JUS ACCARDO UNTOUCHED érintés nélkül

JUS ACCARDO UNTOUCHED érintés nélkül

DENAZEN-REGÉNY

1.

-E

z lesz az utolsó, igaz? – Vonakodva elhúztam a kezem, és visszadugtam ujjaimat a kesztyűbe. Így már biztonságosan folytathatjuk. Az anyag biztosította, nehogy véletlenül elhamvasszak valakit, ahogy Dez mondta mindig. Ő mosolygott és újra megfogta a kezemet, ujjai a csuklómra fonódtak, aztán becsúsztak a kesztyű széle alá. Bőr a bőrömön. Semmi sem volt ehhez fogható. Dez volt az első ember – az egyetlen ember –, akit valaha meg tudtam érinteni. – Az utolsó előtti, még egy jön ez után. Miért? Rohansz haza? – kérdezte, és játékosan megbökte a vállamat. Szélesen elvigyorodott. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy levegyem a kesztyűt, és végighúzzam az ujjaim hegyét a felső ajka szélén, amikor így mosolygott rám. Mintha én lennék az egyetlen ember a világon. A járdán álltunk egy kicsi, kék, kétszintes ház előtt. Balra, a kocsifelhajtó szélén egy lila utcai terepjáró parkolt. A terepjáró mögött metszett fák álltak sűrű sorban, bokrokkal vegyesen, s ezeket apró rózsaszín virágok tarkították. Könnyű volna Dezt az árnyékba húzni. Csak néhány csók lenne, nem több. Megcsiklandozhatnám a bal füle mögött, megnevettethetném – nekem ez a legkedvesebb hang a világon –, és nézhetném, ahogy felcsillan a szeme, amikor arról beszél, hogy mi mindent tervez kettőnknek. Miután beszéltünk a lánnyal, aki itt lakik – ő Kiernan McGuire –, elmegyünk majd egy vidámparkba.

– Megígérted nekem az első hullámvasutamat – figyelmeztettem, s közben lehajolva gyors puszit nyomtam az orrára. Ő lábujjhegyre állt, és az enyémhez dörzsölte az orrát. Volt valami neve is ennek – Dez mondta egyik éjjel. Valami eszkimókkal kapcsolatos, de nem emlékeztem rá, és nem is számított. Semmi sem számított, ha Dezzel lehettem. – Minél előbb bejutunk, annál hamarabb ki is jöhetünk. Majd’ elpusztulok némi adrenalinpumpáló káoszért, meg egy kis kizárólag Kale-lel töltött időért. Ujjaimat az övéi közé fűztem és a ház felé húztam. Tetszett a Kale-lel töltött idő ötlete, alig vártam, hogy elkezdhessük. – Szóval, mit is tudunk Kiernan McGuire-ről? Fölmásztunk a lépcsőn, és Dez megnyomott egy kis aranyszínű gombot mindjárt a kilincsgomb mellett. Dallamos harangjáték hangzott fel az ajtó túloldaláról. – Hm, tulajdonképp csak a nevét. Ennek nem örültem. – Ez minden? – Az egész nyarat azzal töltöttük, hogy Hatosokat kutattunk fel, különleges képességű kölyköket, arról a listáról, amit Dez unokatesója adott nekünk. Mindannyian a Denazen vállalat célpontjai, Hatosok, akiket mi egyenként figyelmeztettünk a veszélyre. Azonkívül, hogy így folyton Dezzel lehettem, jó érzés volt valami hasznosat tenni. Azon dolgozni, hogy életeket mentsek meg, ahelyett hogy véget vetnék nekik. – Kínos. Dez nevetett és megtaszított a csípőjével, erre én is visszalöktem. Tanultam. – Elkényeztetett téged a legutóbbi néhány figura. Igaza volt. Tisztában voltam vele, hogy ezek az emberek

nem jelentenek ránk veszélyt, mégis szerettem tudni, hogy mibe sétálunk bele. A listánkon az utolsó néhány név mellett minden információ megvolt a célpontról. Életkor, képesség – egyiküknek még a vérrokonai is fel voltak sorolva, és hogy ők melyik államban élnek. Erről az egyről azonban nem volt semmi. – Igen? – Egy lány jelent meg az ajtóban. Magas volt, és egy kicsit idősebbnek tűnt Deznél, hosszú, lila haja vadul az arcába lógott. Nyilván az övé volt a behajtón álló terepjáró, illett a hajszínéhez, ezt még én is észrevettem. Deznek nem volt kocsija, de ha szerzett volna egyet, fogadok, hogy fekete-fehér lett volna. Egy kocsi passzoljon a tulajdonosához, szinte biztos voltam benne, hogy ennek így kell lennie. Vagy talán a bútoroknak. Esetleg a háziállatnak... Még mindig ott tartottam, hogy próbáltam felfogni a dolgokat. A kinti világban semmi sem volt egyszerű. Dez a lányra mosolygott. – A nevem Dez, ő pedig itt Kale. Kiernan McGuire-t keressük. – Ki az a Dez meg Kale? – kérdezte a lány, és karba tette a kezét. Én Dezre mutattam és azt mondtam: – Épp most mondta. Dez. – Magamra mutatva hozzátettem: – Kale. A lány pislogott néhányat, és egy pillanatig hallgatott. Amikor végre megszólalt, megváltozott a viselkedése. – Én már megláttam a fényt. Dicsérd az Urat, halleluja, pénteken semmi hús! Meg a többi édeni lószar. Zavartan Dezre pillantottam. – Semmi hús pénteken? Van valami szabály, amiről még senki sem szólt nekem?

A lány már épp becsukta volna az ajtót, de Dez gyorsabb volt. Szemét forgatva az ajtórésbe ékelte az egyik cipőjét és megrázta a fejét. – Nem vagyunk misszionáriusok vagy hasonlók... a képességed miatt jöttünk. A lány összehúzta a szemét, gyanakodni kezdett. – Képesség? Arra a szuperegzotikus képességemre gondolsz, hogy a cseresznye szárát apró kis gombóccá tudom csomózni a nyelvemmel? – Hatosok vagyunk. Mint te. Nekünk is van adottságunk. – Talán ha egészen őszinte lennék, rájönne, hogy megbízhat bennünk. – Nemrég még a Denazen vállalat foglya voltam. Hallottál róluk? Már attól megfeszültek az izmaim, hogy kimondtam ezt a nevet. Néhány hónappal ezelőttig a Denazen létesítményében éltem, egészen addig, amíg Dezzel nem találkoztam. Fogoly voltam. Hatalomvágyó emberek kihasználtak és manipuláltak a saját céljaikra, a saját terveik szerint. A lány Dez felé fordult. – Nem kéne bevennie a gyógyszereit? Dez karba tette a kezét és végigmérte a lányt. Az eltökélt arcával. – Nagyon jól tudod, hogy miről pofázunk, úgyhogy hagyd abba a süketelést! Pár percre beugrunk és a lehető legsimábban elintézzük. Ígérem. A lány sóhajtott, az ajka barátságtalan mosolyra húzódott, de belökte az ajtót és intett, hogy mehetünk. Éppen be akartam lépni, mikor jeges hideg futott végig a gerincemen, és meg mertem volna esküdni rá, hogy valami mozgást láttam a szemem sarkából. Egy fekete-fehér foltot. Visszafordultam az utca felé,

végigpásztáztam a környéket először balra, aztán jobbra nézve. Nem volt semmi a látóteremben, kivéve néhány parkoló autót, és egy nagyon kicsi kutyát sétáltató férfit – egyikük sem volt fekete vagy fehér. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, megpróbáltam elfelejteni a kényelmetlen érzést. Az érzést, hogy figyel minket valaki.

2.

-S

emmivel sem tudlak megkínálni benneteket, úgyhogy essünk túl rajta! – A lány leült a kanapéra, és gyanakvó szemmel nézett ránk. Tudta, hogy mi a Denazen, látszott a szemöldöke apró rándulásából, mikor megemlítettem még kint a lépcsőn. A testbeszédből több választ kaphatunk, mint a tényleges beszélgetésből, ha tudjuk, mire kell figyelni. – Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk – szólalt meg Dez, miközben leült a lánnyal szemközti székre. Én a jobb oldalán álltam. – Te vagy Kiernan, ugye? – Talán – mindössze ennyit válaszolt. Óvatosan, nehogy túl közel kerüljek hozzá, a csuklójára mutattam. Vékony ezüstláncot viselt, a közepén fényes lapocska. Egyetlen szó volt belegravírozva. – Kiernan. Ott van a neved. Mosoly terült szét az arcán, fölemelte a kezét és megrázta a karkötőt. – Úgy látszik, mégsem igaz a mondás. Nem minden jóképű srác ostoba, igaz, haver? – Kale – vágtam rá bosszúsan. – A nevem Kale. – Addigi életem nagy részében egy számmal jelöltek meg, de volt nevem is. Azt akartam használni. – Mindjárt a tárgyra is térnék – mondta Dez, áthajolva a köztük lévő asztal felett. Fölemelt egy kis kerámia poháralátétet, aztán körülnézett egy másik tárgyat keresve. Egy pillanattal később már nem a székben ült, hanem a szoba túlsó sarkában állt, és felemelt egy írótömbszerű tárgyat.

– Mi olyanok vagyunk, mint te. Mások. Képesek vagyunk néhány dologra. Dez sokat gyakorolt, mindennap legalább két tárgyat átváltoztatott. Egyre könnyebben ment neki, és a fájdalom mostanra már nevetségessé enyhült – legalábbis ezt állította –, de megmaradt a néhány pillanatnyi habozás. Láttam a szemében. Félelem. A fájdalom emléke, amit éveken át érzett, ha a képességét használta. Irigyeltem az erejét. Láttam, hogy eleinte mibe került neki az átváltoztatás, erős embernek kellett lennie, aki túljutott ezen. De ő elhatározta, megedzi a testét, hogy képes legyen megbirkózni a következményekkel. Eddig úgy tűnt, működik a dolog. Előző nap sajtrudacskává változtatott egy rendelésnyi jalapeno rúdnak nevezett valamit. Ez volt eddig a legjobb másolása... Miközben Kiernan meg én figyeltük, a papír szélei begörbültek és felcsavarodtak. Egy pillanattal később Dez két egyforma, kék poháralátétet tartott a kezében. Mind a kettőt odanyújtotta Kiernannek, hogy megnézhesse. – Mi a franc! – kiáltott fel Kiernan. Lassan fölemelkedett a kanapéról, előrehajolt, és kivette a cseréppé változott papírt Dez kezéből. – Ez valami nyavalyás trükk. Dez mosolygott. – Megvannak az előnyei... És veled mi a helyzet? Kiernan arca megmerevedett. – Hogyhogy mi a helyzet velem? Csak az én Kale-időmet vesztegettük. Úgy döntöttem, legjobb lesz nyíltan beszélni. – Tudod, hogy mi a Denazen – mondtam. Ha akarnám, akár le is üthetném, anélkül persze, hogy komoly sérülést okoznék neki, és hívhatnánk valakit a mieink közül, hogy érte jöjjön, de

Dez ezt biztos túlzásnak tartaná. Azt mondta, néha hiányzik belőlem a finomság. Pedig nem hiányzott belőlem, csak nem láttam értelmét. – Jönnek. Ide. Nyilván nem akarsz itt lenni, amikor megérkeznek. A hozzánk hasonlókat használják fel a saját céljaikra. A lány összehúzta a szemét, de észrevettem benne a félelem szikráját. – Felhasználnak? Mire? És nálad mi a kotta? – Kotta? – Még mindig sok mindennel nem voltam tisztában, de az emberek nem jártak kottával, ahogy én láttam. Úgy éreztem, ezt neki is tudnia kellene. – Az nincs nálam. Dez elnyomta a kuncogást, és rájöttem, hogy hibáztam. Ez egy szleng kifejezés volt. – Azt kérdezi, hogy nálad mi a lényeg. A képességed. De hát akkor miért nem ezt kérdezi? Vagy csak engem zavar ennyire, hogy az emberek szinte soha nem azt mondják, amire gondolnak? Van egy kifejezés arra, ha valaki lefekszik aludni, és arra is, ha eszik. Szlenggel fejezik ki, hogy el akarnak menni valahonnan, és azt is, hogy megérkeznek. Kiernan és Dez folytatta a beszélgetést, Dez tovább győzködte Kiernant, hogy jöjjön el velünk, Kiernan pedig tovább tagadta, hogy fogalma lenne arról, amiről beszélünk. Néhány pillanatig hallgattam őket, de aztán figyelmem az ablak felé terelődött. Ugyanaz a kényelmetlen érzés kúszott föl megint a gerincem mentén. Hirtelen úgy éreztem, nem akarok tovább maradni. – Megértem, hogy talán nem bízol bennünk – szakítottam félbe őket, és visszafordultam a szoba felé. Tudtam, hogy Dez nem fog örülni a szavaimnak, de már nem éreztem itt jól magam. El akartam menni. – Ha valaki tudja, mi a bizalmatlanság, hát

én tudom. De azt is tudom, hogy tisztában vagy vele, mi a Denazen. Őket komolyan kell venni. Gondolj a szörnyeteg szóra, és szorozd meg ezerrel! Elvesznek mindent, amíg nem marad semmi más, csak egy üres héj, ott, ahol valamikor a lelked volt. Ezt csinálják veled. Dez elsápadt. – Kale... De én folytattam. Nem az volt a célom, hogy megijesszem a lányt, csak hogy őszinte legyek. Tudnia kellett pontosan, hogy mi vár rá, ha itt marad. – Éheztetni fognak, verni, és a világon mindent és mindenkit felhasználnak majd, akit szeretsz, hogy manipuláljanak, és rávegyenek, hogy olyasmit tegyél, amit el sem tudsz képzelni. Többé nem vagy itt biztonságban. Fogd a családodat, és hagyd el ezt a helyet! Dez szeme tágra nyílt, de Kiernan csak figyelt. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy mindent elrontottam. Kiernan, a tekintetét le nem véve rólam, megkerülte az asztalt, nagy levegőt vett – és eltűnt. Dez talpra ugrott. – Mi a... Egy halvány körvonal maradt – nem lehetett látni, hacsak nagyon nem kereste valaki –, és ha megmozdult, egy kicsit vibrált. Kiernan nevetett. Idegesnek hangzott, hiányzott belőle a korábbi virtus. – Hát, igen... azt hiszem, én is olyan vagyok, mint ti. Dez horkantott. – És még azt mondod, hogy az én trükköm jópofa? Ez hihetetlen! Aztamindenit! Micsoda lehetőségek... Kiernan újra megjelent.

– Megvannak az előnyei – felelte, megismételve Dez korábbi megjegyzését. – A láthatatlanná válás a legklasszabb adottság, amit valaha láttam... pedig hidd el, rengeteget láttam már! – Nem vált láthatatlanná – jegyeztem meg, és a lány felé fordultam. – Ez inkább valami álcázó hatás, igaz? Nem lettél egészen észrevehetetlen. Én láttam... valamit. Kiernan vigyorogva megfenyegetett egyik ujjával, egy lila villanás: még a körme is olyan színű volt, mint a behajtón álló terepjáró. – Ez igen! Jár egy süti a srácnak! Most igazán nem volt időnk enni. Egyáltalán, hol tarthatta a sütit? A zsebében? Nyilván szétmorzsálódott már. – Most nem kérek, köszönöm. A lány felhúzott szemöldökkel az orrát ráncolta – biztos rosszulesett neki, hogy nem fogadtam el a sütit –, és megint Dez felé fordult. – Tulajdonképpen átlátszóvá válok. Minél gyorsabban mozgok, annál könnyebb engem észrevenni. Gyerekkoromban csak úgy tudtam megcsinálni, ha mozdulatlanul álltam. Aztán, ahogy idősebb lettem, valahogy egyre jobban tudtam kontrollálni. Dez bólintott. – Én is valahogy így vagyok vele. Egészen az utóbbi időkig totál rosszul lettem az átváltoztatástól – én így nevezem. Csönd. – Szóval... – Kiernan zsebre dugta a kezét. Jobb lábával toppantott néhányszor a földön. – Azt akarjátok, hogy veletek menjek. De hová? – Van egy hely Parkview-ban, úgy kétórányira innen, az

állam északi részében, ott biztonságban lehetsz. Az egy... menedék a hozzánk hasonlóknak. Egy csapat Hatos, akik elhatározták, hogy megbuktatják a Denazent. Dez most már felkeltette a lány érdeklődését. – Egy csapat Hatos? Miért, hányan vannak ott? – Sokkal többen, mint gondolnád. Kiernan hangjába visszatért a gyanakvás. – Na jó, ha azok az emberek – a Denazen – fel akarnak engem használni, akkor mi van veletek? Ti mit akartok? Dez lépett egyet előre. – Mi csak segíteni akarunk. – Miért olyan nehéz ezt elhinnem? Segíteni akartok? Ennyi? És nem akartok semmit viszonzásul? Valószínűtlenül hangzik... – Nézd, mi nem erőltetjük, rendben? Gyere most el velünk, és ha nem tetszik, segítünk, hogy találj valami másik biztonságos helyet. Legalább hagyd, hogy megpróbáljunk segíteni a családodnak. A lány habozott, aztán sóhajtott. – Semmi család. A szüleim tavaly meghaltak autóbalesetben, és egyedüli gyerek vagyok. – Szélesre tárta a két karját. – Amit itt láttok, minden az enyém. Dezzel beszélgettünk már erről: hogy mi a megfelelő válasz, ha valaki az életéről mesél. Érdeklődést mutatni meg együttérzést, anélkül, hogy behízelgő lenne az ember. Meghallgatni, ha az emberek magukról beszélnek, mégis óvakodni attól, hogy idegeneknek magántermészetű kérdéseket tegyünk fel. Az utolsó tanácsot az után kaptam, hogy Parkview külvárosában valami étkezdében megkérdeztem egy nőtől, hogy miért olyan mély a hangja. Dez csak később tájékoztatott, hogy a nő transzvesztita – tulajdonképpen nem is nő. Miután

megtudtam, hogy ez mit jelent, beláttam, hogy teljesen igaz: bizonyos dolgokat jobb homályban hagyni. – Szerencsétlen dolog – feleltem, és büszke voltam magamra. Dez szerint időnként hűvösnek és közönyösnek látszom. Mindenképpen meg akartam neki mutatni, hogy többre vagyok képes. Hogy normális vagyok. – Sajnálom, hogy meghaltak. A lány csak nézett. – Mit szólnál egy kompromisszumhoz? – vetette fel Dez mosolyogva. – Kale meg én vidámparkba készülünk itt, a városban. Mi lenne, ha eljönnél te is, lötyögnél velünk egy kicsit, és közben megismerkednénk? Válaszolunk majd minden kérdésedre, és rájössz, hogy nem mi vagyunk a gaz gonoszok. A lány arca felderült. – Jeeper Vidám Tanyájára? – Pontosan. Tiltakozni akartam, hiszen az én Kale-időmet pazarolta, de még jobban szerettem volna eltűnni. A lány egy pillanatig gondolkozott az ajánlaton. Nem válaszolt azonnal, ezért biztos voltam benne, hogy nemleges választ fog adni. – Nem ígérek semmit, de jól van. Pár órácska nem árthat meg.

3.

K

iernan lila terepjárójának belseje illett a külsejéhez, és ő büszkén közölte velünk, hogy külön az ő rendelésére készült. Szerettem a lila színt, sőt a kedvenc színem volt, de ez már kicsit soknak tűnt. Most viszont, hogy Kiernan házától végre nem a Gingertől kölcsönkapott kocsival – s annak fura, áporodott szagú ülésein – kellett a parkba utaznunk, több okból is eltekintettem a színétől. – Anyukám itt dolgozott gyerekkoromban – jelentette be Kiernan, miközben átvágtunk a hatalmas parkolón. – Megengedték, hogy esténként, zárás után, a gyerekek ingyen használhassanak mindent. A Sikolyok tornya rémes volt, mégis mindig nagyon élveztük. – Rettentően sok ember van itt – jegyeztem meg körülnézve. Kiernan mordult egyet, kihúzott egy húszast a hátsó zsebéből és átnyújtotta a fülkében ülő nőnek. – Ne mondd nekem, hogy agorafóbiás vagy...! – Milyen? – Fogalmam sem volt, miről beszél, de jól hangzott. – A képessége miatt rinyál – magyarázta Dez, a hangjában óvatosság hallatszott. Megfogta a kezemet és megszorította. – Az érintése halálos. Kiernan megtorpant, a szeme tágra nyílt. – Hogy érted, hogy halálos? – Ha megérintenéd a bőrömet, meghalnál – mondtam. Semmi értelme nem lett volna szépítgetni. Az voltam, aki

voltam, és ez már nem is aggasztott többé. Nem igazán. Régebben álmodoztam róla, milyen is lehet megérinteni valakit – ujjaimmal érezni valaki másnak a bőrét –, de aztán megtapasztaltam. Megtaláltam Dezt. Már nem zavart, hogy senki mást nem tudok megérinteni. Amíg ő velem volt, semmi más nem számított. Kiernan feszengve nézett rám. – Hm, és biztonságos, hogy te, hogy is mondjam, nyilvános helyeken csatangolsz? Épp közölni akartam vele, hogy Dez nem szólt nekem arról, hogy a parkban ennyire sok ember lesz, de Dez közbevágott: – Biztonságos. Kale tudja, hogyan kerülje el az érintkezést, egész életében ezt csinálta. Kesztyűt visel meg hosszú ujjú pólót. Semmi gond nem lesz vele, míg valaki meg nem akarja csókolni. – Intett nekem. – És ha ez történne, én úgyis előbb kinyírnám az illetőt, mint ő megtehetné. Aggodalmaim egy csapásra elmúltak. Azon gondolkoztam, vajon sikerül-e majd egy napon olyan érzést keltenem Dezben, mint amilyet ő kelt bennem. Tökéletesnek, tévedhetetlennek éreztem magam. Ha csak rám nézett, én voltam a legfontosabb ember a földkerekségen. Továbbmentünk befelé a parkba, igyekeztünk távol maradni a forgalmasabb útvonalaktól, félrehúzódni, ahol lehetett. Deznek igaza volt, nem is volt olyan szörnyű. Az emberek próbáltak helyet adni egymásnak – amit én sosem fogok megérteni. Ha van lehetőségük megérinteni valakit, miért nem teszik? Pedig elképesztően jó érzés. Távolabb, a főút mellett, egy nagydarab szoboremberhez értünk. Az arca túlságosan sápadt volt, a bőrén különös kék és sárga jelek. Élénk színű ruhája lógott rajta, és arra

emlékeztetett, amit Sue – a pótanyám, aki ugyanakkor furcsamód Dez biológiai anyja – mutatott nekem egy könyvben, mikor még gyerek voltam. Szivárvány. Nem emlékszem, hogy Sue mondott volna bármit is azokról, akik ilyen színeket viselnek, de sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért vannak annyira oda a ragyogó színekért. A normális agyban nem merül fel, hogy a rikító színek céltáblát festenek az ember testére, ami végzetes lehet? Az emberek még csak meg sem próbálnak beolvadni. A szoborember zilált haja illett a ruhájához, orra helyén pedig egy kerek, piros izé éktelenkedett. Volt benne valami, amitől kellemetlen érzés kavargott a gyomrom táján. Mintha bármelyik pillanatban fel akarna ugrani, hogy elkapjon engem. Kinyújtottam egy ujjamat és megböktem az állát. Nem mozdult. – Biztosak vagytok benne, hogy az emberek szórakozni jönnek ide? Dez kuncogott, és egyik ujjával megkopogtatta a szoborember fejét. Felnevetett, amitől remegés futkározott föl-le a gerincem mentén, aztán hozzám hajolt és a fülembe súgta: – Mit látnak szemeim? Az én szuperdögös szuperharcos pasim bemajrézik egy bohóctól? Visszanéztem a szoborra. Még mindig mozdulatlanul állt, de úgy tűnt, mintha apró, mélyen ülő, barna szemével követne bennünket. – Valahogy nem érzékelem ennek a helynek a vonzerejét. Kiernan vihogott. – Ő csak Jeeper, a bohóc, lényegében ő a hely kabalája. Ne hülyéskedj! Mindenki szereti a bohócokat! Kiernanről a szoboremberre néztem. Ha mindenki szereti a bohócokat, akkor ez is csak egy újabb példa arra, mennyire nem

fogok én beilleszkedni a normális emberek közé. Különböző alakú és méretű színes szerkezetek sorakoztak a parkot átszelő keskeny út két oldalán. Némelyik úgy nézett ki, mintha valami jármű lenne, jó néhány üléssel és bonyolult irányítópulttal. Mások inkább pavilonoknak tűntek, helyet biztosítva több száz egyforma játéknak különböző méretben. Voltak apró rózsaszín medvék, meg nagyobb kékek, és babák, melyek a furcsa, gyanús küllemű szoboremberre hasonlítottak. Az egyik pavilon közepén hatalmas asztal állt, tele üvegkelyhekkel. Mindegyik kehelyben egy apró narancsszínű hal úszkált. Nyilván ott tárolták az élelmet. Továbbmentünk, míg egy hatalmas irányítótáblához nem értünk, rajta vázlatrajz: a park térképe. A furcsa szoboremberről is volt rajta jó pár kép – nem voltam hajlandó úgy gondolni rá mint Jeeper bohócra –, a különböző irányokat mutatta. A jelzőtábla mögött, mindjárt az út túloldalán, egy hatalmas, színes kerék magasodott, úgy tűnt, mintha kosarak lógnának le róla egyforma távolságokban, körben az egész kerületén. A fura szoborember arca is ott volt a kerék elején, hatalmasra nagyítva. Úgy tűnt, mindenütt ott van, Kiernan pedig kabalának nevezte... Ebből arra következtettem, hogy ő különösen fontos szerepet tölt be itt. Nem is értettem, hogyhogy nem ment még csődbe ez a hely. – Mi az ott? – kérdeztem. Dez elfordult a térképtől, és átnézett az úton. – Az óriáskerék? – Óriás kerék? – Egy attrakció, mint a járgányok. Beülsz az ülésébe és forog körbe-körbe. Jó móka! Az embereknek furcsa elképzeléseik vannak a mókáról. Mi

van abban szórakoztató, ha ülsz valamiben, ami körbeforog? – Kezdek arra gondolni, hogy a népesség nagyobb része még komolyabban sérült, mint én. Sosem fogok hozzászokni az emberek gondolkodásmódjához. – Jól van – felelte ő, lábujjhegyre állt, és gyorsan megpuszilt. – Én azt csípem, ahogy te gondolkodsz. – Az óriáskerékről megfeledkezve visszafordult a térkép felé. Rábökött a szoborember legnagyobb képére, és azt mondta: – Itt vagyunk mi. Követtem a vonalat onnan, ahol mi álltunk, a Vasút sorig. Ez tulajdonképpen egy félkör volt, rajta hat attrakció. Középen egy hatalmas piros csillag a szoborember képével. Az arckifejezése elég ronda volt, kilátszott egy sor hegyes foga. – Mi ez itt? – Az – válaszolt Kiernan a kezét összecsapva – a Sikolyok tornya. A legjobb menet ezen a helyen. De előbb mindenképp nézzük meg a Jósnőt! – Egy csúcsos tetős, élénkvörös pavilonra mutatott, melyen ez a felirat állt: Jeeper jóskunyhója. Kiernanről Dezre néztem, aztán az épületre. – Kikérdezhetem? – Príma alkalom lesz rá, hogy megismerjelek benneteket – felelte Kiernan huncut mosollyal. – Még fizetek is. – Egy jövendőmondó? – nyögte Dez. – Tényleg? És mi jön még, medvetáncoltatók? Megint az épületre néztem, próbáltam kitalálni, hogy működik ez az egész. Dez azt mondta, vannak járművek is, biztos valahol odabent rejtőznek. – Gyorsan megy és fejjel lefelé fordul? Kiernan csak pislogott. – Hogy mit csinál?

Dez megfogta a kezemet. – Ez nem járgány, hanem egy jelmezbe öltözött nőszemély, aki úgy tesz, mintha a jövődbe látna. Ez ostobaságnak tűnt. – Úgy tesz? És annak mi értelme? Kiernan bosszúsan a szemét forgatta. – Nemcsak úgy tesz, hanem igazi. Nekem elhihetitek. – Dez is, meg én is megtorpantunk. Kiernan viszont sürgetésképpen toppantott a lábával. – Gyertek már! Jó poén lesz. Én még mindig nem mozdultam. – Poén? Hogy lehet ezt poénosnak tartani? Kiernan karba tette a kezét és a pavilon felé indult, látszott, hogy nem hajlandó tovább vitatkozni. A válla fölött még visszaszólt: – Szerintem te akkor is csak kamilláznál, ha a poén az arcodba röhögne. Kétségbeesetten fordultam Dezhez: – Kamilláznék? Ő magával húzott, hogy kövessem Kiernant. – Emlékszel, egyszer azt mondtad nekem, úgy hangzik, mintha egy másik nyelvet beszélnék? Bólintottam. Ez igaz volt. Néha nem értettem, hogy Dez mit akar mondani. Szleng, ő így nevezte. Majdnem olyan rémes volt, mint azok a kifejezések, amiket a többiek használtak. – Hát, Kiernannek is megvan a maga saját nyelve. Ez nem tett kifejezetten boldoggá. Semmi kedvem nem volt nekiállni megtanulni egy új nyelvet. Főleg, hogy képtelen voltam megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy valaki figyel minket.

4.

A

Jósnő nem volt ott. Úgy tűnt, Dezt ez csöppet sem zavarja. Kiernannel vitatkozott, aztán megegyeztek, hogy lenyomnak néhány menetet, és visszatérnek. – Na, hát világosítsatok fel kicsit azokról az emberekről, akikhez el akartok vinni engem! – szólalt meg Kiernan, és betömött valamit a szájába, ami úgy nézett ki, mint egy maroknyi kék szösz. Deznek is volt, csak neki rózsaszín. Próbált rábeszélni, hogy megkóstoljam, de nem voltam hajlandó. Azon kívül, hogy úgy nézett ki, mint egy hatalmas vattapamacs, még a szaga is rossz volt. – Ők is olyanok, mint mi. Hatosok. – És hogy tudnak ők megvédeni engem a Denazen embereitől? – Meglóbálta a kék szöszt, és rosszallóan nézett ránk. – A pasidnak igaza van, hallottam már róluk, és amiket hallottam, az naggyon durva, két gy-vel. – Habozott. – De annyit tudok, hogy ez az egész barátságdolog színjáték is lehet. Az is lehet, hogy ti is velük vagytok, és el akartok csalni engem... Önkéntelenül nevetni kezdtem, nem tudtam abbahagyni. Kellemes érzés volt – bár nem annyira kellemes, mint sört inni. – Már nem tartozom hozzájuk. Kiernan megdermedt. – Már nem? – Nem úgy van – szólt bele Dez. – Kale a Denazenben nőtt fel, de nem úgy, ahogy gondolod. Ahogy már a házban is mondtam, ő be volt oda zárva. Fogoly volt. A képességét arra

használták, hogy más embereknek ártsanak vele. Ezt fogják veled is tenni, ha lehetőségük lesz rá. – Én emberi kaméleon vagyok. Mi a csodára tudnának engem használni? – Ne! – szóltam rá. Kicsit keményebben hangzott, mint akartam, de ha tudná, hogy mit kérdez... – Ne is kérdezd! Még csak eszedbe se jusson a kérdés! Higgy nekem, ha azt mondom, hogy ne akard tudni! – Jól van már! – felelte Kiernan. Egy pillanattal később egy hatalmas szerkezetre mutatott, ami leginkább csónakra hasonlított. – Mit szóltok a Kalózhajóhoz? Azt nagyon bírom! A következő pillanatban Dez már rángatott is előre, egy rövid sor vége felé. – Hahó! – üdvözölt minket egy férfi a sor végén. – Grrr! Készen álltok vitorlát bontani? Kiernan összecsapta a bokáját, és szalutált a furcsán öltözött embernek. Reméltem, hogy nekem nem kell ugyanezt tennem. Előretereltek bennünket, és megmutatták a helyünket. Négy ember fért el egy sorban. Kiernant elénk ültették, és mivel mi voltunk a két utolsó utas, csak kettőnké lett a leghátsó sor. Dez végre csak az enyém volt. Mintha a gondolataimban olvasott volna, közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: – Tudom, hogy nem egészen erre készültünk... Levettem a kesztyűt a jobb kezemről, és megfogtam a kezét. – Semmi baj. Ennek a lánynak szüksége van a segítségünkre. – Közelebb hajoltam, és orrommal megcsiklandoztam oldalt a nyakát. – És most is egészen az enyém vagy, igaz? – Naná. Most már csak egy dolog kéne, hogy minden tökéletes legyen: valaki kapcsolja le végre ezt az idegesítő zenét! – Vigyorogva befogta a fülét. Nevetett, és mondott még valamit,

miközben én felhúztam a kesztyűmet, de azt már nem értettem. A Kalózhajó mögötti tömegből felvillanó látvány keltette fel a figyelmemet. Ott volt, aztán eltűnt egy szempillantás alatt, és ugyanaz a kellemetlen érzés fogott el, mint korábban Kiernan házánál. Elhúzódtam, és végigpásztáztam a környéket. Kiernan előttünk ült, beszélgetésbe merülve a mellette ülő három fiúval. Előtte egy anya, meg, ahogy én láttam, a három kisgyereke. Egyikük visított és a másik haját húzta, míg a harmadik csak ült karba tett kézzel és visszafojtott lélegzettel. Mikor nem láttam magunk körül semmi rendkívülit, figyelmemet ismét a park túlsó része felé irányítottam. A tömeg eloszlott a Kalózhajó előtt, és csak egy padon ülő idősebb párt láttam közvetlenül előttünk, egy csapat gyereket, akik fiatalabbak voltak nálunk, meg egy férfit. A férfi. Háttal állt, így nem láthattam az arcát, de pedáns fekete öltönye és ősz haja láttán a lélegzet úgy megakadt a torkomban, mint a szurok. Szorosan becsuktam a szememet és nagy levegőt vettem. Mire megint kinyitottam, a férfi eltűnt. – Mi a baj? – hallottam Dez suttogását. – N... ne haragudj! Annyi itt a látnivaló, hogy egy pillanatra elkalandoztam. – Hazugság. Nem lenne szabad ezt tennem, különösen Dezzel nem. De mit mondhattam volna? Hogy azt hiszem, láttam a... Nem. Amiről azt hittem, hogy láttam, az lehetetlen. Mindenáron vissza akart engem szerezni a Denazen, és rátenni a kezét Dezre, de voltak határok, amiket még ők se léptek volna át. – Remélem, kellemes volt az elkalandozás! – nevetett. Megcsókoltam. Meleg bőr, lágy ajkak, lüktető pulzus, az eufória legegyszerűbb módja. Minden porcikám életre kelt, ha őt

megérinthettem. Mintha egész eddigi életemen félhomályban botorkáltam volna végig, s csak akkor ébredtem volna fel, mikor a közelében voltam – amikor lángra lobbantotta minden érzékemet, és felgyorsította a szívverésemet. Pár centire elhúzódott, hogy rám nézzen. Mások vizsgálódása néha rosszulesett nekem, a Denazennél töltött napjaimra emlékeztetett. Mint mikor Cross ügynököket meg új bentlakókat vonultatott föl előttem, mintha valami kiállítási tárgy lennék. Dez más volt. A szikrától, amit minden alkalommal észrevettem, ha a pillantásunk összetalálkozott, úgy éreztem, hogy számomra semmi sem lehetetlen. Hogy mindenre képes vagyok. Abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és még többször megcsókoljam. De ő távolabb húzódott, és csúfondárosan felkacagott: – Jobb lesz, ha kapaszkodsz! Feltámadt a szél, egy pillanatig azt hittem, vihar lesz belőle, de aztán rájöttem, hogy nem a szél az, ami mozog, hanem mi. És az elképesztő volt...

5.

P

róbáltam felülni, de bármi is volt az, ami megakadályozta, hogy lezuhanjunk, egyúttal meg is nehezítette a mozgást. Dez fölvonszolt engem a hosszú lépcsősoron egy Cikloncsúszdának nevezett játékhoz. Amikor fölértünk, a férfi, aki szintén zavarba ejtően színes ruhát viselt, leültetett bennünket. Dez körém kulcsolta a karját meg a lábát – ez volt a legjobb az egészben –, és hirtelen elindultunk. Csúsztunk lefelé egy sima, keskeny felületen. Sima volt, de nem vízszintes. Erősen megbillentünk, aztán jobbra, majd balra dőltünk. Volt egy pont, amikor olyan gyorsan csúsztunk, hogy biztos voltam benne, túl fogunk repülni a peremén. Végül nem szilárd talajon landoltunk, ahogy vártam volna, hanem egy nagy halom... golyón. Színes golyókon. Fölvettem egyet, néhányszor megforgattam a kezemben. – Mik ezek az izék? – Hát, ezek... – Dez küszködve lavírozott a golyók közt. Ha fel akart állni, a golyók kibillentették az egyensúlyából és oldalra borult. Minek teszik ezeket a vacakokat ide, ha tudják, hogy az emberek ide fognak érkezni? – ...labdák. A csúszda a labdamedencébe vezet. – Labdamedencébe? Először halkabb, aztán hangosabb, ismerős süvítés töltötte be a levegőt, ahogy megjelent Kiernan. Mellettünk landolt a golyókon, visítva és két karjával őrülten hadonászva. Először megrémültem, azt hittem, valami baj van, de aztán rájöttem,

hogy ez csak az izgalom jele. Rettentően izgatott volt attól, hogy színes labdák közt gurulhat. Dez újra megpróbált lábra állni – eredménytelenül. Mindkét karjával és lábával hadonászva próbált fölegyenesedni, miközben hisztérikusan nevetett. – Igen! Nem emlékszel? Ilyen volt az is, amit akkor láttunk, amikor... hm... Katy Macnamarát győzködtük, azt a Hatost Fenfeildben. A második állomásunkon egy olyan Hatost figyelmeztettünk, akinek az volt a képessége, hogy tudott az állatokkal beszélni. Egy fura vendéglátóhelyen találtunk rá, aminek a kabalafigurája egy kalapot és inget viselő rágcsáló volt. Amikor jöttünk kifelé, láttuk, hogy gyerekek játszanak valamiben, ami egy hatalmas kádra emlékeztet, tele színes műanyag golyókkal. A kölykök ugráltak és nevettek, és be kell vallanom, kicsit irigykedtem rájuk. Nagyon jó szórakozásnak tűnt. Hogy hihettem ezt? Lenyomtam a lábamat, igyekeztem megtalálni a padlót. Néhány próbálkozás után végre szilárd talajt értem. – Azt mondtad, ez a hely szórakoztató akar lenni, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg az. Dez nevetett. – Csak higgy nekem! Viccesebb, mint amilyennek látszik. Végre sikerült átvergődnie magát a labdák tengerén. Kiernan is mellénk került. Az egyik labdát a levegőbe dobta, aztán hagyta, hogy leessen a padlóra. – Nem vagy oda a labdamedencéért, mi? Dez megint nevetett. Már a hangja elég volt, hogy elfelejtsem az esek-kelek-a-labdák-közt érzés miatti bosszúságomat.

– Nem az a labdázós fajta pasi. Kiernan felhúzta a szemöldökét. – Na, ne mondd! Akkor milyen fajta pasi vagy? Neked mi jelenti az örömöt? Ezen kicsit elgondolkoztam. Ezt a kérdést még soha senki nem tette föl nekem. Miféle ember vagyok én? Nekem minden örömöm Dez. Tekintetem összetalálkozott az övével. Vele lenni, a karomban tartani... megcsókolni. Egyszerűen a közelében lenni. Ezek voltak azok a dolgok, amiket élveztem. Ezektől éreztem úgy magam, hogy igazán élek. Kételkedés nélkül hittem benne, hogy a szívem akkor kezdett el dobogni, amikor vele találkoztam. Dez megköszörülte a torkát, félrenézett és elpirult. Eltartott egy pillanatig, míg rájöttem, hogy miért. A csókolózás jutott eszébe. Épp az előző héten mondtam neki, hogy a csókolózás az, amit második legjobban szeretek. Az első... arról azt mondta, nem illik másoknak beszélni. Nem egészen értettem, hogy miért. Mindenkinek tudnia kellene erről a csodálatos dologról, de azért szót fogadtam neki. Ő sokkal jobban ismerte a társasági viselkedés fortélyait, mint én. Talán jobban, mint én valaha fogom. – Olyan dolgok, amelyekben van valami kihívás – felelte neki Dez. – Ja, egy Blackjack, vagy Baccara. Esetleg valami lövöldözős videojáték, vagy hasonló... – Óriási! Megvan, mi kell nekünk! – Amikor néhány sikító gyerek érkezett robogva lefelé a csúszdán, Kiernan kiugrott a gödörből. – Gyertek utánam! Tíz perccel később már át is értünk a park túlsó végébe, addigra elmentünk jó pár hely mellett, amiket Dez kötelező zabáldáknak nevezett. Mire megérkeztünk a célunkhoz,

megettem két virslit kukoricabundában, meg valami sült fagylaltnak nevezett dolgot. Dez azt mondta, el van ragadtatva, mert nem látott még embert, aki egy kukoricabundás virslinél többet el tudott volna pusztítani. Én ezt úgy vettem, mint amire büszke lehetek, és azonnal tájékoztattam róla a fickót, akitől üdítőt vettünk, de ő nem tűnt túlzottan elragadtatottnak. Sőt, inkább mentegetőzött, aztán valamilyen okból a mosdók felé irányított engem. Megálltunk egy hatalmas vörös-sárga fal előtt összegyűlt kisebbfajta tömegnél. Kiabáltak és éljeneztek, miközben két férfi küszködött fölfelé egy vastag, csomózott kötélen. Az első elérte a fal tetejét, leugrott, aztán hasra vetette magát és bemászott egy műanyag csőbe. Amikor elérte a végét, fölpattant egy keskeny pallóra, amely valami zavaros víz fölött vezetett át. A másik férfi még mindig a falra próbált fölmászni. – Mi ez? Kiernan nevetett. – Ez az Amerikai Gladiátor mucsai változata. Jeeper dzsungele. Amolyan pasiknak való dolog. Azon kívül, hogy pasiknak való volt – amiből feltételeztem, hogy végig kell csinálnom, ha be akarok illeszkedni –, jó mulatságnak tűnt. Miközben figyeltem, ahogy az első férfi áthalad a célvonalon, a tekintetem visszavándorolt a pályára. Legalább tíz módját láttam annak, hogyan csökkenthette volna a felére a szintidejét. – Oké – mondtam, és előreléptem. Dez zavartan összeráncolta az orrát. – Mi oké? – Oké. Megcsinálom. – Az akadálypályát?

– Persze. – Minek? – Kiernan azt mondta, pasiknak való... Dez zavara mosollyá olvadt. – Ez is egy kifejezés. Úgy értette, hogy a legtöbb lány értelmetlennek tartja, de a fiúk valamiért mégis odavannak érte. – Aha... És te mit szólsz hozzá? – Én? Szerintem piszok jónak néz ki. – Akkor oké – ismételtem újra. Dez szerint piszok jónak tűnik, ez biztató. Kiernan pedig azt mondta, ezt csinálják a normális fiúk. Én is ezt akartam, ha nem magamért, hát Dez kedvéért. Normális életet kívántam neki... legalább valamennyire. – Szeretném megpróbálni. – Huhúú! – kiabált Kiernan, öklével hadonászva a levegőben. – Van egy versenyzőnk! Odavezettek a falhoz, ahol egy rikító színű ruhás ember állt – nyilván a szoborembertől kapta kölcsön a cuccait. Elmagyarázta a szabályokat. Egyszerűen végig kell menni a pályán olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és minden állomást érinteni kell. Egy sípot is adott nekem, azt mondta azért, ha bajba kerülnék. Nem tudtam elképzelni, miféle bajba kerülhetnék, de azért eltettem. Sosem árt, ha felkészült az ember. Az előző futam győztesével versenyeztem. – Rajtvonalhoz... – szólt a sárga ruhás ember. Az előző győztes odalépett a kötélhez, én két lépéssel hátrébb maradtam. – Felkészülni... A másik srác megragadta a kötelet és néhányszor megrángatta, aztán megfordult és rám nézett. Az volt az érzésem, hogy szeretne megfélemlíteni, valójában viszont úgy nézett ki, mint aki mindjárt a gatyájába csinál.

– Rajt! A falhoz rohantam, fölugrottam, és nekinyomtam a jobb lábamat. A cipő, amit Dez vett nekem – ő csukának nevezte –, remekül tapadt, így könnyedén följebb léptem a falon, elkaptam a kötél tetejét a nagyobb lendület kedvéért, és átlendültem a fal peremén. A szemem sarkából megpillantottam egy ismerős alakot és egy fehér villanást. A cső nyílása felé közeledve elfordultam, és kinéztem a tömeg felé, de nem láttam semmit. Csak paranoia, nem több. Amikor úgy tűnik, hogy jól mennek a dolgok – amikor a legboldogabbnak érzem magam –, akkor tör rám. Persze nyilván kellett, hogy legyen valami, ami elromlik, hisz egy olyan ember, mint én, nem érdemli meg ezt... Elhessentettem a gondolatot. Át a csövön, föl a keskeny fagerendára. Rohantam előre, végig a gerendán, lassítás nélkül. A tömegből hallottam Dez hangját, ahogy drukkol nekem. Ettől az ostoba paranoiám az agyam hátuljába szorult, én pedig siettem előre. Láttam a pálya végét, két méter, legfeljebb két és fél. Bátorító kiáltások hallatszottak a tömegből, nehéz volt nem mosolyogni. Nekem. Mindenki nekem drukkolt, a tömeg energiája megrészegített. Annyira, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet egy fehér villanás a tömeg szélén. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem csak a képzeletem játszott velem. Láttam. Nem tudtam biztosan, hogy mi az, de láttam. Lassítottam, és megálltam pár lépésnyire a festett vonaltól, melyre az volt írva, hogy Cél. Eszeveszetten pásztáztam a tömeget, de először nem láttam semmit. Másodszorra azonban megakadt a szemem valamin. Valakin. – Siess! – kiabálta Dez. – Menj át a célvonalon!

Egy gyors pillantás a vállam fölött, és megláttam a másik srácot is, ahogy lihegve-zihálva – és egy árnyalattal vörösebben, mint korábban – botladozik felém. Három lépést tettem, és átléptem a célvonalat, éljenzők kórusa és izgatott kiáltások közepette. Láttam, hogy jobb felől Dez meg Kiernan közeledik felém. Nem mentem oda hozzájuk, inkább kihúztam a kijáraton, aztán vissza a váró részhez, mert ott láttam azt a valamit. Pontosabban valakit. Egy férfi volt, abban biztos voltam. Valami az elmém leghátsó szegletében egy emlékkel bajlódott. Valami, ami nem akarta, hogy fény derüljön rá. Megfordultam, éppen akkor, amikor Dez belém ütközött, a nyakam köré fonta a két karját és apró puszikat nyomkodott föl-le az arcom két oldalára. Én átöleltem a derekát, és fölkaptam úgy, hogy a lába felemelkedett a földről, azután egyszer megforgattam. – Rendben volt? – Rendben? – lihegte Kiernan. – Még soha senkit nem láttam így mozogni! Azt hiszem, most beléd... Még egyszer megszorítottam Dezt, aztán letettem. Nem akartam megbántani a lányt, de tudnia kellett az igazságot. – Sajnálom... én Dezt szeretem. Dez nevetett, és megfogta a kezem. – Te... tessék? – Pislogott néhányat, aztán vállat vont és előreintett. – Na, mindegy. Gyerünk, nézzük meg a jósnőt! ••• – Ő Madam Jewel – mutatta be Kiernan a jósnőt a szobába lépve. Öleléssel üdvözölte az öregasszonyt, aki engem erősen

emlékeztetett a nagyanyámra, Gingerre. – Ősidők óta itt van, együtt dolgozott a mamámmal. Jewel a vele szemben álló két székre mutatott, és leereszkedett a sajátjára. – Azért jöttetek, hogy olvassak a tenyeretekből? – Dez és Kale új barátaim, most itt lógunk, hogy jobban megismerjük egymást, és úgy gondoltuk, jó buli lenne, ha olvasnál a tenyerünkből. Jewel elmosolyodott, ráncos ajkai közül néhány hatalmas foghíj villant elő. Hiányzó fogak. Nyilván verekedésbe keveredett valamikor régen – és vesztett. – Hát persze. Neked mindent, édesem. – Aztán hozzám fordult. – Kezdjük a szépfiúval! Csüccsenj le, és dugd ide a csápodat! Lerogytam a székre, de fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Nem értettem, milyen csápot akar, és ostobának éreztem volna magam, ha vissza kell kérdeznem. Dez leült a mellettem levő székre, és előrenyújtotta a tenyerét. – Előbb nekem. Á! Már értettem. A nő a tenyeremet akarta. Rám nézett, aztán visszafordult Dezhez, és vállat vont. Megfogta Dez kezét, lehunyta a szemét, Dez pedig visszafojtott egy kuncogást. Arra gondoltam, hogy ő sem szeret jobban színészkedni, mint én. Egy pillanatig így ültek, talán kettőig, aztán Jewel szeme felvillant: – Hatosok vagytok? Dez elrántotta a kezét és talpra ugrott. Én ugyanazt tettem, feszülten és harcra készen. Az öregasszony a szemét forgatta: – Üljetek le! Mi testvérek vagyunk.

Viccel? – Dehogy vagyunk! Először is maga túl öreg ahhoz, hogy... Dez elmosolyodott. – Úgy érti, hogy ő is Hatos, Kale. – És maga látja a jövőt – mondtam, mert végre megértettem. Kiernanhez fordultam, aki oldalt állt vigyorogva. – Az igazi? Ő bólintott. Jewel csettintett az ujjaival, hogy felhívja magára a figyelmünket. Igen. Határozottan Gingerre emlékeztetett engem. – Tűnjetek el innen mind a hárman! Veszélyben vagytok. Dez toppantott, és félrefújt egy haj tincset, ami a szemébe lógott. – És még mi újság? Részletezné? Csak nem egy romlott erkölcsű, kopaszodó, fafejű, zsarnok ügyvéd képében jelentkezik a veszély? Ahelyett, hogy Deznek válaszolt volna, a nő hozzám fordult: – Ő közeledik. Dez előrehajolt. Mondott valamit Jewelnek – valamit a Denazenről –, de én nem figyeltem rá. Ő közeledik. Igazán egyszerű kijelentés – bárkit jelenthetett volna. Dez unokatestvérét, Brandtet. Esetleg akár a barátunkat, Daxet. Ő tudta, hol vagyunk. Rendszeresen jelentkeztünk Dez anyjánál, Sue-nál is. De a veszély? Az a Denazent jelentette. – Ő? – kérdeztem. A torkom kiszáradt, hirtelen minden olyan elviselhetetlen lett, mint a szóda buborék nélkül... – Kale? – szólt rám Dez, a hangjában aggodalom csengett. Aztán Jewelhez fordult. – Kiről beszél... az apámról? Jewel továbbra is az én szemembe nézett, és nevetett. – Az apád? Nem, gyermekem. Őt össze sem lehet hasonlítani

ezzel az emberrel. – Ez így elég homályos... – morogta Dez. – Nem tudok pontos részleteket mondani anélkül, hogy megérinteném Kale bőrét... – Az öregasszony kacsintott. – Azt pedig mindketten tudjuk, hogy nem tehetem meg. Kiernan közelebb lépett az asztalhoz. – Szóval ők is olyanok? Jewel bólintott. – Igen. Menj csak velük! Nem tudom, mikor fognak megérkezni, lehet, hogy ma, lehet, hogy holnap. – Kinyújtotta a kezét. – Hadd olvassak neked gyorsan! Talán meglátom... Kiernan megrázta a fejét és ellépett. – Ne, jó így nekem. Jewel nem szólt semmit, csak furcsa arckifejezéssel nézte a lila hajú lányt. – Még mindig nem mondta el nekünk, hogy ki jön – emlékeztette Dez és felállt. Jewel sóhajtva fölemelkedett, és hátat fordított nekünk. A következő pillanatban már a szoba túlsó felében volt, és átment a vékony, fekete függönyön. Épp mikor eltűnt a szemünk elől, a válla fölött még visszaszólt: – A démon. Közeledik a férfi a rémálmaidból... és mindkettőtökkel tervei vannak.

6.

K

iernan a szemét forgatta. – Hát, akkor jó. Neked is szép napot, Jewel...! – Na, mehetünk? – Dez háttal nekidőlt az asztalnak, és a nyakát nyújtogatta, hogy kilásson az ablakon. Tudtam, hogy mit keres: ügynököket. – Miről beszélt? Ki ez a démonember? Ez is valami Denazen-ügy? – Nem tudom biztosan – feleltem, s közben próbáltam feldolgozni az eszembe ötlő gondolatokat. Pedig tudtam, biztosan. Végig ott volt a fejemben a sejtés. Az érzés, amely Kiernan házánál kerített hatalmába. A fehér villanások a tömegben. Az a férfi... Ő volt itt. Agyam leghátsó zugában tudtam. – De van elképzelésed? – faggatott Dez. Ellökte magát az asztaltól és odaállt elém, egyik kezét az arcomra simítva. Érintésétől kicsit enyhült a feszültségem. Szeretett volna kérdéseket feltenni nekem, mégis megtartotta őket magának, mert tudta, hogy bizonyos dolgokról nem akarok beszélni. Ha lehetséges, emiatt még jobban szerettem. – Azt hiszem, mennünk kéne. – Kiernanhoz fordultam. – Eldöntötted? Visszajössz velünk? Bólintott. – Mondtam nektek, hogy hallottam már ezt-azt a Denazen embereiről. Amíg tuti csávók vagytok, számíthattok rám. Biccentettem, és közelebb léptem az ajtóhoz. – Elvihetjük a terepjáródat. Azt hiszem, nem lenne jó ötlet

visszamenni a holmidért, vagy Ginger autójáért. Legalábbis most nem. Talán úgy egy hét múlva majd... Dez a homlokát ráncolta, és megfogta a kezemet. – Kitartás. Kifelé menet akkor is ki kéne próbálnunk legalább egy menetet valahol. Ez tulajdonképp a mi kis vakációnknak indult... Morcosan néztem rá. Utáltam csalódást okozni neki, de nem érte meg kockáztatni. – Mit is mondott nekünk Sue, mielőtt elindultunk? Az időről? Dez grimasza mosollyá olvadt. – Hogy fiatalok vagyunk. Hogy rengeteg időnk van. – Gyors csókot lehelt a számra, és egyszeriben már arra sem emlékeztem, amit én mondtam. Sóhajtottam, az izmaimban feszülő aggodalmat elégedettség váltotta fel. Dez mindig ilyen hatással volt rám. – Te sokkal veszélyesebb vagy, mint a Denazen valaha lehet... Finoman megharapta az alsó ajkamat és kacsintott. – Tudom, hogy ezt nagyon bírod. Ebben teljesen igaza volt. – Hé! – bökött meg Kiernan. – Ezek meg kicsodák? Arrafelé fordultam, amerre mutatott, és a levegő megfagyott a tüdőmben. Elkaptam Dez kezét, csókot cuppantottam rá, és azt sziszegtem: – Mozgás! Vissza arra, amerről jöttünk! Dez körül sem nézett, nem állt meg és nem kérdezett. Kiernan viszont igen. – Na? Mi a helyzet? Dez megfogta a kezét és rángatni kezdte előre.

– Ők azok. Itt vannak! A lány szeme elkerekedett. – Ok, vagyis a... – Denazen – böktem oda. A számban keserű ízt hagyott a szó. – Mutasd az utat! Nyugodtan, de gyorsan kell haladnunk, keresztül a parkon, ki ahhoz a kapuhoz, ahol bejöttünk. Lehetőleg ne hívjuk fel magunkra a figyelmet! Kiernan bólintott, az arcára végre kiült a félelem. Jól van. El kellett érnünk, hogy ezt komolyan vegye. Úgy gondoltam, hogy az ügynökök nem láttak meg minket, úgyhogy az átlagosnál még jobbak voltak az esélyeink arra, hogy észrevétlenül lelépjünk. – Gáz van. – Dez megállt és megfordult, hogy alaposan szemügyre vegyen jobboldalt egy hatalmas kék medvét. – Ott van kettő, arra, egy kicsit lejjebb. Látjátok? A fickó mellett a nagy kalapáccsal? – Látom őket. – Megfordultam, és végigpásztáztam a környéket. – Mi van távolabb azon a sétányon? A velünk szemközti kék épület mögött? – Hm... – Kiernan idegesnek tűnt. – Azt hiszem, ott a karbantartók cucca van. Ott tartják a takarítószereket meg az extra felszerelést. – Pompás. Várjatok, amíg megfordulnak, aztán vágjatok át az úton! Egyesével megyünk. Próbáljatok elvegyülni a tömegben! – Kikémleltem az ormótlan kék játék mögül. – Oké, Kiernan, indulj! Habozott, de aztán szerencsére akcióba lendült, benyomult a tömegbe, és átlavírozott a túloldalra. Mikor beugrott az épület sarka mögé, végighúztam az ujjamat Dez arcának élén. – Vigyázz magadra! Megcsókolt és már el is tűnt, a nyomában szinte fájdalmas

hideg maradt. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy ide-oda furakodott a tömegben, míg biztonságosan át nem ért a túloldalra. Én következtem. Az útra léptem, két férfi között haladtam, egyikük egy maroknyi luftballont vitt, a másik egy kis kocsit tolt, rajta ékszereknek tűnő holmival. – Oké – mondtam Kiernannek, mikor én is átértem a túloldalra. – Merre van a főbejárat? – Mentek? Máris? De nem miattam, ugye? – szólalt meg egy hang mögöttünk. Megdermedtem. Bármennyire is tiltakozott az agyam a lehetőség ellen, megismertem a hangot. Hűvös volt, mentes minden enyhítő emberi érzelemtől, a múltam egy darabja, amit soha nem fogok tudni kitörölni. – Le! Mindenki nézzen a földre! – sziszegtem. Mellettem Dez mozdulatlanul megállt, és teketóriázás nélkül földre szegezte a tekintetét. A szemem sarkából láttam, hogy Kiernan is ugyanezt teszi. Nem kellett látnom a férfit, hogy tudjam, milyen a külseje. Magas volt, széles vállú, és ezüstösen ősz hajú. Arcán a legbetegebb, legzavarbaejtőbb mosoly, amit valaha láttam. A tekintete lelketlen és sötét, a jobb szeme fölött apró forradás – tőlem származott –, meg egy nagyobb sebhely a bal keze fején. Alig észrevehetően bicegett. Azt mondta egyszer, hogy régi háborús sebesülés, abból az időből, amikor még katona volt. A neve kifordult a számból: – Samsen... – A nevétől, ugyanúgy, mint a hangjától, jéggé dermedtem. Egy pillanat alatt újra gyermek voltam, magányos és gyámoltalan, egy őrült férfi könyörületére és beteg szeszélyére utalva.

Még mindig lehajtott fejjel kutattam magam mellett a levegőben, míg meg nem találtam Dez kezét, és szorosan össze nem kulcsoltam az ujjaimat az ujjaival. – Ne nézzetek a szemébe! Kiernan zavartan felém fordította lehajtott fejét. – Miért ne nézzünk rá? Samsen kuncogva válaszolt helyettem: – Az vagyok, akit a Denazen Bűbájosnak nevez – Samsen Cain, szolgálatodra. Miss McGuire, ugye? Már kerestünk. Kiernan zsebre vágta a kezét. Egy pillanatra sem nézett fel. – Igazán? Úgy tűnik, ma szörnyen népszerű vagyok. – Nem azért vagyunk itt, hogy bántsunk, épp ellenkezőleg. A védelmünk alá akarunk téged helyezni. – Kifényesített cipője megcsillant a napfényben, ahogy még egy lépést tett felénk. – Kösz az ajánlatát, de azt hiszem, most passzolok. – Kiernan addig hátrált, amíg már Dez mellett állt. – Ők szóltak előbb. Samsen csettintett a nyelvével, és előhúzott egy nyugtatópisztolyt az övén lógó táskából. Meglóbálta olyan alacsonyan, hogy mindenképpen meglássam. – A felajánlásom puszta udvariasság volt. Vedd úgy, hogy megpróbáltam felkínálni egy kényelmes megoldást. Ha akarnám, rávehetném a 98-ast is, hogy átadjon nekem, nem igaz? Elengedtem Dez kezét, és befogtam a fülemet. Ismerve Samsen észjárását, valószínűleg azt gondolta, hogy még mindig ugyanaz a szánalmas bentlakó vagyok, aki voltam, mikor utoljára találkoztunk. Hát tévedett. A földet kutattam a többi ügynökre utaló jelek után. Az egyetlen árnyék, amit láttam, Samsené volt. Az volt az érzésem,

hogy teljesen véletlenül botlott belénk. Kíséret nélkül nem indult volna a keresésünkre. A szívem csak úgy kalapált a mellkasomban. – Dez... – Kezemmel még mindig befogtam a fülemet, így mindent távolról és tompán hallottam. – Kérlek sikíts, de hangosan! Dez nem vesztegette az idejét. A következő másodpercben az ő hangja töltötte be a fülemet. Leengedtem a kezemet és lehúztam az egyik kesztyűmet, próbáltam elkapni Samsent, de oldalt ugrott, mielőtt hozzáérhettem volna. Megmarkoltam Dez kezét és Kiernan ruhaujját, és rángatni kezdtem őket előre. – Mozgás! Megfordultunk és rohanni kezdtünk le az útról, vissza az ösvényre. Dez sikítása elég nagy feltűnést keltett, de olyan gyorsan haladtunk keresztül a tömegen, hogy nem számított. Csak az volt a fontos, hogy az ő hangját halljam, ne Samsenét. – Ide be! – kiáltotta Kiernan, és csúszva megállt egy jókora épület előtt. Homlokzatát a szoborember arca díszítette, csak itt hatalmas agyarai voltak, és dühös arckifejezése. Ez valahogy jobban állt neki, mint a hátborzongató mosolya. Deznek nem tetszett. – Mi ez, kísértetház? – Van egy személyzeti bejárója, ami hátul a park kapuja mellett nyílik. Észrevétlenül átosonhatunk rajta, jobb lesz, mint ha őrülten rohangászunk a tömegben. Bólintottam, és Dezzel együtt követtük föl a lépcsőn. Odabent két ajtó közül kellett választanunk. Az egyik felirata ez volt: „Tükörcsarnok – Lépj be, ha mersz!”, a másik fölött ez állt: „Temető utca”. Kiernanre néztem. – Melyik legyen?

Kiernan válasz helyett már nyomult is be a Temető utca felirat alatt. Bent koromsötét volt. Középen időnként felvillant valami, és a helyiség fala mentén is meg-megjelentek apró fények, ami épp csak ahhoz volt elég, hogy ne menjünk neki semminek – vagy senkinek. – Maradjatok mellettem! – figyelmeztettem őket, és elindultam előre. Kezdtem egyre jobban utálni a vidámparkokat. Pontosan tizenhét lépést tettünk meg, amikor zörgő hangot hallottam – mint az összegyűrt papírét –, és enyhe zavart éreztem a levegőben. Jobboldalt fölemelkedett valami a padlóról, és felénk rohant. A könyökömmel félrelöktem Dezt, a karom előrelendült, és elkaptam az alak nyakát. Oldalt léptem és megpördülve a falhoz vágtam, de amikor valami furcsa nyikkanással válaszolt, és tömör alakja sértetlen maradt, már tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem élő volt, csak egy bábu. Elengedtem az ember-hamisítványt, és oldalra léptem. – Mi ez a hely? – Kísértetház – suttogta Dez. Félrerúgtam a bábut. – Borzalmas. Kiernan horkantott. – Ez is egy szórakoztató játék, és zseniális! Továbbindultam, mert kényelmetlen érzés volt egy helyben állni. Minél előbb megtaláljuk a kijáratot és kijutunk a parkból, annál jobb. – Szórakoztató? Hogy találhatja valaki szórakoztatónak ezt a helyet? Dez megfogta a kezemet. – Az emberek azért jönnek ide, hogy féljenek. – Miért akar bárki is félni?

Kiernan sóhajtott. Nem fordultam meg, de fogadni mertem volna, hogy a szemét forgatja. – Mert jó móka. Most már megálltam és megfordultam. Sötét volt, de ha Dez látott volna engem, azt mondta volna, hogy a mi-a-franc arcomat viselem – bármit is jelentsen az. – Értem, hogy jó móka körbe-körbe utazni, meg apró műanyag golyók közt ugrálni. De most azt mondod, hogy jó móka félni? Kiernan átvette a szót. – Na jó. Nem úgy értem, hogy megrémülni vagy rettegni, csak azt játszani. – Szóval az emberek azért jönnek ide, hogy eljátsszák, hogy félnek? – Kezdett megfájdulni a fejem. Kiernan sóhajtott. – Úgy látszik, nem jól magyarázom. – Talán tényleg nem. De lehet, hogy csak ostobaság. Dez kuncogott, és a helyzet ellenére melegség járta át a testemet. – Na, ilyen az én pasim – sosem kertel. – Megszorította a kezemet, és egy kicsit közelebb bújt hozzám. Úgy éreztem, kettészakadok. Dez mindig ilyen hatással volt rám. A közelében nem tudtam figyelni és összpontosítani, ugyanakkor kiélesedtek az érzékeim, izzott minden idegvégződésem. Szerettem volna közelebb húzni magamhoz és megfeledkezni mindenről, de most figyelnem kellett. Igen. Koncentrálnom kell, Dez most ráér... Rendes körülmények között is veszélyes voltam, de így, hogy ott volt Samsen, a helyzet ezerszer rosszabb lett. Egyszer már sikerült elkerülnünk a katasztrófát, de ha megint elkap

bennünket, senki sem tudja megmondani, milyen baja eshet Deznek és Kiernannek – sőt, mindenkinek a parkban. Most, hogy megjelent Samsen, időzített bomba voltam, aki csak arra vár, hogy aktiválják...

7.

A

nnak ellenére, hogy Kiernan bizonygatta, ismeri az utat, végül jó néhány helyen rossz felé kanyarodtunk tévedésből. Mikor végre visszataláltunk a helyes útra, végighaladtunk a helyiségeken, és néha ugyan találkoztunk teremőrökkel, de legnagyobbrészt magunk voltunk. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki ostobaságnak tartotta a Kísértetházat. Dez időnként felém pillantgatott, mikor azt hitte, nem látom. Tudtam, hogy mire gondol, hogy mit szeretne tudni. Nem olyan dolog volt ez, amiről beszélni akartam – különösen nem vele –, de neki is ugyanúgy, mit Kiernannek, fel kellett készülnie arra, ha újra összefutnánk Samsennel. – Ő is Hatos. Dez bátorítón rám mosolygott. – Azt felfogtam. Régi haver? Kényelmetlen érzés telepedett a mellkasomra, küszködve igyekeztem elnyomni. Nekünk közös múltunk volt, ahogy Dez mondaná. – Ő is Hatos... és ügynök. Ő az egyetlen ilyen. – Várj csak! – felelte Dez zavarodottan. Megállt, és háttal a falnak dőlt. – Rengeteg Hatos dolgozik a Denazennek. – A Denazennek kétféle alkalmazottja van: az ügynök és a bentlakó. Bár a bentlakók egy kis csoportjának megengedik, hogy házon kívül éljenek, azért megfigyelik és ellenőrzik őket. Az ügynököket nem. Nincs is rá szükség, mert az ő hűségükhöz soha nem fér kétség.

Minden kimondott szavammal egyre jobban fortyogott bennem a harag – és még valami fájdalmas és mélyen eltemetett dolog. Izmaim önkéntelenül megfeszültek, mikor kristálytiszta emlékek tolultak fel bennem a Samsennel kapcsolatos múltamból. Ha volt valaha valaki a Denazennél, akitől valóban féltem, hát az ő volt. Dez arckifejezése megváltozott. Szomorúság... és rémület látszott rajta. Soha nem akartam, hogy ezt kelljen éreznie, ha rám néz. Dez szemében én fantasztikus fickó voltam. Azt mondta, erős vagyok és bátor. Na jó. Ő nyilván elfogult volt, de ez nem számított. Ha rám nézett azzal a szerelemmel és bizalommal teli szemével, meg akartam neki felelni. Muszáj volt olyannak lennem, amilyennek szeretne. Kiernan a torkát köszörülte. A változatosság kedvéért annyira csöndben volt, hogy majdnem megfeledkeztem róla. – Mielőtt rohanni kezdtünk, azt mondta, ha akarna, rávehetne, hogy átadj neki. Ezt hogy értette? Nagy levegőt vettem. – Samsen adottsága veszélyes... a lehető legveszélyesebb. Ha a szemedbe tud nézni, irányítani tud téged pusztán a hangjával. Dez ajka lebiggyedt. Egy kis vállrándítás kíséretében így szólt: – Hát, akkor nem nézünk rá, és minden okés lesz, nem igaz? – Csak egyszer kell a szemedbe néznie, hogy elnyerje fölötted az uralmat. Dez elsápadt. Megértette, mire akarok kilyukadni, de nem volt hajlandó tudomásul venni. – De hát egyikünk sem nézett rá, úgyhogy minden rendben, igaz? A vallomás úgy akadt meg a torkomon, mint egymillió apró

kavics. – A szemkontaktusnak csak egyetlenegyszer kell meglennie – ismételtem. Dez eltátotta a száját. – Azt akarod mondani, hogy... Kiernan toppantott a lábával. Nem hagyta, hogy Dez befejezze. – Atyavilág! Azt mondod, hogy egyszer már bevetette nálad a sármját? – Így, hogy itt van Samsen, rátok is veszélyes lehetek. Sőt mindenkire. Irányítani tud engem, mert, igen, egyszer már bevetette nálam a sármját. – Tudtam én az ő nyelvén beszélni, még ha nem is esett jól. Dez megrázta a fejét és megfogta a kezemet. Kellemes meleg áramlott végig rajtam, de megpróbáltam elhúzódni. Nem értett meg engem. Árthattam nekik. Árthattam neki. Mielőtt útra keltünk volna, Sue félrehúzott engem, és megkért, hogy vigyázzak a lányára. Deznek csőlátása van, ha rólam van szó, és ez bizonyos kínos helyzetekben könnyen elhomályosíthatja az ítélőképességét. Sue-nak igaza volt. Dez összefonta a karját, és megint megrázta a fejét. – Ezt nem veszem be. Ha ez lenne a szitu, miért nem tette meg odakint? Begyűjthette volna Kiernant és engem is, és rávehetett volna, hogy kövess minket ki a főkapun, mint egy kiskutya. Összerezzentem. – A sikításod elnyomta a hangját, és úgy sokkal nehezebb irányítania az embert. Bonyolult az ő adottsága. Ha egyszer már használta, egyfajta... nyomot hagy rajtad. Egy idő után nagyrészt elhalványul, de az árnyéka ott marad. Ezt az árnyékot

is tudja használni, ha elég erősen koncentrál... és ha az illető elég gyenge. Dez közelebb húzott, két karjával átfogta a derekamat. Megint megpróbáltam elhúzódni, de ez sikertelen kísérlet maradt. – Akkor nem kell rinyálnod, mert te aztán nem vagy gyenge! – Egy pillanatig elmerültem az érzésben, hajának illatában és testének kellemes melegében, ilyen szorosan közel hozzám. Ennyi elég volt nekem, hogy eltörölje a világ minden borzalmát. Egy pillanatig. – És mit tegyünk, ha mégis sikerül neki a szemkontaktus? – kérdezte Kiernan, miközben átment egy újabb ajtón. Ebben a teremben vörös és kék fények villogtak, néhány másodpercenként pedig egy kísérteties alak lebbent át fölöttünk. – Van valami módja, hogy kikerüljünk a befolyása alól? – Az adottságának azonnali hatását közömbösítheted, ha megakadályozod, hogy beszéljen. Ha a szemedbe nézett, de nem hallod őt, akkor nem tud irányítani. Az én esetemben azonban a múltat használhatja fel ellenünk. Ha meghallom a hangját, rávehet, hogy megtegyem azt, amit akar. Rávehet, hogy... – Na, nem. Erre jobb nem is gondolni. Túlságosan jól ismertem Samsen gondolkodását. A beteges, torz ötleteit, amikkel, ha másért nem, hát azért állt elő, hogy ne unatkozzon. – Ugyan! Nem látszik olyan kemény gyereknek – közölte Dez. – Tuti, hogy elbírunk vele. Dez nem ismert félelmet és mindenkinél állhatatosabb volt, akit ismertem. Biztos voltam benne, hogy ha akarná, egész hadsereget tudna maga mögé állítani, hogy kövesse a csatába, vagy azon is túl. – Néha csodálkozom, hogy tudod ennyire semmibe venni a

saját biztonságodat... Az ajka felfelé görbült, mosoly ömlött szét az egész arcán. Közelebb hajolt, meleg lehelete simogatta a nyakamat, ahogy ezt suttogta: – Úgy mondod, mintha ez olyan rossz dolog lenne. – Ha történne valami... A gondolat végét egy csókkal tüntette el. Lágy ajka megmozdult az enyémen, és minden más feledésbe merült. Ujjaival a hajamba túrt és a tarkómat simogatta. – Khm – köhintett Kiernan hangosan. – Igazán szerezhetnétek egy szobát. Dez kuncogott. – Talán később. Most ki kellene jutnunk innen. – Körülnézett. – Mi a... Tőlünk jobbra egy pad volt, rajta egy csontváz újságot olvasott. Mögötte a szoborember állt egy kocsi mellett. Ételt nyújtott egy kislány életnagyságú szobrának, a bábu hajában fehér szalag, az arca olvadozni látszott. Cseppekben folyt le a padlóra, kis tócsába gyűlt a lábánál, néhány csepp a rózsaszín ruhája elejére tapadt. Valamiért kíváncsi lettem, milyen tapintású lehet a mesterséges bőre, és már éppen meg akartam érinteni, amikor kialudt a fény, már az a kevés, ami világított. – Ez csak egy... – suttogta Dez. – Ajjaj! Mint a... – Psszt! – kezemmel befogtam a száját. – Jön valaki. Kiernan az ajtó felé fordult. – Azám. Talán egy újabb ügyfél? Nem tudtam neki válaszolni, mert léptek koppantak mögöttünk a padlón, és egy pillanattal később Samsen lépett be az ajtón néhány ügynökkel. – Tudom, mire gondolsz, 98-as – nevetett Samsen. – De ne

tedd! Nem akarom, hogy bárkinek baja essen. Engedd át a lányt, és elmegyünk! Még a képességemet sem fogom rajtad bevetni. – Kiernan velünk marad – morogtam, és befogtam a fülemet. Nem tudtam teljesen elnyomni a hangját, de minél kevésbé hallottam, annál nehezebb volt irányítania. Mellettem Dez harcra készen megmerevedett. – Kiernan? Nem, nem, nem. Én Miss Crossról beszélek. – R-rólam? – dadogta Dez. – Azt hittem, hogy Kiernan miatt vannak itt. Samsen megrázta a mutatóujját és csettintett a nyelvével. – Úgy is volt, de meggondoltam magam. Azt hiszem, te sokkal jobb választás lennél. Szóval, ha hajlandók vagytok helyet cserélni, téged viszlek el Miss McGuire helyett. Dez Samsenről rám nézett, aztán sóhajtott. – Rendben. – Micsoda? – Leejtettem a kezemet, elkaptam a karját és pár centivel közelebb húztam magamhoz. – Nem! Dez mosolygott és balra billentette a fejét. Közelebb hajolt, éreztem, ahogy lehelete az arcomat érinti. – Nyugi! Meg sem kottyan neked. Adj nekünk kábé öt percet, aztán gyere és szabadíts ki! Intett, megcsókolt, és Samsenhez fordult: – Őket békén hagyja, ugye? Samsen mosolygott. – Egyelőre. Ha Dez azt hitte, hogy itt fogok állni, miközben ő megadja magát Samsennek... igaza volt. Dez előbb belátta, mint én, hogy nem tehetünk semmit. Most nem. Így nem. Samsennek mindössze néhány szavába és egy kis extra erőfeszítésébe került volna, és máris végigvonszoltam volna Dezt a termen, hogy

magam adjam át neki. – Még nem végeztünk – vetettem oda Samsennek, miközben ő Dezt fogva hátrált kifelé a teremből. Vicsorgott, és Dezt a szemközti ajtó felé tolta. – Számítok rá!

8.

-C

sak így egyszerűen... – Igen – morogtam. – Dez ilyen. Megmentett téged, most te segíts nekem megmenteni őt! – H-hát persze. – Kiernan az ajtóra nézett. – De miért? – Mit miért? – Miért tette ezt? Egyszerűen átadhattatok volna neki, és hazamehettetek volna. – Dez soha nem tett volna ilyet... és én sem. Mondtam neked, hogy ő... – ...ilyen – fejezte be Kiernan sápadtan. – Rendben. Szóval, mit tegyünk? – Utolérjük őket, mielőtt a kijárathoz érnének. – Elindultam, át a termen, olyan tárgy után kutatva, amit fegyvernek használhatnék. – De honnan tudod, hogy merre mennek majd? Vissza is fordulhatnak, és arra mennek ki, amerről jöttünk. – Mert Samsen tudja, hogy el fogok menni Dezért. Még nem végzett. Nyilván olyan helyre igyekszik, ahol biztosan megtalálom. Szeret játszadozni velem. – A személyzeti kijárat az utolsó helyiségből nyílik. A nagyteremből. Nem vagyunk messze tőle, de látják majd, ha közeledünk. Csak egy rendes ajtaja van, az a be- és kijárata. Biztos voltam benne, hogy az nem lesz jó. Szükségünk lett volna a meglepetés erejére – már amennyire az még lehetséges volt. Felemeltem a fejemet.

– A! Van egy ötletem! – szólalt meg Kiernan. – Mit szólsz a légkondi csatornáihoz? – Mihez? Átvágott a helyiségen, és kinyitott egy ajtót a másik mellett, amelyen Dez és Samsen ment ki az előbb. – Két helyiséggel odébb föl tudunk mászni a légkondi csatornáiba a mennyezeten, és úgy eljuthatunk a nagyterembe. ••• Nagyon elegem volt ebből a helyből. Egy újabb terembe léptünk. Újabb terem és újabb jelenet. Itt hosszú fehér köpenyes férfiak bábui álltak kórházi ágyak mellett. Az egész egy különösen hajmeresztő jelenetre emlékeztetett, amit gyerekkoromban láttam. Volt egy Hatos, akinek az volt az adottsága, hogy cseppfolyóssá tudta tenni a belső szerveket. Cross egy ügynökön próbálta ki. Sosem fogom elfelejteni a haldokló férfi sikolyait. Akár az orvosét az emlékeimből, a bábu köpenyét is vér borította. Ott állt a magatehetetlen páciense mellett, szétvetett lábbal és csípőre tett kézzel, zavarba ejtő mosolya őrültségről árulkodott. Miért állítja be valaki így a dolgokat? Dez azt mondta, a móka kedvéért jönnek ide az emberek. Én képtelen voltam felfogni, hogyan élvezheti valaki az ilyen erőszakos képeket és jeleneteket. Töltsenek el egy napot a Denazenben, és majd meglátják, hogy még mindig mókásnak tartják-e ezeket a dolgokat! A terem többi része is hasonló volt. A falakat ellepő vörös foltok élesen elütöttek a tiszta fehér felülettől, de ott voltak a padlón is, a sarokban pedig egy derékban kettéfűrészelt bábu volt, belei kiömlöttek a kőkockákra, arcára ráfagyott a rémület. A szoba túlsó végében nyíló ajtó fölött ez állt egy táblán: Belépés

a Sikolyok Sebészetére. – A következő terem lesz az, ahol szerintem föl tudunk mászni – mondta Kiernan, miközben belökte az újabb ajtót, reményeim szerint az utolsót. – Bingo! – kiáltott fel, előrerohant, és a falra mutatott. A terem hátsó sarkában egy ingatagnak tűnő létra állt egy nagy, ezüstszínű burkolópanel alatt. A létra alsó fele hiányzott, a teteje elállt a faltól, néhány foka lógott, le akart szakadni. Elrugaszkodtam, és elkaptam felülről a harmadik fokot. Ha feljutok a rácsig, biztos voltam benne, hogy ki is tudom feszíteni. Jó pár csapszeg hiányzott belőle, a meglévők pedig rozsdásnak és ócskának látszottak. Elkezdtem felhúzódzkodni, ám amikor elértem a létra legfelső fokát, az megroppant a súlyom alatt. Ujjaimmal a fát kaparva nagy nehezen újra megragadtam az alsó kapaszkodót, és a cipőm talpát a falnak feszítettem. Tényleg nagyon szerettem ezt a cipőt. Amikor végre sikerült megtartanom magamat, óvatosan megint a fölső fok felé nyúltam, és felhúztam magam. Első kísérletemre a panel nem engedett. Túl vastagok voltak az ujjaim, nem fértek át a rács lyukain, így nem tudtam meghúzni. Második próbálkozásom is sikertelen maradt. Megpróbáltam becsúsztatni a körmeimet a rács alá, hogy úgy feszítsem ki, de megvolt az a rossz szokásom, hogy rágtam a körmömet. Ha Dez itt lenne, azt mondaná: megmondtam! – Keress valamit, amivel kiüthetem a csapszegeket! Egy darab fát vagy csövet – szóltam le Kiernannek. Néhány pillanat múlva visszatért. – Kapd el! Valami repült fölfelé, elkaptam, épp mikor kezdett volna

visszapottyanni a földre. – Kalapács? – A karbantartóknak van egy kis szerszámos kamrájuk a sarokban, tele kincsekkel. Tökéletes volt. Rácsaptam az első csapszegre, az megreccsent, és rozsdaporrá. Ugyanez történt a másodikkal is – az utolsóval –, és a szeg a ráccsal együtt nagy csattanással a padlóra zuhant. Szükség volt egy kis manőverezésre, de sikerült bepréselnem magam a szűk helyre. – Várj! – kiáltott fel lentről Kiernan. – Velem mi lesz? – Te észrevétlenül elindulhatsz a terem felé, csak használd a képességedet! Ha tiszta a levegő, menj be! – Ennyi? Ha tiszta a levegő, menjek be? – Igen – feleltem, és nagy levegőt vettem. Dez. Most Dezre kell koncentrálnom. Ő volt az egyetlen, aki visszatartott attól, hogy ahogy ő mondta, kiakadjak, mert annyira szűk volt a hely a járatban. Nem szerettem beszorítva érezni magam, túl sok rossz emlékem fűződött hozzá. Néhány pillanatig a sötétben araszoltam, majd fényt vettem észre magam előtt. Amikor a rácshoz értem, odalent megláttam Dezt, Samsent és az ügynököket. Csak három ügynök volt, plusz Samsen. Kettő egyszerű öltönyben, a harmadik védőfelszerelésben. Deznek igaza volt, meg sem kottyan nekem. Számított rám, és nem is szándékoztam cserbenhagyni. A védőruhás Dezt bámulta. – Azt mondom, vigyük ki a kölyköt a parkolóba és induljunk! Mindjárt itt lesz a 98-as is. Fortyogott bennem a düh, az ujjaim viszkettek. Dez karja a

háta mögött volt – hátracsavarták, az biztos –, és az ügynök Dez vállát markolta. Belerúgott a falba, kizökkentve Dezt tettetett egykedvűségéből. Most a harmadik fordult hozzá. Ő volt a legöregebb hármuk közül, és nyugtalannak látszott. A két karja egyfolytában izgett-mozgott, állandóan ütögette a jobb lábát, és az ajtó felé nézegetett. Fogadni mertem volna, hogy a baj első jelére elfutna és otthagyná a többieket. Legalábbis reméltem. Dez egy pillanatig nyugton volt, aztán huncut mosoly jelent meg az ajkain. – Maguk, Denazen-pajtik nemcsak hogy puhapöcsök, de olyan ostobák is, mint a seggem. Tényleg azt hiszik, hogy mi mind kimegyünk innen, együtt? Tényleg? A seggemből meg egyszarvúak fognak kiugrálni... – Kihívóan előrebökött az állával. – Utálom, hogy én is egy olyan lány vagyok, de a pasim úgy szétrúgja a seggeteket... Az idősebb férfi csak állt ott rémülten, de a fiatalabb társa nem volt olyan visszafogott. Előreugrott, és meglökte Dezt. Ő meglepetten felkiáltott, ide-oda imbolyogva igyekezett megtartani az egyensúlyát, de hiába. Hátraesett, erősen a padlónak csapódott, és az ügynök egy szempillantás alatt már rajta is volt. – Ide hallgass, te kis szajha... Már készültem, hogy kitépem a rácsot és leugrom, de az idősebbik ügynök fölemelte a lábát és félrerúgta a társát. – Nyugi, Rob! Cross kinyuvaszt, ha romlott árut szállítunk neki. Az idősebb ügynök lehajolt, és talpra segítette Dezt. – Jól vagy, kölyök? Dez bólintott, állta a pillantását. A szeme sem rebbent.

Belevaló kis csajom van nekem! Tudtam, hogy fél – mindenki félt volna –, de nem mutatta ki. Soha nem mutatta. Még a csatában sem a Sumrunon, amikor ügynökök és bentlakók harcoltak körülöttünk, akkor sem mutatott félelmet. Egyik éjjel megkérdeztem erről, mikor kint ültünk és a csillagokat bámultuk. Ezt nevezte a pókerarcának. Évekig gyakorolta, hogyan rejtőzzön el a világ elől, én azonban keresztülláttam rajta. Azt mondta, ennek örül. Ahogy figyeltem a fenti rejtekhelyemről, láttam hüvelykujjának finom rángásait, ahogy a csuklóján dobolt. A fejében lüktető dal ütemét verte. Samsen sóhajtott. – Hol a 98-as? Már itt kellene lennie, nem gondoljátok? A fiatalabb ügynök, Rob, válaszul elvicsorodott. – Fogalmam sincs. De ez az ő baja. Megragadta Dez vállát, és előrelökte Samsen felé. Samsen kinyújtotta a kezét, és egy ujját végighúzta Dez arcán. Nekem az ajkamba kellett harapnom, hogy rá ne üvöltsék. Le fogom tépni a kezét, amiért hozzáért. – Itt hagyott a 98-as megrohadni, gyönyörűm? Dez meg sem rezzent, nem húzódott el. Kihúzta magát, a tekintetét folyamatosan Samsen mellkasára szegezte. Ha lehetett volna, egyenesen a szemébe nézett volna. Bármely más helyzetben büszke lettem volna rá. Dez az egyik legerősebb ember volt, akivel valaha találkoztam, de ezúttal ez bajt jelentett. Samsen olyan tárgynak tekinti majd, akit meg kell törnie. Kihívásnak. Ő pedig szerette a kihívásokat. – Gondolom, arra vársz, hogy megpróbáljalak irányítani – mondta Deznek, őt kerülgetve. – Látom, a 98-as mindent elmesélt rólam.

Dez hangja élesen csattant: – Hogy maga elmebeteg, akinek az okoz kéjes örömöt, hogy emberekkel bábozik? Igen, azt hiszem, ezt már hallottam valahol. Samsen félrebillentette a fejét, és megropogtatta a nyakát, a hangtól a hányinger kerülgetett. Folyton ezt csinálta. Gyűlöltem. – Semmit sem érsz vele, hogy mindenáron elfordítod azokat a nagy, barna bociszemeidet, ha tényleg bábozni támadna kedvem. – Abbahagyta a járkálást és széttárta a karjait. – Én mindig elérem, amit akarok, hidd el...! És amit akarok, az egy kis törlesztés.

9.

-T

örlesztés? Miért? Nem apámhoz kéne most rögtön elvinnie engem? – Ez nem az apádról szól, vagy hogy mit akar a Denazen. Szó sincs róla. Tartozom a 98-asnak egy-két aprósággal. Szemet szemért, hogy úgy mondjam. – Sóhajtott. – Szóval hogy megnyugtassalak, kisasszony, eszemben sincs irányítani téged. Nem az lesz itt a megoldás. – Szerintem meg nyugodtan feldughatja a szemét a seggébe! – rivallt rá Dez. – Kale ki fogja nyírni magát! Samsen megint nevetett. – Látom már, miért van úgy oda érted a 98-as. Tüzes kis macska vagy, igaz? – Jó is lenne, mi? – kuncogott Dez kihúzott vállal. – Ha a képességemnek köze lenne a tűzhöz... Megpörkölhetném magát, olyan lenne, mint az égett pirítós! Samsen összecsapta a kezét, és ragyogó arccal szólalt meg: – Elbűvölő! – Az ügynökökhöz fordult. – Hát nem elbűvölő bébi? Dez az ajtó felé pillantott, aztán a fiatalabb ügynökre, aki a bal oldalán állt. Hüvelykujjával abbahagyta a kopogást. – Szóval nem irányít? Akkor mi lesz? – Nem érdekel, hogy téged irányítsalak, a 98-as nagyobb élvezet lesz. – Samsen elfordította a fejét és körülnézett a szobában. – Azt pedig mind a ketten tudjuk, hogy most itt van valahol. Biztos nem hagyott téged cserben.

Egy kis részem – a gyermek, aki még emlékezett arra a tökéletes tehetetlenségre, ami a Samsennel töltött időkből származott – a rejtekhelyen akart maradni. Elbújni az árnyékban, és várni, hogy mindez elmúljon. A nagyobb részem alig várta, hogy végre szembenézhessek vele. A sötét énem – az a részem, amelyet a Denazen szörnyeteggé változtatott – ugyanazt akarta, mint Samsen. A bosszút. – Nem jössz elő játszani? – Samsen meglendítette kezét a levegőben, aztán Dezhez fordult. – Hát, akkor üssük agyon az időt! Ismerkedjünk, jó? Tudom, hogy a te mamád nevelte azt a kölyköt, de Kale meg én sok-sok időt töltöttünk együtt. Talán azt is mondhatnám, hogy szinte az apjaként tekintett rám. – Nagyon bírja a saját hangját hallgatni, ugye? – csattant fel Dez. Samsen és Rob között állt, Rob egyre közelebb araszolt hozzá. – Valóban gyönyörű a hangom – gügyögte Samsen. – Egyébként meg... nagyon kíváncsi lennék valamire. Mennyire jól ismered a mi kis orgyilkos barátunkat? Dez horkantott és felszegte a fejét. Jól láttam, hogy a szemét forgatja. – Jaj, ne vicceljen! Ennél lejjebb már nem is süllyedhet! – Tudom, tudom. Kicsit közhelyes, de tényleg nem hiszem, hogy valóban ismernéd a fiúdat. – Samsen utánam kutatva körülpillantott a teremben és elmosolyodott. – Egyik karácsonykor mi ketten Jerseybe utaztunk. Láttad már, hogy mire képes az a fiú a puszta kezével? Engem akart előcsalogatni, provokálni próbált. – Volt egy másik alkalom is – mesélte Samsen Dezt kerülgetve –, amikor elutaztunk Long Islandre, ahol egy gazdag olajbáró akarta eltüntetni a feleségét. – Kuncogott. – Úgy

gondoltam, jó szórakozás lesz, ha elmondatom a 98-assal annak a nőszemélynek, aki egy lotyó volt egyébként, hogy pontosan mi fog vele történni, ha megérinti. Persze rávettem, hogy szépítgessen egy kicsit. Fel kell építeni a dolgot, tudod? Dez megrázta a fejét, és tett egy lépést hátrafelé. – Maga beteg... Samsen tovább járkált fel s alá, mintha Dezt meg sem hallotta volna. – Látnod kellett volna, kicsi Dez! Ragyogó volt! Egyszerűen tökéletesen végezte a dolgát. Több mint két óráig nyújtotta. Azt hittem, a nő össze fogja pisilni magát, mire a 98-as végez. Dez nem válaszolt. A helyiséget kémlelte, valami nyílást keresett. Samsen nem vette észre. Újra megállt, fölnézett a rácsra. Tudta, hol vagyok, és elfogyott a türelme. – Na? Nem volt elég? Hát amikor Dél-Kaliforniában jártunk? Biztos szívesen meghallgatja a kicsike, amikor te... Kirúgtam a rácsot és a padlóra ugrottam. – Elég! Samsent kivéve mindenki meglepődött. Dez csak mosolygott és egy csókot dobott nekem. Biztos volt benne, hogy a közelben vagyok. Samsen viszont szinte ujjongott. – Nicsak, nicsak, hátamban egy bicsak! – Vigyorogva megfenyegetett az ujjával, és még hozzátette: – Tudtam, hogy nem hagyod itt a barátnődet. – Naná, hogy nem! – Hirtelen szívtam be a levegőt, a szememet le sem véve a nyakáról. A nagyterem úgy volt kialakítva, mintha egy boltozatos mennyezetű, omladozó hálószoba lenne. Leheletvékony anyagból készült pókhálófonatok lógtak a falakon, ezeket részben valódi pókháló és por lepte. A sarokban egy könnyű, fehér ruhát viselő, sápadt

asszony bábuja hajolt az ágy fölé. Láthatólag sírt. Mögötte egy férfi állt, aki egy súlyos fejszét készült meglendíteni, melyet látszólag vér borított. A terem túlsó felében, az ajtótól nem messze egy hatalmas emelvény volt. A szoborember állt rajta, onnan a magasból nézett le a helyiségre. Az arckifejezése majdnem szomorú volt. Samsen jellemzően könnyen elunta magát. Lépnem kellett tehát, mielőtt belefárad a játékba. – Azt tudja, hogy nem megyünk el magával. Samsen széttárta a karját és közelebb lépett. – Tudom, hogy ezt hiszed. – Megfordult, intett az idősebb ügynöknek, aki közelebb vonszolta Dezt. – Tegyük érdekessé a dolgokat! Mit mondjak neki, mit tegyen? Tudom, hogy azt mondtam, te szórakoztatóbb lennél, de azt hiszem, még jobb móka lesz, ha neked kell végignézned. – Samsen – morogtam. – Ne merészelje! Nem kellett volna reagálnom, mert ő éppen ezt akarta: látni az arcomon a kínt. – Kinyírom magát! – fogadkoztam. Ő folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. – Emlékszel Mesherre? Arra a szuperagyú fiúra? Szétverettem vele a saját fejét a konyhafalon. Pokoli mocsok lett belőle. – Elhallgatott, aztán Dez felé fordult. – De ő túl csinos fiú ahhoz, hogy ezt tegyük vele, nem gondolod? Még egy lépést tettem előre. A haragom jeges gyűlöletté változott. Samsen nemcsak beteg volt, de fantáziadús is, ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg. A gondolataim között felmerülő lehetőségektől a vér is megfagyott az ereimben. – Ó, tudom már! Mi lenne, ha csináltatnánk vele egy kis sztriptízt? – Az ügynökökhöz fordult. – Mit szóltok, fiúk? Jó

móka lenne, ugye? A háromból ketten hallgattak – az idősebb, meg az, amelyik a védőruhát viselte –, arcuk feszült volt a félelemtől. A legfiatalabb, Rob, vigyorgott, és mohón bólogatott, a tekintetét le-föl jártatva Dez egész testén. Őt fogom először megölni. Samsen végre mosolyogva visszafordult hozzám. Valami beteg dolog rántotta össze a bensőmet. Ez valami sokkal rosszabb volt, mint a jéggé fagyott gyűlölet a mellkasomban. Ez súlyos volt, valami olyasmi húzta lefelé a belső részeimet, amit régóta nem éreztem már. Igazi félelem. – Nem, az túl könnyű lenne. Valami jobbat találtam ki. – Nevetett és felém lendült. Én oldalra léptem, hogy elkerüljem. Samsen szörnyeteg volt, de nem harcos, mindig másokra bízta az izommunkát, ami az elmebeteg ötleteihez kellett. Ahogy számítottam rá, az ügynökök előreléptek verekedni, Samsen pedig megragadta Dezt, és kihúzta a tűzvonalból. Igazat mondott Deznek. Szó sem volt arról, hogy ez a Denazen ügye lett volna. Ez személyes ügy volt. A védőruhás ügynök teljes lendülettel közeledett felém. Nem tudtam, mire számítsak tőle. Egészen eddig hallgatott, igyekezett félrehúzódni, nem avatkozott bele a dolgokba. Keményen és gyorsan csapott le, ökle a vállam csücskét érte, az ütés hátratántorított. Én az arca felé ütöttem, de félreugrott, arckifejezése gyanakvóból pimaszra váltott. Míg apró győzelme elvonta a figyelmét, a földre vetettem magam, és elkaptam a térdét. Meglepett kiáltás kíséretében nagy puffanással esett el, én pedig előreugrottam. Egy erős húzás, és ruhájának anyaga már el is szakadt. Ujjam hegyét végighúztam az állkapcsán – és vége volt. A második ügynök, a három közül a legidősebb, tétovázva

közeledett felém. Ez volt a lehető legostobább dolog, amit csak tehetett. Ha más nem is, de ragadozó, az voltam – márpedig a ragadozók megérzik a félelmet. Kihasználják. Bátortalanul előrelendült, ekkor én a bal könyökömmel lesújtottam az álla szegletére. Az ütéstől valami kirepült a szájából – egy fog –, ő pedig elszörnyedve nézett utána. – Tűnés! – szóltam rá, fölötte állva. Ő nem bántotta Dezt, nem volt okom megölni. Biccentett és a válla fölött Samsenre pillantott, azután már kint is volt az ajtón, egy pillanatnyi tétovázás nélkül. Bár a másik ügynök is ugyanezt tette volna... Samsen még mindig ott állt a sarokban Dezzel, és várakozásteljesen figyelte a termet. Már csak egy ügynökkel kell elbánnom, és Samsen az enyém. Visszafordultam a terem közepe felé, ahol Rob ropogtatta az ízületeit. Megint ez a hang. Gyűlöltem ezt a hangot. – Én nem olyan vagyok, mint ők, kis pöcs. – Biztos benne? – kérdeztem karba tett kézzel. Vigyorgott. – Azt képzeled, hogy seggbe tudsz majd rúgni? Mosolyogtam. Dez most örülne. Mindig azt mondja nekem, hogy túlságosan szó szerint veszek mindent, de ez néha vicces. – Arra nem lesz szükség. Amint magához érek, nem lesz segge, amibe belerúgjak. Erre már nem válaszolt, csak nekem rontott, egy lánccal összekapcsolt két rudat lóbálva, amit a dzsekijéből húzott elő. Volt ennek valami neve is... csak nem jutott eszembe, mi az. Az első ütés veszélyesen közel suhant el mellettem. Balra ugrottam, mikor újra meglengette, és éreztem a csípést, ahogy a fém súrolta az arcomat. A harmadik lendítés elől elhajoltam,

megfordultam, és jobb kézzel ütöttem. Rob kitért az ütés elől, összekapta magát és hátraugrott, közben végig látványosan pörgetve a botokat. Bámulatosan költőinek találtam az akcióját. Kitűnően használta a fegyverét, szinte művészi tökéllyel forgatta. Kár lesz őt eltenni láb alól. De aztán eszembe jutott, ahogy Dezt bámulta, mohón és gonoszul. Szinte kár lesz érte. Megint lehajolt, ezúttal körkörösen forgatva a botokat a feje fölött. Aztán megpördült, a fegyver egyik végével lecsapott, hogy a térdem mögött találjon el, de én hátrahajoltam és a magasba rúgtam. A lábamat a fejem fölé kapva dobtam egy hátast, és biztonságosan landoltam a hatótávolságán kívül. – Maradj nyugton, kis pöcs! Minél előbb végzek veled, annál előbb kapom meg a csajodat. Csak azért beszélt, hogy elvonja a figyelmemet, de épp ellenkező hatást ért el vele: még jobban összpontosítottam. Soha nem fogom hagyni, hogy Dez közelébe férkőzzön. Megint támadott, a pörgő rudak enyhe légáramot kavartak, és surrogó hangot adtak ki, ahogy közeledett. Maga előtt forgatta őket, ami lehetetlenné tette, hogy hozzáérjek. – Nem is vagy az a fasza gyerek, akinek hittelek. – Nem válaszoltam. Abbahagyta a rudak lengetését és megállt, hogy végigmérjen. – Egy nagy senki vagy! – ordította, és támadott. Mielőtt elért volna, lehajoltam, és a jobb vállamat befelé fordítottam. Épp gyomron találtam, majd miközben felegyenesedtem, áthajítottam a testét a vállamon. A mozdulat közben az ujjam hegyét egyszerűen végighúztam az arcán. Zavarba ejtően kellemes volt látnom rajta a rémületet, mielőtt széthullott volna, hamut szórva mindenfelé. – Nem, te vagy senki! – morogtam, miközben leporoltam őt a ruhámról. Darabkái a padlóra hullottak.

És ennyi volt. Kiernan vagy nem ért még el a nagyteremig vagy elment. A helyiségben nem maradt más, aki miatt aggódni kellett volna, csak Dez, én... meg Samsen. – Kíváncsi vagyok, hány embert akarsz megölni, hogy megőrizd a szabadságodat? – Mennyire lesz szükség? – Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy egy egész osztagnyi ügynök van kint az épület előtt? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy csak rád várnak? – Soha nem fognak visszavinni a Denazenbe. Ezret is megölök, ha kell. Samsen Dez felé biccentett. – És érte? Érte? Hogy megmentsem Dezt attól a helytől? – Érte egymilliót is megölök. Samsen toppantott a lábával és hangos füttyentést hallatott. – Nahát, milyen romantikus vagy! Ugyan már, 98-as, hadd nézzem azt az égszínkék csipádat! Nézz rám! Jobb oldalról lassan közeledtem, óvatosan, hogy ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot. A parancsától rángatózott a lábam, de mikor arra gondoltam, hogy mit tehetne Dezzel, könnyebb volt figyelmen kívül hagynom a hangját. – Mennyi ideje is élsz kint a nagyvilágban? Pár hónapja? Kíváncsi lennék... csak érdekelne, mennyit is tapasztaltál eddig? – Hátat fordított, közelebb hajolt Dezhez. Megragadtam az alkalmat, és pár centivel följebb mertem emelni a tekintetemet, hogy a tarkójára nézzek. – Biztos vagyok benne, hogy éreztél haragot, hisz mindig is mérges kis kölyök voltál, de mi a helyzet a féltékenységgel? Kavargó gyomorral mozdultam előre, de Samsen kitartotta

felém a kezét. Tudta, hogy egyenesen ránézek, mégsem fordult meg, hogy szembenézzen velem. Másik kezével Dez vállát fogta át, az ő válla pedig rázkódott a nevetéstől. – Ne gyere közelebb! Lehet, hogy téged nem tudlak legyőzni verekedésben, de a lány nyakát egy pillanat alatt eltöröm. Megdermedtem. Tudtam, hogy igazat beszél. Elérhetném őt, de túl későn. Azt nem tudnám megakadályozni, hogy Dezt bántsa. Samsen elégedetten sóhajtott. – Na, Dez, mivel a 98-as nem akar játszani... A bensőmben valami közel jutott ahhoz, hogy eltörjön. – Azt kívánom tőled, hogy... Hangjának szinte dallamos zengésétől felfordult a gyomrom. Kéretlen, sötét és beteg emlékek törtek elő a fal mögül, ahol addig elraktároztam őket. Olyan dolgok kerültek felszínre, amiket soha többé nem akartam viszontlátni, s ettől minden ideg rángatózni kezdett a testemben. – Állj! – A kiáltás úgy szakadt fel a torkomból, mintha ezer apró üvegdarabból állna. A testem az agyam ellen fordult, mozdulni akart. Hogy csökkentsem a távolságot közöttünk, és egyetlen simítással vessek véget Samsen létezésének. Mégis ott maradtam földbe gyökerezett lábbal. Abban a pillanatban értettem meg, amit Dez volt barátja, Alex mondott nekem verekedés közben a Sumrun éjszakáján. Másodpercekkel azelőtt, hogy leszúrt engem, elmosolyodott és azt mondta: „Lehet, hogy azt hiszed, ő a te legnagyobb erősséged, de bizonyos értelemben ő a legnagyobb gyengeséged is.” Ez most értelmet nyert, és igaz is volt. Volt rá esély, hogy könnyedén átérek a helyiségen Samsenig, mielőtt ártani tudna Deznek, egy vékony kis hang mégis azt suttogta az agyam legmélyén: Mi lesz, ha mégsem? Tétovázás és

bizonytalanság. Ezek a dolgok mélyen a tudatalattimban gyökereztek, mindazért, amit ő jelentett nekem. Kevés dolog volt, amit nem mertem volna kockáztatni, Dez volt az egyik ilyen. – Lehet, hogy csinos kis barátnőd van, 98-as, de most nem róla van szó. Rólad és rólam van szó, meg arról, amivel tartozol nekem. A bosszúról. – A hangja elmélyült. – Nézz rám! Nem vettem le a szememet Dezről, visszafojtottam a lélegzetemet. Samsen hangjának – és benne a parancsnak – egyre nehezebben tudtam ellenállni. Samsen sóhajtott. – Ha nem nézel rám, a barátnőddel csináltatok valami rosszat. Valamit, amit soha nem fogsz tudni kitörölni abból a romhalmazból, amit az agyadnak nevezel. Nem akartam megtenni. Részben rémület volt, részben harag. Felnéztem, találkozott a tekintetünk, és Samsen korábbi befolyása teljes erővel visszatért. Egészen letaglózott, a térdem gumiszerűvé változott, és a félelem hideg hullámai öntötték el a testemet. Ő győzött.

10.

-N

a, látod? Erről beszéltem! – Csettintett az ujjával. – Maradj ott, ahol vagy! Próbáltam volna indulni előre, de a lábam nem mozdult. Mozdulatlanul fogok állni, amíg Samsen nem akarja, hogy menjek. – Engedje el Dezt! Egy pillanatig figyelt engem, és minden visszatért. A finom részletek. A gyermekded játékai, amiket úgy szeretett játszani. Lassan tolni, taszigálni. Először apró dolgok, hogy bizonyítsa, van hatalma fölöttem. Mozgatni engem, amikor és ahová csak akar. Rávenni, hogy megtegyek olyan dolgokat, amiket ő akar – hogy még a szavakat is kimondjam, amiket ő gondol. De ezek az egyszerű dolgok sosem tartottak sokáig, Samsen hamar elunta magát. Lassan megrázta a fejét és kinyújtotta a kezét. A hüvelyk- és mutatóujja között egy kis ezüstkulcs fityegett. – Most előremész, és kinyitod a lány karperecét. Nem érsz hozzám, és semmilyen módon nem próbálsz meg nekem ártani. Előreléptem, és én is kinyújtottam a kezem. Beleejtette a kulcsot. Megrezzentem a hűvös fém érintésétől. – Minden rendben lesz – mondtam Deznek, mikor odahajoltam hozzá, hogy kinyissam a bilincsét. A csuklója vörös volt, tele horzsolással, és túlságosan melegnek éreztem az ujjaimmal. Ő hozzám hajolt, a szívverése kicsit felgyorsult.

– Mit akar most tenni? Samsen kuncogott, és megjátszott együttérzéssel megpaskolta Dez vállát. – Én nem fogok tenni semmit... majd a 98-as. A Dez arcán megjelenő kifejezés semmi volt a gyomromat görcsbe rántó jeges félelemhez képest. – Tudjátok, néhány hete elcsesztem valamit. Valami fontosat. Ott volt az a dögös kis Hatos csaj, és nem bírtam megállni, hogy... Na, mindegy, nem untatlak benneteket a részletekkel, legyen elég annyi, hogy a Denazen nem volt elragadtatva, amiért el kellett takarítania a mocskomat. Egyetlen esélyem a jóvátételre a Denazen szemében az volt, ha beleegyezem, hogy idejövök és begyűjtelek téged meg ezt a kis szukát. – Járkálni kezdett. – De van egy problémám. Rossz fényben tüntettél fel engem, jó nagy zűrbe kevertél, amikor leléptél. Ezért tartozol nekem. – Abbahagyta a járkálást, és felénk fordult. Kacsintott, majd előrecsusszant, hogy megpöckölje Dez orrát. Ő összerezzent, és valami alig hallható hang hagyta el a száját. Samsen mosolygott, és a lépcső felé biccentett. – Hát, akkor kezdődjék a műsor! Rajta, föl az emelvényre! A lépcsőhöz vezettem Dezt, és hálát adtam az égnek, amikor magától elindult rajta fölfelé. Ha ellenáll, muszáj lett volna kényszerítenem. Tudtam, hogy lesz ebből kiút, kellett lennie. Nem azért viseltem el az évekig tartó kínzásokat, és kaptam meg Dezt jutalmul, hogy most elveszítsem őt. Biztos voltam benne, hogy a sors nem így működik: megadja, amit szeretnél, csak hogy rögtön el is vegye.

Amikor fölértünk, Samsen átkémlelt az emelvény peremén és elvigyorodott. – Légy óvatos, és jól szorítsd magadhoz! Úgy tűnik, elég hosszú az út lefelé. – Samsen – leheltem. Dez megfeszült, próbált kiszabadulni, de az ujjaim önkéntelenül is rákulcsolódtak. Felszisszent fájdalmában, és megpróbált lazítani a szorításomon, de a tagjaim nem engedelmeskedtek. Minél inkább akartam elengedni, annál erősebben szorítottam. Hétéves korom óta nem könyörögtem semmiért, sőt meg is esküdtem, hogy soha nem fogok, de ez most egészen más helyzet volt. – Kérem... – Bla-bla-bla, 98-as. – Samsen – próbálkoztam újra, bár tudtam, hogy úgysem megyek vele semmire. Már akkor is labilis volt, mielőtt a Denazen rátalált. Ők aztán rájátszottak a személyiségének erre a vonására, és ezerszer rosszabbá tették. A tekintetében nem volt könyörület, sem szánalom. Nem volt lelke. Ellentétben oly sok más emberrel a Denazen tőle nem rabolta el az emberségét, mert neki nem is volt soha. – Ami fair az fair – mondta komoly arccal. – Te elvetted a hitelemet, úgyhogy most én is elveszek tőled valamit. – Bólintott, aztán elmosolyodott. – Vidd őt egy kicsit közelebb a széléhez! Lóbáld meg úgy lazán, hogy jó látványos legyen! Testem minden izma tiltakozott, de hiába. A hangja olyan parancs volt, amit nem tudtam – egyszerűen lehetetlen volt – figyelmen kívül hagyni. Minden emberből, akivel valaha kapcsolatba kerültem, ezért maradt Samsen az egyetlen, akitől igazán féltem. Mert bármennyire erős volt is az akaratom, ő meg

tudta törni – amire még a Denazen sem volt képes. Vonagló ujjakkal toltam előre Dezt az emelvény széle felé. – Az a korlát kicsit ingatagnak látszik, szerintem csak jól meg kéne rúgnod. Tüntesd el az útból! Bele sem kellett rúgnom. Elég volt egyetlen pöccentés a cipőm orrával, és nagy csattanással kibillent a helyéből, átvitorlázott a levegőn, aztán a földre zuhant. Jó néhány darabja meglazult és szertehullott. – Akartál még mondani valamit, drágám? – kérdezte Samsen betegesen behízelgő mosollyal. – Utolsó szó, vagy végső szerelmi vallomás esetleg? – Ha megöl engem, apám nagyon berág majd! – nyögte Dez. Kicsit remegett, és még mindig küszködött, hogy kiszabaduljon a szorításomból. A pókerarca már eltűnt, kétségbe volt esve. – Azt hiszi, megkapta a magáét, amikor hagyta Kale-t megszökni? Az a büntetés semmi ahhoz képest, amit most fog kapni. Azért küldték, hogy elfogjon minket, nem azért, hogy megöljön. Samsen elgondolkozó arccal hátralépett. Túl szép lett volna, ha lebucskázik a peremen át. – Lehet, hogy igazad van... Te is beletartozol a kedvenc projektjébe, abba a Felsőbbrendűségi ügybe, igaz? – Naná! – felelte Dez egy kicsit reszketős hangon. Samsen ajka kellemetlen mosolyra húzódott. A fejemben egy hang folyton azért rimánkodott, hogy hallgasson el végre, de nem tette. Megint szóra nyitotta a száját, és a szívem megállt ijedtemben. – Hát, akkor... – Megvonta a vállát, és széles mozdulattal a földre intett. – Lökd le! – Nem! – ordítottam. De engedelmeskedtem. Dez levegőért kapott, amikor elkaszáltam a lábát. A szeme

tágra nyílt, miközben lefelé csúszott az emelvény peremén. Én térdre estem, és még éppen el tudtam kapni a csuklóját, mielőtt eltűnt volna. A teste megrándult, hirtelen megállt, majd balra lendült. – Foglak! – Kale! – sikította, és elkapta az ingem vállát, abba próbált kapaszkodni. Samsen azt mondta, lökjem le. Azt nem mondta, hogy ne kapjam el. Deznek sikerült stabil helyzetbe kerülnie, de a kezem csúszott. Nem leszek képes sokáig megtartani. A hátam mögül derűs kuncogást hallottam, és egy pillanattal később Samsen állt fölöttünk. – Mindig kemény gyerek voltál, 98-as. Mindenki más egyszerűen lelökte volna, és annyi. Te... te makacs vagy. Hátrafelé mozdultam, húztam Dezt fölfelé, vissza, át a peremen, de tudnom kellett volna, hogy nem lesz könnyű. Samsen dobbantott az egyik lábával, lábunk alatt a roskatag fém csikorgott és rázkódott. – Állj! Ne húzd őt fel! Izmaim égtek, az agyam tiltakozott, de dermedten megálltam. Dez zihált, próbálta beakasztani a lábát a perembe, de nem érte el. A terem túlsó végében valami a földre esett, ez magára vonta Samsen figyelmét. – Maradjatok így egy kicsit! – mondta kuncogva, és közben a túlsó sarok felé pislogott. Egy halom doboz állt ott, meg egy söprű. Amint Samsen elindult lefelé a lépcsőn, észrevettem, hogy valami vibrál, és az egyik söprű eltűnik. Csak Kiernan lehetett az. – Tarts ki, Dez! – biztattam, és nagy levegőt vettem. – Szorítsd a váltamat és próbáld felhúzni magadat! Én nem

tudlak... – Erőm utolsó morzsáival is mozdulni próbáltam, de nem bírtam. – Nem tudok mozdulni, nem tudlak felhúzni. A bal csuklóját még mindig szorítottam. Ő kinyújtotta a jobb karját, és próbálta elkapni a vállamat. Először csak az ingemet markolta. Mozdulatától én is előrébb csúsztam, erre ő megijedt és elengedett, amikor mindketten csúszni kezdtünk az állvány széle felé. – Ne! – sziszegtem kétségbeesetten. – Semmi baj! Próbáld újra, siess! Samsen azzal volt elfoglalva, hogy a zaj forrását kereste. Ez volt az egyetlen esélyünk. Dez újra próbálkozott, ezúttal sikerült karjával a vállamba, aztán a nyakamba kapaszkodnia. – Nem bírom megtartani magam! – sikoltotta, és egy kicsit megcsúszott. – Nem bírom... – De bírod – súgtam neki. – Lendítsd föl a lábadat! Akaszd be az emelvény szélébe! Gyerünk, próbáld meg! Újra megpróbálta – nem sikerült. – A Denazen áthatolhatatlan. Egy erődítmény, ahová nem lehet behatolni... és ahonnan nem lehet kijutni sem. Neked mégis sikerült. Amikor elfogtak engem, amikor visszazártak abba a ketrecbe, te voltál az, aki kiszabadított. Te képes voltál a lehetetlenre, Dez. Hidd el, meg tudod csinálni! Tornacipőjének orra megjelent a perem fölött. Lehunytam a szemem, és csak a jobb kezemre koncentráltam. A mutatóujjam megrándult. Aztán a hüvelykujjam. Sikerült egy centit megmozdítanom – talán kettőt –, de a lába visszacsúszott a sötétségbe. A harag készült feltörni a torkom mélyéről. Samsen, aki úgy döntött, hogy a zaj nem jelentett veszélyt, visszajött a lépcsőn és mellém telepedett. Letérdelve azt kérdezte:

– Mi lenne veled, ha megparancsolnám, hogy engedd el? Tönkremennél bele? Szétpattanna a józan eszed utolsó szilánkja is, amit a Denazen még meghagyott? Vagy átlökne végre a határon, és olyan szörnyeteggé változnál, akivé annyira formálni akartak? Mindig téged szerettelek a legjobban piszkálni, 98-as, mert annyira igyekeztél ellenállni. Emlékszel? – Sóhajtott. – Folyton próbálkoztál... és végül mindig kudarcot vallottál. A szívem zakatolt a bordáim között. Dez még mindig küszködött a szorításomban, hogy föltornázza magát. Sikerült beakasztania a cipőjét egy hasítékba az emelvény pereménél, és félig már a széle fölé került. – Lazíts a szorításodon! Megtettem. Próbáltam ellenállni, hasztalan. Igaza volt: mindig kudarcot vallottam. Dez sikított, és újabb pár centivel lejjebb csúszott. Az emelvény szélébe akasztott lába megcsúszott és eltűnt.

11.

S

amsen nevetett. – Nagyszerű! Milyen érzés tudni, hogy te leszel az oka, ha az a csinos kis fej széthasad, és az agya szanaszét fröccsen odalent a földön? És most eng... Enyhe fuvallat érte a nyakamat, Dez haja szanaszét lebbent tőle. Samsen szeme egy pillanatra tágra nyílt, aztán becsukódott, amikor a férfi előreesett, és mellettem landolt arccal az emelvényen. Mintha valaki megrántott volna egy gumiszalagot a gyomromban. Valami csattant, és a kapcsolat megszakadt. Öntudatlan állapotában már nem volt befolyása fölöttem. Most, hogy újra képes voltam irányítani a tagjaimat, visszahúztam Dezt, föl, a peremen át. Két karommal átöleltem a vállát és közel húztam magamhoz. Tudtam, hogy majdnem kiszorítom belőle a levegőt, de ezzel nem törődtem. Biztonságban volt, ott volt a karjaimban, és csak ez számított. Megfordultam, és Kiernant láttam meg az emelvény árnyékában, ott állt Samsen fölött, kezében a söprűvel. – Nagyon bírja a saját hangját hallgatni, mi? Dez elhúzódott és talpra vergődött. – Te jó ég, én pont ugyanezt mondtam! Kiernan vigyorgott, és lelökte a seprűt az emelvényről. Kétszer is nekikoccant valaminek, mielőtt földet ért. – Mindjárt megkedveltelek. Fejemmel a padló felé intettem.

– Láttalak a terem túlsó végében. De hogy tüntetted el a söprűt? Kiernan visszaintett nekem. – Nehéz megcsinálni, de ha kitartóan próbálkozom, néha ki tudom terjeszteni a képességemet arra is, amit megérintek. Nagy dolgokra nem, és valószínűleg nem is tartott volna ki sokáig, de arra elég volt, hogy átjöjjek vele a termen. Elmosolyodtam, és ugyanazzal a fordulattal válaszoltam, amit ő mondott, mikor Dez képességét meglátta. – Ez valami nyavalyás trükk. Dez felnevetett. Hangját hallva végre fellélegeztem. Annyira közel jártam hozzá, hogy elveszítsem őt... – Na, tiplizzünk innen, de gyorsan! – javasolta Kiernan. – Úgy érzem, egész hátralevő életemre kiélveztem a vidámparkokat. – Ugyan már, igazán... érdekes volt – felelte neki Dez, és a lépcső felé indult. Kiernan felhorkant: – Érdekes? Tényleg. De azért megnézném, mit nevezel te szuperizgi mulatságnak... – Aztán megfordult, hogy intsen nekem. Dez épp utánaindult, de valamiben megbotlott. Elesett, csak pár centire az emelvény szélétől. – Gyere csak vissza, te kis lotyó! – morogta Samsen. Kinyújtotta a karját, ujjai Dez bokájára kulcsolódtak. Mély seb húzódott végig a homlokán, a vége a haja között tűnt el. Vér csordogált le oldalt az arcán, ettől még tébolyultabbnak tűnt, mint máskor. – Nem foglak... Dobbantottam, a csuklóját összeroppantva a cipőm sarkával. Recscsentek a csontjai. Szavait gyötrelmes sikoltás

nyelte el. Kezét visszahúzva elengedte Dez bokáját és behúzta az ujjait. Én előreléptem, és újra megütöttem a kesztyűs kezemmel. Bal kezemről elveszítettem a kesztyűt, mikor Samsen elől menekültünk, de a jobb még megvolt. Az ütés a torkát érte, fuldokolni kezdett tőle, beszélni akart, de csak öklendezett. – Földre! – sziszegtem, mert Dez fölállt és a lépcső felé indult. Egy pillanatig habozott, rólam Samsenre nézett, aztán végre bólintott. Megértette, hogy ezt egyedül kell befejeznem. Amint Kiernannel együtt lefeküdtek a padlóra, Samsenhez fordultam. Már lábra állt és hátrafelé botorkált. Még mindig próbált megszólalni, de nem sikerült neki. – Azt mondta, tartozom magának... hát tévedett. Maga tartozik nekem! – Fölemeltem a jobb lábamat és nagyot rúgtam. Gyomron találtam, mire Samsen nyögve hátratántorodott és elveszítette az egyensúlyát. Levegőért kapkodott. Még mindig a csuklóját szorongatva félrehúzódott, amikor újra meglendítettem a lábam, és épp csak hogy sikerült elkerülnie a rúgást. Behúzta mind a két lábát, és kúszott visszafelé, végig az emelvényen, hogy némi előnyre tegyen szert, de én könyörtelenül a nyomában maradtam. A háttérben minden elhalványult. Nem maradt más, csak én, meg ez a torz, gyűlöletes lény, akinek olyan sok öröme telt abban, hogy mások szenvedését nézze. Most először nem aggódtam a képessége miatt. A harag felrobbant a mellkasomban. Előreugrottam, megmarkoltam az ingét. Félt. Az az ember, aki annyi halált kényszerített a világra – akinek annyi öröme telt benne –, most félt. Valóban ő lett volna rémálmaim vészjósló alakja? Ez a picsogó, megalázkodó alak, aki kegyelemért próbál könyörögni?

Felemeltem úgy, hogy nem néztem a szemébe, aztán a könyökömmel megint lecsaptam a torkára, ezúttal keményebben. Köpködött és köhögött, levegőért kapkodott. Ha nem kap levegőt, akkor nem tud beszélni sem. Ha nem tud beszélni, akkor minden hatalmát elveszíti. Márpedig azt mindenképp el kellett vennem tőle. A hatalmát. Egy olyan ember, mint Samsen, semmit nem ér a hatalma nélkül. Igaza volt, mérges kis kölyök voltam, és az évek során ez a méreg csak növekedett, és gyökeret vert a lelkem legmélyén. Táplálta minden kegyetlenség, amit Samsen és a Denazen elkövetett, és minden kegyetlenség, amire engem kényszerítettek. Táplálta a növekedését, és elkerülhetetlenné tette ezt a pillanatot. Elnyomtam és elrekesztettem magamban, de most, hogy Samsen sorsa végre a kezemben volt, megállíthatatlan erővel a felszínre tört. Ez volt az, amit mindig is el akartam rejteni Dez elől: a valódi természetem. Mert ez sötétség volt és harag, részben halálból és erőszakból összegyúrva. Nemcsak ez voltam én, de lényem jókora részét ez tette ki, és ez mindig is így lesz. Ahol Dez fényt gyújtott, ott Samsen sötétséget árasztott. – Azt mondta nekem, nem érdemlem meg, hogy éljek. Hogy nem vagyok más, csak egy állat, amit be kell idomítani és ki kell használni. A szeme tágra nyílt, elszörnyedve megrázta a fejét. A szájából hangok törtek elő, de nem álltak össze szavakká, csak még többet köhögött. Megpördültem vele, és az emelvény szélére toltam. Imbolygott, egyedül az ingét markoló kezem akadályozta meg abban, hogy hátratántorodjon és leessen. – Talán tévedett? Ezt akarja nekem mondani? Megint megpróbált megszólalni, de csak buzgó bólogatásra

volt képes. Közelebb hajoltam, veszélyesen közel az arcához, és megráztam a fejem. Kellemetlen érzés volt a bőréből sugárzó meleg, pulzusa olyan erősen lüktetett, hogy szinte éreztem a saját bőrömön. A fülébe súgtam: – Igaza volt abban, hogy a Denazen nem tett engem szörnyeteggé. – Hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek, azokba a szemekbe, melyek egész gyermekkoromban kísértettek. Nem volt már hatalma fölöttem, és a szabadság, amit abban a pillanatban éreztem, csak a második helyet foglalta el Dez ajkának érintése mögött a sorban. – De abban tévedett, hogy át kell engem löknie a határon. Nincs rá szükség, mert már át is léptem. Maga tett engem szörnyeteggé, Samsen. Nem is maradt más dolgom, mint hogy bepillantást engedjek a megfeszített munkája eredményébe. – Ne... érints... – ennyit sikerült kinyögnie. Felnevettem. Borzasztó hang volt, égette a torkomat. Felrobbant a sötétség a mellkasomban, amikor hatalmának utolsó maradéka is szétfoszlott. – Eszemben sincs megérinteni magát, Samsen. Az túl könnyű lenne. Túl gyors, túl könyörületes. Miért lennék én magával könyörületes, mikor magának halvány fogalma sincs róla, hogy mi a könyörület? – Lemondóan felsóhajtottam. – Nem. A maga bűzét nem akarom a bőrömön érezni. – Mi... A felismerés abban a pillanatban villant fel a szemében, ahogy elengedtem. Ez volt életében az első – és utolsó – villanás, amit a szemében láttam. Egész végig sikított lefelé, csak akkor hallgatott el, amikor odalent a földbe csapódott.

12.

-M

egvan mindened? Pénz? Útiterv? Gondosan tartottam a távolságot. Egyik kesztyűmet elvesztettem a káoszban, és egy kicsit még mindig feszült voltam. Balesetek mindig megeshetnek, a távolság a legbiztonságosabb dolog. A nagyterem személyzeti kijáratán át távoztunk, aztán végigmentünk az úton a főkapuig. Két háztömbbel odébb Dez az utunkba kerülő első telefonfülkéből – mert megint elvesztette a mobilját – hazatelefonált, hogy Kiernan hamarosan érkezik. Sue vette föl a telefont, a hangja hallatán összerezzentem. Még több méter távolságból is hallottam, hogy kiabál. Túlságosan is jól ismertem ezt a hangsúlyt. Dez és ő még mindig nem ismerték egymást eléggé. Dez néha még mindig csodálkozott azon, hogy Sue aggódik érte. Mindig így volt, és így is lesz. Sue nem volt boldog, amikor megtudta, hogy Denazen-ügynökökkel keveredtünk összetűzésbe. Kiernan továbbra is habozott a menedékhellyel kapcsolatban, bár most, hogy saját szemével látta, mire képes a Denazen azért, hogy megszerezze, amit akar, határozott meggyőződésévé vált, hogy biztonságosabb lenne velünk az élet, mint egyedül. Legalábbis egy darabig. Azt mondta, kipróbálja velünk, azzal a feltétellel, hogy ha a dolgok nem az ő kedve szerint alakulnak, akkor szó nélkül lelép. Úgy tűnt, Dezt nem zavarja ez, meg volt győződve arról, hogy ha Kiernan beköltözik a menedékhelyre, sosem akar majd elmenni onnan.

Figyeltük, ahogy Kiernan lila terepjárója kigördül a felhajtóról és eltűnik lent az úton. Mikor már nem láttuk, odafordultam Dezhez, aki Ginger régi autójának dőlve állt. A homlokát ráncolta. – Mi a baj? – Megérdemelte a pasas – közölte velem, s kezét az enyémbe csúsztatta. – Nem kell bűntudatot érezned. Nem tudtam, mit mondjak. Az eszem harcra kelt a szívemmel, a helyes és a helytelen fogalma dühödten csatázott a fejemben a győzelemért. Dez mindig észrevette, ha valami bántott – és igaza volt. Tulajdonképpen. Bűntudatot éreztem... de nem amiatt, amit Samsennel tettem. Kellett volna, de egyszerűen nem éreztem ilyesmit. Könnyű lett volna visszahúzni az emelvényre, és cselekvőképtelenné tenni őt, hogy elmenekülhessünk. De éppolyan könnyű lett volna leütni, és hagyni, hogy Ginger humánusabb módon intézze el az ügyét. Esetleg törvényes büntetéssel. De az volt az igazság, hogy nem éreztem valódi bűntudatot. És ami még rosszabb, boldoggá tett a tudat, hogy neki vége. A tudat, hogy végül én győztem... De azt is tudtam, hogy ez helytelen. Dez megszorította a kezemet. – Balesetek előfordulnak, Kale. Csak egy kesztyűd volt, nem sok mindent tehettél. Baleset? Nem vette észre, hogy mit tettem. Korábban is látta, ahogy Denazen-ügynököket öltem. Figyelte, ahogy szándékosan megérintettem a bőrüket, és ők porrá hamvadtak. Ez azonban más volt. Lett volna más választásom, de úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom. Mit mondana, ha tudná az igazságot? Még mindig azt állítaná, hogy jó ember vagyok? Szerettem volna elmondani neki az igazat arról, amit tettem,

de nem találtam a szavakat. Legalábbis nem mindegyiket. – Dez, én sajnálom, hogy meghalt. Nem érzem magamat bűnösnek azért, ami vele történt; azért van bűntudatom, ahogy érzem magam. Mert... boldog vagyok. Megkönnyebbültem. Dez sóhajtott. – Szörnyű dolgokat tett veled, és biztos vagyok benne, hogy nem te voltál az egyetlen, akivel ilyesmiket tett. Nem hagyta volna abba. Az olyan emberek, mint ő, mint az apám... az ilyenek sosem hagyják abba. Semmi baj nincs azzal, ha így érzel. Kihúzta kezét az enyémből, és megfordult. Egymás szemébe néztünk, csak pár centi választott el bennünket egymástól. Ajka leheletnyi simításával homlokát az enyémnek támasztotta. – Ez így normális... emberi. Csak ne hagyd, hogy elemésszen téged! Tudom, nem hiszed el, ha ezt mondom, de te jó ember vagy. Én nem voltam jó ember. Ezt ma bebizonyítottam. Ha neki nem is, hát magamnak. De semmi haszna, ha Dezzel vitatkozik az ember. Az a Kale, akit ő lát, tiszta és tökéletes, és azt akartam, hogy így is maradjon. Szükségem volt rá, hogy így maradjon. Mosolyt erőltettem az arcomra és átkaroltam a vállát. – Azt hiszem, legközelebb valami mást szeretnék. – Mást? – Azt hiszem, a vidámparkok nem egészen nekem valók...

Köszönetnyilvánítás