JUS ACCARDO TOUCH. érintés

JUS ACCARDO

TOUCH érintés

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Kevinnek… Az életemben minden csodát neked köszönhetek.

1 hogy ott várnak lent. A vérszomjas kis genyák biztosan azért imádkoztak, hogy ne sikerüljön. – Mit szólnál egy ugráshoz öt méter magasból? – Sima ügy – válaszolt Brandt, majd ahogy feltámadt körülöttünk a szél, megragadta a karomat. Amikor már a gördeszkámon álltam, a szájához emelte a sörösüveget, és felhajtotta a maradékot. A pajta tetejének szélén kihajolva lenéztünk. Alattunk nagyban folyt a buli. A tizenöt legjobb – és legőrültebb – barátunk részvételével. Brandt felsóhajtott. – Tényleg meg tudod csinálni? Odaadtam neki az üres üvegemet. – Nem hiába hívnak az Örült Baromságok Királynőjének. – Gilman a bal oldalamon egyensúlyozott a deszkáján. Még sötétben is láttam, ahogy az izzadságcseppek megcsillannak a szemöldökén. Puhány. – Készen állsz? Nyelt egyet, majd bólintott. Brandt felnevetett, és az erdő felé hajította a sörösüvegeket. Néhány másodpercig csend volt, majd meghallottuk a távolból az összetört üvegek csörömpölését, melyet barátaink huhogása és hisztérikus nevetése követett. Csupán részegek találják ennyire mulatságosnak egy összetört üveg hangját. – Nem is tudom, Dez – mondta Brandt. – Nem látod, mi van odalent. Honnan tudod, hova érkezel? – Nem lesz baj! Már vagy milliószor megcsináltam! Brandt fakó hangon válaszolt.

N

EM LÁTTAM ŐKET, DE TUDTAM,

– A medencébe ugrottál. A háromméteres garázs tetejéről. Ez pedig legalább 5 méter. Az utolsó dolog, amire vágyom, hogy hazáig kelljen vonszolnom a hátsódat! Mintha meg sem hallottam volna – általában így reagáltam az unokatestvérem korholására, majd behajlítottam a térdem, és mosolyogva odafordultam Gilmanhez. – Készen állsz, Mr. Nagymenő? Lent valaki feltekerte a hangerőt az egyik kocsiban. Király techno-ritmus dübörgött fel hozzánk. A hátam mögött belekapaszkodtam a párkányba, odalentről a részeg haverok kiáltásai bátorítottak. Elindultam. A hajam ezernyi ostorként csapkodott az arcom körül. Deszkám alatt éreztem a pajta tetejének durva, göröngyös felületét. Aztán semmi. Repülés. Mintha repültem volna. Néhány boldog másodpercig súlytalan voltam. Mint egy tollpihe a levegőben, mielőtt kecsesen a földre libben. Az adrenalin végigáramlott a testemen, egészen belebizseregtem. Tré dolog ez az adrenalin, nem igaz? Soha nem tart elég sokáig. Nálam úgy öt másodpercig tartott; ennyi idő alatt érkeztem le a pajta tetejéről a nem túl puha szénarakásba. Nyekkenve érkeztem meg. Komoly bajom nem esett, csak megütöttem a fenekemet, meg lehet, hogy szereztem néhány fekete és kék foltot. De volt már ennél komolyabb sérülésem is. Kinyújtóztattam begörcsölt hátamat, és leporoltam a farmeremről a rátapadt szénaszálakat. Gyorsan szemügyre vettem a ruhámat, a jobb térdem felett egy koszfoltot láttam, a bal oldalamon meg néhány sárfoltot. Semmi olyan, amit a mosógép ne tudna rendbe hozni. Valahol a hátam mögött hangos üvöltés hallatszott. Gilman. Soha ne keverd a tequilát barackpálinkával és meleg Bud Lighttal. Csak őrült dolgokra késztet. Például túl sokáig maradsz egy buliban, ahová megmondták, hogy ne menj el, vagy önként bemész a bozótosba valakivel, mondjuk Mark Gellerrel. Vagy legördeszkázol egy rozoga pajta tetejéről…

Bár, ez így nem teljesen igaz. Hajlottam rá, hogy ezeket fejzúgás nélkül is megtegyem. Kivéve a csókolózást Mark Gellerrel. Az tényleg az alkohol számlájára írható. – Minden rendben? – kiáltott le Brandt a tetőről. A hüvelykujjammal mutattam, hogy igen, majd elmentem megnézni Gilmant. Egy csapat lány vette körbe, ezért az is eszembe jutott, hogy talán színleli a fájdalmat. Legalább egy kicsit. Egy olyan girnyó srác, mint Gilman nem túl gyakran kelti fel a női nem figyelmét, úgyhogy bármibe lefogadom, azért rinyált ennyire, hogy rá figyeljenek. – Őrült csaj vagy, chica! – motyogta, miközben feltápászkodott. Rámutattam a néhány méterrel távolabbi szénarakásra, amibe megérkeztem. – Én vagyok őrült? Én legalább a szénába estem. – Hűűűűű! – hallatszott Brandt kiáltása. Egy pillanattal később öklét a levegőbe emelve a pajta körül futkározott, majd megállt mellettem, és Gilmanre nyújtotta a nyelvét, aki rámosolygott, és bemutatott neki. Brandt a karomba bokszolt. – Ez az én csajom! – És ez a csaj most lelép. Tízperces smacizás után Mark Geller már azt hiszi, lelki társak vagyunk. És semmi szükségem egy hódolóra. Brandt összehúzta a szemöldökét. – De a buli még csak most kezdődött! Gondolom, nem akarsz lemaradni a Jell-O shotokról!1 Jell-O shot? Az a zselés vodka a kedvencem! Talán érdemes lenne… nem? – Inkább nem kockáztatok. – Jó, de akkor veled megyek. – Dehogy – mondtam neki. – Hiszen alig várod, hogy ődögössége megjelenjen. – Már két hete próbálta felszedni Cara Finley-t, aki végre beleegyezett, hogy ma este találkozik vele. Nem szeretném elrontani az esélyeit azzal, hogy mellettem játssza az őrkutyát. Brandt hátranézett. A holdfényben fürdő mezőn épp elkezdődött a tánc.

– Biztos nem gond, hogy egyedül mész? – Persze! – mutattam a lábamra. – Nem kell jogsi, hogy ezeket a szépségeket vezessem. Először még hezitált, de végül Cara győzött. Elköszöntünk egymástól, majd belevetettem magam a sötétségbe. A házunk csak néhány percnyire volt innen; át a mezőn és egy keskeny patakon, egy kis dombon túl. Olyan jól ismertem már ezeket a fákat, hogy akár becsukott szemmel is hazataláltam volna. Tulajdonképpen már többször is volt rá példa. Kihúztam a mobilomat a zsebemből, és felsóhajtottam. Hajnali 1 óra. Ha szerencsém van, elég időm lesz hazabotorkálni, majd eltenni magam holnapra, mielőtt apa hazaérkezne. Nem úgy terveztem, hogy ilyen sokáig maradok. És ennyit iszom. Csak megbeszéltük Brandttel, hogy erkölcsi támogatást nyújtok neki, de mikor Gilman elkezdte jártatni a száját…, nos, nem maradt más lehetőségem, mint ott maradni, és elintézni, hogy fogja be. Végül is a hírnevem forgott kockán. Mikor félúton voltam a mező és a ház között, megálltam egy percre annál a sekély, iszapos pataknál, ahol kiskoromban olyan sokat játszottam. Szuper ritmusok és távoli nevetés zaja hallatszott oda a partiról; egy pillanatra megbántam, hogy nem fogadtam el Brandt ajánlatát, hogy hazakísérjen. Nyilvánvaló, hogy az utolsó sör már tévedés volt. A vízhez botladoztam, mélyet szívtam a nedves levegőből, majd kifújtam. Összeszorítottam az állkapcsomat, benntartottam a levegőt, és azt ismételgettem magamban: nem fogok hányni. Néhány perc múlva elmúlt a hányingerem. Hála istennek! Semmi esetre sem akartam hányásszagúan hazamenni. Elindultam hazafelé, de hirtelen nagy hangzavar támadt, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam. A francba! Túl hangos volt a zene, és valaki biztosan kihívta a zsarukat. Remek. Egy újabb éjszakai hívás a helyi rendőrségről nem tenné boldoggá apámat. Bár, ha jobban belegondolok: jöjjön csak a rendőrség! Apám arckifejezése megérné, hogy felbosszantsam.

Visszatartottam a lélegzetemet, és hallgatóztam. Nem a parti hangjait hallottam, hanem férfiak ordítozását. Súlyos léptek dobogása ütötte meg a fülem, amint a férfiak áttörtek a bozótoson. Újra üvöltést hallottam, de ezúttal közelebbről. Mielőtt felmásztam volna a sáros töltésen, visszasüllyesztettem a mobilomat a zsebembe. Ekkor valami megmozdult a bokorban. Még időben megfordultam, hogy lássam, amint valaki lebotladozik a hegyoldalon, majd néhány méterrel a patak mellett ér földet. – Jézusom! – ugrottam hátra. Átestem egy fa kiálló gyökerén, majd fenékkel lehuppantam a sárba. Miközben én esetlenül felálltam, és tettem néhány bizonytalan lépést, a srác meg sem mozdult. A semmiből érkezett, nem volt rajta cipő, lábát jó pár csúnya vágás borította. Futó pillantást vetettem rá a sötétben, de így is láttam, hogy néhány helyen átvérzett a fehér pólója, és a fején is volt egy mélyebb seb, ahonnan csöpögött rá a vér. Úgy nézett ki, mintha legalább tízszer átmentek volna rajta egy fűnyíróval. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, de nem volt ismerős. Semmiképp sem az én sulimba járt, ott mindenkit jól ismerek. A buliban sem lehetett, mert túl jóképű volt. Emlékeztem volna rá. Abban is kételkedtem, hogy egyáltalán a városban lakik. A haja túl hosszú volt, és láthatóan nem a Parkview pólójában barnult le. Ráadásul még a sötétben is jól látszott, milyen kidolgozott, izmos a karja és széles a válla. Ez a srác nyilvánvalóan rendszeresen jár edzőterembe… ami a helyi fiúknak is csak előnyükre válna. Odahajoltam hozzá, hogy megnézzem a sebet a fején, de elhúzódott. Hirtelen megint felhangzott a kiabálás, mire a srác gyorsan feltápászkodott. – A cipődet! – mordult fel a lábamra mutatva. A hangja olyan mély volt, hogy borzongás futott végig a gerincemen. – Add oda a cipődet! Spiccesség ide vagy oda, még mindig elég éber voltam. Bárki is üvöltözik az erdőben, az őt követi. Balul sikerült drogügylet? Vagy talán rajtakapták, ahogy másnak a barátnőjével lábtapizott?

– Miért…? – Most! – sziszegte. Eszembe sem jutott volna megválni a kedvenc piros tornacsukámtól, ha nem tűnt volna olyan rémültnek. Vadásztak rá. Azt gondolta, hogy a cipőm majd segít valamit? Oké. Fegyvernek akarja használni? Véleményem szerint egy nagy kő hasznosabb lett volna, de ez az ő dolga. A józan észre nem hallgatva hátraléptem, és anélkül, hogy levettem volna róla a tekintetem, lehúztam a cipőmet. Majd közelebb mentem, odadobtam neki, de eközben elvesztettem az egyensúlyomat. A srác ahelyett, hogy segített volna, nagyot lépett hátra, és hagyta, hogy belezuhanjak a sárba. Az én szuper kis hősöm! Miután sikerült felállnom, lepöcköltem egy sárdarabot a farmeremről, ő pedig lehajolt, hogy felvegye a cipőmet; de közben végig rajtam tartotta a szemét. Gyönyörű szeme volt: jégkék és átható, én sem tudtam máshova nézni. Letette a cipőket a földre, majd a jobb lábát az egyik fölé emelte. Kacagás csiklandozta a torkom. Tuti, hogy nem tudja belepasszírozni azokat az óriási lábait. De tévedtem. Belegyömöszölte a lábujjait, bár a sarka a cipő peremét taposta. Különös kecsességgel elbicegett a töltés felé, ahol bemászott egy gyökerestül kifordult fa és egy üreges farönk közé. Járás közben enyhén sántított, de eszembe jutott, milyen csúnya sebek borították a lábát. Remek! Nem elég, hogy kölcsönvette a cipőmet, most még teljesen össze is fogja vérezni! Arra a helyre néztem, ahol az előbb állt. Sötét volt, és a hold is elbújt a felhők mögött, ezért nem láttam túl jól, de így is feltűnt, hogy valami nincs rendben. A talaj színe sötétebb volt, mint lennie kellett volna. Lehajoltam, hogy ujjaimmal végigfésüljem a talajt, de az erdőből kiszűrődő zajok arra késztettek, hogy balra pillantsak; szívverésem a legmagasabb fokozatba kapcsolt. Ezután már csak azt láttam, hogy négy férfi robban ki a bokrok közül, belőtt partiállatként száguldva

lefelé a töltésen. Mind sötétkék, testhez tapadó kezeslábast viseltek, ami a lábujjuktól a fejük tetejéig befedte őket, nem sokat bízva az ember képzeletére. Pantomimesek jutottak róluk az eszembe. Pantomimesek, sokkolóval a kezükben. – Te! – szólalt meg az elöl álló férfi, miután megállt, majd a talajt pásztázva vizsgálgatta a sekély vízhez vezető nyomokat. – Járt erre valaki? A szemem sarkából láttam a fiút, ahogy elfehéredett arccal minket néz. Ha a férfiak jobbra fordultak volna, biztosan meglátták volna. – Néhány perce egy punk elszáguldott erre – mondtam, miközben megmozgattam a lábamat, amin csupán zokni volt. A sár átáztatta az anyagot, és most a lábujjaim között szivárgott át. Fúj! – És ellopta a cipőmet! – Merre ment? Ez most komoly? Már majdnem elkezdtem viccelődni, hogy nem szabadna szóba állnom idegenekkel, de a pillantásától meggondoltam magam. Nem úgy tűnt, hogy Mr. Pantomimban túlteng a humorérzék. Védekezve magam elé emeltem a kezem, majd az ellenkező irányba mutattam, mint amerre menni készültem. A férfiak szó nélkül két csoportra oszlottak. Ketten arra indultak el, amerre mutattam, ketten pedig a másik irányba. Hú! Azt hiszem, nem igazán bíztak meg egy félrészeg, orr-piercinges lányban, akin még cipő sem volt. Vártam, amíg látótávolságon kívülre nem kerültek, majd odasiettem a fiúhoz, aki még mindig a fatörzsek között bujkált. – Elmentek. Most már biztonságban előjöhetsz játszadozni. A srác engem bámulva előbújt a rejtekhelyéről. Mivel jelét sem mutatta, hogy le szeretné venni a cipőimet, felé biccentettem. – Hogy tervezed? Valamikor majd visszakapom? Erre megrázta a fejét, és összefonta maga előtt a karját. – Nem adhatom vissza. – Már hogy a pokolba ne adhatnád vissza? Haver, komolyan mondom, a piros nem áll neked jól!

Egy pillanatig csak a földet bámulta, majd végignézett az úton, ahonnan jött. – Éhes vagyok – bámult rám mereven. – Van nálad valami ennivaló? Előbb elveszi a cipőmet, utána ennivalót kér? A srácnak kötélből vannak az idegei. A vér még mindig szivárgott egy kicsit a fejsebéből, bal arcát pedig egy egyre növekvő, enyhén kékes-lilás zúzódás takarta. Üldözött tekintete élénk neonfényként világított az arcából. A fiú az ujjait pattogtatta. Egyszerre egyet. Mutató-, középső, gyűrűs- és kisujj. Újra és újra. Egy bagoly huhogott, mire eszembe jutott, hány óra van. Apa hamarosan hazaér. Ez az én malmomra hajtotta a vizet. Tudtam, hogy ha hazaviszek egy fiút, azzal feldühítem. Kitér a hitéből, ha egy idegent talál a házban. Sőt, lehet, hogy áttér egy másik hitre. De nem az volt az egyetlen indokom, hogy apámat az őrületbe kergethetem, bármilyen kellemes érzés is töltött el miatta. Szerettem volna több időt tölteni a sráccal. Azok a karok… Azok a szemek! Teljesen egyedül voltunk az erdő közepén. Ha meg akart volna gyilkolni, már megtehette volna. De nem hittem, hogy veszélyes lenne. – Nem lakom innen messze. Apám tegnap vásárolt be. Rengeteg gyorskaja van otthon, ha szereted. A tekintete arról árulkodott, hogy nem bízik meg bennem, amit nem igazán értettem. Az isten szerelmére, hiszen odaadtam neki a cipőmet! – Nem tudom, kik voltak a barátaid, de lehet, hogy visszajönnek. Nálunk biztonságban leszel. Az is lehet, hogy egy idő után feladják. A fiú a patakot nézte, majd megrázta a fejét. – Ők nem olyanok, akik feladnák.

2

A

Z ÖSVÉNY EGYENESEN AZ ERDŐN KERESZTÜL VEZETETT,

majd kifutott a Kinder Streetre. A kis zsákutca a Parkview természetvédelmi terület mellett helyezkedett el, ahol öt kísértetiesen egyforma ház állt, más-más színűre festve. Séta közben néhányszor megpróbáltam szóra bírni a srácot, de mindig csak egyszerű, egyszavas, semmitmondó válaszokat kaptam. Végül feladtam, és csak a cipőim – amelyek még mindig az ő lábán voltak – súlyos dobbanásait számoltam, ahogy gyaloglás közben a földhöz csapta őket. Mire a házunk látótávolságba került, már majd' meghaltam a kíváncsiságtól. – Na, még mindig nem akarsz beavatni, hogy kik voltak azok az alakok a csini kis balett-trikóban? – Az ajtózárral bajlódtam. Ez a rohadék mindig beragadt. – Talán felbosszantottál egy csapat baletttáncost? Csend. Az ajtó végre kitárult, én félreálltam, majd intettem, hogy menjen be. De nem mozdult. – Na? – Előbb te. Rendben. Úgy látom, valaki komolyan paranoiás. Beléptem a házba, és vártam. Eltartott néhány pillanatig, de végül ő is átlépte a küszöböt. – Legalább a nevedet elárulod? Besétált a szobába, kezével végigsimította a kanapé peremét és anya régi csecsebecséit. – Sue Kale-nek nevez – dünnyögte egypercnyi gondolkodás után. Felemelt egy kis üveglovat, a füléhez tartotta, majd néhányszor megrázta, mielőtt visszatette, és folytatta a nézelődést.

– Milyen Kale? A kérdésre abbahagyta a vizsgálódást, és vicces pillantást vetett rám. Azt a kerámia hamutartót tartotta a kezében, melyet még anya készített egy kézműves vásáron egy héttel a születésem előtt. Csúnyácska volt és gagyi, de mégis féltem, hogy le fogja ejteni. – Mi a vezetékneved? – Nincs rá szükségem – mondta, és tovább nézelődött. Olyan volt, mintha keresne valamit. A szobában minden egyes tárgyat felemelt, mintha valamelyik egy tömeggyilkoshoz vezető nyomot tartalmazna. Vagy az is lehet, hogy csak szájillatosítót keresett. – Milyen magabiztos vagy! – mondtam, miközben felemeltem a ruháskosarat a földről, és a kanapéra helyeztem. Addig kotorásztam benne, míg megtaláltam apa egyik melegítőnadrágját és egy régi pólóját. – Tessék. A fürdőszoba az emeleten van, jobbra a második ajtó. A szekrényben az első polcon találsz tiszta törülközőt, ha szeretnél lezuhanyozni. Nem kell sietned. – Kérlek, ne siess! Ez lesz a tökéletes visszavágás apa múlt heti szentbeszédére, amiért kiszöktem a házból. A fiú meg sem mozdult, hogy elvegye tőlem a ruhákat. – Figyu, nem kell aggódnod. Jó? Apa egy ideig még nem jön haza, de tiszta sár és mocsok vagy. – Azzal letettem elé a ruhákat a kanapéra, majd kivettem magamnak is egy farmert a kosárból. Anélkül, hogy levette volna rólam a pillantását, összeszedte a ruhákat. Olyan megbabonázó tekintete volt, hogy majdnem elfelejtettem lélegezni. Attól, ahogy nézett, egészen összeszorult a gyomrom. Azok a szemek. Azok okozhatják. Kristálykék és rendíthetetlen. Az, ahogy néz, az őrületbe kergeti ezt a lányt – és ezzel sokat elárultam, mivel engem nem lehetett puszta jóképűséggel lenyűgözni. Úgy tűnt, a magyarázat megnyugtatta, mert biccentett egyet, majd lassan kihátrált a szobából, és felment a lépcsőn. Néhány perccel később már csobogott is a víz.

Amíg vártam, átöltöztem és töltöttem magamnak egy csésze kávét. Lehet, hogy apa nem találja majd különösnek, hogy egy idegen srác van a házban, de a kávén biztos felhúzza magát. Meg sem tudom mondani, hányszor mondta már el, hogy el a kezekkel az El Injerto kávéjától. Volt, hogy megpróbálta eldugni, de az sem segített. Ha azt akarja, hogy hagyjam békén a kávéját, igyon újra Kopi Luwakot. Mert az kizárt – bármennyire szeretem a kávét, – hogy megigyak valamit, ami olyan szemekből készült, amit előtte egy erdei patkány kikakált. Már majdnem befejeztem a hajtogatást, mikor Kale lejött a lépcsőn. – Sokkal jobb. Szinte emberi külsőd van. – A nadrág egy kicsit bő volt, mert Kale pár centivel alacsonyabb volt apámnál, aki százkilencven centi magas, a póló pedig túl nagy, de legalább tiszta. A lába még mindig az én piros csukámba volt belepréselve. Ami ráadásul vizes volt. A zuhanyzóban is viselte? – A neved? – kérdezte, amint leért a földszintre. A cipők minden egyes lépésnél cuppogtak és szotyogtak. Tényleg nem vette le zuhanyzás közben! – Deznee, de mindenki Deznek hív. – A nedves cipőre mutattam. – Azért majd egyszer leveszed? – Nem – felelte. – Akkor megvágom magam. Szerintem nem volt ki mind a négy kereke. A szomszéd városban volt egy elmegyógyintézet, ahonnan hébe-hóba kiengedték a betegeket. Csak velem fordulhat elő, hogy megtalálom a létező legdögösebb srácot, aki teljesen zakkant. – Ó, hát igen, ez sok mindent megmagyaráz… Kale bólintott, és újra elkezdett járkálni a szobában. Megállt anya egyik régi vázája előtt – egy csúnya kék izé volt, amit csak azért tartottam meg, mert egyike volt azon kevés dolgoknak, amelyek megmaradtak tőle, – és felemelte. – Hol vannak a növények? – Növények?

Megnézte a váza alatt, benne, majd felfordította és megrázta, mintha azt gondolta volna, hogy majd szépen kiesnek onnan. – Ebben virágot kell tartani, nem? Odamentem, hogy megmentsem a vázát, mire elugrott. – Nyugalom! – Óvatosan visszahelyeztem a kék borzalmat a helyére, majd hátraléptem. Kale megint engem bámult. – Ugye nem gondoltad, hogy megütlek, vagy valami ilyesmi? Nyolcadikban volt egy osztálytársam, akiről később kiderült, hogy otthon bántalmazták. Emlékszem, milyen ijedős volt; folyton rángatózott, és került minden testi érintkezést. A szemei egészen olyanok voltak, mint Kale-é, ide-oda jártak, mintha arra számított volna, hogy megtámadják. Azt hittem, hogy kikerüli a kérdést vagy nem válaszol, esetleg valami semmitmondó feleletet ad. A bántalmazott gyerekek nem így szokták? De ehelyett felnevetett. Éles, jeges nevetésétől görcsbe rándult a gyomrom, a tarkómon pedig az összes szőrszál égnek meredt. De a vérem is gyorsabban kezdett száguldani. Összefonta a karját és kihúzta magát. – Nem tudnál megütni. – Meglepődnél – ellenkeztem kissé sértődötten. Három egymást követő nyáron önvédelem-foglalkozásokra jártam a közösségi házba. Ezt a csajszit senki nem ütheti meg. A szája lassan pokoli mosolyra húzódott. Ettől a mosolytól valószínűleg már rengeteg lány hevert romokban. Füle mögé tűrt sötét, kócos haja még nedves volt a zuhanyozástól, jégkék szemei minden mozdulatomat követték. – Nem tudnál megütni – ismételte. – Higgy nekem! Megfordult, és a szoba másik felébe ment. Útközben mindent felemelt, és kicsit furcsállva, szinte kritizálva alaposan megnézett; a dohányzóasztalon heverő Népszerű Tudomány magazint, a falnak támasztott porszívót, sőt, még a tévé távirányítóját is, ami a kanapén volt két párna közé dugva. Majd megállt egy DVD-kel teli polc előtt, egyet kihúzott közülük, és azt nézegette.

– Ő a rokonod? – Közelebb hozta a tokot, miközben ide-oda forgatta a kezében, és összevont szemöldökkel figyelt. – Azt kérdezed, hogy… – lábujjhegyre álltam, hogy lássam, melyik tok van a kezében. A borítóról Uma Thurman nézett rám legendássá vált sárga motorosruhájában. – Hogy Uma Thurman a rokonom-e? – Lehet, hogy nem lökött. Lehet, hogy mégis ott volt a partin. Én lemaradtam a Jell-O shotokról, de ő nyilvánvalóan nem. – De miért vannak itt ezek a fényképek, ha ők nem a rokonaitok? – Most komolyan, te honnan pottyantál ide? – Rámutattam néhány bekeretezett képre a párkányon. – Ott vannak a családi képek. – Kivéve anyámról. Apa egy képet sem tartott meg róla. A DVD-k felé biccentettem, és azt mondtam: – Ők színészek. Filmekben játszanak. – Ez egy nagyon fura hely – mondta, és felkapta az első képet. Én és az első biciklim; egy rózsaszínű csoda csillámos és fehér csíkokkal. – Ez te vagy? Szégyenkezve bólintottam. Pink tornacipő, Hello Kitty-s melegítő, a copfjaim végébe pink szalagokat kötöttek. Apa napi szinten emlegette ezt a képet, rámutatva, milyen mélyre süllyedtem. A hamvas arcú, szőke lófarkas kislányból – az ő napsugarasan mosolygó kislányából – az orrában és a szemöldökében piercinget viselő lány lett, aki szőke haját jó pár élénk fekete csíkkal dobta fel. Szerettem azt hinni, hogy anya, ha élne, büszke lenne arra a nőre, akivé váltam. Erős és független; nem érdekelt senki hülyesége. Apáé sem. Úgy képzeltem, ő is ilyen volt, mikor még élt. Az én idősebb és sokkal szebb változatom lehetett. Újra a fotóra néztem, amit Kale a kezében tartott. Gyűlöltem ezt a képet. Az a kerékpár volt az utolsó ajándék, amit apa nekem vett. Az a nap, amikor odaadta, és amikor a kép is készült, fordulópont lett az életünkben. Másnap kezdett el megromlani a kapcsolatunk. Egyre tovább dolgozott az ügyvédi irodában, és minden megváltozott. Kale letette a képet, és továbbment. Kinyújtott keze megállt a levegőben, az arca elfehéredett. Állán megrándultak az izmok. – Megrendezett volt – mondta halkan, kezét ernyedten maga mellé ejtve.

– Mi? – követtem a tekintetét a szóban forgó képre. Apa és én a tavalyi közösségi napon. Egyikünk sem mosolygott. Ha jól emlékszem, nem örültünk, hogy lefényképeznek minket. Annak meg végképp nem örültünk, hogy erőszakoskodtak, álljunk szorosan egymás mellé. – Miért nem hagytad, hogy elvigyenek a patak partjáról? Miért hoztál ide? – Kik voltak azok? – Az intézetből jöttek. A Denazen emberei. Pislogtam egyet. Biztosan csak rosszul hallottam. – Denazen? Mint az ügyvédi iroda? Kale visszafordult a képhez. – Ez az ő lakása. Igaz? – Ismered az apámat? – Ez hihetetlen. Újabb pont a megalomániás apámnak. Semmi kétség, ez a srác is valamelyik kliense. Biztosan valami szerencsétlen flótás, akit sárgaházba juttatott, hiszen nyilvánvaló, hogy ott a helye. – Ez az ember maga az ördög – válaszolt vicsorogva Kale. Hangja meglepettből egy szempillantás alatt halálossá változott, ami – őrültség vagy sem – nagyon bejött nekem. – Apám szar alak, de hogy ő lenne az ördög? Ez egy kicsit durva, nem gondolod? Kale egy pillanatig behatóan nézett, majd lassan egyre közelebb lépkedett az ajtóhoz. – Többé nem hagyom, hogy használjanak engem. – Mire használjanak? – Valami azt súgta, hogy nem arra gondol, hogy kávéért és ebédért szalasztották. Gyomromban zubogott a sav. Szemeiből olyan mértékű gyűlölet sugárzott, hogy még a hideg is kirázott. – Ha megpróbálod megakadályozni, hogy elmenjek, megöllek. – Oké, oké! – emeltem fel a kezem. Csak remélni tudtam, hogy érzékeli: visszavonulót fújtam. A szeméből láttam, hogy komolyan gondolja. De ahelyett, hogy megrémültem volna – pedig egy vékonyka hang az elmém legmélyén azt sikoltozta, hogy azt kellene

tennem –, inkább érdekesnek találtam. Ez volt apa. Barátkozós, de képes volt rávenni az embereket arra, hogy gyilkossággal fenyegetőzzenek. Szerencsére nem csak engem. – Miért nem meséled el, hogy mit gondolsz apámról? – Az az ember a Denazen ördöge. – Igen. Az ördög. Ezt már az előbb is értettem. De apám csak egy ügyvéd. Tudom, hogy már ez a tény garancia arra, hogy egy pöcs, de… – Nem. Az a férfi egy gyilkos. Leesett az állam. Mintha egy szikla omlott volna rám. – Gyilkos? Kale merev karokkal megint elkezdte az ujjait pattogtatni, mint korábban a pataknál. Mutató-, középső, gyűrűs- és kisujj. Újra és újra. Majd halkan megszólalt. – Három nappal ezelőtt szemtanúja voltam, mikor azt parancsolta, hogy vonjanak ki a forgalomból egy kisgyereket. Egy ügyvédnek nem ez a feladata, igaz? Kivonni a forgalomból? Ez meg mi az ördögöt akart jelenteni? Rengeteg kérdést akartam nekiszegezni, de zajt hallottunk odakintről. Egy autóét. A felhajtón. Apa kocsija. Kale is hallotta, mert a szemei elkerekedtek. Átvetette magát a kanapén, majd megállt mellettem, épp mikor apa kulcsai megzördültek a zárban, és az ajtógomb elfordult. Jellemző. Nála sosem ragad be az az átkozott zár! Apa belépett a házba, és bezárta az ajtót. Rám nézett, majd megszólalt: – Deznee, állj el a fiú mellől! Semmi érzelem, semmi meglepetés. Csak az a hideg, fénytelen hang, amelyen hozzám is szokott beszélni, legyen szó a pirítósról vagy arról, hogy felfüggesztettek a suliban. Régebben még szomorú voltam emiatt – mert úgy tűnt, hogy a munkája kiszippantotta a lelkét, – de ma már nem zavart. Most már

könnyebb volt őrültségeket tenni. Egyetlen célom az életben az volt, hogy reakciót váltsak ki belőle. Bármilyen reakciót. Kale közelebb lépett. Agyam őrültebb része ezt először úgy értelmezte, hogy meg akar védeni apától. Valahogy nem csodálkoztam. Kale szerint apa volt az ellenség, én pedig, aki segítettem neki a pataknál, én, aki nekiadtam a cipőmet, és hazudtam azoknak az embereknek, én voltam a barát. De akkor Kale megszólalt. Fenyegető, hideg, éles szavai minden illúziómat szétrombolták. – Ha nem megy el az ajtótól, és nem enged elmenni, megölöm a lányát. Szép kis barát! Kale fenyegetése ellenére apa az ajtónál maradt, elzárva a menekülés útját. – Deznee, utoljára mondom: menj el a fiú mellől! Minden, amit Kale apámról mondott, ott visszhangzott a fejemben, a gyomrom olyan kicsire zsugorodott, mint egy töpörtyű. – Mi folyik itt? – kérdeztem apára meredve. – Ismered őt? Apa végre megmozdult. Nem olyan mozdulatot tett, mint ami egy tinédzser lánya életét féltő apától elvárható lett volna. Nem, ő kihívóan tett egy lépést előre. Mintha azt üvöltötte volna, hogy én figyelmeztettelek! Fogócskázott Kale-lel. És veszített. Kale megrázta a fejét, majd kissé szomorúan megszólalt. – Cross, tudnia kellene, hogy nem blöffölök. Maga tanított rá. Keze villámgyorsan kivágódott, ujjai a nyakamra fonódtak. Meleg ujjak simultak a bőrömre, és szorították meg a torkomat. Hosszú ujjai voltak, és kérges tenyere, mely félig körbeért. Bármelyik pillanatban kitörhette a nyakamat. Vagy megfojthatott. Pánikba estem. Megpróbáltam felfeszíteni az ujjait, de semmi haszna nem volt. Satuszerű volt a fogása. Ennyi volt. Halott vagyok. Számtalan ostobaságot követtem el és túléltem, és akkor egy véletlen, „majdnem kapcsolat” tesz be nekem. Hol ebben az igazság?

De Kale nem zúzta össze a gigámat, és nem akart megfojtani. Csak felém fordult, és mereven bámult. Arca színtelen volt, szemei tágra nyíltak. Úgy nézett rám, mint valami lenyűgöző tudományos kísérlet résztvevőjére, szája tátva maradt a csodálkozástól, mintha épp most jelentettem volna be, hogy megtaláltam a rák gyógyszerét. Már nem szorította olyan erősen a nyakamat, végül elengedett. – De hogy… Az ajtónál valami megmozdult. Apa a zsebébe nyúlt, és elővett egy… pisztolyt? Az eddigi furcsa szituáció után hirtelen olyan szürreális érzésem támadt, mintha belezuhantam volna egy nyúl üregébe. Hiszen apa nem is tudja, hogy kell elsütni egy fegyvert! De ő biztos kézzel felemelte a pisztolyt, és egyenesen ránk célzott. Átgondoltam: talán mégis tudja. – Apa, mi a fene folyik itt? Meg sem mozdult. – Nincs miért izgulnod. Csak nyugodj meg! Nyugodjak meg? Megőrült? Hiszen egyenesen rám fogja azt a fegyvert! Hogy tudnék ilyen helyzetben megnyugodni? Azt hiszem, valamiről lemaradtam. Hál' isten, macskaszerű reflexemnek köszönhetően megúsztuk a dolgot. Na persze. Sokkal inkább volt ez vakszerencse. Apa meghúzta a ravaszt, mire a földre vetődtem, magammal rántva a meglepett Kale-t is. Közben majdnem kitéptem a karját a helyéről, de úgy tűnt, nem zavarta. A pisztoly sem nagyon zavarta, még mindig engem figyelt. Amint a földre vetődtünk, egy apró lövedék tompa puffanással a falba csapódott mögöttünk. Egy nyíl. Nyugtató pisztollyal lő? De valahogy ettől sem éreztem magam jobban. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a nyíl Kale-hez közelebb ért a falba, tehát nem én voltam a célpont, de akkor is. Golyó vagy sem, a pisztoly az pisztoly. És a pisztolyoktól sikítófrászt kaptam. – Mozgás! – Talpra rángattam Kale-t, és áttaszigáltam az ajtón a konyhába. Botladozott ugyan, de végül sikerült állva maradnia. Meglepődve láttam, hogy még mindig az én kicsi, vizes cipőm van rajta.

– Deznee! – Apa a nappaliból üvöltött. Lépései hangosan dobbantak a keményfa padlón, ahogy a nyomunkba eredt. Eszemben sem volt megállni. Apa mindig különös hangsúllyal beszélt, ha mérges volt rám – és idejének kilencvennyolc százalékában az volt, – de nem izgatott. Valójában még viccesnek is találtam. Ám ma valahogy más volt. A hangján hallatszott, hogy most minden határon túlmentem, és ez azért egy kicsit megijesztett. Valami összetört. Valószínűleg az a félig teli kólásüveg, amit tegnap éjjel a dohányzóasztalon hagytam, mikor a Saturday Night Live ismétlését néztem. – Azonnal gyere ide! Fogalmad sincs, hogy mit teszel! És mi ebben az új? Őszintén szólva, ha a pisztolytól nem csináltam volna össze magam, akkor ott volt Kale, aki annak ellenére, hogy igazi vagány volt, rettenetesen félt apámtól. Valami szörnyűséges dolgon mehetett keresztül, amiben apám valamilyen módon szerepet játszott. Nem tudtam biztosan, miért olyan fontos ennek a srácnak a múltja, de rá kellett jönnöm. A hátsó ajtón át kijutottunk a hűvös éjszakai levegőre. Nem álltunk meg akkor sem, mikor elértünk a telek végébe. Ráadásul hiába növeltük nyaktörő sebességgel a távolságot apa és köztünk, még mindig hallottam visszhangzó, dühös szavait. – Ez nem holmi istenverte játék!

3 – mondtam. Pár perce már nem futottunk, így végre kifújhattuk magunkat. Mióta megfenyegetett, hogy megöl, Kale egy szót sem szólt, de továbbra is úgy bámult, hogy már azt hittem, kinőtt egy második és egy harmadik fejem. Tele voltam kérdésekkel, de azok még várhattak. Végre elértünk a vasúti sínek túloldalán álló mustársárga öreg Cape Cod-házhoz, majd egy keskeny kikövezett ösvényen egy feketére festett pincelejáróhoz érkeztünk. A lejáró földbe épített bejáratára világító fehérrel azt írták: Curd kastélya. Kettőt kopogtam, aztán vártunk. Néhány pillanattal később az ajtó halk kattanással kinyílt, majd egy szőke és lila színekre festett, tüsihajú fej bukkant elő. Curd. Biccentett, és nem túl lelkes mosollyal az arcán intett, hogy menjünk be. Épp, ahogy vártam. A sötét betonlépcsőkön lefelé haladva egy halványan megvilágított szobába értünk. Meglepően tiszta volt. Nyoma sem volt azoknak a tipikus jeleknek, amiket egy tizenhét éves fiú szobájába lépve elvárna az ember. Semmi félig megevett kaja vagy üres üdítősdoboz. Nem hevert szanaszét egy csomó videójáték vagy magazin. Sőt még obszcén testhelyzetben pózoló rosszéletű lányok poszterei sem voltak a falon. Nem mintha Curd nem lett volna egy disznó. A szobája ugyan tisztának tűnt, de a levegőben szex és fű szaga terjengett. Kurt Curday – a rajongóinak csak Curd – a partik első számú beszállítója volt. Pia, fű, ecstasy – Curd mindent be tudott szerezni. Az éjszakai életben ismert névnek számító Curd, a diáktanács leendő tagja, a Sumrun egyik szervezője volt. Már csak egy hét volt hátra, hogy elkezdődjön ez a négy megyére szóló rave-parti, így Curd nagyon elfoglalt volt. –

M

ÁR MAJDNEM OTT VAGYUNK

– Dez, szivi, sokkal boldogabb lennék, hogy látlak, ha nem vonszoltad volna ide az ölebedet is! – üdvözölt, miközben végigsimította a karomat, majd egy hajtincsemet az ujja köré tekerte. – De tudod mit? Mindenre kapható vagyok! – Curd, most nem emiatt jöttünk. – Kale-re pillantottam, aki mereven állt az ajtó mellett, figyelve, ahogy Curd a bőrömet simogatja. Mikor ránéztem, elkapta a tekintetemet, amitől borzongás szaladt végig a gerincemen. Megremegtem, majd elléptem Curdtől, és bementem a szobájába. – Megint összezörrentünk apával. Egy helyre lenne szükségünk, ahol ledőlhetünk egy kicsit. Te voltál a legközelebb. Curd csalódottan ráncolta a szemöldökét, majd levetette magát a matracára, lábát pedig egy rozoga kis asztalra tette. – Ne aggódj, szivi! Ezúttal min akadt ki az öreg? Kényszeredetten elmosolyodtam, és megvontam a vállam. – Tudod, csak a szokásos – válaszoltam, hüvelykujjammal Kale-re mutatva. – Apa rémálma, hogy egy félmeztelen srácot talál a lánya szobájában. – Reméltem, hogy ez jó magyarázat Kale ruházatára is, ami ráadásul szemmel láthatóan nem volt az övé. – Micsoda pokolfajzat vagy! – dobott felém Curd látványosan egy csókot. Az arcán átsuhanó vigyorból tudtam, hogy Kale helyébe képzelte magát. – Mondd csak, mi miért nem jöttünk össze még? Mielőtt válaszoltam volna, leültem egy székre vele szemben. – Talán mert nem bírom a dílereket? – Ó, igen, ez igaz! Hogy felejthettem el? – Curd Kale felé biccentett. – Ki ez a néma? – Curd, Kale. – Kale felé intettem. – Kale, Curd. – Megérintettelek – szólalt meg Kale egy pillanatnyi csend múlva. Curd felvihogott. – Ha már az ő ágyában voltál, még szép, hogy nem magadat fogdostad. – Jobb szemöldökét felvonva felém fordult. – És ő különleges? Ránéztem. Curd megvonta a vállát.

– Srácok, szomjasak vagytok? Hozzak üdítőt, vagy valami ütősebbet szeretnétek? – Üdítő jó lesz – feleltem sóhajtva. Kale figyelte, ahogy Curd eltűnik a ház emeletére vezető szűk lépcsőn, majd közelebb lépett, és megismételte, amit az előbb mondott. – Megérintettelek. – Igen. – Csak ennyit tudtam kinyögni. Kék szemei szinte a székhez szegeztek. A fejemben zűrzavaros érzelmek kavarogtak. Egyszerre figyeltem a kijáratot, nehogy feltűnjenek a furcsa ruhás férfiak, és Kale-t. Majd eszembe jutott apa és a fegyver… – Még életben vagy. – Nem kellene? – Már megint az a nézés! Mintha valami mitikus teremtménnyel állna szemben, és azt várná, hogy teljesítsem az egész évi kívánságait. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem mintha nem lettem volna hozzászokva ahhoz, hogy bámuljanak, sőt az igazat megvallva ma is mindent megtettem érte, de ez más volt. Olyan intenzitással bámult, ahogy korábban még senki. Tetőtől talpig végigmért, és még egy lépést tett felém. – Ilyen még nem fordult elő. Soha. – Felém nyúlt, tétovázott egy kicsit, majd visszahúzta a kezét. – Meg… megérinthetlek újra? Tulajdonképpen meg kellett volna lepődnöm egy ilyen kérdéstől. Máskor biztosan ezt is tettem volna, de Kale szemében csodálat és kíváncsiság csillogott. Már eltűnt az a hűvös kifejezés, ami a házunkban kiült az arcára. A hangja lágy volt, tele tüzes vágyakozással, amitől kiszáradt a szám. Elhessegettem a kellemetlen érzést, és bólintottam. Ahhoz képest, hogy milyen nagydarab volt, meglepően gyorsan mozgott. Megkerülte a dohányzóasztalt, és már ott is állt előttem. Nagyon közel. Olyan közel, hogy azt a levegőt szívtam, amit ő kifújt. Azt hittem, megragadja a csuklómat vagy a karomat, de ehelyett felemelte a jobb kezét, és az arcomra tette. – Olyan meleg vagy! – mondta áhítattal, miközben hüvelykujjával leheletfinoman a szemem alatti részt simogatta, mintha egy

könnycseppet morzsolna szét. – Olyan lágy. Még soha nem éreztem ilyet. Ahogy én sem. Alig érintve simogatta a bőrömet, nyomában meleg, bizsergető érzést hagyva, mely szétterjedt az egész testemben. Lélegzete, melyet az orromon és a homlokomon is éreztem, meleg volt és édes, szinte szédítő. Az emeletről hangos zörgés hallatszott – Curd biztosan elejtett valamit, – ami kizökkentett ebből az állapotból. Megköszörültem a torkomat. – Öhm, köszönöm? – Segítettél elmenekülni Crosstól – mondta, miközben hátrébb lépett. – Majdnem megöltelek, te mégis segítettél. Miért? Vállat vontam. – Apám egy pöcs. Az a hobbim, hogy felbosszantom őt. Különben is, igazából nem is próbáltál megölni. Csak féltél. – Nem szoktam félni. – Mindenki fél. Most nem erről akartam vitázni. Válaszokat akartam. Agyam mélyén kavarogtak a gondolatok. Különös, késő éjszakai hívások. Irodai munka egészen furcsa időpontokban. Ha ezeknek a dolgoknak nagyobb figyelmet szenteltem volna, talán már megszólalt volna bennem a vészcsengő. – Azt mondod, apám egy gyilkos. Ez egyfajta finom túlzás, ugye? – Én vagyok az egyik fegyvere. – Fegyvere? – Engem használ. Attól, ahogy mondta, megfagyott a vér az ereimben. Teljesen libabőrös lettem. – Mire? Például kémkedni a másik iroda ügyfeleinél? – Bár tudtam, hogy ez most hülyeségnek hangzik, de a tudatalattim kétségbeesetten ragaszkodott a gondolathoz, hogy apám valóban ügyvéd. – Nem. Összefontam a karomat, egyre dühösebb lettem.

– Akkor árulj el valamit: mit szoktál megtenni apámnak? Kale előrébb lépett, ragyogó kék szemével rám nézett, majd lágyan megszólalt. – Ölök, ha azt mondja. Csak pislogtam, miközben megpróbáltam elképzelni apámat, a gonoszt. De nem tudtam. Vagy nem akartam. Igen, egy barom volt, és már évek óta nem igazán beszéltünk egymással, de hogy gyilkos lenne? Semmiképp! Kale felfelé fordította a tenyerét, és behajlított ujjakkal felém nyújtotta a kezét. – Halált hoz bármire, amit megérintek. Eszembe jutott, milyen rosszul nézett ki a talaj, amin végigment a pataknál. Színtelen volt. Én ezt akkor a sörnek tulajdonítottam, de… Mindig ellépett, ha olyan közel mentem hozzá, hogy meg tudtam volna érinteni… Nem akarta levenni a cipőmet… A levegő megfagyott a tüdőmben, körülöttem a szoba egyre kisebb lett. – A bőröd…? Baromságnak is gondolhattam volna, de első kézből tudtam, hogy amit mások őrültségnek tartanak, az lehetséges. Ráadásul azóta, hogy egy srácot évekkel ezelőtt letartóztattak a Sumrunon, keringett egy pletyka a bulizok körében. Azt beszélték, hogy a srác ujjai puszta érintésével kivágta az áramot, mikor a rendőrség elől menekülve betévedt a buliba. Miután elvitték, többé senki nem látta. – Halálos minden élőlényre. Kivéve rád. Miért tudlak megérinteni? Mindenki más borzalmas kínok között halt meg. Hátraléptem. Úgy bámult, hogy alig bírtam koncentrálni. – Hadd gondolkodjak egy percet! Azt akarod mondani, hogy apám fegyverként használ téged? És pontosan mi ellen? – Nem mi, hanem ki – komolyodott el Kale.

– És ki ellen? – Igazából nem akartam hallani a válaszát. Vagy az én titokzatos macsóm volt őrült, vagy apa volt… Mindegy, ez a válasz úgy hiányzott, mint egy púp a hátam közepére. – Emberek ellen. Arra használ, hogy embereket büntessen meg. – Apám arra kényszerít, hogy embereket érints meg? Hogy megöld őket? – Pontosan. – A szégyen olyan volt a hangjában, mint egy vákum, ami minden levegőt kiszippantott a szobából. Tekintetét az enyémbe fúrta, majd megsimogatta az állam vonalát, érintése sóvárgóan megpihent az arcomon. Szerettem volna ezt az egészet semmissé tenni. A nehéz, szomorú pillantását. A kínt a hangjában. Talán képes lennék rá. Elárulhatnék magamról valamit, amitől kevésbé érezné magát magányosnak. Kevésbé elszigeteltnek. Elárulhatnám a titkot, amit még soha nem mondtam ki hangosan. Kinyitottam a számat, de nem azokat a szavakat ejtettem ki, amiket akartam. – Tévedsz. Az apám ügyvéd. A falak még mindig szilárdan álltak. – Az ügyvédek ölnek embereket? – Komolyan beszélsz? – Ilyen sosem történt. Apa nem volt részese ennek a szupertitkos összeesküvés-elméletnek. Ő csak egy irányításmániás munkalkoholista volt. Szokatlan munkaidővel. És valami oknál fogva volt egy fegyvere. De nem volt gyilkos. Kale arca továbbra is sápadt volt. – Ők nem ölnek embereket! Csak hűvösre teszik a rosszakat, megszabadulnak tőlük, hogy ne tudjanak bántani másokat. – Nem ez volt a pontos munkaköri leírása, de ez volt a legegyszerűbb magyarázat arra, hogy mivel foglalkozik. – Nem, ez egyáltalán nem az, amit az apád csinál. Ez az, amit én teszek. A Denazen Részvénytársaság arra használ, hogy megbüntessem azokat, akik rosszat tettek. Egy Hatos vagyok. Hú, ez egyszerűen túl sok volt nekem. – Mi az ördög az a Hatos? – Így neveznek minket.

Oooké. – És megbüntetitek azokat, akik rosszat tettek? És ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz? – Természetesen a Denazen – fordult el szégyenkezve. – Az övék vagyok. – És hol a francban vannak a szüleid? – Nincsenek szüleim – válaszolta alig hallhatóan. – Emberi lény vagy, nem egy fegyver. Nem vagy senkié – sziszegtem. – És természetesen vannak szüleid, még akkor is, ha nem tudod, hol vannak. Dühöngve rángattam ki egy kis bőr igazolványtartót a farzsebemből, amiből kivettem egy fényképet. Anyukámét. Évekkel ezelőtt találtam apa íróasztalfiókjában. Csak onnan tudtam, hogy ő van a képen, mert a neve macskakaparással rá volt írva a hátára. Apa soha nem beszélt róla; megmondta a nevét, és adott róla egy rövid, felületes leírást, ennyi. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre inkább hasonlítottam a nőre a képen. Apám valószínűleg ezért gyűlölt annyira. Néha rajtakaptam, hogy engem bámul. Mintha épp azt képzelte volna, hogy ő ül ott vele, nem én. Mintha azt kívánta volna, hogy ő legyen ott, ne én. Ez logikus volt. Mert főleg az én hibám volt, hogy elveszítette. Anyám a szülésbe halt bele. Néha én is gyűlöltem magam emiatt. – Anyukám elment, de ez nem azt jelenti, hogy nincs anyám – mondtam, miközben meglengettem előtte a képet. Kale közelebb lépett, és elvette tőlem a fotót. Közben szándékosan megsimogatta a csuklómat, és mosolygott. – Ő az anyukád? Bólintottam. – Nem szoktad meglátogatni? – Nem tudom meglátogatni, halott. – Nem halt meg, ő is ott él velünk az intézetben. – A fényképpel a kezében mászkálni kezdett a szobában, majd felkapta Curd egyik magas szárú cipőjét. A falnak dőlve lerúgta a csukámat, és belebújt a bakancsba. A cipőm hangos puffanással zuhant a földre.

A világ megállt. A levegő, a négy fal, minden szétesett. – Tessék? Kale feltartotta a képet. – Ő itt Sue.

4

D

ADOGVA TÉPTEM KI KEZÉBŐL A FÉNYKÉPET.

– Mit mondtál? – Azt, hogy ő itt Su… – Tudom, mit mondtál! – förmedtem rá. – De most kérdezted, hogy… – Biztos vagy benne? – Feltartottam a képet, és szinte az arcába dugtam. A pulzusom dübörgött, újra szédülni kezdtem, de most nem a jó értelemben. A boldog és békés forgás teljesen eltűnt. – Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a nő? – Bárhol felismerném. – És azt mondod, él? A Denazenben? Kale bólintott. – Sueshannának hívják. – Biztos vagy benne, hogy ugyanarról a nőről van szó? – Igen. Életben van. Miért vagy ilyen ideges? Megmarkoltam a szék szélét. Olyan érzésem volt, mintha a szoba el akart volna nyelni. Magával rántott a bizonytalanság. Apa barom volt, de akkor is: képes volt nekem azt hazudni, hogy anyu halott? Ez elég szemét húzás volt attól a beképzelt rohadéktól. Zaj hallatszott az emeletről. A tarkómon a szőr figyelmeztetően meredt az égnek. Curd túlságosan sokáig maradt távol. Mély lélegzetet vettem, benntartottam, és Kale-re néztem. A mutatóujjam a számra tettem, és bíztam benne, hogy tudja, ez mi a fenét jelent. A lépcső aljához lopakodtam, és hallgatóztam. Csend volt. Elmutogattam Kale-nek, hogy figyelje, ahogy átlépem az első lépcsőfokot – már eleget jártam Curdnél ahhoz, hogy tudjam, nyikorog, – majd elindultam felfelé.

Mikor felértem a lépcső tetejére, Kale is mögöttem állt, nagyon közel hozzám. Már ott tartottam, hogy leteremtem, hogy maradjon nyugton, de elém lépett, és átvette az irányítást. Meg akartam ragadni a pólóját, de olyan gyors volt, hogy már a szoba másik felében állt. A szívem kalapált, a torkom elszorult, de mégis követtem őt keresztül a konyhán. Az ajtóban állt, de mikor megpróbáltam kikukucskálni, elállta az utamat. – Ne! – súgta, és megmarkolta a karomat. – Mit ne? – Már attól elfogyott körülöttem a levegő, ahogy rám nézett. – Azonnal el kell tűnnünk. – Eltűnni? Miért? Mi a baj? Kale csak hallgatott, miközben próbált letaszigálni a lépcsőn. Ritka, jeges levegő csapott ki a szobából. Félretoltam Kale-t, és kikukkantottam a sarokból. Curd a nappali közepén feküdt, arccal lefelé, olyan volt, mintha egy fényképet néztem volna. Néhány borzalmas pillanatig azt hittem, meghalt, de végül megmozdult. Kitéptem a karom Kale szorításából, és Curd felé indultam. – Istenem, Curd! Mi történt? Egy ismeretlen férfi hangját hallottam, ami elterelte a figyelmemet Curdről. – A nappaliba! Kale rögtön mellettem termett, és talpra rántott. A konyhába indultunk, de egyre közelebbről hallottuk a dübörgő lépteket, és mire egyet pislantottunk volna, két férfi termett előttünk. Az egyik felénk vetette magát, mire Kale hátralökött. Ujjai végigszánkáztak a vállamon, és elkapta a pólóm sarkát. Megbotlottam, de végül sikerült szilárdan megállnom, mielőtt elveszítettem volna a gravitáció ellen vívott csatámat. Kale ujjai szorosan a csuklómra fonódtak, ahogy a két férfi – az egyik sötétkék öltönyben, a másik pedig ugyanolyan testhez tapadó pólóban, mint a férfiak a pataknál – elindult felénk. Minden lépésünket követték: mi hátráltunk, ők haladtak előre.

Megfordultam, hogy a konyha másik felébe menjek, ahonnan lépcső vezetett Curd szobájába, de ott állt egy harmadik férfi, nyugtatópisztollyal a kezében, elállva a menekülés útját. Kell itt lennie valaminek – akárminek, – amit fegyverként használhatok. Visszahátráltunk a konyha közepére, ahol beleütköztünk a konyhaszigetbe. A fejem fölött egy öntöttvas serpenyő lógott, leakasztottam, és elkezdtem vele hadonászni. – Állítsuk meg, és kapjuk el őket! Cross parancsa – mondta az öltönyös pasas fapofával. Elindult felém, míg a hátunk mögött álló férfi Kale felé kapott. Kale, mint egy nindzsa, könnyedén kisiklott a kezei közül. Ezután megfordult a saját tengelye körül, majd jobb alkarjával átfogta a férfi mellkasát, és felfelé fordított ököllel keményen a csípőjére vágott. Támadója a fájdalomtól ordítva földre rogyott. A tapadós pólós férfi futásnak eredt, az öltönyös pedig megragadta a felkaromat. Újra meglendítettem a serpenyőmet. A fejét ugyan nem találtam el, de elégedetten hallottam a puffanást, ahogy sikerült lesújtanom a vállára. Meglepetésében elengedte a karomat, így gyorsan eltűntem onnan. De nem jutottam túl messze. Megrázta magát, és máris a nyomomban volt. Arcáról eltűnt a hűvös kifejezés, helyette gyűlölködő vicsor jelent meg rajta. Óriási lendülettel az arcomba csapott. Körülöttem minden táncolt és forgott. Úgy éreztem, mintha felrobbant volna az állam. Amikor lezökkentem a földre, alig érzékeltem, hogy a jobb csuklóm és a térdem nekicsapódott a padlónak. De a látásom eléggé tiszta volt ahhoz, hogy észrevegyem, a férfi keze megint felém lendül. Megcéloztam a lába hátsó részét, hogy megrúgjam, de Kale gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt mellettem termett, kezével elhárította a férfi ütését, majd megfogta a karomat. Egy pillanatig semmi nem történt. Kale megmerevedett. Rám bámult, tekintetében borzalmas kifejezés ült. Majd mintha egy legmenőbb technikával készült hollywoodi filmet néztem volna, a férfi bőre elkezdett zsugorodni és szürkülni. Másodpercek múlva

összerogyott, és nem maradt belőle más, csak egy halom ruha egy hamuszerű porhegy tetején. Mögöttünk a két másik férfi rémülten figyelt. – Cross kisasszony… Állítsuk meg, és kapjuk el őket! Cross parancsa… Jézusom, apa mi az ördögbe keveredett? Talpra evickéltem, de a szoba még mindig forgott körülöttem. Kale megragadta a karomat, majd kirohantunk a házból, át a kerten. Állítsanak meg, és kapjanak el. – Futás, futás, futás! Egy órával később már a gimi mögött feküdtünk egy fa alatt. Hihetetlen, hogy ma reggel még napozgattam, élveztem a nyár első napsugarait. Mintha már hetek teltek volna el azóta. Néhány órával ezelőttig még azt hittem, hogy az apám csak egy önmagával foglalkozó, kőszívű ügyvéd, aki azt gondolja rólam, hogy semmire nem vagyok képes. Most pedig ki ő? Egy olyan szupertitkos program vezetője, aki fegyverként használ különleges képességű embereket. – Tudnom kell – suttogtam alig hallhatóan. Az eszem már rég tudta a választ, de mégis… Így, hogy nem erősítették meg, még volt egy halvány reménysugár. De a remény veszélyes is lehet. – Apám azt mondta, hogy meghalt. De akkor tudta? Tudta, hogy ott van? Tudta, hogy anyu életben van? Kale bólintott. – Sajnálom – nézett rám szomorúan szánakozva. És egy kicsit félve is. Szájzuga lefelé görbült, tekintete elsötétedett. Közelebb lépett, és megfogta a kezemet. – Hazudott neked. Nem bízhatsz meg benne. Mikor eljöttünk Curdtől, még vívódtam, mi legyen Kale-lel. Láttam, hogy küzd azokkal az emberekkel, így tudtam, hogy valóban képes megvédeni magát. Akkor meg mi tartott vissza attól, hogy sok sikert kívánjak neki, és vidáman kiadjam az útját? Először is a tekintete, amikor a pataknál elkérte a cipőmet. Rettegés volt benne. És ugyanez a rettegés tükröződött az arcán, mikor apáról beszélt

Curd házában, vagy mikor elmondta, hogy anyu a Denazenben van. Most ugyanezt a rettegést láttam rajta, de most miattam. Számomra újdonság volt, de egyáltalán nem örültem ennek a bizsergető érzésnek. Már hosszú ideje én vigyáztam magamra. Nem vágytam arra, hogy valaki vigyázzon rám, kivéve talán Brandtet. Mégsem húzódtam el tőle. – De anyu nem jöhet el, igaz? Apa nem akarja elengedni? Kale kelletlenül bólintott. Milyen ember az, aki ilyet tesz másokkal? A saját feleségével?Olyan ember, aki gondolkodás nélkül gyilkolásra használ egy tinédzsert. Olyan ember, akiben nem lehet megbízni. Kale-nek igaza volt. Nem mehettem haza. Kale megjárta a poklot apa kezei között; nem hagyhattam magára. Egy részem felelősnek érezte magát érte, másik részem pedig… valami mást érzett. Valamit, amit nem igazán tudtam megmagyarázni. Valamit, ami csakúgy, mint az irántam érzett aggodalma, kellemetlen volt, de ugyanakkor hevesebben is vert tőle a szívem. – Mesélj róla! – Fájdalom szorította a mellkasomat. Tudja a nevemet? Vagy hogy milyen vagyok? Tudja, hogy a saját férje a felelős azért, hogy ő odabent van? – Meséld el, milyen! – Teljesen olyan, mint te. Kedves, de erős. Ő tanított meg a túlélésre. – Kale oldalra billentett fejjel vizsgálgatott. Kezemet, mely még mindig az övében nyugodott, megfordította. Hüvelykujjával köröket rajzolt a tenyerembe. Borzongás futott végig a gerincemen. – Egyforma a kezetek. – És ő… – nagyot nyeltem, mert mintha egy gombóc lett volna a torkomban. – Ő is ugyanazt tudja, amit te? Kale megrázta a fejét. – Ő képes másvalakivé változni. – Másvalakivé változni? – remegtem meg az izgatottságtól. – Meg tudja változtatni a kinézetét. Néha csapatban dolgozunk. Sue átváltozik valakivé, akit a célszemély ismer, majd elvezeti őt egy nyugodt helyre, ahol én megbüntetem.

Felálltam, és elfordultam Kale-től. Nem akartam, hogy ő – vagy bárki más – lássa az arcomon legördülő könnycseppeket. – Hogy tehette ezt apa vele? Velem? – fordultam meg hirtelen. A hangom színtelen volt. Fenébe a könnyekkel! A düh győzött. – Hogy zárhatta be? És miért mondta nekem azt, hogy halott? Egész végig ott volt bent? Kale nem válaszolt. Mikor visszafordultam felé, épp az eget figyelte lenyűgözve. – Sue sokat mesélt nekem a kinti világról. Késő éjjelente, mikor nem jött álom a szememre, bejött a szobámba, és azokról a dolgokról mesélt, amiket kint tehetnék és láthatnék. Az emberekről, akikkel találkozhatnék. Volt olyan éjszaka, amikor sírt. Azt hitte, senki nem hallja. De én hallottam őt. Én mindig odafigyeltem. Egyre erősebben sírtam. Nekem könnyebb volt. Számomra anyu egészen idáig csak egy szellem volt. A képzeletem hangtalan, testetlen szüleménye. Milyen durva lehetett számára tudni, hogy én idekint élek azzal a férfival, aki őt bezárva tartja, mint egy állatot? – Nemrég megkérdeztem tőle, hogy ha a kinti világ ilyen sok csodás dolgot kínál, miért nem megy vissza? Miért nem megy vissza a gyerekéhez? – És mit válaszolt? Kale leengedett kézzel a focipálya felé fordult. A pályán egy őz és két gidája ugrándozott a holdfényben. Kale elbűvölve figyelte őket. – Odabent azt mondták nekünk, hogy a normális emberek nem értenének meg minket. Hogy bántanának minket, ha kijönnénk onnan. Sue szerint ez hazugság. Azt mondta, valójában rabok vagyunk, és hogy a Denazen soha nem fogja hagyni, hogy elmenjünk. – Keze ökölbe szorult, hangja elsötétült. – A Denazen volt az otthonom. Én csak azt a helyet ismertem. Nem tudtam semmit a külvilágról vagy az ott élő emberekről, de azt tudtam, mit jelent az a szó, hogy rab. Olyan szomorú volt a hangja, hogy legszívesebben megöleltem volna. Nagy párt alkottunk mi ketten. Az univerzum úgy látta jónak, ha kicseszik velünk – nem is kicsit.

– Ezért szöktél meg? Kale megrázta a fejét. – Nem terveztem el. Miután Sue-val beszélgettem, elkezdtem gondolkodni. Elkezdtem kérdezősködni. Rab. Egyetlen szó mindent megváltoztatott. Sokkal jobban odafigyeltem mindenre. Tegnap kaptam egy megbízatást. Úgy indult, mint az összes többi. Megkaptam a célpont nevét, elvittek a helyszínre. Elkísértek odáig, én pedig bementem, hogy elvégezzem a feladatot. Nem kérdeztem semmit. – Mi történt? Kale újra felém fordult, állán megfeszültek az izmok. – Mikor beléptem a házba, a lány egyedül volt. Az ágyában aludt. Elsőre összezavarodtam, mert nem olyan volt, amilyennek vártam. Tétováztam. Biztosan sokáig tartott, mert valakit beküldtek, hogy nézze meg, mi van. Mikor biztosított róla, hogy ez a lány a célpont, elrohantam. – De miért gondolkodtál el? Kale szeme résnyire összeszűkült, majd megrázta a fejét, és így szólt: – Egy kislány volt. Nem lehetett több hét-nyolc évesnél. Gyámoltalan volt. – Kale újra kinyitotta a szemét. – Ártatlan. Nincs olyan bűn, amiért egy ilyen kislány büntetést érdemelt volna. – Jézusom. – Elrohantam. Akkor találkoztam veled. – Kale a távolba meredt. – Sue egyszer azt mondta, hogy ha egyszer kint leszek, és nincs hova mennem, keressem meg a Kaszást. – A Kaszást? – Igen. Azt mondta, ő tud majd segíteni. – De ki ő? És hogy tudna segíteni? Kale megvonta a vállát. – Csak annyit tudok, hogy olyan, mint mi. Mint Sue és én. Egy Hatos. Sue azt mondta, hogy igen megbecsült ember. Hatalma van. Épp meg akartam kérdezni tőle, hogy belegondolt-e, mit tesz, miután megszökött a Denazenből, mikor a farzsebemben megszólalt

egy éles, űrlényszerű hang. Kale megmerevedett, majd hátrálni kezdett. – Nyugi, csak a mobilom az! – nyugtattam meg, majd elővettem a telefonom. Arra számítottam, hogy apa keres. – Brandt? – Dez? Te meg hol a pokolban vagy? Már hajnali három óra! Apád hívott minket. Azt mondta, elszöktél egy veszélyes sráccal. Nagyon aggódik érted. Felhorkantam. – Higgy nekem, Brandt! Ő nem értem aggódik. – Utáltam, hogy bele kell rángatnom az unokatestvéremet ebbe az egészbe, de szükségünk volt a segítségére. – Figyelj, nagy dolgot szeretnék tőled kérni! Tudunk találkozni holnap délben a Temetőnél? Hozd el néhány ruhádat! Hosszú ujjúakat. És kesztyűt. Meg nekem is valamit, amibe át tudok öltözni. Dagadt vagyok. A vonal túlsó végén csend volt. – Dez, megijesztesz. Mi folyik ott? Miért nem mész egyszerűen haza? – Tényleg nem mondhatom meg. Újabb csend. – Minden rendben? Hol vagy? Egyedül vagy? Mennyit árulhatok el neki? Egy olyan cég, mint a Denazen, le tudja nyomozni a mobiltelefonokat? – Jól vagyok – válaszoltam. Többet is akartam mondani, de tudtam, hogy akkor csak aggódna értem. – Nem vagyok egyedül, de nem mondhatom meg, hol vagyok. Most még nem. – Rendben – bökte ki óvatosan. – Másra nincs szükséged? Gondolkoztam, és rádöbbentem, hogy éhes vagyok. Kale-lel a partiból hazavezető úton találkoztam. Ha buli van, nincs pénztárca. Ha nincs pénztárca, készpénz sincs. Ha nincs pénz, komoly gond, ha valami rágcsálnivalót akar az ember. – Mindenképpen hozz vizet! És valami kaja is jó lenne. Meg ha van egy kis megtakarított pénzed, annak is örülnék. Az utolsó centig visszafizetem! – Elintézve és elintézve. Addig minden rendben lesz?

– Rendben kell lennie – sóhajtottam. Holnapig pihenünk egy kicsit. Nem lesz nehéz látótávolságon kívül maradni. Vagy az lesz? Curd háza közel volt a miénkhez, de még így is legalább száz ház volt a kettő között. Korábban még sosem járt nálunk, és apa sem találkozott vele. De akkor hogy a fenébe talált meg minket a Denazen olyan gyorsan? Egyre erősebben szorítottam a mobilomat. Aáá! A GPS. Mekkora hülye voltam! – Ne is próbálj már hívni! Megszabadulok a telefonomtól. És bármi történjen is, ne mondd el senkinek, hogy beszéltünk! Apádnak sem, de az enyémnek főleg ne! – Anélkül, hogy megvártam volna a választ, megnyomtam a „hívás vége” gombot. – Nem hiszem el, hogy ezt teszem – mondtam magamnak. Lenéztem a telefonra, de csak egy pillanatig gondolkodtam, majd a mögöttem álló fához vágtam. A mobil a törzsének csapódott, több darabra tört, majd a földre zuhant. – Gyere, el kell tűnnünk innen! Az éjszaka hátralévő részében és másnap kora reggel próbáltunk pihenni egy kicsit, ami nem is volt annyira könnyű. Kale-t, bár óvatos volt, szinte minden lenyűgözte, amit látott. A gördeszkáktól és a házhoz szállított ételtől kezdve az emberek által viselt ruhákig, minden egészen új élmény volt a számára. Különösen az tetszett neki, ahogy az emberek öltözködtek. Főleg a lányok. Imádta a rövid szoknyákat és a magas sarkú cipőket. A reggel mindenféle incidens nélkül telt el. Nem volt több összetűzésünk a Denazen embereivel, ami csak megerősített abban, hogy igazam volt. A telefonom vezette őket a nyomunkra. De most, hogy már nem volt nálunk, nem találhattak ránk. Legalábbis még egy ideig. A Temető egy régi ócskavastelep volt a város szélén, ahova bulizni jártunk. Általában még nappal is rengeteg fiatal lógott itt. Ha elegük volt az otthoni balhékból, vagy lógtak a suliból – év közben, – vagy csak munka után ki akarták szellőztetni a fejüket. De ilyenkor kora reggel még olyan volt, mint egy szellemváros.

Megkerültük a területet, hogy hátramenjünk oda, ahol ki volt szakítva a kerítés, majd bebújtunk. Brad Henshaw, a tulajdonos két évvel ezelőtt meghalt, a terület azóta az enyészeté lett. A pletykák szerint a lánya, aki plasztikai sebész volt a városban, annyira be volt táblázva, hogy még nem tudott időt szakítani arra, hogy eljöjjön, és foglalkozzon a hellyel. Ez azonban azt jelentette, hogy szabadon járkálhattunk ki-be, sőt akár hajnalig is bulizhattunk itt. Soha nem voltunk túlságosan hangosak, nem mintha bárkit zavartunk volna a környéken, és nem is bántottunk senkit, úgyhogy a zsaruk szépen békén hagytak minket. A terület hátsó részén rengeteg régi kocsi állt, amiket szétvágtak, majd egy ideiglenes erődítményt formáltak belőlük. Általában itt gyülekezett mindenki. Olyan háromszáz méterre lehettünk a tákolmánytól, amikor mozgást vettem észre odabent. Megálltunk. – Nyugi! – szólalt meg Brandt, és kilépett a kocsik közül a napfényre. Letette a deszkáját a földre, majd beletúrt kócos, homokszőke hajába, és felénk biccentett. Ugyanaz a farmer volt rajta, amit előző este is viselt a partin. Ezt onnan tudom, hogy a jobb térde felett volt egy tintafolt, a bal nadrágszárán pedig egy nagy lyuk. Mindig azt mondta, hogy majd kidobja ezt a gatyát, de még sosem tette meg. Soha nem értettem, hogy a fiúk miért vettek fel egy ruhát többször is, ahelyett, hogy bedobták volna a mosógépbe. De legalább tiszta póló volt rajta. – Csak én vagyok. Odaszaladtam és megöleltem. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Ez nem is volt kérdés – mondta, és eltolt magától. Mikor meglátta Kale-t, elkerekedett a szeme. – Ő az a veszélyes srác? Kale ugyanazzal a hűvös, de szomorú arckifejezéssel nézett rá, ahogy tegnap este rám is, amikor meg akart ölni. – Rá nem vagyok veszélyes. – A bácsikám szerint igen. Ha az unokatestvéremnek bántódása esik, Jersey-ig rugdosom a segged. Amúgy valami bandatag vagy?

– Bandatag? Ne viccelj, Brandt! Mostantól ne tévézz olyan sokat, jó? – Mély levegőt vettem. – Tegnap este a buliból hazafelé futottam össze Kale-lel. Néhány pasas üldözte. Brandt összefűzte a karját, lábával meglökte a gördeszkáját. Az az átkozott cucc mindig vele volt. Olyan volt, mint valami kerekeken guruló védőháló. – Értem. – Hazavittem, mert arra gondoltam, ez majd igazán kiborítja apámat, de végül is nem úgy reagált, ahogy vártam. Ismerte Kale-t. Sőt, ismerte azokat is, akik vadásztak rá. Brandt nem válaszolt. Ehelyett hátralépett, és benyúlt az egyik autóba. Egy pillanattal később előhúzott egy kis lila hátizsákot és egy műanyag zacskót. A hátizsákot Kale lába elé dobta, majd megszólalt. – Hoztam neked ruhát, és annyi pénzt, amennyit ilyen rövid idő alatt össze tudtam kaparni. Tűnj el a színről! Gyorsan! Kale felkapta a zsákot. Brandt felém nyújtotta a műanyag zacskót. – Ez a tiéd. Ma reggel belopóztam a szobádba. Gondoltam, elhozom a cuccaidat, és lelépek. Mikor legutóbb odaadtam neked az egyik koszos pólómat, kiborultál. De amikor a szobádban voltam, hangokat hallottam. – Hangokat? Brandt bólintott. – Nem láttam, hogy ki beszél, de így is eleget hallottam. Nagyon kegyetlen dolgokról volt szó. A gyomromat jeges félelem szorította össze. – Mit hallottál? – Apád tényleg rosszfiú. De igazán rossz. Úgy hallottam, arról beszélt, hogy el kell tüntetni a testeket. – Brandt megragadta a vállamat, és megrázott. – A testeket, Dez! Halott testeket! Hullákat! Meg valami olyat is mondott, hogy a lerakóhely már lassan tele lesz. Azután téged is megemlített. Azt mondta, hogy keressenek meg, és vigyenek be. Utána elmentek.

Rosszullét fogott el. Talán félreértett valamit. A lerakóhely szeméttelepet is jelenthet. A testek pedig… na, jó, erre nem tudok mit mondani. – Ez minden? Brandt habozott egy kicsit. – Nem. Mikor apád elment, nem zárta be az irodáját. Nem volt sok időm, de sikerült megszereznem néhány információt. Megint meglökte a deszkáját, megpörgette, majd rátette a jobb lábát. – Mit találtál? – Apád valami nagy szarságban van benne. Elvileg egy ügyvédi irodának dolgozik, ugye? A Denazennek? Na, az nem ügyvédi iroda, Dez. Hanem valami más. A Hatosokat – így hívják a különleges képességekkel rendelkező embereket – fegyvernek használják. Aki a legtöbbet ígéri, annak adják őket bérbe. Politikai viták, személyes ügyek lerendezésére, sőt még a maffiának is. Gyilkosok. Gyilkosokként használják ezeket az embereket. – Nem hiszem el, hogy körbeszaglásztál az irodájában. Mi lett volna, ha visszamegy? Brandt arcán csibészes mosoly terült szét. Felhúzott ajka körül kis gödröcskék jelentek meg. Ezzel a mosollyal minden lányt megőrjített. – Apa orrát örököltem, simán kiszagolok mindent. Nem volt hiábavaló az a sok apa-fia nap, amit az újságnál töltöttem. Magamra szedtem már pár ütős módját, hogyan lopakodjak. Mark bácsikám oknyomozó riporterként dolgozott a Parkview Daily News napilapnál. Ha valami mélyen eltitkolt mocskot kellett kikutatni, ő biztosan megtalálta. Ezt jól megjegyeztem, hátha egyszer szükségem lesz rá. De nem akartam senkit ebbe az ügybe belekeverni, amíg volt más lehetőségem. – Ez nem lehet igaz! – suttogtam. – Mi a helyzet anyával? Életben van. Róla találtál valamit? Brandtnek kikerekedett a szeme. – Anyukád életben van? Ezt meg honnan szedted?

– Életben van – erősítette meg Kale. – Ő is a Denazen foglya, mint én voltam. Brandt csodálkozva meredt rám, és már épp meg akart szólalni, mikor közbevágtam. – Mit tudsz a Kaszásról? Róla kiderítettél valamit? – Róla semmit nem találtam. Nem volt sok időm, de így is nagyon sok papírt átnéztem az asztalán. Higgy nekem, azok után, amiket hallottam, apád az utolsó ember, akivel találkozni akarok – sóhajtott fel. – Menjünk el hozzánk! Elmondunk mindent apámnak. Ő majd kitalálja, hogy mit tegyünk. – Nem lehet. Kale öhm…, kicsit más. Brandt karba tette a kezét. Sasszézva lábat váltott, ballal a deszkára lépett és görgetni kezdte előre-hátra. – Mit jelent, hogy más? – Kale fontos nekik. Ő is a Hatosok egyike. Nem engedhetem, hogy apa rátaláljon. – Dez, ez nem játék. Az isten szerelmére, miért gondolja mindenki, hogy szerintem az? – Tudom! – Ez túlnőtt rajtunk. Ez komolyabb dolog annál, hogy felbosszantod apádat. Csak most ismerted meg ezt a fiút. Miért akarsz bajba keveredni egy idegen miatt? – Először is, ő mindent tud a Denazenről, és ismeri anyát. Minden segítségre szükségem van, ha szeretném onnan kihozni. – Közelebb léptem az unokatestvéremhez. – Másodszor, ő is a Denazenben volt rab. Arra használták, hogy embereket gyilkoljon. Brandt elfehéredett. – Embereket gyilkoljon? – A bőröm halálos bármire, amihez hozzáér. – Miközben Kale ezt mondta, megfogta a kezem. Brandt elszörnyedve bámult. A gördeszkát is megállította. – Akkor hogy tud hozzád érni? Hogy lehet, hogy téged meg tud érinteni? – Úgy tűnik, én immúnis vagyok rá.

– Úgy tűnik, immúnis vagy rá – ismételte. – Hát nem érted? Azt fogják hinni, hogy te is közéjük tartozol! – Más Hatost sem tudok megérinteni – mondta Kale fakó hangon. – Kipróbálták. Újra és újra. Mindegyiket megöltem. Minden alkalommal. Mindegyik meghalt. Brandt Kale-hez fordult, halálos pillantást vetve rá. – Tűnj el innen, te barom! – Nem hagyom magára – makacsoltam meg magam. – Ez hülyeség, Dez! – förmedt rám Brandt, bár láttam az arcán, hogy tudja, úgysem gondolom meg magam. – Gyere velem haza, majd kitaláljuk, hogy mit tegyünk! – Nem lehet. Ennek a végére akarok járni. Brandt előhúzott egy tollat, majd fogta a kezem, és a tenyeremre írt valamit. – Menj el ide, és keresd ezt a csajt, Misha Vaugnt! De légy óvatos! Nem tudom, hogy ki ő, és mit csinál, de a neve rajta volt egy papíron, amire az volt írva, fő célpontok. Ha ő is közülük való, talán tud neked segíteni. De maradj ki a balhékból, Dez! Semmi kedvem felforgatni azt a helyet, hogy kimentsem onnan a bőröd. Ez volt Brandt. Mindig vigyázott rám. Gyorsan megöleltem, majd visszamentem Kale-hez. – Most már indulnunk kell. Próbálj meg még többet megtudni arról a helyről! De vigyázz magadra! Brandt bólintott, majd hátrált egy lépést. Már félúton voltunk a telep kijárata felé, amikor Brandt káromkodni kezdett. – A francba! Várj, veletek… A távolból kiabálás hallatszott. Elváltunk egymástól. Nem vesztegethettük az időt. Magunkra maradtunk.

5

K

ALE-LEL BIZTONSÁGBAN BEJUTOTTUNK A VÁROSBA.

A Temetőnél nem a Denazen emberei voltak, de nem akartunk kockáztatni. Ez az ügy percről percre bonyolódott, és minél több dologra jöttem rá, annál kíváncsibb lettem, meddig menne el apa, hogy visszaszerezze Kale-t. És persze arra is, mit tenne velem. A hotel, aminek a nevét Brandt megadta, úgy öt háztömbnyire volt a Temetőtől. Már délután négy óra volt, mire odaértünk, és én majdnem összeestem a fáradtságtól. Általában nem csináltam nagy ügyet az alvásból, de az utóbbi huszonnégy óra maga volt a pokol. A recepciónál egy túlsúlyos, barna hajú nő, aki csak úgy illatozott a parfümtől, széles mosollyal fogadott minket. – Sajnálom, de fiatalkorúaknak nem adunk ki szobát – pillantott végig rajtunk egyszer, majd még egyszer. Ezután kurtán, elutasítóan biccentett, és újra belemerült a magazinjába. – Nem azért jöttünk, hogy szobát vegyünk ki – léptem oda a pulthoz, és rátámaszkodtam. – Misha Vaugnt keressük. – Kimostátok a zoknitokat? – kérdezte a nő. Kisimította összegyűrődött szoknyáját és megigazgatta sötétbíbor színű blúzát, miközben a válaszunkra várt. Nem értettem a kérdést, ezért csak bámultam rá. Kale válaszolt helyettem. – Én nem viselek zoknit – nézett le kölcsönvett Timberlands cipőjére aggodalmas arccal. – Az baj? A nő semmit nem tudott kinyögni, valószínűleg nem ezt a választ várta. Lehet, hogy ő is azok közé tartozik, akik hideglelést kapnak a mezítlábas emberektől. Vagy csak mizofőbiás2 volt. Mindenesetre úgy tűnt, ez a zokni dolog fontos lehet. – Itt várjatok! – vetette oda, majd eltűnt a pult mögött egy ajtón át.

Kale kíváncsi tekintettel nézett a nő után. – Mi ez a hely? – Ez egy szálloda. Az emberek aludni járnak ide. – Aludni? De itt minden olyan nyugodt! – Kale értetlenül megfordult, és a legközelebbi dohányzóasztalon heverő magazinokat vizsgálgatta. Egyet felvett, majd lapozgatni kezdte. Én is otthagytam a pultot, és leültem a Kale melletti kanapéra. – A Denazen nem ennyire nyugodt hely? – Nyugodt – ismételte meg, miközben meghúzogatta zöld kölcsönpólója szegélyét. Kicsivel később megrázta a fejét. – Nem igazán nyugodt. Nem mondott többet, én meg nem akartam kérdezősködni. Nem akartam tudni. Az, amit apám tett velük – anyuval és Kale-lel, – egyszerűen bűn. Elzárta őket a való élettől, és átmosatta az agyukat, hogy azt higgyék, ez az ő biztonságuk érdekében történt. Kale egész életét rabságban töltötte. Mint egy állat. Miközben Kale-t figyeltem, összeszorult a szívem: az újságokat lapozgatta, de közben percenként az ajtót figyelte. Lelki hullámvasutazásomat az ajtó csapódása szakította félbe. Fáradtan és idegesen talpra ugrottam. Kale is egy szempillantás alatt mellettem termett. Összefont karral, lábait szétvetve állt, úgy nézett ki, mint aki képes lenne szembeszállni az egész világgal. Nem tagadom, nagy hatással volt rám. Fordított helyzetben én valószínűleg nem kezeltem volna ilyen könnyedén a dolgokat. Egy nő közeledett felénk, aki vakítóan fehér, konzervatív blúzát gondosan sötétkék farmerébe tűrte. Ó, igen. Roppant feszültnek tűnt. Kale meg sem mozdult. – Maga Misha Vaugn? A nő üdvözlésre nyújtott kézzel megkerülte a pultot. – Én… Kale hátrálni kezdett, de megbotlott, és átesett az egyik kisebb dohányzóasztalon, majd elterült a kanapén. A nő zavarodottan figyelte, a keze még mindig ki volt nyújtva, de már nem mosolygott.

– Valami baj van? Odamentem hozzá, és kezet fogtam vele. – Dez vagyok, ő pedig Kale. Misha Vaugnt keressük. – Igen, hallottam. – Egy ideig engem nézett, majd a tekintete Kale-re siklott, akinek már sikerült talpra állnia. – Mi a baj vele? Kale alaposan körbenézett a helyiségben, és egy pillanat múlva már meg is találta, amit keresett. Odament a hall sarkában álló cserepes növényhez, majd ujjával megérintette az egyik levél hegyét. Néhány másodperc múlva a levél elszáradt, és szétporladt. A száradás vírusként terjedt tovább, le a fa törzsén, végig az összes levélen, amelyek megbarnultak, összezsugorodtak, majd egyenként lehullottak, míg végül a padlón már csak egy halom por maradt. A nő határozottan bólintott. – Hálás vagyok a gyors reflexeidért – szólt Kale-hez, majd megfordult, és az ajtó felé intett. – Ha velem jönnétek… Követtük őt, megkerültük a pultot, majd egy ajtón át a lifthez siettünk. A nő belépett, intett, hogy kövessük, de Kale hirtelen megállt. A nőre nézett, és hátrébb lépett. – Lépcső is van? A nő értetlenkedve válaszolt. – Természetesen van, de a… – Én inkább a lépcsőn megyek. Az asszony segélykérően nézett rám, de én csak megvontam a vállam, és elléptem a lifttől. Tíz perccel később a nő, aki Sira néven mutatkozott be, megállt egy negyedik emeleti szoba ajtaja előtt, ahol egy kulcscsomót vett elő. – Várjatok itt, valaki hamarosan meglátogat titeket. Kitárta az ajtót, majd mikor már a szobában voltunk, bezárta. Bentről hallottam lépteinek visszhangzó kopogását a linóleumpadlón. Kale a szoba közepén álló ágyakat bámulta. Óvatosan megközelítette az egyiket, majd térdre ereszkedett. Örült, hogy semmit nem talált alatta, így a másikhoz ment. – Mit művelsz? – Megnéztem, mi van alatta.

– Azt látom. De miért? – kérdeztem a szemeimet forgatva. Erre felállt, majd komoly arccal válaszolt. – Mert ez az első hely, ahova én elbújnék, ha meg akarnék ölni valakit. Libabőrös lettem, ahogy ezt mondta. Mintha csak azt közölte volna, hogy az időjárás-előrejelzés szerint esni fog. Kale leült, majd az ablak felé bökött. – Mesélj az életedről! Mesélj arról, milyen itt élni! – Nem sokat tudok mondani. Egy csődtömeg vagyok: rossz jegyek, folyton csak a bajt keresem – nevettem, majd leültem mellé. – Az ördögbe is, apa már biztosan többször elgondolkodott, hogy rám küld, hogy megbüntess. Közelebb hajolt, ujjaival végigsimította az arcomat, majd az államat. – Te jó ember vagy. – És te is – suttogtam, majd a pillanat hatása alatt a lehető legkönnyebb csókot leheltem az arcára. Kale kiegyenesedett, szeme kikerekedett, és az ujja hegyével megérintette az arcát. – Ez meg mi volt? Elpirultam. – Egy csók. – Ilyen érzés csókot kapni? – Hát, tulajdonképpen igen. De rengeteg különböző létezik… – Mutasd meg! – Mit mutassak meg? – Mutass meg néhány másmilyen csókot! – Azt kéred, hogy csókoljalak meg? Bólintott, kezét az ágyra fektette. – Ez nem helyes? – Én… – Nem tudtam, mit válaszoljak. Képzeljétek csak: én, amint teljesen megkukulok! Ez kábé olyan, mintha a pokol tüze hirtelen gleccserré változna.

Kale mellettem ült, pillantása meglepetést és reményt tükrözött. Mire várok még? A srác egyszerűen fantasztikus. Az, hogy megcsókolom, nem lenne nagy áldozat tőlem. Felé hajoltam, a vér úgy dübörgött a fülemben, mint a basszus Brandt dzsipjében. Ajkaink már csak centikre voltak egymástól, éreztük egymás leheletét a bőrünkön, amikor zajt hallottunk az ajtó felől. Mindketten megijedtünk, mikor egy apró, vörös hajú nő lépett a szobába. Hű! Ez aztán baromi jó időzítés! – Gondolom, te vagy Dez, te pedig Kale. Bólintottunk. – Igen. Misha Vaugn vagyok. Megkérdezhetem, hogy ki küldött hozzám? – Az unokatestvérem – feleltem, miközben felálltam. Kale is ezt tette. – Ő… találta meg az ön nevét… – …miközben átnézett jó néhány szupertitkos iratot apám irodájában. – És pontosan miben tudnék a segítségetekre lenni? Nem tudtam mit tegyek. Ha Misha az, aki segíthet nekünk, akkor ő az apám ellensége. De ha az apám ellensége, akkor tényleg segít nekem? Meg Kale-nek? Talán azt fogja gondolni, hogy ez egy csapda. Én valószínűleg azt gondolnám. – Segítségre lenne szükségünk, és nem tudtuk, kihez fordulhatnánk. – Mély levegőt vettem. – Őszinte leszek magával. Az én nevem Deznee Cross. Marshall Cross az apám. Tudja, hogy ki ő? –Visszatartottam a lélegzetemet, és már vártam, hogy kitessékel minket. De nem tette. – Ismerem Marshall Crosst – mondta undorral a hangjában. Ó, nicsak, egy újabb rajongó! – Folytasd! – Kale tegnap megszökött a Denazen emberei elől. Véletlenül találkoztunk, és segítettem neki elmenekülni. Eddig nem tudtam ezeket a dolgokat apámról, és nem ismertem a Denazent sem. Elvittem Kale-t hozzánk, de egyszer csak apám is megérkezett. Misha felvonta a szemöldökét. – Fogadok, volt nagy meglepetés. – Rátámadt Kale-re, ezért leléptünk.

– Gyere ide, te lány! Misha Vaugn lehet, hogy vékony, kistermetű nő volt, de pokoli kisugárzással. Nem könnyen ijedek meg, általában én vágtam bele mindenbe elsőnek, de ettől a nőtől a frász is kitört. – Kérem a kezedet – mondta. Odanyújtottam. Megfogta, és becsukta a szemét. – Segítettél a fiúnak a menekülésben – mondta még mindig csukott szemmel. Meg akartam jegyezni, hogy ezt már említettük az előbb, de végül visszafogtam magam. Néhány percnyi csend következett, majd kinyitotta a szemét és elengedte a kezemet. – A Denazen Részvénytársaság saját céljaira használja az olyan embereket, mint Kale és én. Gyerekeket rabolnak el a családjuktól, majd átmossák az agyukat. – Együtt érzően Kale-re pillantott. – Mindent megtesznek, hogy kiöljék belőlük a lelkiismeretet és az emberiességet. A fiatalabbak nem mindig élik túl a módszereiket. Akik mégis, azokat bezárják, és… arra kényszerítik, hogy teljesítsék a Denazen parancsait. Ha nem válnak be, megszabadulnak tőlük. Kale suttogva megszólalt, hangja füstként oszlott szét a levegőben. – Mikor kisebb voltam, Sue azt mondta, tegyem, amit ők akarnak, hogy ne legyen semmi a rovásomon. El kellett végeznem a feladatokat, különben bántottak. – Ekkor felhúzta a pólója ujját, hogy megmutassa, milyen csúnya sebhely éktelenkedik a karján. – Sue mindig sírt, ha bántottak. Gyűlöltem, ha sírt. A gyomrom összeszorult, a torkomban savas ízt éreztem. Mi a fenét műveltek vele? És az anyukámmal? Ideje volt válaszokat kapnom a kérdéseimre. – Mi ez a cég? Kapcsolatban vannak a kormánnyal? Misha bólintott. – Azt gondoljuk, hogy a kormány is benne van, igen, de rengeteg dolgot még nem tudunk. – És a Kaszás? – kérdeztem. – Anyu azt mondta Kale-nek, hogy egy Kaszás nevű férfit keressen. Szerinte ő tud segíteni. Tudna róla valamit mondani?

Misha megrázta a fejét. – Már hallottam róla, de nem tudom, hol van. Azt mondják, régebben ő volt a Denazen legveszélyesebb fegyvere. Ő az egyetlen, akinek sikerült megszöknie a létesítményből úgy, hogy túl is élte. – Mosolyogva Kale-re nézett. – Egészen mostanáig. Ez a Kaszás megszökött a Denazenből. Kezdtem felfogni, hogy ezzel nem csekély hőstettet hajtott végre. Ha sikerül megtalálnom, ő segíthet kiszabadítani anyut. Talán ő az egyetlen esélyem, hogy megmentsem. – Tudja valaki, hogy hol találjuk? – A Kaszás rejtőzködik – mondta szomorúan. – Állítólag már sokan látták őt mindenfelé az országban, de senki nem tudja, valójában hol él. – Ne haragudjon, de ezzel nem sokat segített. – A szóbeszédek haszontalan dolgok. Abból, ami eddig kiderült, a Kaszás nem volt más, csak egy legenda, amivel a kis Hatosokat próbálják rávenni, hogy egyék meg a zöldséget, és érezzék biztonságban magukat. Ekkor Misha lehajolt, és kihúzta az éjjeli szekrény fiókját. Kivett egy papírtömböt meg egy tollat, felírt valamit, majd letépte a papírt. – Menjetek el erre a címre, és keressétek Cole Ostert! Ő talán több információval szolgálhat – válaszolta, majd felállt. – Szívesen látlak titeket vendégül éjszakára, de amint feljön a nap, menjetek el! Túl veszélyes, hogy itt vagy, Deznee Cross. Bólintottam, megköszöntem a segítséget, majd visszatelepedtem az ágyra. A nő az ajtóhoz ment, majd megfordult, és szigorú tekintettel Kale-re nézett. – Attól tartok, hogy az adottságod veszélyes természetét figyelembe véve, meg kell téged kérnem, hogy végig maradj a szobában. Nem szeretném, ha bármelyik vendégemnek bántódása esne. Kale bólintott. Majd amint az ajtó halk kattanással becsukódott Misha után, máris mellém telepedett. Melegség járta át a lábam ott, ahova a kezét tette.

– Oké – szólalt meg. –Oké? – Elment. Az ajtóra pillantottam. – Igen, elment. – Tudtam, hogy mire gondol, és ettől ideges lettem. Egy újabb első. A fiúk szoktak miattam idegesek lenni, nem fordítva. Nem voltam biztos abban, hogy tetszik az események ilyetén fordulata. A srácok teljesen kiakadnak, ha elvárod tőlük, hogy dicsérjék meg az új cipődet vagy a menő farmeredet, vagy – ne adj' isten – jegyezzék meg a nevedet. De ha csókot ígérsz nekik – olyanokká válnak, mint a kutyák, amikor jó nagy, szaftos csonttal kínálod őket. Kale mosolyogva megérintette az arcomat. – Jó volt. Alig kaptam levegőt. Istenem, milyen édes! – Valóban? Lelkesen bólintott. – Mi van a többi csókkal? Fertőző volt a mosolya. Felhúztam a lábam az ágyra, így oldalt ültem, pont vele szemben. Ő is felült. Kale megfogta a kezem és a mellkasára helyezte, pont a szíve fölé. – Miért dobog gyorsabban a szívem, ha a közeledben vagyok? Mi okozza ezt? Ujjaimmal éreztem, hogy a szíve ugyanabban a ritmusban ver, mint az enyém. Rámosolyogtam. – Idegesség, izgatottság, félelem. Sok minden lehet. – Idegesség? – Mikor aggódsz valami miatt. Ideges vagy. – Tudom milyen idegesnek lenni – levette a kezét az enyémről, majd az én szívemre helyezte. Próbáltam nem arra koncentrálni, mi köré fonódtak az ujjai. – A tiéd is hevesen ver. Ideges vagy? – Igen, azt hiszem, egy kicsit. Nem mozdította meg a kezét, de tekintete az enyémet kereste. – Miattam vagy ideges?

– Igen – feleltem. – Nem… Vagyis ez túl bonyolult. Mogorván hátradőlt. – Nem szeretem azt a szót, hogy bonyolult. Felnevettem. – Senki nem szereti, hidd el! – Félsz tőlem? A nevetés lefagyott az arcomról. Most mit mondjak? Igen. Féltem tőle. Sőt, igazából rettegtem. De nem amiatt, amire ő gondolt. Megfogtam az állát, mély levegőt vettem, hogy elszálljon a gyomorgörcsöm, majd odahajoltam hozzá. Ajkaink melegen és puhán összeértek. Éreztem, ahogy megmerevedik. Nem éppen az a reakció, amit általában kiváltok. Ujjaimat az arcára csúsztattam, majd beletúrtam a hajába. Mikor még mindig nem mozdult meg, eltoltam magamtól. Karjai a teste mellett lógtak, ujjpercei elfehéredtek, ahogy az ágy szélét markolta. Nehezen zihálva végignézett magán, majd megfogta a kezem, és újra a mellkasára helyezte. – Most még gyorsabban ver. Ahogy az enyém is. Újra hozzá hajoltam, és addig csókoltam, míg el nem lazult. Ekkor elégedetten sóhajtva átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után mosolyogva elhúzódtam tőle. – Ránk férne egy kiadós alvás – suttogtam. Kale a szemöldökét ráncolta. – Nem vagyok fáradt. – Ujjaival az ajkamat simogatta. – Meg szeretném ismételni. Szabad? Kuncogva bújtam ki az öleléséből. – Jóval normálisabb vagy, mint gondolnád. – Korábban még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Ez minden egyes alkalommal ilyen érzés? – kérdezte, miközben hátradőlt, és lábát az ágyra tette anélkül, hogy levette volna a cipőjét. – Ha a megfelelő emberrel csinálod, valószínűleg – levettem a cipőmet, majd bevackoltam magam a másik ágy takarója alá. Az olcsó szállodai ágynemű durva volt. Becsuktam a szemem, és

próbáltam elképzelni, hogy ugyanolyan puha, vastag és bolyhos, mint az otthoni pehelypaplanom dzsörzé anyagból készült huzata. A párna kemény volt, még úgy is, hogy egy másikat rátettem. A hátizsák, amit Brandt adott, ugyanakkora volt, mint a párna, így használhattam volna annak is, de valószínűleg semmit nem értem volna vele, és nem akartam kockáztatni egy másnapi fejfájást. – Neked milyen érzés volt? Kinyúltam a takaró alól, és lekapcsoltam a lámpát. Egy autó épp akkor állt be a parkolóba, reflektorának a fénye bevilágított a két sötétítő közötti résen. A fény táncoló árnyékot festett a falakra. – Valahogy… más volt – ismertem el óvatosan. A másik ágyon Kale egy elégedett hmm hangot hallatott, én pedig ostoba vigyorral az arcomon mély álomba merültem.

6 a hajnali nap első sugaraival elhagytuk a szállodát. A recepción ugyanaz a hölgy állt, aki tegnap este fogadott minket, de most olyan vidáman integetve búcsúzott tőlünk, mintha a vakációnkat töltöttük volna nála. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, hallottuk, ahogy azt mondta: a soha viszont nem látásra. Igazán udvarias elköszönés. A hátizsákban, amit Brandt még a Temetőnél adott Kale-nek, volt egy kék póló – szerencsére hosszú ujjú, – valamint egy pár fekete bőrkesztyű és két váltás ruha nekem. A farmerem hátsó zsebében pedig találtunk negyven dollárt. Rosszul éreztem magam, hogy Kalenek ebben a forróságban hosszú ujjú pólót és kesztyűt kellett viselnie, de inkább süljön meg, minthogy akaratán kívül megöljön egy ártatlan járókelőt. A fedett buszmegállóban vártunk a buszra, ami szokás szerint késett. Megköszörültem a torkomat. – Nézd, tudom, hogy azt gondolod, mindenképpen meg kell találnod ezt a Kaszást, de mi lenne, ha elutaznál egy másik városba? Amint kimondtam, még a végtagjaim is elzsibbadtak. Nem akartam, hogy elmenjen, de egy szörnyetegnek tartottam volna magam, ha nem vetem fel ezt a lehetőséget. Sosem voltam önző. Ha Kale egyedül is elboldogul, ki vagyok én, hogy itt tartsam? – Utazzak másik városba? – Igen, menj el innen! Adok pénzt, hogy tudj jegyet venni. Így lépéselőnyben lennél a Denazennel szemben. – Te is velem jönnél? – kezdtem toporogni. – Természetesen nem. Most, hogy már tudom, hogy anyu életben van, nem hagyom magára. Megkeresem ezt a Kaszást, és ráveszem, hogy segítsen megmenteni őt.

A

HOGY ÍGÉRTÜK,

Kale felhúzott szemöldökkel megrázta a fejét. – Akkor én miért mennék el? – Talán hogy biztonságban légy. Hogy eltűnj. Van egy olyan érzésem, hogy az a hely nem volt egy leányálom. Minden lehetőséget meg kell ragadnod, nehogy visszakerülj oda! Kale megállt, és megfogta a kezem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne felejtsek el levegőt venni. – Ha megvan rá az esély, hogy kiszabadítsuk Sue-t, és te is szabad légy, nekem az minden kockázatot megér. Minden idegszálam csak úgy bizsergett a boldogságtól. Érzelmi hullámok bonyolult sokasága tört belőlem felszínre – amit már nem éreztem nagyjából… nos, még sosem. Még ennél is többre vágytam. De a busz természetesen pont ezt a pillanatot választotta, hogy beguruljon a megállóba. Jegyet vettünk, majd leültünk a busz hátuljában. Kale még mindig nem békült ki a helyzettel. Megdörzsölte az orrát, és az előttünk ülő lányra mutatott. _ Neki miért ilyen a haja? A lány, aki sejtésem szerint úgy a húszas évei végén járhatott, megfordult, és középső ujjával bemutatott nekünk. Kale karjára csaptam, és odasúgtam: – Ezt rasztának hívják. Egyfajta hajviselet. – Elég fura szaga van – felelte Kale ugyanolyan hangosan. A lány megint megfordult, hogy alaposan kiosszon minket. De mielőtt bármit mondhatott volna, motyogva megszólaltam: – Külföldi. Ez az első napja Amerikában. A lány odamorgott valami durvát, amiért nem is hibáztattam, majd újra előrefordult. – Alapvető illemszabályok első pontja – mondtam közelebb hajolva Kale-hez. – Ne tedd szóvá, mások hogy néznek ki! Kale értetlenkedve húzta össze a szemöldökét, mire csak sóhajtani tudtam. A busz három háztömbnyire tett le minket attól a címtől, amit Misha adott meg. Az időzítés tökéletes volt. Ugyanis a rövid busz-

úton Kalenek sikerült magára haragítania egy terhes nőt azzal, hogy drabálisnak nevezte, egy gót stílusú fiút meg azzal, hogy a sminkje iránt érdeklődött. Ha akkor nem szálltunk volna le, hamarosan valószínűleg lázadás tört volna ki. Az utcán nyüzsögtek az emberek, most kezdődött a nyár, de én jobban éreztem magam attól, hogy nagy forgatagban vagyunk. Nem hittem volna, hogy apa ennyi ember szeme láttára ránk küldi a gorilláit. Vagy legalábbis reménykedtem benne. A céltól két háztömbnyire Kale megfogta a kezem. Először megrémültem, mert azt hittem, el akar rántani valakinek az útjából, esetleg valamire fel akarja hívni a figyelmemet. De mikor pániktól összeszorult torokkal a tekintetét kerestem, észrevettem, hogy nem is néz rám. Csupán az előttünk álló utat figyelte. Vártam, hátha elengedi a kezemet… de nem tette. Mikor észrevette, hogy az összefonódó kezeinket bámulom, csodálkozó arcot vágott. – Mi a baj? – Én… semmi, én csak… – Ostobának éreztem magam. Tizenhárom éves korom óta nem dadogtam ilyen hülyén egy fiú előtt. Most már komolyan nem tetszett ez a fordulat. – Ez így jó. Nem? – emelte fel a kezünket. Ujjaink még mindig szorosan egymásba fonódtak. Egy idős házaspár felé biccentett, akik kézen fogva, nevetgélve közeledtek felénk. – Az emberek így csinálják errefelé? – Ez ennél azért egy kicsit bonyolultabb. – Úgy tűnik, idekint minden bonyolultabb – zsémbeskedett. – Ilyen az élet – nevettem fel. – Bonyolult. – És ez jó? – Igen, jó – bólintottam. Kale töprengett egy kis ideig, majd megszorította a kezem. – Magyarázd el, mit tettem rosszul! Ezzel a kéz dologgal. Nagyot sóhajtottam. Ha egy magam korabeli sráccal kell a szexről beszélgetnem, abba én belehalok! A baseballos hasonlatok ebben az

esetben nem működnének. Főleg, mert azt sem tudta, mi az a baseball. – Ha két ember szereti egymást, megfogják egymás kezét. Kale még mindig értetlenül meredt összefonódott kezeinkre. – Segítettél nekem, ezért szeretlek. Ez a szülőknek is ilyen nehezen megy? – Nem, ez másfajta szeretet. Mikor két ember többet szeretne egyszerű barátságnál. Többet akarnak egy sima kézfogásnál. – Többet? Például? Ó! Édes istenem! Ez nem velem történik. – Van olyan, mikor szeretsz együtt lenni valakivel, és olyan, amikor különlegesnek érzed magad valaki mellett. Boldognak. Mint amikor csókolóztok. Kale szeme kikerekedett. – Kézfogás helyett inkább csókoljalak meg? A szívem hangosan feldobbant: igen! – Nem túl jól magyaráztam el. Az emberek akkor csókolóznak, mikor vonzónak találják egymást. Ettől igen kellemes érzés fogja el őket. – Amikor megérintelek, boldog vagyok. Kellemes érzés. – Szája széles mosolyra húzódott. – A tegnap esti csók nagyon kellemes volt. Újra felsóhajtottam, és apró mosolyt küldtem felé. Kezdett egy végtelen beszélgetés kialakulni, de az agyam lassan túlmelegedett. Ez az egész csókolózás téma, miközben Kale azokkal az elbűvölő kék szemeivel rám néz… Koncentrálj! – Az biztos, hogy jó érzés volt. De szerintem csak azért tetszett, mert én vagyok az egyetlen ember, aki megérinthet téged. Néhány percbe is beletelt, mire Kale válaszolt. – Lehetséges. Összeszorult a szívem. Azért mondtam ezt, mert logikusnak tűnt, de titkon azért arra vágytam, hogy erősködjön, nincs igazam – és ez egy kicsit zavart. Nem ez volt a legjobb pillanat, hogy összetörje az álmaimat.

Az út hátralévő részét csendben tettük meg. Parkview takaros kisváros volt. Néhányszor voltam itt is bulizni. Nagyon szép hely. Kertváros. Leginkább csinos kis házak gondozott kerttel és ízléstelen műanyag állatokkal. Ahogy közeledtünk Cole Oster házához, a környék egyre szegényesebb lett. A házak egyre sivárabbak és lepukkantabbak voltak. Cole egy düledező, öreg Cape Cod stílusú házban élt, mely egy zsákutca végén, a Last Chance Lane-en állt. Az utca neve, csakúgy, mint a ház, nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Fellépkedtünk a roskatag lépcsőkön, és bekopogtunk az ajtón. Néhány pillanattal később egy alacsony, kopaszodó, a negyvenes évei végén járó férfi dugta ki a fejét. – Igen? – Maga Cole Oster? – Ki akarja tudni? – förmedt ránk. – Misha Vaugn adta meg a címét. A Kaszást keressük. – Tűnjetek el! – csapta be az orrunk előtt az ajtót. Újra bekopogtattam, de ezúttal jóval erősebben. Mikor nem reagált, a lábammal kezdtem rugdosni az ajtót. – Minél tovább állunk az ajtaja előtt, annál könnyebben találnak ránk a Denazen emberei. Mr. Oster, komolyan arra vágyik, hogy páran a Denazentől beugorjanak egy teára? A kérdés hallatán azonnal meggondolta magát. Egy perc sem telt bele, és hallottuk, ahogy a kulcs zörög a zárban, majd kitárul az ajtó. – Gyertek be! De siessetek! – Ahogy bementünk, hallottuk, hogy valami olyasmit dünnyög, hogy majd jól megmondja a magáét Mishának. – Nem kínállak titeket hellyel, mondjátok gyorsan! A folyosón keresztül egy szobába láttam. A földön szanaszét dobálva ételes és sörösdobozok, valamint tányérok hevertek, némelyiken már vastagon tenyészett a penész. – Nos, akkor szeretném megköszönni – elhessegettem egy legyet. Borzasztó sok repkedett a fejünk felett. Talán tévedtem. Igen komoly esélye volt annak, hogy ez a szag, ami Cole Oster házában terjengett,

elegendő ahhoz, hogy távol tartsa a Denazen kopóit. –Ez a hely gusztustalan. – Azért jöttetek, hogy sértegessetek? – Hol találjuk meg a Kaszást? – kérdezte Kale. – Már évek óta nem láttam. – Cole az előszobán át a nappaliba ment. Útközben felkapott egy nem túl bizalomgerjesztő kinézetű sajtot, és beleharapott. A hányinger kerülgetett. – De látta őt? – kérdeztem reménykedve. Cole fölényesen legyintett, majd visszament az előszobába. – Persze hogy láttam! – vágta rá, majd egy kis tétovázás után hozzátette: – Oké, inkább csak beszéltem vele. – Beszélt vele? – Inkább úgy mondanám: írtam neki. Írt neki? Miért, ki ő? A Télapó? – Menjünk, Kale, ez csak időpocsékolás! Már épp megfordultunk, hogy elinduljunk, mikor Cole utánunk szólt. – Várjatok! Mit akartok tőle? – A Denazen fogságban tartja az anyámat. Mivel úgy tűnik, hogy a Kaszás az egyetlen, aki tudja, hogy lehet onnan kijutni, szükségem van a segítségére, hogy megmentsük őt. – Elmondok mindent, amit tudok, de ne örüljetek nagyon, mert nem túl sok. – Minden apróság a segítségünkre lehet, mivel eddig semmink nincs – mondtam, miközben egy tiszta foltot kerestem a falon, ahova támaszkodhatnék. Egyet sem láttam. Soha többé nem piszkálom Brandtet azzal, hogy mocsokban él. – Utoljára azt hallottam, hogy… – Cole a mondat közepén elhallgatott. Előbb Kale-re, majd rám nézett, zavarodott arckifejezése rémültre változott. Szeme kitágult, kezét egy lassan növekvő élénkpiros foltra szorította a mellkasa közepén. Vért köpködve mondott valamit, amit nem igazán értettem, majd térdre rogyott. Odaugrottam, így mielőtt a földre esett volna, sikerült elkapnom a vállánál fogva.

– Ale… – Mennünk kell – szólalt meg Kale. Cole levegőért kapkodott. – Alex Mo… Kale megpróbált felráncigálni a földről, de ellöktem magamtól, és megmarkoltam Cole foltos metallicás pólóját. – Alex kicsoda? Remegés futott végig Cole testén, majd kínzó köhögés tört rá. Már csak felületesen lélegzett. – Alex Mojourn – nyögte ki, majd becsukódott a szeme, mellkasa pedig nem mozdult többé. – Alex Mojourn? – hebegtem, és elengedtem a pólóját. Kale talpra rángatott, és a kijárat felé taszigált, ami jó négy méterre volt tőlünk. – Azt mondta, Alex Mojourn? Ekkor az ajtó berobbant, faszilánkokat szórva szerteszét. Nyugtató fegyverekkel a kezükben a Denazen pribékjei rontottak be a házba. – Földre! – üvöltötte Kale, majd minden lelassult körülöttem. A derekam köré fonta a karját, és elrántott az ajtó elől. A szobát pillanatok alatt öltönyös férfiak lepték el. Valami felénk repült. Kale végigsimította kezével a gerincemet. Nem sürgető volt az érintése. Könnyedén ért hozzám, mint egy tollpihe, majd tenyere megállt a lapockáim között. Egyetlen taszítással a padlóra lökött. Éreztem, ahogy egy tárgy – egy újabb átkozott nyíl – felkavarta a levegőt a fejem felett, de szerencsére elsuhant anélkül, hogy sérülést okozott volna. A falnak csapódott, majd halk csattanással a földre esett. A hátizsák kicsúszott a kezemből, miközben a nyílért nyúltam. Arra gondoltam, végső megoldásként hasznunkra lehet, ha ki akarunk jutni innen. Mostanra már előttünk és mögöttünk is voltak, csakúgy, mint Curd házában, csak épp a létszámuk növekedett meg. Nagyon. Előttünk legalább öt férfi állt, hátra pedig nem is mertem nézni. Olyan jelenet volt, amit eddig csak moziban láttam. Nem gondoltam, hogy a való életben is megtörténhet.

Elzárták előttünk az utat. Azok pedig, akik védőöltözetet viseltek, előrenyomultak. – Ezt elcsesztük – sóhajtottam. Tőlünk jobbra a kisméretű nappali a folyosóra nyílt, ahol korábban álltunk. A végén volt egy ajtó, de nem tudtam, hova vezet, vagy egyáltalán nyitva van-e. De az sem volt biztos, hogy elérnénk odáig, mielőtt lerohannak minket. Csapdába estünk. Az egyikük közelebb jött. Kale abban a pillanatban reagált. Jobb kezével villámgyorsan előrenyúlt, majd megérintette a férfi mellkasát, aki fulladozó köhögéssel levegőért kapott, majd a lábunk elé zuhant. Kale rémisztő erővel rúgott felé, majd néhány centire a támadója állátói megállt a lába. – Kérlek! – suttogta a férfi rémült tekintettel. Kale-nek halk morgás szakadt fel a torkából. Megfordult, és felkapta a táskát a földről. Keze a kezemre fonódott, és behátráltunk a nappaliba. Valószínűleg ő is meglátta az ajtót, mert arra vettük az irányt. Mielőtt egyet pislantottam volna, Kale kinyitotta az ajtót, és – erősen fogva a karomat – berántott rajta. Azután gyors mozdulattal bezárta maga mögött, majd felsiettünk a sötét lépcsőn. Nyertünk néhány értékes másodpercet, de nem voltak illúzióim, tudtam, hogy egy sima bezárt ajtó nem sokáig tartja fel azokat a férfiakat. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat, ezért megragadtam a korlátot. A nyíl kicsúszott a markomból. A földre esett, lebukdácsolt a lépcsőn, és hangos csattanással földet ért. A francba! Elindultam, hogy felvegyem, de Kale visszarántott a karomnál fogva, és tovább rohantunk. A lépcső tetejére érve újfent döntenünk kellett: mind a két irányban volt egy szoba. Kale nem tétovázott. Élesen jobbra fordultunk. Három másodpercet sem pihentünk, Kale azonnal az ablakhoz lépett, kifeszítette, majd letépte a szúnyoghálót. A lépcső aljáról hangos robaj hallatszott. Betörték az ajtót. Elindultam a nyitott ablak felé, de Kale megállított. Ujját az ajkai elé tette, és a szoba másik felében álló szekrényhez vezetett.

Befészkeltük magunkat, majd halkan bezártuk az ajtót. Hallottuk, ahogy a léptek már a lépcsőn haladnak felfelé, majd másodpercekkel később már a szoba előtt dobogtak. – Kifelé! Most azonnal! – üvöltötte az egyikük. Hallottuk, ahogy egyre többen lesznek, majd csend lett. Meg sem mertem mozdulni, hogy kinyissam a szekrény ajtaját. A vér a fülemben dobogott, a pánik hideg hullámokban tört rám. Csend. Tökéletes csendben kell maradnunk. Néhány perc múlva sikerült megnyugodnom. Kale előrehajolt, elsimította a hajam, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. Nem úgy, ahogy a fiúk szokták, mikor meg akarnak csókolni egy lányt; ez egészen más volt. Ártatlan. De ettől én még nem reagáltam másképp. Elfeledkeztem az ajtó előtti tumultusról és kiabálásról. Az érzékeim megbolondultak, ahogy Kale ott állt mögöttem, minden egyes lélegzetével felborzolva tarkómon az apró szőrszálakat. El kell magyaráznom majd neki, mit jelent az intim zóna. Néhány perccel később Kale előrébb csusszant, és résnyire nyitotta a szekrény ajtaját. Tiszta volt a levegő. Az ablakhoz osontunk, majd kimásztunk a házhoz épített garázs tetejére. Térdre ereszkedtünk, és négykézláb a tető széléhez másztunk. Kinéztem, és megláttam, ahogy néhány ember még odalent nyüzsög, de a nagy tömeg szerencsére már feloszlott. – Mit gondolsz, le tudsz ugrani annak a kisteherautónak a motorháztetőjére? – kérdezte Kale az alattunk álló rozsdás, öreg, fehér VW-re mutatva. Bólintottam. – Én megyek előre, hogy el tudjalak kapni. Kale leereszkedett, majd lágy, de hallható puffanással az autóra ugrott. Abban a pillanatban már hasra is vetette magát, miközben körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, senki nem vette észre. Amint már biztos volt benne, hogy tiszta a levegő, felintegetett nekem. Körbenéztem. Le tudtam volna ugrani, de ahogy Kale, én is zajt csaptam volna. Ő ugyan nem vette észre, de én láttam, hogy miután

Kale leugrott, a Denazen két embere eljött a ház sarkáig. Nem voltam biztos benne, hogy hallótávolságon kívül vannak, ezért inkább nem kockáztattam. Kale újra odaintegetett. A ház előtt álló férfiakra mutattam, akik az utcát pásztázták. Kale erre bosszúsan elhúzta a száját. Mikor újra rám nézett, elmutogattam neki, hogy maradjon ott, majd eltűntem a szeme elől. Gyorsan bekukkantottam az ablakon, de nem találtam semmit, amit hirtelen kötélnek használhattam volna. Az ablakokon nem volt függöny, az ágyneműket pedig lehúzták. Kénytelen leszek leugrani a fűbe, és reménykedni, hogy jól sül el. Megint visszamentem a tető szélére, még egyszer körbekémleltem, így láttam, hogy a férfiak még mindig ugyanott állnak. Magamra vontam Kale figyelmét, és mutattam neki, hogy az autó mögötti füves területre fogok érkezni. Ő bólintott, majd lecsúszott az autóról. Belekapaszkodtam a tető peremébe, és átmásztam rajta. Egy másodperc múlva elengedtem. Rövid esés után keményen értem földet. Bár semmiség volt ahhoz képest, mikor a pajta tetejéről ugrottam le. Elindultunk a ház mellett, de én nagyobb figyelmet szenteltem annak, hogy mi van mögöttünk, mint annak, mi van előttünk, így egyenesen nekiütköztem két szemeteskukának. Nem történt volna semmi, ha műanyagból lettek volna… de az túl sima ügy lett volna. Ezek ugyanis régi fémkukák voltak, levehető tetővel, melyek csörömpölve táncoltak, ahogy a betonra érkeztek. A ház elől kiáltások hallatszottak; észrevettek minket. – Siess! – sziszegett oda Kale, miközben maga után vonszolt. Próbáltam lépést tartani vele, de jóval hosszabb lábai voltak. A férfiak a nyomunkban voltak. Hátra sem kellett néznem, hogy ezt tudjam. Átvágtunk Cole udvarán, majd átugrottunk a kerítésen, épp a szomszéd virágágyásába. Rövid botladozás után kikeveredtünk onnan, és a szanaszét hagyott játékokat kerülgetve rohanni kezdtünk. Közvetlenül előttünk egy vékony erdősáv várt minket. Ha oda sikerül eljutnunk, talán le tudjuk rázni őket.

Kale megtorpant, és jobbra-balra nézelődött. – Erre! – mondta nyugodtan lélegezve. Én ezzel szemben alig kaptam levegőt. Jegyezd meg: edzőterembe kell járnod! A telek közepénél bebújtunk megpihenni egy talajszintre épített medence mögé. A klór és a frissen nyírt fű szaga csiklandozta az orromat. – Ha bejutunk az erdőbe, megszabadulhatunk tőlük – sürgettem Kale-t. Kale kikukucskált a medence mögül, majd nagyot sóhajtott. – Tudom, mire képesek azok az emberek. Tudom, hogy mindent megtesznek, hogy visszavigyenek. Ha elrohanok, engem fognak követni, és akkor te el tudsz menekülni. Forrt bennem a düh. – Ezt már eljátszottuk a buszmegállóban. Nehogy azt hidd, hogy én elmegyek innen! Nem, amíg anyukám odabent van. Ráadásul valakinek el kell intéznie, hogy apám megfizessen mindazért, amit tett. Leléphettél volna, hogy mentsd a bőröd, de nem tetted. Én sem foglak most itt hagyni. Közösen kerültünk ebbe a helyzetbe. És végigcsináljuk. Kale egy percig meg sem szólalt. Azután kikukucskált a rejtekhelyről, majd bólintott. – Induljunk! Lassan távolodtunk a medence falától, amikor a velünk szemben lévő bokrok hirtelen zörögve megremegtek. – A fenébe! A medence falához lapultam. Biztos voltam benne, hogy körbevettek minket, de végül a bokrok közül nem egy öltönyös vagy feszülő trikós férfi lépett ki. Sőt, valójában nem is ember volt. A sikítás bennszakadt a torkomban. Kale tudományos érdeklődéssel figyelte a buli legújabb résztvevőjét. – Ez egy…

– Medve! – Megragadtam a karját, miközben figyelmeztetnem kellett magam, hogy lélegezzek. Be. Ki. Be. Benntart. – Ez egy istenverte medve!

7 – szólalt meg Kale, miközben enyhén előrehajolt. Egy pillanatig azt hittem, hogy kinyúl és megérinti az állatot. – Talán nem lát meg minket. – Hogy nem lát meg minket? Hiszen egyenesen ránk bámul! Nézd a pofáját! Épp az ízletes délutáni uzsonnán jár az esze! – Ez már a negyedik medve volt, amit az utóbbi két hétben láttam. Parkview-ban kellene kezdeni valamit a medvékkel, mert hamarosan átveszik az irányítást. A medve tett még néhány lépést előre, miközben éles hangot adott ki. Úgy másfél méterre lehetett, mikor a Denazen emberei megjelentek a medencénél. Az egyikük hangosan felsikoltott – úgy tűnt, a Denazen nem a bátorságuk alapján válogatja össze a munkatársait – amivel csak annyit ért el, hogy a medve már nem minket, hanem őket nézte. Az elöl álló férfi láthatóan nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen egy medvével, ezért rálőtt az óriási állatra a nyugtatópisztollyal. A nyíl a medve vállát találta el. Idióta! Egy nyíl nem dönt le a lábáról egy medvét. Csak feldühítette vele. A medve óriásit üvöltve a hátsó lábára állt, és közben hosszú karmaival a férfi felé csapkodott. Elérkezett a mi időnk. Míg a férfiak a medvére figyeltek, megragadtam Kale kezét, és bevetettük magunkat az erdőbe. A mögöttünk felharsanó kiáltások azt jelezték, hogy még mindig követnek minket, de reméltem, hogy elég előnyhöz jutottunk, és növelni tudjuk a köztünk lévő távolságot. Rohantunk. Kale fürgén szökellt a bokrok és a lelógó faágak között; én már nem annyira. Többször is megbotlottam, de Kale-nek az utolsó pillanatban mindig sikerült elkapnia. Őrülten jó reflexei –

S

OKKAL NAGYOBB, MINT A LEXIKONBAN!

voltak. Mikor elértünk az erdő szélére, a másodperc törtrészéig megpihentünk, majd átrohantunk az úton a Parkview Áruházhoz. – Itt nagy tömeg van. Csak nem rendeznek itt jelenetet! – indultam a központ felé, de Kale még gondolkodott. – Mi a baj? A kezére nézett, és a fejét ingatta. – Túlságosan kockázatos. – A bőröd nagy része fedve van. Hacsak nem akarod másokhoz dörgölni az arcodat, minden rendben lesz. Látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. – Esküszöm, óvatosak leszünk! – Megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Majd vigyázok, hogy ne tegyél kárt senkiben. Egy újabb perc elteltével bólintott, majd gyorsan besiettünk a bejáraton. A parfümös üzletnél álló hölgy minden vásárlót lespriccelt, mikor elmentek előtte, ezzel akarta rávenni őket, hogy nála költsék el nehezen megszerzett pénzüket. Amikor odaértünk, már támadásra emelte az üvegét, ezért figyelmeztettem. – Ha meg akarja tartani az ujjait, tegye le az üveget. Még morgott valamit az áruház biztonsági szolgálatáról, majd elfordult, és rávetette magát a következő nézelődőre. Lefordultunk az áruház fő folyosójáról, de megálltam, hogy a sarkon kidugva a fejem visszanézzek. Két öltönyös pasas épp akkor lépett be az áruházba. A hivatalos iskolai szünet múlt héten kezdődött, így nem volt akkora tömeg, mint hétvégenként szokott, de azért rengeteg ember sétált az üzletek előtt. Ennek ellenére megláttak minket. – Mozgás! – Megtaszítottam Kale-t, és belevetettük magunkat a tömegbe. Miközben előrefurakodtunk, Kale egészen az ujjai végéig lehúzta a pulóvere ujját, hogy így is védje az embereket. Amint egy üzlethez értünk, bementünk. A Victoria's Secret volt. Lekaptam egy fehérneműt az egyik állványról, és Kale-lel hátrasiettünk az öltözőfülkékhez. Néhány másodperc múlva kidugtam a fejem. Az egyik denazenes pasas épp akkor ment el az üzlet előtt, bekukucskálva a kirakaton át. De elment anélkül, hogy bejött volna.

– Mínusz egy – mondtam Kale-hez fordulva. De ő nem rám figyelt. Tekintetét a kezemben tartott vörös selyem baby-dollon legeltette. – Ez meg mi? – kérdezte, ujjai közt morzsolgatva a fényes anyagot. – Ruha – feleltem. – Nőknek. Kikerekedett a szeme. – A lányok ilyet viselnek? – Igen, de általában nem hosszú ideig – nevetgéltem. Kale hirtelen olyan vörös lett, mint a fehérnemű. – És most ezt fogod felvenni? – Öhm, nem – mondtam elpirulva. Kicsit csalódottnak tűnt, nekem pedig sikerült elnyomnom egy mosolyt. – Gyere, menjünk innen! Talán vissza tudunk menni, és eljutni a kijárathoz úgy, hogy ne vegyenek észre. Ez a terv természetesen szánalmasan alakult. Alighogy kiléptünk az üzletből, az egyik öltönyös épp arra jött. Megálltunk, és farkasszemet néztünk vele. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudja, mit tegyen. Letámadjon minket óriási feltűnést keltve? Vagy hagyjon bennünket elsétálni, és utána eredjen a nyomunkba? – Kölyök! – szólalt meg végül. – Fogalmad sincs, mibe keveredtél. Ez a személy egy gyilkos. Erősen megmarkoltam a zsákot, amit Brandttől kaptam, a vállszíja mélyen a tenyerembe vágott. Vonzott a gondolat, hogy megüssem a táskával, de azzal korántsem okoztam volna nagy kárt benne. Néhány lépéssel arrébb egy játékbolt volt. Előtte egy körülbelül akkora méretű robot kacsázott előre-hátra, mint a hátizsák. Valószínűleg nehezebb volt, vagyis nagyobb kárt okozhattam volna vele, de nem használhattam. Ebben a tömegben nem. – Csak azért lett gyilkos, mert maguk azzá tették. Valami azt súgja, hogy maguk veszélyesebbek, mint ő. A férfi előrébb lépett, én pedig elmosolyodtam.

– Még egy lépés, és elkezdek sikítozni, hogy megfogdosta a fenekemet. Talán sikerül majd kimagyaráznia magát ebből a helyzetből. Néhány perc alatt. De addigra mi már jó messze járunk. A férfi ideges lett. – Apád nagyon aggódik érted. Valahol a lelkem egy jól lezárt, sötét zugában arra vágytam, hogy ez igaz legyen. Sóvárogtam utána, hogy újra én legyek apuci napfényes mosolyú kicsi lánya. De nem voltam az. És már soha nem is leszek. A saját, két lábon járó rémálmává változtatott. Az élete sorscsapása voltam. – Gondolt volna erre akkor, mikor hazudott nekem anyámmal kapcsolatban! – Óriási hibát követsz el. Megvontam a vállam, és hátraléptem. – Nem ez lenne az első, és biztosíthatom, hogy nem is a legrosszabb. Kérdezze meg apámat, milyen sok van már a számlámon! A férfi mereven bámult rám, de néhány pillanat elteltével oldalra lépett. – Még ki kell jutnotok az áruházból. – Emiatt nem aggódom – feleltem, és megfogtam Kale kezét. Reméltem, hogy az öltönyös nem veszi észre, hogy blöfföltem. Amint elsétáltunk, még ketten csatlakoztak hozzá. Előttünk volt egy negyedik férfi. A férfi biccentett, hogy elmehetünk, de mikor visszanéztem, láttam, hogy mind követnek minket. Akkor sem lettek volna feltűnőbbek, ha pénzérméket dobálnak, és közben fütyülnek. Megálltunk a Jade Panda ékszerbolt előtt. A pénztárban ülő lány rágózott, és egy magazint lapozgatott. Tökéletes. Áthajoltam a pult fölött, és integetve magamra vontam a figyelmét. A lány nagyot sóhajtott, és lecsapta az újságot. – Igen? – Figyu, nem szeretnék senkit megrémíteni, de jó lenne, ha felhívnád a biztonságiakat.

– Ó! – derült fel az arca. Fejemmel balra intettem, ahol a Denazen emberei gyülekeztek a fal mellett. – Látod azokat az öltönyös alakokat? A lány, akit a kitűzője szerint Frankie-nek hívtak, bólintott. – A hamis Armanikban? – Igen. Hallottam, hogy miről beszélgettek. Mintha azt mondták volna, hogy… – Közelebb hajoltam, és drámai hangon odasúgtam: – … bomba. Az elvárt normális reakció – tágra nyílt szemek és levegőkapkodás – helyett Frankie elvigyorodott, és felemelte a telefonkagylót. Nyugodt hangon beszélt a vonal túlsó végén valakivel, tekintetét le sem vette a fal mellett csoportosuló férfiakról. Csak néhány percbe tellett, mire az áruház biztonsági emberei megérkeztek az üzlethez. Beszéltek Frankie-vel, aki úgy adta elő, mintha ő hallotta volna, hogy azok az emberek bombát említettek, majd elindultak a férfiak felé. Zűrzavar tört ki, és egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Pontosan ez kellett nekünk, hogy le tudjunk lépni. Egy-null ide! Kale hátradőlt, és lehunyta a szemét. Rendbe szedtem magam, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Ez nem volt túlságosan egyszerű egy műanyag játszótéri csőbe bújva, de nem volt más választásom. Szerencsére a farmer zsebében, amit átvettem, egy kevés aprópénz megúszta a mosást. Ahogy kijöttünk az áruházból, megláttam egy telefonfülkét, és felhívtam néhány barátomat, hátha találunk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, de nem jártam szerencsével. Őszintén szólva ott tartottam, hogy visszamegyünk Mishához, de elég volt visszaemlékeznem a recepciós hölgy tekintetére, hogy ezt az ötletet azonnal elvessem. Végül a Prospect Parkban kötöttünk ki, a Mill Street közelében található játszótéren. Még azelőtt bejutottunk, hogy bezárták volna, így szinte biztos volt, hogy senki nem talál itt ránk. Elhelyezkedtem Kale-lel szemben.

– Mesélj, milyen hely ez a Denazen? – Légyszi, ne kérdezz ilyet! – suttogta. – Fájdalmas? Mármint beszélni róla? Rossz emlékeket ébreszt? Kale kinyitotta a szemét. – Csak… kellemetlen. De miért szeretnéd, ha mesélnék róla? – Téged… szóval, rácsok mögött tartottak? Egy pillanatig azt hittem, nem válaszol. Rosszul éreztem magam, hogy erőltetem, de többet akartam tudni. Meg kellett tudnom. Anyukám is ott volt bent. Kale összeszorított fogakkal válaszolt. – Nem egész idő alatt. Nyeltem egyet. – De volt, mikor igen? Az ujjai megrándultak. Újra elkezdte pattogtatni őket, egyiket a másik után. – Én elég… nehéz gyerek voltam. Ellenálltam. Harcoltam ellenük. De megvannak a módszereik, hogy irányítsanak téged. Olyan visszafojtott düh volt a hangjában, hogy a vér is megfagyott az ereimben. Tudni akartam, milyen módszereik voltak, de nem mertem megkérdezni. – Egy kis idő után megengedték, hogy Sue-val lakjak a szállásán, amíg jól viselkedem. – Nevetve folytatta. – Most már tudom, hogy azért akartak lenyugtatni, mert nem tudtak irányítani. Összeszorult a gyomrom. – Vagyis anyu nem volt bezárva? Kale felhúzta a szemöldökét. – A Denazen minden szükséges módszert bevetett, hogy befolyásolni tudjon minket. Volt, akinek annyira kimosták az agyát, hogy azt gondolta, a megbízások végrehajtásával valóban jót tesz. Segít az embereknek. Míg másokat, akiket nem tudtak befolyásolni, kényszerítettek. Nem volt rá szükség, hogy Sue-t bezárják. Cross fenyegetéssel tartotta fogva. Mi kell ahhoz, hogy valaki önszántából ott maradjon egy ilyen borzalmas helyen, és ilyen borzalmas tetteket hajtson végre?

Villámként nyilallt belém a válasz: – Apa azzal fenyegette meg, hogy bántani fog engem. – Bármit megtett volna, hogy biztonságban tudjon téged, ahogy én is megtettem volna bármit, hogy őt biztonságban tudjam. – Azzal kinyújtotta felém a karját és megfogta a kezem. – És most már téged is. Jó érzés volt, mégis kihúztam a kezem az övéből. – Engem? Miért? – Mert bátor vagy. Erős. Nem lehet könnyen megtörni. – Hátradőlt, és megint becsukta a szemét. – Olyan vagy, mint én. Ha velem vagy, jól érzem magam. Nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam. A helyzettől függetlenül én is jól éreztem magam az ő társaságában. A szűk hely ellenére a szemhéjam lassan elnehezedett. Kale hangja és testének melege megnyugtató volt. A körülményeket tekintve ez elég furcsa, de az volt. Tudtam, hogy a Denazen emberei mindenhol minket keresnek – ahogy visszaemlékeztem apa arcára, mikor Kale-lel leléptem, tudtam, hogy ez igaz, – de most akkor is biztonságban éreztem itt magam vele. Kale teljesen más volt, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Az biztos, hogy ő egész életében úgy gondolt magára, hogy nem több egy gyilkosnál, de ennél azért többről volt szó. Vagy talán mégsem. Az élet megedzette, Kale mégis jó ember volt. Rettentően hűséges és bátor. Szörnyűségeket élt meg, mégis megmaradtak ezek a tulajdonságai… Ez egyszerűen lenyűgöző, sőt, csodával határos volt. És még ő nevezett engem bátornak és erősnek? A kisujja is többet ért nálam. Lehunytam a szemem, és hagytam, hadd csapongjanak a gondolataim. Az utolsó negyvennyolc órám kész őrület volt, és egy csomó kérdés merült fel bennem. Hogyhogy nem láttam ezt az egészet? Hogyhogy nem tudtam róla? Pedig minden az orrom előtt történt. Azon gondolkodtam, hogy szólna a bazzeges bejegyzésem.

Ma, mikor apám le akart lőni, rájöttem, hogy bérgyilkosokat közvetít, és hidegvérű gyilkosoknak fenntartott titkos létesítményben tartja fogva anyukámat. Bazzeg. Komolyan. BAZZEG.

8

M

ÁSNAP REGGEL ARRA ÉBREDTEM, HOGY NAGYON KELL

pisilnem. A műanyag játékon doboló eső sem könnyítette meg a helyzetemet. Kale mellett összegömbölyödve aludtam el. Mikor kinyitottam a szemem, már a cső szélén üldögélt, és az esőt nézte. Időnként kinyúlt, és hagyta, hogy az esőcseppek a kezére hulljanak. – Még sosem éreztem hasonlót – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. Rejtély volt, honnan tudta, hogy felébredtem. Kölcsönkapott pólójának az ujja fel volt tűrve, mégis teljesen átázott. – Hideg és vizes, mégis kellemes. – Még sosem álltál kint az esőben? Kale vállat vont, de nem mondott semmit. Még soha nem ment ki esőben? Jézusom. Minden egyes percben, amit Kale-lel töltöttem, megkérdőjeleztem a valóságérzetemet. Hogy a pokolba nem vettem észre, milyen is apa valójában? De az is lehet, hogy valahol mélyen tudtam. Már nagyon fiatal koromban úgy döntöttem, hogy egyes dolgokat eltitkolok előle. Hogy bizonyos részleteket nem árulok el neki magamról. Azon gondolkodtam, hogy lehetséges – de csak lehetséges, – hogy egy részem már a kezdetektől fogva felismerte apám valódi énjét. A szörnyeteget. – Jobb, ha indulunk. – És hova menjünk? Elő akartam venni a mobilomat a farzsebemből, hogy SMS-t küldjek Brandtnek, de eszembe jutott, hogy eldobtam. Szuper! Széttört. Beletúrtam a hátizsákba, ami csodával határos módon megmaradt az eddigi kalandok során is. Kivettem belőle a maradék pénzt, és belecsúsztattam a farzsebembe.

– Éhes vagyok. Nézzük meg, hány óra van, vegyünk valami kaját, és keressük meg Alex Mojournt. Kale kimászott a játékból, majd felnyúlt, hogy segítsen. Ha lehetséges, az eső még hevesebben zuhogott. Szinte azonnal szétáztunk. Fantasztikus! Nem elég, hogy hajléktalan lettem, most még úgy is nézek ki, mint egy ázott patkány. Úgy tűnt, Kale-t nem zavarja. Megrázta a fejét, a vízcseppek csak úgy záporoztak a hajából. – De hol keressük? Az a pasas meghalt, mielőtt elárulhatta volna, hol találjuk meg. Felsóhajtottam, és kisimítottam vizes tincseimet az arcomból. – Tudom, hol van. Mire találtunk egy helyet, ahol megreggelizhettünk, már majdnem tíz óra volt. Az úton óriási volt a káosz, ami máskor kényelmes lett volna, de most mindenki, akivel találkoztunk, gyanakvással töltött el. A fancsali képű lány, aki a kávét szolgálta fel, a hajléktalan, aki a saját cipőjét pisilte le, sőt még az apró öreg hölgy is, aki kedves mosollyal az arcán sétáltatta az ölebét. Az új üldözési mániámnak köszönhetően mindenkiről azt hittem, hogy a Denazen kéme. Egy ponton például meg voltam győződve arról, hogy az a két gyerek, akik fagyival a kezükben jöttek mögöttünk, szintén apa pribékjei. Roudey biliárdterme délig nem nyit ki a nagyközönség számára, de voltunk néhányan, akik tudtuk, hogy a hátsó ajtó már korán reggel nyitva áll a törzsvendégei előtt. Vagy legalábbis régen még így volt, viszont már nagyon régóta nem jártam nála. Kale végig a nyomomban volt, ahogy elhaladtam a rozsdás kukák és egy halom krétás doboz mellett, melyek az épület oldalában hevertek szétszórva. Kezemmel letakartam a számat, úgy szlalomoztunk a hulladékkal teli sikátorban a hátsó bejáratig. Ahogy elfordítottam az ajtógombot, tudtam, itt nem sok minden változott. Benyitottam, és intettem Kale-nek, hogy kövessen. A hátsó helyiségből durva sikolyokkal kísért elképesztő dübörgést hallottam. Itt megszokott volt a kemény zene, de pont screamo? 3 Annyira nem az én világom! Majd nevetés és huhogás hallatszott, végül női

vihogás szárnyalta túl a zenét. Oldalamon a termetes Kale-lel besétáltam a nagyterembe. Egy pillanatig senki nem vett észre. Általában úgy szoktam belépni egy helyre, mintha az enyém lenne az egész, de itt… Itt minden más volt. Egy évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha többé a lábamat sem teszem be ide, és ha nem élet-halál kérdése lett volna, most sem szegem meg ezt az ígéretemet. Először itt találkoztam Alexander Mojournnal. Ezen a helyen kezdődött el minden. És itt is végződött. Éles fütty hallatszott, ami hirtelen visszarántott a jelenbe. Ideje koncentrálnom, nem ok nélkül jöttem ide. Célom volt vele. – Dez, bébi, rég láttalak! – kiáltott oda egy magas, vörös hajú fiú, majd három lépéssel átszelte a termet. Széles mozdulattal átkarolt, majd felemelt a földről. Én is gyorsan megszorítottam, így viszonozva az ölelést, majd miután letett, eltoltam magamtól. – Jó, hogy látlak, Tommy. Elöl, a pult mögött egy széken a tulaj, Roudey ült. Felém biccentett, és aprót kacsintott. A termet figyelte, miközben az egyik biliárdkupáját fényesítgette. Visszamosolyogtam. A többiek kiáltozva, integetve üdvözöltek, de hála istennek, senki nem volt annyira elragadtatva, mint Tommy. A legtöbb arc ismerős volt. Természetesen akadt néhány új ember, de még mindig itt voltak a régiek is, bár arcukon már nyomot hagytak az elmúlt év nehézségei. Szememmel a tömeget fürkésztem, és végül megtaláltam, akit kerestem. Azt, akit legkevésbé sem akartam látni. Tüsi, szőkésfehér haj, feltűnő, mogyoróbarna szemek, és egy ajakpiercing, közepén egy kis mosolygós fejjel, amit mi csak Frednek neveztünk. Alex Mojourn. Látta, hogy beléptem a terembe, de a sarokban maradt. Ahogy közeledtem hozzá, éreztem magamon a tekintetét. Próbáltam laza maradni, ahogy átvonultam a helyiségen. Valahol a földön malacok repkedtek, kecskék táncoltak és kis zöld emberkék ráztak kezet az elnökkel. Ideje lenne kikapcsolni az agyamat.

– Beszélnem kell veled. – Ügyeltem arra, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon, míg néz. Ő tanított erre. Ne mutass érzelmet. Nem szólalt meg. Kale-re nézett, szeme enyhén összeszűkült, majd fejével az egyik privát szoba felé biccentett az asztalok mögött, a terem másik végében. Számos ismerős intett oda, ahogy elmentünk mellettük, de nem is figyeltem rájuk. Ők a múltam részei voltak. És a múltamnak ezt a fejezetét nem szerettem volna újra előásni. Volt olyan időszak, amikor még hiányoztak, de mostanra már nem. Már túlléptem ezen a társaságon. – Jól nézel ki – szólalt meg Alex, amint becsukta Kale mögött az ajtót. Nem válaszoltam a bókjára. Nem azért jöttem, hogy nosztalgiázzunk. – Cole Oster küldött. – Nem mondtam többet, mert meg akartam várni, hogy reagál. Elkerekedett a szeme – bár csak egy kicsit, – majd bólintott, hogy ismeri a nevet. Ez jellemző volt Alexre. – Balhéba keveredtünk a Denazennel, és Cole azt mondta, te segíthetsz megtalálni a Kaszást. Nem úgy reagált, ahogy vártam. Sőt, valójában sehogy sem reagált, ami újabb bizonyíték volt arra, hogy egyáltalán nem ismertem őt. Flegmán Kale felé fordult. – Te is Hatos vagy? Kale vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott Alex leereszkedő hangnemével, és csak simán bólintott. Viszketett a tenyerem. Meg akartam ütni Alexet. Ahogy a legutolsó alkalommal is, amikor beszéltünk; vicces módon épp ugyanebben a szobában. – Ismered a Denazent? – Színtelen volt a hangom. Azt akartam, hogy tudja, már nem zavar mindaz, amit régen mondott vagy hazudott. Olyan volt, mint egy tökéletes, alacsony költségvetésű mozifilm. A gonosz részvénytársaság agyatlan izomkolosszusokkal és ördögi

tervvel leigázza a világot. Mindenkit, kivéve a szegény, gyámoltalan, gyönyörű lányt. Oké, nem gyámoltalan, de kétségkívül gyönyörű. Nem. Áthúzva. Dögös. Nem válaszolt a kérdésemre, még mindig Kale-t figyelte. – Mit tettél, hogy a radarjukra kerültél? – Radarjukra? – kérdezte Kale zavartan. – Mint egy óceánjáró? – Megszökött – feleltem türelmetlenül, és kettőjük közé léptem. Alex szeme tágra nyílt. – Megszökött? – ugrott fel, és megragadta a karomat, hogy eltoljon az útból. Kale abban a pillanatban mellettem termett, és Alex felé nyúlt. – NE! – üvöltöttem fel, kitéptem magam Alex szorításából, és azzal a mozdulattal visszahúztam Kale-t a pólójánál fogva. Még épp idejében ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy hozzáérjen. Kale-en kesztyű volt, de baleset bármikor előfordulhat. – Ne! – ismételtem meg. – Bántott téged – szólalt meg Kale nyugodt hangon, majd lenézett a csuklójára fonódó kezemre. Pólója kissé felcsúszott a csuklóján, így ujjaim a bőréhez értek. Megfordult, és undorodva Alexre nézett. – Meg akart ütni téged. Na, erre már volt reakció! Alex elvörösödött, kezei ökölbe szorultak. – Megütni? Neked meg mi bajod van? – A szeme szikrákat hányt. – Soha nem ütném meg! Kale már nem engem nézett. Csak Alexre figyelt. – Bántottad – morogta, és előrébb lépett. – Fáj, ha valakit így megszorítanak. – A hangja halk és félelmetes volt. Borzongás futott végig a gerincemen. De nem az a félős borzongás. – Semmi baj, Kale. Alex nem akart bántani engem. Csak meglepődött, ennyi történt. Igaz, Alex? Alex tekintete Kale arcáról az ujjaimra siklott, melyek még mindig Kale csuklóját szorították. – Mit okoz az érintése?

Azt hiszem, már ismert engem annyira, hogy tudta, ha egy sima bunyóról lett volna szó Kale és közte, akkor hátraléptem volna, hogy élvezzem a műsort. Talán még pattogatott kukoricát is hoztam volna. De a tény, hogy megállítottam, eléggé beszédes volt. – Halálos az érintése – mondtam, és elengedtem Kale csuklóját. Kale azonban nem hagyta, hogy elhúzzam a kezem, ujjait az enyémekre kulcsolta. Alex is észrevette ezt, és szorosan összeszorította az ajkait. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. – Igen – feleltem kedvesen. – Tartozol. – Ő arra gondolt, hogy megszorította a karomat. Én viszont valami másra. – Honnan ismered a Denazent? Alex egy üres üdítősdoboz felé emelte a kezét, ami a szoba másik felében, egy bárszéken hevert. A doboz kilőtt, majd nekicsapódott a falnak, közvetlenül Kale feje mellett. De neki az arcizma sem rándult. – Telekinetika. Hát persze. És a cselekmény tovább bonyolódik. Istenem! Valaki öljön már meg! – Nagyon sokan vagytok – jelentette ki Kale bosszúsan. – Ha valaki nem engedelmeskedik, kivonják a forgalomból, és már jöhet is a következő. Nincs benned semmi rendkívüli. Alex ajkán gonosz mosoly futott át. – Igen? De én legalább meg tudom érinteni… – nézett le összekulcsolt kezünkre. – Várj! Nem azt mondtad, hogy… – Mikor meg akart ölni, rájöttünk, hogy rám nem hat – vágtam közbe, mert ezzel akartam sokkolni. Apám, és bejött! Alex lemerevedett. A nyakán kidagadtak az erek, szája sarkát pedig felhúzta, miközben jobb szemével sandán rám pillantott; „Elvis-arc”, én ezt így hívtam. Volt idő, mikor ez a nézés, és a tűz, ami ilyenkor beborított, olvadó fagylalttá változtatta a lábaimat. De most? Inkább feldühített. – Meg akart ölni? Dez, te meg mi az ördögbe keveredtél? – Meg kell találnunk a Kaszást.

Alex a fejét rázta. – Meséld el, mi folyik itt! – Már mondtam: a Kaszást keressük. Tudod, hol találjuk, vagy sem? Olyan erővel szorította össze a fogait, hogy tudtam, vitatkozni szeretne, de azt hiszem, ennél jobban ismert. Csak nagyon kevesen nyertek vitát velem szemben. A legjobbtól tanultam. – Nem tudom, hol van, de ismerek néhány embert, akik talán tudnak valamit. Vártam, de mást már nem mondott. – Tehát? Alex legszívesebben ordított volna, de ügyesen visszafogta magát. Ez új volt. Az önuralom eddig nem igazán volt az erőssége. – Nem mondod el, hogy mi a fene folyik itt? Egyenesen a szemébe néztem. – Miért kellene? Te sem érezted úgy, hogy el kellene mondanod, hogy azzal a gimis lánnyal találkozgattál a hátam mögött.

9 találkoztam Alex Mojournnal. Épp azelőtt, hogy kirakták a suliból. Tizenhét éves volt, harmadikos, de a balhéi miatt kipenderítették. Én akkor másodikos voltam. Kitűnő tanuló, könyvmoly, jó kislány: akkoriban ezekkel a jelzőkkel illettek engem. Szégyenlős voltam és zárkózott, nem sok barátom volt. Megírtam a házi feladatokat és betartottam a szabályokat. De valami okból kifolyólag felkeltettem Alex érdeklődését. Mikor megtisztelt a figyelmével, az elragadtatástól majdnem kiugrottam a bőrömből. Randizgattunk, bulikba vitt, és a haverjaival lógtunk. Ő volt az első pasim, az első szerelmem, az első csókom – mindenben ő volt az első. Tizenhat éves koromban rajtakaptam ruha nélkül egy kiscsajjal a helyi középiskolából Roudey szalonjának hátsó szobájában, így ő lett az első szerelmi bánatom is. Utána is sokszor összefutottunk, főleg azért, mert ugyanabban a raverkörben mozogtunk. Bár a bulikban mindig a terem ellentétes oldalán tartózkodtunk. Kemény dolog volt látni őt. Beszélni vele még nehezebb lett volna. Rájönni, hogy másban is hazudott nekem? Pokoli érzés volt. És hogy ez elég volt-e? Persze hogy nem. Úgy tűnt, a sors nem elégedett meg ennyivel, mert újra találkoznunk kellett vele, méghozzá aznap éjjel. Egy rövidebb vitatkozás után – de a múltbeli bűneiért nem kért bocsánatot – végül beleegyezett, hogy bemutat azoknak, akiket ismer. Úgy beszéltük meg, hogy kilenckor találkozunk a biliárdterem mögötti parkban. Nem volt más választásunk.

A

TIZENÖTÖDIK SZÜLETÉSNAPOM UTÁN

– Mesélj még! – kérte Kale, amikor egymás mellett ültünk a fűben. Mikor eljöttünk a biliárdteremből, bementünk a városba, ahol vettünk szendvicset és üdítőt, majd letelepedtünk a szalon mögött egy nagy fenyőfa alá. – Mit szeretnél tudni? – Meséld el, milyen volt itt felnőni! – Tekintete, melyet eddig az ég felé fordított, most rám szegeződött, majd szomorú hangon hozzátette: – Szabadon. – Mit szólnál egy olyan beszélgetéshez, ahol nem csak én viszem a szót? Előbb te kérdezel valamit, azután én kérdezhetek tőled. – Tőlem? – nézett rám előbb meglepve, majd aggódva. Félrenéztem. – Tudni szeretném, te hogy nőttél fel. Úgy tűnt, az emlékek felkavarják. – Miért? Már mondtam, hogy szörnyű egy hely volt. – Mert… Kale mogorván összefonta maga előtt a karját. Az arckifejezése megváltozott; nem dühös volt, sokkal inkább elkeseredett. – A benti világ nem volt szép. Sötét volt és hangos, tele fájdalommal. Nem értem, miért kérdezősködsz folyton. – Mert az emberek ezt szokták tenni. Tudod, mikor… érdeklődnek. – Érdeklődnek? – Szeretném megismerni a múltadat. Mert az tett azzá, ami most vagy. Szája ingerült vigyorra húzódott, és talpra ugrott. – Nem az tett azzá, ami most vagyok. Annak a helynek semmi köze ahhoz, hogy mi lett belőlem. Sue megígérte… A földre dobtam a pulykás szendvicsemet, és én is felálltam. Megfogtam a kezét. – Félreértettél. Ezt nem rosszindulatból mondtam. – Leültem, és őt is magam mellé húztam. – Mindaz, amit a Denazen tett, és amin miattuk keresztül kellett menned, megerősített téged. Egy darabban kerültél ki arról a helyről. Nem lett belőled nyáladzó zombi vagy egy

őrült, machetével hadonászó mániákus. Fogadok, hogy ez sokkal több, mint amit mások elmondhatnak magukról. Láttam, hogy valami bujkál Kale jégkék tekintetében. Szomorúság, és talán egy kis reménysugár. Egy kicsit belehaltam a gondolatba, hogy elzárták őt a külvilágtól. – Sosem hiányzott, amim nem volt. De most, hogy már tudom… – Kale felemelte a kezét, végigsimított az arcomon, a nyakamon, majd benyúlt a pólóm alá, és megfogta a csupasz vállamat. Végül távolba meredő tekintettel megszólalt. – Kérlek, ne tegyél fel több kérdést arról a helyről! Nem akarom, hogy tudd, milyen volt az életem azelőtt. Vitatkozhattam volna. A pokolba is, hiszen világéletemben vitatkoztam! De a hangjából hallatszódó gyötrelem nekem is fájt. Tudni akartam, hogy mit tettek vele – és anyával, – de nem bírtam nézni, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Nekidőltem a fenyő törzsének, és a vállára hajtottam a fejem. Elmeséltem neki az első hülyeségemet, amit azért követtem el, hogy magamra vonjam apám figyelmét. – Nem sokkal azután történt, hogy apa egyre hosszabb időt töltött a Denazenben, és úgy éreztem, hogy emiatt elhanyagol engem – sóhajtottam, és lecsíptem a szendvicsem végét. – Távolságtartó és hűvös lett, sőt néha bántóan utálatos. Nem értettem. Egy ideig azt hittem, velem van a baj. Hogy valami miatt csalódott bennem… Ezért az a briliáns ötletem támadt, hogy egy műanyag csúszkán leszánkázom a lépcsőn; meg akartam mutatni neki, mennyire bátor vagyok. Biztos voltam benne, hogy ettől minden újra helyrejön. Nyolcéves voltam, és a kalandot egy törött jobb karral úsztam meg. – És ezután bátornak tartott? Felnevettem. – Rengeteg kacifántos dolgot gondolt, de a bátor nem szerepelt köztük. Kale egy hajtincsemmel játszadozott. A mutatóujja köré tekerte, majd kiengedte, és újra felcsavarta. – Szoros kapcsolatban voltatok?

– Szorosnak nem nevezném, inkább átlagos volt. Elment dolgozni, hazajött, megkérdezte, mit tanultunk a suliban. Én megírtam a házi feladatot, majd együtt tévéztünk. – Megvontam a vállam. – Csak a szokásos. De mindig volt… egy fal… közöttünk. Kivettem egy darabka pulykát a szendvicsből, és bedobtam a számba. Száraz volt és gumiszerű. Lenyeltem. – Olyan volt, mintha szántszándékkal tartaná köztünk a távolságot. Mindig azt hittem, hogy azért, mert annyira hasonlítok anyura. De most már tudom, hogy nem ez volt az oka… – Felsóhajtottam. – Mikor elkezdtem Alexszel járni és a haverjaival lógni, egyre több és több bajba keveredtem. Azt reméltem, hogy ezzel majd kiválthatok belőle valamilyen reakciót. – De nem sikerült? Újabb darab pulykahúst vettem ki a szendvicsből, de ezúttal nem ettem meg, hanem a fűbe dobtam. Egy galamb azonnal lecsapott rá, és felkapta. – Nem. Persze üvöltözött meg veszekedett, de érzelmek nélkül. Nem igazán érdekelte. Mintha azért tette volna, mert ez a szokás. Kale gondolkodott egy ideig, majd megszólalt. – Többé ne beszéljünk róla! Mesélj inkább valami mást! Egy titkot, amiről senki nem tud. Egy titkot, amiről senki nem tudott. Volt egy, aminek nagy jelentősége volt, de Alex óta nem tudtam megbízni senkiben. Ám a gondolat, hogy Kale-lel megoszthatom lényem legmélyebb, legsötétebb titkát, inkább izgalmas volt, mint rémisztő. Mégsem tudtam egy szót sem kinyögni. Még nem. Befejeztem az evést, és a tenyerembe vettem Kale kezét. Megfordítottam, és egyesével fűszálakat tettem bele, majd néztem, ahogy megsemmisülnek a tenyerében. Ami megmaradt belőlük, egy ideig még ott volt, majd egy lágy szellő elfújta. Néhány fűszál után abbahagytam, inkább köröket rajzoltam az ujjammal a tenyerébe. Kis idő elteltével Kale megköszörülte a torkát. – Iskola. Mesélj az iskoláról!

– Komolyan? – pillantottam rá. – Sue mesélt egy helyről, ahol a korombeli fiatalok összegyűlnek, hogy tanuljanak. Mindig lenyűgözött – mosolygott. – Mi volt a kedvenced a suliban? Elhúztam a szám. – Hát, talán a délutáni elzárás. – Nem szeretem őt – mondta Kale, amint elhelyezkedtünk Roudey terme mögött egy füves részen, hogy találkozzunk Alexszel. – Nem szeretem, ahogy rád néz. – Tényleg? Hát én sem vagyok a legnagyobb rajongója, de ő talán tud nekünk segíteni. Hidd el, ha én képes vagyok elviselni, hogy egy helyiségben legyek vele egy kis ideig, akkor neked is menni fog. – Te miért nem szereted? – Múltbeli dolgok miatt – vontam meg a vállam, de közben szorító érzés mardosta a bensőmet. Kale engem bámult. Olyan volt, mintha belém látna. A sok baromságon át egyenesen bele a fejembe. A szívembe. Már fel akart állni, de visszahúztam. – Régebben randiztunk. De megcsalt. – Randi – ismételte. – Ez az a kéz dolog, ugye? Azt éreztette veled, hogy különleges vagy? Ez is egy olyan pillanat volt, amikor nem tudtam úgy nézni Kalere, mint egy veszélyes és gyilkosságra képes srácra. Pedig az volt; néha, mikor a szemébe néztem, ezt láttam benne, és még valami egészen mást is. Ártatlanságot. – Igen, volt olyan időszak, amikor különlegesnek éreztem magam mellette. De aztán egy nap már nem. Kale zavarodottan nézett rám. – Akkor miért állítottad meg a kezem, amikor hozzá akartam érni? Rosszat tett, nem igaz? Bántott téged? Én voltam az utolsó ember, akinek kiselőadást kellett volna tartania a jóról és a rosszról. – Megbántott, de az emberek néha bántják egymást. Ez is az életükhöz tartozik. Kale egyetértően bólintott.

– Ezért, amikor rosszat tesznek, meg kell őket büntetni. Felnyögtem. – Amit a Denazennél tanítottak neked, az nem helyes, Kale. A rossznak különböző fokozatai léteznek. Rengeteg különböző fokozata van. – Miért? – Miért? Mit miért? – Miért olyan bonyolult? Van jó és rossz. Már hogy lennének ezeknek különböző… fokozatai? Már zsongott a fejem. – Mert így van, és kész. Nem lehet egy kalap alá venni egy gyilkost és egy bolti tolvajt. Egy csalót nem ítélhetünk ugyanolyan mértékű büntetésre, mint mondjuk egy erőszakolót. Vannak rossz és még rosszabb dolgok. – Ennek semmi értelme – mormolta Kale, és összeszorította az öklét. – Ami rossz, az rossz. Vagy betartod a szabályokat, vagy vállalod a büntetést. Miért kell ezt ennyire megbonyolítani? – Mert ez ennél bonyolultabb. – Már megint ez a szó. Bonyolult. Túl gyakran használod. A szemébe néztem. – Embereket gyilkolni helytelen. Nem te vagy a Denazen dönti el, hogy ki élhet, és kinek kell meghalnia. – Akkor ki dönti el? Megvontam a vállam. – A kormány és a törvényhozók, de a lényeg, hogy csak nagyon kivételes esetben szabnak ki halálbüntetést. Kale meglepettnek tűnt. _ De akkor hogy büntetik meg őket? – A bűnözőket elviszik a bíróságra, ahol egy bíró és az esküdtszék megvizsgálja az esetet. Ha bűnösnek találják, bebörtönzik. – Bebörtönzik? – Tudod. Bezárják. Látszott az arcán, hogy felfogta, de valami más is átsuhant rajta: szomorúság.

– Most már értem. Az volt az érzésem, hogy még mindig nem igazán értette meg, de nem volt idő kérdezősködni, mert megjelent Alex. Kezét hanyagul maga mellett lóbálva közeledett felénk. Előbb Kale-re, majd rám pillantott, miközben gúnyosan mosolygott. – Talán megzavartam valamit? Nem is foglalkoztam a féltékeny beszólásával, csak felálltam. – Hol vannak azok az emberek? – Nem ők jönnek hozzánk, nekünk kell hozzájuk mennünk. – Hová? Alex vállvonogatva felelt. – Biztonsági okokból a helyszín naponta változik. Ma este egy régi, elhagyatott raktárépületben lesznek, a városon kívül. A kocsimmal megyünk. – Meg sem várta, hogy válaszoljunk, megfordult és elindult. Kale-lel az oldalamon rohantam, hogy utolérjem. – Várj, minek a helyszíne változik folyton? Alex lelassította a lépteit, de nem állt meg. A válla felett lenézett rám, kacsintott, majd elárulta. – Természetesen a partié. A raktárépület kívülről üresnek tűnt. Nem állt előtte óriási tömeg. Nem voltak villódzó fények, sem a pulzust gyorsító ritmikus hangok. Csupán hátborzongató csend. Mikor azt kérdeztük tőle, hogy biztosan jó helyen vagyunk-e, csak mutatta, hogy menjünk, és kiszállt a kocsiból. Az épület hátsó falához mentünk, ahol két termetes férfi állt egy vasajtó előtt. Miközben feléjük közeledtünk, Alex felém fordult. Úgy mosolygott, mint egy rossz kisfiú, aki épp az imént lopta el az utolsó darab süteményt. – Bajban vagy – mondta, miközben fejével a két őrködő pasas felé intett. – A jobb oldali meg tudja állapítani, hogy Hatos vagy-e. Ha nincs abnormális géned, nem mehetsz be. Tátva maradt a szám, a gerincemen remegés futott végig.

– Azt mondod, csak akkor engednek be, ha van valami különleges képességem? – Az események váratlan és potenciálisan katasztrofális fordulatot vettek. Alex teljes lelki nyugalommal ropogtatta az ujjait. Majd közelebb hajolt, és vigyorogva megszólalt: – Tudom, hogy ez számodra elég különös eljárás, de nincs más választásod. – Választ sem várva a két férfi felé indult. – Helló, srácok! A kidobók megfordultak. – A francba! – suttogtam. Próbáltam elrejteni az arcomra kiült rémületet, és elfurakodtam Alex mellett. Valami megoldást kell találnom, mielőtt túl késő lenne. Ha nem teszem, komoly magyarázkodás lesz a vége. A két férfi közé álltam, cukin mosolyogtam, és a csípőmre tettem a kezem. Ezzel két dolgot értem el. Kihangsúlyoztam a keskeny derekamat, valamint bele tudtam akasztani a hüvelykujjamat a pólómba, így egy kicsit feszesebbre tudtam azt húzni. Jól kellett kinéznem, hogy senki ne gyanakodjon. – Szóval egész éjjel itt kell álldogálnotok teljesen egyedül? Az idősebbik férfi két ujja közé fogta az orrnyergét és becsukta a szemét, de a fiatalabbik visszamosolygott rám. Bingo! A férfi ellépett az ajtóból, kinyújtóztatta a karjait, közben finoman befeszítette az izmait. – Éjjel, a műszak közepén kapunk egy óra szünetet. Az ajtó felé billentettem a fejem. – Egy óra elég hosszú idő ahhoz, hogy bajba kerüljön az ember. Ha beengedsz, várni fogok rád. Biztos vagyok benne, hogy találunk egy csendes sarkot, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást. Széles mosoly terült el az arcán, majd kinyitotta az ajtót, és intett, hogy mind a hárman menjünk be. Amint beléptünk, Alex hitetlenkedve rázta a fejét. – Te vagy az egyetlen nem Hatos lány, aki egy kis flörttel be tud jutni egy ilyen helyre. Kale-lel az oldalamon átlavíroztam az ajtón. Alex megpróbálta vállal odébb taszítani, de Kale egyetlen tekintete és egy apró jelzés,

hogy bármikor kész levenni a kesztyűjét, elég volt ahhoz, hogy Alex lemaradjon mögöttünk. A terem hátsó részében, ahol még kevesen voltak, leültünk egy üres asztalhoz. Kale-t aggasztotta a nagy tömeg, de reméltem, hogy itt majd lenyugszik. A falakat vastag, bársonyosan puha ónix anyag fedte, rajtuk stroboszkóp fénye táncolt, megvilágítva a sarkokat és szivárványszínbe borítva a plafont. A teremben néhány hevenyészett bárt állítottak fel, mindegyik pultjában gyönyörű, kitűnő adottságokkal rendelkező szőke lány állt. A felső szinten óriási tömeg táncolt a jól elrejtett hangszórókból dübörgő technoritmusokra. A hangrendszer csakúgy, mint az akusztika, fantasztikus volt. – És mi ez a hely? – kérdeztem, miközben jóval közelebb kellett hajolnom Alexhez, mint szerettem volna, hogy hallja, amit mondok. Ráadásul valahogy Kale és közé sikerült leülnöm, így az ellen sem tehettem sokat, hogy a lábát finoman az enyémhez szorította. – A Hatosok ide szoktak jönni bulizni. Mindenhonnan érkeznek. Ha eddig azt hitted, hogy a pataknál folyó rave-partik vadak voltak, még nem láttál semmit. Legszívesebben pofon vágtam volna. – Felfogtam, hogy ez egy buli, te idióta! Amit nem értek az az, hogy miért csak Hatosok jöhetnek be? És ha már itt tartunk, miért hívják őket Hatosoknak? – Talán mert Stan Lee4 már levédette a „mutáns” szót? Alex vihogva dőlt hátra. – Ez a genetikai rendellenesség a hatodik kromoszómában mutatkozik meg. Nem túl eredeti, de annál találóbb elnevezés. Alex körbenézett a helyiségben, majd megérintette a vállamat, és felfelé mutatott. A tető irányába néztem, és pont láttam, ahogy egy vékony, apró termetű lány kék bőrmellényben és cuki bakancsban kiönt valamit egy nagy dobozból. Egyszerre milliónyi fémszínű konfetti hullott a lenti tömegre, mintha ezüsthó hullott volna az égből. Ám a lány egyetlen intésére a konfettik megálltak a

levegőben, majd a zene ritmusára cikázni és pörögni kezdtek a táncparkett felett. Elképesztően gyönyörű volt. A táncoló konfettikről hangos robbanás vonta el a figyelmemet. A bejáratnál egy köpcös, félmeztelen fiú állt, karjait magasan a feje főié nyújtva. Ujjhegyeiből szikrákat szórt mindenfelé, miközben egy fiatal kislány, aki nem nézett ki többnek tizenkét évesnél, széles mosollyal az arcán bámulta őt. A szikrák néhány másodpercig a feje felett remegtek, majd ugrálni és remegni kezdtek, végül egy szót alkottak: Amber. Az asztalunk előtt egy párocska csókolózott szenvedélyesen. A lány ismerős volt; biztos vagyok benne, hogy tavaly együtt jártunk angol- és matekórára. Mikor a szája összeért a barátja szájával, a levegő sziszegett és sistergett, majd füst szállt az ég felé. – Hű! – Csak ennyit bírtam kinyögni, miután újra elvegyültek a tömegben. Alex rám vigyorgott, azzal a nagyon is ismerős arckifejezéssel, amiről azt mondogattam magamnak, hogy egyáltalán nem hiányzik. Ajkai alatt Fred, a sárga ajakpiercing kacsintani látszott. Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből azt a hülyeséget. Dehogy akarom ezt újra átélni! – Tehát itt mindenki önmaga lehet? – Pontosan. Senkinek nem kell rejtőzködnie. – Nem túl veszélyes ez? Arra gondolok, hogy apa és a Denazen nincs elég messze ahhoz, hogy ezek a Hatosok mind egy helyen gyűljenek össze. Mi van, ha – mondjuk – letámadnak titeket? – Letámadni? Dez, azt hiszem, nem kéne annyi tévéműsort nézned! – kuncogott. – Különben is, ahogy mondtam, a helyszín folyton változik. Ráadásul a helyi rendőrségtől sem kell tartanunk, mert köztük is van néhány Hatos. – De akkor honnan tudják az emberek, hogy hova kell menniük, ha a helyszín mindig más? Gondolom, nem küldenek kör e-mailt… Alex elnevette magát. – Craigslist5 – He?

– Valaki minden délután felad benne egy hirdetést a tanfolyamok között. Ha egy Hatos felhívja az ott megadott telefonszámot, kap egy kérdést. Ha helyesen válaszol, kap egy másik számot, amit fel kell hívnia. – Vagyis… olyan ez, mint egy nyomkereső játék? – Ott a pont – nevetett Alex. – Más nem tudhatja a választ? – Nem, nem igazán – rázta meg a fejét. – Mindig valami ostoba, semmivel össze nem függő kérdést tesznek fel. Olyat, amit csak egy közülünk való tudhat. Ha először jössz, ismerned kell valakit, aki tudja a helyes választ. Például rákérdeznek valamire, ami az előző buliban történt, vagy mondanak egy nevet, és meg kell mondanod, hogy mi a pálya vele. – Mi a pálya vele? – Ha tudod, hogy egy Hatos miket szokott tenni, akkor azt is tudod, milyen adottsága van. Mi a különleges képessége. – És mi a helyzet a Denazennel? Nem gondolod, hogy hirdetés nélkül is megtalálhatnak titeket? – Láttad kívülről az épületet. Te gondoltad volna, hogy ez több, mint egy sima, elhagyatott raktárépület? – Nem, de ez hogy lehet? Alex megvonta a vállát. – Egy Hatosnak köszönhetjük – kacsintott rám, majd az órájára nézett. – Még van egy kis időnk, amíg megérkezik – nyújtotta felém a kezét, és a táncparkett felé intett. – Szabad? A teremben nagy hangzavar volt. Biztosan rosszul hallottam. – Nem kérheted komolyan, hogy táncoljak veled. Alex felállt a székéből. Sötét színű pólójának az ujja felcsúszott, és kikandikált alóla a tetoválásának egy kis része. A szabadság kínai szimbóluma. Emlékszem, mindig kérdeztem tőle, hogy miért a szabadság jelét varratta magára. Azt mondta, azért, mert tetszik neki. Még egy dolog, amiről hazudott nekem. – Csak egy tánc. Mi bajunk lehet?

Elgondolkodtam. A zene dübörgött, a levegő tele volt elektromossággal. A teremben testek mozogtak és rángatóztak, elveszve a zene ütemében. Tényleg, mit árthat néhány normális perc? Visszagondoltam arra az időszakra, mikor még együtt mozgott a testünk. Még ennyi idő elteltével is elpirultam, és forróság öntött el. Én is felálltam, és bólintottam. – Igazad van, mi bajunk lehet egy kis tánctól? Alex szélesen vigyorgott. – Ott a pont! – Mit szólsz hozzá, Kale? Nekem adod az első táncodat? Kale engem nézett, majd a táncparkettet. Zsúfolásig megtöltötték az emberek, de már korábban kinéztem egy sarkot, ami majdnem üres volt. Ő is észrevehette, mert rám mosolygott és felállt. A szemem sarkából láttam, hogy Alexre vigyorog. Igazi pasis vigyor volt, és azt üzente: Be-be-be-beee! Engem választott, nem téged! Magára hagytuk Alexet, aki keserű kifejezéssel az arcán üldögélt az asztalnál. Összekulcsoltuk az ujjainkat, majd a táncparkett szélére vezettem. – Ne vedd rossz néven, de ugye tudod, mi az a tánc, igaz? – súgtam közel hajolva. Nem válaszolt. Szégyenlősen elmosolyodott, megfogta mindkét kezemet, majd közelebb húzott magához, amint egy új szám lassú ritmusa megszólalt. Behúzott és kipörgetett; Kale tapasztaltan és magabiztosan mozgott a parketten. A kb. 180 centis magasságával tökéletesen illett hozzám. Nem kellett lábujjhegyre állnom, de egy kicsit felfelé kellett néznem. A zene az agyamban lüktetett, minden helyet kitöltve, a szemeim pedig… nos, azokkal kizárólag Kale-t láttam, ahogy körbetáncol velem azon a kis helyen. Csillogott a szeme, haja az arcába lógott; most épp úgy nézett ki, mint egy normális fiú. Elegánsan pörögtünk és kecsesen hajladoztunk. A pillanat egy törtrészéig pánikba estem, biztos voltam benne, hogy összeütközünk valakivel, de észrevettem, hogy a tömeg hátrahúzódik, nagy kört formálva körülöttünk. Az emberek minket néztek, ujjongtak, volt, aki még tapsolt is. Kale, kihasználva a tágas

teret, nagy lendülettel messzire pörgetett, közben bonyolult tánclépéseket mutatott be, majd az extravagáns bemutató végén újra magához húzott, és mélyen bedöntött; szédültem és összezavarodtam – de kellemesen. Nagyon kellemesen. A tömeg egyszerre ujjongott és huhogott, nem is tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Megfogtam Kale kezét, és a terem szélére vezettem, mert a tömeg szerette volna visszakapni a parkettet. – Ez fantasztikus volt! Hol tanultál meg így táncolni? Kale elmélyülten az arcomat fürkészte. Tekintetéből végtelen komolyság sugárzott. – Tényleg jó volt? Megszorítottam a kezét. – Hogy jó volt-e? Ez… – Ekkor mintha valaki lekapcsolta volna a lámpát, minden elhomályosult körülöttem. Csupán egy ember rajzolódott ki élesen előttem, és az Kale volt. Arca éles körvonalai, szögletes állkapcsa – idegesen rángatózva – csak centiméterekre volt az arcomtól. Keskenyre összeszorított ajka mintha a döntésemre várt volna, lágyan hívogatott. Milyen egyszerű lenne előrehajolni! Csak néhány centiméter választott el tőle. Már éppen eldöntöttem, hogy belevágok, mikor egy óriási kéz nehezedett a vállamra. – A francba! – Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem nekilöktem Kale-t egy nagydarab, taréjfrizurás pasasnak. – Hajlandó fogadni téged – mondta Alex, és összefonta a karját. Bosszúsnak látszott. Remek! Eredetileg azért akartam Kale-lel táncolni, hogy felidegesítsem, de most… Minden megváltozott. Követtük Alexet a tömegen keresztül, majd fel a második emeletre vezető lépcsőn. Elhaladtunk egy újabb bárpult előtt, amitől jobbra egy ajtó nyílt. Alex hármat kopogott, majd elfordította a gombot. Az ajtó baljós nyikorgással kitárult. – Alex azt állítja, a segítségünkre van szükséged – szólalt meg egy hang a szoba másik végéből. A sarokban egy kényelmes, vörös, dönthető fotelben – ami egyébként az egyetlen tárgy volt a szobában

– egy apró, idős hölgy üldögélt. Ráncos volt és hajlott hátú, egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe; tipikus nagymama volt, virágos otthonkában és kékesen ősz hajjal. De a tekintete korántsem volt tipikus. Valami azt súgta, a nagyi lejátszhatna apával néhány menetet, akkor sem izzadna meg. Mögöttem bezáródott az ajtó. – Nem, mi tulajdonképpen a Kaszást keressük. Az idős hölgy szeme résnyire szűkült. – Neked aztán felvágták a nyelved, gyermekem. Elmosolyodtam, és mélyen meghajoltam. – Ezt már többen is mondták. – Dez… Az asszony feltartotta a kezét, hogy leállítsa Alexet. – Semmi baj. Szórakoztató teremtés. A szoba másik végében egy ajtó volt, előtte két tagbaszakadt férfi állt, rezzenéstelen arccal. Az öreg hölgy kettőt csettintett, mire az egyik fazon eltűnt az ajtóban. Néhány pillanattal később újra megjelent, kezében egy műanyag pohárral, mely csordultig volt valami piros folyadékkal. A nő elvette tőle a poharat, kegyesen intett, hogy elmehet, majd a szájához emelte az innivalót. Vigyáznom kellett, nehogy elnevessem magam azon, milyen sietősen szolgálta ki ez a bunyós arcú az öregasszonyt. Nyilvánvaló volt, mekkora hatalma van az emberek felett. – Maga a Hatosok Maffiájának Nagyi Donja? Az idős hölgy teli szájjal nevetett, még a hiányos fogsorát is lehetett látni. – Igen, valami olyasmi. Néhány pillanatig senki sem szólalt meg. Majd rászántam magam, hogy belevágok. – Mivel nem tudom, mennyi idő áll a rendelkezésemre, jobb, ha a lényegre térek. Apám a Denazen seggfej főnöke. Valaki azt mondta, hogy a Kaszás a Hatosok Yoda mestere. Anyukámat a Denazenben tartják fogva. Mivel a Kaszás az egyetlen, aki eddig élve kijutott

onnan, szeretném, ha segítene kihozni az anyukámat. – Ennyi. Rövid, kedves és lényegre törő. Az idős nő újra kacagott. – Nem kérsz te kicsit sokat? – Hát, álmodjunk nagyot! – feleltem. A nő Kale-hez fordult. _ Ha sikerült kiszabadulnod a Denazen karmaiból, miért vagy még mindig itt? Te is tisztában vagy azzal, hogy Cross nem adja fel. – Crosst nem lehet visszatartani – helyeselt Kale, majd mellém furakodott, és megfogta a kezem. – De én Dezzel maradok. A fiú, aki a patak töltéséről a lábam elé viharzott, a Hatos, aki megakart ölni, már rengeteget jelentett nekem. Nem tudom, mikor történt, vagy hogyan, de ez volt az igazság. – Vissza akarom kapni az anyukámat, és nem engedem, hogy Kale-t visszavigyék oda. Az asszony egy ideig csendben ült, láthatóan elmerülve a gondolataiban. – Segítek neked – szólalt meg végül. De nem hagyta, hogy sokáig örüljek. –Természetesen szeretném, ha cserébe megtennél nekem valamit. Ez kész őrület! Csapda volt. Mindig van egy átkozott csapda. – Mit akar? Mert ha azt kéri, hogy hozzak ide egy levágott lófejet, nem áll az üzlet. – A Denazen hosszú ideje tüske a Hatosok szemében világszerte. Biztosan kikövetkeztetted, hogy mindent megpróbálunk, hogy kiiktassuk őket. Nem következtettem ki, de persze, hogyne. – Rendben, és… – Már csak bizonyos információk hiányoznak. – Milyen információk? – Létezik egy adatbázis, amiben szerepel az összes Hatos, akiket a Denazen rabságban tart. Szükségem van erre a listára.

Elakadt a szavam. Nem tudtam mit mondani erre a kérésre. Hogy az ördögbe várja el ez a nő, hogy bemenjek a Denazenbe? És utána? Kérjem meg őket, hogy engedjenek lemásolni néhány szupertitkos aktát? – Beszívott? – Te kérted a segítségem. Én pedig megneveztem az árát. – Azzal megmarkolta a botját, és felállt. – Az ajánlatomnak nincs határideje. Azt hiszem, ez elég fair ajánlat. Szerezd meg az információt, ami nekünk kell, utána segítek neked megtalálni a Kaszást, hogy megmenthesd anyukádat. Kifelé menet az idős nő megállt az ajtóban. – Sőt, még egy ajándékot is kapsz tőlem. Ha megkapom a kért adatokat, segítek Kale-nek, hogy irányítani tudja a képességét.

10 – indultam utána, de Alex megragadta a vállam. –Engedj el, te barom! Alex megvárta, míg bezáródik az ajtó, csak utána engedett el. Odarohantam az ajtóhoz, és a gombot rángattam. Semmi. Zárva. – Ne akard felhúzni, Dez! Nem az a türelmes típus. Alex felé fordultam, kezem ökölbe szorult. – Ez meg mi a fene volt? Idehoztál, erre azt mondja, csak akkor ad ki infókat erről a Kaszásról, ha megszerzek valamit, amire semmi esélyem? Erre Alexnek volt képe megbántódni. – Esküszöm, nem tudtam, mire fog megkérni. Ginger konok asszony, de általában igazságos. Kicsit furcsán, de igazságos. Ha azt kérte, hogy szerezd meg, azt gondolja, hogy képes vagy rá. Nem hiszem, hogy megkért volna rá, ha azt gondolta volna, hogy ez meghaladja a képességeidet. Leültem a karosszékbe. – De hogy az ördögbe fog ez menni? – fordultam Kale-hez. – Van valami ötleted? De Kale nem rám figyelt. Az ajtót nézte, amely mögött Ginger eltűnt. –Kale? – Szerinted lehetséges? Tudnám irányítani a képességem? Ginger mondanivalójából mind a kettőnket más fogott meg. Kale a megváltásra figyelt fel. Alexhez fordultam. – Tényleg? – Ha Ginger azt mondja, akkor igen. – Fantasztikus. Elhúzta a mézesmadzagot előttünk. – Gyere, üljünk le! – kérte Alex. – Találjuk ki, mit tegyünk! Elindultunk lefelé a lépcsőn az első emeletre. Nem tehettem róla, de –

V

ÁRJON!

belém mart a irigység, ahogy végignéztem a termen. Ezek az emberek élvezik az életet. Hajnalig buliznak. Néhány napja én is ilyen voltam. Boldog, tudatlan és elégedett. Ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, ami a nagy tömeg ellenére még mindig üres volt. Alex sört szlapált, Kale és én üdítőt vettünk, de én egy kortyot sem ittam. Kale-é elfogyott. Igen, az első elfogyott. Majd a második. És a harmadik. Most már a negyedik üdítőjénél tartott. Imádta a buborékokat. Az asztalra ejtettem a fejem. – Hiszen ez lehetetlen! – Alex, szivikém! – gügyögte egy bosszantóan éles hang. Felemeltem a fejem. Egy magas, karcsú, vörös hajú lány állt az asztalunk előtt. – Szia, Erica! – üdvözölte Alex színlelt örömmel. A lány lelkesen intett, majd lehuppant közvetlenül Alex mellé. – Te meg hol bujkáltál? Egy örökkévalóság óta nem láttalak! – Kikapta a sört a fiú kezéből, jól meghúzta az üveget, majd visszatette az asztalra. De nem Alex, hanem Kale elé. _ Nos, igen… A vörös hajú lány átkarolta Alex vállát, parázsló tekintettel Kalere, majd rám nézett. – Hogy állsz a pasivadászattal? Válassz egyet! – Azzal Kale felé döntötte a fejét. – Csajszikám, itt van neked két ellentétes véglet. Melyik lesz? A nappal vagy az éjszaka? Néztem, ahogy Alex elhajol, mikor a lány bele akart túrni szőke, tüsi hajába. Szemem sarkából láttam, ahogy Kale felemeli Alex sörét. Belekortyolt, majd letette. Egy pillanattal később újra elvette, és az egészet lehajtotta. – Én nem… – kezdtem. – Nem akarsz osztozni? – fintorgott gúnyosan. – Nincs szükséged mind a kettőre, nem igaz? Nem lenne tisztességes dolog a többi lánnyal szemben, ha ezt a két elbűvölő túszt megtartanád magadnak! Túsz… Talán ez lehet a válasz!

Először is meg kellett szabadulnom Little Miss Tapizótól, ezért átkaroltam Kale derekát, majd – nagy kínok közepette – lágyan Alex vállára tettem a kezem. – Általában nem szoktam önző lenni, de most mind a kettőre igényt tartok. A lány kicsit csalódottan, de megértően mosolygott. – Tudtam! – Felállt, majd áthajolt az asztal felett. Már indulni akart, de végül felém kacsintott. – Dez vagy, ugye? Te vagy az a lány, aki a múlt heti partin Deerfieldben Troy Beldommal és Mickey Doonnal is kavart? Hoppá, én indítottam útjára a pletykát azzal, hogy a buli másnapján mindent elmondtam annak a nagyszájú Markie Fraynek. Markie anyukája volt apa titkárnője az ügyvédi irodában, így biztosra vettem, hogy eljut hozzá a hír. Csupán negyvennyolc óra kellett hozzá, hogy rám törje az ajtót, és kiselőadást tartson arról, mekkora ribanc vagyok. Újabb pont nekem. Reakciót váltottam ki belőle. Erika még egy utolsó, sóvárgó pillantást vetett Alexre, majd elindult, hogy egy ígéretesebb prédát kerítsen magának. Alex lefejtette a karomat a válláról, és undorodva megszólalt. – Ez komoly? Beldom és Doon? Összeharaptam a nyelvem, és a fenekem alá csúsztattam mind a két kezem, nehogy bepancsoljak neki egyet. – Van itt valaki, akiben megbízol? Nem csak úgy általánosságban. Olyanról beszélek, akire az életedet is rábíznád. Alex gondolkodott egy percig. – Dax megbízhatóságára a fejemet tenném. – Itt van most ez a Dax gyerek? Alex az ajtó felé mutatott, amin épp egy magas, kigyúrt, húszas évei közepén járó férfi lépett be. Simára borotvált fejével és tetőtől talpig feketébe öltözve az a fajta srác volt, aki ha szembejön az utcán, inkább átmész a túloldalra. – Ő az.

Elmosolyodtam. Fondorlatos kis agyam már ki is dolgozta a tervet. – Istenem, ez a srác tökéletesen megfelel! – Mihez? – kérdezte rémülten Kale. – Hogy elraboljon engem. A telefon ötször csöngött ki, mire apa kegyeskedett felvenni. Nyilvánvaló volt, hogy nem várta otthon lélegzet- visszafojtva, hogy a kissé őrült lánya telefonáljon végre. Próbáltam nem tudomást venni róla, de a fájdalomtól összeszorult a torkom. Mintha egy falat száraz kenyeret akartam volna lenyelni. _ Halló? – Apa! – sikítottam, de Dax elvette tőlem a telefont. Ezután átdübörgött a szobán, míg Alex egy széket vágott a falhoz. Tovább sikítottam, mire Alex rám üvöltött, hogy fogjam már be a pofám. Nehéz volt megállnom röhögés nélkül. Mellettem Kale is felkapta saját székét, és leutánozta Alexet. Miután a falhoz vágta, mosolyogva felém fordult. – Ez jó móka! – suttogta oda. Miután Erica elment, Kale újabb sört rendelt. Biztos voltam benne, hogy szemtanúi leszünk élete első lerészegedésének. Elfojtottam a nevetésem, és az előttem álló elrablásomra gondoltam. – Maradj nyugton, és figyelj arra, amit mondok, Cross! – sziszegte Dax a telefonba, miközben fel-alá járkált a szobában. Miután otthagytuk a partit, felmentünk a második emeletre az egyik irodába, ahol mindent vastag porréteg borított. – Nálunk van a kölyköd. Dax hallgatott egy darabig, valószínűleg apa cifra válaszát hallgatta. – Ez nem fog bejönni – súgta oda Kale. – Apád nem törődik senkivel. Bele fog egyezni, majd kijátszik minket. Apámmal sosem jöttünk ki igazán, de addig, amíg nem tudtam, mit tett anyámmal, nem adtam volna igazat Kale-nek. Mégiscsak az apám volt. Szeretett biztonságban tudni. De most? Most amiatt aggódtam, hogy Kale-nek talán igaza lesz, viszont nem jutott

eszembe más megoldás, hogy elérjem a célom. Bíznunk kellett apa jobbik énjében. Ez volt az egyetlen esélyünk. – Nem lesz rá képes – szólt közbe Alex a falnak támaszkodva. – Dax azt látná. Eddig eszembe sem jutott, hogy rákérdezzek Dax képességére. – Dax belelát a jövőbe? Alex megrázta a fejét. – Amikor meghallja valakinek a hangját, a fejében képek jelennek meg az adott ember valódi szándékairól. Elvörösödtem. Kész szerencse, hogy nem volt a közelemben, mikor Kale-lel táncoltam. – Üzletet ajánlok – hallottam Dax hangját. – Visszaadom a lányodat, ha cserébe megkapok két rabot, akik a fogságodban vannak. Monica és Mona Fleetet. Felhúzott szemöldökkel kérdőn Alexre néztem. Közelebb hajolt, és suttogva megszólalt. – Ők Dax iker unokahúgai. Három évvel ezelőtt vitték el őket az iskola udvaráról. Akkoriban még csak hatévesek voltak. – Jézusom! – Monica nagyon bátor kislány volt – szólalt meg Kale, és Dax felé fordult. Biztos voltam benne, hogy ő is meghallotta, mert láttam, hogy megfeszült a válla, és hirtelen megállt. – Szembeszegült a Denazen kiképzőivel. Mona könyörgött neki, hogy tegye azt, amit kérnek tőle, de ő nem volt rá hajlandó. A szoba másik felében Dax még mindig halálra váltan állt – apa valószínűleg azt ecsetelte neki, hogy nem túl tisztességes dolog egy túszért kettőt kérni, – és mereven Kale-t bámulta. Kale elfordult. – Nem sokkal később elválasztották őket egymástól. Monával még néhány alkalommal találkoztam, de Monicát nem láttam többé. Vártunk, míg Dax egyezkedett, és befejezte a beszélgetést. Mikor letette a telefont, lassan átvánszorgott a szobán, tekintetét az enyémbe fúrta. Azt mondogattam magamban, hogy fájdalommal és

dühvel teli pillantása nem nekem szól, mégsem tudtam megszabadulni a gondolattól. – Elcseréli rád Monát – mondta fakó hangon. Hangjától teljesen kirázott a hideg. – És Monica? – kérdezte Alex. – Őt… baleset érte. – Dax keze ökölbe szorult. – Cross azt mondta, sajnálja. – Sajnálom, haver – szólalt meg Alex, és a vállára tette a kezét. Dax lerázta, közben engem bámult. – Veled semmi bajom, kölyök, de hogy őszinte legyek… – Egyre közelebb jött hozzám, majd megállt. Arca csupán néhány centire volt az enyémtől. Éreztem sörtől és áporodott cigarettafüsttől bűzlő lélegzetét. – Ha nem tudnám, hogy ez a rohadék egy fikarcnyit sem foglalkozik veled, ha nem látnám a hangjában – és a tiédben – az igazat, magam nyírnálak ki, és darabokban küldenélek neki vissza. Au! – Vissza! – szólalt meg morogva Kale, és elkezdte lehúzni a kesztyűjét. De Dax meg sem moccant. – Tünés! – Kale lehúzta a kesztyűjét, ami most már a bal kezében lógott. – Ha még egyszer megfenyegeted, megöllek! Dax hátralépett, és lehajtotta a fejét. Mikor újra felnézett, tekintetéből eltűnt a düh. – Bocsánat, Kale. És mi lesz velem? Tőlem nem kér bocsánatot? Engem fenyegetett meg, hogy feldarabol és gyorspostán hazaküld. Dax Alexre bámult, majd Kale-re, végül vigyorogva felém fordult. – Nem irigyellek,

11

H

ÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB

Daxszel a Memorial Parkban ültünk egy padon. Apa bármelyik pillanatban megérkezhetett Monával. Kale is velünk akart jönni, de megkértem, hogy maradjon inkább Alexszel, aki világosan megmondta, hogy ő nem akar apám előtt mutatkozni. Ők ketten valamivel távolabb, a tóparti úton várakoztak. Nem láthattuk őket, de tudtuk, ha bármi gond adódna, meghallják a kiáltozásunkat. A piros pólóm szélét húzogattam, és azt kívántam, Brandt bárcsak valami vacakot hozott volna, ne ezt a kedvencemet. Már eléggé leharcolt állapotban volt. Tipikus fiú. Fogalma sem volt arról, milyen egy menekülő öltözék. – Kérdezhetek valamit? – Dax és én fegyverszünetet kötöttünk. Nagyjából. Én amúgy sem tudtam haragot tartani. A pokolba is! Ki lenne képes hibáztatni a srácot? A családtagjait elrabolták, és én voltam a legközelebbi személy, akin ezért bosszút állhatott volna. Bár nem rajongtam a gondolatért, hogy felkarikázna és felkockázna, meg tudtam érteni. De volt egy közös ellenségünk, és most erre kellett koncentrálnunk. – Ki vele! – felelte Dax hátradőlve. A sötétben csak a holdfényben meg-megcsillanó kopasz fejét láttam. A kulcsával játszadozott, a mutatóujján pörgette. – Azt mondtad, apámat nem érdekelte, hogy biztonságban vagyok-e. Bűnbánó kifejezés suhant át az arcán. Meg akart szólalni, de megállítottam. – Ne, semmi gond! – hazudtam. – Sosem voltam a kedvence. Csak mindig azt hittem, hogy anyám miatt, de most már nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. De ha nem érdeklem, miért akar visszakapni?

Megkötötte az üzletet, de nem gondolom, hogy a látszat kedvéért. Nem úgy tűnik, hogy szüksége van arra, hogy ezt megtegye… Dax nem válaszolt azonnal. Az utat nézte, majd az égnek emelte a tekintetét. Csak néhány perc múlva szólalt meg. – Két dolog közt őrlődöm. Te jó ember vagy. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne menj vissza hozzá, de vissza akarom kapni az unokahúgaimat. Rájött, hogy rosszul mondta, és egy másodpercre lecsukta a szemét. – Az unokahúgomat – javította ki magát, majd dühében óriásit dobbantott. – Tudom, hogy azért teszed mindezt, mert információt akarsz gyűjteni Gingernek. De légy óvatos! Apád fel akar használni. Az ellenséges vonalak mögött jártál. Most már új információforrásnak számítasz. Képes vagy ezt az előnyödre fordítani, mert látom, hogy mit tervezel, de figyelmeztetlek! Keményebb lesz, mint gondolnád. Ha rájönnek, ki is vagy valójában… Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de Dax közbeszólt. – Senkinek nem árulom el. Ez a te titkod marad. Csak annyit mondok, hogy jó eséllyel nem a terveid szerint alakulnak majd a dolgok. Lehetséges, hogy már mindenre rájött. Lehet, hogy nem, de apád nem az a fajta, akit könnyen lóvá lehet tenni. Lehet, hogy ki kell játszanod azt a kártyát, amit a ruhád ujjába rejtettél. Nem rejtőzködhetsz örökké. Normál esetben, ha valaki ilyet mondott volna nekem, azt válaszoltam volna, hogy arra tettem fel az életemet, hogy hülyét csináljak apámból. De már nem voltam benne biztos. Én voltam az, akit egész idő alatt hülyítettek. – Gyerünk! – ragadtam meg a karját, és odasúgtam: – Tűnjön valóságosnak! Mikor Dax meglátta apámat közeledni az úton, megragadta a karomat. Ujjai a bőrömbe nyomódtak, majd felráncigált a padról. Állva vártuk apát, aki egy aprócska, kísérteties lánnyal közeledett

felénk. Ahogy egyre közelebb értek, mindent megtettem, hogy a tekintetemben félelem és fájdalom tükröződjön. Nem volt könnyű. Mona úgy sétált apám mellett, mint egy zombi. Tekintete kifejezéstelen volt, arca mint egy halotté. Ütemes léptei összhangban voltak apám cipőjének kopogásával. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Nagyjából másfél méterre tőlünk álltak meg. Mona mereven bámult, átnézett unokabátyján. Nem látszott rajta semmi. Sem érzelem, sem felismerés. Csak a kifejezéstelen szemei, melyet félig eltakartak világosbarna, göndör fürtjei. – Mi van vele? – kérdezte Dax mogorván. Valószínűleg nem szándékosan tette, de ujjai szorosabbra fonódtak a karomon, ezért az ajkamba haraptam, nehogy felüvöltsek. – Jól van – válaszolt apa. – A fenéket! Nézz rá! Olyan, mint egy élőhalott! – Saját biztonságom érdekében a szállítás idejére nyugtatót kapott. Néhány órán belül kiürül a szervezetéből. Biztos voltam benne, hogy hiába ürül ki a nyugtató néhány órán belül, a sérülés, amit a Denazen okozott ennek a kislánynak a lelkében, sosem múlik el. Égetett a düh. Kale-t is bedrogozták? Néha észrevettem az őrület aprócska, de félreérthetetlen jelét a tekintetében. És eszembe jutott, amit Alexnek mondott Roudey-nál. Fáj, ha valakit így megszorítanak. Hogy lehetséges, hogy ennek a szörnyetegnek a vére vagyok? – Küldd ide! – mondta Dax, miközben olyan erővel csavarta a karom, hogy a könnyeim kicsordultak a fájdalomtól. És ha ez nem lett volna még elég, meg is rángatott. – Utána én is elengedem. – Előbb jöjjön Deznee! Daxből kitört a nevetés. – Persze! Gondolom, eszébe sem jutott átverni engem. – Ez csak természetes. Magánál van a lányom. Soha nem tenném kockára a biztonságát. HAZUG, akartam üvölteni, de inkább tartottam a szám. – Ötre mind a ketten elindulnak – javasolta Dax. Apa beleegyezően bólintott, mire Dax számolni kezdett. – Egy…

Tudtam, hogy ez az egész csak egy megrendezett dolog, mégis éreztem, ahogy a sav feljön a gyomromból. – Kettő… Apám arca közömbös volt. – Minden rendben lesz, Deznee. – Három… Hangja egyszerűen égette a fülemet. – Négy… Ki akartam üríteni az elmémet. Egyszer Brandt azt mondta, hogy kifejező az arcom. Minden rá van írva. Éppen ezért minden dühömet, a meglepetést és elsősorban a Kale-ért való aggodalmaimat el kell nyomnom. – Öt. Dax aprót lökve rajtam elengedte a karomat, ezzel egy időben apa is előrehajolt, és súgott valamit Mona fülébe. A kislány elindult. Nem volt nagy köztünk a távolság, de ő sokkal kisebbeket lépett, ezért lelassítottam. Mikor félúton elhaladtunk egymás mellett, semmi jelét nem láttam annak, hogy érzékelné a helyzetet vagy az én jelenlétemet. Szó nélkül ment el mellettem. Apa egyáltalán nem adott a látszatra. Nem várt kitárt karral, hogy végre biztonságban megérkeztem. Mereven, kifejezéstelen arccal, csendben várta, hogy odaérkezzek hozzá, talán csak a bosszúság látszott az arcán, hogy túl sokáig tartott. Nagy kérés lett volna, hogy valamiféle érzelmet erőltessen magára? Mikor odaértem, megfordultam, és láttam, ahogy Dax karjait a kislány köré fonja, aki sem az ölelést, sem az örömkönnyeket nem viszonozta. A fiú rám nézett, tekintetünk találkozott. Kiürítettem az elmém, tudva, hogy látja az igazságot a gondolataim mögött, nem a szavakra ügyel. – Megöllek azért, amit tettél velem – mondtam nyugodtan. Dax felnevetett, és még szorosabban megölelte a gyereket. – Előbb meg kell minket találnod. – Hidd el, megtalállak! – válaszoltam széles mosollyal.

Csendben utaztunk hazáig. Apa egy szót sem szólt azóta, hogy a parknál közölte, az autó ajtaja nyitva van. Most, hogy a legfőbb akadályt legyőztük, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne rántsam el a kormányt, és vezessem neki az autót egy fának. Apa soha nem kötötte be magát. Mondanom kellett valamit. Tudtam, hogy úgysem hiszi el nekem ezt a hallgatást, még akkor sem, ha felöltöttem a direkt neki szóló gyötrelmes arcot. – Aggódtál értem? Legalább egy kicsit? Apám le sem vette az útról a szemét. – Ne butáskodj! Persze hogy aggódtam! Csend. – Mikor… – Szerencsére még időben észbe kaptam. Majdnem azt mondtam, hogy Kale. És ha a keresztnevét használnám, az biztosan nem félelmet sugározna. – Mikor aznap éjszaka az a srác bekopogott az ajtón, azt hittem, te jöttél meg. Csak megint az irodában hagytad a lakáskulcsodat. – Miközben beszéltem, egyenesen előre, a műszerfalra figyeltem. – Mikor kinyitottam, nagyon meglepődtem, de addigra már bent is volt a házban. Nem úgy tűnt, hogy sikerült apát meggyőznöm. – De miért szöktél el vele? Hát igen. Erre valami jó magyarázatot kellene adnom. Nagy levegő. – Most komolyan? Imádom, ha fel tudlak bosszantani. Akár a sátánnal is csókolóztam volna az asztalodon, ha tudtam volna, hogy ez felidegesít. Egyértelmű volt, hogy nem szeretnél vele látni, ezért elmentem vele. – Később mi történt? – Azt mondta, ismeri az egyik barátomat. Elmentünk a házába, de hirtelen egy csomó pasas jelent meg, és el akarták őt vinni. Nem tudtam, hogy mit tegyek, ráadásul az egyik rám támadt, így újra leléptem vele. Végül egy külvárosi bárban kötöttünk ki. Ott készpénzért odaadott ennek a srácnak, majd eltűnt. – Szóval eltűnt?

– Meg fogom találni. Segítettem neki, de ő becsapott, és eladott annak a pszichopata Mr. Propernek. – Bántott téged? – Kérdése híján volt mindenfajta érzelemnek. Tárgyilagos volt, mintha egy eladó használt autóról érdeklődne. – Ő… – Most következett az a rész, amit alaposan ki kellet színeznem. – Megfenyegetett. – Megérintettem az arcomat ott, ahol a Denazen embere lekevert egyet. Az ütés nyoma már elhalványult, de még mindig látható volt. – Durván is bánt velem, bár semmi komoly nem történt. Viszont a fenyegetései… Elmesélte, mit tesz velem, ha nem egyezel bele a követeléseibe… Azt mondta, darabokra szabdal, és minden egyes részemet külön-külön postázza neked. – Ez a része legalább igaz volt. Egy közeledő autó fényszórója elvakított – pokolba a rosszul beállított fényszórókkal! – mielőtt felhajtottunk a kocsibejáróra. Apa leállította a motort, majd hozzám fordult. Ideje volt bevetnem a süketelő képességemet. – Apa, annyira féltem! Azt hittem, meg fog ölni! Soha nem voltam sírós. Még gyerekként sem sírtam, ha lejött a bőr a térdemről, és nem tört ki belőlem a zokogás, ha hirtelen zajt hallottam, vagy egy sötét szobában kellett lennem. Ezért amikor úgy döntöttem, hogy a hatás kedvéért beindítom a könnyzsilipet, aggódtam, hogy vajon összejön-e. Nem Mona hideg és halott tekintete váltotta ki belőlem, és nem is Dax arckifejezése, mikor meghallotta, mit beszél Kale. Sőt nem is az, hogy ilyen hosszú idő után egy tető alatt voltam Alexszel, hogy hallottam a hangját, vagy az emlékek, mikor rajtakaptam őt azzal a lánnyal. Kale-nek köszönhettem. A szemében táncoló kísérteties fénynek. Annak, ahogy a haja az arcába hullt. Annak, hogy rá akart támadni Alexre és Daxre. Miattam. Különös volt, és lelkileg sérült, amit valószínűleg már meggyógyítani sem lehetett, mégis volt benne valami, amitől úgy éreztem, hogy végre élek! Jobban, mint korábban bármely rave-partin vagy olcsó kaland során. Fájtak azok a dolgok, amiket apám tett vele.

Hiányzott nekem. A könnyek könnyedén törtek elő.

12 mert apa képes lett volna átaludni egy Powerman 5000-koncertet6. A színpadon. Spider One7csizmája alatt is. Tény, hogy ezt számtalan alkalommal kihasználtam, és éjszakánként ki-be mászkáltam a házból. Én viszont, amint egy tű a földre esett, azon nyomban felébredtem. Csukott szemmel feküdtem a takaró alatt. A szél befújt a nyitott ablakon, de más zajt is hallottam. Valaki volt a szobámban. Először azt gondoltam, apa, de ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Belülről bezártam az ajtót, így kintről biztosan nem juthatott be. Valaki halkan lélegzett a sarokban – az ablak közelében lehetett. Míg együtt voltunk, Alex sokszor beszökött hozzám. De ez nem ő volt. Nem őt éreztem. Végül rájöttem. Kétségem sem volt, ki lehet ott. Kale. Izgatottság lett úrrá rajtam. Régebben Alex elárulta, hogy sokszor bejött hozzám, és nézett, miközben aludtam. Mindig tudtam, hogy itt van, bár alvást színleltem. Imádtam már a gondolatát is annak, hogy engem néz. Izgató volt tudni, hogy figyel. Néha, mintha csak véletlenül történt volna, kidugtam a lábam a takaró alól, így egészen a veszélyes területekig láthatóvá vált a csupasz bőröm. De… ez most más volt. Éreztem magamon Kale tekintetét. Lélegzete szaporább volt a szokásosnál. Elképzeltem, ahogy a kezével végigsimítja a lábamat a csípőmtől a térdemig, eszembe jutott, milyen finomak voltak az ajkai a hotelben. Ügyelnem kellett rá, hogy a lélegzetem egyenletes maradjon, hiába volt a pulzusom az egekben. Még mindig csukott szemmel a hátamra fordultam, és letoltam a paplant a lábamig. Kale is megmozdult az ablaknál, közelebb jött. Nem csapott zajt, de minden mozdulatát érzékeltem.

B

IZTOSAN ANYÁMRA ÜTÖTTEM,

A hátamat ívben meghajlítva az ablak felé fordultam. Úgy tettem, mintha megvakartam volna magam, és forgás közben beleakadtak volna az ujjaim a trikómba, így egy kicsit feljebb tudtam húzni. Merésszé tett a tudat, hogy engem néz, hogy lassan-lassan egyre közelebb jön. Fejem fölé emeltem a jobb kezemet, rá a párnára, bal kezemmel pedig kisimítottam a hajam az arcomból. Kale még egy lépést tett. Most már ott állt felettem. Komoly akaraterő kellett ahhoz, hogy csendben maradjak, és ne nyissam ki a szemem. Nem tudtam, mit tenne, ha rájönne, hogy ébren vagyok. Nem akartam, hogy hátrébb húzódjon. Nem akartam, hogy másfelé nézzen. A hűvös éjszakai levegő jeges fuvallattal simogatta a testemet. Meglepetésemre – és végtelen boldogságomra – Kale leült az ágyam végébe. Egy pillanattal később éreztem pillekönnyű érintését a lábujjamtól végig a lábamon, egészen a rövidnadrágom aljáig. Nem tudtam visszafogni magam. Mélyet lélegeztem, visszafordultam a hátamra, de a szememet sikerült csukva tartanom. Nem vette el a kezét, ujjai meztelen bőrömön pihentek, majd megindultak felfelé. Tenyerével végigsimított a törzsemen, csak a fehér trikóm szélénél állt meg, pontosan a szívem alatt. Egy őrülten hosszúnak tűnő percig azt gondoltam, becsúsztatja majd alá az ujjait, és ettől melegség öntött el. Akkor biztosan kinyitottam volna a szemem, hogy próbára tegyem az önuralmamat. De nem tette meg. Egy ideig még elidőzött rajtam a keze, majd elhúzta. – Dez? Kicsit csalódottan felemeltem a kezem, és megdörzsöltem a szemem. – Hmm? – Mire a látásom kitisztult, ő már újra messzebb állt tőlem. – Kale? – Felültem, és megigazgattam a felsőm. – Minden rendben? Kicsit hátrébb lépett, és megrázta a fejét. – Azon gondolkodtam, amit mondtál: hogy a rossz embereket elzárják.

– Értem… Fáradt volt. Szemhéjai majdnem lecsukódtak. – Tudták, hogy rosszat tettem? Ezért tartottak engem ott bent? – Mi? – Először nem értettem, hogy mire gondolt. Mikor felfogtam, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek egy téglával. – Ó, istenem, Kale, nem! – Hátrébb csúsztam, a fejtámlának dőltem, és mutattam, hogy üljön le mellém. Egy ideig gondolkodott, végül átmászott az ágyon. – Miután elmentél, beszélgettem néhány emberrel, és elolvastam egy… Újságot? Borzalmas ember vagyok. Megérdemlem, hogy megbüntessenek. Ahogy én is tettem azokkal az emberekkel. Meggyilkoltam őket. A Denazen ezért tartott engem bezárva. Mert megérdemeltem. – Kale elfordult, és kibámult az ablakon. – Ez nem igaz! – Kezdetben, mikor elindult a kiképzésem, napok teltek el úgy, hogy nem kaptam enni, mert nem tettem azt, amire kértek. Naponta csak egy pohár vizet kaptam. De azt is kiöntötték a földre, és azt mondták, hogy a rossz gyerekeknek a földről kell felnyalni. Mikor már alig bírtam állni, hoztak nekem ennivalót. – Kale megrázta a fejét, száját mérgesen összeszorította. – Dax unokahúga már soha nem lesz normális. Ahogy én sem leszek az. Azok az emberek elszigeteltek, betörtek minket. Belemásztak a fejünkbe, és addig kutattak, amíg megtalálták, mi tesz minket boldoggá, majd kitépték onnan. A legtöbben beleroppantak. Most már csak vegetálnak. Ők mindannyian fegyverek, amelyeket a Denazen hozott létre. Mások gyengék. Ők olyanok lettek, amilyenné a Denazen formálta őket. Az emberiességükért cserébe a szabadság látszatát kapták. Mélyet lélegzett, egy pillanatig azt hittem, nem folytatja. – Azt gondoltam, én más vagyok, hiszen nekem ott volt Sue. Ő mondta, hogy képes leszek végigcsinálni, ha ragaszkodom ahhoz, hogy ember maradjak. Amióta csak az eszemet tudom, ő szeretett, ezt nem tudták elpusztítani. De Sue tévedett. – Kale csillogó szemmel nézett rám, majd megrázta a fejét. – Mikor tízéves lettem, életemben először ölnöm kellett. Szemléletesen, részletesen

elmagyarázták. Azt mondták, lenyúzzák Sue bőrét, ha nem azt teszem, amit mondanak. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor elfogadtam ezt az életet. A Denazen tulajdona lettem. Kiszáradt a szám. – Nem vagy senkinek sem a tulajdona – suttogtam. – Tudom, hogy nem volt helyes. Minden, ami a Denazennel kapcsolatos, helytelen. De miután elmentél, rájöttem, hogy én is tévedtem. Én is ugyanúgy hibás vagyok azért, amit tettem, mint ők. Nekem is megvolt az a lehetőségem, mint Monicának. Megtagadhattam volna, hogy felhasználjanak. Azt mondtad, erős vagyok, de nem vagyok az. Gyenge vagyok. Mutatóujját végighúzta a combomon a sortom széléig, majd a térdemig. Érintése nyomában égető érzés maradt. – Nem érdemlem ezt meg. Huszonnégy órán belül a könnyeim már másodszorra szöktek maguktól a szemembe. – Elég legyen! – suttogtam. Nem tudtam, mi lehet ez, de a torkomban duzzadó gombóc és a gyomrom mélyéből feltörő forróság azt sugallta, hogy rá kell jönnöm. Nem bírtam elviselni szomorú tekintetét. Felültem, az ölébe másztam, homlokomat a homlokának szorítottam. Belélegeztem az illatát, hogy megmaradjon az emlékeimben. Földillata volt. Mint az erdőnek egy kiadós eső után. Karomat a vállára fektettem, ajkam az övére tapadt. Tapogatózó, rövid csók volt. Elhúzódtam, hogy lássam az arcát. Nyári kalandjaim során sok fiú nézett már így rám, de Kale jégkék, vággyal és reménnyel teli tekintete mohón falta testem minden centiméterét. Olyan érzés volt, mintha karácsonyreggel lenne. Időtlen és tökéletes. Hajtott a vágy. Újra felé hajoltam, de ezúttal már félúton találkozott a szánk. Erős karjaival átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához. Szája együtt mozgott az enyémmel, fogaink kétszer is összekoccantak, de nem érdekelt. Mikor Alex először megcsókolt, a fogaink erősen egymásnak ütköztek. Még a hideg is kirázott. Kale

keze mindenhol ott volt: a nyakamon, az arcomon, a pólóm alatt – mindenhol, ahol összeérhetett a bőrünk. Beszívtam az alsó ajkát, és harapdálni kezdtem. Istenem, de finom volt! Mintha a gyömbérsört, a rágógumit és a vágyat összekevernénk valami semmihez nem hasonlító, különleges dologgal. Valamivel, ami maga Kale. Két tenyere közé fogta az arcomat, majd beletúrt a hajamba. Újra kivontam magam az öleléséből – hiába ellenkezett, – és levettem a trikómat. Nem vesztegette az idejét azzal, hogy bámuljon. Magához húzott, majd egymás testéhez tapadva az ágyra omlottunk. Mikor újra elhúzódtam tőle, összekulcsolt lábbal keresztben feküdtünk az ágyon. – Nem érdemlem meg, hogy így érezzem magam – recsegett a hangja. Tekintetének súlyától teljesen összetörtem. – Azok után nem, amiket tettem. – Gyere ide! – súgtam. Kale felült, én pedig lehúztam a pólóját. Ujjaimmal végigsimítottam a tarkóját és a hátát. Eszembe jutott, mikor elmesélte a napi edzéstervét. A súlyzózásokat és az órákon át tartó harcművészeti edzéseket. Lenyűgöző formában volt. Hüvelykujjamat mellkasa közepére csúsztattam, miközben visszafojtottam a borzongást. Lélegzete minden egyes érintésemmel felgyorsult. Mintha attól félne, hogy elmegyek, magához szorított, így érezhettem minden egyes szívdobbanását. Kale tágra nyílt szemekkel simította végig az arcomat, majd a nyakamat. Érintése elektromos áramként vágtatott végig rajtam, a vállamon keresztül a karomba. A hátam megfeszült. Ahogy közelebb akart vonni magához, körmei vágyakozva mélyedtek csupasz bőrömbe. De én ravaszul ellenálltam, hogy megtudjam, ezután mit tesz. És nem csalódtam. – Kérlek! – szólalt meg rekedt hangon, miközben lenyomott, és a hátamra fordított. – Kérlek… Már meg akartam szólalni, hogy nem kell könyörögnie, hiszen én is éppúgy vágytam erre mint ő, de a tettei arra késztettek, hogy

megállják. Mellém feküdt, karját a hátam alá csúsztatta, a másikat a hasamon pihentette. Majd megfogta a kezem, és összekulcsoltuk az ujjainkat. Miközben a hasamat simogatta, lágy hang tört fel a torkából. Ahogy Kale lélegzete egyre egyenletesebbé vált, úgy támadt fel a szél odakint. Szorosan a karomba fogtam őt, majd lehunytam a szemem. – Most már értem, Dez – súgta álmosan. – Most már értem ezt a kéz dolgot.

13

M

ÁSNAP REGGEL MÁR AZELŐTT TUDTAM,

hogy Kale elment, hogy kinyitottam volna a szememet. A szoba csendesebb volt a lélegzése nélkül. Hűvösebb. Felvettem a trikómat a földről, és felhúztam. A tegnap éjszaka emlékeitől még mindig bizsergett a bőröm. Készen álltam arra, hogy továbbmenjek – akár egészen a végletekig, – de az, ami végül köztünk történt, jóval intimebb volt, mint a szex. Összeszedtem a cuccaimat, és kábultan a fürdőszobába mentem. Lezuhanyoztam, megmostam a fogamat, és megszárítottam a hajamat; egész idő alatt ostobán mosolyogtam, és csak Kale-re tudtam gondolni. Mikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, hogy kiengedjem a gőzt, kitisztult a levegő. Ahogy a fejem is. Volt egy kis elintéznivalóm. Ideje volt tehát koncentrálnom. Apát lent találtam a konyhában a szokásos reggelije mellett: egy csésze kávé, boysenberrys8 zsömle és a The New York Times. – Szia! – köszöntem, és felkaptam egy bögrét a pultról. Csendesen figyelte, ahogy a tabunak számító kávét a bögrémbe töltöm. – A tegnapi kapcsolaterősítő eseményektől függetlenül beszélnem kell veled. Apám felvont szemöldökkel bólintott, hogy folytassam. – Szeretem, ha a kezemben van a gyeplő – vágtam bele. – Ezt tőled örökölhettem. Attól, amit azok a rohadékok tettek velem, hogy megkötöztek, egy sötét szobába zártak és megfenyegettek, úgy éreztem, nem vagyok ura a helyzetnek. Meg kell találnom az egyensúlyt. Apa letette az újságot, előrébb hajolt, és összefont karját az asztalra fektette. Enyhén összeszorított szája és oldalra billentett feje azt jelentette, hogy felkeltettem a figyelmét.

– Mit értesz egyensúly alatt? – Tennem kell valamit. Azok az emberek odakint mászkálnak – isten tudja hányan, – és nem tehetek róla, de ahogy becsukom a szemem, csak rájuk tudok gondolni. – És pontosan mit tervezel? – Vigyél el a Denazenbe! Azok a fiúk borzalmas hazugságokkal tömték tele a fejemet, amiket egyszerűen nem tudok kiverni belőle. Te tudnál segíteni. – Azzal lecsaptam a bögrét az asztalra úgy, hogy a fele kávé kifröccsent belőle. – Megkockáztatom, hogy egy dologban biztos nem hazudtak. Nem vagy ügyvéd. De többet akarok tudni. Az igazat akarom tudni. Apa egy ideig hallgatott, miközben engem fürkészett. Szerintem elég meggyőző voltam, de apánál soha nem lehetett tudni. Ő fejlesztette tökélyre a pókerarcot. Már épp kezdtem azt hinni, hogy átlát rajtam, mikor lassan elmosolyodott. – Vedd fel a cipődet! Miközben leparkoltunk, azon gondolkodtam, hogy még soha nem jártam itt. Mióta csak az eszemet tudom, apa a Denazenben dolgozott, de még egyszer sem voltam az irodájában. Még azelőtt sem, hogy elkezdtük egymást látványosan semmibe venni. Hallgatagon kiszálltunk az autóból, felmentünk a lépcsőn, majd beléptünk az üvegajtón, és megálltunk a recepciós pultnál. A pult túloldalán álló férfi csodálkozva nézett rám, miközben egy csipeszes írótáblát és tollat nyújtott oda apának. A lobby vakítóan fehér falait eredeti cseresznyefa padló ellensúlyozta, mindenhol makulátlan rend uralkodott. A helyiség két oldalán egy-egy pár lift helyezkedett el. Az egyik oldalon ezüstszínű, a másikon hófehér volt. Apa felfirkálta a nevét a papírra, az órájára nézett, majd rámutatott a fehér liftajtóra. – Menjünk! A liftajtónál nem voltak gombok, csak egy keskeny csík a falon, ami úgy nézett ki, mint egy bankkártya-leolvasó. Apa kabátja jobb

zsebébe nyúlt, ahonnan kihúzott egy kis kártyát. Gyorsan lehúzta a kártyáját, mire az ajtó kinyílt. Egy szót sem szóltunk, csak beléptünk. Vártam egy kicsit, de mivel semmi nem történt, megkérdeztem: – Nos? – Türelem. Újabb perc telt el, mielőtt hangos, furcsa, porszívózajra hasonlító hang töltötte be a levegőt. A lift falán egy másik ajtó nyílt ki. Apa intett, hogy kövessem, majd belépett az ajtón. – Ez a valódi lift. – Megköszörülte a torkát, majd újra megszólalt. – Negyedik emelet. Döbbenten szálltam át a másik felvonóba, és az ajtók egy csendüléstől kísérve záródtak. Egy szempillantással később a lift életre kelt, és emelkedni kezdtünk. – Ezt a liftet csak akkor tudod beindítani, ha van biztonsági kártyád. Enélkül be sem zárul a lift ajtaja. És a lift nem visz magasabbra, mint amennyire a kártyád engedélye szól. Rövid utazás után kiléptünk egy hosszú, üres folyosóra, majd áthaladtunk egy acélajtón. Senkivel nem találkoztunk, miközben a folyosó túlsó végén nyíló ajtó felé tartottunk. Kísérteties volt a csend, szerettem volna kérdezősködni – millió kérdésem lett volna, – de nem akartam túlbuzgónak tűnni. Amint beléptünk az ajtón, minden megváltozott. Az a kép, ami akkor fogadott, mikor beléptünk a főbejáraton, bizarrnak tűnt ahhoz képest a nyüzsgéshez és forgataghoz képest, ami most tárult elém. A terem teljes hosszában asztalok álltak. Az ASPCA állatvédő egyesület tavaly felállított adománygyűjtő hívásközpontjához hasonlított. Mindegyik asztalnál telefonált valaki, és mélyen a papírjába hajolva írt valamit. Senki nem nézett fel, mikor beléptünk. A terem közepét egy óriási recepciós pult foglalta el, amely fölé egy táblára a következőt írták: Recepció/Bejelentkezés. A pult mögött egy dundi, barna hajú nő állt csúnya, előreugró fogsorral, és kacér mosolyt villantott apára.

– Jó reggelt, Mr. Cross! Apa bólintott, és furcsán mosolyogva visszaköszönt. – Hannah. – Egy újabb szerzemény? – pillantott rám szinte félelmetesen a nő, majd újra apához fordult. Nem volt számomra titok, mit gondolt a Hatosokról. Apa felnevetett. – Nem, ő a lányom, Deznee. Hannah csettintett egyet a nyelvével, és bólintott. – Ő az a szegény kis drága, akit bántott egy Hatos, nem igaz? – Nem bántottak – förmedtem rá, majd eszembe jutott, hogy én elvileg nem a Hatosok oldalán állok. – Az a rohadék megkapta tőlem a magáét. A nő „mondogasd csak magadnak” tekintettel, mosolyogva rám nézett. – Természetesen, drágám. – Kérem, adjon neki egy ideiglenes sárga belépőt! A mai napot velünk tölti. Hannah tapsikolni kezdett pufók kezeivel, és kuncogott. – Jaj, de izgalmas lehet ez neked! Magamra erőltettem egy mosolyt abban bízva, hogy valódinak látszik. – Tényleg az. – Erre! – szólalt meg apa. Kimentünk a teremből, majd jobbra fordultunk, végül újabb lifthez értünk. Ennek zöld ajtaja volt. Amikor beléptünk, apa megszólalt: – Ötödik emelet. – Majd egy pillanat múlva folytatta. – Az épületben minden liftnél különböző színek jelzik a biztonsági szintet. Az első három emelet ezüstszínű, ott van az ügyvédi iroda. A negyedik emelet, a Denazen tényleges recepciója, fehér. Azon minden Denazen-alkalmazottnak át kell mennie, mielőtt továbbhaladna az épületben. Az önkiszolgáló étterem is azon a szinten van. Az ötödik emelet, ahova most megyünk, zöld színű.

– Mi van a zöld szinten? – A Denazenben tíz szint van – válaszolta, miközben az aktatáskájában matatott. – Az ötödik emeletre hozzák az új Hatosokat; ott fogadják és készítik fel őket. Ezen az emeleten van a biztonsági szolgálat és az én irodám is. A lift remegve megállt, majd kinyílt az ajtaja. Egy alacsony férfi fogadott minket, akin ugyanolyan kék, hajszálcsíkos öltöny volt, mint azokon a férfiakon, akik Curd házában ránk törtek. Ahogy a férfi elmosolyodott, mókusszerű arcában keskeny csíkká húzódtak gombszemei. – Mr. Cross, visszahozták a 104-est. Minden sikeresen zajlott. Apa bólintott, majd kiléptünk a liftből. – Jó. Gondoskodjon róla, hogy a nyolcadik szintre szállítsák. – A nyolcadikra, uram? Általában a hetediken szokott lenni. – Tudom, de ez megváltozott, mikor elégette azt a személyt, aki elkísérte ebédelni. További utasításig a nyolcadikon marad. – Apa felém fordult. – Kövess, és maradj a közelemben! Mókuspofa tudomást sem vett rólam, mikor elhaladtunk mellette, hanem elfordult, és ugató hangon utasításokat adott egy közeledő férfinak. – Valakit elégettek? – Nem akartam elhinni. – Komolyan? A terem végében megálltunk egy ajtó előtt. Apa elővette a kártyáját, amit a liftben is használt, és lehúzta az ajtóra rögzített leolvasón. Az ajtó kinyílt, mi pedig beléptünk. – Foglalj helyet! – Egy nagy mahagóniasztal felé mutatott a szoba másik végében. Az asztal mindkét oldalán kényelmesnek tűnő székek álltak. – Ezek a Hatosok nagyon veszélyesek, ha nem tartjuk őket az ellenőrzésünk alatt. De ha kiképezzük és megfelelő módon használjuk őket, akkor olyanok, mint egy kezes bárány. Idehozzuk őket, amelyiket lehet, azt kiképezzük, és szállást adunk nekik. Ellátásért, fedélért és védelemért cserébe nekünk dolgoznak. Hogy lehet ekkora szemét!? Ellátás, fedél és védelem?Nem inkább éheztetés, zárkák és kínzás?

– Tehát azok, akik itt vannak, alkalmazottak? – Némelyik igen. Itt minden kényelemmel ellátjuk őket, és cserébe csak a szolgálataikat kérjük. A munkánk természetéből kifolyólag jobb, ha itt laknak a cégben, mivel folyamatos, huszonnégy órás szolgálatban vannak. Azokat, akik veszélyesek, és nem tudjuk őket rehabilitálni, a saját érdekükben tartjuk itt. A fiú, akinek segítettél a szökésben, közéjük tartozott. Segítettél a szökésben. Nem a fiú, aki túszul ejtett. Nem a fiú, aki meg akart ölni. Még most is az orrom alá dörgölte, mit csináltam rosszul. Várj csak! Édes a bosszú, apa! – De pontosan mire is képes? – Tudtam, hogy most kérdezősködhetek. – Hozzáért valakihez, aki… – Félelmet színlelve megráztam a fejem. – Hozzáért valakihez, aki utána meghalt. Összeaszalódott, és csak egy marék por maradt belőle! – A 98-as. Pusztító az érintése. Szerencsétlenségedre ennek te is szemtanúja lehettél. Mindenre, ami szerves, véglegesen pusztulást hoz. Emberekre, növényekre, bármire, ami él. Pusztán azzal, hogy hozzájuk ér, halálra ítéli őket. Kivéve téged. – Egyfajta különös kíváncsiság és éhség villant fel a szemében. Viszketni kezdett tőle a bőröm. Ugyanolyan volt a tekintete, mint a középiskolai angoltanáromnak, Mr. Parksnak, aki a nyertes lottószelvényét lebegtette az osztály előtt, majd lelépett. – Miért? Nem mintha nem örülnék ennek – mondtam, miközben az asztalára lendítettem a lábam. Rám nézett, de nem mondott semmit. – Én miért nem váltam porrá? – Ez egy nagyon jó kérdés. Egy elég komoly és kényelmetlen szóbeli vizsgáztatás után apám körbevezetett az ötödik és a hatodik szinten. Kiképzés és Új Alanyok Felkutatása. Láttam, ahogy egy fiatal lány a puszta nézésével átégetett egy betontömböt, egy férfit, akinek a bőre jéggé alakult át, és egy kisgyereket, aki a szemem láttára egy csodálatos, kék és aranyszínű papagájjá változott. Ha nem tudtam volna, hogy valójában mi folyik ezen a helyen, biztosan lenyűgözött volna. A

többi szintről is kérdezősködtem, de apám csak annyit mondott, hogy ott találhatóak az elkülönítők és a szállások, de az tiltott terület, majd közölte, hogy ezt a beszélgetést be is fejeztük. A lift előtt álltunk, mikor apa elővette a biztonsági kártyáját. Az ajtó kinyílt, mi pedig beléptünk. Mikor le akarta húzni a kártyát, odanyúltam, és kikaptam a kezéből. – Hű, ez aztán igazán ramaty egy fotó – mondtam, erősen szorítva a kártyát. A műanyag hideg volt, sima és kicsit hajlékony. Közben a másik kezemmel benyúltam a zsebembe, és megfogtam a sárga biztonsági kártyát, amit akkor kaptam, mikor megérkeztünk. Éles szúrást éreztem a halántékomban. Csupán néhány másodpercig tartott, de ennek ellenére elállt a lélegzetem. Úgy tűnt, apa észre sem vette. Gyors mozdulattal visszavette a kártyáját, végighúzta a leolvasón, majd betette a zsebébe. Gondolatban megveregettem a vállamat. Ó, igen! Ez ügyes húzás volt. Már majdnem délután két óra volt, mikor visszaértünk a negyedik szintre. Apának el kellett intéznie valamit, ezért az étteremben hagyott. Már azt terveztem, hogy elindulok a lift felé, mikor valaki lehuppant mellém a székre. – Szia! – mondta vidám hangon. Odafordultam, és megpillantottam egy velem egykorú fiút. Gesztenyebarna, göndör tincsei az arcába hulltak, kissé eltakarva kifejező tekintetét. Mosolyogva felém nyújtotta a kezét. – Flip vagyok. Még nem találkoztunk. Új vagy? – Öhm, szia! – Első nap? – kérdezte, miközben egy nyers, hámozatlan sárgarépát rágcsált. – Tulajdonképpen apámhoz, Marshall Crosshoz jöttem. – Te Cross gyereke vagy? – ragyogott fel az arca. – Apád fantasztikus ember! Valaki felnéz rá. – Ha jól látom, nagy rajongója vagy.

– Hogy a pokolba ne? Apád tényleg nagyszerű! Igazán odafigyel ránk – nevetett. – Feltételezem, te semmi vagy. – Semmi? – Így hívjuk idebent a nem Hatosokat. Hű. Igazán eredeti. – Imádni fogod ezt a helyet – folytatta Flip. – A Denazen remek hely! – Komolyan? – képtelen voltam palástolni a meglepetésemet. Szerencsére Flip túlságosan szórakozott volt, hogy észrevegye. – Igen, az ördögbe! Kicseszett szuperhősök vagyunk! A jó ügy érdekében harcolunk. Az emberiség nekünk köszönheti, hogy biztonságos világban élhet! – Közelebb hajolt. – Kiiktatjuk a rosszfiúkat, és rendet teszünk. Teljesen olyanok vagyunk, mint az XMen, az Igazságliga meg a hasonló hülyeségek! Azon tűnődtem, hogy Flip szófosása vajon halálos-e? – Tehát jól bánnak itt veletek? – Te most viccelsz? Folyton menekülnöm kellett. Fogalmam sem volt a dolgokról. De a Denazen rám talált, otthont adott nekem, és megtanított rá, hogy tudok jót cselekedni az adottságommal. Képzeld, néha még a kormánynak is segítünk. Ábrándozz csak a baromságokról! – Akkor nem foglyok vagytok? Flip szórakozva válaszolt. – Foglyok? – Akkor jöttök és mentek, amikor csak akartok? – Nem értem, miért ne tehetnénk… De nem tesszük. Itt maradunk. Biztonságosabb. – Arckifejezése gondolkodóvá vált. – Odakint sok rossz dolog van. A Denazen rengeteg rosszfiút feldühített. Odakint gyakorlatilag élő, beszélő céltáblák lennénk. Itt bent biztonságban vagyunk. Megvédenek minket. – A szolgálataitokért cserébe – feleltem, miközben igyekeztem, hogy ne legyen gúnyos a hangom. Ha nem tudtam volna az igazat – ha korábban nem találkoztam volna Kale-lel, – mindez a baromság, amit Flip előadott, hihetőnek tűnt volna. De beláttam a Denazen

álarca mögé. Az igazság már kiderült. És ha rajtam múlna, a világon mindenki megtudná. – És mindenki ilyen jól érzi itt magát? – A legtöbben igen – vonta meg a vállát. – Mindig vannak olyanok, akik nem akarnak együttműködni. Vannak köztünk olyanok, akik nagyon veszélyesek. Ha egy Hatos árt az embereknek, behozzák ide, és észérvekkel próbálják meggyőzni. Rehabilitáció. – És ha nem sikerül? – A rendőrségnek vannak börtönei. Igaz? Hasonló a helyzet. Ha valaki, akinek különleges képességei vannak, tömegmészárlásba kezd, vagy ilyenek, akkor az bűnöző. – Az órájára nézett. – Fenébe! Elkések az edzőteremből! – kiáltott fel, majd felállt és rám kacsintott. Karjait behajlította, szája sarkában ott lógott a sárgarépa. – Segítenek a gyúrásban, és hogy izmosak maradjunk. Most már valódi csajmágnes vagyok. – Örülök, hogy találkoztunk, Flip – mosolyogtam rá. Néztem, ahogy elmegy, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Ideje volt akcióba lendülnöm. Végre tiszta volt a terep, ezért felálltam és elindultam a lifthez. Kockázatos tervet eszeltem ki, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy egyedül lehessek apa irodájában. Nem csak azért engedtek be abba a hatosbuliba, mert olyan kedves voltam. Mikor hétéves voltam, karácsony előtt Mark bácsi elvitte Brandtet és engem vásárolgatni. Megláttam egy Barbie babát, amit mindenképpen meg akartam kapni, és könyörögtem neki, hogy vegye meg. Természetesen nemet mondott, mivel pénzszűkében volt. Mikor Mark bácsikám elment, visszaosontam a boltba. Az egyik kezemben a gyönyörű új babát fogtam, a másikban a régi rongyosat. Azt kívántam, bárcsak a régi babámnak is olyan meseszép, fehér, kecses ruhája lenne, aranysárga haját pedig ugyanolyan csillogó korona díszítené, mint az újét. Mikor lenéztem, a két baba egyformán nézett ki, én pedig egész éjszaka hánytam.

Mire idősebb lettem, már rájöttem, hogyan működik. Képes voltam átváltoztatni egy tárgyat abban az esetben, ha közben fogtam az eredetit. Amennyiben a két tárgy hasonló méretű volt, mindig sikerült. Addig kísérleteztem, míg rájöttem: szinte nem léteznek számomra határok. Tonhalas szendvicsem volt, de én sajtburgert akartam? Semmi gond! Az újnak pontosan olyan íze volt, mint egy sajtburgernek. Sört akartam, de csak üdítőm volt? Csak nyugalom! A folyékony mókát csak kívánnom kellett! Most biztosan azt gondoljátok, hogy ez a szuper adottság teljesen megőrjített. Egy tinédzser biztosan örül egy olyan képességnek, aminek köszönhetően megkapja azt, amit akar, akkor, amikor akarja. Még nagyon fiatalon eldöntöttem, hogy jobb, ha ezt megtartom magamnak; nem érte meg, akkora kínnal járt. Ugyanis mindig, mikor használtam ezt az adottságomat, olyan fájdalmat éreztem a fejemben, mintha egy kampóval tépték volna ki az agyamat az orromon keresztül. A tárgyak mérete nem sokat számított. Ha valami nagy volt, a fájdalom is erősebb volt. De ha egy olyan kicsi dolgot akarsz átváltoztatni, mint egy jégkocka, és ez is azt eredményezi, hogy sugárban hánysz és csillagokat látsz, akkor nagyon jó indok kell ahhoz, hogy megtedd. Tavaly apának házhoz szállítottak egy százharminc centi képátmérőjű lapos tévét, míg ő dolgozott. Egy buliban összejöttem egy sráccal, és hazavittem. Véletlenül levertük a tévét. Miután a srác elment, kimentem a garázsba, belenyúltam a kartondobozba, és voila! Új tévé. A legnehezebb rész az volt, hogy kínzó fejfájással és bélcsavaró hányingerrel kellett összetakarítanom az összetört tévé darabkáit. Ezt soha senkinek nem mondtam el. Mit mondhattam volna? Szia, a nevem Dez, furcsa, emberi kívánsággyár vagyok? Az egyik kezemmel kívánok valamit… ami a másikban testet ölt. Öö, nem. Sürgős esetekben jól jött, de akkor is rémisztő volt. Később, mikor hallottam arról a srácról, akit elhurcoltak a Sumrun fesztiválról, akiről soha többé nem hallottunk, más indokom is lett rá, miért ne áruljam el senkinek a titkomat. Pokolian féltem.

Mikor Kale mesélt anyukámról, és elmondta, mire képes, nehéz volt megállnom nevetés nélkül. Bár még nem találkoztam anyuval, végre nem éreztem magam olyan egyedül. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát… hát igen, valahogy így. De én sosem mertem másvalakivé átváltoztatni magam. Mert mi van, ha nem sikerül visszaváltoznom? Ráadásul el sem tudtam képzelni, mekkora fájdalommal járna egy ekkora test átváltoztatása. Valószínűleg belehalnék. Azzal, hogy itt vetettem be a varázserőmet – mintha bementem volna lövöldözni egy rendőrségre, – nagy kockázatot vállaltam. Apa bezárta anyát a képessége miatt. Hogy reagálna, ha megtudná, én mire vagyok képes? Lehúztam a kártyát, és megszólaltam: – Ötödik emelet. Nem is tudom, de valahol az agyam legmélyén arra számítottam, hogy nem fog sikerülni, hogy szirénák szólalnak meg, és villódzó fények gyúlnak ki, riadóztatva az egész épületet, de amikor az ajtó bezárult és a lift mozgásba lendült, a megkönnyebbülés hullámai árasztottak el. Tudtam, hogy kemény fába vágtam a fejszémet – nem is számítottam rá, hogy könnyű lesz, – de a legkézenfekvőbb hely, ahol információkat gyűjthettem, apa irodája volt. Az új biztonsági kártyával könnyedén kinyitottam az ajtaját. Miután bezártam, rávetettem magam az iratszekrényre. Nagyjából húsz perc kellett ahhoz, hogy átnézzem az asztala mellett álló szekrényt. Céges költségszámlák voltak benne, és néhány személyes adatlap – az egyik embert elő fogják léptetni. De nem találtam semmit, amiből megtudhattam volna, hány Hatost tartanak fogva a Denazenben, vagy hogy egyáltalán kik azok. Már csak az íróasztal fiókjai voltak hátra. Mikor lehajoltam, hogy kihúzzam a legfelső fiókot, az ajtó felől mérges hang dörrent. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? Megfagyott bennem a vér. Apa dühös arccal nézett rám.

14 az agyam hihetetlen sebességgel dolgozott, hogy valami logikus magyarázattal tudjak előállni. De most az egyszer nem tudtam mit mondani. Apa belépett az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. A csattanástól összerezzentem. – Válaszolj! Mit csináltál? És különben is, hogy az ördögbe jutottál be? – Közelebb lépett, és egy pillanatig azt hittem, meg fog ütni. – Én… – dadogtam. Nem készültem fel erre. Teljesen üres volt az agyam. Most először. Pedig általában még jeget is el tudnék adni az eszkimóknak. – Én csak szerettem volna többet megtudni erről a Daxről. – Hogy jutottál át a biztonsági rendszeren? Elő akartam venni a kártyát a zsebemből. A hideg, sima műanyag kártya ott volt az ujjaim között. De nem adhattam oda neki. Mert ő a saját biztonsági kártyáját látná, nem az enyémet. A tárgy, amit átváltoztatok, nem változik magától vissza, és mivel nem volt nálam az eredeti kártya, én sem tudtam visszaváltoztatni. Így inkább elővettem a legszebb, legártatlanabb mosolyomat. – Juj, a fenébe! Biztosan elveszítettem. – Elveszítetted – ismételte meg. Lesütött szemmel a padlót fürkésztem. – Biztosan kiesett. Itt kell lennie valahol. Apám nyugodtan álldogált, amíg én a szobában járkáltam, és úgy tettem, mintha a biztonsági kártyámat keresném. A szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy elmosolyodott. Néhány percig hagyta, hogy keresgéljem, majd megköszörülte a torkát. – Gyere! Hazamegyünk.

F

ELEGYENESEDTEM,

A kocsiban dermesztő csend uralkodott. Mély, dühödt csend. Tennem kellett valamit, hogy feloldjam a helyzetet, különben soha többé még csak az épület közelébe sem mehetek. Apa még mindig mérges volt, amiért szaglásztam az irodájában. Nem fogom tudni megszerezni Gingernek a kért információkat, csak akkor, ha most előhozakodok valami bődületesen jó magyarázattal. Gyorsan. De tényleg valami ütős dolog kellene. Világrengető. Ki kell teríteni az egyetlen lapomat. Amit vészhelyzetekre tartogattam. Sajnálatos módon ez éppen a legmagasabb értékű ász volt. – Ott akarok lenni – bukott ki a számon. – A Denazennek akarok dolgozni. – Az lehetetlen – mosolygott apa. – Miért? – akadékoskodtam. – Akik elraboltak, azok állatok. Azt tervezik, hogy megtámadják a Denazent. Szemem sarkából láttam, hogy apa szeme kikerekedik. – Tessék? – Ezzel is megfenyegettek. Azt mondták, hogy támadást intéznek ellened, és elpusztítanak. Azt hiszik, mindenkinél jobbak – folytattam hízelkedve. – Én is részese akarok ennek lenni, apa. Segíteni akarok, hogy megállítsuk őket. – Deznee, aligha hiszem, hogy te bármiben segíteni tudnál. Más apa talán megértőnek tűnt volna. Más apa talán ugyanezt mondta volna, arra gondolva, hogy a tizenéves lányának túl veszélyes ilyen dolgokba keverednie. De nem az enyém. Apám szavai ridegek és kíméletlenek voltak. Azt üzenték, hogy semmiben nem tudok segíteni, mert használhatatlan vagyok. Ó igen? Na, majd meglátjuk! Nagy levegőt vettem, elmormoltam egy halk imát, majd a kesztyűtartóból kivettem egy tollat. Szorosan fogtam, és lenyúltam a lábamnál ide-oda guruló szövegkihúzóért. Két hónappal ezelőtt esett le, mikor apa eljött értem az iskolába, de azóta sem vette fel. Magam elé képzeltem, hogy két szövegkihúzót tartok a kezemben egy toll és egy kihúzó helyett.

Néhány másodperccel később apa káromkodott egy nagyot, és élesen balra fordította a kormányt. A kocsi mintha irányíthatatlanná vált volna, a kerekei csikorogtak, egy pillanatig azt hittem, összetörjük magunkat. De néhány szédítő pillanat után az autó szerencsére hirtelen megállt. Körülöttem minden forgott, de a fejemben kezdett csillapodni a lüktetés. Apa nem döbbenten vagy rémülten nézett rám. Valami más volt a tekintetében. Beigazolódás? Nehezen visszafogható izgatottság? Bármi is volt az, hátborzongató volt. Tudnia kellett, hogy ez is megtörténhet, nem? Felcsinálta anyát, aki Hatos. Ötven-ötven százalék volt az esélye annak, hogy én is az leszek. _ Azt hiszem, apa, hogy ez hasznotokra lehet. Nem gondolod? – fordultam felé, és mélyen a szemébe néztem. Ökölbe szorítottam a kezem, és megismételtem, amit tegnap is mondtam neki. – Azt akarom, hogy megfizessenek! Tekintettel a meglepő titokra, amit megosztottam apámmal, meglepődtem – és meg is könnyebbültem, – hogy hazavitt, majd visszament dolgozni. Ám amint elért az utca végére, én már kint is voltam a házból, és az erdőn keresztül elindultam a városba. Az első helyen, Roudey-nál nem jártam sikerrel. Alex azóta nem mutatkozott, hogy tegnap este találkozott Kale-lel és velem. De szerencsére Roudey megadta az új címét. Ennek nagyon örültem, mert nem is tudtam, hogy elköltözött. Mondjuk nem csoda, ha valakivel több mint egy évig nem találkoztál. Egy rövid csevejt követően, melynek során biztosítottam Roudey-t, hogy Alex örülni fog, hogy lát, már úton is voltam. A Fourth Streeten lévő pizzázó felé indultam. A környéken itt volt az egyetlen utcai telefonfülke. A többi nyilvános telefon mind egyegy mosdó mellett vagy előterekben volt. Ott könnyen kihallgathattak volna. Helló, paranoia! Felemeltem a kagylót, de vigyáztam, nehogy hozzáérjek a szélére ragadt száraz, rózsaszín rágógumihoz, majd felhívtam Brandtet. – Szia! – szóltam bele a telefonba, mikor felvette. – Én vagyok az.

– Jézusom, Dez! Már épp ideje volt – fakadt ki Brandt. – Rohadtul aggódtam érted! – Tudom! Tudom! Sajnálom. Újra itthon vagyok, vagyis most per pillanat nem, de apa tegnap értem jött és hazavitt. – Érted ment és elvitt? – Hosszú történet – sóhajtottam, és fejemet a telefonkészülékre támasztottam. Még mindig zúgott egy kicsit a fejem, a nyakam pedig fájt. – Találtál valamit? A vonal túlsó végén valami felnyikordult; Brandt leült az ágyára, majd mélyet sóhajtott. – Dez, ez valami nagyon komoly dolog. Azért hívják őket Hatosoknak, mert rendkívüli képességeik vannak. A rendellenes hatodik kromoszómájuk okozza. Az ilyen emberek között vannak nagyon veszélyesek is. – Igen, de ez az infó már lejárt lemez. Mi a helyzet a Denazennel? Találtál valamit erről a szervezetről? – Hogyne! Már mindenhol megvetették a lábukat. Nagyot nyeltem. – Mire gondolsz? – Nos, egy kicsit mélyebbre ástam, és mindenhol találtam kapcsolatokat a Denazennel. – Kapcsolatokat? – A Martin Bondale név ismerősen hangzik? – Igen, mondjuk. Miért? Ki ő? – Emlékszel még arra a pasira, akit tavaly kerületi ügyésznek jelöltek? Arra, amelyikről egy nő azt állította, hogy egész nyáron őt döngette? Mindenkinek leesett az álla, mikor holtan került elő. – Ó, igen – feleltem. – Emlékszem. Mindenki biztos volt benne, hogy ő tette, mégis megnyerte a választást. – Aha – helyeselt Brandt. – Várj! Azt akarod mondani, hogy a Denazennek is köze volt hozzá? – Mivel Brandt egy oknyomozó riporter fia volt, folyton volt a tarsolyában két-három összeesküvés-elmélet. De most bármennyire

akartam, hogy ez is csak egy legyen közülük, tudtam, hogy igaza van. – De ő csak egy volt azon a listán, melyen olyan kerületi, városi és állami tisztségviselők szerepelnek, akik kapcsolatban állnak velük. – Teljesen megőrültél? – suttogtam a telefonba. Átnéztem a vállam felett, hátha közben társaságot kaptam. – Mikor arra kértelek, hogy nézz utána, mit lehet róluk tudni, nem azt kértem, hogy áss át Kínába. Azok az emberek veszélyesek. Ők… – Dez, bízz bennem, felfogtam, mennyire veszélyesek! – Szünetet tartott. Majd pillanatokkal később fémes zörgés hallatszott. A gördeszkája kerekét forgatta. – Na, köszi, megyek, meg kell találnom Kale-t. Tudnom kell, jól van-e. – Ahogy akarod. De majd szólj, ha valamire még szükséged lenne! És légy óvatos! – mondta Brandt nyomatékosan. – Ha nem fedezlek hátulról, csak egy gyámoltalan kislány vagy. – Hogyne! És ha én nem fedezlek téged, te csak egy óriási, elveszett baba vagy – mosolyodtam el, és már le akartam tenni a kagylót, amikor mégis inkább beleszóltam. – És fejezd be a kutakodást! Alex lakása a város szegényebb részén állt, melyet gúnyosan csak Fixnek9 neveztek. Ugyanis a legtöbb drogügylet a Fixben zajlott, a rendőrség mégis előszeretettel kerülte el. Máskülönben minden további nélkül elkapták a dílereket, amint az iskola területén vagy az áruházban dolgoztak. Úgy tűnt, a Fixnek saját kormánya van. Megvoltak a saját szabályai és a saját eszközei. Nem volt érdemes ujjat húzni velük. Ahogy a lépcsőházban baktattam felfelé a harmadik emeletre – mert a lift nem működött, – próbáltam visszatartani a lélegzetemet. A folyosó vizelettől és mosdatlan testek szagától bűzlött. A lépcső tetején balra fordultam, és az ajtókat számolgattam. A lakásszámok javarészt hiányoztak, de szerencsére Alex ajtaján fekete alkoholos filccel ott szerepelt a 324-es szám.

Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de az ajtó hirtelen kivágódott. – Dez? – hőkölt vissza Alex. Láthatóan nem számított rám. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Megragadta a karomat, és berántott a lakásba. – Nem szabadna itt lenned! – Áruld el, kérlek, nem láttad Kale-t? – Mikor ma reggel felébredtem, már nem volt a szobámban – ami okos döntés volt ugyan, de nem tudtam, hová ment, és hol keressem. – Itt vagyok! – szólalt meg egy hang Alex háta mögül. A nappaliban állt. Alex fekete farmerét és Brandt zöld, hosszú ujjú pólóját viselte. Rám mosolygott, mire belőlem is elillant a pánik, így képes voltam visszamosolyogni. – Elmentél, de nem tudtam, hogy hova. Kale elindult felém, és már csak akkor állt meg, mikor a vállunk összeért. – Mikor meghallottam, hogy apád felébredt, eljöttem. A szemem sarkából láttam, hogy Alex összehúzott szemmel minket bámul. – Ez meg miről beszél? Kale valószínűleg úgy érezte, jobb, ha segít, ezért ő válaszolt helyettem. – A tegnap éjszakát Deznél töltöttem. Levettük a pólóinkat. Ugyan nem láthattam az arcomat, de tudtam, hogy élénkvörösen ég. Meg kell beszélnem Kale-lel, hogy milyen információkat lehet megosztani és kivel. Sürgősen. Alex összefonta a karját, és a fejét rázta. – Előbb Beldom és Doon, most meg az Esőember? Lemaradtam valamiről, Dez? – Majd Kale-hez fordult. – Azt hittem, itt töltötted az éjszakát. Kale megvonta a vállát, majd hátat fordított neki. – Elmentem, amikor elaludtál. – Nem surranhatsz ki úgy innen, hogy előtte nem szóltál nekem. – Alex féltékeny volt, ezt jól láttam, de sajnos az ehhez való jogát már rég elvesztette.

– Hangosan horkoltál – mondta Kale Alexnek, miközben rám mosolygott. – Nem volt nehéz dolgom. Úgy tűnt, Alex mindjárt ráveti magát Kale-re, de végül visszafogta magát, és gúnyosan hozzám fordult. – Komolyan veled töltötte az éjszakát? – Nem úgy, ahogy te gondolod, de igen! Különben meg mit érdekel ez téged? A gimis lotyód mostanában már feléd sem néz? Kale egyre sötétebb arccal nézett rám, majd Alexre. Megint pattogtatni kezdte az ujjait. – Bántottad őt. Ő mondta. De mit foglalkozol vele, ha ő megengedte, hogy megcsókoljam? Most már az én kezemet fogja, nem a tiédet! Alexből kitört a röhögés. – Ó, te szerencsétlen! Higgy nekem, ebből pofára esés lesz! Nem hallottad? Más srácoknak sokkal többet enged meg, mint neked! Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ugyanúgy, ahogy aznap este is tettem, mikor rajtakaptam azzal a gimis csajjal Roudey termének hátsó szobájában. Az öklömmel egyenesen az állkapcsa felé ütöttem. Nem rogyasztotta meg az ökölcsapás, de bátran állíthatom, hogy megérezte. Legalábbis nagyon remélem, mert én meg úgy éreztem, mindjárt leszakad a kezem. – Ha már nem szemétkedsz tovább, megsúgom az új híreket. Alex egy szempillantás alatt összeszedte magát, és komoly arccal figyelt. Már el is felejtette a jól irányzott jobbhorgomat, meg azt is, hogy Kale nálam töltötte az éjszakát. – Holnap kezdek az új munkahelyemen – mondtam alig leplezett büszkeséggel. Valószínűleg aggódnom kellett volna, hogy olyan emberekre bízom magam, akik bábuként használják fel a magamfajtákat, de most egyelőre csak fel voltam dobva. Egyedül bejutottam arra a helyre, és közben az orránál fogva vezettem apámat. Ettől mindig boldogító érzés fogott el. – Új munkád lesz? – Nagyjából hat másodperc telt el, mire Alex felfogta, amit mondtam. Csodálva és elismerő mosollyal nézett rám. Hirtelen én lettem a hőse… a hősnője. – Nagyszerű! Hogy szerezted?

Igen. Most következik a nehezebb rész. Tudtam, hogy Alex botrányt csap majd. Kale pedig egyenesen kiugrik a bőréből. – Van valamim, amire szükségük van. Kale engem figyelt. A harag helyét, amellyel Alexet méregette, lassan átvette egy rossz sejtés. Alex teljesen összezavarodott. – Már megbocsáss, Dez, de mid van, amire nekik szerinted szükségük lehet? Velem szemben az asztalon volt egy baseball-labda. Felkaptam, majd bementem a konyhába, ahol láttam egy narancsot a pulton, közvetlenül Alex autókulcsa mellett. A két tárggyal a kezemben visszamentem a szobába, és megálltam közvetlen előttük. Behunytam a szemem, majd a naranccsal az egyik, a baseballlabdával a másik kezemben elképzeltem, ahogy beleharapok a narancsba, és az ízletes, savanykás lé végigfolyik az államon. Magam elé képzeltem a gyümölcs egyenetlen felületét, a vastag héját, ahogy szépen lehúzom. Kétségkívül nehezebb volt, mint máskor – nem sokszor csináltam ilyet. – de sikerült. Nem a labda súlyából vagy a megváltozott felületéből tudtam, hanem a hirtelen belém nyilalló éles fájdalomból, és onnan, hogy súlytalanná váltam. Néhány másodpercre minden elsötétült előttem, majd a földön találtam magam. – Jézusom! – üvöltött fel Alex, és odaugrott hozzám. Kale előbb ért oda. – Dez? Bólintottam, majd félrebillent a fejem. Két narancs gurult a szoba sarkába. – Akkor te… – Ő is Hatos – fejezte be Kale a mondatot, de az ő hangja nem tűnt túlságosan meglepettnek. A hónom alá nyúlt, majd felsegített a kanapéra. Felemelte a fejem, és kisimította a hajamat az arcomból. – Vérzel. Mi történt? Letöröltem a nedvességet az orrom alól. Vér. Hát, ez számomra is újdonság.

– Nem igazán szoktam használni ezt az adottságot, mert túlságosan megterheli a szervezetemet. Fizikai fájdalmat okoz. – Nem akartam mélyebben belemenni. Alex felhorkant. – Nekem ez többnek tűnik egy sima fájdalomnál. Az isten szerelmére, hiszen vérzel! – Ez korábban még sosem fordult elő – mondtam. – Szerintem azért lehet, mert gyakrabban csinálom, mint szoktam. Tíz másodperccel később már mind a ketten tajtékzottak. – Neked teljesen elment az eszed? – üvöltötte Alex. Kale üvöltözve járkált fel-alá a szobában, mint egy megvadult állat. – Szó sem lehet róla! – Újra az ujjait pattogtatta. Mutató-, középső, gyűrűs-, kisujj. Vártam néhány percet, hogy lenyugodjanak; hogy távozzon a tesztoszteron, meg ilyenek. Tovább tartott, mint reméltem, de végül megelégedtek azzal, hogy vészjósló pillantásokat vetettek rám, és magukban morogtak. – Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Alex ötpercnyi hallgatás után. Elvonult a szoba másik felébe, ahol most egy stresszlabdát ütögetett. Miután jól megpüfölte, a falhoz vágta, azután levetette magát a kanapéra. – Ja, mert te minden titkodat megosztottad velem, ugye? – Rohadék képmutató! Alex bűntudatosan elfordította a fejét. – Nekem ez nem tetszik – állt meg Kale, és nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak. Talán arra gondolhatott, hogy elzárja előlem az utat, ha hirtelen felindulásból el szeretnék rohanni a Denazenbe. Ki tudja. – Többé már nem titok, hogy Hatos vagyok. Apa már tudja, hogy mire vagyok képes, tehát nincs visszaút. Tegnap nagyon elszúrtam. Elkapott, amint az irodájában kutakodtam. Valami sokkolót kellett kitalálnom, különben többé be sem tehettem volna a lábam az épületbe.

– Ez több mint sokkoló, még tőled is – dünnyögött Alex. – Miért nem szöksz meg? Miért teszel meg mindent azért, hogy Ginger segítsen neked? – Mert meg kell találnom a Kaszást. Ő az egyetlen esélyem, hogy kiszabadítsam anyámat arról a helyről. – Majd kitalálunk valamit. Ne menj oda! Én elbújtatlak. Mindent elintézünk. Kale feszültté vált. Abból, ahogy Alex beszélt, nem volt világos, hogy rám vagy rá gondolt, vagy arra, hogy kijátssza a Denazent. De mindegy is, mert bennem ez fel sem merült. – Vagyis majd te segítesz kihozni onnan anyut? Nem hiszem. És mi a helyzet Kale-lel? – Beletelik egy kis időbe, de majd kitaláljuk, hogyan segíthetünk anyukádnak. Megígérem. Ami pedig őt illeti – ütött az öklével Alex Kale felé, – egyszer úgysem keresik tovább. Mennyire lehet fontos egy Hatos? – Sokat áldoztak arra, hogy megalkossanak – mondta Kale kísértetiesen halkan. – Nem találnak több olyant, mint én. Nem fogják feladni. Engem duplán tudnak használni. Nem csak az érintésemet használják, hanem a véremet is. – A véredet? – kérdezte Alex hitetlenkedve. – Eltelt már néhány nap azóta, hogy leléptem. Már biztos őrjöngve keresnek. – Kale felém fordult. – Annak a srácnak az unokahúgát nem benyugtatózták. Egy olyan szérumot injekcióztak belé, ami részben az én véremből is készült. Ha ezt a szérumot egy Hatos véráramába fecskendezik, az az ember megszűnik gondolkodó lény lenni. Befolyásolható lesz. Így már erőfeszítés nélkül irányíthatják. A véremet gyakran, de kis adagokban vették le, mert a szérum gyorsan megromlik. – Akkor menj el! Szerintem ez lenne a legjobb. Neked és mindenki másnak is. – Nem mehet el csak úgy. Hacsak nem megyek vele én is. Alex felült, és lábával dobbantott a padlón.

– Mi van? Most már a személyi testőre is lettél, aki alkalomadtán más szolgáltatásokat is nyújt? – Egész életében a Denazenben élt. Nem tud semmit arról a világról, amiben mi élünk. – Teszek rá! – morgott Alex. – Nem mintha meg tudnálak állítani. – Sikerülni fog. Tudom, hogy képes vagyok rá. – Ledobtam magam Alex mellé, a kanapéra. – A fájdalom, amit most éreztél, semmiség volt. El tudod képzelni, hogy érzed majd magad egy óra után a Denazenben? Rákényszerítenek majd, hogy úgy produkáld magad, mint egy cirkuszi majom! Rohadtul bele fogsz halni! – Ki fogom bírni! – kötöttem az ebet a karóhoz, bár őszintén szólva ezen még nem igazán gondolkodtam el. Próbák elé állítanak majd. Meg kell mutatnom, hogy mire vagyok képes. Mennyit bír el a testem, mielőtt összeroppan? – Mi lenne, ha arra kérnélek, ne menj? – szólalt meg Kale Alexet bámulva a szoba másik végéből. – Nem foglalkoznék vele. Ennek így kell történnie. – Nem mintha én ezt akartam volna, de nem volt más választásom. – Hacsak nincs valami jobb ötletetek. Ha van, akkor meg ki vele! Csend. Igen, én is így gondoltam. Kale a fejét csóválta. – Az a hely a legtöbb embert elpusztítja. Nagyon zavart, hogy egyikük sem viselkedett úgy, mint aki megbízik bennem. – Akkor most jól jön, hogy nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember.

15

Á

LMOS SZEMEKKEL NÉZTEM ÚJRA AZ ÓRÁRA.

Hajnali két óra volt. Miután eljöttem Alextől, nem mondtam külön Kalenek, hogy jöjjön át, de feltételeztem, hogy megteszi. Vagy legalábbis reméltem. Bár a tegnap éjszakai csók emléke élénken élt bennem, ideges voltam – kihúzva, rettegtem – a másnaptól, ami vészesen közeledett, és ha Kale velem lett volna, megnyugodtam volna. Mikor már majdnem átadtam magam a sötétség vonzásának, az ablaknál valami mozgás keltette fel a figyelmemet. Kale nem szólt semmit, miközben egy kinti ágról átlendült az ablakba, majd egy halk huppanással a bézs szőnyegen termett. Találkozott a tekintetünk, amitől izgatott remegés futott végig a gerincemen. Ma este nem vesztegette az idejét, két óriási lépéssel letudta a köztünk lévő távolságot, és egy szempillantás múlva éreztem is az ajkait. Flanel kisnadrág volt rajtam, mint minden áldott éjjel, de a megszokott vacak trikóm helyett ma este inkább egy fekete csipkés melltartó mellett döntöttem. Ezúttal nem tétováztunk, nem koccantottuk össze a fogainkat. Nem kételkedtem benne, hogy én voltam az első lány, akivel valaha csókolózott, de szent ég! Volt hozzá tehetsége. Mikor végre levegőhöz jutottunk, rám mosolygott. Úgy láttam, most már könnyebben megy neki a mosolygás. Kellemes érzés öntött el. – Szia! – szólalt meg. Halkan felnevettem, és hozzásimultam. – Szia! – Hosszú ideig így maradtunk, közben Kale az államtól a derekamig végigsimított. Néha csak egy ujjal, néha a kézfejével. – Kérlek, ne menj el arra a helyre! – mondta egy kis idő elteltével.

– Ezt már megbeszéltük. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Megállapodtunk. Ez az egyetlen lehetőségem. Elfintorodott, szája egyetlen vonallá húzódott, mintha egy citromba harapott volna. – Fogalmad sincs, mire képesek azok az emberek. Nem tudod, mit tesznek az olyanokkal, mint mi. Olyanokkal, mint mi. A Hatosokkal. Elfogadtam a képességemet, de valójában nem ismertem. Soha nem értettem igazán. Az elmúlt pár év csak a bulizásról szólt. A következő nagy izgalomról. Bármiről, amitől éreztem, hogy élek; mert belül üresnek éreztem magam. Tartalmatlannak. A maradék időmet pedig az töltötte ki, hogy új és szórakoztató módozatokat találtam ki apám felbosszantására. És mindeközben léteztek más, hozzám hasonló emberek, mint anyu, akik a szabadságukért küzdöttek. Alexnek igaza volt. Elmenekülhetnék Kale-lel együtt. De nem tudnék sokáig így élni. Úgy, hogy tudom, mit tett a Denazen. Úgy, hogy tudom, anyukám ott van bent, és akarata ellenére fogva tartják. – Ne beszéljünk többet a Denazenről! – fogtam meg Kale kezét. – Mesélj a táncról! Hol tanultál meg ilyen jól táncolni? – Egyszer, mikor még fiatalabb voltam, Sue mutatott egy filmet a tévében – mesélte tompa, bágyadt hangon. – Teljesen lenyűgözött. A férfi, Fred, állandóan táncolt. Hát onnan tanultam meg. Régi film? Fred? – Fred Astaire? Rá gondoltál? Azt mondod, hogy egy Fred Astaire-filmből tanultál meg táncolni? – Pontosan. Néztem, ahogy azt a nőt végigpörgette a táncparketten, majd magához szorította. És azt mondta neki, hogy szereti – húzódott el tőlem, majd jégkék szemeivel fürkészően rám nézett. – De ezt csak most értettem meg. Azt hiszem, szeretlek. A gyomrom megremegett. Alex. Alex volt az utolsó ember – az egyetlen ember, – aki azt mondta, szeret. Habár ettől a szótól forróság és izgatottság lövellt az ereimbe, mégis fájt Kale-től hallani ezt. Nem szerethetett engem. Igazából nem. Nem is tudhatta, mi az a szerelem. Egy filmből biztosan nem.

– Tudom, hogy azt gondolod, hogy így érzel, de nem hiszem, hogy ez lehetséges. Még nem. Túl korai. Ráadásul vedd figyelembe, hogy én vagyok az egyetlen lány, akit ismersz. Sőt, az egyetlen élőlény, akit meg tudsz érinteni. Ez zavarhatta össze a gondolataidat. Tudom, hogy érzel irántam valamit. De nem hinném, hogy szerelmes vagy belém. Valójában nem. Azt várná az ember, hogy egy srác bosszús lesz egy ilyen monológ után, de Kale nem lett az. Csak elszánt kifejezéssel az arcán megrázta a fejét. – Nem értem, hogy idekint hogy működnek a dolgok. Nem értem az embereket, sem azt, hogy mit miért tesznek. Talán még azt sem értem pontosan, mi a jó és mi a rossz, de nem élek teljes sötétségben. El tudom mondani, mi a különbség. Kedvelem Alexet, bár valami idebent – ütött kétszer a mellkasára – azt súgja, hogy nem kellene. De ha arra gondolok, hogy ő teszi meg, amit te készülsz tenni, az nem tölt el félelemmel. Nem dühít fel. Kale bosszús arckifejezéssel hátradőlt. – Ha arra gondolok, hogy a Denazenbe mész, szédülni kezdek. Fáj a mellkasom. Olyan érzés, mintha nem kapnék levegőt. Ha arra gondolok, hogy azt teszik majd veled, amit velem is tettek, üvölteni tudnék. – Felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Alex iránt nem érzek így. Még Sue iránt sem éreztem így soha. Ha képes lennék bárki mást megérinteni ezen a földön, akkor sem hinném, hogy szeretném megtenni. Kizárólag téged akarlak érinteni. – Kale, én… Kale hirtelen a számra tapasztotta a kezét, szemei óriásira kerekedtek. Majd egy szó nélkül felpattant az ágyból, és három könnyed lépéssel már ki is ugrott az ablakon. Nindzsa. Ez a srác egy nindzsa! Felálltam az ágyból, épp időben ahhoz, hogy még lássam, ahogy meztelen felsőtesttel átrohan az udvaron. Néhány pillanattal később apám már kintről kiabált, hogy engedjem be, miközben az ajtógombot rángatta. Felkaptam az első, kezem ügyébe eső pólót – épp azt, amit Kale viselt – és az ajtóhoz sétáltam.

– Mi a franc ez az egész… – kezdtem, de apám minden teketóriázás nélkül félretolt az ajtóból, majd két öltönyös, denazenes majommal együtt benyomult a szobámba. – Meg tudnád magyarázni, hogy te miért hozhatsz pasikat a szobámba, ha én nem? – Röviddel ezelőtt látták a 98-ast ezen a környéken – fordult hozzám. – Nem megmondtam, hogy ne zárd be az ajtód? Összehúztam a szemem, és csípőre tettem a kezem. – Én pedig nem megmondtam, hogy nem szándékozom nyitva tartani? – Majd a két férfira mutattam. – És komolyan nem fogok ezen változtatni, ha az éjszaka közepén idegen férfiakat engedsz a házban kutakodni. – Nem járt itt senki? – kérdezte az egyik öltönyös. – Valójában egy egész focicsapatot rejtegetek a szekrényemben, szóval, ha nem bánják, vissza is mennék hozzájuk. A két férfi csodálkozva bámult rám. – Úgy értem, nem. Most pedig kifelé a szobámból! A másik férfi a szekrényemhez lépett, és feltépte az ajtót. Jézusom, tényleg azt hitte, hogy komolyan beszélek? A pasas behajolt a szekrénybe, és ideges, kapkodó mozdulatokkal félretolt néhány akasztót. Miután meggyőződtek arról, hogy egyedül vagyok, elindultak az ajtó felé. Apa a küszöbnél megállt, és visszafordult. – Aludj egy kicsit! Holnap hosszú nap vár rád! A reggel túl gyorsan érkezett. Miután megszabadultam apától és a csatlósaitól, már képtelen voltam elaludni. Vártam, hogy Kale visszajöjjön, de nem úgy alakult. Valószínűleg jobb is volt ez így. Apát ismerve biztosan figyeltette a házat. Lezuhanyoztam, felöltöztem, megfésülködtem, majd lementem a földszintre. Apa szokás szerint az asztalnál ült, a kávéját iszogatta és olvasott. Én felemelt karral megfordultam előtte. – Ez így jó lesz? – Kedvenc fekete, hosszított trikómat és egy új, szűk farmert viseltem. Felvettem a fekete bőr csuklópántjaimat is, mert tudtam, hogy utálja. Apa rám nézett, felállt, majd megköszörülte a torkát.

– Attól félek, a mára tervezett programok kicsit megváltoztak. De biztosan megérted. – Mit értek meg? – érdeklődtem, majd a Mickey egeres bögrémbe töltöttem a maradék tiltott kávét. – Holnap kezdesz csak a Denazenben. Ma túl nagy lesz a zűrzavar. Lehuppantam a székre, amiről az imént állt fel. – Ó? Hogyhogy? Újabb rosszfiút kell legyőznötök? – Tegnap éjjel elkapták a 98-ast – válaszolt engem figyelve. – Nagyjából egy háztömbnyire innen. Kiszáradt a szám. Ebben a pillanatban a Szahara nyugodtan elbújhatott volna mellettem. Teszt. Ez talán csak egy teszt. Apa tudni akarta, valóban komolyan gondoltam-e azt, hogy Kale-nek meg kell fizetnie. Túl sokáig vártam. Apám kérdőn felhúzta a szemöldökét, ajka széle rángatózni kezdett. Ez holtbiztos jele volt annak, hogy tudja, valami nem stimmel. – Azt gondoltam, hogy ezt te is jó hírnek tartod majd, Deznee. – De, én csak… – ráztam meg a fejem. – Igen, ez tényleg jó hír. Csak nem hiszem el, hogy ennyire közel merészkedett. Egy háztömbnyire volt? Szerinted ide akart jönni? Apa összehajtogatta az újságot, és letette az asztalra. – Én azt gyanítom. – Látni akarom – jelentettem ki határozottan. – Annak a rohadéknak a szemébe akarok nézni. – Ez nem lehetséges, Deznee. Amíg nem döntünk a további sorsáról, mindenki biztonsága érdekében a kilencedik szintre vittük. – Mi van a kilencediken? – Büszke voltam magamra, hogy közömbös hangon tudtam feltenni ezt a kérdést. Majdnem végig. – Átnevelés és megsemmisítés.

16

A

ALEX LAKÁSÁHOZ VEZETŐ LÉPCSŐHÁZBAN, ha lehet, még nagyobb volt a bűz, mint múltkor. Befogtam az orrom, de hiábavalónak bizonyult a próbálkozás, így is éreztem a szagokat. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, úgy rohantam fel. A második emeletre érve átbuktam egy férfin, aki a földön feküdt. – A francba! Sajnálom. – Lehajoltam, hogy megnézzem, minden rendben van-e, mikor a férfi az oldalára fordult és elhányta magát. Majdnem eltalálta a cipőmet. – Oké, élvezd csak a másnaposságot! Két perccel később már őrült módon döngettem Alex ajtaját. Fogalmam sem volt, mostanában hogyan alakulnak a napjai, de még csak reggel tíz óra volt. Ez annak az Alexnek, akit én régebben ismertem, olyan volt, mint más embernek a hajnali hat óra. Reménykedtem, hogy még nem ment el Roudey-hoz – vagy bárhova, ahol mostanában a napjait töltötte. Az ajtó kinyílt, és ott állt Alex meztelen felsővel, derekára csúszott fekete melegítőnadrágban. A haja kócos volt, mogyoróbarna szeme pedig még csipás. Semmi kétség, most ébredt fel. Arcán bosszúság tükröződött, egészen addig, míg fel nem fogta, ki áll az ajtóban. – Dez? Félrelöktem, és bementem a szobába. – Áruld el, hol van Kale! – Déjá vu, Dez. Nem ez történt tegnap is? – Nem volt túlságosan boldog. – Mikor láttad őt utoljára? Megvonta a vállát, odament a kanapéhoz, és lefeküdt. – Majdnem egész éjjel egy buliban voltam, a belvárosban. Megkérdeztem, hogy velem jön-e, de nemet mondott. Négy óra után Z

értem haza kissé ittasan és fáradtan. Nem néztem, hogy a kanapén fekszik-e. Nézd, beleegyeztem abba, hogy a srác itt hédereljen, de nem vagyok a bébiszittere. – Apa azt mondta, hogy elkapták. Késő éjjel. Alex nem hatódott meg. – Ez már csak így szokott lenni. Gondolom – felelte, amitől ökölbe szorult a kezem. – Hidd el, sajnálom, hogy elkapták, de mindenki magáért felel, ha a Denazenről van szó. – Alex újfent megvonta a vállát. Nem hittem el, hogy ezt mondta. – Segítened kell nekem. – Miben kell segítenem? Rábámultam. – Kihozni onnan! Meg fogják ölni! Ezt apa mondta. Gyere velem! Épülj be! Ha már ketten vagyunk ott, hamarabb meg tudjuk szerezni az információkat. Sőt, az is lehet, hogy a Kaszás segítsége nélkül is ki tudjuk szabadítani Kale-t és anyut. Alex hozzám lépett, és megfogta a kezem. – Tudom, hogy kötődsz ahhoz a sráchoz, de el kellene engedned. Visszarántottam a kezem, és hátraléptem. Hogy lehet ennyire rideg? – Mindig ekkora seggfej voltál? Most komolyan, hogy nem vettem észre egész idő alatt, míg együtt voltunk, hogy milyen önző szemét vagy? Ezzel érzékeny pontjára tapintottam. Alex három lépéssel átviharzott a szobán, és az ajtóhoz szorított. – A Denazen eltörölte a föld színéről a családomat. Lemészárolta a szüleimet, a nagymamám vett magához, és mikor a Denazen eljött hozzánk, az életét adta, hogy szabad maradhassak. – Alex a két vállamat markolva durván megrázott. – Mi az ördögért mennék szabad akaratomból arra a helyre? – Hogy segíts nekem – válaszoltam nyugodt hangon. Egy percig azt hittem, most azonnal leüvölti a fejemet. Arca elvörösödött, ajkait összeszorította. De néhány pillanat múlva

láthatóan nyugodtabb lett. Már nem szorított olyan erősen, ehelyett az ajtó felé lökdösött. – Tűnj a pokolba! Másnap reggel villámgyorsan beértünk autóval a Denazenbe. Előző éjszaka, valamivel éjfél előtt nagyon berezeltem. Kale-t bezárva tartják, Alex nem akart nekem segíteni, Brandt pedig valami okból kifolyólag nem vette fel a telefonját. Mikor eldöntöttem, hogy beépülök a Denazenbe, hogy Ginger segítségéért cserébe információkat szerezzek neki, mérhetetlen izgalmat éreztem. Ez volt az eddigi legnagyobb dobásom, tetézve azzal, hogy közben apát is újra átvághattam. De miután sikertelenül próbáltam elaludni, a gyomrom lassan összeszorult az idegességtől. Nem tudtam kiverni a fejemből Alex durva tekintetét, ahogy rám nézett, mikor kidobott. Pengeéles hangja elárulta, ezen egyedül kell végigmennem. Ha valami rosszul sül el, nem lesz senki, akihez segítségért folyamodhatnék. De készen álltam én erre? Persze tele voltam ötletekkel, de mégiscsak ők voltak a nagykutyák. Úgy éreztem, amibe most belemásztam, az jócskán meghaladta az erőmet. Apa a számára fenntartott parkolóba kormányozta az autót, majd szó nélkül kinyitotta az ajtót. Követtem őt az épületbe, ahol megálltunk a fehér liftajtó előtt. Amint az ajtók bezárultak mögöttünk, és a valódi ajtók kinyíltak, belevágott a mondókájába. – Mielőtt folytatnák ezt az egészet, biztosan tudnom kell, hogy megértetted: ez nem holmi móka, nem holmi játék. Várt, de nekem csak pillanatok múlva tűnt fel, hogy megerősítésre vár. Bólintottam. – A Denazen rendkívül komolyan veszi a kiképzést. Olyan dolgokat kérnek majd tőled, amiket nem akarsz megtenni. Olyan dolgokat, amelyektől kényelmetlenül érzed majd magad. De hidd el, csak a legjobb szándék vezérel minket. Legjobb szándék? Most komolyan meg akarja etetni velem, hogy milyen nemes lelkű? – Nem lesz lehetőséged elsétálni. Ha egyszer belevágtál, már nincs visszaút. Megértettél engem?

A lift megállt, majd mikor az ajtó kinyílt, idegesen kuncogni kezdtem. Úgy tűnt, nem várnak szép idők a főnök lányára. – Akkor olyan ez az egész, mint a maffia? Apa nem nevetett. Megköszörültem a torkom. – Megértettem, hogy nem lesz könnyű, de megéri. Apa bólintott, majd kilépett a liftből. Követtem. Apa elintézte a belépésnél szokásos dolgokat, miközben Hanna úgy figyelte minden mozdulatát, mintha Jézus második eljövetelét látná. Miután apa végzett, ideadta a csipeszes írótáblát. Ma nekem is alá kellett írnom. Ezután anélkül, hogy egy szót szólt volna Hannah-hoz vagy hozzám, elindult a következő lift irányába. – Ezt a napot a hatodik szinten töltöd majd Mercyvel, aki az új jelentkezőkkel foglalkozik. Interjút készít veled, és elmagyarázza a dolgokat. – Interjút? De azt hittem, már enyém a munka – hitetlenkedtem, ami azért volt vicces, mert igazából még azt sem tudtam, mi lesz a munkám. Az is igaz, hogy csak annyit mondtam, a Denazennek akarok dolgozni. Azt soha nem említettem, milyen munkakörben. Ahogy még a fizetésről sem esett szó. – Ez nem olyan interjú, mint amire te gondolsz. Minden Denazenalkalmazottal havonta interjút készítünk a foglalkoztatásuk első évében, hogy kiszűrjük, ha valami probléma alakult ki. Nem kérdeztem rá, hogy milyen problémára gondolt. A képzeletem vadul száguldozott, és egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Mikor az ajtó újra kinyílt, a hatodik szinten voltunk. Egész idő alatt, míg a liftből kiléptünk, és bementünk egy terembe, ami nagyon hasonlított ahhoz, ami az ötödiken volt, nem szóltunk egy szót sem. A helyiségben nehéz lett volna nem észrevenni a középen álló nagyméretű márványpultot, ami mögött egy magas fekete nő és egy alacsony fehér férfi állt.

– Jó reggelt, Nika! – köszönt apa a nőnek, majd a férfihoz fordult. – Peter… – biccentett felé, – ő itt Deznee, a legújabb szerzemény. Azt akarom, hogy a mai napját Mercyvel töltse. Nika kifejezéstelen arccal bólintott. A telefon felé nyúlt, majd elfordult tőlünk, hogy nyugodtan tudjon beszélni a hívott féllel. Ezzel szemben Peter már nem volt ilyen elutasító. Ő nagyra nyílt szemekkel méregetett, főleg a mellem és az altestem környékét. A nyelve ki-be járt, mint egy gyíké, majd megnyalta a száját, és közelebb hajolt. – És neked milyen adottságod van, kis drága? A legelbűvölőbb mosolyommal ajándékoztam meg. – Seggszétrúgás. Akarja látni? A férfi felegyenesedett, és apához fordult. – Ez a lány nagyon tüzes! Hol találta? – Peter, ő tabu. Deznee a lányom. – Apa hangja hűvös és határozott volt, de nem úgy, mint egy védelmező apáé. Ez másmilyen volt. Furcsán birtokló. Mintha egy fényes, új játékszer lennék, amit alig vár, hogy végre kipróbálhasson. Egy játék, amin nem akar osztozni senkivel. Peter elsápadt a csodálkozástól. – Az ön lánya, uram? – Pontosan ezt mondtam – csattant fel apa. Peter megértette a célzást, és gyorsan elfordult, hogy elfoglalja magát egy halom papírral a pult túlsó végén. Néhány pillanattal később Nika letette a telefont, és óvatosan rám nézett. – Mercy hamarosan itt lesz, hogy begyűjtse. – Enyhe akcentussal beszélt. Az ausztrál és a brit angol különös keverékén. Szerettem volna megkérdezni, hogy hova való, de úgy véltem, azzal nem tüntetném fel jó színben magamat. Laza és közönyös. Ilyennek kellett lennem, ha túl akartam élni ezt a helyet. Rájöttem, hogy úgy kell gondolnom rá, mint egy börtönre. Bemenni, előadni a kemény, vagány csajt, akkor talán senki nem fog

csesztetni. Peterre néztem, aki kéjsóvár tekintetet vetett rám, valahányszor apa nem figyelt oda. Apa elhúzott az asztaltól, és beállított a sarokba, hogy ott várjam Mercyt. – Megkértem Mercyt, hogy ne bánjon veled másként, mint a többi jelentkezővel. Ugyanazokat a kérdéseket teszi majd fel, és ugyanolyan válaszokat is vár rá. Őszintén kell válaszolnod, mert ő tudni fogja, mikor hazudsz. – Ezzel megszorította a karomat. Holnapra biztosan óriási kék folt lesz rajta. Ha megszokásból cselekedtem volna, elrántottam volna a kezem, de most kétszer is meggondoltam. Ezt biztosan nem hagyta volna. Itt nem. Már nem a lánya voltam – nem jártathattam a szám, és nem mutathattam be neki. Lenézett rám, tekintete várakozásteljes volt. Végre egy olyan helyen voltam, ahol ellenőrizhet. Emiatt nagyon boldog volt. Láttam a szemében. – A Denazen magányos hely. Ha itt életben akarsz maradni, a varázsszó: engedelmesség.

17 fakózöld szemekkel világosbarna hajjal, melyet szoros kontyba fogva viselt, de ettől sem lett formásabb az arca. Bézs színű nadrágja gyűrött volt és egy kicsit rövid, kék blúzát túlságosan szorosan begyűrte, ezért a vállánál megfeszült. A legtöbb emberről sokat elárul nemcsak az, hogy milyen ruhát hord, hanem az is, hogyan hordja azt. Ha az öltözék valóban jellemző a viselőjére, Mercy tragikus volt. A nő első pillantásra befolyásolhatónak és gerinctelennek tűnt. Egy pár cipőben – fekete szarvasbőr – fogadtam volna, hogy ha megszólal, a hangja vékony és erőtlen lesz. Testtartása kicsit görnyedt volt, a golyóstollával játszott; ki-be kapcsolgatta. Ki-be. A zsebembe dugtam a kezem, nehogy kitépjem a tollat a kezéből, és véletlenül leszúrjam vele. Majd mikor azt hittem, ennél rosszabb úgysem jöhet, az alsó ajkát kezdte rágni. Gyűlöltem ezt! Ó, ez az! Könnyű ellenfelem akadt. Az olyan lányok, mint én könnyedén felfalják, megrágják és kiköpik az ilyet. – Ülj le! – kiáltott rám, és a sarokban magányosan álldogáló székre mutatott. Szent ég! Nagyot tévedtem! A helyiség másik végében Mercy leült egy hosszú fehér asztal mögé, majd a fiókból elővett egy A/4-es méretű írótömböt. – Mercy Kline a nevem. Én interjúztatom a jelentkezőket a Denazenben. Egy sor kérdést teszek fel neked. Azt tanácsolom, hogy gyorsan és őszintén válaszolj. Mi majd… – Milyen kérdések lesznek? A nő csodálkozva nézett fel a papírjaiból. – Tessék? Nem volt túl bonyolult a kérdés.

M

ERCY EGY APRÓ TERMETŰ NŐ VOLT,

– Milyen típusú kérdéseket tesz majd fel nekem? – ismételtem meg, ezúttal kicsit lassabban. – És ha már itt tartunk, mi lesz a dolgom? Hatosokat vadászok le? Az étteremben fogok dolgozni? Senki nem árulta még el, de örülnék, ha lenne róla valami sejtésem. Mercy meglepett tekintete semmivé foszlott, helyét felsőbbrendűség vette át. – Elképzelhető, hogy Mr. Cross nem adott egyértelmű utasításokat – mondta, majd előrehajolt, és hangos csattanással betolta az egyik fiókot. – Te azért vagy itt, hogy megválaszold a kérdéseket, nem pedig azért, hogy feltedd őket. Megértetted? Bólintottam. Erre ő békülékenyen tovább folytatta. – Kérlek, mondd meg a teljes nevedet! – Deznee Kaye Cross. – A korod? Születési dátummal együtt. – Tizenhét. 1994. február l-jén születtem. – Szüleid neve és életkora? – Ezt komolyan kérdezi? Maga is ismeri… Mercy felnézett a papírjaiból. Pillantásával úgy letaglózott, mintha egy kamion zuhant volna rám az égből. – Szüleid neve és életkora? – kérdezte újból. – Anyukámat Sueshannának hívták. De nem tudom pontosan az életkorát. – Próbáltam szemrebbenés nélkül kimondani a szavakat. Óvatosan, általánosságban fogalmaztam, elkerülve, hogy ki kelljen mondanom, már meghalt. Ugyanis ha igaz, hogy ez a nő meg tudja mondani, hazudok-e, azonnal rájönne az igazságra. Abban bíztam, ha ki tudom kerülni ezt a témát, kisiklok a karmai közül. – Apám neve Marshall Cross, ő negyvenöt éves. – Jelenlegi családi állapot? – Olyan metsző volt a hangja, mintha sarki vihar vonult volna át a szobán. – Ha engem kérdez, ön nem az én esetem. Ha apámat, ő egyedülálló, de szerintem neki sem jönne be – mondtam

mosolyogva. De Mercy ezt nem találta viccesnek. A homlokán őrülten pulzálni kezdett egy vékony kis ér. Mivel láttam, mennyire idegesítem, természetesen tovább feszítettem a húrt. – Bár, ha jobban belegondolok, neki nincs is ideálja. Még sosem láttam őt nővel. Mercy, gyűlölöm, hogy csalódást kell okoznom önnek, de eléggé valószínűnek tűnik, hogy apám meleg. – Deznee… – Dez – javítottam ki. Egyedül apa hívott Dezneenek. Utáltam is. – Deznee – ismételte meg. – Apád előre felhívta a figyelmemet, hogy így viselkedsz majd. De biztos vagyok benne, hogy neked is mondta, én nem leszek elnézőbb a családi kapcsolataid miatt. – Miket mondott? Mercy értetlenül pislogott. – Azt mondta, figyelmeztette magát. Miket mondott? A nő mosolygása félelmetes vigyorrá változott. – Azt mondta, hogy egy tiszteletlen kis korcs vagy, akinek komoly és azonnali fegyelmezésre van szüksége, és hogy ne fogjuk vissza magunkat. Au! – Folytassuk – merült el újra a papírjaiban. – Jelenlegi családi állapot? – Egyedülálló. – Szexuális beállítottság? Már majdnem megkérdeztem, hogy talán bejövök-e neki, de az előbbi közjáték miatt inkább meggondoltam magam. – Hetero. – Heteroszexuális. – Mi? – A helyes válasz: heteroszexuális. Nem mondtam semmit, bár rengeteg dolog az eszembe jutott. – Allergiák? Ostobaságra. Countryzenére. Hazugságra. És valószínűleg a kagylókra.

– Nem tudok róla. – Hány szexuális partnered volt? Felháborodott arcot vágtam. – Miből gondolja, hogy nem vagyok szűz? Mercy hátrahajtotta a fejét, és esküszöm, a szemeit forgatta. – Egy – válaszoltam mérgesen. Ennek semmihez nincs köze, ráadásul nem is tartozik rá. Rám nézett, látszott rajta, hogy nem hisz nekem. – Maga nem egy emberi hazugságvizsgáló? – bukott ki támadólag a számon. – Ó, tudom én, hogy igazat mondasz, csupán meglepődtem. Felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit. – Ahogy apád beszélt rólad, azt hittem, kiköpött Izebel10 vagy. – Izebel? Ezt már nem szokták mondani. A szó, amit keres, az a szajha. Vagy ringyó. De a prosti is jól hangzik. – Magamban arra gondoltam, nyilván az volt a célja, hogy megalázzon, mert ezzel megtalálja a rést a páncélomon, de akkor is zavart, hogy apa azt mondta neki, szar alak vagyok. Megráztam magam, és játszottam tovább a lazát. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, rosszulesett. – Csak ugratni akartam. Felvillanyoz, ha felhúzok egy srácot, majd lehűtöm azzal a szöveggel, hogy „még nem állok rá készen”. Tudja, mire gondolok? – dőltem hátra, egy pillantást vetve a kihallgatómra. – Vagy maga talán mégsem tudja mire gondoltam. – Neve? – Ezen már rég túl vagyunk. Deznee… – A fiúé. A francba! A nevét is akarják tudni? Nem volt más választásom, felelnem kellett, ez a nő pedig tudta, mikor hazudok. – Alex – válaszoltam, reménykedve, hogy nem kérdez rá a vezetéknevére, de tudtam, hogy úgysem kerülhetem el. – Alex micsoda? Most már hivatalosan is elveszítettem a humorérzékemet. – Mojourn.

Minden akaraterőmre – és még azon felül is egy kicsire – szükségem volt, hogy ne förmedjek rá. Valamit feljegyzett a papírjára. – És a többiek? Őket hogy hívták? – Már mondtam, hogy csak egy volt. – Hány fiúval kerültél félig intim kapcsolatba? – Félig intim? Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? – Ez azt jelenti, hogy áruld el azoknak a nevét, akikkel… kavartál. – Ezt nem mondhatja komolyan. Mercy kihúzta magát, tollával az asztal szélét ütögette. – Valami gond van, Deznee? – Valójában igen, Mercy – álltam fel. – Először is valószínűleg nem emlékszem mindegyiknek a nevére, de őszintén szólva nem is értem, mi köze ennek bármihez. Vagy talán az, hogy Hatos vagyok, fertőző? Attól fél, hogy átadtam nekik valami betegséget? – Jó – mondta nyugodtan. – Akkor csak az utolsó három fiú nevét kérem. Felsóhajtottam. – Joe Lakes, Max Demore és… – A fenébe! Most mi legyen? Nem tudok olyan őszinte választ adni, amivel nem keverem magam komoly gyanúba, és összedől az egész bosszúálló fedősztorim. Most nem hazudhatok. Aztán beugrott. Nem is kell hazudnom. Hiszen nem is tudom Kale valódi nevét. – Nem tudom a harmadik srác nevét. Mercy elgondolkodva méregetett. Olyan kitartóan nézett velem farkasszemet, hogy elkezdtem fészkelődni a székemben. Már nagyon régen fordult elő, hogy egy felnőtt nézése ilyen hatással legyen rám. – Milyen messzire jutottatok? – Tessék? – Ezzel a névtelen fiúval meddig jutottatok? Nagy levegőt vettem, csak utána válaszoltam. – A legnagyobb tisztelettel kérdezem: ennek mi köze van az itteni munkámhoz?

– Milyen messze jutottatok? – ismételte meg fakó hangon. Felálltam, kezem ökölbe szorult. – Hogy milyen messzire? Az ágyamban voltunk – feleltem mély torokhangon. – Simogatott; benyúlt a ruhám alá, megmarkolta a hajamat. Ráadásul észbontóan izgató volt a tudat, hogy apám lent van a nappaliban. Én… Mercy felállt. – Szüneteltessük egy kicsit ezt a kérdezősködést! – Az asztala elé ment, és rátámaszkodott. – Hadd áruljak el néhány dolgot a Denazenről. – Rendben. – Ahogy látod, itt a Denazenben mindent tudni akarunk az életedről. A munka fokozottan érzékeny természete miatt követelmény, hogy alaposan megismerjük az alkalmazottainkat. Kívülről és belülről. Ehhez nehéz és kényelmetlen kérdéseket kell feltennünk. A másik dolog, amit még tudnod kell – és most jól figyelj, mert ez nagyon fontos, és rád is vonatkozik, – hogy a Denazenben zéró tolerancia van érvényben. – Ez meg mit akar jelenteni? A nő szája megrándult. Ha nem bámultam volna, észre sem vettem volna. – Ez azt jelenti, hogy ki nem állhatjuk az olyan magatartászavaros kis szarkupacokat, mint te. Lehet, hogy egy kicsit lobbanékony voltam – oké, nagyon lobbanékony, – de az óvoda óta senkinek nem hagytam, hogy így beszéljen velem, és nem akartam új szokásokat felvenni. – Kapja be! – Azzal az ajtóhoz mentem, és lenyomtam a kilincset. Semmi nem történt. Újra lenyomtam, majd rángatni kezdtem. Még mindig semmi. – Mi a franc ez? Mercy megköszörülte a torkát. Megfordultam, és láttam, hogy gonosz és elégedett mosollyal az arcán felmutat egy kis ezüstszínű kulcsot.

– Most azonnal visszaülsz a székre, és drámázás nélkül válaszolsz az előző kérdésre. Milyen messzire jutottál az utolsó fiúval? Az agyam szerette volna azt hinni, hogy mindez nem történt meg. Még egyszer utoljára megrángattam a kilincset, majd feladtam. Dehogynem történt meg! Apám bezárta anyámat ebbe a lyukba. Hogy a pokolba tenne velem kivételt? – Azt mondja, hogy most már a foglyuk vagyok? – Leültem, és közben elszánt tekintettel meredtem rá. Ne mutass félelmet! – Egyáltalán nem. Felvontam a szemöldökömet, és az ajtóra néztem. – Tudom, mit gondolsz, Deznee. De értsd meg, ha valaki más próbálkozott volna azzal, amivel az imént te… – Benyúlt az asztal alá, ahonnan felemelt egy kicsi fekete dobozt, melyen különböző rosszat sejtető piros gombok voltak, majd a padlóra mutatott, – már a padlón vonaglana elviselhetetlen gyötrelmében. A padlón alig látható, vékony vezetékek húzódtak a kerámia padlólapok között. – Azt hittem, apa azt kérte, kerülje a speciális eljárásokat – emlékeztettem nagyot nyelve, és közben beakasztottam a lábamat a szék lábába, nehogy hozzáérjen a talajhoz. Mercy felállt, és megigazította minősíthetetlen nadrágját. Látszott, hogy kicsit lazább lett a testtartása. – Nos, igen, Marshall néha túlzásokba esik, ha munkáról van szó. Újra a bezárt ajtóra néztem. – Nem mondja! – Folytathatjuk? Apádnak nem kell ezt megtudnia. Felsóhajtottam, és mivel nem láttam más kiutat, részletesen elmeséltem mindent a névtelen fiúról.

18 majd szerencsére vissza kellett mennie az irodájába. Amint az autója látótávolságon kívülre került, elindultam a raktárépülethez. Nem fűztem hozzá vérmes reményeket, de tennem kellett valamit. Ginger világosan beszélt: segít, ha megkapja a listát. De így, hogy Kale-t elkapták, Alex pedig nem akart belekeveredni, reméltem, hogy kivételt tesz. Mentőkötelet dob, vagy ad valami tippet – bármi jól jönne. Nem tudtam máshoz fordulni. Természetesen, mikor megérkeztem, a raktár üres volt. De volt még egy esélyem. A Craigslist. Talán még nem volt késő megtalálni, hol lesz a mai buli. A maradék pénzemből busszal a város másik felébe indultam. Az ülés széle nyomott, így jobbra dőlve utaztam, nehogy később kétes foltok borítsák az alfelemet. Ó, és a szemközti alak? Úgy bűzlött, mint valami ősrégi sajt. A mellettem ülő nő heves vitát folytatott egy Hank nevű férfival. Közben néha magasba emelt kézzel átkozódott. Bosszantó volt, de így legalább nem kellett azon fáradoznom, hogy megkérdezzem tőle vagy a sajtszagú pasitól, hogy hány óra van, mert sikerült megnéznem az óráját: 21:45 volt. És ha ez még nem lett volna elég, nyilvánvalóan sikerült kifognom az ország egyetlen olyan sofőrjét, aki betartotta a sebességkorlátozást, és megállt minden megállóban, annak ellenére, hogy csak hárman ültünk a buszon. A főtéren szálltam le, majd az erdőn keresztül elindultam haza. Már majdnem 23:30 volt, mire megérkeztem. Csak harminc percem maradt, utána levették a hirdetést. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az ősrégi számítógépem működni kezdett. A legfelső fiókomból elővettem egy zacskó medvecukrot, megnyitottam a Craigslist oldalát, és kutakodni

A

PA KITETT OTTHON,

kezdtem. A megfelelő hirdetés megtalálása nehezebb volt, mint gondoltam. Számos furcsa szöveggel találkoztam. Éjfélig négy lehetséges számot is felhívtam: egy hastánctanfolyamot, egy kurzust, ahol megtanítják, hogy kell helyesen lefürdetni egy kutyát, egy férfit, aki azt állította, hogy lenyűgöző trükköket tanít hörcsögöknek, és egy nőt, aki szerint te is bosszút állhatsz az összetört szívedért. Na, jó. Ebben a legutóbbiban a személyes érdekeltség nagyobb szerepet játszott. Néhány cifra válasszal és egy órával később feladtam. Újra felhívtam Brandtet, de még mindig nem vette fel, ezért hagytam neki egy barátságtalan hangüzenetet. Ez egyre nevetségesebb lesz. Legutoljára hatodikban fújt rám ennyire, mikor a legjobb barátjával, David Fenriggel csókolóztam. Elaludtam, de nem volt pihentető az alvásom. Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Vagyis egy rémálom. Egy roppant zagyva, félelmetes, gyomorfagyasztó furcsaság, ami elég hátborzongató volt ahhoz, hogy még Clive Barker11 is halálra váljon tőle. Álmomban újra azon a bulin voltam, amelyik után Kale-lel találkoztam. Táncoltunk. Nem volt rajta póló, csak egy fakókék farmert viselt, és valamit a nyakán, ami úgy nézett ki, mint egy póráz. Nem is volt rossz. A látvány mindenképpen ígéretes volt. Minden rendben ment. Elképesztő ritmusokra mozogtunk, és veszélyesen közel voltunk egymáshoz. Kale a derekam köré fonta a karját. Felém hajolt, hogy megcsókoljon, de hirtelen hátratántorodott. Mögé néztem, és az összetákolt táncparketten pörgő-forgó tömegen át apát pillantottam meg, hosszú pórázzal a kezében. Még egyszer megrántotta a pórázt, így a távolság Kale és köztem egyre nagyobb lett. – Hagynod kellett volna elmenni – szólalt meg valaki a hátam mögött. – Akkor mindezt megelőzhetted volna. Brandthez fordultam, aki összefont karral a kedvenc farmerében és egy Milford Ink feliratú pólóban állt mögöttem. A haja kócos volt, és elég rosszul nézett ki. Foltokban sötétebb volt. Az arckifejezésétől felfordult a gyomrom. Állkapcsát dühösen összeszorította, szemében

különös, szinte ijesztő szikra csillogott. Üres, mégis valahogy őrült volt a tekintete. Még a sötétben is láttam, hogy valami baj van. De nem csak az arckifejezése… Számos más dolog is volt, amitől libabőrös lett a karom. A bőre túl sápadt volt, a szeme pedig túl fakó. Még a testtartása is – enyhén balra dőlt és összegörnyedt – arról árulkodott, hogy valami baj van. A gördeszkáját sehol nem láttam. Már ettől is kirázott a hideg. – Mindezt megelőzhetted volna – ismételte meg, immáron félreérthetetlenül haragosan. Régebben is hallottam így beszélni, de hozzám még soha nem szólt így. Azután lehúzta a pólója nyakát, hogy megmutassa azt a csúnya kékesvörös sebet, mely végighúzódott a torkán. A sebet megfeketedett, száraz vérfoltok borították, és férgek másztak benne. Ziháltam, megtántorodtam, és próbáltam leküzdeni a hányingeremet. A tömegben Kale-t kerestem, de hirtelen valami hátrarántott, és a földre zuhantam. Mielőtt rájöttem volna, hogy mi történt, valami végigvonszolt a sárban. Mikor felnéztem, apát láttam meg, egy másik pórázzal a kezében, de ez már az én nyakörvemhez volt csatolva. Őrjöngve kerestem valakit – bárkit, – akitől segítséget kérhettem. Alex a sarokban állt, karjait összekulcsolta a háta mögött, tekintete közönyös volt. Ginger mellette ült egy sötétkék karosszékben. Ezüstflitteres ruhát és gondosan díszített tiarát viselt; egy apró műanyag kupából szürcsölt valamit, ami gyümölcspuncsnak tűnt. Apa talpra rángatott, miközben én kiáltoztam. – Alex! Tégy valamit! Kérlek! De Alex nem foglalkozott velem. Küzdöttem apával, de hasztalan volt minden próbálkozás. Mintha hirtelen megtízszereződött volna az ereje. – Ginger! Ginger nevetni kezdett, a gyümölcspuncs lecsorgott az állán. Apa megragadta a torkomat, és a szemembe nézett. – Nem kellett volna beleavatkoznod, Deznee. – Majd megfordult, és a tömeg felé biccentett.

Követtem a tekintetét, és láttam, hogy Kale széttárt karokkal megindul keresztül a tömegen. Ahogy az ujjbegyével megérintette a barátaimat, azok a szemem láttára egyesével összezsugorodtak, majd szétporladtak. Csupán pillanatokig tartott. Egyet pislantottam, és már vége is lett. A ritmus hátborzongatóan dübörgött a sírkertté változott buliban. Kale lassan közeledett, a póráz vége még mindig apa kezében volt. Megállt előttem, de nem szólalt meg. – Kale? Ő megfogta a nyakamat, majd lassan végigsimította a hátamat, egészen a fenekemig. Megölte a barátaimat. Apa felettünk tornyosult, és minket nézett. Alex is ott volt, hűvös, kifejezéstelen tekintettel. De nem érdekelt. Kale érintése – az arca már csak centikre volt az enyémtől – volt minden, amire vágytam. Függő lettem. – Nem kellett volna beleavatkoznod – súgta, majd közelebb hajolt, szájával a számat simogatta. Áramütésként ért, erősebben, mint az első csókunk, de ez gyorsan megváltozott. A lábujjaimtól az arcomig mindenhol szúrt és viszketett. Eltoltam Kale-t, aki édesen mosolygott rám. Majd lenéztem a kezemre, mire a pulzusom rohamosan felgyorsult. Végignéztem, ahogy a bőröm elkezdett fakulni, majd szürke lett, végül összeaszott, mint a napon hagyott szőlőszem. Figyeltem, ahogy a kezem az ujjam hegyétől indulva és a csuklóm felé haladva elporlad. Ezután a karom következett. A hajam is hullani kezdett, apró porfelhőt kavarva, ahogy egy nagyobb hajtincs a földre zuhant. Csak a semmi maradt. Hideg izzadságban fürödve ébredtem, és levegő után kapkodtam. Éppen csak sikerült újra egyenletesen lélegeznem, mikor kopogást hallottam az ajtó felől. Apa rideg és éles hangon bekiabált. – Húsz perc múlva indulunk! – Mesélj a képességedről! – kérte a testes férfi, ahogy belépett a szobába. Semmi „Hogy vagy?” Semmi „Szia, az én nevem…” Ezek az emberek mind megszállottak voltak.

– Mit akar róla tudni? – kérdeztem a falnak dőlve. Mikor beléptem a szobába, az első dolgom az volt, hogy megnézzem a padlót. Nem voltak fémhuzalok. – Kezdd azzal, hogy elmondod, mi az! – Én, nos, át tudom változtatni a tárgyakat. – Pontosítsd: mi az, hogy átváltoztatod? – Másolatot készítek. Egy tárgyat másikká tudok változtatni, amennyiben nagyjából egyforma méretűek, és mind a két tárgy a kezemben van. A férfi bámult egy pillanatig, majd a zsebébe nyúlt. Egy ceruzát és egy golyóstollat nyomott a kezembe. – Mutasd meg! Elvettem a tárgyakat. Még egy indok, amiért nem árultam el senkinek. Az, hogy parancsra produkáljam magam, ahogy a vásári majmok, feldühített. Ujjaim közé szorítottam a két írószerszámot, és becsuktam a szemem. Azonnal heves kín tört rám, szúró bizsergést sugározva a nyakamba és a vállamba. Mikor kinyitottam a kezem, két tollam volt, valamint egy lassan lüktető fejfájásom. A férfi elvette a tollakat, majd mind a kettővel egy vonalat húzott a kézfejére. – Szilárdak. Ráadásul még írnak is. Megvontam a vállam. – Persze hogy írnak. – Tehát azt mondod, hogy ha egy szilvát nektarinná változtatsz, annak olyan íze lesz, mint a nektarinnak? Bólintottam. Úgy tűnt, elkápráztattam. – Van egy átváltoztató, aki nekünk dolgozik, de amit ő hoz létre, nem több mint illúzió. Trükkök, melyekkel becsapja az elmét. Valamint ő csak magát tudja átváltoztatni. Semmi idegen testet. – Letette a tollakat az asztalra. – És mi a helyzet az emberekkel? – Emberekkel? – Át tudsz változni egy másik emberré? Kényelmetlen érzésekkel telve álldogáltam egyik lábamról a másikra. A szoba hirtelen pokolian kicsi lett. El sem tudtam képzelni,

hogy egy ekkora test lemásolása mit tenne a szervezetemmel. Az agyammal. Cseppfolyósítaná a belső szerveimet? – Még soha nem próbáltam. – Akaratom ellenére remegett a hangom, mert tudtam, mi következik. A férfi türelmetlenül összefonta a karját a mellkasa előtt, majd megszólalt. – Nos, akkor itt a nagy alkalom! – Tényleg nem hiszem… Az órájára mutatott. – Én sem leszek már fiatalabb! Gyerünk! Francba! Enyhén remegve megfogtam a kezét. Nyirkos volt, és alig bírtam elnyomni az undoromat. Becsuktam a szemem, a duzzadt orrára és a püffedt arcára gondoltam. A fájdalom gyorsan elért. Szúró érzés nyargalt fel és le a gerincemen. Nyelni akartam, de a torkom megduzzadt. Mély levegőt akartam venni, de bepánikoltam, mert rájöttem, hogy nem érzem a bordáimat. Néhány gyötrelmes pillanat múlva levegőért kapkodva összeestem. – Nem megy. Erősebben szorítva a kezem, a férfi odasziszegte: – Próbáld újra! Becsuktam a szemem, és koncentráltam. A gyomrom mélyén valami csattant. Néhány perc elteltével bizseregni kezdett a tarkóm. Valami nem volt rendben. Megpróbáltam ellépni mellőle, de furcsának éreztem a lábam. Nehéz volt és nagy. Miután lepillantottam a kezemre, elállt a lélegzetem. Ahogy a férfinak is. Virsliszerű ujjak tapadtak a ráncos, mokkaszínű kezekre a megszokott, sápadt, hosszú ujjak helyett. A férfi elengedett, mire a földre zuhantam. Köhögve megtöröltem kézfejemmel a számat. Mikor megnéztem, láttam, hogy vércsíkok vannak rajta. Ne lássa, hogy pánikba estél! Beletöröltem a kezem a pólómba, hogy elrejtsem a bizonyítékot. A férfi úgy bámult, mint egy éhes oroszlán az antilopra. Ahhoz, hogy valamit visszaváltoztassak, mind a két tárgyat érintenem kellett. Gyakorlatilag azonban én már nem léteztem, így nem volt mit

megérintenem. Erre már azelőtt gondolnom kellett volna, hogy belevágtam ebbe. Vajon sikerrel fogok járni? A gondolattól, hogy ennek a pasasnak a testében kell élnem, rosszabbul voltam, mint a mostani átváltoztatási folyamattól. És ez sokat elárult. Becsuktam a szemem, és Istenhez imádkoztam, hogy a belsőm – amit tulajdonképpen érintettem, hiszen bennem volt – újra az enyém legyen. A helyiség sarkai hullámozni kezdtek. A fülem pattogott, és kényszeríteni kellett magam, hogy beszívjam, majd kifújjam a levegőt, különben leállt volna a légzésem. Ha lehetséges, a fájdalom még rosszabb volt, mint az előbb. Egy tízes skálán úgy ötvenes lehetett. Mikor a látásom kitisztult, megláttam kicsi, fakó kezeimet, ahogy a hűvös padlót markolják. Vannak belső sérüléseim? Mi van, ha eltört valamim? Vagy kilyukadt egy életfontosságú szervem, vagy vérzés alakult ki az agyamban? Ó, istenem! Mi történt volna, ha nem tudok teljesen visszaváltozni? A külseje akár az enyém is maradhatott volna… extra testrészekkel… Összeszorítottam a lábaimat, majd megkönnyebbülten fellélegeztem. Férfiasságomnak nyoma sem maradt. – Hmm… – szólalt meg a férfi körülöttem járkálva. – Mellékhatások? – hajolt közelebb, hogy szemügyre vehessen. Leheletének Cheetos-illata volt. – Fáradt vagyok, és egy kicsit éhes – jegyeztem meg. Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy úgy érzem magam, mint akit kihajítottak egy repülőgépből, majd végighempergettek egy halom perzselő üvegszilánkon. Ez volt a második napom, de máris átláttam, hogyan működnek a dolgok. Kale-nek igaza volt. Mélyen az agyadba másznak, hogy kitapintsák az érzékeny pontjaidat. – Még több tesztet kell majd végeznünk – mondta a férfi, de nem hozzám intézte a szavait. A szobában mászkált, vitrineket nyitogatott, és magában beszélt. Nem tetszett, hogy ennyire izgatott a hangja. – Tesztet? Milyen tesztet? Úgy tűnt, mintha teljesen elfeledkezett volna rólam.

– Fizikai méréseket. Reakcióidő, ingerre adott válaszok, ilyesmik. Meg kell vizsgálnunk a határaidat is. Ezt egy olyan napon szeretném elvégezni, amikor nem változtattál át – így hívod, igaz? – semmi nagyobb tárgyat. Elbizonytalanodott, amitől megijedtem, de nem kérdeztem semmit. Az elkövetkező néhány órában a férfi, aki végre elárulta, hogy Ricknek hívják, milliónyi kérdéssel nyaggatott. Minden válaszom után egyre izgatottabb lett. Négy óra körül már teljesen elgyötört voltam, majdnem összeestem. Nem múltak el a saját testem átváltoztatásának hatásai sem. A fejfájás szerencsére elviselhetőbb lett, de az izmaimban és az ízületeimben érzett tompa, sajgó fájdalomtól majdnem kitaccsoltam. Rick nagy kegyesen befejezte a kérdezősködést, és rám mosolygott. – Már csak a vérnyomásodat szeretném megmérni. Utána visszaadlak apukádnak. – Tökéletes időzítés – szólalt meg apa, aki a falnak támaszkodva, összefont karral figyelt minket. Arra emlékeztetett, mikor még kisebb voltam, és a vásárokban felülhettem a körhintára. Minden körben láttam, ahogy széles mosollyal az arcán engem figyel. Pontosan úgy, mint most. Csupán a mosolya volt más. De az is lehet, hogy nem. Talán csak azt láttam, amit látni akartam. – Hallottam, hogy remek munkát végeztél, Deznee – dicsért meg apa, mikor Rick a felkaromra helyezte a vérnyomásmérőt. – Gyerekjáték volt – erőltettem magamra egy mosolyt. – És most mi lesz? Még mindig nem tudom, mi lesz a dolgom. Nem akarod elárulni? Apa elképesztően széles vigyorral az arcán válaszolt, tele sötét, ki nem mondott ígéretekkel. – Mindent a maga idejében. – Lenyűgöző! – kiáltott fel hirtelen Rick. – Százhúsz per nyolcvan. Tökéletes! – Levette a karomról a pántot, majd rám kacsintott. – Te aztán fantasztikus felfedezés vagy, drágám. Elfordult, hogy feljegyezzen még valamit, így apa közelebb lépett.

– Jutalmat érdemelsz. Ezt olyan leereszkedő és sértő hangnemben mondta, hogy legszívesebben levertem volna, de végül a kíváncsiság győzött. – Jutalmat? – Azt hittem, megnehezíted majd Rick dolgát, kellemetlen napot okozva minden érintettnek, de kivételesen jól viselkedtél. – Mi lenne, ha lefekhetnék egy kicsit az irodádban a kanapéra, mielőtt hazaindulnánk, és akkor kvittek leszünk. – Nehezen sikerült nyitva tartanom a szemem. – Ha inkább lepihennél ahelyett, hogy megnézed a celláinkat, rendben… Felkeltette az érdeklődésemet, és ezt ő is tudta. – A cellákat? – Gondoltam, jó kaland lenne, ha felvinnélek oda, és megmutatnám neked azokat az alakokat a rács mögött. Bezárva, ahol már nem árthatnak neked. – Vállamra tette a kezét, és kivezetett a szobából. – Ez talán egy kis megnyugvást hoz neked. Az, hogy Kale-t a régi környezetében látom majd – bezárva, mint egy állat, – csak még rosszabb rémálmokat fog okozni.

19 – ez volt a legmagasabb szint, ahol eddig jártam –, azonnal megéreztem. Más volt a levegő. A többi emeletet sem lehetett otthonosnak nevezni, de a kilencediken uralkodó légkörhöz képest ott átkozottul jó buli folyt. A helyiség közepén ugyanolyan kerek asztal állt, mint a lejjebb található szinteken. Itt a pultnál egy boldogtalannak tűnő férfi állt fehér köpenyben, hozzá illő kesztyűt viselve. Nem is foglalkozott azzal, hogy beléptünk. Egy másik férfival beszélgetett, aki a terem túloldalán, egy asztalnál ült. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám a beszélgetésükből, aminek a lényege elhamvasztás, elintézés és feltakarítás volt. Ezek után már nem figyeltem rájuk. Ahogy haladtunk végig a termen, a lépéseim zaja visszaverődött a falakról. Lenéztem, és megállapítottam, hogy betonpadlón járunk, melyet mindenhol barnás foltok pettyeztek. – Könnyebb feltakarítani – szólalt meg apa, mikor észrevette, mit nézek. – Néha elég nagy itt a mocsok. Mocsok? Próbáltam visszanyelni a torkomba feltörő keserű epét, miközben elképzeltem, ahogy valaki locsolócsőből zubogó vízzel mossa le a legutóbbi megsemmisítéskor szétfröccsent vért és húscafatokat. – A kilencedik szint egyfajta problémamegoldó részleg. Ha egy Hatos dühöngeni kezd, itt tartjuk egészen addig, míg meg nem határozzuk, milyen kezelés lenne számára a leginkább célszerű. – Kezelés? – Deznee, ez a munka nem szórakoztató. És nem is mindig szép. Időről időre durva döntéseket is kell hoznom. Ezek közé tartozik az

M

IKOR A KILENCEDIK SZINTEN KILÉPTÜNK A LIFTBŐL

is, mikor el kell dönteni, hogy egy Hatos megmenthető, vagy el kell pusztítani. Elpusztítani. Mint egy állatot. A nyelvemre haraptam, próbáltam nem sikítani. Kellemetlen, fémes íz öntötte el a számat, miközben apa tovább beszélt. – Tudom, hogy kíméletlennek hangzik, de az, amit itt teszünk, hasznos a társadalomnak. Az egész világon. Tovább sétáltunk. Apa elővette a biztonsági kártyáját és lehúzta, így bejuthattunk egy apró, fehér szobába, melyben csak egy sima asztal volt, valamint a túlsó végén egy piros ajtó. – Szép napot, Yancy! Körbeviszem Dezneet a celláknál. Nem maradunk sokáig. Yancy bólintott, és kinyitotta az ajtót. Magamon éreztem a tekintetét, ahogy elhaladtam előtte. Mikor hátranéztem, egy másodpercre elkapta a pillantásomat, majd félrenézett. A Denazennél talán nem mindenki olyan büszke a munkájára, mint apa. Beléptünk a terembe, bár nem igazán terem volt, sokkal inkább egy széles, hihetetlenül hosszú folyosó, melynek mind a két oldalán üvegkalitkák sorakoztak. Valójában zárkák. Elindultunk a soron, majd megálltunk az elsőnél, amelyiknek volt lakója. – Ez a 10l-es – mondta, kétszer megkocogtatva az üveget. Eszembe jutott, hogy ugyanígy szokta kocogtatni az akváriumot is a nappaliban. A bent lévő lány fiatalabb volt nálam, tizenhárom éves lehetett. Legfeljebb tizennégy. Nagy zöld szemei voltak, tekintete fátyolos és élettelen volt. Ajkai enyhén szétnyíltak, szája jobb sarkából pirosas folyadék folyt lefelé az állán. Egy priccsen ült a zárka sarkában, keze gondosan összefűzve az ölében feküdt. A lábainál egy elnyűtt takaró és egy fej nélküli, kék plüssmackó hevert. Vacak, foltos melegítőnadrágot és egy túlméretezett fehér pólót viselt.

– Ő miért van itt? – Minden erőmre szükségem volt, hogy ne engedjem szabadon a haragomat. Kale egész életét itt töltötte. Ő is így élt, mikor ennyi idős volt? – A 101-es néhány éve van itt velünk. Anyja egy balesetben halt meg, így egyedül maradt, ráadásul nem volt semmije. Rátaláltunk, és behoztuk. Úgy egy héttel ezelőtt elkapott és megtámadott egy orvost. – Hogy tudott ez a pici lány bárkit megtámadni? – nem értettem, hogy lehetett rá képes, hacsak nem tűhegyes fogakkal és mérgező köpéssel vadászott. Teljesen elázva, két téglával a kezében sem lehetett több 35 kilónál. – A 101-es képes leállítani a szívedet. Ez a kis csitri három embert megölt, mire sikerült lenyugtatnunk – felelte apa, majd kezébe vette az ajtó mellé kifüggesztett kis fejlapot. – Miért? – Mit miért? – Miért tette? Biztosan volt rá valami indoka. – Tudtam, hogy vékony jégen járok, de nem bírtam megállni. Szegény kislányt kiboríthatta valami. Talán ő is eltöltött egy órát Mercynél. – Semmi oka nem volt rá. A Hatosok néha kitörnek. Hallgatnom kellett volna, de nem tudtam befogni a szám. – Tényleg? Ez történik majd velem is? Én is majd itt végzem az egyik cellában a nevem helyett egy számmal, apa? Mondjuk, ha legközelebb felidegesítelek, vagy kótyagosan jövök haza az egyik buliból? Apa elfordult a 101 – estől – kíváncsi lettem volna a valódi nevére, – és fölényesen rám vigyorgott. – Amíg távol tartod magad a bajtól, nincs miért izgulnod. – Rám meredt egy percig, ami legalább egy órának tűnt, majd elindult. A következő cellánál újra magyarázni kezdett. – Itt van a 119-es. Az ilyeneket, mint ő, sármőrnek nevezzük. Úgy tippeltem, nem szívtiprót értett ez alatt. – Sármőr? – Számos feljegyzésünk van erről a képességről, egészen az 1800as évek elejéig visszamenőleg. – Apa hanghordozásából úgy tűnt,

lenyűgözi ez a történet. – A cirógatásával át tudja venni az irányítást az áldozatai felett. Úgy véljük, az ő fajtája ihlette a boszorkánytörténeteket. A piszkos üvegen keresztül a férfit néztem. Jóképű volt, az arcán hasonló kifejezés ült, mint a 101-esén. Ő is ugyanolyan világosszürke melegítőt és fehér pólót viselt. Barna szemei nem voltak annyira üres tekintetűek, mint a kislányé, de ő is vakon bámult maga elé. – És ő miért van itt? – A 110-es helyzete kissé eltér a 101-esétől. Ő csak néhány hete van az intézetben, de egész idő alatt itt volt fent, a kilencedik szinten. Három várossal arrébb a helyi rendőrség kapta el, utána hoztuk be ide. Egy bordélyházat üzemeltetett. – Vagyis strici volt? És ez akkora szám a Denazen számára? – Bizony, mivel a lányai tulajdonképpen zombik voltak. Azt gyanították, hogy elrabolta és bedrogozta őket. – De az nem drog volt, hanem az adottsága. – Pontosan. Elmentünk néhány üres cella előtt, mielőtt megérkeztünk volna a következő fogolyhoz. – A 121-est néhány hete hoztuk be. Ha nem tévedek, ő a te iskoládba járt. Benéztem az üvegen, és elszörnyedve pillantottam meg az osztálytársamat, Kat Hanset, akinek ugyanolyan halott, megtört és üres volt a tekintete, mint a többieknek. Aranybarna haja, melyet általában gondosan belőtt, most elhanyagoltan lógott, korábban tökéletesen üde arcszíne szürke volt. Voltak nézeteltéréseink, de attól, hogy így kellett látnom, teljesen felháborodtam. Kat harmadik osztály óta arról beszélt, hogy állatorvos lesz. Fogadni mertem volna, hogy ez az álma akkor összetört, mikor a Denazen látókörébe került. – Ő Kat Hans! A múlt héten tűnt el! – Végig itt volt velünk – fordult el apa undorodva Kattől. – Kat egy ideig velünk dolgozott. Apja, Dad Hans az egyik adatrögzítőnk az ötödiken. – Apa megkopogtatta a saját homlokát. – Neki

fotografikus memóriája van. – Majd visszanézett Katre. – A lánya adottsága hasonlít a 119-eséhez, csak kevésbé veszélyes és könnyebben irányítható. Ha akarja, az érintésével ideiglenesen lebéníthat bárkit. – Hadd találjam ki: le akart bénítani valakit, akit nem kellett volna. Apa megrázta a fejét. – Nem igazán. Tudod, az életkorára és a kapcsolataira való tekintettel megengedtük a 121-esnek, hogy nálunk dolgozzon. Ahogy már te is tudod, Dax Fleet, a férfi, aki téged cseretúsznak használt, azok közé tartozik, akik tönkre akarják tenni a Denazent, és mindazt a jót, amit véghez viszünk. Arra gondoltunk, hogy beépítjük közéjük a 121-est, hogy belülről bomlassza őket. De csakhamar kiderült, hogy ő nekik kémkedett… nem nekünk. Kiszáradt a torkom. – Kémkedett? És ez hogy kerülhette el a figyelmeteket? Apa felnevetett. Hangjától jeges félelem futkározott a gerincemen. – Nem kerülte el. Az elejétől tudtuk, de azt hittük, hogy mégis előnyt kovácsolhatunk belőle. Ám mivel semmi lényegeset nem tudtunk meg tőle, idehoztuk. – Hű! – És ez az, amiért te is itt vagy. Azt hiszem, ezen a ponton láthatóan elfehéredtem. – Én? – fulladoztam. – Nem gondolhatod komolyan, hogy én… – Hogy kém vagy? – nevetett fel újra. – Természetesen nem. Ennél azért okosabb vagy, Deznee. Túlélő vagy, és te is tudod, hogy egy ilyen cselekedet hova vezetne. Igazam van? Remegés futott végig a testemen. Apám szemében láttam, milyen jól szórakozik, de mást is megpillantottam: dühöt? Nem tudtam volna megmondani. De a tekinteténél nyugtalanítóbb volt a hangja. Jeges és határozott, és mintha provokált volna. Vajon tudta? Ez lehetett az oka annak, hogy idehozott? Hogy megmutassa, mi történne? Csak bólintottam, mert nem mertem megszólalni. Semmi nem árulja el jobban a bűnösséget, mint a reszkető hang.

– Minél gyorsabban szeretnék túllenni a felkészítéseden, hogy átvehesd a 121-es feladatát. Szeretném, ha beépülnél a gazember Hatosok közé. Van egy nő, Ginger Midlen a neve, nagyon leleményes, ezért lehetetlenség megtalálni. Ő szervezi ezeket az embereket, folyamatosan ellenünk hecceli őket. Meg kell találnunk őt, mielőtt még nagyobb gondot okozna. Ez csak valami vicc lehet. Valahonnan a háttérből mindjárt előugrik Ashton Kutcher, és én rádöbbenek, hogy átvertek. Vagy talán az az öreg pasas, hogy is hívták? Jamie Kennedy? – Haladjunk, mert a legjobbat a végére tartogattam! – sürgetett meg apa. Majd elindult, és csak a legutolsó cellánál állt meg. – Látod? Rá megerősített őrséggel vigyázunk. Az üveg túloldalán Kale a földön ült, szemben a fallal. Térdét a mellkasáig húzta, fejét lehajtotta. Ahogy a többiek, ő is tréningnadrágot és fehér pólót viselt. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ez volt rajta akkor is, mikor találkoztunk. – Szia, Ken – köszönt apa, mikor megjelent mögöttünk egy férfi, aki ugyanolyan testhez simuló ruhát viselt, mint azok, akik az erdőben Kale-re vadásztak. A férfi letett a földre egy kis fekete dobozt, majd a zsebéből előhúzta a biztonsági kártyáját, melyen keresztben egy piros csík volt. – Máris betakarítás van? A férfi bólintott és lehúzta a kártyát egy leolvasón, mely pont Kale ajtaja mellett volt. – Nem gond, ha végignézzük, igaz? Kicsit körbevezetem itt Dezneet. Ken diplomatikusan megvonta a vállát, majd mielőtt belépett volna Kale-hez, magához vette a dobozkát. _ Betakarítás? – kérdeztem, miközben a süvítve záródó ajtót figyeltem. Kale még mindig nem nézett fel. – A tanács úgy határozott, hogy el kell pusztítanunk, de van egy kis dilemmánk. A 98-as igazán különleges és egyedi. Az adottsága természetesen kimagaslóan veszélyes, de van egy rejtett képessége is, amire szükségünk van. A vére kémiai összetétele olyan, hogy

lenyugtatja és irányíthatóvá teszi a Hatosokat. Ellentétben a modern drogokkal, melyeknek kellemetlen mellékhatásai lehetnek, ráadásul egy időre használhatatlanná teszi az embereinket. A 98-as vére kiírt a Hatosokból minden erőszakos hajlamot, és engedelmessé teszi őket. A 98-as nagyon érdekes eset – folytatta apa. – A fiú már gyermekkora óta itt van nálunk. Az egyik lakónk mellett nőtt fel, és egész életében a Denazennek dolgozott. – Úgy emlékszem, azt mondtad, ő nem alkalmazott. Apa megrázta a fejét. – Régen az volt. Katonai küzdelemre képeztük ki, a fizikai erőnlétét is folyamatosan karbantartottuk. A legfontosabb küldetések során vetettük be. De egy indokolatlan támadás, a szökése, és persze a te elrablásod után sokan úgy véljük, hogy a 98-as menthetetlen. Valami elpattant, és ő is összetört. Mint egy játék. – Azért tartjátok életben, hogy kivéreztessétek? – Mindent megtettem, hogy ne hallja az iszonyatot a hangomban, de nem jött össze. Apa megvonta a vállát, és úgy tett, mintha észre sem vette volna a reakciómat. – Próbáltuk reprodukálni a vérét szintetikus anyagok felhasználásával, de nem jártunk szerencsével. Most már naponta négyszer vesszük le a vérét az eddigi egy helyett, arra az esetre, ha valami történik, és előre kell hoznunk a kiiktatását. Sajnálatos módon csak egy ideig fog segíteni. Néhány nap elteltével a vére kémiai összetevői is megalvadnak, így már nem használható szérumként. Kísérleteztünk a tárolás tökéletesítésével is, de mindeddig nem jártunk sikerrel. Visszafordultam az üveghez, és láttam, ahogy Ken a lábához húzza Kale-t. Kale felnézett, és észrevett minket. Tekintetünk összefonódott. Kicsúszott a talaj a lábam alól. Sápadt volt, szeme alatt és az arca bal oldalán kékes foltok húzódtak. Magától alig bírt talpra állni, csak második próbálkozásra sikerült. Kennek a falhoz kellett szorítania, nehogy lecsússzon a földre.

– Borzalmasan néz ki – suttogtam. Ez volt a legkevésbé kockázatos dolog, amit ki mertem mondani. Apa engem nézett. Nem hiszem, hogy észrevette a reakciómat. – Az első nap, mikor visszahoztuk, hadakozott, attól tartok, az egyik alkalmazottunk kénytelen volt kicsit durvábban bánni vele. Most már jobban van, képes a saját lábán is megállni. A gyomrom mélyén fortyogott a düh. Ki kell onnan szabadítanom! Apa a cella sarka felé biccentett. A fal mellett néhány pohár sorakozott, olyanok voltak, mint a háborúba masírozó katonák. Mindegyik pohárban sárga folyadék volt. Narancslé. – Elutasít mindenféle ételt és italt. A zárkában Ken visszapakolta a dobozba a felszereléseit. Kifelé jövet felemelt a földről egy teli poharat, és odaadta Kale-nek. A fiú elvette, és felém fordult. – Hall minket? Apa megrázta a fejét, és Kenhez lépett, aki épp akkor jött ki cellából. Kale közelebb jött az üveghez, míg én apát figyeltem, aki ügyet sem vetve rám, csendesen beszélgetett Kennel. – Idd meg! – tátogtam. Kale legnagyobb megkönnyebbülésemre a szájához emelte a poharat, és felhajtotta az innivalót. Őt néztem, közben végig a zsebemben tartottam a kezem, nehogy az üvegre tegyem. – Sajnálom. Kale arckifejezése közömbös volt, de a szemei ugyanolyan vágyat sugároztak, mint az én szemeim. Bárcsak megérinthetném, akár egy percre… – Indulhatunk vissza? – tette apa a vállamra a kezét, mire összerezzentem. DURR! Kale a cella üvegéhez vágta az üres poharat, pont arra a pontra, ahol apa feje volt. A törhetetlen üvegről narancslécseppek folytak le, apró tócsába gyűlve a padlón.

Ezután dermesztő vigyorral az arcán visszahátrált a cella sarkába, miközben le nem vette a szemét apáról.

20 Apának vissza kellett mennie a Denazenbe, hogy elintézzen néhány dolgot, ezért magamra hagyott. Amennyire csak emlékszem, ez volt az első alkalom az életemben, mikor nem vágytam másra, csak arra, hogy összegömbölyödve zokogjak. A nappaliban járkáltam, soha nem létezett életem apró emlékeit nézegetve. Egy kis porceláncica, egy kék üvegrózsa. Mind hazugság. A vázához értem. A büdös, csúnya vázához. Felvettem, és fejjel lefelé fordítottam, ahogy Kale is tette aznap éjjel, mikor találkoztunk, majd megráztam. Ebben virágot kell tartani, nem? Mutatóujjamat végighúztam a peremén, majd a falhoz vágtam. Összetört – jobban, mint Kale pohara, – apró üvegszilánkok robbantak szerteszét. Ahogy a keményfa padlóra zuhantak, majd visszapattantak, éles hangon csilingeltek. A szobában szinte minden hasonló sorsra jutott. Súlyos köd telepedett az agyamra, és bármit tettem, nem tudtam elhessegetni. Összetörtem és széttéptem tárgyakat, de semmi nem segített. Megpróbáltam újra felhívni Brandtet. Semmi válasz. Írtam neki egy e-mailt. Arra sem válaszolt. Ekkor már elkezdtem érte aggódni. Talán azért akarta, hogy ne legyek láb alatt, mert folytatta a kutatást. Láttam a szemén a Temetőnél. Képtelen volt ellenállni a kihívásnak, de mivel nem akart nekem hazudni, inkább került. Ez a magyarázat elég törékeny volt, és nem is tűnt igaznak, de valamivel jobban éreztem magam tőle. Kimentem a konyhába, és elkészítettem a kedvenc pulykahúsos, paradicsomos, mogyoróvajas szendvicsemet, de miután közelebbről is szemügyre vettem, már nem találtam annyira étvágygerjesztőnek.

E

STE FÉL NYOLC UTÁN ÉRTÜNK HAZA.

Ettől függetlenül beleharaptam, de a kenyér penészesnek és száraznak tűnt, a pulyka pedig büdös volt, pedig tudtam, hogy teljesen friss. A félig megrágott falatot a tenyerembe köptem, annyira undorodtam tőle. A gyomrom korgott már az éhségtől, a szendvics maradékát ennek ellenére kidobtam a kukába, mielőtt felmentem a szobámba. Televízió: semmi jó. Rádió: minden szám szörnyű. Számítógép: a megszokott chatszobáim üresek voltak. Eljátszottam a gondolattal, hogy elindulok, és keresek valami izgalmat. Ha felhívtam volna néhány számot, kétségtelenül kaptam volna valamilyen infót, hol szerveztek bulit a környéken, de nem volt hozzá energiám. Ehelyett lerúgtam a cipőmet, és befészkeltem magam a takaró alá. Az összes átváltoztatás, amit az utóbbi időben csináltam, annyira kifárasztott, hogy annak ellenére, hogy a fejem még zúgott, bosszankodtam Brandt miatt, undorodtam az apámtól és féltettem Kale-t, hamarabb álomba merültem, mint hittem volna. Valamivel később egy finom, de hallható koccanásra ébredtem fel. Felültem, és körbenéztem a szobában. Már második éjjel telihold volt – ma volt a legfényesebb, – így a szobám padlóját ezüstös fénybe borította az ablakon bevilágító holdsugár. Az ablak. Abból az irányból jött a zaj. Kimásztam az ágyból, kinyitottam az ablakot, és kinéztem. Alex. – Mit keresel itt? – Feljöhetek? Megrántottam a vállam, majd hátrébb léptem, mikor elkezdett felfelé mászni. Mikor felért, bemászott a nyitott ablakon, majd rosszalló pillantást vetett rám. Hirtelen nagyon örültem, hogy soha nem öltözöm át pizsamába. – Most értél csak haza? Már mindenhol kerestelek. – Egész éjjel itthon voltam – feleltem, és visszafeküdtem az ágyba. – Különben meg miért kerestél? Nem mondtunk el

egymásnak mindent, amit akartunk, mikor utoljára találkoztunk? Emlékszel? Azt mondtad, hogy tűnjek a pokolba. – Aggódtam miattad. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy jól vagy. – Legközelebb használd a telefont! Vagy írj egy e-mailt! Vagy küldj egy nyamvadt postagalambot! – Már nincs meg a telefonszámod. Sem az e-mailed. És nincsenek galambjaim. – Az e-mail címem ugyanaz, mint volt. – Ó! Hallgatás. – Nos? – pillantottam az éjjeli szekrényemen álló ébresztőórára. Még csak éjfél volt. Biztosan megállt, mert amikor utoljára ránéztem, 23:20 volt. – Nos, mi? – kérdezte bosszúsan. – Azt mondtad, csak látni akartad, hogy jól vagyok – fordultam meg. – Láthatod, minden rendben. – Istenem – sziszegte összeszorított fogakkal. – Annyira idegesítő vagy! – Köszönöm – mondtam az ablakra mutatva. – Ironikus lenne, ha azt mondanám, hogy tűnj a pokolba? Alex felsóhajtott. – Nézd, sajnálom, ami múlt éjszaka történt. A Denazentől mindig teljesen kiakadok. Én… Nem érdekelt a betoji Alex Mojourn bocsánatkérése. – Nem nagy ügy, oké? Csak óvni akartad magad. Felfogtam. Egy percig csendesen nézelődött a szobámban. – Nem sok mindent változtattál meg itt, igaz? A falak hétéves korom óta ugyanolyan királykék színben pompáztak. Néhány bútort meg kellett javítani, de minden ugyanott volt, ahol lenni szokott. Ha elhúztam volna az ágyat a faltól, még mindig lehetett volna látni a fejtámlába vésett szívet, amibe mind a kettőnk neve bele volt írva, futott át az agyamon. Az után a Roudey hátsó szobájában történt esemény után vagy ezerszer elhúztam az

ágyamat, kezemben egy konyhakéssel, hogy végleg kitöröljem az emlékezetemből. De minden alkalommal megálltam, képtelen voltam megtenni. – Szeretnél még valamit? Mármint azon kívül, hogy a berendezést csodálod. Alex nyugtalanul a padlót bámulta. Fred is megremegett egy kicsit. – El kell mondanom valamit. Bármi is volt az, amit el szeretett volna mondani, idegessé tette. Megérte rááldozni egy kis időt. Felültem az ágyban, és a vergődését figyeltem. – Tudtam, hogy ki vagy. Úgy gondoltam, valami baromi rossz – meg hosszú és elkésett – magyarázattal áll majd elő azért, amit tett. De tévedtem. Sejthettem volna. – Hm? Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Tudtam, hogy ki vagy. Már a legelején. Tudtam, hogy Marshall Cross lánya vagy. A szobában elfogyott a levegő. Ezzel a mondattal bevitte nekem a végső ütést. Kihasznált? Ezt akarta mondani? Ez az egész csak egy nagy hazugság volt? – Arra gondoltam, ha közelebb kerülök hozzád, sokat megtudhatunk apádról és a Denazenről. Szünetet tartott, hogy lássa, miként reagálok. Amit az arcomról le tudott olvasni, aggaszthatta, mert elkezdett fel-alá járkálni a szobámban. – Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy fogalmad sincs arról, amit a Denazen vagy apád tett. Csak egy ártatlan kölyök voltál, aki valami olyannak a közepébe csöppent, amihez semmi köze nem volt. Ebben a pillanatban Alex rosszabb volt, mint apám. Rosszabb, mert teljesen megbíztam benne. Bennünk. Hogy most kiderüljön: az egész csak átverés volt. – Mennyi ideig?

Védekezően felemelte a kezét. – Nagyjából hat hónapja járhattunk, mire rájöttem. – És mi van a többi idővel? – támadtam rá. Zúgott a fejem; kihasznált, hogy az apám közelébe férkőzhessen. – Több mint egy évig voltunk együtt! – Tudom, és sajnálom. Ginger és a többiek mondták, hogy szakítanom kell veled, mikor kiderült, hogy zsákutca vagy. De nem tudtam megtenni. Addigra beléd… Elvesztettem a fejem. Összeszorított ököllel állcsúcson vágtam, ami megelégedéssel töltött el, ám egyben fájdalommal is. – Nehogy azt merészeld mondani, hogy szerelmes lettél belém! – Nem akarod hallani? – kérdezte, miközben sötét ábrázattal az állát dörzsölgette. – Nagy kár. Igen, beléd szerettem. Minden, ami köztünk történt, igaz volt. Újra meg akartam ütni, de már ismert. Várta. Megfogta a kezem, és eltolta. Nagy levegőt vettem. – Szemét vagy. Nem volt elég, hogy egyszer darabokra törted a szívem, most újra meg kell tenned? – Ha jól emlékszem, ezúttal te kerestél meg. Én nem akartam felvenni veled a kapcsolatot. Nem válaszoltam. Ott álltunk a holdfényben, egymás szemébe nézve. Néhány perc múlva halkan újra megszólalt. – Megteszem. – Mit? – csattantam fel. – Veled megyek a Denazenbe. Megteszem. Segítek neked. Nagyon vicces. Idejött, kitépte a szívem, és most még szívat is. Tipikus Alex Mojourn-játék. – Miért? Miért gondoltad meg magad? Ha ennek bármi köze van a bűntu… – A bűntudatomnak ehhez semmi köze. De nem tudok aludni úgy, hogy tudom, egyedül próbálkozol. Felnevettem.

– Hirtelen gondoskodni akarsz rólam? Nem vágyom rá, hogy te légy a fényes páncélú lovagom! Hatalmas tévedés volt belerángatni, úgyhogy tégy meg egy szívességet, és húzz innen! – Jézusom! – kiáltott fel. – Én mindent megteszek, Dez! – Hát nem szükséges! Ki kért meg rá? – Az ablak felé lökdöstem. Megingott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és eltolt magától. – Azt hiszed, mindent tudsz, pedig nem – morogta. – Aznap éjjel, Roudey-nál az a lány is egy Hatos volt. Felnyögtem. Legkevésbé a mocskos részletekre voltam kíváncsi. Még a végén megosztja velem a lány melltartójának a méretét, és elmeséli, mennyire szeretett vele holdfényben andalogni a tengerparton. – Honnan az ördögből veszed, hogy ez engem érdekel? Régi sztori. Történelem. Most már lapozzunk! De ha azt hiszed, hogy ettől jobb lesz, teszek rá. – Szívességet tett nekem. – Szívességet? – Ez egyre viccesebb lett. Ha nem velem történt volna meg, ezt az egészet nevetségesnek találtam volna. De miért én vagyok ennek a tragédiának a hősnője? Így nem igazán találtam annak. – Megkérted, hogy tapizzon, míg te lenyalod a száját az arcáról? Ez aztán rohadt nagy szívesség lehetett! – Megrendezett volt. Én csaptalak be. Azt akartam, hogy rajtakapj minket. Megrendezett? Mi a francot akar ez jelenteni? – Nem úgy ismertelek, hogy ennyire beszari lettél volna. Miért nem szakítottál velem simán, ha egyszer rám untál? – Már mondtam: a többiek akarták, hogy szakítsak veled. Mikor nem tettem meg, bosszankodtak egy kicsit, de ennyi volt. Túljutottak rajta. De ahogy eltelt egy kis idő, újra szóba került, hogy használjunk fel téged, de már nem csak információ szerzésére. Arra akartak használni, hogy eljussanak az apádhoz. De én nem akartalak semmibe belekeverni, amihez a Denazennek köze volt. És ezt meg is mondtam nekik.

– Azt akarod mondani, hogy saját érdekemben törted össze a szívem? – Ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy kitöröljelek a szívemből. De tudtam, hogy soha többé nem bocsátasz meg nekem. – Összeszorította a szemét, miközben a fejét rázta. – Belehaltam, mikor megláttam azt a kifejezést az arcodon. A fájdalmat a szemedben. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy kimaradj ebből. Ha tudtam volna, hogy te is egy Hatos vagy… – Hazudsz – vágtam rá, annak ellenére, hogy a szívem mélyén hittem neki. A kapcsolatunk intenzív volt, legalábbis nekem annak tűnt, mivel ő volt az első szerelmem. De nem akartam elhinni, hogy mindez csak hazugság volt. Ha mégis igaz volt, az sem kárpótolt semmiért, de legalább egy picit megnyugodtam. Alex közelebb jött hozzám, és a két kezébe fogta az arcomat. – Sajnálom. Sajnálom. Elszántságom utolsó bástyája is leomlott. Minden dühöm elszállt, csupán egy nyílt, kiüresedett seb maradt utána. Olyan sokáig vártam erre a szóra. Lábujjhegyre álltam, majd az ajkammal végigsimítottam az övét. Hasonló mohósággal válaszolt. Az, ahogy beszívta az alsó ajkam, ahogy a durva borostája az arcomat és az államat súrolta, és mindaz az ismerős érzés, melyet az agyamban vele hoztam összefüggésbe, most kirobbant abból a dobozból, ahol már olyan régóta rejtegettem őket. Elhúzódott tőlem, de csak annyi ideig, hogy levegye a pólóját, majd az ágyhoz húzott. Lábunk összekulcsolódott, és egymást mohón markolva a matracra zuhantunk. – Hiányoztál – súgta a számba. Kezét a pólóm alá dugta, és egyre feljebb haladt. A csók eufórikus volt: bizsergető boldogság keveredett gyengéd emlékekkel, melyektől kipirult az arcom és tűzbe borult a mellkasom. Ez… ez olyan intim volt. Ez… Hiba volt.

Épp a pólómat húzta le rólam, mikor eltoltam magamtól. Mikor a hideg levegő megcsapta a bőrömet, újra elveszítettem az eszemet, és magamhoz vontam Alexet. Távolság. Távolságra volt szükségem. – Állj! – Levegő után kapkodtam, majd felpattantam az ágyról. Alex is zihált, ezért lehunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. Néhány perc elteltével a lélegzete lelassult – ahogy az enyém is, – kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Mi a baj? – Nem tudom megtenni – feleltem. – Most nem. Veled nem. – Nem tudod megtenni… – Kale-lel – fejeztem be a mondatot. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor elkapták, és az az előtti éjszaka. Érintése, mely gyengéd volt, mégis ösztönösen beleégett a szívembe, az agyamba és a lelkembe. Aznap, mikor Alex összetörte a szívem, azt hittem, engem is összetört. Utána többé nem randiztam. Nem igazán. Semmi komoly és semmi kizárólagos. Azzal találkoztam, akivel akartam, akkor, amikor akartam, de nem vágytam kötöttségekre. Nem feküdtem le fűvel-fával, de pokolian hülyítettem a srácokat. Rengeteget. Egyszer sem éreztem lelkiismeret-furdalást. Nem volt rá okom. És soha senki miatt nem gondoltam át kétszer a döntéseimet. A monogámia nem volt nekem való. Többé már nem. Egészen Kale-ig. Alex feldúlva ugrott fel. – Most komolyan beszélsz? Azt akarod mondani, hogy vele vagy? – Nem vagyok vele – nyúltam a pólómért. Vagy igen? Felvettem, betűrtem a nadrágomba, megigazítottam, majd folytattam. – Ez bonyolult. – Ó? Hogyhogy? Én még mindig szeretlek – érintette meg a karomat. – És tudom, hogy még te is érzel irántam valamit. – Talán – vallottam be, és elhúzódtam az érintése elől. Lelkem egy része azt üvöltözte, hogy ez az, amit már oly régen akartam – vagyis őt, – míg a másik fele hangosan nevetett. Megérdemelte. Hogy bántsák. Hogy én bántsam. Igazságos fordulat. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer visszaadom neki. A visszautasítást. Most, hogy én voltam abban a helyzetben, hogy megkaphattam, amit

akartam, már nem érdekelt. Az, hogy én is ennyire megbánthattam, már elveszítette a varázsát. – De ez semmin nem változtat. Alex is felvette a pólóját, majd sziszegve megszólalt. – Dehogynem változtat. Megráztam a fejem. – Nem. Nincs igazad. Te szúrtad el. Lényegtelen, hogy mi okod volt rá, megölted a kapcsolatunkat. Elmondhattad volna az igazat. Te döntöttél úgy, nem én. Te választottad ezt az utat, és most ezzel kell együtt élned. – Könnyek gyűltek a szemembe, félő volt, hogy kitör belőlem a sírás. – Igen, még mindig érzek irántad valamit. Nem tudom, hogy egyszer elmúlik-e, és nagyon sajnálom, de Kale iránt is érzek valamit. Valami mélyet. Még nem tudom, hogy mi az, még rá kell jönnöm. Úgy nézett ki, mintha vitatkozni akart volna velem, de végül nem tette, Mennem kell. Valószínűleg katasztrofális kimenetele lenne annak, ha apád itt találna. – Valószínűleg – bólintottam. Alex felemelte az ujját, és az asztalra mutatott. Egy toll emekedett a levegőbe, majd körözött még egy ideig, mielőtt az éjjeliszekrényemen fekvő papírtömb fölé ereszkedett. Néhány másodpercig írt, majd immár élettelenül a földre zuhant. – Ez a mobilszámom. Reggel hívj fel, hogy megbeszéljük ezt a Denazen ügyet! Komolyan mondom. Segíteni akarok kiszabadítani anyukádat… – Nyelt egyet, majd fancsali képpel folytatta: – …és Kale-t arról a helyről. Bólintottam, és az ablakhoz kísértem, Lábát átlendítette az ablakkáván, majd leereszkedett a házhoz legközelebb eső ágra. Miután földet ért, megállt egy pillanatra, és felnézett rám. – Nem foglak elengedni, Dez. Tudom, hogy elszúrtam, de rendbe fogom hozni. Kale ide vagy oda, te hozzám tartozol. Azzal elment. Elnyelte a sötétség.

21 a takaróm, mint valami spagetti, teljesen a lábam köré csavarodott. A vállam fájt, a nyakam elgémberedett, és egy grapefruit méretű izomcsomó volt a hátamon. Nem pihentem ki magam. Majdnem minden órában felébredtem, és kisebb változtatásokkal, de ugyanazt álmodtam, mint előző éjszaka. Néha Kale csókolózott velem, és Alex figyelt. Néha Alex közbelépett, és belökte Kale-t a tömegbe. Ez azért volt durva, mert ilyenkor Alex mindig meghalt a végén. De néha mind a ketten meghaltak. Jó későn keltem fel – majdnem tíz óra volt, – de nem idegeskedtem. Apa mondta, hogy maradjak itthon, mert az a sok átváltoztatás, amit csináltam, teljesen kiszipolyozott. A fejem még mindig zsongott, a gyomrom pedig háborgott, de mindent összevetve nem éreztem magam olyan rosszul, mint amire számítottam. Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, elindultam lefelé a lépcsőn, reménykedve, hogy ma megmenekülök a kellemetlen reggeli rituálétól, amit a hátam közepére sem kívántam. Kávézás apával. Mostanra már biztosan elment itthonról. Ahogy vártam, nem volt a helyén, mikor beléptem a konyhába; De még mindig itthon volt. Nem jó. Apa a nappaliban járkált, mobiltelefonját szorosan az álla alá fogta, miközben egy darab papírra írogatott. Bárki is hívta, nagyon fontos volt. Láttam a tekintetén. Az a tekintet volt, amit mindig akkor láttam a szemében, amikor valami nem ment jól az ügyfeleivel. Egy tányérba müzlit öntöttem magamnak, de közben próbáltam kihallgatni a beszélgetést. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, mivel apa szinte nem is beszélt. Csak motyogott és rövid, egyszavas

M

IKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM,

válaszokat adott a vonal túlsó végén beszélőnek. Ilyeneket, hogy igen, persze, nem és tökéletesen. Ebből azonban nem tudtam kitalálni, hogy kivel vagy miről beszéltek. Apa általában reggel nyolc óra körül elment itthonról, úgyhogy most valami nagy dolognak kellett történnie. Ebben a pillanatban hasznosabb lett volna, ha egy kutya szuperhallásával rendelkezem az átváltoztatás képessége helyett. Tizenöt perccel később leült hozzám az asztalhoz. A mobilja már nem volt nála. – Meglep, hogy még itt vagy – mondtam rizspehellyel a számban. Most az egyszer már a kávé gondolatától is háborgott a gyomrom. – Szabadnapot vettél ki? – viccelődtem, hiszen apa sosem vett ki szabadnapot. – Egész reggel Markkal beszéltem telefonon. – Tényleg? – tettem le a kanalat. – Mikor beszéltél Brandttel utoljára? A júniusban szokatlan párás nyirkosság hirtelen eltűnt, helyét borzongató hideg vette át. Lenyeltem a falatot, amit előzőleg a számba vettem, de most valahogy kartonpapír íze volt, és igyekeznem kellett, nehogy megfulladjak tőle. – Tegnap egész nap próbáltam elérni. De biztosan megorrolt rám valamiért, mert nem vette fel a telefont. _ Elment. – Elment? Apa tétovázott egy kicsit, majd elfordult. Mintha nem tudott volna – nem akart volna – a szemembe nézni, ami rosszat sejtetett. – Mit jelent az, hogy elment? – sürgettem. – Halott. Leejtettem a kanalat, bele a tálba, amitől tej és müzli darabok fröcsögtek szanaszét. Egyre fagyosabb lett a levegő. Nem volt elég oxigén a konyhában, hogy teleszívjam a tüdőmet. Vagy talán túlságosan sok levegő volt. Azon sem csodálkoztam volna, ha többé nem tudok lélegezni. Ujjaimmal megkapaszkodtam az asztal

szélében, mert a padló hirtelen forogni kezdett, mint a körhinta a helyi búcsúban. A francba! Majdnem elhánytam magam. Apám tovább beszélt, ügyet sem vetve a nyomoromra. – A rendőrség feltételezése szerint egy üggyel lehet kapcsolatban, amin Mark éppen dolgozott. A holttestét Cairn nénikéd kocsija mögött, az autóúton találták meg ma reggel. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit – legalábbis azt hiszem, próbálkoztam vele, – de semmi nem történt. Huszonnégy órán belül már másodszorra fordult elő, hogy elakadt a szavam. Apa kelletlenül felállt az asztaltól. Mozgott a szája, azt hiszem, Brandt ruhájáról és véréről magyarázott. De nem hallottam. Nem igazán. Halványan érzékeltem, hogy felkapta a kulcsát, és bezárta maga mögött az ajtót, ahogy kiment a garázsba. Az agyam csak alig vett tudomást arról, hogy a kocsi motorja felbőgött, majd a garázsajtó nagy zajjal kinyílt, és visszaereszkedett a helyére. Húsz másodperc sem telt el, felugrottam a székemből, felkaptam a fekete tornacsukámat, és kirohantam az ajtón. Egy ideig vakon rohantam az erdőben. Minden nedves volt, esett az eső. Ahogy haladtam előre, a hajam az arcomba tapadt. A robotpilótám bekapcsolt, de nem tartott sokáig, mire rájöttem, hova megyek. Brandtékhez. Brandt egész életemben a szomszédban lakott. Mondjuk a szomszédság azt jelentette, hogy több száz négyzetméternyi erdő és egy patak választott el minket, de még így sem volt soha messze. Már azelőtt megláttam a villogó kék és piros fényt, mielőtt elértem volna az erdő szélét. Emberek – rendőrök, szomszédok, elhaladó autók – tömörültek a ház előtt. Mark bácsikám hallgatott. Az ajtót nézte, miközben Cairn nénikém elsápadva az utat figyelte, ahol két ember egy hosszú, fekete tárgyat emelt be a mentőautóba. Elképzeltem, hogy a fekete zsákban szemét, homok és kő van – de semmiképp sem az unokatestvérem! Mark bácsikám ebben a pillanatban olyan lélekmegsemmisítő sikollyal, amit még soha nem hallottam, a hullazsákra vetette magát.

– Látnom kell őt! A fiamat! Az én hibám! Képtelen voltam tovább maradni. Elindultam visszafelé az erdőben, és hamarosan a főúton találtam magam. Rengeteg ismerősöm volt, akiket felhívhattam. Az én barátaim. Brandt barátai. De csak egy ember érthette meg, mi folyik itt. Csak egyvalaki nem ítélt volna el, ha elmondom neki, hogy szerintem valójában mi történt az unokatestvéremmel. Bekanyarodtam a sarkon, és elindultam Roudey biliárdterme felé. Benyomtam a hátsó ajtót, és bementem. Bőrig áztam, így a cipőm minden lépésnél nyikorgott és cuppogott. Az arcom nedves volt – vagy az esőtől, vagy a sírástól, – és tudtam, hogy a szemem is vörös és püffedt. Mikor beléptem a nagyterembe, nyilvánvaló volt, hogy sírtam. A beszélgetés moraja elhalt. Tommy, a sasszem látott meg először. Azonnal odarohant hozzám. – Dez, szivi, minden rendben? Esélyem sem volt válaszolni. Alex, Tommyt félrelökve egy szempillantás alatt a hátsó szobába vezetett. – Mi történt? Mi a baj? – kérdezősködött, miközben csapzott hajamat fésülgette ki az arcomból. – Megsérültél? Kinyitottam a számat, de szavak helyett csak hosszú, elnyújtott zokogás tört ki belőlem. Alex felkapta a kulcsait, és mielőtt még észbe kaptam volna, kimentünk az ajtón. Örültem neki, mert az agyam hivatalosan is felmondta a szolgálatot. Egy órával később már lenyugodtam annyira, hogy beszélni tudjak. És gondolkodni. Mindent elmeséltem Alexnek, beleértve azt is, hogy szerintem apámnak köze volt Brandt halálához. Alex meg sem lepődött. – Brandt nyomozott – suttogtam. A torkom kiszáradt, a szemem könnyes volt, és az átváltoztatások során fellépő lüktető fájdalom is visszatért, de ezúttal jóval erősebben. – A Denazenről próbálta előásni a mocskot. Mondtam neki, hogy álljon le, de valójában én voltam az oka, hogy egyáltalán belekezdett. Én kértem, hogy tegye,

de tudhattam volna, hogy nem fog leállni. Tudhattam volna, hogy túl messzire megy. Én okoztam a halálát. Eszembe jutott, hogy apa elmondta, mire gyanakodott a rendőrség. Hogy Mark bácsikám ügyével hozható összefüggésbe a halála. Jézusom! Komolyan hagyta, hogy a testvére saját magát tegye felelőssé a fia haláláért? Nem is tudtam, miért lepődtem meg. Újabb rovátka, mely apám szívtelenségét jelezte. Alex pillanatok alatt közvetlen előttem termett. – Neked semmi közöd ehhez. Megértettél? Erről kizárólag Cross tehet. Rábámultam. – Brandt az unokaöccse volt. A testvére fia. Hogy volt képes… – A Denazen emberei már csak ilyenek. A család számukra nem jelent semmit. Most kell megtennünk. – Micsodát? – Vigyél be! Nem fogom hagyni, hogy egyedül menj be oda. – Még nem is találtuk ki, hogy tudnánk bejuttatni téged. De még ha sikerülne is, ki mondta, hogy egyáltalán találkozhatnánk, vagy hogy a közelembe engednének? Semmi értelme kapkodni. – Valamit majd kitalálunk – mondta hátradőlve. – Reménytelen ügy. Minden olyan… – Lezsibbadtam. Az egyik pillanatban még Alex mellett ültem a kanapén, a másikban pedig már az ölében ültem, és csókolóztunk, miközben ő szorosan átkarolt. Egészen összetapadtunk. Nem csak egyetlen másodpercig, sok idő eltelt. Tudtam, hogy el kellene húzódnom tőle, de nem tettem. Nem tudtunk betelni egymás érintésével, még többet akartunk. Érzések. Most már voltak érzéseim. Pólója alá csúsztattam a kezemet, ujjaimmal a bőrét simogattam. Sokkal kidolgozottabb volt, mint amire emlékeztem. Keményebb. Le akartam húzni róla a pólóját, de a nyakánál megakadt. Néhány pillanatig rángattam, mire a kezemet félrelökve maga vette le. Felnyögött, majd a szoba másik felébe hajította a pólóját. Széles vállak. Éhes, mogyoróbarna szemek. Igen! Ez az! Minden visszatért. A szemei a hangulatától függően barnáról mogyoróbarnára változtak.

Világos, hibátlan bőr, eltekintve egy durva felületű, sötétebb folttól a jobb vállán, melyet még tizennégy éves korában szerzett egy súlyos kerékpáros balesetben. Ez volt az az Alex, akire én emlékeztem. Erősebb és elevenebb, mint múlt éjszaka. Testem minden idegvégződése életre kelt, leküzdhetetlen vágy ébredt bennem. Olyan elsöprő izgalomra vágytam, mely megöli a kínt. Sikerült, ezért tovább hajszoltam. És hajszolni is fogom, ha ez kell ahhoz, hogy egyben maradjak. Mert úgy éreztem, darabokra hullok. Elveszítettem Brandtet. Elveszítettem Kale-t. Elveszítettem anyukámat. Alex fölé hajoltam, ujjaimmal szőke hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Cigaretta és Tic Tac illata kavargott körülöttem. Az agyam legmélyén valami azt súgta, hogy ő csak kihasználja a fájdalmamat, de a testemet ez nem érdekelte. Szükségem volt erre. Szükségem volt arra, hogy érezzek. Tegnap éjjel leállítottam, erre nagyon halványan emlékeztem, de nem foglalkoztam vele. Most nem akartam gondolkodni. Most tettekre volt szükség. Alex ujjai a nadrágom gombján pihentek, arra várva, hogy tiltakozni fogok. De a testem nem hagyta. A lelkem ennek ellenére azt üvöltötte: állj! Neonfények villogtak, riasztócsengők zúgtak, még a vészféket is meghúzta – többször egymás után, – de az nem működött. Alex gyakorlott kézzel kigombolta a nadrágomat, majd lehúzta a sliccemet. Kale. Kale-re akartam gondolni. Alex a nadrágomba csúsztatta a kezét, és szinte fájt, ahogy megmarkolta a csípőmet. Megremegtem az érintésétől. Kale keze meleg és puha volt. Alexé kérges és erős. Mint a jég. Magamhoz tértem. Kale. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy kizárjam őt az elmémből. Ahogy Brandt, ő is elérhetetlen volt. Kezdtem azt hinni, hogy már örökre elérhetetlen lesz, és ez olyan fájdalmat okozott, amit képtelen voltam elviselni.

Elhitettem magammal, hogy meg tudom tenni. Kale és a Denazen. Lemondtam arról, hogy valaha rendes kapcsolatom legyen, mikor Alexszel szakítottam; és jó okom volt rá. Jól érezhettem magam, elkötelezettség nélkül. Ha nincs elkötelezettség, ez nem fordulhatott elő újra, és nem fojthatott meg később, ha kiderült volna, hogy nem illünk össze. Mi van akkor, ha nem tudom kiszabadítani Kale-t a Denazenből? Jó esélyem volt rá, hogy azért bukom le, mert lelepleződöm. Megszerezték Kale-t, és megszereztek engem is. Anya pedig még mindig náluk van. Alex kezével a pólóm szélét fogta, majd elkezdte rólam lehúzni. Majdnem megállítottam. Egy olyasvalakinek, mint én, semmi esélye nem volt, hogy szemtől szembe felvegye a harcot egy olyan emberrel, mint apa. Jó, már milliószor megcsináltam, de ez még akkor volt, mikor azt hittem, hogy ő nem több egy egyszerű, arrogáns ügyvédnél. De miután láttam, hogy a Denazen mire képes – hogy apám mire képes, – mindaz, amit alaposan kiterveltem, az asztallap aljára ragasztott, íztelen rágóként végezte. Persze, le lehetett volna szedni, és újra bekapni, de az mire lett volna jó? Az íze már elveszett. Kale is elveszett. A pólóm már Alex pólója mellett hevert a kanapén. Alex a nyakamat és a vállamat harapdálta. Anyukám is elveszett. Alex beleakasztotta az ujjait az övtartómba, és elkezdte lehúzni rólam a farmert. Feltérdeltem, hagytam, hogy egyre lejjebb húzza. Mikor már nem tudta tovább húzni, oldalra dőltem és lerúgtam magamról. Brandt is elveszett. Alex a fogai közé kapta a melltartóm pántját, és óvatosan lehúzta. Elveszítettem a reményt. Forró ajkak érintették a nyakamat és a vállamat. Magamat is elveszítettem. Nem!

Még soha nem adtam fel! A Makacsság Királynőjeként uralkodtam. Ha valami elveszettnek látszott, annál jobb volt. Imádtam bebizonyítani az embereknek, hogy tévedtek. Különösen magamnak. Ez éltetett. A valóság kezdett visszaszivárogni a tudatomba, mire elhúzódtam. Igen, jó érzés volt Alexszel csókolózni. De a legjobb az volt benne, hogy éreztem. De én nem ezt akartam. Mélyen, legbelül nem. Mikor tegnap nemet mondtam neki, majd belehaltam. Igaza volt, még mindig valós érzelmeim voltak az irányában, de ez nem volt elég. Talán amiatt, ami régebben történt köztünk, talán nem. Kale nem hasonlított senkihez, akihez korábban valami közöm volt. Mellette boldognak éreztem magam. Élőnek. Az az egyszerűség, ahogy a dolgokat vette, az a vad lelkesedés, ahogy az életet élte, hiányzott volna. Függetlenül attól a kártól, amit a Denazen okozott neki, és függetlenül a közös múltamtól Alexszel, tudtam, hogy kit akarok. Hogy mit akarok. Kötöttséget akartam. – Sajnálom – szólaltam meg, és eltoltam Alexet. Nem volt szükség további magyarázkodásra. Láttam a szemében, hogy megértette. Nem volt boldog, de nem siránkozott. Hátradőlt, fogta a pólóját, és felállt. Valami különös volt a mosolyában. Valami, ami megijesztett. – Meglátjuk. Tizennégyszer csörgött a telefon, mire felvette. Ha minden igaz, ez világrekord. Apa kivétel nélkül mindig a harmadik kicsöngés után vette fel. – Marshall Cross. – Apa, én vagyok. Szünet. Valószínűleg a hívásazonosítót nézte. – Deznee? Hol vagy? – A városban. Találkozzunk a Blueberry Beanben! – Most éppen dolgozom. Bármiről legyen is szó, várhat.

– Nem várhat. Munkáról van szó. Találkozzunk húsz perc múlva! – Letettem a telefont. Szinte éreztem a gőz szagát, ami apa füléből süvített kifelé. Ettől nevetnem kellett. Kellemes, meleg érzés öntött el. – Kész? – kérdezte Alex a telefon után nyúlva. Visszaadtam neki, ő pedig a farzsebébe süllyesztette. – Azt hiszem. Készen állsz? Hamarosan odaér. – Csak egy kicsit le kell hűtenem magam. – Odaadta a kulcsokat. – Menj a kocsival, ott találkozunk. Ahogy ígértem, húsz perccel később már a helyi kávéfüggők mennyországának, a Blueberry Beannek a teraszán ültem az egyik napernyő alatt. Az eső még mindig esett, de a napernyő elég nagy volt ahhoz, hogy ne ázzunk el. Nem mintha érdekelt volna. A ruhám reggel óta nyirkos volt. Megszokásból a csuklómra néztem, de az órám nem volt rajtam. – Mi tartott ilyen sokáig? – Én nem szórakozni jöttem, Deznee – szólt oda apa messziről. A kávézóból jött ki, a kezében egy bögrével, amiben lefogadtam volna, hogy két adag eszpresszó volt. Sötét napszemüveget és a meleg ellenére hosszú, sötétbarna szövetkabátot viselt, amitől úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy titkosügynökös filmből. Máskor talán ugrattam volna. Hamar fel tudtam idegesíteni, ha a ruhatáráról volt szó. Ezt soha nem értettem. – Jó, rendben, apa. Én sem viccelődni akartam – mosolyogtam rá, majd hátradőltem, hogy lazának tűnjek. A mai nap után ehhez óriási erőfeszítésre volt szükségem. – Ma én is dolgoztam egy keveset. Apa kihúzta a mellettem levő széket, és leült rá. – Nos? Ujjammal odaintettem Alexet, aki a kávézóban várt. Kicsit meglepett, hogy a tegnap éjszaka és a ma délután után Alex még mindig segíteni akart nekem. A régi Alex önző volt. Ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő akarta, fogta a cuccait, és hazament.

Alex került egyet, és a bejárati ajtón jött ki. Egy szó nélkül kihúzta a széket, ami apa és az én székem között állt, megfordította, és lovagló ülésben ráült. – Üdv újra, Mr. Cross! Apa közömbös arccal visszaköszönt. – Mr. Mojourn. Micsoda kellemetlen meglepetés! Alex mosolygott, és a széktámlára támaszkodott. – Hasonlóképpen érzek, uram. Amíg randiztunk, apa és Alex sosem került közelebbi barátságba. Ellenkezőleg: apa több alkalommal is megfenyegette Alexet, hogy levágja bizonyos testrészét, és kiszögeli a nappali falára. – Szóval – vágtam bele. – Alex egy Hatos, és munkát keres. Alex az asztal túloldalán álló sótartó felé csettintett, mire az előrebillent, egyensúlyozott egy kicsit az élén, majd oldalra dőlt. Elárulhatom, hogy apa egy kicsit sem volt meglepve. Talán Kalenek igaza volt. Alex adottsága tucatáru. – Tudatában voltam Mr. Mojourn állapotának. Telekinetika. Milyen ritka tulajdonság! – mondta apa észrevehető szarkazmussal a hangjában. – Várj! Tudatában voltál? Tudtad, hogy ő is Hatos? Apa felsóhajtott. – Természetesen. Az a munkám, hogy tudjam. – Mi van? Ti esténként, lefekvés előtt beleöntötök valamit az ivóvízhálózatba, amitől ebben a városban mindenki szörnyszülötté válik? – Az Egyesült Államokban ezen a környéken a legnagyobb a Hatosok koncentrációja. Még nem tudjuk biztosan, hogy miért, de mondjuk úgy, nem véletlen, hogy a Denazen központja Parkviewban található. – Rohadt hasznos vagyok – kapta fel Alex a vizet. – Leleményes vagyok, ravasz, de a legfontosabb, hogy az erkölcsi iránytűm nem észak felé mutat. – Valóban? – kérdezte apa megjátszott érdeklődéssel, sőt még egy kis mosoly is megjelent az arcán.

– Igen – erősítette meg Alex. Apa Alexről rám, majd újra a fiúra nézett. – És a lányom? – Mi van vele? – rántotta meg Alex a vállát. – Mik a szándékaid? – Haver, ha azt kérdezi, hogy akarok-e randizni a lányával, akkor a válaszom egy hangosan zengő nem. Túlságosan megterhelne. Apával mentem a Denazenbe, Alex a saját autójával követett minket. – Dühös vagy Alex miatt? – Semmi értelme nem volt kerülgetni a forró kását. Apa egészen nyugodtnak tűnt azóta, hogy eljöttünk a kávézóból, de szokás szerint semmit nem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből. – Deznee, hogy őszinte legyek, nagyon büszke vagyok rád. Úgy látom, újfajta felelősségérzettel és érettséggel közelítesz ehhez a munkához. Ezt az oldaladat eddig nem ismertem. Au! – Azt fogom javasolni, hogy néhány napon belül küldjenek terepre. Az lesz a feladatod, hogy a lehető leghamarabb találd meg azokat a titokzatos Hatosokat. Valami azt súgja, hogy a legegyszerűbben rajtad és persze Alexen keresztül juthatunk el hozzájuk. – Alexen? Mit tervezel? Hogy mi ketten majd egy csapatot alkotunk, meg ilyenek? – Talán gond van vele? Nyertem! Lehetnék ennél szerencsésebb? Elrejtettem a mosolyomat, és kelletlen képet erőszakoltam magamra. – Hát, az igazat megvallva nem igazán tetszik az ötlet. Nem vagyok túl nagy rajongója. – Pedig úgy tűnik, bizalmas kapcsolatban vagytok. – Öhm, hahó! Megpróbáltalak lenyűgözni azzal, hogy idehoztam egy új srácot. De érzésem szerint nem azzal tudom megnyerni őt a Denazen ügyének, ha besétálok hozzá, és ledugom a golyóit a torkán.

Apa nevetett. Sőt, valójában kacagott. Korábban még soha nem hallottam nevetni. Ha nem utáltam volna annyira, ettől a hangtól még én is nevetni kezdtem volna. Apa indexelt, majd beállt a helyére a Denazen parkolójában. – Az az érzésem, hogy hamarosan minden megoldódik.

22 már nem találkozhattam Alexszel. És másnap sem. Apa biztosított róla, hogy jól van, és a Denazen jó szakembereinek köszönhetően folyamatosan fejlődik. A tükör előtt álltam, és azt próbáltam eldönteni, hogy felkössem a hajam, vagy ne. Brandt azt szerette, ha leengedve hordtam. Azt mondta, attól vad lesz a kinézetem. Végül úgy mentem, ahogy Brandt szerette volna. Ez ugyanis az ő napja volt. Megigazítottam a szoknyámat, és egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, majd felkaptam a zöld papírba csomagolt cuccot, amit már egy hónapja beszereztem. Bedugtam a zsebembe, és lementem a földszintre. Apa az ajtónál várt, az egyik öltönye volt rajta, amit munkába is rendszeresen felvett. Az órájára nézett, de még csak egy kicsit voltunk késésben. A ravatalozóba vezető út egyszerre volt túl rövid és túl hosszú. Az autóban hűvös és nyomasztó légkör uralkodott, már alig vártam, hogy kiszállhassak. Ennek ellenére nem siettettem, hogy érkezzünk meg végre az úti célunkhoz. A legjobb barátom halott. A helyiségben lehangoló látvány fogadott: egy csomó zokogó ember gyűlt össze, akik közül sokan keveset, vagy semmit nem tudtak róla. Nem a legjobb hely. Előző este megkérdeztem apát, hogy van Alex, de apa csak annyit mondott, jobbnak látták, ha a Denazenben marad a kiképzése végéig, de ha akarom, holnap találkozhatok vele. Megkérdeztem azt is, hogy eljöhet-e a temetésre. Apa nemmel válaszolt. Magamra maradtam; a templomban Cairn nénikém mellett ültem, az első sorban. Az asszony félelmetesen nézett ki. Smink nélkül tíz

A

NAP

TOVÁBBI

RÉSZÉBEN

évvel idősebbnek nézett ki annál, ahány évesnek mondta magát. Száját vékony csíkba szorította, szeme egyenesen az oltár mellett elhelyezett mahagónikoporsóra szegeződött. Kapshaw atyának mozgott a szája, el is kaptam néhány szót arról, mekkora tragédia ez, de őszintén megvallva nem figyeltem rá nagyon. Apára koncentráltam, aki Mark bácsi mellett ült. Feleségével ellentétben Mark hangosan zokogott, a bátyja kezét szorongatta, hogy biztatást kapjon, és motyogva a halott fia bocsánatáért esedezett. Rosszul lettem. Alig bírtam visszatartani magam attól, hogy felugorjak, és azt üvöltsem: Az ő hibája! Nem a tiétek! A templomban felpezsdült az élet. Barátok és szomszédok kukkantottak be, hogy leróják kegyeletüket, és megnézzék a családot. Olyan emberek gyászolták Brandtet, akik már évek óta felé sem néztek. Fiúk, akikkel középiskolába járt, lányok, akik halálosan szerelmesek voltak belé, olyan emberek, akiket alig ismert – és mind azt állították, hogy a legjobb barátai voltak. Legszívesebben sikítottam volna. Ezek az emberek a sarokban álltak, és visszafogott hangon sutymorogták egymásnak a „bennfentes” információikat. – Beszéltem Brandttel a halála előtti éjszakán. Olyan hangja volt, mintha rettegett volna valamitől. – Ezt Manny Fallow mondta, egy srác, akit Brandt soha nem bírt, ezért negyedik óta minden áldott nap mindent megtett, hogy ne találkozzanak. A fiúnak állandóan molyirtószaga volt. – Most pénteken randiztunk volna. Annyira egymásba voltunk zúgva! – Ezzel Gina Barnes dicsekedett, aki a középiskola első éveiben volt a barátnője. Egymásba voltak zúgva? Brandt egy hónappal ezelőtt mondta, hogy Gina mekkora ribanc lett. Még azt is hozzátette, hogy már egy bottal sem piszkálná meg. – Úgy volt, hogy jövő hónaptól együtt bérlünk majd lakást. Már le is tette a foglaló felét – jegyezte meg Victor Jensen, aki ugyanabban a gördeszkaboltban dolgozott, ahol Brandt is. De én tudtam, hogy két héttel ezelőtt Victorral nagyon összekaptak, mert Brandt rajtakapta, hogy a kasszából lopott. Ez már túl sok volt nekem.

Szerencsére a gyászbeszéd és a temetés már csak családi esemény volt. Mivel a családhoz csak én, apa, Mark bácsikám és Cairn nénikém tartozott, a templom teljesen kiürült. Jó, még anyukám is a család tagja volt, de hogy számolhattam volna bele, ha még azt sem tudhattam, vajon él-e? Kapshaw atya befejezte a prédikációját, majd hat férfi lépett elő az oltár mögül, és sorakozott fel a koporsó mellett, amit az atya megszentelt. Ahogy elmentek előttem, majdnem felrobbantam dühömben. Mind a hat férfi egyforma kék öltönyt viselt. Apa egy rohadék. Egyes sorba rendeződve követtük őket a templom oldalhajóján át a halottaskocsiig. Ahogy a kocsihoz mentünk, megláttam egy srácot. Sima, fekete farmert és egy barna, felül kigombolt pólót viselt. Emlékszem, láttam őt korábban a búcsúztatáson is, de nem az iskolatársakkal állt. A terem szélén állt, nem beszélgetett senkivel, csak szomorú szemmel nézelődött. Akkor sem mondott semmit, amikor elmentünk előtte, csak nézte, ahogy a hat denazenes férfi felteszi Brandtet az irtózatos fekete kocsira, mely a végső úti céljához szállítja őt. Amikor elindultunk, visszanéztem. A srác már elment. A nap végre előbújt a felhők mögül, amikor Kapshaw atya újabb hosszú beszédet tartott arról, hogy micsoda tragédia elveszíteni egy ilyen fiatal és élettel teli gyermeket. Újra és újra felemlegette Brandt jótetteit a közösségen belül, valamint hogy milyen kedves és barátságos volt. Összecsukható fémszékem lassan a sárba süllyedt. Fejem felett egy nagy, zümmögő légy körözött megállás nélkül. Mellettem Cairn nénikém elkezdett pityeregni. – Brandt Cross megbékélt lelke örökre velünk marad. Jólelkű fiatalként emlékezünk rá, akinek mindenkihez volt egy kedves szava… Fel akartam ugrani, hogy ez baromság. Le akartam húzni a cipőmet, hogy Kapshaw atya fejéhez vágjam. Abban a pillanatban a világon bármit megadtam volna egy adag mentás fagyiért

csokoládédarabokkal, hogy lássam, hogy olvad szét a fellengzős képén. A pokolba is! Annyira vágytam arra, hogy bemutassak nekik, és elszáguldjak onnan! De ahogy már korábban is mondtam magamnak, ez Brandt napja volt. Azt azonban nem engedhettem meg, hogy mások hamis beszédeket tartsanak, amelyek nem árultak el semmit arról, hogy valójában ki is volt ő. Így ahelyett, hogy jelenetet rendeztem volna, félbeszakítottam az atya fellengzős beszédét, majd a saját szavaimmal folytattam. Brandtnek őszintén tetszett volna. – Brandtről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy barátságos és jólelkű volt, és hogy mindenkihez volt egy kedves szava, aligha. – Begörbítettem az ujjaimat, körmeim a tenyerembe nyomódtak, annyira erőlködtem, hogy ne remegjen meg a hangom. A szúrás segített a koncentrálásban. – Brandt egy mocskos szájú kis füves volt, aki mindennél jobban szerette a gördeszkáját. Gyűlölte a tömeget és imádta a sushit. Brandt hitt az állatok jogaiban, a pokolba is, soha nem ölt meg egyetlen bogarat sem, és utálta a háborút. Hűséges volt és makacs, de közületek senki nem ismerte őt igazán. – Nem tudtam tovább visszatartani, a hangom megbicsaklott. Jobbnak láttam, ha elmegyek, és itt hagyom őket a hamis prédikációjukkal és üres szavaikkal együtt. Vissza sem néztem. Nem mentem nagyon messze: csak látótávolságon kívülre, át a nagy, fehér mauzóleumhoz. Levegőre volt szükségem, de az, hogy ott ültem azzal a sok beképzelt alakkal, teljesen kiszívta belőlem az életet. – Ez szuper volt! – szólalt meg mellettem egy hang. Összerezzentem, és megcsúsztam a sima márványfalon, aminek előzőleg nekitámaszkodtam. – Bocs – mondta egy srác. – Nem akartalak megijeszteni. – Láttalak a búcsúztatáson. És a templom előtt. – Igen. Mivel úgy tűnt, nem árul el többet, kérdezősködni kezdtem. – Te ki vagy?

– Sheltie. Brandt barátja. Sajnálom, hogy soha nem volt lehetőségünk találkozni. De sokat mesélt rólad. Sheltie. A neve nem ugrott be, de az arca ismerős volt. Mintha már láttam volna az iskolában vagy egy buliban a tömegben. Sűrű, homokbarna hajával aranyos fiúnak tűnt, vállát bármelyik védőjátékos megirigyelte volna. Nekem nem jött be, de tényleg aranyos volt. Valamit gurigatott a bal kezében. Egy kicsi, kör alakú fekete tárgyat, közepén egy vörös csíkkal. Elborzadva fogtam fel, hogy mi is az. – Ez itt… Előretartotta, és bólintott. Hüvelykujját végighúzta a régen még sima felületen, és megszólalt. – Az egyik kerék Brandt deszkájáról. Közelebb mentem, hogy elvegyem tőle, de elrántotta előlem a kezét. – Hogy az ördögbe került ez hozzád? – vontam kérdőre. Tétovázott egy kicsit, majd sóhajtva megszólalt. – Néhány nappal ezelőtt elromlott. Én szereltem meg. – De miért hoztad ide? A fiú felhorkant. – Ismerted egyáltalán Brandtet? Azzal az átkozott deszkával aludt! Arra gondoltam, egy darabkája elkelne itt, tudod? Én miért nem gondoltam erre? Tényleg így volt, és nagyon figyelmes dolog volt tőle. Úgy éreztem, én vagyok Brandt legrosszabb legjobb barátja, mert nem nekem jutott eszembe. Visszagondolva a beszédemre, felmerült bennem néhány kérdés. – Nem láttalak. Hogyan hallhattad, hogy mit mondtam? Megvonta a vállát, és megütögette oldalról a fejét. – Gyilkos hallásom van. – Majd kihúzott egy kis borítékot a farzsebéből, és odanyújtotta nekem. – Brandt kérte, hogy adjam oda. – Mi ez? – Nem tudom – vonta meg újra a vállát.

Elvettem, de nem néztem bele. Inkább a kabátom zsebébe süllyesztettem. Most közvetlenül a zöld papírba csomagolt kis dobozka mellett volt. – De miért adott neked bármit is, hogy odaadd nekem? Sheltie a fal mellett lecsúszva leült a fűbe. A gördeszka kerekét a mauzóleum párkányán görgetve megszólalt. – Nem tetszett neki, amit azzal a Kale-lel műveltél. Aggódott érted. De azt mondta, tudja, hogy soha nem hátrálsz meg. Mit szólt volna Brandt, ha tudta volna, hogy két nappal ezelőtt Alex lakásában majdnem feladtam az egészet? – Ilyeneket mesélt neked? – Közeli barátok voltunk. – Azzal letépett egy fűszálat, majd az ujjai közt pöndörítve játszani kezdett vele. – Tudom, hogy szeretett téged. – Én is szerettem őt. – Belülről rágott a bűntudat. – Az én hibám. Én kértem, hogy tegyen meg nekem egy szívességet. – Valószínűleg – felelte. Szavaiban nyoma sem volt annak, hogy vádolna, csak egy tényt közölt. De attól még olyan volt, mintha egy téglával pofon vágott volna. Annyira emlékeztetett Brandtre. Minden választ le lehetett olvasni az arcáról, de nem kegyetlen volt, hanem becsületesen őszinte. – Az apámnak valamilyen módon köze volt a halálához. Biztos vagyok benne. – Nem tudom, miért mondtam ezt el neki, hiszen Sheltie vadidegen volt, mégis olyan megnyugtató volt a közelsége. Megbíztam benne… ami elég nagy ostobaság volt, tekintve, hogy rengeteg áruló él vidáman a nagyvilágban. – Egyetértek – jelentette ki, és felállt. – De van itt még valami. Valami, amit megkért, hogy mondjak el neked. Azt mondta, meg leszel lepődve, és tudta, hogy nem szereted a megválaszolatlan kérdéseket. – Értem. – Brandt Hatos volt. Azt mondta, néhány nappal ezelőtt szerette volna elmondani neked… – Ekkor megvonta a vállát. – De azt hiszem, most már túl késő.

Nem lehettem mérges rá azért, mert nem mondta el. Én is ugyanígy viselkedtem. De most már semmi esélyem rendbe hozni. – Te is Hatos vagy? Szégyenlősen rám mosolygott. – Még mindig azt mondom, el kell tűnnötök a színről. Lefagytam. – Mit mondtál? Láttam, hogy próbált laza maradni, de nem sikerült neki. Rémület tükröződött a szemében. – Az előbb azt mondtad, hogy még mindig azt mondom, el kell tűnnötök a színről. – És? – Ezt mondta Brandt is, mikor legutoljára találkoztunk. – Tudod, nekünk nagyon egy rugóra járt az agyunk – állt fel Sheltie, majd leveregette a port fakó fekete farmernadrágjáról. Ezután zsebre tette a gördeszka kerekét, és tett néhány lépést. – De attól még nem tudhatod, hogy korábban pontosan mit mondott valaki másnak, akivel még soha nem találkoztál. Megvonta a vállát. – Pedig ez történt. Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, Sheltie sarkon fordult, és elsétált. Vissza sem nézett. Már épp utána akartam indulni, mikor apa hangja megállított. – Deznee? Kiléptem a mauzóleum mögül. – Itt vagyok, apa. – Vége van. Mindenki elment. – Előrébb lépett, a hátam mögé nézett, mintha azt várta volna, hogy valaki ott rejtőzködik. – A kocsiban leszek. Bólintottam, és néztem, ahogy elmegy. Mikor már ő és a többiek is látótávolságon kívül kerültek, visszamentem a sírhoz. A szél feltámadt, lefújta a csokrokat és koszorúkat a földre. A sátor teteje is őrülten csattogva lobogott ide-oda. Lehajoltam, és az egyik csokorból kihúztam egy szál fehér rózsát.

– Mégis mi az ördögöt gondoltál? – kérdeztem a hallgatag, barna doboztól. – Miért kellett ilyen hülyeséget tenned? Mondtam, hogy állj le… Természetesen nem jött válasz. Ha az a „volna” nem volna… Még álltam ott néhány percig, néztem, ahogy a szél a koporsó alá terített zöld, fűszerű takaró alá kap. Kihúztam a zsebemből a zöldbe csomagolt dobozkát, majd a számhoz emeltem. Jegyek az XtreamScreamre, az extrém sportversenyek helyi változatára. Most már nem megy el oda. A magányos fehér szál rózsával együtt bedobtam a nyitott sírba. – Boldog születésnapot, Brandt!

23 z AUTÓHOZ VEZETŐ ÚTON HALLOTTAM, amint apa és az egyik férfi, aki a koporsót vitte, beszélget. Apa jóval hangosabban beszélt, mint szokott, ezért nem tudtam másra gondolni, mint hogy szeretné, ha hallanám. Meghozták a döntést, hogy végeznek Kale-lel. Elhasználódott, mondta apa a férfinak. Tönkrement. Azt tervezték, hogy addig folyatják a vérét, míg ki nem szárad, ezzel végeznek is vele. Ráadásul úgy tűnik, találtak egy megfelelő szintetikus anyagot a vére helyett. Így már semmi szükségük rá. Gyorsan kellett cselekednem, de fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Semmi esélyem nem volt átjutni a biztonsági rendszeren egészen a kilencedik szintig, ahol őt tartották fogva. – Még van néhány dolog, amit el kell intéznem az irodában – mondta apa az autóban hazafelé. – Otthon kiteszlek, hogy át tudj öltözni. Negyven perc múlva érkezik majd egy autó, hogy elvigyen a Denazenbe. Mercy fog várni, hogy újabb kérdéseket tegyen fel neked. Miután végeztetek, autóval haza is hoznak. – Újabb kérdések? Apa bólintott. – Igen. Holnap már indulhatsz terepre. – Hogy érzed magad, Dez? Mercy egy rendkívül előnytelen, méretre szabott nadrágkosztümöt viselt, aminek ugyanolyan visszataszító színe volt, mint a borsólevesnek. A nő velem szemben ült az asztalnál, és egy porceláncsészéből teát szürcsölgetett. – Nehezen tudod betartani a Denazen szabályait? – Soha nem okoztak nekem gondot a szabályok – vontam meg a vállam.

A

– Igen, hallottam – bólintott megértő mosollyal. – Úgy gondolod, hogy már mindegyiket ismered? – Biztos vagyok benne, hogy még van bőven mit tanulnom. – Itt van egy lista olyan speciális kérdésekkel, melyekre édesapád szeretné tudni a választ. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de nem sikerült túl jól. – Talán aggódsz valami miatt? – Kellene? – Lehetséges. Hátradőltem, igyekeztem lenyugodni, majd a leglazább „Ki vele!” mosolyomat villantottam rá. – Találjuk ki! – Ma reggel az unokatestvéred temetésén voltál – mondta érzelemmentesen. – Mikor láttad őt utoljára? Tudták. – Néhány nappal ezelőtt. – És hol találkoztál vele? Francfrancfranc. – A Temetőben. – A Temetőben? Mit kerestetek egy temetőben? – Ez nem olyan temető, ez A Temető. Egy olyan hely, ahol bulizni szoktunk. Marcy bólintott, miközben feljegyzett valamit egy darab papírra. – És miről beszélgettetek? Nyeltem egy nagyot. – Nem sok mindenről. Mercy letette a tollát, és felsóhajtott. Felállt a székéből, és az asztalt megkerülve elém állt. – Egy percre tegyük félre a kérdéseket, rendben? Hadd meséljek egy kicsit arról, hogyan működik az adottságom. – Azzal előrehajolt, és egy csipeszes írótáblát adott a kezembe. A táblára felerősítette azt a papírt, amire az előbb írt, majd egy hajszálnyit megdöntötte. A papírra néztem, és elállt a lélegzetem.

Ezt tartsd így döntve, mert akkor a kamera nem láthatja! Hamarabb befejezzük ezt a foglalkozást. Utána találkozzunk a parkoló B szekciójában! Ginger embere vagyok. Ha megkérlek, hogy olvass, mondd a következőket: Deznek hívnak, tizenhét éves kitűnő tanuló vagyok. Isten tiltotta meg Gingernek, hogy elárulja, vannak idebent emberei. Mivel amúgy sem tudtam volna, hogyan élhetnék a segítséggel. – Meg tudom mondani, ha hazudsz valamiről – folytatta. – Odaírtam egy mondatot neked, kérlek, olvasd fel! Gondolkodtam egy kicsit, mielőtt teljesítettem volna a kérését. – Deznek hívnak, tizenhét éves kitűnő tanuló vagyok. Rám mosolygott. – Látod? Hazugság. Az aurád elfeketedett. Mindig ilyen, ha hazudsz. Látom. – Egy pillanatig szélesen mosolyogva engem figyelt. – És azt is meg tudom mondani, ha eltitkolsz valamit. Ott álltam a parkolóban, ahol Mercy kérte, hogy találkozzunk. Mikor a lifthez kísért, azt mondta a negyediken a nagy asztalnál dolgozónak, hogy elintézte, hogy korábban jöjjenek értem. Még mindig nem tudtam, mit gondoljak, vagy hogy megbízhatok-e benne. Ez könnyen lehet egy trükk, vagy valamilyen teszt, de miután lassan kifutok az időből, úgy döntöttem, kockáztatok. Mercy nem sokáig várakoztatott. – Szereztem engedélyt a kilencedik emeletre, ahol a barátodat tartják. Ma délutánra beszerveztem neki egy utolsó kihallgatást. Ez az utolsó esélyed, hogy kijuttasd innen, mielőtt elpusztítják. – Várjon csak, hölgyem! Lassítsunk! – méregettem gyanakodva. Attól, hogy azt mondta, Ginger egyik embere, még nem biztos, hogy tényleg az. Én is tudok nevekkel dobálózni. – Honnan tudjam, hogy ez nem valami oltári nagy csapda? Mert valljuk be, hogy maguk itt a Denazenben nem mindig játszanak nyílt lapokkal. Felmegyek ezzel a kilencedikre, és bumm! Mire észbe kapok, az új címem az egyik elegáns kis üvegdoboz lett.

– Meg kell bíznod bennem. Már nem maradt sok idő. Apád tudja, hogy valójában miért vagy itt. Tud rólad és a 98-asról. – Kale – förmedtem rá. – A neve Kale, nem 98-as. – Hülyeség, és a körülmények ismeretében nevetséges is volt kiakadnom ezen, de bosszantott, hogy nem szólítják a nevén. – És mégis honnan tudna apám bármit is? Mercy felnevetett. Sötét, fülsértő hang tört elő valahonnan a torka legeslegmélyéről. – Apádnak mindenhol vannak kémei. – Valaki elmondta neki? Ki? – Arról, hogy mire készülök, csak Ginger, az emberei és Kale tudtak. Lehet, hogy Ginger közelében van egy kettős ügynök? – Nem tudom – rázta meg a fejét. – De nem is érdekes. Apád a nyomodban van, gyorsan kell cselekednünk. Összefontam a karom, és résnyire húzott szemmel bámultam Mercyre. – Ha Ginger egyik embere vagy, miért nem te szerezted meg neki a listát? – Tőlem nem kérte. Komolyan? Sikítani akartam. Ezektől az emberektől mindjárt felrobban az agyam! Mercy felém nyújtotta a kezét. – Nincs több időnk, siess! – Siessek! És ugyan mit csináljak? Fogjam a kezét? Bocs, de ezt már múltkor megbeszéltük. Nem jön be nekem. – Változtass át, te ostoba! Ó! – Ó! – Kicsit lassú a reakcióidőm. – Várjon, ez nem fog összejönni. Nem azt mondta, hogy jön értem egy kocsi, hogy hazavigyen? Ha apa tudta, hogy mire készülök, árgus szemekkel figyeli, hogy mit csinálok, és hol vagyok. – Én leszek a helyedben. Rábámultam.

– Öhm, nem akarom megbántani, vagy ilyesmi, de attól eltekintve, hogy ilyen ruhát, ha megölnek sem vennék fel, maga ráadásul magasabb és jóval idősebb is nálam. – Arra gondoltam, hogy helyet cserélünk – forgatta a szemét, majd türelmetlenül körbenézett. – Te leszel én. Bemész, és kihozod a 9… akarom mondani Kale-t. Én pedig te leszek, és bepattanok a kocsiba. – Arra gondol, hogy változtassam át mind a kettőnket? – Az agyam hangosan tiltakozott: Kizárt dolog! Megráztam a fejem. Rick. Belül szétszakadtam. Vér. Nem. Még egyszer nem. – Nem teszem meg… Belehalnék. Mercy megragadta a vállam és jól megrázott. – Ez az egy esélyed maradt. Ha nem mész be érte és hozod ki, meghal. Igaza volt. Ez az egyetlen esélyem. De két embert átváltoztatni? Már egyet is lehetetlen volt. Vajon miféle furcsa tünetek jelentkeznek majd két embernél? Mindegy, meg kell próbálnom. Kale-ért. Ha sikerül, és túlélem, akkor a Kaszásra sem lesz szükségem ahhoz, hogy kiszabadítsam anyát. Talán egyedül is meg tudom oldani. Megragadtam mind a két kezét, lehunytam a szemem, és arra koncentráltam, amit akartam. A fájdalom óriási hullámban tört rám, sikítani akartam. Hiába próbálkoztam, nem tudtam visszatartani. Nyirkos kéz tapadt a számra, arcomon könny csorgott lefelé. Aztán lecsapott. Mintha egy utasszállító zuhant volna le az égből… majd áthajtott volna a testemen. Olyan érzés volt, mintha széttéptek volna. Lassan. Sejtről sejtre. – Deznee? Dez, kelj fel! Kinyitottam a szemem, és megláttam… magam. Mercyt. Mercy az én bőrömben. Hű! Valakinek szüksége lenne egy kis napozásra. Hagytam, hogy felsegítsen, majd belekapaszkodtam a karjába, hogy támogasson. A fájdalom egyre csak zúgott a fejemben, már alig hallottam Mercy szavait, a talaj meg mintha megdőlt volna, és most csak arra várt volna, mikor csúszhat ki a lábam alól.

– Azt hiszem, hazudtam. Ha ilyen ruhát kellene hordanom, biztos belehalnék. – Az olcsó anyagtól viszketett a lábam, a blézer áporodott és túl szűk volt. Mercy bosszúsan felhorkant, majd elhúzódott, a rövidnadrágom szárát húzkodva. – Te? Mit gondolsz, én hogy érzem magam? Ez a nadrág egyszerűen illetlen! Olyan vagyok benne, mint egy ringyó! Nagy kihívás volt segítség nélkül állva maradnom, de összehoztam. – Megőrült? Gyilkosan jó lábam és szuper seggem van! Bolond lennék nem büszkélkedni velük! Egy fekete, négyajtós autó állt meg mellettünk. – Kezdődik a műsor! – Kezembe csúsztatta a biztonsági kártyáját. – Nem kell mást tenned, mint felmenni a kilencedik szintre, ahol csak annyit mondasz, hogy elviszed a 98-ast kihallgatásra. Utána vidd le az irodámba, majd valamilyen kifogással vidd ki. Valamilyen kifogással? Mintha az olyan könnyű lenne! – És azután? – Azután azt tanácsolom, hogy rohanjatok, mint az őrültek. Nem kell majd sok hozzá, hogy észrevegyék, nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Illetve te nem ott vagy, ahol lennem kellene. – Mikor az autó lefékezett az út szélén, Mercy elindult felé. – Van valami, amit tudnom kellene? – Maradjon a szobámban! Nem tudom, hogy apa mikor ér haza, de ha előttem ér oda, ügyet se vessen rá, zárja be a szobám ajtaját! Ha be akar menni, csak mutasson be neki. Mercy szerencsétlenül nézett rám. Furcsa volt ilyen tekintetet látni a saját arcomban. Én soha nem vágok szerencsétlen képet. – Mutassak be neki? – A veranda aljához van celluxozva egy kulcs. Jó utat! – intettem neki, majd betuszkoltam a kocsiba. Beült, és becsapta az ajtót. Ahogy az autó kihajtott a parkolóból, lassan elindultam vissza az épületbe. Csodával határos módon nem estem össze. Nem tudtam, mennyi ideje voltam már távol, ezért nem akartam húzni az időt, de

csak vánszorogtam, képtelen voltam gyorsabban haladni. Az átváltoztatás minden energiámat elszívta. Csak azért nem ájultam el, mert közben Kale járt a fejemben. Ha nem kapom össze magam, neki annyi. Dübörgött a fülemben a vér, ahogy elhaladtam az első emeleti pult mögött álló recepciósok előtt a liftig. Amint bent voltam, lehúztam Mercy kártyáját a leolvasón, és jó hangosan megszólaltam, hogy vigyen a kilencedik szintre. Arra számítottam, hogy villogó fények és sziréna harsan fel, a plafonról pedig rácsok zuhannak alá, hogy foglyul ejtsenek. Vagy olyan lézerfények villannak fel, mint amilyeneket a filmekben láttam, amelyek távol tartják az ékszerrablókat. De ehelyett a lift halkan elindult felfelé, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem. Ezzel megvolnánk. Ahogy a lift ajtaja kinyílt a kilencediken, feltárult előttem a vörös falú, betonpadlós folyosó. Mindent megtettem, hogy minél hihetőbben játsszam a feszült és karót nyelt Mercyt. – Jó napot, Mercy! – köszöntött egy alacsony nő a pult mögül. Odabólintottam, majd befordultam a sarkon, és elindultam a csarnok felé. Hála istennek, apával már jártam itt, különben meg lettem volna lőve. Gyanús lett volna, ha Mercy elkezd kérdezősködni. – Ma kit hallgat ki, Merc? – kérdezte a csarnok végében ülő őr. Amikor elfordította a kulcsot a zárban, flörtölve rám mosolygott. Talán Mercy mégsem volt annyira frigid, mint gondoltam. Rákacsintottam, és viszonoztam a mosolyt. Az őr meglepettnek, de boldognak tűnt. – Ez lesz a 98-as utolsó fellépése, mielőtt végleg lehull a függöny – feleltem. A férfi meglepettnek tűnt, de intett, hogy menjek be. A fenébe! Úgy kell gondolkodnom, mint Mercy. Úgy kell beszélnem, mint ő. Szószátyárnak és unalmasnak kell lennem. – Felküldöm Jimet védőruhában, hogy vigye le. Az irodájában megvárhatja. – Nem szükséges. Itt várok, és majd együtt lemegyünk. Addig is megfigyelhetem.

Látszólag helyes választ adtam. Elindultam a folyosón, míg az őr felhívott valakit telefonon. Mindenki ugyanúgy ült a cellájában, mint múltkor. Mintha soha nem mozognának. Mindenki ugyanazon a helyen, ugyanolyan kifejezéssel az arcán. Még az ágyakon a takarók is érintetlennek tűntek. Kivéve Kale-t. Ő a cellája sarkában állt, és egyenesen előrebámult. Mikor az üveg elé léptem, nem is pislantott, ezért aggódtam, hátha bedrogozták. Már éppen mondani akartam valamit, hogy tudassam, én vagyok az, amikor megszólalt. – Már mindent elmondtam magának, amit tudtam. Ezen semmit sem változtat, ha még több kérdést tesz fel. A folyosó végén egy holdjáró ruhába öltözött férfi jelent meg az ajtóban. Ennyit arról, hogy jelezzek Kale-nek. – Mindig van mit kérdezni, 98-as – feleltem, mikor a férfi elindult felénk. – Ötödik szint? – Igen. Az irodámba, kérem. A férfi kinyitotta az ajtót, és felnyalábolta Kale-t. A színe már valamivel jobb volt, mint amikor utoljára láttam, de még mindig imbolygott egy kicsit. Mercy irodájában a férfi leültette Kale-t a székbe, majd átnyújtott nekem egy nyugtatópisztolyt. – Arra az esetre, ha magára támadna. Köszönetképp biccentettem, majd megvártam, míg becsukódik mögötte az ajtó. Tudtam, hogy Mercy irodájában mindenhol kamerák vannak, ezért nem árulhattam el Kale-nek, hogy mi is zajlik valójában. Leírhattam volna én is egy papírra, ahogy Mercy tette, de ha valaki figyelt minket, annak gyanús lehetett volna. – Ugye tudod, hogy ki fognak végezni? – kérdeztem tőle. Ha bárki figyelt minket – és a kedvenc Mudd csukáimba fogadtam volna, hogy igen, – az csak azt láthatta, hogy Mercy végzi a munkáját. Kale nem válaszolt. – Miért szöktél meg?

Csend. Mit tenne Mercy? Próbálna valami reakciót kicsikarni belőle, majd erre építkezve folytatni a kérdezősködést. – Mondtak neked valamit a lányról? Deznee, igaz? Na, erre már reagált. Felkapta a fejét, szeme összeszűkült. – Mi van vele? – Nem érzi magát túl jól itt a Denazenben. Egyetértesz velem? Kale elsápadt. – Tessék? – Nem nézel ki jól, 98-as. Azt hiszem, jót tenne neked egy lélegzetnyi friss levegő. – Megengedik majd Mercynek, hogy kivigye Kale-t az épületből? Felügyelet nélkül? – Mi van Dezzel? – Menjünk sétálni. Felállt, állizmai remegtek a feszültségtől. Ujjait pattogtatva közelebb lépett. – Mi történt Dezzel? Idegesen néztem a sarokban elhelyezett kamerát. Úgy tűnt, Kale mindjárt rám támad. Az átváltozásom molekuláris szinten ment végbe. Ha Kale akkor támad meg, mikor Mercy vagyok, akkor megöl? Nem szerettem volna kipróbálni. Felkaptam a telefont, és mereven rá szegeztem Mercy „Eszedbe ne jusson!” pillantását. Megnyomtam egy gombot, amin az állt: recepció – ötödik. Barátságtalan hang vette fel. – Igen? – Mercy vagyok. Kivinném a 98-ast a szabadba. A vonal másik végén tétováztak. – Biztosan bölcs döntés? – Úgy érzem, úgy többet ki tudunk szedni belőle. Már eltöltött egy kis időt a való életben. Most már tudja, milyen íze van a szabadságnak. Egy kis morzsa már nem árthat meg neki. – Vigyünk magának védőöltözéket? – Arra semmi szükség – kacsintottam Kale-re. – Jól fog viselkedni, ha azt szeretné, hogy meséljek neki a lányról.

– A maga dolga. Jöjjenek, ha elkészültek! Letettem a telefont. – Most pedig néhány szabály. Szívességet teszek azzal, hogy kiviszlek a finom, friss levegőre. Gondold azt, hogy ez a búcsúajándékom. Te ezt a szívességet azzal köszönöd meg, hogy jól viselkedsz. Békésen haladsz mellettem, és nem érintesz meg senkit. Ha jó leszel, és minden kérdésemre válaszolsz, Deznee sértetlen marad. Kale arcvonásai megkeményedtek. – Maguknál van? Itt van? – Itt van és sértetlen. Még. De értsd meg, ha velem bármi történik, vagy a csapat bármelyik tagjával odakint, és nem térünk vissza… Nos, te is tudod, milyen módszereink vannak arra, hogy megkeserítsük a barátnőd életét. – Gyűlöltem, hogy kínoznom kellett, de csak ezt tudtam kitalálni, hogy rávegyem az együttműködésre. Kale felállt, majd ártatlanul összekulcsolta maga előtt a kezét. A szeméből sütő gyűlölettől hideg futkározott a hátamon. Emlékeztetni kellett magam – már megint, – hogy ezt a pillantást Mercynek szánta, nem nekem. – Megértettem. Kinyitottam az ajtót, és intettem, hogy menjen előre. A szívem majd kiugrott a helyéről. Minden lépésre figyelnem kellett – bal, jobb, bal, jobb, – nehogy hasra essek. A vér a fülemben dübörgött, és alig bírtam elnyomni a mosolyomat. Még soha nem éreztem hasonló izgalmat. Az, hogy leugrottam a város szélén álló Westend hídról egy gumikötéllel a lábamon, hogy egy százhúsz kilométer per órás sebességgel száguldó autó motorháztetején utaztam, vagy hogy betörtünk a suliba, és az igazgató asztalán smároltunk, mind eltörpült e mellett. Semmi nem volt ahhoz az izgalomhoz hasonlítható, amit akkor éreztem, mikor Kale mellett lehettem. A recepciós pult előtt elhaladva megérkeztünk a lifthez. Beléptünk, majd lementünk a földszintre. Kiléptünk a liftből, és kimentünk a főbejáraton.

Túlságosan is könnyű volt. Akkor kezdődött, mikor az épületből kiléptünk a napsütésbe. Az agyamban egy vékonyka hang azt súgta, valami nincs rendben. Mintha átsiklottam volna valami felett – valami óriási részlet felett, – de nem tudtam meghatározni, mi lehetett az. Baloldalt piknikasztalok álltak, intettem Kale-nek, hogy menjünk oda. – Leülhetsz. – Gyorsan visszapillantottam a vállam felett az épületre, és láttam, hogy a recepciósok minket figyelnek. – Figyelmesen hallgass meg! – kértem, és leültem vele szemben. – Most itt fogunk üldögélni és beszélgetni néhány percig, majd elsétálunk a parkolóig, onnan pedig az épület mögé, ahol a kert van. Utána átugrunk a kerítésen, és rohanunk, mint a vadak. Kale pislogott párat. – Vérzel – mondta, és tudtam, hogy megértette. Hüvelykujjammal megtöröltem az orromat. Francba! Más is észrevette? – Én vagyok. – Vérzel – ismételte meg, és felém nyúlt. Visszarántottam a kezem, és a nadrágomba töröltem. Bizony, a kézfejemen vékony piros csíkot láttam. Megráztam a fejem, és figyelmeztettem. – Mercy vagyok. Ha valaki meglátja, hogy hozzáérsz, akkor nagyon gyorsan összeáll bennük a kép. Fáradt mosollyal az arcán visszahúzta a kezét. – Minden rendben? – Téged zártak rács mögé a pokolban, és tőlem kérdezed, hogy jól vagyok-e? – Persze, mert te… Úgy éreztem, mintha egy sereg férfi légkalapáccsal zúzná össze a koponyámat, és ha hagynák, akár egy hónapig is tudnék aludni, de attól, hogy Kale itt ült velem szemben, mégis jól éreztem magam. – Vérzek. Igen, tudom. Jól vagyok. Megvonaglott a szája, majd homlokát ráncolva így szólt:

– Mindent tudnak. Mercy kérdezett ki, miután visszahoztak. Nem válaszoltam semmire, de ez épp elég megerősítés volt számukra. Megkérdezték, hogy tudsz-e anyukádról. Megráztam a fejem. – Semmi baj. Nem tehettél semmit. De hiszed vagy sem, Mercy a mi oldalunkon áll. Ő szervezte meg ezt az egészet. Testet cseréltünk. Most nálunk van, és ránk vár. – A mi oldalunkon áll? Bólintottam. Kale nem igazán hitte el, de ezért nem tudtam hibáztatni. A gondolat, hogy a Denazenben valaki segíteni akart nekünk, annyira valószínűtlen volt mindazok után, amin az intézetben keresztülment. – Oké, most lassan állj fel! Nézz szomorúan, vagy ilyesmi, és közben sétáljunk át a kertbe! Felálltunk és elindultunk. Minden lépés közelebb vitt minket a szabadsághoz. Minden remekül ment, egészen addig, míg a sarkon be nem fordultunk, ott ugyanis két őr várt minket. – Jó napot, Mercy! – mondta a magasabbik. Az alacsonyabb elővett egy nyugtatópisztolyt. A másik kezében egy fehér takarót tartott. – Jó napot! – válaszoltam könnyedén, és bíztam benne, hogy nem szoktam őket a nevükön szólítani. A Denazenben nem használtak névvel ellátott kitűzőket. És ez néha kellemetlen helyzeteket okozott. – Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük vissza a 98-ast. – Néhány perc múlva végzünk – próbáltam nyeglén felelni, de nem sikerült. – Nem várhatunk – szólt közbe az alacsonyabbik. – Álljon félre, hogy ártalmatlanná tehessük! Kale-hez fordultam, aki addigra már hátrálni kezdett. A kerítés és az erdő csupán háromméternyire volt az őrök mögött. Három méter. Ennyi választotta el Kale-t a szabadságtól. Most. hogy Kale már megízlelhette, milyen idekint az élet. egy olyan apróság, mint három méter, nem állhatott az útjába. Történjék bármi.

Kacsintottam, Kale pedig előrelendült.

24

A

MAGASABB ŐR, AKI EDDIG OLYAN NAGYSZÁJÚ VOLT,

most betojinak bizonyult, hiszen azonnal elállt Kale útjából. Bölcs döntés volt, de eléggé gerinctelen. A kisebbik már nem adta fel olyan könnyen. Terpeszben megvetette a lábát, és már lőtt is a nyugtatópisztollyal. Szerencsére borzasztóan célzott. Miután látta, hogy ez nem sikerült, ledobta a pisztolyt a földre, és felkészült a Kale-lel való találkozásra. Nehezen hittem, hogy úgy küldték ki ezeket a férfiakat Kale-hez, hogy nem tájékoztatták őket arról, hogy a fiú bőrének érintése milyen következményekkel jár. Ennek ellenére az idióta őr úgy támadt előreszegezett kézzel Kale-re, mint bika a torreádorra. Félúton csaptak össze. A férfi egy jól helyezett magas rúgással Kale fejét célozta meg. De ő könnyen hárította, majd a férfi háta mögé pattant. Ha pislantottam volna, lemaradtam volna a történtekről. A férfi megpördült, és újra próbálkozott, ám Kale ezúttal elkapta a bokáját, centiméterekkel azelőtt, hogy a férfi lába oldalról eltalálta volna a fejét. Ezután olyan történt, ami valóban ostobaság volt: a férfi hirtelen Kale nyakára fonta a kezét. De elég volt egy rövid érintés, nagyot sóhajtott, elengedte Kale nyakát, majd térdre esett. Bőre megszürkült és berepedezett, haja hullani kezdett; a szürke csomók szétporladtak a földön. A férfi ajkán elhalt egy utolsó sikoly, majd pillanatok alatt nem maradt belőle más, csak egy halom por, amit felkapott a szellő. Kale nem vesztegette tovább az időnket. Megragadta a csuklómat, és átvetettük magunkat a kerítésen. Szabadok voltunk.

Mikor már biztosak voltunk abban, hogy nem követnek, megálltam, hogy visszaváltozzak. Hosszabb ideig tartott, és legalább tízszer olyan fájdalmas volt, mint Ricknél, de jó érzés volt, hogy újra önmagam lehetek. És az is remek érzés volt, hogy ismét a saját ruhám volt rajtam. A nadrágkosztüm szűk volt és förtelmes, ráadásul viszkettem is tőle. – Nem hiszem el, hogy ekkora kockázatot vállaltál – jegyezte meg Kale, ahogy az erdőben haladtunk. – Meg is sérülhettél volna. – Nem valószínű. – Eszembe jutott, amit Mercy mondott, mielőtt még beszállt volna az autóba, de próbáltam nem venni róla tudomást. Apád tudja, hogy valójában miért vagy itt. Tud rólad és a 98asról. – Azt hiszem, apa arra akart használni engem, amire Kat Hanst is. Azt a lányt küldték be először a Hatosok közé, hogy információkat szerezzen. Nem hiszem, hogy ártani akart volna nekem. Legalábbis nem a játszmája elején. Kale megállt, és magához szorított. A hirtelen mozdulat fájt, de próbáltam nem felkiáltani. – Nehogy azt hidd! Soha ne becsüld alá őket! Amiket ők tesznek… amiket tehettek volna… – Kale nyelt egyet. Kidudorodó ádámcsutkája finoman megmozdult. – Ha a jövőben ez még egyszer előfordul, hagyj ott! Ezt ne tedd meg újra! – Most már minden rendben. Kint vagyunk, és mindenki… – Nem tudtam folytatni: a torkom összeszorult, ereimben megfagyott a vér. – Alex. Alexet otthagytam. – Alexet? Mit keres ő a Denazenben? – Rávettem, hogy segítsen kiszabadítani téged és anyát – nyögtem. – Téged kihoztalak, de róla elfeledkeztem. Hogy hagyhattam ott? Isten tudja, mi történik ott vele! – Kihozzuk onnan. És Sue-t is. Sue. Anyu. – Láttad őt? Találkoztál vele, míg odabent voltál? Kale megrázta a fejét. Folytattuk az utunkat.

– Egész idő alatt bezárva tartottak. Rajtatok és azokon a férfiakon kívül, akik naponta bejöttek, hogy lecsapolják a véremet, nem láttam senkit. – Látszódhatott rajtam a mérhetetlen csalódás, mert újra megszólalt. – De ne aggódj, jól van. Sue tudja, hogyan vigyázzon magára. Tudja, hogy működnek odabent a dolgok. A ház mögötti bokros részen jártunk. Apa nyomatékosan megmondta, hogy csak délután öt óra után lesz elérhető. De úgy véltem, hogy a Denazen ennek ellenére hamarosan kiküld ide valakit utánunk. Észrevétlenül be kellett jutnunk, azután gyorsan el kellett hagynunk a házat. Mercy remélhetőleg jól van. Mercy elvette a kulcsot a veranda alapzatáról, hogy bejusson a házba, így Kale-nek és nekem az ablakon kellett bemásznunk. Ez nem volt egyszerű, tekintve, hogy olyan volt a lábam, mint egy kifeszített gumiszalag. Átlendültünk a párkány fölött. A szoba üres volt. – Mercy? – kiáltottam, és felkaptam a földről egy tűzőgépet. Nem a legtökéletesebb fegyver, de hirtelen csak ezt találtam. Lassan elfordítottam az ajtó gombját, és kikukucskáltam. Az előtér is üres volt. Átosontam a lépcsőpihenőn, és kihajoltam a korláton. Semmi. – Valamiért el kellett tűnnie – mondtam, mikor visszaértem a szobába. – Talán idejött valaki a Denazentől. – Szedd össze, amire szükséged van, és menjünk! Nem maradhatunk sokáig. Kale-nek természetesen megint igaza volt. Rossz ötlet volt itt lébecolni. Előkaptam egy régi hátizsákot, körbejártam a szobában, és belepakoltam egy csomó mindent, ami a kezem ügyébe került. Mikor a szoba sarkához értem, észrevettem, hogy a telefonregiszterem ferdén fekszik az íróasztalomon. De nem emlékeztem, hogy kivettem volna az éjjeliszekrényem fiókjából. Ahogy az ágyamhoz értem, teljesen lemerevedtem. A párnámon egy piros pendrive alatt egy összehajtogatott papírlap feküdt. Dez… A külsőm visszaváltozott, de nem szerettem volna kockáztatni, ezért elmegyek. Nem megyek vissza a Denazenbe. Biztosan rájönnek

majd, hogy én segítettem neked. Remélem, minden rendben, hogy te és 98-as Kale rendben kijutottatok. Ezen a pendrive-on két dolgot találsz. Először is, azt a névlistát, amit kerestél. Amíg a Denazennél dolgoztam, nem tudtam kicsempészni ezeket az adatokat anélkül, hogy ne gyanakodtak volna rám. De mivel már nem megyek vissza, többé nem érdekel. Másodszor, van rajta egy kevés információ, ami egy lépéssel közelebb vezethet anyukádhoz. Nem sok, de talán hasznos lehet. Sok szerencsét! Mercy – Főnyeremény! – sikítottam fel a pendrive-ot lebegtetve. Kale szemügyre vette a kis darab piros műanyagot az ujjaim között, majd rám sandított. – Hogy segíthet ez bármiben? – Ez egy pendrive – világosítottam fel, de mivel válaszként csak üres tekintettel nézett rám, folytattam. – Számítógépes információkat lehet rajta tárolni. Kale elvette tőlem a tárolót, majd erősen megrázta. Mikor semmi nem jött ki belőle, az ablakpárkány széléhez ütögette. – Hogy szedjük ki belőle az információt? Kimentettem a kezéből a pendrive-ot, mielőtt apró darabokra törte volna. – Egy számítógéphez kell csatlakoztatnunk. – Az én gépem a sarokban állt, de amúgy sem volt jó ötlet. Egy örökkévalóság, amíg az az átkozott cucc betölt, és nem tudtam, mennyi időnk van. Minden ismerősömnek volt számítógépe. A kérdés csak az volt, kit találunk otthon. – Gyere, menjünk innen! Nem vált előnyünkre, hogy már késő este volt. A legtöbb barátom már rég elindult az éjszakába. De nem akartam feladni. Elmehettünk volna egyenesen Gingerhez, hogy átadjuk a meghajtót, de tudni akartam, hogy mi van rajta. Soha ne játszd ki úgy a lapjaidat, hogy nem vetettél rájuk egy utolsó pillantást, amíg még a kezedben vannak. Nagyjából kétórás keresgélés után Rinaldiék házánál kötöttünk ki. Ők az elmúlt négy évben minden nyarat Jersey-ben töltöttek, a

tengerparton. Tavaly fizettek Brandtnek, hogy vigyázzon a kutyára és a házra. Ha minden jól ment, idén már nem kértek meg senkit, mert a kutya meghalt. A kis köves úton a ház mögé vezettem Kale-t, itt volt egy kis veranda, ahol az utolsó lépcsőfok aljára ragasztották az alagsori ajtó kulcsát. Bementünk a házba, majd szobáról szobára végigjártuk, hogy találjunk egy számítógépet. Végül az utolsó szobában találtunk egyet. Úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Egy szentélybe. A polcokon gyűjthető kis figurák sorakoztak, a falakat mindenhol poszterek fedték. – Miféle hely ez? – kérdezte Kale suttogva. Tágra nyílt, csodálkozó szemekkel követett a szobába. – A Rinaldi fiú tizenkét éves. Ha jól sejtem, igazi Pokémonrajongó – vetettem oda, és nyílegyenesen a számítógép felé indultam. Amíg a gép töltött, leültem a székbe. Mikor a monitor is életre kelt, egy bosszantó kis figura – Peekaboo vagy mi – ugrált át a képernyőn, összefüggéstelen szöveget gagyogva vinnyogó hangon. Visszaszóltam neki valami vicceset, majd bedugtam a meghajtót az USB-csatlakozóba. Nem sokkal később megnyílt egy dokumentum, és egy neveket tartalmazó lista gördült le a képernyőn. Átfutottam, legalább száz név volt rajta. A dokumentum tetején ez a szó állt: Bennlakók. Az összes Hatos, aki a Denazenben van. Győzelem! Gyorsan átolvastam a dokumentumot, és egészen ledöbbentem, milyen sokat ismerek közülük. Voltak köztük olyanok, akik az elmúlt néhány évben tűntek el, de sok osztálytársam és szomszédom neve is szerepelt a listán. Körbenéztem a szobában, és felfedeztem a nyomtatót az asztal alatt. Bekapcsoltam, a gépen rákattintottam a nyomtatásra, majd vártam, hogy megjelenjenek a kinyomtatott listák. Kale nyugodtan üldögélt mellettem. – Jól vagy?

– Tessék? – Bántottak téged? Kale végigsimította a sárgás foltot az arcán, és megrázta a fejét. – Nem tudtak ártani nekem – felelte. – De mikor Mercy azt mondta, hogy náluk vagy… – Az nem Mercy volt, hanem én. – Ezt akkor még nem tudtam. Hittem neki. Csak az járt a fejemben, vajon mit tettek veled. Megfordultam a székkel, és megfogtam a kezét. – Jól vagyok. És te is jól vagy. – Mindketten jól vagyunk – mondta Kale, gyors csókot lehelve az arcomra. Bólintottam. – Igen. Amint Alexet és anyut is kihozzuk onnan, el is felejthetjük ezt az egészet. Miután mindent lerendeztünk, elviszlek, hogy megnézz egy rendes filmet. Nem olyan táncosat. Elmegyünk egy IMAX moziba, és megnézünk egy filmet, amiben robbantgatnak. A fiúk szeretik nézni, mikor valami felrobban. Nem? A nyomtató leállt. Hátradőltem, Kale keze még mindig a kezemben volt, így vettem el a lapokat. Mosolyogva lapozgattam át őket. Tökéletes. Már csak egy dolgot kell elintéznünk. Megnyitottam a böngészőt, és megkerestem a Craigslist oldalát. Átnéztem a hirdetéseket, de nagy megkönnyebbülésemre csak néhány furát találtam. Sőt, igazából csak két furcsa volt köztük. Az egyikben marhanevelési órákat hirdettek, a másikban azt állították, meg tudnak tanítani lámát idomítani. – Nem azt mondtad, hogy az itt lakók egy ideig nem jönnek haza? Összehajtogattam a listákat, és a zsebembe gyűrtem. Az asztalról felkaptam egy tollat, és mind a két telefonszámot felírtam a kézfejemre. – De. Miért? – Mert valaki van itt. Az ablakhoz léptem, és kinéztem. Rinaldiék valószínűleg felvettek mást Brandt helyett. Megfogtam Kale kezét.

– Gyerünk! El kell tűnnünk! A Blueberry Beannél található nyilvános telefonfülkékhez mentünk. Telefonálás közben közel kellett hajolnom a kagylóhoz, mert a járda körülöttem tele volt járókelőkkel. Az első hirdetés, amiben a marhanevelést hirdették, meglepetésemre valósnak bizonyult. Miközben a másik számot tárcsáztam, magamban elmondtam egy imát. – A Craigslist oldalon megjelent hirdetése miatt telefonálok. Ön tanít meg lámát idomítani? – Hány lámája van? – Öhm…, kettő? – válaszoltam. De fogalmam sem volt, mi a bűvös szám. A vonal másik végén nagy volt a csend. Nem jó jel! – Sajnálom, az túl sok. – Dez Cross vagyok – mondtam nyugodtan a telefonba. Légyszi, légyszi, légyszi, ez legyen a jó hirdetés! Végül azért még hozzátettem. – Megvan az információ, amit Ginger kért. A férfi a vonal végén elgondolkodott egy pillanatra. De nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire megadott egy címet, majd letette. – Bent vagyunk! – fordultam Kale-hez. – Gyere, megnézzük, mi itt a helyzet, utána pedig elmegyünk Gingerhez. A Bean előtt lógni rossz ötlet volt. Túl sokan voltak. Megrángattam Kale pólóját, és az épület oldala felé biccentettem. Mikor már árnyékban voltunk, előhúztam a lapokat a zsebemből. Csak három lapon szerepeltek nevek, a paksaméta többi lapján valami más volt. E-mailek. Apám írta őket egy Vincent nevű fazonnak. A parti tökéletes helyszín lesz. Nagy tömeg és hangzavar, nem lesz semmi probléma. A forrásaim megerősítették, hogy mind a kettő célpont jelen lesz. Úgy tervezem, hogy egy csapásra megoldok egy újonnan felmerült gondot is. Lelepleztem az aktuális engedetlenségi hullám felbujtóját. Itt elbánok vele.

Parti? Lejjebb Vincent válasza volt, melyet két nappal ezelőtt küldött.

Ez rendkívül jó hír, nem beszélve a másik meglepetésedről. Csak gratulálni tudok. Azt a hírt kaptam, hogy a felsőbbrendűek teljes harckészültségben vannak. Cross, ami a partit illeti, mindenben támogatlak. Úgy gondolom, sikerülni fog. Kit küldesz oda?

Következő oldal. Újabb e-mail. Köszönöm. Nagyon örülök a felsőbbrendűekről szóló híreknek. Már kezdtem elveszíteni a reményt. A partira a tökéletes csapatot küldöm. Arra gondoltam, hogy Alex Mojourn és Sueshanna Odell megy. Tudom, hogy ez lesz Alex első küldetése, de ő ismeri azt a társaságot, és úgy vélem, a célunk elérése érdekében jobb, ha olyat küldök, akit ismernek. És ahogy megbeszéltük, valakit el kell kapnom a parti helyszínén.

– Édes istenem! – sóhajtottam fel. – Mi a baj? – ugrott fel Kale jobbra-balra forgatva a fejét. – Ebben a dokumentumban – lengettem meg a papírokat – le van írva, hol lesz anyu! És Alex is. – Hol? – Kale hangja reménnyel teli volt. Rápillantottam a következő lapra – az utolsóra. Akkor megbeszéltük. A Sumrun utáni napon két új Hatos lesz az istállónkban, és a fegyelemsértés problémája is meg lesz oldva.

25

A

PARTI HELYSZÍNE ELŐTT ÁLLÓ KIDOBÓ KACSINTOTT,

amikor bementünk. Ugyanaz a srác volt, akinek az első alkalommal, amikor egy hasonló helyen voltunk, azt mondtam, hogy találkozzunk. Jó tudni, hogy nem neheztel rám. Most, hogy Alex nem volt velem, nem tudtam, hol keressem Gingert. Úgy húszpercnyi keresgélés után végre észrevettem Daxet: a sarokban beszélgetett egy magas, vékony szőkével. A terem fala mentén indultunk el a srác irányába, mivel ott kisebb volt a tömeg, és ettől Kale jobban érezte magát. Mikor Dax meglátott minket, elbúcsúzott a szőke lánytól, majd barátságos mosollyal üdvözölt. – Jó titeket újra látni. Ráadásul egyben. – Köszi – feleltem vidáman. – Hogy van Mona? Felsóhajtott. – Éjszakánként már nem sikoltozik, és néha olyan érzésünk van, mintha a felismerés szikrája csillant volna meg a szemében. – Dax a fejét ingatta. – De nincs sokkal jobban azóta, hogy utoljára találkoztatok. Nem beszél, csak folyton a testvérét keresi. – Annyira sajnálom! – Nem veszítettük el a reményt. Idővel talán kilábal ebből az egészből. Bólintottam, de nem mondtam semmit. Miért romboljam le a bizakodását a borúlátásommal? – Nem tudjátok, merre lehet Alex? Már napok óta nem láttam – váltott témát Dax. – Alex a Denazenben van. Dax a földre ejtette a poharát. A műanyag pohár visszapattant, a benne lévő kék folyadék mindent összefröcskölt.

– Tessék? Benyúltam a zsebembe, és elővettem a pendrive-ot. – Nem tudod, hol találom meg Gingert? Ezen van az a lista, amit kért tőlem. Ha pontos, megmenthetjük anyukámat és Alexet. Dax nem vesztegette az időt. Elindult felfelé a lépcsőn, és intett, hogy kövessük. Ez az épület régebben egy áruház lehetett; Gingert a túlsó végében találtuk meg, ahol egykor az áruátvétel történhetett. A nőt hét félmeztelen férfi vette körül, mindegyik egy tálca gyümölcspuncsot tartott a kezében. – Jó lehet királynőnek lenni – suttogtam. Kale közelebb hajolt. – Miért nincs rajtuk póló? Gingernek valószínűleg olyan éles volt a hallása, mint egy denevérnek, mert meghallotta, miket mondtunk. Kale-re kacsintott, és belekortyolt az italába. – Ez az előnye, ha valaki királynő. – Majd intett a férfiaknak, hogy menjenek hátrébb, minket pedig közelebb hívott. – Úgy hallom, megvan, amit kértem. Mi csak Daxnek mondtuk, aki el sem mozdult mellőlünk. Nem értettem, honnan tudhatta, miért jöttünk. – És más is – léptem közelebb, majd átadtam neki a meghajtót. Kapzsin remegő, ráncos kezével kikapta a műanyag tárgyat a kezemből. Nézegette egy kicsit, majd odaadta az egyik férfinak, aki a széke mögött állt. Ezután súgott még valamit a fülébe, majd a férfi elment. – Nos? – érdeklődtem, mert látszott, hogy Ginger nem akar megszólalni. – Mi a helyzet az én infómmal a Kaszásról? – Még mindig azt hiszed, hogy szükséged van rá? Nálad van minden, ami ahhoz kell, hogy kiszabadítsd anyukádat és Alexet. Meg akartam kérdezni tőle, honnan tudja, hogy milyen információk jutottak a birtokomba, mivel bele sem nézett a pendriveba, de túlságosan dühös voltam. Kinyitottam a szám, de végül nem szólaltam meg.

Igaza volt… ha úgy vesszük. Az e-mailekből tudtam, hogy anyu a Sumrunon lesz. De annyi minden félresikerülhet, ezért szükségem volt támogatásra, ha minden kötél szakad. És különben is, vásárra vittem a bőröm, hogy megszerezzem, amit kért. Óriási rizikót vállaltam azzal, hogy elárultam az évek óta rejtegetett titkomat. Még akkor is, ha nem volt már szükségem a Kaszásra, ez így tisztességes. Meg kíváncsi is voltam. Kihúztam magam és összefűztem a karomat. Ádáz tekintettel, kidüllesztett mellel mondtam: – Az üzlet az üzlet. Ginger elgondolkodott egy pillanatra, majd Kale-re mutatott. Én is ránéztem, majd vissza a nőre. – Mi van vele? – Tudni akartad, ki a Kaszás – mutatott teátrális mozdulattal Kalere. – Íme, ott van. Kale a háta mögé nézett. Nem volt ott senki. – Most miről beszél? Vörös. Vörös köd ereszkedett a szemem elé. – Maga manipulatív, ráncos vén ribanc! Átvágott! A Kaszás nem is létezik, ugye? Ginger ujjai elfehéredtek, ahogy a botjára támaszkodva felállt. A férfiak, akik támogatták, két lépéssel hátrébb léptek. – Semmi ilyet nem tettem, gyermekem, ezért azt ajánlom, vigyázz a szádra! Mutass tiszteletet! – figyelmeztetett, miközben pohárral a kezében körbebicegett a szobában. – Ismered az én képességemet? – Nem – csattantam fel. – De elhiheti, rohadtul nem is érdekel! – Látnok vagyok. Ha valakinek a szemébe nézek, látom az életútját. – Csupán néhány napja találkoztunk, mégis azt állítja, hogy én vagyok a Kaszás? Akkor hogy fordulhatott elő, hogy tizenkét éves voltam, mikor Sue mesélt róla nekem – kérdezte Kale. – Mi már jóval a parti előtt találkoztunk. – Ez baromság! – szaladt ki a számon. Kale rosszallóan felém fordult. Látszott rajta, hogy feszült.

– Ez nagyon zavaros. Megfogtam a kezét, megszorítottam, majd Gingerhez fordultam. – Vannak olyan emberek, akik azt élvezik, ha szemétkedhetnek másokkal. Ginger résnyire zárt szemmel nézett ránk. – Ott voltam, mikor Kale megszületett. – Ne is figyelj rá, Kale, ez csak üres duma! – Belenéztem azokba a kék szemekbe, és megláttam azt az embert, aki egy nap majd képes lesz megszabadítani minket Crosstól. Néhány évvel ezelőtt indítottam útjára a mesét a Kaszásról, hogy reményt adjak a fajtánknak. Ez felkeltette Kale figyelmét. A Kaszásról elfeledkezve Gingerre koncentrált. – Ismer engem? Ha jelen volt, amikor születtem, árulja el… árulja el, hogy ki vagyok! Mondja meg, ki az anyám! Ginger arca ellágyult. – Felicia. Anyukádat Feliciának hívták. Kale leesett állal bámult. – Hívták? Ginger némán bólintott, majd a távolba meredt. – Nem azt mondta, hogy korábban még senki nem szökött meg a Denazenből? Honnan ismerhette Kale anyját, ha ő volt az első, akinek ez sikerült? – Ostoba gyermek! – sziszegte Ginger. – Ő nem a Denazenben született. A város egyik kórházában jött erre a világra. – De akkor hogy kerültem a Denazenbe? Mi történt az anyámmal? – Várjon! – szóltam közbe. – Ha Kale kórházban született, ha maga ott volt és látta őt, akkor hogyhogy nem tudta, mi fog történni? – Az agyamat elöntötte a düh, a vérem egyre sebesebben száguldott az ereimben. – Tudta, hogy a Denazenbe kerül, mégsem tett semmit? Ginger először mérgesen felhúzta a szemöldökét, majd mintha megbánást láttam volna a tekintetében. – Semmit nem lehetett tenni. A dolgokat nem változtathatod meg. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, hogy egy nap ő legyen a

Kaszás. Az ember életében minden egyes eseménnyel a jövőjét alakítja. Ezt senki nem változtathatja meg. Úgy tűnt, Kale-t nem zavarja, hogy a nő semmit nem tett azért, hogy segítsen neki. Egyedül az anyukája érdekelte. – Miért volt ott az anyámmal, mikor születtem? – Ott voltam abban a pillanatban is, amikor ő a világra jött. Ezért illendőnek tartottam ott lenni, mikor ő is megszüli a saját gyermekét. A kemény, makacs áll. A jégkék szemek. Korábban ezt nem vettem észre. De most összeállt a kép. – Felicia a maga lánya volt. Ginger bólintott. – Az első pillanatban, mikor a lányom szemébe néztem, tudtam, mi lesz a sorsa – ütötte botját a földhöz. – Azt gondolod, könnyű úgy felnevelni a gyereket, hogy mindig, amikor a szemébe nézel, látod, hogy milyen sötét jövő vár rá? Szerinted nekem egyszerű volt nap mint nap támogatnom őt azoknak az eseményeknek a során, amik egyre közelebb hozták a végzetét, miközben tudtam, hogy nem tehetek semmit? – De miért nem próbálta meg? Biztosan tehetett volna valamit. Miért nem küldte messzire? Miért nem figyelmeztette? – Ezekkel a dolgokkal nem szabad játszani – csattant fel az idős nő. – Minden egyes ember jövője ezernyi másik ember jövőjével függ össze. Ha csak egy dolgot megváltoztatsz, káosz alakul ki. Minden kibillen az egyensúlyából, és borzalmas dolgok történnek. – Hagyta őt meghalni? – kérdezte Kale. Az arcán nem látszott semmi érzelem, de hallottam a kínt a hangjában. A kezemben éreztem, hogy az ujjai vibrálnak, mintha ki akarta volna tépni a kezét az enyémből, de szorosan fogtam. – Egy ősünk, az első ismert látnok, borzalmas körülmények között tanulta meg ezt a leckét. Friss házasként, áldott állapotban, ő és a férje, Winston, a boldogság példaképei voltak. Saját otthonuk volt, gyermeket várt, és fényes jövő előtt álltak. Az ősünk, Miranda, látóként olyan információk birtokában volt, melyek mást mutattak.

Látta, hogy fiatalon elveszíti szeretett férjét egy szörnyű istállótűzben. – De közbeavatkozott. – Aznap éjjel nem engedte el az istállóba. Hálát adott istennek a képességéért, mert ez tette lehetővé, hogy megmentse a férje életét. De hálája nem sokáig tartott. Miután a gyermekük megszületett, Miranda megbánta, amit tett. – Miért bánta meg, hogy megmentette azt, akit szeretett? – kérdezte Kale. Ginger tekintete ellágyult. – Azért Kale, mert Winston sorsa az volt, hogy meghaljon a tűzben. Ha Miranda nem avatkozott volna bele a sorsába, a Denazen soha nem alakult volna meg. – Tessék? – kiáltottunk fel egyszerre Kale-lel. – Ritkán, de előfordul, hogy egy Hatos utódja hibás kromoszóma nélkül születik. Ahogy azt már valószínűleg kitaláltátok, Miranda gyermeke Hatos volt. De a szűk látókörű és ostoba Winston képtelen volt szembenézni az igazsággal. A gyermekét és a feleségét is ördögnek tekintette, ezért elkergette őket. Ő alapította azt a szervezetet, amiből a jelenlegi Denazen kinőtte magát. Miranda Kale önzésének köszönhetjük, hogy félelemben élünk. Az ő hibájának az utóhatása, hogy rejtőzködnünk kell. – Miranda Kale? – Én neveztelek el, gyermekem. Úgy véltem, ha már az a sorsod, hogy megszabadíts minket a láncainktól, viseld annak a nevét, aki gúzsba kötött minket. – És a lánya? Olyan volt, mint én? Felicia, igaz? Ginger megrázta a fejét. – Épp ellenkezőleg. Te életeket veszel el, ő életeket adott. Kale erősen megszorította a kezem. – Sue-t meg tudjuk majd menteni? – Nem tudom. Még soha nem találkoztam vele. Előrébb léptem, csak centikre álltam az asszonytól. – De velem találkozott. Megmentjük az anyukámat, vagy nem?

Csend. – Tartozik nekem – morogtam. – Beküldött a Denazenbe, hogy szerezzek meg egy listát cserébe egy olyan dologért, ami végig velem volt. – Soha nem voltál veszélyben. Tudtam, hogy visszatérsz a listával. Ezért kértelek meg rá. A te sorsod az volt, hogy megszerezd nekem. – Most nem ez a lényeg! – üvöltöttem. Meg sem próbáltam lehalkítani a hangom. A dübörgő zenétől úgysem hallhatta odakint senki. – Nem jövendőmondó vagyok – mondta Ginger. – Arcán már újra a megszokott, hideg kifejezés ült. – Látsz itt valahol kristálygömböt? Turbánt viselek? Az információkat, amikről tudomásom van, nem mondom el másoknak. – Akkor ennyi volt? Maga megkapta, amit akart, én meg mehetek isten hírével? – Tőlünk bármikor menedéket kaphatsz. Lesz egy hely, ahova mehetsz, és kapsz ételt. Ez igazán nagylelkű ajánlat egy olyan embernek, mint te vagy, Deznee Cross. Ezt mindenkinek megüzentem. Misha Vaugn is visszavonta a kitiltásodat a szállodájából. Ha szükséged lesz rá, oda bármikor mehetsz. – Hűha! Kösz! – mondtam szarkasztikusan, majd hátat fordítottam neki. Már nem akartam semmit ettől a nőtől. Ideje elfelejteni a veszteségeket, és a legfontosabbra koncentrálni. Anyura. Gingernek igaza volt. Nem volt szükségem a Kaszásra, mindent tudtam, ami ahhoz kellett, hogy anyát megmentsem. Már majdnem kiléptünk a szobából, amikor Ginger utánunk kiáltott. – És még valami. Valami azt súgta, hogy ne álljak meg, de végül mégis megtettem. – Mindent sajnálok. Nem válaszoltam, csak továbbmentem. Nem kérdeztem rá, de biztos voltam benne, hogy nem azért kért bocsánatot, mert hazudott nekem.

26 mikor eljöttünk a buliból. Kale-lel mind a ketten fáradtak és éhesek voltunk, így bármennyire bosszantó volt, az egyetlen hely, ahova mehettünk, Misha szállodája volt. A pénz, amit Brandttől kaptam, gyakorlatilag teljesen elfogyott. A buszozás szóba sem jöhetett, mivel semmim nem volt, amit pénzzé tehettünk volna. Az ötlet pedig, hogy valamit átváltoztassak, az elmúlt napok tükrében szinte megdermesztett. Úgy tűnt, gyalog kell átvágnunk a városon. Már csak négy háztömbnyire voltunk a szállodától, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza. – Dez, hahó! Megsüketültél, kislány? – Egy autó fékezett le mellettünk, amiből Curd pattant ki. Nagyon elegáns volt fekete bőrnadrágjában és fekete pólójában. – Curd! – vetettem magam a nyakába. – Minden rendben? Eltolt magától és rám vigyorgott. – Hála neked, nem. Nem volt szép dolog megpattanni pont akkor, mikor összeestem. – Összeestél? – Felmentem az emeletre, hogy valami innivalót vigyek neked és a pasidnak, erre, bumm! Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy kicsit kábán kivettem a hűtőből egy hideg üdítőt. Azt hiszem, kicsit több anyagot toltam aznap reggel. A lényeg, hogy kifeküdtem. Ti meg otthagytatok engem arccal a padlón. Ez nem frankó! Nem tudta, hogy mi történt. Lelkem egy része hálás volt. – Sajnálom. Valaki felhívott, és sürgősen el kellett mennünk. – Mindegy… – pillantott rám Curd, majd érdeklődve megkérdezte. – Amúgy mit kerestek itt? A Fallow-farmnál, a szabadban király rave-parti van. Hazamentek átöltözni? – Gyűrött

M

ÁR MAJDNEM ÉJFÉL VOLT,

kapucnis felsőmben és piszkos farmeremben kész katasztrófa lehettem. Az biztos, hogy Curd még soha nem látott így. – Ma este nem bulizunk. Nehéz napjaink voltak. Most az egyik barátomhoz megyünk. – Áá, azt mondtam Fin Meyersnek, hogy ott leszel. Róla kérdezősködtél, ezért azt hittem… – Ki az a Fin Meyers? – kérdezte Kale. Abból, ahogy elkapta és megszorította a kezem, az volt az érzésem, hogy féltékeny. Határozottan normálisabb volt, mint képzelte. Hogy megnyugtassam, én is megszorítottam a kezét. – Mikor kérdezősködtem arról a suttyóról? Úgy nézett rám, mintha egy tavalyi farmer lett volna rajtam. – Öhm, ma délután? Mikor is hívtál? Engednél engem is szóhoz jutni? A Sumrun meghívásról beszélgettünk. Vagy már erre sem emlékszel? – csóválta meg a fejét. – Mit ne mondjak, amilyen válogatós vagy, csodálkoztam is, hogy pont ezzel a két lábon járó katasztrófával fárasztod magad, de hát… ízlések és pofonok. Hallottam, hogy valami oltári nagy gebaszba keveredtél. Kale elcsodálkozott. – Mikor volt időd… Nemet intettem. – Nem volt. – Majd Curdhöz fordultam. – Azóta nem hívtalak, hogy nálad jártunk. Hirtelen émelyegni kezdtem. Mercy. Ezért feküdt ferdén a telefonregiszterem az éjjeliszekrényemen. Mert kinyitotta. Nem én játszottam ki a Denazent. Ők játszottak ki engem. A lista, az e-mailek, Kale megmenekülése, mind meg volt rendezve. Az agyamra telepedett ködön át Curd hangját hallottam. – Dez, annyira sápadtnak tűnsz. Minden rendben? Képtelen voltam válaszolni. Ha kinyitottam volna a szám, csak üvöltés jött volna ki a torkomon. – Dez? – valami a vállamra fonódott. Kale karja volt. – Mi a baj?

Eszembe jutottak az e-mailek a pendrive-on. Hát persze! Szükségük volt valakire, hogy megtudják, hol lesz a buli. És ki lett volna erre alkalmasabb, mint én? A Sumrun helyszíne városunk legnagyobb titka volt. Megkérdezhették volna Alexet, de ő biztosan azt mondta volna, hogy nem tudja. Viszont Mercynek olyan hangja volt, mint nekem, és belenézhetett a telefonszámaimba. Gyakorlatilag ezüsttálcán kínáltam neki a helyszínt. – Mikor ma beszélgettünk, elárultad nekem, hogy hol lesz a buli, ugye? Curd bólintott, és közelebb hajolt. – Azt hittem, hogy már rég lejöttél… – A szájához emelte a mutató- és hüvelykujját, majd mélyet szívott – …az anyagról. – Nagyon hosszú napunk volt. Felfrissítenéd a memóriám? Curd sóhajtott. – A régi Shop Rite raktárépületében, a kikötőben. – Ó, persze! – Gondolkodj! Gondolkodj gyorsan! Azt fontolgattam, hogy elmondom Curdnek, valami nagy dolog van készülőben, de végül máshogy döntöttem. Mi jó származna belőle? Semmi olyan indokot nem tudtam volna mondani, amivel rávehettem volna arra, hogy változtassa meg a helyszínt, és amennyire én tudom, Curdnek fogalma sem volt arról, hogy kik azok a Hatosok. Elkönyvelné, hogy megőrültem vagy beszívtam, és röhögve továbbmenne. A partinak mennie kellett; de az én szabályaim szerint, nem az övéik szerint. – Hé, tudom, hogy már csak néhány nap van hátra, de eddig elfelejtettem megemlíteni, hogy haláli ötletem támadt. – Csupa fül vagyok, szivi! – Idén jelmezes rave-partit tartsunk! – Nem is tudom. Vagyis imádom az ötletet, de hogy tudnánk mindenkit értesíteni a változásról? – Egyszerűen! Állíts össze egy kör e-mailt! Aki megkapja, majd továbbadja!

– Nagyon komoly ötlet! – lelkendezett, majd benyúlt a zsebébe, és elővett egy csomag Marlborót. – Ti meg hova mentek? Ha gondoljátok, el tudlak vinni titeket, mielőtt belevetem magam az éjszakába. – Az tök jó lenne, köszi! Bár Ginger azt mondta, hogy bármikor megszállhatunk a hotelben, ha szükségünk van rá, mégis arra számítottam, hogy kitesznek minket. A legnagyobb meglepetésemre azonban felkísértek minket a harmadik emeletre, ahol egy kétágyas szobát kaptunk. Tíz perccel később, miután Kale megbizonyosodott arról, hogy nem bújt el senki sem az ágy alatt, sem a szekrényben, kopogást hallottunk az ajtó felől. Mikor kinyitottuk, nem volt ott senki, csak egy zsúrkocsi állt ételekkel telepakolva a folyosó közepén. – Mi ez a puha fehér valami? – kérdezte Kale velem szemben ülve. Magunk közé tettük a kocsiról a tálcákat, onnan szemezgettünk. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ennyit. Majdnem kipukkadtam. – Ez rántott sajtrudacska. Igencsak közkedvelt a tejtermékek között. Mennyei, csakúgy, mint a csokoládéból készült dolgok. – Áthajoltam az ételek felett, és odatoltam elé egy kis tálnyi meleg marinara szószt. – Mártogasd bele, úgy edd! Meglásd, azt fogod hinni, hogy meghaltál, és most a mennyországban vagy. Úgy tett, ahogy mondtam. Miután beleharapott, láttam, ahogy örömittas mosoly terül el az arcán. Rágás közben apró nyögés szakadt fel a torkából. Ettől a hangtól – és persze a mosolyától – egészen libabőrös lettem. A vizemért nyúltam, de abban a pillanatban Kale is elvette az övét. Összeértek az ujjaink. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elfeledkezzen a sajtrudacskákról. Azonnal talpon termett, megkerülte a kocsit, és mielőtt egyet pislantottam volna, már ott is volt mellettem az ágyon. – Megetettek és bezártak minket. Megcsókolhatlak megint? – Nem zártak be minket, Kale. Vendégek vagyunk, nem foglyok.

– Mikor utoljára itt voltunk, bezártak minket. Nem vendégek voltunk. – Akkor még kicsit máshogy álltak a dolgok. És nem zártak be minket, csak megkértek, hogy maradjunk a szobában. Nem tudták, hogy megbízhatnak- e bennünk. – Felálltam az ágyból, és az ajtóhoz mentem. – Látod? – Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Kale követett. Elnézett az egyik irányba, majd a másikba. – Most már megbíznak bennünk? Megvontam a vállam. – Megszereztük az információt, amit kértek, úgyhogy szerintem igen. – Milyen messzire engednek minket? – Milyen messzire? Oda megyünk, ahova csak akarunk. Jó, persze, mások szobájába nem mehetünk be, ez természetes, de ha akarunk, elmehetünk. Kale kikerült, és a lépcsőhöz ment. Előbb meggyőződtem róla, hogy nálam van a kulcs, és hogy bezártam az ajtót, majd követtem. A szálloda előcsarnokáig meg sem állt. A recepciós barátságosan rámosolygott, majd újra beletemetkezett az újságjába. Kale gyanakodva figyelte, miközben apró, puhatolózó léptekkel elindult kifelé. De a nő ügyet sem vetett rá. – Mit művelsz? – kérdeztem, és próbáltam nem nevetni. De Kale komolyan gondolta. Az ajtókilincsre tette a kezét, mire a recepciós zavarodott tekintettel felnézett az újságjából. Kale őt bámulva kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára. Nem történt semmi. Néhány percig a vékony üvegajtón kívül álldogáltunk, majd visszamentünk a szállodába. Ahogy kinyitottuk az ajtót, a fölé akasztott csengő megszólalt, és a recepciós felnézett. – Srácok, talán… szeretnétek valamit? Kale nem válaszolt, hanem újra kinyitotta az ajtót, de ezúttal nem állt meg, hanem tett néhány lépést az utcán. A szememet forgattam.

– Bocsánat. Ez az egész még új neki. – Majd kinyitottam az ajtót, és berángattam az igencsak csodálkozó Kale-t a hotelbe. – Most már mehetünk aludni? A szobáig vezető úton – aminek megtétele eltartott néhány percig, mert Kale még mindig nem volt hajlandó beszállni a liftbe – egy szót sem szóltunk. Ahogy odaértünk a szobához, és elővettem a kulcsot, Kale előrehajolt, és a derekam köré fonta a karját. Miközben befelé mentünk, arcával a nyakamat és az arcomat simogatta. – Ez így jó? – kérdezte rekedtesen. – Öhöm – nyeltem egyet, de igyekeznem kellett, hogy ne menjen el a hangom. – Nagyon. Kale megfordult, levette a pólóját, majd gondolkodás nélkül az enyémet is lekapta. Erős kezeivel végigsimította a testem; ahogy az ajka az enyémre tapadt, szinte lángra lobbantam. – Látom a szemedben – suttogta a csókok között. – Még mindig nem hiszed el. – Hmm? – csak ennyit voltam képes kinyögni. Kevesebb beszédre és több csókra vágytam. Elhúzódott, ujjait az ujjaimba fonta, és a szemem elé emelte. – Ezt. Felsóhajtottam. Gyalázatos dolog volt tönkretenni egy ilyen érzéki csókolózást, de nagyon elszántnak tűnt. – Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Én csak… – próbáltam megtalálni a leginkább ideillő szót – óvatos vagyok. Kale meglepődött. – Óvatos? Nyilvánvalóan nem ez volt a megfelelő szó. –Tudom, hogy nem könnyű megérteni, de… – Még mindig azt feltételezed, hogy nem tudok semmit. Attól még, hogy soha nem láttam egy BDB-t, nem ettem sajtrudacskát, és nem volt senkim, aki boldoggá tett volna, még meg tudom állapítani, hogyan érzek. – DVD. – Tessék?

– Az DVD, nem BDB. Digital Videó Disc. Kale rám nézett. – Nem egyszerű, tudom. Alex megbántott. Tudom, hogy azok a dolgok, amik veled történtek, megváltoztattak. És azt is tudom, milyen óvatosnak lenni. – Azt kérdezted, félek-e tőled. Hátrébb húzódott, így láthattam, hogy félelem csillan meg a szemeiben. – Igen. – Azt mondtam, igen, valahogy úgy. – Igen. – Erre gondoltam azzal, hogy óvatos vagyok. Félek tőled, mert elővigyázatosnak kell lennem. Erre eltorzult az arca, úgy nézett ki, mintha megütöttem volna. – Soha nem bántanálak. Én nem… – Nem erre gondoltam. Az érzelmektől félek, amiket te keltesz bennem. Én vagyok az első ember, akit meg tudtál érinteni. Az, ahogy te érzel irántam, nem tart örökké. Egyszer majd valami másra fogsz vágyni. Valaki másra… – Te vagy az egyetlen ember, aki meg tud engem érinteni, Dez. – Egyelőre. Emlékszel? Ginger azt mondta, megtanulod majd kontrollálni. Hamarosan normális életet élhetsz. Olyan leszel, mint bárki más. És akkor majd másokkal is szeretnél találkozgatni. – Nem figyelsz rám – húzott magához. – Te vagy az egyetlen, aki meg tud engem érinteni. Egy nap majd képes leszek megérinteni másokat anélkül, hogy porrá változtassam őket, de ez nem változtat majd azon a tényen, hogy te vagy az egyetlen, aki meg tud érinteni engem. Kale megfogta a kezem, és a mellkasára helyezte, közvetlenül a szíve fölé. – Nem tudom, te hogy érzel, vagy mit értesz pontosan azalatt, hogy találkozgatni másokkal, de ha ezt – szorította a kezemet a mellkasára, – akkor tévedsz.

Ezután megcsókolt. Nem gyengéden megpuszilt, nem tapogatózva harapdálta az ajkaimat; perzselő, lélekemelő csókjától őrült ritmusú remegés futott végig a testemen, a lábujjaimtól egészen a fejem tetejéig. Feléledtem. Mint a többi csókja, ez is az egekig repített. Ezt a remegést ezúttal sokáig ki akartam élvezni. Kale-lel egészen a falig hátráltam. – Tudni akarod, hogy érzek? – Végigsimítottam az arcát, majd beletúrtam kócos hajába. – Ez nem hasonlítható semmihez. Ugrottam le épületekről, gördeszkáztam már le tetőkről, sőt, még vonatszörföltem is. De semmi nem hasonlítható ahhoz a mámorító érzéshez, amit akkor érzek, mikor veled vagyok. Rettenetes dolgokon mentél keresztül, mégis te vagy a legkedvesebb, legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam. Először azt gondoltam, azért, mert biztonságot sugárzol. Hogy amiatt érzek irántad valamit, mert nem tudsz megbántani. Legalábbis nem úgy, ahogy Alex tette. De most már tudom, hogy nem ezért. Hanem magad miatt. Azért, aki vagy. Amiatt, amilyen vagy. A mosolyodtól kezdve egészen addig, hogy mindig pontosan kimondod, amit gondolsz. A lelked miatt, Kale. Mély, reszkető lélegzetet vettem. – Halálra rémít, hogy ilyet mondok, de azt hiszem, kezdek beléd… – Szeretlek – vágott közbe Kale, miközben átkarolt, és ujjaival a hátamat simogatta. Egyre lejjebb és lejjebb csúsztatta a kezét, majd bedugta a nadrágomba. Mély, rekedtes hangon kiejtett szavai csiklandozták az arcomat, ahogy a nyakamtól a fülemig puszilgatott, majd vissza. – Csak téged. Egyedül téged. Örökké téged. Eltoltam magam a faltól, és az ágy felé indultam. Követett, és közben egy pillanatra sem engedett el. Mintha attól félt volna, hogy én, a szoba és az egész világ eltűnünk, ha elenged. Elérkeztünk az ágyhoz, ahol megfordultam, megszakítva a csókolózásunkat. Utánam nyúlt, mohón vágyva az érintésemre, de ellenálltam. Hátrébb léptem, és mintha a színpadon lennék, lassan elkezdtem kigombolni a nadrágomat. Kale már nem harcolt velem. Földbe gyökerezett a lába.

A kezemet bámulta, ahogy óvatosan lecsúsztattam a nadrágomat a földre. Mikor arrébb rúgtam, előrenyúlt, és megragadta a derekamat. Hagytam, hogy magára húzzon, majd megragadtam a csuklóját, és kétoldalt az ágyra szorítottam. Mosolyogva finom csókokat leheltem a testére, a nyakától indulva egészen a köldökéig. A Kaszás. Az én Kaszásom. Oldalra dobtam a hajam, és felnéztem, hogy lássam őt. – Milyen érzés? Mondd el! Kale karizmai megfeszültek, lábait felhúzta. – Csodálatos – zihálta, miközben tovább csókolgattam, ezúttal már a köldöke alatt. Kigomboltam a nadrágját, és lejjebb toltam néhány centivel, majd megálltam az alsónadrágja szélénél egy pillanatra, mielőtt a farmerével együtt azt is letoltam volna. Ahogy ujjaimmal végigsimítottam a csípőjét, hangosat lélegezve megrándult. – Édes istenem! Kale minden egyes döbbent és kapkodó zihálásával egyre forróbb lett a hangulat. Vele nem voltak korlátaim. Örökké tartó boldogság áradt szét bennem. Minden vele töltött pillanat olyan volt, mintha új helyekre jutottam volna el. Új érzések kerítettek a hatalmukba. Nem szerettem Alexet. Igen, kedveltem, de nem szerettem. Amíg vele voltam együtt, soha egy percig sem éreztem magam így. Szabadnak. Boldognak. Elégedettnek. Kelletlenül húzódtam el tőle. Az előéletét tekintve butaságnak tűnt előhozni a védekezést, de akkor is úgy éreztem, hogy ez olyan dolog, amit meg kell beszélnünk. – Te még soha…, vagyis neked nyilván ez az első alkalom… Megcirógatta meztelen vállamat. – Természetesen – felelte, majd bosszúsan hozzátette: – Nem úgy, mint neked. Ez volt az utolsó dolog, amit hallani szeretett volna, de nem akartam, hogy hazugsággal indítsunk. – Ez eléggé kínos…, de Alex és én… Próbáltam elhúzódni tőle, de megállított. – Az a múltad volt. Én vagyok a jövőd. Több Alex nincs?

– Több nincs. Tudom, mit akarok. Csak szerettem volna, hogy tudd, mi… Szóval fogamzásgátlót szedek, mert mi már… Vagyis így nem lehet… – Istenem! Úgy éreztem magam, mint egy idióta. De úgy tűnt, Kale észre sem vette. Rám mosolygott, és újra magához vont. Mikor megcsókolt, minden elolvadt körülöttem. Az alsóneműink és Kale nadrágja az én ruháimmal együtt a szállodai szoba padlóján hevertek. Fölé helyezkedtem, majd lassan lejjebb csúsztam, hogy lássam az arcát. – Ne! – kérleltem, mikor becsukta a szemét. – Kérlek, nézz rám! Jégkék szemei tűzben égtek, ahogy megfogta az arcom, és magához húzott. – Kérlek! – esedezett – Nekem… – Semmi baj – suttogtam rekedt hangon. – Csináld csak! Mielőtt felfogtam volna, hogy mi történt, Kale már felettem volt, fekete tincsei előre hullottak. Odanyúltam, és kisimítottam a haját az arcából; látni akartam az arcát. Nem, látnom kellett az arcát. Tekintetünk összefonódott. Hiába nagy az önbizalmam, mással, más körülmények között ezt a fajta kitárulkozást nehezen viseltem volna. De Kale-lel más volt. Ő nem csak úgy nézett rám, ő látott. Tisztábban, mint előtte bárki más. Olyan volt, mint valami drog, amiből több és több kell. Mindig egyre több kell majd, és ez megijesztett egy kicsit. Kale volt az a szer, amiből soha nem kaphatok eleget. Az én nirvánám. – Ez nem lehet igaz! – nyögte. – Nem érdemlem meg… – Dehogynem – nyugtattam meg. Könnyek szöktek a szemembe, miközben tüzes csókokkal vettem elejét a további tiltakozásnak. Testem minden sejtje majd szétrobbant. Megszűnt a külvilág. Megszűnt a Denazen. Megszűnt apa. Csak Kale és én voltunk. – Nekem – szólalt meg Kale visszafojtott nyögésbe keveredett nyöszörgő hangon. Ledöbbentett a birtoklási vágy, amit kihallottam belőle. Hangja tele volt fájdalommal, mégis lehetett hallani benne a boldogságot. – Téged nekem teremtettek. Egy rövid pillanatra megállt az idő, majd elszáguldott. A világ felrobbant.

És csak békesség maradt.

27 Misha szállodájában heverésztünk. Kale-t lenyűgözte a tévé, de főleg a reklámok. A Denazenben is tévézhetett néha, de nem ilyen hosszan. Nem hitte el, hogy egyazon célra ilyen sok terméket kínálnak. Hétfajta üdítőital. Háromfajta fürdőszoba-tisztító. Több száz fajta autó. És nem tudta megérteni, hogy az embereknek valamiből miért van szükségük több darabra. Reggeli-, ebéd- és vacsoraidőben rejtélyes módon újra és újra megjelent egy zsúrkocsi a szobánk előtt a folyosón. Kale számára minden étkezés új volt és más, ráadásul minden alkalommal talált valamit, ami elvarázsolta. Ebédnél a görögdinnyés zselé volt a kedvence. És természetesen ott voltam én. Egy újabb dolog, amiből úgy tűnt, Kale nem kaphat eleget. De nem zavart, mert én se tudtam betelni vele. – Mondd, hogy ez teljesen más! – mondta Kale ebéd után. Az ágyán feküdtünk összeölelkezve. Egy hajtincsemmel játszadozott, az ujja köré tekerte, míg másik kezével pihekönnyű köröket rajzolt a karomra. – Mondd, hogy ez valami különleges! – Ez valami különleges – ismételtem meg, és megfordultam, hogy lássam. Tévé, jó kaják, csókolózás, ölelkezés – és rengeteg érintés. Kale minden egyes alkalommal elcsodálkozott bőröm puhaságán, és kitartott amellett, hogy ez csak egy álom, mert az ő életében semmi nem lehet ennyire jó. Egy időre elfeledkeztünk arról, hogy milyen nagy dologgal kell még szembenéznünk. Valamivel, ami megváltoztatja az életünket. Valami veszélyessel.

M

ÁSNAP EGÉSZ NAP

Egy időre elfeledkeztem az akadékoskodó kis hangról a fejemben. A hangról, ami vészcsengőkkel együtt jelentkezett. Vészcsengőkkel és nagy, fényes, villogó neonokkal. Én azonban nem figyeltem rájuk, pedig olyanok voltak, mint egy elefánt a porcelánboltban. Ginger azt mondta, megtanítja Kale-nek, hogyan használja az erejét. De utána nagyon felhúzott minket. Az ígérete, hogy elvezet engem a Kaszáshoz, puszta hazugság volt. Vagy valami olyasmi. De önző okokból nem kérdeztem rá a másik ígéretére. Arra, amelyik Kale-nek segítene. Agyam egy sötét zugában azt akartam, hogy olyan maradjon, amilyen volt. Pontosan olyan, amilyen volt. Kötelékeket akartam. És ha Kale soha nem változik meg, akkor ezek a kötelékek talán nem fojtanak meg. Amíg őt megtaláltam, rengeteg békát kellett megcsókolnom, hogy ráleljek a hercegemre. Most már megérdemlek egy kis boldogságot. Végül azonban a lelkiismeretem győzött. Meg kell találnom Gingert – míg a dolgok rosszra nem fordulnak, – és meg kell kérnem, hogy segítsen Kale-nek. Megérdemel egy lehetőséget. És ha kiderül a végén, hogy ez a lehetőség mégsem én vagyok a számára, akkor majd megtanulok együtt élni a tudattal. Szerettem őt. Nem csaphattam be csak azért, mert magamnak akartam. Ezt tette a Denazen. És ezt tette apa is. Másnap kora délután búcsút intettünk Mishának, és elindultunk, hogy kosztümöket szerezzünk az esti bulira. Csak egy jelmezbolt működött a városban egész évben, de én nem ott akartam vásárolni. Nagyon drága volt, ráadásul a választék is kész vicc volt: szobalányés gorillajelmezek, cowboykalapok… semmi eredeti. Én pedig leleményes lány vagyok. És improvizálni is tudok. Tavaly halloweenre kitaláltam egy nagyon dögös jelmezt, de amilyen hideg volt, végül nem készítettem el. De most itt a nagy lehetőség! A rave-partira való beöltözéssel kettő nagy célom volt. Az első és legésszerűbb, hogy így Kale-nek és nekem könnyebb lesz eltűnnünk szem elől. Tudták, hogy a Mercytől kapott információknak köszönhetően ott leszünk, de minél nehezebben szúrnak ki minket, annál szabadabban mászkálhatunk a tömegben. És a másik indok?

Reméltük, hogy Mercy és apa nem jön rá, hogy az utolsó pillanatban változtattunk, mert ezt majd az előnyünkre fordíthatjuk. A Denazent ismerve ugyan volt rá esély, de csak nagyon csekély. Mi el leszünk rejtőzve, ők pedig kitűnnek majd a tömegből. Győzelem. Egy olló, egy írótömb és egy kölcsönvett húszas segítségével elég készpénzünk volt ahhoz, hogy megvegyük, amire szükségünk lehet. Mivel nyár volt, az én jelmezem elkészítése meglehetősen könnyű volt. Gyorsan beugrottunk az áruházba – Target, majd Toys R Us és CVS, – és minden megvolt. Kale nehezebb eset volt. Mikor meglátta, hogy miket vettem, ideges lett, hogy milyen sok bőrfelület marad szabadon, de végül sikerük megnyugtatnom, hogy neki valami teljesen mást gondoltam ki. Az áruházban majdnem mindent sikerült beszereznünk, amire szükségünk volt – fekete farmert és pólót, sötét napszemüveget és bakancsot, – de a bőrdzseki már nagyobb fejtörést igényelt. – Lenne egy kérdésem – szólalt meg Kale, mikor a néhány háztömbnyire álló, bőrruhákat áruló üzletbe tartottunk. A nap már kezdett lemenni, ezért nagyon kellett sietnünk, hogy odaérjünk, mielőtt bezárnak. Megfogtam a kezét. – Benne vagyok, de törpékkel nem csinálom, és tejszínhabot sem nyalok a testedről! Kale értetlenül megállt. – Vicc volt! Haladjunk! Tovább sétáltunk. – Utána mi történik majd? – Utána? – A parti után. Mi lesz, ha véget ér? – Hogyhogy mi lesz utána? – Mi történik majd velem? – Történni? Semmi nem fog történni. Onnantól kezdve szabadon élheted az életed. Oda mehetsz, ahova akarsz, és azt tehetsz, amit akarsz. – Menni?

– Igen, utazgatni. Kale szeme felcsillant. – Egy egész világ vár rád idekint, Kale. Olyan dolgok, amiket el sem tudsz képzelni. Lenyűgöző helyeket láthatsz, kedves emberekkel találkozhatsz… – és szép lányokkal csókolózhatsz, a francba! – Az összes helyet látni akarom, amiről olvastam – mosolygott. – Vitorlázni akarok, és érezni akarom a tenger homokját a lábujjaim között. – Kale mosolya egyre szélesebb lett. – A csillagok alatt akarok aludni, és úszni akarok az óceánban. – Jó kis célok – mondtam könnyedén. Bólintott. – Célok, ez tetszik. Most már vannak céljaim. Remek érzés! És mi a helyzet veled? Neked is vannak? Felnevettem. – Nekem? Szerintem soha nem is voltak. Azon kívül, hogy felbosszantsam apámat, nem sok minden motivált. – Akkor most te is találhatsz magadnak párat. Ha ennek vége, akkor elutazunk ezekre a helyekre, és utána jöhet a te listád is! Sugárzó arckifejezése a világ legsötétebb szegletét is beragyogta volna. De a szavaimat is keserűbbé tette. – Kale, nem tudom, hogy én elmehetek-e, ha ezt a meccset lejátszottuk. Egy nap igen, de nem tudom, hogy mikor lesz az. Nélkülem kell elindulnod. Kale megtorpant, és megragadta a karomat. – Azok a helyek, ahova menni szeretnék, nélküled nem léteznek. Minden célom egy tőről fakad. Belőled. Te vagy a legnagyobb célom. Ez nem baj, ugye? – Nem – gondolkodtam. – De miattam ne add fel a terveidet! Nem tudom, mi történik majd anyukámmal, de elloptak tőlünk tizenhét évet. Szeretném őt megismerni, de nem lesz rá lehetőségem, ha amint kiszabadítjuk, már le is lépünk. Néhány pillanatig csendben bandukoltunk, majd megérkeztünk az üzlethez. Szerencsére bent még égett a villany. – De lehetünk együtt, nem igaz? Ha itthon maradunk.

– Persze, itt leszek, amíg csak akarod, Kale. És ha lehetőségem lesz rá, követlek akár a világ végére is, ha te épp oda akarsz menni. Csak előbb szeretném rendbe tenni a dolgaimat. – Amíg biztosra tudom, hogy ezt… – emelte fel összekulcsolt kezünket – .. .csak én fogom, örökké várni fogok rád. Azt reméltem is. A boltban az eladó nem örült, hogy sokáig kellett maradnia. Gyilkos pillantásokat vetett ránk, egészen addig, míg le nem tettem elé háromszáznegyvenkét dollárt, amit még néhány vécépapírból változtattam át a szállodában. Az eladónőnek jól zárult a napja, mi pedig hazavihettünk egy gyönyörű, fekete motorosdzsekit. Most, hogy összeszedtük a jelmezünk minden egyes darabját, már csak egy olyan hely kellett, ahol átöltözhetünk. Kale nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy visszamenjünk a szállodába, de nem volt más választásunk. Mikor beléptünk a szállodába, az a nő állt a recepciónál, aki a legelső alkalommal is fogadott minket, de ezúttal kicsit őszintébbnek tűnt a mosolya, mint korábban. Kicsit. – Nem szeretnénk kellemetlenkedni, de visszamehetnénk a szobába, hogy átöltözzünk? A nő odaadott egy kulcscsomót. – Menjetek inkább a 309-esbe! Valaki vár fent rátok. Senki nem tudta, hogy itt vagyunk, azt meg végképp nem, hogy vissza is jövünk ide. Állandóan gyanakodtam. – Valaki vár ránk? A nő tisztában lehetett ezzel, mert bátorítani kezdett. – Ne aggódj! Jó barát! – húzta el a száját. – Vagy valami olyasmi. Na, most aztán kíváncsi lettem. Még mindig aggódtam, de kíváncsi is voltam. – Várj! – kiáltott fel Kale, mikor az ajtóhoz értem. – Előbb én! Azzal félreállított, majd belökte az ajtót, végül belépett. Közvetlen mögötte én is besiettem a szobába. Az egyik ágyon Brandt barátja, Sheltie feküdt, és tévét nézett. Mikor meglátott minket, ránk mosolygott és integetett.

– Hála istennek! Nem voltam biztos benne, hogy visszajöttök! Kale még mindig előttem állt, izmai megfeszültek. – Ki vagy? – Jézusom, te még mindig itt vagy? – A srác Kale-re bámult, majd az ujjával közelebb hívott. – Beszélnem kell veled. Kale-hez fordultam. – Ő itt Sheltie, ő az… – Nagyot nyeltem, és kijavítottam magam. – … ő volt az unokatestvérem egyik barátja. – Ezután visszafordultam Sheltie-hez. – Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy elmész a városból? – Hát, ez nagyon jó kérdés. Szívesen válaszolnék rá, de bonyolult történet. Kale felhorkant. – Nem hallottad? Bonyolult. Előbb az ajtóra néztem, majd az éjjeliszekrényen álló órára. Még kicsivel több mint két óránk van. – Nem tart sokáig, ugye? Még valahova el kell mennünk. A fiú bólintott. – Tudom! – Azzal nagy levegőt vett, és belevágott a közepébe. – Én vagyok. Ránéztem. – Be vagy lőve? – Nézz rám! De komolyan. Nem látod? Közelebb akartam lépni hozzá, de Kale megragadta a karomat. – Pontosan mit is kellene látnom? Sheltie türelmetlenkedett. – Ha valaki észreveszi, az te leszel. Próbálkozz vele! Nézz meg jobban! Még egyszer végignéztem az arcán, a ruházatán, de minden ugyanolyan volt, mint korábban. – Sajnálom, de nem tudom, miről beszélsz. – Brandt. Brandt vagyok. Könny szökött a szemembe. Elborzadva fordultam el a fiútól. – Te beteg vagy!

– Dez, tudom, hogy hülyén hangzik, de bíznod kell bennem. Gyakorlatilag Brandt vagyok. De most Sheltie is. – Hűű, ti Denazen-seggfejek, ahhoz, hogy ilyen sztorikat találjatok ki, valaki biztosan bezárt titeket egy szobába egy üveg Jack és egy kis fű társaságában! – téptem ki magam Kale szorításából, és viszkető tenyérrel a fiúra rontottam. – Te tetted? Te ölted meg Brandtet? Mivel Sheltie nem válaszolt, Kale fenyegetően ráförmedt. – Válaszolj! Sheltie nem is figyelt Kale-re, de felugrott az ágyról, és az ablakig hátrált. – Dez, figyelj rám! Komolyan beszélek. Tényleg én vagyok. – Azt hiszed, tök hülye vagyok? Láttam, ahogy aznap reggel elvitték Brandt testét. Mark bácsikám is látta. Halott \olt! – Ez nem ilyen egyszerű. A temetőben is mondtam. Hatos vagyok. Valaki, akit úgy neveznek, lélekugró. Ez ritka adottság, csupán négyen vagyunk itt kint. Mikor a szívem leállt, a lelkem átugrott a legközelebbi ember testébe. Sheltie-ébe. – Nem hiszek neked. – Amikor kicsik voltunk, elmentünk kempingezni. Mi ketten elvesztünk az erdőben. Kale felhorkant. – Ezt bárki kideríthette. Igaza volt. Bárki, főleg olyanok, akiknek olyan kapcsolatai vannak, mint a Denazennek. Hiszen ők az életem legapróbb, legintimebb titkairól is tudomást szerezhettek. Az ördögbe is, még az újság is felfújta ezt a hírt. És több ezer példányt eladtak belőle. Úgy festették le Cairn nénikémet, mintha egy hanyag szülő lett volna, aki felügyelet nélkül hagyta játszani a gyerekeket egy ilyen veszélyes helyen. Később megjelentettek egy helyreigazítást, de addigra már óriási galibát okoztak a cikkel. Döntő bizonyítékra volt szükségem. – A hátsó kertben van az a ház a fakoronán. Ott van egy fém páncéldobozunk. Mit tartottunk benne?

A fiú elmosolyodott. – Egy kék Hot Wheels autót és a te Hello Kitty-s jegyzetfüzetedet. A legértékesebb vagyontárgyainkat. Rosszul lettem. Ezt csak két ember tudhatta. Az egyik feltételezhetően halott volt. – És Sheltie hova lett? Sheltie-Brandt arcáról eltűnt a mosoly, lehajtotta a fejét, és előhúzta azt a nyamvadt gördeszkakereket a zsebéből. Feldobta a levegőbe, elkapta, majd mesélni kezdett. – Nem t'om. Csak úgy elment. Nem mintha sajnálnám. Az a rohadék kinyírt. Egyszer csak megjelent a háznál, és azt hazudta, hogy információi vannak a Denazenről. Beengedtem, erre bummm! Volt Brandt, nincs Brandt. Amint a szívem leállt, a testébe ugrottam. Azóta azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neked, vagy se. – Ez nem történik meg… – A másik furcsaság, hogy amikor átugrom egy másik Hatos testébe, úgy tűnik, megtartom a képességeit is. Sheltie képes volt megjelenni az emberek álmaiban. Az egyik álmodban próbáltalak figyelmeztetni, de nem igazán sikerült. Még össze voltam zavarodva a lélekugrástól. – Az te voltál? Bólintott, nekem meg felkavarodott a gyomrom. Ez volt a legelképesztőbb sztori, amit valaha hallottam. – Igen. De én még mindig én vagyok. Ugyanaz a srác, akit egész életében ismertél. Különös, mert az emlékeim megmaradtak, viszont a srác emlékei is az agyamban vannak. – Ez totál kiborító. – Elmondjam, hogy mi a kiborító? Emlékszem, ahogy Sheltie megölt. Mintha magamat öltem volna meg. Képzeld, milyen érzés lehet ez nekem! Elképzelni sem tudtam, milyen lehet ilyen emlékekkel élni. – Ez borzasztó! – Nem, a borzasztó te vagy, legjobb barátom és unokatestvérem. De most csak arra tudok figyelni, hogy milyen dögösen nézel ki.

– Ó, istenem! Kale, aki mellettem állt, rámordult. Megfogtam a kezét, és nyeltem egyet. – Azt hiszem, hányni fogok. – Csak óvatosan! – És mit tudsz Sheltie-ről? – Apádnak dolgozott. Miután a Temetőnél szétváltunk, beleástam magam az ügybe. Lenyűgöző dolgokat lehet találni, ha elég kitartóan keresel. Azt hiszem, amikor már túl sok mindent tudtam, rám küldték Sheltie-t. Azt mondta, hivatalosan is átléptem egy határt, és hogy az én időm lejárt. Aztán előkapott egy kést. Ez volt az utolsó emlékem, egészen addig, míg az ő testében fel nem ébredtem. Nem tudtam, mit tegyek, ezért eljöttem Mishához, és elmeséltem neki, hogy mi történt. Ő segített, hogy még többet megtudjak a Lélekugrókról. Ezután Kale-hez fordult. – Ez a te hibád. Ha aznap este nem mentél volna vele haza, most minden a normális kerékvágásban haladna. A fejére csaptam. – Normális? Az, amit a Denazenben művelnek, nem normális! Kale egyetértően bólintott. – A Denazent meg kell állítani. Brandt Kale-re, majd rám nézett. – Te tudod, hogy gondoltam. – És most? Mihez fogsz kezdeni? – Elmegyek. Szeretnék segíteni, hogy megtaláld anyukádat, de nem tudok. Meg kell értened… Apád öletett meg engem… Ha rájönnek, hogy mi voltam, hogy mire vagyok képes… Még én sem értem igazán, de úgy gondolom, hogy egy olyasvalakivel, mint én, nagy károkat tudnának okozni. Igazat kellett adnom neki. – Rendben, nem kell magyarázkodnod. – Így lesz a legjobb. Brandtnek igaza volt. Ha meggyilkolják, azzal újabb és újabb testekbe kényszerítik. Azzal pedig, hogy felhalmozza más Hatosok képességeit, könnyen hatalmasabb fegyverré válhat, mint Kale. Nem

engedhettem, hogy ez megtörténjen. Nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy messze van, és hogy a legjobb barátom életben és biztonságban van. Szorosan átöleltem. – Fogunk még találkozni? – Le tudtál rázni valaha is? – szorított magához, majd eltolt, és felvett az ágy mellől egy nagy zöld táskát. – Megvan még a lista, amit adtam neked? – Milyen lista? Brandt megrázta a táskáját, majd felsóhajtott. – Az, amit a temetőben adtam neked. Arról teljesen elfeledkeztem. – Otthon van. Még nem nyitottam ki. – Nehogy elveszítsd, Dez! Azon a listán rajta van az ország összes ismert Hatosának a neve. És a Denazen mindegyiket megfigyelés alatt tartja. Te is szerepelsz rajta, Dez. – Én? Hogy lehetek rajta? Azelőtt adtad oda a listát, hogy elmondtam apának, mire vagyok képes. – Ahogy már korábban mondtam, többet tudnak, mint gondolnád. Ne veszítsd el a listát! Annak a kabátnak a zsebében felejtettem, ami a temetésen volt rajtam. – Biztonságban van. Amint tudok, visszamegyek érte. Megígérem. Brandt bólintott, és visszatette a gördeszka kerekét a zsebébe. – Megüzenem Mishával, ha megérkeztem az úti célomhoz. Ne aggódj, nem örökre búcsúzunk. – Ezután Kale-hez fordult. – Jobban teszed, ha vigyázol rá, nehogy baja essen a barátnőmnek. Kale megszorította a kezem, miközben nem épp barátságos tekintettel nézte az unokatestvéremet. – Ő az én barátnőm.

28 de valamiért magabiztosabbnak éreztem magam rövidnadrágban. De az is lehet, hogy nem a rövidnadrág tette. Lehet, hogy a hajam okozta. Hihetetlen dolgot tettem: a védjegyemnek számító, két színre festett hajamat egyszerű vörösesbarna árnyalatúra színeztem, így nagyon hasonlítottam kedvenc videojáték-hősnőmre, Lara Croftra, vagyis magára Tomb Raiderre. Kale jelmeze tökéletesre sikerült. A Terminátor-ruha szinte az egész bőrét elfedte, nem beszélve arról, hogy pokolian jól nézett ki. Kale felhajtotta a bőrdzseki gallérját, így csak az arcának egy nagyon kicsi része látszódott. Pontosan egymás ellentétei voltunk. Én egy feszülős pólót és aprócska rövidnadrágot viseltem, Kale viszont tetőtől talpig be volt burkolva. Mikor kiléptem a fürdőszobából, a pisztolytáskát határozottan megigazítottam, majd Kale-re néztem. Nehezen álltam meg nevetés nélkül. Vizsgálódó – és egyben csodálattal teli – tekintettel figyelt, majd megérintette a hajfonatomat. – Ezt hogy csináltad? Hogyan változtattad meg a színét? Végigsimítottam a hajamon. – Tetszik? Tudom, most egy kicsit furcsa. Nem? Nem sok értelme volt, de valamilyen okból kifolyólag elszomorított, hogy átfestettem. Már lassan egy éve szőke volt a hajam, benne fekete csíkokkal. Nem a hajszíne határozza meg az embert. Hanem a szelleme és a lelke. Mégis csupasznak éreztem magam.

R

ÉGEBBEN GYAKRAN VISELTEM SZOKNYÁT,

– A szereplő, akinek a bőrébe bújtam, sötét hajú. El kell vegyülnünk a tömegben. Apa pedig soha nem gondolná, hogy befestettem a hajam. – Befestetted? – Egy sűrű, ragacsos anyagot kentem a hajamra, majd kimostam. Ettől megváltozott a hajam színe. – És majd visszaváltozik? – Szőkére? Nem, hacsak nem szívatom le. Kale megérintette bozontos fekete haját, mely az arcába hullott. – Én is meg tudom változtatni a színét? Felnevettem. – Isten hozott a modern technológia világában! – Az asztalról felkaptam egy neonkék jegyzetfüzetet. – Ha nagyon szeretnéd, még ilyen színűre is befestheted. – Ne tegyél majd rá olyan anyagot, amitől visszaváltozik! Ez nagyon tetszik – mondta, és közelebb lépett. Száját az enyémhez érintette, majd elhúzódott. Ez így nem lesz jó. Magamhoz húztam, és megcsókoltam – ezúttal illő módon. – Ehhez soha nem fogok hozzászokni – nevetett. – Mihez? – Minden alkalommal, mikor a közelembe jössz, úgy érzem, azonnal felrobbanok. Mikor meg ezt csinálod, minden gondolatom csak körülötted forog. Mikor megérkeztünk a buliba, már tetőfokára hágott a hangulat. A levegő megtelt energiával. De azt nem tudtam, hogy vajon a buli okozta-e, vagy az izgalom, hogy hamarosan valami nagy dolog történik. Ideges voltam és ugrásra kész. Megkönnyebbültem, mert láttam, hogy a legtöbb fiatalhoz eljutott a jelmezes parti híre. Rengeteg szobalány és földönkívüli rabszolganő volt, valamint sok hiányos öltözetű boszorka. Most komolyan, senkinek nem jutott eszébe valami eredetibb? Látszott, hogy mind ugyanabban a lepukkant jelmezboltban vásároltak.

A fiúk sem erőltették meg magukat. A sarokban egy csapat cowboy próbálta felszedni a leányszövetség tagjait, de voltak ősemberek és életmentők is. Valamint legalább négy „Edward és Bella” párocskával is találkoztam. Kale ideges volt, pedig testének legalább kilencven százalékát befedte a ruhája. – Készen állsz? Bólintott, és megragadta a kezem. Elindultunk a táncoló, félrészeg tömegen át. Csupán két-három jelmez nélküli embert láttam – őket ismertem, – de Alexnek vagy apának nyoma sem volt. Mercy, amikor még az én bőrömben volt, Finről kérdezgette Curdöt, ezért arra gondoltam, hogy ma este ő lesz a Denazen egyik célpontja. Fogalmunk sem volt, hogy ki lehet a másik, de legalább Fint szemmel tarthattuk, hogy biztonságban legyen. – Még korán van. Talán még nincsenek itt – mondta Kale, miközben a termet vizslatta. Idefele úton elárulta, hogy valószínűleg nem fogja felismerni anyát, mert ő már valószínűleg azelőtt átváltozik, hogy belépne a régi raktárépületbe. De abban biztosak voltunk, hogy Alexet könnyen észrevesszük. – Elképzelhető – feleltem lábujjhegyre állva, hogy átlássak a tömeg felett. Győzelem! Fin egyedül állt a bárpultnál, sört iszogatott. – Ott van Fin. Gyere! – Magam mögött húzva Kale-t átfurakodtam a tömegen. – Azta! – füttyentett Fin. – Nagyon dögös vagy, Dez! Az én síromat bármikor kirabolhatod!12 – Jaj, de édes vagy! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Fin, ő itt Kale. A barátom. Fin arcából kifutott a vér, de hamar összeszedte magát. – A barátod? De Curd azt mondta… – Tudod, nem régóta… Kale torkából mély nyögés szakadt fel. A táncparkett felé intettem, hogy táncoljunk, mikor megpillantottam Alex szőkésfehér haját a tömegben.

– Hála istennek! – kiáltottam fel, majd Kale-hez fordultam. – Maradj itt, ismerkedj meg Finnel! Én elkapom Alexet. Rendben? Ahogy távolodtam a fiúktól, még hallottam, hogy Kale azt mondja Finnek, ne bámulja a fenekemet, különben kénytelen lesz megbüntetni. Jót nevettem rajta. A tömegen átvágva elindultam felfelé a lépcsőn. Mikor felértem, Alex a korláthoz támaszkodva beszélgetett egy magas, vörös hajú lánnyal. – Alex – szólítottam meg kifulladva. Sima kék farmer és egy fekete, gombos póló volt rajta. Semmi jelmez. Nem jöttek rá! Alex megkönnyebbülten felém fordult. A lányt már el is felejtette. – Dez, el kell mennünk! Ez egy csapda. – Tudom. Mercy műve. Nem tudom biztosra, hogy igaz vagy sem, de úgy tűnik, hogy Fin Meyerst meg egy másik Hatost keresnek. Alex felnyögött, majd megragadta a karomat, és bevonszolt egy sötét sarokba. – Semmit nem tudsz – sziszegte. – Egyenesen belesétáltál a csapdába. Azért kellettél, hogy átváltoztasd Mercyt, hogy úgy nézzen ki, mint te, és olyan hangja legyen, mint neked. Így akarták megtudni, hogy hol lesz a buli, és így cserkészték be Fint is. – Várj, azt mondod, hogy Mercy még mindig az én külsőmet viseli? – A gondolattól, hogy valaki az én bőrömbe bújva mászkál, a hideg is kirázott. Alex elsápadt. – Talán azt gondoltad, hogy lekopik róla? Visszaváltozott magától bármi, amit eddig átváltoztattál? Mekkora barom vagyok! Benyaltam, mikor Mercy azt írta, hogy visszaváltozott. Simán elhittem, mivel ez jóval nagyobb és bonyolultabb dolog volt az eddigieknél, így azt gondoltam, hogy nem tart sokáig. Tudnom kellett volna! – Hol van? Alex megrázta a fejét. – Fogalmam nincs, de nem is érdekel. Azonnal ki kell jutnunk ebből a pokolból.

– Várj! Honnan tudod, hogy én vagyok az, ha Mercy még mindig az én külsőmet viseli? – Belőled csak egy van. Könnyű kiszúrni a hamisítványt – mosolygott rám. – Amúgy meg más jelmezben vagytok. – A fenébe! – átkozódtam. – Akkor tehát ti is hallottatok a jelmezekről. Mit visel? Alex megragadta a karomat. – Mit érdekel? Le kell lépnünk innen. Kiszabadítottam magam a szorításából. – Nem mehetek el. Kale a földszinten vigyáz Finre, és anyukám is itt van valahol. Nem szalasztom el az egyetlen esélyemet, hogy kiszabadítsam. – Anyukád itt van, de a közelébe sem tudnál kerülni. És ez a lényeg. Mit gondolsz, miért árulta el neked Mercy, hogy anyukád itt lesz? Hogy biztosan itt legyél. Arra soha nem gondoltál, hogy te vagy a másik célpont? Tényleg egy idióta vagyok! Ez meg sem fordult a fejemben. – Ekkora hülyeséget! Hiszen ott voltam náluk! Nem kellett volna idecsalniuk! Apa bármikor bezárhatott volna, mikor a Denazenben voltam. – Kihallgattam, hogy mit beszélnek. Azért nem kaptak el, míg a Denazenben voltál, mert Gingert is keresik. Már nagyon régóta próbálnak a nyomára jutni. Abban reménykedtek, hogy elvezeted őket hozzá. Egyébként apád tud rólad és a 98-asról. Őt is vissza akarják kapni, és tudták, hogy úgyis veled jön. – Kale – fortyogtam. – Rohadt jól tudod, hogy Kale a neve, nem 98-as. Ne nevezd így! – Nem érdekel sem ő, sem a neve – próbált kiráncigálni a sarokból. – Tűnjünk el innen! Csak mi ketten. Mereven Alexet figyeltem. – Engem viszont érdekel Kale. És nem megyek el nélküle. Sem anya nélkül. – Dögöljön meg Kale! – csattant fel, leverve a korlátról egy fél pohár narancslevet. – Szeretlek, Dez. Mindig is szerettelek.

Sajnálom, amit tettem, de tudom, hogy rendbe tudom hozni. Együtt sikerülni fog! De el kell tűnnöd innen, mielőtt begyűjtenek, mint valami kutatási alanyt. Semmi szükségem nem volt erre. – Alex, ne! Ne most! Azt mondtam, át kell gondolnom, mit érzek Kale iránt. Megtettem, és… Egyszerűen nem hittem el, hogy ezen vitatkozunk. Épp most. – Nincs mit átgondolni. Tökéletesen összeillünk. Tudom, és te is tudod. – Alex, szeretem őt. Szeretem Kale-t. Alex szemei kikerekedtek. – Te… de akkor mi volt az a lakásomban? Miközben velem csókolóztál, nem úgy éreztem, mintha őt szeretnéd! – Sajnálom! Mérges voltam, te épp kéznél voltál, ráadásul nem voltam benne biztos, hogy… Alex csalódottan közbevágott. – Nem érdekes. Kérlek, menj el innen, amíg még tudsz! Már van fogalmam róla, mit tesz a Denazen a Hatosaival. Az a hely kész horror, Dez. Azoknak a Hatosoknak a fele, akik bent vannak, azt gondolja, hogy Isten nevében cselekszik, hogy a szupertitkos kormányzati küldetéseikkel jobb világot teremtenek. A többiek pedig csupán rács mögött tengődő, agyatlan zombik. Megint megpróbált kihúzni az árnyékból, de én meg sem moccantam. – Kérlek! Higgy nekem, nem tudsz anyukád közelébe kerülni! Szállj ki ebből, és menj el! – Akarsz fogadni? – ragadtam meg szorosan az arcát. A testem másodpercek alatt annyira elnehezült, hogy nem bírtam tartani magam, és összeestem. Alex kapott el, mielőtt végigvágódtam volna a földön. – Ne! – suttogta, miközben engem bámult. – Ne tedd ezt, kérlek! Ez nem része a tervnek.

Remegve talpra álltam. Éles fájdalom nyilallt a fejembe, de már elviselhető volt. Az is pozitívum volt, hogy nem tört rám hányinger. Talán minél többször csinálom, annál könnyebb lesz. – Terv? – Hirtelen alig kaptam levegőt. – Milyen terv? Te meg miről beszélsz? Alex könyörögve megrántotta a karomat. A korlát felett egy ajtóra mutatott épp szemközt. – Nézd! Ott egy ajtó. Ha lemegyünk ezen a lépcsőn, és kimegyünk azon az ajtón, húsz perc múlva már új életet kezdhetünk. Megtettem, amit kellett… de ha nem tűnünk el most azonnal, mindent elcseszel! Hideg verejték gyöngyözött a homlokomon és a hajam tövében. – Te voltál az. – Úgy éreztem, az összes levegő kiszorult a tüdőmből, a látásom elhomályosodott. Nem. Az nem lehet! – Te meséltél apának Kale-ről és rólam. Visszafordultam, és szemügyre vettem a csarnokot. A bár, ahol Kale-t és Fint hagytam, tele volt, de ők ketten nem voltak ott. Az álDez azt mondta Curdnek, hogy össze akarok jönni Finnel. Curd pedig átadta az üzenetet. Fin meg akkora disznó, hogy kapva kapott a lehetőségen. Amíg én itt vesztegettem az időmet Alexszel trécselve, Mercy a bőrömbe bújva becserkészte és elkapta Fint. A srác, miután azt hallotta, hogy odavagyok érte, olyan lett, mint egy csontért könyörgő kiskutya. Igen, bár azt mondtam neki, hogy van barátom, de a híremet ismerve, ez nem jelentett semmit. Az egyetlen reményem az volt, hogy Kale összebarátkozott annyira Finnel, hogy visszatartsa további ígéretes prédák levadászásától. Újra Alex felé fordultam, és megragadtam a pólóját. – Mi az ördögöt műveltél? – Már túl késő. Ha apád eddig még nem kapta el, hamarosan megteszi. – Hogy voltál képes… – A múltkor csókolóztunk, te meg eltoltál magadtól. Belehaltam. Majd azt mondtad, hogy ez miatta van… Emlékszel, mikor kimentél a kocsihoz? Akkor felhívtam apádat. Üzletet kínáltam neki. Téged kértelek Kale-ért cserébe. Azt is elmondtam neki, hogy

belehabarodtál abba a senkiháziba. Dez, apád nem lepődött meg, mikor meglátott a kávézóban, mert már tudta, hogy veled leszek. Az az ember, aki most itt állt velem szemben, teljesen idegen volt. Ez a szívtelen, önző, rideg lény egy olyan ember ábrázatát viselte, akit valaha kedveltem. – Hogy tehetted ezt? Te is tudtad, hogy mit tettek vele! És azt is, hogy most mit tesznek majd vele! – Azt tettem, amit kellett, hogy biztonságban tudjalak – húzta ki magát. – Az az őrült csak annyit ér el, hogy megölnek téged. Hogy megölnek mindannyiunkat. Nem hittem a fülemnek, hogy még védi is a hülyeségeit. Hogy megpróbálja igazolni azt, amit tett. Lehet, hogy a jó szándék vezérelte, de tudta, hogy érzek Kale iránt. És azzal is tisztában volt, mit tesznek a Hatosokkal a Denazenben. Mégis szántszándékkal visszajuttatta volna… – Undorodom tőled – arcul köptem, majd hátat fordítottam neki. Otthagytam a sarokban, és elindultam megkeresni Kale-t és anyukámat. A volt pasim arcát magamra öltve.

29 bár nem igazán tudtam, hogy mit keressek. Ám ekkor hirtelen megláttam magam a lenti bárpultnál. Halványrózsaszín bikinit viseltem, aminek a bugyijára hátul egy bolyhos, rózsaszín vattapamacs volt erősítve. A hajam – a régen még oly pompázatos szőke és fekete hajam – most laza loknikba volt rendezve, ráadásul a fejem búbján még két rózsaszín nyuszifül is meredezett. Playboynyuszi? Ez most komoly? Már csak ezért is Jersey-ig fogom rugdosni Mercy hátsóját. Újult erővel egyenesen a bár felé vettem az irányt. Bár az átváltoztatásért megint fájdalommal fizettem, a dühöm erőt öntött belém. Sokat. Mindemellett éreztem, hogy ha még egy trampli rám, vagyis Alexre veti magát, valakinek bántódása fog esni. – Szia! – köszöntöttem közel hajolva hozzá. Reméltem, hogy elég jól játszom Alexet ahhoz, hogy elhiggye, ő vagyok. – Mi a francot lebzselsz itt? Dolgunk van. A nő vállat vont, majd ivott egy kortyot a zöld italából. – Fint sikerült elkapni. Annyira könnyű volt! Odasétáltam a kölyökhöz, sugdostam egy kicsit a fülébe, és ezek után úgy követett, mint egy kiskutya. – És mi van a 98-assal? Újra megvonta a vállát, és ledöntötte a maradék italát. – Nem Finnel volt. Mercy ekkor közelebb lépett, és megfogta a derekamat. Majd egy pillanat múlva a keze már a fenekemen volt. Alex fenekén. Ezt soha az életben nem fogom tudni feldolgozni, bármit is tett velem a Denazen.

K

ALE VAGY ANYU NYOMAI UTÁN KUTATTAM,

– Megtaláljuk őket. Az anyja itt van, és ezt ő is tudja. Arról gondoskodtam. Nem kellett sok hozzá, hogy idecsaljam. És ha Dezt elkaptuk, a 98-ast már gyerekjáték lesz elkapni – szorította meg a fenekemet. – Amíg várjuk őket, az egyik sötét sarokban elüthetnénk valamivel az időt. Egy perc is beletelt, mire felfogtam, mit akar. Hirtelen erős hányinger kapott el, és összerándultam. – Fúj! – Tegnap éjjel nem ezt gondoltad, mikor a torkomig ledugtad a nyelved – csattant fel Mercy. Hű! Ez… Hű! Ennyire rám volt gerjedve, hogy elkapta egy körre az olcsó utánzatomat? A nő a karom felé nyúlt, én meg hagytam magam. Ez az egész annyira hátborzongató és undorító volt. De a gyomorforgató tényezők ellenére általában minden helyzetben megláttam a lehetőségeket. Ez a helyzet még az előnyömre is szolgálhat. Ki akartam tenni a testemből, de ehhez az kellett, hogy egyedül legyünk. – Rendben, menjünk! A bárpult mögé vezetett, ahonnan egy ajtó nyílt a raktárba. Szerencsére nyitva volt, és bent nem volt senki. Nem vesztegettem sokáig az időmet. Sajnos Mercy sem. Fogdosni kezdte Alexet – vagyis engem, – majd megpróbálta a falnak dönteni, abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott. – Tudom, hogy kibuktál, mikor rájöttél, hogy nem ő vagyok, de azért még jó volt, nem? Annak a kis lotyónak a teste engem is vakmerővé tesz. – Mercy tovább fogdosott, markolászott és szorongatott, úgy éreztem, sürgősen életem végéig tartó terápiára lesz szükségem. Eltoltam magamtól, és felnyögtem. Ezeknek a pillanatoknak az emlékét semmilyen dörzsölés nem lesz képes eltávolítani. Sem súrolószer, sem mosdószivacs, sem bórsav. Semmi. Amikor Mercy újra rám akarta vetni magát, mert azt hitte, hogy csak játszom vele, arcul ütöttem. Úgy zuhant a földre, mint egy liszteszsák.

– Te és Alex? Ez annyira durva! Észrevettem, hogy megmozdul, ezért gyorsan cselekedtem. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét. Mint az erdőben, amikor megszöktünk az irodájából. Arra koncentráltam, hogy Mercyt visszaváltoztassam Mercyvé. Inkább a belsejére koncentráltam, nem a külsejére. Hirtelen melegség áradt végig a testemen, és apró szúrásokat éreztem a halántékomban. Mikor kinyitottam a szemem, Mercy újra egy világosbarna hajú, negyvenvalahány éves nő volt, aki egy túlságosan szűk, rózsaszínű bikinit viselt. Igazam volt. Egyre könnyebb lesz. Ahogy az izmokat, ezt a képességet is edzésben kell tartani. Hosszú éveken keresztül féltem bármit is átváltoztatni, mert fizikailag rosszul lettem tőle, ezért inkább nem csináltam. De mint kiderült, hozzá lehetett volna szokni. Talpra ugrottam, és kirohantam az ajtón, majd bezártam, mielőtt odaért volna. Akár egész éjszaka kiabálhat és verheti az ajtót, mert ilyen hangos zene mellett igen kicsi volt az esélye annak, hogy bárki is meghallja. Most, hogy Mercyt már kivontam a forgalomból, ki kellett találnom, hogyan találom meg Kale-t és anyut. És persze Fint is meg akartam keresni. Gőzöm sem volt róla, hogy milyen képességgel rendelkezik, de nyilvánvalóan fontos volt. Gondolkodtam, hogy visszaváltozzak-e, de pillanatnyilag kevésbé voltam feltűnő Alexként. Most, hogy ennyire tele volt a táncparkett, úgy éreztem magam, mint egy szardínia, ráadásul alig lehetett belátni a termet. Lökdösődnöm és tülekednem kellett, hogy átjussak a tömegen. De Alex-nek nyomát sem láttam. Reménykedtem, hogy elbújt valahova, vagy, ami még jobb, hazament, de őt ismerve erre elég kevés volt az esély. – Haver, hiszen nem is jelmezben jöttél! – szólalt meg valaki a hátam mögött. Amikor megfordultam, Dax mosolygott rám, majd a kezembe nyomott egy üveg sört.

– Már napok óta kereslek. Dez mondta, hogy elmentél a Denazenbe. Én csak mosolyogtam, és megvontam a vállam, miközben próbáltam elmenni. Ahogy kinyitottam a számat, a szédülés felerősödött. De Dax nem vette észre. Megfogta a karom, és az arcomba üvöltött. – Mit gondoltál, amikor elrohantál a Denazenbe? Miatta tetted, nem igaz? – Dax felsóhajtott, és levonszolt a táncparkettről. Lehet, hogy Alex testében voltam, de az egyensúlyérzékét nem tudtam magamévá tenni. – Azt hittem, már túljutottál rajta! Próbáltam lerázni a kezét. – Erre most nincs időm. Dax tétovázott egy pillanatig, majd elengedte a karom. – Úgysem fog sikerülni. Hátra sem néztem. Átkutattam az egész első emeletet, de nem bukkantam Kale nyomára. Mikor már a második emeleten jártam, elfogott az aggodalom. Kerestem egy sötét sarkot, és visszaváltoztam. Ha Alex nem tudta, hogy néz ki anya, annak az esélye, hogy megtalálja, egyenlő a nullával. Ahogy fehér trikómban és falatnyi rövidnadrágomban elhaladtam egy rakás fiú előtt, mindegyik fütyült és kiabált utánam. Akarsz táncolni? Kérsz egy italt? Menjünk be a hátsó szobába! De ügyet sem vetettem rájuk. Mikor a második emeleten jártam az egyik eldugott sarokban, megpillantottam Kale-t, ahogy épp ki akart jutni a tömegből. Megkönnyebbültem, hogy apa pribékjei még nem kapták el. Felesleges lett volna odakiabálnom neki. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, és különben sem hallott volna meg ebben a nagy hangzavarban. Ezért inkább követtem. Már épp elértem a táncoló tömeget, mikor észrevettem, hogy rajtam kívül más is a nyomában van. A szőke lány annyira lemaradt, hogy ne vegye észre,

de egyértelmű volt, hogy őt követi. Kale a mosdók előtt befordult a folyosóra. A lány követte. Meggyorsítottam a lépteimet. Kale már majdnem a folyosó végén járt. Épp, amikor felemelte a kezét, hogy kinyissa az ajtót, a folyosó végéről a lány odaszólhatott neki, mert megállt, és felé fordult. Most már rohantam. Kale és a lány elmélyülten beszélgetett, így észre sem vették, mikor odaértem. – Kale, ne mozdulj! – rohantam oda hozzá. Nem hallott meg. Viszont kinyújtotta a karját, és a lány felé nyúlt, aki ebben a pillanatban felnézett. Jobban mondva, én néztem fel. Még gyorsabban szaladtam, egész végig próbáltam túlüvölteni a zenét. – Kale! Állj! – Centiméterek. De a távolság gyorsan csökkent. – Ő nem én vagyok! – Maradj, ahol vagy! Nem akarlak bántani – szólalt meg felém fordulva a másolatom. Felnevettem. Nem bírtam megállni. – Nem akarsz bántani? Tudod ki… – Dez? – Kale előbb a lányt, majd engem nézett. Szemében a felismerés szikrája lobbant. Majd a rémületé. Véletlenül majdnem megölte az anyukámat. – Mi történt? Hol van Fin? – kérdeztem, miközben velem egyidejűleg a másik én elborzadva megszólalt. – Kale, tényleg te vagy az? Kale ellépett mellőle. – Miért? Mit gondoltál, ki vagyok? A lány elsápadt, és ahogy beszélt, enyhén remegett a hangja. – Azt mondták, lesz itt egy másik átváltoztató. Egy áruló. Azt mondták, azért hozták ide, hogy végezzenek vele. És, hogy azt az utasítást kapta, hogy úgy nézzen ki, mint te. Nekem meg odaadták az ő fényképét – mutatott rám, – és azt mondták, hogy elegyedjek veled

beszélgetésbe. Azt is mondták, hogy a másik átváltoztató ismeri ezt az arcot. Ők… Sue gyorsan beszélt, alig vett közben levegőt, de Kale félbeszakította. – Minden rendben, Sue, ő itt… – Cross itt van, hogy elkapjon két új Hatost. Ha rád talál, soha többé nem szabadulhatsz! Kale hátrébb lépett, iszonyatosan nagy helyet hagyva Sue előtt, majd megfogta a kezem. Sue-nak – vagyis nekem – leesett az álla. – Sue, ő itt Deznee Cross. A lányod.

30 csak állt ott és pislogott. Amikor megszólalt, nem azt mondta, amit hallani szerettem volna. – Te is… Hatos vagy? – kérdezte rémülten. – Hatos vagyok. Én is képes vagyok átváltoztatni bármit. Egy kis különbséggel. Ha lehet, még sápadtabbá vált az arca. – Apád azt mondta, hogy semmi vagy. Hogy nincs semmi különleges képességed – zihálta, majd elfordult. – Azt hittem, biztonságban vagy. Nem az a szívmelengető, rég-elveszett-lánygyermeknek szóló üdvözlés volt, amire számítottam. – Apa nem tudta. Titokban tartottam. – Elengedtem Kale kezét, és közelebb mentem anyához. – Csak azután mondtam el neki, hogy megtudtam, élsz, de bezárva tartanak a Denazenben. Azért tettem, hogy ki tudjalak szabadítani onnan. – Nem hiszem el, hogy ez megtörténik! – sírt Sue. – Gyerekek, el kell hagynotok az épületet. – Egyetértek – szólalt meg apa az ajtóból. – De miért nem megyünk el együtt? – A fenébe! – átkozódott anya, majd sejtelmes vibrálás közepette visszaváltozott. Már nem az én testemben volt, hanem egy gyönyörű, magas, szőke nő, tündérszerű arccal és hosszú, vállra omló hajjal. A szemei ugyanolyan mézbarna színűek voltak, mint az enyémek. Tekintete rólam hirtelen apára szegeződött. – Marshall, kérlek, ha valaha szerettél, engedd el a lányunkat! Apa egy pillanatig elgondolkodott. Már az az őrült benyomásom támadt, hogy mindjárt eláll az útból, és elenged minket. Butaság,

S

UE ELŐSZÖR MEG SEM BÍRT SZÓLALNI,

tudom, de történt valami. Valami, amit korábban még soha nem láttam. Egy érzelmi fellobbanás: arca jobb fele enyhén megrándult, ujjai ellazulva behajlottak. Mivel apámról volt szó, ez felért egy érzelmi összeomlással. – Kérlek! – unszolta anya. Apa még mindig gondolkodott. Elbizonytalanodva anyára nézett. Tekintetében bosszúság keveredett valami mással. Megbánással? Egy pillanatig mintha megfeledkezett volna rólam és Kale-ről. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de rögtön be is csukta. Ezután nagy lélegzetet vett, és hátralépett. A pillanatnyi érzelmi vihar ahogy jött, el is tűnt. A páncélján megjelenő apró repedések, amelyek azt az érzést keltették bennem, hogy valahol mélyen egy érző ember lakozik benne, hirtelen eltűntek, és apa újra a régi önmaga lett. Egy rideg, tárgyilagos Denazen-majom. – Kísérlet voltál. Bár élvezetes kísérlet, de akkor is, csak egy a sok közül – vigyorgott, de valahogy erőltetettnek tűnt. Vagy talán csak szerettem volna, ha az. Anya felsóhajtott, és megrázta a fejét. Mikor megszólalt, a hangja lágy volt, mint egy madártoll érintése. – Ettől könnyebb lesz? Könnyebb, ha azt mondogatod magadnak, hogy ez csak munka? Apa nem is figyelt rá, de esküszöm, mintha összerándult volna. – Megtaláltuk a módját, hogyan lehet egy Hatos utódának a képességét feljavítani. A hatos kromoszóma kémiailag felerősített hibája a vizsgálatok kilencvenkilenc százalékában tízszer erősebb képességet eredményezett. Noha nem minden adottság öröklődik át pontosan ugyanúgy szülőről gyermekre, mindig előfordulnak hasonlóságok. Ezt a projektet Felsőbbrendűségnek neveztük el. Felsőbbrendűség. Erről beszélt apa és az a Vincent nevű pasas az e-mailekben. – Deznee is ennek a projektnek az eredménye. Ahogy Fin is. Kísérlet? Mint a penész egy Petri-csészében? És egy a sok közül? Ez azt jelenti, hogy több olyan Hatos is van, mint Fin és én? Apa

pontosan hány gyermek… elkészítéséhez járult hozzá személyesen? Istenem! Elképzelhető, hogy egy csomó testvérem van. Talán még a Denazen foglyai között is. Apa ezután rám mutatott. – Sueshanna azon képessége, hogy át tud változni, igencsak hasznos volt, de sajnos korlátozott. Nála ez csupán illúzió, semmi más. Vele ellentétben Deznee képessége jóval szélesebb tartományban mozog. És ahogy idősebb lesz, egyre tökéletesebb lesz, hacsak… – Hacsak mi? – suttogtam dühösen. Apa felsóhajtott. Kerülte, hogy anya szemébe kelljen néznie. – Ti a második generáció vagytok. Az elődeitek fantasztikusak voltak. Tökéletes alkalmazottak, elképzelhetetlenül erős képességekkel. Őket nem kellett kényszeríteni, nekik nem kellett hazudni. Nem volt szükségük sem motivációra, sem fenyegetésre. Őket arra nevelték, hogy tökéletes Denazen-katonák legyenek. Ők tisztában voltak azzal, hogy mennyire különlegesek, és hogy a jövő nagyszerű dolgokat tartogat a számukra. Ám a kémiai beavatkozás során valószínűleg elkövettünk valamilyen hibát, mert a gyerekek, ahogy betöltötték a tizennyolcadik életévüket, egytől egyig elveszítették az eszüket. Lehetetlen volt irányítani őket. Így a kísérlet első fázisának eredményeit mind ki kellett vonnunk a forgalomból. – Kivontátok a forgalomból? Megöltétek őket? Apa úgy nézett rám, mintha idióta lennék. – Irányíthatatlanná váltak. A végén már az állatok szintjére süllyedtek. Szívességet tettünk nekik. – Tehát azt akarod mondani, hogy tizennyolc éves koromban lehet, hogy teljesen elmegy az eszem? Becsavarodok? – Mondjuk pillanatnyilag ez volt a legkisebb bajom, de ha élve – és szabadon – kijutok innen, akkor előbb vagy utóbb aggódnom kell majd emiatt. Amúgy meg nyolc hónap múlva leszek tizennyolc éves. Apa megvonta a vállát, mintha ez az egész nem érdekelné.

– Igen, erre minden esélyed megvan. A Felsőbbrendűség projekt második kísérleti fázisának alanyai jövő hónapban ünneplik a tizennyolcadik születésnapjukat. Izgatottan várom, mi történik velük. Izgatottan? Én nem kimondottan erre a szóra gondoltam. – Elölről kezdtünk mindent. Vettük, amit a leghasznosabbnak találtunk, és a továbbfejlesztett kémiai anyagot a magzatvízbe fecskendeztük. Amikor a babák megszülettek, Denazenalkalmazottaknál helyeztük el őket. A gyerekek nagy részénél az első év végén megmutatkozott a képességük. Velük volt a legegyszerűbb. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy abban hisz, amit mi a kezdetektől helyesnek tartunk. Flipre gondoltam, a srácra, akivel az első napomon találkoztam. Eszembe jutott, amiket mondott. Meg volt győződve róla, hogy ő a jófiú. Hogy a Denazen azért van, hogy jobbá tegye a világot. Hűséges volt, pedig nem is odabent nőtt fel. Elképzeltem, milyenek lehetnek azok, akik ott nevelkedtek. Apa megszokott fegyelmezett és üres arckifejezése most félelmetes grimasszá torzult. – Kettőnél egyáltalán nem fejlődtek ki képességek, ami szerencsétlen fordulat, de megtörténhet. Mikor még ötévesen sem mutattad semmi jelét az adottságodnak, veszteségként könyveltelek el. Te és Fin voltatok az egyedüli selejtek. De te igencsak trükkös voltál. Nem igaz? Neked kifejlődött a képességed, csak jól titokban tudtad tartani. Mondd csak, mikor használtad először? – Hétéves voltam, amikor először megtörtént. – Nem mintha számított volna, hogy tudja, vagy sem. Valójában azért mondtam, mert kellemes, bizsergető érzés fogott el. Most már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy folyamatosan ezt leste, mégis sikerült titokban tartanom. Egy újabb pont nekem. – A Felsőbbrendűség projektben részt vevőknél elég korán megmutatkoztak a jelek. Úgy hisszük, Fin csak néhány hónapja fejlesztette ki ezt a képességét. A múlt héten puszta véletlenségből akadtunk a nyomára. A fiú igencsak figyelemre méltó. A természeti elemekkel összefüggő képességek birtokosainak nagy része csak

irányítani tudja saját elemét. De Fin létre is tudja hozni. Előrehaladott kora miatt azonban kérdéses volt, hogy készségesen befárad-e hozzánk. Különösen úgy, hogy Ginger és az emberei rossz hírünket keltették a Hatosok közösségén belül. Nem tudtuk, hogy az asszony emberei vajon megkörnyékezték-e már. Ameddig azonban nem ismerjük a Felsőbbrendűség projekt sikerességi rátáját tizennyolc éves koruk után, a régi, jól bevált módon kell alkalmazottakat szereznünk és megtartanunk. – Azaz emberrablással – legyintett anya. – Családokat szakítottatok szét, majd rákényszerítettétek őket, hogy lopjanak és gyilkoljanak nektek. Apa nem is figyelt anyára, nevetve felém fordult. – Sosem gondolkodtál el ezen? Denazen? Deznee? Arról a cégről neveztelek el, amit egyszer szolgálni fogsz. Kale fenyegetően közelebb lépett. – Maradj ott, 98-as! – mosolyodott el apa, miközben a kabátja redőiből előhúzott egy kisméretű pisztolyt. – Hogy bebizonyítsam nektek, nem vagyok akkora szemét, mint gondoljátok, kaptok egy esélyt. Kale lemerevedett. Lehet, hogy előre tudta, hogy mit mond majd apa, lehet, hogy nem, mindenesetre, amikor felém fordult, olyan rémületet láttam a szemeiben, amitől felállt a hátamon a szőr. – Mondd meg, hol találom Gingert, és választhatsz egyet! Kale zavartan apára nézett. – Válasszak egyet? – Azzal, hogy Sue Dezneevé változott, azt reméltem, hogy két legyet ütök egy csapásra. Te is tudod, hogy Sue volt az, aki ezt az egész zűrzavart okozta. Ő volt az az áruló, akit azért küldtem ide, hogy kivonjuk a forgalomból. A Denazenben kényelmes élete volt, de ő visszaélt vele. Ő ültetett veszélyes ötleteket és gondolatokat a többi lakó fejébe. Ő mondta nekik azt, hogy mi kihasználjuk őket. Hogy fogolyként, bezárva tartjuk őket. – Mert fogolyként, bezárva tartjátok őket – vágtam rá.

Apa megütött. Nem erősen, de meglepetésként ért. Meginogtam, de Kale megfogott, mielőtt elestem volna. Apára nem merte rávetni magát, amíg a pisztoly a kezében volt, de mellettem maradt, és úgy szorított, hogy az szinte már fájt. – Miután a 98-asnak sikerült megszöknie, megnövekedett az engedetlenségre visszavezethető problémák száma. A hír rendkívül gyorsan terjedt, ami további gondokat okozott. – Miközben apa beszélt, a pisztollyal kis köröket rajzolt a levegőbe. Amikor abbahagyta, a cső anyára mutatott. – Tudtam, hogy Sue minden baj forrása, ezért nagyon örültem, hogy ez a kis parti létrejön, mert ennél tökéletesebb lehetőség nem is adódott volna, hogy megoldjam ezt a helyzetet – magyarázta, majd bosszúsan rám nézett. – Sajnálatos módon Deznee szokása szerint minden tervemet lerombolta azzal, hogy beleavatkozott. – Én? – Hiszen nem is sikerült semmit véghezvinnem. Anya és Kale pillanatnyilag még mindig a Denazen foglyai voltak, és én is közel álltam ahhoz, hogy csatlakozzam hozzájuk. Apa anyához fordult, aki tiszta, kiengesztelhetetlen gyűlölettel a szemében nézett rá. – A 98-as akkor került veszélybe, mikor lelépett a rosszéletű lányunkkal. Én nem akartam őt elpusztítani, de a tanács ezt az utasítást adta. Egy utolsó esélyt kaptam tőlük, hogy ezt rendbe hozzam, és ez lett volna a tökéletes terv. – Ez? – kérdeztem. – A 98-as nagyon kötődik Sue-hoz. Annyira, hogy a kezdet kezdetén őt használtuk fel arra, hogy irányítani tudjuk. És úgy terveztem, hogy ezt még egyszer utoljára az előnyömre fordítom. Ekkor megértettem. Belém hasított a felismerés. Anya azt gondolta Kale-ről, hogy ő az áruló, akit le kell vadásznia, ezért követte őt le a csarnokba. Kale viszont azt gondolta róla, hogy én vagyok az, ezért megérintette volna… – Azt akartad, hogy Kale megölje. Apa bólintott.

– Ez lett volna a tökéletes terv. Ráadásul a 98-as annyira összetört volna attól, amit tett, hogy újra könnyen kezelhetővé vált volna. Anya felnevetett. – De szokás szerint már megint alábecsülted őt, Marshall. Kale jóval erősebb, mint te. – Igen, sajnálatos módon alábecsültem. Ahogy azzal sem számoltam, hogy a lányunk ennyire a markában tartja. A rémülettől Kale-nek a szája is tátva maradt. – Miből gondolta, hogy meg fogom érinteni? Apa kuncogva anya felé biccentett. – Fogadni mertem volna rá. És össze is jött volna, ha te nem avatkozol közbe – sóhajtott fel. – De most üzletet ajánlok. Ha elmondod, hogy hol találom Gingert, egyiküknek megmentheted az életét. Sue-t vagy Dezneet. – Ne! – üvöltött fel anya. – Tiktak, 98-as! Dönts gyorsan, vagy én döntök helyetted! – Kale, ne hallgass rá! – szólaltam meg. – Engem nem lő le. Túlságosan fontos vagyok a számára. Kale rám, majd anyára nézett. Halálra váltan állt köztünk. – Kale – fordult felé anya. – Nincs választásod. Ne hagyd, hogy ez a rohadék bántsa a lányomat. Ezután maga mellé húzott, és szorosan átkarolta a vállamat. Kale követett engem, így már veszélyesen közel került anyához. Anyának levendula- és cigarettaszaga volt. Mélyet lélegeztem, hogy az emlékezetembe véssem. – Gyönyörű vagy – suttogta a hajamba, és szorosabbra fonta körülöttem a karját. – Boldog vagyok, hogy a saját szememmel láthattam, milyen rendkívüli fiatal lány vált belőled. Válaszolni akartam, de képtelen voltam; úgy tűnt, búcsúzásképp mondta. Elhúzódtam tőle, és Kale-hez fordultam. – Ne… Kale ökleit összeszorítva meggyötörten felüvöltött. Állkapcsán rángatóztak az izmok, ujjait kinyitotta, majd becsukta. Ki, be. Ki, be. Közben minket nézett, ahogy összekapaszkodva álltunk, mintha a

világ végét várnánk. Kale megrázta magát, majd egy kicsivel közelebb lépett anyuhoz. – Dez, nem veszíthetlek el… Apa felemelte a pisztolyt, majd kibiztosította. Széttárt karokkal Kale útjába álltam. – Nem teheted meg. Attól csak ugyanolyan leszel, mint ők. Te pedig jobb vagy, mint ők, Kale. Jobb vagy – nyújtottam felé a kezem, majd megfogtam az arcát. Szemében könnyek csillogtak. – Ők nem irányítanak téged. Többé már nem gyilkolsz nekik. Kale halk, rekedt hangon válaszolt. – Nem, már nem. De érted gyilkolnék. Csakis érted. Másodpercek teltek el néma csendben. Végül Kale megszólalt. Hangja jeges volt – ugyanolyan rideg és érzéketlen, mint aznap éjjel, amikor találkoztunk. Mikor azt mondta apának, hogy megöl. – Meghoztam a döntést, Cross. – És ki lesz az? Kale ellépett tőlünk, és felé fordult. Láttam, ahogy egy gonosz mosoly terül szét az arcán. – Maga lesz az. Miután ezt kimondta, apa felé vetette magát, kezével a nyaka felé nyúlva. De mintha apa előre látta volna, kitért az útjából. Kale a lendülettől elesett, de még sikerült talpra állnia, mielőtt figyelmeztethettem volna. A fegyver csöve most már őt vette célba. Úgy tűnt, észre sem vette. Mikor újból apa felé vetődött, lövés dördült. Mintha lassított felvételt néztem volna, Kale teste megpördült, majd a földre zuhant. A golyó anélkül, hogy sérülést ejtett volna rajta, a falba csapódott, amitől vakolatdarabok robbantak szanaszét. Előrevetődtem, hogy leteperjem apámat, de megtorpantam, mikor észrevettem, hogy a terem végében vagy egy tucat öltönyös denazenes sereglett össze, és minket bámulnak. Visszafordultam apához, aki már keményen harcolt, hogy távol tartsa az arcától Kale kezét. Kale is küzdött, de nem sikerült hozzáérnie. Ujjai csak centiméterekre voltak apa arcától. Néhány

másodperc múlva egy centivel közelebb. Majd kettővel. Mikor már úgy tűnt, hogy a kézfeje mindjárt hozzáér, észrevettem, hogy apa szája mozgott. Mondott valamit, amitől Kale elbizonytalanodott. Majd körbenézett a szobában; mikor megtalált, elkerekedett szemmel nézett. Apa persze kihasználta a helyzetet. Térdével Kale gyomrába rúgott, aki a fájdalomtól összegörnyedt, mire apa könyökkel a torkára vágott. Kale fulladozott, zihált, próbált újra levegőhöz jutni. Apa oldalra lökte az ártalmatlanná tett Kale-t, majd feltápászkodott és megszólalt. – Ez az ügy csak egyféleképpen végződhet. Felkészültem, hogy rátámadjak, de anya megelőzött. Szinte repült apa felé, majd a földre döntötte, mire a terem másik felében álló öltönyösök rohanva elindultak felénk. – Siess! – üvöltöttem, és lehúztam apámról anyut, aki néhány jól irányzott ütést mért rá, és úgy tűnt, nem is akar leállni, nekünk viszont le kellett lépnünk. Talpra rángattam Kale-t is, majd hármasban a terem másik felébe rohantunk. – Az ajtó mögött van egy lépcső, ami az első emeletre vezet – kiáltotta anya. – Láttam, amikor bejöttem. Kiszáguldottunk az ajtón, és rögtön a lépcső tetején találtuk magunkat. Kettesével, hármasával szedve a lépcsőfokokat repültünk lefelé, így hamarosan újra a nagyteremben találtuk magunkat a dübörgő zenére hullámzó tömeg közepén. Akik semmit nem vettek észre. Egyikük sem. A tömegen keresztül is láttam, hogy az ajtóknál öltönyös férfiak állnak. Épp meg szerettem volna kérdezni anyut, hogy ismer-e más kijáratot, amikor valaki elkapta a karomat. Alex. – Te meg mi az ördögöt keresel még mindig itt? Eltoltam magamtól. Még nem felejtettem el neki, amit tett. – Mindenhol öltönyösök állnak – üvöltöttem túl a tömeget. – Apa az emeleten van, fegyver van nála.

Ebben a pillanatban megláttuk, hogy néhány denazenes férfi embereket félresöpörve száguld lefelé a lépcsőn. Jobbra fordultam, ahol egy juhász táncolt elmélyülten egy alulöltözött macskanővel. – Ez kell nekem – vetettem oda neki, majd kitéptem a kezéből fából készült pásztorbotját. Megpörgettem, majd keresztüldugtam az ajtónyitó fogantyúkon, hogy ne lehessen kinyitni az ajtót. A terem másik végében az öltönyösök a lépcső felénél tartottak, mikor észrevettek minket. És ha ez még nem lett volna elég, a tömeg oszlani kezdett, amikor valaki észrevette, ahogy az egyik férfi előhúzott egy fegyvert. – Az igazi! – üvöltött fel valaki. Erre kitört a káosz. – Keressük meg Fint, és húzzunk innen a francba! – kiáltottam a tömegen át, majd Alexhez fordulva megkérdeztem. – Valami ötlet? Alex egy ideig tétovázott, majd beadta a derekát. – A bejárati bárnál, a sarokban van egy bárpult. A pultos csaj Denazen-alkalmazott. Fin vele van. – Te egész idő alatt tudtad, hogy hol van Fin? – dühöngtem. Tudott Alex a felsőbbrendűekről? – Tudtad, hogy Fin micsoda? Hogy én mi vagyok? Semmi válasz. Anyu lépett hozzánk, szemét a bárpultra szegezve. – Az a lány Hatos? Alex nem válaszolt, de láttam, hogy szeme sarkából Kale-t figyeli. A tarkójára suhintottam. – Ide figyelj! Az a lány Hatos? – Nem – nyögte ki, mikor a felső szinten valaki elüvöltötte magát. Egy csapatnyi ember száguldott el mellettünk, mikor én is megéreztem. Füst. – Ég valami? Kale az ajtó melletti bárpult felé mutatott, ahol Fin harcolt három denazenes férfi ellen – tűzzel. – Irányítani tudja az elemeket. De ha nem vigyáz, lángra lobbantja ezt az egész kócerájt.

Anyu nem vesztegette az idejét. Átvágott a tömegen, meglepetésszerűen elkapta a hozzá legközelebb álló öltönyös férfi üstökét, majd hátulról nagy lendülettel a térdhajlatába rúgott. Mikor a férfi már a földön feküdt, anyu erősen hasba rúgta. Szent szar! Milyen tökös anyám van! A bárban felkaptam egy üres bacardis üveget, majd előrébb osontam. Úgy terveztem, hogy a hozzám legközelebbi öltönyös fejéhez vágom, de amint odaértem hozzá, megfordult, elkerülve a támadásomat. A férfi ezután meglökött, elveszítettem az egyensúlyomat, de miközben estem, még láttam, ahogy egy harmadik öltönyös is Finre támadt, így már sikerült leteperniük a földre. Anya az ellenfeléről megfeledkezve megfordult, de már túl késő volt. Az öltönyös leszorította Fint a bárpultra, majd egy tűt szúrt a nyakába. – Ne! – üvöltött fel anya. Haja összevissza repkedett, ahogy a fejét rázta. Miközben csak Finre koncentrált, hátrálni kezdett, és átesett a férfin, akit az előbb levitt a földre. Fin ellenállása alábbhagyott. Az előbb még oly vad és tüzes tekintete elhomályosult. A Hatosok a kilencedik szinten. Kale vére. Befecskendezték. Az öltönyös odabiccentett annak, akit elvétettem az üveggel. A férfi odajött hozzám, és durván felém ütött. Láttam, hogy közelít felém, ezért odébb gurultam. Morogva újra rám támadt, de én megint kicsúsztam a kezei közül, végül sikerült felállnom. – Ne játszadozz, lőj bele nyugtatót! – csattant fel a bárpultnál álló. Ismerősen zöld szemek villantak felháborodva, amikor megszólalt. – Ezúttal kit fogsz hívni? Itt nincsenek biztonságiak, akik megmentenének. A pasas az áruházból. Az, akire ráhívtuk a biztonságiakat. Nem igazán tűnt boldognak, hogy viszontláthat. Elindult felém, mire én a falig hátráltam, ahonnan már nem tudtam hova menekülni. A férfi hirtelen megragadta a vállamat, és elhúzott a faltól. Felemelt térddel

a lába közé rúgtam. Erre tompa nyögéssel elengedett, és az ágyékát fogva megtántorodott. Elégedetten megfordultam, és a bár felé vettem az irányt, ahol Fin és anyu volt. Már félúton járhattam, mikor valaki elkapott. A lélegzetem is elakadt, mikor valami a hátam közepébe nyomódott. Egy térd. – Ha együttműködsz velük, a Denazen nem is olyan rossz hely a te fajtádnak. – A támadóm mind a két karomnál fogva rángatott. Az én fajtámnak? Mindjárt azt állítja majd, hogy saját, óceánra néző lakosztályt kapok, ahol annyi mentás fagyit ehetek csokidarabokkal, amennyit csak akarok. Öhm, nem. Mikor éreztem, hogy a férfi előrehajol, valószínűleg azért, hogy megkösse a kezemet, hátrafejeltem, ami meglepetésként érte. Hangos reccsenést hallottam, a koponyámba éles fájdalom hasított. Viszont legalább lazult annyira a szorítása, hogy fel tudtam állni a padlóról. Ám alighogy felálltam, valaki ismét megragadott hátulról. Ez azonban már jóval szorosabb volt. Jóval erősebb. Ezt már nem tudtam magamról sehogy lerázni. Mikor a férfi ellépett a hátam mögül, apa jött oda. – Csalódott vagyok, Deznee. Mindig is csalódott voltam miattad, de ez most valahogy más. Nem vagyunk olyan rosszak, mint gondolod. Rengeteg jó dolgot teszünk a világnak. Normális életed lehetne. Megrúgtam. Gyerekes? Tudom. Hasztalan? Nagyon is. De ettől jobban éreztem magam, és most csak ez számított. – Nos, ha befejezted, mehetünk is – legyintett apa elutasítóan, majd anyuhoz fordult. Kale-t nem láttam sehol. Anyu esdeklő tekintettel nézett apára. – Minden további nélkül veled megyek, megígérem. Nem okozok több bajt. De őt engedd el! Apa összefonta a karjait, majd megsimogatta az állát. Úgy tűnt, mintha elgondolkodna a kérésen, de én már jól ismertem őt. Ennek a férfinak sem lelkiismerete, sem lelke nincs.

– Bármennyire szeretném teljesíteni a kívánságodat Sueshanna, úgy vélem, hosszú távon nem lenne bölcs döntés. Te nem ismered a mi kicsi lányunkat. Igazi bajkeverő – emelte fel a pisztolyát, majd anyu homlokának szegezte. – Épp, mint az anyja. Apa kibiztosította a pisztoly, majd anya halántékához tette. Ezután a legközelebbi öltönyös férfihoz fordult. – Vidd ki Fint és Dezneet! – Cross, dobd el a fegyvert!

31 és megpillantottuk Gingert az ajtóban… hat társával együtt. Ott volt Dax és Sira, a nő a szállodából, a többieket azonban nem ismertem. Feldühített, hogy közülünk senki nem vette észre, amikor beléptek az épületbe; egészen addig, míg meg nem pillantottam a fiatal kidobót. Ő is észrevette, hogy őt nézem, és rám kacsintott. Ginger kilépett a csapatból, tekintetét mereven apára szegezte. – Most! – parancsolta. Megnyugtató, mégis egy kicsit ijesztő volt a hangja. Apa engedelmeskedett, szégyenlősen mosolyogva leengedte a pisztolyt. – Fin, nem gond, igaz? Fin sápadt arccal előrébb lépett, karjai lángoltak, készen arra, hogy kilője a tűzcsóvákat. – Barge – szólított valakit Ginger. Egy tizenöt évesnél biztosan nem idősebb, magas, vékony fiú szó szerint előugrott Dax mögül. Rám mosolygott, szeme pimaszul csillogott, majd kitátotta a száját. Egy pillanatig semmi nem történt. Majd megéreztem. Mintha lecsökkent volna a hőmérséklet a szobában. Félelemmel vegyes csodálkozással bámultam, ahogy a korábban mindent felemésztő lángok egy nagy tűz- és füstgombolyaggá olvadnak össze, majd felénk száguldanak. Nem, nem felénk. Barge felé. A fiú szája még mindig tátva volt, a lángok néhány másodpercig a feje felett pörögtek-forogtak, majd egyetlen lélegzettel beszívta őket. Amint eltűntek, becsukta a száját, és szélesen elvigyorodott. Ahogy visszalépett a csapatba, büfögött egyet, amitől apró füstgomolyag csúszott ki összeszorított ajkai közül. Néhány másodperc is eltelt, mire bárki megmozdult.

M

EGFORDULTUNK,

És kitört a káosz. Apa mondott valamit Finnek, majd berángatta a bárpult mögé. A néhány megmaradt piásüveg leesett a földre, és széttört, hangja csak úgy visszhangzott a pillanatnyi csendben. Most, hogy a füst eloszlott, apa idióta öltönyös majmai megindultak, de Ginger csapata felkészült a találkozásra. Denazen a Hatosok ellen. Vitatkozhatnánk, hogy a Hatosok néhány felfegyverzett pasas ellen vicces, vagy egyáltalán helyes dolog-e… ha apa nem gondolt volna arra, hogy erősítést hívjon. Az ajtóban megjelent egy alak, és Sira felsikoltott. – Gyerünk! Az is biztosan felismerte a nőt, mert amint Ginger emberei szétszóródtak, az újonnan érkezett lány elmosolyodott, majd finoman megtekerte a csípőjét, és cseppfolyóssá vált. A dühösen örvénylő víztömeg a szobát átszelve egyenesen Sira felé haladt. Rohanni akartam, hogy segítsek neki, de valaki elkapott hátulról. Valahogy kiszabadítottam a jobb kezemet, majd hátralendítettem, egyenesen bele az öltönyös férfi gyomrába, aki annyira meglepődött, hogy elengedett. Megpördültem, pont akkor, mikor újra el akart kapni, majd belemarkoltam a hajába. Csajos mozdulat? Totálisan. De az biztos, hogy erre nem számított. A föld felé rántottam, miközben a térdemet nagy lendülettel felemeltem. A két testrész tetszetős csattanással találkozott. Apa hangja túlharsogta a lármát. – Ne hagyjátok, hogy összevérezzen titeket! Ez volt az a pillanat, mikor egy másik küzdelem zaját is meghallottam. Kinyújtottam a nyakam, majd megláttam Alexet, ahogy egy véres késsel a kezében a bizonytalan lábakon álló Kale körül körözött. Nem gondolkodtam, csak rohantam. Vakon csapkodtam magam körül, miközben keresztülvágtam a káoszon, majd az öklöm valami puhába ütközött. Elgyötört ordítás hallatszott. Egy sikoly. Nem néztem vissza.

Forróság suhant el mögöttem. Egy tűzgolyó. Kale-t épp a vállán találta el, újra a földre küldve őt. Mögöttem Fin állt a bárpulton, ugyanolyan kifejezéstelen arccal, amilyennel a Hatosok üldögéltek a denazenes cellákban. Apa mellette állt. Fin kezei vad vörös színben izzottak, karjaiból hullámokban csapott fel a füst. Újabb tűzgolyót lőtt ki Kale-re, de ezúttal nagyon mellétalált. A láng a feje felett húzott el, majd a terem másik felében álló bárba csapódott, üvegek törtek szét, a lángok pedig terjedni kezdtek. Sira képessége rejtély volt számomra, így csak reménykedtem, hogy meg tudja majd védeni magát. El kellett jutnom Kale-hez. A szemem sarkából megpillantottam anyát; épp akkor, amikor a Denazen kék egyenruháját viselő férfivá változott át. Elméletileg én is képes lettem volna rá, de az átváltozás a maradék erőmet is elvette volna. Használhatatlanná téve engem. Már félúton voltam Kale felé, mikor valami eltalált. Egy szék. Valaki egy széket vágott hozzám. Mi a franc akart ez lenni? Pankráció? Minden levegő kipréselődött a tüdőmből, és a falnak estem. Bár úgy tűnt, hogy nem tört el semmim, a lábam határozottan recsegett-ropogott, mikor végre sikerült felállnom. Néhány méterre tőlem Barge térdelt. Pillanatnyilag Fin volt apa legjobb fegyvere. De ahhoz, hogy tudják Fint használni, félre kellett állítaniuk Barge-ot. Ahogy összeomlott, észrevettem, hogy egy nyugtatólövedék áll ki a nyakából. Az öltönyös férfi, aki rálőtt, most rám célzott, és tüzelt, de sikerült elhajolnom. A lövedék a falban állt meg, néhány centire a fejemtől. A férfi átkozódva indult el felém. Már megint az áruházi pasas. – Kezdesz felbosszantani, kölyök. – Akkor már teljes az életem – feleltem, közelebb lépve a falhoz. Ujjaimmal a téglát tapogattam, kerestem valamit, amit fegyverként használhatnék. Összetört üveg- és fadarabokat. Semmi használhatót nem találtam. Talán a cipőmet kellene hozzávágnom. A cipőm! Nem tehettem róla. Széles mosoly terült el az arcomon, míg lehajoltam, és lerángattam a cipőmet. Jó ügy érdekében mondtam le

a csukámról. Valakinek már értelmet kell vernie ennek a szamárnak az agyába. Jobb kezemet a hátam mögötti téglafalhoz szorítottam, bal kezemmel a cipőmet markoltam. A cipő gumitalpa egyre keményebbé vált, felületén apró, éles dudorok jelentek meg. A fájdalom minimális volt. Gyors, éles szúrás a homlokomban, és egy tompa fájdalom a nyakamban. A súly megnőtt, és a cipőm helyett egy csini kis téglát tartottam a kezemben. Tökéletes arra, hogy eldobjam. A célzás nem volt tökéletes, de eltaláltam. Úgy omlott össze, mint, nos, mint egy rakás tégla. Ismét Kale-re irányítottam a figyelmemet. Már újra talpon volt, megpörkölődött dzsekije darabkáit rázta le magáról. Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy a késen a vér a bal alkarján lévő felületes vágásból származik. Alex úgy tett, mintha rá akarta volna vetni magát, mire Kale hátraugrott. Alex felnevetett, majd a plafonra nézett. A nagy lámpatestek kilengtek és megrázkódtak. Kale szerencsére még el tudott ugrani az útból, mielőtt lezuhantak, üvegés fémdarabkákkal borítva be a padlót. A hátuk mögött Vízlány sarokba szorította Sirát. Úgy tűnt, hogy Kale elbír Alexszel. Egymás körül köröztek, Alex néha-néha megsuhintotta a kését, de Kale erősen koncentrált, így mindig ki tudott térni az útjából. Ők rendben voltak, ezért az emeletre indultam, hogy segítsek Sirának. Mikor felértem, Vízlány épp folyadékká változott. Siráért nyúlt, beszippantotta, és az idős hölgyet elnyelte az örvénylő, háborgó sírbolt. Lecövekeltem vele szemben, lekaptam a másik cipőmet, megragadtam egy eltört bacardis üveg nyakát, és koncentráltam. Szinte vicc volt az a fájdalom, amit éreztem, majd néhány másodperc múlva már két egyforma törött üveg volt a kezemben. Megforgattam, majd egyenként Fin fejéhez vágtam őket. – Hé, füstös! Itt vagyok!

Másodpercnyi tétovázás után Fin tökéletes pontossággal tűzzáport zúdított felém. Még időben – nagyjából – kitértem az útjából, így a lángok a tényleges célpontot találták el: Vízlányt. Velőtrázó, gurgulázó sikoly hallatszott, majd a lény újra szilárd alakot öltött, és elbotorkált Sirától. Az idős hölgynek csupán ennyi kellett. Mély levegőt vett, majd nagyot fújt. Mintha egy tornádó söpört volna végig az épületen. Mindent, ami az útjába került – Vízlányt, valamint a két denazenes öltönyös férfit, – felkapott és a falhoz csapott. A három ember eszméletlenül zuhant a földre. Valami megütött és ellökött. – Földre! – Egy idősebb fiú volt, ő is Gingerrel érkezett. A földre vetettük magunkat. Ekkor forróság suhant el a fejünk felett. – Köszi – köhögtem. A levegőben vékony füstcsík szállt. A fiú mosolyogva felsegített. – Semmiség! Jó muri, nem-e? – Erős ausztrál akcentusa, ragyogó mosolya volt, mélybarna szemeiben látszott, hogy bajkeverésre született. – Panda vagyok. – Dez – mutatkoztam be én is, majd elhajoltam a felénk tartó nyilak elől. Panda a homlokát ráncolta. – Nem szép dolog ilyen dolgokat lövöldözni egy lányra, barátocskám! – Azzal megfordult, és elkezdett rohanni át a termen. A bőre mintha minden lépésénél megcsillant volna. A teste egyre szélesebb és egyre rövidebb lett. A bőre egyre fehérebb, homokszőke haja pedig egyre sötétebb, végül egész fekete lett. Még egy utolsó csillogás, és Panda, hát… pandává változott. Vicsorogva a denazenes férfira támadt, pont, amikor az újból lőtt. A földre zuhantak, kénytelen voltam elfordítani a fejem. A férfi sikolyai és a hús repedő hangja így is bőven elég volt. Nem akartam még látni is. Vissza Alexhez és Kale-hez. Most már távolabb voltak. Ám még mindig kerülgették egymást, mint a vadállatok egy ketrecben. Alex egyre dühösebb lett. Mindig, mikor szúrt egyet, Kale könnyedén eltáncolt előle. Mint mikor a gyerekek fogócskát játszanak.

Odarohantam. Átgázoltam egy fekvő öltönyösön. Kikerültem a földön heverő Barge-ot. Egy egész mészárszéken kellett átvergődnöm. – Alex, fejezd be! – üvöltöttem, és megbotlottam egy eldőlt székben. Kale a hangom irányába fordult, Alex pedig, amilyen csaló, mocskos támadó mindig is volt, kihasználta, hogy nem figyelt oda. Talpra pattantam, és továbbrohantam. Lehetetlennek tűnt leküzdeni a távolságot. Minden elcsendesült, mintha vákuummal kiszippantották volna a teret. Csupán meztelen talpaim dübögését hallottam, ahogy idegesítően lassan a földnek csapódtak. Valami megrántotta a pólómat. Egy Denazen-öltönyös kapott felém, ahogy elhaladtam előtte. Megpördültem, és kicsusszantam a keze közül. Már majdnem ott voltam. Alex előrelendült, és mélyen Kale hasába döfte a kést. A jobb térdem mögött valami robbant. Égő farmeranyag és hús szaga töltötte meg a levegőt, de fájdalmat alig éreztem. Csak Kale-t láttam. Csak jeges hideget éreztem. Kale a földre rogyott, közben végig engem nézett. Alex sápadtan ellépett mellőle, olyan volt, mint aki beteg. A kést a lábai mellé ejtette a földre. Valami eltört bennem. Elszáguldottam Alex mellett, az utolsó néhány métert már térden csúszva tettem meg. – Állj fel! – üvöltöttem, és a vállát ráztam. A folt, ami lassan terjedt szét a hasán, alig volt sötétebb fekete pólójánál, de így is jól látszott. Bármennyire is akart az agyam mást elhitetni velem. Kale kinyitotta a szemét, de tekintete zavaros volt. Tompa. Felnézett, de biztos voltam benne, hogy nem lát. – A vérem… Lenéztem a vörösben ázó kezemre. Úgy tűnt, hogy a vére, csakúgy, mint az érintése, semmilyen hatással nem volt rám. Megfogta a kezemet, majd a mellkasára vonta. A szíve és a seb fölé. A tenyerem alatt éreztem a heves dobogást. Akadozott. – Látod? – suttogta. – Ennek többé nem szabad megtörténnie. – Keze elernyedt, szemei becsukódtak.

32 mikor erős karok felemeltek, és elrángattak mellőle. Apa. Végül csak előjött ez a gyáva ember a rejtekéből? A terem másik felében a bárpultot lángnyelvek nyaldosták, melyek egyre jobban elterjedtek. A közelben álló asztalokba már bele-belemart a tűz, ahogy a földön heverő székekbe is. Az egyik ájult Denazen-öltönyös túl közel feküdt hozzá. Ha jól láttam, a kabátja szélébe már bele is kapott. A kollégái közül senki nem mozdult, hogy segítsen neki. Alex a fal mellett állt, Kale-re, majd rám nézett. Rosszul nézett ki. Egy perc múlva megköszörülte a torkát. Még mindig sápadt volt, de a magasról-teszek-mindenre álarcát már visszavette. Fakó hangon beszélt. – Bármennyire izgalmas volt ez a buli, mégis jobb lenne, ha lelépnénk innen. Deznek nem kellene végignéznie, nekem meg semmi kedvem elevenen elégni. Apa szorosan megfogta a karom, majd az ajtó felé intett. – Szabadon távozhatsz, Alex. Alex felém lépett, de apa megállította. – Egyedül. Alexnek kikerekedett, majd összeszűkült a szeme. – Egyezséget kötöttünk. Apa megrázta a fejét. – Emlékezz csak! Soha nem egyeztem bele semmibe. Felajánlottad a segítségedet a 98-as elfogásában. De nem kaptuk el. Halott. Alexnek összeszorult az ökle. Körülöttünk zörögni kezdtek a székek. A két megmaradt öltönyös férfi idegesen nézett egymásra.

K

ALE NEVÉT SUTTOGTAM,

– Vége, Cross – szólalt meg Ginger Alex mögül. A nő és apa farkasszemet nézett. Ginger a háta mögé mutatott, és azt mondta: – Ahogy látod, egy egész hadseregem van. Az egyik oldalán Dax támogatta, aki szintén megsérült, de még állt a lábán, a másikon pedig az a kidobó, akivel a múltkori partin flörtöltem. Sira mögöttük állt; csuromvizes volt, de elégedetten mosolygott. Vízlányt nem láttam sehol. Mellette Panda dorombolt nyugodtan, miközben Ginger a füle tövét vakargatta. Oldalt egy ismeretlen férfi állt, karjában Barge-ot tartotta. Ujjai szikráztak, testén hajszálvékony elektromos kisülések cikáztak keresztül-kasul. Dax mosolygott. – Csupán néhány lőfegyvered és egy eleven gyufád van. Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mi győztünk. Apa felnevetett, és durván megrángatta a karom. – Addig nem értek hozzám, míg ő nálam van. – Nem is kell – szólalt meg Alex hűvös, veszedelmes hangon. A fegyver kirepült apa kezéből, majd néhány másodpercig előttünk lebegett. – Engedd el, és takarodj innen, mielőtt a saját fegyvereddel öllek meg! – Majd a pisztoly egyenesen apa homlokához tapadt. Apa töprengett, de éreztem rajta, hogy feszült. Tudta, hogy elszúrta. Elengedte a karomat, majd hátrébb lépett. A pisztoly követte. – Ennek még nincs vége. – Hadd találjam ki! Visszajössz? Rúgd ki, bárki is írja a szövegeidet! – förmedtem rá lenézően. Kale még mindig nem mozdult, de ez nem jelentette azt, hogy meghalt. Nem lehetett halott. Anyu mellém lépett. Már a saját bőrében volt, kicsit megviseltnek tűnt, de élt. Azt reméltem, hogy apa küzdeni fog, de csak mosolygott. Nem ezt az arckifejezést vártam volna egy férfitól, akit legyőztek, ráadásul néhány kedvenc játékát is elveszítette. – Élvezd a szabadságot, Deznee! De ne tévesszen meg! Ez csak ideiglenes.

Két öltönyös kivitte Fint, apa közvetlenül mögöttük ment. Vissza sem nézett. Ginger a mozdulatlanul fekvő Kale-hez lépett. – Daun! – kiáltott. Egy törékeny nő lépett ki a tömegből, mezítláb volt, egyszerű fehér ingruhát viselt. Láttam, mikor belépett a terembe, de a küzdelem alatt nem. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem esett baja. Lehajolt, és legnagyobb csodálkozásomra olyan könnyedén vette Kale-t a karjaiba, mintha egy zsák krumplit emelt volna fel. Majd letette az egyik épen maradt asztalra, és felém fordult. – Tudok neki segíteni – mondta biccentve. – De először valamit meg kell értened. Gyógyító vagyok, de nem adom könnyen a képességem. Egy hét múlva negyvenkét éves leszek. Életem során eddig pontosan három embert gyógyítottam meg. Éreztem, ahogy a gyomromban egyre nő a jeges félelem. – Miért? – Ha meg szeretnék gyógyítani valakit, cserébe adnom kell valamit magamból. – Valamit magadból? Bólintott. – Mellékhatás: csere. De nem tudom előre, mi lesz az. Mindig valami egyszerű dolog, mint például a memóriám, vagy – érintette meg a bal fülét – a hallásom. Daun Kale-re nézett. – Az ő esetében azonban kicsit máshogy áll a dolog. – Máshogy? – Ahhoz, hogy meggyógyítsak valakit, meg kell érintenem. Hozzá kell érnem a bőréhez. A gyomromban szétrobbant a félelem, és lebénított. – Tehát nem tud neki segíteni. – Úgy gondolom, az érintéseden keresztül képes vagyok meggyógyítani. – Akkor meg mi a baj? Siessünk, mielőtt még túl késő lenne! A nő meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Elfogadható ajánlat? – Mi? – Te tudod egyedül megérinteni, így a mellékhatás is rajtad jelentkezik majd, nem rajtam. Térdre rogytam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok elveszíteni, de nem is érdekelt semmi, ha nincs velem Kale. Nem hagyhattam meghalni! Nem mintha egyedül bármit tehettem volna, hogy ezt megakadályozzam. – Bármit megadnék érte. Daun bólintott. – Tedd a tenyered a bőrére! Bármi történjen, ne engedd el! Megfogtam Kale arcát. Daun megfogta a másik kezemet. Azonnal meleget éreztem. Először kellemes volt. Bizsergető, mint egy nyári napon a tengerparton a napsugarak csókja a bőrömön. Majd megváltozott. Fojtogató és nyirkos lett. Fullasztó. Begörcsöltem, mire Daun szorosabban fogta a kezem. – Csak még egy kicsit – kérlelt. A helyiség forogni kezdett. Kale fölé hajoltam, és próbáltam megnyugodni. Ahogy a hőség alábbhagyott, elmormoltam egy imát, hálát adva Istennek, hogy végre vége. Csakhogy ezzel még nem volt vége. A terem újra forogni kezdett, de ezúttal olyan sebességgel, hogy körülöttem minden összemosódott. Daun, Kale, a berendezés elszenesedett maradványai – mind egy nagy színes folttá álltak össze. A torkomat hányinger fojtogatta, mikor éles hang ütötte meg a fülemet. Többször majdnem elengedtem Kale-t, hogy védjem a fülemet a hangtól. Majd amilyen hirtelen elkezdődött, olyan hirtelen vége is lett. Összeestem, még a szememet sem tudtam kinyitni. A távolból halk hangfoszlányokat hallottam. Pa-pam. Pa-pam. Egyenletesen, és egyre hangosabban. Erősebben. A szívem. Pam-pa-pam. Pam-pa-pam.

A hangra figyeltem, a szememet még mindig képtelen voltam kinyitni. De lehet, hogy képes lettem volna. Talán csak vonakodtam. A ritmus annyira furcsa volt. Természetellenes. Az agyam legmélyén valami azt súgta, hogy aggódnom kellene, de nem tettem. Minden csontom fájt, idegvégződéseim úgy vibráltak, mint a gitár húrjai, amelyek csak arra várnak, hogy megpengessék őket. Sikerült? Meg tudtam menteni Kale-t? Rossz érzés öntött el. Biztosan nem sikerült. A teremben túl nagy volt a nyugalom. Majd meghallottam. Nem egy szív dobogott, hanem kettő. Papam, papam, papam. Valami meleg és puha simította meg a kezemet. Kale. Ahogy megéreztem a szorítását, erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. – Újra megtetted. Megmentettél.

33 – szólalt meg Kale. – A nagy semmiért tettük meg ezt az utat. A szíve alatt megdörzsölte a mellkasát. A seb már hónapokkal ezelőtt begyógyult, de azt mondta, néha még csiklandozza. Megszorítottam a kezét. – Nem volt hiábavaló. Két teljes nyugodt és békés napunk volt. Különben is, szerintem nemsokára hazaér. – Az órámra néztem. – Valószínűleg még dolgozik. Leültünk az élénksárga viktoriánus ház lépcsőjére; Kale a legfelső lépcsőfokra, én a legalsóra, és hátradőltem. Eddig durva nyarunk volt. Két héttel a Sumrunon történt katasztrofális események után a Denazen ügyvédi irodáinak helyet adó épület porig égett. Apa eltűnt, Mercyvel, Finnel és a többi Hatossal együtt, de én még reménykedtem. Még mindig megmenthetjük őket. Még akkor is, ha csak egyenként. Ginger elmesélte, hogy a Denazennek hét nagy kirendeltsége van szerte a világon, valamint negyvenkettő kisebb intézete egyedül az Egyesült Államokban. Nem telik bele sok idő, és elkezdik begyűjteni a Hatosokat az utcákról. Semmi esély arra, hogy apa csak úgy elenged engem. Végül pedig, ha nem is a közeljövőben, de rá fog jönni, hogy Kale még életben van. Nem rejtőzködhet örökké. Mikor hazamentem, hogy összeszedjem a cuccaimat, magamhoz vettem a listát is, amit Brandt adott. Azt, amelyiken rajta volt az összes Hatosnak a neve, akikről a Denazennek tudomása volt. Kalelel azzal töltöttük a nyarat, hogy államról államra járva felkutattuk őket. Az ötvenegy ember közül huszonegyet megtaláltunk és figyelmeztettünk, sőt néhány esetben magunk mellé állítottuk őket. A nyári turnénk utolsó állomása a 8710 Fallow Street volt. Amint –

N

EM ÚGY TŰNIK, MINTHA VALAKI LENNE ITTHON

beszéltünk a tulajdonossal, Mr. Vincent Winsteaddel, aki a lista szerint gondolatolvasó, végre hazamehetünk. Haza. Ez a szó most már valami mást jelentett a számomra. El sem tudtam képzelni, milyen lesz anyuval élni. Bár gyermekkorom óta erről álmodtam, most egy kicsit ijesztőnek tűnt. Nagyon hosszú időt kellett bepótolnunk, és rengeteg minden várt még ránk. Mint Kale-nek, neki is sok minden volt a szemében. A Denazen őt is tönkretette. Anyu Misha szállodájában lakott, ahova majd én is megyek, amint hazaértünk. Kale is ott lakik majd, de másik szobában. És másik emeleten, ahogy anyu eléggé csípősen megjegyezte. Kale. Lassan kezdett hozzászokni a kinti élethez. Meglepő élmény volt az ő szemével látni a dolgokat. Az első naplemente, az első alkalom, mikor megkóstolta a mentás fagyit csokidarabokkal, az első mozizása, mindez új életet lehelt belém is. Egyszerű dolgok, amiket a többség természetesnek vesz, számára újak és izgalmasak voltak. Ezáltal számomra is újakká és izgalmasakká váltak. Sok minden volt, amit még nem értett: utazásunk első napján rá akart támadni egy férfira, aki épp a Heimlich-féle műfogást alkalmazta egy fulladozó nőn. Kale azt hitte, bántani akarja. Néhány nappal később szó szerint vette, mikor egy idegesebb pillanatomban azt mondtam, leugrom egy hídról. Még mindig nem használta a liftet, és valószínűleg most már örökre ellenőrizni fogja, hogy nem bujkál-e valaki az ágyunk alatt. De folyamatosan tanult. Időről időre voltak még rémálmai, mikor hidegen verejtékezve vagy sikoltozva ébredt. Nem akarta elmondani, hogy mit álmodott, de megígérte, hogy egy nap mindent elmesél. Hittem neki. A maga módján kellett felépülnie. Daun gyógyításának eddig semmilyen mellékhatását nem éreztem. Kale még hetekkel a történtek után is minden egyes nap rettegett, hogy eltűnik az egyik lábam, vagy emlékezet kiesésem lesz. A legjobban attól félt, hogy őrá nem fogok emlékezni. De semmi nem történt. Mielőtt elindultunk volna felkutatni a Hatosokat, Daun figyelmeztetett, hogy elképzelhető, hogy csak egy kis idő elteltével

derül ki, mit kellett cserébe adnom. Vagyis még nem örülhettünk. De engem amúgy sem érdekelt. Itt volt velem Kale, ezért nem bántam semmit. – Nézd! – mutattam egy fekete Ford Explorerre, ami akkor kanyarodott be a kocsifelhajtóra. Egy barna hajú, világítóan zöld szemű férfi ugrott ki a volán mögül, majd barátságosan ránk köszönt: – Sziasztok! Felálltunk, és odasétáltunk az autóhoz. – Vincent Winstead? – kérdeztem, közben a kezemet a homlokomhoz emeltem, hogy ne süssön a szemembe a nap. – Szólítsatok csak Vince-nek! – mosolygott ránk barátságosan, és üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Segíthetek? Megráztam a kezét. – Dez vagyok, ő itt Kale. Lenne számunkra néhány perce? Vince benyúlt a zsebébe, ahonnan előhúzott egy kulcscsomót. – Hamarosan vendégem érkezik. Nem tudnátok holnap visszajönni? Szívesen támogatom a helyi iskolát… – Nem a helyi iskolából jöttünk – vágott közbe Kale. – Ön veszélyben van. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessük. Amíg Kale és Vincent beszélgetett, én egyre nyugtalanabb lettem. Daun kompromisszumánál sokkal jobban megijesztett a Felsőbbrendűség projekt. Újabb és félelmetes képességek nem jelentkeztek, de ez nem jelentette azt, hogy nem is fognak. Hat hónap volt hátra a tizennyolcadik születésnapomig. Vagyis hat hónap választott el egy lehetséges, elkerülhetetlen harctól az őrület ellen. Ginger és a többiek már nekiálltak a kutatásnak, de amíg nem tudták, milyen vegyi anyagokat használt fel a Denazen a képességeink javítására, addig csak egy helyben toporogtak. Eltökéltem, hogy megtalálom a többieket, mert tudniuk kell az igazságot, de fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Nem sok kedvünk volt odamenni a hozzám hasonló korúakhoz, akiknek ráadásul szokatlanul erős képességeik is voltak. Apa azt is elmondta, hogy őket úgy nevelték, hogy a Denazen a jófiú, vagyis már

valószínűleg nekik dolgoznak. Már csak meg kellett találnom és meggyőznöm őket, hogy hazudtak nekik. Igen. Nem nagy ügy. Felsóhajtottam, és végignéztem az utcán. Élénklila, fehér erezetű virágok sorakoztak az út mentén. Gyilkosan jó körömlakk lehetne ebből. Felemeltem a kezem, hogy megnézzem, mennyi maradt a kéthetes lakkból a körmömön, de a lélegzetem is elállt. A lepattogzott piros lakk helyett a körmömön élénklila, fehér erezetű lakk virított. A francba!

Olvass tovább az

ÉRINTÉS bónuszjeleneteiért, amelyeket Kale mesél el az ő szemszögéből…

Kale találkozása Alexszel

A

HÁTSÓ BEJÁRAT FELŐL KÖZELÍTETTÜK MEG AZ ÉPÜLETET. A sötét sikátor tele volt szeméttel, Dez be is fogta az orrát. Nem volt nagyon rossz szag, de azt hiszem, miután heteket töltöttem el a Denazen cellájában, már elég kevés olyan szag volt, ami számomra kellemetlen lett volna. Követtem Dezt az italos dobozok között szlalomozva, átlépkedtünk a szétdobált fekete szemeteszsákokon, majd megálltunk egy fehér ajtó előtt, amin az állt: Belépés csak alkalmazottaknak. Dez megrázta a kezét, és mély levegőt vett, mielőtt elfordította az ajtógombot és belépett a folyosóra. Az első, amit meghallottam, egy ritmikus hang volt, amibe egy férfi üvöltözése vegyült. Feszült lettem, készen álltam a harcra, de úgy tűnt, Dez nyugodt maradt. Ennek ellenére úgy gondoltam, jobb, ha éber maradok. Ami ennyire dühösen hangzik, csak veszélyes lehet. Ahogy a rövid, szűk folyosón haladtunk, végig nyitva tartottam a szemem, lehetséges fenyegetések után kutatva. De nem történt semmi. A mérges férfi tovább üvöltött, de senki nem támadt ránk. A folyosó végére érve egy óriási terembe léptünk, ahol nagyon éles fény világított, és furcsa kinézetű, lyukas asztalok sorakoztak. Mindegyiket zöld szövet borította, és néhány ember állta körül, akik fényes golyókat lökdöstek rajta egy hosszú, vékony bottal. Úgy tűnt, teljesen el vannak bűvölve ezektől a kis labdáktól. Egy férfi különösen erősen koncentrált, mikor egy piros golyót próbált az egyik lyukba lökni. Amint beletalált, ugrálni kezdett, az öklét rázta, és ujjongott. Ez lenne a boldogság forrása? Tárgyakat bejuttatni a

lyukba egy asztalon? Butaságnak tűnt, de hirtelen én is ki akartam próbálni. Néhány lépést tehettünk csak meg, mikor egy vékony, vörös hajú fiú Dezre fütyült, majd rárontott. Felkészültem a verekedésre, de Dez mosolygott és viszonozta a köszönést, bár nem annyira kitörő örömmel. Miközben beszélgettek, volt időm körbenézni a teremben. Két ajtó volt elöl, plusz egy hátul, amin mi is bejöttünk. A helyiségnek nagy ablakai voltak, és láttam néhány dolgot, amit akár fegyverként is használhattam. Ha kell, meg tudjuk védeni magunkat. Dez befejezte a beszélgetést, majd továbbment, egyenesen egy fiú felé, aki a terem végében állt. A közelében maradtam. Valami miatt nem tudtam megbízni abban a fiúban. Azóta le sem vette a szemét Dezről, hogy beléptünk a terembe. Most viszont, ahogy egyre közelebb értünk, látványosan elfordította a tekintetét, és mindenhova nézett, csak Dezre nem. – Beszélnem kell veled – szólalt meg Dez jeges hangon. Feszélyezve érezte magát, állkapcsát összeszorította. A fiú nem válaszolt, egy pillanatig Dezt nézte, majd gyanakvó pillantást vetett rám. Ismertem ezt a nézést. Meg akart félemlíteni. De kellemetlen meglepetés érheti. Kihúztam magam, mindkét kezem ökölbe szorult. A fiú ezután jobbra intett a fejével, majd elindult egy zárt ajtó felé. Követtük, majd ahogy beléptünk az ajtón egy másik szobába, a srác megszólalt. – Jól nézel ki. Dez megborzongott. Világos volt, hogy nem vágyik a bókjaira. Nem tudom, miért, de ettől boldognak éreztem magam. – Cole Oster küldött minket. Küldött minket? Hozzá? Ez lenne Alex Mojourn? A fiú próbálta leplezni, de a név hallatán meglepettség csillant a szemében. – Cole Oster? Dez valamiért bosszúsnak tűnt, de folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Balhéba keveredtünk a Denazennel, és Cole azt mondta, te segíthetsz megtalálni a Kaszást. Alex megint próbált közömbösnek tűnni. Rám nézett, majd nyeglén a falnak dőlt. – Te is Hatos vagy? Dez dühösen nézett rá. – Ismered a Denazent? Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést; engem bámult. – Mit tettél, hogy a radarjukra kerültél? – Radarjukra? – kérdeztem zavartan. – Mint egy óceánjáró? Dez közénk állt, mielőtt mást is mondhattam volna. – Megszökött. – Megszökött? – lepődött meg, ráadásul nem tűnt túlságosan okosnak, mindent megismételt. A srác hirtelen felugrott, megragadta Dez karját, és rángatni kezdte. Sötét tajték – a Denazenben töltött hosszú évek alatt felgyűlt méreg – háborgott a mellkasomban. Nem gondoltam a következményekre, vagy arra, hogy most nincs velem egy tisztogató vagy felügyelő csapat, egyenesen a fiú felé nyúltam. – NE! – üvöltött fel Dez. Lenyűgözően gyorsan történt minden: eltolta a fiút a közelemből, miközben a pólómnál fogva visszarántott. – Ne! – ismételte meg sápadtan. Összezavarodtam, amitől csak még dühösebb lettem. – Bántott téged! – csattantam fel. Nem érti, hogy csak meg szerettem volna védeni? – Meg akart ütni téged. – Megütni? Neked meg mi bajod van? – nézett rám Alex elborzadva, de engem nem tudott becsapni. – Soha nem ütném meg! – Bántottad – léptem közelebb, hogy csökkenjen közöttünk a távolság, és a csupasz torka köré tudjam fonni az ujjaimat. – Semmi baj, Kale. Alex nem akart bántani engem. – A csuklómat fogó meleg ujjai bizsergették a bőrömet. – Csak meglepődött, ennyi történt. Igaz, Alex? Alex felvonta a szemöldökét. – Mit okoz az érintése?

Talán mégsem volt olyan ostoba. – Halálos az érintése – mondta Dez, majd elengedte a csuklómat. De én még vágytam erre az érzésre. Mikor végigsimította a kezemet, ujjaimat az ujjai közé fontam. Fantasztikus érzés volt. A szálloda jutott eszembe. A csók. Azon gondolkodtam, helyesen tenném-e, ha újra megcsókolnám. Most… Egyszer, egy különösen rossz napon Sue azt mondta, hogy minden pillanatért, amikor szenvedünk, egy nap kétszeres jótéteményben lesz részünk. Természetesen nem hittem neki. Sue mindig mindent azért mondott, hogy jobban érezzem magam. De most, miután találkoztam Dezzel, miután megérintettem őt, kezdtem elhinni, hogy Sue-nak talán igaza volt. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – mondta Alex Deznek. Dez elfordította a fejét. Nem hiszem, hogy észrevette, de kicsit erősebben szorította a kezemet. Nem bántam. – Igen, tartozol – vett nagy levegőt. – Honnan ismered a Denazent? Alex hezitált, de én már azelőtt tudtam a választ, hogy kimondta volna. Csak két magyarázata volt annak, ha valaki ismerte a Denazent. Vagy nekik dolgoztál, vagy fogva tartottak téged, esetleg valakit, aki ismersz. A srác azonnal be is bizonyította: jobb kezével hangosan csettintett egyet, és egy üdítősdoboz a helyiségen átrepülve a falnak vágódott. – Telekinetika – préselte ki magából Dez. Nagyon dühösnek látszott, de Alex flegma maradt, és pimaszul rávigyorgott. Mivel nem törölhettem le a vigyort az arcáról, úgy döntöttem, tudatom vele, mennyire érdektelen volt az előadása. – Nagyon sokan vagytok – mondtam. – Ha valaki nem engedelmeskedik, kivonják a forgalomból, és már jöhet is a következő. Nincs benned semmi rendkívüli. Alex kihívó arccal rám nézett, majd megszólalt.

– Igen? De én legalább meg tudom érinteni… – Ekkor lenézett összekulcsolt kezünkre, és látszott, hogy elbizonytalanodott. – Várj! Nem azt mondtad, hogy… Dez megvonta a vállát, majd egy apró mosollyal – ami megmelengette a szívem –, odavetette: – Mikor meg akart ölni, rájöttünk, hogy rám nem hat. Alexnek kikerekedett a szeme. – Meg akart ölni? Dez, te meg mi az ördögbe keveredtél? Nem igazán értettem még a Denazenen kívüli dolgokat, de ennek a srácnak a viselkedése nagyon zavart. Az egyik pillanatban úgy tett, mintha Dez nem is létezne, nem nézett a szemébe, úgy tett, mintha ott sem lenne. A másik pillanatban viszont olyan volt, mintha Dez lenne a legértékesebb a számára: dühös lett, mikor megtudta, hogy valami veszélyes helyzetbe keveredett. Dez figyelmen kívül hagyta a kérdést, amitől megremegtem. Imádtam, mikor ezt tette. Alex szemében látszott, hogy ez nagyon zavarja, amitől még boldogabb lettem. – Meg kell találnunk a Kaszást. – Nem tudom, hol van, de ismerek néhány embert, akik talán tudják. Vártunk, de mivel nem folytatta, Dez türelmetlenül dobbantott. – Tehát? Alex egyre ingerültebb lett. – Nem mondod el, hogy mi a fene folyik itt? Dez felháborodva válaszolt. – Miért kellene? Te sem érezted úgy, hogy el kellene mondanod, hogy azzal a gimis lánnyal találkozgattál a hátam mögött. A hangja. És ahogy ránézett. Mintha meg akarta volna ütni. Rájöttem, hogy nem csak ismerik egymást, de a fiú valamilyen módon bántotta őt. Abból, amit Dez mondott, arra gondoltam, hogy Alex titokban művelt valamit. Most, hogy ezt már tudtam, még nehezebb volt visszafognom magam. De megtettem. Egyelőre…

Dez és Kale első csókja NŐ ELINDULT KIFELÉ A SZOBÁBÓL, de mikor az ajtóhoz ért, visszafordult. – Attól tartok, hogy az adottságod veszélyes természetét figyelembe véve, meg kell kérjelek, hogy végig maradj a szobában. Nem szeretném, ha bármelyik vendégemnek bántódása esne. Bólintottam, hogy megértettem, és nincs szándékomban ártani senkinek. Bár az adott pillanatban bármit megígértem volna, csak, hogy végre elmenjen. Amint bezáródott mögötte az ajtó, leültem Dez mellé. – Oké. – Oké? – kérdezte. – Elment. Dez az ajtóra pillantott, és felült az ágyon. – Igen, elment. Nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Kinyújtottam a kezem, és egyik ujjammal végigsimítottam az arcát. Hihetetlenül puha volt. Már attól szédültem, hogy a közelében lehettem. De amikor szájával az arcomhoz ért, az egyszerűen… Nem ismerek olyan szót, ami leírná ezt az érzést. – Jó volt. Dez levegőért kapkodott. – Valóban? Csók. Azt mondta, többféle is van. Ha az, amit korábban adott, csak egy kicsit is hasonlított a többihez, türelmetlenül vártam, hogy megtapasztaljam a többit. – Mi van a többi csókkal?

A

Dez arcán széles mosoly terült el, aminek nem tudtam ellenállni. Megfogtam a kezét, és erősen a mellkasomra szorítottam. Közvetlenül a szívem fölé. – Miért dobog gyorsabban a szívem, ha a közeledben vagyok? Mi okozza ezt? – Idegesség, izgatottság, félelem. Sok minden lehet – felelte. – Idegesség? – Mikor aggódsz valami miatt. Ideges vagy. – Tudom, milyen idegesnek lenni – vettem le a kezem az övéről, majd a mellkasára helyeztem. A szíve fölé. Az ujjaim alatt doboló egyenletes ritmus az enyémmel együtt vert; elbizonytalanodtam. – A tiéd is hevesen ver. Ideges vagy? Elpirult az arca. – Igen, azt hiszem, egy kicsit. Nem mozdítottam a kezem. Szavai megleptek, ráadásul aggodalommal töltöttek el. A legutolsó dolog, amire vágytam, hogy szorongjon miattam. – Miattam vagy ideges? – Igen – felelte. – Nem… Vagyis ez túl bonyolult. Kicsit mogorván hátradőltem. – Nem szeretem azt a szót, hogy bonyolult. Felnevetett. – Senki nem szereti, hidd el! Nem akartam megkérdezni, de tudnom kellett a választ. – Félsz tőlem? Nem válaszolt. Hallgatása biztosan igent jelentett. Nem hibáztathattam. Mikor a barátja házában az ügynökök megtámadtak minket, már láthatta, mit okoz az érintésem. Végignézte, ahogy a férfi semmivé porlad. Egyetlen szívdobbanás kellett ahhoz, hogy a férfi örökre eltűnjön. Ez mindenkit lebénítana. Egy pillanattal később Dez mély levegőt vett, és elvette a kezem a szívéről. Visszavonulót fújtam, a választ megkaptam, de ő valami elképesztő dolgot tett. Hozzám hajolt, megfogta az állam, és a száját szó nélkül a számra szorította. Válaszul minden egyes izmom

megfeszült. Túlcsordult bennem az érzelem. A szája meleg volt és puha, amitől, ha lehetséges, a szívem még gyorsabban vert. Perzselő hőség söpört rajtam végig, ahogy az ujjaival a hajamba túrt. Mégsem mozdultam meg. Nem tudtam megmozdulni. Erre az elképesztő érzésre csak egyetlen magyarázat létezett: meghaltam, és ez a fizetségem azért, mert pokoli életem volt. Ha ez valóban így volt, a legnagyobb örömmel élnék még ezernyi pokoli életet. A tüdőmből minden levegő kiszökött, és a bal kezemmel kénytelen voltam megkapaszkodni az ágy szélében, hogy le ne essek. Jobb kezemmel megfogtam a kezét, és újra a mellkasomra helyeztem. Tudnia kellett. Hogy megértse, mit tett velem. – Most még gyorsabban ver. Dez rám mosolygott, majd előredőlt, száját újra a számra szorította. Torkomból apró sóhajtás szakadt fel; a ránk telepedő nyugalom hirtelen szertefoszlott. Mindkét kezemmel felé nyúltam, átkaroltam a csípőjét, és közelebb húztam magamhoz. Dez hagyta. Életemben először valaki a közelemben akart lenni. Hogy megérintsen. A gondolat majdnem olyan pompás volt, mint az, hogy éreztem, ahogy hozzám bújik. Majdnem. – Ránk férne egy kiadós alvás – suttogta, majd eltolt magától. Aludni? Megőrült? Most biztosan nem jön majd álom a szememre. Ezek után nem. A testemben éreztem, hogy élek, az idegeim bizseregtek, az izmaim megfeszültek. Ezt egész éjszaka tudnám csinálni. – Nem vagyok fáradt. – Ujjammal a felső ajkát simogattam, közben próbáltam elnyomni a remegésem. – Meg szeretném ismételni. Szabad? Dez kuncogott, kibújt az ölelésemből, és átment a másik ágyba, így, hogy már nem volt mellettem, a szoba rideggé vált, és erővel kellett visszafognom magam, hogy ne húzzam vissza, magam mellé. – Jóval normálisabb vagy, mint gondolnád. – Korábban még soha nem éreztem hasonlót. Ez minden egyes alkalommal ilyen érzés? – kérdeztem hátradőlve. Lábam az ágyon pihentettem, anélkül, hogy levettem volna a cipőmet.

– Ha a megfelelő emberrel csinálod, valószínűleg – mosolygott rám, majd előrehajolt, és kikötötte a cipőfűzőjét. Miután levette a cipőjét, bebújt az ágyba, és nyakig bebugyolálta magát a takaróba. Az oldalára fordult, így már velem szemben volt; egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig bámult rám. Rá is hasonló hatással volt, mint rám? Nem tudtam volna megmondani. – Neked milyen érzés volt? Dez elgondolkodott, de láttam rajta, hogy csak nehezen tartja vissza a mosolyát. Végül lekapcsolta a lámpát, és megszólalt: – Valahogy… más volt. Más. Nem tudtam miért, de csiklandó érzést éreztem a gyomrom mélyén. Amennyire csak vissza tudtam emlékezni, ez volt az első alkalom, hogy békesség szállt rám, miután behunytam a szememet.

1

Jell-O shot: zselés, vodkás ital. Mizofóbia: piszoktól és szennyeződésektől való félelem. 3 Screamo: az emo egy kaotikusabb, agresszívebb formája. 4 Stan Lee: Többek között az X-Mcn megalkotója. 5 Craigslist: hirdetési újság és portál az USA-ban. 6 Powerman 5000: amerikai heavy metál együttes. 7 Spider One: a Powerman 5000 énekese. 8 3 Boysenberry: magyarul is boysenberry – nemesített bogyó, keresztezték hozzá az európai málnát, a feketeszedret és a rózsaszedret. 9 Fix: alkohol- és kábítószer-ellenes szervezet. 10 „ Izebel: Észak-Izrael királyának, Achábnak szabados életű felesége. 11 Clive Barker: elismert kortárs horror/fantasy író. 12 Tomb Raider: angol/amerikai videojáték sorozat, a Tomb Raider szó szerinti fordításban sírrablót jelent. 2