JULIE ORRINGER LÁTHATATLAN HÍD A MŰ EREDETI CÍME: JULIE ORRINGER THE INVISIBLE BRIDGE 2010 MAGYAR FORDÍTÁS: KEPES JÁNOS

JULIE ORRINGER

LÁTHATATLAN HÍD

A MŰ EREDETI CÍME: JULIE ORRINGER – THE INVISIBLE BRIDGE 2010 MAGYAR FORDÍTÁS: KEPES JÁNOS MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2011

A Zahav fiúk emlékére

O tempora! O mores! Ó, mekkora nagy córesz! – A Mocsári Gólyahír nevű munkaszolgálatos újságból, Bánhidai munkatábor, 1939 Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fény lesz örökre mozdulatlan s némán, az angyal, ha pusztulást csodál, korhadt fának odván temetkező bogár. – Radnóti Miklós Razglednicáiból, amelyeket 1944-es halálmenete alatt Heidenauból írt a feleségének Mintha rámfeküdne az ég és tű fokán át lélegeznék. – W. G. Sebald, az Elmondatlanból

ELSŐ RÉSZ Iskolák utcája

ELSŐ FEJEZET

Egy levél KÉSŐBB MINDIG úgy mesélte neki, hogy a történet azon az estén kezdődött, amikor a Magyar Királyi Operaházban voltak. Egy nappal azelőtt, hogy elindult Párizsba az Orient expresszel. Az 1937-es évben, szeptember hónapban jártunk, jóval hidegebb este volt az évszakban megszokottnál. A bátyja ragaszkodott hozzá, hogy búcsúajándékképpen elvigye az operába. A Toscát játszották, a kakasülőre szólt a jegyük. De nem a főbejárat hármas márványboltíve, a korinthoszi oszlopok és a hősi frízzel díszített homlokzat fogadta őket. Nekik a szerény oldalbejárat jutott, a vörös képű jegyszedő, a kopott parketta, a falakon foszladozó operai plakátok. Lányok kapaszkodtak fel térdig érő ruhában a lépcsőn, viseltes öltönyben érkező fiatalemberek karján, nyugdíjas öregurak civakodtak galambősz feleségükkel, amíg felballagtak az öt szűk lépcsőfordulón. Odafönn, a tükrökkel és fapadokkal bútorozott foyer-ban derűs hangzavar, dohányfüsttől elhomályosult levegő. A másik oldalon a koncertterem hatalmas villanyfényes csarnoka, belül a görög halhatatlanok mennyezetfreskóival és aranyozott cirádás zsöllyékkel. András soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt megnéznek egy operát, eszébe sem jutott, amíg Tibor meg nem vette a jegyet. Tibor szerint azonban, aki Budapesten jár, annak legalább egy estét Puccinira kell szánnia az Operaházban. Most áthajolt a korláton és megmutatta neki Horthy ellentengernagy páholyát. Aznap használatlanul állt, leszámítva egy huszármentés, idős tábornokot. Odalenn a mélyben szmokingos jegyszedők kísérték helyükre a hölgyeket és urakat, a férfiakon öltöny, a nők hajában csillogó ékszerek. – Bárcsak Mátyás is láthatná ezt! – mondta András. – Látni fogja, Andráska. Amint megvan az érettségije, feljön Budapestre, és egy éven belül már a könyökén fog kijönni. Andrásnak muszáj volt elmosolyodnia. Tiborral akkor költöztek Budapestre, amikor Debrecenben befejezték a gimnáziumot. Mindhárman a Konyár nevű alföldi kis faluban nőttek fel, a főváros valamikor a világ közepének tűnt a szemükben. Tibor úgy tervezte, hogy Olaszországban jár majd orvosi egyetemre, András pedig, aki csak egy évet töltött itt, Párizsba készült tanulni. Mielőtt megérkezett az École Spéciale d’Achitecture értesítése, mindenki azt hitte, Tibor megy el először. Az utóbbi három évben eladóként dolgozott egy Váci utcai cipőboltban, pénzt gyűjtött a tanulmányaira, éjszakánként pedig kétségbeesetten bújta az orvosi tankönyveket, mint akinek az élete függ tőle. Amikor egy éve András hozzá költözött, úgy nézett ki, hogy Tibor bármelyik percben indulhat. Már letette a vizsgáit, be is adta a jelentkezését a modenai orvosi egyetemre. Úgy számított, hogy nagyjából hat hónap, amíg felvételt nyer és megkapja a diákvízumot. Az orvosi egyetem viszont a külföldi diákok várólistájára tette, és közölte, hogy akár egy-két évbe is beletelhet, amíg elkezdheti a tanulmányait. Tibor egy szót sem ejtett a saját helyzetéről, amióta András megkapta az ösztöndíjat, az irigykedésnek a legkisebb tanújelét sem adta. Inkább operajegyet vett és segített Andrásnak a felkészülésben. Most, hogy kialudtak a lámpák és hangolni kezdett a zenekar, Andrásra titokban rátört a szégyen. Biztos volt benne, hogy

fordított helyzetben ő is örülne Tibor sikerének, de úgy érezte, nehezen tudná leplezni féltékenységét. A zenekari árok oldalsó ajtaján át hórihorgas férfi lépett ki a reflektorfénybe. A haja olyan volt, mintha hófehér lángnyelvek táncolnának a fején. A közönség zajos tetszésnyilvánítása közepette fellépett a pódiumra. Háromszor is meghajolt, alázatosan széttárta a kezét, míg végre csend lett. Ekkor a zenészek felé fordult, és felemelte a pálcáját. Pillanatnyi feszült szünet után orkánként zúdult elő a zene a fúvósokból és vonósokból; betöltötte András mellkasát, hogy szinte levegőt sem kapott. Felemelkedett a bársonyfüggöny és feltárult egy olasz katedrális minden apró részletében pontos belső tere. Borostyán és azúr fény áradt az ólomüvegablakokon át, a vakolt falon sejtelmesen derengett Mária Magdolna befejezetlen freskója. Csíkos rabruhában egy férfi osont be a templomba és megbújt az egyik félhomályos oldalkápolnában. Bejött a festő is, hogy tovább dolgozzon a freskón, majd a sekrestyés, aki feltette magában, hogy még a következő istentisztelet előtt rendbe téteti vele az ecseteket és törlőrongyokat. Majd Tosca lépett be, az opera dívája, akiről a Mária Magdolna-freskót mintázták, bokáját körüllengő karmazsinvörös szoknyában. Felszárnyalt az ének, az Operaház festett kupolájában lebegett Cavaradossi, a festő klarinétosan csengő tenorja, a menekülő Angelotti telt basszusa, Tosca, a történetbeli díva barackízű, meleg szopránja Toronyi Zsuzsa hangján. Annyira tömör, szinte megfogható volt az a hang, hogy András úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét a páholyból, bele tudna markolni. Mintha maga az épület is hangszerré vált volna. Az architektúra kitágította és betöltötte, felfokozta és magába olvasztotta a hangokat. – Ezt soha nem fogom elfelejteni – súgta oda a bátyjának. – Nagyon helyes! – súgta vissza Tibor. – Remélem, te is elviszel az operába, ha majd meglátogatlak Párizsban. A szünetben apró csészéből feketekávét ittak a büfében, és megbeszélték a látottakat. Vajon a festő, mikor nem volt hajlandó elárulni a barátját, önzetlen ragaszkodásának adta jelét, vagy csak a saját dicsőségéért hősködött? Vagy amikor később kiállta a kínvallatást, ezzel Tosca iránti vágyát szublimálta-e? És vajon maga Tosca ledöfte volna Scarpiát, ha a hivatása nem teszi ennyire fogékonnyá a melodráma iránt? Beszélgetésüknek kesernyés gyönyört kölcsönzött, hogy valamikor kisfiú korában órákon át hallgatta Tibort, amikor barátaival filozófiáról, sportról, irodalomról vitatkozott, és közben egész lelkével arra áhítozott, hogy egyszer ő is olyasmit tudjon mondani, amit Tibor szellemesnek, fontosnak talál. És most, hogy egyenrangúvá, vagy majdnem egyenrangúvá vált Tiborral, fogja magát és vonatra száll, hogy elmenjen innen sok száz kilométerre. – Mi lelt? – kérdezte Tibor, és a karjára tette a kezét. – Erős a füst – felelte András, köhögött, és elfordította a tekintetét Tiborról. Megkönnyebbült, amikor a pislogó lámpa a szünet végét jelezte. A harmadik felvonás végén, számtalan visszatapsolás után – mikor Tosca és Cavaradossi varázsütésre feltámadt halottaiból, az álnok Scarpia pedig szívből jövő mosollyal vette át az öles rózsacsokrot -, András és Tibor a zsúfolt lépcsőn elindult a kijárat felé. Odakint halvány csillagok pislákoltak elszórtan a városi fények fölött. Tibor karon fogta Andrást és az épület Andrássy út felőli oldalához vezette, ahol a

grandiózus főbejárat hármas márványboltíve alól hömpölygött ki az első sorok illusztris közönsége. – Azt akarom, hogy megnézd az előcsarnokot – mondta Tibor. – Majd azt mondjuk a jegyszedőnek, hogy otthagytunk valamit. András a központi bejáraton át követte bátyját a csillárokkal megvilágított haliba, ahol kettéágazott a karzatra vezető márvány lépcsőház. Estélyi ruhás nők és férfiak sokasága jött lefelé, ám Andrást kizárólag az architektúra érdekelte. A lépcső mentén antik párkánydísz, felül keresztíves boltozat, a karzatot tartó rózsaszínű korinthoszi oszlopok. Ybl Miklós székesfehérvári magyar építész nemzetközi pályázaton nyerte el az Operaház tervezésének jogát. András tizennyolcadik születésnapjára az apjától kapott egy könyvet Ybl építészeti rajzairól, és hosszú délutánokon át tanulmányozta ezt a teret. Miközben körülfolyta a kiáramló közönség, ő egyfolytában a mennyezet boltíveit bámulta. Annyira igyekezett összeegyeztetni a háromdimenziós valóságot a fejében rögzített vonalas rajzokkal, hogy észre sem vette, valaki megáll előtte és megszólítja. Pislognia kellett, hogy ki tudja venni az illetőt. Testes, galamb formájú asszony volt, cobolyprém bundában, és mintha szabadkozott volna valamiért. András meghajolt, és félreállt az útból, hogy továbbengedje. – Nem, nem – szólalt meg a hölgy -, maradjon csak ott, ahol van! Micsoda szerencse, hogy összefutottam magával! Fogalmam sem volt, hogyan találhatnám meg. Próbált visszaemlékezni, hol és mikor láthatta ezt az asszonyt. Nyakában gyémánt nyakék, bundája alól rózsamintás selyemszoknya látszott ki, sötét hajfürtjei, mint valami sapka olyan szorosan fonódtak a fejére. Karon fogta Andrást és kivezette az Operaház előtti lépcsőre. – A múltkor a bankban – kérdezte tőle -, ugye maga volt, azzal a borítékkal meg a frankokkal? Most ráismert. Haász Elza, a bankigazgató felesége. Látta is egypár alkalommal a Dohány utcai nagyzsinagógában, ahova néha eljárt Tiborral a péntek esti istentiszteletre. Vele ütközött össze néhány nappal ezelőtt a bankban. Éppen ment volna át a nagytermen. Még a szalaggal átkötött kalapdoboz is kirepült a kezéből. Ő pedig elejtette a frankokkal teli papírborítékot, az persze kinyílt, és szanaszét repültek belőle a zöld meg rózsaszín bankjegyek. Ott szállingóztak, akár a konfetti. Ő pedig felvette, leporolta a kalapdobozt, visszanyújtotta a hölgynek, aztán csak nézte, ahogy eltűnik a PRIVÁT feliratú ajtó mögött. – Úgy látom, nagyjából egyidős lehet a fiammal – szólalt meg a hölgy. – A pénznemből ítélve pedig úgy sejtem, Párizsba készül, tanulni. – Holnap délután indulok – felelte András. – Meg kell tennie egy nagy szívességet. A fiam a Beaux-Arts-ba jár, szeretném, ha elvinne neki egy csomagot. Rettentő nagy kényelmetlenség volna? Beletelt egy pillanatba, amíg meg tudott szólalni. Ha vállalja, hogy elvisz egy csomagot Párizsba, azzal eldöntötte, hogy tényleg elmegy, valóban kész maga mögött hagyni a fivéreit, szüleit, hazáját, és belevetni magát a nyugat-európai ismeretlenbe. – Merrefelé lakik a fia? – kérdezte. – Természetesen a Quartier Latinben – felelte az asszony nevetve. – Egy festő padlásszobájában, persze nem olyan mesés villában, mint ez a Cavaradossi. Bár azt

mondja, meleg vize van, és kilátása a Panthéonra. Ó, már itt is a kocsi! – Szürke négyajtós autó állt meg a járdánál, Haászné pedig a karjával jelzett a sofőrnek. – Jöjjön el holnap délelőtt a Benczúr utca 26-ba. Addig mindent előkészítek. – Felhajtotta a bunda gallérját és lesietett a kocsihoz, vissza sem nézett Andrásra. – Nahát! – szólalt meg Tibor, mikor kijött hozzá a lépcsőre. – Remélem, elárulod, mi volt ez. – Nemzetközi futár leszek. Haászné őnagysága velem akar elvitetni egy csomagot a fiának Párizsba. A napokban találkoztunk a bankban, amikor bementem frankot váltani. – És vállalod? – Vállalom. Tibor merengve felsóhajtott. A körúton robogó sárga villamosokat bámulta. – Szörnyen fogok unatkozni nélküled, Andráska. – Ugyan már! Lefogadom, egy héten belül lesz barátnőd. – Na persze. Minden lány pont egy ilyen lyukas zsebű cipőbolti eladóról álmodik. András elmosolyodott: – Na, végre egy kis önsajnálat! Már kezdett zavarni benned az a sok nagyvonalúság meg józanság. – Szó sincs róla! Meg tudnálak ölni, amiért elmész. De mi értelme lenne? Akkor egyikünk se jut ki külföldre. – Vigyorgott, csak a szeme csillogott komolyan az ezüstkeretes szemüveg mögött. Belekarolt Andrásba és lement vele a lépcsőn, közben a nyitány kezdőhangjait dúdolta. Pár saroknyira voltak a Hársfa utcai háztól, a kapuhoz érve még megálltak, beleszippantottak az éjszakai levegőbe, mielőtt felmentek volna a lakásba. Az Operaház fölött a visszaverődő lámpafény halvány narancssárgára festette az eget, a körút felől a villamosok csilingelése visszhangzott. András a félhomályban megállapította, hogy Tibor ezzel a hetykén fejébe csapott kalappal és vállára vetett hófehér sáljával olyan jóképű, mint valami filmcsillag. Ebben a pillanatban úgy is nézett ki, mint az a férfi, aki készen áll, hogy belevágjon egy izgalmas, rendkívüli életbe, és ezerszer rátermettebb nála, Andrásnál. Aki képes rá, hogy bárhol külföldön leszáll a vonatról, és kiverekedi magának a helyét. Ekkor Tibor kacsintott egyet, előhalászta zsebéből a kulcsot, a következő pillanatban pedig már rohantak felfelé a lépcsőn, mint két vásott gimnazista. Haászné őnagysága a Városliget mellett lakott, a mesebeli kastéllyal és nyitott medencés rokokó fürdővel büszkélkedő park tőszomszédságában. A Benczúr utcai ház olasz stílusú villa volt, krémszínű stukkódíszekkel, három oldalról eldugott kert vette körül, a formára nyírott fák csúcsa kibukkant a fehér kőfal fölött. András meghallotta a szökőkút halk csobogását, meg a kertész gereblyéjének kapirgálását is. Valószínűtlen, hogy ilyen helyen zsidók lakjanak, gondolta, ám a bejáratnál az ajtófélfára fel volt erősítve a mezüze arany borostyánba burkolt ezüsthengere. Megnyomta a csengőt, bentről ötszólamú harangjáték csendült fel. Már hallotta is a márványon koppanó cipősarkak közeledését, meg a súlyos retesz csikordulását. Ősz szobalány nyitott ajtót, betessékelte. Rózsaszín márványpadlójú kupolás előcsarnokba lépett. Állt benne egy intarziás asztalka, rajta kínai váza tele kálával. – Haászné őnagysága a nappaliban várja – jelentette a szobalány.

Mögötte haladt végig az előcsarnokon, a boltíves folyosón, majd megálltak egy ajtónál, ahonnan női hangok crescendója és decrescendója szűrődött ki. A szavakat nem tudta kivenni, de világos volt, hogy odabenn vitatkoznak. Az egyik hang a magasba csapott, tetőzött, majd lehanyatlott, mire egy másik, halkabb hang megemelkedett, kitartott és elcsendesült. – Várjon egy pillanatra – szólt a szobalány, és benyitott, hogy András jövetelét jelentse. A bejelenést a hangok újabb rövid összecsapása követte, mintha a vitának valamiképpen Andráshoz is köze volna. Aztán megint megjelent a lány, és bekísérte Andrást a nagy, világos szobába, ahol vajas pirítós és virágok illata terjengett. A parkettán rózsaszín-arany perzsaszőnyegek, fehér damaszttal bevont székek ellenpontozták a két lazacszínű pamlagot, az alacsony asztalkán pedig sárga rózsákkal teli tál hevert. Haászné felemelkedett a sarokban álló fotelből. Az ablak melletti íróasztalnál idősebb hölgy ült, fekete özvegyi ruhában, haját csipkekendő borította. Lepecsételt levelet tartott a kezében, aztán egy könyvoszlop tetejére tette, becsúsztatva az üveg levélnehezék alá. Haászné a szobán át András elé sietett. Nagy, hideg tenyerébe fogta a fiú kezét. – Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Az anyósom, idősebb Haászné. – És biccentett a feketébe öltözött asszony felé. Törékeny testalkatú hölgy volt, arca csupa mély ránc. András szépnek látta, akármennyire a gyász levegője áradt is belőle. Nagy szürke szemei csendes fájdalmat sugároztak. András meghajolt felé, és udvariasan köszönt: – Kezét csókolom. Válaszképpen az idősebb Haászné is biccentett: – Tehát hajlandó elvinni ezt a dobozt Józsefnek – mondta. – Igazán kedves öntől! Gondolom, máris jó sok mindenre kell gondolnia. – Cseppet sem esik nehezemre. – Hosszan megvárattuk – szólalt meg a fiatalabb Haászné. – Simon most pakolja be az utolsó darabokat. Addig csengetek, hogy hozzanak be valami ennivalót. Úgy látom, ki van éhezve. – Ó, nem, köszönöm, ne fáradjon – felelte András. Pedig a pirítós illatáról az jutott eszébe, hogy egész nap nem evett. Attól félt azonban, hogy ha ebben a házban bármit is elfogad, részt kell vennie valamilyen ceremónián, amelynek nem ismeri a szabályait. Pedig nincs vesztegetni való ideje. Három óra múlva indul a vonat. – A fiatalemberek mindig tudnak enni – felelte a fiatalabb Haászné, és odaintette a szobalányt. Adott neki egy-két utasítást, majd elküldte. Az idősebb Haászné felkelt az íróasztaltól, és intett Andrásnak, hogy üljön mellé, az egyik lazacszínű pamlagra. A fiú leült, de egyfolytában aggódott, hogy a nadrágja nyomot hagy a selymen, egyáltalán, egészen másfajta öltözetben kellene lennie, hogy kényelmesen eltölthessen egy órát ebben a házban. Az idősebb Haászné összekulcsolta finom kezét az ölében. Megkérdezte, mit fog tanulni András Párizsban. – Építészetet. – Valóban? Tehát József osztálytársa lesz a Beaux-Arts-ban? – Én az École Spéciale-ba fogok járni – felelte András -, nem a Beaux-Arts-ba. A fiatalabb Haászné a szemközti pamlagra telepedett. – École Spéciale? József azt nem is említette.

– Sokkal inkább szakmai jellegű iskola, mint a Beaux-Arts – felelte András. – Legalábbis így hallottam. Az Izraelita Hitközség ösztöndíjával megyek. Igazából szerencsés véletlen. – Véletlen? András elmagyarázta nekik. A Múlt és Jövő nevű folyóirat szerkesztője, akiknek dolgozott, elküldte néhány címlaptervét egy párizsi kiállításra, amely fiatal középeurópai művészek munkáit mutatta be. Az ő címlapjait beválogatták a kiállításra. Az École Spéciale egyik tanára megnézte, és érdeklődött András felől. A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. Az École Spéciale tanára levet írt saját felvételi bizottságának, és kérelmezte, hogy biztosítsanak helyet András számára az újonnan induló osztályban. A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt. Mindez néhány hét leforgása alatt történt, és végig úgy tűnt, hogy a terv bármelyik pillanatban kútba eshet. De nem esett, és most ki fog menni. Hat nap múlva kezdődnek is az órák. – Ó! – lelkendezett a fiatalabb Haászné. – Micsoda szerencse! Ráadásul ösztöndíjjal! – Az utolsó szavaknál azonban lesütötte a szemét, ettől pedig Andrásban feltámadt egy régi érzés, amely debreceni diákkorát idézte. Hirtelen olyan szégyenérzet tört rá, mintha alsónadrágra vetkőztették volna. Az iskolahét közben eltöltött néhány délutánt olyan fiúknál, akik a városban laktak ügyvéd vagy bankár apjuknál, nem kellett szegény családoknál megszállniuk. Éjszaka egyedül aludtak a saját ágyukban, vasalt ingben mentek iskolába, és mindennap otthon ebédeltek. Az anyák olykor szánakozó aggodalommal, máskor hűvös lekezeléssel viszonyultak hozzá. Társaságukban egyszerűen csupasznak érezte magát. Most erőnek erejével kényszerítette magát, hogy József anyjára nézzen. – Igen, nagy szerencse – felelte neki. – És Párizsban merrefelé fog lakni? Izzadó tenyerét a térdébe törölte: – Gondolom, a Quartier Latinben. – De hol száll meg, amikor megérkezik? – Úgy gondoltam, egyszerűen megkérdezek valakit, merre szoktak a diákok szobát kivenni. – Ez képtelenség – mondta az idősebb Haászné, és tenyerébe fogta a fiú kezét. – Elmegy Józsefhez, az lesz a megoldás. A fiatalabb Haászné köhintett, és megsimította a haját. – József nevében semmit nem kellene megígérnünk. Lehet, hogy nincs is helye vendégek számára. – Ugyan már, Elza, ne légy ilyen borzasztó sznob! – felelte az idősebb Haászné. – Lévi úr szívességet tesz Józsefnek. Biztos, hogy József tud adni neki egy pamlagot, legalább néhány napra. Még délután sürgönyözünk is neki. – Megjöttek a szendvicsek – közölte a fiatalabbik, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy másra terelheti a szót. A szobalány zsúrkocsit gurított be a szobába. A teáskészlet mellett egy üvegtál is állt rajta, tele egészen világos, szinte hófehér szendvicsekkel. Az alsó üvegtálcán

pedig ollóra emlékeztető ezüst kiszedő hevert, mintha azt sugallta volna, hogy emberi kézzel az ilyen szendvicset még érinteni is illetlenség. Az idősebb Haászné a fogóval annyi szendvicset pakolt András tányérjára, amennyit neki magának nem lett volna mersze. Amikor aztán a fiatalabb Haászné egyszerűen a kezével kivett magának egy szendvicset, András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprikaszeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült. Miközben a fiatalabb Haászné egy csésze teát töltött Andrásnak, az idősebbik az íróasztalhoz lépett, elővett egy fehér kártyát, és megkérte Andrást, írja rá a nevét, és az utazás adatait. Sürgönyt küld Józsefinek, aki majd Párizsban a pályaudvaron fogja várni. Finom hegyű aranytollat nyújtott oda neki, András csak félve merte használni. Az alacsony asztalka fölé hajolva szögletes nyomtatott betűkkel felírta a lényeges információkat, miközben azon aggódott, nehogy eltörje a toll hegyét, vagy pacát ejtsen a perzsaszőnyegen. Mindössze a saját ujját tintázta össze, de azt is csak akkor vette észre, amikor az utolsó megmaradt szendvicsére nézett, és látta, hogy a kenyér elszíneződött. Azon töprengett, vajon mennyi időbe telik, amíg az a bizonyos Simon megjelenik a Józsefnek szánt dobozzal. Lentről, a haliból kopácsolás hallatszott, reménykedett benne, hogy épp a dobozt zárják le. Az idősebb Haásznénak szemlátomást tetszett, hogy András egy szendvicset sem hagyott ott. Szomorú mosolyt küldött felé. – Tehát ez lesz az első párizsi útja? – Igen – felelte András. – Az első külföldi utam. – Ne hagyja, hogy az unokám sértegesse! Kedves gyerek pedig, csak ki kell ismerni. – József hibátlan úriember – mondta a fiatalabbik Haászné, és sűrű haja tövéig elpirult. – Kedves önöktől, hogy táviratoznak neki – jegyezte meg András. – Szóra sem érdemes – felelte az idősebb Haászné. Egy másik kártyára felírta József címét, és átadta Andrásnak. Egy pillanattal később libériás inas lépett a szobába, karjában tekintélyes faládával. – Köszönöm, Simon – szólt a fiatalabbik Haászné. – Hagyja csak ott! Az inas letette a ládát a szőnyegre és távozott. András a kandallópárkány aranyórájára pillantott. – Köszönöm a szendvicseket. Azt hiszem, ideje mennem. – Maradjon még egy percig, ha nem bánja – mondta az idősebb Haászné. – Még valamire szeretném megkérni. – Az íróasztalhoz lépett és a lepecsételt levelet kicsúsztatta a papírnehezék alól. – Bocsásson meg, Lévi úr! – szólalt meg a fiatalabbik. Felkelt, átvágott a szobán, és anyósa karjára tette a kezét. – Ezt már megbeszéltük! – Akkor hát kár is még egyszer mondani – felelte az idősebb Haászné, és lehalkította a hangját. – Vedd le szépen rólam a kezed, Elza. A fiatalabb Haászné megrázta a fejét: – György is igazat adna nekem. Nem okos dolog! – A fiam jó ember, de nem mindig tudja, mi okos és mi nem – felelte az idősebbik. Finoman kihúzta a karját a fiatalabb asszony szorításából, visszatért a lazacszínű

pamlaghoz, és átadta a borítékot Andrásnak. Egy név állt rajta: C. Morgenstern, meg egy párizsi cím. – Egy családi barátnak szóló üzenet – közölte az idősebb Haászné, miközben a tekintetét folyamatosan Andrásra függesztette. – Talán azt gondolja, túlságosan óvatos vagyok, de bizonyos dolgokat nem szeretnék a magyar postára bízni. Néha elvesznek dolgok, máskor meg rossz kézbe kerülnek. – Beszéd közben a tekintete szinte esedezett, nehogy András kétségbe vonja, amit mondott, vagy hogy egyáltalán létezik olyan kényes ügy, amely ilyen fokú elővigyázatosságot igényelne. – És ha nem baj, nagyon szeretném, ha erről senkinek egy szót sem szólna. Különösen nem az unokámnak. Amikor megérkezett Párizsba, egyszerűen vegyen egy bélyeget, és dobja be az első postaládába. Nagy szívességet tesz nekem vele. András a belső zsebébe tette a levelet. – Igazán nem esik nehezemre – felelte. A fiatalabbik Haászné az íróasztal mögött állt, arca fénylett a púderréteg alatt. Az egyik kezét még mindig a könyvoszlopon nyugtatta, mintha a szoba másik végéből még vissza lehetne szippantani a levelet, és megint oda rejteni. De András látta, hogy nincs mit tenni, az idősebb Haászné győzött, és a fiatalabbnak most úgy kellett viselkednie, mintha semmi különös nem történt volna. Rendezte az arckifejezését, lesimította szürke szoknyáját és visszatért a pamlaghoz, amelyen András is ült. – Nos – mondta, és összekulcsolta a kezét -, úgy tűnik, mindent megbeszéltünk. Remélem, a fiam a segítségére lesz Párizsban. – Biztos vagyok benne – felelte. – Ezt a ládát kell tehát elvinnem? – Igen – felelte kissé a csomag irányába biccentve a fiatalabb Haászné. Akkora láda volt, hogy két piknikkosár is belefért volna. Amikor András megemelte, erős szúrást érzett a hasában. Egy pár tántorgó lépést tett az ajtó felé. – Uram isten! – mondta a fiatalabb Haászné. – Meg tud birkózni vele? András megkísérelt egy néma fejbólintást. – Ó, nem szabad megerőltetnie magát! – Megnyomott egy gombot a falon, mire kisvártatva megjelent Simon. Elvette a dobozt Andrástól, és daliás léptekkel kiment vele a ház bejáratán. András követte, az idősebb Haászné pedig kikísérte őket a kocsifelhajtóig, ahol már egy hosszú szürke kocsi várta. Nyilván ezzel akarták hazaküldeni. Angol gyártmányú autó volt, Bentley. Sokért nem adta volna, ha Tibor is láthatja. Az idősebb Haászné megragadta a kabátujját. – Mindent köszönök – mondta. – Örömmel teszem – felelte András, és búcsúzóul meghajolt. Az asszony megszorította a karját és bement. A kapu hangtalanul bezárul mögötte. Miközben elindult a kocsi, András azon kapta magát, hogy hátrafordul az ülésen, még egyszer egy pillantást akar vetni a házra. Az ablakokat figyelte, bár nem is tudta, mit szeretett volna látni. Semmiféle mozgást, egyetlen meglibbenő függönyt vagy kibukkanó arcot sem vett észre. Elképzelte, amint a fiatalabb Haászné némán, bosszankodva visszatér a szalonba, az idősebbik pedig még távolabbra húzódik a vajszínű homlokzattól, belép egy olyan szobába, ahol úgyszólván fojtogatják a zsúfolt bútorok, az ablakból nyíló vigasztalan kilátás. Elfordult, egyik karját József ládájára tette, és még egyszer utoljára bemondta a Hársfa utcai címet.

MÁSODIK FEJEZET

Az Orient expressz TIBORNAK PERSZE beszélt a levélről. Ilyen titkot képtelen lett volna elhallgatni a bátyja elől. Közös hálószobájukban Tibor kezébe vette a borítékot, a fény felé fordította. Piros viaszcsöppel volt lepecsételve, benne Haászné monogramjával. – Mit gondolsz erről? – kérdezte András. – Operába illő intrika – felelte Tibor mosolyogva. – Egy idős hölgy képzeletének játéka, hozzá némi paranoia a posta megbízhatatlanságával kapcsolatban. Ez a Morgenstern az egykori szeretője, aki a rue de Sévignén lakik. Fejemet teszem rá. – Visszaadta a levelet Andrásnak. – És ezzel te is szereplője lettél a románcnak. András begyömöszölte a levelet a bőrönd zsebébe, és lelkiismeretesen megfogadta magában, hogy nem fog megfeledkezni róla. Aztán ötvenedszer is végigolvasta a listát. Semmi sem hibádzott. Nem volt más hátra, csak elindulni Párizsba. Tiborral kölcsönkérték a szomszéd zöldséges talicskáját, hogy megspórolják a taxiköltséget, azon tolták el András bőröndjét és a hatalmas ládát egészen a Nyugati pályaudvarig. A jegypénztár ablakánál kisebb nézeteltérés támadt András útlevele körül. Túlságosan újnak tűnt ahhoz, hogy eredeti lehessen. Hívni kellett egy határőrt, aztán egy magasabb rangút, aki végül egy zöld gombokkal kivert zubbonyt viselő fő-főtisztviselőhöz fordult. Ő aztán egy apró jelet tett az útlevél sarkára, és leteremtette őket, amiért megzavarták a kötelessége teljesítésében. Néhány perccel később, miután a kérdés megoldódott, András, miközben a bőrtarisznyájával babrált, beejtette az útlevelét a peron és a vonat közötti szűk résbe. Egy szimpatikus úriember felkínálta az esernyőjét, annak segítségével Tibor az útlevelet egészen odáig csúsztatta a résben, hogy már ki lehetett halászni. – Mondhatom, most már eredetinek néz ki – jegyezte meg Tibor, és átadta Andrásnak. Az útlevél be volt piszkolódva, az egyik sarkánál pedig, ahol Tibor megbökte az esernyővel, kissé be is tépődött. András zsebre tette, majd a peronon megkeresték az ő harmadosztályú kocsijának ajtaját, ahol egy zöld és arany sapkás kalauz szállította fel az utasokat. – Akkor most legjobb lenne megkeresni a helyedet – mondta Tibor. Szeme megnedvesedett a szemüveg mögött, miközben András karjára tette a kezét. – Mostantól fogva vigyázz az útleveledre! – Vigyázni fogok – felelte András, de meg sem mozdult. Várta Párizs, a nagyváros, ettől egyszeriben rémület tört rá. – Beszállás! – kiáltott a kalauz, és jelentőségteljesen Andrásra nézett. Tibor mindkét oldalról arcon csókolta Andrást, majd egy hosszú pillanatig magához szorította. Amikor még iskolások voltak, apjuk mindig a fejükre tette a kezét és elmondta az utazók imáját, csak azután engedte őket felszállni a vonatra. Most Tibor motyogta el a foga között. Isten vezesse lépteid a nyugalomba, és őrizzen az ellenség kezétől. Óvjon a föld minden szerencsétlenségétől. Az Úr kegyelme legyen az Ő szemében és mindazok szemében, akik téged látnak. Még egyszer megcsókolta Andrást: – Mire visszajössz, világlátott ember leszel – mondta. – Építész. Te tervezed majd meg a házam. Számítok rá, hallod-e?

András meg sem tudott szólalni. Hosszan sóhajtott, és lenézett a peron sima betonjára. Tele volt ragasztva mindenféle nemzetközi turistamatricákkal. Németország, Olaszország, Franciaország. Úgy érezte, a bátyjáéval közösek a zsigerei és véredényei, mintha a mellkasuknál fogva összenőttek volna. Éppolyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy vonatra szálljon és elváljon tőle, mint hogy ne vegyen többé levegőt. Ekkor füttyentett egyet a mozdony sípja. Tibor levette a szemüvegét, a szeme sarkát dörzsölgette: – Na, ebből elég! – eszmélt fel végül. – Hamarosan látjuk egymást. Akkor most menj! Valamikor sötétedés után András arra eszmélt, hogy nézeget kifelé az ablakon, valami kisvárosban haladnak, ahol az utcanevek meg a boltok feliratai is mind németül vannak. A vonat nyilván átért a határon anélkül, hogy észrevette volna. Miközben ölében egy Petőfi-kötettel bóbiskolt, elhagyták Magyarország hegyek közé zárt udvarát, kiléptek a nagyvilágba. Kezéből tölcsért formált a szemei elé, osztrákokat keresett a keskeny utakon, de egyet sem látott. A házak fokozatosan egyre kisebbek lettek és egyre távolabb kerültek egymástól, a város eltünedezett és átalakult vidékké. Osztrák pajták hosszan elnyúló árnyai a holdfényben. Osztrák tehenek. Egy osztrák szekér, ezüstszénával megrakva. Távolabb, az esti kék ég hátterében a hegyek sötétkékje. Néhány centire lehúzta az ablakot. Ropogós volt a levegő, égő fa füstjét lehetett érezni. Különös érzése támadt. Hirtelen azt sem tudta, kicsoda, valahogy lelépett élete térképéről. Éppen ellentétes érzés volt azzal, mint amikor Budapestről kelet felé utazik, Konyárra, a szüleihez. Szülőhelyéhez közeledve mindig úgy érezte, hogy mélyebbre jut önmagába, egyre közelebb kerül valami lényegi maghoz. Mint a matrjoskababák közül, amelyeket anyja helyezett a konyhai ablakpárkányra, a rizsszem méretű legbelső. De hát kinek képzeli magát most ez a Lévi András, aki Ausztrián át éppen nyugat felé vonatozik? Mielőtt elindult volna Budapestről, nem nagyon mérlegelte, mennyire nincs felkészülve egy ilyen kalandra, hogy öt évig Párizsban tanuljon egy építészeti egyetemen. Béccsel vagy Prágával még megbirkózott volna, mindig jó osztályzata volt németből, amit tizenkét éves korától tanult. De most Párizs és az École Spéciale vár rá, ahol alig kétéves, félig elfelejtett franciatudására kell támaszkodnia. Néhány, véletlenszerűen eszébe jutó étel és testrész nevén, pár dicsérő jelzőn kívül szinte semmit nem tud. A debreceni diákok között fejébe véste néhány szerelmi pozitúra nevét azokról a régi fényképekről, amelyek egyik diáknemzedékről a másikra hagyományozódtak. Croupade, les ciseaux, à la grecque.1 Réges-régi, agyonnézett képek voltak, az egymásba gabalyodó párok már csak ezüstszínű kísérteteknek látszottak, ráadásul csak akkor, ha pont megfelelő szögben tartották a fény felé. Ezen túl mennyit tud franciául? Vagy akár Franciaországról? Hogy egyik oldalról a Földközi-tenger, a másikról az Atlanti-óceán határolja. A nagy háború csatáiról és csapatmozdulatairól nem sokat. Hallott persze a reimsi és chartres-i nagy katedrálisokról, a Notre-Dame-ról, a Sacré-Coeurről és a Louvres-ról. Nagyjából ennyit, leszámítva még egy-két adatfoszlányt. Abban a néhány hétben, ami az utazásra való felkészülésre jutott, a Szent István körúti antikváriumban fillérekért vett ósdi társalgási szótárt bújta. Még az I. világháború

1

Kutyapóz, olló, anális szex (francia).

előtt adhatták ki, olyan mondatok fordítása szerepelt benne, mint: „hol keríthetnék egy pár lovat?” vagy: „magyar vagyok, de a barátom porosz”. Az utolsó hétvégén, amikor hazautazott Konyárra elbúcsúzni a szüleitől, úgy alakult, hogy miközben ebéd után a gyümölcsösben sétáltak, minden félelmét megvallotta az apjának. Nem akarta volna elmondani – magyar fiúnak a gyengeségét még válságos időkben is illik leplezni az apja előtt: ez íratlan szabály. De ahogy ott lépkedtek az almafák sorai közt, térdig gázolva a gyomban, András egyszerre úgy érezte, beszélnie kell. Miért éppen őt tartották elismerésre érdemesnek a párizsi kiállítás sok-sok művésze közül? Vajon az École Spéciale felvételi bizottsága hogyan döntötte el, hogy pont ő legyen méltó erre a kiváltságra? És még ha a beadott műveiben volt is bizonyos érték, ki mondhatja meg, hogy képes lesz-e valaha még ilyen műveket alkotni, vagy ami még fontosabb, hogy sikeresen el fogja-e sajátítani az építészet tudományát is? Amikor az annyira különbözik mindentől, amivel eddig foglalkozott? Jobb esetben, vallotta meg apjának, ki fog derülni, hogy méltatlan a kitüntető bizalomra, rosszabb esetben pedig, hogy közönséges csaló. Apja teli szájjal kacagott ezen: – Hogy csaló? – kérdezte. – Te, aki már nyolcévesen Ybl Miklóstól olvastál fel nekem? – Más dolog szeretni a művészetet, és megint más művelni. – Valamikor csak azért tanulták az építészetet, mert előkelő foglalkozásnak számított – felelte az apja. – Volna még előkelőbb is. Például az orvoslás, nem igaz? – Ahhoz a bátyádnak van tehetsége. Ehhez pedig neked. És most van időd meg pénzed is, hogy foglalkozz vele. – És ha kudarcot vallok? – Hát akkor legalább lesz egy jó történeted. András felkapott egy lehullott ágat, és csapkodni kezdte a gazt: – Önző dolognak látom. Párizsban tanulni valaki másnak a költségén. – Hidd el, ha megtehetném, én fizetném a tanulmányaidat. Nem tűröm, hogy önzésnek nevezd! – És ha lesz még egy tüdőgyulladásod? A fatelep nem működik nélküled. – Miért ne működne? Van egy vezetőm, és öt jó farészmunkásom. De Mátyás sincs messze, ha éppen segítségre szorulnék. – Mátyás, az a kis lajhár? – András a fejét rázta. – Ha sikerül is fülön csípned, kétlem, hogy bármire rá tudod venni. – Hát én rá tudnám venni – felelte az apja. – Bár remélem, nem lesz rá szükség. Elég baja lesz annak a gazfickónak az érettségivel, annyi bolondságba kezdett bele az idén. Tudtad, hogy belépett egy tánccsoportba? Éjszaka valami klubban lép fel, reggel pedig nem megy be az iskolába. – Hallottam. Még egy ok, hogy ne menjek olyan messzire tanulni. Ha egyszer feljön Budapestre, valakinek szemmel kell tartani. – Nem te tehetsz róla, hogy nem tanulhatsz Budapesten – mondta az apja. – Ki vagy szolgáltatva a körülményeknek. Sajnos, erről mesélhetnék. De hát az embernek azzal kell kezdenie valamit, amije van. András értette a célzást. Apja valamikor a prágai zsidó teológiai szemináriumban tanult, és rabbi lehetett volna belőle, ha az ő apja nem hal meg olyan korán. Húszas éveiben annyi tragédia érte egymás után, hogy attól egy gyengébb ember egész

életére átadhatta volna magát a kétségbeesésnek. Azóta viszont megfordult a szerencséje, a faluban mindenki azt gondolta róla, hogy a Mindenható különösen megszánta, vagy valamiért a kegyébe fogadta. Pedig András pontosan tudta, hogy mindazt a jót, ami vele történt, csak saját makacsságának és kemény munkájának köszönheti. – Kész szerencse, hogy elmehetsz Párizsba – jelentette ki az apja. – Jobb eltűnni ebből az országból, ahol a zsidó másodrendű embernek érezheti magát. Esküszöm, hogy ebben nem lesz javulás, mialatt te oda leszel, csak abban reménykedhetünk, hogy nem fordul még rosszabbra. Most, hogy a lesötétített vagonban robogott nyugat felé, Andrásban újból felötlöttek ezek a szavak. Hirtelen megértette, hogy apja szavai mögött ott lappangott egy másfajta félelem is. Egy újsághír jutott eszébe, amit nemrégiben olvasott. Néhány héttel korábban történt a lengyelországi Sandomierz városában. Éjnek évadján betörték a zsidónegyed üzleteinek ablakát, és behajigáltak valami papírgombócokat. Amikor a boltosok másnap kibontották, lefűrészelt kecskepatákat találtak bennük. Zsidóláb – ez állt a csomagolópapíron. Konyáron soha nem történt ilyesmi. Zsidók és nem zsidók évszázadok óta viszonylag békességben éltek. De András tudta, hogy az ellenségeskedés magvai ott is el vannak hintve. A konyári elemi iskolában például zsidócskának csúfolták a társai. Amikor együtt úszni jártak, kicsúfolták, amiért körül van metélve. Egyszer pedig lefogták, és összeszorított fogai közé megpróbáltak betuszkolni egy darab disznókolbászt. Ugyanezeknek a fiúknak a bátyjai még Tibort kínozták, az öccsei meg azt várták, hogy Mátyás is kerüljön iskolába. Vajon a konyári fiúk, akik mára felnőttek, hogyan olvassák a lengyelországi híreket? Ami neki zaklatásnak számít, ők talán igazságosnak, vagy bocsánatos bűnnek fogják fel. A hűs ablaküveghez szorította a homlokát és bámult kifelé, az ismeretlen tájra. Csak az lepte meg egy kicsit, mennyire hasonlít az ő alföldi szülőföldjére. Amikor a vonat megállt Bécsben, olyan impozáns pályaudvart látott, mint még soha. A tízemeletes homlokzat üveglapjait aranyozott acélrács fogta össze. A tartóoszlopokat cirádák, virágok, kerubok díszítették, ami sokkal jobban illett volna egy budoárhoz, mint a pályaudvarhoz. András leszállt a vonatról, és a kenyérillatot követve kis kocsihoz ért, amelyben egy fehér sapkás asszony sópettyekel hintett perecet árult. Ám sem a pengőt, sem a frankot nem akarta elfogadni Andrástól. A maga harsány német nyelvén próbálta elmagyarázni Andrásnak, hogy mi a teendő, és mutogatott a pénzváltó fülkére. A fülke előtt hosszú sor kígyózott, egészen a sarokig. András előbb az állomás órájára, majd a nagy halom perecre pillantott. Nyolc órája már, hogy azokat a finom szendvicseket ette a Benczúr utcában. Valaki megkopogtatta a vállát. Hátrafordult és meglátta azt a férfit, aki a Keleti pályaudvaron kölcsönadta az esernyőjét Tibornak, hogy azzal halássza ki András útlevelét. Szürke úti öltöny és könnyű felöltő volt rajta, mellényén súlyos arany óralánc csillogott. Magas, kidülledt mellkasú férfi volt, hullámos, sötét haját hátrafésülte domború homlokáról. Fényes aktatáskát tartott a kezében, meg a La Revue du Cinema egy példányát. – Hadd hívjam meg egy perecre – szólította meg. – Van nálam egy pár schilling. – Már eddig is túl jó volt hozzám.

A férfi odalépett a kocsihoz, és vett két perecet. Leültek egy közeli padra, hogy megegyék. Az úriember monogramos zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és a nadrágjára terítette. – Sokkal jobban szeretem a friss perecet bárminél, amit az étkezőkocsiban adnak – mondta. – Ráadásul az első osztályú utasok többnyire első osztályú unalmat árasztanak. András bólintott, és csendben evett. A perec még meleg volt, a só a torkát bizsergette. – Úgy látom, Bécsből tovább utazik – jelentette ki a férfi. – Párizsba megyek – bátorodott fel András. – Ott fogok tanulni. A férfi András felé fordította mély ráncokkal keretezett szemét, és hosszasan vizsgálgatta az arcát. – A jövendő tudósa? Netán jogásza? – Építész leszek – felelte András. – Remek. Az egy praktikus művészet. – És ön? – kérdezte András. – Merrefelé utazik? – Ugyanoda – felelte a férfi. – Egy színházat vezetek Párizsban, Sarah Bernhardtnak hívják. Bár helyesebb lenne azt mondani, hogy a Sarah Bernhardt vezet engem. Úgy érzem, olyan, mint egy követelőző szerető. A színház, az aztán nem praktikus művészet. – Muszáj minden művészetnek praktikusnak lennie? A férfi felnevetett. – Nem, tényleg nem. Majd hozzátette: – Jár színházba? – Nem eleget. – Akkor muszáj eljönnie a Sarah Bernhardtba. Mutassa meg a névjegykártyámat a jegypénztárnál, és mondja, hogy én küldtem. Hogy az én honfitársam. – Aranytárcájából kártyát húzott elő, és átnyújtotta Andrásnak. NOVÁK, Zoltán, metteur en scéne, Théâtre Sarah-Bernhardt.2 András már hallott Sarah Bernhardtról, de nem sokat tudott róla. – Madame Bernhardt is ott játszott? – kérdezte. – Vagy – kicsit habozott – talán még mindig? A férfi felhajtotta a perec papírját. – Igen, ott – felelte. – Hosszú évekig. Amikor még Théâtre de Ville-nek hívták. De ez nagyon régen volt, jóval az én időm előtt. Madame Bernhardt sajnos réges-rég nem él. – Tudatlan vagyok – mondta András. – Szó sincs róla. Maga emlékeztet ifjúkori önmagamra, amikor először mentem Párizsba. Meglátja, remek lesz. Maga jó családból való fiatalember. Láttam, hogy a bátyja mennyire törődött magával. Mindenesetre őrizze meg a kártyámat. Novák Zoltán. – Lévi András. – Kezet fogtak, majd visszamentek a vonathoz. Novák az első osztályú hálókocsiba, András a valamivel kényelmetlenebb harmadosztályra. Még két napba telt, amíg megérkeztek Párizsba, két nap kellett, hogy átszeljék Németországot, ahonnan kiáramlott az Európát egyre jobban elárasztó rettenet. Stuttgartban volt némi késés valami üzemzavar miatt, amit meg kellett oldani, mielőtt a vonat továbbmehetett volna. András már szédült az éhségtől. Nem volt más 2

Novák Zoltán színigazgató, Sarah Bernhardt Színház (francia).

választása, birodalmi márkára kellett váltania néhány frankot, hogy valami ennivalót szerezzen magának. A váltópultnál a szürke zubbonyos, hiányos fogazatú matróna aláíratott vele egy nyomtatványt, hogy a beváltott pénzt mind elkölti Németország területén belül. Már belépett volna az állomás melletti kávéházba, amikor meglátta a kézzel írt, gót betűs feliratot a bejáratnál: Zsidók jelenléte nem kívánatos. Az üvegajtón át egy fiatal lány látott, képregényt olvasott a süteményespultnál. Talán tizenöttizenhat éves lehetett, a fején fehér kendő, a nyakán vékony aranylánc. Felnézett, és rámosolygott Andrásra. Ő hátralépett, és a kezében levő néhány birodalmi márkát nézte. Egyik oldalán sas, karmai közt körbefont horogkereszttel, a másikon Paul von Hindenburg bajuszos profilja – majd a válla fölött megint visszanézett a lányra a boltban. Ez a pár márka legfeljebb néhány cseppet képviselt az ország gigantikus gazdasági vérkeringésében, hirtelen mégis kétségbeesett kényszert érzett, hogy megszabaduljon tőlük. Nem akart enni abból, amit vehet belőlük, még ha találna is olyan üzletet, ahol a Juden nem unerwünscht.3 Gyorsan letérdelt, ügyelve, hogy senki ne lássa, és a pénzt egy utcai vízelvezető csatorna visszhangos torkába ejtette. Majd visszament a vonathoz anélkül, hogy egy falatot evett volna, és éhesen tette meg a Németországból hátralévő száz kilométert. Az elszáguldó vonat légáramában minden kisvárosi vasútállomás peronján náci zászlók lobogtak. Horogkeresztes piros zászló függött minden ház felső emeletéről, azzal díszítették a házak napernyőit, miniatűr példányait a pálya menti iskolaudvarokon masírozó gyerekek kezében is látni lehetett. Mikor végre átlépték a francia határt, Andrásnak olyan érzése volt, mint aki órák óta nem vett levegőt. Dimbes-dombos vidéken haladtak, faházas falvacskákon, végeérhetetlen lapos külvárosokon át, míg végül elérték Párizs külső kerületeit. Este tizenegy óra is elmúlt, mire befutottak a pályaudvarra. Bőrtarisznyájával, felöltőjével, irattáskájával vesződve végigküzdötte magát a folyosón, és leszállt a peronon. A szemközti falon tizenöt méteres freskó örökítette meg azokat a fiatal katonákat, akik elszánt arckifejezéssel a nagy háborúba indultak. Egy másik falon vászontranszparensek egész sora függött, amelyek egy későbbi csatát jelenítettek meg – a katonák egyenruhájából ítélve spanyolok lehettek. A hangszórók franciául recsegtek valamit. A peronon az utasok között halkan duruzsoló francia és ritmikus olasz beszéd harsány német, lengyel és cseh hangokkal elegyedett. András tekintetével végigpásztázta a tömeget, egy elegáns kabátos fiatalembert próbált találni, aki maga is keres valakit. Odahaza nem kért Józsefről se fényképet, se semmiféle leírást. Fel sem merült benne, hogy enélkül nehéz lesz megtalálniuk egymást. És egyre többen özönlöttek a peronra, a párizsiak pedig rohantak fogadni őket. De József csak nem bukkant fel. A tömegben András megpillantotta Novák Zoltánt. Egy csinos nő várt rá, tárt karokkal, kalapban és szőrmegalléros kabátban. Novák megcsókolta, és már indultak is kifelé a peronról, mögöttük hordárok a csomagokkal. András megkereste a saját bőröndjét meg József terjedelmes ládáját. Csak állt és várt, miközben a tömeg egyre sűrűsödött, majd lassan kezdett szétoszlani. Továbbra sem tűnt fel az az energikus fiatalember, aki majd bevezeti őt a párizsi életbe. Hirtelen szédülni kezdett. Leült a faládára. Valahol el kell töltenie az éjszakát. Valamit ennie kell. Néhány napon belül meg jelentkeznie kell az École Spéciale-ban, hogy megkezdje tanulmányait. Végigfuttatta tekintetét a SORTIE feliratú kijáratokon, 3

Zsidók, nem kívánatosak (német).

és bámulta az utcán elhaladó autók lámpáit. Eltelt egy negyedóra, aztán még egy, de Haász Józsefnek továbbra sem volt nyoma. Belső zsebébe nyúlt és kivette azt a vastag kártyát, amelyre az idősebb Haászné feljegyezte az unokája címét. Ez volt az egyetlen támpontja. Hat frankért szerzett egy rozmárarcú hordárt, aki a poggyászát József ládájával együtt bepakolta egy taxiba. A sofőrnek megadta József címét, és elszáguldottak a Quartier Latin irányába. Útközben a sofőr egyfolytában franciául tréfálkozott, amiből ő egyetlen szót nem értett. Fogalma sem volt, merrefelé haladnak. Az utcai lámpákat gomolygó köd burkolta be, nedves falevelek csapódtak a taxi ablakára. Sebesen peregtek az aranyfényben úszó házak, az utcák tele voltak a szombat éjszakát szórakozással töltő férfiakkal és nőkkel, akik lazán átölelték egymást. Most egy folyó felett robogott a taxi, nyilván a Szajna lehetett, András egy pillanatra elrévedt, azt képzelte, épp a Dunát szelik át, otthon van Budapesten, nemsokára megérkezik a Hársfa utcai lakásba, felkapaszkodik a lépcsőn, és bebújik az ágyába, Tiboré mellett. Ekkor megállt a taxi egy nagy szürke kőépület előtt, a sofőr kiszállt, hogy kiemelje belőle András csomagjait. András előkotort még némi pénzt a zsebéből. A sofőr megbillentette a kalapját, elfogadta azt a pár frankot, amit András odanyújtott, és mondott valamit, ami a magyar bocsánat szóra emlékeztetett. Csak később jött rá, hogy azt: bon chance. A taxi elgördült, András pedig ottmaradt, egyedül a járdán, valahol a Quartier Latinben.

HARMADIK FEJEZET

Quartier Latin HAÁSZ JÓZSEF HATEMELETES HÁZA éles szegélyű homokkőből épült, díszes ablaktokokkal és kovácsoltvas erkélyrácsokkal. A hatodik emeletről harsány hot jazz, egymással viaskodó kürt, zongora és szaxofon zengett közvetlenül a lángvörös ablaktáblák mögül. András odalépett a bejárathoz, be akart csöngetni, de a kapu ki volt támasztva, az előcsarnokban szűk selyemruhás lányok pezsgőztek csoportosan, és ibolyaillatú cigarettát szívtak hozzá. Figyelemre sem méltatták Andrást, miközben becipelte és a falnak támasztotta csomagjait. Torkában dobogott a szíve, amikor odalépett az egyik lányhoz és megérintette a ruhaujját. A lány szende pillantást vetett rá és felvonta festett szemöldökét. – Haász József? – kérdezte András. A lány egy ujjal az ovális alaprajzú lépcsőház felső szintje felé bökött: – Là-bas, en haut4 – felelte. A bőröndjét meg a ládát bevonszolta a liftbe, és a legfelső szintig ment. Odafönt férfiak, nők, füst és jazz sűrű egyvelegébe toppant. Mintha az egész Quartier Latin ott tolongott volna Haász József lakásában. Poggyászát a hallban hagyta, belépett a nyitott ajtón és a részeg mulatozók csoportjában újból rákérdezett Haászra. Magas mennyezetű szobák labirintusában bolyongott, míg végül egy erkélyen találta magát, Haász József mellett. Magas és lezser fiatalember volt, bársony szmokingkabátban. Enyhén pezsgőzamatú szórakozottsággal Andrásra függesztette nagy szürke szemeit, valamit kérdezett franciául, és megemelte a poharát. András megrázta a fejét: – Sajnos, egyelőre csak magyarul – felelte. József hunyorgott: – Te pontosan melyik magyar vagy? – Lévi András. Akiről édesanyád írt a sürgönyben. – Miféle sürgönyben? – Nem kaptál táviratot tőle? – Úristen, de igen! Ingrid mondott valamit egy táviratról! József a vállára tette kezét, aztán behajolt az erkély ajtaján és elkiáltotta magát: – Ingrid! Flitteres dresszben egy szőke lány tört utat magának az erkélyre, és megállt csípőre tett kézzel. Pergő francia mondatokat váltottak, majd Ingrid előhalászott a kebléből egy félbehajtott táviratborítékot. József kihajtotta a papírlapot, végigolvasta, aztán Andrásra nézett, megint beleolvasott, végül harsány hahotában tört ki. – Te szegény ember! Két órája kellett volna fogadnom téged a pályaudvaron! – Igen, eredetileg arról volt szó. – Biztosan meg tudtál volna ölni! – Talán még most is – felelte András. Feje lüktetett, egy ütemben a zenével, szeme könnyezett, gyomrát éhség facsarta. Világos volt, hogy Haász Józsefnél nem maradhat, de most azt sem tudta elképzelni, hogy fogja magát és keres másik szállást éjszakára. 4

Odafönt (francia).

– Na, eddig egészen jól elboldogultál nélkülem – szólt József. – Akkor hát itt vagy nálam, van elég pezsgő egész éjszakára, meg minden, amire csak fáj a fogad. Remélem, érted. – Most legfeljebb egy csöndes sarokra vágyom, ahol elalhatnék. Adj egy takarót, és mutass valami helyet! – Sajnos, az az egy, ami itt nincs – felelte József. – Inkább igyál valamit. Ingrid mindjárt hoz neked. Gyere utánam! – Bevitte Andrást a lakásba, és Ingrid gondjaira bízta. Ingrid megkereste neki az épületben fellelhető utolsó tiszta poharat, és színültig töltötte habzó pezsgővel. A maradékot ő itta ki. Az egész üveget András tiszteletére emelte, majd adott neki egy hosszú, füstízű csókot, és átrángatta az első szobába, ahol a zongorista a Downtown Uproart próbálta klimpírozni, a társaság pedig éppen elkezdett táncolni. Reggel András egy pamlagon ébredt az ablak alatt, a szemére selyeming borult, arca felett egy csomag vatta, az inge kigombolva, zakója a feje alá gyűrve, bal karját varrótűk és gombostűk böködték. Valaki paplant terített rá és elhúzta a függönyt, mellkasára négyszög alakú fényfoltot vetett a nap. A mennyezetet bámulta. A fodros sárgaréz lámpatestet virágos gipsz mennyezetrózsa fogta körbe. A lámpa talpából egymásba gabalyodó aranyágak indultak, mindegyikben láng formájú villanyégő. Párizs, villant át az agyán, és fél könyökre emelkedett. A szobában mindenütt a mulatozás elszórt maradéka. Kiömlött pezsgő és hervadó rózsa illata terjengett. Haloványan felötlött benne az Ingriddel folytatott hosszas tête-à-tête5, az ivóverseny Józseffel, meg egy vállas amerikai, attól kezdve azonban nem emlékezett semmire. A csomagját meg József ládáját bevonszolták és letették a kandalló mellé. Maga Haász nem volt sehol. András legördült a pamlagról, a halion keresztül kiballagott egy fehér csempével burkolt fürdőszobába, a mosdónál megborotválkozott, és megfürdött az oroszlánlábakon álló kádban. A csapból meleg víz folyt. Aztán magára öltötte egyetlen tiszta ingét, nadrágját és zakóját. Miközben a nagyszobában megkereste a cipőjét, hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Haász jött meg, kezében süteményes dobozzal és újsággal. Az alacsony asztalkára lökte a dobozt. – Máris fenn vagy? – kérdezte. – Mi az? – érdeklődött András, és a szalaggal átkötött dobozt bámulta. – Neked hoztam, másnaposság ellen. András kinyitotta, és fél tucat meleg péksüteményt talált benne zsírpapírba csomagolva. Egészen eddig nem engedte meg magának a felismerést, hogy milyen kétségbeejtően éhes. Bekapott egy csokoládés croissant-t, már a másodikkal is majdnem végzett, amikor eszébe jutott, hogy a házigazdát is megkínálja. Ő azonban nevetve megrázta a fejét. – Órák óta fenn vagyok – mondta József. – Már megreggeliztem, az újságot is elolvastam. Spanyolország romokban, a franciák mégsem küldenek csapatokat. Viszont két új szépségkirálynő vetélkedik a Miss Europe címért: a gyönyörű fekete spanyol Mademoiselle De Los Reyes és a titokzatos orosz Mademoiselle Betulinszkij. – András elé tolta a hírlapot. Az első oldalról két jéghideg szépség bámult le rá fehér estélyi ruhában. – Én Los Reyesre szavazok – jegyezte meg András. – A szája miatt. 5

Négyszemközti beszélgetés (francia).

– Látszik rajta, hogy nacionalista – felelte József. – Nekem a másik tetszik. – Meglazította nyakán a narancssárga selyemsálat, és hátradőlt a pamlagon, széttárt karjával átfogta a szabálytalan vonalú támlát. – Most nézd meg, mi van itt! – mondta. – De a bejárónő csak holnap reggel jön. Ma másutt kell ebédelnem. – Ki kellene nyitnod azt a ládát. Biztos vagyok benne, hogy anyád küldött valami finomat. – Ó, a láda! Egészen megfeledkeztem róla! – Fogta, áthozta a szobába, és egy vajkéssel nagy nehezen felnyitotta. Egy doboz mandulás keksz volt benne, meg egy doboz rugelach kifli. Egy másikba egész linzertorta volt begyömöszölve, milliméternyi hely sem maradt, plusz egy rend gyapjú alsó a közelgő télre, továbbá egy doboz levélpapír a szülőknek előre megcímzett borítékokkal, valamint a rokonok listája, akiket illendő volna felkeresni. Egy másik lista arról, hogy mit kellene beszereznie anyjának, köztük bizonyos intim női ruhadarabok. Ezenkívül még egy új operai látcső meg egy pár cipő, saját Váci utcai cipészének keze munkája, akinek a tehetségével, mint mondta, Párizs egyetlen cipésze sem vetekedhet. – A bátyám az egyik Váci utcai cipőboltban dolgozik – felelte András, és meg is nevezte a helyet. – Az nem egészen ugyanaz – felelte József, leereszkedő hangon. Levágott egy szelet linzertortát, bekapta, és kijelentette, hogy elsőrangú. – Remek ember vagy, Lévi, hogy egész Európán végigcipelted nekem ezt a tortát. Hogyan hálálhatom meg a szívességedet? – Elmondhatnád, hogyan tudom itt berendezni az életem – vágta rá András. – Biztos, hogy tőlem akarsz tanácsot kérni? – kérdezett vissza József. – Egy ilyen könnyelmű és szabados embertől? – Sajnos nincs más választásom – felelte András. – Nem ismerek senkit Párizsban. – Ó, te szerencsés! – felelte József. És mialatt megettek pár szelet linzertortát, ajánlott neki zsidó panziót, művészellátó boltot, meg egy menzát, ahol olcsón étkezhet. Ő maga persze nem ott eszik – többnyire a boulevard Saint-Germain egyik étterméből hozat fel magának -, de vannak barátai, akik azt mondják, egész tűrhető. Kár, hogy András nem a Beaux-Arts-ba, hanem az École Spéciale-ba fog járni, és nem lesznek iskolatársak, de talán Andrásnak jobb is lesz így – ő mindenkire közismerten rossz hatással van. Most pedig, hogy megoldották a párizsi beilleszkedés problémáit, nincs-e kedve András kijönni vele az erkélyre és elszívni egy cigit, miközben vethet egy pillantást újdonsült városára is? András engedelmesen követte Józsefet, keresztül a hálószobán, magas francia ajtókon át. Hideg nap volt, az előző éjszakai köd finom szitáló esővé alakult. A felhők tüllfüggönye mögött olyan volt a Nap, mint egy ezüstpénz. – Íme – szólalt meg József. – A világ legszebb városa. Arrafelé látható a Panthéon kupolája, ott pedig a Sorbonne. Balra a Saint-Etienne-du-Mont, és ha egy kicsit kihajolsz, még a Notre-Dame-ból is elcsíphetsz egy darabot. András a korlátba kapaszkodott, és végignézett a hideg ködfelhővel takart ismeretlen szürke épületek sokaságán. A tetőkön úgy sorakoztak a kémények, mint egy új madárfaj, a bádog manzárdtetők százain túl egy park derengett zöldesen. Távol nyugaton a messziség ködébe burkolózó Eiffel-torony olvadt az égbe. Odáig pedig az ezernyi ismeretlen utca, üzlet, és járókelő olyan hatalmas területen

nyüzsgött, hogy a nevezetes torony a palaszürke felhők hátterében csupán törékeny drótváznak tűnt. – Nos? – kérdezte József. – Jó nagy, igaz? – Épp elég nagy, hogy ne unatkozz benne. Sajnos néhány perc múlva megint el kell mennem. Ebédre egy bizonyos Mademoiselle Betulinszkijjal találkozom, Oroszországból. – Kacsintott, és megigazította a nyakkendőjét. – Aha. Azzal a tegnap esti flitteres ruhással? – Sajnos nem – felelte József, és egy lagymatag mosoly ült ki az arcára. – Az egy egészen másik mademoiselle. – Az egyiket azért meghagyhatnád nekem. – Nem megy, öregem – sajnálkozott József. – Attól tartok, mindegyikre szükségem van. – Azzal besurrant az erkélyajtón a nagy nappaliba, ahol újra nyaka köré tekerte a narancssárga selyemsálat, és belebújt füstszínű, laza gyapjúzakójába. Felkapta András tarisznyáját, András meg a bőröndöt, és mindent levittek a lifthez. – Szívesen elvinnélek a panzióba, de már így is elkéstem a barátaimtól – közölte József, amikor mindent lehordtak az utcára. – Tessék, itt a taxiköltség. Nem-nem, ragaszkodom hozzá! És valamikor gyere át egy italra! Tudni szeretném, hogyan boldogulsz. – Azzal vállon veregette Andrást, és fütyörészve elindult a Panthéon irányába. Madame V., a panzió tulajdonosa ismert néhány hasznavehetetlen magyar, és rengeteg felismerhetetlen jiddis szót, csak éppen állandó szobája nem volt András számára. Valahogy kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ha akarja, a fenti hallban meghúzhatja magát a kanapén, de András inkább rögtön elindult szállást keresni. A Józsefnél töltött éjszakától kábult fejjel vágott neki a Quartier Latinnek, a vászon iskolatáskák, irattárcák, biciklik, politikai röpiratkötegek, zsineggel átkötött uzsonnásdobozok, bevásárlókosarak, virágcsokrok tömkelegével mesterségesen zilált benyomást keltő diákok közé. Túlságosan kiöltözött vidéki alaknak érezte magát ugyanazokban a ruhákban, amelyekben egy hete Budapesten még elegáns városi polgárként járt-kelt. Egy lehangoló kis tér hideg padján átlapozta útiszótárát, kikereste benne az ár, diák, szoba és mennyi szavak francia megfelelőjét. A SaintMichelről átbaktatott a Saint-Germainbe, a rue du Cardinal-Lemoine-ről a rue Clovisra, miközben korholta magát, amiért nem figyelt a franciaórákon. Egy kis füzetbe felírta mindegyik chambre à louer6 címét. Még nem sikerült összeszednie a bátorságát, hogy valahova becsöngessen, de máris teljesen ki volt merülve. Valamikor sötétedés után megadóan visszakullogott a panzióba. Miközben próbált kényelmesen elhelyezkedni a kanapén, az Európa minden szegletéből jövő fiatalok vitatkoztak, verekedtek, füstöltek, röhögtek, ittak, még jóval éjfél után is. Egyikük se beszélt magyarul, és senkinek nem tűnt fel, hogy egy új ember jelent meg köztük. Más körülmények közt András felkel és csatlakozik a társasághoz, most azonban annyira ki volt merülve, hogy alig tudott megfordulni a takaró alatt. A fatámlás, rosszul tömött, rozoga kanapét mintha eleve kínzóeszköznek szánták volna. Amikor végre mindenki lefeküdt, a lambéria mögül előbújtak a patkányok egy kis hajnali guberálásra. Ide-oda rohangáltak a hallban, és 6

Kiadó szoba (francia).

elcsórták András kenyerét, amelyet félretett a vacsorából. Bűzölgő cipők, mosdatlan emberek és égett zsír nehéz szaga ringatta álomba. Reggel fájó tagokkal, összetörten ébredt, és rögtön eldöntötte magában, hogy ebből egyetlen éjszaka is elég. Most mindjárt lemegy a Quartier Latinbe és az első helyen érdeklődik, ahol szobát adnak ki. A rue des Écoles egyik apró, kikövezett terecskéjén, amelyen terebélyes gesztenyefa állt, egy ablakban megpillantotta az ismerős feliratot: chambre à louer. Bekopogott a vörösre festett ajtón, és keresztbe tett karral várt, miközben próbálta elfojtani a rátörő szorongást. Felpattant az ajtó és megjelent egy mogorva, sűrű szemöldökű, oldalra fittyedt szájú, alacsony, vaskos asszony. Orrnyergén ülő vastag keretes szemüvegében úgy hatottak apró szemei, mintha jóval alacsonyabb lenne és távolabb állna. Drótszerű ősz haja oldalra lapult, mint aki éppen a fotel karfájára dőlve aludt. Csípőre tett kézzel meredt Andrásra, aki összeszedte minden bátorságát és harsány, rossz kiejtéssel előadta kívánságát. Közben az ablakban látható feliratra mutogatott. A portás megértette. Beintette a szűk, csempézett előtérbe, és felvezette egy üvegtetős csigalépcsőn. A legfelső szintről lekalauzolta egy hosszú, szűk padlásszobába. A fal mellett vaságy állt, cserépmosdó faállványon, parasztasztal és egy zöldre mázolt faszék. Két manzárdablak nyílt a rue des Écoles-ra, az egyik ki volt nyitva, az ablakpárkányon elhagyott fészek, három halványkék tojás maradványaival. A kandallóban rozsdás tüzelőrács, törött kenyérpirító villa, ottfelejtett régi kenyérhéj. András az árat kérdezte. A portás megvonta a vállát és mondott egy számot. András a francia számokat keresgélte a fejében, majd megfelezte az összeget. A portás a padlóra köpött, beletaposta, átkozódott Andrásnak, majd a végén elfogadta az ajánlatot. Így kezdődött hát a párizsi élete. Volt lakcíme, rézkulcsa, saját kilátása. Akárcsak Józsefnél, tőle is látszott a Panthéon, meg a Saint-Etienne-du-Mont világos mészkővel borított óratornya. Az utca túloldalán állt a Collège de France, amely nemsokára magától értetődő tájékozódási pont lesz számára. Rue des Écoles 34, szemben a Collège de France-szal. A háztömb végén pedig a Sorbonne. És valamivel távolabb, túl a boulevard Raspailon az École Spéciale d’Architecture, ahol hétfőn kezdődnek az órái. Mikor végre az utolsó porszemig kitakarította a szobát, és egy almás ládába pakolta a ruháit, megszámolta a pénzét és bevásárlólistát készített. Lement a boltba, ahol vett egy üveg ribizlidzsemet, egy doboz olcsó teát, kockacukrot, szűrőhálót, egy zacskó diót, egy cserépedény vajat, egy hosszú bagettet, és csemegének egy darab sajtot. Micsoda öröm volt végre a zárba illeszteni a kulcsot és benyitni saját szobájába! Az élelmiszereket az ablakpárkányra pakolta, rajzeszközeit pedig szétterítette az asztalon. Majd leült, késsel kihegyezte a ceruzáját és egy üres levelezőlapra lerajzolta a Panthéon látképét. A hátoldalára pedig megírta első üzenetét Párizsból: Drága Tibor! Itt vagyok! Van egy lerobbant padlásszobám – mindig ilyenre vágytam! Hétfőn indul az iskola! Hurrá! Liberté, egalité, fraternité! Szeretettel: András! Már csak bélyegre volt szüksége. Gondolta, kér a portástól. Tudta, hogy a sarkon áll a postaláda. Próbálta felidézni, pontosan hol is van, ám ehelyett csak egy boríték, egy viaszpecsét és egy monogram képe tolakodott az agyába. Teljesen megfeledkezett az idősebb Haásznénak tett ígéretéről, akinek a levele C. Morgenstern, rue de Sévigné címzéssel

még nála volt. Előrángatta bőröndjét az ágy alól, kicsit izgulva, mi van, ha nincs meg a levél. De ott volt, abban a zsebben, ahová tette, a pecsét is érintetlen. Lerohant a portásfülkéhez az útiszótárral és néhány izgatott taglejtés kíséretében kunyerált két bélyeget. Némi keresés után megtalálta a boîte aux lettres-t7, és becsúsztatta a Tibornak szánt borítékot. Aztán maga elé képzelve azt az ősz hajú úriembert, aki másnap boldogan veszi kézhez, Haászné levelét is a postaláda személytelen gyomrába ejtette.

7

Postaláda (francia).

NEGYEDIK FEJEZET

Az École Spéciale ISKOLÁBA MENET át kellett vágnia a Jardin du Luxembourgon, a cicomás Palais, a szökőkút, a tátikával és gólyahírrel beültetett virágágyások mellett. A szökőkút vizében a gyerekek takaros kis hajókat úsztattak, bár András némiképp méltatlankodó büszkeséggel gondolt vissza azokra a fadarabokból összeállított hajókra, amelyeket testvéreivel együtt ő engedett a konyári malomtó vízébe. Zöld padok, sűrűre nyírt citrusok között körhinta, festett lovacskákkal. A park távolabbi végén egy kupacban babaházra emlékeztető, tetszetős barna alkalmatosságok. András csak közelebb érve hallotta meg, hogy méhek duruzsolnak bennük. A méhész, akinek arcát hálóval felszerelt kalap védte, füstölőjét lengetve éppen odahajolt az egyik kaptárhoz. András végigment a rue Vaugirard-on, ahol művészboltok, szűk kávéházak és antikváriumok sorakoztak, majd elhaladt a széles boulevard Raspail impozáns bérházai mellett. Máris jobban otthon érezte magát Párizsban, mint amikor megérkezett. A nyakában zsinóron lógott a lakáskulcsa, kezében a L’Oeuvre aznapi példánya. Úgy kötötte a sálját, ahogy Haász Józseftől látta, és úgy vetette át vállán a bőrtarisznyájának szíját, mint a Quartier Latin diákjai. Mintha egész budapesti élete – munkája a Múlt és Jövőnél, Hársfa utcai lakása, a villamos ismerős csengetése – már egészen más világhoz tartozott volna. Váratlanul rátört a honvágy. Tiborra gondolt, ahogy ott üldögél szokásos utcai asztaluknál, szemben a Jókai-szoborral, sőt még az is eszébe jutott, hogy az elismert író a 48-as forradalom alatt felesége ruháiban menekült az osztrákok elől. És elképzelte Mátyást Debrecenben, amint a füzetébe rajzolgat, miközben a többiek a latin deklinációval vesződnek. Mi lehet a szüleivel? Még ma este írni kell nekik. Megtapogatta zsebében az ezüstórát. Apja éppen azelőtt javíttatta meg, hogy András útnak indult volna. Finom, régi darab volt, számlapján a rézmetszetek pókszerű írásával rótt számokkal, sötétkéken derengő mutatókkal. A mechanikája ugyanolyan jól működik, mint nagyapja korában. András felidézte, hogy egyszer, kisfiú korában, apja térdén lovagolva felhúzhatta az órát. Vigyáznia kellett, nehogy elpattanjon a rugó. Azt is tudta, hogy kisfiú korában az ő édesapja is a nagyapja ölében ült és ugyanígy felhúzhatta az órát. És íme, itt van ez az óra most Párizsban, 1937-ben, amikor az ember néhány napon belül akár ezerkétszáz kilométert is utazhat, a sürgöny percek alatt végigfut a hálózaton, a rádiójel pedig egy szempillantás alatt átszeli az étert. A legalkalmasabb idő, hogy építészetet tanuljon! Hajók lesznek az épületei, azokon hajóznak az emberek a huszadik század horizontjáig, és tovább, le a térképről, egészen a következő évezredbe. Észrevette, hogy túlhaladt az École Spéciale bejáratán, vissza kell fordulnia. A szürke neoklasszikus épület közepén nyíló két magas, kékre festett kapun tódultak befelé a fiatalok. Az intézmény neve rá volt vésve az oromzatra. École Spéciale d’Architecture! És éppen ő kellett nekik, meglátták a munkáit, kiválasztották, és idehívták. Felrohant a lépcsőn, át a kék kapun. A bejárattal szemközti falon emléktábla, rajta két arany féldomborművön Emile Trélat, az iskola alapítója, és fia, Gaston Trélat, aki apját követte az igazgatói székben. Emile és Gaston Trélat! Örökké

emlékezni fog a nevükre. Nyelt kettőt, lesimította a haját, és belépett a felvételi irodába. Az asztal mögött fiatal lány ült, olyan szép volt, mint egy álom. Bőre mély dióbarna, rövidre vágott haja fényes, mint a szatén. Barátságosan nézett rá, le sem vette róla sötét háttérből elővillanó szemét. Andrásnak eszébe sem jutott, hogy megszólaljon. Soha életében nem látott még ilyen gyönyörű nőt, igazából afrikaiakkal sem találkozott még. És akkor itt ez a káprázatos fiatal fekete francia nő, aki valamit kérdez tőle franciául, persze ő egy hangot sem értett belőle. Pár szavas francia tudásából előhalászott és elmotyogott egy szót: désolé8, aztán egy papírfecnire felírta a nevét, és az asztalon át odatolta. A fiatal hölgy átnyálazta a borítékokat a fadobozban, és kihúzott közülük egyet. Rajta keresztben, szabályos nyomtatott betűkkel az ő neve: LÉVI. Ügyetlen franciaságával megköszönte neki. – Szívesen – felelte a lány. Tovább is álldogált volna még ott álmélkodva, ha abban a pillanatban nem lép be egy sereg diák. Harsányan odaköszöntek neki. Áthajoltak az asztal fölött és arcon csókolták. Eh, Lucia! Ça va, bellissima?9 András a borítékot mellkasához szorította, és a többiek mellett kiosont az előcsarnokba. Mindenki odagyűlt az üvegezett központi átriumba, ahol éppen kifüggesztették a műterembeosztást. Leült egy alacsony padra, felnyitotta a borítékját. Az órák felsorolását tartalmazta: TÁRGY ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNET STATIKA MŰTEREM RAJZ

TANÁR A. Perret V. Le Bourgeois P. Vago M. Labelle

Mindezt olyan magától értetődő tényszerűséggel, mintha András számára egészen természetes lenne, hogy tantárgyait ezektől a neves építészektől tanulhatja. Ott volt az előírt könyvek és tanszerek listája, valamint egy kis fehér kártya, amelyre magyarul felírta valaki (de ki lehetett?), hogy András mint ösztöndíjas jogosult a boulevard Saint-Michel könyvesboltjában az iskola számlájára megvásárolni a könyveket és a többi felszerelést. Újra meg újra végigolvasta az üzenetet, majd körülnézett az átriumban. Kitől származhat ez az apró üzenet. A diákok sokasága nem adott semmiféle támpontot. A legkevésbé sem néztek ki magyarnak, menthetetlenül és tökéletesen párizsi volt mindegyik. Az egyik sarokban azonban három bizonytalannak tűnő fiatalember állt egymás mellett, és fürkészte a termet. Lerítt róluk, hogy elsőévesek, a mappájukon olvasható névről pedig azt is sejteni lehetett, hogy zsidók: ROSEN, POLANER és BEN YAKOV. András felemelte kezét és intett nekik, mire ők is bólintottak. Kimondatlanul is felismerték egymást. A legmagasabb odahívta magukhoz. Rosen nyúlánk, szeplős, sűrű, rakoncátlan vörös hajú fiú volt, kecskeszakálla alig ütközött ki. Vállon ragadta Andrást, és bemutatta a Pierre Fresnay nevű, jóképű francia filmcsillagra emlékeztető Ben Yakovnak, meg az alacsony, vékony csontú, 8 9

Elnézést! Hé, Lucia, hogy vagy, szépségem? (francia, olasz).

rendezetten rövidre nyírt hajú és finom kezű Polanernek. András mindegyiküket üdvözölte, majd elismételte saját nevét. A fiatalemberek ezután pergő franciasággal folytatták a beszélgetést, Andrásnak igyekeznie kellett, hogy ki tudja hámozni az értelmét. Úgy tűnt, hármójuk közül Rosen a vezér, ő irányítja a beszélgetést, a többiek csak hallgatják és válaszolnak neki. Polaner idegesnek tűnt, kibe gombolgatta viseltes bársonyzakójának felső gombját. A jóképű Ben Yakov egy fiatal lánycsoportot bámult, az egyik oda is intett neki, ő pedig visszaintett. Aztán odahajolt Polanerhez és Rosenhez, nyilván valami illetlen viccet mondhatott, mert mind a hárman felröhögtek. Bár András csak nagy nehézségek árán tudta követni a beszélgetésüket, ők pedig alig szóltak hozzá, erős vágyat érzett, hogy megismerkedjen velük. Amikor átmentek megnézni a műterembeosztást, András örömmel látta, hogy egy csoportba kerültek. Kis idő múlva a diákok kezdtek kiszállingózni a kőfallal kerített udvarra, ahol fapadok álltak a magas fák árnyékában. Egyikük pulpitust hozott és az elülső, kövezett részen állította fel, a többiek pedig leültek a padokra. Az udvar falain túlról behallatszott a nyüzsgő forgalom zaja. András azonban bent volt, itt üldögélt három fiú mellett, akiknek a nevét is tudta, a diákok közé tartozott, a fal innenső oldalán. Megpróbálta megragadni ezt az érzést, elképzelni, hogyan tudná leírni Tibornak és Mátyásnak. Azonban még össze sem szedhette fejében a szavakat, amikor az épület oldalán kinyílt egy ajtó, és egy férfi lépett ki rajta. Úgy nézett ki, mint egy katonatiszt, hosszú, szürke, vörös szegélyű köpenyt viselt, rövidre nyírt háromszögletű szakálla volt és viasszal kipödört bajsza. Keskeny szemei élénken csillogtak keret nélküli cvikkere mögött. Egyik kezében sétabotot, a másikban recés szélű szürke követ tartott. Andrásnak úgy tűnt, ekkora súly alatt bárki más összecsuklana, ő viszont egyenes derékkal és harciasan felszegett állal szelte át az udvart. Fellépett a pulpitusra, és tompa koppanással letette a követ. – Figyelem! – harsogta. A diákok elhallgattak és figyelni kezdtek, kihúzták magukat, mintha láthatatlan zsinóron rángatták volna őket. Magas, kopott munkásinget viselő fiatalember ült le csendben András mellé a padra, és a füléhez hajolt. – Ez Auguste Perret – szólalt meg magyarul. – Engem is tanított. András meglepetéssel, de némi megkönnyebbüléssel nézett a fiatalemberre: – Szóval maga írta a cetlit a borítékomban – mondta. – Hallgassa – mondta a férfi -, és majd én fordítom. András hallgatta. Az előadó, Auguste Perret két kézzel magasra emelte az érdes követ és feltett egy kérdést. András tolmácsa szerint azt kérdezte, tudják-e vajon, hogy ez miféle építőanyag. Maga ott elöl? Igen, beton, helyes a válasz. Pontosabban vasbeton. Mire befejezik az öt évet ebben az iskolában, minden szükséges tudnivalót elsajátítanak a vasbetonról. Hogy miért? Mert ez a modern nagyvárosok jövője. Olyan épületek készülnek belőle, amelyeknek a magassága és szilárdsága minden korábbi mértéket felülmúl. Magassága, szilárdsága, és bizony, a szépsége is. Minket itt az École Spéciale-ban azonban nem kápráztat el a szépség, hagyjuk ezt meg a másik iskola kiváltságos diákjainak! Az az iskola úrifiúk intézménye, oda azért járnak a diákok, hogy a tervezés művészetével foglalatoskodjanak, minket itt az École Spéciale-ban az igazi építészet érdekel, vagyis olyan házak, amelyekben élni tudnak az emberek. Ha a terveink netán szépre sikerülnének, annál jobb, de úgy legyenek

szépek, hogy közel álljanak a hétköznapi emberhez. Mi azért vagyunk itt, mert hiszünk benne, hogy az építészet demokratikus művészet, hisszük, hogy forma és funkció egyaránt lényeges, mert mi, az élcsapat, leráztuk az arisztokratikus tradíció béklyóját, és a saját fejünkkel kezdtünk gondolkodni. Aki Versailles-t akar építeni, az most álljon fel szépen, és sétáljon ki a kapun. Az a másik iskola innen mindössze három metrómegállónyira található. A professzor itt egy kis szünetet tartott, karjával a kapura mutatott, és szemét a diákok soraira függesztette. – Non? – harsogta. – Pas un?10 Senki sem mozdult. A professzor szoborpózba merevedett előttük. András úgy érezte magát, mint egy festményalak, akit Perret felszólítása örök bénultságra kárhoztatott. Évszázadok múltán ezt a festményt egy múzeumban majd emberek sokasága csodálja. Ő pedig még akkor is ott ül ezen a padon, enyhén a fehér szakállú, köpönyeges építészgenerális felé dőlve. – Ezt a szónoklatot minden évben megismétli – suttogta a magyar férfi András oldalán. – Most majd az utánunk következő diákok iránti felelősségről fog beszélni. – Les étudiantes qui viennent après vous11 – folytatta a professzor, a magyar pedig tolmácsolta: – Számítanak rá, hogy mi szorgalmasan tanulunk. Ha nem tanulunk, ők is kudarcot vallanak. Minket is azok tanítanak, akik előttünk jártak. Az École Spéciale-ban megtanulunk együttműködni, mert az építész munkája szoros együttműködést feltételez másokkal. Lehet, hogy megvan a magunk víziója, ám ez a vízió kollégáink segítsége nélkül annyit sem ér, mint a papír, amelyre felvázoltuk. Ebben az iskolában Emile Trélat oktatta Robert Mallet-Stevenst, Mallet-Stevens Frenand Fenzyt, Fenzy Pierre Vagót, Vago pedig önöket fogja tanítani. Ezen a ponton a professzor a közönség sorai felé mutatott, mire az András mellett ülő fiatalember felállt és udvariasan meghajolt. Kilépett a hallgatóság elé, elfoglalta helyét Perret professzor mellett az pulpitusnál, és franciául szólt a diákokhoz. Ez a férfi tehát, aki Andrásnak fordított, ez a gyűrött külsejű fiatalember a tintafoltos ingben azonos azzal a P. Vagóval, aki András órabeosztásában szerepelt. Aki az ő műteremvezetője lesz. Az ő tanára. És magyar. Andrásból egyszerre elszállt minden erő. Most először érezte, hogy esélye van elvégezni az École Spéciale-t. Alig tudott odafigyelni arra, amit Pierre Vago a maga elegáns, enyhe akcentussal fűszerezett franciaságával előadott. Tehát valóban Pierre Vago tette azt az üzenetet András borítékjába. Ekkor futott végig András agyán, hogy az ő ittléte is valószínűleg egyedül Pierre Vagónak köszönhető. – Hé – Rosen rángatta meg András ruhaujját -, regardes-toi!12 Az izgalomtól eleredt az orra vére. Hófehér ingén vörös foltok ragyogtak. Polaner aggodalommal nézte, és átnyújtotta neki a zsebkendőjét. Ben Yakov viszont elsápadt, elfordította a fejét. András elvette a zsebkendőt és az orrához szorította. Rosen azt javasolta, hajtsa hátra a fejét. Néhányan hátrafordultak, hogy megnézzék, mi történt. András pedig ott ült vérző orral, és olyan boldog volt, mint még életében soha. Később a nap folyamán, amikor a gyűlés már véget ért, Andrásnak elállt az orrvérzése és az összevérzett helyett saját tiszta zsebkendőjét adta oda Polanernek. Nincs? Senki se? Az utánunk jövő diákok (francia). 12 Nézd csak meg magad! (francia). 10 11

Lezajlott a műteremcsoportok első találkozása is, ahol megkapta Rosen, Polaner és Ben Yakov címét, megadta nekik a sajátját. Most pedig egy fazsámolyon ült Vago mindenfélével telezsúfolt irodájában, a rajzasztal mellett. A falakon kézzel rajzolt és nyomtatott tervek, fekete-fehér vízfestmények gyönyörű és képtelen épületekről, egy város mérethű rajza madártávlatból. Az egyik sarokban egy kupacban festékes rongyok, a falnak támasztva rozsdás, meggörbült kerékpárváz. Vago könyvespolcán régi könyvek és csillogó magazinok mellett egy teáskanna, kisméretű fa repülőgépmodell meg egy vékony lábú lányról készült hulladékszobor. Maga Vago a forgószékben ült és ujjait összekulcsolta a tarkóján. – Nos – fordult oda Andráshoz -, hát megérkezett Budapestről. Örülök, hogy itt van. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen rövid idő alatt képes lesz elintézni. De meg kellett próbálnom. Barbár dolgok ezek az előítéletek, hogy ki mikor mit tanulhat és mit nem. Nem a magunkfajta embereknek való az az ország. – Bocsásson meg, professzor úr, maga zsidó? – Nem, én katolikus vagyok. Rómában nevelkedtem. – És úgy megpörgette az „r” hangot, mint egy igazi olasz. – Akkor miért törődik vele? – Nem kellene? – Sok ember van, akit nem érdekel. Vago megvonta a vállát: – És van, akit igen. – Kinyitott egy dossziét az asztalán. A Múlt és Jövő borítóinak színes reprodukciói voltak benne, amelyeket András készített. Linómetszet egy pergamentekercset másoló írnokról, apáról és a fiairól a zsinagógában, egy asszonyról, aki éppen két vékony gyertyát gyújt meg. András úgy nézett a munkáira, mintha most látná őket először. A témák szentimentálisak, a kompozíciók gyermetegen átlátszóak voltak. Nem tudta elhinni, hogy ezekkel érdemelte ki a felvételt ebbe az iskolába. Arra még esélyt sem kapott, hogy azt a portfoliót is benyújtsa, amellyel a magyar építészeti egyetemekre jelentkezett – a Parlament és a Vár részletes rajzaival, templombelsők méretarányos ábrázolásával, amelyeken hosszú órákig dolgozott íróasztalánál a Múlt és Jövő szerkesztőségében. Bár gyanította, hogy Vago kiszögezett kristálytiszta épülettervei és lenyűgöző homlokzati rajzaihoz képest ezek is ügyetlen, amatőr próbálkozásoknak tűntek volna. – Én tanulni jöttem, uram – szólalt meg most András. – Azokat a nyomatokat pedig régen készítettem. – Pedig remek munkák – jegyezte meg Vago. – A nem képzett művészek között ritka az ilyen pontosság és hibátlan perspektíva. Született tehetségről árulkodnak, nem is kérdés. Aszimmetrikus, mégis kiegyensúlyozott kompozíciók. Régi témák, de újszerű vonalak. Olyan jó képességek, amelyeknek építészi munkájában is hasznát veszi majd. András az egyik borító felé nyúlt, amelyen fiúk imádkoznak egy férfival. Az eredetijét gyertyafénynél metszette linóleumba a Hársfa utcai lakásban. Bár akkoriban nem gondolt erre – vajon miért nem, mikor annyira nyilvánvaló? -, a táliszt viselő férfi az apja, a fiúk pedig a fivérei. – Szép munka – mondta Vago. – Rajtam kívül mások is így látják. – Csak nem építészet – felelte András, és visszanyújtotta a rajzot.

– Majd megtanulja az építészetet is. Addig viszont franciául kell megtanulni. Másképp itt nem lehet megélni. Én segítek, de nem tudok minden órán ott lenni és tolmácsolni. Úgyhogy minden reggel a műtermi foglalkozás előtt egy órával idejön és gyakoroljuk a franciát. – Itt, önnel, uram? – Igen. Ettől kezdve csak franciául fogunk beszélni. Megtanítom mindarra, amit tudok. És az Isten szerelmére, ne szólítson folyton „uramnak”, mintha a hadseregben lennénk! – A tekintete komolynak tűnt, de a száját egy franciás fintorral balra húzta. – L’architecture n’est pas un jeu d’enfants – mondta azon a mélyen kongó hangon, amely hangszínében pontosan megfelelt Perret professzor tónusának. – L’architecture c’est l’art le plus sérieux de tous.13 – L’art le plus sérieux de tous – ismételte András ugyanazon a mély hangon. – Non, non! – kiáltott fel Vago. – Az Igazgató úr hangját csak én használhatom! Maga úgy fog beszélni, mint András, az egyszerű diák. András vagyok, az egyszerű diák – mondta el Vago franciául. – Legyen szíves, mondja utánam! – András vagyok, az egyszerű diák. – Monsieur Vagótól tökéletesen megtanulok franciául. – Monsieur Vagótól tökéletesen megtanulok franciául. – Mindent utána mondok. – Mindent utána mondok. – Csak nem az Igazgató úr hangján. – Csak nem az Igazgató úr hangján. – Hadd kérdezzek valamit – mondta most Vago, komoly arckifejezéssel. – Jól tettem, hogy idehoztam magát? Nem iszonyúan magányos? Nem rettenetesen nyomasztó ez az egész? – Rettenetesen nyomasztó – felelte András. – De különös módon boldog vagyok. – Amikor idekerültem, eleinte én is szörnyen éreztem magam – folytatta Vago és hátradőlt a széken. – Három héttel azután jöttem, hogy Rómában befejeztem az iskolát. Én a Beaux-Arts-ban kezdtem. De az az iskola nem felelt meg a vérmérsékletemnek. Az első néhány hónap borzasztó volt! Szenvedélyesen gyűlöltem Párizst! – Az iroda ablakán kinézett a hűvös, szürke délutánra. – Semmiben sem emlékeztet Budapestre, ha nem tűnt volna fel. Mindennap elmentem sétálni, és megnéztem mindent... Bastille, Tuileriák, Luxembourg, Notre-Dame, Opera... és ezerszer elátkoztam az összes kövét. Egy idő után átjöttem az École Spéciale-ba. Akkor szerettem bele Párizsba. Ma már el sem tudom képzelni, hogy másutt éljek. Egyszer majd maga is így fog érezni. – Már kezdek is így érezni. – Várja csak ki a végét – felelte Vago vigyorogva. – Lesz ez még rosszabb is! Reggelente megvette a kenyerét a szomszédos kis boulangerie14-ben, és az aznapi újságot a sarki hírlapárusnál. Mikor kezébe nyomta az aprót, mindig ugyanazon az öblös hangon trillázta a mercit. Otthon a lakásában megette a croissant-ját, az üres lekvárosüvegből édes teát ivott hozzá. Az újságban megnézte a fényképeket, próbálta követni a spanyol polgárháború eseményeit, ahol a Front Populaire 13 14

Az építészet nem gyerekjáték... Az építészet a legkomolyabb művészet (francia). Pékség (francia).

mindinkább visszaszorult a Nationalistes15 erőivel szemben. Nem engedte volna meg magának, hogy emigráns magyar újságot vegyen, és azzal próbálja kitölteni a hézagokat. A fordítás nehézségeit áthidalta a hírek utáni éhsége. Mindennap újabb szörnyűségekről érkezett híradás: kamaszfiúkat lőttek az árokba, idős urakat szúrtak le bajonettel az olajfaligetben, falvakat bombáztak a levegőből. Olaszország saját fegyverszállítási embargójának megszegésével vádolta Franciaországot, aztán hatalmas szovjet fegyverszállítmányok érkeztek a köztársasági hadsereg számára. A másik oldalon Németország tízezer főre emelte Condor Légiójának a létszámát. András egyre erősödő kétségbeeséssel olvasta ezeket a híreket, időnként féltékeny volt azokra a fiatalokra, akik elszöktek otthonról, és fegyvert fogtak a köztársaságiak oldalán. Tudta, hogy mindenki velük van. Bármilyen más felfogás árulásnak minősült. Amikor a lehullott levelekkel borított járdán az École Spéciale felé tartott, mindig a spanyol front borzalmas képeit látta maga előtt. Úgy próbálta elterelni róluk a figyelmét, hogy francia építészeti kifejezéseket ismételgetett magában: toit, fenêtre, pone, mur, corniche, balcon, balustrade, souche de cheminée.16 Az iskolában megtanulta, az ókori templomok oszlopsorához vezető lépcsők fokainak különböző nevét. Megtudta, szíve mélyén melyik tanára becsüli többre a dekorativitást a praktikumnál, és ki osztozik Perret rajongásában a vasbeton iránt. Statikaórán meglátogatták a Sainte-Chapelle-t, és megtanulták, hogy a tizenharmadik századi építészek milyen leleményesen erősítették meg az épületet vasmerevítőkkel és fém tartóoszlopokkal – a kápolna egész magasságán átívelő ólomüveg ablakok tartószerkezetébe rejtették őket. Miközben az ablakon vörös és kék pászmákban áradt be a reggeli fény, András megállt a kápolna közepén, és egyfajta szent révület szállta meg. Nem számított, hogy katolikus templom, és hogy az ablakok Krisztust és a szentek karát ábrázolják. Amit átélt, azt nem annyira a vallás, mint inkább az épület harmonikus arányai, a forma és tartalom tökéletes harmóniája váltotta ki. Az egyetlen hosszan elnyúló függőleges tér az Istenhez vezető utat, a titkok mélyebb megismerését jelképezte. Akik alkották, igazi építészek voltak, ha évszázadokkal korábban éltek is. Pierre Vago állta a szavát, minden reggel egy órán keresztül foglalkozott Andrással. Az iskolában szerzett francia nyelvtudása pillanatok alatt visszatért, egy hónap alatt sokkal többet tanult, mint gimnáziumi tanáraitól valaha. Október közepére a leckék hosszú beszélgetésekké alakultak. Vago jó érzékkel rátalált azokra a témákra, amelyek szóra bírták Andrást. Konyári és debreceni éveiről kérdezgette – mit tanult, milyenek voltak a barátai, hol élt, kiket szeretett. András beszélt neki egy lányról, Kerényi Éváról, aki a debreceni Déri Múzeum kertjében megcsókolta, aztán könyörtelen módon elzavarta. Elmesélte anyja egyetlen selyemharisnyájának történetét, hogy ajándékba vette neki hanukára azon a pénzen, amelyet a diáktársai helyett készített rajzokért kapott. (Testvéreivel azon versengtek, kitől kapja a legjobb ajándékot. Mikor anyja meglátta a selyemharisnyát, olyan gyermeki öröm fogta el, hogy András győzelme nem is volt kétséges. Aznap este Tibor lefogta Andrást az udvaron, és beleverte fejét a fagyott talajba. Ez volt a nagyobb testvér bosszúja.) Vagónak nem voltak testvérei, látszott rajta, hogy szívesen hallgatja a Mátyásról meg 15 16

Népfront, nacionalisták (francia). Tető, ablak, kapu, fal, párkány, balkon, balusztrád, kéményalap (francia).

Tiborról szóló történeteket. Mindent tudni akart róluk. Még a leveleiket is lefordíttatta vele franciára. Különösen az érdekelte, hogy Tibor Olaszországban akar orvosnak tanulni. Vago ismert egy fiatalembert Rómában, akinek az apja orvosprofesszorként a modenai egyetemen tanít. Azt mondta, ír neki, hátha tehet valamit az ügy érdekében. András nem fűzött hozzá túl sok reményt, miközben hallgatta. Tudta, hogy Vago elfoglalt ember, hogy a posta külföldön lassan működik, és megeshet, hogy a Rómában élő úriember nem osztja Vago lelkesedését a fiatal magyar zsidók oktatásával kapcsolatban. Egyik reggel azonban Vago egy levéllel a kezében fogadta Andrást az irodájában. Az állt benne, hogy Turano professzor a következő év januárjában talán el tudja intézni Tibor felvételét. – Úristen! – kiáltott fel András. – Hát ez csodálatos! Hogyan csinálta? – Jól mértem fel a kapcsolataim értékét – felelte Vago, és elmosolyodott. – Rögtön sürgönyöznöm kell Tibornak. Hol tudnám feladni? Vago felemelte a kezét, hogy óvatosságra intse Andrást: – Én még nem értesíteném – mondta. – Egyelőre ez még csak lehetőség. Kár lenne hiú ábrándokat ébreszteni benne. – Mit gondol, milyenek az esélyeink? Mit mond a professzor? – Azt mondja, kérvényezni kell a felvételi bizottságnál. Különleges esetről van szó. – Szól nekem, amint hírt kap tőle? – Természetesen – felelte Vago. De már ezt az előzetes jó hírt is muszáj volt megosztania valakivel. Este a rue de Écoles diákmenzáján Polaner, Rosen és Ben Yakov volt a kiszemelt közönség. Ezt a menzát ajánlotta neki József, amikor Párizsba érkezett. Heti 125 frankért mindennap ebédet kaptak, többnyire krumplit, babot vagy káposztát. Egy visszhangos pincehelységben ebédeltek, hosszú faasztaloknál, amelyekre diákok ezrei vésték fel a nevüket. András ismertette a fejleményeket a maga magyarosan csengő franciaságával. Erőlködnie kellett, hogy túlkiabálja a zajt. A többiek koccintottak és ittak Tibor szerencséjére. – Milyen finom fintora a sorsnak – jegyezte meg Rosen, miután kiürítették poharukat. – Zsidó létére el kell mennie az alkotmányos monarchiából, hogy egy fasiszta diktatúrában tanulja ki az orvosmesterséget. De legalább nem itt, nálunk, ebben a jó kis demokráciában, ahol intelligens fiatalemberek ilyen önfeledten élhetnek a szólásszabadság jogával! – És vetett egy pillantást Polanerre, aki lesütött szemmel ápolt fehér kezeit bámulta. – Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte Ben Yakov. – Semmit – felelt Polaner. – Mi történt? – faggatózott tovább Ben Yakov. Nem szeretett lemaradni valami pletykáról. – Én megmondom, mi történt – felelte Rosen. – Tegnap iskolába menet leszakadt Polaner mappájának a füle. Meg kellett állnunk, hogy összekössük egy darab kötéllel. Emiatt elkéstünk a reggeli óráról, biztosan emlékszel rá: mi voltunk azok, akik fél tizenegykor jöttek be. Hátul kellett leülnünk, a másodéves Lemarque mellett... tudod, ő az az alamuszi szőke fickó a műteremből. És mondd csak meg nekik, Polaner, mit mondott, amikor becsúsztunk mellé a sorba?

Polaner a levesestányér mellé tette a kanalát: – Mármint szerinted mit mondott? – Azt mondta, hogy mocskos zsidók. Tisztán hallottam a saját fülemmel. Ben Yakov ránézett Polanerre: – Ez igaz? – Nem tudom – felelte Polaner. – Biztosan mondott valamit, de hogy mit, azt nem hallottam. – Mindketten hallottuk. Ahogy körülöttünk mindenki más is. – Paranoiás vagy – mondta Polaner, és a szeme körül egészen elvörösödött az a finom bőre. – A többiek azért fordultak hátra, mert elkéstünk, nem azért, mert mocskos zsidóknak nevezett minket. – Lehet, hogy nálatok rendben van az ilyesmi, de nálam nem ez a helyzet – felelte Rosen. – Nem szeretnék beszélni róla. – Másrészt mit lehet tenni? – kérdezte Ben Yakov. – Idióták mindig lesznek. – Móresre kell tanítani – felelte Rosen. – Azt lehet tenni. – Nem – vágta rá Polaner. – Nem szeretnék botrányt csapni olyasmiért, ami talán meg se történt. Én behúzom a nyakam. Tanulni szeretnék, és megszerezni a diplomámat, érted? András értette. Emlékezett erre az érzésre a konyári elemi iskolából. Arra vágyott, bárcsak láthatatlan lenne. De nem gondolta volna, hogy neki vagy bármelyik zsidó osztálytársának Párizsban is ugyanezt kell átélnie. – Én megértem – szólalt meg végül. – Mégis jó lenne, ha Lemarque nem érezhetné úgy – és itt keresnie kellett a megfelelő francia kifejezést -, hogy megúszhatja szárazon, amit mondott. Feltéve, hogy tényleg mondta. – Lévi tudja, miről beszélek – felelte Rosen. De aztán a tenyerébe hajtotta az állát, és csak bámult a levesestányérba. – Másrészt fogalmam sincs, mit kellene csinálnunk. Ha elmondjuk valakinek, Lemarque letagadja. És rengeteg barátja van a negyedévesek meg ötödévesek között. Polaner eltolta magától a tányérját. – Most vissza kell mennem a műterembe. Annyi munkám van, hogy ma le sem fekszem. – Ugyan már, Eli – mondta neki Rosen. – Ne dühöngj! – Nem dühöngök, egyszerűen csak nem akarok botrányt. – Polaner feltette a kalapját, nyakába vetette a sálját, aztán már csak a görnyedt hátát látták, amint viseltes bársonyzakójában kacskaringózik kifelé az asztalok között. – Te hiszel nekem, ugye? – fordult oda Rosen Andráshoz. – Tudom, hogy jól hallottam. – Elhiszem. De én is azt gondolom, hogy nincs mit tenni. – Nem a bátyádról beszélgettünk egy perccel ezelőtt? – kérdezte Ben Yakov. – Az a téma sokkal jobban tetszett. – Helyes – felelte Rosen. – Én vágtam közbe, és mi lesz belőle? András megvonta a vállát: – Vago mindenesetre azt mondja, korai lenne még ünnepelni. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi. – Az is lehet, hogy lesz – jegyezte meg Rosen. – Igen. És akkor, mint nagyon helyesen rámutattál, a bátyám egy fasiszta diktatúrába fog költözni. Úgyhogy azt sem tudom, mit kívánjak jobban. Mindegyik forgatókönyv bonyolult.

– Palesztina – felelte Rosen. – A zsidó állam. Csak abban reménykedhetünk. Remélem, a bátyád eljut Olaszországba, és tanulni fog Mussolini alatt. Szerezze csak meg az orvosi diplomáját Mussolini orra előtt! Közben te meg Polaner meg Ben Yakov meg én Párizsban elvégezzük az építészetet. És akkor mindannyian emigrálhatunk. Nem igaz? – Én nem vagyok cionista – felelte András. – Nekem Magyarország a hazám. – Azért nem vagy ott éppen most sem, igaz-e? – jegyezte meg Rosen. Amivel András nehezen tudott volna vitatkozni. A rákövetkező két héten csak a Modenából érkező híreket várta. Statisztikából a Pont au Double alsó ívére jutó súlyeloszlást számolgatta, remélve, hogy a szimmetrikus egyenletek valamelyest lekötik a figyelmét. Rajzórán a Gare d’Orsay homlokzatának méretarányos ábrázolásán dolgozott, boldogan feledkezett bele a bonyolult óraszámlapok és a boltíves bejáratsor méricskélésébe. A műteremben Lemarque-on tartotta a szemét, aki sűrűn vetett kifürkészhetetlen pillantásokat Polanerre, de semmi olyasmit nem mondott, amit sértésnek lehetett volna értelmezni. Vago irodájában minden reggel az asztalon fekvő leveleket leste, hátha meglátja az olaszországi pecsétet, ám napról napra csalódnia kellett. Aztán egyik délután, amikor András éppen a műteremben ült és a Gare d’Orsay rajzáról radírozott ki néhány elmosódott ceruzavonalat, a szépséges Lucia jött be a külső irodából egy összehajtott papírlappal a kezében. Átadta az órát felügyelő ötödéves diáknak, majd anélkül, hogy a többiekre egyetlen pillantást vetett volna, kiment a teremből. – Lévi – szólalt meg a szigorú tekintetű, felügyelő fiú. Olyan volt a haja, mint egy felrobbant szalmakazal. – Az Ezredes irodájába hívatnak. Mindenki elhallgatott a teremben. A ceruza mozdulat közben megállt a diákok kezében. Az Ezredes Auguste Perret gúnyneve volt az iskolában. Minden szem Andrásra szegeződött, Lemarque megeresztett felé egy halvány félmosolyt. András a táskájába söpörte a ceruzáit, miközben azon tűnődött, vajon mit akarhat tőle Perret. Eszébe jutott, hogy Perret-nek esetleg köze lehet Tibor olaszországi boldogulásához, Vago talán tőle is segítséget kért. Hátha külföldi barátain keresztül ő is bizonyos befolyást gyakorol az ügyre, és most ő szeretné elsőként közölni a jó hírt. Felrohant két emeletet a lépcsőn arra a folyosóra, ahol a professzor személyes irodája volt, és megállt Perret zárt ajtaja előtt. Hallotta, hogy odabent Perret és Vago visszafojtott hangon beszélget. Bekopogott. Vago szólt ki, hogy lépjen be, és ajtót nyitott neki. Az irodában az egyik boulevard Raspailra nyíló ablakon beáradó fényben ott állt Perret professzor rövid ujjú ingben. Vago rátámaszkodott Perret íróasztalára, kezében borítékot tartott. – Jó napot, András – szólalt meg Perret, és elfordult az ablaktól. Intett Andrásnak, hogy foglaljon helyet az íróasztal melletti alacsony bőrfotelben. András leült, az iskolatáskáját hagyta a földre csúszni. Perret irodája zárt és nyugodt légkört árasztott. Éles ellentétben Vago irodájával, amely tele volt zsúfolva a falakra szögezett rajzok, hulladékszobrok, a munkaasztalon heverő tervek sokaságával, Perret szobája maga volt a rend és mértékletesség. A bőrrel borított asztalon három párhuzamosan álló ceruza, a fapolcokon rendben összetekert tervek, egy

konzolasztalon álló üvegdobozban a Théâtre des Champs-Élysées hajszálpontos hófehér makettje. Perret megköszörülte a torkát, és belekezdett: – Aggasztó híreket kaptunk Magyarországról. Módfelett aggasztóakat. Talán könnyebb volna, ha Vago professzor magyarul elmondaná, bár mint hallom, az utóbbi időben egyre jobban beszél franciául. – Hangjából eltűnt a korábbi harciasság, olyan kedves együttérzéssel nézett rá, hogy Andrásnak a kezéből is kifutott a vér. – Meglehetősen bonyolult a helyzet – mondta Vago magyarul. – Hadd magyarázzam el! Értesítést kaptam a barátom apjától, a professzortól. Sikerült egy helyet biztosítaniuk a bátyja számára a modenai orvosi iskolában. Vago itt megállt. András lélegzet-visszafojtva várta a folytatást. – Turano professzor levelet írt annak a zsidó szervezetnek, amely az ön ösztöndíját is biztosította. Meg akarta tudni, lenne-e pénz Tibor számára is. Kérését azonban sajnálattal elutasították. Ezen a héten újabb korlátozásokat vezettek be Magyarországon. Jelenleg egyetlen szervezet sem küldhet pénzt a külföldön tartózkodó zsidó diákok számára. A kormány az ön hitközségében is befagyasztotta a diáktámogatási alapokat. András csodálkozva hunyorított Vagóra. Szerette volna érteni, mire akar kilyukadni. – És ez nemcsak Tibor számára jelent problémát – folytatta Vago, egyenesen András szemébe nézve. – Egy szó mint száz, az ön ösztöndíját sem tudják tovább fizetni. Az igazat megvallva, fiatal barátom, az ön ösztöndíját soha nem is fizették ki. Az első havi csekk soha nem érkezett meg, úgyhogy a saját zsebemből fizettem ki a költségeit, abban a hitben, hogy csak ideiglenes elmaradásról lehet szó. – Megállt, és Perret professzorra nézett, aki kivárta, míg Vago magyarul vázolja a helyzetet. – Monsieur Perret nem tudja, honnan jött a pénz, nem is kell tudnia, úgyhogy arra kérem, ne árulja el a meglepődését. Azt mondtam neki, hogy minden rendben van. Azonban én sem vagyok gazdag ember, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem engedhetem meg magamnak, hogy még egy havi tandíját és ellátását kifizessem. Lassanként fagyos jégpáncél fogta körül András mellkasát. Nem tudják fizetni a tandíját. Perret kedvessége és együttérzése mindjárt értelmet nyert számára. – Mi úgy látjuk, ön kiváló képességű diák – folytatta Perret franciául. – Nem szeretnénk elveszíteni. A családja esetleg nem tudja támogatni? – A családom? – András szálkás hangja fakón kopogott a magas mennyezet alatt. Apját látta maga előtt, ahogy a tölgydeszkákat rakja halomba a fatelepen, meg anyját, amint paprikás krumplit főz a nyári konyha tűzhelyén. Arra a selyemharisnyára gondolt, amelyet tíz éve vett neki hanukára; hogyan őrizgette patyolat tisztán, szögletesre hajtogatva a papírcsomagolásban, kizárólag a zsinagógába vette fel. – A családomnak nincs erre pénze – mondta. – Borzasztó dolog ez – folytatta Perret. – Nagyon szeretném, ha tudnánk tenni valamit. A válság előtt rengeteg ösztöndíjat adtunk ki, most viszont... – A szürke eget bámulta az ablakon át, és katonás szakállát simogatta. – A hónap végéig fedezve vannak a költségei. Addig megpróbálunk valamit kitalálni, de attól tartok, nem sok jóval kecsegtethetem. András automatikusan fordította a szavait: nem sok jóval kecsegtethetem.

– Ami a bátyját illeti – mondta Vago -, rettenetesen sajnálom. Turano nagyon szívesen segített volna. Megpróbálta lerázni magáról az eluralkodó döbbenetet. Fontos, hogy értsék, mi a helyzet Tibor pénze körül. – Nem számít – válaszolta, szándéka szerint nyugodt hangon. – Az ösztöndíj nem sokat számít... mármint Tibornak. Hat éve teszi félre a pénzt. Biztos, hogy van elég pénze vonatjegyre és az első évi tandíjra. Még ma este sürgönyözök neki. A barátja édesapja fenn tudja tartani számára azt a helyet? – Minden bizonnyal – felelte Vago. – Azonnal írok neki, ha úgy gondolja, hogy menni fog. De talán a bátyja önnek is tud segíteni, ha van valamennyi félretett pénze. András megrázta a fejét: – Nem tudnék kérni tőle. Nincs annyi pénze, hogy kettőnknek is elég legyen. – Rettenetesen sajnálom – ismételte meg Perret, és előrejött, hogy kezet fogjon Andrással. – Vago professzortól azt hallom, hogy ön igen leleményes fiatalember. Talán ebben a helyzetben is megtalálja a kiutat. Utána fogok nézni, hogy a magunk részéről mit tehetünk. Perret most ért hozzá először. Mintha éppen a halálos betegségét közölték volna Andrással, és a közelgő vég árnyéka tenné lehetővé Perret számára, hogy szakítson a formalitásokkal. Megveregette a hátát, miközben az iroda ajtaja felé vezette. – Bátorság! – mondta, aztán elköszönt Andrástól, és kiengedte az előcsarnokba. András lefelé indult a lépcsőház poros sárga fényében, elhaladt az osztályterem mellett, ahol a Gare d’Orsay félbehagyott rajza feküdt az asztalon, el a kinti irodában ülő szépséges Lucia mellett, ki a kék kapun, amelyet egy ideje már a sajátjának érzett. Elsétált a boulevard Raspailon egészen a postáig, és kért egy távirati blankettát. A keskeny, szűk vonalakra leírta azt az üzenetet, amelyet útközben megfogalmazott a fejében: MODENAI ORVOSI EGYETEMEN HELYED BIZTOSITVA STOP HALA VAGO BARATJANAK STOP AZONNAL SZEREZZ UTLEVELET ES VIZUMOT STOP HURRA STOP. A rátörő önsajnálat homályában egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a „Hurrá!”-t kihagyja. A végén mégis odaírta, nem sajnálta rá a tíz centime-ot, és kisétált a boulevard-ra. Az autók továbbra is robogtak, a délutáni fény éppen úgy esett, mint máskor, az utcákon ugyanúgy rohantak a járókelők, bevásárolt dolgokkal, rajzokkal, könyvekkel megrakodva, az egész város ügyet sem vetett mindarra, ami az imént vele történt az École Spéciale egyik irodájában. Nem látott és nem hallott, semmire nem gondolt, miközben a szűken kanyargó rue de Fleurusön át a Luxembourg-kert felé haladt, ahol egy platánfa árnyékában talált egy üres zöld padot. A padról rá lehetett látni egy méhészetre, András meg is figyelte a csuklyás méhészt, aki a kaptár kereteit vizsgálgatta. A méhész fejét, karját és lábait elborították a fekete méhek. Lassú mozgással, a füsttől kábán bóklásztak a méhész testén, mint tehenek a legelőn. András megtanulta az iskolában, hogy egyes méhek képesek alakot változtatni, ha a körülmények úgy kívánják. Amikor a méhkirálynő elpusztul, egy másik méh leveti korábbi életét, és új alakot, új szerepet öltve átváltozik méhkirálynővé. Ettől kezdve ő rakja le a petéket és ő vitatja meg a dolgozókkal a kaptár állapotát. András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték. Az iskolaudvaron el kellett viselnie a keresztény gyerekek gúnyolódását, az osztályban pedig tanárai rosszallását, amiért sábesz napján kihagyta az iskolát. Jom kippur

idején böjtölt, sábeszkor zsinagógába ment, tizenhárom éves korában felolvasott a Tórából, és a zsidó törvény szerint férfivá avatták. Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidónegyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie. De még itt is voltak olyan emberek, mint Lemarque, meg diákcsoportok, akik tüntettek a zsidók ellen, és jó néhány uszító antiszemita újság is. Most pedig ez az újabb teher, ez az újfajta córesz is az ő vállára nehezedik. Egy pillanatig eltűnődött, miközben a Luxembourg-kert padján üldögélt, mi lenne, ha levetné a zsidó identitást, ledobná magáról ennek a vallásnak a köntösét, mint egy kabátot, amely terhessé vált a hőségben. Felötlött benne, ahogy szeptemberben a Sainte-Chapelle-ben álldogált, átélte a hely csöndes szentségét, és átfutott agyán a latin mise néhány sora: Kyrie eleison, Christe eleison, Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz! Egy pillanatra kézenfekvőnek tűnt a megoldás: kereszténynek kell lenni, nem is egyszerűen kereszténynek, hanem római katolikusnak, mint azok a keresztények, akik a Notre Dame-ot és a Sainte-Chapelle-t, Budapesten pedig a Mátyás-templomot és a Szent István-bazilikát álmodták meg. Lerázni magáról korábbi életét, új történelmet kezdeni. Megszerezni azt, amit eddig megtagadtak tőle. Megkapni a kegyelmet. Ám a kegyelemről rögtön a rachmonusz jiddis szó jutott eszébe, ami az anyaméhet jelentő héber rechem szóból ered. Rachmonusz az a mélységes és feltétlen együttérzés, amit az anya a gyermeke iránt érez. Jom kippur előestéjén minden évben ezért imádkozott a konyári zsinagógában. Megbocsátásért könyörgött, böjtölt, és a jom kippur végén olyan érzéssel jött el, mint akit tisztára sikáltak. Minden évben szükségét érezte, hogy belenézzen a lelkébe, megbocsásson és megbocsátasson. Minden évben a testvéreivel állt a zsinagógában, balra tőle a vadóc kis Mátyás, jobbra a sovány, mély hangú Tibor. Apjuk állt mellettük az ismerős táliszban, hátul pedig, a nők között, türelmesen és tartózkodóan az anyjuk, akinek a jelenléte biztonságot adott, még akkor is, amikor nem látták. Ugyanúgy nem dobhatja el magától a zsidóságát, ahogy nem dobhatja el a saját testvéreit, nem dobhatja el apját és anyját. Felállt, még egy utolsó pillantást vetett a méhészre és méheire, aztán a parkon keresztül elindult hazafelé. Nem azon tűnődött, hogy mi történt, hanem hogy mihez kezd ezek után. Talál magának egy állást és megkeresi a szükséges pénzt, hogy benn maradhasson az iskolában. Ő persze nem francia, de nem számít. Budapesten sok ezer dolgozót fizetnek kéz alatt, senkinek sem tűnik fel. Holnap szombat lesz. A hivatalok zárva tartanak, de a sok üzlet, vendéglő, pékség, zöldséges, könyvesbolt, művészellátó, bisztró, férfiruhabolt kinyit. Ha Tibor megtehette, hogy teljes időben a cipőboltban robotoljon, és éjszaka bújja az anatómiakönyveket, akkor ő is dolgozhat az iskola mellett. Mire a rue de Écoles-ra ért, már meg is fogalmazta magában a szükséges mondatokat. Állást keresek. Franciául: je cherche... je cherche... egy állást. Végül az is eszébe jutott: un boulot.

ÖTÖDIK FEJEZET

A Sarah Bernhardt Színház ŐSSZEL A Sarah Bernhardt Bertold Brecht Az anya című új darabját mutatta be, hétfő kivételével minden este kilenckor játszották. A színház a város kellős közepén állt, a Place du Châtelet-n. Öt luxuspáhollyal csábította a nézőt, meg azzal az izgalmas tudattal, hogy valamikor ezt a teret töltötte be, ezt a láncon függő csillárt libbentette meg Sarah Bernhardt hangja. Valahol ennek a színháznak a mélyén rejlik az a krémszínű és arany párnákkal kitapétázott öltöző, meg az arany fürdőkád, ahol a színésznő közismert módon pezsgőben fürdött. November első szombatján váratlanul próbára hívták össze a stábot. Claudine Villareal-Bloch, a darabban szereplő anya heveny hangszálgyulladást kapott, amit kimondatlanul mindenki a fiatal új brazil sajtóattaséval szövődő afférjának tulajdonított. Ilyen zavaró körülmények közepette az utolsó pillanatban kellett beugrania az őt helyettesítő színésznőnek. Marcelle Gérard feldúlva lépdelt fel-alá az öltözőjében, és azon tűnődött, hogyan merészelhetett Claudine Villareal-Bloch ilyen csúnya játékot űzni vele. Úgy érezte, szándékosan meg akarta alázni. Madame Villareal-Bloch jól tudja, hogy Madame Gérard rég belefáradt ebbe a beugró szerepbe és nem készült fel rendesen. Aznap reggel a próbán el is felejtette a szövegét és dadogni kezdett, mint egy kezdő. A hall mögötti irodában Novák Zoltán skót whiskyt töltött magának tisztán, és azon járt az agya, mi lesz vele, ha a darab nem folytatódhat, ha Madame Gérard a színpadon ugyanúgy belesül a szerepébe, mint a reggeli próbán. A másnap esti előadásra a kultuszminiszter is bejelentkezett, ennyire népszerű lett az új Brechtdarab, ami persze csak súlyosbította a helyzetet. Ha az este holnap botrányba fullad, neki, mint magyarnak kell mindenért felelősséget vállalnia. A kudarc sohasem lehet francia. Novák Zoltán kétségbeesetten rá akart gyújtani. De nem gyújthatott, mert a felesége előző este, amikor értesült Madame Villareal-Bloch megbetegedéséről, eldugta előle a cigarettát, mivel tudta, hogy nem képes megálljt parancsolni magának. Azt is megígértette vele, hogy nem vásárol többet, és kilátásba helyezte, hogy még a ruháját is meg fogja szagolni. Miközben ő a nikotinmegvonásból eredő szorongással fel-alá járkált az irodájában, belépett a rendezőasszisztens a sürgős tennivalók listájával. A kellékesnek szüksége van egy halom ásóra a harmadik jelenetben. Megvásárolják, vagy anélkül játsszák a jelenetet? Madame Gérard nevét rosszul nyomták a holnap esti programban (Guérard-t írtak, ami nem olyan nagy hiba), akarja-e az egészet újranyomni? Végül odalenn vár egy fiú, állást keres. Azt állítja, ismeri a Monsieur-t, legalábbis ezt lehet kivenni a mondókájából, mert nem beszél jól franciául. Hogy mi a neve? Valami külföldi. Lévi. Ondrache. Vegyenek új ásókat a jelenethez. A programot pedig hagyják úgy, ahogy van, az újranyomás túl sokba kerülne. És semmiféle Lévi Ondrache-t nem ismer. De még ha ismerné is, bizony isten, képtelen volna most bárkinek állást adni! András úgy tervezte, hogy hétfő reggel már győzelmi hírekkel állít be Vago professzorhoz. Talált állást, elintézte, hogy ki tudja fizetni a tandíjat, tehát marad az

iskolában. Ehelyett itt baktat a boulevard Raspailon, és csalódottan rugdossa a lehullott gallyakat. Egész hétvégén járta a Quartier Latint, munka után érdeklődött az utcai és hátsó bejáratoknál, péknél, autószerelő műhelyben, de még egy grafikai tervezőirodába is volt mersze bekopogni, ahol rövid ujjú ingben egy fiatalember dolgozott a tervezőasztalnál. Zavarodottsággal vegyes megvetéssel nézett Andrásra, és azt mondta, legközelebb akkor jöjjön, ha megszerezte a diplomáját. De András csak ment tovább, éhesen a hideg esőben, nem volt hajlandó feladni. Átgyalogolt a Szajna fölött a ködben, és próbálta összeszedni, kit kereshetne meg, hogy segítséget kérjen tőle. Amikor végre felnézett, rájött, hogy egészen a Place du Châtelet-ig gyalogolt. És akkor jutott eszébe, hogy elmehetne a Sarah Bernhardt Színházba, bejelenthetné magát Novák Zoltánhoz, ő végül is meghívta, hogy látogassa meg. Akár most rögtön odamehet. Fél nyolc van, előadás előtt nyilván Novák ott is tartózkodik. Ám a Sarah Bernhardtnál egy fiatalember – udvariasan, sajnálkozva, jó sok szapora, együtt érző francia szóval – elküldte. Állítólag személyesen beszélt Novákkal, aki nem ismerte András nevét. András az est hátralevő részét és a másnapot is álláskereséssel töltötte, de nem járt több szerencsével. Végül mégiscsak hazakerült, az ablak melletti asztalnál üldögélt, kezében a bátyjától kapott távirattal: HIHETETLEN JO HIR STOP OROK HALA NEKED ES VAGONAK STOP HOLNAP MEGKEREM A DIAKVIZUMOT STOP MODENA STOP HURRA STOP TIBOR STOP.

Mit nem adott volna, hogy találkozhasson Tiborral, elmondhassa neki, mi történt vele, és meghallgassa, szerinte mit kellene most tennie. De hát Tibor ezernégyszáz kilométerre volt tőle, Budapesten. Sürgönyben semmiképpen nem lehetne ilyen tanácsot kérni, a levél meg túlságosan lassú. Rosen, Polaner és Ben Yakov persze értesült mindenről, hétvégén elmondta nekik a diákmenzán, jólesett, hogy feldühödtek, együttérzésük megerősítést jelentett, de segíteni ők sem nagyon tudtak. Mindenesetre nem voltak a testvérei, nem érthették meg úgy, ahogy Tibor megértené, mit jelent számára ez az ösztöndíj, és milyen volna, ha megfosztanák tőle. Az École Spéciale reggel hétkor még teljesen kihalt. A műtermek némák, az udvar üresen áll, az előadóterem kong az ürességtől. Tudta persze, hogy ha körülnézne, találna néhány diákot az asztalánál bóbiskolva, aki kávé és cigaretta mellett egész éjjel fenn volt, hogy egy rajzon vagy maketten dolgozzon. Az átdolgozott éjszakák mindennaposak voltak az École Spéciale-ban. Rebesgettek bizonyos pirulákról, amelyek élesebbé teszik az agyat és segítségükkel napokig, sőt, hetekig fenn lehet maradni. Legendák keringtek azokról a művészi csúcsteljesítményekről, amely hetvenkét órás virrasztás után születtek. Meg persze borzalmas összeomlásokról is. Az egyik műtermet úgy nevezték: l’atelier de suicide.17 A régebbi diákok emlegették az újabbaknak, hogy volt itt valaki, aki főbe lőtte magát, mert abban az évben a vetélytársának jutott a díj, a Prix du Amphithéâtre. Abban a bizonyos előadóteremben a tábla melletti falon valóban látni lehetett egy lyukat a téglában. Amikor András erről a történetről kérdezte Vagót, azt a választ kapta, hogy ezt már az ő diákkorában is mesélték, de megerősíteni senki nem tudta. Mindenesetre jó figyelmeztetés. Vago irodájában égett egy lámpa, András már az udvarról látta a sárga négyszöget. Felrohant három lépcsőfordulót, és bekopogott. Vago csak hosszú idő

17

Öngyilkosok műterme (francia).

után nyitott ajtót, zokniban, a szemét tintafoltos hüvelykés mutatóujjával dörzsölgetve. Inggallérja nem volt begombolva, haja borzasan állt. – Hát te? – kérdezte magyarul. Ebben a két pici szóban csipetnyi szeretet rejlett. – Én – felelte András. – Egyelőre még itt. Vago bekísérte a szobába, és leültette a szokásos sámlira. Aztán néhány percig magára hagyta. Mikor visszajött, látszott, hogy forró vízben megmosta és durva törülközővel szárazra törölte az arcát. A habkőszappan illata áradt belőle. Azzal lehet lemosni a tintát az ember kezéről. – Nos? – kérdezte Vago, és leült az asztal mögé. – Tibor mélységesen köszöni. Most kérvényezi a vízumot. – Már írtam is Turano professzornak. – Köszönöm – felelte András. – De tényleg. – És maga hogy van? – Nem túl jól, képzelheti. – Izgul, hogyan fogja kifizetni a tandíjat. – Ön nem izgulna a helyemben? Vago hátratolta a székét, felállt, az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Egy pillanattal később visszajött és beletúrt a hajába. – Ide hallgasson, ma reggel nincs kedvem a franciaórához. Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit a terepre? Van még jó másfél óránk a műteremig. – Maga a tanár! – felelte András. Vago leakasztotta a kabátját a fogasról és belebújt. Kitolta Andrást maga előtt az ajtón, mögötte ment le a lépcsőn, és kivezette az iskola kék kapuján. Kinn a körúton belekotort a zsebébe egy kis aprópénzért, majd levitte Andrást a Raspail metróállomás lépcsőjén. Épp akkor futott be a szerelvény. Motte-Picquet-ig mentek vele, onnan tovább a 8-assal, Michel-Ange Molitornál aztán megint átszálltak. Végül a Billancourt nevű sötét állomáson Vago és András kiszállt a metróból és felmentek a külvárosi sugárútra. Frissebb volt a levegő, mint a belvárosban, a boltosok a reggeli forgalomra készülve fellocsolták a járdákat, az ablaktisztítók pedig lemosták az utcai kirakatokat. Fekete gyapjúkabátos lányok lépdeltek fürgén, libasorban a járdán egy tollas kalapot viselő matróna vezetésével. – Már nincs messze – mondta Vago. Végigmentek Andrással a sugárúton, aztán befordultak egy keskeny, boltokkal teli utcába, onnan a lakóövezet egyik hosszú utcájába, majd egy kisebbe, szürke ikerházak és zömök piros tetős családi házak között, míg egyszer csak egy háromszögletű, fehér, hajóra emlékeztető bérház nőtt ki előttük a hegyesszögben összefutó két utca közti földdarabból. A lakások kerek hajóablakai és mélyen ülő, üvegezett tolóajtós balkonjai tényleg olyanok voltak, mintha egy óceánjáróhoz tartoznának, és a görbített ablakokból meg a tejfehér vasbeton ívekből felépített hajóorr szinte hasította a levegőt. – Az építész? – kérdezte Vago. – Pingusson. – Alig pár hete voltak megnézni a műveit a Nemzetközi Kiállítás tervezői pavilonjában, az őket kalauzoló ötödéves pedig rengeteget áradozott Pingusson egyszerű vonalairól és szokatlan arányairól. – Pontosan – felelte Vago. – Az École Spéciale-hoz tartozik ő is. Oroszországban ismertem meg öt éve egy építésztalálkozón, azóta jó barátok vagyunk. Írt néhány

okos cikket a L’Architecture d’Aujourd’hui18-be. Ettől aztán az emberek olvasni kezdték az éppen csak beindult folyóiratot. Emellett elképesztően pókerezik. Szombat esténként rendszeresen játszunk. Néha Perret professzor is eljön – csapnivaló játékos, de jól lehet vele beszélgetni. – El tudom képzelni – mondta András. – Akkor találja ki, miről beszélgettünk most szombat este? András megvonta a vállát. – Nincs ötlete? – A spanyol polgárháborúról. – Nem, fiatal barátom. Magáról. A maga problémájáról. Az ösztöndíjáról. A hiányzó pénzéről. Közben Perret egyfolytában töltötte a pezsgőt. Elsőrangú ‘26-os Canard-Duchéne volt, egyik ügyfelétől kapta ajándékba. Na most, Georges-Henri – vagyis Pingusson – kivételesen okos ember. Egy csomó szép épületet köszönhetünk neki itt Párizsban, az egész háza tele van a díjakkal, amelyeket értük kapott. És mérnök is, nemcsak építész. Úgy pókerezik, mint aki ért a számokhoz. Ha viszont bepezsgőzik, egyfolytában henceg és ömlik belőle a romantika. Éjfélkor az asztalra dobta a betétkönyvét, és megfogadta Perret-nek, hogy ha ő – mármint Perret – megnyeri a következő leosztást, akkor ő – azaz Pingusson – magára vállalja a tandíjadat és költségeidet. András Vagóra meredt: – És mi történt? – Persze Perret vesztett. Szerintem soha nem láttam még, hogy legyőzte volna Pingussont. De a pezsgő megtette a magáét. Okos ember ez a Perret. Végső soron Pingusonnál is okosabb. – Ezt hogy érti? – Utána mind kint álltunk az utcán, próbáltunk taxit fogni. Perret annyira józan volt, mint egy bagoly, és egyfolytában csóválta a fejét. – Szörnyű disznóság ezzel a Lévi gyerekkel szemben! – hajtogatta. – Tragikus dolog. – George-Henri pedig, aki berúgott a pezsgőtől, lényegében térdre borult Perret előtt, úgy könyörgött, hadd nyújtson neked kölcsönt. Ötven százalékot, egy centime-mal se kevesebbet – mondta. – Ha az a gyerek ki tudja köhögni a másik felét – mondta -, hadd maradjon bent az iskolában! – Most tréfál – hökkent meg András. – Nem éppen. – De másnap észhez tért. – Nem tért. Perret még az éjjel írásba adatta vele. Le van kötelezve Perret-nek, az igaz. Nem kevés szívességet kapott tőle. – És milyen biztosítékot kér a kölcsönre? – Semmilyet – felelte Vago. – Perret azt mondta, maga egy úriember. És hogy rengeteget fog keresni, ha egyszer végzett. – Ötven százalék – tűnődött András. – Te jó isten! És pont Pingussontól! – Megint felnézett az épület ívelt tömbjére, magasba törő fehér hajóorrára. – Mondja, hogy nem vicc ez az egész! – Nem vicc. Az íróasztalomon ott az aláírt levél. – De hát az több ezer frankot jelent! – Perret meggyőzte, hogy maga érdemes a támogatásra. 18

Építészet Ma (francia).

Úgy érezte, elszorul a torka. Nem akart sírva fakadni itt, Boulogne-Billancourtban egy utcasarkon. Cipőtalpával a járdaszegélyt bökdöste. Muszáj, hogy a másik felét valahogy előteremtse. Ha egyszer Perret csodát művelt, ha a semmiből előállt valamivel, ha úriembernek tartja őt, a legkevesebb, amit megtehet, hogy megfelel Pingusson feltételének. Mindent meg fog tenni, amit tőle telik. Mennyi időt töltött eddig álláskereséssel? Néhány napot? Tizennégy órát? Párizs óriási város. Muszáj munkát találnia. Időnként mintha egy jóindulatú szellem költözött volna be a Sarah Bernhardt Színházba. Minden várakozás szerint be kellett volna csődölnie a darabnak, mégsem ez történt. Aznap este, amikor Marcelle Gérard Az anya címszerepében debütált, minden előjel arra mutatott, hogy bukásra van ítélve. Marcelle egy órával azelőtt, hogy a függöny felment volna, megjelent Novák irodájában, és azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja az egészet. Képtelen tovább csinálni. Le fogja járatni magát a közönség, a kritikusok, a kultuszminiszter előtt. Novák megfogta a kezét, és könyörgött neki, legyen belátó. Ő biztos benne, hogy el tudja játszani a szerepet. Az olvasópróbán is tökéletes volt. Végül csak azért adta Claudine Villareal-Blochnak a szerepet, nehogy elfogultsággal vádolják Madame Gérard iránt. A viszonyuknak ugyan réges-rég vége, de az emberek folyton beszélnek, és félt, hogy a feleségének fülébe jut valami pletyka, pedig már amúgy is olyan kényes a helyzet. Marcelle persze meg fogja érteni. Nemde, ebben állapodtak meg annak idején, amikor eldöntötték a dolgot? Soha meg nem fordulna a fejében, hogy színpadra engedje ma este, ha nem tudná, hogy csodálatos lesz. A szorongása végső soron teljesen normális. Nem tört-e rá még Sarah Bernhardtra is a lámpaláz az 1879-es Phaedraalakítása előtt? A leghalványabb kétsége sincs, hogy Marcelle a színpadra lépés pillanatától kezdve pontosan úgy fogja játszani a szerepet, ahogy Brecht megálmodta. Biztos, hogy maga is tudja. Ugye, tudja? Amikor azonban befejezte, Madame Gérard elhúzta a kezét, otthagyta Novákot és szó nélkül visszavonult az öltözőjébe. Aznap este talán az ő őszinte aggodalmának ereje csalogatta elő Sarah Bernhardt szellemét a színház falai közül, de az is lehet, hogy a stáb és a személyzet, a világosítók, jegyszedők, öltöztetők, ügyelők, ruhatáros lányok kollektív izgalma. Akárhogy is történt, mire az óra kilencet ütött, Madame Gérard bizonytalansága mindenestül elpárolgott. A kultuszminiszter ott ült a páholyában, és időnként diszkréten meghúzta ezüst flaskáját. Lady Mendl és Reginaid Fellows méltóságos asszony volt a társaságában. Lady Mendlnek pávatoll díszelgett a hajában, Daisy Fellows pedig jádezöld Schiaparelli kosztümben feszített. A spanyolországi háború divatba hozta a kommunista színházat Franciaországban. Telt ház volt. Kialudtak a fények. Ekkor színpadra lépett Madame Gérard, és mintha maga Sarah Bernhardt szólt volna belőle azon a szilvaízű hangján. Novák Zoltán saját oldalpáholyából figyelte, hogy Madame Gérard Az anya szerepében jóformán megszégyeníti Claudine Villareal-Bloch szeretettől csordultig telt alakítását. Mélyen, felszabadultan sóhajtott a megkönnyebbüléstől, és most már kifejezetten örült, amiért a felesége megakadályozta, hogy a mellkasát szorító cigarettában keressen vigaszt. Ha kis szerencséje van, lehet, hogy végleg megszabadul tőle. A budapesti gyógyfürdőkben töltött idő kiöblítette tüdejéből a vért és a fájdalmakat. A darab nem bukott meg. Ki

tudja, talán még a színház is megmaradhat, a főkönyvben tornyosuló piros számoszlopok és a hétről hétre makacsul növekvő adósságok ellenére. Olyan túláradó jókedve támadt, mikor az előadás után fogadta a kultuszminiszter gratulációját, amit tovább is adott a pironkodó, kifulladt Madame Gérardnak, hogy odalenn az öltözőfolyosón egymás után két pohár pezsgőt is elfogadott, és fenékig ürítette őket. Marcelle, mielőtt elment volna, behívta legbensőbb szentélyébe, és egyetlenegyszer, szinte szűziesen szájon csókolta, mintha minden meg lenne bocsátva. Éjfél volt, mire kiverekedte magát a művészbejárón, bele a sűrű, éles ködbe. Felesége már várja otthon a hálószobában, leeresztett hajával, levendulaillatú bőrével. De még három lépést sem tett hazafelé, amikor valaki hátulról nekirohant, és megragadta a karját úgy, hogy az aktatáskája ki is esett a kezéből. Újabban elszaporodtak a rablások a színház környékén, többnyire óvatos volt tehát, most azonban a pezsgő minden józanságot kiűzött belőle. A háborúban kifejlődött ösztöneire hallgatva hátraperdült, és gyomorszájon vágta a támadóját. Sötét hajú fiatalember csuklott össze a járdán, lihegve. Novák Zoltán leguggolt, hogy felvegye az aktatáskáját, csak akkor hallotta meg a fiú rebegését: Novák úr! Novák úr! Az ő nevét, magyar megszólítással. A fiatalember arca távolról ismerősnek tűnt. Novák talpra segítette, és lesöpört néhány nedves falevelet a kabátujjáról. A fiatalember óvatosan tapogatta az alsó bordáit. – Mégis, mit gondolt, amikor hátulról így nekem jött? – kérdezte Novák magyarul, és próbálta kifürkészni a fiú arcát. – Nem akart fogadni az irodájában – sikerült kinyögnie a fiatalembernek. – Fogadnom kellett volna? Ismerem valahonnan? – felelte Novák. – Lévi András – pihegett a fiatalember. Ondrache Lévi. A fiú a vonatról! Eszébe jutott, milyen zavartan állt ott Bécsben, és milyen hálás volt Nováknak, amikor hozott neki egy perecet. És most gyomorszájon vágta ezt a szegény fiút. Novák megrázta a fejét, valahonnan mélyről bús kacaj tört fel belőle: – Lévi úr! Legmélyebb bocsánatáért esedezem! – Nagyon szépen köszönöm – felelte a fiú keserűen, még mindig a bordáját tapogatva. – Leütöttem, pont bele a csatornába – mondta Novák ijedten. – Rendbe fogok jönni. – Nincs kedve elkísérni egy darabon? Nem messze lakom innen. Elindultak egymás mellett, és András elejétől fogva elmesélte neki az egész történetet, attól kezdve, hogy megkapta az ösztöndíjat egészen addig, amíg elvesztette, meg hogy milyen ajánlatot kapott Pingussontól. És hogy emiatt jött ide. Még egyszer meg kellett próbálnia, hátha sikerül találkoznia Novákkal. A legalantasabb munkát is hajlandó elvégezni. Bármit megcsinál. Kipucolja a színészek cipőjét, felsepri a padlót, kiüríti a szemetest. Meg kell keresnie a maga ötven százalékát. Az első részlet három hét múlva esedékes. Közben elérték Novák házát a rue de Sèvres-en. Odafönt fény derengett a hálószobafüggönyt borító tüll mögött. A szitáló köd benedvesítette Novák haját és apró gyöngyökkel szórta tele felöltőjének az ujját. Lévi ott vacogott mellette a vékony zakójában. Nováknak egyszeriben eszébe jutott a főkönyv. Épp akkor zárta le, mielőtt felment megnézni az előadást. A könyvelő takaros betűivel ott álltak benne a számok, amelyek a Sarah Bernhardt kétségbeesett pénzügyi helyzetét tanúsították.

Még néhány veszteséges hét, és végképp be kell zárniuk. Másfelől most, hogy Madame Gérard játssza Az anya főszerepét, ki tudja, mi történik. Tisztában volt vele, mi folyik Kelet-Európában, hogy András támogatásának elapadása csak egy még sokkal súlyosabb kór tünete. Fiatal korában Magyarországon látta, hogy a numerus clausus ragyogó zsidó fiúkat tesz tönkre. Bűn volna ennek a fiatalembernek megtörnie, ha már egyszer eljutott idáig. A Bernhardt nem jótékonysági intézmény, de a fiú nem is könyöradományt kér. Munkát keres. Bármit hajlandó elvégezni. Biztos, hogy Brecht darabjának szellemében járna el, ha munkát adna annak, akinek ennyire szüksége van rá. Végül is nem zsidó volt-e maga Sarah Bernhardt? Az anyja holland zsidó kurtizán, és a zsidóság persze anyai ágon öröklődik. Ő már csak tudta. Bár katolikus templomban keresztelkedett és katolikus iskolákba járt, zsidó volt az ő édesanyja is. – Rendben van, Lévi úrfi – mondta, és a fiú vállára tette a kezét. – Jöjjön el a színházba holnap délután! És András olyan ragyogó, hálás mosollyal fordult felé, hogy Novákot egy pillanatra elfogta a rettegés. Ennyi bizalom! Ennyi reménykedés! Hogy mi mindenre képes a világ egy ilyen fiúval szemben, mint ez a Lévi András, arról Novák nem óhajtott tudomást venni.

HATODIK FEJEZET

A munka AZ ANYÁBAN huszonhat színész játszott, kilenc nő és tizennyolc férfi. Hetente hat napot dolgoztak és hét előadást tartottak. A színpad mögött csak néhány percnyi idejük maradt, és közben rengeteg bajukat kellett megoldani. Jelmezüket megjavítani, vagy kivasalni, ölebüket megsétáltatni, levelüket feladni, rekedtségüket oldani egy teával, vacsorájukat megrendelni. Időnként fogászra vagy orvosra is szükségük volt. Időnként arra volt szükségük, hogy átfussák a szövegüket vagy bóbiskoljanak egyet, hogy kicsit felüdüljenek. A színfalak mögött szerelmi afférjaikat kellett ápolniuk. Két férfi színész szerelmes volt két nőbe, csakhogy mindkét imádott hölgy épp a másik férfit szerette. Üzenetek röpködtek a szerelmesek közt. Virágok jöttek-mentek, megkapták és kidobták, meg csokoládék, amit viszont csak bekaptak. Ebben a zűrzavarban jelent meg a dologra áhítozó András, és a segédügyelő rögtön munkába is állította. Ha Hammond úrnak elszakadt a cipőfűzője, Andrásnak kellett másikat szereznie. Ha Madame Pillol bichon frisé kutyája megéhezett, András feladata volt, hogy megetesse. Üzeneteket szállított oda-vissza az igazgató és a főszereplők, az ügyelő és a segédügyelő, a színfalak mögött pedig a szerelmesek között. Amikor a leváltott Claudine Villareal-Bloch bejött a színházba, hogy visszakövetelje a szerepét, sok-sok hízelgéssel kellett megbékíteni. (A segédügyelő azt is elárulta Andrásnak, hogy Villareal-Bloch-t végleg kivették a szerepből, mert Marcelle Gérard elsöprő sikert aratott benne. A Bernhardtban öt év óta először minden este telt ház volt.) András nem is értette, hogyan is működhetett bármi a színfalak mögött a Sarah Bernhardtban, mielőtt őt felvették. Az első napján már az előadás előtt annyira kimerült, hogy meg sem tudta nézni. Elszunnyadt egy pamlagon, fogalma sem volt, hogy a második felvonásban színpadra kerül, csak amikor két díszletmunkás lezavarta róla, és betolták a színpadra. Alighogy lekászálódott róla, vége lett az első felvonásnak, a színészek lejöttek a színpadról, és mindjárt millió kéréssel ostromolták. Este már régen befejeződött az előadás, de ő még mindig ott volt. Claudel, a segédügyelő azt mondta, hogy mindennap addig kell maradnia, amíg az utolsó színész is haza nem megy. Aznap este Marcelle Gérard volt az utolsó. Dolga végeztével András az öltöző előtt várta, hogy a színésznő befejezze beszélgetését Novák Zoltánnal. A szapora francia párbeszéd izgatottságát az öltözőajtón át is kihallotta. Jólesett hallgatni, és arra gondolt, nem bánná, ha még meg kellene tenni neki valamilyen szívességet, mielőtt hazamegy. Végül Monsieur Novák bukkant elő, összeráncolt homlokával kissé gondterheltnek látszott. És úgy tűnt, meglepődik, hogy Andrást ott találja. – Éjfél van, fiam – szólította meg. – Ideje hazamenni. – Monsieur Claudel arra utasított, hogy az utolsó színészt is várjam meg. – Aha. Akkor jól van. Tessék, itt van valamennyi a vacsorához, az első heti fizetés előlege. – Novák egy pár összehajtogatott papírpénzt adott át Andrásnak. – Vegyél a perecnél valamivel komolyabb dolgot – és elindult le a haliba, az irodája felé. Közben a tarkóját vakargatta.

András szétterítette a bankjegyeket. Kétszázötven frank, kétheti vacsorára is elég lenne a diákmenzán. Megkönnyebbülésében halkan füttyentett, és a pénzt a mellényzsebébe gyűrte. Madame Gérard lépett ki az öltöző ajtaján. Széles arca smink nélkül sápadtnak és laposnak látszott. Kezében barna török kézitáska, sála szoros csomóba kötve, mintha annak kellene melegítenie a hosszú gyalogúton hazáig. Pedig Claudel már elmondta, hogy Madame Gérard-nak taxit kell hívni, úgyhogy András arra kérte, várja meg a művészbejárónál amíg a quai de Gesvres-en leint egy kocsit. Az autogramkérők már mind elmentek. Az előadás után Madame Gérard száznál is több autogramot adott a művészbejárónál. András a karját nyújtotta neki, miközben kisétáltak az úttestig. Érezte, hogy a tweedkabát egészen vékonyra kopott a könyökén. A taxi ajtajában a színésznő egy pillanatra megtorpant és a szemébe nézett, arcát keretbe foglalta a sálja. Széles, domború homloka volt és keskeny szemöldöke. Erős arccsontja olyasfajta nemességet kölcsönözött neki, amely egyaránt illett a királynő és a proletár anya szerepéhez is. – Maga új ember itt – szólalt meg végül. – Hogy hívják? – Lévi András – felelte András, és alig észrevehetően meghajolt. Kétszer is elismételtette a nevét, mintha az eszébe akarná vésni. – Örvendek, András. Köszönöm, hogy szerzett nekem kocsit. – Aztán beült, a combjára húzta a kabátját és becsukta az ajtót. Miközben a quai de Gesvres-en a Pont d’Arcole felé haladó kocsi után nézett, András azon kapta magát, hogy visszapörgeti ezt a rövid beszélgetést. Hallotta Madame Gérard hangját, amint azt mondja: Très heureuse de fairé votre connaissance.19 Hogyan lehetséges, hogy a très heureuse-ben a magyar örülök szót hallotta vissza? Elképzelhető, hogy Párizsban végső soron mindenki magyar? Hangosan felnevetett arra a gondolatra, hogy a színházba a Szajna jobb partjáról hosszú, drága autókon érkező, szőrmebundás úriasszonyok és a dzsesszrajongó, kopott zakós művészdiákok, a marseilles-i halleves, a bouillabaisse és a bagett fogyasztása közben, titokban mind gulyásról és magyar parasztkenyérről ábrándoznak. Miközben a folyó felé gyalogolt, a mellkasában egyre fokozódó könnyűség áradt szét. Szerzett magának munkát. Meg fogja keresni az ötven százalékot. A dolgozóasztalon ott hevernek a kihegyezett ceruzák, nem kizárt, hogy reggelig még a Gare d’Orsay rajzait is befejezi. Egész éjjel szakadatlanul dolgozott, és a délelőtti órák alatt sikerült is ébren maradnia. Aztán mégiscsak elszunnyadt a könyvtár sarkában, és fel sem ébredt néhány órán keresztül. Mikor végre magához tért, hajtókáján papírfecnit talált Rosen kezeírásával: Ötkor a Kék Galambban vagyunk, te lusta disznó. András felült és öklével megdörzsölte a szemét. Előhúzta zsebéből apja óráját, megnézte, hány óra. Mindjárt négy. Három óra múlva megint ott kell lennie a munkahelyén. Semmi másra nem vágyott, mint hogy hazamehessen és lefeküdjön az ágyába. Kicsoszogott a haliba, be a mosdóba, és a tükörben észrevette, hogy álmában tintával Clark Gable-bajuszt rajzoltak a szája fölé. Ott is hagyta. Ujjaival megfésülte a haját, és eligazgatta a zakóját. A Kék Galamb kávéház félórányi gyaloglásra volt a Raspailon, a Quartier Latin túlsó oldalán. András ért oda elsőként, hátul, a pultnál ült le, és az étlapon található 19

Örülök, hogy megismertem (francia).

legolcsóbb tételt, egy kis kanna teát rendelt. A teához adtak két vajas kekszet is, mandulával a közepén. Ezért szerették a diákok a Kék Galambot. Mert nagyvonalúak. A Quartier Latinben nem volt gyakori, hogy a tea mellé két kekszet is adjanak, manduláról nem is beszélve. Mire elfogyasztotta a teát és a kekszet, megérkezett Rosen, Polaner és Ben Yakov is. Levették magukról a sálat, és odahúztak néhány széket az asztalához. Rosen jobbról-balról csókot nyomott András arcára. – Remek bajusz – jegyezte meg. – Azt hittük, meghaltál – mondta Ben Yakov. – Vagy legalábbis elájultál. – Nem sok híja volt. – Fogadtunk egymással. – Rosen arra tett, hogy átalszod az éjszakát. Én azt mondtam, idejössz hozzánk. Polaner tartózkodott, mert le van égve. Polaner elvörösödött. Hármuk közül az ő családjának ment a legjobban, de a családi birodalom csak egy krakkói ruhakereskedésből állt, az apjának pedig fogalma sem volt arról, hogy mennyibe kerül az élet Párizsban. Minden hónapban éppen csak annyi pénzt küldött Polanernek, amennyi alig fedezte az étkezését és öltözködését. Ő azonban pontosan tudta, hogy így is egyre nagyobb adóssága halmozódik fel az apjával szemben, nem volt hát mersze többet kérni tőle. Afféle elkényeztetett gyerek volt, aki soha nem dolgozott, eszébe sem jutott volna, hogy valami állást keressen magának, úgy könnyítsen a helyzetén. Inkább meleg vizet kért a kávéházban, az épületmodellekből maradt vastag kartondarabokkal foltozta be a lyukas cipőjét, meg összegyűjtötte a megmaradt kenyeret a diákmenzán. András zsebe most tele volt pénzzel, tudta, hogy mindenkit meg kell hívnia egy italra. Mindannyian kis pohár whiskyt kértek szódával, hisz az amerikai filmcsillagok is azt itták. Szidták a magyar kormányt, amiért el akarja venni tőlük Andrást, és ittak az új munkájára, ahol színészek szerelmes üzeneteit továbbítja, meg a kutyáikat sétáltatja. Amikor a whisky elfogyott, megint rendeltek egy nagy kanna teát. – Ben Yakovnak dolga van ma este – közölte Rosen. – Miféle dolga? – Randevú. Találkozó. Nem kizárt, hogy romantikus természetű. – Kivel? – Csak a szépséges Luciával – felelte Rosen, Ben Yakov pedig szótlan diadallal ropogtatta összekulcsolt ujjait. Az asztal elcsitult. Mindannyian álmodoztak Luciáról, bársonyos mély hangjáról, csiszolt mahagóni bőréről. Éjszaka egyedül az ágyban mindannyian elképzelték, amint kilép a ruhájából, fehérneműjéből, és ott áll előttük meztelenül, az elsötétített szobában. Nappal pedig a tehetségével pirított rájuk a műteremben. Amellett, hogy az irodán dolgozott, negyedéves osztályában az egyik legtehetségesebb diáknak számított, azt beszélték, hogy Mallet-Stevens különösen sokra tartotta a munkáit. – Ben Yakov egészségére! – szólalt meg András, és felemelte a poharát. – Egészségére – ismételték a többiek. Ben Yakov színlelt szerénységgel felemelte a kezét. – Persze tőle soha nem tudjuk meg, mi történt – mondta Rosen. – Ben Yakov mindig magában tartja a kalandjait.

– Nem úgy, mint Monsieur Rosen – vágott vissza Ben Yakov. – Monsieur Rosen kalandjairól tud az egész világ. Bárcsak a hölgyek is tudnák! – Párizs a szerelem városa – mondta Rosen. – Mindegyikünknek szerelmeskedni kellene. – És itt a vulgáris baiser20 szót használta. – Mi a baj, Polaner? Megsértettelek valamivel? – Ezt meg sem hallottam – felelte Polaner. – Polaner úriember – mondta Ben Yakov. – Az úriemberek pedig ne baisent pas21. – Épp ellenkezőleg – vágott vissza András -, az úriemberek nagy baiseurök. Épp most fejeztem be a Veszedelmes viszonyokat. Tele van baisent úriemberekkel. – Nem biztos, hogy nektek szintén volna rá alapotok, hogy ilyesmiről beszélgessetek – jegyezte meg Rosen. – Polanernek legalább van otthon egy petite amie22-ja. A leendő krakkói menyasszonya, nem igaz? – Meglökte Polaner vállát, aki ismét elpirult. Említett neki néhány levelet, amit egy gyapjúáru-készítő lányától kapott, meg hogy az apja szeretné, ha elvenné. – Ő már túl van mindenen, ha nem is szívesen beszél róla – tette hozzá Rosen. – De te, András, még sohasem csináltad. – Hazugság – felelte András, pedig igaz volt. – Párizs tele van lányokkal – mondta Rosen. – Össze kéne hoznunk valamelyikkel. Már úgy értem, hivatásossal. – De kinek a pénzén? – érdeklődött Ben Yakov. – A művészeknek olykor akadnak jótevői – válaszolta Rosen. – Hol maradnak a mi jótevőink? – Felállt, és az egész terem előtt teljes hangerővel megismételte a kérdést. Néhány törzsvendég felemelte a poharát. De nem akadt köztük potenciális jótevő, mind diákok voltak, a szokásos kanna teával, két keksszel, baloldali lapokkal, elnyűtt kabátjukkal. – De legalább van állásom – szólalt meg András. – Hát akkor spórolj, spórolj! Nem maradhatsz örökké szűz! A munkában úgy rohangált az egyik feladatától a másikig, mint egy kukta, aki tizenkét fogásos ebédnél segédkezik. Alig ért véget az egyik, már jött a másik, köztük lélegzetvételnyi idő sem maradt. Claudel, a baszk származású segédügyelő lobbanékony természetű ember volt, időnként dobálnia kellett a díszleteket, amelyeket aztán meg kellett javítani, hogy megint használni lehessen. Emiatt aztán a díszletkészítő mester ki is lépett, a díszletek pedig egyre kétségbeejtőbb állapotba kerültek. Claudel terrorizálta a súgókat és a díszletmunkásokat, az igazgatóhelyettest és a ruhatárosnőt, de még a saját főnökét, a főügyelőt, Monsieur d’Aubignét is, aki rettegett Claudel haragjától, a világért sem merte volna bepanaszolni Monsieur Nováknál. Legfőképpen azonban Andrást terrorizálta, aki legnagyobb szerencsétlenségére mindig kéznél volt. András tudta, hogy Claudel nem rosszindulatú, csak perfekcionista, és a Bernhardtban a színfalak mögötti zűrzavartól minden perfekcionista megőrült volna. Az üzeneteknek nyoma veszett, gazdátlan díszletek hevertek összevissza, néha nem összeillő jelmezek kerültek egymás mellé, soha senki nem tudta, mennyi idő van még a függönyig, vagy a szünet végéig. Csoda, hogy az előadás egyáltalán le tudott menni. András már első ott töltött hetében rekeszeket készített az ügyelő, segédügyelő, igazgató, a stáb és a személyzet Baszni (francia). Nem basznak (francia). 22 Kis barátnője (francia). 20 21

közötti üzenetváltáshoz. Vett két olcsó faliórát, és elhelyezte őket a két oldalfolyosón, a díszletek tárolására összetákolt néhány polcot, és minden rekeszre felírta annak a felvonásnak és jelenetnek a számát, amelyben a díszlet szerepel. Néhány nap alatt szokatlan nyugalom támadt a színfalak mögött. Teljes felvonások mentek le anélkül, hogy Claudel egyetlen egyszer dührohamot kapott volna. A díszletmunkások beszámoltak a változásról az ügyelőnek, aki megemlítette Novák Zoltán előtt, Novák pedig gratulált Andrásnak. A sikeren felbátorodva András kért és kapott heti hetvenöt frankot, hogy a színpad mögött felállíthasson egy kis asztalt, amelyről bárki vehetett egy kis kávét, tejszínt, csokoládés kekszet, dzsemet vagy kenyeret. Üzenőrekesze hamarosan hálás üzenetekkel lett tele. Úgy tűnt, Madame Gérard különösen érdeklődik András iránt. Egyre gyakrabban hívta, nemcsak azért, hogy a kívánságait teljesítse, hanem a puszta társaság kedvéért is. Előadás után, amikor a többi színész már hazament, szerette, ha ott üldögél nála az öltözőben és beszélget vele, miközben ő leszedi magáról a sminket. Ez az arclemosás idővel annyira elhúzódott, hogy András gyanakodni kezdett, a színésznő valamiért retteg hazamenni. Tudta, hogy egyedül él, csak azt nem, hogy hol. Rózsaszínű, régi plakátokkal kitapétázott lakást képzelt el magának. Madame Gérard nem sokat beszélt magáról, de azt elárulta, hogy András jól sejti, honnan származik. Budapesten született, és a kis Marcelle-t az anyja magyarul meg franciául is megtanította. Mégis azt akarta, hogy András csak franciául beszéljen vele, mert a gyakorlás a legjobb nyelvtanár. Budapestről akart hallani, a Múlt és Jövőnél végzett munkájáról, a családjáról. András el is mesélte neki, hogy Mátyás mennyire szeret táncolni, meg hogy Tibor hamarosan indul Modenába. – És tud olaszul? – kérdezte, miközben az arckrémet beledörzsölte a homlokába. – Tanult valamennyit? – Gyorsabban meg fogja tanulni, mint én a franciát. Az iskolában háromszor is ő nyerte meg a latinversenyt. – És nagyon várja már az indulást? – Nagyon – felelte András. – De januárig nem mehet. – Mi érdekli még az orvostudományon kívül? – A politika. A világ helyzete. – Hát az bocsánatos bűn egy ilyen fiatalembernél. Hát még? Mit csinál a szabadidejében? Van-e barátnője? Otthon hagy-e valakit Budapesten? András megrázta a fejét. – Éjjel-nappal dolgozik. Nincs semmi szabadideje. – Tényleg? – mondta Madame Gérard, miközben egy rózsaszín bársonypárnával törölgette az arcát. Zavart érdeklődéssel nézett Andrásra, vékony szemöldöke kettős ívbe hajlott. – No és maga? Magának csak van egy kis barátnője? András erősen elpirult. Erről a kérdésről még soha nem beszélt felnőtt asszonnyal, beleértve a saját édesanyját is. – Nyoma sincs – felelte. – Értem – mondta Madame Gérard. – Akkor talán nem volna ellenére egy barátom ebédmeghívása. Magyar asszony az ismerősöm, tehetséges balettmester, és van egy lánya, aki csak néhány évvel fiatalabb magánál. Nagyon csinos lány, Elisabetnek hívják. Magas, szőke lány, remek tanuló, mindig jó jegyet kap matematikából. Meg is nyert valami városi matematikaversenyt, szegénykém. Biztos

tud valamennyire magyarul, bár hangsúlyozottan francia. Ő talán be is tudja mutatni magát a barátainak. Magas szőke lány, aki hangsúlyozottan francia, magyarul is tud, és megmutathatja neki Párizs másik oldalát: erre aligha mondhatott volna nemet. Agya mélyén pedig megszólalt Rosen hangja, mikor azt mondta: nem maradhat örökké szűz. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy boldogan elfogadja Madame Gérard barátjának ebédmeghívását. Madame Gérard saját névjegyére írta fel a nevet és a címet. – Vasárnap délben – szögezte le. – Sajnos én magam nem tudok ott lenni. Egy másik meghívásnak kell eleget tennem. De biztosíthatom, Elisabettől és az édesanyjától nincs semmi félnivalója. – Odaadta a kártyáját. – Nem messze laknak innen, a Marais-negyedben. Ránézett a címre, és azon tűnődött, vajon a Marais-negyednek abban a részében volt-e a cím, amelyiket egyszer a történelemóra keretében felkerestek. És ekkor hirtelen élesen az agyába hasított valami. Még egyszer meg kellett néznie. Madame Gérard ezt írta: Morgenstem, rue de Sévigné 39. – Morgenstern – mondta ki hangosan. – Igen. A rue d’Ormesson sarkán álló ház. – Ekkor valami különöset vett észre András arckifejezésében. – Valami baj van, kedvesem? Andrásban egy pillanatra késztetés támadt, hogy beszámoljon neki a Benczúr utcában tett látogatásáról és a Párizsba küldött levélről, de akkor eszébe jutott, hogy Haászné diszkréciót kért tőle, és azonnal összeszedte magát. – Semmi-semmi – felelte. – Jó ideje nem jártam már előkelő társaságban. Ennyi az egész. – Remekül fog szerepelni – jegyezte meg Madame Gérard. – Maga sokkal inkább úriember, mint a legtöbb úriember, akit ismerek. – Felállt, megeresztett felé egy királynői mosolyt, és e kis magánszáma közepette is tekintélyt és eleganciát sugárzott. Majd felöltötte kínai köntösét, és bevonult az aranyszínű öltözőparaván mögé. Aznap éjjel az ágyán üldögélt és a névjegykártyát nézegette. Tudta, hogy a magyar emigránsok köre Párizsban véges, és hogy Madame Gérardnak jó kapcsolatai vannak köztük. Ugyanakkor azt érezte, hogy az az egybeesés bizonyára mélyebb jelentőséggel bír. Biztos volt benne, hogy jól emlékezik, nem tévesztette el sem a Morgenstern nevet, sem a rue de Sévigné címet. Izgalommal jutott eszébe, hogy most majd kiderül, igaza volt-e Tibornak, amikor arra gyanakodott, hogy a levelet Haászné egykori szeretőjének címezték. Ha megérkezik Morgensternékhez, vajon egy ezüsthajú úriembert talál-e ott – talán Madame Morgenstern apósát -, aki azonos lehet a titokzatos C-vel? És mi közük lehet a budapesti Haászéknak egy Marais-ben élő balettmesterhez? Azt pedig hogyan fogja megállni, hogy mindebből bármit is eláruljon Haász Józsefnek, mikor legközelebb találkoznak? A rá következő napokban azonban nem sok ideje jutott a Morgensternéknél teendő közelgő látogatásán töprengeni. A szemeszter végéig már csak egy hónap volt hátra, három héten belül elbírálják a diákok őszi munkáját. Az ő munkája a Gare d’Orsay modellje lesz, amelyet méretezett rajzok alapján készít el. A terveket már befejezte, de magához a modellhez még hozzá sem kezdett. Meg kell vennie az anyagokat, át kell tanulmányoznia a topográfiai térképeket, hogy meg tudja építeni az alapot. Sablonokat kell készítenie a modell formáihoz, kivágni a formákat,

megrajzolni az íves ablakokat és az óraszámlapokat, meg a kőből épített részleteket, aztán mindent össze kell illeszteni a végleges formában. Az egész hetet a tervei között töltötte a műteremben. Munka után éjszaka a statikavizsgára való felkészülés foglalta le, délutánonként pedig Perret előadásait hallgatta a szerencsétlen Fonthillapátság tizenkilencedik századi katedrálisutánzatáról, amelynek tornya a rossz tervezés, sietős kivitelezés és rossz építőanyagok használata következtében háromszor is összeomlott. Szombat délután munkába érkezésekor már csak az maradt rejtély számára, hogyan lehetséges, hogy egy nappal az ebédmeghívás előtt még egyetlen fehér ingét sem sikerült kimosatnia, vagy félretennie néhány frankot ajándékokra. Miután Madame Gérard-nak beszámolt öltözködési nehézségeiről, hamarosan ott állt Madame Courbet, a jelmezvarrónő műhelyében, aki Az anya összes munkásruháját meg katonai egyenruháját készítette. Miközben a színpadon forradalom bontakozott ki, Madame Courbet figyelmét egészen másfajta küzdelem kötötte le: ötven tüllszoknyát kellett varrnia a Bernhardt téli gyermek-táncbemutatójára. András a fehér tüllök és parányi selyemvirágok forgatagában talál rá, a varrógép egy hófelhő kellős közepén kattogott, mint valami mechanikus égzengés. Ötvenes éveiben járó, verébszerű nő volt, aki mindig kifogástalan szabású ruhában járt. Aznap éppen zúzmarás dérszálak fagytak zöld gyapjúruhájára, kezében pedig egy ezüstfehér cérnagombolyagot tartott. Levette keret nélküli szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse Andrást. – Óh, az ifjú Monsieur Lévi! – mondta. – Megint Monsieur Claudelnek van valami panasza, vagy talán másnál szakadt ki a varrás? Szája fanyar grimaszra húzódott. – Igazából nekem kellene... – felelte András – sajnos egy egész ing. – Ing? Talán meg fog jelenni a színpadon? – Nem – mondta András, és elpirult. – Holnapra ebédmeghívást kaptam, arra kéne az ing. – Értem. – Letette a gombolyagot, és keresztbe fonta a karját. – Nem egy szokványos kérés. – Nem szívesen zavarom, mikor látom, hogy amúgy is annyi dolga van. – Magát Madame Gérard küldte, vagy tévedek? András bevallotta, hogy ő. – Ej, az a nő! – sóhajtott Madame Courbet. De felkelt a székéből, odaállt András elé, és tetőtől talpig felmérte. – Nem mindenkinek tenném meg – mondta. – De maga jó fiú. Halálra dolgoztatják itt, és alig keres valamit, de velem soha nem volt pimasz. Amit bizonyos emberekről nem mondhatok el. – Felvette a mérőszalagot az asztalról és a csuklójára szíjazta a tűpárnát. – Tehát egy úriemberhez illő inget, ugyebár? Persze egyszerű fehér Oxford-szövetből. Csak semmi feltűnősködés. – Pár begyakorlott mozdulattal megmérte András nyakát, vállát és karhosszát, majd a CHEMISES23 feliratú ruhatári szekrénykéhez lépett. Kiemelt belőle egy ropogós gallérú, tiszta fehér inget. Megmutatta Andrásnak azt a különleges belső zsebet, amelybe a művért lehet elrejteni. Az egyik darabban a feleség féltékeny szeretője minden este ledöfi a férjet, ezért ebből Madame Courbet-nak végtelen sokat kellett

23

Ingek (francia).

előállítani. Egy CRVT24 jelzésű fiókból kiválasztott egy foglyokkal díszített kék selyem nyakkendőt. – Ez egy gazdag arisztokrata nyakkendője – mondta -, pedig csupa maradékból készült. Nézze csak meg! – Megfordította a nyakkendőt, és megmutatta, hogy a selyemmaradékot egy egyszerű pamut alapra varrta fel. András felvette az inggel együtt, amelyet ő gyorsan betűzött a gyors igazításhoz. Az este végeztével adta át neki a kész nyakkendőt, barna papírba csomagolva. – Ne tudja senki, honnan szerezte! – kérte. – Nem szeretném, ha kiszivárogna a híre. – De azért kedvesen megcsípte a fiú fülét, amikor útjára küldte. Kifelé menet hirtelen támadt egy ötlete. A színház impozáns főbejáratához ment, ahol Pély, a gondnok tolóseprűjével söpörte fel a márványpadlót. Pély szokása szerint az előző heti csokrok virágait egy sorban a bejárat elé helyezte, ahonnan aztán reggel a virágos vázával együtt felszedte, és újakat tett a helyükbe. András megbillentette a sapkáját. – Ha senkinek nem kellenek ezek a virágok – kérdezte -, vihetek belőlük? – Hát persze! Vidd el mindet! Amennyi csak jólesik! András elképesztően sok rózsát szedett a karjába, meg liliomot, krizantémot, hozzá piros bogyókkal teli ágakat, zöld gallyakon ülő kék madárfigurákkal, és toll formájú páfránycsokrokkal. Nem fog hát üres kézzel érkezni Morgensternékhez, a rue de Sévignére, de nem ám!

24

A cravate (nyakkendő) francia szóból.

HETEDIK FEJEZET

Az ebéd ALIG NÉHÁNY NAP telt el azóta, hogy Perret óráján a Marais építészetét tanulmányozták. Külön kirándulást tettek az Hôtel de Sens tizenötödik századi palotájához. Alaposan megszemlélték a csúcsos tornyokat, oroszlánfejes vízköpőket, a tető girbegurba vonalát és szabálytalan formájú, túlzsúfolt homlokzatát. András azt várta volna, hogy Perret szigorú kritikával illeti majd, miközben fejtegetést tart az egyszerűség erényéről. Az óra ezzel szemben arról szólt, hogy ebben az épületben milyen erő van, és a kivitelezése is mennyire igényes, ennek köszönhető, hogy máig fennmaradt. Perret végigsimította a főbejárat köveit és megmutatta a diákoknak, hogy micsoda műgonddal faragták ki a kőművesek a gótikus ívek ék alakú tartóköveit. Mialatt beszélt, ortodox zsidók jelentek meg az utcán, kipát viselő iskoláscsapat élén. Ahogy elhaladtak mellettük, a két diákcsoport megbámulta egymást. A fiúk közül néhányan összesúgtak, és alaposan megnézték a katonai egyenruhát viselő Perret-t. Volt, aki kissé le is maradt, hogy meghallgassa, amit mond. Egyikük odavetett nekik valami köszönésfélét, de tanáruk jiddis szavakkal megszidta. András most az Hôtel de Sens épülete mögött járt, a formásra trimmelt kert mellett, amelynek megemelt ágyásait télire teleültették bíborszínű kálával. Virágterhével megrakodva kerülgette a rue de Rivoli forgalmát. A Marais utcáinak majdnem olyan bensőséges hangulata volt, mint egy filmforgatási helyszínnek. A Cinescope-ban vagy a Le Film Complet-ben látott már András olyan miniatűr városokat, amelyeket Los Angeles-i stúdiók zegzugos csarnokaiban építettek fel. A fakó téli ég most itt is egy stúdió boltíves tetejének látszott. András félig-meddig azt várta, hogy az épületek között középkori ruhában szaladgáljanak az emberek, és megafonnal hadonászó rendezők meg operatőrök kövessék őket emelőkre erősített bonyolult szerkezetekkel. Volt ott kóser hentesüzlet, héber könyvesbolt, zsinagóga, mind jiddis feliratokkal, mintha a városon belül lenne egy másik város. Viszont hiányoztak az olyan antiszemita falfeliratok, amelyek rendszeresen felbukkantak Budapest zsidónegyedében. Helyettük csupasz, vagy szappan-, csokoládé- és cigarettareklámokkal teleragasztott falakat lehetett látni. Amikor András a rue de Sévigné szűk sikátorába lépett, egy fekete taxi viharzott el mellette, és kis híján fel is döntötte. Miután kissé megnyugodott, a hatalmas csokrot áttette a másik kezébe, és még egyszer kisilabizálta a Madame Gérard kártyáján szereplő címet. Az utca túloldalán üvegezett üzletbejáratot látott, fából faragott, gyermekbalerinát ábrázoló cégérrel, alatta pedig a felirat: ÉCOLE DE BALLET – MME MORGENSTERN, MAÎTRESSE.25 Átkelt az úton. A saroképület mindkét oldalán félig elfüggönyözött ablakok sorakoztak, lábujjhegyről be is tudott látni egy üres, sárga padlós terembe. Az egyik falat végig tükör borította, a másik mentén csiszolt fakorlát húzódott. A sarokban zömök pianínó állt, mellette asztalka régimódi gramofonnal, a fényes fekete tölcséren megcsillant a fény. A déli csend homályában kavargó 25

Balettiskola – Madame Morgenstern, balettmester (francia).

porszemek szállingóztak, és a teremben mintha még mindig áradna a mozgás meg a zene, tovább folyna a tánc, ha nem is volt éppen óra. Az épület bejáratát ólomüveggel berakott zöld kapu fedte. András megnyomta a csengőt és várt. Az ablak áttetsző üvegén át egy testes asszonyt látott lejönni a lépcsőn, aki kinyitotta az ajtót, és csípőre tett kézzel kezdte méregetni. Arca vörös volt, kendőt viselt, és olyan mélységes paprikaszagot árasztott, mint azok az asszonyok, akik zöldséget és kecsketejet hordtak a debreceni piacra. – Madame Morgenstern? – kérdezte András elbizonytalanodva. A hölgy nem tűnt éppen balettmesternek. – Á, dehogy – hangzott a válasz magyarul. – Lépjen be, és csukja be a kaput maga után. Bejön a hideg! Szóval megfelelt a vizsgán. Jóleső érzés töltötte el, mert bentről olyan illatok terjengtek, hogy az éhségtől szinte elszédült. Belépett az előszobába, az asszony pedig szapora magyarsággal egyre csak mondta, miközben elvette tőle a kabátját és kalapját. Mennyi rengeteg virág! Megnézi, van-e fönt elég nagy váza, amibe mind belefér. Mindjárt kész lesz az ebéd. Pörköltet főzött, reméli, ízleni fog, mert más nincs, csak hozzá egy kis galuska meg gyümölcskompót, hideg sült csirke meg a diós rétes. Jöjjön csak fel őutána. Apfelnénak hívják. Felkapaszkodtak az emeletre, ahol egy kissé kopott török szőnyegekkel és sötét színű bútorokkal berendezett első szalonba irányította. Megkérte, ott várjon Madame Morgensternre. Leült a szürke bársonykanapéra, és vett egy mély levegőt. A tömény pörköltszagon túl bútortisztító citromaromáját és édesgyökér halvány illatát érezte. Előtte egy faragott kisasztalon rózsaszínű meg lila cukortojásokkal teli kristályüveg tál állt. Kivett egy ánizsos cukorkát, és bekapta. Megigazította nyakkendőjét, nehogy hátul kilátsszon a vászon. Egy pillanat múlva cipősarkak kopogását hallotta a haliból. Karcsú árnyék suhant végig a falon, és egy lány lépett be, kezében kék vázával. A váza tele volt tömve virágok, ágak és kék madárfigurák kusza sokaságával, a sásliliomok a szélükön már barnulni kezdtek, a nehéz rózsafejek kókadoztak a szárukon. A hervadó virágok tömkelegén át a lány Andrásra pillantott, sötét haját, mint egy szárnyat, a homlokába söpörte. – Köszönöm a virágokat! – szólalt meg franciául. És miközben elhelyezte a vázát a tálalón, András látta, hogy egyáltalán nem is lány. Arcán a felnőtt nő markáns vonásai, dereka szálfaegyenes az évtizedes gyakorlástól. Termete viszont apró és hajlékony, vázát tartó keze pedig olyan, mint egy gyermeké. Miközben nézte, ahogy elrendezgeti a virágokat, Andráson végigfutott a zavar hulláma. Miért hozott ennyi félig hervadt virágot? Miért hozta a kék madarakat? Azt a sok ágat? Miért nem vett a sarki piacon valami egyszerűt? Egy tucat százszorszépet? Vagy egy csokor csillagfürtöt? Mennyibe kerülhetett volna? Néhány frankba? Az erdei nimfa a válla fölött visszamosolygott rá, aztán odajött és kezet nyújtott neki. – Claire Morgenstern vagyok – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk végre, Lévi úr. Madame Gérard olyan sok szépet mesélt magáról! András kezet rázott vele, és próbált nem bámulni rá. Évtizedekkel fiatalabbnak tűnt, mint képzelte. Úgy gondolta volna, nagyjából Madame Gérard-ral lesz egykorú, ez a nő azonban aligha lehetett több harmincévesnél. Visszafogottan, megindítóan szép volt finom csontjaival, rózsaszín héjú gyümölcsre emlékeztető ajkával, hatalmas,

okos szürke szemével. Claire Morgenstern. Őt takarja tehát a C-betű, nem valami idős úriembert, aki Haászné szeretője volt egykor. Ugyanolyan nagy szemei voltak, mint Haásznénak, ugyanaz a csendes szomorúság tükröződött bennük, mint az idősebb asszony tekintetében. Ez a Claire Morgenstern biztosan Haászné lánya. Hosszú idő telt el, míg végül meg tudott szólalni. – Örvendek, hogy megismerhetem – felelte hadaró, emelkedett franciasággal, de rögtön érezte, hogy nem ezt akarta mondani. Csak késve jutott eszébe, hogy fel is álljon, és bár keresgélte magában a helyes szavakat, ugyanazon a hangon folytatta: – Köszönöm a meghívást – hebegte és leült megint. Madame Morgenstern mellette foglalt helyet egy alacsony széken. – Szeretne inkább magyarul beszélgetni? – kérdezte magyarul. – Azt is lehet. András mintha egy kút mélyéről nézett volna fel rá: – Jó lesz a francia – mondta magyarul. Franciául is megismételte: – Jó lesz a francia. – Hát jó. El kell mesélnie, milyen mostanában Magyarország. Évek óta nem jártam ott, Elisabet pedig még sohasem volt ott. És mintha nevének kiejtésével odaidézték volna, magas, komoly lány lépett a szobába egy kancsó jeges teával a kezében. Széles válla azokra az úszókra emlékeztette Andrást, akiket a Palatinusban mindig megcsodált. A lány türelmetlenséggel vegyes megvetéssel nézett rá, miközben kitöltötte a teát. – Ő az én Elisabetem – közölte Madame Morgenstern. – Elisabet, ő András. András képtelen volt elhinni, hogy ez a lány Madame Morgenstern lánya. Elisabet kezében úgy festett a teáskancsó, mint valami játékszer. András megitta a teát, és hol az anyára, hol a lányára nézett. Madame Morgenstern hosszú kanállal kavargatta a teáját, Elisabet pedig, mihelyt letette a kancsót az asztalra, hátravetette magát a karosszékben, és az órájára pillantott. – Ha nem kezdünk most rögtön enni, elkések a moziból – mondta. – Egy óra múlva találkozom Marthe-tal. – Milyen filmet néz meg? – próbálta András felvenni a társalgás fonalát. – Magát nem érdekelné – hangzott a válasz. – Franciául van. – De hát tudok franciául – felelte András. Elisabet visszafogott mosolyt eresztett meg felé: – Me zső párl fránszé26 – mondta. Madame Morgenstern lehunyta a szemét: – Elisabet! – szólt rá. – Mi van? – Tudod te jól, mi van. – Én csak el akarok menni a moziba! – felelte Elisabet és unalmában a sarkával rugdosta a szőnyeget. Aztán András felé fordította a fejét, és azt mondta neki: – Jól fest a nyakkendője! András lenézett. Nyakkendője kifordult, mikor előrehajolt a poharáért, és most a vászon nézett kifelé, nem látszottak az aranyfoglyok, berepültek az ingébe. Szégyentől égve fordította vissza, és bámult bele a teájába. – Az ebéd tálalva! – rikkantott a vörös képű Apfelné a küszöbről, és hátratolta a kendőjét. Jöjjenek, nehogy kihűljön! Külön étkező volt politúrozott vitrinnel a porcelánok számára, az asztalon fehér terítő. Minden a Benczúr utcai házra emlékeztet, gondolta magában András. Csak a vértelen szendvics hiányzik. Az asztal roskadozott a pörkölttel, galuskával és hideg 26

De hát tudok franciául (francia, rossz kiejtéssel).

csirkével megrakott tálak alatt, mintha nem is hárman, hanem legalább nyolcan ebédelnének. Madame Morgenstern ült az asztalfőnél, András és Elisabet pedig mellette, szemben egymással. Apfelné kiszedte a pörköltet. András örült, hogy a figyelem elterelődött róla, nyakába tűrte a szalvétát, és nekilátott. Elisabet a tányérjára meredt. Félretolta a pörköltet, és a nokedlit kezdte enni, darabonként. – Hallom, hogy érdekli a matematika – szólt András Elisabet lehajtott feje búbjához. Ő rá emelte a tekintetét: – Anyámtól tudja? – Nem, Madame Gérard-tól. Azt is mesélte, hogy megnyert egy versenyt. – A gimnáziumi matematikát mindenki tudja. – Egyetemen nem akarja tanulni? Elisabet megvonta a vállát: – Hát, ha megyek egyetemre... – Drágám, nem élhetsz kizárólag nokedlin – szólalt meg halkan Madame Morgenstern, Elisabet tányérjára pillantva. – Eddig szeretted a pörköltet. – Húst enni kegyetlenség – felelte Elisabet, és András felé fordította a tekintetét. – Láttam, hogyan vágják le a teheneket. Kést döfnek a nyakukba, aztán lerántják, így, és csak úgy ömlik a vér. Biológiaórán elmentünk a sakterhez. Tiszta barbarizmus. – Nem igazán – felelte András. – A testvéreimmel jól ismertük a városi kóser hentest. Apám barátja volt, és nagyon kedvesen bánt az állatokkal. Elisabet elszántan nézett rá: – El tudja nekem magyarázni, hogyan lehet kedvesen levágni a tehenet? Akkor mit csinált vele? Halálra simogatta? – A hagyományos módszerrel – válaszolt neki András, valamivel élesebb hangon, mint szerette volna. – Egy gyors döfés a nyakába. Nem fájhat neki egy másodpercnél tovább. Madame Morgenstern letette az ezüst evőeszközt és szalvétát szorított a szája elé. Rosszullét fogta el, Elisabet arcára pedig kiült a csendes diadal kifejezése. Apfelné az ajtóban állt egy vizeskancsóval, várta, mi fog történni. – Folytassa! – mondta Elisabet. – Mit csinál a döfés után? – Azt hiszem, ezt a témát befejezhetjük – felelte András. – Ne, kérem, ne! Szeretném hallani a többit, ha már belekezdett. – Elisabet, elég lesz – szólalt meg Madame Morgenstern. – Pedig most kezd érdekes lenni a beszélgetés. – Azt mondtam, elég! Elisabet összegyűrte a szalvétát és az asztalra lökte: – Én kész vagyok – mondta. – Te csak ülj tovább a vendégeddel, és faljátok a húst. Én megyek a moziba Marthe-tal. Hátratolta a székét és felállt. Kis híján vizeskancsóstul feldöntötte Apfelnét. Lement a haliba, egy távoli szobában kezdett zörögni. Néhány pillanattal később döngő lépteitől visszhangzott a lépcsőház. Majd bevágódott a táncstúdió ajtaja, beleremegtek a kazettás ablakok. Az étkezőasztalnál Madame Morgenstern a tenyerébe temette az arcát: – Elnézést kérek, Monsieur Lévi – mondta. – Kérem, ne tegye! – felelte András. – Minden rendben. – Az igazat megvallva, cseppet sem bánta, hogy kettesben maradt Madame Morgensternnel. – Miattam ne aggódjon! – mondta. – Szörnyű téma volt, én kérek bocsánatot. – Szükségtelen – mondta Madame Morgenstern. – Elisabet időnként lehetetlenül viselkedik, ennyi az egész. Tehetetlen vagyok, amikor úgy dönt, hogy dühöng velem.

– De miért dühöng magával? Megvonta a vállát, és fanyar félmosoly jelent meg az arcán. – Félek, túl bonyolult. Tizenhat éves lány. Az anyja vagyok. Gyűlöli, ha beleavatkozom a társas kapcsolataiba. És arra sem szabad emlékeztetnem, hogy magyarok vagyunk. Felvilágosulatlan embereknek tekinti a magyarokat. – Néha én is így érzem – felelte András. – Például mostanában én is rengeteget küszködök a franciával. – Pedig úgy látom, remekül beszéli. – Nem, rémesen. És sajnos semmivel sem járultam hozzá, hogy a lánya kevésbé tartsa barbároknak a magyarokat. Madame Morgenstern egy mosolyt takart el a kezével: – Nagyon elhamarkodta azt a mészárost. – Sajnálom – felelte András, de nevetni kezdett. – Pedig ebéd közben soha nem szoktam szóba hozni. – Tehát tényleg ismerte a kóser hentest a városában. – Igen. Munka közben is láttam. De Elisabetnek igaza van, valóban rettenetes. – Maga bizonyára... hol is nevelkedett? Valahol vidéken? – Konyáron. Debrecen mellett. – Konyár? Az még húsz kilométerre sincs Kabától, ahol anyám született. – Egy árnyék suhant át az arcán, de el is tűnt rögtön. – Az édesanyja? – kérdezte. – És már nem ott él? – Nem – felelte Madame Morgenstern -, Budapesten lakik. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megint András történetére terelte a beszélgetést. – Szóval maga is hajdú. Alföldi gyerek. – Így van – mondta András. – Apámnak fatelepe van Konyáron. – Tehát nem akar erről társalogni, nem szívesen beszél a családjáról. Már azon a ponton volt, hogy előhozakodik a levéllel: találkoztam az édesanyjával, de elszállt az alkalmas pillanat, és bizonyos megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Konyárról beszélhet. Amióta Párizsban van, és eleget tud franciául ahhoz, hogy a származására vonatkozó kérdésekre is válaszoljon, mindenkinek azt mondja, hogy Budapestről jött. Mit is tudhatnak ők Konyárról? Aki pedig tud, mint Haász József vagy Pierre Vago, Konyár annak is csak egy elmaradott kis település, szerencse, hogy sikerült elmenekülnie onnan. Már a neve is mulatságos, úgy hangzik, mint egy obszcén vicc poénja, vagy akár a dobozból kipattanó rugós bohócfigura. András viszont mégiscsak Konyárról származik, egy sárpadlós házból, amely ott állt a sínek mentén. – Az igazat megvallva apám afféle híres ember a városban – mondta András. – Valóban? És miről híres? – Borzalmas balszerencséjéről. – András egyszeriben felbátorodott. – Elmondjam az egészet, úgy, ahogy otthon mesélik? – Feltétlenül – felelte Madame Morgenstern, és várakozóan összefonta a karját. András tehát elmesélte az egészet úgy, ahogy hallotta. Apját, mielőtt a fatelep tulajdonosa lett volna, egymás után annyi balszerencse érte, hogy a Szerencsés Béla gúnynevet kapta. Miközben a prágai rabbinikus iskolába járt, apja otthon megbetegedett, és mire hazaért, meg is halt. Örökölt ugyan egy szőlőskertet, de a szőlőt elvitte a penész. Az első felesége szülés közben meghalt újszülött lánygyerekével együtt, nem sokkal később pedig a háza is porig égett. Mindhárom

bátyját megölték a nagy háborúban, anyját pedig elemésztette a bánat, végül a Tiszába ölte magát. Harmincévesen tönkrement, nincstelen ember volt, egész családját elvesztette. Egy ideig a konyári zsidók kegyelemkenyerén élt, éjszakánként az ortodox súlban hált, és a maradékot ette. Aztán egy aszályos nyár végén híres ukrán csodarabbi érkezett a határon túlról, aki egy időre szintén a súlban ütötte fel a szállását. A Tórából olvasott a helybéli férfiaknak, vitákban ítélkezett, esküvőkön működött közre, válásokat engedélyezett, esőért imádkozott, az udvaron táncolt a tanítványaival. Egyik hajnalban belebotlott András apjába, aki a szentélyben aludt. Már hallotta ennek a szerencsétlen embernek a történetét, akiről az egész falu úgy tartotta, hogy átok sújtja. Mégis bizonyos hálával gondoltak rá, amiért eltereli róluk az ördög figyelmét. A rabbi felébresztette és megáldotta Bélát, akinek a szemében elmondhatatlan rettegés tükröződött. A rabbi hófehér szakállú, ösztövér ember volt, sötét, nedves szemei fölött a szemöldöke úgy emelkedett ki domború homlokából, mint két szárny. – Ide hallgasson, Lévi Béla – suttogta a rabbi a szentély félhomályában. – Nincs magával semmi baj. Isten azokat próbálja meg legerősebben, akiket a legjobban szeret. Két napig böjtölnie kell, utána menjen el a rituális fürdőbe, aztán pedig fogadja el a legelső felajánlott munkát! Szerencsés Béla, még ha hitt is volna a csodákban, számtalan szerencsétlensége szkeptikussá tette: – Annyira éhes vagyok, nem tudok böjtölni – felelte. – Könnyebb a böjt annak, aki gyakorolja az éhezést – jelentette ki a rabbi. – Honnan gondolja, hogy nincs rajtam átok? – Nem akarok gondolkozni. Bizonyos dolgokat csak úgy tudok. – A rabbi még egyszer megáldotta Bélát, azzal magára hagyta a szentélyben. Milyen vesztenivalója volt Bélának? Böjtölt két napot, és megmerítkezett a rituális fürdőben. Másnap reggel, miközben az éhségtől félájultan a sínek felé baktatott, leszedett egy almát egy fehér téglaházikó mellett nőtt aprócska almafáról. Mire a fatelep tulajdonosa, egy ortodox zsidó kijött a házból és kérdőre vonta Bélát. – Volt nekem egyszer egy szőlőm – felelte Béla. – Amikor még megvolt, én megengedtem volna, hogy szedjél róla. Amikor még volt házam, örömmel fogadtalak volna. A feleségem enned adott volna. Most már nincs se szőlőm, se házam. Se feleségem. Nincs mit egyek. De dolgozni, azt tudok. – Nincs itt munka számodra – felelte az ember megenyhülve. – De azért gyere be, egyél valamit! Kohn Zindelnek hívták. A felesége, Gitta, kenyeret és sajtot tett Szerencsés Béla elé. Zindellel, Gittával, meg öt apró gyerekével együtt evett, és közben első ízben hinni tudott abban, hogy élete hátralevő részében nem muszáj eddigi nyomorúságát folytatnia. Azt azonban el sem tudta képzelni, hogy ez a ház egyszer az ő háza lesz, és ugyanennél az asztalnál a saját gyerekei fognak étkezni. Mire azonban a délután véget ért, lett állása is. Az a fiú, aki Kohn Zindel fatelepén a fűrészgépen dolgozott, úgy döntött, hogy az ukrajnai rabbi tanítványának szegődik. Reggel szó nélkül elment. Hat évvel később, amikor Kohn Zindel a családjával Debrecenbe költözött, Szerencsés Béla átvette a fatelepet. Feleségül vett egy Flóra nevű fekete hajú lányt, aki három fiúval ajándékozta meg, és mire a legnagyobb tízéves lett, Szerencsés Béla már megkeresett annyi pénzt, hogy meg is vehette a fatelepet. És jó üzletet csinált. A

konyáriaknak minden évszakban szükségük volt építőanyagra meg tűzifára. Nem sok idő múlva már senki nem emlékezett arra, hogy valamikor a gúnyneve volt a Szerencsés Béla. Története örökre feledésbe is merülhetett volna, ha egyszer újra el nem jön az ukrajnai rabbi. Akkor történt, amikor a világválság éppen a tetőfokára hágott, nem sokkal a főünnepek előtt. A rabbi egy napot Szerencsés Béla házában töltött, és megkérdezte, elmondhatná-e a történetét a zsinagógában. Talán a konyári zsidókon is segít, ha hallják, mi mindent megtesz Isten azokért a gyermekeiért, akik nem engednek a kétségbeesésnek. Szerencsés Béla beleegyezett. A rabbi elő is adta a történetet, a konyári zsidók pedig végighallgatták. Bár Béla kitartott amellett, hogy a szerencséje kizárólag mások nagylelkűségének köszönhető, az emberek afféle szent embernek kezdték tekinteni. Ha arrafelé jártak, megérintették a háza falát, hogy szerencsét hozzon rájuk, és „keresztapaságra” is felkérték. Mindenki úgy hitte, hogy valamilyen kapcsolatban áll az Istennel. – Gyerekkorában bizonyára maga is így hitte – jegyezte meg Madame Morgenstern. – Igen. Legyőzhetetlennek gondoltam, még sokkal inkább, mint más gyerekek a szüleiket – felelte András. – Néha azt szeretném, bárcsak soha nem vesztettem volna el ezt az illúziómat. – Hát, persze. Megértem – felelte az asszony. – A szüleim egyre idősebbek – folytatta András. – Nagyon rossz arra gondolni, hogy magukra maradtak Konyáron. Apám tavaly tüdőgyulladást kapott, utána egy hónapig nem tudott dolgozni. – Ezt Párizsban még senkinek nem is említette. – Az öcsém csak onnan pár órányira jár iskolába, de őt leköti a saját élete. És most a bátyám is elmegy, orvosi egyetemre, Olaszországba. Ismét árny jelent meg Madame Morgenstern arcán, mintha odabenn belehasított volna a fájdalom. – Az én anyám is öregszik – mondta. – Hosszú ideje nem láttam, nagyon hosszú ideje. – Elhallgatott, és elfordult az asztaltól, a nyugatra néző magas ablakok felé. A késő őszi fény átlósan hullott az arcára, és megvilágította ajkának elkeskenyedő vonalát. – Bocsásson meg – mondta, miközben mosolyogni próbált. András felkínálta a zsebkendőjét, és ő odaszorította a szeme elé. Andrásban erős késztetés támadt, hogy megérintse, végigsimítsa a tarkójától a háta közepéig hajló ívet. Úgy kellett visszafognia magát. – Talán máris túl sokáig maradtam – szólalt meg végül. – Ó dehogy, kérem szépen! Még a desszertet sem ette meg. Abban a pillanatban, mintha csak hallgatózott volna, az étkező ajtaja mögül felbukkant Apfelné, és behozta a diós rétest. András érezte, hogy újra visszatért az étvágya. Kifejezetten farkaséhség tört rá. Három szelet rétest is megevett, hozzá tejszínhabos kávét ivott. Közben a tanulmányairól mesélt, Vago professzorról, a boulogne-billancourt-i kirándulásukról. Úgy érezte, könnyebb beszélgetni vele, mint Madame Gérard-ral. Madame Morgenstern, mielőtt válaszolt volna, mindig csendesen elgondolkodott. Töprengve beszívta az ajkát, és amikor megszólalt, mély, bátorító hangon beszélt. Ebéd után visszamentek a szalonba, és megnézegették a képeslapgyűjteményét. Néhány táncos barátja még Chicagóba, vagy Kairóba is eljutott. Afrikából is érkezett egy kézzel színezett lap. Három szarvasra emlékeztető,

csak kisebb és kecsesebb állat volt látható rajta, egyenesen felágaskodó szarvuk és mandulavágású szemük volt. Franciául gazelle-nek nevezték. – Gazelle – töprengett András. – Megpróbálom megjegyezni. – Igen, próbálja is – mosolygott Madame Morgenstern. – Mert legközelebb kikérdezem. Amikor a délután fénye lassan kihunyt, felkelt és kivezette Andrást a haliba. Kabátja és kalapja ott lógott a politúrozott fogason. Átadta a holmiját, a zsebkendőjével együtt. Miközben mentek le a lépcsőn, megmutatta neki a falra kiakasztott fényképeket is. A tanítványai voltak a korábbi évekből. Éteri tüllfelhőkbe, tündéri drapériákba burkolt leánykák, ifjú táncosok a jelmezek, sminkek, reflektorfények tünékeny varázslatában. Komoly arckifejezéssel sorakoztak a képen, sápadt, csupasz karjaik, akárcsak a téli faágak. András is csak állt és nézte őket. Azon tűnődött, vajon Madame Morgenstern gyermekkori képe is ott van-e köztük. – Köszönet mindenért – mondta, mikor leértek a lépcső aljára. – Szívesen. – Finom kezét rátette András karjára. – Nekem kellene megköszönnöm. Nagyon kedves magától, hogy itt maradt. A kéz érintésétől Andrásnak fejébe tódult a vér, homlokán érezte a lüktetését. Madame Morgenstern kinyitotta az ajtót, ő pedig kilépett a hűvös délutáni levegőre. Úgy érezte, nem tud visszanézni, hogy búcsút vegyen. Legközelebb kikérdezem. A zsebkendőjét mégis visszaadta, mintha nem sok esélyt látna arra, hogy még egyszer keresztezzék egymás útját. András csak a küszöbtől, az őzbarna cipőbe bújt lábaktól köszönt el. Elfordult, és az ajtó be is csukódott mögötte. Gondolkodás nélkül követte saját útját visszafelé a Pont Marie hídig. A híd szélén megállt, előhúzta a zsebkendőjét. Még mindig nedves volt ott, ahol Madame Morgenstern megtörülte vele a szemét. Mintha álmodna, szájába vette a sarkát, és megízlelte a sós könnyek nyomát.

NYOLCADIK FEJEZET

Gare d’Orsay AZNAP ÉJJEL KÉPTELEN volt elaludni. Újra meg újra felidézte magában a Morgensternéknél töltött délután részleteit. Azt a szégyenletes csokrot, és hogy még mennyivel szégyenletesebbnek tűnt, amikor Madame Morgenstern kék üvegvázában behozta a szalonba. Meg azt a pillanatot, amikor rájött, hogy ő az idősebbik Haászné lánya, és mennyire felkavarta ez a felfedezés. Hogy ilyeneket mondott: örvendek, hogy megismerhettem, meg köszönöm a meghívást. Hogy milyen szálfaegyenesen tartotta a derekát, mintha mindig táncolna, egészen addig a pillanatig, amikor Elisabet elment – és hogy akkor mennyire meggörnyedt, csigolyáinak gyöngyfüzére is látszott. Hogy mennyire szeretett volna hozzáérni. És hogy milyen mély érdeklődéssel figyelt, amikor az apja történetét mesélte. A vállából áradt a forróság, amikor a szalonban mellé ült a pamlagon, és végiglapozták a képeslapos albumot. Vagy az a pillanat az ajtóban, amikor a karjára tette a kezét. Próbálta felidézni magában ezt a képet – a homlokára omló sötét hajtincset, szürke szemét, amely túl nagynak tűnt az arcához képest, állának tiszta vonalát, meg ahogy ráharapott az ajkára, miközben eltűnődött András szavain – csakhogy a különálló részletekből képtelen volt egy teljes képet összeállítani róla. Megint látta, hogy a válla fölött felé fordul, egyszerre kislányos és bölcs kifejezéssel. De hát miket is gondol, mire képes gondolni? Micsoda esztelenség, hogy egyáltalán megfordul a fejében egy ilyen nő, mint ez a Claire Morgenstern. Neki, Andrásnak, aki csak huszonkét éves diák, fűtetlen szobában lakik, és üres lekvárosüvegből issza a teát, mert se a kávét, se a kávéscsészét nem engedheti meg magának? És ez a nő mégsem küldte el, beszélgetett vele, hagyta, hogy megnevettesse, elfogadta a zsebkendőjét, és bizalmasan, sőt bensőségesen megfogta a karját. Órákig hánykolódott az ágyon, próbálta kiverni a fejéből. És amikor az ablaka mögött az eget sötét szürkéskék fény töltötte be, egyszeriben sírhatnékja támadt. Egész éjjel nem aludt, és kelhet fel mindjárt, be kell mennie az órákra, aztán meg a munkába, ahol persze majd Madame Gérard elvárja, hogy beszámoljon a látogatásról. Hétfő reggel van, kezdődik az új hét. Véget ért az éjszaka. Csak annyi telt ki tőle, hogy felkeljen és megírja azt a levelet, amelyet muszáj volt megírnia, még iskolába menet postára kellett adnia. Fogott egy régi vázlatpapírt, és írni kezdett: Kedves Mme Morgenstern! Nagyon köszönöm a Micsodát? A kellemes időtöltést? Milyen laposan hangzana! Mennyire hétköznapi színben tüntetné fel ezt a délutánt! Pedig minden volt, csak éppen hétköznapi nem. Akkor hát mit írjon? Szeretné kifejezni háláját Madame Morgenstern vendégszeretetéért, ennyi biztos. Ennek leple alatt azonban kódolt üzenetet is akart küldeni, amelyben kifejezné, amit érzett és azóta is érez – miféle delejes kapcsolat támadt közöttük, és működik azóta is, és hogy még szaván fogja ezzel a találkozással. Áthúzta, amit eddig írt, és belekezdett újra:

Drága Madame Morgenstern! Akármennyire is őrültségnek hangzik, egyfolytában Önre gondolok, amióta csak elváltunk. Szeretném a karomba zárni, és elmondani millió dolgot, feltenni millió kérdést. Szeretném megérinteni a nyakát, és kigombolni rajta azt a gyöngyház gombot. Na és mi lenne aztán? Mit tenne, ha módja lenne rá? Egy mámoros pillanatig eszébe jutottak azok a régi fényképek a különböző körülményes szerelmi pozitúrákkal, azok az ezüstös képek az egymásba gabalyodó párokról, amelyek csak úgy látszottak, ha bizonyos szögben a fény felé fordították. Felidézte, amikor ott álltak, négy másik fiúval, a tornaterem melletti öltözőben, kezükben egy-egy fényképpel, előregörnyedve, bokáig letolt tornanadrággal, ki-ki a maga gyötrelmes kínjait élte, miközben az ezüstös párok felvillantak és eltűntek. Az ő fényképén egy kanapén fekvő nő látszott, aki hegyes V-alakba emelte a lábát. Viktoriánus stílusú köntöse fedetlenül hagyta a karját és a vállát és teljesen leomlott a plafon felé ágaskodó csupasz lábairól. Fölébe hajolva pedig egy férfi szorgoskodott azon, amiről még a viktoriánus korban sem tudtak teljesen lemondani. Szégyen és vágy öntötte el. Megint kihúzta a leírt sorokat, és újra kezdte. Bemártotta a tollát a tintába, és letörölte fölösleget. Kedves Madame Morgenstern! Köszönöm a kedves vendéglátást és a kellemes társaságot. Az én szerény szállásom nem engedi meg, hogy viszonozzam a meghívást, ám ha bármilyen módon a segítségére lehetek, remélem, nem mulasztja el, hogy értesítsen. Mindeközben továbbra is reménykedem, hogy még találkozunk. Őszinte híve: Lévi András Újra meg újra elolvasta a vázlatot, és azon töprengett, ne írja-e inkább franciául, végül lebeszélte magát róla, nehogy valami otromba hibát kövessen el. Letisztázta egy vékony fehér lapra, amit aztán félbehajtott, borítékba tett és lepecsételt, mielőtt még újból átnézhetné minden sorát. Aztán bedobta ugyanabba a kék postaládába, ahova korábban Haászné levelét is. Hálás volt, hogy egész héten beletemetkezhetett a makettépítés aprólékos és fárasztó munkájába. A műteremben vastag keménypapírból téglalapot vágott ki a makett alapjának, amelyre finom ceruzavonallal meghúzta az épület alaprajzát. Egy másik kartonlapra lerajzolta az épület négy homlokzatát, pontosan a méretezett rajz szerint. Legkedvesebb eszköze a félig áttetsző celluloid vonalzó volt, amelyen keresztül a megrajzolandó vonalat keresztező ceruzavonalakat is látni lehetett. Az a vonalzó, a szigorú milliméter-beosztásával maga volt a pontosság szigete a tennivalók tengerén, minden bizonytalanság közepette a biztonság sávja. A makett minden egyes darabját erős anyagból kellett készíteni, nem lehetett leértékelésben megvásárolni, vagy rosszabb minőségűvel helyettesíteni. Mindenki emlékezett rá, mi történt az első héten Polanerrel, amikor fogyatkozó frankjait kímélendő karton helyett Bristolpapírból próbálta felépíteni a makettjét. A bírálat során, amikor Vago professzor

töltőceruzájával megkopogtatta a makett tetejét, az egyik fal összecsuklott és térdre rogyott az egész papírkastély. A kartonpapír drága dolog, tehát András nem engedhetett meg magának hibát sem a tintarajznál, sem a papírkivágásban. Némi biztonságot jelentett, hogy Rosen, Ben Yakov és Polaner mellett dolgozhatott, akik az École Militaire, a Rotonde de la Villette, illetve a Thêatre de l’Odeon épületének makettjén fáradoztak. Jól jött, hogy még az a sznob Lemarque is segített elterelni a figyelmét, aki úgy döntött, hogy a húszoldalú Cirque d’Hiver makettjét építi fel, és most, amikor egymás után kellett a keménypapírra rajzolnia a falakat, egyfolytában káromkodott. Statikaórán érvényesült a matematika tiszta és világos rendje: a betonköbméterekre eső acélrudak számát és vastagságát meghatározó háromismeretlenes egyenlet, a tartóoszlop teherbírása kilogrammokban, a nyomás pontos eloszlása a boltív csúcsán. A tanterem elején a töredezett szegélyű táblánál állt a számítások labirintusában bolyongó, rettenetesen rendetlen Victor Le Bourgeois, a statikatanár, aki gyakorló tervező építészmérnök, és Vagóhoz hasonlóan állítólag közeli barátságban áll Pingussonnal. Rendetlensége a térdben kiszakadt nadrágjaiban, krétaportól örökösen szürke zakójában, kócos vörös hajában mutatkozott meg, akárcsak abban, hogy sohasem találta a táblatörlő szivacsot. Ám amikor a matematikai absztrakciók és a kézzelfogható építőelemek közti viszonyt kezdte taglalni, a személyét körülölelő káosz egyszeriben elpárolgott. András boldogan követte a számítások zegzugos csarnokába, ahol fel sem merült Madame Morgenstern problémája, mert egyenletekkel nem lehetett leírni. A színházban viszont nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy kiejthette a nevét Madame Gérard előtt. A kedd esti előadás szünetében András vitt neki egy erős kávét, és az öltöző ajtajánál állt, amíg megitta. Madame Gérard felnézett szemöldökének kecses íve alól, még Az anya kormos kötényében és fejkendőjében is méltóságot sugárzott. – Nem kaptam hírt Madame Morgensterntől – érdeklődött. – Hogy sikerült az ebéd? – Tiszta gyönyör volt. Akarom mondani, gyönyörűen sikerült. – Azt mondja, gyönyörűen. – Igen – felelte András. – Nagyon. – Mintha minden francia szó kihullott volna az agyából. – Aha – szögezte le Madame Gérard, mint aki mindent ért. András egyre jobban elvörösödött. Tudta, hogy arra gondol, valami történt közte és Elisabet között. Persze történt is, csak nem az, amire ő gondolt. – Madame Morgenstern rendkívül kedves asszony. – No és a kisasszony? – A kisasszony nagyon... – András nyelt egyet, és felnézett a Madame Gérard tükre fölötti lámpasorra. – Nagyon magas. Madame Gérard hátravetette a fejét, úgy kacagott: – Nagyon magas – ismételte. – Hát valóban. És nagyon akaratos is. Ismertem már kislány korában is, amikor a babáival játszott. Úgy parancsolgatott nekik, hogy azt hittem, menten sírva fakadnak. De nem szabad félnie Elisabettől. Biztosíthatom, hogy teljesen ártalmatlan. De még mielőtt András tiltakozhatott volna, hogy cseppet sem tart Elisabettől, megszólalt a kettős csengő, jelezve, hogy a szünet hamarosan véget ér. A Madame-ra még egy kis átöltözés várt, Andrásnak is akadt valami dolga a harmadik felvonás

előtt. Amint azonban újra színre léptek a színészek, az idő megint végletesen lelassult. Nem tudott másra gondolni, csak a levelére, meg hogy mikor érkezik rá válasz. A levél a délutáni postával elmehetett, és talán még ma válaszol is rá. Holnap tehát megjöhet a levele. Nem lehetetlen, hogy már a következő hétvégére is meghívja ebédre. Másnap este az előadás végén, miután befejezte az összes feladatát, András rohant haza, végig a rue d’Écoles-on. Lelki szemei előtt már látta a lépcsőházban derengő boríték krémszínű papírját, azzal a tiszta, szabályos kézírással, amellyel Madame Morgenstern az album képeslapjaihoz is feliratokat biggyesztett. Marie Monacóból. Marcel Rómából. Vajon ki az a Marcel, tűnődött András, és mit írhatott Rómából? Amint kinyitotta kulcsával a magas vörös ajtót, máris meglátta az asztalkán heverő borítékot. Hagyta becsapódni maga mögött, rohant a levélhez. Ám nem a várt krémszínű, orgonaillatú levél volt, hanem csak egy gyűrött, barna boríték Mátyás öccse kézírásával megcímezve. Tiborral ellentétben Mátyás ritkán írt, olyankor is csak röviden, a tényekre szorítkozva. Most azonban vastag levél jött, a szokásos postaköltség kétszeresébe került. Az első gondolata az volt, hogy a szüleivel történhetett valami – apját sérülés érte, anyja elkapta az influenzát -, a második pedig, hogy milyen nevetséges levelet várnia Madame Morgensterntől. Fenn a lakásban meggyújtotta az egyik drága gyertyáját, és leült az asztalhoz. Tollkésével óvatosan felhasította a barna borítékot. Öt összehajtogatott lap volt benne, soha nem kapott még Mátyástól ilyen hosszú levet. Hanyag kézírással, iromba betűkkel íródott, tele volt tintapacával. András sebesen átfutotta az első néhány sort, nincs-e benne rossz hír a szüleikről, de szerencsére nem volt. Ha baj lenne, bizonyára Tibor sürgönyözik. A levél magáról Mátyásról szólt. Mátyás hallotta, hogy András januártól elintézte Tibornak az orvosi egyetemet. Mindkettejüknek gratulált, Andrásnak, amiért sikeresen latba vetette magas összeköttetéseit, Tibornak pedig, hogy végre sikerül majd elhagynia Magyarországot. Most aztán biztosan neki, Mátyásnak kell itt maradnia egyedül, értelemszerűen rá marad a vidéki fatelep. Gondolja András, hogy neki könnyű hallani a szüleitől, milyen izgalmas dolgokat tanul András, milyen jól szerepel az iskolában, mennyire csodálatos, hogy Tibor most orvosnak tanul, és hogy ők ketten milyen remek testvérpár? András talán elfelejtette volna, hogy ő, Mátyás is külföldi tanulmányokról álmodik? Megfeledkezett volna mindarról, amit ezzel kapcsolatban mondott neki? Vajon azt hiszi, hogy minden tervéről le akar mondani? Gondolja csak végig még egyszer. Ő is gyűjti a pénzt, és ha addig sikerül eleget félretennie, nem is érdekli az érettségi. Rohan egyenest Amerikába, New Yorkban fog színpadra lépni. Valahogy majd csak megél. Amerikában kizárólag az eltökéltség számít, meg hogy az ember hajlandó legyen dolgozni. És ha már elment Magyarországról, Andrásnak meg Tibornak fájhat a feje a fatelep miatt, ő aztán soha nem fog visszajönni. Az utolsó oldal végén, már nyugodtabb kézírással – mintha csak Mátyás egy időre félretette volna a levelet, amíg a dühe el nem párolog – ez állt: Remélem, jól vagy. András röviden, fáradtan felkacagott. Remélem, jól vagy! Akár azt is írhatta volna: „Remélem, megdöglesz”. András fogott egy lapot az asztalról. Drága Mátyás, kezdte. Ha ettől jobban érzed magad, elárulom, hogy ezerszer éreztem magam nyomorultul, amióta itt vagyok. Most is nyomorultul érzem. Hidd el nekem, egyáltalán nem volt felhőtlen boldogság. Ami téged illet, cseppnyi kétségem sincs, hogy leteszed az érettségit és mész Amerikába, ha ezt akarod (bár

sokkal jobban szeretném, ha idejönnél Párizsba). Nem várom tőled, hogy átvedd apától a fatelepet, és ő se várja. Azt szeretné, hogy fejezd be a tanulmányaidat. Bár Mátyás jogosan vetette fel a kérdést, és igaza is van, ha dühös, amiért nincs könnyű megoldás. Eszébe jutott, amit Claire Morgenstern mondott a saját édesanyjáról. Hosszú ideje nem láttam, nagyon hosszú ideje. Mennyire elkomorult az arca és megtelt a tekintete ugyanazzal a bánattal, amit az anyján is látott. Vajon miért váltak el egymástól, mi tartotta távol tőle a lányát? Erőszakkal visszaterelte a gondolatait a levelére. Remélem, Mátyáska, nem haragszol rám sokáig, bár a dühöd nagyon is dicsőségedre válik. Arról tanúskodik, hogy milyen jó fiú vagy. Ha befejeztem a tanulmányaimat, én visszamegyek Magyarországra, Isten tartsa meg jó egészségben anyát és apát, hogy a hasznukra lehessek. De addig is éppen annyira fog aggódni értük, mint a testvérei. Közben pedig remélem, ugyanolyan okos és bátor leszel mindenben, mint eddig voltál. Ölel András. Másnap reggel fel is adta a választ, abban reménykedve, hogy még aznap ő is hírt kap Madame Morgensterntől. De este, amikor hazajött a munkából, nem volt levél a bejárat melletti asztalkán. Miért is remélte, hogy írni fog, tépelődött. A társadalmi illemszabályoknak mindenben eleget tettek. Élvezte Madame Morgenstern vendégszeretetét, és illendően meg is köszönte. Ha arról ábrándozik, hogy kapcsolatban maradnak, nagyon téved. Ráadásul a lányával kellett volna kapcsolatba kerülnie, nem Madame Morgensternnel. Egész éjjel ébren vacogott, rá gondolt, és átkozta magát a nevetséges ábrándjai miatt. Reggel a mosdótálban vékony zúzmararéteget talált, feltörte a mosogatóronggyal és a dermesztően hideg vízfátyollal megpaskolta az arcát. Odakint a csípős szél az utcára szórta a tetőről letépett meglazult zsindelyeket. Az asszony a péknél a kemencéből frissen kiszedett parasztcipót adott neki, de csak a tegnapi kenyér árát számolta fel érte. Az egyik legkeményebb tél lesz az idei, mondta. András tudta, hogy kellene egy melegebb kabát meg gyapjúsál, a cipőjét is meg kell talpaltatnia. Egyikre se volt pénze. Egész héten csökkent a hőmérséklet. Az iskolában a radiátorok gyenge, száraz meleget adtak, a közelükben levő helyeket az ötödévesek foglalták el, az elsősök meg fagyoskodhattak az ablaknál. András reménytelennek tűnő órákon át vesződött a Gare d’Orsay pályaudvar egyre elavultabb makettjével. Bár még most is ide futottak be a Franciaország délnyugati részéből érkező vonatok, a mai szerelvényekhez már nem voltak elég hosszúak a peronjai. Legutóbb, amikor kiment méréseket végezni, megdöbbentette az elhanyagoltság, a rendetlenség. Magas ablakai közül némelyik be volt törve, boltívein penészfoltok sötétlettek. Nem esett jól kartonpapír maketten őrizni az emlékét. Halovány tisztelgés egy szétesőfélben levő műemlék előtt. Pénteken egyedül ment haza, nem volt kedve a többiekkel a Kék Galambban szórakozni – és akkor ott hevert a bejárat melletti asztalkán a fehér boríték, rajta a névvel, és benne az egész héten át várt válasz. Már a lépcsőházban feltépte. András, a legnagyobb örömmel. Kérem, látogasson meg bennünket valamikor. Üdvözlettel: C. Morgenstern. Ennyi, semmi több. Semmi bizonyosság. Kérem, látogasson meg bennünket valamikor. Hát ez meg mit jelent? Leült a lépcsőre, és a térdére hajtotta a fejét. Erre várt egész héten. Üdvözlettel. Szíve dobolt a mellkasában, mintha még valami csodálatos dolog várna rá. A szégyen íze égette a nyelve hegyét, mint valami izzó fémdarab. Aznap éjjel munka után képtelen volt hazamenni parányi szobájába és lefeküdni abba az ágyba, ahol már öt éjszakát töltött álmatlanul Claire Morgensternről ábrándozva. Inkább elbarangolt a Marais felé, szorosabban összehúzva magán a

kabátot. Jólesett ismeretlen utcákat bejárni a Szajna jobb partján. Szeretett eltévedni és újra megtalálni az utat, furcsa nevű utcácskákat és sikátorokat felfedezni – rue des Mauvais Gargons, rue des Guillemites, rue des Blancs-Manteaux. Ma este a tél illatával volt tele a levegő, egészen más volt, mint Budapesten a barnaszén és a közeledő hó nedves, füstös szaga; ez a párizsi sokkal émelyítőbb a csatornákban rothadó levelek, a sült dió cukros barna illatával, a körutak benzinbűzével. Mindenfelé plakátok hirdették a korcsolyapályákat, egyet a Bois de Boulogne-ban, egy másikat a Bois de Vincennes-ben. Soha nem gondolta volna, hogy Párizsban elég hideg van a korcsolyázáshoz, pedig mindkét plakáton az állt, hogy a tavak befagytak. Az egyik képen három jegesmedve piruettezett, a másikon egy kislány siklott rövid piros szoknyában, kezét szőrmemuffba dugta, és az egyik vékony lábát hosszan hátranyújtotta. A rue des Rosiers-on épp egy ilyen plakát mellett csókolózott szégyentelenül egy férfi meg egy nő, kezüket mélyen egymás kabátjába temették. Andrásnak egy konyári gyermekkori emlék jutott eszébe: a pékműhely mögött volt egy fehér kőfal, amely mindig meleg volt, mert a túloldalán állt a kemence. Telente iskola után odagyűltek a fiúk, hogy csókolózzanak a pék lányával, akinek az orra körül fakó barna szeplőkkel volt telehintve az arca, mintha csak szezámmagok lettek volna. Tíz fillérért nekiszorította az embert a falnak, és addig csókolta, amíg már lélegezni is alig tudott. Öt fillérért meg nézni lehetett, ahogy mással csinálja. Korcsolyára gyűjtött. Orsolya volt a neve, de mindenki csak Korcsolyának hívta. András is csókolózott vele egyszer, érezte, ahogy a nyelve az övét keresi, miközben odanyomja a falhoz. Legfeljebb nyolcéves lehetett, de Orsolya sem volt több tíznél. Közben három iskolatársa figyelte és szurkolt neki. A csók közepén egyszer csak kinyitotta a szemét. Orsolyának is nyitva volt a szeme, de ő szórakozottan másfelé nézett – talán a korcsolyára gondolt. Soha nem felejti el, amikor elment hazulról, hogy megnézze Orsolyát, ahogy a tavon korcsolyázik. Cipőtalpa ezüstösen villant, mintha tréfásan kacsintana neki, vidoran búcsút intve a pénzért vett csókoknak. Majdnem halálra fagyott, annyit korcsolyázott egész télen. – Ó, az a lány, egyszer még beszakad alatta a jég – jósolta András anyja, mikor látta, hogy Orsolya a márciusi esőben is csak rója a hurkokat. De nem szakadt be alatta a jég. Túlélte a malomtón töltött telet, sőt, a jövő telet is, az azután következő évben pedig elment középiskolába. András most is maga előtt látta megfoghatatlan, piros szoknyás alakját, amint egy szál egyedül siklott a szürke ködben. A középkori utcák barlangján át a rue de Sévigné, Madame Morgenstern háza felé haladt. Nem akart erre jönni, most mégis itt volt. Megállt a szemközti járdán, és a sarkán himbálózott. Majdnem éjfél volt már, odafönt egyetlen lámpa sem égett. Mégis átment az úttesten, és a félig elhúzott függönyök között benézett a sötét próbaterembe. A virág alakú gramofontölcsér ott tündökölt a sarokban feketén és vadul, ott volt a kivillanó fogsorú pianínó is. Megborzongott a kabátjában, és elképzelte a rózsaszínbe öltözött kislányokat, amint a próbaterem padlója fölött suhannak. Eszeveszett, csikorgó hideg volt. Mit csinál itt kinn az utcán éjfélkor? A viselkedésére egyetlen magyarázat volt: hogy elment az esze. Most, amikor kapott rá esélyt, hogy férfivá és művésszé váljon, az élet elviselhetetlenül nehéz lett számára. Fejét a bejárat falának döntötte, próbálta visszatartani a lélegzetét, azt mondta magának, egy percen belül lerázza magáról ezt az őrültséget, és elindul haza. De

akkor felemelte a tekintetét, és meglátta, amit öntudatlanul keresett: ott, a bejáratnál egy lapos, üvegfedelű láda volt felszerelve, olyasmi, amilyenbe az éttermi menüt teszik ki, de benne menü helyett egy fehér keménypapír, rajta a felirat: Horaire des Classes27. Tehát ez az órabeosztása, életének rendszere. Ott állt a saját rendezett kézírásával. A délelőttöket magánórákra tartotta fenn, kora délután voltak a kezdők, később pedig a középhaladók és a haladók órái. A szerda és péntek délelőttöt szabadon hagyta. Vasárnap pedig a délutánt. Most legalább tudta, mikor lesheti meg, ha bekukucskál az ablakon. Leghamarabb holnap lehet, akkor viszont mindenképpen muszáj. Másnap egész nap próbált nem gondolni rá. Bement a műterembe, ahova szombatonként mindenki bejön dolgozni. A makettjét építette, Rosennel tréfálkozott, meghallgatta Ben Yakov szakadatlan kalandjait a szépséges Luciával, parasztkenyerét megosztotta Polanerrel. Délben azonban már nem bírta tovább. A Raspail állomáson beszállt a metróba, és Chatelet-ig utazott. Onnan egészen a rue de Sévignéig rohant. Mire odaért, egészen kimelegedett és hevesen lihegett a téli hidegben. A félig elhúzott függönyön át benézett a próbaterembe. Egy csomó táncdresszbe öltözött kislányt látott, akik éppen a balettcipőjüket pakolták vászonzsákjaikba, majd kezükben az utcai cipőjükkel a bejáratnál sorakoztak. A próbaterem fedett bejárata tele volt a szőrmebundás mamákkal és gyapjúkabátos nevelőnőkkel. Néhány kislány áttört az asszonyok gyűrűjén és a cukorkabolt felé rohant. Megvárta, amíg a bejáratnál eloszlott a tömeg, és akkor az ajtó mellett meglátta. Madame Morgensternt, fekete gyakorlószoknyát és szorosan maga köré tekert szürke kardigánt viselt, tarkóján a haja laza kontyba kötve. Amikor már egy kivétellel mindegyik kislányt összeszedték, Madame Morgenstern is előbukkant a bejárat mögül, az utolsó kislány kezét fogta. Balettcipőjében könnyed mozdulattal kilépett a járdára, vigyázva, hogy a talpa tönkre ne menjen a szegélyköveken. Andrásban hirtelen menekülési vágy ébredt. A kislány viszont meglátta. Elengedte Madame Morgenstern kezét, és néhány lépést futott felé, hunyorogva, mintha nem tudná tisztán kivenni. Amikor aztán olyan közel ért hozzá, hogy a kabátujját is elérte volna, hirtelen megállt, és visszafordult. Kék gyapjúkabátja alatt fel-le hullámzott a válla. – Hát ez nem a papa – mondta. Madame Morgenstern felemelte a tekintetét, hogy bocsánatot kérjen attól a férfitől, aki nem a papa. Amikor meglátta Andrást, elmosolyodott, lehúzogatta magára tekert kardigánja szélét, olyan kislányosan szégyenlős mozdulattal, hogy András mellkasát hirtelen elöntötte a forróság. Megtette azt a néhány kőkockányi távolságot, amely elválasztotta őket a járdán. Nem merte üdvözlésképpen megszorítani a kezét, alig tudott a szemébe nézni. Inkább a járdára bámult, és zsebre dugta a kezét. Felfedezett egy tízcentime-ost, ami még a reggeli kenyérvásárlásból maradt. – Nézd csak, mit találtam – szólt, letérdelt, és odaadta a kislánynak. Ő elfogadta, és megforgatta az ujjai között. – Ezt találtad? – kérdezte. – Lehet, hogy elejtette valaki.

27

Órabeosztás (francia).

– A zsebemben találtam – mondta András. – A tiéd. Ha a boltba mész a mamáddal, vehetsz rajta cukorkát vagy masnit. A kislány felsóhajtott, és a táskája oldalzsebébe dugta a pénzt: – Inkább masnit. Cukorkát nem vehetek. Árt a fogaimnak. Madame Morgenstern a kislány vállára tette a kezét, és a bejárathoz húzta. – Megvárjuk a kályha mellett – mondta. – Ott melegebb van. – Hátrafordult, hogy elcsípje András tekintetét. Ez azt jelentette, hogy a meghívás rá is vonatkozik. Be is ment utánuk, a próbaterem sarkában álló tömör vaskályha felé. A tűzálló üvegajtó mögött ropogott a tűz, a kislány pedig letérdelt, hogy a lángokat nézze. – Hát ez meglepetés – szólalt meg Madame Morgenstern, és szürke szemével a szemébe nézett. – Erre bóklásztam – vágta rá András gyanús gyorsasággal. – Ezt a városnegyedet kell tanulmányoznom. – Monsieur Lévi építészetet tanul – mondta Madame Morgenstern a kislánynak. – Egyszer még nagyszerű épületeket fog tervezni. – Az én papám orvos – felelte a kislány, de nem nézett egyikükre sem. András Madame Morgenstern mellé állt, és a kályhánál melengette az ujjait, a keze centiméterekre volt az övétől. Nézte a körmeit, ujjai keskenyen elvékonyodó hegyét, bőre alatt a madárszerű csontok vonalát. Elkapta a tekintetét, mire András elfordult. Némán melengették a kezüket, a kislány papájára vártak, aki néhány percen belül meg is jelent. Alacsony, bajuszos férfi volt, monoklival, kezében orvosi táska. – Sophie, hol a szemüveged – kérdezte szemrehányóan, legörbített szájjal. A kislány előhalászott egy aranykeretes szemüveget a vászonzsákból. – Kérem, Madame, ha lehetséges, figyeljen oda, hogy mindig rajta legyen. – Megpróbálom – felelte Madame Morgenstern, és mosolygott. – De leesik tánc közben – tiltakozott a kislány. – Búcsúzz el szépen, Sophie. Elkésünk a vacsoráról. A küszöbön Sophie hátrafordult, és integetett. Aztán apjával együtt eltűntek, András pedig magára maradt Madame Morgensternnel. Ő ellépett a kályhától, hogy összeszedje a gyerekek ottfelejtett tárgyait: egy fél pár kesztyűt, hajcsatot, piros sálat. Mindegyiket a pianínó mellett álló kosárba rakta. Objets trouvés28. – Még egyszer meg akartam köszönni – szólalt meg András, amikor a csend már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt közöttük. Harsányabban hangzott, mint szerette volna, ráadásul magyarul, vidékies, mély dörmögéssel. Megköszörülte a torkát, és elismételte franciául is. – Kérem, András – mondta magyarul és nevetett. – Ön olyan kedves üzenetet írt. És semmit nem kell megköszönnie. Biztos vagyok benne, hogy a maga számára gyönyörteli volt a délután. Képtelen volt elmondani, valójában milyen volt számára a délután, meg az egész elmúlt hete. Megint maga előtt látta, ahogy önkéntelenül és szégyenlősen megigazgatja a kardigánját, és mosolyog, amikor felismeri. Kezébe gyűrte a sapkáját, és a próbaterem csiszolt padlóját nézte. Az emeltről döngő léptek hallatszottak, Elisabet, vagy Apfelné léptei.

28

Talált tárgyak (francia).

– Nyugodt szívvel engedhetem el? – kérdezte Madame Morgenstern. – El tud jönni holnap? Elisabet egyik barátja lesz itt ebédre, utána pedig talán a Bois de Vincennes-ba megyünk korcsolyázni. – Nincs korcsolyám – felelte András, alig hallhatóan. – Nekem sincs – mondta Madame Morgenstern. – Mindig kölcsönzünk. Remek lesz. Élvezni fogja. Remek lesz. Élvezni fogja. Mintha máris megtörtént volna. És akkor ő igent mondott, és valóban meg is történt.

KILENCEDIK FEJEZET

Bois de Vincennes EZ ALKALOMMAL NEM viselt alkalmi nyakkendőt és nem vitt egy szakajtó hervadt virágot, amikor ebédre indult a rue de Sévignére. Inkább régi kedvenc ingét vette fel, és egy üveg bort vitt magával, meg egy körtetortát a sarki péktől. Apfelné viszont most is kitett magáért, igazi lakomával szolgált: rakott krumpli, nagy tál répaleves, káposztás-almás rétes köménymaggal, és barna parasztkenyér meg háromféle sajt. Madame Morgenstern csendes hangulatban volt, és úgy tűnt, hálás, amiért ott van Elisabet barátnője is, egy nagy darab, sűrű szemöldökű lány, barna gyapjúruhában. Ő volt az a Marthe, akivel Elisabet a múlt héten moziba ment. Iskolai eseményekről faggatta Elisabetet, hogy ki nevettette ki magát földrajzórán, ki kapott szólót a kórusban, ki megy a téli szünetben Svájcba síelni a szüleivel. Elisabet időről időre vetett egy pillantást Andrásra, mintha azt szeretné éreztetni vele, hogy a társalgásból ki van rekesztve. Odakint könnyedén szállingózni kezdett a hó. András alig várta, hogy kikerüljön a házból. Megkönnyebbült, amikor végre felszelték és megették a körtetortát, felvették a kabátjukat és elindultak. Fél háromkor értek metróval a Bois-ba. Amikor kijöttek az állomásról, Elisabet és Marthe összekapaszkodva előreszaladt, Madame Morgenstern pedig mögöttük sétált Andrással. A tanítványairól mesélt, a közelgő téli színielőadásról, a nemrég beköszöntött hidegről. Harang formájú, szűk, piros gyapjúsapka volt rajta, az alól pöndörödtek ki elszabadult laza tincsei, a tetején pedig hópelyhek gyülekeztek. A behavazott Bois-ban a csupasz szilfák, tölgyek, zúzmarás örökzöldek között futó ösvények hemzsegtek a kezükben korcsolyával igyekvő emberektől. A tó felől már hallatszott a korcsolyázók hangoskodása, a kiáltásaik és a jeget karcoló korcsolyák sikolya. A fák egyszer csak szétnyíltak, és ott volt előttük a befagyott tó, középen a két szigettel, körülötte fakerítés, mögötte pedig a párizsiak tömege. A jégen komoly kinézetű, télikabátos férfiak és nők lassú mozdulatokkal köröztek a szigetek körül. Egy lapos rézsűn a melegedőház üvegezett bejáratát kovácsoltvas cirádák díszítették. Piros betűs felirat hirdette, hogy három frankért lehet korcsolyát kölcsönözni. Kis csoportjuk Elisabet és Marthe vezetésével érkezett a melegedőházhoz, és sorban álltak a kölcsönzőpult előtt. András ragaszkodott hozzá, hogy mindegyiküknek ő béreljen korcsolyát, miközben igyekezett nem is gondolni arra, mit jelent számára az a hiányzó tizenkét frank a következő héten. Egy nedves, zöld padon felvették a korcsolyacipőket, és már tipegtek is lefelé a gumiszőnyegen a tó szélére. András kilépett a jégre, és hullámzó ívekben elkorcsolyázott a nagyobbik sziget felé. Ki akarta próbálni a korcsolyája élét és egyensúlyát. Ötéves volt, amikor Tibor megtanította korcsolyázni, minden áldott nap korcsolyáztak a konyári malomtavon. A korcsolyát apjuk készítette hulladék fadarabokból, élére vastag drótot erősített. Debreceni iskolásként a Piac utcai korcsolyapályára jártak. Szabályos ovális alakú, föld alatti csövekkel mesterségesen hűtött jégpálya volt, amelyet üveglap simaságúra csiszoltak. András könnyedén, sebesen korcsolyázott, gyorsabb volt a testvéreinél meg a barátainál is. Még ezen az életlen kölcsönkorcsolyán is fürgének és ügyesnek

érezte magát. Olykor átvágott a sötét gyapjúkabátos korcsolyázók között, zakója úszott utána, félő volt, hogy a sapka is lerepül a fejéről. Ha megáll, és körülnéz, láthatta volna, hogy egy-két fiatalember irigykedve lesi, hogyan suhan. A lányok kíváncsian, az öregemberek pedig fejüket csóválva követik tekintetükkel. Ő azonban csak a száguldás tiszta izgalmát, a korcsolya és a befagyott tó súrlódását érezte. Megkerülte a nagyobbik szigetet, és hátulról, sebesen közeledett a lányokhoz, majd olyan pontossággal suhant be Madame Morgenstern és Elisabet közé, hogy mindketten megálltak és levegő után kapkodtak. – Mi lenne, ha a lába elé nézne? – méltatlankodott Elisabet nyers hangon. – Még elüt valakit! – Majd Marthe-tal kézen fogva elsiklottak András mellett, így csak Madame Morgenstern társaságában korcsolyázott tovább a szállingózó hófüggöny alatt. – Gyors lábakon jár! – A piros kalap alól futó mosoly kísérte az elismerést. – A jégen talán igen – felelte András elpirulva. – Más sportban soha nem voltam jó. – Pedig úgy tűnik, mintha a tánchoz is értene. – Hát pedig abban sohasem tündököltem. Madame Morgenstern felkacagott, és előrelendült. A délután szürke fényében Andrásnak a Nemzetközi Képkiállítás japán festményei jutottak eszébe. Az örökzöld növények sötét tollaikkal terpeszkedtek az ég elmosódott foltja előtt, a dombok pedig úgy festettek, mint amikor a galambok összebújnak, hogy egymást melegítsék. Madame Morgenstern is jól mozgott a jégen, egyenes háttal, mint aki itt is balettozik. Soha nem ütközött Andrásnak, nem támaszkodott rá, mialatt a tavon köröztek. Még amikor egy örökzöld gallyacskára ráfutva egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, akkor is úgy libbent át a másik lábára, hogy hátra sem nézett. Ám ahogy a kisebbik sziget túlsó oldalára értek, közelebb húzódott hozzá. – A bátyámmal is mindig korcsolyáztunk, még Budapesten – mondta. A Városligetbe jártunk, nem messze a házunktól. Ismeri azt a gyönyörű tavat, a Vajdahunyad vára mellett? – Ó, hogyne! – Amíg Budapesten élt, soha nem tudta volna kifizetni a belépti díjat, de esténként néha elmentek Tiborral megnézni a korcsolyázókat. Ott áll az ezer év építészeti stílusait ötvöző vár, amelyet negyven évvel korábban, a millenniumi ünnepségekre építettek. Az épület falai mentén román, gótikus, reneszánsz, barokk elemek olvadtak egybe, amikor az ember belépett különleges portálján, évszázadokat ugrott vissza. A várat alulról világították meg, és mindig szólt benne a zene. András elképzelte magának, ahogy a két gyerek, Madame Morgenstern és a bátyja (Haász József apja?) sötét árnyékot vet a vár világosabb falára. – Jól korcsolyázott a bátyja? Madame Morgenstern felnevetett, megrázta a fejét. – Egyikünk sem volt valami jó, de remekül éreztük magunkat. Néha a barátaimat is elhívtam. Összekapaszkodtunk, és a bátyám húzott minket, mint egy csapat kiskacsát. Tíz évvel idősebb nálam, de sokkal türelmesebb volt, mint én lettem volna a helyében. – Összeszorította az ajkát, és tovább korcsolyázott, kezét a kabátujjába dugva. András szorosan mögötte haladt, néha egy pillanatra kivillant a profilja a kalap lelógó karimája alól. – Ha van kedve, megtanítom keringőzni – ajánlotta András.

– Ó, nem, én nem tudok semmiféle kunsztot. – Nem kell hozzá kunszt – nyugtatta meg, és odasiklott hozzá, hogy bemutassa neki a lépéseket. Egyszerű keringő volt, tízéves korában tanulta Debrecenben. Három elrugaszkodás előre, egy hosszú ív, aztán fordulás, majd három lépés hátra, újabb ív, újabb fordulás. Madame Morgenstern leutánozta, követte a lépéseket, amelyeket ő a jégre rótt. Ekkor András szembefordult vele. Vett egy mély levegőt, és a derekára tette a kezét. Madame Morgenstern karja körülfogta, kesztyűbe bújt keze pedig beletalált az övébe. András elzümmögött néhány taktust a Brin de Muguet-ből, és vezette a lépéseit. Madame Morgenstern eleinte habozott, különösen a fordulóknál, de hamarosan olyan könnyedén mozgott, ahogy ő megálmodta magának, és közben erősen fogta a kezét. Tudta, hogy Rosen, Polaner és Ben Yakov kinevetné, ha látná, hogy így mindenki előtt táncol vele, de nem érdekelte. Néhány pillanatig, ameddig a fejében szólt a dal, a kecses mozgású nő ebben a harang formájú kalapban szorosan hozzásimult és tenyerében tartotta a kezét. András szája szélével hozzáért a kalap karimájához és érezte a nyirkos, hideg hópihefátyol ízét. A lehelete a nyakát érte. Madame Morgenstern felpillantott rá, a szeme egy másodpercre összeakadt az övével, amíg ő el nem kapta. Akármit is érez, reménytelen, emlékeztette magát, felnőtt nő, akinek megvan a maga bonyolult élete, hivatása, gimnazista lánya. A keringő véget ért, elhallgatott a fejében. Lehullott a karja Madame Morgenstern derekáról, aki oldalra húzódott, és mellette korcsolyázott tovább. Kétszer megkerülték a szigetet, mielőtt megszólaltak volna. – Honvágyat ébreszt bennem Magyarország iránt – mondta Madame Morgenstern. – Több mint tizenhat év telt el azóta, hogy ott jártam. Elisabet egész élete. – A jeget fürkészte, és András követte a tekintetével. Messze maguk előtt megpillantották Elisabet és Marthe kabátjának zöld meg barna foltját. Elisabet valamit mutatott a parton, egy kutya fekete foltját, aki egy kisebb, sebesebben mozgó alak után ugrik. – Néha azt hiszem, talán visszamehetnék – folytatta, félig suttogó hangon. – Legtöbbször azonban úgy gondolom, soha nem megyek. – Vissza fog menni – felelte András, maga is megdöbbent, hogy milyen nyugodt hangon. Megfogta a karját, ő pedig nem húzta el. Hanem kihúzta az egyik kabátujjába bújtatott kezét, és András karjára fektette. András beleborzongott, pedig már egyáltalán nem fázott. Így korcsolyáztak némán, egészen addig, amíg meg nem kerülték a szigetet. Akkor azonban a jégen kívülről egy ismerős zengő hang ért el hozzájuk. Madame Gérard volt, aki nevüket kiáltozta. Andráska! Klárika! Így, magyarul, becézve, mintha csak Budapesten lennének. És Madame Gérard már suhant is feléjük új prémgalléros kabátjában, kalapban, mögötte három színésztársa. Madame Morgensternnel megölelték egymást, nevettek, el voltak ragadtatva, hogy milyen gyönyörű a hó, és ez a sok ember a befagyott tavon. – Klárika drágám, de örülök, hogy látlak! És itt van Andráska is! Az ott elöl pedig nyilván Elisabet. – Ravaszkásan elmosolyodott, és Andrásra kacsintott, majd Elisabetet és Marthe-ot is odahívta hozzájuk. Amikor a hidegre panaszkodtak, mindenkit meghívott egy forró csokoládéra a kávéházban. Leültek egy hosszú faasztalhoz, és agyagkorsóból itták a csokoládét. András könnyű szívvel rájuk hagyta a beszédet, hogy a hangjuk összefolyt a melegedőben összegyűlt korcsolyázók duruzsolásával. Az az izgatottság, amely közvetlenül Madame Gérard érkezése előtt

támadt fel benne, kezdett elpárologni. Madame Morgenstern ismét elérhetetlen távolságba került. Amikor a csokoládéval végeztek, elhozta a cipőiket a kölcsönző pulttól. Utána együtt végigsétáltak az ösvényen, egészen a Bois széléig. Egyfolytában kereste az alkalmat, hogy belekarolhasson Madame Morgensternbe, hadd menjenek előre a többiek, hogy ők ketten mögöttük sétálhassanak. Ehelyett Marthe maradt hátra András mellett. Eltökélt, komor arcot vágott az egyre szigorúbb hidegben. – Tudja, reménytelen az ügy – mondta. – Semmit nem akar magától. – Kicsoda? – kérdezte András, és megriadt, hogy ennyire átlátnak rajta. – Elisabet! És arra kéri, ne is bámulja folyton. Azt hiszi, jólesik az embernek, ha le nem veszi róla a szemét egy ilyen szerencséden magyar? András felsóhajtott, és előrenézett, arrafelé, ahol Elisabet most Madame Gérardral sétált, zöld kabátja harangozott a lába körül. Lehajolt Madame Gérard-hoz és mondott valamit neki, ő pedig hátravetett fejjel kacagni kezdett. – Maga nem érdekli őt – folytatta Marthe. – Amúgy is van már egy barátja. Úgyhogy fölösleges eljárni a házukba. Azon is kár fáradoznia, hogy a mamáját elbűvölje. András megköszörülte a torkát: – Rendben – felelte. – És köszönöm, hogy mindezt elmondta nekem. Marthe komoly arccal bólintott: – Mint Elisabet barátjának, kötelességem volt. Ekkor értek a park széléig, és Madame Morgenstern megint ott volt mellette, kabátujjuk összeért. A metró bejáratánál álltak, odalenn dübörögtek a szerelvények. – Nem akar velünk jönni? – Nem, jöjjön csak mivelünk! – rikoltott Madame Gérard. – Mi taxival megyünk, és hazavisszük. Hideg volt és egyre jobban besötétedett. De András nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a zsúfolt metrón kelljen utaznia Elisabet, Marthe és Madame Morgenstern társaságában. Ahogy Madame Gérard-ral és a többiekkel se kívánt bezsúfolódni egy taxiba. Egyedül akart lenni, hazasétálni a saját házáig és bezárkózni a szobájába. – Azt hiszem, inkább gyalog mennék – mondta nekik. – De jövő vasárnap megint eljön hozzánk ebédre! – jelentette ki Madame Morgenstern, és kalapja karimája alól ránézett, a korcsolyázástól még mindig kipirult arcával. – Mi több, azt reméljük, hogy odaszokik hozzánk! Mi mást felelhetett volna? – Igen, persze, eljövök.

TIZEDIK FEJEZET

Rue de Sévigné ÍGY HÁT ANDRÁS a vasárnapi ebédek állandó résztvevője lett a rue de Sévignén. E látogatások rendje is hamar megszokottá vált: András megjött, és kellemesen elcsevegett Madame Morgensternnel. Elisabet odaült és pofákat vágott; hol a ruháján gúnyolódott, hol a kiejtésén, amikor pedig nem őt piszkálta, olyankor – mint az első ebéd végén is -, halálosan unatkozott és elment Marthe-tal, aki a maga részéről szintén egyre lekezelőbben bánt Andrással. Elisabet távozása után rendszerint lemezeket hallgattak a fonográfon Madame Morgensternnel, művészeti folyóiratokat vagy képeslapokat nézegettek, vagy egy verseskönyvből olvastak, hogy gyakorolják a franciát. Néha pedig az ő családjáról, gyerekkoráról beszélgettek. Olykor megpróbálta szóba hozni Madame Morgenstern múltját is – évek óta nem látott bátyját, vagy azokat a homályba vesző eseményeket, amelyek Elisabet születéséhez vezettek és Madame Morgensternt Párizsba hozták. De neki mindig sikerült kibújnia, úgy rázta le magáról a kíváncsi kérdéseit, ahogy egy nem kívánt táncpartner karját szokás. Ha pedig András elpirult, amikor Madame Morgenstern közelebb ült hozzá, vagy ha dadogni kezdett, amikor valamilyen bókjára akart válaszolni, ő semmi jelét nem adta, hogy mindezt észrevette volna. Nem telt sok időbe, és már pontosan ismerte a körme alakját, minden téli ruhájának anyagát és szabását, a zsebkendői szegélyén a csipkemintákat. Tudta, hogy borssal eszi a tojást, a tejet ki nem állhatja, a kenyérből pedig a sarkát szereti a legjobban. Tudta, hogy járt Brüsszelben meg Firenzében (csak azt nem, hogy kivel), meg hogy nedves időben sajog a csont a jobb lábfején. Amint azt is, hogy a hangulata sokszor ingadozik, de a sötétebb pillanatokban szívesen enyhít rosszkedvén azzal, hogy önmagán élcelődik, csacska amerikai melódiákat hallgat a fonográfján, vagy mulatságos képeket mutat Andrásnak a legkisebb tanítványairól, amint a bemutatóra készült táncmezükben feszítenek. Tudta, hogy legkedvesebb balettja az Apolló, a legkevésbé pedig a La Sylphide-et szereti, amelyet többnyire túltáncolnak, és ritka az eredeti előadás. Attól félt, hogy szégyenletesen keveset tud a táncról, de úgy tűnt, hogy Madame Morgensternt ez nem zavarja. Sokszor játszott le neki balettlemezeket, elmesélte, mi történik a színpadon, miközben a zene felemelkedik és alászáll. Néha a nappali szőnyegét is feltekerte, hogy miniatűr elemeiben megmutathassa a koreográfiát. Tánc közben a gyönyörűségtől a bőre egészen kipirult. Cserébe ő elvitte a Marais-ba, és előadást tartott neki azoknak a házaknak az építészeti érdekességeiről, amelyek közt az életét éli. Itt állt a tizenhatodik századi Hôtel Carnavalet a négy évszak fél domborműves ábrázolásával, és az Hôtel Amelot de Biseuil, amelynek medúzafejes kapui egykor rendszeresen tárultak ki Beaumarchais előtt, a rue Pavée-n pedig a Guimard zsinagóga a nyitott Tóra-tekercset idéző, hullámos homlokzatával. Madame Morgenstern néha eltűnődött, mennyi mindent nem vett észre eddig. Ki is mondta, hogy mintha András elhúzott volna számára egy függönyt, és a városrész olyan dimenzióit tárta volna fel, amelyek máskülönben örökké rejtve maradtak volna előtte.

Akármilyen biztonságot jelentett is az állandó meghívás, András örökösen attól rettegett, hogy valamelyik vasárnap egy másik férfit talál majd Madame Morgenstern asztalánál, bajuszos huszárkapitányt, tweedmellényes doktort, vagy valami tehetséges moszkvai koreográfust – egy művelt negyvenes embert, akinek a kulturáltságával ő soha nem vetekedhet, aki mindent tud a borokról, a zenéről, meg arról, hogy mivel lehet a nőket megnevettetni, vagyis amit egy úriembernek illik tudnia. A félelmetes rivális azonban soha nem bukkant elő, legalábbis vasárnap délutánonként nem. Úgy tűnt, Morgensternék hetében ez a nap kizárólag András számára volt fenntartva. A rue de Sévigné-i házon kívül minden a szokásos kerékvágásban folyt – vagyis, András kezdett hozzászokni a párizsi építészhallgatók életéhez. Makettje közeledett a befejezéshez, kivágta a falakat merev kartonpapírból, már csak össze kellett állítani őket. Annak ellenére, hogy kabátdoboz méretűre nőtt, mostanában minden egyes nap hazahurcolta, meg vissza az iskolába. A vandalizmus újabb keletű hulláma kényszerítette erre, amely szemlátomást kizárólag az École Spéciale zsidó diákjai ellen irányult. Egy Jean Isenberg nevű harmadéves diák nagy műgonddal megrajzolt terveit leöntötték tintával, a negyedéves Anne-Laure Bauertől pedig a vizsga előtti héten a drága statikatankönyvét lopták el. András és barátai eddig még megúszták a dolgot, de Rosen szerint csak idő kérdése, hogy valamelyikük áldozattá váljon. A tanárok nagygyűlést hívtak össze, és szigorú hangon szóltak a diákokhoz, az elkövetőknek súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba, és mindenkit arra kértek, ha van valamilyen bizonyíték a kezében, álljon elő vele. De senki nem szolgált semmiféle információval. A Kék Galambban Rosen kifejtette a saját elméletét. Ismeretes volt, hogy több diák a Front de la Jeunesse29, illetve a Le Grand Occident30 nevű csoport tagja, amelyeknek a nacionalista hitvallása valójában alig leplezett antiszemitizmust takar. – Az a görény Lemarque például a Jeunesse embere – jelentette ki Rosen a mandulás sütemény és a kávé mellett. – Lefogadom, hogy ezek mögött is ő áll. – Nem lehet Lemarque – felelte Polaner. – Miért ne lehetne? Polaner kissé elpirult és vékony fehér kezét az ölébe temette: – Nekem segített az egyik feladatban. – Nocsak! – mondta Rosen. – Hát azt gondolom, jobb lenne, ha vigyáznál magadra. Az a kis salopard31 éppoly könnyedén vágja el a torkodat, ahogy azt mondja, jó napot. – Nem lehet barátokat szerezni, ha az ember mindenkivel szemben áll – vélekedett a diplomatikus Ben Yakov, akinek az volt a legfontosabb, hogy lehetőleg minél többen imádják, fiúk és lányok egyaránt. – Kit érdekel? – felelte Rosen. – Most nem a babazsúrról beszélünk. András legbelül Rosennel értett egyet. Fenntartásai voltak Lemarque-kal szemben attól a gyanús esettől fogva, ami az év elején Polanerrel történt. Ettől kezdve mindig figyelte Lemarque-ot, és lehetetlen volt nem észrevenni, milyen szemmel néz Polanerre. Mintha egyszerre vonzaná és taszítaná, vagy annyira Ifjúsági Front (francia). Nagy Kelet (francia). 31 Gazember (francia). 29 30

undorodna Polanertől, hogy az már kéjes örömet okoz neki. Rendszeresen odasomfordált hozzá, vagy óra alatt talált valami okot, hogy megszólítsa. Nem adnáe kölcsön a pantográfját? Megnézhetné-e, hogyan oldotta meg Polaner azt a nehéz statikai problémát? Nem Polaner sálját találta-e meg véletlenül az udvaron? Polaner pedig úgy tűnt, nem hajlandó felismerni, hogy Lemarque-nak nem kizárólag baráti szándékai vannak. András viszont nem bízott sem Lemarque-ban, sem pedig azokban a sunyi tekintetű diákokban, akik mellette ültek a kantinban, német márkájú cigarettát szívtak, nyakig begombolták az inget, fölötte pedig katonai zubbonyt viseltek, mint akik az első parancsra készek felvenni a harcot. A többi diákkal ellentétben rövid hajat és fényesre suvickolt bakancsot hordtak. András hallotta, hogy egyes diákok megvetően csak la garde32-nak nevezik őket. Aztán olyanok is voltak, akik finomabb módon jelezték politikai felfogásukat: ha az előcsarnokban vagy az udvaron András, Rosen, Polaner vagy Ben Yakov mellett haladtak el, egyszerűen keresztülnéztek rajtuk. – Azt kell csinálnunk, hogy beszivárgunk ezekbe a csoportokba – vélekedett Rosen. – A Front de le Jeunesse-be. A Grand Occident-ba. Elmenni a gyűléseikre, megtudni, mire készülnek. – Zseniális ötlet – felelte Ben Yakov. – Egy perc alatt felismernek minket és kitörik a nyakunkat! – Mégis mit gondolsz, mire készülnek? – kérdezte Polaner. Kezdett feldühödni. – Nem úgy néz ki, mintha pogromot akarnának Párizsban. – Miért ne? – felelte Rosen. – Szerinted meg sem fordult a fejükben? – Nem beszélhetnénk valami másról? – vágott közbe Ben Yakov. Rosen ellökte magától a kávéscsészét. – Hát persze – mondta. – Mesélj csak nekünk a legújabb hódításodról. Mi is lehetne annál életbevágóbb? Ben Yakov nevetéssel ütötte el a piszkálódást, ezzel azonban csak még jobban felingerelte Rosent. Aki felpattant, az asztalra lökte a pénzt, vállára dobta a kabátját és indult a kijárat felé. András felkapta a kalapját és ment utána. Nem bírta, amikor a barátai dühöngve elrohannak. A Saint-Germain és Saint Jacques sarkán érte utol Rosent, együtt álltak meg a sarkon, várva, hogy a lámpa zöldre váltson. – Ugye, te nem gondolod, hogy ostobaságokat beszélek? – kérdezte Rosen, mélyen a zsebébe süllyesztette kezét, és András szemébe nézett. – Nem – kezdte András, és kereste magában a megfelelő francia szavakat. – Egyszerűen te csak néhány sakklépéssel próbálsz előre gondolkodni. – Ó, igen – felelte Rosen megenyhülve. – Te sakkozol? – A bátyámmal játszottunk régebben. Én nem voltam valami jó. A bátyám bemagolt egy védekezési taktikákról szóló könyvet. Valamelyik orosz nagymester írta. Tehetetlen voltam vele szemben. – Nem tudtad volna te is elolvasni? – kérdezte Rosen vigyorogva. – Talán, ha nem dugja el annyira. – Szerintem én is ezt csinálom. Próbálom megkeresni azt a könyvet. – Neked nem kell annyira keresned – felelte András. – Az egész Quartier Latin tele van a Front de la Jeunesse plakátjaival.

32

A gárda (francia).

A rue Saint Jacques végén elérték a Petit Pont-ig, és a sötétedésben együtt mentek át rajta. A Notre-Dame tornyain megcsillant a lemenő nap fénye, amikor a Charlemagne térre érve elindultak a katedrális felé. Megálltak és megbámulták a komor szenteket a portál két oldalán. Az egyik saját levágott fejét tartotta a kezében. – Tudod, mit fogok csinálni, ha felnőtt leszek? – kérdezte Rosen. – Nem én – felelte András. – Mit? – Elköltözöm Palesztinába. És templomot építek Jeruzsálem köveiből. – Megállt és úgy nézett Andrásra, mint aki nevetést vár. De András nem nevetett. Azokra a jeruzsálemi felvételekre gondolt, amelyeket a Múlt és Jövő közölt. Az épületekből olyasfajta szinte geológiai állandóság áradt, mintha nem is emberkéz alkotta volna őket. És még a fekete-fehér fényképen is, mintha aranyfényben ragyogtak volna. – Várost akarok építeni a sivatagban – jelentette ki Rosen. – Új várost, egy régi város helyén. Úgy nézne ki, mint egy ősi város, csak vadonatúj anyagokból. Perret vasbetonja tökéletes lenne Palesztinában. Olcsó és könnyű, a forróságban hűvös, és bármilyen formát ki lehet hozni belőle. – Miközben mondta, mintha látta is volna maga előtt a várost a hullámzó dombok között. – Tehát álmodozol – mondta András. – Soha nem gondoltam volna. Rosen önelégülten elmosolyodott. – Ne mondd el a többieknek! – Megint felnéztek a tornyok csúcsára, az aranyvonalak vékony szállá zsugorodtak. – Ugye megteszed? – kérdezte. – Eljössz egyszer egy Jeunesse-gyűlésre? Hogy megtudjuk, mire készülnek. András habozott. Megpróbálta elképzelni, mit szólna Madame Morgenstern egy ilyen beszivárgáshoz. Elképzelte, hogy az egyik vasárnap délután beszámol neki. A bátorságáról. Vagányságáról. Őrültségéről? – És mi lesz, ha felismernek? – Nem fognak. Nem számítanak ránk maguk között. – Mikor találkozzunk? – Jó ember vagy, Lévi! Úgy döntöttek, hogy a Le Grand Occident toborzó ülésére szivárognak be, gondolták, hogy csupa ismeretlen arc lesz ott. Szombatra hirdették meg SaintGermainbe, egy csarnokban a rue d’Université-n. De először a szemesztervégi bírálatokon kellett túllenniük. András az utolsó két éjszakán át is dolgozott rajta, míg végül elkészült a Gare d’Orsay makettjével. Péntek reggel ott állt fehéren, büszkén, makulátlanul a kartonpapír alapzatán. Tudta, hogy jó munkát végzett, a hosszas tanulmányozás és órákig tartó keserves méricskélés meg szerkesztés meghozta a gyümölcsét. Rosen, Ben Yakov és Polaner is rengeteg időt fektetett a munkájába, a műterem asztalán büszkélkedett az École Militaire, a Rotonde de la Villette és a Théâtre de l’Odeon makettje. Értékelni fogják a saját évfolyamtársaik, utánuk sorban a másod-, harmad- és negyedévesek, Médard, az ötödéves felügyelő, végül pedig maga Vago is. András úgy gondolta, a Múlt és Jövőnél már megszokta a szerkesztő baráti, de kíméletlen kritikáját. Ősszel már itt is kapott néhány bírálatot, de messze nem volt egyik sem olyan lesújtó, mint amit otthon rendszeresen kapott a szerkesztőjétől. Ám amikor a d’Orsay-makettjének kritizálása elkezdődött, a megjegyzések szinte azonnal keményre váltottak. Pontatlanok a vonalak, amatőr a megépítés, semmiféle

kísérletet nem tett az utcai üveghomlokzat megjelenítésére, vagy arra, hogy az egész épület legdöbbenetesebb vonását megragadja. Ahogy a közvetlenül előtte folyó Szajna fénye tükröződik a magas üvegfalon. Döglött lett a makettje, mondta az egyik negyedéves. Cipősdoboz. Koporsó. Maga Vago is bírálta a makett élettelenségét, pedig ő pontosan tudta, András milyen keményen dolgozott rajta. Festékfoltos ingében, és az azzal sehogyan össze nem illő elegáns mellényben megállt a makett fölött, és leplezetlen csalódottsággal szemlélte. A zsebéből előhúzott töltőceruza fém végével ütögette a szája szélét. – Tisztességes másolat – mondta. – Mint egy diákkoncerten előadott Chopinpolonaise. Biztos, hogy minden egyes hangot lejátszottál, de valahogy nincs benne ihlet. Ennyi volt az egész. És már fordult is el, ment tovább a következő maketthez, András pedig belezuhant a megalázottság és szerencsétlenség kelepcéjébe. Vagónak igaza van: mindenféle inspiráció nélkül az épület másolatát készítette el, soha nem is gondolt rá másképpen. Sovány vigaszt jelentett, hogy a többi elsőéves ugyanilyen gyengén szerepelt. Mennyire magabiztos volt még egy félórája, el sem tudta volna képzelni, hogy a teremben bárki is ne a leendő nagyszerű építész művét lássa munkájában. Tudta, hogy az iskolában hagyományszámba mentek a szemesztervégi kemény bírálatok, amiből az elsőévesek önérzete ritkán került ki sértetlenül. Afféle beavatási szertartás volt, tűzkeresztség, amellyel az iskola előkészítette a diákokat azokra a sokkal mélyebb és rafináltabb megaláztatásokra, amikor már saját terveik kerülnek terítékre. Ám már ez a bírálat is sokkalta durvábbra sikerült, mint képzelte volna – és ami a legrosszabb, a megjegyzések igazak voltak. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak bírt, de még ez sem volt elég, ráadásul nagyon sok hiányzott belőle, nem valami csekélység. Ez a megaláztatás pedig, bár képtelen volt tisztázni magában, miképpen, de valahogy Madame Morgensternnel és a hozzá fűződő kapcsolatával is összefüggött, mintha a Gare d’Orsay jobban sikerült makettjével az ő érzéseire is több jogot formálhatott volna. Ezek után nem számolhatott be a nap eseményeiről anélkül, hogy fény derülne rá, milyen fennhéjázó bolond volt. Az a rettenetes hangulat, amellyel elindult az École Spéciale-ból, kitartott egész éjjel, másnap reggelig, de még akkor sem tűnt el, amikor Rosennel találkozott és elindult a beszivárgási akcióra. A nagygyűlés helyszínéül szolgáló csarnok egy háztömbnyire állt az impozáns Beaux-Arts-tól, és a Gare d’Orsay-tól is csak néhány saroknyira, keleti irányban. András már látni sem bírta azt az épületet. Tudta, hogy a bírálatok jogosak voltak, mert abbéli igyekezetében, hogy minden kis részletet lemásoljon, megfeledkezett az épület egészéről, nem fogta fel, mitől olyan különleges és élettel teli ez az épület. Tipikus elsőéves hiba, árulta el neki Vago kifelé menet. De ha így áll a dolog, vajon miért nem figyelmeztette rá már a kezdet kezdetén? Rosenben szintén egyre jobban fokozódott a gyűlölet saját makettje, az École Militaire iránt. Egy cipőben jártak tehát és mogorva képpel baktattak végig a rue d’Universitén. Miután tagtoborzó gyűlésre mentek, nem kellett rejtőzködniük, vagy álcázni magukat. A legnagyobbrészt diáknak tűnő résztvevőkkel együtt érkeztek. A terem elején, egy alacsony színpadon elhelyezett pulpitusnál halálvékony férfi állt lötyögő szürke öltönyben, aki úgy mutatkozott be, mint Monsieur Dupuis, „maga Pemjean

elnök titkára”. Összecsapta a tenyerét és csendet kért. A gyülekezet elhallgatott. Önkéntesek mentek végig a sorok között, és kiosztották a Le Grand Occident nevű újság mellékletét. Maga Pemjean elnök titkára bejelentette, hogy ebben a mellékletben kifejtették a szervezet céljait, és a vezetőség most fel fogja olvasni a hallgatóságnak. Vagy fél tucat ádáz külsejű fickó jelent meg a színpadon, kezükben a melléklet egy-egy példányával. Felolvasták, egymás után, hogy a zsidókat el kell távolítani Franciaország befolyásos posztjairól, ne gyakorolhassanak többé hatalmat a franciák fölött. Franciaországban fel kell oszlatni a zsidó szervezeteket, amelyek szemérmetlen módon zsidó jóléti intézményeknek álcázzák magukat, valójában azonban a zsidó világuralom ügynökei. Minden zsidótól el kell venni a francia állampolgársággal járó jogokat, ezentúl külföldieknek kell tekinteni őket – még azokat is, akik több generációval ezelőtt telepedtek le Franciaországban. Valamint minden zsidó javat és tulajdont államosítani kell. Mindegyik követelés után rövid taps tört ki. Az összegyűltek közül egyesek helyeslésben törtek ki, mások az öklüket rázták. Megint mások mintha nem értettek volna egyet, még olyanok is voltak, akik vitába szálltak a támogatókkal. – Na és azok a zsidók, akiknek az apja vagy fivérei életüket áldozták Franciaországért a nagy háborúban? – kérdezte valaki a páholyból. – Azok a cionisták saját dicsőségükért haltak meg, nem Franciaországért! – üvöltötte vissza maga Pemjean elnök titkára. – Az izraeliták nem harcolhatnak Franciaországért. Meg kell tiltani nekik a fegyverviselést! – De miért ne ők haljanak meg, ha már valakinek meg kell halnia? – kiáltotta valaki más. Rosen átfogta az előtte levő ülés támláját, ujjpercei egészen kifehéredtek. András nem tudta, mitévő legyen, ha Rosen elkezd kiabálni. – Azért vagyunk itt, mert hisszük, hogy szükség van egy tiszta Franciaországra! – folytatta az elnök titkára. – Mert a mi erőnkre is szükség van Franciaország megtisztításához. Aki nem ezért jött, kérem, most távozzon! Nekünk csak az igaz hazafiakra van szükségünk. – A titkár kivárt. Halk moraj futott végig a tömegen. A követeléseket felolvasó hat fiatalember egyike elkiáltotta magát: Vive la France!33 – Részesei leszünk egy nemzetközi szövetségnek – folytatta a titkár, de szavait túlharsogta valami szaggatott, harsány kereplés, így nem lehetett kivenni, mit mondott. Ahogy elkezdődött azonban, ugyanolyan gyorsan el is hallgatott. A titkár megköszörülte torkát, lesimította zubbonyát és folytatta. – Részesei leszünk... Ezúttal a hang még erősebben tört fel, a csarnok minden szögletében. A közönségből egyesek talpra ugrottak és fakereplőket kezdtek pörgetni. Néhány pillanatnyi hangoskodás után azonban elhallgattak. – Uraim, örülök a lelkesedésüknek – folytatta a titkár -, de kérem, legyenek szívesek kivárni, amíg... A zaj megint kirobbant, és ezúttal nem is hallgatott el. A kereplős férfiak – húszan-harmincan lehettek a hallgatók közül – benyomultak a sorok közé, és olyan hangosan forgatták zajkeltő szerszámaikat, amennyire csak bírták. De hiszen ezek purimi kereplők, fedezte fel most András – ilyet használnak a zsinagógában. Amikor felolvasnak Eszter könyvéből, valahányszor elhangzik Hámán neve, zajonganak vele. Rosenre pillantott, ő is rájött. A titkár rácsapott a pulpitusra. A hat ádáz külsejű férfi 33

Éljen Franciaország! (francia).

feszülten állt a színpadon, mint aki csak a titkár parancsára vár. Még többen törtek elő a széksorok közti folyosókra, nagy transzparenseket bontottak ki és emeltek magasba, hogy az egész közönség lássa. Ligue Internationale Contre l’Antisemitisme34 – állt az egyiken. Állítsátok meg a francia hitleristákat! – hirdette egy másik. Liberté, Egalité, Fraternité – volt olvasható a harmadikon. A transzparensvivők üdvrivalgásban törtek ki, a közönség soraiban pedig dühödt morajlás támadt. Az elnök vézna titkára meglepő módon bíborvörös lett. Rosen rikkantott egyet, és kirángatta Andrást a folyosóra, mindketten segítettek magasba tartani az egyik transzparenst. A Liga egyik tagja, magas, széles vállú férfi nyakában a trikolorral hangosbeszélőt vett elő, és kiabálni kezdett: – Szabad franciák! Ne hagyjátok, hogy ezek a fanatikusok megfertőzzék az agyatokat! A titkár valami utasítást morgott a hat durva képű alaknak, és a következő pillanatban az egész csarnokban káosz tört ki. Mindenki felpattant a székéről. A közönség egyes tagjai a transzparenseket kezdték rángatni, mások a kereplősöket kergették. A szervezet hitvallását felolvasó hat férfi a hangosbeszélős embert vette üldözőbe, mások viszont körbevették és védelmezték, miközben ő tovább harsogta a Fraternité! Egalité! jelszavakat. A titkár eltűnt a színpad végében egy függöny mögött. Andrást hátulról taszigálták, térden rúgták, mellkasába könyököltek. De nem eresztette el a transzparenst. Magasba emelte a rúdját, és azt kiáltotta: Állítsátok meg a francia hitleristákat! Rosen már nem volt mellette, és András a tömegben sem látta. Valaki megpróbálta elvenni tőle a transzparenst, de András birokra kelt vele. Másvalaki megragadta a gallérját, és az állkapcsát eltalálta egy ütés. Nekitántorodott egy oszlopnak, és véreset köpött a padlóra. Körülötte mindenütt ordítás és verekedés. Előrenyomakodott a kijárat felé, a nyelvével ellenőrizte a fogát, és azon tűnődött, el kell-e mennie fogorvoshoz. Az előcsarnokban ott találta Rosent, aki éppen egy tagbaszakadt overallos férfival dulakodott. Mintha csak maga is Rosennel akarna verekedni, derékon kapta és elrántotta onnan, majd vállával odanyomta egy falhoz. Az overallos üres kézzel rohant vissza a csarnokban folyó csetepatéhoz. András és Rosen kitántorgott az épületből a beáramló rendőrök mellett, akik rohantak fel a lépcsőn, hogy véget vessenek a felfordulásnak. Mikor már eltávolodtak a tömegtől, végigloholtak a rue de Solférinón egészen a quai d’Orsay-ig, ahol levetették magukat két padra, és ott feküdtek lihegve. – Tehát nem voltunk egyedül! – szólalt meg Rosen, és ujja hegyével a bordáit tapogatta. András a nyelve hegyével vizsgálgatta belül az ajkát. Az arca még mindig vérzett, ahol beleakadt a foga, de a fogainak nem lett baja. Gyors lépteket hallott, felnézett, és a Ligue három tagját látta rohanni végig az utcán, a lobogó transzparenssel. Mások utánuk futottak. A rendőrök pedig a másokat kergették. – Mit nem adnék, ha még egyszer látnám, ahogy a titkár nézett! – mondta Rosen. – Magára az elnök titkárára gondolsz? Rosen a térdét fogta, úgy röhögött. Ekkor azonban mentőautó száguldott el az utcán a csarnok irányába, majd néhány pillanat múlva egy második. Nem sokkal később újabb Ligue-tagok jöttek, sápadtan és leverten, transzparenseiket a földön vonszolták, kalapjukat a kezükben vitték. András és Rosen némán figyelte őket. Valami szörnyű dolog történt: a Ligue valamelyik tagja megsérült. András is levette a kalapját és az ölébe tette, a rettenettől támadó ürességben minden adrenalin 34

Antiszemitizmus-Ellenes Nemzetközi Liga (francia).

elpárolgott belőle. A Le Grand Occident nem az egyetlen ilyen csoport volt. Ebben a percben is bizonyára tucatnyi hasonló gyűlés folyik szerte Párizsban. És ha Párizsban ilyenek vannak, mi folyhat Európa kevésbé felvilágosult városaiban? András szorosabban összehúzta magán a kabátját, fázni kezdett. Rosen felállt. Ő is elhallgatott és elkomorult. – Meglásd, még sokkal rosszabb dolgok fognak itt történni! – mondta. Másnap a rue de Sévignén Madame Morgenstern és Elisabet szótlanul hallgatta végig András elbeszélését az elmúlt negyvennyolc óra történéseiről. Mesélt a bírálatról, és hogy munkájának az értéke mennyit esett a saját a szemében. Elmondta nekik azt is, ami a gyűlésen történt. Elővett egy kivágott cikket a L’Oeuvre reggeli számából, és felolvasta. A cikk beszámolt a megzavart tagtoborzást követő összecsapásról. Mindkét csoport a másikat vádolta az erőszak kezdeményezésével. Pemjean kihasználta az alkalmat, hogy a zsidó nép álnokságáról és agresszivitásáról elmélkedjen, Gérard Lecache, a Ligue Internationale Contre l’Antisemitisme elnöke pedig azt mondta, ez az incidens is a Le Grand Occident erőszakos szándékairól árulkodik. A lap minden újságírói objektivitást félretéve magasztalta a Ligue bátorságát és szapulta a Le Grand Occident fanatikus, ostoba, barbár viselkedését. Mint kiderült, a Ligue két tagját eszméletlenre verték, akik most az Hôtel-Dieu kórházban fekszenek. – Meg is ölhették volna! – mondta Elisabet a maga megszokott csípős hangján, de egy pillanatra úgy nézett rá, mint aki komolyan aggódik. – Mit gondolt? Azt képzelte, hogy egyedül elbír ezekkel a vadállatokkal? Vagy maguk harmincan, ők meg kétszázan? – Velünk nem volt megbeszélve – felelte András. – Nem tudtuk, hogy a LICA is ott lesz. Mi csak akkor szálltunk be, amikor elkezdték a zajongást. – Nevetséges bolondok vagytok mindannyian – szögezte le Elisabet. Madame Morgenstern Andrásra emelte szürke szemét: – Vigyázzanak, nehogy bajba keveredjenek a rendőrséggel – mondta. – Ne feledje, hogy vendég Franciaországban. Nem hiányzik, hogy ilyesfajta incidensek miatt kiutasítsák. – Csak nem fognak kiutasítani, amiért Franciaország eszményeit képviseltem – felelte András. – De bizony – vetette ellen Madame Morgenstern. – És akkor vége a tanulmányainak. Bármit tesz, tekintettel kell lennie az itteni státuszára. Már önmagában az is, hogy itt van Franciaországban, politikai állásfoglalás. – Nem is marad sokáig – jegyezte meg Elisabet, úgy látszik, elszállt az aggodalma. – Év végére ki fog bukni az iskolából. A tanárai tehetségtelennek tartják, nem hallottad? – Kihámozta magát a fotelből, levonaglott a hálószobájába, és hallották a zörgést, hogy készül elmenni. Néhány pillanat múlva olívzöld ruhában és fekete gyapjúsapkában bukkant elő. Befonta a haját, az arcát pedig kipirosította, mintha megfútta volna a szél. Egyik kezében egy zsebkönyvvel, a másikban a kesztyűjével a nappali bejáratából félmozdulattal intett nekik. – Ne várj rám ébren éjszaka – vetette oda a mamájának. Majd még valami eszébe jutott. Megvető pillantást lövellt András felé. – Jövő héten nem muszáj eljönnie, maga Franciaország bajnoka! – mondta. – Síelni megyünk Marthe-tal Chamonix-ba.

Felőlem akár le is kophat. – Vállára csapta a táskáját és leszaladt a lépcsőn. Hallották, hogy becsapódik mögötte az ajtó és megcsendül a csengő. Madame Morgenstern a tenyerébe temette az arcát – Mit gondol, meddig lesz ez még így? Ugye, maga nem ilyen volt tizenhat éves korában? – Rosszabb – felelte András mosolyogva. – Csak én már nem otthon laktam, úgyhogy ettől megkíméltem az anyámat. – Megfenyegettem, hogy kollégiumba küldöm, de pontosan tudja, hogy nincs szívem hozzá. Mellesleg pénzem se. – Szóval Chamonix. Mennyi időt lesz ott? – Tíz napot – felelte Madame Morgenstern. – Még soha nem volt távol ennyi ideig. – Akkor hát úgy tűnik, január előtt nem látom... magát – mondta András. – Mire kívülről meghallotta, hogy „magát”, már késő volt. Mindenesetre úgy tűnt, Madame Morgenstern nem vette észre a nyelvbotlást. András mentegetőzött, hogy ideje munkába mennie, felállt és a lépcső tetején álló fogas felé indult, hogy vegye a kabátját és kalapját. De Madame Morgenstern a karjára tette kezét és megállította. – Megfeledkezett a Téli bemutatóról? – kérdezte. – Ugye, eljön? Persze, a diákok bemutató előadása. Tudta, hogy a jövő héten lesz. Csütörtök este, a Sarah Bernhardtban. Ő maga tervezte a plakátokat. De nem remélte, hogy bármilyen ürüggyel megnézhetné. Aznap este nem is ő volt beosztva, Az anyát addigra leveszik, legalábbis a szünetre. Madame Morgenstern most csendes várakozással nézett rá, a keze égette a kabát szövetén át is. A szája kiszáradt, mint egy sivatag, ujjai meg verítéktől jegesek. Azt mondta magának, hogy ez a meghívás nem jelent semmit, hogy tökéletesen belefér ismeretségük kereteibe. Mint a család barátját, Elisabet lehetséges udvarlóját természetesen meghívják. Kipréselt magából egy udvarias igenlő választ, megtiszteltetésnek tartja, majd elvégezték rendszeres heti búcsúszertartásukat. A kabát a fogasról, a holmija, lépcső, egy ártatlan „viszontlátásra”. Madame Morgenstern azonban a küszöbön egy pillanattal tovább tartotta rajta a szemét. Szemöldökét kissé összevonta, ajkai tűnődő tartásba merevültek. Éppen megszólalt volna, amikor két piros kabátos lányka rohant el előttük a járdán, egy fehér kiskutya nyomában. Szét kellett rebbenniük, elszállt a pillanat. Madame Morgenstern felemelt kézzel búcsút intett, bement és bezárta maga mögött az ajtót.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Téli vakáció ABBAN AZ ÉVBEN Claire Morgenstern mintegy kilencvenöt, nyolc és tizennégy éves közötti kislányt tanított a rue de Sévignén; a legidősebbek közül hárman hamarosan kiválnak, és a Ballet Russe de Monte Carlóban megkezdik hivatásos képzésüket. A gyerekekkel már két hónapja a Téli bemutatóra gyakoroltak, elkészültek a jelmezek, az ifjú táncosok elsajátították a cukorkák és hattyúk lépéseit, a téli kert díszlete is készen állt. Azon a héten városszerte megjelent András plakátja, a csillagos téli égbolt hátterében egy kis hópehely-gyerek sziluettjével, aki egyik hátra nyújtott lábával arabeszk mintát rajzol, feltartott jobb keze mögött pedig üstököscsóvaként húzza maga után a Téli bemutató feliratot. Valahányszor találkozott vele – az iskolába menet, a Kék Galambbal szemközti falon, a péknél -, mindig Madame Morgenstern hangját hallotta magában: Ugye, eljön? Szerdán, amikorra kitűzték az esti jelmezes próbát, már úgy érezte, egyetlen napot sem várhat, hogy lássa. A szokásos időben érkezett a Sarah Bernhardtba, kezében a kávézóasztalra szánt óriási szilvatortával. A színfalak mögötti folyosó hemzsegett a fehér és ezüst tüllruhás lányoktól, hóförgeteg módjára kavarogtak, miközben ő besurrant abba a kis sarokba, amely a kávézóasztalkának adott helyet. Zsebkésével sok-sok apró szeletre vágta a szilvatortát. A függöny szélénél hópehelyjelmezes lánykák csoportja gyülekezett, fellépésre várva. Miközben sorban a helyükre tipegtek, izgatott pillantásokat vetettek az asztalkán heverő tortára. András hallotta, hogy az ügyelő színpadra hívja a táncosok következő csoportját. Madame Morgenstern – vagy ahogy Madame Gérard hívta, Klára – nem volt sehol. András a színfalak mögül nézte a kisebbek hópehelytáncát. Az a lányka is ott volt a csoportban, akiért egyszer későn jött az apja. Amikor a tánca után hátraszaladt a díszletek mögé, odaszólt Andrásnak, és megmutatta, hogy új szemüvegének a hajlékony drótszárát vissza lehet görbíteni a füle alá. Tánc közben nem fog leesni, magyarázta lelkesen. És egy gyors piruettel be is mutatta. András ekkor hallotta meg hátulról Madame Morgenstern nevetését. – Ó, az új szemüveg! Megengedte magának, hogy egy gyors pillantást vessen Madame Morgensternre. Gyakorló ruhát viselt, sötét haját szorosan a fejére csavarta. – Zseniális – jegyezte meg András, a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Egyáltalán nem fog lejönni. – Csak akkor jön le, ha akarom! – felelte a kislány. – Éjszakára leveszem. – Hát persze – mondta András. – Én sem úgy értettem, hogy örökké rajtad kell lennie. A kislány Madame Morgensternre sandított, és rohant a kávézóasztalhoz, ahol a többi hópehely már javában falta a szilvatortát. – Micsoda meglepetés! – szólalt meg Madame Morgenstern. – Nem vártam, hogy még a hétvége előtt látom. – Ha nem tudná, itt dolgozom – felelte András, és keresztbe fonta a karját. – Én felelek a fellépők elégedettségéért és kényelméért.

– Gondolom, ez a torta is az ön műve? – A lányok nem tiltakoztak. – Én tiltakozom! Nem szoktam édességet megengedni a színfalak mögött. – De azért rákacsintott, az asztalhoz ment és maga is kivett egy darabot. Sűrű, aranysárga torta volt, tetején félbevágott szilvával. – Ó, de finom! Igazán nem kellett volna! Legalább egyen maga is! – Az nem volna illendő részemről. Madame Morgenstern felkacagott: – Sajnos, éppen nagyon elfoglalt pillanatban talált rám. Most kell színpadra küldenem a következő lánycsoportot. – Lesöpört a kezéről pár aranysárga morzsát. András elképzelte, milyen ízű lehet a szilva az ujjai hegyén. – Bocsánat, hogy megzavartam. – Már majdnem kimondta, hogy most mennem kell, majdnem elengedte, hogy visszatérjen a próbához, de akkor eszébe jutott az üres szobája, azok a hosszú órák másnap estig, csütörtöktől pedig az a sok-sok üres idő, amikor semmilyen ürügye sem lesz, hogy láthassa. – Jöjjön el velem egy italra ma este! – mondta végül. Madame Morgenstern összerezzent: – Ó, nem, nem lehet – suttogta. – Könyörgöm, Klára – felelte András. – Nem bírom ki, ha nemet mond. Madame Morgenstern megdörzsölte a karját, mint aki didereg. András elhadarta egy kávéház nevét meg egy időpontot, és mielőtt még Klára nemet mondhatott volna, sarkon fordult, kilépett a művészbejárón a hideg, fehér decemberi estébe. A Café Bédouin sötét hely volt, repedezett bőrfotelekkel, az idők folyamán levendulakékre fakult bársonyfüggönnyel. A pult mögött poros ólomkristály palackok sorakoztak, régi idők ivászatának tanúi. András egy órával a megjelölt idő előtt érkezett, már majd megőrült a türelmetlenségtől, és maga sem hitte, hogy igaz. Hogy tényleg meghívta egy italra. És a keresztnevén szólította, ráadásul bizalmasan, magyarul? Úgy beszélt, mintha elfogadható, netán még viszonozható is lenne, amit érez. Mégis, miben reménykedik? Mi fog történni? Még ha el is jön, nyilván közli majd vele, hogy nem helyénvalóan viselkedett, ezentúl talán vasárnap délutánonként sem engedi be a házába. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy Madame Morgenstern hetek óta tud az érzéseiről, attól fogva, hogy korcsolyázni mentek a Bois de Vincennes-be. Ideje, hogy őszintén beszéljenek egymással, talán már azt is be kellene vallania, hogy levelet hozott Magyarországról, az anyjától. Úgy bámult a bejárati ajtóra, mintha ki akarná fordítani a sarkából. Valahányszor belépett egy hölgy, mindig felpattant a helyéről. Megrázta az apja óráját, nem lazult-e meg benne valami, és felhúzta, nehogy késsen. Eltelt egy félóra, aztán még egy. Késik. Üres whiskys poharába meredt, azon tűnődött, mennyi ideig ülhet itt anélkül, hogy még egyet rendelne. Néha arra tévedt egy-egy pincér, és biztató pillantásokat vetett rá. Rendelt még egy whiskyt, azt is kiitta, a pohara fölé görnyedt. Úgy érezte, soha nem volt még ilyen kétségbeesett, lehetetlen helyzetben. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és Madame Morgenstern állt előtte, vörös kalapjával, szűk szürke kabátjában, kifulladva, mintha a színháztól végig futott volna. András felugrott a székéről. – Attól féltem, hogy nem vár meg – szólalt meg Madame Morgenstern, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Levette a kalapját, és lehuppant vele szemben, a

kipárnázott padra. Zárt gabardinkabát volt rajta, gallérját csinos, hárfa alakú ezüsttű fogta össze. – Elkésett – mondta András, akinek a fejében úgy zümmögött a whisky, mint egy méhkaptár. – Tíz perce fejeződött be a próba! Elrohant, meg se mondhattam, mikor tudok ideérni. – Féltem, hogy azt mondja, egyáltalán nem akar találkozni velem. – Igaza van. Nem is kellene itt lennem. – Akkor miért jött el? – Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezét. Fagyosak voltak az ujjai, de nem engedte, hogy András felmelegítse. Elhúzta a kezét, és fülig vörösödött. Jött a pincér, hogy felvegye a rendelést. Talán a fiatalember a barátnő megérkezésének örömére költ még valamennyit. – Én whiskyt ittam – mondta András. – Igyon egyet velem, ahogy az amerikai filmekben szokás. – Nincs hozzá hangulatom – felelte Madame Morgenstern. Inkább egy Brunelle koktélt kért, egy pohár vízzel. – Nem maradhatok sokáig – mondta. – Egy ital, és aztán mennem kell. – Valamit el kell mondanom – felelte András. – Ezért hívtam el. – Miről van szó? – Mielőtt eljöttem, Budapesten találkoztam egy Haász Elza nevű asszonnyal. Madame Morgenstern arcából kiszökött a vér. – És? – kérdezte. – Elmentem a Benczúr utcai házába. Akkor látott, amikor egyszer frankot váltottam, és akart küldeni egy csomagot a fiának Párizsba. Ott volt egy idősebb asszony is, aki megkért, hogy hozzak el még valamit. Levelet egy bizonyos C. Morgensternnek a rue de Sévigné-be. Akiről semmit nem szabad kérdeznem. Madame Morgenstern úgy elsápadt, hogy András attól félt, el fog ájulni. Amikor egy perccel később megérkeztek az italok, rögtön félig lehajtotta a Brunelle-t. – Azt gondolom, hogy ön Haász Klára – mondta András visszafogott hangon. – Vagy valamikor az volt. És az az asszony, akivel találkoztam, az édesanyja. Madame Morgensternnek remegett az ajka, és a kijárat felé lesett. Egy pillanatra úgy tűnt, a menekülést fontolgatja. Aztán visszasüppedt az ülésbe, nyugalom lett úrrá rajta. – Hát jó – mondta. – Mondjon el mindent, amit tud, és hogy mit akar. – Hangja a suttogásig elhalkult, leginkább úgy hangzott, mint aki retteg. – Semmit nem tudok – felelte András, és megint a kezéért nyúlt. – És nem akarok semmit. Csak elmesélni, ami történt. Milyen különös véletlen! És már el akartam mondani, hogy találkoztam az édesanyjával. Tudom, hogy évek óta nem látta. – Tehát csomagot hozott József unokaöcsémnek? És beszélt neki erről? Meg rólam? – Egy szót sem. – Hála Istennek. Nem is szabad, érti? – Nem – felelte András -, nem értem. Fogalmam sincs, mindez mit jelent. Az édesanyja könyörgött, hogy senkinek ne szóljak a levélről, ezért nem is szóltam. Nem tud róla senki. Vagy majdnem senki. A bátyámnak megmutattam, amikor hazaértem az édesanyjától. Fogadni mert volna rá, hogy szerelmes levél.

Klára szomorúan felnevetett: – Szerelmes levél? Hát igen, bizonyos értelemben nyilván az. – Jó lenne tudni, mi ez az egész. – Magántermészetű dolog. Sajnálom, hogy belevonták magát is. Nem léphetek közvetlen kapcsolatba a budapesti családommal, ők sem küldhetnek semmit közvetlenül. Józsefinek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. Biztos benne, hogy semmit nem mondott el neki? – Semmit a világon – felelte András. – Az édesanyja erre külön felhívta a figyelmemet. – Sajnálom, hogy ilyen dráma lett belőle. Nagyon fontos, hogy megértse. Még lánykoromban borzalmas dolgok történtek Budapesten. Itt biztonságban vagyok, de csak akkor, ha senki nem tudja, hogy itt vagyok, és hogy ki voltam azelőtt. András még egyszer megfogadta, ha hallgatnia kell, hogy megvédje, ő hallgatni fog. Ha azt kérte volna tőle, hogy vérével pecsételje meg a fogadalmát a szürke márvány kávéházi asztalnál, habozás nélkül fogja a kést és megteszi. Madame Morgenstern azonban csak megitta az italát, nem beszélt, nem is nézett a szemébe. András a nyakán billegő ezüsthárfát nézte. – Hogyan nézett ki az anyám? – kérdezte utána. – Megőszült? – Igen, őszes – felelte András. – Fekete ruhában volt. Olyan apró, mint maga. – Elmesélt néhány dolgot a látogatásáról, milyen volt a ház, mi mindent mondott a sógornője. Nem beszélt neki az édesanyja fájdalmáról, arról a magába temetett gyászról, amelyet azóta sem tudott elfelejteni. Mi értelme lett volna? Haász Józsefről azonban elmesélt néhány dolgot: hogy vendégül látta, amikor Párizsba érkezett, és tanácsokkal látta el, hogyan boldoguljon a Quartier Latinben. – És hogy van György? József apja? – A bátyja? – Úgy van – mondta, egészen halkan. – Vele is találkozott? – Nem – felelte András. – Nagyjából egy órát voltam ott, napközben. Biztosan a munkában volt. A házából ítélve azonban nagyon jól lehet. Klára a homlokához szorította egyik kezét. – Nagyon nehéz mindezt befogadni. Azt hiszem, egyelőre elég is ennyi. Talán jobb, ha most elmegyek. – Amikor azonban felállt, hogy felvegye a kabátját, úgy megingott, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. – Ugye, nem evett semmit? – Egy nyugodt helyre vágyom. – Van egy vendéglő... – Nem vendéglőbe. – Csak pár saroknyira lakom innen. Jöjjön fel, főzök egy csésze teát! Utána hazaviszem. Így hát felmentek hozzá, felkapaszkodtak a rue des Écoles 34. számú ház lépcsőin az ő huzatos, sivár szobájáig. Hellyel kínálta Klárát az íróasztal mellett, de ő nem akart leülni. Megállt az ablakban és lenézett az utca túloldalán álló College de France-ra. A lépcsőjén még a leghidegebb éjszaka is mindig ott ült néhány clochard35. Most is szájharmonikázott az egyik, és erről a zenéről Andrásnak azok a hatalmas füves prérik jutottak eszébe, amelyeket a kicsi konyári mozi amerikai filmjein látott. 35

Csavargó (francia).

Amíg Klára hallgatta, ő begyújtotta a tűzhelyt, pirított néhány szelet kenyeret, és teavizet forralt. Egyetlen pohara volt – az a lekvárosüveg, amelyet a lakásban töltött első reggel vett használatba. Volt viszont néhány szem kockacukra, amit a Kék Galambban csent el egy tányérról. Odanyújtotta neki a poharat, Klára pedig beletette a cukrot a teájába és felkavarta az egyetlen kanállal. András azt szerette volna, hogy beszéljen, tárja fel a múltjának titkát, akármilyen szörnyű. Képtelen volt kitalálni a történet részleteit, bár gyanította, hogy valamiképpen Elisabettel függ össze: talán egy nem kívánt terhesség, féltékeny szerető, dühödt rokonok, valami elmondhatatlan szégyen. A huzat befújt a rosszul illeszkedő ablaktok résein, és Klára borzongott. András felé nyújtotta a teáspoharat. – Igyál te is! Mielőtt kihűl. Andrásnak torkát szorongatta az érzés. Klára az udvarias maga helyett most először használta a bizalmas te megszólítást. – Nem – felelte. – Neked főztem. – Neked. Visszaadta Klárának, és kezére kulcsolta a kezét. A tea reszketett köztük a pohárban. Klára megfogta és letette az ablakpárkányra. Odalépett hozzá, átölelte András derekát és sötét feje búbját az álla alá hajtotta. András felemelte a kezét, végigsimította a hátát, de nem hitte el ezt a csodát, félt, hogy ez a közelség tilalmas, csak annak köszönhető, amit feltárt Klára előtt, és ami felkavarta az érzéseit. De miközben Klára remegését érezte, Andrást már nem érdekelte, hogyan jutottak idáig. Csak hagyta, hogy a keze végigszaladjon Klára hátának ívén, kitapogassa gerincének architektúráját. Olyan szorosan összesimultak, hogy érezte bordái emelkedéséből, amikor Klára hirtelen mély levegőt vett, és egy pillanattal később fejét csóválva elhúzódott tőle. András megadóan feltette a kezét. Klára pedig már nyúlt is a kabátjáért a fogasra, tekerte nyaka köré a sálat, és vette a harang formájú kalapját. – Bocsánat – mondta. – Mennem kell. Sajnálom. Másnap este hét órakor András elment a Téli bemutatóra. A Sarah Bernhardt megtelt a táncosok családtagjainak izgatottan pusmogó sokaságával. Minden egyes szülő szalaggal átkötött, tölcsér alakú rózsacsokrot hozott a kislányának. Az ülések közti folyosókat fenyőágfüzérek díszítették, mindenütt rózsa és fenyő illata terjengett. Ez az illat mintha kicsit kiemelte volna a színházat a homályból, amelybe tegnap este óta beleveszett. Klára a színfalak mögött van, de két órán belül látni fogja. A zenekari árokban rákezdtek a hegedűk, felgördült a függöny. A színpadon hat lány tűnt fel tüllfodros fehér balettruhában. Mintha lebegtek volna az ezüsttel bevont padlódeszkák fölött az álomszerűen pontos mozgásukkal. Ezek az ő mozdulatai, gondolta András. Saját élességét, folyékonyságát csepegtette át a kislányok testébe, mint afféle befogadó edényekbe. Úgy érezte magát, mint aki benne rekedt egy különös álomban, mintha valami eltört volna benne az előző este. Fogalma sem volt, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben. Eddigi életében semmi nem készítette fel erre. Azt sem tudta elképzelni, Klára mit gondolhatott – és mit gondol róla most, azok után, hogy így érintették meg egymást. Legszívesebben abban a pillanatban berohant volna a színfalak mögé, hogy túl legyen rajta, jöjjön, aminek jönnie kell. A szünetben azonban, amikor tényleg hátramehetett volna, olyan jeges, mély pánik tört rá, hogy lélegezni is alig bírt. Lement a férfimosdóba, és magára zárta a

fülkét, próbálta lecsendesíteni lüktető szívverését. Homlokát a hideg márványfalnak szorította. A férfihangok körülötte vigasztalóan hatottak rá. Apák voltak, legalábbis annak hallatszottak. Már-már azt is el tudta képzelni, hogy ha kimegy, odakint a saját apja várja. Bár Szerencsés Béla mindig takarékosan osztogatja a tanácsait, most megmondaná, mitévő legyen. Amikor azonban végre kiment, senki nem várta, egyedül volt Párizsban, Klára pedig odafönt. A villogó lámpák azt jelezték, hogy a szünetnek hamarosan vége. Fölment és leült a helyére, éppen akkor, amikor a ház sötétbe borult. Néhány pillanatnyi sustorgás után kék fénysor gyulladt ki a színpad peremén, a zenekari árokból a fafúvós hűvösen csengő hangjai törtek elő. Ekkor a színpadra libbentek a hópelyhek és táncra perdültek. András tudta, hogy Klára ott áll, közvetlenül a színpad jobb oldali függönye mögött. Ő adott jelet a zenekarnak. A kislányok hibátlanul táncoltak, aztán a magasabb lányok váltották fel őket, majd még magasabbak, mintha ugyanazok a lányok nőttek volna meg a színfalak mögött, amíg a fények kihunytak. Az előadás végén mégis mindannyian kijöttek a színpadra meghajolni, és kihívták a mesterüket is. Egyszerű fekete ruhában lépett elő, narancsvörös dáliát tűzött a füle mögé, mintha egy Mucha-képről lépett volna le. Tisztelete jeléül előbb a kis táncosokra, majd a közönségre mutatott. Gratulált a zenekarnak és a dirigensnek. Aztán megint eltűnt a függöny mögött, hagyta, hogy a lányok arassák le a dicsőséget, amikor visszatapsolják őket. András érezte, hogy százlábú lépteivel ismét közeledik a rettegés. Mielőtt teljesen erőt vett volna rajta, kiosont a sorból és hátrarohant a színfalak mögé, ahol Klárát piros tüllruhás lánykák gyűrűjében találta. Lehetetlen volt a közelébe férkőzni. Pedig mintha ő is Andrást kereste volna, vagy talán valaki mást, mert a tekintete végigsiklott a kislányok feje fölött, és a sötétbe vesző hátteret fürkészte. Rajta is átsuhant, aztán visszatért egy villanásnyi időre. Nem tudta eldönteni, hogy mosolygó arca egy pillanatra valóban elkomorult, vagy csak ő képzelte. Mindenesetre meglátta. András levette a kalapját és a karimáját gyűrögette, állt, amíg Klára körül kezdett szétoszlani a tömeg. Amikor a szülők beözönlöttek a függöny mögé, hogy csokrokkal halmozzák el gyermekeiket, elátkozta magát, amiért ő nem hozott virágot. Látta, hogy sokan Klárának is hoztak rózsát, nemcsak a lányuknak. Egy egész szekérderék virágot vihet haza, tőle pedig egyetlen szálat sem kapott. A kis szeplős Sophie papája különlegesen tekintélyes csokrot hozott Madame Morgensternnek – mint András megfigyelte, csupa vörös rózsát. Azt is látta, hogy az előadás megünneplésére szóló vacsorameghívások sokaságát utasítja udvariasan vissza. Kimerültségre hivatkozott, muszáj pihennie. Majdnem egy órába telt, amíg a kislányok mind hazamentek a családjukkal, végre magukra hagyták Klárát és Andrást a színfalak mögött. Addigra úgy összegyűrte a kalapját, hogy egészen kiment a formájából. Klárának tele volt a karja virágokkal, nem lehetett megölelni, de még a kezét sem megfogni. – Nem kellett volna megvárnod – szólalt meg, enyhén neheztelő mosollyal. – Rengeteg rózsát kaptál – ennyit sikerült Andrásnak kipréselni magából. – Vacsoráztál már? Nem vacsorázott, és meg is mondta neki. A díszletraktárban talált egy kosarat a virágoknak. Telerakta, és be is takarta a rózsákat, hogy meg ne fázzanak. Aztán

felsegítette Klárára a kabátot Pély gondnok csodálkozó pillantásától kísérve, aki már elkezdte feltakarítani a rózsaszirmok és flitterek esti hózáporát. András megbillentette a kalapját, úgy köszönt el tőle, majd kiléptek a művészbejárón. Klára karon fogta, és rábízta magát. Egy meszelt falú kávézóba mentek a Bastille közelében. Párizsi sétái során számtalanszor járt erre, Aux Marocaines volt a neve. Az alacsony asztalkákon kardamomhüvellyel teli zöld tálkák álltak. A fafogasokról marokkói cserépedények lógtak. Minden olyan kicsiben, mintha kifejezetten Klárának készítették volna. András, ha szűkösen is, most megengedhette magának, hogy vacsorát rendeljen neki. Előző héten karácsonyi jutalmat kapott Monsieur Nováktól. A fezt viselő pincér egymás mellé ültette őket egy sarokasztalnál. Pitát kaptak mézborral, egy darab roston sült halat, párolt zöldséget agyagedényben. Evés közben az előadásról beszélgettek, és Elisabetről, aki Marthe-tal Chamonix-be utazott, András munkájáról és vizsgáiról, amelyeket kiváló minősítéssel tett le. Folyamatosan érzékelte maga mellett Klára mozdulatait és a belőle áradó meleget, ahogy összeért a karjuk. Azt figyelte, ivás közben hogyan érintik ajkai a pohár peremét. Nem tudta levenni a szemét a szoros ruha alatt domborodó melleiről sem. Vacsora után erős kávét ittak apró, rózsaszínű mandulás puszedlivel. Még mindig nem említették az előző este eseményeit – sem a családjukról folytatott beszélgetést, sem pedig azt, ami utána történt. András egyszer-kétszer úgy látta, árnyék fut át Klára arcán. Várta a szidást, vagy hogy azt kívánja, bár ne árulta volna el, hogy találkozott az anyjával, a sógornőjével, meg hogy nem akart hamis benyomást kelteni benne. Amikor mindez elmaradt, András azon kezdett tűnődni, vajon szeretné-e Klára, ha úgy tennének, mintha semmi sem történt volna. A vacsora végeztével a nő minden tiltakozása ellenére kifizette a számlát, megint felsegítette a kabátját, és elindultak gyalog a rue de Sévigné felé. Ő vitte a súlyos virágos kosarat, miközben az a szégyenletes csokor járt az eszében, amelyet az első vasárnapi ebédre vitt. Mennyire fogalma sem volt róla, hogy mi fog ott vele történni, mennyire nem volt felkészülve mindarra, amit időközben átélt – saját vonzódásának megdöbbentő felismerését, a közelség kínját a vasárnapi délutánokon, az egyre bizalmasabb viszony bűntudatos gyönyörét, végül előző este azt az elképzelhetetlen pillanatot, amikor Klára keze rákulcsolódott az övére, karja átfogta a derekát, fejét odahajtotta a mellkasára. És mi lesz ezután? Az este jóformán véget ért. Már majdnem elérték Klára házát. Könnyű hó kezdett szállingózni, ahogy befordultak a sarkon. A küszöbön megint elkomorult Klára tekintete. Az ajtónak támaszkodott, és lenézett a virágokra. – Vicces – mondta. – Évek óta megtartjuk ezt a Téli bemutatót, és mindig ugyanez az érzésem támad utána. Mintha semmi nem állna előttünk. Mintha mindennek vége lenne. – Elmosolyodott. – Hát nem tragikus? András mélyet sóhajtott: – Sajnálom, hogy tegnap este... – kezdte. Klára megrázta a fejét, hogy ne folytassa. Nincs miért bocsánatot kérni. – Nem kellett volna a családodról faggatnom téged. Ha akartál volna, már beszéltél volna róluk. – Talán nem. Annyira megszoktam, hogy mindent titokban tartok. – Megint a fejét ingatta, és Andrásban ismét felötlött egy kisgyermekkori emlék. Amikor egy éjszakán át rejtőzködött a gyümölcsöskertben, miközben Mátyás súlyos betegen, magas lázzal küszködve feküdt az ágyban. Kihívták az orvost, borogatták,

gyógyszert adtak be neki, de minden hiába. A láza egyre csak emelkedett, és mintha mindenki elhitte volna, hogy Mátyás meg fog halni. Közben András egy almafa ágai között bujkált rettenetes titkával. Mert Mátyás tőle kapta el a lázat, amikor együtt játszottak, hiába mondta a mama, hogy mindenképpen maradjanak távol egymástól. Ha Mátyás meghal, az ő bűne lesz. Soha életében nem volt még olyan magányos. Most megérintette Klára vállát. Érezte, hogy reszket. – Te fázol – mondta neki. Megrázta a fejét. Aztán elővette a kulcsát a kis bőrtokból, és elfordította a zárban. De remegni kezdett a keze. Hátrafordult, és odanyújtotta az arcát. András lehajolt, és ajkával megérintette a szája sarkát. – Gyere be! – kérte Klára. – Csak egy pillanatra. Andrásnak lüktetett a homloka. Belépett Klára mögött. A derekára tette a kezét, és magához húzta. Klára ráemelte fátyolos tekintetét, ő pedig magához szorította és megcsókolta. Fél kézzel bezárta az ajtót. Átölelte. Megcsókolta megint. Levette vékony zakóját, kigombolta Klára kabátjának fényes gombjait, és lelökte a válláról. Ott állt a küszöbön, és csak csókolta, csókolta – előbb a száját, aztán a nyakát, a kivágás szélén, majd a mellei között. Kibontotta derekán a fekete selyemszalagot. Lába körül fekete tócsát alkotott a leomló ruha, és ott állt Klára rózsaszín kombinében, harisnyában, haján a narancsvörös dáliával. Beletúrt a sötét tincseibe, és magához húzta. Klára megint megcsókolta, becsúsztatta a kezét az inge alá. András hallotta saját hangját, ahogy Klára nevét ismételgeti. Végigsimított gerincének gyöngysorán, csípőjének vonulatán. Klára fölágaskodott hozzá. Nem is lehetett igaz, pedig igaz volt. Felmentek a hálószobába. András soha nem fogja elfelejteni azt az elfogódottságot, ahogy Klára belépett az ajtón, pedig ő végig azt hitte, hogy meg fogja gondolni magát. Hogy milyen hitetlenkedve nézte, amikor a fején át lehúzta magáról a kombinét. Hogy milyen gyorsan elbánt az ő rettenetes zoknitartójával, ócska foltozott zoknijával, vékonyra kopott alsóneműjével. Egész életében emlékezni fog táncosnő testének lankás íveire, köldökének tiszta redőjére, lábai közt az árnyékra. Ágyának, az ő ágyának hűs ölelésére. Puha bőrére. A melleire. Arra, hogy biztos volt benne, amint Klára hozzá ér, egy kínos pillanat alatt mindennek vége lesz. Az agyán átfutó baiser szóra. Arra az elviselhetetlen izgalomra, hogy hozzáérhet. A megdöbbentő forróságra. Felőle akár ott rögtön véget érhetett volna minden – egész Párizs, a Föld, a világegyetem -, akkor sem bánja, boldogan meghal, úgysem találhat soha ennél tökéletesebb, fényben úszóbb mennyországra. Aztán csak feküdtek az ágyon, András a préselt virág- és levélmintás mennyezet bámulta. Klára oldalra fordult, és András mellkasára tette a kezét, akit bársonyos álmosság szegezett az ágyhoz, fejét a párnára ejtette. Klára illata ott volt a haján, a kezén, mindenütt. – Klára – szólalt meg. – Meghaltam volna? Itt vagy még? – Itt vagyok. Nem haltál meg. – Most mit kellene tennünk? – Semmit. Csak feküdjünk itt egy kicsit. – Jó – felelte, és csak feküdt ott. Néhány perc múlva Klára levette a kezét a mellkasáról, elfordult tőle, lekászálódott az ágyról és lement a haliba. Egy perccel később András a folyóvíz

zubogását, a gázmelegítő mély hangú dörmögését, surrogását hallotta. Klára pongyolában tért vissza a hálószoba ajtajába. – Gyere, fürödj meg – mondta. Nem kellett nagyon csábítani. András utánament a fehér csempés fürdőszobába, ahol a porcelánkádban már gőzölgött a víz. Klára ledobta magáról a pongyolát, és bemászott a vízbe, miközben ő ott állt némán. Egész éjjel elálldogált volna, amíg ő fürdik. A látvány beleégett a retinájába. Apró, feszes mellei, csípőjének két szárnya, hasának lapos síkja. És most, a fürdőszoba villanyfényében meglátott valamit, amit korábban észre sem vett: egy félhold alakú forradást, halvány öltésnyomokkal, közvetlenül szőrzetének sötét, tiszta háromszöge fölött. Odalépett, hogy megérintse. Kezével végigsimított a hasán, le egészen a sebhelyig, és ujjait végighúzta rajta. – Nehéz szülés volt – mondta Klára. – Császármetszéssel végződött. Túl sok volt nekem ő már akkor is. Andrásnak önkéntelen látomása támadt, a tizenöt éves Klára kifeszítve egy fémasztalon. Ez a kép elütötte, mint egy száguldó vonat. A térde jóformán összecsuklott, meg kellett kapaszkodjon a falban. – Gyere be velem! – hívta Klára, és a kezét nyújtotta. Ő bemászott és elmerült a kád forró vízében. Klára fogta a mosdókendőt és tetőtől talpig lemosta. Sampont öntött a kezébe, és beledörgölte a fejbőrébe. Aztán a fürdőkádban megint szeretkeztek, lassú mozdulatokkal. Klára megtanította neki, hogyan érjen hozzá, és ő úgy érezte, egész életében nem akar mást csinálni. András ugyanúgy lemosta Klára minden egyes porcikáját, majd visszatámolyogtak az ágyba. Ahogy a rá következő tíz napot töltötték, azt a korábbi élete alapján el sem tudta volna képzelni. Utóbb, a későbbi évek legsötétebb pillanataiban újra meg újra visszatért ezekhez a napokhoz, és arra gondolt, hogy ha meghal, és a halál nem egy még csillogóbb életbe, hanem a formátlan sötétségbe löki, mégiscsak átélhette ezt Klára Morgensternnel. A Brecht-darab a téli ünnepek alatt szünetelt. Elisabet január másodikáig Chamonix-ban lesz. A próbaterem, az iskola egészen újévig zárva tart. András barátai erre az időre hazamentek. Apfelné a menyéhez utazott, Aix-enProvence-ba. Zsidóellenes szervezetek gyűléseire invitáló újabb plakátok sem bukkantak fel. Az utcák a nap minden órájában tele voltak vásárlásra vagy találkozókra igyekvő emberekkel. Klárát is legalább fél tucat összejövetelre meghívták, de ő mindegyiket lemondta. András hazament hideg padlásszobájába néhány ruhadarabjáért meg vázlattömbjéért, majd bezárta maga mögött az ajtót, és áttette székhelyét a rue de Sévignére. Beszerzőkörútra indultak, burgonyát vettek krumplis palacsintához, hideg sült csirkét, kenyeret, sajtot, bort, bogyókkal teletömött süteményt. A rue Montmartre egyik zeneboltjában lemezeket szereztek be, darabját öt frankért. Vígoperákat, amerikai jazzt, baletteket. Felpakolva, de kiürült zsebbel érkeztek vissza Klára lakásába, ahol tábort vertek. Aznap este kezdődött a hanuka. Krumplilángost sütöttek, a konyha megtelt a forró olaj sűrű illatával. Gyertyát gyújtottak. Szeretkeztek a konyhában, a hálószobában, egyszer, ügyetlenül még a lépcsőn is. Másnap elmentek a másik korcsolyázótóra, a Bois de Boulogne-ba, ahol nem kellett ismerősöktől tartaniuk. A parkban színes ruhákba öltözött korcsolyázók siklottak a

szürke délután hátterében. A jégpálya közepén volt egy kijelölt terület, ahol az ügyesebbek gyakorolhatták a forgásokat. András és Klára addig korcsolyázott, amíg egészen elkékült a szájuk. Minden este együtt fürödtek, minden reggel, ébredéskor szerelmeskedtek. András varázslatos oktatásban részesült, hogy az emberi test miféle gyönyöröket képes átélni. Ha éjszaka felébredt, és Klárára gondolt, mindig meglepődött, hogy elég megfordulnia, máris összefonódhat vele. Meglepte Klárát, mennyi mindent tud főzni, amiket mind az anyjától lesett el: csokoládéval, lekvárral töltött könnyű palacsintát, paprikás krumplit, tojásos nokedlit, húsok mellé párolt lila káposztát... Délutánonként hosszan és pompásan aludtak. Szeretkeztek nap közben Klára hófehér ágyán, miközben odakint zuhogott az ónos eső. Szeretkeztek éjszaka a táncteremben, a föntről lecipelt szőnyegeken. Egyszer a kávéházból hazafelé menet, egy sikátor falának dőlve is. A szilvesztert a Bastille-nál ünnepelték, sok ezer lelkes párizsi körében. Utána megittak egy üveg pezsgőt a nappaliban, hozzá hideg pástétom, kenyér, sajt, savanyú uborka volt a lakoma. Egyikük sem akart aludni, mert tudták, hogy a minden képzeletet felülmúló napok közül a következő lesz az utolsó. Napkeltekor ahelyett, hogy végre lefeküdtek volna, kabátot, kalapot vettek, és lementek sétálni a folyóhoz. A nap aranysugarakkal világította meg a Notre-Dame támpilléreit, az utak zsúfolásig tele voltak a kimerült mulatozókat hazaszállító taxikkal. Leültek egy kipusztult kert padjára az Île Saint-Louis keleti csúcsán, egymás fagyos kezét csókolgatták. András előkotort fejéből egy Marot-verset, amelyet még Vago professzortól tanult: D’ANNE QUI LUY JECTA DE LA NEIGE Anne (par jeu) me jecta de la Neige, Que je cuidoys froide certainement; Mais estoit feu, l’experience en ay-je; Car embrasé je fuz soubdainement. Puis que le feu loge secretement Dedans la Neige, où trouveray je place Pour n’ardre point? Anne, ta seule grace Estaindre peult le feu que je sens bien, Non point par Eau, par Neige, ne par Glace, Mais par sentir une feu pareil au mién.36 És amikor Klára az álmatlan, mámoros éjszaka után nem fogadta be a tizenhatodik századi nyelvet, András fülébe suttogta Marot, a költő és kedvese heves párbeszédének spontán magyar fordítását: játék közben Anna havat szórt rá, ami persze hideg volt. Ő azonban csak a hőséget érezte, mert a karjai között találta magát. És ha a hóban tűz rejlik, hogyan kerülhetné el, hogy megégjen? Csak, ha Anna

36 Annáról, ki havat szórt felé – Játékból Anna havat szórt felém, / Valamiképp a jeges hideget / Mégis vad tűznek éreztem én, / Mert felkavart belül, és égetett. / Ha hó mélyén titokban tűz lehet, / Emésztő lángtól merre fussak én? / Anna báján túl nincsen más remény, / Melyben szívem még oltalomra lel; / Se víz, se hó, se jég, mégoly kemény, / Csak ha tüzemre tüzével felel.

megkegyelmez neki és megfékezi a tüzét. Éspedig nem vízzel, hóval, jéggel, hanem az övéhez hasonló tűzzel. Amikor délután felébredt, Klára mélyen aludt mellette, kócos haja szétterült a párnán. András felkelt, nadrágot húzott, megmosta az arcát. A feje lüktetett. Feltakarította a nappaliban az éjszakai mulatozás nyomait, kávét főzött a konyhában, lassan ivott belőle egy fekete csészére valót, és a halántékát dörgölte. Azt szerette volna, ha Klára fenn van vele, de felébreszteni nem akarta. Elmosta hát a csészéjét, és magában bolyongott a lakásban. Áthaladt az üres étkezőn, ahol első reggelijüket elköltötték, a nappalin, ahol először meglátta. Hosszasan nézegette a fürdőszobát a csodálatos melegvíz-forralóval, ahol órákon át együtt fürödtek. Végül a hallban megállt Elisabet hálószobája előtt. Amikor bejárták a szobákat, ide soha nem jutottak el. Most belökte az ajtót. Elisabet szobájában meglepő rend uralkodott, ruhái szép sorban lógtak a nyitott szekrényben. Két pár barna cipő sorakozott alatta: balra egy karamellszínű, jobbra egy gesztenyebarna. Az öltözőasztalkán zenedoboz, tetején festett tulipánokkal. Az ezüstkefe tüskéi közt egyenesen állt az ezüstfésű. Sárgászölden világított egy üres parfümös üveg. Kihúzta az öltözőasztal legfelső fiókját: szürke pamut alsónemű és szürke melltartók. Néhány zsebkendő. Egy pár kopott hajszalag. Törött vonalzó. Egy tubus epoxi ragasztó, végig feltekerve. Papírszalaggal átkötve hat cigaretta. Betolta a fiókot, és az ágy mellett leült egy kis faszékre. Megbámulta a sárga ágytakarót, a rongybabát, aki uralkodott az egész néma szobán. Elképzelte, mennyire dühöngene Elisabet, ha megtudná, hogy távollétében itt járt. Egyszerre diadalt és félelmet élt át. Ha megtudná, biztosan fel lenne háborodva. Azt sem tudhatta, hogy az anyjában dühe milyen hatást váltana ki. Csak annyit, hogy Klára sokkal erősebben kötődik Elisabethez, mint amilyen finom szálon hozzá kapcsolódik. Minden szeretkezésükkor ezt juttatta eszébe az a forradás a hasán. Sarkon fordult, kiment a kis szobából, és felment Klárához, aki még mindig aludt a feldúlt ágyban. Ráhemperedett András párnájára. Meztelen volt, lábai belegabalyodtak a paplanba. A téli délután ezüstös fényében észrevette Klára szeme sarkán a hajszálvékony ráncokat, a korára utaló halvány jeleket. Szerette őt, akarta őt, felizgatta a látványa. Tudta, hogy az életét is odaadná érte. El akarta vinni Budapestre, hogy begyógyítsa a sebeket, akármilyen szörnyűség történt ott, látni akarta, amint a Benczúr utcai házban besétál a szalonba, és az anyja kezébe teszi a kezét. Kisült a szeme, ha arra gondolt, hogy ő még csak huszonkét éves diák, igazából semmit nem tud tenni érte. Az előző tíz nap nem az ő igazi életük. Nem dolgoztak, önmagukon kívül senkiről nem kellett gondoskodniuk, nem volt különösebben szükségük pénzre. Neki azonban a pénz örök gondot jelentett. Csak évek múlva lesz állandó jövedelme. Ha a tanulmányai a tervezett ütemben haladnak, még négy és fél év kell, hogy építész legyen belőle. Ahhoz pedig máris eleget élt és elég sok nehézséggel került szembe, hogy tudja, a dolgok ritkán mennek úgy, ahogy eltervezték őket. Megérintette Klára vállát, aki felriadt, és ránézett nagy szürke szemével: – Mi az? – kérdezte. Felült, és maga elé tartotta a paplant. – Mi történt? – Semmi... – felelte András, és mellé ült. – Csak azon gondolkoztam, mi legyen ezután.

– Ó, András – mondta Klára, és álmosan mosolygott. – Most ne! Most éppen erről szeretnék a legkevésbé beszélni. Mindig így folyt le ez a párbeszéd köztük az elmúlt héten, ha bármelyikük felvetette ezt a kérdést. Eltolták maguktól, hagyták elúszni, miközben ők úszkáltak az újabb gyönyörökben. Könnyű volt, valóságos életük sokkal kevésbé tűnt valóságosnak, mint az, amiben itt és most éltek, együtt, a rue de Sévignén. Csak hát eddigre majdnem lejárt az idejük. Nem kerülgethették tovább a témát. – Van még hat óránk – közölte András. – Aztán kezdődik az élet. Klára átölelte: – Tudom. – Mindent veled akarok – mondta András. – Egy igazi életet. Isten lássa lelkem! Magam mellett akarlak minden éjszaka, gyereket akarok tőled. – Soha nem ejtett még ki ilyet a száján, most fejébe is szaladt tőle a vér. Klára egy végtelen pillanatig csak hallgatott. Leejtette a karját, hátradőlt a párnára, András tenyerébe tette a kezét. – Nekem már van egy gyerekem – felelte. – Elisabet már nem gyerek. – Na és azok a szánalmas kis cipők a szekrény alján? A festett doboz az öltözködőasztalon? Az eldugott cigaretták? – Ő az én lányom – mondta Klára. – Tizenhat éve érte élek. Nem kezdhetek most csak úgy bele egy másik életbe! – Tudom. De az se lehet, hogy ne lássalak. – Pedig talán az lenne a legjobb – felelte Klára, és elfordította a fejét. Hangja szinte suttogássá halkult. – Talán az lenne a legjobb, ha abbahagynánk, ami eddig volt. Az életünk úgyis tönkretenné. De hát mit érne az élete nélküle, most, hogy már tudta, milyen vele? Sírni lett volna kedve, vagy a vállánál fogva megragadni és jól megrázni. – Így gondolkodtál erről egész idő alatt? – kérdezte. – Hogy ez az egész csak játék? És amikor elkezdődik az életünk, egy csapásra vége? – Nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz – felelte Klára. – Nem akartam, egészen eddig. Most viszont kénytelenek vagyunk. András felkelt az ágyból, egy székről levette az ingét és a nadrágját. Nem is bírt ránézni. – Minek? Már el is döntötted, hogy lehetetlen. – Kérlek szépen, András – mondta Klára. – Ne menj még! – Minek maradjak? – Ne dühöngj velem! Ne menj el így! – Nem dühöngök – felelte. De azért csak felöltözött, kihúzta a bőröndjét az ágy alól, és kezdte bepakolni azt a néhány ruhadarabot, amit a rue des Écoles-on vett. – Nem tudsz rólam mindent – mondta Klára. – Van, ami megijeszthetne, vagy megváltoztatná az érzéseidet. – Így van. És te sem tudsz rólam mindent. De hát mit számít ez most? – Ne légy olyan kegyetlen. Én ugyanolyan boldogtalan vagyok, mint te. El akarta hinni, hogy ez az igazság, de nem tudta. Ő feltárulkozott előtte, Klára pedig elhúzódott tőle. Bepakolta az utolsó darabokat is, rákattintotta a pántot, lement a haliba és a fogasról leakasztotta a kabátját. Klára a lépcső széléig követte, ott állt mezítláb, meztelen vállal, maga köré tekert lepedővel, mint egy görög szobor. András begombolta a kabátját. Képtelen volt elhinni, hogy most lemegy a lépcsőn, ki az ajtón, és fogalma sincs, mikor látja Klárát megint. Megfogta a karját. Megérintette

a vállát. Megrántotta a lepedő sarkát, úgyhogy le is hullott róla. A hall félhomályában meztelenül állt előtte. Nem bírta nézni. Nem bírt hozzáérni vagy megcsókolni. Úgyhogy azt tette, ami egy pillanattal korábban még elképzelhetetlen volt. Lement a lépcsőn, elhaladt az éteri jelmezbe bújt gyermekek képe előtt, kinyitotta az ajtót, és magára hagyta Klárát.

MÁSODIK RÉSZ A törött pohár

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mi történt a műteremben? AZ ÓRÁK JANUÁR ELSŐ HÉTFŐJÉN kezdődtek kétnapos villámtervezéssel. Negyvennyolc óra leforgása alatt meg kellett tervezniük egy ötven négyzetméteres lakóterű házat, amelyben egy mozgatható fal, két ablak, fürdőszoba, amerikai konyha is található. Ennyi idő alatt kellett elkészíteniük az épület homlokzatát, alaprajzát és makettjét. Ebben a negyvennyolc órában mindazok, akiknek fontos volt ez a feladat, nem ettek, nem aludtak, a műtermet sem hagyták el. András a feledés gyógyírének tekintette a tervezést, zsigereiben érezte az idő szorítását, áhította, hogy kitörölje a Klárával töltött tíz nap emlékét. A tervezőasztal lapja fölé hajolt és rávetítette a fejében megformálódott tájat. A Gare d’Orsay bírálata megtette a hatását, megfogadta magának, hogy többé nem alázza meg magát az osztálytársai, az öntelt Lemarque és a felsőbb évesek hada előtt. A harmincadik ébren töltött órához közeledve ránézett a tervére, és rájött, hogy a konyári szülőházát rajzolta meg. Csak néhány részletet változtatott rajta. Egy hálószoba volt benne, nem kettő. Melléképület és bádogdézsa helyett belső fürdőszoba. Korszerű belső konyha. Az egyik külső fal eltolható lett, nyáron összekapcsolta a kerttel. Egyszerű fehér homlokzatot tervezett egyetlen osztott ablakkal. A második álmatlan éjszakán a mozgatható falat hajlítottnak rajzolta. Elhúzott állapotban árnyas fülkét képezett. A kertbe kőpadot és kör alakú, tükröző tavat képzelt. Szülei házát vidéki nyaralóvá alakította. Attól félt, hogy nevetséges lesz, hogy mindenki csak a vidéki gyerek durva, kezdetleges tervét látja meg benne. Az utolsó percben adta be, de meglepetésére elismerő bólintást és egy sűrűn teleírt bekezdésre való dicséretet kapott Vagótól, és még a legkönyörtelenebb ötödévesek is elismerő mordulással nyugtázták. A Bernhardtnál lebontották Az anya díszleteit, és szereppróbákat tartottak Lope de Vega A hős falu című darabjához. Bár Novák Zoltán könyörgött neki, Madame Gérard nem kívánt szerepet vállalni az új darabban. Felajánlották neki Lady Macbeth szerepét a Théâtre des Ambassadeurs-nél, és Novák nem tudott annyit fizetni, amennyit ott kapna. András örült, hogy el fog menni. Nem tudott ránézni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna Klára, hogy ne azon kelljen tűnődnie, vajon tud-e Madame Gérard mindarról, ami köztük történt. A távozása előtti napon segített neki dobozokba csomagolni az öltözőjéből a kínai köntöst, a teás kellékeket, sminkjeit, ezernyi rajongó levelet, képeslapokat, kisebb ajándéktárgyakat. Munka közben Madame Gérard mesélt neki az új társulatról, amelyből ketten már amerikai filmekben is szerepet kaptak, egyikük pedig játszott Helen Hayes mellett a Madelon Claudet vétkében. Nehéz volt odafigyelnie. Szerette volna elmesélni, ami vele történt. Eddig senkinek nem mondott róla semmit. Ha akár csak a barátainak elmeséli az iskolában, azzal is csökkenti az értékét, könnyű, felszínes kalanddá silányítja. Madame Gérard viszont ismeri Klárát, tudná, mit jelent mindez. Talán valamilyen reményt is adhatna neki. Becsukta hát az öltöző ajtaját, és mindent bevallott neki, egyedül a levéllel kapcsolatos kinyilatkoztatást hagyta ki.

Madame Gérard komoly arccal figyelt. Amikor András befejezte, felkelt, és fel-alá kezdett járkálni az öltözőtükör előtti zöld szőnyegen, mint aki egy monológot akar felidézni. Végül megfordult, és a sminkelőszék támlájára tette a kezét. – Tudtam – mondta -, tudtam, és szólnom kellett volna. Amikor láttam magukat a Bois de Vincennes-ban, rögtön tudtam, hogy egyáltalán nem a lánya érdekli. Kizárólag Klárát nézte. Meg kell vallanom – levette róla a tekintetét, bánatosan felnevetett magában -, akármilyen öreg vagyok, egy kicsit féltékeny is lettem. De soha nem gondoltam volna, hogy az érzéseire fog hagyatkozni. András a combját dörzsölgette. – Nem kellett volna – felelte. – Jó, hogy Klára véget vetett neki – mondta Madame Gérard. – Tudta, hogy nem helyes. Azért hívta a házába, mert azt gondolta, a lányának lehet a barátja. Többet nem kellett volna elmennie, amikor rájött, hogy Elisabet nem érdekli. – Akkor már késő volt – jegyezte meg András. – Képtelen voltam megállni. – Nem ismeri Klárát – felelte Madame Gérard. Nem is ismerheti néhány vasárnapi ebéd és egy egyhetes affér után. Egyetlen férfit sem tett még boldoggá. Rengeteg alkalma lett volna, hogy szerelmes legyen... és, ha megbocsát, felnőtt férfiakba, nem elsőéves építészhallgatókba. Ne gondolja, hogy nem volt rengeteg udvarlója. Ha ő valaha komolyan vesz egy férfit, az azért van, mert férjhez akar menni hozzá; vagyis azt akarja, hogy valaki gondoskodjon róla, megkönnyítse az életét. És maga, kedvesem, nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. – Ha nem mondja, akkor is tudom. – Valakinek mégiscsak meg kellett mondania! – De akkor most mi legyen? – kérdezte András. – Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna! – Már miért ne tehetne? Maguk közt vége mindennek. Maga mondta. – Számomra nincs vége. Én nem tudom kiverni a fejemből. – Azt javaslom pedig, próbálja meg! Ő nem lesz jó magának! – Tehát ennyi az egész? El kellene felejtenem? – Az volna a legjobb. – Képtelenség – mondta András. – Szegénykém – felelte Madame Gérard. – Úgy sajnálom! De túl fog jutni rajta. Mint a fiatalemberek általában. – Azzal visszatért a csomagoláshoz, arany és ezüst sminkrudacskáit dugdosta be egy tucatnyi kis fiókkal ellátott ládácskába. Titkos kis mosoly ült ki az arcára, rúzsos tubust forgatott az ujjai között, és odafordult hozzá. – Előkelő társaságba került, amikor kidobta magát. A legtöbben idáig sem jutnak el. – Nagyon szépen kérem! – szólt András. – Nem tudom elviselni, ha így beszél róla! – Tudja, a lány apja miatt lehet. Szerintem még mindig belé szerelmes. – Elisabet apja – tűnődött András. – Itt van Párizsban? Még mindig találkozik vele? – Ó, nem. Réges-régen meghalt. Amennyire én tudom. De majd maga is rá fog jönni, hogy a halál nem vet véget a szerelemnek. – Ki volt? – Sajnos, nem tudom. Klára titokban tartja az egész történetet. – Tehát reménytelen. Le kell mondanom róla, mert egy halott férfiba szerelmes.

– Fogja fel annak, ami volt: kellemes kis epizódnak. A kölcsönös kíváncsiság kielégítésének. – Számomra nem azt jelentette. Madame Gérard felé billentette a fejét és megint elmosolyodott azzal a szörnyű, mindentudó mosollyal. – Attól tartok, nem én vagyok alkalmas megfelelő szerelemi tanácsadónak. Hacsak nem akar kiábrándulni minden szerelmes illúziójából. – Ha nem haragszik, most magára hagynám a csomagolással. – Drága fiacskám, nem kell szabadkoznia. – Felkelt, mindkét arcán megcsókolta, majd kiengedte a haliba. Andrásnak nem volt más választása, vissza kellett térnie a dolgához. Néma eltökéltséggel serénykedett, és azt kívánta, bárcsak ne avatta volna be Madame Gérard-t. Egyetlen óriási vigasza volt, az a megdöbbentő hír, amelyet táviratban kapott Budapestről: Tibor érkezik látogatóba. Modenában január végén kezdődnek meg az órái, de még mielőtt Olaszországba utazna, egy hétre eljön Párizsba. Amikor megkapta a táviratot, András telekiabálta a lépcsőházat a hírrel, ráadásul olyan hangerővel, hogy kijött a házmesterné is, és leszidta, amiért megzavarja a többi lakó nyugalmát. Azzal engesztelte ki, homlokon csókolta, és megmutatta neki a sürgönyt: jön Tibor, a bátyja. A házmesterné abbéli reményének adott hangot, hogy a bátyja tán majd ver bele egy kis jó modort, és otthagyta a lépcsőházban, hadd élje ki az örömét magában. Tibornak írott leveleiben András nem tett említést Kláráról, mégis úgy érezte, hogy tud róla, és mintha most érezné, hogy bajban van, ezért jönne ide. A várakozás – már csak három hét, aztán kettő, végül egy – hajtotta hazulról az iskolába, onnan meg haza. Most, hogy Az anyát levették a színről és Madame Gérard elment, a Sarah Bernhardtban őrjítő lassúsággal teltek a délutánok. A színfalak mögött mindent olyan jól megszervezett, hogy már nem sok dolga akadt, amíg a színészek próbáltak. A függöny mögött járkált, és egyre jobban aggódott, hogy Novák Zoltán rá fog jönni, már nincs is szükség rá. Az egyik délután, amikor A hős falu díszletéhez szükséges faanyag kirakodását felügyelte, odalépett az asztalosok vezetőjéhez, és felajánlotta szolgálatait díszletmunkásként. Fel is vették. A délutáni műszakban András lemezeket kalapált össze, munka után pedig az új díszlet terveit tanulmányozta. Egészen másfajta építészet volt ez, csak a hatásról és illúzióról szólt, csupa eltúlzott perspektíva, hogy a terek mélyebbnek tűnjenek, meg rejtekajtó, amelyen át színészek tűnhettek fel vagy el, kifordítható díszlet a gyorsan cserélhető tablókhoz. Kezdett éjszaka az ágyban is a díszletterveken töprengeni, hogy elterelje a gondolatait Kláráról. A spanyol városkát ábrázoló hamis homlokzatokat el lehet fordítani, ha görgőkre szerelik őket, gondolta, és akkor a hátoldalukra festhetik az épületek belső terét. Egy sor vázlatot is rajzolt, hogyan lehet mindezt megvalósítani, sőt, a vázlat alapján később a tervet is elkészítette. Második hete volt díszletépítősegéd, amikor odament a főasztaloshoz, és megmutatta neki a munkáját. Aki megkérdezte, mit gondol, van-e egymillió frankja erre a célra. András azt felelte, kevesebbe kerülne így, mintha a külső és belső oldal minden lapját külön el kellene készíteni. A főasztalos megvakarta a feje búbját, és azt mondta, megbeszéli a díszlettervezővel. A díszlettervező, magas, kerek vállú, rosszul nyírt bajszú férfi monoklival, megvizsgálta a terveket, és azt kérdezte Andrástól, mi lehet az oka, hogy

még mindig fullajtárként dolgozik. Nem akar-e olyan állást, ahol a mostaninak a háromszorosát is megkeresheti? A díszlettervezőnek volt egy saját üzlete a rue des Lombards-on, ahol általában alkalmaz egy segédet is, ám a mostani épp befejezte az évet a Beaux-Arts-ban, és vidékre ment dolgozni. Persze, hogy Andrásnak kellett az állás. De hát Novák Zoltán az életét mentette meg, nem hagyhatja csak úgy ott a Sarah Bernhardt-ot. Eltette a férfi névjegykártyáját, és egész este bámulta, azon tűnődött, hogy mitévő legyen. Másnap délután bement Novák irodájába, hogy feltárja előtte a helyzetet. Bekopogott, utána hosszú csend következett. Majd vitatkozó férfiak hangját hallotta bentről. Felpattant az ajtó, és két férfi bukkant elő halszálkás öltönyben, aktatáskával a kezükben, vöröslő arccal, mintha Novák durva szavakkal sértegette volna őket. Fejükbe csapták a kalapjukat, és egyetlen pillantás vagy fejbiccentés nélkül elviharzottak mellette. Az irodában Novák állt az asztalnál, keze egy dosszién, és a két férfi után nézett, akiket elnyelt az előcsarnok. Amikor végleg eltűntek, kijött az asztala mögül, és töltött magának egy pohár whiskyt a pohárszékben levő palackból. A válla fölött Andrásra pillantott, és a pohárra bökött. András feltartotta a kezét, és a fejét csóválta. – Nagyon kérem! – mondta Novák. – Ragaszkodom hozzá. – Kitöltötte a whiskyt, és hozzá vizet. András soha nem látta Novákot napnyugta előtt inni. Elfogadta a poharat, és leült az egyik ósdi bőrfotelba. – Egészségére – köszöntötte Novák. – Felemelte a poharát, kiitta, rátette a dossziéra. – Kitalálja, kik ezek, akik az imént elmentek? – Nem – felelte András. – De nagyon feldúltak voltak. – Ők a mi pénzembereink. Akiknek mindig sikerült elérniük a városnál, hogy nyitva tarthassunk. – És? Novák visszaült a székébe, és tető alakba kulcsolta a kezét. – Ötvenhét ember. Ennyit kell ma elbocsátanom szerintük. Önt és engem is beleértve. – De hiszen ez az összes alkalmazott! – hitetlenkedett András. – Pontosan – felelte Novák. – Lehúzzák nálunk a rolót. Nekünk végünk van, legalábbis a következő idényig. Nem tudnak tovább támogatni bennünket, pedig egész ősszel nyereséget termeltünk. Az anya jobban szerepelt, mint bármelyik előadás Párizsban. De ez sem volt elég. Ez a színház egy pénznyelő. Tudja maga, mibe kerül kifűteni öt emelet nyitott teret? András ivott a whiskyből és érezte, hogy a forróság hamis érzése végigömlik a mellkasán. – És most mihez kezd? – Ön mihez kezd? – kérdezett vissza Novák. – És mihez kezdenek a színészek? Meg Madame Courbet? Claudel, Pély és a többiek, mind? Kész katasztrófa. És nem is mi vagyunk az egyetlenek. Négy színházat zárnak be. Visszaült a székére, egyik ujjával a bajuszát simogatta, szemét végigfuttatta a könyvespolcon. – Az a helyzet, hogy nem tudom, mitévő legyek. Madame Novák, ahogy mondani szokás, kényes helyzetben van. Sóvárog a budapesti szülei után, Ö biztosan úgy fogja értelmezni mindezt, hogy haza kell térnünk. – Maga pedig inkább itt maradna – mondta András.

Novák sóhajtott: – Megértem, ahogy Edith érez. Ez nem a mi otthonunk. Kikapartunk itt magunknak egy kis zugot, de semmi nem a miénk belőle. Végső soron magyarok vagyunk, nem pedig franciák. – Amikor először láttam Bécsben, úgy gondoltam, senki más nem nézhet ki ennyire párizsinak. – Most már látja, milyen zöldfülű volt – felelte Novák, és bánatosan mosolygott. – De mi lesz magával? Tudom, hogy fizetnie kell a tandíját. András elmesélte, hogy Monsieur Forestier, a díszlettervező asszisztensi állást ajánlott neki, és épp azért jött, hogy kikérje Novák tanácsát. Novák összecsapta a kezét: – Borzasztó disznóság lett volna, ha el kell küldenünk – mondta -, ez viszont most kiváló lehetőség és a legjobbkor jön. Természetesen el kell fogadnia! – Nem tudom eléggé megköszönni, amit értem tett – mondta András. – Maga kiváló fiatalember. És nagyon keményen dolgozott itt. Egy percig sem bántam meg, hogy felvettem. – Kiürítette a poharát, majd az asztalon át odalökte Andrásnak. – Töltene még egyet? Mennem kell, hogy megosszam a hírt a többiekkel. Remélem, holnap bejön dolgozni. Rengeteg munka lesz a színház bezárásával. Meg kell mondania Forestier-nek, hogy a hónap végénél korábban nem tudom elengedni. – Akkor holnap, a rendes időben – felelte András. Aznap este a mellkasában riasztó űrrel érkezett haza. Nincs többé Sarah Bernhardt. Nincs többé Monsieur Novák. Nincs többé Claudel, Pély, vagy Marcelle Gérard. És nincs többé Klára, nincs többé Klára. Élete kemény, fehér kagylóhéja felrepedt, és szétrobbant az egész. Könnyű lett és belül üres, mint egy kifújt tojáshéj. Könnyen és üresen sodródott hazafelé a januári szélben. A rue des Écoles 34-ben felkapaszkodott a sok-sok lépcsőn – hány száz lehetett? -, úgy érezte, aznap este nincs energiája belenézni a könyvébe, de még arcot mosni vagy levetkőzni se. Semmi mást nem akart, csak lefeküdni, nadrágban, cipőben, felöltőben, fejére húzni a paplant, és kibírni hajnalig. A lépcső tetején azonban fénycsíkot látott kiszűrődni a saját ajtaja alól, és amikor megfogta a kilincset, az ajtót nyitva találta. Belökte és hagyta kicsapódni. A kályhában tűz, az asztalon kenyér és bor, az egyetlen székben, könyvvel a kezében Klára ült. – Te! – szólalt meg András. – Meg te – felelte Klára. – Hogyan jutottál be? – Azt mondtam a házmesternének, hogy ma van a születésnapod, és meglepetést akarok szerezni. – És a lányodnak? Klára lenézett a könyv borítójára. – Neki azt mondtam, hogy egy barátomhoz megyek. – Milyen kár, hogy nem igaz! Klára felkelt, odament hozzá a szobán át, és karjára tette a kezét: – Kérlek, András, ne beszélj így! András elhúzódott tőle, levette kabátját, sálját. Hosszú ideig úgy tűnt, meg sem tud szólalni. Keresztbe font karral odalépett a tűzhelyhez és csak nézett lefelé, az izzó szén fénylő piramisára.

– Nagyon rossz volt, hogy nem tudhattam, látlak-e még – mondta. – Azt hajtogattam magamban, hogy vége, de nem tudtam elhinni. Végül mindent elmondtam Marcelle-nek. Volt olyan kedves, és elárulta, hogy nem vagyok egyedül a nyomorommal. Azt mondta, előkelő társaságba keveredtem azok között, akiket kidobtál. Klára szürke szeme elsötétült: – Kidobtalak? Te így érzed? – Kidobtál, elhajítottál, kiadtad az utam. Szerintem mindegy, hogyan mondjuk. – Eldöntöttük, hogy nem megy. – Te döntötted el. Klára odalépett hozzá, végigsimított a karján, és amikor az arcába nézett, András könnyeket látott a szemében. Legnagyobb rémületére neki is csípni kezdett a szeme. Az a Klára állt itt, akinek a nevét magával hozta Budapestről, az a Klára, akinek a hangját álmában hallotta. – Mit szeretnél? – kérdezte András a hajától. – Mit tegyek most? – Nagyon rosszul voltam – felelte Klára. – Nem tudlak elengedni. Meg akarlak ismerni, András. – Én is meg akarlak ismerni – felelte András. – Nem szeretem a titkolózást. – De amint kimondta, rögtön tudta, hogy ami rejtve marad belőle, az csak még vonzóbbá teszi számára. Kín volt ebben a megismerhetetlenségében, hogy abból a szobából, ahol őt vendégül látta, még újabbak is nyíltak. – Türelmesnek kell lenned velem – mondta Klára. – Hagynod kell, hogy bízzam benned. – Türelmes leszek – felelte András. Magához szorította, olyan erősen, hogy Klára medencéjének éles pereme beléfúródott. Szeretett volna belenyúlni a testébe, és megragadni a csontjainál fogva. – Claire Morgenstern – mondta. – Klárika. – Tönkre fogja tenni, tudta jól. De ugyanúgy képtelen lett volna elküldeni, ahogy a geometriát sem vonhatta ki az építészetből, vagy a hideget a januárból, a téli eget az ablakából. Lehajolt és megcsókolta. Aztán, első ízben az ő ágyában szerelmeskedtek. Másnap reggel egy teljesen megváltozott világba lépett ki. A Klára nélkül töltött hetek szürkesége szertefoszlott. Megint ember lett, visszanyerte saját hús-vér testét, ráadásként még az övét is. A téli naptól minden túlságosan ragyogott, az utca minden részlete úgy tört rá, mintha életében először látná. Érthetetlen volt, hogy soha nem vette észre, hogyan esik a fény az égből háza előtt a hársak csupasz ágaira, hogyan törik meg és szóródik a járda kövein, a kapuk kiglancolt rézkilincseiről hogyan szikrázik fehér tűként, végig az utcán. Élvezte saját cipőtalpának üdítő csattogását a kövezeten, és szerelmes lett a Luxembourg-kert befagyott szökőkútjának jégzuhatagába. Fennhangon meg akarta köszönni valakinek, hogy a boulevard Raspail csodás hosszan elnyúló folyosója a Hausmann-kori épületek mellett mindennap elvezeti egészen az École Spéciale kék kapujáig. Imádta a téli napfénnyel átöblített üres udvart, az üres zöld padokat, zúzmarás füvét, olvadt hótól nedves ösvényeit. Az egyik ágon egy foltos begyű madár pontosan az ő nevét rikoltozta: Klára, Klára. Felrohant a műterembe, és próbálta megkeresni a rajzok közt az új terveket, amelyeken Polanerrel együtt dolgozott. Gondolta, néhány percet dolgozik rajtuk, mielőtt a szokásos reggel franciaórára jelentkezne Vagónál. A tervek azonban nem voltak ott. Biztosan Polaner hazavitte. Ehelyett az építészeti szótárat kapta fel,

amelyikből aznap Vagóval tanulni fognak, és szaladt le a lépcsőn, hogy útközben legyen ideje betérni a férfimosdóba. Belökte az ajtót. Visszhangzott a sötétség, kezével a villanykapcsolót próbálta kitapogatni. A terem távolabbi sarkából hirtelen halk nyöszörgést hallott. András felkapcsolta a lámpát. A betonpadlón, a fal melletti piszoárok és mosdók alatt zárt G-alakba kuporodva feküdt valaki. Apró férfialak, bársonyzakóban. Mellette egy csomó terv, összegyűrve és csizmával széttaposva. – Polaner? Megint az a hang. Nyögésbe váltó halk nyöszörgés. És a saját nevét hallotta. András odament hozzá és letérdelt mellé a betonra. Polaner nem akart, talán nem is tudott ránézni. Arca sebektől sötétlett, orra be volt törve, szeme eltűnt a lila dudorok alatt. Térdét szorosan a mellkasához szorította. – Úristen – kiáltott András. – Mi történt? Ki csinálta ezt? Nem jött válasz. – Ne mozdulj – mondta András, és feltápászkodott. Megfordult, kirohant a mosdóból, át az udvaron, fel a lépcsőn, egészen Vago szobájáig. Kopogás nélkül benyitott. – Lévi, mi a fene ez? – Eli Polanert félig agyonverték. A földszinti férfimosdóban van. Együtt rohantak le. Vago próbálta rávenni Polanert, hadd nézze meg, mi történt, de ő nem volt hajlandó kiegyenesedni. András könyörgött neki. Amikor Polaner elvette a kezét az arca elől, Vago levegő után kapott. Polaner elkezdett sírni. Az egyik alsó fogát kiverték, vért köpött a betonra. – Maradjanak itt, mindketten – szólt Vago. – Hívom a mentőket. – Nem – tiltakozott Polaner. – A mentőket ne! – De Vago már elment, becsapódott mögötte az ajtó, kirohant az udvarra. Polaner a hátára gördült, karjait tehetetlenül leejtette maga mellett. Bársonyzakója alatt széttépték az ingét, és fekete tintával valamit írtak a mellkasára. Feygele. Buzi zsidó. András megérintette a letépett inget, a feliratot. Polaner megvonaglott. – Ki csinálta ezt? – kérdezte András. – Lemarque – felelte Polaner. Aztán motyogott még valamit, egy mondatot, aminek András csak a felét hallotta, és nem értette: – J’étais coin... – Tu étais quois? – J’étais coincé – és addig ismételgette, amíg András fel nem fogta. Tőrbe csalták. Csapdába ejtették. Majd suttogva: – Idehívott tegnap éjjel, hogy találkozzunk. És három másikkal nekem esett. – Hogy éjjel találkozz vele? – kérdezte András. – Dolgozni a terven? – Nem. – Polaner ráemelte bedagadt, megfeketedett szemét. – Nem dolgozni. Feygele. Egy pillanat alatt rájött. Az éjszakai találkozás – légyott. Tehát ezért nem érdekelték a párizsi nők, nem a Lengyelországban maradt menyasszony miatt, aki azokat a leveleket írta. – Ó, Istenem! – mondta András. – Megölöm! Kiverem az összes fogát és lenyomom a torkán!

Vago jött be a férfimosdó ajtaján, elsősegélyládával. Az ajtóban egy csomó diák tolongott. – Menjenek innen! – kiáltott hátra a válla fölött, de a diákok rá se hederítettek. Vago feszes „V”-alakba vonta a szemöldökét. – De most rögtön! – kiáltott, és a diákok morogva hátrahőköltek. Az ajtó becsapódott. Vago letérdelt a padlóra András mellé, és Polaner vállára tette a kezét. – Jönnek a mentők – mondta. – Minden rendben lesz. Polaner köhögött, vért köpött. Egyik kezével próbálta összefogni az ingét, de ez meghaladta az erejét, a karja visszahullott a betonpadlóra. – Mondd meg neki! – szólt András. – Mit mondjon meg nekem? – kérdezte Vago. – Hogy ki volt. – Egy diák? – mondta Vago. – Fegyelmi tanács elé citáljuk. Ki fogjuk dobni. Büntetőügy lesz belőle. – Ne, ne! – könyörgött Polaner. – Ha megtudják a szüleim... Most Vago is meglátta a Polaner mellkasára írt szót. Hátragördült a sarkára, és a szája elé tette a kezét. Hosszú ideig nem mozdult, meg se szólalt. – Rendben van – mondta végül. – Rendben. – Félrehajtotta Polaner széttépett ingét, hogy jobban szemügyre vehesse a sebesüléseit. Polaner mellkasa és hasa sebektől feketéllett. András alig bírt odanézni. Hányinger kerülgette, oda kellett szorítania a homlokát az egyik porcelánmosdóhoz. Vago levette a saját zakóját, és Polaner mellkasára terítette. – Rendben. Most bemegy a kórházba, ott ellátják. A többiről később gondoskodunk. – A terveink – nyögte Polaner, és megérintette az összegyűrt vázlatpapírköteget. – Most ne arra gondoljon! – felelte Vago. – Majd helyrehozzuk. – Felvette a terveket, és óvatosan odanyújtotta Andrásnak, mintha bármi esély lett volna, hogy megmentsék őket. Aztán meghallották a mentőket odakint. Vago elsietett, hogy a férfimosdóhoz vezesse őket. Két fehér egyenruhás férfi behozott egy hordágyat. Amikor ráemelték Polanert, a fájdalomtól elvesztette az eszméletét. András tartotta az ajtót, amikor kivitték az udvarra. Odakint tömeg gyűlt össze. Elterjedt a hír a reggeli órákra érkező diákok között. A mentősöknek utat kellett törniük köztük, hogy a kövezett járdán kivihessék Polanert. – Nincs mit nézegetni – kiabált Vago. – Menjenek be az óráikra! – Csakhogy az órák még nem kezdődtek el: negyed nyolc volt. Egyetlen diák sem fordult meg, amíg a mentősök be nem emelték Polanert a mentőautóba. András az udvari ajtónál állt, kezében Polaner terveivel. Mintha egy állat összetört testét tartaná a kezében. Vago a vállára tette a kezét. – Jöjjön be az irodámba! András megfordult, és ment utána. Hiába tudta, hogy ma reggel egyszer már keresztülment ezen az udvaron, ugyanezt a zúzmarás füvet és zöld padokat, a napon fénylő nedves ösvényeket látta, most mindebből semmit sem érzékelt. Megdöbbentette az a felismerés, hogy alig negyedóra leforgása alatt a szépséges világ ilyen csúffá válhat. Vago a szobájában több hasonló esetről mesélt Andrásnak. Tavaly februárban valaki a mocsok és disznó szó német megfelelőjét nyomtatta rá egy ötödéves zsidó diákcsoport végső terveire, tavasszal pedig kirángattak a műteremből egy elefántcsontparti diákot és éjnek idején összeverték az iskola háta mögött, a

temetőben. Annak a diáknak is valami faji gyalázkodást festettek a mellkasára. Az elkövetők közül senkit sem sikerült azonosítani. Ha András bármilyen információval rendelkezik, mindenkinek jó szolgálatot tesz vele. András habozott. A megszokott sámlin ült, hüvelykujjával apja zsebóráját dörzsölgette. – És mi lesz, ha elkapják őket? – Kihallgatás. Fegyelmi és jogi eljárást kezdeményezünk. – És akkor a barátaik még nagyobb bajt csinálnak. Tudni fogják, hogy Polaner köpött. – És ha semmit nem teszünk? – kérdezte Vago. András beleejtette az órát a zseb üregébe. Arra gondolt, vajon mit tanácsolna az apja, mit tegyenek egy ilyen helyzetben. Vagy mit javasolna Tibor. Nem is kérdés, mindketten gyávának tartanák a habozásáért. – Polaner megemlítette Lemarque-ot. Először csak suttogva, aztán hangosan is kimondta a nevét. – Lemarque és még néhányan. Nem tudom, kicsodák. – Fernand Lemarque? – Őt mondta Polaner. – És mindent elmondott Vagónak, amit tudott. – Rendben – felelte Vago. – Beszélek Perret-vel. – Addig várjon itt, és tanuljon! Felcsapta az építészeti szótárat a tető belső szerkezetét, a függőleges poinçons, az azt támasztó contre-fiches, a bordaszerű arbalétriers képeit bemutató oldalon, és egyedül hagyta Andrást az irodában. András persze képtelen volt tanulni. Nem tudta kiverni a fejéből Polaner látványát. Újra és újra maga előtt látta, ahogy a padlón fekszik, a mellén fekete tintafelirattal, mellette az összegyűrt tervek. András tudta, mi az a kétségbeesés és magány, milyen érzés ezer kilométerre lenni otthonról, mit jelent titkot tartani. De vajon a nyomorúság micsoda bugyraiba kellett leereszkednie Polanernek, hogy Lemarque-ot a szeretőjének képzelhesse? Olyasvalakinek, akivel éjszaka átélhet egy intim pillanatot a férfimosdóban? Öt perc sem telt el, amikor Rosen rontott be Vago irodájába levett sapkával. Ben Yakov állt mögötte zavartan, mint aki hiába próbálta megakadályozni Rosent, hogy iderohanjon. – Hol az a kis gazember? – üvöltött Rosen. – Hol az a görény? Ha idedugták, Istenemre, megölöm mindegyiket! Vago rohant le a lépcsőn Perret szobájából jövet. – Fogja csak vissza magát! Nem a kocsmában van. Kit keres? – Tudja jól, kicsodát – felelte Rosen. – Fernande Lemarque-ot. Ő suttogta, hogy sale juif37. Ő rakta ki a Front de la Jeunesse plakátjait. Maga is látta: Gyertek, álljunk össze, Franciaország ifjai, meg mindenféle szemétség, és pont a Salle de Sociétés Savantes38-ban. Parlamentellenes, zsidóellenes, mindenellenes figurák. Ő az egyik kis ügynökük. Van belőlük egy egész halom. Harmadévesek, ötödévesek. Innen, a Beaux-Arts-ból, más iskolákból, az egész városból. Én tudom. Elmentem a gyűlésükre. Hallottam, mik a terveik velünk. – Rendben – mondta Vago. – Mi lenne, ha műterem után elmondaná? – Műterem után? – Rosen a padlóra köpött. – Most rögtön! A rendőrségnek akarom! 37 38

Mocskos zsidó (francia). Tudományos Társaságok Terme (francia).

– Már felvettük velük a kapcsolatot. – Nem igaz! Nem hívott senkit! Kerülni akarja a botrányt! Most maga Perret jött le a csarnokba, szürke köpenye úszott utána. – Elég! – mondta. – Ezt majd mi megoldjuk. Menjen be a műterembe! – Nem megyek – felelte Rosen. – Magam akarom megkeresni azt a kis szemetet! – Fiatalember – mondta Perret. – Ebben a helyzetben vannak olyan momentumok, amelyeket maga nem érthet. Maga nem cowboy, és mi nem a vadnyugaton vagyunk. Ennek az országnak van igazságszolgáltatása, amely felé már jeleztük is történteket. Ha nem hagyja abba a kiabálást és nem viselkedik úriember módjára, el fogom távolíttatni ebből az iskolából. Rosen sarkon fordult és lement a lépcsőn, a foga közt szitkozódva. András és Ben Yakov utánament a műterembe, ahol tíz perccel később Vagóval találkoztak. Kilenc órakor már tovább dolgoztak előző napi feladatukon, mintha nem számítana semmi más a világon, csak hogy megtervezzenek egy tökéletes maison particulier39-t. Délután a kórházban András, Rosen és Ben Yakov egy hosszú, keskeny, téli fénnyel elárasztott kórteremben talált rá Polanerre. Magas ágyon feküdt, lába párnákkal fel volt polcolva, orra gipszkötésben, szeme körül sötétlila véraláfutásos karikák. Három bordája eltörött. Meg az orra. Felsőtestén és a lábain kiterjedt vérömleny. Belső vérzésre utaló jelek – hasi puffadás, változó pulzus és testhőmérséklet, a bőr alatt vérpangás. Sokkos tünetek. A kihűlés utóhatásai. Ennyit mondtak az orvosok. Az ágy lábánál lázlapon rögzítették a testhőmérséklet, pulzus és vérnyomás negyedóránként mért értékeit. Miközben az ágya körül tolongtak, egyszer csak kinyitotta bedagadt szemét, érthetetlen lengyel neveken szólította őket, majd megint elvesztette az eszméletét. Egy ápolónő jött be a kórterembe, és két meleg vizes palackot dugott Polaner lepedője alá. Megmérte a pulzusát, vérnyomását, hőmérsékletét, majd az értékeket felírta a lázlapra. – Milyen állapotban van? – kérdezte Rosen, Polaner lábához lépve. – Még nem tudjuk – felelte a nővér. – Hogyhogy nem tudják? Hát nem kórházban vagyunk? Maga nem ápolónő? És nem az a dolga, hogy tudja? – Jól van, Rosen, nem ő tehet róla – mondta Ben Yakov. – Még egyszer akarok beszélni a doktorral – felelte Rosen. – Most sajnos vizitel. – Az Isten szerelmére, a barátunkról van szó. Csak annyit szeretnék tudni, milyen súlyos az állapota. – Azt én is szeretném tudni – felelte az ápolónő. Rosen megint leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát. Megvárta, amíg az ápolónő kiment a kórteremből. – Istenemre esküszöm – mondta -, hogy elkapom azokat a gazembereket! Nem érdekel, mi lesz. Az se baj, ha kirúgnak az iskolából. Börtönbe is megyek, ha kell. Szeretném, ha azt is megbánnák, hogy megszülettek. – Felnézett Andrásra meg Ben Yakovra. – Ugye, segíteni fogtok, hogy megtaláljam őket? – Minek? – kérdezte Ben Yakov. – Hogy betörjük a koponyájukat?

39

Családi ház (francia).

– Ó, bocsánat! – felelte Rosen. – Gondolom, nem szívesen kockáztatnád, hogy betörjék azt a csinos kis orrodat. Ben Yakov felállt a székből, és ingénél fogva megragadta Rosent. – Gondolod, nekem jól esik, hogy így kell látnom? – mondta. – Gondolod, én nem akarom megölni őket? Rosen kitépte az ingét Ben Yakov kezei közül. – Most nemcsak róla van szó. Akik ezt csinálták vele, velünk is megteszik. – Fogta a kabátját, és a karjára vetette. – Akár velem jössz, akár nem, én megkeresem őket, és ha megtaláltam, felelni fognak a tetteikért. – A fejébe csapta a sapkáját, és kiment a kórteremből. Ben Yakov a tarkóját tapogatta. Csak állt, és nézte Polanert. Aztán felsóhajtott, és leült András mellé. – Most nézd meg! Istenemre, miért kellett neki éjnek évadján Lemarque-kal találkozni? Mit gondolt? Nem lehet, hogy... az, aminek mondják. András nézte, hogy Polaner mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed a lepedő alatt. – Na és ha az? Ben Yakov megrázta a fejét: – Te elhiszed? – Nem lehetetlen. Ben az öklére fektette az állát, és az ágyrácsokat bámulta. Ebben a pillanatban nem hasonlított Pierre Fresnay-re. A szeme táskás volt és nedves, szája görbe vonalba gyűrődött. – Egy alkalommal – mondta, lassan, tagoltan -, együtt mentünk a kávéházba, hogy veled meg Rosennel találkozzunk, és akkor mesélt valamit Lermarque-ról. Azt mondta, szerinte Lemarque nem igazán antiszemita, önmagát gyűlöli, nem a zsidókat. Csak meg akarja téveszteni az embereket, hogy ne lássák rajta, kicsoda. – És te mit feleltél erre? – Hogy dögöljön meg Lemarque. – Én is azt mondtam volna. – Nem – felelte Ben Yakov. – Te meghallgattad volna. És mondtál volna rá valami okosat. Megkérdezted volna, miből gondolja mindezt. – Zárkózott fiú – mondta András. – Valószínűleg akkor sem mondott volna többet, ha kérdezem. – Én pedig tudtam, hogy valami baj van. Neked is észre kellett venned. Együtt dolgoztatok azon a munkán. Bárki láthatta rajta, hogy nem alszik, és ha Lemarque is ott van, mindig elhallgat. Sokkal inkább, mint máskor. András nem tudott mit mondani. Eddig el volt merülve a Kláráról meg a saját munkájáról szóló gondolataiban, és várta Tibor látogatását. Érzékelte Polaner állandó jelenlétét az életében, tudta, hogy megfontolt, körültekintő fiú, azt is tudta, hogy néha elmereng, de soha nem gondolta volna, hogy olyan súlyos személyes problémái lehetnek, mint neki. Ha a Klárához fűződő viszonya nehéz volt, mennyivel nehezebb lehetett Polaner titkos vonzalma Lemarque iránt. Nem sokat foglalkozott eddig azzal, hogy elképzelje, milyen lehet, ha egy férfi a férfiakat kedveli. Természetesen rengeteg nőies férfi és fiús nő volt Párizsban, mindenki hallott már azokról a híres klubokról és bálokról, ahol találkozni szoktak: a Magic-City, a Monocle, a Bal de la Montagne-Sainte-Geneviéve. Ez a világ távol állt az ő életétől. Milyen jelzésekkel találkozott eddig? A gimnáziumban is megesett, hogy fiúk romantikusnak látszó,

intrikákkal és árulásokkal teli barátságokat ápoltak, meg aztán ott voltak azok az esetek, amikor osztálytársaival egy sorban, letolt gatyával ügyködtek a félhomályban, hogy mind egyszerre menjenek el. Volt az iskolában egy fiú, akiről mindenki azt mondta, hogy a fiúkat szereti – Mandl Vili, az a nyurga szőke fiú, aki zongorázott, hímzett fehér zoknit hordott, és egy délután rajtakapták, amikor egy használtcikküzletben ábrándozva simogatott egy kék selyemretikült. Ám ez mind a gyermekkor homályába veszett, semmi kihatással nem volt a mai életére. Most Polaner kinyitotta a szemét, és Andrásra nézett. András megérintette Ben Yakov karját. – Polaner – szólt hozzá András. – Hallasz engem? – Itt vannak? – kérdezte Polaner, alig hallhatóan. – Mi vagyunk itt – felelte András. – Aludj bátran. Nem hagyunk itt téged.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Látogatás ANDRÁS AZÓTA NEM JÁRT a Gare du Nordon, hogy szeptemberben megérkezett Budapestről. Most, január vége felé, miközben a peronon várta Tibor vonatát, megdöbbent, ha arra gondolt, mindössze néhány hónapja micsoda tájékozatlansággal, tapasztalatlanul, tudatlanul érkezett Párizsba. Jóformán semmit sem tudott az építészetről, sem pedig a városról. A szerelemről meg még a semminél is kevesebbet. Soha életében nem ért hozzá egy meztelen női testhez. Ráadásul franciául sem tudott. A kijáratok fölött a SORTIE40 felirat helyett felőle akár az is állhatott volna: TE IDIÓTA! Az elmúlt napok eseményei is csak arra voltak jók, hogy emlékeztessék, még mindig milyen keveset tud a világról. Úgy érezte, éppen csak felfogta, hogy mennyire tapasztalatlan, micsoda tudatlanságban leledzik, és alig kezdett hozzá, hogy tegyen az épüléséért. Régebben azt remélte, hogy mire viszontlátja a bátyját, már érettebb férfinak érezheti magát, járatosabb lesz a világban. Most azonban már semmit nem tudott tenni ennek érdekében. Tibornak úgy kell elfogadnia őt, ahogyan van. Az Orient expressz negyed hatkor gördült be, fékcsikorgással töltve meg az állomás csupa acél és üveg csarnokát. A hordárok leengedték a lépcsőket, és leszálltak, nyomukban özönlöttek a hosszú éjszakai utazástól elgyötört férfiak és nők. Kialvatlan, az állomás téli fényében bizonytalanul bóklászó, maga korabeli fiatalok bámultak a feliratokra és keresték a poggyászukat. András végigpásztázta az utasok arcát. Ahogy egyre többen elhaladtak mellette, és Tibornak még mindig nyoma sem volt, egy pillanatra megrémült. Talán a végén mégiscsak úgy döntött a bátyja, hogy nem jön el. Aztán valaki a vállára tette a kezét, és amikor megfordult, ott állt Lévi Tibor, a Gare du Nord peronján. – Csuda jó itt találkozni veled – szólalt meg, és magához vonta Andrást. Pezsegve fakadt fel az öröm András mellkasából, álomszerű megkönnyebbülés kíséretében. Karnyújtásnyi távolságban tartotta a bátyját. Tibor tetőtől talpig végigmérte Andrást, tekintete végül a csupa lyuk cipőjén akadt meg. – Még jó, hogy a bátyád cipőbolti eladó – mondta. – Vagyis az volt. Ez a mocskos Oxford-cipő aligha tart ki még egy hétig. Megszerezték Tibor csomagjait, és taxival mentek a Quartier Latinbe. András meglepően rövidnek és egyenesnek találta az utat. Most értette meg, mennyire becsapta őt az az első párizsi sofőr. Végigsuhantak a boulevard de Sébastopolon, át az Île de la Citén, és úgy tűnt, egy pillanat múlva már be is fordultak a rue des Écoles-ra. A Quartier Latin ködpára alatt kuporgott, a járdákon esernyők hemzsegtek. Tibor csomagjaival átrohantak a permetező esőn, felcipelték őket az emeletre. András padlásszobájához érve Tibor megállt az ajtóban és elnevette magát. – Mi van? – kérdezte András. Mert büszke volt nyomorúságos kis fészkére. – Pont olyan, amilyennek képzeltem. Az utolsó szögig.

40

Kijárat (francia).

A párizsi lakás talán most vált igazán András birtokává, hogy Tibor is látta, mintha az ő tekintete összekapcsolná András korábbi lakóhelyeivel, azelőtti életével, hogy szeptemberben vonatra szállt a Nyugati pályaudvaron. – Gyere be! – szólt neki András. – Vedd le a kabátodat! Hadd gyújtsak be! Tibor letette a kabátját, de nem engedte, hogy András gyújtson be. Nem számított, hogy ez András lakása, sem pedig, hogy Tibor három napot utazott. Mindig így volt náluk: az idősebbik gondoskodott a kisebbikről. Ha András látogatta volna meg Mátyást a lakásában, akkor ő hasítja fel az aprófát és ő rak alá gyújtósnak papírt. Tibor néhány perc alatt biztos tüzet varázsolt. Csak akkor vette le a cipőjét és bújt be András ágyába. – Micsoda megkönnyebbülés! – kiáltott fel. – Három napja volt, hogy utoljára fekve aludtam. – Magára húzta a takarót, és a következő pillanatban már aludt is. András kirakta a könyveit az asztalra, és tanulni próbált, de képtelen volt koncentrálni. Mátyásról és a szüleiről akart hallani. Meg Budapestről – nem is a politika érdekelte, vagy azok a hírek, amelyeket bárki elolvashatott a magyar újságokban, hanem az ismerősök, a környék, ahol laktak, az a számtalan apró változás, amelyek az idő múlását jelzik. Ő is akart mesélni Tibornak, mi történt Polanerrel, akit reggel megint meglátogatott, és aki még rosszabbul nézett ki, mint azelőtt, fel volt puffadva, kék-zöld volt, belázasodott. Ha levegőt vett, reszelős hang jött ki a torkán, a fölé hajoló ápolónők borogatásokkal kezelték a véraláfutásait, és több folyadék adagolásával próbálták emelni a vérnyomását. Orvoscsoport gyűlt össze az ágya lábánál, és a műtét előnyeiről meg kockázatairól vitatkoztak. A belső vérzés jelei továbbra is fennálltak, de a doktorok nem tudtak megegyezni abban, hogy vajon jobb-e megoperálni, vagy pedig magától is el fog állni a vérzés. András próbált kiigazodni sietősen elmormolt orvosi beszélgetésükben, összeilleszteni a francia anatómiai kifejezéseket, de nem értett mindent, kérdezősködni pedig nem volt bátorsága. Szörnyű volt arra gondolni, hogy felvágják Polaner, de arra még rosszabb, hogy nem sikerül elállítani a belső vérzését. András megvárta, amíg megérkezik Vago professzor, hogy átvegye az őrzését. Nem akarta, hogy amikor Polaner felébred, egyedül legyen. Ben Yakov nem jelent meg aznap reggel, Rosenről pedig senki nem hallott azóta, hogy kirohant a kórházból Lemarque-ot keresve. Most erőnek erejével kényszerítette magát, hogy belenézzen a tankönyvébe. Hangyaszerű elmosódott statikai problémák sorakoztak előtte. Értelmes rendbe kényszerítette a számokat és betűket, új számoszlopba írta át őket egy tiszta rajzlapon. Kiszámította egy vasbeton teherviselő fal ötven acélgerendájára eső erővektorokat, meghatározta egy katedrális támfalán a legnagyobb feszültséget hordozó pontok helyét, megbecsülte egy Eiffel-toronynál kétszerte magasabb hipotetikus acélszerkezet szél okozta kilengését. Minden épületnek megvolt a maga néma belső matematikája, a számok benne lebegtek a szerkezetükben. Egy óra is beletelt, amíg az összes munkájával végzett. A végén Tibor felnyögött, és felült az ágyban. – Brrr, még mindig Párizsban vagyok? – Attól tartok – felelte András. Tibor ragaszkodott hozzá, hogy vacsorázni vigye Andrást. Egy baszk étterembe mentek, ahol állítólag remek ököruszálylevest adnak. A durva, széles vállú pincér az asztalra lökte a tányérokat, és káromkodott a konyhában. A leves híg volt, a húst

meg túlfőzték, de a baszk sörtől túláradó érzések öntötték el Andrást. Végre itt volt a bátyja, együtt voltak, egy idegen városban vacsoráztak kettesben, ahogy felnőtt férfiakhoz illik. Anyjuk hangosan felkacagna, ha látná őket ebben a férfias vendéglőben, amint söröskorsójuk fölé hajolnak. – Mondd meg őszintén – kérlelte András -, hogy van anya? A levelei túlságosan jókedvűek. Félek, nem mondja meg, ha valami baj van. – Az indulás előtti hétvégén lementem Konyárra – felelte Tibor. – Mátyás is ott volt. Anya próbálja rávenni apát, hogy télire költözzenek be Debrecenbe. Azt akarja, hogy egy jó orvos közelében legyenek, ha megint tüdőgyulladást kapna. Persze ő meg nem akar bemenni. Azt hajtogatja, hogy nem lesz beteg, mintha csak rajta múlna. Ha meg anya mellé állok, azt kérdezi, hogy jövök én ahhoz, hogy előírjam neki, mit csináljon. Azt mondja, Tibi, nem vagy te még orvos, és az ujját rázza. András nevetett, pedig tudta, hogy ez nagyon komoly kérdés. Mindketten tisztában voltak vele, hogy mennyire beteg volt, és hogy anya mennyire megbízik benne. – És akkor most mi lesz? – Egyelőre Konyáron maradnak. – És Mátyás? Tibor megrázta a fejét. – Fura dolog történt az indulásom előtti éjszakán. Mátyással kimentünk a patak feletti vasúti hídhoz, ahol nyaranta fürge csellét fogtunk. – Emlékszem – mondta András. – Hideg volt a sétáláshoz. A híd tiszta jég. Eleve nem kellett volna kimennünk. Hát álldogáltunk ott egy darabig, nézegettük a csillagokat, aztán anyáról meg apáról kezdtünk beszélgetni. Hogy mit csináljon Mátyás, ha valami történne velük. Tudod, dühös volt rám, azt mondta, mindent otthagyok, egyedül rá. Azt mondtam, remekül meglesz, meg hogyha igazán komoly dolog történik, te meg én hazajövünk, ő meg, hogy nem, soha nem fogunk hazajönni, te eljöttél örökre, és elmegyek én is hamarosan. Így vitatkoztunk a befagyott patak fölött, amikor hallottuk, hogy jön a vonat. – Nem biztos, hogy ezt végig akarom hallgatni. – És akkor Mátyás azt mondta: Maradj itt a hídon! Állj meg a sín oldalán, a talpfán! Lássuk csak, meg tudjuk-e őrizni az egyensúlyunkat, amikor elmegy mellettünk a vonat. Gondolod, hogy meg bírod? Nem félsz, ugye? A vonat meg gyorsan közeledett. És ismered azt a hidat, András. A talpfa mindkét oldalon egy méterre lóg ki a sínről, úgy húsz méterrel a patak fölött. Így aztán fel is ugrott egy talpfára a sínek között, és megállt, szemben a vonattal. Az meg egyre csak jött. A reflektora már meg is világította. Én meg ordítottam, hogy jöjjön el onnan, de ő meg se mozdult. – Nem félek – mondta. – Hadd jöjjön! – Úgyhogy odarohantam, vállamra kaptam, mint egy zsákot, és Istenemre esküszöm, olyan szörnyű jeges volt az a híd, hogy majdnem hasra estem, kis híja volt, hogy mindketten meghaljunk. Levettem a vállamról és bevágtam a hóba. A vonat kábé egy másodperc múlva odaért. Ő meg utána egyszerűen felállt és röhögött, mint a bolond, én pedig felkeltem, és jól állba vágtam. Ki tudtam volna törni a nyakát annak a kis idiótának. – Én ki is törtem volna! – Elhiheted, hogy én is azt akartam.

– Nem akarta, hogy eljöjj. Most teljesen magára maradt otthon. – Nem egészen – felelte Tibor. – Nagy élete van Debrecenben. Nem úgy, mint nekünk volt az iskolában. Másnap kibékültünk, és amikor indultam vissza Budapestre, odamentem vele. Azt látnod kéne, mit ad elő abban a bárban, ahol éjszakánként fellép. Azt moziban kéne játszani. Olyan, mint a Fred Aster, csak még hátrafelé kézen átfordulást meg szaltót is csinál. És megfizetik érte! Boldog is lehetnék miatta, ha nem tudnám, hogy teljesen elment az esze. Nem sok kell hozzá, és kirúgják az iskolából, tudod. Meg fog bukni latinból meg történelemből, de a többi tárgyból is éppen hogy csak átmegy. Biztos vagyok benne, hogy amint összeszedi a pénzt a vonatjegyre, elmegy Magyarországról. Anya és apa is tudja. – Ugye, nem mondtad el nekik azt a hidas dolgot? – Viccelsz? Intettek a pincérnek, még egy italt rendeltek. Amíg kihozták, András Budapestről, a jó öreg Hársfa utcáról, meg a zsidónegyedről kérdezte Tibort. – Minden ugyanúgy van, mint amikor elmentél – felelte Tibor. – Bár mindenki egyre jobban aggódik, hogy Hitler újabb háborúba fogja belerángatni Európát. – És akkor a zsidókra fogják kenni. Legalábbis itt, Franciaországban. Jött a pincér, és Tibor elgondolkodva jó mélyet hörpintett a baszk sörből. – Ugye, nincs meg az a fraternité meg égalité, mint korábban gondoltad? András mesélt a Le Grand Occident nagygyűléséről, meg arról, hogy mi történt Polanerrel. Tibor levette a szemüvegét, megtörölte a zsebkendőjével, majd újra feltette. – A vonaton beszélgettem egy emberrel, aki most jött Münchenből. Magyar újságíró, valamilyen gyűlésre küldték ki. Látta, hogy hárman agyonvertek valakit, mert egy államilag támogatott antiszemita újság néhány példányát megrongálta. A német sajtó felkelőknek nevezi az ilyeneket. Egyikük tiszt volt a nagy háborúban, és ki is tüntették. András felsóhajtott és megvakarta az orra tövét. – Polanernél magántermészetű a dolog. Kérdés, hogy milyen kapcsolata van az egyik támadójával. – Kicsiben ugyanaz a gyűlölködés – jegyezte meg Tibor. – Akárhogy is nézzük, rettenetes. – Ostoba voltam, hogy azt hittem, itt más lesz. – Európa átalakul – mondta Tibor. – A kép mindenütt egyre nyomasztóbb. De azért remélem, nem volt itt minden olyan szörnyű neked. – Nem-nem. – András felnézett, és megeresztett Tibor felé egy mosolyt. – Miről van szó, Andráska? – Semmiről. – Titkolódzol? Van valami titkos afférod? – Venned kell nekem valami erősebbet – mondta. Egy közeli bárban whiskyt ittak, és András mindent elmondott Tibornak, hogy meghívták Morgensternék, hogy felismerte a levélről a nevet meg a címet, hogy Klárába szeretett bele, nem Elisabetbe, és hogy nem tudták féken tartani a vonzalmukat. Hogy Klára semmit nem árult el neki, miért jött Párizsba, és miért kell

titokban tartani a személyazonosságát. Amikor befejezte, Tibor belekapaszkodott a poharába, és csak bámult maga elé. – Mennyivel idősebb nálad? Nem volt mentség. – Kilenc évvel. – Te jó Isten! – mondta Tibor. – Egy felnőtt nőbe vagy szerelmes. Ez már komoly dolog, András, tudsz róla? – Halálosan komoly. – Tedd csak le azt a poharat! Hozzád beszélek! – Hallgatlak. – Harmincegy éves – folytatta Tibor. – Nem gyerek már. Mik a szándékaid? Andrásnak összeszorult a torka: – El akarom venni – felelte. – Hát persze. És miből fogtok élni? – Hidd el, gondoltam arra is. – Még négy és fél év. Annyi kell a diplomádig. Addigra harminchat éves. Mire te annyi idős vagy, mint ő most, ő majdnem negyven lesz. Amikor pedig te leszel negyven, ő... – Hagyd abba – szólt rá András. – Én is tudok számolni. – De számoltál is? – És akkor mi van? Ha ő negyvenkilenc éves lesz, amikor én negyven? – Mi történik, ha negyvenéves korodban egy harmincéves nő kezd érdeklődni utánad? Gondolod, hogy hűséges tudsz maradni a feleségedhez? – Tibi, muszáj ezt? – És mi van a lányával? Ő tudja, mi folyik közted meg az anyja között? András megrázta a fejét: – Elisabet utál engem, és rémesen viselkedik Klárával. Nem hiszem, hogy jól venné, ha megtudná. – És Haász József? Ő tudja, hogy beleszerettél a nénikéjébe? – Nem. Azt sem tudja, merrefelé van a nénikéje. A család nem osztja meg vele ezt az információt, ők tudják, miért. Tibor összekulcsolta a kezét: – Istenem, András, hát nem irigyellek! – Reméltem pedig, hogy te megmondod, mitévő legyek. – Annyit tudok, hogy én mit tennék. Amilyen gyorsan csak lehet, befejezném. – Még nem is láttad. – Mit számít az? – Nem tudom. Azt hittem, szeretnéd látni. Nem is vagy rá kíváncsi? – De, rettenetesen – felelte Tibor. – De nem akarok részt venni a tönkretételedben. Még tanúként sem. – Odahívta a pincért, és kérte a számlát. Aztán határozott hangon témát váltott. Reggel András elvitte Tibort az École Spéciale-ba, Vagóval is találkoztak az irodájában. Amikor beléptek, Vago az íróasztala mögött ült, és éppen telefonált a maga jellegzetes módján. A kagylót az álla és a válla közé szorította, és mindkét kezével gesztikulált. A levegőbe rajzolta egy elhibázott épület körvonalait, aztán egyetlen lendületes mozdulattal letörölte, és másikat vázolt fel, amelynek laposnak tűnt a teteje, pedig nem volt lapos, hogy lefolyjon róla a csapadék. Aztán véget ért a beszélgetés, és András végre bemutathatta neki Tibort, abban a helyiségben, ahol oly

sok beszélgetés tárgya volt. Mintha éppen a beszélgetések következtében testesült volna meg. – Szóval megy Modenába? – kérdezte Vago. – Irigylem! Imádni fogja Olaszországot. Soha nem akar többé visszamenni Budapestre. – Hálás vagyok a segítségéért, máskülönben nem lett volna lehetőségem rá – felelte Tibor. Vago legyintett. – Valamit tennem kellett, hogy megnyugtassam az öccsét. Folyton a nyakamra járt a kéréssel. – Ha egyszer valahogy meghálálhatom... – mondta Tibor. – Magából orvos lesz – mondta Vago. – Ha szerencsém van, nem fogok rászorulni. – Aztán közölte velük a kórházból jövő híreket: Polaner állapota stabil, az orvosok úgy döntöttek, hogy nem operálják meg. Lemarque-nak még mindig nincs nyoma. Rosen tegnap berúgta panziószobájának ajtaját, de sehol nem találta. Tibor Andrással együtt végigülte a délelőtti órákat. Végighallgatta, amikor András bemutatta a megoldását a katedrális támfalára, és megnézte a rajzait a műteremben. Találkozott Ben Yakovval és Rosennel, akik gyorsan kimerítették Andrástól szerzett magyar szókincsüket. Tibor a maga szűkös, de nem bátortalan franciaságával pajtáskodott velük. Délben, az ebéd fölött Rosen elmesélte, hogy elzarándokolt Lemarque szállására. Kimerültnek tűnt, arcáról eltűnt a düh pírja, barna szeplői mintha a bőre fölött lebegtek volna. – Micsoda patkányfészek! Vagy száz szűk szoba, tele bűzölgő fiúkkal. Büdösebb volt, mint a börtönben. Az ember szinte megsajnálta azt a rohadékot, hogy ilyen helyen kell laknia. – Nagyot ásított. Egész éjszaka virrasztott a kórházban. – És semmi? Nincs nyoma? Rosen megrázta a fejét: – A pincétől a padlásig átkutattam a házat. Senki nem látta, legalábbis azt mondták. – És ha megtalálnád, mi lenne? – Hogy mit tettem volna? Ha akkor megtalálom, puszta kezemmel megfojtom. De ostobaság lett volna a részemről. Meg kell tudnunk, kik voltak a társai. A diákkávézó kezdett kiürülni. Ajtók nyitódtak és csukódtak mindenütt az átriumos térben, ahogy a diákok mentek be az óráikra. Tibor figyelte őket, szeme komolyan csillogott ezüstkeretes szemüvege mögött. – Min töprengsz? – kérdezte András magyarul. – Szerencsés Bélán – felelte Tibor. Hogy ember embernek farkasa. – Franciául mondjátok, magyarok! – kérte Rosen. – Miről fecsegtek? – Apánk egyik mondásáról – felelte András, és elismételte. – De mit jelent ez, hogy a világ többi része is értse? – L’homme est un loup pour l’homme. Aznap estére meghívást kaptak egy kis mulatozásra Haász Józsefhez a rue Saint Jacque-ra. András először járna Józsefnél azóta, hogy Klárával ez a kapcsolata szövődött. Ez a gondolat aggodalommal töltötte el, de József személyesen hívta meg egy héttel azelőtt, ugyanis néhány festményét kitették a Beaux-Arts diákkiállításán, amit András biztosan ki fog hagyni, mert halálra unná magát, de a megnyitó után lesz a lakásán egy kis enni-innivaló. András azzal próbált kitérni, hogy itt lesz Tibor, és nem szeretné sem őt, sem a többi vendéget még egy jövevénnyel terhelni, de ez

csak olaj volt a tűzre, József annál inkább ragaszkodott, hogy menjenek el. Ha Tibor most jár először Párizsban, nem maradhat le egy Haász József-féle partiról. Amikor odaértek, a társaság már be volt rúgva. A kanapén egy költőtrió állt és háromszólamú kakofóniában előadtak valami költeményt, egy zöld dresszbe bújt lány pedig guminőszámot mutatott be a keleti szőnyegen. Maga József a kártyaasztalnál jeleskedett, egyfolytában nyert a pókerben, miközben a többiek egyre apadó pénzhalmaik láttán sopánkodtak. – Megjöttek a magyarok – rikkantott József, amikor meglátta őket. – Most jön csak a jó kis játék. Húzzatok ide székeket, fiúk. Kártyázzatok velünk! – Sajnos nem áll módunkban – felelte András. – Le vagyunk égve. József szédítő sebességgel osztott. – Akkor egyetek. Ha leégtetek, biztosan éhesek vagytok. Nem vagytok éhesek? – kérdezte, fel se nézve a lapjaiból. – Keressétek meg a büfét! A tálalóasztalon egy halom bagett, három kerek sajt, uborka, alma, füge, egy csokoládétorta és hat üveg bor. – Ezt nevezem barátságos fogadtatásnak! – mondta Tibor. – Ingyen vacsora! Fügés és sajtos szendvicset készítettek maguknak, bevitték a nagy fogadóhelyiségbe, ahol megnézték, hogyan veszi fel a guminő egy karika, harang, spanyol hurok alakját. Utána erotikus pózokba állt be egy másik lánnyal, miközben egy harmadik ősréginek tűnő kamerával fényképezte őket. Tibor delejes transzba esve nézve. – Gyakran rendez Haász ilyen partikat? – kérdezte Tibor, és szemével követte a lányokat, amint beállnak egy újabb pózba. – Gyakrabban, mint gondolnád – felelte András. – Hányan élnek ebben a lakásban? – Ő egyedül. Tibor füttyentett egyet. – A fürdőszobában meleg víz folyik. – Most csak valami nagyot akarsz mondani. – Nem én! Van benn egy oroszlánlábas porcelánkád. Gyere, nézd csak meg! – A halion keresztül a lakás túlsó végébe vezette Tibort. Megálltak a fürdőszoba ajtajánál. Épp csak annyira volt nyitva, hogy a fehér porcelán egy részlete kilátsszon. Belülről gyertyafény pislákolt. András kinyitotta az ajtót. A haliból jövő ragyogástól hunyorogva egy pár állt a falnál, a lány haja össze volt kócolva, blúzán a felső gombok kinyitva. Elisabet Morgenstern volt, egyik karját védekezőleg emelte maga elé a fény ellen. – Bocsánat, uraim – mondta a férfi, franciául, de amerikai akcentussal, minden egyes szót italban áztatott ernyedtséggel ejtve. Elisabet rögtön felismerte Andrást. – Ne bámuljon, maga hülye magyar! – mondta. András visszahátrált a haliba, Tibort is magával húzta. Az ittas férfi diadalittasan kacsintott, és berúgta az ajtót. – Hát szerintem később is ráérünk átnézni a szerelvényeket – jegyezte meg Tibor. – Az lenne a legjobb. – És ki volt ez a bájos lányka? Mintha ismerne téged. – Ez a bájos lányka Elisabet Morgenstern.

– Az az Elisabet? Klára lánya? – Az. – És a fiú? – Annyi biztos, hogy nagyon vagány. – József ismeri Elisabetet? – kérdezte Tibor. – És gondolod, hogy kibeszélte a titkot? András megrázta a fejét: – Fogalmam sincs. Elisabet tényleg úgy tűnik, hogy házon kívül a saját életét éli. De József soha nem említette, hogy lenne egy titokzatos nagynénje, pedig amennyire szeret pletykálni, biztos vagyok benne, hogy mondta volna. – A homloka lüktetni kezdett arra a gondolatra, hogy vajon minek jutott éppen a nyomára, és hogyan fogja elmondani Klárának. Visszaverekedték magukat a kanapéig, leültek és nézték a vendégek elmutogatós játékát. Egy lány kölcsönvette és kapucninak a fejére borította András kabátját, miközben leguggolt és láthatatlan virágokat szedett. A többiek András által soha nem hallott filmcímeket kiabáltak be. Még egy pohár borra vágyott, és éppen felkelt volna, hogy keressen magának, amikor Elisabet szeretője tántorgott be a szobába. A széles vállú szőke férfi, aki drágának tűnő merinóöltönyt viselt, betűrte az ingét a nadrágjába és lesimította a haját. Üdvözlésképpen felemelte a kezét, aztán leült a kanapéra András és Tibor közé. – Hogy vannak, uraim? – kérdezte bágyadt franciasággal. – Ahogy elnézem, távolról sem érzik olyan jól magukat, mint én. – Olyan hangja volt, mint a Radio France reklámjaiban szereplő hollywoodi filmcsillagoknak. – Igazi tüzes lány. Karácsonykor találkoztam vele egy síüdülésen, de azt hiszem, a megszállottja lettem. – Mi már megyünk is – mondta András. – Már itt se vagyunk. – Nem uram! – rikoltott a szőke amerikai. Karját András mellkasának támasztotta. – Egy tapodtat se! Egész éjjel maradunk! A haliból ekkor ért oda Elisabet, a vízcseppeket rázta le a kezéről. Sietősen igazította meg a haját, a blúza pedig félre volt gombolva. Amikor az elülső szobához ért, egyetlen sürgető kézmozdulattal odaintette Andrást. András feltápászkodott a kanapéról, fél meghajlással mentette ki magát, és ment Elisabet után a haliba. A lány bevezette József hálószobájába, ahol a kabátok áradata beterítette az egész ágyat, még a padlóra is leömlött. – Rendben – mondta, és keresztbe fonta a karját a mellén. – Mondja el, mit látott. – Semmit – felelte András. – Semmit a világon. – Ha beszél Paulról anyámnak, esküszöm, megölöm. – Hogyan is beszélhetnék, ha egyszer kitiltott a házból? Elisabet most metsző tekintettel nézett rá. – Ne játssza nekem itt az ártatlant! Tudom, nem az a remény élteti már vagy két hónapja, hogy majd én beleszeretek magába. Tudom, mi folyik maga és az anyám között. Láttam, milyen szemekkel nézett magára. Nem vagyok hülye, András. Talán nem mond el nekem mindent, de elég hosszú ideje ismerem ahhoz, hogy tudjam, mikor van szeretője. És maga pontosan az ő típusa. Vagy inkább úgy kellene mondanom, az egyik típusa. Most rajta volt a sor, hogy zavartan elpiruljon. Láttam, milyen szemekkel nézett magára. Hát még ő, milyen szemekkel nézhetett Klárára. Hogyan lehet, hogy ezt

valaki ne vegye észre? Letévedt a szeme a kandallóra. A hamvak közt egy ezüst cigarettatárca hevert, a monogram már elmosódott rajta. – Tudja, hogy az édesanyja nem szeretné itt látni magát! – mondta. – Sejti egyáltalán, hogy ismeri Haász Józsefet? – Ja, azt az idiótát, aki itt lakik? Miért, az egy hírhedt bűnöző? – Nem éppen – felelte András. – Csak hát elég vad partikat rendez, ennyi az egész. – Ma este ismertem meg. Paul barátja az iskolából. – És Paullal Chamonix-ban találkozott? – Ahhoz magának semmi köze. És komolyan mondom, András, egy szót se szólhat erről az anyámnak. Örök életemre szobafogságra ítélne. – Megrángatta a blúzát, és amikor észrevette, hogy rosszul van begombolva, kisasszonyhoz méltatlan káromkodás hagyta el az ajkát. – Nem mondom meg neki – fogadkozott András. – Becsületszavamra. Elisabet olyan komoran meredt rá, mint aki kételkedik a szavahihetőségében, de kemény tekintete mögött felsejlett a sebezhetősége is, hogy felismerte, András kezében van a kulcs valamihez, ami fontos számára. András nem volt biztos benne, hogy a lány vajon Pault szereti, vagy csak a szabadságot, hogy az anyja árgus tekintetétől távol azt tehessen, amit akar. De mindkettőt meg tudta érteni. Még egyszer ígéretet tett. A lány kissé lejjebb eresztette mereven felhúzott vállait, és visszafogott sóhajtást hallatott. Aztán kihalászott két kabátot az ágyon heverő halomból, kisurrant mellette a haliba, onnan pedig a másik szobába, ahol Paul és Tibor még mindig a mutogatós játékot figyelte. – Későre jár, Paul – szólt Elisabet, és Paul ölébe vetette a kabátját. – Menjünk! – Korán van még! – felelte Paul. – Gyere, ülj le ide, nézzük, hogyan játszanak a lányok! – Nem lehet. Haza kell mennem! – Gyere ide, oroszlánkirálynőm! – mondta Paul és megragadta a csuklóját. – Ha kell, egyedül is hazamegyek – felelte Elisabet, és elhúzódott tőle. Paul felkelt a kanapéról, és szájon csókolta. – Önfejű lány – mondta. – Remélem, nem ez az úriember bántott meg. És Andrásra kacsintott. – Ez a fiatalember a legmélyebb tisztelettel viseltetik a kisasszony iránt – közölte András. Elisabet ingerült pillantást vetett rá... – Jól van, ennyi elég – mondta. Felrántotta a kabátját, egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett Andrásra, és az ajtóhoz lépett. Paul szalutált, és kiment utána a haliba. – Nos – szólalt meg Tibor. – Szerintem jó lenne, ha leülnél mellém, és elárulnád nekem, mi volt ez az egész. – Könyörgött, ne mondjam meg az anyjának, hogy ezzel a férfival láttam. – És te mit válaszoltál? – Megígértem, hogy soha nem árulom el. – Nem mintha lenne rá alkalmad. – Hát, úgy tűnik – felelte András -, Elisabet észrevette, mi folyik az anyja és én közöttem.

– Ó! Szóval lelepleződött a titok. – Ez a titok mindenesetre. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Azt mondta, az anyja típusa vagyok, akármit jelentsen is ez. Arról azonban szemlátomást fogalma sincs, hogy József az unokatestvére. – Felsóhajtott. – Tibor, mi a fenét művelek én? – Azt én is szeretném tudni – felelte Tibor, és átfogta András vállát. A következő pillanatban megjelent Haász József, három pezsgőspohárral a kezében. Mindenkinek adott egy pohárral, és ittak az egészségükre. – Jól szórakozol? – kérdezte. – Mindenkinek kell valami mulatság. – Hát persze – felelt András. Hálás volt a pezsgőért. – Látom, megismerkedtetek Paullal, az amerikai barátommal – szólalt meg József. – Az apja valami ipari vezér. Autógumik, vagy valami ilyesmi. Ennek az új barátnőjének kicsit felvágták a nyelvét, de ő megőrül érte. Talán azt gondolja, ilyenek a francia lányok. – Ha tényleg ilyenek a francia lányok, elég nagy bajban vannak, uraim – jegyezte meg Tibor. – Erre igyunk! – szólt József, és kihörpintették a poharaikat. Másnap András Tiborral együtt bejárta a Louvre hosszú folyosóit, magába szívta Rembrandt bársonybarna árnyait és Fragonard frivol cirádáit, az ókori márványszobrok izmos görbületeit, aztán a parton elsétáltak a Pont d’Iénáig, és megálltak a torony monumentális ívei alatt. Körbejárták a Gare d’Orsay-t, András részletesen előadta, hogyan készített makettet róla, végül visszakanyarodtak a Luxembourg-kertbe, ahol néma dermedtségben álltak a méhkaptárak. Elüldögéltek Polanernél a kórházban, aki átaludta azt is, ahogy az ápolónők ellátták. Polaner borzalmas történetét még el sem mesélte Klárának. Majdnem egy órán át figyelték, hogyan alszik. András szerette volna, ha felébred, ha nem ennyire sápadt és csendes, de a nővérek szerint aznap jobban volt. Ő semmilyen változást nem látott. Utána elmentek a Sarah Bernhardtba, Tibor is segédkezett a zárásban. Elrakták a kávés felszerelést, összehajtották a faasztalkát, kitakarították a réges-régi üzeneteket a színészek fakkjaiból, az elkeveredett kellékeket visszavitték a díszletraktárba, a jelmezeket a varróműhelybe, ahol Madame Courbet gondosan megcímkézett szekrénykékbe hajtogatta őket. Claudel adott Andrásnak egy fél doboz szivart – az is kellék volt valamikor -, és bocsánatot kért tőle, amiért annyiszor elküldte a pokolba. Remélte, hogy András megbocsát, most, hogy mindketten ki lettek szolgáltatva a sors szeszélyének. András megbocsátott. – Tudtam, hogy nem gondolja komolyan – mondta. – Ez egy jó fiú – közölte Claudel, és kétszer is megcsókolta. – Jó fiú – mondta, Tibor felé fordulva. – Aranyember. Monsieur Novákkal az előcsarnokban futottak össze, mikor már kifelé tartottak. Behívta őket az irodájába, elővett három metszett kristálypoharat, is beléjük töltötte egy üveg Tokaji maradékát. Tibor olaszországi tanulmányaira ittak, aztán pedig a Sarah Bernhardt és még három másik, azon a héten bezárt színház újbóli megnyitására.

– Egy város színházak nélkül olyan, mintha egy partin senki sem beszélgetne – jegyezte meg Novák. – Akármilyen jó az ital meg az ennivaló, a résztvevők unatkozni fognak. Azt hiszem, ezt Arisztophanész mondta. – Köszönöm, hogy segített az öcsémnek, nehogy a csatornában végezze – mondta Tibor. – Ó, nélkülem is megtalálta volna a módját – mondta Novák, és András vállára tette a kezét. – Az ön ernyője mentette meg – felelte Tibor. – Különben már a vonatot is lekéste volna. És akkor talán elveszti a fejét. – Nem, ő nem – ellenkezett Novák. – A mi Monsieur Lévinket nem olyan fából faragták. Nagyon jól helytállt volna. Akárcsak majd ön, fiatalember, Itáliában. – Megrázta Tibor kezét, és szerencsét kívánt neki. Már sötétedett, mire elindultak. Végigmentek a Quai de Gesvres-n, a hidak és a bárkák fényei reszkettek a vízen. A folyó medre fölött végigsüvítő szél András hátára lapította a kabátját. Tudta, hogy Klára most a próbateremben tartja az utolsó esti óráját. Tibornak nem árulta el, merre mennek, végigvezette a rue François Mironon a rue de Sévigné felé. Azt az utat követte, amerre már hetek óta nem járt. És akkor a sarkon az utcára ömlött a lámpafény a táncterem díszfüggönyös ablakából, fölötte a felirat: MME MORGENSTERN BALETTMESTER. Hallották az ablakon átszűrődő halk gramofonzenét, a lassú, ünnepélyes Schumannt, amelyet az óra végi bókolásnál használt. Haladó lánycsoport volt, karcsú, pihés tarkójú tízévesek, a pamutdressz alatt apró szárnyakként verdesett a lapockájuk. A terem elején Klára egy sor lendületes meghajlást végeztetett velük. A haját laza kontyba tűzte a tarkóján, szilvakék viszkóz gyakorlódresszt viselt, derekára fekete szalagot kötött. Ruganyos és erős karja volt, a vonásai pedig nyugodtak. Senkire nem volt szüksége, megteremtette a saját életét, íme, a nap végén itt a bókolás, odafönt, a magának vásárolt lakás meleg szobái, benne a saját lánya és Apfelné. És mégis úgy tűnik, mintha tőle, Lévi Andrástól, az École Spéciale huszonkét éves hallgatójától akarna még valamit, talán a sebezhetőség fényűzését, a bizonytalanság heves izgalmát. Miközben nézte, mintha megállt volna a szíve a mellkasában. – Ő az – mondta. – Morgenstern Klára. – Úristen! – szólalt meg Tibor. – Mindenesetre gyönyörű. – Lássuk csak, eljön-e velünk vacsorázni. – Nem, András, nem akarom. – De miért? – kérdezte András. – Azért jöttél, hogy megnézd, hogyan élek, nem igaz? Tessék, itt van. Ha nem találkozol vele, nem fogod meglátni. Tibor csak bámulta, hogy amikor felemeli a karját, a gyerekek is mind megemelik a karjukat, mély meghajlásba állnak. – Milyen pici! – jegyezte meg Tibor. – Mint egy erdei nimfa! András megpróbálta Tibor szemével nézni – mintha életében először látná. Volt a mozgásában valami kislányos bátorság, mintha egy része megmaradt volna gyermeknek. A szemeiből azonban annak a nőnek a tekintete áradt, aki újra kezdte az életét. Ettől tűnt annyira igéző nimfának. Hogy egyszerre testesíti meg az időtlenséget, és az idő visszavonhatatlan múlását. A zene véget ért, a kislányok rohantak összeszedni a zsákjukat és a kabátjukat. Tibor és András végignézte, ahogy

elmentek. Majd a terem ajtajában találkoztak Klárával, aki ott didergett gyakorlódresszében. – András – szólalt meg, és a karjáért nyúlt. András megkönnyebbülve látta, hogy örül neki. Nem tudta, hogyan fogadja majd, hogy eljöttek ide a balett-terembe. De hát mi rossz lehet abban, hogy a Marais felé haladva megállt itt egy pillanatra, mondogatta magának. Mindennapos dolog, bármelyik ismerős így tenne. – Micsoda meglepetés – mondta Klára. – És ki ez az úr? – Tibor, a bátyám – felelte András. Klára megfogta a kezét. – Lévi Tibor! Végre! Hónapok óta hallok magáról! – A válla fölött hátranézett, föl a lépcsőn. – És mi járatban vagytok errefelé? Gondolom, nem az órára jöttetek. – Gyere el velünk vacsorázni! – mondta András. Klára felnevetett, kissé idegesen: – Nem úgy vagyok öltözve. – Iszunk egy italt és megvárunk. Klára a szájára tette a kezét, és megint felnézett. A lakásból készülődés, gyors léptek és ruha susogása hallatszott. – Az én kiismerhetetlen lánykám ma este a barátaival vacsorázik. – Akkor hát gyere el! – mondta András. – Legalább nem unatkozol. – Rendben van – felelte Klára. – Hol lesztek? András megnevezett egy helyet, ahol bouillabaisse-t adnak vastag szelet barna kenyérrel. Mindketten imádták a marseilles-i hallevest, decemberben próbálták ki, az együtt töltött tíz nap alatt. – Félóra múlva ott leszek – mondta Klára és felszaladt. Az étterem valamikor kovácsműhelyként szolgált, halványan még érezni lehetett a hamu és vas szagát. Az olvasztókemencékből sütő lett, durva faasztalok voltak, agyagedényekben csupa olcsó ételt szolgáltak fel almaborral. Leültek az egyik asztalhoz és italt kértek. – Tehát ő a te Klárád – mondta Tibor, és a fejét csóválta. – Ő nem lehet az anyja annak a lánynak, akit este a partiban láttunk. – Pedig ő az. – Micsoda szerencsétlenség! Vajon hogyan tett szert erre a gyerekre? Maga sem lehetett sokkal idősebb akkor. – Tizenöt éves volt – felelte András. – Semmit nem tudok az apáról, csak hogy meghalt régen. Nem beszél róla. Klára éppen akkor érkezett, amikor a második italt megrendelték. Piros kalapját és kabátját az asztal mellett egy kampóra akasztotta, és leült melléjük. Néhány nedves tincset a füle mögé tűrt. András érezte a lábának melegét, közel a sajátjához, az asztal alatt megérintette a szoknyája hajtását. Klára ráemelte a tekintetét, és megkérdezte, hogy nincs-e valami baj. Azt persze nem árulhatta el, ami a legégetőbb baj volt: hogy Tibor, legalábbis elvben, ellenzi a viszonyukat. Úgyhogy inkább elmesélte, mi történt Polanerrel az École Spéciale-ban. – Micsoda szörnyűség! – sóhajtott fel Klára, mikor befejezte, és a tenyerébe temette a homlokát. – Szegény fiú! És mi van a szüleivel? Írt valaki nekik? – Azt kérte, hogy ne írjunk. Tudod, szégyelli a dolgot. – Hát persze! Úristen!

Némán üldögéltek hármasban, almaboros kupájukra meredve. András Tiborra pillantott, és mintha azt látta volna, hogy megenyhült a tekintete. Úgy tűnt, a Polanerrel történtek árnyékában luxus volna a szerelem helyénvalóságáról vagy helytelenségéről elmélkedni. Tibor arról a csoportról kérdezte Klárát, akiket éppen most tanított, ő pedig azt kérdezte, hogy tetszik neki Párizs, és hogy lesz-e ideje szétnézni Itáliában, mielőtt elkezdődik az iskola. – Utazásra nem marad sok idő – felelte Tibor. – A tanítás a jövő héten kezdődik. – Melyik tantárgy lesz az első? – Az anatómia. – Izgalmas lesz – mondta Klára. – Nekem is az volt. – Tanult anatómiát? – Hát persze – felelte. – Még Budapesten, amikor a balettintézetbe jártam... Volt egy mesterem, akinek az volt a hitvallása, hogy az emberi test struktúráját és mechanizmusát is meg kell tanulni. Olyan könyveket olvastatott velünk, amelyekben az anatómiai rajzoktól a legtöbb lány undorodott – sőt, néhány fiú is, bár ők próbálták leplezni. Egyszer elvitt minket a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetébe, ahol a diákoknak hullákat kellett boncolniuk. Az egyik professzorral megmutattatta nekünk a láb és a kar összes izmát, ínját, csontját. Meg a hátgerincet is. Emlékszem, két lány el is ájult. Én viszont imádtam. Tibor kelletlen elismeréssel nézett rá. – És gondolja, ez segítette a táncban? – Azt nem tudom. Szerintem a tanításban segít. Könnyebben el tudok magyarázni néhány dolgot. – Egy pillanatra eltűnődött, szalvétája szegélyét tapogatta. – Tudja, van is otthon egypár anatómiakönyvem. Több mint amennyire szükségem volna. Az egyiket magának ajándékoznám, ha van hely a bőröndjében. – Képtelenség – felelte Tibor, de szemében felcsillant a jól ismert mohóság. Örökölték apjuk könyvmániáját, Tibor és András is órákat töltött a pesti antikváriumokban, ahol Tibor egyik anatómiakönyvet a másik után vette le a polcról, és mutatta meg Andrásnak a színes táblákon a hasnyálmirigy finom ívét, a tüdő bárányfelhő formájú fürtjét. Áhítozva nézte azokat a lenyűgöző köteteket, amelyeket még antikváriumi áron sem engedhetett meg magának. – Ragaszkodom hozzá – mondta Klára. – Vacsora után eljön és kiválaszt egyet magának. Így aztán a bouillabaisse-t és még egy kör almabort követően elmentek a rue de Sévignére és felkaptattak Klára lakásába. Ott volt az a nappali, ahol először meglátta, a fészek formájú tál a cukortojásokkal, a szürke bársony pamlag, a fonográf, a borostyán ellenzős lámpa – Klára életének bensőséges tája, amely az elmúlt hónapban megtagadtatott tőle. Az egyik könyvespolcról levett három nagy bőrkötéses anatómiakönyvet. Az íróasztalra fektette őket, és felnyitotta aranyozott fedőlapjukat. Tibor kihajtotta az illusztrációs oldalakat, amelyeken négy színben tárultak fel az emberi test titkai: izmokkal körülfont hüvelyükben a csontok, a nyirokrendszer pókhálója, a belek tekergőző kígyója, a szem kisablakos szobája. A legnehezebbik és legszebbik a Corpus Humanus nagyalakú latin nyelvű példánya, Viktor Romankov balettmester lendületes és szögletes beírásával: Sine scientia ars nihil est. Budapest, 1925.

Elvette a kötetet Tibortól, és visszahelyezte a bőrtokjába. – Ezt a példányt szeretném, ha elfogadná tőlem – mondta, és a karjába tette. Tibor elvörösödött, és megrázta a fejét: – Nem tehetem... – Azt akarom, hogy tartsa meg. A tanulmányaihoz. – Utazni fogok, és nem szeretnék kárt tenni benne. – Megint visszanyújtotta. – Nem – tiltakozott Klára. – Vegye el! A legjobb helyen lesz. Én meg örülni fogok, hogy Modenába kerül. Kis dolog ez ahhoz képest, amit ön megtett, hogy oda kerüljön. Tibor lenézett a könyvre a karja közt. András tekintetét kereste, de András elfordította a fejét. Tudta, hogy ha ránézne, már csak az lenne a kérdés, vajon Tibor helyesli-e, ami András és Klára között történt. Inkább a sötét erdőben haladó lovat és lovast ábrázoló kandallórácsra szegezte a szemét, hadd döntsön Tibor helyett a vágyakozás arra a csodálatos könyvre. Még egy pillanatnyi habozás után Tibor ügyetlenül kinyilvánította háláját, és megengedte, hogy Klára becsomagolja barna papírba. Tibor utolsó párizsi napján Andrással felszálltak a dübörgő Metróra, és elrobogtak Boulogne-Billancourt-ba. Januárhoz képest meleg, száraz délután volt, a szél sem fújt. Bejárták a hosszú, csendes sugárutakat, pékek, zöldségesek és rőfösboltok között, arra a környékre igyekeztek, ahol Pingusson hófehér óceánjárója hasította a kora reggeli levegőt, mintha épp a tengerre tartana. András elmesélte annak a pókerpartinak a történetét, amikor Perret veszteségéből lett az ő ösztöndíja. Majd továbbvezette bátyját, végig a rue Denfert-Rocherau-n, ahol Le Corbusier, MalletStevens, Raymond Fischer és Pierre Patout épületeiből a komor egyszerűség atmoszférája áradt a ritka reggeli fényben. Mióta először erre járt, András újra meg újra felkereste e néhány utcányi apró világot, ahol az általa legjobban csodált élő építészek felépítették az egyszerűség és szépség parányi szentélyeit. Nemrég egy reggel ráakadt Perret házára, a tömbszerű, enyhén japános Villa Gordinre, amelyet egy szobrász számára tervezett, és amelynek visszatükrözős ablakfalát két, egymásra merőleges téglával kirakott négyszög tagolta. Perret bármit felépíthetett volna Párizs bármelyik üres telkén, de ő ezt választotta, spártai egyszerűségű munka, emberléptékű tér a művész számára egy kis utcán, ahol jó az embernek dolgozni és egyedül lenni. Ez lett András legkedvesebb épülete Boulogne-Billancourt-ban. Leültek a járdaszegélyre a házzal szemben, és mesélt a bátyjának Dora Gordin lett születésű szobrászról, meg a tágas műteremről, amelyet Perret az épület hátsó részébe tervezett számára. – Emlékszel azokra a kunyhókra, amiket Konyáron építettél? – kérdezte Tibor. – Az építési vállalkozásodra? Ó, az építkezési vállalkozása! Azon a nyáron, amikor kilencéves lett, mielőtt a debreceni iskolába került, a környékbeli fiúk számára építkezési vállalkozást nyitott. Hulladékfa-monopóliumát kihasználva fél nap alatt meg tudott építeni egy várat vagy klubházat. A négyéves Mátyás volt a segédje. Mátyás mindig vele jött, amikor munka volt, és komoly képpel adta a szögeket András kezébe, amikor ő összekalapálta a házakat. Az építési munkák fejében András mindenfélét összeszedett, amit csak kapott a fiúktól. Egy fotográfiát, ahol valakinek az apja katonaruhában feszít. Parányi bádogrepülőkből egy egész flottát. Egy

macskakoponyát. Balsafa hajót. Fehér egeret ketrecben. Azon a nyáron ő volt a leggazdagabb fiú a városban. – Emlékszel az egeremre? – kérdezte András. – Hogy milyen nevet adtál neki? – Elijahu ha Navi. – Anya utálta. Szentségtörésnek tartotta. – Mosolygott, és visszahajlította az ujjait a hideg járdaszegélyen. Az árnyékok egyre nőttek, a hideg kezdte átjárni a ruházatát. Azt javasolta volna, hogy menjenek tovább, de Tibor a könyökére dőlve bámulta az örökzöld növények sokaságát a tetőkertben. – Abban az évben lettem először szerelmes – mondta. – Erről soha nem beszéltem neked. Túl kicsi voltál, nem értetted volna, mire meg nagyobb lettél, már másik szerelmem volt. Zsuzsanna, akivel táncolni jártunk a gimnáziumban. Előtte azonban volt egy lány, a Geller Rózsa. Rózsika. Én tizenhárom éves voltam, ő meg tizenhat. A legnagyobb lány volt abban a családban, akiknél Debrecenben laktam. Akik aztán elköltöztek, épp mielőtt te is iskolába kerültél. András szokatlan érdes, majdhogynem keserű tónust fedezett fel Tibor hangjában. – Tizenhat éves – mondta, és mély hangon füttyentett egyet. – Idősebb nő. – Mindig meglestem, amikor a konyhai bádoglavórban mosakodott. Nekem a függöny másik oldalán volt az ágyam. A függöny meg csupa luk. Biztos tudta, hogy nézem. – És láttál mindent. – Mindent. Ott állt, locsolta magára a vizet, és közben a Marseillaise-t dúdolta. – Miért pont a Marseillaise-t? – Valami francia filmszínészbe volt szerelmes. Aki egy csomó háborús filmben játszott. – Pierre Fresnay. – Úgy van, az a gazember volt. Honnan tudtad? – Ben Yakov barátom pont úgy néz ki, mint ő. – Hm. Még jó, hogy nem tudtam, amikor találkoztam vele. – És mi lett aztán belőle? – Egyszer az apja meglátta, hogy leselkedem. Véresre vert. A karomat is eltörte. – A karod focizás közben tört el! – Ez volt a hivatalos verzió. Az apja azt mondta, hogy feljelent a csendőrségen, ha megmondom az igazat. Ki is dobtak a házból. Soha nem láttam többé. – Ó, Istenem, Tibor, erről semmit nem tudtam. – Ez volt a lényeg! – De hát ez szörnyű! Még csak tizenhárom éves voltál! – Ő meg tizenhat. Volt annyi esze, hogy ne hagyja tovább folytatódni. Tudhatta, hogy előbb-utóbb le fogok bukni. – Felállt, és leporolta a nadrágját. – Szóval nekem ennyi tapasztalatom van az idősebb nőkkel. A ház egyik ablakában valami mozgás támadt, egy nő árnya suhant át a fénylő négyszög előtt. András felállt a bátyja mellé. Elképzelte, hogy a szobrász jön az ablakhoz, mert látja őket ott üldögélni, várva, hogy megpillanthassák. – Én nem tizenhárom éves vagyok – mondta András. – És Klára sem tizenhat. – Ez igaz – felelte Tibor. – Felnőttek vagytok. Vagyis még súlyosabbak lehetnek a következmények, ha a hullámok átcsapnak fölöttetek.

– Késő – jegyezte meg András. – Fölöttem már átcsaptak. Fogalmam sincs, mi lesz. Ki vagyok szolgáltatva kényének-kedvének. – Akkor remélem, könyörületes lesz – mondta Tibor. És ugyanazt a rachmonusz jiddis szót használta, amely három hónappal azelőtt a Luxembourg-kertben Andrást észhez térítette. Másnap reggel elvitték Tibor csomagjait a Gare de Lyonba, ugyanúgy, ahogy András poggyászát vitték ki a Nyugati pályaudvarra, amikor Párizsba indult. Most Tiboron volt a sor, hogy külföldön belevágjon az ismeretlen életbe, és egy idegen nyelv rejtekútjain közlekedjen, tanuljon és dolgozzon. A sugárút csatornáin át süvített a szél, próbálta kicsavarni kezükből a bőröndöket, az előző napok melege úgy elszállt, mintha csak álmodták volna. András szerette volna, ha valamilyen ürüggyel még egy napig, még egy hétig itt tarthatja Tibort. Persze, Tibornak igaza van. Bolondságot csinált, amikor belehabarodott Morgenstern Klárába. Máris túl veszélyes terepre merészkedett, egyre fogyatkozó ösvényen oldalazgat a vak sziklameredély felé. Nincs meg hozzá az alkalmas cipője, ellátása, ruházata, sem előrelátása, lelkiereje és tapasztalata. Nem volt semmije, csak a vakmerő remény, valami ábránd, olyasvalami, ami a tizenötödik század felfedezőit is dúlva-fúlva a világ végére vezette. Miután Tibor rámutatott, mennyire nincs készen minderre, hogyan hagyhatja most magára? Hogyan teheti meg, hogy beszáll a vonatba és elszáguld Itáliába, még ha ott az orvosi egyetem várja is? Mindig az ő feladata volt, hogy a homályban tévelygő Andrásnak utat mutasson – gyermekkorukban időnként szó szerint is, amikor egyedül az ő keze vezette Andrást a sötétben. Most viszont kiértek a Gare de Lyonra, ott állt előttük a vonat a sínen feketén és egykedvűen. – Jól van – búcsúzott Tibor. – Akkor hát megyek. Maradj még, szerette volna mondani András. Ehelyett azt jött ki a száján: – Sok szerencsét! – Írj nekem, András! És ne csinálj több zűrt! Értetted? – Értettem. – Akkor jó. Hamarosan találkozunk. Hazudsz, gondolta András. Tibor megfogta a kabátujját. Úgy nézett ki, mint aki még néhány utolsó szót szólt volna magyarul, mielőtt felszáll az olaszul és franciául beszélő utasokkal teli vonatra, de csak némán elnézett a pályaudvar óriási torka, és tovább, az összefutó sínpárok kusza sokasága felé. Fellépett a vonatra, András pedig átadta neki a bőrtarisznyáját. Ezüstkeretes szemüvege lecsúszott az orrnyergéről, de hüvelykujjával visszatolta. – Írj, ha megérkeztél! – kérte András. Tibor a sapkájához emelte kezét, és eltűnt a harmadosztályú kocsiban. Amikor a vonat elhagyta az állomást, András a SORTIE feliratú ajtón kisétált a városba, amelyből máris hiányzott a bátyja. Elzsibbadt a lába, ahogy abban az új fekete Oxford-cipőben sétált, amelyet a bátyja hozott Budapestről. Mindegy volt, ki jön szembe az utcán, és merre halad. Ha most a járdáról lelépve nem a vízelvezető árokban, hanem a levegőben találja magát, ha a kocsik fölött, a házak közt addig kaptat, amíg már a vörös agyaglappal fedett kéményű háztetők szabálytalan girbegurba hálózatát is felülnézetben látja, majd tovább emelkedve a téli ég alacsonyan lógó felhőinek pocsolyájába gázol, akkor sem érez megütközést vagy örömet,

csodálkozást vagy meglepetést, csak ugyanazt az ólmos nehézséget a tagjaiban. Csak vitték a lábai a bátyjától egyre messzebbre, keresztül a városon nyugat felé, a Raspailra, egészen az École Spéciale-ig, a kék kapun át, be az udvarra. Az udvar tele volt diákokkal, különös módon mind némán álltak, lehajtott fővel, hármas-négyes csomókban. Az udvar fölött a levegőben súlyos csönd lebegett. Fekete jelenléte olyan tapintható volt, mint egy röptében megfagyott varjúcsapat. Az egyik sarokban álló megrepedt padon maga Perret ült, kezébe hajtott fejjel. Az történt, hogy a lassan működő vidéki posta révén Polaner sérülésének híre végül eljutott Lemarque-hoz, aki a támadás után szülei tanyájára menekült. A társai által írt levélből megtudta, hogy Polaner kórházba került, élet és halál között lebeg, belső vérzése van. A beszámoló célja az volt, hogy lelket öntsön Lemarque-ba, tudja meg, hogy tettük nem volt hiábavaló, hogy a verés hatása a támadást követően is érvényesült. Miután kézhez vette, Lemarque is megírt két levelet. Az egyiket az iskola igazgatójának címezte, amelyben elismerte felelősségét a történtekért, megnevezte még három harmad- és negyedéves tettestársát. A másodikat Polanernek, amelyben röviden nyilatkozik lelkiismeret-furdalásáról és szerelméről. Késő éjjel, miután mindkét levelet otthagyta a konyhaasztalon, szülei pajtájában felakasztotta magát egy keresztgerendára. Apja reggel fedezte fel a tetemét. Már kihűlt, és kék volt, mint a téli hajnal maga.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egy hajvágás ÚGY DÖNTÖTTEK – előbb a Perret irodájában tartott késő esti összejövetelen, aztán még később a Kék Galambban -, hogy András fogja közölni Polanerrel Lemarque halálhírét. Perret úgy gondolta, hogy mint az iskola igazgatójának, az ő kötelessége megtenni ezt a bejelentést, Vago viszont úgy érvelt, hogy tekintettel a kényes helyzetre, különleges körültekintésre van szükség, ezért jobb lenne, ha Polanert valamelyik barátja értesítené. András, Rosen és Ben Yakov is egyetértettek vele, végül Andrást bízták meg a levél átadásával. Persze kivárják, amíg az orvosok úgy ítélik meg, hogy már nem veszélyes az állapota. Jó okuk volt feltételezni, hogy erre már nem kell sokat várniuk. Kéthetes kórházi tartózkodását követően a belső vérzés utóhatásai kezdtek alábbhagyni. Polaner zavarodottsága megszűnt, véraláfutásai és duzzanatai múlófélben voltak, enni-inni már tudott egyedül. Akár még egy hónapig is legyengült állapotban lehet, mondták az orvosai, amíg pótolni tudja a vérveszteséget, de abban mindannyian egyetértettek, hogy a szakadék szélétől eltávolodott. Mi több, azon a hétvégén már olyan jónak tűnt az állapota, hogy András oda mert fordulni az egyik orvosához, és szabatos franciasággal megemlíteni neki Lemarque-ot. A doktor, egy hosszúkás arcú belgyógyász, aki Polaner esetét egy külön tanulmányban is tárgyalta, aggodalmát fejezte ki az esetleges sokkhatás miatt. Miután azonban ezt a hírt nem lehetett örökre titokban tartani Polaner előtt, abban egyetértett, hogy talán jobb, ha még a kórházban mondják meg neki, ahol szoros ellenőrzés alatt áll. Másnap András a már ismerős acélszéken ült az ágy mellett, és a támadás óta először hozta szóba az École Spéciale-t. Miután olyan jól gyógyul, András azt mondta, hogy az orvos szerint lassanként visszatérhet iskolai munkájához. Behozhatna-e neki valamit a műteremből – a statikakönyvét, a rajzszereit vagy a vázlatfüzetét? Polaner szánakozó pillantást vetett Andrásra, és lehunyta a szemét: – Nem megyek vissza az iskolába – mondta. – Hazautazom Krakkóba. András megfogta a karját: – Valóban ezt akarod? Polaner mélyet sóhajtott: – El lett döntve helyettem. Eldöntötték. – Semmi nincs eldöntve. Ha akarsz, visszamész az iskolába. – Nem tehetem – felelte Polaner, és a szeme megtelt könnyel. – Hogy nézek szembe Lemarque-kal, vagy bármelyikükkel? Nem mehetek vissza a műterembe, nem ülhetek le az asztalomhoz, mintha mi sem történt volna. Nem volt értelme tovább várni. András kivette a levelet a zsebéből és Polaner kezébe tette. Polaner hosszú ideig bámulta a borítékot, rajta saját nevét Lemarque hegyes betűivel. Aztán kinyitotta, és egyetlen lapját a térdére terítette. Elolvasta azt a hat sort, amelyben Lemarque mindent bevall és bocsánatot kér Polanertől mind a támadásért, mind azért, amit úgy érez, muszáj megtennie. Amikor befejezte az olvasást, ismét összehajtotta a levelet, és visszahanyatlott a párnára, mellkasa ütemesen emelkedett-süllyedt a lepedő alatt. – Ó, Istenem – mondta, félig suttogva. – Mintha magam öltem volna meg.

András eddig azt hitte, Lemarque iránti gyűlölete elérte tetőfokát, hogy Lemarque halálával a gyűlölet tovább is lépett, inkább valamilyen szánalom felé. Ám most, hogy látta Polaner gyászát, látta, hogy a hír súlya alatt meggyűrődnek az ismerős vonalak és formák barátja arcán, remegni kezdett a dühtől. Mennyivel rosszabb, hogy Lemarque halálhíre a bűnbánat és a szerelem vallomásával együtt érkezett! Most Polanernek mindig arra kell gondolnia, hogy mit vesztett, és mi lehetett volna, ha a világ másmilyen. Még a támadáson és a halálon túlmenően is volt itt valami gonoszság, hasonló a hajdú tájon termő tűzcsalán csípéséhez. Ha a tövis beleáll az emberbe, egyre mélyebbre fúrja magát, és napokon-heteken át üríti maró mérgét az áldozatba. Aznap este jóval sötétedés utánig bennmaradt Polanernél, nem törődve az osztályos nővér figyelmeztetésével, hogy a látogatási idő véget ért. Amikor tovább erősködött, azt mondta, hívja ki a rendőrséget, ha meg akar szabadulni tőle. Végül a hosszúkás arcú orvos lépett közbe András érdekében, mire megengedték neki, hogy egész éjjel és reggel is benn maradjon. Miközben az ágy mellett virrasztott, fejében minduntalan visszatért arra, amit Polaner októberben a Kék Galambban mondott: Én behúzom a nyakam. Tanulni szeretnék, és megszerezni a diplomámat. Ha rajta múlna, gondolta, nem engedné, hogy a szégyen és a gyász hazakergesse Polanert Krakkóba. Még egy hétnek el kellett telnie, amíg Polaner elhagyhatta a kórházat. Amikor végre kijött, András vitte haza a boulevard Saint-Germainre, a szobájába. Megvizsgálta Polaner sérüléseit, etette, a ruháit levitte a mosodába, rakott a tűzre a kandallóban, amikor leégett a fa. Egyik reggel a péktől jövet felülve találta Polanert az ágyban, a térdén rajztábla, a takaró teleszórva a ceruzahegyezés maradványaival, az ágy melletti szék teleszórva faszénnel. András egy szót sem szólt, amikor egy pár bagettet letett az asztalra. Megkent egy kenyeret dzsemmel és teát készített Polanernek, odaadta neki az ágyba, majd helyet foglalt az asztalánál. És munkája közben Polaner ceruzájának hersegése kísérte egész reggel, mint valami zene. Valamikor délelőtt Polaner megállt a tükrös szekrénynél, és kezét végigfuttatta borostától árnyékos állán. – Úgy nézek ki, mint egy bűnöző – mondta. – Mintha hónapok óta börtönben ülnék. – Sokkal jobban festesz, mint pár hete. – Elképzelhetetlennek tűnik hajvágásra gondolni. – Mi abban az elképzelhetetlen? – Nem tudom. Az egész. Először is, nem tudom, hogy be tudok-e ülni egy borbély székébe és lefolytatni vele egy normális beszélgetést. András Polaner mellé állt, és megnézte a tükörben. Ő maga rendezettebbnek tűnt, mint már hetek óta. Klára az előző este megnyírta a haját, afféle úriembert faragott belőle, pedig ő jobban szerette, ha hosszú a haja. – Idehallgass – mondta András. – Mi lenne, ha megkérném egy barátomat, hogy jöjjön el és vágja le a hajad? Akkor nem kellene beülnöd a fodrász székébe és beszélgetni vele. – Milyen barátodat? – kérdezte Polaner, Andrásra nézve az üvegben. – Egy igen közeli barátomat. Polaner elfordult a tükörtől, és közvetlenül Andrásra nézett: – Egy nőnemű barátodat?

– Exactement41. – Miféle barátnődet, András? Mi folyik itt, amióta én ágyban heverek? – Attól tartok, ez annál sokkal régebben tart. Ami azt illeti, hónapok óta. Polaner szégyenlős, futó mosolyt vetett Andrásra, abban a pillanatban, Lemarque halála óta először, mintha visszavedlett volna a saját bőrébe. – Gondolom, nincs kedved elmesélni. – Most, hogy már megemlítettem, úgy érzem, kötelességem. Polaner egy székre mutatott: – Akkor mondd! Aznap este Polaner ugyanabban a székben üldögélt a szoba közepén, vállára terített konyharuhával, elé támasztva a tükör, miközben Morgenstern Klára dolgozott rajta egy ollóval és fésűvel, és beszélt hozzá halk, hipnotikus hangján. Amikor András előző este szólt neki, rögtön megértette, miért kell megtennie, amit kér, ennek érdekében a vacsoraterveit is elhalasztotta. Kora este útban Polaner felé, egyfajta néma buzgósággal fogta András kezét, miközben átjöttek a Szajnán, szemét lesütve, amit András hasonló gyász emlékének vélhetett. Most ott állt a kandalló mellett, némán és hálásan és nézte, hogy hullanak alá a hajtincsek a nő a keze nyomán, aki azonnal felfogta ennek az egyszerű, de bensőséges aktusnak a jelentőségét, és a boulevard Saint-Germain padlásszobájában nekilátott helyrehozni a károkat.

41

Pontosan (francia).

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Tuileriákban AZON A TAVASZON András, amikor nem volt órán, és nem Polanerről gondoskodott, vagy Klárával találkozott, Vincent Forestier felügyelete alatt a díszletek megtervezésének és felépítésének fortélyait tanulta. Monsieur Forestier-nek a rue des Gravilliers-n volt a műterme, ahol terveket szerkesztett és maketteket készített. Hónapokon át égető szüksége lett volna egy tanoncra, aki segít a tervek másolásában, a makettépítés aprólékos és gondos munkájában. Forestier magas, testes, állandó ősz borostával árnyékolt arcú, szomorú ember volt, aki minden mondatát széles vállának megrándításával kísérte, mintha maga se tartaná sokra, amit mond. Kiderült, hogy ő maga is afféle csendes tervezőzseni. A legszigorúbb pénzügyi feltételekkel és legrövidebb határidőkkel is képes volt a saját összetéveszthetetlen stílusában palotákat, városrészleteket, árnyas szurdokokat előállítani. Díszletei gyakorta alakultak át más díszletekké. A tündérkirálynő lugasa a város másik felében, egy másik színházban esetleg parancsnoki irodaként szolgált, harmadik szerepkörében pedig mint vonatfülke, remetekunyhó, vagy egy pasa baldachinos ágya. András ötlete, hogy a lapok egyik felét külső, a másikat belső díszletként használják, Forestier legkifinomultabb fogásai közé tartozott. Olyan kirakós játékra emlékeztető díszleteket készített, amelyekből három vagy négy belsőt is ki lehetett alakítani a lapok összeállítási sorrendjétől függően. Nagymestere volt az optikai trükköknek. Arra is képes volt, hogy a színpadon keresztülvonuló színészt egyre nagyobbnak, vagy egyre kisebbnek mutassa. A világítás ügyes beállításával pedig akár egy óvodát is a borzalmak csarnokává tudott alakítani. Kézzel festett diákat vetített, és segítségükkel távoli városokat, hegyeket, kísértetjelenéseket, a szereplő ifjúkori emlékeit varázsolta a nézők elé. Vagy egy gyertya hőjével forgatott bűvös lámpás segítségével repülő madárrajokat jelenített meg a félig áttetsző függönyön. Bármelyik díszletbe titkos csapóajtót vagy forgóajtót vághatott, minden felület mögé titokzatos belső teret építhetett, abból egy másodikat, meg harmadikat, ami aztán kísértetiesen emlékeztetett a külsejére. Magának Monsieur Forestier-nek is szokása volt, hogy eltűnt vagy felbukkant, mint a színészek az általa tervezett díszletekben. Időnként bejött, megbízta Andrást valamilyen feladattal, majd öt perc múlva nyoma veszett, mintha csak beleolvadt volna a falba, hogy András egyedül töprenghessen tovább a díszlet rejtélyein. A Sarah Bernhardt forgataga után András néha magányosnak érezte ezt a munkát. Este azonban, a szobájába hazaérve, sokszor Klára várt rá. Minden este rohant haza, reménykedve, hogy ott találja. Pedig legtöbbször csak Klára szellemét ölelhette a sötétben, az árnyékát, amely az ő távollétében is vele maradt a szobában. Majdnem beleőrült, ha két látogatása közt napok teltek el. Tudta, de nem akart gondolni rá, hogy amíg ő az iskolában van, dolgozik vagy Polanerről gondoskodik, addig Klára a saját életét éli. Esténként összejöveteleket ad, színházba, moziba, dzsesszklubokba és kiállításmegnyitókra jár. Próbálta felidézni azoknak az embereknek a képét, akikkel a barátai összejövetelein találkozott, vagy az övéin szórakoztak – külföldről jövő koreográfusok és táncosok, fiatal zeneszerzők, írók,

színészek, gazdag mecénások -, és biztos volt benne, hogy előbb-utóbb elfordítják tőle. Ha egymás után három este sem jött el a rue des Écoles-ra, mindig azt gondolta: hát bekövetkezett, és a rá következő napot a kétségbeesés homályában töltötte. Ha ilyen hangulatban egyedül elment valahová, minden párra haragudott, akiket meglátott utcán. Amikor valamilyen filmmel próbálta elterelni a figyelmét, elátkozta a vászon koromfekete hajú istennőjét, aki kiosont a férje fülkéjéből, és bemászott a szeretője holdfényes kusettjébe. Ha egy-egy ilyen este végén arra ért haza a rue des Écoles-ra, hogy ég a villany az ablakában, amíg felkapaszkodott a lépcsőn, azt mondogatta magának, nyilván csak azért jött el, hogy véglegesen szakítson vele. Amikor aztán kinyitotta az ajtót, és ott találta Klárát, aki a kandalló mellett ülve regényt olvasott vagy gyakorlódresszének a szegélyét varrta, láttára pedig rögtön felállt és a nyakába csimpaszkodott, András elszégyellte magát, amiért kételkedett benne. Május közepén, ahogy a fák szűk zöld trikót öltöttek és a Szajna felől esténként is meleg szél érkezett, az egyik szombat este Klára új, karima nélküli világoskék, de sötétebb kék szalaggal díszített tavaszi kalapban érkezett. Egyszerű darab volt, ártatlan kis divatcikk, az évszakváltás óvatos jele. Első ölelkezésük telének harang formájú piros kalapja óta mindenféle kalap volt már rajta. András jól emlékezett például egy fekete tollas teveszőr kalapra, meg valamilyen bőrrojtos zöldre is. Ez a jellegzetesen tavaszi, halványkék karimátlan kalap azonban, ellentétben a többivel, azt juttatta eszébe, hogy mindkettejük ideje telik, de ő még mindig csak diák, Klárának várnia kell rá, ez tehát csak holmi affér köztük, tünékeny, könnyű fátyol. András kivette Klára szitakötő formájú kalaptűjét, az ajtó melletti állófogasra tette a kalapot, aztán kézen fogta és odavezette az ágyhoz. Klára mosolygott és átölelte, a nevét suttogta a fülébe, ő azonban megint megfogta a kezét és leült vele. – Mi az? – kérdezte Klára. – Mi a baj? András meg sem tudott szólalni, képtelen volt elmondani, mitől lett hirtelen olyan szomorú. Nem tudta, hogyan mondja el Klárának, hogy erről a kalapról az élet rövidsége jutott eszébe, és hogy ő semmivel sem lett méltóbb rá, mint a kezdet kezdetén. Így hát a karjába vette, és szeretkeztek, miközben András azzal biztatta magát, hogy az sem baj, ha ezeken az éjszakai találkozásokon, ezen a behatárolt viszonyon kívül soha nem lesz más közöttük. Elszalad velük az idő, mire sikerült kiszakítaniuk magukat a jó meleg ágyból, és felöltözniük, majdnem három óra volt már. Lekaptattak az öt lépcsőfordulón az utcára, és elsétáltak a boulevard Saint-Michelre, ahol leintettek egy taxit. Mindig ugyanazon a sarkon vettek búcsút egymástól. Egyre jobban gyűlölte a járdának azt a darabját, amiért estéről estére elszakította tőle Klárát. Napközben másmilyennek tűnt, mert az őket elválasztó erő olyankor beleveszett a mindennapi élet nyüzsgésébe, amely fittyet hányt a szerelemnek. Már majdnem sikerült elhinnie, hogy olyan, mint bármelyik másik utcasarok, nem bír semmilyen különleges jelentőséggel. Ilyenkor éjjel azonban maga volt a végzet. Látni sem bírta – sem a szemközti könyvesboltot, sem a körbekerített hársfákat, sem az izzó zöld kereszttel jelzett patikát. Semmit. Inkább befordult vele egy másik utcába, és sétáltak a Szajna felé. – Merre megyünk? – kérdezte Klára, és rámosolygott. – Hazakísérlek.

– Rendben van. Gyönyörű az éjszaka. – És az is volt. Májusi szellő suhant végig a Szajna medre fölött, egy hídon átsétáltak a Marais-be. Az utcák még tele voltak estére kiöltözött emberekkel, úgy tűnt, senki nem hajlandó befejezni az éjszakát. Menet közben András azt a képtelenséget dédelgette az agyában, hogy Klára házához érve együtt mennek majd fel a lépcsőn, a halion keresztül csendben beosonnak a hálószobába, és együtt alszanak a fehér ágyon. Ám a 39-es számnál égve találták a lámpákat. Klára kulcsának csörgésére lerohant Apfelné, és közölte vele, hogy Elisabet még nem jött haza. Klára szeme tágra nyílt a rémülettől. – De hát már elmúlt három óra! – Tudom – felelte Apfelné a kötényét csavargatva. – Nem tudtam, hol találom meg. – Uram, Istenem, mi történhetett?! Soha nem késett ennyit. – Az egész környéket bejártam utána, Madame! – Én meg egész idő alatt távol voltam! Uram Isten! Hajnali három óra! Azt mondta, csak Marthe-tal megy táncolni! Ezután a rémület órája következett, amelyben Klára sok mindenkit felhívott, és megtudta, hogy Marthe aznap este nem is látta Elisabetet, hogy a kórházak nem vettek fel Elisabet Morgenstern nevű beteget, és hogy a rendőrség nem kapott jelentést Elisabet személyleírásához hasonló lánnyal kapcsolatos erőszakos bűncselekményről. Miután letette a telefont, Klára fejét fogva fel-alá járkált a szalonban. – Megölöm! – mondta, majd könnyekben tört ki. – Hol lehet már? Majdnem négy óra! Andrásnak eszébe jutott, hogy Elisabet feltehetőleg a szőke amerikaival van, hogy távolléte jó eséllyel ugyanolyan okokra vezethető vissza, mint Klára kései hazatérése. A lánynak azonban megígérte, hogy megtartja a titkát. Habozott hát hangot adni a gyanújának. De Klára gyötrődését sem bírta tétlenül nézni. Emellett a késlekedés kockázattal is járhat. Elképzelte, hogy Elisabet valahol veszélyben lehet – alkoholmérgezést kapott József partiján, vagy egyedül kóborol valamelyik távoli kerületben egy rosszul végződő báli este után -, tudta tehát, hogy beszélnie kell. – A lányodnak van egy barátja – mondta. – Egyszer egy összejövetelen láttam őket együtt. Meg kéne tudnunk, hol lakik, és ott megnézni. Klára szeme összehúzódott. – Miféle barátja? És milyen összejövetelen? – Könyörgött, hogy ne mondjam el neked – felelte András. – És én megfogadtam. – Mikor történt ez? – Hónapokkal ezelőtt – mondta András. – Januárban. – Januárban! – Egyik kezével a pamlagra támaszkodott, mintha meg kellene tartania az egyensúlyát. – András, ezt nem mondhatod komolyan! – Sajnálom. Hamarabb kellett volna szólnom. De nem akartam visszaélni Elisabet bizalmával. A szemében tiszta düh villámlott: – Hogy hívják azt az embert? – Csak a keresztnevét tudom. A vezetéknevét nem. De az unokaöcséd ismeri. Elmehetünk hozzá. Én felmegyek, te megvársz a taxiban. Klára felkapta a pamlagról könnyű kabátját, és egy perc múlva már rohantak lefelé a lépcsőn. De amikor kinyitották az ajtót, Elisabetbe botlottak a küszöbön, egyik kezében egy pár estélyi cipővel, a másikban vattacukorral állt előttük. Klára az

ajtóból hosszan végigmérte, cipőstül, a vattacukrostul. Nyilvánvaló volt, hogy nem Marthe-tal töltött el egy ártatlan estét. Elisabet viszont Andrásra meredt, ő nem is állta a tekintetét. Mintha abban a pillanatban értette volna meg, hogy András elárulta. Riadt dühvel nézett rá, majd saját anyjával együtt félrelökte és felrohant a lépcsőn. Néhány pillanattal később hallották, hogy becsapódik a hálószobájának az ajtaja. – Majd beszélünk – vetette oda Klára, és otthagyta a bejáratban Andrást, akinek láthatóan sikerült kivívnia mindkét Morgenstern dühödt megvetését. – Szerintem tudnia kell, milyen nő az anyám – mondta Elisabet. A Tuileriákban ült az egyik padon, András pedig előtte állt. Két napja, hogy nem látta Klárát, és hírt sem kapott a rue de Sévignéről. Aztán aznap délután Elisabet meglepte az École Spéciale udvarán, mire persze Rosen és Ben Yakov rögtön azt hitte, ő az a titokzatos nő, akivel egész idő alatt találkozgatott, akit ők sohasem láttak, és András csak homályos célzásokat tett rá, mikor a Kék Galambban beszélgettek. Éppen kijöttek a műteremből, és meglátták az udvaron Elisabetet, ahogy hideg szemeit Andrásra függesztve, karját világoszöld ruhájának felső részén keresztbefonva állt, Rosen füttyentett egyet, Ben Yakov pedig felvonta a szemöldökét. – Igazi amazon – suttogta. – Hogy bírsz vele az ágyban? Hármuk közül csak Polaner tudta, hogy András nem ezt a nőt szereti – Polaner, aki, hála András meg Klára segítségének, illetve Rosen és Ben Yakov kitartó barátságának, visszatért az École Spéciale-ba, és már be is járt az óráira. Egyedül Polaner volt beavatva András viszonyának titkaiba, és bár Elisabettel soha nem találkozott, Klára történetéről és családjáról épp annyit tudott, mint maga András. Úgyhogy amikor ez a magas, erőteljes lány feltűnt az École Spéciale udvarán, és hideg elektromos szikrákat lövellt András felé, egy pillanat alatt kitalálta, ki lehet. Hogy elterelje Rosen meg Ben Yakov figyelmét, meghívatta magát egy teára a diákkávézóba, mert úgy érezte, nincs más megoldás, magára kell hagyni Andrást a lánnyal. Elisabet kifordult az iskola kapuján, és egyetlen szó nélkül végigvezette Andrást a Raspailon. A Tuileriák felé mentek, végig két lépéssel előtte haladt. Járás közben szoros lófarokba kötött haja verte a taktust a hátán. András csak ment utána, végig a Raspailon, a Saint-Germainre, majd a folyón át be a Tuileriák kertjébe. Elisabet vitte az aranyban, lilában, fuksziákban fürdő ösvényeken, a májusi növényzet féktelenül áradó illatában, amíg csak a park valószínűleg egyetlen komor szögletébe, egy lemállott festésű fekete padhoz és kitépdesett virágágyáshoz nem értek. Hátuk mögött zakatolt a rue de Rivoli sűrű forgalma. Elisabet leült, megint keresztbe fonta a karját, és gyűlölettől áthatott tekintettel Andrásra meredt. – Nem fog sokáig tartani – mondta. – Tudnia kell, miféle nő az anyám. – Pontosan tudom, milyen nő – felelte András. – Maga elmondta neki az igazat rólam és Paulról. Most pedig én árulom el magának, hogy mi az igazság vele kapcsolatban. Elisabet dühöng, figyelmeztette magát András. Sejtette, hogy minden lehetséges módon, minden elképzelhető hazugsággal megpróbálja majd megbántani. Bizonyos

értelemben tartozik is neki annyival, hogy meghallgatja, hiszen ő nem tartotta meg az ígéretét. – Rendben – szólalt meg tehát. – Mit akar hát elmondani nekem? – Gondolom, azt hiszi, hogy maga az anyám első szeretője az apám után. – Tudom, hogy bonyolult élete volt – felelte András. – Ez nem újdonság. Elisabet röviden, keményen felnevetett: – Bonyolult! Hát én nem így mondanám. Nagyon is egyszerű, ha az ember rájön a lényegre. Amióta az eszemet tudom, siralmas férfiak sündörögnek körülötte. Mindig tudta, mit akar tőlük, és azt is tudta, hogy mennyit ér. Mit gondol, hogyan szedte össze azt a lakást meg a balett-termet? Azzal, hogy betegre táncolta magát? András alig tudta megállni, hogy meg ne pofozza. Saját tenyerébe vájta a körmeit. – Na, ennyi elég volt – közölte. – Ezt nem fogom tovább hallgatni. – Valakinek pedig el kell mondania az igazságot. – Az édesanyja nem tart bolondnak, maga se tegye! – Pedig maga tényleg bolond, igazi hülye! Csak játszik magával, arra kell neki, hogy egy másik férfit féltékennyé tegyen. Egy igazi férfit, aki felnőtt, akinek van állása és pénze. Ha kedve van, el is olvashatja! – És egy köteg borítékot vett ki a bőr iskolatáskájából. Klárának megcímezve, egy férfi kézírásával. Aztán egy újabb köteget, és még egy másikat. Egész levélkupacokat. Felbontott egy borítékot a tetejéről, kihúzta belőle a levelet és olvasni kezdte. – „Drága Odettem!” Így hívja, Odette-nek, a balett hattyúhercegnője után. „Tegnap este óta mást sem teszek, csak rád gondolok. Az ízed még mindig itt van a számban. A kezemben érezlek. Az illatod betölti a házamat.” András kivette a kezéből a levelet. Ismerős írással ott álltak benne a felolvasott sorok. András megfordította, és megnézte az aláírást. Egyetlen kezdőbetű: Z. A borítékon egyéves bélyegző. – Mit gondol, ki ez? – kérdezte Elisabet, miközben a szemébe nézett. – A maga Monsieur Novákja! Z mint Zoltán. Anyám tizenegy éve a szeretője. Ha meg időnként rosszul mennek a dolgok, mint most is, kikezd egy ilyen idiótával, mint maga, hogy megőrjítse. De végül mindig visszamegy hozzá. Így működik ez. Most már legalább tudja. Elöntötte a forróság, mintha izzó tűk fúródtak volna belé. A tüdejét is átszúrták, levegőt sem tudott venni. – Befejezte? – kérdezte. Elisabet felkelt, és lesimította zöld ruhájának szoknyáját. – Nehéz lehet ezt hallgatni – mondta. – De biztosíthatom, semmivel sem nehezebb, mint amit ő csinál velem, most, hogy tudomást szerzett Paulról. – Azzal otthagyta Andrást a Tuileriákban, Novák leveleivel. Nem ment be dolgozni. Inkább a padon üldögélt a park legporosabb csücskében, és a leveleket olvasgatta. A legrégebbi 1927 januárjában kelt. Elolvasta, hogyan ismerkedett meg Klára és Novák egy táncelőadás után. Olvasott Novák belső vívódásáról, aki hű akart maradni a feleségéhez, de végül elbukott. Aztán olvasott első légyottjuk után Novák félig-meddig diadalittas önostorozásáról. Homályos utalások történtek bizonyos helyekre, ahol nyilván szeretkeztek – operai páholy, egy

barát villája a Montmartre-on, egy hálószoba valamelyik partin, Novák irodája a Sarah Bernhardtban. Egyes üzenetekben Novák találkozóért esedezett, másokban, pedig azért könyörgött, hogy ha még egyszer kérné, Klára tagadja meg tőle. Veszekedésekre utaltak, mindkét részről lelkiismereti válságra hivatkoztak, majd a levelek rendszeres egymásutánjában hathónapos szünet állt be. Ekkor nyilván külön voltak és Klára valószínűleg mással találkozgatott, mert az ezután következő levelekben Novák dühösen emleget egy bizonyos Marcel nevű fiatal táncost. (Vajon arról a Marcelről van-e szó, tűnődött András, aki a római képeslapokat írta?) Novák követelte, hogy Klára szakítsa meg kapcsolatát Marcellel. Képtelen feltételezés, írta, hogy annak a kis mutatványosnak az érzelmeit egy napon lehetne említeni az övéivel. Klára nyilvánvalóan engedelmeskedett is, mert Novák újabb leveleiből azt tűnik ki, hogy lassanként visszatértek a régi kerékvágásba. Nagy gyengédséggel említik az együtt töltött időket. Egyes levelek arról szóltak, hogy lakást és próbatermet talált neki, tele az ingatlanügylet érdektelen részleteivel. Máskor kétségbeesett leveleiben arról ír, hogy elhagyja a feleségét, és vele fog élni a rue de Sévignén, elveszi feleségül és adoptálja Elisabetet, aztán pedig, immár kijózanodva, hogy ez mégiscsak lehetetlen. Majd újabb szünet, és újabb utalások Klára egy másik szeretőjére, egy bizonyos íróra, akinek a darabjait bemutatták a Sarah Bernhardtban. Az egyik héten Novák azt írja, hogy betelt a pohár, köztük mindennek vége, a másikon könyörög, hogy jöjjön el hozzá, a rá következő héten pedig kiderül, hogy ez meg is történt. Micsoda édes megkönnyebbülés, hogy megint az enyém vagy, valóra váltak legvadabb álmaim! Végül, egy 1937 elején írt levélből kitűnik, a felesége megtudta az ügyvédjétől, hogy van egy ingatlanjuk, amiről ő még nem is hallott. Kérdőre vonta Novákot, aki mindent bevallott. Felesége választás elé állította. Ekkor történt, hogy hazament Magyarországra – azzal az ürüggyel, hogy enyhe tuberkulózisát kezelteti, de valójában azért is, hogy válasszon a házassága, felesége és a szeretője között. Nyilván Magyarországról való visszatérése során akadt össze Andrással a pályaudvaron. Lelkiismeret-furdalástól eltelve érkezett meg, szégyellte magát, amiért Edithet és Klárát is tönkretette. Megszakította a kapcsolatát Klárával, Edith pedig terhes lett. Decemberben tudta meg. A legfrissebb levél alig néhány hete kelt, és azzal a szóbeszéddel foglalkozott, hogy Klára megint másvalakivel találkozgat – nem is akárkivel, hanem azzal az ifjú magyar Lévi Andrással, akit ő előző ősszel felvett a Sarah Bernhardtba. Választ követelt, és esedezett, hogy mindezt személyesen, egy bizonyos hotelben, egy bizonyos délután adja meg. Ott fogja várni. András üldögélt a padon, mellette a levélköteg. Azon a délután, két hete – vajon ő mit csinált? Munkában volt? Vagy az iskolában? Nem emlékezett. Klára vajon lemondta volna az óráit, elment és találkozott Novákkal? Vajon ebben a percben is vele van? Hirtelen arra támadt kedve, hogy megfojtson valakit. Bárki megfelelne – az a brokátruhás matróna a szökőkút mellett, a fehér spániellel, az a szomorú tekintetű lány a hársfák alatt, az a bajuszos sarki rendőr, aki mulatságos módon hasonlított Novákra. Felkelt, táskájába gyömöszölte a leveleket, és visszasétált a folyóhoz. Már besötétedett, nyirkos tavaszi este lett. Autók elé lépett, rá is tülköltek, férfiak és nők között lökdösődött a járdán, egy csapat csavargón verekedte át magát a hídon. Nem tudta, mennyi az idő, de nem is érdekelte. Ki volt merülve. Semmit nem evett, de nem is volt éhes. Túl késő volt már, hogy Forestier-nél megjelenjen, de hazamenni sem volt kedve. Az is lehet, hogy Klára átjön beszélni vele, de most látni sem bírta.

Nem akarta a szemébe mondani, hogy tud Novákról, szégyellte magát, amiért elolvasta a leveleit, amiért hagyta, hogy Elisabet ezt tegye vele. Befordult, végigsétált a rue des Écoles-on, egészen a place de la Sorbonne-ig, ahol leült a szökőkút peremére, és a féllábú harmonikást hallgatta. Életében nem halott még szomorúbb szerelmes dalt. Amikor már nem bírt volna ki még egy versszakot, kiszökött a Luxembourg-kertbe, ahol egy szilfa árnyékában egy padon feldúltan álomba zuhant. Valamikor később a párás kék hajnalban ébredt, a nyaka egészen begörcsölt attól a testtartástól, amelyben aludt. Emlékezett rá, hogy előző este valamilyen rettenetes dolog törte össze, érezte, hogy megint mindjárt megrohanja az agyát. Meg is volt: Novák Zoltán és a levelek. Hüvelykés mutatóujjával megdörzsölte a szemét, és pislogva bámult a hajnalba. Előtte a füvön két nyuszi legelte a lóherét. Fülük finom cikórialevelén átsütött a nap első sugara. Olyan közel voltak hozzá, hogy a foguk csattogását is hallotta. A parkban máskülönben csend honolt, magára maradt mindazzal, amit Kláráról tudott, és képtelen volt kiverni a fejéből. Igaza volt: Klára előző éjjel a lakásán járt. Mi több, előzőleg az egész városban kereste. Mozgását egyre aggodalmasabb üzenetek sorozatán át tudta követni, amelyek fordított sorrendben jutottak el hozzá. Az elsőt a műteremben ragasztotta a rajzasztalára. A, merre vagy? Mindenütt kerestelek. Gyere el hozzám, amint ezt megkaptad: K. A másodikat a jó Monsieur Forestier-re bízta, aki inkább aggódott, mintsem haragudott, amiért a munkába beérve pontosan úgy nézett ki, mint aki egy padon töltötte az éjszakát. A, miután nem jöttél haza, itt kerestelek. Most az iskolában is megnézlek: K. Végül, élete leghosszabbnak tűnő napja végén a házában, a földszinti asztalon hagyott üzenetet: A, elmentem, hogy Forestier-nél megnézzelek: A te K-d. Felmászott a padlásszobájába vezető öt lépcsőfordulón, és kinyitotta az ajtót. A benti sötétben egy feldőlő szék csattanását hallotta, majd Klára könnyű léptét a padlón, és már ott is volt mellette. András lámpát gyújtott és ledobta a kabátját. – András – szólalt meg. – Istenem, mi történt veled? Hol voltál? – Nem akarok beszélni veled – felelte András. – Lefekszem. – Rá sem bírt nézni. Valahányszor megpróbálta, mindig Novák kezét látta rajta, száján az ő száját. Az ízed. Egyre emelkedő hullámokban kerülgette a hányinger, térdre ereszkedett hát az ágya mellett. Amikor Klára a vállára tette a kezét, lerázta magáról. – Mi bajod van? Nézz rám! Nem volt képes rá. Letépte magáról az inget meg a nadrágot, bemászott az ágyba, és befelé fordult. Hallotta, hogy Klára közelebb kuporodik hozzá. – Nem teheted ezt! – mondta. – Beszélnünk kell! – Menj innen! – Ez őrület. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – Hagyj békén, Klára! – Csak, ha szóba álltál velem! András felült az ágyban, égett a szeme. Nem akart sírni előtte. Szó nélkül felkelt, kicibálta a leveleket a táskájából, és az asztalra dobta őket. – Mik azok? – Én is szeretném tudni. Klára felvette az egyik levelet. – Honnan szerezted meg?

– A lányod volt olyan kedves, és elhozta nekem. Így akarta megköszönni, hogy beszéltem Paulról. – Micsoda? – Gondolta, érdekel, hogy kivel baszol még. – Ó, Istenem! – kiáltotta. – Hát ez hihetetlen! Ezt tette? – „Az ízed még mindig itt van a számban. A kezemben érezlek. Az illatod betölti a házamat.” – Kirántott egy levelet a kupacból, és odadobta elé. – Vagy inkább ezt: „Nélküled merő sötétség lenne az életem.” Vagy: „Ezt az egész borzalmas mai napot csak úgy bírtam ki, hogy a tegnap éjjelre gondoltam. Mikor jössz el megint?” Meg ezt, ami két hete íródott: „...Hôtel Saint Lazare, ott foglak várni.” – András, kérlek szépen... – Menj a pokolba, Klára! Menj el a lakásomból! Nem bírok rád nézni! – Mindez már a múlt – mondta Klára. – Többé nem tudnám megtenni. Nem szerettem soha. – Tizenegy évig vele voltál! Hetente háromszor vele aludtál. Két másik szeretődet otthagytad érte. Hagytad, hogy lakást meg tánctermet vegyen neked. És soha nem szeretted? És ha ez igaz, ettől jobban kellene éreznem magam? – Megmondtam neked – a hangja színtelen lett a fájdalomtól. – Megmondtam neked, hogy nem lesz kedved mindent megtudni rólam. András egy szót sem bírt hallani többet. Kimerült volt, éhes és kifacsart, az agya olyan, mint a tűzön felejtett edény, amelyben minden odaégett. Jóformán az sem érdekelte, van-e még valami Klára és Novák közt, hogy végleges volt-e legutóbbi szakításuk, vagy csak átmeneti szünet, egy a sok közül. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy azzal az undorító bajuszos Novák Zoltánnal volt, aki rátette a kezét a testére, az anyajegyére, a sebére, azokra a helyekre, amelyekről mindig azt hitte, hogy csak az övé, pedig kizárólag Klárához tartoznak, azt teszi velük, ami csak jólesik. És akkor még ott voltak a többiek – a táncos, a színdarabíró -, ahogy korábban kétségkívül mások is. Mintha egyszerre korábbi szeretőinek egész hada megelevenedett volna, mindazok a férfiak, akik már előtte is ismerték. Betöltötték a szobát. Megjelent előtte mind, és velük az összes mulatságos balettruha, drága felöltő, kitüntetésekkel teleaggatott katonai zubbony, jól vagy rosszul nyírott frizura, poros és kiglancolt cipő, különböző formájú szemüveg, büszkén kihúzott vagy vereség súlya alatt görnyedő váll, könnyedség vagy esetlenség, bőrtárgy, borotvaszappan, Macassar-olaj és a közönséges férfivágy összetett és átható szaga. Egyedül Morgenstern Klára volt bennük a közös. Akárhogy is figyelmeztette Madame Gérard, egyetlennek képzelte magát az életében, akit nem előzött meg senki, pedig igazság szerint csak közlegény volt a szeretők seregében, ha ő elesik, átveszik a helyét mások, utánuk pedig megint mások. Túl sok volt ez neki. Vállára húzta a paplant és a karjával eltakarta a szemét. Klára újra a nevén szólította, azon az ismerős búgó hangján. András nem felelt, ő pedig újra hívta. András nem akart megszólalni. Egy idő után hallotta, hogy Klára felkel, veszi a kabátját, nyílik és csukódik az ajtó. A fal túloldalán az új szomszéd pár éppen hangos szeretkezésbe kezdett. A nő lihegő alt hangon sikoltozott, a férfi basszusban hörgött. András vad fájdalommal fúrta bele az arcát a párnába, semmire nem gondolt, csak azt kívánta, adná az Isten, hogy meghaljon.

TIZENHATODIK FEJEZET

Egy kőház MÁSNAP REGGELRE SZÉDÜLT és belázasodott. Dőlt belőle a forróság, verítéke átáztatta az ágyat. Összes takarója, zakója, felöltője alatt három pulóverben is kirázta a hideg. Képtelen volt enni, felkelni, bemenni a munkahelyére, az iskolába. Megszomjazott, megitta a tea kihűlt maradékát egyenesen a kannából, ha vizelnie kellett, az ágy alatti kacsát használta. Amikor másnap reggel eljött Polaner, hogy megtudja, mi van vele, nem volt ereje megkérni, hogy menjen el, pedig semmi másra nem vágyott, csak az egyedüllétre. Most Polaner vette fel az ápolónő szerepét. Úgy látta el, mintha egész életében ez lett volna a dolga. Ráparancsolt Andrásra, hogy keljen fel és mosakodjon meg. Kiürítette a kacsát, lepedőt cserélt az ágyon. Vizet forralt és erős teát készített. A házmestert elküldte levesért, amit aztán bele is diktált Andrásba. Amikor András végre tisztán, felöltözve, kimerülten feküdt a frissen vetett ágyon, Polaner elmondatta vele, hogy pontosan mi is történt. Teljes figyelemmel követte, és súlyosnak, de nem reménytelennek ítélte a helyzetet. Most az a legfontosabb, mondta, hogy András rendbe jöjjön. Két munkát is be kell fejezniük a műteremi órákra. Ha nem tud felkelni, hogy dolgozzon rajtuk, azt Polaner is megsínyli. Csoportos munka, ők ketten alkotják a csoportot. Aztán meg a statika- és építészettörténet-vizsgákra is készülni kell. Tíz napjuk lesz rá. Ha András megbukik, elveszti az ösztöndíját és hazaküldik. Aztán András munkahelyén is volt egy kis teendő: András két napja nem adott hírt magáról Monsieur Forestier-nek. Polaner azt mondta, elhozza a munkát a műteremből – Andrást teljesen kimerítette a láz, még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy végigmenjen a boulevard Raspailon -, és akkor majd egész nap tudnak dolgozni rajta. Délután pedig Polaner elviszi a díszlettervező-műhelybe András üzenetét, amelyben elnézést kér Monsieur Forestier-től. Azt is felajánlja, hogy este elvégzi András helyett a munkáját, elkészíti a másolatokat. Közben András megtervezi a statika- és építészettörténet-vizsgákra való felkészülést. Soha nem volt még ilyen barátja, mint Polaner, jobb talán egész életében nem is lesz. Másnapra biztonságban lehetett az állása felől, iskolai feladataik teljesítése is jó úton haladt. Egyfunkciós épületet, modern hangversenytermet kellett tervezniük, amiben voltak még megoldandó nehézségek. Hengerszerű külső formát választottak, és most olyan belső mennyezetet kellett kialakítaniuk, amely visszhang és torzítás nélkül továbbítja a hangot a nézőtérre. Ha elkészültek a tervvel, még hátravan a makett megszerkesztése. A kartonpapír formák összeállítása és többszöri átrendezése az egész napot és éjszakát kitöltötte. Fel sem merült, hogy Polaner hazamenjen, ott aludt nála a padlón. Reggel pedig, mire András felébredt, ő már talpon volt. Fél tizenegykor, épp amikor Polaner készült végre hazamenni, felfelé jövő lépteket hallottak a lépcsőn. Andrásnak olyan érzése volt, mintha a gerincén kapaszkodna fel valaki egészen szívének fájó, fekete üregéig. Hallották a kulcsot a zárban. Kinyílt az ajtó és Klára lépett be. Szeme sötéten fénylett a tavaszi kalap karimája alatt. – Bocsánat – mondta. – Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül.

– Monsieur Polaner már itt sincs – mondta Polaner. – Monsieur Lévinek egyelőre elege van belőlem. Egész éjjel építészettel terheltem az agyát, pedig csak most jön ki a lázból. – Lázból? – kérdezte Klára. – És orvos volt nála? – Polaner gondoskodott rólam – felelte András. – Gyenge orvos voltam – mondta Polaner. – András mintha le is fogyott volna. Megyek hát, mielőtt további bajokat okoznék. – Feltette saját tavaszi kalapját, olyan divatos volt a színe és a formája, senki sem hitte volna, hogy úgy kellett felvarratni a karimáját. Aztán kiosont a haliba, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. – Hát lázas voltál – mondta Klára. – Most jobban érzed magad? András nem válaszolt. Klára leült a székre, és megtapogatta a hangversenyterem kartonfalát. – Beszélnem kellett volna neked Zoltánról – kezdte. – Rettenetes, hogy így tudtad meg. És rosszabb is lehetett volna. Együtt dolgoztatok. Marcelle is tudott róla. Elviselhetetlen a gondolat, hogy Madame Gérard mindent tudott és mindent látott. – Elég rossz volt ez így is – mondta. – Azt akarom, hogy tudd, ennek vége – közölte Klára. – Két hete nem láttam, és nem is fogom, hiába kéri. – Gondolom, mindig ezt mondod. – Hinned kell nekem, András. – Még mindig össze vagy kötve vele. Abban a házban laksz, amit ő vett neked. – Ő fizette a részleteket – felelte Klára. – De a többit én. Elisabet nem tud a pénzügyi részletekről. Talán képtelen elhinni, hogy én tartom fenn magunkat. Úgy nehezebben tudná igazolni maga előtt, hogy így viselkedik velem. – De hát szeretted – mondta András. – És még mindig szereted. Én csak arra kellettem neked, hogy féltékennyé tegyem, akárcsak a többi. Marcel meg az az író, Édouard. – Az igaz, hogy amikor Zoltán elfordult tőlem, nem üldögéltem otthon egyedül. Legalábbis nem sokáig. Amikor kimondta, hogy továbblép az életében, én is továbbléptem az enyémben. De sem Marcel, sem Édouard nem érdekelt úgy, mint ő, úgyhogy visszamentem hozzá. – Tehát igaz – felelte András. – Hogy tényleg szereted. Klára felsóhajtott: – Nem tudom. Zoltánnal nagyon közel vagyunk egymáshoz, vagyis voltunk valamikor. De nem adtuk át egészen egymásnak magunkat. Ő amiatt nem tudta, amit Edith iránt érzett, ugyanezért pedig én sem. A végén eldöntöttem, hogy nem akarok életem végéig valakinek a szeretője lenni. Ő pedig úgy határozott, hogy nem folytathatjuk, ha egyszer Edithtel gyereket akarnak. – És most? – Nem láttam, amióta eldöntöttük. November óta. – Hiányzik? – Néha igen – felelte Klára, és összekulcsolt kezét a térdei közé dugta. – Szívbéli barát volt, és sokat segített Elisabettel. Elisabet is szereti, legalábbis szerette őt. Az apa szerepét leginkább ő töltötte be nála. Amikor eldöntöttük, hogy vége, úgy érezte, mindkettőnket elhagyott. És engem hibáztat miatta. Szerintem azokon az éjszakákon, amiket együtt töltöttünk, abban reménykedett, hogy vele vagyok...

– És most mi lesz? Mi van, ha megint hív? Tizenegy évig együtt voltatok, majdnem életed egyharmadában. – Ennek vége, András. Te most már az életem része vagy. – Az vagyok? – kérdezett vissza András. – Azt hittem, velem végeztél. Nem tudtam, hogy meg tudsz bocsátani, amiért Elisabet ügyét titokban tartottam előtted. – Nem tudom, hogy meg tudok-e – felelte Klára, minden irónia nélkül. – Elisabetnek nem volt rá joga, hogy ilyen helyzetbe hozzon téged, de ha már megtette, rögtön szólnod kellett volna nekem. Az a férfi öt évvel idősebb, gazdag amerikai, csak kedvtelésből tanul festeni a Beaux-Arts-ban. Nem olyan ember, akiről elhihetjük, hogy kedves hozzá és komolyan veszi. És ami még nagyobb baj, ismeri az unokaöcsémet. – Hát ezt aligha írhatod a terhére – jegyezte meg András. – Szerintem az unokaöcséd tizenhat és harminc éves kor között mindenkit ismer a Quartier Latinben. – Mindenesetre ennek véget kell vetni. Nem kívánok alkalmat adni annak a fiatalembernek, hogy bizonyítékát is adja a becstelenségének. – És ha Elisabet is akarja? – Attól tartok, az mellékes. – De Elisabet nem így fogja látni a dolgot. Ha ellene fordulsz, csak még elszántabb lesz. Klára megrázta a fejét. – Ne próbálj gyermeknevelésből kioktatni, András! – Sohasem mondtam, hogy értenék hozzá. Csak annyit tudok, hogy Elisabet tizenhat éves. – Azzal vigasztaltam magam, hogy ezért tartottad meg a titkát – felelte Klára. – Tudom, hogy bizonyos fokig együtt éreztél vele, és ez igazán kedves tőled. De az én helyzetembe is bele kell képzelned magad. – Értem. Tehát véget vetettél Elisabet és Paul románcának. – Remélhetőleg – mondta Klára. – És megbüntettem, amiért megmutatta neked azokat a leveleket. – A szokott módon ráncolta a szemöldökét. – Különben úgy tűnt, nagyon elégedett magával, hogy sikerült engem ennyire felbosszantania. Azt mondta, megkaptam, amit érdemiek. Afféle házi őrizetbe helyeztem. Amikor nem vagyok otthon, Apfelné vigyáz rá. Elisabet nem mehet ki, amíg nem ír neked egy bocsánatkérő levelet. – Azt várhatjuk. Inkább meghal. – Ő dönt – jegyezte meg Klára. András pontosan tudta, hogy Apfelné ide, vagy oda, Elisabet nem marad sokáig Klára házi őrizetében. Előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy kiszökjön, és attól tartott, nem fogja meghagyni, hol keressék. Nem szerette volna, ha mindez az ő lelkén szárad. – Hadd jöjjek át holnap, hogy beszéljek vele – kérte. – Nem hinném, hogy lenne értelme. – Próbáljuk meg! – Nem fog szóba állni veled. Harapós kedvében van. – Nem lehet rosszabb, mint én voltam. – Tudod milyen, András. Nagyon be tud vadulni. – Tudom. De azért mégiscsak kislány.

Klára mélyet sóhajtott: – És most mi lesz? – kérdezte, ahogy felnézett rá a székéből. – Mi lesz velünk, mindezek után? András megsimogatta a nyakát. Ez a kérdés őt is foglalkoztatta. – Nem tudom, Klára, nem tudom. Leülök ide az ágyra. Te is leülhetsz mellém, ha akarsz. – Megvárta, amíg Klára mellé telepedik, és folytatta. – Sajnálom, hogy a múltkor úgy beszéltem veled. Úgy viselkedtem, mintha hűtlen lettél volna, pedig nem voltál. Igaz? – Nem, nem voltam – felelte Klára, és a térdére tette a kezét. Úgy áradt belőle a hőség, mint egy lázas kismadárból. – Lehetetlen lett volna, azok után, amit irántad érzek. Legalábbis őrültség. – Hogy van ez, Klára? Mit érzel irántam? – Kell egy kis idő ahhoz, hogy ezt elmondjam – felelte Klára, és elmosolyodott. – Én nem tudok az lenni, aki ő volt neked. Nem tudok lakóhelyet biztosítani számotokra, és Elisabetnek sem tudok apja helyett apja lenni. – Van hol laknom – mondta Klára. – Elisabet pedig, bár sok tekintetben még gyerek, hamarosan felnő. Most másra van szükségem, mint akkor. – Most mire van szükséged? Klára kissé beszívta az ajkát, mint aki töpreng. – Nem tudom pontosan. De úgy látom, nem bírom ki nélküled. Ha dühös vagyok rád, akkor sem. – Még mindig sok mindent nem tudok rólad. – Végigsimította a háta ívét. A vékony pulóveren át izzó széndaraboknak érezte a csigolyáit. – Remélem, lesz rá időd. Magával együtt lehúzta az ágyra, Klára a vállára hajtotta a fejét. András megsimogatta hosszú, sötét, meleg haját, felkunkorodó végét az ujjai közé csípte. – Hadd beszéljek Elisabettel – kérte. – Ha mi folytatjuk, nem lehet, hogy mindig gyűlöljön. Én nem tudom gyűlölni őt. – Rendben – mondta Klára. – Örülök, ha megpróbálod. – A hátára fordult, és bámulni kezdte a ferde mennyezeten a hal meg elefánt formájú beázásokat. – Én is rémesen viselkedtem az anyámmal – mondta. – Hiába is tagadnám. – Tizenhat évesen mind rémesen viselkedünk. – Te biztosan nem – mondta Klára, és lehunyta a szemét. – Te szereted a szüleidet. Te jó fiú vagy. – És itt vagyok Párizsban, ők pedig Konyáron. – Nem te tehetsz róla. A szüleid azért dolgoztak, hogy te tanulhass, és azt akarták, hogy eljöjj. Minden héten írsz nekik. Tudják, hogy szereted őket. András remélte, hogy így van. Kilenc hónapja nem látta a szüleit. Mégis érezte, hogy finom szál feszül köztük és köti össze őket. Mintha vékony, fénylő rost indulna ki a mellkasából, és az egész kontinenst átszelve bennük végződik. Soha életében nem volt még az anyjától távol lázas betegen. Ha Debrecenben megbetegedett, anyja azonnal vonatra ült, eljött és ápolta. Soha egyetlen iskolaév nem ért véget úgy, hogy ne tudta volna, hamarosan otthon lesz az apjánál, mellette dolgozik majd a fatelepen, és vele megy haza esténként, át a földeken. Most itt volt egy újabb szál is, amely Klárához kötötte. Neki pedig Párizs az otthona, több mint ezer kilométerre az övétől. Újfajta fájdalom hasított bele most, hasonló a honvágyhoz, de valahogy lelke

mélyebb rétegeiből eredt, sóvárgott az után, amikor a szíve még olyan egyszerű és elégedett volt, mint egy kis zöld alma apja gyümölcsösében. Életében először az iskolában kereste meg Haász Józsefet. A Beaux-Arts igazi városi palota volt, a művészet emlékműve, amelyhez képest az École Spéciale szerény udvara és műtermei úgy hatottak, mint amit csak néhány diák tákolt össze egy üres telken. András két komor kőbe vésett alak között lépett be a virágmintás kovácsoltvas kapun, átment a tökéletes márvány kurosz és koré alakokkal teli szoborparkon. Mintha egyenest az ő történelemkönyvéből léptek volna elő, üres, mandulavágású szemükkel a semmibe meredve. Felment a háromszintes neoromán épület márvány bejárati lépcsőjén, és a nyüzsgő előcsarnokban találta magát, csupa kínos lezserséggel öltözött fiatal között. A műterembeosztás listáján megtalálta József nevét, és térkép jelezte, hogyan jut oda. A lépcsőn felkapaszkodva északra tájolt, ferde üvegtetős osztályterembe jutott. A festményeikbe mélyedő diákok közt megtalálta Józsefet, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy lakkal vonja be az egyik vásznát. Első látásra úgy látszott, mintha három lecsapott méhet ábrázolna egy lefolyó szakadéka mellett. Alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a méhek valójában fekete hajú nők voltak fekete csíkos sárga ruhában. József nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta Andrást a festő műteremben. Hidegen felvonta a szemöldökét, és folytatta a lakkozást. – Mit keresel itt, Lévi? – kérdezte. – Nincs saját, befejezni való munkád? El akarod lógni a nap hátralevő részét? Azért jöttél, hogy még délelőtt megigyál velem egy italt? – Azt az amerikait keresem – felelte András. – Aki ott volt a partin. Pault. – Minek? Párbajra akarod hívni a szoborszépségű barátnőjéért? – És belerúgott az szemben álló diák festőállványába, aki hangosan tiltakozott. – Haász, te idióta! – mondta Paul, mert ő volt az. Ecsetéről csöpögött az umbrabarna festék, ahogy kilépett a vászon mögül. Hosszúkás arca megmerevedett a bosszúságtól: – Most bajszot festettem erre a menádra! – Biztos, hogy csak jót tett neki! – Nicsak, a Lévi – csodálkozott Paul és biccentett felé. – Te is ide jársz? – Nem. Veled akartam beszélni. – Szerintem meg akar verekedni veled azért a csinos lánykáért – jegyezte meg József. – Nagyon vicces vagy, Haász – jegyezte meg Paul. – Ezzel a magánszámmal járhatnád az országot is. József csókot lehelt felé és már indult is vissza lakkozni. Paul karon fogta Andrást, és kivezette a műterem ajtaján. – Néha jól viselem ezt a marhát, máskor viszont nagyon nehéz kibírni – mondta, ahogy mentek le a lépcsőn. – Ma különösen. – Bocsánat, hogy a műteremben törtem rád. Nem tudtam, hol másutt keresselek. – Remélem azért jöttél, hogy elmondd nekem, mi ez az egész – mondta Paul. – Napok óta nem láttam Elisabetet. Gondolom, az anyja nem engedi el azok után, hogy a múltkor késő éjszakáig együtt voltunk. De lehet, hogy te többet tudsz. – Oldalról Andrásra pillantott. – Úgy hallom, köztetek is van valami Madame Morgensternnel.

– Igen – felelte András. – Talán mondhatjuk, hogy van valami köztünk. – Kiléptek az épület főbejáratán és leültek a márványlépcsőkre. Paul cigarettát halászott elő a zsebéből, és monogramos öngyújtójával rágyújtott. – Szóval? – kérdezte. – Hogy áll a helyzet? – Elisabet szobafogságon van – felelte András. – Az anyja nem engedi ki, amíg bocsánatot nem kér tőlem. – Tőled? Miért? – Nem érdekes, túl hosszú. A helyzet viszont az, hogy Elisabet nem akar bocsánatot kérni. Inkább a halál. – De mi az oka? – Hát, attól tartok, én rántottam le rólatok a leplet. Az anyja majd megőrült, amikor múltkor Elisabet olyan későn jött haza. El kellett árulnom, hogy talán veled van. Mára már minden kiderült. És az anyja nagyon nem örül neki, hogy barátja van. Paul mélyet szippantott a cigarettájából és szürke felhőt fújt az udvar levegőjébe. – Az igazat megvallva meg vagyok könnyebbülve – mondta. – Ez a titkolózás kezdett már egy kicsit fojtogatóvá válni. Megőrülök azért a lányért, és utálok... – látszott, hogy keresgéli agyában a francia szót – settenkedni. Szívesebben vagyok az a férfi fehér cowboykalapban. Érted? Szereted az amerikai westernfilmeket? – Láttam egypárat – mondta András. – Bár csak magyar szinkronnal. Paul nevetett: – Nem is hallottam még ilyesmiről. – Pedig létezik. – Tehát békíteni jöttél? Segíteni akarsz, miután mindent jól összezagyváltál? – Valahogy úgy. Közvetíteni szeretnék, hogy megint elnyerjem Elisabet bizalmát. Nem lehet, hogy örökké gyűlöljön. Különösen, ha az anyjával továbbra is találkozunk. – És kitaláltál valamit? – Te nem látogathatod meg Elisabetet, de én igen. Biztos vagyok benne, hogy szeretne hallani rólad. Gondoltam, szívesen küldenél neki valami üzenetet. – És ha az anyja megtudja? – Azt gondoltam, hogy el is mondom neki – felelte András. – Szerintem előbbutóbb bele fog törődni a dologba. Paul egy hosszú amerikai slukkot szívott a cigarettájából, látszott, hogy fontolgatja az ajánlatot. Majd megszólalt: – Ide hallgass, Lévi! Nekem komolyak a szándékaim ezzel a lánnyal. Nem ismerek hozzá hasonlót. Remélem, ezzel nem rontok még tovább a helyzeten. – Pillanatnyilag nem hiszem, hogy lehetne ennél rosszabb. Paul elnyomta a cigarettáját a márványlépcsőn, majd lerúgta a porba. – All right – mondta. – Várj meg itt. Megyek, és írok neki egy üzenetet. – Felkelt és Andrást is felsegítette. András csak állt, és miközben várt, a levendulák közt magok után kotorászó pintypárt figyelte. Válla fölött hátrafordult, nem látja-e valaki. Elővette a zsebkését, és levágott néhány tövet, majd a vászonzsákjából kitépett pamutzsinórral átkötötte őket. Néhány perccel később már jött is Paul, kezében barna borítékkal. – Íme az üzenet – mondta, és a kezébe adta. – Mindkettőnknek sok szerencsét! – Here goes nothing42 – mondta András, előszedve gyér angoltudását. 42

Ebből se lesz semmi (angol).

Amikor másnap délben megérkezett hozzájuk, Klára épp egy magántanítványával foglalkozott. Apfelné nyitott ajtót. Fehér kötényén vörös gyümölcsléfoltok éktelenkedtek, szeme bedagadt és karikás volt, mintha napok óta nem aludt volna. Fáradtan, mogorván meredt Andrásra, látszott, hogy semmi jót nem vár tőle. – Elisabethez jöttem – mondta András. Apfelné fejét csóválta. – Akkor jobban teszi, ha hazamegy. – Szeretnék beszélni vele. Az édesanyja is tudja, miért vagyok itt. – Elisabet nem akarja látni magát. Bezárkózott a szobájába. Nem akar kijönni. Még enni se. – Hadd próbáljam meg – kérte András. – Nagyon fontos. Apfelné összeráncolta vöröses szemöldökét: – Higgye el, kár próbálkozni. – Adjon egy tálcát, amit bevihetek neki. – Maga se fog több szerencsével járni, mint mi – felelte Apfelné, de megfordult és felvezette a lépcsőn. András bement utána a konyhába. A tűzhely rácsán hűlt az áfonyatorta maradéka. András fölé hajolt, beszippantotta az illatát, közben Apfelné omlettet készített Elisabetnek. Vastag szeletet vágott a tortából, és tányérra tette egy darabka vajjal. – Két napja egy falatot sem evett – mondta Apfelné. – Ha így megy tovább, ki kell hívni az orvost. – Hátha én tudok valamit tenni – jegyezte meg András. Fogta a tálcát és a halion át odament Elisabet szobájához. A tálca sarkával kétszer bekopogott. Bentről néma csönd. – Elisabet – szólt András. – András vagyok, ebédet hoztam neked. Semmi. Letette a tálcát a hallban, táskájából elővette Paul borítékját, lesimította és becsúsztatta Elisabet ajtaja alatt. Hosszú ideig nem történt semmi. Aztán halk kaparászás hallatszott. Mintha Elisabet próbálná közelebb húzni a levelet. András a papír zörgését várta. Az is megvolt. Megint csend. Végül kinyílt az ajtó, András belépett rajta és a kisasztalra tette a tálcát. Elisabet megvető pillantást vetett az ételre, Andrásra pedig rá sem nézett. Sötétbarna haja egészen össze volt kócolva, arca komor és levert. Gyűrött köntös volt rajta, és a lábujja hegyénél kilyukadt piros zokni. – Csukja be – mondta. András becsukta az ajtót. – Honnan szerezte ezt a levelet? – Megkerestem Pault. Gondoltam, érdekli, mi van magával, és hogy esetleg, akar üzenni valamit. Elisabet megborzongott és sóhajtott egyet, aztán leült az ágyra. – Mit számít? – mondta. – Anyám soha többé nem enged ki a házból. Mindennek vége Paullal. – Andrásra nézett, tekintete annyira komor, kimerült, legyőzött volt, amilyennek még soha nem látta. András megrázta a fejét: – Paul szerint nincs vége. Találkozni akar az édesanyjával. Elisabet szeme könnybe lábadt. – Sohasem fog találkozni vele.

Ez a lány éppen egyidős Mátyással, gondolta András. Ugyanakkor jöttek a fogai, ugyanakkor kezdett járni, és ugyanabban az iskolaévben tanult meg írni. Csak neki nem voltak testvérei. Nem volt a házban senki, aki korban közel állt volna hozzá, akit a szövetségesének tekinthetett volna. Nem volt kivel megosztoznia anyja heves szeretetén és aggodalmán. – Tudni akarja, hogy jól van-e – mondta András. – Ha visszaír neki, én elviszem az üzenetet. – Miért tenné meg nekem? – kérdezte. – Amikor én olyan utálatos voltam magával? – A térdére hajtotta a fejét és zokogni kezdett – Andrásnak úgy tűnt, nem annyira a bűntudattól, mint inkább a kimerültségtől. Leült az ágy melletti székre, és kinézett az ablakon, le az utcára, ahol egy egész sor plakát hirdette a Jardin des Plantes-ot, több másik pedig Abel Gance J’Accuse című filmjét, amelyet épp akkor mutattak be a Grand Rexben. Meg akarta várni, amíg kisírja magát. Némán ült mellette, amíg befejezte, végül a lány hálóinge ujjával megtörölte az orrát, könnyes kezével hátrafésülte a haját. Ekkor, amilyen kedves hangon csak tudta, megkérdezte: – Nem gondolja, hogy ennie kéne valamit? – Nem vagyok éhes – hangzott a válasz. – Dehogyisnem. – Odafordult az asztalon heverő tálcához. Vajat kent az áfonyatortára, fogta és Elisabet térdére terítette a szalvétát, majd letette a tálcát mellé az ágyra. Egy pillanatig csönd volt, csak a valcer háromnegyedes lüktetése hallatszott odalentről, meg Klára hangja, ahogy tanítványának számolta a lépéseket. Elisabet kezébe vette a villát. És le sem tette, amíg az egészet be nem falta. Aztán letette a tálcát a földre, és az asztalról elvett egy füzetet. Majd egy tompa ceruzával firkantott valamit az üres lapra. Kitépte, félbehajtotta, és odalökte Andrásnak. – Tessék, a bocsánatkérés! – mondta. – Elnézést kértem magától, anyámtól meg Apfelnétől, amiért az utóbbi napokban ilyen undok voltam. Hagyja csak ott a nappaliban, anyám íróasztalán. – Paulnak nem akar üzenetet küldeni? Elisabet csak rágta a ceruza végét, még egy lapot kitépett. Egy pillanattal később Andrásra meredt: – Nem tudok írni, ha néz – mondta. – Menjen ki a másik szobába, amíg nem szólok! András fogta a tálcát, az üres tányérokat és kivitte a konyhába, ahol Apfelné néma elismeréssel nézett rá. A bocsánatkérő levelet odatette Klára íróasztalára. Végül bement a hálószobába, és a levendulacsokrot Klára éjjeli asztalára helyezte egy pohárban, a saját négyszavas üzenetével együtt. Majd kiment a nappaliba, várt Elisabet levelére, és próbálta összeszedni a gondolatait, mit is fog mondani Klárának. Monsieur Forestier augusztusban a háromhetes nyári szünetre bezárta a műhelyét. Elisabet Avignonba utazott Marthe-tal, a barátnője szüleinek a nyaralójába. Szeptemberig nem is jönnek haza. Apfelné megint a lányához ment Aix-en-Provenceba. Klára pedig üzenetet írt Andrásnak, hogy jöjjön át a rue de Sévignére tizenkét napra elegendő ruhával. Összepakolt egy zsákot, majd szétvetette az öröm. A rue de Sévigné, az a lakás, azok a napos szobák, ahol Klárával decemberben élt! Mindez most megint az övék lesz, majdnem két teljes hétre. Vágyott rá, hogy megint együtt legyenek. Amikor tudomást szerzett Novákról, az első hónapban szinte folyamatos félelemben élt.

Klára hiába bizonygatta az ellenkezőjét, soha nem tudta kiverni a fejéből a rettegést, hogy Novák fel fogja hívni, és ő elmegy hozzá. Csak akkor enyhült, amikor már július is elmúlt, de semmilyen hír nem jött Novákról, és semmiféle jele nem mutatkozott, hogy Klára el akarná hagyni érte Andrást. Végül már kezdett bízni benne, kezdett ábrándozni a közös jövőről, bár a részletek még homályba vesztek. Újból nála töltötte a vasárnapokat, a korábbinál még nagyobb örömére. Diplomáciai erőfeszítései révén sikerült kivívnia Elisabet kelletlen háláját is, aki már egy órán keresztül is képes volt elüldögélni vele anélkül, hogy sértegette, vagy hibás franciaságát gúnyolta volna. Bár Klára eleinte bosszankodott, amikor András beszámolt közbenjáró szerepéről, mindenesetre lenyűgözte, hogy milyen változást sikerült elérnie Elisabetnél. András komolyan ecsetelte Paul érdemeit, és Klára végül beadta a derekát, meghívta ebédre Elisabet barátját. Nem tellett bele sok idő, és törékeny béke állt be köztük – Paul lenyűgözte Klárát a kortárs művészet alapos ismeretével, jó kedélyével, udvariasságával, Elisabet iránti türelmével, amiből szinte semmi nem tudta kizökkenteni. Most újabb mérföldkőhöz közeledtek: András először ünnepeli a születésnapját Párizsban. Augusztus végén lesz huszonhárom éves. Miközben a bőröndjét csomagolta, elképzelte, hogy édes kettesben fog pezsgőzni Klárával a rue de Sévignén, újra átélik a téli idillt. Ám amikor reggel odaért a házhoz, egy lehajtott tetejű fekete Renault parkolt a ház előtti járdánál. A kocsi mellett két kisebb bőrönd állt, a vezetőülésen sál és szemüveg hevert. Klára lépett ki a bejáraton, kezéből ellenzőt formált a szeme elé. Könnyű autóskabát, vászoncipő, sofőrkesztyű volt rajta. Haját két copfba fogta a tarkóján. – Mi ez az egész? – kérdezte András. – Tedd be a holmidat a csomagtartóba – kérte Klára, és odadobta neki a kulcsot. – Nizzába megyünk. – Nizzába? Ezzel a kocsival? És mi fogjuk vezetni? – Igen, ezzel. És mi. András felrikkantott, bemászott a kocsiba és a karjába vette Klárát. – Mindez a te műved? Elképesztő! – Az enyém. A születésnapodra. Van egy tengerparti villánk is. Bár András elvben tudta, hogy autót meg nyaralót lehet bérelni, de szinte képtelen volt elhinni, hogy Klára tényleg autót bérelt, ami most az övék, és ha akarják, egyszerűen teletankolják benzinnel és elhajtanak Nizzába. Nem kell csomagokkal bajlódniuk a vasútállomáson, nem kell zsúfolt harmadosztályú, dohányfüstös, szendvics és verítékszagú fülkékben utazniuk, az út végén nem kell taxit vagy lovaskocsit keresniük. Csak ők ketten, András meg Klára, ebben a bogárfekete kocsiban. És a házban is kettesben lesznek. Micsoda fényűzés, micsoda szabadság! Bepakolták a bőröndöket a kocsiba, Klára pedig felvette a sálat és a sofőrszemüveget. – De honnan tudsz vezetni? – kérdezte András, amint elindultak a rue des Francs-Bourgeois irányában. – Te mindent tudsz? – Majdnem mindent – felelte Klára. – Nem beszélek portugálul és japánul, nem tudok brióst sütni, és borzalmasan énekelek. Vezetni viszont tényleg tudok. Apám tanított meg még lánykoromban. Vidéken gyakoroltunk, nagyanyámnál, a kabai ház közelében. – Remélem, vezettél azóta is.

– Nem sokat. De miért? Félsz? – Hát nem is tudom – felelte András. – Nem kellene? – Hamarosan kiderül! A rue de Pas de la Mule-ről befordultak a boulevard Beaumarchais-re, és minden nehézség nélkül beleolvadtak a Bastille körüli forgalomba. Rátértek a boulevard Bourdonra, a Pont d’Austerlitzen átkeltek a Szajnán és délnek fordultak. András sapkája majdnem lerepült, egyik kezével meg kellett tartania a fején. Átautóztak Párizs végeérhetetlen külvárosain. (Vajon kik laknak itt, ezekben a háromemeletes, erkélyes lakásokban? Kinek a ruhái száradnak a zsinóron?) Aztán továbbhajtottak, bele az aranyló ködbe, a vidék dimbes-dombos zöld mezőin. Jól megtermett birkák és kecskék álldogáltak a lelegelt réteken. Egy gazdasági épület mellett gyerekek botokkal és ásókkal egy Citroen rozsdás vázát csapkodták. Csiberaj totyogott át az úton, Klárának rájuk kellett tülkölnie. Magas, bolyhos hársfák suhantak el mellettük egyenként, sípoló hangot hallatva. Ebédre megálltak egy mező szélén, hideg csirkét ettek spárgával, és baracktortát. Csak úgy özönlöttek rá a darazsak. Chantillynél égiháború kapta el őket, heves záporeső zúdult a kocsiba, annyi idejük sem volt, hogy felhúzzák a tetőt. Amikor továbbindultak, a szélvédő úgy bepárásodott, hogy meg kellett állniuk, amíg el nem vonult a vihar. Már majdnem alkonyodott, amikor a hosszú kilométereken át elhúzódó olajfaligetek után felértek egy dombra, majd kezdtek leereszkedni a Föld peremére. Legalábbis Andrásnak úgy tűnt, mert még soha nem látta a tengert. Közelebb érve hatalmas folyékony fémsíkság, végtelen megolvadt bronzfelület lett belőle. Egyre inkább lehűlt a levegő, a feltámadó szélben meg-megbiccent a fűszálak kalásza. Épp akkor értek ki egy homokos sávra, amikor a Nap vörös tablettája feloldódott a horizonton. Egy néptelen partszakaszon Klára megállította az autót. Kikapcsolta a motort. A víz szélén tajtékos hullámok robajlottak. András feltűrte a nadrágját és belegázolt a vízbe. Egy hullám nyomán majdnem kicsúszott a lába alól a talaj, Klára karjába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Valahonnan ismerős volt ez az érzés, a hullámverés félelmetes ereje. Klára vonzása, nélkülözhetetlensége az ő életében. Klára nevetett, letérdelt, hagyta, hogy a hullámok végigöblítsék a testét, áttetszővé változtassák a blúzát. Amikor felállt, a szoknyáján moszatok díszelegtek. András szerette volna ott az egyre hűvösödő homokban ledönteni és magáévá tenni. Klára viszont a part mentén visszaszaladt a kocsihoz. Őt is hívta. Miután áthajtottak a város fehér szállodái, a tenger elővillanó ívei között, befordultak egy köves, bevájódó keréknyomoktól hepehupás útra, amitől a Renault kis híján szétesett. Az út legmagasabb pontján állt egy omladozó kőházikó, körülötte parányi kert, bozótossal körülvéve. A kulcsot a bejárat fölötti madárfészekben rejtették el. Behurcolták csomagjaikat és végigdőltek az ágyon, túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy az alváson kívül bármire gondoljanak, sem a szerelmeskedésre, sem a vacsora előkészítésére nem jutott erejük. Amikor felébredtek, körülfogta őket a bársonyos sötét. Addig kotorásztak, amíg találtak egy petróleumlámpát, és meg tudták enni a reggelire szánt sajtos kenyeret. A csillagokat lomhán gomolygó köd takarta. Klára otthon felejtette a köntösét. András rájött, hogy allergiás lehet valamelyik kerti növényre, égett a szeme, és egyfolytában tüsszögött. Nyugtalanul töltötték az éjszakát, hallgatták, ahogy az ajtó nyikorog a tokjában, a szél fütyült az

ablakkeret és a párkány között, szakadatlanul zümmögtek, ciripeltek az éjszakai bogarak. Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében, első gondolata az volt, hogy ha a kedvük úgy tartja, egyszerűen beülnek a kocsiba és hazahajtanak Párizsba. De hát mellette fekszik Klára, a halántékán göndörödő finom hajszálakon elszórt homokszemek csillognak, itt vannak Nizzában, és látta a Földközi-tengert is. Kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart. Visszament, ismét odakuporodott Klára mellé és a legmélyebb éjszakai álomba zuhant. Amikor másodszor is felébredt, Klára helyét az ágyban csak egy napsütötte folt jelezte. Úristen, micsoda éhség tört rá, mintha napok óta nem evett volna! Odakintről metszőolló csattogását hallotta. Nem is próbálta felvenni ingét, nadrágját, vagy legalább az alsónadrágját, kiment Klárához, aki éppen valamilyen virág, sűrű horgolású terítőhöz hasonló, elburjánzott fürtjét próbálta lecsipkedni. – Murok – mondta. – Este ettől tüsszögtél. – Ujjatlan pamutruha és szalmakalap volt rajta, aranybarna karja csillogott a napfényben. Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, megállt és csak bámulta a küszöbön megálló Andrást. – Au naturel43 – jegyezte meg. András fügefalevelet formált a kezéből. – Szerintem ennyi elég a kertészkedésből – jegyezte meg Klára mosolyogva. András visszament az ablakos alkóvban elhelyezett ágyra, ahonnan a tengerből is látszott egy darab. Évezredek teltek el, amíg Klára visszajött és megmosta a kezét. Andrásnak eszébe sem jutott, milyen éhes volt, amikor felébredt. A világon mindenről megfeledkezett. Klára levette a cipőjét, bemászott mellé az ágyba, fölé hajolt. Sötét hajában izzott a beivódott napfény, lehelete édes volt, mert szedett néhány szem epret a kertből. Piros ruhájának fátyla András szemére borult. Odakint három törpekecske lépett elő a bozótból. Felfalták a levágott virágokat, jó sok félérett salátafejet, egy gyufaskatulyát és Klára ottfelejtett zsebkendőjét. Szerették ezt a házat, mert az udvarán gyakran kerültek elő izgalmas, szokatlan dolgok. Miközben a Renault kerekét szimatolták, hegyezték a fülüket, mert emberi hangokat hallottak. Odabent házban két ember egyfolytában kiáltozott. Messze odalent, mélyen a ház alatt, ahonnan semmilyen hang nem hatolt fel ebbe a magasságba, Nizza városa nyújtózott vakítóan fehér partjaival. Nizzában az ember fürödhet a hullámzó tengerben. Ehet a part menti kávéházakban. Heverészhet a homokban, sétálhat valamelyik szálloda oszlopsora alatt. Ötven centimes-ért végignézhet egy áruház falára vetített filmet. Szakajtónyi rózsát és szegfűt vehet a fedett virágpiacon. Bejárhatja Cemelnumban a római fürdők romjait, piknikezhet a dombon a kikötő fölött. A párizsihoz képest fél áron vásárolhat művészfelszerelést. András vett is egy vázlatfüzetet és tizenkét különböző keménységű ceruzát. Délutánonként, miközben Klára balettet gyakorolt, ő a rajzolást gyakorolta. Eleinte a házukat rajzolta le, míg minden kövét és tetősíkjának lejtését meg nem ismerte. Majd képzeletében mindezt kitörölte, és kezdte megtervezni azt a házat, amelyet ők építhetnének ugyanerre a telekre. A terület enyhén lejtett, így a kétszintes ház egyik szintjét az utca felől nem is lehetne látni. A talaj lejtéséhez közeli dőlésszögű tetőt beborítanák gyeptéglával és sűrű, illatos levendulával ültetnék be. A házat durva faragott terméskőből építené meg. Eltávolodna attól a merev geometriától, amelyhez 43

Anyaszült meztelen (francia).

professzorai ragaszkodtak, úgy illesztené a házat a domboldalra, mintha csak a szél által kivájt sziklapárkány lenne. A tengerre néző oldalon elhúzható üvegajtókat építene a kőfalba. A házban lenne egy gyakorlóterem Klára számára és egy műterem neki. Nappalik és vendégszobák, gyerekszobák a leendő gyermekeiknek. A ház mögött akkora kővel kirakott terület, amelyen elfér egy ebédlőasztal székekkel. A teraszos kertben uborkát, paradicsomot és gyógyfüveket, tököt, meg dinnyét termesztenének. Volna egy szőlőlugas is. Nem is merte megbecsülni, mennyibe kerülne megvásárolni egy ilyen telket, felépíteni az általa megtervezett házat, sem pedig, hogy Nizza városépítési hatósága adna-e rá engedélyt. Ez a ház nem ugyanabban a valóságban létezett, mint a pénz meg az építési övezetek beosztása a tengerparton. Teljeséggel fantázia volt, amely azonban az ott töltött idő alatt egyre valóságosabbá vált. Nappal, miközben a kert bozótos szélén járt, a tengerre néző szobákat tervezgette, este, éberen heverve Klára mellett, az udvar kövezését és a domboldal teraszos kertjét alakította. Rajzait azonban nem mutatta meg Klárának, azt sem árulta el neki, mivel foglalkozik, miközben ő gyakorol. Ezzel a tervvel kapcsolatban valami óvatosságra, védekezésre késztette. Talán az a szakadék, amely a ház által sugallt harmónia, állandóság és komplikált életük bizonytalansága között tátongott. Ebben a kőházban éltek először úgy, mint férj és feleség. Klára élelmiszert vásárolt a faluban, amit együtt főztek meg. András beszélt neki a jövő évre vonatkozó terveiről, esetleg gyakornokként dolgozhat egy építészeti cégnél, amely Pierre Vagót is foglalkoztatja. Klára is beszámolt a saját elképzeléseiről, hogy oktatósegédet fog felvenni maga mellé a fiatal külföldi táncosok közül. Ő is szeretne olyasmit tenni valakiért, amit Novák és Forestier tett Andrásért. Beszélgettek, miközben baktattak a városba vezető úton. Beszélgettek napszállta után a besötétedő kertben üldögélve, a házból kihozott faszékeken. Megfürdették egymást a ház padlójának kellős közepére helyezett bádogkádban. Zöldséget és kenyeret raktak ki a törpekecskéknek, az egyiket meg is fejték. Megbeszélték, hogyan fogják hívni a gyerekeiket: a lány Adél, a fiú meg Tamás lesz. Fürödtek a tengerben, citromfagylaltot ettek és szeretkeztek. A part mellett vezető lapos földúton Klára még vezetni is tanította Andrást. Az első nap a Renault minduntalan lefulladt, és András már nem látott a dühtől. Kiugrott a kocsiból, szemrehányást tett Klárának, hogy rosszul tanította, a bolondját járatja vele. Klára azonban nem jött ki a béketűrésből, átmászott a vezetőülésre, rákacsintott egyet és elhajtott. Otthagyta a porfelhőben füstölögni. András barnára égve, bűntudattal tele gyalogolt vissza három kilométert a házig. Másnap már csak kétszer fulladt le vezetés közben, a harmadik nap pedig egyszer sem. A domboldalon kanyargó utat követve elhajtottak a Promenade des Anglais-ig, a tengerparton pedig egészen Cannes-ig. András élvezte a kapaszkodást a kanyarokban, szerette nézni Klára lobogó sálját. Visszafelé már lassabban vezetett, nézték a vízen a papírsárkányként lebegő vitorlásokat. A kacskaringós domboldalon egyetlen lefulladás nélkül hajtott fel a házig. Amikor beértek a kertbe, Klára kiszállt és örömében rikoltott egyet. Este, egy nappal születésnapja előtt, bevitte a városba, hogy megigyanak egy italt az Hôtel Taureau d’Or teraszán. Klárán a vállát szabadon hagyó tengerzöld ruha volt, a hajában tengeri csillag formájú csillogó hajtű. Bőre a naplemente aranysárga színére barnult a tengerparton. De a legeslegszebb a lába volt

abban a spanyol szandálban, barna lábujjainak szégyenlős bájával, körmeinek rózsaszín gyöngyházárnyalatával. A Taureau d’Or teraszán András elárulta neki, mennyire szereti, ha csupasz lábbal látja az emberek között. – Olyan risqué...44 izgalmasan meztelen leszel tőle. Klára szomorkásan elmosolyodott: – Akkor kellett volna látnod, amikor mindennap en pointe45 voltam. Rettenetesen nézett ki. El nem tudod képzelni, mit művel a lábfejjel a balett. – Óvatosan körözött a poharával a faasztal fölött. – Egymillió pengőért sem vettem volna fel szandált. – Megadtam volna kétmilliót, ha láthatom. Klára felnevetett és becsúsztatta ujját András mandzsettájába, megsimogatta a bőrét a csuklóján. Andrásnak kínszenvedés volt egész nap így lennie mellette. Minél többet kapott belőle, annál jobban kívánta. A legrosszabb a tengerparton volt, amikor az a fekete fürdőtrikó és a fehér versenycsíkos fürdősapka volt rajta. Amikor megfordult a strandgyékényén, ezüstös homokszemcsék csillantak meg a mellén, szeméremdombjának lágy lankáján, combjainak sima bőrén. Ahányszor csak a parton hevertek, az idő jó részét azzal kellett töltenie, hogy könyvvel vagy törülközővel takargatja erekcióját a közönség tekintete elől. Előző délután ugyanezen a parton nézte Klárát, aki tiszta ugrásokat hajtott végre a fatorony pallójáról. Most is látta a torony elmosódó kísértetárnyát a holdfényben, mint valami csontvázat a tengerparton. – Örökre itt kellene maradnunk – mondta András. – Te balettet tanítasz Nizzában, én meg levelezőn befejezem a tanulmányaimat. A melankólia fátyla ereszkedett Klára arcára. Kortyolt egyet az italából. – Huszonhárom éves leszel – mondta. – Vagyis én hamarosan harminckettő. Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább vénasszonykornak tűnik. – Bolondság – felelte András. – A legutóbbi magyar úszóbajnoknő harminckét évesen nyert aranyérmet Münchenben. Anyám harmincöt éves volt, amikor megszülte Mátyást. – Úgy érzem, máris annyit éltem! – mondta Klára. – Ó, amikor egymillió pengőért sem vettem volna fel szandált – megállt és mosolygott, azzal az elrévedő, bánatos tekintetével. – Mennyi ideje már annak! Tizenhét éve! András megértette, hogy ez nem róla szól, hanem Klára saját életéről, hogy mennyire megváltozott minden, amikor terhes lett a lányával. Emiatt omlott le rá a fátyol. Amikor jött a pincér, Klára abszintot rendelt mindkettejüknek. Csak olyankor itta, ha szomorú volt és el akart távolodni a világtól. Andrásra azonban nem ugyanúgy hatott az abszint. Csúnya tréfát űzött az agyával. Azt kezdte mondogatni magában, hogy minden egészen más lenne itt Nizzában, ebben a strandra néző álomszerű hotelben. Nem telt bele sok idő, és a fehér ürömfű mérge hatni kezdett. Kitárult egy ajtó, és betódult rajta a paranoia. Ha Klára melankolikus, nyilván nem azért, mert a balettben elveszett az élete – hanem, mert elvesztette Elisabet apját. Egyetlen igazi szerelmét. Ez az a mélységes titok, amelyről soha nem beszél neki. Amit András iránt érez, az ehhez képest semmiség. Még a Novákkal folytatott tizenegy éves viszonya sem volt képes megtörni a varázslatot. Madame Gérard tudott róla, Elisabet tudott róla, még Tibor is 44 45

Kihívó (francia). Spiccen (francia).

megsejtette abban az egy órában, amit András hosszú hónapok alatt sem volt képes felismerni. Micsoda őrültség, hogy egész nyáron Novák miatt aggódott, amikor az igazi veszélyt ez a fantom jelentette, az egyetlen férfi, aki rabul ejtette Klára szívét. Ahogy itt ül a tengerzöld ruhájában, nyugodtan issza az abszintot, és eljátssza, hogy egyszer talán feleségül megy Andráshoz, majd visszazuhan arra a pontra, ahová visszazuhant – nem is kétséges, hogy mindez amiatt a névtelen, arctalan férfi miatt történt, akit valaha szeretett – András meg akarta volna ragadni a vállánál és addig rázni, amíg ki nem csordul a könnye. – Úristen, András – szólalt meg végül Klára -, ne nézz így rám! – Hogyan? – Mint aki meg akar ölni. Ezek az áttetsző szürke szemek! Az a csillogó tengeri csillag a hajában. Gyerek nagyságú keze az asztalon. András most jobban tartott Klárától, mint bárki mástól, akit ismert, mert úgy érezte, akármit megtehet vele. Hátralökte a székét, odament a pulthoz, vett magának egy csomag Gauloise-t és lesétált a strandra. Valamelyest megvigasztalódott attól, hogy a vízpart széléről kagylókat kapott fel és behajította a habokba. Megpattantak és hangtalanul elmerültek. Leült egy összecsukható szék háttámlájára, és elszívott egymás után három cigarettát. Azon gondolkodott, talán jobb lenne aznap éjjel itt kinn aludni, a sötét parton megtörő hullámok robajában, a szabadtéri bálteremben játszó szállodai zenekar odaszűrődő hangjaiban. De hamarosan kitisztult a tudata, eszébe jutott, hogy egyedül hagyta Klárát az asztalnál. Lassan bezárult az abszint kapuja, visszavonult a paranoiája. Hátranézett a válla fölött, és meglátta Klára ruhájának tengerzöld foltját, amint éppen felszívódik a hotel sáfrányszínű fényében. Felrohant a parton, hogy utolérje, de mire odaért, már sehol sem látta. A szállodahallban a portás tagadta, hogy látott volna egy zöld ruhás hölgyet elmenni, az ajtónállók ugyan emlékeztek rá, de egyik azt mondta, hogy a város felé tartott, a másik szerint pedig az ellenkező irányba. A kocsi most is ott parkolt, ahol hagyták, a poros telek külső sarkán. Egészen besötétedett. András azt gondolta, Klára bizonyára nem a város felé indult, különösen nem ebben a hangulatban. Beszállt a kocsiba, és lassan végighajtott a tengerparti úton. Nem jutott messzire, amikor a fényszórók csóvájában tengerzöld folt villant fel az út mentén. Klára sietős léptekkel haladt, szandálja porfelhőt vert fel. Két karjával fázósan átölelte a testét. András látta, hogy azok a jól ismert drága csigolyák hátul kiemelkednek a mélyen kivágott ruhából. Leállította a kocsit, kipattant, hogy utolérje. Klára röviden rápillantott a válla fölött, de csak gyalogolt tovább. – Klára – szólt hozzá. – Klárika. Klára végül megállt, ernyedten lógatta a karját az oldalán. Az útkanyarulat mögül fényszóró bukkant elő és végigsöpört az alakján, nyitott sportkocsi száguldott el a városközpont felé, utasai valamilyen dalt harsogtak bele az éjszakába. Mire elment, semmi nem maradt, csak a hullámok monoton csapkodása. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Klára arra sem volt hajlandó, hogy felé forduljon. – Bocsáss meg – kérlelte András. – Fogalmam sincs, miért hagytalak ott egyedül. – Menjünk haza. Nem akarom az út szélén megbeszélni. – Ne légy olyan dühös!

– Én tehetek róla. Nem lett volna szabad előhozakodnom a múlttal. Rettenetesen érzem magam, ha csak rá gondolok. Nyilván emiatt ugrottál fel és mentél le a partra. – Az abszint tette – felelte András. – Megbolondultam tőle. – Nem attól volt. – Klára, kérlek szépen! – Fázom – mondta Klára, és megint a teste köré fonta a karját. – Vissza akarok menni a házba. András vezetett, de vezetési tudománya most nem okozott örömet neki. Amikor kiszálltak a kocsiból, senki nem ünnepelte. Klára bement az udvarra és leült az egyik kihozott faszékre. András mellé telepedett. – Bocsánatot kérek – mondta. – Ostoba, önző dolog volt a részemről, hogy otthagytalak az asztalnál. De Klára mintha nem is hallotta volna. Visszavonult valamelyik saját kis távoli részébe, ahol olyan kicsi volt a hely, hogy Andrásnak semennyi sem jutott. – Csupa kínszenvedés volt neked, nem igaz? – Miről beszélsz? – Az egészről. A kapcsolatunkról. A féligazságaimról. Mindarról, amit nem mondtam el neked. – Ne mondj ilyen őrjítő általánosságokat! – felelte András. – Miféle féligazságok? Arra gondolsz, ami közted és Novák között történt? Azt hittem, ezen már túlléptünk, Klára. Mit akarsz még elmondani? Klára megrázta a fejét. Aztán a szeme elé tartotta a kezét, a válla reszketni kezdett. – Mi történt veled? – kérdezte András. – Ez nem miattam van. Azzal, hogy lementem a strandra elszívni egy cigit, még nem adtam okot erre. – Nem – felelte Klára, és felnézett, könnyektől nedves szemmel. – Egyszerűen csak megértettem valamit, amíg te odalent voltál. – Micsodát? – kérdezte. – Ha meg lehet nevezni, kérlek, mondd el! – Hogy lerombolom a dolgokat. Romboló vagyok. Ami jó, azt fogom, és tönkreteszem. Ami rossz, azt meg fogom, és még jobban elrontom. Ezt tettem a lányommal, utána Zoltánnal, most pedig veled is. Láttam, milyen boldogtalan voltál, mielőtt elmentél az asztaltól. – Ó, értem. Minden temiattad van. Te okoztad Elisabet összes problémáját. Te kényszerítetted Novákot, hogy csalja meg a feleségét. Te kényszerítettél engem, hogy beléd szeressek. Mi hárman semmiről nem tehetünk. – Te nem ismered az én részemet! – Hát akkor meséld el! Miről van szó? Mondd csak! Klára megrázta a fejét. – És ha nem mondod – kérdezte András. Felkelt, karon fogta Klárát, és odahúzta magához. – Akkor pedig hogyan folytathatnánk? Tudatlanságban akarsz tartani? Egy szép napon a lányodtól kell majd megtudnom az igazságot? – Nem – felelte Klára, alig hallhatóan. – Elisabet sem tudja. – Ha együtt akarunk maradni, mindent tudnom kell. El kell döntened, Klára. Ha folytatni akarod, őszintének kell lenned velem. – Fáj a karom – felelte Klára. – Ki volt az a férfi? Mondd meg a nevét!

– Kicsoda? – Akit szerettél! Elisabet apja! Klára leseperte magáról András karját. András a holdfényben meglátta, hogy Klára ruhájának szövete ráfeszül a bordáira, és megint elsimul. A szemei megtelnek könnyel. – Soha többé ne szoríts meg így – mondta, és zokogni kezdett. – Haza akarok menni. Kérlek szépen, András! Bocsáss meg! Haza akarok menni Párizsba. – Megint szorosan átölelte a testét, és úgy vacogott, mintha a fagytól dideregne a mediterrán éjszakában. Tengeri csillag hajtűje úgy csillogott, mint valami csodálatos lelet, egy óceánjárón rendezett ünnepi bál emléke, amelyet elsodort a tenger, és csodák csodájára épp az ő sötét hajának hullámaiban akadt fenn. András értette: Klárára rátört valami, olyasmi, akár egy betegség, és egész testében rázta, a bőre is kifakult tőle. Megértette abból, ahogy ott a házban, a takaró alatt összekuporodott és üres tekintettel bámulta a falat. Komolyan gondolta, hogy menjenek haza, már reggel indulni akart. András egy órán át feküdt mellette ébren az ágyban, amíg nem hallotta, hogy a légzése felvette az álom ritmusát. Többé nem volt szíve haragudni rá. Ha haza akar menni, hát holnap hazaviszi. Még az éjszaka összeszedi a holmijukat, hogy hajnalban indulni tudjanak. Óvatosan kimászott az ágyból, nehogy felébressze, és elkezdte bepakolni a bőröndjeiket. Jó volt, hogy valami konkrét, belátható feladata támadt. Becsomagolta Klára apró holmiját is, a pamutruháját, zoknijait, fehérneműjét, fekete trikóját, a nyakláncát és fülbevalóját pedig visszadugta abba a szaténzsákba, ahonnan kivenni látta őket. Egymásba gyűrte a balettcipőit, összehajtogatta a gyakorlószoknyáját és trikóját. Aztán kabátot vett magára és egyedül üldögélt a kertben. Az autókihajtó mentén a gyomok közt a tücskök francia dallamot ciripeltek, odahaza, Konyáron másmilyen, magasabb hangon daloltak, más ritmusban. A csillagok a feje felett viszont ugyanazok voltak. Ott volt a sziklán elomló lányka, a kis medve, a sárkány. Pár estével azelőtt megmutatta őket Klárának is, aki mindennap elismételtette a leckét, amíg ugyanolyan jól meg nem tanulta, mint András. Másnap reggel hazaindultak Párizsba. András felkeltette Klárát és segített neki felöltözni a kéklő kora reggeli fényben. Klára, amikor meglátta, hogy András mindent összecsomagolt, elpityeredett: – Tönkretettem az ünnepedet. Pedig ma van a születésnapod – hüppögte. – Nem érdekes – felelte András. – Induljunk. Sokat kell autóznunk. Klára a kocsiban várta, hogy András bezárja a házat és újra elrejtse a kulcsot a bejárat feletti madárfészekben. Utoljára hajtott végig a Nizzába vezető kanyargós úton. A tenger csillogott, flitterrel teleszórt felületén végigömlött a napfény. A Klárától kapott vezetési leckék után egyáltalán nem félt az úton. Elindultak Párizs felé. Klára csöndben ült, csak nézte a mezőket és gazdaságokat. Mire elérték a párizsi külvárosi utcák kusza hálózatát, el is szunnyadt. András próbálta felidézni, merről jöttek. Az utcák azonban másképpen akarták, egy órán át tévelygett a külvárosban, amíg végül egy rendőr útba nem igazította a Port d’Italie felé. Végül sikerült átjutnia a Szajnán és rátalálnia a rue de Sévigné felé vezető ismerős boulevard-okra. Addigra lemenőben volt a Nap, a táncterem árnyékba borult, a lépcsőházban sötétség honolt. Klára felébredt, két kézzel megdörgölte a szemét. András feltámogatta a lépcsőn,

ráadta az ágyon felejtett hálóingét. Klára csak feküdt a hátán, és hagyta, hogy a szeméből a párnára csorogjon a könny. – Mit tehetek érted? – kérdezte András. – Mire lenne szükséged? – Csak hogy hagyj magamra. Hadd aludjak egy kicsit. Különös, fakó hangon beszélt. Ez a hímzett hálóinges sápadt nő csak kísértete volt annak a Klárának, akit ő ismert, aki egy hete autóskabátban, sofőrszemüvegben kilépett a házból. Képtelenség volt, hogy András most hazamenjen. Nem tudta itthagyni ebben a ködben. Inkább felhurcolta a csomagokat a kocsiból, és készített neki egy csésze hársfateát. Klára mindig azt szokta inni, ha fáj a feje. Amikor bevitte neki, Klára felült az ágyban és felé nyújtotta a karját. András odament hozzá, leült az ágy szélére. Klára merően a szemébe nézett, mellkasán rózsaszín pír terült szét. A vállára hajtotta a fejét és átölelte a derekát. András érezte, ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt. – Milyen borzalmas születésnapod lett! – mondta. – Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját. – Egész nap együtt voltam veled. – A táncteremben van valami a számodra – jelentette ki Klára. – Születésnapi ajándék. – Nincs szükségem ajándékra – közölte András. – Mégis ott van. – Majd ideadod máskor. – Nem – felelte Klára. – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. Lejövök veled. – Felkelt az ágyból, és kézen fogta Andrást. Együtt mentek le a lépcsőn a táncstúdióba. Az egyik fal mellett lepellel letakart, pianínó méretű tárgy állt. – Úristen – kiáltott fel András. – Mi ez? – Nézd csak meg! – felelt Klára. – Nem merem! – Szedd össze a bátorságod! András egyik sarkán felemelte a leplet, majd lerántotta róla. Egy tervezőasztal állt ott az ablak felé dőlő, polírozott fa rajzlapjával, acél lábakon, amelyekre egy híres bútorkészítő neve volt rávésve. Ugyanolyan szép volt, ugyanolyan komoly, mint Pierre Vagóé. A rajzfelület alján precízen kialakított árok a ceruzáknak, jobboldalt a tintatartónak való mélyedés. Az asztal alatt rajzolózsámoly, ülésén és rézgörgőin megcsillant a fény. Andrásnak elszorult a torka. – Nem tetszik? – kérdezte Klára. András várt, amíg biztos volt benne, hogy képes megszólalni. – Ez túl jó nekem. Építésznek való asztal. Nem diáknak. – Megvárja, amíg építész leszel. Csak azt akartam, hogy már most a tiéd legyen. – Őrizd meg nekem! – mondta András. Odafordult hozzá, és kezével megérintette az arcát. – Ha úgy döntesz, hogy együtt maradunk, majd hazaviszem. Klárának kiszökött a vér az ajkából. Lehunyta a szemét. – Nagyon szépen kérlek! – mondta -, azt akarom, hogy most vidd el. Szét lehet szedni két részre. Tedd be a kocsiba! – Nem lehet – felelte András. – Most nem. – Nagyon szeretném!

– Tartsd meg nekem! Ha majd lesz egy kis időd végiggondolni, szólsz, hogy elvigyem-e, vagy sem. Búcsúajándéknak nem kell. Érted? Helyetted nem akarom! Klára bólintott, lesütötte szürke szemeit. – Soha életemben nem kaptam még ilyen szép ajándékot – mondta András. Így ért véget a vakációjuk. András érezte, hogy közeledik a szeptember, miközben sétált hazafelé a Pont Marie-n át, kezében a táskája, tizenkét napra való ruhával. Szeptember elküldte Párizsba az első hűvös, égővörös sugarait. Illata végiglibbent a Szajna fölött, ahogy a partira érkező lány parfümje már a küszöbről jelzi közeledtét. Szaténcipőjével még át sem lépte a küszöböt, máris mindenki érzi, hogy ott van. A következő pillanatban be is lép. Egész Párizs lélegzet-visszafojtva várja.

TIZENHETEDIK FEJEZET

De la Victoire zsinagóga MIT MEG NEM ADOTT VOLNA ÉRTE, ha abban az évben Konyáron töltheti a ros hasánát – ha apjával és Mátyással elmehetne a zsinagógába, anyja asztalánál mézes süteményt ehetne, megállhat a gyümölcsösben és megtapogathatja kedvenc almafájának törzsét, amelynek koronája mindig menedéket adott neki, valahányszor félt, vagy magányos és rosszkedvű volt. Ehelyett a padlásszobájában volt a rue des Écoles-on, végéhez közeledett az első párizsi év. Nemsokára Polanerrel találkozik, együtt mennek majd a rue de la Victoire zsinagógába. Négy hete beszélt utoljára Klárával. A zsidó újév végéhez közeledve mintha egész Európa cérnaszálon függött volna a szakadék felett. Amikor Nizza után magához tért, végigolvasta az összegyűlt leveleket, és arra gondolt, hogy Európában nagyobb bajok is történnek, mint hogy Klára Morgenstern nem hajlandó feltárni élettörténetének legalapvetőbb titkait. Hitlernek, aki a versailles-i békeszerződésre fittyet hányva tavasszal bekebelezte Ausztriát, most Csehszlovákia határvidékére, a Szudéta-vidék hegyeire fáj a foga az összes katonai erődítménnyel, fegyvergyárral, textilüzemmel és bányával egyetemben. Mi a véleményed a kancellár legújabb mániájáról, kérdezte Tibor levélben Modenából. Azt hiszi, Anglia meg Franciaország majd tétlenül fogja nézni, hogy Közép-Európa utolsó demokráciáját megfosztja minden védelmi erejétől? Ez a szabad Csehszlovákia végét jelentené, annyi szent. Mátyástól másfajta hangon érkezett a méltatlankodás. A nagydiák Hitler földrajzi revíziója ellen tiltakozott. Hogyan követelhetné a Szudéta-vidék „visszatérését”, ha egyszer soha nem tartozott Németországhoz? Kit akar becsapni? Minden másodikos tudja, hogy Csehszlovákia a nagy háború előtt Ausztria-Magyarország része volt. Mire András visszaírta, hogy Hitler terveibe valószínűleg a magyar kormányt is beavatták, mert ha Németország bekebelezné a Szudétákat, Magyarország is visszakapná elvesztett területeit. A „visszatérés” szóval csak azokat próbálják buzdítani, akik úgy érzik, Versailles-ban megrövidítették az országukat. De legalább odafigyelsz az iskolában. Lehet, hogy a végén még le is érettségizel! Ahogy a helyzet haladt előre, a párizsi lapok mind többet feltártak belőle. Szeptember 12-én a nácipárt nürnbergi gyűlésén tartott záróbeszédén Hitler az öklével hadonászott és igazságot követelt a Szudétákon élő etnikai németek millióinak. Nem tudja ölbe tett kézzel nézni, hogy Benes cseh elnök kormánya elnyomja őket. Néhány nappal később Chamberlain, aki korábban sohasem ült repülőgépre, Berchtesgadenbe, Hitler hegyvidéki sasfészkébe repült, hogy megtárgyalja vele az úgynevezett Szudéta-válságot. – Nem lett volna szabad odamennie – jegyezte meg Polaner egy pohár whisky mellett a Kék Galambban. – Hát nem látod, milyen megalázó ez? Egy öregembert, aki még életében nem ült repülőgépen, elrángatnak Németország legtávolibb zugába, hogy a Führerrel találkozzon. Ez erőfitogtatás Hitler részéről. Hogy Chamberlain odament, már önmagában arra utalt, hogy bevált a fenyegetés. Le merem fogadni, hogy Hitler ebből még előnyt kovácsol magának.

– Ha valaki az erejét fitogtatja, hát Chamberlain az – felelte András. – Azért ment Berchtesgadenbe, hogy világossá tegye: ha Hitler megtámadja Csehszlovákiát, Anglia és Franciaország mindent meg fog tenni, hogy megdöntse. Erről szól az egész. Azonban rövidesen kiderült, hogy András tévedett. A lapok beszámoltak róla, hogy Chamberlain a Hitler követeléseit tartalmazó listával jött el a találkozóról, és most azon fáradozik, hogy rávegye saját kormányát, minél gyorsabban teljesítsék a Führer feltételeit. A francia lapok vezércikkben érveltek amellett, hogy a Szudétavidéket fel kell áldozni, ha így megőrizhető a nagy háborúban oly keserves áldozatok árán kivívott béke. Ezzel ellentétes véleményt szemlátomást csak néhány elszigetelt kommunista és szocialista kommentátor fogalmazott meg. Néhány nappal később a francia és angol kormány küldöttei azt a javaslatot nyújtották át Benes elnöknek, hogy mondjon le a határvidékéről, és követelték a cseh kormánytól, hogy haladéktalanul fogadja el a tervet. András azon kapta magát, hogy az egész napot az újságok összevetésével tölti, meg a vörös bakelit rádiót hallgatja Forestier díszlettervező-műhelyében, mintha állandó figyelmével más irányt szabhatna az események menetének. Maga Forestier is félretette rajzeszközeit, hogy megvitassa a híreket Andrással. Az angol-francia javaslatra válaszul Benes elnök kimért és bölcs memorandumot adott ki, amelyben emlékeztette Franciaországot ígéretére, hogy fenyegetés esetén megvédi Csehszlovákiát. Néhány órával a memorandum átadása után az angol és francia külügyminiszter Prágában kirángatta az ágyából Benest, és követelte, hogy azonnal írja alá a javaslatot, máskülönben egyedül kell szembenéznie Németországgal. Másnap András és Forestier hitetlenkedő aggodalommal hallgatta, hogy a kommentátor bejelenti, Benes elfogadta az angol-francia tervet. Tiltakozásul lemondott az egész cseh kabinet. Chamberlain szeptember 22-én ismét találkozik Hitlerrel, ezúttal Bad Godesbergben, hogy a Szudéta-vidék átadásáról rendelkezzenek. – Ennyi volt hát – jegyezte meg Forestier, és széles háta összegörnyedt. – KözépEurópa utolsó demokráciája Anglia és Franciaország követelésére fejet hajt Hitler előtt. Borzalmas időket élünk, Monsieur Lévi, fiatal barátom. Borzalmas időket! András úgy vélte, a válság véget ért, a háborút elhárították, még ha kegyetlen áron is. Ám szeptember 23-án arra ért be Forestier műhelyébe, hogy a Bad Godesberg-i találkozó csak újabb követelésekre adott alkalmat. Hitler azt akarta, hogy a csapatai foglalják el a Szudéta-vidéket, az ott élő cseh lakosság pedig egy héten belül ürítse ki házait és gazdaságait, hátrahagyva minden vagyonát. Chamberlain az új követelések listájával érkezett haza, amelyet azonban mind a francia, mind az angol kormány azonnal visszautasított. A katonai megszállás elképzelhetetlen volt, mert a maradék Csehszlovákia harc nélküli feladásával ért fel. Megjött a rettegett behívó, írta András Tibornak aznap reggel, egy nappal ros hasáná előtt. A cseh hadsereget mozgósították, a mi Daladier elnökünk is elrendelte a francia haderők részleges mozgósítását. András reggel látta is, hogy a tartalékosok városszerte otthagyják üzleteiket, taxijukat, kávéházi asztalaikat, és elindulnak a Párizson kívüli gyülekezőhelyekre, hogy csatlakozzanak egységeikhez. Amikor kiment, hogy feladja a levelet Tibornak, a postaládánál hatalmas tülekedésbe botlott. Mintha minden behívott katonának lenne feladni való levele. Most ott ült az ágyán a tálisz-zsákjával, Eli Polanert várta, és a szüleire gondolt, meg a fivéreire, Klárára, a háború esélyeire.

Fél hétkor megérkezett Polaner. Metróval elmentek a kilencedik kerületben a Le Peletier-ig, onnan pedig kétsaroknyit gyalogoltak a De la Victoire zsinagógához. Ez a zsinagóga legkevésbé sem emlékeztetett a budapesti Dohány utca díszes, marokkói stílusú templomára, ahová a főünnepek alkalmából András és Tibor eljárt istentiszteletre. De az egyetlen teremből álló, sötét faborítású konyári sulra sem hasonlított, ahol a férfiak és nők imahelyét fakorlát választja el. A De la Victoire zsinagóga magasba nyúló klasszicista épülete, fakó aranyszínű kőből készült, a boltíves homlokzatot hatalmas rozettás ablak díszítette. Odabenn karcsú oszlopok emelkedtek a dongaboltozatos mennyezet felé, magas világítóablakok sora árasztotta a fényt a terembe. A bizánci díszítésű bima felett imaszöveg: TU AIMERAS L’ETERNEL TON DIEU DE TOUT TON COEUR.46 Mire András és Polaner odaért, már megkezdődött az istentisztelet. A hátsó sorokban ültek le és kigombolták bársony tálisz-zsákjukat. Polaner tálisza kék csíkos, megsárgult selyemből készült, Andrásé finom szövésű fehér gyapjúból. Együtt terítették a vállukra az imasálat, együtt mondták el az ilyenkor szokásos imát. A kántor héberül énekelt, Milyen jó, milyen édes érzés, hogy a testvérek együtt ülnek. Újra meg újra felcsendül az ismerős dallam. Az egyik sor mélyen, higgadtan zeng, mint valami munkadal, a következő viszont, mint egy kérdés kúszik fel a mennyezet boltívébe: Hát nem jó, hogy a testvérek együtt ülnek? Polaner Krakkóban tanulta, András pedig Konyáron. A kántor Minszkben, a nagyapjától. Polaner mellett az a három öregember Gdyniában, Amszterdamban és Prágában. Ki tudja, honnan származott a dallam? Átvészelte az odesszai és aradi pogromokat, eljutott ebbe a zsinagógába, ahogy el fog jutni a még meg sem épült zsinagógákba is. Andrásra, aki az elmúlt hetekben azon fáradozott, hogy fallal kerítse el önmagában a Klárának fenntartott részt, ez a dallam úgy hatott, mint a földrengés. Gyenge remegéssel indult, éppen hogy csak megreszkettette a falakat – igen, jó, ha a testvérek együtt ülnek, de hiszen ő hónapok óta nem látta a testvéreit -, aztán elviselhetetlen honvágy tört rá Konyár után, majd a rue de Sévigné után, végül pedig a még mélyebb, még bensőségesebb otthon után, amelyet maga Klára jelentett számára. Az elmúlt négy hétben elmerült a világ híreiben, elfordította róla a gondolatait. Késő éjjel azonban, amikor minden próbálkozás hiábavalónak tűnt, hogy végleg kiverje őt a fejéből, azt mondogatta magában, Klára hallgatása távolról sem jelenti azt, hogy mindennek vége lenne. Bár nem kereste őt, de nem is küldte vissza a leveleit, és a nála levő holmiját sem kérte vissza. Nem adott rá okot, hogy minden reményt feladjon. Ámde mire vélje ezt a kitartó hallgatását most, amikor Párizs lakossága a várható bombázások elől vidékre menekül és a háború absztrakt lehetősége egyre kézzelfoghatóbbá válik? Lehet, hogy Párizst is elhagyta anélkül, hogy tudatta volna vele? Lehet, hogy Novák Zoltán védelme alatt távozott, abban a kocsiban, amelyet ő küldött érte? Lehet, hogy éppen ebben a percben csomagol abba a bőröndbe, amelyből néhány hete még András pakolt ki helyette? Szorosabbra húzta táliszát, megpróbálta lecsendesíteni a gondolatait. Megkönnyebbülésére szolgált, ha elismételte az imákat, némi vigaszt jelentett számára Polaner jelenléte, akárcsak ezeké az embereké, akik kívülről tudják az ima szavait. Elmondta azt az imát, amely felsorolja Izráel Házának bűneit, meg amelyikben arra kérte az Urat, hogy tartóztassa meg száját a gonosztól, ajkait a ravasz 46

Teljes szívedből szeresd az Örökkévalót, a te Uradat (francia).

beszédtől. Elmondta a hálaadó imát a Tóráért, és meghallgatta a többieket, akik elénekelték a fehérbe öltöztetett tekercsekre írt szavakat. Az istentisztelet végén pedig azért imádkozott, hogy beírassák a neve az Élet Könyvébe, mintha csak lehetne még számára hely egy ilyen könyvben. Az istentisztelet után Polanerrel a folyón át elsétáltak a diákmenzára, amely nyárra kiürült, az iskolaév kezdetekor megint feltöltődött, majd most a háború fenyegetésére ismét elnéptelenedett. A menzás kisasszony kenyeret, marhahúst, kemény, olajos krumplit tett András tányérjára. – Otthon anyám szegyet és csipetkelevest szolgált fel – jegyezte meg Polaner, miközben az asztalukhoz vitték a tányért. – Ilyen krumpli be sem tehette a lábát a konyhájába. – Mi bajod a krumplival? – kérdezte András. – Semmi baj a krumplival. – Mindig minden a krumplival kezdődik – felelte Polaner, és sokat sejtetően felvonta a szemöldökét. András kénytelen volt felnevetni. Igazi csoda, hogy Polaner most ott ül az asztal túloldalán, azok után, ami tavaly januárban történt vele. Bár sok baj van a világban, tagadhatatlan, hogy Eli Polaner felépült a sérüléseiből, és megvolt benne a bátorság, hogy a második évre visszajöjjön az École Spéciale-ba. – Anyád biztosan gyűlölte, hogy el kellett engednie Krakkóból – mondta András. Polaner kihajtogatta a szalvétáját és az ölébe terítette. – Soha nem örül, ha elmegyek. Elvégre az anyám – tette hozzá. András aggódó pillantást vetett rá. – Ugye, nem mondtad el nekik, mi történt? – Gondolod, hogy képes lettem volna? – Végül is majdnem meghaltál. – Soha nem engedtek volna vissza. Bedugtak volna valami freudi szanatóriumba, beszélgető kúrára, és most üldögélhetnél itt magadban, copain47. – Szerencsém, hogy nem mondtad el nekik – örvendezett András. Mindig hiányoztak neki a barátai, különösen Polaner. Úgy képzelte, hogy most mind együtt fognak ebédelni a menzán, az órák után pedig találkoznak a Kék Galambban fekete teát inni mandulás keksszel. Elképzelte, ahogy a rue de Sévignén a hőstetteikkel szórakoztatja majd Klárát. De Rosen és Ben Yakov otthon maradt a szüleinél, egyedül volt Polanerrel, az École Spéciale pedig, akárcsak Párizs többi egyeteme, elhalasztotta az évkezdést. Klárának pedig semmit nem mesélt. Amikor közeledtek a ros hasáná és jom kippur közti jeles napok, azzal biztatta magát, hogy valószínűleg hamarosan hall róla. Elkerülhetetlennek tűnik a háború. Éjjelente elsötétítési gyakorlatokat rendeznek, azt a néhány még égve maradt sarki lámpát papírcsuklyával borították, hogy csak lefelé szórja a fényt. Távozó családok sokasága zsúfolódott a vonatokon és töltötte meg az utcákat autódudák tülkölésével. Újabb ötszázezer embert szólítottak fegyverbe. Aki Párizsban maradt, rohant gázmaszkot, konzervet, lisztet vásárolni. Sürgöny érkezett András szüleitől: HADÜZENET ESETÉN ELSŐ VONATTAL GYERE HAZA. Ült az ágyon, kezében a távirattal, és azon tűnődött, hogy ezzel vajon véget értek-e a tanulmányai, párizsi élete, minden. Szeptember 28-a volt, Hitler három nappal későbbre ígérte a Szudéta-vidék megszállását. Lehet, hogy hetvenkét órán belül az egész élete összeomlik. Nem várhat tovább. Most rögtön elmegy a rue de Sévignére, mindenképpen találkoznia 47

Barátocskám (francia).

kell Klárával. Követelni fogja, hogy őt és Elisabetet elvihesse Párizsból, mihelyt össze tudnak csomagolni. Mielőtt elhagyta volna a bátorsága, magára kapta a kabátját és rohant egészen Klára házáig. Amikor azonban odaért, az ajtóban útját állta Apfelné. Madame Morgenstern senkit sem akar látni, mondta. Még őt sem. És amennyire ő tudja, nem áll szándékában elhagyni a várost. Pillanatnyilag ágyban fekszik fejfájással, és nyomatékosan kikötötte, hogy senki ne zavarja. Másfelől András nem hallott-e róla, hogy másnap találkozó lesz Münchenben, ahol utolsó erőfeszítést tesznek majd azért, hogy biztosítsák a békét. Apfelné meg volt győződve róla, hogy azok az idióták majd csak magukhoz térnek. Meg fogja látni, mondta, a végén mégsem lesz háború. András nem hallott róla. El is rohant Forestier-hez, és a következő két napon át folyamatosan a rádióra tapasztotta a fülét. Szeptember 30-án bejelentették, hogy Hitler megegyezésre jutott Franciaországgal, Angliával, Olaszországgal: Németország tíz napon belül megkapja a Szudéta-vidéket. Végül mégiscsak katonai megszállás lesz. A Szudéta-vidék cseh lakóinak el kell hagyniuk a lakásaikat, üzlethelységeiket, gazdaságaikat, a berendezésből az égvilágon semmit, egy vég vásznat, egy véka gabonát sem vihetnek magukkal, elvesztett tulajdonukért pedig semmiféle kárpótlást nem kapnak. A lengyel és magyar kisebbségek által lakott régiókban népszavazással döntenek az új határokról. Lengyelország és Magyarország szinte bizonyosan vissza fogja követelni az elveszett területeket. A rádióbemondó szapora, darabos angolsággal olvasta be a megállapodást, Andrásnak csak nehezen sikerült kivennie a szavait. Hogyan lehetséges, hogy Anglia és Franciaország elfogadta ezt a tervet, amely szinte szó szerint megegyezett a néhány napja még gondolkodás nélkül elvetett változattal? A rádióállomás a londoni ünneplés zaját is közvetítette, András elég jól hallotta, hogy közvetlenül Forestier műhelye előtt több száz párizsi gyűlik össze, éltetik a békét, magasztalják Daladier-t és méltatják Chamberlaint. A behívott katonák így akár haza is térhetnek. Ez vitathatatlan érték – ennyien legalább egy évre beírták magukat az Élet Könyvébe. Akkor hát miért érez ő is egyre inkább úgy, mint Forestier, aki csak ül a sarokban, könyökét a térdére támasztja, homlokát a tenyerébe rejti? Úgy tűnt, a legutóbbi események sorozata maga a gyalázat. András nagyjából úgy érezte magát, mintha Polaner megtámadása után Perret azzal biztosította volna a békét az École Spécialeban, hogy magát az áldozatot tanácsolja el az iskolából. Jom kippur előestéjén András elment Polanerrel meghallgatni a Kol Nidrét a de la Victoire zsinagógában. A rabbi és a kántor az ünnephez illő szertartásos homlokvakarás és térdre borulás kíséretében rachmonuszért könyörgött a gyülekezet és Izrael Háza számára. Kijelentették, hogy a gyülekezet tagjai abban az évben fel vannak mentve ígéreteik alól, amelyeket Istennek és egymásnak tettek. Megköszönték a Mindenhatónak, hogy Európa elkerülte a háborút. Andrásban a hálaadás közben maradt némi rettegés, de miközben a szertartás haladt előre, boldogtalansága mindinkább átfogalmazódott. Azon a héten a háború fenyegetése hatékonyan elterelte a figyelmét a Klárával kapcsolatos bonyodalmakról. Egy ideig azzal áltatta magát, hogy az egész hónapos hallgatása hallgatólagos ígéretet rejt, arra utal, hogy még mindig küzd azzal a problémával, amely Nizzából hazáig űzte. De lassan nem tudta tovább hitegetni magát. Nem akarja őt látni. Világos, hogy végeztek egymással. Ezt a némaságot képtelenség volt másképp értelmezni.

Aznap este hazaérve elkezdte egy faládába pakolni Klára holmiját. Fésű, hajkefe, két blúz, fél pár nárcisz formájú kósza fülbevaló, zöld üvegszelence, magyar novelláskönyv, egy kötet tizenhatodik századi francia vers, amelyből annyira szeretett felolvasni neki. Egy pillanatra elidőzött rajta, mert ebben szerepelt az a Marot-vers a hó mélyén rejtőző tűzről. Most is fellapozta. Zsebkésével óvatosan kimetszette, és betette egy borítékba, amelyben Klára leveleit gyűjtötte. Ezeket megtartotta magának, képtelen lett volna megválni tőlük. Írt egy üzenetet neki arra a képeslapra, amelyet hónapokkal azelőtt vásárolt emlékbe. A Barye teret ábrázolta, azt az Île Saint-Louis északi csücskén levő aprócska parkot, ahol szilveszter napján Klára fülébe súgta azt a Marot-verset. Drága Klára, írta, itt maradt nálam még néhány dolgod. Az én érzéseim semmit nem változtak irántad, de nem bírok tovább várni anélkül, hogy tudnám, mi az oka a hallgatásodnak, és hogy véget ér-e valamikor. Úgyhogy kénytelen vagyok én magam szakítani. Feloldozlak a nekem tett ígéreteid alól. Nem kell többé hűségesnek maradnod hozzám, sem pedig úgy viselkedned, mint aki egyszer az én feleségem lesz. Téged feloldozlak, de magamat nem tudom feloldozni az alól, amit neked fogadtam. Neked kell megtenned, Klára, ha úgy akarod. Közben, ha mégis úgy döntenél, hogy eljössz hozzám, megfogod látni, ugyanaz vagyok, aki voltam: a te ANDRÁSOD. Beszögelte a láda tetejét, és méregette, mennyire nehéz. Klára utolsó emlékei, utolsó nyomai az életében jóformán súlytalanok voltak. A sötétben még egyszer utoljára elment a házához, és letette a ládát a küszöbre, hogy Klára másnap reggel megtalálja. Másnap imádkozott és böjtölt. A reggeli istentiszteleten rájött, hogy rettenetes hibát követett el. Ha még egy hetet vár, gondolta, talán még visszajöhetett volna hozzá. Most maga gondoskodott a saját boldogtalanságáról. A zsinagógából el akart rohanni a rue de Sévignére, hogy elhozza a ládát, mielőtt bárki megtalálná. De miután a böjt kitisztította belülről, kezdte azt hinni, hogy mégiscsak jól járt el. Azt tette, amit tennie kellett, hogy megvédje magát. Vállára borította a táliszt és előrehajladozva tizennyolcszor megismételje az áldást. Az ima ismerős lejtése fokozta a biztonságérzetét. A természetnek is megvannak a ciklusai, mindennek rendelt ideje van, ideje a születésnek és ideje a meghalásnak. Az esti istentiszteletre egészen kiürülve, kábán szédelgett a böjtöléstől. Tisztában volt vele, hogy tehetetlenül sodródik a szakadék felé, és nincs ereje megállni. Az istentisztelet a sófár átható rikoltásával zárult. András és Polaner vacsorára volt hivatalos a rue Saint Jacques-ra – József hívta meg őket, hogy a Beaux-Arts-ba járó barátaival együtt törjék meg a böjtöt. Szótlanul mentek át a folyó fölött, éhezésük utolsó stádiumába merülve. Józsefnél zene várta őket és egy óriási asztal tele enni- és innivalóval. József boldog újévet kívánt nekik és egy-egy pohár bort nyomott a kezükbe. Aztán bizalmaskodó mozdulattal begörbítette az ujját, félrehívta Andrást és megdöntött fejjel ránézett. – Rendkívül jelentős dolgot hallottam rólad – közölte. – Paul barátom mesélte, hogy viszonyod van annak a magas lánynak, vagyis az ő rakoncátlan Elisabetjének az anyjával. András megrázta a fejét. – Csak volt – felelte. Aztán fogott egy üveg whiskyt, bezárkózott József hálószobájába és hullarészegre itta magát. Átkokat szórt saját a tükörképére, az erkély korlátján kihajolva halálra rémisztette a járókelőket, a kandallóba hányt, míg végül eszméletlenül terült el a padlón.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Café Bédouin A SZERELMI CSALÓDÁSÉRT a zsidó vallás nem tart gyászhetet. Nem mond Kaddist, nem éget gyertyát, nem tiltja meg a borotválkozást, a zenehallgatást, a munkát. András sem élhetett tovább megszaggatott ruhákkal, nem szórhatott több hamut a fejére. De nem fordulhatott a vigasz világiasabb formáihoz sem, nem engedhette meg magának, hogy esténként az öntudatlanságig lerészegedjen, vagy idegösszeomlást kapjon. Miután József parkettájáról sikerült valahogy összeszednie magát és eljutnia a saját lakásáig, eldöntötte, hogy nem adhatja át magát egészen a szerelmi bánatnak. Már ez a gondolat is gyógyítóan hatott rá. Ha ez volt a mélypont, innentől kezdve minden jobb lesz. Szakított Klárával. Most tehát nélküle kell folytatnia. Az École Spéciale-ban hamarosan megkezdődnek az órák, és nem bukhat meg a második évben Klára miatt. De annak se látta értelmét, hogy felkösse magát, esetleg a folyóba ugorjon valamelyik hídról, vagy másmilyen görög sorstragédiát játsszon el. Kézbe kell vennie a saját életét. Ilyen gondolatok forogtak az agyában, ahogy padlásszobája ablakánál állt és lenézett a rue des Écoles-ra, miközben még mindig csillapíthatatlanul, vadul reménykedett abban, hogy Klára egyszer csak felbukkan a sarkon, szinte látta maga előtt, ahogy rohan felé, átmeneti kabátjának két szárnya lebeg mögötte. Ám amikor a hallgatás már a hetedik hete tartott, legmerészebb reményei is kezdetek megfakulni. Az élet ment tovább, tudomást sem vett az ő bánatáról. Rosen és Ben Yakov visszajött Párizsba, akárcsak az École Spéciale többi diákja. Rosen szakadatlanul háborgott amiatt, ami Csehszlovákiában történt és még történni fog, Ben Yakov sóvárgó szerelemmel vágyott egy lányra, akivel nyáron Olaszországban találkozott. A lány Firenze ortodox rabbijának a lánya volt. Megfogadta neki, hogy Párizsba hozza, és feleségül veszi. Ennek érdekében állást is vállalt, a Bibliothéque Nationale-ban rendezte a könyveket, hogy összeszedje a pénzt. Rosennek is támadt egy új szenvedélye. Belépett a Ligue Internationale Contre L’Antisemitisme-be, és minden idejét gyűlések meg összejövetelek töltötték ki. Andrásnak most még a szokásosnál is kevesebb ideje volt arra, hogy Klárán és önmagán töprengjen. Vago ajánlásával felvették abba az építészgyakornoki állásba, amelyre még nyáron jelentkezett. Forestier-nél csak kevesebb munkát tudott vállalni, de így is kapott valamennyi fizetést, ami pótolta a kiesett jövedelmét. Most hetente háromszor Georges Lemain építész mellett dolgozott gyakornoksegédként, tervkartotékozó, radírozó, tintahozó és kalkulációs feladatokat végzett. Lemain rövidre nyírt ősz hajú, keskeny arcú ember volt, és olyan vékony, mint a vonalzó. Gyors, ércesen pergő franciasággal beszélt, és gépszerű pontossággal rajzolt. Munka közben operaáriákat énekelt, amivel kollégáit gyakran kihozta a sodrából. Emiatt az iroda távoli sarkába száműzték és a L’Architecture d’Aujourd’hui megfeketedett példányait raktározó polcokkal barikádozták el. András, aki a saját szerény kis asztalánál dolgozott Lemain nagy tervezőasztala mellett, hamar megtanulta az áriákat, és maga is el tudta dalolni őket. Türelméért és szorgalmáért cserébe Lemain elkezdett segíteni Andrásnak az iskolai feladataiban. Légies üvegfelületei és csiszolt kő falsíkjai

hamarosan András terveiben is megjelentek. Azt tanácsolta Andrásnak, gyűjtse külön mappában az École Spéciale feladataitól független privát rajzait, és kérte, mutassa meg azokat az ötleteit, amelyeket a maga számára dolgozott ki. Így hát egy október végi délután András összeszedte a bátorságát és behozta a nizzai nyaralóhoz készített terveit. Lemain kiterítette a saját tervezőasztalára, és a homlokzati rajz fölé hajolt. – Nizzában egy ilyen fal még öt évet sem bír ki – mondta, és hüvelykujjával körberajzolt egy részletet András rajzán. – Gondoljon a sóra! Megtelepszik ezekben a rücskökben. – Pauszpapírt helyezett András rajza fölé és sima falat rajzolt be. – Viszont ügyesen használja ki a telek lejtését. A ferdén elhelyezett belső udvar és terasz jól illeszkedik a terület topográfiájához. – Újabb pauszpapírt tett a hátsó homlokzat fölé és a terasz két szintjét egyetlen kanyarodó felületben egyesítette. – Bár nem is kell ennyi terasz. Hagyjuk érintetlenül az eredeti domborzatot! Ha rozmaringot telepít oda, az megköti a talajt. András figyelt, fejében újabb változtatásokat ötölt ki. Az iroda szigorú nézőpontjából egy terv nem annyira egy elképzelt élet helyszínét jelenítette meg, hanem inkább valamelyik ügyfél házának üres kereteit. Azt a helységet nem kell balett-teremnek hívni, lehet egyszerűen napfényes szalon. Az a két kisebb hálószoba az alsó szinten pedig nem feltétlenül gyerekszoba, maradhat 2. és 3. chambre48, amit az ügyfél kedve szerint rendezhet be. A konyhában nem kell látni a félbemaradt étkezés nyomait, a chambre principale49-ban sem két magyar emigránsnak, sem senki másnak nem kell laknia. Egész délután törölt és újrarajzolt, amíg az összes kísértetet el nem űzte a rajzáról. Hóna alá vágta az összetekert tervet meg Lemain pauszpapírjait, és a száraz levelek konfettitengerén át elindult a rue des Écoles felé. Ahogy meg-megzizzentek a járdán, ezernyi Konyáron, Debrecenben, Budapesten töltött őszi délután emléke idéződött fel benne. Az égett dió illata, az utcai árusok öntöttvas kannája, az iskolai egyenruha merev szürke gyapjú anyaga, a virágárusok kancsói, amelyek egyszerre búzakévékkel és sárga napraforgótányérokkal teltek meg. Megállt a rue des Écoleson egy fotográfus műterem kirakata előtt, ahol nemrégiben új portrésorozatot állítottak ki. Rosszkedvű párizsi gyerekek paraszti ruhában, az aratás festett díszletei előtt. Minden gyermek lábán fényesre suvickolt cipő. Hangosan fel kellett kacagnia, amikor maga elé képzelte Tibort, Mátyást és önmagát szép sorban egy igazi szénásszekér előtt, a gyerekkorukban hordott ruháikban. Nem ilyesfajta makulátlan munkaköpenyekben, hanem a saját mamájuk varrta barna munkásingben, másoktól levetett, derékban kötéllel megkötött kezeslábasban, apjuk szétszakadt kabátjából készült vászonsapkában. Lábukon Konyár finom barna porával. Zsebük megtömve apró kemény almával, karjuk a szomszéd gazdák asztagba rakott kévéitől sajgott. A házból kigőzölgött a paprikás csirke finom illata. Apjuknak sikerült annyi fát eladnia az új szénásszekerekhez, hogy egészen télig minden péntek este csirkét ehettek. Jó idők voltak ezek a szénabetakarítást követő meleg októberi napok. A levegő még lágy volt, tele illatokkal, a hamarosan befagyó tavacska fényes folyékony tükrében megkettőződött a malom és az ég.

48 49

Szoba (francia). Nagyszoba (francia).

A fényképész kirakatában homályos alak suhant el a gyerekportrék előtt. Megvillant rajta egy zöld kabát és egy aranyló hajfonat tükörképe. A tükörkép András felé tartva átjött az úton. Ahogy közeledett, az ismeretlen körvonalak ismerős alakba rendeződtek. Elisabet Morgenstern volt az. Keményen megkocogtatta András vállát, aki erre megfordult. – Elisabet – szólalt meg álmélkodva -, hát maga mit keres itt csütörtök délután a Quartier Latinben? Paullal találkozik? – Nem – felelte, és konok tekintetével meredt rá. – Magát keresem. – Táskájából elővett egy drazséval teli bádogdobozkát, és egy szemet kirázott a tenyerébe. – Megkínálnám, de már nekem is alig van. – Mi a baj? – kérdezte András és összeszorult a gyomra. – Csak nem történt valami az édesanyjával? Elisabet a szájában görgette, fogai közt ropogtatta a drazsét. Beszéd közben Andrást megcsapta az ánizs illata. – Nem akarok itt az utcán beszélgetni. – Beülhetünk valahová? A közelben volt a Kék Galamb, de András nem akart találkozni a barátaival. Inkább a sarkon túl a Café Bédouinbe vitte, ahol egyszer Klárával is megittak egy italt. Mintha már ezer éve lett volna. Azóta nem is járt ott. A pult mögött még mindig ugyanúgy álltak a palackok, mint valami fogsor, és ugyanaz a kifakult lila függöny lógott az ablakokon. Leültek egy asztalhoz a fal mentén végighúzódó padon és teát rendeltek. – Miről van szó? – kérdezte András, amint a pincér magukra hagyta őket. – Ne csinálja ezt tovább az anyámmal! – mondta Elisabet. – Nem tudom, miről beszél. Hetek óta nem láttam. – Hát éppen ez az! Egy szó, mint száz, András, maga úgy viselkedik, mint egy fajankó. Az anyám rettenetes állapotban van. Alig eszik. Zenét sem hallgat. Egész idő alatt alszik. És minden apróság miatt nekem esik. Nem elég jók a jegyeim az iskolában, nem segítek eleget a házimunkában, rossz hangon szólok hozzá. – És mindez valamiképpen nekem köszönhető? – Ki másnak? Teljesen hátat fordított neki. Soha nem jön már el hozzánk. A holmiját is visszaküldte. Egy pillanat alatt megint úgy rátört a bánat, mintha soha el sem múlt volna. – De hát mit kellett volna tennem? – fakadt ki. – Bírtam, ameddig tudtam. Nem akart nekem írni, nem is láthattam. És el is mentem hozzá. Ros hasáná után, amikor mindenki az evakuációról beszélt. Apfelné közölte, hogy az édesanyja senkit nem fogad, a legkevésbé engem. De még ezután sem üzent semmit. Le kellett mondanom róla. Tiszteletben kellett tartanom az akaratát. És vigyáznom kellett, hogy én magam se bolonduljak meg. – Tehát eltűnt, mert így egyszerűbb volt. – Nem tűntem el, Elisabet. Írtam neki, amikor visszaküldtem a dolgait. Megmondtam, hogy az én érzéseim nem változtak. Erre sem válaszolt. Világos volt, hogy nem akar látni. – De ha ez igaz, akkor miért ilyen boldogtalan az anyám? Nem úgy néz ki, hogy valaki mással találkozna. Soha el sem megy. Esténként mindig egyedül van. Vasárnap délután is az ágyban hever. – A felszolgáló kihozta a teákat, Elisabet

felkavarta a tejet benne. – Soha egy percet sem enged nekünk Paullal. Éjnek évadján kell kilopóznom, ha találkozni akarok vele. – Tehát erről van szó? Hogy nem maradhat egyedül Paullal? Elisabet megvető fintorral meredt rá: – Maga egy szamár, tudja? Igazi szamár. Akármit is gondol, fontos nekem, hogy mi van az anyámmal. Szemlátomást sokkal jobban, mint magának. – Nekem is fontos! – felelte András, és közelebb hajolt hozzá az asztalon át. – Majd beleőrültem. De hát nem dönthetek helyette, Elisabet! Nem tudom elérni, hogy olyasmit érezzen irántam, amit nem érez. Ha beszélni akar velem, neki kell megkeresnie. – De hát nem fogja, nem érti? Inkább szenved. Képes, és ezt csinálja továbbra is. Tudja, egész életében ez volt a szenvedélye. És azt akarja, hogy én is szenvedjek. – Elisabet lenézett a kezére, és András most először vette észre, hogy gyűrűt hord az ujján. Briliáns volt, két levél formájú smaragddal. Amikor azonban odanézett, Elisabet tűnődve elfordította az ujján. – Eljegyeztük egymást Paullal – mondta. – Magával akar vinni New Yorkba, ha jövő júniusban befejeztem az iskolát. András felvonta a szemöldökét. – És az édesanyja tud róla? – Dehogy tud! Gondolhatja, mit szólna hozzá! Azt akarja, hogy harmincéves koromig egyetlen férfira se nézzek rá. De szerintem ő sem akarná, hogy a végén úgy járjak, mint ő, és magányosan öregedjek meg. – Biztos, hogy nem akarja! Éppen ez a lényeg! Túlságosan fiatal volt, amikor maga született. Nem akarja, hogy maga is ugyanúgy küszködjön, ahogy neki kellett. – Hadd áruljak el valamit! – mondta Elisabet, és sziklaszilárdan a szemébe nézett. – Én soha nem járnék úgy, mint ő. Ha teherbe esnék egy olyan férfitől, aki nem szeret, tudnám, mi a dolgom. Ismerek egy-két lányt, akik már túl vannak rajta. Megtenném, amit neki is meg kellett volna tennie. – Hogy mondhat ilyet? – álmélkodott András. – Az egész életét feláldozta, hogy fel tudja nevelni magát. – Erről nem én tehetek – felelte Elisabet. – És mindez nem jelenti azt, hogy eldöntheti helyettem, mit tegyek, ha egyszer tizennyolc éves lettem. Ahhoz megyek hozzá, akihez akarok. És el is megyek New Yorkba Paullal. – Maga egy önző gyerek, Elisabet! – Maga mondja, hogy én önző vagyok? – Hunyorított, és az asztal fölött rászegezte az ujját. – Maga, aki rögtön otthagyta, amint egy kicsit rosszkedvű lett? Ilyen állapotban az ember nem tud ebédmeghívásokat vagy szerelmes üzeneteket küldeni. De maga nyilván soha nem is szerette, nem igaz? A szeretőjének akarta, de megismerni azt már nem. – De mennyire, hogy akartam! Ő taszított el engem! – És amint ezt kimondta, mintha megváltozott volna a légköri nyomás, a fülében kezdett dobolni a rátörő néma döbbenet. Klára valóban eltaszította őt, ráadásul nem is egyszer. Igaz, ő is megtette ugyanezt. Nizzában, az Hôtel Taureau d’Orban, amikor úgy látszott, Klára már-már kész beszélni a múltjáról, otthagyta az asztalnál, nem érdekelte, hogy mit akar mondani. Este pedig, a házban, amikor követelte, hogy mondjon el neki mindent, olyan durva volt, hogy teljesen elriasztotta. Aztán összepakolta a holmiját,

és hazaautózott vele Párizsba. Azóta pedig egyetlenegyszer próbálta megkeresni. Egyetlen egy képeslapot írt neki, utána pedig mindenét visszaküldte és elhatározta, hogy kitörli az agyából, egész életéből. Szerelmük határozott és szomorú véget ért volna, egy összecsomagolt ládával, egy megválaszolatlan levéllel. Soha nem kell már végighallgatnia a feltárulkozását, ami talán fájna neki és utána másképpen kellene gondolnia rá. Inkább azt választotta, hogy megőrzi a képét – pici, izmos testéről, arról, ahogy hallgatta és beszélt hozzá, a szobájában együtt töltött estékről. Akármennyire is hajtogatta magának, hogy mindent tudni akar róla, ettől valami mégis visszarettent benne. Azt hitte, szereti Klárát, pedig nem szerette mindenestül, teljes valójában. Amit szeretett belőle, nem volt sokkal több azoknál az ezüstös alakoknál a réges-régi kártyán, meg a nevénél a csontszínű borítékon. – Gondolja, hogy láthatom? – kérdezte András. Elisabet hosszasan bámult rá, a halvány megkönnyebbülés árnya futott át hideg kék szemein. – Kérdezze meg tőle! – felelte.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy utca AZ ELMÚLT KILENC HÉT SORÁN, amióta nem látta Klárát, az idő nem állt meg. A Föld tovább keringett a Nap körül, Németország bevonult a Szudéta-vidékre, de az ő életében is történtek változások. A szél vadul fújta a tarkóját, mert levágatta a haját, amelyet korában Klára kérésére megnövesztett. Véget értek a reggeli magánórák Vagóval, a tavalyi diplomások elmentek, az új elsőévesek némán hallgatták, hogy a műteremben osztálytársaival együtt bírálja őket. Megtanult franciául, a nyelv áttörte tudattalanjának korlátait és befészkelte magát álmaiba is. Megkezdte gyakornoki munkáját választott pályájának első állásában, az építészirodában. És új díszlettervek készültek Forestier-nél, a Lüszisztratéhez szerkesztett Parthenón és az oszlopszerű falloszok erdeje, a Cseresznyéskerthez a szalon, rejtett megvilágítású, ritka bélésvászonból készült falakkal, amelyek a darab során egyre áttetszőbbé váltak, míg végül a fasor egészen át nem tűnt mögöttük. Aztán a rue des Écoles-on, a szobájában az asztalt behúzta az eresz alatti lejtős ablakmélyedésbe, ahová a terveket is fel tudta tűzni. Szerzett egy zöld ernyős lámpát, hogy megvilágítsa a munkáját, épületrajzokat rakott ki a falakra – nem a tanárai által tervezett óceánjárókat meg jéghegyeket, hanem színes magazinok és könyvek képeiről lemásolt, a Nizzában olcsón vásárolt vízfestékkel kiszínezett, letisztult formájú, tojásdad ghánai kunyhókat, indián sziklalakások fészek alakú fürtjét, aranyszínű palesztinai kőfalakat. A padlóra füstszagú, vastag vörös szőnyeget terített, az ágyra pedig szakadt színházi függönyből készült vajszínű ágytakarót. A kandalló mellett most a kiselejtezett, alacsony, süppedős karmazsinvörös plüssfotel állt, amelyet egy reggel éppen a háza előtt raktak ki. Fejjel lefelé hevert ott, megfosztva minden méltóságától, mint akinek egy egész éjszakán át tartó, kemény ivászat után nem sikerült hazabotorkálnia. Mókás társa is akadt, egy csapzott kiskutyára emlékeztető rojtos lábzsámoly személyében. Klára most ebben a karosszékben ült. András megírta neki, hogy látni szeretné, nem kért mást, csak hogy vele tölthessen egy estét. Bár győzködte magát, hogy fölösleges választ várnia, titokban reménykedett, hátha Elisabet mégis rábírja, hogy feleljen neki. Ezek után egy este Forestier-től hazaérve ott találta a fotelban, fekete cipői, mint két apró negyedhang rendben sorakoztak mellette. András megállt az ajtóban és csak bámult, attól tartott, délibábot lát, de Klára felállt, odament hozzá, levette a válláról a táskát, kabátja alá csúsztatta a karját és jó erősen magához szorította. Levendula, méz és kenyér illata áradt a bőréből. Olyan ismerős volt, hogy András kis híján elsírta magát. Hüvelykujjával megérintette Klára nyakát, és megérintette a borostyángombot a blúzán. – Levágattad a hajad – mondta Klára. András bólintott, képtelen volt megszólalni. – Vékony vagy – folytatta Klára. – Mint aki nem evett. – Te ettél? – kérdezte András és az arcát fürkészte. Klára szeme alatt lila gödrök, homokszínű bőre elefántcsontfehérre fakult. András majdnem áttetszőnek látta,

mintha a szél belülről mindent kifújt volna belőle. Olyan volt a tartása, mint akinek minden porcikája fáj. – Csinálok neked teát – mondta. – Ne fáradj! – Hidd el, nem fáradság – Vizet tett fel és teát készített mindkettőjüknek. Aztán tüzet rakott a kandallóban és leült a rojtos zsámolyra. Feltűrte Klára szoknyáját a térde fölé, a gumigombról kiakasztotta a harisnyakötő kapcsait és lehúzta a harisnyáját. Nem simogatta a lábát, pedig szerette volna, nem fúrta a fejét a combjai közé. Inkább a lábfejét fogta a kezébe, hüvelykujjával körülrajzolta az ívét. Klára most egy sóhajtásba fulladó kiáltást hallatott. – Miért tartasz ki mellettem? Mit akarsz tőlem? András megrázta a fejét. – Nem tudom, Klára. Lehet, hogy csak ennyit. – Olyan boldogtalan voltam, amióta visszajöttünk Nizzából – mondta Klára. – Alig bírtam kirángatni magam az ágyból. Képtelen voltam enni. Nem tudtam megírni egy levelet, vagy megfoltozni egy ruhát. Amikor szóba került, hogy Franciaország hadba lép, az a rettenetes gondolatom támadt, hogy jelentkezel önkéntesnek. – Megállt, megrázta a fejét. – Két éjjel nem aludtam, próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy eljöjjek hozzád, de olyan borzalmas fejfájásom támadt, hogy fel sem bírtam kelni. Tanítani se tudtam. Tizenöt éve nem fordult elő, hogy betegség miatt elmaradt volna egy órám. Apfelnének kellett feladnia az értesítést, hogy beteg vagyok. – Azt mondtad neki, ne engedjen be, ha eljönnék hozzád. – Nem hittem, hogy eljössz, hacsak azért nem, hogy megmondd, mész a háborúba. Úgy éreztem, azt a hírt nem tudnám túlélni. És akkor visszaküldted a dolgaimat. Úristen, András! Vagy százszor elolvastam az üzeneted. Vagy százszor belekezdtem a válaszba, de mindig eldobtam. Minden rossznak vagy gyávaságnak tűnt, amit írtam. – De végül Franciaország nem lépett be a háborúba. – Nem. És én boldog voltam, tiszta önzésből, pedig tudtam, mit jelent ez Csehszlovákiának. András szomorúan mosolygott. – Azért nem küldtem vissza mindent neked. Megtartottam magamnak azt a verset, Anne qui luy jecta de la Neige. – A Marot-t. – Igen. Kivágtam a könyvedből. – Meggyaláztad a könyvem! – Sajnos meg. Klára megrázta a fejét, tenyerébe temette a homlokát. Könyökét a fotel karfájára támasztotta. – Amikor a héten megjött a leveled, a lányom azt mondta, minden tiszteletét megvonja tőlem, ha nem jövök el hozzád azonnal. – Szünetet tartott, és kesernyés félmosollyal ránézett. – Először csak azon döbbentem meg, hogy még egyáltalán tisztel. Aztán pedig úgy döntöttem, hogy jobb, ha eljövök. – Klára – mondta András, és közelebb húzódott hozzá. Tenyerébe fogta a kezét. – Úgy érzem, most fel kell tennem neked azokat a nehéz kérdéseket. Tudnom kell, mi járt a fejedben, amikor hazajöttünk Nizzából. Meg kell mondanod... azt sem tudom,

hogy hívják azt a férfit. Elisabet apját. És el kell mondanod, miért jöttél ki Franciaországba. Klára felsóhajtott, egyre csak bámult a tűzbe. A széndarabok közül úgy áradt a hőség, mint valami illékony folyadék. Szeme magába itta a parázs vörös fényét. – Elisabet apja – kezdte, és kezével végigsimított a fotel bársony karfáján. – Szóval, az az ember... És akkor, bár éjfél is elmúlt, elmondta a történetét elejétől végig. A huszadik század második évtizedében Budapesten a legtehetségesebb balettnövendékek tanultak Viktor Vasziljevics Romankovnál, aki egy elszegényedett orosz arisztokrata család önfejű, különc harmadik gyermeke volt. Romankov a Cári Balettben tanult Szentpéterváron, amikor még Szentpétervár volt a neve, és táncolt a Marijinszkij Színház híres balett-társulatában is. Harmincöt évesen kilépett és saját iskolát nyitott, ahol több száz táncost nevelt ki, köztük a híres Olga Szpeszivcevát és Alekszandra Danyilovát. Fiatal korában maga is rengeteget fáradozott azon, hogy minél több precizitást vigyen a balett-technikájába. Sokat tett azért, hogy a tánc fiziológiáját megfossza minden misztikumától, és a saját képzése során olyan türelemre tett szert, amely példátlanul eredményes tanárrá avatta. Híre-neve eljutott nyugatra, még az Atlanti-óceánt is átszelte. Amikor családja a forradalom felfordulásában egykori mesés vagyonának utolsó morzsáit is felélte, elmenekült Szentpétervárról. Példaképe, Gyagilev, az Orosz Balett megalapítója nyomdokain haladva Párizsba készült. Mire azonban eljutott Budapestre, testileg-lelkileg, de elsősorban anyagilag teljesen kimerült. Önmaga számára is váratlanul beleszeretett a hidak, parkok, díszes tetőcserepek és fasorok városába. Mindössze néhány nap telt el, máris utánajárt a Magyar Királyi Operaházban folyó balettképzésnek, megtudta, hogy az oktatási rendszer reménytelenül elavult, régóta változtatásra szorul. Az iskola művészeti igazgatónője hallott Romankovról, pontosan ilyen embert szeretett volna szerződtetni, boldogan felvette tehát. Így hát Romankov Budapesten ragadt. Klára az egyik első tanítványa volt. Kilencévesen került hozzá. Romankov egy balettórán nézte ki, amikor a zsidónegyedben sétált és belesett az ablakon. Rögtön bement a gyakorlóterembe, kézen fogta Klárát és kivezette a növendékek köréből. A tanárnő előtt a család barátjának adta ki magát és sürgős családi ügyre hivatkozott. Odakint elmagyarázta Klárának, hogy ő az egyik szentpétervári balett tanára, feltűnt neki a tehetsége, szeretné megnézni, ahogy táncol. Majd elsétált vele a Magyar Királyi Operaházba, fel a harmadik emeleti balett gyakorlótermekhez, amelyek jóval ütött-kopottabbak voltak, mint ahonnan az imént elhozta. Régi, elszürkült parketta, összekarcolt zongora, csupasz falak, egyetlen árva Degas-nyomat nélkül, a levegőben pedig izzadt lábak, szaténcipők és gyanta szaga. Aznap nem voltak órák, üresen álltak a termek, a máskülönben zenétől és táncosoktól megelevenedő térbe csak valami különös zümmögés szűrődött be. Romankov bevitte Klárát az egyik kisebb táncterembe és leült a zongorához. Valami menüettet játszott, amire Klára eltáncolta a pillangót a tavalyi bemutatójukból. Ugyan nem ez volt a zenéje, de a tempó éppen megfelelt. Tánc közben az volt az érzése, hogy sorsszerű, ami vele történik. Amikor befejezte, Romankov megtapsolta, és kérte, hogy hajoljon meg. Korához képest gyönyörűen táncol, mondta, de még nem túl idős ahhoz, hogy kijavítsa a technikai

hibáit. Azonnal el kell kezdenie a gyakorlást, ebben az iskolában fognak balerinát képezni belőle. Még ma beszélnie kell a szüleivel. A kilencéves Klárának persze hízelgett ez a jövő, elvitte hát Romankovot szülei Benczúr utcai villájába. A lazacszínű kanapéval berendezett nappaliban Romankov közölte Klára megszeppent mamájával, hogy lánya csak az idejét vesztegeti a Wesselényi utcai stúdióban, azonnal be kell lépnie az Operaház balettkarába. Lehetséges, hogy balerinaként fényes jövő áll előtte, de ahhoz rendbe kell hoznia a jelenlegi tanár okozta károkat. Megmutatta Haásznénak, milyen modoros a kéztartása, túl lapos az ötödik alapállása, szaggatott a klasszikus karhasználata. Aztán pedig megmutatta neki, hogyan tarthatja simábban, gyermekhez illőbb módon a kezét, beállította egy lazább ötödik alapállásba, majd csuklójánál megfogta, és oly lebegősen vezette át néhány alapálláson, mintha csak vízen siklana. Így kell kinéznie és mozognia egy táncosnak. Ő ezekre meg tudja tanítani, és ha minden jól megy, talán még a Királyi Operaház balettkarában is helyet kaphat. Klára anyja, aki egy szerelmi csalódás után, Kaba vidéki elzártságából kilépve bekerült a legfelsőbb budapesti zsidó körökbe, soha nem gondolta volna, hogy Klárából egy szép napon hivatásos táncosnő válhat. A maga részéről könnyű, kellemes életet képzelt el a gyermekei számára. Természetesen balettra is járatta Klárát, mert az ő társadalmi helyzetében a kecses mozgás elengedhetetlen tartozéka volt az ifjú hölgyek viselkedésének. A balerinapálya azonban szóba sem jöhetett. Megköszönte Romankovnak az érdeklődését, sok sikert kívánt az Operaház baletttársulatában betöltött új pozíciójához, mondván, még aznap este megbeszéli a dolgot Klára apjával. Amint Romankov elment, felvitte Klárát a gyerekszobába, és elmagyarázta neki, miért nem tanulhat balettet ettől a kedves orosztól. A tánc kellemes időtöltés a gyerekeknek, de az ember nem nagy közönség előtt, pénzért gyakorolja. A hivatásos táncosok szegénységben, nélkülözésben, kizsákmányolásban élnek. Házasságot kötniük ritkán sikerül, és ha igen, akkor is gyakran boldogtalanságba torkollik. Klára, ha majd felnő, feleség és anya lesz. Amikor táncolni támad kedve, bált rendez a barátainak, ahogy anya és apa is szokta. Klára bólintott, egyet is értett anyjával, mert annyira szerette. De kilencévesen már pontosan tudta, hogy belőle táncosnő lesz. Azóta biztos ebben, hogy a bátyja ötéves korában elvitte az Operaházba a Hamupipőkére. Amikor a nevelőnője legközelebb kitette a Wesselényi utcai iskola előtt a balettórára, ő kilenc sarkot rohant az Andrássy úti Királyi Operáig, és ott megkérdezte egy táncostól, merre találja a balett-termet és azt a magas, vörös szakállú urat. A lány a folyosó végén az egyik stúdióba vezette, ahol Romankov éppen kezdők számára készült órát tartani. Cseppet sem lepődött meg, amikor meglátta Klárát. Helyet biztosított neki a korlátnál két másik gyerek között, és zengő baritonján, oroszos akcentusával elvégeztetett velük egy nehéz gyakorlatsort. Óra végén Klára még időben visszaért a másik balettiskolába, azelőtt, hogy érte jött volna a nevelőnő, akinek egy szóval sem említette meg a kalandot. Három hétbe telt, amíg Klára szüleinek tudomására jutott, hogy megszökött a Wesselényi utcai balett-teremből. Addigra azonban már túl késő volt: Klára rajongott Romankov és a balett iránt. Klára engedékeny apja meggyőzte az anyját, hogy nincs mitől tartani, ha a lányuk végül színpadra kerül. Ugyanolyan lesz az iskola is, mint a korábbi, csak egy kicsit még szigorúbb. Utánaérdeklődött Romankov szakmai hátterének, és vitathatatlanul úgy tűnt, ez a férfi kivételesen

tehetséges tanár. Ilyen híres balettmesternél taníttatni a lányát kitüntetésnek számított, ami hízelgett Haász Tamás polgári büszkeségének, ugyanakkor szülői elfogultságát is igazolta. A Királyi Opera balettkarának kezdő osztályába húsz gyermek járt, köztük tizenhét lány és három fiú. Az egyik magas, sötét hajú fiút Goldstein Sándornak hívták. Az apja ács volt, belőle is mindig a frissen vágott fa illata áradt. Romankov nem is a táncórán fedezte fel, hanem a Palatinus strand egyik medencéjében, ahol Goldstein a barátaival műugrást gyakorolt. Tizenegy évesen képes volt a palló széléről kézállásból lelökni magát, és hátraszaltó után fejjel érkezni a medence vízébe. Az iskolában háromszor egymás után megnyerte a tornaversenyt. Amikor Romankov felajánlotta, hogy felveszi tanítványának, Goldstein azt felelte, hogy szerinte a balett csak lányoknak való. Romankov erre megkérte az egyik férfi baletttáncosát, várja meg Goldsteint iskolából hazafelé menet, emelje a feje fölé, mint valami súlyzót, és rohanjon vele végig az utcákon, amíg csak Goldstein nem könyörög, hogy tegye le végre. Goldstein másnap jelentkezett Romankov kezdő osztályába, és mire tizenkét éves lett, Klára pedig tíz, mindketten gyermekszerepeket kaptak a Királyi Operaház balettelőadásaiban. Klára számára Sándor testvér, barát és pajtás volt. Ő tanította meg, hogyan kell Romankovot őrjöngő dühbe hozni azzal, hogy a táncban mindig fél taktussal lemaradnak a zene mögött. Ő mutatott meg Klárának mindenféle, sose próbált ínyencséget, a kolbász felséges, szikkadtabb végét, az üst aljáról – melyben a diós grillázs készült – felkapart kozmát, amit esténként odaadtak akár fél fillérért is, aztán az apró, savanyú, befőzni való almát, ami nagyon finom, ha az ember nem eszik túl sokat belőle. Lopni is megtanította a Vámház körúti nagycsarnokban. Mialatt Klára piruettel szórakoztatta a cukorkaárust, Sándor csórt egy marék barackmagos cukorkát, ami kettejüknek is elég volt. Orosz babákat dugott a sapkájába, hímzett kendőt csavart a kisujjára, süteményt halászott a zöldség-gyümölcs fölött alkudozó asszonyok kosarából. Klára elhívta ebédre a szüleihez, akik egykettőre megkedvelték. Apja úgy beszélt vele, mintha teljesen felnőtt volna, anyja csokoládéval és rózsaszín fagylalttal kínálta, a bátyja katonai zubbonyt húzott rá, és megtanította képzeletbeli szerbekre lőni. Kamaszkorukban Romankov egymás partneréül választotta őket. Megmutatta Sándornak, hogyan emelje fel Klárát az erőlködés legkisebb jele nélkül, hogy pillekönnyűnek tűnjön. Megtanította őket, hogy egyetlen táncossá váljanak két testben, hallják egymás lélegzetének ritmusát, a vér áramlását egymás ereiben. Anatómia-tankönyveket kellett együtt bújniuk, ki is kérdezte őket az izomzatról, meg a csontok szerkezetéről. Elvitte őket az orvosi egyetemre, ahol végig kellett nézniük egy boncolást. Hetente ötször léptek fel a Királyi Operaházban. Tizenhárom éves korára Klára volt már a hattyúk karának tagja, táncolt lepke, tündér, cukorka, komorna, hegyi patak, holdsugár és őzsuta szerepben is. Szülei beletörődtek a színpadi fellépésekbe, Klára egyre növekvő elismertsége pedig még bizonyos presztízst is biztosított nekik a barátaik körében. Mire ő tizennégy, Sándor pedig tizenhat éves lett, már főszerepeket is eltáncoltak, négy-öt évvel idősebb táncosokat háttérbe szorítva. Párizsból, Pétervárról, Londonból jelentős balettmesterek jöttek el, hogy megnézzék őket. Táncoltak trónjuktól megfosztott európai királyok, hatalmas francia és amerikai vagyonok örökösei előtt. És a rengeteg próbajáték, gyakorlás,

jelmezpróba, fellépés közepette megtörtént, aminek szükségképpen meg kellett történnie. Egymásba szerettek. Egy évvel később, 1922 tavaszán Horthy Miklós kormányzónak tudomására jutott, hogy király nélküli királyságának két táncos csillaga két olyan zsidó gyerek, akiket ráadásul egy orosz emigráns tanított táncolni. Természetesen nem volt törvény, amely eltiltotta volna a zsidókat a tánctól, a Magyar Királyi Operaház balettkarában nem létezett a numerus clausushoz hasonló kvóta, amely a zsidók számarányát az egyetemeken és közhivatalokban a kívánatos hat százalékban szabta meg. Az ügy mégis sértette Horthy nemzeti érzéseit. Hiába magyarosítják el a magyar zsidókat, sosem válnak igazi magyarrá. Részt vehetnek az üzleti és közéletben, de mégsem állhatnak ott a világ színpadain, mint a magyar tehetség ragyogó példája. Pedig pontosan erre kérték fel ezeket a gyerekeket, a kultuszminiszter is ezért hívta fel a problémára Horthy figyelmét. Tavasszal tizenhét városban tartandó előadókörútra hívták őket, és most a szükséges vízumokért folyamodtak. Horthy persze nem bajlódhatott ilyesfajta kérdésekkel azon túlmenően, hogy véleménye szerint valamit tenni kellett. A kultuszminisztert kérte meg, járjon el tetszése szerint. A kultuszminiszter államtitkárára bízta a dolgot, aki közismert volt csillapíthatatlan érvényesülési vágyáról, valamint a zsidókkal szembeni egyértelmű érzéseiről, és haladéktalanul nekilátott a feladat teljesítéséhez. Először is megtiltotta a vízumirodáknak, hogy a két táncosnak kiutazó vízumot adjanak. Majd két közismerten szélsőjobboldali csendőrbiztost állított rájuk, akiket azzal bízott meg, hogy rendszeresen figyeljék a mozgásukat. Klárának és Sándornak fogalma sem volt róla, hogy annak a két csendőrnek, akik minden este ott álltak az utcán, de ügyet sem vetettek rájuk, bármi köze lenne a vízumirodákon tapasztalt nehézségeikhez. Rendszerint egymással vitatkoztak. Kivétel nélkül mindig részegek voltak, egy tábori kulacsból ittak, amely folyamatosan oda-vissza vándorolt közöttük. Akármilyen sokáig maradt Sándor és Klára az Operaházban – sokszor fél egyig, egyig is bent voltak, mert egyedül itt lehettek kettesben -, ezek az emberek mindig ott álltak. Miután egy hete hallgatták a vitatkozásukat, Sándor a nevüket is megtanulta. Közülük a magas, szögletes állkapcsú Lajos volt, a másik, bulldogszerű pedig Gáspár. Sándornak lassan szokásává vált, hogy búcsúzóul odaintett nekik. A csendőrök persze soha nem intettek vissza, csak mereven figyelték, ahogy Klára és Sándor elmegy. Egy hónap is eltelt, és az a két ember még mindig ott állt, éppoly titokzatosan, mint azelőtt. Idővel mintha hozzátartoztak volna a berendezéshez, Sándor és Klára mindennapi életének szövetéhez. És ez így mehetett volna az idők végezetéig, vagy legalábbis addig, amíg a kultuszminisztérium érdeklődése nem lanyhul, ha maguk a csendőrök bele nem unnak a szakadatlan leselkedésbe. Az unalomtól és az italtól mind elviselhetetlenebbnek érezték a hallgatást. Kezdtek odakiabálni Klárának meg Sándornak. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár”, „Hé, szerelmesek!”, „Na, milyen a lány?”, „Mi is kipróbálhatjuk?”, „A táncos fiúknak mi van a lábuk között?”, meg „Tud bánni vele, aranyoskám?” Sándor ilyenkor karon fogta Klárát, és elsietett vele, de Klára érezte, hogy remeg a dühtől, miközben gúnyos megjegyzéseik követik őket az utcán.

Az egyik éjjel a Gáspár nevű odalépett hozzájuk, szája cigarettától és szesztől bűzlött. Klára még ma is emlékszik, átfutott az agyán, hogy a csendőr mellkasán keresztülfutó bőrszíj éppen olyan, mint amivel a tanárok verik az iskolában a szófogadatlan gyerekeket. Elhúzta a tokjából a gumibotját, és a lábát kezdet ütögetni vele. – Na, mire vársz még? – noszogatta a másik, a Lajos. Gáspár fogta a gumibotját, és becsúsztatta Klára ruhájának a szegélye alá, majd egy gyors mozdulattal fejmagasságig felrántotta, amitől Klára egy pillanatra derékig fedetlen maradt. – Tessék – kiáltott oda Gáspár Lajosnak. – Akkor most láttad. Mielőtt Klára észbe kaphatott volna, Sándor előrelépett, és megragadta a gumibot másik végét. Próbálta kicsavarni a kezéből, a csendőr meg jó erősen belekapaszkodott. Sándor térden rúgta, amitől felordított fájdalmában. A csendőr kirántotta a gumibotot Sándor kezéből, és fejbe vágta vele. Sándor térdre rogyott. Feltartotta a kezét, mire a csendőr a hasába rúgott. Klárát egy pillanatra megbénította a rettenet, nem értette, mi folyik itt, és miért. Ráordított a férfira, hogy hagyja abba, próbálta elrángatni Sándortól. Ekkor azonban Lajos, a másik biztos, megragadta a karját és elhúzta. Bevonszolta egy beugróba, lenyomta a járda kövére, és derekáig felrántotta a szoknyáját. Zsebkendőt nyomott a szájába, pisztolyt nyomott az állához, és megtette vele azt a szörnyűséget. Az erős fájdalomtól hirtelen minden kitisztult Klára fejében. Ujjával végigtapogatta a járdát, pontosan tudta, hogy mit keresett: a macskakövön heverő hideg, sima gumibotot. A csendőr akkor engedte el, amikor lehajolt, hogy begombolja a nadrágját. Klára most a markába kapta a gumibotot, és hirtelen homlokon csapta vele. A csendőr felüvöltött és a fejét tapogatta, eközben Klára tiszta erőből mellkason rúgta. A csendőr hanyatt esett, neki a szemközti falnak, fejét beütötte a fal tövébe, és rögtön elhallgatott. Abban a pillanatban az utcának arról a részéről, ahol eddig Sándor küzdött a másik csendőrbiztossal, éles dobverésszerű csattanás hallatszott. Az a hang szinte Klára agyába hatolt és majd szétvetette. Aztán szörnyű csend következett. Klára térdre tápászkodott, kimászott a beugróból, arrafelé, ahol egy férfialak görnyedt a másik fölé. Sándor a hátán feküdt, nyitott szemmel az égre meredve. A bulldogképű biztos mellette térdelt, egyik kezét Sándor mellkasára tette. Sírt, ordított a fiúnak, keljen fel már végre, az anyja istenit. Rohadt mocsoknak nevezte. Amikor elvette a kezét Sándor mellkasáról, tiszta vér volt. Elejtett pisztolyát felvette a járdáról, és ráfogta Klárára. A markolaton megcsillant a fény és ott remegett a házak közti félhomályos nyílásban. Klára visszahátrált ahhoz a beugróhoz, ahol az első csendőr feküdt. Letérdelt, megkereste a férfi revolverét. Hallotta, hogy koppan a járdán, amikor véletlenül odébb löki. Ott hevert hidegen, súlyosan a földön. Felkapta, és próbálta nyugodtan tartani, a combjához szorítva. Az a biztos, aki lelőtte Sándort, sírva közeledett felé. Ha nem látta volna, hogy egy pillanattal korábban rászegezte a pisztolyát, azt hihette volna, esedezni fog. Most rápillantott a földön heverő Sándorra, és ugyanannak a pisztolynak a súlyát érezte a tenyerében, amelyet a Lajos nevű biztos a torkának szorított. Felemelte, és egyenesen előreszegezte. Még egy dörrenés. A férfi megtántorodott és felbukott. Utána mélységes csönd.

A visszarúgó markolat ütése a vállába nyilallt, innen tudta, hogy megtörtént. Elsütötte a pisztolyt, rálőtt egy emberre. Az Andrássy út felől női sikoltás hallatszott. Távolabbról kéthangú sziréna vijjogott. Kilépett a mélyedésből, kezében a pisztollyal, és odalépett a lelőtt csendőrhöz, aki hanyatt zuhant a járdára, egyik kezével a koponyáját védve. A falmélyedésből nyögést hallott, egyetlen kivehetetlen szót. A másik csendőr négykézlábra emelkedett. Látta Klárát kezében a pisztollyal, látta a földön fekvő halottat. Fejsérülése miatt aligha él tovább három napnál, addig azonban még fel tudja fedni, ki ölte meg társát és őt magát is. A távoli sziréna hangja egyre közelebbről szólt. Klára eldobta a pisztolyt és rohant. Megölt egy csendőrt, a másikat pedig végzetesen megsebesítette. Ez tény. Hogy az egyikük megerőszakolta, az a bíróság előtt aligha bizonyítható. Egyik szemtanú sem él, Klára karcolásai és sérülései pedig napokon belül eltűnnek. Addigra, apja ügyvédjének sürgetésére átcsempészték az osztrák határon, onnan pedig Németországba, majd Németországon át Franciaországba. Párizs városa nyújt menedéket neki, Olga Nyevickaja, a híres balettmester, Romankov rokona lesz a pártfogója. Mindezt ideiglenes megoldásnak szánták. Csak addig lakik Nyevickajánál, amíg szülei kiderítik, kit kell megvesztegetni, vagy más módon hogyan lehet garantálni a biztonságát. Mielőtt azonban letelt volna a két hét, világossá vált, Klára milyen veszélyes helyzetbe került. Gyilkossággal vádolják. Bűnének súlya garantálja, hogy felnőttként fogják kezelni. Apja ügyvéde szerint önvédelemmel sem lehet a siker reményében védekezni, a hatóság megállapította, hogy a férfi fegyvertelen volt, amikor ő rálőtt. Persze volt pisztolya, néhány pillanattal korábban azzal lőtte le Sándort. Ám a másik rendőr, aki szemtanúja volt a lövöldözésnek, azt vallotta, hogy a társa elejtette a pisztolyt, mielőtt Klárához közeledett volna. Amit a tárgyi bizonyítékok is alátámasztottak: a pisztolyt Sándor holtteste mellett találták meg, három méterre a lelőtt csendőrtől. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy mint kiderült, a lelőtt férfi háborús hős volt. A Kovel melletti csatában tizenöt társának mentette meg az életét, amiért a császártól kitüntetést kapott. És ha mindez még nem lett volna elegendő, hogy bármilyen bírót Klára ellen fordítson, felmerült – legalábbis a hatóság állítása szerint -, hogy nacionalista osztaguk nemrégiben fenyegető üzeneteket kapott attól a Geser Zahav nevű cionista szervezettől, amellyel Klára és Sándor is kapcsolatban állt. Az elmúlt hónapban háromszor is látták a táncosokat megfordulni a szervezet Dohány utcai központjában, függetlenül attól, hogy ők csak a szombat esti táncra, nem a csendőrtisztek elleni merénylet kitervelésére érkeztek oda. Klára eltűnése alátámasztani látszott a bűnösség beismerését, és hogy a Geser Zahav ördögi tervének eszköze volt. A hírrel tele volt a város, minden budapesti napilap első oldalon cikkezett a fiatal zsidó táncosnőről, aki meggyilkolta a háborús hőst. Szertefoszlott a szülők minden reménye, hogy Klárát haza tudják hozatni. Még szerencse, írta apja ügyvédje, hogy időben sikerült kimenekíteni az országból. Ha itt marad, aligha lehetett volna elkerülni az újabb véráldozatot. A Madame Nyevickajánál töltött első két hónapban Klára egy szellőztetőaknára néző apró, sötét szobában feküdt. Minden egyes Budapestről kapott újabb rossz hír, mintha csak még mélyebbre nyomta volna a kút fenekére. Nem aludt, képtelen volt enni, nem bírta volna ki, hogy bárki hozzáérjen. Sándor meghalt. Sem a szüleit, sem a bátyját soha többé nem fogja látni. Soha nem térhet vissza Budapestre. Soha többé

nem élhet olyan helyen, ahol az utcán mindenki magyarul beszél. Nem korcsolyázhat a Városligetben, nem táncolhat az Operaház színpadán, nem láthatja az iskolában szerzett barátait, nem ehet kehelyből gesztenyepürét a Margit-szigeti Duna-parton. Nem láthatja többé szobájának kedves tárgyait, bőrbe kötött naplóját, herendi vázáit, hímzett párnáit, matrjoskababáit, apró üvegállatkészletét. Még a nevéről is le kell mondania, nem lehet többé Haász Klára, mostantól fogva örökké az ügyvéd által javasolt Claire Morgenstern néven kell élnie. Minden reggel arra a felismerésre kellett ébrednie, hogy mindez valóban megtörtént, és most menekültként él itt Madame Nyevickaja házában, Franciaországban. Szinte fizikailag belebetegedett. Minden reggel a mosdó fölé hajolva órákon át hányt és szárazon zihált. Amint felállt, úgy érezte, rögtön elájul. Az egyik reggel bejött a szobájába Madame Nyevickaja, és egy sor érthetetlen kérdést tett fel neki. Nem fáj-e a melle? Nem lesz-e rosszul az étel szagától? Mikor volt utoljára vérzése? Később a nap folyamán jött egy orvos, aki fájdalmas és megalázó módon megvizsgálta, majd megállapította, amit Madame Nyevickaja egy ideje gyanított: hogy Klára másállapotban van. Három napig semmi másra nem volt képes, csak bámulta az égnek azt a bevillanó szeletét, ami az ágyából odalátszott. Felhők futottak, barna madarak V betűje húzott keresztül rajta, este indigókékre sötétült, aztán betöltötte a párizsi éjszaka arannyal meghintett feketéje. És csak bámult, miközben Nyevickaja cselédje, Mása csirkehúslevest diktált belé, és lemosta a homlokát. Bámult, miközben Nyevickaja felvilágosította, hogy nem köteles kiállni ezt a kínt, és kihordani annak az embernek a gyerekét. A doktor elvégez rajta egy egyszerű beavatkozást, és rögtön nem lesz terhes. Nyevickaja otthagyta, hogy magában meghányja-vesse a sorsát, de akkor is csak az égnek azt a változékony darabkáját bámulta, fel sem fogta a hallottakat. Terhesség. Egyszerű beavatkozás. Csakhogy Madame Nyevickaja nem tudta a teljes igazságot. Sándorral ők már hat hónapja szeretők voltak, mielőtt megölték volna. A támadás éjszakán is szeretkeztek. Bár valamiképpen védekeztek, Klára jól tudta, hogy ezek a módszerek nem mindig megbízhatóak. Ha terhes lett, ugyanolyan eséllyel megeshet, hogy Sándortól. Ez a gondolat már elég volt ahhoz, hogy kikászálódjon az ágyból. Megmondta Madame Nyevickajának, nem kér semmiféle beavatkozást, és azt is, hogy miért. Madame Nyevickaja, a komor, fénylő hajú, ötvenes asszony a karjába vette Klárát és zokogni kezdett. Megérti, mondta, és esze ágában sincs lebeszélni a döntéséről. Klára szülei viszont, amikor értesültek a terhességéről meg a szándékáról, más véleményen voltak. Nem tudtak kibékülni azzal a gondolattal, hogy esetleg annak a férfinak a magzatát hordozza a szíve alatt. Mi több, apja olyan határozottan ellenezte a gondolatot, hogy kijelentette, ha Klára megtartja azt a gyereket, ő megszakít vele minden kapcsolatot. Mihez akar kezdeni egyedül, Párizsban? Táncolni nem táncolhat, amíg terhes, utána pedig a csecsemőről kell gondoskodnia. Miből fog megélni? Nem elég nehéz a helyzete már amúgy is? De Klára már eltökélte magában a dolgot. Nem akar beavatkozást, és nem mond le a gyerekről, ha majd kihordta. Miután rájött, hogy a gyerek talán Sándortól fogant, a gondolat kezdet bizonyossággá érni benne. Szakítson csak meg vele minden kapcsolatot az apja, ha úgy akarja. Dolgozni fog, már tudta is, mit. Madame Nyevickaja elé állt, és megkérte, hadd tartson egy pár órát a kezdő növendékeinek.

Erre még képes, amíg a terhessége nem látszik, meg akkor is, amikor felépült a szülésből. Ha Nyevickaja felveszi oktatónak, azzal megmenti az ő életét, meg a gyerekét is. Nyevickaja fel is vette. Adott Klárának egy hétévesekből álló csoportot, és olyan fekete gyakorlódresszt vásárolt neki, amilyet az iskola tanárai viseltek. És Klára hamarosan új életre kelt. Visszajött az étvágya, hízott is valamennyit. Elmúlt a szédülése. Tudott már éjjelente aludni. Sándor magzata, gondolta, nem azé a másiké. Elment egy fodrászhoz és rövidre vágatta a haját. Vett egy akkoriban divatos zsákruhát, amelyet a terhessége végéig hordhat majd. Meg egy bőrbe kötött naplót. Mindennap bement a balettiskolába, ahol húsz kislánnyal foglalkozott. Amikor már nem tudott tanítani, megkérte Mását, hadd segítsen neki a házimunkában. Mása megmutatta, hogyan kell takarítani, főzni, mosni, megtanította kiismerni magát a piacon, az üzletekben. Amikor hathónaposan feltűnt neki, hogy az eladók megnézik a hasát és az üres bal kezét, vett magának egy rézgyűrűt, amit jegygyűrű gyanánt az ujjára húzhatott. Kényelmi megfontolásokból tette ugyan, de egy idő után igazi jegygyűrűnek látta, sőt kezdte magát Goldstein Sándor feleségének érezni. A kilencedik hónap közeledtével, élénk álmai támadtak Sándorról. Nem olyasfajta rémálmok, amilyeneket párizsi tartózkodása első heteiben látott – amelyekben Sándor az utcán fekszik és nyitott szemmel bámul az égre -, hanem olyanok, ahol közönséges dolgokat éltek meg együtt, egy nehéz emelésen dolgoztak, valamilyen számtanfeladat megoldásán vitatkoztak, vagy az Operaház ruhatárában tolongtak. Az egyik álomban tizenhárom éves volt és édességet lopott a piacon. Egy másikban még fiatalabb, és egy vékony karú fiatalember tanította fejest ugrani a Palatinus strandon. Rá gondolt, amikor az első görcsök megjöttek, és rá gondolt, amikor folyni kezdett a magzatvíz. Sándor után kiáltott, amikor hosszú, mély fájások gyötörték, és szét akarta szaggatni egy fehéren izzó tűzfolyam. Amikor a császármetszésből felébredt, kinyújtotta karját a gyermeke után. Persze, egyáltalán nem Sándor gyermeke volt. Hanem Elisabet. Miután befejezte a történetét, némán ültek a tűz mellett. András a zsámolyon, Klára a karmazsinvörös fotelben, lábfejét a szoknyája alá rejtve. A tea már kihűlt a csészékben. Odakint vad szél rázta a fákat. András felállt és az ablakhoz ment, lenézett a College de France bejáratára, amely körül afféle rongyos csipkegallérként mindenütt csavargók hevertek. – Novák Zoltán tud minderről – szólalt meg András. – Tudja az alapvető tényeket. Franciaországban ő az egyetlen. Madame Nyevickaja nemrégiben meghalt. – Elmondtad, hogy megértse, miért nem tudod szeretni. – Nagyon közel állt hozzám. Azt akartam, hogy tudjon róla. – Még Elisabet sem tudja – jegyezte meg András, és hüvelykujjával simogatta a csésze karimáját. – Azt hiszi, annak a férfinak a gyereke, akit szerettél. – Igen – felelte Klára. – Nem segített volna, ha megtudja az igazat. – Nekem most mégis elárultad. Hogy értsem, ami Nizzában történt. Egyszer voltál szerelmes, Goldstein Sándorba, és senki mást nem tudsz szeretni. Madame Gérard kitalálta – elmondta nekem korábban, hogy szerettél egy férfit, aki meghalt.

Klára csendesen felsóhajtott: – Tényleg szerettem Sándort – mondta. – Pontosabban rajongtam érte. De romantikus butaság lenne azt hinni, hogy emiatt soha többé ne tudnék szeretni. – Akkor mi történt Nizzában? – kérdezte András. – Miért fordultál el tőlem? Klára megrázta a fejét, majd lehajtotta és a kezébe temette az arcát. – Gondolom, megijedtem. Megláttam, milyen lehet veled élni. Akkor először látszott mindez lehetségesnek. És ott voltak ezek a szörnyűségek, amelyekről nem beszéltem neked. Nem tudtad, hogy lelőttem egy embert, vagy hogy elmenekültem az igazságszolgáltatás elől. Nem tudtad, hogy megerőszakoltak. Nem tudtad, mennyire sérült vagyok. – De hát mindettől csak még közelebb éreztelek volna magamhoz. Klára odaállt mellé az ablakhoz, arca piros volt és nedves, a gyenge fényben nyirkosnak látszott. – Te még fiatal vagy – mondta. – Te még megszerethetsz valakit, akinek egyszerű az élete. Neked nincs szükséged minderre. Biztos voltam benne, hogy így fogod látni, ha mindezt elmondom neked. Biztos voltam benne, hogy tönkrement embernek tűnök majd a szemedben. Tavaly decemberben ugyanitt állt, kezében egy csésze teával. Igyál te is, mondta, és felé nyújtotta a csészét. Te is. – Tévedsz, Klára – szólalt meg András. – Senkinek az egyszerűségéért nem cserélném el a te bonyodalmaidat. Érted? Klára felemelte rá a tekintetét. – Nehéz elhinni. – Próbáld meg – felelte András, és odahúzta magához, hogy magába szívhassa sötét hajának meleg illatát. A karjában tartott egy lányt, aki régen a Városliget mellett lakott, egy fiatal táncosnőt, aki valamikor Goldstein Sándort szerette, de most őt szereti. Látni vélte benne még azt a megnevezhetetlen lényt is, aki végig ugyanaz maradt, az ő igazi énjét, magát az életét. Parányinak tűnt, mint egy mustármag, amely egyetlen hajszálvékony gyökérrel kapaszkodik a talajba, egyszerre erős és törékeny. Nem is volt szükség többre. Minden megvolt benne. És most mindezt odaadta neki, itt tartotta a kezében. Együtt töltötték az éjszakát a rue des Écoles-on. Reggel András szobájának borzongó hűvösében megmosakodtak, felöltöztek, majd átsétáltak a rue de Sévignére. November hetedike volt, szürke, hideg reggel, szállingózott a hó. András bement Klárával, és tüzet gyújtott a műterem szeneskályhájában. Két hónapja be sem tette a lábát Klára lakásába. Csönd volt, az üresen tátongó osztálytermek hangulata, balettcipő- és gyantaszaga, pont olyan, amilyennek azt a budapesti gyakorlótermet leírta. A sarokban állt a tervezőasztal, amit születésnapjára kapott tőle, leterítve, hogy ne lepje a por. Klára odalépett, és lehúzta róla a huzatot. – Megőriztem, ahogy kérted – mondta. András elvette tőle a huzatot, és belecsavarta mindkettőjüket. Olyan szorosan magához ölelte, hogy érezte, csípőjük egymáséhoz szorul, bordáik lélegzés közben egymáshoz nyomódnak. A textil végét a fejükre borította, így, árnyékba borítva álltak a stúdió sarkában. A sátor fehér leple alatt egyik ujjával megemelte Klára állát és megcsókolta. Klára még szorosabbra vonta a leplet maguk körül.

– Soha ne jöjjünk ki innen – mondta. – Maradjunk örökké idebenn! András megint lehajolt és megcsókolta, teljes bizonyossággal, hogy innen őt semmi ki nem mozdíthatja. Se éhezés, se fáradság, fájdalom vagy rettegés, de még a háború sem. Semmi az égvilágon.

HUSZADIK FEJEZET

Halott ember A HÍR A MŰTEREMBEN érte Andrást. Bár a Klárával töltött éjszaka után alig látott a fáradtságtól, be kellett mennie az iskolába, mert aznap bírálat volt. Azt a feladatot kapta, hogy egyfunkciós teret tervezzen valamelyik kortárs építész stílusában. Ő egy építészstúdiót tervezett Pierre Charreau nyomán, annak az orvosháznak az alapján, amelyet a rue Saint-Guillaume-on látott. Háromszintes üveg- és acéltömb volt, egész nap ömlött be a napfény, esténként pedig belülről ragyogott. Mindenki jó időben megérkezett, hogy kitűzze a rajzát a falra. Miután András elhelyezte a sajátját, az idősebb diákokkal együtt odaült a festékfoltos rádióhoz a munkaasztalától elhozott hokedlira. A híreket hallgatták. Nem vártak semmi mást, csak a szokásos aggasztó fejleményeket. Rosen hallotta meg elsőként. Feltekerte a hangerőt, hogy mindenki hallja. Lelőtték a német nagykövetet. Nem, nem a nagykövetet, egy követségi tisztviselőt. Követségi titkár volt, akármit is jelentsen az. A neve Ernst Eduard vom Rath. Huszonkilenc éves. Egy gyerek lőtte le. Gyerek? Az biztos tévedés. Talán egy suhanc. Tizenhét éves fiú. Zsidó. Lengyel származású német-zsidó fiú. Bosszúból tette, tizenkétezer zsidó Németországból való deportálásáért. – Ó, Istenem – mondta Ben Yakov, és végigsimított pomádés haján. – Annak a fiúnak vége. Mindenki közelebb húzódott. Meghalt-e a követségi titkár, vagy életben maradt? Egy percen belül jött is a válasz: négy haslövést kapott, most operálják az Alma Clinic-en a rue de l’Université-n, az École Spéciale-től nem egészen tízpercnyire. Azt rebesgetik, hogy Hitler a saját orvosát küldte el Berlinből, a müncheni egyetem sebészeti klinikájának igazgatójával együtt. A támadót, bizonyos Gruenspant vagy Grinspunt egy meg nem nevezett helyen tartják őrizetben. – Saját orvosát küldte – jegyezte meg Rosen. – Hát persze. Egy szép kis arzénkapszulával a szegény embernek. – Ezt most hogy érted? – kérdezte valaki. – Vom Rathnak meg kell halnia Németországért – felelte Rosen. – Hogy aztán kedvük szerint bármit megtehessenek a zsidókkal. – A saját emberüket csak nem ölnék meg. – De még mennyire, hogy megölnék! – Nem lesz rá szükség – szólt hozzá egy másik diák. – Négy lövést kapott. Polaner elhúzódott a rádió mellett csoportosulóktól, az ablakhoz lépett, hogy elszívjon egy cigarettát. András odament hozzá és lenézett az udvarra, ahol két ötödéves éppen valami bonyolult mozgó faszerkezetet kötött fel egy fára. Polaner kilökte az ablakot, és nyílegyenes csíkban kifújta a füstöt a hűvös levegőbe. – Én ismertem – mondta. – Nem a zsidó fiút. A másikat. – Vom Rathot? – kérdezte András. – De honnan? Polaner először Andrásra nézett, majd elfordult tőle. Leütötte a hamut a külső ablakpárkányra, ahol egy pillanatig egy kupacban maradt, aztán szétesett. – Van egy bizonyos bár, ahová eljártam. Ő is oda járt.

András némán bólintott. – Lelőtték – folytatta Polaner. – Egy tizenhét éves zsidó kölyök. És pont Vom Rathot. Abban a pillanatban bejött Vago, kikapcsolta a rádiót, és mindenki elfoglalta a helyét a bírálat előtti rövid előadás idejére. András is leült a hokedlire. Ceruzája fémgombjával kocka alakú mélyedést kapart a rajztermi asztalba. Ez túl sok volt. Amit Klára mondott el előző éjjel, meg ami most történt a német követségen. Agyában összefolyt a két dolog. Klára és a lengyel-német fiú, mindkettőt megerőszakolták, mindkettő reszkető kézzel tartotta a pisztolyt, mindkettő lőtt, és mindkettőt elítélik. Náci orvosok sietnek Párizsba, hogy megmentsék vagy megöljék azt az embert. És a lengyel-német fiú valahol a börtönben várja, hogy végül gyilkos lesz-e belőle, vagy sem. András rajzából kiesett az egyik szög, féloldalasan lógott a falon. Ránézett, és azt gondolta, így van rendjén. Abban a pillanatban mintha minden ferdén lógott volna egyetlen szögön, nem csak a házak, de egész városok, országok, népek is. Bárcsak el tudná hallgattatni a fejében ezt a zúgást! Klára hálószobájában akart lenni, a sima fehér ágyában, ahol az ágynemű is az ő testének illatát árasztja. De most itt volt Vago, a sarkánál megfogta András rajzát és visszatűzte a falra. Itt volt az osztály, mind körbeállták. Az ő művének bírálata volt soron. Nagy nehezen feltápászkodott az asztal mellől, és odaállt a rajzához, amíg azt tárgyalták. Csak amikor mindenki vállon veregette és a kezét rázogatta, akkor jött rá, hogy jól sikerült. – Vom Rath nem utálta a zsidókat – mondta Polaner. – Persze párttag volt, de gyűlölte mindazt, ami Németországban folyik. Ezért jött Franciaországba. El akart kerülni onnan. Legalábbis nekem ezt mondta. Két nap telt el azóta. Ernst vom Rath még aznap délután meghalt az Alma Clinic épületében. Hitler orvosai eljöttek ugyan, de rábízták a francia doktorokra. Az esti hírek szerint vom Rath lépsérülésének a szövődményeibe halt bele. Szombaton tartják a gyászszertartást a német lutheránus templomban. András és Polaner elment a Kék Galambba egy pohár whiskyre, de kiderült, hogy nincs elég pénzük. Hónap végén jártak, kettejük pénze összesen nem volt elég egy italra. Úgyhogy azt mondták a pincérnek, rögtön rendelni fognak, aztán csak ültek és beszélgettek, reménykedtek, hogy eltölthetnek egy félórát a jó melegben, mielőtt elküldenék őket. Egy idő után a pincér kihozta a szokásos whiskyt és vizet. Mikor tiltakoztak, hogy nem tudnak fizetni, a pincér megpödörte a bajuszát, és azt mondta: – Legközelebb duplán felszámítom. – Hogyan találkoztál vele? – kérdezte András Polanertől. Polaner megvonta a vállát: – Valaki bemutatott neki. Meghívott egy italra. Beszélgettünk. Intelligens, olvasott ember volt. Kedveltem. – És amikor megtudtad, kicsoda? – Hát mit kellett volna tennem? – kérdezte Polaner. – Elszaladni? Szerinted neki is ugyanúgy el kellett volna futnia előlem? – De hát hogyan tudtál ott ülni és beszélgetni egy nácival? Különösen azok után, ami tavaly télen történt? – Azt nem ő csinálta. Ő nem tett volna ilyet. Ezt állíthatom. – Legalábbis így mutatta. De lehettek alattomos szándékai.

– Az isten szerelmére – vágott közbe Polaner. – Nem hagynál már békén? Ismertem egy embert, aki most meghalt. Próbálom felfogni. Nem elég ennyi? – Sajnálom – mondta András. Polaner összekulcsolt kezét az asztalra tette és rátámasztotta az állát. – Ben Yakovnak igaza volt – mondta. – Példát fognak statuálni azzal a Grynszpan fiúval. Kérni fogják a kiadatását, hogy látványosan kivégezhessék. – Nem tehetik meg. Rajtuk a világ szeme. – Az ő nézőpontjukból annál jobb. Klára az ablaknál állt, kezében az újsággal, és lenézett a rue de Sévignére. Épp most olvasott fel egy cikket arról, hogy a német hatóságok milyen intézkedéseket foganatosítanak a zsidókkal szemben törlesztésként a november 9-i erőszak során a német javakban keletkezett katasztrofális kár miatt. Az újságok Kristályéjszakának nevezték. András fel-alá járkált a szobájában, mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel. Az íróasztalnál Elisabet felnyitott egy iskolai füzetet és ceruzával mindenfélét firkált bele. – Egymilliárd birodalmi márka – mondta. – Ennyi büntetést kell fizetniük a zsidóknak. És Németországban félmillió zsidó él. Ez annyit jelent, hogy a gyerekeket is beleértve mindegyikükre kétezer birodalmi márka jut. Döbbenetes logika volt mögötte. Hiába próbálta, képtelen volt felfogni. Grynszpan rálőtt vom Rathra, vom Rath meghalt, november kilencedike, a Kristályéjszaka, a német nép úgynevezett természetes reakciója a gyilkosságra. Így hát maguk a zsidók felelősek az üzleteik lerombolásáért, a zsinagógák felgyújtásáért, a házaik kifosztásáért, hogy kilencvenkét zsidó meggyilkolásáról és harmincezer további letartóztatásáról ne is beszéljünk. Nekik kell meglakolniuk ezért. A büntetéseken túl a megrongált ingatlanokért járó biztosítási összegek is mind a kormányhoz kerülnek. És Németországban a törvény szerint zsidók immár nem is vállalkozhatnak. Párizsban, New Yorkban, Londonban tiltakozásokat rendeztek a pogrom és annak utórezgései miatt, a francia kormány viszont különös módon nem szólalt meg. Rosen szerint azért, mert Ribbentrop, Hitler külügyminisztere decemberben állítólag Párizsba készül, hogy barátsági szerződést írjon alá Németország és Franciaország között. Csúnya színjáték az egész. Odalentről a szöszmötölés és halk koppanás hallatszott, a levélnyíláson bedobták a délutáni postát. Elisabet olyan gyorsan felpattant, hogy a kandalló felé lökte és felborította a széket, rohant le a levélért. – Azelőtt gyümölcskenyérrel kellett megvesztegetnem, hogy lemenjen a postáért – mondta Klára, miközben helyére tette a széket. – Most fél percig sem bírja ki nélküle. Elisabet csak nagy sokára jött vissza. Amikor megjelent, kifulladva, vöröslő arccal, csak addig maradt, míg néhány borítékot odavágott az íróasztalra, és rohant is le a haliba, onnan pedig a saját szobájába. Klára leült az íróasztalhoz és átfutotta a postát. Az egyik vékony, krémszínű boríték felkeltette a figyelmét. Papírkést vett elő és felhasította. – Zoltántól jött – mondta, és átfutotta az egyoldalas levelet. Miközben alaposabban végigolvasta, összevonta a szemöldökét. – Három hét múlva elmennek Edithtel. Azért írt, hogy elbúcsúzzon.

– Hova mennek? – Budapestre – felelte Klára. – Nem először hallom tőle. Marcelle mondta nekem a múlt héten, amikor a Tuileriákban találkoztunk, hogy azt rebesgetik, hazautaznak. Zoltánt felkérték a Magyar Királyi Operaház vezetésére. Madame Novák pedig a családja közelében szeretné felnevelni a gyermekét. – Beszívta az ajkát és a szája elé tette a kezét. – Nagyon szomorú vagy, Klára, hogy elmegy? Klára megrázta a fejét: – Nem azért, amiért gondolnád. Tudod, hogy mit érzek iránta. Kedves barátom, régi barát. És nagyon jó ember. Téged is felvett akkor, amikor pedig a Bernhardt alig-alig engedhette meg magának. – András odaült mellé a kanapéra és megfogta a kezét. – De nem vagyok szomorú, hogy elmegy. Örülök neki. – Hát akkor mi a baj? – Inkább irigykedem – felelte Klára. – Borzasztóan irigykedem. Edithtel vonatra szállnak és hazamennek. Hazavihetik a babát Edith anyjához, hogy az unokatestvéreivel nevelkedhessen. – Elsimította térdén a szürke szoknyát. – Csak hát az a németországi pogrom! Mi lesz, ha Magyarországon is ilyesmi történik? Mi lesz, ha letartóztatják a bátyámat? Mi lesz akkor az anyámmal? – Ha bármi történne Magyarországon, én haza tudok menni, hogy gondoskodjak róla. – De én nem mehetek veled. – Talán ki tudnánk hozni őt Franciaországba. – Még ha ki is tudnánk, az csak ideiglenes megoldás lenne – felelte Klára. – Úgy értem, a legfőbb problémánkhoz képest. – Milyen problémánkhoz képest? – De hiszen tudod! Az a kérdés, hogy hol élhetnénk együtt. Mármint hosszabb távon. Tudod, hogy én nem mehetek haza Magyarországra, te pedig nem maradhatsz itt. – Miért ne maradhatnék? – A családod miatt – mondta Klára. – Mi lesz, ha kitör a háború? Akkor majd haza akarsz menni hozzájuk. Ezerszer végiggondoltam. Tudod, rengeteget töprengtem rajta szeptemberben. Ez volt az egyik oka, amiért képtelen voltam írni neked. Nem láttam a megoldást. Tudtam, hogy ha együtt akarunk maradni, azzal elválasztalak a családodtól. – Ha itt maradok, az a saját döntésem lesz – jelentette ki András. – Ha viszont mennem kell, megtalálom a módját, hogy téged is magammal vigyelek. Beszélünk egy ügyvéddel. Nincs például elévülési határidő? Klára megrázta a fejét. – Még mindig letartóztathatnak és bíróság elé vihetnek. És ha el is mehetnék, Elisabetet akkor sem tudnám itthagyni. – Persze, hogy nem – felelte András. – De hát neki is megvannak a maga tervei. – Igen, éppen ettől tartok. Mert ő még gyerek, András. Hiába viseli azt a jegygyűrűt, fogalma sincs, hogy mit jelent. – A vőlegénye abszolút komolynak tűnik. Tudom, hogy a legbecsületesebb szándékai vannak. – Ha így lenne, előbb talán a szüleivel beszél, csak aztán tömi tele Elisabet fejét házassággal meg Amerikával! Még mindig nem vallotta be nekik, hogy eljegyezte

magát. Tudomásom szerint kiszemeltek neki már egy lányt, valami wisconsini sörmágnás örökösét. Ő állítólag nem vonzódik ahhoz a lányhoz, de biztos vagyok benne, hogy a szülei másképp látják a dolgot. És az lett volna a legkevesebb, hogy az én engedélyemet kikéri, mielőtt Elisabet ujjára húzza azt a gyűrűt. András elmosolyodott: – Ez lenne a szokás? A fiatalemberek ma is kikérik a szülői engedélyt? Válaszképpen Klára megadóan mosolygott. – A jó fiatalemberek igen – felelte. András ekkor Klára füléhez hajolt. – Én is szeretnék engedélyt kérni valakitől, Klára – súgta oda neki. – Levelet írok anyádnak. – És ha nemet mond? – suttogott vissza Klára. – Akkor megszöktetlek. – De hova, drága? – Nem érdekel, bárhova – felelte András, és mélyen elmerült Klára szürke szemének látványában. – Veled akarok élni, ez a lényeg. Ha tudom is, hogy kivitelezhetetlen. – Tökéletesen kivitelezhetetlen – mondta Klára. És átölelte a nyakát, odatartotta az arcát. András megcsókolta a lehunyt szemét. Cseppnyi sós ízt érzett rajta. Abban a pillanatban hallották Elisabet lépteit a hallban, aki zöld gyapjúkalapban és kabátban rögtön fel is bukkan az ajtóban. András és Klára szétrebbent, fel is pattantak a kanapéról. – Bocsánat, undorító felnőttek – szólalt meg Elisabet. – Elmegyek moziba. – Ide hallgasson, Elisabet – mondta András. – Mit szólna hozzá, ha feleségül venném az édesanyját? – Kérlek szépen! – könyörgött Klára, és felemelte a kezét. – Erről nem így kellene beszélnünk. Elisabet kicsit András felé dőlt: – Mit mondott? – Feleségül venném. – Ezt komolyan gondolja? – kérdezte Elisabet. – El akarja venni? – Igen. – És ő magához menne? Egy hosszú pillanat következett, András érzékelte a rettenetes feszültséget. Ám akkor Klára a kezébe fogta a kezét és úgy megszorította, mint akinek fáj valami. – András tudja, mi a válaszom – felelte. – Mindketten ugyanazt akarjuk. András nagyot sóhajtott. A megkönnyebbülés hulláma futott végig Elisabet arcán. Folyton összeráncolt homloka egy pillanatra kisimult. Átment a szobán, megölelte Andrást, aztán megcsókolta az anyját. – Hát ez csodálatos! – mondta egyszerűen, teljes őszinteséggel. Aztán szó nélkül vállára csapta a retiküljét és letrappolt a lépcsőn. – Csodálatos? – ismételte Klára az Elisabet távozásait mindig kísérő dübörgő csendben. – Nem egészen tudom, mit vártam, de valahogy nem ezt. – Úgy gondolja, ez neki és Paulnak is megkönnyíti a dolgát. Klára felsóhajtott: – Tudom. Ha hozzád megyek, nem kell bűntudatot éreznie, amiért elhagy engem. – Akkor hát kivárjuk, ha neked fontos. Hadd fejezze be az iskolát. – Az még hét hónap. – Hét hónap – felelte András. – Utána viszont miénk az egész élet.

Klára bólintott és megfogta a kezét: – Hét hónap. – Klára! – torpant meg András. – Klára Morgenstern! Ezek szerint most igent mondtál nekem? – Igen! Igen! Mihelyt Elisabet befejezte az iskolát. Ami persze nem jelenti azt, hogy elengedem Amerikába egy mézes-mázos fiatalemberrel. – Hét hónap – állapította meg András. – Talán addigra az ország kérdése is megoldódik. András megfogta a vállát és megcsókolta a száját, arcát, szemhéját. – Azzal egyelőre ne foglalkozzunk. Ígérd meg, hogy nem is gondolsz rá! – Ezt nem ígérhetem András. Gondolkoznunk kell rajta, ha meg akarjuk oldani. – Majd később gondolkodunk. Most meg akarlak csókolni. Szabad? Klára válaszképpen átölelte, és ő csókolta meg. Arra gondolt, bárcsak egész nap, egész évben, egész életében ez lenne az egyetlen dolga. Ekkor azonban András elhúzódott tőle, és azt mondta. – Nem állok még készen rá. Semmit sem tudok adni neked. Nincs gyűrűm. – Gyűrű? – kérdezte Klára. – Nem kell nekem gyűrű! – Mégis kapsz. Gondoskodom róla. És azt sem szórakozásból mondtam, hogy írni akarok az anyádnak. – Mint tudod, az nem lesz könnyű. – Jó lenne, ha tudnánk beszélni Józseffel – mondta András. – Ő írhatna neki, és csatolhatná az én levelemet. Klára összeszorította az ajkát. – Amennyit az életéről meséltél, abból ítélve nem lenne okos dolog beavatni a helyzetünkbe. – Ha megházasodunk, előbb-utóbb úgyis tudomást kell szereznie róla. A Quartier Latin nem olyan nagy hely. Klára felsóhajtott. – Igen, tudom. Bonyolult kérdés. – Visszament a kanapéhoz és kinyitott egy összehajtogatott újságot. – Legalább van időnk gondolkodni. Hét hónap – mondta. – Ki tudja, mi lesz addigra? Nem kéne inkább most rögtön megházasodni? Nem kéne boldognak lennem, amiért a gyerekem átkerül az óceán túlsó partjára, Amerikába? Ha kitör a háború, ott nagyobb biztonságban van. A biztonság örökké elillanó árnya! Amely elhagyta Magyarországot, az École Spéciale termeit, Németországot, még jóval november kilencedike előtt. De ahogy leült Klára mellé és belenézett az ölébe terített újságba, megint átélte a döbbenetet. Követve kezének vonalát a címlap fényképére esett a pillantása. Férfi és nő áll hálóruhában az utcán, mellettük kisfiú, valami hegyes süvegű paprikajancsi-félét szorongat, előttük pedig a küszöbtől a tetőig lángokban álló ház iszonyú erővel világítja meg őket. Ott, ahol a tűz elemésztette a szőnyeget, padlót, tapétát és a vakolatot, láthatóvá vált a ház szerkezete, mint egy állat csontváza, amelyről már lefoszlott a hús. De Andrásnak az is feltűnt, amit csak egy építész vehetett észre, és amit abban a pillanatban, az utcáról sem a férfi, sem a nő, sem a kisfiú nem láthatott: hogy a fő tartófalak már átizzottak, és bármelyik pillanatban a hamuvá porladt tartógerendákkal együtt az egész ház, mint egy rosszul összetákolt makett, össze fog omlani.

HARMADIK RÉSZ Indulás, érkezés

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Vacsorameghívás DECEMBER ELEJÉN MADAME GÉRARD összejövetelt rendezett saját születésnapja alkalmából. Klára elefántcsontszínű keménypapíron arannyal nyomott meghívót kapott. Vele együtt András is szívesen látott vendég volt. Az összejövetel estéjén makulátlan fehér inget vett fel és kék selyem nyakkendőt kötött, megvizezte és kikefélte legjobb estélyi zakóját, kifényesítette azt a cipőjét, amelyet egy évvel azelőtt Tibor vett neki Budapesten. Azt hajtogatta magában, Marcelle meghívásában nincs semmi rendkívüli, bár, ami azt illeti, nem látta, amióta elment a Sarah Bernhardt Színházból, és ez lesz az első alkalom, hogy Klára leendő férjeként jelenik meg, olyan emberek között, akik őt esetleg maguknál alacsonyabbra tartják. Nem is attól félt, hogy a barátai hogyan vélekednek majd róla, hanem hogy Klára mit gondol, amikor először látja társaságban. Koreográfusok, táncosok, zeneszerzők, akik olykor a művészetükkel ajnározták körül. Hogyan állhatná ki az összehasonlítást velük ő, az újonc, kezdő, segéd, talán-egyszer-majd-később valaki? Nem tudta, vajon Marcell nem épp ezt akarja-e elérni. Aggályait azonban maga Klára oszlatta el. Mikor András este megérkezett hozzá a rue de Sévignébe, könnyed, meghitt hangulatban találta. Együtt sétáltak el a hűvös sugárutakon a tizenegyedik kerületbe, Marcelle új lakásáig, a tűzifa és a közelgő tél illatát hordozó utcákon. Nehéz volt elhinni, hogy mindjárt december, majd egy év telt el azóta, hogy találkoztak. A Bois de Vincennes és Bois de Boulogne korcsolyázótavai hamarosan befagynak megint. Madame Gérard-nál ropogós fehér kötényű szobalány fogadta őket, és bevezette a parkettás nappaliba. Az épület a századforduló táján épült, Madame Gérard viszont modern stílusban rendezte be új lakását, a nappaliban alacsony fekete kanapék, a falakon afrikai maszkok, az üvegpolcokon erezetes malachitvázák. Az ablakon fűzöld függöny lógott, a kanapék mellett két acélasztalka állt, mint két karcsú lábú agár. Az asztalokon egy-egy Brancusi-szobor, két izzó fekete márvány lángnyelv, újabb sikereinek jutalma. Az anya után minden szerepében elbűvölte Párizst, épp most kapott egy egész sor rajongó kritikát azért az Antigoné-alakításáért, amelyet a Théâtre des Ambassadeurs-ben, András és Forestier komplikált szürrealista díszlete előtt nyújtott. A nappali felől most maga Madame Gérard érkezett kávébarna selyemruhában András és Klára köszöntésére. Mindkettőjüket megcsókolta, majd miután üdvözölték egymást, odavezette Andrást egy feketére lakkozott konzolasztalhoz, ahol italokat szolgáltak fel. – No, lám, hogy megnőtt! – mondta, és megérintette András köpenyének hajtókáját. – Igazi gentleman. De jól áll az estélyi öltöny! Lehet, hogy az estély végére rám tör a rettenetes féltékenység! – Nagyon kedves, hogy meghívott – udvariaskodott András. Hallotta az erőltetett nyugalmat saját hangjában, és mintha egy elfojtott halvány mosolyt fedezett volna fel Madame Gérard szája sarkában. – Kedves magától, hogy megtisztel a születésnapomon – replikázott Madame Gérard. Majd némi éllel, hozzátette: – Azt hiszem, élvezni fogja a társaságot. Monsieur Novák barátunk is itt van a feleségével. Tudta, hogy haza készülnek

Magyarországra? – És a szoba sarka felé biccentett, ott állt Novák a feleségével és egy ősz hajú, nyakkendős férfival beszélgettek. – Meg kell mondanom, némi meglepetéssel fogadta, amikor megmondtam neki, hogy itt lesznek Klárával. Gondolom, maga mindenről tud... – Igen, tudok mindenről – felelte András. – Bár biztosan jobban örülne, ha nem tudnék. Bizonyára jólesne, ha személyesen mondhatná el nekem. – Mindig csak a maga érdekét néztem – közölte Madame Gérard. – Figyelmeztettem, mielőtt Klárával kapcsolatba került. Bevallom, megdöbbenve hallottam, hogy ilyen komolyra fordult a dolog. Biztos voltam benne, hogy neki ez csak afféle szórakozás. András a bőre alatt érezte a fokozódó feszültséget. – Maga pedig ezt a szórakozást eszelte ki? Hogy meghív embereket a házába, és sértegeti őket? – Hátrább az agarakkal, drágám! – felelte Madame Gérard. – Túl sokat gondol rólam! Hogyan is tarthatnám távol magam az emberek szerelmi bonyodalmaitól? Ha csak azokat hívhatnám el, akiknek a szerelmi élete mentes a bonyodalmaktól, nem lenne itt senki. – Ennél azért jobban ismerem – hangzott András epés válasza. – Szerintem maga semmit nem bíz a véletlenre. – Látom, igazán romantikus képe van rólam – felelte Madame Gérard, szemlátomást elégedetten. – Maga elbűvölő fiatalember! – És Monsieur Novák pontosan mikor indul vissza Magyarországra? – kérdezte András. Madame Gérard erre jellegzetes sátáni kacajt hallatott: – Januárban – felelte. – Nem hiszem, hogy maga bánkódna, amiért elmegy. Bár, hogy Klára mit fog szólni hozzá, azt nem tudom. Tudja, nagyon közel álltak egymáshoz. – És egy pohár jeges whiskyt nyújtott oda neki, majd Klára felé fordult, aki Novák mellett ült az egyik alacsony fekete kanapén. – Amiatt viszont nem szabad aggódnia, hogy az emberek mit mondanak magukról... mármint az eljegyzésükről. Mindenki imádja Klára szeszélyeit. Én személy szerint lenyűgözőnek találom. Kész tündérmese! Nézzen csak magára! Békából királyfit varázsolt! – Hát, ha így áll a helyzet, viszek Klárának egy italt. – Azt jól teszi! – mondta Madame Gérard. – Mert egy pillanat, és ő fog vinni neki. – Ismét az alacsony fekete kanapé felé fordult, ahol Novák valamit hevesen magyarázott Klárának. Klára a fejét rázta és szomorúan elmosolyodott. Látszott, hogy Novák nem hagyja annyiban a dolgot, Klára pedig lesütötte a szemét. András szerzett egy pohár bort, és átverekedte magát az estélyi ruhás vacsoravendégek csoportján, Novák felesége, a magas, fekete hajú, bársonyruhás, jázminparfüm-illatú Edith mellett. Utoljára majdnem egy éve látta a Sarah Bernhardtban, amikor a táskáját tartotta, amíg ő a zsebkendőjét kereste. Körülbelül annyi figyelemre méltatta Andrást, mint egy kampót a falon. Most sudáran állt, közben odahajolt egy másik hölgy a füléhez. Egyértelmű volt, hogy Novák és Klára négyszemközti csevegéséről tudósítja. Amikor András végre eljutott a kanapéig, Monsieur Novák felállt és nedves, kivörösödött kezét nyújtotta. Be volt gyulladva a szeme, és nehezen vette a levegőt. Az első üdvözlő szavak után azonban látszott, hogy semmilyen téma sem jut eszébe, amivel elindíthatná a beszélgetést.

– Hallom, hazamegy Budapestre – kezdte hát András. Novák elmosolyodott, de látszott, hogy még ez is nehezére esik. – Igen, valóban – felelte. – De most hogyan teszek szert ebédpartnerre? Madame Novák is az étkezőkocsit preferálja. – Csak talál valami bolond ifjoncot, akit felvidíthat Párizstól Budapestig! – Tényleg bolond, aki fiatal létére visszamegy Budapestre. – Budapest jó hely a fiataloknak – felelte András. – Tán ott kellett volna maradnia! – jegyezte meg Novák, és a kelleténél egy árnyalatnyival közelebb hajolt hozzá. András abban a pillanatban jött rá, hogy részeg. Eddigre persze Klára is észrevette, felkelt és megfogta Novák karját. Andrásban fellobbant valami sértettség. Ha Novák le akarja járatni magát, Klárának nem kellene útját állnia. De Klára oly engesztelően nézett Andrásra, hogy nem tudott haragudni rá. Novákot nem hibáztathatta. Végül is alig három hónapja, Haász József lakásában maga is részegen kiabált. – Monsieur Novák mesélt az új állásáról a Magyar Királyi Operánál – szólalt meg Klára. – Ó igen. Boldogak lehetnek, hogy vállalja – jegyezte meg András. – Hát, Párizsnak nem fogok hiányozni – mondta Novák, és félreérthetetlenül nézett Klárára. – Ez az egy biztos. Madame Gérard is odajött a szoba túlsó sarkából, és a kezébe fogta Novák kezét. – Mindenkinek rettenetesen fog hiányozni! – közölte. – Nagy veszteség nekünk. És nagy veszteség nekem! Mihez kezdünk ön nélkül? Ki fog elnökölni a vacsoraestélyeken? – Maga fog, mint mindig – felelte Novák. – Nem mindig. Azelőtt betegesen szégyenlős voltam. Mindig maga beszélt helyettem. De talán már nem is emlékszik, hogyan itatott le az irodájában, hogy átvállaljam Madame Villareal-Bloch szerepét. – Ó, dehogynem, szegény Claudine – felelte Novák, és felerősödött a hangja. – Ő is briliáns volt, de mindezt eldobta azért a fiúért. A brazil sajtóattaséért. Aki magával vitte Saõ Paolóba, majd eldobta egy kis fiatal kurváért. – Röviden Andrásra meredt. – Claudine biztos volt benne, hogy szereti. Mégis bolondot csinált belőle. – Kiitta a poharát, aztán odament az ablakhoz és lenézett az utcára. Novák nyomán a szótlanság hulláma futott végig a vendégeken. Egyik kis csoport után a másikban halkult el a csevej. Mintha mindannyian András, Klára és Novák beszélgetésére füleltek volna, mintha előre felhívták volna a figyelmüket a helyzetre, és most feszülten figyelnének. Végül egy fekete Mainbocher-ruhás idősebb hölgy finoman megköszörülte a torkát, bátorságot merített egy korty ginből, és előadta, amit nemrég hallott. A Monsieur Reynaud által elbocsátott negyvenezer vasúti dolgozó hamarosan tiltakozást szervez, aminek egyedüli előnye, hogy elodázhatja Monsieur és Madame Novák távozását. – Ó, de hiszen az rettenetes volna – felelte Madame Novák. – Anyám partit rendez a fogadásunkra, és már szétküldte a meghívókat! Madame Gérard felnevetett: – Edith, téged senki nem vádolhat azzal, hogy a közönség kegyeit keresnéd – jegyezte meg, és ezzel a társalgás visszatért a normális kerékvágásba.

Vacsoránál András Madame Novák és az idősebb Mainbocher-ruhás hölgy között kapott helyet. András olyan erősnek találta Madame Novák jázminparfümillatát, hogy úgy érezte, minden elébe kerülő ételnek elnyomja a zamatát. Jázmin teknősbékalevest, jázmin sörbetet, jázmin fácánt kapott. Klára Novák mellett ült az asztalnál, jobbra Andrástól, az arcát sem láthatta. Az asztalnál először Madame Gérard-ról folyt a beszélgetés, a pályájáról, új lakásáról, örök szépségéről. Marcelle ügyetlenül megjátszott szerénységgel hallgatta. Szája menthetetlenül önelégült mosolyra húzódott. Amikor végül csömöre támadt attól, hogy a dicshimnuszokban sütkérezzen, Budapestre terelte a beszélgetést. Milyen elbűvölő, és mennyi baja van, és mennyire megváltozott ahhoz képest, amikor a körükben levő magyarok ott élték fiatalkorukat. Efféle mondatokkal kezdte: – Amikor mi voltunk annyi idősek, mint most Monsieur Lévi. – Andrással szemközt egy bizonyos Iksz ipszilon kapitány kijelentette, hogy Európa hamarosan háborúzni fog, amiből Magyarország sem maradhat ki, és hogy Budapest még az évtized vége előtt alaposan megváltozik. Madame Novák annak az óhajának adott hangot, legalább az a park maradjon változatlan, ahol kislányként játszadozott, mert szeretné, ha a gyerekei is oda mehetnének. – Hát nem? – fordult oda a férjéhez. – János dadusával majd levitetem őket oda, ha egyszer otthon leszünk. – Hova, drágám? – A Pozsonyi úti parkba, a Duna mellett. – Persze, drágám – felelte Novák szórakozottan, és megint Klárához fordult. A vacsora sajttal és portóival zárult, a vendégek visszavonultak egy bivalybőrrel borított szobába, ahol bársonyhuzatos kanapék és egy Victrola fonográf is állt. Madame Gérard követelte, hogy táncoljanak. A kanapékat a falhoz tolták, egy lemezt tettek fel a fonográfra, és egy új amerikai dal, a They Can’t Take That Away ütemére a vendégek hullámzani kezdtek. Monsieur Novák derékon fogta Klárát, és kipenderült vele a terem közepére. Elfogódottan táncoltak, Klára átfogta Novák karját, Novák pedig próbálta Klára vállára hajtani a fejét. A szándékoltan másfelé figyelő Madame Novák charlestont járt Iksz Ipszilon kapitánnyal, Andrásnak pedig a feketébe öltözött idősebb hölgy jutott táncpartnerül. „The way you wear your hat”, dalolta András fülébe. „The way you sip your tea. The memory of all that – no, they can’t take that away from me.” – A szerelmi csalódásról szól – magyarázta a hölgy, András pedig szabadkozott rettenetes angolsága miatt. A hölgy valamiért úgy gondolta, üvöltenie kell András fülébe, ha azt akarja, hogy a zene és a társalgás zaján át meghallja. – A férfi elszakad a nőtől, de soha nem feledi! Almában megjelenik neki! Egész életét megváltoztatta! A dallal senki nem tudott betelni. Madame Gérard kijelentette, hogy ez lesz a legújabb kedvence. Négyszer is lejátszották, mielőtt végképp beleuntak volna. András táncolt Madame Gérard-ral, Novák Edithtel, még egyszer az idősebb hölggyel, de Klárát Novák Zoltán nem engedte ki a kezéből. Hamarosan örökre elhagyja Párizst, és ebben semmi nem akadályozhatja meg – sem a vasutassztrájk, sem a háborús veszély, sem saját szerelmének ereje. Klára próbált kibontakozni a karjaiból, de valahányszor kissé elhúzódott, Novák fennhangon tiltakozott, úgyhogy ha el akarta kerülni a jeleneteket, vele kellett maradnia. Végül, amikor a részegségtől már állni is nehezére esett, Novák visszabotorkált a kanapéra, és egy nagy fehér

zsebkendővel megtörölte a homlokát. Madame Gérard levette a lemezt a lejátszóról, és bejelentette, hogy most pedig felszolgálják a születésnapi tortát. Klára egy intéssel kihívta Andrást a haliba. – Menjünk – suttogta. – Jobb lett volna, ha el sem jövünk. Tudhattam volna, hogy Marcelle megint rémes drámát csap nekünk. Andrásnak sem kellett több. Kihozták a kabátjukat a vörös hálószobából, és kisurrantak a haliba. Nováknak feltűnhetett Klára hiánya, talán meghallotta a lemenő lift zaját, vagy egyszerűen csak nem bírta tovább a hőséget a szobában. Mire ők kijutottak az utcára, Novák már a balkonon állt, onnan kiáltott le Klárának, mikor egymásba karolva elindultak a járdán. András cseppet sem érzett diadalt, beléhasított az együttérzés fájdalma. Ugyanúgy el tudta képzelni, hogy Klára őt hagyja el örökre, hogy őt küldik vissza Magyarországra nélküle. Olyan erős volt ez az érzés, hogy le kellett ülnie egy padra, és a térde közé hajtania a fejét. De megint felkavarta, hogy érezte Klára jelenlétét maga mellett, kesztyűs kezének érintését a vállán. Úgy tűnt, végtelen sokáig ülnek ott a padon, a hidegben, anélkül hogy bármelyikük egy szót is szólt volna.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Signorina di Sabato EGY DECEMBERI NAPON, metsző szélben az Antiszemitizmus-Ellenes Nemzetközi Liga tiltakozást rendezett a német külügyminiszter párizsi látogatása ellen. András, Polaner, Rosen és Ben Yakov ott állt a tüntetők zsúfolt tömegében az Elysée-palota előtt. Tiltakozó jelszavakat harsogtak a francia és német kormány ellen, Nem barátkozunk a fasisztákkal, és Von Ribbentrop, menj haza! feliratú transzparenseket lengettek, és azokat a cionista dalokat énekelték, amelyeket a Liga korábbi gyűlésein tanultak. Rosen erősködésére csatlakoztak a Ligához a németországi pogrom után. Aznap reggel is Rosen ébresztette őket, hogy menjenek transzparenst festeni. Ezúttal nincs mentség, ha ölbe tett kézzel ülnek, mondta, ahogy kirángatta őket az ágyból. Nem lehet önfeledten heverészni, miközben Joachim von Ribbentrop megnemtámadási egyezményt készül aláírni Franciaországgal. Bonnet francia külügyminiszter intézte el az egészet, aki olyan megértéssel fogadta, hogy Hitler megszállja a Szudéta-vidéket. Rosennél kaptak egy-egy csésze török kávét, és festettek egy tucat feliratot. Rosen vonalzóval kavarta a festéket, és ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian beleszippantsanak a forradalom levegőjébe. András tudta, hogy Rosen buzgalma nagyrészt annak az új cionista copine50-nak szól, aki ápolónőnek tanul, és akivel nyáron ismerkedett meg. Salhevet reggeltől velük együtt festette a jelmondatokat. Magas lány volt, vadul villogott a szeme és fekete hajában egy szívdöglesztő hófehér tincs díszelgett. Időnként rákacsintott valamelyikükre, ezzel is jelezte, hogy tudja, Rosen néha milyen képtelenül viselkedik. Közben azonban olyan csodálattal nézett rá, ami elárulta mélyebb érzéseit is. András, bár dörmögött, amiért kirángatták az ágyból, alapjában véve örült, hogy valami fontosabb dolga is akadt, mint az újságokat elolvasni és bosszankodni rajtuk. Miközben az Élysée-palota előtt állt és magasba emelte a transzparensét, a Fresnes börtönben sínylődő fiatal Grynszpanre gondolt. Mit érezhet vajon most, tudja-e, hogy Franciaország éppen melegen üdvözli az odaérkező német külügyminisztert. Délben von Ribbentrop fekete limuzinja odagördült a palota kapujához, és gyorsan be is vitték. A rendőrség éberen őrködött, szemmel tartotta a palota körüli barikádokat, miközben aláírták a barátsági szerződést. A tiltakozók semmilyen módon nem tudták megakadályozni, de legalább kinyilvánították, mit gondolnak felőle. A külügyminiszter távozása után a Liga levonult a folyópartra, jelszavakat kiáltoztak és énekeltek. A Tuileriák rakparton András és barátai elváltak tőlük. A délután hátralevő részét a Kék Galambban töltötték. Most nem a politikáról, inkább a másik, kedvenc témájukról beszélgettek. Ben Yakovnak súlyos problémával kellett szembenéznie. Akármennyire igyekezett, eddig legfeljebb a kétharmadát sikerült félretennie a szükséges pénznek, amivel firenzei barátnőjét Párizsba hozhatja – Rosen szerint elszöktetheti. És az idő szorít, nem várhatnak sokáig. Még egy hónap, és a lányt hozzáadják ahhoz a vén szatírhoz, akinek a szülei odaígérték a kezét.

50

Barátnő (francia).

Rosen öklével az asztalra csapott: – Fegyverbe, fiúk! – harsogta. – A lányokat mindenképpen meg kell mentenünk a szatíroktól. Salhevet egyetértett: – Úgy van! – kiáltotta. – Mentsük meg a lányokat! – Muszáj nektek mindenből tréfát űzni? – kérdezte Ben Yakov. – Attól tartok, te sem tudsz jobbat – felelte Polaner. – Életem legnehezebb napjai – kesergett Ben Yakov. – Nem veszíthetem el Ilanát. Már négy hónapja kaparok, mint egy kutya, hogy el tudjam hozni. Éjjel-nappal, az iskolában, a könyvtárban minden centimes-ot próbálok félretenni. Semmi másra nem tudok gondolni, csak őrá. Majdnem mindennap írok neki. Teljes önmegtartóztatásban élek. – Már megbocsáss – vetette közbe Rosen -, akkor mit kerestél Luciával a Körhinta Klubban a múlt hétvégén? A nagy önmegtartóztatásban? – Az egy apró botlás volt – felelte Ben Yakov, és az égnek emelte a kezét. – Afféle legénybúcsú. András a fejét rázta: – Tudnod kell, hogy rettenetes férj lesz belőled. Jó lenne várni még néhány évet, amíg lehiggadsz. Ben Yakov az üres poharára meredt. – Szerelmes vagyok Ilanába – mondta. – Nem várhatunk tovább. De hiányzik még ezer frank. Annyi pénzem már van, hogy érte menjek meg vissza is jöjjek, csak annyi nincs, hogy őt is elhozzam. – Na és a bátyád? – kérdezte Polaner, Andráshoz fordulva. – Ő nem tudna segíteni? Tibor három hét múlva érkezik látogatóba, a téli szünetet itt tölti Párizsban. Andrással együtt hónapok óta erre spórol. Még Klára is hozzájárult Tibor útiköltségéhez. Azt hajtogatta, András menyasszonyaként joga van ehhez. – Nem hagyhatom, hogy lemondjon az utazásról – mondta András. – Még Ben Yakov menyasszonyáért sem. – Nem kell lemondania róla – vélekedett Rosen. – Ben Yakov meg tudja venni neki a jegyet, ha nem kell megvennie a sajátját. Tibor is elkísérheti. Éppen csak érte kell mennie Firenzébe. Ben Yakov felemelkedett a székéből, és Rosen fejére tette a kezét. – Hát ez zseniális! – mondta. – Úristen! Ezt fogjuk tenni! Modenából Firenzéig az nem kerülhet olyan sokba. – Álljon meg a menet! – vágott közbe András. – Tibor még bele sem egyezett, rólam nem is beszélve. Mit képzeltek, hogyan fog ez működni? Elmegy Firenzébe és megszökteti helyetted Ilanát? – Várja az állomáson, és onnan együtt utaznak tovább – felelte Rosen. – Nem igaz, Ben Yakov? Semmi más dolga nem lesz, csak hogy ott legyen Firenzében. – És mi lesz, amikor a lány ideért? – folytatta András. – Az nem lehet, hogy leugrik a vonatról és abban a pillanatban feleségül megy hozzád! Hol fog lakni az esküvőig? Ben Yakov értetlenül bámult rá – Természetesen nálam. – De hát ne felejtsd el, hogy az a lány ortodox! – Átengedem neki a szobámat! Én meg valamelyikőtökhöz elmegyek addig. – Hozzám nem lehet – mondta Rosen, és a mellette ülő Salhevetre sandított. – Ha viszont Salhevet nálad lakik, hadd menjen Ilana az ő szobájába!

– Nem teheted be egyedül egy kollégiumi hálóba! – felelte Salhevet. – Szörnyen érezné magát. – Hát akkor meg mit csináljak? – kérdezte Ben Yakov. – Na és Klára? – kérdezte Polaner. – Nála nem lakhatna Ilana? András a kezébe támasztotta az állát. – Nem tudom – felelte. – A Téli bemutatóra készül a tanítványaival. Ez az év legelfoglaltabb időszaka. – És bár nem mondta ki hangosan, tudta, hogy van ebben a helyzetben, ami Klárának egyáltalán nem tetszene. Mi közük lehet ahhoz, ha Ben Yakov, a közismert pernahajder menyasszonyt akar importálni magának? Az a lány el akar szökni otthonról, és eljönni Párizsba. Szűk szefárd zsidó közösségben nőtt fel, és alig tizenkilenc éves. Más kérdés, hogy Tibort belevonják a dologba, és megint más, ha Klárát is cinkosukká akarják tenni. Polaner aggódva nézett Andrásra. – Mi baj? – kérdezte. – Nem is tudom. Hirtelen aggályaim támadtak az egésszel kapcsolatban. – Kérlek szépen, András! – mondta Ben Yakov, és András vállára tette a kezét. – Könyörögve kérlek. Neked mindenkinél jobban meg kell értened, milyen helyzetben vagyok. Neked egy évig kellett küzdened a mostani boldogságodért. Nem tudsz segíteni rajtam? Elismerem, nem mindig viselkedtem úriemberként, de te tudod, hogy mennyire igyekeznem kellett, amióta hazajöttem Firenzéből. Mindent megtettem, ami erőmből tellett, hogy elhozhassam azt a lányt. Borzasztó helyzetben vagyok. András felsóhajtott és megfogta Ben Yakov kezét: – Jól van – mondta. – Írok Tibornak. És beszélek Klárával. Modena, Olaszország December 12. Andráska! Megtiszteltetésnek veszem, hogy a jövendőbeli Madame Ben Yakovot Párizsba kísérhetem. Kész örömmel segítek bármelyik barátodnak. Bár a lány szüleit nagyon sajnálom! Mit fognak szólni, amikor észreveszik, hogy eltűnt? Remélem, Ben Yakov az első adandó alkalommal megengeszteli őket. Talán van olyan elbűvölő, hogy megússza szárazon. Kérlek, küldesd el vele Signorina di Sabato vonatának indulási idejét, és én várni fogom a firenzei pályaudvaron. Ami engem illet, boldogan lustálkodok veled néhány héten át a te önelégült városodban. Ki vagyok merülve. A medikusokat senki nem figyelmezteti, hogy a tanult betegségek közül valahányat maguk is átélnek. Remélem, egy kis alvással, borral, meg a te társaságoddal ki tudom kúrálni magam. Madame Morgenstern anatómiakönyve továbbra is kiváló szolgálatot tesz nekem. Örökre lekötelezett ezzel az ajándékkal. De azért kérlek, mondd meg neki, hogy a jövőben ne lepjen meg ilyen ajándékokkal! Ha a barátaim, meglátják, hogy ilyen drága könyvem van, hajlamosak túlbecsülni anyagi lehetőségeimet, és meghívatják magukat vacsorára. Így aztán hamarosan tönkre fogok menni. Maradok szeretettel, ha elszegényedve is, a te bátyád: TIBOR

András elvitte a levelet Klárához is, és a segítségét kérte. Vele ment François Ben Yakov, aki most először találkozott Klárával. Finom fekete gyapjúzakót vett fel az alkalomra, hozzá liliommintás piros nyakkendőt. Ahogy Ben Yakov Klára kezét szorongatta és megértéséért esedezett, miközben fekete filmcsillag szemeivel merőn nézett a szemébe, András félig-meddig eltűnődött, sikerül-e vajon Klárát is a bűvkörébe vonnia, ahogy minden nőt, akivel találkozik. Klára annyira mindenképpen el volt ragadtatva, hogy vállalja, segíteni fog. Azt is megengedte, hogy Ben Yakov megcsókolja a kezét és angyalnak nevezze. Miután Ben Yakov elment és Klára kettesben maradt Andrással, megjegyezte, hogy már érti, mivel veszi le a lábáról a fiatal hölgyeket. – Remélem, téged nem szöktet meg, mielőtt még megérkezne a menyasszonya – mondta András Klárának, és odahúzott egy fotelt a tűzhely mellé, leültek, és együtt nézték az elhamvadó széndarabokat. – Esélye sincs – felelte Klára, és elmosolyodott. Ám ezután elkomorult az arca és mellén keresztbe fonta a karját. – Azért én is osztom a bátyád fenntartásait. Az lenne jó, ha a lánynak nem kellene elszöknie. Tényleg nem tudott volna Ben Yakov beszélni az apjával? – Te engednéd, hogy a lányod François Ben Yakovhoz menjen? Különösen, ha hithű zsidónak nevelted? Attól tartok, Ben Yakov jól látja, hogy titokban kell összeházasodniuk. Klára felsóhajtott: – És a saját lányom vajon mit fog szólni hozzá? – Hogy melegszívű, megértő asszony az anyja. – Túlságosan is megértő. Akárcsak Elisabet. Az a legvalószínűbb, hogy ez a firenzei lány nem fér a bőrébe. Menekülni akar a szülei által neki szánt sors elől. Úgyhogy azt képzeli, szerelmes a barátodba. Nagyon erős akaratú lánynak kell lennie, ha képes érte elhagyni a családját. – Tényleg erős akaratú – felelte András. – És szerelmes. Ha Ben Yakovot hallgatjuk, úgy tűnik, mindennél fontosabb neki, hogy eljöjjön onnan. Persze ő maga is ezt akarja. – Gondolod, hogy boldoggá tudja tenni a lányt? András belebámult a tűzbe, a széndarabok közül áradó forróságban. – Mindent meg fog tenni érte. Nagyon jó ember. – Remélem, meg fog – mondta Klára. – És azt is, hogy jó ember. Tibor és Ilana érkezésének estéjén mindannyian kimentek eléjük a pályaudvarra. A peronon egy csoportban álldogált András, Klára, meg Polaner, Rosen és Salhevet. Ben Yakov pedig kicsit arrébb fel-alá járkált a peronon, az egyik kezében egy csokor árvácskát szorongatott di Sabato kisasszony részére. Az árvácska rettenetes luxusnak számított télen, de Ben Yakov nem tett le róla. Az első randevújukra is azt vitt. Salhevet látta meg elsőként a vonatot, amikor még csak távoli fénypont volt a sínek mentén. Hallották, hogy a mozdony sípja öblös alt hangon füttyent. A csoport a szünidei látogatóikra várakozó párizsiakkal együtt meglódult előre. Begördült a mozdony, gőzfüggönyt bocsátott ki, és amikor végre megállt, a várakozó tömeg még közelebb nyomult. Észvesztően hosszú idő után fémes kattanással kinyíltak az ajtók és arany váll-lapos kalauzok ugráltak le a peronra. Mindenki hátrébb lépett egy fél lépést, és várt.

Tibor az elsők között bukkant fel. András látta meg az egyik harmadosztályú kocsi ajtajában, ideges, kimerült arccal állt, kezében világoszöld kalapdobozt és egy gyönyörű női esernyőt tartott. Hirtelen félreállt, hogy utat engedjen annak a sötét hajú hosszú copfos lánynak, aki egy pillanatra megállt a legfelső lépcsőn, és körbehordozta a tekintetét a tömegen. – Ott van! – ordította feléjük Ben Yakov a válla fölött. – Ő az, Ilana! A nevét kiáltotta és meglengette az árvácskát. És a lány olyan gyönyörű, félénk mosolyra fakadt, hogy András is kis híján beleszeretett. Lelépett a lépcsőről, átvágott a peronon és odament Ben Yakovhoz, de nem omlott a karjába, hanem megállt előtte és pattogó, gyors olasz szavakkal valamit magyarázni kezdett, miközben a vonatra mutogatott. András nem értette, hogyan állhatta meg Ben Yakov, hogy megölelje, egy pillanatnyi rossz érzéssel el is töprengett rajta, aztán rájött, hogy a lány vallási előírásai tiltják. Ben Yakov nem érhet hozzá, amíg az esküvői gyűrűt az ujjára nem húzta. De aztán a lány minden ölelésnél meghittebb tekintettel emelte rá a szemét. Ben Yakov átnyújtotta neki az árvácskát, és a lány megint úgy mosolygott rá. Signorina di Sabato után Tibor is átjött a peronon, megállt mögötte, letette a lábához a kalapdobozt és rátámasztotta az esernyőt. A lány néhány szót mondott, a hangsúlyából ítélve háláját fejezte ki, Tibor pedig halk hangon felelt neki, de nem nézett rá. Aztán megölelte Andrást, a füléhez hajolt és belesúgta: – Gratulálok, öcsikém! – Ben Yakovnak gratulálj! – felelte András. – Ő a vőlegény! – Most ő – mondta Tibor. – De a következő te leszel. Hol a menyasszonyod? – Odalépett Klárához, kétoldalt arcon csókolta és megölelte. – Soha nem volt nővérem – mondta. – Meg kell tanítania rá, hogyan legyek jó bátyja. – Jól kezdi – felelte Klára. – Eljött Modenából egészen idáig. – Attól tartok, ma este nem leszek valami jó társaság – mondta Tibor, és megérintette András karját. – Borzalmas fejfájásom van. Azt hiszem, jelen állapotomban képtelen lennék részt venni az ünneplésben. – Valóban látszott, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Levette a szemüvegét és két ujjával dörzsölte a szemét, csak aztán üdvözölte a többieket. Kezet rázott Ben Yakovval, barátilag megveregette Polaner vállát, Rosennek pedig megjegyezte, micsoda öröm ilyen kellemes társsal látni. Majd félrevonta Andrást. – Dugj be az ágyba! – mondta. – Halálosan kimerültem. Azt hiszem, beteg leszek. – Persze – felelte András. – Fogjuk a csomagodat és menjünk! – Úgy tervezte, elkíséri di Sabato kisasszonyt Klárához, és segít neki kényelmesen elhelyezkedni, de Klára bizonygatta, hogy egyedül is boldogul vele. Nem volt sok cipelnivaló: Signorina di Sabatónak azon a kalapdobozon és a csinos esernyőn kívül csak egy kis bőrönd meg a faládája képezte minden tulajdonát. Mindent leraktak a járda szélén, Ben Yakov pedig leintett egy taxit. Tartotta az ajtót di Sabato kisasszonynak, a jólneveltség jegyében pedig hagyta, hogy Klára csússzon be mellé az ülésen. Végül búcsút intett a többieknek, eltűnt a taxiban, és behúzta maga után az ajtót. Rosen és Salhevet Andrással meg a bátyjával együtt ott maradt a járdán. – Nincs kedvetek meginni valamit? – kérdezte Rosen. Tibor egyszerű, de magabiztos franciasággal kimentette magát, Salhevet és Rosen pedig megértéséről biztosította. András hívott egy másik taxit. Azt hitte, haza tudnak

gyalogolni, de úgy tűnt, Tibor bármelyik pillanatban összecsuklik. Egészen a rue des Écoles-ig hallgatott, az utazásról mindössze annyit árult el, hogy hosszú volt, és boldog, hogy véget ért. Kimásztak a taxiból és felvitték Tibor holmiját. Mire felértek, Tibor felületesen, szaporán kapkodta a levegőt, és nekidőlt a falnak. András sietve kinyitotta az ajtót. Tibor bement és lefeküdt az ágyra, azzal sem bajlódott, hogy a cipőjét meg a kabátját levegye, csak eltakarta a karjával a szemét. – Mit tehetek érted, Tibi? – kérdezte András. – Lemenjek a gyógyszertárba? Kérsz valamit inni? Tibor a lábfejével meglazította a cipőjét, és lerúgta a földre. Az oldalára dőlt és összekuporodott, térdét a mellkasához húzta. András odament az ágyhoz és fölé hajolt. Megérintette Tibor homlokát. Száraz volt és forró. Tibor magára húzta a takarót, kirázta a hideg. – Beteg vagy – mondta András, és megfogta bátyja vállát. – Közönséges vírus. Egész héten éreztem, hogy bujkál bennem. Csak ki kell aludnom. A következő pillanatban már el is sodorta az álom. András álmában húzta le róla a kabátot, levetkőztette és hideg borogatást tett a homlokára. Éjféltájt kitört rajta a láz, Tibor lerúgta magáról a takarót, de nem sokkal később újra reszketni kezdett. Felébredt, és megkérte Andrást, vegyen ki a bőröndjéből egy doboz aszpirint. András kivette a gyógyszert, majd az összes otthon található takaróval meg kabáttal betakarta. A végén Tibor az oldalára fordult és elaludt. András letette a házmestertől kölcsönkért matracot, és lefeküdt a padlón a tűzhely mellett, de képtelen volt elaludni. A szobában járkált, félóránként megnézte Tibor homlokát, amíg le nem hűlt és a légzése egyenletessé nem vált. András ruhástul dőlt le a kölcsönmatracra, egy takarót sem akart elvenni a bátyjától. Reggel Tibor ébredt fel elsőként. Mire András kinyitotta a szemét, a bátyja már teát főzött és pirított néhány szelet kenyeret. Valamikor az éjszaka során egy takarót terített Andrásra. Tisztára mosakodva, megborotválkozva ült a narancssárga fotelben, András köntösében, és ette a dzsemes pirítóst. Időnként hangosan kifújta az orrát. – Jól van – szólalt meg András a padlóra terített matracról. – Tehát életben vagy. – Azért jobb, ha nem jössz a közelembe. Még mindig lázas vagyok. – Késő. Egész éjjel téged ápoltalak. – András felült, és kezével összeborzolta a haját. Tibor elmosolyodott: – Jól áll neked ez a stílus. – Köszönöm, bátyó. Most hogyan érzed magad? Valamivel jobban? – Jobban, mint a vonaton. – Lenézett a teáscsészéjére. – Jó kis társaság lehettem Signorina di Sabatónak. – Úgy tűnt pedig, hogy elég jó hangulatban érkezett. – Volt néhány nehéz pillanat, amikor eljöttünk Firenzéből, de mindent összevetve nagyon bátran viselkedett. – Erőt adott neki a szerelem – jegyezte meg András. Tibor bólintott, és megforgatta a csészét az alátéten. – Mondd csak, miféle ember ez a Ben Yakov? – Hát, láttad – felelte András, és megvonta a vállát. – Elég jó fiú.

– Ennél jobbat nem tudsz mondani róla? Dehogynem tudott. Andrásnak eszébe jutott, amikor Polaner ágya mellett beszélgettek, a merénylet után. Ben Yakov mindkettejükre rápirított, hogy ha ennyire nem ismerik a barátjukat, nem sok esélyük van rá, hogy őket tüntesse ki a bizalmával. – Jó barát – folytatta András. – Nagyon jó diák. Imádják a nők. Nem mindig őszinte hozzájuk, de Ilanával mindig egyenesen viselkedett. – Elmesélte nekem, hogyan ismerkedtek meg – mondta Tibor. – A piacon történt. Ilana egy barátjával ment oda. Vett két élő csirkét, de azok kiszöktek a ketrecből. Átszaladtak az utcán és bemenekültek egy udvarba. Ben Yakov kapta el őket. Visszadugta szegényeket a ketrecbe és bedrótozta, ahol kiszakadt. Aztán persze nem lehetett lebeszélni, hogy hazavigye neki. – Vadászat szökött csirkékre – ámult el András. – Elég romantikus kezdet. – Aztán titokban elkezdett járni hozzá – mondta Tibor. – Hát persze. Mindig volt érzéke a drámához. – Meg aztán, amit a családja tervezett vele kapcsolatban... Mégis meglehetősen becstelen dolognak tűnik a részéről, nem igaz? Odamehetett volna az apjához, hogy meggyőzze. András felkacagott: – Klára is pontosan ezt mondta, szinte szó szerint. Tibor elkomorult, az asztalra tette a csészéjét. Összefonta ujjait a mellkasán, és kibámult a szürke égen eloszló strucctollszerű kéményfüstre. – Az a lány tizenkilenc éves – mondta. – Láttam az útlevelét. A múlt héten volt a születésnapja. És tudod mit láttam még? Van egy repülő madárra emlékeztető anyajegy a nyakán. – Miféle madár? – kérdezte András. – Csak nem csirke? Tibor önkéntelenül nagyot kacagott, ettől aztán visszatért a köhögése. Előrehajolt a fotelban, zsebkendőjével fedte el a száját. Amikor visszaült, meg kellett törölnie a szemét az inge ujjával. Megitta a maradék teát, csak azután tudott megszólalni. – Minek is magyarázok neked!? – Gondolom, megszoktad már, és nehéz abbahagyni. – Mindenesetre fontosabb megbeszélnivalónk is van. Például az eljegyzésed Madame Morgensternnel. – Ó, igen. Valamilyen csoda folytán Klára Morgenstern igent mondott, amikor feleségül kértem. – Tehát te leszel az, aki hármunk közül először megnősül. – Hacsak jövő nyárig nincs vége a világnak. – Nem kizárt, ahogy a dolgok állnak – felelte Tibor. – Ellenkező esetben azonban Madame Lévi lesz belőle. – És mi van a titkos múltjával? András nem akart erről levélben írni Tibornak, azt mondta, ha egyszer eljön hozzá, mindent megbeszélnek. Eszébe jutott az idősebbik Haászné figyelmeztetése, és úgy döntött, ostobaság lenne a postára bízni a történetet. Most odaült Tibor mellé a kisasztalhoz, és elejétől a végéig mindent elmondott neki. Maga Klára adott neki rá felhatalmazást. Amikor befejezte, Tibor hosszú ideig döbbent csendben nézett rá. – Micsoda borzalom ez az egész! – jegyezte meg végül. – És most száműzöttként él.

– Ez a mi problémánk – tette hozzá András. – Nem látom a megoldást. – Ugye, anyának meg apának még nem írtál erről? Sem arról, hogy eljegyeztétek egymást? – Nem volt merszem hozzá. Abban reménykedem kicsit, hogy Klára helyzete jobbra fordul. – De hogyan, ha egyszer nincs elévülés? – Megvallom, fogalmam sincs. Addig pedig én is vele vagyok a száműzetésében. – Ó, Andráska, kisöcsém! – mondta Tibor. – Te pedig megmondtad – ismerte el András. – És te pedig nem hallgattál rám. – Előrehajolt, beleköhögött a markába. – Talán nem kellene ilyen sokat fenn lennem. Agyban lenne a helyem. És főképpen nem kéne tanácsokat osztogatnom, különösen nem szerelmi ügyekben. Én, aki a szívről nagyjából azt tudom, hogy a vér pumpálására szolgáló, négy rekeszre osztott szerv. Bal kamra, jobb kamra, bal pitvar, jobb pitvar, trikuszpidális, mitrális, pulmonáris és aortabillentyű. – Megint köhögött. – Ó, dugj vissza az ágyba, hadd aludjam. És ha felébredtem, ne mondj több rossz hírt! Másnap, amikor Tibor már elég jól volt, hogy kimerészkedhessen, azt javasolta, látogassák meg Signorina di Sabatót – egyrészt érdekelte, hogy otthonosan elhelyezkedett-e, másrészt vissza akarta adni a vonaton kölcsönkért gyönyörű, régi dombornyomású, bőrkötéses Divina Commediát. Amikor András meglepetésének adott hangot, hogy di Sabato kisasszony Dantét olvas, Tibor elárulta, hogy életében nem találkozott még ilyen művelt lánnyal. Titokban tizenkét éves korától fogva kölcsönöz könyveket a zsidónegyedben levő lakásukhoz közel eső könyvtárból. A Divina Commediát is onnan vette ki, Tibor megmutatta a pecsétet a gerincén. Nem akarta ellopni, de csomagolás közben eszébe jutott, ha otthon hagyja, a szülei rájönnek, hogy titokban milyen könyveket olvasott. Mindezt el is árulta Tibornak a vonaton, miközben szomorúan nevetett, milyen különös, hogy éppen megszökik otthonról, Párizsba, ahol férjhez fog menni, és csak az aggasztja, mennyire fel lesznek háborodva a szülei, ha megtudják, hogy világi tárgyú könyveket vett ki a könyvtárból. Klárához érve látták, hogy Signorina di Sabato éppen az elefántcsontszínű selyem esküvői ruháját varrja. Klára pedig mellette ült a kanapén, és keskeny csipkeszalaggal szegte be a fátylát. Elisabet, akit általában nem nagyon érdekel, hogy mások mit csinálnak, egy különleges tortákról szóló könyvet böngészett. Mérsékelt érdeklődéssel nézett fel Tiborra, csak intett neki a fotelből. Ilana di Sabato viszont felpattant, amint meglátta, és az elefántcsontszínű ruha az öléből a földre zuhant. – Ó, Tibor – mondta, és váltott vele néhány szót. A könyvtári könyv felé bökve hálásan mosolygott. – Már el is hozta a könyvet! – konstatálta Klára. – Elmondta nekem, hogy ön kölcsönkérte. Ezt még meg is értettem. Jól elboldogulunk az én kevéske olasz, meg az ő kevéske franciatudásával. – És hogy tetszik di Sabato kisasszonynak Párizs? – kérdezte András. – Igazán tetszik neki – felelte Klára. – Ma reggel a Tuileriákban sétáltunk.

– Nyilván megvan róla a véleménye – vetette közbe Elisabet, fel sem nézve a süteményes könyvből. – Amilyen hideg meg komor. Biztosan visszavágyik Firenzébe. Signorina di Sabato kérdően nézett Elisabetre. Tibor fordított neki, amire megrázta a fejét és hevesen tiltakozott. – Egyáltalán nem utálja – közölte Tibor. – Hamarosan majd megutálja – felelte Elisabet. – Amilyen lehangoló tud lenni decemberben. Klára letette az esküvői fátylat és kijelentette, hogy szívesen inna egy kis teát. – Segítesz behozni a tálcát? – kérdezte Andrást, aki utánament a konyhába. A konyhaasztalon egy csomó nyitott szakácskönyv feküdt. András meg is érintette az egyik oldalon a citromszeletekkel borított egész hal képét. – És mikor lesz az esküvő? – kérdezte. – Jövő vasárnap – felelte Klára. – Ben Yakov már megbeszélte a rabbival. Az ő szülei vonattal érkeznek Rouenból. Utána nálunk lesz az ebéd. – Klárika! – szólalt meg András, derékon ragadta Klárát és odafordította magához. – Senki nem várta, hogy magadra vállald az egész lakomát! Klára átölelte András nyakát: – Valamilyen menyegzőt mégiscsak kell tartaniuk! – De hát ez túl nagy teher! Neked a bemutatóra is gondolnod kell. – De meg akarom csinálni – felelte Klára. – Lehet, hogy elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, amikor beszéltünk róla. A barátodnak végül is komoly szándékai vannak. És talán Signorina di Sabatót is másfajta lánynak képzeltem. – Milyen értelemben? – Talán kevésbé bátornak. Kevésbé érettnek. Lehet, hogy kevésbé intelligensnek is. Ebből is láthatod, milyen betokosodott lettem. Zsidónak tartom magam, néha még az előírásokat is megtartom, az igazán hithű zsidókat mégis régimódiaknak, rövidlátóknak látom. Gondolom, ebből is látszik, milyen tudatlan vagyok. – Ben Yakov volt már itt? – A sábeszt nagyrészt velünk töltötte – mondta Klára. – Szörnyen kedves volt és tisztelettudó, csak kicsit sokat aggodalmaskodott. Ma reggel elhozta a rabbit, hogy bemutassa Ilanának, és megtervezték az egész esküvőt. Végül titokban kifaggatott, nem látom-e akár egy picit is boldogtalannak Ilanát. – És te mit feleltél? Klára elrendezte a kék tálcán a teáscsészéket és alátéteket. – Azt mondtam neki, szerintem a körülményekhez képest jól van. Tudom, hogy hiányoznak neki a szülei. Amikor megmutatta a fényképüket, elsírta magát. De nem hiszem, hogy megbánta volna az egészet. – Teát szórt egy szűrőbe, és belelógatta a kannába. – Elisabet persze rémesen viselkedett. Féltékenység kínozza. Nagyon félek. Bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy elszökik és hozzámegy az amerikaijához. Ma reggel viszont azt mondta, ő akarja megsütni a tortát, ami nála nem kis dolog. – Megrázta a fejét és egy fanyar félmosoly jelent meg az arcán. – Na és a bátyád? Jól van? Már kezdtem aggódni, hogy tegnap nem jöttetek. András egy pillanatig csendben maradt. Végigsimított a teás tálca peremén. – Kimerült, túlságosan sokat dolgozott. Meg is betegedett, bár nem volt súlyos. Szinte egyfolytában alszik, ha meg fenn van, úgy fogyasztja a zsebkendőimet, akár a

tűzvész. – Klárára nézett. – Aggódik a helyzetünk miatt. Tegnap mindent elmondtam neki. Klára lesütötte a szemét: – Nem örül, hogy eljegyeztük egymást? – Ó, dehogynem! Csak elszomorítja, ami veled történt. Meg hogy nem mehetsz haza a családodhoz. – Megfogta az egyik finom mívű porceláncsésze fülét, most vette észre, hogy a majdnem ugyanolyan a mintája, mint otthon az anyja készletének. – Persze amiatt is aggódik, hogyan fogadják majd a szüleink ezt a hírt. De ő nem ellenzi az eljegyzésünket. Tudja, mennyire szeretlek. Klára megölelte Andrást és felsóhajtott: – Nem akartam ilyen szerencsétlenséget hozni rád. – Ezt most rögtön hagyd abba! – mondta András, és egy csókot nyomott Klára halovány szemhéjára. Amikor visszatértek a nappaliba, Elisabetet ott találták az anyja íróasztalánál, épp a torta hozzávalóinak listáját állította össze, Tibor pedig a kanapén ült Signorina di Sabato mellett, és heves beszélgetésbe merültek olaszul. Tibor odahajolt hozzá, le nem vette róla a szemét, és miközben beszélt, a keze remegett a térdén. Di Sabato kisasszony megrázta a fejét, aztán még egyszer, még hangsúlyozottabban, majd visszatért a varrásához. Végül beletűzte a varrótűt az elefántcsontszínű selyembe, és aggódó tekintettel nézett Tiborra. – Mi dispiace – mondja. – Mi dispiace molto51. Tibor hátrább dőlt és két kezével az arcát dörgölte. Először a teás tálcára pillantott, aztán a kandallópárkány órájára, végül Andrásra. – Hánykor kell a műteremben lenned? – kérdezte. Tibor jól tudta, hogy Andrásnak nem kell bemennie, hiszen vasárnap van. Egyszerűen azért megy be, mert dolgozni akar. Ám Tibor olyan szúrós tekintettel nézett rá, hogy András érezte, pontosan meg kell határoznia, mennyi ideig maradnak még Kláráéknál. – Fél óra múlva – felelte. – Polaner vár rám. – Fél óra! – sikoltott fel Klára. – Miért nem szóltál? Akkor teázni sincs idő! – Sajnos el kell mennünk – felelte Tibor. Megköszönte Klárának a kedvességet, és kifejezte reményét, hogy hamarosan találkoznak. Miközben a kabátjukat vették az előszobában, András azon tűnődött, vajon Signorina di Sabato elengedi-e őket búcsú nélkül. De mielőtt lementek volna, ő is megjelent a folyosón, egyik kezét mellére téve, mint aki a szívdobogását akarja elnémítani. Ilana néhány olasz mondatot szólt Tiborhoz, olyan meleg és ragaszkodó hangon, hogy András azt hitte, mindjárt könnyekre fakad. Tibor valamit válaszolt, amit nem lehetett érteni, aztán lement a lépcsőn. – Mi volt ez? – kérdezte András, amikor végre az utcán voltak. – Mit mondott? – Megköszönte a könyvet – felelte András, és az École Spéciale felé menet egy szót sem szólt többé. Ben Yakov az év leghidegebb napján kelt egybe firenzei arájával. A De la Victoire zsinagóga körül finom dér szitált. Signorina di Sabato a fehér ruhájában és jégkristály fátylában, mintha a megfagyott levegőt öltötte volna magára. A zsinagógában viszont forróság és bezártság uralkodott. Amikor a menyasszony belépett az esküvői 51

Sajnálom. Nagyon sajnálom (olasz).

baldachin alá, András érezte a testéből áradó meleget. Bár arcát több réteg fátyol takarta, azt látta, hogy miközben hétszer megkerüli Ben Yakovot, remeg a keze. András egy pillantást váltott Rosennel meg Polanerrel, akik a baldachin egy-egy rúdját tartották. A negyediket maga Tibor fogta. Ben Yakov ragyogott a vőlegény palástjában, a kitel hófehér volt, akárcsak a tálisz, hogy a halálra emlékeztessen. Egyszer majd ez lesz a halotti leple is. Miután a rabbi elmondta az áldást a borra, Ben Yakov Ilana ujjára húzta a gyűrűt, és kijelentette, hogy ezennel Mózes és Izrael törvényei szerint eljegyezte. A szokáshoz híven Ilana meg sem szólalt a fátyol alatt, csak a szertartás után adta Ben Yakovnak az ő gyűrűjét. Ben Yakov nagybátyjait és nagyapjait a baldachinhoz szólították, hogy mondják el a hét áldást. András érezte, hogy miközben beszélnek, a templomban egyre nő a feszültség, mintha a légnyomás emelkedne. Az ünnepélyes héber szavak mögött érzékelhető volt, hogy a gyülekezet tud a lányszöktetésről, a menyasszony szüleivel szembeni lázadásáról. És homályosan ott lebegett egy másik, sötétebb várakozás is. Az a szűzlány állt előttük, aki már nem sokáig lesz szűz. Majd a nagybácsik és nagyapák következtek sorra, még egyszer megáldották a bort, utána pedig Ben Yakov a sarka alatt összetörte az esküvői poharat. A menyasszony végre felemelte a fátylát, mintha csak a zaj riasztotta volna meg, és a vendégek kis csoportja elénekelte a Szimen tov u mazel tovot. És akkor mindenki elment a rue de Sévignére a lakodalmi ebédre. Az ebédlőben sült lazacfilé volt, esküvői barchesz, gőzölgő vörös burgonya, édes aranygaluska, drága fehér marokkói spárga, egy tál tele spanyol naranccsal, és külön asztalkán az Elisabet sütötte, csodálatos, cukorgyöngyökkel és ezüst kandiscukor levelekkel díszített lélegzetelállító háromemeletes torta. A hálószobában, az ebédlő túloldalán Madame és Monsieur Ben Yakov félórás rituális félrevonulásukat töltötték. A nappaliban egy hegedűs és egy klarinétos szórakoztatott néhány vendéget, a többiek álldogáltak, fehérbort ittak és a terítéket csodálták. Tibor a konyhában az egyik gyermek ápolásával volt elfoglalva, aki odakint elcsúszott egy jégfolton. András segített bekötni a kislány felhorzsolódott térdét és megtisztítani a tenyerét. Ben Yakov rokona volt, sötétbarna szemű, komoly kislány, kék tafotaruhában. Szemlátomást élvezte a két elegáns öltözetű fiatalember figyelmét, így hát, amikor végeztek az ellátásával, rájuk parancsolt, hogy maradjanak vele, amíg jobban nem lesz. Játszani kezdett Tiborral. Rámutatott valamelyik tárgyra a konyhában, kimondta a nevét, mire Tibornak is meg kellett neveznie magyarul. A kislány minden magyar szót végtelenül mulatságosnak talált. András pedig hálás volt a szórakoztatásért. Kezdett gyanakodni, hogy Tibor és Signorina di Sabato között valami kimondhatatlan, de jelentős dolog történt a Firenzéből Párizsba tartó vonaton. András és Tibor az elmúlt hetet csupa kellemesnek mondható elfoglaltsággal töltötte – moziba, dzsesszkoncertre mentek a Montmartre-on, legénybúcsú címén egy éjszakán át iddogáltak Rosen, Polaner és Ben Yakov társaságában, majd Ben Yakovot elkísérték a szabóhoz az elkészült esküvői öltönyért, segítettek feltölteni a készleteket a leendő pár lakásában – Tibor mégis egész idő alatt olyan szórakozottnak tűnt, el-elrévedt, és ha Ilana neve előkerült a társalgásban, sokszor teljesen elhallgatott. Ma egészem komor hangulatban volt, átkozta az elszakadt cipőfűzőjét, dühöngött, hogy hideg a víz a mosdóban, majdnem ráordított Andrásra, amiért a szertartás után Kláráékhoz igyekezve siettette őt. Úgy tűnt

azonban, hogy a kislánnyal való foglalatoskodás megnyugtatja, és egészen magára talál, sőt az általa kitalált játékban is örömest vesz részt. – Passoire – mondta a lányka, és rámutatott a szűrőre. – Szűrőedény – vágta rá Tibor magyarul. – Haha! És mi a spatule? – Szedőlapát. – Szedőlapát! Na és a couteau? – ezzel felkapott egy veszedelmes vágókést az asztalról és Tibor orra elé tartotta, hogy mondja meg a nevét. – Kés – mondta Tibor. – De jobb lesz, ha ezt ideadod nekem. – Elvette tőle, és megfordult, hogy eltegye. Ebben a pillanatban tűnt fel az ajtóban kipirult arccal az újdonsült Madame Ben Yakov. Felkötött hajfonatából elszabadult néhány fekete tincs. Tibor kezében a kés centiméterekre suhant el Ilana ruhájának elefántcsont gombjaitól. Ha hamarabb toppan a szobába, Tibor felökleli. – Ó! – kiáltott fel, és egy picit hátralépett. Tekintetük összetalálkozott, és mindketten elnevették magukat. – Le ne vágd a menyasszonyt, bátyuskám! Tibor kimért mozdulattal a pultra fektette a kést, mintha azt mondaná, ettől minden kitelik. A kislány, aki érzékelte a helyzet furcsaságát, őszinte kíváncsisággal nézett rájuk. Végül, mivel senki sem szólalt meg, magára vállalta, hogy elindítsa a beszélgetést. – Beütöttem a térdem – magyarázta a menyasszonynak, és megmutatta a kötést. – Az a bácsi kötötte be. Ben Yakovné megértően bólintott, és lehajolt, hogy megszemlélje a kötést. A kislány ide-oda forgatta a térdét. Amikor a szemrevételezés befejeződött, lekászálódott a fotelből, és megigazgatta bársonyszoknyáját. Elbűvölően látványos sántikálással vonult ki a szobából. Ben Yakovné futó mosolyt küldött Tibor felé. – Che buen medico siete52 – mondta. Elsuhant mellette, megnyitotta a porcelánmosdó csapját, és elvégezte a rituális kézmosást. Tibor figyelte minden mozdulatát: ahogy megtöltötte az edényt, lehúzta új jegygyűrűjét, és háromszor a jobb, majd háromszor a bal kezére csorgatta a vizet. Ebéd után tánc volt odalent a táncteremben. Az ortodox hagyomány szerint a férfiak és a nők a terem két oldalán táncoltak, paraván takarta őket egymás elől. A férfiak időnként megpillantottak egy-egy elsuhanó ruhaszegélyt, megrebbenő hajszalagot, olykor a fal közelében megvillant egy-egy női szaténcipő, sejtetve a csupasz lábfejet. A nők kacagtak a paraván mögött, lábuk gyors, ritmikus páros ütemet kopogott a táncterem padlóján. A férfiak azonban félszegen mozogtak a paraván túloldalán. Senkinek nem akarózott táncolni. Csak, miután Rosen előkapott a zsebéből egy üveg whiskyt és kétszer körbeküldte tüzes üzenetét, akkor kezdtek el mozgolódni a zene ütemére. Ben Yakov összekapaszkodott Rosennal, és jobbra-balra taszigálni kezdték egymást. Kézen fogták egymást, és pörögni kezdtek, amíg meg nem tántorodtak. Rosen vállon ragadta Andrást, András Polanert, Polaner Ben Yakovot, Ben Yakov az apját, és hamarosan minden férfi beállt a rendetlen körbe. Ben Yakov az apjával kiszakadt a körből, középre álltak, és egymás vállába kapaszkodva magasba rúgták a 52

Milyen jó orvos vagy! (olasz).

talpukat, míg végül kicsúszott az ingük is, elszabadultak pomádés fürtjeik. Csak Tibor állt ott a gyakorlókorlátnál, falnak vetett háttal, és nézte őket. Végül eljött a pillanat, amikor Madame és Monsieur Ben Yakovot székestől a magasba emelték, és körülhordozták a teremben. A paraván mögül előjöttek a nők is, hogy megnézzék. Klára kibomlott kontyát, és szegycsontjánál átnedvesedett ruháját látva Andrásnak elállt a lélegzete. Egy pillanatra súlyos igazságtalanságnak érezte, hogy ez nem az ő esküvőjük. Akkor Klára elkapta a pillantását, elmosolyodott, és mintha kitalálta volna a gondolatát, a tekintetében annyi bizonyosság, annyi ígéret volt, hogy egyszeriben szertefoszlott minden irigysége Ben Yakov boldogsága miatt. Az esküvő után már csak három nap maradt Tibor látogatásából. Mintha a hangulata kissé javult volna, elkísérte Andrást az iskolába és a munkahelyére is, ahol mindenkinek kivívta a csodálatát. Monsieur Forestier jegyeket adott neki azokra az előadásokra, amelynek díszleteit ő tervezte, többek közt Madame Gérard Antigonéjára is, amelyet Tibor a címszereplő játékától eltekintve minden tekintetben lenyűgözőnek talált. Az építészirodában Georges Lemain el volt ragadtatva, hogy Tibor néhány elzümmögött ütemből minden operát képes felismerni. Meg is hívta a Traviata egyik matiné-előadására, utána pedig elzarándokolt vele a tizenhetedik kerületben épülő egyik maison particulière-hez, amelyet ő tervezett egy Nobel-díjas kémikus és családja számára. Megmutatta Tibornak az északi megvilágítású laboratóriumot, az ébenfa polcokkal berendezett könyvtárat, a parkosított udvarra tekintő, magas mennyezetű hálószobákat. Tibor a maga igyekvő franciaságával mindent megdicsért, és Lemain megígérte, hasonló házat tervez majd neki is, ha orvos lesz. A három nap alatt Tibor és András végig egyik helyről a másikra, programról programra rohangált. András hiába leste az alkalmat, hogy Signorina di Sabatóról kérdezze Tibort, soha nem jött el az alkalmas pillanat, hogy szóba hozza a kérdést. Esténként, amikor sokáig fennmaradhattak volna iddogálni és beszélgetni, Tibor mindig kimerültségre panaszkodott. András álmatlanul feküdt a padlóra leterített matracon, és azon tűnődött, hogyan törhetné át a köztük húzódó vékony falat. Olyan érzése volt, mintha Tibor áttetsző hártyába burkolná be magát, hogy ne lehessen éles képet alkotni róla. Tibor vonata épp aznap este indult, amikor Klára tanítványai bemutatták a Spectacle d’Hiver53-t. András kikísérte Tibort az állomásra, utána pedig Klárával volt találkozója a Théâtre Deux Anges-nál. A közelgő búcsú gondolatától mindketten szótlanul ültek a Métrón. Miközben végiggördültek a város alatt, Andrásnak eszébe jutott, mennyi mindenről nem beszéltek az együtt töltött napokban. Megint úgy válnak el, hogy fogalmuk sincs, mikor látják egymást ismét. Kicipelték Tibor holmiját a metróból, fel az állomásra. Miután elhelyezték a csomagokat a vonaton, leültek egy magas támlájú padra, és termoszból kávéztak. A peron végén ott állt a lokomotív, amely majd Olaszországba fogja repíteni Tibor vonatát. Hatalmas fekete acélbogár volt, szöcskelábra emlékeztető csuklós dugattyúrudakkal. – Ide hallgass, testvér! – szólalt meg Tibor, sötét szemét a vonatra szegezve. – Remélem, meg tudsz bocsátani azért, amit az esküvőn műveltem. Undorító volt. Tisztességtelenül viselkedtem. – Itt vagyunk hát, félórával a vonat indulása előtt... Mi volt undorító? 53

Téli bemutató (francia).

– Tudod te azt jól. Ne kényszeríts, hogy megmondjam. – Semmiféle tisztességtelenséget nem tapasztaltam a részedről. – Nem örültem a boldogságuknak – felelte Tibor. – Még az a fejedelmi torta sem ment le a torkomon. Képtelen voltam rávenni magam, hogy táncra perdüljek. – Megint mély levegőt vett. – És borzasztó dolgot tettem, András. Nem az esküvőn, már előtte. – Miről beszélsz? – Valami megbocsáthatatlan dolgot, még a vonaton. – Összefonta a karját a mellén és lesütötte a szemét. – Elmondani is szégyellem. Úriemberhez méltatlanul viselkedtem. Rosszabb. Gazemberként. És akkor megvallotta, hogy attól a pillanattól kezdve szerelmes Ilana di Sabatóba, hogy meglátta, amikor jött szembe a firenzei peronon, az esernyőjével és világoszöld kalapdobozával. Egy kisfiú is volt vele, az öccse, aki azért jött, hogy segítsen cipelni a bőröndöt. Tudatában volt az ügy fontosságának, mesélte Tibor, és nagy titokzatosság áradt belőle. De Tibor azt is látta, amikor ráébredt, hogy mindez nem játék, hogy a nővére tényleg felkapaszkodik a vonatra és elmegy Párizsba. Ebben a pillanatban eltorzult a kisfiú arca. Letette a bőröndöt, ráült és elkezdett zokogni. Ilana di Sabato leült mellé, és elmagyarázta neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy el fogja vinni magához látogatóba, elhozza azt a nagyszerű leendő férjét, hogy megismerkedjen vele meg a családjával is. De nem szabad szólnia senkinek, legalábbis egyelőre. Látnod kellett volna, mondta Tibor, amilyen szépen sikerült megértetnie vele. – Azt mondtam magamnak, természetes, hogy érzek iránta bizonyos gyengédséget – folytatta. – Az én gondjaimra bízták, teljesen védtelen volt, életében először lépett ki a világba. Minden újdonság volt neki. Vagy ha nem is teljesen új, mert a könyvekben olvasott róla, most válik valósággá számára egy elképzelt, de soha nem látott világ. Láttam, ahogy mindez megtörtént vele. Énhozzám fordult, amikor átléptük az olasz határt. Mintha valakinek a megszületését láttam volna. Annak minden fájdalmával. Láttam, amikor felfogta, hogy maga mögött hagyta a szüleit, a családját. Amint a határ után elsírta magát, jóformán gondolkodás nélkül átöleltem. – Itt megállt, levette a szemüvegét, hüvelykjével és mutatóujjával megdörgölte a szemét. – Ő meg rám nézett, András, és innentől ki is tudod találni. Megcsókoltam. Sajnos nem ártatlan csók volt. Nem is rövid. Tehát, mint látod, vétkeztem a barátod ellen. És nem csak akkor egyszer. – Megint megállt. – Azért akarom elmondani neked mindezt, mert a lelkemet nyomja, amióta csak megtörtént. Mondtam neki valamit, itt az állomáson, még mielőtt leszálltunk volna a vonatról. – Mit mondtál? – Emlékeztettem, hogy még nincs mindennek vége – felelte Tibor. – Azt mondtam neki, boldogan visszaviszem Olaszországba, ha meggondolja magát. – Megrázta a fejét, és visszatette a szemüvegét. – És szerelmet vallottam neki, András. Később. Aznap délelőtt, amikor meglátogattuk Kláránál. Amikor visszavittük neki azt a könyvtári könyvet. András jól emlékezett Tibor remegő kezére, Ilana rémületére. – Ó, Tibor! Szóval éppen erről volt szó, amikor visszajöttem a konyhából. – Úgy van! – felelte Tibor. – És egy pillanatig azt gondoltam, habozni látom. Azzal áltattam magam, hogy talán ő is érez valamit irántam. – Megrázta a fejét. – És ha még egyszer elmegyek hozzá, tönkretehettem volna a barátod boldogságát.

– De nem mentél – felelte András. – Minden a terv szerint alakult. És mindketten maradéktalanul boldognak tűntek az esküvőn. – Amint kimondta, el is hitte, de egy pillanattal később elbizonytalanodott. Nem látszott-e vajon azon a délelőttön, hogy Ilana milyen szomorú Tibor miatt? Nem áramlott-e köztük valamilyen különös delej az esküvő napján a konyhában? Nem lehetséges, hogy miközben Ben Yakov lakásában ül, Ilana esze most is Tiboron jár? – Megesküdtek – mondta Tibor. – Ez már tény. Ha még mindig érzek valamit iránta, az már az én büntetésem. András megértette. Átkarolta a bátyját, és csak bámult a bogár alakú mozdonyra. – Borzasztóan magányos voltam Modenában – folytatta Tibor. – Biztos veled is ugyanígy volt, amikor megérkeztél ide. Csak te találkoztál Klárával. – Igen – felelte András. – De időnként az is borzasztó volt. – Látom, hogy most mi van köztetek. Ezen a héten annyiszor evett meg a sárga irigység... – Kezét a térde közé szorította. A mozdony ablakánál nézeteltérés támadt a masiniszta és egy tisztnek tűnő kalauz között. Mintha azon vitatkoznának, hogy vállalkozzanak-e egyáltalán az olasz útra. – Ne menj vissza – mondta András. – Ha van kedved, maradj nálam! Tibor megrázta a fejét: – Iskolába kell járnom. Be akarom fejezni a tanulmányaimat. Másfelől azt sem tudom, kibírnám-e, hogy olyan közel legyek hozzá. András a bátyja felé fordult: – Meg kell hagyni, tényleg gyönyörű. Tibor arcán szinte észrevehetetlen remegés futott át. A szája körül meglágyultak az arcvonásai. – Így igaz. Látom magam előtt abban a ruhában, fátyollal. Úristen, András, gondolod, hogy boldog lesz? – Remélem, igen. Tibor a bőrtarisznyáját bökdöste fényesre suvickolt cipője orrával. – Szerintem jó lenne, ha írnál anyának meg apának – mondta. – Tudasd velük, ami veled és Klárával történt. Mondj el mindent a helyzetéről, amit csak el tudsz mondani. Én is írok nekik. Elmondom nekik, hogy én is találkoztam vele, és cseppet sem tartom bolondságnak, hogy feleségül akarod venni. – Pedig tényleg bolond vagyok. – Csak annyira, mint bármelyik férfi, ha szerelmes – felelte Tibor. A kalauz belefújt a sípjába, jelezve, hogy ideje beszállni. Tibor felpattant, és egy gyors mozdulattal szorosan magához ölelte Andrást. – Légy jó, öcsikém! – mondta. – Bon voyage54 – búcsúzott András. – Jó tavaszt neked! Tanulj keményen! Gyógyítsd meg a betegeket! Tibor átment a peronon és felszállt a vonatra, táskája a vállán himbálózott. Néhány pillanat múlva a vonat kerekei fémesen megcsikordultak, azután különböző kattanások és nyikorgások közepette lassan kigördült az állomásról. A mozdony behúzta és kirúgta szöcskelábait. András remélte, hogy Tibor kap helyet az ablak mellett, és kényelmesen nézheti, ahogy a város a téli mezők sötétjébe olvad. És hogy el tud aludni. Aztán meg hamar hazaér, otthon pedig még azt is elfelejti, hogy valaha élt egy Ilana di Sabato nevű lány. 54

Jó utat! (francia).

A Spectacle d’Hiver abban az évben szerényen, csendben zajlott le. A Théâtre Deux Anges kicsi, kopott, rosszul fűtött színház volt, kék bársonyülései szürkére fakultak, a sötét felső sorok mintha megteltek volna kísértetekkel. Kék és fehér szaténruhás lánykák kergették egymást a nyílt színen, a zsinórpadláson egy felhőből ezüstös hópihe lebbent a földre... A jeges rózsaszín tüllbe öltözött tizenkét évesek csoportja az újév hajnalát keltette életre. András Klárára gondolt ott a Barye téren, amikor a piros gyapjúkalap alól kivillant a homloka, szemöldökén a kristályos harmatcseppekre, a hidegben köddé sűrűsödő leheletére. Alig tudta elhinni, hogy előadás után a színfalak mögött megvárja – ugyanaz a nő, aki majdnem egy éve megcsókolta a fagyott parkban. Szinte csodának tűnt, hogy egy férfi, ha szeret egy nőt, viszonzásra találhat. Dideregve összedörzsölte a kezét, és várta, hogy kihunyjon a lila fény.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Saint-Germain Sport Klub AZ ÉCOLE SPÉCIALE DIÁKJAI minden tavasszal összemérték tudásukat a Prix du Amphithèâtre-ért, amely száz frank értékű aranyérmet, a többi diák nagyrabecsülését, és a curriculum vitae-jében komoly pluszt jelentett a győztesnek. A tavalyi díjat a gyönyörű Lucia nyerte el vasbeton társasháztervével. Az idei feladat egy városi sportcsarnok megtervezése volt, amely olimpiai versenyszámok, úszás, toronyugrás, torna, súlyemelés, futás és vívás számára alkalmas. András szemében nevetséges ötletnek tűnt sportcsarnokot tervezni, miközben Európa egyre inkább belesodródik a háborúba. Franciaországba özönlöttek a menekültek a megosztott Spanyolországból, a Marais az emigránsok gyűjtőhelyévé vált. További százezreket tartóztattak fel a határon, és küldtek a Pireneusok lábainál létesített internálótáborokba. Minden napra jutottak rossz hírek, a legrosszabbak mindig Csehszlovákiából érkeztek. Hitler közölte a cseh külügyminiszterrel, hogy nemzetének agresszívabb hozzáállást kell tanúsítania a zsidókérdésben. A cseh kormány egy héten belül kidobta a zsidókat a köztisztviselői, közegészségügyi és egyetemi oktatói állásokból. Magyarországon Horthy is követte a példát, új kormányt állított fel, amely majd szorosabban fogja támogatni a tengelyhatalmakat. A politikai újságírók szerint a magyar parlament pedig rövid időn belül újabb zsidóellenes törvényt fog elfogadni. Ilyen hírek közepette hogyan tervezhetett volna András uszodát, öltözőt, vívópástot? Késő este ült a műteremben, előtte az asztalon nyitott boríték, rajzeszközei még a dobozban hevertek. A levél aznap reggel érkezett Mátyás öccsétől: Kelt: Budapesten, 1939. február 12-én Andráska! Anyától és Apától csak most hallom a nagy hírt. Mazel tov! Minél hamarabb látni szeretném a jövendőbeli Madame Lévit. Miután úgy tűnik, az előrelátható jövőben te Franciaországban maradsz, nekem kell majd odautaznom. Már gyűjtöm is rá a pénzt. Biztosan hallottad a szüleinktől, hogy otthagytam az iskolát. Most Budapesten vagyok, kirakatrendezőként dolgozom. Jó munka. Heti 20 pengőt keresek. Legjobb megrendelőm egy Molnár utcai rőfös. Az egyik barátomtól hallottam, hogy az előző kirakatrendezője kilépett, úgyhogy másnap odamentem és felajánlottam a szolgálataimat. Próbaképpen azt a feladatot kaptam, hogy rendezzek be egy kirakatot vadászat-jelleggel. A munkámhoz felhasználtam két lovaglóöltönyt, egy köpenyt, négy nyakkendőt és egy-egy vadásztakarót, vadászkalapot, vadászkürtöt. Egy óra alatt végeztem vele, és a következő órában mindent eladtak a kirakatból. Még a kürtöt is. Budapest szédületes város. Rengeteg barátra tettem szert, talán még egy barátnőre is. Meg egy csodálatos amerikai néger tánctanárra, aki Kid Sneeks néven fut. Egy hónapja láttam az Aranykalap nevű helyen, ott lépett fel a csoportja, a Five

Hot Shots. Az előadás után ottmaradtam, hogy találkozzam ezzel a különleges emberrel. A barátnőm segítségével, aki gagyog néhány szót angolul, elmondtam, hogy táncos vagyok, és kértem, vegyen fel tanítványának. Azt mondta, lássuk, mit tudsz! Mindent bemutattam neki. Ott helyben a „Lightning” becenevet ragasztotta rám, és megígérte, hogy tanít, amíg Budapesten lesz. Az előadása olyan népszerű, hogy legalább még egy hónapig játsszák. Tudom, hogy le fogsz teremteni, amiért otthagytam a gimnáziumot, de hidd el, most sokkal boldogabb vagyok. Utáltam az iskolát. A tanárok mindig megbüntettek a rossz magaviseletemért. A többi diák pedig tiszta idióta. És micsoda hely az a Debrecen! Sem nem város, sem nem falu, nem modem, de nem is régimódi, nem otthon, és nem is olyan hely, amilyet otthonomnak szeretnék tudni. Budapesten van jobb zsidó gimnázium. Ha el tudom fogadtatni a bizonyítványomat, itt majd folytatom a tanulást. Aztán meg eljövök hozzád Párizsba, és színpadra lépek. Ha jó leszel, téged is megtanítalak a tap-dance-re. Ne aggódj miattam, bátyuskám, én jól vagyok! Nagyon örülök, hogy te is. Ne házasodj meg, amíg oda nem érek! Meg akarom csókolni a menyasszonyt az esküvőtök napján. Szeretettel: Mátyásod András többször újraolvasta a levelet. Folytatom a tanulást. Eljövök Párizsba. Színpadra lépek. Mit gondol Mátyás, hogyan valósulhat meg mindez, ha egyszer Európa belép a háborúba? Nem olvasta az újságokat? Vagy azt gondolja, hogy tapdance-szel meg lehet oldani a világ problémáit? Mit is írhatna erre válaszképpen? Közeledő léptek zaját hallotta a haliból. Az éjszaka kellős közepén senkit nem várt ide. Ceruzatartó dobozából gondolkodás nélkül a kezébe kapta a sniccert. Ám ekkor a léptek egyre ismerősebb ritmust vettek fel, és egyszerre csak Vago professzor állt az ajtófélfánál, estélyi öltönyben. – Hajnali három óra van – szólalt meg. – Nem lenne jobb, ha már otthon olvasgatná a leveleit? András vállat vont és elmosolyodott: – Itt melegebb van – felelte. – Aztán, egy pillantást vetve Vago ruhájára: – Szép a szmokingja. Vago megigazgatta a hajtókáját. – Nincs másik öltönyöm, amely ne lenne tintafoltos, vagy szénporos. – Azért jött hát, hogy még ezt is beszennyezze? – Valahogy úgy. – De honnan? Az operából? Vago kihúzta a rózsát a gomblyukából, és lassan, tűnődve megpörgette. – Táncolni voltam Madame Vagóval, ha éppen tudni akarja. Nagyon kedveli az ilyesmit. Csakhogy ő hajnal felé elfárad, én viszont tánc után már nem tudok aludni. – Közelebb jött a rajzasztalhoz, és András rajzai fölé hajolt. – Ezek a versenyre készültek? – Igen. Polaner kezdte el, nekem kellene befejezni. – Jó ötlet, hogy társul vele. Ő az egyik legjobb diák. – Nem túl okos dolog a részéről, hogy engem választott. – Szabad? – kérdezte Vago, és felvette András rajztömbjét. Átlapozta a vázlatokat, és elidőzött az elhúzható tetejű medence terveinél. Aztán arra az oldalra

lapozott, amelyik a nyitott uszoda tervét tartalmazta, majd vissza oda, amelyik ugyanazt fedett tetővel mutatta. – Hidraulikával működik – mondta András, és megmutatta a gépházat. – A panelek íveltek és egymásra borulnak, hogy kívül tartsák az időjárási hatásokat. – Elhallgatott, a rajzceruzája végét kezdte rágni. Izgatottan várta, mit szól hozzá Vago. A terven ugyanúgy megfigyelhető volt Forestier kaméleonszerű díszleteinek hatása, mint Lemain csillogó középületeinek inspirációja. – Szép munka – jegyezte meg Vago. – Nem hoz szégyent a támogatóira. De miért lézeng itt éjnek évadján? Ha már egyszer hajnali háromkor bejön, legalább dolgoznia kellene. – Képtelen vagyok koncentrálni – felelte András. – Minden szét akar hullani. Ezt nézze meg! – Iskolatáskájából kivett egy újságot, és az asztal fölött odatolta Vago elé. A címlapfotó a prágai egyetem kapuja előtt tolongó zsidó diákokat mutatta, akiket egyik napról a másikra úgy kirúgtak, hogy be sem léphettek többé. Vago felvette a lapot, egy ideig nézegette a fényképet, aztán visszadobta a rajzasztalra. – Maga egyelőre itt van az iskolában – mondta. – Hajlandó hát elvégezni a feladatát? – Azon vagyok – felelte András. – Akkor rajta! – De úgy érzem, tennem kellene még valamit, azon túl, hogy épületeket tervezek. El akarok menni Prágába, és kivonulni az utcára. Vago odahúzott egy zsámolyt és leült. Levette és a térdére hajtotta hosszú selyemsálját: – Ide hallgasson – mondta. – Azok a gazemberek ott Berlinben elmehetnek a pokolba. Itt Párizsban nem tehetik meg, hogy mindenkit kirúgjanak. Maga viszont művész, és muszáj gyakorolnia. – No de épp sportcsarnokkal? Ezekben az időkben? – Ezekben az időkben minden politika – mondta Vago. – Magyar honfitársaink ‘36-ban nem engedték, hogy zsidó úszók ússzanak a színeikben, pedig a selejtezőkön jobb időket értek el, mint a későbbi dobogósok. De itt van ön, a zsidó építészhallgató, és sportcsarnokot tervez egy olyan országban, ahol a zsidók egyelőre részt vehetnek az Olimpián. – Legalábbis egyelőre. – Miért mondja, hogy „egyelőre”? – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Daladier idehívta Ribbentropot, és barátsági szerződést írt alá vele. És tudja, hogy utána Bonnet bankettjére csak az úgynevezett árja minisztereket hívták meg? Ki tudja találni, hogy ki nem volt ott? Jean Zay és George Mandel. Mert mindkettő zsidó. – Hallottam arról a vacsoráról, meg hogy ki volt ott és ki nem. De ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A meghívottak közül nem is kevesen tiltakozásul visszautasították a meghívást. – De hát Zayt és Mandelt meg se kérdezték! Erről beszélek! – Felnyitotta a dobozt, kivett egy ceruzát meg a sniccert. – Minden tiszteletem mellett, maga könnyen beszél általánosságban. Nem a maga népe áll az iskola kapuján kívül. – Ők is emberek – felelte Vago. – Ennyi elég. Az emberiség szégyene ez a nacionalizmusnak álcázott zsidógyűlölet. Afféle betegség. Mindennap erre gondolok, amióta azok a kis fasiszták rátámadtak Polanerre.

– És erre a következtetésre jutott? – kérdezte András. – Hogy lehajtott fejjel tovább kell dolgoznunk? – Polaner ezt tette – felelte Vago. – Tegye maga is! Kelt: Konyáron, 1939. március 18-án Drága Andrásom! Képzelheted, anyáddal együtt hogyan érzünk Csehszlovákia végzetével kapcsolatban. A Szudéta-vidék megerőszakolása épp elég baj volt. De látni, hogy Hitler elszakítja Szlovákiát és akadálytalanul bevonul Prágába! Azok az utcák, ahol diáknapjaimat töltöttem, most náci katonáktól hemzsegnek! Talán naiv voltam, hogy erre nem számítottam. Szlovákia elszakadásával nem létezik többé az az ország, amelynek megvédésére Anglia és Franciaország vállalkozott. De az ember mégis érzi, hogy ezek a felháborító dolgok nem folytatódhatnak örökké. Véget kell érjenek, vagy véget kell vetni nekik. Persze itt volt nagy vigalom Kárpátalja visszacsatolása alkalmából. Amit elraboltak tőlünk, most újra a miénk. Tudod, én is a Nagy Háború veteránja vagyok, van hát bennem nemzeti büszkeség. De mi már tudjuk, mit akarnak igazán a zászlólengetők ezzel a visszaköveteléssel. A rossz hírek ellenére anyád és én Vago professzorral értünk egyet. Nem szabad hagyni, hogy az aktuális események elvonják a figyelmed a tanulásról. Benn kell maradnod az iskolában! Ha meg akarsz nősülni, kell, hogy legyen egy szakmád. Eddig kiválóan szerepeltél, jó építész lesz belőled. És Franciaország talán biztonságosabb hely lesz számodra, mint Magyarország. Mindenesetre nagyon dühös leszek, ha eldobod, amit kaptál. Ilyen esélyt az életben egyszer kap az ember. Milyen szigorúan hangzik! Tudod, persze, hogy szeretettel gondolok rád. Idecsatoltam anyád levelét is. Apa Drága Andráska! Hallgass apádra! És öltözködj melegen! Tudod, hogy márciusban mindig hajlamos vagy belázasodni. És küldj nekem egy képet a te Klárádról! Megígérted! És én szavadon foglak. Szeretettel: Anya Mindkét levél tele volt szeretettel, és mindkettő arra emlékeztette, hogy a szülei élete is véges. Hiába vészeltek át már két telet Konyáron betegség és sérülés nélkül, aggodalmai a legkevésbé sem oszlottak el. Minden egyes tél egyre komolyabb veszélyeket tartogatott számukra. Állandóan ezekre gondolt, miközben egész tavasszal özönlött a rossz hírek áradata. Március utolsó napjaiban véget értek a spanyol polgárháború borzalmai. A köztársaságiak serege huszonkilencedikén megadta magát, Franco csapatai bevonultak a fővárosba. Kezdetét vette a Hitler és Mussolini által előre eltervezett diktatúra – nem véletlenül zúdították a csapataikat és fegyvereiket e háború fortyogó kohójába. Azon tűnődött, vajon e két győzelem – Csehszlovákia feldarabolása és Spanyolországban Franco diadala – bátorította-e fel Hitlert, hogy áprilisban szembeszálljon az amerikai elnökkel. A történetet minden

lap lehozta. Tizenötödikén Roosevelt táviratban követelt biztosítékot Németországtól, hogy a felsorolt harmincegy, legalább tíz éve független állam közül egyiket sem támadja meg. Közöttük szerepelt Lengyelország is, melyen keresztül Hitler vasúti és országúti folyosót javasolt, hogy Kelet-Poroszországot összekösse Németországgal. Hitler kétheti halogatás után válaszolt. A Reichstag előtt tartott beszédében felmondta Németország és Anglia tengeri megállapodását, összetépte a német-lengyel kölcsönös megnemtámadási szerződést, és minden részletében gúnyt űzött Roosevelt táviratából. Végezetül azzal vádolta Rooseveltet, hogy nemzetközi kalandokba bocsátkozik, miközben őt, Hitlert csak saját népének a sorsa foglalkoztatja, akit máris megmentett 1919 katasztrófájától és gyalázatától. Az École Spéciale csarnokaiban fellángoltak a viták. Nem egyedül Rosen vélekedett úgy, hogy Európában biztosan háború lesz. És nem egyedül Ben Yakov hitt abban, hogy még elkerülhető a háború. Mindenkinek megvolt a maga véleménye. András Rosennel értett egyet – ő sem látott más kiutat abból a csapdából, amelybe Európa jutott. Miközben Polanerrel a közös terveik fölé görnyedtek, apja történetei jutottak eszébe a nagy háborúból – a csata bűze, a vérfürdők, a gyalogosokra kartácstüzet zúdító repülőgépek lidércnyomása, a lövészárkokban uralkodó zűrzavar, éhezés és mocsok; végül a meglepetés, hogy az embernek sikerült ép bőrrel megúsznia az egészet. Ha háború lesz, ő harcolni fog. Nem a hazájáért. Magyarország a szövetséges Németország oldalán küzd, akiktől visszakapta a Trianonban elvesztett Kárpátalját és Felvidéket. Nem, ha kitör a háború, ő belép az ellenállásba és Franciaországért fog fegyvert. Elképzelte, amint megjelenik Klára előtt egyenruhában, derekán karddal, zubbonyán aggályosan fényesre sikált gombokkal. Klára könyörögni fog, hogy ne menjen csatába, de ő hajthatatlan lesz, mert mennie kell, hogy megvédje Franciaország eszményeit, Párizs városát, és benne persze Klárát is. Májusban azonban két olyan váratlan esemény is történt, amely háttérbe szorította az egyre közeledő konfliktust. Az első egy tragédia: Ben Yakov menyasszonya öt hónapos terhesség után elvetélt. Klára ment el hozzá, hogy Ben Yakov lakásában ápolja, ő küldött orvosért, amikor látta, hogy Ilana vérezni kezd és felszökik a láza. A kórház hosszú, linóleumborítású folyosóján, amelyet francia orvosok litográfiái díszítettek, Klára és András Ben Yakovval együtt várakozott, mialatt az orvos kikaparta Ilana méhét. Ben Yakov szótlanul, megdöbbenve ült ott, még mindig pizsamakabátban. András tudta, hogy magát hibáztatja. Mert nem akart gyereket. Egy hete vallotta be neki, késő este a műteremben, miközben egy feladaton dolgoztak a statikaórára. – Még nem állok készen rá – mondta, miközben lerakta hatoldalú ceruzáját az asztal szélére. – Nem tudok apa lenni. Képtelen vagyok eltartani egy gyereket. Nincs rá pénzem. A világ pedig darabokra hullik. Mi lesz, ha behívnak katonának? És Andrásnak ekkor Klára méhének szentséges csarnoka jutott eszébe, amelyre oly nagy körültekintéssel vigyáztak. Erőlködnie kellett, hogy együtt érző választ csikarjon ki magából. Azt akarta volna kérdezni, miért vette el Ilana di Sabatót, ha egyszer nem akar gyereket. A kérdés mintha a folyosó fertőtlenítőszagú levegőjében lebegett volna. Ben Yakov nem kívánt gyereket, hát most nincs is. A kórház ablakán túl a keleti égbolt kékre váltott a hajnal közeledésére. Klára ki volt merülve, András jól látta. Mindig szálfaegyenes dereka most meggörnyedt a

fáradtságtól. Azt mondta neki, menjen haza, majd ő is átjön, mihelyt beszéltek a doktorral. András erősködött, mert Klárának reggel kilenckor már órája lesz. Klára viszont tiltakozott, azt mondta, egész idő alatt ott akar maradni, végül Andrásnak mégiscsak sikerült rávennie, hogy hazamenjen és aludjon. Klára elköszönt Ben Yakovtól, aki megköszönte neki, hogy helyén volt az esze. Mindketten utána néztek, amint végigment a folyosón, cipője nyugodt ritmusban kopogott a linóleumon. – Ő is tud róla – szólalt meg Ben Yakov, amikor Klára eltűnt a sarkon. – Mit tud? – Tudja, mit éreztem a gyerekkel kapcsolatban. – Ezt meg miért mondod? – Rám sem bírt nézni. – Képzelődsz – mondta András. – Tudom, hogy jó véleménnyel van rólad. – Hát, talán nem kellene. – Ben Yakov a halántékára szorította az ujjait. – Nem tehetsz róla – mondta András. – Senki nem is gondolja. – És ha én azt gondolom? – Akkor sem. – És ha ő azt gondolja? Mármint Ilana? – Akkor sem. Másrészt ő biztosan nem gondolja úgy. Miután a doktor végzett, két ápoló hordágyon kigurította Ilanát és betolta a kórterembe, ahol átemelték egy kórházi ágyra. András Ben Yakovval az ágya mellett állt, nézték, ahogy alszik. A vérveszteségtől viaszfehér lett a bőre, sötétbarna haját elseperték a homlokáról. – Azt hiszem, el fogok ájulni – szólalt meg Ben Yakov. – Le kéne ülnöd – mondta András. – Kérsz egy kis vizet? – Nem akarok leülni. Órák óta ülök. – Akkor járj egyet. Szellőztesd ki a fejed! – Nem vagyok úgy öltözve. – Menj csak! Jót fog tenni. – Rendben. Te itt maradsz vele? András megígérte, hogy nem mozdul. – Egy perc, és jövök – mondta Ben Yakov. Pizsamakabátját betűrte a nadrágjába, majd végigsétált az ágyak közti hosszú folyosón. Amint eltűnt a kórterem ajtajában, Ilana fájdalmában egyre erősebben jajgatott, és dobálta a csípőjét a takaró alatt. András körbenézett, ápolónőt keresett. Három ággyal arrébb ősz hajú asszony foglalatoskodott egy másik halálosan sápadt lánnyal. – S’il vous plaît55 – kiáltott oda András. A nővér odajött és megvizsgálta Ilanát. Megmérte a pulzusát, egy pillantást vetett az ágy végében a lázgörbéjére. – Egy pillanat – mondta, és kiszaladt a kórteremből. Hamarosan vissza is tért, kezében fecskendővel és ampullával. Ilana kinyitotta a szemét és a fájdalomtól kábultan nézett körül. Mintha valamit keresne. Amikor megpillantotta Andrást, tekintete megállapodott rajta, és kisimult a homloka. Ajkára visszatért a halvány pír. – Te vagy az – mondta neki olaszul. – Idejöttél Modenából. – Én András vagyok – felelte. – Hamarosan rendbe fogsz jönni. Az ápolónő kitakarta Ilana vállát, és bedörzsölte alkohollal. 55

Kérem szépen! (francia).

– Fájdalomcsillapítónak morfiumot fogok beadni – mondta. – Egy perc, és jobban lesz. Ilana mély levegőt vett, amikor a tű beléhatolt. – Tibor – szólalt meg, és ismét Andrásra pillantott. Aztán a morfium célt ért, szempillái megrebbentek, majd lecsukódtak. – Menjen csak haza! – mondta az ápolónő. – Mi majd gondját viseljük a feleségének. Most pihennie kell. Délután majd bejöhet hozzá. – Nem a feleségem – felelte András. – Csak barátom. A férjének megígértem, hogy megvárom, amíg visszaér. A nővér felvonta a szemöldökét, mintha valami nem lenne rendben azzal, amit András mondott, aztán visszatért a betegéhez a kórterem másik oldalán. Az ablak mögött az ég lassan, fokozatosan kékre vált. A kórterem csendje egyre mélyült, miközben ő azt figyelte, hogyan emelkedik-süllyed a takaró alatt Ilana mellkasa. A gyógyszer nem hagyta kitörni az álom áttetsző burkából, akárcsak Hófehérke – franciául talán Blanche-Neige – meséjében az elűzött királykisasszonyt, aki üvegkoporsóban aludt a hegyen, és törpék vigyázták az álmát. Megint eszébe jutott a Klára könyvéből kivágott Marot-vers. Ha hó mélyén titokban tűz lehet, emésztő lángtól merre fussak én? Jó, hogy Ben Yakov nem volt ott, amikor Ilana megszólalt és jó, hogy nem látta elpiruló ajkait, amikor azt hitte, Tibor néz le rá az ágy mellől. Ben Yakov csak negyven perc múlva érkezett vissza, frissen nyírott fű szaga áradt belőle, pizsamakabátja hátul átnedvesedett a harmattól. Levette a kabátját és megsimította a haját. – Hogy van? – Jól – felelte András. – A nővér morfiumot adott neki. – Most menj haza – mondta Ben Yakov. – Én itt maradok, amíg fel nem ébred. – Mindkettőnknek el kell mennie. A nővér szerint pihennie kell. Délután jöhetünk vissza. Ben Yakov nem tiltakozott. Megérintette Ilana sápadt homlokát, aztán András nyomában kiment az osztályról. Egész úton a Quartier Latin felé szótlanul haladtak, zsebre vágott kézzel. Micsoda zord reggel egy ilyen vetéléshez, gondolta András. Az ablakokba kitett virágládákból és a park friss ágyásaiból nyirkos, agyagos illat áradt. A mogyoróágak apró nedves levélkékkel voltak tele. András a háza kapujáig kísérte Ben Yakovot, megálltak a járdán, egymással szemben. – Jó barát vagy – szólalt meg Ben Yakov. András megvonta a vállát és a járdára szegezte a tekintetét. – Semmit nem tettem. – Dehogyisnem. Te is, meg Klára is. – Te is megtetted volna értünk. – Én nem vagyok jó barátnak – mondta Ben Yakov. – Férjnek meg pláne nem. – Ne mondj ilyeneket! – Az ilyen embernek nem szabadna megházasodnia. – Hiába töltötte az egész éjszakát a kórházban és csak egyetlen órát bóbiskolt a padon, most sem vesztette el a rá jellemző markáns, filmszínészi eleganciát. Ajkára viszont kiült az önmagától undorodó ember grimasza. – Nem lehet rám számítani. Az igazat megvallva, hűtlen is vagyok. András a bejáratnál a csizmahúzót rugdosta. Hallani sem akart erről többet. Legszívesebben sarkon fordult volna. Hazamegy a rue des Écoles-ra, bemászik az

ágyába és elalszik. De nem tehetett úgy, mintha nem hallotta volna, amit Ben Yakov mondott. – Hűtlen? – kérdezte. – És mikor? – Mindig. Amikor csak hajlandó találkozni velem. Persze Luciáról van szó, az iskolából. Ben Yakov suttogóra fogta a hangját. – Soha nem tudtam szakítani vele. Ma reggel is kijött, és üldögélt velem a parkban, amíg te a feleségemre vigyáztál. Azt hiszem, azóta vagyok szerelmes belé, amióta csak ismerem. Andrásban a kórházi ágyon fekvő lány helyett is feltolult a méltánytalanság érzése. – De ha belé voltál szerelmes, miért hoztad ide Ilanát? – Azt gondoltam, ő talán majd kigyógyít belőle – felelte Ben Yakov. – Amikor megismerkedtem vele Firenzében, feledtetni tudta Luciát. Magával ragadott. És bár szégyen ilyet mondani, az ártatlansága is izgatott. El tudta hitetni velem, hogy képes vagyok megváltozni. Egy darabig sikerült is. – Lesütötte a szemét. – Izgatott, hogy feleségül vehetem. Tudtam, hogy Luciát nem vehetem el. Először is ő nem akar férjhez menni. Építész akar lenni és beutazni a világot. Másrészt pedig: néger. Tudod, a szüleim miatt. Képtelenség. Andrásnak eszébe jutott az elefántcsontparti osztálytársa, akit megtámadtak a temetőben. Azt hitte, ez a fajta bigottság csak a másik oldalra jellemző. Persze, nem így volt. Vajon nem remegett-e ő is, amikor Luciával beszélgetett, kizárólag a bőrszíne miatt? Miközben megmagyarázhatatlanul vonzódott is hozzá? Mi lett volna, ha ő szeret belé? Képes lenne feleségül venni? Be tudná mutatni a szüleinek? Vállon fogta Ben Yakovot. – Sajnállak – mondta. – De őszintén. – Az én hibám – felelte Ben Yakov. – Nem lett volna szabad elvennem Ilanát. – Most jó lenne aludnod egy kicsit – mondta András. – Délután még vissza kell menned hozzá. Ben Yakov szemében megvillant a félelem szikrája. András ismerte ezt az arckifejezést, számtalanszor látta lefekvés előtt az öccse tekintetében, mielőtt elfújták a gyertyát. A sötétben magára maradó gyerek rettegése volt ez. Hányszor feküdt mellé az ágyban ilyenkor, és hallgatta a lélegzését, amíg el nem aludt... Ben Yakov viszont már felnőtt, akárcsak ő. Aligha remélhettek már vigasztalást egymástól. Ben Yakov újból megköszönt mindent, aztán elfordult és bezárta maga mögött az ajtót. Még egy fontos esemény történt abban a hónapban, ami elég jelentős volt ahhoz, hogy András figyelmét elterelje az egyre komorabb hírekről: hogy közelgett az építészeti pályázat határideje. A hányinger, hallucináció, és az utolsó pillanatban feltámadó ihlet szédítő izgalmában átvirrasztott hét után, Polanerrel együtt a zsúfolt előadóteremben ült, és várta, hogy a zsűri előtt megvédhesse a tervüket. Vago professzor Monsieur Lemaint kérte fel a háromtagú zsűri vezetésére. A másik két bíráló, akinek a személyét egészen a díjkiosztó napjáig homály fedte, kiderült, hogy nem más, mint Le Corbusier és George-Henri Pingusson. Le Corbusier úgy volt öltözve, mint aki egyenesen az építkezésről jön: gipsztől kifehéredett nadrágjával és verejtékfoltos ingével kimondatlan kritikáját adta Lemain kifogástalan fekete öltönyének és Pingusson gyöngyházszínű halszálkás zakójának. A pályázat elnöke

Perret volt, viasszal pödört bajusszal és félelmetes katonai köpenyben. A zsűritagok lassan körbejárták a termet, megszemlélték a falapokon kiállított maketteket és a kör alakú előadóterem peremén parafa táblákra kitűzött terveket. A diákok tisztelettudó csoportban haladtak utánuk. Nem telt bele sok idő, és kiderült, hogy Le Corbusier meg Pingusson véleménye gyökeresen eltér egymástól. Ha az egyik mondott valamit, a másik azt rögtön ostobaságnak minősítette és ellentmondott neki. Egy ponton Le Corbusier odáig ment, hogy ceruzájával mellbe bökte Pingussont, aki válaszul Le Corbusier vöröslő képébe ordított. A vita tárgya az a két Diana-szerű kariatida volt, amelyet két negyedéves diáklány tervezett egy női sportklub bejárata mellé, díszítőelemként. Le Corbusier kijelentette, hogy ez neoklasszicista giccs. Pingusson viszont tökéletesen elegánsnak találta. – Elegáns! – horkant fel Le Corbusier és kiköpött. – Maga talán még Speer förmedvényeiről is ezt mondaná a világkiállításon! Amit itt látunk, nem más, mint egy rakás olcsó neoklasszicizmus. – Már megbocsásson – felelte Pingusson. – Azt akarja mondani, hogy a görögökről és a rómaiakról teljesen meg kellene feledkeznünk csak azért, mert a nácik kisajátították őket? Mondhatnám, visszaéltek velük? – Mindent a kontextusban kell nézni – jelentette ki Le Corbusier. – A pillanatnyi politikai helyzetben ez a választás védhetetlen. Persze talán tovább kell engednünk az ifjú hölgyeket, elvégre csak nők. – E szavakat kísérve párszor beledöfött Pingusson mellkasába. – Marhaság! – ordította Pingusson. – Hogy mer engem sovinizmussal vádolni? Ha pedig ezt a megoldást giccsnek minősíti és elveti, nem utasítja-e mindjárt el a klasszikus mitológia hagyományos nőuralmát is? – Jó kérdés – vetette közbe Lemain. – De hát önök, uraim, mindketten olyan felvilágosultak, miért ne védhetnék meg maguk a hölgyek saját döntésüket? A magasabbik építészhallgató lány – Marie-Laure-nak hívták – szépen tagolt tiszta franciasággal magyarázni kezdte, hogy ezek nem közönséges kariatidák, modelljük a nemrég elhunyt francia teniszbajnoknő, Suzanne Lenglen volt. Majd a terv további sajátságainak a magyarázatával folytatta, de András ekkorra már elvesztette a fonalat. Ezután az ő bírálatuk következik, ekkorra már olyan ideges volt, hogy semmi másra nem tudott figyelni. Polaner mellette állt, a zsebkendőjét gyűrögette apró golyóba, mögötte pedig Rosen, aki hűvös és távolságtartó érdeklődőként szemlélte az egészet. Neki nem volt oka az aggodalomra, ő ugyanis nem nevezett be a pályázatra. Túlságosan elfoglalták az Antiszemitizmus-Ellenes Liga gyűlései, ahol nemrégiben titkárnak választották. András reményeihez képest túlságosan gyorsan véget ért a női sportklub bírálata, és a zsűri továbbindult. Hátuk mögött a diákok is összesereglettek annál az asztalnál, ahol András és Polaner makettje volt kiállítva. – Tehát ismertessék a munkájukat, uraim – szólt Perret és intett egyet. Polaner beszélt elsőként. Meghúzogatta a zakója szélét, és a maga lengyeles csengésű franciaságával elmagyarázta, milyen komoly igény van egy több sportágat befogadó sportklubra, amely egyúttal a Köztársaság alapelveit is szimbolizálhatná. A terv arccal a jövő felé fordul, legfőbb építőanyagai a vasbeton, üveg és acél, sötétre pácolt fa az ajtók és ablakok fölött.

Polaner megállt, és Andrásra nézett. Most neki kellett következnie. Amikor András kinyitotta a száját, egyetlen francia szó sem jutott az eszébe. Megdöbbentő üresség vette át a helyét, mint egy elázott könyvben. – Mi a baj, fiatalember? – kérdezte Le Corbusier. – Nem tud beszélni? András, aki három napja le sem hunyta a szemét, kimerültségében futó hallucinációkat élt át. Az idő olyan lassan kezdett cammogni, mint egy óriásteknős. Le Corbusier pislogásának ritmusát figyelte a gipszfoltos szemüveglencsék mögött, és úgy látta, egy örökkévalóságig tart. Az előadóterem mélyén valakire rátört a csillapíthatatlan köhögés. Talán soha nem tér vissza a hangja, ha a rendezvényt levezető Vago professzor a segítségére nem siet. Annak idején Vago tanította meg Andrást arra a nyelvre, amelyen most meg kellett szólalnia, jól tudta tehát, milyen szavakkal könnyítheti meg András dolgát. – Kezdje például a piste56-tel! – mondta. Alig két napja beszéltek erről a műteremben, hogyan nevezik franciául a sportpályát, szemben az út, ösvény, sín szavakkal. A piste-ről már tudott beszélni, ez volt a tervük legszokatlanabb részlete, amely egy késő éjszakai ötletroham inspirációjában született. – La piste – kezdte – est construite d’acier galvanizée57 – mondta, és hozzátette, hogy mint valami glória, az épület tetejére lesz felfüggesztve a vasbeton I-gerendákhoz erősített acélkábelekkel. Kívülről hallotta saját szavait. Ő kimondta, Le Corbusier, Lemain, Pingusson pedig meghallgatta és sárga füzetébe jegyzetelte. A felfüggesztéses megoldás hosszabb pályát tett lehetővé, mintha a piste az épületen belül helyezkedne el. A sportklub épülete magasabb a környező házaknál, a pálya azok legfelső emeleténél is magasabban lenne. Az épület teteje egyben az uszoda födémjeként is szolgál. András a makett fölé hajolva demonstrálta, hogyan lehet majd elhúzni szép időben. A terv mindkét eleme, a kívül elhelyezett futópálya és az elhúzható tető is a sportklub befogadó, szabad jellegét hangsúlyozza. Amikor befejezte, a terem elcsendesült. András hálás pillantást vetett Vago professzorra, aki nem ismerte el, hogy segített volna neki. Ekkor következtek a zsűri kérdései. Hogyan lehet megakadályozni, hogy a felfüggesztett pálya himbálózzon a futók léptei alatt? Hogyan fog viselkedni erős szélben? Vihar esetén milyen gyorsan lehetne visszahúzni a tetőt? Milyen megoldást javasolnak a hidraulikus rendszer elhelyezésére a nyitott uszoda területén? Most végre megeredt a nyelve. Polanerrel éjszaka a műteremben órákon keresztül vitatták meg ezeket a problémákat. A tartókábeleket vékony acélszalaggal vonnák be, ami merevítené őket, anélkül, hogy teljesen elveszítenék a rugalmasságukat. Bizonyos mértékű rugózás megmaradna, ami elnyelné a futók lépteinek erejét. A pályát támasztórudakkal rögzítenék az épülethez, ez akadályozná meg a lengést. A hidraulikát pedig ebben a kis gépházban helyeznék el. Miután minden kérdésre megfeleltek, úgy tűnt, további órákba telik, amíg Pingusson, Lemain és Le Corbusier megvizsgálja az anyagokat, és mindent feljegyez. Maga Perret is fontosnak találta, hogy közelebbről megtekintse a tervet. Magában motyogva vizsgálgatta a külső fal keresztmetszeti rajzát.

56 57

Futópálya (francia). Horganyzott acél (francia).

– És kicsoda maga, Monsieur Lévi? – kérdezte végül Le Corbusier, füle mögé dugva a ceruzáját. – Magyar vagyok, Konyárról származom – felelte András. – Ó! Maga az a fiatalember, akit a grafikai kiállításon fedeztek fel. Ha jól tudom, a linómetszetei alapján vették fel ide. – Igen – válaszolt András és elfogódottan köhintett egyet. – Hát ön, Monsieur Polaner? – folytatta Pingusson. – Krakkóból jött? Azt hallom, nagyon jó érzéke van a mérnöki feladatokhoz. – Igen, uram, onnan – felelte Polaner. – Nos, azt mondanám, kiváló terv, csak éppen kivihetetlen – jegyezte meg Le Corbusier. – Baj lenne az övezeti beosztással. Soha nem tudnák rávenni a párizsiakat, hogy az épületen kívül helyezzék el a pályát. Kicsit arra hasonlít, amit a tizennyolcadik században hordtak a hölgyek a ruhájuk alatt. Na, hogy is hívják... istráng. Vagy abroncs. – Vagy még inkább egy furcsa kalapra – folytatta Pingusson. – Viszont remekül használja ki a szűk városi teret. – Kissé fantasztikus elképzelés – értékelte Lemain. – Magának az épületnek a terve viszont elsőrangú. És finom elem benne az a fadíszítés. A tornatermek parkettáját idézi. A zsűri ezután továbblépett, rátért a következő tervre. Véget ért hát. András egy elcsigázott, de elégedett pillantást váltott Polanerrel. Tervüket, ha nem is volt egészen hibátlan, dicséretre méltatták. Miközben a többi diák elviharzott mellettük, Rosen vállon veregette és két oldalról arcon csókolta őket. – Gratulálok, fiúk – mondta. – Remek építészeti abroncsot alkottatok. Ha nem lennék teljesen leégve, mindkettőtöket meghívnálak egy italra. Másnap reggel, amikor bement a nagy kék udvari kapun, ahol majdnem két éve lépett be először gólyaként, körben mindenki üdvrivalgással fogadta. Az udvaron a diákok tapsoltak és a nevét skandálták. Az udvar sarkában ütött-kopott faszéken trónolt Polaner. Körötte diákok nyüzsögtek, a nyakában pedig aranyérem lógott. Valaki a vállára terítette a trikolórt. Egy kamerájába görnyedő fotográfus felvételeket készített. Az újabb éljenzést hallva Rosen odarohant Andráshoz, és karon ragadta. – Hol voltál eddig? – kérdezte. – Mindenki rád várt! Ti nyertetek, te marha! Te és az imádni való társad. Tiétek a Grand Prix. A te érmed ott lóg az előadóteremben. András berohant az előadóterembe, és látta, hogy Rosen igazat mondott. Az ő Saint-Germain sportklub tervüket tüntették ki az aranypecsétes oklevéllel, ott hevert mellette az aranyérem nemzetiszínű szalagon. Az oklevél a zsűritagok, Le Corbusier, Lemain és Pingusson aláírását viselte. András egy szál magában állt ott egy pillanatig, próbálta felfogni az egészet. Felvette, és a kezében forgatta a nehéz, fényesre polírozott érmet, amelynek az elejére vésték Emile Trélat portréját. Grand Prix de Amphithéâtre volt a felirat rajta. A hátoldalán pedig András és Polaner neve állt, meg az 1939-es évszám. Nyakába akasztotta, a súlya alatt megfeszült a nemzetiszínű szalag. Muszáj volt odamennie Polanerhez, azután Vago professzorhoz. – Lévi! – szólította meg valaki. András hátrafordult.

A pályázatban részt vevő két diák volt, harmadéves fiúk, akiket már látott az École Spéciale körül, de nem ismerte őket. Egyikük sem volt benne a műtermi csoportjában vagy a harmadéves támogatók között. A hórihorgas, koromfekete hajú fiú valami Frédéric volt, a széles mellkasú, szarukeretes szemüveget viselőt pedig Noirlacnak becézték. A magas fiú András érme felé nyúlt, és megrántotta. – Szép kis csecsebecse – mondta. – Kár, hogy csalással szerezted. – Tessék? – kérdezte András. Nem volt biztos benne, hogy jól értette. – Azt mondtam, szégyen és gyalázat, hogy csaltál érte. András hunyorogva nézett Frédéricre: – Mit akartok? – Mindenki tudja, hogy csak szánalomból kaptátok – mondta Noirlac. – Rossz érzésük volt a kis buzi barátod miatt, akit meggyaláztak és megvertek. Nem volt elég nekik, hogy Lemarque felakasztotta magát miatta. Nyilvánosan is ki kellett állniuk mellette. – Mindannyian tudjuk, hogy Lemainnek dolgozol – folytatta a másik. – És ne hidd, hogy nem tudjuk, milyen szerepet játszott Pingusson az ösztöndíjadban. Hogy az egész előre el volt rendezve. Jobb, ha beismered. Soha nem tudtál volna nyerni egy ilyen ocsmánysággal, ha nem vagy valakinek a pincsikutyája. Az udvarról tompán behallatszott az éljenzés. András kihallotta Rosen hangját, aki éppen ünnepi szónoklatot tartott. – Ha csak egy ujjal is hozzáértek Polanerhez, mindkettőtöket megöllek – mondta. A magas fiú elnevette magát: – Véded a kis szeretődet? – Mi folyik itt, uraim? – Vago jött át az előadótermen, hóna alatt összetekert tervekkel. – Gratulálnak a nyertesnek, igaz? – Úgy van, uram – felelte Frédéric, és megragadta András kezét, mintha meg akarná rázni, de András kirántotta a kezéből. Vago András arckifejezéséből és a harmadévesek gúnyos vigyorából azonnal felfogta a helyzetet: – Váltanék egy szót Monsieur Lévivel – mondta. – Természetesen, tanár úr – felelte Noirlac és mesterkélten meghajolt Vago felé. Karon fogta a barátját, és átmentek az előadótermen. Az udvari ajtóból még visszafordult, és intéssel üdvözölte Andrást. – Gazemberek – mondta András. Vago csípőre tette a kezét és felsóhajtott: – Ismerem ezt a két fiút. Magam számolnék le velük, ha nem rúgnának ki érte. – De most mondja meg, valóban így van? Célzatosan adták nekünk a díjat? – Miféle célzattal? – Polaner miatt. – Természetesen – felelte Vago. – Arra akartunk célozni, hogy milyen remek tervező és rajzoló. Akárcsak maga. Persze ez a pályamű sem tökéletes, de messze a legötletesebb és legjobban kivitelezett terv volt a versenyben. Egyhangú döntés született. Most az egyszer az egész zsűri egyetértett. Pingusson kardoskodott a legjobban maguk mellett. Azt mondta, minden pénzt megérne, hogy itt tartsuk magukat. Mi több, megígérte, hogy emelni fogja a maga ösztöndíját. Nagyon szeretné, ha több műtermi időt tudna nyerni. – De hát nem képtelen ez az egész terv? – kérdezte András, és két ujja közé csípte a levegőben függő pályát. Igaza volt Le Corbusier-nek, lehetetlen megépíteni egy ilyet.

– Talán nem Párizsban – felelte Vago. – Talán nem ebben az évtizedben. De Le Corbusier jegyzeteket és rajzokat készített róla egy indiai munkához. Azt mondja, szeretne egy kis eszmecserét folytatni magával és Polanerrel. András hitetlenkedve sandított rá: – Eszmecserét, velünk? – Miért is ne? – A legjobb ötletek sokszor az osztálytermekben születnek. Végül is maguk még nem egyezkedtek éveken át különböző tervbizottságok, övezetbeosztási testületek és kerületi egyletek tagjaival. Maguknak több esélyük van, hogy valami képtelenséget képzeljenek el. Mert így születik a legtöbb izgalmas épület. András a kezében forgatta az aranyérmet. A harmadévesektől kapott sértések még frissen lüktettek az agyában, a homloka még dobolt az adrenalintól. – Az irigyek mindig megpróbálják majd lehúzni – jegyezte meg Vago. – Ilyen az ember. – Szép kis fajta vagyunk – felelte András. – Valóban. Nincs menekvés. Előbb-utóbb elpusztítjuk egymást. Addig is kell találnunk valami védelmet, hogy folytatódhasson az építészek munkája. Ebben a pillanatban Rosen jelent meg az előadóterem bejáratában. – Hol késlekednek? – rikkantotta. – Már vár a fényképész! Vago vállon fogta Andrást, kivezette az udvarra, ahol a gyep egyik sarkában összeverődött a csoport. Jöttek a zsűritagok is, hogy a győztesekkel együtt fényképezkedjenek. Polaner Le Corbusier és Pingusson között állt, ünnepélyes kifejezés ült sápadt kisfiús arcára. Lemain komoly, büszke tekintettel állt mellette. A fotográfus Le Corbusier mellé állította Andrást, a másik oldalára pedig Vagót. András megigazgatta a nyakában az aranyérmet, és kihúzta magát. Miközben belenézett az objektívbe, még mindig próbálva csillapítani a dühét, egyszer csak Noirlac és Frédéric tűntek fel neki. Mindketten őt nézték, miközben keresztbe font karral álltak. Élete talán leglényegesebb igazságára figyelmeztették. Hogy minden boldog pillanatában ott van egy cseppnyi keserűség vagy tragédia, mint a dögvész tíz cseppje, melyet kiöntenek a pészachi kupából, vagy az abszintban az üröm, amelyet semmilyen cukor nem képes elnyomni. Ez volt az oka, hogy ez az egyetlen fénykép készült róla az École Spéciale-ban, és soha nem akasztotta ki a falára. Valahányszor ránézett, csak a saját dühét látta meg benne, amelynek kiváltó oka ott bámult rá a tömegben. Azon a nyáron mindenki Danzig szabad város soráról beszélt. Az újságok megírták, hogy Németország fegyvert és csapatokat csempész át a határon, és a helyi nácikat a Reich tisztjei képezik ki harci manőverekre. Miközben Anglia és Franciaország az Oroszországgal kötendő katonai segítségnyújtási egyezménnyel piszmogott, a rádió azt híresztelte, hogy Berlin és Moszkva a háttérben együttműködik. Július elején Chamberlain felajánlotta Anglia segítségét, amennyiben Danzigot fenyegetés érné, a Bastille lerombolásának napján a Champs-Elysée-n francia és angol tankok, páncélozott járművek és tüzérségi lövegek vonultak. Két nap múlva titokzatos lengyel zászlók jelentek meg a Reich breslaui irodái fölött. Rejtély, hogyan követhetett el bárki is ilyen provokációt, hiszen az épület nyilvánvalóan tele volt őrökkel. Polaner, aki egész nyáron aggódó levelek áradatát kapta a szüleitől, kétségbeesetten várt mindig valami jó hírre. Akármilyen csekélység is volt, annyira megörült neki, hogy mindenkit meghívott a Kék Galambba egy italra. Forró júliusi

délután volt, az utcákon elszórva mindenütt a Bastille-napi hulladék, a járdákat elborították a zsíros papírzacskók és elhajított sörösüvegek. Mire a Kék Galambba értek, ott találták Ben Yakovot, aki már letelepedett az egyik asztalhoz egy üveg whiskyvel. Az italtól rezignálttá vált arcvonásokkal nézett maga elé. – Jó napot, kedveskéim! – köszöntötte őket. – Igyatok egyet velem! – Ma mindenkinek én fizetek – mondta Polaner. – Hallottad a lengyel zászlót? – Hallottam, hogy ki akarják cserélni – felelte Ben Yakov. – Hallottam, hogy vörös alapon valami fekete-fehéret akarnak. Elég randa, ha már engem kérdezel. – Felhajtotta a poharát és újra töltött. – Gratuláljatok, fiúk, el fogok menni a rabbihoz! Soha nem látták még Ben Yakovot részegen, nyilvános helyen. Szájának vonzó vonala kétoldalt elmosódott, mintha valaki le akarta volna törölni az arcáról. – Elmész a rabbihoz? És miért kellene ehhez gratulálnunk? – kérdezte Rosen. – Mert szabad ember leszek. Elválok. – Micsoda? – Régimódi zsidó válás lesz. Megtehetem, tudjátok, mert van papírom az orvostól, hogy Ilana meddő. Azaz megfelelünk a feltételeknek. Mit szóltok, milyen lovagias szabály? Nem lehet gyereke, tehát eltaszíthatom. – A pohara fölé hajolt és a szemét dörzsölgette. – Igyatok, legyetek szívesek! András számára mindez nem volt újdonság. Az utóbbi hónapban Ilana megint Kláránál lakott, ő aludt Klára ágyának másik oldalán. Klára felajánlotta, hogy gondját viseli, amíg felépül. Ilana a kórházból egyenesen a rue de Sévignére ment, és azóta nem is volt otthon. Elmondta Klárának, hogy milyen nyomorultul érzi magát, mert rájött, hogy Ben Yakov nem szereti, legalábbis nem úgy, mint azelőtt. Hogy úgy érzi, béklyóba zárja ez a házasság. Régóta gyanítja, hogy talán valaki mással is találkozgat. Amikor Ben Yakov eljött hozzá Klára lakásába, mindig csak üldögéltek a nappaliban, és alig szóltak egymáshoz. Mit is mondhattak volna? A baba miatti gyászában sokszor vigasztalhatatlan volt, amiben saját legnagyobb meglepetésére Ben Yakov is osztozott. Ahogy Klára mondta, ő is gyászolt, siratott valami önmagáról alkotott képet. És akkor még ott volt a megválaszolhatatlan kérdés, mi lesz ezután Ilanával? A felgyógyuláson túl a tiszta lap. Már semmi nem kötötte Párizshoz, de azt sem tudta, hogyan fogadnák a szülei, ha hazamenne. Leveleire nem kapott tőlük választ. Tibornak írt leveleiben András egy szóval sem említette Ilana helyzetét. Nem akarta, hogy aggódjon, másrészt hiú reményt sem akart támasztani benne. Egy hete azonban Ben Yakov és Ilana azért találkozott Kláránál, hogy megbeszéljék, hogyan léphetnének ki ebből a házasságból. Ilana azt mondta Ben Yakovnak, engedélyezhetik számukra a válást, ha egy orvos tanúsítja, hogy többé nem lehet gyereke. Nem volt biztos benne, hogy ez az igazság, de talán lehet találni olyan doktort, aki ezt tanúsítja. Ben Yakov beleegyezett, hogy ezt az utat kövessék. Amikor eldöntötték, mintha mindketten megkönnyebbültek volna. Ilana egészsége javulni kezdett, Ben Yakov pedig visszament a műterembe, hogy pótolja a tavasszal elmulasztott munkáit. Most viszont, hogy közeledett a rabbival való találkozás ideje, összetört. Hamarosan kézzelfogható valósággá lesz a válás lehetősége, és kiderül, mekkora katasztrófát okozott Ilana életében, meg a sajátjában. Ahogy ott négyesben iddogáltak, Ben Yakov szégyenkezés nélkül kitárulkozott előttük. Nemcsak Ilanával kötött házassága hullott darabokra, a gyönyörű Lucia is megunta a várakozást, és elhagyta. A nyarat New Yorkban töltötte egy nagy nevű

építész irányítása alatt, aki a szóbeszéd szerint beleszeretett. Lehetséges, hogy Lucia otthagyja az École Spéciale-t és egy Rhode Island-i tervezőiskolában folytatja a tanulmányait. Ez a pletyka több közös barát közvetítésével jutott el hozzá, maga Lucia nem írt Ben Yakovnak, amióta elutazott Párizsból. Amikor véget ért az este, és a Kék Galambból kitódultak az utcára, András felajánlotta Ben Yakovnak, hogy hazakíséri. Rosen és Polaner hátba veregette, és kifejezte abbeli reményét, hogy másnapra jobban lesz. – Ó, remekül vagyok – felelte Ben Yakov, majd előrehajolt a lámpaoszlop mellett, és lendületes ívben beleokádott a csatornába. András kölcsönadta a zsebkendőjét és segített letisztogatni. Majd átfogta a vállát és hazavitte. A kapunál Ben Yakov hosszasan keresgélte a kulcsot, miközben félő volt, hogy mindjárt elbőgi magát. Végül csak megtalálta a kulcsot az ingzsebében. András feltámogatta a lépcsőn. A lakás pontosan úgy nézett ki, ahogy András elképzelte. Mintha hetek óta eltávozott volna belőle, aki addig lakhatóvá tette. A mosogatóban tornyosultak a szennyes tányérok, az ablakpárkányon elhervadtak a muskátlik, mindenfelé szétdobálva hevertek az újságok és könyvek, a vetetlen ágyon pedig croissant-morzsák között halomban állt az szennyes ruha. András leültette Ben Yakovot egy székre az ágy mellé, amíg lehúzta a régi ágyneműt és újat terített az ágyra. Összepiszkított ingét levetette vele. Ennyit tudott tenni, a lakás többi része őt is elszomorította és lehangolta. Az üres teáscsészékkel és kenyérhéjjal teli kisasztal volt a legrosszabb. András rögtön felismerte azt a hímzett nefelejcsmintás terítőt, amelyet Klára adott a menyasszonynak nászajándékba. Ben Yakov bemászott az ágyba és eloltotta a lámpát, András pedig a sötétben odabotorkált az ajtóhoz. Az ósdi zárral azonban meggyűlt a baja. Lehajolt és hosszan babrált a rozsdás retesszel. – Lévi – szólalt meg Ben Yakov. – Itt vagy még? – Itt vagyok – felelte András. – Idehallgass! Írd meg a bátyádnak! András megállt, a kilincset fogva. – Nem vagyok ostoba – folytatta Ben Yakov. – Tudom, hogy mi történt kettejük között. A vonaton. – Mire gondolsz? – kérdezett vissza András. – Ne, ne próbálj védeni engem, vagy bármiben is mesterkedsz. Ez bánt. – Honnan tudod, hogy mi történt a vonaton? – Mert tudom. Amint odaértem, rögtön láttam, hogy valami baj van. De be is vallotta nekem az egyik éjszaka, amikor valami csúnyát mondtam. Igaz, addigra már nyilvánvaló volt. Próbált... küzdeni ellene. Nagyon jó lány. De hát beleszeretett. Ennyi az egész. Én nem vagyok az a fajta ember, amilyen ő. Ezt neked tudnod kell, András. – Elhallgatott, majd felnyögött. – Ó, Istenem! – Előhúzta az éjjeliedényt az ágy alól, és belehányt. Majd kitámolygott a fürdőszobába, és úgy jött vissza, hogy egy törülközővel dörzsölte az arcát. – Írj neki! – mondta. – Írd meg neki, hogy jöjjön el hozzá. Nekem viszont ne mondd meg, mi történt, rendben? Nem akarom tudni. És téged sem akarlak látni egy darabig. Ne haragudj, tényleg. Tudom, hogy nem a te hibád. – Aztán bebújt az ágyba és befordult a fal felé. – Menj haza, Lévi! – Hangját lefojtotta a párna. – Szép tőled, hogy törődtél velem. Én is megtettem volna érted.

– Tudom, hogy megtetted volna – felelte András. Megint elszöszmötölt azzal a makacs retesszel. Ezúttal azonban engedett, és kinyílt az ajtó. András hazament a rue des Écoles-ra, elővett egy jegyzetfüzetet, és levelet kezdett írni a bátyjának.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Az S. S. Île de France ELISABET ELSZÖKTETÉSE a szó szoros értelmében nem volt igazi lányszöktetés. Klára már hónapok óta tudott lánya tervezett távozásáról. Paul Camden majdnem minden vasárnap délután eljött ebédre, hogy elnyerje Klára bizalmát és jóindulatát. Megnyújtott magánhangzókkal ejtett vontatott franciaságával számolt be Klárának connecticuti családi otthonukról. Anyjáról, aki cirkuszi lovakat tenyésztett és idomított, apjáról, aki egy New York-i energiaipari konszern elnökhelyettese volt, egyetemista lánytestvéreiről, akik mindketten a Radcliffbe jártak, és akik imádnák Elisabetet. Továbbra is fennállt azonban az a probléma, hogy Camden père és mère58 mit fog szólni, ha majd beállít egy bizonytalan családi hátterű, nincstelen zsidó lánnyal az oldalán. Paul szerint a legjobb megoldás, ha megházasodnak, még mielőtt elindulnának New Yorkba. Mint férj és feleség utazniuk is könnyebb lenne, Amerikába érve pedig a fait accompli59 házassággal mindent világossá tenne a szülei előtt, akármennyire is tiltakoznának. Paul úgy képzelte, örömmel fogadják Elisabetet, ha majd megismerték, Klára azonban könyörgött, hogy várjanak a házassággal, amíg hazaérkeznek, és Paul mindent feltár majd a szülei előtt, megadva nekik az esélyt, hogy megbékéljenek a gondolattal. Ha úgy veszi el Elisabetet, hogy nem beszéli meg velük előbb a dolgot, biztos, hogy válaszképpen meg fogják szakítani Paullal a kapcsolatot. Paul ennek az eshetőségnek a kivédésére elkezdte félretenni annak az elképesztő összegnek a felét, amelyet apja könyvelője havonta átküldött neki. Kisebb lakásba költözött és a diákmenzán étkezett, nem pedig vendéglőkből hozatott magának. A ruhatárát nem gyarapította tovább, óráira pedig használt könyveket vásárolt. Mindezt Andrástól tanulta, akinek azt kellett tapasztalnia, hogy Paul a spórolás legelemibb szabályaival sincs tisztában. Soha nem hallott olyasmiről, hogy tegnapi kenyeret is lehet venni, hogy magának is kipucolhatja a cipőjét vagy kimoshatja az ingét. Döbbenettel hallotta, hogy az ember felújíttathatja a kalapját, ahelyett, hogy újat venne magának. – De hát akkor mindenki látni fogja, hogy az a régi kalapod!? – tiltakozott, és a végét angolul is megismételte: Old hat! Amerikában ez afféle lekicsinylő kifejezés, olyasmi, mintha valamiről azt mondanánk, elcsépelt, démodé60, könyökünkön jön ki. – Elég kicserélni a kalapszalagot – felelte András -, és máris észrevehetetlen, hogy old hatről van szó. Ha azt hiszed, hogy bárkit is annyira érdekel, mi van rajtad, hát nagyon tévedsz! Paul elnevette magát: – Biztosan igazad van, öregem – mondta, és megtudakolta Andrástól, hova vigye a kalapját, ha fel akarja újíttatni. Ezeken a vasárnapi délutánokon, amikor Paul eljött ebédre, András sokszor azt tapasztalta, hogy Klára magába roskad, és csak csendben ül. Tudta, hogy Klára ilyenkor megfigyeli Elisabet jövendőbelijét, felméri, elraktározza magában, hogyan Papa és mama (francia). Kész tény (francia). 60 Divatjamúlt (francia). 58 59

bánik Elisabettel, hogyan felel, ha András a munkájáról érdeklődik, milyen hangon beszél Apfelnéval, amikor behozza nekik a pörköltet. Ugyanakkor Elisabetet is fürkészte. A tekintete azt az igyekezetet tükrözte, hogy Elisabet minden apró mozzanatát rögzíteni akarja. Mintha élénken tudatában lenne, hogy ezek az utolsó napok, amikor a lánya még egy fedél alatt él vele. Semmit nem tehetett azért, hogy visszatartsa. Parányi, de félreérthetetlen jelzések tanúsága szerint Elisabet évek óta kifelé vágyott innen, most pedig végérvényesen elmegy, és túl az óceánon, gyerekként házasságra lép egy nem zsidó fiatalemberrel, akinek a szülei esetleg be sem fogadják. Ráadásul ugyanennél az asztalnál ült a frissen elvált Ilana di Sabato is, élő bizonyságként arra, hogy két egészen fiatal ember házassága milyen könnyen félresiklik. Ilana kétségbeesett magányban üldögélt, alig nyúlt az ételéhez. Gyönyörű sötét tincseit levágta a tarkóján, amikor hozzáment Ben Yakovhoz, most haja elhanyagoltan lógott a homlokára, mint valami évek óta divatjamúlt, szoros sapka. Öreg kalap, gondolta András. Fájdalmas volt ránézni. Nem kapott még választ Tibortól, nem is akarta említeni Ilana előtt, amíg ő maga szóba nem hozza. Elisabet augusztus elején hajóra száll, és addig még rengeteg dolgot elő kell készíteni. Csupa diáklányoknak való ruhája volt, össze kellett szedni számára a férjes asszony ruhatárát. Paul ragaszkodott hozzá, hogy maga is részt vegyen a felkészülésben, kezdetben mindenféle bohóságot vett neki, amit csak ki tudott találni. Vászon teniszruhát gumitalpú vászoncipővel, platinakapcsos igazgyöngy láncot, egy őzbarna bőr utazótáska-kollekciót, a tulajdonos aranymonogramjával. Minden beszerzéssel kimerítette az Andrástól tanult takarékoskodással felhalmozott erőforrásokat. Végül Klára tőle telhetően a legkedvesebb hangon azt indítványozta, hogy Paul talán őt kérdezze meg, mire lehetne a legésszerűbben költeni. Elisabetnek leginkább batiszt fehérneműre, hálóingre, kényelmes cipőre lenne szüksége. A fogában ki kell cserélni egy tömést. Hosszú haját rövid fazonra szeretné vágatni. Mindez időbe és pénzbe kerül. Valahányszor András esténként elment, Klára elővette a varródobozát. András afféle ügyeletes Pénelopéként gondolt rá, aki esténként mindig széttépi, amit nappal megvarrt, hogy Elisabet soha ne tudjon férjhez menni. Klára el is árulta neki, milyen rettegéssel gondol arra, hogy Elisabet át fog kelni az óceánon, miközben Európa a háború szélére sodródott. Az sem ritka, hogy megtorpedózzák az utasszállító hajókat. Nem várhatna Elisabet legalább néhány hónapot, amíg a lengyelországi helyzet kicsit megnyugszik, vagy elsimulnak a nézeteltérések Anglia és Franciaország Oroszországgal kötendő kölcsönös segítségnyújtási szerződése körül? Paulnak meg Elisabetnek tényleg muszáj augusztusban elutaznia, pont abban a hónapban, amikor a háborúk hagyományosan kitörnek? Elisabet viszont amellett kardoskodott, hogy ha sokáig várnak, Franciaország tényleg belép a háborúba, és akkor az egész utazás kútba esik. Ebben a kérdésben olyan viták robbantak ki köztük, melyek Klárát és Elisabetet érzelmileg az összeomlás szélére juttatták. Andrásnak az a benyomása támadt, hogy most utoljára tudják a tőlük megszokott módon kimutatni a szeretetüket: egy semelyikük által meg nem nyerhető összecsapásban, amelynek bármi legyen is a tárgya, valójában mindig az anya-lány kapcsolat bonyolult természetéről szól. Azokon az éjszakákon, amikor nagy ritkán Klára jött el az ő padlásszobájába, mindig olyan hevülettel szeretkezett Andrással, aminek, úgy tűnt, semmi köze őhozzá. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen magányos lehet Klára karjai közt.

Szerette volna, ha Klára messze révedő tekintete megállapodik rajta. Egyszer meg is állította, és rászólt: – Nézz rám! – De Klára csak elfordult, és könnyekben tört ki. Aztán bocsánatot kért, András pedig magához szorította, de közben alig tudta elfojtani azt a vágyát, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek. Elisabet elutazása másfelől azt jelentette, hogy beteljesíthetik, amit tavaly ősszel megfogadtak egymásnak. Ők is összeházasodnak, és végre-valahára együtt fognak élni. Gyermeke elvesztése fölött érzett gyászában Klára már nem is említette, mi lesz, ha majd Elisabet elutazik. Kelt 1939. július 21-én Drága András, Igazán szomorúan hallom, hogy Ilana és Ben Yakov házassága ilyen szomorúan végződött. Nagyon rosszul esik arra gondolnom, hogy milyen szerepet játszhattam én a boldogtalanságukban. Ha megbánással ki lehetne köszörülni a csorbát, már régesrég megtettem volna. Amikor megkaptam a leveledet, először azt gondoltam, képtelen volnék eljönni Párizsba. Hogyan nézhetnék Ilana szemébe tudva, hogy milyen kárt okoztam neki? A szerelem mindenképpen meg akar nyilvánulni, és pusztán a szerelem jogán mindig igazolva látja magát. Nekünk, embereknek azonban el kell döntenünk, hogy mi helyes és mi nem. Ilana iránti érzéseim olyan hevesnek bizonyultak, hogy képtelen voltam uralkodni rajtuk. Aligha érdemlem meg, hogy még egyszer bebizonyíthassam neki barátságomat, különösen nem, hogy szerelmemmel mentsem magam. De Andráska – és lehet, hogy emiatt gazembernek fogsz tartani -, úgy látom, iránta táplált érzéseim nem változtak. Hogy megugrott a pulzusom, amikor azt olvastam, hogy érdeklődött felőlem! És mennyire kívántam ezek után, hogy bárcsak jó szívvel beszélne rólam! Túlságosan jól ismersz ahhoz, hogy mindezt csak úgy könnyelműen elejthettem volna előtted. Tudnod kellett, hogy mit jelent nekem. Egy szó mint száz, jövök! Szégyellem bár, de jövök! Legalább az állhatatosságomban nem lesz okod kételkedni, ahogy remélem, Ilanának sem. Mire megkapod ezt a levelet, talán már Párizsban is leszek. Az Hôtel Saint Jacques-ban veszek ki szobát, pénteken már ott találsz. Szerető bátyád: TIBOR Mire András megkapta a levelet, már szombat délelőtt volt. Egész éjjel az építészirodában volt, Lemainnek segített befejezni egy egész sorozatnyi rajzot valamelyik kliense számára. A levél a bejárat melletti asztalon várt rá, egy Tibor kézírásával ellátott cédula kíséretében: András, eljöttem hozzád ma reggel. Kilencig vártalak. Nem bírok tovább várni! Muszáj látnom őt! Találkozzunk Kláránál. T. Bekopogott a házmester ajtaján. Hosszú csend után kivehetetlen francia káromkodás következett, majd közeledő léptek zaja. Szénporos köpenyben, kormos kesztyűben, homlokán olajos csíkkal előjött a házmester. – Ehh! – szólalt meg. – Mindig a legrosszabb időben jön látogató. Hát, micsoda meglepetés. Az az ember a maga rokona? – Mikor ment el a bátyám? – Nincs három perce. Épp a sütőt tisztogattam, mint láthatja.

– Három perce! – Ne kiabáljon nekem itt, fiatalember! – Bocsásson meg! – mondta András. A cédulát begyűrte a zsebébe és rohant ki az utcára. Az ajtó becsapódott, a házmester elfojtott szitkozódása a következő sarokig követte. Futva indult a Marais irányába. Ragyogó, meleg délelőtt volt, az utcák már tele voltak fényképezkedő turistákkal, vasárnapi sétára induló családokkal, összebújó szerelmesekkel. A Pont Louis-Philippe környékén András egyszer csak ismerős kalapot látott a nyüzsgő tömegben. A bátyja nevét kiáltotta, mire az illető hátrafordult. A híd közepén találkoztak. Tibor mintha lefogyott volna, amióta nem látta, arccsontja még jobban kiállt, a szeme alatt még sötétebb karika éktelenkedett. Amikor átölelték egymást, úgy tűnt, mintha valami könnyebb anyagból volna. – Nincs semmi baj? – kérdezte András, és az arcát fürkészte. – Nem aludtam, amióta megjött a leveled – felelte Tibor. – Mikor érkeztél? – Tegnap este. Elmentem hozzád, de nem voltál otthon. – Dolgoztam este. Most kaptam meg az üzenetedet. – Tehát még nem beszéltél vele? Azt sem tudja, hogy itt vagyok Párizsban? – Nem. Sőt azt se, hogy írtam neked. – És hogy van, András? – Mint mindig. Nagyon szomorú. De szerintem ez most hamar el fog múlni. Tibor ábrándozva elmosolyodott: – Ha ennyire biztos vagy, hogy örülni fog nekem, akkor miért rohantál utánam? – Valószínűleg én akartalak látni hamarabb! – felelte András nevetve. – És milyennek látsz? – Tibor széttárta a karját. – Csúfnak, mint mindig. És te engem? – Kibomlott a cipőd. Foltos az inged. Nem is borotválkoztál. – Tökéletes. Akkor mehetünk. – Karon fogta Tibort és a rue de Sévigné felé terelte. De Tibor meg sem mozdult. Fél kézzel megragadta a híd korlátját és lenézett a Szajnára. – Nem biztos, hogy meg tudom tenni – mondta. – Le vagyok bénulva. – Persze, hogy meg tudod – felelte András. – Ha már egyszer itt vagy, muszáj megtenned. – És fejével a Marais felé biccentett. – Gyerünk! Egymás mellett baktattak, mindketten szédelegtek az álmatlanságtól. Útközben Tibor vett egy csokor peóniát a sarki virágosnál. Mire odaértek a Klára előtti utcasarokra, bátyja már az összes szorongását rázúdította Andrásra. Amiatt is aggódott, hogy nem jelezték előre a látogatásukat. Az ablaktáblákon át belesett az első óra előtti üres, nyugodt fényben várakozó próbaterembe, és rettenetesen bánta, hogy egy csendes vasárnap délelőtt törnek rá Morgensternékre. Pedig akkor ott már minden a feje tetején állt. András első érintésére kivágódott a bejárati ajtó, odafentről valami katasztrófa hangjai zúdultak le. Klára tehetetlenül felemelte a hangját, de Apfelné is ordítozott. András egy pillanatra úgy képzelte, hogy elkéstek. Ilana di Sabato kétségbeesésében eldobta az életét, és Klára most talált rá a kihűlt testére. Megragadta a korlátot és felszáguldott az emeletre, nyomában Tiborral. De Ilanát sehol sem látták. A lépcső tetején Apfelnéba botlottak.

– Elment! – hörögte. – Megszökött az a kis boszorkány! – Kicsoda? – kérdezte András. – Mi történt? – Elment Amerikába Monsieur Camdennel. Csak azt a cetlit hagyta az anyjának. Meg tudnám fojtani egy kanál vízben! Ki tudnám tekerni a nyakát! Odalent a haliból egy súlyos, merev tárgy csattanása hallatszott. András bement Klára szobájába, és azt látta, hogy épp egy nagy, nehéz bőröndöt ráncigál le a szekrény tetejéről. Rádobta a bevetetlen ágyra, felcsapta a fedelét és a barna papír alól előhúzta a sofőrruháját. – Mire készülsz? – kérdezte András. Klára ránézett, kedves arcvonásai közé barázdákat szántott a fájdalom. – Megyek utána – mondta, és egy papírfecnit nyomott András kezébe. Gyermeteg, kerekded betűivel Elisabet azt magyarázta el benne, hogy el kell indulnia. Nem tud tovább várni, attól fél, hogy a lengyelországi helyzet miatt Franciaország belép a háborúba, mielőtt még hajóra szállhatnának. A reggeli vonattal utaztak el Párizsból, és az S. S. Île de France fedélzetén másnap indulnak New Yorkba. A hajóskapitány fogja összeadni őket. Mentegetőzött, de itt elmosódott az írás. Talán mindenkinek könnyebb lesz, ha állt ezután, majd megint egy olvashatatlan sor következett. Amint megérkeztem, írok, zárult a levél. Köszönöm a kelengyét, meg mindent. Szeretettel, stb. – Ezt mikor kaptad? – Ma reggel. Elvitte minden holmiját. – És még el akarod kapni? – Le tudok menni utána Le Havre-ba. Ha ketten vezetünk, délutánra odaérünk. András felsóhajtott. A Klára és Elisabet közti kapcsot nehéz elszakítani, nem csoda hát, hogy Elisabet ekkorát rugaszkodott. De feldühítette az a gondolat, hogy Elisabet az éj leple alatt összeszedte minden holmiját, azokat a ládákat, amelyekbe Klára olyan gondosan gyűjtögette neki a ruhát meg az ágyneműt. – Béreltél már kocsit? – kérdezte. – Apfelnéval hívattam egyet. Bármelyik pillanatban itt lehet. – Klára! – Igen, tudom. – Leült az ágyra, ölébe vette a sofőrkabátot. – Felnőtt lány. Amúgy is el fog menni. Hagynom kell, hogy menjen, és azt tegye, amit akar. – Meg akarod akadályozni benne? Gondolod, hogy rá tudod venni, ne szálljon hajóra? – Nem – felelte Klára és felsóhajtott. – De ha már eldöntötte, hogy megy, legalább szeretném elkísérni. Szeretnék elbúcsúzni a lányomtól. András mindent értett. Elisabet függetlenségi háborúja véget ért. Klára most már csak azt szeretné, ha itt Franciaországban, személyesen, nem pedig az Atlanti-óceán túlsó partjáról tudna békét kötni vele. És ha ebben a megadásban még maradt egy csipetnyi a küzdelemből, azt is megértette. Évek óta vívják ezt a csatát, nem könnyű egyszerre csak kiszállni belőle. – Veled megyek – mondta. – Persze, csak, ha akarod. – Akarom. Kérlek szépen, gyere! – De Klára, valamit még el kell mondanom neked – vetette közbe András. – Itt van Tibor is. – Tibor? Itt van a bátyád?

– Igen. Itt, a lakásban. – Nem is mondtad, hogy visszaírt! – Ma reggel kaptam meg a levelét. – Ilana! – szólt Klára, és lement a haliba, hogy közölje vele a hírt. De Ilana és Tibor addigra már egymásra talált. A nappaliban üldögéltek a kanapén. Ilana arcára értetlen öröm ült, Tiboréra pedig megkönnyebbülés és kimerültség. Nem nagyon bánkódtak, mikor megtudták, hogy András és Klára Le Havre-ba indul és az egész napot egymás társaságában tölthetik. – De hívjatok fel, ha Le Havre-ba értetek! Tudni akarom, hogy megtaláltátok-e őket. Odalentről egy autóduda kettős tülkölése hallatszott. A bérbeadó cég kihozta a kocsit, ideje volt indulni. Apfelné átadta azt a kosarat, amelyet az útra összecsomagolt. Néhány perc és már úton is voltak, összevissza tekeregtek Párizs utcáin, András a kezét tördelve ült az anyósülésen, Klára komoran és elszántan a volán mögött. Mire kiértek az országútra, kisimult Klára homloka. A délelőtti napsütésben hullámzottak a levendulamezők, édes illatukat izgalmasan ellenpontozta a gázolaj füstje. A szélzúgást és motorzajt nem is próbálták túlharsogni, de amikor kiértek egy hosszú egyenes szakaszra, Klára megfogta András kezét. Paul és Elisabet terveiből semmi nem maradt titokban. Ugyanabban a hotelben szálltak meg, mint egy hónappal korábban, amikor eldöntötték, hogy Le Havre-ból fognak indulni. András és Klára belépett a hotel magas, fehérre festett előcsarnokába, és érdeklődött a recepción. Megkérték őket, várjanak, majd megkérték, hogy kövessék a londinert. Az ifjú pár a kikötőre néző verandán üldögélt, ahonnan rá lehetett látni az S. S. Île de France szigorú tengerész uniformisára, fekete kontúrú karmazsinvörös kéményeire. Klára átrohant a verandán, Elisabet nevét kiáltozta, Elisabet pedig, meglepetéssel és megkönnyebbüléssel az arcán kelt fel a székéből. András még soha életében nem látta, hogy ennyire örült volna az anyjának. És akkor valami emlékezetes dolog történt. Elisabet belecsimpaszkodott Klára nyakába, és könnyekben fakadt ki. – Bocsáss meg nekem! – zokogta. – Nem lett volna szabad így eljönnöm. Csak nem tudtam, mitévő legyek! – És csak sírt-sírt az anyja vállán. Paul látható zavarral szemlélte a jelenetet, üdvözlésképpen bátortalanul biccentett András felé, aztán mindenkinek rendelt egy italt. – De mi járt a fejedben? – kérdezte Klára, mikor végre mindannyian leültek. – Nem adhattad volna meg nekem egy közönséges búcsú örömét? Gondoltad, hogy bezárlak a szobába, és többet ki sem engedlek? – Nem tudom – felelte Elisabet, még mindig szipogva. – Bocsáss meg! – Zavartan csavargatta lenyírt hajának végét. Hosszú szőke fürtjei nélkül a feje furán picinek, megtépázottnak látszott. Bubifrizurája sápadt, festetlen szájára is felhívta a figyelmet. – Meg féltem is. Nem tudtam, kibírom-e a búcsúzást. – És ön? – kérdezte Klára, Paulhoz fordulva. – Ön is így hagyta ott az édesanyját, amikor Franciaországba jött? – Ó, nem, Madame! – Ó, nem, de tényleg! A jövőben legyen szíves, nekem is adja meg azt a tiszteletet, ami az édesanyjának kijár.

– Elnézését kérem, Madame. – Úgy tűnt, hogy Pault, sikerült valóban rendreutasítania. András eltűnődött, vajon az saját anyja beszélt-e vele valaha ilyen hangon. Megpróbálta elképzelni Paul anyját, de csak azt a bricseszbe öltözött Kaczynska bárónőt, a tizenhatodik századi arisztokratát sikerült felidéznie, akinek bonyolult történetéről és családfájáról a debreceni iskolában kellett tanulnia. – Tényleg azt akarod, hogy egy hajóskapitány adjon össze benneteket? – kérdezte a lányától Klára. – Jólesne neked? – Így döntöttünk – felelte Elisabet. – Szerintem izgalmas. – Akkor tehát én nem is foglak férjes asszonyként látni. – Majd később. Amikor visszajövünk látogatóba. – És azt mikorra képzeled? – kérdezte Klára. – Mit gondolsz, mikor tudsz megint jegyet venni egy óceánjáróra? Különösen, ha a férjed szülei nem fogadják el a házasságotokat? – Gondoltuk, hátha kegyed is át akar költözni az Államokba – jegyezte meg Paul. – Hogy közelebb legyen az unokákhoz, ha majd gyerekeink lesznek. – No és a saját gyerekeim? – kérdezett vissza Klára. – Lehet, hogy egyhamar nem fogok tudni átevickélni az óceánon. – Miféle gyerekeid? Klára Andrásra nézett és megfogta a kezét: – A mi gyerekeink. – Maman – állította meg Elisabet. – Nem gondolhatod komolyan, hogy gyereket tervezel vele – és hüvelykujjával András felé bökött. – De bizony megeshet. Beszéltünk róla. – De hát te un femme d’un certain âge61 vagy! Klára felnevetett: – Mind „egy bizonyos korban” vagyunk, nem igaz? Te például most abban a korban vagy, amikor képtelenségnek tűnik, hogy valaki harminckét évesen elkezdi, nem pedig befejezi az életét. – De hát a te gyereked én vagyok! – mondta Elisabet, és úgy nézett ki, hogy mindjárt megint elsírja magát. – Persze, hogy te vagy! – felelte Klára, és a füle mögött meghúzogatta Elisabet egyik rövid tincsét. – Ezért jöttem ide hozzád. Nem hagyhattam, hogy csak úgy búcsú nélkül átkelj az óceánon. – Mesdames62 – szólt közbe András. – Bocsássanak meg, azt hiszem, Monsieur Camdennel járunk egyet, és magukat egyedül hagyjuk. – Úgy van – tette hozzá Paul. – Lemegyünk, megnézzük a hajót. Eddigre kicsit elegük lett mindenből, Paul ízlésének túlságosan sok volt a pityergés, András pedig beleszédült, amikor jövőbeli gyermekeit hozták szóba. Mindkettejüknek megkönnyebbülést jelentett egy kis időre elszakadni Klárától meg Elisabettől és a saját útjukat járni. A kikötő felé menet átvágtak egy nyitott piacon, ahol makrélát, nyelvhalat, langusztát, dobozban áfonyát, durva zsákban nyári tököt, apró sárga szilvát árultak. Az utcákon nyüzsögtek a nyaraló családok, egy egész hadiflottára való matrózruhás kisgyerek. András és Paul szemérmesen csak a hajókról meg a sportról beszélgetett, mintha az imént szabadjára engedett érzelmek, a férfiasságukat veszélyeztették 61 62

Bizonyos korban levő asszony (francia). Hölgyeim! (francia).

volna. Amikor elhaladtak az egyik hatalmas kikötőhelyen horgonyzó angol hadihajó mellett, a háború kilátásai is szóba kerültek. Mindenki abban reménykedett, hogy az a deklarált támogatás, amelyet Chamberlain Lengyelországnak ígért, pár hétre nyugvópontra juttatja Danzig kérdését, a végén talán még a békés megoldáshoz is elvezet, Hitler viszont Berchtesgadenben éppen befejezte találkozóját a danzigi náci párt vezetőjével és hadihajókat küldött a szabad város kikötőjébe. Ha Németország igényt nyújt be Danzigra, akkor Anglia és Franciaország is belép a háborúba. Azon a héten francia repülőgépek imitált támadást intéztek London ellen, hogy próbára tegyék az angol légvédelmi rendszer készültségét. Londonban néhányan azt hitték, valóban kitört a háború, és az óvóhelyre igyekvők közül a tolongásban hárman meg is haltak. – Mit gondolsz, mivel válaszol erre Amerika? – Szerintem Roosevelt ultimátumot fog adni. – De Hitler nem fél Roosevelttől. Gondolj csak arra, ami áprilisban történt! – Hát nem állítom, hogy sokat tudok erről – felelte Paul, és védekező gesztussal feltartotta a kezét. – Én csak festő vagyok. Még csak újságot sem olvasok. – A menyasszonyod zsidó – felelte András. – És itt van a családja. A háború érinteni fogja, akár részt vesz benne Amerika, akár nem. Hosszú ideig csendben álltak, és a hajót nézték, amelyen tövisekként sorakoztak az ágyúk. – Te melyik haderőnemet választanád, ha el kellene menned a háborúba? – kérdezte Paul. – Az biztos, hogy nem a haditengerészetet – felelte András. – Tavaly láttam először a tengert. De a lövészárkot se. Köszönöm szépen. Talán megtanulnék repülőt vezetni. Igen, azt szeretném. Paul elvigyorodott: – Én is – mondta. – Mindig azt gondoltam, hogy fantasztikus lehet repülni. – Viszont senkit nem szeretnék megölni – jegyezte meg András. – Helyes – felelte Paul. – Ez a probléma. Másfelől szívesen lennék hős. Imádom a kitüntetéseket. – Én is – mondta András. Jó érzés volt bevallani, ha kicsit szégyenletes is. – Akkor hát találkozunk a levegőben – mondta Paul, és nevetett, bár nem minden erőltetettség nélkül. Mintha egyszeriben rádöbbent volna, hogy a háború ugyanúgy lehetséges, mint az is, hogy ő részt vegyen benne. Elérkeztek az S. S. Île de France-hoz, teljes tömegével előttük tornyosult, mint a jéghegy csúcsa. A hajótest új festékrétegtől ragyogott, nevének minden egyes betűje ember nagyságú volt. A tenger csapkodott körülötte a kikötőhelyen, és a levegőben döglött hal, olaj meg hínár szaga keveredett valami sós és meszes, bizonyára szintén a tengerből párolgó illattal. A hajó tizenöt emeletnyire emelkedett ki a vízből; onnan ahol álltak, öt teraszt is meg tudtak számolni rajta. A kikötőben nyüzsögtek a rakodómunkások, matrózok, szobalányok karjukon ágyneművel. Több százan végezték el az utolsó előkészületeket egy kisvárosra való ember tizenhét napos tengeri utazása előtt. Ezerötszázan lesznek a fedélzetén, árulta el Paul, öt bálterem, egy mozi, lövölde, hatalmas tornaterem, fedett uszoda, több száz mentőcsónak áll majd rendelkezésükre. A hajó majdnem kétszázötven méter hosszú, és huszonnégy csomó sebességgel képes haladni. A fedélzeten meglepetés vár Elisabetre, egy utolsó

kis ínyencség: luxuskabinjuk lesz, saját erkéllyel, ahová Paul máris rendelt három tucat rózsát meg egy láda pezsgőt. – De legalább a kalapod felújíttattad – mondta András. – Gondold csak meg, mibe került volna újat venni! Aznap este együtt vacsoráztak egy vendéglő tengerre néző teraszán. Friss kagylót ettek paradicsommártásban, meg egészben sütött halat citrommal és olívabogyóval, megittak két palack bort, gyerekkori álmaikról beszélgettek, hogy milyen egzotikus helyekre szeretnének még eljutni. Indiát, Japánt, Marokkót említették. Majdnem olyan volt, mint egy ünnep. Klárának hetek óta először támadt jókedve, mintha Elisabet megtalálásával a fenyegető elválást is meg tudná akadályozni. Pedig minden terv érvényben maradt. Elisabet és Paul reggel el fog hajózni. Ahogy telt az este, András egyre erősebben érezte magában azt az ismerős feszültséget, mintha egy órarugót mindennap feszesebbre húznának benne. Attól félt, hogy ha Elisabet elmegy, valamiképpen Klára is el fog tűnni. Mintha mindkettőt csak a köztük levő feszültség tarthatná itt a földön. Vacsora után éjszakára elvált Klárától. Klára Elisabet lakosztályában fog aludni, ő pedig Paullal egy egyszerű tetőtéri szobán osztozik. Amikor Klára bonne nuit63-t kívánt neki, arcához szorította a kezét, mintha ígérne valamit. András azzal a reménnyel aludt el, hogy az az élet, amelyet együtt fognak kialakítani, gyógyírt hoz a fájdalmára. Ám amikor reggel leereszkedett a lépcsőn, egyedül találta Klárát a verandán állva, vállán a sofőrkabátjával, amint nézte, hogy a rózsaszínű fény felkúszik az Île de France kéményeire. András sokáig állt az üvegajtónál, nem ment oda hozzá. Valami most megváltozik. A lánya magára hagyja. És ezt a veszteséget ő semmivel nem fogja tudni pótolni. Nyolc órakor kimentek a kikötőbe, hogy elbúcsúzzanak Paultól és Elisabettől. A hajó délben indul, az utasoknak kilencig kellett beszállniuk. Vettek neki egy csokor ibolyát, amit magával vihet a fedélzetre, egy tucat csodálatos süteményt, meg egy tekercs sárga konfettit, hogy szétszórhassa, amikor a hajó kifut a kikötőből. Elisabet piros szalagos szalmakalapot viselt, kék szeme a várakozás lázában csillogott. Paul izgatottan várta a beszállást, hogy végre megmutathassa Elisabetnek, a meglepetést. De ragaszkodott hozzá, hogy a hajó fotográfusa a kikötőben készítsen egy felvételt négyükről, a háttérben tornyosuló Île de France előtt. Aztán volt egy kis izgalom a bőröndök körül, mert egyes ruhadarabokat az utolsó pillanatban ki kellett venni. Végül, a megjelölt órában valahonnan a hajó csúcsából felharsant az elemi erejű kürtszó, és azok az utasok, akik még nem szálltak be, sietve gyülekezni kezdtek a hajóhídon. Elérkezett a pillanat. Klára néhány utolsó szóra félrevonta Pault, András pedig Elisabettel kettesben maradt a kikötőben. Egymásra néztek. András nem gondolta végig, mit fog mondani neki. Meglepődött, hogy milyen szomorú lett Elisabet távozásától. Az előző esti vacsoránál látta először olyannak, amilyen majd felnőttként lesz, és nem is képzelte volna, hogy ennyire hasonlít az anyjára.

63

Jó éjszakát (francia).

– Nem hiszem, hogy bánkódna, amiért elmegyek – közölte Elisabet. De a szeme sarkában megcsillant valami huncut kis fény, ráadásul ezt, tőle szokatlanul, magyarul mondta. – Hát igen – felelte András. – Szóval, legyen olyan szíves és tűnjön el! Elisabet elmosolyodott: – Vegye rá anyámat, hogy meglátogasson minket, rendben? – Úgy lesz – felelte András. – Én is látni akarom New Yorkot. – Majd küldök egy képeslapot. – Jó. – Még fel sem fogtam, hogy elveszi feleségül – mondta Elisabet. – Vagyis maga lesz az én... – Ki ne mondja! – Rendben. De ha egyszer is azt hallom, hogy bántotta, eljövök, és saját kezemmel tekerem ki a nyakát! – Ha viszont én meghallom, hogy rosszul bánik azzal a deltás férjével – kezdte András, de Elisabet vállon veregette. Most jött el az ideje, hogy búcsút vegyen az anyjától. Közel álltak egymáshoz, Elisabet odahajolt Klárához, András elfordult, és megrázta Paul kezét. – Viszlát a képregényekben – mondta Paul az anyanyelvén. – Ezt mondják Amerikában. De András kedvéért franciául is elismételte. Je te verrai dans les bandes dessinées. – Franciául jobban hangzik – mondta András, amit Paulnak is el kellett ismernie. Megint megszólalt a hajókürt. Klára még egyszer utoljára megcsókolta Elisabetet, aki Paullal együtt felsétált a hajóhídon és eltűnt az utasok tömkelegében. Klára némán, száraz szemmel kapaszkodott András karjába, amíg Elisabet fel nem bukkant a hajó korlátjánál. Már órákkal azelőtt, hogy a hajó kifutott volna a kikötőből, olyan távol került a lánya, hogy csak a kalapján lebegő piros szalagról, meg a kezében tartott ibolyacsokor feltűnő, bíbor színű papírjáról lehetett felismerni. Mellette az a tengerészkék folt Paul matróz jellegű zakója volt. Klára megfogta András kezét és megszorította. Keskeny arca egészen elsápadt hajának sötét keretében. A nagy sietségben elfelejtette magával hozni a kalapját. Klára a zsebkendőjével integetett Elisabetnek, aki az övével visszaintett. Három órával később már azt figyelték, amint az Île de France beleolvad a nyílt tenger és a kék ég lapos végtelenjébe. Milyen meglepő, hogy egy ilyen hatalmas hajó előbb ház, aztán autó, íróasztal, könyv, cipő, dió, rizsszem, homokszem méretűvé képes zsugorodni! Milyen meglepő, hogy a távolsággal az a tárgy is képes elenyészni, amelynél nagyobbat soha életében nem látott. Erről az jutott András eszébe, hogy ő maga is milyen csekély a világban, mennyire ki van szolgáltatva a jövő eshetőségeinek, és egy pillanatra a rémülettől meg is tántorodott. – Rosszul vagy? – kérdezte Klára, és András arcához szorította a kezét. – Mi baj? De András képtelen volt szavakba önteni az érzéseit. Egy pillanat alatt el is múlt az egész, mehettek vissza a kocsihoz, hogy induljanak haza.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A magyar konzulátus AMEDDIG KLÁRA ÉS ANDRÁS Le Havre-ban járt, Tibor és Ilana egész idő alatt a lakásban tartózkodott, a rue de Sévignén. Tibor másnap mindent elmesélt Andrásnak, miközben a Szajna-parton sétáltak és a hidak alatt elhaladó hosszú, lapos uszályokat bámulták. Időnként cigányzene foszlányait kapták el, amitől Andrásnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha Budapesten járna, és ha jobbra tekintene, a parton a Parlament kupoláját, balra pedig a Várhegyet láthatná. Nyirkos délután volt, a nedves járda és a folyó szagát lehetett érezni. A ferdén eső fényben Tibor úgy tűnt, mint aki el van csigázva a boldogságtól. Elmesélte Andrásnak, hogy Ilana már a vonaton ülve rájött a tévedésére, de nem volt benne annyi erő, hogy gátat vessen az események folyásának. Ami ezután történt, azt bonyolultan átszőtte a bűntudatuk; a sajátja, Ben Yakové, Tiboré. Mindenki bántott mindenkit. Csoda, hogy valamennyien ép ésszel került ki ebből a pusztító forgatagból. Tibort a fizikai távolság óvta meg, amely elválasztotta Párizstól, Ilanát Klára ápolta úgy, mintha a saját lánya lenne. Ben Yakovot pedig András segítette át az éjszakai beszélgetéseikkel. – Vissza fog jönni velem Olaszországba – mondta Tibor. – Hazaviszem Firenzébe, és a nyár hátralevő részét ott töltöm vele. Ha tehetném, már ma megkérném a kezét, de nem szeretném, ha a szülei ellenségnek tekintenének. Az ő beleegyezésüket is meg akarom nyerni. – Bátor dolog. És mi lesz, ha megtagadják? – Megpróbálom. Végtére is soha nem lehet tudni. Talán megkedvelnek. Átmentek az Île de la Citére, majd a Petit Pont-on keresztül a Quartier Latinbe. Észre sem vették, és már a rue Saint Jacques-on sétáltak. József háza előtt álltak, András utoljára a jom kippuri böjt után járt arra. Futólag azóta is találkozott egypárszor Józseffel, de a háza küszöbét hónapok óta nem lépte át. Sebesen közeledett az idő, amikor Klárával újra el kell gondolkozniuk azon, hogy bizalmukba avassák-e. Most, a házhoz közeledve, András látta, hogy a bejárati ajtó két csillogó, címkékkel teleaggatott utazóbőrönddel van ki támasztva, az oldalukon pedig jól olvasható József neve és címe. Egy perccel később nyári utazóruhában maga József is felbukkant. – Lévi! – kiáltott fel. Tekintetével végigmérte Andrást, aki zavart vélt felfedezni a tekintetében. – Meg kell mondanom, öregem, nem vagy valami jó bőrben! Ez itt pedig, ha nem tévedek, a másik Lévi, a leendő doktor! Milyen kár, hogy éppen rohanok! Megihattunk volna valamit együtt. Másfelől nekem direkt kapóra jön, hogy segítetek taxit fogni. – Nyaralni indulsz? – kérdezte Tibor. – Arra készültem – felelte József szokatlan arckifejezéssel. András csak bosszankodásként tudta értelmezni. – Saint-Tropez-ban kellett volna találkoznom a barátaimmal. Ehelyett a festői Budapestre indulok. – Miért? – érdeklődött András. – Mi történt? József felemelte a karját, leintett egy arra haladó taxit, amely odagördült a padkához és a sofőr kiszállt József csomagjaiért.

– Ide hallgassatok! – mondta József. – Kísérjetek ki az állomásra! Amíg a Gare du Nordra érek, az ebben a forgalomban félórába is beletelhet. Feltéve, hogy nincs jobb dolgotok. – Annál, hogy beüljünk az autóba ebben a forróságban? – kérdezte András. – Jobbat el sem tudok képzelni. Bemásztak a taxiba, és elindultak végig a rue Saint Jacques-on visszafelé, amerről jöttek. József karjával végigterpeszkedett az üléstámlák fölött, aztán odafordult Andráshoz. – Nahát, Lévi, átkozott egy dolog, de azt hiszem, muszáj elmondanom neked. – Miről van szó? – kérdezte András. – Neked már meghosszabbították a diákvízumodat? – Még nem. Miért? – Ne légy meglepve, ha a magyar konzulátusnál akadékoskodnának. András Józsefre sandított. Az ötórai napsütés laposan tűzött be a taxi ablakán, és úgy világította meg, ahogy András még sohasem látta. Az aggodalom karikáit, álmatlan éjszakák nyomait fedezte fel József arcán. – Mivel fognak akadékoskodni? – kérdezte. – Odamentem, hogy meghosszabbítsam a vízumomat. Azt hittem, van még egy pár hetem. Nem gondoltam, hogy bármi nehézségbe ütköznék. De ott azt mondták, hogy nem tudják meghosszabbítani, legalábbis itt, Franciaországban nem. – Hát ez őrület! – mondta András. – Épp erre való a konzulátus! – Úgy látszik, már nem. – Hát hol az ördögben akarják meghosszabbítani a vízumodat, ha nem itt, Franciaországban? – Otthon – felelte József. – Na, ezért megyek haza. – Nem lehet rávenni apádat, hogy elintézze neked? – firtatta tovább András. – Az összeköttetései révén nem tudná elérni, hogy elintézzék? Vagy legalább, már megbocsáss, nem tudna lefizetni valakit? – Azt hinné az ember – felelte József. – De úgy tűnik, nem. Már apám sem olyan befolyásos, mint régen. Már nem bankigazgató. Ugyanabban az irodában dolgozik, de más a beosztása. Titkár, tanácsadó, vagy valami hasonló ostobaság. – Talán azért, mert zsidó? – Hát persze. Mi másért? – És gondolom, csak a zsidóknak kell hazamenni Magyarországra meghosszabbítani a vízumot. – Meg vagy lepve, öregem? András előkotorta a papírjait a kabátzsebéből: – Az én vízumom még három hétig érvényes. – Én is pont ezt hittem. De ez nem ér semmit, csak akkor, ha nyáron is tanulsz. Úgy látszik, a következő szemeszter már nem számít. Jobb, ha elmész a konzulátusra, mielőtt valaki elkéri a papírjaidat. A hatóságok szerint máris illegálisan tartózkodsz itt. – De hát ez képtelenég! Ennek semmi értelme! József megvonta a vállát: – Jó lenne, ha mást tudnék mondani! – Én most nem tudok elutazni Budapestre – mondta András.

– Az igazat megvallva, én boldogan megyek – közölte József. – Szeretném egy kicsit áztatni magam a Széchenyi fürdőben, meginni egy kávét a Gerbaud-ban, találkozni néhány gimnáziumi osztálytársammal. Talán egy kicsit lemenni a balatoni házba is. Aztán elvégzem a szükséges teendőket az útlevélhivatalban, és az őszi szemeszter elejére már itt is vagyok megint. Persze, ha egyáltalán lesz őszi szemeszter, ami bizonyos mértékben Herr Hitler szeszélyein múlik. András magába roskadt a taxi ülésén, próbálta megemészteni a hallottakat. Máskülönben örült volna, ha valamilyen okból néhány hétre haza kellene mennie. Végül is két éve nem látta se a szüleit, se Mátyást. De hát épp meg akart nősülni, ráadásul addig, amíg Tibor Párizsban marad. Át akarta szállítani a holmiját a rue de Sévignére. Aztán itt van Hitler, meg a Danzig körüli perpatvar. Nem olyan időket éltek, amikor az ember csak úgy vonatra ül és a kontinensen keresztül elindul Budapestre. Hanem amikor muszáj rendben lennie az ember vízumának. De akárhogy is, hogyan engedhetne meg magának egy ilyen utazást? A retúrjegy ára felemésztené mindazt, amit félretett Klára jegygyűrűjére meg az őszi tandíjra. Neki nincsenek megtakarításai, mint Tibornak, ő nem dolgozott hat évig, mielőtt iskolába került volna. Hirtelen rosszul lett, le kellett tekernie a taxi ablakát, és kitartania arcát a szélbe. – Hamarabb kellett volna szólnom neked – mondta József. – Akkor most együtt utazhatnánk. – Az én hibám – felelte András. – Nem nagyon kerestelek, amióta egyszer csontrészegre ittam magam a hálószobádban. – Sose szégyelld! – nyugtatta meg József – Legalábbis ne előttem. Legalábbis ne ezt. – Most Tiborhoz fordult. – És veled mi a helyzet? Milyen az orvosi egyetem? Ugye, Svájcban jársz? – Olaszországban. – Ja persze. Szóval, nemsokára doktor leszel. – Azért az még egy kis idő. – És ide mi szél hozott? – Hosszú történet – felelte Tibor. – De röviden nagyjából így hangzik. Udvarolok valakinek, aki nemrégiben hozzáment András egyik barátjához. De hála istennek elutazol, és nem kell többet mondanom erről. József felkacagott: – Hát ez remek! Remélem, egyszer lesz időnk a hosszabb változatra is. Kiértek a pályaudvarra, a sofőr kiszállt, hogy levegye a csomagokat a tetőről. József kinyitotta tárcáját és leszámolta a viteldíjat. András meg Tiborral együtt kikászálódott a kocsiból, segítettek neki bevinni a bőröndöket. – Szerintem jobb, ha indulsz – jegyezte meg András, miután a poggyászt rábízták egy hordárra. – Nehogy lekésd a vonatot! – Ide hallgass! – mondta József. – Ha hazaértél Budapestre, keress meg! Megiszunk valamit együtt. Bemutathatlak néhány ismerős lánynak. – Monsieur Haász, az aranyifjú – jelentette ki Tibor. – El ne feledd! – búcsúzott József és rákacsintott. Aztán vállára kapta mogyoróbarna táskáját, majd energikus léptekkel eltűnt az állomás forgatagában.

Egy hét sem telt bele, és Andrásnak már saját bőröndjeivel, saját tarisznyájával kellett ott állnia a Gare du Nordon. Pedig amikor este Tiborral elindult visszafelé a rue de Sévignére vezető hosszú úton, még csak annyit tudott, hogy be kell mennie a konzulátusra, és elmagyarázni nekik, hogy muszáj megkapnia a vízumot. Legalább a hónap végéig – legalább addig, amíg beszerzi a házassági engedélyeket és feleségül veszi a menyasszonyát. És ha már egyszer összeházasodtak, nem lenne-e jogosult francia állampolgárságért folyamodni? Nem jöhetne-mehetne tetszése szerint? Kláránál égett az összes lámpa, a nők mind bezárkóztak a hálószobába. Ilana kijött András elé, és azt mondta, ő most nem mehet be. Itt van a varrónő, és az ajtó mögött az esküvői ruha készítésének titkos munkálatai folynak. András csalódottan morgott valamit. Tiborral bement a szalonba, és leültek a kanapé két végébe. Tibor a nadrágzsebéből előhúzta a saját papírjait és megvizsgálta a vízumát. – Az enyém januárig érvényes – mondta. – És a nyári oktatásra is felvettek, bár félek, hogy a most kihagyott előadásokból, nem tudok majd levizsgázni. – De legalább felvettek. Veled nem lehet baj. – És mi lesz veled? Te mihez kezdesz? – Bemegyek a konzulátusra – felelte András. – Utána pedig a Mairie64-re. Megteszek minden tőlem telhetőt. Érvényes papírokra van szükségem, hogy megházasodhassak. A hálószobából sikongatás és nevetés crescendója szűrődött ki. Tibor összehajtotta a papírjait, és letette az asztalra. – És neki mit fogsz mondani? – Egyelőre semmit – felelte András. – Nem akarom felizgatni. – Holnap bemegyünk a konzulátusra – mondta Tibor. – Ha elmondod nekik a problémádat, talán meghosszabbítják. És ha akadékoskodnak, magukra vessenek! – és harciasan megrázta az öklét. Csakhogy neki olyan finom keze volt, mint egy zongoristának, elegáns, hosszú ujjai, az ízületei, mint a csillogó folyami kavicsok, inai úgy vibráltak, mint egy madárszárny törékeny csontjai. – Bízzuk magunkat Istenre – mondta András, és erőltetetten elmosolyodott. A Magyar Konzulátus nem messze esett a Német Nagykövetségtől, ahol Ernst vom Rath és a merénylője találkozott. Az épület első látásra akár honvágyat is ébreszthetett volna az idegenbe szakadt emberben, homlokzatán a mozaikberakás Budapest és a magyar vidék jellegzetes helyszíneit ábrázolta. A művészben azonban valami, a rútsághoz való rejtélyes vonzódás munkálkodhatott. Alakjai vagy vérszegények, vagy püffedtek voltak, a tájképekből meg éppen csak annyira hiányzott a perspektíva, hogy a nézőben halvány szédületérzést keltsen. Andrásnak amúgy sem volt étvágya reggelizni, alig aludt valamit éjszaka. Este még valahogy sikerült elkerülnie, hogy az egész helyzetet vázolnia kelljen Klára előtt, ő mégis gyanította, hogy valami nincs rendben. Vacsora után, amikor Tiborral együtt készültek átsétálni a Quartier Latinbe, Klára megállította a folyosón, és megkérdezte, hogy talán az esküvővel kapcsolatban vannak-e aggályai. – Dehogyis! Alig várom!

64

Városháza (francia).

– Akárcsak én – felelte Klára, és megölelte a sötét hallban. András megcsókolta, de az agya másutt járt. Azon töprengett, ami a taxis beszélgetés óta egyfolytában aggasztotta. Nem a konzulátus esetleges kellemetlenkedése, nem is az, hogy miből fedezi a hazautazás költségeit, hanem, hogy éppen Haász Józsefnek kellett kirohannia a pályaudvarra, aki eddig mintha csodálatosképpen mindig felmentést kapott volna a hétköznapi élet nehézségei alól – éppen Haász József csomagolt össze és utazott haza Budapestre egy dokumentumról hiányzó stempli miatt. Másnap a konzulátuson egy vörös hajú asszonyság vaskos alföldi tájszólással elmagyarázta neki, hogy a vízuma már akkor lejárt, amikor a nyár elején befejeződött az oktatás, tehát másfél hónapja illegálisan tartózkodik Franciaországban. Ha nem akarja, hogy letartóztassák, azonnal el kell hagynia az országot. Kapott egy formanyomtatványt, miszerint jogosult belépni Magyarországra. Ez meglehetősen felesleges óvintézkedésnek tűnt, hiszen András magyar állampolgár volt. De túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy ezt kellőképpen végiggondolja. Tudni akarta, mi a teendője, ha egyszer hazament Budapestre, hogyan jöhet vissza Párizsba, amilyen gyorsan csak lehet. Tibor, aki ígéretéhez híven eljött vele, zsebre dugott kézzel udvarias kérdéseket tett fel, amikor András már-már felemelt hangon követelőzött és vitatkozott volna. Tibor udvarias érdeklődésére sikerült megtudniuk, ha András kap egy levelet az iskolától, amelyben kijelentik, hogy ő az iskola nyilvántartott diákja, akinek ősszel is folyósítják az ösztöndíját, akkor Budapesten meg kell kapnia az újabb kétéves vízumot. Az érvényességhez szükséges, hogy az iskola tantestületének bármely tagja az iskola fejléces papírjára írja a levelet és lássa el azt az iskola hivatalos pecsétjével. Tibor hosszasan hálálkodott, a vörös hajú asszonyság pedig odáig ment, hogy sajnálatát fejezte ki a kellemetlenségek miatt. Ám vizenyős szemei teljes közönyt árultak el, mikor András vízumára vörössel rápecsételte, hogy ÉRVÉNYTELEN. Lejárt. Nincs többé. Haladéktalanul távoznia kell. Fölösleges is a városházára menni házassági engedélyért, sőt, ha ott meglátják a lejárt vízumát, még le is tartóztathatják. A vonatjegy minden megtakarított pénzét fel fogja emészteni, de hát nincs más választása. Ha visszajött, kezdheti elölről a takarékoskodást. Tiborral bement az École Spéciale-ba, hogy megszerezzék a kívánt hivatalos levelet, mikor azonban megpróbálták kinyitni a kaput, zárva találták. Hát persze! Augusztus hátralevő napjain zárva tart az iskola. Mindenki, még a hivatalsegédek is vakációra mentek, szeptember elejéig nem is jönnek vissza. András megeresztett egy szép magyar káromkodást a tejfehér ég felé. – Honnan szerezhetnénk levélpapírt? – tanakodott Tibor. – Meg hivatalos pecsétet? András szitkozódott, de fogalma sem volt róla. Viszont, ha létezett olyan épület, amelyet jól ismert, az az École Spéciale volt. Éppen az iskolájuk tervrajza volt az egyik terv, amit a műteremben alaposan tanulmányoztak, kimerítően felmérték az épület minden szegletét, a neoklasszikus bejárati csarnok kőalapjától a központi előadóterem gúla formájú üveges tetejéig. Ismert minden ajtót, minden ablakot, még a szénszállító csúszdát is, akárcsak azt a pneumatikus csőhálózatot, amelyen a központi iroda üzeneteit a professzorok szobájába továbbították. Tudta például, hogy ha az iskola hátsó homlokzatát a Montparnasse temető felől közelítik meg, a borostyánzuhatag alatt találnak egy rejtett ajtót, amelyet soha nem zár be senki. Azon

keresztül bejuthatnak az udvarra, onnan pedig a laza zsanérokon lógó ablakokon át akár az irodába is. A titkos átjárón keresztül András és Tibor hamarosan bent lépdelt a szünidei némaságba süppedt iskola szentséges központjában. Az irodában találtak egy iratládát tele levélpapírral és borítékkal, Tibornak a hivatalos pecsétet is sikerült felfedezni a titkár íróasztalfiókjában. Sem András, sem Tibor nem bánt ügyesen az írógéppel, csak a nyolcadik próbálkozásra sikerült összehozniuk egy épkézláb levelet, amely tanúsította, hogy András valóban az École Spéciale nyilvántartott diákja, aki az őszi szemeszterben is ösztöndíjban fog részesülni. A levél szerzőjeként Pierre Vagót tüntették fel, és Tibor olyan pompás cikornyás aláírást hamisított, amit maga Vago is megirigyelhetett volna. Végül még az iskola hivatalos pecsétjét is rányomták. Mielőtt elmentek volna, András még megmutatta azt a plakettet, amely tanúsította, hogy ő nyerte el a nagydíjat. Tibor sokáig nézegette az emléktáblát keresztbe font karral. Majd visszament az irodába, kihozott még két fejléces levélpapírt, meg egy ceruzát. Mindkét papírt ráfektette a plakettre, és átsatírozta. – Az egyiket a szüleinknek – mondta. – A másikat pedig nekem. El kellett menniük a távírdába is, hogy az érkezését megsürgönyözzék Mátyásnak. A szüleit nem akarta értesíteni, amíg Budapestre nem ért, a sürgöny megijesztené őket, egy Franciaországból jövő levél pedig talán még addig sem érkezne meg, mire visszaindul Párizsba. A hivatal írópultjainál gondoktól sújtott emberek görnyedtek a nyomtatványok fölé, és öntudatlan eleganciával mindenféle haikut fogalmaztak a születés, szerelem, pénz és halál témájára. A padlót félig megírt üzenetek borították. MAMAN STOP MEGKAPTAM..., MATHILDE STOP SAJNÁLATTAL KÖZLÖM... Miközben Tibor a távírdában kifüggesztett vasúti menetrendet tanulmányozta, András odament az ablakhoz, és nyomtatványt meg ceruzát kért. A zöld napellenzős hivatalnok az egyik írópult felé mutatott. A megjelölt helyen várta meg a bátyját, aki közben kiderítette, hogy a Duna-expressz másnap reggel 7 óra 33-kor indul és 72 óra múlva érkezik Budapestre. – Mit írjunk? – gondolkodott el András. – Túl sok a mondandóm. – Ez hogy tetszik? – kérdezte Tibor, és megnyalta a ceruza végét. – MÁTYÁS STOP CSÜTÖRTÖKÖN ÉRKEZEM BUDAPESTRE STOP FÜRÖDJ MEG STOP ÖLEL STOP ANDRÁS. – Fürödj meg? – Valószínűleg egy ágyban kell aludnotok. – Jó ötlet. Még szerencse, hogy itt vagy és segítesz. Fizettek, és a sürgöny bekerült a sorba. Andrásnak most már el kellett mennie a rue de Sévignére, és Klárának is beszámolni a történtekről. Rettegett ettől a beszélgetéstől, hogy ezeket a híreket kell megosztania vele. Házassági terveik meghiúsultak, vízuma lejárt. A legnehezebb annak a beismerése volt, hogy Klára jól érezte, tényleg baj van. És ha egész Európa sorsa ennyire bizonytalan, hogyan is nyugtathatná meg Klárát, hogy az ő sorsuk biztosabb? Ám amikor odaértek, kiderült, hogy valamilyen titokzatos okból Klára Ilanával együtt elment. Hogy miért, azt Apfelné nem volt hajlandó elárulni. Négy óra volt, egy normális napon ilyenkor Klára már tanít. Augusztusban persze az ő iskolájában sincsenek órák. Ha Ilana válása és Elisabet távozása közbe nem jön, maguk is elmehettek volna valahová, talán vissza a nizzai házba. Most viszont itt voltak együtt a városban, körülöttük

minden üzlet és étterem zárva, az egész város aranyos ködben szenderegett. András azon tűnődött, vajon hova mehetett titokban Klára és Ilana. Negyedóra múlva jöttek meg, hajuk vizes volt, bőrük rózsaszín fényben ragyogott. A hatodik kerületi török fürdőben voltak. András nem állta meg, hogy be ne menjen Klára után a fürdőszobába, hogy lássa, mit vesz fel a vacsorához. Klára rámosolygott a válla fölött, és engedte, hogy nyári ruhája a földre omoljon. Teste sápadt és hűs volt, bőre bársonyos, mint a zsályalevél. Képtelenség volt arra gondolni, hogy ő most majd vonatra száll, és akár csak egy napra is eltávolodik tőle. – Klárika – szólalt meg András és Klára szembefordult vele. A haja már megszáradt, puha tincsekben hullott a homlokára és nyakára, András olyan erősen vágyott rá, hogy legszívesebben beleharapott volna. – Mi történt? – rátette kezét András csupasz karjára. – Történt valami – felelte András. – Budapestre kell utaznom. Klára meglepetten pislogott: – De hát András! Úristen, csak nem halt meg valaki? – Nem-nem. Csak éppen a vízumom járt le. – És nem elég bemenni a konzulátusra? – Megváltoztatták a szabályokat. Józseftől tudom. Neki is el kellett menni... épp indult a Gare du Nordra, amikor találkoztunk. A kormány szerint most már én is illegálisan tartózkodom itt. Haladéktalanul távoznom kell. Holnap reggel megy a vonat. Klára felkapott egy fehér selyemruhát, és maga köré tekerte. Arcából kifutott a vér, leült egy alacsony ülőkére a szépítkező asztal mellé. – Tehát Budapestre – mondta. – Csak egy pár napra. – De mi van, ha valami nehézségbe ütközöl? Ha nem hosszabbítják meg a vízumod? Ha kitör a háború, amíg oda vagy? Lassan, tűnődve kibontotta azt a zöld szalagot, amellyel a tarkóján meg volt kötve a haja, és hosszú időn át csak tartotta a kezében azt a darab selymet. Amikor megint megszólalt, hangjából már hiányzott a megszokott kiegyensúlyozottság. – Úgy volt, hogy jövő héten összeházasodunk. És akkor most elmész Magyarországra, az egyetlen helyre, ahova nem mehetek veled. – Csak annyi idő kell, hogy odaérjek, találkozzam a szüleimmel, és már jövök is vissza. – Nem bírom ki, ha valami történik. – Gondolod, hogy én el akarok menni nélküled? – kérdezte András, és magához húzta Klárát. – Gondolod, hogy én kibírom? Két hetet nélküled, miközben Európa a szakadék szélén tántorog? Gondolod, hogy én ezt akarom? – Mi lenne, ha veled jönnék? András megrázta a fejét: – Tudjuk, hogy lehetetlen. Ezt már megbeszéltük. Rettentő veszélyes, különösen most. – Soha nem gondoltam rá, amíg Elisabet itt volt, de miatta már nem kell kímélnem magam. És András... most már megértem, milyen szenvedés lehetett anyámnak, amikor nekem el kellett jönnöm. Ő is öregszik. Ki tudja, mikor lesz lehetőségem találkozni vele? Több mint tizennyolc éve nem láttam. Talán el tudjuk intézni, hogy titokban találkozzunk, senki nem tudja meg. Ha csak rövid ideig maradunk, nem kerülünk veszélybe... már majdnem húsz éve Claire Morgenstern

vagyok. Francia útlevelem van. Miért lenne gyanús bárkinek is? Kérlek szépen, András, hadd jöjjek én is! – Nem engedhetem meg – felelte András. – Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha lebuksz és letartóztatnak. – Rosszabb lenne, mintha külön lennénk? – De hát csak két hétről van szó. – Két hét alatt bármi megtörténhet. – Ha Európában kitör a háború, itt nagyobb biztonságban vagy. – Mit érdekel engem a saját biztonságom! – Gondolj arra, hogy engem érdekel! – felelte András. Megcsókolta sápadt homlokát, arccsontját, száját. – Nem hagyhatom, hogy velem gyere. Nincs is értelme vitatkozni. Nem hagyhatom. Hamarosan haza is kell mennem, hogy összeszedjem a holmimat. Reggel fél nyolckor indul a vonatom. Úgyhogy most gondolkozz. Ülj le, és találd ki, mit szeretnél hazaküldeni Budapestre. El tudom vinni a leveleidet. – Sovány vigasz! – Képzeld csak el, mennyi vigaszt jelent az anyádnak! – András remegő kézzel érintette meg a haját, a vállát. – És végre beszélni is tudok vele, Klára. Megkérdezhetem tőle, megengedi-e, hogy feleségül vegyelek. Klára bólintott és megfogta András kezét, de már nem nézett rá. Mintha visszavonult volna egy parányi, távoli helyre, ahol meg tudja védeni magát. Amikor aztán átmentek a nappaliba, hogy Klára írhasson valamit, András odaállt a nyitott ablakba és azt nézte, hogy villan meg a növendék mogyorófák levelének sápadt fonákja. A szél a vihar szagát hordozta. András tudta, hogy Klára biztonságáért teszi, úgy viselkedik, mint egy férj. Tudta, hogy helyesen cselekszik. Klára mindjárt befejezi a levelet, és akkor búcsúzóul megcsókolja. Honnan sejthette volna, hogy ez lesz az utolsó éjszakája Párizsban? És még ha tudja is, mit tehetett volna, hogyan tölthette volna azokat az órákat? Vajon akkor egész éjjel az utcákat rója, megpróbálva fejébe vésni azokat a kiszámíthatatlan szögben kereszteződő járdákat, az illatokat, az ezerféle fényt? Vajon elrohan Rosen lakására, kirázza az ágyból, hogy szerencsét kívánjon neki politikai harcaihoz meg Salhevethez? Vagy elmegy Ben Yakov sivár lakásába, hogy még egyszer utoljára lássa? Vajon elment volna Polanerhez is, aki éppen a barátja mellett alszik, és elmondja neki az igazságot, hogy annyira szereti, amennyire csak barátot valaha szeretett, hogy neki köszönheti az életét és a boldogságát, hogy soha nem élt át még olyan örömteli izgalmat, mint amikor éjszaka együtt dolgoztak a műteremben egy olyan terven, amit bátornak és újszerűnek gondoltak? Vajon utoljára elsétált volna még a Sarah Bernhardthoz, az alvó dámához is, a poros zsöllyék, üresen kongó folyosók, a még mindig színpadi sminktől illatos öltözők közé? Bemászott volna Forestier irodájába is, hogy agyába vésse a tünékeny illúziók eszköztárát? Visszament volna a Montparnasse temető felőli ismert bejáraton át az iskola műtermébe, hogy még egyszer végigsimítsa rajzasztalának jól ismert felületét, a ceruzatartó mélyedését, a töltőceruzák rovátkált szárát, ott ahol fogni kell, a sima, kemény grafitbelet, a nyomógombját, amely megnyugtató kattanással jelezte egy-egy munkafeladat végét, a következő kezdetét? Visszament volna a rue de Sévignére, első és utolsó szívbéli párizsi otthonába, ahol először pillantotta meg Klára

Morgensternt azzal a hatalmas kék vázával a kezében? Ahol először szeretkeztek, először veszekedtek, először beszéltek leendő gyermekeikről? De hát nem tudhatta. Csak annyit tudott, hogy Klárát vissza kell tartania. Ő most elmegy, aztán majd visszajön hozzá. Nincs az a háború, nincs az a törvény vagy szabály, amely el tudja választani tőle. Begöngyölte magát azokba a takarókba, amelyekkel mindig ketten takaróztak, és egész éjszaka rá gondolt. Mellette a földön Tibor aludt a kölcsönkért matracon. Lélegzésének ismerős ritmusa kimondhatatlan nyugalmat árasztott. Mintha csak otthon lettek volna Konyáron, a kis házukban, hétvégére, mindketten hazatértek volna a gimnáziumból, és szüleik is ott aludnának a fal túloldalán, Mátyás pedig a saját kis kuckójában. Csak egy kartonbőröndje meg egy bőrtarisznyája volt. Kevéske poggyász, úgyhogy nem kellett taxit hívni. Tiborral együtt inkább kisétáltak az állomásra, ugyanúgy, mint két évvel azelőtt, amikor elindult Budapestről. Amikor áthaladtak a Pont au Change-on, gondolta, még egyszer visszanéz Klára házára, de nem volt rá idő. Egy órán belül indult a vonat. Csak a boulangerie-nél állt meg, hogy kenyeret vegyen az útra. A szomszédos trafik kirakatában, az újság címlapján az állt, hogy Csáky gróf, á magyar külügyminiszter titkos diplomáciai küldetéssel Rómába utazott a német kormány megbízásából, és a repülőtérről egyenest a találkozóra sietett, Mussolinihoz. A magyar kormány nem volt hajlandó kommentálni az utazás célját, csupán annyit mondott, hogy Magyarország boldog, ha előmozdíthatja a szövetségesei közötti egyetértést. A pályaudvar tele volt augusztusi nyaralókkal, a kövön hátizsákok és bőröndök, ládák és táskák kusza halmaza. Hamarosan Tibor is vonatra száll, és Ilanával együtt visszatér Olaszországba. A jegypénztár előtti sorban András megfogta Tibor kabátujját és megszólalt: – Szeretném, ha ott lehetnék az esküvőtökön! Tibor elmosolyodott, és azt felelte: – Én is. – Sose gondoltam volna, hogy így alakul az életed Ilanával. – Én sem mertem reménykedni benne – felelte Tibor. – Szerencsés gazfickó vagy – jegyezte meg András. – Reménykedjünk, hogy a családjával is rendben lesz a dolog – mondta Tibor. Pillantása a sor elejére siklott, ahol egy sötét hajú nő a tárcájából éppen bankjegyeket számolt le. Andrásba belehasított valami: éppen úgy hordja a haját, mint Klára, tarkóján laza kontyba kötve. Nyári kabátjának a szabása is olyan, mint Kláráé, ugyanolyan elegánsan, egyenesen tartja magát. Milyen kegyetlen játékot játszik vele a sors, éppen ebben a fájdalmas pillanatban! És amikor megfordult, hogy a tárcát visszategye a táskájába, elállt a szívverése. Mert ő volt az! A szürke szemével ránézett, és felmutatta a jegyét: vele utazik! Mondhatott András akármit, képtelenség lett volna visszatartani.

NEGYEDIK RÉSZ A láthatatlan híd

HUSZONHATODIK FEJEZET

Kárpátalja 1940 JANUÁRJÁBAN a 112/30-as munkaszolgálatos század Kárpátalján állomásozott, valahol Jármos és Takcsány között, nem messze a Ciróka folyótól. Ezt a területet Magyarország azután csatolta el Csehszlovákiától, hogy Németország visszavette a Szudéta-vidéket. Vad, sziklás vidék, cserjével benőtt hegytetők és erdős hegyoldalak, havas szurdokok, sziklák közé fagyott patakok tája. Amikor András a párizsi újságokban olvasott vagy filmhíradókat látott Ruszinföld visszacsatolásáról, ez a terület puszta absztrakció volt számára, csak egy báb Hitler sakkjátszmájában. Most viszont itt élt a kárpátaljai erdők lombsátra alatt, és a magyar munkaszolgálat útépítő brigádjában dolgozott. Miután visszatért Budapestre, egykettőre elpárolgott minden reménye a vízum meghosszabbítására. A vízumirodában a hagymától és paprikától bűzlő hivatalnok harsány nevetéssel fogadta András kérelmét. Rámutatott, hogy egy katonaköteles korú zsidónak körülbelül annyi esélye van újabb kétéves vízumra, mint annak, hogy ő, azaz Kovács Márkus, a következő vakációt, hahaha, Korfun töltse Lily Pons társaságában. Felettese, a kissé kimértebb hangú, de nem kevésbé büdös, szivar-, kolbász- és verejtékszagú férfiú, az École Spéciale-ból kapott levelet tanulmányozta, majd hazafias pillantást vetett a magyar zászlóra, és kijelentette, hogy ő bizony nem beszél franciául. Amikor András lefordította neki a levelet, az elöljáró megjegyezte, hogy ha az iskola ennyire rajong érte, akkor is rajongani fog, ha majd letöltötte kétéves katonai szolgálatát. András kitartott, egyre növekvő kétségbeeséssel és türelmetlenséggel bár, de naponta bement az irodába. Közeledett augusztus vége. Vissza kell jutniuk Párizsba. Minél tovább maradnak itt, annál rizikósabbá válik Klára helyzete. Aztán szeptember első hetében kitört a háború Európában. A lehető legátlátszóbb ürügy miatt. Lengyel egyenruhába öltözött SS-katonák támadást intéztek Gleiwitz határvároska rádióállomása ellen. Hitler másfél milliós hadsereget és kétezer tankot küldött a lengyel határon túlra. A budapesti napilapok bemutatták a lengyel lovasokat, akik karddal és lándzsával vették fel a küzdelmet a német páncéloshadosztályok ellen. A másnapi újság a csatatér képeit hozta, tele megcsonkított lótetemekkel és az ósdi fegyverek maradványaival. A páncéloshadtest katonái vigyorogva szorongatják a láb- és mellvérteket. Az újság arról is beszámolt, hogy mindezt ki fogják állítani a Berlinben épülő Győzelem Múzeumában. Néhány héttel később, amikor Németország és a Szovjetunió megállapodott a meghódított területek felosztásában, András megkapta a behívóját munkaszolgálatra. Magyarország csak tizennyolc hónappal később lépett be a háborúba, de a zsidó férfiak behívása már júliusban megkezdődött. András jelentkezett az egységénél a Soroksári úton, ahol megtudta, hogy 112/30-as számú századát Kárpátaljára vezénylik. Három hét múlva kell indulnia. A hírrel elment Mátyáshoz is, aki a Váci úti fehérneműüzletben épp új kirakatot rendezett be. Szolidan öltözött középkorú hölgyek koszorúja figyelte a járdáról, hogyan öltözteti Mátyás a próbababák sorát egyre kisebb és kisebb fehérneműkbe. Az utolsó pillanatban elkapott burleszkjelenet, mielőtt jóvátehetetlenül csorbult

volna az illendőség. András megkocogtatta az üvegablakot, de Mátyás felemelt ujjal jelezte, hogy várjon egy percet. Épp feltűzött egy lila kombinét, majd eltűnt egy törpékre méretezett ajtóban a kirakat mögött. Egy pillanattal később pedig felbukkant a bolt bejáratában, mérőszalag lógott a nyakából, kabáthajtókája tele volt tűzdelve gombostűvel. Az utóbbi két évben az esetlen, csontos kamasz fiúból sudár fiatalemberré cseperedett, aki nap mint nap egy táncos magabiztosságával, kecsesen lejti hétköznapi balettjét. Állára maradandó árnyékot vetett a borosta, torkára formás kis ádámcsutka nőtt. Sűrű sötétbarna haját és kiálló arccsontját az anyjuktól örökölte. – Még fel kell öltöztetnem egy pár drótlánykát – mondta. – De gyere be velem! Amíg betűzöm őket, elmeséled, mi újság. Az üzletből a törpékre méretezett ajtón át beléptek a kirakatba. – Melyiket kéred? – érdeklődött Mátyás a karcsú derekú próbababától. – A rózsaszín blúzt, vagy a kéket? – Szokásává vált, hogy munkaidőben rendezi be a kirakatokat. Azt tapasztalta, hogy ez folyamatosan vonzza a vásárlókat, akik feltétlenül a kiállított darabokat akarják megvenni. – A kéket – felelte András, majd így folytatta. – Nem találod ki, hova utazom három hét múlva. – Akkor, gondolom, nem Párizsba. – Kárpátaljára a munkaszolgálatos századommal. Mátyás a fejét csóválta: – Én a helyedben elszöknék. Felugranék a párizsi vonatra és politikai menedékjogért folyamodnék. Mondd, hogy nem vagy hajlandó bevonulni egy olyan országban, amelyik területeket kap ajándékba a náciktól. – Ezzel egy gombostűt nyomott a rózsaszínű blúz vállába. – Nem lehetek menekült. Eljegyeztem magam, meg akarok nősülni. A francia határ meg amúgy is le van zárva. – Akkor menj máshová. Belgiumba. Svájcba. Te magad mondtad, hogy Klára itt nincs biztonságban. Vidd el magaddal. – Örökké utazzunk, mint két csavargó? – Miért ne? Nem sokkal jobb, mint Kárpátaljára menni? – De ekkor félbeszakította a munkáját, felállt és hosszasan András szemébe nézett, egyre komorabb arckifejezéssel. – Tényleg el kell menned? – Nem látok semmilyen kiutat. Az első szolgálat csak hat hónap. – Akkor kapsz majd egy rövidke szabadságot, aztán mehetsz vissza megint hat hónapra. És akkor az egészet még kétszer végig kell csinálni. – Mátyás keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Még mindig úgy gondolom, hogy menekülnöd kéne. – Hidd el, nagyon szeretnék. – Klára nem fog örülni neki. – Tudom. Éppen hozzá megyek. Az anyjáéknál van, ott vár. Mátyás jókívánságként belebokszolt András vállába, és tartotta neki a kisajtót, amíg kisurrant rajta. András belépett az üzletbe, aztán kiment a bejáraton, és az ablakból intett Mátyásnak, ahogy átverekedte magát a bámészkodó hölgyek gyűrűjén. Alig tudta elhinni, hogy mindjárt október, és mégsem indul az iskolába. Az utóbbi napokban azon kapta magát, hogy megszállottan keresi a párizsi híreket a Pesti Naplóban. A mai lapok tumultuózus jeleneteket mutattak a pályaudvarokon, tizenhatezer gyereket evakuáltak vidékre. Ha Klárával Párizsban maradtak volna, most talán ők is elhagyták volna a fővárost, vagy talán úgy döntenének, hogy jöjjön,

aminek jönnie kell, ők maradnak. Ehelyett itt van Budapesten, az Andrássy úton sétálgat a Városliget felé, Klára gyermekkorának árnyas fasorai alá. Eddigre jóformán szokásukká vált, hogy a délutánt a Benczúr utcai házban töltik, pedig egy hónapja sincs, hogy megérkeztek Budapestre. Akkoriban még annyira bizonytalanok voltak Klára helyzetét illetően, hogy a ház közelébe sem merészkedtek. András nevén vettek ki szobát egy félreeső, pici, Cukor utcai szállodában, és úgy gondolták, az lenne a leghelyesebb, ha Klára előbb értesítené az anyját, hogy a lánya Budapesten tartózkodik, mielőtt személyesen megjelenne a házában. Másnap elment a Benczúr utcába, és József egyik barátjaként jelenttette be magát a cseléddel. A lány bevezette ugyanabba az aranyos-rózsaszínes kárpittal bevont szalonba, ahol Párizsba indulása előtt már eltöltött egy kényelmetlen órát. Az idősebb és az ifjabbik Haászné éppen az ablak melletti aranyozott asztalka fölött kártyázott, József pedig egy lazacszínű fotelben terpeszkedett, ölében könyvvel. Amikor meglátta Andrást a küszöbön, kihámozta magát a fotelből, és a tőle megszokott harsány üdvözlésben részesítette. Sajnálatának adott hangot, amiért András is kénytelen volt visszatérni Budapestre. Az ifjabb Haászné udvariasan bólintott, az idősebbik is megismerte és üdvözlésképpen rámosolygott. Ám András tekintetében valami felkelthette Klára anyjának figyelmét, mert egy pillanattal később kiterített kártyáit az asztalra tette, és felemelkedett a székről. – Lévi úr! – szólította meg. – Jól van? Nagyon sápadtnak tűnik! – Odament hozzá és olyan sztoikus arckifejezéssel nyújtott kezet neki, mint aki el van készülve a legrosszabbra. – Jól vagyok – felelte András. – Klára is. Az asszony meglepődve nézett rá, de erre József anyja is talpra állt: – Lévi úr – kezdte, majd elhallgatott. Szemlátomást elbizonytalanodott, hogyan figyelmeztesse, anélkül, hogy túlságosan sokat árulna el. – Miféle Klára? – kérdezett közbe József. – Csak nem Haász Klárára gondolsz? – De igen – mondta András. Majd elmesélte, hogy két évvel azelőtt levelet vitt Klárának az édesanyjától, és így ismerkedett meg vele. – Most Morgenstern név alatt él. A lányát, Elisabetet is ismered. József lassan visszaereszkedett a damaszthuzatú fotelbe, olyan tekintettel, mint akit ökölcsapás ért. – Elisabet? – kérdezte. – Azt akarod mondani, hogy Elisabet Claire Morgenstern lánya? Az én eltűnt nagynéném lánya? – Ekkor nyilván eszébe jutottak az Andrásról és Elisabet Morgenstern anyjáról keringő pletykák, mert elsápadt és úgy bámult Andrásra, mintha még sohasem látta volna. – Miért jött el hozzánk? – kérdezte a fiatalabb Haászné. – Mit kíván elmondani nekünk? Ekkor végre András közölte velük a hírt, amelyet át kellett adnia. Hogy Klára nemcsak jól van, de itt van Budapesten, és alig várja, hogy találkozzon az édesanyjával. Alighogy kimondta, Klára anyjának a szeme megtelt könnyel, majd a rettegés árnya ült ki az arcára. – Miért vállalta Klára ezt a rettenetes kockázatot? – kérdezte. – Attól tartok, ez részben az én hibám – felelte András. – Nekem magamnak is vissza kellett jönnöm Budapestre. Mi pedig Klárával eljegyeztük egymást.

E szavakra heves lárma támadt a szalonban. József édesanyja egészen megfeledkezett magáról, rémülettől remegő szoprán hangon tudni akarta, hogyan történhetett meg ilyesmi, majd pedig kijelentette, hogy hallani sem bírja ezt, annyira elfogadhatatlan és képtelen dolog. Hívta a cselédet, behozatta a szívgyógyszerét, majd megkérte Józsefet, hogy menjen az apjáért a bankba. Ezt az utasítást rögtön vissza is vonta, mondván, hogy ha György a munkaidő derekán sietve távozik, csak gyanakvást kelt, amire pedig nincs szükség. Közben az idősebbik Haászné azért könyörgött Andrásnak, árulja el, hol találja Klárát, biztonságban van-e, lehet-e látni. András a felbolydulás kellős közepén azon tűnődött, hogy a végén továbbra is megmaradhat-e Klára vőlegényének, vagy a bátyja és annak felesége rendelkezik valamilyen földöntúli hatalommal, amely minden köteléket képes megsemmisíteni Klára osztálya és az övé között. Haász József máris valamilyen ismeretlen, némileg ellenséges arckifejezéssel nézett rá – amiben zavarodottság, árulás, és ami a legjobban bántotta Andrást, bizalmatlanság nyilvánult meg. Hamar kiderült, az idősebb Haásznét nem lehet visszatartani, hogy azonnal el ne menjen Klárához. Már hívatta is az autót, és követelte, hogy András vigye oda hozzá. A sofőr nem fogja egészen a Cukor utcai hotelig vinni őket, a hátralevő utat gyalog teszik meg. József el sem köszönt Andrástól, felment az anyjával, hogy megnyugtassa az idegeit. Klára anyja egyetlen Andrásra vetett pillantásával jelezte, mennyire nevetségesnek tartja a menye viselkedését. Ruhájára felkapta a kabátját, és szaladt a várakozó kocsihoz. Miközben végighajtottak az utcákon, könyörgött, árulja el, jól van-e Klára, hogy néz most ki, és mindenekelőtt, akarja-e látni az anyját. – Semmit sem szeretne jobban – felelte András. – Ebben biztos lehet. – Tizennyolc év! – suttogta az idősebb Haászné, és magába roskadva elhallgatott. A kocsi néhány pillanattal később kitette őket az Andrássy út legelején. András megfogta az idősebb Haászné könyökét, és sietve elindultak. Miközben gyalogoltak, az asszonynak meglazult a kontya és kapkodva felkötött sálja is leomlott a vállára. András éppen csak el tudta kapni a lila selyemsál csücskét, amikor a hotel szűk előcsarnokába léptek. Az öntöttvas lépcső alján szótlan zaklatottság vett erőt Klára anyján. Lassan, eltökélt léptekkel kapaszkodott felfelé, mintha időre lenne szüksége, hogy elpróbálhassa magában ezt az ezerszer elképzelt pillanatot. Amikor András jelezte, hogy ez az emelet lesz az, az asszony szó nélkül követte a folyosón, és komoly arccal nézte, ahogy előkeresi zsebéből a kulcsot. Klára ott állt az ablaknál, őzbarna ruhában, a késő délelőtti fény megvilágította az arcát, kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Anyja úgy ment oda hozzá, mint egy alvajáró. Odalépett az ablakhoz, megfogta Klára kezét, megérintette az arcát, a nevén szólította. Klára remegve anyja vállára hajtotta a fejét és zokogott. Ott álltak és reszkettek némán, András egyre csak nézte őket. Most az ellenkezője játszódott le annak, amit néhány hete átélt, amikor Elisabet hajóra szállt. Most visszatért az eltűnt gyerek, kézzelfoghatóvá vált a megfoghatatlan. Tudta, hogy ez a találkozás egy ütött-kopott szálloda legfelső emeletén játszódik le, Budapest egyik nem túlságosan vonzó utcájában, mégis úgy érezte, olyan földöntúli egyesülésnek, olyan megdöbbentő egymásra találásnak lett tanúja, hogy el kellett fordulnia. Ezen a ponton találkozott Klára múltja és jelene, és most azt sem tartotta lehetetlennek, hogy ők ketten új életet kezdhetnek. Akkoriban még nem volt tisztában azzal, hogy milyen nehézségek

várnak rá a budapesti vízumirodában, a francia határ még nyitva állt előtte, minden lehetségesnek tűnt. Most, négy héttel később csak annyit tudott biztosan, hogy nem térhet vissza Párizsba, ahogyan szerette volna. Mi több, hamarosan elragadják Klárától, elküldik valami távoli, ismeretlen erdőségbe. Amikor délután visszaérkezett a Benczúr utcába azzal a hírrel, amelyet nemrég megosztott az öccsével – hogy három héten belül kárpátaljai bevetésre viszik -, nagy megkönnyebbülésére Klárán kívül senki sem várt rá. Klára kedvenc emeleti szobájába kérette a teát, abba a csinos budoárba, amelyben volt egy kertre néző ablakülés. Mint Andrásnak elmesélte, gyerekkorában ide menekült, ha egyedül akart maradni. Nyulas szobának nevezte, mert a kandallópárkány fölött Dürer gyönyörű, híres metszete lógott, amelyen egy mezeinyúlkölyök gubbaszt félprofilban, púposra görnyeszti puha szőrű hátát, és lesunyja a fülét. Klára begyújtatott a kandallóba, és süteményt kért a teához. Miután azonban András elmondta neki, amit a zászlóaljirodában közöltek vele, csak ültek némán és bámultak a diós meg mákos rétessel teli tálra. – Haza kell jutnod, amint megnyitják a francia határt – mondta végül András. – Belegondolni is rettenetes, milyen veszélyben vagy. – Párizsban sem lennék nagyobb biztonságban – felelte Klára. – Ott is bármikor bombázhatnak. – Vidékre kellene menned Apfelnéval. Mehetnél például Nizzába. Klára megrázta a fejét: – Nem hagylak itt. Össze fogunk házasodni. – De hát őrültség itt maradni – mondta András. – Előbb-utóbb kiderül, hogy ki vagy. – Semmi nem köt már Párizshoz. Elisabet elment. Itt vagy te, itt van az anyám, meg György is. Nem mehetek vissza, András. – És a barátaid, tanítványaid, az életed többi része? Klára megrázta a fejét: – Franciaországban háború van. A tanítványaim elmentek vidékre. Mindenképpen be kell zárni az iskolát, legalábbis egy időre. Lehet, hogy nem tart sokáig a háború. Ha egy kis szerencsénk van, mire visszajössz a katonai szolgálatból, már vége. Akkor megint megkapod a vízumot, és együtt hazamegyünk. – És egészen addig itt maradsz, ahol veszélyben vagy? – A te neved viselem majd. Senkinek nem lesz rá oka, hogy utánam kutakodjon. Kiadom a párizsi lakást meg próbatermet, és bérelek egy kis lakást itt, a zsidónegyedben. Talán lesz néhány magántanítványom. András felsóhajtott, és két kezével megdörzsölte az arcát: – Ezt nem fogom kibírni – mondta. – Hogy arra gondoljak, itt élsz Budapesten, illegálisan. – Párizsban is törvényen kívül éltem. – De a törvény annyival távolabb volt tőled! – Nem hagylak itt Magyarországon – felelte Klára. – Nem mondhatok mást. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy a Dohány utcai zsinagógában fog megházasodni Klárával, sem pedig azt, hogy ott lesznek a szülei is, meg Mátyás is, azt pedig végképp nem, hogy még Klára családja is részt vesz rajta. Anyja, aki özvegyi ruháját egybeszabott rózsaszín selyemruhára cserélte, örömkönnyeket sírt. Az ifjabbik Haászné összeszorított szájjal állt, leomló Vionnet estélyi ruhájában. Bátyja, György, akiben a Klára iránti szeretet legyőzött minden esetleges fenntartást

Andrással szemben, olyan büszkén és aggódva lépdelt, mintha legalábbis ő lenne a menyasszony apja. Haász József csak csendes távolságtartással szemlélte az eseményeket. Esküvői sátruk Szerencsés Béla imasáljából készült, Klára jegygyűrűje pedig abból az egyszerű aranygyűrűből lett, amely még az anyjától maradt Szerencsés Bélára. Egy októberi délután esküdtek össze a zsinagóga udvarán. Szóba sem jöhetett, hogy a szentélyben tartsanak nagyszabású szertartást. Egybekelésükből semmi nem kerülhetett nyilvánosságra, kivéve azt a kis papírmunkát, amely Haász Klárát még jobban eltávolította egykori önmagától. A májusi zsidótörvény miatt nem válhatott magyar állampolgárrá, felvehette azonban András vezetéknevét, ezen a néven lakhatási engedélyért is folyamodhatott. András apja maga olvasta fel a házassági szerződést, miután a rabbiiskolában arameus nyelvet is tanult. És András anyja, aki még a néhány esküvői vendég előtt is szégyenlősen viselkedett, adta át a poharat, amelyet aztán neki szét kellett törnie a sarkával. Azonban sem az esküvői szertartáson, sem utána, a Benczúr utcai ebéden senki egyetlen szóval sem említette András közelgő indulását Kárpátaljára. Pedig mindenki tudott róla, és a nap minden történését átszínezte, mint valami rossz előérzet. Aztán kiderült, József elkerülte, hogy hasonló sorsra jusson – kormánytisztviselők megvesztegetésével a Haász családnak sikerült mentességet szereznie a számára. A felmentés árát a Haász család vagyonához mérték: az illető kormánytisztviselőnek kellett ajándékozniuk azt a balatoni házat, ahol Klára gyermekkorában a nyarakat töltötte. Józsefnek meghosszabbították a diákvízumát, visszatérhet Franciaországba, amint a határokat megnyitották. Azt azonban senki nem tudhatta, hogy erre mikor kerül sor, mint ahogy azt sem, hogy vajon Franciaország beengedi-e területére a Németországgal szövetséges országok polgárait. András szülei nem voltak abban a helyzetben, hogy az ő felmentését ki tudják eszközölni. A fatelep a megélhetésüket is alig biztosította. Klára felvetette, hogy talán a bátyja tudna segíteni, de András hallani sem akart róla. Egyfelől félő volt, hogy András ezáltal felhívná a hatóságok figyelmét a Haász családhoz fűződő kapcsolatára, másfelől nem szeretett volna anyagi terhet jelenteni Györgynek. Klára kétségbeesésében azt javasolta, adják el párizsi lakását és próbatermét, de András erről sem volt hajlandó beszélni. Az a lakás a rue de Sévignén Klára otthona. Ha bizonytalanná válik a helyzete Magyarországon, mindenképpen rögtön vissza kell térnie oda. De a döntésnek volt egy kevésbé gyakorlatias oldala is. Ameddig Klárának megvan a lakása és próbaterme, bármikor visszaképzelhetik magukat Párizsba. András ki fogja bírni azt a kétéves munkaszolgálatot, addigra, mint Klára mondta, talán a háború is véget ér, és akkor visszatérhetnek Párizsba. A Benczúr utcában tartott menyegzői ünnepség alatt András néhány boldog óráig majdnem meg tudott feledkezni közelgő indulásáról. Az egyik nagyobb szobában, ahonnan minden bútort kivittek, székestől felemelték menyasszonyával együtt, miközben a zenészek cigányzenét játszottak. Utána András, Mátyás és az apjuk együtt táncoltak, karon fogták egymást és pörögtek, amíg meg nem tántorodtak. Haász József, aki ugyan az esküvőt ellenezte, a házigazda hálás szerepét nem tudta visszautasítani, és mindenkinek teletöltötte a poharát pezsgővel. Mátyás pedig azzal nevettette meg a vőlegényt és a menyasszonyt, hogy Chaplin modorában előadott egy sztepptáncot, amelyben egy összecsukló sétapálca és egy folyton elugráló kalap is szerepelt. Klárának a könnyei potyogtak a nevetéstől. Sápadt

homloka kipirult, sötétlő fürtjei kibomlottak a chignon65 alól. András azonban nem tudott teljesen megfeledkezni arról, hogy mindez csak röpke a boldogság, hamarosan meg kell csókolnia a menyasszonyát búcsúzóul, és fel kell szállnia a Kárpátaljára induló vonatra. Öröme egyébként sem lett volna felhőtlen. Képtelen volt nem észrevenni, hogy az ifjabb Haászné milyen hűvösen viselkedik, vagy hogy mennyi minden emlékeztet arra, hogy Klára fiatalkorában mennyire más életet élt, mint ő. András anyja, akármennyire is elegáns volt szürke estélyi ruhájában, mintha mindig félve érintette volna Haászék finom pezsgőspoharait, apja pedig nem sokat tudott beszélgetni Klára bátyjával, pláne nem Józseffel. Ha Tibor ott lenne, gondolta András, ő át tudná hidalni a távolságot. Tibor azonban természetesen távol volt, ahogy az a másik három barát is, akiknek a távolléte pedig valahogy valószerűtlenné tette a nap eseményeit: Polaner és Rosen, aki azért táviratban gratulált, meg Ben Yakov, aki viszont továbbra is teljes hallgatásba burkolózott. András sejtette, hogy Klára minden boldogsága mellett is megéli a maga saját bánatát. Bizonyára eszébe jut az apja, meg Elisabet, aki tőle sok ezer kilométerre van. A háborúról társalogtak, meg arról, hogy Magyarország milyen szerepet játszhat benne. Most, hogy Lengyelország elesett, magyarázta Haász György, talán Anglia és Franciaország rákényszeríti a tűzszünetet Németországra, mielőtt Magyarország kénytelen lenne szövetségese segítségére sietni. András ezt merész gondolatnak találta, de hát szükség is volt optimizmusra ezekben a nehéz időkben. Október közepén jártak, az év egyik utolsó meleg délutánja volt. Ferdén áradt a fény a platánfákra, aranyló köd gyűlt össze a kertben, mintha méz csepegne. Ahogy az ereszkedő Nap egyre jobban megközelítette a kerti fal peremét, Klára kézen fogta Andrást, és kivezette a házból. A kert sarkába mentek, oda a fagyalsövény mögé, ahol az a márványpad állt a lezúduló borostyán alatt. András leült és Klárát is az ölébe ültette. Nyakán meleg, nyirkos volt a bőr, a rózsák illata összekeveredett a veríték zamatával. Klára odahajolt, és amikor András megcsókolta, érezte a menyegzői torta ízét a szájában. Ez a pillanat újra meg újra eszébe jutott azokon az éjszakákon, a Kárpátok lábainál. Meg az is, amit utána a Gellért Szálló lakosztályában töltöttek el. Rövidre szabott mézeshetek jutottak nekik, összesen három nap. Most mindez olyan volt, mint egy falat kenyér; amikor mint férj és feleség bejelentkeztek a szállodába, Klára megkönnyebbült tekintete, amikor végre magukra maradtak a szobában, meg hogy milyen meglepően szégyenlősnek bizonyult a nászi ágyban, a reggeli ébredéskor meztelen hátának íve az összekuszálódott ágyneműben, ujján a jegygyűrű szokatlan súlya. Nemcsak az arany meg a mindenfelől áradó piszok és szürkeség ellentéte miatt tűnt értelmetlen luxusnak most, a munkához viselni ezt a gyűrűt, hanem azért is, mert az ő édes titkaikat jelképezte. Ani l’dodi ve dodi li, idézte neki Klára héberül azt a sort az Énekek énekéből, amikor átadta. Az én szerelmesem enyém, és én az övé. Klára őhozzá tartozik, ő pedig Klárához, még amikor itt van, Kárpátalján, akkor is. Munkaszolgálatos társaival egy elhagyott falu egyik gazdátlan tanyáján laktak, közel a kőfejtőhöz, amelyből, aki csak akarta, réges-rég elvitte az összes gránitot. Ötvenen aludtak a pajtában, húszan egy átalakított csirkeólban, harmincan az istállókban, még ötvenen pedig az újonnan felhúzott barakkokban. Az osztag vezetői, a századparancsnok, az orvos és a művezetők a tanyaépületben aludtak, 65

Konty (francia).

ahol folyóvíz volt, meg igazi ágyak. A pajtában mindenkinek egy priccs jutott, rajta szalmával kitömött matrac. Minden priccs lábánál fából készült szerszámosláda állt, rányomva a tulajdonos azonosítószáma. Az élelmezés szűkös volt, de legalább állandó. Reggel kávé és kenyér, délben krumplileves vagy bab, este megint leves és kenyér. Volt elegendő ruhájuk, hogy melegen tartsa őket, nagykabát és téli egyenruha, gyapjú alsónemű, gyapjúzokni, merev fekete bakancs. A kabát, ing és nadrág jóformán azonos volt a magyar hadsereg többi egységének egyenruhájával. Az egyetlen különbség a hajtókájukra varrott M betű, ami a munkaszolgálatosokat jelölte. De soha senki nem mondta, hogy munkaszolgálat, mindenki csak azt az egyetlen gyűlöletes szótagot köpte ki magából: musz. A muszban ugyanolyan az ember, mint a hadsereg bármelyik másik alakulatánál, mondták a századbeli bajtársai. Az egyetlen különbség, hogy itt még a szarnál is kevesebbet ért az ember élete. A muszban, mondták, ugyanolyan zsoldot kap, mint bármelyik másik besorozott katona, ami épp elég ahhoz, hogy a család éhen haljon. A musz nem akarta megölni az embert, csak addig dolgoztatni, amíg már maga is meg akart halni. És persze volt még egy nagy különbség. Ebben a munkaszolgálatos században mindenki zsidó volt. Honvédelmi Minisztérium túl veszélyesnek ítélte, hogy fegyvert adjon a zsidók kezébe. A honvédség megbízhatatlannak minősítette őket, és azért kellett Kárpátaljára jönniük, hogy fát vágjanak, utakat, hidakat építsenek, barakkokat emeljenek az ott állomásozó csapatoknak. Andrásnak olyan kiváltságai is voltak, amelyekre nem számított. Házas emberként több zsoldot, még lakástámogatási segélyt is kapott. Királyi pecséttel ellátott fizetési könyve volt, havonta kétszer kapott zsoldot állami utalványon. Levelet és csomagot is küldhetett meg fogadhatott, viszont mindent átvizsgáltak. Miután pedig volt érettségije, munkaszolgálatos tiszti rangban szolgált. Húszfős brigád vezetője volt. Tiszti sapkát hordott és dupla sávot a zsebén. A brigád többi tagja köteles volt szalutálni előtte, és „uram”-nak szólítani. Az ő dolga volt, hogy névsort olvasson és kijelölje az éjszakai őrséget. Húsz emberének hozzá kellett fordulnia, ha bármilyen kérése vagy problémája volt, vitás kérdésekben neki kellett döntenie. Hetente kétszer jelenteni tartozott a századparancsnoknak a brigád helyzetéről. A 112/30-ast azért küldték ki, hogy egy sávban megtisztítsa az erdőt a tavasszal építendő út számára. Reggel még sötétben keltek, és olvasztott hólével mosakodtak. Felöltöztek, és begyömöszölték lábukat a hidegtől megkeményedett bakancsba. A fatüzelésű kályha parázsló félhomályában hajtották fel a keserű kávét és kapták be a kenyéradagjukat. Utána következett a reggeli torna, fekvőtámasz, oldalra hajolgatás, békaügetés. Aztán az őrmester felsorakoztatta őket az udvaron, fejszéjüket a vállukra vették, mint valami puskát, és a sötétben útnak indultak a munkaterületre. Egyetlen csoda történt Andrással ezen a helyen, mégpedig valakinek a személyében, akivel munkaszolgálatos bajtársai között találkozott. Nem más volt, mint Horovitz Mendel. Hat évig diákoskodtak együtt Debrecenben. Mendel az 1936os olimpiai válogatón magyar rekordot döntött 100 méteres síkfutásban és távolugrásban. A magyar olimpiai csapatba is bekerült tíz teljes percre. Utolsó ugrása után valaki a vállára terítette a hivatalos egyenruha zakóját, és odavezette a regisztrációs asztalhoz, ahol a csapattitkár minden egyes beválogatott atlétának feljegyezte a személyes adatait. A név és születési hely után azonban a harmadik

kérdés a vallás volt, és ezen Mendel elbukott. Persze ő előre tudta, hogy zsidók nem vehetnek részt az olimpián, de egyfajta tiltakozásból mégis elment a válogatóra, abban a hiú reményben, hogy hátha az ő kedvéért kivételt tesznek. Természetesen nem tettek, amit később a csapatvezetők alaposan megbántak. Mendel 100-méteres rekordja alig egytized másodperccel maradt el Jesse Owens aranyérmes idejétől. Amikor Mendel és András összefutott a pályaudvaron mint budapesti munkaszolgálatos, a sok-sok hátba veregetés és rikongatás következtében rögtön fegyelmi vétséggel kezdték munkaszolgálatos idejüket. Mendelnek markáns arca, fanyar V-alakba görbülő szája, lepkecsápra emlékeztető szemöldöke volt. Zalaszabarban született és anyai nagybátyja költségén tanult a debreceni gimnáziumban, aki pártfogoltját mindenképpen matematikusi pályára akarta irányítani. Mendel azonban nem vonzódott a matematikai absztrakciókhoz, de minden tehetsége dacára atlétikai karrierre sem vágyott. Újságíró szeretett volna lenni. Az olimpiai csapatnál szerzett kudarcát követően olvasószerkesztői állást szerzett a budapesti Esti Kurírnál. Hamarosan saját rovatot kezdett írni, álnéven szatirikus, zsurnalisztikai ínyencségeket csúsztatott a szerkesztő postaládájába, amit időnként le is hoztak. Egy éve dolgozott az Esti Kurírnál, már átvészelte azt az elbocsátási hullámot, amely az új hatszázalékos zsidó kvóta bevezetését követte a sajtóban, amikor behívták. András meglehetősen bizakodónak mutatkozott a kárpátaljai bevetésükkel kapcsolatban. Azt mondta, szeret a hegyekben lenni, és kétkezi munkát végezni a szabadban. András persze nem bánta volna, ha élesebbek a szerszámok, bőségesebb az élelmezés, az időjárás enyhébb és a munka önként választható. A hatalmas erdei munkaterületen minden egyes fa kivágása egy külön szertartás keretében zajlott. Fejszéjével Mendel ejtette az első vágást, majd András beleillesztette a rönkfűrész pengéjét. Mindketten megragadták a nyelét, és nekifeszültek a munkának. Amikor áttörték a külső kérget, édeskés illatú fűrészpor szállt fel, amikor pedig belevágtak a törzsbe, hirtelen nagyobb ellenállásba ütköztek. Vékony acélékeket kellett verniük a nyílásba, hogy be ne záruljon. A középéhez érve, ahol tömörebb a fa, sikítani kezdett a fűrész. Néha félórába is beletelt, hogy át tudtak vágni egy harminc centiméteres törzset. Aztán sietve át kellett menni a túloldalra, hogy ott fejezzék be a küzdelmet. Amikor már csak néhány centiméter volt hátra, újabb ékeket vertek be, és kihúzták a fűrészt. Mendel elkiáltotta magát: Vigyázz, dől a fa, és meglökte a törzset. Nyikorgó, nyöszörgő hangok jöttek sorban, ahogy a lökés ereje végigfutott a fa törzsén, és a felső ágak nekicsapódtak a szomszédos fáknak. Ebben a pillanatban hal meg a fa, gondolta András, ebben a pillanatban szűnik meg felfelé ágaskodó élőlénynek lenni, és válik szándékuk szerint faanyaggá. A kidőlő fa óriási szelet csap maga előtt, az ágak százféle hangon süvítve hasítják a levegőt, miközben a törzs a földre zuhan. Mikor eléri a földet, az erdei talaj beleremeg irtózatos tömegébe. A lökést András bakancsának a talpa is átveszi, csontjain át eljut a feje tetejéig, úgy verődik vissza a koponyájában, mint a puskalövés. Pillanatnyi visszhangos csend következik, néma Kaddis a fáért. A csendet a munkavezető kiáltása töri meg: Jól van, emberek, gyerünk tovább! Aztán le kell gallyazni a tűzifának való ágakat, a csupasz törzset pedig elvonszolni azokra a hatalmas, lapos platójú teherautókra, amelyek elviszik a vasútállomásra, hogy onnan vonaton jusson el Magyarországra.

Mendellel elsőrangú csapatot alkottak. A munkaszolgálatosok közül ők dolgoztak a leggyorsabban, még a munkavezető dicséretét is kivívták. Az adott körülmények közt persze nem sok öröm volt a munkában. Kiszakították az életéből, nemcsak Klárától választották el, hanem minden mástól is, ami az elmúlt két évben fontos volt számára. Fát vágott októberben ahelyett, hogy Le Corbusier-vel beszélte volna át az indiai sportklub tervét. Fát vágott novemberben, ahelyett, hogy a harmadéves kiállításra adott volna be munkát. És fát vágott decemberben, ahelyett, hogy letette volna félévi vizsgáit. Tudta persze, hogy a háború a tanévet is bizonyára késleltette, de mostanára valószínűleg újra elindult. Polaner, Rosen és Ben Yakov, mi több, azok a vigyorgó fiúk, akik a Prix de Amphithéâtre után kigúnyolták, nyilván nyílegyenesen haladnak a diploma felé, és közben határozott fekete vonalakkal vetik papírra a fejükben elképzelt épületeket. A barátai nyilván ma is beülnek esténként a Kék Galambba, élik tovább az életüket a Quartier Latinben. Legalábbis így képzelte, amíg Klára nem küldött neki egy egész csomagra való levelet, amelyek közt Párizsból jött üzenetek is voltak. Polaner, mint András megtudta, belépett az idegenlégióba Bárcsak te is beléphetnél velem, írta. Most az École Militaire-ben kapok kiképzést. Ezen a héten pisztollyal tanultunk lőni. Életemben először égek a vágytól, hogy lőfegyvert használjak. Az újságok tele vannak rémtörténetekkel. SS Einsatzgruppék tanárokat, művészeket, cserkészeket szednek össze, és végeznek ki a városok főterein. A lengyel zsidókat vonatra rakták, és a Lublin körüli borzalmas mocsárvidékre vitték őket. A szüleim egyelőre Krakkóban maradtak, de apám elvesztette a gyárát. Ha kell, az életem árán is harcolni fogok a Reich ellen. Rosen, mint kiderült, azt tervezte, hogy Salhevettel Palesztinába emigrál. A város üres nélküled, kaparta oda a jellegzetesen kusza kézírásával. Azt veszem észre magamon, hogy nincs türelmem a tanuláshoz. Olyan fölöslegesnek tűnik a tanulás, miközben egész Európa háborúzik! De én nem akarom a tankok elé vetni magam, mint Polaner. Inkább életben maradok és dolgozom. Salhevet szerint jótékonysági szervezetet kellene alapítanunk, hogy kijuttassuk a zsidókat Európából. Gazdag amerikaiakat keresni, akik támogatják. Okos lány. Talán létre is tudja hozni. Ha minden jól megy, májusban indulunk. Mostantól fogva csak héberül írok neked. Ben Yakovot szellemileg annyira kimerítették az előző évek eseményei, hogy most egy évet kihagy az iskolából, leköltözik a roueni szülői házba. Nem is ő adott hírt magáról, hanem Rosen, de szerinte hamarosan Ben Yakov is jelentkezni fog Andrásnál. Szó, ami szó, Klára egy táviratot is csatolt ugyanehhez a levélcsomaghoz, amely az ő budapesti címére érkezett: ANDRAS STOP NINCS HARAG KOZTUNK STOP MINDEN DACARA OROKKE A BARATOD STOP ISTEN OVJON MINKET STOP BEN YAKOV. Klára hetente írt. Az ő tartózkodási engedélye minden gond nélkül megérkezett. A kormány szemében ő csak Claire Lévi volt, egy magyar munkaszolgálatos francia születésű felesége. A rue de Sévignén levő lakást bérbe adta egy Párizsba menekült francia zeneszerzőnek, a zeneszerző pedig ismer egy balettoktatót, aki boldogan kivett volna magának egy próbatermet. Úgyhogy azt is sikerült kiadni. Klára most a Király utcában bérel lakást, és ahogy remélte, talált magának egy balett-termet is. Új magántanítványokat vett fel, kisebb osztályokkal hamarosan meg is kezdi az oktatást. Csendes visszavonultságban él, naponta találkozik az édesanyjával, vasárnap délutánonként a bátyjával sétál a parkban, együtt felkeresik egykori mesterének, Viktor Romankovnak a sírját, aki, miután húsz évet tanított a Magyar Királyi Operaház balettkarában, agyvérzésben hunyt el. Budapest tele van

emlékekkel, írta. Néha teljesen megfeledkezik arról, hogy felnőtt asszony, néha, amikor a Benczúr utca környékén barangol, még feltör benne a remény, hogy otthon életben találja az apját, a bátyja még nyurga gimnazista, neki még megvan a lánykori szobája. Néha bánatos, leginkább András hiányzik neki. De nem szabad őt félteni. Jól van, és úgy tűnik, minden biztonságos. András persze mégiscsak aggódott, de jólesett hírt kapni róla – hogy ő legalább annyira biztonságban érzi magát, hogy ezt tudja mondani. A legújabb leveleit mindig a kabátzsebében tartotta. Amikor újat kapott, a legrégebbit mindig áttette a szerszámosládájába, egy zöld hajszalaggal betekert kötegbe. Esküvői képüket a Pomeranz és Fiai feliratú márványmintás dossziéban őrizte. Folyamatosan számolta és számolta a napokat a szabadságig, szakadatlanul, élete leghosszabb telén át. Tavasszal az erdőket betöltötte a fekete föld illata és a hajnaltól alkonyatig tartó madárcsicsergés. Éjszaka új függönyt tettek ki a munkatelepre vezető út mentén álló üres házakban. Gyerekek tűntek fel a mezőkön, kerékpárosok az utakon, az út menti fogadóból sült kolbász szaga csapott ki. A megígért szabadságot nyár végére halasztották, túl sok a munka, mondta a parancsnok, nem állhat le a század. Hál’ isten, vége a télnek, írta az anyja. Mindennap az én Andráskámért aggódom, aki ott van a hegyekben, abban a rettenetes hidegben. Tudom, hogy erős vagy, de anyád mindig a legrosszabbtól tart. Most már jobbat is magam elé tudok képzelni. Melegben vagy, talán könnyebb lett a munkád, nem olyan sokára itthon leszel. Ugyanezekbe a hegyekbe, ahol András társaival együtt a munkaszolgálat végeérhetetlen hónapjait nyögi, most magyarok érkeztek levegőzni, zamatos bogyókat habzsolni friss tejszínhabbal, úszkálni a dermesztően hideg tavacskákban. A munkaszolgálatosok azonban ugyanúgy robotoltak tovább. Ahogy felengedett a fagy és puhább lett a talaj, az út nyomvonalába eső fákat eltakarították, a 112/30-as munkaszázadnak el kellett távolítania a terebélyes facsonkokat, hogy elsimíthassák és sóderrel szórhassák fel az út alapját. A nyári hónapok már feltűntek a látóhatáron, forróságot ígértek az aszfalt és kátrány közepén. Úgy látszott, hogy soha semmi nem fog változni. Aztán júniusban még egy köteg levél érkezett Klárától, hírt kapott végre Tiborról, meg Franciaországról is. Tibor és Ilana hosszú jegyesség után májusban összeházasodott. A végén a lány szülei is megbékéltek. A pár nevében egy bizonyos Rabbi di Samuele járt közben. Olyan szerencsésen közvetített, hogy Ilana anyja és apja végül elhívta Tibort magukhoz sábeszkor vacsorára. Tibor így írt: Még ekkor is attól féltem, hogy a szemem közé fog csapni. Tudod, nem Ben Yakov volt a gazember, hanem én. Én kísértem el a lányukat a vonaton. Valahányszor valamivel hozzászóltam a Biblia magyarázatához, apja úgy nevetett, mintha szórakoztatná a tudatlanságom. Ilana anyja szándékosan nem tett elém ételt. A vacsora közepén azonban a Magasságos kockázatos közbelépésre szánta el magát. Ilana apja szívrohamot kapott és félholtan esett ki a székből. Én tartottam életben, pumpáltam a mellkasát, amíg meg nem érkezett az orvos. A végén életben maradt, és belőlem lett az est hőse. Signore és Signora di Sabatónak megváltozott a véleménye rólam. Ilanával még abban a hónapban összeházasodtunk. Amikor lejárt a vízumom, hazamentünk Magyarországra, és azóta Budapesten lakunk, nem messze a te csodálatos feleségedtől. Mindent megteszünk, próbálunk jó társaságot nyújtani neki, és megszerezni a szükséges papírokat, hogy visszatérhessünk Olaszországba. Anyához és apához is elvittem az én Ilanámat, kölcsönösen megkedvelték egymást. Apánk kicsit be is csípett, az este végén arra buzdított, hogy menjünk,

csináljunk neki unokákat. Ami az öcsénket illeti, ő továbbra is vadul. Ezen a héten mutatkozik be az Ananász-klubban, ahol jó pénzért szteppel egy fehér zongora tetején. Valahogy sikerült letennie az érettségi vizsgáit is. Még mindig kirakatokat rendez, de már annyi ügyfele van, hogy el sem tudja látni őket. A barátnője viszont elhagyta egy csirkefogóért. Üdvözöl, és a csatolt képet küldi neked. A képen Mátyás látható cilinderben, fehér nyakkendőben, kezében bottal, egyik lába keresztben a másik fölött, a cipőtalpán megvillan a kopogó fémsarok. Egyfolytában rád gondolok, írta Tibor. Remélem, soha nem lesz szükséged arra az egészségügyi csomagra, amit ezzel a levéllel küldök, mindenesetre megpróbáltam összeállítani neked egy miniatűr tábori kórházat. Közben folyamatosan féltelek, biztonságban vagy-e, de bízom benne, hogy erős vagy, szerető bátyád: TIBOR. A következő levelet maga Klára írta, újságkivágást mellékelt hozzá, amelyen a német Tizennyolcadik Hadsereg masírozik Párizs utcáin, és hatalmas német zászló lóg az Hôtel de Ville-ről. András a priccsén ült és a fényképet nézegette. Az a rövidke idő jutott eszébe, amikor először átutazott Németországon. Olyan régen történt, mintha több földtörténeti korszakkal ezelőtt lett volna. Amikor megálltak Stuttgartban, és ő kenyeret akart venni a péknél, ahol nem szolgáltak ki zsidókat. Ott látta lobogni azt a vörös zászlót a vasútállomás homlokzatán, a nemzetiszocialista láz fékevesztett, ötemeletes lángolását. Képtelen volt elhinni, amit a csatolt cikk állít, hogy most ugyanilyen zászló lobog Párizs összes középületén, hogy Daladier utódja, Paul Reynaud lemondott az új elnök, Philippe Pétain pedig kijelentette, hogy Franciaország együttműködik Hitlerrel egy új Európa kialakításában. Még a Liberté, Egalité, Fraternité hármas jelszavát is újra cserélték: Munka, Család, Haza. Az a szóbeszéd járta, hogy a francia hadseregbe önkéntesen belépett zsidókat eltávolítják az egységekből és koncentrációs táborokba zárják, ahonnan aztán majd keletre fogják deportálni őket. Polaner. Hangosan mondta ki a nevét, bele a barakk szénaillatú, nyirkos levegőjébe. Égett a szeme. Itt volt, több ezer kilométerre otthonról, tehetetlenül, semmit nem tehetett, senki nem tehetett semmit. Hitler már megkaparintotta, amit akart, övé lett Lengyelország. Övé lett Luxemburg, Belgium, Hollandia, Csehszlovákia, Jugoszlávia. A háromhatalmi egyezmény tagjaként övé volt Olaszország, szövetségesként Magyarország, most pedig már Franciaország is. Meg fogja nyerni a háborút, és akkor mi lesz a legyőzött nemzetek zsidóival? Vajon tényleg emigrációra kényszeríti őket, deportálja a feldúlt Lengyelország közepén elterülő mocsaras vidékre? El sem lehetett képzelni, mi lesz a sorsuk. Kiment a holdvilágos udvarra, hogy elolvassa Klára levelét. Nedves éjszaka volt, köd lebegett a sorakozótér fölött, ahol a júniusi esőktől elburjánzott a fű. A pajta ajtajánál őrködő katona megbiccentette a sapkáját András jöttére. Mind ismerték egymást, senki nem gondolta, hogy bárki meg akarna szökni. Itt, Kárpátalján nem volt hova menni. Hamarosan amúgy is megkapják első szabadságukat; ingyen utazhatnak Budapestre. András kiválasztotta az egyik legnagyobb követ a sorakozótéren. A Hold erős fehér fénnyel sütött rá az összegyűrt zsebkendőkre emlékeztető felhők között. Drága Andráska! Franciaország elesett. Alig tudom elhinni ezeket a szavakat, miközben leírom neked. Igazi borzalmas tragédia. A világnak elment a józan esze. Apfelné azt írja, hogy egész

Párizs délre menekült. Igazán szerencse, hogy most itt vagyok Magyarországon, nem pedig Franciaországban, náci lobogók alatt. Hálás vagyok a május 15-i leveledért. Milyen óriási megkönnyebbülés tudni, hogy jól vagy, átvészelted a telet! Már csak néhány hónap és itt leszel! Közben tudd, hogy én is jól vagyok, amennyire egyáltalán jól lehetek nélküled. Már huszonöt tanítványom van. Mindegyik tehetséges, csupa zsidó gyerek. Mi lesz belőlük, András? Persze nem beszélek a félelmeimről, mi csak gyakorolunk, és ők jól fejlődnek. Anyám jól van, akárcsak György és Elza. József is jól van. A testvéreid szintén. Mindnyájan jól vagyunk! Persze, ezt kell írni a levélben. De te tudod, hogyan vagyunk, drágám. Tele vagyunk aggodalommal. A bizonytalanság árnya vetül az életünkre. Mindig gondolok rád, ez az egy biztos. Alig győzöm kivárni, hogy lássalak! Szeretettel: A te KLÁRÁD.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hóliba EGÉSZ NYÁRON az a gondolat tartotta életben, hogy hamarosan együtt lesznek – megint olyan közel lesz Klárához, hogy megérintheti, érezheti az illatát, ízét, ha úgy tartja a kedve, az egész napot az ágyban töltheti vele, mindent elmondhat neki, ami távollétének hosszú hónapjai alatt történt, és meghallgathatja, mi minden járt eközben a fejében. Arra gondolt, hogy meglátogatja anyját és apját, elviszi végre Klárát a konyári házukba, szüleivel és feleségével kisétál az almásba, meg a hatalmas füves mezőkre. Arra is vágyott, hogy Tiborral találkozzon, akinek végül nem sikerült meghosszabbíttatnia a diákvízumát, és feleségével, Ilanával együtt Magyarországon rekedt. Augusztusban azonban, amikor András elhalasztott szabadsága végül esedékessé vált, Magyarország megkapta ajándékba Németországtól Észak-Erdélyt. A Kárpátok fehér gránitszirtjeit, amelyek a civilizált nyugatot elválasztják a barbár kelettől, természetes határt képeznek Európa és a kommunista szomszéd között. Horthynak ez kellett, még azon az áron is, hogy Németországgal elmélyíti a barátságát, Hitler pedig megadta neki. A barátságot hamarosan úgy is megpecsételték, hogy Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Miután a 112/30-as Kárpátalján elvégezte a feladatát, vasúti kocsikon átszállították Erdélybe. Ott, a Máramaros-sziget és Borsa közt elnyúló, érintetlen erdőségekben fairtás és árokásás volt a feladatuk, és előreláthatólag az egész őszt és telet is ezzel töltik. Amikor megint kezdett hűlni az idő, András arra gondolt, hogy már egy teljes éve nem látta Klárát. Házasságukból mindössze egy hetet töltöttek együtt. Minden éjszaka sírtak és átkozódtak a férfiak a barakkokban, amiért elvesztették a barátnőjüket, menyasszonyukat, feleségüket; azokat az asszonyokat, akik valaha szerették őket, de lassanként belefáradtak a várakozásba. Mi a biztosíték, hogy Klára nem elégeli meg a magányt? Mindig emberekkel vette körül magát, párizsi társaságában színészek és táncosok, írók, zeneszerzők voltak, akik lankadatlanul szolgáltatták az izgalmat számára. Mi tarthatja vissza, hogy Budapesten is ilyen kapcsolatokat tartson fenn? Ha pedig ez megtörténik, mi akadályozná meg, hogy valamelyiküktől kézzelfoghatóbb vigaszt is elfogadjon? Egy éjszaka megjelent Andrásnak Novák Zoltán szelleme, amint mezítláb sétált a Wesselényi utcán szmokingban, a Dohány utcai zsinagóga felé, ahol a komor udvaron egy nő, talán éppen Klára várakozott rá. Nyilván Novák is hallotta, hogy visszatért, és bizonyára megpróbálja megkeresni. Talán már meg is kereste. Talán most is éppen vele van, abban a szobában, amelyet a légyottjaikra kivettek. András néha úgy érezte, hogy a munkaszolgálattól az agya lassanként elporlad, mint szálló pernye a tűzben. Mi marad belőle, ha egyszer hazatér Budapestre? Hónapokon át küzdött, hogy munkája közben is fenntartsa szellemi frissességét; próbált épületeket és hidakat tervezni fejben, mikor papírra is vethette volna őket, építészeti fogalmak francia nevét dúdolgatta magában, miközben ásójával sárkupacokat hajigált vagy törzseket gallyazott le baltájával. Porte, fenêtre, corniche,

balcon66 – ezek voltak a varázsigéi a szellemi hanyatlás ellen. Most, hogy az eltávozás kilátásai egyre távolabbra tolódtak, egyre több gyötrelmes gondolat kínozta. Elképzelte Klárát Novák karjaiban, meg Goldstein Sándor után nosztalgiázva. A több mint egy éve folyó háború rettenetes következményein gondolkodott. Az apja által küldött újságkivágásokon London brutális bombázásáról olvasott, amikor a Luftwaffe gépei ötvenhét éjszakán keresztül folyamatosan támadták. És miközben Angliában tombolt a háború, András bajtársaival együtt a saját háborúját vívta a munkaszolgálat pokla ellen. A 112/30-as fokozatosan, emberről emberre morzsolódott le. Egyikük a lábát törte, és hazaküldték, a másik cukorbeteg lett és bekómált, majd meghalt, a harmadik főbe lőtte magát az egyik tiszt fegyverével, amikor megtudta, hogy a menyasszonya gyereket szült valaki másnak. Mátyás már munkaszolgálatos volt, Tibort pedig most hívták be. András azt is hallotta rebesgetni, hogy munkaszolgálatos századokat küldenek Ukrajnába aknamezőket tisztítani. Maga elé képzelte Mátyást, amint hajnalban halad a mezőn, kezében egy letört ággal, és a földet püföli, úgy keresi az aknát. Decemberben, amikor többször is hóvihar dúlt a hegyekben és a munkaszolgálatosoknak gyakran bent kellett maradniuk a barakkokban; Andráson bénító depresszió vett erőt. Nem olvasott és nem írt leveleket, nem rajzolgatott a nedvességtől megduzzadt vázlatfüzetébe, hanem a priccsen feküdt, és a bőre alatt megjelenő, titokzatos véraláfutásokat próbálta kezelni. Hivatalosan még mindig ő volt a brigádvezető, neki kellett kivinnie az embereket a sorakozótérre, felügyelnie a barakk takarítását, a fával fűtött kályha karbantartását és megnyomorított életük minden apró részletét. Egyre gyakrabban úgy érezte azonban, hogy ők vezetik, ő pedig csak követi őket, miközben a bakancsa megtelik hóval. Arra is alig kapta fel a fejét, amikor az egyik szombat délután, egy heves hóvihar idején Horovitz Mendel agyából kipattant a munkaszolgálatos újság gondolata. Mendel egy füzetbe firkálta az ötleteit, aztán az egyik tiszttől kért egy köteg papírt meg írógépet, hogy hivatalosabb jelleget tudjon kölcsönözni neki. Nem gépelt valami gyorsan, három éjszaka alatt sikerült megírnia kétoldalnyi cikket. Éjjel-nappal gépelt, az emberek hozzávágták a bakancsukat, hogy hagyja már abba a zajongást, de a repülő tárgyaktól való félelemnél sokkal erősebb volt benne az a vágy, hogy minél hamarabb elkészüljön a lappal. Egy héten át mindennap dolgozott, kihasznált minden adandó lehetőséget. Amikor végül befejezte, odavitte az oldalakat Andráshoz, leült a priccse szélére. Odakint úgy vonított a szél, ahogy a rókák szoktak. Már harmadnapja tartott a tél addigi legkeményebb vihara, a hó elérte a barakk magas ablakát. Aznapra lefújták a munkát. Amíg a többiek az egyenruhájukat foldozták, nedves cigarettájukat szívták vagy a kályhánál beszélgettek, András az ágyon hevert, a mennyezetet bámulta, meg a fogát piszkálta a nyelvével. A hátsó fogai riasztóan meglazultak, az ínye szivacsosra puhult. Semmi kedve nem volt társalogni. Cseppet sem érdekelte, mi van azokon a lapokon, amelyeket Mendel a kezében tart. Fejére húzta a durva pokrócot és a másik oldalára fordult. – Jól van, Párizsi – mondta Mendel és lerántotta róla a takarót. – Elég a duzzogásból! – A Párizsi gúnynevet Mendel találta ki. Nyilván irigykedett, amiért András Franciaországban élt, minél több részletet akart hallani róla; elsősorban 66

Kapu, ablak, párkány, balkon (francia).

József estélyeiről, a Sarah Bernhardt színfalai mögött folyó drámákról, meg András barátainak szerelmi kalandjairól. – Hagyj békén! – morogta András. – Lehetetlen. Szükségem van a segítségedre. András felült: – Ide nézz! – mondta, és széttárta a karját. A bőre alatt lilás vérfoltok éktelenkedtek. – Beteg vagyok. És nem tudom, mi a bajom. Úgy nézek ki, mint aki bárkin segíteni tud? – Te vagy a brigádvezető – felelte Mendel. – Ez a kötelességed. – Nem akarok többet brigádvezető lenni. – Tartok tőle, hogy ezt nem te döntöd el, Párizsi. András felsóhajtott. – Egész pontosan mit akarsz tőlem? – Hogy illusztráld a lapomat! – És András ölébe pottyantotta a legépelt oldalakat. – Semmi különlegeset. Semmi művészeti iskolás marhaságot. Csak egypár egyszerű rajzot. Ki is hagytam a helyet nekik a cikkek között. – És egy kisebb ceruzakészletet nyomott András markába, köztük néhány színeset is. András nem is emlékezett, mikor látott utoljára színes ceruzát. Ezek mind ki voltak hegyezve, tiszták és épek voltak, ami nem kis meglepetést okozott neki a barakk füstös félhomályában. – Hát ezeket honnan szerezted? – Az irodából loptam. András még feljebb tápászkodott. – És mi lesz a férclapod címe? – Hóliba. – Jól van, meg fogom nézni. De most hagyj egy kicsit. A Hóliba harctéri hírek mellett időjárás-jelentést közölt (Hétfő: havazás, kedd: havazás, szerda: havazás), divatrovatot (Riport egy hajnali divatbemutatóról: az álmodozó munkaszolgálatosok az idei téli divatnak megfelelően durva pokrócöltönyökben vonultak fel. Mangold Béla Kolos, Budapest első számú divatdiktátora szerint ez a merész stílus előreláthatólag pillanatok alatt egész Magyarországot megfogja hódítani), sportoldalt (Erdély aranyifjúsága rajong a sportos életmódért, tegnap hajnali ötkor hemzsegtek az erdők azoktól a fiataloktól, akik napjaink legnépszerűbb testedzésének, úgymint talicskázás, hólapátolás, fadöntés hódolnak), levelező rovatot (kedves Csábiné, huszonkét éves lány vagyok, nem tudom, mennyire árt a jó híremnek, ha az egész éjszakát a tiszti kvártélyon töltöm? Szeretettel: Ibolya. Kedves Ibolya, nem körvonalazta eléggé a kérdését, hogy jóváhagyó választ adhassak, kérem, hja le részletesen, mi a szándéka. Szeretettel: Csábiné), utazási hirdetéseket (Unatkozik? Változatosságra vágyik? Járja be az ukrán vidéket luxuskörutazásunk keretében!), András tiszteletére pedig külön egy cikket az építészet legújabb vívmányairól (A tervezés csodája! Lévi András, Párizsban tanult építészmérnök láthatatlan hidat tervezett! Rendkívül könnyű anyagokból készült, jóformán egyetlen pillanat alatt össze lehet állítani! Az ellenséges felderítés számára tökéletesen láthatatlan! A próbaüzem során azonban kiderült, hogy még némi finomításra szorul, mert átkelés közben a teljes magyar zászlóalj a mélybe zuhant. Mások szerint viszont a híd máris kész és tökéletes.) A piece de resistance67 pedig a munkaszolgálatosok tízparancsolata volt: 1. NE VALLD BE, HA SÚLYOS HIBÁT VÉTETTÉL! BŰNHŐDJENEK MÁSOK HELYETTED! 67

Csemege (francia).

2. SOSE ÉLEZD MEG A FŰRÉSZT! MINDIG HAGYD ÚGY AZ UTÁNAD KÖVETKEZŐNEK! 3. NE VESZŐDJ MOSAKODÁSSAL! FELEBARÁTOD IS BŰZÖLÖG! 4. HA SORBAN ÁLLSZ EBÉDÉRT, KÖNYÖKKEL TÖRJ UTAT MAGADNAK! MÁSKÜLÖNBEN NEM JUT EGYETLEN KRUMPLI SEM A LEVESEDBE! 5. MUNKÁBA MENET VÁLJ KÖDDÉ! MUNKAVEZETŐD KERESSEN MÁSVALAKIT A HELYEDBE! 6. HA MEGKÍVÁNOD FELEBARÁTOD HOLMIJÁT, LÉGY RÉSEN, NEHOGY ELTŰNJÖN, MIELŐTT ELCSENNÉD! 7. HA MUNKASZOLGÁLATOS TÁRSAD KELLŐKÉPP GYANÚTLAN, MINDENT KÉRJ KÖLCSÖN TŐLE, ÉS FELEJTSD EL VISSZASZOLGÁLTATNI! 8. ÉJSZAKAI ŐRSÉGBŐL JÖVET CSAPJ MINÉL NAGYOBB ZAJT! MINEK ALUDJANAK A TÖBBIEK, HA TE ÉBEREN VAGY? 9. HA BETEGSÉG SÚJT, MARADJ ÁGYBAN, AMEDDIG CSAK TEHETED! HA TÁRSAID EMIATT TÚLDOLGOZZÁK MAGUKAT, TALÁN ŐK IS ELNYERIK A BETEGSÉG KIVÁLTSÁGÁT! 10. KÖVESD E SZABÁLYOKAT, HOGY MINÉL TOVÁBB HIRDETHESD A BÖLCSESSÉGED! András kezdetben vonakodva, később egyre nagyobb élvezettel illusztrálta a Hólibát. Az időjárás-jelentéshez sorban dobozokat rajzolt, amelyeket egyre vastagabban lepett be a hó. A divatrovathoz Mendel képmását hátrafésült hajjal, felsőtestét tógaként borította a rongyos szürke takaró. A sportoldalon három verítékező munkaszolgálatos sóderral telt szekeret vonszolt a meredek lejtőn. A levelező rovatban egy kacér, szemüveges Csábiné díszelgett, elővillantak hosszú lábai, miközben a ceruzavéget harapdálta. Az ukrajnai utazási hirdetésen strandnapernyő volt látható a hóviharban. Az építészeti cikkhez pedig kellett egy építész, aki büszkén mutatja az üres völgyszorost. A Tízparancsolathoz pedig elegendő volt a háttérbe két kőtáblát rajzolni. Amikor végzett, kinyújtott karral eltolta magától a rajzokat és hunyorogva nézte. A legalacsonyabb színvonalú karikatúraféleségek voltak, melyeket a művész ágyában fekve firkantott. Ám Mendelnek igaza volt, tökéletesen illettek a Hólibához. A lap egyetlen példánya vagy kétszáz ember kezébe eljutott, nemsokára azt lehetett hallani, hogy a negyedik parancsolatot idézik, miközben sorba állnak a levesért, és vágyakozva beszélnek az ukrajnai vakációról. András nem tagadhatta le maga előtt, hogy bizonyos szerzői elégedettség töltötte el. Hónapok óta nem volt alkalma átélni ilyesfajta érzést. Mihelyt kitudódott, hogy az illusztrátor Párizsi aláírása valójában Lévi rajparancsnokot takarja, az emberek gyülekezni kezdtek köré, és rajzokat kértek tőle. A legtöbben Csábiné aktját kérték. Egyvalakinek a katonaláda fedelére kellett rárajzolnia, másnak a sapkabélésébe, a harmadiknak az öccséhez írt levelébe, Szia, Cukorfalat felirattal a kezében! A Mendelről készült rajz elindította az élethű ábrázolás divathullámát is, az emberek sorban álltak Andrásnál, hogy lerajzolja a portréjukat. Ebben nem volt túlságosan ügyes, de mintha nem zavarta volna őket. Az elnagyolt vonalak, a modell szeme és álla körül elkent faszén ügyesen megragadta munkaszolgálatos életük lényegi bizonytalanságát. Horovitz Mendelhez is jöttek kérések. Afféle hivatásos levélíró lett belőle, a szeretet, szánalom és vágyakozás szavait vetette papírra, amelyek aztán a katonai posta körforgásába bekerülve olykor eljutottak a címzettekhez, feleségek, testvérek, gyerekek kezébe, máskor pedig nem. Amikor a Hóliba első kiadása végül teljesen darabjaira foszlott, Mendel írt egy újat, és András azt is illusztrálta. A korábbi kiadás népszerűségén felbátorodva

újságjukat egyenesen bevitték az irodába, ahol a stencilgép állt. Húsz pengővel lekenyerezték a századírnokot, aki a büntetés veszélyével dacolva tíz példányt sokszorosított belőle. A 112/30-as állománya villámgyorsan szétkapkodta. A harmadik kiadás már harminc példányban készült. András, mikor látta, hogyan olvassák és kacagnak rajta az emberek, úgy kezdte érezni magát, mint aki hosszú, kábult álomból ébred. Csodálkozott, saját korábbi gyengeségén, amiért hagyta, hogy a nyomorúságos gondolatok erőt vegyenek rajta, és átadta magát a csüggedésnek. Ettől kezdve mindennap rajzolt. Akármilyen együgyű kis firkálmányok voltak, felpezsdítették, értelmet adtak a létezésének. Aztán egy kellemetlen, nyirkos márciusi napon Andrást és Mendelt behívták a századparancsnoki irodába. A parancs Kálózi őrnagy vaddisznó külsejű, mogorva első helyettesétől jött, akit ráadásul szerencsétlen módon Grimasznak hívtak. Vacsoraidőben odaállt András meg Mendel mellé, és kiverte a kezükből a bádogcsajkát. A Hóliba legutolsó, összegyűrt példányát tartotta a kezében, amelyben egy bizonyos G hadnagy egy bizonyos K őrnagyhoz írott szerelmes költeménye is szerepelt, a kapcsolat jellegére vonatkozó csúnya célzások kíséretében. Grimasz hadnagy képe egészen elvörösödött, a nyaka mintha duplájára dagadt volna. Összeszorított markában tartotta a lapot. A többiek hátrébb léptek András és Mendel mellől, egyedül kellett állniuk Grimasz gyilkos tekintetét. – Kálózi hívatja magukat az irodába – hörögte. – Parancsára, hadnagy úr! – felelte Mendel, és megeresztett egy kacsintást András felé. Grimasz azonban elcsípte a kacsintást, és érzékelte a hangsúlyt. Felemelte a kezét, hogy arcul csapja Mendelt, de ő elhárította az ütést. Az emberek visszafojtott morajjal jutalmazták. Grimasz megragadta Mendel gallérját és bevonszolta az irodába. András utánuk sietett. Kálózi János őrnagy nem volt kegyetlen, viszont volt benne ambíció. Egy vándorköszörűs és egy cigányasszony gyermekeként látta meg a napvilágot. Már a munkaszolgálatban léptették elő, és esetleg abban is reménykedhetett, hogy áthelyezik a lövészethez. A jelenlegi beosztását erdészeti szaktudásának köszönhette, ugyanis Erdélyben erdőgazdálkodóknál dolgozott, amíg a húszas években Magyarországra nem költözött. András még soha nem járt az irodájában, amely az egyetlen tornácos és saját budival rendelkező barakkban helyezkedett el. Kálózi persze a legnagyobb ablakokkal ellátott szobát foglalta el. Ami aztán jókora tévedésnek bizonyult. A két üveglapból összetákolt ablakot egy leégett gazdasági épület déli faláról hozták el. Bűzlött a koromtól és a legkevésbé sem tartotta vissza a hideget. Kálózinak a divatrovatban oly ékesszólóan reklámozott kincstári pokrócokkal kellett befednie. Amitől persze az irodában pincesötétség támadt. A korombűz mellett most átható lószagot is árasztott, mert a pokrócokat korábban az istállóban tárolták. Ennek a sivár birodalomnak a kellős közepén trónolt Kálózi a tekintélyes fémasztal mögött. A helyiségben egy szénserpenyő éppen csak annyi meleget adott, amennyi képes volt jelezni, hogy léteznek még meleg szobák, ha ez nem is tartozik közéjük. András és Mendel vigyázzállásban várta ki, hogy Kálózi a Hóliba 1940 decemberével induló és az 1941. március 7-i utolsó heti példányával záruló teljes évfolyamát átnézze. Csak a szétfoszlott első kiadás hiányzott. Az őrnagy szemmel

láthatólag megöregedett, amióta rábízták a 112/30-as vezetését. Halántéka megőszült, vastag orrát finom vörös hajszálerek kezdték behálózni. Egy megfáradt pedellus tekintetével nézett fel Andrásra és Mendelre. – Csupa tréfa, móka, kacagás – szólalt meg, és levette a szemüvegét. – Kérem, magyarázza el nekem, Lévi brigádvezető. Vagy szólítsam inkább Párizsinak? – Én voltam – jelentette ki Mendel. Munkaszolgálatos sapkáját a kezében gyűrögette, hüvelykujjával az előrehajló csúcsra varrt rézgombot piszkálta. – Én írtam az első kiadást, és én kértem meg a brigádvezető urat, hogy illusztrálja. Így kezdődött. – Szóval maga – mondta Kálózi. – És maga jutott hozzá a stencilgéphez, maga nyomott ki belőle több tucat példányt. – Én mint brigádvezető vállalok minden felelősséget – mondta András. – Sajnos el kell vitatnom az érdemeit, Párizsi. Ez a mi Horovitzunk olyan tehetséges ember, hogy minden elismerést megérdemel. – Kálózi most odalapozott egy cikkhez, amelyet könyvjelző gyanánt lerágott végű ceruzájával jelölt meg. – Vezetőváltás az Erdei táborban – olvasta hangosan. – E héten a bandzsa Kálózi Janika, kiszolgált nagyfejű parancsnokot Horthy Miklós kormányzó őfőméltósága parancsára teljes alkalmatlansága és dicstelen viselkedése miatt minden rangjától megfosztották. A díszszemletéren rendezett ünnepség keretében egy jóval rátermettebbnek ítélt vezetőt, a Vörös Popsi nevű hím páviánt nevezték ki a helyébe. A parancsnokot fülsiketítő tapsvihar és fingókórus kíséretében vezették el a parádé helyszínéről. – Feléjük fordította az újságot, hogy jól megnézhessék András rajzát, amelyen a bandzsa őrnagy felül teljes egyenruhában, alul női fehérneműben, magas sarkú cipőben tipeg jellegzetesen vaddisznóképű első helyettese mellett, miközben a háttérben egy pirospozsgás fenekű majom üdvözli a felsorakozott munkaszolgálatosokat. András nehezen fojtotta el a vigyorgását. Ez volt az egyik kedvence rajza. – Mit röhög, brigádvezető? – Semmit, uram – felelte András. Másfél éve ismerte már Kálózit, és tudta, hogy alapjában véve lágyszívű ember, aki bizonyos mértékben büszke magára, amiért nem szab ki túlságosan kemény büntetéseket. András reménykedett, hogy Kálózi nem találkozik a Hólibának azzal a bizonyos kiadásával, de rajzolás közben nem volt különösen megijedve. – Hébe-hóba nem bánok egy kis kacagást – közölte Kálózi -, de nem tűrhetem, hogy kifigurázzanak. Az egész századon eluralkodna a káosz. – Megértem, uram – felelte András. – Nem akartunk rosszat. – Tudják is maguk, mi a rossz! – mondta Kálózi, és felemelkedett a székéről. Homlokán lüktetni kezdett egy ér, amióta beléptek az irodába, András most először kezdett félni. – Amióta a nagy háborúban szolgáltam, egy tiszt meg is nyúzatta volna azt, aki ilyet rajzol róla. – Az őrnagy úr mindig jó volt hozzánk – mondta András. – Így igaz, elkényeztettem magukat, tetves zsidókat. Öltöztettem és etettem, hagytam, hogy hideg időben az ágyban dögöljenek, feleannyira sem hajtottam meg magukat, mint amennyire kellett volna. Hálából pedig ilyen mocskot gyártanak, és az egész században körbemutogatják. – Csak, hogy nevessenek egy kicsit, uram – mondta Mendel.

– De nem az én káromra! Ennek vége! András a nyelvével nyomkodta kilazult fogát. A fájdalom mélyen belehasított az ínyébe, alig bírta ki, hogy sarkon ne forduljon és el ne rohanjon. De kihúzta magát, és Kálózi szemébe nézett: – Tiszta szívemből sajnálom, uram – mondta. – Sose sajnálja! – felelte Kálózi. – Bizonyos értelemben nagy szolgálatot tett a munkaszolgálatnak. Úgy tűnik, egyesek hazugságokat terjesztenek, hogy a munkaszolgálatosokat milyen durva bánásmódban részesítik a mi nemzeti hadseregünkben. – Egy ilyen lap remek cáfolata lesz ennek a rágalomnak. És a Hóliba egyik számát cső formájúra tekerte. – A munkaszolgálat támogatja a barátkozást és humort, és így tovább. Olyan emberségesek a viszonyok, hogy az emberek szabadon tréfálkoznak, nevetnek, könnyedén fogják fel a helyzetüket. Még írógép, rajzeszközök, sőt stencilgép is áll a rendelkezésükre. Szólásszabadság. Tiszta Franciaország! – És vigyorgott hozzá, mert mindannyian tudták, mi lett a szólásszabadságból Franciaországban. – Egyvalamit mégiscsak kérek maguktól – folytatta Kálózi. – Gondolom, az adott helyzetben ezt méltányosnak fogják találni. Mivel engem nyilvánosan megaláztak, gondolom, méltányos, hogy cserében nyilvános büntetést kapjanak. András nyelt egyet. Mendel elsápadt. Mindketten hallottak már róla, mi minden folyik más munkaszolgálatos századoknál, és egyikük sem volt olyan naiv, hogy azt higgye, a 112/30-asnál nem történhet meg ilyesmi. A legszörnyűbb eset az egyik társuk bátyjával történt, aki a debreceni munkaszolgálatos hadosztályban szolgált. Amiért ellopott a tisztek kamrájából egy vekni kenyeret, büntetésül meztelenre vetkőztették és térdig beásták a sárba. Három napig kellett ott állnia, miközben az idő egyre zordabbra fordult. A harmadik éjszaka aztán annyira lehűlt a teste, hogy belehalt. – Magához beszélek, Lévi brigádvezető! – horkant fel most Kálózi. – Nézzen a szemembe! Ne lógassa a fejét, mint a kutya! András farkasszemet nézett Kálózival. Az őrnagy egyszer sem pislantott. – Hosszan gondolkodtam, mi lehetne a megfelelő büntetés – mondta. – Az a helyzet, hogy kedvelem magukat, fiúk. Mind a kettőjüket. Mindketten jól dolgoznak. De most megszégyenítettek az embereim előtt. Így tehát, Lévi és Horovitz – és itt Kálózi hatásszünetet tartott, miközben a Hóliba összetekert példányával verte a taktust az asztalon -, attól tartok, le kell nyelniük mindazt, amit mondtak. Így történt, hogy András és Mendel alsóneműre vetkőztetve, hátrakötött kézzel térdepelt a felsorakoztatott 112/30-as előtt, egy jéghideg márciusi reggel 6 órakor. Előttük a padon a Hóliba tíz példánya hevert. A munkaszolgálatosok szeme előtt Grimasz hadnagy csíkokat tépett az újságból, összegyűrte, vízbe mártotta, majd lenyomta a két társszerkesztő, Lévi és Horovitz torkán. Két óra leforgása alatt mindkettejüknek húsz oldalt kellett megenni a Hólibából. És miközben András beleharapott Grimasz nyúlkáló kezébe, először fogta fel, viszonylag mennyire kényelmes és védett élete volt a munkaszolgálatban. Eddig soha nem kötötték hátra a kezét, nem kényszerítették, hogy kabát és nadrág nélkül órákig térdeljen a hóban, mi több, etették, ruhát és szállást adtak neki, nyomorúságát az a gondolat is enyhítette, hogy a 112/30-as század minden tagjának ugyanazt kell elszenvednie. Most egyszeriben elképzelhetővé vált számára egy újfajta pokol, amelyre eddig még csak gondolni sem mert. Mert rájött, hogy ami most itt, példás büntetése során folyik, még

mindig viszonylag emberségesnek számít. A messzi távolban, az alagút mélyén olyan büntetések is léteztek, amelyek közben az ember azt kívánja, bárcsak meghalna. Erőnek erejével rágott és nyelt, rágott és nyelt, csak hogy minél hamarabb túl legyen az egész a szörnyűségen, ami most vele történik. Valahol a tizenötödik oldal után vér ízét érezte a szájában, és kiköpte az egyik zápfogát. Skorbuttól szivacsossá vált ínye kezdte elengedni a fogait. Lehunyta a szemét, és csak evett, evett, ette a papirost, amíg eszméletét nem vesztette és ájultan nem zuhant a dermesztően hideg, nedves hóba. Bevonszolták a gyengélkedőre, és a század egyetlen orvosának gondjára bízták. Imbert Báruchnak csupán egy célja maradt csak az életben, hogy a munkaszolgálatosokat megvédje a munkaszolgálat ártalmaitól. Imbert öt napon át ápolta a gyengélkedőn Andrást és Mendelt. Amikor pedig kiheverték a kihűlés és a papírfogyasztás következményeit, mindkettejüknél előrehaladott skorbutot és vérszegénységet állapított meg, és kezelésre hazaküldte őket a budapesti katonai kórházba, amely után járt még egy kéthetes lábadozási szabadság is.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A szabadság AZ EGYHETES VONATOZÁS közben tetvesek lettek, felhólyagzott és vérezni kezdett a bőrük, míg eljutottak a mentőkocsihoz, amelyen beteg és haldokló munkaszolgálatosok feküdtek. Szénával hintették fel a padlóját, a férfiak mégis vacogtak a durva pokrócok alatt. A teherautóban nyolcan voltak, a legtöbben Andrásnál és Mendelnél is sokkal rosszabb állapotban. Az egyik tébécés férfinak hatalmas daganat nőtt a csípőjén, a másik megvakult egy felrobbant kályhától, a harmadiknak a szája tele volt tályogokkal. Amikor beértek Budapestre, András kidugta a fejét a mentőautó nyitott hátsó ablakán. A közönséges városi élet – villamosok, édességboltok, esti szórakozásra igyekvő fiúk és lányok, óriási, fekete betűs moziportálok – látványa érthetetlen haraggal töltötte el, mintha mindez csak arra volna, hogy az ő munkaszolgálatos létét csúfolja. A teherautó beállt a katonai kórházhoz, és a betegek bementek a felvételi irodára, vagy bevitték őket. András és Mendel egész éjjel várakozott, amíg munkások és katonák százai beíratták a nevüket a hivatalos naplóba. Valamikor hajnal felé Mendel is sorra került, bejegyezték a nevét a kórházi könyvbe, és elvitték fürödni meg kezelésre. Újabb két órába telt, amíg Andrásért jöttek, de a végén, fáradtságtól szédelegve ő is elindult. Az ápoló bevitte a zuhanyozóba, levette róla a mocskos ruháit, befújta valami csípős fertőtlenítővel, és odaállította a forró víz alá. Egyfajta személytelen gyengédséggel, a testi elváltozásokra diszkréten ügyet sem vetve mosta le András sebekkel teli bőrét. Megtörölte, aztán bevitte a hosszú, radiátorokkal fűtött kórterembe. Odavezette a keskeny vaságyhoz, ahol egy éve először alhatott igazi matracon, igazi ágyneműben. Amikor mindössze néhány percnek tűnő alvás után felébredt, Klára ült az ágya szélén, kisírt, vörös szemmel. András felült, megfogta Klára kezét és azt kérdezte, milyen rettenetes hírt hozott. Meghalt valaki? Újabb tragédia érte őket? – Andráska – szólalt meg Klára a szánalomtól elcsukló hangon, amiből András rögtön felfogta, hogy ő maga a tragédia, Klára amiatt sír, ami belőle lett. Fogalma sem volt, mennyit fogyott a munkaszolgálatban, ahol kávén, levesen, száraz kenyéren tartották; csak annyit érzékelt, hogy egyre szorosabbra kellett húznia a nadrágszíját, és a bőre alól egyre jobban kiálltak a csontok. Karján, lábán a kemény munkában megerősödtek a szikár izmok, még az előző téli depresszió idején sem érezte soha gyengének magát. Azt azonban látta, hogy a ráterített takaró alatt alig domborodik ki a teste. El tudta képzelni, milyen furcsán, mennyire véznának festhet abban a kórházi pizsamában, véraláfutásos karjával, kopaszra nyírt fejével. Szinte azt kívánta, bárcsak ne látná Klára, amíg nem néz ki újra férfinak. Lesütötte a szemét és karját védekezően maga elé tartotta. Klárát nézte, ahogy összekulcsolja a kezét az ölében, és megcsillan az arany jegygyűrűje. Még mindig sima és csillogó, a keze is olyan fehér, mint amikor utoljára látta. Az ő gyűrűje viszont megkarcolódott, lekopott, a keze barna volt és kirepedezett a munkától. – Itt volt az orvos – mondta Klára. – Azt mondja, rendbe fogsz jönni. C-vitamint és vasat kell szedned, meg sokat pihenni.

– Nincs szükségem pihenésre – felelte András, eltökélten, hogy Klára saját lábán is lássa. Végtére is nem sebesült és nem nyomorék. Előrelendítette a lábát, le az ágyról, és letette a talpát a hideg linóleumra. Ekkor azonban egy pillanatra elszédült, és megfogta a fejét. – Enned kell – mondta Klára. – Húsz órája alszol. – Tényleg? – Néhány szem vitamint kell adnom neked, meg egy kis húslevest. Később meg egy kis kenyeret. – Ó, Klára – felelte András, és a kezébe ejtette a fejét. – Hagyj csak itt engem! Rettenetes állapotban vagyok. Klára leült mellé az ágyra és átölelte. Valahogy kicsit másmilyen volt az illata – András orgonaszappant vagy balzsamot érzett rajta, ami réges-régi debreceni szerelmére, Kerényi Évára emlékeztette. Klára megcsókolta András kiszáradt ajkát, és átkarolta a derekát. András csak hagyta magát, ahhoz is túl kimerült volt, hogy ellenálljon. – Viselkedjen tisztességesen, brigádvezető – harsant fel egy hang a kórteremből. Mendel volt az, már ott hevert a saját tiszta ágyán. Neki is kopaszra nyírták a koponyáját. András felemelte a kezét és intett neki: – Elnézést, munkaszolgálatos! – szólt oda. Enyhén belekábult abba az érzésbe, hogy a katonai kórházban van Horovitz Mendellel, ugyanakkor itt ül mellette Klára. Fájt a feje. Hátradőlt a párnájára, és hagyta, hogy Klára beadja neki a vitamint és a húslevest. Az ő felesége, Lévi Klára. Kinyitotta a szemét, hogy megnézhesse, az ismerős tincset a homlokában, vékony, erős karját, a koncentráció közben beszívott ajkát, meg a sötétszürke szemét, amely végre-valahára megpihent rajta. Hamarosan rájött, hogy a szabadság csak a kínzás újabb formája, felkészülés egy még keményebb megpróbáltatásra. Mielőtt megkapta a behívót, csak egészen halvány elképzelése volt arról, milyen lehet elválni Klárától. Most már ezt is tudta. Ehhez a nyomorúsághoz képest két hét elképzelhetetlenül rövid időnek látszott. Szabadsága hivatalosan akkor kezdődött, amikor felvétele után három nappal kiengedték a katonai kórházból. Klára kitisztíttatta és megfoltoztatta az egyenruháját, és szabadulása napján mesés ajándékot hozott neki, egy új bakancsot. Új fehérneműje volt, új zoknija, hegyes sapkája, fénylő rézgombbal az elején. Meglehetősen szégyellte magát finom, új ruháiban Horovitz Mendel előtt. Mendelről nem volt, aki gondoskodjon. Nem volt felesége, édesanyja gyerekkorában meghalt, apja pedig még mindig Zalaszabaron élt. Amikor ott állt András és Klára mellett a kórház kapuja előtt a villamosra várva, András megkérdezte tőle, hol szándékozik eltölteni a szabadságát. Mendel megvonta a vállát: – Egy régi szobatársam még most is Budapesten lakik. Nála megszállhatok. Klára megérintette András karját, és egy futó pillantást váltottak. Nem volt könnyű dönteni anélkül, hogy meg tudták volna beszélni. Nagyon régóta nem voltak együtt. Mendel azonban régi barát, és amíg a 112/30-asban szolgált, ő jelentette a családját. Mindketten tudták, hogy Andrásnak fel kell ajánlania.

– Mi elmegyünk a szüleimhez Konyárra – mondta. – Tudod, ott elég a hely, ha kedved van velünk jönni. Semmi különleges. De biztos vagyok benne, hogy az anyám jól fog bánni veled. A hála jeleként még sötétebb árnyék jelent meg Mendel szeme körül. – Szép tőled, Párizsi – mondta. Így aztán reggel hármasban ültek a Konyár felé tartó vonaton. Elrobogtak Maglód, Tápiógyörgy, Újszász mellett az Alföldön a Hajdúság felé. Megosztoztak egy termosznyi kávén, és almás rétest ettek. Az édes gyümölcsös sütemény kis híján könnyeket csalt András szemébe. Keze közé szorította Klára kezét, aki belenézett a szemébe, és András érezte, hogy megérti. Klára olyan ember, aki ismerte a megrázkódtatásokat, tudta, milyen feltápászkodni a kétségbeesésből. András nem is értette, hogyan viselte el, hogy ő minderről olyan sokáig semmit nem tudott. Április első hetében jártak. A földek még kopárak, hidegek voltak, de a tanyák mellett burjánzó bokrokon zöldes foltok jelentek meg. A patakparti fűzfák puszta ágai ragyogó sárgába fordultak. András tudta, hogy a tanya szépsége még nem fog előtűnni, az udvar sártenger lesz, satnya almafái csupaszok, a kert még pusztaság. Sajnálta, hogy nem nyáron mutathatja meg Klárának. Amikor azonban megérkeztek és leszálltak az ismerős állomáson, és meglátta az alacsony, meszelt, szalmatetős házat, a pajtát, a bányát és a bányatavat, ahol kisgyerekként Mátyással meg Tiborral a fahajókat úsztatták, úgy érezte, soha nem látott ennél szebb helyet. A kéményből füst szállt fel, a pajtából folyamatosan hallatszott a villanyfűrész sikoltása. A frissen vágott fűrészáru halomban állt az udvaron. A kertben az almafák felnyújtották kopár ágaikat az áprilisi égre. András az udvaron ledobta katonatáskáját, kézen fogta Klárát, és odaszaladt vele a bejárati ajtóhoz. Bekopogott az ablaktáblán, várta, hogy előjöjjön az anyja. Fiatal, szőke asszony jelent meg az ajtóban. Csípőjére vetve kipirult arcú csecsemő, kezében elázott kenyérhéj. Amikor a nő meglátta Andrást és Mendelt katonaköpenyben, félelmében felszökött a szemöldöke. – Jenő! – kiáltotta. – Gyere gyorsan! A pajtából köpcös ember szaladt elő kezeslábasban. – Mi a baj? – kérdezte. Aztán, amikor odaért hozzájuk: – Mit akarnak? András pislogott. A nap éppen kibújt a felhők mögül, nehezen tudta kivenni a férfi vonásait. – Lévi brigádvezető vagyok – mondta. – Ez a szüleim háza. – Csak volt az ő házuk – mondta a férfi, büszkeséggel a hangjában. – Hunyorítva nézett Andrásra. – Maga nem úgy néz ki, mint egy katonatiszt. – Lévi brigádvezető, 112/30-as század – felelte András, de a férfi már nem rá nézett. Mendelt fürkészte, akinek a köpenyén nem voltak tiszti sávok. Majd Klárát mérte végig lassú, elismerő tekintettel. – Maga meg nem néz ki vidéki lánynak. András érezte, hogy fejébe tolul a vér: – Hol vannak a szüleim? – kérdezte. – Honnan tudjam? – felelte a férfi. – A maga fajtája összevissza csavarog. – Ne légy már olyan szamár, Jenő – szólalt meg az asszony, és Andráshoz fordult. – Debrecenben vannak. Egy hónapja eladták nekünk a házat. Nem írták meg magának?

Egy hónapja. Ennyi időbe telt volna, hogy a levél eljusson Andráshoz a határvidékre. Most már valószínűleg ott porosodik a postaszobán, ha nem használták el gyújtósnak. Az asszony mögött megpróbált benézni a konyhába. Még mindig ott volt a régi konyhaasztal, amelynek minden bütykét és rovátkáját úgy ismerte, mint a tenyerét. A kisgyerek is András után fordította a fejét, hogy mi kelthette fel érdeklődését, aztán megint elkezdte rágni a kétszersültet. – Ide hallgasson – mondta az asszony. – Nincsenek rokonai Debrecenben? Nem tudják megmondani, hol laknak a szülei? – Évek óta nem jártam arra – felelte András. – Nem tudom. – Na, nekem dolgom van – mondta a férfi. – Gondolom, nincs már mit beszélniük a feleségemmel. – Gondolom, magának sincs mit nézegetnie az enyémen – válaszolt András. De a férfi ebben a pillanatban odanyúlt, és megcsípte Klára derekát. Klára felsikoltott, András pedig gondolkodás nélkül ököllel hasba vágta a férfit, aki felhorkant és hátratántorodott. A sarka beleakadt egy kőbe és hanyatt vágódott az udvar sűrű sarában. Amikor próbált felkelni, előrebukott, a kezére esett. Addigra azonban András Klárával és Mendellel már rohant a vasútállomás felé, táskájuk mögöttük lebegett. András egészen addig nem értékelte kellőképpen, hogy ilyen közel laknak a vasúthoz. Most azt tette, amit Mátyástól már számtalan alkalommal látott. Odarohant egy nyitott teherkocsihoz, feldobta rá a táskáját, és felsegítette Klárát. Aztán Mendellel együtt felugrott a kocsiba, épp akkor, amikor a vonat csikorogva kezdett kigördülni az állomásról Debrecen irányába. Csak annyi idejük volt, hogy még lássák, ahogy a fatelep új tulajdonosa puskával a kezében kirohan a házból és kiabál a feleségének, hogy hozza már azt a rohadt töltényt. A hűs áprilisi délutánban a nyitott vagonban robogtak Debrecen felé, még mindig lihegve. András biztos volt benne, hogy Klára el fog borzadni, de ő csak nevetett. Cipője és ruhaszegélye feketéllett a sártól. – Soha nem felejtem el a tekintetét – mondta. – Teljesen váratlanul érte. – Engem is – mondta András. – Többet is megérdemelt volna – szólt közbe Mendel. – Szívesen megnéztem volna, hogy kap még egy párat. – Azért azt nem ajánlanám, hogy visszamenjetek – felelte Klára. András leült, nekidőlt a vagon falának, és átkarolta Klárát. Mendel előhúzott egy cigarettát a köpenye zsebéből, az oldalára dőlt és szívni kezdte, közben nevetgélt magában. Olyan izgatóan fújdogált a szellő, úgy ragyogott a déli nap, hogy Andrásban feltámadt valami diadalittas érzés. Csak amikor Klára szemében meglátta azt a komolyságot, amelyben kifejeződött, hogy megértette, mi is történt azon a sáros udvaron, akkor fogta fel, hogy utoljára látta gyermekkori otthonát. Nem tartott sokáig, hogy Debrecenben megtalálják András szüleit. A zsinagóga közelében megálltak egy kóser péknél, ahol András megtudta, hogy az édesanyja épp az imént járt ott, maceszt vett a pészahra. Pészah. Tavaly olyan hamar eltelt az ünnep. Néhány ortodox zsidó a barakkban is megülte a szédert, ugyanúgy elmondták az áldást, mintha nem krumplileves lenne előttük, hanem bor és a szédertálon zöldség, hároszet, macesz meg keserűfű. Halványan az is eszébe jutott, hogy vacsoránál néhányszor visszautasította a

kenyeret, amíg annyira le nem gyengült, hogy újból el kellett fogadnia. Nem is szomorította magát azzal, hogy abban reménykedjen, idén a szüleivel közösen ünneplik meg a pészahot. És most mégis a Simonffy utca felé igyekezett Klárával és Mendellel, ahol a pék szerint a szülei laknak. Meg is találták őket egy régi bérházban, amelynek udvarán két hófehér kecske legelészett, az erkélyek között vadszőlő feszült, a levelek még nem bújtak ki rajta. Anyja éppen a második emeleti verandán súrolta a követ. Mintás kék kendő volt rajta, mellette forró víz gőzölgött a vödörben, a karja könyékig fényes rózsaszín volt. Amikor meglátta Andrásékat, felegyenesedett és rögtön leszaladt elébük. Az ő drága édesanyja! Még most is milyen fürge, egy pillanat alatt átszaladt az udvaron, és karjaiba szorította Andrást. Fekete szemének egyetlen gyors pillantásával végigmérte, és a keblére szorította, nem is akarta elengedni. Hosszú idő után mégis hagyta kibontakozni, akkor megölelte Klárát is, és kislányomnak szólította. Végül Mendelt is megölelte, aki csak tűrte és jóindulatú oldalpillantással nyugtázta András felé. Anyja iskolás koruktól ismerte Mendelt, mindig úgy kezelte, mintha a saját gyermeke lenne. – Szegény fiúk – mondta. – Nézze meg az ember, hogy lestrapáltak titeket! – Rendbe fogunk jönni, anya. Két hét szabadságot kaptunk. – Két hét? – Megcsóválta a fejét. – Másfél év után két hét! De legalább pészahra itt vagytok! – És ki az a pondró, aki most a konyári házunkban lakik? Anyja a szája elé kapta a kezét: – Remélem, nem vesztél össze vele! – Dehogy vesztem! – felelte András. – Elragadó volt. Kézen is csókoltam. Életre szóló barátságot kötöttünk. – Ó, Istenem! – Puskával kergetett ki minket a házból! – mondta Mendel. – Úristen, micsoda rettenetes alak! Rágondolni is fájdalmas, hogy otthagytuk neki a házunkat! – Remélem, legalább jó árat kaptatok érte – jegyezte meg András. – Apád intézett mindent – felelte az anyja és felsóhajtott. – Azt mondta, örülhetünk, hogy ennyit kapunk érte. Itt kényelmesen vagyunk. Itt nincs annyi munka. Bár Kicsi és Noni még megvan – mondta, és a két fehér kecske felé bökött, akik a kert elkerített részén álldogáltak. – Telefonálnia kellett volna – mondta Klára. – Eljöttem volna segíteni a költözésben. András anyja lesütötte a szemét: – Nem akartunk zavarni. Tudtuk, hogy van elég dolgod a tanítványokkal. – Maguk is a családom. – Kedves tőled – mondta András anyja, de hangjában volt egy cseppnyi távolságtartás, sőt alázat is. A következő pillanatban viszont András azt sem tudta, nem álmodik-e. Mert az anyja karon fogta Klárát, és vezetni kezdte az udvaron át. Kicsi, de napfényes lakás volt, háromrészes sarok-ülőgarnitúrával, meg a verandára nyíló üvegezett ajtóval. Anyja téli kelt telepített az agyagcserepekbe, egy részéből ebéd lett, krumplival, tojással, pirospaprikával szolgálta fel. András és Mendel bevette a vitaminját, és ettek egy-egy almát, amit külön papírba csomagolva Klára hozott nekik. Miközben ettek, anyja elmondta nekik a Mátyással és Tiborral

kapcsolatos híreket. Mátyás munkaszolgálatos századával Abaszéplak mellett állomásozik, hidat építenek a Tarca folyó felett. De mind semmi. Besorozása előtt akkora szenzációt keltett, amikor az Ananász Klub estéjén fehér frakkban és nyakkendőben táncolt a zongora tetején, hogy a klub vezetője kétéves szerződést ajánlott neki. Leveleiben azt írja, hogy gyakorol, mindig csak gyakorol, fejében lépéseket dolgoz ki, miközben építi társaival a Tarca hídját, éjszaka pedig nem hagyja aludni a többieket, hanem bemutatja nekik a nap közben kidolgozott lépéseket. Azt írja, mire hazajön, olyan gyorsan fog szteppelni, hogy új zenét kell írniuk számára, ami lépést tud tartani vele. Anyja azt is elmesélte, hogy a munkaszolgálatos században tavaly novemberben Tibort az orvosi egységben helyezték el. Modenai tanulmányai miatt századorvosi állást kapott. Levelében nem sokat árul el a munkájáról – anya úgy sejtette, nem akarja elborzasztani őt -, de arról például mindig beszámol, hogy mit olvas. Most is megírta, hogy a fiatal budapesti zsidó költő, Radnóti Miklós verseit olvassa, akit tavaly ősszel szintén behívtak munkaszolgálatra. Akárcsak András, egy ideig Radnóti is Párizsban élt. Néhány verse – amikor egy japán orvossal üldögél a Rotonde teraszán, vagy amelyik a Jardin de Luxembourgban töltött léha délutánokról szól – Tiborban felidézte az ott töltött időt. Úgy hírlett, hogy Radnóti százada nem messze szolgál az övétől; és ez a gondolat is segített neki átvészelni a telet. András szemében borzasztó, bizarr luxusnak tűnt ennek a tiszta, napos lakásnak a konyhájában üldögélni, miközben anyjától ilyen rettenetes híreket kap a munkaszolgálatban levő Mátyásról és Tiborról. Hogyan terpeszkedhet élvezettel ebben az otthonos fotelban, hogyan rágcsálhat almát Klárával és Mendellel, és hallgathatja a kertből a fehér kecskék mekegését, miközben a testvérei hidat építenek és betegeket látnak el Kárpátalján meg Erdélyben? Szörnyű volt érezni ezt az álmosságot, hogy már előre várja, amikor délután a saját gyermekkori ágyában szunyókálhat, ha egyáltalán áthozták ide Konyárról. Még ez a kisasztal is itt előtte – a kis kerek sárga asztal a nyári konyhából – a félresiklott vágyakozás kínjával gyötörte, mintha testvérei honvágyát is neki kellene képviselnie. Ezt a kis asztalt akkor készítette az apja, amikor András még nem is élt. Eszébe jutott, amikor alatta üldögélt egy forró nyári délután, miközben az édesanyja borsót pucolt a vacsorához. Megevett belőle egy marokra valót, és nézte, hogy egy hernyó araszol fel az asztal egyik lábán. Még most is látta maga előtt, ahogy az a kis kukac sok-sok puha lábával valami felfoghatatlan okból az asztallap felé tekergőzik és nyújtózkodik. Most már értette: a létért való küzdelemről volt szó. Az az összehúzódás és kinyújtózás, az izgatott hátrahőkölés és körbekémlelés mind-mind kizárólag az életben maradás megkerülhetetlen feladatát szolgálja. – Mi jár a fejedben? – kérdezte az anyja, és megszorította a kezét. – A nyári konyha. Anyja felnevetett: – Megismerted az asztalt. – Hát persze. – András sokszor velem volt, amikor sütöttem – magyarázta anyja Klárának. – Mindig a porba rajzolt egy gallyal. A konyha többi részét felsepertem, de az ő rajzait mindig meghagytam.

Mendel irányából puha hörgés-szuszogás hallatszott. Nem várta meg, amíg talál egy kényelmes helyet, ahol elszundikálhat. A konyhaasztalon aludt el, párna gyanánt saját karját tette a feje alá. András odavitte a kanapéhoz, és ráterített egy takarót. Mendel még arra sem ébredt fel, hogy András a kezét-lábát elrendezte a kanapén. Ebben rejlett az egyik nagy tehetsége. Reggelenként, miközben mentek ki a munkaterületre, előfordult, hogy végig aludt. – Te is alszol egyet? – kérdezte Klára. – Addig segítek anyádnak. Andrásnak azonban kiverte szeméből az álmosságot az alma csillogó, friss íze. Nem volt már kedve aludni. Alig győzte kivárni viszont, hogy végre az apjával találkozzon. Az abszurd korra jellemző, hogy András apja szintén fafeldolgozással foglalkozott, és legalábbis részben ugyanazzal a fával, amit a munkaszolgálatosok termeltek ki Erdély és Kárpátalja erdeiben. A debreceni faüzem semmiben sem emlékeztetett Szerencsés Béla fatelepére, amelyet Konyáron eladott annak a rettenetes embernek. Állami tulajdonú, tekintélyes üzem volt, amely naponta több száz fát feldolgozott, és több ezer köteg fűrészárut termelt a hadsereg barakkjai, valamint épülő raktárak és vasútállomások számára. Magyarország hónapok óta készülődött a háborúra, mert előre tudni lehetett, hogy Németország oldalán végül kénytelen lesz hadba lépni... Ebben az esetben a hadsereg előrenyomulásához hatalmas mennyiségű fára lesz szükség. Ha módjában áll, Szerencsés Béla természetesen szívesebben dolgozott volna egy kisebb üzemben, amely békés célra adja el a termékeit. De azt is tudta, micsoda szerencse, hogy egyáltalán van állása most, amikor olyan sok zsidó munka nélkül maradt. És ha Magyarország belép a háborúba, még a kisebb cégeket is átállítják hadiszolgálatra. Így aztán elfogadta a második művezető-helyettes állását, miután az addigi első művezető-helyettes tüdőgyulladásban meghalt a télen. Az első művezető-helyettes, Béla egyik korábbi iskolai barátja ajánlotta fel neki ezt az állást átmeneti megoldásként, hogy át tudja vészelni az ínséges téli időket. Két hónapig Debrecenben lakott, csak hétvégén járt haza, saját fatelepének vezetésével a művezetőjét bízta meg. Amikor aztán az iskolatársa felajánlotta, hogy végleges állást kap, Béla és Flóra úgy döntött, eladják az ő kis üzemüket. Fiatalabbak már nem lesznek. Az otthoni munkát is egyre nehezebben tudják elvégezni, és mind mélyebbre süllyednek az adósságokban. A kapott pénzből ki tudták fizetni hitelezőiket, és egy kis lakást kibérelhetnek Debrecenben. Szerencsétlenségükre az egyetlen érdeklődő a nemzetiszocialista magyar Nyilaskeresztes Párt tagja volt, aki csak feleannyit ajánlott a fűrésztelepért, mint amennyit ért. Bélának azonban nem volt más választása, el kellett adnia. Kemény volt a tél. Ennivalóra is alig jutott pénzük, volt, hogy a vonat egész hónapban nem jutott el Konyárra. A vágányok hibája miatt történt, de senki nem vállalkozott rá, hogy megjavítsa. Így nem tudott működni a posta, az élelemellátás, és a fűrészáru elszállítása sem. Debrecenben viszont nem volt élelmiszerhiány, a fűrészmalomnak nem kellett visszafognia a termelését. Kétszer annyit keresett, mint amennyit a fűrésztelepen össze tudott spórolni magának. Rettenetesen sajnálta, hogy ilyen alacsony áron kellett eladnia, de már maga a költözés is jót tett nekik. Flóra visszahízta, amit a téli ínség idején leadott, de Béla köhögése és reumája is enyhült.

Hangja, járása erősnek tűnt most, hogy Andrással együtt bejárta a fafeldolgozót, és elmesélte a történetet. – Tudod, mi kellene most neked meg nekem? – kérdezte, miközben fejvédő sapkáját berakta a művezetők öltözőjébe. – Egy pohár jó hideg sör! – Majd bolond leszek ellenkezni – felelte András. El is indultak apja kedvenc sörözője felé, amely a Rózsa utca közelében, egy pincében volt. A falakat kitömött farkasfejek és szarvasagancsok díszítették, egy faállványon pedig hatalmas régimódi, fából készült söröshordók sorakoztak. Az asztaloknál ülő férfiak szívták a Fox cigarettát, és Európa jövőjéről vitatkoztak. A csapos nagydarab bajszos ember volt, aki láthatólag csak sörön és mogyorón élt. – Milyen a világos ma, Rudolf? – kérdezte András apja. Rudolf elmosolyodott, apró fogai kivillantak. – Be fogsz rúgni tőle – hangzott a válasz. Látszott, hogy ezt mindig eljátsszák. A csapos töltött két korsóval, magának pedig egy pohárka pálinkát, majd egymás egészségére koccintottak. – Ki ez a sovány gyerek? – kérdezte Rudolf. – A középső fiam, az építész. – Építész, nocsak! – vonta fel Rudolf a szemöldökét. – Errefelé fog építeni valamit? – Mostanában nemigen – felelte András. – Hadsereg? – Munkaszolgálat. – Ott nem adnak enni? – Igen, uram! – Én is huszár voltam a nagy háborúban, mint a maga édesapja. A szerbhorvát fronton, Varasdnál majdnem otthagytam a lábam. De hát a munkaszolgálat, az más. Egész nap trágyát lapátolni, semmi izgalom, semmi dicsőség, a tetejébe még éheztetik is – megrázta a fejét. – Nem az ilyen okos fiúknak való, mint maga. Mennyi ideje van még hátra? – Hat hónap – felelte András. – Hat hónap! Az nem olyan sok. És végig jó idő lesz. Jó dolga lesz. Akárhogy is, igyanak még egy rundot az én kontómra! Fenékig! Sose halunk meg! Fel is hajtották. Aztán András apjával együtt visszavonult a terem egyik sötét szögletébe, az egyik farkasfej alá, amelynek torkára fagyott az üvöltés. Ettől a fejtől Andrásnak végigfutott a hideg a hátán. Az Erdélyben töltött télen éjszaka időnként üvöltő farkasokat hallott, elképzelte sárga fogukat, ezüstös bundájukat. Előfordult, hogy úgy kétségbeesett, legszívesebben közéjük vetette volna magát. Mintha csak emlékeztetni akarná magát, hogy otthon van, szabadságon, benyúlt a zsebébe és megfogta apja óráját. Amikor bevonult a munkaszolgálatba, otthagyta Kláránál. Most elővette és megmutatta az apjának. – Jó óra. Nagyszerű óra – mondta Béla, és megforgatta az ujjai között. – Párizsban – idézte fel András -, valahányszor bajba kerültem, mindig elővettem, és arra gondoltam, hogy te mit tennél a helyemben. Apja bánatosan elmosolyodott: – Lefogadom, hogy te nem mindig azt választottad, amit én tettem volna. – Nem mindig – felelte András.

– Jó gyerek vagy – mondta az apja. – És gondolkodsz. A munkaszolgálatból küldött leveleidből is kiderül, milyen derék ember vagy. Nem írsz olyat, ami anyádat túlságosan elkeserítené. De én tudom, mennyivel rosszabb lehet, mint ahogy elmeséled. Csak rád kell nézni. Majdnem megöltek! – Nem annyira rossz – mondta András, és ahogy kimondta, igaznak is érezte. Végső soron ez is csak munka, márpedig ő egész életében dolgozott. – Adnak enni – mondta. – Adnak ruhát, bakancsot. És van tető a fejünk felett. – De hát ott kellett hagynod az iskolát! Mindennap erre gondolok! – Majd csak visszamegyek – felelte András. – De hát hova? Franciaország nincs többé, legalábbis nem a zsidók számára. Ez az ország pedig... – Leverten, undorodva rázta meg a fejét. – Majd csak megtalálod a módját, hogy befejezhesd. Meg kell találnod. Nem szeretném, hogy félbehagyd a tanulmányaidat. András megértette, mi járhat az eszében. – Te nem hagytad ott az iskolát – mondta. – Azért jöttél el Párizsból, mert el kellett jönnöd. – De nem mentem vissza, nem igaz? – Nem volt túl sok választásod. – Nem látta értelmét, hogy ezt a kérdést tovább feszegessék. Amúgy sem tehetett semmit az iskolával kapcsolatban, apja ugyanúgy tudta, mint ő. Arra a gondolatra, hogy már majdnem két év eltelt, amióta az École Spéciale-ba járt, úgy érezte, hogy egy szörnyű, megmozdíthatatlan súly nehezedik rá. Amikor felnézett, egy csoportot látott maga előtt, akik a Pesti Hírlap sportoldalát böngészték, és azon vitatkoztak, vajon melyik birkózó nyeri meg aznap este a nemzeti sportkupát. András korábban egyik birkózó nevét sem hallotta. – Jó, hogy végre látod Klárát, abban biztos vagyok – mondta az apja. – Nehéz lehet olyan sokáig távol lenni a feleségedtől. Kedves lány ez a te Klárád. – De azért a tekintetében visszatükröződött ugyanaz az árny, amit már az anyja arcán is látott. – Jó lett volna, ha megírjátok neki, hogy elköltöztök – mondta András. – Eljött volna segíteni nektek. – Anyád konyhalánya segített. És boldog volt, hogy kap egy kis többletmunkát. – Klára a mi családunkhoz tartozik, apa. Apja lebiggyesztette ajkát és megvonta a vállat: – Miért háborgattuk volna a mi bajunkkal? András nem akarta elmondani, mi futott végig az agyán, amikor apja elmesélte a történetet. Hogy bárcsak Klára alkudta volna ki a fatelep vételárát, akkor biztosan jobb árat kapnak érte. Bár az effajta alkudozás, noha Párizsban a legkevésbé sem keltett volna feltűnést, Konyáron elképzelhetetlennek tűnt. Itt a Hajdúságban a nők nem ütötték bele az orrukat a férfiak ingatlanügyeibe. – Klárától nem idegen a kemény munka – felelte András. – Tizenhat éves kora óta eltartja magát. Mindenesetre úgy gondol anyára meg rád, mint a saját szüleire. – Mulatságos gondolat – jegyezte meg Béla, és megrázta a fejét. – Ne feledd, fiam, hogy az esküvődet Klára anyjánál ünnepeltük. Megismertem Haásznét meg Klára bátyját. És nem hiszem, hogy Klára bármikor összetévesztene minket a saját családjával. – Nem így gondoltam. Úgy teszel, mint aki nem akar megérteni.

– Talán Párizsban ti voltatok Klárával a két magyar, akiket összehozott a sors, és együtt is maradnak – mondta Béla -, de itthon azonban más a helyzet. Nézz csak körül! A gazdag nem ül le a szegénnyel. – De ő nem gazdag, apa! Hanem az én feleségem. – Az ő családja megvásárolta az unokaöccsének a szabadságát. Neki nem kell munkaszolgálatban sínylődnie. Ugyanezt érted már nem tették meg. – Megmondtam a bátyjának, hogy szó sem lehet róla. – De nem sokat vitatkozott, nem igaz? András érezte, hogy a vér az agyába tolul, tarkója felforrósodik, és egész testén végigfut a méreg. – Nem szép dolog, hogy ezt hozod fel Klára ellen – mondta. – Az sem szép, hogy egyeseknek dolgozniuk kell, másoknak meg nem. – Nem azért jöttem, hogy vitatkozzunk. – Akkor hát ne vitatkozzunk! De már elkéstek vele. András feldühödött. Egy percig sem akart tovább az apja társaságában maradni. Az asztalra tette a sör árát, de az apja eltolta a kezét. – Kimegyek sétálni – mondta András, és felállt. – Levegőre van szükségem. – Hadd menjen veled jó öreg apád is! András nem tudott mit kitalálni, hogy elutasítsa. Apja kiment utána a sörözőből, és együtt mendegéltek a kék esti fényben. Az utcán végig kigyulladtak a sárga lámpák, és megvilágították a kifakult, hámló vakolatú házakat. Andrásnak fogalma sem volt, merrefelé akar sétálni, de legszívesebben meggyorsította volna a lépteit, hogy otthagyja apját a sötétben. Igazából azonban csak kimerült, vérszegénység és kialvatlanság kínozta. Tovább törtetett, el a fehér facsipkés, idős asszonyságot idéző Aranybika Szálló és a református Nagytemplom közömbös tornyai mellett. Leszegett fejjel ment tovább egészen a parkig, szemben a sárga stukkóborítású Déri Múzeum zömök, barokk palotájával. Az áprilisi estéről eszébe jutottak a régi esték, amiket iskolásfiúként magányosan vagy barátai körében itt töltött, mikor falták a kamaszélet könyvének lapjait. Akkoriban az otthon, a konyári föld, a gyümölcsös, a pajta, a fatelep és a malomtó képével mindig meg tudta vigasztalni magát. Most az a konyári otthon már soha többé nem lesz az ő otthona. Múltját, kisgyermekkorát rabolták el tőle. Akárcsak a jövőjét, azt az életet, amelyet ugyanitt diákként elképzelt magának. Leült egy padra, magába roskadt, keze közé fogta a fejét, és mintha egyszerre tört volna rá másfél év összes fájdalma és számkivetettsége, azon kapta magát, hogy rekedten zokog bele az éjszakába. Szerencsés Béla csak bámult a fiára, erre a fiúra, akinek a problémái mindig a legközelebb álltak a szívéhez. Neki magának soha nem támadt zokogórohama, a fiait sem biztatta ilyesmire. Arra tanította őket, hogy mindig munkába fojtsák a bánatukat. Végül is az ő életét ez mentette meg. Nem túl sok testi gyengédséggel nevelte a gyermekeit, náluk ez inkább az anya feladatának számított. Ám most, ahogy elnézte a fiát, ezt a levert, beteg fiút, aki a térdére hajtott fejjel szaggatottan zokog, rögtön tudta, hogy mi a dolga. Leült mellé a padra és átölelte. Andrásnak régebben különösen sokat jelentett az ő szeretete. Reménykedett, hogy talán még most is jelent valamit.

Egy hétig maradtak Debrecenben. Anyja táplálta és kezelte a beteg lábát, forróvizes fürdőt készített neki a konyhában, jókat nevetett Mendelnek a munkaszolgálatos társakról szóló történetein, és pészahra Klárával együtt kitakarította a lakást. Az új konyhalány, egy Márika nevű vénlány heves vonzalmat kezdett táplálni Mendel iránt, akiről azt állította, kiköpött hasonmása a nagy háborúban meghalt bátyjának. Titokban gyapjúzoknit és alsóneműt vett neki ajándékba, ami bizonyára tekintélyes hányadát emésztette fel a fizetésének. Ha Mendel tiltakozott, mondván, hogy ezek az ajándékok túlságosan jók neki, Márika úgy tett, mint aki nem is tud róluk. Andrásnak bizonyos megkönnyebbülést jelentett Debrecen unalmas ismerőssége. Boldog volt, hogy barátjával és feleségével bejárhatja a régi környékeket, fánkot vehet nekik ugyanannál a fánkosnál, ahol gyerekkorában elköltötte a fillérjeit, hogy megmutathatta Klárának a zsidó gimnáziumot, amelynek udvarán télen korcsolyázni lehetett. Testben megerősödött, szivacsos ínye újra megkeményedett. A véraláfutások is kezdtek felszívódni a bőre alól. Az első néhány napon kínosan szégyenlős volt Klára előtt. Ki nem állhatta, hogy ilyen legyengült állapotában látja a testét, és kételkedett benne, hogy meg tudna felelni neki az ágyban. De mégiscsak egy huszonéves fiatalember volt, Klára pedig az a nő, akit szeretett. Nem tellett bele sok idő, és éjszaka közelebb húzódott hozzá a közös, vékony matracon, amelyen együtt aludtak anyja apró varrószobájában. Körülöttük mindenfelé megfoltozott vagy újonnan varrott ruhadarabok, melyeket anyja Andrásnak szánt, vagy a munkaszolgálatos testvéreinek fog elküldeni. A szobát betöltötte a kimosott vászon és a vasalás édes, pörkölt szaga. Abban a kis szobában, második nászi ágyukon megérintette Klárát, ő pedig odabújt hozzá, a karjai közé. András alig tudta elhinni, hogy Klára teste még mindig megvan, újra felkeresheti azokat a pontjait, amelyeket a tizennyolc hónap alatt talizmánként őrzött emlékezetében. Apró, feszes mellét, hasán azt az ezüstösen fehér vágást, csípőjének kettős dombját. Szeretkezés közben Klára belenézett a szemébe. Szeme színét nem láthatta a letakart ablakon beszűrődő halvány fényben, de felismerte benne azt az hévet és erőt, melyet annyira szeretett. Néha olyan volt, mintha ősi ellenségek módjára viaskodnának egymással – mintha csak meg akarta volna büntetni Klárát, amiért ilyen kínzó vágyat keltett fel benne. Klára talán értette, András dühére maga is hasonlóan reagált. Amikor András végül ráomlott Klárára, szíve az ő mellkasán kalapált, már tudta, hogy vissza fognak találni egymáshoz, akármilyen hosszú volt az az idő, amely elszakította őket. Mire véget ért a Debrecenben eltöltött hét, finom változás állt be András anyja és Klára viszonyában. Az étkezések alatt sokatmondó pillantásokat váltottak, anyja ragaszkodott hozzá, hogy Klára elkísérje a piacra, és rábízta a széderesti maceszgombóc elkészítését is. A maceszgombóc volt az est fénypontja, amivel nem versenyezhetett még a sült csirke, a krumplinudli, vagy a gefilte fisch sem, amit pedig anyja mindig élő pontyból készített. Konyáron, a nyári konyhában egy nagy dézsa vízben úszkálhatott a hal, Debrecenben azonban közszemlére téve, az udvaron kellett laknia. (Két gyerek a házból, egy kislány és a bátyja meg is barátkozott vele, iskolából hazaérve mindig megetették kenyérdarabkákkal. Amikor eltűnt, hogy széderesti főfogás legyen belőle, András azt mondta nekik, kivitte a városi parkba és szabadon engedte a tóban. Ezzel örök ellenségéve tette őket, hiába mondta, hogy a

pontynak is ezt volt a jó, meg is súgta neki kárpáti nyelven, amit ő megtanult a munkaszolgálatban.) Anyja maceszgombócreceptje fekete tintával, pókhálószerű betűkkel volt felírva egy szentséges pergamenre. Flóra a dédnagyanyjától, Rifkétől örökölte; esküvője napján kapta meg kis ezüstszelencében, amelyen jiddisül az állt: Knaidlach68. Az egyik délután, amikor Mendellel épp hazaértek a sétából, a konyhában találták anyját és Klárát, a felnyitott ezüstdoboz az asztalon állt, Klára pedig a kezében tartotta a becses receptet. Haját hátul kontyba fogta, epermintás hímzett kötény volt rajta, bőre fénylett a konyhai melegtől. Hol a pókhálós iratra, hol a hozzávalókra pillantott, amelyeket anya már odakészített az asztalra. – De melyikből mennyi kell? – kérdezte Flórát. – Hol szerepelnek a mennyiségek? – Azzal ne törődj! – felelte anya. Csak úgy érzésre. Klára riadtan mosolygott András felé. – Segíthetek valamit? – kérdezte András. – Igen, édes fiacskám – felelte Flóra. – Hozd el apádat a munkahelyéről. Ahogy ismerem, már el is felejtette, hogy ma korán haza kell jönnie. – Jó – felelte András. – De előbb hadd váltsak néhány szót a feleségemmel. Kivette kezéből a receptet, gondosan betette az ezüstszelencébe, majd kézen fogta Klárát és átvitte a kis varrószobába. Becsukta mögöttük az ajtót. Klára az arca elé tette a kezét, úgy kacagott. – Úristen – mondta. – Nem tudom megcsinálni ezt a maceszgombócot. – Jobb, ha feladod! – Micsoda recept! Mintha titkosírással írták volna! – De lehet, hogy csoda történik, és a mennyiségek tényleg nem számítanak. – Bárcsak itt lenne Apfelné! Vagy Elisabet! A fájdalom árnya futott végig az arcán, most is, mint az elmúlt két hétben bármikor, ha kimondta Elisabet nevét. Amire számított, bekövetkezett. A connecticuti birtokon élő szülők hallani sem akartak a frigyről, és teljesen megszakították a kapcsolatot a fiukkal. Paul és Elisabet azonban cseppet sem csüggedt el, kivettek egy lakást Manhattanben, és elkezdtek dolgozni – Paul mint grafikus, Elisabet pedig besegített egy péknél. Elisabet olyan kiválóan végezte a munkáját, hogy főcukrászhelyettesnek léptették elő. Francia származása is bizonyos presztízst jelentett számára, és néhány hónapja megírta, hogy a Waldorf-Astoria Hotel báltermében megrendezett, grandiózus esküvőn az általa dekorált torta lett az asztal dísze. Tehetős fiatalasszonyok édesanyjai keresték meg mindenféle kívánságokkal. Most pedig útban volt a gyerek. Ez a hír a legutóbbi levélben érkezett, alig néhány hete. – Klára – szólalt meg András, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz Elisabettel, hidd el. Klára felsóhajtott. – Olyan megnyugtató volt itt lenni – felelte. – Veled együtt. Meg az édesanyáddal. Ő is ugyanúgy szereti a gyerekeit, ahogy én szeretem azt a leányzót. – El kell árulnod, mivel babonáztad meg – mondta András. – Mert megbabonáztad. – Mire célzol? – Csak arra, hogy az anyám teljesen beléd szeretett. 68

Maceszgombóc (jiddis).

Klára nekidőlt a falnak, és keresztbe fonta törékeny karját. – Bizalmamba avattam – felelte. – Ezt meg hogyan érted? – Elmondtam neki az igazat. Mindent. Azt akartam, tudjon meg mindent, ami fiatal lány koromban történt, és azt is, ahogy azóta éltem. Tudtam, hogy ez hatni fog rá. – Hatott is. – Igen. – Hálából neked kell megcsinálnod a maceszgombócot. – Szerintem ez lesz az utolsó vizsga – jegyezte meg Klára mosolyogva. – Remélem, átmész rajta. – Nem úgy tűnik, hogy bízol benne. – Dehogyisnem. Egészen biztos vagyok, hogy sikerül. – Menj el az apádért! – kérte Klára, és az ajtó felé taszigálta Andrást. Mire visszaért Mendellel és apjával, a tűzhelyen a fazékban már ott főtt a maceszgombóc. A töltött hal is elkészült, a fehér abrosszal leterített asztalon két karcsú gyertya fényében csillogtak a tányérok, ezüst evőeszközök. Az asztal közepén ugyanaz a színezüst szédertál, amelyet minden évben használtak, amióta András az eszét tudja. Benne a zöldség, keserűfű, sós víz, hároszet, tojás és csirkenyak hat kis ezüst csészében. Az asztalfőn ott állt Szerencsés Béla a széke mellett, teljesen magába roskadva a hírtől, amit akkor kapott, amikor a fiúk érte mentek. A főnök szobájában szólt a rádió, azon mondták be. Horthy úgy döntött, átengedi Hitler hadseregét, hogy magyar földről támadja meg Jugoszláviát – azt a Jugoszláviát, amellyel alig egy éve örök barátsági és megnemtámadási szerződést kötöttek. A náci seregek Barcsnál gyülekeztek és átzúdultak a Dráván, közben a Luftwaffe bombázói Belgrád lakosságát pusztították. Béla tudta, miről szól ez az egész. Hitler meg akarta büntetni az országot a katonai államcsíny és népfelkelés miatt, amely Jugoszlávia csatlakozását követte a háromhatalmi egyezményhez. Nem egészen egy héttel korábban Németország megígérte, hogy ezer évre garantálja Jugoszlávia határait, most pedig Hitler betört a seregeivel. Az invázió aznap délután kezdődött. Egy héten belül magyar csapatokat is küldenek Belgrádba, a német hadsereg támogatására. Ez lesz Magyarország első katonai akciója ebben a háborúban. Béla számára az is világos volt, hogy ez csak a kezdet, Magyarország nem tudja elkerülni, hogy még jobban bevonódjon a konfliktusba. Fiatal fiúk ezreinek az életébe fog kerülni. Az ő fiait is a frontra küldik dolgozni. Meghallgatta a híreket, engedte, hogy beszivárogjanak a csontjaiba, de amikor András megjött Mendellel, őket megkímélte tőle. Most sem akart beszélni róla, a megszentelt asztal előtt. Nem bírta a gondolatát sem, hogy a hírek tönkretegyék, amit a felesége és a fia felesége létrehozott. A szokásnak megfelelően vezette a szédert, és közben összeszorult a szíve, amiért nincs ott a legnagyobb és a legkisebb fia. Mendel elmondta a négy kérdést, ő pedig válaszképpen felidézte a kivonulás történetét. Végigette a hagyományos ételeket, a főtt tojást zöldséggel, a friss töltött halat, az aranyló maceszgombóclevest. Utána, mint mindig, elénekelte az áldásokat, és hálával fogadta a negyedik pohár bort. Amikor a széder végén kinyitotta az ajtót, hogy köszöntse Illés prófétát, azt látta, hogy az udvaron körben mindenütt kitárták az ajtót. Jóleső érzés volt, hogy zsidók

veszik körül. De nem volt képes örökre kívül rekeszteni a hírt. Az udvarról behallatszott az állami rádió recsegése. A földszinten valaki kitette a rádiókészüléket az ablakba, hogy mindenki hallja. Egy férfi szónokolt ünnepélyes, arisztokratikus hangon. Horthy Miklós kormányzó volt az. Felszólította az országot, hogy foglalja el dicsőséges helyét az új Európában. Béla láthatta, amint a felesége, majd a fia is felfogja az igazságot. Magyarország ezennel visszavonhatatlanul belesodródott a háborúba. Amikor kitódultak az erkélyajtón, hogy meghallgassák az adást, Béla valamivel még tágabbra nyitotta. Elijáhu hanavi, zümmögte magában, Elijáhu hatisbi. Egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott, miközben a szent ember nevét zsolozsmázta. Nem adott fel minden reményt, hogy jön még másfajta prófécia.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A bánhidai tábor AMIKOR A SZABADSÁG LEJÁRTÁVAL András és Mendel jelentkezett a zászlóaljirodán, megtudták, hogy nem mennek vissza Erdélybe a 112/30-ashoz. A zászlóalj írnoka megsúgta nekik, hogy Kálózi őrnagynak elege lett belőlük. Budapesttől ötven kilométerre nyugatra, Bánhidára küldik őket, a 101/18-as századhoz kell csatlakozniuk, amely egy szénbányában és hőerőműben dolgozik. Budapesttől ötven kilométerre! Akkor elképzelhető, hogy a hétvégi eltávozásokon Klárát is láthatja! Talán a posta érkezése sem tart egy hónapig! Mendellel együtt a vasútállomásra küldték, hogy ott várja be visszatérő baj társait az új századából, ahol majd brigádokba osztják őket, és kijelölik a vasúti kocsijukat. A Bánhidára visszatérők szemlátomást könnyebben átvészelték a telet, mint András meg Mendel. Ép maradt a ruhájuk, testük jó erőben volt. Kedélyes hangulat uralkodott köztük, mintha iskolatársak lennének, akik nyaralás után térnek vissza a gimnáziumba. Amikor a vonat elindult a hullámzó budai hegyeken, majd az erdőségeken és megművelt földeken át, a vasúti kocsit a tavasz földszaga töltötte be. Azonban ahogy közeledtek Bánhidához, úgy vált egyre halkabbá a munkások beszélgetése. Tekintetük kijózanodott, vállukra mintha láthatatlan súly nehezedne. Az ablakon túl a zöld vidék kezdte átadni helyét először azoknak az alacsony, kétségbeejtő viskóknak, amelyek talán minden városban fogadják a vonatokat, mielőtt befutnának az állomásra, aztán a kanyargó utcák és vörös tetős házak zegzugos rendszerének, végül, amikor az állomáson átrobogva továbbmentek az erőmű felé, a keményre döngölt földutak, raktárak és műhelyek taszító látványának. Végül megpillantották magát a háromkéményes csatahajót idéző erőművet is, amely sárgásbarna füstöt okádott a derült kék égbe. A vonat csikorogva lefékezett egy teherpályaudvaron, amely rozsdás tehervagonok százaival volt tele. A puszta mezőn túl, drótkerítéssel elkerítve kohósalak tömbökből épült barakkok álltak több sorban. Még távolabb férfiakat láttak, akik kis szenes csilléket toltak az erőmű irányába. A döngölt sár látványát egyetlen fa vagy bokor sem szakította meg. A távolban a Gerecse és a Vértes friss zöld hegyei emelkedtek – úgy hatottak, mintha valaki kedves hangon csúfolódna vele. A vagonok ajtaját őrök tépték fel, ordítozva parancsolták le az embereket a vonatról. A kopár földön az újoncokat elválasztották a visszatérőktől. Az utóbbiakat azonnal munkára küldték. A többieknek megparancsolták, hogy vigyék be a hátizsákjaikat a nekik kijelölt barakkba, és aztán vonuljanak a fogolytábor közepén található sorakozótérre. A bánhidai kohósalak barakkokon jól látszott, hogy építésüknél kizárólag a takarékosságot tartották szem előtt. Olcsó anyagokból készültek, alig néhány, magasan elhelyezett, apró ablakkal. Amikor András belépett, olyan érzése támadt, mintha élve eltemették volna. Mendellel az egyik sor végén foglaltak el két priccset, a fal mellett valamennyire elszeparálódhattak. Aztán bajtársaikkal együtt kimentek a sorakozótér hatalmas sárszőnyeggel borított négyszögére.

Két őrmester sorakoztatta fel őket tízes sorokban. Aznap ötven új ember érkezett a bánhidai táborba. Megparancsolták nekik, hogy várjanak vigyázzállásban, amíg Barna őrnagy, a századparancsnok szemlét tart felettük. Azután majd brigádokba osztják őket, és megkezdődik az újabb szolgálat. Majdnem egy órát álltak a sárban, némán, és hallgatták a távoli elöljárók parancsait, az erőmű elektromos lüktetését, a fémkerekek csikorgását a sínen. Végül az irodaépületből kijött az új parancsnok, aranypaszománnyal díszített sapkában, csillogó csizmával a lábán. Ruganyos léptekkel végigment a sorokon, végigpásztázta az emberek arcát. András úgy látta, hogy sötét haja, tömzsi alkata, egyenes tartása és uralkodói tekintete emlékeztet valamelyik tankönyvének Napóleonillusztrációjára, Amikor másodszor ment végig András során, megállt előtte, és a rangját kérdezte. András tisztelgett: – Brigádvezető, uram. – Micsoda? – Brigádvezető, uram! – mondta András másodszor, ezúttal hangosabban. A parancsnokok időnként azt akarták, hogy az ember ordítson, mintha a hadseregben lennének, nem csak munkaszolgálaton. András rendkívül lehangolónak találta ezt. Most Barna őrnagy azt kívánta, hogy lépjen ki a sorból, és masírozzon előtte. Gyűlölte, ha masíroztatják. Gyűlölte az egészet. Néhány hetes otthoniét felkeltette benne azt a veszedelmes érzést, hogy ő is ember. Amikor kiért a sor elejére, remegő feszültséggel várt, amíg Barna őrnagy végignézett rajta. Úgy érezte, valami furcsa, undorral vegyes gyönyörűséggel vizslatja, mintha András valami csodabogár lenne egy vándorcirkuszban. Aztán előrántott egy gyöngyház nyelű zsebkést, és András orra alá tartotta. András tüsszentett. Gondolta, tüsszenthet. Érezte a penge szagát. Nem tudta, Barna mire készül. Az őrnagy apró barna szemei pajkosan megcsillantak, mintha ő és András valami közös csíny résztvevői lennének. Kacsintott egyet, aztán elvette a kést András arca elől, és a hegyét bedugta a köpenyére felvarrott rangjelzések alá, majd néhány gyors mozdulattal lemetszette őket András melléről. A rangjelzés lerepült a sárba. Barna rálépett és beletaposta, amíg már semmi nem látszott belőle. Aztán András fejére tette a kezét, megfogta a Klárától kapott új sapkát. Néhány gyors mozdulattal a sapkáról is levágta a rangjelzést. – Na, most mi a rangja, munkaszolgálatos? – üvöltötte Barna őrnagy olyan hangon, hogy a leghátsó sorokban is lehessen hallani. András soha nem hallott még ilyesmiről. Nem tudta, hogy valakit meg lehet fosztani a rangjától anélkül, hogy valamilyen bűncselekményért elítélték volna. Hirtelen elég merészséget érzett magában, vigyázzállásba merevedett – jó tizenöt centiméterrel volt magasabb Barnánál -, és visszaordított: – Brigádvezető, uram! András Barna felől egy hirtelen megvillanó mozdulatot látott, majd heves fájdalom hasított a koponyájába. Előreesett a sárba. Kezén-lábán támaszkodott a talajra. – De nem Bánhidán! – ordította Barna őrnagy. Remegő kezében fehér bükk sétapálcát tartott, amelyet András vére maszatolt össze. András a fájdalom dacára felkacagott. Az egész olyan képtelenségnek tűnt! Hát nem most volt, hogy almát evett az anyja konyhájában? Hogy a feleségével szerelmeskedett? Odanyúlt a tarkójához. Forró vér, és egy fájdalmas púp. – Tápászkodjon fel, munkaszolgálatos! Álljon vissza a sorba!

Andrásnak nem volt választása. Engedelmeskednie kellett. Bánhidai fogadtatása éppen csak ízelítőt adott a jövőből. Vagy valami alaposan megváltozott abban a rövid időben, amíg távol volt a munkaszolgálattól, vagy talán a 101/18-asban mentek másképpen a dolgok. Egyik szinten sem voltak zsidó tisztek. Nem voltak zsidó orvosok vagy mérnökök, sem pedig munkavezetők. Az őrök kegyetlenebbek és türelmetlenebbek voltak, a tisztek gyorsabban rótták ki a büntetéseket. Bánhida visszataszítóan ronda hely volt. Úgy tűnt, minden azt a célt szolgálja, hogy az emberek kényelmetlenül és rosszul érezzék magukat benne. Az erőmű három barna csóvában éjjel-nappal ontotta a szénfüstöt. A levegő kénbűzt árasztott, a mindenhová lerakódó, finom, narancssárgás porréteg esőben meszes kenőccsé alakult. A barakkoknak dohos penészszaga volt, az ablakok csak a hőséget engedték be, a fényt alig, a beázó tetőről az ágyakra csorgott az eső. Az utakat és ösvényeket pont a tábor legvizesebb területein vezették keresztül. Minden áldott nap pontban háromkor eleredt a zápor, és az egész tábor csúszós sártengerré változott. A forró, nyirkos szél latrinaszaggal árasztotta el a tábort, az emberek fojtogató bűzben dolgoztak. A pocsolyákban szúnyogok tenyésztek, akik mindenkit megtámadtak, homlokukat, nyakukat, karjukat csípték. A böglyök azonban még náluk is rosszabbak voltak. Ha valahol megcsíptek valakit, lassan gyógyuló, puha, vörös púp maradt vissza a helyén. Andrást és Mendelt arra osztották be, hogy a barnaszenet csillékbe lapátolják és a rozsdás síneken betolják az erőműbe. A síneket csak úgy lefektették a földre, de nem rögzítették oda, aminek az oka is hamar világossá vált: ahogy egyre többet esett, a síneket fel kellett szedni és áthelyezni, hogy kikerüljék a kisebbfajta tóvá dagadó pocsolyákat. Ha viszont nem lehetett megkerülni őket, gerendákat raktak le, és azokra tették a síneket. A megrakott csillék több száz kilót nyomtak. Az emberek húzták, vonták, rángatták, és ha akkor sem mozdultak, káromkodtak, meg a lapátjukkal püfölték. Mindegyik csillén fehér betűkkel ott díszelgett a felirat: KMOF, Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelete. Mendel szerint azonban ez annyit jelentett, hogy Királyi Marhák és Ostobák Földje. És még hálásak lehettek. Sokkal rosszabb lett volna bent dolgozni az erőműben, ahol a szénpor és a vegyszerek gőzétől lélegezni sem lehetett. Rosszabb lett volna, ha leküldik őket a bányába. Rosszabb lett volna, ha elválasztják őket egymástól. És rosszabb lett volna Budapesttől több száz kilométerre, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben voltak. Bánhidára gyorsan megjött a posta. A szülei levele két hét, Kláráé egy hét alatt megérkezett. Egyszer csatolta Rosen lazán írt ötoldalas levelét is, amely egyenest Palesztinából érkezett. Salhevettel együtt sikerült kijutniuk Franciaországból, még mielőtt lezárták volna a határokat a kivándorló zsidók előtt. Jeruzsálemben házasodtak össze, ahol mindketten a palesztinai zsidó közösségnek dolgoztak. Rosen a településtervezési hivatalban, Salhevet pedig a bevándorlást segítő irodán. Már a gyerek is útban volt, novemberre várták. András a testvéreitől is kapott levelet. Tibor, aki otthon járt, szabadságon, először vitte fel Ilanát a Várhegyre, fénykép is készült róluk, ahogy a mellvéd előtt állnak, Ilana a ragyogó mosolyával, Tibor a kezét fogja. Mátyás még mindig a munkaszolgálatos századánál van, elkapta a tavaszi lázat, de titokban kiszökött, és portyára indult a közeli városkában, a helyi

kocsmában sört ivott, lányokkal keringőzött, bakancsban szteppelt a bádoggal fedett pulton, majd észrevétlenül visszaosont az egységéhez. A bánhidai szörnyűségek láttán Mendel új kiadványt álmodott meg Bögölycsípés címmel. Bár András eleinte azt gondolta, azok után, ami a 112/30-asnál történt, a vakmerőséggel határos feleleveníteni az újság ötletét. Mendel azonban úgy érvelt, hogy muszáj csinálniuk valamit, ha nem akarnak megbolondulni. Az új kiadvány hangot adna a tiltakozásnak, de nem tenné közvetlenül nevetség céltáblájává a tábor vezetőségét. Ha el is kapják őket, parancsnokaikról semmi személyes sértést nem találnak benne. Persze így is járna bizonyos kockázattal, de a másik alternatíva az, hogy a munkaszolgálat alatt teljesen be kell fogni a szájukat. A sorakozóhelyen elszenvedett megaláztatások után hogyan tehetné meg András, hogy tiltakozásul fel ne emelje a hangját? András végül engedett, ráállt, hogy Mendel társkiadója legyen. Gyanította, hogy döntésében részben a hiúság vezeti, részben pedig az a vágy, hogy megőrizze a méltóságát. Nagyobbrészt pedig az a gondolat, hogy Mendellel együtt mindezt a szólásszabadság és a sorstársaik életkedve miatt teszik. A 112/30-asban látta, hogy a Hóliba az emberek küzdelmének szimbólumává vált. Bizonyos fokú megkönnyebbülést jelentett számukra, hogy mindennapos nyomorúságukat megörökítve látták – hogy felháborító dolognak tartották, ami pedig szükségessé teszi akár egy olyan lehetetlen kis illegális újság kiadását, mint amilyen a Hóliba is volt. Itt, Bánhidán legalább könnyebb hozzájutni a rajzszerekhez – mindennek megvolt a feketepiaca. Debrecenin kívül cigarettát, Hedy Lamarr- és Rita Hayworthfényképeket, borsókonzervet, gyapjúzoknit, fogport, vodkát is lehetett kapni, vagy akár ceruzát és rajzlapot is. És rengeteg illusztrálnivaló volt. A Bögölycsípés első példánya kislexikont is közölt, amelyben olyasfajta fogalmak szerepeltek, mint „reggeli sorakozó” (népszerű társasjáték, amiben az unalom váltakozik csuklógyakorlatokkal és megaláztatásokkal), „vízhordó” (üres vödörrel és tele szájjal járó munkaszolgálatos), vagy „alvás” (ritka természeti jelenség, amiről egyelőre keveset tudunk). Volt benne horoszkóp, amely minden állatövi jegynek ígért valami rosszat. Volt a magándetektív hirdetése, aki kideríti, ha feleségünk vagy barátnőnk hűtlenkedik, de előre mossa kezeit, ha ne adj’ isten kapcsolat támadna közte és a vizsgált személy között. Voltak apróhirdetések (Arzént keresek, részletfizetés jeligére), folytatásos kalandregény az Északi-sark meghódításáról, amely a hőség fokozódásával egyre népszerűbb lett. Az ellátó iroda zsidó tisztviselője segítségével hetente ötven példányban kinyomták. András és Mendel rövid időn belül szerény újságírói elismertségre tett szert a táborlakók körében. Azt az egyet azonban nem adhatta meg a Bögölycsípés, amit mindannyian a leginkább vártak az újságtól: a valódi híreket Budapestről, a világról. Ehhez a rokonok által küldött, vagy az őrök által eldobott újságok elrongyolódott példányaihoz kellett folyamodniuk. Addig jártak kézről kézre, amíg olvashatatlanná váltak, és a bennük leírt hírek is réges-rég elavultak. De voltak olyan nagy jelentőségű események is, amelyek nem sokkal a megtörténtük után mindenki előtt ismertté váltak. Június harmadik hetében, nem sokkal azután, hogy Franciaország elesett, Hitler csapatai ezerkétszáz kilométeres fronton, a Balti-tengertől a Feketetengerig megtámadták a Szovjetuniót. Úgy tűnt, a Kremlt ugyanolyan váratlanul érte ez a fordulat, mint a bánhidai tábor munkaszolgálatosait. Moszkva

láthatólag elhitte, hogy Németország tartja magát a Szovjetunióval aláírt megnemtámadási egyezményhez. Hitler azonban, mint Mendel rámutatott, minden bizonnyal hónapok óta tervezte az akciót. Máskülönben honnan szedhetett volna elő több százezer fős hadseregeket, annyi harci repülőgépet, páncéloshadosztályt? Nem egészen egy héttel később András és Mendel a tábor postamesterétől azt hallotta, hogy szovjet – vagy talán csak szovjetnek álcázott német – repülőgépek Kassa városát bombázták. Egyértelmű üzenet volt. Magyarországnak nem volt más választása, mint hogy a Szovjetunió ellen küldi csapatait. Ha Bárdossy miniszterelnök nem ezt teszi, Magyarország elveszítené a Németországtól visszakapott területeket. Bárdossy, aki hosszú ideig ellenezte, most elkerülhetetlennek látta Magyarország hadba lépését. Nemsokára szalagcímek kürtölték világgá, hogy Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, és a magyar hadsereg egységei elindultak, hogy csatlakozzanak a tengelyhatalmak inváziójához. A 101/18-asban mindenki pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Minden egyes frontra küldött katonai egység támogatására ki fognak küldeni egy-egy munkaszolgálatos egységet. Senki nem tudta, mennyi ideig fog tartani a háború, és hogy mi lesz a munkaszolgálatosok feladata. A barakkokban olyan szóbeszéd is járta, hogy élő pajzsként fogják őket használni, vagy elsőként küldik őket a frontvonalakra, hogy magukra vonják az ellenséges tüzérségi támadást. Bánhidán azonban kezdetben semmi nem változott. A földből kikerült szenet az emberek csillékbe rakodták, az erőmű eltüzelte, a kénes füst pedig felszállt a levegőbe. Júliusban, amikor a sár felszáradt és a tavaszi rovarok mind szomjan haltak, a munka üteme csak fokozódott, mintha a hadigépezet működtetéséhez kellene még több üzemanyag. Olyan kínzó hőség volt, hogy a férfiak délre már mindennap alsóruhára vetkőztek. Nem voltak fák, hogy megvédjék őket a naptól, sem egy pocsolya víz, hogy hűsítsék magukat. András tudta, hogy nem messze, a városban egy helyen hideg málnaszörpöt árulnak, a tábor felé jövet elhaladtak mellette. A legforróbb napokon végigfutott az agyán, hogy lesz, ami lesz, otthagyja a csillét, és elgyalogol a kávéház járdája előtti napernyők árnyas erdejéig. A vágány mellett a vízben vibráló délibábot kezdett látni, időnként az egész tábor síkos, ezüstösfekete tenger fölött lebegett. Mennyi ideje már, hogy utoljára látta az igazi tenger mélykék hullámdombjait, jégszerű hullámtaraját? Most pedig ott káprázott előtte a drótkerítésen túl, miközben tolta előre a szenes csillét. Az Afrika elképzelhetetlen partjáig nyúló részegítően ultramarinkék Földközi-tenger. Ott volt Klára is a víz szélén, fehér fürdősapjában és fehér-fekete csíkos úszóruhájában ereszkedik bele a habokba. Klára, amint combig elmerült, lábait cikcakk vonalba torzította a víz. Klára a fa műugrótorony pallóján. Klára, amikor Odette-ként hattyú alakjában alámerül. És ott volt már a munkavezető is, aki parancsokat ordítozott. Muszáj szenet lapátolni, csillét tolni, mert valahol keleten ezt kívánta a háború. Andrást egy csendes forró júliusi estén érte utol életének legmegdöbbentőbb híre, egy hónappal Magyarország hadba lépése után, a munka és vacsora közti üres órában, a 21. barakk bejárati lépcsőjénél. Két barakkbeli társával, egy nyurga soproni ikerpárral együtt épp az irodából jött, ahol átvették leveleiket, csomagjaikat. Bőrük leégett és felhólyagosodott, szemük káprázott a vakító fénytől, a porral keveredett

verítékük finom, repedezett kenőcsként vonta be a bőrüket. A postánál, mint mindig, végeérhetetlen sor állt. A küldeményeket a postamester és személyzete jogosult volt átvizsgálni, ami annyit jelentett, hogy minden egyes csomagot kibontattak, és ha élelmiszert, cigarettát vagy pénzt találtak benne, azt elorozták, még mielőtt a tulajdonos kezébe került volna. A soproni ikrek éppen a Bögölycsípés legújabb példányán kuncogtak, miközben a sorukra vártak. András agyát elhódította a hőség, alig emlékezett rá, hogy azt a számot is ő illusztrálta. Kihúzta a dugót a kulacsából, és kihörpintette az utolsó néhány csepp vizet. Ha még sokáig kell sorban állniuk, nem lesz idő vacsora előtt megmosakodni. Kért-e vajon Klárától borotvaszappant? Maga elé képzelt egy viaszos fehér papírba csomagolt tiszta darabot, amelyre régimódi fürdőruhába öltözött lány képét nyomtatták. De az is lehet, hogy valami kevésbé hasznos dolog lesz benne, aminek ugyanúgy fog örülni. Ibolyaszappan, vagy egy új fénykép Kláráról. Amikor végre odaértek az ablakhoz, a postás két azonos csomagot nyomott az ikrek kezébe. Szokás szerint mindkettőt felnyitották és átturkálták, a négy szelet csokoládé üres papírját pedig bosszantásképpen visszagyűrték a dobozba. De úgy látszik, aznap túl sok sütemény érkezett, mert két egyforma doboz fahéjas sütemény benne maradt a csomagokban. Miku és Samu jószívű fiúk voltak, és nagyra tartották Andrást a Bögölycsípés kiadásában játszott szerepért. Megvárták hát, amíg átvette a Klárától kapott egy szál vékony borítékot, és a barakk felé menet megosztották vele az adományt. Akármilyen jólesett az a fahéjas sütemény, András önkéntelenül csalódottnak érezte magát a sovány levélke miatt. Elfogyott a borotvaszappan, a vitamin és ezer más dolog. A feleségének tudni kellett volna, hogy mire van szüksége. Egy kisebb csomagot is küldhetett volna. Miközben az ikrek bementek a barakkba a csomagjukkal, ő leült a lépcsőre, és a zsebkésével felhasította a levelet. A négyszögletes tér túloldaláról Mendel látta, hogy András a barakk lépcsőjén ül, kezében a levéllel. Átsietett az udvaron, remélte, még elcsípi a barátját, mielőtt a mosdókhoz menne, hogy megmosakodjon a vacsorához. Mendel most jött ki az ellátó irodából, ahol a tisztviselő megengedte, hogy használja az írógépet. Mindössze negyvenöt perc alatt sikerült legépelnie hatoldalnyit az új Bögölycsípésből. Gondolta, Andrásnak talán még lesz ideje este, hogy hozzákezdjen az illusztráláshoz. Fütyörészni kezdett egy dallamot a szabadsága alatt Budapesten látott Tin Pan Alley című filmből. De amikor a barakkhoz ért, abbahagyta. András felnézett Mendelre, a kezében remegett a levél. – Mi az, Párizsi? – kérdezte Mendel. András meg sem tudott szólalni. Azt hitte, talán nem is beszél többé. Lehet, hogy nem jól értette. De amikor még egyszer megnézte a levelet, ott állt feketén-fehéren, Klára tiszta, döntött kézírásával. Hogy gyereket vár. Ő, Lévi András apa lesz. Mit számított már, hány tonna szenet kell lapátolnia? Kit érdekelt, hányszor billent le a csille az ingatag vágányról, hányszor fakadtak ki véres vízhólyagjai, milyen vadállati módon bántak vele az őrök? Kit érdekelt, hogy éhes és szomjas, hogy milyen keveset aludt, mennyi ideig kellett sorakozni a négyszögletes téren? Ki törődött már a saját testével? Budapesten, alig ötven kilométernyire onnan Klára az ő gyerekével terhes. Most már csak az számít, hogy kibírja azt a néhány hónapot,

mostantól a levélben megjelölt napig, december huszonkilencedikéig. Addigra le is tölti a kétéves munkaszolgálatát. Talán még a háborúnak is vége lesz, attól függően, hogyan végződik Hitler oroszországi hadjárata. Ki tudja, addigra milyen lesz a zsidók élete Magyarországon, de ha Horthy továbbra is kormányzó marad, talán nem lesz elviselhetetlen. Vagy esetleg kivándorolnak Amerikába, New York szennyes, de elbűvölő városába. Aznap, amikor megkapta Klára levelét, kalendáriumot rajzolt a Bögölycsípés egyik példányának hátlapjára. Minden munkanap végeztével behúzott egy X-et, szép fokozatosan egyre hosszabb sor alakult ki belőlük. Budapest és Bánhida között röpködtek a levelek. Klára még mindig folytatta a magánóráit, addig nem is hagyja abba, amíg be tudja mutatni a lépéseket. Pénzt tesz félre, hogy ha András hazajön, ki tudjanak venni egy nagyobb lakást. Anyja egyik barátjának volt egy háza a Nefelejcs utcában. Nem túl elegáns környék, de közel van a Benczúr utcához, és a Ligettől is csak néhány sarokra fekszik. A nefelejcs az az apró, kék szirmú erdei virág, közepén egy parányi sárga körrel. Ne felejts. Persze, egy pillanatra sem tudott megfeledkezni arról, hogy élete elképzelhetetlen változás küszöbére érkezett. Szeptemberben csoda történt. András háromnapos kimenőt kapott. Ennek a váratlan szerencsés fordulatnak semmilyen különösebb oka nem volt, úgy tűnt, Bánhidán ötletszerűen osztogatják az eltávozást, kivéve, ha a családban haláleset történik. Csütörtökön tudta meg, pénteken megkapta a papírjait is, és szombat reggel már a budapesti vonaton ült. Ragyogó nap volt, a levegő langymeleg a nyári hőség utolsó sugaraitól. Odafönn az ég halványkékre fakult, Bánhidától távolodva a kén bűzét egyre inkább a lekaszált fű édes illata váltotta fel. A vágány mentén futó poros utakon a gazdák szénával és kukoricával megrakott szekereket hajtottak. A pesti piacok roskadozhatnak a rengeteg tök, lila káposzta, paprika, krumpli, alma, körte és szőlő alatt. Észvesztő volt még rágondolni is, hogy ilyesmi még létezik a világon, és hogy végig létezett, miközben az ő étrendje minden áldott nap csak kávéból, híg levesből és néhány deka homokos kenyérből állt. Klára várt rá a Keleti pályaudvaron. Soha életében nem látott még ilyen szép nőt. Rózsaszín dzsörzéruhát viselt domborodó hasán, meg a fejére simuló csinos, szoros szalmakalapot. Az uralkodó divattal dacolva hosszú, egyenes haját leengedve viselte, csak a tarkóján volt kissé bebodorítva. András megölelte, magába szívta bőrének alkonyillatát. Nem merte olyan vadul magához szorítani, amennyire jólesett volna. Karnyújtásnyira eltartotta magától, és alaposan megnézte. – Tehát igaz? – kérdezte. – Amint látod... – De hát tényleg? – Gondolom, néhány hónap múlva kiderül. – Klára karon fogta, és az állomásról elindult vele a Liget felé. András alig tudta elhinni, hogy ez lehetséges, hogy Klárával az oldalán sétál egy szeptemberi délután, a szerszámai ottmaradtak Bánhidán, és nem várja más, csak a nyugalom és a boldogság. Aztán, amikor befordultak az István utca sarkán, megértette, hogy a család háza felé tartanak, felkészítette magát, hogy találkoznia kell a bátyjával és sógornőjével, talán még Józseffel is, aki most műtermet bérel Budán, mert újra elkezdett festeni. Meg kell magyaráznia, hova lett a tiszti rangjelzése, sajnálkozó megjegyzéseket tesznek majd a soványságára, miközben egész idő alatt néznie kell Klára rokonainak önelégült, jól táplált arcát, és

fájdalmasan átélnie, hogy ők mennyire más helyzetben vannak. De amikor az István utca és Nefelejcs utca sarkára értek, Klára megállt egy szürke kőház kapujában, és zsebéből előhúzta a kulcscsomóját. Megmutatott Andrásnak egy egészen kacifántos kulcsot. Aztán beillesztette a bejárati zárba, és a kapu kitárult előttük. – Hova megyünk? – kérdezte András. – Majd meglátod. Az udvar tele volt udvari holmival. Biciklik, cserepes páfrányok, faládákba ültetett paradicsom. Középen mohos szökőkút vízililiommal és aranyhalakkal, a szélén egy sötét hajú lányka ült, kezét a vízbe lógatta. Komoly arccal nézett fel Andrásra és Klárára, aztán szoknyájában megtörölgette a kezét és beszaladt az egyik földszinti lakásba. Klára a szőlőmintás rácsozatú nyílt lépcsőházhoz vezette Andrást, az alacsony lépcsőkön három emeletet mentek fel. Újabb kulcsot vett elő, kinyitott egy kétszárnyú bejárati ajtót, és beengedte Andrást az utcára néző lakásba. A lakásban sült csirke és rósejbni illata terjengett. Az ajtó mellett négy sárgaréz fogas volt, az egyiken András régi puhakalapja lógott, a másikon Klára szürke kabátja. – Az nem lehet, hogy ez a mi lakásunk – ámuldozott András. – Hanem kié? – Képtelenség! Ez túlságosan jó! – Még nem is láttad. Ne ítélj ilyen gyorsan! Lehet, hogy egyáltalán nem is felel meg az ízlésednek. Persze tökéletesen megfelelt. Klára pontosan tudta, mi tetszik Andrásnak. Vörös csempés konyha, egy második, gyerekszobának alkalmas hálószoba, külön fürdőszoba zománcozott káddal. A nappalit körben könyvespolc szegélyezi, Klára már el is kezdte feltölteni balettről, zenéről és építészetről szóló új könyvekkel. Az egyik sarokban fa rajzasztal is állt, távoli rokona annak, amit Párizsban vett Andrásnak. A másik sarokban egy vékony lábú zsámolyon fonográf feküdt. A szoba túlsó végében alacsony kanapé intarziás faasztalkával. A magas ablakok mellett két csíkos elefántcsont karosszék, szemben az utca túlsó felén álló sárga társasházzal. – Ez egy otthon – mondta András. – Otthont teremtettél a számunkra. – És a karjaiba vette Klárát. Leginkább arra vágyott, mondta el Klárának, hogy a rövid eltávozás alatt kedvére kényeztethesse terhes feleségét. Klára kezdetben ellenkezett, rákérdezett, hogy vajon őróla ki gondoskodik Bánhidán. András azzal érvelt, hogy sokkal nagyobb fényűzés lenne, ha ő gondoskodhatna Kláráról, mintha róla gondoskodnának. Így aztán az első otthon töltött este, miután megették a sült csirkét és krumplit, Klára megengedte, hogy kávét főzzön neki, felolvasson az újságból, aztán fürdővizet engedjen neki, és egy nagy sárga szivaccsal lemosdassa. Klára állapotos teste csodának tűnt András szemében. A víz színe alatt rózsaszín virág gyúlt a sápadt bőrén, a haja fényesebbnek és vastagabb szálúnak tűnt. Maga mosta meg neki, és előrehúzta, rásimította a mellére. A bimbók udvara megnőtt és sötétebb lett, halvány barna vonal jelent meg a köldökétől a fanszőrzetéig, amely keresztezte az előző szüléséből visszamaradt, ezüstös heget. Bőre alatt már nem álltak ki annyira a csontjai. De legszokatlanabb az önvizsgáló tekintete volt – olyan mély szomorúság és várakozás olvadt össze benne, hogy szinte megkönnyebbülés volt, amikor lehunyta a szemét. Ahogy hátradőlt a kádban, hűsölni a zománcra fektette karjait, András

megdöbbenéssel gondolt rá, hogy az ő élete Bánhidán a legelemibb szükségletekre és érzésekre egyszerűsödött. Abban reménykedett, hogy még egy darab répát kap a levesbe, félt a munkavezető haragjától, arra vágyott, hogy még egy negyedórát alhasson. Klárának, aki nagyobb biztonságban élt itt, Budapesten, továbbra is megvolt a lehetősége, hogy árnyaltabban reflektáljon a világra. Most is épp ez történt, miközben András lemosta a sárga szivaccsal és figyelte. – Meséld el, min gondolkodsz – kérte András. – Képtelen vagyok kitalálni. Klára felnyitotta szürke szemeit és ránézett. – Milyen különös – mondta -, hogy én terhes vagyok, miközben háború folyik. Ha Európa Hitler uralma alá kerül, talán még Oroszország is, ki tudja, mi történik ezzel a gyerekkel? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy Horthy meg tud védeni a bajoktól! – Gondolod, hogy meg kellene próbálnunk emigrálni? Klára felsóhajtott: – Már eszembe jutott. Még Elisabetnek is írtam. De hát a helyzet olyan, ahogyan gondoltam. Most majdnem lehetetlen beutazó vízumot kapni. És még ha lehetne, sem biztos, hogy akarnék. Itt van a családunk. Nem tudom elképzelni, hogy még egyszer itthagyjam az anyámat, különösen most. És nehéz elképzelni, hogyan kezdhetnénk új életet egy másik országban. – És maga az utazás is – mondta András, miközben Klára vizes vállát simogatta. – Háború idején cseppet sem biztonságos átkelni az óceánon. Klára a karjával körbefogta saját térdét. – És nemcsak a háború miatt gondolkodtam. Mindenféle aggodalmaim vannak. – Miféle aggodalmaid? – Hogy milyen anyja leszek ennek a gyereknek. Hogy millióféleképpen kudarcot vallottam Elisabettel. – Dehogy vallottál! Egészséges és gyönyörű nő lett belőle. És akkoriban nagyon más volt a helyzeted. Egyedül voltál, magad is csak egy gyerek. – Most meg már lényegében öregasszony. – Ez butaság, Klára! – Sajnos nem. – Meredten nézte a térdét. – Tudod, harmincnégy éves vagyok. Az első szülésem rettenetes volt. A szülész szerint lehet, hogy a méhem is károsult. Az utolsó rendelésre eljött az anyám is, bárcsak ne jött volna! Végig halálosan aggódott. – De miért, Klára? Veszélyben van a baba? – Kezébe vette Klára állát, és maga felé fordította a fejét. – Te magad vagy veszélyben? – Mindennap szülnek a nők – felelte Klára és mosolyogni próbált. – Mit mondott az orvos? – Azt mondja, fennáll a veszélye, hogy komplikációk lesznek. Azt akarja, hogy a kórházban szüljek. – Hát persze, hogy ott szülj! – mondta András. – Akármennyibe kerül. Valahogy majd csak kifizetjük. – A bátyám segít. – Én is szerzek munkát – mondta András. – Valamilyen módon megkeresem rá a pénzt. – György nem fogja sajnálni tőlünk – felelte Klára. – Mintha a saját testvéred lenne.

András nem akart vitatkozni ebben a rövid időben, ami megadatott nekik: – Tudom, hogy segít, ha rászorulunk. Reménykedjünk, hogy nem kell kérni tőle. – Anyám azt szeretné, ha hazaköltöznék a Benczúr utcába – közölte Klára, és nedves haját csomóba fogta. – Nem érti, miért olyan fontos nekem, hogy külön éljek veled. Én viszont ragaszkodom a saját lakásunkhoz. Szerinte ez fölösleges pazarlás. Nem szereti, ha egyedül vagyok. „Mi van, ha valami történik?”, kérdezi. Mintha egész idő alatt nem egyedül éltem volna Párizsban. – Éppen azért, annál inkább óvni akar – felelte András. – Biztosan megszenvedte, hogy nem lehetett veled, amikor terhes voltál Elisabettel. – Persze, megértem. De már nem vagyok tizenöt éves gyerek. – Azért talán mégis igaza van. Ha bármi baj lenne, nem jobb lenne, ha otthon lennél? – Ne kezdd már te is, Andráska! – Rossz arra gondolni, hogy egyedül vagy. – Nem vagyok egyedül. Ilana majdnem mindennap velem van. És hat perc alatt bármikor átsétálok anyámhoz. De már nem tudok ott élni, és nem csak azért, mert megszoktam, hogy a magam ura vagyok. Mi van, ha a hatóságok felfedezik, hogy ki vagyok? Ha a családomnál lennék, őket is rögtön bajba keverném! – Ó, Klára, de jó lenne, ha nem kellene ilyesmin törni a fejed! – Én is azt szeretném, ha neked sem – felelte Klára. Aztán felkelt, kilépett a kádból, a vízcseppek csillogó függönyként peregtek le róla, András pedig a kezével körülrajzolta testének új körvonalait. Éjszaka, amikor rájött, hogy képtelen elaludni, felkelt és átment a nappaliba, leült az új rajzasztalhoz, amit Klára vett neki. Végigfuttatta kezét a sima, kemény lapján, amelyet egyelőre nem borítottak el a papírok és rajzeszközök. Volt idő, amikor a munkával még megvigasztalhatta volna magát, még ha csak a maga által kiszabott munka volt is. A puszta koncentráció, amely a szép, lendületes fekete vonalak megrajzolásához szükséges, elvonhatta volna a figyelmét, ha csak egy pár percre is, a legsúlyosabb problémákról. De hát még soha nem fordult elő, hogy a terhes felesége, a még meg sem született gyermeke, az egész nyugati világ miatt kellett volna aggódnia. Mindenesetre képtelenségnek tűnt, hogy most bármilyen munkába bele tudjon vágni. Amint az építészet elméletéről vagy gyakorlatáról kellett gondolkodnia, olyan üres, ötlettelen lett az agya, mint ez az asztal itt előtte. Az elmúlt két évben végzett munka, amikor éppen nem fát vágott, utat épített, szenet lapátolt – hanem a vázlatfüzetbe rajzolt, Mendel újságjának margójára firkált valamit -, talán jó volt arra, hogy ne legyen tétlen a keze, vagy hogy meg ne őrüljön. Ám arról is elterelte a figyelmét, hogy építészhallgató lénye egyre távolabb kerül tőle, kezei lassan már nem emlékeznek rá, hogyan kell egy hibátlan vonalat húzni, agya egyre kevésbé képes a formák és funkciók problémáján gondolkodni. Milyen távol érezte már magát az École Spéciale műtermétől, ahol Polanerrel még a sportklub tetejére függesztett futópályát is tervezett! Milyen megdöbbentő, hogy egyáltalán ilyen ötletük támadt! Egy örökkévalóságnak tűnt, amikor utoljára olyan szemmel nézett egy épületre, hogy nem az érdekelte, beázik-e a tető, vagy kívül tudja-e rekeszteni a hideget. Talán még azt sem figyelte meg, hogy ennek az épületnek hogyan fest a homlokzata.

Szeretett volna Tiborral beszélgetni. Ő tudná, mit kellene tennie, hogyan védhetné meg Klárát és hogyan szerezhetné vissza a saját életét. De hát Tibor háromszáz kilométerre innen, a Kárpátokban van. András már azt sem tudta elképzelni, mikor ülhetnek le megint, hogy megértsék, kik is ők most, vagy legalább azzal vigasztalódjanak, hogy a bizonytalanságukat megosztják egymással. Úgy esett, hogy András kimenőjének idején az öccse bukkant fel Budapesten – akinek mindig az volt a szerepe, hogy előidézze, nem pedig enyhítse a bajokat. Mátyás a századával együtt gördült be a Nyugati pályaudvarra, a közelben fognak állomásozni, amíg újból ki nem rendelik őket valahová. Mátyás leugrott a vonatról, hogy egy kis külön szabadságot szerezzen magának. A század parancsnoka most egy engedékeny fiatal tiszt volt, aki időnként megengedte, hogy némi pénzért kis időre felmentsék magukat a munka alól. Mátyás a kirakatrendezésből keresett pénzen vásárolt magának néhány szabad napot, hogy találkozhasson azzal a kis eladólánnyal, akit a munkája során ismert meg. Fogalma sem volt róla, hogy András is otthon van kimenőn, tehát csakis a vakszerencsének volt köszönhető, hogy egy hétfő délután, amikor Mátyás fel akart ugrani a villamosra, éppen saját bátyjába ütközött. Annyira meglepődött, hogy ha András el nem kapja, talán még le is esik a lépcsőről. – Hát te mit keresel itt? – rikkantotta Mátyás. – Nem a bányában kéne robotolnod? – Neked pedig mit is? Hol is? – kérdezett vissza András. – Hidat építeni. De nem ma! Ma a Szerafina nevű lánykával találkozom. Egy idősebb, kendős hölgy rosszallóan nézett rájuk, mintha azt mondaná, lehetne annyi eszük, hogy az ember nem társalog ilyen hangosan és lelkesen a villamoson. De András közelebb húzta magához Mátyás arcát, és odaszólt az asszonynak: – Ő az én öcsém, látja? Az öcsém! – A szüleik meg biztosan szamarak voltak! – felelte az asszonyság. – Bocsásson meg nekünk, hölgyem – mondta Mátyás, majd megbillentette a kalapját, és a villamos lépcsőjéről egy hibátlan hátraszaltóval a kövezeten landolt, mindezt olyan sebességgel, hogy az asszony ijedtében felsikoltott. Miközben a járókelők döbbenten figyelték, puha cipősarkával ritmust kopogott ki a macskakövön, majd fürgén feltipegett a járdára, szétrebbentette a járókelőket, csinált egy dupla piruettet, lekapta a kalapját, és meghajolt az arra haladó kék zsávolykabátos fiatalasszony előtt. Aki látta, mind megtapsolta. András is leugrott a villamosról és kivárta, amíg az öccse learatja a közönségsikert. – Fölösleges bolondéria – mondta András, amikor elhalt a tapsvihar. – Ezt ráhímzem a zászlómra és mindenütt körbehordozom. – Jól is tennéd. Legalább mindenki eltöprengene rajta. – Hová tartasz ezzel a szatyor krumplival? – érdeklődött Mátyás. – Haza, a lakásomba, vár a feleségem. – Miféle lakásodba? – Nefelejcs utca harminckilenc, harmadik emelet kettő. – Mióta laksz ott? És mennyi ideig? – Tegnap estétől. És még másfél napig, utána vissza kell mennem Bánhidára. Mátyás felnevetett. – Tehát a legjobbkor csíptelek el.

– Vagy én téged. Van kedved feljönni vacsorára? – Lehet, hogy akad más elfoglaltságom. – De mi van, ha Szerafina rájön, milyen nagyképű marha vagy? – Abban az esetben rögtön jövök. – Mátyás kétfelől arcon csókolta Andrást és felugrott egy másik villamosra, amely időközben odaért melléjük. András, miközben hazafelé tartott, néhány sarokig maga is szteppelni vágyott. A szerencse néha kegyeibe fogadja, megajándékozta ezzel a váratlan kimenővel, a tetejébe most még Mátyással is megajándékozta. Ám ez a váratlan, kellemes meglepetés sem tudta elterelni a figyelmét az új irányból rátörő aggodalmakról. A délutáni újság kiábrándító képet festett az eseményekről. Kijev elesett, Hitler hadserege már csak néhány száz kilométerre van Moszkvától és Leningrádtól. A hét elején a Führer rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy a Szovjetunió hamarosan kapitulál. András attól félt, hogy az angolok, akik eddig keményen ellenálltak a Földközi-tenger térségében, most elcsüggednek, és ha az ő védekezésük is összeomlik, Hitler egész Európát uralma alá hajtja. Eszébe jutott, hogy Rosen már három évvel ezelőtt a Kék Galambban megmondta, Hitler az egész világból Németországot akar csinálni. De talán maga Rosen sem sejtette, hogy a jóslata mennyire be fog igazolódni. A német fennhatóság úgy áradt el egész Európa térképén, mint a kiömlött tinta. A legyőzött országok népeit pedig elüldözték otthonukból, pusztaságokba deportálták, gettókba zárták, vagy munkatáborokba küldték. Szeretett volna hinni benne, hogy Magyarország a tűzvész közepette menedék marad. Ilyesmiben könnyebb volt hinni itt Budapesten, távol a bánhidai tábor hőségétől és bűzétől. Ha azonban Oroszország elesik, egyetlen európai ország sem lehet biztonságos, különösen a zsidók számára. Pláne nem Magyarország, ahol a Nyilaskeresztes párt újabban minden választáson erősebbé válik. A gyerekük ebbe a kétségbeejtő bizonytalanságba fog beleszületni. Kezdte megérteni, milyen érzés lehetett saját szüleinek, amikor az édesanyja a nagy háború idején állapotos lett vele, bár azért akkor más volt a helyzet. Apja magyar katona volt, nem munkaszolgálatos, és nem élt még egy olyan hagymázos Führer, aki zsidómentes Európáról álmodott volna. Otthon a konyhában ülve találta Klárát és Ilanát, valami intim dolgon nevetgéltek, Klára Ilana kezére kulcsolta a kezét. Első pillantásra világos volt számára, hogy távollétében elmélyült köztük a kapcsolat, Klára leveleiben gyakran említette, mennyire hálás Ilana jelenlétéért, és neki is megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy csak néhány sarokra laknak, gyakran átmennek egymáshoz. Ha Klára Párizsban Ilana bizalmasa és pártfogója volt, most mintha a nővérévé vált volna. Mint Klára elmesélte, nem sokkal Ilana Budapestre érkezése után kialakították azt a rituálét, hogy minden hétfő és csütörtök reggel együtt mentek a piacra. Amikor Tibor bevonult munkaszolgálatra, Klára törődött Ilanával, hogy ne legyen magányos. Együtt főztek, együtt töltötték az estéket Klára lemezei vagy Ilana könyvei között, vasárnaponként a főutcákon vagy a parkban sétáltak. Épp az András érkezése előtti este osztott meg vele Ilana egy édes, de nem könnyű hírt. Hogy állapotos. Akkor történhetett, amikor Tibor szabadságon volt. Ha minden jól megy, alig két hónap eltéréssel fognak szülni. Írt Tibornak, aki visszaírt, hogy ő jól van, a munkaszázada távol tartózkodik a veszélyes keleti hadműveletektől, a nyári időjárás mindent

elviselhetővé tesz, ettől a hírtől pedig olyan boldog lett, amit el sem tudott képzelni magáról. 1941 őszén azonban minden boldogságot átszínezett az aggodalom. András meglátta az Ilana homlokán gyülekező vékony ráncokban is. Tudta, mit jelenthet neki ez a terhesség a korábbi vetélése után, és hogy mennyire aggódik a baba biztonságáért, még ha a háború nem is itt tombol. Megölelte volna, ha a lány vallása nem tiltja. Így aztán meg kellett elégednie azzal, hogy gratulál neki, és elmondja, szívből kívánja, hogy minden rendben legyen. Majd elmesélte mindkettőjüknek, hogy összefutott Mátyással a villamoson. – Nahát! – kiáltott fel Klára. – Milyen jó, hogy több süteményt vettem! Máskülönben az a kis kecskebak kienne minket mindenünkből. Mátyás épp akkor érkezett, amikor Klára ebéd után a nappaliban felszolgálta a süteményt. Arcon csókolta és levett egy krémest az ezüsttányérról. Mélyen meghajolt Ilana felé, levette a kalapját és szertartásosan meglengette. – Tehát jól sikerült az udvarlás – észrevételezte András. – Az arcod tele van rúzsfolttal. – Az nem rúzsfolt – felelte Mátyás. – Hanem az elveszett ártatlanság nyoma. Szerafina túlságosan e világi lény nekem. Még most is pirulok attól, amit elválásunk alkalmával mondott. – Nem fogunk rákérdezni – mondta Klára. – Amúgy sem árulnám el – jegyezte meg Mátyás, és kacsintott hozzá. Körbenézett, megszemlélte a nappali berendezését. – Micsoda lakás! És ez mind csak a ti kettőtöké? – Hamarosan hármunké lesz – monda Klára. – No persze. Majdnem elfelejtettem. András papa lesz. – Akárcsak Tibor – szólalt meg Ilana. – Te jó ég! – rikkantott Mátyás. – Tényleg? Hát mind a ketten? – Tényleg! – felelte Ilana, és mókásan Mátyás felé bökött. – Most már apa meg anya biztosan azt akarja, hogy te is házasodj meg, csak, hogy teljes legyen a kép. – Arról szó sem lehet – felelte Mátyás, és megint kacsintott. Néhány pontozott ritmusú lépéssel végiglejtett a nappali parkettjén, majd ügyesen átbukott a kanapé hátán és pontosan a kisasztal mellett landolt. – Mondd, hogy nem vagyok tehetséges! – követelőzött, és széttárt karokkal letérdelt Klára elé. – Neked aztán tudnod kell, tánckirálynő! – Mifelénk nem ezt nevezik táncnak – felelte Klára, és elmosolyodott. – Na és ezt? – kérdezte Mátyás, majd felpattant és feje fölé emelt kézzel dupla piruettet mutatott be. A végére azonban elvesztette az egyensúlyát és meg kellett kapaszkodnia a kandallópárkányban. Egy pillanatra lihegve megállt, aztán megrázta a fejét, mintha csak a benne pörgő szellemtől akarna megszabadulni. Andrásnak csak most tűnt fel, milyen kimerült és éhes. Vállon ragadta Mátyást, és odavezette az egyik elefántcsontszínű, csíkos fotelhez. – Ülj le kicsit – mondta neki. – Majd ha jobban leszel, felállsz. – Nem tetszik, ahogy táncolok? Klára süteményt tett ki egy tányérra Mátyásnak, András pedig töltött neki egy pohárka sligovicát. Egy darabig csak üldögéltek és beszélgettek, mintha háború,

félelem, munkaszolgálat nem is volna. Andrásnak volt gondja rá, hogy a desszertes tálak és kávéscsészék sose álljanak üresen. Ilana elpirult a figyelmességtől, és tiltakozott, mondván, nem helyes, ha hagyja, hogy férjének az öccse kiszolgálja. András azt gondolta, hogy még soha nem látta ilyen szépnek. Mintha belülről fénylett volna a bőre, akárcsak Kláráé. A haját kendő takarta, ahogy a vallás előírja az asszonyoknak, ahhoz azonban ezüsttel áttört lila sálat választott. Valahányszor Mátyás tréfáin felkacagott, szemének barnás-feketés mélyéről felragyogott az okosság. Döbbenetes volt arra gondolni, ugyanez a lány volt az, aki az érzéstelenítésből felébredve, sápadtan, reszketve, fájdalomtól elfehéredett ajakkal feküdt a kórházi ágyon Párizsban. Amikor végeztek a kávéval, András és Mátyás kiment az enyhe szeptemberi estébe, hogy sétáljanak egyet. A Nefelejcs utcától pár saroknyira kezdődött a Városliget, a Vajdahunyad várát aranyfényű reflektorok világították meg. Az ösvények még most is tele voltak gyalogosokkal, a várfal mélyedéseinél rosszul sikerült elvonultságukban férfi és női testek hullámzottak egymás felé. Most, hogy kettesben voltak, minden felhangoltság elpárolgott Mátyásból. Mellkasán összefonta a karját, mint aki didereg abban a meleg fuvallatban. A munkaszolgálatban töltött idő mintha élesebbé tette volna a vonásait, arcának formái keményebbé, határozottabbá váltak. Magas homloka és kiálló arccsontja, amely annyira emlékeztetett az anyjára, olyasfajta komolyságot kezdett kölcsönözni az arcának, ami éles ellentétben állt kópés lelkületével. – Gyönyörűek a bátyáim feleségei – jegyezte meg. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem féltékenység. – Hát, csalódnék is benned, ha nem így lenne. – Tényleg apa leszel? – Úgy fest a dolog. Mátyás mélyet füttyentett. – Izgulsz? – Rettegek. – Marhaság. Remekül meglesztek. És Klárának már van is tapasztalata. – De az első gyereke nem a háború alatt született – felelte András. – Igaz, de akkor férje sem volt. – Nem úgy tűnt, hogy annyira hiányzik neki. Volt munkája. Felnevelte a lányát. Lehet, hogy Elisabet boldogabb lesz, ha másik családban nő fel, ha van testvére, aki játszik vele, vagy apja, aki nem engedi, hogy olyan undok legyen a mamájához. De végül is nagyon jól sikerült. Én nem vagyok olyan nagyon használható férj. Eddig inkább csak kolonc voltam Klára nyakán. – De hát behívtak – felelte Mátyás. – Be kellett vonulnod. Nem volt sok választásod. – Nem fejeztem be a tanulmányaimat. Ha hazamegyek, nem kezdhetek építészként dolgozni. – Akkor majd visszamész az iskolába. – Ha visszamehetek. És akkor is, az időbe, meg pénzbe kerül. – Valami jól fizetett munka kell neked – mondta Mátyás -, ami nem emészti fel minden idődet. Nem akarsz vállalkozni velem? – Mint sztepptáncos? El tudsz képzelni a partnerednek? A fantasztikus Lévi testvérek?

– Dehogyis, te marha! Kirakatrendező-brigádot alkotnánk. Dupla sebességgel menne a munka, ha ketten lennénk. Én diktálok, te pedig ugrálsz nekem. Kétszer annyi ügyfelünk lesz. – Nem biztos, hogy szót tudok fogadni neked – mondta András. – Halálra dolgoztatnál. – Akkor mivel akarsz pénzt keresni? Kiülsz az utcasarokra, és karikatúrákat rajzolsz? – Gondolkodtam rajta – felelte András. – Horovitz Mendel, régi barátom, a munkaszolgálat előtt a budapesti Esti Kurírnál dolgozott. Azt mondja, mindig keresnek laptervezőt és illusztrátort. Nem is fizetnek rosszul. – Ó! Szóval inkább leszel másvalakinek a rabszolgája. – Ha már mindenképpen muszáj rabszolgának lennem, olyasmit csinálnék, amiben van gyakorlatom. – Miféle gyakorlatod? – Hát egyrészt volt az a régi állásom a Múlt és Jövőnél. Aztán ott vannak azok a lapok, amiket Mendellel készítettünk. Írtam is róluk neked. Ha tudom, hogy találkozunk, hoztam volna egy példányt. – Értem – felelte Mátyás. – A kirakatrendezés nem elég elegáns munka neked. Ha már egyszer Párizsban tanultál. – Csak bolondozott, de azért az arcán egy pillanatra megvillant a sértettség. Andrásnak eszébe jutott, milyen indulatos leveleket küldött neki Mátyás Debrecenből, miközben ő Párizsban volt; amelyekben a saját részét követelte az iskolázásból. De akkor elkezdődött a háború, és Mátyás ittrekedt Magyarországon, eleinte kirakatrendezőként dolgozott, később a munkaszolgálatban. András szégyenkezve ismerte be magában, hogy tényleg nem elégszik meg a kirakatrendezéssel, amiben volt egy adag kufár alárendeltség is. A Párizsban töltött utolsó, hihetetlenül szerencsés hónapjai miatt lehet, amikor tanárai és mentorai olyan jók voltak hozzá, hogy kezdett valami többet várni. Mindez azonban már a múlté. Pénzt kellett keresnie. Még néhány hónap, és apa lesz. – Bocsáss meg – mondta András. – Nem akartam azt mondani, hogy a te munkád nem művészet. Az újságillusztrálásnál komolyabb művészet, annyi szent. Mátyás tekintete megenyhülni látszott, a bátyja karjára tette a kezét: – Megértem – felelte. – Biztosan én is túl jónak tartanám magam a kirakatrendezéshez, ha Le Corbusier és Auguste Perret társaságában iszogathatok. – Soha nem iszogattunk együtt – mondta András. – Na, ne szerénykedj! – Igazad van. A legjobb haverok voltunk. Folyton együtt ittunk. – Majd elhallgatott, a barátaira gondolt, akik szétszóródtak a nyugati féltekén. Ők is a testvérei voltak. Pedig az engesztelő levél óta egy szót sem hallott Ben Yakovról, se Polanerről, amióta belépett az idegenlégióba. Azon töprengett, mi lehet azzal a fényképpel, amelyiken Polanerrel éppen átveszik az díjat. Furcsa gondolat volt, hogy valahol még meglehet... egy letűnt világ emléke. – Gondterheltnek tűnsz, bátyuskám! – jegyezte meg Mátyás. – Ne töltsünk beléd egy kis bort? – Az sosem árthat – felelte András. Betértek hát a mesterséges tónál, amely telente korcsolyapályává alakult, egy kávéházba, kint ültek le és rendeltek egy üveg Tokajit. A háború miatt felment a bor

ára, de Mátyás ragaszkodott hozzá, hogy kicsit kirúgjanak a hámból, meg ahhoz is, hogy ő fizessen. Neki nem kell eltartania a feleségét, meg a születendő gyermekét, mondta. Megígérte, hogy legközelebb András fizethet, ha már meglesz az állása a lapnál, bár azt egyikük sem tudta, erre mikor lehet számítani, vagy hogy egyáltalán mikor lesznek megint otthon mindketten. – Na most, ki ez a Szerafina? – kérdezte András, és a Tokajival telt pohár borostyános lencséjén át nézett Mátyásra. – És mikor láthatjuk? – Varrólány a Váci utcai ruhaboltból. – És még? – És még, akkor ismertem meg, amikor a kirakatban dolgoztam. Hímzett cseresznyemintás fehér ruhában volt. Le is vetettem vele, hogy kitehessem a kirakatba. – Levetetted vele a ruháját? – Látod már, milyen jó munka ez? – És meztelenül ment vissza varrni? – Sajnos nem, a női szabó ráadott valamit helyette. – Hát kár. – Igen. Azóta is bosszant a dolog. Ezért gondoltam, hogy nem eresztem el. Kíváncsi voltam, mit mulasztottam el, amikor bement az öltözőbe. – De ahhoz biztosan eleget láttál, hogy egyáltalán kedved legyen hozzá. – Rengeteget. Pont az én esetem. Picivel magasabb nálam. Fekete haja csinos kis sapka alakúra vágva. Az állán meg van az a kis anyajegy, pont olyan, mint egy barna tintapaca. – Hát, alig várom, hogy megismerhessem. Mátyás szemében megint kihunyt az a pajkos csillogás, alatta mélyebbek lettek a halvány árnyak, ahogy lenézett a poharára. – Holnap továbbmegyek a századommal – mondta. – Indulunk a nagy mulatságba. – Miféle mulatságba? – Belgorodba, Oroszországba. A frontra. Ez retteneteset kondult András mellkasában, mintha vaskalapáccsal vertek volna rá. – Ó, nem, Mátyás! – De igen – felelte Mátyás. Felnézett rá, és vigyorgott, tekintetében azonban félelem bujkált. – Szóval jó, hogy összefutottunk. – Nem lehet áthelyeztetni magad? Megpróbáltad? – Azt csak pénzért lehet. Én csak apróságokat tudok elintézni magamnak. – Mennyi lehet az? – Hát nem tudom. Most már több száz. Talán több ezer. András megint Haász Györgyre gondolt, aki most valószínűleg Benczúr utcai villájában, a kandalló mellett üldögél kasmírköntösében, és valamilyen pénzügyi lapot olvasgat. Ahhoz lett volna kedve, hogy megfogja Haászt, és fejjel lefelé kirázza belőle az összes aranyat. Nem akarta elfogadni, hogy az ő fiának lehet festőműterme és szórakozással teli hónapok várnak rá, miközben Lévi Mátyás, a konyári Szerencsés Béla fia a keleti frontra indul, ahol aknamezőkön kockáztatja az életét. Ő, András, bolond lenne, ha puszta büszkeségből nem kérne segítséget Györgytől. Ez nem olyan

kérdés, mint hogy András el tudja-e tartani Klárát meg a gyereküket. Most Mátyás élete forog kockán. – Elmegyek Haászhoz – mondta András. – Biztosan van eldugva egy ládára való koronája, vagy valami, amit el lehet adni. Mátyás bólintott: – Gondolom, Haász József nem megy a frontra. – Nem bizony. Budán van a szép műterme. – A legjobbkor – felelte Mátyás. – A nyugati világ pusztulása biztosan jó téma lesz. – Igen. Bár, akármilyen furcsán hangzik, mostanában nem sok kedvem volt hozzá, hogy meglátogassam és megnézzem, hogyan halad a munkájával. – Tényleg különös. – Komolyra fordítva a szót azonban nem vagyok biztos benne, hogy az öreg Haásznál tényleg van készpénz. Szerintem csak annyijuk van, amiből fenn tudják tartani a Benczúr utcai házat meg a Madame szőrmebundáját és operapáholyát. A kocsit is el kellett adniuk, hogy a második behívásnál fel tudják mentetni Józsefet. – Legalább a páholy még megvan – mondta Mátyás. – A zene olyan jól megvigasztal, miközben mások a halálukon vannak. – Andrásra kacsintott, majd felemelte poharát és kihörpintette. Másnap András, miután kikísérte öccsét a Nyugati pályaudvarra, elindult, hogy otthonában felkeresse Haász Györgyöt. Tudta, hogy Haász mindennap hazamegy, feleségével és anyjával ebédel, aztán szeret még egy-másfél órát eltölteni a lapokkal, mielőtt visszamenne az irodába. Megrögzött szokásait még ezekben a bizonytalan időkben is megtartotta. Dacolva a megváltozott munkafeltételekkel, ragaszkodott a bankigazgatóként megszokott napirendjéhez, ahhoz pedig túlságosan értékes szolgálatokat tett az új bankelnöknek, hogy ebben meggátolják. András, mint várta, a Benczúr utcai ház könyvtárában találta sógorát, orrán az olvasószemüveggel, kezében a szétterített újsággal. Amikor az inas bejelentette Andrást, Haász elejtette az újságot és felállt. – Klára jól van? – Remekül – felelte András. – Mind a ketten. Haász leengedte szemöldökét és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Bocsáss meg! – mondta. – Nem vártalak. Azt sem tudtam, hogy itthon vagy. – Csak pár napos kimenőre jöttem. Holnap megyek vissza. – Ülj le, kérlek – mondta Haász. Az Andrást bekísérő inashoz pedig így szólt: – Mondja meg Katinak, hogy hozzon be teát. – A férfi csendben kisurrant, Haász György pedig lassan, alaposan végigmérte Andrást. András aznapra a munkaszolgálatos egyenruháját választotta, a mellényzsebére varrott zöld M betűvel. Néhány helyen meg volt foldozva, ott, ahol Barna őrnagy letépte róla a rangjelzéseket. Haász rápillantott András egyenruhájára, majd megérintette saját kék selyem, keskeny borostyánszínű csíkokkal díszített nyakkendőjét. – Nos, hát – mondta -, ha jól számolom, már csak három hónap van hátra neked a szolgálatból. – Úgy van – felelte András. – Aztán jön is a baba. – És jól vagy? Mert úgy nézel ki. – A körülményekhez képest jól. Haász bólintott és visszaült a fotelbe, ujjait összefonta a mellényén. A kék selyem nyakkendő mellett olasz puplininget viselt, és sötét gyapjúöltönyt. Sima, rózsaszín

körme volt, és puha keze, mint az olyan embereknek, akik világéletükben irodai munkát végeztek. De olyan őszinte, leplezetlen aggodalommal nézett Andrásra, hogy lehetetlen volt haragudni rá. Amikor behozták a teát, kitöltött egy csészével Andrásnak és odanyújtotta neki az asztal fölött. – Mi szél hozott? Miben segíthetek? – Mátyás öcsémet a keleti fronton vetik be – kezdett bele András. – Ma délután indult a százada, Debrecenben csatlakoznak a zászlóaljhoz és onnan mennek Belgorodba. Haász letette a csészéjét, és Andrásra nézett: – Belgorod – mondta. – Az aknamezők. – Igen. A magyar hadsereg előtt fogják megtisztítani az utat. – De hát mit tehetek én? – kérdezte Haász. – Miben segíthetek? – Tudom, hogy már eddig is rengeteget tettél értünk – felelte András. – Vigyáztál Klárára, amíg én távol voltam. Ennél nagyobb szívességet aligha tehettél volna nekem. Hidd el, nem is kérnék semmi mást tőled, ha most nem élet és halál kérdéséről lenne szó. De arra gondoltam, nem lehet-e Mátyás esetében is elérni valami hasonlót, mint amit Józsefnél sikerült. Vagy, ha nem is teljesen felmenteni, legalább áthelyeztetni egy másik századba. Amelyik talán nincs olyan közel a tűzvonalhoz. Még tizenegy hónapja van hátra. Haász György felvonta a szemöldökét, majd hátradőlt a fotelben. – Azt szeretnéd, hogy vásároljam meg a szabadságát – mondta. – Legalább annyit, hogy ne kelljen a fronton dolgoznia. – Értem. – Két kezét az ujjaknál hegyesen végződő toronyformán összeérintve könyökölt, és az asztalon át Andrásra nézett. – Tudom, hogy nem mindenkinek ugyanannyi az ára – mondta András. Visszatette a teáscsészét az alátétre, és gondosan elfordította. – Úgy képzelem, az öcsémnél jóval kevesebbről lenne szó, mint a te fiad esetében. Megvan Mátyás zászlóaljparancsnokának a neve. Ha egy független ügyintézőn... mondjuk egy ismerős ügyvédeden keresztül el tudnánk juttatni hozzá egy bizonyos összeget, a családjaink kapcsolatára sem derülne fény. Nem veszélyeztetnénk Klára biztonságát. Biztos vagyok benne, hogy az öcsém szabadságát jelentéktelen összegért meg is válthatnánk. Haász összeszorított ajkához érintette a kezét. Ujjaival dobolt, közben a kandallóba bámult. András úgy leste a válaszát, mintha György lenne a bíró, Mátyás pedig előtte ülne a vádlottak padján. Pedig Mátyás nem előtte volt, hanem a keleti frontra robogó vonaton. Hirtelen őrültségnek tűnt, hogy azt képzelte, Haász Györgynek hatalmában áll megállítani a már mozgásba lendült gépezetet. – Klára tudja, hogy idejöttél? – kérdezte Haász. – Nem – felelte András. – Bár biztosan nem beszélt volna le. Mindig bízik a te segítőkészségedben. Általában az én büszkeségem akadályozza meg, hogy kérjünk. Haász György feltápászkodott a fotelből, és odament a kandallóhoz, hogy tegyen a tűzre. Az a szél, amely az éjszaka feltámadt, elfújta az előző nap lágy melegét, most is vadul rázta az ablakkereteket. Piszkavassal odébb tolta a fahasábokat, szikrák reppentek fel a kandalló egész magasságában. Aztán letette a vasrudat és odafordult Andráshoz.

– Mielőtt folytatnám, elnézést kell kérnem tőled – mondta. – Remélem, meg fogod érteni a döntéseimet. – Elnézést? De hát miért? És milyen döntéseidet? – Egy ideje rendkívüli anyagi és érzelmi terhek közepette kell léteznem – kezdte Haász György. – Ez teljesen független a fiam helyzetétől, és attól tartok, még egy jó darabig így lesz. Az a helyzet, hogy nem is tudom, mi lesz a vége. Azért nem beszéltem róla neked, mert tudtam, csak újabb aggodalmakat szülne, amikor neked most az a legfőbb gondod, hogy életben maradj. Most mégis el fogom mondani. Komoly dolgot kérsz tőlem, és képtelen vagyok válaszolni anélkül, hogy megismertesselek a helyzetemmel. Vagy mondhatnám, a mi helyzetünkkel. – Megint leült Andrással szemben, és közelebb húzta a fotelt az asztalhoz. – Olyasvalakiről van szó, aki mindkettőnknek drága. Természetesen Kláráról. Az ő bajairól. Arról, ami kislány korában történt vele. Andrást kiverte a hideg veríték: – Miről beszélsz? – Nem sokkal azután, hogy elmentél a munkaszolgálatba, előállt egy asszony, és értesítette a hatóságokat, hogy az a Claire Morgenstern, aki nemrég az országba érkezett, azonos a tizenhét évvel korábban elszökött Haász Klárával. András füle dörömbölt a megdöbbenéstől: – Kicsoda? – kérdezte. – Miféle asszony? – Egy bizonyos Madame Novák, aki maga is nemrég tért haza Párizsból. – Madame Novák – ismételte András. Lelki szemei előtt úgy jelent meg, ahogy Madame Gérard estélyén látta, bársonyruhájában, jázminillatú parfümjével, diadalittasan, amiért hamarosan ezerkétszáz kilométerre tudja ragadni férjét attól a nőtől, akit szeretett, és aki tizenegy éven át a szeretője volt. – Tehát ismered a helyzetet, és azt is, hogy mi indíthatta erre. – Tudom, mi történt Párizsban – felelte András. – Tudom, hogy van oka gyűlölni Klárát, vagy legalábbis volt. – Úgy tűnik, a gyűlölet sosem lankad. – Azt akarod mondani, hogy a hatóságok megtudták. Tudják, hogy itt van, és hogy kicsoda. És azt mondod, ennek több hónapja. – Attól tartok. Kartotékot nyitottak ebben az ügyben. Mindent tudnak róla, hogy elmenekült Budapestről, és hogy azóta mit csinált. Tudják, hogy hozzád ment feleségül, mindent tudnak a te családodról is – hol élnek a szüleid, milyen munkát végez az apád, mivel foglalkoztak a testvéreid, mielőtt behívták őket, és hol állomásoznak most. Félek, hogy az öcséd felmentését a szokásos áron nem tudjuk elérni. Családjaink össze vannak kapcsolva, és ez a kapcsolat azok előtt is ismeretes, akiknek hatalmuk van ezekben a kérdésekben. De még ha az öcséd zászlóalj parancsnokánál el is tudnánk érni, hogy nevezzen meg egy árat, ami egyáltalán nem biztos, tekintve, hogy milyen sok közöttük a veszett antiszemita; lehet, hogy annyi pénzt képtelenek lennénk összeszedni. Tudod, azért is különböző pénzügyi tranzakciókat kellett végrehajtanom, hogy Klára szabad maradjon. Az ügyét tárgyaló főbíró véletlenül régi ismerősöm, és ugyancsak véletlenül a pénzügyi lehetőségeimmel is tisztában van, mert amikor eltávolítottak a bank elnökségéből, próbáltam ellenlépéseket tenni. Amikor a Klárával kapcsolatos információ kitudódott, ő ajánlotta fel a megoldást, legalábbis olyasmit, amit bármilyen egyéb reményforrás híján megoldásnak tekinthettünk. Egy kis csereügyletet, ahogy ő

nevezte. Örökjáradékként minden hónapban befizetem vagyonom bizonyos százalékát, és az Igazságügy-minisztérium békén hagyja Klárát. Arra is gondjuk lesz, hogy az idegenrendészet évente megújítsa a tartózkodási engedélyét. Deportálni persze nem akarják, most, hogy visszatért az országba és hasznot húzhatnak belőle. András mély levegőt vett, tüdejének elzárt rekeszeit is teleszívta levegővel: – Tehát ezt választottad. És erre megy el a pénz. – Sajnos, igen. – És ő semmit sem sejt róla? – Semmit. Szeretném, ha legalább a biztonság illúziója megmaradna neki. Szerintem a legjobb, ha egy szót sem szólunk, amíg a helyzet jelentősen jobbra vagy rosszabbra nem fordul. Ha tudná, bizonyára próbálná megakadályozni. Nem tudom, milyen formában, és hogy mik lennének a következményei. A feleségemnek természetesen beszámoltam a műveletről. Meg kellett magyaráznom neki, miért volt szükséges a vagyonunkat annyira leapasztani. Ő is úgy gondolja, hogy Klára előtt legjobb egyelőre titokban tartani mindezt. Anyám ezzel nem ért egyet, de mostanáig sikerült elfogadtatnom vele az álláspontomat. – De hát mennyi ideig mehet ez így? Teljesen ki fognak szipolyozni. – Úgy látszik, ez a feltett szándékuk. A házra már másodszor is jelzálogot jegyeztettem be, és újabban a feleségemet is meg kellett kérnem, Hogy bizonyos ékszereitől váljon meg. Eladtuk az autót, a zongorát és néhány értékesebb képet. Egyelőre van még mit eladni, de a készlet távolról sem kifogyhatatlan. És ahogy csökken a vagyonom, úgy emelkednek a százalékok – hogy az üzlet mindig kellőképpen jövedelmező legyen ennek a bírónak, meg az Igazságügyminisztériumban dolgozó haverjainak. Szerintem hamarosan a házat is el kell adnunk, és a városközponthoz közelebb kell kivennünk egy lakást. Ettől rettegek... egyre nehezebb lesz megmagyarázni Klárának, hogy minderre miért van szükség. Nem lehet örökké arra hivatkozni, hogy József felmentése csapolja meg ilyen mértékben a vagyonunkat. Most, hogy a kormány megtalálta a módját, hogy kizsigereljen bennünket, biztos vagyok benne, hogy nem állnak meg félúton. – De hát épp a kormány a felelős! Goldstein Sándort megölték. Klárát megbecstelenítették. A lánya a bizonyíték rá. A kormány a felelős. Úgy illene, hogy ők fizessenek Klárának. – Egy igazságos világban talán be lehetne bizonyítani a felelősségüket – felelte Haász. – De az ügyvédeim meggyőztek arról, hogy az erőszak vádja ma már semmit nem ér, különösen miután Klára megszökött az igazságszolgáltatás elől. Nem mintha akkor bármit jelentett volna, ezt sose feledd. Kezdettől fogva kétségbeejtő helyzetben volt. Ha itt marad, a hatóságok a legaljasabb trükkökkel is megpróbálták volna eltussolni a vétkesek felelősségét és bebizonyítani, hogy Klára a bűnös. Ezért döntött úgy apám meg az ügyvédei, hogy el kell hagynia az országot, emiatt nem tudták hazahozni. Bár apám soha nem mondott le róla; a halála napjáig reménykedett, hogy egyszer el lehet intézni. András felkelt, odalépett a tűzhöz, amelyben a fahasábok már izzó parázzsá hamvadtak. Mintha a belőlük áradó hőség hatolt volna a mellkasába, úgy hullámzott benne az izzó harag. Hátrafordult és belenézett sógora szemébe. – Klára hónapok óta veszélyben forog, nekem pedig egy szót sem szóltatok – mondta. – Azt hittétek, nem fogom kibírni. Vagy hogy nem tudom, mi történt Klára

és Novák között Párizsban. Talán magatok is attól féltetek, hogy itt, Budapesten is folytatódhatott. Azt terveztétek, hogy addig fizettek, amíg a probléma meg nem oldódik? Örök tudatlanságban akartatok tartani engem? Haász homlokán megint elmélyültek az árkok. – Jogos a haragod – mondta. – Valóban tudatlanságban tartottalak. Nem éreztem, hogy bízhatok benned, hogy nem fogod elárulni neki. A ti viszonyotok meglehetősen ritka. Mintha mindent feltárnátok egymás előtt. De talán az én álláspontomat is meg tudod érteni. Meg akartam őt védeni, és nem tudtam, mi haszna lehet, ha bármelyikőtök tud róla. Úgy képzeltem, abból csak szenvedés fakad. – Szívesebben aggódtam volna – felelte András. – Szívesebben vállaltam volna a kínt, mint hogy ne tudjak a feleségemet érintő bármilyen problémáról. – Tudom, Klára mennyire szeret téged – mondta György. – Bárcsak mi ketten jobban ismertük volna egymást, mielőtt téged behívtak. Talán, ha így lett volna, megértenéd, miért éreztem helyesnek ezt a döntést. András csak némán bólintott. – De ami Klára hűségét illeti, biztosíthatlak, abban a tekintetben soha a leghalványabb kétségem nem volt. Amennyire látom, a húgom érted és csak érted rajong. Soha nem adott rá okot, hogy mást gondoljak, egész idő alatt, amíg távol voltál. – Fogta a piszkavasat, a tűz felé fordult, a válla felemelkedett és lesüllyedt, miközben sóhajtott. – Ha a korábbi vagyonom vagy befolyásom töredéke meglenne, biztosabb lehetnék, hogy tudok valamit tenni az öcséd érdekében. A katonák egyre mohóbban várják a csúszópénzeket és a szívességeket. Azért így is megpróbálok beszélni az egyik ismerősömmel. – No és Klára? – kérdezte András. – Honnan tudhatjuk, hogy biztonságban van? – Egyelőre megvédik a befizetések. Csak reménykedhetünk, hogy hamarabb elapad a hatóságok érdeklődése, mint az én vagyonom. Ha a háború folytatódik, a legkisebb bajuk is nagyobb lesz ennél. Ami a korábban, 1920-ban választott megoldást illeti, lehetetlennek tűnik, hogy Klára elhagyja az országot, különösen a jelenlegi helyzetben. Túlságosan szorosan figyelik a mozgását. Ráadásul képtelenség vízumot szerezni azokba az országokba, ahol biztonságban lehetne. Nincs más megoldás, ki kell tartani. – Klára okos nő – jegyezte meg András. – Talán segít nekünk kiutat találni ebből a helyzetből. – Legmélyebb tisztelője vagyok a húgom intelligenciájának – felelte Haász. – Csodálatosan boldogult az ellenséges körülmények közepette. De nem akarom, hogy ezek a gondok most az ő vállát nyomják. Azt szeretném, ha biztonságban érezhetné magát, ameddig csak lehet. – Én is – mondta András. – De mint tudod, nem szokásom titkolózni a feleségem előtt. – Meg kell ígérned, hogy erről egy szót sem szólsz neki. Nem szívesen kényszerítlek erre a kis őszintétlenségre, de a jelen helyzetben nincs más választásom. – Akarod mondani, nekem nincs más választásom. – Értsd meg, András! Már eddig is rengeteget fektettünk Klára biztonságába. Ha most elárulod neki, mindez hiába történt. – És ha a feleségem nem szeretné nyomorba dönteni a családját?

– Mi mást tehetnénk? Jobban szeretnéd, ha feladná magát? Vagy, hogy saját maga és a gyermeke biztonságát kockáztatva menekülni próbáljon? – Felkelt a fotelből, és a kandalló elé lépett. – Biztosíthatlak, hogy minden szempontból végiggondoltam a dolgot. Nem látok más lehetőséget. Könyörgöm, bízz meg az ítéletemben, András! El kell hinned nekem, hogy Klára jellemét is ismerem valamelyest. Bár így is árulásnak tűnt, András mégis beleegyezett, hogy hallgatni fog. Éppenséggel nem volt más választása. Neki magának nem volt pénze, magas összeköttetései, képtelen lett volna odaállni Klára és a törvény közé. És reggel megint indulnia kellett Bánhidára. A jelenlegi megoldás legalább megvédi Klárát, ameddig ő nincs itt. Megköszönte Haásznak, amiért felajánlotta, hogy utánanéz, tehet-e valamit Mátyás érdekében. Kezet fogtak és olyan komoly tekintettel búcsúztak el egymástól, amely a magyarok sztoikus bölcsességével azt sugallta, hogy egyszer majd ezen is túl lesznek. Ám amikor András kilépett a Benczúr utcai házból, újult erővel tört rá a hír sokkja. Úgy érezte, mintha egy másik városban járna, amely azonban mindig is ott lappangott volna az ismert környezet mögött. Erről az érzésről Monsieur Forestier fregolidíszleteinek konstrukciója jutott eszébe, amelyekben a barátságos felszín sokszor különös és félelmes részleteket takart. Ebben a kifordított valóságban Klára személyazonossága olyan titokká vált, amelyet nem ő rejteget, hanem előle rejtegetnek. András most, ezzel a felfedezéssel maga is cinkossá lett a felesége megtévesztésében. Azt gondolta, talán megnyugtatja az idegeit, ha lemegy a folyóhoz és álldogál a Széchenyi Lánchídon. Időre volt szüksége, hogy rendbetegye a dolgokat a fejében, mielőtt hazamenne Klárához. Azon tűnődött, vajon Madame Novák mennyivel azután fordulhatott a hatóságokhoz, hogy őt elvitték munkaszolgálatra. Vajon csak a múltbeli fájdalmak vezették, vagy voltak újabb keletű sérelmei is? Mit tud ő igazából Klára és Novák jelenlegi viszonyáról? Lehetséges-e, hogy mindannak ellenére, amit György bizonygatott, Andrást elárulták? Hirtelen rátört a hányinger, le kellett ülnie a járdára. Korcs kóbor kutya kezdett szaglászni a bokája körül, de amikor András felé nyúlt, visszahőkölt és elfutott. András felállt, összehúzta magán a kabátot, szorosabban a nyakára tekerte a sálat. A Benczúr utcából a Bajza utcába sétált, onnan pedig a fákkal szegélyezett Andrássy útra, ahol a gyalogosok összehúzták magukat a hűvös szélben, és barátságos hangon csilingelt a villamos. De miközben haladt végig az Andrássy úton, egyre idegesebb lett. Rá is jött, az volt az oka, hogy egyre közelebb került az Operaházhoz, ahol legjobb tudomása szerint még mindig Novák Zoltán az igazgató. Több mint két éve, hogy utoljára látta, Marcelle összejövetelén. Azon kezdett tűnődni, vajon nem az a sérelem indította-e erre az álnok és alantas tettre, amelyet akkor este szenvedett el. Nem ő hozta-e felesége tudomására, hogy Klára milyen veszedelmes helyzetben van, nem ő adta-e ki Klárát, tudva, hogy Edith boldogan megszabadulna tőle. Megállt az Operaház előtt, azt forgatta a fejében, mit tud mondani Nováknak abban a pillanatban, amikor bejut az irodájába és szemtől szembe kerül vele. Milyen vádat fogalmazhat meg, és mit fog ebből Novák elismerni? Novák, Klára és az ő kapcsolata annyira bonyolult szövevényt alkot, ha meghúzzák valamelyik szálát, előfordulhat, hogy az egész gubanc még szorosabbá válik. Ha most belép ebbe az épületbe, esetleg azzal a bizonyossággal lép majd ki onnan, hogy Klára elárulta, hónapok óta hűtlen hozzá – és talán még az a magzat sem az övé. De hát nem sokkal rosszabb még ennél is tudatlannak, kívülállónak

lenni, bizonytalanságban térni vissza Bánhidára? Az Operaház kapui tárva-nyitva álltak a délutáni nyüzsgés előtt. Látta, hogy odabenn emberek állnak sorban a pénztár előtt. Vett egy mély lélegzetet, és belépett. Vajon hány hónapja, hogy utoljára színházban járt? Talán tavaly nyáron volt, a La Fille Mal Gardée69 próbáját látták Klárával. Most az egyik neoromán portálon át belépett a nézőtérre, végigsétált az ülések közti, szőnyeggel borított folyosón. A színpadon a széthúzott függönyök között olasz városka tárult elő, közepén márvány szökőkúttal. Körülötte sárgára festett kartonpapírból kivágott hamis kőépületek, zöld-fehér csíkos vászon napellenzőkkel. Az egyik épületbe vezető lépcső fölé görnyedve ács dolgozott, a nyitott nézőtérre kizúduló kalapácsütések fájdalmas érzéseket ébresztettek Andrásban. Mennyire szerette volna, ha azért jön ide, hogy díszletet építsen vagy akár csak kávézó asztalkát állítson fel a színészeknek, üzeneteket hozzon-vigyen köztük, színpadra szólítsa őket! Ha otthon egész asztalát beterítenék a félig kész rajzok, és szorongatnák a műtermi határidők! A nézőtér elejére rohant, felkapaszkodott a színpad oldalán emelkedő lépcsőn. Az ács fel sem nézett a munkájából. Oldalt egy férfi, valószínűleg a színpadmester kellékeket rendezgetett egy polcon, elektromos fűrész hangja visított a díszletkészítő műhelyből, a frissen vágott fa illatától pedig az emlékek több rétegében felidéződött benne apja fatelepe, a Sarah Bernhardt, Monsieur Forestier és a kárpátaljai munkatábor. Még beljebb bóklászott a színház hátsó folyosóján, fel a lépcsőn, egészen az öltözőkig. A sminkes dobozok, pecsétes köntösök, tollas kalapok, lyukas harisnyák, szamárfüles olvasópéldányok, szétesőben levő karosszékek, repedt tükrök, hervadt csokrok panoptikumát szemérmesen takarták a sárgaréz keretbe foglalt, vörösréz névtáblás, fehérre mázolt ajtók, András mégis pontosan tudta, hogy ott vannak. Eszébe jutott, hogy kislánykorában Klára is nyilván itt, valamelyik szobában készült a fellépésére. Látott egy fényképet is abból az időből, amely erdei tündérként ábrázolta Klárát, cafatos levélszoknyában, gubancos gallyakkal a hajában. Szinte látta maga előtt, ahogy törékeny árnya végigsuhan a csarnokon, egyik szobából a másikba. Végigment a folyosón, fel a lépcsőn, felül újabb öltözők nyíltak. A folyosó végén faajtó, ugyanazzal a fehér zománc névtáblával, amelyet Novák a Sarah Bernhardtban használt, rajta fekete festékkel az ismerős szöveg Zoltan Novak, Directeur. Az aranycirádák csillogása valahogy megkopott a Párizsból Budapestre vezető úton. Az ajtó mögül mély hangú köhögés hallatszott ki. András felemelte a kezét, hogy bekopogjon, aztán mégis leengedte. Most, hogy ott állt a küszöbön, inába szállt a bátorsága. Fogalma sem volt, mit mondjon Novák Zoltánnak. Odabentről újabb köhintés, majd még egy, ezúttal közelebbről. Aztán kinyílt az ajtó és András szemtől szembe találta magát Novákkal. Sápadtnak, feldúltnak tűnt, szeme talán láztól csillogott. Bajsza lekonyult, Öltönye lógott rajta. Amikor maga előtt meglátta Andrást, a válla is megereszkedett. – Lévi! – szólalt meg. – Mit keresel itt? – Nem tudom – felelte András. – Gondolom, beszélni akarok veled. Novák hosszú ideig állt András előtt, próbálta megemészteni a munkaszolgálatos egyenruhát meg a vele járó többi változást. Hosszan, keservesen sóhajtott, és Andrásra emelte a szemét. 69

A rosszul őrzött lány (francia).

– Meg kell mondanom, a legkevésbé rád számítottam itt az ajtóm előtt – mondta. – De ha teljesen őszinte akarok lenni, téged is vártalak a legkevésbé. Viszont ha már itt vagy, akár be is jöhetsz. András gondolkodás nélkül követte Novákot az iroda félhomályos magánterébe, és megállt a bőrrel bevont nagy asztal előtt. Novák egy székre mutatott, András levette a sapkáját és leült. Körbenézett, megszemlélte a librettókkal megrakott polcokat, a főkönyveket, a jelmezes operacsillagok fényképeit. Ugyanaz volt, mint a Sarah Bernhardt-beli iroda, csak kisebb, sötétebb változatban. – Nos – szólalt meg Novák – akkor akár el is árulhatod, mi szél hozott erre. András a munkaszolgálatos sapkáját gyűrögette: – Hallottam ma bizonyos híreket – mondta. – Most tudtam meg, hogy a feleséged feltárta Klára személyazonosságát a magyar rendőrség előtt. – Csak ma délután tudtad meg? – kérdezte Novák. – De hiszen ez majdnem két éve történt. Andrásnak lángolt az arca, de tekintetét egyfolytában Novákra szegezte: – Haász György vigyázott rá, hogy semmit ne tudjak meg. Ma elmentem hozzá, nem tud-e segíteni, hogy felmentessük az öcsémet a frontszolgálat alól. Amint elmondta, arra fordítja a vagyonát, hogy a feleségemet távol tartsa a börtöntől. Novák felkelt, töltött magának egy italt a sarokba tolt asztalon álló kancsóból. A válla fölött hátranézett. András megrázta a fejét. – Ez csak tea – mondta. – Szeszt már nem iszom. – Köszönöm, nem kérek – mondta András. Novák visszatért az asztalhoz, kezében a pohár teával. Sápadt volt és elgyötört, de a szemében vad tűz égett, hogy mitől, azt András el sem tudta képzelni. – A kormány zseniálisan elérte, hogy kijózanodjam – mondta. – Edith-nek köszönhetően veszélyben forog Klára élete – jegyezte meg András. – Az öcsém pedig ebben a percben már a vonaton ül Belgorod felé. Nekem holnap reggel Bánhidán kell jelentkeznem a századomnál. Nem tehetek ellene semmit. – Mindenkinek megvan a maga tragédiája – felelte Novák. – Neked ezek. Nekem is megvan a magamé. – Hogy mondhatsz ilyet? – háborgott András. – A te feleséged tette mindezt! És nem lennék meglepve, ha a te kezed is benne lenne! – Edith a saját feje után ment – felelte Novák kurtán. – Egy ismerősétől hallotta, hogy Klára visszajött Pestre. Hallotta, hogy hozzád ment, téged pedig elvittek munkaszolgálatra. Gondolom, az járt a fejében, hogy én majd megkeresem Klárát, vagy ő engem. – Az utolsó szavakat keserű gúnnyal ejtette ki. – Edith meg akarta adni neki, amit szerinte megérdemelt. Azt gondolta, egyszerű ügy lesz, nem számolt vele, hogy az Igazságügy-minisztérium ilyen készségesen hagyja magát megvásárolni. Amikor hallotta, hogy milyen üzletet kötöttek a sógoroddal, majd szétvetette a düh. – És most? Honnan tudhatjuk, hogy nem tesz valami még borzasztóbbat? – Edith tavaly tavasszal méhrákban meghalt – felelte Novák. És olyan merően nézett rá, mint aki együttérzést követel. – Sajnálom – mondta András. – Megkímélhetsz az együttérzésedtől. Te csak azt sajnálod, hogy többé nem vonhatod felelősségre amiatt, amit tett. De hát bűnhődött eleget, amíg élt. A halála is

rettenetes volt. A fiammal együtt végig kellett néznünk, ahogy elmegy. Ezt vidd magaddal a munkaszolgálatba, ha valamivel csillapítani akarod a haragodat! András egészen lesújtva csavargatta a sapkáját. Ez mentette meg, hogy le ne csússzon a székről. Novák, látva, hogy Andrásban benne rekedt a szó, mintha kicsit megenyhült volna. – Hiányzik. Soha nem voltam elég jó hozzá, ahogy megérdemelte volna. Talán a saját bűntudatom miatt beszéltem veled ilyen durván. – Nem kellett volna idejönnöm – mondta András. – Örülök, hogy eljöttél. Örülök, hogy Klára legalább egy ideig biztonságban van. Próbáltam nem is érdeklődni felőle, de jó, hogy ennyit megtudtam. – Rekedt hangon köhögni kezdett, a szemét törölgette, ivott egy kortyot a teából. – Most sokáig semmit nem hallok majd róla, ha egyáltalán hallok valaha... Egy hónap múlva indulok. Behívtak engem is. – Hová? – Munkaszolgálatra. – De hiszen ez képtelenség! – felelte András. – Te nem vagy katonakorú. És itt van a pozíciód az Operában. Ráadásul nem is vagy zsidó. – Nekik épp eléggé zsidó vagyok – felelte Novák. – Az anyám zsidó volt. Én ugyan fiatalon kitértem, de ez ma már senkit nem érdekel. A zsidótörvények után nem is tarthattam volna meg ezt az állást, csak a Kultuszminisztériumban néhány barátom úgy döntött, hogy másképpen nézi ezt a dolgot. Mára őket is mind kirúgták. Ami a társadalmi helyzetemet illeti, részben éppen ez a probléma. Szándékosan el akartak mozdítani. Úgy tűnik, van egy titkos kvóta a munkaszolgálatos zászlóaljak számára. A behívottak egy bizonyos százalékának úgynevezett prominens zsidónak kell lennie. Illusztris társaságban leszek. A szimfonikus zenekarból az egyik kollégámat ugyanabba a zászlóaljba hívták be, mint engem. Most tudtuk meg, hogy a műszaki főiskola korábbi igazgatója is ugyanott lesz. Kor nem számít. Sajnos az alkalmasság sem. Abból a tüdőbajból, ami miatt 37-ben visszajöttem, soha nem gyógyultam ki teljesen. Te magad is megjártad a munkaszolgálatot, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy valószínűleg nem fogok visszajönni. – Csak nem végeztetnek veled nehéz munkát – mondta András. – Az a legkevesebb, hogy az irodába tesznek. – Ugyan, András – felelte Novák, enyhén dorgáló hangsúllyal. – Mindketten tudjuk, hogy nem így van. Az lesz, ami lesz. – És a fiad? – kérdezte András. – Igen, a fiam – mondta Novák. – Hogy mi van a fiammal? – A hangja elcsuklott, egy ideig szótlanul ültek. András előtt felötlött saját gyermeke. Az a kisgyerek, aki törökülésben kuporog Klára méhében, aki talán meg sem fog születni, de ha megszületik is, talán nem éli túl a csecsemőkort, és csak a lángokban álló világot fogja látni maga körül. Novák, ahogy Andrásra nézett, megértette az ő bánatát is. – Hát – mondta végül – te megérted. Egyszer te is apa leszel. – Nemsokára – felelt András. – Néhány hónap múlva. – Addigra befejezed a munkaszolgálatot? – Ki tudja? Minden megtörténhet.

– Nem lesz semmi baj. Haza fogsz menni. Klárához meg a gyerekhez. György be fogja tartani a megállapodását a minisztériummal. Már nem Klára kell nekik, hanem György pénze. És ha bíróságra viszik, a saját bűnükre is fény derül. András bólintott, szeretett volna hinni neki. Meglepődött, hogy visszatért belé a hit, különösen pedig, hogy Novák adta vissza. Novák, aki a kisfián kívül mindent elveszített. – És a te a fiaddal ki fog törődni? – kérdezte megint. – Edith szülei. Meg a nővérem. Még jó, hogy visszajöttünk – mondta Novák. – Ha Franciaországban maradunk, most talán internálótáborban lennénk. A kisfiú is. Nem kímélik a gyerekeket sem. – Uramisten – mondta András, és a kezébe temette az arcát. – Mi lesz velünk? Mindannyiunkkal? Novák felpillantott őszülő szemöldöke alól. Szeméből a harag utolsó nyoma is kiveszett. – A végén mindenkivel ugyanaz – mondta. – Ki a vízben és ki a tűzben. Ki kard által, ki vadak által. Ki éhségben, ki szomjúságban. Ismered az imát, András. – Bocsáss meg – mondta András. – Bocsáss meg, amiért azt mondtam, nem vagy zsidó. – Mert ez a vers volt az a ros hasáná liturgiájából, amelyik előrevetít minden véget. Nemsokára maga is ezt az imát fogja mondani a bánhidai táborban, munkaszolgálatos társai előtt. – Zsidó vagyok – felelte Novák. – Ezért vettelek fel Párizsban, mert a testvérem voltál. – Bocsáss meg, Novák úr – mondta András. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Te mindig jó voltál hozzám. – Nem a te hibád – felelte Novák. – Örülök, hogy eljöttél. Legalább el tudunk búcsúzni egymástól. András felállt és felvette a sapkáját. Novák a kezét nyújtotta az asztalon át, András pedig elfogadta. Nem volt más hátra, csak hogy elbúcsúzzanak. Ami meg is történt néhány szóban. Aztán András kilépett az irodából és behúzta maga után az ajtót.

HARMINCADIK FEJEZET

Barna és a tábornok AZNAP ESTE, amikor hazatért a Nefelejcs utcába, semmit nem árult el Klárának arról, ami közte és a bátyja között történt. Arról sem beszélt, hogy találkozott Novákkal. Csak annyit mondott, hogy hosszú sétát tett a városban, és azon gondolkodott, mihez kezdjen, ha hazatért a munkaszolgálatból. Tudta, hogy Klárának feltűnt, milyen ideges és szétszórt, mégsem kérdezett rá a rossz hangulatára. Nyilván elegendő magyarázatnak tűnt számára, hogy másnap reggel vissza kell mennie Bánhidára. Csendben vacsoráztak együtt a konyhában, a kisasztalnál egymás mellé tolt széken. Utána a nappaliban Sibeliust hallgattak a fonográfon, és nézték a kandallóban lobogó tüzet. András azt a flanelköntöst és pamutpapucsot viselte, amit Klárától kapott. Otthonosabb környezetet el sem tudott volna képzelni. Hamarosan azonban el kell mennie, és akkor jöjjön bármi, Klárának egyedül kell szembenéznie vele. Minél kényelmesebben érezte magát, Klára pedig minél elégedettebben és álmosabban hanyatlott a kanapé párnáira, annál fájdalmasabb volt elképzelni, hogy mi vár rá a túlsó oldalon. Igaza volt Györgynek, gondolta, hogy Klárát meg akarta kímélni a történtek ismeretétől. Az ő nyugalma megéri, hogy ne legyen egészen őszinte hozzá. Felhőtlen derűvel beszélt arról, milyen változásokat hozott a testében a terhesség, és hogy milyen megkönnyebbülést jelent, ha az anyjával beszélgethet ezekről. Gyengéd, szeretetteljes volt Andráshoz, szerelmeskedni akart vele, ő pedig hálás volt, amiért eltereli a gondolatait. Ám amikor ágyba kerültek, és András látta, hogy Klára teste rátalált egy meglepően új egyensúlyra, muszáj volt elfordítania a fejét. Attól félt, Klára megérzi, hogy valamit eltitkol előle, és ki akarja deríteni. Bánhidára visszatérve legalább ettől az egy veszélytől megmenekült. Soha még nem örült ennyire a kemény fizikai munkának. Elbódíthatta az agyát, ahogy a poros csillékbe a barnaszenet rakodta, és szakadatlanul taszigálta a vágányokon. A tagjait csuklógyakorlatokkal fáraszthatta az esti sorakozón, és átadhatta magát a keserves munka nehézségének. A barakk takarítása, a tűzifa felaprítása, a konyhai hulladék elcipelése – mind reményt adott, hogy egy pillanat alatt elalszik majd a kimerültségtől, mielőtt még az agya kinyitná azt a félelmekkel teli zsákot, és egyiket a másik után, képszerű részletességgel megjelenítené. Ha ettől a komor parádétól sikerül is megmenekülnie, az álmainak mindenképpen ki van szolgáltatva. A leggyakrabban visszatérő álmában, amely egy városban játszódott, ami nem egészen volt Párizs, de nem is teljesen Budapest, Ilana egy kórházi ágyban feküdt a halál küszöbén. Aztán pedig rájött, hogy nem is Ilanát, hanem Klárát látja. Vért kellett adnia neki, de nem tudta, hogyan juttassa át a saját ereiből az övébe. Ott állt mellette, kezében szikével, ő pedig sápadtan, rémülten feküdt az ágyon. Arra gondolt, hogy először is oda kell szorítania a szikét a csuklójához, aztán majd rájön a megoldásra. Minden egyes éjszaka, horkoló-harákoló brigádtársai között arra ébredt, hogy Klára egész biztosan meghalt, ő pedig semmit nem tett a megmentésére. Egyetlen vigasza az volt, hogy munkaszolgálata két héttel a szülés előtt, december tizenötödikén lejár. Tudta persze, hogy bolondság minden reményét ebbe a dátumba helyezni, amikor ennyire semmibe veszik a munkaszolgálatosoknak tett ígéreteket. Próbálta felidézni,

hogy a szolgálat első évében is milyen keserű csalódások érték. De hát semmi más nem volt, ebbe kapaszkodott, mint valami talizmánba. December tizenötödike, december tizenötödike. Munka közben ezt motyogta az orra alatt, mintha az ismétléssel még közelebb tudná hozni. Egyik reggel, amikor különösen el volt keseredve, elment a munka előtti imádságra. Minden hajnalban összegyűlt egy csoport az üres raktárépületben, volt, aki egy kis szamárfüles imádságos könyvet is hozott magával, de volt egy miniatűr Tórájuk is. Minden hétfőn, csütörtökön és sábeszkor felolvastak belőle. András azt vette észre, ha rajta van a tálisz, nem az imádságok járnak az eszében, hanem a szülei, mint máskor is oly sokszor vallásgyakorlás közben. Amikor megírta nekik, hogy Klára állapotos, apja azt írta vissza, hogy hamarosan indulnak Budapestre. András kétkedve fogadta a hírt. Szülei gyűlölnek utazni. Utálták a zajt, a kiadást, a tömeget, a pesti tülekedést. Néhány hét múlva mégis elmennek Klárához, és három napon át vele maradnak. András anyja megígérte, hogy a gyerek megszületése előtt megint visszajön, és addig marad, ameddig Klárának szüksége van rá. Tudnia kellett, mekkora megkönnyebbülést jelent ez Andrásnak. Mindig értett hozzá, hogyan tudja megvigasztalni, biztonságot adni neki, egész gyermekkorában így tett. Az Amida csendes imádsága egy konyári emléket hívott elő. Hatodik születésnapjára felhúzható bádog cirkuszvonatot kapott, amelyben hat kis állat zötykölődött a rács mögött. Fel lehetett nyitni és kivenni a kis elefántokat, oroszlánokat, medvéket, akik aztán fel is léptek a földre rajzolt porondon. A játék Budapestről jött egy piros kartondobozban. Annyira túltett bármilyen elképzelésen, amit a konyári gyerekek a játékokról alkottak, hogy Andrásnak rengeteg irigye támadt az osztályban. A legrosszabb az a két szőke fiú volt, akik egy délután egészen hazáig kergették, próbálták elvenni tőle a vonatot. Mellkasához szorította a piros kartondobozt, úgy szaladt a mama felé, akinek az alakját már messziről meglátta az udvarban. A szőnyegeket porolta a gyümölcsös mellett felállított porolón. Amikor meghallotta a fiúk közeledő lépteit, hátrafordult. András már három méterre sem lehetett tőle. És még mielőtt odaérhetett volna, a lába beleakadt az almafa gyökerébe, és elvágódott. A piros doboz nagy ívben kirepült, ahogy védekezésképpen maga elé tartotta a kezét. Az üldözők megtorpantak. Amikor András felemelte a fejét, azt látta, hogy édesanyja egyik kezében fogja a vonatos dobozt, a másikban tartja a porolót. Meg sem mozdul, csak áll a felemelt prakkerrel. Egy vastag ág volt, a végére erősítve a lapos háncsfonat. Egyet lépett előre a két szőke fiú felé. András ismerte a mamáját, tudta, milyen jólelkű, soha nem ütötte meg egyik fiát sem, most azonban ez a mozdulat azt sugallta, hogy kész akkora erővel rácsapni a fia támadóira, mint ahogy a szőnyegeket verte. Mire András feltápászkodott, már azt látta, hogy a két szőke fiú szalad mezítláb az úton, porfelhő támad a sarkukban. Anyja odaadta a dobozt, de azt kérte, néhány napig ne vigye be a vonatot az iskolába. András olyan érzéssel lépett be a házba, hogy az anyja természetfeletti lény, aki minden bajában a segítségére siet. Ez az érzés hamar elenyészett, amint elindult Debrecenbe az iskolába, ott még az anyja sem tudta megvédeni. Ez az eset azonban egészen mélyen belé vésődött. Megint annyira érezte az anyja erejét, mintha újból lejátszódna az egész. Életének piros kartondoboza most kiesett a kezéből, de édesanyja máris nyúlt érte, hogy elkapja.

Amikor épp nem a Klárával kapcsolatos gondok emésztették, a testvéreire gondolt. A levélelosztó örökös rettegés forrásává vált. Valahányszor elhaladt mellette, mindig azt képzelte, sürgöny érkezik, és valami borzalmas hírt közöl Mátyásról. Azóta nem hallott róla, hogy elindult a keleti frontra, és György segítő próbálkozása kudarcba fulladt. György számos levelet írt magas rangú munkaszolgálatos tiszteknek, de mindig azt a választ kapta, hogy háború idején senki nem tud ilyen csekélységgel bajlódni. Ha el akarja érni, hogy Mátyást felmentsék a szolgálat alól, forduljon a zászlóalj-parancsnokához Belgorodban. További tudakozódásra megtudta, hogy Mátyás zászlóalja teljesítette feladatát Belgorodban, és továbbindult keletre. A zászlóalj-parancsnokság jelenleg a Don mellett, Rosztov körzetében állomásozik. György sürgönyökkel ostromolta a parancsnokot, de hetekig semmilyen választ nem kapott. Akkor aztán jött egy rövid, kézzel írt értesítés a zászlóalj írnokától, hogy Mátyás századának nyoma veszett az orosz télben. Néhány hete rádión még azonosították tartózkodási helyüket, de azóta megszakadtak a kommunikációs vonalak, és így lehetetlen bizonyossággal megállapítani, merre vannak. Azt kellett tehát maga elé képzelnie, hogy Mátyás öccse valahol a messzi hómezőn, a zászlóalj-parancsnokságtól elvágva, századával és a harcoló alakulattal együtt egyre távolabb sodródik a fagy és életveszély felé. Van-e mit ennie? Milyen ruhában lehet? Hol alszik? És ő maga hogyan fekhet a priccsén, hogyan eheti meg reggelenként a kenyerét, miközben az öccse valahol Ukrajnában bolyong? Vajon Mátyás azt hiszi-e, hogy András nem próbált meg segíteni, vagy Haász György elutasította? Ki a felelős azokért a veszélyekért, amelyek most Mátyásra leselkednek? Talán Edith, aki kiadta Klára titkát? Vagy azok, akik valamikor régen megtámadtak Klárát? Talán ő maga, András, amiért a Klárához fűződő kapcsolatával felsrófolta az árát az öccse szabadságának? Horthy Miklós, aki Magyarország területének helyreállításáért háborúba vitte az országot, vagy talán maga Hitler, akinek az őrültsége miatt Oroszországba kellett vonulniuk? Mátyáson kívül ezen a télen vajon hány ember élete forog veszélyben, és hányan pusztulnak el közülük, amíg véget ér a háború? Valamelyest vigasztalta az a tudat, hogy legalább Tibor távol maradt a frontvonaltól. A szeszélyes tábori postától függően tőle továbbra is érkezett egy-egy Erdélyből írt levél. Néha három hét is eltelt egyetlen szó nélkül, aztán egyszerre öt levél jött, másnap megint egy levelezőlap, majd két héten át megint semmi. Amióta a Kárpátokba vitték, Tibor leveleinek kedélyesen tréfálkozó hangvétele nyomott egyhangúságra váltott. Drága András, újabb hídépítéssel töltött nap. Rettenetesen hiányzik Ilana. Egyfolytában izgulok miatta. Itt rengeteg a baj, ma éppen Rosenzweig bajtársam törte el a karját. Többszörös nyílt törés. Persze nincs nálam se rögzítő kötés, se gipsz, se antibiotikum. A barakk padlójából kihasított deszkával kellett rögzítenem a törést. Vagy: a héten nyolc munkaszolgálatos kapott tüdőgyulladást. Hárman meg is haltak. Milyen szomorú vagyok, ha csak rágondolok! Tudom, hogy megóvhattam volna őket a kiszáradástól, ha nem küldenek ki az utászokkal. Aztán egy másik levél, szó szerint ennyi: Drága Andráska, nem tudok aludni. Ilana a huszonegyedik hétben van. Múltkor épp a huszonkettedikben a vetélt el. András szeretett volna írni neki mindarról, amit Budapesten megtudott, de nem akarta tetézni Tibor félelmeit. Nem volt hát egyedül az aggodalmaival. Minden héten két borostyánszínű boríték érkezett a Benczúr utcából, tele biztató szóval. Az egyik Györgytől jött. Semmi hír, se jó, se rossz. Minden úgy megy, mint korábban. A másikon Klára anyjának a pecsétje. Drága András, tudd, hogy mindannyian gondolunk rád, és

várjuk mihamarábbi visszatérted. Mennyire hiányzol Klárának, drága fiacskám! Milyen boldog lesz, ha hazajöttél. Az orvos szerint teljesen jól van. Egyszer küldött Andrásnak egy kisebb csomagot, de olyan vonzó dolgok lehettek benne, hogy semmi nem maradt belőle, kivéve az alján az üzenetet: Andráska, itt megy neked egy kis édesség. Ha ízlik, küldök még. András hátravitte a dobozt a barakkba, hogy megmutassa Mendelnek, aki a hasát fogta a nevetéstől, és azt tanácsolta, tegyék ki egy polcra, mint Bánhida jelképét. Megnyugtató volt, hogy itt van neki Mendel, együtt fejezik be majd a szolgálatot és ugyanazzal a vonattal utaznak Budapestre. Legalábbis így tervezték, amikor kipipálták a napokat kézzel rajzolt naptárukban, miközben a napok egyre hidegebbek lettek, és a hegyek télies barnaságba burkolóztak. November huszonötödikén azonban, amikor a nappal szürke ürességét este konfettiesőre emlékeztető havazás váltotta fel, a központi irodán György sürgönye várt rá. Reszkető kézzel tépte fel, és azt olvasta benne, hogy Klára előző este szült, öt héttel a várt időpont előtt. Kisfiuk született, de nagyon beteg. Azonnal haza kell utaznia. Sokáig meg sem tudott mozdulni, vagy szólalni. A többi munkaszolgálatos próbálta eltolni a pulttól, mi lesz már, egész nap ott akar állni? András nagy nehezen odament az iroda ajtajához és kitámolygott a hóba. Aznap este korán bekapcsolták a tábor lámpáit. Csillogó glóriával övezték a négyszögletes teret, amelyet csak a központi irodaépület két oldalán álló magas, erős lámpa fénye tört meg. András úgy indult a ragyogó zárójel felé, mintha az volna a Budapest felé vezető kapu. Fia született, de nagyon beteg. Kisfiú. Az ő fia, és Kláráé. Ide ötven kilométerre. Vonaton két óra sincs. Azok az őrök, akik a kapu mellett szoktak állni, most elmentek vacsorázni. András akadálytalanul bejutott. Elhaladt a villanymelegítővel, telefonnal, stencilgéppel felszerelt irodák mellett. Nem tudta, hol keresse Barna őrnagy irodáját, az építészeti erővonalak mentén haladva mégis bejutott az épület szívébe. Az őrnagy irodája pontosan ott állt, ahová ő is helyezte volna, ha ő tervezi az épületet. Csakhogy zárva volt az ajtaja. Barna is elment vacsorázni. András megint kiment a hófúvásba. Annyit mindenki tudott, hogy merre van a tiszti étkező. Ez volt Bánhidán az egyetlen helyiség, ahonnan igazi étel szaga áradt. Ott nem híg levest, száraz kenyeret ettek, hanem gombalevest, csirkét krumplival, borjúpaprikást, töltött káposztát, mindent finom fehér kenyérrel. Azok a munkaszolgálatosok, akikkel szenet hordattak a tiszti étkezőbe, vagy a hulladékot vitették ki onnan, szenvedtek is az ételek illatától. A felszolgálókon kívül senki nem léphetett be az étkezőbe, külön fegyveres katonák őrizték. András azonban félelem nélkül közeledett az épülethez. Kisfia született. A rátörő boldogság első rohama összekeveredett azzal a szinte testi szükséglettel, hogy megvédje a gyereket, saját testével álljon elé, bármilyen baj fenyegetné. Meg Klárát is. Ha a gyereküket veszedelmes betegség fenyegeti, akkor Klárának is szüksége van rá. Nem számítottak a fegyveres őrök. Csakis egyetlen dolog: hogy el kell mennie Bánhidáról. Az ajtónálló őröket nem ismerte, nyilván nemrégen érkeztek Budapestről. Ez kedvezett neki. Az ajtóhoz érve odalépett az alacsonyabb, testesebb őrszemhez, akin látszott, hogy kínszenvedést jelent neki a sült hús és paprika illata. – Sürgöny Barna őrnagynak – mondta András, és meglobogtatta a kék borítékot.

Az őrszem rákacsintott a villanylámpák fényében. Közöttük kavarogtak a hópihék. – Hol a szárnysegédje? – Ő is benn a vacsorán, uram – felelte András. – A postaközpontból Kovács hadnagy megparancsolta, hogy magam adjam át. – Hagyja csak itt – felelte az őr. – Gondom lesz rá, hogy megkapja. – Azt a parancsot kaptam, hogy személyesen adjam át és várjam meg a választ. A zömök őr a társára pillantott. A bika kinézetű fiatal katona félig bóbiskolt az őrhelyén. Aztán odaintette Andrást magához. – Mit akar valójában? – kérdezte. – A táborparancsnok sürgönyeit nem munkaszolgálatosok hozzák ki. Új ember vagyok itt, de nem idióta. – Farkasszemet nézett Andrással, akinek azt súgta az ösztöne, hogy vallja meg az igazat. – A feleségem most szült, öt héttel az ideje előtt – felelte. – Beteg a gyerek. Haza kell mennem. Rendkívüli eltávozást akarok kérni. Az őr felnevetett: – A vacsora kellős közepén? Maga meg van bolondulva! – Nincs időm – felelte András. – Minél gyorsabban haza kell érnem. Az őrszem azon morfondírozott, mitévő legyen. A válla fölött megint benézett az ebédlőbe, aztán újra a bika kinézetű társára. – Hé, Mohács! – szólt oda neki. – Vedd már át az őrséget egy percre, jó? Nekem be kell vinnem ezt az embert. A bikaszerű megvonta a vállát, egyetértése jeléül dörmögött egyet, aztán szinte egyből visszasüppedt a korábbi félig öntudatlan állapotba. – Rendben – mondta az első katona. – Gyere be! Végig kell tapogassalak. András meg sem tudott szólalni a hálától. A katona mögött belépett az előtérbe és alávetette magát a motozásnak. Amikor a katona megállapította, hogy Andrásnál nincs fegyver, megfogta a karját és azt mondta: – Gyere velem! És senkinek egy szót sem, világos? András bólintott, és beléptek a tiszti étkező forgatagába. A hosszú asztalokat sorokban helyezték el, a tisztek rangjuk szerint külön ültek. Barna a hadnagyával ült egy emelvényen álló asztalnál, a többiek fölé emelkedve. Mellette egy magas rangú tiszt, akit András még soha nem látott, alacsony, ezüstös hajú férfi, paszományos köpenyben, akinek a mellén hemzsegtek a kitüntetések. Divatjamúlt, finom tömör szakálla volt, és aranykeretes monoklit viselt. Úgy nézett ki, mint a nagy háború valamelyik öreg tábornoka. – Az kicsoda? – kérdezte András az őrtől. – Fogalmam sincs – felelte az. – Nekünk nem árulnak el semmit. De úgy tűnik, kiválasztottad a legjobb estét a vacsoraszínpadon való fellépéshez. – Odavezette Andrást egy másik katonához, aki az asztal elején őrködött, a füléhez hajolt és odasúgott neki néhány szót. A katona bólintott, majd a szárnysegédhez sietett, aki a bejárat melletti asztalnál ült. Lehajolt hozzá, és mondott neki valamit. A szárnysegéd felemelte a fejét a vacsorájából, álmélkodással vegyes szánalommal nézett Andrásra. Lassan feltápászkodott a padjáról, odament a vezéri asztalhoz, tisztelgett Barna őrnagynak, és elismételte az üzenetet, közben a válla fölött visszanézett Andrásra. Barna összevonta a szemöldökét, szája vékony fehér vonallá szűkült. Letette a kést, villát és felpattant. Körülötte az emberek elnémultak. A tiszteletre méltó magas rangú tiszt érdeklődve felemelte a tekintetét.

Barna teljes hosszában kihúzta magát: – Hol az a Lévi? – kérdezte. András még soha nem hallotta, hogy úgy ejtsék a saját nevét, mint valami káromkodást. Igyekezett egyenesen tartani a vállát, miközben jelentkezett. – Jelen, uram! – Lépjen előre, Lévi! – parancsolt az őrnagy. Most másodszor adta ki neki ezt a parancsot Barna. András jól emlékezett az első alkalomra. Néhány lépést előrelépett, és leszegezte tekintetét a padlóra. – Látja, uram – mondta Barna, és a mellette ülő kitüntetésekkel díszített úriemberhez fordult. – Hát ezért kell vigyáznunk, milyen engedményeket adunk a munkásainknak. Látja itt ezt a csótányt? – És a kezével András felé bökött. – Egyszer már megleckéztettem, a korábbi arcátlanságáért. És erre tessék, megint itt van! – A korábbi esetnél mi történt? – kérdezte a tábornok, olyasfajta gunyoros arckifejezéssel, mint akinek jólesne hallani, hogy valaki szemtelenül viselkedett Barnával. De látszott, hogy Barna nem érti a hangnemet. – Akkor történt, amikor ideérkezett – mondta, és összeszorított szemmel bámult Andrásra. – Gondolja, hogy elfelejtettem, Lévi? Meg kellett fosztanom a rangjától – mosolygott Barna a magas rangú tisztre. – Ő pedig ragaszkodni akart hozzá, így hát megbüntettem. – Miért fokozta le? – Mert rossz helyen viselte az előbőrét – felelte Barna. A teremben hahota tört ki, de a tábornok rámeredt a tányérjára. Barna azonban ezúttal sem vette észre. – Most is egy fontos kéréssel áll elő – folytatta. – Lépjen csak ki, Lévi, és adja elő az óhaját! András előrelépett. Nem hagyta megfélemlíteni magát, bár a halántéka is lüktetett a szívdobogástól. Összeszorított kezében tartotta a sürgönyt. – Engedélyt kérek rendkívüli eltávozásra sürgős családi ügyben, uram! – jelentette. – Mi olyan sürgős? – kérdezte Barna. – A feleségét kell megbasznia? Újabb derültség. – Biztos lehet benne, hogy a probléma magától megoldódik – folytatta Barna. – Mindig meg szokott. – Engedelmével, uram – kezdte András újra, hangjában remegett a düh. – Mit tart a kezében, Lévi? Szárnysegéd, hozza ide azt a fecnit! A szárnysegéd odalépett Andráshoz és kivette a kezéből a papírt. András még soha nem élt át ilyen mélységes megaláztatást és dühöt. Talán nyolclépésnyire sem állt Barnától, más körülmények közt már rég a torkának esett volna. Ez a gondolat némileg megvigasztalta, miközben nézte, hogy Barna átfutja a táviratot. Barna a meglepetésében felvonta a szemöldökét. – Képzeljék csak! – kiáltotta a sokaságnak. – Lévinének gyereke született. Lévi apa lett! Az emberek felől taps, füttyszó, üdvrivalgás hangzott fel. – De a baba nagyon beteg. Gyere haza rögtön! Hát ez rosszul hangzik. András nehezen állta meg, hogy neki ne rohanjon. Ráharapott az ajkára és megint a földre szegezte a tekintetét. Nem akarta, hogy agyonlőjék.

– Hát akkor most semmi értelme rendkívüli kimenőt adni magának, nem igaz? – mondta Barna. – Ha tényleg beteg az a gyerek, majd hazamegy, amikor meghalt. A sűrű csend robogó vonatként töltötte be András fülét. Barna körbenézett a teremben, kezét az asztalra tette. Az emberek érezték, hogy megint nevetést akar hallani. Kelletlen kuncogás hangja töltötte be a termet. – Leléphet, Lévi! – mondta Barna. – Most pedig élvezni akarom a kávémat. Mielőtt azonban bárki megmozdulhatott volna, az idős tábornok öklével lesújtott az asztalra. – Hát ez gyalázat! – kiáltotta, és talpra pattant. Hangja remegett az indulattól. Sűrű szemöldökével rámeredt Barnára. – Maga a gyalázat! Barna bambán vigyorgott, mintha ez az egész csak egy rossz tréfa lenne. – Ne vigyorogjon itt nekem, őrnagy! – mondta a tábornok. – Azonnal kérjen bocsánatot ettől a munkaszolgálatostól! Barna egy pillanatig habozott, aztán intett az őrnek, aki behozta Andrást: – Vigye ezt a mocskot a szemem elől! – Nem hallotta? – szólt rá a tábornok. – Azt parancsoltam, hogy kérjen bocsánatot! Barna szeme Andrásról a tábornokra, majd az asztalnál ülő tisztekre vándorolt: – Ezzel már végeztünk, uram – mondta, olyan hangsúllyal, amit András közelről egészen jól kihallott. – Semmivel sem végzett, őrnagy! – mondta a tábornok. Szálljon le az emelvényről és kérjen bocsánatot ettől az embertől! – Tessék? – Jól hallotta! Az emberek csendben ültek és vártak. Barna sokáig mozdulatlanul állt, látszott, hogy viaskodik magával, először elpirult, aztán bíborszínű, majd hófehér lett az arca. A tábornok keresztbe font karral állt mellette. Nem kerülhette ki, hogy engedelmeskedjen. Az idősebb férfi egyértelműen a feljebbvalója volt. Barna lelépett az emelvényről, és odamasírozott Andráshoz. Megállt előtte, és olyan grimasszal, mint akinek orvosságot kell lenyelnie, kezet nyújtott neki. András hálás arccal nézett a tábornokra és elfogadta a kezet. Az őrnagy pedig, alighogy hozzáért a kezéhez, arcon köpte, és ugyanazzal a kezével pofon ütötte Andrást. Aztán egyetlen szó nélkül végigmenetelt az asztalok közt, ki az éjszakába. András a fájdalomtól kábultan, kabátujjával letörölte az arcát. A tábornok ott maradt az emelvény közepén, ahonnan rálátott a padokon ülő tisztekre. Dermedt csend volt a levegőben. A tiszteknek felszolgáló munkaszolgálatosok megálltak a terem szélén, kezükben a szennyes edényekkel. A szakács nem zajongott a fazekakkal a konyhában. A tisztek meg sem szólaltak. A bádogvillák és kanalak csöndben hevertek mellett a tányérok. – A Magyar Királyi Honvédség becsületét csorbította, ami itt most történt – mondta a tábornok. – Amikor én beléptem a hadseregbe, az első parancsnokom egy zsidó volt. Bátor ember, aki Lembergnél feláldozta az életét a hazája szolgálatában. Akármi lett mostanra Magyarországból, ő nem ennek az országnak a védelmében halt meg. – Felszedte az összegyűrt táviratot, és átnyújtotta Andrásnak. Aztán az asztalra dobta a szalvétáját, és megparancsolta a fiatal őrnek, hogy azonnal kísérje Andrást a szállására.

Márton tábornok Bánhida legnagyobb és legkényelmesebb lakosztályát foglalta el, ami egy hálószobát és nappalit jelent, ha azt a hideg és barátságtalan kabint egyáltalán nappalinak lehetett nevezni. Nem volt benne más, csak egy asztal, rajta hamutartó, meg két olyan keskeny és merev támlájú faszék, amin csak egészen rövid ideig lehetett ülni. Vakító fényű villanylámpák. Egy hideg kandalló. A szomszéd szobában az egyik tisztiszolga pakolja a tábornok holmiját. Amikor András megállt az ajtóban, várva a tábornok hívását, a tábornok éppen arról rendelkezett, hogy álljon elő a kocsija. – Nem töltök még egy éjszakát ezen a helyen – mondta a riadt képű titkárnak, aki az oldalán téblábolt. – A tábor ellenőrzését a magam részéről befejeztem. Üzenje meg Barna őrnagynak, hogy elmentem. – Igenis, uram – felelte a titkár. – És menjen be az irodába, hozza el ennek az embernek az anyagát – tette hozzá. – De siessen! – Igenis, uram. A tábornok most Andráshoz fordult: – Mondja, mennyi ideje van még hátra a szolgálatból? – Két hét, uram – felelte András. – Két hét. És úgy gondolja, a szolgálatban eltöltött idejéhez képest ez a két hét hosszú idő? – A körülményeket tekintve, uram, egy örökkévalóság. – Mit szólna hát, ha egyszer s mindenkorra kikerülne ebből a kutyaszorítóból? – Nem biztos, uram, hogy jól értem, amit mond. – Elintézem, hogy elbocsássák Bánhidáról – felelte a tábornok. – Eleget szolgált itt. Garantálni tudom, hogy többé nem fogják behívni, különösen ebben a bizonytalan helyzetben, mint amilyen a jelenlegi. De még ma este el tudom vitetni Budapestre. Ha akar, jöhet az én autómmal is. Én azonnal indulok. Azért küldtek ide, hogy részletes jelentést tegyek a Barna által vezetett intézményről, mert felmerült, hogy esetleg előléptetik. Nos, láttam, amit látni akartam. – Cigarettásdobozt vett elő a belső zsebéből, kipöckölt egy szálat, aztán az egészet eltette, mint akit nem visz rá a lélek, hogy elszívja. – Mennyi rosszindulat van ebben az emberben! – mondta. – Egy szamarat nem bíznék rá, nemhogy egy zászlóaljat. Nem a zsidókkal van baj, hanem az ilyen emberekkel. Maga szerint ki miatt kerültünk ebbe a slamasztikába? Hogy egyszerre hadban állunk Oroszországgal és Angliával? Mit gondol, mi lesz ebből? András képtelen volt rávenni magát, hogy mérlegelje a kérdést. Volt valami, ami pillanatnyilag sokkal nagyobb jelentőséggel bírt számára. – Jól értettem, uram? – kérdezte. – Ma este indulok Budapestre? A tábornok röviden bólintott. – Legjobb lenne, ha összepakolná a holmiját. Félóra múlva indulunk. A barakkban általános hitetlenkedés fogadta. Majd, amikor András részletesen előadta a történteket, harsány ováció. Mendel kétoldalt arcon csókolta, és megígérte, hogy felkeresi a Nefelejcs utcai lakásban, amint visszatér Budapestre. A félóra elteltével mindenki kijött, megnézte, ahogy odaáll a fekete autó, és a sofőr segít Andrásnak beemelni a táskáját a lejtős poggyásztartóba. Mikor történt utoljára, hogy valaki segített nekik, munkásoknak, felemelni egy nehéz tárgyat? Mikor fordult elő

utoljára, hogy autóval utaztak? Az emberek összesereglettek a barakk lépcsőjén, szakadt kabátjuk hajtókáját fújta a szél, és Andrásba belehasított a bűntudat, amiért elhagyja őket. Odaállt Mendel elé, és a karjára tette a kezét. – Bárcsak te is jöhetnél – mondta. – Már csak két hét – felelte Mendel. – Mi lesz a Bögölycsípéssel? Mendel elmosolyodott: – Talán legfőbb ideje befejezni az akciót. Mostanára amúgy is megdöglöttek a böglyök. – Hát akkor két hét múlva – mondta András, és megszorította Mendel vállát. – Sok szerencsét, Párizsi! – Gyerünk! – szólt oda a sofőr. – Vár a tábornok úr. András bemászott az első ülésre és becsapta az ajtót. A motor felbőgött és elhajtottak a tiszti szállás felé. Amikorra odaértek, láthatóan újabb vita folyt le Barna és a tábornok közt. Barna dühödten járkált fel s alá a tábornok szállásán, miközben ő előjött az útitáskájával. A sofőr a poggyásztartóba dobta a táskát, a tábornok pedig szó nélkül becsúszott a hátsó ülésre. Mielőtt András felfoghatta volna, hogy tényleg elkerül onnan, és soha többé nem kell visszamennie Bánhida kéngőzös szénbányájába, a kocsi már ki is gördült a kapun és elindult az úton. Az egész hosszú autóút alatt csak a motor berregését, meg a havon surrogó kerekeket hallották. Ahogy a reflektor belehasított a hópelyhek végtelen tömkelegébe, Andrásnak ismét eszébe jutott az az újév, amikor Klárával elment a Barye térre, és megnézték a napfelkeltét a hűvös Szajna felett. Azon a régesrégi januári reggelen el sem tudta képzelni, hogy valamikor ő lesz az apja Klára gyermekének, és hogy a Magyar Honvédség limuzinján repül az éjszakában, hogy találkozzon újszülött kisfiával. Emlékezett arra a Schubert-darabra, amelyet egy téli estén Klára lejátszott neki, Der Erlkönig volt a címe. Éjszaka egy apa lóháton viszi beteg fiacskáját, miközben a rémkirály követi őket és próbálja megkaparintani a gyermeket. Jól emlékezett a kétségbeesett apára, és a feltartóztathatatlanul halálba sodródó fiúra. Mindig ilyennek képzelte azt az éjszakát, amelyben az üldözés lejátszódott. A keze egészen kihűlt a fűtött kocsiban. Hátrafordult, hogy egy pillantást vessen arra, amit maguk mögött hagytak. De nem volt ott más, csak halk szuszogás a hátsó ülésen, és a kocsi lámpáitól vörösen megvilágított hópelyhek kavargása az ovális hátsó ablakon át. Másfél órába telt, míg elértek a Gróf Apponyi Albert Kórházig. Amikor az autó végül lefékezett, a tábornok felébredt és megköszörülte a torkát. Kezébe vette a kalapját és végigsimított kitüntetésekkel teli zubbonyán. – Rendben – mondta -, menjünk hát! – Komolyan, be akar jönni velem, uram? – hitetlenkedett András. – Be akarom fejezni, amit elkezdtem. Adja meg a címét a sofőrnek, majd ő átadja a holmiját a házmesternek. András megadta a Nefelejcs utcai címet. A sofőr kiugrott, hogy kinyissa az ajtót a tábornok előtt, a tábornok pedig megvárta a járdaszegélynél, amíg András odaért hozzá. Akkor megfordult, és Andrással az oldalán bevonult a kórházba. Az éjjeli portás fülkéjében keskeny vállú, fél szemén tapaszt viselő férfi ült, aki a fém szemeteskannán pihentette lábát és a Mein Kampf magyar fordítását olvasgatta. Amikor meglátta a közeledő tábornokot, elejtette a könyvet és felpattant. Fél szeme

András és a tábornok közt cikázott, szemlátomást megzavarta, hogy a Magyar Honvédség kitüntetett főtisztjét egy vézna, nyomorult munkaszolgálatos társaságában látja. Hebegve érdeklődött, miben segíthet a tábornok úrnak. – Ez az ember a feleségét és a gyermekét szeretné látni – felelte a tábornok. A portás végignézett a folyosón, mint aki onnan vár segítségét vagy eligazítást. A folyosó azonban néptelen volt. A portás a kezét tördelte: – Négytől hatig tart a látogatási idő, uram – mondta. – Ez az ember most fog látogatni. Lévinek hívják. A portás átlapozta a betegnaplót az asztalán. – Léviné a harmadikon fekszik. Szülészeti osztály. De uram, nekem nem szabad felengednem senkit. Ki fognak rúgni! A tábornok bőrtokot vett elő, és odanyújtotta a névjegykártyáját: – Ha bárki kellemetlenkedne, mondja meg neki, hogy velem beszélje meg a dolgot! – Igenis, uram – felelte az alkalmazott, és visszasüppedt a székébe. A tábornok Andráshoz fordult egy másik névjegykártyával: – Ha még bármiben tudok segíteni, értesítsen! – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta András. – Legyen jó apja a fiának – felelte a tábornok, és András vállára tette a kezét. – Kívánom, hogy ő már egy felvilágosodottabb korban élje le az életét. – Még egy pillanatra András szemébe nézett, aztán elindult kifelé a hóba. Az ajtó hideg légárammal csapódott be mögötte. A portás megdöbbenve nézett a tábornok után. – Hogyan tett szert egy ilyen barátra? – kérdezte Andrástól. – Gondolom, szerencsével – felelte András. – Ez családi hagyomány. – Hát akkor menjen be – szólt a portás, és hüvelykujjával hátrabökött a háta mögé, ahol a lépcsőház indult. – Ha bárki kérdi, ki engedte be, nem én voltam. András felrohant a lépcsőn a harmadik emeletre, követte a jelzéseket egészen Klára kórterméig. A kórházi éjszaka félhomályában két sorban feküdtek a kismamák, lábuknál mózeskosár. Némelyikben bepólyázott újszülött, a többi baba éppen szopott, vagy aléltan hevert a mama karjaiban. De hol van Klára? Melyik az ő ágya, és a sok csecsemő közül melyik az ő gyereke? Kétszer végigszaladt a soron, mire felismerte Lévi Klárát, az ő feleségét, aki sápadtan, csatakos hajjal, tetszhalálszerű álomban hevert a zöld fényben ragyogó lámpák alatt. Az ajka megduzzadt, szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. András torkában dobogó szívvel közelebb lopakodott, hogy megnézze, mit tart a kezében. Ám az ágy mellé érve azt, látta, hogy semmi mást, csak az üres takarót. A mózeskosár is üres volt a lábánál. Ki akart csúszni a talaj a lába alól. Tehát minden hiába, későn érkezett. A világ nem tűri, hogy ő boldog legyen. Az ő életét, akárcsak Kláráét, derékba töri a gyász. Befogta a száját, nehogy hangosan felsírjon. Ekkor egy hideg kéz nehezedett a karjára. Megfordult. Fehér köpenyes nővér állt előtte. – Hogyan jutott be ide? – kérdezte a nővér, inkább csodálkozva, mint dühösen. – A maga felesége? – Hol a gyerek? – suttogta András. A nővér összevonta a szemöldökét: – Maga az apja? András szótlanul bólintott.

A nővér intett neki, kihívta a folyosóra, majd egy fényárban úszó helyiségbe vezette. Kipárnázott asztalok, rajtuk csecsemőmérlegek, vászonpelenkák, cumisüvegek és cumik sokasága. Két nővér állt az asztaloknál, éppen pelenkát cseréltek. – Krisztina – szólt oda az előbbi nővér -, mutassa meg Lévi úrnak a kisfiát! A pelenkázó asztalnál álló nővér felemelt egy apró rózsaszínű kis porontyot. Kék vászonsapkájától, fehér zoknijától és a köldökét eltakaró kötéstől eltekintve meztelen volt. András nézte, ahogy kinyitja a száját, belegyömöszöli rajta az öklét és kinyújtja virágszirom-nyelvecskéjét. – Úristen, az én fiam! – kiáltott fel András. – Két kiló – mondta a nővér. – Nem rossz ahhoz képest, hogy ilyen korán született. Van egy kis fertőzés a tüdejében szegénykének, de máris jobban van, mint eleinte. – Ó, istenem! Hadd nézzem meg! – Meg is foghatja, ha akarja – mondta a Krisztinának nevezett nővér. Feltűzte rá a pelenkát, becsavarta a takaróba, és odatette András karjába. András lélegzetet sem mert venni. A babának szinte nem volt súlya. Szemét behunyta, a bőre áttetsző volt, haja sötét spirál a feje tetején. Itt van hát a kisfia, az ő fia. Ő az apja ennek az emberkének. Az arcát odatartotta a baba gömbölyű fejéhez. – Kiviheti a feleségéhez – mondta Krisztina. – Ha már éjnek idején bejött, legalább lássuk valami hasznát is! András bólintott, de megmozdulni, megszólalni sem tudott. Karjában tartotta egész létezésének az értelmét. A baba kapálózott a takaróban, kitátotta a száját és élesen felvisított. – Éhes – mondta a nővér. – Legjobb, ha most rögtön kiviszi a feleségéhez. Így hát, életében először gondoskodott róla. Bevitte az osztályra, Klára ágyához. A baba következő sikoltására Klára kinyitotta a szemét és félkönyökre emelkedett. András fölé hajolt, és a karjába tette a fiát. – Andráska – kiáltott fel Klára, és a szeme megtelt könnyel. – Nem álmodom? András lehajolt és megcsókolta. Annyira remegett, hogy le kellett ülnie az ágyra. Mindkettejüket egyszerre átkarolta, Klárát és a kisfiát, olyan szorosan, ahogy csak merte. – Hogy lehet ez? – kérdezte Klára. – Hogyan kerültél ide? András hátrébb húzódott, épp csak annyira, hogy szemügyre vehesse Klárát. – Egy tábornok hozott el az autóján. – Ne bolondozz velem, drágám! Most volt a császármetszésem. – Egészen komolyan mondom. Majd később elmesélem. – Borzasztóan féltem, hogy valami történt veled – mondta Klára. – Most már nincs mitől félni – felelte András és megsimogatta nedves haját. – Nézd meg ezt a kisfiút! – mondta Klára. – A mi fiunk! – Lejjebb húzta a takarót, hogy láthassa az arcát, begörbített kezeit, finom kis csuklóját. – A mi fiunk! – András megrázta a fejét, képtelen volt elhinni. – Láttam már. Nem volt rajta semmi, amikor bementem.

A baba Klára melle felé fordította az arcát, kitátotta a száját és bekapta a hálóinget. Klára kigombolkozott, elhelyezkedett a szoptatáshoz. Megsimogatta a kisfiú pelyhes haját. – Rád hasonlít – mondta, és a szeme megint megtelt könnyel. – Életem! Öt héttel előbb! Biztosan halálra ijedtél! – Anyám mellettem volt. Maga hozott be a kórházba. De most már te is itt vagy, még ha csak egy időre is! – Nem megyek vissza többé Bánhidára – mondta András. – Befejeztem a szolgálatot. – Maga is alig hitte el, hogy ez az igazság. Semmilyen erővel nem lehetett többé visszavinni. – Itthon vagyok, veled – mondta Klárának. És lassan egyre jobban el tudta hinni az igazságot, ő is, meg Klára is, miközben ott ültek a Gróf Apponyi Albert Kórházban, és sírtak meg nevettek, a kisfiúk pihés, fénylő feje fölött.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Lévi Tamás A GYEREK KLÁRA APJA UTÁN kapta a nevét. Életének első hetei lila ködben úsztak András szeme előtt. A baba tíz napig kórházban volt, közben lefogyott, a tüdőfertőzéssel küszködött, kis híján meghalt, de végül felépült. Aztán hazamentek a Nefelejcs utcába, ahol igazából egyáltalán nem voltak otthon, és ami hamar dugig lett a gyerek látogatására érkező vendégek virágaival, ajándékaival. Jött Klára anyja, aki mindig a legnagyobb segítőkészséget tanúsította, ám a gyakorlatban semmit nem tudott segíteni, hiszen a saját gyerekeit mindig dajkák látták el. Aztán András anyja, aki ugyan tudta, hogyan kell ellátni a csecsemőt, viszont szükségét érezte bemutatni Klárának, hogyan kell helyesen bepelenkázni, vagy elérni, hogy a kicsi büfögjön. Ilana, aki már maga is hét hónapos terhes volt, folyton olasz ételeket főzött Andráséknak vagy a szerencsekívánóknak, aztán Horovitz Mendel, aki a munkaszolgálatból felszabadulva éjfélig elüldögélt a konyhában, vodkát szopogatott, és részletekbe menően kifaggatta Andrást az újdonsült apaság nehézségeiről. És persze ott volt a szakadatlan munka, az újszülött gondozása, kétóránként etetés, pelenkaváltás, közben kurta, folyton félbeszakított alvások, meg a hihetetlen öröm és feneketlen aggodalom pillanatai. Valahányszor a csecsemő felsírt, Andrásnak úgy tűnt, hogy soha nem fogja abbahagyni, sőt annyira ki fog merülni tőle, hogy megint megbetegszik. Klára azonban, aki már felnevelt egy gyereket, jól tudta, hogy egyszerűen azért sír, mert valamire szüksége van, biztos volt benne, hogy ki tudja deríteni, mi baja, és el is tudja látni. A gyerek egykettőre abba is hagyta a sírást, a törékeny nyugalom állapota ereszkedett a házra. Andrással együtt leültek, nézegették a kisbabát, az ő Tamásukat, megcsodálták, hogy a szemöldöke pontosan olyan, mint az anyjáé, a szája meg az apjáé, állán az a gödröcske pedig színtiszta Elisabet. Ezekből a mámoros napokból András szinte semmit nem fogott fel Lévi Tamás feltámadó és beteljesülő szükségletein kívül. A háború távolinak tűnt, a munkaszolgálat pedig csak egy rossz álomnak. December hetedikén, Tamás körülmetélésének napján viszont András apja arról hozott hírt, hogy a japánok Pearl Harbor nevű amerikai tengerészeti bázist bombázták Hawaii szigetén. A név békés képet idéz fel, ahogy halványszürke égbolt borul a gyöngyházfényű végtelen tenger fölé. Pedig ez a támadás igazi vérfürdőbe torkollt. A japánok megsemmisítettek négy amerikai csatahajót és majdnem kétszáz repülőgépet, elpusztítottak kétezernégyszáznál is több embert, megsebesítettek további ezerkétszázat. András tudta, hogy az Egyesült Államok most majd hadat üzen Japánnak, ezzel pedig bezárul a kör, a háborús övezet átfogja az egész Földet. Másnap reggel valóban ki is hirdették a hadüzenetet, nagyjából abban az időben, amikor Lévi Tamás megkötötte a körülmetélés szövetségét. Három nap múlva Németország és Olaszország is hadat üzent az Egyesült Államoknak, majd Magyarország a nyugati Szövetségeseknek. Aznap este András, miközben a hálószoba ablakánál állt, és hallgatta a Bethlen Gábor térről felszűrődő hangokat, azon kezdett gondolkodni, mit jelenthetnek ezek a hadüzenetek az ő szűkebb családjának, a testvéreinek, szüleinek, Horovitz

Mendelnek. Lehet, hogy bombázni fogják a várost. Ami ma szűkös, még szűkösebb lesz. Még több katonát hívnak be, még több munkaszolgálatost visznek el. Most ígérte meg Klárának, hogy végleg hazatért, de vajon meddig fog tartani ez a szabadság? A KMOF-t aligha érdekli, hogy még csak most kezdi visszanyerni a munkaszolgálat hónapjaiban elvesztett erejét és egészségét. Ahogy eddig is tették, ezután is egyszerű eszközként fogják felhasználni abban a háborúban, amely az ő elpusztítására irányul. De még nincs a kezükben. Legalábbis egyelőre. Jelenleg még otthon van, saját csendes hálószobájában, alvó felesége és gyermeke mellett. Munkát kereshet magának, hogy el tudja tartani Klárát és a gyermekét. Talán valamicskét Haász Györgynek is törleszteni tud abból az óriási összegből, amelyet havonta be kell fizetnie, hogy a hatóságok keze ne érjen el Kláráig. Korábban az volt a terve, hogy felkeresi Horovitz Mendel szerkesztőjét az Esti Kurírnál, és beszél vele, nem kaphatna-e laptervezői vagy illusztrátori állást a lapnál, de hát Mendel kilépett, amikor megkapta a behívóját, egykori állását rég betöltötték, magát a szerkesztőt is elbocsátották és munkaszolgálatra vitték. Amióta Mendel visszajött, mindennap járja a várost állás után, kezében egy dossziéra való újságcikkel. Délutánonként a Hunyadi téri Európa kávéházban lehet megtalálni, előtte egy csésze fekete, az asztalon kinyitott füzet. Nos, András másnap lemegy a Hunyadi térre, és előáll javaslatával Mendelnek: jelentkezzenek együtt Eppler Frigyes irodájában, aki András korábbi szerkesztője volt a Múlt és Jövőnél. Kérjék meg, hogy vegye fel őket újságírógrafikus párosként. Eppler most a Magyar Zsidó Hírlapnál dolgozik. A szerkesztőség a Wesselényi utcában található, mindössze néhány sarokra az Európa kávéháztól. Másnap délután háromkor András besétált a kávéház aranyozott cirádákkal díszített bejáratán, és felkereste Mendelt, aki a szokásos asztalánál ült, előtte a szokásos füzet. András leült vele szemben, rendelt egy csésze feketekávét és előadta az ötletét. Mendel V-alakú ajkait kis ponttá csücsörítette össze. – Feltétlenül a Zsidó Hírlapnak kell ennek lennie? – kérdezte. – Miért, mi a baj vele? – Olvastad újabban? – Újabban az a főfoglalkozásom, hogy Lévi Tamást és Klárát szolgálom ki. – Mindig ugyanazzal az asszimilációs halandzsával eteti a közönségét. A vak is látja, elegendő a kormány keresztény arisztokratáiba helyeznünk a bizalmunkat, és minden rendbe jön. Ugyanúgy haptákba vágjuk magunkat a nemzeti zászló előtt és a Himnuszt harsogjuk, mintha zsidótörvények nem is lennének. Elsősorban magyarok legyünk, csak azután zsidók. – Hát azzal mi is jobban járunk, ha a kormány elsősorban magyarnak tekint bennünket! – Csakhogy, mondanom sem kell, a kormány nem tekint bennünket magyarnak! Most töltötted le a munkaszolgálatodat. A kormány egyszerűen zsidónak tekint minket. – De legalább fontosnak tart. – És vajon mennyi ideig? – tette fel a kérdést Mendel. – Annál a lapnál nem dolgozhatunk, Párizsi. A baloldali sajtóban kell állást keresnünk. – Nekem egyikhez sincs összeköttetésem. És fölös időm sincs. El kell tartanom a fiamat, legalábbis, amíg megint behívnak.

– Miből gondolod, hogy Eppler mindkettőnket felvenne? – Ő azonnal meglátja, mi a jó munka. Amint elolvassa az írásodat, fel fog venni. Mendel fanyarul felnevetett: – A Zsidó Hírlaphoz! Szóval le akarsz rángatni oda, hogy állást kapjak, nem igaz? – Eppler Frigyes nem konzervatív, legalábbis, amikor ismertem, nem volt az. Ha van olyan, hogy cionista nézőpont, akkor a Múlt és Jövő azt képviselte. Minden számban volt valami romantikus írás Palesztináról, meg a kivándorlók kalandjairól. És talán emlékszel ‘36 májusából az egyik vezércikkre. Egy bizonyos rekordtartó sprinterről szólt, aki nem lehetett tagja a magyar olimpiai csapatnak, mert zsidó volt. Eppler nyomta ezt a sztorit. Úgyhogy ha most a Zsidó Hírlapnál van, csak azért lehet ott, hogy kicsit felkavarja az állóvizet. – Ó, az isten szerelmére! – sóhajtott fel Mendel. – Rendben. Akkor beszélünk vele. – Becsapta a füzetét, kifizette a számláját és elindultak együtt a Wesselényi utca felé. A Zsidó Hírlap szerkesztőségi szintjén ott találták Eppler Frigyest, épp heves vitatkozásba bonyolódva a felelős szerkesztővel az utóbbi üvegezett irodájában. A szerkesztőségi teremre nyíló ablakokon át látni lehetett, amint a két férfi a vita hevében összevissza hadonászik, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának. Egykori szerkesztője, amióta András utoljára találkozott vele, teljesen megkopaszodott és szarukeretes szemüveget kapott. Gömbölyű vállú, testes ember volt, az inge sokszor kilógott a nadrágjából, a nyakkendőjén ottmaradtak a sietősen elköltött ebéd nyomai. Soha nem találta a kalapját, a kulcsát, a cigarettatárcáját. Viszont a szerkesztői munkában soha semmi nem kerülte el a figyelmét. Amíg Eppler szerkesztette, a Múlt és Jövő minden évben nemzetközi díjakat nyert. Legnagyobb diadala azonban az volt, hogy a nála dolgozó fiatalokat elhelyezte, számtalan hasonló nagylelkű gesztust tett az újságírók, tördelőszerkesztők és grafikusok karrierjének előmozdítására, mint ahogy annak idején Andrásért is kiállt. Cseppet sem lepődött meg, amikor Andrásnak felajánlottak egy helyet az École Spéciale-ban. Andrásnak akkoriban el is mondta, hogy mindig olyan embereket akart felvenni, akik majd jobb munkahelyekre kerülnek, mielőtt még alkalma lenne kirúgni őket. András nem jött rá, miről folyhatott a vita a felelős szerkesztővel, de világosan látszott, hogy Eppler került ki belőle vesztesként. A szóváltás közben ő egyre hevesebben gesztikulált és egyre hangosabban ordítozott. A felelős szerkesztő diadalittas arckifejezéssel, de egyfolytában hátrált saját irodájának ajtaja felé, mintha menekülni akarna, amint kivívta a győzelmet. Végül fel is tárult az ajtó, és a felelős szerkesztő kilépett a szerkesztőségi terem parkettjére. Valami utasítást adott a titkárának, aztán végigsuhant a termen, és kiszökött a lépcsőházba, mintha attól tartana, hogy Eppler üldözőbe veszi. A legyőzött Eppler cigarettával a szájában egyedül álldogált az elhagyott irodában, és két kézzel dörgölte a feje búbját. András üdvözletképpen odaintett neki. – Mi van itt? – kérdezte Eppler, de nem nézett Andrásra, aztán, mikor felismerte, rikkantott egyet és a mellkasára csapott, mintha a szíve ki akarna ugrani. – Lévi! – ordított fel. – Lévi András! Az isten szerelmére, mit keres maga itt? – Magához jöttem, Eppler úr. – Mióta is volt már? Száz éve? Vagy ezer? Bár ezt az arcot bárhol felismerném. Mivel fecsérli a napjait mostanában?

– Nem nagyon van mivel – felelte András. – Épp ez a probléma. – Azért remélem, nem állást keresni jött. Réges-rég kiküldtem a világba. Nem lett már magából építész? András megrázta a fejét: – Most fejeztem be a kétéves munkaszolgálatot. Ez a hórihorgas alak gyerekkori barátom, és bajtársam volt a században. Horovitz Mendel. Mendel finoman meghajolt és kalapjához emelte a kezét, Eppler Frigyes pedig végigmérte. – Horovitz! – mondta. – Valahol láttam a képét. – Mendel tartja a százméteres síkfutás magyar rekordját – közölte András. – Nagyon helyes! És nem volt valami botrány maga körül pár éve? – Botrány? – Mendel keserűen elvigyorodott. – Jó is lett volna! – Nem vették be a ‘36-os olimpiai csapatba – mondta András. – A Múlt és Jövő is írt róla. Maga szerkesztette, személyesen. – Hát persze! Micsoda marha vagyok! Maga hát az a Horovitz. És azóta mihez kezdett magával? – Sajnos újságírásra adtam a fejem. – Nem volt hülyébb ötlete? Szóval akkor maga is kunyerálni jött? – Párizsival mi egy csapat vagyunk. – Mármint ezzel a Lévivel itt? Ja, hogy volt az a kis kiruccanása az École Spécialeba, azért nevezi Párizsinak? Tudja, ez az én lelkemen szárad. Nem mintha valaha is elismerte volna. Azt mondja, mindent a saját tehetségének köszönhet. – Hát, nem rajzol rosszul. Én is alkalmaztam a lapomnál. – Miféle lapnál? A tarisznyájából Mendel előhalászta a Bögölycsípés néhány szamárfüles példányát: – Ezt a bánhidai táborban csináltuk. Nem annyira vicces, mint amelyiket akkor írtuk, amikor Kárpátalján meg Erdélyben állomásoztunk, de hát amiatt ki is rúgtak minket a századból. Le kellett nyelnünk, amit mondtunk. Szó szerint. Darabja húsz oldal. Eppler Frigyes arckifejezése most először váltott komolyra, alaposan megnézte magának Andrást meg Mendelt, aztán odaült a felelős szerkesztő asztalához és elkezdte átlapozni a Bögölycsípést. Egy darabig csöndben olvasott, aztán felpillantott Mendelre és mély hangon kuncogott. – Megismerem a stílusát – mondta Mendelnek. – Maga írta az Esti Kurírban A férfi naplója rovatot. Remek politikai beszámoló volt egy ifjú semmirekellő semmire sem jó handabandájának álcázva. Pedig maga nagyon agyafúrt, nem igaz? Mendel elmosolyodott: – Az volt a leggyengébb formám. – Áruljon el nekem valamit – mondta Eppler, és lehalkította a hangját. – Mit keres maga itt? Ez a lap nem a modern gondolkodás élvonalát képviseli. – Már megbocsásson, de ezt mi is kérdezhetnénk öntől – felelte Mendel. Eppler egyik kezével fejének sárgás kupoláját dörzsölte: – Az ember nem mindig ott van, ahol szeretne – mondta. – Egy ideig a Pesti Naplónál voltam, de aztán néhányunkat elengedtek. Ezt maga ugyanúgy meg fogja érteni, mint én. – És ügyetlenül felnevetett, ami inkább hörgésnek hallatszott. Javíthatatlan dohányos volt ugyanis. – Legalább munkaszolgálatra nem kellett mennem. Szerencsém van, hogy nem küldtek ki a keleti frontra, csak hogy példát statuáljanak velem. Valahogy

életben kellett maradnom – mondhatni, rossz szokás -, úgyhogy amikor itt lett egy állás, elfogadtam. Még mindig jobb, mint kenyeret koldulni az utcán. – Ránk is ez vár – mondta Mendel. – Hacsak nem találunk valami munkát. – Hát nem mondhatom, hogy ezt a helyet a legjobb szívvel ajánlanám – mondta Eppler. Talán már kiderült, hogy nem mindenben jövök ki a szerkesztőség többi tagjával. Elvileg én vagyok a főszerkesztő, de amint látták, a felelős szerkesztő gyakran a fejemre nő. – Talán ön mellé kellene állnia valakinek – mondta András. – Ha felvenném magát, Lévi, nem arról lenne szó, hogy ki áll ki mellettem. Hanem, hogy a munka el legyen végezve. Éppúgy, mint amikor frissen jött a gimnáziumból. – Azóta azért megtanultam egy-két dolgot. – Abban biztos vagyok. És ez a barátja is érdekes alaknak tűnik. Nem mondhatnám, Horovitz, hogy a Bögölycsípés alapján felvettem volna, de a rovatát egy ideig figyelemmel követtem. – Megtisztel. – Ugyan kérem. Én a város összes kiadványát elolvasom. Hozzátartozik a munkámhoz. – Gondolja, hogy tudna adni valamit nekünk? – kérdezte Mendel. – Nem szeretek ilyen erőszakos lenni, de hát muszáj. Lévinek el kell tartania a kisfiát. – Kisfiát? Te jó Isten! Ha magának kisfia van, Lévi, akkor én már öregember vagyok. – Felsóhajtott, és feljebb húzta a nadrágját. – Egye fene, fiúk! Jöjjenek ide, ha olyan borzasztóan nagyon akarnak dolgozni. Valamit majd csak kitalálok maguknak. Aznap este András otthon ült a konyhaasztalnál az anyjával és a kisgyerekkel, miközben Klára a kanapén szundikált a nappaliban. Anyja kivette a tűt a megvarrt hálóingből, és beleszúrta a szürke bársony tűpárnába. Amióta András az eszét tudja, ugyanezt a tűpárnát használta. Magával hozta Budapestre régi varródobozát, és András csodálkozva vette észre, hogy kivétel nélkül minden darabjára emlékszik. Kopott mérőszalag, kerek kék bádogdoboz ezernyi gombbal, fényes, fekete nyelű olló, a titokzatos tüskés peremű jelölő kerék, színes pamut- és selyemcérnák sokasága. Anyja ugyanazokkal a precíz, apró öltésekkel dolgozott, ahogy kisfiú korában beszegte a gallérját. Amikor végzett a szegéssel, összecsomózta a cérnát, és elharapta a fogával. – Kiskorodban szívesen nézted, amikor varrok – mondta. – Emlékszem. Olyan volt, mint a varázslás. Anyja felvonta a szemöldökét: – Ha varázslás volna, még gyorsabban menne. – A sietség ellensége a pontosságnak – felelte András. – Ezt tanultam Párizsban a rajzmestereimtől. Anyja megcsomózta a cérna végét, és megint ráemelte a tekintetét. – Jó régen volt, hogy eljöttél az iskolából, igaz? – Egy örökkévalóságnak tűnik. – Majd folytatod a tanulást, ha vége ennek az egésznek. – Igen, apa is mindig ezt mondja. De nem tudom, hogy lesz. Most már feleségem van, meg kisfiam. – Hát igen. Jó hír, hogy állásod lesz. Okos vagy, hogy eszedbe jutott Eppler.

– Jó hír bizony – felelte András, pedig most kevésbé érezte jó hírnek, mint korábban gondolta volna. Bár megkönnyebbülés, hogy pénzt tud keresni, ám ha visszamegy Epplerhez dolgozni, az azt jelenti, hogy Párizsban töltött éveit végképp kitörölheti az életéből. Tudta, hogy ez butaság, végül is Párizsban ismerte meg Klárát, és most itt alszik előtte az asztalon a fonott kosárban Lévi Tamás, közös életük csodálatos bizonyítéka. De hogy másnap reggel munkába menjen, és Epplertől megkapja az aznapi feladatokat – tizenkilenc-húsz évesen is pontosan ezt csinálta. Mintha ezáltal még a lehetőségét is tagadná, hogy valaha be tudja fejezni a tanulást és olyan munkához jut, amiről álmodott. A világon minden érv az ellen szólt, hogy visszamehet az iskolába. Az a Franciaország, amelyben ő diák volt, már nem létezik. A barátai szétszóródtak a világban. Tanárai is elmenekültek. Magyarországon sincs egyetlen egyetem, amelynek a kapui nyitva állnának előtte. Egyetlen szabad ország sem engedné be a határain. A háború napról napra borzalmasabb. Most már az életük is veszélyben forog. Azt gyanította, nem telik el hosszú idő és Budapestet fogják bombázni. – Ne nézz már ilyen sötéten rám! – mondta az anyja. – Nem én tehetek erről a helyzetről. Én csak az anyád vagyok. A kisbaba mocorogni kezdett a mózeskosárban. Ide-oda forgatta a fejét a takaró alatt, ahogy bömbölt, rózsaszín csillagocskává torzult az arca. András a kosár fölé hajolt, kivette belőle és felemelte a gyereket. – Járok vele egyet az udvaron – mondta. – Most nem viheted ki – tiltakozott az anyja. – Halálra fagyna! – Nem akarom, hogy felébressze Klárát. Hetek óta minden éjjel fenn van. – Jó, akkor az ég szerelmére, legalább egy takarót boríts rá. A válladra pedig vegyél kabátot. Tessék, így tartsd, hadd tegyem rá a sapkáját. A fejét is takard be, hogy melegben legyen. András hagyta, hogy anyja mindkettőjüket bepólyálja a hideg ellen. – És ne maradjatok sokáig! – anyja megcirógatta a kisfiú hátát. – Ha néhány percet sétálsz vele, el is alszik. Megkönnyebbülés volt kilépni a szűk lakás melegéből. Tiszta, hideg este volt, a hold megfagyott szilánkja láthatatlan szálon lógott az égről. A városi lámpák fényködén túl ki lehetett venni a halovány jégkristály csillagokat is. A baba szorosan odabújt Andráshoz és rögtön el is csendesedett. András érezte testén a kisfiú mellkasának szapora emelkedését-süllyedését. Körbejárta az udvart, közben eldúdolt egy altatódalt, megkerülte a szökőkutat, ott látták egyszer Klárával azt a sötét hajú lánykát, aki a vízbe lógatta a kezét. A kőmedencét most jeges hártya fedte. Az udvari lámpa bevilágított egészen a fenekéig, és amikor András odahajolt fölé, meglátta, hogy a felszín alatt aranyhalak cikáznak. A jégburok alatt tovább villódzott az életük. Tudni akarta, hogyan csinálják, hogyan bírhatják ki a hosszú téli sötétséget, miközben lelassul a szívverésük és lehűl a vérük. Andrásnak úgy tetszett, van valami földöntúli a Zsidó Hírlap hirdetéseiben. Segédtördelőszerkesztőként az ő feladata volt, hogy kétoldalt, a cikkek melletti margókon elhelyezze a megrajzolt illusztrációkat. Azokban a bekeretezett téglalapokban, melyekben ruhák, cipők, szappanok, parfümök, kalapok képe jelent meg, mintha nem is tombolt volna a háború. Lehetetlen volt összeegyeztetni a hasított bőr estélyi

cipő hirdetését azzal a gondolattal, hogy Mátyás az egész telet a szabadban tölti valahol Ukrajnában, talán rendes bakancs vagy megfelelő kapca nélkül. Vagy azt a szabadalmazott térdpántot ajánló reklámot képtelenség volt végigolvasni, ha az ember arra gondolt, hogy Tibornak egy munkaszolgálatos többszörös csonttörését a barakk padlójából kihasított fadarabbal kell rögzítenie. A háború jelei – nincs selyemharisnya, ritka a fémáru, eltűntek az amerikai és angol termékek – mindig csak hiányként, soha nem többletként jelentek meg, azokat a helyeket, ahol korábban az árucikkek reklámjai álltak, most másfajta figyelemelterelő képeknek kellett átvenniük. Egyedül a Szerb utcai sportcikküzlet hirdetése utalt, ha homályosan is, a háborúra. Úgynevezett szabadtéri felszerelést hirdetett, amely lényegében a munkaszolgálathoz szükséges összes cikkel telerakott hátizsákból állt. Volt benne összecsukható pohár, egymáshoz erősített evőeszközkészlet, bádogcsajka, hőszigetelt kulacs, vastag gyapjútakaró, erős bakancs, zsebkés, viharkabát, gázlámpa, elsősegélykészlet. Nem mondták, hogy a munkaszolgálatosok a célközönség, de hát télvíz idején mi mást művelnének Budapest lakói a szabadban? Ami a hirdetések közti teret kitöltő cikkeket illeti, András csak ámult a belőlük sugárzó csökött és rövidlátó optimizmus miatt. Ez a lap állítólag a zsidó közösség szócsöve volt. Hogyan jelenthette ki tehát a szerkesztőségi oldalon, hogy a magyar zsidó „nyelvében, szellemében, kultúrájában, szívében egy a magyarokkal”, amikor a magyar zsidót valójában aknaszedésre küldték a csatamezőre, hogy a magyar hadsereg náci szövetségesei segítségére akadálytalanul törhessen előre. A lap szellemiségét illetően Mendelnek volt igaza. Amennyire egyáltalán híreket közölt, egyetlen felfedezhető célja az volt, hogy a magyar zsidókat megóvja a pániktól. András második hete volt a lapnál, amikor nagy megkönnyebbüléssel számoltak be arról, hogy Horthy tengernagy eltávolította kormányának legmakacsabban németbarát tagjait, és ezzel a magyar vezetés fényes bizonyítékát adta a zsidó néppel vállalt szolidaritásának. A Hírlap azonban nem az egyetlen lap volt a városban, a kisebb, baloldali irányultságú lapok hírei azt a világot tükrözték, amelyből András ízelítőt kapott a munkaszolgálatban. Beszámoltak a kamenyec-podolszki vérengzésről, nem sokkal azután, hogy Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen. Az egyik lap névtelen interjút közölt a magyar utászosztag tagjával, aki jelen volt a tömegmészárlásnál, és azóta emészti a bűntudat. Az ő beszámolója szerint a mi Idegeneket Ellenőrző Hivatalunk összegyűjtötte a tisztázatlan állampolgárságú zsidókat, és mint foglyokat átadták őket a galíciai német hatóságoknak, akik teherautón Kolomijába szállították, majd a tizenöt kilométerre fekvő Kamenyec-Podolszk melletti bombatölcsérekhez hajtották őket, SS-egységek és a magyar utászosztag parancsnoksága alatt. Ott, a Kamenyec-Podolszkban élő zsidó lakossággal együtt, összesen huszonháromezer zsidót egyenként lelőttek. Az indoklás eredetileg az volt, hogy Magyarországot megtisztítják az idegen zsidóktól, de valójában sokan közülük magyarok voltak, csak az állampolgárságot igazoló papírjaikat nem tudták elég gyorsan beszerezni. Úgy tűnik, a magyar interjúalanyt ez a mozzanat bántotta a legjobban. Hogy saját honfitársait gyilkolta le hidegvérrel. Úgy tűnt hát, hogy a magyarok végül is tényleg éreztek bizonyos fokú szolidaritást zsidó testvéreikkel, noha ez a szolidaritás magát az interjúalanyt sem tartotta vissza attól, hogy meghúzza a ravaszt.

Aztán február utolsó hetében a Népszava publikált riportot egy másik tömeges zsidóirtásról, amely ezúttal a Délvidéken, Magyarország tíz hónappal korábban Hitlertől visszakapott területén történt. Egy bizonyos Feketehalmy-Czeydner tábornok, jelentette a lap, a Tito partizánjai ellen folytatott harc örve alatt elrendelte több ezer zsidó kivégzését. A környékről Budapestre szállingózó menekültektől borzalmas történetek kerültek napvilágra a gyilkosságokról. Az embereket kihajtották a Duna-partra, meztelenre vetkőztették a fagyos hidegben, négyesével felsorakoztatták az ágyúval a jégbe lőtt lék fölé, és belegéppuskázták őket a vízbe. Egyik reggel András korán érkezett a Zsidó Hírlap szerkesztőségébe, és ott találta a főnökét, amint a rátörő rettenettől elnémulva ül a szerkesztőségi teremben, előtte a Népszava egyik példánya. András kezébe nyomta az újságot és szó nélkül visszavonult az irodájába. Amikor megérkezett a felelős szerkesztő, újabb, üveg mögé zárt vita támadt, mindenesetre a Zsidó Hírlapban egyetlen sor sem jelent meg a mészárlásról. Még azon a héten Lévi Ilana bevonult a Gróf Apponyi Albert Kórházba és kisfiúnak adott életet. Tibortól alig három nappal azelőtt kaptak levelet, amelyben azt írja, hogy remélhetőleg szerda estére elengedik a munkaszázadból, úgyhogy talán van esélye otthon lenni a gyerek születésekor. Ám a szülés úgy zajlott le, hogy Tibornak híre-hamva sem volt. Amikor Ilanát kiengedték a kórházból, az első este András és Klára vitt neki sábeszi vacsorát. Annak ellenére, hogy teljesen legyengült a vérveszteségtől, Ilana ragaszkodott hozzá, hogy ő maga terítse meg az asztalt. Feltette a Bélától és Flórától nászajándékba kapott gyertyatartót, akárcsak azokat a firenzei tányérokat, amelyeket anyja küldött vele Magyarországra. Klárával meggyújtották a gyertyákat. András megáldotta a bort, és leültek enni, miközben a csecsemők aludtak a karjukban. A szobában olyan elmélyült csend uralkodott, mintha maga az épület sugározta volna. A földszinti lakás három szűk szobáját csak tovább kisebbítették a súlyos tartógerendák. Az ebédlő üvegezett ajtaja egyenesen az udvarra nyílt, szemben a kerékpárszerelő roncstelepével, amely ócska vázak, kormányok, küllőkötegek és megkövült láncok sokaságából állt. Andrásnak most az egész hóval fedett halom holttestekkel borított harcmezőnek tűnt. Azon kapta magát, hogy egyre csak bámulja a mind kékesebb homályba vesző fényben, tekintete az árnyakat fürkészi. Ő is látta meg a deres ablakból azt az alakot, keskeny sötét formát, amely úgy botorkált a biciklialkatrészek közt, mint az elesett bajtársait kereső szellem. Először úgy vélte, saját félelmeit látja összesűrűsödni abban az alakban, aztán pedig, amikor mindinkább ismerős formát kezdett ölteni, a vágyait. Először nem is szólt Ilanának, azt hitte, talán csak képzelődik. Ám ez az alak odajött az ablakhoz, bebámult, megleste a bent folyó jelenetet – látta az asztalfőnél Andrást, mellette Klárát, Klára mellén a csecsemőt, az ablaknak háttal Ilanát, aki begörbített karjában valamit tartott bebugyolálva egy takaróba -, és akkor a szellem a szája elé emelte a kezét, a lába pedig megrogyott alatta. Tibor volt az, hazaérkezett a munkatáborból. András az asztalnak lökte a székét és rohant az ajtóhoz. Egy pillanat alatt kinn volt a bátyja mellett az udvaron, ültek a hóban a szétszedett kerékpárok közt, de már az asszonyok is ott voltak mellettük, a következő percben pedig Tibor a fiát és a feleségét is a karjában tartotta. Tibor, Tibor!

A nevét kiáltozták mámoros kitartással, mint aki magát győzködi, hogy igazat lát. Bevitték a lakásba. Halálosan sápadtnak tűnt a szoba halvány fényében. Kis ezüstkeretes szemüvege eltűnt, bőre alól kiálló állványzatnak látszott az arccsontja. A kabátja rongyokban, nadrágja a jégtől és a rászáradt vértől kőkeményre dermedt, a bakancsa cafatokká foszlott. Munkaszolgálatos sapkája elveszett. Bolháktól hemzsegő motoros sapkát viselt helyette, amelyről leszakadt az egyik fülvédő. Csupaszon maradt füle bíborvörös volt a hidegtől. Tibor lerántotta a sapkáját, és engedte, hogy a földre hulljon. A haja úgy nézett ki, mintha pár hete életlen ollóval a feje búbjáig lenyiszálták volna. Áradt belőle a munkaszolgálatos bűz, a rendes folyóvíz, szappan, fogkrém nélkül egy fedél alatt élők átható férfiszaga. Amihez még kénes barnaszénfüst, és a csillék szaros fűrészporszaga is keveredett. – Hadd lássam a kisfiamat – mondta, suttogásnál alig erősebb hangon, mint aki napok óta ki sem nyitotta a száját. Ilana átadta neki a fehér takaróba pólyált csecsemőt. Tibor a kanapéra fektette és letérdelt hozzá. Levette róla a takarót, a sötét haját eltakaró sapkát, a hosszú ujjú vászoninget, kisnadrágot, zoknit, pelenkát. A baba végig csendben volt, tágra meredt szemmel nézett rá, ökölbe görbítette a kezét. Tibor megérintette leszáradt köldökcsonkját. Megfogta a lábfejét, a kezét. Nyakának a hajlatához tolta az arcát. Ádám volt a neve. Ezt még Ilanával közösen döntötték el, az egymásnak írott leveleikben. A nevét ismételgette most, mint aki össze akarja kapcsolni azt a gyereket, akit elképzelt magának ezzel a kanapén heverő csupasz csecsemővel. Aztán felnézett Ilanára. – Bocsáss meg, Ilana – szólalt meg. – Szerettem volna időben hazaérni. – Ne sírj – mondta neki Ilana. De mégiscsak sírt. Senki nem tehetett semmit, hogy megállítsa. Zokogott, és mindenki leült mellé a padlóra, mintha gyászolnának. Pedig nem gyászoltak, legalábbis ekkor még nem, együtt voltak végre, ők hatan, abban a városban, amelyet még nem gettósítottak, nem égettek fel, nem bombáztak le. Együtt ültek a földön, amíg Tibor abba nem hagyta a sírást, míg végre tudott venni egy mély lélegzetet. Kapkodta a levegőt, zihált, egymás után, öblös torokhangon, míg végül utoljára az orrán át lassan egy mélyet lélegzett. – Ó, istenem! – mondta, és szörnyülködő képpel nézett Andrásra. – Bűzlök. Vedd le rólam ezt a redves ruhát! – Már kezdte is rángatni szétfoszlott kabátjának a gallérját. – Nem lett volna szabad hozzáérnem a gyerekhez, amíg meg nem mosakodtam. Mocskos vagyok! – Felkelt a padlóról és kiment a konyhába, miközben merev ruhadarabokból hagyott csóvát maga mögött. Hallották koppanni a bádoglavórt a konyha kövén, aztán a vízcsobogást a csapból. – Megyek, segítek neki – mondta Ilana. – Megfogjátok addig a babát? – Add ide nekem – felelte Klára, Tamást pedig odanyújtotta Andrásnak. András és Klára együtt üldögélt a kanapén a két gyerekkel, amíg Ilana vizet melegített Tibor fürdőjéhez. Közben Tibor szakadt atlétatrikóban, munkaszolgálatos nadrágjában megvacsorázott. Aztán Ilana levetkőztette, és vadonatúj szappannal tetőtől talpig megmosdatta. A konyhából kicsapott a mandulaillat. Amikor mindennel végeztek, flanellal bélelt pizsamát adott rá, és Tibor, mint az alvajáró, besétált a hálószobába. András, Tamással a karján bement hozzá és leült az ágy mellé. Szorosan mögöttük Klára, Tibor gyerekét tartva. Ilana két törülközőbe csavart forró téglát tett az ágyba

Tibor lábához, és állig betakarta a paplannal. Mindannyian ott álltak az ágyánál, még most sem akarták elhinni, hogy itt van velük. De Tibor, legalábbis valami belőle, még mindig nem tért haza. Ahogy álomba sodródott, egyszer csak ijedt hang tört elő belőle, mintha akinek kő zuhant a mellkasára, és kipréselte belőle a levegőt. Rájuk nézett, tágra nyílt szemekkel, és azt mondta: – Bocsánat! – Aztán megint lecsukódott a szeme, megint elalélt, újra kiadta azt a megrettent hangot: – Hahh! – és felriadt megint. – Bocsánat! – mondta ismét, majd elszunnyadt és felocsúdott. És bocsánatot kért. Lehunyta szemét, szuszogott, morgott, felpattant. Tudata túlsó partján kísértette valami. Egy órán át vele maradtak, míg végül sikerült mélyen elaludnia. Tibor kedvenc kávéháza, a Jókai helyén borbélyműhely nyílt, benne hat új csillogó fotel és egy csapat bajuszos fodrász. Aznap reggel két egyenruhás fiú fején gyakorolták a mesterségüket. Úgy néztek ki, mint akik alig fejezték be a középiskolát. Mindkét fiúnak egyformán előreállt az álla, domborodott a szemöldöke, a borbélyszék lábtámaszán ugyanolyan csámpásan nyugodott a lábfeje. Testvérek lehettek, ha nem éppen ikrek. András Tiborra pillantott, akinek a szeme visszakérdezett; mit jelenthet, hogy most ez a két fiú idejár a borbélyokhoz, akik olyan csinosan leborotválták a Jókai kávéházat és ezt a steril fekete-fehér csempés műhelyt tették a helyébe. Szó sem lehetett róla, hogy András meg Tibor beugorjon megborotváltatni magát. A Jókai borbélyüzlet valódi árulás volt. Inkább lementek az Andrássy úton a békebeli Művész kávéházig, amely kovácsoltvas asztalokkal, borostyánszínű lámpaernyőkkel, tortákkal zsúfolt üvegezett pultjával csalogatta a vendéget. András mindenképpen egy szelet Sachertortát akart rendelni, akárhogy is tiltakozott Tibor, mondván, hogy túl drága, túlságosan laktató, egy falatnál többet úgysem tudna megenni belőle. – Kell beléd valami tápláló – mondta András -, amiben vaj van. Tibor halvány mosollyal próbálkozott: – Úgy beszélsz, mint anya. – Akkor pedig fogadj szót nekem! Megint az a mosoly – Tibor régi mosolygásának kifakult, konzervált mása, mintha egy múzeumi vitrinből vették volna elő. Amikor kihozták a tortát, leszelt egy darabot a villájával, és egy ideig a tányér szélén hagyta. – Biztosan hallottad az újvidéki híreket – mondta Tibor. András felkavarta a kávéját és kivette a kanalat. – Olvastam róla egy cikket, meg mindenféle szóbeszédet hallottam. Tibor alig észrevehetően bólintott: – Én ott voltam – mondta. András a bátyjára nézett. Lehangoló volt szemüveg nélkül látni Tibort, amelynek fénytörése kellett hozzá, hogy szokatlanul nagy szemét egyensúlyba hozza arcának többi részletével. Az arca így csupasz és kiszolgáltatott volt. A káposztalevesből, barna kenyérből, kávéból álló diéta lefaragta egyszerű, elemi alkotórészeire, Tibornak már csak a lényege, kivonata volt, hozzá kellett még adni a rendes életet, hogy visszakapja azt a Tibort, akit ő ismert. Nem volt egészen biztos abban, hogy hallani akarja, mi történt Tiborral a Délvidéken. A kávéja fölé hajolt, hogy ne kelljen belenézni a szemébe. – Ott voltam másfél hónappal ezelőtt – mondta Tibor, és elmesélte az egészet. Január vége felé. Munkaszolgálatos századát az ötödik hadtest mellé rendelték ki,

Szegeden robotoltak egy lövészszázadnak, pontonhidakat építettek a Tiszán, hogy a felszerelésüket át tudják szállítani. Az egyik reggel az őrmesterük azzal hívta el őket a munkából, hogy árokásási feladatban kell részt venniük. Teherautón a Mozsor nevű városkába szállították, kivezényelték egy mezőre és megparancsolták, hogy ássák meg a lövészárkot. – Most is emlékszem a méretekre – mondta Tibor -, hossza húsz méter, szélessége két és fél méter, mélysége két méter. Napnyugtáig végeznünk kellett vele. A szomszéd asztalnál egy fiatalasszony két kislánnyal hosszasan nézett Tiborra, aztán elfordította a fejét. Tibor megérintette a villája kacskaringós díszítésű végét, aztán halkabb hangon folytatta. – Megástuk az árkot – mondta. – Azt hittük, a csatához kell. De nem arra kellett. Alkonyat után kihajtottak a mezőre egy csoportot. Férfiakat, nőket. Százhuszonhárman voltak. Mi ott kanalaztuk a levesünket az árok egyik partján. A fiatalasszony kissé elfordult a székében. Most látták meg, hogy keskeny láncon Dávid-csillagot visel a nyakában. A gyerekekre nézett, akik megosztoztak egy csésze forró csokoládén, és éppen végeztek egy szelet mákos rétes utolsó morzsáival. Tibor most már a suttogásnál alig hangosabb hangon beszélt: – Gyerekek is voltak ott – mondta. – Kamaszok. Volt, aki nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. – Zsuzsi, Anni – szólt az asszony a lányainak. – Mi lenne, ha vinnénk egy kis tortát a nagymamának? – Kész vagyok a csokoládéval – közölte a kisebbik lány. – Tibor – szólt közbe András -, majd elmondod később. – Ne! – mondta az asszony, András szemébe nézve. – Rendben van. – A lányokhoz fordult: – Menjetek előre, én is jövök mindjárt! – A nagyobbik lányka felvette a kabátját és segített a kisebbnek kihúzni begyűrődött kabátujját. Aztán az üvegezett pulthoz mentek, a kiállított tortákat nézegették, ujjukat nekinyomták az üvegnek. Az asszony ölében összekulcsolta a kezét és az üres teáscsészéjébe bámult. – Felsorakoztatták az embereket a lövészárok előtt – folytatta Tibor. – Magyarok voltak. Zsidók, valamennyien. Meztelenre vetkőztették őket, félórán át ott kellett állniuk a fagyban. Aztán lelőtték őket – mondta. – Még a gyerekeket is. Nekünk kellett eltemetni. Volt, aki még meg sem halt. Munka közben a katonák ránk szegezték a puskájukat. András ránézett a szomszéd asztalnál ülő asszonyra, aki a szája elé kapta a kezét. Arrébb a pultnál a két kislány azon vitatkozott, melyik torta mennyivel finomabb, mint a másik. – Mi akadályozza meg őket, hogy velünk is ezt tegyék? – tette fel a kérdést Tibor. – Nem vagyunk itt biztonságban. Érted? – Értem – felelte András. Hát persze, hogy nincsenek biztonságban. Egy perc sem telt el anélkül, hogy ne gondolt volna erre. És a veszély még nagyobb volt, mint amennyit Tibor tudott. András még nem mesélte el neki Klára és az Igazságügyminisztérium helyzetét. – Itt fenyeget veszély, az országon belül – mondta Tibor. – Becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy semmi bajunk nem lesz, amíg Horthy távol tartja a német megszállást. Gondolj csak a nyilasokra! Vagy egyszerűen az ósdi magyar bigottságra! – Akkor mit javasolsz, mitévők legyünk? – kérdezte András.

– Mondok neked valamit – felelte Tibor. – Én el akarok menni erről a kontinensről. Ki akarom vinni a feleségem meg a gyerekem. Európában nem fogunk életben maradni. – De hogyan tudnánk kijutni? A határok le vannak zárva. Útlevelet kapni lehetetlen. És senki nem akar beengedni bennünket. Meg aztán itt vannak a gyerekek. Még arra is rossz rágondolni, ha mi magunk tesszük meg. – Hátranézett a válla fölött. Nyilvános helyen ilyesmiről még csak beszélgetni is veszélyes volt. – Most nem tudunk elmenni – mondta. – Képtelenség. Az asszony a szomszéd asztalnál feléjük pillantott, fekete szeme Andrásról Tiborra cikázott. A két kislány a pultnál már kiválasztotta a tortát, a nagyobbik megfordult, és odakiáltott neki. Az asszony felállt, vette a kalapját és a kabátját. Miközben kievickélt az asztalok közti keskeny résen, röviden odabiccentett Andrásnak meg Tibornak. András csak akkor vette észre, hogy zsebkendőjét az asztalra ejtette, amikor a kislányokkal együtt már eltűnt a kávéház vésett üveg ajtaja mögött. Finom csipkeszegélyű lenvászon zsebkendő volt, hímzett B betűvel a közepén. András felemelte, és egy összehajtott papírcetlit meg villamosjegyszelvényt talált, amire valaki ceruzával rárótta: K. segíthet maguknak. És még egy cím, közel a villamos angyalföldi végállomásához. – Ezt nézd meg – mondta András, és odaadta Tibornak a jegyszelvényt. Tibor szemüveg nélkül, hunyorogva próbálta kibetűzni az asszony apró betűs kézírását. K. segíthet maguknak. De ki az a K.? A pesti belváros társasházai közül villamossal utaztak ki az ipari külvárosba, ahol textilművek és gépgyárak ontották a szürke füstöt a bárányfelhős égre. Katonai szállító teherautók dübörögtek végig az utcákon, platójuk megrakodva acélcsövekkel és I-gerendákkal, beton csatornaidomokkal, salakbetontömbökkel, Leviatán bordáira emlékeztető hatalmas vas parabolaívekkel. A végállomáson szálltak le a villamosról, elsétáltak a régi tébolyda meg a gyapjúmosó üzem és három roskadozó bérkaszárnya mellett, aztán beértek a Frangepán köz nevű kis mellékutcába, viskók közé, amelyek szemlátomást abból az időből maradtak itt, amikor Angyalföld még legelő és szőlő volt. A házak mögül beszélgetés zsivaja és kecskeszag szűrődött ki. A 18-as szám vakolt favázas házikó volt meredek zsindelytetővel, málló spalettával. Az ablakkeretekről lekoszlott a máz, az ajtó elkopott, a sarkán ki is rojtosodott. Ami borostyán télire megmaradt, kusza térképet rajzolt a ház homlokzatára. András és Tibor éppen átvágott a kerten, amikor kinyílt a magas kapu a ház oldalán, kis zöld kordé gördült ki rajta, két csavart szarvú fehér kecske volt eléje fogva. A kocsi tejeskannákkal és sajtosrekeszekkel volt megrakva. A kapuban apró termetű asszony állt kezében mogyoróvessző. Hímzett szoknyát és parasztcsizmát viselt, mélyen ülő szeme keményen csillogott, mintha csiszolt drágakő lenne. Olyan áthatóan nézett Andrásra, hogy ő úgy érezte, tekintetével átdöfi a koponyáját. – Lakik itt valaki, akinek „K” betűvel kezdődik a neve? – érdeklődött tőle. – „K” betűvel? – Az asszony legalább nyolcvanéves volt, de szálfa egyenesen állt a szélben. – Miért akarja tudni? András rápillantott a villamosjegyre, amelyre az az asszony a kávéházban felírta a címet. – Ugye, ez a Frangepán köz 18?

– Mi dolga van K.-val? – Egy barátja küldött. – Miféle barátja? – Egy asszony két kisgyerekkel. – Maga zsidó – mondta az öregasszony. Kimondta, amit megfigyelt, nem kérdezett. De az arcán megváltozott valami, a szeme körül megenyhültek a ráncok, a vállai pedig alig észrevehetően megereszkedtek. – Így van – felelte András. – Zsidók vagyunk. – Testvérek, ugye? Ő a bátyja – és a mogyoróvesszővel Tiborra mutatott. Mindketten bólintottak. Az asszony leeresztette a pálcáját és olyan alaposan megszemlélte Tibort, mintha a bőre alá akarna látni. – Most jött meg a munkaszolgálatból – mondta. – Igen. Az asszony benyúlt a kosárba egy papírba göngyölt kerek sajtért, és Tibor kezébe nyomta. Amikor ő tiltakozott, adott neki még egyet. – „K” az unokám. Klein Miklós. Jó fiú, de ő sem varázsló. Nem ígérhetem, hogy tud segíteni magukon. Azért beszéljenek vele, ha akarnak. Menjenek ahhoz az ajtóhoz. A férjem majd beengedi magukat. – Becsukta és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, aztán a mogyoróvesszővel megpaskolta a kecskék hátát, mire azok lehajtották a fejüket, és kihúzták a kordét az utcára. Amint elment, egy csapat kecske jött oda a kapuhoz, vadul mekegtek Andrásra és Tiborra. Úgy tűnt, valami adományra várnak. András megmutatta nekik az üres zsebeit, de nem sikerült eltántorítani őket. András és Tibor kezébe akarták nyomni a fejüket. A gidák meg akarták szimatolni a cipőjüket. Az udvar végén eredetileg istálló állt, azt alakították át széltől védett és friss szalmával megrakott kecskeóllá. Négy fényes, sűrű szőrű kecskemama lefetyelt a bádogvályúból. – Nincs rossz dolguk itt a kecskéknek – jegyezte meg András. – Még a tél közepén sem. – Jobb a kecskének, mint az embernek – felelte Tibor, és a közelben emelkedő gyárkéményekre sandított. Pedig András azt gondolta, nem bánná, ha valamikor távolabb költöznének a város központjától. Lehetőség szerint nem egy textilgyár közelébe, de talán olyan helyre, ahol a házuk mellett elég nagy udvaruk lehet, hogy kecskéket, csirkéket tartsanak, néhány gyümölcsfát is ültessenek. Valamikor vissza akart jönni a vázlatfüzetével és szögmérőjével, hogy rögzíthesse ennek a háznak a szerkezetét, a telek beosztását. Hónapok óta először jutott eszébe, hogy építészeti vázlatokat szeretne készíteni. Miközben ment a bátyja után, különös érzés támadt a mellkasában, és úgy emelkedett, mint a megkelt élesztő. Amikor Tibor bekopogott az ajtón, a virágporhoz hasonló sárga por omlott le róla. Belülről csoszogó léptek hangzottak, majd feltárult az ajtó. Apró, aszott öregember tűnt elő mögüle, ősz haja két pamacsban felállt. Fehér atlétatrikó és kifakult vörös gyapjúköntös volt rajta. Háta mögül recsegőn Bartók zenéje hallatszott, és palacsintaillat áradt. – Klein úr? – érdeklődött Tibor. – Személyesen.

– Itt lakik Klein Miklós? – Ki keresi? – Lévi Tibor és András. Azt a tanácsot kaptuk, hogy jöjjünk el hozzá. A felesége szerint itthon van. Az ember kinyitotta az ajtót, és beintette őket egy apró, világos szobába. Vörösre festett betonpadló. Az asztalon, az ablak közelében, a reggeli maradéka mellett összehajtott, friss újság hevert. – Itt várjanak meg – mondta az idős Klein. Elindult a rövid folyosón, amelyet ódivatú ruhákba öltözött emberek portréi díszítettek. A férfiak uniformisban, a nők száz évvel azelőtti fűzött derekú ruhában feszítettek. A folyosó végén kinyílt majd becsukódott egy ajtó. A falióra óra tizenegyet ütött, daloltak a kakukkok. Oldalt egy asztalkán odakészített fényképek, csillogó szemű hat-hétéves kisfiú gyönyörű, fekete hajú fiatalasszonnyal és egy mélabús, intelligens kinézetű férfival, ők hárman a tengerparton, biciklizés közben, egy parkban, a zsinagóga lépcsőjén. Az egész gyűjteményből a megszentelt emlékek hangulata áradt. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó és kicsoszogott rajta az idős Klein. Intett nekik. – Kérem, jöjjenek erre! András a bátyja mögött ment a folyosón, elhaladtak a katonák és fűzős asszonyságok portréi előtt. Az ajtónál az idős férfi félreállt és beengedte őket, ő maga pedig visszavonult a nappaliba. A küszöbön át újabb világba jutottak. Az egyik oldalon ott volt az, ahonnan éppen kiléptek, az asztalon a reggeli nyomai, a besütő nap fénykévéje, az udvarról beszüremlő mekegés, a letűnt kort idéző tucatnyi fénykép. A másikon pedig egy kémhadművelet kellékei. A falakat gombostűkkel teleszúrt térképek Európáról és a Földközi-tengerről, bonyolult folyamatábrák, újságkivágások, meg valami sivatagi település aszályos földjén robotoló férfiak és nők fényképei borították. Az asztalon hivatalosnak tűnő dokumentumok oszlopai közé beékelve két írógép, az egyik magyar, a másik héber betűkkel. Egy alacsony asztalkán Orion rádió recsegett, mellette egy csomó óra mutatta Constanza, Isztambul, Kairó és Jeruzsálem helyi idejét. A szobában derékig álltak a papírok és dossziék, de elborították az asztal, az ágy, az ablakpárkány minden négyzetcentiméterét is. Mindennek kellős közepén ott állt egy sápadt fiatalember molyette pulóverben, rövid fekete haja olyan volt, mint egy megtépázott korona, a szeme begyulladt, mintha italtól vagy sírástól vörösödött volna ki. Nagyjából egykorú lehetett Andrással. Nem volt kétséges, hogy ő az a kisfiú a fényképeken, aki ilyen szikár fiatalemberré cseperedett. Kihúzta az asztalfiókot, egy paksamétára való dossziét pakolt ki a földre, és leült szemben a testvérekkel. – Vége – mondta mintegy üdvözlésképpen. – Nem csinálom többé. – Nekünk azt mondták, hogy maga talán tud segíteni – felelte Tibor. – Ki mondta? – Egy asszony két kislánnyal. A neve B-vel kezdődik. A kávéházban hallotta, amikor az öcsémmel beszélgettem. – Miről beszélgetett az öccsével? – Hogy így vagy úgy, de ki kell jutni Magyarországról – felelte Tibor. – Először is – mondta Klein, és ujjával Tiborra mutatott -, magának nem lett volna szabad ilyesmiről beszélgetni a kávéházban, ahol bárki meghallhatja. Másodszor

pedig akárki is az a nő, meg tudnám fojtani, amiért megadta maguknak a címemet! B-vel kezdődik a neve? Két kislánya van? Várjon csak! – és az ujját a homlokának támasztotta, mint aki gondolkodik. – Bruner. Magdolna. Igen, biztosan ő az. A bátyját kijuttattam. De annak már két éve. – Ezzel foglalkozik? – kérdezte András. – Megszervezi a kivándorlást? – Régebben – felelte Klein. – Már nem. – Akkor mi ez a sok minden? – Ezek még folyó ügyek – felelte Klein. – De új feladatot már nem vállalok. – Mindenképpen el kell hagynunk az országot – mondta Tibor. – Most jöttem Újvidékről. Ott már irtják a magyar zsidókat. Nem telik bele sok idő, és ránk is sor kerül. Úgy tudjuk, maga tud segíteni, hogy kijussunk. – Nem akarja megérteni – mondta Klein. – Most lehetetlen. Nézze csak meg! – És elővett egy lapkivágást Romániából. – Alig néhány hete történt. A hajó decemberben indult Constanzából. A Struma. Hétszázhatvankilenc utas, csupa romániai zsidó. Azt mondták, mind kapnak palesztin beutazási vízumot, ha eljutottak Törökországba. De az a hajó egy roncs volt. Szó szerint. A hajtóművét a Duna fenekéről halászták ki. És szó sem volt semmiféle beutazó vízumról. Szélhámosság volt az egész. Talán régebben vízum nélkül is bejutottak volna... az angolok vízummentesen is beengedtek néhány embert. De ennek már vége! Anglia már a hajót sem engedi be. Senkit, még a gyerekeket sem engedik be. Egy török parti őrnaszád kivontatta a Fekete-tengerre. Nem volt sem üzemanyag, se víz, se élelem az utasoknak. Otthagyták őket. És tudják mi történt? Megtorpedózták őket. Bumm! Vége a történetnek. Úgy tudni, a szovjetek voltak. András szótlanul üldögélt Tiborral, próbálták felfogni mindezt. Hétszázhatvankilenc élet – egy egész hajó tele zsidó férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel! Az éjszakai robbanás, milyen lehetett a hangja, milyen érzés lehetett egy kabin mélyéről, a becsapódás, a megrázkódás, a hirtelen kitörő pánik. Utána pedig a beözönlő fekete víz. – És mi lett Bruner Magdolna bátyjával? – kérdezte Tibor. – Ő hogyan jutott ki? – Akkoriban még más volt a helyzet – felelte Klein. – A Dunán keresztül juttattam ki az embereket. Uszállyal vagy folyami hajóval csempésztük ki őket. Voltak kapcsolataink Palesztinában. Segítséget kaptunk az itteni Palesztina Hivataltól. Sok embert kijuttattam, összesen százhatvannyolcat. Ha okos lettem volna, én magam is elmegyek. De hát a nagyszüleim egyedül voltak. Ők nem kockáztathatnak meg egy ilyen utazást, én pedig nem hagyhattam itt őket. Azt gondoltam, így több hasznomat látják. De nem csinálom tovább, úgyhogy haza is mehetnek. – De hát ez rettenetes katasztrófa Palesztinának, ez a Struma – mondta András. – Most majd lazítaniuk kell a bevándorlási korlátozásokon. – Nem tudom, mi fog történni – felelte Klein. – Új gyarmatügyi titkáruk van most, egy Cranbone nevű ember. Talán ő liberálisabb felfogású. De nem tudom, hogy el tudja-e érni a kvóták lazítását a Külügyminisztériumnál. És még ha el is tudja, most akkor is rettentően veszélyes. – Ha pénz kell, azt összeszedjük – mondta Tibor. András szúrós tekintettel nézett rá. Mit gondol Tibor, honnan szereznek pénzt? De Tibor rá sem hederített. Kleinre szegezte tekintetét, aki beletúrt elektromossággal töltött hajába és előrehajolt hozzájuk.

– Nem pénzkérdés – mondta Klein. – Hanem, hogy őrültség megpróbálni. – Lehet, hogy itt maradni még nagyobb őrültség – felelte Tibor. – Budapest még mindig Európa egyik legbiztonságosabb városa a zsidók számára – mondta Klein. – Budapest Berlin árnyékában él. Klein hátratolta a székét, felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Az a rémes, hogy tudom, igazuk van. Bolondok vagyunk, ha bármiféle biztonságban érezzük itt magunkat. Ha munkaszolgálaton voltak, akkor pontosan tudják. De nem vehetem a kezembe két fiatalember életét. Legalábbis most nem. – Nemcsak rólunk van szó – mondta Tibor. – Hanem a feleségünkről is. Meg két csecsemőről. Meg az öcsénkről, ha egyszer visszajön Ukrajnából. És a Debrecenben élő szüleinkről. Mindannyiunknak ki kell kerülnünk innen. – Maguk meg vannak őrülve – felelte Klein. – Egyszerűen meg vannak őrülve. Nem csempészhetek csecsemőket a Dunán, amikor az ország hadat visel. Nem vállalhatom a felelősséget az idős szüleikért sem. Erről nem is vagyok hajlandó tárgyalni. Sajnálom. Mindketten jó embernek látszanak. Talán találkozunk majd egy boldogabb időben, és megiszunk egy kávét. – Azzal odament az ajtóhoz, és kitárta a folyosóra. Tibor nem mozdult. A papírhalmokat fürkészte, mintha az írógépek, a rádió, a dossziéktól roskadozó bútorok mást sugalltak volna. De András szólalt meg. – Salhevet Rosen – mondta. – Hallotta valaha ezt a nevet? – Nem. – Palesztinában él, azon dolgozik, hogy a zsidókat kihozza Európából. Egy iskolai barátom felesége. – Na, hát ő talán tud maguknak segíteni. Sok szerencsét! – Talán levélben érintkeztek már. – Emlékezetem szerint nem. – Talán tud segíteni vízumot szerezni nekünk. – De a vízum nem jelent semmit – mondta Klein. – El is kell jutni odáig. Tibor megint körbenézett a szobában. Most merően Kleinre nézett. – Maga ezzel foglalkozik. Azt akarja mondani, hogy most felhagyott vele? – Nem fogom még egyszer a Strumára küldeni az embereket – hangzott Klein válasza. – Ezt megértheti. És a nagyszüleimről is gondoskodnom kell. Ha elkapnak és lecsuknak, teljesen magukra maradnak. Tibor megállt az ajtóban, kalapjával a kezében. – Még meg fogja gondolni magát. – Remélem, nem. – Hadd hagyjuk itt legalább a címünket! – Ha mondom, hogy fölösleges! Viszontlátásra uraim! Isten önökkel. Agyő! Kikísérte őket a félhomályos folyosóra, majd visszavonult a szobájába és bereteszelte az ajtót. András és Tibor úgy találta a nagyobbik szobát, hogy a reggeli nyomait már eltüntették, az idősebbik Klein a kanapéra telepedett, kezében az újsággal. Amikor észrevette, hogy ott állnak előtte, leeresztette az újságot és megkérdezte: – Nos? – Nos – felelte Tibor -, megyünk. Kérem, mondja meg a feleségének, hogy nagyon jólesett a kedvessége. – És felemelte az egyik papírba csomagolt kecskesajtot.

– Az az egyik legjobb sajtja – mondta az idős Klein. – Biztosan megkedvelte magát. Nem szokott dobálózni vele. – Nekem kettőt adott – felelte Tibor, és elmosolyodott. – Hűha! Kezdek féltékeny lenni! – Talán ő rá tudná venni az unokájukat, hogy segítsen nekünk. Sajnos elutasított bennünket, nem sok reményt hagyott. – Miklós szeszélyes fiú – mondta az öreg Klein. – Nehéz munkát végez. Néha naponta mást gondol. Tudja, hogyan lehet magukat elérni? Tibor elővett egy apró, tompa végű ceruzát a mellényzsebéből, és kért Klein nagypapától egy darabka papírt. Szabadkozott, amiért nincs nála névjegykártya. Felírta a címét a cetlire, és otthagyta a reggelizőasztalon. – Itt van – mondta. – Ha esetleg meggondolná magát. Klein nagypapa helyeslőleg mordult egyet. Az udvarról a kecskék vékony hangú mekegése szólalt meg, reménytelen ellenpontként. A szél nekicsapkodta a zsalugátereket a ház falának, olyan hang volt ez, amely egyenesen a gyerekkorába vitte vissza Andrást. Az volt az érzése, hogy kilépett az idő áramlásából – mintha ennek a háznak a küszöbét átlépve Tiborral egy egészen másfajta Budapestre kerültek volna, ahol az autók helyett szekerek járnak, az utcán nem elektromos, hanem gázlámpa ég, a nők nem térdig, hanem bokáig érő szoknyát viselnek, még a földalatti sem jár, a háborús híreket kiradírozták a Pesti Napló oldalairól. Az idő szövetéből egy isteni sebészkéssel kimetszették a huszadik századot. Ám amikor kinyitották a bejárati ajtót, mégis minden ott volt. A sarkon túl teherautók dübörögtek a széles keresztutcán, a textilműből füstoszlop szállt fel, az építkezések melletti pozdorjafalakra filmplakátok voltak kiragasztva. András bátyjával együtt némán gyalogolt vissza a végállomásig, a villamos majdnem üresen indult vissza velük a város központjába. Végigdöcögtek a Kárpát utca gépjavító műhelyei mellett, át a Nyugati pályaudvar mögötti hídon, ki az Andrássy útra, ahol leszálltak és gyalogosan indultak hazafelé. Ám amikor elérték a Hársfa utca sarkát, Tibor megfordult. Zsebre tett kézzel átsétált a túlsó sarokra, ahhoz a szürke kőépülethez, ahol együtt laktak, mielőtt András elindult volna Párizsba. A harmadik emeleten az ő ablakuk most sötét volt, függöny sem lógott rajta. Az erkélyen egy sor törött virágcserép állt. A rácsról üres madáretető lógott. Tibor felnézett az erkélyre, a szél belekapaszkodott a gallérjába. – Felrovod nekem? – kérdezte. – Vagy megérted, hogy el akarok menni? – Megértem – felelte András. – Gondolj csak arra, amit a kávéházban meséltem. És ez itt történt, Magyarországon. Most gondold el, mi folyhat Németországban, Lengyelországban. El sem hinnéd, mi mindent hallottam. Éheztetik, túlzsúfolt gettókban hagyják meghalni az embereket. Ezrével lövik le őket. Horthy nem fogja tudni örökre feltartóztatni mindezt. A Szövetségeseket pedig nem érdeklik a zsidók, a levegőből nem is látszanak. Nekünk kell vigyáznunk magunkra. – De mi haszna, ha közben belehalunk? – Ha kapunk vízumot, az már bizonyos fokú védelmet jelent. Írj Salhevetnek! Tudd meg, nem tehet-e valamit értünk az ő szervezete. – Sokáig tart. Talán hónapokba is beletelik, amíg néhányszor levelet tudunk váltani.

– Legjobb, ha most rögtön kezded – jegyezte meg Tibor.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A szentendrei teherpályaudvar DÉLUTÁN BESZÁMOLT Klárának arról a kis házról ott a Frangepán közben, meg Kleinről, akit ezer leendő emigráns dossziéja vesz körül a hálószobájában. A nappaliban voltak, Klára mellén a gyerek, aki hol belekapaszkodott a hajába, hol elengedte. – Te mit gondolsz? – kérdezte Klára csendesen. – Gondolod, hogy meg kellene próbálnunk kijutni innen? – Őrültségnek tűnik, nem? Bár én nem láttam azt, amit Tibor látott. – És mi lesz a szüleiddel? Meg az én anyámmal? – Persze – felelte András. – Rágondolni is kétségbeejtő. Talán nem most van itt az ideje. Ha várunk, esetleg jobbra fordulnak a dolgok. De talán mégis rögtön írnom kellene Salhevetnek, hátha tud valamit tenni. – Azt megteheted – mondta Klára. – De ha tudna valamit tenni, nem szólt volna már? – A baba megmozdította a fejét és kiengedte a kezéből Klára haját. Klára áttette a másik mellére, közben a gyerek takarójával fedte magát. – Írtam Rosennek még a munkatáborból – idézte fel András. – Tudta tehát, hogy akkoriban nem jöhettem volna el, még ha akarok sem. – Most meg itt van a gyerekünk. András megpróbálta elképzelni, hogyan szoptatná Klára a kisfiukat egy dunai kirándulóhajó rakodóterében, a ponyva alatt. Azon tűnődött, vajon szoktak-e az emberek csecsemőikkel menekülni. Vajon ópiumfőzettel elkábítják, és imádkoznak, hogy fel ne sírjon? A baba elhúzta a takarót Klára melléről, ő pedig újra elrendezte. – Nem szükséges! – mondta András. – Hadd lássalak! Klára elmosolyodott. – Szerintem anyám házában szoktam erre rá. Elza látni sem bírja. Szerinte nem higiénikus dolog. Fel lenne háborodva, ha tudná, hogy előtted szoptatok. – Pedig tökéletesen természetes. Nézd csak meg őt! Hát nem olyan, mint aki boldog? A gyerek összeszorította, meg kiengedte a lábujjait. Megrángatta Klára sötét tincseit. A szemével megkereste Klára szemét, pislogott, majd megint, ezúttal már lassabban, amíg a szemhéja szép lassan le nem csukódott. A tejtől elkábulva elengedte Klára haját és a lábát ernyedten Klára karjára ejtette. A keze tengeri csillag alakban szétnyílt. Szája lecsúszott Klára melléről. Klára Andrásra nézett és állta a tekintetét: – Mi lenne, ha ti mennétek? – kérdezte. – Te meg Tibor? Biztonságban odaérnétek, és értünk küldenétek, amikor már lehet? Ez legalább a munkaszolgálattól megmenthetne. – Soha – felelte András. – Inkább meghalok, mint hogy titeket itt hagyjalak. – Micsoda teátrális mondat, drágám! – Nem érdekel, ha teátrális. Ezt érzem. – Tessék, fogd meg a kisfiadat! Nekem elzsibbadt a lábam. – Klára felemelte a gyereket és átadta Andrásnak, aztán begombolta a blúzát. Fájdalmas arckifejezéssel felállt, és fel-alá járkálni kezdett a szobában. – Írj Salhevetnek! – mondta. – És majd

meglátjuk. Akkor legalább tudjuk, hogy más irányban is el lehet indulni. Máskülönben spekulációkra kell hagyatkoznunk. – Nélkületek nem megyek sehova. – Remélem, nem mész. De nem olyan időket élünk, amikor nagy elhatározásokat lehet tenni. – Nem hagynád meg nekem legalább azt az illúziót, hogy van választásom? – Manapság veszedelmesek az illúziók – felelte Klára, és odajött hozzá, leült mellé a kanapéra, a vállára hajtotta a fejét. Ahogy ott ültek, és alvó kisfiukat nézték, Andrásra újból rátört a bűntudat. Amiért valójában meghagyja Klárát abban az illúzióban, hogy biztonságban él, a múltat határozottan lezárták, és az a félelme, hogy Magyarországra való visszatérésével veszélybe sodorhatja a családját alaptalannak bizonyult. És ez az illúzió egész tavasszal tovább élt. Az Igazságügy-minisztérium átszervezésével lelassult a zsaroló mechanizmus, pillanatnyilag elhárult az a veszély, hogy el kell adni a Benczúr utcai házat. András tovább dolgozott laptervezőként és grafikusként, Mendel pedig a szomszédos teremben körmölgette a cikkeit. Ha eleinte szürreális érzés volt is, hogy most legitim munkájukként végzik azt, ami néhány hónapja még titkos, sőt bűnös tevékenységnek számított, ezt hamarosan felváltotta a munka mindennapi ritmusa és apró kényszere. Miután visszanyerte erejét és egészségét, Tibornak is sikerült állást találnia. Sebészasszisztens lett az erzsébetvárosi Zsidó Kórházban. Márciusban Elisabettől is hírt kaptak. Pault besorozták a haditengerészethez, április végén fog behajózni a Csendes-óceán déltengereire. A szüleiben fiuk besorozása és első unokájuk múlt nyári megszületése után olyan lelkifurdalás támadt, hogy mostanra teljesen megenyhültek, és már ragaszkodnak hozzá, hogy Elisabet meg a kis Alvie költözzön hozzájuk, Connecticutba. Elisabet egy képet is mellékelt a családról, éppen szánkózáshoz készülődnek, ő maga sötét kapucnis kabátban, karjában a feje búbjáig bebugyolált Alvie-vel, mellettük áll Paul, a ródli hosszú kötelét tartja a kezében. Egy másik fényképen Alvie egyedül látható, mindenfelől párnákkal feltámasztva, bársonykabátkában és kisnadrágban. Magas, gömbölyű homloka és fanyar mosolya tisztára az apjáé, de kőkemény tekintetét csakis Elisabettől örökölhette. Elisabet megígérte, hogy Paul apja beszél a kormánynál dolgozó kapcsolataival, hátha tudnak valamit tenni azért, hogy András, Klára meg a kisfiú beutazó vízumot kaphasson. András pedig írt Salhevetnek, akitől négy hét múlva meg is érkezett a válasz. Megígérte, hogy megkérdezi ismerőseit a Bevándorlási Hivatalnál. Bár nem látja előre, hogy ez mennyi ideig fog tartani, vagy egyáltalán sikerül-e, de úgy gondolja, jó eséllyel meg tudja győzni őket, hogy adjanak vízumot Andrásnak és Tibornak. Mint András jól tudja, a hivatal legfőbb gondja most az, hogy a német megszállás alatt álló területekről kihozza a zsidókat. Ám jövendő orvosokra és építészekre égető szüksége van a Palesztinában élőknek. Talán még András politikai újságíró és atlétabajnok barátjáért is tud tenni valamit, ő is az olyan kivételes fiatalok közé tartozik, akikért a Bevándorlási Hivatal szívesen megmozdul. És persze, ha András meg Tibor jön, a családjuknak is velük kell jönnie. Milyen kár, hogy nem emigráltak mind még a háború előtt! Rosennek rettenetesen hiányoznak a párizsi barátai. András nem hallott valamit Polanerről vagy Ben Yakovról? Rosen tucatnyi helyen érdeklődött, mindeddig eredménytelenül.

András az udvari szökőkút peremén üldögélt, ott olvasta a levelet. Azóta nem tud semmit Polanerről meg Ben Yakovról, hogy még az első munkaszolgálatban levelet kapott tőlük. Ha Ben Yakov még mindig a szüleinél van Rouenban, akkor a megszállt Franciaországban, náci zászlók alatt kell élnie. És vajon Polanert, aki annyira akart választott hazájáért harcolni, hová küldhették, amikor elbocsátották az idegenlégióból? Hol lehet most? Miféle nehézségekkel, megaláztatásokkal kellett szembenéznie amióta utoljára találkoztak? És hogyan fog András egyáltalán értesülni róla, hogy mi történt vele? Belemártotta a kezét a szökőkút hideg vizébe, amelyben mostanra engedett a téli jég szorítása. A felszín alatt karcsú árnyakként nyüzsögtek a halfigurák. Tavaly ősszel még pénzérmék is voltak a szökőkút fenekén, időnként megcsillantak az öt- és tízfilléresek a kék csempéken. Amióta megolvadt a jég, valaki bizonyára kivette őket. Nem, ma már senki nem dobálna pénzt egy kútba. Kinek van ma már tíz fillérje egy kívánságra? Kárpátalján meg Erdélyben, a barakk sötétjében András erőnek erejével kényszerítette magát, hogy számot vessen a lehetőséggel, Polaner meghalt, az is megeshet, hogy verték, éheztették, megfertőzték, lelőtték. Arra azonban soha még csak gondolni sem mert, hogy egyszer valahogy meg ne tudná, mi történt vele – hogy soha ne tudhassa biztosan, keresse-e még, reménykedjen vagy pedig gyászoljon. Képtelen lett volna eleve gyászolni. Ellenkezett volna a természetével. De hát huszonhárom hónapja, hogy utoljára hírt kapott Polanerről – a lágy hangú Eli Polanerről, aki valahol ott bújik Európa sötét, robbanásig feszült forgatagában. Nem volt bátorsága tovább folytatni ezt a gondolatot addig, ahol már Mátyás öccsének a képe várta, mint a hóvihar fátyla mögött fel-felbukkanó fehér alak. Az ő munkaszolgálatos századáról november óta nem kaptak hírt. Most április volt. Ukrajnában éppen csak kezdett engedni a folyamatos hideg. Hamarosan a tél halottak is eltemethetik. Magára hagyta Klárát a gyerekkel, asztalán pedig a többi levelet rendetlen kupacban. Most megy és megnézi, miben segíthet neki. Csak még rosszabbul érzi magát, ha a kút szélén üldögél, és azon töpreng, amit nem tudhat. Felkapaszkodott a lépcsőn és benyitott a lakásba, fülelt a baba hangjára. De a szobákra a csend hártyája borult. A kanna sem rotyogott a tűzhelyen. A baba fürdővize hidegen állt a kis bádoglavórban, a forró vízre várva. Törülközője összehajtva feküdt a konyhaasztalon, mellette kis kabátja, nadrágja. András hallotta, hogy Tamás a nappaliban röviden, panaszos hangon felsírt. Belépett és ott találta Klárát a kanapén, karjában a csecsemővel. Előtte az alacsony asztalkán nyitott levél. Andrásra emelte a szemét. – Mi az? – kérdezte András. – Mi történt? – Megint behívtak – felelte. – Kötelező munkaszolgálatra. András megvizsgálta a levelet. Keskeny, téglalap alakú, fehér papír, a KMOF hivatalos pecsétjével. Két nap múlva reggel kell jelentkeznie a Budapesti Munkaszolgálatos Irodán. Új zászlóaljba és századba osztják be, hathónapos munkaszolgálatra küldik. – Lehetetlen – mondta. – Nem hagyhatlak itt a gyerekkel. – De hát mit tudunk tenni?

– Még megvan Márton tábornok névjegye. Bemegyek az irodájába. Talán tud segíteni. A baba összevissza fickándozott Klára karjaiban, megint tiltakozó hangot hallatott. – Nézd csak meg – mondta Klára. – Anyaszült meztelen. Elfeledkeztem a fürdővizéről. Biztos halálra fázik. – Felkelt, bevitte a konyhába, magához szorította. A kis lavórba töltötte a melegvizet és felkavarta a kezével. – Holnap reggel elmegyek hozzá – mondta András. – Megnézem, mit lehet tenni. – Jó – felelte Klára, és beleengedte a gyereket a lavórba. A karjára támasztva hanyatt fektette, szappannal bedörgölte pihés haját. – Ha pedig nem tud segíteni, írok az ügyvédemnek Párizsba. Talán még időben el tudjuk adni a házat. – Nem – felelte András. – Azt nem engedem! – Én meg azt nem engedem, hogy visszamenj a munkaszolgálatba! Klára rá sem nézett, mély hangon, elszántan beszélt. – Tudod, mi folyik ott mostanában. A frontra küldik őket, aknamezőket tisztítani. És halálra éheztetik. – Két évig kibírtam. Kibírom még hat hónapig. – Akkor még más volt a helyzet. – Nem hagyom, hogy eladd a házat. – Mit érdekel engem a ház? – kiáltotta Klára. A gyerek ijedten nézett fel rá. – Beszélek Mártonnal – mondta András és megfogta Klára vállát. – És Salhevet? – kérdezte Klára. – Mit írt? – Ismer valakit a Bevándorlási Hivatalban. Megpróbálja elérni, hogy vízumot adjanak nekünk. A kicsi lábával nagy ívben Klára hajára csapta a vizet, aki szomorkásan felnevetett. – Talán imádkoznunk kellene – mondta, és egyik kezével eltakarta a szemét, mint aki a Sömát mondja. András szerette volna hinni, hogy van valaki, aki szörnyülködve és szánalommal figyeli, és módjában áll meg is változtatni a dolgokat. Hogy végső soron nem az emberek uralkodnak. Ám a szegycsontja közepén jéghideg bizonyossággal érezte, hogy nem így van. Igen, hitt Istenben, atyáinak istenében, hozzá imádkozott Konyáron, Debrecenben, Párizsban és a munkaszolgálatban, de az az Isten, az Egy, nem olyan Isten volt, aki csak úgy beavatkozik, amikor az embernek éppen szüksége van rá. Megtervezte a világegyetemet, tágra nyitotta kapuját az ember előtt, az pedig beköltözött, és élni kezdett benne. De Isten ugyanúgy nem léphetett be, és rendezhette át az ott élők életét, ahogy az építész sem alakíthatja át egy ház lakónak az életét. A világ most már az ő otthonuk. A maguk módján használják, saját cselekedeteik révén élnek vagy halnak. Megérintette Klára kezét, és ő felnyitotta a szemét. Akármekkora hatalma volt Márton tábornoknak, arra nem terjedt ki, hogy Andrást felmenthesse a munkaszolgálat alól. Még csak halasztást sem tudtak elérni. Az viszont megakadályozták, hogy Andrást a keleti fronton vessék be, és ugyanezt a mentességet Horovitz Mendelnek is meg tudták szerezni, akit vele egy időben hívtak be. Andrással együtt a Budapesti Munkaszolgálatos Zászlóalj 79/6-os századához kerültek. A századot egy Budapesthez közeli rendező pályaudvaron vetették be, úgyhogy aki a városban lakott, a munkaterületen álló barakk helyett hazajárhatott

aludni. András minden reggel négykor kelt, a sötét konyhában, a tűzhely fényénél megitta a kávéját és a vállára csapta a cókmókját, fogta a bádog ételhordót, amelyben előző este Klára ennivalót készített oda neki, még pirkadat előtt elindult a hűvösben, és találkozott Mendellel. Most hát nem a Zsidó Hírlap szerkesztőségének készítettek riportokat, hanem legyalogoltak a Dunáig, és átmentek a Széchenyi Lánchídon. A hídfők kőoroszlánjai talapzatukon pihentek, a hídon pedig fekete fejkendős, fekete köpenyes cigányasszonyok aludtak, vézna kezű-lábú kicsinyeiket karjukba zárva. Abban a kékes órában pára lebegett a Duna felett, amely a víz egymásba gabalyodó áramlataiból gomolygott elő. Időnként elsiklott egy-egy uszály, lapos teste belehasított a ködbe, egy-egy pillanatra még a hajósok feleségeit is láthatták, amint a kannában fortyogó kávét őrzik az izzó kályha mellett. A folyó túlsó partjáról aztán villamossal mentek Óbudáig, ott pedig felültek a szentendrei buszra. A busz a folyó mentén gurult velük, szerették az ablak mellett ülve nézni a Dunán dél felé sikló csónakokat. Sokszor egész végig csendben maradtak, mert ami lelkük mélyén a legjobban foglalkoztatta őket, arról nem lehetett beszélgetni. András levelet kapott Salhevettől, hogy a Bevándorlási Hivatal kedvezően reagált első érdeklődésükre, az eljárás a vártnál is gyorsabban halad előre. Nem lehetetlen, hogy nyár közepére kezükben lesznek a papírok. Na és akkor mi van? Nem tudta, merjen-e reménykedni, hogy Klein esetleg segít nekik, hogy mennyibe fog kerülni az utazás, meg hogy Salhevet hány vízumot tud összeszedni. És bár teljes erővel kitört a tavasz, Mátyásról még mindig semmilyen hírt nem kaptak. György nemrégiben érdeklődött, de eredménytelenül. Lehetetlennek tűnt, hogy elmenjenek Magyarországról, ha az öccse eltűnt Ukrajnában, talán meg is halt, vagy a szovjetek fogságába esett. Most azonban, hogy megjött a tavasz, Mátyás bármelyik nap előkerülhet. Nem volt elképzelhetetlen, hogy három vagy hat hónap múlva mindannyian együtt tudnak emigrálni. Mához egy évre talán András a testvéreivel Palesztina valamelyik narancsligetében fog dolgozni, talán egy olyan kibucban, mint Degania vagy Ein Harod, amit Rosen említett. Vagy az angolok oldalán fognak harcolni – Mendel hallotta, hogy van valahol egy zászlóalj, amely a Jisuv, a palesztinai zsidó közösség tagjaiból alakult. Amikor a busz kiért Szentendrére, a többiekkel együtt – akik Óbudán, Rómaifürdőn, Csillaghegyen szálltak be – lekászálódtak róla, és vagy nyolcszáz métert gyalogoltak a teherpályaudvarig. A legelső teherautók hét órakor álltak be. A sofőrök feltekerték a ponyvát, és előtűntek a kockába kötözött pokrócok, krumplisrekeszek, katonai vászongöngyölegek, lőszeres ládák, és minden más, amit aznap a frontra szándékoztak szállítani. András, Mendel meg a bajtársaik dolga volt, hogy az árut a teherautókról átrakodják a tehervagonokba, amelyek szélesre tárt, ásító ajtaikkal várakoztak a síneken a mind jobban erősödő fényben. Ha végeztek egy vagonnal, áttértek a következőre, és így tovább. A művelet mégsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszott. A megtöltött vagonokat még nem pecsételték le, nyitott állapotban betolták a kocsiszínbe, ahol átnézték őket. Legalábbis a munkafelügyelő ezt mondta nekik, amikor munkába állították őket. Hogy miután megrakták a kocsikat, egy különlegesen kiképzett osztag át fogja nézni. Ha bármi hiányzik, felelősségre vonják a munkaszolgálatosokat, és megbüntetik őket. Csak, ha minden egyes cikket leszámoltak, akkor pecsételik le a vagonokat és küldik ki a frontra.

Az átvizsgálok zárt teherautón érkeztek és távoztak. A sofőrök egyenesen behajtottak az átvizsgáló kocsiszínbe, és közvetlenül a vagon mellett parkoltak le. A széles négyszögletes ajtón át András látta őket szaladgálni a vonat és a vagonok között. Az átvizsgálok nem is vesződtek azzal, hogy takargassanak valamit. Tudatában voltak, hogy kivételezett helyet töltenek be a függelmi hierarchiában. Minden áldott nap megdézsmálták a szállítmányt, kabátok, takarók, krumpli, babkonzervek, lőfegyverek vándoroltak át a vagonból a teherautókra. Amikor a katonák végeztek egy vagonnal, az átvizsgálok lepecsételték és a vonat előrébb gördült, és áttértek a következőre. Gyorsan kellett dolgozniuk, hogy a vonat időben elindulhasson. A vasúti menetrend nem volt tekintettel a feketézés szempontjaira. Amikor aztán a katonák végeztek a dolgukkal, az átvizsgálok kijelentették, hogy a szállítmány indításra kész, és aláírták a papírokat. Majd útnak indították a szerelvényt a frontra. A zárt teherautók kigördültek, a megdézsmált áru pedig elszivárgott a feketepiacra. Az átvizsgálok megosztoztak a hasznon. Tiszta, jól jövedelmező üzlet volt nekik. A kocsiszínben drága szivarokat szívtak, arany zsebóráikkal kérkedtek, pengőhalmokban kártyáztak. Nyilván az őrök is részt kaptak a nyereségből, mert délben nem álltak sorban a kantinsátornál, hanem sört ittak, egész füzér sült debrecenit habzsoltak, Mirjam cigarettát szívtak és pénzért a munkaszolgálatosokkal pucoltatták újszerű bakancsaikat. András tudta, a fronton szolgáló katonáknak és munkaszolgálatosoknak mit jelent a szállítmányok lefölözése. A szükségesnél kevesebb lesz a takaró, kevesebb krumpli jut a levesbe. Valaki nem kap új bakancsot, hiába nyűtte el a régit. A munkaszolgálatosok sínylik meg a leginkább: több száz pengőről szóló ígérvényeket kellett adniuk, ha a legalapvetőbb cikkekhez hozzá akartak jutni. Aztán, amikor az őrök meg a tisztek hazamentek szabadságra, felkeresték a munkaszolgálatosok családját, és megfenyegették őket, hogy szeretteik életébe kerülhet, ha nem perkálják le a pénzt a kezükbe. Mégis úgy tűnt, hogy a szentendrei teherpályaudvar munkaszolgálatosai természetesnek tekintik ezt a gyakorlatot. De hát mit is tehettek volna ellene? Ők nap-nap után felpakolták, a katonák meg lefölözték a vagonokat. Mintha csak a kiszolgáltatottságukra akarták volna emlékeztetni a zsidó munkásokat, kötelezték őket, hogy mindannyian megkülönböztető karszalagot, a kabátujjukra felhúzható ronda kanárisárga szövetkarikát viseljenek. Klárának kellett megvarrnia, mielőtt még András szolgálatra jelentkezett. Még azoknak a zsidóknak is hordaniuk kellett, akik réges-rég kikeresztelkedtek, igaz, az övék fehér volt. A karszalagot mindenkor kötelező volt viselni. Még akkor is, amikor az idő szokatlanul melegre váltott – május elején volt egy hét, amikor nyárvégi forróság támadt, a napfény úgy verődött vissza a teherpályaudvar zúzott kövéről, mintha milliónyi apró tükör volna, a levegő pedig annyira párás lett, hogy a munkások levetették verítéktől átázott ingüket -, a karszalagot csupasz karjukon is viselniük kellett. Amikor először mondták, hogy vegye fel a karszalagot a ledobott ingéről, András hitetlenkedve nézett az őrre. – Maga ing nélkül is ugyanolyan zsidó, mint ingben! – felelte a katona, és megvárta, hogy András feltegye, csak azután ment tovább. Szentendre parancsnoka egy Varsádi nevű magas, nagyhasú alföldi ember volt, nyugodt természetű és ráérős. Legfőbb gyengéi is bocsánatosak voltak: a pipája és a fiaskója. Örökösen bagózott, és ha berúgott, mindig jókedve támadt. A fegyelmezést

ráhagyta a beosztottaira, akik viszont kevésbé voltak megbocsátóak, sokkal nehezebb volt őket egy doboz finom egyiptomi dohánnyal vagy egy üveg füstös skót whiskyvel jobb belátásra téríteni. Maga Varsádi szívesen hűsölt az irodaépület árnyékában, a folyóra néző mesterséges dombocska tetején, és nézegette, hogyan folyik a munka az ő teherpályaudvarán. Közben más századokból odalátogató parancsnokokkal szórakozott, vagy saját részesedését élvezte a frontra szánt áruból. András tudta értékelni a különbséget Barnához vagy akár Kálózihoz képest, de amikor Varsádi felrakta a lábát egy faládára, keresztbefonta a karját és a pipájából füstkígyókat eregetett, az a látvány maga is felért egy kínzással. Az első hét végére András és Mendel már az új újságjukról elmélkedett, amelyet a szentendrei teherpályaudvaron fognak kiadni. Görbe sín lesz a címe. – A legfrissebb szentendrei divat – jegyezte meg Mendel egy reggel a buszon, karszalagjára mutatva. – A tavasszal örökké divatos sárga szín határozza meg a divat új arculatát – rögtönözte. András kacagott, Mendel pedig elővett egy kis füzetet és jegyzetelni kezdett. – A 79/6-os ifjú divatdiktátorainak bátor kiállása a tavaszi kikerics mellett – olvasta néhány perccel később. – Ne hagyja ki! A kurrens kedvenc a bicepsz fölött viselt tízcentis karpaszomány minden időjáráshoz alkalmas zsávolyból. Következő számunkból: Divattudósítónk beszámol a keleti front katonái közt újabban kitört meztelenkedési hóbortról. – Nem rossz – jegyezte meg András. – A teherpályaudvar könnyű célpont. Csodálom, hogy eddig nem készült újság róla. – Én nem csodálom – felelte András. – A többiek félálomban vannak. – Hát éppen ez az! Mindennap elnézik, hogy ezek a katonautánzatok elcsaklizzák fronton harcoló emberek kenyerét, és mindezt természetesnek tartják! – De csak azért, mert őket nem éheztetik halálra! – Hát akkor ébresszük fel őket! – mondta Mendel. – Hadd dühöngjenek egy kicsit, hogy mi folyik itt! Először is megnevettetjük őket, a szokásos módszerrel. Aztán becsempészünk egy-két darabot arról, hogy milyen egy igazi tábor. Különösen, ha az embernek nincs ennivalója vagy kabátja. Talán el tudunk érni egy kis munkalassítást. Ha mind elpiszmogunk a berakodással, a katonáknak nem lesz annyi idejük kirakodni. A vonatnak akkor is ki kell futnia a megadott időpontban. – De hogyan érhetjük el, hogy ki ne törjék a nyakunkat? – Talán nem is kell eldugnunk a lapot Varsádi meg az őrök elől. Ha elég édes a körítés, nem érzik, mi van benne igazából. Az egekig magasztaljuk Szentendrét a többi pokolhoz képest, amit megjártunk, és mind a két oldal azt fogja meghallani belőle, amit mi akarunk. András egyetértett, így indult el az egész. A Görbe sín alaposabban kidolgozott hadművelet lesz, mint a korábbi két lap volt. Budapesti lakásuk révén írógéphez, rajzasztalhoz, mindenféle felszereléshez hozzájuthatnak. A Szentendrére való kiutazás időt adott napi két szerkesztőségi ülésre. Óvatosan fogják kezdeni, az első számokat kizárólag viccekkel töltik meg. Lesznek még a szokásos kitalált hírek, a sport, divat, időjárás. Meg egy külön művészeti rovat, kritikával mindenféle eseményről. A héten a Szentendrei balett bemutatja a „Csillét”! írta Mendel. Briliáns társulati darab, Varsádi Varsádiusz, Budapest táncos fenegyereke koreográfiájára. A motívumok bizonyos fokú egyhangúságát a táncosok korában és fizikai állapotában

megfigyelhető káprázatos változatosság ellensúlyozza. Lesz aztán egy új attrakció, Hitler levelesládája. A második hét hétfőjén Szentendre felé menet Mendel be is mutatta a kéziratot: KEDVES HITLER! Kérem, magyarázza el nekem a háború kibontakozását a keleti fronton! SZERETETTEL, KATONA KEDVES KATONA! Köszönöm a kérdését! Az a tervem, hogy gigantikus húsdarálót építek Leningrád tőszomszédságában, tele fiatalokkal, és olyan gyorsan tekerem a kart, ahogyan csak bírom. FOKOZOTT SZERETETTEL: HITLER KEDVES HITLER! Hogyan tervezi a szembeszállást az angol flottával a Földközitengeren? TISZTELETTEL, POPEJ KEDVES POPEJ! Először is, nagy rajongója vagyok! Megbocsátom azt is, hogy amerikai. Remélem, ellátogat hozzánk a Birodalomba, ha vége ezeknek a csúnya időknek. Másodszor pedig, ami a terveimet illeti: Minden tengernagyot kirúgok, amíg meg nem találom azt az egyet, aki engedelmeskedik a Führernek, még ha tengert soha nem is látott! CSODÁLATTAL, HITLER KEDVES HITLER! Milyen pozíciót szán Magyarországnak? ÜDVÖZLETTEL, HORTHY MIKLÓS KEDVES HORTHY! Misszionáriust, bár néha, a változatosság kedvéért a kutyapózt is kedvelem. SZERETETTEL, HITLER – Talán beszélhetnénk Eppler Frigyessel – mondta András, miután elolvasta az írást. Hátha megengedné, hogy kinyomtassuk a Zsidó Hírlap nyomdájában. Nem szívesen sokszorosítanék egy ilyen remek darabot stencilen! – Ez hízeleg, Párizsi – felelte Mendel. – De gondolod, hogy belemenne? – Megkérdezzük – mondta András. – Nem hiszem, hogy sajnálná tőlünk azt a kis papírt, meg nyomdafestéket. – Készítsd el az illusztrációkat – javasolta Mendel. – Azzal csak használsz az ügyünknek. András el is készítette, az egész éjszakát ébren töltötte a rajzasztal mellett. Gondosan kimunkált fejlécet készített a lapnak, a gót betűsablonnal megrajzolt címet két üres csille fogta közre. A divatrovat egy ifjú dendi képét közölte, hiánytalan munkaszolgálatos egyenruhában, tündöklő világos karszalaggal a karján. A tánckritika szedett-vedett munkaszolgálatos sort mutatott, benne fiatalok és öregek, soványak és kövérek, akik lőszeres ládákat próbálnak a magasban tartani. A Hitlerrészben a komor ünnepélyesség tűnt a legjobb iránynak. András aprólékos ceruzarajzot készített a Führerről a Pesti Napló egy régi kiadása alapján. Hajnalban Klára is felkelt, hogy megetesse Tamást, aki még nem tudta végigaludni az éjszakát. Miután sikerült megint ágyba tennie, kijött a nappaliba, odament Andráshoz és hátulról szorosan átölelte. – Mivel foglalkozol ilyen későn? – kérdezte. – Nem akarsz ágyba bújni? – Már majdnem kész vagyok. Mindjárt ott leszek. Klára előrehajolt, a rajzasztal fölé, és megnézte, amit András felragasztott a lejtős munkalapra. – Görbe sín – olvasta. – Mi ez? Újabb lap?

– Eddig ez a legjobb. – Nem gondolhatod komolyan, András. Jusson eszedbe, mi történt Erdélyben! – Már gondoltam. De ez nem Erdély. És Varsádi nem Kálózi. – Varsádi, Kálózi, egyre megy. Ezeknek az embereknek a kezében van az életed. Nem elég nagy baj, hogy megint behívtak? „Hitler levelesládája”? – Szentendrén más a helyzet – felelte András. – A parancsnokság aligha szolgál rá a nevére. Nem is illegális kiadásra készülünk. – Hogyhogy nem illegális kiadásra? Varsádinak is előfizetést ajánlotok? – Amint kinyomtattuk az első számot. Klára megrázta a fejét: – Ezt nem teheted meg – mondta. – Rettentő veszélyes. – Tisztában vagyok a kockázatokkal – felelte András. – Talán még nálad is jobban. Ez a lap nemcsak szórakozásból készül, Klára. Azt akarjuk, hogy az emberek elgondolkodjanak róla, mi folyik Szentendrén. Nap mint nap megrövidítjük a fronton szolgáló testvéreinket. Az én esetemben a szó legszorosabb értelmében. – És miből gondolod, hogy Varsádinak nem lesz ellene kifogása? – Puhány alak, másfelől kedves öreg fickó. És a lap magasztalni fogja a parancsnokságát. Nem fog ennél tovább látni. A saját élvezetein kívül semmihez nem lojális. Meg lennék lepve, ha lenne bármiféle politikai felfogása. – És ha tévedsz? – Akkor abbahagyjuk. – Felállt, és megölelte Klárát, de ő egyenesen tartotta a derekát, és nem vette le a szemét Andrásról. – Nem bírnám ki, ha valami történne veled! – mondta. – Férj vagyok és családapa – felelte András. Tenyere végigszaladt Klára gerincén. – Amint úgy érzem, hogy igazi veszély fenyeget, rögtön abbahagyom. Abban a pillanatban Tamás megint bömbölni kezdett, Klára elhúzódott, és odament hozzá, hogy megvigasztalja. András sokáig fennmaradt, hogy be tudja fejezni a munkáját. Reggel Klára a szokásosnál csendesebb volt, de nem tiltakozott többé. András érezte, hogy meg fogja érteni a ki nem mondott érveit is. Amelyek sokkal személyesebbek, valahogy azzal függnek össze, milyen érzés egy kicsit kezünkbe venni a sorsunkat, nemcsak kiszolgáltatva lenni neki. András tudta, hogy aznap este, szombaton, Eppler benn lesz a Hírlap szerkesztőségében, hogy megvitassa a vasárnapi kiadás végső javításait. Vacsora után fogta a lapot és Mendellel együtt bement a szerkesztőségbe, ahol előadták a kívánságukat. Arra kértek engedélyt, hogy minden héten kiszedhessenek és kinyomtathassanak belőle száz példányt. Munkaidő után fognak bejönni, csakis azt a kézinyomdát szeretnék használni, amelyet a Hírlap kizárólag vészhelyzetre tartott fenn. – És azt szeretnék, ha a papírt meg a nyomdafestéket ajándékba adnám? – kérdezte Eppler. – Tekintse úgy, hogy a Zsidó Hírlap ezzel is a kényszermunkára hurcoltak javát szolgálja – mondta Mendel. – És az én javamat ki tartja szem előtt? – kérdezett vissza Eppler. – A felelős kiadó mást sem tesz, csak zsörtölődik a kiadások miatt. Mit fog szólni, ha egyszer csak megcsappannak a készletek? – Mondja meg neki, hogy háborús hiányok léptek fel.

– De hát már fel is léptek! – Tegye meg Párizsi kedvéért! – kérte Mendel. – Stencilen borzasztóan elmosódottak lesznek a rajzai. Eppler megszemlélte András illusztrációit szarukeretes szemüvegének fénytörésében. – Nem rossz ez a Hitler! – mondta. – Jobban ki kellett volna használnom, amikor még nekem dolgozott! – Jó hasznomat veszi majd, ha megint magánál dolgozom – felelte András. – Ha megengedi, hogy itt nyomjuk a Görbe sínt, Párizsi megígéri, hogy a munkaszolgálat után önnél fog dolgozni – alkudozott Mendel. – Remélem, visszamegy az iskolába, ha egyszer befejezte a munkaszolgálatot. – Valamiből ki kell fizetnem a tandíjat is – mondta András. Eppler akadozva vette a levegőt, elővett egy hatalmas zsebkendőt, megtörölgette a homlokát, majd a faliórára pillantott. – Vissza kell mennem dolgozni – közölte. – Ötven példányt kinyomhatnak a lapból, egy darabbal sem többet. Hétfő esténként. De nehogy rajtakapják magukat! – Kezeit csókoljuk, Eppler úr – hálálkodott Mendel. – Ön igazán jó ember! – Á, dehogy, keserű, kiábrándult ember vagyok – mondta Eppler. – De tetszik az ötlet, hogy van legalább egy sajtótermék, amelyik ír az igazi helyzetről. Amikor András és Mendel megmutatta Varsádi őrnagynak a Görbe sín bemutatkozó számát, olyan szívből jövő hahotával jutalmazta, hogy elő kellett vennie a zsebkendőjét és megtörölgetnie vele a szemét. Megdicsérte őket, amiért képesek könnyedén felfogni a helyzetüket, és úgy vélte, a többiek is tanulhatnának tőlük. A helyes gondolkodás bármilyen nehézséget képes áthidalni, mondta, és közben feléjük fordította cigarettája égő végét, hogy jobban aláhúzza a mondanivalóját. Aznap este András jó hírt hozott haza Klárának, engedélyt kaptak a Görbe sín kiadására. Mire, vonakodva bár, de ő is áldását adta rá. Másnap András és Mendel szétosztotta az első szám ötven példányát, amelyet ugyanolyan gyorsan szétkapkodtak és éppoly jóízűen fogyasztottak, mint annak idején a Hóliba és a Bögölycsípés első példányait. Nem telt bele sok idő, és Varsádi szokásává vált, hogy hangosan felolvasta a lapot a szentendrei teherpályaudvarra látogató munkaszolgálatos tiszteknek. András és Mendel a nevetésüket is hallotta odaszűrődni arról a mesterséges dombról, ahol elköltötték hosszú ebédjeiket. Szentendrén mindenki meg akart jelenni a lapban, még azok a munkafelügyelők és őrök is, akik Varsádihoz képest könyörtelennek tűntek. Saját brigádvezetőjük, Faragó, ez a lobbanékony ember, aki nagy előszeretettel fütyörészett amerikai kuplékat, de megvolt az a csúnya szokása, hogy ha kifogyott a türelméből, akkor hátulról belerúgott az emberekbe, kezdett munka közben kollegiálisan kacsintani Andrásra meg Mendelre. Hálából, meg hogy kivédjék a rúgásait, írtak neki egy „szentendrei pacsirta” című revüszámot, amelyben magasztalták azt a képességét, hogy a harmincketted hangokig bezárólag bármely Broadway-melódiát képes előadni. A táborban töltött harmadik hét újabb váratlan témát hozott elő. A teherpályaudvar hatalmas adag titokzatos női alsónemű-szállítmányt kapott, és már félig fel is pakolták a vonatra, anélkül, hogy bárki rákérdezett volna, vajon a fronton levő bajtársaiknak mi szüksége lehet száznegyven durva anyagú, kimerevített német

melltartóra. Az átvizsgálok, akik megszédültek e ruhadarabok feketepiaci értékesítésének lehetőségétől, három munkaszolgálatos brigádot kivontak a munkából, hogy átrakodják a melltartókat a vonatból a zárt teherautóra. Az ebédszünet a Birodalomból érkező legújabb ruhasegélycsomagok divatbemutatójává vált. Munkaszolgálatosok és őrök egyaránt a merev kosarú melltartókban parádéztak, és mind megálltak András előtt, hogy megörökíthesse őket. Bár a délután hátralevő részét nehezebb munkák tették ki – érkezett fél tucat teherautónyi apró lőszer, és át kellett rakodni a vonatra -, András alig érezte a hátfájását, vagy a ládákból a kezébe fúródó szálkákat. Azon gondolkodott, milyen divatrajzokat fog készíteni – A berlini divat betört Budapestre! – és számolgatta, mennyi időnek kell még eltelnie, amíg Mendellel a saját céljaikra tudják fordítani a lapot. Aztán úgy adódott, hogy a következő heti szállítmány máris szolgáltatta az anyagot. Három napon át a teherautók csak orvosi anyagokat hoztak, mintha keleten súlyos vérveszteséget kellene csillapítani. Miközben a katonák ládaszámra vitték a morfiumot és sebészeti cérnát a feketepiaci teherautókra, Andrásnak eszébe jutottak Tibor levelei a század utolsó állomáshelyéről – persze, se rögzítő kötés, se gipsz, se antibiotikum -, és a fejében egy új téma kezdett kibomlani. „Panaszok a frontról” lenne a címe, munkaszolgálatosok levelei a betegség, éhezés, fagyás különböző állapotaiból, amire a KMOF képviselői enyhe fejcsóválással azt felelnék, hogy fel a fejjel, tűrni kell a háború nehézségeit. Mit képzelnek ezek az anyámasszony katonái? Viselkedjenek férfi módjára, az Isten verje meg, és gondoljanak arra, hogy szenvedéseikkel a magyar ügyet szolgálják. Aznap este a buszon elő is adta ötletét Mendelnek, a következő héten pedig el is indították a sorozatot kis keretben az utolsó lapon. A hónap végére alig észrevehető változás állt be a 79/6-os állományában. Néhány embernek mintha kezdett volna szemet szúrni, ami az átvizsgáló kocsiszínben folyik. Kisebb összehajoló csoportokban figyelték a katonákat, amint rohannak lepakolni a KMOF pecsétjével lezárt élelmiszeres és ruhás ládákat. Követték a ládák mozgását a vonatról a fedett teherautókra, aztán nézték, amikor a teherautók kigördültek a teherpályaudvar kapuin. András és Mendel, aki a Görbe sín kiadásával bizonyos presztízsre tett szert, időnként odament a csoporthoz és szóba elegyedett egy-két emberrel. Lehalkított hangon elmagyarázták, milyen kevés idejük van a katonáknak az áruk mozgatására, és ha a munkaszolgálatosok néhány apró dolgot másképp csinálnak, annyival hátráltathatják az áru lefölözését, hogy néhány ládányi kabáttal, kötéssel több jut a fronton levőknek. A következő hétre a 79/6-os alig észrevehetően lomhábban kezdte pakolni az árut a vagonokba. A változás olyan lassan és finoman következett be, hogy a munkafelügyelők semmiféle általános tendenciát nem tudtak felfedezni. András és Mendel azonban jól látta. Afféle csendes diadallal szemlélték, a buszon pedig suttogó hangon megbeszélték a tapasztalataikat. Minden jel arra mutatott, hogy bekövetkezett a remélt apró eltolódás. A többiekkel folytatott beszélgetések is ezt erősítették meg. Nem lehetett tudni persze, hogy ez a változás feltűnt-e a fronton levőknek, de legalább történt valami: egy kis tiltakozó akció, egyetlen alkatrész akadozni kezdett a munkaszolgálat monumentális gépezetében. A következő héten, amikor Eppler Frigyesnek beszámoltak a fejleményekről a Hírlapnál, megveregette a vállukat, irodájában egy eldugott üvegből egy kupica rizspálinkával kínálta őket, és saját érdemének tulajdonította az egész dolgot.

Vasárnaponként, amikor Andrásnak nem kellett kimennie a szentendrei teherpályaudvarra, Klárával elmentek ebédelni a Benczúr utcába, amelyet már a legszükségesebb berendezési tárgyaktól eltekintve szinte mindentől megszabadítottak. Miközben kint ebédeltek a kertben a fehér abrosszal megterített hosszú asztalnál, Andrásnak olyan érzése támadt, mintha mindenestül egy másik életbe került volna. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy szombaton még liszteszsákokat és fegyveres ládákat pakolt a vagonokba, most vasárnap pedig édes tokajit iszik és hozzá balatoni fogas filét eszik citrommártásban. Ezeken a vasárnapi családi ebédeken olykor Haász József is felbukkant, gyakran barátnőjének, egy ingatlanmágnás vékony kezű-lábú leányának kíséretében. Gyerekkori barátok voltak, balatoni játszótársak, ahol a két család háza szomszédos volt. Ők ketten egy padon üldögéltek a kert sarkában, vékony sötét cigarettát szívtak, és beszélgetés közben összehajoltak. Haász György gyűlölte a dohányzást. Ha nincs ott az a lány, kiküldi Józsefet, hogy az utcán szívjon. Így azonban úgy tett, mintha észre sem venné, hogy cigarettáznak. Ez csak az egyik nyomasztó hazugság volt, amely megterhelte a Benczúr utcai délutánokat. Annyi volt belőlük, hogy néha még számon tartani sem lett volna könnyű. Egyfelől úgy tettek, mintha András a hét többi napját nem tehervagonok megrakásával töltené Szentendrén, miközben József a budai műtermében festeget. Aztán úgy viselkedtek, mintha Klára hosszú franciaországi száműzetése meg sem történt volna. Az a hazugság, hogy most biztonságban van, a családi festmények, szőnyegek, dísztárgyak, az ifjabb Haászné ékszerei, az összes szolgáló a legszükségesebbek kivételével, sofőröstül az autó, a zongora és hozzá az aranyozott zsámoly, a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek és intarziás bútorok nem mind azért tűntek el, hogy Klárától távol tartsák a hatóságokat, hanem, hogy Józsefnek ne kelljen munkaszolgálatba vonulnia. Az is csak József egoizmusáról tanúskodott, hogy méltónak gondolta önmagát a család áldozataira. Saját luxusa szemernyit nem csorbult. Tágas, napfényes budai lakásában tárolta a családi otthonból begyűjtött értékeket, azokat az antik szőnyegeket, bútordarabokat, kristályvázákat, amelyeket még a lassú és folyamatos lecsapolás előtt szedett össze magának. András egyszer látta a lakását, néhány hónappal a gyerek születése után, amikor egy este meglátogatták. József a Gundel étteremből rendelt vacsorát számukra, a térdére fektette a kisbabát, miközben András és Klára a sült vadtyúkból, fehér spárga salátából és rakott gombából álló menüvel végzett. Dicsérte kis unokaöccse fejének, kezének a formáját, és kijelentette, hogy megszólalásig az anyja. József természetesen viselkedett Andrással, kevés figyelemre méltatta, de az a megbántottság, amely akkor támadt, amikor András bejelentette Klárához fűződő viszonyát, soha nem tűnt el belőle egészen. Józsefnek az volt a szokása, hogy minden társas kényelmetlenséget humorral leplezett. Így lett Andrásból most András bácsi, ahányszor csak alkalom adódott, hogy kiejtse a nevét. Vacsora után bevitte Andrást és Klárát az északra néző szobába, amelyet műteremnek használt, ahol nagy vásznak álltak a falnak támasztva. Azt mondta, sikerült eladni négy régebbi munkáját. Családi ismeretségen keresztül Papp Móric Váci utcai műkereskedővel kezdett dolgozni, aki kortárs műalkotásokkal látta el Magyarország elitjét. András nem kis bosszúsággal konstatálta, hogy József művei jelentős fejlődést mutattak a párizsi diákévekhez képest. Kollázsfestményei,

amelyeken sötét színű szövedék borul a finomra őrölt fekete salakot, régi útjelző táblákat, vasúti síneket ábrázoló háttérre, akár jónak is mondhatók; úgy is felfoghatók, mintha utalások lennének az Európát bénító bizonytalanságra és rettegésre. Amikor András dicsérő szavakat ejtett a képeiről, József úgy viselkedett, mint akinek mindez a dicséret kijár. Andrásnak komoly erőfeszítésébe került, hogy az este folyamán végig megőrizze jó modorát. Vasárnap délutánonként, ha József és az ő Zsófiája is csatlakozott az asztaltársasághoz, József általában arról beszélt, hogy milyen unalmas az élet Budapesten a forróság hónapjaiban – mennyivel kellemesebb lenne a Balatonnál, és mit tennének az első a pillanatban, ha ott lennének. Zsófiával együtt rendszerint felidéztek valamilyen gyermekkori emléket, hogy milyen volt, amikor léket kapott az a csónak, amellyel a lány bátyja olyan messzire bevitte őket a tó közepére. Hogy az éretlen dinnyétől elrontották a gyomrukat, hogy József felült Zsófia pónijára, de az levetette, bele a szederbokorba – és Zsófia kacagott, az idősebbik Haászné mosolyogva bólogatott, mert mindenre emlékezett, György és a felesége pedig egymásra nézett, mert végül is annak a nyaralónak köszönhető, hogy Józsefet sikerült távol tartani a munkaszolgálattól. Június elején az egyik vasárnap arra érkeztek, hogy József padja üres. Andrásnak megkönnyebbülést jelentett egy József nélkül töltött délután. Tibor és Ilana valamivel korábban érkezett, Ilana a fűben játszott a kis Ádámmal, Tibor pedig mellettük ült a vesszőből font nyugágyon, és Ilana szalmakalapjának lefittyedt peremét próbálta helyrehozni. András lehuppant a bátyja melletti nyugágyra. Már a sokadik forró, derült nap volt, az esőre áhítozó új fű bágyadtan lekókadt. A Szentendrén töltött hét a szokásosnál is többet kivett belőle, csak az a tudat segített kibírni, hogy vasárnap délután majd ebben az árnyas kertben fog hűsölni, és hideg málnaszörpöt szürcsölni. Klára leült Ilana mellé a fűbe, ölében Tamással. A két baba a szokásos módon bámult egymásra, mint aki meg van döbbenve attól a felfedezéstől, hogy létezik a világon másik csecsemő is. A fiatalabb Haászné jött ki a házból, kezében egy üveg szódavíz, egy apró kancsó málnaszörp és fél tucat pohár. András felsóhajtott és lehunyta a szemét, úgy várta, hogy egy pohár málnaszörp végre a mellette levő kisasztalon teremjen. – Ma hol marad a fia? – kérdezte Tibor Haász Elzát. – A dolgozószobában, az apjával. András csipetnyi feszültséget vett észre a hangjában, összeszedte magát eltompult állapotából, és figyelte, hogy Elza szétosztja a hűsítős poharakat. Az elmúlt öt év otthagyta a nyomát rajta. Még mindig divatosan rövid hajába már ősz szálak vegyültek, arcán elmélyültek a halvány ráncok. Lefogyott, amióta utoljára látta – nem tudta, hogy a nyugtalanság, vagy a hiányos táplálkozás okozta-e. Némi aggodalommal tűnődött el, hogy vajon miről beszélhet György és József a dolgozószobában. Hallotta a hangjukat – György komoly baritonját és József méltatlankodó tenorját – kiszűrődni a nyitott ablakon. Néhány perccel később József kiviharzott az üveges teraszajtón, átvágott a vörös cseréppel kirakott udvaron, aztán a gyepen át anyjához sietett, aki egy alacsony kerti fotelben pihent. Amikor odaért hozzá, olyan dühödten nézett rá, hogy Elzának fel kellett pattannia. – Mondd, hogy te nem egyeztél bele ebbe! – követelte. – Ezt nem most fogjuk megbeszélni – felelte Elza, és megfogta József karját.

– Miért nem? Mindenki itt van! Elza rémült tekintettel nézett a férjére, aki szintén kijött az udvarra, és most feléjük sietett a füvön. – György! – kiáltott oda Elza. – Mondd meg neki, hogy ne beszéljen róla! – József, azonnal fejezd be ezt a témát! – szólalt meg az apja, amikor odaért hozzájuk. – Nem engedem, hogy eladjátok ezt a házat! Ez az én házam! Az én tulajdonomat fogja képezni! Ide akarom hozni valamikor a feleségemet! – Eladni a házat? – kérdezte Klára. – Ezt hogy értitek? – Meséld el neki, apa! – mondta József. Haász György ránézett a maga hűvös, komoly módján. – Gyere be velem! – mondta. – Nem! – Az idősebb Haászné szólalt meg, és erősen megmarkolta a vesszőfotel karfáját. – Klárának joga van tudni, hogy mi folyik itt. Ideje, hogy elmondd neki! Klára előbb Józsefre nézett, aztán anyjára, majd Györgyre, próbálta megérteni, mindez mit jelenthet. – A ház a tiéd, György – mondta. – Ha úgy gondolod, hogy el akarod adni, biztos vagyok benne, hogy jó okod van rá. De igaz ez? Tényleg el akarod? – Ne aggódj, Klára! – felelte György. – Még semmi sem biztos. Ha van kedved, vacsora után megbeszélhetjük. – Nem – szólt közbe ismét az idősebb Haászné. – Most kell megbeszélnünk. És Klárának is részt kell vennie a döntésben! – De hát nincs miről dönteni! – mondta a fiatalabb Haászné. – Nincs választásunk! Nem tudunk miről beszélgetni! – Lévi tehet róla – vetette közbe József, és Andrásra nézett. – Ha ő nincs, mindez nem történik meg. Ő vette rá, hogy jöjjenek vissza Magyarországra. András szeme találkozott Klára tanácstalan tekintetével, majd József dühödt pillantásával, hevesen kalapált a szíve. Felpattant és odaállt József elé. – Hallgass az apádra! – mondta. – Beszéljétek meg odabent! József ajka lefittyedt a megvetéstől: – Ne parancsolgass nekem, bácsi! Most Tibor állt oda András mellé, és Józsefre meredt: – Válogasd meg a szavaidat! – Miért ne hívhatnám bácsinak? Ha egyszer az? A nagynénémet vette el. És odaköpött András lába elé. Ha Klára nem fogja le András karját abban a pillanatban, talán meg is ütötte volna Józsefet. A talpán hintázott, és ökölbe szorította a kezét. Gyűlölte Haász Józsefet. Egészen eddig a pillanatig nem volt tisztában vele. Mindent utált, ami ő, és amit ő képvisel. Érezte, hogy saját életének törékeny gallyakból összetákolt szerkezete elveszti a középpontját, kezd összeroskadni. Mindez Józsefnek köszönhető. András ki akarta tépni a haját, le akarta szaggatni róla a finom vászoninget. – Üljetek le mindketten! – szólalt meg az idősebbik Haászné. – Túl nagy a meleg! Fel vagytok hevülve! – Ki van felhevülve? – üvöltött József. – Mindössze a családi otthonunk elvesztéséről van szó. Igaza van anyának. Nincs miről dönteni. Ez már eldőlt, és

engem senki meg sem kérdezett. Mindannyian tudatlanságban tartottatok. Sőt mi több, azt éreztettétek velem, hogy miattam kell lemondani a bútorokról, a festményekről, az autóról, és Isten tudja, mennyi pénzről! Közben pedig az ő, meg a férje hibája miatt kellett fizetnünk! – Miről beszéltek? – kérdezte Klára. – Mi köze mindennek Andráshoz és hozzám? – Ő hozott ide vissza téged! Te pedig jöttél. A hatóságok majdnem három éve tudnak róla. Azt gondoltad, hogy örökre el tudsz bújni a francia neved meg az asszonyneved mögé? Nem tudtad, hogy veszélybe fogod sodorni a családodat? – Mondd el, György, hogy mit jelent mindez! – követelte Klára, a bátyja felé fordulva. A csípőjére ültette a babát és közelebb húzódott Andráshoz. Nem lehetett tovább halogatni a vallomást. Amilyen röviden és világosan csak lehetett, György vázolta a helyzetet. Hogyan leplezte le Klára személyazonosságát Madame Novák, mikor és hogyan keresték meg őt, hogyan intézte el a helyzetet, hogyan reménykedett, hogy a hatóságok mohósága kielégül, vagy beleunnak az egészbe, mielőtt arra kényszerül, hogy feladja a házat, ők pedig milyen kitartóan üldözték, amíg ebbe a helyzetbe nem juttatták a családot. Klára elfehéredett, mialatt a bátyja beszélt. A kezével eltakarta a száját, előbb Györgyre, majd a férjére nézett. – András? – szólalt meg, amikor György befejezte. – Te mióta tudsz róla? – Tavaly ősz óta – felelte András, és kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. Klára hátralépett, és leült az egyik vesszőfotelra. – Ó, Istenem – mondta. – Te tudtad, és nekem nem szóltál róla! Egész idő alatt! – András el akarta mondani neked – mondta György. – De én megígértettem vele, hogy nem fogja. Úgy éreztem, nem lenne okos dolog aggodalmat okozni neked abban az állapotodban. – És te belementél? – kérdezte Klára Andrástól. – Azt gondoltad, nem lenne okos dolog aggodalmat okozni nekem abban az állapotomban? – Vitatkoztunk róla – mondta György. – Ő úgy gondolta, jobb lenne, ha tudnád. Anyám is mindig abban hitt, hogy tudnod kellene. De Elza meg én nem értettünk egyet velük. Klára most sírva fakadt a csalódottságtól. Felkelt, és karján a csecsemővel elkezdett fel-alá járkálni a gyepen. – Hát ez rettenetes – mondta. – Valamit tehettem volna! Kitalálhattunk volna valamit! De senki egy szót sem szólt nekem! Egyetlen szót sem! Még a férjem sem! A saját anyám sem! – Megfordult és bement a házba, András pedig utána. Mielőtt utolérhette volna, felkapta a vászonkabátkáját, és Tamással a karján kiment a nehéz bejárati ajtón. András kinyitotta a kaput és elindult utánuk a járdán. Klára félig futva haladt, végig a Benczúr utcán a Bajza utca felé, dinnyesárga kabátja úgy lobogott mögötte, mint valami zászló. A baba sötét haja ragyogott a délutáni napsütésben, kis keze a hátán pont akkora volt és olyan alakú, mint annak a tengeri csillagnak a karja, amelyiket Klára még Dél-Franciaországban viselt. András is úgy futott utána, mint akkor. Ha kell, fut utána az egész kontinensen át. Ám Klárát a Bajza utca és a Városligeti fasor sarkán megállította a forgalom, csak állt, nézte az elhaladó autókat, nem akarta meglátni Andrást. András utolérte, és felvette a kabátját, amely lecsúszott

a válláról, egyik ujja leért a járdára. Amikor újra ráterítette, érezte, hogy Klára remeg a dühtől. – Hát nem érted? – kérdezte András. – Györgynek igaza volt. Magadat is, meg a babát is bajba sodorhattad volna. A lámpa zöldre váltott, és Klára ugyanolyan dacos léptekkel kelt át az utcán a Nefelejcs utca felé. András szorosan a nyomában haladt. – Attól féltem, hogy el akarsz menni – magyarázta. – Nekem pedig vissza kellett térnem a munkaszolgálatba. Nem tarthattam volna veled. – Hagyj békén! – mondta Klára. – Nem akarok beszélni veled. András hozzá igazította a lépteit, miközben Klára hazafelé igyekezett. – Tisztelem Györgyöt – mondta. – A bizalmába avatott. Nem árulhattam el. – Nem akarom hallani. – Meg kell hallgatnod, Klára. Nem rohanhatsz el csak úgy! Klára ekkor szembefordult vele. A baba ott nyöszörgött a vállán. – Hagytad, hogy koldussá tegyem a családomat – mondta. – Te döntöttél helyettem. – György hozta meg a döntést – felelte András. – És fogalmazz visszafogottabban! A bátyád nem koldus. Ha egy nyolcszobás erzsébetvárosi lakásba kell költöznie, azt még kibírja valahogy. – Ez az én otthonom is – mondta Klára, és megint sírva fakadt. – Gyermekkori otthonom. – Én is elvesztettem az enyémet, ha emlékszel. Klára megint elfordult és elindult az épület felé. A bejáratnál a pénztárcájában kezdett kotorászni a kulcs után. Végül elővette és kinyitotta a kaput. Odabentről kihallatszott a szökőkút csobogása, meg a gyerekek hangja, akik ugróiskolát játszottak. Klára futva szelte át az udvart és elindult felfelé a lépcsőn. A gyerekek megálltak a játékban, törött cseréppel a kezükben. Klára gyors léptei dübörögtek a magasban, minél magasabban járt, annál hangosabban. Mire András felért, ő már eltűnt a lakásban. A bejárati ajtó tárva-nyitva maradt, a folyosó levegője vibrált a csendben. Klára bezárkózott a hálószobájába. A gyerek sírni kezdett, András hallotta, hogy Klára próbálja megvigasztalni az ő kis Tamásukat – beszél hozzá, hangosan kérdezgeti, nem éhes-e, nem pisilt-e be, fel-alá járkál vele a szobában. András kiment a konyhába és nekiszorította a fejét a jégszekrény hűvös oldalának. Az ösztöne már régen azt súgta, hogy azonnal meg kell mondania neki az igazságot. Miért nem hallgatott rá? Leült a konyhába, és várta, hogy Klára kijöjjön. Addig várt, amíg a bútorok árnyéka egyre hosszabbra nyúlt, végül felkúszott a keleti falon. Kivét főzött és megitta. Próbált belenézni egy újágba, de képtelen volt koncentrálni. Várt, kezét összefonva az ölében, amikor pedig beleunt, bement a haliba és megállt az ajtón kívül. A kilincsen nyugtatta a kezét. Egyszer csak elfordult az ujjai között, és ott állt vele szemben Klára az ajtó másik oldalán. A gyerek elaludt az ágyon, karját a feje fölé tartotta, mint aki megadta magát. Klárának kivörösödött a szeme, a haja lazán lógott a vállára. Pontosan úgy nézett ki, mint Elisabet, amikor András elment hozzá a rue de Sévignére és megpróbálta kicsalogatni a szobájából. Az egyik karjával a melle fölött átfogta a másik vállát, mintha fájna. A léptei órákon át hallatszottak a hálószobában, nyilván a babával sétált.

– Gyere, ülj le velem! – mondta András és kézen fogta. Bevezette a nappaliba, a kanapéhoz, és leült vele, közben egyfolytában fogta a kezét. – Bocsáss meg! – mondta. – Szólnom kellett volna neked. Klára lenézett András kezére, amely rázárult a sajátjára, a másik tenyerét pedig a szeme elé tette. – Elhitettem magammal, hogy vége – mondta. – Idejöttünk és új életet kezdtünk. Nem féltem többé. Legalábbis nem attól féltem, mint amikor elmentem innen. – Pontosan ezt akartam – mondta András. – Hogy ne félj! – Rám kellett volna bíznod, hogy azt tegyem, amit jónak látok – mondta. – Nem veszélyeztettem volna a gyerekünket. Nem próbáltam volna elhagyni az országot, amíg te a munkaszolgálatban vagy. – De hát akkor mit tehettél volna? És mit akarsz tenni most? – El fogunk menni – felelte Klára. – Elmegyünk mind, mielőtt György elveszti mindenét. Még ha a házat nem is tudja megtartani, egyelőre nem nincstelen. Még sok mindent meg lehet menteni. Elmegyünk és beszélünk azzal a Kleinnel, te meg én, megkérjük, hogy szervezze meg az utazásunkat. Meg kell próbálnunk bejutni Palesztinába. Onnan aztán könnyebb lesz kikerülni az Egyesült Államokba. – Eladod a párizsi házat. – Persze – felelte Klára. – Gondold csak el, a bátyám már mennyit vesztett. – De hogyan akadályozzuk meg, hogy továbbra is zsarolják? És ha elmenekülsz, nem fogják kicsikarni belőle a tartózkodási helyed? – Neki is el kell jönnie. El kell adnia mindent, ami még megmaradt, és amilyen gyorsan csak lehet, kijutnia innen. – Hát az anyád? Meg az én szüleim? És Mátyás? Nem mehetünk el, amíg nem tudjuk, mi van vele. Erről már beszéltünk, Klára. Ezt nem tehetjük meg. – Elvisszük a szüleidet. És elintézzünk, hogy Mátyás is megkapja a beutazást, ha időben hazatér. – És ha nem? – Akkor beszélünk Kleinnel, és elintézzük, hogy csatlakozhasson hozzánk, amikor mégis hazakerül. – Ide hallgass. Sok száz ember meghalt, amikor próbált kijutni Palesztinába. – Értem. Akkor is meg kell kísérelnünk. Ha itt maradunk, mindenéből kifosztják a családot. És a végén még a pénzzel sem elégednek meg. András hosszú ideig szótlanul ült: – Tudod, Tibor mit gondol erről. Már régen azt szerette volna, ha elmegyünk. – És te mit gondolsz? – Nem tudom. Nem tudom. Klára mellkasa zihált a blúz leple alatt. – Meg kell értened – mondta -, nem maradhatok itt, nem hagyhatom, hogy így tönkretegyenek minket, vagy a családomat. Akkor sem maradhattam itt. Most sem fogok. András megértette. Persze, hogy tudta ezt Kláráról. Ilyen a természete. György éppen ezért nem mondta el neki. Előbb-utóbb el kell hagyniuk Magyarországot. Eladják a párizsi ingatlant, elmennek Kleinhez, és könyörögnek neki, hogy ezt az utolsó utat még szervezze meg. Még az éjszaka elkezdik tervezgetni, hogyan is lehet megoldani. Ebben a pillanatban azonban nem volt tovább miről beszélni. András

újból kézen fogta Klárát, ő pedig a szemébe nézett. András tudta, hogy Klára érti, miért titkolta el előle az igazságot oly sok hónapon át.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Utazás Keletre A RÁ KÖVETKEZŐ HETEKBEN András próbált megfeledkezni a Strumáról. Próbált nem gondolni azokra a becsapott utasokra, akik ott álltak egy roncs fedélzetén ellátás nélkül és felkészületlenül az utazásra. Próbált nem gondolni rá, milyenek a kilátásai saját menekülésüknek a Dunán át, milyen az, ha állandóan rettegni kell a lelepleződéstől, ha a felesége és gyermeke szenved a víz és ennivaló hiányától, próbált nem gondolni arra, hogy milyen a testvérét és a szüleit maga mögött hagyni Európában. Csak arra akart gondolni, hogy muszáj kijutni, és hogy miképpen lehet megszervezni az utazást. Sürgönyözött Rosennak, beszámolt a megváltozott helyzetükről, és hogy új kényszerek közé kerültek. Két hét múlva légipostán jött a hír, hogy Salhevetnek sikerült hat sürgősségi vízumot – hatot! – szereznie, amely éppen csak elegendő András, Klára, Tibor, Ilana és a két gyerek számára. Ha majd megérkeztek Palesztinába, írta Rosen, könnyebb lesz elintézni, hogy vízumhoz jussanak a többiek is – Mendel Horovitz, aki annyira értékes lenne a Jisuv számára, György, Elza, András szülei meg a család többi tagja. Nem is örvendezhettek a hír fölött, olyan sok volt a tennivaló. Hogy Klára levelet írjon a párizsi ügyvédnek, sürgesse meg az ingatlan értékesítését, András pedig a szüleinek, magyarázza el nekik, hogy mi történt és miért. Aztán pedig felkeresni Kleint. Klára ötlete volt, hogy együtt menjenek, mind a hatan. Úgy gondolta, jobban hajlik majd a segítségre, ha személyesen látja azokat, akiket meg kellene mentenie. Az egyik vasárnap délutánra időzítették a látogatást, ők maguk kimenőruhát vettek fel, a csecsemőket babakocsiba fektették. Klára és Ilana ment elöl, nyári kalapjuk úgy lengedezett egymás felé, mint két harangvirág. András és Tibor követte őket. Lehettek volna bármelyik vasárnapi sétára induló magyar család. Senki ki nem találhatta volna, hogy hiányzik közülük a hetedik, az eltűnt testvér, akinek nyoma veszett Ukrajnában. Senki nem sejthette, hogy illegálisan menekülni készülnek Európából. Klára tárcájában ott lapult a sürgöny az ügyvédtől, amelyben közli, hogy a rue de Sévigné-n található ingatlant kilencvenezer frankért fogják árulni, az eladásból származó pénz átjuttatása ugyan nem könnyű feladat, de talán egy bécsi kapcsolatán keresztül megoldható, aki viszont rendelkezik budapesti összeköttetésekkel is. Semmi nem Klára nevén fog történni, az épület tulajdonjogát már hivatalosan át is írták a nem zsidó ügyvédre, mert a megszállt Franciaországban zsidók ingatlant legálisan már nem is birtokolhattak. Közben persze mindenkit meg kell fizetni, de ha az eladás sikerül, nagyjából hetvenezer frank még így is megmarad. Senki nem tudhatta, aki ránézett Klárára – ahogy vasárnap délután ott sétál a külső Váci úton, kihúzott derékkal, a kalap halványkék árnyéka alatt összeszedett arcvonásaival -, hogy mennyire boldogtalan volt még két napja, amikor feladta a sürgönyt, és a ház eladására utasította az ügyvédjét. Milyen régen volt, amikor Andrással még arról ábrándoztak, hogy valamikor visszatérnek Párizsba és újra felépítik ottani életüket! A lakás és a próbaterem azonban a valóságban még mindig az ő tulajdonát képezte, és kijelöltek a városban egy helyet, amely tizenhét éven keresztül az ő otthonát jelentette. A tulajdon lehetséges színben tüntette fel a

lehetetlent, elhitette velük, hogy még minden megváltozhat, egyszer akár még vissza is térhetnek. Az épület eladása a véglegesség érzését közvetítette. Lemondtak a reménynek erről a forrásáról, hogy finanszírozni tudják a kockázatos utazást egy számukra végképp idegen helyre – az angolok által birtokolt, harcoktól sújtott sivatagi területre. Mégis döntöttek. Megpróbálják. Klára írt tehát az ügyvédnek, arra kérte, továbbítsák az eladásból befolyó összeget a bécsi és budapesti ügynökön keresztül. A Frangepán utcai háznál, ahol úgy tűnt, megállt az idő, ódon hangulat sugárzott még a felhők közt átszűrődő napfényből is, ott találták az udvarban az édes szalmakupacot cibáló, mekegő kecskéket. A héthónapos Tamás elbűvölve bámulta őket. Klárára nézett, mintha azt kérdezné, kell-e félnie. Amikor látta, hogy az anyja mosolyog, megint a kecskék felé fordult és ujjával feléjük bökdösött. – A mi fiaink már városi gyerekek – jegyezte meg Tibor. – Ebben a korban én már ezer kecskét láttam. – Lehet, hogy ők sem lesznek sokáig városi gyerekek – felelte Klára. Otthagyták a kecskéket, és a kikövezett ösvényen a bejárathoz mentek. Tibor bekopogott. Klein nagymama nyitott ajtót, ősz haja eltűnt a kendő alatt, ruhájára pirossal hímzett kötény borult. A konyhából töltött káposzta illata szállt ki. Andrásra, akit kimerített az egész heti munka, hirtelen farkaséhség tört rá. Klein nagymamája beintette őket a világos nappaliba, ahol az idős Klein egy fotelban ült és bádoglavórban a lábát áztatta. Ugyanaz a kifakult karmazsinvörös köpeny volt rajta, mint András és Tibor első látogatásának idején. A hajában ugyanúgy felállt az a néhány pamacs, mintha két szárny akarná magasba repíteni a fejét. Lábai teaillatú gőzbe burkolóztak. Üdvözlésképpen felemelte a kezét. – A férjemet zavarják a bütykei – mondta a felesége. – Máskülönben felkelne és üdvözölné magukat. – Üdvözlöm magukat – toldotta meg az öreg, és ültében udvariasan félig meghajolt. – Foglaljanak helyet! Kleinné a portrékkal szegélyezett folyosón át bement az unokájához. Az idős Klein kínálása ellenére egyikük sem ült le. Inkább vártak, szorosan egymás mellett álltak, és bámészkodtak, nézték a szoba régi bútorait, a rengeteg fotográfiát. András látta, hogy Klára szeme végigpásztázza a kis család – a kisfiú, bizonyára Klein fia, a gyönyörű, titokzatos asszony, a bánatos szemű férfi – képeit. András megint úgy érezte, mintha a házat valami ősrégi veszteség szelleme lengené be. Bizonyára Klára is ezt érzékelte, magához szorította Tamást és a hüvelykujjával megsimította a száját, mintha a tej láthatatlan hártyáját akarná eltávolítani róla. Jött Klein a nagyanyja mögött a folyosón, belépett a nappaliba. Bekukkantott a konyhába, aztán előjött, pislogott a délutáni fényben. András eltűnődött, vajon mióta nem dugta ki az orrát dossziékkal, térképekkel és rádiókkal telezsúfolt szobájából. A szeme körül sötét árny, a haja merev, ráfért volna a mosás. Vászon alsótrikót, meg tintafoltos nadrágot viselt. Mezítláb volt. Az arca borostás. Jól megnézte magának a csoportot, aztán megrázta a fejét. – Nem, mondtam, hogy nem. Szó sem lehet róla! – Hadd főzzek egy teát, amíg beszélgetnek – kiáltott oda Klein nagymamája.

– Nem kell a tea – kiáltott vissza Klein. – Nem beszélgetünk. Már mennek is. Megértették? – De már hallották, hogy a konyhaszekrény ajtaja nyitódik, csukódik, és csorog a víz a teáskanna fémgyomrába. Klein a mennyezet felé emelte a kezét. – Légy udvarias hozzájuk – mondta az öreg Klein az unokájának. – Ha már egyszer idáig elfáradtak. – Lehetetlent kérnek – mondta Klein, Andráshoz és Tiborhoz fordulva. – Lehetetlen, és illegális. Mindannyian börtönbe kerülhetnek, ha egyáltalán életben maradnak. – Ezt már mérlegeltük – mondta Klára. Olyan hangon, amely megkövetelte, hogy Klein ránézzen. – Mégis el akarunk menni. – Képtelenség! – hangzott a válasz. – De hát maga ezzel foglalkozik! – mondta András. – És már korábban is ezt csinálta. Megfizetjük. Van pénzünk rá, hamarosan meglesz. – Ne beszéljen olyan hangosan – intette le Klein. – Nyitva vannak az ablakok. Soha nem lehet tudni, ki hallja. András halkabban tette hozzá: – A helyzetünk tarthatatlanná vált. Azt szeretnénk, hogy szervezze meg az utat, később pedig még a családunk többi tagját is hozza ki. Klein leült a kanapéra, és a két kezébe fogta a fejét. – Keressenek másvalakit, aki segít magukon – mondta. – Miért keresnének másvalakit? – szólt közbe a nagyapa. – Te vagy rá a legalkalmasabb. Klein csalódott hangot préselt ki a torkán. Nagyanyja a konyhai előkészületekkel végezve betolt a szobába egy kis teáskocsit, odaállította a kanapé elé, és kezdte kitölteni ősréginek látszó Herendi csészékbe. – Ha te nem segítesz nekik, nyilván keresnek valaki mást – mondta halk dorgálással a hangjában. Felvetette a fejét, megállt a tea kitöltése közben, és alaposan megnézte Klárát, mintha pöttyös műselyem, ruhájába lenne beleírva a jövője. Elmennek Behrenbohm Pálhoz, ő meg elkergeti őket. Vagy Szászonhoz. Aztán meg Blumhoz. Ha meg az sem sikerül, akkor Speitzer Jánoshoz. És abból tudod, mi lesz. – Kiosztotta a csészéket, cukrot és tejet kínált hozzá, végül magának is kitöltött egy csészével. Klein előbb a nagyanyjára nézett, aztán sorra András, Klára, Tibor, Ilana meg a gyerekek következtek. A tenyerét beletörölte az alsóingébe. Egyedül volt ennyi ember ellen. Feltette a kezét, mint aki elismeri a vereségét. – Ez lesz a halálos ítéletük – mondta. – Kérem, üljenek le és igyák meg a teát – mondta a nagymama. – Miklós, te pedig ne mondj ilyen borzalmas dolgokat! Helyet foglaltak az asztalka körül, megitták a furcsa, füstös teát, amit a nagymama főzött nekik. Olyan íze volt, mint a megperzselt fának, Andrásnak az őszt juttatta eszébe. Lehalkított hangon beszélgetni kezdtek a részletekről. Klein egyik barátjával intézné a szállítást, akinek van egy uszálya. Hogyan rejtenék el a családokat a rakodótérben, két ügyesen kialakított kabinban, elő kell készíteni a tejbe kevert altatót, hogy a gyerekek ne sírjanak, kétheti tartalék élelmet kell csomagolniuk maguknak, mert a rendesen néhány napos út háború idején jócskán elhúzódhat.

Kleinnek meg kell érdeklődnie, mikor indul hajó Romániából, meg hogy hol és hogyan tudnak felszállni rá. Ha minden a legjobban megy, akkor is beletelhet egy-két hónapba, amíg sikerül megszerveznie az utazást. Ő, Klein, nem olyan szélhámos, mint Speitzer János. Nem foglal helyet nekik olyan hajóra, amelyik nem biztonságos, és nem mondja, hogy kevesebb étel vigyenek magukkal, hogy aztán ott embertelen áron kelljen megvásárolniuk az ő barátaitól. Nem bízza rá őket olyan legénységre, akik ellopják a csomagjaikat, vagy nem engedik, hogy veszély esetén, ha orvosra van szükségük, partra szálljanak. Az út sikerével vagy biztonságosságával kapcsolatban sem áltatja őket. Bármelyik ponton kudarcba fulladhat a dolog. Ezt meg kell érteniük. Amikor Klein befejezte a mondandóját, hátradőlt a kanapén és a mellkasát kezdte vakargatni az alsótrikó alatt. – Hát így megy ez – mondta. – Nehéz, veszélyes utazás. Nincs semmiféle garancia. Klára előredőlt a székben és letette csészéjét a kisasztalra. – Nincs garancia – mondta. – De legalább van valamennyi esélyünk. – Az esélyeikkel kapcsolatban nem bocsátkozom spekulációkba – felelte Klein. – De ha ennek ellenére igényt tartanak a szolgálataimra, hajlandó vagyok elvégezni a munkát. Egymásra néztek; András Klárával, Tibor Ilanával. Készen álltak. Pontosan ebben reménykedtek. – Mindenképpen – mondta Tibor. – Vállalunk minden kockázatot. A férfiak kezet ráztak, és megbeszélték, hogy egy hét múlva megint találkoznak. Klein meghajolt a hölgyek felé, és a folyosón át visszavonult. Hallották, hogy szobájának az ajtaja kinyílik és becsapódik. András úgy képzelte, Klein most az egyik dobozból elővesz egy új papírdossziét, és a vignettára felírja a család nevét. Erre a gondolatra hirtelen pánik tört rá. Milyen rengeteg dosszié! Egész hegyek, az ágyon, az asztalon, a kisszekrényen. Mi történhetett azzal a sok emberrel? Vajon hányan juthattak el közülük Palesztinába? Másnap este Klára elment a bátyjához és bocsánatot kért tőle. Andrással együtt sétáltak át a Benczúr utcába, maguk előtt tolva a babakocsit. György dolgozószobájában Klára két tenyere közé fogta a bátyja kezét, kérte, bocsásson meg neki, értse meg, mennyire megdöbbent abban a pillanatban, és nem tudta felfogni mindazt, amit érte tett. Rettenetes gondolat volt, hogy a vagyonából annyit elvesztett miatta. Elmondta neki, hogy utasítást adott párizsi házának értékesítésére, és amint hozzájut a pénzéhez, elkezdi törleszteni az adósságát. – Nem vagy az adósom – felelte György. – Ami az enyém, az a tiéd is. Tulajdonom nagy része mindenesetre apám vagyonából származik. Egyelőre amúgy sincs túl sok értelme, hogy pénzt adj a kezembe. Zsarolóink úgyis megtalálnák a módját, hogy kicsikarják tőlünk. – De hát akkor mit tehetek? – kérdezte Klára, könnyeivel küszködve. – Hogyan tudlak kárpótolni? – Ha megbocsátasz, amiért a nevedben és tudtod nélkül intézkedtem. És talán megkéred a férjed, hogy ne haragudjon rám, amiért arra kértem, hogy tartson titkot előtted.

– Természetesen meg fogom – felelte Klára, András pedig azt mondta, hogy ez már meg is történt. Mindenki egyetértett abban, hogy György a legjobbat tette Klára érdekében, György pedig kifejezte abbéli reményét, hogy a fia is bocsánatot fog kérni Klárától meg Andrástól. Ám, ahogy ezt mondta, a hangja lehalkult és megbicsaklott. – Mi az? – kérdezte Klára. – Mi történt? – Megint behívót kapott – felelte György. – És ezúttal be is kell vonulnia. Már nem tehetünk ellene semmit. Felajánlottuk a ház eladásából származó bevétel bizonyos százalékát, de nem pénzt akarnak. Példát akarnak statuálni az ilyen fiatalemberekkel, mint József. – Ó, szegény György! – mondta Klára. Andrásnak elállt a szava. Semmivel sem tudta inkább elképzelni Haász Józsefet a munkaszolgálatban, mint ha egy reggel az Óbudáról Szentendrére tartó buszon Horthy Miklóst látná, hátán rongyos kabáttal, kezében étekhordóval. Első érzése az elégtételé volt. Miért ne kellene Józsefnek is bevonulnia, ha egyszer ő már két évet lehúzott, és még mindig munkaszolgálatos? György fájdalmas arckifejezése azonban észhez térítette. Akárki is ez a József, mégiscsak György fia. – A fiam nevelésével nem végeztem túl jó munkát – mondta György, az ablak felé fordulva. – Mindent megadtam neki, amit csak akart, és megpróbáltam mindentől megóvni. Túl sokat adtam neki. Túlságosan védtem. A végén úgy képzelte, hogy az egész világnak a lába elé kellene borulnia. Kényelmesen él budai lakásában, miközben mások helyette bevonulnak. Most a maga eszéből és erejéből kell boldogulnia, mint bárki másnak. Remélem, mindkettő helyén lesz neki. – Talán el lehet érni, hogy egy közeli századba osszák be – jegyezte meg András. – Ez nem rajta múlik – felelte György. – Oda küldik majd, ahova ők akarják. – Írhatok Márton tábornoknak. – Ezzel nem tartozol Józsefnek – mondta György. – Nem egyszer segített rajtam Párizsban. György lassan bólintott: – Tud nagylelkű is lenni, ha úgy tartja kedve. – András írni fog a tábornoknak – szólt közbe Klára. – És akkor talán József is eljön velünk Palesztinába. – Palesztinába? – kérdezte György. – Csak nem Palesztinába készültök? – De igen – felelte Klára. – Nincs más választásunk. – Drágám, Palesztinába nem lehet kijutni! Klára elmesélt mindent Kleinről. Miközben beszélt, György tekintete egyre jobban elkomorult. – Hát nem érted? – kiáltott fel. – Ezért fizettem az Igazságügy-minisztériumnak! Ezért adtam el a festményeket, szőnyegeket, bútorokat! Ezért adom el a házat! Hogy ne kelljen neked ilyen őrültséget megkockáztatni. – Az lenne az őrültség, ha minden megmaradt javunkat eltékozolnánk – mondta Klára. György András felé fordult: – Kérlek, mondd meg neki, hogy te nem járulsz hozzá ehhez a vad elképzeléshez! – A bátyám szemtanúja volt az újvidéki vérengzésnek. Azt gondolja, itt is megtörténhet ugyanez, vagy valami még rosszabb.

György visszasüppedt a fotelba, arcát elöntötte a vér. Odakintről egy katonazenekar hallatszott, dobpergés és rezesbanda. Nyilván a Hősök terére vonulnak az Andrássy úton. – Mi lesz velünk? – kérdezte erőtlenül. – Mi lesz, ha rájönnek, hogy elmentél? Mit gondolsz, kit fognak kihallgatni? Kit szednek elő, amiért menekülésre biztatott? – Neked is ki kell jönnöd hozzánk, Palesztinába – mondta Klára. György megrázta a fejét: – Lehetetlen. Öreg vagyok már ahhoz, hogy új életet kezdjek. – Mi más választásod van? – kérdezte Klára. – Elvették mindened, a vagyonod, az otthonod. Most a fiad is kell nekik. – Ábrándozol – felelte György. – Jó lenne, ha megbeszélnéd Elzával. Év végére téged is be fognak hívni munkaszolgálatra. Elza és anyánk egyedül marad itt. György a hüvelykujjával megérintette határidőnaplójának szélét. Egy köteg dokumentum hevert előtte, indigóval nyomtatott fényes kartonlapokon. – Látod ezt? – kérdezte. – Ezek a dokumentumok ruházzák át a ház tulajdonjogát az új tulajdonosra. – Ki lesz az? – kérdezte Klára. – Az igazságügy-miniszter fia. Mint hallottam, most szülte meg a hatodik fiukat a felesége. – Isten ments! – felelte Klára. – Az egész ház a feje tetejére áll! – És ti hol fogtok lakni? – kérdezte András. – Az Andrássy út elején találtam egy lakást – elég elegáns, legalábbis valamikor az volt. A papírok szerint elvihetjük a maradék bútorainkat is. – Karjával körbeintett a lecsupaszított szobán. – Kérlek, beszélj Elzával! – esedezett Klára. – Hat gyerek ebben a házban! – mondta György és felsóhajtott. – Micsoda szörnyűség! Márton tábornok gyorsan és megértően reagált, de nem volt illetékes a kérdésben. Annyit tudott elérni, hogy Józsefet a 79/6-osba osszák be. Amikor a válasz megjött, András úgy érezte, mintha személyesen őt büntették volna. Ezt érdemelte, amiért először örült József behívójának. Most már reggelenként József is ott állt az óbudai buszmegállóban, makulátlan egyenruhájában és gyűretlen katonasapkájában úgy nézett ki, mintha legalábbis tiszt volna. András és Mendel brigádjába osztották be, ugyanúgy a tehervagonokat kellett megraknia, mint a többi behívottnak. Az első héten minden adandó alkalommal úgy bámult Andrásra, mintha ő tehetne mindenről, mintha kezén-lábán az összes vízhólyag, a hátfájás, a hámló leégés mind az ő bűne lenne. A munkafelügyelő becsmérelte a puhánysága és tespedtsége miatt, amikor pedig tiltakozott, Faragó lerúgta a földre és arcon köpte. Attól kezdve aztán szó nélkül végezte a munkáját. Június után eljött a július, véget ért a szárazság. Délutánonként megnyílt az ég és édes esőcseppek zúdultak a szentendrei teherpályaudvar jellegtelen területére. A pályaudvar sárga téglái sötétbarnára áztak. A folyón túl a dombokon a fák, amelyek eddig mozdulatlanul álltak a porban, most széttárták ágaikat a zúgó szélbe. A vasúti talpfák közt gyomok és vadvirágok sarjadtak, egyik reggel pedig apró varangyok

hada szállta meg Szentendrét. Mindenütt láb alatt voltak ezek az isten tudja, honnan odakerült, pénzérme nagyságú, zellerszínű teremtmények, akik eszeveszetten igyekeztek a folyó felé. Két napon át káromkodásra meg balettezésre kényszerítették a munkaszolgálatosokat, aztán egyszerre mind eltűntek, ugyanolyan rejtélyesen, ahogy felbukkantak. András kisfiú korában rajongott ezért az évszakért, ilyenkor lehetett fürödni a malomtóban, száráról enni a napon felforrósodott epret, elbújni a magasra nőtt fűben és nézni a hangyák szapora nyüzsgését. Most nem volt más, csak a teherpályaudvar lassú robotja, és a menekülés reménye. Esténként, az otthon töltött néhány órában alvó fiacskáját tartotta, miközben Klára felolvasott neki Bialik, Brenner vagy Hertzl írásaiból, Palesztináról meg a telepesek által megvalósított csodálatos átalakulásról szóló leírásokból. Lelki szemei előtt látni kezdte, hogy a családja letelepedett a narancsfák és méhek közt, messze lent csillog a tenger bronzvörös pajzsa, kisfia magasra nőtt a sós aromájú levegőben. Próbált nem megragadni az utazás elkerülhetetlen nehézségeinél. A nehézségek nem voltak ismeretlenek számára, ahogy Klára számára sem. Még a szülei is egyetértettek velük, pedig ők egész házasságuk alatt nem tettek meg akkora távolságot, mint nemrégen, amikor Debrecenbe költöztek. Vállalják az utazást, ha majd lehetséges, és ha ők is megkaphatják a beutazó vízumot, mert arról hallani sem akartak, hogy egy kontinens meg egy tenger válassza el őket a gyermekeiktől és az unokáiktól. Amikor beállt az aszály, az utazás körvonalai is kezdtek kirajzolódni. Klein már tudta, hogy a Szabó nevű uszálykapitány viszi őket egészen a román határig, onnan pedig az Ivanescu nevű másik egészen Contanzáig. Gedalja néven helyet foglalt számukra a Trasnet nevű, menekültek csempészésére átalakított halászhajó fedélzetén. Fel kell készülniük rá, hogy zsúfoltság lesz, éhezés, hőség, kiszáradás, tengeribetegség, esetleg többnapos vesztegelés a török kikötők előtt, ahol nem kockáztathatják meg a partraszállást, és hogy a feltétlen szükségesnél többet nem vihetnek magukkal. Örülhetnek, hogy nyáron vállalkoztak az útra, amikor viszonylag nyugodt a tenger. A Boszporuszon Isztambul előtt fognak elhaladni, majd a Márvány-tengeren át ki az Égei-tengerre, onnan kihajóznak a Földközi tengerre, és ha sikerül elkerülni a parti őrség hajóit meg a tengeralattjárókat, három nap múlva partot érhetnek Haifában. Indulástól megérkezésig az út két hetet vesz igénybe, ha minden jól halad. Augusztus másodikán indulnak. Klárának volt egy régimódi, fakeretes falinaptára, amelyre cseresznyeágon ülő kék madár volt ráfestve. Három parányi ablakban jelent meg a dátum, hónap és nap. András minden reggel elforgatta a kis kerekeket, mielőtt elindult a szentendrei teherpályaudvarra. Végig július mennydörgős-záporesős napjain, egy számjegyűeken, két számjegyűeken, miközben haladtak előre az utazás előkészületei. Összegyűjtötték a ruhákat, ki-be pakolták a bakancsokat, kalapokat, bőröndöket, amíg megtalálták a legtakarékosabb elrendezést. Vasárnap délutánonként együtt járták a várost, igyekeztek az agyukba tömni mindenfélét, amit meg akartak őrizni az emlékezetükben: a Margit-szigeti levegő zöldes páráját, az áthaladó autók dübörgésétől remegő Lánchidat, a Városligetben a frissen kaszált fű és a kénes melegvíz-források szagát, a korcsolyázótó száraz betonteknőjét, a hosszú, szürke dunai rakpartokat, amelyeket András már egy örökkévalósággal azelőtt bejárt a bátyjával, amikor befejezték a gimnáziumot és beköltöztek a Hársfa utcai szobába. Ott volt a zsinagóga, ahol Klárával az esküvőjüket tartották, a kórház, ahol a

gyerekük született, a világos kis balettstúdió, ahol Klára a privát növendékeit tanította. Saját Nefelejcs utcai lakásuk, ahol először éltek együtt. Aztán azok az elátkozott helyek, amelyeket búcsúképpen nem kerestek fel: a Benczúr utcai ház, amely most üresen állt az igazságügy-miniszter fiának érkezésére várva, az Operaház, a kongó folyosóival, előtte az utcán az a járdarészlet, ahol réges-régen az a szörnyű eset történt. Az egyik vasárnap, két héttel augusztus másodika előtt András egyedül ment el Kleinhez. Megérkezett Palesztinából a beutazó vízumokat tartalmazó csomag. Már csak ez hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a dossziéjuk, a Brit Belügyminisztérium pecsétjével és a Jisuv Dávid-csillagos bélyegével ellátott ropogós fehér dokumentumok paksamétája. Klein másolatokat készít róluk, és magánál tartja őket, arra az esetre, ha az eredetivel bármi történne. Amikor András odaért, Klein nagyapja éppen az udvaron etette a kecskéket. A kalapjához emelte a kezét. – Hamarosan indulnak – mondta. – Még tizennégy nap. – Tudtam, hogy a fiú elintéz mindent. – Úgy látszik, van hozzá tehetsége. – Ilyen a mi fiunk. Amilyen az apja volt, szövi-szövi a terveket, játszadozik a berendezéseivel, aztán véghez is viszi a dolgokat. Az apja feltaláló volt, mindenki ismerné a nevét, ha megérte volna. – És elmondta, hogy Klein szülei influenzában meghaltak, amikor ő még rövidnadrágos kisfiú volt, az a férfi meg asszony a képen, ahogy András már ki is találta. Más gyereket összetört volna ez a veszteség, de Miklóst nem. Az iskolában mindig jelest kapott, különösen a humán tárgyakból, és belőle is afféle feltaláló lett; ahol hiányzott valaminek a lehetősége, ő megteremtette. – Micsoda szerencse, hogy rátaláltunk! – jegyezte meg András. – Legyen továbbra is szerencséjük – mondta a nagyapa. Kettőt köpött, és lekopogta a kecskeól keresztgerendáján. – Bárcsak semmi különleges nem történne a palesztinai útjukon, a nagy fáradságon kívül! András megemelte a sapkáját az öreg Klein felé, és a kövezett ösvényen a bejárat felé indult. Klein nagymama ott volt a nappaliban. A karosszékben üldögélt, ölében a hímzőrámával. Az apró arany keresztöltésekkel kihímzett minta fonott kalácsot ábrázolt és a Sábát szót héber betűkkel. – Az asztalukra, a Szentföldön – mondta. – Ó, nem – felelte András. – Túl jó ez nekünk. – Az ezerszer átpakolt bőröndjeikre gondolt, ahova már az égvilágon semmi nem férne be. De Klein nagymama átlátott a szitán: – A felesége majd belevarrja a nyári felöltője bélésébe – mondta. – Szerencsét hoz, varázserő van benne! És a nagymama megmutatta a barchesz sarkába keresztöltéssel belehímzett két apró héber betűt. – A tizennyolcas szám. Cháj. Vagyis: élet. András hálásan bólintott. – Nagyon kedves magától! – mondta. – Nagyon sokat segített nekünk. – A gyerek már várja magát a benti szobában. Menjen be! Odabent a dossziékkal telezsúfolt kuckóban Klein az ágyon ült ing nélkül, összevissza kócolt hajjal, mellette a takarón egy kibelezett rádió. Ha az első találkozásukkor borzasnak és rossz szagúnak látták, most, menekülésük egy hónapos tervezgetése után olyannak tűnt, mint aki egyre inkább valami történelem előtti

létezés felé tart. Feketén, bozontosan szőtte be arcát a szakálla. András nem is emlékezett, mikor látta utoljára ingben. A szaga a kárpátaljai barakkokat idézte. Ha az ablak nincs nyitva, és nem fuj be rajta a szellő, meglebbentve az irathalmok legfelső lapjait, senki nem bírta volna ki ott sokáig. És mégis, ott az asztalon üresen maradt egy rész, ropogós, nyitott dosszié hevert rajta, az egyik oldalára tűzve a kódolt útiterv, a másikon vastag kötegben az utasítások. A címkén a fedőnevük, Gedalja. András kezében pedig az utolsó darab, az a dokumentumköteg, amellyel minden összeállt, az egész illegális utazás egyetlen törvényes eleme. Mielőtt megtervezték ezt a menekülést, soha nem gondolta volna, milyen kacskaringós út vezet a kivándorlástól a bevándorlásig. Klein az övébe dugott egy kisebb csavarhúzót, és felvont szemöldökkel ránézett Andrásra. András az ölébe fektette a dokumentumokat. – Ez eredeti – mondta Klein, miközben megtapogatta a brit pecsét kidomborodó felszínét. Karikás szemével András szemébe nézett. – Hát akkor megvan. Készen vannak. – Nem beszéltünk még a pénzről. – Dehogynem! – Klein a dossziéért nyúlt, és kivett belőle egy számlatömbből kitépett lapot, amelyen számoszlopok álltak az ő balra dőlt írásával. A hamis papírok ára, arra az esetre, ha azonosítanák őket. Az uszály meg a halászhajó kapitányának bére, az üzemanyag rájuk eső hányada, az ennivaló és az ivóvíz ára, a megvesztegetésre szánt külön pénz, a kikötői díjak, vámok, a külön biztosítás ára, miután a Földközi tengeren az elmúlt hónapokban annyi hajót megtorpedóztak. Mindent személyesen kell fizetni, egymás után, menet közben. – Ezzel végeztünk – mondta Klein. – A maga bérére gondoltam – felelte András. – Arról nem beszéltünk. Klein haragosan összevonta a szemöldökét: – Ne sértsen meg! – Eszem ágában sincs sértegetni. – Úgy nézek én ki, mint akinek bármire szüksége van? – Ingre – felelte András. – Fürdőre. Talán egy új rádióra. – Nem fogadok el pénzt maguktól. – De hát ez képtelenség! – Akkor sem! – Talán nem magának. Akkor fogadja el a nagyszüleinek! – Nekik is megvan mindenük. – Ne legyen bolond! – mondta András. – Tudunk adni kétezret. Gondolja csak el, mennyit jelenthet az! – Kétezer, ötezer, százezer, mit számít nekem! Ezt a munkát nem pénzért csinálom, hát nem érti? Ha fizetni akar, Behrenbohmhoz vagy Speitzerhez kellett volna mennie. Én nem pénzért kínálom a szolgálataimat! – Ha nem kell pénz, akkor mire vágyik? Klein megvonta a vállát: – Azt akarom, hogy ez sikerüljön. Utána pedig meg akarom csinálni másvalakinek, majd megint másnak, amíg meg nem állítanak. – Nem ezt mondta, amikor először találkoztunk. – A Struma után megijedtem – felelte Klein. – Most már nem félek. – Miért nem? Vállat vont. – Romlott a helyzet. Most már luxusnak tűnik a bénító félelem.

– Mi lenne, ha maga is el akarna menni? A barátom segíthet vízumhoz jutni. – Tudom. Ez jó. Megjegyzem. – Megjegyzi? Ennyi az egész? Klein bólintott, és övéből megint előhúzta a csavarhúzót: – Ha megbocsát, ma még van munkám. Mi befejeztük, hacsak nem értesítem. Két hét múlva indulnak. – Lehajolt a rádióhoz, meglazított rajta egy csavart és odaerősítette a rézhuzalt. – Tehát? – kérdezte András. – Kész? – Kész – felelte Klein. – Én nem vagyok szentimentális ember. Ha hosszan akar búcsúzkodni, forduljon a nagyanyámhoz! De Klein nagymamája elszunyókált a karosszékben. Végzett a barchesztakaró hímzésével, beletekerte egy darab csomagolópapírba, egy kis kártyára felírta András és Klára nevét, amit gombostűvel rátűzött a papírra. András a füléhez hajolt és köszönetet rebegett, de az asszony nem ébredt fel rá. A kecskék viszont megtették a maguk észrevételeit az udvaron. Klein szobájából dörmögő hangon káromkodás hallatszott ki, meg az elhajított szerszám koppanása. András a hóna alá vette a csomagot és hangtalanul távozott. Elérkezett az utazás előtti hét. András Mendellel elkészítette a Görbe sín utolsó illusztrált számát, bár András megígértette Mendellel, hogy ő folytatja, amíg neki is el nem intézik a vízumot. Az újság hamis interjút közölt egy magyar szexszimbólummal, keresztrejtvényt, amelyben a bekarikázott betűk Varsádi Károly őrnagy nevét adták ki, és egy optimista gazdasági rovatot „Feketepiaci áttekintés” címmel, amelynek minden mutatója a jól jövedelmező szállítmányok szakadatlan folytatódását jelezte. „Hitler levelesládája”, amely a lap állandó rovatává vált, ezen a héten egyetlen levelet hozott le: KEDVES HITLER, meddig tart ez az időjárás? Üdvözlettel, Napszúrásos KEDVES NAPSZÚRÁSOS, akkor lesz vége, ha én azt mondom, a fene egye meg! Egy perccel sem korábban. Heil, a fene egye meg! Hitler. A héten András szülei feljöttek Budapestre, hogy indulás előtt még egyszer utoljára lássák a gyerekeiket és unokáikat. Vacsorázni mentek a Haász család új rezidenciájára. Magas mennyezetű lakás volt, málló gipsz mennyezetrózsákkal, jellegzetes halszálkamintás parkettával. András rádöbbent, majdnem öt év telt el azóta, hogy a parkettákról tanult az École Spéciale-ban. Öt éve biflázta be, hogy a vázlatfüzetébe másolt minták közül melyikhez milyen fa való. Most itt állt a lakásban, megrendült szüleivel, szeretetre méltó és energikus feleségével, csecsemő kisfiával, és arra készült, hogy mindenestül búcsút mond Európának. A lakásnak építészeti jellegzetességei is csak arra emlékeztették, mi mindent fog maga mögött hagyni. Megérkezett a bátyja Ilanával, aki a karjában hozta alvó kisfiukat. Egymás mellett leültek a kanapéra, József mellettük gubbasztott az aranyozott széken, és anyja cigarettáját szívta. Apja egy kicsiny zsoltároskönyvet lapozgatott, és bejelölt néhányat a fiának, hogy útközben ismételgesse. Az idősebbik Haászné beszélgetni kezdett András anyjával, aki megtudta, hogy a saját nővére ismerte a Haász család Konyártól nem messzire, Kabán élő ágát. György is megérkezett a munkából,

verítéktől átázott ingben, András anyját megcsókolta és kezet rázott az apjával. Haász Elza mindenkit bekísért az ebédlőbe, kérte, foglaljanak helyet az asztalnál. A szobát úgy feldíszítették, mintha rendezvényre készültek volna. Karcsú gyertyák álltak az ezüstkandeláberben, kék üvegtálban rózsacsokor, sárgás borral teli kancsók, aranyozott szegélyű, festett madármintás tányérok. András apja elmondta a kenyéráldást és előlépett az ismerős komor inas, hogy megtöltse a tányérokat. A beszélgetés eleinte közönséges kérdésekről folyt, ingadozik a faanyag ára, korai őszt jósol a kalendárium, botrányos kapcsolatokra derült fény bizonyos parlamenti képviselők és több akkori filmcsillag között. Aztán óhatatlanul a háborúra terelődött a szó. A reggeli lapok arról számoltak be, hogy a német tengeralattjárók azon a nyáron több millió tonnányi angol és amerikai szállítmányt süllyesztettek el, csak júliusban hétszázezer tonnánál is többet. De Oroszországból sem érkeztek jó hírek. A második magyar hadsereg, miután Voronyezsnél július elején véres csatát vívott, most a 6. német hadsereg nyomában Sztálingrád felé vonul. A 2. magyar hadsereg már eddig is nagy árat fizetett szövetségese támogatásáért. Elvesztette több mint kilencszáz tisztjét és húszezer katonáját, olvasta György. Senki nem mondta ki, ami a fejében motoszkált: hogy ha a 2. magyar hadsereg nehéz helyzetbe kerül, a hozzá rendelt ötvenezer fős, szinte kizárólag zsidókból álló munkaszolgálatos zászlóaljak nyilván még sokkal rosszabbul fognak járni. Odalent az utcáról, mintegy felüdülésképpen, felhallatszott a villamos aranyhangú csengettyűje. Az út menti házak faláról felerősítve verődött vissza ez a jellegzetes budapesti hang. András önkéntelenül az öt évvel ezelőtti másik elindulására gondolt, amely Budapestről Párizsba, Klárához vezette. Az az út, amely most állt előtte, sokkal kétségbeejtőbb volt, de különös módon kevésbé félelmetes. Az ismeretlentől való rettegését Klára és Tibor jelenléte enyhítette. Az út végén pedig ott lesz Rosen, Salhevet, az örömmel végzett kemény munka kilátása, meg a szabadság addig ismeretlen válfajának ígérete. Néhány hónapon belül csatlakozhat hozzájuk Horovitz Mendel, nem sokkal utána pedig András szülei is. Palesztinában a kisfiának soha nem kell majd sárga karszalagot viselnie, sem pedig rettegésben élnie a szomszédok miatt. Ő maga is befejezheti építészeti tanulmányait. Nem tehetett róla, csak bizonyos szánalmat tudott érezni Haász József iránt, aki itt marad Budapesten, és egyedül küszködik a 79/6-os munkaszolgálatos században. – El kellene jönnöd Palesztinába velünk, Haász – mondta. Ezzel a közel-keleti útjával már Józsefhez képest is világlátott ember lesz, ami nem kis elégedettséggel töltötte el. – Nem hinném, hogy az jó lenne neked – felelte József. – Borzalmas útitárs vagyok. Tengeribetegségem lenne. Folyton panaszkodnék. És ez még csak a kezdet. Palesztinában semmire sem lehetne használni. Nem tudok fát ültetni, házat tervezni. Másrészt anyám sem szívesen mondana le rólam, igaz, anya? Haászné András anyjára nézett, majd a tányérjába bámult. – Talán még meggondolod magad – mondta. – És eljössz velünk, ha mi is megyünk. – De kérlek szépen, anyám! – kiáltott fel József. – Meddig akarod még áltatni magad? Te nem fogsz elmenni Palesztinába. Még a Balatonon sem vagy hajlandó hajóra szállni.

– Senki nem áltatja magát – felelte az anyja. – Apáddal együtt el akarunk menni, amint megérkezik a vízumunk. Itt biztos, hogy nem maradhatunk. – Nagymama! – szólt József a nagyanyjához. – Mondd meg anyámnak, hogy elment az esze! – Eszem ágában sincs – felelte az idősebbik Haászné. – Én magam is el akarok menni. Mindig szerettem volna megnézni a Szentföldet. – Hát nézd meg! De ne akarj ott élni! Mi magyarok vagyunk, nem sivatagi beduinok! – Mi is törzsi nép voltunk, mielőtt magyarok lettünk volna – szólt közbe Tibor. – Ezt sose feledd! – Bocsánat, doktor úr! – Szerette „doktor úrnak” nevezni Tibort, ahogy Andrást „bácsikámnak”. – Azelőtt pedig gyűjtögető-vadászó életmódot folytattunk Afrikában. Úgyhogy a Szentföldet akár át is ugorhatjuk, és mehetünk vissza egyenest Kongó legsötétebb zugába. – József! – szólt rá az apja. – Ezer bocsánat, apám! Jobb, ha meg sem szólalok. Csak, tudod, nehéz egyedül épeszűnek maradni ebben az őrültekházában. Béla mocorogni kezdett a finom székben, érezte, hogy lehúzza a vállát a városi öltönye. Azt gondolta, legszívesebben vállon ragadná a fiatalabbik Haászt, és jól megrázná. Nem értette, hogyan nyilatkozhat ez a fiú ilyen nyeglén arról, ami hamarosan Andrással, Tiborral, a feleségeikkel meg a kisfiaikkal történik. Ha az ő valamelyik fia beszélne így, Béla felkelne a székéből és jól leteremtené, akár a vendégek előtt is. De hát ő soha nem nevelte volna ilyennek a fiát. Sem ő, sem pedig Flóra. Aki most megfogta a csuklóját, mintha értené, mi dúl a lelkében. Bélát nem is lepte meg, hogy érti. Mindenki láthatta, hogy a fiú tűrhetetlenül viselkedik. Legalább Klára anyja szigorúan beszél vele. Béla az asztal fölött ránézett a komoly, szürke szemű asszonyra, aki egyszer már elveszítette és visszakapta a gyermekét, és most sztoikus nyugalommal viseli, hogy hamarosan megint el fogja veszíteni. Ők finom embert neveltek a gyermekeikből, ez az asszony is, akárcsak Béla meg Flóra. Nem is csodálkozott már, hogy András és Klára egymásra talált, tudta, hogy mind a kettőt ugyanabból a fából faragták, akármilyen fényűzésben nevelkedett is az a lány gyerekkorában. Ott ült nyugodtan, karján a csecsemővel, mintha csak egy vidéki kirándulásra készülne, nem pedig le a veszélyekkel teli folyón, át a torpedóktól hemzsegő tengeren. Saját lelkére kötötte, hogy jegyezze meg ezt kiegyensúlyozott tekintetet, ezt a sugárzó nyugalmat az előttük álló napokra és hetekre. Jó lesz visszaemlékezni rá. Az a hét, az utolsó, amelyet Budapesten töltöttek, a nyár legforróbb hete volt. Csütörtökön a szentendrei buszban már reggel hatkor fullasztó hőség uralkodott. Az ilyenre mondta András édesanyja, hogy gombás idő. Nyirkos szél suhant végig a Duna fölött. Madarak nyüzsögtek a kavargó párás levegőben, a túlparti fák meglebbentették levelük fehér fonákját. Úgy tűnt, Szentendrén a parancsnoki állomány egész héten magán kívül volt. Ugyanazok a munkafelügyelők, akik a valamivel lazább munkatempóra mindeddig rá se rántottak, most kezdték agyonhajszolni az embereiket. A türelmetlenség úgy elharapózott az egész táborban, mint valami kórság. A tiszti irodákban egymást érték a viták Varsádi őrnagy és a

feketepiaci átvizsgálok között, ennek következtében aztán Varsádi ritkán látott dührohamot zúdított a helyetteseire, a helyettesei gyalázatosan viselkedtek az őrökkel és munkafelügyelőkkel, a munkafelügyelők pedig káromkodtak a munkaszolgálatosokkal, beléjük rugdostak, kétrét hajtott csomagolókötelekkel csapdostak a hátukra. Aznap reggel munkakezdés előtt ellenőrzésre kellett felsorakozni. Az embereknek jó előre megmondták, hogy az egyenruhájuknak meg a felszerelésüknek kifogástalanul kell kinéznie. Hét órától kezdve vigyázzban kellett állniuk a vágányok mellett, végeérhetetlennek tűnő ideig. Eleredt az eső is, kövér cseppek záporoztak rájuk és eláztatták a ruhájukat. A várakozásnak nem akart vége szakadni, a sorok között fel-alá masírozó őrök éppúgy unták a dolgot, mint azok, akikre felvigyáztak. – Micsoda időpocséklás – nyögte József. – Mért nem engednek inkább haza? – Bizony, bizony! – mondta Mendel. – Eresszenek már el! – Csönd legyen ott, maguk ketten! – kiáltott oda egy őr. András az alacsony téglaépületre függesztette a szemét, amelyben Varsádi irodája volt. A bepárásodott ablakon át ki tudta venni a főparancsnok alakját, aki telefonkagylót szorított a füléhez. András előre-hátra ringatózott a talpán, sarkáról a lábujjára gördült, és figyelte, hogyan szánt végig az eső az előtte álló ember hátán. Agyában végigpörgette az elkövetkező néhány nap feladatait. Befejezni a csomagolást, újból ellenőrizni a ruhák és felszerelések listáját, összekötözni és lezárni a bőröndöket, elindulás a Nefelejcs utcai lakásukból, találkozás éjfélkor Tiborékkal, elsétálni az Erzsébet híd fölött odáig, ahol az uszály várakozik rájuk, elhelyezkedni a nyirkos, sötét búvóhelyen, és ott kuporogni, miközben az uszály felveszi a folyó sodrását. Lélekben már ott volt, olyan erősen fogva tartotta az a dunai uszály, hogy eleinte meg sem hallotta a teherautók dübörgését az úton. A szegycsontjában érezte ugyan a remegést, de azt gondolta, újabb mennydörgés. Ám a dübörgés csak folytatódott, sőt egyre erősödött, és amikor végül felnézett, hat teherautóból álló konvojt látott, tele magyar katonákkal. A teherautók bedübörögtek a szentendrei teherpályaudvar kapuján, kerekük felverte a port az esőtől nedves útburkolat alól. Aztán leparkoltak a vágányok és a tiszti épület között húzódó csupasz földön. A platón ülő katonáknál szuronyos puskák voltak. András még a szuronyok megvillanó pengéjét is látta a vászonponyvák sivár, olajzöld hátterében. Amint a teherautók megálltak, a katonák leugráltak a sáros salakra, fegyverüket lazán az oldaluknál tartották. Az első teherautóból a tisztek bementek az alacsony téglaépületbe, az ajtó becsapódott mögöttük. A munkaszolgálatosok bámulták a katonákat. Volt belőlük legalább ötven. Amíg a tisztek bent időztek az irodában, a katonák a teherautóknak támasztották puskáikat és rágyújtottak. Egyikük egy pakli magyar kártyát húzott elő, és osztott. Ultiztak. A másik csoport egy újság körül csoportosult, az egyik katona hangosan olvasta a főcímeket. – Mi folyik ott? – kérdezte az András mellett álló magas, kopasz férfi, akit Elefántcsonttoronynak becéztek. A történelem professzora volt az egyetemen, őt is, mint Novák Zoltánt csak azért hívták be munkaszolgálatra, hogy a zsidó szellemi elit kvótáját is kitöltsék. Még újonc volt a munkaszolgálatban, nem sikerült tiltakozás nélkül elfogadnia az összes titokzatos és ellentmondó szabályt. – Fogalmam sincs – felelte András. – Majd kiderül.

– Csönd legyen a sorban! – ordította az őr. A várakozás folytatódott. Néhány őr odasomfordált a katonákhoz, hogy cigarettát és híreket váltsanak velük. Úgy tűnt, némelyiküket ismerik is. Hátba veregették őket, a kezüket szorongatták. Még félóra eltelt, de senki nem jött elő az irodaépületből. Végül az őrparancsnok Pihenj!-t vezényelt a munkaszolgálatosoknak. Ha akartak, ehettek, dohányozhattak is. András meg Mendel leült az egyik nedves talpfára, kibontották bádog ételhordójukat, József pedig előhúzott egy karcsú bőrtokot a mellényzsebéből, és kivett belőle egy szál cigarettát. Egy pillanat múlva feltárult a zömök téglaépület ajtaja, kijöttek a tisztek – először a honvédség tisztjei, rézgombos, ropogós egyenruhájukban, utánuk az ismerős munkaszolgálatos tisztek, a parancsnokaik, azóta, hogy Szentendrén szolgálnak. Varsádi első helyettese belefújt a sípjába, és vigyázzállást vezényelt a munkaszolgálatosoknak. Egy pillanatnyi zörgés, zűrzavar következett, amíg az emberek elpakolták az ebédjüket. Akkor az őrmester elharsogta a parancsot: az embereknek a lehető leggyorsabban fel kell sorakozni a teherautóknál és átrakodni az árut a tehervagonokba. Ha nem lettek volna itt a katonák, égnek meredő bajonettjeikkel, mintha csak az alacsonyra ereszkedő felhők hasát akarnák kibökni velük, olyan lett volna, mint bármelyik másik délután a szentendrei teherpályaudvaron. A 79/6-os ugyanazon a salakos területen cipelte a lőszeres ládákat, amelyet oda-vissza már ezerszer átszeltek. Ha az őrök szorosabb pórázon tartották is az embereket, ha a tisztek még fülsértőbb hangon is harsogták el a parancsaikat, abban csak az egész héten tapasztalható lelkesedés látszott tovább folytatódni. Faragó, a munkafelügyelőjük egyetlen slágert sem fütyült el, hanem inkább azt ordította tenor hangján: Siessetek!, és fennhangon tűnődött, miért büntetik őt ezeknek a meztelen csigáknak és teknősbékáknak a vezetésével. Javában folyt az átrakodás, még mindig öt teherautónyi árut kellett átpakolni a vonatra, amikor Varsádi egyik szárnysegéde odajött András brigádjához, és félrehívta Faragót. Egy perccel később Faragó kiszólította Andrást és Mendelt a munkából. A századparancsnok várja őket az irodájában egy szóra. Mendel és András egymásra nézett: Semmi baj! Nem kell rémüldözni. – Nem mondta a legény, miről van szó? – kérdezte Mendel, pedig csakis az ő dolgukról lehetett szó, ha egyszer mindkettőjüket behívták az irodába. – Hamarosan kiderül – felelte Faragó. Majd a szárnysegédhez: – Legyen rá gondja, hogy rögtön visszajönnek, amint Varsádi végzett velük! Nem maradhatnak ki sokáig a munkából. Az őrnagy fiatal szárnysegédje átvezette őket a teherpályaudvaron az alacsony téglaépületbe. Az előszobában egy szakasz katona állt vigyázzban, puskájuk keresztben a vállukon. Szemükkel követték a belépő Andrást és Mendelt, egyébként olyan mozdulatlanok maradtak, mint a kőszobor. Az ügyeletes bekísérte őket Varsádi irodájába, és rájuk csukta az ajtót. Ott álltak, kíséret nélkül, a parancsnok előtt. A hőség ellenére Varsádin friss ing volt, hunyorogva nézett ki félhold alakú szemüvege mögül. Az asztalán, mint András előre tudta, ott volt a Görbe sín összes példánya. – Nos, hát – szólalt meg Varsádi, és végigsimított az előtte fekvő lapokon. – Rövid leszek. Tudják, fiúk, hogy kedvelem magukat, meg a lapjukat is. Jól

megnevettették az embereket. De attól tartok, jelenleg – hmm – a terjesztése most nem időszerű. András pillanatnyi zavart érzékelt. Azt hitte, ez a beszélgetés arról fog szólni, hogy ebben a lapban Mendellel együtt milyen ellenállást szított; minthogy a megemelt munkatempó, a munkafelügyelők megváltozott viselkedése is erre utal. De Varsádi nem vádolta őket agitációval. Mintha csak annyit kért volna, hogy ne terjesszék tovább. – A lapot nem is igazán terjesztjük, uram – felelte Mendel. – A 79/6-oson nem kerül kívül. – Minden számból ötven példányt nyomtak – mondta Varsádi. – Az emberek hazaviszik őket. Egyes példányok eljuthatnak a városba is. És akkor ott van a nyomtatás kérdése is, az eredeti, meg a nyomósablon. Látszik, hogy jól kivitelezett lap. Tudom, hogy nem kézzel barkácsolják odahaza. András és Mendel röviden összenézett, és Mendel megszólalt: – Minden héten megsemmisítjük a nyomósablont, uram. Csak a terjesztett példányok vannak meg. – Tudom, hogy korábban mindketten a Zsidó Hírlapnál dolgoztak. Ha ott érdeklődnénk vagy körülnéznénk, nem találnánk meg véletlenül? – Ahogy óhajtják, uram – felelte Mendel. – De nincs ott mit találni. András álomszerű kívülállással figyelte, hogy a parancsnok kihúzza az íróasztalfiókját, kivesz egy kis revolvert, és lazán a kezébe fogja. Koromfekete, rövid csövű fegyver volt. – Ebben most nem tévedhetünk – mondta Varsádi. – Ötven példány minden számból. Elegendő bizonytalanság van ebben az egyenletben. Szükségem van az eredeti példányokra meg a nyomósablonokra. Tudnom kell, hol tartják őket. – Megsemmisítjük – kezdte Mendel újból, de szemébe villant a pisztoly. – Hazudnak – felelte Varsádi, szárazon. – Nem tetszik ez nekem, azok után, hogy én milyen elnézést tanúsítottam. – Megforgatta kezében a pisztolyt, egyik ujjával végigsimított a kakason. – Az igazat akarom tudni, és akkor mehetnek a dolgukra. Maguk a Zsidó Hírlapnál nyomták ezt a lapot. Ott találjuk az eredetiket? Azért kérdezem, uraim, mert azon kívül csak az otthonukban tudjuk keresni. És én a családjukat inkább nem háborgatnám. – A szavak ott lógtak köztük a levegőben, miközben ő a revolvert simogatta a hüvelykujjával. András átlátta az egészet. A Nefelejcs utcai lakást átkutatják, minden papírt és könyvet leszórnak a padlóra, minden szekrényt kiürítenek, a kanapét kibelezik, a tapétát, a padlódeszkákat feltépik. A hivatalos házkutatás felfedi az előkészületüket, melyet a palesztinai út érdekében tettek. Klára ott kuporog a sarokban, vagy valaki, valahogy a csuklójánál fogva tartja. Közben a gyerek üvölt. Megint Mendelre nézett, világos volt, hogy Mendel is megértette, és meghozta a döntést. Ha nem András mondja el az igazságot, akkor megteszi Mendel. Így is történt. Egy pillanattal később Mendel megszólalt. – Az eredeti példányok a Hírlapnál vannak – mondta. – Minden számból egy példány, az iratszekrényben, a főszerkesztő irodájában. Senkinek a családját nem kell háborgatni. Otthon nem tartunk semmit. – Nagyon helyes – felelte Varsádi. A pisztolyt visszadugta a fiókba. – Ez minden, ennyit akartam tudni. Leléphetnek – mondta, és az ajtó felé intett.

Mintha sűrű folyadékban haladnának, nem is néztek egymásra. Bajba keverték Eppler Frigyes személyét meg pozícióját. Ezt mindketten tudták. Nem lehetett tudni, mi lesz a következménye, milyen árat fizettetnek érte Epplerrel. Odakint azt látták, hogy az egész századot a szerelőcsarnokba vezénylik, ahol most feszes vigyázban kell állniuk. Amikor András elfoglalta a helyét a sorban, József őszinte érdeklődéssel pillantott rá. De nem volt idő magyarázkodni, úgy tűnt, most már el fogják végezni a beígért házkutatást. A katonák, akik reggel érkeztek, eloszlottak a szerelőcsarnok falainál, azok a tisztek, akik Varsádival beszélgettek, most az alakzat élén álltak. Amikor András végignézett a salakkal felszórt téren, azt látta, hogy a túlsó szélén is felsorakoztak a katonák. Ott vannak Varsádi irodaépülete előtt is. Mögöttük, a vágányok mellett szintén. Egyszeriben világos lett minden. A 79/6-ost körülvették és megszállták. Azok a katonák, akik korábban az őrökkel dohányoztak és nevetgéltek, most vigyázzban álltak, kezükben a fegyverükkel, szemüket arra a katonai szempontból kockázatos középtávolságra függesztették, ahonnan már nem lehet felismerni az embert. Varsádi előjött az alacsony téglaépületből, egyenes derékkal, kitüntetései megcsillantak a délutáni napfényben. – Sorba állni! – ordította. – Menetalakzatba! András nyugtatta magát. Félórányira vannak Budapesttől. Ez nem Újvidék. Valószínű, hogy Varsádi csak rájuk akar ijeszteni, megmutatni a hatalmát, kiküszöbölni a csorbát, amelyet laza parancsnokságával ejtett. Az ő vezényletével a 79/6-os kimasírozott a szerelőcsarnokból, végig a vágányok mellett, a teherpályaudvar kapuja felé. A katonák feszes sorokban körülvették a munkaszolgálatosok tömbjét. Amikor elértek a szerelvény végéhez, mindannyian megálltak. Három üres vagont csatoltak a vonat végére, oldalukra mázolva a munkaszolgálat rövidítése. A vagonok magasan elhelyezett, apró ablakaira vasrácsot erősítettek. Az ajtók kitárva vártak rájuk. Messze elöl, a felszereléssel éppen megrakott vagonok előtt a mozdony pöfögte ki barna füstjét. – Figyelem, emberek! – ordította Varsádi. – Megváltozott a beosztásuk. Máshol van szükség a munkájukra. Azonnal indulnak. Titkos megbízatást kell teljesíteniük. További felvilágosítást nem adhatunk. Az emberekből hitetlenkedő tiltakozás szakadt ki, hirtelen zajongás, kiabálás támadt. – Csendet! – ordította a parancsnok. – Csendet! Azonnal hallgassanak el! – Felemelte a pisztolyát és a levegőbe lőtt. Az emberek elhallgattak. – Elnézést, uram! – szólalt meg József. Néhány lépésre állt Andrástól, olyan közel, hogy a halántékán lüktető vékony eret is látni lehetett. – Amennyire emlékszem, a KMOF Szolgálati Szabályzata azt mondja, hogy mielőtt máshová helyeznek, egy héttel előre értesíteni kell bennünket. És ha megbocsát, hogy szóvá teszem, az ellátmányunkat is aligha kaptuk meg. Varsádi őrnagy József felé indult, kezében a pisztollyal. A csövénél fogva megragadta a pisztolyt és a vastagabbik végével két gyors ütést mért József arcára. Csillogó vérpettyek fröccsentek András egyenruhájának vállára. – Fogadja meg a tanácsomat, és fogja be a száját – mondta Varsádi. – Ahova most mennek, ott kevesebb is elég, hogy agyonlőjék.

Az őrnagy megint kiadta a parancsot. A katonák szorosabbra vonták soraikat a munkaszolgálatosok köré, és a vagonok felé szorították őket. András Mendel és József közé szorult. Mögöttük a tolongó sokaság. Nem volt más választásuk, be kellett mászniuk a vagon kitátott szájába. Az egyetlen magas ablakon át András látta a vagonok körül felsorakozott katonákat, bajonettjük tompán csillant a felhőfoltos ég hátterében. Egyre több munkaszolgálatost szorítottak be a vagonba, míg végül szinte a levegőt is teljesen betöltötték. András beszívta az ázott vászon, zsíros haj, veríték szagát, a félbeszakított reggeli munka rémületének csípős bűzét. Szíve dübörgött a mellkasában, torkát összeszorította a rettegés. Klára most otthon van és az utolsó darabokat csomagolja. Nemsokára az óráját kezdi nézegetni. Muszáj leszállnia erről a vonatról. Betegséget színlel, megveszteget valakit. Könyökével újból utat tört magának az ajtóhoz, de mielőtt még eljutott volna a fénylő foltig, felcsattant egy kiáltás. Minden tiszta! Aztán a záródó tolóajtó dörrenése, a beálló sötétség, a fémnek csapódó lánc hangja, a félreismerhetetlen lakatkattanás. Egy pillanattal később közömböset füttyentett a vonat sípja. A vagon fapadlóján, nyári bakancsának talpán, a lábszárcsontjain át érezte a szerkezet mély remegését, a megindult mozgás első csikorgó lökéseit. Az emberek egymásra dőltek, ráestek Andrásra, olyan súllyal, hogy úgy tűnt, megáll a szívverése a mellkasában. Aztán a vonat belerázódott a ritmusba, és elragadta őket a szentendrei teherpályaudvar északi kapuján át egy távoli célpont felé, amelyről egyiküknek sem volt fogalma.

ÖTÖDIK RÉSZ Tűz által

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Turka MIUTÁN TILTAKOZÁSÁBAN rekedtre kiabálta magát, és a menekülés minden esélyéről lemondott, a vonaton töltött napok során bénultság vett rajta erőt. Órákon át állt Mendellel annál a keskeny hosszúkás ablaknál, és úgy nézett a kint elhaladó világra, mint az elérhetetlen dolgok katalógusára. Azon az úton szabadon haza lehet menni Klárához. Azzal a postai teherautóval levelet lehet vinni neki. A fény irányából kiszámította, hogy északkelet felé tartanak. Máskülönben is tudhatta, mert a vonat felfelé haladt, Gyöngyösön és Füzesabonyon át az északi hegyek felé. Időnként vánszorgott, máskor órákon át vesztegelt. Valahányszor megálltak, András arra gondolt, talán elvezetik őket az új munkaterületre. A második éjszaka tényleg kiparancsolták őket a vonatból, és beterelték egy üres raktárházba, amelyben azelőtt bizonyára a vidék híres vörösborát, az egri bikavért tárolták. A levegőt a boroshordók édes tölgyillata töltötte be, a döngölt föld padló tele volt beivódott vörös karikákkal. Két katonai szakács a szokásos munkaszolgálatos kosztot, híg káposztalevest egy karéj száraz barna kenyeret etetett velük. A mosakodáshoz sorba kellett állniuk a raktár sarkában levő csap előtt. Nem volt szabad beszélgetniük, még vizelni sem mehettek ki. Erre a célra egy hordót kellett használniuk. A raktár ajtaja be volt zárva, az épületet katonák őrizték. Reggel aztán visszaterelték őket a vonatba, és továbbküldték kelet felé. Ez volt az utazás harmadik napja. Másnap reggel kellett volna indulniuk az uszállyal Palesztinába. Mit csinálhat most Klára? András jól tudta, hiú remény, hogy nélküle is el fog indulni. És mit gondolhatott már két estével ezelőtt, amikor egyre később lett, ő pedig nem érkezett haza? Elképzelte, ahogy Klára a bőröndök fölé hajol, elpakolja a csecsemő holmiját, az órát lesi a komódon, elképzelte, hogy kezd kissé aggódni, amikor hazaérkezésének a szokásos ideje eltelt – talán megállt, hogy még egy utolsó italt elfogyasszon Budapesten Mendellel, vagy sétál egy utolsót az ismerős utcákon? A vacsora, amit főzött neki, már rég kihűlt a konyhában. Tamást lefektette, az aggodalma pedig kezd félelemmé dagadni, ahogy a nyolc órából kilenc lesz, a kilencből pedig tíz. Vajon mit gondolhat, mi történt vele? Azt képzeli-e, hogy börtönbe került, vagy megölték? Szóltak-e neki legalább most az egyszer a munkaszolgálatos irodából? Minden valószínűség szerint nem tud semmit. És mi lehetett Varsádi fenyegetéséből? Megelégszik-e vajon azzal, hogy emberei Eppler irodájában megtalálják a Görbe sín eredeti példányait, vagy ragaszkodik hozzá, hogy a lakását is átkutassák? A vonaton állandó találgatás folyt, merre járhatnak, és vajon mi vár rájuk az út végén? Az uralkodó felfogás szerint valami hiba történhetett a század átszállítása körül. Korábban úgy volt, hogy észak felé, Esztergomba küldik őket, ahol egy másik teherpályaudvaron kellene dolgozniuk. Valószínűleg összekeverték a parancsokat. De hamarosan felfedezik a tévedést és akkor felteszik őket egy nyugatra haladó vonatra. Ez azonban nem magyarázza meg, miért küldtek katonákat a szentendrei teherpályaudvarra, hogy vonatra tereljék az embereket, sem pedig, hogy miért szállították el őket ilyen sietve. Elefántcsonttorony, az egykori történelemprofesszor

másik elmélettel állt elő: szerinte azért viszik őket keletre, mert mindannyian tanúi voltak annak a bűnténynek, hogy több millió pengő értékű árut juttattak a feketepiacra. A kormány kampányt indított a katonai sikkasztások felszámolására, mondta Elefántcsonttorony. A harctérre szánt áruk ellopása hazaárulásnak számít, és halállal büntethető. A munkaszolgálatos tisztek körében pánik tört ki, mert ők követték el a legsúlyosabb bűnöket. És nem számíthatnak a zsidó munkaszolgálatosokra, akiket nap mint nap megkínoztak, hogy majd tanúsítani fogják a tisztek ártatlanságát. Ezért inkább eltüntették őket szem elől, lehet, hogy egészen a keleti frontig. József rettegett. András látta rajta. Alig szólalt meg. Magába húzódott, óvatosan tapogatta az arcát, ahol Varsádi megütötte. András sohasem látta aludni. Egész éjjel ébren ült, és azt a kevés holmiját rendezgette a csomagjában. Nem eresztett meg egyetlen tréfát sem. Nem is evett a munkaszolgálatos ételből, inkább annak a barchesznek a héjából csipegetett, amelyet még az utolsó ebédről hozott el Szentendrére. Eleinte az árnyékszék gyanánt a vonat sarkába kitett közös küblit sem volt hajlandó használni. Amikor aztán a szükség végül rákényszerítette, olyan arccal tért vissza, mint akit összevertek. Megint beesteledett, és a vonat csak ment tovább. Nem álltak meg, hogy ennivalót vagy vizet vegyenek fel. A hőség elől sem volt menekvés. Lefeküdni senkinek nem volt helye. Felváltva ültek le a vagon padlójára és tolták oda arcukat az ablakhoz. Megkönnyebbülést jelentett, ha egy kis friss levegőt szívhattak. A negyedik napra már nem lehetett eltekinteni az egyre áthatóbb bűztől és kínzó szomjúságtól. András egyre komolyabban kezdett tűnődni, vajon nem arra szolgál-e az egész utazás, hogy a vagonban tartsák őket, amíg mindannyian szomjan nem halnak. A kiszáradás hagymázában egyre jobban ráébredt, hogy mindenkit miatta zártak be ebbe a kelet felé robogó vonatba. A Görbe sín, ha visszafogottan is, de mégiscsak azt dokumentálta, hogy Szentendre részt vesz a feketekereskedelemben, és nyilvánvalóvá tette minden munkaszolgálatos előtt, aki olyan vak vagy olyan naiv volt, hogy magától nem vette észre. Az is lehet, hogy Szentendre határain túl is elvitte ennek a gyakorlatnak a hírét. Igaza volt Klárának: fölösleges és esztelen kockázatot vállalt. Ez az újság talán zsenge fácska volt a terhelő bizonyítékok erdejében, de azért mégiscsak ott volt közöttük. Varsádi így is elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy magánbeszélgetésre hívja Andrást meg Mendelt, és pisztollyal fenyegesse őket. Ha ennek a lapnak ötven példánya nem kering hétről hétre az emberek közt, nem jut ki esetleg a városba is, vajon az a korábban békésen iddogáló puhány Varsádi képes lett volna az egész századot a frontra küldeni, csak hogy a saját bőrét mentse? Aznap délután András az ablaknál állt, amikor a vonat sűrű felhőszakadás közepette sziklás-hegyes vidéken kapaszkodott felfelé. A ködfüggöny mögül hatalmas fekete forma emelkedett ki: egy középkori erődítmény romja, a csipkézett mellvédből kinyúló, égre szegeződő, fekete vártoronnyal. András megbökte Mendel vállát, és megmutatta neki. A mellkasa összeszorult arra az érzésre, hogy ezt a pillanatot réges-régen megálmodta. Minden részlete ismerősnek tűnt. A sínen kattogó kerekek hangja, a vagon sötétjébe beszűrődő gyér világosság, az összezsúfolt emberek bűze, az erődítménytöredék látványa. Fémes íz tolult a szájába, bőrét a szégyenre emlékeztető érzés marta. Hogyan is remélhette, hogy Klára, Tamás, Tibor,

Ilana és Ádám mellett megbújhat egy dunai uszály öblében Románia felé csordogálva, ahol aztán majd felszállhat a Palesztinába induló hajóra? Hogyan is remélhette, hogy biztonságosan átkelnek a tengeralattjáróktól hemzsegő tengeren, sértetlenül eljutnak Haifa kikötőjébe, hogy aztán majd valamelyik településen új életet kezdjenek? Hogy áthozhatja a szüleit, és hogy majd ő maga segítheti összerakni egy zsidó haza csontvázát? Még azt is elképzelte, hogy Mátyás épen, egészségesen visszatér a munkaszolgálatból, és utánuk jön Palesztinába. Most pedig az a vár a ködben, a hegyfokon, és ez a vonat itt. Valahogy mindig is tudta. Valamiképpen mindig is világos volt előtte, hogy soha nem fogják együtt elhagyni Budapestet, nem jutnak ki Magyarországról, pláne nem fogják átszelni a Földközitengert. Azon tűnődött, hogy vajon Klára is tudott-e róla. És ha igen, hogyan engedhették meg kölcsönösen egymásnak, hogy ilyen illúzióba ringassák magukat? Most végre felfogta, hosszú évek óta azt a gyakorlatot űzi, hogy belekapaszkodik a vakreménybe. Olyan természetessé vált számára, mint a levegővétel. Ez vitte Konyárról Budapestre, onnan Párizsba. Ez vezette a rue des Écoles didergő magányából a rue de Sévigné szűk forróságába, a Kárpátok fagyos rettegéséből az erzsébetvárosi Nefelejcs utcába. A szerelem kivédhetetlen mellékhatása, az apaság tiszta és mindent elsöprő életérzése volt. Ez akadályozta meg, hogy túl sokszor, túl mélyen elgondolkozzon, mi lett a sorsa Polanernek, Ben Yakovnak, a saját öccsének. Ezért nem rágódott túl sokat azon, hogy milyen következményekkel járhat a Görbe sín, vagy a többi lap kiadása. Ezért nem tudta elképzelni, hogy őt is elviszik keletre, a háború torkába. Most pedig mégiscsak itt van, és Mendellel együtt néz a ködbe vesző várrom után. A vonat pedig egyre csak robogott, mindig felfelé, lassan hatolt be az egyre ritkább, egyre szárazabb levegőbe. A rettenetes hőség kezdett alábbhagyni, a keskeny, magas ablakon át fenyőillat szűrődött be. Az emberek kimerültek, kiszikkadtak, az éhségtől és kialvatlanságtól némán ájuldoztak. Felváltva üldögéltek és álltak. Alvás és ébrenlét között sodródtak, lábuk együtt billegett a mozgó vonattal, talpuk elzsibbadt a végtelen síneken vibráló kerekektől. Amikor a vonat az ötödik napon végre megállt egy állomáson, András semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy milyen jó lesz végre kinyújtózni a puszta földön és elaludni. Odakintről behallatszott a láncok csattogásának és az ajtók elhúzásának zaja, finom friss levegő áradt be a bűzölgő vagonba, az emberek kitódultak a peronra. András a kimerültség ködén át elolvasta az állomás nevét: TYPKA. Egy pattanás a fog mögött, egy ajakbiggyesztés a „ka” kicsinyítő képző körül. Elfogta a megkönnyebbülés, és végigfutott a testén: tehát nem a keleti frontra kerültek. TYPKA. Észre sem vette, hogy hangosan kimondta a nevét, amíg a mellette álló Elefántcsonttorony meg nem csóválta a fejét, és ki nem javította: – Turka – mondta. – Cirill betűkkel van írva. Így is volt. Mert Ukrajnában voltak. Azt a tábort, ahol meg kellett volna szállniuk, egy héttel korábban lebombázták. Százhetven ember pusztult el, a barakkok a földdel váltak egyenlővé. Az életben maradottaknak hatalmas sírgödröket kellett ásniuk, hogy el tudják temetni bajtársaikat. A kitermelt földet belemosta az egész héten zuhogó eső. A halottak

csontjain kívül semmi nem maradt a 79/6-osra abból a munkaszolgálatos századból – sem jel, sem szerszám, sem egyetlen vigasztaló emlék. András és a többiek a sorakozótér sarában táboroztak le, másnap aztán másfél kilométerre onnan egy elhagyott zsidó árvaház központi és melléképületeiben helyezték el őket. Az épületet szovjet salakbeton tömbökből építették, meszelése már zöldült a penésztől. A főépületben mindent a gyerekek használatára alakítottak ki. A priccsek elképzelhetetlenül rövidek voltak. Csak összekuporodva, felhúzott térddel lehetett elférni rajtuk. A mosdókban volt folyóvíz, ami igazi csodának számított, de olyan alacsonyan voltak elhelyezve, hogy az ember szinte csak térden állva tudta megmosni az arcát. Az ebédlőt egészen apró padokkal és alacsony asztalokkal rendezték be. A folyosókon meglátszottak a sáros lábnyomok, meg ahol mélyedést vájtak belé a gyermeksarkak. Más nyom nem maradt utánuk. Minden egyes ruhafoszlányt, cipőt, könyvet vagy kanalat eltakarítottak, mintha soha nem is lettek volna. Új parancsnokuk egy szarvasmarhára emlékeztető, fekete hajú magyar ember volt, akinek az arcát látványos sebhely szelte át. A vágás ívben húzódott a homloka közepétől az álla hegyéig, jobb szemhéját nyomtalanul eltüntette, orrát csak milliméterekkel kerülte el, a száját pedig négy egyenlőtlen darabra hasította. Szemhéj nélküli jobb szeme állandó meglepődést vagy rettegést tükrözött, mintha soha nem tudna megszabadulni a sebesülés okozta döbbenettől. Kozmának hívták. Győri fiú volt. Volt egy szürke farkaskutyája, akit felváltva rugdosott vagy becézett, meg egy Horváth nevű helyettese, akivel hasonlóan bánt. Az árvaházban töltött első nap délelőttjén felsorakoztatta a századot az udvaron, majd kivezényelte őket az útra, erőltetett menetben öt kilométert gyalogoltatok velük egy lápos mezőig, ahol egyenetlen fű nőtt a hosszú, betemetett árok fölött. Itt állították sorba és lőtték agyon az árvaházi gyerekeket, mesélte az új parancsnokuk, és őket is itt fogják agyonlőni, ha már nem hasznosak a Magyar Honvédség számára. Dögcéduláik esetleg hazajutnak innen, de ők maguk soha, mocskosabbak a legkoszosabb sertésnél, alantasabbak a féregnél, lényegében máris halottak. A századuk jelenleg azonban ötszáz másik munkaszolgálatossal együtt egy utat fog újjáépíteni Turka és Stryj között. A Stryj folyó, valahányszor kilépett a medréből, elöntötte a régi utat. Az új utat ezért magasabban futó nyomvonalon építik meg. Az aknamezők bosszantó akadályt képeznek, így időnként a munkaszolgálatosoknak kell megtisztítaniuk a földeket, hogy arra haladhassanak. Mire leesik a hó, az útnak el kell készülnie. Attól fogva az ő feladatuk lesz az út tisztán tartása. Orbán, a századírnok foglalkozik a zsoldkönyvükkel. Aki megbetegszik, azt Tolnay századorvos fogja kezelni. De a lógósoknak nem lesz kegyelem. Tolnaynak szigorúan megparancsolta, tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy bármi áron akadályozza meg a munkából való távolmaradást. Az őröknek és a tiszteknek mindenben engedelmeskedniük kell, az engedetleneket megbüntetik, aki szökni próbál, azt pedig lelövik. Amikor Kozma végzett a beszéddel, összecsapta a bokáját, testsúlyát meghazudtoló sebességgel megperdült, és félreállt, hogy a helyettese is szólhasson az emberekhez. Horváth hadnagy úgy nézett ki, mint valami összecsukható modell, egész alakja és arca olyan volt, mintha egy közönséges embert harmonikaszerűen összenyomtak volna. Orra hegyén szemüveg billegett, mellényzsebéből emlékeztetőt húzott elő. Sötétedés után nem lesz villany, mondta vékony, monoton hangján, sem

levélírás, kantinozás, ahol feltölthetnék készleteiket, sem egyenruha-javítás, ha az egyenruha elkopna vagy elszakadna, nincs fraternizálás az őrökkel, zsebkés, bagó, más értékek felhalmozása, nincs vásárlás a város boltjaiban, kereskedés a helyi parasztokkal. A családjukat hamarosan értesítik az átszállításról, de a 79/6-os és a külvilág között nem lesz postai kapcsolat. Sem csomag, sem levél, sem sürgöny. A biztonság kedvéért folyamatosan hordaniuk kell a karszalagot. Megfelelő azonosítás híján megeshet, hogy ellenségnek vélik az embert és lelövik. Horváth öt oszlopba rikácsolta őket, és újból kivezényelte az útra. Azonnal indulniuk kellett a munkaterületre. Az út nedves volt, mély, cuppanós sár fogadta őket. Amint kezdett világosodni, András meglátta, hogy sűrű örökzölddel benőtt előhegyek között kanyargó széles folyóvölgyben vannak. A távolban a Kárpátok csipkés szürke ormai emelkedtek. A felhők ráültek a domboldalakra, a köd lecsorgott a völgyekbe. Az esőzésektől megduzzadt Stryj meredek partok közt rohant. András rövidesen a hátában, combjaiban érezte az emelkedőt. A fejében egyfolytában kavargott a tilalmak listája, sötétedés után nincs lámpafény, levélírás, nem lesz postai kapcsolat. Semmilyen módon nem kaphat hírt Kláráról. Semmiképpen nem tudhatja meg, mi történt vele és Tamással, vagy Tiborral, Ilanával, Ádámmal, sem pedig Mátyással, ha egyáltalán érkezett tőle valami üzenet. A korábbi szolgálatok idején Klára levelei tartották vissza a kétségbeeséstől, attól maradt viszonylag jó állapotban, hogy meg kellett írnia neki: jól vagyok. Hogyan fogja kibírni, ha nem levelezhetnek, különösen a történtek után? Hogyan találhatja meg a módját, hogy hírt küldjön magáról, kerül, amibe kerül? Valakit meg fog vesztegetni, ha kell, kötelezvényt ír alá. Levelet ír neki, és eljuttatja hozzá. Ezt az egyet biztosan tudta az eluralkodó rettenetes bizonytalanságban. A munkaterületig tíz kilométert kellett menetelniük, ott kaptak csákányt meg lapátot, és beosztották őket húsz, hatfős brigádba. Minden brigádba két talicskás és négy lapátoló jutott. Több száz brigádot láttak maguk körül, akik a földet kilapátolták és eltalicskázták, elegyengették az útalapot, hogy sódert és aszfaltot lehessen teríteni rá. Az elegyengetett út vonala visszafelé egészen Turkáig vezetett, a munkaterület és Skodnica között húzódó végtelen zöldet a földmérők piros jelzései tagolták. A csoportok között felügyelők cikáztak, és vékony pálcáikkal időnként rácsaptak a munkaszolgálatosok hátára meg lábára. Öt órán át szakadatlanul dolgoztak. Délben kaptak tíz dekagramm kenyeret, de annyira foszlósat, hogy nyilván fűrészporból sütötték, meg egy merőkanálnyi fehérrépa-levest. Majd megint dolgoztak, míg be nem esteledett, és sötétben masíroztak haza. Az árvaházban a szakács mindenkinek adott egy csésze hagymalevest. Felsorakoztatták őket az udvaron, három órán át kellett vigyázzban állniuk, mire Kozma végre beküldte őket, és lefeküdhettek aludni a gyermekméretű priccsekre. Ilyen lesz hát az új életük. András emeleti priccset kapott az ablak közelében, mellette Mendel, aki Elefántcsonttorony fölött feküdt. Az András alatti priccset József foglalta el. Az árvaházban töltött első héten András egyfolytában azt hallotta, hogy József órákon át hánykolódik és forgolódik az ágydeszkán. Valahányszor megfordult, visszarántotta Andrást az elalvás küszöbéről. Az ötödik éjszakára András úgy érezte, hogy menten megfojtja. Semmi mást nem akart, csak aludni, hogy ne kelljen tudnia, hol van, és

miért. De József nem hagyta nyugton. Órákon át csak mocorgott és forgolódott, mocorgott és forgolódott. – Hagyd már abba! – sziszegett András. – Aludj már! – Menj a pokolba – suttogta vissza József. – Te menj a pokolba! – Én már ott vagyok – felelte József. – Én ezt nem élem túl, az biztos. – Előbb utóbb mind meghalunk valamitől – vélekedett Mendel a szomszéd priccsről. – Nekem gyenge a testalkatom, és nincs türelmem – mondta József. – Mindig rosszul döntök. Képes vagyok visszapofázni a fegyveres embereknek. – Már két hónapja vagy munkaszolgálatban – mondta András. – És még mindig nem haltál meg. – Ez nem Szentendre – felelte József. – Képzeld azt, hogy Szentendre, csak rosszabb az élelmezés és rohadtabb a parancsnok. – Az isten szerelemére, Lévi, hát nem hallod? Segítségre van szükségem. – Csönd legyen már ott! – szólt oda valaki. András lemászott és leült József priccsének a szélére. A sötétben kereste a tekintetét. – Mi van? – kérdezte. – Mit akarsz? – Nem akarok meghalni, még harmincéves sem vagyok – suttogta vissza József, és a hangja úgy elcsuklott, mint egy kisfiúé. A szája elé kapta a kezét. – Nem vagyok kész rá. Az elmúlt öt évben semmi mást nem csináltam, csak ettem, ittam, basztam meg festettem. Nem bírom ki a munkatábort. – Dehogyisnem. Fiatal vagy és egészséges. Túl leszel rajta. Hosszú ideig csendben ültek, a többiek szuszogását hallgatták. Ötven férfi hortyogott álmában, olyan volt, mintha egy vonószenekar húrok nélküli hegedűn, brácsán, nagybőgőn játszana, vagy szakadatlanul lószőrrel súrolnák a fát. Időnként egy-egy fafúvós horkantása vagy rezes köhintés törte meg a lélegzés folyamatos hangjait, de az a húrok nélküli zene, a folytonos sóhajtozás a sötétben nem állt meg. – Ez minden? – kérdezte végül József. – Ennyit tudsz mondani nekem? – Az az igazság – suttogta vissza András -, hogy nincs túl sok kedvem lelkesítő szózatot tartani. – Nem akarok szózatot – suttogta József. – Csak azt szeretném tudni, hogyan bírhatom ki. Te már majdnem három éve ezt csinálod. Nincs valami tanácsod számomra? – Hát, például ne adj ki felforgató újságokat! – mondta András. – Mert még azon kapod magad, hogy a parancsnok az asztal fölött rád fogja a pisztolyát. – Ez történt veled? – kérdezte József. – De mit akart? – A nyomólemezeket meg az eredeti példányokat. Házkutatással fenyegetett, ha nem adjuk oda. – Úristen! És mit mondtatok neki? – Az igazat. Az eredeti példányok a Zsidó Hírlap szerkesztőségében vannak. Vagy legalábbis voltak. Varsádi mostanára biztosan megszerezte őket. József nagyot sóhajtott: – Rettenetes napja lehetett a szerkesztődnek.

– Tudom. Rosszul is voltam a gondolatától. De hát mit tehettünk? Nem küldhettem Varsádi embereit a Nefelejcs utcába. – Rendben – suttogta József. – Megígérem, hogy nem adok ki felforgató lapot. Mi van még? András elmondta Józsefnek, amit tudott. Maradjon csöndben. Legyen láthatatlan. Ne szerezzen ellenségeket a többi munkaszolgálatos között. Ne pofázzon vissza az őröknek. Egye meg, amit adnak, akármilyen rémes, és mindig tegyen félre valamennyit a későbbiekre. Amennyire lehet, próbáljon tiszta maradni. Tartsa szárazon a lábát. Ügyeljen a ruhájára, szét ne menjen. Tapasztalja ki, hogy melyik őrben van jóérzés. Tartson be minden szabályt, amit csak tud, mert ha megszegi, mindig ő húzza a rövidebbet. Ne feledkezzen meg soha az otthoni életről. És ne felejtse, hogy egyszer a szolgálatnak is vége lesz. Elhallgatott, eszébe jutott az a másik lista, amelyet még régen Mendellel állított össze, a munkaszolgálat tízparancsolata. Még csak három éve volt, hogy Kárpátaljára küldték? De hát miféle ígéret az, amelyik szerint a szolgálati idő véges? Hirtelen úgy érezte, egy percig sem tud már erre gondolni, sem pedig beszélni róla. – Mennem kell aludni – mondta. – Rendben – felelte József. – De azért ide hallgass! Köszönöm. – Kussoljanak, maguk idióták! – suttogta Mendel a szomszéd priccsről. – Üdvözöljük körünkben – felelte András. – Na, akkor most alvás! András felmászott a saját priccsére, becsavarta magát a pokrócba. József nem adott ki több hangot, nem is mocorgott tovább. András viszont éberen feküdt és a többiek lélegzetvételét hallgatta. Az első szolgálatból is emlékezett ilyen csendes éjszakákra. Nem telik bele sok idő, és egyiküknek sem lesz többé ilyen könnyű álma. Valaki mindig köhögni, nyögni fog, rohan ki a latrinára, a tetvek kínozzák, vagy egyszerűen csak az éhezés hányingerkeltő fájdalma. Meg az éjszakai sorakozók, ha Kozmának arra támad kedve. A munkaszolgálat olyan, mint egy krónikus betegség, gondolta. A tünetek időnként enyhülnek, de sohasem múlnak el. Amikor az erdélyi munkaszolgálata kezdődött, ő is pontosan azt érezte, amit most József. A mélységes igazságtalanságot az egészben. Hogy mindez nem történhet meg vele, Klárával, az ő agyával és a testével, ezzel a kitartó és megbízható szerkezettel. Nem tudta elhinni, hogy párizsi életének összes nagy kérdése – minden, ami akkor fontosnak tűnt, a tanulás, a többi terve, a Klárával töltött pillanatok, a titkok, a pénz, az iskola, a munka vagy az étel miatti aggodalmak – most mind a láda mélyére kerül félretolva, összefüggéseitől megfosztva, értelmetlenül, jelentéktelenül, átengedve a lehetetlennek, élhetetlenül szűk helyre bezsúfolva. Ma már azonban, miközben vonul a munkába, földet lapátol, eszi azt a nyomorúságos ételt, és hazavánszorog a sárban, nem érezte ezt a méltatlankodást. Alig érzett bármit is. Olyan volt, mint bármelyik állat, egy a sok milliárd közül. Abból, hogy boldog gyermekkora volt Konyáron, járt iskolába, megtanult rajzolni, Párizsba került, szerelmes lett, tanult, dolgozott, született egy fia – mindebből semmi nem következett a jövőre nézve, ami jórészt csak a szerencsén múlott. Mindebben nem volt semmiféle jutalom, ahogy a munkaszolgálat sem volt büntetés, és semmi sem volt, ami a jövőben bármiféle boldogságra vagy kényelemre feljogosította volna. Emberek szenvednek az egész világon. Ebben a háborúban már százezrek haltak meg, ő maga is meghalhat itt, Turkánál. Azt gyanította, hogy jó esélye van rá. Nem sok mindent tudott

befolyásolni, azt is alig. Parányi részecskéje volt az életnek, egy porszem, amely eltűnt valahol Európa keleti szélén. Tudta, hogy eljön az idő, talán nem is túl soká, amikor már maga is nehezen követi azokat a szabályokat, amelyeket az imént Józsefnek adott. Klárára kell gondolnia, mondta magának. Tamásra kell gondolnia. Meg a szüleire, Tiborra, Mátyásra. El kell játszania, hogy nem reménytelen az egész, be kell csapnia önmagát, hogy életben maradhasson. Készséges partnernek kell lennie a szeretet furfangos játékában. András két hete volt Turkában, amikor a földmérő segédjét megölte egy taposóakna. Az épülő út végén történt, néhány kilométerre András munkaterületétől, de a hír a munkabrigádok hírláncán keresztül egészen gyorsan eljutott hozzá. A földmérősegéd az egyik munkaszolgálatos volt közülük. Éppen a földmérőnek segített feltérképezni a szovjet aknamezőn keresztül vezető utat. A területet állítólag hónapokkal korábban megtisztította egy előző munkaszolgálatos század, akik nyilván siettek kijelenteni, hogy elvégezték a feladatukat. A segéd akkor lépett rá az aknára, amikor fel akarta állítani a háromlábú állványt. Abban a pillanatban megölte a robbanás. A földmérő is munkaszolgálatos volt, szegedi mérnök. András látta is, amikor kiment a felmérendő területre. Alacsony, sápadt ember, keret nélküli szemüveggel, bozontos ősz bajusszal, éppolyan foszlott egyenruhában, mint bárki más, a bakancsát rongyokkal kötötte össze, hogy szét ne essen. Miután azonban olyan fontos feladatot látott el, a tisztekhez hasonló sapkát kapott, és rangjelzés volt a kabátja zsebén is. Megengedték neki, hogy a városban vásároljon, és cigarettát szívjon. És mindig elhívták tolmácsolni, mert tudott lengyelül, oroszul, valamennyit még ukránul is, saját nyelvükön beszélt a galíciai parasztokkal. Segédje vékony, barna szemű fiú volt, nem lehetett több húszévesnél, úgy járt a sarkában, mint egy hangtalan árnyék. Amikor a fiú meghalt, a földmérő a gyászban megszaggatta a kabátujj át, és hamut hintett az arcára. Kétségbeesetten, elrévedő arckifejezéssel hurcolta a felszerelését a felmérendő területre, meg vissza. Mindenki azt mondta, hogy az a fiú olyan volt, mintha a saját fia lett volna. Mint András később megtudta, valójában a legjobb szegedi barátjának a fia volt. Ahogy az augusztusból egyre több eltelt, világossá vált, hogy a földmérőnek hamarosan új segédet kell választania magának. Túlságosan idős volt már ahhoz, hogy egyedül vigye a felszerelést, valakinek segítenie kell, ha azt akarják, hogy mire a német ellenőrök novemberben megérkeznek, ki legyen jelölve a Skodnicáig vezető út. A földmérő kérdezősködni kezdett, ahogy elhaladt a munkaszolgálatosok csoportjai mellett: van-e valaki, aki ért a matematikához? Van-e valaki, aki mérnöknek tanult? Van-e köztük műszaki rajzoló vagy építész? Az ebédnél látták, hogy a munkaszolgálatosok listáját tanulmányozza, amelyen a korábbi foglalkozásuk is fel volt tüntetve, úgy kereste, hogy van-e, akit használni tudna. Az egyik reggel, amikor András, Mendel meg a brigád többi tagja éppen egy feltört aszfaltdarab eltávolításával bajlódott, ott totyog a földmérő az úton, Kozma őrmester mögött. Amikor odaértek András csoportjához, az őrmester megállt és András felé bökött.

– Ő az – mondta. – Lévi András. Nem sokat néz ki belőle az ember, de állítólag tanult valamit. A földmérő belenézett a listába: – Maga volt építészhallgató – mondta. András megvonta a vállát. Alig lehetett már elhinni. – Mennyi ideig tanulta? – Két évig. Egy szemeszter gépészet volt. – Jól van – mondta a földmérő. – Ez jó lesz. Mendel, aki hallotta ezt, közelebb húzódott Andráshoz. A földmérőre nézett, és azt mondta: – Nem kell neki a munka. Kozma őrmester abban a pillanatban odakapott az övébe tűzött lovaglóostorhoz. Mendel felé fordult, és rábandzsított a jó szemével: – Ki beszélt itt magához, maga csótány? Mendel egy pillanatig habozott, majd úgy folytatta, mintha az őrmestertől nem kellene tartani: – Ez veszélyes munka, uram. Lévinek felesége, gyereke van. Vigyenek valaki mást, akinek kevesebb a vesztenivalója! Az őrmester képe elvörösödött. Előhúzta az övéből az ostort, és Mendel arcába csapott vele. – Maga nekem ne mondja meg, hogyan kell vezetni a századomat, csótány! Aztán Andráshoz: – Adja ide a munkaszolgálatos igazolványát, Lévi! András szó nélkül engedelmeskedett. Kozma tintaceruzát húzott elő az egyenruhája zsebéből, és bejegyezte az igazolványba, hogy András ettől kezdve közvetlenül a földmérő parancsának engedelmeskedik. Amíg írt, András elővett egy összegyűrt zsebkendőt és odanyújtotta Mendelnek, akinek vércsík csorgott le az arcán. Mendel az arcához szorította. A földmérő nézte őket, és látszott, hogy felfogta, milyen kapcsolatban vannak. Megköszörülte a torkát és jelzett Kozmának. – Csak egy szóra, legyen szíves, őrmester úr! – szólt oda neki. – Mi van már? – Adja már ide nekem azt az embert is! – és Mendelre mutatott. – Magas, erős ember. Majd ő viszi a felszerelést. Ahol meg veszélyes munka lesz, őt fogom odaküldeni. Nem szeretnék még egy jó segédet elveszteni. Kozma lebiggyesztette összekaszabolt ajkát: – Mind a kettőt kéri? – Azt gondoltam, uram. – Telhetetlen kis zsidó maga, Szolomon! – Fel kell mérni az utat. Kettővel gyorsabban megy. Addigra egy másik tiszt is odaért a brigádhoz. Ő volt a felettes munkavezető, a Mérnökhadtest nyugalmazott ezredese. Tudni akarta, miért vesztegelnek. – Szolomon ezt a két embert kéri földmérősegédnek. – Hát akkor adja oda neki, hadd menjenek. De nem állhat meg a munka. Így aztán András és Mendel lett a földmérő két új segédje; ők ketten vették át a halott fiú helyét. Nappal az út nyomvonalát mérték ki Turka és Javorov, Javorov és Novyi Kropyvnyk, Kropyvnyk és Skodnica között. Megtanulták a teodolit szögmérő praktikáit, a földmérő megmutatta nekik, hogyan kell felerősíteni a háromlábú állványra, beállítani a vízszintes és függőleges síkot. Megmutatta nekik, hogyan kell beirányozni a valódi északra, összehozni a látótengelyt a vízszintes szöggel.

Kiokosította őket, hogyan képzeljék el a tájat a geometriai idomok nyelvén, tompa vagy hegyesszögben metsző síkokban, mindezt érthető, mérhető, értelmes módon. A csipkés hegyek egyszerűen bonyolult poliéderek, a Styrj folyó kanyargó félhenger, amely a lembergi terület határától a Dnyeszter folyó mélyebb, hosszabb medencéjéig halad. De ők képtelenek voltak a tájnak csupán a geometriáját érzékelni. A háború bizonyítékai mindenütt a szemük elé tárultak, erőnek erejével észrevétették magukat. Felégetett gazdaságok, némelyiket az előrenyomuló németek, másokat a visszavonuló oroszok pusztítottak el. A földeken mindenfelé temetetlen holttestek hevertek. A városokban a zsidó üzleteket szétzúzták, kifosztották, most üresen álltak. Zsidó férfit, nőt, gyermeket sehol nem lehetett látni. A lengyelek úgyszintén eltűntek. Az itt maradó ukránok szeme elhomályosult, mintha az átélt szörnyűségek elfüggönyözték volna a tekintetüket. Bár még magasra nőtt a nyári fű, és a fanyar feketeszeder kibújt az út melletti bokrokon, maga a vidék halottnak látszott, megölt és kibelezett állatnak, amely ott hever az erdős talajon. A németek most új szerveket próbáltak belétömni, hogy megint mászni tudjon előre. Új szívet, új vért, új zsigereket – meg új idegrendszert, Hitler vinyicai főhadiszállását. Az érrendszer maga az út volt. Katonák, kényszermunkások, muníció, ellátmány áramlik majd rajta a front felé. A földmérő okos ember volt, tudta, hogy a teodolit másra is jó, nemcsak az utak kimérésére. Nem kellett sok időt eltöltenie Ukrajnában, hogy rájöjjön, a meggyőzés eszközének is rendkívül hatásos. Valahányszor virágzó gazdaságba vagy fogadóba ütköztek, a földmérő a tulajdonosok számára is jól látható helyen állította fel a teodolitot. Amikor aztán valaki kijött a gazdaságból vagy fogadóból, és megkérdezte, miben mesterkednek, azt mondta nekik, hogy az új út az ő földjükön, esetleg a házukon keresztül fog vezetni. Ilyenkor elkezdődött az alkudozás. Nem tudná-e a földmérő keleti irányban egy kicsivel arrébb vezetni az utat? De tudta, csekélyke ellenszolgáltatás fejében. Ily módon mindig ütötte a markát egy kis kenyér, sajt, friss tojás, nyári gyümölcs, használt kabát, takaró, gyertya. András és Mendel majdnem minden este élelemmel és egyéb ellátmánnyal érkezett haza az árvaházba, amit szét is osztottak az emberek között. A földmérőnek értékes kapcsolatai is voltak, például az egyik barátja a turkai tiszti kiképzőközpontnál, aki valamikor jó nevű színész volt Szegeden. Ezt az Erdő Pál nevű tisztet bízták meg azzal, hogy állítsa színre Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című nevezetes harci drámáját. Amikor a városban találkozott a földmérővel, Erdő elpanaszolta neki, milyen nehéz, szinte képtelen dolog megrendezni ezt a darabot a csatába induló fiatalemberek között. A földmérő próbálta elérni nála, hogy a darab ürügyén próbáljon valami jót tenni – például vegye igénybe a munkaszolgálatosok segítségét, akiknek jól jönne, ha este néhány órát az iskolai tornacsarnok viszonylagos nyugalmában és biztonságában tölthetnének. Megemlítette például, hogy András díszlettervezői tapasztalatokkal, Mendel meg fejlett íráskészséggel rendelkezik. Erdő százados, a régi vágású liberális, boldog volt, ha minél többet tehetett a munkaszolgálatosok helyzetének jobbítására. András és Mendel mellé még hat ember munkájára tartott igényt a 79/6-osból, köztük volt a festőtehetséggel megáldott Haász József, valamint egy szabó, egy ács és egy villanyszerelő. Ez a kis csoport hetente háromszor a munkaterületről egyenesen

a tisztek kiképzőközpontjába masírozott, ahol a katonai dráma színpadra állításában segédkeztek. Fizetség fejében külön adag levest kaptak a tiszti kiképző konyháján. Azokon a napokon, amikor a földmérő nem tartott igényt a részvételükre – mert az irodában kellett üldögélnie, hogy elvégezze a számításokat, kijavítsa a topográfiai térképeket, megírja a jelentéseket -, András és Mendel a többiekkel együtt az úton dolgozott. Ilyenkor Kozma alaposan törlesztett a földmérőnél és a tiszti kiképzőben eltékozolt idejükért. Kivétel nélkül mindig a legnehezebb munkát bízta rájuk. Ha szerszám kellett hozzá, hát elvette tőlük a szerszámot, végezzék csak saját rongyokba bugyolált kezükkel. Amikor a brigádnak farakásokat kellett szállítania, hogy az út két oldalán aládúcolják velük a töltést, mindig felültetett egy őrt András meg Mendel kupacára, miközben vitték. Amikor homokot kellett talicskázniuk, kivetette talicskájukból a kereket, hadd vonszolják végig a sárban. Ők zokszó nélkül állták. Tudták, hogy a földmérősegédi állásuk és a tiszti kiképzőben végzett munkájuk életben tarthatja őket, ha beköszönt a hideg idő. András és Mendel között persze szóba sem került, hogy újságot írjanak a 79/6-os számára. Még ha lett volna is idejük, a veszélytelenségéről már aligha tudták volna meggyőzni magukat. A Görbe sínt is csak egyetlenegyszer hozták szóba. Szeptember elején, egy esős keddi napon történt, amikor messze kint az út elején jártak a földmérővel, mert egy újjáépítendő híd felé kellett kijelölniük a nyomvonalat. Szolomon egy elhagyott tehénistállóban hagyta őket, miközben ő bement a gazdához, hogy megbeszélje vele, a disznó óljai túlságosan közel fekszenek a megépítendő úthoz. Az istállón kívül egyfolytában szitált az eső. András és Mendel két felfordított tejes csöbörön ült, barna kenyeret evett túróval, amit reggel szerzett nekik a földmérő. – Munkaszolgálatban nem is számít rossz ebédnek – jegyezte meg Mendel. – Volt már rosszabb is. – Ez sem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán – Mendel csak úgy ontotta a hasonló tréfás megjegyzéseket. – Mindennap ezen gondolkodom – mondta. – Már rég Palesztinában lehetnél. Ehelyett, hála nekem, a szépséges ukrán vidéket járod. – A Görbe sín egyik régi tréfájára utalt. – Hála neked? – kérdezett vissza András. – Hát, tudod, ez nevetséges. – Nem annyira – felelte Mendel, és összevonta lepkecsápra emlékeztető szemöldökét. – A Hóliba az én lelkemen szárad. Akárcsak a Bögölycsípés. A Görbe sín persze már magától jött. De én írtam bele az első cikket. Az én ötletem volt, hogy az emberek figyelmének felkeltésére, meg a munka lelassítására használjuk. – De mi köze ahhoz mindennek? – Egyfolytában ezen gondolkodom, András. Talán azért lett gyanús Varsádi működése, mert miattunk késtek a vonatok. Talán annyira lelassítottuk a dolgot, hogy az már feltűnt valakinek. – Ha a vonatok késtek, amiatt volt, hogy túl mohók voltak és nem engedték időben elindulni. Ezért nem vállalhatod magadra a felelősséget. – De nem is veheted úgy, mintha nem lenne összefüggés. – Nem te tehetsz róla, hogy itt vagyunk. Háború van, ha nem hallottad volna. – Mégsem tudom elhessenteni a gondolatot, hogy talán túlzásba vittük a dolgot. Az igazat megvallva éjszaka nem is tudtam aludni miatta. Nem tehetek róla, úgy érzem, a mi hibánk.

Ez a gondolat már benne is felötlött, még a vonaton, és azóta is többször. Most azonban, amikor Mendel hangosan kimondta, mintha olyan újfajta elszántság tükröződött volna benne, egy olyan különleges érték, amelyre András még soha nem gondolt. Íme, Horovitz Mendel ragaszkodik hozzá, még ha kínzó lelkifurdalást kelt is, hogy van bizonyos befolyása a saját sorsára meg Andráséra. Van ráhatása az eseményekre, amelyek most éppen felkapták és a keleti frontra repítették őket. Hát persze, gondolta András, hát persze. Hogyne próbálná a saját szégyenletes bűnösségét bizonyítani az ember, hogyne áhítozna a felelősségre a katasztrófáért, ha az az egyetlen alternatíva, és máskülönben porszemnek kell éreznie magát? András eddigre megtanulta, hogy a munkaszolgálatban minden parancsnoknak megvan a maga csakis őrá jellemző bolondériája, idegbaja. Az egyik módja, hogy az ember túlélje a munkatábort, ha kiismeri, mi váltja ki a parancsnok dühét, és igyekszik eszerint alakítani a viselkedését. Kozmának a gyenge pontjai azonban egészen kifinomultak és titokzatosak voltak, a hangulata ingadozó, neurózisának gyökerei homályba vesztek. Mi az oka, hogy olyan kíméletlenül bánik Horváth hadnaggyal? Miért rugdossa a szürke farkaskutyáját? Mikor és hogyan kapta azt a sebet, amely kettéhasította az arcát? Senki nem tudta, még az őrök sem. Ha egyszer felgerjedt benne a düh, azt semmilyen módon nem lehetett elhárítani. Különösen nem fékezte magát azokkal szemben, akik, mint András és Mendel, különleges kedvezményekben részesültek. A legapróbb botlás sem kerülte el a figyelmét. Ha valaki a fáradtság leghalványabb jeleit árulta el, az verést, kínzást kockáztatott, esetleg azt, hogy vigyázzban kell állnia kinyújtott karjára akasztott színükig telt vizes vödrökkel, csuklógyakorlatokat végeznie a munkaidő után, vagy odakint aludnia az esőben. Szeptember közepére az enyhe idő és Tolnay századorvos minden erőfeszítése ellenére hullani kezdtek az emberek. Az egyik idősebb férfi valami fertőzést szedett össze, amiből végzetes tüdőgyulladás alakult ki. A másik munka közben szívelégtelenségben halt meg. Időnként vérhasjárványok ütötték fel a fejüket, olykor el is vittek egy-egy embert. A sérüléseket sokszor nem kezelték, néha a legkisebb vágásból is vérmérgezés lett, az pedig valamelyik végtag elvesztéséhez vezetett. Tolnay gyakori és aggasztó jelentéseket tett Kozmának, de ő csak azokat küldte le a faluba a munkaszolgálatosok gyengélkedőjére, akik már alig ékek. Az árvaházban töltött éjszakák olykor előreláthatatlan szörnyűségeket hoztak. Előfordult, hogy hajnali kettőkor Kozma mindenkit felébresztett, és reggelig vigyázzállásban kellett sorakozniuk. Aki elbóbiskolt, vagy térdre bukott, azt az őrök megverték. Egyes éjszakákon, amikor Kozma és Horváth a többi tiszttel a szállásukon italozott, odarendeltek négy munkaszolgálatost, akikkel kegyetlen játékot játszattak. Kettőnek fel kellett ülnie a társa nyakába, és megpróbálni lerántani az ellenfelét. Kozma a lovaglóostorával húzott végig rajtuk, ha nem elég hevesen küzdöttek. A játék csak akkor érhetett véget, amikor valamelyik munkaszolgálatos elájult. Kozma legkegyetlenebb, de leggyakoribb kínzási módszere azonban az volt, hogy visszatartotta a fejadagokat. Szemlátomást boldoggá tette az a tudat, hogy az emberei éhesek, az élelmezésüket egyedül ő tartja a kezében, kétségbeesetten várják azt, amit egyedül ő adhat meg nekik. Ha nem lett volna az a többlet, amit András és Mendel a földmérő portyákról titokban hazahozott nekik, a 79/6-os kifejezetten

éhezett volna. A fiatalabbakat persze mindig farkaséhség gyötörte. Még a teljes fejadag sem lett volna elég, hogy pótolja a munkában elvesztett energiát. Nem értették, hogy Turkában a többi munkaszolgálatos század hogyan bírja hónapokon át az éhséget. Mi tartja őket életben? Kezdtek kérdezősködni, végigjárták az útépítésen dolgozó munkaszolgálatosok sorait, hogy mi menti meg őket az éhhaláltól. Hamarosan megtudták, hogy a faluban virágzó feketepiac működik, mindenhez hozzá lehet jutni, ha az embernek van mit adnia cserébe. A sors keserű fintora, hogy annak a századnak az emberei, melyet a feketézés miatt küldtek ide a tisztjeik, most maga is a feketepiacról kénytelen megélni. Más megoldás azonban nem mutatkozott. Az egyik este a hálóteremben a 79/6-os állománya összeadott néhány értéktárgyat – két órát, valamennyi papírpénzt, egy ezüst öngyújtót, egy berakott elefántcsont nyelű zsebkést -, és suttogva azon kezdtek tanakodni, ki vállalja a kockázatot, hogy lemegy velük a faluba. A veszélyekkel mindenki tisztában volt. Hányszor figyelmeztette őket Horváth, hogy ha kíséret nélkül látnak egy munkaszolgálatost, azonnal lelövik! A vitát vezető Elefántcsonttorony azzal kezdte, hogy ismertette a döntés szempontjait. Nem engednek lemenni senkit, aki beteg, negyvenévesnél idősebb, vagy húsznál fiatalabb. Sem olyasvalakit, akivel Kozma azon a héten eljátszotta a borzalmas játékát, vagy akit a fagyban kiküldött az udvarra. Akire gyerekek várnak otthon. Aki házas. Az emberek egymásra néztek, marad-e még egyáltalán valaki. – Én megfelelek – szólalt meg Mendel. – Van más is? – Én – jelentkezett egy Goldfarb nevű, erőteljes, dús vörös hajú férfi, akinek olyan volt az orra, mintha gyerekkori verekedésekben többször is betörték volna. Mestercukrász volt Budapest VI. kerületéből, a század egyik legnépszerűbb tagja. – Ez minden? – kérdezte Elefántcsonttorony. András tudta, hogy még valaki megfelel a kritériumoknak: Haász József. József azonban a háló ajtaja felé oldalazott, mint aki el akar tűnni. De még mielőtt köddé vált volna, Elefántcsonttorony rákiáltott: – Hát te, Haász? – Szerintem nekem lázam lesz – felelte József. A 79/6-os állománya, akik egyfolytában hallgatták József örökös panaszkodását, amióta mindössze három hónappal ezelőtt behívták, most nem sok megértést tanúsított az ő mentegetőzése iránt. Néhányan visszarángatták a terem közepére, és körülállták. Feszült csend következett, József bizonyára azonnal felfogta a helyzetét. Hogy senki nem bánná, ha a század érdekében ő vinné vásárra a bőrét. Sokszor éppen az ő lógása váltotta ki Kozma dühét, ami aztán lesújtott mindenkire. Magába süppedve, lógó vállal állt ott. – Nem tudnék ügyesen bujkálni az erdőben – mondta. – Az első percben fel fognak fedezni. – Ideje, hogy te is kitegyél magadért – mondta Zilber, a villanyszerelő, aki velük dolgozott a tiszti kiképző iskolában. – Horovitztól soha nem hallunk panaszt, pedig ő már hetek óta mindig becsempész valami ennivalót a többieknek. – Mi oka lenne a panaszra? – vágott vissza József. – Amikor ő a vidéket járja Szolomonnal, miközben mi, többiek az aszfaltot lapátoljuk. – Talán emlékszel, mi történt Szolomon előző segédjével – mondta a villanyszerelő. – Én akkor sem végezném az ő munkáját, ha kapnék egy magánlakosztályt két csöcsös parasztlánykával.

Sokan azon a véleményen voltak, hogy ilyen feltételek mellett azért elvállalnák Mendel munkáját. Haász József azonban nem nevetett. Körbenézett, és arckifejezésén eluralkodott a rémület, amikor nem látta a menekülés útját. Andrásra rátört a heves szánalom; és el kellett ismernie, hogy bizonyos fokú elégtétel aljas érzése is. Íme, Haásznak ismét meg kell tanulnia, hogy a többi halandó életét formáló erők elől ő sem térhet ki. Itt, az ukrajnai árvaházban senkit nem érdekelt, hogy kinek az örököse, mennyi mindene van, senkit nem bűvölt el a jóképűségével, sötétbarna hajával, ferdén lefittyedő mosolyával. Éhesek voltak és szükségük volt valakire, aki lemegy nekik a faluba élelemért. Ő pedig megfelelt a kitűzött kritériumoknak. Egy perc, és meg kell adnia magát. De Haász Józsefnek nem volt ínyére, hogy mindenki más helyett őt válasszák. A rettegését leplező hűvös, józan hangon szólalt meg: – Az nem lehet, hogy Horovitz helyett engem válasszatok. – Már miért ne lehetne? – kérdezte a villanyszerelő. – Nélküle nem is lennétek itt. Zilber felnevetett, és a mások is beszálltak: – Szerintem is ő maga tett fel minket a vonatra! Sőt, ő kezdte a háborút! – Azt nem, de ő adta ki azt az újságot, ami tele volt a feketepiacról szóló cikkekkel. Ő hozta Varsádinak a tudomására, hogy mindannyian tudjuk, mi folyik ott. András nem akart hinni a fülének. Az emberek között egy pillanatra feszülten vibráló csend támadt, majd zajos vita tört ki. Elefántcsonttorony emelkedett szólásra. – Csendben legyetek mind – suttogta. – Ha az őrök meghallják, lőttek az egész tervnek. – Értitek, ugye? – mondta József, és körülnézett a félhomályban. – Ha nincs az az újság, talán Varsádi sem veszti el a fejét. – Andrásra nézett, de az ő illusztrátori szerepére nem hívta fel a figyelmet. Amikor átsiklott efölött, nyilván András jótanácsait igyekezett meghálálni. – Ez tiszta őrültség – mondta a villanyszerelő. – Senki nem a Görbe sín miatt hozott ide bennünket. Mindannyian azokért a szerencsétlenekért lassítottuk a munkát, akiket ugyanúgy kiküldtek ide, mint most bennünket. Talán éppen ezért ijedt meg úgy Varsádi, hogy rájönnek. De néhányan már elkezdtek sugdolózni, hol Mendelre néztek, hol pedig Andrásra. Mendel szégyenkezve lesütötte a szemét. Haász József csak azt mondta, amit ő már amúgy is gondolt. József érzékelte a csoport hangulatában bekövetkezett változást, és próbálta előnyére kihasználni. – Aznap, amikor elküldtek minket, tudjátok mi történt? Varsádi az irodájába hívatta Horovitzot egy kis beszélgetésre. És mit gondoltok, mit akart tőle? Hát, attól tartok, nem az írói tehetségéért szeretett volna gratulálni a kollégánknak! – Elég volt, Haász – szólalt meg András, és elindult felé. – Mi a baj, bácsikám? – kérdezte József, és ő is fenyegetően nézett vissza Andrásra. – Csak azt mesélem el nekik, amit tőled hallottam. – Hát akkor meg mit akart? – kérdezte valaki. – Lévi szerint a Görbe sín eredeti példányait meg nyomólemezeit. Annyira elszánt volt, hogy pisztolyt szegezett a mi szerkesztőinkre. Azt, gondolom, mindannyian megértjük, hogy az adott helyzetben Horovitz elárulta a Zsidó Hírlap szerkesztőjét,

aki segített neki kinyomtatni a lapot. Mindenesetre félórán belül mindannyiunkat felraktak a vonatra. Az emberek Mendelre néztek, aki Józsefnek egy szavát sem cáfolta. Andrásnak ahhoz lett volna kedve, hogy rávesse magát Józsefre és ledöntse a barakk földjére. Csak az tartotta vissza, hogy a verekedés zajára az őrök is bejönnének. – Ide hallgassanak, emberek – szólalt meg Elefántcsonttorony. – Most nem a Görbe sínről van szó, ez pedig nem bírósági tárgyalás. Nem azért jöttünk ide, hogy megbeszéljük, ki a felelős, amiért ideküldtek minket. Hanem, mert éhesek vagyunk és ennivalót kell szereznie valakinek, aki hajlandó rá. Talán az lenne a legjobb, ha sorsot húznánk. Moraj támadt az emberek között, a fejüket rázták. Most már nem akarták a véletlenre bízni a dolgot. – Hadd menjek le a faluba én magam egyedül – mondta Mendel és Elefántcsonttoronyra szegezte a tekintetét. – Tudjátok, hogy gyors vagyok, egymagamban egykettőre megjárom. Elefántcsonttorony tiltakozott. Ötvenen voltak a csapatban, mindegyikük farkaséhes. Abban reménykedtek, hogy annyi árut kapnak a feketepiacon, amennyit egy ember nem is tud elcipelni. A többiek Goldfarbra, Haász Józsefre, végül pedig Andrásra bámultak. Andrást és Mendelt magától értetődően egy csapatnak tekintették, akik mindig mindent együtt csinálnak. Feszült várakozás alakult ki a háló homályában. András Mendelre pillantott, kész volt rá, hogy vállalkozik az útra, de Mendel alig észrevehetően megrázta a fejét. Maradj ki belőle. Megint hosszú szünet következett, mielőtt megszólalt volna valaki. József a mellkasán keresztbe font karral állt, meg volt győződve róla, hogy érvei a kellő hatást váltották ki. Végül Goldfarb lépett előre. – Megyek én – mondta. – Nem ez lesz az utolsó alkalom. Legközelebb leküldjük Lévit meg Haászt, vagy akit éppen hibáztatni van kedvünk. A 79/6-os fellélegzett. Megszületett a döntés. Horovitz megy Goldfarbbal. Máris jó sok időt elvesztegettek, fogy az éjszaka, a két embernek rögtön indulnia kell. Mendel és a társa zsebre dugta az összegyűjtött értéktárgyakat, bebugyolálták magukat a hideg ellen, és kimásztak a sötétbe. A 79/6-os visszamászott a priccsre és várt – kivéve Lévi Andrást meg Haász Józsefet. A latrináról hallották őket suttogva vitatkozni. Mielőtt még József visszamászhatott volna a priccsére, András megragadta a gallérját és bevonszolta a fürdőszobába, a miniatűr sublótok és gyerekekre méretezett mosdók közé. Nekinyomta a falnak és addig csavarta a gallérját, amíg József már alig kapott levegőt. – Hagyd abba – lihegett József. – Hagyj békén! – Majd abbahagyom, ha végeztem, te önző féreg! – Csak az igazat mondtam – felelte József és lefejtette András kezét a gallérjáról. – Horovitzzal te adtad ki a lapot. Ugyanolyan hibás vagy, mint ő. Erre is rámutathattam volna, de nem tettem. – Csak nem várod, hogy hálából kezet csókoljak neked? – Nem érdekel, mit csinálsz. El is mehetsz a pokolba, bácsikám. – Igazad volt a múltkor éjszaka – mondta András. – Te nem való vagy munkatáborba. Meg is fogsz dögleni, remélem, nemsoká.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte József, és egy ferde mosolyt vágott. – Végül is most itt vagyok, nem pedig az erdőben. András ekkor megtette, amire már hónapok óta készült. Hátrahúzta az öklét, és olyan erővel vágott az arcába, hogy József a padlóra került. A betonon térdelt és az egyik kezével az állát tapogatta. Vért köpött a fém lefolyóba. András felhorzsolt ujjperceit dörzsölgette. Azt hitte, megint rá fog törni a szokásos bűntudat, ami mindig fékezi József iránti gyűlöletét, de most nem tört rá semmi. Csak éhséget meg kimerültséget érzett, és kedve lett volna még egyszer, ugyanolyan erővel megütni Józsefet, mint az előbb. Némi vívódás után azonban otthagyta a fürdőszobában, és visszament a priccsére. Várta Mendelt. A falu öt kilométernyire volt az erdőn át. András úgy számolt, hogy egy órába telhet, amíg odaérnek. Ha már ott vannak, meg kell találniuk azt az embert, akivel lebonyolíthatják az üzletet – közben folyamatosan kerülniük kell az éjszakai őrjáratot, nehogy a helyszínen lelőjék őket. Ha megtalálják az emberüket, aki hajlandó velük kereskedni, és van, mit adjon cserébe, még egy órába telhet, amíg visszaérnek. Közvetlenül ébresztő előtt fognak visszaérni, semmiképpen sem korábban. Éberen feküdt, elképzelte a két férfit, ahogy mennek az erdőben, Mendel a hosszú lábaival gyorsan halad, Goldfarb csak félig futva tud lépést tartani vele. Tiszta volt az éjszaka, és elég hideg ahhoz, hogy meglátsszon a leheletük. A hold és a csillagok is előbújtak, az erdőben is világosság lesz. A szél felkavarja a lehullott leveleket, és elfedi a nyomukat. Mendel és Goldfarb messziről látni fogja a falu fényeit, a fák között az égen derengő fényfolt irányába fog tartani. Most lehetnek úgy félúton. Ekkor eszeveszett ugatást hallott az árvaház mögött az erdőből. Ismerte ezt a hangot, mint mindannyian. Kozma őrnagy morcos kutyája volt, akit utáltak, és aki szintén utálta őket. Az erdő felől kiáltozás hallatszott. Az emberek majdnem kiestek az ágyaikból, úgy rohantak az ablakokhoz. Az erdőben zseblámpák fénycsóvája pásztázott, ágak reccsentek, mind közelebbről hallatszott a kivehetetlen ordibálás, míg végül összefüggő magyar káromkodás lett belőle. Sötét árnyak igyekeztek a fény felé, egy pillanatra felbukkantak, aztán eltűntek, még mielőtt bárki felismerhette volna őket. Emberi alakok közeledtek az árvaházhoz, be is nyomultak a kapuján. Öt perccel később maga Kozma ordított fel mindenkit a hálóból, és sorakozót vezényelt az udvaron. Csupasz fővel, kabát nélkül botorkáltak ki az udvarra. A hold olyan fényesen világított, mintha nappal lenne. Az emberek árnyéka élesen vetült az udvar téglafalára. Az északnyugati sarokban őrök mozgolódtak, kutyahörgés, viaskodás, fájdalmas kiáltások. Kozma vigyázzállást vezényelt, és azt parancsolta, hogy figyeljenek oda rá. Felmászott egy apró iskolai székre, hogy ő is mindenkit lásson. András és József egészen elöl állt. Az udvaron hideg volt, a szél pengeként hasított András nyakába. Kozma elugatott valami parancsot, két őr pedig a sarokból odahajtotta Goldfarb Lászlót és Horovitz Mendelt. Mindkettejüket testét véres karmolások borították, mint akik sűrű bozóton másztak keresztül. Goldfarb bal nadrágszára térd alatt elszakadt. A rideg holdfényben látták a kutyaharapás nyomát a lábszárcsontján. Mendel egyik kezével a mellkasát fogta. Vércsíkokkal borított arca eltorzult a fájdalomtól, jobb lábán kisebbfajta vadcsapdát vonszolt. Az acélfogak átharapták a bakancsát.

– Nézzék csak, mit talált Erzsi az erdőben! – mondta Kozma és durván megpaskolta az állatot, hogy az felnyüszített. – Horváth hadnagy volt olyan kedves és kinézett, mi az a nagy mozgolódás, hát ezt a két díszpéldányt találta a szennyvízlevezető csatornában. Nem ilyen zsákmányt reméltünk a csapdában, igaz, Erzsi? – Kesztyűs kezével megvakarta a kutya hátát. Aztán megparancsolta Mendelnek és Goldfarbnak, hogy vetkőzzenek meztelenre. Amikor Goldfarb tiltakozó hangot hallatott, Horváth hadnagy úgy rácsapott a pisztolymarkolattal, hogy elhallgatott. A két férfi kiküzdötte magát a ruháiból, Horváth egész idő alatt ordítozott, Mendel nem tudott kibújni a jobb nadrágszárából a bakancson át, úgyhogy bokáig letolta, Horváth pedig levágta róla a késével. Amikor már csupaszok voltak, a falhoz kuporodtak, reszkettek kegyetlenül, ágyékukat a kezükkel takarták. Goldfarb olyan elképedt, kába arccal nézett a bajtársaira, mintha az előtte felsorakozó emberek valami érthetetlen műsort adnának elő, azt kellene parancsszóra végignéznie. Mendel tekintete egyetlen gyötrelmes pillanatra találkozott Andráséval, még rá is kacsintott. Őt akarta megnyugtatni ezzel a gesztussal, András tudta jól, mégis fájdalmasan összeszorult benne minden. Az a vérző, meztelen férfi Horovitz Mendel, az ő gyerekkori barátja, szerkesztőtársa, nem pedig egy ügyes utánzat, amit valami újabb munkaszolgálatos kínzáshoz hoztak ide. Kozma megparancsolta az egyik őrnek, hogy kösse be a két férfi szemét a saját ingükkel. Az az őr volt, akit András már ismert, a Lukács nevű egykori vízvezetékszerelő-segéd, aki esténként lekísérte őket a tiszti iskolába, és ha tudott, cigarettát dugott oda nekik. Az ő arckifejezéséről is rettegést és elképedést lehetett leolvasni. De azért bekötötte a szemüket, ahogy megparancsolták neki. Goldfarb benyúlt a kötés alá, valamelyest meglazította. András képtelen volt Mendel lehajtott fejét, reszkető karjait nézni. Mendel lábára tévedt a tekintete, még ott volt rajta a csapda, fogai belevájódtak Mendel bakancsába. Goldfarb mezítláb állt, keresztbe vetett lábbal, hogy kicsit felmelegedjen. Az udvar csendjében hallani lehetett az emberek lélegzetvételét is. Hosszú ideig semmi nem történt. András már kezdte azt hinni, hogy ez a meztelen ácsorgás a hidegben, ez lesz minden büntetés. Nemsokára aztán megengedik, hogy Mendel és Goldfarb felöltözzön, és jelentkezzen Tolnay századorvosnál, aki majd ellátja a sérüléseiket. De aztán olyasmi történt, amit András fel sem tudott rögtön fogni. Öt őr masírozott be sorban az udvarra, a 79/6-os sorai és a falnál vacogó két férfi közé. Mintha védelem gyanánt foglalnák el azt a teret, az lenne a dolguk, hogy bajtársai ne lássák Mendel és Goldfarb meztelenségét. Kozma vezényelt, az őrök pedig vállukhoz szorították a puskáikat és célba vették a két bekötött szemű embert. Hitetlen moraj futott végig a sorokon. András mellkasában pedig vad tiltakozás. Aztán a felhúzott závár csattanása. Kozma felől egyetlen szó: Tűz! A puskapor robbanása átszáguldott az udvaron, visszaverődött a téglafalakról, felszökött az égbe. A felszálló füstfelhő mögött Horovitz Mendel és Goldfarb László nekiroskadt a falnak. András a szemébe tuszakolta az öklét. A robbanás zaja egyre csak zúgott a fejében. A két férfi, akik egy pillanattal azelőtt még állt, most a földön ül, mellkasáig felhúzott térddel. Némán, falfehéren, már nem reszketnek. Ülnek, a legcsekélyebb mozdulat nélkül, fejük egymáshoz hajol, mintha titokban össze akarnának súgni.

– Dezertőrök – mondta Kozma, amikor felszállt a füst. – Tolvajok. A zsebeik tele voltak értékes holmikkal. Maguk most leckét kaptak, nehogy az ő példájukat kövessék. A dezertálás árulás. A büntetése halál. – Leszállt a kis székről és bemasírozott az árvaházba, sarkában a kutyájával, szorosan a nyomában pedig Horváth hadnaggyal. Amint becsukódott az ajtó, András odarohant Mendelhez, a falhoz, letérdelt melléje, megérintette a nyakát, mellkasát. Már nem dobogott benne az élet. Semmi. Az udvaron teljes csend. Az őrök sem zajongtak. Elefántcsonttorony lépett elő, lehajolt Goldfarb Lászlóhoz. Senki sem akarta megállítani. Aztán felállt és halkan mondott valamit a Lukács nevű őrnek. Amikor befejezte, Lukács bólintott, és az udvar sarkába ment. Övéből leakasztott egy kulcskarikát, kinyitotta a fészert, ahol az ásókat tartották. Elefántcsonttorony fogott egy ásót és elkezdett kiásni egy gödröt, közel az udvar falához. András csak nézte a rémálom ködében, és látta, hogy mások is csatlakoznak Elefántcsonttoronyhoz erre a felfoghatatlan feladatra. József tátott szájjal, némán állt, amíg valaki hátba nem bökte, akkor ő is fogott egy ásót és ásni kezdett. Valaki nyilván Andrást is talpra segítette. Arra eszmélt, hogy a fészer felé támolyog, átvesz egy ásót Lukácstól, és József mellett maga is lehajol. Mintha álmodna, a földnek támasztotta az ásót és teljes erővel belenyomta. A talaj kemény volt, jól ledöngölték. A penge lökése megremegtette az ásó nyelét, a csontjaiba is behatolt. Orra alatt héber szavakat kezdett el motyogni. Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége. Nem félhetsz, az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít... Az Úr az én oltalmam... Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz; mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged... Tudta, hogy ezek a kilencvenegyedik zsoltár szavai, melyet temetéskor mondanak. Tudta, hogy sírt ás. Azt azonban nem tudta elhitetni magával, hogy az ott a fal mellett Horovitz Mendel holtteste, hogy most megölték ezt a férfit, akit kisgyerekkorától fogva szeret. Képtelen volt felfogni ezt a döbbenetes végérvényességet. Nem tudott lélegezni, nem tudott gondolkodni. Semmi más nem volt a fejében, csak a kilencvenegyedik zsoltár, a puskalövések villanása, a dörrenés, a hideg földnek csapódó ásó.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A tatárok Magyarországon HAJNALBAN TEMETTÉK EL a két férfit. Sivá nem volt, arra sem jutott idő, hogy lemossák a tetemeket. Kozma kegynek tekintette, amikor megengedte a 79/6-osnak, hogy eltemessék elesett bajtársaikat. E kegy ellentételezésére egész hétre megvonta a levesfejadagjukat. A napok egyfajta döbbent csendben folytak, a hitetlenség vibrált bennük. Az is elég szörnyű, amikor idős embereket halálra dolgoztatnak, de végignézni, hogy két fiatalembert agyonlőnek, az egészen megrázó volt. A legmélyebb megrendüléssel Haász József reagált. Mintha most ébredt volna rá, hogy bármely cselekedete, akaratának bármilyen megnyilvánulása egy másik emberre nézve katasztrofális következményekkel járhat. Az első hét alatt alig evett és még kevesebbet aludt, utána pedig azzal lepte meg a századot, hogy önként jelentkezett Mendel helyére földmérősegédnek. Addigra mindenki úgy hitte, hogy elátkozott egy beosztás az. Hallani sem akart róla senki. De mintha József egyfajta bűnhődésnek tekintette volna. A földmérői bejárások során engedelmesen szolgálta Andrást. Amikor valami nehéz felszerelést kellett cipelni, ő cipelte. Fát gyűjtött, tűzrakó helyet épített, a földmérő által szerzett élelemtöbbletből mindig lemondott a maga részéről. A földmérő, miután meghallotta, mi történt Horovitz Mendellel és Goldfarb Lászlóval, szótlan ünnepélyességgel fogadta József vezeklését. Nem történt más, csak egy újabb rémtett a munkaszolgálatban, a második felvonása pedig ennek a tapasztalatlan fiatalembernek az érzelmi vergődése. A földmérőnél húsz évvel fiatalabb András azonban, akit még meg tudott döbbenteni az emberi önzés és kegyetlenség, nem volt hajlandó megbocsátani Józsefnek. Rá sem tudott nézni. Valahányszor a szeme elé került, mindig ugyanaz a gondolatsor pergett le András fejében. Miért Mendel és miért nem József? Miért nem József bolyongott éjszaka az erdőben, miért nem az ő lába szorult be a csapdába? És miért nem cserélhetnek helyet akár most? Miért nem József ment el végérvényesen? András azt gondolta, volt már része a csalódás és hiábavalóság érzésében. Úgy tudta, közeli barátja a bánat. Most azonban olyasmit élt át, ami bármelyik korábbi csalódásánál és szomorúságánál élesebben mart belé. Mintha nemcsak Mendelről lett volna szó, hanem róla is. Nemcsak Mendel borzalmas haláláról, Mendel visszavonhatatlan elvesztéséről, hanem arról a biztos tudásáról is, hogy maga András és a 79/6-os a pokol még mélyebb bugyrába került, az ő életük semmit nem számít a parancsnokaik szemében, valószínű, hogy soha nem fogja viszontlátni sem a feleségét, sem a kisfiát. Józsefnek is része volt benne, hogy András a reménytelenségnek ebbe a veszedelmes állapotába került. Úgy érezte, kibírja, mégis izzó haragot érzett, amiért József ide juttatta. Amikor az egyik földmérési feladat során egy aláaknázott terület közelében kellett dolgozniuk, azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak nyelné el Józsefet a fülsiketítő robbanás lángja. Úgy érezte, ez sem lenne rosszabb, mint amit megérdemel. Ebben az évben József kétszer is elárulta őt – egyszer Budapesten, egyszer Ukrajnában -, és mindkét esetben súlyos gyötrelmet okozott. Kínját csak fokozta, hogy József vérrokona Klárának, annak az embernek, akit ő a világon a legjobban szeret. Ha megtehette volna, hogy kitörli Józsefet Klára és az egész Haász

család emlékezetéből, egy percig sem habozik. De József makacsul ellenállt a megsemmisítésnek. Nem volt hajlandó aknára lépni. Inkább ott kóválygott András látóterének a peremén, és folyamatosan arra emlékeztette, hogy ami történt, az nem káprázat, soha nem is fog megváltozni. A tisztképző iskolában töltött esték sem hoztak megkönnyebbülést. Andrásnak ott is együtt kellett működnie Józseffel, ő volt a díszlettervező, József pedig a művészeti vezető. A darab, Kisfaludy A tatárok Magyarországon című nemzeti drámája az unalomig ismerős volt Andrásnak, annyiszor tanulta a konyári falusi iskolában. A szigorú igazgató tanár alaposan a fejükbe verte, hogy Kisfaludy, mielőtt színműíróvá vált volna, katona volt a napóleoni háborúkban. Amikor hazajött, élményeit akarta színre vinni, de a nemrég átélt háborúk emléke még túlságosan friss volt benne. Ezért inkább Magyarország távoli múltjára függesztette tekintetét. András hosszú esszét írt Kisfaludyról, az elemi iskola utolsó évében. Most pedig itt áll, a világháború kellős közepén, Ukrajnában egy tiszti kiképző iskolában A tatárok Magyarországon díszleteit tervezi, ebben pedig éppen az az ember a társa, aki jócskán felelős Horovitz Mendel haláláért. Nem volt ideje azonban elmerengeni ezen a képtelenségen. Erdő századost, az egész vállalkozás vezetőjét szorította az idő. Az új honvédelmi miniszter hamarosan felkeresi a tiszti kiképzőt, és az ő tiszteletére fogják a darabot előadni. Egy csütörtök este András és József vigyázzállásban várta a tiszti kiképző hodályszerű konferenciatermében, hogy Erdő áttekintse a terveiket. A százados magas, hordóhasú férfi volt, őszülő hajkoronáját egészen rövidre nyíratta a koponyáján. Kecskeszakállat hordott, és büszkén viselte monokliját, de a belőle áradó öngúny aurája arra utalt, hogy mindez csak álca, vagy komédia, ő is nevetségesnek tartja magát, és azt akarja, hogy mindenki más is részt vegyen ebben a komédiában. Miközben a terveket megbírálta, úgy beszélt, mintha három vagy négy ember lenne, nem pedig egy. A festett fák helyett nem lehetne az erdőt néhány igazi fával jelezni? Nagyon nehéz kivitelezni? Rettenetesen! Igazi fákat? Hát kinek volna kedve meg ideje igazi fákat kiásni? De hát nem az a fontos, hogy realizmust sugalljunk? Dehogyisnem. Ha igazi fák, hát legyenek igazi fák! Igazi sátrakat is fel lehet használni a táborhoz. Nagyszerű ötlet. Van itt épp elég sátor, nem kerülne semmibe. Az életnagyságú barlangot kerítésdrótból meg papírmaséből fogják elkészíteni, nem lehetne, hogy két darabból álljon, mert úgy könnyebb mozgatni? Hogyne lehetne, ha jól megtervezik, de hát pontosan ezért vette fel Józsefet meg Andrást, nem igaz? Mindent a legteljesebb professzionizmussal kell megtervezni és kivitelezni. Nincs valami hatalmas keret rá, de az iskola jó benyomást akar kelteni az új védelmi miniszterben. Megmondta Andrásnak és Józsefnek, hogy készítsenek listát a szükséges kellékekről: fa, kerítésdrót, újságpapír, vászon, amire csak szükség van. Aztán közelebb hajolt hozzájuk, és másmilyen hangon kezdett beszélni. – Ide hallgassanak, fiúk! – Szolomontól hallom, mi folyik a maguk századában. Hogy az a Kozma egy vadállat. Förtelmes dolog! Mondják meg, mit tehetek magukért. Bármit. Étel kell? Vagy ruha? Van elég takarójuk? András alig tudott megszólalni. Hogy mire lenne szüksége a 79/6-osnak? Mindenre. Morfium, penicillin, kötés, étel, takaró, kabát, bakancs, gyapjúalsó, nadrág, egy hét jó mély alvás. – Orvosi felszerelés – sikerült végre kimondani. – Bármilyen. Meg vitamin. Takarók. Mindenért hálásak vagyunk.

József azonban másra gondolt: – Maga tud levelet küldeni, nem igaz? – kérdezte. – Tudathatná a családunkkal, hogy jól vagyunk. Erdő lassan bólogatott. – Talán még postát is kaphatunk, ha az ön címére érkezik. – Igen. Hát, veszélyes ügy. Amiről beszél, az ellenkezik a szabályokkal, és persze mindent cenzúráznak. Biztosnak kell lenniük benne, hogy a családjuk tisztában van ezzel. Egy rosszul megírt levél mindegyikünket bajba sodorhat. – Meg fogjuk értetni velük – mondta József. Majd hozzátette: – Tudna nekünk tollat és tintát szerezni? Meg bármilyen papírt? – Természetesen. Mi sem egyszerűbb. – És ha holnap elhozzuk a levelet, másnap fel is tudja adni nekünk? Erdő komoly, higgadt arccal bólintott: – Fel, fiúk. Megteszem. Aznap este a Lukács nevezetű őr masírozott vissza az árvaházba velük meg a többiekkel, akiket kikértek, hogy segítsenek előkészíteni A tatárok Magyarországon előadását. Andrásnak el kellett ismernie, hogy ez jó ötlet volt Józseftől. Beleszédült a gondolatba, mi mindenről írhat Klárának aznap éjjel. Mára már tudod, miért nem jöttem haza az utazás előtti éjjel. A századommal együtt elraboltak és Ukrajnába vittek minket. Amióta itt vagyunk, éheztetnek, vernek, belegebedünk a munkába, beledögöljünk a betegségekbe, vagy csak úgy legyilkolnak. Horovitz Mendel is meghalt. Bekötötték a szemét, csupaszra vetkőztették a kivégzőosztag előtt, részben a te unokaöcséd felelős érte. Ami engem illet, azt sem tudom, élek-e vagy halok. Mindebből persze egy szót sem lehet leírni. Az igazságot soha nem fogják átengedni a cenzorok. De azért talán rimánkodhatna Klárának, hogy menjen el Palesztinába – valahogy kitalálhatná, hogyan írja bele virágnyelven a levélbe. Még abban is képes volt reménykedni, hogy talán máris Palesztinában van – esetleg Elza Haász fog válaszolni, és arról értesíti, hogy Klára meg Tibor, Ilona és Ádám végighajózott a Dunán, a Boszporuszon keresztül kijutott a Fekete-tengerből, pontosan úgy, ahogy tervezték, és új életet kezdett Palesztinában. Tamással együtt viszonylag biztonságban élnek, távol a háborútól. Ha tudta volna, hogy Ukrajnába viszik Őket, minden erejével könyörgött volna neki, hogy menjen el. Megkérte volna, vesse össze saját életét és Tamásét az övével, és beláttatta volna vele, mi a teendő. De hát nem azért van itt, hogy meggyőzze Klárát, hanem, mert deportálták. Az ő bizonytalan helyzete azt diktálja, hogy maradjanak – Klára iránta érzett szeretete olyan csapda, amely nem az életben maradását szolgálja. Drága K! írta aznap este. Unokaöcséddel együtt üdvözletünket küldjük T. városból. Abban a reményben írom ezt, hogy levelem már nem talál Budapesten, elutaztál külföldre. Ha elhalasztottad az utazást, könyörgöm, az én kedvemért ne késlekedj tovább. Amint alkalom adódik, el kell menned. Én jól vagyok, de még jobban lennék, ha tudnám, hogy minden a terveink szerint halad. És itt következett a rettenetes hír. H. M. barátunk, mély sajnálatomra, egy hónappal ezelőtt kénytelen volt elindulni a Lachaise-be, utalt András a párizsi temetőre, de Klára meg fogja-e érteni vajon? El tudod képzelni, mit érzek. Rettenetesen hiányoztok Tamással, éjjel-nappal rátok gondolok. Írok megint, amint lehet. Szeretettel, a te A-d. Összehajtotta a levelet és a kabátja belső zsebébe rejtette, másnap pedig átadta Erdőnek. Nem lehetett tudni, eljut-e Klára kezébe, és mikor, de hogy valamikor mégiscsak megkaphatja, az önmagában is hosszúhosszú ideje az első vigasztaló gondolat volt.

Ha Andrást kezdetben meg is lepte, hogy a díszletépítő brigádjába beosztott fiatal tisztképzősök tisztelik a tekintélyét és engedelmesen fogadják az irányítást, a meglepetés hamar alábbhagyott. A tiszti kiképzőközpontban töltött néhány hetes esti szolgálat után megszokta, hogy afféle munkavezetőként jár-kel közöttük, és ellenőrzi, hogy végrehajtották-e a terveit. Nem sokat törődtek a köztük levő különbséggel, és nem is nagyon udvariaskodtak. A tisztképzősök és a munkaszolgálatosok keresztnevükön szólították, később még becézték is egymást – Sanyi, Jóska, Bandi. Nem ehettek együtt a tiszti étkezőben, de a stáb vacsoraidőben gyakran odament a konyha hátsó ajtajához, és onnan hoztak enni mindenkinek. A színpadon ettek, törökülésben, díszlettervek és félig megfestett díszletek között. A folyamatos néma viaskodásba merevedett András és József ennek ellenére megerősödött és sikeresen felépítette a díszleteket. Nagyon várták leveleikre a választ, valahányszor Erdő belépett a tiszti iskola nagytermébe, reménykedtek, hogy behívja őket az irodájába és előhúzza mellső zsebéből a becsempészett borítékot. Ám a hetek csak vánszorogtak, válasz nem érkezett. Erdő megmondta nekik, hogy türelmesnek kell lenniük, a posta hírhedten lassan működik, a határon túlról pedig különösen. Ahogy közeledett A tatárok Magyarországon bemutatója, és csak nem jött meg a válasz, András kis híján belebolondult a várakozásba. Biztos volt benne, hogy Klárát meg Györgyöt Elzával együtt letartóztatták és börtönbe vetették, Tamás pedig idegenekhez került. Klárát bíróság elé viszik, elítélik és kivégzik. Ő meg itt vesztegel Ukrajnában, ahol nem tud tenni semmit, és ha a darab lement, már Erdőhöz sem fűzi semmiféle kapcsolat, még az a lehetőség is elvész, hogy hírt küldjön haza, vagy kapjon otthonról. Október huszonkilencedikén megérkezett Turkára az új honvédelmi miniszter. Hivatalos felvonulást terveztek a faluban. A környék összes századának részt kell venni rajta. Aznap reggel Kozma őrnagy kivonult a 79/6-os munkaszolgálatosaival a falu főterére, és vigyázzt vezényelt nekik a tér nyugati oldalán. Korábban megparancsolták, hogy mosakodjanak meg, és foltozzák össze szakadt rongyaikat Nagy Vilmos tábornok tiszteletére. Adtak cérnát meg foltnak való anyagot is. Meg is tették, ami tőlük tellett, de így is úgy néztek ki, mint a madárijesztők. Az útépítés tönkretette a kabátjukat, nadrágjukat. Sikerült pár civil ruhadarabot kunyerálniuk az ukrajnai feketepiac rongyszedőitől, de szakadt egyenruhájukat nem tudták újjá varázsolni, a hadsereg pedig már nem biztosított ruhát a munkaszolgálatosoknak. Andrásnak csak akkor tűnt fel, hogy mennyire elvásott az egyenruhája, amikor a tisztképző iskolában járt. A fiatal tiszthelyettesek kikeményített khaki zubbonyához képest az ő kabátja meg a nadrágja egyre inkább a csavargó gönceinek látszott. A tér túloldaláról András jól ki tudta venni a kiglancolt tisztképző század élén Erdő egyenes tartását és meg-megcsillanó monokliját. Rézgombjai arany tűzzel ragyogtak a reggeli fényben. Neki valódi drámát jelentett ez az egész. Meg volt elégedve András és József munkájával. Amikor közvetlenül a jelmezes próba előtt bemutatták neki az elkészült díszleteket, annyira lelkesen dicsérte őket, hogy a bal szemében el is pattant egy hajszálér. A jelmezes próba is tökéletesen sikerült, eltekintve egy-két elfelejtett sortól, amelyet eddigre már sikerült felidézni, az egész előadás katonás pompájában ragyogott. A díszletek, jelmezek, de még a vörösaranyra festett függöny is készen állt a tábornok fogadására.

A tábornoki konvoj előtt a tisztképzősök rezesbandája, pár kétségbeesetten buzgólkodó trombitás, egy rendíthetetlen harsonás, egy kövér fuvolás meg egy vörös képű dobos haladt. Mögöttük két páncélozott teherautó érkezett a magyar zászlóval, egy sor motorkerékpáros katonai csendőr, végül pedig Nagybaczoni Nagy Vilmos, fényes fekete, fehér abroncsú nyitott Gaz M1 autóban. A tábornok fiatalabb volt, mint András várta, nem is őszült még, energikus középkorú férfinak tűnt. Egyenruháját zsúfolásig borította mindenféle színű és formájú érdemérem, köztük a honvédelem legmagasabb kitüntetése, a csatában tanúsított hősiességért járó türkiz- és aranyszínű nagykereszt. Mellette egy fiatalabb ember lovagolt, kevésbé tündökletes egyenruhában, feltehetőleg a szárnysegédje vagy titkára lehetett. A tábornok pár percenként elfordult a tisztek karától és valamit súgott a fiatalember fülébe, aki vehemensen jegyzetelni kezdett a gyorsírótömbjébe. A tábornok szeme mintha különösen hosszasan időzött volna el a munkaszolgálatos századokon. András nem is mert a szemébe nézni, de érezte, hogy Nagy szeme rajta is végigsuhan, amikor a konvoj elhalad előttük. A tábornok félrefordult, és mondott valamit a szárnysegédjének, a fiatalember pedig jegyzetelt. Miután a konvoj körbehaladt a téren, a rezesbanda kitért az útjából, és az autók továbbgördültek a tiszti kiképző felé. Amikor András és József a nagyterembe ért, hogy elvégezzék az utolsó simításokat a bemutató előtt, teljes zűrzavart találtak. A díszleteket félrelökték, hogy az akadémia főparancsnoka megtarthassa hivatalos megnyitóbeszédét, a háttér két elemét elszakították, a papírmasé barlang egyik oldalát belapították. Erdő páni félelemben járkált a színpad végében és fennhangon harsogta, hogy a javításokat soha nem fogják tudni időben befejezni, miközben András, József és a többiek rohangáltak, hogy helyrehozzák a bajt. András egy vödör agyaggal és egy kis barna papírral foldozta be a barlangot, József az egyik római romot javította ki egy tekercs vászonszalaggal. A többiek a másik elszakadt háttérfalat hozták rendbe és akasztották a helyére. A vacsoraidő végére mindent sikerült helyreállítani. A színészek is megérkeztek, hogy felvegyék tatár vagy magyar jelmezeiket és bemelegítsék a hangjukat. A színpad mögött pontosan ugyanolyan fontoskodó komolysággal tollászkodtak, nyüzsögtek, motyogták a szövegüket, mint annak idején a Sarah Bernhardt színészei. Fél kilencre a nagyterem megtelt a tisztképzősökkel. Volt valami feszült ünnepélyesség a zajongásukban, fokozatosan erősödő duruzsolásukban. András talált a színpad oldalán egy sötét zugot, ahonnan követhette a beszédeket meg az előadást. Egy pillanatra szemébe ötlött a tábornok zubbonyának harcias csillogása, amint a végigvonul a nézőtér közepén és elfoglalja helyét az első padsorban. Az iskola parancsnoka lépett fel a színpadra és megtartotta üdvözlő beszédét, szónoklata a talpnyalás és fennhéjázás között sasszézott, tele azokkal a gesztusokkal, amelyeket András Hitlernél látott a filmhíradókban. Ökölrázás a közönség felé, feltartott mutatóujj, vezéri gesztussal magasba emelt tenyér. A főparancsnoki fennhéjázást a tisztiiskolások hatperces kötelező tapssal jutalmazták. Amikor azután Nagy tábornok emelkedett szólásra, az emberek felpattantak és állva éljenezték. Őket választotta ki, őket tisztelte meg keleti körútjának első állomásán, és amikor továbbindul tőlük, egyenesen Hitler főhadiszállására utazik Vinyicára. A tábornok köszönetképpen felemelte a kezét, ők leültek és várakozó csendbe süppedtek.

– Katonák! – szólalt meg a tábornok. – Fiatalemberek! Nem fogok hosszú beszédet tartani. Fölösleges elmondanom önöknek, hogy a háború borzalmas dolog. Távol vannak az otthontól, a családjuktól, és még távolabb is mennek, mielőtt hazatérnének. Maguk mindannyian bátor emberek. – Nagy Vilmosban semmi nem volt az iskolaparancsnok hencegéséből és drámai tüzéből, az alföldi parasztember kerek hangzóival beszélt, közben nagy vörös kezével szinte átfogta az egész pódiumot. – Őszinte leszek – mondta. – A szovjetek erősebbek, mint gondoltuk. Maguk azért vannak itt, mert tavasszal nem sikerült elfoglalnunk Oroszországot. Számtalan bajtársuk elesett. Magukat most arra képezzük ki, hogy még több embert vezessenek a csatába. De maguk, fiúk, magyarok. Ezer év csatározásait túlélték. Nincs az az ellenfél, aki felérne magukkal. Aki le tudná győzni magukat. Pest alatt leszámoltak a tatárral. Az egri várnál felmorzsoltak nyolcvanezer törököt. Maguk közül kerültek ki a jobb harcosok és a jobb vezérek. Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott. – Ne feledjék – mondta -, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért. Újabb üdvrivalgás a sorok közül, ha valamivel bizonytalanabb is. A fiatal tisztképzősöket a németek a fensőbbségük korlátlan elismerésére nevelték, hogy feltétlen tisztelettel beszéljenek Németországról, mint Magyarország mindenható, mindenkinél fontosabb szövetségeséről. – Ne feledjék, ami nyáron a Don-kanyarnál történt! – folytatta Nagy. – Jány tábornok tíz hadosztályát Voronyezs és Pavlovszk között kétszáz kilométeren terítették szét. Ezzel a tíz könnyű hadosztállyal várta volna tőlünk von Weichs vezérezredes, hogy tartsuk a keleti parton gyülekező oroszokat. De hát ismerik a történetet: a mi tankjaik védtelenek voltak az orosz T-34-esekkel szemben. Fegyvereik túlerőben voltak. Utánpótlási láncaink megszakadtak. Az embereink elestek. Jány tehát visszavonta a hadosztályait és védekező állást vett fel velük. Látta, hogy hányadán állnak, és olyan döntést hozott, amely sok ezer ember életét megmentette. Hálából von Weichs és Halder tábornok gyávasággal vádolta! Talán még jobban csodálnak bennünket, ha nemcsak húszezer emberünk vész oda, hanem negyven- vagy hatvanezer. Talán azt szerették volna, ha kiontjuk a magyar vér legutolsó cseppjét is. – Megállt, és végignézett az elcsendesült sorokon, mintha a sötétben a szemükbe tudott volna nézni. – Németország a mi szövetségesünk. Az ő győzelme minket fog erősíteni. De soha ne higgyék, hogy Németországnak más célja lenne, mint a Birodalom fennmaradása! A mi célunk viszont Magyarország fennmaradása... ezen pedig nemcsak a fennhatóságunk és területünk sértetlenségét értem, hanem a fiatal emberek életét is. A közönség elgondolkodva hallgatott. Most senki nem tapsolt, mindannyian arra vártak, hogy Nagy folytassa. Olyan ritkán mondták meg nekik az igazságot, gondolta András, hogy most elállt a szavuk a megdöbbenéstől.

– Magukat arra képeztük ki, hogy okosan harcoljanak és minimalizálják a veszteségeinket – folytatta Nagy. – Mi élve akarjuk magukat hazavinni. Akkor is éppúgy szükségünk lesz magukra, amikor a háború befejeződött. – Megállt, és nagyot sóhajtott. Úgy remegett a keze, mintha teljesen kimerült volna a szónoklásban. Benézett a színpad oldalára is, ahol András állt és hallgatta. A szeme hosszú ideig megállapodott Andráson, aztán megint visszafordult a fiatal tisztképzősök felé. – És még egy dolog – tette hozzá. – Tiszteljék a munkaszolgálatosokat! Ők mocskolják be a kezüket maguk helyett. Ők a maguk testvérei ebben a háborúban. Vannak olyan tisztek, akik helyesnek tartják, hogy úgy bánjanak velük, mint az állatokkal, ez azonban meg fog változni. Én azt mondom, legyenek jó emberek! Adják meg a kellő tiszteletet annak, akinek kijár. – Biccentett, mintha csak képzeletben tenné, aztán megvonta a vállát. – Hát ez minden – mondta. – Maguk kiváló, bátor katonák, ahányan csak vannak. Köszönet a munkájukért! Bizonytalan, gyér taps közepette lépett le a pódiumról. Látszott, hogy senki nem tudta, hová tegye ezt az új honvédelmi minisztert, a beszédéből bizonyos dolgok úgy hangzottak, mint amit soha nem lett volna szabad nyilvános helyen elmondani, végképp nem egy tisztképző iskolában. De reagálni nem volt lehetőség. Azonnal kezdődött az előadás. A színpadon már felsorakoztak a magyarok az első jelenethez, a munkaszolgálatosok a helyükre cipelték a római romokat és Buda mohos falai mögött leeresztették a kék eget jelképező hátteret. Amikor felhúzták a függönyt, fényár töltötte meg a színpadot, és megvilágította a festett páncélban harciasan feszítő magyarokat. A magyar törzs vezére kirántotta a kardját és feltartotta a magasba. Aztán, éppen, amikor belekezdhetett volna szövegébe, hirtelen mély búgás támadt mintha leszakadt volna az ég. A nagyterem az emelkedő és ereszkedő jajkiáltástól visszhangzott. András jól ismerte: a légvédelmi sziréna hangja volt. Itt is, az árvaházban is mindannyian végeztek már légvédelmi gyakorlatokat. Erre az estére azonban nem volt tervbe véve, és a darabnak sem képezte részét. Ez tényleg légvédelmi riadó volt. Bombázni fognak. A közönség azon nyomban talpra ugrott, és a kijárat felé kezdett tolulni. A tisztek egyik csoportja Nagy tábornok köré gyűlt, aki a tülekedésben a kalapját is elvesztette. Fedetlen fejét fogva körbetekintett, miközben a legényei egy oldalsó kijárat felé terelték. A színészek elhagyták a színpadot, eldobták kartonpapír fegyvereiket, és a terem hátsó végéről induló lépcsőnél csoportosultak. András, József és a többi munkaszolgálatos a színészek mögött lerohant a lépcsőn az épület alatti óvóhelyre. Az óvóhely alacsony mennyezetű folyosókkal összekötött betonhelyiségek rendszere volt. Az emberek az egyik folyosó végéről nyíló sötét helységbe tódultak, nyomukban a többi tisztképzőssel. Odafenn a magasban pedig tovább vijjogott a sziréna. Amikor az első bomba becsapott, az óvóhely úgy megrázkódott, mintha maga a Hold zuhant le volna az égből, és pont a fejük fölött csapódott volna a földbe. Betontörmelék záporozott a mennyezetről, a villanyégők pislákoltak betonkalitkájukban. Néhányan káromkodtak. Mások behunyt szemmel imádkoztak. József cigarettát kért az egyik tisztképzőstől, és rágyújtott. – Oltsd el – suttogta neki András. – Ha odalenn gázszivárgás van, mind elpusztulhatunk. – Ha úgyis meghalok, előtte még elszívok egy cigarettát – felelte József.

András megrázta a fejét. Mellette József gomolygó dohányfüstöt bocsátott ki az orrlyukán át, mint aki ráér. Akkor azonban egy újabb borzalmas robbanás úgy nekilökte Andrásnak, hogy a cigaretta is kiesett a szájából. Most pedig falrengető lökések sorozata rázta meg az épület alapjait, légelhárító tüzérségi tűz a nagyteremtől nem messzire telepített lövegekből. Odafenn üveg robbant szét, az óvóhely falán keresztül tompa kiáltások értek el hozzájuk. – Emberek, vigyázz! – vezényelt az egyik parancsnok. És vigyázzba álltak. Kellett hozzá bizonyos koncentráció a vibráló sötétségben, de addig álltak így, amíg a következő bomba be nem talált. Miközben az épület alapjai megremegtek, András arra gondolt, milyen súlyú építőanyag tornyosul fölébe, a nehéz gerendák, a padlózat, a falak, a soktonnányi salakbeton és tégla, a fa tetőszerkezet, ezernyi és ezernyi tetőcserép. Elképzelte, amint mindez rázúdul testének törékeny architektúrájára. Gyenge bőrére, izmaira, csontjaira, a belső szervek intelligens összjátékára, a sejtek bonyolult rendszerére – mindarra, amit ezer éve Tibor mutatott meg neki Klára anatómiakönyvében, Párizsban. Egyszer csak nem kapott levegőt. Az újabb detonáció oldalára döntötte a helyiséget, a mennyezeten repedés támadt. Aztán egy kis nyugalom következett. Az emberek csendben álltak és vártak. A légelhárító lövegek nyilván célba találtak, vagy pedig várják a repülőgépek újabb hullámát. Ez volt a rosszabb – hogy nem lehetett tudni, mikor jön a következő aknatűz. Józsefnek mozgott az ajka, valami varázsigét rebegett. András odahajolt, hogy meghallja, miféle zsoltár vagy ima hozhatta ezt a nyugalmat József arcára, de amikor a szavak értelmes rendbe álltak össze, kis híján felnevetett. Egy Cole Porterdal volt, József gyakran játszotta a fonográfján, amikor összejövetel volt nála. I’m with you once more under the stars / And down by the shore an orchestra’s playing / And even the palms seem to be swaying / When they begin the beguine. A csendnek a légelhárító tűz újabb staccatója vetett véget, majd a robbanások dobpergésszerű akkordja, mintha legalább három bomba csapódott volna be egyszerre. Az emberek térdre estek, a világítás kialudt. József állati nyöszörgést hallatott. Így történik hát, gondolta András: József itt fogja elnyerni büntetését, a tiszti iskola nagyterme alatti sírban. Pontosan úgy, mint a tündérmesében, ahol az önző kívánságokért gyakran kegyetlenül meg kell fizetni. József meghal, de Andrásnak is vele kell pusztulnia. Miközben tovább hullottak a bombák, József András kulcscsontjára hajtotta a fejét, és azt mormolta: – Bocsáss meg, bocsáss meg! – Hajában a cigaretta szaga a párizsi esték illatát idézte. András egy önkéntelen pillanatra József fejére tette a kezét. Aztán hirtelen ismét pislákolni kezdtek a fények. Az emberek talpra ugrottak. Leporolták az egyenruhájukat és úgy tettek, mint aki az előbb nem is kapaszkodott a másik karjába, nem szorította mellkasára arcát, nem imádkozott, sírt, nem esedezett bocsánatért. Úgy néztek körül, mint aki meg akar győződni róla, hogy igazából nem is félt senki. A föld megnyugodott, a bombázás abbamaradt. Odafönt minden csendes. – Rendben, emberek – mondta az a tiszt, aki az imént vigyázzállást vezényelt. – Várjuk meg a jelzést, hogy tiszta a levegő. A jel csak nagy sokára érkezett. Amikor végül felhangzott, mindenki tolongani kezdett a folyosó felé, a megrázkódtatástól fojtott hangon. Senki nem tudta, mit fognak találni, ha egyszer felértek. András arra a munkatáborra gondolt, ahol meg kellett szállniuk, amikor megérkeztek Turkába – a tömegsír, az átázott takaró

gyanánt a talajra hányt nedves föld. Józseffel együtt törtetett a lépcsőház felé a többi férfi áramlásában. A bunkerben elhasználódott a levegő, elfogyott az oxigén. A lépcső alján tülekedés támadt. Miközben András a lépcső felé araszolt, valaki nekiütődött, és a kezébe nyomott valamit. Erdő volt, arca vörös, verejtékezett, monoklija leesett. – Nem gondoltam rá hamarabb – súgta András fülébe. – Túlságosan el voltam foglalva a darabbal. Meg is halhattam volna, és akkor soha nem adom át, vagy maga pusztul el, és soha nem kapja meg. András lenézett, hogy lássa, mit tart a kezében. Zsebkendőbe csomagolt, összehajtott papírlap volt. Nem bírt várni. Azonnal látnia kellett. Kibontotta a zsebkendő sarkát és Klára kézírását látta a vékony kék borítékon. Szíve zakatolt a mellkasában. – Dugja el! – javasolta Erdő, és András úgy is tett. Az árvaházba visszaérve már csak arra várt, hogy egyedül lehessen – magára maradhasson valahol, és elolvashassa Klára levelét. De a 79/6-os század kérdések özönével fogadta, őt is, meg a többieket is. Mi történt? Látták-e a repülőgépeket? Meghalt-e valaki? Ők maguk nem sérültek meg? Mi értelme volt a légitámadásnak ilyen távolságra a fronttól? Az őrök hallgatták a rádiót Kozma magánszállásán, de persze semmit nem árultak el nekik. A bombázások olyan hosszan folytatódtak, hogy azt gondolták, mindenki elpusztult az iskolában. Volt, aki meghalt. Ez igaz. Amikor kijöttek a nagyteremből – legalábbis a megmaradt három fala közül -, elsodorták őket azok az emberek, akik az egyik óvóhely felé rohantak, amely ráomlott az ott kuporgó tisztképzősökre. A munkaszolgálatosok és a katonák három órán át dolgoztak lapáttal, csákánnyal, a kocsikhoz erősített kötelekkel, hogy el tudják mozdítani az embereket fogva tartó faés betontömeget. A beomlásnál tizenheten rögtön meghaltak. Többtucatnyian megsebesültek. Másutt is voltak áldozatok. Az étkező a földdel vált egyenlővé, mielőtt még a szakácsok és mosogatók eljutottak volna az óvóhelyre. Tizenegyen veszítették életüket. Kikövetkeztették, hogy a légitámadásra bizonyára Nagy Vilmos tábornok adott okot. A látogatásáról szóló jelentések nyilván eljutottak az NKVD-hez és a szovjet légierő egységeihez is, amelyek megbízást kaptak a bombázásra. Nagy tábornok azonban túlélte a támadást. Ő maga felügyelte a beomlott óvóhelyen rekedt emberek kimentésének munkálatait, a közelben álló fiatal szárnysegédje nagy riadalmára, aki úgy fürkészte a lángba borult felhőtakarót, mintha bármelyik pillanatban újabb szovjet JAK-1-esek ronthatnának elő mögüle. András egész idő alatt a zsebében tartotta Klára levelét, de nem merte elolvasni. Most végre itt volt az alkalom, hogy felmásszon a priccsére és a sötétben megpróbálja kisilabizálni. József majdnem ugyanolyan izgatottnak tűnt, mint András, törökülésben ült az alatta levő priccsen és várta a híreket. András a borotvájával óvatosan felhasította a borítékot, aztán olyan testhelyzetbe manőverezte magát, hogy a holdfény elemlámpaként megvilágítsa a levelet. Remegő kézzel húzta ki és hajtogatta szét. Budapest, október 15-e. Drága A!

Képzelheted, micsoda megkönnyebbülés volt nekem és a bátyádnak, amikor megkaptuk a leveled! Mindannyian úgy döntöttünk, elhalasztjuk a külföldi utazást, amíg te haza nem térsz. Tamás jól van, és a körülményekhez képest én is. Szüleid jó egészségnek örvendenek. Kérem, add át az üdvözletem unokaöcsémnek is. Az ő szülei is jól vannak. Amit arról írtál, hogy H. M. elindult a Lachaise-be, bízom benne, hogy nem jól értettem. Kérlek, írj hamarosan. Maradok örökké: a te K-d. Mindannyian úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk. Még rosszabb, mint gondolta. Tehát nemcsak Klára, de Tibor és Ilana is. Persze az ő helyükben maga is ugyanezt tette volna – soha nem hagyta volna magára Ilanát Ádámmal három nappal azután, hogy Tibor eltűnt – mégis szomorú és dühítő. A Magyar Honvédség egy csapásra gúzsba kötötte az egész Lévi családot. A katonai bakancsok, húskonzervek, lőszer és terepjáró-gumiabroncsok illegális kereskedelme érdekében ideszögezték őket erre a kontinensre, amelynek pedig feltett szándéka, hogy a zsidókat eltörli a föld színéről. Ez a szörnyű tudat motoszkált benne, a rekeszizma alatt, és nem engedte szabadon lélegezni sem. Kezét az ágy oldalához szorítva lecsúsztatta a levelet Józsefnek, aki egy fájdalmas, halk nyögésével nyugtázta – pedig ő mindig is ostobaságnak tartotta megkockáztatni a palesztinai utat. De most, három Ukrajnában töltött hónappal a háta mögött, azok után, amit a tisztképzőben tapasztalt, már tudta, milyen érzés az embernek átélni a kiszolgáltatottságot, megízlelni saját halandóságát. Megértette, mit jelenthet Klára és Tamás, Tibor, Ilana és Ádám számára, hogy Magyarországon rekedtek, miközben minden irányból közeledik a háború. Nyilván tudta, a saját szüleinek mit jelentett az ő deportálása, és értette, mit jelent Klára egyetlen magukról szóló sorában az a szó, hogy „jól”. De legalább az övék volt ez a levél, bizonyíték arra, hogy otthon az élet megy tovább. András hallotta magában Klára hangját, amint hangosan felolvassa magának a levél kódolt sorait, és egy pillanatra odaképzelte, amint mellé kuporodik ezen az elképzelhetetlenül rövid priccsen. Forró bőrét a szorosan testére simuló ruha alatt. Hajának meleg, feketés illatát. Ajkát, amint úgy formálja a titkos szavakat, mintha hűvös üveggolyók lennének, és egyenként csepegteti az ő fülébe. Úgy döntöttünk, elhalasztjuk a külföldi utazást. A következő pillanatban ő is válaszol neki, mindent elmesél. Aztán szertefoszlott a látomás, megint egymagában hevert a priccsen. Megfordult és kibámult a nyirkos, sáros négyszögletű udvarra, ahol a bajtársak lábnyoma rég eltüntette azokat az apró gyereknyomokat, amelyek még ott voltak, amikor ők ideérkeztek. A holdfényben jól kivehető volt az a két földkupac, amely Mendel és Goldfarb sírját fedte, azokon túl a magas téglafal, fölöttük a fák teteje, messze odafönt az ég kékesfekete ürességében pedig a csillagok hálózata.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Tűz a hóban A LÉGITÁMADÁST KÖVETŐ napon ideiglenesen felfüggesztették a munkát a TurkaSkodnica országút építésén. A környék összes munkaszolgálatos századát a tisztképzőbe küldték a károk helyreállítására. Újjá kellett építeni a lebombázott épületet, kijavítani a felszaggatott utakat. Nagy Vilmos tábornok a szállásán maradt, nem mehetett Hitler vinyicai főhadiszállására, amíg nem tudták, hogy biztonságos-e az út. Kozma őrnagy, akit felvillanyozott Nagy Vilmos tábornok jelenléte, bár a politikai nézeteit nem sikerült egészen felmérnie, kihasználta az alkalmat, és rendezett saját szórakoztatására egy jó kis cirkuszt. A tiszti ebédlő széttört tégláit és széthasadt gerendáit lovas szekereken kellett volna elszállítani, de több volt a szekér, mint ahány lovat hámba lehetett fogni, mert az istállók is megszenvedték a bombázásokat. Így hát Kozma a saját munkaszolgálatosait fogatta be a szekerek elé. Nyolc kényszermunkást, köztük Andrást és Józsefet felszerszámoztak bőr istrángokkal, velük vontatták a lerombolt ebédlő törmelékét a hulladék építőanyag lerakóhelyéül szolgáló sorakozótérre. A távolság nem lehetett több háromszáz méternél, de a szekeret mindig színültig megrakták. Az embereknek mintha egy dermedt cementtavon kellett volna átgázolniuk. Amikor a kimerültségtől térdre rogytak, az őrök lemásztak a bakról, és nekikestek korbáccsal. A tisztképzősök csoportja saját munkáját félbehagyva bámulta a jelenetet. Fújoltak, amikor az emberek térdre rogytak, és tapsoltak, ha András, József vagy a többiek nagy nehezen feltápászkodtak és sikerült néhány méterrel arrébb vonszolniuk a szekeret a lerakóhely felé. Délelőttre a mutatványnak annyira elterjedt a híre, hogy még Nagy tábornoknak is a fülébe jutott. Fiatal szárnysegédje tiltakozása ellenére előjött a számára óvóhelyként kijelölt bunkerből, és a sorakozótéren átvágva elindult az étkező romjai felé. Övébe akasztotta a hüvelykujját, megállt és nézte, hogyan hányják fel a munkaszolgálatosok a törmeléket a szekérre. A tábornok a szekértől az istránghoz lépett és végigfuttatta kezét a bőrszíjon, amellyel az embereket befogták a hámba. Kozma átloholt az ebédlő romjain és megállt a tábornok közelében. Kihúzta magát, kezét odacsapta az ellenzőjéhez. A tábornok nem viszonozta a szalutálást. – Miért vannak ezek az emberek a kocsi elé fogva? – kérdezte. – Mert nincs jobb lovunk – felelte Kozma és a jó szemével kacsintott. A tábornok levette a szemüvegét. Sokáig tisztogatta a zsebkendőjével, majd megint felvette, és hideg tekintettel Kozmára meredt: – Vágja le a köteléküket! – mondta. – Mindegyiknek! Kozma csalódottan nézett, de felemelt kézzel jelzett az egyik őrnek. – Nem! – mondta a tábornok. – Maga csinálja! Ezek a szavak energiát adtak a befogott embereknek, András a bőrszíjon keresztül a mellkasában és a vállán érezte a borzongást. – Most rögtön, őrnagy! – mondta Nagy Vilmos. – Nem szeretem elismételni a parancsaimat.

És Kozmának oda kellett járulnia minden egyes emberhez, hogy zsebkésével elvágja a bőrszíjat, e célból pedig olyan közel kellett lépnie hozzájuk, amilyen közel még sohasem járt, amióta a parancsnoksága alá tartoznak. Olyan közel, futott végig András agyán, hogy a szagukat érezze, hogy esetleg még a krónikus köhögést meg a tetveket is elkapja tőlük. Az őrnagy reszkető kézzel babrált az összegabalyodott szíjak között. Negyedórába is beletelt, amíg mind a nyolcukat kiszabadította. A tisztképzősök, akik megálltak bámulni, eddigre felszívódtak. – Az őrökkel hozasson egy teherautónyi talicskát az ellátó raktárból – parancsolta a tábornok Kozmának. Az emberekhez pedig így szólt: – Maguk itt pihennek, amíg megjönnek a talicskával, aztán pedig azokkal viszik el a törmeléket. – Nézte, ahogy a munkavezetők csoportokba osztják az embereket, amíg a talicskákra várnak. Kozma a tábornok mellett állt és a kezét tördelte, mintha le akarná nyúzni róla a bőrt. Nagybaczoni nem törődött vele, hogy az élete veszélyben forog, mert az NKVD tud róla, hogy itt tartózkodik a táborban. Ügyet sem vetett a szárnysegéd sürgetésére, hogy menjen vissza a bunkerbe. Ebédidőben a tábornok és a szárnysegédje elkísérte a férfiakat az étkezősátorba, és gondja volt rá, hogy kapjanak a fejadag felett még húsz deka kenyeret és tíz deka margarint. A szárnysegédjével odahozatott egy padot arra a puszta földdarabra, ahol a munkaszolgálatosok étkeztek. Ő maga is megebédelt velük, közben a háború előtti életükről kérdezgette őket, hogy mik a terveik, ha egyszer a háború véget ér. A férfiak eleinte bizonytalanul válaszolgattak, nem tudták, megbízhatnak-e a magas rangú emberben, akinek a zubbonya tele van kitüntetésekkel, de nemsokára kezdtek feloldódni és szabadon beszélni. András meg sem szólalt, csak a csoport körül téblábolt. Azt azonban tudta, hogy rendkívüli jelenetnek a tanúja. Ebéd után a tábornok elrendelte, hogy a 79/6-os embereit fürdessék meg, tetvetlenítsék, és kapjanak tiszta egyenruhát a tisztképző raktárából. Vizsgálják meg őket az iskola felcserei, lássák el a sérüléseiket és betegségeiket. Ezután pedig olyan munkára osszák be őket, amely megengedi, hogy felgyógyuljanak. Annyi világos, hogy túlságosan legyengültek és betegek a nehéz fizikai munkához. A nap hátralevő részében az étkezősátor nyirkos melegébe küldte őket dolgozni, a szakács mellé, krumplihámozásra és hagymapucolásra a tisztek vacsorájához. Vacsorakor újabb fejadag-kiegészítést kaptak: ismét húsz dekagramm kenyeret, és tíz deka margarint. Egy ismeretlen tiszt, magas, medve alkatú férfi, aki Bálint őrnagyként mutatkozott be nekik, bejelentette, hogy ez a kiegészítés ettől fogva állandóan járni fog nekik. A tábornok ugyanis elrendelte, hogy változtassák meg az emberek étrendjét. Egyelőre tovább dolgoznak az étkezősátorban, nem mennek vissza az útépítési munkákra. És még egy változás: maga Bálint lesz az új parancsnokuk. Kozma őrnagynak nem lesz többé köze a 79/6-oshoz, de ha Nagybaczoni tábornokon múlik, másik munkaszolgálatos századhoz sem, hacsak nem ahhoz, ahol majd ő végez kényszermunkát. Amióta Turkában vannak, egyetlen este nem volt az árvaházban, amelyiket ünnepi hangulatúnak nevezhették volna. Még a főünnepeket is afféle gyászos kötelességérzettel tartották meg, annak tudatában, hogy távol kerültek mindenkitől és mindentől, akit és amit szerettek. Aznap este a szállásukon, épp abban az időben, amikor Kozma vigyázzállásban szokta sorakoztatni őket, amíg térdre nem buknak, az emberek összegyűltek az egyik földszinti osztályteremben, ostoba dalokat

énekeltek, és hangosan olvasták a tisztképzőből begyűjtött újságrészleteket. A szovjetek, olvasta Elefántcsonttorony, Sztálingrádnál tizenegyedik hete tartóztatják fel a náci offenzívát. Kétségbeesett harcok folynak a belváros utcáin és az északi városrészekben, ami felveti annak a lehetőségét, hogy a nácik akár az orosz tél beálltáig sem tudnak előrenyomulni. – Fagyjanak csak meg – rikkantotta Elefántcsonttorony abban a matrózsapkában, amelyet András hajtogatott neki az apróhirdetések oldalából. Karon fogta Andrást, és táncba kezdett vele. – Szabadok vagyunk, drágáim, szabadok! – harsogta, miközben végigpörgött vele a termen. Természetesen ebből egy szó sem volt igaz. Lukács és a többi őr még mindig ott őrködött a kapujuknál, a 79/6-os bármelyik tagját továbbra is agyonlőhették, ha kíséret nélkül mutatkozik. Kozma őrnagytól viszont tényleg megszabadultak. És ez még mind semmi. Tiszták is voltak, a tetvektől is megszabadultak. Nagybaczoni tábornok odáig ment, hogy az udvarra cipeltette és elégettette velük régi matracaikat meg ágyneműjüket. Kaptak helyettük újat. Aznap este a kényelmes, illatos, friss szénával tömött, új matracon András levelet fogalmazott Klárának. Kedves K! Meglepő fordulat történt. Körülményeink jobbra fordultak T-ben. Jól vagyunk, új egyenruhát és jobb munkát kaptunk. Miattam nem szabad aggódnod. Ha megint adódik lehetőség, hogy elmenj külföldre, meg kell tenned. Én is követlek, amint tudlak. Sajnos, amit H. M-mel kapcsolatban gyanítasz, azt meg kell erősítenem. Szeretettel üdvözlöm a bátyám és llanát. Csókold meg Tamást a nevemben! Maradok mindig a te odaadó A-d. Másnap, miközben ebédet szolgált fel a tisztképzősök és feletteseik számára, izgatottan várta, hogy Erdő is feltűnjön a sorban. Amikor végre megjelent, komor arccal, monoklija nélkül, még mindig A tatárok Magyarországon és a tábor sok más vesztesége feletti gyászban, András a bádogtányérja alá csúsztatta levelét. Erdő anélkül, hogy egy kacsintással, vagy bármilyen más módon nyugtázta volna a dolgot, kilépett a sorból. András még látta, hogy fehéren megvillant a kezében, amikor a nadrágzsebébe dugja. Ameddig postai kapcsolat lesz Ukrajna és Magyarország között, Klára tudni fogja, hogy ő jól van, és azt akarja, hogy az első adandó alkalommal menjen ki Palesztinába. Nagybaczoni tábornok tervei a 79/6-os rehabilitációjára november közepén is folytatódtak. A betegeket a gyengélkedőn kezelték, aki pedig dolgozni tudott, az a megemelt fejadagtól erősödött meg. Az is jól jött, hogy konyhai munkára osztották be őket. Bár a szakácsok árgus szemekkel vigyáztak az élelmiszerkészletekre, néha mégis el lehetett csenni egy szál gazdátlan répát, egy krumplit, egy-egy kanál levest. Bár Andrásnak hiányzottak a földmérővel az épülő út végéig tett hosszú gyalogutak, kárpótolta, hogy Szolomon hetente felkereste a tisztképzőt. Híreket hozott a háború alakulásáról, és valahányszor tehette, odacsúsztatott Andrásnak meg Józsefnek valami ukrán csemegét vagy meleg ruhadarabot. Egy hűvös délután András látta, hogy József felbont egy adag papírba csomagolt galuskát – amit úgy neveztek: halušky, vagyis fülecskék, és úgy érezte, mintha egykori falánk párizsi önmagát látná, amint kicsomagolja az idősebbik Haásznétól kapott csomag mákot. Mert mi más most, József meg ő, mint a felettük álló erőknek kiszolgáltatott két éhes férfi a háborúban álló ország kacskaringós határán? Közöttük az összes korlát, legalábbis ami eltérő osztályhelyzetük jellegzetességeit illeti, melyek párizsi életük alatt

olyannyira elválasztották őket, most már a képtelenségig esetlegesnek tűnt. Amikor József megkínálta a csomag haluškyból, András elfogadta és megköszönte. József megkönnyebbülten, és meglepve nézett vissza rá. András nem is értette, míg végül eszébe jutott, hogy talán ez volt az első kedves szava hozzá, amióta Mendel meghalt. Különös, gondolta András, hogy a háború következtében az ember önkéntelenül is megbocsáthat valakinek, aki nem érdemli meg a megbocsátást, és ugyanígy megölhet valakit, akit egyáltalán nem gyűlöl. Bizonyára a szélsőséges helyzet okozta felejtés teszi, gondolta, ez a keserű kotyvalék, amit naponta lenyelnek itt Ukrajnában, a levessel és földízű kenyérrel együtt. Egyik reggel arra ébredtek, hogy az árvaház udvarára szürkésfehéren ragyogó hófelhő ereszkedett. Látszott, hogy kész kiadni magából terhét, a hópelyhek makk nagyságú fürtökben lebegtek a föld felé. Itt volt hát a tél, amitől rettegtek, eljött, félreérthetetlenül. Az éjszaka húsz fokot esett a hőmérséklet. A sorakozónál hó szállingózott a fülükbe, szájukba, orrukba. Rést talált a kabát és a nyakbavaló között, a cipőfűző karikáján át a bakancsukba is beférkőzött. Bálint őrnagy elfoglalta helyét a sorakozótér elején, és sajnálattal jelentette be, hogy az embereket a tisztképzőben végzett munka helyett a hólapátolásra kell rendelni. Az őrök kinyitották a fészert, és szerszámot osztottak mindenkinek – ugyanolyan hegyes ásót, amit az útépítésnél használtak, nem azt a lekerekített, négyszögletes pengéjű lapátot, ami megfelelne a munkára. Aztán elindították a menetet a falu felé, hogy megkezdjék téli munkájukat. Aznap délután, amikor Szolomon megtalálta Andrást és Józsefet a hóeltakarító brigádok között, elújságolta nekik, hogy átrendelték a voronyezsi térképészeti irodába, még a délután indul a katonai vonattal. Azt kívánta, hogy biztonságban vészeljék át a telet, áldást mondott a fejükre, a zsebüket pedig teletömte rég nem látott ételekkel – húskonzerv, szardínia, üvegben pácolt hering, zacskóban dió, sűrű rizskeksz. Halk szavú jótevőjük és védelmezőjük ezután egyetlen búcsúszó nélkül, sietős léptekkel elindult az úton és eltűnt a hófátyol mögött. Egész héten folyamatosan csökkent a hőmérséklet, jóval fagypont alá esett. Andrásnak hasogatott a háta a munkától, a kezén pedig új hólyagok támadtak. Az egyik legkeményebb feladata volt, mióta munkaszolgálatos, napról napra takarítani a havat az egyre keményebb hidegben. De a reményt soha nem lehetett feladni; mindig volt rá esély, hogy levél érkezhet Budapestről. Valahányszor lementek a tisztképzőhöz, hogy ellapátolják a havat az útról, András és József megkereste Erdő századost. Amikor pedig levelet kaptak, ő mindig megtalálta a módját, hogy a zsebükbe csúsztassa. December elején Haász György írt. A család vagyona még tovább apadt, György, Elza és az idősebb Haászné kénytelen volt elhagyni a magas mennyezetű Andrássy úti lakást és Klárához költözni. De nem kell aggódniuk, K biztonságban van. Mindenki remekül érzi magát. Nekik csak a saját életben maradásukkal kell törődni. Klára következő üzenetében azt a hírt közölte, hogy Tibort megint behívták munkaszolgálatra és kiküldték a keleti frontra. Ilana és Ádám a többiekkel együtt beköltözött a Nefelejcs utcába. Most ők heten is megélnek a külföldi utazásra szánt pénzből, amit Klára ügyvédje kis részletekben havonta továbbít számukra. András megpróbálta maga elé képzelni, hogy a lakás napfényes szobái, zsúfolásig tele vannak mindazzal, amit Haászék elhoztak az Andrássy útról, a megmaradt

szőnyegek szekrények, az egykor fejedelmi vagyon utolsó csecsebecséi. Haász Elza, a sirató gerle siralmas reggeli öltözetében, oldalra csapott szárnyakkal, Klára és Ilana, aki a sokadalom közepette próbálja tisztán tartani megnyugtatni, és rendesen táplálni a babákat, Klára anyja, higgadtan, csendben húzódik meg a sarokban, az állandó paprikáskrumpli-szag, a téli Budapest bágyadt sárgás fénye egykedvűen ömlik be a magas ablakokon. A levélben egy szóval sem említik Mátyást, pedig András egyfolytában rá gondolt, miközben a hóviharok végigsepertek Ukrajna dombjain és mezőin. December közepén József anyjától érkezett üzenet. Györgyöt égő mellkasi fájdalommal és magas lázzal kórházba vitték. A diagnózis: a szívburok gyulladása. Az orvos kolhicinnel, valamint csapolással kívánja kezelni, és háromheti ágynyugalmat ír elő szívosztályon. Betegségének a majdnem ötezer pengőre rúgó költségei azzal a katasztrófával fenyegették a családot, hogy mindannyian utcára kerülnek. Klára megpróbálja elérni, hogy az ügyvédje küldje át a pénzt. Miután kézhez vette a levelet, József egész nap szótlan és lehangolt volt. Aznap este nem feküdt le a szokásos időben. Az árvaház ablakánál állt, kifelé bámult az udvar behavazott földjére, a durva pokrócot úgy terítette magára, mint valami köntöst. András átfordult a priccsén és fél könyökre emelkedett. – Mi lelt? – kérdezte. – Apádat félted? József bólintott: – Gyűlöli, ha beteg – felelte. – Gyűlöl bárkinek a terhére lenni. Szenved, ha csak egy napot is ki kell hagynia a munkából. – Szorosabbra húzta maga körül a pokrócot, és letekintett az udvarra. – Közben meg én semmit nem kezdtem az életemmel, amivel bárkinek is a hasznára lettem volna. Különösen nem a szüleimnek. Soha nem volt állásom. Soha nem voltam szerelmes, soha nem is szeretett senki. Még a párizsi lányok közül sem. De Budapesten sem. Még Zsófia sem, aki terhes lett a gyerekemmel. – Zsófi terhes? – Már nem. Valahogy megszabadult tőle. Semmivel nem akarta jobban, mint én, neki is ennyit számítottam. – Hosszú sóhaj szakadt ki belőle... – Azt sem tudom elképzelni, hogy benned lenne valamennyi együttérzés irántam. De nehéz, ha az ember hirtelen tisztán látja önmagát. Ezt biztosan érted. András rámondta, hogy azt hiszi, érti. – Tudom, hogy nem tartod sokra a festményeimet – mondta József. – Láttam rajtad, amikor tavaly eljöttél hozzám Klárával és a kis Tamással. – Éppen ellenkezőleg, jónak tartottam az újabb műveidet. Meg is mondtam Klárának. – Mi lenne, ha megpróbálnék beszélni egy budapesti műkereskedővel? – kérdezte József, András felé fordulva. – Hátha el tud adni valamit? Az új képeket soha nem tartottam befejezettnek, de hátha egy gyűjtő másképp látja. Megkérdezhetném Pappot, mit gondol, mennyit kaphat azért a kilenc nagy képért. – Eladod a befejezetlen képeidet? – Fogalmam sincs, mi mást tehetnék – felelte József, és visszafordult az ablaktól. Homlokának a formája és oldalt sötét hajtincsei pont olyanok voltak, mint Klárának. Andrásra rátört valami önkéntelen szeretetféle József iránt. Hátradőlt az ágyban és a mennyezet sötét síkját bámulta.

– Azok a képek, amiket láttam, nagyon jók – mondta Józsefnek. – Nem tűntek befejezetlennek. Jó árat kaphatsz értük. De talán el sem kell adni őket. Hátha Klára megkapja a pénzt Bécsből. – És ha nem? – kérdezte József. – Gondolod, a következő hónapban nem lesz szükség megint pénzre? Mi van, ha megbetegszik valamelyik gyerek vagy a nagyanyám? És ha olyasmi történik, ami nem ér rá, amíg Klára felveszi a kapcsolatot az ügyvéddel? – A kérdés hosszú ideig kongott a levegőben, mindketten megfontolták ezt a fenyegető lehetőséget. – Mit mondhatnék? – kérdezte András. – Szerintem remek ötlet. Ha lenne eladható munkám, én is rögtön értékesíteném. – Add ide a tollad – kérte József. – Írok anyámnak. Aztán meg Pappnak. András körbetapogatta a hátizsákját, a díszlettervező eszközök között megkereste a tollát és a legutolsó üveg drága tust. József írni kezdett Asztalként az ablakpárkány, lámpaként a holdfény szolgált. Egy pillanat múlva azonban már megint elkezdte mondani, bele a sötétbe. – Soha semmit nem adtam az apámnak – mondta. – Az égvilágon semmit. – Tudni fogja, mit jelent neked, hogy el kell adnod a képeket. – És ha meghal, mielőtt anyám megkapná ezt a levelet? – Akkor legalább anyád tudni fogja, mi volt a szándékod – felelte András. – Meg Klára is. Másnap reggel felébredtek, havat lapátoltak, a rákövetkező napon szintén, a harmadik napon pedig találkoztak Erdő századossal, aki éppen a tisztképzősöket masíroztatta az úton, de sikerült Józsefnek a kezébe csúsztatnia a levelét. Attól kezdve mindennap csak havat lapátoltak meg havat lapátoltak, egészen december huszadikáig. Akkor Bálint őrnagy bejelentette, hogy össze kell csomagolniuk és tetőtől talpig kitakarítaniuk az árvaházat, mert az egységük másnap tovább indul kelet felé. Akármennyire gyűlölték ezt az árvaházat, akárhogy rühellte egytől egyig mindenki a rövid priccset és káromkodott, amikor a fogvacogtató téli hidegben le kellett kuporodnia a gyerekmosdóhoz, akármennyire tudatában voltak az ott történt rettenetes vérontásoknak, a gyerekek meggyilkolásának még az érkezésük előtt, és Horovitz Mendel meg Goldfarb László kivégzésének, akármennyire is vágytak rá, hogy otthagyják azokat a termeket, ahol éheztették, verték, megalázták őket, különös módon ellenkezést váltott ki belőlük az a gondolat, hogy át kell adniuk a helyet egy másik század csupa ismeretlen tagjának. A 79/6-osra maradt, hogy gondozza mindezeknek a halottaknak a sírjait, a sírhantokat, amelyeket megjelöltek az útalapból odahozott kövekkel. Tisztára seperték a földet, a köveket, a nagy kövekre kavicsokat tettek a lelőtt, a betegségtől vagy kíméletlen munkától elpusztult emberek emlékére. Ők lettek a turkai zsidó árvák szellemének őrzői is. A 79/6-os munkaszolgálatosain kívül senki nem látta azokat az apró lábnyomokat a folyosókon és az udvaron. Ők ettek a gyerekek elhagyott asztalainál, ők vésték agyukba az osztályteremben a padlapokra rótt cirill betűs írást, ugyanazok a poloskák csípték őket is, mint a gyerekeket, ugyanúgy beütötték a lábukat az ágy keretébe, mint ahogy a gyerekek. Most majd nekik is el kell hagyniuk ezeket a háromszorosan elárvult gyerekeket, akiket elhagytak a szüleik, az állam, végül pedig maga az élet is. De a

79/6-os tagjai – mármint, akik túlélték ezt a telet is -, egész életükben minden augusztusban kaddist mondanak a turkai zsidó árvákért. Gyalog meneteltek keleti irányban, a veszedelem felé. Körben a táj pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Turkában. Hó borította dombok, sűrű fenyvesek, a fehér mezőn kibukkanó gabonaszárak papírszerű maradványai, az ácsorgó, és a fagyos levegőbe fehér bárányfelhőket pöfékelő tehenek. A települések csak néhány elszórt gazdasági épületet jelentettek a dombok árnyékos hajlatában. A szél átfújt az emberek kabátján, behatolt a csontjukig. Istállókban kellett megszállniuk, igáslovak között, vagy parasztházak padlóján hálni, egész éjjel ébren, a parasztoktól való kölcsönös rettegésben. Néha pedig falu, de még istálló sem volt, az északi fénytől megvilágított szabad ég alatt kellett táborozniuk a fagyos hidegben. Éjszaka a hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyedt. Az emberek mindig tüzet gyújtottak, de a tűznek is megvolt a maga veszélye. Megbabonázta az embert, hogy már nem kell mozognia, elterelte a figyelmét arról a nehéz feladatról, amit az életben maradás jelentett. Ha valaki az éjjeli őrségben elaludt mellette, és a meleg arra csábította, hogy hagyja válláról leomlani a takarót, megesett, hogy a tűz egészen elhamvadt, ő pedig ott maradt, kiszolgáltatva a fagynak. Egyik reggel András így talált rá Elefántcsonttoronyra. Karjával átfogta a térdét, busa fejét előrehajtotta, mint aki alszik. Előtte kihunyt fekete kör, ahol a tűz leégett a hóban, vállát jég és zúzmara borította. András megérintette Elefántcsonttorony nyakát, olyan fagyos volt és kőkemény, mint maga a talaj. Három napon át kellett hurcolniuk a tetemét, míg egy istálló tövében találtak olyan puha földet, amely a lovak melegétől nem fagyott meg, és hajlandó volt magába fogadni. Az éjszaka közepén földelték el, nevét és elhalálozási dátumát belekaparták a pajta falába. Megint elmondták a kilencvenegyedik zsoltárt. Addigra már mindenki fejből tudta. A hideg éjjel-nappal kitartott. Még az istállókban, vagy a parasztok házában sem lehetett megmelegedni. Kabátjuk béléséből durva kesztyűt férceitek, de azok is vékonyak voltak, a varrásnál beszivárgott a hideg. A lábuk megfagyott a repedt bakancsokban. Az emberek lópokrócból letépett kapcát tekertek a lábukra, mint az ukrán parasztok. Az ételükben nem sok volt, ami melegen tarthatta volna a testüket, pedig Bálint őrnagy próbálta megtartani a Nagybaczoni tábornok által előírt fejadagot. A parasztok időnként megszánták őket, és adtak valami különlegességet, egy kanál libazsírt a kenyerükre, egy velős csontot, egy darabka dzsemet. Andrásnak eszébe jutott a földmérő, és reménykedett, hogy neki is van mit ennie – remélte, hogy Voronyezsben kap enni a hadseregtől. Nappal a havat lapátolták el az útról, de sokszor nem tudtak lépést tartani a hóeséssel. A hátuk görnyedt a munkától, kezük görcsbe szorult a lapát nyelén. Az éppen csak eltakarított úton teherautók, terepjárók, tüzérségi lövegek, emberek, tankok, repülőgép-alkatrész, muníció haladtak. Olykor jött egy-egy német felügyelő, és azon a torokból hörgő mássalhangzókkal és levegőtlen magánhangzókkal teli nyelvén ordítva sorakozót parancsolt és szidta őket, mint a bokrot. A hírek úgy szállingóztak, mint a pernye. A front vontatottan halad Sztálingrád felé, hetente tízmeg tízezrek esnek el, a második magyar hadsereg egyik szárnya az életéért küzd Voronyezsnél a túlerőben levő szovjet sereggel szemben. A 79/6-os szorgalmasan ásta az utat a front felé, ami éppoly messzinek tűnt, mint minden más. Néha egész

éjjel lapátoltak, miközben észak felől az égből özönlött a felvillanó áldás. A férfiak elképzelték a feleségüket vagy szerelmüket, amint a jó meleg ágyban alszik otthon, Budapesten, csupasz lába és melle is szendereg a sötét téli éjszakában, illatos, összekulcsolt keze, akár a szerelmes ág. Magukban nevén szólították a távol levő asszonyt, és a gyötrő vágyakozás egy pillanatra sem enyhült. Még akkor sem, amikor a nevek már értelmetlen hangsorrá váltak, és el kellett tűnődni, valóban létezik-e egyáltalán az a nő, mondhatják-e egyáltalán, hogy létezik, ha egyszer annyira messze van, túl a Kárpátok vigyorgó gránitfalán, túl a téli, jeges, magyar pusztán. Klára, kopogta a jeges hóba verődő ásó, a fagyott talajt kapirgáló penge. András azt mondogatta magában, hogy ha sikerül megtisztítania az utat, megnyitnia, hadd tóduljanak a teherautók a keleti frontra, akkor majd a háború is arrafelé folyik és meg is reked ott, távol Magyarországtól, távol Klárától és Tamástól. Január közepén viszont megzavarodott valami. Az addig nagyrészt Oroszország felé tartó forgalom egyszer csak megfordult. Kezdetben éppen hogy csak csordogált, néhány teherautóra való ellátmány, pár századnyi gyalogos katona teherautókon. Egy idő után azonban folyamatos lett az ember, jármű és fegyverzet áramlása. Január közepére pedig kifejezetten özönleni kezdett a vértől pirosló folyam. Vörös keresztes mentők jöttek halottakkal és borzalmas sebesültekkel, az öt hónapja, 1942 augusztusa óta dúló sztálingrádi csata sérültjeivel. Az egyik éjszaka olyan hírt kaptak, hogy a második magyar hadsereg a hozzá csatolt munkaszolgálatosok ezreivel együtt Voronyezsnél megsemmisítő vereséget szenvedett. András éppen akkor hallotta, amikor átvette a kenyérfejadagját, a hozzá tartozó margarinnal. Akármennyire éhes volt, odaadta az adagját Józsefnek és leült a pajta sarkában, ahol aznap éjszakára el voltak szállásolva. Két tucat fekete pofájú birkával kellett megosztaniuk a pajtát. Nem voltak megnyírva, hagyták, hogy télire hosszúra megnőjön a bundájuk. A birkák bedugták az orrukat abba az akolba is, ahová András befészkelődött. Poros testükkel ledőltek a szénába, remegő testtel rikoltoztak, bársonyos fekete orrukkal egymást szaglászták. Andrásnak nemcsak Szolomon, a földmérő járt az eszében, hanem Mátyás is, akit egy időben a második magyar hadsereghez osztottak be. Ha túlélte a tavalyi telet, lehet, hogy ő is ott volt a Voronyezsnél állomásozó ötvenezer között. András elképzelte, hogy a szülei végül megkapják a rettegett értesítést, anyja a debreceni lakás konyhájában áll, kezében a sürgönnyel, apja pedig ül a fotelben magába roskadva, mint egy összegyűrt, üres kesztyű. András még csak tizennégy hónapja volt apa, de máris tudta, mit jelent elveszíteni egy fiút. Tamás jutott eszébe, hajában az az ismerős forgó, szapora szívverése, testének zegzugos tájai. Aztán a térdére hajtotta a fejét, és látta Mátyást, amint a budapesti villamos lépcsőjén áll, kék inge lebeg a szélben. Nyelt egyet, letuszakolta a torkába fészkelődő durva csomót, és a szeme elé tartotta a kezét. Nem fog gyászolni, mondta magának. Amíg még nem biztos. A véres folyam pedig csak hömpölygött tovább, nemsokára Andrást, Józsefet és a 79/6-os legénységének többi tagját is felkapta, és vitte nyugatra, vissza Magyarország felé. Munkaszolgálatos századok maradványait sodorta az ár, csonttá soványodott, rettenetes állapotba került férfiakat. A 79/6-osok, akik most már állandó fejadagot kaptak, éjszakánként ennivalót vittek azoknak a kényszermunkásoknak, akik majdnem a halálukon voltak, a parancsnokaik sorsukra

hagyták őket, nem is volt már más dolguk, mint menekülni hazafelé. További híreket kaptak a sztálingrádi eseményekről – arról, hogy a bombázás a város minden egyes háztömbjét romba döntötte, és a házakból tégla- és betontörmelék maradt csupán, hogy a város közepén bekerítették a német hatodik hadsereget, melynek parancsnoka, Paulus tábornok egy alagsorban bujkált, miközben körülötte dúlt a háború, hogy leszedték a Luftwaffe néhány szállító gépét, és a szovjet hadsereg keresztüldübörgött a városon, visszaszerezte az ellenőrzést a Don-kanyar fölött, és megakadályozta a hatodik hadsereg felmentésére siető negyedik hadsereg előrenyomulását. Senki nem tudta, hányan estek el – kétszázezren? Ötszázezren? Egymillióan? És még hányan halnak meg a fagytól, éhezéstől, ellátatlan sérüléseiktől a tél dögletes poklában, a sötét, sivár sztyeppéken? Azt mondják, a szovjetek a síkvidéken üldözik a Magyar Honvédség maradványát. Saját félelmei, saját menekülése közepette András heves elégtételt érzett. A német hatodik hadseregnek nem sikerült elfoglalnia a Groznij körüli olajmezőket, bevennie a Sztálin nevét viselő várost. Ezekből a vereségekből nyilván továbbiak születnek majd. Ami elromlott, az tovább romolhat. Rettenetes dolog, hogy ennek örül, András tudta jól – a magyar századok és munkaszolgálatosok sorsa egybefonódott a Wehrmachtéval, különben is, emberekről van szó, nemzetiségtől függetlenül, akik ebbe bele fognak pusztulni. De a németeket le kellett győzni. És ha sikerül legyőzni őket, amíg még Magyarország független állam, akkor talán a magyar zsidóknak nem kell náci uralom alatt élniük. A Magyarország felé tartó menekülés zűrzavarából, a több tucatnyi munkaszolgálatos század összekeveredéséből különös találkozások, emberi sorsok különleges összefonódásai támadtak. Újra meg újra belebotlottak olyan emberekbe, akiket még a háború előtti idők távoli világából ismertek. Az egyik éjszaka olyan debreceni férfiak csoportjával együtt szálltak meg, akik közül többen Tibor egykori iskolatársai voltak. A másik este magáról Konyárról jött emberekkel találkoztak, köztük volt a pék fia, Korcsolya Orsolya bátyja is. A harmadik éjjel, amikor a márciusi hóvihar megállította őket, András a magtárból kialakított gyengélkedőn ugyanabba a sarokba került, mint a Zsidó Hírlap felelős szerkesztője, Eppler Frigyes egykori kollégája és ellenfele. Alig lehetett ráismerni, csont és bőr lett az éhezéstől és a fagytól, mintha önmaga drótváza lenne csupán. Senki nem gondolta volna, hogy ez a kiéhezett, vézna karú, láztól csillogó szemű ember azonos azzal a harcias újságszerkesztővel, aki mindig ír tweedzakóban járt. A felelős szerkesztő tudott Eppler Frigyes sorsáról is. Kitették az állásából, miután a katonai rendőrség az irodájában megtalált egy kartotékra való kompromittáló iratot, amely állítólag éppen a Szentendrén folyó feketepiaci tevékenységgel hozta volna kapcsolatba őt. Nem sokkal később behívták munkaszolgálatra, azóta senki nem hallott róla, legalábbis tudomása szerint. Őt magát egy másik századba hívták be néhány héttel később. Most egy csoport sebesült és beteg emberrel volt együtt, akiket a parancsnokuk sorsukra hagyott a magtárban, kiszolgáltatva az éhezésnek és a láznak. Bálint őrnagy megparancsolta a 79/6-osnak, hogy lássák el a betegeket, vigyenek nekik ennivalót és vizet, cseréljék ki sebeiken a mocskos hevenyészett kötéseket. Miközben András a felelős szerkesztővel foglalatoskodott, hallotta a századból egy másik bajtársának a történetét. Annyira keserű volt a sorsa, hogy az illetőt el is nevezték Jób bácsinak. Ennek az embernek,

mesélte a felelős szerkesztő, volt valamikor egy gyönyörű felesége, egykori színésznő, akitől egy gyermeke született. Azt beszélik, hogy Párizsban is élt, és egy pazar belvárosi színház igazgatója volt. A háború előtt kénytelen volt visszajönni Budapestre, ahol rövid ideig átvette az Operaház vezetését. Budapesten a felesége megbetegedett, hamarosan meg is halt. Nem sokkal később a férfit, akinek már tuberkulózisa volt, behívták munkaszolgálatra. Biztos, hogy vele is példát akartak statuálni. Abban a munkaszolgálatos században szolgált, ahová valamivel később a felelős szerkesztő is került. Tavaly ősszel beküldték a Magyar Királyi Tábori Csendőrség Sztarij Oszkol-i állomására, ahol kihallgatták, megverték őket, minden magukkal hozott értéküket elkobozták. A Magyar Királyi Tábori Csendőrség tudta, hogy ki ez a korábbi színházi tekintély, ez a jelentős ember. Odaállították a többiek elé, puskatussal verték, majd hoztak egy sürgönyt, amelyben az állt, hogy a fia kanyaróban meghalt. A sürgönyt a fiú nagynénje küldte szegedi rokonának, de még Budapesten megszerezték, és továbbították egészen Sztarij Oszkolig, nyilvánvalóan kizárólag abból a célból, hogy még ezzel is kínozzák az úriembert. A férfi könyörgött nekik, hogy öljék meg, de otthagyták a csapatával, másnap pedig mindegyiküket elküldték a keleti frontra. – És mi történt vele? – kérdezte András, a kezét a térdére tette, úgy nézett a szerkesztő kiüresedett szemeibe. – Meghalt Voronyezsnél? – Ez a legszomorúbb – felelte a szerkesztő. – Soha nem tudott meghalni, hiába próbált meg mindent. Aknaszedésre jelentkezett. Valahányszor alkalma nyílt rá, kirohant a tűzvonalba. Mindent túlélt. Még a tüdővész sem tudta elvinni. – Mikor látta utoljára? És milyen állapotban volt? – Ott fekszik a sarokban, a maga barátja ül mellette. András a válla fölött hátranézett. József ott térdelt, éppen vizet adott egy embernek, aki összehajtott búzászsákokkal feltámasztva feküdt. Éppen elfordult. András a betegség és éhkór ködén át is megismerte Novák Zoltánt. – Én ismerem – mondta András a szerkesztőnek. – Hát persze. Mindenki ismerte. – Mármint személyesen. – Akkor menjen oda hozzá, és üdvözölje! – András mellkasára tette a kezét, és a férfi felé lökte, de ez a mozdulat éppen, hogy csak felidézte régi energiáját, vehemenciáját. András odalépett Józsefhez és a liszteszsákokkal feltámasztott férfihoz. Elkapta József tekintetét, és a sarokba intette. – Ez Novák Zoltán – súgta oda neki. József a homlokát ráncolta és visszanézett a férfi felé: – Novák? – kérdezte. – Biztos vagy benne? András bólintott. – Isten legyen hozzánk irgalmas – mondta József. – Alig él. A férfi azonban felemelte fejét a liszteszsákokról és Andrásra meg Józsefre pillantott. – Rögtön jövök vissza – mondta József. – Vizet! – hörögte Novák rekedt torokhangon. – Odamegyek hozzá – mondta András. – De minek?

– Ismer engem. – Valahogy nem hiszem, hogy ez most vigasztalná – felelte József. De András odament és letérdelt a padlóra Novák mellé, aki néhány centire felemelkedett az összehajtott zsákokról, a szemét behunyta, lélegzetvétele úgy zörgött, mint a fésű, ha végigsimítjuk a kezünkkel. – Adjon vizet – ismételte. András a szájához tartotta a kulacsát, és Novák ivott belőle. Amikor végzett, megköszörülte a torkát és ránézett Andrásra. Arcán lassanként melegség ömlött szét, a bőr halványan vérrel telt meg a szemhéjak körül. Félkönyökre emelkedett. – Lévi – mondta, és megrázta a fejét. Hármat mordult, amit egyformán lehetett megrökönyödésnek és nevetésnek értelmezni. Ez az erőfeszítés mintha egészen ki is merítette volna. Visszahanyatlott és becsukta a szemét. Sokáig tartott, amíg újra meg tudott szólalni, amikor pedig végre sikerült, csak lassan, erőlködve jöttek a szavak. – Lévi – mondta. – Biztosan meghaltam, hála Istennek. Meghaltam és a Gyehennára jutottam. És most te is itt vagy, remélem, te is meghaltál. – Nem – felelte András. – Még élünk és Ukrajnában vagyunk, mind a ketten. Novák megint kinyitotta a szemét. Annak a többrétegű szánalomnak a lágysága tükröződött a tekintetében, amely saját magát sem rekesztette ki, de megfértek benne mindannyian, András, József, a szerkesztő, meg a többi beteg és haldokló, meg azok a munkaszolgálatosok is, akik vizet hoztak nekik és ellátták a sebeiket. – Hát látod, hol tartok – mondta Novák. – Talán némi elégtételt jelent neked, hogy így látsz. – Szó sincs róla, Novák úr. Mondd meg, mit tehetek érted. – Én csak egyetlen dolgot akarok – felelte Novák. – Azt viszont nem kérhetem tőled anélkül, hogy gyilkost csinálnék belőled. – Halványan elmosolyodott, majd megállt, hogy megint levegőt kapjon. Aztán fájdalmasan köhögni kezdett és oldalára fordult. – Hónapok óta szeretnék meghalni. De kiderült, hogy nagyon erős vagyok. Hát nem csodálatos? Ahhoz meg túl gyáva vagyok, hogy végezzek magammal. – Nem vagy éhes? – kérdezte András. – Van egy kis kenyér a hátizsákomban. – Gondolod, hogy kenyérre vágyom? András félrenézett. – Az a másik az ő unokaöccse, nem igaz? – kérdezte Novák. – Hasonlít is rá. – Szeretném azt gondolni, hogy ő sokkal jobban néz ki – felelte András. Novák köhögve felkacagott: – Ebben igazad van – mondta, aztán megrázta a fejét. – Lévi András. Reméltem, hogy nem látlak többé, miután bejöttél az Operába. – Elmehetek, ha akarod. Novák megint megrázta a fejét. András várta, hogy még mondani fog valamit, de Novák annyira kimerült a beszédtől, hogy nyitott szájjal felületes álomba merült. András mellette ült, mialatt ő kapkodva vette a levegőt. Odakint olyan éles szél fújt, mintha hóvihar lenne. András a karjára hajtotta a fejét és elaludt, mire felébredt, egészen besötétedett a magtárban. Gyertya senkinél nem volt, akinek még megmaradt a zseblámpája, elemet az sem talált hozzá hónapok óta. A betegek neszezése és a szaguk sűrű szövésű fátyolként terült föléjük. Novák most egészen felébredt, elszántan nézett rá, de közben még a korábbinál is nehezebben vette a levegőt. Minden egyes lélegzetvételkor olyan hangot adott, mint aki alkalmatlan anyagokból, kicsorbult szerszámokkal akar felépíteni egy bonyolult építményt.

Amikor pedig kiengedte a levegőt, úgy hallatszott, mintha az a rusnya, csálé szerkezet éppen össze akarna omlani. Megint megszólalt, de olyan halkan, hogy Andrásnak egészen közel kellett hajolnia hozzá. – Rendben van már – mondta. – Most már minden teljesen rendben van. Nem volt világos, hogy Andrást biztatja-e vagy önmagát, esetleg mind a kettőt. Azt is lehetett hinni, hogy olyasvalakihez beszél, aki nincs is ott, bár a sötétben Andrásra szegezte a tekintetét. Aztán elhallgatott és megint elaludt. András egész éjjel mellette maradt, Novák egyfolytában elaludt és felébredt. Másnap András neki adta a kenyéradagját. Úgy szárazon le sem bírta volna nyelni, de ő morzsákra törte és beáztatta olvasztott hóba. Három napot töltöttek így, Novák álom és ébrenlét között lebegett, András vizet és ételt adott neki, apró adagokban, amíg az idő annyira ki nem tisztult, a hó meg nem olvadt, hogy a 79/6-os tovább tudott vonulni a határ felé. Amikor Bálint bejelentette, hogy másnap reggel indulnak, András aggodalommal vegyes megkönnyebbülést érzett. Kikönyörögte az őrnagytól, hogy beszélhessen vele egy percet. Nem hagyhatják itt meghalni a többieket. – Akkor mit javasol, munkaszolgálatos, hogyan szállítsuk őket? – kérdezte Bálint komoly, de cseppet sem barátságtalan hangon. – Nincsenek mentőautóink. Sem pedig hordágy készítésére alkalmas anyagunk. És itt sem maradhatunk. – Valamit csak ki tudnánk találni, uram! Bálint megrázta bozontos fejét: – Ezeknek az embereknek jobb idebent. Néhány napon belül ideérnek az orvosalakulatok. Akit még mozdítani lehet, azt magukkal viszik. – Lesz, aki nem éri meg – felelte András. – Ebben az esetben, Lévi, azt sem élik túl, ha kivonszoljuk a hóba-fagyba őket. – Az egyikük az életemet mentette meg párizsi diákkoromban. Nem hagyhatom itt magára. – Ide hallgasson – mondta Bálint, és hatalmas földszínű szemeit Andrásra szegezte. – Nekem otthon van egy fiam meg egy lányom. A többiek közül is sokan családapák. Fiatalok vagyunk. Élve kell hazajutnunk. Ehhez az elvhez tartom magam, eszerint vezetem a századomat, amióta csak visszafordultunk. Még mindig száz kilométerre vagyunk a határtól, ami legalább öt nap menetelést jelent. Ha betegeket viszünk magunkkal, az egész századot lelassítjuk. Abba emberek halhatnak bele. – Hadd maradjak én is itt, uram! – Nem így szólt a parancsom. – Engedje meg! – Nem! – felelte Bálint, most már haragosan. – Ha kell, fegyverrel vitetem ki. A végén aztán mégsem kellett erőszakot alkalmazni. Novák Zoltán, az egykori férj és apa, a Théâtre Sarah-Bernhardt és a Budapesti Operaház valamikor igazgatója, az a férfi, akit Klára Morgenstern tizenegy éven át szeretett, és bizonyos értelemben nyilván még most is szeret, aznap este elaludt, és nem is ébredt fel többé.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Menekülés MIRE A VONAT BUDAPESTRE ért, virágba borult az aranyeső. Minden más szürkés, vagy fakó sárgászöld volt, a nagykörút mentén egy-egy fán megduzzadtak a rügyek, de azért a városban továbbra is a friss hóolvadás lucskos hűvössége uralkodott. 1943-at még cseppet sem érezte valóságosnak. A hazafelé vezető út végén teljesen elvesztette időérzékét. Tudta viszont az aznapi dátumot, hogy március huszonötödike, hét hónapja és három hete vitték ki Ukrajnába. Klára kijött elé a Keleti pályaudvarra, várta a vonatát. András kis híján elájult, amikor meglátta. Ott állt a peronon, és mellette egy kisfiú – a saját lábán! Az ő fia, Tamás, térdig érő kabátban, bumfordi kisfiúcipőben. Tamás már majdnem másfél éves volt, Klára karján ülő csecsemőnek látta utoljára. Klára homlokára hajszálvékony ráncokat szőtt az aggódás, máskülönben semmit nem változott. Sötét haját tarkóján laza kontyba fogta, kulcscsontjának imádott lapja kivillant a szürke ruha kivágásából. Amikor meglátta, hogy András milyen fizikai állapotban van, nem tudta elrejteni megdöbbenését. Szája elé kapta a kezét, és a szeme megtelt könnyel. András tisztában volt vele, hogy néz ki, tudta, hogy nagyjából úgy fest, mint akit kiráztak a saját bőréből. A haját a tetvetlenítésnél leborotválták, ruhafoszlányai lazán lógtak a testén. Keze begörbült, görcsbe rándult, arcán három vonalban fehér hegek maradtak, ahol megvágták a pajta ablakának szétrobbant szilánkjai. Amikor megölelték egymást, András érezte, hogy Klára óvatosan ér hozzá, nehogy összeroppantsa. József nem volt ott, nem lehetet tanúja a találkozásuknak. Debrecenben lábadozott a katonai kórházban. Amikor átkeltek a határon, megsérült a térde, most a lágyrészek fertőzése miatt kezelték. Egy-két hét múlva jön haza. András a kórház melletti postahivatalból küldte a sürgönyt Klárának, hogy érkezik. Drágám, drágám. Képesek lettek volna egész éjszaka ott állni. Csak ezt az egyetlen szót hajtogatták, egymás kezét, arcát csókolgatták, tapogatták, majd fölfalták egymást a tekintetükkel. Tamás azonban méltatlankodni kezdett, és követelte, hogy vegyék fel. András felkapta, és belenézett kerek arcába, nagy, kifejező szemébe a kíváncsian görbülő szemöldök alatt. – Apa – mutatta be Klára a fiának, és András mellkasára bökött. De Tamás elfordult, és Klára felé nyújtotta a karját. Megijedt ettől az ismeretlen embertől. András lehajolt a hátizsákjához, és felhajtotta a fedőlapot. Megtalálta benne azt a piros gumilabdát, amit Debrecenben vásárolt egy utcai árustól három fillérért. Átellenben két fehér csillag volt ráfestve, középen zöld csík választotta ketté. Tamás érte nyúlt. De András feldobta a levegőbe, és elkapta a hátával a két lapockája közt. Ezt a trükköt még Konyáron tanulta az egyik iskolatársától. Végül leszedte a labdát a hátáról és meghajolt Tamás előtt, aki kitátotta a száját és önfeledten felkacagott. – Még – mondta. Ez volt az első szó, amit András hallott tőle. A trükk másodszor és harmadszor is ugyanolyan szórakoztatónak bizonyult. András végül odaadta Tamásnak a labdát, aki elragadtatva szorította magához, miközben Klára vitte végig az Erzsébetvároson, hazafelé. András mellette ment, kezét Klára csípőjén pihentette. Már nem támadt fel

benne az az érzés, ami korábban, a munkaszolgálatból hazatérve mindig elfogta – hogy a budapesti hétköznapi életet nem lehet folytatni azok után, amit ő átélt, hogy az ő testi-lelki kínszenvedései nyilvánvalóan az egész világot megváltoztatták. A korábban megélt hitetlenség helyén most inkább fásultságot érzett. Szinte megrettent ettől a csendtől. Tagadhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy öregebb lett. Menet közben Klára beszámolt a családi hírekről: hogy azon a pénzen, ami József képeinek eladásából befolyt, Györgynek a kórházban sikerült visszanyernie egészségét. Hogy Klára anyja, aki télen tüdőgyulladást kapott, mostanra makkegészséges, minden nap maga megy a piacra a szükséges zöldségért és kenyérért. Ilana megtanult magyarul, és zseniálisan tud gazdálkodni a szűkös fejadagokból. Haász Elza, aki tavaly decemberig még egy tojást sem tudott megfőzni, megtanult paprikás krumplit és csirkelevest készíteni. Elisabetről is hírt kaptak: második gyereke is megszületett, kislány lett. Addig Connecticutban maradnak a családi birtokon, amíg Paul a haditengerészetnél szolgál, de azt tervezik, hogy ha hazaérkezik, kivesznek egy nagyobb lakást New Yorkban. Az amerikai emigráció lehetőségéről semmi újat nem tudnak. A menekülés többi reménye is szertefoszlott. Kleint letartóztatták, súgta oda Klára, amikor megálltak egy utcasarkon. Az illegális kivándorlások miatt. Múlt november óta börtönben ül, tárgyalásra várva. Klára néhányszor meglátogatta a nagyszüleit, de úgy tűnt, nem szenvednek hiányt semmiben. Megélnek a kis kecskenyájukkal a Frangepán közi régi házikóban, talán a hatóságok olyan öregnek tartják őket, akiket már üldözni sem érdemes. Klein az ügyfeleinek – a múltbeli, jelenlegi és készülő emigránsoknak – az adatait kódok labirintusába rejtette, nem lehet tudni, mennyi időbe telik a hatóságoknak, hogy kiismerjék magukat benne. – Hát a szüleid? – kérdezte Klára. – Jól vannak? – Remekül – felelte András. – Még mindig halálosan aggódnak Mátyásért. Semmit nem tudni róla, egyetlen szót sem. Annak sem örültek, persze, hogy engem így láttak. Pedig a felét nem mondtam el nekik abból, ami történt. – Tibor rettenetesen szeretne látni – mondta Klára. – Ilana csak fenyegetésekkel tudta megakadályozni, hogy kijöjjön a pályaudvarra. Mert az orvosai azt mondták, hogy pihennie kell. – Ő hogy van? És hogy néz ki? Klára felsóhajtott: – Sovány és elcsigázott. Csendes. Néha, mintha rettenetes dolgokat látna a levegőben maga körül. Amióta hazajött, egy percre sem teszi le Ádámot. A gyerek már annyira ragaszkodik hozzá, hogy Ilana alig tudja megszoptatni. – Na és te, Klárika? – kérdezte András, és megérintette a haját, az arcát. Klára odanyújtotta az arcát és megcsókolta ott az utcán, karjában a gyerekkel. – A leveleid – mondta. – Ha nem lettek volna, hát én nem is tudom. – Pedig nem mindig lehettek szívderítőek. Klárának megint könnyek gyűltek a szemébe: – Szerettem volna azt hinni, hogy félreértettem, amit Mendelről írtál. Többször újraolvastam a levelet, reménykedtem, hátha csak tévedek. De sajnos igaz, ugye? – Igen, drága, igaz. – Egyszer majd, hamarosan, mesélj el mindent – mondta Klára, és megfogta a kezét.

Mentek tovább, amíg oda nem értek a bérház kapujához. András felnézett arra az ablakra, amelyről tudta, hogy az ő hálószobájukhoz tartozik. Klára odaállított egy virágládát, tele korai íriszekkel. – Van még egy újdonság – mondta Klára, olyan komoly hangon, hogy András biztos volt benne, valakinek a halálhíréről van szó. – Még valaki lakik nálunk. Nagyon sokat utazott, amíg ideért. – Kicsoda? – Felmegyünk, és meglátod. András bement Klára után az udvarra, egyre szaporábban vert a szíve. Nem volt biztos benne, hogy kibír még egy meglepetést. Le akart ülni az udvar közepén a szökőkút kávájára, hogy néhány napig ott maradjon, amíg összeszedi magát. Miközben kapaszkodtak felfelé a nyitott lépcsőházban, látta az aranyhalakat, amint megcsillannak a szökőkút zöld vizében. Odaértek a lakáshoz és kinyílt az ajtó. Ott állt Tibor, fáradtan, sápadtan, ezüstkeretes szemüvege mögött könnybe lábadt szemmel. Megölelte az öccsét, összekapaszkodva álltak az előszobában. András magába szívta a szappan, faggyú és tiszta vászon finom illatát, amely Tiborból áradt, meg sem akart mozdulni vagy szólalni. De Tibor bevezette a nappaliba, ahol már az egész család várt rá. Ott volt az unokaöccse, Ádám, az anyja mellett. Ilana haját hímzett kendő borította. György idősebb lett, még jobban megőszült, Haász Elza puritán vászon munkaruhában, Klára anyjának, aki kisebb volt, mint valaha, csillogtak mélyen ülő szemei. Mögöttük pedig a kanapéról felemelkedett egy sápadt, ovális arcú férfi, sötét színű pulóverben, amely igazából Andrásé volt, kezében összegyűrt zsebkendőt szorongatva. András megtántorodott. Úgy érezte, meg kell kapaszkodnia a kanapé támlájában, amíg elmúlik ez az érzés, mint egy légnyomás. Eli Polaner volt. – Lehetetlen – mondta András. Klárára nézett, aztán a bátyjára, Ilanára, majd megint Polanerre. – Hát ez igaz? – kérdezte franciául. – Igaz – felelte Polaner rég elveszettnek hitt, ismerős hangján. Tündérmese volt, csak éppen a rémálom fajtájából, olyan nyomasztó történet, amely még az Ukrajnában átéltek után is képes volt újabb szörnyűségekre tanítani Andrást. Majdhogynem azt kívánta, inkább sose tudta volna meg, mi történt Polanerrel, amikor 1940-ben, miután kitették az idegenlégióból, és a compiégne-i koncentrációs táborba vitték. Hogy verték, éheztették, félholtan Buchenwaldba deportálták, ahol két évet töltött kényszermunkán és szexuális rabszolgaságban, karjára tetoválták a számát, a mellkasára pedig a sárga háromszög fölé egy fordított rózsaszín háromszöget. Polaner homoszexualitására akkor derült fény, amikor az egyik munkatársa a kápópozíció fejében beadott egy névlistát. Polaner a tábori hierarchia legaljára került, és megjelölték azzal a szimbólummal, amely az őrök céltáblájává tette, a többi rabot pedig távol tartotta tőle. Kőfejtőbe küldték dolgozni, ahol napi tizennégy órán át zúzott követ cipelt zsákokban. A kőbányában ledolgozott műszak végén a barakkok tömbjében kellett kipucolnia az összes latrinát. A blokk őrmestere szerint azért, hogy el ne feledje, ő még a szarnál is kevesebbet ér, a szarnak is ő szolgál. Néha késő este néhány másik társával együtt odavezették a tiszti szállás

hátsó bejáratához, ahol megkötözték és előbb az egyik tiszt, aztán a titkárai, végül pedig a tisztiszolga is megerőszakolta. Az egyik éjszaka titkos ajándékként kínálták fel őket az SS Gazdasági és Adminisztratív Főhivatala egyik odalátogató előkelőségének, a koncentrációs táborok magas rangú felügyelőjének, akiről köztudott volt, hogy kedveli a fiatalemberek társaságát. Ám a magas rangú tisztviselő nem úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle. Szerette a fiatalembereket, de nem óhajtotta megerőszakolni őket. Eloldozta a köteleiket, megmosdatta, megborotválta, civil ruhába öltöztette őket. Beszélgetésbe akart elegyedni velük, mintha csak összejövetelen volnának. A magánszállásán leültette őket a kanapéra, és mindenféle ínyencségekkel – teával és süteménnyel kedveskedett nekik, akik az utóbbi három évben kizárólag híg levesen és zsizsikes kenyéren éltek. A felügyelőt elbűvölte, Polaner franciatudása, meg hogy mennyire ért a kortárs képzőművészethez és építészethez. Kiderült, hogy a felügyelő ismerte a néhai vom Rathot, afféle politikai mentora is volt. Az este végére elhatározta, hogy Polanert haladéktalanul a személyes szolgálatába állítja. A száz kilométerre levő másik táborba vitette, a saját lakásába, cseléd, szénhordó és cipőpucoló szolgálatra jegyeztette be, a valóságban azonban úgy kezelték Polanert, mint egy beteget, ágyba fektették, a táborfelügyelő saját házi személyzete viselte gondját. Két hónap után, amikor Polaner visszanyerte az egészségét, a felügyelő egyfajta bűvészmutatványt hajtott végre a személyazonosságával. Hamis dokumentumokat állíttatott ki, amelyek azt bizonyították, hogy Eli Polaner, a szolgálatában álló fiatal zsidó férfi agyhártyagyulladásban elhalálozott. Polanernek pedig olyan hamis papírokat szerzett, amelyek tanúsították, hogy ő Teobald Kreizel, a náci párt ifjú tagja, a Gazdasági és Adminisztrációs Hivatal helyettes titkára. Polanert a felügyelő személyzetének egyenruhájába öltöztették, és a felügyelő elhelyezte egy napfényes kis lakásban a Behrenstrassén. Ötvenezer birodalmi márka készpénzt hagyott nála, és megígérte neki, hogy amint tud, visszatér, hoz könyveket, folyóiratokat, rajzeszközöket, fonográflemezeket, csemegéket a feketepiacról, bármit, amire csak vágyik. Polaner csak annyit kért, hogy hírt kaphasson a családjáról. Azóta nem tud a szüleiről és a nővéreiről, hogy belépett az idegenlégióba. A felügyelő olyan gyakran eljött, ahogy csak tudott, elhozta a megígért rajzeszközöket, lemezeket, csemegéket, de Polaner családjáról csak nehezen tudott hírt szerezni. Polaner várt, ritkán merészkedett ki a lakásból, nem sok mindenre tudott gondolni azon kívül, hogy talán megtud valamit a szülei és nővérei sorsáról. Lelke mélyén abban reménykedett, hogy talán mégiscsak sikerült emigrálniuk, hogy minden nehézség ellenére eljutottak valami távoli, barátságos helyre, Argentínába, Ausztráliába, vagy Amerikába. Ha pedig nem sikerült, talán a felügyelő kimenti őket elkeserítő helyzetükből, el tudja juttatni egy semleges városba, ahol biztonságban lehetnek. Ez a remény nem volt teljesen alaptalan, a felügyelő gyakran latba vetette befolyását, hogy előnyöket csikarjon ki szeretői és védencei számára. Éppenséggel abban a hat hónapban, amit Polaner a Behrenstrassén töltött, meg is ütötte a bokáját az általa nyújtott kedvezmények miatt. A felügyelő felettesei felfigyeltek egy sor szabálytalanságra, és vizsgálatot indítottak ellene. Saját pozíciója és Polaner védelme érdekében a felügyelő arra az elhatározásra jutott, hogy Polanernek haladéktalanul el kell hagynia az országot. Megígérte, hogy olyan vízumot szerez neki, amellyel

bárhová utazhat a Reich befolyása alá tartozó területen. De hát most mihez kezdjen? Hová menjen? Miután a szüleiről nem kapott hírt, hogyan válasszon magának úticélt? Még ugyanazon a héten, 1943. január első hetében végül némi eredményre vezetett a felügyelő tudakozódása Polaner családja után. Polaner szülei és nővérei meghaltak a plaszówi koncentrációs táborban – apja és anyja 1941 februárjában, a nővérei nyolc, illetve tíz hónappal később. A nácik elvették a családi házukat és krakkói textilgyárukat is. Semmijük nem maradt. Aznap este, amikor Polaner megkapta a híreket, elővette a pisztolyát az ágya melletti asztalkából – a felügyelő ragaszkodott hozzá, hogy önvédelmi célból pisztoly legyen nála -, és úgy hálóruhában kiment az erkélyre, a süvöltő fagyos szélbe. Odalent olyan volt a hó, mint egy paplan, mesélte Andrásnak: csupa kékesfehér, puha halmocska. Azt képzelte, lezuhan abba a tiszta ürességbe, és majd betakarja a szállingózó hó újabb rétege. Kezében az SS-tiszti Walther P-38-as forgópisztoly, teljes tárral. Kibiztosította, ujját a ravasz ívére illesztette, és elképzelte magának, amint a golyó majd szétzúzza koponyájának leleményes architektúráját. Hármat számolt a lövésig, ájnc, cvej, dráj. Amikor azonban megszólaltak a fejében a jiddis számok, egy pillanatra feltisztult a tudata. Ha ő most megöli magát ezzel a Walther P-38-assal, amiért a nácik meggyilkolták a szüleit és a nővéreit, akkor igazából ő is a nácik áldozata lesz, ők fogják elnémítani a fejében a jiddis beszédet. Sikerül az egész családot eltenniük láb alól. Levette az ujját a ravaszról, a forgótárat elfordította a kamrából. A végén nem Polaner, csak a pisztolygolyó zuhant háromemeletnyit, le a hópaplanba. Másnap reggelre eldöntötte, hogy Budapestre utazik, abban a reményben, hogy megtalálja Andrást. A befolyásos felügyelő megszerezte Polanernek a szükséges leveleket és dokumentumokat, hogy legálisan letelepedhessen Budapesten. Még orvosi igazolást is kapott, miszerint krónikus tüdőgyengesége miatt alkalmatlan a katonai szolgálatra. A felügyelő adott neki húszezer birodalmi márkát, és egy bérelt kabinban felültette a vonatra. Amikor megérkezett Budapestre, rögtön elment a Dohány utcai nagyzsinagógába, ahol talált egy jiddisül beszélő öreg titkárt. Elmondta neki, hogy Lévi Andrást keresi, a titkár pedig a budapesti Izraelita Hitközséghez irányította, ahol meg is kapta András Nefelejcs utcai címét. Klára befogadta, és azóta itt van. Alig egy hete megkapta a hivatalos magyar papírjait, elő is húzta a barna tasakból, mintha be akarná bizonyítani Andrásnak, hogy mindez valóban így történt. András felütötte Polaner útlevelét. Teobald Kreizel, állandó lakos. A fényképen egy vézna, beesett szemű Polanert látott, aki még sápadtabb és riadtabb volt, mint az a fiatalember, aki most a konyhaasztal mögött Andrással szemben ül. Ugyanolyan ropogós, tiszta útlevele volt, mint amelyikkel András utazott Párizsba, csak éppen a sokatmondó Zs (zsidó) bejegyzés hiányzott belőle. A barna tasakban párttagkönyv is volt, halvány horogkeresztes pecséttel, amely tanúsította, hogy ő a Német Nemzetiszocialista Párt tagja. – Ez az igazolvány még jól fog jönni – mondta András. – A német barátod tudta, mit csinál. Polaner feszengett a széken: – Szégyenletes dolog, ha egy zsidó nácinak adja ki magát.

– Uramisten, Polaner! Senki nem irigyel ezért a protekcióért. De legalább kimaradsz a munkaszolgálatból, az pedig, én tanúsíthatom, minden pénzt megér. – De hát neked meg évekig kell szolgálnod! És ha a háború tart, még többször is behívnak. – Te már leszolgáltál – felelte András. – És a tiéd még az enyémnél is rosszabb volt. – Képtelenség összehasonlítani – jegyezte meg Polaner. Pedig van, amikor a szenvedéseket igenis össze lehet mérni. András jól tudta. Őt soha nem erőszakolták meg. Nem veszítette el a hazáját, sem a szüleit. Ott alszik a hálószobában Klára, mellette a gyerekük. Tibor és Ilana egymást átölelve a matracon, a nappali padlóján. Szülei jól vannak Debrecenben. Talán Mátyás is él, valahol Magyarország határain kívül. Polaner viszont mindenét, mindenkijét elveszítette. Andrásnak eszébe jutott az a ros hasáná ebéd, amelyet öt és fél éve együtt költöttek el a diákmenzán. Hogy mennyire csodálkozott, amikor Polanert a merénylet után az anyja visszaengedte az iskolába, és hogy ő mit felelt erre: Soha nem örül, ha elmegyek. Elvégre az anyám. Az az asszony, aki ennyire rajongott a gyermekéért, nincs többé. Sem a férje, sem a lányai. De ő, Lévi András meg Eli Polaner, a két fiú, akik két évet együtt töltöttek Párizsban, és közben azon vitatkoztak, hogy lesz-e háború, a Kék Galambban teáztak, meg sportklubot terveztek a Quartier Latin közepére – ők sincsenek már. Sebhelyes, kifacsart férfiak lettek belőlük. Lehajtotta a fejét Polaner karjára, és meggyászolta mindazt, amit már nem lehet visszahozni. Egész tavasszal várták, hogy hírt kapjanak Mátyásról. Miközben a zsidó húsvétot ünnepelték, András anyja ragaszkodott hozzá, hogy neki is fenntartsanak egy helyet. Amikor Illés próféta fogadására ajtót nyitottak, őt is hazahívták. Mialatt Andrást elvitték Ukrajnába, mintha az apja és anyja is megöregedett volna. Őszülő hajú apja egészen hófehér lett. Anyjának meggörbült a háta. Úgy hajladozott a kardigán sátra alatt, mint a száraz fűszál. Tamás és Ádám látványa sem tudta felvidítani. Már nem az unokáira vágyott, csak az elvesztett fia után sóvárgott. Polaner, aki tudta, mit jelent várni a hírt, magában tartotta a gyászát. Soha nem beszélt a szüleiről és nővéreiről, mintha az ő veszteségének a puszta említése is előidézhetné azt a tragédiát, amelytől András családja annyira rettegett. Minden délután kitartóan elzarándokolt a Dohány utcai zsinagógába, és elmondott egy kaddist. A hagyomány egy éven keresztül ezt kívánta tőle. Ám amikor Lengyelországból szivárogni kezdtek a hírek, kitűnt, hogy senki nem vonhatja ki magát a gyász alól – akármilyen hosszú lenne is a gyász ideje, sosem elég. Áprilisban fegyveres felkelés tört ki a varsói gettóba terelt zsidók között, akik meg akarták akadályozni az utolsó hatvanezer lakó deportálását. Senki nem hitte, hogy néhány napnál tovább ki tudnak tartani, a gettó harcosai mégis négy héten át harcoltak. A Pesti Napló fényképeket közölt az asszonyokról, akik Molotov-koktélt hajítottak a német tankokra, a házakról, amelyeket felgyújtottak a Waffen-SS katonái és a lengyel rendőrök. A harc május közepéig tartott, és ahogy előre sejtette mindenki, a gettó megtisztításával, a zsidó harcosok lemészárlásával, és a túlélők deportálásával ért véget. Másnap a Pesti Napló arról számolt be, hogy a lengyel menekült kormány becslései szerint a háborúban másfél millió lengyel zsidó pusztult el. András a felkelésről minden egyes újságcikket és rádióműsort lefordított Polanernek, de most nem vitte rá a lélek, hogy ezt a számot is elmondja amúgy is gyásztól sújtott

barátjának. Másfél millió zsidó férfi, nő és gyerek – hogyan foghatná fel bárki is ezt a számot? András tudta, a Dohány utcai zsinagóga padjaiban háromezer ember számára van hely. Ahhoz, hogy másfél millió ember beleférjen, ugyanezt az épületet az összes, boltívével, kupolájával, mór belsőjével, erkélyével, a sötét fapadokkal és az aranyozott frigyládával együtt ötszázszor kellene felépíteni. Aztán pedig elképzelni mind az ötszáz, zsúfolásig telt zsinagógát, benne minden egyes férfit, nőt, gyereket, mint egyedi, senki mással nem helyettesíthető embert, ahogy ő el tudja képzelni Horovitz Mendelt, Elefántcsonttornyot, vagy Mátyás öccsét. Vágyaik és félelmeik, anyjuk, apjuk, szülőhelyük, ágyuk, első szerelmük, szövevényes emlékeik, titkaik, bőrük, szívük és agyuk minden felfoghatatlan bonyolultságával együtt – elképzelni őket így, aztán elképzelni holtan, elpusztítva örökre -, hát ki tudná ezt felfogni? Már a puszta gondolatba is bele lehet őrülni. De ő, András, még él, és felelős másokért, nem engedheti hát meg magának, hogy beleőrüljön. Úgyhogy kényszerítette magát, hogy ne is gondoljon rá. Inkább beletemetkezett a mindennapos munkába. Az a kis lakás, amely még akkor is tele volt, amikor a férfiakat elvitték munkaszolgálatra, most, hogy ők hazatértek, élhetetlenné vált. Tibor és Ilana tehát kivett egy lakást az utca túloldalán, József pedig a szüleivel bérelt ki egy kisebbet a szomszéd épületben. Polaner ottmaradt Andrással és Klárával, egy szobában Tamással. Ezekért a lakásokért persze bért is kellett fizetniük. András újból grafikusként és laptervezőként helyezkedett el, ezúttal azonban nem a Zsidó Hírlapnál, hanem az Esti Kurírnál, ahol korábban Mendel is dolgozott, most azonban a katonai behívók következtében megcsappant a grafikusok száma. Szerkesztőjét meggyőzte, hogy vegye fel Polanert is, azt mondta neki, az építészeti iskolában minden közös munkájukban Polaner volt az igazi tehetség. Tibor sebészasszisztensi állást talált az egyik katonai kórházban, ahol még mindig a voronyezsi sebesülteket ápolták. József, akinek korábban soha nem kellett pénzkereséssel vesződnie, most feladott egy hirdetést az Esti Kurírban, és szobafestő munkát vállalt. Egész csinos fizetséget kapott érte. Klára pedig magántanítványokat oktatott az egyik Király utcai stúdióban. Nem sok szülő tudta kifizetni a teljes tandíjat, de ő megengedte, hogy annyit adjanak, amennyit tudnak. Így együtt meg tudták keresni a tizenegy ember eltartásához szükséges pénzt. Júliusban, amikor Eisenhower seregei Rómát bombázták, Budapest nyári pompájában tündökölt a Duna két partján, palotáiból és impozáns régi szállodáiból még mindig áradt az állandóság atmoszférája. Az előző őszi szovjet bombázások nem tettek kárt ezekben az aranycirádás épületekben. Tavasszal elmaradtak a Szövetségesek légitámadásai, a Vörös Hadsereg repülőgépei sem jöttek vissza. Szirmot bontottak az ököl formájú dáliák a Városligetben, ahol András vasárnap délutánonként sétát tett Tibor, József és Polaner társaságában, és közben azon morfondíroztak, még mennyi időnek kell eltelnie, amíg Németország kapitulál, és végre-valahára befejeződik a háború. Mussolini megbukott, Olaszországban összeomlott a fasizmus. A keleti fronton szaporodtak és fokozódtak Németország nehézségei. Kurszknál a Wehrmacht támadása a szovjet állások ellen katasztrofális kudarccal végződött, amit Orelnél és Harkovnál hamarosan újabb vereségek követtek. Még Tibor is, aki egy éve pedig még óvott a megalapozatlan álmodozástól, annak a reményének adott hangot, hogy a háború befejeződik, mielőtt Andrást és

Józsefet még egyszer behívnák munkaszolgálatra, és talán a magyar hadifoglyok is hazatérhetnek. A magyar zsidóknak szerencséjük volt, András jól tudta. Ezrek haltak meg a munkaszolgálatban, de mégsem másfél millióan. A zsidó népesség többi része eddig bántatlanul élte túl a háborút. Bár tízezrek vesztették el az állásukat, és majdnem mindenkinek megélhetési nehézségei voltak, a zsidók még mindig szabadon vállalkozhattak, lehetett lakásuk, járhattak a zsinagógába és imádkozhattak a halottaikért. Immár több mint másfél éve Kállay Miklós miniszterelnök sikeresen ellenállt Hitler követelésének, hogy szigorúbb intézkedéseket foganatosítsanak a magyar zsidók ellen. Mi több, kormánya elkezdett igazságot szolgáltatni a háború korábbi időszakában elkövetett bűnökért. Vizsgálatot kezdeményezett az újvidéki vérengzés ügyében, és azt ígérte, hogy a felelősök elnyerik méltó büntetésüket. Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok pedig, amíg le nem kellett mondania a Honvédelmi Minisztérium vezetéséről, a katonai feketepiac mögött álló katonatisztek vád alá helyezését követelte. Andrást azonban nemcsak Tibor, de az elmúlt év eseményei is óvatosságra intették. Akármilyen reménykeltő hírek érkeztek, képtelen volt lerázni magáról a borzalom érzését. És az újabb történések csak megerősítették ebben. Miközben az újságokban követte a feketepiaci perek alakulását, egyre világosabbá vált előtte, hogy a megvádolt tisztek, ha egyáltalán elítélik őket, jelképes büntetéssel meg fogják úszni. Hitler pedig, bár a Wehrmacht a nyári hónapokban még olyan sebezhetőnek tűnt, most Rómától délre feltartóztatta a Szövetségesek támadását, és megerősítette Németország déli határait. Oroszországban pedig újabb és újabb csapatokat vetett be a Vörös Hadsereg ellen, mint aki hallani sem akar a totális vereségről. Továbbra sem érkezett semmiféle hír Mátyásról, aki már huszonkét hónapja eltűnt. Hogyan is gondolhatta bárki, hogy még életben van? Bár Tibor makacsul hitt benne, akárcsak az anyja, és az apja ugyan nem beszélt róla, de András tudta, hogy ő is hiszi. Akármilyen sovány vigaszt kínál a gyász, még ahhoz sem fordulhatnak, ameddig bármelyikük hisz abban, hogy él. Abban az évben a labilis igazságszolgáltatás utolsó akciója elérte a Haász családot is, akárcsak a zsarolókat, akik addigra szinte teljes egészében elszippantották a vagyonukat. Amikor György havi befizetései már mindössze pár száz forintra apadtak, a zsarolók úgy ítélték meg, hogy az üzlet hozadéka már nem éri meg a kockázatot. A Kállay-kormány eltökéltnek tűnt, hogy minden szinten és a kormányzat minden egyes ágában felderíti a korrupciót, az Igazságügy-minisztérium tizenhét alkalmazottját már meg is vádolták pénzügyi szabálytalanságok miatt. György zsarolói megijedtek, hátha legközelebb rájuk is sor kerül. Október huszonötödikén éjfélre megbeszélésre hívták Györgyöt a minisztérium alagsorába. Éjszaka András meg Klára az anyjával, Elzával és Józseffel együtt virrasztott Haászék lakásának sötét kis nappalijában. József egyvégtében egy egész doboz Mirjam cigarettát elszívott. Elza egy kosár foltozni való ruha mellett ült, folytonos varrással próbált úrrá lenni a szegénység korábban ismeretlen pusztításán, amely a ruhákat is elérte. Az idősebbik Haászné Radnótit olvasott fel. Tibor rajongott a fiatal zsidó költőért, akit a munkaszolgálatban ért utol a vég. Klára a két térde közé szorított

kézzel ült András mellett, mint aki maga is a végítéletet várja. András biztos volt abban, hogy nem tudna megbocsátani magának, ha a bátyjának bármi baja esne. Hajnali negyed háromkor fordult a kulcs a zárban. Ott állt György, kormosan és kifulladva, máskülönben sértetlenül. Levette zakóját, ráterítette a kanapé támlájára, megigazgatta halvány aranyszínű nyakkendőjét, végigsimított őszes haján. Leült az üres fotelba, és felhörpintett egy pohárka szilvapálinkát, amit a felesége odanyújtott neki. Aztán letette az üres poharat az előtte levő alacsony asztalkára, és a mellette ülő Klárára szegezte tekintetét. – Vége – szólalt meg, és megfogta Klára kezét. – Fellélegezhetsz. – Minek van vége? – kérdezte az anyja. – Mi történt? Hatalmas égő áldozatot mutattak be a dokumentumokkal, mondta. A zsarolók bevitték őt az irodájukba, összeszedették vele a minisztérium és a Haász család illegális kapcsolatának összes bizonyítékát – minden levelet, sürgönyt, befizetési szelvényt, minden számlát és bankletéti igazolást -, és kényszerítették, hogy az egészet dobja bele az épület hulladékégető kemencéjébe, hogy a Haász család soha ne indíthasson keresetet az Igazságügy-minisztériummal szemben. Cserébe a minisztérium új papírokat állított ki Klárának, és visszaadta fiatal lány korában elveszített állampolgárságát. Aztán fogták az egész kartotékot, amelyben benne volt Klára állítólagos bűnének összes dokumentuma – az emberölés helyszínéről és áldozatairól készített fényképfelvételek, az erőszaktevő eskü alatt tett tanúvallomása, amely azonosítja Klárát, a Klára és a Geser Zahav cionista szervezet kapcsolatát tanúsító vallomások, a Klára eltűnéséről szóló rendőrségi jelentések, valamint Novák Edith bejelentése Klára hazatéréséről -, és azt is bedobták az épület központi hulladékégetőjébe. – Láttad, ahogy elégtek? – kérdezte Klára. – A dossziét, a fényképeket, mindent? – Mindent – felelte György. – Honnan tudod, hogy nem készült róluk másolat? – kérdezte József. – És honnan tudod, hogy nincsenek más dokumentumok? – Lehetséges, hogy vannak, de nem valószínű. Ne feledjük, hogy minden bizonyíték, amelyet megtartanak, őket is terheli. Ezért volt nekik olyan fontos, hogy megsemmisítsék azokat a papírokat. – De hát ugyanezek a bizonyítékok eddig is rájuk voltak terhelőek – mondta József, és felemelkedett a székéről. – És ez soha nem zavarta őket. – Ezek az emberek félnek – mondta Haász. – Leplezni sem tudták. A kormány nem az ő oldalukon áll. Látták, hogy tizenhét kollégájukat már kidobták a minisztériumból, néhányukat le is ültették, vagy munkaszolgálatra küldték, jóval kevesebbért, mint ami az ő lelkiismeretüket nyomja. – És te mindent megsemmisítettél? – kérdezte József. – De tényleg az összeset? Nem maradt egyetlen példány sem? Hogy később legyen mire hivatkozni? György keményen, magabiztosan nézett Józsefre: – Pisztolyt nyomtak a fejemhez, miközben kiürítettem a dossziét – mondta. – Szeretném azt mondani, hogy valahol vannak másolatok a birtokomban, de épp elég kockázatos volt megtartani azt, ami nálam maradt. Mindenesetre ennek vége. Klára ügyét többé nem vehetik elő. Láttam, hogy elégtek a dokumentumok. József odaállt az apja széke elé, ökölbe szorított kézzel. Látszott rajta hogy képes lenne vállon ragadni az apját és jól megrázni. A szeme előbb a nagyanyja, aztán az

anyja felé villant, végül Andráson állapodott meg. A köztük feszülő rettenetes történet azonban egészen más megvilágításba helyezte a pillanatnyi döbbent csalódást. Ahogy egymásra néztek, azonnal felidéződött, milyen is az, amikor az ember menti az irháját. József leült, és odafordult apjához. – Hála Istennek, hogy vége – mondta. – Hála Istennek, hogy életben hagytak! Aznap éjjel a hálószobájukban András szorosan átkarolta Klárát, úgy feküdtek éberen a sötétben. Hányszor elképzelte az elmúlt négy évben, hogy Klárát letartóztatják, megverik, börtönbe vetik, olyan messze viszik, ahová semmiképpen nem tud utánamenni? Alig tudta elhinni, hogy ennek az állandó fenyegetésnek most vége. Maga Klára csöndben, száraz szemmel hevert mellette. András tudta, milyen keserűen átérzi, hogy mekkora árat kellett fizetni az ő szabadságáért. Magyarországra való visszatérésével, amelynek kockázatát érte vállalta, tönkretette az egész családját. Most szabad lett, de szabadsága soha nem terjed addig, hogy jogi igazságtételt követelhessen, vagy a családi javak kárpótlását. Értette, hogy Klára hallgatása nem ellene irányul, de mégiscsak ott terpeszkedett közöttük. Vajon közel volt-e hozzá valaha, úgy, ahogy házastársaknak közel kell lenniük egymáshoz? Házasságuk negyvennyolc hónapjából ő csak tizenkettőt töltött otthon. Ahhoz, hogy túléljék az elszakadást, bizonyos mértékben el kellett távolodniuk egymástól. De valahányszor hazakerült, mint most is, rettegni kellett, hogy megint behívják, Akármennyire próbáltak nem venni tudomást róla, ez mindig fenyegette őket. Mindaz, ami Európában történt, két sötét szárnyként lebegett köztük, és megzavart minden meghittséget. Attól féltek, hogy őket is utoléri. Most azonban együtt voltak, a közös ágyukban, ebben a pillanatban semmilyen veszély nem ért el hozzájuk. Életben voltak, és ő nagyon szerette Klárát. Őrültség volt fenntartani a távolságot. Semmit nem akart kevésbé. Megérintette a meztelen vállát, az arcát, elsepert egy hajtincset a homlokából, és Klára közelebb húzódott hozzá. Tekintettel voltak a fal túlsó oldalán alvó Polaner összes veszteségére és magányosságára, visszafojtott, feszült csendben szeretkeztek hát. Utána csak feküdtek egymás mellett, András Klára hasán pihentette a kezét, ujjai végigszaladtak az ismerős terhességi hegeken. Nem védekeztek az újabb teherbeesés ellen, pedig egyikük sem akart belegondolni, mit jelentene, ha éppen akkor lenne terhes, amikor a szovjetek átlépik a határt. Miközben sodródtak az álom felé, András suttogva elmesélte neki, milyen házat fog építeni a Duna partján, ha egyszer véget ért a háború. Már akkor elképzelte magának, amikor először járt Angyalföldön. Fehérre meszelt, cseréptetős téglaház lenne, akkora kerttel, hogy egy pár tejelő kecskét is tarthassanak benne. Szabadtéri kenyérsütő kemence, árnyékos udvar, szőlőlugas. Klára végül elaludt, András álmatlanul hevert mellette, a legkevésbé sem könnyebbült meg. Ismét felvázolta magában egy ház tervét. Már maga sem tudta, hányadikat az együttlétük óta felépített képzeletbeli házak hosszú sorában! Fejében akár végig is lapozhatta volna ezt a toronymagas köteget, a kísértet-tervrajzait egy olyan életnek, amilyet még nem volt alkalmuk élni, és talán nem is lesz soha. Szombat délutánonként, ha szép idő volt, fontos volt András és Klára számára, hogy néhány órát kettesben sétálhassanak a Margitszigeten, miközben Polaner Tamással játszott a parkban. Ezeken a sétáikon beszélgettek azokról a dolgokról, amelyekről

András Ukrajnából küldött rövid, cenzúrázott leveleiben nem ejthetett szót. Deportálásuk okairól, és hogy milyen szerepet játszhatott ebben a Görbe sín. Mendel halálának körülményeiről. Felelevenítette a Józseffel való hosszas viaskodásukat. Mesélt a hazavezető úton esett különös találkozásairól. Az első kérdéssel kapcsolatban András leginkább attól félt, hogy Klára talán felelősnek tartja mindazért, ami történt, szemére veti, hogy meghiúsította a család menekülési kísérletét. Klára előre figyelmeztette, és ő ezt egy pillanatra sem felejtette el. Klára azonban kétségbeesetten bizonygatta, hogy senki nem hibáztatja a történtekért. Már a puszta ötlet is arra utal, mondta Klára, hogy az ember a munkaszolgálatban és a háborúban elveszti az arányérzékét. A palesztinai út is könnyen katasztrófával végződhetett volna. Lehet, hogy éppen a deportálásával mentette meg mindegyikük életét. Most, hogy hazatért, már tiszta szívéből hálás lehet, amiért megkímélte őket ennek az utazásnak a bizonytalanságaitól. Mendel szörnyű halála szomorúsággal és megdöbbenéssel töltötte el, de emlékeztette Andrást, hogy ő maga is tanúja volt egy közeli barátja és szövetségese halálának, ő is megélte egy olyan ember értelmetlen meggyilkolását, akit gyermekkorától fogva szeretett. A harmadik dologról csak annyi megjegyeznivalója volt, megérti, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett Andrásnak, hogy ne kövessen el valami súlyos erőszakot Józsefen. Ám azt gondolja, az Ukrajnában, András mellett töltött idő valami egészen mélyen megváltoztatta Józsefet, hazatérése óta egészen más embernek tűnik, talán most érett igazán férfivá. András nehezen tudta megfogalmazni, hogy miért, de Novák Zoltán halálát volt a legnehezebb elmondani. Hónapok óta beszélgettek a szombati sétáikon, mire meg tudta osztani Klárával, hogy Novák mellett volt élete utolsó napján, és ő maga temette el. Klára olvasott Novák haláláról az újságban, már András hazatérése előtt meg is gyászolta az elvesztését, de erre a hírre most megint sírva fakadt. Azt kérte Andrástól, meséljen el neki mindent úgy, ahogyan történt. Hogyan talált rá Novákra, mit mondtak egymásnak, hogyan halt meg. A lehető legtapintatosabban fogalmazott, számos fájdalmas részletet kihagyott, és amikor a végére ért, Klára is tett egy vallomást. Hogy majdnem egy tucatnyi levelet váltott Novákkal a munkaszolgálat hosszú hónapjai alatt. Séta közben megpihentek a kolostor romjainál, félúton a sziget északi csücske felé. A kövei mintha a földből nőttek volna ki, rozettájában régóta nem volt üveg, gótikus ablakairól letörtek a csúcsívek. December volt, de szokatlanul enyhe idő, és a romok árnyékában álló pad alkalmas volt rá, hogy férj és feleség gyónjon egymásnak, még ha mindketten zsidók is voltak. Még ha rajtuk kívül nem is volt jelen más gyóntató. – Hogyan tudott írni neked? – kérdezte András. – Szabadságolt katonatisztek közvetítésével. – És te visszaírtál neki. Klára összehajtotta a zsebkendőt, és az ablaktalan rozettára nézett: – Egyedül volt és súlyos gyászban. Nem volt senkije. Addigra már a kisfia is meghalt. – A te leveleid nyilván vigaszt jelentettek neki – ezt nem volt könnyű kimondania. Követte Klára tekintetét, mikor a rom felé fordult. Valamikor a rozetta egyik szirmában fészket rakott egy madár, de régóta elhagyta, csak a szélben lebegő kiszáradt fűszálcsóva maradt belőle.

– Igyekeztem nem táplálni benne hiú reményeket – mondta Klára. – Tudta, hogy az iránta való érzéseimnek vannak határai. Andrásnak el kellett hinnie. Az az ember, akit az ukrajnai magtárban látott, bizonyára nem ringatta magát olyan illúzióban, hogy valaki titkos szerelmet táplál iránta. Az az ember volt, akit minden elhagyott, ami valaha fontos lehetett neki. Aki megérte, hogy minden összeomlott, amit valaha elért a földön. – Nem sajnálom tőle a leveleidet – mondta András. – Nem teszek szemrehányást, bármit is írtál neki. Mindig jó volt hozzád. Mindkettőnkhöz jó volt. Klára András térdére tette a kezét: – Soha nem bánta meg, amit érted tett – folytatta. – Elmesélte, hogy beszélt veled az Operaházban. Azt mondta, sokkal barátságosabb voltál, mint amilyen lehettél volna. Lényegében, hogy ha már valakihez mindenképpen hozzá kellett mennem, örül, hogy te lettél a férjem. András keze rásimult Kláráéra, és megint felnézett a rózsaablakban rezgő madárfészekre. Már látta ennek a templomnak az építészeti vázát, ép állapotban még kecses, de nem túlságosan jelentős gótikus formáit, melyek nem sokban tértek el ezernyi másik gótikus kápolnától. Romként viszont volt benne valami különleges. Feltárult a távolabbi fal hibátlan kőművesmunkája. A közeli falból cikcakkos lépcsőt vájt ki az idő, a kövek sarka bársonyosan simára kopott. A rózsaablak elegánsabb lett így üveg nélkül, virágszirmának vázát szél csiszolta és hófehérre szívta a nap. A madárfészek azzal a csóvával egy utolsó váratlan ajándék rajta. Nem emberi kéz adta hozzá az épülethez, tehát el sem vehette volna belőle. Arra gondolt, hogy olyan ez a málladozó kápolna, mint az ő szerelemük: éppen attól lett egyre tökéletesebb, amit hozzátett az idő. A Tiborral töltött pillanatok voltak a legfájdalmasabbak. Akármerre sétáltak, akármit csináltak – ha megszokott asztaluknál üldögéltek a Művész kávéházban, a Városliget ösvényeit járták, vagy a Széchenyi Lánchíd rácsainál állva néztek le az örvénylő folyóba – valahányszor együtt voltak, mindig világosan látta, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva az akaratukon kívüli eseményeknek. A Duna, ha valamikor annak a bűvös csőnek tűnt, amelyen át kicsúszhat ebből az országból, most megint közönséges folyó volt a számára. Klein börtönben ül, vízumuk már lejárt, a Trasnet neve régóta csak emlék. Tibor akarata korábban feltartóztathatatlan erőnek látszott András számára. Mindig megvolt az a természetfeletti képessége, hogy a lehetetlent valósággá tudja változtatni. Menekülésükből azonban nem lett semmi, és most nem is volt olyan cselekvési tervük, amely felvehette volna a küzdelmet a félelmeikkel. Tibor is megváltozott, három évet töltött munkaszolgálatban, és akárcsak András, kénytelen volt levonni a keserű tanulságokat. Úgy tűnt Andrásnak, hogy óriási teher nehezedik a vállára, amióta visszatért a keleti frontról. Élő és élettelen emberi testek tucatjainak a súlya nyomja. Mindazoké a beteg és sebesült embereké, akiket a munkaszolgálatban, vagy most a budapesti kórházban ápolt. „Nem tudtuk megmenteni”, gyakran végződtek így a történetei. Részletesen beszámolt Andrásnak a csillapíthatatlan vérzésekről, a vérhasról, amely kifordítja önmagából az embert, a bordát repesztő, fulladást okozó tüdőgyulladásról. És még Budapesten, a háború frontvonalaitól távol is egyre több beteg test lett. Az egyik este Tibor megjelent a Futár szerkesztőségében, és megkérdezte Andrást, nem akar-e ma kicsit hamarabb eljönni a munkából. Néhány órával azelőtt a

műtőasztalon meghalt egy fiatalember, akit ő kezelt, és most muszáj meginnia valamit. András elvitte a bátyját egy helyre, amit mindig szerettek. A szűk, borostyántól hangulatos Trolicsengőbe. Néhány pohár sör után elmesélte a történetet. A fiú hónapokkal azelőtt sebesült meg Voronyezsnél. Srapnelszilánkot kapott mindkét tüdejébe, azóta levegőt sem tudott rendesen venni. A szilánkok eltávolítására irányuló kockázatos műtét során átvágták a tüdőartériát, és a fiú a helyszínen meghalt. Tibor ott volt a váróban, amikor az orvos, egy Keresztes nevű tehetséges és jó nevű sebész közölte a hírt a fiú szüleivel. Tibor azt várta, hogy sírni fognak, tiltakoznak, valamelyikük talán összecsuklik. Ezzel szemben a fiatalember anyja felemelkedett a székről, és nyugodt hangon kijelentette, hogy a fia nem halhatott meg. Megmutatta Keresztes doktornak azt a pulóvert, amit épp akkor kötött a fiúnak. A gyapjúfonalat előtte bemártotta egy szentgotthárdi kútba, amelyben azelőtt háromszor is megjelent a Szűz Mária képe. Épp akkor kötötte le az utolsó szemet, amikor a sebész bejött. Muszáj megengedniük, hogy ráterítse a pulóvert a fiára. Nem halott ő, csak mély álomba merült a Szűz Mária figyelő tekintete alatt. Amikor Keresztes kezdte elmagyarázni nekik a fiú halálának körülményeit, a fiatalember apja megfenyegette, hogy saját szikéjével vágja el a torkát, ha nem engedik meg a feleségének, amire vágyik. A hosszú huzakodástól kimerült doktor odakísérte a szülőket a fiuk ágyához a műtő mellett, és Tiborra bízta, hogy felügyelje a halottnál tett látogatást. Az anyja ráterítette a pulóvert a fiú gézzel körbetekert mellkasára és kezdte mormolni a rózsafüzért. Szűz Mária áldása azonban nem támasztotta fel a fiút. Továbbra is élettelenül hevert, és mire az anya a rózsafüzér végére ért, lassan ő is felfogta, hogy mi történt. A fia elment, Budapesten halt meg, miután túlélte a voronyezsi csatát, és nincs az az erő, amely visszahozhatná. Amikor bejött az ápolónő, hogy elvigye a tetemet és előkészítse egy másik beteg számára az ágyat, Tibor megkérte, hadd maradjanak ott a szülők a fiúval, ameddig csak akarnak. Az ápolónő erősködött, hogy a szobát ki kell takarítani. Az új beteg negyedórán belül a műtőben lesz. A fiú szülei felfogták, hogy nem tehetnek semmit, és lassanként a kijárat felé húzódtak. A küszöbön az anya Tibor kezébe nyomta a pulóvert. Fogadja el, mondta neki, a fia úgysem tudja többé használni. Tibor most kinyitotta a tarisznyáját és elővette belőle a pulóvert. Szürke fonálból készült, szabályos, szoros öltésekkel. Az ölébe fektette, és elsimítgatta a gyapjút. – És tudod, mi a legrosszabb? – kérdezte. – Hogy amikor Keresztes kiment a szobából, ingerülten felnézett a plafonra. Micsoda bolondok, megszállottak. És tudom, hogy az anya meg is látta. – Kezébe fogta a fejét, és olyan fájdalmas arccal nézett rá, hogy Andrásnak összeszorult a torka. – És az a legszörnyűbb, hogy abban a pillanatban én is egyetértettem Keresztessel. Arra kellett volna gondolnom, hogy agyonverem azért az arckifejezésért, ehelyett végig csak az járt az eszemben: Úristen, meddig fog ez még tartani? Mikor tűnnek már el innen? András csak megértően bólogatott. Tudta, Tibornak nincs szüksége rá, hogy megerősítse, milyen jó ember, hogy más körülmények között biztosan a szülőkkel érzett volna együtt, nem a kimerült sebésszel. A bátyjával tökéletesen értették egymás legbensőbb gondolatait is. Elég volt végighallgatnia a történetet. Hosszú szünet következett, a sörüket kortyolgatták. Aztán végül megint Tibor szólalt meg.

– A kórházból kifele jövet kaptam egy jó hírt is – mondta. – Az egyik ápolónő hallotta a rádióban. Hogy az újvidéki mészárlásért felelős tábornokok, FeketehalmyCzeydner meg a többiek hétfőn börtönbe kerülnek. Ahogy hallom, FeketehalmyCzeydner tizenöt évet kapott, a többiek is majdnem ugyanannyit. Remélem, hogy ott fognak megrohadni. Andrásnak nem volt szíve elmondani a hír végét, amelyet éppen azelőtt hallott, hogy Tibor beért volna a szerkesztőségbe. Feketehalmy-Czeydner és három másik, az újvidéki vérengzés miatt elítélt tiszt a hosszú börtönbüntetés elől még aznap Bécsbe menekült, hat Gestapo-tiszt kíséretében egy híres sörházban látták őket vacsorázni. Az Esti Kurír bécsi tudósítója elég közel ült hozzájuk, látta, hogy fűszeres borjúkolbászt ettek és tósztot mondtak a Harmadik Birodalom legfőbb vezetőjének egészségére. Azt beszélik, maga a Führer adott politikai menedékjogot a tiszteknek. De Tibor hamarosan olvasni fog róla a lapokban. Legalább addig hadd legyen meg a lelki nyugalma, gondolta András, ha ezt annak lehet nevezni. – Rohadjanak meg a börtönben! – mondta, és felemelte poharát.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A megszállás 1944 MÁRCIUSÁBAN, miután Klára felfedezte, hogy másodszor is terhes lett, a lapok arról számoltak be, hogy Hitler tárgyalásra hívta Horthyt Schloss Klessheimbe. Vele utazott a Nagybaczoni Nagy Vilmos helyére került új hadügyminiszter, Csatay Lajos, valamint Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök is. Kállay Miklós miniszterelnök azt nyilatkozta a lapoknak, hogy Magyarországnak van oka a reménykedésre: Hitler meg akarja beszélni, hogy a magyar csapatokat visszavonják a keleti frontról. Tibor azon töprengett, hogy ez a fordulat talán hazahozhatja Mátyást, ha már semmi más nem segített. A klessheimi konferencia estéje a Vörösmarty tér alatti Ananász Klub föld alatti kabaréjában találta Andrást és Józsefet, ahol egykor Mátyás táncolt a fehér zongora tetején. A zongora még most is ott állt, a billentyűkön Türk Berta, a régi iskolához tartozó varietéénekes játszott Beardsley Medúzájára emlékeztető kígyófrizurával. József szobafestői fizetség gyanánt kapott jegyeket az előadásra. Kamaszkorában afféle bálványa volt Türk Berta, képtelen volt hát ellenállni a kísértésnek, hogy láthassa, és ragaszkodott hozzá, hogy András is vele menjen. Kölcsönadott neki egy selyemszmokingot, ő maga pedig az öt éve Párizsból elhozott frakkban tündökölt. Türk asszonynak egy csokor üvegházi rózsát küldött, ami biztosan belekerült vagy félheti fizetésébe. Andrással a pódium mellett ültek, és keskeny, magas poharakból itták a klub különleges gyógyitalát, a kókusszal ízesített rumot. Berta búgó, mézízű hangján adta elő kétértelmű szófacsarásait, közben a szemöldöke úgy ugrált fel-alá, mint a rajzfilmek lotyóinak. Andrásnak tetszett, hogy a kamaszkori József ezt a furcsa jelenséget választotta szenvedélye tárgyául, nem pedig az ezüstös filmvászon valamelyik bágyadt hangú, hűvös szépségét. De sajnos nem érezte magát fogékonynak Berta tréfái iránt, Mátyás járt a fejében, úgy érezte, mindenütt ő van a teremben, ott kopog a dzsessz ütemére a bárpulton, ott hever a zongora fedelén, vagy Fred Astaire-ként egy forró ritmust szteppel a pódiumon. A szünetben András kiment, hogy kitisztítsa a fejét. Hűvös, nyirkos este volt, az utcák tele voltak szórakozni vágyó emberekkel. Három beparfümözött ifjú hölgy suhant el mellette libegő estélyi kabátban, kopogó cipősarokkal. A tér túloldalán, a dzsesszklub bársonyfüggönyös portálja mögül kiszűrődtek a „Bei mir bist du schön” hangjai. András felnézett az épület cirádás orompárkánya fölött a tojásdad Holdtól megvilágított égre, amelyet olvashatatlan sorokkal róttak tele a felhők foszlányai. Úgy látszott, mintha karnyújtásnyi távolságra lenne, meg is foghatná, ha akarná. – Van tüze? – kérdezte valaki. András egyet-kettőt pislogott, kiűzte szeméből a Hold látványát, aztán megrázta a fejét. A Magyar Honvédség egyenruháját viselő fiatal, sötétbarna hajú katona egy járókelőtől kunyerált tüzet, a barátjának és magának is meggyújtotta a cigarettát. – Ez pedig igaz, én mondom neked – közölte a barát. – Ha Márkus azt mondja, hogy megszállás lesz, akkor megszállás lesz.

– Mert az unokaöcséd fasiszta. Semmire nem vágyik jobban, mint a német megszállásra. De nem tudja, mit beszél. Horthy és Hitler ebben a pillanatban is egymással tárgyal. – Pontosan! Éppen ez az elterelő akció! Aki csak élve hazatért a keleti frontról, mindenkinek megvolt a maga elmélete, mindenki azt hitte, ő tudja, hogyan fog alakulni a háború nagy vonalakban meg kis léptékben is. Egyik elmélet éppoly kézenfekvő volt, mint a másik, meg éppen olyan hihetetlen is; mindegyik botcsinálta katonai szakértő ugyanolyan vehemensen hitt benne, hogy egyedül ő képes rendet vágni a káoszban. András és Tibor, József meg Polaner egyaránt elmarasztalható volt azzal, hogy ezt az illúziót táplálja. Nekik megvolt a saját teóriájuk, mindegyikük azt hitte, hogy a többiek reménytelenül rossz irányban tapogatóznak. Vajon meddig alkothatnak még racionális érveken alapuló elméleteket, kérdezte magában András, mikor a háború lépten-nyomon ellentmond a józan észnek? Mennyi idő után hallgatnak el végleg? Előfordulhat, hogy abban a szent percben Németország éppen Magyarország megszállásával van elfoglalva, az égvilágon bármi elképzelhető. Lehet, hogy Mátyás éppen akkor ugrik le egy tehervonatról a Keleti pályaudvaron, vállára csapja a hátizsákját és indul haza, a Nefelejcs utca felé. András a kókuszos rum ködében visszabotorkált a klubba, a pódium melletti asztalhoz, ahol József épp bókok özönével árasztotta el Türk asszonyt, aki azonban aznapra búcsúzni készült, mert kapott egy hírt, ami azonnali távozásra késztette. Eltűrte, hogy József kézen csókolja, aztán a füle mögé dugta az egyik rózsát, és a színpadon keresztül elviharzott. – Vajon mi lehetett az a hír? – kérdezte András, miután Türk Berta eltűnt. – Halvány fogalmam sincs – felelte József, mámoros boldogságban úszva. Ragaszkodott hozzá, hogy igyanak még egy rundot, mielőtt hazamennének, és javasolta, hogy szálljanak taxiba. Amikor azonban András emlékeztette, hogy mennyit költött már aznap este, József nagy kegyesen megengedte, hogy elsétáljanak a körúti villamosmegállóba, ahol már egy zajos társaság várt a villamosra. Addigra úgy tűnt, mindenki hallotta már a szóbeszédet, hogy úgy ötszáz és ezer fő közötti német katonai szállítmány érkezett az egyik, fővároshoz közeli vasútállomásra, és már el is indultak kelet felé, hamarosan átlépik a főváros határait. Úgy beszélték, minden irányból páncélos, gépesített hadosztályok hatoltak be az országba, elfoglalták a ferihegyi meg a debreceni repülőteret is. Amikor végre megjött a villamos, a kalauzlány hangosan bemondta, hogyha bármelyik német katona megpróbál felszállni az ő villamosára, arcon fogja köpni, és elküldi valahová. Az utasok közt trágár hangoskodás tört ki, aztán valaki rázendített a Himnuszra. Attól kezdve hirtelen mindenki ezt harsogta a körúton végiggördülő villamoson. András meg József némán hallgatta. Ha a szóbeszéd igaz, ha valóban készülődik a német megszállás, a Kállay-kormány nem éri meg az estét. András nagyon jól el tudta képzelni, miféle rezsim jön utána. Immár hat éve, hogy a világ többi részével együtt leckéket kap a német megszállásról és következményeiről. De hát mi értelme lehet most a megszállásnak? A háborút Németország már jóformán elveszítette. Ezt mindenki tudta. Hitler seregei mindegyik fronton közel álltak az összeomláshoz. Hol talál olyan seregeket, akikkel egyáltalán végre tudja hajtani a megszállást? A magyar katonaság biztosan nem veszi jó néven, hogy a németek parancsoljanak neki. Még

fegyveres ellenállás, hazafias zendülés is kitörhet. A honvédség tábornokai harc nélkül nem fogják megadni magukat, különösen azután, hogy Hitler a keleti fronton annyi magyar életet eldobott. Amikor elértek az ő megállójukhoz, András és József leszállt, állt a járdán, mintha csak a Wehrmacht jeleit kereste volna. A szombat este pontosan úgy telt, mint máskor. Taxik robogtak a körúton, tele partira siető utasokkal, a járdák zsúfoltak voltak az estélyi ruhás emberektől. – Vajon el kell hinnünk mindezt? – tette fel a kérdést András. – Ezt a hírt kell hazavinnem Klárának? – Ha ez igaz, lefogadom, hogy a hadsereg ellenáll. – Én is ezt gondoltam. De még ha meg is teszik, mennyi ideig tarthat az? József elővette a cigarettatárcáját, de miután üresen találta, lapos ezüstkulacsot húzott elő a mellényzsebéből. Hosszan meghúzta, aztán odakínálta Andrásnak is. András megrázta a fejét: – Ittam eleget – mondta, és elindult hazafelé. Végigmentek a Wesselényi utcán a Nefelejcs utcáig, aztán megálltak, rosszkedvűen jóéjszakát kívántak egymásnak a kapuban, és megállapodtak, hogy reggel találkoznak. Fenn a sötétbe borult lakásban Tamás Klára mellé kuporodva aludt, gerincét a mamája hasához szorította. Ahogy bemászott melléjük, Tamás megfordult, most már neki háttal, fenekét az ő gyomrába döfte, talpa forrón ért hozzá a combjához. Klára álmában felsóhajtott. András mindkettőjüket átkarolta, órákon át feküdt még ébren, és hallgatta a lélegzésüket. Reggel hétkor arra ébredtek, hogy dörömbölnek az ajtón. József volt, kalap, kabát nélkül, inge ujján vérfoltok. Az apját most tartóztatta le a Gestapo. Néhány pillanattal azután, hogy elvitték Györgyöt, Klára anyja elájult, és beverte a fejét a szénrácsba. Elza az ideg-összeroppanás szélén áll. Andrásnak azonnal elő kell keresnie Tibort, Klárának pedig vele kell mennie. Zűrzavaros pillanatok következtek, Klára egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez nem lehetett a Gestapo, József bizonyára téved. András, miközben a bakancsát húzta, elárulta neki, tényleg lehetséges, hogy a Gestapo volt, mert az előző este az egész város a német megszállásról beszélt. András elrohant Tibor lakásába, Klára pedig Haászékhoz. Negyedóra múlva mindannyian ott gyülekeztek az idősebb Haászné ágyánál, aki időközben visszanyerte az eszméletét, és követelte, hogy mondják meg neki, mi történt azelőtt, hogy elesett. Két gestapós érkezett reggel fél hétkor, hálóruhában kirángatták Györgyöt az ágyából, németül ordítoztak vele, betuszkolták egy páncélozott autóba és elhajtottak. Ekkor vesztette el az eszméletét és esett el. Most megtapogatta a fejét, négyszögletes gézdarab takarta, ahol a tűzrostély felsebezte. – És miért Györgyöt? – kérdezte. – Miért akarták őt elvinni? Mit vétett? Erre senki nem tudott válaszolni. Néhány órán belül aztán további letartóztatásokról is szállingózni kezdtek a hírek. György egyik korábbi kollégája a bankból. Az egyik kötvénykereskedő-cég zsidó alelnöke. Neves baloldali, de nem zsidó író, egy keserű náciellenes pamflet szerzője. Kállay Miklós három legközelebbi tanácsadója. Egy antifasiszta parlamenti képviselő, Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki pisztollyal a kezében várta a Gestapót, tűzharcba keveredett velük, meg is sebesült,

csak azután tudták elhurcolni. Aznap este József vállalta a veszélyt, elment érdeklődni a Margit körúti fegyházba, ahol a politikai foglyokat tartották, de csak annyit mondtak neki, hogy az apja német fogságba került, és addig fogják ott tartani, amíg be nem bizonyosul, hogy nem jelent veszélyt a megszállásra nézve. Ez vasárnap történt. Hétfőre kijött a rendelet, hogy minden zsidó adja le a rádióját és telefonját – önkéntesen, ahogy a nácik fogalmaztak – a Honvédelmi Minisztérium Szabadság téri irodájában. Szerdára elrendelték, hogy minden zsidó, aki autóval vagy biciklivel rendelkezik, köteles eladni háborús felhasználásra a kormánynak. A nácik az eladni szót használták, noha pénz átadására természetesen nem került sor. A nácik ugyan kibocsátottak fizetési kötelezvényeket, amelyekről azonban hamarosan kiderült, hogy nem lehet pénzre váltani. Péntekre az egész városban kifüggesztették, hogy április ötödikére minden zsidónak sárga csillagot kell viselni. Nemsokára elterjedt a híre, hogy azokat a prominens zsidókat, akiket letartóztattak, németországi munkatáborokba deportálják. Klára bement a bankba, kivette maradék megtakarításaikat, hátha meg lehet vesztegetni valakit, hogy szabadon engedjék Györgyöt. De azt tapasztalta, hogy ezer pengőnél többet nem kaphat kézhez, mert minden zsidó számlát zároltak. Másnap az újabb német rendelet azt követelte, hogy a zsidók minden aranyat és ékszert szolgáltassanak be. Klára és Elza lemondott néhány kevésbé értékes darabjáról, esküvői karkötőjüket és jegygyűrűjüket viszont elrejtették a cihába meg egy lisztes bödön mélyén, a maradékot pedig bársonytasakokba csomagolták és József magával vitte a Margit körúti fegyházba, hogy kieszközölje az apja szabadon bocsátását. Az őrök azonban elkobozták az ékszereket, kékre-zöldre verték Józsefet, majd kidobták az utcára. Április huszadikán Tibor elvesztette az állását a kórházban. Andrást és Polanert elbocsátották az Esti Kurírtól, és közölték velük, hogy a város egyik napilapjánál sem dolgozhatnak. József, akit feketén alkalmaztak és zsebből fizettek, ugyan folytathatta szobafestői munkáját, de a klienseinek köre erősen megcsappant. Május első hetére olyan táblák jelentek meg az üzletek, éttermek, kávéházak, filmszínházak és nyilvános fürdők ablakában, hogy zsidók belépése nem kívánatos. András, amikor az egyik nap Tamással hazafelé tartott a sétájából, megállt a járdán szemben a szomszédos pékséggel. A kirakatban szinte ugyanazt a feliratot látta, mint amit hét évvel azelőtt Stuttgartban. Csakhogy ezt a saját nyelvén, magyarul írták, és a saját utcájában, ott, ahol a feleségével és kisfiával együtt él. Megtántorodott, és leült a járdára Tamással együtt, nem tudta levenni a szemét a kivilágított kirakatról. Úgy nézett ki, mintha minden a szokott rendben lett volna. A fehér sapkás lány, a csillogó cipók és sütemények a vitrinben, a pék cirádás, aranyozott betűkkel kiírt neve. Tamás odamutatott, és hangosan megnevezte a kedvenc süteményét: mákos kifli. András kénytelen volt megmondani neki, hogy ma nem lesz mákos kifli. Annyi minden vált tiltottá, és olyan hirtelen! Már az utcára is veszélyes volt kimenni. Újabban öt órától kijárási tilalom érvényes a zsidókra, aki megszegi, azt letartóztatják, de le is lőhetik. András előhúzta apja zsebóráját, amit most már olyan közel érzett magához, mintha a testéhez tartozna. Tíz perc múlva öt. Felkelt, felemelte a kisfiát is. Amikor hazaért, Klára már az ajtóban várta az újabb behívóval.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A búcsú EZÚTTAL EGYÜTT ment András, József és Tibor. Hamis papírjainak és orvosi igazolásainak köszönhetően Polanert felmentették. A munkaszolgálatos zászlóaljakat átszervezték. Háromszázhatvanöt új századot állítottak fel. Miután András, József és Tibor ugyanabban a kerületben lakott, egyformán az 55/10-es századhoz osztották be őket. Olyan búcsúztatásuk volt, mint egy temetés, ahol a három elhunyt fiatalembert elhalmozzák minden jóval, hogy magukkal vigyék a másvilágra. Annyi ételt, amennyit csak elbírtak. Meleg ruhát. Gyapjútakarókat. Vitaminokat, sebkötöző anyagot. Tibor csomagjában még a kórházból, utolsó munkahelyéről kihozott gyógyszerek is voltak. Amikor már számított a behívásra, minden fenntartás nélkül félretett több fiola antibiotikumot és morfiumot, néhány csomag varratcérnát, steril tűt, ollót és kapcsokat, miközben azért imádkozott, bárcsak soha ne lenne szüksége a készletre. Induláskor Klára nem ment ki velük a vasútállomásra. András még reggel, otthon, a Nefelejcs utcai hálószobájukban búcsút vett tőle. A terhesség első kilenc hete minden baj nélkül zajlott le, de a tizediken heves hányinger tört rá. Hajnali háromkor kezdődött, és majdnem délig tartott. Aznap reggel órákon át rosszul volt. András mellette állt, miközben ő a vécékagyló fölé hajolva öklendezett, szeméből patakzott a könny. Klára rimánkodott neki, hogy feküdjön le és aludjon valamicskét, holnap ki kell bírnia az utazás minden viszontagságát, de ő mégsem volt hajlandó rá; a világ minden kincséért nem tágított volna mellőle. Reggel hatra Klárát végképp elhagyta minden ereje. Remegett a kimerültségtől, úgy sírt, hogy teljesen berekedt. Tűrhetetlen, suttogta, kibírhatatlan, hogy András egyik nap még itt van, épen és biztonságban, másnap pedig már viszik vissza a pokolba, ahonnan tavasszal szabadult. Odaadják neki, aztán elveszik tőle. Odaadják, elveszik. Mikor már elvettek annyi mindent, amit szeretett. András nem is tudta, Klára mikor beszélt ennyire őszintén a félelméről, elhagyatottságáról. Párizsban még a legnehezebb időkben is visszafogta magát, valamit mindig eltakart előle. Lényének valamelyik lényeges részét, meg kellett tartani magának, hogy ki tudja bírni serdülőkorának megrázkódtatásait, korai anyaságát, magányos fiatalságát. Amióta pedig házasok, a körülmények késztették visszafogottságra. Most azonban, hogy Andrásnak pillanatokon belül el kell mennie, Magyarország pedig a nácik kezébe jutott, a terhesség egészen kiszolgáltatottá tette, és elpárolgott minden ereje, amivel őrizhette volna legféltettebb titkait. Csak sírt-sírt, vigasztalanul, nem érdekelte, hogy hallja-e valaki, Andrásnak pedig olyan érzése támadt, miközben a karjában ringatta, hogy éppen őt gyászolja. Mintha ő már meg is halt volna, és tanúja lenne Klára gyászának. Megsimogatta vizes haját, újra, meg újra elsuttogta a nevét, ott a fürdőszoba kövén, és megérezte, hogy most lettek igazán férj és feleség, hogy mindaz, ami eddig történt köztük, csak előkészítette ezt a mélyebb és fájdalmasabb kapcsolatot. Megcsókolta a halántékát, arccsontját, nedves fülcimpáját. Aztán ő is elsírta magát, mikor arra gondolt, hogy

magára kell hagynia Klárát, és bármi következik, neki egyedül kell megbirkóznia vele. Hajnalban, épp mielőtt fel kellett volna öltöznie, bevitte az ágyba és mellé bújt. – Nem megyek el – mondta. – Ragadjanak el mellőled, ha tudnak! – Jól elboldogulok – próbálta megnyugtatni Klára. – Velem lesz anyám. Ilana és Elza. Meg Polaner. – Mondd meg a kisfiunknak, hogy a papája nagyon szereti! – kérte András. – Mondd el neki minden este! – Fogta apja zsebóráját az éjjeliszekrényről, és Klára tenyerébe nyomta. – Azt akarom, hogy ha eljött az ideje, ez az övé legyen. – Nem – felelte Klára. – Ne így! Majd te magad átadod neki – és visszacsempészte András tenyerébe. Aztán reggel lett, Andrásnak indulnia kellett. Megint azok a vagonok. Megint az a sötétség, az összepréselt emberek. Itt volt mellette József, kikerülhetetlenül, meg Tibor, a bátyja. Olyan ismerős volt a szaga, mint gyermekkorukban, mikor egy ágyban aludtak. Ezúttal is, mintha csak a múlt felé tartanának, Debrecen irányában robogtak. András pontosan tudta, hogyan változik a táj odakint. A hegyekből síkság lesz, földek, tanyák. Most azonban, ha egyáltalán megművelték a földeket, csak a kényszermunkások lehettek. A parasztok a fiaikkal együtt a háborúban voltak. A jámbor lovak megbokrosodtak az idegen hajtók hangjától. A kutyák megugatták a jövevényeket, soha nem tudták megszokni a szagukat. Az asszonyok gyanakodva néztek a munkásokra, és nem engedték ki a lányaikat. Maglód, Tápiógyörgye, Újszász, csupa egyutcás falvacska, muskátlis virágládák a vasútállomás ablakában. Megfosztották őket a katonakorú keresztény és a munkaszolgálatos korú zsidó férfiaktól, hamarosan pedig a maradék zsidó lakosságot is elviszik. Az összegyűjtés és deportálás már meg is kezdődött – pedig Horthy a szavát adta, hogy soha nem fog deportálni. Most Sztójay Döme volt a miniszterelnök, és ő azt tette, amit a németek elvártak tőle. A kistelepülésekről nagyvárosi gettókba terelték a zsidókat. Gondosan megszámolták őket. Listákat készítettek róluk. Azt mondták nekik, hogy nagy keleti munkák indulnak, ott lesz szükség rájuk. Az áttelepülés valahol másutt egy jobb élet felépítésének ígéretével kecsegtette őket. Előírták, hogy csomagoljanak össze egyetlen bőröndbe. Teherpályaudvarokra szállították és vonatra terelték őket. A vonatok naponta indultak nyugat felé, és üresen érkeztek vissza, majd újból megtöltötték őket. Az itthon maradtak és sorsukra várakozók közt kimondhatatlan rettegés lett úrrá. Néhányan, akik, mint Polaner, már megjárták a német táborokat, és megérték, hogy beszélhessenek róluk, tudták, hogy szó sincs áttelepítésről. Tudták, mire valók azok a táborok, tudták, mire mennek ki azok a nagy munkák. El is mondták a történeteiket, mégsem hitt nekik senki. A négyórás utat Debrecenig András, Tibor és József három nap alatt tette meg. A vonat megállt a kistelepülések állomásain, egyes helyeken azt is hallották, hogy további vagonokat csatolnak hozzájuk, újabb munkaszolgálatosokat táplálnak a háború robbanómotorjába. Azon kívül, amit magukkal hoztak, nem kaptak sem vizet, sem ennivalót. Sehol másutt nem könnyíthettek magukon, mint a vagon végén elhelyezett kannában. Jóval azelőtt, hogy begurultak volna a debreceni állomásra, András ráismert a befutó sínek és váltók rendszerére. A félhomályban Tibor tekintete találkozott az övével, és nem is eresztette el. András tudta, hogy most éppen a

szüleire gondol, akiknek annyi elszakadást kellett kiállniuk, az egyik fiukat már sejthetően elvesztették, a másik kettőt pedig most viszik a háborúba. Bélára és Flórára két hete rázárult a gettó, véletlenül az ő Simonffy utcai lakásuk épülete is oda esett. Nem volt rá sem idő, sem mód, hogy elbúcsúzzanak. Most a debreceni állomáson vannak, gyalog alig tizenöt percnyire a gettótól, ha lenne rá bármilyen lehetőség, hogy leszálljanak és átmenjenek a városon anélkül, hogy lelőnék őket... A vagon egész éjszaka a vágányon vesztegelt Debrecenben, Annyira sötét volt, hogy András apja zsebóráját sem tudta leolvasni. Nem lehetett tudni, hány óra, és mennyi idő van még reggelig. Azt sem tudhatták, hogy másnap továbbmennek-e, vagy itt kell maradniuk a bűzölgő sötétségben, amíg újabb vagonokat kapcsolnak a szerelvényükhöz és újabb embereket zsúfolnak beléjük. Felváltva ültek, elszunyókáltak és felriadtak. Aztán, az éjszaka legcsendesebb óráiban, lépéseket hallottak a kavicson, a vagonon kívülről. Nem az őrök durva trappolását, hanem óvatos lépteket, majd pedig halk kopogást a vagon oldalán. – Paszternák Frici? – Mohr Géza? – Kovács Szemjon? Senki nem felelt. Mindenki ébren volt, meg sem tudtak szólalni a félelemtől. Ha elkapják, akik ezeket az embereket keresik, megölik őket. Mindenki tisztában volt a következményekkel. Egy pillanat múlva a léptek továbbhaladtak. Újabb keresők érkeztek. Gold Rubin? Toronyi György? Folyamatosan jöttek a nevek, izgatott, halk hangok hallatszottak egy közeli vagonból, valaki megtalálta, akit keresett. És akkor a keresők következő hullámában, Lévi András? Lévi Tibor? András meg Tibor odasietett a kocsi oldalához, és suttogva kiszólt a szüleinek: anyu! apu! Ezt a megszólítást gyerekkoruk óta nem használták. Ebben a szélsőséges helyzetben viszont, amikor anyjuk, Flóra és apjuk, Béla elképesztő közelségbe került hozzájuk, mégsem érinthették meg őket, András és Tibor ismét gyerekké változott. A vagonban az emberek félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak nekik, valamennyi személyes teret abban a bezárt zsúfoltságban. – Andris! Tibi! – hangzott fel anyjuk fájdalomtól és megkönnyebbüléstől kétségbeesett hangja. – De hogyan kerültetek ide? – kérdezte Tibor. – Apád megvesztegetett egy csendőrt – mondta az anyjuk. – Hivatalos kísérettel jöttünk. – Megvagytok, fiúk? – újból apjuk hangja. Olyan kérdést tett fel, amire már megvolt a válasz, András meg Tibor mégis csak hazugsággal felelhetett. – Tudjátok, hova visznek? Nem tudták. Nem volt sok idejük beszélgetni. Nem sok idő maradt, hogy Béla meg Flóra elvégezze, amiért idejöttek. Egy csomag jelent meg az egyetlen magas ablak rácsainál, barna spárga végére akasztott kampón. Túl nagy volt, hogy beférjen a rácsok közt, szét kellett szedni és újra leengedni. Két gyapjúpulóver. Szorosan becsomagolt élelmiszer. Egy csomag pénz. Kétezer pengő. Vajon hogyan szedték össze? Hogyan tudták eldugni? Két erős bakancs, de azoknak kinn kellett maradniuk. Sehogyan sem fértek be az ablakon.

Aztán megint az apjuk hangja. Az úti imádságot mondta. Flóra meg Béla hazasietett az elsötétített utcákon, mindkettőjük kezében egy-egy pár erős bakancs. Hátuk mögött, vállukat fogva, mintha le lennének tartóztatva, a csendőr, akivel Béla régen ugyanabba a sakk-klubba járt, és aki ki tudta vinni őket a pincén át, amely összekötötte a gettó egyik épületét egy külső házzal. Mások is átosontak ugyanígy, és biztonságban vissza is tértek, bár olyan is volt, akiről soha nem hallottak többé. Ők is teljesen ki voltak szolgáltatva a csendőr kénye-kedvének, akivel annak idején Béla játszott néhány partit, és megivott egy-két sört. De nem féltek nemigen érdekelte őket, hogy mi történik, az sem, ha netán a debreceni csendőrség valamely másik, kevésbé jóindulatú tagjának a kezére kerülnek. Mit számított most már, hogy sikerült átadni fiaiknak az ennivalót, a pulóvert, a pénzt, és váltani velük néhány szót? Micsoda kár lett volna, ha a csomagokkal együtt kapják el őket, de szerencsével jártak, az utcák jóformán üresek voltak, amikor kijöttek a gettóból. Beigazolódott, hogy Béla hírforrásai, az ismerős, egykori vasúti művezető, meg a Rudolf nevű csapos igazat mondtak. A vonat ott állt, ahol megjelölték, és a vasúti őrök azt a sört vedelték éppen, amit Rudolf szállított nekik. Rudolf emlékezett Andrásra még arról az estéről, amikor az apjával bementek a sörözőbe. Akkor kaptak össze, amiért András Klárát választotta. Micsoda luxus, gondolta Béla, hogy volt idejük, meg kedvük veszekedni! Csodálta a fiát azért, amit Klára védelmében mondott. A végén még igaza is lett. Kiderült, hogy Klárával végül tényleg ugyanúgy összepasszol, ahogy ő Flórával. Igen, még ebben is szerencsésnek bizonyult. Flóra most is vele volt, vállán a csendőr kezével – az ő felesége, fiainak anyja, hajlandó volt éjnek évadján az életét kockára tenni, Béla akárhogy is tiltakozott, Flóra nem engedte, hogy egyedül menjen. A csendőr végül bevitte őket arra az udvarra, ahonnan a pince nyílt. Cseppet sem odaillő, régimódi udvariassággal tartotta nekik az ajtót, amíg beléptek az alagútba, amelyen visszavezette őket a bezártságba. Hamar el is jutottak a saját házukba, felkapaszkodtak a lépcsőn a lakásig, és levetkőztek a sötétben. Néhány órájuk maradt aludni, mielőtt kezdődnek a mindennapos kötelességek. Flóra már az ágyban feküdt, állára húzta a takarót és mélyet sóhajtott. Nem tudtak már mit mondani egymásnak, nem volt mit tenni. Az ő kisfiaik, a három gyerek, ahogy mindig nevezték őket. A három gyerek jó messzire elsodródott tőlük, mint régen azok a fahajók. Flóra odafordult és Szerencsés Béla mellkasára hajtotta a fejét, ő pedig megsimogatta hosszú ősz haját. Még néhány hétig alszanak abban a közös ágyban, amíg a Hajdú megyei zsidókat össze nem terelik Debrecenben. Aztán egy júniusi délelőtt, amikor a verandán kinyitotta tölcséreit a kerti sarkantyúka, és a kecskék mekegnek az udvaron, mindketten lemennek a lépcsőn egy-egy bőrönddel a kezükben, és a szomszédokkal együtt elindulnak, ki a gettó kapuin, végig az ismerős utcákon, egész a város nyugati végéig, a Serly-féle téglagyárba, ahol majd vonatra rakják őket, ugyanolyan vagonba, amilyen a fiaikat vitte el, ki tudja, hová. És kigördül a vonat, a muskátlis állomásokon át nyugat felé, egészen Budapestig, ott aztán északnak fordul, és megymegy tovább, és csak Auschwitzban nyitják ki az ajtait.

Az a vonat pedig, amelyik Andrást, Tibort meg Józsefet szállította, kelet felé robogott, egészen az ország határáig. Ott aztán, az egyik kárpátaljai városkában, amely kétszer is gazdát cserélt, előbb Csehszlovákiáé lett, aztán pedig a Szovjetunióé, fegyveres őrök áthajtották őket a Tiszától három kilométerre fekvő táborba. Az volt a feladatuk, hogy a fát berakodják az uszályokba, melyeket aztán Magyarországon át Ausztriába fognak szállítani. Ablaktalan barakkokban helyezték el őket, öt sorban álló háromemeletes priccseken. Az épület külső fala mentén voltak a nyitott mosdók, ahol megmosakodhattak. Aznap este vacsorára kávét kaptak, ami alig volt kávé, meg levest, ami alig volt leves, és tíz deka kavicsos kenyeret, amit viszont Tibor másnapra félrerakatott velük. Június ötödike volt, enyhe este, eső és friss fű szaga terjengett. A front még nem érte el a közeli határt. Megengedték nekik, hogy vacsora után odakint üldögéljenek. Az egyik ember, aki magával hozta a hegedűjét, cigánynótákat játszott, egy másik pedig énekelt hozzá. András nem tudhatta – mindannyian csak hónapok múlva tudhatták meg -, hogy aznap éjjel a szövetséges flotta elérte Normandia partjait, és heves tűzharcban partra szállt. De még ha tudták volna is, abban semmiképpen nem mertek volna reménykedni, hogy a Szövetségesek franciaországi inváziója megmenthet egy magyar munkaszolgálatos századot a német megszállás borzalmaitól, vagy megakadályozhatja a bombázást a Tiszának abban a kanyarulatában, ahol ők az uszályokat rakodják. Még ha tudtak volna is a partraszállásról, okosabbak voltak annál, hogy az egyik körülményből a másikra következtessenek, hogy a vierville-sur-mer-i tengerpartot tiszta oksági láncolatba állítsák egy kárpátaljai kényszermunkatáborral. Ismerték a helyzetüket, tudták, minek örülhetnek. Amikor András este lefeküdt a fapriccsre, fölötte Tibor, alatta pedig József, csak arra gondolt: Ma legalább még együtt vagyunk. Ma legalább még élünk.

NEGYVENEDIK FEJEZET

Rémálom A VÉGÉN NEM is a hatalmas számok döbbentették meg, azt lehetetlen volt felfogni – egyedül Magyarországról több százezer halott, egész Európából pedig sok millió -, hanem éppen a kicsinységük kínja, hogy mindenkinek az élete borotvaélen táncol. És a legapróbb dolgok is kibillenthetik az egyensúlyából, a tífusszal fertőzött tetvek, a kulacsban megmaradt gyűszűnyi víz, a porrá őrlődött kenyérmorzsa a zsebben. Január tizedikén, 1945 hideg, zűrzavaros hajnalán, András egy tehervagon padlóján hevert a magyar karanténtáborban, néhány kilométerre az osztrák határtól. A legközelebbi város Sopron, ahol a híres Kecske-templom áll. Halvány emlék az iskoláskorból – a művészettörténet óra, a galambősz tanár két lemetélt galambszárnyat idéző bajusza, a faragott kőszentély, ahol III. Ferdinándot Magyarország királyává koronázták. A legenda szerint egy kecske túrta ki a hely ősi kincsét, amit a templom felépítésekor aztán Szűz Mária tiszteletére újból elástak. Így aztán ott porladt az ősi kincs valahol a dombon, a templom alatt. Megfeketedett tornya onnan is látszott, ahol ő feküdt, közben pedig itt, a karanténtáborban háromezren haldokoltak tífuszban. András elmerült a láz gomolygó örvényeiben, és karneváli jelmezben vonultak előtte a gondolatai. Halványan felidézte, hogy valaki azt mondta, a karanténban maradók még szerencsésnek tarthatják magukat. Mert aki nem kapta el a fertőzést, azt átvitték a határon túli ausztriai munkatáborba. Bizonyos tényeket fel tudott fogni. Úgy tartotta számon ezeket a bizonyosságokat, mintha zsákban gyűjtené a vércsíkos vagy tengerkék mintás üveggolyókat. A Tiszának azt a kanyarulatát, ahol ők voltak, valóban bombázták. Az egyik szokatlanul meleg októberi este történt, majdnem öt hónappal azután, hogy a táborba érkeztek. Emlékszik, hogy ott kuporgott Tiborral és Józseffel, a falakat megrázták a földön továbbterjedő lökéshullámok. Isteni szerencse, hogy az ő épületük sértetlen maradt. Egy másik barakk harminchárom emberre omlott rá, halálra préselte őket. Hat uszályos és egy félszázadnyi magyar katona, akik aznap este ott szálltak meg a folyóparton, szintén halálát lelte. A szétzilált 55/10-es nyugat felé menekült az előretörő szovjet hadsereg elől. Őreik heteken át hajtották őket egyik településről a másikra, parasztházakban, fészerekben, vagy a nyílt mezőn kellett megszállniuk, miközben a háború tőlük mindig néhány kilométerre morajlott és lángolt. Eddigre Magyarország a nyilaskeresztesek kezére jutott. Horthyt a németeknek nem sikerült kézben tartaniuk, a Szövetségesek nyomására leállíttatta a zsidók deportálását és október tizenegyedikén titkos különbékét kötött a Kremllel. Amikor néhány nap múlva a rádióban bejelentette a fegyverszünetet, Hitler erőszakosan lemondatta, és családjával együtt Németországba száműzte. A fegyverszünetet visszavonták. Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezetője lett a miniszterelnök. Mindezek a fejlemények új szabályzat képében jutottak el a munkaszolgálatosokhoz. Ettől kezdve nem kényszermunkásként, hanem hadifogolyként fogják kezelni őket. Ezekre részletesen emlékezett. Sokkal zavarosabbnak tűnt, ami ezután történt. A láz ködén át újra meg újra próbálta felidézni, mi történt Tiborral. Emlékezett, hogy

hetekkel vagy hónapokkal azelőtt egy ragyogó napon Tőketerebestől nyugatra az úton menekült Tiborral és Józseffel, orosz tankok és géppuskaropogás hangja üldözte őket. Leszakadtak a századuktól, József rosszul volt, nem tudott lépést tartani velük. Német dzsipek és páncélozott autók robogtak el mellettük. Hátulról közeledett a földrengés, az orosz guruló erődök, lángoló ágyúcsöveikkel. Menekülés közben József egy német páncélozott autó elé került. Berepült az árokba, lábai kicsavarodtak, olyan szögben, ami – András csak most, a láz hevében találta meg a helyes szót – teljesen életszerűtlen volt. Életszerűtlen, ellentmondott az élet követelményeinek, az ember lába nem hajlik ilyen irányban. Amikor András odaért hozzá, József nyitott szemmel, szaporán zihált, úgy tűnt, mint aki különleges diadalt aratott valamilyen kérdésben, amelyről már évek óta hasztalan vitatkozik. Tibor lehajolt hozzá, és óvatosan megérintette a lábát, József pedig felüvöltött, de olyan vérfagyasztóan rekedt hangon, hogy azt nem lehet elfelejteni. Mintha beszakadt volna az égbolt. Tibor elhúzta a kezét és kétségbeesett pillantást vetett Andrásra. Nem volt nála morfium, akkorra már kifogyott a Budapesten felhalmozott készlet. Úgy tűnt, alig néhány pillanat telt el, amíg feltűnt egy olajzöld kisteherautó, ütközőjén az osztrák Wehrmacht emblémájával, oldalán vörös kereszttel. András letépte a karjáról, meg József és Tibor karjáról is a sárga karszalagot. Abban a pillanatban három azonosíthatatlan ember lett belőlük, akik az árokban hevernek. Az osztrák felcserek odajöttek, úgy ítélték meg, hogy mindhárman azonnali orvosi ellátásra szorulnak, felpakolták őket a kocsira. Hamarosan hihetetlen sebességgel száguldottak az úton – András úgy képzelte, még mindig az oroszok elől menekülnek. Aztán egyszer csak egy fülsiketítő robaj, vakító fény, robbanás. A kocsi vászonteteje leszakadt, a föld és az ég helyet cserélt, a felhős ég hátterében egy autókerék repült nagy ívben. Az ütközés durva lökése, aztán pulzáló csend. Valahonnan a közelből József az apját hívja. Tibor sértetlenül áll a gabonaszárak közt, a havat veri le a kabátujjáról. András a mezőn egy barázdában hever, hasító hófehér fájdalom nyílik az oldalában, és bámulja a fölé feszülő időtlen és elképzelhetetlenül tejszínű kék eget. Emlékszik, az egyik felhő éppen olyan formájú volt, mint a Pantheon kupolás oszlopcsarnoka. Egy pillanat múlva pedig az egész tejszerű kékség eltűnik kupolástul, és átadja helyét a sötétségnek. Aztán, amikor felnyitotta a szemét, olyan szemkápráztató látvány fogadta, hogy biztos volt abban, hogy meghalt. Hófehér falak, hófehér ágy, hófehér függönyök, a falakon túl hófehér ég. Hamarosan rájött, hogy kórházban fekszik, pótágyon, a vékony pamuttakaró elviselhetetlen súlya alatt. A szláv nevű Dobek doktor levette a kötést András derekáról, és megvizsgálta az alsó bordáitól egészen a köldökéig húzódó, vörös szegélyű sebet. A látványtól erős hányinger tört rá, ijedten kezdte keresni az ágytálat, a mozdulattól viszont gyötrő fájdalom támadt a sebben. A doktor rászólt, hogy ne mozogjon. András rögtön megértette, pedig ismeretlen nyelven szólt hozzá. Visszahanyatlott, és mély, álom nélküli álomba zuhant. Amikor felébredt, Tibor ült az ágya melletti széken, ép szemüveggel, megmosott hajjal, munkaszolgálatos rongyai helyett vászonpizsamában. Megsebesültél, mondta Andrásnak, aknára futott az egészségügyi autó. Sürgős műtétet kellett végrehajtani rajtad. Megsérült a léped, a vékonybél átszakadt a vastagbél előtti szakaszon, de mindent rendbehoztak, és szépen gyógyul. Hogy hol vannak? Kassán, Szlovákiában, a Szent Erzsébet katolikus kórházban, szlovák apácák ápolják. És hol van József? A

szomszéd kórteremben fekszik, a lába összetört, komplikált műtétet kellett végezni rajta. Abban a szlovák kórházban feküdtek Józseffel, ki tudja, hány hétig, ő a rettenetes sebesüléséből, József pedig a sokszoros töréséből lábadozott, mialatt a közelben tombolt a háború. Tibor bejárt hozzájuk. Segített az apácáknak, az orvosok mellett dolgozott, asszisztált a műtéteknél, sürgősség szerint osztotta be az érkező betegeket. Kimerült, elkomorult a golyó és bomba szaggatta testek látványától, de nyugodtság, eltökéltség látszott az arcán, azt a munkát végezte, amit tanult. Az oroszok lassan, de feltartóztathatatlanul nyomulnak előre, mondta Andrásnak. Ha a kórház átvészeli a rátörő frontot, mindannyian biztonságban lesznek. Ekkor azonban megjelentek a nácik, akik meg akarták tisztítani a kórházat. A kiürítés szót használták, bár ez a szó nem mindenkinek ugyanazt jelentette. Azon a helyen eddig senkitől nem kérdezték a vallását, nem tettek különbséget zsidó és nem zsidó között, most azonban azonosították a zsidókat és kiterelték őket a folyosóra. András és Tibor két oldalról támogatta Józsefet, aki nehezen járt a gipszben. Elmeneteltek velük a vonathoz, és vagonba pakolták őket. Megint elindultak az ismeretlen felé, délkeletre, Magyarország irányában. Majdnem egy hétig utaztak az országon át. Abból, amit ki lehetett venni a megállóknál hallott kiáltásokból, vagy látni lehetett a lelakatolt ajtó apró, rácsos ablakából, Tibor kiderítette, hogy merre járnak. Alsózsolca, Mezőkövesd, aztán pedig Hatvan felé haladtak. Egy pillanatra feltámadt a remény, hogy talán délnek fordulnak, Budapest irányába, de aztán a vonat továbbgördült Vác felé. Esztergomnál a határ közelében robogtak, egy ideig a jégbe fagyott Duna mentén, aztán Komárom, Győr, Kapuvár érintésével tovább a nyugati határhoz. Tibor egész úton ápolta Andrást és Józsefet, felügyelt törékeny lábadozásukra. Amikor András a vagon padlójára hányt, Tibor feltakarította, amikor pedig Józsefnek kellett használnia a vagon végébe állított kannát, Tibor odasegítette és ráültette. A többi beteggel is foglalkozott, sokan közülük olyan állapotban voltak, hogy fel sem fogták, milyen szerencséjük van. De hát ő sem sokat tehetett. Nem volt ennivaló, víz, tiszta kötés, sem pedig gyógyszer. Éjszaka András mellé kuporodott, hogy melegítse, és a fülébe sugdosott, talán, hogy meg ne bolonduljanak. Elmondok neked egy mesét, suttogta Tibor, mintha András az otthon maradt kisfia volna. Volt egyszer egy ember, aki értett az állatok nyelvén. Így és így beszélt hozzájuk. Az állatok pedig ezt és ezt felelték. Andrást egész testében, minden porcikájában erős viszketés kezdte kínozni, még a sebben is. Csípték a tetvek. És néhány napon belül elért hozzá a láz első hulláma. Amikor megállt a vonat, azt jelentette, hogy elérték az országhatárt. Megint két csoportra osztották őket. Aki át tud menni, és aki nem. Akinek tífusza volt, az nem mehetett át. Őket a határon fekvő karanténtáborba vitték. – Ide hallgass, András – mondta Tibor a szelekció előtt. – Én is megjátszom, hogy beteg vagyok. Nem akarom, hogy átküldjenek a határon. Itt maradok veletek a karanténtáborban, érted? – Nem, Tibor. Ha itt maradsz, te is biztosan megbetegszel. – Mátyás jutott eszébe, az a réges-régi betegség, az a kétségbeesett éjszaka, amit a gyümölcsösben töltött. – És ha továbbmegyek? – Te értesz valamihez. Szükségük van rád. Téged életen hagynak.

– Nem érdekli őket, hogy mihez értek. Nem, itt maradok veled, Józseffel meg a többiekkel. – Ne, Tibor! – De igen. A vagonokból lettek a karanténtábor barakkjai. Az állomáson a rendezővágányokra tolták a vagonokat, végtelen sorokban egymás mellett, tele halottakkal és haldoklókkal. Mindennap kivonszolták a vagonokból a tetemeket, és lefektették alul a megfagyott földre. Ebben az időben képtelenség volt eltemetni őket. András a vagonban hevert, egyre magasabbra szökött a láza, néhány centivel halott bajtársai fölött lebegett. Hónapok óta nem hallott Kláráról, ő sem tudott üzenni neki. Lehet, hogy már meg is született a második gyermekük, az is lehet, hogy még nem. Tamás már majdnem kétéves. Lehet, hogy deportálták őket, de előfordulhat, hogy nem. Hol tudott magáról, hol nem, egyszer képes volt gondolkodni, máskor nem. A bátyja kilopózott a karanténtáborból, bement Sopronba, hogy ételt, gyógyszert, híreket szerezzen. Mindennap hozott valamit, összebarátkozott egy patikussal, akitől kis adag antibiotikumot, aszpirint és morfiumot szerzett. A rádióján fogni tudta a BBC híreit. Budapest november óta súlyos fenyegetésben élt. Délnyugat felől megközelítették a szovjet tankok. Hitler eltökélte, hogy bármi áron megállítja őket. Az utakat lezárták. Fogytán volt az élelem, a tüzelő. A fővárosban kezdtek éhezni. Tibor nem is mondta volna el ezeket a riasztó híreket Andrásnak, de ő meghallotta, miközben valakihez beszélt a vagon mellett. A láz annyira élessé tette a hallását, hogy minden szót hallott. Azt is tudta, hogy Józseffel együtt haldoklik. Flekktífusz, hallotta folyton, meg dizentéria. Tibor az egyik nap egy tál babot talált András és József között, amikor visszajött a városból. A felét már sikerült is megenniük. Tibor rájuk förmedt, kiöntötte a babot a vagon padlójára. Megőrültetek? Dizentériában nincs rosszabb a félig főtt babnál. Az emberek meghaltak tőle, ám a karanténtáborban más ennivaló nem volt. Tibor inkább a fövő bab levét adta oda nekik, időnként néhány kenyérdarabkával. Egyszer egy kevéske benzinszagú dzsemmel. Tibor el is mesélte: bolyongásai közt eljutott egy tanyára, ahova repülőgép csapódott be. Egy cserépkorsóban lekvárt talált. De a cserépkorsó összetört. A tenyerében hozta a dzsemet, húsz kilométeren át. Miközben a Tibortól kapott ételtől József jobban lett, Andrásnak még jobban felszökött a láza. Remegés futott végig a testén, és mindent kiürített belőle. A valóság váza szétesett, csontjairól egyfolytában foszlott a kötőszövet. Az az állandó bűz, amiről tudta, hogy belőle jön. Fázott. Tibor sírt. Tibor azt mondja valakinek – Józsefnek -, hogy András a végét járja. Tibor mellette térdel, és emlékezteti, hogy Tamásnak ma van a születésnapja. Elhatározás, hogy aznap, a fia születésnapján, nem fog meghalni. Megtépázott bensőjéből halvány szálon megindult az erő. Aztán másnap reggel nagy felfordulás a karanténtáborban. Hangosbeszélő hangja. És egy bejelentés: aki dolgozni tud, átviszik Mürzzuschlagba, Ausztriába. Katonák kutatták át a vagonokat, az élőket kivonszolták a vakító hideg fénybe. Egy náci egyenruhás férfi kirángatta Andrást, ledobta a vasúti sínekre. Hol van Tibor?

Hol van József? András ott feküdt, feje a fagyos sínen, a fém égette az arcát, olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, bámult a zúzmarás sóderre, körben a mozgó lábakra. Valahonnan a közelből vas koppanása a földön – emberek lapátolnak. Mintha órákig tartana. Megértette. Végre eltemetik a halottakat. Itt van ő is, őt is el fogják temetni. Meghalt, túl van rajta. Azt sem tudta, mikor történt. Meglepte, hogy ilyen egyszerű volt az egész. Nem volt élő és nem volt holt, csak ez a rémálom, mindig, és ha majd befedi a föld, akkor fázni fog, meg fájni, fuldokolni örökké. Egy pillanattal később csuklók és bokák kapták fel, és repítették a levegőbe. Egy pillanatnyi könnyűség, aztán zuhanás. Az ütődést minden ízületében, feldúlt bensőjében megérezte. A bűz. Mellette emberi testek. Körülötte csupasz földfalak. Egy lapát föld az arcába. Olyan az íze, mint gyermekkorában. Próbálta az arcától eltolni, de mindig visszajött. A lapátoló ember, életerős, fekete alak a sír szélénél, épp belenyomta a lapátot egy kupac földbe. Aztán, András nem értette miért, de megállt. Egy pillanattal később elment, odahagyta a munkát. És ott feküdt ő, András, nem elevenen, de nem is holtan. Egy éjszaka a nyitott sírban, a rádobott föld takarója alatt. Reggel meg valaki kirángatta. Újra a vagonban. És a most. Most. Mellette a tál bab. Farkaséhes volt, mohón kívánta. De inkább megdöntötte a tálat, és kiszürcsölte a levét. Ahogy megtelt a szája, elengedtek a belei, és forróságot érzett maga alatt. Megint eltelt egy nap, besötétedett. Még egy éjszaka. Valaki – Tibor? – vizet döntött a szájához, kortyolt belőle. Fulladozott, lenyelte. Reggel kimászott a vagonból, próbált elmenekülni a saját bűze elől. Megmagyarázhatatlan módon kitisztult a feje. Megtorpant, négykézláb, belenyúlt a kabátzsebébe, ahol azelőtt volt egy kenyér, amit magával hozott. Most porrá őrlődött morzsa. Odahúzta magát egy pocsolyához, ott, ahol a nap heve megolvasztotta a havat. Az egyik kezében tartotta a morzsát. A másikkal vizet mert ki a pocsolyából. Összekeverte hideg péppé, aztán a szájához tette a kezét és befalta. Húsz napja nem volt szilárd táplálék a szájában, ha nem is tudta. Valamikor később a vagonban ébredt fel. Haász József hajolt fölé, nógatta, hogy üljön fel: – Erőltesd! – mondta József, és a hóna alá nyúlt, úgy emelte. András felült. Mintha az óceán fekete hullámai csaptak volna össze a feje felett. Aztán, csodálatosképpen megszűntek. A vagon ismerős belső tere. József, mellette, két kézzel támasztja a hátát. – Most meg kell próbálnod felállni – mondta József. – Minek? – Jönni fognak, embereket gyűjtenek munkára. Aki nem tud dolgozni, azt lelövik. András tudta, hogy őt nem fogják kiválasztani munkára. A fejét is alig tudja felemelni. Aztán megint eszébe jutott valami: – Tibor? József megrázta a fejét: – Csak én. – Hol a bátyám, József? Hol a bátyám? – Nagyon kell nekik a munkás – mondta József. – Aki állni tud, elviszik. – Kik?

– A németek. – Elvitték Tibort? – Nem tudom, Andráska – felelte József, elcsukló hangon. – Fogalmam sincs, hol van. Napok óta nem láttam. Odakint a vagonon kívül egy német hang vigyázzállást vezényelt. – Most pedig járnunk kell – mondta József. András szemébe könnyek gyűltek. Most kell meghalnia, amikor pedig vége mindennek. József azonban kihúzta alóla a karját, és talpra segítette. András nekidőlt. József is megtántorodott és felkiáltott fájdalmában. Összetört lábáról most került le a gipsz, talán még csak félig-meddig forrt össze. De megtámasztotta Andrást és odavezette a vagon ajtajához. Félrehúzta az ajtót. Levitte a rámpán, a rendező pályaudvar csupasz és hideg földjére. A fájdalom éles pengeként hasított bele András talpába, végigfutott az egész lábán. Az oldalán, végig a műtéti sebben, narancsszínű tompa izzás. Egy náci tiszt állt meg a munkaszolgálatosok sora előtt, megvizsgálgatta mocskos, csíkokká szakadt kabátjukat, nadrágjukat, rongyokba tekert lábukat. András előreesett, négykézláb térdelt a puszta földön. A tiszt odajött hozzá és letérdelt. Megérintette András tarkóját, és valamit keresett a saját mellényzsebében. András pisztolycsövet képzelt el, egy kattanást meg villanást. Szégyenszemre érezte, hogy elenged a hólyagja. A tiszt zsebkendőt húzott elő. Megtörölte András homlokát és talpra segítette. – Dolgozni akarok – mondta András. Megtalálta a megfelelő német szavakat: Ich möchte arbeiten. – Hogyan tudna dolgozni? – kérdezte a tiszt. – Járni sem tud. András belenézett az arcába. Majdnem ugyanolyan éhes, rongyos alaknak tűnt, mint a munkaszolgálatosok. A korát nem lehetetett megállapítani. Táskás, napszítta arcán seszínű borosta nőtt. Állán apró, ovális sebhely díszelgett. A hüvelykujjával megvakarta, aztán tűnődve nézett Andrásra. – Öt perc múlva jön egy vagon – mondta végül. – Maga velünk jön. – Hová megyünk? – kérdezte András nagy merészen. Wohin gehen wir? – Ausztriába. Munkatáborba. Ott lesz orvos, az majd segít magán. Mindenben volt valami szörnyű kétértelműség. Ausztria. Munkatábor. Az orvos, aki segít. András belekapaszkodott József karjába, hogy össze tudja szedni magát, ráállt a csupasz lábára, és erőnek erejével belenézett a náci szemébe. A náci állta a tekintetét, aztán hirtelen sarkon fordult, és végigmasírozott a vagonok előtt. András kimerülten nekitámaszkodott Józsefnek, amíg megérkezik az a vagon. A náci tiszt futólépésben jött a vagon mellett kezében egy pár bakanccsal. Felsegítette Andrást és Józsefet a vagonban egy ágyra, és a bakancsokat András ölébe tette. – Heil Hitler! – mondta, és szalutált. A vagon elkezdett gurulni a vágányon. Százszor is vége lehetett volna. Vége lehetett volna, amikor a vagon befutott a munkatáborba, és átvizsgálták az embereket, ha a vizsgálatot végző zsidó kápónak nem esik meg a szíve Andráson meg Józsefen. Munkabrigádba, nem pedig a gyengélkedőre küldte őket, pedig járni is alig bírtak. Aztán akkor is vége lehetett volna, amikor százfős brigádjuk nem teljesítette az aznapra kirótt kvótát. Ötven raklap téglát kellett volna felpakolni a teherautókra, de csak negyvenkilencet sikerült. Büntetésül az őrök kiválasztottak két embert, egy ősz hajú budapesti

gyógyszerészt, meg egy kaposvári cipészt, és mindkettőt kivégezték a téglagyár háta mögött. Vége lehetett volna, amikor a táborban elfogyott az ennivaló, ha András és József, miközben a latrina gödrét ásta ki, nem találja meg azt a négy libazsírral teli elásott cserépkorsót. Abból az időből maradt, amikor a tábor még tanya volt, de a gazda felesége már előre látta a jövőt. Vége lehetett volna, ha a táborban dolgozó férfiak be tudják fejezni annak a hatalmas krematóriumnak az építését, ahol nekik kellett volna elhamvadniuk, miután elgázosították vagy agyonlőtték őket. De nem lett vége. Április elsején, amikor a kimerült, éhező emberek épp arra vártak, hogy átvonuljanak velük a sorakozótérről a téglagyárba, elvégezni a napi munkájukat, József megérintette András vállát, és arrafelé mutatott, ahol a drótkerítésen túl hosszú sorban katonai járművek robogtak az úton. – Látod azt? – kérdezte József. – Szerintem ma nem fogunk dolgozni. András felpillantott: – Miért nem? – Odanézz! – A kanyarba mutatott, ahol az út elfordul kelet felé. Német és magyar páncélozott járművek bukdácsoltak teljes összevisszaságban a mély keréknyomoktól barázdált úton, némelyikük le is tért az útról, hogy elférjen a többitől, mások beleragadtak a mély sárba, vagy tehetetlenül belefordultak az árokba. Mögöttük pedig, ameddig csak a szem ellátott, fényesebb, fürgébb tankok száguldottak feléjük. Szovjet T-34-esek voltak, olyanok, amilyeneket láttak már Ukrajnában és Kárpátalján is. Ez lehet az oka, hogy a munkavezetőjük nem került elő, pedig már elmúlt fél nyolc. A végén csak ideértek az oroszok, a németek és magyarok pedig fejvesztve menekültek. Ebben a pillanatban a tábor hangosbeszélője parancsot sugárzott, a tábor minden lakója menjen be a szállására, szedje össze a holmiját, aztán pedig gyülekezzen a tábor kapujánál, ahol megkapja a további átcsoportosításra vonatkozó parancsot. József azonban nem mozdult, leült ott, ahol volt, keresztbe tett lábbal. – Én nem megyek sehova – mondta. – Innen egy tapodtat sem. Ha jönnek az oroszok, én itt ülök és megvárom őket. A bejelentés a többiekből kiáltozást váltott ki, néhányan a levegőbe dobálták a sapkájukat, álltak a sorakozótéren, és nézték, ahogy a náci őrök meg munkavezetők menekülnek. Volt, aki gyalog, mások dzsipen vagy teherautón próbáltak kereket oldani. Mintha senki ügyet sem vetett volna arra a néhány emberre, akik a holmijukkal együtt a kapuknál sorakoznak. A hangosbeszélőből nem érkezett több utasítás. Aki kiadta a korábbi parancsokat, nyilván már el is szeleit. Néhány fogoly elbújt a barakkokban, de András és József több bajtársukkal együtt felkapaszkodott egy kis dombra, onnan nézték a közeli mezőkön kibontakozó csatát. Egy német tankzászlóalj szembefordult a szovjetekkel, órákon át dörögtek és kerepeltek az ágyúk. Egész estig figyelték a Vörös Hadsereget és éljeneztek nekik. Sötétedés után a keleti égbolt gépfegyvertűzben derengett, valahol ott, a bazsarózsaszínű vörös fény után húzódott a magyar határ, onnan indult a Budapestre vezető út. Másnap hajnalban egy szovjet osztag érkezett, és átvette a tábor irányítását. A katonák szürke zubbonyban, sárfoltos nadrágban, érthetetlenül jó állapotú bakancsban jöttek, bőrövük, vállszíjuk fényesre volt glancolva. Közvetlenül a kapu előtt álltak meg, a parancsnok hangosbeszélőn oroszul bejelentett valamit. A táborlakók már várták ezt a pillanatot. A vászon cementes zsákokból fehér zászlókat készítettek, és vékony hársfaágakra erősítették őket. Egy csoport rab, akik az egyik

kárpátaljai szlovák városból jöttek, és értettek oroszul, magasba tartott zászlókkal siettek a szovjetek elé. Milyen abszurd dolog, gondolta András – hogy ezek a csonttá soványodott, bánattól lesújtott emberek cipelik a megadást jelző zászlót, mintha csak össze lehetne téveszteni őket a fogvatartóikkal. A szovjetek magukkal hoztak egy kocsirakomány durva fekete kenyeret, amit szét is osztották az emberek között. Letörték a lakatot azokról a raktárakról, ahonnan a tábor tisztjei ellátták magukat, és miután elvettek belőle annyit, amennyi befért a kocsijukba, megengedték, hogy a foglyok is vigyék el, ami kell nekik. Az emberek úgy mentek végig a raktáron, mint egy letűnt kor múzeumán. A polcok tele voltak hónapok óta nem látott luxuscikkekkel, mint például konzerv kolbász, körte és borsó, karcsú cigarettásdobozok, egy rakás elem, és szappan. Vászonlapokba, üres cementes zsákokba pakolták a zsákmányt, abban a reményben, hogy útközben hazafelé el tudják adni vagy cserélni. A szovjetek azután harminc kilométert meneteltek velük a magyar határon levő elosztótáborig, ahol még három hétig laktak a zsúfolt, mocskos barakkokban, mire megkapták szabadító papírjaikat, és akkor elengedték őket. Kétszázötven kilométerre voltak Budapesttől. Másképp nem tudtak eljutni oda, csak a saját lábukon. Senkiben nem bíztak, mindig éjszaka mentek, hogy el tudják kerülni az utolsó menekülő nácikat, akik minden szembejövő zsidót lelőnek, meg a szovjet felszabadítókat, akik állítólag minden ok nélkül elveszik az emberektől a szabadságos papírjaikat és szibériai munkatáborokba küldik őket. József sérült lába miatt csak lassan tudtak haladni. Napi tíz kilométernél többet képtelen volt megtenni, azután mindig megállította a fájdalom. A dunántúli dombokon át szörnyű hírek szállingóztak a főváros felől. Budapestet rommá lőtték. Tömegeket deportáltak. Egész télen éheztek. András tudatának az a része, amelyben rendszerint mindig Klára kapott helyet, most kemény csomóvá szikkadt, mint egy behegedt seb. A pillanatnyi teendőkön kívül nem engedte, hogy bármi mást elképzeljen, egész értelmével a saját megérkezésére koncentrált. Azt sem hagyta, hogy az év első heteire, 1945 januárjának elmosódott, szürkéskék borzalmaira gondoljon. Oldalán a behegedt műtéti seb ráncos rózsaszín varrattá gyógyult, a sérült lép és átszakadt bél láthatatlan működése pedig helyreállt. Nem akart gondolni a szüleire vagy Mátyásra, sem pedig Tiborra, akinek nyoma veszett valahol az osztrák határ túloldalán. Romos pajtákban aludt József mellett, vagy szénakazlak sötét mélyébe fúrta be magát, sokszor riadt arra a rémálomra, hogy elevenen eltemették. Éjszakánként a Budapestre vezető országút menti sűrű bozótban gyalogoltak. Az egyik este, amikor megálltak egy tágas vidéki porta hátsó bejáratánál, hogy német cigarettát és elemet cseréljenek tojásra meg kenyérre, a szakácstól hallották, hogy az orosz tankok elérték Berlint. Megmutatta nekik, hol rejtőzhetnek el az orgonásban, hogy meghallgathassák az esti rádióadást. A virágfürtök közt hallották a BBC bemondóját, amikor beszámolt a német fővárosban történtekről. András fülében az angol szavak csak éles magánhangzók és pergő mássalhangzók kusza szövedékének hangzottak, József viszont beszélte a nyelvet, és lefordította neki. Az oroszok bekerítették a Reichstagot, ahol Hitler utoljára próbálta megvetni a lábát. Senki nem tudja, mi történhet odabent.

Az egyik reggel, néhány nappal később, amikor egy balatoni csónakház penészes vitorlavásznai alatt aludtak, harangszó keltette őket. A közeli Siófokról baljósan zúgott minden egyes harang, mintha szörnyű veszedelem közeledne. András és József kirohant a csónakházból, és látta, hogy a város lakói mind az utcára tódulnak, döbbenettől sújtva menetelnek a város központja felé. A tömeg nyomában eljutottak a városháza terére, ahol a polgármester – lötyögő szovjet zubbonyt viselő nagypapa, akit kiéheztetett a háború -, felmászott a bíróság lépcsőjére és bejelentette, hogy Európában véget értek a harcok. Hitler meghalt. Németország Reimsben aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. Éjfélkor életbe lép a tűzszünet. A tömegen egy taktusnyi csend támadt, majd kitört az éljenzés, levegőbe dobálták a kalapjaikat. Abban a pillanatban még az sem számított, hogy Magyarország a vesztes oldalon áll, hogy tündöklő fővárosát a Duna partján teljesen lebombázták, hogy az ország szovjet uralom alá került, az embereknek nincs mit enniük, a hadifoglyok egyelőre nem tértek vissza, a halottak pedig soha nem is fognak. Kizárólag az volt a fontos, hogy Európában vége a háborúnak. András és József összeölelkezett és sírt. A budai hegyek fái éppen rügyet bontottak, nem voltak tekintettel a halottakra és gyászolókra. A virágzó hársfák és platánok majdnem olyan ledérnek tűntek András szemében, mintha áttetsző nyári ruhás lányokat látna egy temetésen. Józseffel rótták a romos utcákat a Várhegy dunai oldalán, megálltak fenn és csak bámulták a néma várost. A gyönyörű dunai hidak, a Margit híd, Lánchíd, Erzsébet híd, sorban minden egyes híd, amelynek András az összes részletét kívülről ismerte, ameddig a szem ellát, mind romokban hevert, acélkábeleik és betonpilléreik beleolvadtak a rohanó, homokszínű vízbe. A lebombázott Királyi Palota formája szétporladt fésűre, egy római asszony hajdíszére emlékeztetett, amely valamelyik ókori városból került elő. A folyó túloldalán álló szállodák is romba dőltek. Mintha a megkésett bocsánatkérés gesztusával térdepelnének a folyóparton. András és József szótlan megdöbbenéssel, egymás tekintetét kerülve ballagott le az ódon vízivárosi utcákon a hidakról megfosztott folyó felé. Tudták, hogy valamiképpen át kell kelniük rajta, minden a túlsó parton, Pest romjai közt várt rájuk. Az Operaház építészéről elnevezett Ybl Miklós tér közelében találtak egy mólót, ahol sorban álltak a révészek, várták az utast, hogy átvigyék a folyón. Az átkelésért utolsó hat csomag cigarettájukkal és tizenkét nagyméretű szárazelemmel fizettek. A szalmakalapos, vöröses arcú révész szokatlanul jól tápláltnak tűnt. Miközben a csónak átvitte őket a túlsó partra, András azt érezte a mellkasában, hogy egy kéz megmarkolja a tüdejét, a rekeszizma olyan fájdalmas görcsbe rándul, hogy alig bír levegőt venni. A könnyű csónak, amelybe beszivárgott a Duna vize, átkelés közben billegve csorgott lefelé, kétszer kis híján fel is borult, mielőtt végül émelygő remegéssel partra léptek a pesti parton. A rakpart alatti nedves homokra léptek ki, a víz a cipőjüket nyaldosta. Felmentek a kőlépcsőn, és a lebombázott épületek közt folyosó nyílt előttük. Mindkét oldalon épen maradt néhány épület, volt, ahol még a dekoratív mozaikok festett csempéi is látszottak, a barokkos díszítés leveleivel és virágaival együtt. A belvároson keresztül vezető útjuk a rombolás múzeumába kalauzolta őket. Végtelen kupacokban állt a tégla, a széthasadt gerendák, összetört tetőcserepek, betontörmelék. A halottakat rég elvitték az utcákról, de minden sarkon

állt egy kereszt. A hétköznapi élet jelei mutatkoztak, mintha nem vennének tudomást a katasztrófáról. Egy tiszta kirakat tele a szokásos formájú, gyúrt tésztákkal, egy ház feljárójának támasztva piros bicikli, a távolból egy villamos csengettyűjének valószerűtlen hangja. Még távolabb egy épület legfelső emeletéről kikandikáló repülőgépfarok. Egyik szárnyának megpörkölődött darabja lezuhant a földre, rozsdás szegélyéből látszott, hogy hónapok óta ott hever. Egy kutya szaglászott a szárny elfeketedett bordái közt, aztán végigkocogott az utcán. Együtt mentek a Nefelejcs utcáig, ahhoz az épülethez, amelyben a családjuk lakott – ahol József búcsút vett anyjától és nagyanyjától, ahonnan András hazaérkezése után Tibor és Ilana elköltözött, ahol András és Klára a fürdőszoba padlóján kuporgott az elindulása előtti éjszakán. Befordultak a Thököly út sarkán, elhagyták a zöldségek nélkül árválkodó ismerős zöldséges üzletet, és az édesség nélküli édességboltot. A Nefelejcs utca és az István utca sarkán hatalmas törmelékkupac, nagy halom gipsz, kő, fa, tégla, cserép. Az utca túloldalán, ahol József családja meg Tibor és Ilana lakott, nem volt semmi. Még csak rom sem. András csak állt és nézte. Gyakran mondta később: – Ekkor vesztettem el a fejemet. – Nem tudta ennél pontosabban leírni, hogy mit érzett. A feje elvált a testétől, mint Európa kimenekített gyermekei, akiket egy távoli, unalmas helyre küldtek, hogy biztonságban legyenek. A teste térdre rogyott az utcán. Megszaggatta volna a ruháit, de képtelen volt megmozdulni. Nem akarta meghallgatni Józsefet, nem akart azon morfondírozni, hogy a felesége és a gyereke, vagy gyerekei talán elhagyták az épületet, mielőtt romba dőlt. Nem látott senkit és semmit. Gyalogosok hullámzottak körülötte, miközben ő ott térdepelt a járdán. Nem tudni, egy órát töltött-e ott, vagy kettőt, esetleg ötöt. József leült egy salakbetontömbre, és csak várt. András érzékelte, mint valami finom pórázt, mint az egyetlen szálat, amely akarata ellenére még a világhoz köti, legalábbis, ami megmaradt belőle. Nem látta élesen az épület romjait, csak megtelt a szeme és kiszáradt újra meg újra. És akkor egy ismerős hang vált ki a tompa benyomások ködéből: apró paták koppanása a járdán, két kis csengettyű csilingelése. A hang egyre közeledett hozzá, amíg csak oda nem ért. Akkor elhallgatott. András felemelte a tekintetét. Klein parányi nagymamája volt, meg a kecskekordé, frissen fehérre festve. – Uram Isten – mondta, és rámeredt. – Maga az, András? Lévi András? András megfogta a kezét és megcsókolta. – Hát emlékszik rám! Hála Istennek! Tud valamit a feleségemről? Lévi Kláráról? Emlékszik rá is? – Keljen fel! – mondta az asszony. – Jöjjön el velem el a házamba. A Frangepán közben ott állt a ház a maga csendes ódonságában, a kegyetlen alkonyi fényt betöltő lebegő por homályában. Az udvaron négy kicsi kecskegida az orrával böködte a kenyérmorzsával teli vödröt. András a kikövezett ösvényen odarohant az ajtóhoz, tárva-nyitva állt, amely mintha csak a szellőt akarná beengedni. Odabenn, azon a kanapén, ahol András először várakozott, hogy Kleinnel beszélhessen, ott feküdt a felesége, Klára. Élt, ha aludt is. A kanapé másik végén a fia, Tamás mélyen, nyitott szájjal szunyókált. András odatérdepelt mellé, mint aki imádkozik. Tamás bőre kipirult az alvástól, rózsaszínű volt a homloka, szemhéja alatt meg-megrebbent

a szemgolyója. Klára mintha valahol messzebb járna, alig lélegzett, a bőre vékony, csillogó fehér hártyaként borult gyengén pihegő életére. A haja kibomlott a kontyból, úgy omlott a vállára, mint egy összecsavarodott kötél. Behajlított karjában alvó csecsemőt tartott a fehér takaró alatt, a kisbaba széttárt csillag formájú keze Klára félig szabadon maradt mellén pihent. Én sarkcsillagom, futott át András agyán. Vezérlő csillagom! Klára megmozdult, kinyitotta szemét, lenézett a babára és elmosolyodott. Aztán egyszer csak feltűnt neki, hogy valaki más is van a szobában, egy szokatlan alak. Ösztönösen összevonta blúzát a melle fölött, betakarta a fakó, nedves bőrt. Andrásra emelte a tekintetét, és pislogni kezdett, mintha halottat látna. Hüvelykjével és mutatóujjával megdörgölte a szemét, azután megint odanézett. András. Klára. Egymás nevét dünnyögték a vén szoba falai közt, az antik napfény kavargó porában. A kisfiuk felriadt, és rémülten bömbölni kezdett, nem tudta még elválasztani az örömet a bánattól. Abban a pillanatban talán nem is vált ketté az öröm és bánat, ugyanaz az áradás öntötte el a mellkasát és zúdult ki a torkán. Ezt kellett megélnem nélküled, ezt veszítettük el, és ez maradt nekünk, ezzel kell most már együtt élnünk. A baba magas, gurgulázó hangot hallatott. Együtt voltak hát, Klára, András, Tamás, és ez a kislány, akinek az apja még a nevét sem tudta.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A halottak KLÁRA A NEMZETKÖZI VÖRÖSKERESZT védelme alatt álló Szabadság téri női óvóhelyen vészelte át a háborút. A Szövetségesek nem akarták bombázni, a németeket pedig nem érdekelte. Az ott lakó kismamák és csecsemők semmire nem kellettek nekik. Klára december elején költözött be, néhány héttel azután, hogy az oroszok elérték a főváros délkeleti peremét. Addigra már lemondatták Horthyt, a nyilaskeresztesek jutottak hatalomra, és hetvenkétezer zsidót deportáltak Budapestről. Akik elkerülték a deportálást, azoknak kétszer is át kellett költözniük. Először saját lakásaikból a városszerte elszórt, zsidóknak fenntartott sárga csillagos házakba, azután pedig a szűk, hetedik kerületi gettóba, a nagy zsinagóga környékére. A költöztetések első hullámában Klára és Ilana, a gyerekek, Klára anyja és Haász Elza mind egy Balzac utcai épületbe kerültek. Polaner is velük volt. Az apró Kleinné, Klein Miklós nagyanyja a kecskekordéval segített nekik átszállítani a holmijukat. Klára a Margit körúti fegyházban tett utolsó kétségbeesett látogatása alkalmával futott össze Klein nagymamájával. Feltételezték, hogy Györgyöt ott tartják fogva, Kleinné pedig azért ment oda, hogy Miklós felől érdeklődjön. Egyikükről sem sikerült megtudni semmit. Amikor utána a két asszony a dunai rakparton sétált, próbálták elterelni egymás figyelmét a félelemről és bánatról, beszélgettek a közelgő költözés gyakorlati nehézségeiről. A Nefelejcs utca elhagyására kijelölt nap reggelén Klára kora reggel arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtón. Klein Miklós nagyanyja állt ott, parasztszoknyában és fekete csizmában, és jelentette, hogy a kecskekordé szolgálatra készen ott áll az udvaron. Klára lenézett a rácsos balkonról, ott volt a kordé a szökőkútnál, a két fehér kecske a vizet szaglászta. Mint kiderült, Klein Miklós nagyanyját nem messzire osztották be Klára házától, és azt a keveset, amit a férjével ki tudtak menteni az angyalföldi kis tanyáról, azt már ők át is szállították. Hét kecskét hoztak magukkal a belvárosi kerületbe. Ez a két bak volt, meg két tejelő anya és három gida. Klára még a délután megnézheti őket a saját szemével, mondta Klein nagymama. Egy fészerbe rejtette őket a Csanády utcai sárga csillagos ház mögött. De még a segítő kecskekordéval is majdnem mindent otthon kellett hagyniuk. Egy négyszobás lakás egyetlen szobájába költöztek be, a többit két másik család foglalta el. Egyetlen közös fürdőszobát használtak. Ők heten, Klára, Ilana, a gyerekek, az idősebb és ifjabb Haászné, meg Polaner a töltött pisztolyával gyalogosan szelték át a várost, több ezer zsidó felnőtt és gyerek tömegében, akik talicskán tolták, hátukon cipelték, vagy lovaskocsikkal vitették a javaikat. Négy órába tellett megtenni azt a két kilométert. Amikor felhurcolták a holmijukat, azt találták, hogy a szobájukat egy másik család foglalta el. Nem volt hova küldeni őket, úgyhogy meg kellett osztozniuk velük. Így indult az az öt hónap, amit a Balzac utcai lakásban töltöttek. Klára hamarosan úgy érezte, világéletében a padlón aludt egy szalmazsákon, az anyja és a gyereke között, mindig tizenhat emberrel közös fürdőszobát használt, és minden reggel idősebbik sógornőjének zokogására ébredt. Klein Miklós nagymamája másnaponként eljött, hozott kecsketejet a gyerekeknek

meg Klárának, akinek lelkére kötötte, hogy a méhében fejlődő magzat érdekében őrizze meg az erejét. Pedig Klára terhessége most úgy tűnt, mint a sors keserű fintora, egy megcsúfolt ígéret. Mikor az egyik nap sorban állt kenyérért, hallotta is, amikor két idősebb asszony úgy beszélt róla, mintha ő ott sem lenne: Nézd azt a szegény terhes zsidó asszonyt! Milyen kár, hogy nincs semmi jövője! Tény, hogy az a rés, amely a háború utáni jövőre nyílt, napról napra szűkebbnek látszott. A deportálások miatt állandó rettegésben éltek, a környező településekről olyan hírek jöttek, hogy ezreket és ezreket visznek el zárt vagonokban. A fővárosban is történt elég szörnyűség. Állandó rendőrségi rajtaütések a csillagos házakon, a kitelepített családok tulajdonát ellopják, embereket tartóztatnak le minden ok nélkül, csak azért, mert éppen ott vannak. Néha azért volt ok a reményre, volt ok azt gondolni, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér. Júliusban Horthy leállíttatta a magyar zsidók deportálását. A budapesti zsidók azt hitték, hogy megmenekültek. Klára olyan pletykát hallott az utcán, hogy tárgyalások folynak Magyarország és a Szövetségesek között egy esetleges fegyverszünetről. Aztán október közepén jött a Horthy-proklamáció, hogy Magyarország különbékét kötött az oroszokkal. Néhány órán át önfeledt ünneplés folyt az utcákon. A férfiak az ajtó fölül, az asszonyok gyermekeik melléről tépték le a sárga csillagot. És akkor jött a szörnyű kettős csapás, a nyilaskeresztes puccs és Szálasi miniszterelnöki kinevezése. Újra megindultak a deportálások, ezúttal Budapestről. Tízezreket vittek el az otthonaikból, vonultak velük az óbudai téglagyárba, onnan pedig tovább, Ausztriába. Az ő házukba is eljött egy nyilas. Klára és Ilana csak azért mentesült, mert a férjük éppen aktív munkaszolgálatot teljesített. A front pedig folyamatosan közeledett. Hitler, aki eltökélte, hogy nem engedi az oroszokat eljutni Bécsig, úgy döntött, hogy a lehető leghosszabb ideig feltartóztatja őket Budapesten. A tél közeledtével a náci és magyar erők beásták magukat, noha mindenki tudta, hogy hiábavaló küzdelem lesz. A Vörös Hadsereg csapatai egyre szorosabb gyűrűt vontak a város köré. A légitámadások minden éjjel a föld alá kergették a reszkető civil lakosságot. Klárának időnként úgy tűnt, egész életük az óvóhelyen folyik, szakadatlanul a sötétben kuporognak. Voltak pillanatok, amikor szinte már kívánta azt a borzalmas robbanást, amit képzeletben már ezerszer átélt, a mindent összezúzó sötétséget, ami után nincs semmi. Ám az egyik reggel, amikor Klein nagymama megjött a kecsketejjel, egy cseppnyi reményt is hozott magával. Az ő csillagos házukból néhány asszony a gyerekével együtt beköltözött a Nemzetközi Vöröskereszt Szabadság téri épületébe, a város központjában. Klárának és Ilanának amilyen gyorsan csak lehet, oda kell mennie. Meg kell próbálniuk bejutni, amíg még van hely. Ha Klárának szerencséje van, talán ott szülheti meg a gyerekét. Biztos, hogy jobb eséllyel jut orvosi segítséghez, ha a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll. Másnap jött ki az a rendelet, hogy a zsidóknak november végén megint költözniük kell, ezúttal a hetedik kerületi gettóba. Világos volt, hogy nincs vesztegetni való idejük. Klára és Ilana még aznap délután elment érdeklődni a Nemzetközi Vöröskereszt Vadász utcai irodájába, és kiderült, hogy Klein nagyanyjának igaza volt. A Szabadság téren valóban van egy védett ház anyák és csecsemők számára. Klára és Ilana kapott egy papírt, hogy még aznap délután bemehetnek a gyermekükkel. Hazamentek, magukhoz vették utolsó pénzüket és

értéktárgyaikat, összepakolták a gyerekek pelenkáit és ruháit, néhány lepedőt meg takarót, az egész kupacot betették Tamás meg Ádám gyerekkocsijába, a gyerekekre pedig ráadták a legmelegebb kabátjukat. Akkor Klára utoljára elbúcsúzott Haász Elzától és az édesanyjától – bár még nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Anyja a kezébe nyomta esküvői karkötőjét és jegygyűrűjét. – Ne légy szentimentális! – mondta neki, nyugodtan és kitartóan nézett Klára szemébe. – Ha kell, váltsd be kenyérre! – Az ujjára húzatta vele a gyűrűt, olyan sietős csókot nyomott az arcára, mint amilyet mindig reggelente az iskola előtt adott neki, aztán bement, hogy maga is összepakolja azt a keveset, amit be tud vinni a gettóba. Polaner felajánlotta, hogy elkíséri Klárát meg Ilanát a védett házig arra a néhány utcasaroknyi távolságra. Zsebében most is ott lapult a Walther P-38-as, amelyet attól a tiszttől kapott, aki elintézte, hogy biztonságban eljuthasson Magyarországra. A karján pedig Tamás ült, aki az utóbbi hónapok felfordulásaiban elválaszthatatlan lett tőle. A Perczel Mór utcai vöröskeresztes épület bejáratánál, Polaner közelgő távozásának láttán Tamás akkora patáliát csapott, hogy a védett ház igazgatója megengedte, hadd maradjon ott éjszakára, és segítsen az asszonyoknak meg a gyerekeknek elrendezkedni. Az igazgatónő az egyik kislány anyukája volt, akit Klára még néhány évvel korában tanított. A kislány, aki Klára egyik kedvence volt, meghalt skarlátban. Az anyja, amit csak tudott, meg akart tenni Kláráért. Polaner hálából a kedvességéért elmondta neki, hogy hamis papírjai és náci párttagkönyve révén talán segítségére tud lenni a védett házban lakó anyáknak és gyermekeknek. Legalábbis, amíg az oroszok meg nem érkeznek, bizonyos szabadsággal mozoghat a városban. Reggelre összeállított egy listát mindarról, amire a bentlakóknak égetően szüksége volt. A legelső helyen a tej állt, a gyerekek számára. Így aztán első adományként fél tucat kecskét ajándékozhatott az óvóhelynek. Ezek a Csanády utcai csillagos ház mögötti fészerből kerültek hozzá, két bak, két anya és a három gida közül kettő. Épp aznap reggel bízta őket Polanerre Klein nagymamája, amikor férjével együtt elindultak a hetedik kerületi gettóba. A legutolsó gidát magukkal vitték. A Vöröskereszt védett háza az egyik épület második emeletén helyezkedett el, ahol korábban egy biztosítótársaság háromszobás irodája volt. Szőrmebundában és méretre készíttetett cipőben érkező anyák ültek a székeken meg a padlón, csecsemőiket szoptatva olyanok mellett, akik csak újságpapírral tekerték be a lábukat. Az asszonyok reggeltől estig nyüzsgő beszélgetéssel, sírással, olykor halk nevetgéléssel töltötték meg a menedékhelyet. Énekléssel vigasztalták kisgyerekeiket, a kézmozdulatokkal és hevenyészett játékokkal próbálták lekötni a két-három évesek figyelmét. Kaviccsal töltött kalapdobozból készítettek csörgőt, szennyes rongyokból copfos babát. Az anyák felváltva mosták a csecsemők pelenkáit a földszinti mosókonyhában, mert csak ott volt folyóvíz. Amikor a bombázástól betörtek az alakok, és olyan hideg lett az épületben, hogy az újonnan kimosott pelenkák összefagytak, éjszakánként saját magukra tekerték, testük melegével szárították meg a pelenkákat. Akár naponta tízszer is le kellett szaladniuk az épület pincéjében levő óvóhelyre, és ott kuporogni, amíg a Szabadság tér környékére hullottak a bombák. Polaner fáradhatatlanul dolgozott a nőkért és gyermekekért. Pelenkának való rongyokat szerzett, kilopta az asszonyok téli ruháit a saját lakásaikból, amelyeket el kellett hagyniuk. Esténként megszegte az egész városra kiterjedő kijárási tilalmat,

elment, hogy elhagyott istállókból, az utcán tornyosuló szemétből abrakot szerezzen a kecskéknek. Miközben bejárta a környéket, felfedezett egy titkos zsidó kórházat a védett háztól néhány saroknyira fekvő Zichy Jenő utcában, ahol egy Ara Jerezian nevű örmény doktor negyven zsidó orvost gyűjtött össze családtagjaikkal együtt. A ház fölött nyilaskeresztes zászló lobogott, maga Jerezian is hivatalos nyilas egyenruhát viselt. Évekkel azelőtt lemondott ugyan nyilas párttagságáról, tiltakozásul a nyilaskeresztesek zsidóellenes politikája miatt, de most újra felvette, mert felismerte, hogy a párton belül titokban tehet valamit a zsidókért. Azzal az ürüggyel, hogy sebesült nyilaskereszteseknek állít fel kórházat, összegyűjtötte a zsidó orvosokat és családjukat, készleteket halmozott fel élelmiszerekből és gyógyszerekből. Most viszont az ostrom szörnyű sérültjeit kezelte azokban a szűk lakásokban, ahol a kórházat kialakította. Polaner beteg asszonyokat és gyerekeket vitt át a vöröskeresztes védett házból a kórházba, meg vissza, ha már jobban lettek. A doktorok szolgálataiért cserébe éhező gyerekeiknek juttatott a kevéske megmaradt kecsketejből. Az emberek városszerte kezdtek éhezni. December első heteiben a vöröskeresztes védett házba levest szállítottak kézikocsin a Szabadság tér túloldalán levő konyhából. Amikor elfogyott a leves, szójababot és krumplit ettek a saját levükben. Aztán már csak szója maradt, végül pedig az sem, csak amit a kecskék állítottak elő saját ínséges eledelükből. A védett ház asszonyai összeadták az ékszereiket, és megbízták Polanert, hogy cserélje be ennivalóra. Klára a többi közé becsúsztatta anyja jegygyűrűjét és esküvői karperecét is. Polaner azonban üres kézzel tért vissza. Az asszonyok ékszerei semmit sem értek. Sehonnan nem lehetett ételt szerezni. Még a csapból csordogáló víz is leállt. Úgy tudtak vizet nyerni, hogy az udvarról behozott havat felolvasztották. Az asszonyok megbetegedtek az éhezéstől és szomjúságtól, a védett házban lassanként mindenkinek elapadt a teje. A csecsemők eleinte sírtak, de január elejére már tiltakozni sem maradt erejük. Sorban egymás után elhallgattak, tüdejük úgy pihegett mellkasukban, mint a verdeső madárszárny. Ekkor tette meg Polaner azt, amire Klein nagyanyja előre felhatalmazta arra az esetre, ha a helyzet komolyra fordulna. Ez a fiatalember, a nyájas textilkészítő galamblelkű fia, aki csak tollal és a szögmérővel dolgozott, most fogta Walther P-38-asát, leölte a kecskéket meg a gidákat, majd átadta őket a védett ház egyik lakójának. Az asszonynak a férje mészáros volt, és ő maga is ügyesen forgatta Polaner kését. Egy héttel később, január nyolcadikán Klára vajúdni kezdett. Ilana erősködött, menjen be a Zichy Jenő utcai kórházba. Két császármetszés után aligha kockáztathatja meg, hogy a védett házban szüljön. Addig majd ő gondoskodik Tamásról. Megcsókolta Klárát, és biztosította, hogy minden rendben lesz. Ekkor Klára Polanerrel átevickélt azon a néhány füsttől elsötétült utcán, ami Ara Jerezian kórházához vezetett. A front közeledtével a kórház előcsarnoka egyre jobban megtelt borzalmas sebesüléseket elszenvedett emberekkel. Síró, verítékező, ziháló emberek feküdtek végig a fal mentén elhelyezett pótágyakon, a folyosók vértől voltak síkosak. Az orvosoknak pillanatnyi idejük sem volt, hogy elgondolkodjanak egy gazdag vajúdó nő helyzetén, függetlenül az előzményektől. Klára és Polaner három órát várt a konyhának kinevezett helyiségben, amíg meg nem kezdődött a méhösszehúzódások sorozata. Klára azt már csak négykézláb bírta elviselni. A végén Polaner magától Ara Jereziantól kért segítséget, aki bevitte Klárát a saját szobájába, és

leterített neki a földre egy szalmazsákot. Polaner vizet hozott, letörölgette Klára homlokát, vajúdás közben kicserélte az átázott lepedőt. Amikor világossá vált, hogy a baba farfekvéses helyzetű, és Klára császármetszés nélkül nem tudja megszülni, Jerezian doktor bevitte a hevenyészett műtőbe – három fémasztal, világításként csak a mennyezeti ablakok sora -, és morfiummal érzéstelenítette, miközben Polaner tisztességtudóan elfordította a fejét. Amikor Klára felébredt, megtudta, hogy kislánya született, akit Ibolyának nevezett el, abban a reményben, hogy megéri a tavaszt. Polaner azt is észrevette, hogy a kislány az apjára hasonlít. Klára öt napig lábadozott Jerezian kórházában. Polaner odavitt neki minden ennivalót, amit csak talált a kórházban. Ápolta a sebét, nedves kendővel hűsítette a homlokát, tartotta a kisbabát, amíg Klára aludt. A kicsinek született baba gyarapodott Klára tejétől. Amikor végül átvitték a vöröskeresztes védett házba, Tamást úgy találták, hogy némán, üveges szemmel bámul az igazgatónő karjában. Hol van Ilana, kérdezték. Hol van a kisfiú nagynénje, akinek a gondját kellene viselni? Az igazgatónő egy pillanatig csendben nézett rájuk, remegett a szája, amikor elmondta. Lévi Ádám lázas betegséget kapott, és január huszadikán meghalt. Anyja a fájdalomtól eszét vesztve kirohant az utcára, és egy orosz gránát végzett vele. Még hat napon át folyt a csata Pestért. Az orosz csapatok egyre közelebb nyomultak a városközponthoz, mintha kifejezetten a Szabadság tér lenne a céljuk, a tüzérségi tűz éjjel-nappal rázta az épületet. Klárát megrázta a gyász és rettegés, az óvóhelyen kuporgott a kisbabával, miközben Tamás Polanerbe kapaszkodott. Anélkül fog meghalni, hogy viszontláthatná a férjét. Ha András életben van, hogyan fog értesülni az ő haláláról, a gyermekei haláláról? Lehet, hogy meg sem fogja tudni, hogy volt egy lánya. Kár, hogy nincs jövője. Miféle jövőt is képzelhetne el magának ilyen idők után? Aznap este, amikor Polaner kilopózott vizet hozni az út túloldalán levő utcai csapból, azzal a hírrel jött vissza, hogy lángol a Nyugati pályaudvar és a magyar katonák a dunai hidak irányában menekülnek. Az a pokoli fény a Duna mentén végig a kigyulladt nagyszállókból ered. A lángok felkúsztak a Parlament kupolájára és tornyaira is. Civilek rohantak a folyó felé kutyákkal, zsákokkal, gyerekekkel, de már bombázták a hidakat. Az egész városban nem maradt semmiféle ennivaló. Amikor Klára ezt az utóbbi hírt megkapta, úgy értelmezte, hogy végig kell néznie, amint a gyermekei éhen halnak. Az éjszaka folyamán, mikor végre lebírta a felületes és szorongó álom, azt álmodta, hogy a saját jobb karjával táplálja a gyerekeit. Nem fájt neki, meg is könnyebbült, hogy milyen zseniális megoldást talált. Reggel szokatlan csendre ébredt. Gépfegyverropogás helyett süket csend uralkodott. Időnként egy-egy lövés hasított bele a reggeli levegőbe, és a Duna jobb partjáról, ahol még folytak a harcok, odahallatszottak a csata tompa hangjai. A Pestért vívott csata azonban eldőlt. A németek az összes hidat felrobbantották, a szovjetek bevették a várost. Az utolsó nácik Pesten hadifogságba estek, vagy még bujkáltak ugyanazokban a házakban, ahol eddig előlük bujkáltak az emberek. A vöröskeresztes védett házban az asszonyok valami jelre vártak, hogy mihez kezdjenek. Ájuldoztak a szomjúságtól és éhezéstől, belebetegedtek a bánatba. Bár az épület kibírta az éjszakai bombázásokat, éjjel újabb két kisbaba halt meg. Az életben maradt gyerekek is csendesebbek lettek, mintha tudták volna, hogy valami

megváltozott. Délutánra a védett ház lakói kimentek a Szabadság térre, a bágyadt sárga fénybe. Mintha egy filmhíradó vagy álom képeit látnák, amerikai zászló lebegett hetykén a bereteszelt épület felett. Két nyilaskeresztes katona feküdt holtan a követség lépcsőjén, zubbonyuk mellét cafatokra szaggatták a golyók. A tér szélén két orosz katonai rendész állt, a Parlament füstölgő kupoláját bámulták. A védett ház igazgatónője átment a téren az oroszokhoz és térdre omlott előttük. Egy szót sem értettek abból, amit mondott, de odanyújtották a kulacsukat. Másnap reggel, amikor az oroszok nem érkeztek meg a segítséggel, a védett ház lakói kezdtek szétszéledni. Klára és Polaner külön takarókkal bélelte ki a gyerekek babakocsiját, és belepakolták mindazt, ami megmaradt a magukkal hozott holmiból. Ádám üres babakocsijába fektették Tamást, akinek az elmúlt hetekben Klára gyéren csordogáló tején kívül semmi ennivaló nem jutott. A másik kocsiba tették a csecsemőt. Klára nem látott a kimerültségtől, járni is alig tudott. Elindultak a város romjai közt, azt sem tudták, hová, lezuhant repülőgépek, lótetemek, felrobbant német tankok, ledőlt kémények, szeméthalmok, katonák és nők holttestei között terelgették a babakocsikat. A Király utca és Kazinczy utca sarkán egy csapat orosz katonába ütköztek, akik éppen teherautóra lapátolták a törmeléket. Parancsnokuk, egy mellkasán kitüntetéseket viselő tiszt megállította Klárát és Polanert, és fennhangon követelt tőlük valamit oroszul. Tudták, hogy a papírjaikat kéri, de Polaner igazolványai csak arra lettek volna jók, hogy letartóztassák és főbe lőjék. Magyarul válaszolt, azt mondta, hogy Klára a felesége, és a gyerekeket viszik haza. A tiszt hosszasan nézett a vézna, beesett szemű Klárára meg Polanerre, a kocsikba is bekukucskált, a szótlan gyerekekre. Aztán benyúlt a zubbonya zsebébe, és előhúzott egy fényképet. Kerek képű asszonyka volt rajta, a térdén kerek képű kisfiú lovagolt. Miközben Klára a fényképet nézegette, a katona odament a teherautó vezetőfülkéjéhez, kiemelt belőle egy vászon hátizsákot. Letérdelt, olyan duzzadt papírzacskót húzott ki belőle, mintha kövekkel lett volna tele. Benyúlt a zsákba és kivett egy marék szárított mogyorót. Odanyújtotta Klárának. Aztán egy másik marékkal Polanernek is adott. Abból a kétmaroknyi ennivalóból Klára egy hétig szoptatta a két gyereket. Miután nem volt hová menni, bementek a gettóba, amit az előző napon szabadítottak fel az oroszok. Ott, a Dohány utcai nagyzsinagóga bejáratánál találtak rá Klein nagyanyjára, a kezében tartotta azt az egy megmaradt kecskegidát. Az egész ostrom alatt végig gondozta. Klein csillogó szemű nagyapja, akinek a hajában mindig felállt az a két tincs, január első hetében gutaütésben meghalt. Bevitték a zsinagóga udvarára, több száz másik zsidó halottal együtt várt a temetésre. Mi van az anyámmal, kérdezte Klára. Mi van a bátyám feleségével? Klein nagyanyja ugyanazon a gyásztól rekedt hangon közölte a hírt, hogy Haász Elzát és Klára anyját negyven másik emberrel együtt agyonlőtték az egyik Wesselényi utcai ház udvarán. Lesütött szemmel mondta ki a szavakat, miközben a megmaradt kisgidát simogatta, az utolsót abból a városi kecskenyájból, melynek a Szabadság téren harminc asszony és gyerek köszönhette az életét. A koncentrációs táborok túlélőinek, hazatérésük után, a Bethlen Gábor utcai zsinagóga udvarán kellett jelentkezniük. A budapesti túlélők ott várták a híreket azokról, akik nem jöttek haza. András hazaérkezéséig Klára majdnem minden áldott

nap elment a zsinagógához. Lankadatlanul kérdezősködött, bár a választól rettegett. Az egyik héten találkozott egy férfival, aki valamelyik németországi táborban volt a bátyjával, fegyvergyárban dolgoztak. Ez az ember bevitte a zsinagóga szentélyébe, leült vele az egyik padra, kezébe fogta a kezét, és elmondta neki, hogy a bátyja meghalt. Szilveszterkor lőtték le huszonöt másik emberrel. Egy héten át süvét ült érte a Frangepán közi házban. Úgy tudta immár, hogy a családjából egyedül ő maradt életben. Aztán megint visszament a zsinagógához, remélte, hogy Andrásról is hírt kap. Ehelyett olyat hallott, amit majd neki kell közölnie vele. Egy debreceni asszony jött a Bethlen Gábor térre, a gyerekeit kereste. Nem sokkal korábban ez az asszony is táborban volt, a lengyelországi Auschwitzban. Látta András szüleit a vasúti töltésen, mielőtt őt magát beterelték a munkaképesek csoportjába. A másik csoportról, az öregek, betegek, vagy egészen kicsik csoportjából soha többé nem láttak senkit, nem is hallottak róluk. Amikor Klára elmondta ezt a hírt, András remegni kezdett a kimondhatatlan fájdalomtól. József döbbenten, beesett szemmel ült mellette. Mind a ketten ugyanazon a napon lettek árvák ebben a furcsa, fényképekkel telezsúfolt házban. Miután András hazajött, hónapokon át minden nap eljártak a Bethlen Gábor téri zsinagógához. Magyar zsidókat exhumáltak Ausztria, Németország, Ukrajna, Jugoszlávia sírjaiból, és ha csak lehetett, a papírjaik vagy dögcéduláik alapján azonosították őket. Több ezren voltak. Minden nap az épület külső falán kifüggesztve a végtelen lista. Ábrahám. Almásy. Arany. Bánki. Bőhm. Braun. Breuer. Budai. Csató. Czitrom. Dániel. Diamant. Einstein. Eisenberger. Engel. Fischer. Goldman. Goldner. Goldstein. Hart. Hauszmann. Heller. Hirsch. Honig. Horovitz. Idesz. János. Jászkiséri. Kemény. Kepecs. Kertész. Klein. Kovács. Langer. Lázár. Lindenfeld. Markovitz. Marton. Nussbaum. Ocsai. Paley. Pollak. Róna. Rosenthal. Roth. Rubicsek. Rubin. Schoenfeld. Sebestyén. Sebők. Steiner. Szántó. Toronyi. Ungár. Vadas. Vámos. Vértes. Vida. Weisz. Wolf. Zeller. Zindler. Zucker. A veszteség ábécéje, a gyász katalógusa. Ha odamentek, majdnem mindig láttak valakit, aki éppen akkor tudta meg, hogy valamelyik szerette odaveszett. Volt, aki némán fogadta a hírt, csak az árulta el, hogy a szája körül elfehéredett a bőr, kezében remegett a kalap. Mások sikoltoztak, hadonásztak, zokogtak. Nap mint nap elnéztek oda, annyi ideje, hogy szinte már el is felejtették, kit keresnek. Egy idő után úgy tűnt, hogy csak úgy nézik, és ezt a nevekből álló kaddist próbálják betanulni. És akkor, augusztusi elején egy délután – alig nyolc órával azelőtt, hogy az Enola Gay Hiroshima fölé szállt, nyolc nappal a második világháború befejeződése előtt -, ahogy ott álltak és böngészték a halottak listáját, Klára hirtelen a szája elé kapta a kezét, és a meggörnyedt a háta. Az első pillanatban András csak azon tűnődött, kit veszthetett még el, eszébe sem jutott, hogy Klára reakciójának őhozzá is köze lehet. Tudat alatt azonban nyilván felfogta, hogy mi történt. Mert amikor odanézett a listára, képtelen volt élesen látni a neveket. Klára megfogta a karját, és remegett: – Ó, András! – mondta. – Tibor! Ó, Istenem! András elhúzódott tőle, nem volt hajlandó felfogni. Megint megnézte a listát, és megint nem tudta kibetűzni. Addigra az emberek már kezdtek tapintatosan félreállni, ahogy olyankor szokták, ha valaki rátalált a halottjára. András előrelépett,

és megérintette a listát, ott, ahol a K összefolyt az L-lel. Katz Adolf. Kovaly Sára. László Béla. Lebowitz Kati. Lévi Tibor. Nem, ez nem lehet az ő Tiborja. Hangosan ki is mondta. Ez nem ő. Valaki más. Nem a mi Tiborunk. Nem a mi Tiborunk. Tévedés. Áttört a listák köré gyűlt tömegen, a zsinagóga kapuja felé indult, fel a lépcsőn a nyilvántartó irodához, ahol majd magyarázatot fog kapni. Ráripakodott az asztal mögött ülő nőre, bömbölve követelte a vezetőt. A hölgy kivezette egy előszobába, ahol felfoghatatlan módon megvárakoztatták. Ott találta meg Klára, vöröslő szemekkel, András azonban azt gondolta: nevetséges. Ez nem a mi Tiborunk. Egy ócska bőrfotelben ült az ügyeletes irodájában, miközben a férfi átlapozta a borítékokat. A LÉVI feliratút átadta Andrásnak. A borítékban géppel írt rövid üzenet volt, meg egy dögcédula meghajlott fémkapcsa. Amikor András kinyitotta a dögcédulát, a belső igazolványt még érintetlenül találta. Tibor neve, születési helye és ideje, magassága, szemszíne, parancsnokának neve, otthoni címe, munkaszolgálatos száma volt rajta. A dögcéduláik talán hazajutnak innen, de maguk soha. A géppel írt jegyzék szerint a dögcédulát Tibor holttestén találták egy tömegsírban, Hidegségben, az osztrák határ közelében. Aznap éjjel András bezárkózott az új lakás hálószobájába, ahol Klárával, Polanerrel és a gyerekekkel együtt lakott. Leült a földre, hangosan zokogott, fejét verte a hideg vörös kőbe. Úgy döntött, többé ki sem jön onnan. Vénségéig ott marad, hadd izzon csak a föld körülötte az évek múlásával. Valamikor éjszaka bejött Klára meg Polaner, és ágyba tuszkolták. Alig érzékelte, hogy Klára kigombolja az ingét, Polaner becsúsztatja a karját egy másikba, halványan, fátyolosan látta Klárát, hogy a mosdónál megmossa az arcát és bebújik mellé az ágyba. Élő, meleg karját a mellkasára helyezte, ő pedig halott volt alatta. Nem tudott sem megmozdulni, sem hozzáérni, sem válaszolni neki. Kimerülten, erőtlenül feküdt, hallgatta Klára lélegzését, ahogy felveszi az ismerős ritmust. Tibort látta maga előtt az utolsó hetekben, rémálomszerű soproni életük alatt. Tibor a faluba megy ennivalóért. Tibor felborítja a József és közte álló babos tálat. Tibor hideg vizes ronggyal törülgeti a homlokát. Tibor betakarja a saját kabátjával. Tibor harminc kilométert gyalogol tenyerében a lekvárral. Tibor emlékezteti rá, hogy ma van Tamás születésnapja. Aztán egy Budapesti képet idézett fel, sötétbarna szemét az ezüstkeretes szemüveg mögött. Majd pedig, amikor nála feküdt a padlón, Párizsban, és elepedt a szerelemtől Ilana iránt. Tibor egy szeptemberi reggel az ő csomagjait cipeli a Keleti pályaudvarra, egy örökkévalósággal ezelőtt. Tibor az Operában, az elutazása előtti este. Tibor, amikor Hársfa utcai kis szobájába felvonszolja neki a külön matracot a lépcsőn. Tibor a gimnáziumban, előtte az asztalon kinyitott biológiakönyv. Tibor magas, fiatal fiúként kergeti őt a gyümölcsösben, aztán utoléri és földhöz vágja. Tibor, amikor elrángatja a malomtótól. Tibor, amikor fölé hajol, miközben ő ott ül a konyha padlóján, és egy kanál édes tejet tölt a szájába. Megfordult, magához vonta Klárát, és csak sírt, sírt bele hajának elázott csillagködébe. Temetés volt a belvárostól távoli temetőben, újratemették Tibor, meg még több száz másik ember földi maradványait, egy egész mező tele nyitott sírokkal, gyászolók ezreivel. Ezután, abban az évben már másodszor, megülte a gyászhetet. Klárával gyertyát gyújtottak az emlékére, keménytojást ettek, fogadták a látogatók áradatát.

András a szertartás előírásának megfelelően harminc napig nem borotválkozott. Elbújt a szakálla mögé, elfelejtett ruhát váltani, csak olyankor fürdött, ha Klára erőltette. Dolgoznia viszont muszáj volt. Tudta, hogy nem veszítheti el az új állását. Lebombázott épületek lebontásában vett részt. De úgy végezte ezt a munkát, hogy egy szót sem szólt a többiekhez, nem nézte a lebontandó házakat, nem gondolt az egykori lakókra. Munka után a Pozsonyi úton kivett lakás nappalijában üldögélt, vagy a hálószoba egyik sötét sarkában. Időnként az ölébe vette az egyik gyereket, megsimogatta a haját, vagy meghallgatta, hogy mi történt Tamással a parkban. Keveset evett, könyvre vagy újságra nem tudott odafigyelni, nem volt kedve kimenni sétálni Polanerrel vagy Józseffel. Mindennap kaddist mondott. Úgy tűnt, örökké tudna így élni, képes volna állandó foglalkozásává tenni a gyászt. Klára, akit az anyaság visszatartott, hogy elsüllyedjen anyja, György és Elza mindent felemésztő gyászában, értette és kényeztette Andrást. Polanernek legalább olyan mély volt a fájdalma, mint neki, de ő már tudta, hogy minden szakadéknak van legalja, András is nemsokára el fogja érni. Csak azt nem tudhatta előre, hogy mikor és hogyan. Egy vasárnap következett be, pontosan egy hónappal a temetés után, amikor András lenyírta a gyászszakállt. A reggelizőasztalnál ültek, árpakását ettek kecsketejjel, kevés volt az ennivaló, és ahogy egyre hidegebbre fordult az idő, azon tűnődtek, hogy ha a háborút túl is élték, a következményeibe mégiscsak bele fognak halni. Klára a saját kásáját is a gyerekek szájába kanalazta. András képtelen volt enni, odatolta elé a sajátját. József és Polaner úgy ült, hogy az újság szét volt terítve köztük, és Polaner felolvasott belőle. Hogyan küzd a kommunista párt, hogy új tagokat toborozzon a közelgő választásra. Amikor kopogást hallottak az ajtón, András kelt fel. Átment a szobán, a reggeli hideg ellen szorosabbra húzta magán a köntösét, elfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy vörös képű fiatalember állt, a hátán hátizsák. Sapkáján szovjet katonai jelvény. Belenyúlt a nadrágzsebébe és kihúzott egy levelet. – Megbíztak, hogy adjam át ezt a levelet Lévi Andrásnak vagy Tibornak – közölte a férfi. – Ki bízta meg? – kérdezte András. Tompa közömbösséggel érzékelte, milyen különös a bátyja nevét hallani ettől a katonától. Lévi Tibor. Mintha még élne. – Lévi Mátyás – felelte a férfi. – Együtt voltunk a hadifogolytáborban, Szibériában. Na tessék, gondolta András. Most jön a lényeg. Mátyás meghalt, ez az utolsó levele. Olyan távol érzett magától minden emberi érzést, a fájdalom, remény, szeretet képességét, hogy egy pillanatig sem habozott, amikor átvette a levelet. Feltépte, miközben a fiatalember csak bámult, a családja pedig nézett rá és várta a híreket. És kiderült belőle, hogy Mátyás él, a rá következő kedden már itthon is lesz. 1942 telén, alig egy hónappal azután, hogy Ukrajnába küldték, Mátyás szovjet fogságba esett, és a munkaszolgálatos százada többi tagjával együtt egy szibériai bányalágerbe küldték. Kolima környékén volt, északról a Jeges-tenger, délről az Ohotszki-tenger közelében. A transzszibériai expresszen utaztak, egészen a vlagyivosztoki utolsó kiszögellésig, onnan pedig a Gyekabriszt rabszolgahajó vitte át őket a tengeren. A táborban kétezer fogoly élt, németek, ukránok, magyarok,

szerbek, lengyelek, francia náci szimpatizánsok, szovjet bűnözők, politikai disszidensek, írók, zeneszerzők, festők. A lágerban bunkósbottal, lapáttal, a csákány nyelével verték. Poloskák, böglyök, tetvek csípték. Kis híján halálra fagyott. Mínusz hetven fokban napi tizenhét órát dolgozott. Húszdekás kenyérfejadagot kapott. Engedetlenségért magánzárkába vetették. Majdnem elvitte a vérhas. Azzal vívta ki az őrök és tisztek rokonszenvét, hogy bátor kommunista plakátokat festett a barakkok falára. Kinevezték hivatalos propagandaplakát-rajzolónak, a tábor hivatalos hószobrászának (a díszszemle terét háromméteres Lenin- és Sztálinmellszobrok uralták). Megtanult oroszul és jelentkezett tolmácsnak, be is hívták a magyar nácik kihallgatására. Száz nyilaskeresztes tárgyalását, közülük soknak a kivégzését is végignézte. A magyar nyilaskeresztesek titkos szövetsége megtámadta és mindkét lábát eltörte, hat hónapig lábadozott a gyengélkedőn, Az egyik reggel tájékoztatták, hogy letöltötte az idejét a börtöntáborban. Amikor megkérdezte, mivel érdemelte ki azt a privilégiumot, hogy szabadon bocsátják, azt a választ kapta, hogy a hivatalos megjelölése ötszázhúsz társával együtt zsidó magyarról magyar zsidóra változott, a börtöntábornak pedig nem feladata zsidókat fogva tartani, azt a nácik csinálták. De mindaz, ami ebben a három fagyos évben történt, semmiség volt ahhoz képest, ami itthon várta. Hogy négyszázezer magyar zsidót lengyelországi haláltáborokba küldtek, Budapestet rommá bombázták, hat hídját felrobbantották. Semmiség volt ahhoz képest, hogy anyja, apja, bátyja, sógornője, unokaöccse mind eltűnt a föld színéről. Mindezt András közölte vele. Mátyásból szikár, hideg tekintetű férfi vált, rövid, sötétbarna szakálla nőtt, ott ült vele szemben a kanapén, és egyetlen hang nélkül fogadta az egészet. Egyedül állának finom remegése jelezte, hogy egyáltalán felfogta. Felkelt, végigsimított a nadrágszárán, mint aki egy katonai eligazítás után most kész beépíteni a hallottakat a terveibe, és nyomban továbblépni. És akkor egyszer csak megváltozott valami az arcbőre alatt, mintha késleltetve érne el a hír az izmaihoz. Mint egy távolsági beszélgetésben. Letérdelt a padlóra, az arcvonásait eltorzította a fájdalom. – Nem igaz! – kiáltotta, és hadonászott a karjaival a feje körül, mintha csak madarak támadnák. András tudta, hogy a hamutól bűzlő szárnyaikkal feje fölött köröző varjak maguk a kérlelhetetlen igazság. Letérdelt a testvére mellé, és átölelte, odaszorította a mellkasához, miközben Mátyás nyüszített. A nevét ismételgette hangosan, mintha csak emlékeztetni akarná arra a megdöbbentő tényre, hogy ő, Mátyás még él. Nem is engedte el, amíg maga Mátyás el nem húzódott tőle és körbe nem nézett az ismeretlen szobán. Amikor a szeme ismét Andráson állapodott meg, már megtelt értelemmel és kétségbeeséssel. Mintha azt kérdezné. „Igaz ez?”, pedig meg sem szólalt. „Mondd meg őszintén! Igaz?” András hosszasan nézett Mátyás szemébe. Nem kellett sem megszólalnia, sem pedig más jelet adnia. Még egyszer átölelte Mátyás vállát, odahúzta magához, és fogta, amíg sírt. András ült mellette egész éjjel, meg a rá következő, meg az azután következő éjszaka is, ő követelte, hogy egyen valamit, ő cserélte ki az átázott ágyneműt a kanapén, ahol Mátyás aludt. És miközben ezzel foglalatoskodott, akkor érezte először, hogy feloszlik a köd, amely ráereszkedett, amióta csak Tibor haláláról

értesült. Az utolsó hónapban mintha azt is elfelejtette volna, hogyan kell emberként élni a világban, levegőt venni, enni, aludni, másokkal beszélni. Hagyta magát elsodródni, hiába élte túl a háborút Klára és a két gyerekük, hiába volt ott vele nap mint nap Polaner. A harmadik éjszaka, Mátyás hazaérkezése után, amikor Mátyás már elaludt, ő pedig Klárával visszavonult a hálószobájukba, András megfogta Klára kezét, és bocsánatot kért. – Tudod, hogy nincs okod bocsánatot kérni – mondta Klára. – Megfogadtam, hogy vigyázok rád. Megint a férjed akarok lenni. – Mindig is az voltál – felelte Klára. András lehajolt, és megcsókolta. Az ő Klárája él, itt van a karjai közt. A gyermekeim bölcsője, gondolta András, és Klára méhe fölé tette a kezét. Boldogságom fészke. Eszébe jutott, milyen volt, amikor narancssárga dáliát tűzött a füle mögé, milyen volt megérinteni a bőrét a fürdővíz színe alatt, belenézni a szemébe, és tudni, hogy ugyanarra gondolnak. És akkor elhitte, első ízben azóta, hogy a Bethlen Gábor téren felfedezte a listán Tibor nevét, hogy túl lehet élni azt a rettenetes évet, ha belenéz Klára arcába – amelynek síkjait és görbületeit a világ minden tájképénél bensőségesebben ismerte -, átélhet bizonyos békét. Akkor odavitte az ágyához, és úgy szeretkeztek, mintha életükben először tennék.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

A név ROPOGÓS KÉK volt a reggel, december eleje. Pozsonyi úti házuk ablakából András látta, hogy iskolásokat vezetnek libasorban a Szent István park felé – szürke gyapjúkabátok, vörös sálak, fekete bakancsok, amelyek halszálkamintás nyomot hagynak a hóban. A park túloldalán a Duna márványcsíkja. Még távolabb a Margitsziget hófehér hajóorra, ott úszott nyáron Tamás és Ibolya a Palatinus strandon. Amikor tavaly tavasszal, a szigeten sétálva elmesélte nekik, hogy az uszodába valamikor nem engedtek be zsidókat, Ibolya csodálkozva vonta össze a szemöldökét. – Nem értem, mi köze a zsidóságnak az úszáshoz – mondta. – Azt én sem – felelte András, és a kislány tarkójára tette a kezét, ahol a kis aranylánc csatja zárult. Tamás viszont benézett az óriási strand kerítésén, keze a zöld oszlopokon, majd hátrafordult és az apja szemébe nézett. Jártak már Konyáron és Debrecenben, megnézték, hol élt kisfiúként András a szüleivel, látta, hogy apja követ helyez a konyári ház küszöbére, mintha sírkő lenne. – Én itt fogok edzeni az olimpiára – mondta. – Világbajnok leszek. – Én is – csatlakozott Ibolya. – Gyorsúszásban meg hátúszásban. – Biztos vagyok benne – felelte András. Ez még azelőtt volt, hogy a menekülésük lehetősége kezdett testet ölteni, mielőtt a gyerekek elképzelhették volna, hogy az Atlanti-óceán túlsó partján fogják leélni az életüket. Pedig az sem volt messze, már csak néhány részletet kellett megoldani, például azt az ügyet, ami miatt András még aznap délelőtt bemegy a Belügyminisztériumba. Tamás is ott akart lenni, amikor András, Klára és Mátyás átveszi az új személyi igazolványát. Tegnap este ott állt András előtt a nappaliban, arcán komoly kifejezéssel, karját keresztbe fonva a mellkasán. Már kész a lecke a következő két napra, jelentette ki. Semmit nem mulaszt, ha eljön velük. – Neked iskolába kell menned – mondta András. Felkelt a fotelből és megfogta Tamás vállát. – Azt nem akarhatod, hogy az amerikai gyerekek okosabbak legyenek. – Attól nem félek – felelte Tamás. – Ha csak egyetlen délutánt kihagyok. Náluk minden szombat meg vasárnap kimarad. – Az asztalodra teszem majd az új igazolványaidat – mondta András. – Ott várnak majd, ha hazajöttél az iskolából. Tamás Klárára pillantott, aki az ablak mellett ült az íróasztalnál. Klára megrázta a fejét, és azt mondta: – Hallottad apádat. Tamás vállat vont, sóhajtott, és kijelentette, hogy ez igazságtalanság. Aztán abbahagyta a vitát, és elindult a folyosón a szobája felé. – Mintha ettől lemaradnék... – hallották, miközben becsukódott az ajtó. Klára Andrásra emelte tekintetét, próbálta visszafojtani a nevetését. – Tamás évek óta felnőtt ember, nem igaz? – mondta. – Mi a fenét fog ő kezdeni Amerikában azokkal a gyerekekkel, a sok banánturmixszal meg rock and rollal? – Megissza a banánturmixot és meghallgatja a rock and rollt – jósolta András, és igaza lett.

András és Mátyás szabadságot vett ki, hogy bemehessenek a Belügyminisztériumba. A Magyar Nemzetnél dolgoztak, ők vezették a grafikai osztályt. Előző este sokáig fenn voltak, ki kellett választaniuk a győztest „A tél” témájában a gimnazisták számára meghirdetett rajzpályázaton. A nyertes rajz korcsolyaversenyt ábrázolt, a sport ugyanis biztonságos témának számított azon döntési kritériumok szerint, melyek eleve kizárták a karácsonyi témájú rajzokat. Az az ünnep, legalábbis hivatalosan, a régi Magyarországhoz tartozott. Az emberek persze megünnepelték, mindenki várt rá, ahogy András, Mátyás, Klára, Tamás és Ibolya is. Néhány hét múlva, karácsony estéjén majd vonaton elutaznak Sopronba, onnan tíz kilométert gyalogolnak a hóban egy pontig, ahonnan észrevétlenül átmehetnek Ausztriába. Átlopakodnak, amíg a határőr a jó meleg bódéban vodkázgat és karácsonyi dalokat hallgat. Ausztriában aztán felszállnak a bécsi vonatra. Ott él Polaner is, amióta novemberben átjutott a határon. Onnan együtt utaznak tovább, Salzburgon át egészen Marseilles-ig. Ha minden jól megy, január tizedikén felszállnak egy óceánjáróra, és elhajóznak New Yorkba, ahol Haász József már lakást is szerzett nekik. Legelőször is azonban a névváltoztatást és az új személyi igazolványt kell elintézni. Nyolc hete, már októberben beadták a kérelmet, de persze elbukott az októberi forradalom körüli zűrzavarban; mint minden kormányzati ügy, ez is késedelmet szenvedett. Még most, nem egészen egy hónappal a forradalom leverése után is nehéz volt Andrásnak elhinnie, hogy megtörtént mindez – hogy a Petőfi Körben, budapesti értelmiségiek szűk csoportjában rendezett nyilvános vitákból óriási diáktüntetések bomlottak ki, és a diákoknak és támogatóiknak sikerült elérniük, hogy Gerő Ernő, a moszkovita báb helyett a reformista Nagy Imre legyen a miniszterelnök, ledöntötték a húsz méter magas Sztálin-szobrot, és üres csizmájába magyar zászlót állítottak. A tüntetők szabad választásokat, többpártrendszert, sajtószabadságot követeltek. Azt akarták, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, de mindenekelőtt azt, hogy a Vörös Hadsereg menjen haza. Megint magyarok akartak lenni, még azok után is, amit ez a szó a háború alatt jelentett. És Hruscsov eleinte engedett is. Elismerte Nagy Imre miniszterelnökségét, és elkezdte kivonni megszálló seregeit. Október végén András néhány napig azt hitte, hogy az 56-os magyar forradalom lesz a legrövidebb, legtisztább és legsikeresebb forradalom, amely Európában valaha lezajlott. És akkor Polaner egyik délután azzal jött haza, hogy a szóbeszéd szerint szovjet tankok gyülekeznek az ukrán és román határon. Este abban az erzsébetvárosi kávéházban, ahová András Polanerrel eljárt, hogy zsidó írók, festők, művészek éjszakába nyúló vitáját hallgassa, a leghevesebb ellentét abban a kérdésben nyilvánult meg, hogy vajon a nyugati országok Magyarország segítségére fognak-e sietni. A Szabad Európa Rádió sokakkal elhitette, hogy így lesz, mások viszont azt hangoztatták, hogy egyetlen nyugati nép sem vállal kockázatot egy szovjet tömbhöz tartozó országért. Végül a kétkedőknek lett igaza. Franciaország és Nagy-Britannia a szuezi válsággal volt elfoglalva, alig fordított figyelmet Közép-Európára, Amerikát pedig lekötötte az elnökválasztás, képtelen volt mással törődni. Kétezer-ötszáznál többen haltak meg, tizenkilencezren megsebesültek, amikor Hruscsov tankjai és repülőgépei beavatkoztak és leverték a forradalmat. Nagy Imre a jugoszláv követségre menekült, és amint onnan kilépett, rögtön letartóztatták. A

harcok napokon belül véget értek. A rá következő hetekben majdnem kétszázezer ember menekült nyugatra – köztük Polaner, akinek a fényképe is megjelent a Magyarország kéthetes szabadsága alatt kiadott számtalan újság egyikében. Akkor vették fel, amikor Polaner éppen egy fiatal lányt próbált ellátni, akit a Hősök terén lábon lőttek. A lányról kiderült, hogy a diáktüntetések egyik szervezője, Polanert pedig forradalmárként mutatták be. Kegyetlen kínzásokról szóló történetek szivárogtak ki az Államvédelmi Hatóság Andrássy út 60. alatti kínzókamráiból, és Polaner nem akart meggyőződni az igazságukról, inkább úgy döntött, hogy megpróbál átjutni a határon. A többi kétszázezer menekülttel együtt az volt a szerencséje, hogy a rövid forradalom alatt a vasfüggöny olyan lyukassá vált, mint a pókháló. Sok határőrt az ország belsejébe vittek, hogy a falvakban és városokban harcoljanak a felkelők ellen. Időközben ezeket a lázadásokat is elfojtották, de a határ továbbra is sokkal átjárhatóbb maradt, mint az előző években. Eldöntötték, hogy a család többi tagja is követni fogja Polanert. Mióta várnak már az alkalomra, hogy elmehessenek? Magyarországon nincs jövőjük, ezt már a forradalom előtt is tudták, most pedig a napnál is világosabbá vált. Haász József, aki már öt évvel korábban New Yorkba szökött, minden erejével próbálta meggyőzni őket, hogy bolondok, ha otthon maradnak. Talált egy lakást a számukra, és megígérte, hogy segít munkát is keresni. Tamás és Ibolya már elég nagyok voltak, hogy a saját lábukon át tudjanak menni a határon. Karácsony estéjén nyílik alkalom. Úgyhogy végül elhatározták, vállalják a kockázatot. Nagy körültekintéssel, burkolt nyelven megírták a hírt Józsefnek, Elisabetnek és Paulnak. Az óceán túlsó partján Elisabet már neki is látott, hogy előkészítse a lakást, felszerelje a szobákat mindazzal, amire szükségük lehet. András nem volt hajlandó magára a lakásra gondolni. Úgy érezte, ha ilyen részletekbe menően gondol jövőbeli életükre, azzal csak a balszerencsét hívja elő. De azért Klárával együtt mesélt már a gyerekeknek az iskoláról meg a gimnáziumról, ahova járni fognak, a rózsaszín neonfényes tornyocskákkal díszített filmszínházakról, azokról az üzletekről, ahol hatalmas ládákban állnak a világ minden részéből érkező gyümölcsök. Elisabet már évek óta ír nekik minderről, ezek a képek mostanáig legendává lényegültek át bennük. Még hihetetlenebb volt András számára az a gondolat, hogy visszaülhet az iskolapadba, befejezheti építészeti tanulmányait. Megállapodtak ebben Polanerrel, és Mátyás is vállalta, hogy velük tart. Az elmúlt tizenegy évben a fárasztó napi munka után András és Polaner sok erőfeszítést tett, hogy megtartsa azt a tudást, amire az École Speciale-ban szert tettek. Gyakorlatokat tűztek ki egymásnak, versenyre hívták egymást különböző tervezési problémákban. Néhány esti órára is bejártak, de az unalmas szovjet építészet annyira lehangolta őket, hogy nem volt kedvük tovább folytatni. New York másmilyen perspektívával kecsegtetett. Semmit nem tudtak az ottani iskolákról, de József azt írta, hogy tele van velük a város. Polaner indulásának estéjén egy pohár tokajival pecsételték meg a megállapodásukat. – Öregek leszünk a diákok között – mondta András. – Már látom magunkat. – Dehogyis öregek – felelte Polaner. – Még negyvenévesek sem vagyunk. – Nem emlékszel, milyen volt? Én nem biztos, hogy bírom kitartással. – De hát mi történhet? – kérdezte Polaner. – Leesik a gyűrű a kezedről? – Hát persze. És aztán jön a többi.

– Igyunk a többire! – mondta Polaner, akit két órával később aztán elnyelt az átláthatatlan éjszaka. Csak a hátizsákja volt vele, meg egy henger alakú fémtok a rajzaival. Most, ezen a kristálytiszta decemberi délelőttön Klára ott állt András mellett az ablaknál, követte a tekintetét a park és a folyó felé. Amióta véget ért a háború, felhagyott a tanítással, koreográfiával kezdett foglalkozni. A szovjetek boldogak voltak, hogy egy orosz mestertől tanult, a nyelvüket is beszélte. Az sem számított, hogy mestere valójában fehérorosz volt, aki 1917-ben elmenekült Pétervárról. A Magyar Állami Balett állást adott neki, az állami sajtó pedig magasztalta erőteljes, sarkos koreográfiáit. Lévi Klára vérbeli szovjet stílusú koreográfus, írta a hivatalos tánckritikus, miközben Klára, aki évek óta tervezi, hogy családjával az Egyesült Államokba menekül, ott ült a konyhaasztalnál, kezében az újsággal, és kacagott. – Ideje indulni – szólalt meg végül. – Mátyás már vár. András felsegítette rá szürke kabátját, és fahéjszínű sálat tekert a nyakára. – Olyan gyönyörű vagy, mint mindig – mondta, és megfogta a karját. – Párizsban mindig piros kalapot hordtál. Amerikában is veszünk neked egyet. – Hát persze! – kiáltott fel. – Hát már itt tartunk? Ennyire öreg lennék? – Te kortalan vagy – mondta András. – Időtlen. Örök. Mátyással a Pozsonyi út és Szent István körút sarkán találkoztak. Az alkalomra rózsaszín szegfűt tűzött a gomblyukába. Ez a gesztus az ifjúkorát idézte. Kemény, keserű férfiként tért vissza Szibériából, szemében vad, erőszakos fény csillogott. Soha nem kezdte újra a táncot, a világért fel nem vette volna többé a cilindert, fehér nyakkendőt, frakkot. Az a része, amely az öröm testi kifejezésére hajlott, elsorvadt Szibériában. Most, a névváltoztatás alkalmával azonban megint rajta virított a rózsaszín szegfű. Klára megbökte András karját, amikor átmentek a Perczel Mór utcán. – Hoztam fényképezőgépet. Remélem, fotogén hangulatodban vagy! – Mint mindig – felelte András, aki minden egyes fényképét gyűlölte. Mátyás viszont megigazította gomblyukában a szegfűt, és előnyös pózba vágta magát az utcai lámpa alatt. – Még ne – kérte Klára. – Majd, ha megkaptuk a papírokat! Odaértek a Belügyminisztérium szürke monolit tömbjéhez – Andrásnak eszébe jutott, hogy ez az épület egy híres kurtizán tizennyolcadik századi palotájának a helyén áll. A palotát az 1944-es ostromban lerombolták, de az a szilfa, amely a házról készült metszeteken is feltűnik, még mindig ott áll az alacsony vaskerítés mögött. András kabalából megérintette a kérgét, miközben próbálta elképzelni, milyen lehet olyan városban élni, ahol nem házak és emberek kísértetét látja mindenütt, amerre csak néz, ahol csakis azt látja, ami most létezik. Ekkor Mátyással és Klárával együtt felment a lépcsőn és belépett az épület üveg meg beton csarnokába. Egy órán át várakoztak, mialatt a névváltoztatásokért felelős ember a dokumentumok végtelen sorát nyálazta át, mindegyiket háromszor le kellett stempliznie egy sehol meg nem található funkcionáriusnak, hogy ki lehessen postázni. De végül szólították őket – utoljára a régi nevükön -, és kezükbe kapták a papírokat: új személyi igazolványt, új munkakönyvet, új születési anyakönyvi kivonatot. Csupa olyan igazolványt, amelyre András reményei szerint hamarosan semmi szükségük nem lesz. Viszont fontos volt

tudniuk, hogy új nevüket bejegyezték a magyar anyakönyvekbe, és így hivatalossá vált. Odakint a magas kék ég fémes szürkére váltott, lehulló hópelyhek felhőjébe léptek ki. Klára lerohant a lépcsőn, hogy előkészítse a fényképezőgépet, miközben András és Mátyás ott állt kezében az új dokumentummal. András nem gondolta volna, hogy papírok és igazolványok látványa könnyeket tud csalni a szemébe, de most azon kapta magát, hogy könnyezik. Végül is megvalósult, egy emlék lesz, olyan jel, amelyet egész életükben hordozni fognak, de még a gyermekeiknek, unokáiknak is továbbadják. – Hagyd már abba! – mondta Mátyás, miközben maga is a kabátujjába törölgette a szemét. – Ettől még semmi nem fog megváltozni. Persze igaza volt. Ami megtörtént, azon már nem tud változtatni semmi – sem a gyász, sem az idő, sem az emlék, sem a büntetés. Ezt a helyet azonban néhány héten belül elhagyhatják. Átszelhetik az óceánt, és letelepedhetnek egy olyan városban, ahol Ibolya már úgy nőhet fel, hogy ismeretlen lesz számára a bátyjára jellemző komolyság, a bitumenes szénporként a levegőben lebegő tragédia érzése. András pedig ismét diák lehet – ha már nem is az a fiatalember, aki egykor egy szál bőrönddel, egy ösztöndíj birtokában érkezett Párizsba, hanem felnőtt ember, aki tud már egyet s mást a világ szépségéről és csúfságáról is. És vele lesz Klára is – Klára, aki most ott állt lobogó sötétbarna hajával, felemelte kezét, arca pedig eltűnt a kamera üvegszeme mögött. András az öccse vállára tette a kezét, és megszólalt: – Kész! – Klára háromig számolt angolul, ami vakmerő tettnek számított a Belügyminisztérium árnyékában. Aztán levette a lépcsőn álló két férfit: Tibor Andrást, és Tibor Mátyást.

EPILÓGUS TAVASSZAL, HA DÉLUTÁN nem volt futballedzés, rendszeresen kihagyta az utolsó órát – a zenekart -, és a hatossal kiment a városból a nagyapa házához. Magában mindig nagyapa házának nevezte, pedig nagyapa nem lakott ott, és nem is volt az övé. A négyemeletes épület az utca vonalához képest ferdén állt, a homlokzatát fémkeretben üvegtéglák százai borították. Olyan vadul, aszimmetrikusan meredt az égre, mint egy szétrobbanni készülő japán paraván. Az épület és a járda közt, a trapéz alakú földdarabon karcsú nyárfák nőttek. A kapu feletti márványgerendán felirat: AMOS MUSEUM OF CONTEMPORARY ART. Nagyapa nevét belevésték a sarokkőbe, a „tervezte” szó alá. Az épület festmények, szobrok, fotográfiák apró gyűjteményének adott otthont, amit ő már ezerszer látott. Odabent az udvaron a kávézóban mindig feketén kérte a kávét. Tizenhárom éves létére úgy érezte, elérkezett a nővé válás küszöbére. Szeretett ott üldögélni az asztalnál, levelet írni a Brownnál dolgozó bátyjának, meg a berkshire-i táborban szerzett barátainak. Órákig elüldögélt ott, majdnem vacsoráig, aztán persze rohant vissza, hogy elérje az expresszt. Hogy otthon legyen, mire a szülei hazaérnek a munkából. Nagyszülei nem a belvárosban laktak, hanem jóval kijjebb azon az úton, amely a nagy-nagybácsikájától indult, és vagy öt mérföldre attól a férfitól, akit a nagybátyjának hívott, pedig igazából csak nagyapa barátja volt. Hétvégén néha meglátogatta őket. Három óra vonattal, gyorsan elszaladt, ha volt szabad hely az ablak mellett. Nagyapa a fészerből alakított ki műhelyt, olyan nagy ablakai voltak, hogy északról is beengedték a fényt. Mindannyian dolgoztak még, nagyapa, a nagynagybácsi, a nemnagybácsi nagybácsi, pedig már elég idősek voltak ahhoz, hogy visszavonuljanak. Megengedték, hogy odaüljön a ferde lapú asztalaikhoz és használja tintafoltos rajzeszközeiket. Szeretett bejáratot rajzolni rövidülésben, meg beomlott tetőket, cirkalmas homlokzatokat. Könyveket mutattak neki, olyan nagy építészek szerepeltek benne, akiket ők személyesen ismertek. Például Le Corbusier és Pingusson. Elmondták neki az ívek latin elnevezését, megmutatták a görbesablon és a rúdkörző használatát. Megtanították, hogyan lehet egy vonallal olyan római betűket rajzolni, amilyennel a terveikhez szokták felírni a címet. Átélték a háborút, időről időre szóba is került. A háború alatt, mondták, majd az következett, hogy milyen kevés volt az ennivaló, hogyan bírták a szörnyű hideget, mennyi ideig nem láthatták egymást. Ő persze már tanult a háborúról az iskolában – kik pusztultak el, ki kit hogyan és miért ölt meg -, de a tankönyvek Magyarországra nem sok szót vesztegettek. Egészen mást tudott meg a háborúról, ha a nagymamát figyelte, aki mindig eltette a nejlonzacskót meg a befőttesüvegeket, vizet tartott otthon palackban, mert sose lehet tudni, mi lesz, feleannyi cukrot meg vajat tett a tortába, mint amennyit a recept előírt, és időnként minden látható ok nélkül sírva fakadt. És hallott róla az apjától is, aki akkor még alig nőtt ki a kisbabakorból, de ma is emlékszik, ahogy anyjával átgázoltak a romok közt. És felsejlettek még komorabb történetek is. Azt sem tudja, mikor, hogyan hallott róluk, szerinte a bőrén át szívta magába őket, mint a gyógyszert vagy mérget. A munkatáborokról. Arról, hogy újságpapírt etettek velük. Hogy megbetegedtek a tetvektől. De amikor éppen nem gondolt ezekre a történetfoszlányokra, olyankor is hatottak az agyában. Néhány hete olyan szörnyű álma volt, hogy sikítozva riadt fel

belőle. Szüleivel állt egy hideg, fekete falú szobában, zsákvászon pizsamában. Az egyik sarokban nagyanya térdepelt a betonpadlón és sírt. Ott állt előttük nagyapa véznán, borostásan. Az árnyékból előlépett egy német katona, és felparancsolta nagyapát egy emelvényen futó szállítószalagra. Pont olyan volt, mint amilyennel a csomagokat szállítják a repülőtéren. A csuklóját és a bokáját összebilincselte, majd rálépett egy karra a futószalag mellett és lenyomta. Egymásba kapaszkodó kerekek csörgése, vasfogak súrlódása hallatszott. A szalag megindult nagyapával, aki befordult a sarkon majd eltűnt a világos négyszögben. Fülsiketítő csattanás hallatszott. Azt jelezte, hogy nagyapa meghalt. Sikítva tépte ki magát az álomból. Szülei berohantak a szobába. Mi az? Mi történt? Te semmiről nem akarsz tudni. Ma is ott ült a belső udvaron füzetével meg a keserű kávéjával. Először az álom óta. Sötétkék volt a délután, a nap ferdén sütött az udvarra, az északi erdőket meg a tábort juttatta eszébe. De nem tudta kiverni a fejéből a futószalagot, meg azt a fülsiketítő csattanást. Képtelen volt arra a levélre koncentrálni, amelyet a bátyjának készült írni. Nem tudta meginni a kávéját, de még egy mély levegőt sem tudott venni. Azt mondogatta magában, hogy nagyapa nem halt meg. Nagyanya sem halt meg. Sem a nagy-nagybácsi, sem a nagybátyja, aki nem is volt a nagybátyja. Egyikük sem halt meg. Az apja is él, meg a húga, Ibolya néni is, aki az egésznek a kellős közepén született. Viszont volt az a másik nagy-nagybátyja, aki valóban meghalt. Meghalt a felesége, meg a fia is, aki most annyi idős lenne, mint az ő apja. Mind odavesztek a háborúban. A nagyszülei szinte soha nem beszéltek róluk, vagy ha igen, akkor lehalkították a hangjukat. Arról a bácsiról nem maradt más, csak egy húszéves korában készült fénykép. Jóképű fiú, erős állkapcsa volt, meg sűrű fekete haja, és ezüstkeretes szemüveget hordott. Nem úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy meghaljon. Hanem, mint aki ugyanolyan ősz öregkort fog megérni, mint a testvérei. Ehelyett csak egy kép maradt belőle. Meg a vezetéknevük, amellyel rá emlékeznek. Az egészet hallani akarta. Milyen volt az a testvér, mi ment neki jól az iskolában, mi akart lenni, holt élt, kit szeretett, hogyan pusztult el. Ha az ő bátyja halna meg, ő mindent elmondana róla az unokájának. Persze, csak ha kérdezné. Talán ez a baj. Hogy ő nem kérdezett. Vagy az is lehet, hogy még most sem akarnak beszélni róla. Pedig ő meg fogja kérdezni, ha legközelebb elmegy hozzájuk. Helyénvaló lenne, ha legalább most, hogy tizenhárom éves lett, elmondanák neki. Nem gyerek már. Elég nagy hozzá, hogy megtudja.

Bármelyik eset Megeshetett volna. Meg kellett esnie. Korábban történt. Később. Közelebb. Távolabb. Megtörtént, csak nem veled. Megúsztad, mert első voltál. Megúsztad, mert utolsó voltál. Mert egyedül. Mert a többivel. Mert balra. Mert jobbra. Mert esett. Mert ragyogott a nap. Mert eldőlt az az árnyék. Szerencsére volt ott egy erdő. Szerencsére fák nem voltak. Szerencsére a sín, a kampó, a gerenda, a fék, a keret, a fordulat, egy centi, egy másodperc. Szerencsére szalmaszál úszott a víz színén. Hála, ámbár, annak ellenére, és mégis. Mi lett volna, ha az egyik kéz vagy láb, Egy lépés, egy hajszál? Itt vagy hát? Egyenest abból a máig feszülő pillanatból? Szorult a hálón a hurok? Ám te, a hurkon keresztül? Nem győzök csodálkozni, nem tudok napirendre térni. Ide hallgass: Hogy ver bennem a szíved! – Wislawa Szymborska