Szép próbálkozás. – Megveregettem friss borotválástól sima arcát. Korábbi lazaságának visszatérése két dolgot árult el biztosan: tudja, hogy Marc kidobott, és Marc nincs a ranchon. Ha ezek közül bármelyik nem áll meg, Jace sosem bonyolódik efféle komolytalan, játékos kötözködésbe. Legalább valami jó is született a tegnapi katasztrofális éjszakából. – Mondd meg apunak, hogy öt perc, és ott vagyok. Gyorsan magamra kaptam egy szűk farmersortot és egy kényelmes piros pólót, megsikáltam a fogam és sebesen lófarokba kötöttem a hajamat, végül felkaptam a telefonomat, és elindultam az irodába, máris félve az Andrew-val lefolytatandó telefonbeszélgetéstől. Apám telefonált, amikor beléptem, úgyhogy leültem a kanapéra Jace mellé. Rajtunk kívül Vic ült ott, velünk szemben, egymaga, Owen pedig az íróasztalnál, egyébként az iroda üres volt. – Hol vannak a többiek? – súgtam oda Jace-nek. – Michael és Ethan úgy egy órája mentek el Wes Gardnerrel – felelte a fülemre hajolva. A lélegzetétől megborzongtam, ugyanakkor eszembe juttatta Marc szokását, hogy spanyolul suttogott a fülembe, amikor… Apám megköszörülte a torkát. Felnéztem: éppen akkor tette vissza a hallgatót a helyére. – Marc és Parker húsz perce érkeztek meg Hendersonba. Most a nőstény nyomait keresik. Nem említette a veszekedésünket, és bármennyire el akartam volna mondani, én is hallgattam. Mostanra már biztosan hallotta, mi történt. Valaki biztosan elmondta neki. Leült az asztala sarkára, és szigorúan nézett rám. – Mi történt az ajtóddal? Vagy mégsem. – Marc. – Vagy úgy. – Apám biccentett, és ennyi volt. Semmi kérdés, legalábbis pillanatnyilag. – Pár perc múlva felhívjuk Andrew-t, és megpróbáljuk kiszedni belőle, merre van és kivel. De először azt hadd mondjam el, hogy utánakérdeztem a Ryanből kiszedett 260

infóidnak, és azt gondolom, jó nyomra találhattál a Luizzal kapcsolatos elképzeléseddel. A karosszékébe ereszkedett. A mennyezeti lámpa fénye rávetült az ősz csíkokra a halántékán. Fáradtnak tűnt, és… olyan öregesnek. – Kivel beszéltél? – kérdeztem, és nem tetszett a gondolat, hogy apám esetleg valaha visszavonulna. Ő volt az életem legerősebb, legstabilabb pontja, főleg most, hogy Marc kilépett belőle. – Ha nem Jace-szel sugdolóztál volna – felelte megrovón –, már tudnád, hogy a venezuelai kapcsolatommal. A Jace-szel való kapcsolatom nem épp finom kiosztása ellenére is fülelni kezdtem. – Mit mondott a pasas? – A hölgy mondott pár érdekes dolgot, ami talán a segítségünkre lesz, bár az is lehet, hogy mégsem. – Kivárt egy pillanatot, hogy kiélvezze a meglepetésemet, amiért a kapcsolata nő, aztán folytatta. – Camilla nem tud mostanában eltűnt nőstényekről, de azt mondta, hogy négy és fél éve sorozatban tűntek el a területen. – Mind nőstény? – kérdezte Vic, és én megdermedtem, hogy el ne mulasszam a válasz egy részét sem a mocorgásom miatt. Apám bólintott. – Egy hat hónapos időszakon belül tűntek el, négy különböző országból. A legtöbb alfa nem volt jó viszonyban a szomszédaival, ezért eszükbe sem jutott, hogy segítséget kérjenek, vagy akár csak szóljanak nekik, aztán már késő volt. – Hányat kaptak el? – kérdeztem; az öklömet a gyomorszájamba nyomtam, úgy igyekeztem visszaszorítani az ott növekvő csomót. A kapcsolat egyértelmű volt. Luiz, Miguel és a katonáik három egyesült államokbeli nőstényt kaptak el, köztük engem, mielőtt mi kaptuk volna el őket. Annak esélye, hogy ne legyenek benne egy majdnem ugyanilyen ügyben a világ hozzájuk közeli sarkában, gyakorlatilag zéró. – Négyet. – Apám most ismét a hivatalos pókerarcát viselte, ami elárulta, mennyire felzaklatja az új hír. – Egyet Kolumbiából, egyet Ecuadorból, egyet Peruból és egyet Venezuelából. – 261

Szünetet tartott, figyelmesen rám nézett. – Soha egyikük sem került meg. Egy percig senki sem szólt, azt hittem, őket is, mint engem, megbénította a rémület és a zaklatottság. Négy lányt raboltak el, és négy év után sem találták meg egyiket sem. Vajon életben vannak még? És ha igen, micsoda poklokon mentek át elrablóik kezében? Nem voltam képes feltenni a kérdéseket, amelyek biztosan mindannyiunk fejében ott lapultak. Még nem láttam át az agyamat elködösítő fekete felhőn, amely sértett dühbe fojtotta a logikát és a gondolkodást. Jace megköszörülte a torkát, a hang áttörte a sokkot. – Na jó, ha Faythe-nek igaza van, és Luiz még él, Camilla infói nagyon is fontosak lehetnek. Bár most emberi nőket rabol, nem macskákat. De mi köze van az egésznek a nőstényhez, akit mi keresünk? Nem értem. Én sem értettem teljesen, de ahogy a felhő vékonyodott, egy kép formálódott a fejemben. Még ködösen, sok helyütt elmosódottan, de egy részlete tiszta volt. – Luiz az – néztem vakon a szőnyeg mintáit, igyekezve összeszedni a gondolataimat. – Nem tudom még, miért és hogyan, de ő a kapocs. A nőstény őt követi, és közben kandúrokat gyilkol. Luizt kell követnie, mert Andrew-val nincs kapcsolata, Luizzal viszont a világ azonos részéről valók. – Na jó, ez finoman szólva is gyenge láncszem volt; csak mert egy földrészről valók, még nem biztos, hogy valaha is találkoztak. Végül is hány olyan kanadai macska él, akit még csak nem is láttam? De kész voltam akár szalmaszálakban is megkapaszkodni. – Vagy talán az egyik eltűnt lány anyja, és bosszút akar – tettem hozzá. Vic nevetett. – Aha, persze, ezekkel az elszabadult anyukákkal jobb vigyázni. Ők a legrosszabbak. Rámeredtem. – Hallottál már valaha az anyatigrisekről? – Foglalkozhatnánk talán a saját ügyünkkel? Legyetek szívesek! – szakított félbe apám. – Bocs! – Vic próbált mosolyogni, de nem sok sikerrel. – Meg kell találnunk Andrew-t, mielőtt az otthonunkhoz túl közel kezd zűrt kavarni – folytatta apám. Ideje rátelefonálni. – 262

Homlokráncolva rám nézett, minden figyelme felém irányult, és én igyekeztem a bénító kimerültség ellenére is összpontosítani. Apám megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmemet. – Tudod már, mit mondasz neki? – Igen. – A markomba fogtam a mobilt. – Megmondom, hogy rájöttem, hogyan fertőződött meg, és bocsánatot kérek. Ha még van benne valami a régi önmagából, ezt értékelni fogja. Amellett elképzelésem sem volt, mi mást mondhatnék. – Ha rólunk még nem tud, ne világosítsd fel! Szívesebben játszik majd a kezünkre, ha úgy hiszi, egyedül talál – felelte apám. Bólintottam, és ő a telefonom felé intett. – Tárcsázz! Csak semmi megfelelési kényszer, gondoltam, és pontosan éreztem, hogy minden szempár rám irányul, alig várva, hogy felmérje rügyező végrehajtói képességeimet. Lélegzetvisszafojtva, remegő ujjakkal nyomkodtam be a gombokat, és a fülemhez tartottam a telefont. Az kicsengett, gépi bégetése még tovább őrölte amúgy is cafatokban lógó idegeimet. Egy kattanás, az élő vonal susogása hallatszott, amikor felvette. – Hát én most vékony jégre merészkedem itt, és azt mondom, ideges vagy az új találkozás miatt. Jellemző volt ez a bejelentkezés rá, még csak nem is köszönt. De az, hogy ebben felvillant az az ember, akit ismertem, reményt adott, hogy a régi Andrew ott lapul még valahol. – Kellene? – Szerény véleményem szerint… igen. Velem szemben Vic a szemét forgatta: nem hatotta meg Andrew magas véleménye önmagáról. – Miért? – kérdeztem, és a nadrágom széléből kilógó cérnaszálat kezdtem tépdesni. Ruhaanyag susogott odaát. – Valami különleges tervünk van a mi kis találkozónkra. – Tervünk? Kivel vagy? – Apámra pillantottam, némán kérve engedélyt a gyanúm kimondására. Ő bólintott. – Luiz az? Visszatartottam a lélegzetemet, tudván, ha nem vele van, Andrew nem érti majd, mit beszélek. De a hirtelen beállt csend elárulta: igazam volt. 263

– Honnan tudod? – motyogta. A pulzusom felszökött, és most, hogy a gyanúm igazolódott, önkéntelenül is kihúztam magam, félig felvillanyozva, félig rémülten. – Vele vagy most? Valami reccsent a vonalban, mintha fa tört volna. – Honnan a tetves életből tudod? – csattant fel Andrew, és már nyoma sem volt a kedves, gyengéd embernek, akit ismertem. Túl ideges voltam, hogy ülve maradjak: felpattantam, és fel-alá kezdtem járkálni, abban a kényelmetlen tudatban, hogy apám is pont ugyanezt szokta tenni, ha sietve akar kigondolni valamit. – Andrew, hallgass rám! Ott kell hagynod Luizt! – Minek? Hogy a te házikedvenced lehessek, pórázon? Olyanod már van, nem? Elbizonytalanodva megtorpantam, és apámra néztem útmutatásért. Mondj valamit, tátogta, és a szemem sarkából láttam, hogy Vic is hasbeszélő bábut utánoz két kezével, hogy nyomatékot adjon az utasításnak. – Andrew, meg kell bíznod bennem. – Újra lépkedni kezdtem, most már gyorsan, meztelen talpam surrogott a szőnyegen. – Akármit is hallottál tőle, nem igaz. Hazudik. – Mi? Mint te? – Dühében egy pillanatra kiélesedett a hangja, aztán el is veszett a zajok, talán bútor törés-zúzása, alatt. – …szörnnyé, aztán otthagytál elpusztulni. Ő mentette meg az életemet. Ő tanított meg nekem mindent. – Nem! – A fejemet ráztam, mintha láthatná. – Csak kihasznál. Véletlenül haraptalak meg, és tegnap estig nem is voltam tudatában, mi történt. Az életemre esküszöm! Sosem akartalak bántani. De Luiz csak kihasznál, hazudik neked, úgy csűri-csavarja az igazságot, hogy megtedd neki, amit akar! – Ahhoz, hogy valakit megfertőzz, macska alakban kell lenned – felelte Andrew elharapva a szavakat. Ez igaz volt. De… – Ami azt jelenti, hogy szándékosan tetted. – Nem! – kiáltottam: addigra mindenki másról elfeledkezve az irodában. – Ez nem csak ennyi! Csak adj egy… – Már megkaptad az esélyt, hogy elmondd a magadét, de helyette egy szó búcsú nélkül otthagytál. Miért hinném el egy szavadat is? 264

– Mert segíteni tudok neked. Segíteni akarok neked! – Életemben még semmi, amit kimondtam, nem volt ennyire igaz. Az én bűnöm volt, hogy Andrew megtébolyodott. És alighanem gyilkossá is vált. – Nem kell a kicseszett segítséged! – üvöltötte a fülembe; a keserűségtől a hangja csak árnyéka volt régi önmagának. Ideje taktikát változtatni. Mély, nyugtató lélegzetet vettem. – Hol vagy, Andrew? Hadd menjek érted. Egyedül. – Meg sem álltam, csak a fejem felett tettem keresztbe az ujjaimat, hogy jelezzem apámnak: eszem ágában sincs egyedül Andrew és Luiz közelébe menni. De ezt nekik nem kellett tudni. – Hol vagyok? – Nevetett, és abban a kicsavart, gonosz, torz örömben meghallottam a régi Andrew édes, vidám nevetésének emlékét. Azét, aki gyengéd szemmel nézett és türelmes kézzel érintett. Még ott van valahol. Muszáj neki. – Hát a pokolban, Faythe. És te leszel a társaságom. Magányos, elkeseredett gyász hulláma áradt szét bennem. Gyászoltam Andrew-t, azt az embert, aki volt. Megálltam az íróasztal előtt, és nekitámaszkodtam, a vállam megroskadt szomorúságomban és bűntudatomban. Ha ápoltam volna Andrew-t a változása során, talán rendben lenne. Talán hasonlóvá vált volna, mint Marc. De nem ápoltam. Otthagytam, hogy Luiz találja meg, és immár nem maradt más az én Andrewmból, mint valami ismerős csendülés a nevetése tompa visszhangjában. Mit tettem? És hogyan tudom helyrehozni? – Annyira sajnálom – ismételtem, remélve, hogy a bűnbánat megolvasztja a szívét. – Mindent megadnék, ha változtathatnék azon, ami történt. Ha visszaadhatnám az életedet. De nem tehetem. – Megint nekiindultam, elértem a másik sarkot, és megfordultam. – Azt viszont megmutathatom, hogyan éld a mostani életedet. Kérlek, engedd, hogy segítsek! – Rohadj meg, Faythe! Fogsz te még könyörögni nekem segítségért nemsokára! A szívverésem felgyorsult erre a nyílt fenyegetésre. Apámra sandítottam, aki legalább olyan aggodalmasnak látszott, mint mérgesnek. – Andrew, mondom, hogy bale… 265

– Magyarázd ezt majd Szent Péternek! – vicsorogta az én korábban kedves, gyengéd, édes, ember barátom a fülembe. – Majd köszönj neki az én nevemben is! Azzal elnémult a telefon. Magam elé tartottam a kicsi, színes kijelzőt, amelyen most az állt: hívás vége. – A francba! – A kezem megszorult a műanyagon, és jó pár lassú, hosszú légvétel kellett, hogy ne törjem össze. – Hűha – sziszegte Vic a metszőfogai között. – Na, ez aztán egy ideges kóborka! – Két ideges kóborka – javítottam ki Luizra célozva, aki legalább olyan mértékben volt felelős Andrew átváltozásáért, mint én magam. – Amikor megtaláljuk Luizt, megfizet minden lányért, akire valaha is rátette a kezét, és minden egyes hazugságért, amivel megetette Andrew-t! Habár abban a pillanatban az igazságok jobban zavartak. Ő alighanem tényleg azt hitte, hogy szándékosan fertőztem meg Andrew-t. – Tényleg – szólalt meg apám, és egy pillanatra azt hittem, olvas a gondolataimban. – Hát, mindenesetre azt már tudjuk, hogy igazad volt, valóban benne van. Mindent egybevetve ezt csak kicsit találtam megnyugtatónak. Ezután a nap, mondhatni, ellaposodott. Marc és Parker nem találták meg a lator nőstényt, nekünk pedig nem volt ötletünk, hol keressük Luizt és Andrew-t. Apám kiküldte Owent, Jace-t és Vicet az erdőbe, színleg azért, hogy vezessék le a felesleges energiáikat, és tisztítsák ki a fejüket a várható összecsapás előtt, akármikor is jöjjön az, de én gyanítottam, hogy a valódi oka szerint szeretné kicsit távolabb tudni őket magától, hogy legyen egy órányi csendje és békéje. Én hátra maradtam, egyszerűen kimerültségből. Hogy az alváshiány tette, vagy az Andrew-val folytatott beszélgetés, ami érzelmileg teljesen kiszipolyozott, de mire a fiúk kisorjáztak, már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Úgyhogy el is nyújtóztam a bőrkanapén, hogy szundítok kicsit, éppen, mint gyerekkoromban, és elringatott apám ceruzájának sercegése a papíron, ahogy önmaga megnyugtatására vázlatokat rajzolt. Később – a falióra szerint nagyjából másfél órával – arra neszeltem fel, hogy a fiúk visszasétálnak, mint egy cirkuszi 266

elefántcsorda. Jace felemelte a lábamat és aláült, Vic és Owen a szemközti kanapéra huppantak. Még a szememet dörzsölgettem, amikor a telefon is megszólalt, ijesztő hang a pillanatnyi nyugalomban. Apám felvette; amint meghallottam a hívót, azonnal kiröppent az álom a szememből, és rögtön felültem. Marc volt az. – A nősténynek nincs nyoma – kezdte rövid üdvözlés után. – De itt van Dan Painter, és veled szeretne beszélni. Nem úgy tűnik, mint aki bármit is tud a keresett kóborokról – ez természetesen Andrew és Luiz lesz –, de azt állítja, személyesen ismeri a nőstényt. És csak a főnökkel hajlandó beszélni.

267

HUSZONHAT APÁM A FÜLÉRE SZORÍTOTT TELEFONT

el sem eresztve felvonta a

szemöldökét és ledobta a ceruzáját. – Csak nem? – De! – Painter hangja halkan szűrődött a telefonba a távolság miatt, és idegességében magasra is csúszott, de azért még mindig könnyen felismerhető maradt. – Ez a strici majdnem eltörte az államat, de megmondtam, hogy csak a főnökkel beszélek. – Az az alfa lesz – szólt közbe Parker. – És előtte nem káromkodsz. Hja, nekem ezt még gyakorolnom kell. – Bocsánat! – motyogta Painter, és ugyanakkor Marc megkérdezte, hogy adja-e a vonalba. Apám behunyta a szemét, megfontolta a kérést. Aztán felnézett. – Légy szíves! – A telefon zörögve cserélt kezet, és már az informátor maga volt a vonal végén. – Mr. Painter? Úgy hallom, önnek van némi híre a számomra. – Aha, de előbb egy kérésem van. Be akarok menni. Apám összevonta a szemöldökét. – Be? – Aha, be a csapatba, vagy hogy hívják. A csoportba. A belső körbe. Mosolyogtam, mert váratlanul középiskolás emlékek villantak fel előttem, és úgy tűnt, hogy még apám is mindjárt elneveti magát. 268

– Mr. Painter, a neve falka. És a falkatagok nem ellenszolgáltatásért cserébe tesznek meg dolgokat, hanem becsületből. Ért engem? – Aha. Értem. – Rugók nyikorogtak, amint Painter fészkelődött a széken, amelyen ült. – Azt akarja, hogy ingyen mondjak el mindent. – Tudni akarom, hogy a jelleme megüti-e a mércét, amit a falkám tagjai elé állítok, és ha felajánlja az információit, nagyot lép előre az úton, hogy ezt bebizonyítsa. Ejha, jól adja. Cinkosul összenéztem Jace-szel. – Aha, értem én, mit beszél – folytatta Painter. – Én elmondom, amit tudok, azzal kikaparom magának a gesztenyét. – Szavamat adom, hogy ha segít, kaphat egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa: közénk való. Ehhez mit szól? Hosszú másodpercekig csend volt a vonal túlsó végén, amíg Painter átgondolta a lehetőséget. Végül sóhajtott. – Jól van. A nőről akar tudni, igaz? A nőstényről, így nevezik? – Igen. Honnan ismeri? – Apám felvette a ceruzáját, és jegyzetelni kezdte, amit Painter mondott. – Egy hete találkoztunk, abban a mississippi klubban. Ő volt az első lánymacska, akit valaha láttam, és azonnal megismertem, még két lábon is. – Painter olyan büszkének tűnt a teljesítményére, hogy nem tudtam megállni egy mosolyt. Apám biccentett, még mindig írogatva. – Követte később? – A fe… a fejembe sem vettem ilyesmit. Vele utaztam. Társultunk. De azt nem tudtam, hogy gyilkolászik, esküszöm, nem tudtam addig a napig, amikor először felhívtam magát. – Hogyan jött rá? – Követtem. Nappal utazunk, este megszállunk egy hotelben. Erre éjjel elindul valahová. Egyedül. Egyszer utánamentem. Azt hiszem, észrevette, de hagyta. Bement egy sztriptízbárba, aztán fél óra múlva kijött azzal a pasassal. Egy másik macskával. Elvitte hátra, aztán már csak azt látom, hogy ott áll a hulla felett. Majdnem összehugyoztam magam, tudja? De az a csaj csak odahúzta a kocsijához, aztán zutty, be a csomagtartóba. Aztán elhajtott a semmi közepére, és kirakta. Azt el is mondtam maguknak, hogy hol, emlékszik? Aztán összeakadtam ezzel a 269

kiese… vagyis ezzel a nagydarab emberrel, meg egy másik cicával, és ő aztán kiütött a pi… hidegre tett. Először ütött meg csaj. Jace oldalba könyökölt. Szigorú pillantást vetettem rá, még mindig nyomasztott, hogy elhallgattattam a legjobb informátorunkat, mielőtt elmondhatta volna, mi folyik körülöttünk. – Tehát ezzel a nősténnyel utazgatott… – folytatta apám. – Merre indult? – Ember, én azt nem tudom. Minden éjjel valami új helyre. Azt hiszem, valakit követ. Jönnek ezek a hívások a mobiljára, egy akcentusos pasastól. Csak egy város nevét mondja, és akkor lerakja. A strici! Szóval őt is hívogatják – lefogadtam volna, hogy ő Luiz, nem Andrew. Mi a francban mesterkednek? – Szóval felhívják a lányt, maguk mind a ketten elmennek egy másik városba, ahol a lány kilopózik és megöl valakit. Maga meg utóbb bejelenti ezt nekünk? – kérdezte apám, a ceruzája mozdulatlan a papír felett. – Miért tesz ilyet? – Úgy hallottam, a csajok értékesek a maguk számára. A macskalányok. Gondoltam, érdekelhetné magukat ez a példány. Meg aztán a maguk területén zűrözik, hátha ez az infó is ér valamit maguknak. Painter mindkét világ legjavát akarta. Élvezte az időtöltést a fiatal, forróvérű macskalánnyal, de végig tudatta velünk is a dolgokat, abban a reményben, hogy meghívjuk a falkába. A kettős ügynök legostobább változata. Apám tétovázott, majd megrázta a fejét. – Van ennek a nősténynek neve? – Azt mondja, Manx. Ennél többet nem árul el. – Most hol van? – Megmondtam már ezeknek is itt, hogy nem tudom! Megszimatolta őket és elhúzott! Egy másodperccel később már újra Marc volt a vonalban. – Szóval akkor mit csináljunk vele? – Van kocsija? – Van – nevetett fel Marc kurtán, gúnyosan. – Éppen abban ülünk, a hotel parkolójában. 270

– Remek! Küldöm az erősítést. Bilincseld meg, és küldd vissza Owennel, ha a többiek odaérnek. – Semmi gond – vágta rá Marc. Apám bontotta a vonalat és felállt, minket méregetve. – Indulás! Most. Találkozó Marckal és Parkerrel. Owen, egy darabban hozd haza Paintert! Lesz még hozzá kérdésem. A többiek Hendersont fésülik át. Csapatban, senki sem dolgozik egyedül. Ha első körben nem találnak semmit, egy csapat a sztriptízbárt figyeli. Michael szerint csak egy van, hátha odamegy a nőstény. Ti többiek folytatjátok az őrjáratot a városban. Figyeljétek a moteleket, vendéglőket, a kisboltokat! Valahol enniük és aludniuk kell. Jace már az ajtóban is volt, futásra készen. Vic a kanapé előtt állt, nem kevésbé lelkesen. – Maradjatok kapcsolatban velem és Marckal! – folytatta apám rám nézve. – És ha csak lehet, élve van szükségünk Andrew-ra és Luizra. Vic csalódottan grimaszolt. – Mindkettőre? Minek? – Még mindig van rá egy hajszálnyi esély, hogy Andrew segíthet Faythe-nek. Vélhetően nem emlékszik a fertőzésre, de mégsem akarom kivégeztetni a legjobb tanút, hátha rávehető, hogy szólaljon fel az érdekében a részleges átváltozásról. – És Luiz? – kérdezte mögöttem Jace. – Az eltűnt nőstények – feleltem apám helyett, örömmel, mert végre ugyanúgy gondolkoztunk. – Ha még élnek, ő tudja, merre vannak. És az ő szüleik is szót akarnak majd váltani Luizzal. Apám biccentett. – Rendben. – Vic előhúzta a zsebéből a kocsikulcsát. – Induljunk! Én vezetek. – Indítsd be a hűtést a kocsiban! – feleltem. – Megyek én is, csak valami munkára alkalmas ruhát veszek magamra. Vic végigmérte a pólómat és rövidnadrágomat, majd vállat vont, és kilépett a folyosóra. Jace és Owen követte a kocsihoz, én pedig a szobámba rohantam. Éppen csak egy pillanatra torpantam meg, amikor hallottam, hogy anyám kocsija áll be a ház elé. 271

Kiemeltem az ajtót, bepréselődtem mellette és visszadöntöttem. Szándékomban állt megkövetelni, hogy Marc saját kezűleg javítsa meg. Akkor majd megtanulja, mikor csináljon ekkora felfordulást, és… szóval, a javításhoz fizikailag itt kell lennie a közelemben. Átöltözés után találkoztam anyámmal a folyosón. Hófehér nadrágot viselt, és éppolyan rózsaszín blúzt, mint a pír az arcán. Egyik kezében fehér bőrtáskát cipelt, a másik karjára kötött takarót vetett. – Merre jártál ilyen korán? – kérdeztem homlokráncolva, amikor odanyúlt, hogy félrehúzzon egy tincs hajat az arcomból. – Villásreggeliztem Mrs. Jenningsszel és a lányával. Nézd csak, mit készített Natalie az írásos árverésre! – A vállára vette a táskát, és kibontotta a vörös-arany takarót. – Nem csodaszép? – Gyönyörű – vágtam rá jobb híján. – Csak nézd meg ezt a finom mintázatot! – erősködött anyám, és az arcom elé emelte az anyag egyik sarkát. Én megnéztem, de nem tudtam megkülönböztetni egyik szemet vagy mit a másiktól. És mi ez a szag? Ismerős. Odahajoltam, mélyen magamba szívtam. Biztosan Natalie. Az illat lágy volt, nőies, telt. Vagy hasonló. És egyértelműen emberi, úgyhogy biztosan csak képzeltem, hogy ismerős. – Tudod, Natalie a másodikat várja. Felvontam a szemöldökömet; nem tudtam követni a témát. – A második micsodát? Jelzálogkölcsönt? Ítéletet? Esélyt egy új életre? – Gyermeket, természetesen. A második gyermeket. Az orvos szerint lány lesz. Nevettem, mert viccesnek találtam, hogy anyám szerint ez olyan természetes. – Aha, hát, lefogadom, hogy Natalie nem tud egy erőteljes jobbhoroggal kifektetni egy kóbort. – Az ő állapotában nem is. – Anyám homlokráncolva visszahajtogatta a takarót egy elegáns bolyhos négyzetté. – Faythe, néha aggódom miattad. – És viszont, anyu. – Elléptem mellette, és még át nem aludt éjszakám ellenére is örültem, hogy dolgom volt, ahová mehettem, és macskák vártak, hogy letartóztassam őket. 272

Anyám rosszallón ciccegett uránam, de meg sem álltam. Az ő rosszallásánál több, sokkal, de sokkal több kell, hogy az edzéseket és az adrenalint tápszerre és pelenkára cseréljem. Vic újra végignézett rajtam, amikor leszaladtam az első lépcsőn és a fekete Wrangler terepjáró felé kanyarodtam. A fintorából láttam, hogy nem tetszem neki. Jace hátraült, a fülében fülhallgató, mellette Owen, már félig álomban, úgyhogy becsusszantam az anyósülésre. – Akár folpackot is csavarhattál volna magadra – morogta Vic komor grimasszal, amikor sebességbe tette az autót, kiállt a kör alakú parkolóból, és ráhajtott az egyenes behajtóra. – Te pedig akár magadra is festhetnéd ezt az arcot, hogy ne legyen rá többet gondod – vágtam vissza. Az ajtó felé fordulva kibámultam az ablakon. A ruházatom teljesen helyénvaló volt, még ha a farmerom egy kicsit feszült is. Vic tehet egy szívességet. Csak azért bunkózik, mert ő Marc legjobb barátja, de bunkózni én is tudok. Félóráig csak a motorzajt hallgattuk, Owen horkolását és a Jace füléből kihallatszó basszust. Untam magam, küszködtem, hogy el ne aludjak. Nem lehetek roskatag és zavart, amikor Hendersonba érünk, mert akkor akár át is adhatom a bilincseimet Luiznak, az öklét meg az arcomba helyezhetem. Végül, amikor már le-lecsukódott a szemem, kinyitottam a kesztyűtartót, hátha találok benne valamit, amivel elszórakoztathatom magam. Remélhetőleg valami olvasnivalót. – Hé! – csattant fel Vic, ide-oda pislogva az út és a kezeim között; utóbbiak már csuklóig a kesztyűtartóban voltak. – Lennél szíves nem kutakodni a holmijaim közt? – Bocs! Csak térképet kerestem. – Éles csattanással csuktam be a rekeszt. Vic mérgesen fújt. – Tudom, merre kell menni. Elfordultam az ülésben, hogy ránézhessek. – Mi bajod van? Egész reggel baromi hisztis vagy. Sóhajtva rám nézett, aztán vissza az útra, az arcvonásait a düh mellett szomorúság keményítette. Miről maradtam le? – Hogy nekem mi bajom van? Az, hogy úgy viselkedsz, mint egy hülye liba. Egy elkényeztetett, önző liba. 273

– Mi a francról beszélsz? – Inkább összezavarodtam ezen, mint feldühödtem, ami sokat elárul arról, mennyire fáradt is voltam. Vic mély lélegzetet vett, mintha elkészülne, hogy kimond valami fontosat; valamit, amitől tart. Remek. – Most, hogy Luiz visszatért, nem tudom kiverni a fejemből Sara és Anthony esetét, próbálok értelmet keresni abban, ami velük történt. De nem megy. Nincs értelme. Ó! Megértőn, együtt érzőn bólintottam. Miguel először elrabolta, aztán megerőszakolta, végül megölte Sarát, Anthony pedig akkor vesztette életét, amikor megpróbálta elfogni a húga gyilkosát. Vicnek igaza volt. A testvérei halálában nem volt semmi értelem, mint ahogy a véletlen erőszakban soha nincs. De ez a mi világunk, és még ha változtathatnánk is rajta, immár az sem hozhatná vissza Sarát és Anthonyt. – Azt hiszem, ez a bajom – folytatta, és egy újabb gyors oldalpillantást vetett rám. – Az életnek nincs értelme, de a halálnak sincs. Senki sem hitte, hogy ilyen fiatalon kell meghalniuk, de hát bárkivel bármikor megtörténhet, és nem lehet rá felkészülni. Na jó, ez már kicsit fatalisztikusan hangzott. És ez aggasztott. Vic aligha várhatja a halálát mostanában. Ha rajtam múlik, legalábbis. – Amióta csak elmentek, azon vagyok, hogy kipróbáljak mindent, amiről csak azt mondtam, hogy egyszer kipróbálom. Igyekszem igazából élni, érted? – A szemében elszántság csillogott, mintha megtalálta volna az élet kulcsát, és eltökélte volna, hogy használja is, mielőtt valaki kicseréli a zárat, ő meg döngetheti a zárt ajtót. – Elolvastam egy csomó könyvet, ami középiskola óta várt – folytatta, nem véve le a szemét az útról. – Mindig csak terveztem, de mintha sose lett volna rá időm. Most megteremtem az időt. Többször telefonálok a testvéreimnek. És a szüleimnek. Még új ételekkel is kísérletezem, szusival meg csokis hangyával. – Remélem, nem egyszerre… Elmosolyodott az idétlen viccen. Egy kicsit.

274

– Nagyon örülök, hogy tágítod a világképedet, Vic. – A kerekeink alatt a sima fekete aszfalt fakóbb, régebbi útba fordult. – De nem értem, ettől miért vagy rám dühös. Bosszúsan sóhajtott, mintha a válasz nyilvánvaló lenne. – Nekem már nincs húgom, Faythe. De téged tizenhárom éves korod óta ismerlek, és valamiképpen húgomnak tekintettelek mindig. Amióta Sara meghalt, még inkább ez a helyzet. Úgy áradt szét bennem a megértés, mint víz a szivacsban, belesajdult a szívem. Nagyot nyeltem, pislogva igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Már tudtam, hova akar kilyukadni, és nagyon fájt. – Azt akarom, hogy neked részed legyen mindenben, amihez az ő élete nem volt elég hosszú. Azt akarom, hegy menyasszony legyél, hosszú, fehér ruhában, egy csoport jóképű vőféllyel. – Elvigyorodott a saját gondolatán, és az ajkamba kellett harapnom, hegy ki ne mondjam: ezt a lehetőséget már egyszer visszautasítottam. – És egy trópusi nászutat is szeretnék neked – folytatta zavartalanul, észre sem véve a kínomat. – És egy saját családot. Marckal. – Rám nézett, a tekintete majdnem fizikai erővel szegezett az ülésbe. Ez volt a lényeg. – Őt legalább annyira a testvéremnek érzem, mint a többieket. Mint Anthonyt éreztem. Ránevettem, hátha feloldom a hangulatot. – De hát akkor mi ketten, az vérfertőzés lenne, nem? Nem mosolygott. Viszont legalább visszafordult az út felé, épp időben ahhoz, hogy kikerüljön egy sor, felújítás miatt kirakott narancssárga terelőkúpot. – Komolyan beszélek, Faythe. Te és Marc összetartoztok, és gyilkos érzés azt látni, hogy elmentek egymás mellett, mintha mi sem volna köztetek. Üdv a klubban. Kibámultam az ablakon, hogy ne kelljen viszonoznom a pillantását. Akármennyire is megértettem az érzéseit, a mi dolgunk Marckal nem tartozott rá. Mi magunk is tökéletesen képesek voltunk rá, hogy a kapcsolatunkat hazavágjuk. – Amikor megtudtam, hogy megharaptad az exedet, azt gondoltam, ezzel mindennek vége köztetek Marckal. Nem tudtam elhinni, hogy képes voltál megtenni ezt vele, még ha nem is voltatok akkor együtt. Nem ezt érdemelte. – A felújítás sávja 275

véget ért, Vic visszakormányozta az autót a jobb oldalra. – Minden nap, amíg távol voltál, pokol volt a számára, és most, hogy hazaértél, boldognak kellene lennie. Csakhogy nem az. Magányos és nyomorult, és akkor jössz te, ebben a göncben, és Jace úgy néz rád, mintha te raktad volna az égre a holdat. Nem csoda, hogy Marc rábeszélte Greget, hogy inkább engem küldjön veletek, ne Parkert. Aha, szóval így történt. Marc tudta, hogy Vic megbízhatóan rajtam meg Jace-en tartja majd az egyik szemét, és alaposan beszámol majd a küldetés minden kínos pillanatáról. Parker, a déli középső területek Svájca ellenben gondosan kimaradt volna az ügyünkből. A visszapillantóba lestem. Jace még mindig csukott szemmel hevert a hátsó ülésen, bedugott füllel. Hála égnek. – Nem Jace kedvéért öltöztem fel – erősködtem, és lenéztem a blúzom inkább mély, mint közepes kivágásába. Ha ez már kiöltözés, akkor Marc kedvéért csináltam, bár ezt sosem ismertem volna be – hacsak nem éppen azt akarom, hogy később megtudja. Nem akartam. – Különben meg nem veszel észre valami igen fontosat az ügyben – fordultam felé, nem törődve vele, hogy az ajtókílincs így a derekamba szúr. – Marc dobott engem. Nem én őt. Ha újra össze akarsz hozni minket, vele beszélj! – Már beszéltem. – Indexelt balra, és hátranézett, mielőtt sávot váltott volna, hogy megelőzzön egy lassú VW Bogarat. – Marc bármit megtenne érted, Faythe, és azt hiszem, te ezt nem érted igazán. – Persze hogy… – A kurva életbe, ha arra kérnéd, meghalna érted! – szakított félbe, és visszakormányozta a kocsit a jobb oldalra. – De neked ez nem elég. Neked a saját feltételeid kellenek, vagyis semmi kötelék, semmi elköteleződés. Csakhogy ez neki annyit tesz, hogy semmi biztonság. Semmi garancia, hogy egyszer csak nem húzol el megint. – Ez nem tisztességes. – Elkeseredett mérgemben bal kezemmel szorongatni kezdtem a fejtámlát. – Csak azért hagytam itt, mert ő nem akart jönni. Nem akarta itt hagyni a falkát. 276

– Soha nem is lett volna szabad erre kérned. Lehetetlen választás elé állítottad, aztán közölted vele, hogy eszi, nem eszi, nem kap mást. Na ez a tisztességtelen. És már megint ezt csinálod. Előrefordultam, a támlára ejtettem a fejemet. – Vic, nem megyek sehova. – De ő ezt nem tudja! Legalábbis nem lehet biztos benne. Neki pedig biztonság kell. – Elhallgatott, és egy darabig nem hallatszott más, mint a gumik zaja az aszfalton és Jace egyenletes, alvó lélegzése hátulról. – Elmondta, amit Kevintől hallott. – Mármint mi… – De akkor eszembe jutott. Egyedül Faythe miatt vagy itt. Nélküle te sem volnál más, mint az alfa cipőjét nyaldosó kóborok egyike, egy rossz lépésre a folyó másik oldalától. – A rohadék! – morogtam, aztán hangosan tettem hozzá: – Marc ezt nem hiheti el. Még ha soha nem is jövünk többé össze, apu akkor sem rakja ki. Hiszen fiaként szereti. – Aha, csak majd akkor mi lesz, ha már nem apád lesz a főnök? – Vic előrehajolt, és a szellőzőrácsot kezdte igazgatni. – Mi lesz, ha összekerülsz valaki mással? Az új alfa nem akarhatja majd Marcot a közeledben tudni, és még ha el is viselné, Marc képtelen lenne elnézni téged egy másik kandúrral. És akkor aztán hova mehet? Melyik másik alfa tűrne meg egy kóbort a falkájában? Kibámultam az ablakon, hogy Vic meg ne lássa, mennyire megdöbbentettek a szavai. Eddig még soha nem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne Marc jövője nélkülem. A pokolba is, hiszen még a saját jövőmön sem gondolkoztam azon a két és fél éven túl, amivel apámnak tartoztam. A hátsó ülés nyiszorgott; Owen mocorgott álmában. Suttogó-ra fogtam, abban bízva, hogy ő és Jace egy szót sem hallott az eddigiekből. – Ezt soha nem engedem meg. Itt mindig otthona lesz. – Most ezt mondod, de néhány év alatt sok minden megváltozhat – pillantott rám Vic csillogó, őszinte szemmel. – Tedd őt boldoggá, Faythe! Vedd el a francos gyűrűjét, és ígérd meg neki, hogy egyszer megadod neki, amire szüksége van! Már az is elég, ha ennyit tudhat. – Vic, én… 277

Nem is tudom, mit feleltem volna, ha be tudom fejezni a mondatot. Csakhogy nem tudtam, mert ekkor megszólalt Vic mobilja. – Szavad ne feledd! – mormolta, és előszedte a zsebéből a telefont, hogy megnézhesse a számot. – Marc az. – Megnyomott egy gombot a kis fekete készüléken, és a füléhez emelte. – Mi a helyzet? Az ablakhoz fordultam, azt kívánva, bárcsak ne kellene végighallgatnom a beszélgetésüket. Azok után, amit éppen most hallottam Victől, alig hittem, hogy ezek ketten mást is megtárgyaltak egymás között, mint engem és a szívtelenségemet. Márpedig Marc szájából ez ezerszer rosszabb volna, mint Victől. Azonban akármennyire is próbáltam nem figyelni, Marc első mondata megakadt a fejemben. – ...a nőstényt a hendersoni sztriptízbár előtt.

278

HUSZONHÉT VIC

A FÉKRE TAPOSOTT,

hogy bele ne szaladjon az előttünk poroszkáló kocsiba, Owen pedig előrezuhant, beverve a vállát, vagy talán a fejét az ülésem támlájába. – Aauuu! – nyögött. – A saját szemeddel láttad? – tudakolta Vic a telefontól, mögötte Jace szitkozódott. – Nem én, hanem a pultos. – Marc hangja távolról jött, recsegősen. – Azt mondta, már ott volt, amikor nyitottak, és vagy húsz perccel előttünk lépett le. Úgyhogy még itt van valahol. Megkapaszkodtam a műszerfalban, mert Vic szlalomozva kezdte kerülgetni az autókat. – …tart, amíg ideértek? – kérdezte Marc. – Maximum tíz perc. – Vic ledudált egy böhöm kamiont bal felől. – Már majdnem ott vagyunk. – Az jó – mordult Marc. – A 259-es út mellett vagyunk, a „6” motel parkolójában. Nyolc perccel később mi is beálltunk ugyanoda, közvetlenül apám régi kisbusza mellé, amely mellett Marc és Parker vártak a kocsiszekrénynek dőlve. Elől Dan Painter ült, az állán egy friss kék folt éppen a másik alatt, amelyet három napja tőlem kapott. – Ez az a pasas? – biccentett Owen Painter felé, és kiszállt a Jeepből. Bólintottam. Marc közben kiszedte a hátul összebilincselt kezű Paintert a vezetőfülkéből. 279

– A francba, szó sem lehet róla! – kiáltotta az, és csak akkor vette lejjebb a hangerejét, amikor Parker vállon öklözte, elég erősen, hogy Painter a kisbusz oldalának essen. – Én nem megyek annak a ribancnak a közelébe! Muszáj volt mosolyognom. Aztán persze Marc is kinyitotta a lepcses száját, és mindent elrontott. – Másfél hete egy gyilkossal laksz, és tőle vagy beijedve? – intett felém. Láthatóan még nem múlt el a dühe. – Ember, Manx egy békés kiscica, ha békén hagyod. Csak nem szereti, ha rosszul bánnak vele. A többi pasas mind ott cseszte el. Felvontam a szemöldökömet, és összenéztem Owennel, aki ugyanezt tette. Meglepett, hogy Painter hozzá sem ért a nőstényhez, de – furcsaság ide vagy oda – mégis hittem neki. Ryanhez hasonlóan Painter is olyasféle embernek tűnt, aki a saját jólétét minden más elé helyezi – akár a hormonok elé is. – Szóval mi a terv? – kérdezte Jace megkerülve a dzsipet, és az anyósülés ajtajának dőlt mellettem. Szorosan mellettem. A karja az enyémhez ért. Kétszer. Megdörgöltem a homlokomat. Gigászi migrén közeledtét éreztem. Ez nem lesz valami szép történet. – Hát, nekem vissza kell mennem a ranchre – felelte Owen, előre-hátra igazgatva cowbolykalapját. – Painter pedig velem jön. – Itt a kocsija. – Marc előrement; a poros fehér Dodge Daytona a kisbusz másik oldalán állt. Parker odavonszolta Paintert, és belökte a saját kocsija anyósülésére, majd előszedte a bilincseit, és Painter – már egyszer megbilincselt – kezeit az ajtóhoz rögzítette. – Csak egy rossz mozdulat, és Owen kifektet – figyelmeztette Marc. Painter a szemét forgatta. – Valahogy kitaláltam – morogta. Két perc múlva Owen, Painter füstokádó, köpködő kocsijában felhajtott a főútra, és eltűnt a szemünk elől. Marc végignézett rajtunk, többieken. – Gyorsan ebédelünk valamit, aztán két csoportban átfésüljük a nagyobb utcákat. Parker és én már voltunk délen, úgyhogy nektek marad az East Main Street, mi megyünk nyugatnak. Vic felnézett a térképből, amit Marctól kapott. – Kocsival vagy gyalog? 280

– Gyalog – válaszolta Marc, és előszedte a tárcáját. – Remélhetőleg Faythe az egyetlen, akit bármelyik kóbor is felismerhet, de ez még mindig kicsi kockázat ahhoz képest, hogy a kocsiból nem éreznénk semmiféle szagot. – Kivett két húszast, és Jace kezébe nyomta. – Szaladj át a szomszédba, és hozz egy tucat hot dogot meg üdítőt! De gyorsan! Jace fintorgott, de tette, amit mondtak neki, mivel Marc rangban felette állt. És nem volt méltóságán aluli, hogy ezt ki is használja annak érdekében, hogy Jace-t eltávolítsa a közelemből. A dolog kezdett unalmassá válni. – Eszerint a nőstény tényleg a helyi sztriptízbárban volt? – kérdezte Vic, fél lábával az első lökhárítója alatti járdaszegélyre támaszkodva. Hálásan rámosolyogtam, amiért megtörte a feszültséget. – Aha – bólintott Parker; őszülő haját összekuszálta a meleg szél. – A pultos szerint bement, körbejárt, mindent megnézett magának, beleértve a két mosdót is, azzal távozott. Nem rendelt semmit, nem is nézett a színpad felé. Állítólag olyan volt, mintha keresett volna valakit. – Éreztétek a szagát? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogy az a megkülönböztető furcsaság erősebbé vált-e, ha friss volt a nyom. – Csak a női mosdó kilincsén – felelte Marc, és elképzeltem, milyen furán festhetett odahajolva. – Mást, azt hiszem, nem fogott meg odabent. Hát, ezért nem tudtam hibáztatni. Percekig csöndben álltunk ezután, amíg Jace fel nem bukkant a két dagadozó nejlonszatyorral. Megkönnyebbülésemben hangosan felsóhajtottam. Ha még egy perccel tovább marad, magam megyek utána. Annál, ha veszekedünk Marckal, csak egy rosszabb van: ha nem akad mondanivalónk. Vagy éppen temérdek, azonban képtelenség kimondani. – Nesze! – Jace a kezembe nyomta az egyik szatyrot. Abban félliteres üdítők és öt nagy üveg víz lötyögött. Kiosztottam egyetegyet a fiúknak, közben Jace a hot dogokat adogatta. – Jól van. – Marc kinyitotta a kisbusz vezetőoldali ajtaját. – Forduljatok jobbra az East Main Streeten, és álljatok le ott 281

valamelyik üzletnél! Aztán sétáljatok tovább! A telefonotok legyen bekapcsolva, a szemetek nyitva. És lehetőleg ne csináljatok semmi hülyeséget! Neveket nem mondott, de az utolsó résznél egyenesen rám nézett. Tudtam, miért dühös, meg is értettem. De attól még nem kellett volna előadnia a seggfejet. Vagy engem is fel akar bosszantani? Hát persze hogy fel akar. Mire Vic megtalálta a Main Streetet, én már megettem az első hot dogomat, és mire rájött, hogy az East Main helyett a South Main Streeten vagyunk, a kólámmal is félig végeztem. – Mi a fenének egy városban négy Main Street? – morogta teli szájjal. – Csak kettő – közölte Jace, és kinyitotta a vizét az első ülésen. – Ott változnak az irányok, ahol keresztezik egymást. Vic beleivott az üdítőjébe, és bekanyarodott egy vegyesbolt elé. – Tök mindegy. Készen vagytok, srácok? Az elkövetkező egy órában bejártuk az East Main Street egy jó két kilométeres szakaszát, akkor megálltunk, hogy beszéljünk Marckal és Parkerrel. Fél órával azelőtt ők hívtak minket, de hírük nem volt, és most sem tudtunk mit jelenteni egymásnak. – Forduljatok meg és menjetek vissza a kocsihoz, aztán térjetek rá a North Marshal útra – rendelkezett Marc, a háttérben autó hangját hallottam. – Mi a Van Burenen megyünk, és ha most sem találunk semmit, összefutunk enni még valamit. Ez jó gondolatnak tűnt; az a pár hot dog egyikünknek sem adott elég erőt egy több kilométeres sétához. Még nem jártunk a visszaút harmadánál sem, amikor elértük egy kereszteződésben az Oak Streetet. A lámpa zöldre váltott, a gyalogosok kis csoportja megindult előre. Én azonban megdermedtem meglepetésemben, mert a rövid fuvallat egy szagnyomot sodort felém. – Faythe? – nézett rám Jace, az arcomat látva azonnal éberré riadva. – Mi az? – Itt van. – A tekintetem vadul kutatta a járdát; hosszú, napbarnított lábakat és ismerős, világosbarna hajat kerestem. Igyekeztem nem feltűnően csinálni, azonban Jace arcából ítélve nem sok sikerrel. 282

– Érzed a szagát? – súgta Vic, és látszólag közönyösen körülnézett, szemügyre véve az emberek csoportjait. Bólintottam. Éreztem Andrew szagát, de nem úgy, mint azelőtt bármikor. Más volt a szag, még mindig a sajátja, ugyanakkor az enyém is. Egy vérmacska szaga volt. Andrew kóbor. Tudtam már korábban; még a hangján is hallottam a telefonban. De azt hiszem, nem értettem meg, nem fogtam fel igazán; nem hittem el, amíg az orrom nem azonosította a kóborszagot. – Hol van? – Most már Jace is a járdát vizslatta, az orrcimpái remegtek, úgy kóstolgatta a levegőt. – Nem tudom. – A macskák nem az orruk után vadásznak; azok a kutyák. A készség megvan hozzá, de az ösztön hiányzik. A macskákat a fülük és a szemük vezeti, úgyhogy minden, ami túlmutat a megérzett szag azonosításán, nagyon nehéz feladat elé állított. És ha Andrew nem állt meg, hogy megjelöljön minden egyes villanyoszlopot, képtelenség követni. Úgyhogy távolabb lépegettünk egymástól, ott az utcasarkon, be-belestünk a kirakatokon, lassan sétáltunk a járdán, és igyekeztünk lopva szimatolni a szag után, amit én is csak alig éreztem meg az imént. Végül, amikor már kezdtem magam hülyén érezni – téblábolni egy utcasarkon, fényes délben –, meghallottam, hogy Jace a nevemet suttogja. Odafordultam, a sarki oszlopnak dőlt, mintha csak a lámpaváltást várná. Azonban engem és Vicet várt. Odaballagtunk hozzá: nehéz volt nem rohanni. – Hol? – néztem rá mélyet lélegezve. – A gomb. Azt hiszem, megnyomta a gombot. A tekintetét követve a gyalogátkelő jelzőgombjára néztem. Ha Andrew megnyomta, a szaga valóban ott maradt. Addig legalábbis, amíg az utána következő járókelőké el nem nyomja a kóborét. Villámgyorsan gondolkodtam. Kihúztam a zsebemből egy marék aprópénzt, és a felét mintegy véletlenül szétszórtam az aszfalton. – A fenébe – morogtam, és lehajoltam, hogy összeszedjem. Jace nevetett rajtam, de Vic lehajolt, hogy segítsen. Lefelé és felfelé is tisztán éreztem a szagot a gombon. Jace ráhibázott. Andrew megnyomta. Ami azt jelenti… 283

– Átment a túloldalra. A maradék pénzt is visszadugtam a zsebembe, és átnéztem a túloldali üzletek kirakatára. Szerencsére a másik oldalon éppen nem várakozott senki sem, hiszen az ebédszünetre kiugró emberek nagy része már visszatért az irodájába, úgyhogy senkinek nem tűnt fel fura viselkedésünk. A vegyesboltban nem láttam Andrew-t, úgyhogy áttértem a fura kis delikátesz kirakatára. A pultnál egy kövér nő fizetett éppen valamiért, ami egy nagy, felszeletlen mortadellának tűnt. Mögötte egy fekete, öltönyös, nyakkendős férfi várt a sorára. És őmögötte pedig… Andrew állt. Az arcát nem láttam, de majdnem biztosan felismertem. – Fiúk! – szisszentem rájuk. – Ő az, ott, abban a kis delikáteszben! Elkaptam a kezüket, és berántottam őket egy árnyékos beszögellésbe, amely remélhetőleg elrejtett mindhármunkat. Jace belehunyorított a délutáni napba. – Hol…?? – Az öltönyös mögött. Fehér, legombolható nyakú vászoningben és khaki térdnadrágban. – Ez a viselet Andrew-ra vallott. Ha még barna bőrszandálja és kopott hátizsákja is van mellé, bármikor elmehetne Európában utazgató diáknak – zsebében, természetesen, az anyja hitelkártyájával. Vic a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne? Nem emlékszem, hogy ilyen magas lett volna. – Hát, bemehetek, hogy megszaglásszam… – javasoltam, és elvigyorodtam, amikor rám meredt. – Igen, meglehetősen biztos vagyok – bólintottam aztán. – Pont ugyanúgy néz ki. – Hátulról? – Vic szemöldökfelhúzva nyomatékosította a mondanivalóját. – Egészen biztosra kell mennünk. Rámordultam, de ettől még igaza volt. Úgyhogy vártunk. A nő kilépett a boltból, a csomag a karján; az öltönyös lépett a helyére. Előrehajolt, hogy a pult üvegén át megmutasson valamit, eközben a magas, khakinadrágos elfordult, hogy körülnézzen. Ujjait átfuttatta ismerős világosbarna, napszítta szőke csíkokkal kevert haján. Aztán a kirakatra pillantott, és megláttuk az arcát, mielőtt továbbfordult volna. 284

A pulzusom megduplázódott, a szám kiszáradt, a kezem megszorult Jace karján. Andrew volt az, semmi kétség. A fiúk is mozdulatlanná dermedtek mellettem: szintén felismerték. – Jace, hívd Marcot! – parancsolta halkan Vic. – Mondd meg neki, hol vagyunk, és hogy megtaláltuk Andrew-t. Mi Faythe-szel visszamegyünk a kocsihoz. Kövesd a srácot… de óvatosan, légy oly szíves, és majd felszedünk. Ha elveszítenéd, telefonálj ránk. Jace biccentett, már a kezében is volt a telefonja. Vic nekilódult a járdán, jóformán maga után rángatva engem, mert nem tudtam levenni a szememet a húspultot vizsgálgató Andrewról. Riasztóan keveset változott. Hogy lehet, hogy ilyen kevéssé néz ki fenyegetőnek, hogy lehet ennyire emberi és mégis közénk való? Végül Vic még egyszer megrántotta a karomat, és ezzel már felkeltette a figyelmemet. Amint kikerültünk a delikátesz kirakata elől, rohanva igyekeztünk a kocsihoz – emberi sebességgel. A parkolóban Vic hátramenetbe vágta a terepjárót, én pedig kiittam Jace megmelegedett vizét, amit az ülésen hagyott. Mire az East Main Streetre fordultunk, majdnem nyolc perc telt el, és Pink énekelni kezdett a zsebemben. Jace hívott. Marc és Parker már felvették azóta, a Main Streeten követték Andrew ezüst BMW Z4-esét, amelyet az apjától kapott diplomaajándéknak. Nyugatnak tartottak – éppen felénk. Vic akkor vette észre a Z4-est, amikor bontottam a vonalat. – Bukj le! – rivallt rám, de mielőtt mozdulhattam volna, elkapta a tarkómat és előrelökött, félbehajtva kucorogtam az anyósülésen. Másodpercekkel később eleresztett, és behajtott egy félig üres parkolóba. Szűk, túl gyors ívben megfordult, aztán visszasorolt a Main Streetre. Marc kettővel volt előttünk, és amennyire láttam, őt Andrew-tól további három kocsi választotta el. Fél kilométer után Marc jobbra kezdett indexelni. Követtük egy mellékútra, ahol a kisbusz határozottan lelassított. Itt már nem volt közötte és Andrew között senki, és még egy újdonsült kóbor is képes kiszúrni egy furgonra való embert maga mögött, akiket vagy ismerősnek talál az egyetemről, vagy nem. Ujabb fél kilométer után Andrew ismét jobbra fordult. Marc követte, de hátraszólt nekünk Vic adó-vevő üzemmódban használt telefonján, hogy maradjunk le. 285

– Adj egy percet, hadd lássam, hová tart, és… – A mondat félbeszakadt. Egy másodperc múlva Parker folytatta. – Oda. A pályaudvarra. Jace hangja tört át a vonal recsegésén, ülése rugóinak nyikorgásával együtt. – Nem hiszem, hogy itt még járnak vonatok. Kilestem az ablakon jobbra, hátha átlátok a fak között, amelyek valamiféle műszaki épületet takartak, azonban a sűrű nyári lomb mindent elfedett. – Itt, a sínek között vackolták be magukat? – kérdezte a kezemben tartott telefontól Vic. – Nagyon úgy néz ki – felelte Marc. Papír zörgött a vonalban; alighanem egy kihajtogatott térkép. – Van itt egy park, úgy egy háztömbnyire. Találkozzunk ott, majd eldöntjük, hogyan tovább. Én addig felhívom Greget. – Mindjárt ott vagyunk. – Vic sebessegbe tette a Jeepet, én bontottam a vonalat. Előttünk megindult a kisbusz, mi lassan követtük. A két kis, négyzet alakú hátsó ablakon át néztem Marcot. Mire befordultunk a sarkon, már letette a telefonját. Másodpercekkel később átdöccentünk az első rozsdás sínpáron. Jobbra terült el a régi pályaudvar, és azonnal láttam, mire gondolt Jace. Régen elhagyták. Nem lehetett másként. A bevezető síneken vastag rozsda ült. Az épületek – egy iroda vagy váróterem és egy remiz öregnek, lepusztultnak néztek ki, foltokban vedlett róluk a vakolat, ablakaik betörve, lépcsőjük repedt, hajlott. A területen mindenfelé régi tehervagonok álltak, a síneken és mellettük, a földön pedig szanaszét hevert a hulladék, közte egy híddaru, amivel annak idején a tehervagonokat rakodták meg. Az egész fura, kísértetjárta képet mutatott, mint valami ijesztő, félig összedőlt szellemkastély egy képeslapra illő, fehér kerítéses szomszédság közepén. És valami azt súgta, hogy az innen eredő fura zajokra soha senki sem figyel fel – de legalábbis nem vizsgálja őket. De jó nekünk. Visszafordultam az ülésben, úgy néztem a pályaudvart, miután áthaladtunk a síneken, egészen, amíg Vic be nem fordult a parkba. A hinták túloldalán, fehérrel vonalazott parkolóban, 286

egymás mellé állítottuk a két kocsit, aztán kiszálltunk. Mindenki Marcot nézte, tőle vártuk az új utasításokat. – Oké, a terv a következő – kezdte a kisbusz motorházának támaszkodva. – Átvágok a parkon, kifürkészem a dolgokat. Amikor visszaértem, eldöntjük, mi a pontos teendő. – Hadd menjek be én! – erősködtem; hirtelen rám tört a vágy, hogy bebizonyítsam, megtört kapcsolatunk ellenére is képes vagyok teljesíteni a feladatomat. Hogy akkor is értékes tagja vagyok a csapatnak, ha Marc nincs mellém rendelve. – Én vagyok a leggyorsabb. Marc a fejét rázta, az arcán nem látszott semmi. – A leghangosabb is. Szívesebben jutok be és ki észrevétlen, mint hogy versenyt fussak mindkettejükkel. – Nem fogok ott botorkálni, hogy… – Nem – vágta el a mondatot Marc, és összevonta a szemöldökét. És, éppen, mint apámmal, ennyi volt. Annál több eszem volt, mint hogy egy végleges nemmel tovább ellenkezzek. Marc még egy utolsó dühös pillantást vetett rám, azzal nekiindult. A park szélén körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla: nem figyelik, majd átvetette magát a drótkerítésen, és eltűnt a tucatnyi üresnek tűnő tehervagonból a legközelebbi mögött. Mi többiek csak vártunk a parkolóban, egyre türelmetlenebbül viselve a szeptemberi hőséget. Tíz nyomorult perccel azután, hogy elindult, Marc visszatért; még oda sem ért a kocsihoz, már osztogatta az utasításokat. Apám büszke lett volna rá. – Parker, maradj a kisbusznál! – és már nyúlt is a zsebébe a kulcsért. – Takard le az alját nejlonnal, a kötelet vágd méteres darabokra! Kihozhatjuk őket élve, de nem lesz valami szép. Várj, amíg hívlak, aztán hajts be a főbejárat felől, kocsival csak arra lehet. Parker bólintott, és elkapta a felé dobott kulcscsomót. Marc sarkon fordult a betonon, hogy szembenézzen velünk, mi pedig felsorakoztunk, mint a jó katonák. – A régi motorszerelő műhelyben vannak. Az ablakokat bedeszkázták vagy beragasztották, szóval nem láttam semmit, de hallottam, ahogy beszélgetnek meg pakolnak valamit. 287

A vér meglódult az ereimben, és olyan heves dobolásba kezdett a fülemben, hogy azt hittem, menten elájulok. De csak nagyon izgultam, és erőt vett rajtam az idegesség. Miguel kiiktatása óta most először vettem részt nagy akcióban, az pedig felemás siker volt; egy embert elvesztettünk. Ezúttal nem engedhetünk meg magunknak efféle veszteséget. Még a rosszfiúk csapatából sem. Mindennek terv szerint kell haladnia. A terv pedig meglepően egyszerűen alakult. – Az ajtók kívülről vannak lezárva, vagyis csak kétfelől lehet a műhelybe bejutni – folytatta Marc, egymás után szemügyre véve mindannyiunkat. – Van egy ajtó elöl és egy hátul. Jace és Faythe menjetek elölről, törjetek be és csapjatok zajt, hogy magatokra vonjátok a figyelmüket. – Fel nem foghattam, miért Jace-szel rakott párba Vic helyett. – Vic meg én felszedünk néhány nagyobb fadarabot, és amikor meghallunk benneteket, mi is bemegyünk. A cél, hogy kivonjuk őket a forgalomból, egy-egy csapással a fejükre, de nem öljük meg őket, úgyhogy fogd vissza magadat. – Ez az utolsó rész Vicnek szólt, aki bólintott. – Van kérdés? Ráncba szaladt a homlokom, erősen töprengtem. Ilyenkor biztosan muszáj valamit kérdezni. Ennyire nem lehet egyszerű. Vagy igen? De az agyam üres maradt. – Jól van. – Marc a kerítésre mutatott, ahol bemászott a pályaudvarra. – Ott, az utolsó panelnél megyünk be. Adjatok nekünk három percet, aztán rajta! Gyors lesz. Szemetek nyitva, szátok csukva. Nincs veszekedés, nincs felesleges kommunikáció. A feladatra koncentráljatok! Mindenki megértette? – A kérdés közben mintha egyenesen rám nézett volna, és ez felbosszantott. Jace bólintott és oldalba könyökölt. Én komoran viszonoztam Marc pillantását, de szintén bólintottam. Parker bemászott a kisbuszba, hogy megtegye az előkészületeket, mi pedig futva indultunk a parkon át. A hátamon végigcsorgott az izzadság, meggyűlt a térdhajlatomban is. Texas szeptemberben pocsék helyszín a rosszfiúk utáni futkosáshoz. Egyenként másztunk át a kerítésen, aztán követtük Marcot, a cipőnk nem ütött zajt a keményre taposott talajon. Az épület elején Marc egy pontra mutatott a hatalmas raktárajtók és a zárt bejárat között, hogy ott várakozzunk Jace-szel. Megkocogtatta az 288

óráját, felmutatta három ujját, de közben némán el is ismételte: három perc, majd Vickel nesztelenül eltűntek az épület sarka mögött. Bólintottam: a figyelmemet már a saját órámra összpontosítottam. A másodpercmutató csak vonszolta magát, apatikusan moccant egyet-egyet. Mire befejezte az első kört, én már unatkoztam; a területen szanaszét hagyott alkatrészeket, motor- és teherkocsikat, olajoshordókat nézegettem, meg a számtalan mindenféle maradványt az országot átszelő tehervonatok fénykorából. A jobbomon Jace sóhajtott, majd mélyen beszívta a levegőt. Követtem a példáját, a légáramban kerestem Andrew vagy Luiz bármi nyomát. Semmi. Még az ajtógombon sem, amelyet pedig biztosan megérintettek ahhoz, hogy bejussanak az épületbe. Hacsak nem hátulról jutottak be. Azonban ha ez a helyzet – ha az első ajtót akár évek óta nem nyitották ki – nincs esetleg bezárva? Mert akkor nehéz lehet kinyitni. Hm. Elkaptam Jace pillantását, és elmutogattam neki, hogy nyitás helyett rúgjuk be az ajtót. Bólintott, aztán az órájára nézve felemelte széttárt ujjú kezét. A szemembe nézett, és behajtotta az egyik ujját. Aztán a másikat. Biccentettem: egyértelmű volt a jelzés. – Öt… négy… – Eltűnt a harmadik ujja is. Az ajtóra pillantottam, kerestem, hol a rúgásra legalkalmasabb pont. Ott, éppen a gomb alatt. – ...kettő, egy – súgta Jace, bólintott és én visszabólintottam. A pulzusom az egekben. A szívem zakatolt. A lábam kivágódott. Ugyanabban a pillanatban rúgtunk az ajtólapba, a figura majdnem tökéletesre sikerült. Apám nem bírt volna magával örömében. Fa reccsent. Fém nyikordult. A furcsa szögben meghajlott ajtó kivágódott. Kitéptük a felső zsanérját a keretből. Egyetlen hosszú pillanatig csak álltunk és néztünk befelé, várva, hogy a szemünk alkalmazkodjon a benti sötéthez. Amikor már alkalmazkodott, Jace-re pillantottam, és lassan beléptem. Akkor már élesen rajzolódott ki a bent álló alak. Egyetlen körvonal. Egy test. Nem kettő. 289

Összevont szemöldökkel néztem a terem közepén, tőlem vagy tíz méterre álló valakit. Valami nem volt rendjén. Túl alacsony, hogy Andrew legyen, túl vékony, hogy Luiz. És sokkal, sokkal dúsabb a haja, mint bármelyiknek a kettő közül. Szimatoltam. Ismerős szag csapott az orromba, csakhogy nem az, amit vártam. Nem kóborszag volt. Még csak nem is kandúr szaga. – Állj! – parancsolta a nő szépségesen hullámzó, dallamos akcentussal. És ahogy a szemem egyre jobban hozzászokott a sötéthez, már azt is láttam, mit tart felénk két kézzel. – Nem akarok lőni, de ha kell, megteszem. Nem Andrew-t vagy Luizt találtuk meg – hanem Manxot. Aki éppen Jace fejére célzott egy pisztollyal.

290

HUSZONNYOLC – HŰHA! – Jace az ismerős védekezési pózba kapta fel mindkét kezét. – Manx, igaz? Nem akarunk bántani. Más okból jöttünk. Talán éppen ugyanazt keressük, akit te is. – Jace hangja nem árulta el, hogy csak félig mond igazat. Hol a pokolban van Marc és Vic? Dühödten bámultam a fénynégyszöget a sötétben: a csukott ajtó körvonalát három méterre a nőstény mögött. Az ajtón túl valami mozdult és kitakarta a fényt. Marc és Vic kivártak. Valószínűleg hallották, amit a nőstény mondott, és tudják: fegyvere van. Ha rárontanak, csak azt érik el, hogy valaki golyót kap, úgyhogy várták a jobb alkalmat a belépésre. A nőstény arca dühös fintorba torzult, a pisztoly meg sem rezzent a kezében. – Én nem keresek senkit. – Erős akcentusa ellenére tisztán értettem a szavait. És tisztán éreztem, hogy hazudik. – Ugyanaz a célunk – szólaltam meg, remélve, hogy a lehetséges szövetségeseit nem lövi le. – Segíthetünk egymásnak. A nő felmordult, és felém fordította a fegyverét. A szívem nagyot dobbant, elszorult a torkom. Mély, nyugtató lélegzetet vettem. Az orromba csapott a nő szaga, benne az a fura, sűrű rész, amint nem tudtam hová tenni. Felvillant előttem egy korábbi jelenet: anyám, amit az orrom alá dugja a vörös-arany takarót. Gyapjúszaga volt? Pamut? Vagy miből készült a szövet? 291

– Manx a neved? – kérdezte Jace a szükségesnél hangosabban, hogy magára vonja a nő figyelmét és fegyverét. Manx tétovázott, a pillantása egyikünkről a másikunkra rebbent, ahogy próbálta eldönteni, melyikünk jelent nagyobb fenyegetést. – Mi ez a szag? – leheltem Jace-nek; a dolog egyszerre nagyon fontosnak tűnt. – Fura szaga van. Mi ez? A nőstény szeme meglepetésében először kitágult, majd dühösen összeszűkült. Összepréselte az ajkát. Célzott, és nekem elakadt a lélegzetem. Mögöttem murva csikorgott. Marc és Vic megkerülte az épületet? Manx kibiztosította a fegyvert. – Nem! – kiáltotta Jace, és elém ugrott. A nőstény meghúzta a ravaszt. Kék fény villant. A dörrenés végigvisszhangzott a termen. Jace egész testében összerándult; megmerevedett, majd előrebukott. – Nem! – sikoltottam; a könnyeim elhomályosították a képet. Előreléptem, hogy elkapjam, de egy kéz megragadta a karomat hátulról, és elrántott. Jace a földre zuhant. A levegőt a vér szaga töltötte meg. Manx rémületében elnyílt szájjal bámult Jace-re. Elejtette a fegyvert. Mögötte kivágódott az ajtó, és Marc rontott be, kezében egy szálkás deszkadarab. A nőstény felé fordult, és megdermedt; Marc nyomában ott rohant Vic is, egy acélcsővel felfegyverkezve. Akkor ki rángat el engem Jace-töl? – Eressz! – Megpróbáltam kirántani magam a szorításból, de sikertelenül. Megpördültem, arra számítva, hogy Luizt találom magam mögött, és már kész voltam újra eltörni az orrát. Helyette azonban Andrew állt ott. Olyan gyorsan jött az adrenalinlöket, mint a villámcsapás. Dühödten újra megrántottam a karomat, és Andrew izzadt ujjai lecsúsztak a bőrömről. A körme a húsomba tépett. Fájdalmasan felszisszentem és megbotlottam, de már igyekeztem is Jace felé. Ő pislogva nézett fel rám. Dermedten próbáltam tisztán látni.

292

Andrew elém ugrott, az arca vad vicsorgásba torzult. Szinte semmi sem emlékeztetett rajta a férfira, akit valaha ismertem. Akinek az életét tönkretettem. Az ökle felém vágódott. Lebuktam, a lábammal már az övét igyekeztem kisöpörni alóla. Eltaláltam a bokáját; sziszegve esett a fenekére, a keze elhibázta a farmerom szegélyét. Elléptem előle, majd Jace felé fordultam. A félmeztelen Vic már ott térdelt felette, és saját ingét nyomta a jobb vállára, a sebébe. A szemem sarkából valami elmosódott mozdulatot pillantottam meg. Odakaptam a fejemet. Manx felvette a fegyvert, és most Vic felé célzott vele; Marc felé lendítette a deszkát. Lapjával ütötte meg vele a nő karját. A pisztoly kiesett Manx ujjai közül, a betonra. A nő sikoltott és összegörnyedt, de sértetlen keze nem a karját, hanem a hasát védte, ismerős mozdulattal. Megint a takaró villant az eszembe. Natalie készítette. Natalie, aki a másodikat várta. Gyereket! – Marc, ne! – kiáltottam. Marc a feje fölé emelt fadarabbal dermedt meg, már készült, hogy újra lecsapjon Manxre. – Terhes! Marc arcára kiült a döbbenet. Lassan leeresztette a deszkát, és csodálkozva nézett Manxre, mintha annak három szeme volna, nem pedig egy aprócska, élősködő, cseppet sem fertőző lény a hasában. Nem ütött újra; ehelyett elrúgta a fegyvert. Az átszánkázott a csarnokon, és egy pillanat múlva eltűnt a sötétben. Marc rám pillantott, már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, honnan tudom, de a hátam mögé nézett, és a homloka ráncba futott. – Vigyázz! Megpördültem, már a mozdulat közben összegörnyedtem. Az ujjaim az érdes, poros betonpadlóhoz értek. Andrew állt mögöttem, felemelt karral. A fejem felett valami nehéz zúgott el. Ököllel gyomorba vágtam Andrew-t. A levegő sípolva szökött ki a tüdejéből, és ő összegörnyedt. Valami kemény csapódott a fejem tetejének, aztán csörrenve a földre zuhant. Az új dudoromat dörgölve felegyenesedtem, és nekikészültem az újabb rúgásnak, azonban rátapostam a csőre, amit Andrew az imént elejtett, és a lábam kiszaladt alólam. Egyenesen elé ültem a betonon. 293

Kirúgott; elhengeredtem az útjából. Kapkodtam a levegőt. Port és ragacsos pókhálót szippantottam be. Andrew újra rúgott. A lábáért nyúltam, az ujjaim összezárultak a bokáján, és megrántottam. Mellém zuhant, két kézzel tompította az esést. Átfordultam. A hajcsatom a betonnak nyomódott és kipattant. Sűrű fekete haj hullott az arcomba. Kisöpörtem, azonban megdermedtem, amikor a fejem fölül mély, ismeretlen morgás ütötte meg a fülemet. Talpra vergődtem. Ahogy jobban körülnéztem, felfedeztem, hogy a csarnok bal oldalán egy függőfolyosó húzódik, majd megláttam a másikat is jobb oldalon. Hunyorogva próbáltam kivenni, mozdul-e valami odafent, de csak árnyékokat láttam. Jobbra Andrew ugrott talpra, balra újra felhangzott a mordulás. Körbefordultam. Egy sötét alak leugrott a három-négy méteres magasból, már a levegőben láttam a körvonalait. Az árnyékok lefoszlottak róla, és megpillantottam a rám vetődő kecses, elegáns vérmacskát. Luiz. A függőfolyosón rejtőzött el, hogy alakot válthasson. A nagymacska a terem közepére huppant, négy mancsra. Marc szembefordult vele, a kezében készen tartva a deszkadarabot. Luiz szemügyre vette, aztán inkább Vic felé fordult. – Vic! – kiáltottam. Felnézett, és még látta, amint Luiz felé ugrik, azonban már nem volt ideje kitérni. A macska kinyújtott karmokkal a mellkasára vetette magát. Vic sikoltott. A földön kerestem valami fegyvert, amikor hátulról megütöttek. Fájdalom robbant szét bennem. Előrebuktam, dobogva szaladtam, csak hogy el ne essek, de a lábaim összeakadtak, és a beton felugrott az arcomba. A bal karommal támasztottam ki magam; a vállam három hónapos sérülése élesen nyilallt. Ujjak akadtak a hajamba, és húzni kezdték. Összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne sikoltsak, és talpra kecmeregtem, különben a fürtjeim tövestől szakadnak ki. – Kölcsönkenyér kurvára visszajár – suttogta a fülembe Andrew, a hangja csak keserű emléke az egykorinak. – De hát te is kurva vagy. – Andrew, várj… Erősebben tépett a hajamba, és másik öklével vesén vágott. 294

Az egész testemet elborította a fájdalom, először kifelé áramlott, majd visszaverődött a bőrömről. A térdem megcsuklott, földre zuhantam. Apró pattogásokat hallottam: hajszálak százai szakadtak ki a fejbőrömből. Levegőt sem kaptam, nemhogy sikoltani bírtam volna. Erővel parancsoltam mozgásba az izmaimat, hogy elguruljak előle. Combon rúgott. És aztán abbamaradtak a rúgások. Felnéztem. Andrew nem volt sehol. Manx eszméletlenül hevert a csarnok túlsó felén. Parker a saját vére tócsájában fekvő Jace mellett heverő Vic felett térdelt, mögöttük Marc állt egy vascsővel a kezében, szemben egy vérmacskával. Luiz sziszegve villogtatta a fogait. Előrevetette magát; Marc meglendítette a csövet. Luiz könnyedén kitért, azonban láttam, hogy Marc már legalább egy csapást bevitt neki: a macska jobb füle alatt vérző seb díszelgett. Felültem. Andrew akkor rohant el mellettem, Marc irányába. Még kiáltani sem tudtam, Parker felpattant és felkapta a deszkát, amit Marc elejtett. Meglendítette: a fa a vállán találta el Andrewt, aki a földre zuhant. Óvatosan én is felálltam, a gerincembe nyilalló fájdalom miatt grimaszolva. Parker most Luiz felé fordult. Marc ismét lecsapott rá a csővel, Luiz ismét kitért – egyenesen Parker elé, aki a deszkát úgy lendítette, lefelé, széles ívben, mintha egy golfütő volna. Luiz bal hátsó lábát találta el. A macska fajdalmas hangot hallatott és bicegve oldalra ugrott. Marc a jobb vállára csapott a csővel. Luiz nyüszített, aztán morogni kezdett. Elugrott balra, Marc mellett, ki a kartávolságból, és nem egészen egy másodperc múlva már bicegő léptekkel menekült az ajtó felé. Marc, markában a véres vascsővel, utánavetette magát. – Vigyázz rájuk! – vetette hátra Parkernak, aztán eltűnt. Andrew nézte a menekülőt és üldözőjét, döbbenetében leesett az álla, szemében lángolt a düh. Elhagyták. Ismét. – Andrew… – kezdtem újra, remélve, hogy most már hisz nekem. Hogy végre megértette: Luiz nem segített. És hogy én tudnék, ha hagyná. 295

Viszonozta a pillantásomat. A fájdalom és az utálat, ami a szeméből rám sugárzott, összerántotta a gyomromat. Gyűlöl engem. Nem hagyja, hogy segítsek. És biztosan nem segít majd ő sem rajtam. – Rohadj meg! – morogta összeszorított fogain át, és Parkerra pillantott. – És rohadj meg te is! Azzal megperdült, és az ajtó felé rohant. Gondolkodás nélkül vetettem magamat utána. – Faythe! – kiáltott Parker. – Megvan! – kiáltottam vissza. – Ne hagyd Jace-t elvérezni! – Ne! – De nem követett. Jace-nek és Vicnek nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Legalábbis reméltem, hogy nekem nem lesz. Követtem Andrew-t az épület sarka mögé – még éppen idejében, hogy lássam, amint az elhagyott állomásépület ajtaja becsapódik. A tetves életbe! Nincs időnk bújócskázni. Ha valaki meghallotta Manx lövését, és rájött, mi volt az, már ránk hívta a rendőrséget. A zsaruk alighanem úton vannak. De amikor rápillantottam az órámra, meglepve láttam, hogy alig negyedóra telt el azóta, hogy átmásztunk a telep kerítésén. A harc a csarnokban egy örökkévalóságnak tetszett, mégis alig néhány pár percig tartott. Hála az égnek. Felszaladtam az állomás lépcsőin. – Andrew? – szólítottam, és belöktem a mocskos üvegajtót. Az sem érdekelt, hogy ezzel elárulom a hollétemet. Nem azért jöttem, hogy megharcoljak vele, hanem hogy megmagyarázzam. És bocsánatot kérjek. – Andrew, hol vagy? – A pillantásom átfésülte a termet, de nem láttam nyomát. – Nem kellene így lennie. Csak segíteni akarok. – A cipőm talpa alatt törött üveg csikordult, ahogy lépkedtem előre, és csak jó néhány lépés után jöttem rá, hogy hallom a légzését. Gyorsan, nehezen kapkodta a levegőt. Amikor a fülem nem találta a pontos helyet, a levegőbe szimatoltam. Erősen éreztem a szagát, benne a félelmet. Még itt volt bent – valahol. Óvatos lépésekkel a központi helyiség közepén álló, ütöttkopott ügyfélpult felé indultam; az volt az egyetlen dolog, ami takarást nyújthatott. Amikor befordultam mögé, a lábam megakadt egy horpadt fém pénztárgépben, és ha nem akartam 296

arccal beleesni a szétszórt ablaküveg-törmelékbe, meg kellett kapaszkodnom a pult szélében. És a pult mögött, egy fém irattartó és a fal közé behúzódva ott kucorgott Andrew, már ing nélkül, a nadrágja kigombolva. Dermedten nézett fel rám, fél keze a sliccén, az inge a lábánál hevert. Láttam a szemében, hogy azért vetkőzött, hogy alakot váltson és megöljön. Lassan kiengedtem visszatartott lélegzetemet. A minden arcvonásába bevésődött düh szinte megsemmisített. – Andrew, hagyd, hogy… Akkor lecsapott. Emberként, kuporgó pózból egyszerre a levegőbe szökkent. A válla a mellemnek vágódott. A lábaim egy pillanatra elemelkedtek a talajról, aztán becsapódtam a földbe, és a súlya kipréselte belőlem a szuszt. A hasamra ült, térdével szorította lezúzott bordáimat. A hátam égett: tucatnyi üvegszilánk vagdosta fel a blúzomat és a bőrömet. Némán, kifulladva hevertem alatta, és azt kívántam, bárcsak valahogy hozzáférhetnék a zsebemen át a húsomba nyomódó bilincseimhez. Andrew felhúzta az ajkát, és kivicsorította tompa, szögletes fogait. Ember alakban volt ugyan, de a macska átvette felette az uralmat. A feldühített macska. – Hallgass rám, nem akarod te ezt! – A karjaimat a testünk közé ékeltem, tenyérrel kitámasztottam a mellkasát. – Segíthetek neked. Engedj el, és beszélhetünk! Nekifeszültem, de nem moccant. Ugyan nem volt akkora, mint végrehajtótársaim, de azért nálam még mindig többet nyomott. És nekem hála, egy vérmacska erejével bírt. Nem bírhattam rá, hogy megmozduljon, hacsak nem teszek benne kárt, márpedig azt szerettem volna elkerülni, amíg lehet. Már így is helyrehozhatatlan kárt tettem benne. – Beszéltem veled eleget – morogta vissza, a tekintetében harag lángolt. Elkapta a bal karomat, és a földre nyomta. Grimaszoltam, mert egy újabb éles szilánk bökött belém. – Hát én veled még nem. – Álltam a pillantását; az arca csak centikre volt tőlem. A dühe átitatta a termet, mint a szaga, és alighanem nem ez volt a legjobb időpont, hogy társalogjunk. Csakhogy muszáj volt megmagyaráznom. Tudnia kellett az igazat. 297

– Soha nem akartalak megfertőzni. Baleset volt, és igyekszem jóvá… Meglendítette az öklét. Az arcom mintha felrobbant volna. Hangosan felnyögtem, nem a testi fájdalomtól – bár pokolian fájt, az igaz –, hanem a lelkitől. Az az Andrew, akit ismertem, sosem bírt volna megütni senkit, főképp engem nem. Behunytam a szemem, az égő lüktetésen át mély lélegzetet vettem. – Azokkal a nőkkel is ezt csináltad? A táncosokkal? – Igen! – köpte a szót Andrew. Felpattant a szemem. Kitágult orrcimpák felett bámult rám. – Akarod hallani? A fejemet ráztam. Kiszívtam a vért az orcám belső oldalán esett vágásból. Nem akartam hallani. – Azért választottuk őket, mert olyanok voltak, mint te. Én csaltam ki őket egyedül. Könnyű volt, a jelek szerint nem nézek ki veszélyesnek. Hát ez milyen vicces már? Csakhogy most már igenis az vagyok! – A kijelentést egy, a másik orcámra mért ökölcsapással nyomatékosította. Még több fájdalom; ezúttal csillagok villantak fel behunyt szemhéjam mögött. De nem ütöttem vissza. Luiz tette Andrew-t ilyen szörnyeteggé, de én adtam meg rá a lehetőséget. Nem bántom többé. – Azért öltétek meg őket, mert úgy néztek ki, mint én? – Nagyot nyeltem, a saját véremet éreztem a számban. – Ez nem tisztességes. – Meg akartuk fertőzni őket. A haláluk csak szerencsétlen mellékhatás volt. De hát az élet nem tisztességes. Ezt tőled tanultam. Luiz jóval praktikusabb dolgokat tanított. – Még egy ökölcsapás, ezúttal balról. Levegőért kaptam, aztán összeharaptam a számat, hogy fel ne sikoltsak. Amikor újra kaptam levegőt, újra a szemébe néztem. Most már az én dühöm is kezdett felszikrázni a bűntudat és a gyász hamvai mellett. – Luiz elhagyott téged, Andrew. Elment. De én még itt vagyok. Mit mond ez neked? – Hogy nem vagy olyan okos, mint amilyennek hiszed magad! – Kegyetlen elégedettség ragyogott fel a szemében. – Ő élve akart volna téged. Én viszont nem! Balra hajolt, megfogta a régi pénztárgépet. 298

Az az átkozott vasdarab legalább ötven kiló. Nem bírja felemelni. De felemelte. Az erőfeszítéstől reszkető karral felkapta és a feje fölé emelte. – Ne! – Pánik öntött el, adrenalint pumpált a vérembe. A földre csaptam, valami használható fegyvert keresve. Üvegszilánkok álltak a tenyerembe. Az ujjaim összezárultak valami hosszú, hideg és kemény dolog körül. Andrew vicsorgott. A karja megfeszült. A kassza, éppen a fejem felett, imbolygott a szorításában. Bár nem láttam, de meglendítettem alkalmi fegyveremet, hogy kiüssem, mielőtt betöri a fejemet. A szükséglándzsa a húsába tépett. Forró vér ömlött rám; Andrew egész testében megrándult. Hátralöktem, és oldalra vetődtem. A kezei kitárultak. A pénztárgép ott csapódott a betonnak, ahol egy pillanattal korábban még az én fejem volt. Háttal másztam távolabb, akár egy rák, még több üvegszilánkot gyűjtve a tenyerembe. Andrew a falnak dőlt, tágra nyílt szeme üres. Két keze a torkából kiálló talpfaszeget kaparászta. Néma rémülettel figyeltem spriccelő vérét. Másodpercek alatt vége lett: a keze ernyedten az ölébe hullott, vérrel összekent mellkasa nem emelkedett meg többé. És amikor a szíve megállt, a vérömlés csordogálássá lassult. Én csak ültem a padlón, a koszos ablakon beeső fény szűrt sugarában, és néztem a terjedő tócsát – a vért, amelyet először megfertőztem, aztán kiontottam. Andrew meghalt. Én öltem meg. És kurvára semmit nem éreztem.

299

HUSZONKILENC MARC

egy örökkévalósággal később, bár utóbb megesküdött, hogy nem volt két percnél több. A főbejáraton át tört be, készen arra, hogy megtépje, akármelyikünk is maradt életben. Egyetlen gyors pillantással befogta az egész termet: szétszórt hulladék, véres hulla és én. Nem kérdezte, mi történt, csak talpra segített és magához ölelt, mit sem törődve azzal, hogy nyakig összevérezem. Emlékszem, hogy megkérdezte, jól vagyok-e, és emlékszem, hogy nem tudtam válaszolni. – Faythe, szeretném, ha megtennél nekem valamit – mondta, és letörölt egy vérfoltot az államról. – Azt szeretném, hogy vésd az emlékezetedbe, amit most érzel. Tedd egy dobozba, zárd le, és pakold a többi emléked közé! – Megfogta a kezemet, észrevette a beágyazódott üvegszilánkokat, és elkezdte kiszedegetni őket. – Később majd kinyithatod és végignézheted, mi van benne. De most azt kérem, hogy tedd el. Mindent ki kell takarítanunk és el kell tűnnünk, mielőtt a rendőrség ideér. Értesz engem? Még mindig tompa fejjel biccentettem. Igen, értettem. Most jön az aprómunka. Megint. – Luiz? – kérdezem, amikor Marc felemelte a karomat és áthúzta a fejemen a blúzt. – Elmenekült. – A vállamnál fogva gyengéden megfordított, és a hátamból is elkezdte kiszedni a szilánkokat. Azt vártam, hogy fáj majd, de semmit sem éreztem. – A park egy fenyőerdősávban TALÁLT RÁNK

300

végződik, ott a fák között megpattant. Két lábon nem érhettem utol, benneteket meg nem hagyhattalak csak úgy magatokra. De ne aggódj! Elkapjuk. Hát persze. Ahogy én elkaptam Andrew-t. Vic többé-kevésbé rendben volt. Luiz ugyan összevissza karmolta, de amilyen hosszan, olyan felszínesen. Még a takarításban is tudott segíteni, úgyhogy miközben Marc engem szilánktalanított, majd a saját ingébe öltöztetett, ő és Parker elrendezték Manxet, akit vastagra dagadt csuklója ellenére megbilincseltek és a kisbuszhoz cipeltek. Élt, de nem volt eszméleténél, és fogalmunk sem lehetett, mennyire sérült meg. Vagy hogy a magzat hogy van. Jace-t a vállán érte a golyó. Rengeteg vért vesztett, és nem bírt tartósan magánál maradni, de Parker nem ítélte a sérülést halálosnak. Már fel is hívta apámat és dr. Carvert, aki megígérte, hogy azonnal indul a ranchre. A véres deszkát és vascsövet is a kisbuszba hajítottuk, majd Marc és Parker fekete nejlonba csomagolta Andrew testét, és széles ragasztószalaggal zárták le a csomagot. A vérét én itattam fel a padlóról egy tekercs papírtörlővel, majd azok maradékát, a blúzom romjaival együtt, egy nejlonszatyorba kötöttük. A fiúk a folt helyére locsoltak egy fél üveg sósavat, amit a használaton kívüli vécék egyikében találtak. A rendelkezésünkre álló eszközökkel minden lehetőt megtettünk, remélhetőleg elégségesnek bizonyul. Hazafelé Marc vezetett. Manx Andrew holtteste mellett feküdt hátul, megbilincselve és eszméletlenül. Amikor rápillantottam, a kép élesen előhívott egy emléket a saját hasonló korábbi utamról, amikor én hevertem a raktérben, összekötözve és nagyrészt ájultan. Ezt az érzést is elraktam egy amolyan Marc-féle emlékdobozba. Egy napon majd ki kell pucolnom az agyam emlék-padlását, és az nem lesz túl szép. Az alfa rendelkezésének megfelelően Parker kivitte Andrew üres kocsiját egy, Hendersontól másfél órára nyugatra elterülő üres mezőre. Owen érte ment, hogy hazavigye. Sebesülése ellenére Vic akarta hazáig vezetni a Jeepet, úgyhogy én Jace mellé ültem hátra, és igyekeztem megtenni mindent, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni. A fejét az ölembe 301

vettem, és mind a hárman felszisszentünk, ha a kocsi bukkanóra futott. Hazaérve anyám kitisztította a vágásaimat, ciccegett a horzsolásaim láttán, majd helyi érzéstelenítővel lekente, és összevarrta Vic mellkasát. A nappali kanapéján vackot készített Jace számára, amelyet nejlonnal bélelt ki, hogy ne essenek a huzaton vérfoltok. Jace nem sokkal a hazaérkezésünk után felébredt. Mellette maradtam egy bő órán át. Azt mondta, úgy gondolta, Manx rám céloz. Aztán elviccelődött azzal is, hogy el kellett volna löknie engem onnan, nem pedig a golyó elé ugrani. Megköszöntem neki, hogy akkora idióta. Aztán homlokon csókoltam, és magára hagytam egy vödör együttérző-jégkrémmel. Manx a vendégszobába került; anyánk az érkezésünk utáni órákat mellette ücsörögve töltötte, és várta, hogy a titokzatos nő kinyissa a szemét. Először meglepte, majd örömmel töltötte el gyorsdiagnózisom, miszerint Manx gyereket vár, és egyetlen szippantás után meg is erősítette. De ahogy teltek az órák, és Manx még mindig nem tért magához, anyám egyre aggodalmasabb lett. Nem tudtam, miként kellene éreznem a nőstény iránt, aki ekkora kavarodást okozott. Az elmúlt héten legalább három kandúrt megölt, és megsebesítette Jace-t, habár akkorra már úgy sejtettem, a mögém lopakodó Andrew-ra célzott. Ennek ellenére sem tudtam igazán együtt érezni vele. Csakhogy a gyereket nem lehet felelősnek tartani az anyja tetteiért – ezt még nekem is el kellett ismernem. Az órákat, amíg anyám felváltva ápolta Manxet és Jace-t, én apám irodájában töltöttem, igyekeztem segíteni a fiúknak a hendersoni nap minden apró részletének felidézésében. Az elcsomagolt doboz úgy is maradt, amíg beavattam őket Luiz sikertelen kísérleteibe a női kóborokkal és Andrew szerepébe a tervben. Elmondtam a gyanúmat, miszerint Luiz a nyáron kivégzett diákáldozatai is ennek váltak részévé. És elmondtam azt is, miként öltem meg Andrew-t önvédelemből. Apám nem fogadta boldogan a hírt. Andrew halála csak még egy sor a bűnlajstromomon a Tanács szemében. Ettől még a bíróság elé kell majd állnom, és most már nincs tanú, aki elmondhatná, hogy a fertőzés csak véletlen baleset volt. Az a tény, 302

hogy megöltem a megfertőzött embert, még nem mentett fel a fertőzés vádja alól. Kicsavart logika, nem? A nőstényre sem reagált jobban. – Meglőtte Jace-t? – Senki sem válaszolt; senki sem tudta, mit mondhatna az íróasztala előtt fel-alá járkáló alfának, aki dühösen dörzsölgette az állát. – Ember alakban vadászott Luizra? Pisztollyal? Hát miféle nő ez? – Terhesféle – vágta rá Vic, igyekezve visszanyelni a széles vigyort. Figyeltem apám arcát, és nem kellett csalódnom. Kicsit sem lepődött meg a bejelentésen. – Tudtad! – ugrottam fel a kanapéról vádlón, nem törődve a bordáimba nyilalló fájdalommal. – Az első percben rájöttél, amikor kiszagoltad! Miért nem mondtad meg? – Szóltam, hogy úgy vigyázzatok rá, mint a hímes tojásra. – Amikor látta, hogy ezzel nem érem be, folytatta. – Nem mondtam, mert nem akartam, hogy az állapota elterelje a figyelmeteket a fenyegetésről, amit jelent. Terhes, na és? Attól még megölte azt a három kandúrt, és a tetejébe Jace-t is meglőtte. Ha már szóba került, hol az az átkozott pisztoly? Ekkor értettem meg igazán, mennyire tisztelem valójában az apámat. Nem hagyja, hogy Manx megússza a büntetést, csak azért, mert gyereket vár. – Az alsó fiókodba zártam – jelentette Marc. Apám bólintott, és ezután már csak annyit mondott, hogy menjünk, együnk valamit. Végül, este nyolc után dr. Carver is befutott, hogy megvizsgálja a betegeket. Mind a négyet. Megállapította, hogy a bordáim nem törtek el, a vágások és horzsolások ellenére munkaképes vagyok. Anyám öltéseiről kijelentette, hogy szépek, és Vic is rendbe jön, amit csak gyorsítana, ha alakot váltana, amint késznek érzi rá magát. A kevésbé súlyos ügyek után dr. Carver a nappaliba ment, ahol legjobb tudása szerint ellátta Jace-t. Kitisztította a sebet, kiszedte a golyót, és bekötözte a helyén tátongó lyukat. Neki is nagyjából azt mondta, mint Vicnek: váltson, amint lehet. A legjobban Manx aggasztotta, mert azóta sem tért magához. Dr. Carver levette róla a bilincset, és alaposan megvizsgálta a nőt. 303

Utána elmondta anyánknak, hogy körülbelül a negyedik hónapban van, és az anya és a baba szívverése is erős. Manx csuklója eltört, amikor találkozott Marc deszkájával, úgyhogy dr. Carver begipszelte. Ezenkívül csak annyit mondott, hogy helyezzük kényelembe, és várjuk meg, amíg magához tér – anyám mindkét feladatra azonnal lecsapott. Azonban nem ő volt az egyetlen érdeklődő. A fiúkat teljesen lenyűgözte Manx. Mind tudták, hogy hivatalosan rosszfiú, de ez csak növelte a vonzerejét Parker és Vic meg-megálltak a küszöbén, csak, hogy ránézzenek, és ha Jace tudott volna járni, alighanem ugyanezt teszi. Nem úgy tűnt, hogy megértik – bár örömmel magyaráztam el nekik –, hogy a dzsungelnősténynek nincsenek hasznára a férfiak, legalábbis erre utal, hogy három kandúrt végzett ki majdnem ugyanannyi nap alatt. Habár kétségtelen tény volt, hogy ő maga legalább egynek a hasznára volt. Apám és Marc részletekbe menően kikérdezte róla Dan Paintert – a pajtában, hiszen a ketrecet Ryan foglalta el. Sok újdonságot nem tudtak meg. Painter nem jött rá, hogy Manx terhes, és fogalma sem volt a valódi nevéről, sem arról, hová való. Csak annyit tudott, hogy Manx egy sorozat, igen rövidre fogott telefonhívás nyomában járt városról városra, és hogy a vonal túlsó végén a férfi erős akcentussal beszélt. Nem ölt minden állomáson; emberhez sosem nyúlt, és csak azoktól a kandúroktól szabadult meg, akik „piszkálták”. Úgy tűnt, Manx nem szereti, ha megérintik, és Painter ezt a leckét nagyon hamar és nagyon alaposan megtanulta. Amiért tőlem kapott egy piros pontot. Órák múlva, egyéb információk híján, apám eleresztette Paintert, azzal, hogy ha egy évig zűr nélkül él a szabad területeken, kérheti a felvételét a falkába. Ilyen ajánlatot még sosem adott senkinek. Painter ennek birtokában, a lába közé csapott farokkal húzta el a csíkot Mississippi felé – miután megadta apámnak a telefonszámát. Kedd este, huszonnégy órával a ranchre érkezése után, dr. Carver újra megvizsgálta Jace-t és Manxet, majd visszatért a szállodába, amelyet a falka fizetett. Apám leadta a részletes jelentést a Területek Tanácsának, majd felhívta Michaelt és Ethant, hogy beszámoljon a fejleményekről. Ethan egyáltalán 304

nem fogadta jól a Jace sérüléséről szóló híreket, és azonnal indult volna haza, de apám ráparancsolt, hogy maradjon, és képviselje illően a családunkat Jamey Gardner búcsúztatásán. Vacsoraidőre Jace összeszedte magát annyira, hogy átvihessék a vendégházba, a saját szobájába. Parker beállított neki egy külön DVD-lejátszót a Vickel közös szobájába, és vagy két tucat akciófilmet kölcsönzött hozzá, hogy ezzel is segítse Jace felépülését. Vacsora után bekucorodtam a vendégszoba sarkába, egy nagy és mély karosszékbe, a legújabb Stephen King-regénnyel, azonban nem tudtam koncentrálni a történetre. Nem hagyott nyugodni, hogy Luiz még mindig szabadon van, Andrew vére a kezemhez tapad – Manx indítékai pedig még mindig ismeretlenek. A szobát, ahová beültem, a fiúk már csak „Manx szobája”-ként emlegették. Részben azért vonultam oda, mert ott akartam lenni, amikor felébred. Óráról órára kíváncsibb lettem, a végén már csaknem kétségbeesetten szerettem volna tudni, ki ő és honnan ismeri Luizt annyira, hogy tudja: rászolgált a halálra. Mert őszintén szólva ebben egyetértettem vele. Azonban közös vágyunk még nem tette Luiz ellenségét a barátommá. Hiszen megölt három ártatlan kandúrt – még ha a végrehajtótársaim ezt láthatóan el is felejtették neki. Tehát másrészt azért maradtam vele, hogy amikor majd magához tér, legyen a közelében valaki, aki kész is és hajlandó is megakadályozni, ha le akarna lépni. Negyed kilenc előtt két perccel, amikor anyám éppen egy cserép begóniát öntözött az ablakpárkányon, Manx, csaknem harminc óra eszméletlenség után végre kinyitotta a szemét. A legelső rekedt, akcentustól sűrű mondata ennyi volt: hol a pisztolyom? Hangosan felnevettem, és majdnem elejtettem a könyvet. Anyám megfordult a hangjára, a locsolókannát a mellette álló könyvespolcra tette. – A férjem asztalában van, elzárva – felelte, és kecsesen odasétált az ágyhoz. – Nem hagyhatjuk, hogy töltött fegyverrel mászkálj, az felelőtlenség volna. 305

– Hol vagyok? – Manx ép kezével ülő helyzetbe tornázta magát. Oldalra hajoltam, hogy anyám válla felett láthassam. – Kik vagytok? – A nevem Karen Sanders, és az otthonomban vagy. Eltört a csuklód, másfél napig öntudatlan voltál, de az orvos azt mondja, rendbe jössz. És a gyermeked is. A nő sértetlen kezével a hasához kapott – ott még nem látszott dudor. – Negyedik hónapos, igaz? – Anyám letelepedett egy székre az ágy mellett. Manx bólintott, sötét fürtjei meglebbentek a vállán. – Kié? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam, mert mindketten úgy néztek rám, mintha elevenen akarnának elégetni a tekintetükkel. Manx keze szorosabban simult a hasára. – Az enyém – felelte. Anyám megrovó pillantást vetett rám. – Mi a neved, drágám? Meglepetten pislogtam egyet, a kezem megszorult a könyvön. Drágám? Akármennyire is zavart ez a becenév világéletemben, azért mégiscsak én voltam a drágám. – A nevem Mercédesz, de már… nagyon régóta csak Manx. – A nőstény lepillantott a kezére; ujjai a gipsz peremét babrálták. – Melyiket szereted jobban? – Anyám elvett egy gombolyagot és két kötőtűt az éjjeliszekrényről. Manx megvonta a vállát. – Ezek csak nevek. Percekig ültünk csendben, amíg én már képtelen voltam magamban tartani a megválaszolatlan kérdéseket. – Miért üldözted Luizt? Anyám megfordult a székben, hogy figyelmeztetőn rám bámuljon, de nem foglalkoztam vele. Meglepetésemre a nő válaszolt, a hangjában elszánt düh csendült. – Egy szörnyeteg. Meg fogom ölni. – Tétovázott, aztán vádlón rám nézett. – Ha majd újra megtalálom. Fújtam egyet. – Üdv a klubban! – Te ismered Luizt? – Mondhatjuk így is. – Muszáj volt elmosolyodnom. – Betörtem az orrát. Manx felnevetett, és ez a hirtelen vidám hang meglepett. – Én is! 306

A mosolyom vigyorgássá szélesedett. Manx tehát tud küzdeni. Hát persze hogy tud. Puszta kézzel megölt három kandúrt. A fegyvert alighanem csak azért viselte, mert – anyám szerint – az alakváltás az első trimeszter után veszélyes lehet a magzatra. Mérgem és óvatosságom ellenére kíváncsian szemléltem Manxet. Ki volt ez a várandós nő – vagy lány, hiszen húsz évnél aligha lehetett idősebb –, aki megküzdött Luizzal, majd átkergette három határon, hogy ő legyen az, aki golyót röpít a fejébe? – Mikor törted el az orrát? – kérdeztem, egyre inkább elragadtatva, ahogy egyre többet tudtam meg. – Amikor elvette a gyermekemet. – A gyermekedet? – A pillantásom a hasára siklott; ép keze még mindig a fehér takarón hevert. A körmei beszakadoztak, az ujjain bőr-keményedés. Lágyan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Az első gyermekemet. Küzdök vele a fiamért, eltöröm az orrát, összekarmolom a karját. De azért csak elvitte a fiamat. – Űzött pillantást vetett anyámra. – Kell nekem az a pisztoly. Anélkül nem tudom megölni, márpedig nem kap el élve. Még egyszer nem. – Kemény tekintettel nézett fel, a keze a hasára vándorolt. – Ezt a gyermeket nem hagyom. Élve? A megértés hirtelen hullámként öntött el; küzdenem kellett, hogy meg ne fulladjak benne. Olyan közel jártunk az igazsághoz. Manx az eltűnt dél-amerikai lányok egyike. Egy nagyra törő és brutális terv első áldozatainak egyike: hogy szülőképes nőket hozzanak néhány – jó néhány – Amazonas menti dzsungelkandúrnak. Sara, Abby és én is részei lettünk a tervnek, de a halott egyetemista lányok és táncosok is, mind Luiz kísérleti alanyai voltak, hogy nőstény macskákat teremtsen, majd őket is magával vigye, mint a többit. Manx valamiképpen elszabadult rabtartóitól, és most bosszút akart állni. Akaratom ellenére is becsültem érte. – Itt biztonságban vagy – felelte anyám majdhogynem gügyögve, és megcirógatta Manx kezét. – Nem hagyjuk, hogy bármi bajod essék, sem neked, sem a kicsinek. 307

Manx azonban kételkedni látszott; sőt, kifejezetten hitetlenkedőnek tűnt, mintha maga a bizalom is idegen fogalom volna a számára. Amit könnyen megértettem, ha arra gondoltam, hogy az élete utolsó négy évét a pokolban töltötte, egy olyan helyen, ahol minden férfi, akit csak látott, verte és megerőszakolta. Aztán egy közülük elvette a fiát. Megtanulni újra bízni a férfiakban – ez Manx életének legnehezebb leckéje lesz. Ha egyáltalán megbirkózik vele valaha. És akkor egyszerre azt is megértettem, miért ölte meg a kandúrokat. Ez ugyan nem adott felmentést, főleg azért, mert el nem bírtam képzelni Jamey Gardnert, ahogy éppen bánt valakit, de ezt Manx nem tudhatta. Ő csak azt ismerte, amit átélt, és eltökélte, hogy soha többé nem hagyja megtörténni. Kinyitottam a számat, hogy valami zseniálisan odaillőt és egyben megnyugtatót mondjak, de még mielőtt kitalálhattam volna, mit is, a folyosó végén nyikordulva kitárult a szúnyoghálós ajtó, és léptek csattantak a kövön. Marc rohant el a vendégszoba ajtaja előtt egy szál farmerben és bakancsban. – Greg! – kiáltotta. Azonnal kiugrottam a székemből, és rohantam én is utána. Láttam apámat kilépni az irodájából, az egyik kezében toll, a másikban jegyzettömb. – Mi történt? – Itt van! – Marc előrehajolt, a térdére támaszkodva igyekezett levegőhöz jutni; láthatóan minden erejéből futott a házig. – Luiz itt van. A vér kiszaladt az arcomból, a karomat kiverte a libabőr. Egy pillanatig mozdulni, lélegezni sem bírtam, aztán lassú mosoly kúszott az ajkamra. Luiz itt van. A földünkön. A földemen. Mi féltucatnyian vagyunk, ő egymaga. Semmi esélye. Én viszont megkapom a második esélyemet nála. Vagy talán már a harmadikat? Mindegy, ez lesz az utolsó, és ha vége, eggyel kevesebb dzsungelmacska okoz majd rossz álmokat. – Hol van? – kérdezte apám. Én átszaladtam a folyosón a szobám felé, még mindig fülelve: készültem a harcra. – Az erdőben. Parkerrel megtaláltuk a szagnyomát a birtok hátsó határán, éppen a patakon túl. Friss. – A fiúk naponta kétszer őrjáratoztak, amióta visszaértünk Hendersonból, biztos, ami biztos. 308

– Faythe! – ordította apám, amikor áthúztam az ingemet a fejemen, vetkőztem, hogy alakot váltsak. Két lábon menni Luiz ellen öngyilkosság lett volna. Melltartóban és rövidnadrágban szaladtam vissza az irodába. Marc, Vic és Owen már ott állt, láthatóan rám várva. Apám csak biccentett, amikor beléptem, és a fiúkhoz fordult. – Vic, Marc, váltsatok, és induljatok az erdőbe Parkerrel! Minden egyes négyzetmétert átkutatunk, a természetvédelmi területen is. – Szünetet tartott, fél kézzel dörgölte a halántékát, amíg azon gondolkodott, mi a következő lépés. – Owen, menj a vendégházba, segítsd át ide Jace-t. Fektesd Ethan ágyába, azután gyere és csatlakozz hozzánk! – Owen azonnal indult is. – Nesztelenül és gyorsan mozogjatok – folytatta apám. – Ne áruljátok el a helyzeteteket, amíg meg nem találjátok Luizt, de akkor aztán üvöltsetek akkorát, hogy az egész francos állam felébredjen rá. Felejtsétek el az élve elfogást. Manx mindent elmondhat nekünk a többi nőstényről, amit tudnunk kell. Egyszer és mindenkorra elintézzük ezt a dzsungelmacskát. Apámra bámultam, csendes borzongás futott végig rajtam. Ő is jön vadászni. Amióta végrehajtó lettem, most először vele vadászhatok. Az apámmal. Az alfámmal. – Faythe? – Igen? – Készen álltam a parancsaira, alig vártam, mi lesz a feladatom az akcióban. Luiz kiérdemelte a lassú és fájdalmas halált azért, amit Andrew-val tett, és Manxszel, és az összes többi lánnyal. Apám rám nézett: a tekintete komoly és aggodalmas. És kétkedő. A francba. – Azt akarom, hogy maradj itt, amíg mi az erdőt… – A pokolba, én nem… – kezdtem, de dühös pillantása, és erős szorítása a bal karomon, belém fojtotta a szót. – Most az egyszer pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked. Ez a dolgod. Ha nem tudod teljesíteni a parancsot, az éjszakát Ryannel töltöd, a ketrecben. Érthető? – Vonakodva bólintottam, ő pedig folytatta. – Magammal viszem a fiúkat, hogy gyorsabban végezzünk a terület átfésülésével. De nem hagyhatom itt anyádat, Manxet és Jace-t anélkül, hogy tudnám: vigyázol rájuk. Hogyha kell, megvéded őket. 309

Akárhogy is igyekeztem, a vigyor megjelent az arcomon. – Azt akarod, hogy én védjem meg a nőket és gyere… vagyis sebesülteket? Apám a homlokát ráncolta; szemmel láthatóan nem értette, mi ebben a vicces. – Hát, igen. Képes vagy rá? – Úgy hangzik, mint a gyerekfelügyelet, és sokkal szívesebben mennék veletek vadászni. – Mostanában mindannyian kivettük a részünket a gyerekfelügyeletből – vetette közbe Marc, felhánytorgatva a háziőrizetes időmet. – Gondolj úgy rá, mint aki törleszti az adósságait. Dühös pillantást vetettem rá, de aztán bólintottam. Törleszthetek nekik. Még akkor is, ha apám arra használja ezt a béna parancsot, hogy engem biztonságba helyezzen a tűzvonalból. – Zárj be minden ajtót és ablakot, amíg vissza nem érünk! És a függönyöket is húzd be, minden eshetőségre. – Apám mély, komor hangon adta ki ezt az egyébként nevetséges utasítást. Soha nem kellett azelőtt bezárkóznunk, hiszen senki nem fenyegetett az otthonunkban, az alfánkat leszámítva, aki saját jogának tartotta, hogy rendszeresen megfélemlítsen bennünket. Egy pillanatra, ahogy engem nézett, mintha mosoly futott volna át az arcán, de aztán elmúlt a pillanat, és tekintete ismét kifürkészhetetlenné vált. – Köszönöm – mondta, és a fiúk követték a folyosón, a hátsó ajtón át ki a házból. Néztem őket, amíg el nem tűntek a szemem elől a ház sarka mögött. Amikor már a délutáni naptól megnyúlt árnyukat sem bámulhattam tovább, megfordultam, és lassan a bejárati ajtóhoz sétáltam. Becsuktam és bezártam; a hátsót nyitva hagytam Owen és Jace számára, aztán a saját szobámba mentem, hogy az ablakokkal folytassam. Amikor ráfordítottam a reteszt az egyetlen, nagyméretű fürdőszobaablakomon, hallottam, amint nyikordul a szúnyoghálós ajtó. Owen érkezett meg Jace-szel. – Faythe, te vagy az? – szólt ki anyám. Behúztam a semmire se jó csipkefüggönyt. 310

– Aha, csak az ablakokat zárom be. – Végeztem a sajátommal, átmentem Ethanhoz. Mire a Jace felsőtestét karoló Owen is odaért, már mindkét ablakot bezártam és befüggönyöztem. – Ideje volt – csipkelődtem. – Az orvos csak olyan sebesen haladhat, mint a páciense. – Owen gyengéden leengedte Jace-t Ethan ágyára. – Rendben leszel, amíg visszaérünk? – Aha – bólintott Jace. – Csak kapcsold be a tévét, légy szíves, mielőtt elmész! Owen, már félúton az ajtó felé, benyomta Ethan nagyképernyős készülékén a gombot, majd a saját inggombjaihoz kapott, hogy levetkőzzön, és alakot váltson. Jace kezébe nyomtam a távirányítót, borostás arcára egy puszit adtam, azzal követtem Owent a folyosóra, hogy bezárjam utána az ajtót. Néhány percig aztán nem csináltam mást, mint szobáról szobára jártam, ablakokat zárogattam és függönyöket húzogattam. Hülyének éreztem magam. Ha Luiz elég erősnek és gyorsnak bizonyul, hogy átjusson a fiúk csatárláncán, néhány elfüggönyzött ablak nem fogja megállítani egy másodpercnél tovább. Ami azt jelenti, hogy – feltéve, ha eljut idáig – a család leggyengébb tagjai és egy elmebeteg dzsungel macska között nem áll más, mint – nos, én. És én örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy szétrúgjam Luiz lélekromboló, erőszaktevő, gyermekrabló seggét. Ismét.

311

HARMINC A VENDÉGSZOBA ABLAKÁT HAGYTAM UTOLJÁRA, és ott ácsorogtam egy darabig a folyosón, figyeltem, hogy anyám és Manx milyen jól kijön egymással. Manx azt a fehér, csipkés hálóinget viselte, amit anyám adott rá, és ami kiemelte sötét fürtjeinek zuhatagát. Begipszelt jobbját kendővel kötötték fel, bal kezében egy pohár vizet tartott. Nőiesnek tűnt, törékenynek, és képtelennek a legtöbb dologra, amiről pedig tudtuk, hogy megtette. – Először négyünket viszik el – mondta a poharába bámulva. – Már nekik van Ana, amikor elkapnak engem. Külön tartanak minket, de látjuk egymást a rácsokon át. Ana olyan fiatal volt… Hátraléptem, vissza a folyosóra, mert attól tartottam, ha meghallanak, abbahagyják a beszélgetést. – Hány éves? – kérdezte anyám; tudtam, hogy Abbyre gondol. – Talán, quince? Tizenöt? Anyámnak elakadt a lélegzete, én lehunytam a szemem döbbenetemben. – Sírt madre után. Én is az enyém után – vallotta be csendesen Manx. – Amikor elvesztem a farkamat. Sok fáj. Hát ez megmagyarázza a nevet, gondoltam, de nem akartam elképzelni, hogyan veszthette el valójában. – Hogyan szabadultál el? – kérdezte anyám. – Add csak ide, hozok még. – Nyikordult a széke, aztán könnyű lépteket hallottam a nagy fürdőszoba felé. – Faythe, udvariatlan szokás az ajtóban hallgatózni. 312

A pokolba is. Égő arccal fordultam a szobába. Manx figyelte, amint bezárom az ablakot. Amikor kiléptem volna a szobából, megköszörülte a torkát. – Faythe? Maradhatsz, ha szeretnél. Idegességemben teljesen felborzolódtam. Hát persze hogy maradhatok, ha szeretnék. Ez az én otthonom. Lehuppantam az ajtóval szemben álló karosszékbe, és figyeltem, ahogy anyám ápolgatja Manxet. A várandós gyilkost. – Hogyan szabadultam? – kerdezett vissza Manx, amíg csobogott a víz. – Harcolok. Végén rájövök, ha nem harcolok, elveszítem ezt a gyermeket is. Anyu újra átvágott a szobán, és visszaadta neki a poharat. – Mikor veszítetted el az elsőt? – Nem egy. Dos. Kettőt. Anyám fura hangot hallatott, mintha a sokktól a torkán akadt volna valami. Behunytam a szememet, igyekeztem elképzelni, hogyan élheti ezt túl egy nő ép elmével. Attól még, hogy magam egyelőre nem akartam gyereket, még át tudtam érezni, mit jelenthet elveszíteni egyet. Vagy kettőt. – Luiz elvette két gyermekedet? – Anyu az ágy melletti székre hanyatlott. Úgy nézett Manx mély, szürke szemébe, hogy a pillantásában együttérzésnél jóval több volt. – Ő és mások. Kivették fiaimat a kezemből születés után, és megölték. Egyiket… – elcsuklott a hangja, a szemébe könnyek szöktek az emléktől – ...a másik után. De ezt nem. Megvédem ezt, és megbosszulom a többit. – De miért ölték meg őket? – Nem bírtam megállni a kérdést, az ujjaim a karosszék huzatának szélét simogatták. – Azt gondoltam, az emberrablás egyetlen célja az volt, hogy gyerekek szülessenek, és növekedjen a falka. – Lánygyerekek – felelte Manx, és annyi fájdalom volt a tekintetében, hogy nem bírtam ránézni. – Csak lánygyerekeket akarnak. Férfi van sok. – Született lánycsecsemő? Anyám dühösen fordult felém, azonban Manx komoran bólintott.

313

– Tavaly Anának. Dieciséis hónapig szoptatta, de aztán elveszik tőle, mert amíg van teje, nem fogan új gyerek. Ana megőrült. – Ez kimondhatatlanul szörnyű! – sírt fel anyám; ez volt a legsúlyosabb kifejezés, amit ismert. A számára kimondhatatlanul szörnyű dolgok listája a terrorizmustól a népirtásig mindent magába foglalt. És persze mindent, ami elválasztja az anyát a gyermekétől. Azonban ebben az esetben egyet kellett értenem vele. – Dan Painter azt mondta, Luiz hívogatott téged. – Felálltam, és tétován az ágyhoz léptem, mert elegem volt belőle, hogy ha látni akarom a lányt, el kell hajolnom anyám mellett. – Honnan volt a telefonod, és hogy szerezte meg a számodat? Anyám megrovón pislogott, azonban Manx csak óvatosan a kisasztalra tette a poharát. A mozdulattól megrándult és megfeszült sérült karja. – Elveszem a telefont férfitól, akit megölök. Luiz száma benne. Hallottam a férfiakat beszélni korábban, tudom, hova megy. Hívom. Elmondja, hol van, és hogy kapjam el. Az ágy végére ültem, vigyázva, meg ne lökjem. – Mi a fenéért csinálta? – Hogy vigyen vissza. Hát persze, Luiz csalogatta, hadd eredjen Manx a nyomába. Ő volt az az apróság, amit Andrew-val még el akartak intézni, mielőtt értem jönnek. Manx végig tudta, mi Luiz szándéka, és mégis ment. Ez aztán a bátor cica; akármennyire is jó lett volna utálni, muszáj volt tisztelnem ezért. – Próbálom hozni Anát, de sikolt, ha hozzáérnek. Nem sikerült volna. – Mi a helyzet a többiekkel? – kérdeztem, amikor anyám lehajolt a kötéséért a széke alá. – Ők is megmenekültek? Ethan szobájából gumik csikorgása és lövések hangja szűrődött le. Elmosolyodtam. Jace talált magának valami akciófilmet. – Nem. – Manx a takaró szélét gyűrte ép kezével, és átfutott az agyamon, hogy felajánlhatnám neki a püfölőpárnámat. – Rosa meghalt szülésben, két éve. Másik fiú. Carmela megöli magát, amikor elviszik a fiát. 314

– Akkor már csak Ana van velük, aki tébolyodott – számolgattam. – Nem, ott van Sonia is. – Várj, kicsoda Sonia? – Kihúztam a derekamat, lehunyt szemmel fejben utánaszámoltam. Apám kapcsolattartója szerint négy lány tűnt el. Az egyikük Manx. Aztán Ana, Carmela és Rosa. – Azt hittem, csak négy lányt raboltak el – tettem hozzá anyám kérdő pillantását látva. Manx felpislogott rám, szürke szeme mintha a vesémbe látott volna. – Soniát később hozzák. Talán nyolc hónappal. Ember volt. Megkarmolták. Hogy mondod a karmolt macskát? – Lehunyta a szemét, összeráncolta a homlokát, úgy gondolkodott. – Kóbor – leheltem hitetlenkedve. – Kóbornak mondjuk. – Igen. Kóbor volt. Nagyon ijedt. Nagyon beteg. – Manx megkocogtatta a homlokát. – Mint Ana. Anyám kötőtűi elhallgattak, nehéz, jelentőségteljes csendet hagyva maguk után. Homlokráncolva megvakartam egy szúnyogcsípést a lábamon. Manx szavainak mögöttes jelentése kavargott a fejemben szédítőn. – Hogy a pokolba vitték vég… Anyám hirtelen felpattant, és pislantott, mintha ennyi elég is lenne, hogy kitakarítsa a fejéből a kellemetlen gondolatokat. Legújabb kötését – sálnak nézett ki – a székére fektette. – Éhes valaki? Nem emlékszem, hogy ebédeltem volna ma. Faythe? A fejemet ráztam. Az étel érdekelt abban a percben a legkevésbé. Már vacsoráztunk, és még annyi kérdésem lett volna Manxhoz… – Mercédesz, te viszont rettenetesen éhes lehetsz, főleg a kicsivel a pocakodban – állapította meg anyám, és Manx a hasát simogatva bólintott. – Csirkeragu tésztával? Általában nem főzök effélét ilyen forróságban, de most Jace-nek is jót tenne valami meleg étel. – Köszönöm – mosolygott Manx. – Remekül hangzik. – Faythe? Gyere, segíts! Meglepetésemben felvont szemöldökkel néztem vissza rá. A segítségemet kéri? A konyhában? Hiszen még azt sem tudom, hol 315

tartja a lassúfőzőt, vagy hogy hívja, amiben négy csirkét szokott megfőzni egyszerre. Ő azonban nem zavartatta magát, intett, hogy menjek vele, és én követtem is a konyhába. – Az a szegény lány keresztülment a földi poklon – suttogta dühödten, miközben előszedett a pult alatti szekrényből egy hatalmas vágódeszkát. Még mielőtt magamhoz térhettem volna a profán szóhasználata miatt, folytatta. – Azt akarom, hogy hagyd békén és legyél vele kedves. Úgyis el kell majd mondania mindent az apádnak, minek kínozzuk vele kétszer? Add ide a bárdot! Mérgesen fújtatva nyúltam át a pulton, hogy kiszedjem a nehéz, húszcentis pengéjű húsvágó bárdot a nagy késtartóból, és egy pillanat tétovázás után átadtam anyámnak. Nem szívesen adok épp annak a kezébe ilyesmit, aki láthatóan ennyire ideges rám. Aztán megmarkoltam a pultot, de olyan erősen, hogy a faszegély megnyekkent. – Először is, már most kedves vagyok Manxhez. – Nem vertem bilincsbe, nem dobtam le a pincébe Ryan mellé. Még csak ki sem kérdeztem igazán. – És az a helyzet, hogy rohadtul sajnálom is. Tényleg átment a poklon. De akkor is tud olyasmit Luizról, meg a dzsungelbéli főnökről, akárki is legyen az, amire szükségünk lehet. Arról nem is beszélve, hogy megölt három ártatlan kandúrt! Anyám előhúzott a hűtőből egy egész, fóliázott csirkét, és jóval nagyobb lendülettel tette a deszkára, mint szükséges lett volna. – A férfiakkal szerzett tapasztalatai nem feltétlenül voltak szerencsések, Faythe. Nagyon is megértem, hogy fenyegetve érezte magát, amikor vadidegen kandúrok nyúltak hozzá. – És lehet, hogy majd a Tanács is így látja – vetettem közbe, bár erről azért megvoltak a magam kételyei. – De a tény attól még tény, nem vélelmezheted az ártatlanságát, csak mert sajnálod. A Tanács dolga, hogy megítélje, nem a miénk. – Volt egy olyan érzésem, hogy amikor majd a saját ügyem tárgyalására kerül a sor, éppen fordítva fogom gondolni. – Teljesen egyetértek. – Két kézre fogta a bárdot, a magasba emelte, majd lecsapott, és csomagolásostól, mindenestől egy nagy puffanással kettévágta az első szerencsétlen csirkét. – A sorsa a Tanács kezében van. De addig is a mi feladatunk gondoskodni az ő és gyermeke jólétéről, és nem fogom hagyni, hogy felzaklasd 316

olyan kérdésekkel, amiket nincs is jogod megkérdezni. Hagyd a vallatást apádra, és legyél kedves Mercédesszel! Vita lezárva. Kedves? Azt akarja, hogy kedves legyek a vendégszobában fekvő sorozatgyilkossal? Anyám fontossági sorrendje elég zavaros. – Ha pedig itt nem teszed hasznossá magad, tegyél egy szívességet, és vigyél valamit enni a testvérednek! Nem hiszem, hogy a nagy felfordulásban kapott vacsorát. A hűtő alsó polcán van maradék pörkölt. Mire felmelegítettem a majdnem kétliternyi sűrű marhapörköltet, anyám mind a négy csirkét felrakta főni két hatalmas fémedényben. Kezet mosott és elsétált, láthatóan az enyémnél kellemesebb társaságra vágyott. Még mindig idegesen kikaptam egy kanalat, aztán bevágtam a fiókot; az evőeszközök csörrenése nem nyugtatott meg. Benyúltam a hűtőbe egy kancsó jeges teáért, aztán visszahúztam a kezemet. Ryannek van bőven vize, az őrizeteseknek meg különben sem jár édes tea. Vagy ezüsttálca és textilszalvéta. Úgyhogy egy műanyag tállal meg a belőle kilógó kanállal mentem a pincelejáróig. Amit Ryan érdemel. Órák óta először végre őszintén mosolyogtam. Sötétség fogadott, amikor kinyitottam a pinceajtót. Felkattintottam a villanyt, és semmi sem történt. A francba. Megint kiégett a körte, a tartalékot meg – természetesen – a pincében tároltuk. Idegesen morogva lemasíroztam a lépcsőn. – Ryan? Ébren vagy, te haszontalan szőrcsomó? Itt a vacsorád, én hozom, mert a jelek szerint mindenki más elfelejtette, hogy létezel. Nem válaszolt. Még csak meg sem mozdult, ahogy láttam. A konyhalépcsőn leszivárgó fény nem érte el a ketrecet, a rácson túl már semmit sem láttam. Csodás. Letettem a pörköltet az alsó lépcsőre, és óvatosan a fürdő felé indultam, elővigyázatosságból magam elé tartva a karomat. Ez azonban feleslegesnek bizonyult, amikor a lábam megakadt a tornamatrac szélében, és arccal zuhantam a tízcentis szivacsba. Rögtön utána bevágtam a könyökömet egy összehajtható fémszékbe, a jobb bokámat pedig valamibe, ami csakis a 317

lábizomerősítő gép lehetett. Legvégül pedig, kecsességemnek és egyensúlyomnak megadva a kegyelemdöfést, felborítottam egy kártyaasztalt, amelyen vállmagasságig álltak Marc ósdi heavy metál kazettái, amelyeket súlyemelés közben hallgatott, Ryan nagy bosszúságára. A kazetták zörögve dőltek a betonpadlóra. Szerencsére a zaj így sem volt nagyobb, mint amit a hangfalakból ki tudtak hozni. Végül a kezem elérte a fürdőszoba ajtaját. Kinyitottam, és felkattintottam a villanyt. Kicsi, negyvenwattos égő volt bent, ami nem világíthatta be a teljes házon végignyúló pincét, de sötétben a kis fény is sokat számít. – Ryan? – Hunyorítva odalestem, és láttam, hogy a hátsó fal mellett kucorog. – Kelj fel! Különben miért alszol a földön? – Minél közelebb értem, annál gyanúsabbá vált a testhelyzete. Nem is ült, inkább görnyedt, az álla a mellét érte. – Mi a baj? A szívem fájdalmas kalapálásba kezdett, és az egész testemet kiverte a libabőr. Ha macska alakban vagyok, égnek állt volna a hátamon a szőr. Ryan nem mozdul, a lámpa nem világít. Valami baj van. Most már teljesen megdermedtem, úgy figyeltem. Magam előtt lélegzést hallottam. Ryan. Élt, de olyan felszínesen vette a levegőt, hogy nem is láttam a mellkasa mozgását. Mi történt vele? Ösztönösen beleszimatoltam a levegőbe. Dzsungelmacska. Izzadni kezdett a tenyerem. Ezt a szagot bárhol felismerem, és csak egy dolgot tudok, amit tenni lehet, ha egyedül, fegyvertelenül találkozik vele az ember: futni. Megpördültem, a lépcső felé rohantam. A lábam az első fokra dobbant, elkaptam a korlátot, azonban megtorpantam, amikor a fejem felett a zsanérok nyekkenését hallottam. Lassan felpillantottam. Már tudtam, mit fogok fent látni. Luizt.

318

HARMINCEGY CSAK EGY PILLANATOM VOLT, hogy felfogjam, amit látok, mielőtt Luiz becsukta volna az ajtót, ezzel kizárva a konyhai fényeket. Azonban ennyi is elég volt, hogy felismerjem a baljában tartott kis pisztolyt. A francba, most már mindenki fegyverrel mászkál? Kinyitottam a számat, teleszívtam a tüdőmet, hogy sikoltsak, de Luiz rekedt suttogása – amely a pince csendjében mennydörgésnek hatott – belém fojtotta a hangot. – Sim. Kiálts csak! – Bár összesen egyszer hallottam a hangját, három hónapja, mégis megismertem. – Kiálts mae-ért! Őt is elkapom. Ugyan eredetileg elriasztani akartam volna őket, nem lehívni, de Luiz ráébresztett, hogy nem fog menni. Sosem menekülnének el. Manx minden vágya, hogy megölje Luizt, de törött kézzel, a fegyvere nélkül nincs esélye. És még ha anyám hajlandó is volna engem itt hagyni, hogy küzdjek meg egymagam, a futni képtelen Jace-t sosem hagyná magára, akármekkora is a baj. A fogaim összecsattantak, úgy csuktam be a számat. Döntöttem. Megküzdök Luizzal egymagam. Vagyis addig kerülgetem a lövéseit, amíg ki nem fogy a golyókból. Semmi probléma. Hooogyne. – Jó – szólalt meg Luiz újra, és akaratlanul is észrevettem, hogy mennyire hasonlít a hangszíne Migueléhez, bár az angolsága törtnek is alig volt mondható. – Csak mi ketten. – Lelépett egy 319

foknyit, a fegyvere fura, súrlódó-kattanó hangot adott. – Te megöl fivérem Miguel. Én neked megfizet. Nem értettem pontosan, mire készül, amíg úgy nem fordult, hogy megláthattam a fürdőszobából kiszüremlő kevés fényben. Célzott. Aszívem megugrott a mellkasomban. Jobbra vetődtem. Suppanást hallottam, egy tompa pukkanást, aztán valami elsuhant mellettem, balra. A golyó a falba csapódott mögöttem, amikor a földre érkeztem: a felsőtestem a matracra, egyenesen a fénynégyszögbe, a csípőmet viszont bevágtam a betonba. Nem én öltem meg Miguelt. Azzal meg még kevésbé voltam tisztában, hogy ő meg Luiz testvérek. Azonban valami azt súgta, Luizt ezek a tények a bosszúnál jóval kevésbé érdeklik. Felhúztam magam a matracra. A lépcső felől újra hallottam a kattanásokat. Újratöltene, egyetlen lövés után? Nem igazán értettem a fegyverekhez, de a filmekben a rosszfiúk mindig legalább ötször-hatszor lőhettek, mielőtt kiürült volna a tár. Hát akkor miféle pisztoly ez? A következő hang – valami kattanva a helyére csúszott – még lejjebbről jött. Felpillantottam. A vascső korlát felett célzott rám. Előrebukfenceztem, a lépcső felé. A fegyver pukkant egyet, a lövedék a hátam felett szállt el. A fenekemre érkeztem, hátralestem. Arra számítottam, hogy a matracban hatalmas lyuk tátong majd, azonban semmiféle lyuk nem volt – csak egy kicsiny tüske. Egy injekciós tű egyetlen tollal a végén, a fecskendő helyén. Kábítópisztoly. Ez történt Ryannel! Luiz nem kaphatta el a bátyámat a rácsokon át, úgyhogy belelőtt egy nyilacskát. Nem megölni akar, legalábbis egyelőre nem. Hanem elrabolni. Hogy visszaszerezzen a tervéhez, és hogy hátralévő életem minden napján megbosszulja rajtam Miguel halálát, legyen szó akárhány napról is. Cipő surrant a lépcsőn. Visszapördültem. Luiz tornyosult fölém, sietve igyekezett újratölteni a fegyverét. Megpróbált fejbe rúgni, de elhajoltam jobbra, és a lába a levegőbe rúgott. Megragadtam a bakancsai, nyögve elcsavartam balra. Erőből. Luiz elzuhant, közben átfordult, a keze kivágódott, ösztönösen kapaszkodót keresve. A kábítópisztoly koppanva esett a betonra. 320

Ez új erővel töltött el. Hátrarántottam a lábát; Luiz térdre esett a lépcsőn, és csak azért nem törte be az orrát, mert a keze előbb csapódott oda. – Kurva! – morogta, és megpróbálta kiszabadítani a lábát. Erősen megmarkoltam a bokáját, és húzni kezdtem. Ő rúgott egyet, hogy lazítson a szorításomon. Felemeltem és a jobb hónom alá szorítottam a vádliját, két kézzel elkaptam bőrbe bújtatott bokáját, majd a lépcső mögötti falnak támasztottam saját meztelen talpamat, és hátravetettem magamat, elrántva Luizt is. A térde lecsúszott a lépcsőről és a falba vágódott, a felsőtestével a lépcsőre zuhant. Dühödt morgás szakadt ki belőle. Megvetettem a lábamat a földön, és újra rántottam egyet rajta. Luiz oldalra fordult, és fél kézzel elkapta a korlátot. A bokája elfordult az ujjaim alatt. Előrehajolva igyekeztem lerángatni a lépcsőről. A bakancsa a kezemben maradt, én pedig fenékre estem a matracon. Megint. Sebesen másztam hátrafelé, és a kezem valami keménybe akadt. Lepillantottam. A matracba állt tüskelövedék volt az. Luiz elém ugrott. A fejéhez vágtam a bakancsot; fél kézzel félresöpörte. Átkúsztam a matracon, a fürdőszoba felé. Luiz a lépcső aljához esett fegyverért vetődött. Talpra vergődtem, és körbenéztem, valami fegyvernek alkalmas tárgyat keresve. Semmit sem láttam, csak az összecsukható fémszéket és Marc kazettáit. Luiz, pisztollyal a kezében visszafordult felém. Kiszedett egy harmadik lövedéket a zsebéből, a fogával tépte le a kupakját. Hátráltam; a kezem átsiklott a kazettákon, és a szék támlájához ért. Luiz szétnyitotta a fegyvert, és a helyére csúsztatta a tűt. Az izzadság a szemembe csorgott. Összecsattintotta a pisztolyt, és kiköpte a kupakot. Fellendítettem a széket. Luiz meghúzta a ravaszt. A tű csendülve vágódott a fémszék aljának, majd elém hullott a betonra. Ha van cipő a lábamon, széttapostam volna, így azonban csak átléptem rajta, fel a matracra. 321

Luiz hiába próbált egy újabb lövedéket a nyitott fegyverbe erőltetni. Sehogy sem ment bele; mert elfelejtette leszedni a kupakját. Nem állt szándékomban rámutatni a hibára. Előrevetettem magam, és meglendítettem az összecsukott széket. Luiz hátrált, de végül a lépcső oldalfalának ütközött. Lecsaptam a székkel. Elhajolt; a fegyvere egy pillanattal előbb találkozott a betonnal, mint az ökle a gyomorszájammal. Fájdalmasan levegőért kaptam. Újra fellendítettem a széket; műanyag kupakos lába fejen találta Luizt. Egyenesen rám zuhant, mint egy takaró, és a földre szorított. Az ujjai a torkomra fonódtak. A hüvelykujját tépve igyekeztem megállítani, mielőtt bezárul az ökle. Ekkor kinyílt a pinceajtó, és anyám jelent meg a küszöbön. – Faythe? Mi folyik odalenn? Luiz eleresztette a nyakamat, és a matracba ékelődött tűért nyúlt. Az ellenkező irányba fordultam ki alóla. – Anyu! Hozz segítséget! Most! – Mi a… – Menj már!! – Felugrottam, mert Luiz karja felém csapódott. Valami élesen megkarcolta meztelen lábszáramat. Hátraléptem: a vérem vörös cseppekben hullott a matracra. Luiz is feltápászkodott. Hátráltam előle, közben a lépcsőre pillantottam. Anyám már nem volt ott, de az ajtót nyitva hagyta. Annyira örültem a fénynek, hogy meg tudtam volna csókolni. – Tiéd mae? – lihegte Luiz szembefordulva velem. Bólintottam, és az alkarommal megtöröltem izzadt homlokomat. Kilépett jobbra, és megnyalta az ajkát. – Gyerek nem, de nagy öröm lesz. – Ha hozzáérsz az anyámhoz, soha többé semmi máshoz nem érsz hozzá! – Kitértem támadó lépése elől, a csípőm a kártyaasztal sarkának ütődött. Egy tokjában heverő kazetta akadt a kezembe; teljes erőmből hozzávágtam. Az orrán találtam el, és magam is meglepődtem rajta, de a tok felhasította a bőrét és vért fakasztott. Luiz nagy léptekkel vetette felém magát, a kazetta összetört a bakancsa alatt. Felkaptam egy másikat. Aerosmith. Na nem, klasszikusokat nem hajigálunk. Visszaejtettem, és felszedtem 322

helyette a Thompson Twins válogatásalbumát. A homlokán találtam el. Pislantott, a bal szemöldöke felett újabb vércsepp jelent meg. Ökölbe szorított kézzel, morogva nekem ugrott. Hátraléptem, azonban a falba ütköztem. Elkapta a csuklómat és előrerántott. A vállamban valami kattant, és a testvérétől kapott sebesülés fájdalmának emléke nyilallt belém. Kifordultam, ballal oldalba rúgtam, azonban kitért, és keményen meglökött. Elestem, a másik, még a lábán lévő bakancsa balról a bordáim közé vágódott. Apró pattanásokat éreztem; a fájdalom végigszaladt a bal oldalamon. Felsikoltottam; a lélegzetvétel eleven tűzzel égetett. Luiz visszahúzta a lábát, hogy újra rúgjon. Ekkor egy macska mordult fel mögötte. Megdermedt, leeresztette a karját, aztán lassan megfordult, igyekezvén mindkettőnk felé egyszerre nézni, ahogy hátrált. Okos kandúr. Nem hagyja, hogy bármelyikünk is a hátába kerüljön. Felnéztem a macskára, akit eddig eltakart előlem. Azt vártam, hogy Marc lesz az. Anyám volt; fekete bundáján megcsillant a fürdőből derengő fény. A fogsora kivillant, úgy vicsorgott. Kiengedett hegyes karmai apró gödröcskéket nyomtak a matracba. Hogy is volt az a mondás az anyatigrisekről? Lassan Luiz felé sétált, aki még egy lépést hátrált. – Jó cica – nyögte ki félelemtől fémes hangon. A homlokán izzadság gyöngyözött, belecsorgott a szemébe. Pislogott, de nem emelte fel a kezét, hogy letörölje. A hirtelen mozdulatok kiválthatják egy macska támadóreflexét, márpedig Luiznak több esze volt, mint hogy ezt megkockáztassa. Oldalra húzódva figyeltem, ahogy anyám megközelíti a prédáját. Bal kézzel sérült bordáimat szorongattam, a jobbommal a súlyemelő pad felé toltam magam. Luiz lassan lehajolt, a tekintete a padlóra villant. Követtem a pillantását; ott hevert a tűlövedék, amely a fémszékről pattant le. Anyám ismét felmordult. Luiz moccanatlanná dermedt úgy, félig kuporogva, kényelmetlen tartásban. Még egyszer a tűre pillantott. A lábgép segítségével talpra álltam. 323

Luiz fenékre ült a betonon, a keze a tollas tüskéért nyúlt. Anyám lecsapott és a földre döntöjte; a karmai Luiz vállába téptek. Luiz sikoltott, fél kezével anyám nyakát szorongatta, kidagadó izmokkal igyekezett távol tartani annak fogait magától, és megláttam – túl későn hogy a másik karja is fellendül, ujjai közt a tűvel. A nyugtatólövedéket anyám oldalába döfte, aki felüvöltött fájdalmában és dühében. A karmai még mélyebben vájtak Luiz vállába: csont fehérsége villant egy pillanatra, aztán vér töltötte meg a sebet, és kifolyt a betonra. Luiz azonban csak még erősebben szorította anyám nyakát, amíg annak szeme le nem csukódott, és a mancsai el nem ernyedtek. Vagy a szer hatott máris, vagy Luiz fojtogatása, nem tudhattam, de a legrosszabbtól tartottam. Négy imbolygó lépéssel a súlyemelőállványhoz siettem. Minden mozdulatra végignyilallt a mellkasomon és az oldalamon a fájdalom. Kínomban sziszegve felemeltem egy húszkilós tárcsát. Kétméternyire tőlem Luiz az oldalára fordította anyámat, akinek csak a farka rángatózott; a vállsebéből ömlő vér beterítette anyám bundáját. Jobb karja bénán lógott, de a sérülése ellenére a bal még mindig használható maradt. Mozgásra késztettem a lábizmaimat. Olyan magasra kaptam fel a tárcsát, amennyire bírtam. Két lépés után előrecsaptam vele. Luiz még éppen idejében nézett fel. A szeme kitágult meglepetésében és rémületében. A súly célba talált, rettentő, nedves, reccsenő hanggal törte be a homlokát. Kiemeltem a tárcsát a szörnyű sebből. Luiz teste anyám oldalára zuhant. Az ujjaim kinyíltak, a súly a betonra zuhant. A bal oldalamra szorított kézzel lehuppantam a földre, jobb karommal taszítottam le anyámról. A tekintetem véletlenül Luizra esett. Behunytam a szemem, hogy kizárjam, amit látok. Amit én tettem vele. Nem volt arca. Csak egy kráter, a zúzott, vörös húsban, fogakkal. Csukott szemmel végigfuttattam a kezemet anyám oldalán, kerestem, megemelkedik-e az oldala. Amikor megéreztem, hogy igen, a lélegzetem megkönnyebbült sóhajjal tört ki a tüdőmből. Addig nem is vettem észre, hogy visszatartottam. 324

Friss fájdalom nyilallt végig rajtam, a sóhajtól, de nem érdekelt. Anyám élt. Luiz elkábította, de remélhetőleg rendbe jön. Lefeküdtem mellé a sértetlen oldalamra, szorosan a bundájába fészkeltem magam; a könnyeim elkeveredtek Luiz vérével, és a padlóra folytak. Így talált ránk később Marc, véresen, felhorzsolva, de életben. Nagyon is életben.

325

HARMINCKETTŐ – És MEGINT! Az A NŐ SOSEM TANUL! – Ethan félig kihajolt a székéből, úgy nézte a jelenetet. A képernyőn Karen White lesett a sötét erdő felé, mindössze egy szál hálóingben. – Persze, de te is ugyanezt csinálnád – vágta rá Jace a nappali kanapéjáról. – Ha valami üvölt az erdőben, mész és megnézed, mi az. Ösztönös. Az Ethannel szemközti székben Marc horkantott. Mostanában nem volt beszédes kedvében, és nem nagyon igyekezett kettesben maradni velem, úgyhogy kitértem az útjából. Egyelőre. – Az embereknek nincs ilyen ösztöne – vetette ellen Vic a kanapé másik feléről, közben kicsavarodva igyekezett megszerezni a lábánál, a padlón ücsörgő Parkertől a pattogatott kukoricás tálat. Én az ajtó mellett kucorogtam egy karosszékben és a fiúkat figyeltem, ahogy nézik az Üvöltést. Nem olvastam, pedig nyitva hevert előttem a könyv: három napja egyet sem lapoztam. – Majd a végén meglátja, mi jön – felelte Ethan, le sem véve a szemét a képernyőről. Amióta hazaért Jamey temetéséről, csaknem egy hónapja, alig hagyta magára Jace-t. Agyonpiszkálta, amiért egy évszakon belül kétszer sebesül meg súlyosan, de legalább olyan figyelmesen ápolta, mint anyánk, bár a tabletták és kötések helyett ő inkább az iPod-terápiában bízott. Két héttel azután, hogy Jace-t meglőtték, dr. Carver megállapította, hogy már megpróbálkozhat az alakváltással, hogy 326

felgyorsítsa a gyógyulását. Jace boldog volt. Akármennyire fájt is neki a folyamat, semmit nem mutatott belőle, csendben vitte végbe anyám és dr. Carver figyelő szeme előtt. Két óra múlva visszaváltozott, az eredménnyel láthatóan elégedetten. A film hősnője visszamenekült a házba. Anyám jelent meg a valódi küszöbön, egy hatalmas tányér duplakaramellás csokis sütivel. Megállt a székem mellett, és aggodalmas homlokráncolással tekintett le rám. Mostanában sokszor csinálta ezt. – Csinálok némi teát az apátoknak – jelentette be ötcentis sarkain hibátlanul egyensúlyozva. – Kérsz belőle? – Nem, köszönöm. De egy sütit kérek. Mosolyogva tartotta elém a tányért. – Köszi! – Kivettem néhány darabot, és beleharaptam az elsőbe. Néztem, ahogy anyám a szoba közepére vonul a tállal, hogy kiossza a sütiket. A viszonyunk mostanában jobb volt, mint valaha. Az a rövid harc az oldalán olyan köteléket alakított ki közöttünk, amelyre húsz év együttlakás is képtelen volt. Nagyon sokat nyertem a Luizzal való találkozásból: ráébredtem, hogy anyám valójában egy álcázott vadmacska, Van Helsing kötényben és tűsarkakon, márpedig pillanatnyilag ennél menőbb dolgot elképzelni sem tudtam volna. Kivéve, hogy ezt örökölhettem tőle. Kifelé menet a majdnem üres tálról még levett egy sütit, és mosolyogva a mellettem álló asztalkára terte. A pincében nem kapott teljes dózist a szerből – megbökni vele valakit nem hozza ugyanazt az eredményt, mint meglőni egy sűrített levegős pisztollyal –, de dr. Carver szerint egyébként még egy pontos találat is kevés lett volna, hogy teljesen megbénítson egy kifejlett vérmacskát. Luiz arra számíthatott, hogy kétszer lő belém, mint tette Ryannel. Anyu a fojtogatás miatt ájult el. Úgy tűnt, jól kezeli. Selyemsálakat hordott, amíg a kék foltok el nem tűntek a nyakáról, és a dolgot csak „apró incidens”-ként emlegette, mintha az, hogy ha nem nevezzük nevén, kevésbé valóságossá varázsolhatta volna a harcot. Nem volt benne igaza, de ha neki segített… Apám már nem is lehetett volna büszkébb a „hölgyeire”. Alfatársait egyenként kápráztatta el a történettel, hogy anyu és én miként győztük le a dzsungelkóbort, aki átférkőzött a végrehajtók 327

sorain, hogy betörjön az életünkbe és szétzúzza a megtévesztő látszatbiztonságot, amelyet korábban élveztünk. Azt a részt persze kihagyta, hogy én nem kizártam Luizt, hanem összezárkóztam vele, úgy gondoltam, lassan megérti, mi a lényege a válogatott elhallgatásoknak. Szerencsétlen módon azonban ez Manx esetében nem volt alkalmazható. Miután Luiz meghalt, beleegyezett, hogy elmond mindent, és végre elárulta, melyik területről, melyik törzsből való. Mercédesz Carreno az egyik legrégebbi venezuelai falkába született, és amint kimondta a családnevét, apám lehunyta a szemét gyászában. Vagy dühében. Ő akkor már tudta, amit Manx elmondani készült. Két évvel az eltűnése után az apját megölte egy nagyra törő szomszéd alfa, aki aztán átvette a területet, ahol Manx született. A fivérei elpusztultak a védekezésben, az anyját megszakadt szíve vitte a sírba alig egy évre rá. Mire megszökött a fogva tartóitól, már nem volt hová hazatérnie, és családja sem volt a méhében hordott gyermeken kívül. Ezért tűzte ki maga elé célnak a bosszút, hiszen meggyőződésé volt, hogy nem nevelheti fel békében a fiát, amíg Luiz – a gyermek apja – ki nem leheli a lelkét. A régi területük új alfája kétségtelenül befogadta volna, azonban Manx semmivel sem ment volna szívesebben vissza az apja gyilkosához, mint a fiaiéhoz. Így falka nélkül – aki megvédje vagy kikérje – a sorsa a Területek Tanácsa kezében volt, és a Tanács úgy döntött, hogy háromrendbeli gyilkosságért hívják perbe. Mindazonáltal, a születendő gyermek biztonsága érdekében, a meghallgatását a szülés utánra tűzték ki. Ugyanaz a tanács még mindig vitázott az én sorsomon. Az apám szövetségesei beérték volna azzal, hogy figyelmeztetéssel futni hagyjanak. Az ellenfelei példát akartak statuálni. A vádlotthoz – hozzám – fűződő kapcsolata miatt ő maga pedig nem vehetett részt a vitában. Így tehát bizonytalanságban éltük napjainkat, vártuk, hogy a többi alfa valamiféle megállapodásra jusson. Addig pedig felfüggesztettek végrehajtói állásomból. A legizgalmasabb, ami jutott, az volt, ha felvehettem apám telefonját. 328

– Ez csak azért van, mert riporter – magyarázta Owen, aki Ethan lába előtt ülve nézte a filmet. – Nem tehet róla. Kíváncsi természet. Nevettem. Olyan nagyon Owenre vallott, hogy más hibáit mentegesse, még kitalált figurákéit is. Az én szabadszájúságomat „frissítően őszintének” találta, Marc temperamentumát „mélyen gyökerező védelmi ösztönként” tisztelte. Szerinte Ethan „mindenestől élvezi az életet”, Parker pedig „igazán tud bulizni”. Az ő szemében mindenkivel minden rendben volt, még az egész világgal is. Szerettem volna osztozni ebben az optimizmusban, de akárhogy is igyekeztem, a szemem elől nem került le a füstös szemüveg. – Szia, Faythe! – Manx sétált be a nappaliba mezítláb, és megállt a székem mellett. A hasa a kisasztalhoz ért, és lenyúlt, hogy megsimogassa laza, barackszín kismamablúzán át. Napról napra növekedett, és duzzadó teste jobban izgatta, mint azt magamról valaha is el tudtam volna képzelni. Dr. Carver két napja vette le a gipszet a karjáról, és megállapította, hogy teljesen helyrejött. A szülésig eltiltotta az alakváltástól, és a lelkére kötötte, hogy szedje a terhes vitaminokat. Végül megígérte, hogy havonta benéz, amennyiben Manx is megfogadja, hogy kerüli a bajt, és nem hagyja el a ranchet. Manx boldogan bólintott rá. Mindenki mást is boldoggá tett ezzel. Bár a fiúk egy része – Marc és Michael – nem kedvelte meg igazán, senki sem hagyta volna, hogy máshol szálljon meg, amíg le nem zajlik a pere. Egy terhes nősténymacska társasága túl különleges volt ahhoz, hogy csak úgy lemondjanak róla. – Csönd! Most jön a kedvenc részem! – rikoltotta Vic, és a távirányítóért nyúlt, amikor a kép ráközelített a tábortűz előtt heverő meztelen párra. Nem a szex tetszett neki annyira, hanem Hollywood egyik legelső próbálkozása az alakváltással, történetesen a film egyetlen szexjelenete közben. A fiúk nevetve rágták a süteményt, és bámulták a gumiból, művégtagokból és kockáról kockára haladó képekből összeállt csodát. Manx szemöldöke a homlokára szaladt, és kinyúlt, hogy elszedjen egyet a sütijeimből. – Mi ez az Üvöltés? 329

– Ez csak egy film – feleltem, és büszke voltam magamra, hogy megálltam, és nem loptam vissza tőle az édességet. Egyre jobban ment, hogy kedves legyek hozzá; mint minden máshoz, ehhez is csak egy kis gyakorlás kellett. És ha már hozzászokott az ember, nem is volt olyan rossz. Mindent megtett ugyan a figyelemért, de nem bántam, mert cserébe mindenki más figyelmét elhárította felőlem, és életemben először viszonylagos magányban gondolkodhattam. – Általában piával a kézben nézik, és ahányszor csak felüvölt a vérfarkas, isznak egyet. Ha nem vigyázol, a végére teljesen elkészülsz. – Hé, Manx, gyere, ülj ide! – rikkantott Ethan, és mosolyogva odébb húzódott. – Nem bánnátok? – kérdezte a lány, ezer wattos mosollyal, és hátrasöpörte a válláról sötét fürtzuhatagát. – Dehogyis! – hívogatta Vic is. – Ha az elejéről szeretnéd nézni, visszatekerjük neked. Manx vállat vont, és a szoba közepén álló kanapéhoz lépett. A srácok közül többen felpattantak, egymás lábára taposva igyekeztek kényelmes helyet találni neki, Mercédesz végül Ethan székébe ült le, közel mindenkihez, de mégsem a forró testek között. Abban a hónapban, amíg nálunk volt, senki sem ért hozzá egyáltalán, csak anyám és dr. Carver. Minden egyes békében elmúlt nap után egyre készségesebbnek tűnt, hogy elhiggye: a Lazy S ranchon senki sem akarja bántani. És mindennap kicsit többet mosolygott. – Óóó, nézzétek! – kiáltotta egzotikus akcentusával, és az alsó ajkába harapott, amikor a képernyőn a vérfarkas az áldozatára vetette magát. – Faythe! – hallottam apámat az irodájából, éppen, amikor az utolsó sütit tömtem a számba. Nem kiabált, de volt valami a hangjában, amitől megfeszültek az idegeim. Vadul rágva lehajítottam a könyvemet, és végigsiettem a folyosón az irodáig. Akármi is jön, annak nem fogok örülni – és nem álltam készen még több rossz hírre. – Ülj le! – rendelkezett apám, amikor csendben beléptem. Marc követett, a kanapé két végére telepedtünk. Apám biccentett 330

Marc felé, majd felállt, a kezében egy sima, széles, fehér boríték, az alatt háromba hajtott papírlap. – Ez mi? – A szívem vágtázni kezdett, a tenyeremen izzadság ütött ki. Majdnem biztos voltam benne, hogy tudom, de nem akartam elhinni, amíg meg nem hallom tőle. – Döntésre jutottak – válaszolta apám, és a mellettem álló kisasztalra ejtette a levelet, aztán fáradtan visszasüppedt a székébe. Azzal vádolnak, hogy megfertőzted Andrew-t, aztán megölted, hogy eltitkolhasd. Két főbenjáró bűn. A tárgyalás nyolc hét múlva lesz. Nyolc hét? A gyomrom összerándult, rettegve hunytam be a szememet. Manx négy hónapot kap, én nyolc hetet? Hát aztán? Rohadjanak meg! Nyolc hét több mint elég, hogy felkészüljek a védekezésre. Végső soron ártatlan vagyok. Javarészt. Mélyet lélegeztem, majd felnéztem. A pillantásom Marc arcára tévedt: a szemében tiszta rémületet láttam. Aztán apám felé fordultam, és életemben először nem tudtam volna megállapítani, melyikünk aggódik jobban. Ő is engem nézett. Fáradtan sóhajtott, én pedig elmosolyodtam. Hát akkor kezdődjék a játék…

331

332

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Kritikus partneremnek, Rinda Elliottnak többel tartozom, mint azt valaha elmondhatnám, sasszeméért, és azért, mert mindig megmondta, ha nem hoztam ki magamból mindent, amit lehetett. Csak remélni tudom, hogy legalább feleannyit én is segítek neki, mint ő nekem. Apámnak, amiért megmutatta, hogyan látja a világot egy született texasi. Livia Rosának, aki a portugál mondataimat ellenőrizte, és javaslatokat is tett. Elizabeth Mazernek, aki többet tett értem, mint amit fel tudok sorolni. Dr. D. P. Lyle-nak, aki orvosi szakértelmével segített a halottakat valószerűvé tenni. Bármilyen orvosi hiba a könyvben az én bűnöm és nem az övé. Ügynökömnek, Miriam Krissnek, aki sokszor az utolsó pillanatban, késő éjjel olvasott, azokért a pillanatokért is, amikor az ember annyira vágyik rá, hogy minden gombnyomásra működjön. És végül köszönet szerkesztőmnek, Mary-Theresa Husseynek, türelméért, útmutatásáért, bölcsességéért, bátorításáért. A lelkesedésed ragadós, és boldog vagyok, hogy elkaphattam.

333