JULIE KAVANAGH Nureyev. Rudolf

JULIE KAVANAGH

Nureyev Rudolf

Az ágyak közti terekben táncoltak a gyerekek… térdre ereszkedtek, majd felpattantak és kurjongattak és tapsoltak… Már azt hittük, befejezték, amikor egy apró szôke fiúcska lépett ki a sorból. Öt- vagy hatéves lehetett. Kinyújtotta a lábát, kezét határozottan a csípôjéhez szorította, a hüvelykujját a hátához támasztotta… a katonák felültek az ágyukon. Az ablakokhoz közelebb fekvôk szemüket a kezükkel árnyékolva figyeltek. A fiú a földre ereszkedett a guggolós tánchoz… Amikor befejezte, az egész kórterem tapsban tört ki. Egyikük kockacukorral kínálta. A kisfiút elöntötte a pír, és a zoknija szárába csúsztatta az ajándékot… Mire végez, a zoknijából kipúposodó rengeteg kockacukor láttán a betegek azon viccelôdnek, hogy bizonyosan beteg a lába. Félretett zöldségszeleteket és kenyeret kap a katonáktól, amiket egy kis zacskóba töm, hogy hazavigye. Ám Rudolf valódi tehetségét édesapja hazatérése után nagyjából egy évvel fedezték fel, amikor a fiú a kettes számú iskolába került. A színház egyik szólistája, aki tánctanfolyamot vezetett az iskolában, látta Rudolfot, és kifejezetten neki komponált egy tengerésztáncot azzal a megjegyzéssel, hogy a Tanárok házában kellene fellépnie vele, abban az Ufától nem messze lévô kultúrházban, ahol az egyik órát egy „Gyagilev körébôl” származó tanárnô tartotta, aki, amint Rudolf késôbb megjegyezte, „majdnem valódi balettmester volt”. Anna Ivanovna Udelcova külvárosi stúdiója egy tágas csarnok volt, tükrök nélkül, ahol a rudat moziszékek sorából alakították ki, az egyik végén pedig színpad állt. Rudolf itt mutatta be a tudását, egy ukrán gopak-ot adott elô hangsúlyozott karmozdulatokkal, oldalrúgásokkal és nagy ugrásokkal, amit aztán egy lezginka, egy látványos, gyors ütemû kaukázusi tánc követett, melyet a férfiak hagyományosan puha csizmában, spiccen, befordított lábbal és ökölbe szorított kézzel táncolnak. A nyolcéves Rudolf forgásokban és többszöri gyors térdre ereszkedésekben kicsúcsosodó táncával teljesen elkápráztatta Udelcovát, aki furcsa fejhangján közölte vele, hogy önmagával szembeni kötelessége klasszikus balettot tanulnia, és arra kell törekednie, hogy bekerüljön a szentpétervári Mariinszkij Színház növendékei közé. Rudik kisgyerekkorában édesanyjával, Faridával. (Rudolf Nureyev Alapítvány) 25

Ettôl kezdve hetente kétszer balettórákat adott neki, melyek azonnal Rudolf életének legfontosabb eseményeivé váltak. „Az óra rendkívül szertartásosan zajlott. Ilyenkor minden kellemetlenség megszûnt számomra.” Miután Udelcova a szárnyai alá vette Rudolfot, rendre is szoktatta: mielôtt a fiú a rúdhoz léphetett volna, kezet kellett mosnia, és a nedves ujjaival lesimítania kócos haját. Udelcova táncestjein Rudolf hamarosan fôszerepeket kapott. Már ekkoriban egyfajta nôies lágyság jellemezte a mozdulatait, aminek következtében némelyik szülô olyasféle megjegyzéseket tett rá, hogy kizárólag a jelmeze alapján lehet tudni, hogy fiú. Ennek dacára dicsérték a tehetségét, és a rajongó bábuskák néha csokoládéval ajándékozták meg. Udelcova gyakran egy Valja nevû tízéves lányt jelölt ki a partnerének, noha mindketten kényelmetlenül érezték magukat amiatt, hogy együtt kellett táncolniuk. Az iskolában egymástól elkülönítve tanultak a lányok és a fiúk, ezért szégyelltük magunkat, hogy együtt látnak minket, de Rudolf annyira szerette a táncot, hogy bármit megtett, amit Anna Ivanovna kért tôle. Néha bent maradtunk, hogy gyakoroljuk a kettôsünket, de sosem beszélgettünk egymással, és némán, különkülön indultunk haza a Tanárok házából.

annyira rajongott Rudolfért, hogy a fiú összes jelmezét ô maga készítette.” Egy rokokó pásztortánchoz Udelcova térdnadrágba, méretre igazított zekébe és a tizennyolcadik századot idézô parókába bújtatta Rudolfot, A diótörô elôtt tisztelgô, romantikus Téli tündérmesé-ben pedig Rudolf a herceget alakította, aki Valját, a legszebb hópelyhet választja párjául. A végén egyedül maradt a színpadon, és amikor felnyitotta a szemét, rájött, hogy mindez csupán csodálatos látomás volt – s maga Rudolf is pontosan ugyanezt érezte, valahányszor visszatért a szürke ufai mindennapokba. Rudolf eleinte szerette az „igazi iskolát”, és szokatlanul kiváló emlékezôtehetségének köszönhetôen az egyik legjobb tanulónak számított. „Nem emlékszem olyasmire, hogy csibészkedett volna, mint a többi fiú. Példásan engedelmes volt. Ha el kellett mennie valahova, fel kellett lépnie valahol, elôtte mindig engedélyt kért.” A földrajz, az irodalom és a fizika voltak a kedvenc tantárgyai, de élvezte az angolórákat is, melyeket egy Cambridge-ben tanult nô tartott, ám amint Rudolf a tánc igézetébe került, a jegyei leromlottak, ô pedig elgondolkodóvá és zárkózottá vált. Voltak napok, amikor csak ült… figyelmesen nézte a tanárt, de teljesen visszahúzódott a saját belsô világába, és álmodozott. A többiek ezt furcsának találták, és elôfordult, hogy miközben így ült, oldalról belebokszolt valamelyik fiú, és amikor Rudolf odafordult hozzá, a másik oldalról is kapott egy ütést. Mikor a második csapásra reagált volna, valaki hátulról taszított egyet a vállán.

A többi lány, aki neheztelt rájuk a kivételezettségük miatt, ennek dacára gyakran egy „párnak” kiáltotta ki ôket. Lesben állva várták Rudolfot az órák elôtt, elbújtak a hóbuckák mögött, míg meg nem látták, hogy közeledik, aztán megdobálták hógolyóval, és visítva nevettek, ahogy meghengergették a hóban. „Anna Ivanovna tudta, mi folyik, és mindig megdorgálta a lányokat, de ôk nem hagyták abba.” Udelcova táncba ültette át tanítványai viselkedését, és kitalált egy duettet, melyben Rudolf és Valja labdát és ugrókötelet dobott egymásnak, ami elvonta a figyelmüket félszegségükrôl, egy másik darabban pedig az udvari jelenetet idézte fel azzal, hogy csintalan lányokkal vette körül Rudolfot, aki menekülni próbált elôlük. Ehhez a darabhoz, a Facipôs tánc-hoz Udelcova valahogyan eredeti facipôt szerzett a csoport minden tagja számára. „Annyira tele volt balettos ötletekkel és

Egyik osztálytársa szerint a diákok szemében Rudolf „valahogy kirítt a többiek közül… akár egy fehér holló” – ám akármennyit szekálták is különcsége miatt, nem volt hajlandó a többséghez idomulni. Testnevelésórákon, amikor az osztálynak vállmagasságban oldalt kellett tartania a karját, ô klasszikus második pozíciójú port de bras-ba tekeredett. Szabadidejének nagy részét a család „rettenetes kis rádióját” hallgatva töltötte, mely állandóan szólt. Arra vágyott, hogy valamilyen fontos személyiség meghaljon, mert olyankor egész nap nagy tizenkilencedik századi komponistákat – Beethovent, Csajkovszkijt és

26

27

Schumannt – játszottak. Szinte mindennap felment a hegyre nézô domb tetejére, és órákon át csak ült, és nézte az elhaladó vonatokat. A kerekek zakatolása – elsô ritmusleckéje, amely születése pillanatától fogva beléivódott – olyan tudatküszöb alatti izgalmat keltettek benne, amit késôbb megtanult kiaknázni.* Nem barátkozott könnyen a maga korabeli gyerekekkel, habár megkedvelt egy „Kosztya” nevû fiút, aki mindig megvédte. Kosztya vetett véget a Tanárok házánál a lesben álló lányok hógolyótámadásainak is. „Komoly tekintéllyel bírt elôttünk, és a lányok semmit sem mertek tenni, amikor Rudolffal volt – emlékezett vissza Valja. – Sokszor elôfordult, hogy Kosztya, mint egy testôr, elkísérte Rudolfot a táncórákra. Leült és végignézte a foglalkozást, aztán kettesben távoztak.” Kosztya maga is jól emlékszik, mennyire félénken viselkedett Rudolf a többi iskolatárshoz képest. Egyszer rábeszélték, hogy menjen el velük horgászni, amihez hozzátartozott, hogy az út egy részét egy mozgó vonatra felugorva tették meg. Nem volt nehéz, mivel a pálya egyik szakaszán lelassítottak a szerelvények, Rudolf azonban egyszer csak sarkon fordult és hazaszaladt. Egy másik alkalommal néhány fiú elhatározta, hogy átússzák a Belaja folyót, de Rudolf a parton maradt. Két lány utánuk ugrott és megpróbált úszni, de a víz elsodorta ôket. Rudolf odakiáltott a fiúknak, hogy segítsenek nekik, maga azonban kísérletet sem tett rá, hogy kimentse ôket: „Majom módjára ugrándozott, de a parton ordítozott.” Rudolf már ismerte a sorsát: nem kockáztatott. Egyre inkább kereste a lányok társaságát, „mivel nem szeretett verekedni”, mesélte Azalia Kucsimova, akit Rudolf gyakran meglátogatott, mivel csábította a muzsika, amit a család lemezjátszója szolgáltatott (Azalia édesanyja az opera énekkarának tagja volt). Gyengéd érzelmeket táplált Klara Bikova iránt is, aki az udvar túloldalán lakott, és valahányszor csak megjelent náluk, a nôvérei bekiabáltak a lánynak, hogy: „Klara, Klara, itt a vôlegényed!” A legbensôségesebb kapcsolatot mégis legidôsebb nôvérével, az akkoriban az ufai tanárképzô fôiskolán tanuló Rosával alakította ki. A rövid, göndör hajú, csinos

lány, aki édesapjától fekete szemöldököt, édesanyjától hatalmas, csillogó szemet örökölt, sokkal intelligensebb volt a legtöbb vele egykorú fiatalnál, és a család értelmiségijének tartották. Rudolfot ördögfiókának hívta, de az otthoniak közül egyedül ô bátorította öccsét. A fôiskolán maga is táncolni és zongorázni tanult, és elbeszélgetett Rudolffal a balett történetérôl, elvitte elôadásokra, néha pedig jelmezeket vitt haza, hogy örömet szerezzen neki: „Ilyenkor mintha a mennyekben lettem volna. Kiterítettem a ruhákat az ágyra, és csak bámultam ôket; olyan szenvedéllyel bámultam, hogy már-már ténylegesen bennük éreztem magam. Órákig dédelgettem, simítgattam és szagolgattam ôket. Másként nem lehet jellemezni ezt: úgy viselkedtem, mint egy kábítószeres.”

* A Kirov-társulatnál, mielôtt nekiállt egy új szerep megformálásának, gyakran kiült a leningrádi vasútállomásra, „amíg úgy nem éreztem, hogy a mozgás a részemmé válik, én pedig a vonat részévé” – mondta.

Mivel Hamet elhatározta, hogy férfit farag a fiából, kivételezett helyet biztosított neki a családban. „Mindent megtett, ami édesapánk szerint egy fiú dolga volt – mesélte Razida. – Vizet hozott, fát aprított, tûzifát cipelt, krumplit hantolt ki, elszaladt kenyérért.” Mindez felsôbbrendûségi érzéssel töltötte el, amit sosem nôtt ki. Késôbb a Kirovnál ô volt az egyetlen, aki megtagadta, hogy fellocsolja a padlót (ezt naponta meg kellett tenni az elcsúszások megelôzésére), mert méltóságon alulinak találta. Szintén édesapja hatására egész életében hagyta, hogy a nôk mártírként feláldozzák magukat érte, mivel a tatár hagyományok szerint a nô kötelessége a férfi szolgálata. „Otthon az aszszonynak többet kell dolgoznia a férjénél, amikor pedig az ura megpihen, neki még akkor is tovább kell serénykednie.” Amikor egyik nap Farida épp fôzött, megkérte Rudolfot, hogy szaladjon el a boltba valamiért. Ebben a pillanatban toppant be Hamet, és ordítani kezdett: „Mi lelt téged? Három nô lakik itthon, mégis a fiaddal végezteted a házimunkát!” Évekkel késôbb Rudolf azt állította, hogy édesapja fizikailag bántalmazta az édesanyját, de a család többi tagja ezt nehezen hihetônek tartja. A Vörös Hadsereg egyenruhájában, amit Hamet jóval a háború vége után is viselt, valóban fenyegetônek, ijesztônek tûnhetett a gyerekek számára – Sokszor elôfordult, hogy haragos tekintettel kijött, mi pedig megdermedtünk, akár az ijedt nyulak –, de Razida megesküszik rá, hogy sosem bánt senkivel erôszakosan. „Könnyen begurult, de hamar elszállt a dühe, és sosem láttam, hogy agresszívan vi-

28

29

selkedett volna anyámmal.” „Hamet katona volt, katonához illô jellemmel, de ugyanúgy tudott kedves és gyengéd is lenni” – mesélte Rudolf unokatestvére, Amina, aki akkor költözött a családhoz, amikor az édesanyja, Hamet Dzsamila nevû nôvére meghalt. Ekkor Nurejevék már hatan laktak egy tizenhat négyzetméteres szobában, a gyerekek éjszaka heringek módjára szorultak egymáshoz a földre leterített matracon, a szüleiktôl pedig csak egy függöny választotta el ôket. Amina határozottan állította, hogy Hamet és Farida boldog házasságban éltek, és leírta, hogyan énekeltek esténként kettôsöket vagy vitték el sétálni Palmát, Hamet csokoládébarna vadászkutyáját. „Annyira nyugodt, annyira békés volt a hangulat. Reggelente, mielôtt Hamet munkába indult, letérdelt mellénk, alvó gyerekek mellé, és sorra megsimított minket, és mindegyikünktôl elköszönt.” Ennek ellenére Rudolf egész életében azt hangoztatta, hogy gyûlölte az édesapját, „a sztálinistát”, ahogy ô hívta, ami ugyan igaz volt rá, de ugyanígy igaz volt az édesanyjára és a legtöbb szovjet polgárra is. Megvetésének egyetlen valódi oka lehet: Hamet nem akarta eltûrni, hogy Rudolf táncoljon. Rudolf egyre romló érdemjegyei jól mutatták, menynyire akadályozza a balett a tanulásban. Mivel Hamet mérnöknek vagy orvosnak akarta kitaníttatni, úgy érezte, dugába dôlnek a fiába vetett reményei és minden, amiért addig olyan keményen küzdöttek Faridával. Miután Rudolf nem hallgatott a szóra, Hamet úgy döntött, hogy fia osztályfônökétôl, Tajszjam Ilcsinovától kér segítséget. Az édesapja kétszer is felkeresett az iskolában. Megkért, hogy vessem be minden befolyásomat Rudiknál. „A fiú lesz a családfô. A táncból nem lehet rendesen megélni.” Emiatt aggodalmaskodott… Ismertem Hametet, és tudtam, hogy nem annyira indulatos vagy vak… [de] hibás vagyok, mert ezt nem beszéltem meg Rudikkal. Rájöttem, hogy teljesen értelmetlen lenne ilyesmivel kísérleteznem. Rudolf, ahogy azt Ilcsinova is felismerte, „igencsak makacs” volt. Kizárólag Udelcova, a balettmestere, e rendkívül mûvelt asszony véleményére adott, aki minden nyáron meglátogatta leningrádi rokonait, hogy pótolja a lemaradását a mûvészeti élet újdonságaival kapcsolatban. Lassanként megismertette Rudolffal az irodalmat és a zenét, ezenkívül mesélt neki az alkalmanként Indiából vagy Japánból szár30

mazó táncosokról is, akiket látott. „Tôle hallottam Gyagilevrôl, Mjaszinról és a József legendájá-ról; és arról, hogy mindannyian mennyire utáltak mezítláb táncolni… És hogy hogyan dolgozott együtt az ifjú Balancsivadzéval [George Balanchine-nal], aki mindig jobban szerette a hosszú lábú lányokat.” És miután Udelcova látta a kiváló Anna Pavlovát is, sikerült elmagyaráznia, miként érte el a balerina személyes varázserejével, hogy a közönség észre se vegye technikai hiányosságait – pontosan úgy, ahogyan késôbb maga Rudolf is. „Ez teljesen felvillanyozott. A mesterkéltség leplezésének mestersége: egyértelmûen ez a nagy mûvészek titkának nyitja.” Mint az oroszok közül sokan, Udelcova is ösztönös elôítéleteket táplált a tatárokkal szemben, akiknek neve számára nem a byroni szenvedélyesség szinonimája volt, hanem a mocsoké és a vadságé. Rudolfot „rakoncátlan, csibész kis tatár kölyöknek” tartotta, és magára vállalta, hogy megismerteti a szentpétervári etikettel és kultúrával. A forradalom után Udelcova férjét, a cári hadsereg egykori tisztjét egy szibériai munkatáborba számûzték, szabadulásakor pedig Ufában kellett letelepednie. A párra így a botrány árnya vetült, és Udelcovát minden bizonnyal ezért nem alkalmazták a színházban. Amikor a Tanárok házának igazgatósága megrótta, mert kivételezett Rudolffal és ingyen táncórákat adott neki, annyira felháborodott, hogy végleg bezárta a stúdióját. „Kedves fiát” viszont megnyugtatta, hogy nem hagyja cserben, hanem egy szintén szentpétervári barátjához küldi, aki egykor a Cári Balett Iskolájában tanult és a Mariinszkij táncosa volt. A sötét bôrû, magas és bohém, a láncdohányosként szívott olcsó cigarettától mély és karcos hangú Jelena Konsztantyinovna Vojtovics – homlokára húzott cigánykendôvel –, az ufai színházban dolgozott balettmesternôként, szabadidejében pedig az Úttörôházban, a gyerekek számára államilag fenntartott közösségi találkozóhelyen tartott foglalkozásokat. Mivel elszántan igyekezett komoly hozzáállásra nevelni ifjú tanítványait, gyakran rendkívül szigorúan bánt velük (még akkor is mély révérence-t várt el tôlük, ha az utcán találkoztak vele), de voltak kedvencei, és Rudolf közéjük tartozott. Bármit megbocsátott neki. Rudolf érzékeny fiú volt, és elôfordult, hogy amikor durvábban rászóltak, otthagyta a rudat, az ablakhoz 31

* A híres táncpedagógusról, Vaganováról elnevezett tanítási metódus, amely meghatározta a huszadik századi orosz balettet, a test minden részét összhangba hozza, hangsúlyozza a szem, a fej, a kar és a váll kifejezô használatát, miközben erôsíti a lábat és a lábfejet.

Szentpéterváron ismerkedett meg. „Jelena Konsztantyinovna tanította meg a professzionalitásra, arra, hogy tisztán és jól valósítsa meg a dolgokat” – mesélte Ufa veterán balerinája, Zajtuna Nazretdinova, akivel rendszeresen foglalkozott a mesternô. Amikor Vojtovics elkészítette A babatündér egy kifejezetten Rudolfnak és a csinos, tizenhárom éves Szveta Bajsevának szánt kettôsét, elmagyarázta a páros tánc etikettjét, megmutatta nekik, hogyan üdvözöljék egymást és hogyan mozogjanak összhangban. „És elmondta nekünk, hogy a színpad különleges hely. »A színpad röntgenszoba – magyarázta. – A közönség azt látja, kik vagytok valójában.«” Egy hatvanas évekbeli, nyugaton adott interjújában Rudolf azt állította, hogy az ufai évek táncosként valójában tönkretették. „Rossz az alkatom, rosszak az arányaim. Amikor táncolni kezdtem, nem részesültem megfelelô oktatásban, ezért eltorzult a testem, az izomzatom.” Az egyik ufai stúdió rúdjánál róla készült képeken látható csupa izom láb inkább a sportolókra jellemzô, mint a táncosokra, de hogy ez Rudolf természetes adottságainak vagy a korai képzésnek az eredménye-e, nehéz eldönteni. Vojtovics kétségkívül felelôsségteljes tanár volt, aki erôs klasszikus alapokkal látta el Rudolfot, ugyanakkor a gyakorlatai inkább erôsítették a lábizmokat, s nem nyújtották. „Ez utóbbi a modern balettos módszerekre jellemzô, amikkel Rudolf csak késôbb ismerkedett meg. Jelena Konsztantyinovna a klasszikus tradíciókat ôrizte, melyek a tiszta és hibátlan kivitelezésre helyezték a hangsúlyt, arra azonban nem nagyon figyelt, hogy tényleg a lehetô legjobban megnyújtsa a mozdulatokat.” Ennek ellenére Vojtovics, ahogy egyik tanítványa megjegyezte, „nem csupán balettórákat adott nekünk, hanem lelkileg is fejlesztett minket”. A nemrégiben megözvegyült szentpétervári értelmiségi hölgy egyre gyakrabban hívta teára Rudolfot az otthonába, ahol idôs édesanyjával lakott, aki egykor a cári udvar udvarhölgye volt, és mindig csodálatos ruhákat és frizurát viselt. Noha mindössze egyetlen szoba jutott nekik egy társbérletben, a helyiséget elegáns bútorokkal rendezték be, a lakás különleges, édes illatokkal áthatott atmoszférájára pedig a mai napig emlékeznek a mesternô tanítványai. „Jelena Konsztantyinovna kiemelkedô és különleges példát mutatott nekünk. Meggyôzôdése volt, hogy a fiúkból úriembereket kell nevelni, mert ez a táncukban is tükrözôdik.” Miközben édesanyja hagyományos módon, kis tál-

32

33

ment, és némán ácsorgott. Ilyenkor Jelena Konsztantyinovna viszszahívta, de Rudolf úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Így aztán a mesternô odament hozzá, és kedvesen kérlelni kezdte: „Hé, Rudolf, semmi baj. Ne durcáskodj… Szeretném, ha visszajönnél.” Rudolf pedig csak ezután volt hajlandó visszatérni közénk. Furcsának hatott számunkra, hogy Jelena Konsztantyinovna, aki mindnyájunkkal annyira szigorúan bánt, neki megengedte, hogy így viselkedjen. Észrevettük, hogy amikor megajándékoztak minket az újévi elôadások után, a mesternô mindig úgy intézte, hogy Rudolf kapja a legértékesebbet. Ez egyáltalán nem zavart minket, hiszen tudtuk, hogy Rudolf szegény, és a mesternô segíteni próbál neki. Ekkoriban Vojtovics nem láthatott többet a tízéves Nureyevben, mint egy hajlékony végtagokkal, ösztönös zeneiséggel és ellenállhatatlan színpadi jelenléttel megáldott tehetséget. A klasszikus technika sosem feküdt igazán Rudolfnak; nem tartotta természetesen kifordítva a lábát, testének arányai pedig egészen távol álltak az ideálistól. Egész életében hosszabb lábakra vágyott. Ám már akkoriban mindenkit megdöbbentett szokatlanul erôs elkötelezettsége a tánc iránt. „Anynyira komolyan vette, mint egy hivatásos – jegyezte meg egyik úttörôházi csoporttársa. – Hozzá képest mindannyian kisgyerekként viselkedtünk.” „Olyan mértékben csak arra összpontosított, amit csinált, hogy valóban teljesen lenyûgözött és inspirált minket” – ismerte el Natalja Akimova, akinek életre szóló élmény maradt, hogy polonézt táncolhatott vele. Rudolf a belépésre készülve, erélyesen felemelt állal állt mellette, „Aztán hirtelen hangosan szipákolt egyet – folyton náthás volt –, de még így is annyira fenségesnek hatott”. Táncosként Vojtovics kifejezetten jó technikával rendelkezett, erôteljes ugrásai voltak, és egészen pontosan meg tudta mutatni, mit vár el. Ezenkívül valószínûleg tippeket adott Rudolfnak az ugrásokhoz, valamint elsajátíttatta vele a Vaganova-módszer* alapjait, amivel még

ka lekvárral együtt teát szolgált fel nekik, Vojtovics a fiatalkoráról anekdotázott a lenyûgözött Rudolfnak. Elmesélte, hogyan öltöztették be ôt és a Cári Balett Iskolájába járó társait prémmel bélelt köpenyekbe, és vitték át ôket hintón a Mariinszkij színházbeli elôadásokra a „fehér éjszakák” idején. Történeteit fényképekkel illusztrálta, melyeket egy régi albumban tartott. Udelcovával és még egy szentpétervári számûzöttel, Irina Alekszandrovna Voronyinával együtt, aki az Úttörôház zongoristájaként és az Ufai Balett koncertmestereként dolgozott, ôk hárman alkották a nôi mentorok triumvirátusát, akik közül hamarosan Voronyina vált Rudolf legodaadóbb támogatójává. A vaskos és anyáskodó, kedves és kalácsképû Irina Alekszandrovna az egyik ufai táncos szerint „egyszemélyes zenekarként” funkcionált, aki úgy szólaltatta meg a szólózongorára írt darabokat, mintha szimfóniák lennének. Telente kesztyût kellett húznia a hideg stúdióban, a játéka mégis csodálatos maradt. A próbák alatt a szája sarkából kilógó cigarettával ült a zongoraszéken, és nem tudta megállni, hogy idônként oda ne kiáltsa a növendékeknek, hogy melyik mozdulatukon javítsanak. Rudolf zenei érzékére rögtön felfigyelt, és hogy még inkább fejlessze a képességeit, otthonában rövid zongoradarabokat tanított neki. „Egyszerûen bálványozta Rudolfot, és mindenét odaadta volna neki.” Miután a zene csaknem a tánccal felérô szenvedélyévé vált, Rudolf egy napon odament az édesapjához, és könyörögött, hogy vegyen neki egy zongorát. Hamet megértônek mutatkozott. Ô is szerette a zenét, a zongora viszont szóba sem jöhetett. Hogyan engedhetnék meg maguknak? És még ha lenne is rá elég pénzük, hol találnának helyet neki? Felajánlotta, hogy vesz a fiának egy tangóharmonikát, amivel szerinte nagy népszerûségre tehet szert a baráti összejöveteleken. „[Egy zongorát] nem vihetsz magaddal a válladon.” Rudolf hallani sem akart róla. „Már akkor tudtam, hogy ez silány zene.” Ám annak ellenére, hogy sosem játszott ezen a hangszeren, utolsó éveiben, egy részben vágyálmaiból táplálkozó, részben az anekdotázás kedvéért született rendkívüli ábrándképben Rudolf azt mesélte el egy San Franciscó-i jótékonysági est közönségének, hogy Hamet végül tényleg megajándékozta ôt egy tangóharmonikával, „hogy kocsmáról kocsmára járva pénzt kereshessek”. Elmondta, mennyire ügyesen játszott rajta, és

34

hogy az édesapja, miután végignézte, ahogyan a harmonikával mint partnerrel körbetáncolta a szobát, felkiáltott: „Te aztán tudsz táncolni, fiam! Elviszlek Leningrádba, hogy a Kirovban tanulhass!” A teremben mindenki elhitte, hogy mindez valóban így történt. Rudolf szemében azonban Hamet továbbra is ellenség maradt, aki arra kényszerítette, hogy végeláthatatlan küzdelemmel, titkolózással és hamissággal gyûrje le az apja és táncszenvedélye közti akadályokat. Szívesen hitte volna, hogy az édesanyja mellette áll, de Farida is attól félt, hogy a tánc bizonytalan életpálya egy férfi számára. „Egyetlen szövetségesem, Rosa addigra Leningrádba költözött. Egyre zaklatottabbá és zárkózottabbá váltam.” Ürügy gyanánt, hogy órára mehessen, rendszeresen felajánlotta, hogy elszalad kenyérért vagy petróleumért, ám gyakran elfeledkezett magáról a feladatról, és vissza kellett szaladnia az üres kannáért, amit a stúdió sarkában hagyott. Azt állítja, hogy az édesapja elverte, valahányszor rajtakapta, ugyanakkor Albert Aszlanov, aki óvodás kora óta jól ismerte Rudolfot, másként vélekedik errôl. Sosem láttam, hogy verte vagy durva szavakkal illette volna Rudolfot. Rudolffal készíttette el a sörétes lövedékeket a vadászathoz, és ebben gyakran segítettem neki, amíg mindketten teljesen ki nem dôltünk. Elôfordult, hogy Rudolf nem végzett a feladattal, Hamet pedig bedühödött, és fenéken csapta, de akkoriban minden apa csinált ilyet. Nem volt komoly. Albert saját édesapja sokkal türelmesebben viszonyult a tánchoz, mivel úgy vélte, hogy az is sokkal jobb, mintha a fia az utcán lôdörögne. A házukban lakó fiúk gyakran bajba kerültek – kettôbôl közülük zsebtolvaj lett –, és mindenki részt vett a konyhakerti lopásokban. „Rudolf volt az ôrszemünk – mesélte Federat Muszin. – A kerítésbe vágott lyuk mellett figyelt. Nem kaptak minket el sûrûn, mivel sosem mentünk kétszer ugyanoda, egyszer azonban sósöréttel kezdtek lôni ránk.” Kamaszbandájuk „kicsit egy farkasfalkára” hasonlított; a tagság kötelezônek számított, habár Rudolf minden olyasmit került – például hogy az izba tetejét használja síugrópályának –, amivel a táncot veszélyezteti. „Nem lelkesedett, hogy részt vegyen a mókázásunkban –

35

emlékszik vissza Kosztya. – Ez kissé mindig mellékes maradt neki. Szívesebben töltötte az idejét az Úttörôházban.” Rudolfot sosem csúfolták a balett iránti vonzalma miatt – épp ellenkezôleg, sikerült rábeszélnie néhány fiút, hogy járjanak el vele táncórára –, mivel a banda alapszabályai közé tartozott, hogy sosem szabad rászállniuk egymásra: az „egy mindenkiért, mindenki egyért” eszményéhez tartották magukat. Rudolf arra is odafigyelt, hogy kellôen aktív legyen, nehogy kívülállónak tekintsék. Ha valamelyik nyári délután meglátta, hogy az udvarban meccs folyik, lerakta a petróleumoskannát, amit éppen cipelt, és beállt. A fiúk laptá-t, a krikett orosz változatát játszották, vagy fociztak a szalmával házilag kitömött labdával. Amikor szétment, mindig másnak kellett másnapra összetoldoznia és bevarrnia. Mivel otthon nem volt zuhany, többnyire a folyóban hûtöttük le magunkat. Mindnyájunknak csupa lyuk volt az alsója, ezért pucérra vetkôztünk és beugrottunk a vízbe. Lányok nem jártak arra. Mindannyian jól úsztunk, és egészen addig a vízben maradtunk, amíg el nem kékült a szánk. Rudolf telente is kedvelte a folyót, és iskola után gyakran leszaladt a többi fiúval, hogy munka közben figyeljék a jégtörôt. A hajó egyszer a part menti kalyibákba ütközött, a fiúk pedig egész házakat láttak leúszni a folyón, miközben lakóik görcsösen kapaszkodtak a hullámlemez tetôkbe. Kedvenc idôtöltésének mégis a Rogyina moziba, egy még az operaházénál is magasztosabb, klasszikus homlokzatú épületbe tett látogatások számítottak, ahol amerikai „hadizsákmány” filmeket nézhetett, melyeket a szovjetek a háború végén oroztak el. Rudolf Ufában látta elôször Charlie Chaplint, aki élete végéig inspirálta, és meghatározta viszonyát a burleszkelemekhez. Jean-Claude Carrière forgatókönyvírónak késôbb elmesélte, miféle nyugati filmeket nézett meg Ufában. Jól emlékszem Deanna Durbin filmjeire, különösen arra, amelyikben mintha ezernél is több szoknyát viselne. Rendkívül híresnek számított Oroszországban. Az elsô filmélményeim közé tartozott a Lady Hamilton, a fôszerepben Vivien Leigh-jel, Mervyn

36