Julie Garwood Három rózsa

Julie Garwood Három rózsa

Julie Garwood nagyszerű művéből, A két rózsából megismert Clayborne családdal találkozhatnak az olvasók az írónő újabb könyvében. A három kisregény a három fivér kalandjait meséli el. Halvány rózsa A legfiatalabb és talán legkonokabb Clayborne fiú, Travis Rose mama kérésére elvállalja egy fiatal bostoni lány, Emily Finnegan kíséretét. Emily egy súlyos csalódás után úgy dönt, hogy kezébe veszi a sorsát, és Montanába indul, hogy a csupán levelekből ismert O'Toole felesége legyen. Arra azonban nem számít, hogy beleszeret kísérőjébe, és ezzel ismét feje tetejére állítja az életét. Fehér rózsa A csendes és mindig segítőkész Douglas Clayborne-t egy apró üzleti ügy viszi Isabel Grant farmjára. Amikor azonban rájön, hogy a szülés előtt álló asszony nagy veszélyben van, nem hagyja magára. Az erős akaratú nőt nem könnyű meggyőznie arról, hogy szüksége van a férfi segítségére, ám Douglast nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. Isabelt sikerül ugyan megvédenie a banditáktól, a szívét azonban már nem tudja megóvni… rabul ejti a szépasszony. Vörös rózsa A zárkózott Adam Clayborne – az egykori rabszolga – megrögzött agglegényként él imádott könyvei között, és elégedett a sorsával. Egy napon a farmra érkezik a „menyasszonya”, az ellenállhatatlan Genevieve, aki a rá leselkedő veszedelmek közepette is azon van, hogy megtanítsa Adamnek: csak akkor lehet igazán szabad, ha megnyitja a szívét, és megtanul bízni az emberekben.

Előszó Réges-régen élt egy rendkívüli család – a Clayborne família –, melyet a vérnél sokkal erősebb kötelék tartott össze. A fiúk New York utcáin találkoztak egymással még gyerekkorukban. Adam, a szökött rabszolga, Douglas, a zsebtolvaj, a bandita Cole és Travis, a szélhámos. Összefogtak, és egymást védték a város utcáin kóborló, náluk idősebbekből álló bandákkal szemben. Amikor a fennhatóságuk alá tartozó sikátorban egy elhagyott leánycsecsemőt találtak, megfogadták, hogy jobb életet biztosítanak számára, és Nyugatra indultak. Végül Montana hegyei között telepedtek le, és az elfoglalt földet Rosehillnek nevezték el. A kamaszodó fiúk számára egyedül Adam anyjának, Rose-nak a levelei nyújtottak útmutatást. Rose fia társait a neki írt őszinte sorokból ismerhette meg, mert a fiúk leveleikben megosztották vele félelmeiket, reményeiket és álmaikat. Az asszony cserébe megadta nekik azt, amelyben korábban sohasem volt részük: a feltétel nélküli anyai szeretet és elfogadást. Idővel mindannyian Rose mamának hívták Adam édesanyját. Rose húsz hosszú év után csatlakozott hozzájuk, és végre elégedetten élt fiaival és lányával. Megérkezése egyszerre adott okot az ünneplésre és az ijedelemre. Egy szem lánya már férjhez ment egy nagyszerű férfihoz, és első gyermeküket várták, fiai pedig tiszteletre méltó, erős férfiakká váltak, akik a maguk módján jól boldogultak az életben. Rose mama azonban nem igazán volt elégedett velük, mivel úgy találta, a fiúk megrögzött agglegények lettek, akiknek nagyon is megfelel az asszony nélküli élet. Hitt abban, hogy az Isten megsegíti azokat, akik önmagukon segítenek, ezért úgy döntött, csak egy dolgot tehet: közbelép, mielőtt késő lenne.

H a l v á n y

r ó z s a

Rózsák évada Szerelmi osztályrészünk nem télidőn sorsolták. A rózsák évada volt ez. S mi szaggattuk csak a rózsát… Thomas Hood (1789-1845) (Gyárfás Endre fordítása)

Első fejezet A Rosehill farm, Montana-völgy, 1880

Travis Clayborne komolyan fontolóra vette, hogy embert öljön. A legifjabb fivér éppen csak hazatért a déli hegyekben tett útjáról, és úgy tervezte, egy éjszakát marad, majd folytatja a vadászatot. Zsákmánya mindeddig megelőzte egy lépéssel, és kisiklott a karmai közül. Már azt hitte, sikerült csapdába ejtenie a szurdok közelében, de az ördögfajzat valahogy ismét kámforrá vált. Travis vonakodva ismerte be, hogy kénytelen kalapot emelni az ismeretlen előtt, amiért így túljárt az eszén. Talán még gratulálna is neki, hogy életben van. Azután lelőné. Úgy döntött, amint meglátja a gazembert, nyomban elintézi. Az ellenséget Daniel Ryannek hívták, és a bűn, amelyet elkövetett, megbocsáthatatlan volt egy anyját szerető fiú szemében. Ryan arra vetemedett, hogy kihasználta egy kedves, naiv, aranyszívű öreg hölgy hiszékenységét, és mivel ez a hölgy Travis Rose mamája volt, a férfi úgy érezte, hogy a gyors halál szinte jótétemény lenne a gazember számára. Most mindenesetre arról próbálta meggyőzni magát, hogy az igazság az ő oldalán áll. Aznap este megvárta, míg anyjuk lefekszik, hogy fivéreivel nyugodtan megvitathassa a szörnyű tettet. Mind a négyen kiültek a verandára, csizmás lábukat a korláton nyugtatták, és szemüket lehunyták. Harrison, a sógoruk abban a pillanatban megjelent, amint Rose mama felment az emeletre. Éppen meg akarta jegyezni, milyen elégedettnek tűnnek mindannyian, amikor Travis bejelentette szándékát. Harrison levetette magát a Douglas melletti székre, kinyújtotta hosszú lábát, majd könyörögni kezdett a többieknek, hogy beszéljenek Travis fejével. Azzal érvelt, hogy a törvénynek kell elbánnia a tolvajjal, és mint minden ember ebben az országban, jogosult arra, hogy bíróság előtt védje meg magát. Ha bűnösnek bizonyul, rács mögé fog kerülni, de nem szabad csak úgy hidegvérrel megölni. A fivérek azonban oda sem figyeltek Harrison papolására. Sógoruk foglalkozására nézve ügyvéd volt, így természetesnek vették, hogy a vérében van a vitatkozhatnék, és minden apróságba beleköt. Valahol még kedvesnek is találták, hogy ennyire hisz az igazságszolgáltatásban. Kishúguk férjét igazán jóravaló embernek tartották, de mivel Skóciából származott, szerintük nem érthette, hogy a vadonban más törvények uralkodnak. Talán egy tökéletes világban az ártatlan védelmet élvez, és a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, csakhogy ők történetesen nem tökéletes világban éltek, hanem Montanában. Mellesleg van a törvénynek olyan embere, aki ártalmatlan siklóra vadászna, amikor a vadon tele van csörgőkígyóval, amelyek csak arra várnak, hogy lecsaphassanak? Harrison nem volt hajlandó meghajolni a fivérek érvei előtt. Megdöbbentette, hogy Travis továbbra is üldözni akarja anyjuk megrablóját. Emlékeztette sógorát, hogy mint leendő ügyvédnek, kötelessége tiszteletre méltóan viselkedni, valamint azt javasolta, hogy olvassa el újra Platón Köztársaság című

munkáját. Travist azonban nem tudta eltántorítani az általa szent küldetésnek tartott üldözéstől. – Egy fiúnak az anyjával szembeni kötelessége az első – jelentette ki előrehajolva, hogy Harrison szemébe tudjon nézni. – Ámen – mormolta Douglas. – Nyilvánvaló, hogy Rose mamát becsapták – folytatta Travis. – A fickó maga kérte, hogy Rose mama mutassa meg neki a tájolót, az arany tokjával együtt, nem? – Bárcsak meg se említette volna! – vetette közbe Adam. – De megtette, és kész – szögezte le Douglas. – Fogadni mernék, hogy a fickó csak azután akarta látni a tájolót, hogy a mama elárulta, a tokja aranyból van. – Már akkor tudta, hogy el fogja lopni – jegyezte meg Cole. – Okos dolog volt tőle hagyni, hogy a tömeg szétválassza őket – mondta Adam. – Rose mama azt mesélte, hogy ez a Ryan nevű fickó majdnem kétméteres, jól megtermett férfi – emlékeztette őket Douglas. – A jól megtermett valószínűleg azt jelenti, hogy izmosabb az átlagnál. Különös, hogy ekkora darab embert csak úgy elsodor a tömeg. Még szép, hogy el akarta lopni. – Az ég szerelmére, Douglas, nem feltételezheted… – kezdte Harrison, de Travis közbevágott. – Senki sem úszhatja meg szárazon, ha kihasználja az anyánkat. Egyértelmű, hogy valamelyik fiának kell kiköszörülnie a csorbát. Biztosan megértesz minket, Harrison, hiszen neked is volt anyád, nem? – Arra azért nem vennék mérget – dörmögte Cole, csak hogy bosszantsa sógorát. Harrisonnak azonban most nem volt kedve tengelyt akasztani vele. – Az érvelésed alapvetően hibás – jelentette ki. Megvárta, míg a gúnyos horkantások elhalnak, csak azután mutatott rá, hogy Travis terve nem más, mint előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés. Cole nagyot nevetett, és Douglas háta mögött átnyúlva megcsapkodta sógora hátát, amiért ilyen vicceset mondott. Aztán azt javasolta neki, inkább azon kezdjen gondolkodni, hogyan szabadítja ki a börtönből Travist, ha öccsüket letartóztatnák, amiért eleget tett fiúi kötelességének. Azt is felvette, hogy Travis egyszerűen hurcolja ide, Montanába a bűnöst, és hagyja fivéreire a megbüntetését. Majd ők beleeresztenek néhány golyót. Harrison közel járt ahhoz, hogy beismerje vereségét. Belátta, hogy a fivérekkel nem lehet értelmesen beszélni. Csak az nyugtatta meg valamelyest, hogy a szíve mélyén tudta, egyikük sem lenne képes hidegvérrel megölni valakit, bármekkora élvezettel beszélnek is róla. – Honnan tudod, hogy egy Daniel Ryan nevű embert keresel? – szólalt meg újra. – Ki is találhatta ezt a nevet, mint ahogy arról is hazudhatott, hogy texasi. – Az nem valószínű – rázta meg a fejét Cole. – Még azelőtt beszélt Rose mamának magáról, hogy ő mesélt volna a nekünk szánt ajándékokról. – Szerencse, hogy a többi meglepetésre már nem került sor. Akkor talán az én zsebórámat is elemelte volna – jegyezte meg Douglas.

– Lefogadom, hogy az én térképemre is rátette volna a kezét – vetette közbe Adam. – Az én bőrkötéses könyveimről nem is beszélve – tette hozzá Travis. – A tolvaj texasi, az biztos – szögezte le Adam. – Elárulta a kiejtése. – Úgy van – emlékezett vissza Douglas is. – Rose mama még mondta, hogy olyan… Milyennek is találta, Travis? – Elbűvölőnek – válaszolta öccse homlokráncolva. – Sose kedveltem a Daniel vagy a Ryan nevet – jelentette ki komoran Cole. – Ha jobban meggondolom, a texasiakért sem voltam soha oda. Nem lehet megbízni bennük. Harrison az égnek emelte tekintetét. – Te soha nem szerettél senkit és semmit – emlékeztette sógorát. – Tégy meg egy szívességet, és addig ne szólalj meg, amíg fel nem megyek. Ha veled beszélek, mindig elfelejtem, hogy én tulajdonképpen egy józan gondolkodású, megfontolt ember vagyok. Cole nevetett. – Te ragaszkodtál ahhoz, hogy visszaköltözz a feleségeddel Rosehillbe. Én idetartozom, tetszik vagy sem. – Mary Rose-nak szüksége van az anyjára a szülés előtti időszakban. Én pedig nem fogom egyedül hagyni Blue Belle-ben, miközben városról városra járok Burns bíróval. Mellesleg, ha még egyszer azt mondod neki, hogy úgy totyog, mint egy kacsa, leütlek. Megértetted? Mostanában egy kicsit érzékeny, és semmi szükség rá, hogy te is emlékeztesd rá, mekkora a… – Rendben, nem fogjuk piszkálni – vágott közbe Cole. – Hiszen egyre csinosabb, nem? – Mindig is csinos volt – jegyezte meg Adam. – Igen, de most, hogy az unokaöcsémet hordja, még sokkal szebb. El ne merd árulni neki, hogy ezt mondtam, mert akkor egy perc nyugtom sem lesz ezentúl. A kishúgom szívesen gyötör, valahányszor csak alkalma adódik, bár őszintén szólva, fogalmam sincs, miért. Cole meglátta a Harrison szemében felvillanó különös fényt, és tudta, hogy sógora mindjárt mond valami bosszantót. Mivel nem volt kedve hadakozni vele, inkább visszatért a valamennyiüket izgató problémához, mi szerint, hogyan kapják el az aljas, tolvaj siklót, aki Texasból egészen Montanáig kúszott. – Travis, holnap indulsz? – Igen. – Hogyan döntöttétek el, hogy éppen te mész Daniel Ryan után? – kérdezte Harrison. – Ha, tegyük fel, valóban ő lopta el a tájolót, nem Cole-nak kellene őt üldözőbe vennie? Elvégre az ő ajándéka lett volna. – Cole most nem mehet sehova – magyarázta Adam. – Addig meg kell húznia magát, míg az öreg Shamus Harrington meg nem nyugszik – tette hozzá Douglas.

– Mit csináltál, Cole? – kérdezte Harrison, már előre félve a választól. – Megvédte magát – mondta Adam. – Az egyik Harrington fiú azt hitte, gyorsabb, mint Cole, és kierőszakolt egy pisztolypárbajt. – És mi történt? – érdeklődött Harrison. – Én győztem – vigyorodott el Cole. – Ez nyilvánvaló – csattan fel Harrison. – Megölted? – Nem, csak majdnem – ismerte be a forrófejű fivér. – Igazán különös, hogy belém kötött – tette hozzá. – Lester összeállt valami bandával, amelyik idevetődött Blue Belle-be, és azt rebesgetik, hogy jövő szombaton ki akarják rabolni a hammondi bankot. – Tényleg furcsa, hogy kikezdett veled – értett egyet testvérével Douglas. – Olyan peckesen jár-kél az újdonsült barátai előtt, mint valami kiskakas. Talán imponálni akar nekik. – Azt hallottam, ők piszkálták fel a fiút, hogy párbajozzon veled – mondta Adam. – Dooley szerint úgy viselkedtek, mint akik pontosan tudják, ki vagy, Cole. – Dooley túl sokat lebzsel a barátja, Ghost körül – jegyezte meg Cole. – Egy szavukat se hidd el, Adam! – A fickók biztos hallották már a híredet – vélte Douglas. – Szerintem csak a bajt keresték – vonta meg a vállát Cole. – Mellesleg mindenki tudja, hogy Harrington fiai sötétek, mint az éjszaka. – Igen, de az öreg Shamus nem felejt – figyelmeztette öccsét Douglas. – A hegyi emberek nem hagyják annyiban, ha meglőnek valakit az övéik közül, és mivel van még öt másik fia, jobb lesz, ha most jó ideig a hátadon hordod a szemed. – Én mindig vigyázok – kérkedett Cole. – Most, hogy jobban belegondolok, akár én is megkereshetném azt a Ryan nevű fickót, Travis. Neked enélkül is van elég… – Nem, te itt maradsz! – vágott közbe öccse. – Különben is, már mindent pontosan elterveztem. – Így igaz – helyeselt Douglas. – Nem is két legyet, hanem mindjárt hármat üt egy csapásra. Travis bólintott. – Elviszem a papírjaimat a Wellington és Smithhez, hogy minden rendben legyen, amikor megkezdem náluk a gyakornokoskodást szeptemberben, és mivel Hammond csak egy ugrásra van Pritchardtól, elintézem azt a dolgot, amit Rose mama bízott rám, aztán átmegyek River’s Bendbe, lelövöm Ryant, elhozom a születésnapi ajándékot Hammondból, és még időben visszaérek az ünnepségre. – Tartozol tíz dollárral Rose mama ajándékára – emlékeztette Cole Harrisont. – Mit vettünk neki? – Egy különleges varrógépet – felelte Douglas. – Felcsillant a szeme, amikor meglátta a katalógusban, amit Adam adott neki. Természetesen a legdrágább modellt választottuk ki, mert a legjobbat érdemli. Harrison biccentett.

– Golden Crest és River’s Bend nem az ellenkező irányban van? – Nagyjából – mondta Cole. – Ezért is gondoltam, hogy mégis nekem kellene Ryan után mennem, Travis. Ezzel megtakarítanék neked egy… – Te csak húzd meg magad itthon! – vágott közbe megint az ifjabb testvér. Harrison egyetértett vele, és újabb ötlettel állt elő. – Biztosan kapnál Pritchardban is varrógépet, és akkor többnapi lovaglást is megspórolhatnál magadnak. – Kapni kapna – jegyezte meg Cole. – De Ryant nem Pritchardban látták. Tegnap indult River’s Bendbe. – Honnan tudod? – érdeklődött Harrison. – Itt is, ott is elejtettük, hogy szóljanak, ha látják – mondta Adam. – Milyen kár, hogy előbb azt a szívességet kell teljesítened, Travis! Mire River’s Bendbe érsz, Ryan valószínűleg odébbáll. – Már mindent kifundáltam – felelte Travis. – Egynapi kemény lovaglás kell, hogy elvigyem azt az Emily Finnegant a vőlegényéhez Golden Crestbe, aztán ha elég száraz az idő, átvágok a vízmosáson, és már másnap délután River’s Bendben lehetek. – Csak szeretnéd – mondta Adam. – Hisz már egy hónapja majd minden nap esik. Az a vízmosás most árad. Legalább három napodba telik, hogy megkerüld. – Ki az az Emily Finnegan? – érdeklődött Harrison. – Ő a szívesség Rose mamának – felelte Travis. Harrison a fogát csikorgatta. A fivérekből kiszedni valamit ugyancsak fáradtságos és embert próbáló feladat volt, azonban őt kemény fából faragták, nem adta fel egykönnyen. A Clayborne testvérek mindent megtettek, hogy lényegtelen, oda nem tartozó részletekkel zavarba hozzák. Tették mindezt szándékosan pusztán azért, hogy – ahogy Cole szokta mondani – leszoktassák a szaglászásról, ami az ő értelmezésükben annyit jelentett, hogy Harrison ne kérdőjelezze meg az indokaikat és az erkölcseiket. A fivérek közül hárman vállvetve dolgoztak eme szent célon, és még mindig azt hitték, hogy makacsságban felülmúlhatják sógorukat. Egyedül Adam látta be, hogy esélyük sincs. Senki sem lehet konokabb egy skótnál, s mivel Harrison a skót Felföldön született és nevelkedett, e téren nem vehették fel vele a versenyt. – Mi az a szívesség? – faggatta tovább Travist. – Rose mama a múlt héten együtt vacsorázott Cohenékkel, és ők mesélték neki egy nőről, aki Pritchardban ragadt. A kísérője feldobta a talpát, és hiába próbált másik embert szerezni, aki Golden Crestbe kíséri, nem sikerült neki. – Miért nem megy érte az a férfi, aki el akarja venni? – Én is ezt kérdeztem Rose mamától, de ő azt mondta, hogy az nem lenne illendő. A pap Golden Crestben vár rá, és Miss Emily Finnegannek kell megoldania, hogyan jut el oda. Rose mama felajánlotta

neki a segítségemet. – Biztosan azt hitte, hogy Hammond Golden Crest mellett van – vélte Douglas. – Miért nem kísérheti el valaki Hammondból? – értetlenkedett Harrison. – Elég nagy az a város, biztosan találna valakit, aki vállalkozna a feladatra. – Az emberek meglehetősen babonásak Pritchardban – magyarázta Cole. – Ez meg mit akar jelenteni? – nézett rá Harrison. – Azt, hogy félnek Miss Emilytől. – Úgy tűnik, Emily kisasszony elfogyasztott már néhány kísérőt az út során – jegyezte meg Douglas. – Mégis hányat? – firtatta Harrison. – Túl sokat ahhoz, hogy számon lehessen tartani – mondta Cole kissé túlozva. – A hírek szerint ketten is meghaltak. Travis, jobb lenne, ha vinnél magaddal valami kabalát – biccentett öccse felé. – Odaadnám a szerencsét hozó tájolómat, de nincs nálam, és mindez amiatt az alattomos csúszómászó… Harrison gyorsan közbevágott, mielőtt Cole még jobban belelovallta volna magát. – Honnan tudod, Cole, hogy szerencsét hozna-e a tájoló vagy sem? Hiszen még sohasem láttad. – Rose mama választotta nekem, nem? Ettől lesz szerencsét hozó. – Ugyanolyan babonás vagy, mint a pritchardiak – morogta Harrison. – Travis, gondolod, hogy nehézségeid lesznek ezzel a Mis Emilyvel? – Nem – válaszolta Travis. – Én nem vagyok babonás, ezért a felét sem hiszem el a pletykáknak. Ugyan, mi baj lehet azzal a nővel?

Második fejezet A nővel csak baj volt – maga volt a két lábon járó sorscsapás. Még ki sem értek a városból, Travist már megütötték, megrúgták, megbökték, sőt lőttek is rá, de nem ám a pritchardi polgárok. Nem, maga Miss Emily Finnegan akarta ily módon megnyuvasztani, és bár a nő megesküdött imádott anyja sírjára, hogy az egész csak szörnyű félreértés volt, Travis nem hitt neki. Miért is hitt volna? Megbízható forrásból tudta – barátai, Cohenék mondták –, hogy Miss Emily édesanyja még él, és most valószínűleg boldogan dzsiggel Mr. Fineggannel bostoni otthonukban afeletti örömében, hogy sikerült rásózni hálátlan leányukat valami szegény, gyanútlan idegenre a távoli Golden Crestben. Amúgy Emily Finnegan kétségkívül helyes kis teremtés volt. Ébenfekete haja lágy hullámokban keretezte arcát, mogyorószín szeme pedig az egyik percben barnán, a másikban pedig aranylón csillant meg. A szája is határozottan vonzó volt, egészen addig, míg ki nem nyitotta. Travis szomorúan tapasztalta, hogy a hölgy többet beszél, mint hallgat. A nőnek mindenről volt véleménye, és ezt nyomban meg is akarta osztani Travisszel, mondván, hogy szeretné elkerülni a további félreértéseket.

Nem volt éppenséggel egy nagyképű okostojás, de az biztos, hogy nagyon közel járt hozzá. Travis már a megismerkedésük utáni ötödik fájdalmas percben kialakította eme véleményét. Olsen, a szállodatulajdonos azt javasolta, hogy a postakocsi állomás előtt találkozzon a nővel. Travis már messziről meglátta, amint ott áll a lovak kikötésére szolgáló oszlopnál egyik kezében egy fekete esernyővel, a másikban egy pár fehér kesztyűvel. Legalább hat nyeregtáska sorakozott előtte szép rendben a gyalogjárón… mindenképpen túl sok ahhoz, hogy a lovak felvigyék a hegyre. Miss Finnegan tetőtől talpig fel volt öltözve… fehérbe. Travis először azt hitte, hogy a lánynak nem volt ideje átöltözni a vasárnapi mise után, de aztán eszébe jutott, hogy csütörtök van. Megismerkedésük nem volt éppen szerencsésnek mondható. A lány háttal állt neki, kihúzott derékkal és felvetett fejjel, mereven, és az utca túloldalán zajló felbolydulást figyelte. Bár kora délelőtt volt még, Lou kocsmája előtt elég nagy tömeg gyűlt össze, jókora zsivajt csapva. Talán ezért nem hallotta Emily, hogy valaki mögéje lép. Travis elkövette azt a hibát, hogy könnyedén megérintette a lány vállát. Így akarta felhívni magára a figyelmet. Gondolta, ha Emily megfordul, majd megbillenti a kalapját, és bemutatkozik neki. A lány ekkor lőtt rá. Olyan gyorsan történt a dolog, hogy Travis alig tudott félreugrani. Az apró pisztoly, amely a kesztyű alatt rejtőzött, azonnal elsült, ahogy Emily megfordult. A golyó pontosan Travis hasába fúródott volna, de ő szerencsére észrevette, ahogy a fegyvercső megcsillan, és szemvillanás alatt oldalt ugrott. Meglehetősen biztos volt benne, hogy a fegyver csak egylövetű, de nem akart kockáztatni. Villámgyorsan megragadta és megcsavarta a lány csuklóját, hogy a pisztoly csöve az égre mutasson. Csak ezután lépett közelebb, hogy alaposan megmondja a véleményét az elvetemült nőszemélynek. Ekkor a lány hatalmasat ütött rá az esernyőjével, a következő pillanatban pedig térden rúgta. Travis tudta, hogy az ágyéka volt a cél, és a nőnek, miután elsőre elvétette, volt mersze másodszor is próbálkozni. Travis ekkor jutott arra a következtetésre, hogy Miss Emily Finnegan nem normális. – Engedje el a karomat, maga pernahajder! – Pernahajder? Az meg mi a csuda? A lánynak halvány fogalma sem volt róla. Annyira meglepte a kérdés, hogy kis híján vállat vont feleletképpen. Rendben, azt nem tudja, mi is az a „pernahajder”, de azt nagyon is jól tudja, hogy Barbara, a nővére ezt a szót szokta használni, valahányszor el akarta bátortalanítani egyik-másik túlbuzgó hódolóját. Márpedig ami bevált furfangos nővérének, az neki is be fog válni, fogadkozott útközben idefelé Emily. – Elég, ha annyit tud, hogy ez egy sértés – mondta. – Most pedig engedjen el! – Csak akkor engedem el, ha megígéri, hogy nem próbál megölni. Én vagyok a kísérő, aki Golden Crestbe viszi – tette hozzá homlokát ráncolva. – Vagyis voltam, amíg rám nem lőtt. Ezek után egyedül kell oda eljutnia, hölgyem, és ha még egyszer belém rúg, én esküszöm, hogy…

A lány közbevágott, mielőtt még Travis befejezhette volna azzal, hogy belevágja a vizesárokba. – Ön lenne Mr. Clayborne? Az nem lehet… – dadogta rémülten. – Ön nem… nem is olyan öreg. – Olyan fiatal sem vagyok! – csattan fel a férfi. – Travis Clayborne-nak hívnak – tette hozzá, de mivel térde még mindig sajgott az iménti rúgástól, a kalapját már nem billentette meg. – Adja ide a pisztolyát! Emily nem vitatkozott. Egyszerűen a férfi tenyerébe tette a fegyvert, majd komor ábrázattal bámult fel rá. Nem kért bocsánatot. Ez nyomban feltűnt Travisnek. – Esküszöm, egy hétig sántítani fogok. Mi van a cipője orrában? Vas? A lány ragyogó mosolyt villantott rá, és egek, a szája sarkában bájos gödröcske jelent meg. Ha Travis nem döntötte volna már el korábban, hogy ki nem állhatja ezt a nőszemélyt, akkor most kénytelen lett volna elismerni, hogy Emily nem csupán egy csinos fehércseléd… annál sokkal több. A fenébe, gyönyörű teremtés volt! A férfinak úgy kellett figyelmeztetnie magát, hogy a bolond nő épp az imént próbálta megölni. – Micsoda ostobaság! – mondta Emily. – Természetesen nincs vas a cipőmben. Sajnálom, hogy megrúgtam, de ön lopózott a hátam mögé. – Semmi ilyet nem tettem. – Ha ön mondja… – próbált békülékenyebb hangot megütni a lány. – Ugye csak viccelt azzal, hogy meggondolta magát? Biztos nem lenne képes magára hagyni egy tehetetlen hölgyet a bajban, vagy igen? A kis hölgynek még humora is van, gondolta Travis, amint a lány rezzenéstelen arccal kiejtette a száján a tehetetlen szót… az ő sípcsontja meg még mindig sajog. Az ördögbe is, Travisnek a fájdalom ellenére nevetni támadt kedve. Persze, alig várja, hogy megszabaduljon a nőtől, de azért valamivel már jobb a kedve. Mr. Clayborne túlságosan is sokat gondolkozik a válaszon, vélte Emily. A gondolattól, hogy ismét magára hagyják a semmi közepén, kilelte a hideg. Halkan felsóhajtott, és úgy döntött, hogy itt már csak egyetlen dolgot tehet. Isten bocsássa meg neki, de most kacérkodnia kell ezzel a semmirekellővel. Újabb sóhajjal elővette hasznavehetetlen, rózsaszín és fehér legyezőjét, amelyet egy egész vagyonért vett St. Louisban. Kecses csuklómozdulattal, melyet órákig gyakorolt a vonaton idefelé, kinyitotta, és az arca elé tartotta. Szándékosan bújt mögéje, mert nem akarta, hogy a férfi lássa pirulását. Zavarban volt, hiszen olyasmire készült, amit nevetséges dolognak tartott. Nem csupán kacérkodni készült, hanem félénknek is akart látszani. Gyorsan mély levegőt vett, nehogy felnyögjön, aztán szempillájával verdesni kezdett úgy, ahogy nővérétől látta. Barbara mindig nagyon félénknek látszott, Emily azonban meg volt győződve róla, hogy ő inkább úgy fest, mint valami idióta. Az biztos, hogy annak érezte magát. Hamar rájött, hogy gyakorlatias, földhöz ragadt énje próbálja visszavenni fölötte az uralmat, ezért gyökerében eltiporta a próbálkozást. Szilárdan eltökélte, hogy megváltozik. Nem adhatja fel mindjárt az

elején, bármennyire ostobán érzi is magát. Travis egy hosszú percig némán figyelte, mit művel a lány a szempilláival. Kétségtelen, hogy nem normális, döntötte el, és hirtelen megsajnálta. Tény, hogy nem idevaló ünnepi ruhájában, mintha csak valami társas összejövetelre igyekezne, közben itt áll a szenny és mocsok közepén egy Pritchard nevű kisvárosban, és kétségbeesetten igyekszik helyesen viselkedni. Szinte fájdalmas még látni is. Tudta, hogy a lány miben mesterkedik, és kedve támadt megviccelni egy kicsit. – Talán jó lenne, ha felkeresné Morganstern dokit, hölgyem, mielőtt bárhova is elindulna. Ő minden bizonnyal tudna segíteni a szemrángásán. Nem akarok tapintatlan lenni, de nagyon kellemetlen lehet ez magának. A lány összecsukta a legyezőt, és nagyot sóhajtott. – Ön vagy olyan ostoba, mint a tök, Mr. Clayborne, vagy még mindig nem csinálom tökéletesen. – Mit? – A kacérkodást, uram. Az imént kacérkodni próbáltam önnel. Őszintesége lefegyverezte a férfit. – Miért akart kacérkodni velem? – Hogy miért? Természetesen azért, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem voltam valami jó benne, ugye? Travis nem is válaszolt erre a nevetséges kérdésre. – Abbamaradt a szemrángása – mondta vontatottan, csak hogy bosszantsa a lányt. – Nem is volt szemrángásom – motyogta Emily. – Semmi baja a szememnek, köszönöm szépen. Csak gyakoroltam önön, ennyi az egész. Elindulhatnánk végre Mrs. Clayborne-ért? Ideje lenne útra kelnünk. Nagyon remélem, hogy a felesége kellemesebb, mint ön, uram. Kérem, ne bámuljon így rám. Még sötétedés előtt szeretnék Golden Crestbe érni. – Nincs semmiféle Mrs. Clayborne. – Jaj, az úgy nem lesz jó! – Volna szíves valami olyasmit mondani, aminek értelme is van – hajolt közelebb hozzá a Travis. Emily hátrébb lépett. A férfi túlságosan jóképű volt. Az a gyönyörű zöld szempár! Nyomban feltűnt neki, amikor az imént veszekedett vele, és feltette azokat a durva kérdéseket. Azt is észrevette, hogy mennyire erős és férfias a fickó. Travis Clayborne magas volt és karcsú, de vállán és karján csak úgy dagadtak az izmok. Lejjebb már nem mert nézni, nehogy a férfi azt higgye, ismét meg akarja rúgni, de biztos volt benne, hogy a lába is ugyanilyen izmos. Kétségtelen, hogy rendkívül vonzó a fickó. A nők valószínűleg bolondulnak utána. Az ostobák képtelenek ellenállni egy ilyen gyönyörű zöld szempárnak. A mosolya is meglehetősen felkavaró. Hiszen csak egy röpke másodpercre mosolygott rá, és neki máris hevesebben kezdett dobogni a szíve. Nyilván már nők százainak törte össze a szívét, és Emily nem óhajtott a következő áldozat lenni. Ő már

egyszer fájdalmas leckét kapott a sorstól. Köszöni szépen, az elég is volt neki. Miss Finnegan hirtelen olyan ábrándos tekintettel bámult rá, hogy Travis elképzelni sem tudta, mi ütött belé. – Azt kérdeztem, hogy miért kellene házasnak lennem ahhoz, hogy elkísérjem magát Golden Crestbe? – Mert nem lenne ildomos, hogy egyedül lovagoljak az erdőben egy ilyen jóképű férfival. Mit gondolnának az emberek? – Ugyan kit érdekel? Nem ismer itt senkit, vagy igen? – Nem, de majd megismernek, amikor Mr. O'Toole felesége leszek. Ha Golden Crest csak egynapi lovaglásra van ide, akkor valószínűleg idejárok majd bevásárolni. Bizonyára megérti a fenntartásaimat, uram. Ügyelnem kell a látszatra. A férfi megrántotta a vállát. – Ha nem jön velem, akkor teljesítettem is az ígéretemet, hogy felajánlom magának a szolgálataimat. Viszontlátásra, hölgyem. Ezzel sarkon fordult, hogy elmenjen. A lány megrémült. – Várjon! – kiáltott fel, és a férfi után vetette magát. – Csak nem akar itt hagyni egyedül? Egy úriember soha nem hagyna egyedül egy kiszolgáltatott hölgyet… – Azt hiszem, én nem vagyok úriember – szólt vissza Travis anélkül, hogy lassított volna. – Az pedig egészen biztos, hogy maga nem kiszolgáltatott hölgy. Emily megragadta a férfi karját, és lábát megvetve próbálta megállítani, ám hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy a durva fickó szó szerint maga után vonszolja. – De igenis kiszolgáltatott vagyok, és kegyetlen dolog öntől, hogy ezt nem ismeri el. – Az imént még jóképű voltam, most meg már kegyetlen? – Lehet mindkettő egyszerre. Travis hirtelen megállt, és szembefordult a lánnyal. Tudta, hogy nem hagyhatja itt, Pritchardban, különben nem kerülhet többé Rose mama szeme elé. Ugyanakkor belátta, valamiféle egyezségre kell jutnia a lánnyal, ha el akarja vinni Golden Crestbe, és közben a józan eszét is meg akarja őrizni. – Nem bóknak szántam – jelentette ki Emily elvörösödve, és Travis kénytelen volt elismerni magában, hogy a pirulás nagyon jól áll neki. – Mit? – Azt, hogy jóképű. Szerintem Randolph Smythe is jóképű volt, aztán mégis kiderült róla, hogy alávaló gazember. Meg ne kérdezd! – mondta magának Travis. – Nem akarja tudni, ki az a Randolph Smythe? – Nem. Emily azért elárulta.

– Ő az a férfi, akihez hozzá kellett volna mennem. Ez már felkeltette Travis érdeklődését. – De nem ment hozzá. – Nem, pedig már készen álltam rá. – Mennyire készen? A lány még jobban elpirult. – Akkor most elvisz Golden Crestbe vagy sem? Travis nem hagyta, hogy Emily másra terelje a szót, most, amikor végre kezdett érdekessé válni a beszélgetés. – Mennyire készen? – ismételte meg. – Az oltár előtt vártam rá. De nem jött el. – Cserbenhagyta? Ez igazán kegyetlen dolog volt tőle – próbált kedveskedni Travis. – El sem tudom képzelni, miért gondolta meg magát az utolsó percben. Travis nem mondott igazat. Meglehetősen biztos volt benne, hogy tudja, miért oldott kereket a jó öreg Randolph. Egyszerűen megjött az esze. Travis kíváncsi lett volna rá, vajon őt is megpróbálta-e lelőni a lány. Ennyi éppen elég, hogy egy férfi világgá fusson. – Ezek szerint nem volt esküvő – jegyezte meg, mivel semmi okosabb nem jutott eszébe. A lány olyan őszinte reménykedéssel nézett rá, hogy gyanította, ennél azért több együttérzésre számít. Megpróbálta magából kihozni a legjobbat. – Vannak férfiak, akiket megrémít a gondolat, hogy egy nő mellett kelljen leélniük az egész életüket. Valószínűleg Randolph is közéjük tartozik. – Nem tartozik közéjük. – Nézze, hölgyem, próbálok kedves lenni. – Tudja, hogy miért nem jött el Randolph a templomba? – Mert rálőtt, ugye? – Nem lőttem rá. – Igazából nem is akarom tudni, rendben? Elég annyi, hogy nem volt esküvő. – Ó, de volt esküvő. Nem említettem volna, hogy a nővérem sem jelent meg a templomban? – Csak viccel, ugye? – Nem, komolyan beszélek. – A nővére és Randolph… – Igen, már férj és feleség. Travis megdöbbent. – Milyen családból származik maga? A saját testvére árulta el? – Soha nem álltunk igazán közel egymáshoz – biztosította Emily a férfit.

– Úgy látom, nem nagyon keserítette el a dolog – sandított Travis a lányra, és megcsóválta a fejét. Maga sem értette, miért bosszantja ennyire a történet. Nem is ismeri ezt a Randolph Smythe-t, mégis legszívesebb jól behúzott volna neki egyet, amiért ilyen kegyetlen volt Emilyhez. Bár ha jobban belegondol, Emily Finnegant sem ismeri. Mi a fenéért törődik vele? A lány meglátta a férfi szemében megcsillanó részvétet, és haragos pillantást vetett rá. – Nehogy sajnálni merjen, Mr. Clayborne, érti? Nagyon úgy festett, mint aki ismét bele akar rúgni. Travisből azonnal elpárolgott minden sajnálat. – Valószínűleg a maga hibája volt. Ha puszta tekintettel ölni lehetne, Travisnek már hozhatták is volna a koporsót. A férfi ennek ellenére sem vonta vissza kijelentését, sőt rábólintott, hogy jelezze, nagyon is komolyan gondolta, amit mondott. – És miben hibáztam volna? – kérdezte a lány, és összefonta a karját maga előtt. Eközben véletlenül megbökte esernyőjével Travist. Mivel a férfi az imént durva dolgokat mondott neki, ezért nem kért bocsánatot. Travis azt hitte, a lány szándékosan bökte meg. Elkapta az esernyőt, és a táskák tetejére hajította. Csak ezután válaszolt. – Egy alkalmatlan és gátlástalan gazembert választott. Abban hibás. Már rá kellett volna jönnie, milyen szerencsés, hogy megszabadult tőle. A férfi ezzel jóvátette iménti durvaságát Emily szemében. A lány megértette, hogy Travis nem akart durva lenni, amikor őt hibáztatta, csak őszintén kimondta, amit gondolt. Ráadásul igaza volt: valóban rosszul választott. – Akkor most elvisz Golden Crestbe, vagy sem? – Mi történt a házaspárral, akik eddig kísérték? – Melyikkel? – Hogy-hogy melyikkel? – csodálkozott Travis. – Többen is voltak? – Igen, hárman. – Három ember vagy három házaspár? – Három házaspár. Emily hirtelen lesütötte a tekintetét, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. A téma nyilván fájdalmas számára. Ekkor Travisnek eszébe ötlött, hogy Cole mondott valamit a pritchardi emberek babonás mivoltáról, és arról, hogy félnek Emily Finnegantől. Már sajnálta, hogy nem figyelt jobban. Azonban késő már ezen bánkódnia. Mégis meg kell tudnia a részleteket, mielőtt bárhova is elindulna a nővel. Már csak a saját biztonsága érdekében is. – Szóval hat darab kísérőt fogyasztott el eddig? – Ez egy nagyon hosszú út, Mr. Clayborne. – Mi történt az első házaspárral?

– Johnsonékkal? – Igen, velük – hagyta rá Travis, csak hogy a lány folytassa. – Mi lett velük? – Az elég tragikus volt. Travis pontosan valami ilyesmitől tartott. – Fogadni mertem volna, hogy az volt. Mit csinált velük? – Semmit – húzta ki magát sértődötten Emily. – Megbetegedtek a vonaton. Szerintem valami romlott dolgot ettek. Több utas is rosszul lett – tette hozzá. – Johnsonék Chicagóban maradtak. Mostanra már biztosan meggyógyultak. – Mi történt a második párral? – Porterékre gondol? Az is elég tragikus volt – ismerte el a lány. – Ők is megbetegedtek. Tudja, a hallal nagyon kell vigyázni… – A hallal? – Igen, halat ettek. Biztos romlott volt az is. Én figyelmeztettem Mr. Portert, de nem hallgatott rám. Megette. – És? – St. Louisban levették a vonatról őt is meg a feleségét is. – A romlott hal akár végzetes is lehet – jegyezte meg Travis. – Így igaz – bólintott hevesen Emily. – Szegény Mr. Porter meg is halt. – És Mrs. Porter? – Szerinte mindenki hibás, a férjét kivéve. Még engem is káromolni kezdett. El tudja ezt képzelni? Pedig én figyelmeztettem a férjét, hogy ne egyen a halból, de ő csak azért is belakmározott. – Akkor miért magát hibáztatja az asszony? – Mert Johnsonék is megbetegedtek. Nem hitte el, hogy az étel volt romlott. Szerinte én betegítek meg mindenkit. De nem kell aggódnia, uram. Ne egyen halat, és akkor biztosan nem lesz semmi baja. – A harmadik házaspár is halat evett? – Nem – rázta meg a fejét a lány. – De az is elég… – Tragikus volt? – Igen, tragikus – bólintott Emily. – Honnan tudta? Talán hallotta, mi történt Mr. Hanesszel? – Nem, csak ráhibáztam. Mi történt Hanesszel? – Lelőtték. – Tudtam, hogy már mást is lepuffantott. – Nem én lőttem le! – kiáltott fel a lány. – Miből gondolja, hogy képes lennék ilyen szörnyűségre? – Engem is megpróbált lelőni – emlékeztette Travis. – Az véletlen volt. – Rendben, akkor véletlenül lőtte le Mr. Hanest, igaz? – próbált viccelődni a férfi.

– Nem. Kártyázott valakivel, aztán az egyikük, már nem emlékszem, melyik, csalással vádolta a másikat. Verekedni kezdtek, és Mr. Hanes kapott egy golyót. Nem volt komoly a sérülése, és a másik ugyanolyan könnyen megsérülhetett volna, mert egymásra lövöldöztek… mint a vademberek. Tönkrement a legjobb kalapom, amikor Mrs. Hanesszel együtt megpróbáltunk a szék alá bújni, nehogy minket is eltaláljon egy eltévedt golyó. – Aztán mi történt? – A kalauz bekötözte Mr. Hanes karját, aztán Emerson Pointnál a feleségével együtt a városi doktorra bízta őket. – És onnan egyedül utazott idáig? – Igen. Golden Crestbe is elmennék egyedül, ha tudnám az utat. A szállodatulajdonos szerint vezetőre van szükségem, ezért kerestem valakit, aki elkísér. És akkor ön felajánlotta a szolgálatait. Elvisz Golden Crestbe, ugye? – Rendben, elviszem. – Ó, köszönöm, Mr. Clayborne – suttogta Emily. Megszorította a férfi kezét, és hálásan rámosolygott. – Nem fogja megbánni. – Hívjon csak Travisnek. – Rendben. Nagyra értékelem, kedves Travis, hogy elkísér engem. – Nem vagyok kedves. Ahogy én látom a dolgot, nincs más választásom, és minél hamarabb útnak indulunk, annál hamarabb megszabadulok magától. Emily erre elengedte Travis kezét, és a csomagjai felé fordult. – Ha nem jutott volna eszembe az imént, hogy elhatároztam, soha többé nem leszek nyílt és őszinte, akkor most azt mondanám, hogy önnél durvább és barátságtalanabb embert még nem láttam. – Ha nem tévedek, eddig valahányszor csak kinyitotta a száját, mindig nyílt és őszinte volt. – Igen, de csak most jutott eszembe, hogy ne legyek az. – Ezt most inkább ne magyarázza meg – morogta Travis. – Várjon itt, amíg elmegyek a lovakért. Jut eszembe, Emily, a hegyre csak két táskát hozhat. A többiért O'Toole-nak kell eljönnie. Itt hagyhatja a szállodában. Olsen majd vigyáz rájuk, hogy el ne lopják. – Szó sem lehet róla – kiáltotta Emily, hogy Travis meghallja, mivel a goromba fickó már jó messze járt. – Minden táskámat magammal viszem, köszönöm szépen. – Nem hozza, de azért szívesen. A lány fogát csikorgatta elkeseredésében. Nézte, ahogy a férfi könnyed, laza léptekkel távolodik tőle. Figyelte, hogyan jár a lába, a karja minden lépésnél, és kénytelen volt elismerni, hogy roppant vonzónak találja a barbár fickót. Figyelemre méltó férfi, az biztos. Milyen kár, hogy olyan fafejű! Sóhajtva kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. Elvégre nemsokára Mr. O'Toole-hoz megy feleségül. Nem illik, hogy észrevegye a fess férfiakat maga körül.

Nem ő volt a könnyűvérű lány a családban, hanem Barbara. Emilyt mindig is megbízhatónak és gyakorlatiasnak tartották. Mint egy öreg, de kényelmes házipapucs, gondolta némi keserűséggel. De ez már a múlté… többé nem lesz sem megbízható, sem gyakorlatias. Travis már az utca túloldalán járt, amikor a lány kiáltása utolérte. – Travis, figyelmeztetnem kell, hogy egyáltalán nem vagyok megbízható. – Nem is gondoltam, hogy az lenne – kiáltott vissza a férfi. – Ráadásul egy csepp józan ész sem szorult magába. Emily elégedetten elmosolyodott, mire Travis döbbenten torpant meg. – Azt mondja, nincs egy csepp józan eszem sem? Az ég szerelmére, hiszen valósággal fellelkesítette a nőt a megjegyzése. Nem tűnt fel neki, hogy ezt sértésnek szánta? Nem, ez nem is sértés. Csupán a nyers igazságot mondta ki. – Emily! – Igen? – O'Toole tudja, hogy egy őrült nőt készül feleségül venni?

Harmadik fejezet Emily komolyan megsértődött. Haragos pillantását és jeges hallgatását Travis rendkívül mulatságosnak találta, mégsem mert nevetni rajta, sőt még egy apró mosolyt sem kockáztatott meg. Tudta jól, ha a lány rájönne, hogy milyen jól szórakozik rajta, vége-hossza nem lenne a lamentálásnak. Emily egészen délutánig nem szólt egy szót sem. Ekkor megálltak, hogy pihentessék a lovakat. Legalábbis Travis ezzel magyarázta a megállás okát, és a lány el is hitte ezt a hazugságot. Valójában a férfi azért állt meg, hogy Emily pihenhessen egy kicsit. A lány szemmel láthatóan nem volt egy nagy lovas, és ahogy a hátsójával a nyerget verdeste, az nyilván nem lehetett kellemes. Fájdalmas arckifejezése is erről árulkodott. Szegényke alig tudott egyenesen állni, amikor végre sikerült leszállnia a lóról. Nem engedte Travisnek, hogy segítsen, és egyáltalán nem találta mulatságosnak a férfi megjátszott kétségbeesését. Mivel jókora utat megtettek már a meredek hegyi ösvényen, a levegő sokkal hűvösebbé vált. Travis vette a fáradságot, és tüzet rakott, hogy a lány felmelegedhessen. Csendben fogyasztották el kevéske ebédjüket, majd amikor a férfi kezdte azt hinni, hogy mégsem lesz ez út olyan katasztrofális, a lány megszólalt, és mindent tönkretett. – Ugye szándékosan tette, Travis? Vallja be, kérjen bocsánatot, és akkor talán meg is bocsátok önnek.

– Semmit sem tettem szándékosan. Én mondtam, hogy vesse át a jobb lábát a ló túloldalára, emlékszik? Maga ragaszkodott ahhoz, hogy oldalt üljön a nyeregben. Honnan tudhattam volna, hogy még soha nem lovagolt így? – Délen a hölgyek mind így ülnek a nyeregben – jelentette ki a lány. Travist meglegyintette a fejfájás előszele. – De maga nem Délről jött, igaz? Bostoni, ha nem tévedek. – Mit számít az, hogy hova valósi vagyok? A déli hölgyek a legkifinomultabbak. Ezt mindenki tudja, ezért határoztam el, hogy én is déli leszek. Travis lüktető fájdalmat érzett a fejében. – Nem döntheti el csak úgy, hogy mostantól déli lesz. – Dehogynem. Bármi lehetek, ami csak akarok. – Miért pont déli? – kérdezte Travis jobb meggyőződése ellenére. – Mivel a déli nők enyhén vontatott kiejtését nagyon nőiesnek és dallamosnak tartják. Komolyan tanulmányoztam a kérdést, és biztosíthatom, hogy tudom, mit beszélek. Magam is tökélyre fejlesztettem a beszédjüket. Akarja hallani, amint… – Nem, Emily, egyáltalán nem szeretném hallani, és nem minden déli nő lovagol oldalt a nyeregben. A lány olyan pillantást vetett rá, hogy Travis nyomban megbánta, amiért nem ejtette a lovaglás témáját. – A legtöbb déli nő igenis így ül a nyeregben – szögezte le. – És az, hogy még soha nem lovagoltam így, nem jelenti azt, hogy ne sikerülhetett volna. Meg tudtam volna csinálni, ha ön nem avatkozik közbe. Szándékosan dobott fel úgy arra a lóra, hogy majdnem átestem a másik oldalára, igaz? Nyakamat is szeghettem volna. Travis nem volt hajlandó magát hibáztatni a lány ügyetlenségéért. – Én csak felsegítettem. Honnan tudhattam volna, hogy nem áll meg odafönt? Fáj még a válla? – Nem, és igazán hálás vagyok, amiért kimasszírozta belőle a fájdalmat. De nézze meg az új ruhámat! Tiszta sár az egész, köszönöm szépen. Mit fog rólam Clifford O'Toole gondolni? – A kesztyűjén egy hatalmas, golyó ütötte lyuk tátong. Szerintem azt fogja először észrevenni. Mellesleg, ha szereti, akkor nem érdekli, hogy milyen ruha van magán. A lány előbb beleharapott az almájába, csak aztán döntötte el, hogy tisztázza a helyzetet. – Nem szeret. Hogyan is szerethetne? Még sohasem találkoztunk. Travis lehunyta a szemét. Úgy tűnt, Emilyvel beszélgetni legalább olyan nehéz, mint megnyerni egy vitát bátyjával, Cole-lal szemben… azaz reménytelen. – Egy olyan férfihoz akar hozzámenni, akit nem is ismer? Nem furcsa ez egy kicsit? – Nem igazán. Nem hallott még a postán rendelt menyasszony intézményéről? – És maga egy ilyen menyasszony lenne? – Olyasmi – kertelt a lány, mert az igazat nem akarózott bevallania. – Mr. O'Toole és én leveleztünk,

és azt hiszem, elég jól megismertem. Nagyon ékesszólóan ír, és költő is. – Verseket írt magához? – vigyorodott el Travis. – Miért olyan mulatságos ez? – emelte egy árnyalattal magasabbra a fejét Emily. – Nagyon úgy hangzik, mintha a fickó amolyan… nyámnyila alak lenne. – Biztosíthatom, hogy nem az. A versei pedig gyönyörűek. Abbahagyná a vigyorgást, kérem? Igenis, gyönyörűek, és nyilvánvaló számomra, hogy Mr. O'Toole egy rendkívül intelligens ember. Elolvashatja a leveleit, ha nem hisz nekem. Mind a három itt van nálam az egyik táskámban. Elővegyem? – Nem akarom elolvasni a leveleit. Még mindig nem magyarázta meg, miért akar mindenáron hozzámenni egy idegenhez. – Egyszer megpróbáltam hozzámenni valakihez, akit ismerek, és nézze meg, mi sült ki a dologból. – Ezek szerint azután szánta el magát erre a lépésre, miután cserbenhagyták az oltár előtt? – Mondjuk inkább úgy, hogy ez volt az utolsó csalódás, amelyet hajlandó voltam elviselni. – Valóban? – kérdezett vissza Travis, miközben azon töprengett, hogyan óhajtja a lány elkerülni a jövőbeni csalódásokat. Emily mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Egész éjjel fennmaradtam… mármint a nászéjszakámon. – És sírt? – Nem sírtam. Azzal töltöttem az éjszakát, hogy alaposan végiggondoljam a helyzetemet, és végül sikerült kiötölnöm egy olyan tervet, amely egészen biztosan megváltoztatja majd az életemet. Eddig nyílt és őszinte voltam. Nos, ezentúl nem leszek az. De nem ám, köszönöm szépen. – Akkor velem miért őszinte? A lány vállat vont. – Azt hiszem, nem kellene, de mivel soha többé nem találkozunk… legalábbis azt hiszem… ezért nem is számít, ha tudja rólam, hogy csalok. Senki más nem fogja tudni. – Ha valaki másnak próbál látszani, mint ami, abból semmi jó nem sülhet ki. Emily nem értett vele egyet. – Nem hozott túl sok szerencsét, amíg önmagamat adtam. Miután erre rájöttem, elhatároztam, hogy tudatosan új ént alakítok ki magamnak. Belebetegedtem már abba, hogy keményen dolgozom, és ugyanakkor annyira unalmasan gyakorlatias vagyok. – Egyszerűen túl érzékenyen érintette az eset, és kész – mondta Travis fennhangon, majd magában hozzátette: és bele is őrült. – Megsértették a büszkeségét, de idővel ezen túl fog jutni. Emilyt bosszantotta a férfi gavalléros jóindulata. – Pontosan tudom, hogy mit teszek, és a büszkeségnek ehhez semmi köze. A kemény munka eddig sehova se vezetett. Mondjak egy példát? – Meg sem várva a férfi válaszát, máris folytatta: – Randolph bankárnak tanult. Az utolsó évét kezdte meg az egyetemen, amikor hivatalosan is eljegyeztük egymást.

Nehezen ment neki a tanulás, és attól félt, hogy a rossz jegyei miatt eltanácsolják. Én ugyan mondtam neki, hogy lenne ideje tanulni, ha nem menne el minden estélyre, amelyre meghívják, de nem hallgatott rám. Megkért, hogy segítsek anyagot gyűjteni, s mivel szamár vagyok, és örömet akartam szerezni neki, jó néhány hosszú dolgozatot írtam. Arról volt szó, hogy csak segédanyagként használja az írásaimat, de később rájöttem, hogy egyszerűen ráírta a nevét az első oldal tetejére, és beadta a tanárainak. Ez becstelenség volt tőle, és tudja mi lett a büntetése? Kitüntetéssel végezte el az utolsó évet, és a legtekintélyesebb bostoni banknál kapott állást. Persze magas fizetéssel, és a nővérem ekkor kezdett el érdeklődni iránta. Ugye, milyen ironikus? Ha nem segítettem volna, akkor nem tudott volna ilyen jól elhelyezkedni, és a nővérem sem törődött volna vele. De tanultam a hibámból, és éppen ezért fogunk mi jól kijönni Mr. O'Toole-lal. Randolph nem tartotta be az ígéreteit, O'Toole-nak nem fogom megengedni, hogy megszegje a szavát. – És hogyan akarja ezt elérni? A lány elengedte a kérdést a füle mellett. – Talán nem olyan gazdag, mint Randolph, de majdnem, és itt él, ezen a gyönyörű, vad és érintetlen vidéken. Már ez is vonzóvá teszi a szememben. Nem szerettem a városban élni. Soha nem éreztem magam odavalónak. Tudom, hogy ezt ön nem érti, hiszen világéletében itt élt, de engem a város valósággal fojtogatott. A levegő piszkos, az utcák zsúfoltak, és akármerre néz az ember, mindenütt házak tornyosulnak, hogy még az eget sem látni. – És Randolph-fal nem Bostonban akartak letelepedni? – Megígérte, hogy egyévi házasság után Nyugatra megyünk. Az apám fel volt háborodva. Úgy vélte, Randolph csinos fizetése többet nyom a latban, mint az, hogy én fuldoklom-e vagy sem. – A pénz nem fontosabb. Még jól emlékszem, milyen volt New Yorkban élni. A lány szeme tágra nyílt meglepetésében. – Ön élt a keleti parton? – Úgy tíz-tizenegy éves koromig. – Miért jött el onnan? Travis csak egy rövid választ akart adni, néhány szóban érintve a múltját, de Emily olyan jó hallgatóság volt, hogy a végén egészen belemelegedett, és sokkal többet árult el, mint eredetileg szándékában volt. Jó félórát mesélt a fivéreiről, a húgáról és annak férjéről, valamint Rose mamáról. A lány lenyűgözőnek találta Travis családját, és szélesen elmosolyodott, amikor a férfi megemlítette, hogy ügyvédnek készül. Amikor pedig arra került a mese sora, hogyan lett teljes a család Rose mama hazaérkezésével, Travis megesküdött volna rá, hogy könnyeket lát Emily szemében. – Ön nagyon szerencsés, hogy ilyen szerető családja van. Travis egyetértőn bólintott. – És magával mi a helyzet?

– Hét lánytestvérem van. Remélem, egy nap majd eljönnek meglátogatni engem és Mr. O'Toole-t, akinek nagy háza van, és ívelt lépcső vezet fel az emeletre. Megírta az egyik levelében. Travist nem érdekelte a ház. – Meg fogja bánni, ha olyasvalakihez megy feleségül, akit nem szeret. Emily nem válaszolt. Travis figyelte, hogyan túr bele lány a hajába. Bármennyire is kócolta azonban a hullámos fürtöket Emily, azok valahogy mindig visszaugrottak a helyükre. Igen, ez a lány igazán elbűvölő lehetne. Csodálatosan nőies teremtés, és ha csak egy kicsit kevésbé lenne bolond, akkor tökéletes lenne. Travis úgy döntött, ezt meg is mondja neki. – Tudja, mi a baj magával? – Igen, tudom – vágta rá Emily. – A nővéremről kellett volna példát vennem. Barbarába egy csöpp gyakorlati érzék sem szorult. Józan ész még annyi se. A gyámolításra szoruló nő szerepében tetszeleg, és nagyszerűen ért a kacérkodáshoz. – Egyetlen férfi sem vágyik gyámoltalan nőre, de egy gyakorlatias teremtés mindig jól jön a ház körül ezen a vidéken. Travis felállt, mielőtt Emily ismét vitába szállhatott volna vele. Megmozgatta a vállát, hogy ellazítsa az izmait, aztán nekiállt köveket gyűjteni a tűz eloltásához. Emily azzal lepte meg, hogy ő is segített, így aztán alig két perc alatt végeztek is a feladattal. Travisre hirtelen rájött a mehetnék. Túl sok időt fecsérelt el azzal, hogy magáról és a családjáról mesélt. Maga sem értette, miért fecsegett annyit, hiszen ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Nem szokott ő idegeneknek bizalmas dolgokról beszélni. Bár az is igaz, hogy nem érezte idegennek a lányt. Ő valahogy… más volt. Travis nem tudta pontosan megfogalmazni, mi is volt az, ami annyira megfogta Emily kisasszonyban, de hogy a lány nagy hatással volt rá, az tény. Ösztönösen érezte, hogy jobb lenne távolságot tartania. Ezt súgta az esze, ám mást mondott a teste. Már többször is eljátszott gondolatban azzal, milyen lenne vele szerelmesedni. Megpróbálta ruha nélkül elképzelni. Ez nem is bizonyult könnyű feladatnak, mivel a lányt az állától a lábujjáig ruha fedte. Mégis volt egy olyan érzése, hogy fenséges látványban lenne része. A ruha felső részén látható domborulatok, a keskeny derék és gömbölyű csípő azt sugallta, hogy az Úr jókedvében teremtette ezt a lányt, és Travist nem érné csalódás. Igen, megvan minden domborulata… ott, és ahol kell, hogy legyen. Persze más dolog fantáziálni, és megint más dolog tenni is valamit. Travis nem óhajtott testi vágyának engedelmeskedni, ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy imigyen képzelődik. Emily roppant érzéki teremtés volt, ő pedig ugyanúgy nagyra értékel egy csinos asszonyszemélyt, mint bármely más erdőlakó férfi. Ami azt illeti, egyáltalán nem a lány iránt érzett fizikai vonzalom aggasztotta. Azzal könnyedén meg tud birkózni. Sokkal jobban zavarta az a tény, hogy kezdte élvezni Emily társaságát, bár arra nem talált

magyarázatot, miért jó neki együtt lenni egy olyan nővel, akinek ennyire kitekert a gondolkodásmódja. Emily megmosolyogtatta, de csak azért, mert a legképtelenebb dolgokkal volt képes előállni. Jól esett még ránéznie is. Nincs abban semmi rossz, győzködte magát. Inkább az adna okot aggodalomra, ha meg sem nézné. Elvégre egészséges fiatalember, normális hajlamokkal, a lány pedig percről percre csinosabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy belehabarodott volna. Miután Travis így számot vetett a helyzettel, mindjárt jobban érezte magát. Homlokáról eltűntek a gondterhelt ráncok. Figyelte, amint Emily almája maradékát megeteti a lovával, és közben arra gondolt, hogy ez milyen kedves, ugyanakkor gyakorlatias dolog. Eltöprengett azon, van-e valami fogalma a lánynak arról, milyen nehéz feladat lesz számára megjátszani a gyámoltalan hölgyet Clifford O'Toole előtt. A lovak mellett állva várt, míg Emily leszaladt a patakhoz megmosakodni. Torka furcsán elszorult, amikor meglátta a visszafelé szaladó lányt, akinek arcát pirosra csípte a hegyi patak hideg vize. Emily boldogan mosolygott, és kijelentette, hogy igazán csodálatos ez a nap. Travisnek nagy kedve támadt ott nyomban megcsókolni, és komoly önuralmába került, hogy távol tartsa magát tőle. – Készen vagyok, Travis. Mehetünk. A férfi nyomban buzgólkodni kezdett. – Éppen ideje. Két teljes órát elvesztegettünk itt. – Nem vesztegettük el. Nagyon… élvezetes két óra volt. Travis megrántotta a vállát. – Akarja, hogy felsegítsem a nyeregbe? – Hogy megint átlökjön a túloldalra? Inkább ne. Legalább egy percig ugrándozott, ha nem kettőig, mire végre be tudta dugni a lábát a kengyelbe, és sikerült felkapaszkodnia a nyeregbe, éppen akkor, amikor Travis már készült ismét felajánlani a segítségét. – Nem is tartott olyan sokáig – nézett diadalmas mosollyal a férfira Emily, ám Travis megjegyzésére a mosoly lehervadt arcáról. – Egy gyámolításra szoruló hölgy segítséget kért volna. Travis mosolyogva szökkent a nyeregbe. Biztosan ő is megőrült, állapította meg saját magáról, mert mintha kezdené megkedvelni Miss Emily Finnegant.

Negyedik fejezet Nem beszéltek többet, amíg el nem érték a vízmosást, amelyen keresztül Travis lerövidíteni remélte az utat. De amint azt Adam is megjósolta, a víz magasan zubogott a mederben. – Ugye nem itt akar átkelni a folyón? – szólalt meg Emily. – Biztosan van a közelben egy híd. – Errefelé nincsen híd – felelte Travis. – Ez pedig nem folyó, Emily, csak egy vízmosás. A lány lovának nem tetszett az örvénylő víz, és nyugtalanul táncolni kezdett. Travis elkapta a kantárat, és közelebb húzta magához, hogy nem tudjon felágaskodni. – Biztosan azt hiszi, hogy be kell mennie a vízbe. De ugye nem kell? Travis hallotta az aggodalmat a lány hangjában. – Nem kell – nyugtatta meg. – Itt nem tudunk átkelni. A lábuk egymáshoz ért. Emily természetesen észrevette, mégsem húzódott el, pedig megtehette volna. Tetszett neki a férfi közelsége. Biztonságban érezte magát mellette, ugyanakkor Travis nyugtalanította is. Az Isten szerelmére, mi ütött belé? Mintha már a saját gondolatait sem értené. – Itt nem kelhetünk át – ismételte meg a férfi szavait, és megpaskolta az állat nyakát, mintha csak meg akarná nyugtatni. – És akkor most mit csinálunk? – Az útja Golden Crestbe ezennel két nappal meghosszabbodott… talán hárommal is. Emilynek türtőztetnie kellett magát, nehogy felkiáltson örömében. Meglepte, hogy térde elgyengült a megkönnyebbüléstől. Még legalább két napig nem kell találkoznia Mr. O'Toole-lal, sem hozzámennie. Igazán különös, hogy így örül ennek. Nem inkább csalódottnak kellene lennie? Akkor miért érzi úgy, mintha éppen most függesztették volna fel a halálbüntetését? – Talán csak megijedtem – motyogta maga elé. – Mit mondott? – kérdezte Travis. – Semmit – rázta meg a fejét a lány. Esze ágában sem volt bevallani az igazat. Még ránézni sem mert a férfira, mert biztos volt benne, hogy az észrevenné a megkönnyebbülést a tekintetében. Travis már eddig is őrültnek tartotta, amiért egy idegenhez akar hozzámenni, és biz’Isten, lassan Emily is kezdte úgy érezni, hogy a férfinak igaza van. Talán ez csak az esküvő előtti pánik, győzködte magát. Menyasszonyoknál előfordul az ilyesmi, nem? Hát persze. Neki nem is kell mást tennie, mint elővenni és újraolvasni Mr. O'Toole leveleit. Utána bizonyára jobban fogja magát érezni. A férfi, akihez hozzá fog menni, kiöntötte neki a szívét, és kétségtelenül bebizonyította, hogy érző szívű, kedves ember, aki szeretni fogja, és törődik vele, míg csak a halál el nem választja őket egymástól. Ugyan mi többet kívánhatna még egy férjtől? Szerelmet, vallotta be magának elnehezülő szívvel. Ő is annyira akarja szeretni, amennyire a férfi máris szereti őt. A leveleiben legalábbis ezt bizonygatta.

– Csak nem lesz itt nekem rosszul, Emily? – Nem, én sohasem szoktam megbetegedni. Miért kérdezi? – Szörnyen elsápadt. – Csupán csalódott vagyok – hazudta a lány. – Bizonyára ön is így érez, hiszen még legalább két napig el kell viselnie engem. Nagyon bánja? – Nem. Miért olyan sietős magának, hogy Golden Crestbe érjen? – Hiszen így kell éreznem, nem? – Szerette Randolphot? A kérdés bántotta a lányt. – Honnan jutott most eszébe Randolph? A férfi csak megrántotta a vállát. – Szerette? – Talán. – Ez meg milyen válasz? Élvezte a csókját? – Az Isten szerelmére, nem ildomos ilyen bizalmas kérdést feltenni. Mindjárt esni fog, ugye? – Igen. Válaszoljon a kérdésemre! Emily nagyot sóhajtott, hogy ezzel is jelezze, mennyire bosszantja a férfi viselkedése. – Nem szerettem és nem is utáltam. A csókjai megfelelőek voltak, azt hiszem. Travis felkacagott. – Mi olyan nevetséges abban, amit mondtam? Nem magyarázkodott. Ugyanakkor a válasz nem kis elégedettséggel töltötte el. A lány nem rajonghatott túlzottan a jó öreg Randolphért, ha a csókjait csak megfelelőnek találta. – Hol töltjük az éjszakát? – kérdezte Emily, csak hogy elterelje a férfi figyelmét. Nem szerette volna, ha még több személyes kérdést tesz fel. – Vissza kell mennünk néhány kilométernyit Henry Billings fogadójáig. Az étel rossz, de az ágyak tiszták és szárazak. Ha sietünk, még odaérünk, mielőtt elered az eső. Mit bámul, Emily? – A szemét – pirult el a lány, hogy így rajtakapták. – Nagyon zöld. A testvérei nem ugratták miatta, amikor még kisfiú volt? – Ugratniuk kellett volna a szemem színe miatt? – Nem, csak mert… Emily hirtelen rádöbbent, mit is akart kimondani, és gyorsan elharapta a szót. Arca valósággal lángolt zavarában. Magasságos Isten az égben, majdnem megkérdezte a férfit, hogy nem ugratták-e azért, mert olyan szép a szeme! Mit hallgathatott volna, ha nem kap idejében észbe. Egész úton nem lett volna nyugta a férfi csípős megjegyzéseitől. Már korábban feltűnt neki, hogy kísérője hajlamos a durva megnyilvánulásokra.

– Szóval miért kellett volna ugratniuk? – firtatta Travis makacsul. A lány egy ideig csak bámult rá, miközben agya szélsebesen kereste a megoldást. – Hát azért, hogy ilyen magas – bökte ki végül. Travis bosszankodva nézett rá. – Kiskoromban nem voltam ilyen magas. Alacsony voltam, mint a legtöbb gyerek. – Ha ezt a leereszkedő stílust fogja a tárgyalóteremben is használni, akkor elég sötét jövő vár magára ügyvédként. Persze, ez csak találgatás – tette hozzá gyorsan, amikor a férfi komoran összevonta a szemöldökét. – Emily, ha továbbra is így bámul rám, a végén még azt fogom hinni, azt akarja, hogy csókoljam meg. – Nem akarom. – Akkor ne nézze így a számat! – Elárulná, hogy akkor mit nézhetek? – A vizet! – csattant fel Travis bosszúsan. – Bámulja csak a vizet! Biztos, hogy nem szeretné, ha megcsókolnám? A beszélgetés különös hatással volt Emilyre. Hirtelen elakadt a lélegzete. Tudta, hogy a tűzzel játszik, de egyszerűen képtelen volt levenni a tekintetét Travisről. Nem akarta a vizet bámulni, sokkal inkább arra volt kedve, hogy a férfin legeltesse a szemét. Mi a csuda ütött belé? – Nem lenne helyes, ha megcsókolna, hiszen hamarosan férjhez megyek. – Nem kellene hozzámennie egy idegenhez, Emily. – Miért törődik azzal, hogy mit teszek? Travisnek gondolkoznia kellett egy kicsit, mire megfogalmazta a választ. – Általában aggasztani szokott, ha úgy érzem, hogy valaki nagy ostobaságot készül elkövetni. – Ön szerint ostoba vagyok? – Akinek nem inge…

Ötödik fejezet Egyikük sem szólalt meg, míg el nem érték Billings fogadóját. Henry kijött a négyszög alapú faépületből, hogy köszöntse őket. Középkorú, kevés szavú ember volt, feje tükörsimán csillogott. Üdvözölte Emilyt… a lány legalábbis üdvözlésnek vette a motyogást, bár egy szót sem tudott kihámozni belőle. A férfi nem is nézett Emilyre, csak intett neki, hogy kövesse, aztán a házban egy csukott ajtóra mutatott, hogy ott elalhat. A nagyszobában priccsek sorakoztak mindkét fal mellett. Középen egy hosszú asztal állt, kétoldalt hosszú padokkal, mellette egy hasas vaskályhával.

Travis úgy viselkedett, mintha Henryvel jó barátok lennének. Vacsora közben megosztotta vele a legfrissebb híreket. Emily nem szólt egy szót sem. Szorosan Travis mellett ült az asztalnál, és sikertelenül próbálta legyűrni a gyanús szagú levest. Mivel a fogadós úgysem figyelt rá, végül feladta. Megette a barna kenyeret, megitta a kecsketejet, és a levest otthagyta. Mikor végzett, kimentette magát, és a szobájába indult. Az ajtónál megállt, és visszafordult Travishez: – Holnap elérjük Golden Crestet? – Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Csak holnapután érünk oda. Holnap Perkinséknél szállunk meg. Náluk mindig van kiadó szoba. Emily jó éjszakát kívánt a két férfinak, és elment lefeküdni. Travis nem is látta, csak másnap reggel, amikor a lány kijött a szobájából a táskájával a kezében. Rózsaszínű ruhát viselt, színben hozzáillő kötött kabátkával. Nagyon jól állt neki ez a szín. Az ördögbe is, gondolta Travis, egyre csinosabb lesz ez a nő! Szerette volna megcsókolni. Helyette inkább összevonta a szemöldökét, s magában megfogadta, hogy aznap a közelébe sem megy. Kerülni fogja a személyes témákat is, bárhogy provokálja is Emily. A nap végül is nagyon kellemesen telt. Nyilvánvaló volt, hogy a lánynak sincs kedve vitatkozni, ezért a társalgás elsősorban filozófiai témákról folyt. Emily bevallotta, hogy szenvedélyesen szeret olvasni, mire Travis azt javasolta neki, hogy olvassa el Platón Köztársaság című művét. – Az egész a jogról szól – magyarázta. – Szerintem tetszene magának. Nekem is tetszett. Rose mamától kaptam egy bőrkötéses példányt, egy naplóval együtt. Ezek a legféltettebb kincseim. – Miért adott önnek naplót a mamája? – Azt mondta, az általam képviselt ügyeket írjam bele. Azt is mondta, hogy amikor visszavonulok, vegyem az egyik kezembe a könyvet, a másikba a naplót. Azt szeretné, ha a két könyv egyensúlyban lenne. – Mint Justicia mérlege – suttogta Emily, lenyűgözve Travis mamájának bölcsességétől. Kérdezősködni kezdett Platón művéről, és a délután hátralévő részét a jog és az igazság megvitatásával töltötték. Travis nagyon élvezte a vitát, olyannyira, hogy sajnálta, amikor véget ért. Az ő hibája volt. Elkövette azt a hibát, hogy megint személyes témára terelte a szót. – Maga aztán tele van ellentmondással, Emily. Nyilvánvalóan tanult nő, tudom, hogy okos is, mégis… – Mégis? – Mégis valami olyasmire készül, ami nemhogy nem okos dolog, de egyenesen ostobaság. A férfi nyers őszintesége felbosszantotta Emilyt. – Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményét. – Akkor is megkapja – közölte Travis. – Épp az imént beszélt nekem nagy lelkesen a becsületről és az igazságról, ezért úgy gondolom, maga is beláthatja, hogy a színjáték, amelyet szegény, gyanútlan vőlegényének fog előadni, egyenesen becstelenség.

Így kezdődött a vita, melyet abba sem hagytak, míg el nem érték Perkinsék udvarát. Leginkább Travis beszélt. Legalább húsz okot sorolt fel, miért nem lenne szabad Emilynek O'Toole-hoz hozzámennie, de úgy vélte, az utolsó érve volt a leghatásosabb valamennyi közül. – Emily, nem lesz képes sokáig fenntartani annak a látszatát, hogy maga egy törékeny kis virágszál, aki gyámolításra szorul. – Márpedig igenis törékeny vagyok, a fenébe is! Travis hitetlenkedve felhorkant. – Maga körülbelül annyira törékeny, mint egy grizzly. – Ha csak sértegetéssel tudja megvédeni az igazát, akkor Isten óvja a jövendőbeli ügyfeleit. Travis leszállt a lóról, majd Emilyhez lépett, hogy őt is leemelje a nyeregből. Kicsit hosszabban ott felejtette a kezét a lány derekán, mint szükséges lett volna. – A jó házassághoz sok minden kell, és a becsületesség egyenesen elengedhetetlen hozzá. – Honnan tudja? Hiszen még soha nem volt házas, nem igaz? – Az nem számít. – A kacérkodás becsületes dolog? Travist váratlanul érte a kérdés, és jó egy percig gondolkodnia kellett rajta, mielőtt válaszolt volna. – Néha az. A kacérkodás az udvarlás része, de szerintem csak akkor becsületes dolog, ha a nő azzal a férfival kacérkodik, akit kiszemelt magának. – Akit kiszemelt magának? Azt akarja ezzel mondani, hogy a nő csak azzal a férfival flörtölhet, akihez hozzá akar menni? – Pontosan. – Ez nevetséges. A flört az első lépés ahhoz, hogy valaki megtalálja a megfelelő nőt vagy férfit. A férfiak is szoktak flörtölni, csak épp másképp csinálják, mint a nők. – Ez nem igaz. Egy férfi sohasem flörtöl. Emily meglehetősen fárasztónak találta a Travisszel való vitatkozást. – Az egész nem más, mint játék, igaz? Ártalmatlan játék, amely a férfiak és nők között zajlik. Mellesleg, a férfiak szeretik azokat a nőket, akik kacérkodnak velük – tette hozzá, mert eszébe jutott a nővére. Barbara is mindig elérte, hogy az összes férfi körülrajongja az összejöveteleken. – Tévedés, mi egyáltalán nem szeretjük a kacér nőket – erősködött Travis. – Sokkal intelligensebbek vagyunk, mint feltételezi rólunk, Emily, az pedig egészen biztos, hogy nem szeretjük, ha az orrunknál fogva vezetnek minket. – Szükségtelen ilyen fölényes hangon beszélnie velem. Egy órája hallgatom türelmesen, amint kifejti az álláspontját, és egyszer sem fölényeskedtem önnel. Akartam, annyi szent, de mégsem tettem. Most pedig én jövök. Igazán sajnálatos, hogy nem tudom megértetni önnel az igazamat. – Milyen igazát?

Emily tudta, hogy Travis szándékosan próbálja összezavarni, de nem dőlt be neki. Kényszerítette magát, hogy a férfi inggombjait nézze, nehogy Travis mosolya elvonja a figyelmét. – Ha a körülmények megfelelőek volnának, nyomban bebizonyíthatnám, hogy egy törékeny kis virágszál sokkal több figyelmet tud kivívni magának, mint egy gyakorlatias nő. – Maga tényleg azt hiszi, hogy elég, ha verdes a szempillájával, és ájultan csügg a férfi minden szaván? Gondolja, hogy ezzel magára tudja vonni a figyelmét? – Igen. – Maga tényleg olyan ostoba, mint a föld. A lány úgy tett, mint aki meg sem hallotta a sértést. – Alaposan tanulmányoztam ezt a kérdést, Travis. – És mi teszi a körülményeket megfelelővé? – kérdezte Travis, a lány korábbi kijelentésére utalva. – Boston – felelte a lány, és Perkinsék háza felé intett. – Itt például nem hívnám fel magamra a figyelmet egy sereg idegen előtt. Ostobaság lenne, és talán veszélyes is. A bostoni férfiak kifinomultabbak, és tudják, hogyan viselkedjenek úriemberként egy hölgy jelenlétében. Végtére is vannak erre szabályok, és ők tiszteletben tartják ezeket a szabályokat. Ugyanezt nem mondhatom el az itteni emberekről, mert nem ismerek közülük senkit. – A legtöbb itteni férfi úriember, de akad néhány köztük, akik gondolkodás nélkül magukkal hurcolnák. Ahogy én látom a dolgot, kísérőjeként én vagyok a felelős a maga biztonságáért, márpedig nem szeretnék harcba keveredni azért, mert maga valami ostobaságot csinál. Mellesleg, nemsokára vacsorázni fogunk, és nem örülnék, ha utána le kellene lőnöm valakit. Tudja, az nem tesz jót az emésztésemnek. Ez olyan elképesztő kijelentés volt, hogy a lányból majdnem kitört a nevetés. – Csak a jó emésztés tartja vissza attól, hogy lelőjön valakit? – Úgy valahogy. – Nem hiszek önnek. Csak ugrat. Egy úriember soha nem tenne ilyesmit. – Emily, erről mintha már beszéltünk volna. Biztosan tudom, hogy említettem, én nem vagyok úriember. Az a helyzet, hogy hálásnak kellene lennie, amiért a kísérője vagyok. A lányt annyira meglepte a szinte közömbösen odavetett megjegyzés, hogy el is felejtette ellökni a férfi kezét a derekáról. – Valóban? És pontosan miért is kellene hálásnak lennem? – Azért, mert ha nem a kísérője lennék, akkor talán egy lennék azok közül, akik csak úgy elrabolnák. Emily úgy vélte, ez nagyon kedves megjegyzés volt. Bizonyára nem is gondolta komolyan a férfi. A lány megrázta a fejét, hogy jelezze, nem lehet őt olyan könnyen becsapni, aztán nagyot kacagott. Amikor azonban észrevette, hogy Travis még csak el sem mosolyodott, ő is abbahagyta a nevetést. – Mindketten tudjuk, hogy csak viccel. Ne gyötörjön tovább! Nem kellene…

– Magának sem kellene kacérkodnia velem. – Nem is akartam – vallotta be a lány. – Miért tart a karjában? – Mert így könnyebb. – Mi könnyebb? Travis lassan közelebb hajolt hozzá. – Megcsókolni magát. Emily csak egy „ó”-t tudott elsuttogni, mert Travis szája máris lecsapott rá. Nyelve komótosan indult felfedezőútra, hogy megkóstolja a lány édes ízeit. Emily a férfi nyaka köré fonta karját, és hozzásimult. Utolsó értelmes gondolata az volt, hogy mihelyt visszaadta a csókot, azonnal követelni fogja, hogy a férfi engedje el. Nem létezett más a világon, csak Travis. Ujjbegyei alatt érezte a kemény izmokat. Lenyűgözte a férfi hatalmas ereje és mérhetetlen gyöngédsége. Tetszett neki a férfias illat is; egészen megbolondította a szívét, amely most összevissza kalimpált. Teremtőm, ez a férfi aztán tudja, hogyan kell csókolni! Travis nem értette, miért tört rá hirtelen a vágy, hogy megcsókolja a lányt, de amint eszébe ötlött a gondolat, többé nem volt képes szabadulni tőle. Azt azonban eltökélte, nem engedi, hogy a szenvedély eluralkodjon rajta, és amint érezte, hogy a vágy elködösíti az elméjét, elhúzódott a lánytól. Az ördögbe is, milyen vonzó nő! Emily elvarázsolt kifejezéssel meredt a levegőbe, de gyorsan magához tért. – Nem csókolhat meg csak úgy, valahányszor kedve támad rá! Hogy bebizonyítsa, mekkorát téved, Travis ismét megcsókolta a lányt. Emily felsóhajtott a gyönyörtől, amikor újra felszabadult a szája. – Ez volt az utolsó csók, amit kapott tőlem – jelentette ki, és halkan felnyögött, hallva, hogy remeg a hangja. – Komolyan beszélek. Soha többé nem szabad megcsókolnia! – Komoran összevonta a szemöldökét, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Elég lelkes partner volt – jegyezte meg Travis. – Vagy talán nem a maga nyelve volt a számban? A lány egy szempillantás alatt elvörösödött. – Csak udvarias voltam. Travis felkacagott. – Maga aztán belevaló fehérszemély, Miss Emily Finnegan! Ha amolyan házasodós fajta lennék, jól megizzasztanám a jó öreg Randolphot. Emily érezte, hogy valami hibádzik az előző kijelentéssel, de egy teljes percébe került, mire rájött, hogy mi. – Clifford O'Toole – mondta végül. – Randolph az, aki a nővéremet vette el. – Ó, igen. A férfi, aki cserbenhagyta magát.

– Muszáj ezt a szót használnia? – Ezen fölösleges megsértődnie. Bár még messze voltak az istállótól, Travis mégis meghallotta az ajtó nyikorgását, amint belülről kinyitja valaki. Erre ösztönösen közelebb lépett a lányhoz, hogy veszély esetén maga mögé tudja lökni. Nem tartotta túlzottnak ezt az óvatosságot, mert korábbi tapasztalataiból tudta, hogy Perkinsék egynémely szállóvendége úgy él a hegyekben, mint valami vadállat. Durva, civilizálatlan népség, akik nem engedelmeskedtek semmilyen törvénynek. Travis csak akkor lazított tartásán, amikor meglátta a feléjük közeledő férfit. A harapós természetű Jack Hanrahan volt az, akit csak Félszemű Jackként emlegettek. Félelmetes külseje volt. Hosszú, barna haja ziláltan lógott vállára, és évek óta nem látott vizet. Arcán állandóan mogorva kifejezés ült, azt az érzést keltve a másikban, hogy Félszemű Jack menten széttépi. Jack ugyanakkor szörnyen hiú volt a megjelenésére, ezért nem viselt kötést a szemén. Úgy vélte, az csak lányossá tenné a külsejét. Travis titkon mindig elborzadt, valahányszor Jackre nézett. Mások nem voltak ilyen visszafogottak, és nyíltan kimutatták, mit gondolnak róla. Ez Perkins szerint még hiúbbá tette Jacket. Imádta rettegésben tartani az embereket. Travisnek ekkor remek ötlete támadt, amely majd észre téríti Emilyt, és rádöbbenti, milyen ostoba nézeteket vall a férfiakról. – Talán van egy módja, hogy bebizonyítsa nekem az igazát – szólalt meg. – Igazán? Emily szeretett volna megfordulni, hogy lássa, mit néz Travis, de a férfi a vállára tette a kezét, és nem engedte, hogy megmozduljon. – Valóban meg akarja mutatni, mennyire hat egy kiszolgáltatott nő a férfiakra? – Igen. Szívesen megmutatnám, ha lenne rá alkalmam. Ahogy ezt már említettem is, alaposan tanulmányoztam a témát, és biztosíthatom, hogy tudom, mit beszélek. – Igen, tudom. Tanulmányozta a témát. Hajlandó lenne bebizonyítani a tudását a következő útjába eső férfin? – Nem hiszi, hogy meg tudom csinálni, ugye? Nos, legyen, bebizonyítom önnek, Travis. – Ennyire biztos magában? – Igen, de csak azért, mert sokszor láttam már, hogyan kell. Barbara, a nővérem a bálokon egyetlen pillanat alatt pattogó bolhává változtatta az összes férfit, akik aztán folyton körülötte ugráltak, és ehhez csak ennyit kellett tennie – mondta, és csettintett az ujjával. Travis nagyot kacagott, mert elképzelte Barbarát bolhás kutyaként. – Isten legyen irgalmas a férjéhez, ha valami rosszat tesz. Maga aztán tudja, hogyan kell haragot tartani. – Ezzel meg mit akar mondani? – Nem érdekes. – Már előre kárörvendett, és nagy elégedettséggel várta a jól megérdemelt diadalt,

melyet minden férfi nevében arat majd. – Nincs kedve érdekesebbé tenni a dolgot, és fogadni a győzelmére? Bár Emily szerint egy jól nevelt hölgyhöz nem illett a szerencsejáték, annyira biztos volt a sikerben, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek. Igaz, nem volt túl nagy tapasztalata abban, hogyan kell elcsavarni a férfiak fejét, megjátszva a gyámoltalan vagy félénk nőt, de idejövet figyelte a hölgyeket a vonaton, hogyan kacérkodnak nyíltan a férfiakkal, és persze ott volt a mestere, Barbara. Igen, kétségtelen, hogy diadalmaskodni fog. – Mennyibe szeretne fogadni? – Egy dollárba. – Ne tegyük még izgalmasabbá a fogadást egy ötdolláros téttel? – Rendben, legyen öt dollár – egyezett bele Travis. – Szeretném, ha tudná, nem egyeznék ebbe bele, ha nem tudnám, hogy nem sértem meg vele a kiszemelt úriember érzéseit, és teljesen ártalmatlan, amit teszek. Ugye, így van? A gondolat, hogy Jack Hanrahan megsértődik, megnevetette Travist. Úgy kacagott, hogy kis híján megfulladt. – Igen, teljesen ártalmatlan a dolog. Akkor áll az alku? – Csak amíg veszélyessé nem válik – pontosított gyorsan Emily. – Nem hagyom, hogy veszélyessé váljék. – Mik a szabályok? – Nincsenek szabályok, csak az időt korlátozzuk. Tíz perc elég ahhoz, hogy egy férfiból ostoba bábot faragjon, vagy több időre van szüksége? – Tíz perc bőven elég lesz. Egészen biztos benne, hogy más szabályt nem akar felállítani? Nem szeretném, ha később azzal vádolna, hogy nem tisztességesen játszottam. – Nem kell más szabály. Csak kacérkodjon azzal a férfival, akit legközelebb megpillant – mondta Travis, és lassan megfordította a lányt. Hallotta, amint Emily nagy levegőt vesz, és csodálkozott kissé, hogy nem sikoltott fel. A lány hátrált egy lépést. – Azt akarja, hogy… vele kacérkodjak? – Jack Hanrahannek hívják, és ő az első férfi, akit megpillantott, nem? – Igen, de… A hátráló lány válla már Travis mellkasához nyomódott. A férfi Emily füléhez hajolt. – Említettem már, hogy Jack megveszekedett nőgyűlölő hírében áll? – suttogta vontatottan. – Nem, ezt még nem mondta – hunyta le Emily a szemét. – Veszélyes ember? – Nem fogja magát bántani. Ami azt illeti, egyetlen nőt sem bántana, de az biztos, hogy kedvességet se várhat tőle. Az emberek azt mondják róla, hogy olyan a természete, mint a csörgőkígyóé, de szerintem ez

sértés a kígyókra nézve. Ők sokkal kedvesebb teremtmények. Hajlandó máris elismerni a vereségét, és ideadni az öt dolláromat? A hangjából kicsendülő nevetés és önteltség volt az, amely megerősítette Emily elszántságát. Jöjjön, aminek jönnie kell. Még ha ég és föld összedől is, ő akkor is úgy az ujja köré csavarja ezt a vadembert, hogy a végén csüggeni fog minden szaván. – Ez lesz életem legszebb kihívása – jelentette ki. – Maradjon itt, Travis, és jól figyeljen! – Várjon csak! Honnan fogom tudni, hogy győzött? – kérdezte a férfi nevetéssel küszködve, mert a lehetőség, hogy egy nő elszédítheti Jacket, elviselhetetlenül mulatságos volt. – Higgyen nekem, tudni fogja. – Emily eligazította szoknyája redőit, kisimította blúza gallérját, és mély levegőt vett. Travis vigyorogva figyelte, ahogy óvatosan megközelíti áldozatát. A lány minden bizonnyal fél. Jack úgy festett, mint egy kiéhezett medve, amely éppen most bújt elő a barlangjából. Többnyire a szaga is olyan volt, mint a medvéé, és Travis magában ámulattal adózott a lány bátorságáért. Persze egyben ostoba és makacs is, hiszen nem hajlandó elismerni, hogy a férfiak értelmesebbek annál, semhogy egy gyámoltalan nő az ujja köré csavarja őket. – És ne felejtse el azt a játékot a szemével! – szólt a lány után Travis segítőkészen. – Milyen játékot? – fordult vissza Emily. – Azt a szemrángásos dolgot, amit Pritchardban előadott nekem. Jack imádni fogja. A lány ezt nem találta mulatságosnak. Dühösen megpördült, és elszántan masírozni kezdett Jack felé. Mire odaért, a szíve már a torkában dobogott. Bármit mondott is, szemmel láthatóan nem hatott. Jack egyre komorabban bámult a lányra, és Travis esküdni mert volna, hogy hallja a morgását, valahányszor megcsóválta a fejét. Még nem telt a tíz perc, amikor Travis úgy döntött, szól Emilynek, hogy adja fel. Végül is az ügy nyilvánvalóan reménytelen. Már éppen oda akart kiáltani a lánynak, amikor Félszemű Jack a lehető legborzalmasabb és leggonoszabb dolgot művelte. Elmosolyodott.

Hatodik fejezet Travis elsápadt, pislogott egyet, majd újra odanézett. A rémisztő vigyor még mindig ott volt Jack arcán. Hitetlenkedve bámulta, ahogy a Félszemű a karját nyújtja Emilynek, aki nyomban belekarolt, majd rámosolyogva elindult vele a ház felé. Travis úgy érezte, felfordul a gyomra. Pedig a java még csak ezután következett. Amikor a furcsa pár közelebb ért hozzá, tanúja lehetett, hogy a lány olyan rémes déli kiejtéssel beszél, amelynél szörnyűbbet még soha nem hallott.

– Meg kell mondanom önnek, Jack, hogy ön egy igazi úriember. – Igyekszem, Miss Emily. Nagyon tetszik, ahogy énekelve ejti a szavakat. – Milyen kedves, hogy ezt mondja – rebegtette meg a lány a szempilláit, amitől Travisnek az étvágya is elment. – Bemutathatom önt a kísérőmnek, Mr. Travis Clayborne-nak Blue Belle-ből? Jack abbahagyta az eszelős vigyorgást, de csak annyi időre, hogy a szokásos szúrós tekintetével nézzen Travisre. – Téged ismerlek – közölte. – Egyszer vagy kétszer beléd lőttem, ugye, Clayborne? – Nem, Jack, semmi ilyet nem tettél. – Pedig úgy emlékszem. Jack állkapcsa megfeszült, jelezve, hogy kezd feldühödni, mire Emily gyorsan elterelte a figyelmét. – Istenem, milyen fáradt vagyok! Mr. Clayborne és én már hosszú-hosszú órák óta lovagolunk, és én nem vagyok olyan erős, mint ön, Jack. Túlságosan gyenge vagyok én az ilyen megerőltető tevékenységhez. Jack ismét elővette iménti modorát. – Hát persze, hogy gyenge. A vak is láthatja, hogy magácska milyen törékeny teremtés. Clayborne-nak nem lett volna szabad ilyen erős iramot diktálnia. Lelőjem magának, Miss Emily? A kérdés annyira megijesztette a lányt, hogy majdnem kiáltva felelt. – Ne! – Biztos? Mert nem gond. – Biztos, Jack, de azért köszönöm, hogy felajánlotta. Mindjárt jobban leszek, amint leülök. Csak egy kis pihenésre van szükségem. – Rögtön szerzek magácskának egy kényelmes széket, Miss Emily. Nagyon jó illata van – tette hozzá gyorsan. – Ó, Jack, ön elkényeztet engem a bókjaival. Emilynek nem is kellett többet mondania, vagy akár a szempilláit rezegtetnie. Travis némán hallgatta, amint Jack megígéri a lánynak, hogy tüzet rak, hogy az megmelengethesse a lábát, italt hoz neki, hogy kiszáradt torkát lehűthesse, és vacsorát is szerez, hogy visszanyerhesse az erejét. Travis legszívesebben lelőtte volna a fickót. Még igazságosnak is érezte a büntetést, hiszen a Félszemű éppen most hozott szégyent minden környékbeli férfira. Ha jobban belegondolt, a golyó általi halál túl jó lenne neki. Travis mogorván követte a párost, amint az megkerülte a házat, és a bejárathoz sétált. El kellett volna látnia a lovakat, de Travis előbb meg akarta nézni, kik vannak odabent, hogy meggyőződjön róla, Emily biztonságban lesz. Jack kinyitotta az ajtót a lány előtt, és természetéhez híven, megpróbálta berúgni Travis előtt. Gyerekes csíny volt, amelyet Jack olyannyira élvezett, hogy kuncognia kellett.

John Perkins az előtérben fogadta őket. Erős testalkatú ember volt, hármas tokával és hordóhassal. Arcán szívélyes mosoly ült. Puhány alaknak látszott ugyan, de a többi hegyi emberhez hasonlóan ő is kemény fickó volt, aki nem engedett semmiféle rendbontást a házában. A vitás kérdéseket odakint kellett rendezniük a feleknek, és a ház mögötti domboldalban lévő jeltelen sírokból ítélve, jó néhány fegyveres összecsapásra kerül már sor a múltban. John általában üdvözölni szokta a vendégeit. Most azonban úgy tűnt, hogy nem találja a hangját. Csak bénultan állt, és hitetlenkedve bámult Félszemű Jackre. Nyilvánvaló volt, hogy még ő sem látta soha Jack Hanrahant mosolyogni. – Vérfagyasztó, nem igaz, John? – jegyezte meg Travis, amint elsétált mellette az ebédlő felé. John felesége, Millie halkan felsikoltott, amikor meglátta a vigyorgó Jacket. Travis úgy vélte, ez a megfelelő reakció. Az ebédlő üres volt. Travis ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy Emily őmellé üljön a sarokba, háttal a falnak. Félszemű Jack megfordított egy széket, és leült velük szemben, de egyre csak a háta mögé pislogott idegesen, nehogy valaki meglepje. John előbb tért magához, mint a felesége. Karján a puskájával odasietett az asztalukhoz, és megállt Travis előtt. – Örülök, hogy ismét látlak – mondta, és gyors oldalpillantást vetett Hanrahan felé. – Millie, ne gyűrögesd a kötényedet, inkább gyere és üdvözöld Travis asszonyát. Hagytad, hogy megfogjanak, Travis? – Nem, John. Nem házasodtam meg. Bemutatta Emilyt az idősebb házaspárnak, aztán megkérte őket, hogy üljenek ők is oda az asztalhoz. Mihelyt Millie magához tért a döbbenettől, amelyet a mosolygó Jack látványa okozott, minden figyelmével Emily felé fordult. A lány valósággal megbabonázta az asszonyt, ugyanakkor izgatta is. Travis megfigyelte, milyen idegesen babrál a hajával, vagy hogyan simítgatja a kötényét. Fiatalabb korában Millie meglehetősen csinos asszony volt, és kellemes külseje kiegyenlítette kissé nyers modorát. A korral aztán vonásai szögletesebbé, keményebbé váltak, de a szikra még mindig ott csillogott a szemében. – Akár együtt is vacsorázhatunk a vendégeinkkel, Millie, hiszen Travis jó barát – mondta John. – Ha le tudod végre venni a tekinteted a kisasszonyról, be is hozhatod a vacsorát. Millie nem mozdult, csak egy szigorú oldalpillantást vetett férjére, amit Travis úgy fordított le magának, hogy a férfi később majd alaposan megkapja a magáét az ugratásért. – Az én hajam is így göndörödött – mondta az asszony a férjének. – Talán még most göndörödne, ha nem lenne ilyen hosszú. – Akkor most le fogod vágatni? – kérdezte John. Millie nem válaszolt, továbbra is Emilyt fürkészte.

– Mr. Perkins, talán valami bajt szimatol? – kérdezte Emily a fegyverre mutatva, és igyekezett nem észrevenni, hogy a férfi felesége figyeli minden mozdulatát. – Én mindig bajt szimatolok – felelte John. – Ezért aztán soha nem tudnak meglepni. – John azóta hordja magánál a puskáját, amióta elvette Millie-t, mert tudja, hogy a férfiak megpróbálnák elrabolni tőle – magyarázta Travis. – Az már régen volt – szólt közbe az asszony. – Akkor még csinos voltam. – Most is csinos vagy – mondta Travis. – John még mindig hordja a puskáját, nem? Millie elpirult örömében, és kisietett a szobából. – Mit csináltok errefelé, ahol a madár se jár? – kérdezte John, újabb aggodalmas pillantást vetve Félszemű Jack felé. – Emilyt kísérem Golden Crestbe. Ott van találkozója valakivel. Emily megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Travis nem részletezte úti céljukat Mr. Perkinsnek. Travis képtelen volt tovább elviselni a Félszemű sátáni vigyorát. – Emily, szóljon Jacknek, hogy hagyja abba a mosolygást! A hideg szaladgál tőle a hátamon. – Szerintem nagyon is vonzó a mosolya – jelentette ki a lány. Átnyúlt az asztalon, és megpaskolta a Félszemű kezét. – Ne is figyeljen rá, Jack! Travis rossz kedvében van ma. – Lelőjem magának, Miss Emily? A lány ezúttal nem ijedt meg a kérdéstől. – Nem, Jack, de köszönöm, hogy felajánlotta. Travis úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róluk. – Nincs ma sok vendégetek – fordult ismét Johnhoz. – Nem sokáig lesz így. Ben Corrigan ugrott be hozzánk látogatóba útban hazafelé River’ Bendből, és ő mondta, hogy Murphy bandájából öten errefelé tartanak. Itt akarnak éjszakázni, de ha csak egyetlen rossz szavuk is lesz, kilököm őket innen. Csupa bajkeverő, tolvaj fickó. – Megfordult, és felemelte a hangját, hogy felesége is hallja a konyhában. – Millie, jó lenne, ha eldugnád azt a pénzt, amit a kekszes dobozban tartasz. – Visszafordult barátjához. – Travis, én a helyedben a fél szemem mindig az asszonykán tartanám. Travis bólintott. Nem javította ki John tévedését, miszerint Emily a felesége lenne. Magában kénytelen volt elismerni, valójában tetszik neki, hogy a lányt az ő asszonyának hívja a fogadós. Amint erre rádöbbent, rosszkedvűen kezdte ráncolni a homlokát. Emily hamarosan O'Toole felesége lesz, emlékeztette magát, és valószínűleg soha többé nem látják egymást. – Nagyon úgy fest a dolog, hogy ma éjjel nem fogok sokat aludni – jegyezte meg, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Mindent megtesz, amit kell, Emily biztonságáért. – Miért nem? – érdeklődött a lány. Travis tisztában volt vele, hogy Emily egy szemhunyást sem aludna, ha tudná, mire képesek Murphy

emberei, ezért nem válaszolt a kérdésre, inkább gyorsan másra terelte a szót. – Milyen híreket hozott még neked Corrigan? – Említette, hogy egy szövetségi békebíró szaglászik errefelé. Jack Hanrahan felkapta a fejét, és hirtelen érdekelni kezdte a beszélgetés. – Minek szaglászik? – morogta. – Errefelé nem érvényesek a törvények. Jack ugyan tévedett, de sem John, sem Travis nem érezte szükségét, hogy fel kellene világosítania. – A békebíró keres valakiket, és amennyire Corrigan a szóbeszéd alapján meg tudta ítélni, olyan mindenre képes fajtákat. Azt beszélik, hogy megöltek egy asszonyt meg a gyerekét. A kislány még csak hároméves volt. A gazembereknek ezért lógniuk kell. A bíró vissza akarja vinni őket Texasba, hogy ott ítélkezzen felettük a törvény. – A bíró texasi? – Corrigan azt mondta. – A nevét nem említette? – Nem rémlik, hogy mondta volna. Miért érdekel annyira az az ember? Én a helyedben távol tartanám magam tőle. Corrigan azt mesélte, hogy amikor megismerkedtek, hirtelen nagyon megkönnyebbült a tudattól, hogy ő világéletében törvénytisztelő ember volt. Kilelte a hideg, amikor a bíró ránézett a jéghideg kék szemével. Olyan érzése volt, mintha a férfi a veséjébe látna. Corrigan azt is mondta, hogy nagyon reméli, soha többé nem kerül az útjába. Szó szerint ezt mondta, bizony. – Keresek valakit, akit Daniel Ryannek hívnak. Ellopott valamit az anyámtól, és így vagy úgy, de visszaszerzem tőle. Rose mama csak arra emlékszik, hogy nagydarab fickó, kék szeme van, és texasi. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy a bíró lenne az a férfi, akit keresel? – John nem hagyott időt Travisnek a válaszra, máris folytatta: – Talán csak véletlen. Sok embernek van kék szeme – érvelt. – Talán a banda, amelyet üldöz, szintén texasi, és köztük is lehetnek kék szeműek. – Rose mama azt mondta, hogy Ryan nagyon kifinomult ember. Nem messze a mi vidékünktől váltak el egymástól a vasútállomáson, de addigra a fickó már elárulta, hogy északnak tart. – Nem hinném, hogy a bűnözők, akiket a bíró üldöz, kifinomult úriemberek lennének. Attól még lehet, hogy rossz helyen keresgélsz, amikor a bírót gyanúsítod. Más texasiak is kóborolhatnak a hegyek között. Te is tudod, hogy szeretik a marháikat a mi földjeinken legeltetni. – Nem – rázta meg Travis a fejét. – Egyikük sem jönne fel ilyen magasra a csordájával. Különben is, a férfit, akit keresek néhány napja még River’s Bendben látták. Nem azt mondtad, hogy Corrigan is onnan jött? – De igen. Tényleg úgy fest a dolog, hogy Corrigan a te embereddel találkozott. Ha a texasi északnyugatnak tart, akkor át kell haladnia ezen a területen is, és lehetséges, hogy csak úgy összefuttok. Na és mit lopott el a fickó az anyádtól? – Egy tájolót, amelyet az egyik fivéremnek hozott a mama ajándékba.

– Egy tájoló nem tűnik túl értékes holminak – vélte Jack. – Vagy mégis az lenne? – A bátyámnak az. – Talán ellopom a texasitól, és megtartom magamnak – kérkedett Jack. – Melyik bátyádé lenne a tájoló? – Cole-é. – Akkor felejtsük el – mondta sietve Jack. – Nem szeretném, ha Cole utánam vetné magát. – Igazából egyik Clayborne-t sem szeretnéd az ellenségeid között látni – jegyezte meg John látható bosszúsággal. – Akkor semmiképpen, ha meg akarod élni az öregkorodat. Megcsóválta a fejét, és visszafordult Travishez. – Ami azt illeti, hallottunk már olyat, hogy a törvény embere rossz útra tévedt, de felfordul a gyomrom még a gondolatra is. Ez egyszerűen nem helyes. – John, kétlem, hogy a bíró lenne az, akit keresek. Nem hiszem, hogy a törvény embere kockára tenné a hírnevét egy ilyen piti lopással. A tájoló értékes ugyan, de jelentéktelen azokhoz az aranyszállítmányokhoz és bankjegykötegekhez képest, amelyeket a bíró a múltban visszaszerzett a bűnözőktől. Emily, aki eddig figyelmesen hallgatta a beszélgetést, most nem tudta megállni, hogy hangot ne adjon véleményének. – Ha a bírónál van az édesanyja tájolója, akkor biztosan vissza is fogja hozni neki. Travis nem állta meg, hogy ne bosszantsa egy kicsit a lányt. – Rose mama is ezt hiszi, és meg fog szakadni a szíve, amikor rájön majd, hogy rászedték. A texasinak rengeteg ideje volt visszaszolgáltatni a tájolót, de nem tette. Meg akarja tartani, ez nem is kérdés. Mégsem hinném, hogy a békebíró lenne Daniel Ryan. – Bárcsak megkérdeztem volna a nevét Corrigentől! – vetette közbe John. Emilyt egészen lázba hozta a téma. Megrázta a fejét. – Ha a bíró véletlenül vette el a tájolót, valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy visszaadja. Hiszen bűnözőket üldöz, nem igaz? – Ha véletlenül vette el? Ez meg milyen érv, Emily? Senki sem lop véletlenül. – Előfordulhat – vitatkozott a lány. – Ön csak néhány véletlen egybeesés alapján von le következtetéseket. Minden bizonnyal belátja, hogy igazam van. Travisnek mosolyognia kellett. A lány tele volt jogos felháborodással egy olyan férfi védelmében, akit még soha életében nem látott. Természetesen igaza volt, ami a következtetések levonását illeti, de a férfinak esze ágában sem volt ez bevallani neki. Akkor véget érne a vita, pedig nagyon élvezte a lánnyal való szócsatát. Tetszett neki, ahogy a lány szeme szikrát szórt, ha valami olyasmit mondott neki, ami bántotta az igazságérzetét, és az is, hogy Emily képtelen volt hadonászás nélkül érvelni, még akkor is, ha Travisnek néha el kellett hajolnia, ha nem akart néhány fülest kapni. Azt is élvezte, hogy a lány hangja

elkomolyodik, és szinte reszket vágytól, hogy józan gondolkodásra bírja őt. Ha jobban belegondol, be kell ismernie, hogy szinte minden tetszik neki a lányon. Nehéz lesz őt otthagynia Golden Crestben… átadnia egy másik férfinak pedig szinte lehetetlen. A mosoly eltűnt Travis tekintetéből, amint elképzelte Emilyt Clifford O'Toole karjában. Komoly erőfeszítések árán sikerült kivernie a fejéből a sötét képet. – Kérdeztél valamit? – fordult Johnhoz, mire a férfi bólintott. – Csak azt akartam tudni, hogy a texasi mondta-e az anyádnak, hogy ő a törvény embere. – Nem, azt nem árulta el, hogy mi a foglalkozása. – Ez azért különös, nem? Travis látta, hogy Emily égnek emeli a tekintetét, és kedve támadt bosszantani egy kicsit. – De bizony, ez nagyon különös. Magam is csodálkozom, miért kellett eltitkolnia. – Nem tudhatják, hogy szándékosan tartotta-e titokban, vagy sem – kiáltott fel a lány elkeseredetten. – Egyikük sem gondolkozik józanul. Azt javasolnám, hogy hagyjanak fel a rosszhiszeműséggel, és bízzanak egy kicsit abban az emberben. – Ugyan miért kellene bíznom benne? – kérdezte Travis. – Kirabolta az anyámat. – Bizony, nagyon úgy fest a dolog, hogy ezt tette – helyeselt John. – Mi pedig megvédjük az anyánkat. Errefelé ez a módi – tódította Travis. – Így igaz – bólogatott John, és még Jack is helyeslően mordult egyet. – Senki sem úszhatja meg, ha becsapja az anyánkat – tette még hozzá John. Emily feladta. Úgy látszik, hiába próbálkozik, képtelen beláttatni ezekkel az emberekkel, hogy mennyire logikátlan az érvelésük. A férfiak még néhány percig beszélgettek a dologról, aztán Travis megkérte Johnt, hogy szórakoztassa Emilyt, amíg ő a lovak után néz. – Ne fáradj vele – mondta John. – Van egy új mindenesem, Clemmont Adam fia. Az ablakon át láttam, hogy beviszi a lovakat az istállóba. Majd ő gondoskodik az állatokról, és a csomagjaitokat is behozza. Emily szeretett volna megmosakodni vacsora előtt, és mivel Travis nem volt hajlandó szem elől téveszteni, ő is vele tartott, sőt a lánynak azt is ki kellett várnia, míg a férfi is megmossa a kezét és az arcát. Mire visszaértek az ebédlőbe, Millie már felszolgálta a vacsorát, és ott ült az asztal végén. Sűrű ragut ettek kenyérrel, volt kétszersült és lekvár, kávé azoknak, akik kértek, és tej azoknak, akik nem. – Szeretek egyedül enni – mondta Jack Emilynek. Lehajtotta a fejét, és alulról sandított fel a lányra. – Meg aztán még sötétedés előtt szeretnék eljutni Cooperhez. Emily szélesen rámosolygott. – Nagyon türelmes volt, Jack. A lány Travishez fordult, és kinyújtotta a tenyerét.

– Azt hiszem, tartozik nekem öt dollárral. Travist meglepte, hogy Emily Hanrahan és Perkins előtt akarja behajtani a nyereményét. Míg a zsebébe túrt a pénzért, amellyel a lánynak tartozott, haragosan meredt Jackre, amiért így megszégyenítette. John kíváncsi arcát látva tudta, hogy a férfi mindjárt megkérdezi, miért tartozik Emilynek. Ha pedig a lány elmondja neki, akkor Jack is megtudja, hogy a lány átverte őt. Abból pedig nagy baj lesz. A lány markába nyomta a pénzt, és már szólni akart Johnnak, hogy majd később mindent megmagyaráz, amikor Emily elfordult tőle, és a pénzt odaadta Jacknek. – Tessék, itt van, és köszönöm szépen a segítségét. – Nem is volt olyan rossz – morogta Jack. – Most már abbahagyhatom a mosolygást? – Igen, természetesen. Jack arcán egy-két pillanatra megkönnyebbült kifejezés jelent meg, majd nyomban utána felöltötte szokásos mogorvaságát. Hátrarúgta a székét, felállt és átvitte a tányérját meg a csészéjét a szoba túlsó végében lévő asztalhoz. Travishez hasonlóan ő is a falnak háttal szeretett ülni, hogy lássa a jövés-menést, nehogy evés közben bárki is meglephesse. Jack a tányérja fölé hajolt, és kézzel ette a ragut, de Travis észrevette, hogy a Félszemű inkább Emilyre figyel, nem a vacsorájára. Annyira hatalmába kerítette a lány, hogy kétszer is elvétette a száját. A férfi úgy evett, mint a disznó, és Travis tudta, ha tovább figyeli, képtelen lesz akár egy falatot is legyűrni, ezért inkább visszafordult Emilyhez. – Tisztázzuk csak ezt a dolgot! Elmondta Jacknek, hogy miben fogadtunk? – kérdezte megjátszott haraggal. – Igen, elmondtam. – Ebből csak arra következtethetek, hogy belátta, nem járt volna sikerrel Jack közreműködése nélkül. – De igen, bizonyára sikerült volna, csakhogy én nem akartam. Nem lett volna helyes Jacket kihasználni azért, hogy megnyerjem a fogadást. A bostoni férfiak egyenesen elvárják egy nőtől, hogy kacérkodjon velük, de Jack ezt nem értette volna meg. Nem, ez nem lett volna helyes – ismételte. – Talán csak nem megváltoztatta a nézeteit? – Egyáltalán nem. – Tényleg nem? Miben különbözik Jack Clifford O'Toole-tól? – Őt hagyja ki ebből, jó? – Ki az a Clifford O'Toole? – kíváncsiskodott John. – Az a férfi, akihez Emily hozzá fog menni. Ne rugdosson! – szólt rá a lányra Travis. – Még csak nem is találkozott vele soha. – Ezt én nem értem – szólt közbe Millie. – Miért menne hozzá valakihez, akit nem is ismert, miközben egy másik férfit akar?

– Nem akarok senki mást! – csattant fel Emily. – Ugyan – horkant fel az asszony. – Hiszen világos, mint a nap, hogy teljesen belehabarodott Travisbe. Vak maga, kislány? Emily elvörösödött zavarában. – Téved, Millie. Alig ismerem Travist. Ő csak a kísérőm, aki elvisz Golden Crestbe. Erre Millie ismét gúnyosan horkantott egyet. Emily szerette volna visszaterelni a szót a fogadásra. Nem is nézett addig Travisre, amíg biztosra nem vette, hogy a férfi megfeledkezett Millie megjegyzéséről. – Becsületes játszmában nyertem – jelentette ki. – Megszegte a szabályokat. – Nem is voltak szabályok, emlékszik? – kacagott erőltetetten a lány. – Ön döntött így, nem én. – Mi volt a fogadás tárgya? – érdeklődött John. Travis előbb szúrós pillantást vetett Emilyre, mert az ismét megrúgta, majd elmesélte a fogadósnak a vitát, és azt is, hogyan akarta meggyőzni a lányt a tévedéséről. – Ostoba egy fogadás volt – jegyezte meg Emily –, de akkor is megnyertem, és az egész az ön hibája, Travis. Jobban kellett volna ügyelnie a részletekre, mint az uzsorásnak A velencei kalmárban. Olvasta? – Ami azt illeti, igen. – Nem igazán emlékszem a sztorira – mondta John. – De nem is tudok olvasni, szóval nem csoda, hogy nem emlékszem rá. – Én sem emlékszem rá – csatlakozott hozzá Millie. – De szívesen meghallgatnám. – Csodálatos történet – kezdte Emily. – Egy úriember pénzt kért kölcsön, és megállapodott az uzsorással, hogy mennyi idő múlva fizeti vissza. Ha mégsem tenné meg, akkor egy fél kilót ad a saját húsából az uzsorásnak. – Egy fél kiló húst – nyílt tágra John szeme. – Egy soványabb ember abba bele is halna. – Bárki belehalna – mondta neki Travis. Szeme sarkából látta, hogy Jack feláll és átül a szoba közepén lévő asztalhoz. Nyilvánvaló volt, hogy közelebb akar kerülni, mert hallani szeretné a lány minden szavát, ugyanakkor nem akarja, hogy a többiek felfigyeljenek rá. Travisnek minden akaraterejére szüksége volt, nehogy felnevessen, annyira mulatságos volt látni, ahogy a vadember lábujjhegyen közelebb oson. A fivérei el sem fogják hinni, ha elmeséli nekik. – Ne várassa az én Johnomat! Még a végén kilyukad az oldala – szólalt meg szokásos nyers modorában Millie. – Elég nagy ostobaság ilyen meggondolatlan ígéretet tenni, nem gondolod, John? – De igen, Millie, tényleg ostobaság. De ha az uzsorás adott neki egy kis haladékot, hogy pocakot eresszen, akkor talán nem is volt akkora meggondolatlanság. Nos, kapott a fickó haladékot? – Nem, John, nem kapott – rázta a fejét Emily, és igyekezett visszafojtani nevethetnékjét. – Nem lett volna szabad ilyen ígéretet tennie – csóválta meg a fejét Millie. – Nyilvánvaló, hogy nem

idevalósi volt. Az itteniek nem csinálnak ilyen ostobaságot. – Kétségbeesett helyzetben volt – magyarázta Emily. – Ráadásul bízott abban, hogy időre vissza tudja fizetni a pénzt. De nem sikerült neki. – Valahogy éreztem, hogy ez fog történni – jegyezte meg John. – És kivágtak belőle egy darabot? – Meghalt, ugye? – kérdezte vele egy időben Millie. – Nem. Nem vágtak ki belőle, és nem is halt meg. – Megszökött, ugye? Nem tetszik ez nekem – mondta John. – Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Egy férfi adott szava végül is szent. Nem igaz, Millie? – De bizony, John. Errefelé nemigen van mása az embernek, mint a becsülete. Hogyan tudott kibújni az ígérete alól? – kérdezte Emilyt. – Elbujdosott? – Nem – mosolygott a lány Perkinsék lelkesedését látva. Travis is mosolygott. Noha Adam unszolására elolvasta a darabot, Emily előadásában sokkal jobban tetszett neki. A lány élénk mimikája szinte élővé tette a szereplőket. Véletlenül Félszemű Jackre esett a pillantása, s amit az arcán látott, azt akár valódi mosolynak is lehetett értelmezni. Ez pedig azt jelentette, hogy Emily győzött, méghozzá tiszta, becsületes módon, és a bizonyíték a győzelmére most a lány minden szaván csüngött. Emilynek kétségtelenül sikerült Hanrahant meghódítania. – Ha nem szökött meg, akkor mi történt vele? – kérdezte Millie. – Nem volt hajlandó feláldozni fél kilónyit a húsából, az uzsorás pedig nem mentette fel az ígérete alól. Haladékot sem adott neki, így aztán bíróság elé vitték az ügyet. – Helyes, csak bízzák a törvényre a dolgot! – csapott az asztalra John. – Az ügyvéd természetesen megmentette a férfit – mondta Travis. – Aki történetesen egy nő volt – emlékeztette Emily. – Portiának hívták. A két nő egymásra mosolygott eme érdekes tény feletti örömében. – Most már igazán szeretném tudni, mi a fene történt a férfival, aki a pénzt kölcsönkérte – türelmetlenkedett Millie. – Mit mondott a bíró? – A bíró úgy döntött, hogy a megállapodás törvényes volt, ezért az uzsorás jogosan követeli a férfi húsát. – Tudtam! Ugye megmondtam, ígéret szép szó… – Megmondtad, John. – De azt is kikötötte – folytatta gyorsan Emily, nehogy megint félbeszakítsák –, hogy az uzsorás úgy veheti el a fél kiló húst, hogy közben nem onthat egy csepp vért sem. John állát dörzsölgetve emésztette a hallottakat. – Nos, nem hiszem, hogy bármilyen kis húst ki lehet vágni az emberből úgy, hogy ne vérezzen. – Így igaz – helyeselt Emily. – Ha az uzsorás pontosabban szabja meg a feltételeket – vetett

jelentőségteljes pillantás Travis felé –, akkor más lehetett volna az ítélet. De nem volt elég pontos, ahogy ön sem, Travis, ezért teljesen szabályosan nyertem. A férfi beismerte a vereségét, közölte, hogy nem neheztel, sőt azt is felajánlotta Emilynek, hogy nyugodtan üljön diadalt felette. – Akarja, hogy megcsókoljam annak bizonyságául, hogy nem haragszom? Travis azonnal rájött, hogy sikerült zavarba hoznia a lányt, amikor az lesütötte a tekintetét, és az asztalt bámulva megrázta a fejét. Erre odanyúlt és megfogta a kezét. – Sok közös van magában Portiával – suttogta. – De nem hiszem, hogy ő is elpirult, amikor megnyerte az ügyet. Viszont a szenvedélyessége megvan magában. Emily örült a bóknak. Megköszönni azonban már nem maradt ideje, mert egy nagy puffanás szakította félbe a beszélgetést. Valaki megpróbálta betörni a bejárati ajtót. John felpattant, és a bejárathoz rohant. Travis követte. – Ezek lennének a Murphy farmjáról való emberek, Millie? – kérdezte Emily. – Abból, ahogy az ajtómat verik, azt kell mondanom, hogy biztosan ők azok. – Millie a lányhoz sietett, és megfogta a könyökét. – Befejezheti az evést a konyhában is. Ott sokkal nagyobb biztonságban fogja magát érezni, és Travis majd gondoskodik arról, hogy a fickók ne mozduljanak ki innen. Arról még fogalmam sincs, hogyan juttatom fel a lépcsőn, de azt hiszem, ezt ráhagyom Johnra, hadd fájjon az ő feje miatta. Jöjjön, kislány, nincs vesztegetni való időnk! Istenem, remélem nincsenek mind berúgva! Nincs rosszabb a részeg embernél – tette hozzá megborzongva. – Ha bármelyik is ráteszi a mancsát az értékeimre, hát én esküszöm, hogy lelövöm. Jaj, csak ne lennének részegek! Millie komolyan megrémült, de Emily sem akart kockáztatni. Felkapta a tányérját, és követte az asszonyt a konyhába, majd felajánlotta, hogy szívesen segít neki elkészíteni a béresek vacsoráját. – Maga csak üljön le, és egyen! Beteszem a tésztát a sütőbe, aztán nyomban neki is látok a dolognak. Ha végzett az evéssel, és tényleg segíteni akar, akkor kisúrolhatja a serpenyőmet. Már elég régóta ázik a mosogatóban. Emily boldog volt, hogy csinálhat valamit. Gyorsan megette a vacsora maradékát, aztán feltűrte a blúza ujját, és vadul nekiesett a serpenyőnek. Közben mosolygott magában, mert az jutott eszébe, mit szólna az anyja, ha most látná. Talán szívbajt is kapna, hiszen egyik lányának sem engedte meg soha, hogy közönséges házimunkát végezzen. Arra ott vannak a cselédek. Persze, miután túljutna az első döbbeneten, valószínűleg büszke lenne a lányára. – Millie, van segítsége a ház körül? – Nem, de szoktatom magam a gondolathoz, hogy felvegyek valakit. John folyton zsörtölődik velem, hogy túl sokat dolgozom. Az utóbbi időben valóban elég sok vendégünk volt. Az egész napi mosás, takarítás, főzés és felszolgálás után este már olyan fáradt vagyok, hogy alig tudok elvánszorogni az ágyig. – Gondolt már valaha arra, hogy beköltözzenek a városba?

– Nem, azt soha nem tenném. Azoknak, akik északra vagy nyugatra tartanak, erre kell áthaladniuk, feltéve, hogy száraz az idő, és át tudnak kelni a vízmosáson. Így aztán nem vagyunk magányosak, de eléggé el vagyunk zárva a világtól ahhoz, hogy szabadnak érezzük magunkat. Nem hiszem, hogy el bírnám viselni, ha a szomszédaim a fejem felett laknának, és mindent tudnának a dolgaimról. Ezt John sem szeretné. Emily kivette a súlyos serpenyőt a szappanos vízből, és törölgetni kezdte a konyharuhával, amelyet Millie nyomott a kezébe. Ekkor hirtelen feltűnt neki, hogy abbamaradt a dörömbölés. Azt is észrevette, hogy az asszony keze reszket. – Gondolja, hogy Murphy emberei elmentek? – Nincs nekünk olyan szerencsénk. Ez a fajta sohasem adja fel. – Pontosan mit ért azon, hogy „ez a fajta”? – Azokat az agyatlan részegeket, akik bármit ellopnak, hogy egy dollár ára italhoz jussanak, minden mást pedig összetörnek. Ittas emberrel nem lehet értelmesen beszélni, Emily, de ne aggódjon, az embere nem engedi, hogy valami bántódása essék. – Nem engedné, hogy bárkinek is bántódása essen. Mellesleg ő nem az emberem – tette hozzá. – De szeretné, hogy az legyen, nem igaz? Az asszony nyíltsága megmosolyogtatta Emilyt. – Miből gondolja? Ne feledje, éppen arra készülök, hogy hozzámenjek valaki máshoz. – Sehogy se értem én ezt – mormolta Millie. Becsukta a sütő ajtaját, majd a lány felé fordult, hogy ő is láthassa rosszallását. – Maga elég okosnak látszik, kislány. Jobb lenne, ha sutba dobná a büszkeségét, és megvallaná az érzéseit, mielőtt még túl késő. – De, Millie… – Ne vitatkozzon itt velem! Láttam, amit láttam. Valósággal repkedtek kettejük között a szikrák. Abból még egy féleszű is kitalálná, mi folyik maguk között. Kérje meg, hogy udvaroljon magának. Emily megcsóválta a fejét. – Még ha szeretném is, hogy udvaroljon, az sem számít. Travis megmondta, hogy nem az a házasodós fajta. – Ugyan – horkant fel gúnyosan Millie. – Egyik sem az, amíg ki nem mondja az igent. El ne higgye ezt az ostobaságot, kislány! Láttam én, hogy milyen közel ült magához az asztalnál. Éppen hogy csak magához nem ölelte. Meg azt is láttam, hogy megfogta a kezét, maga pedig nem húzta el a sajátját. Nagyon is kedvére volt a dolog, nem igaz? – De igen – hajtotta le Emily a fejét. – Magam sem tudom, mi ütött belém. Mr. O'Toole levelei olyan szépek voltak, és amikor felajánlotta… – Lárifári – vágott közbe az asszony. – Csak nem akarja tönkretenni az életét néhány levél miatt? – Arról nem volt szó, hogy ennyire bonyolult lesz – sóhajtotta Emily. – Elhatároztam, hogy a saját

kezembe veszem a sorsomat, most pedig egyre inkább gyötör a gondolat, hogy talán mégis Travisnek van igaza. Azt mondta, a sértett büszkeségem vett rá arra, hogy ekkora meggondolatlanságot kövessek el. Millie, fogalmam sincs, mit tegyek. Kedvelem Travist, de biztos nem vagyok szerelmes belé. Hogyan is lehetnék, hiszen még csak két napja ismerem? Ráadásul az út legnagyobb részét vitatkozással töltöttük. – A szerelem gyorsan jön. Nekem például elég volt egyetlen pillantást vetnem az uramra, és tudtam, hogy megszerzem magamnak. Emily nem akart senkit megszerezni. A beszélgetés csak felizgatta, mert Millie arra kényszerítette, hogy végiggondoljon olyan dolgokat is, amelyekről legszívesebben megfeledkezett volna. Szerette volna meggyőzni magát, hogy már megint csak beijedt, de gyorsan rájött, hogy ez bizony hazugság. Jóságos Isten, mi történik vele? Már saját magát sem érti! – Nagyon szerencsés, hogy rátalált Johnra – jegyezte meg. – Hogyan találkoztak? Emily remélte, hogy a kérdéssel sikerül elterelnie Millie figyelmét Travisszel kapcsolatos saját ellentmondásos érzelmeiről. Millie éppen válaszolni készült, amikor a hátsó ajtó kivágódott, olyan erővel, hogy nekiütődött a konyhapultnak. Mindkét nő ugrott egyet ijedtében. Két dülöngélő alak jelent meg, akiknél mocskosabbat Emily még soha nem látott. Millie ajkát olyan közönséges káromkodás hagyta el, hogy Emily meglepetésében felé fordult. A két fickó azonban gyorsan ismét magára vonta a figyelmét. – Senki sem kényszeríthet arra, hogy odakint maradjunk – szólalt meg az egyik, és nagyot böffentett. – Nem igaz, Carter? A másik oda sem figyelt, annyira belefeledkezett Emily látványába. – Nézd csak, Smiley, mi van itt a szekrény előtt, ahol John a piát rejtegeti! Emily legszívesebben beleolvadt volna a falba. A két férfi csak úgy bűzlött az olcsó whiskey-től, alig állt a lábán, miközben meredten bámulták Emilyt. A lány tudta, csak percek kérdése, hogy eszméletlenül terüljenek el a padlón. Elhatározta, hogy addig is kedves lesz velük, és ha mégsem nyúlnának ki, remélhetőleg Travis vagy John hamarosan megérkezik, hogy kilökje a két fickót. A serpenyőt a háta mögé dugta, és farkasszemet nézett velük. Nem tudta volna megmondani, melyikük a rondább. Smiley megmaradt fogai már egészen megfeketedtek, ettől a mosolya még visszataszítóbb lett. Ráadásul a nyála is folyt. Carter sem volt különb nála. Feje mintha túl nagy lett volna köpcös testéhez képest, és olyan bűzt árasztott maga körül, hogy Emily kis híján öklendezni kezdett. Ehhez a kettőhöz képest Félszemű Jack maga volt a nők álma. Millie káromkodása nem volt különösebb hatással a fickókra. Még csak feléje sem néztek. – Szükségem van arra a whiskey-re – morogta Smiley. – Nekem is – csatlakozott Carter. Sóváran megnyalta az ajkát, majd csettintett egyet, amit Smiley

annyira mulatságosnak talált, hogy vihogni kezdett. A gusztustalan hangok és Smiley csorgó nyálának látványa már több volt, mint amennyit Emily el bírt viselni. Uramisten, ezek aztán undorítóak! A lányban csak úgy forrt a düh. Nem akarta azonban elveszíteni az önuralmát. Az óvatosság most létfontosságú volt. Nem lenne okos dolog felbőszíteni ezeket a férgeket, mert bár nemigen látott még részeget közelről, hallotta róluk, hogy kiszámíthatatlanok, és Millie is épp az imént mondta, hogy ittas emberrel nem érdemes vitatkozni. Bárcsak lenne valami fegyvere! Aztán rádöbbent, hogy ott van a kezében a serpenyő. Nem is kell ennél jobb fegyver. Ez elég lesz, hogy megfutamítsa a fickókat, és a legnagyobb nyugalommal használni is fogja, ha bármelyikük el akarna csórni akár egy porszemet is. – Kérem, távozzanak! Megijesztik Millie-t. – Nem megyünk sehova, csak ha majd a kedvünk úgy tartja – morogta Carter, mire Smiley felhorkant egyetértése jeléül. – A piát akarom – súgta oda Carternek elég hangosan ahhoz, hogy a két nő is meghallja. – Ha félre kell löknöm azt a nőt az útból, akkor megteszem. Senki sem állhat közém és a whiskey-m közé. Carter hevesen bólogatott. Ettől azonban megszédült, és körbe-körbe tántorgott. – A pénzt is akarom, ami a kekszes dobozban van – mondta cimborájának, és pillantása a konyhát kutatta. – Millie eldugta előlünk. – Ha kell, szétszedjük ezt a helyet, hogy megtaláljuk. Carter idétlenül vihogni kezdett. Millie kihúzta magát, de az, ahogy a kötényét gyűrögette, elárulta, mennyire fél. – Kifelé innen, mindketten, különben kiáltok Johnnak! Carter kihúzta bowie kését az övéből, és meglengette. Az ostoba alak annyira részeg volt, hogy Emily azon csodálkozott, hogyan képes kézben tartani a fegyvert. – Fogd be a szádat, vagy különben beléd vágom ezt itt! – sziszegte. Millie elfehéredett. Félelmét látva Emily még dühösebb lett. Hogyan merészelnek ezek a fickók betörni ide, és halálra rémíteni ezt a kedves asszonyt? Mély levegőt vett. Ó, mit nem adott volna most John puskájáért! Mindkét gazembert lelőné, amiért így ráijesztettek szegény Millie-re. Persze, nem ölné meg őket, csak tenne róla, hogy örökre megemlegessék a napot, amikor betették lábukat Perkinsék házába. Sántikálnának egy jó darabig, az biztos. – Lódítsuk csak el azt a csinos kis tyúkot az útból! – javasolta Smiley a cimborájának. Emily meglepetten pislogott egyet. Haragja tomboló dühvé változott. – Minek nevezett? – kérdezte feszült hangon a férfitól. – Csinos kis tyúknak. Emily kihúzta magát, és villámló tekintettel meredt a két férfira. A fenébe az óvatossággal!

– Millie, nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik rondább a két fickó közül. A fekete fogú vagy a hájfejű? Millie rémülten felszisszent, és kimeredt szemmel bámult rá. – Csak nem akarja őket feldühíteni, kislány? Smiley egy lépést tett Emily felé. – Ő Travis Clayborne asszony – kiáltott fel Millie. – Ha csak egy ujjal is hozzáér, a halál fia. – Semmi dolgunk Clayborne-nal – morogta Smiley. – Mire megtudja, mi történt, már késő lesz. Most el van foglalva a többiekkel elöl, mi pedig már hetedhét határon is túlleszünk a whiskey-vel meg a pénzzel, mire bejön. Nem igaz, Carter? – Úgy bizony. Tudunk mi gyorsan lovagolni, ha kell – kérkedett a másik. – Eredj, lökd ki azt a tyúkot az ebédlőbe! Majd én fedezlek. Millie lassan az asztal felé araszolt, remélve, hogy alábújhat és így megmenekül Carter késétől, amikor férjéért kiált. A szeme sarkából észrevette, hogy Emily nem moccan a helyéről, pedig az egyik fickó felé óvakodik. – Fusson! – kiáltott rá a lányra, de az csak megrázta a fejét. – Addig nem, míg ki nem takarítjuk innen a szemetet. Erre a megjegyzésre Smiley megtorpant. Megtántorodott kissé, majd cimborájához fordult. – Rólunk beszél a tyúk? – Mi a csuda ütött magába? – suttogta Millie. – Dühös vagyok. Nem szeretem, ha tyúknak szólítanak, még kevésbé kedvelem, ha megfenyegetnek, azt meg egyenesen utálom, ahogy magát rémisztgetik – válaszolta Emily, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a két jómadárról. – Millie megkérte magukat, hogy távozzanak. Kérem, tegyék, amit mondott! Smiley felhorkant. Karját előrenyújtotta, és megpróbálta lerohanni a lányt. Annyira részeg volt, hogy kétszer is nekiment a pultnak, és többet haladt hátra, mint előre. – Bújjon a hátam mögé! – kiáltotta Millie. Emilynek nem volt ideje megmagyarázni, hogy esze ágában sincs ilyen gyáván viselkedni. Az időzítés most mindennél fontosabb volt. Idegesen megvárta, amíg Smiley már csak két lépésre volt tőle, akkor meglendítette a karját, és a serpenyővel lesújtott a férfi fejére. Repült a nyál mindenfelé, ahogy Smiley hátratántorodott. A fickó rekedten felsikoltott, mielőtt a padlóra rogyott volna. Carter annyira megdöbbent, hogy elejtette a kését. – Most hülyére verte! – ordított fel. – Tévedés – közölte Emily reményei szerint kimért hangon. – Már amúgy is hülye volt. Én csak leütöttem. Szíve hevesen dobogott, és a keze is reszketett, amint megemelte szoknyáját, és átlépett a fekvő alatt

fölött. Carter felé indult. Oda kell érnie hozzá, amíg a férfi fegyvertelen, különben Millie-vel együtt komoly bajba kerülnek. Carter nem is volt annyira részeg, mint Emily hitte. Szélsebesen lehajolt, felkapta a kését, és veszett kutya módjára a lányra vicsorgott. Emily gyorsan hátrébb lépett. Millie segíteni próbált neki azzal, hogy a keze ügyébe eső dolgokat Carterhez vágta. A férfinak sikerült elhajolnia a csésze és a csészealj elől, a teáskanna azonban vállon találta. Felkiáltott fájdalmában, tekintete ide-oda cikázott két ellenfele között. Emily arra gondolt, biztos most dönti el, melyiküket támadja meg előbb. Millie vonta magára a fickó figyelmét azzal, hogy férje nevét kezdte sikoltozni. Emily megragadta az alkalmat, és a serpenyővel a férfi könyökére sújtott. Aztán csalódottan felkiáltott. A kést akarta kiütni Carter kezéből, de elvétette a mozdulatot. Carter dühödten felordított, és a tekintetéből ítélve Emilynek kétsége sem volt, hogy ütött az utolsó órája.

Hetedik fejezet A férfi egy ujjal sem érhetett hozzá. Emily az egyik pillanatban még a rút arcot látta maga előtt, a következőben már Travis széles hátát. Mintha a semmiből termett volna előtte, és a lány elképzelni sem tudta, hogyan került oda, hiszen egy hangot sem hallott. Mindenesetre annyira megörült neki, hogy megveregette a férfi hátát. Túlélési esélyei jelentősen megnőttek. Emily éppen időben kukucskált ki Travis háta mögül, hogy lássa, amint a férfi ökle lesújt Carter állkapcsára. Akkora erő volt az ütésében, hogy a gazember kirepült a csukott szúnyoghálós ajtón keresztül az udvarra, és ott elterült a fűben. Lába fennakadt Millie vajköpülőjén. Travis szerette volna újra megütni. Dühében szinte reszketett. Amikor John szólt neki, hogy két fickó betört a konyhába, és Emilyt fenyegeti, Travis agyát elborította a vér. Ugyanakkor meg is rémült, ettől azonban csak még jobban felbőszült. A szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy a ház felé lódult. Amikor meglátta, hogy a gazember késsel hadonászik Emily arca előtt, valami mintha elpattant volna benne, és legszívesebben ízekre tépte volna a fickót. Még mindig erre vágyott, amint egy teljes percig ott állt az eszméletlenül heverő alak fölött, várva, hogy magához térjen, és ő ismét behúzhasson neki. A részeg fickó azonban nem adta meg neki ezt az örömet. Teljesen kinyúlt, és Travis végül kénytelen-kelletlen belátta, hogy most nem láthatja el még jobban a baját. Megfordult, Emily vállára tette a kezét, és megkérte, hogy nézzen a szemébe.

– Jól van? – suttogta rekedten. – Nem bántotta magát, ugye? – Nem bántott – válaszolta a lány, és meglepte, milyen gyenge a hangja. Ekkor Travis meglátta a serpenyőt Emily kezében, elvette tőle, és a konyhapultra tette. A lány hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Most, hogy a veszély elmúlt, kitört rajta a félelem. Lába elgyengült, és egész testében reszketni kezdett. Elfordult Travistől, kihúzott egy széket, és leroskadt rá. John robbant be a konyhába. Először a feleségére nézett. Mikor látta, hogy vele minden rendben, elfordult, és körülnézett, hogy felmérje a károkat. Tekintete ide-oda vándorolt a törött ajtó és a padlón elterült alak között. Emily látta, hogy reszket a keze, amint fejcsóválva magához húzza a feléségét, és szorosan átöleli. Szerette volna, ha Travis ugyanígy tenne vele is: átkarolná, ilyen szorosan és vigasztalóan. Vajon Perkinsék tisztában vannak azzal, milyen szerencsések, hogy így egymásra találtak? John homlokon csókolta Millie-t, mielőtt figyelme visszatért volna a padlón heverő fickóra. – Mi történt vele? Millie leült Emily mellé, és nagyot sóhajtott. – Ez a lány ni, az történt vele – mondta, és hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Emilyre mutatott. – John, én nem is értem, mi ütött belé. Az egyik pillanatban még szinte beleolvadt a falba, a következőben már a legjobb serpenyőmmel püfölte a gazember fejét. Mondott valamit a fickó, amivel nagyon felbosszantotta. Travis a konyhapultnak támaszkodott, két kezét összefonta a mellkasa előtt, és Emilyt figyelte. Látta, hogy a lány lesüti a szemét, és azt is észrevette, mennyire elvörösödik. Nem értette, mitől lett hirtelen ilyen szégyellős. – Emily, csak nem zavarban van? A lány alig észrevehetően megrántotta a vállát. Travisnek fogalma sem volt, hogyan értelmezze ezt a mozdulatot. Emily az imént még úgy viselkedett, mint egy igazi vadmacska, aki bármire képes azzal a serpenyővel, s bár Travis a késsel fenyegetőző részegre figyelt, mégis észrevette a lány szemének elszánt csillogását, mielőtt elé állt volna. Most pedig úgy fest, mint azok a nők, akik színre-szóra elalélnak. John Millie vállára tette a kezét, és gyengéd szeretettel megszorította. – Teszek egy erős zárat arra az ajtóra, mielőtt lefekszem. Nem tudom, mit tettem volna, ha történik veled valami. – Nem vagyok zavarban. Szégyellem magam. Szándékosan bosszantottam őket. Egyedül Travis hallotta meg Emily suttogó szavait. – Mivel bosszantotta őket? – Elvesztettem a fejem. Pedig nem lett volna szabad, mert így veszélybe sodortam Millie-t. – Hogyan sodorta veszélybe? – kérdezte John.

– Semmi ilyesmit nem tett – mondta Millie. – De igen – vitatkozott Emily. – Szándékosan feldühítettem őket azzal, hogy milyen rondának tartom őket. Travis leguggolt a lány elé, és megfogta a kezét. – Nézzen rám! – parancsolta. Emily ráemelte a tekintetét. – Meg kellett volna nyugtatnom őket, de annyira megharagítottak. Az egyik tyúknak nevezett. Travis arcán mosoly futott át. – Tyúknak? – Igen, pontosan ezt mondta rá a fickó – vetette közbe Millie. – Akkor kezdett villámlani ennek a lánynak a tekintete, amikor az a Carter nevezetű azt mondta rá, hogy „csinos kis tyúk”. – Egy nő sem szereti, ha letyúkozzák – jelentette ki haragosan Emily, és kihúzta magát. Travis és John igyekezett visszafojtani nevethetnékjét. Millie a fejét csóválta. – Azt hiszem, a maga faragatlan módján bókolni akart, Emily. Végül is nem simán tyúknak nevezte, hanem csinos kis tyúknak – emlékeztette a lányt. – Javítson ki, ha tévednék, de szerintem a kettő egy és ugyanaz. Travis, nem hiszem, hogy ez olyan mulatságos lenne. Min mosolyog? – A felháborodásán. John minden részletet szeretett volna hallani, és Millie boldogan kielégítette a kíváncsiságát. Travis is a beszámolót hallgatta, közben kivonszolta Smiley-t a konyából és kihajította a cimborája mellé. Tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le Emilyről, és amikor végzett a gazember eltakarításával, az ajtófélfának dőlt, és nyíltan bámulta a lányt. Emily, aki pár perce még vacogott, most hirtelen kellemetlen forróságot érzett Travis fürkésző tekintetének sugarában. Ráadásul alig kapott levegőt. Ekkor John vonta magára a figyelmét, aki kihúzott egy széket, és leült felesége mellé. Látta, amint a férfi megfogja az asszony kezét, és ez az egyszerű, szeretetről árulkodó mozdulat átszakított benne minden gátat. Hirtelen olyan emésztő vágy fogta el Travis iránt, hogy legszívesebben elsírta volna magát. Nem értette, mi történik vele. Korábban sohasem kísértették buja, érzéki gondolatok, ám most kétség sem fér hozzá, hogy vad vágyat érez. Hogyan lehetséges ez? Miért érez vágyat olyasmi iránt, amit még meg sem tapasztalt soha? Emily elkövette azt a hibát, hogy kínjai okozójára nézett. A férfi puszta látványa tovább szította a vágyát, ezért gyorsan elkapta róla a tekintetét. Nem volt azonban elég gyors. Már az is elég baj, hogy kívánja a férfit, de ami még rosszabb, hogy immáron biztosra vehette, hogy ezt Travis is tudja. Sötét pillantása elárulta. Emily talpra ugrott, sietségében kis híján felborítva a széket. Úgy érezte, gyorsan el kell foglalnia magát,

hogy kiverje fejéből a nyugtalanító gondolatokat. Nekilátott a konyha takarításának, de Millie félbeszakította a beszámolóját, és rászólt, hogy üljön vissza. A lány azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy ülve maradjon, ezért inkább az ebédlő ajtajának dőlt. A lehető legnagyobb távolságra akarta tudni magát Travistől. Nem mert a férfira nézni, ezért úgy tett, mint akit nagyon leköt Millie meséje. Uramisten, milyen meleg van a konyhában! – John, miért tartott olyan sokáig ideérnetek Travisszel? – kérdezte Millie. – Minden ujjunkra jutott egy gazfickó – felelte a férje. – Corrigan azt mondta, hogy csak öt ember tart errefelé, de tévedett. Elöl nyolcan próbáltak bejutni, és abból csak ketten nem voltak hullarészegek. Nem tudtuk, hogy ketten hátralopakodtak. Nagyon viszketett az ujjam a ravaszon, hogy lelőjem őket. – Mi tartott vissza? – kérdezte az asszony. – Egyszerre négyen is Travisre vetették magukat, minden irányból. Jól benne volt a sűrűjében. Emily szeme tágra nyílt, és önkéntelenül is a férfi felé pillantott. – A sűrűjében? De hiszen egy karcolás sincs rajta. – Pedig az ökle biztosan fáj – jegyezte meg John. – Én a többi huligánt tartottam sakkban a puskámmal, nehogy valami ostobasággal próbálkozzanak. Komoly csetepaté volt, én mondom, és egyedül Félszemű Jack volt az, aki élvezte a dolgot. Legalábbis nagyon úgy festett, mint akinek ünnepe van. Szépen leült a bejárati lépcsőre, és onnan nézte az előadást, mígnem eszébe jutott, hogy látott két ember hátraosonni. Hamarabb is ideérhettünk volna, ha Jacket nem köti le annyira a látvány. Emilynek tetszett, ahogy John elmesélte a történteket. Szinte maga előtt látta, amint Jack nagy vígan a térdét csapkodja, miközben a küzdelmet nézi, és ettől majdnem elnevette magát. Nem ismert még csak hasonlót sem, aki fogható lett volna ehhez a hegyi emberhez. – Örülök, hogy azért a végén csak eszébe jutott. – Nem hallottad, hogy kiabáltam neked, John? – kérdezte Millie. – Ugyan, kedvesem, hogyan is hallhattam volna akkora felfordulásban? – Fogalmam sincs, mi történt volna, ha akkor nem jön be – ismerte be Emily Travisnek. – Nagyon jól tartotta magát – mondta a férfi. – Millie, annyira sajnálom, hogy megijesztettem – fordult Emily az asszonyhoz. – Nem ijesztetett meg, de sikerült meglepnie, az biztos. Meg is feledkeztem a serpenyőről, erre egyszer csak előkapja, és jól fejbe kólintja vele a fickót. – Az lenne a legjobb, ha a sarokszobába helyeznék el, nem gondolod, Travis? – jegyezte meg John. – Az ablakon át nem lehet bejutni hozzá, ha meg valaki jár odalent, azt biztos meghallod. Nem hinném ugyan, hogy az a kettő odakint kijózanodik annyira, hogy Emily után vesse magát, de jobb az óvatosság. – Megengedi Murphy embereinek, hogy idebent aludjanak ma éjjel? – kérdezte Emily. – Csak annak a kettőnek, aki nem részeg. A ház másik felébe rakom őket, szóval miattuk nem kell aggódnia, és Travis is ott lesz maga mellett, a szomszéd szobában.

John utóbbi megjegyzése egyáltalán nem nyugtatta meg a lányt. Travist ilyen közel tudni magához legalább olyan veszélyesnek tűnt, mintha Smiley aludt volna a szomszédos szobában. Travis persze nem bántaná, és nem is erőszakoskodna vele, de hát erre nem is lenne szükség, nem igaz? Már a puszta gondolattól is, hogy kettesben maradhat a férfival, majd kiugrott a szíve, és szinte hallotta, amint a figyelmeztető harangocska halkan csilingelni kezd a fejében. – Megmutatom neki, hol a szobája – lökte el magát Travis az ajtótól, és a lány felé indult. Nem törődött vele, hogy Emily hevesen rázza a fejét. Megfogta a kezét, és maga után húzta az ebédlőbe. Emily megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi csak szorosabban markolta a kezét, jelezve, hogy nem fogja elengedni. Jack a bejárati ajtó közelében ólálkodott, Emilyre várva. – Indulni akarok – jelentette ki. – Még egyszer köszönöm, hogy benne volt a játékban, Jack – mosolygott rá a lány. – Szeretnék kezet rázni magával, mielőtt elmegyek – mormogta. – Engedd el egy kicsit, Clayborne! Nem fogom ellopni. Travis elengedte a lányt. Nézte, ahogy azok ketten kezet fognak, s látta, hogy Emily arcán meglepetés fut át. Jack a lány füléhez hajolt, valamit suttogott neki, aztán ismét elhúzódott tőle. – Talán hamarosan megint találkozunk – jegyezte meg, azzal megbökte a kalapját, sarkon fordult, és lendületes léptekkel elhagyta a házat. Emily gyorsan megkerülte Travist, mielőtt az megint elkaphatta volna a kezét, és szoknyáját felkapva nekiindult a lépcsőnek. – Mit mondott a Félszemű? – kérdezte Travis, aki szorosan a nyomában haladt. Emily megállt a lépcsőfordulóban, és a férfi elé tartotta a tenyerét. Amikor az meglátta az öt dollárt, elnevette magát. – Azt tudtam, hogy Jack el van ragadtatva magától, de azt nem hittem volna, hogy visszaadja a pénzét. – Nagyon kedves ember. – Egyáltalán nem az – horkantott bosszúsan Travis. – Egy zsémbes vén kecske. Ráadásul a szaga is pontosan olyan. De az biztos, hogy megkedvelte magát. – Én is őt. Mivel a férfi egy lépcsőfokkal lejjebb állt, csaknem egy magasságban volt a szemük. Emily másra sem tudott gondolni, minthogy a karjába vesse magát, és megcsókolja. Hirtelen azon kapta magát, hogy Travis száját bámulja. Jóságos Isten, akkor a férfi is tudja, hogy ő most mire gondol! – riadt meg. Az egész Travis hibája, döntötte el végül. Ha nem lenne ilyen átkozottul jóképű csirkefogó, akkor most őt sem foglalkoztatnák ilyen lehetetlen gondolatok. – Fáradt vagyok – bökte ki. – Nem csoda. Volt dolga azokkal a részeg disznókkal a konyhában.

– Féltem. – Nincs azzal semmi baj, ha valaki fél. A lényeg, hogy helyén volt az esze. Bárcsak most is a helyén lenne! – bosszankodott magában a lány. Travis lassan az őrületbe kergeti, és ha nem szabadul meg gyorsan tőle, csak az ég tudja, mi fog történni. Gyorsan sarkon fordult. – Nem kell a szobáig kísérnie. Magamtól is odatalálok. Ha Travis észre is vette, hogy remeg a lány hangja, nem szólt semmit. Megfogta Emily kezét, és végigvezette a sötét folyosón, egészen az utolsó ajtóig. Karja súrolta a lány karját, amint előrehajolt mellette, hogy kinyissa előtte az ajtót. – A táskái már biztosan odabent vannak. – Igen, biztosan – mondta Emily, mivel semmi okosabb nem jutott az eszébe. Travis bekukkantott a szobába, és bólintott. – Ott vannak az ablaknál, a sarokban. Mármint a csomagjai – tette hozzá a lány értetlen tekintetét látva. Emily lerázta magáról a különös kábulatot, és besietett a szobába. Travis nem mozdult a helyéről. Tudta, hogy most be kellene húznia maga mögött az ajtót, és távoznia kellene, de képtelen volt rászánni magát. Ráadásul a tekintetét sem bírta levenni a lányról. Emily túl közel állt az ágyhoz, és ez beindította Travis fantáziáját. Hangja nem volt több rekedt suttogásnál, amikor végül megszólalt: – Ha szüksége van valamire, csak szóljon. – Köszönöm. – Jó éjszakát, Emily. – Jó éjszakát, Travis – suttogta a lány. A férfi azonban még mindig nem mozdult. A lány közelebb lépett hozzá. – Meleg van itt, nem gondolja? – Melege van? – Igen. – Nekem is. – Ön hol alszik? – A közelben. Hallani fogom, ha szólít. – Nem fogom szólítani. – De ha mégis megtenné… – Akkor meghallja. – Igen. – Megpróbálom nem zaklatni. A férfi mosolya ellenállhatatlan volt.

– Már így is felzaklatott, Emily, és abból, ahogy rám néz nyilvánvaló, hogy maga is fel van zaklatva. Emily meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené, miről beszél Travis. Még egy lépést tett a férfi felé, ahogy ő is feléje. Aztán egyszer csak a karjában találta magát, és szíve minden szenvedélyével csókolta, ahogy csak bírta. Egyetlen csók nem volt elég. Minél közelebb akart jutni hozzá, ezért hevesen átkarolta a nyakát, a hajába kapaszkodott, miközben a férfi szája mohón birtokba vette az övét. Travis nem tudott betelni a lánnyal. Felemelte, szorosan magához ölelte, de ez még mindig nem volt elég, hisz a ruhájuk eltompította azt az érzést, amelyre annyira vágyott. Elkeseredetten felnyögött, és vetkőztetni kezdte a lányt, de közben szája tovább ostromolta az édes ajkat. Milyen forró és odaadó, s Teremtőm, milyen finom! Kigombolta a lány blúzát, kirántotta a szoknya övrészéből, majd lehúzta a fehérnemű pántját a válláról. Ujjai bemerészkedtek a finom batiszt alá, és simogatni kezdte a lány mellét. Ahogy érdes keze a selymes bőrhöz ért, azt hitte, eszét veszti. Annyira vágyott rá, hogy magáévá tegye a lányt, hogy szinte már gondolkodni sem tudott. Soha még egyetlen nőt sem kívánt ennyire az életben. Travis berúgta maga mögött az ajtót, nagy akaraterővel elszakította magát a lánytól, és aztán minden kertelés nélkül közölte vele, hogy mit akar tőle. A lány ernyedten csüngött a karjában. – Igen vagy nem, Emily? – szegezte neki egyenesen a kérdést. A lány nem akart dönteni. Travis arra kényszerítette, hogy vállalja a felelősséget a saját tetteiért, ő pedig inkább azt szerette volna, ha a férfi csak úgy ledönti a lábáról. Ez a felismerés segített neki visszanyerni a józanságát. Ellökte magát a férfitól, és megrázta a fejét. – Nem, ezt nem tehetjük, Travis. Én is nagyon szeretném, de nem lenne helyes. Emily zihálva lélegzett, mégis úgy tűnt, nem kap elég levegőt. Csalódottan túrt a hajába. Travis is csalódott volt, és ez feldühítette. – O'Toole miatt? – Ki miatt? Travis állkapcsa megfeszült. – Ő az a férfi, akihez hozzá akarsz menni. Emily észrevette, hogy nyitva van a blúza, és kapkodva begombolta. – Amíg veled nem találkoztam, voltak erkölcseim, Travis. Fogalmam sincs, mi történt velem. – A vágy, Emily, az történt veled. – Ne haragudj rám! – Nem rád haragszom. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – Kinyitotta az ajtót, aztán visszafordult. – Te is akartál engem, ugye? – Tudod, hogy igen. Travis látta a könnyeket a lány szemében, de nem törődött velük.

– Tudod, mit gondolok? Valahányszor ágyba bújsz O'Toole-lal, rám fogsz gondolni. Ezzel bevágta maga mögött az ajtót.

Nyolcadik fejezet Emily ebben a percben gyűlölte Travist, mert tudta, hogy igaza van. Soha többé nem lesz képes elfelejteni, és ha hozzámegy Clifford O'Toole-hoz, férje minden érintése Travist fogja eszébe juttatni. Frigyük a házasság intézményének megcsúfolása lesz. Mr. O'Toole nyomorultul fogja magát érezni, akárcsak ő, bár nem hitte volna, hogy ennél nyomorultabbul is lehetne, mint most. Órákig forgolódott az ágyban, és azon emésztette magát, hogy mennyire megkavarta maga körül a dolgokat. Szerette volna Travis hibáztatni tervei meghiúsulásáért, de volt benne annyi becsület, hogy beismerje, saját sértett büszkesége miatt került ekkora slamasztikába. Amikor Randolph cserbenhagyta az oltárnál, Emily annyira megdöbbent és zavarba jött, hogy meggondolatlanul és hebehurgyán belevetette magát egy másik eljegyzésbe. Nem törte össze Randolph árulása. Nem is volt igazán szerelmes a férfiba, csak ezt eddig nem volt hajlandó még magának sem beismerni. Saját ostoba büszkesége és makacssága megakadályozta benne. Mekkora bolond is volt! Eszébe jutott, hogyan kérkedett a szülei előtt, hogy ezentúl csak ő felel a tetteiért, senki más. Szentül hitte, hogy képes kézben tartani a sorsát és okosan dönteni a jövője felől. Igyekezett is szorgalmasan, de az eredmény katasztrofális lett. Egy hét sem kellett hozzá, hogy minden a feje tetejére álljon… Travisnek köszönhetően. A sorsának irányítása immáron végképp kicsúszott a keze közül, és mindez azért, mert nem a megfelelő férfiba szeretett bele. De hogyan történhetett ez ilyen gyorsan? A szerelem csak lassan, fokozatosan keríti hatalmába az embert, nem? Olyan, hogy szerelem első látásra csak a mesékben létezik. Akkor vele miért történt meg mégis? Nos, az nem számít, hogy mennyire vonzódik Travishez. Akkor sem fogja hagyni, hogy ez így menjen tovább. Az egész nem több, mint múló szenvedély, győzködte magát. A férfi vágynak nevezte, jutott eszébe, és hirtelen nagyon szerette volna Millie súlyos serpenyőjét kipróbálni Travis fején, amiért ilyen dolgot feltételez róla. Akkor legalább a férfinak is lenne valami fogalma arról a fájdalomról, amelyet neki okozott. Emily elszégyellte magát a gyalázatos gondolatokért. Soha nem kísértették meg ilyen vad indulatok. Igaz, akkor még nem ismerte Travist. Úgy tűnt, minden bajának a férfi az okozója. Igen, miatta került ilyen nyomorúságos állapotba. Nem elég, hogy el akarja csavarni a fejét, ráadásul még ki is forgatja önmagából, és bűnös, erőszakos gondolatokra sarkallja. Ma este is, amikor Travis kifelé indult a szobából, Emily legszívesebben beleeresztett volna egy golyót a hátsó fertályába, ahol – meggyőződése szerint – Travis az agyát tartja.

A lány lerúgta magáról a takarót, felkelt, és nyugtalanul róni kezdte a szobát. Az ég szerelmére, most mit csináljon O'Toole-lal? Az nyilvánvaló, hogy nem mehet hozzá feleségül, de hogyan mondja ezt el neki? Fontolóra vette, hogy ír neki egy levelet, amelyben elmagyarázza, mennyire megváltoztak az érzelmei, de szinte nyomban el is vetette ezt az ötletet. Egy hideg és személytelen értesítés gyáva megoldás lenne. Ő sem értékelte túlságosan, amikor megkapta Randolph és Barbara néhány soros magyarázkodó levélkéjét. Az pedig egészen biztos, hogy Mr. O'Toole sem venné jó néven, ha csupán írásban értesítené. Tetszik, vagy sem, nincs más választása, mint elé állni és közölni vele, hogy mégsem megy hozzá. Most legfeljebb annyit tehet, hogy idegeskedik miatta, és imádkozik, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, nehogy O'Toole úgy érezze, elárulta őt. A folyosóról behallatszó suttogás vonta magára a figyelmét. Lábujjhegyen odaóvakodott az ajtóhoz, és nekidőlve hallgatózott. Halk kattanást hallott, mintha kibiztosítottak volna egy fegyvert. Legalább két vagy három ember van odakint. Az egyik biztosan Travis… Emily már a suttogásáról is megismerte. Bárkihez beszélt is, az gyors, dübörgő léptekkel távozott. Láthatóan nem volt titkolnivalója. Aztán becsapódott valahol egy ajtó. Azt azonban nem hallotta, hogy Travis is elment volna. Egy hosszú percig küzdött a kíváncsisággal, majd megadta magát. Úgy döntött, kideríti, mit csinál odakint a férfi. Lassan elfordította az ajtó gombját, ekkor azonban megszólalt Travis. – Feküdj vissza, Emily! A lány halkan felsikkantott, és ijedtében ugrott egy nagyot. Kicsit jobban kinyitotta az ajtót, elfeledkezve arról, hogy hálóingben van. Amikor meglátta Travist, hátrált egy lépést. A férfi ott ült közvetlenül az ajtó előtt, egy széken elnyújtózva. Láthatóan kényelembe helyezte magát. Fejét az ajtófélfának támasztotta, hosszú lábát egymáson átvetve kinyújtotta. Emilynek nem kellett megkérdeznie, mit csinál. Anélkül is tudta. Hogyan is ne szeretné ezért? Egész éjjel fennmarad, csak azért, hogy őt biztonságban tudja. – Travis, van zár az ajtómon. Nem kell aggódnod miattam. – Feküdj vissza! – Volnál szíves megfordulni, kérlek, és rám nézni? Azt próbálom megértetni veled, hogy… A férfi nem hagyta, hogy befejezze a magyarázkodást. – Hálóingben vagy? A kérdés meglepte Emilyt. – Igen. – Ha megfordulok, nem sokáig lesz rajtad. Akarod, hogy részletezzem? – Nem, ennyi elég. Jó éjt, Travis. – Gondoltam, hogy megértesz. Emily becsapta az ajtót, és nekidőlt. Szemét elöntötték a könnyek. Most nem sírhatja el magát! Az túl nagy zajjal járna, és akkor a férfi megtudná, vagy legalábbis megsejtené a szörnyű igazságot.

Szerelmes Travisbe.

Emily nem sokat aludt aznap éjjel, mégis frissnek érezte magát, amikor reggel lejött a szobából. Néhány komoly döntést hozott a sötét éjszakai órákban, és hosszú idő óta most először érezte újra, hogy ismét ő irányítja a sorsát. A Randolphtól elszenvedett kudarc óta egyik elhamarkodott döntést a másik után hozta, de szerencsére sikerült végre észre térnie. Nagyon megkönnyebbült, amiért időben felismerte, óriási hibát követne le, ha hozzámenne Mr. O'Toole-hoz. Ugyanakkor szomorú is volt, mivel tudta, el kell válnia Travistől. A férfi sohasem tudhatja meg, hogyan érez iránta. Hiszen megmondta, nem az a házasodós fajta, és ha bevallaná neki, hogy szerelmes belé, csak kényelmetlen helyzetbe hozná. Talán még sajnálkozna is rajta, és ez a lehetőség elborzasztotta Emilyt. Jöjjön bármi, ő akkor mosolyogni fog! Ráér majd sírni, ha már elköszönt tőle, és hazafelé tart a postakocsival. Travis azonban nem láthat egyetlen könnycseppet sem az arcán. – Szép napunk van, ugye, Millie? – sétált be a konyhába Emily. – Jó reggelt, Travis – tette hozzá, amikor meglátta a férfit, aki éppen akkor lépett be a hátsó ajtón. Travis komor pillantást vetett rá, morgott valamit a bajsza alatt, amit akár köszönésnek is lehetett értelmezni. Nyilvánvalóan rossz kedve volt, de Emily úgy döntött, nem vesz tudomást róla. Millie egy nagy tál zabpelyhet rakott az asztalra a lány elé. Emily alaposan megszórta cukorral, és az utolsó falatig bekebelezte. Két nagy pohár tejet is megivott hozzá. Millie sem volt rózsás hangulatban. Pillantása ide-oda cikázott Travis és Emily között, néha motyogott valamit, és meg-megcsóválta a fejét. Abban a pillanatban, ahogy Travis kitette a lábát a konyhából, hogy felnyergelje a lovakat, az asszony nyomban leült Emily mellé. – Még mindig el van szánva rá, hogy elmegy Golden Crestbe? – Igen, de… – Az ég szent szerelmére, ne legyen már olyan makacs! Egész életében bánni fogja, ha nem a megfelelő emberhez megy feleségül. Emily megveregette az asszony kezét. Nagyon kedvesnek találta Millie őszinte felháborodását és aggodalmát. – Nem megyek hozzá Clifford O'Toole-hoz. – Nem? – kapta fel Millie a fejét. – Nem. De tartozom neki annyival, hogy ezt személyesen mondjam meg neki. – Ostobaság. – Pedig ez így helyes – erősködött a lány.

– Travis tudja? Emily megrázta a fejét. – Majd később elmondom neki, amikor már jobb hangulatban lesz. Mellesleg, ha most szólok neki, akkor biztosan nem akar Golden Crestbe kísérni. Márpedig igenis az a legkevesebb, hogy személyesen magyarázzam el Mr. O'Toole-nak, hogy miért gondoltam meg magam. John lépett be a konyhába Emily táskáival a karján. – Csak odaadom ezeket Travisnek – vetette oda, és kisietett a hátsó ajtón. Emily észrevette Travist, amint a lovakat vezeti ki az istállóból. Nyomban felállt, és Milie-hez fordult. – Köszönöm, hogy aggódik értem. – Erre valók a barátok, nem igaz? Könnyek szöktek Emily szemébe. – De igen – bólintott. – Benéznek hozzánk visszafelé jövet? – Ha lehet, igen – ígérte a lány. – Jó szíve van, kislány – veregette meg az asszony Emily vállát. – Ne higgyen annak, aki mást mond. Emily hirtelen úgy érezte, hogy a legjobb barátnőjét kell elhagynia. Kisietett az ajtón, mielőtt sírva fakadt volna. Elbúcsúzott Johntól, majd Travishez futott. A házaspár sokáig nézett a távozók után.

Már majdnem egy órája lovagoltak hallgatagon, amikor Emily megtörte a csendet. – Mennyi idő alatt érünk Golden Crestbe? – kérdezte. – Még eltart egy darabig. Talán sietsz? – Igen. – Emily szerette volna elmondani a férfinak, hogy minél hamarabb elérik a céljukat, annál előbb távozhatnak is, de Travis káromkodása beléfojtotta a szót. – A pokolba is! – Tessék? – A pokolba is! – morogta a férfi ismét. A hangulata nem javult, ez nyilvánvaló. Emily várt néhány percet, mielőtt újra megszólalt volna. – Szeretnék egy szívességet kérni tőled. – Szó sem lehet róla. A lány elengedte a füle mellett a barátságtalan választ. – Amikor Golden Crestbe érünk, nagyra értékelném, ha nem mondanál ellent nekem. Bármit mondok is Mr. O'Toole-nak, kérlek, te csak helyeselj. Rendben? – Megint elő akarod adni a tehetetlen hölgy jelenetedet, ugye? Ha az a fickó nem tökéletesen idióta,

bár komoly kétségeim vannak efelől, akkor nyomban átlát majd a kis színjátékodon. A lány elkeseredetten felsóhajtott. – Csak tedd meg, amire kérlek, jó? És ne merészelj még egyszer őrültnek nevezni! – tette hozzá, amikor Travis megfordult a nyeregben, és kemény, „te-teljesen-megbolondultál” pillantást vetett rá. – Akinek nem inge, Emily… – Jaj, és ne hívj O'Toole előtt Emilynek! – Ne vegye magára. Emily nem volt hajlandó vitába bocsátkozni. Fontolóra vette, hogy beavassa-e Travist a tervébe, de aztán úgy döntött, mivel a férfi ilyen gyilkos hangulatban van, jobb lesz, ha vár vele, amíg megérkeznek. Akkor úgyis kiderül számára minden. Különben is, ha most bevallaná neki, hogy csak azért megy fel a hegyre, hogy közölje O'Toole-lal, mégsem lesz a felesége, Travis azonnal megfordítaná a lovakat, és visszavinné őt Pritchardba. Nem értené meg, mennyire fontos számára, hogy személyesen magyarázkodjon, levélküldés helyett. Soha nem tudna ekkora kegyetlenséget elkövetni senkivel szemben, mivel saját tapasztalatból tudta, milyen érzés az. Emily az út hátralevő részét aggodalmaskodással töltötte. Remélte, hogy Mr. O'Toole nem tartozik az indulatos emberek közé, mert egy heves szócsatának még a gondolatától is görcsbe rándult a gyomra, és mire elérték az utolsó kaptatót, a lány keze láthatóan remegett. Felértek a hegygerincre. A kanyarból kibukkanva Travis azonnal észrevette a faágak közül rájuk szegeződő puskacsövet. Emily pedig a koszos udvar közepén álló roskadozó viskót látta meg, és komoran összevonta a szemöldökét. Hol van Mr. O'Toole nagy háza? A leveleiben arról áradozott, hogy otthona a felhők birodalmában, a hegytetőn áll, s mivel Travis és ő ennél feljebb már nem tudnak menni, ezért csak egyetlen következtetésre juthatott. Travis nyilván eltévedt, és O'Toole szép háza a hegy másik oldalán van. – Emily, gyere közelebb, ide mellém! Most! Travis hangja, amint ezeket a szavakat suttogta, egyértelművé tette, hogy itt most nincs helye vitának, vagy habozásnak. Emily közelebb léptette hozzá a lovát a szűk sziklaösvényen, de csak akkor ijedt meg igazán, amikor meglátta a férfi sötét arckifejezését. – Valami baj van? – kérdezte ő is suttogva. – Lehetséges. Travis egy nyugatra eső facsoportot nézett merőn. Valami nagyon felkeltette a figyelmét. Emily előrehajolt a nyeregben, kikukucskált a férfi háta mögül, és alaposan szemügyre vette a terepet, de sehol sem látott semmi furcsát. Travis túlságosan is gyanakvó, gondolta. Visszafordult a kunyhó felé, amelynek hangos nyikorgással kinyílt az ajtaja, és egy nevetségesen öltözött alak sietett ki rajta. A lány szeme tágra nyílt, mivel még soha nem látott még csak hasonlót sem.

A férfi magas volt és csontos, ráadásul annyira mocskos, hogy ha nem lett volna rajta a komikus keménykalap és a fényes, vörös nadrágtartó a barna nadrág és a foltos atléta fölött, talán észre sem veszik a koszos udvaron. Emily csak nézte, ahogy a groteszk alak feléjük tart, miközben a nadrágtartóját igazgatja. – Jóságos ég! – suttogta maga elé. Travis megvárta, amíg a férfi az udvar közepére ér, és akkor rászólt, hogy álljon meg. – Mondd meg a barátodnak, hogy dobja el a fegyverét, különben lelövöm. Az idegennek nem tetszett, hogy parancsolgatnak neki. Szeme résnyire szűkült, és jó ideig méregette Travist, mielőtt beadta a derekát. – Gyere le a fáról, Roscoe! – kiáltotta, majd Emily felé fordult: – Maga az a Finnegan nevű nőszemély? – akarta tudni. Travis nem hagyott időt Emilynek a válaszra. – Te ki vagy? A férfi pillantása ide-oda cikázott kettejük között. Emily arra gondolt, a fickó biztosan azt fontolgatja, hazudjon-e, vagy inkább megmondja az igazat. Az undorító alak egy patkányra emlékeztette, és valahányszor felé nézett, a lánynak mindig görcsbe rándult a gyomra. – Clifford. Clifford O'Toole. Az a nő a mi menyasszonyunk? Emily kis híján felsikoltott. Jóságos Úristen, ez a patkány lenne Clifford O'Toole? – Nem, nem én vagyok a maga menyasszonya – tört ki belőle. – A mi menyasszonyunk? – kérdezte Travis vele egy időben. – Megosztozunk rajta – magyarázta Clifford tárgyilagos hangon. – Ahogy a testvérek szokták – tette hozzá egy vállrándítással, és Emily esküdni mert volna, hogy egy bogarat látott kirepülni a férfi kalapja alól. – Hány testvér? – kérdezte Travis ugyanazon a tárgyilagos hangon, amelyet a férfi használt. – Csak Roscoe meg én – felelte, és tekintete ismét megállapodott Emilyn. – Maga az, ugye? – Nem! – rázta meg vadul a fejét a lány. A férfi nem ezt a választ várta. Emily erre rögtön rájött, amikor látta, hogy Clifford keze az övébe dugott pisztoly felé nyúl. Aztán gyors pillantást vetett Travis felé, és hirtelen meggondolva magát, leengedte a kezét. – Akkor ki maga? Emily kihúzta magát, és jéghidegen végigmérte a visszataszító alakot. – Mrs. Travis Clayborne. Ha Travis meglepődött is, nem mutatta. Tekintetét továbbra is a másik testvéren tartotta, aki most Clifford felé futott. Emily annyira meg volt döbbenve, hogy rá sem nézett. Mostanra jutott el tudatáig, hogy mit is mondott

Clifford. A két fivér egy asszonyon akart osztozni. Jóságos Isten! Már a gondolattól is a hányinger kerülgette. Továbbra is az undorító patkányt bámulta maga előtt, és nagyon szerette volna lehordani azért a sok hazugságért, amit neki írt. Megcsóválta a fejét. Nem, ez a fickó nem írhatta azokat a leveleket. Azok egy kiművelt, finom úr tollából származnak, márpedig nyilvánvaló, hogy Cliffordnak egyetlen kiművelt porcikája sincs. A verseket sem ő írta, ez nem is kérdés, sőt, Emily egyre inkább kételkedett abban, hogy ez a fickó akár a saját nevét képes lenne papírra vetni… vagy elolvasni. Szent egek, mibe keveredtek?! És mindez őmiatta. Ekkor elkövette azt a hibát, hogy Roscoe-ra nézett. Hasonlított testvérére, és legalább olyan mocskos volt. A fején azonban nem volt keménykalap. Helyette egy vörös selyemsálat tekert rá turbánszerűen, és ahogy Emilyre vigyorgott, a lány kitalálta, hogy roppant divatosnak tartja magát. Emilynek hirtelen mehetnékje támadt. Roscoe-t undorító és gusztustalan alaknak találta, de úgy vélte, Clifford még nála is rosszabb lehet. A férfi megfélemlítette. Olyan gonosz volt a tekintete, hogy a lánynak még a háta is borsózott tőle. Travis is szerette volna maga mögött tudni ezt a visszataszító helyet, de még dolga volt. Tudta, hogy még legalább egy alak leselkedik rájuk. Próbálta megtalálni, miközben a két fivért is szemmel kellett tartania. – Ha maga nem a mi asszonyunk, akkor mit keres itt? – kérdezte Clifford. – Eltévedtünk – hazudta Emily. – Travis, most már mennünk kellene. – Nem kell úgy sietni – marasztalta őket Clifford. – Ha ez nem a mi nőnk, akkor ő hol lehet? – kérdezte Roscoe a testvérétől. – Láttak egy Finnegan nevű nőszemélyt? – kérdezte tőlük Clifford. Emily már majdnem rávágta, hogy nem, de gyorsan meggondolta magát. Ha a két fickó azt hiszi, hogy a menyasszonyuk már úton van ide, akkor talán hagyják őket Travisszel békésen elmenni. Látta ugyan a fivérek arcán, hogy erre nagyon csekély esélyük van, de mivel csak ebben reménykedhettek, hát nagy bátran belevágott. – Ami azt illeti, a férjem és találkoztunk egy Finnegan nevű hölggyel. Hogy is hívták? Barbara? Nem… Emily? Igen, Emily volt a neve – mondta nagyot bólintva. – Csinos? – kérdezte Roscoe. – Ó, igen, nagyon csinos. – Hol találkoztak vele? – kérdezte Clifford. – Éppen indultunk Perkinséktől, amikor megérkezett. A kísérője valószínűleg holnap hozza fel ide. – Csak egy fegyveres van vele? – akarta tudni Clifford. – Igen – bólintott ismét Emily. – Még a nevére is emlékszem. Daniel Ryan. Talán már hallottak róla. A fivérek a fejüket rázták.

– Nem emlékszünk ilyen nevűre – mondta Roscoe. – Miből gondolta, hogy ismerjük? – Mert meglehetősen ismert személyiség. – Magában elfintorodott, hallva, hogy kicsit remeg a hangja, és imádkozni kezdett, nehogy a fivérek is észrevegyék. Tudta, ha azok észreveszik a félelmét, még arra a következtetésre juthatnak, hogy hazudik, és akkor az Isten irgalmazzon nekik. – Ő egy szövetségi békebíró. Clifford homlokán komor ráncok gyülekeztek, Roscoe a földre köpött. – Egy hatósági személy tart errefelé? – morogta oda Roscoe a testvérének. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem sem – felelte Clifford. Travis nem figyelt a beszélgetésre. Tekintete még mindig a fák a lombjait fürkészte, ellenség után kutatva. – Mi lenne, ha egyből két menyasszonyt szereznénk magunknak? – suttogta Roscoe a fivérének elég hangosan ahhoz, hogy Emily és Travis is meghallja. Clifford bólintott, és abból, ahogy Travisre bámult, egyértelmű volt, hogy elhatározta magát valamire. Travis abban a pillanatban vette észre az ezüstös villanást keleti irányból, amikor a fickó elkiáltotta magát: – Lődd le, Giddy! Travis azonban már előkapta a pisztolyát, és lőtt, mielőtt Clifford befejezhette volna ocsmány parancsát. Valaki felordított a fák között, egy ág letört, és Travis kivételével mindenki arra fordult, hogy lássa, amint a harmadik fickó a földre zuhan. Clifford és Roscoe elég okos volt ahhoz, hogy ne nyúljon a fegyveréhez. Roscoe eldobta a puskáját, és felemelte a kezét, Clifford azonban továbbra is makacsul állt, ökölbe szorított kezét az oldalánál tartva. – Megölte Giddyt – morogta Roscoe. – Nem volt rá oka – mondta Clifford. A két fivér odabólintott egymásnak, majd lassan szétvált. Nyomban megtorpantak azonban, amikor Travis újra felhúzta puskáját. – Indulj el lefelé az ösvényen! – parancsolt rá a férfi Emilyre. Nem kellett kétszer mondania. A lány annyira meg volt rémülve, hogy kis híján elejtette a kantárt, amikor megfordította a lovát. Travis feléje sem pillantott azóta, hogy észrevette a fán rejtőzködő fegyveres gazembert. Most is inkább a lombokat kutatta a tekintete, hátha több fivér is akad, aki csak a lehetőségre vár, hogy hátba támadja őket. De nem látott semmit, az idő pedig vészesen fogyott. Kényszerítette Cliffordot és Roscoe-t, hogy fegyverüket dobják az itatóvályúba, aztán arra is, hogy ugyanezt tegyék a csizmájukkal. Amikor ezzel megvoltak, lehasaltatta a fivéreke a földre, kezüket a fejük fölé téve. Akkor sem vette le róluk a szemét, amikor lovát elindította lefelé az ösvényen. Az állatban megbízott, nem úgy, mint a fickókban. Háttal ült a nyeregben, puskáját a két gazemberre szegezve. Nem is fordult

meg addig, míg szem elől nem vesztette a fivéreket. Ekkor vágtára ösztökélte lovát. Amikor utolérte Emilyt, rácsapott a lány kancájának farára, mire az is vágtázni kezdett. Travis szándékosan a lány háta mögött maradt, hogy megvédje őt, így aztán könnyű célponttá vált. Mégis meglepetésként érte a golyó, mely a hátába fúródott, és égetett, mint a pokol tüze. Travis érezte, hogy oldalra csúszik. Maradék erejét összeszedve előrehajolt, és bal kezével megragadta a ló sörényét. Megpróbált hátrafordulni, hogy a másik kezében tartott puskával lőni tudjon. Túl gyenge volt azonban ahhoz, hogy felemelje a fegyvert. Emily megállította a lovát, hogy segítsen neki. Travis rá akart szólni, hogy menjen tovább, de csak egy nyers, egyszavas parancsra futotta erejéből. – Ne! A lány ekkor már mellette volt, és elvette tőle a fegyvert. Travis megpróbálta ráemelni a tekintetét, de lassan elfeketedett előtte a világ. Tudta, csak pillanatok kérdése, hogy elveszítse az eszméletét, ezért kétségbeesetten próbált Emily biztonságáról gondoskodni. – Menj innen! – suttogta. – Tarts ki! – kiáltott rá a lány. Emily kivette a kantárt Travis kezéből, és a mént a saját lovával együtt a közeli facsoporthoz irányította. Golyók záporoztak körülöttük, ahogy elérték a biztonságot adó fenyvest. Egy éles kanyar után a lovak megálltak egy meredek sziklakiszögellés előtt. Travis megpróbált felegyenesedni a nyeregben, de azonnal rádöbbent, hogy hibát követett el, amint érezte, hogy zuhanni kezd. Még hallotta, hogy Emily a nevét sikoltja, aztán minden elsötétült előtte. A lány leugrott a lováról, és odarohant hozzá. – Kelj fel, Travis! – könyörgött. – Édes Istenem, ne hagyd, hogy meghaljon! Travis az oldalára esett, és most félig a sziklán elterülve hevert. Fejét beütötte a kőbe, amelyet vérfoltok festettek vörösre. Emily letérdelt a férfi mellé, és gyengéden megfordította, hogy lássa a hátát. Amikor megpillantotta, iszonyút sikoltott, s mintha valami felrobbant volna benne. Olyan haragra gerjedt, hogy alig tudott gondolkodni. Egy golyó csapódott mellette a sziklába, s ez nyomban észre térítette. Visszatette Travis pisztolyát a tokjába, hogy mind a két keze szabad legyen, és a hóna alá nyúlva vonszolni kezdte a férfit a biztonságot adó menedék felé. Először csak beljebb akarta húzni az erdőbe, de akkor megpillantotta a mély sziklahasadékot egy kiugró szikla oldalában. Erre megfordult, és a hasadék felé igyekezett. Ott senki sem támadhatja őket hátba, és oldalról sem tudják becserkészni őket. Csak szemből jöhetnek a szűk sziklahasadékon át, ő pedig le fogja lőni a gazembereket, mint a veszett kutyákat. Emilynek fogalma sem volt, honnan lett hirtelen ekkora ereje, de arra gondolt, hogy talán Isten nyújt neki segítő kezet. Behúzta Travist a hasadékba, óvatosan az oldalára fektette, majd újra kezébe vette a

férfi pisztolyát. Roscoe tűnt fel először. Emily combon lőtte. A férfi felordított, aztán fedezékbe sántikált. – Elkapott az a szuka, Clifford! – üvöltötte. – Most megölöm. – Súlyos a sebed? – kiáltott vissza a fivére. – Vérzek, mint a megszúrt disznó, de csak húst ért a golyó. Az biztos, hogy ezért kinyírom a nőt. – De csak miután mind a ketten rámásztunk – ordította Clifford. – Jól ellátjuk a baját, Roscoe. A két fivér kiabált még egy darabig egymásnak. Gonosz módon részletezték, ki mit fog tenni vele, ha a keze közé kaparintja. Nyilvánvaló volt, hogy meg akarják félemlíteni, de Emily már így is halálra volt rémülve, ez már igazán nem számított neki. Amíg a kiáltások jókora távolságból jöttek, tudta, hogy ő és Travis biztonságban vannak. Lerakta a fegyvert maga mellé, aztán felemelte a szoknyáját, és letépett egy hosszú csíkot az alsószoknyájából, hogy kötést készíthessen a férfinak. Travis bal mellén vértől csatakos volt az ing, és amikor Emily letépte, és meglátta rajta a kis lyukat, rádöbbent, hogy a golyó átment a férfi testén. A háta is csupa vér volt. A lány a sebre nyomta a vásznat, majd szakított még egy hosszú csíkot az alsószoknyájából, hogy átköthesse vele. A kiabálás hirtelen abbamaradt. Emily kézbe vette a fegyvert és várt. A másodpercek óráknak tűntek. Roscoe dugta ki a fejét az ágak közül, de vissza is húzta, mielőtt Emily célozhatott volna. – A sziklák között lapul – kiáltotta oda fivérének. – Csak elölről mehetünk rá, de akkor meg lepuffant bennünket. – Egyet se félj, elkapjuk – kiabált vissza Clifford. Emily nem hitte, hogy képes még ennél nagyobb félelmet érezni. Aztán ismét Roscoe hangját hallotta. – Kiéheztetjük? – Nem, majd éjjel ütünk rajta. A sötétben nem látja, hogy jövünk. A lány imádkozni kezdett. Tisztában volt vele, hogy szinte semmi esélyük az életben maradásra, de ha Isten küldene valami segítséget, azért most nagyon hálás lenne. Ha az Úr egyikük halálát kívánná, hát hadd legyen ő az áldozat. Az egész az ő hibája, nem Travisé. Ő egy becsületes, jó ember, nem érdemli meg, hogy így végezze. Hosszú órák teltek el, és úgy tűnt, Isten nem hallgatja meg a lány kérését. Ráadásul Emilynek egész idő alatt Roscoe és Clifford kiáltozását és gúnykacajait kellett hallgatnia. Az Úr végül mégiscsak meghallotta a könyörgését, és Emily csak ekkor döbbent rá, hogy pontosabban kellett volna fogalmaznia. Isten Félszemű Jacket küldte. – Miss Emily, jól van? A lány a szikla alól hallotta a hangot. – Ki az? – suttogta.

Nem jött válasz, csak miután megismételte a kérdést. – Én vagyok az, Jack. – Jack? Tényleg maga az? – Mondtam, hogy én vagyok. – Travis és én itt vagyunk a sziklán. Alattunk van? – Felkapaszkodtam a párkányra. De ne aggódjon, aki ennél feljebb merészkedik, az biztosan lezuhan a szakadékba. – Jack, az O'Toole fivérek meg akarnak minket ölni. – Magam is kitaláltam, amikor meghallottam a lövéseket. Nem tudok felmenni magához, Miss Emily. – Tudna segítséget hozni? Travist hátba lőtték. – Akkor neki annyi – suttogta Jack. – Nem! – sikoltotta Emily. – Velem ugyan hiába kiabál. Emily hallotta a makacs élt a férfi hangjában, és tudta, hogy a Félszemű megsértődött. Egek, erre most igazán nincs idő! Hát nem érti Jack, hogy mekkora veszélyben forognak? – Bocsánat – suttogta. – Jaj, Jack, én annyira félek. Köszönöm, hogy utánunk jött. – Nem Travisért tettem, hanem magáért. Tetszik nekem, Miss Emily, és szeretném, ha tudná, hogy terveim vannak magával. – Jaj, Jack, ez most nem a megfelelő idő! – kiáltott fel Emily. – Kérem, menjen, és hozzon segítséget! – De fizetnie kell érte. Adja vissza az öt dollárt, és kell még öt, hogy flancos, udvarlós ruhát vehessek magamnak. De nehogy azt higgye, hogy feleségül akarom venni. Egészen mást forgatok a fejemben. Emily szorosan lehunyta a szemét. Bárcsak ne vesztegetné Jack ilyen haszontalanságokra a drága időt! De ismerte annyira a férfit, hogy tudja, nem lehet sürgetni. Amikor úgy gondolja, majd elmegy segítségért, de egyetlen pillanattal sem előbb. – Akarja tudni, mi a tervem? – Igen, Jack, mondja el, kérem! Emily hangja dühösen csengett, bárhogy is próbált uralkodni magán. – Azt akarom, hogy vacsorázzon velem odalent, a pritchardi szállodában. Belém kell karolnia, hogy úgy vezethessem be az ebédlőbe, és nem mehet el előbb, mint én. Megegyeztünk? – Igen, megegyeztünk. – Akkor megyek. – Siessen, Jack, és legyen óvatos! Travis ekkor felnyögött, de Emily nem fordulhatott meg, hogy megnézze, magához tért-e vagy sem. Nem merte ilyen hosszú időre levenni a tekintetét búvóhelyük bejáratáról. – Minden rendben lesz, Travis – suttogta.

Clifford rohant át a sziklahasadék előtt. Emilynek annyi ideje sem volt, hogy kibiztosítsa a fegyvert, a férfi már el is tűnt a másik oldalon. Emily annyira remegett, hogy két kézzel kellett tartania a pisztolyt, de elszántan állt, és két karját maga elé nyújtva várt. Arcán könnyek csorogtak, de nem merte elengedni a fegyvert, hogy letörölje őket. Most minden erejével figyelnie kell! És persze imádkoznia. Travis kinyitotta a szemét, és ránézett. Látta a lány kezében a pisztolyt, hallotta a fojtott zokogást, és semmit sem szeretett volna jobban, minthogy a karjába vegye és megvigasztalja. Nem tudott azonban megmozdulni. Érezte, hogy valami baj van, de képtelen volt rájönni, hogy mi. Mintha oda lenne szögezve valamihez, és bármi legyen is az, égette a hátát, mint a feneség. Travis megpróbálta felmérni a helyzetet. Emily előtte ült, hátát az ő mellkasának vetve. Előtte két hosszú nyom húzódott a porban, és eltartott egy ideig, mire Travis rájött, hogy a két csík pontosan olyan, mintha valaki egy embert vonszolt volna idáig a szűk sziklahasadékon át. Emily őt helyezte biztonságba. Teremtő Isten! Travisnek hirtelen minden eszébe jutott. Meglőtték, és most a lány azért ül előtte, hogy a testével óvja őt. Az O'Toole fivérek nyilván lesnek rájuk valahol, ő pedig Emilyre hagyta, hogy mindkettőjük életét megvédelmezze. Emilynek azonnal el kell tűnnie innen a pokolba! Suttogva szólította meg, miközben minden erejével azon volt, hogy öntudatánál maradjon. – Emily, mi az ördögöt csinálsz? Menekülj innen, de gyorsan! – Minden rendben lesz, szerelmem – súgta a lány, hátra sem fordulva. – Aludj csak nyugodtan, én vigyázok rád. De ki vigyáz a lányra? Nem, ez így nem jó. Neki kellene megvédelmezni Emilyt, elvégre ő a férfi. Uramisten, nem akar aludni! El kell vennie a lánytól a pisztolyt, és le kell lőnie a gazembereket, amiért megríkatták szegényt. Aztán fekete köd borította el az agyát, és ismét elvesztette az eszméletét. Emily nem tudta, mennyi ideig ült ott reménykedve és imádkozva. A helyzet kezdett kilátástalanná válni. Az alkony gyorsan közeledett, és erősen kétellette, hogy a segítség megérkezik a sötétség beállta előtt. Emlékeztette az Urat, hogy a reménytelen helyzetek Neki nem okozhatnak gondot, s bár fogalma sem volt, mi fog történni, felkészült a legrosszabbra. Már csak egy gondolat tartotta benne a lelket. Úgy fog meghalni, hogy azt a férfit védelmezi, akit szeret.

Kilencedik fejezet Közeli lövések zaja térítette magához. Jó időbe telt, mire Travis össze tudta annyira szedni magát, hogy kinyissa a szemét. Mikor végre sikerült, azt hitte, a kék égre néz fel. Ekkor az ég hirtelen megmozdult. Travis nem értette, mi történik. Lehunyta a szemét, és igyekezett a

körülötte hallatszó suttogásokra összpontosítani. Amikor ismét képes volt a szemét kinyitni, egy férfit látott maga fölé hajolni… egy nagydarab, kék szemű fickót. Cole lenne az? Nem, ez mégsem a fivére. Valaki más. Az idegen vitte valahová. Travis feje a mellkasára csuklott, de a szemét nyitva tartotta. Zavartan bámulta a kerek, aranyosan csillogó valamit, amit a férfi a bőrmellényére tűzve viselt. Talán egy zsebóra, vélte. Meghallotta Emily suttogását. Azt kérdezte az idegentől, hogy még sötétedés előtt elérik-e Perkinsék házát, és csak amikor a lány Mr. Ryannek szólította a férfit, állt össze Travis fejében a kép. Tekintetét az arany tokról a kék szempárra emelte, majd ismét a tokra szegezte. Nem, ez mégsem aranyóra, ahogy hitte. Ez egy tájoló. A gazember Cole tájolóját viselte. Travist elfogta a harag. Halkan felmordult, és megpróbálta letépni bátyja ajándékát az idegen mellényéről, de a fenébe is, annyira gyenge volt, hogy a kezét sem tudta felemelni. Az erőfeszítés teljesen kimerítette. Úgy érezte, mintha valaki a fejére tette volna a kezét, és nyomná le a víz alá. Aztán újra elaludt.

Travis felriadt álmából. Millie Perkins hajolt fölé, kezében egy borotvát tartott. Travis ösztönösen kiverte a kezéből a pengét, és az átrepült a szobán. Az öltözőasztalkára esett, végigcsúszott rajta, és végül a földön kötött ki. Sikerült jól ráijesztenie Millie-re. – Teremtőm, te aztán gyors vagy! – kiáltott fel, és hátraugrott. – Látom, végül mégiscsak úgy döntöttél, hogy visszatérsz hozzánk. – Mennyi ideig aludtam? – Úgy négy napot… hol aludtál, hol nem. Kellett is az alvás, hogy visszanyerd az erődet, a doktor legalábbis ezt mondta. Biztosan igaza volt, mert már nem olyan ködös a tekinteted. Meg akartalak borotválni – tette hozzá biccentve. – Nem ártana, az biztos, mert már úgy festesz, mint valami medve. Travis megdörzsölte borostás állát. – Majd inkább magam – mondta. Nagyot ásított, és megmozgatta a vállát. Csak egy kis sajgást érzett a hátában. – Meglőttek. – Az már biztos – hagyta rá az asszony. – A hátadat érte a lövés, de inkább oldalvást, nem középen. A golyó átment rajtad, és a doktor megnyugtatott minket, hogy nem kell fertőzéstől félni, mert nem lázasodtál be. Szerencséd volt. Egy angyal vigyázott rád. – Az biztos – mosolyodott el Travis. Tekintetét lassan körbehordozta a szobában. Ismerősnek találta,

de beletelt egy-két percbe, mire rájött, hogy miért. Ugyanabban az ágyban volt, amelyben Emily is aludt. A felismerésből következett a kérdés. – Hol van? Millie habozott a válasszal. – Gondolom, Emilyt kérdezed. Emlékszel bármire az elmúlt négy napból? Nem, nem hinném – folytatta, mielőtt Travis válaszolhatott volna. – Emily itt ült az ágyad mellett éjjel-nappal, aggódott és imádkozott érted. Tegnap délután végre nyugodtan aludtál, és amikor megjött Stanley doktor, meggyőzte Emilyt, hogy túl vagyunk a nehezén, és te biztosan meggyógyulsz. – Hol van? – ismételte meg a kérdést Travis. Érezte, hogy valami nincs rendben. Millie idegesen simítgatta a kötényét, és kerülte a pillantását. Már ebből is gyanította, hogy a válasz nem lesz kedvére való. Millie előbb hátrább lépett, és csak azután felelt. – Elment. Travis nyomban ledobta magáról a takarót, és kiült az ágy szélére. Millie a szeme elé kapta a kezét, és olyan gyorsan fordult el, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. Travis csak ekkor döbbent rá, hogy mezítelen. Halk szitkot mormolt el a bajsza alatt, és visszahúzta magára a takarót. Nekidőlt az ágytámlának. – A fenébe, de gyenge vagyok! – morogta elkeseredetten. – Még szép, hogy gyenge vagy. Valamennyi vért is vesztettél, bár Stanley doki szerint nem sokat. Az ütés miatt aludtál olyan sokáig, amely akkor ért, amikor leestél a lóról, és beverted a fejed a sziklába. – Leestem a lóról? – Travis egészen elborzadt. Cole-nak az lenne élete legszebb napja, ha erről tudomást szerezne. Élete végéig hallgathatná. – Millie, most már megfordulhatsz. Az asszony megtette, de még mindig pirult, mint valami vénkisasszony, és a kötényét is idegesen simogatta. – Emily azt mesélte, hogy leestél a lóról. Ő volt az az angyal, aki vigyázott rád, Travis. Jó darabon cipelt, mire biztonságba helyezett téged. Ha megmondhatom a véleményemet, az a lány jobban szeret, mint bárki más fog valaha is, és kötöznivaló bolond vagy, ha nem mész utána. Travis a fejét rázta. – Hiszen mindenáron hozzá akart menni O'Toole-hoz, emlékszel? És tudod, miért? Mert törte a nyavalya, hogy gazdag fickót szerezzen magának, nagy házzal, meg flancos félköríves lépcsővel. Travis egyre jobban belelovallta magát. Micsoda nő az olyan, aki elmegy anélkül, hogy elköszönne? Csak egy átkozottul önző teremtés képes az ilyesmire. Ekkor észrevette, hogy Millie hevesen rázza a fejét. – Nem akart hozzámenni O'Toole-hoz. Mondta nekem, mielőtt elindultatok volna. – Nem. Akkor határozta el, hogy nem megy hozzá, amikor meglátta a fickót meg a viskóját.

– Te aztán jól belelovalltad magad, mi? – horkant fel az asszony. – Ha a helyedben lennék, én bizony kiugranék az ágyból, és utána mennék, mielőtt túl késő lenne. – Meg is teszem, de csak azért, hogy jól megmondjam neki a magamét. Igazán nem volt szép tőle, hogy csak úgy megszökött. Éjjel osont ki, igaz? – Dehogyis. Fényes nappal ment el. Ami azt illeti, már úton van hazafelé, Bostonba. Mondtam is Johnnak, hogy előbb-utóbb megszerzi magának majd egy férfi. Emily ugyan erősen fogadkozik, hogy ezek után soha nem megy férjhez, de idővel valami sima modorú ficsúr úgyis ráveszi, hogy változtassa meg az elhatározását. Persze, téged úgysem izgatna, ha valaki másnak szül gyereket, ugye? Travis erre nem válaszolt. – Miért nem mondta meg nekem, hogy meggondolta magát, mielőtt felvittem volna oda? – Mert tudta, hogy akkor nem vinnéd fel, hát ezért. Eltökélte, hogy helyesen cselekszik, és személyesen mondja el annak a semmirekellő patkánynak, hogy meggondolta magát. – Patkány? – Annak nevezte. Persze, nem tudta, hogy az, mielőtt találkoztak volna. Azt hitte, hogy rendes, tisztességes ember, akinek magyarázattal tartozik. – Várjunk csak, tisztázzuk ezt a dolgot. Szóval azt hitte, hogy magyarázattal tartozik annak a gazembernek, de azt már nem tudta megvárni, hogy én magamhoz térjek? – Belátta, hogy saját ostoba büszkesége miatt került pácba, és azt is beismerte, hogy ez jó lecke volt számára. Azt persze nem mondta, hogy miért megy el. Tudta, hogy a postakocsi csak vasárnaponként megy át Pritchardon, de valamiért előbb ott akart lenni. Szerintem, az lesz a legjobb, ha utána mész, és megkérdezed tőle, amit tudni akarsz. Én nem tudok válaszolni helyette. – Előbb visszamegyek Golden Crestbe, és lelövöm azokat a gazembereket. Minden más ráér utána. – Az O'Toole-fivérek már halottak. Egy igazán kedves úriember már lelőtte őket helyetted. Jogosan, gondolom, hiszen azok meg akarták ölni Emilyt és téged. Ráadásul a törvény is az ő oldalán van – tette hozzá halk kuncogással. – Kétség sem fér hozzá. Travis nem értette, min mulat olyan jól az asszony. – Akkor, azt hiszem, köszönettel tartozom neki. Itt van még? Millie a fejét rázta. – Nyomban tovább ment, ahogy téged idehozott, de tegnap még benézett Pritchardba menet. Emily megkérte, hogy hadd tartson vele. – Elengedte őt egy idegennel? – Egyáltalán nem éreztük idegennek, Travis. John hosszasan beszélgetett vele. Éppen odalent kupicáztak az öreg Kiley-val, amikor azok ketten indultak. A férjem vitte volna Emilyt, de a férfi meggyőzte, hogy jobb lesz, ha itthon marad, és rám vigyáz. Van egy banda, amelyik itt bujkál a hegyekben. Emlékszel, John beszélt róluk? Rabolnak és gyilkolnak. Még egy fiatalasszonyt is megöltek a

kislányával együtt. Travis lehunyta a szemét. – Daniel Ryan volt az a férfi, igaz? – Igen. Ekkor minden eszébe jutott… a kék szempár jeges, átható pillantása… és a csillogó arany tájoló… – Nála volt a bátyám tájolója. – Úgy van – bólintott az asszony. – Emily el akarta kérni tőle, de a férfi nem adta. Megengedte neki, hogy kézbe vegye az arany tokot, még azt is megmutatta, hogyan kell kinyitni, hogy Emily kivehesse, és alaposan megnézhesse. De aztán visszavette tőle. Azt mondta, hogy vissza kell adnia annak az asszonynak, akié, és Emily megértette. Jaj, Travis, ne nézz így rám! Az a bíró megmentette az életedet, és Emilyét is. Emily nem vette volna észre, hogy a két O'Toole odalopakodik hozzá a sötétben. Biztosan elkapták volna, és akkor te is tudod, hogy mi tettek volna vele. Ryan éppen idejében érkezett. A gondolat, hogy Emily ekkora veszélyben volt, még utólag is a frászt hozta Travisre. Ugyanakkor fel is dühítette. Ha bevallotta volna a lány, hogy mit tervez, soha nem vitte volna fel oda, és akkor nem kerültek volna ebbe a szörnyű helyzetbe. – Annak a lánynak egy csepp józan esze sincs. – Akkor szerintem a te dolgod, hogy pótold. Travis tudomást sem vette erről a megjegyzésről. – A fenébe is, nem lőhetem le Ryant! Millie kinyitotta az ajtót, és csak aztán válaszolt a vérlázító kijelentésre. – Hát persze, hogy nem lőheted le. Jobban fogod magad érezni attól, ha elárulom, Emily rálőtt? Azt hitte, valamelyik O'Toole az. Ryan azt mondta, ugyancsak meglepődött. – Én nem vagyok meglepve. Az a nő minden férfit le akar lőni, akivel csak találkozik – jelentette ki Travis némi túlzással. – Nagyon makacs ember vagy, Travis Clayborne – sóhajtott nagyot Millie. – Akkor most elmész Pritchardba vagy sem? Travis nem szerette, ha noszogatják. – Anyaszült meztelen vagyok, Millie, és most be fogom csukni az ajtót. Az asszony felsikkantott, és kiszaladt a folyosóra. Travis becsapta mögötte az ajtót. Gyilkos hangulatba került, mire befejezte a mosdást, öltözködést. Borotválkozás közben megvágta magát, mert nem arra figyelt, amit csinált. Gondolatai egyre Emily körül forogtak. A konyhába menet eldöntötte, mit fog tenni. Elmegy Pritchardba, hogy megmondja annak a hálátlan nőszemélynek a véleményét. És kicsikar belőle egy rendes búcsút is. Ennél többet azonban magának sem volt hajlandó beismerni.

Tizedik fejezet Róluk beszélt az egész város. Az emberek már kora délután szállingózni kezdtek, és egy órán belül zsúfolásig megtelt a Pritchard Hotel. Akik nem fértek be, azok az utcán várakoztak, és még az út másik oldalára is jutottak kíváncsiskodók. A forgalom leállt, a boltok korán bezártak, és az emberek megfeledkeztek a mindennapi teendőkről is. Végtére is, ez nevezetes esemény volt, és senki sem akart lemaradni róla. A szálloda előcsarnokában ütni kezdett az óra, és szombaton este, pontosan hatkor a Félszemű Jack Hanrahan bevonult a hotelbe. Olyan fess volt, amilyen fess egy férfi csak lehet. A pénzek mozgásba lendültek, egyik kézből a másikba vándorolva. Néhány helybéli arra fogadott, hogy Jack fel sem tűnik, mások arra tették a pénzüket, hogy biztosan eljön. Olsen, a szállodatulajdonos nem hitt ugyan a szerencsejátékokban, mégis egész kis vagyont szerzett magának és alkalmazottainak azzal, hogy okos módon belépti díjat szedett az étterembe igyekvőktől. Díszes ültető kártyákat is csináltatott, és azoknak, akik az együtt vacsorázó Jack Hanrahan és Emily Finnegan közelében akartak ülni a jeles esemény alatt, jókora összeget kellett leszurkolniuk ezért a kiváltságért. Arra az esetre, ha Miss Emily Finnegan nem tartaná meg az ígéretét – és melyik épeszű nő tartaná meg ebben az esetben? – a tulajdonos kitett egy táblát a bárpultra, hogy a belépti díj visszafizetéséről szó sem lehet. Olsen egy csepp lelkiismeret-furdalást sem érzett, amiért így megkopasztja barátait és szomszédait, és minderre egyszerű, de rendkívül fontos oka volt: e nevezetes nap történelmi jelentőségű lesz a város életében, Jack Hanrahan ugyanis végre-valahára megfürdött. Az emberek természetesen erre is fogadtak, így aztán öt órakor számos vesztes morgása hallatszott, amikor futótűzként szaladt végig a hír a szállodáig, hogy Jack Hanrahant éppen most látták belépni a fürdőház ajtaján. A patyolattiszta és kicsinosított hegyi ember látványa elég volt ahhoz, hogy az embereknek elakadjon a lélegzetük, és úgy érezzék, ez minden pénzt megér. Szó, ami szó, Jack ugyancsak jól festett: kikeményített inge hófehéren ragyogott, halványkék nyakkendőjén egyetlen folt sem éktelenkedett, vasalt nadrágja tökéletesen simult lábszárára. Új cipője fénylett, haját gondosan lesimította, és a karján vitte fekete felöltőjét, ahogy azt a finom úriemberek szokták egy meleg nyári napon. Az emberek éljenezni kezdtek, amikor Jack látványos mozdulattal felvette a kabátot, és megigazította a rossz szemét takaró vadonatúj kötést. Elég volt azonban egyetlen sötét pillantás ahhoz, hogy a meggondolatlanul lelkesedőknek torkára forrjon a szó. Jacknek kétségtelenül volt érzéke a dolgokhoz. Ugyanakkor indulatos természete nem ismert határokat. Nem csoda, hogy Olsen kissé idegesen ácsorgott a pult mögött, a „Pénzt vissza nem adunk” táblája mellett, miközben Jack könnyedén utat tört magának a tömegben. Hamarabb is odaérhetett volna

a tulajdonoshoz, ám kétszer is megállt, hogy megsemmisítő pillantást vessen azokra a tolakodó alakokra, akik túl közel merészkedtek hozzá. Az emberek olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy levegőt is alig kaptak, nemhogy mozdulni tudtak volna, a tömeg mégis úgy vált ketté Jack előtt, hogy utat adjon neki, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Hozzáérni senki sem mert, nehogy megharagítsa a Félszeműt, mert akkor csak az Isten tudja, mi történne. Olsen reszketett, mint a nyárfalevél. Nem szeretett volna a közelben lenni, amikor Jack rájön, hogy Miss Finnegan meggondolta magát – ha ez valóban megtörténik –, ezért úgy döntött, egyik emberével megy fel az emeletre, hogy szóljon a hölgynek, megérkezett a lovagja. Olsen úgy tervezte, hogy ő már vissza sem megy a földszintre. Az emberét küldi majd le a rossz hírrel, míg ő keres magának valami biztos búvóhelyet. A túlélés lehetőségeit forgatva a fejében, Olsen intett az egyik emberének, majd Jackhez fordult, és dadogva közölte vele, hogy örömmel felmegy és szól Miss Finnegannek, azzal sietve előjött a pult mögül. A lépcső alján csatlakozott hozzá a fiú, akit ez alkalomra fogadott fel, és már indultak volna fel, amikor a lépcső teteén megjelent Emily. A pénzmozgás ismét megindult volna, ha a férfiak képesek lettek volna legalább annyi időre elszakítani a tekintetüket a gyönyörű nőről, hogy elővegyék a bankjegyeket a zsebükből. A tömeg akkora volt, hogy normális esetben fülsiketítő lett volna a hangzavar, most mégis szinte templomi csend borult a sokaságra. Némi döbbenettel, ámult csodálattal… és nem kis megkönnyebbüléssel bámulták a felettük álló bájos teremtést. Miss Finnegan lélegzetelállító jelenség volt földig érő báli ruhájában, mely aranyszínben csillogott. Szolid dekoltázsa magára vonta a férfiak tekintetét, és kielégítette az asszonyok kíváncsiságát. A ruha puffos ujjai és testhez simuló felső része kiemelte a lány tökéletes alakját. A szoknya lágyan omlott az aranycipő köré, és amikor Emily megmozdult, a fényes anyag csillogott-villogott a gyertyafényben. Travis a pult mögötti fülke bejáratából figyelte Emilyt. Míg a jelenlevők valószínűleg soha nem felejtik el, mit is viselt a lány, addig Travis szívét az a melegség fogta meg, ami Emily megjelent tekintetében, amikor megpillantotta az odalent várakozó Jacket az arcok tengerében, és kedvesen rámosolygott. Travis visszahúzódott a félhomályba, mielőtt még Emily felé fordult volna. Ő csak azért jött, hogy gondoskodjon róla, semmi baj ne történjen, és hacsak nem feltétlen muszáj, nem fog közbeavatkozni. Ez az este Jack Hanrahané, de a holnap már az övé. Ámultan csóválta meg a fejét, amikor Jack a lépcső aljához lépett, és a karját nyújtotta Emilynek. A lovagias gesztus nyilvánvalóan tetszett a lánynak, mivel mosolya még szélesebb lett, és a szeme is felcsillant. Travisnek hirtelen komoly gondjai akadtak a levegővétellel. Minél közelebb ért hozzá a lány, annál hevesebben vert a szíve, míg végül már a fülében dobolt. A hőség teszi, gondolta, túlságosan meleg van itt. Meglazította inge gallérját, de különös módon ez sem segített.

Emily úgy vonult le a lépcsőn, mint egy királynő. Büszke fejtartással lépdelt, és minden figyelmét a lovagjának szentelte. Amikor odaért Jackhez, kezét a férfiéra helyezte, és együtt sétáltak be az étterembe. A tömeg épp csak a falra nem mászott fel nagy igyekezetében, hogy helyet adjon nekik. Pritchard szorgos népe számára az események még izgalmasabbak lettek a pár bevonulása után. Az emberek mindenki nagy ámulatára tanúi lehettek, hogy Jack nem csupán evőeszközöket használ az étkezésnél, hanem a vacsora elköltése után türelmesen várakozik a helyén, amíg az alkalmazottak kiürítik az étterem közepét, hogy ő és Emily táncolhassanak. Ők voltak az egyetlen pár a parketten. Jacknek sikerült ismét meglepnie a nézőközönséget, amikor megállt a lány előtt, és a karját nyújtotta neki. Billie Bob és Joe Boy bandája zenéjének élénk ritmusára lejtettek körbe a termen. Jackről kiderült, hogy ügyes táncos, és e téren felveszi a versenyt a város bármely férfiújával. Valamiféle vonzerő sugárzott belőle, és az emberek úgy látták, hogy Miss Emily Finnegan remekül érzi magát. Az est éjjel egykor ért véget, amikor Joe Boy annyira kimerült, hogy nem bírta már el a hegedűjét. Jack ekkor visszakísérte Emilyt az előcsarnokba, megfogta a lány kezét, lehajolt, és csókot lehelt rá. Valamit súgott is neki, mire Emily nevetésben tört ki. Jacknek még valami vigyorfélére is telt az erejéből, és miután a lány arcon csókolta, ajka igazi mosolyra húzódott. Jack megvárta, míg Emily felmegy a lépcsőn, aztán sarkon fordult, és elégedett képpel kimasírozott a szállodából. Mire kiért az utcára, a kötést a szeméről már maga mögé hajította, a kabát a lovak kikötésére szolgáló oszlopra repült, a nyakkendő pedig az itatóvályúban végezte. És újra ő volt a jól ismert és rettegett Jack Hanrahan.

Emily éppen lefeküdt, és magára húzta a takarót, amikor csikorgó hangot hallott a folyosóról. Mintha valaki egy széket vagy valamiféle faládát vonszolt volna végig a padlón. Gyorsan felült, ledobta magáról a takarót, és az ajtóhoz futott, hogy ellenőrizze a zárat. Tényleg nem zárta be az ajtót. Elfordította a kulcsot, majd néhány percig az ajtónak dőlve állt. A zaj szerencsére nem ismétlődött meg, és Emily úgy vélte, bárki volt is az, már elment. Ismét ágyba bújt, és visszatért az imént félbeszakított, halaszthatatlan teendőjéhez. Sürgős sírhatnékja volt, és remélte, hogy mire végez eme fontos tevékenységgel, Travist is sikerül kivernie a fejéből. Nem sikerült. A sírás cseppet sem segített. Ideje hazatérnie Bostonba.

Tizenegyedik fejezet

Emily későn ébredt. Ha nem siet, még a végén lekési a postakocsit. Még reggelizni sem maradt ideje, de ezt nem is bánta. Úgyis túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy akár egy falat is lemenjen a torkán. Gyorsan felöltözött, holmiját bedobálta a táskákba, majd leszaladt a földszintre, hogy megkérje a személyzetet, valaki vinné ki a csomagjait a postakocsi-állomásra. A táskák pár perccel előtte oda is értek. Az utcán szerencsére nem járt senki, így nem kellett attól tartania, hogy beszédbe kell elegyednie bárkivel is. Ma igazán nem volt kedve az udvarias társalgáshoz. Ahhoz sem volt kedve, hogy hazamenjen, de akkor is megteszi. Megpróbált örülni annak, hogy ismét láthatja a családját. Nem sikerült. Nem a bostoni út volt számára az egyetlen megoldás, de úgy érezte, mindenképpen ez a legbiztonságosabb. Tudta, ha itt maradna, előbb-utóbb odaadná magát Travisnek, a férfi pedig tönkretenné. A szülei biztosan nem örülnének neki. Emily a türelme végére ért, amikor végre felbukkant a postakocsi. Két keréken vette be a kanyart, majd nagy csikorgással, hatalmas porfelhőt kavarva megállt előtte. Emily gyorsan hátralépett. A kocsis magas, vékony férfi volt, modora kimért, határozott. Leugrott az ülésről, megigazította a nyakába kötött kék vászonkendőjét, s megbökte a kalapja szegélyét üdvözlésül. – Késésben vagyok, hölgyem. Jó lenne, ha beszállna, amíg megtöltöm a kulacsomat. Ha visszajöttem, elmondom a szabályokat is. Kinyitotta Emilynek a kocsi ajtaját, majd bement a fogadóba. Néhány perccel később vissza is ért, és dobálni kezdte a lány csomagjait a kocsi tetejére. Munka közben szaporán magyarázta a tudnivalókat. – Ha lövést hall, azonnal vesse le magát a kocsi padlójára! Próbáljon meg az egyik ülés alá kuporodni. Ne nézzen ki az ablakon, bármennyire szeretne is. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos szabály, hölgyem, szóval próbálja megjegyezni. Nem hiszem, hogy baj lesz, de én mindig készen állok minden eshetőségre. Ha azt szeretné, hogy álljunk meg egy percre, csak hajoljon ki az ablakon, és kiáltson. De csak akkor, ha nem hall lövéseket. Ha lőnek, ne hajoljon ki! Azért remélem, hogy nem akar majd sehol megállni, mert az azt jelentené, hogy még nagyobb késéssel érkezem a következő városba. – Nem kell majd miattam megállnia – ígérte Emily. A férfi felmászott a kocsi tetejére, rögzítette a táskákat, majd leugrott, és újra kinyitotta az ajtót. – Megvan a jegye? – Igen – nyújtotta oda neki a lány, majd ismét hátradőlt a meleg bőrülésen. – Valami baj van, hölgyem? – nézett rá szúrósan a férfi. – Csupa könny a szeme. Nem az én dolgom, persze, hacsak nincs rosszul. Mert arról tudnom kell. – Nem, uram, nem vagyok rosszul. Csak a felvert por miatt könnyezik a szemem. – Nem kell uraznia. Kelley a nevem. Nos, ha mégis rosszul érezné magát, akkor csak hajoljon ki az ablakon, és kiáltson rám. Hacsak nem hall lövéseket. Akkor ne nézzen ki! Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos ez a szabály, hölgyem.

A férfi becsapta az ajtót, és visszamászott a bakra, még mielőtt Emily bemutatkozhatott volna, vagy biztosíthatta volna, hogy semmiképp sem fog kinézni az ablakon. A kocsi lágyan ringani kezdett, ahogy a lovak megfordultak, és nekivágtak a főutcának. Fokozatosan gyorsítottak, és mire elérték az utca közepén lévő vegyesboltot, már teljes sebességgel vágtáztak. Emily összekulcsolta két kezét az ölében, és lehunyta a szemét. Úgy döntött, hogy elmegy, és innen már nincs visszaút. Elszántan szoktatta magát a gondolathoz, hogy soha többé nem látja Travist. Ha Isten is úgy akarja, egyszer talán még nyugodalmat is lel. Hirtelen lövés dörrent. Kelley nagyot kiáltott, Emily pedig előrebukott az ülésen, olyan hirtelen állította meg a kocsis a lovakat. Emily elterült a kocsi padlóján, szoknyája a nyakába csúszott. Gyorsan visszaült a helyére, és megigazította a ruháját. Látta, hogy emberek jönnek ki a szállodából, és az is feltűnt neki, hogy egyik sem látszik rémültnek. El nem tudta képzelni, mi történik, ezért kinézett az ablakon, hogy kiderítse. Szerencsétlenségére a kocsis nyomban észrevette, mit csinál. – Nem megmondtam, hogy ezt ne tegye? – kiáltott rá. – Mr. Kelley, mi történik? – Travis Clayborne, hölgyem, az történik. Emilynek annyi ideje sem maradt, hogy szóra nyissa a száját, amikor Travis kiáltása harsant. – Emily Finnegan, szállj ki abból a kocsiból! Beszédem van veled. A lányt annyira megriasztotta a parancs, hogy beverte a fejét az ülés támlájába hátrahőköltében. Gyorsan magához tért azonban, és ismét kihajolt az ablakon. És Travist látta az úton feléje közeledni. Emily biztosra vette, hogy ott helyben szívrohamot kap. A férfi gyönyörű volt, édes és imádnivaló… valamint iszonyúan dühös. Szokásos öntelt lépteivel jött nagy sebesen. Szemmel láthatóan ismét ereje teljében volt, ami igazán csodálatosnak tetszett a lány szemében tekintve, hogy nemrég még élet és halál között lebegett… a lány legalábbis így hitte, bármit mondott is a doktor. Emily nagyot sóhajtott. Bármennyire félt is tőle, most mégiscsak kénytelen lesz elköszönni Travistől. Nem fog sírni, ezt szilárdan eltökélte. Minél gyorsabban túl lesz rajta, annál gyorsabban szabadulhat. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha félúton találkoznak. Igen, kiszáll, és elébe megy. Kezet nyújt, megköszöni neki, amit érte tett, elköszön és indul tovább. Ekkor Travis szemében árulkodó szikra csillant. „Most-majd-jól-megkapod-amit-megérdemelsz!” – mondta a tekintete. Emily nyomban meggondolta magát, és ismét becsukta a kocsiajtót. Tudni vélte, miért van ott a férfi. Amilyen csökönyös alak, képes volt csak azért felkelni a betegágyból, és idelovagolni Perkinséktől, hogy megmondja neki, milyen őrültnek tartja.

– Mr. Kelley, küldje el! – Már megbocsásson, hölgyem, de nincs olyan ember, aki utasításokat merne adni egy Clayborne-nak. Jobban tenné, ha kiszállna, és megtudakolná, hogy mit akar. Travis ekkor újra felkiáltott: – Most rögtön, Emily! A lány kiszállt a kocsiból, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult Travis felé. – Nehogy el merjen menni nélkülem, Mr. Kelley! – Ami azt illeti, ez is Clayborne-tól függ, hölgyem. Emily a fejét csóválta nemtetszése jeléül. Maga elé motyogva ment tovább a férfi felé. – Ha ez az ember megríkat, akkor esküszöm, elveszem a puskáját és lelövöm. Csak figyeljen! Kelley meghallotta, mint mond. – Igazán meglepne, ha Travis hagyná elvenni a puskáját, hölgyem. Emily úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kocsis megjegyzését. Úgy öt-hat méterre megállt Travistől, és kinyújtott karral követelte, hogy a férfi is álljon meg ott, ahol van. Travis tudomást sem róla. – Tényleg megtetted volna, ugye, Emily? – Mit? – Elmentél volna köszönés nélkül. – Travis, kérlek, ne kiabálj! Már mindenki minket figyel. A gyalogjárón gyülekező emberek felé fordult. – Kérem, menjenek tovább. Nagyon kérem. Amikor látta, hogy senki sem engedelmeskedik, rosszalló pillantást vetett rájuk, majd visszafordult Travishez. – Igenis, el akartam köszönni. – Igazán? És hogyan? Talán ki akartál kiabálni a robogó postakocsiból? – Dehogyis. Nem akartam kiabálni. Levelet írtam volna. Travis még jobban elkomorodott. Szemmel láthatóan nem tetszett neki ez a lehetőség. – Írni akartál? Emily szilárdan állt a helyén. Egy pillanatig azt hitte, hogy Travis egyszerűen átgázol rajta, de szerencsére a férfi megállt tőle alig egy-két lépésnyire. A lány fontolóra vette, hogy hátrébb lép, de aztán gyorsan meggondolta magát. Travis szándékosan meg akarja félemlíteni, neki pedig most nincs most kedve eltűrni a szeszélyeit. Végtére is neki, Emilynek törte össze a szívét a férfi. Travis mindössze egy golyót kapott a hátába. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – csattant fel Travis. – Mindenáron fel akartál menni a hegyre, hogy szemtől szembe mondd meg O'Toole-nak, meggondoltad magad, mégsem mész hozzá. Az nem jutott eszedbe, hogy ennyi engem is megilletne? – Millie elmondta neked.

– Még szép, hogy elmondta. Ha szóltál volna róla, hogy meggondoltad magad… – Akkor nem vittél volna fel. – Az biztos. Akkor meg sem lőttek volna, és te sem kerültél volna veszélybe. Mellesleg, Miss Emily Finnegan, soha többé nem mehet más férfival szórakozni, még Jack Hanrahannel sem. Megértette? – A gyilkosságot nem nézik jó szemmel errefelé, Mr. Clayborne. – Van fogalmad arról, hogy mi történhetett volna veled, ha azok a gazemberek elkapnak? – Igen! – kiáltott fel a lány. – Pontosan tudom, mi történt volna velem. Mint ahogy azt is, hogy miattam majdnem meghaltál. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Az egyetlen mentségem, hogy megpróbáltam helyesen cselekedni. Ha tudtam volna, hogy az O'Toole-ok ilyen patkányfajzatok, akkor nem mentem volna oda, ebben biztos lehetsz. Jaj, elég volt már ebből! Tessék, mondd el, hogy milyen bolond vagyok. Úgyis tudom, hogy ezért jöttél utánam. Essünk túl rajta! – Remek. Bolond vagy. Egy cseppnyi józan ész sem szorult beléd. – Nem én vagyok az, aki képes volt felkelni a betegágyból, és megtenni ezt a hosszú utat Pritchardig, hogy megmondja valakinek, milyen bolondnak tartja. – Nem azért jöttem utánad, hogy ezt megmondjam. – Akkor miért jöttél ide? Emilynek feltűnt, hogy Travisnek gondot okoz a válaszadás. Azt is észrevette, hogy egész kis tömeg gyűlt már köréjük… mintha csak az égből pottyantak volna oda, ráadásul újabb és újabb kíváncsiskodók csatlakoztak hozzájuk. Ez mérhetetlenül megdöbbentette. – Nincs jobb dolguk, mint itt bámészkodni? Ez magánügy. Menjenek innen! Senki sem moccant. A szeme sarkából Emily észrevett egy férfit, aki a lókikötő oszlopnak támaszkodott, kezében nagy köteg bankjeggyel. Azt is látta, hogy minden egyes újonnan érkező pénzt nyom a férfi markába, mielőtt csatlakozna a bámészkodók táborához. – Nos, Travis! Akkor miért jöttél utánam? – Arra gondoltam, hogy alaposan megmondom a véleményemet… – kezdte a férfi, de Emily közbevágott. – Én a helyedben nem tenném. Nem engedheted meg magadnak, és amúgy sem vagyok rá kíváncsi. Most pedig, ha nem bánod, szeretnék visszaszállni a postakocsiba, és folytatni az utamat. A kocsisnak be kell tartania a menetrendet. Mr. Kelley, hová megy? – kiáltott a kocsis után, aki fürgén lépdelt az oszlopnál álló pénzes ember felé. – Csak felteszek egy kis pénzt, hölgyem. – A fenébe, Emily, rám figyelj! Emilyt hirtelen olyan nyomorultul érezte magát, hogy legszívesebben felsikított volna. – Miért figyelnék rád? Minden a te hibád! Te tehetsz róla, hogy beléd szerettem, és ez annyira összezavart, hogy nem tudok enni, inni, sőt gondolkodni sem.

Fel sem fogta, mi csúszott ki a száján, amíg mögötte egy nő fel nem sóhajtott. – Szereti – mondta ábrándosan. Travis vérforralóan önelégültnek tűnt. Emily erre ismét kinyújtotta a karját, mintegy védekezésül. – De ki fogok gyógyulni ebből a kórból – jelentette ki. – Mellesleg az, hogy szeretlek, semmin sem változtat, úgyhogy ne áltasd magad. Visszamegyek Bostonba. – Nem mész. – De igen, és nem tudsz olyat mondani, ami miatt meggondolnám magam. – Ez az, kislány, mondd meg neki a magadét! – kiáltott egy asszony a tömegből. – Ne hagyd, hogy egy férfi ide-oda rángasson! – De ha szereti, akkor maradnia kell – kiáltotta valaki más. A férfiak helyeslően horkantottak. Emily majd elsüllyedt szégyenében. Az asszonyhoz fordult, aki a maradását szorgalmazta. – Maga ezt nem érti – mondta neki halk hangon. – Ha itt maradok, erkölcstelen nőszemély lesz belőlem, és azzal szégyent hozok a szüleimre. A nő felkapta a fejét, szeme tágra nyílt. – Azt akarja mondani, hogy… – Igen – bólintott Emily. – Pontosan azt mondom. – Akkor mégiscsak haza kell mennie – dadogta a nő. Travis elkeseredetten a hajába túrt. A gondolat, hogy elveszítheti Emilyt, megrémítette, de nem tudta, hogyan bírhatná maradásra. Istenem, micsoda makacs nőszemély! – Szeretsz, de mégis elhagysz. Jól értettem? – Igen. Szeretlek, de most elmegyek. Ez teljesen érthető. – Neked! – csattant fel a férfi. Emily nem volt hajlandó tovább vitatkozni. Sarkon fordult, elhessentette útjából a tömeget, és szinte futva indult a postakocsi felé. Travis ment vele. A tömeg pedig utánuk… – Megfogadtam, hogy soha többé nem teszek semmit meggondolatlanul, és ha most itt maradnék, az meggondolatlanság lenne, ráadásul bűnös dolog is. Hazamegyek. Travis percről percre dühösebb lett. Rémület töltötte el, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Nem engedheti el a lányt! Hát nem érti, hogy milyen fontos a számára? Nélküle az élete nem ér egy fabatkát sem. Nem akar nélküle élni! Az igazság valósággal főbe kólintotta. Döbbenten torpant meg. – Ördög és pokol – suttogta maga elé. – Szeretem.

Emily kedves, jó és melegszívű teremtés, s Travis már csak arra tudott gondolni, hogy örökre maga mellett akarja őt tudni. Először is azt kell megakadályoznia, hogy beszálljon abba a postakocsiba. Felzárkózott mellé, és hallotta, hogy megint valami meggondolatlanságot emleget. Türelmesen várta, hogy a lány befejezze a lamentálást. Amikor ez megtörtént, Emily várakozón pillantott a férfira. – Egyetértesz? – kérdezte. – Hát persze. – Most elmegy? – kiáltotta valaki a tömegben. – Csak tönkretenné magát, ha maradna – mondta egy női hang. – Ámen! – kiabálta egy harmadik. Odaértek a kocsihoz. Travis kinyitotta az ajtót. – Viszontlátásra, Travis – nyújtotta a kezét Emily. – Azt akarod, hogy kezet rázzak veled? – Úgy illene. Most miért mosolyogsz? – Mert boldog ember vagyok. Emilyt szinte összeroppant a férfi hirtelen színeváltozása miatt. Kezét az oldalához ejtette. – Majd írok – mondta tétován. – Az kedves lesz tőled. – Válaszolsz majd? – Hát persze. Nem volt már mit mondaniuk egymásnak. A lány megfordult, hogy beszálljon a kocsiba. – Csak egy dolgot még, Emily – szólt Travis. – Igen? – Csókolj meg búcsúzóul!

Tizenkettedik fejezet Hozzáment egy őrülthöz! Emily annyira boldog volt, hogy abba sem bírta hagyni a mosolygást. Annyira túlcsordult benne az öröm és a szerelem, hogy nem tudta magában tartani, és néhányszor még fel is nevetett a fürdőkádban ülve. A férjét várta éppen. A Perkins-fogadóbéli szobájuk ablakánál állt, és kibámult az éjszakába, miközben a haját kefélte. A hold fenségesen úszott az ég éjkék sötétjében, és több száz csillag világította meg az útját. A tücskök harsányan zengték dalukat, a levegőt pedig fenyőillat töltötte be. Minden olyan varázslatosnak tetszett. A hosszú szárú, halvány rózsa, melyet Travistől kapott az esküvő előtt, az ablak előtti kis asztalon

díszlett egy vázában. Emily kivette, és a szívéhez szorította. Az ajtó nyitódására megfordult. Travis jött be. Bezárta maga mögött az ajtót, majd felé fordult. A férfinak még a lélegzete is elállt. Istenem, micsoda gyönyörű nőt talált magának! A szűzies, fehér hálóing tetőtől talpig takarta a fiatalasszonyt. – Jó estét, Mrs. Clayborne! Emily felnevetett, és Travis úgy érezte, hogy körbeöleli a belőle áradó melegség. Az ajtónak dőlt, és hitvesére mosolygott. – Ne idegeskedj! – Miből gondolod, hogy ideges vagyok? – Éppen most hajítottad ki a hajkefét az ablakon. Erre Emily ismét elnevette magát. – Mert azt akarom, hogy mindent tökéletesnek érezz ma este. – Már így is tökéletes. Ennél kedvesebb dolgot nem is mondhatott volna neki. Teremtőm, hogy mennyire szereti ezt a férfit! Travis levette az ingét, és a szék támlájára lökte, majd a cipő és a zokni következett. Végül odalépett Emilyhez. – Ugye, nem is vagy igazán ideges, édesem? – Csak egy kicsit – ismerte be Emily. – Tudom, hogy mi fog történni, csak azt nem tudom, hogyan. – Úgy érted, hogy ezt a kérdést nem tanulmányoztad közelebbről? – ugratta Travis. – Nem, de gondolom, hogy te igen. Travis kivette a rózsát Emily kezéből, és az illatos rózsabimbóval lassan végigsimított a fiatalasszony arcán. Tekintetét egy pillanatra sem vette le róla, és Emily aggodalma néhány pillanat alatt elmúlt. – Szeretlek, Emily, és csak téged – mondta a férfi mély, rekedtes hangon. Mivel alig várta, hogy karjába kaphassa asszonyát, Travis gyorsan visszatette a virágot a vázába, aztán felkapta, és az ágyhoz vitte Emilyt, aki útközben lerúgta a papucsát. – Szeretnéd, ha részletesen elmagyaráznám, mit szándékozom csinálni veled? Emily hallotta férje hangján, hogy csak évődik vele. – Nem, köszönöm, de értékelem, hogy felajánlottad. Azt hiszem, jobb lenne, ha megmutatnád. Travis gyengéden az ágyra fektette Emilyt, majd két könyökére támaszkodva egész testével ráborult. Fölébe hajolva mélyen a szemébe nézett, és élvezettel merült el az odaadó szerelemben, mely hitvese tekintetéből sugárzott. – Most pedig alaposan tanulmányozni fogom magát, Mrs. Clayborne. A mindenit, de jól hangzik a neved. Mire befejezem a tanulmányozást, nagyon remélem, hogy meg fogod köszönni – dobta vissza Emily kedvenc kifejezését a férfi. A Travis szeméből áradó vágy és szerelem izgatott várakozással töltötte el Emilyt. Ha nem félt volna,

hogy hangja cserbenhagyja, akkor elmondta volna neki, hogy már nem kell aggódnia amiatt, hogyan nyugtassa meg. Készen áll arra, hogy a férfi felesége legyen… a legbensőségesebb módon is. Isten a tanúja, hogy nagyon is várja már. Borzongás futott végig a gerincén, amikor Travis az ajkával végigsimított a nyakán. Átkarolta a férfi vállát, és ő is cirógatni kezdte. Travis eltökélte, hogy hagyja, Emily diktálja majd az iramot, és perceken belül meg is kapta érte a jutalmát. Felesége a hajába markolva követelte, hogy most már ne kínozza tovább, és csókolja meg végre tisztességesen. Elég volt egyetlen csók is, hogy mindkettőjük szenvedélye a tetőfokára hágjon. Mire Travis levette Emilyről a hálóinget, és lehámozta magáról a nadrágot, a fiatalasszony már lihegett izgalmában, Travisnek pedig komoly gondot okozott a levegővétel. A férfi többet tudott asszonya testéről, mint ő maga. Erős, ám mégis gyengéd kézzel szította tovább a fellobbant tüzet… és amikor végül testük eggyé vált, Emily olyan csodálatosan érezte magát, hogy nem tudta visszafojtani a boldogság könnyeit. A férje iránt érzett szerelme minden más érzést elmosott. Travis mindent olyan tökéletessé tett számára. Amikor érezte, hogy az asszony teste megfeszül, majd elernyed, Travis is megadta magát a gyönyörnek. Egész testében reszketett az élménytől, mert soha nem tapasztalt még ilyen tökéletességet. Hosszú ideig tartott, míg magukhoz tértek. Egymás karjában, szorosan egybefonódva feküdtek még egy darabig. Travis valósággal a mennyekben érezte magát, és ez boldog elégedettséggel töltötte el. Emily olyannyira az átélt csoda hatása alá került, hogy legszívesebben egyszerre sírt és nevetett volna. Mulatságosnak találta Travis önelégült arckifejezését, s csak később jutott eszébe, hogy valószínűleg az ő arca is ilyen lehet. Travis akkor sem engedte el hitvesét, amikor a hátára gördült. Emily elnyújtózott mellette, karját Travis mellkasán nyugtatta. – Nem sajnálod, hogy olyan sokat várattál? Emily megpaskolta férje mellkasát. – Csak két hét volt – pontosított. – Ugye, tudtad, hogy el fog menni a postakocsi, amikor megcsókoltál? – Hát persze. Komolyan azt hitted, hogy hagylak elmenni? – Komolyan azt hiszem, hogy nagyon boldog vagyok, amiért nem hagytál. Travis nevetett. Nem tudott ellenállni, újra meg kellett csókolnia ifjú hitvesét. Aztán fejét visszaejtette a párnára, és hatalmasat ásított. – A poklok poklát jártam meg az alatt a két hét alatt, míg arra vártam, hogy rád tehessem végre a kezem. Ez biztosan túlzás, vélte Emily. Mindenesetre ő semmiért nem adta volna az előző két hetet. Travis ez idő alatt bebizonyította neki, hogy a legromantikusabb férfi az egész világon. Olyan hevesen udvarolt

neki, ami – Travis szavaival élve – felért egy várostrommal. Emilynek esélye sem volt az ellenállásra, és ezt a férfi közölte is vele. Ennek ellenére a lány olyan sokáig kitartott, ameddig csak tudott. Időt akart hagyni Travisnek, hogy alaposan megfontolhassa, tényleg vele akarja-e leélni az egész életét Emily attól tartott, hogy a férfi részéről ez nem több, mint hirtelen fellángolás, ezért őbenne is csak a jó tulajdonságokat látja. Travis ezt a tévedését az előző napi vacsoránál cáfolta meg, amikor is tételesen felsorolta a lány összes gyarlóságát. Elég sok időbe telt, mire végzett a listával, mert bár Emily tisztában volt néhány hiányosságával, Travisnek sikerült még olyanokra is rávilágítania, amelyekről sejtelme sem volt. Azt mindenesetre makacsul tagadta, hogy makacs lenne. – Tudod, mire gondolok, Travis? Arra a búcsúcsókra. Annak köszönhetjük ezt az éjszakát. Travis ismét a hátára gördítette Emilyt. – Tudtam előre, hogy így lesz, ahogy te is. Szeretlek. – Én is téged. – Emily. – Igen? – Kérek még egy olyan búcsúcsókot!

Fehér rózsa

Rózsák évada Szerelmi osztályrészünk nem télidőn sorsolták. A rózsák évada volt ez. S mi szaggattuk csak a rózsát… Még a fösvény tél se galád a korai szerelmesekkel. Mikor találkoztunk, a világ virágkoronát vett fel. Thomas Hood (1789-1845) (Gyárfás Endre fordítása)

Első fejezet A kis hölgy bajban volt. Nagy bajban. Ugyanis senki emberfia – legyen az férfi vagy nő – nem emelhetett büntetlenül fegyvert Douglas Clayborne-ra. Ezt meg is mondja neki, mihelyt elvette tőle a puskát. Először azonban szép szóval ki kell csalogatnia a nőt az istállórekeszből a fénybe. Azt tervezte, hogy ravaszul szóval tartja, amíg elég közel nem tud osonni ahhoz, hogy meglepje. Akkor aztán kitépi a fegyvert a kezéből, kiszedi belőle a töltényt, és eltöri az átkozott holmit a térdén. Hacsak nem egy Winchesterről van szó, mert akkor megtartja magának. Alig látta most a nőt, aki az istállórekesz ajtaja mögött guggolt az árnyékban. A puska csöve az ajtószárnyak fölött kandikált ki. Az istálló másik oldalán, egy kampón függött ugyan egy petróleumlámpa, ám fénye nem adott elég világosságot ahhoz, hogy Douglas bármit is lásson a nyitott ajtóból, ahol egyik lábáról a másikra állva figyelt. A zuhogó eső kitartóan verte a hátát. Teljesen átáztak, ő is meg a lova is. Le kellene venni Brutusról a nyerget, és minél előbb szárazra törölgetni. De más az, hogy mit akar tenni, és megint más, hogy mit tehet. Ez utóbbit a nő szabja meg. Villám hasította ketté az eget, megvilágítva a bejáratot, majd rögtön utána mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Brutus hangos horkantással felágaskodott, és ide-oda dobálta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy neki sem tetszik jobban ez a cudar idő, mint gazdájának. Douglas egy pillanatra sem vette le tekintetét a fegyverről, miközben megnyugtató szavakat suttogott az állat fülébe. – Maga Isabel Grant? – kérdezte aztán fennhangon. Mély, torokhangú nyögést kapott válaszul. Douglas azt hitte, nyers hangja megijesztette a nőt, és éppen arra készült, hogy kedvesebben szóljon hozzá, amikor meghallotta a zihálást. Az első gondolata az volt, hogy talán téved, de a hang erősödött. Kétségtelen, hogy a nő zihálva kapkodja a levegőt. Douglas nem értette, mi oka lehet rá, hiszen a nő meg sem moccant azóta, hogy ő megjelent az istállóban, tehát nem is lehet kifulladva. Megvárta, míg a zihálás csillapul, csak azután szólalt meg újra. – Maga Parker Grant felesége? – Jól tudja, ki vagyok. Menjen el, különben lelövöm! Hagyja nyitva az ajtót, mert látni akarom, ahogy ellovagol. – Hölgyem, van egy kis dolgom a férjével. Lenne olyan kedves, és elárulná, hol találom? Beszélnem kell vele. Nem mondta, hogy jövök? A nevem… – Nem érdekel, hogy hívják! – kiáltotta Isabel. – Maga Boyle egyik embere, és nekem ennyi elég is.

Takarodjon innen! A nő hangjából kicsengő páni rémülettől Douglasnek összerándult a gyomra. – Nem kell úgy megijedni. Elmegyek. Megmondaná a férjének, hogy Douglas Clayborne a városban vár rá, és szeretné kifizetni az arabs teljes árát? Előbb persze látni szeretném a lovat, ahogy megállapodtunk. Meg tudja ezt jegyezni? – A férjem eladott magának egy lovat? – Igen, két hónappal ezelőtt egy arabs mént. – Hazudik! – kiáltotta a nő. – Parker soha nem adná el egyik lovamat sem. Douglasnek nem volt kedve vitatkozni vele. – Nálam vannak a papírok, ha meg akar győződni arról, hogy igazat mondtam-e. Csak szóljon a férjének, jó? – Maga megvett egy lovat, amelyet még soha nem is látott? – A fivérem látta – magyarázta Douglas. – Benne pedig ugyanúgy megbízom, mint magamban. A nő sírva fakadt. Douglas felé lépett, majd amikor rájött, hogy ösztönösen meg akarja nyugtatni az asszonyt, nyomban megtorpant. – Nézze, sajnálom, hogy a férje nem beszélt a lovakról. – Jaj, kérem, ne most! Azzal újra zihálni kezdett. Mi az ördög van ezzel a nőszeméllyel? Douglas érezte, hogy valami baj van, és azt is gyanította, hogy valami módon a férj felelős az asszony könnyeiért. Annak a fickónak igazán szólnia kellett volna a lovakról. Mégis furcsának találta, hogy a nő ekkora cirkuszt csap egy állat miatt. Douglas arra gondolt, talán mondania kellene valamit, hogy segítsen a nőnek könnyebben elviselni a szenvedést. – Minden házaspár életében akadnak időnként kisebb-nagyobb gondok. A férjének biztosan jó oka volt rá, hogy eladja azt a mént, és nyilván annyira elfoglalt volt, hogy ki is ment a fejéből az egész. Ezért nem szólt magának. Nem nagy dolog. A zihálás megint felerősödött, majd hirtelen abbamaradt. Aztán a nő tovább nyögött. A mély torokhang egy sebesült állat nyöszörgésére emlékeztette Douglast. Legszívesebben világgá futott volna innen, de tudta, nem mehet el, ha a nő bajban van… és hol a pokolban van a jó öreg Parker? – Ennek nem lenne szabad történnie! – kiáltott fel ismét a nő. – Minek? – Menjen innen! – jött az újabb kiáltás. Douglas azonban makacsabb volt annál, hogy csak úgy hagyja magát elküldeni. – Addig nem megyek sehova, míg el nem árulja, ki az a Boyle. Bántotta magát? Úgy hallom, mintha fájdalmai lennének. Isabel ösztönösen válaszolt, mivel a férfi hangjában őszinte aggodalom csengett.

– Maga nem Boyle-nak dolgozik? – Nem. – Bizonyítsa be! – Csak úgy tudom bizonyítani, ha megmutatom a férje levelét és az aláírt szerződést. – Maradjon ott! Mivel Douglas egy centit sem mozdult, nem értette, miért üvölt vele a nő. – Ha azt akarja, hogy segítsek, el kell árulnia, mi a baj. – Minden. – Ennél egy kicsit pontosabban kellene meghatároznia. – Jön, pedig nincs még itt az ideje. Hát nem érti? Biztosan valami rosszat tettem. Jaj, Istenem, ne engedd, hogy ilyen korán jöjjön! – Ki a csuda jön? – akarta tudni Douglas, és idegesen maga mögé pillantott. Tekintete a sötétséget fürkészte. Attól tartott, a nő Boyle-ról beszél, akárki legyen is az. Tévedett. – A baba! – sírta a nő. – Megint jönnek a fájások. Douglas úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. – Szülni fog? Most?! – Igen. – Jaj, hölgyem, kérem, ne tegye! Douglas észre sem vette, mekkora ostobaságot mondott, míg a nő fel nem világosította róla két nyögés között. A férfi hátrahőkölt. – Most vannak fájásai? – Igen – nyögte a nő. – Akkor, az ég szerelmére, vegye le az ujját a ravaszról, és tegye le azt a puskát! A nő nem értette, mit mond. A fájdalom olyan erővel tört rá, hogy alig tudott felállni. Szorosan lehunyta a szemét, összeszorította a fogát, úgy várta, hogy elmúljon a görcs. Azonnal rájött, hogy hibát követett el, amint kinyitotta a szemét, de akkor már késő volt. Az idegen eltűnt. Az istállót azonban nem hagyhatta el, hiszen a lova ott áll az ajtó mellett. Ekkor valaki kitépte a kezéből a puskát. Rémülten felkiáltott, és a boksz végébe hátrált, ott várta a támadást. Mintha mindent lassítva látott volna. A boksz ajtaja halk csikordulással kinyílt, számára azonban úgy hangzott, mint egy elnyújtott, fülsiketítő sikoly. Az idegen – egy magas, izmos férfi, aki úgy tűnt, hogy betölti az egész helyet –, feléje közeledett. A férfi haja és szeme is sötét volt, az arca dühös… Jaj, Istenem, most nem akarhatja megölni! Hiszen akkor a kisbaba is meghal a hasában. Agya ekkor felmondta a szolgálatot. Isabel nagy levegőt vett, hogy felsikoltson, és tudta, ha egyszer

rákezdi, sohasem lesz képes már abbahagyni. Kérlek, Istenem, értsd meg, hogy nem bírom tovább. Nem bírom… Nem… Nem… A férfi egy szó nélkül visszahúzta az őrület széléről. Egyszerűen a kezébe nyomta a puskát. – Most pedig figyeljen rám! – parancsolta. – Azt akarom, hogy most azonnal abbahagyja a szülést! A nyers és értelmetlen utasítás után megfordult, és elindult kifelé. – Elmegy? – Nem, csak idehozom a lámpát, hogy lássam is, amit csinálok. Ha ennyire közel van a szülés, akkor mit keres az istállóban? Nem ágyban lenne a helye? A nő ismét zihálni kezdett. A hangtól Douglasnek végigfutott a hátán a hideg. – Mondtam, hogy ezt hagyja abba. Egyszerűen nem jöhet most az a baba, szóval felejtse el. A nő megvárta, míg elmúlik a fájdalom, csak aztán közölte a férfival, hogy egy idióta. Douglas magában egyetértett vele. – Csak addig tartson ki, amíg megtalálom a férjét. – Nem szándékosan csinálom. – Hol van Parker? – Elment. Douglas káromkodott egyet. – Valahogy éreztem, hogy ezt fogja mondani. Neki is jókor jutott eszébe csavarogni. – Miért dühös rám? Nem fogom lelőni. Douglas nem volt dühös… halálra rémült. Állatok szülését már számtalanszor levezette, de asszonyét még sohasem. Nem akarta, hogy Isabel Grant legyen az első. Meg volt ijedve, az egyszer biztos, de volt annyi sütnivalója, hogy ezt nem mutatta a nő előtt. – Nem vagyok dühös – mondta –, csak meglepett. Visszasegítem magát a házba, aztán elmegyek orvosért. Magában azon imádkozott, nehogy a nő azt mondja, hogy a városban nincs orvos. – Nem jöhet ide a doktor. Douglasnek végre sikerült levennie a lámpát a kampóról. Megfordult, és most először látta tisztán Isabelt. Csinos asszony volt, még morcos arca ellenére is. Az orrnyergét szeplők borították, és Douglast mindig is vonzották a szeplős nők. Akárcsak a vörös hajúak, márpedig Isabelnek ragyogó, sötétvörös haja volt, amely tüzesen csillogott a lámpa fényében. Férjes nő, emlékeztette magát Douglas. Nem lenne szabad észrevennie, milyen csinos. De hát a tény, az tény: Isabel Grant szemrevaló fehérnép volt. Emellett akkora, mint egy hordó. Ez segített a férfinak visszanyerni a józan eszét. – Miért nem jöhet ide a doktor? – Sam Boyle nem engedi. Simpson doktor egyszer eljött hozzám, amikor már nem tudtam bemenni a

városba, de Boyle megfenyegette, hogy megöli, ha még egyszer idejön. Meg is tenné, az biztos – tette hozzá suttogva. – Szörnyű ember. Minden és mindenki övé a városban. Az emberek rendesek, de bármit megtesznek, amit Boyle mond, mert félnek tőle. Nem hibáztatom őket, mert én is félek tőle. – Mi baja Boyle-nak magával meg a férjével? – A farmja itt van a mienk mellett, és szeretné megnagyobbítani, hogy a marháinak több legelője legyen. Pénzt kínált Parkernek, de csak egy nevetséges összeget, töredékét annak, amennyit Parker fizetett a földért. De amúgy sem adta volna el semmi pénzért. Ez a mi otthonunk, a mi álmunk. – Isabel, hol van most Parker? – Amint meglátta a nő szemében a könnyeket, Douglas már tudta a választ. – Meghalt, ugye? – Igen. A hegyoldalban van eltemetve, itt, az istálló mögött. Valaki hátba lőtte. – Boyle? – Persze. Douglas az oszlopnak dőlt, és két karját összefonva maga előtt várta, hogy az asszony összeszedje magát. Isabel a falnak támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Hirtelen olyan kimerültség tört rá, hogy alig tudott felállni. Douglas várt még egy percet, mielőtt újra faggatni kezdte. – A seriff nyomoz az ügyben? – Sweet Creeknek nincs már seriffje. Boyle még azelőtt elüldözte, hogy Parker meg én ideköltöztünk volna. – Gondolom, senkinek nem kell az állás. – Maga elvállalná? – Isabel letörölt egy könnycseppet az arcáról, és a férfira pillantott. – Simpson doktor azt mesélte, hogy Sweet Creek régebben békés kisváros volt. Ő meg a felesége jó barátaim – tette hozzá. – Mindketten próbálnak segíteni. – Hogyan? – Sürgönyöztek, és leveleket is küldtek a környező városokba, hogy segítséget kérjenek. Amikor utoljára találkoztam a doktorral, azt mondta, hogy egy szövetségi békebíró járja a vidéket. Szerinte a bíró a válasz az imáinkra. Még nem találta ugyan meg, de bizonyos benne, ha egyszer megtudja, hogy Boyle lábbal tiporja itt a törvényt, azonnal idejön. Igyekszem nem elveszíteni a reményt – tette hozzá. – Boyle-nak legalább húsz embere van, szóval egy egész hadseregnyi bíró is elkelne itt. – Biztos van valami mód rá… – hirtelen elhallgatott, mert ráébredt, hogy az eltelt néhány percben a nő nem nyöszörgött. – Elmúltak a fájások? Isabel meglepődve nézett rá. Kezét nagy hasára tette, és elmosolyodott. – Igen, elmúltak.

Hála Istennek, gondolta Douglas. – Tényleg teljesen egyedül van itt? Ne nézzen így rám, Isabel! Mostanra igazán tudhatná, hogy nem Boyle-nak dolgozom. A nő lassan bólintott. – Megtanultam, hogy bizalmatlan legyek mindenkivel szemben. Már régóta egyedül vagyok. Douglas igyekezett elrejteni döbbenetét. Egy várandós nőnek, aki már az utolsó hónapban van, olyan emberek között kellene lennie, akik szeretik és gondoskodnak róla. Forrni kezdett benne az indulat. – Senki sem szokta meglátogatni a városból? – Mr. Clayborne… – Csak Douglas – javította ki a férfi. – Douglas, nem hiszem, hogy felfogta a helyzet komolyságát. Boyle elvágta az idevezető utat. Senki sem juthat ide az engedélye nélkül. – Én mégis itt vagyok – vigyorodott el Douglas. A felismerés, hogy ennek a férfinak sikerült átjutnia Boyle emberein, mosolyt csalt Isabel ajkára. Különös módon mintha még a biztonságérzete is visszatért volna. – Boyle emberei biztosan hazamentek, amikor eleredt az eső. Szerintem minden éjjel visszatérnek a farmra sötétedés után, de ebben nem vagyok biztos. Isabel ellépett a faltól, hogy leporolja a szoknyáját, de ekkor rémülten érezte, hogy cserbenhagyja a lába. Megint a falnak dőlt, nehogy összeessen, és fejét félrefordítva, suttogva magyarázta el Douglasnek, hogy mi történt. Hangja rémült volt és szégyenkező. Douglas azonnal odament hozzá, és félszeg mozdulattal a nő vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Semmi baj. Ez ilyenkor meg szokott repedni. Igyekezett hozzáértőnek mutatkozni, ám valójában ebben az egy mondatban benne volt minden tudása a gyerekszülésről. – Valami baj van. A babának csak három-négy hét múlva kellett volna megszületnie. Istenem, ez az egész az én hibám! Nem lett volna szabad tegnap felsikálnom a padlót, meg mosnom. De minden olyan koszos volt, én pedig szerettem volna elfoglalni magam, mert nem akartam folyton arra gondolni, hogy egyedül kell megszülnöm a kicsit. Nem kellett volna… – Biztos vagyok benne, hogy nem csinált semmi rosszat – szakította félbe a férfi. – Ne hibáztassa magát! Vannak babák, akik előbb jönnek, és kész. Ennyi az egész. – Azt hiszi, hogy… – Nem maga az oka – győzködte a nőt Douglas. – A kisbabáknak megvan a maguk akarata, és ha ágyban feküdt volna, akkor is elment volna a víz, ebben biztos vagyok. Úgy tűnt, a férfi tudja, mit beszél, ezért Isabel bűntudata is megszűnt.

– Úgy érzem, ma éjjel megszületik a baba. – Igen – bólintott Douglas. – Különös, hogy nincsenek fájdalmaim. Mindketten suttogtak. A férfi szeretett volna tapintatos lenni, a nő igyekezett túljutni zavarán. Hiszen ez egy vadidegen ember, és… Teremtőm, bárcsak öreg lenne és csúnya! De nem az. Fiatal és feltűnően jóképű. Isabel úgy érezte, biztos belehalna, ha a férfi segítene neki világra hozni a kisbabáját. Hiszen akkor le kellene vetkőznie, és ő pedig látná… – Isabel, befejezte végre a bújócskát? Gyakorlatiasnak kell lennie. Rajta, nézzen rám! – unszolta Douglas. Az asszonynak egy teljes percébe telt, mire összeszedte annyira a bátorságát, hogy teljesítse a férfi kérését. Arca lángolt szégyenében. – Gyakorlatiasnak kell lennie – ismételte meg Douglas, és a karjába emelte Isabelt. – Mit csinál? – Beviszem a házba. Karolja át a nyakamat! Szemük egy vonalba került. Douglas a szeplőket bámulta, Isabel a mennyezetet. – Ez olyan kínos – suttogta az asszony. – Nem hiszem, hogy a babát érdekelné, hogy a mamája kínosan érzi-e magát, vagy sem. Douglas kivitte Isabelt a bokszból, megállt annyi időre, míg elvette tőle a fegyvert, és nekitámasztotta az oszlopnak, majd folytatta útját az ajtó felé. – Vigyázzon, a puska meg van töltve – figyelmeztette Isabel a férfit. – El is sülhetett volna, amikor… – Kiürítettem – nyugtatta meg Douglas. – Mikor? – nézett rá meglepettem az asszony. – Mielőtt visszaadtam volna magának. De most nem kezd el megint rettegni, ugye? – Nem, de most tegyen le egy percre. Előbb Pegazusról kell gondoskodnom. – A ménről beszél? – Igen. – Maga most nincs olyan állapotban, hogy a közelébe menjen. – De értse meg, Pegazus megvágta az egyik hátsó lábát, és ki kell tisztítanom a sebet, mielőtt elfertőződik. Ígérem, nem tart sokáig. – Majd én megcsinálom. – Tudja, hogyan kell? – Persze. Nagyon jól értek a lovakhoz. Douglas érezte, hogy Isabel megnyugszik a karjában. – Douglas! – Igen?

– Maga a nőkhöz is ért. Csak arra lennék kíváncsi… – Hogy? – A szüléssel kapcsolatban. Segített már valaha szülni valakinek? Douglas úgy vélte, nem árt, ha egy kis füllentéssel enyhíti az asszony aggodalmait. – Van némi tapasztalatom. – A lovakkal, tette hozzá magában. – Tudja majd, hogy mit kell tennie, ha valami baj lesz? – Nem lesz semmi baj. – A férfi hangjából áradó magabiztosság nem hagyott helyet semmiféle kétségnek. – Tudom, hogy meg van ijedve, és egyedül érzi magát… – Nem vagyok egyedül… Istenem, ugye nem akar elmenni? – Ne izgassa fel magát! Nem megyek sehova. Az asszony halkan felsóhajtott, és fejét a férfi mellkasára hajtotta, amint az kilépett az istálló ajtaján. Az eső még mindig zuhogott, és Douglas sajnálta, hogy nincs nála semmi, amit Isabelre teríthetne. A faház, mely a nő otthona volt, mintegy ötvenméternyire állt, és mire odaértek, mindketten bőrig áztak. Egyetlen lámpa világította meg a kunyhót. A helyiség, ahová belépett, meleg és barátságos volt, de Douglasnek először a rózsaillat tűnt fel, amely teljesen betöltötte a levegőt. A bejárattól jobbra egy hosszúkás asztal állt, amelyet sárga és fehér kockás abrosz borított. Az asztal közepén levő vázában pompás fehér rózsák nyíltak. Látszott, hogy Isabel szépséget és örömet varázsolni sivár életébe, és ettől az egyszerű, nőies gesztustól megsajdult Douglas szíve. A házikó belseje makulátlanul tiszta volt. Az ajtóval szemben kőből rakott kandalló állt, párkányán ezüstkeretes fényképek sorakoztak. Baloldalán sárga-fehér kockás huzattal bevont hintaszék várta a pihenni vágyót, vele szemközt pedig egy magas támlájú, hosszú lábú faszék állt. A lábtámaszon fonalgombolyag vöröslött, melybe két kötőtű volt szúrva, a fonal pedig kígyóként tekergőzött a színes rongyszőnyegen. – Igazán szép otthon – jegyezte meg Douglas. – Köszönöm. Szeretném, ha nagyobb lenne a konyhám. Felraktam egy függönyt, hogy elválasszam a nagyszobától, mert mindig olyan felfordulás volt. Arra gondoltam, majd rendbe teszem, ha végeztem az istállóban. – Ne aggódjon emiatt! – Észrevette a rózsákat? Ugye gyönyörűek? Vadon nyílnak a mező után, az erdő szélén. Parker a ház mellé is ültetett néhány tövet, de még nem eredtek meg. Douglasből előbújt a gyakorlatias énje. – Nem lett volna szabad egyedül kimennie. Akár el is eshetett volna. – De örömet okozott, hogy szedtem egy csokorral, és szerintem a mozgás csak jót tesz nekem. Gyűlölöm, hogy egész nap be vagyok zárva ide. Kérem, tegyen le. Jól vagyok. Douglas engedelmeskedett, de csak akkor engedte Isabel karját, amikor látta, hogy az asszony

biztosan áll a lábán. – Mit segíthetek? – Meggyújtaná a tüzet? A fát már bekészítettem, de addig nem akartam begyújtani, amíg vissza nem jöttem az istállóból. – Maga hozta be a fát? – Az én hibám, hogy a baba előbb jön, ugye? Én hoztam a fát az erdőből, ma kora reggel. Délután is visszamentem, hogy hozzak még. Éjszakánként annyira hideg és nedves itt az idő… Nem gondolkodtam, és most a kisbabám fogja… Douglas félbeszakította, mielőtt a nő jobban belelovallhatta volna magát. – Nyugodjon meg, Isabel! Sok nő dolgozik keményen egészen a szülés pillanatáig. Engem csak a lehetőség aggasztott, hogy eleshetett volna. Ennyi az egész. – Akkor miért kérdezte, hogy… – Az elesésre gondoltam – szögezte le Douglas újra. – Semmi másra. Mivel nem esett el, semmi baj nem történt. Most pedig hagyja abba az aggódást! Isabel bólintott, és a másik szoba felé indult. Douglas elkapta a karját, utasította, hogy támaszkodjon rá, és vánszorgássá lassította az iramot. – Egy óráig is eltarthat, míg a hálószobába érünk, ha úgy bánik velem, mint egy rokkanttal. Douglas előrelépett, kinyitotta a másik szoba ajtaját. Koromsötét volt odabent. – Ne mozduljon, amíg nem hozom a lámpát. Nem akarom, hogy… – Elessek? Úgy tűnik, nagyon aggasztja ez a lehetőség. – Ne vegye sértésnek, de akkora a hasa, hogy valószínűleg nem láthat a lába elé. Nem csoda, ha aggódom, hogy elesik. Isabel elnevette magát, amire már nagyon régóta nem volt példa. – Meg kell szabadulnia a vizes ruháktól – emlékeztette a férfi. – Van két gyertya a komódon, jobbra. Douglas boldog volt, hogy végre csinálhat valamit. Zavarban volt, hiszen számára ismeretlen terepen mozgott. Észre sem vette, hogy remeg a keze, amíg meg nem próbálta meggyújtani a gyertyát. Háromszor is nekifogott, mire sikerült. Mire megfordult, a nő már vissza is hajtotta a színes ágytakarót. – Teljesen át van ázva. Tényleg bújjon ki a nedves ruhákból, mielőtt bármit is csinálna – mondta Douglas. – És maga? Van váltás ruhája? – A nyeregtáskában. Ha most nincs szüksége segítségre, akkor meggyújtom a tüzet, aztán visszamegyek az istállóba, hogy gondoskodjak a lovakról. A magáé már kapott enni? – Igen – felelte Isabel. – Vigyázzon Pegazussal! Nem szereti az idegeneket. – Az asszony összekulcsolta két kezét, és mereven a padlót bámulta. Amikor Douglas megfordult, hogy kimenjen,

Isabel utána szólt: – Ugye visszajön? Már megint aggódik, gondolta Douglas. Pedig semmi szükség rá. Douglasnek volt egy olyan érzése, hogy pokoli éjszakának néznek elébe, és szerette volna, ha a nő az előtte álló sokkal fontosabb feladatra tartogatná az erejét. – Bízzon bennem! – Igen… megpróbálok. Isabel még mindig rémültnek látszott. A férfi az ajtófélfának dőlt, és azon gondolkodott, mivel győzhetné meg az asszonyt, hogy nem áll szándékában magára hagyni. – Késő van – szólalt meg a nő. Douglas ellökte magát az ajtótól, és Isabelhez lépett. – Megtenne nekem egy szívességet? – Igen. Douglas előhúzta az aranyórát a zsebéből, leakasztotta a láncról, és odanyújtotta Isabelnek. – Ez a legértékesebb holmim. Rose mamától kaptam, és nem szeretném, ha valami történne vele. Pegazus véletlenül megrúghatja, vagy én ejtem le, amíg a lovamat szárogatom. Vigyázzon rá, kérem! – Jó, vigyázni fogok rá. Amint Douglas elhagyta a szobát, Isabel a szívéhez szorította az órát, és lehunyta a szemét. Ő és a kisbabája ismét biztonságban vannak. Isabel hosszú ideje most először érezte magát ismét nyugodtnak és magabiztosnak.

Második fejezet A nő dühöngő őrültté változott, de nem törődött vele. Tudta, hogy pillanatokon belül elveszti önuralma utolsó morzsáit is, és valahol a tudata mélyén azt is érezte, hogy nem viselkedik ésszerűen, de ez sem érdekelte. Meg akart halni. Gyáva gondolat, de nem volt olyan hangulatban, hogy emiatt most bűntudata legyen. A halál mennyei megváltás lenne számára ebben a borzasztó fájdalomban, melyet el kell viselnie. Az egyik iszonyú görcs a másikat követte, és úgy tűnt, hogy ennek sohasem lesz vége, ezért már nem is tudott másra gondolni, csak a halálra Douglas egyre azt hajtogatta neki, hogy minden rendben lesz, és Isabel úgy döntött, csak azért marad életben, hogy megölhesse a férfit. Hogy mer ennyire nyugodt és gyakorlatias lenni? Ugyan mit tud ő bármiről? Az ég szerelmére, hiszen csak egy férfi, és mint ilyen teljes mértékben felelős az ő szenvedéseiért. – Nem akarom ezt tovább csinálni, Douglas! Hallod? Nem csinálom ezt tovább!

Isabel nem suttogott. Ordítva tette meg eme bejelentést. – Már csak néhány perc, Isabel – ígérte a férfi megnyugtatónak szánt suttogással. A nő közölte vele, hogy forduljon fel. Isten a tanúja, hogy szeretett volna segíteni rajta. Douglas utálta, hogy tehetetlenül kell néznie az asszony szenvedését. Ügyetlennek, alkalmatlannak érezte magát, és annyira meg volt rémülve, hogy alig tudott gondolkodni. Természetesen nem mutatta ki félelmét és bizonytalanságát. Rezzenéstelenül nyugodt képet vágott, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy sokáig meg tudja még játszani magát. Isabel bármelyik pillanatban észreveheti, hogy mennyire remeg a keze, és akkor megint elkapja majd a pánik. Douglas jobban szerette, ha a nő dühöng, mint ha fél, és ha a dühöngés segít rajta, hát ő nem fogja megakadályozni, az biztos. Isabel véletlenül leverte a vízzel teli tálat, amikor elhajította a nedves ruhát, amelyet Douglas a homlokához szorított. – Ha úriember lennél, megtennéd, amire kérlek. – Isabel, nem foglak leütni. – Csak egy kis ütés az állam alá. Szükségem van egy kis pihenőre. A férfi megrázta a fejét, mire az asszony sírva fakadt. – Mennyi ideje tart már? Mondd meg, mióta! – Még csak hat órája. – Mi az, hogy csak?! Gyűlöllek Douglas Clayborne! – Tudom, Isabel. – Nem bírom tovább! – A fájások már nagyon sűrűk. Mindjárt a karodban tarthatod a kisbabád. – Nem akarok gyereket szülni! – kiáltotta az asszony. – Eldöntöttem, és kész. – Rendben, Isabel, nem kell megszülnöd. – Köszönöm szépen. Az asszony abbahagyta a sírást, és lehunyta a szemét. Bocsánatot kért Douglastől, amiért mindennek elmondta. A férfi úgy számolta, most van pár perce feltakarítani a vizet a padlóról és behozni még néhány tiszta törülközőt, mielőtt jön a következő fájás. Éppen behúzta volna maga mögött az ajtót, amikor Isabel utána szólt. – Légy szíves, hagyd nyitva, hogy meghalld, ha szólok! Bizonyára viccel, gondolta Douglas. Hiszen olyan hangosan ordít, hogy fél Montana hallja. A férfi füle még mindig csengett az utolsó sikolyától, de úgy vélte, jobb, ha ezt most nem említi neki. Szó nélkül engedelmeskedett. Már három órával korábban megtanulta, hogy ne mondjon ellent egy szülési fájdalmaktól szenvedő nőnek. Gyakorlatilag lehetetlen ilyenkor józan érvekkel hatni rá. Sokkal

egyszerűbb volt mindent ráhagyni, bármilyen vad dologgal állt is elő. Douglas a nappali konyhának használt, elfüggönyözött sarkába vitte a tálat, felkapott egy halom tiszta törülközőt, és indult vissza a hálóba. Már a kandallónál járt, amikor valósággal főbe kólintotta a felismerés: egy kisbabát fog mindjárt a világra segíteni. A padló mintha hullámzani kezdett volna a lába alatt. Elejtette a törülközőket, és a falnak tántorodott. Összegörnyedt, és a térdére támaszkodva, szemét lehunyva próbálta felkészíteni magát az elkerülhetetlenre. A bátyja, Cole tanított neki egyszer egy trükköt arra az esetre, ha pisztolypárbajba keveredik. Azt tanácsolta, gondolja végig, mi a legrosszabb, ami csak történhet, úgy, hogy ő maga is benne legyen a sűrűjében, és a végén képzelje el magát mint győztest. Douglas mindig is időpocsékolásnak tartotta Cole szellemi játékát, de most, hogy semmi más nem volt a kezében, úgy döntött, ideje kipróbálni. Meg tudom tenni. Az ördögbe is! Nem tudom megtenni! Nem, nem, mégsem lesz olyan szörnyű, és én képes vagyok rá. Rendben. Ott állok Tommy kocsmája előtt, Hammondban. Öt… nem is, tíz vérszomjas gyilkos vár rám odabent. Nincs más választásom, be kell mennem. Magam is tisztában vagyok vele, és felkészültem rá. Tudom, hogy a gazemberek lövésre kész puskákkal várnak. Akkor is elbánok velük. Ötöt leszedek a bal kezemben levő pisztollyal, a másik ötöt pedig a jobb kezemben levő puskával intézem el, miközben fedezékbe ugrom. Sima ügy. Nem kerül többe, mint lehajtani egy pohár finom whiskey-t. Igen, minddel elbánok. Douglas mély lélegzetet vett. Igen, és ezt a babát is a világra segítem! Cole trükkje nem használt. Douglas most már mohó kortyokban itta a levegőt, és zihálva fújta ki. Isabel érezte, hogy újabb fájás jön, amely elég keménynek ígérkezik. Szorosan lehunyta a szemét, és éppen Douglasért akart kiáltani, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét. Mintha valaki levegő után kapkodna egy nagy futás után. Douglas lenne az? Nem, ő nem lehet. Jóságos Isten, már képzelődik is! Végül csak megtörtént: elment a maradék józan esze is… megőrült. A fájdalom enyhült, míg ezen gondolkodott. Pár pillanattal később azonban újult erővel tört rá. Isabel úgy érezte, mintha a teste ezer apró darabra szakadna szét, és ahogy az összehúzódás erősödött, nyöszörgéséből velőtrázó sikoly lett. Douglas hirtelen mellette termett. Karját a válla alá csúsztatta, felemelte az ágyról, és magához ölelte. – Kapaszkodj belém, kedves! Szoríts jó erősen, amíg csak el nem múlik! Isabel hangosan zokogott, mire elmúlt a fájás. Aztán máris jött a következő. – Itt az idő, Douglas. Jön a baba. Isabelnek igaza volt. Tíz perc múlva a karjában tartotta kisfiát. A babának hosszú keze és lába volt, halálosan sápadt színe, és olyan véznának tűnt, hogy Douglas attól tartott, még a szemét sem lesz ereje kinyitni… vagy akár egy egész napot kihúzni. Alig lélegzett, és amikor végre felsírt, hangja siralmasan gyenge volt.

– Jól van a baba? – kérdezte suttogva Isabel. – Kisfiad van, Isabel. Mihelyt megmosdattam, a kezedbe adom. Nagyon soványka – figyelmeztette az asszonyt. – De biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz vele. Douglas nem tudta, hamis reményeket ébreszt-e Isabelben, vagy igaza lesz. Fogalma sem volt, hogyan lesz képes a baba életben maradni. Annyira kicsi volt, hogy elfért Douglas két tenyerében, mégis… szaporán pislogott, és mocorgott is a kezében. Istenem, olyan aprók az ujjai, hogy Douglas megérinteni sem merte, mert attól félt, hogy összetörnek, ha hozzájuk nyúl. Óvatosan igazított a gyereken, aztán egyik ujjbegyét a pici mellkasára tette. Érezte az apró szív dobbanását. Hogyan lehet egy ilyen picike dolog ennyire tökéletes? Már az is csoda, hogy a baba egyáltalán lélegzik. Uramisten, gondolta Douglas, még a végén csontját töröm, ha nem vagyok elég óvatos. A teremtés isteni csodája ámulatba ejtette, ugyanakkor mély alázatot is keltett benne. Isabelnek most egy újabb csodatételre lesz szüksége, hogy életben tarthassa a kisbabáját. – Igazi harcosnak kell lenned, kisember! – súgta a kicsinek érzelmektől elfúló hangon. Isabel meghallotta. – Lesz majd segítsége. Az apácák azt mondták nekünk, hogy valahányszor egy kisbaba születik, az Isten elküldi hozzá egy őrangyalát, hogy vigyázzon rá. Douglas az asszonyra nézett. – Nagyon remélem, hogy hamarosan ideér. Isabel elmosolyodott, mert ő tudta, hogy Parker őrangyala már meg is érkezett… és éppen az ő kisfiát tartja a kezében.

Egy jó órájába telt, mire mindent rendbe tett Isabel és a kisfia körül. Douglasnek új helyet kellett keresnie a baba számára, mert a bölcsőt, amelyet Isabel férje készített, nem használhatta, ugyanis amikor véletlenül meglökte a tákolmányt a térdével, annak kiesett az alja. Nyilvánvaló, hogy Grant korhadt fát használt. De még ha nem így lett volna, Douglas akkor is kihajítja a bölcsőt. Az egyenetlenül levágott léceket hosszú szögekkel erősítették a vázhoz, és veszélyesen éles sarkok meredeztek az ágyrész felé. Douglast kilelte a hideg a gondolatra, hogy milyen kárt tehetnének ezek az újszülöttben. Ahhoz túlságosan fáradt volt, hogy most javítgatni kezdje a bölcsőt. Kibújt a ruhájából, ruhászsákjából elővett egy tiszta bőrnadrágot, felhúzta, majd visszament a hálószobába, hogy valami átmeneti ágyat keressen a babának. Végül a komód alsó fiókját szemelte ki, melyet jól kibélelt törülközőkkel, takarónak pedig egy párnahuzatot használt. Mire végzett, Isabel már mélyen aludt. Békés arca annyira elragadó volt, hogy Douglas nem tudta levenni róla a tekintetét. Megbűvölten figyelte, ahogy alszik, lélegzik. Ugyanolyan gyönyörű és tökéletes volt, mint a kisfia. Haja kócosan terült szét a párnán. Úgy festett, mint egy angyal. Nem is hasonlított arra

az ördögi teremtésre, akit a szülés nehéz órái alatt megismert. Douglas hatalmasat ásított, és ez végre felrázta kábulatából. Óvatosan a fiókhoz vitte a babát, betakargatta, és éppen ki akart menni a szobából, amikor meghallotta Isabel hangját. Gyorsan odasietett hozzá, meg is feledkezve arról, hogy csupán félig van felöltözve. Még nem vette fel ugyanis az ingét, és a nadrágját sem gombolta be végig. De a külsejénél jobban aggasztotta az, hogy Isabel talán azt akarja közölni vele, hogy erősödött a vérzése. – Valami baj van? Csak nem… – Jól vagyok. Ülj ide mellém! Az igazat akarom hallani, ezért szeretném, ha a szemembe néznél, amikor válaszolsz. Így tudni fogom, hogy nem csak azt mondod, amit hallani akarok. Életben marad a kisfiam? – Remélem, de őszintén szólva, nem tudom. – Annyira kicsi. Még néhány hétig nem lett volna szabad megszületnie. – Igazi harcosnak látszik. Talán csak arra van szüksége, hogy felszedjen egy-két kilót. Isabel szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Igen, meg fog erősödni. Hát nem gyönyörű? Ugyanolyan fekete a haja, mint az apjának. – Igen, gyönyörű. – Isabel ezt már legalább ötször megkérdezte. – Még mindig gyönyörű. – Nem kellene behoznod a bölcsőt ide? – Nem tudtam a bölcsőt használni. Szétesett. Isabel nem látszott meglepettnek. – Mit csináltál a kisfiammal? – Beraktam a komódba. – A komódba? Douglas a szekrény alsó fiókja felé intett. Isabel kicsit előrehajolt, és megpillantotta alvó kisfiát. Erre akkorát kacagott, hogy visszahanyatlott a párnára. – Te aztán nem mész a szomszédba ötletekért. – Csak gyakorlatias vagyok. – Így igaz. Köszönöm, Douglas. Téged az ég küldött. – Csak semmi sírás, Isabel! – szólt rá a férfi. – Aludnod kell. – Velem maradnál még néhány percig… kérlek! Douglas kényelembe helyezte magát. Hátát az ágy támlájának döntötte, hosszú lábát kinyújtóztatta a takarón. – Eldöntötted már, hogy fogják hívni? – Parkernek, az apja után. – Ez kedves. Isabel hallotta, hogy a férfi nagyot ásít. Fáradt lehet. Nem lenne szabad feltartania a fecsegésével, de nem tudta rászánni magát, hogy elengedje maga mellől. Nem akarta megszakítani ezt a bizalmas

együttlétet. Együtt élték át a születés csodáját, ezért most Isabel közelebb érezte magához Douglast, mint bárki mást. A férje biztos megértené, gondolta, és maga elé képzelte, amint a férfi lemosolyog kisfiára a mennyországból. Gondolatai visszatértek Douglashez. Éppen meg akarta tőle kérdezni, hol fog aludni, amikor meghallotta a férfi halk hortyogását. Nem ébresztette fel. Közelebb húzódott hozzá, kezét a férfiéba tette, és megszorította. Aztán ő is elaludt.

Harmadik fejezet Douglas egyenesen egy rémálom kellős közepébe csöppent. Isabel helyzete nem túl rózsás. Ha igaz, amit előző nap mondott – és biztos volt benne, hogy igaz –, akkor az asszony komoly bajban van. Nem elég, hogy egy csapat bűnöző les rá egy Boyle nevű gazember vezetésével, de a várostól is el van vágva, ami egyben azt is jelenti, hogy onnan nem kaphat sem segítséget, sem élelmet. És nem utolsósorban még ott van az is, hogy Isabel most szült. A kicsinek anyja minden figyelmére szüksége van, ráadásul még hosszú ideig egyik sem lesz olyan állapotban, hogy elvihetné innen őket. A helyzetet pedig rontotta, hogy az eső sem akart elállni. Hajnal óta hol szemerkélt, hol meg úgy esett, mintha dézsából öntenék. Douglast akkor kezdte igazán aggasztani az eső, amikor a hajnali derengésben kilépett a kunyhóból, és meglátta, hova is épült Isabel otthona. Éjjel, amikor a sötétben az egyetlen lámpa halvány fényét követve lelovagolt a hegyről, nem sokat látott a vidékből. Azt tudta, hogy a kunyhót három oldalról hegyek veszik körül, de azt nem, hogy a házikót egyenesen a sziklákról lezúduló víz gyűjtőmedencéjének közepére építették. Ha egy tó vagy patak kiáradt a hegyekben, annak fölösleges vize óhatatlanul ezen a völgyön haladt át, hogy odalent folyóvá egyesüljön. El sem akarta hinni, hogy valaki ilyen veszélyes helyen üsse fel a tanyáját. Douglas nem szeretett halottakról rosszat mondani, de tény, ami tény, az idősebb Parker Grant egy tehetetlen és félkegyelmű alak volt. Douglas még a legjobbakat feltételezte róla, amikor meglátta a bölcsőt, hiszen nem mindenki tud bútort készíteni. Nincs abban semmi rossz, ha valaki nem ért hozzá, gondolta akkor. De hogy valaki a házát az árvíz útjába építse, az már egészen más dolog. Douglas azonban még mindig nem akart elhamarkodottan ítélkezni. Az is elképzelhető, hogy valaki más tákolta össze ezt a kunyhót évekkel ezelőtt, és Grant csak átmeneti szállásnak tekintette, amikor idehozta a feleségét, és azt tervezte, hogy épít majd egy rendes otthont is neki fentebb, a hegyoldalban, csak már nem jutott rá ideje. Remélte, hogy nem téved. Ha van egy kis szerencséjük – márpedig Isten a tanúja, mekkora szükségük lenne rá –, Grant már tető alá hozta az új házat, és ha nincs túl messze, akkor ő néhány napon belül

odaköltöztetheti Isabelt és a kisfiát. Szerencsére az idő nem sürgeti őket. Bár az istálló és a ház mögötti mezőn már tócsákba gyűlt a víz, és a talaj is süppedős volt a lába alatt, Douglas úgy számolta, van még néhány napjuk, mielőtt kritikusra fordulna a helyzet. Talán az eső is eláll addig. Ha pedig kisüt a nap, egykettőre felszárít mindent, és azzal is időt nyernek. Valami szívderítő dologra van szüksége, döntötte el Douglas, ezért kiballagott az istállóba, hogy a lovak után nézzen. Az arabs mént is szerette volna újra látni. A paripa csakugyan olyan pompás volt, amilyennek fivére lefestette. Nagyobb volt, mint egy átlagos arabs ló, a szőre pedig gyönyörű szürke. Douglas szinte érezte a belőle áradó erőt, de a bizalmatlanságot is. Isabelnek igaza volt: Pegazus nem szerette az idegeneket. Szerencsére Douglasnek mindig is jó érzéke volt a lovakhoz, így miután a mén megszokta a szagát és a hangját, hagyta, hogy a férfi megnézze a sérülését. A kanca kisebb volt nála. A kecses állat nagyon is tudatában volt saját szépségének. Úgy hányta-vetette a fejét, mint egy hiú asszony, amitől Douglasnek csak még jobban tetszett. A két állat láthatóan összetartozott. Amint Douglas bekötötte a kancát a mén melletti állásba, a két ló összedörzsölte az orrát, majd békésen tűrte, hogy a férfi lekefélje a szőrüket. Nem csoda, hogy Isabel meg akarta tartani őket. A férjének soha nem lett volna szabad eladni a csődört anélkül, hogy az asszonnyal megbeszélte volna, bármennyire szüksége volt is a pénzre. A takarmány fogytán volt. Miután megetette a telivéreket és a saját lovát is, kiszámolta, hogy alig egy hétre elegendő a maradék. A házban lévő élelmiszerkészlet is szűkös volt. Douglas éppen befejezte a készletek felmérését, amikor meghallotta, hogy a baba felsír. Úgy döntött, tisztába teszi a kicsit, hogy Isabel ágyban maradhasson, de amikor ki akarta nyitni a hálószoba ajtaját, zárva találta. Kétszer is kopogott, mire választ kapott. Isabel dadogva kérte, hogy várjon addig, amíg felöltözik. – Most már bejöhetsz. Isabel a komód mellett állt, állig begombolt kék pongyolában, Parkerrel a karján. Ez a nő percről percre szebb, gondolta Douglas, majd amikor rádöbbent, hogy meredten bámulja az asszonyt, gyorsan elkapta róla a pillantását. Ekkor vette észre az ágyra kikészített ruhát. – Még ágyban kellene maradnod. Isabel végre felpillantott. Anyai átszellemültség csillogott a szemében, arca pedig enyhe pírban égett. Nem nézett a férfira, tekintetét inkább a mögötte levő falra szegezte. – Valami baj van? – Nincs semmi. – Isabel hangja idegesen csengett. – Szeretnék felöltözni, és aztán elkészíteni a reggelidet. – Az ég szerelmére! – rázta a fejét Douglas. – Hiszen csak most szültél. Majd én csinálok neked

reggelit. Ülj le a hintaszékbe, amíg áthúzom az ágyat. A férfi határozott hangja nem tűrt ellentmondást. Isabel gyorsan leült, de nyomban meg is bánta. Hangosan felnyögött. – Azt hiszem, inkább állok. Douglas talpra segítette. Isabel még mindig nem nézett rá. – Miért viselkedsz ennyire félénken? Az asszony még jobban elpirult. Talán nem kellett volna ilyen nyersnek lennie, gondolta Douglas. – Azok után, hogy… hiszen tudod. – Nem, nem tudom. Azért kérdezem. – Annyira… kínos. Arra gondoltam, hogyan ismerkedtünk meg, és neked kellett… meg kellett tenned… amikor a szülés megindult, és jött a baba… Douglas felkacagott. Nem tehetett róla, muszáj volt nevetnie. Úgy tűnt, az asszony nem tartja a dolgot ennyire mulatságosnak. – Igazán elfoglalt voltam, az már biztos. Nem is emlékszem másra, csak a gyerekre. Nagyon féltem, hogy elejtem. – Tényleg? – Tényleg. Ha nagyon fájdalmas az ülés, akkor támaszkodj a komódhoz, amíg elkészülök az ággyal. Más se hiányzik, minthogy eless itt nekem. Biztos nagyon gyenge vagy. – Parker olyan nyugtalan – bökte ki Isabel, csak hogy elterelje a szót. Douglas közelebb hajolt, és megnézte az alvó csecsemőt. A nyugtalan lett volna az utolsó jelző, amit a kisbabával kapcsolatban használt volna. – Szerintem igazán békésnek látszik. Egymásra néztek Isabellel, és mindketten elmosolyodtak. Douglas fordult el először, de arra még volt ideje, hogy észrevegye, milyen gyönyörű szeme van az asszonynak. Inkább aranyszínű volt, mint barna, és azok a szeplők… Teljesen el fogják vonni a figyelmét, ha továbbra is ilyen közel állnak egymáshoz. A keze is finom és kecses. Ezt Douglas még akkor észrevette, amikor vajúdás közben az asszony meg akarta fojtani, mert nem volt hajlandó őt leütni. Douglas gyorsan tisztába húzta az ágyat, miközben Isabel elősorolta kisfia remek tulajdonságait. Azzal kezdte, hogy Parker máris bebizonyította, milyen okos, és mire végzett a listával, a kisfiú a zseni rangjára emelkedett. Douglas nem igazán értette, hogyan juthatott Isabel erre a következtetésre. A baba még egynapos sem volt, és még az anyja is legfeljebb annyit tudhatott róla, hogy alszik és összevizeli a pelenkáját. Isabel fáradtan a komódnak dőlt, amikor Douglas elvette tőle a kisbabát. – Kimehetek veled a konyhába, hogy segítsek a reggelinél. – Semmi szükség rá – mondta Douglas. – Kap Parker eleget enni?

– Igen… mindjárt fog. – Kérlek, ne légy ilyen szégyellős. Tudnom kell, hogy minden rendben van-e a kicsivel. – Igen, jól van. A doktor sok időt szánt rá, hogy elmagyarázza, mire számíthatok. Ma este már meg kell tudnom majd etetni. A férfi bólintott. – Ha vérezni kezdesz, ugye szólsz? – Douglas… – Csak Parker miatt – magyarázkodott Douglas. – Talán ide kellene hoznom a doktort, hogy megvizsgálhasson. Éjszaka ide tudnám csempészni Boyle emberei mellett. – Erre semmi szükség. Megígérem, hogy szólok, ha bármi történik. Miután Douglas betette a babát az ágyába, segített Isabelnek kibújni a pongyolából. Az asszony keze remegett, ahogy a gombokkal bajlódott, mégis mindvégig tiltakozott a férfi segítsége ellen, mondván, le tud ő egyedül is vetkőzni. Douglas ennek ellenére segített neki. – Egyáltalán nem vagyok fáradt. Sokat aludtam. Még azután is zsörtölődött, hogy a férfi lefektette az ágyra. Douglas az asszony kérésére még egyszer megnézte a csecsemőt, majd kifelé indult. Mire behúzta maga mögött az ajtót, Isabel már mélyen aludt.

Isabel késő délután ette meg a reggelijét. Douglas égett pirítóst és eláztatott zabpelyhet szolgált fel neki, melyet cukorral édesített. Szerinte nagyon gusztusosan nézett ki. Isabel undorítónak találta. Mivel azonban a férfi rengeteget bajlódott az elkészítésével, az asszony megpróbált annyit legyűrni belőle, amennyit csak öklendezés nélkül tudott, majd szépen meg is köszönte. Miután elvette a nőtől a tálcát, Douglas leült az ágy szélére, hogy megvitassák a helyzetet. – Beszélnünk kell! Isabel az ölébe ejtette a szalvétát. – Elmész. – Isabel! – Megértem, ha így van. Az asszony arca halottsápadt lett. Douglas megcsóválta a fejét. – Nem megyek el. Valamit tennem kell, ha nem akarom, hogy élelem nélkül maradj. – Tenned kell? – Igen. – Kellene liszt és cukor. Már majdnem mind elfogyott. – Bemegyek a városba. – Nem engednek majd vissza.

Douglas megfogta az asszony kezét. – Figyelj rám! Nem tesz jót, ha felizgatod magad. Nem áll szándékomban fényes nappal bemasírozni a boltba. Ennél valamivel okosabbnak nézhetnél. – Akkor hogyan… – Éjjel megyek – vigyorodott el a férfi. – Ki akarod rabolni Mr. Coopert? – döbbent meg Isabel. – Szükségünk van élelemre, és ruhát is akarok hozni. Csak egy váltás ing és nadrág van nálam. A pénzt majd a pulton hagyom. – Jaj, az nem lesz jó! Mr. Cooper azonnal tudni fogja, hogy valaki ott járt, és szól Boyle-nak. Mindent el szokott neki mondani. Ez túl kockázatos, Douglas. Valaki esetleg rájön, hogy segítesz nekem. Várj csak, tudom már, mit tégy. Dugd el a pénzt a pult mögötti asztalon, a papírok alatt. Egyszer majd megtalálja, és akkor már nem fog számítani, hogy rájön-e, hogyan került oda. Mi tudjuk, hogy nem loptunk, és tiszta a lelkiismeretünk. Igen, ez így jó lesz. – Miért mond el Cooper mindent Boyle-nak? – Csak úgy. Nem ő az egyetlen. Csak néhány ember mert nyíltan szembeszállni Boyle-lal. Simpson doktor is közéjük tartozott. Még hazudott is az érdekemben. Azt mondta, hogy szeptember vége előtt nem születik meg a baba. Próbált időt nyerni nekem, hátha ez idő alatt kifundálom valahogy, hogyan szökjek el Boyle elől. – Remek. Amíg csak lehet, meg is hagyjuk Boyle-t ebben a hitben. Járt már itt valaha a doktor? – Egyszer. – Elmondta, hol van Boyle embereinek a megfigyelő állása? – Emlékszem, azt mondta, hogy nagyon lusta fickók, mert közvetlenül a város melletti hegyen ütöttek tanyát, elvágva az idevezető utat. Váltják egymást. – Őket láttam idefelé jövet. Arról nem beszélt, hogy nem leskelődnek-e néhányan a közelben is? Sötét volt már, amikor jöttem. Lehet, hogy nem vettem észre mindenkit. – Nem hiszem, hogy többen lennének. Nincs rá okuk, hogy a házat is figyeljék. Tudják, hogy nem vághatok neki a vadonnak. Ha nyugatra indulnék, legalább egy hetembe kerülne, míg a legközelebbi városba jutnék. Az én állapotomban ezt nem kockáztathatom. Nem, az egyetlen biztonságos út Sweet Creeken át vezet. – Ha nem figyelik a házat, az jó. – Miért? – Minél később jönnek rá, hogy itt vagyok annál jobb. Így a lovakat is megjárathatom a mezőn. Előbb azonban ellenőrzöm majd, hogy nem változtattak-e helyet Boyle emberei. – Mikor indulsz? – Amint besötétedik. Veled nem lesz gond?

– Nem, de veszélyes lehet, ha sötétben lovagolsz. – Ugyan, az nekem semmiség – nagyzolt Douglas, és megpróbálta elhúzni a kezét, de az asszony szorosan fogta. – Mondd el, hogy mit hol találok a városban! Isabel emlékező tehetsége lenyűgöző volt. Részletesen leírt minden épületet, és még azt is pontosan tudta, hol tartja Cooper az árukészletét a bolton belül. – Most pedig azt mondd meg, hol találom Simpson doktor házát! Meg akarom nézni, hogy őt hány ember figyeli. Isabel mindent elmondott. – Nem tudsz mindent elhozni, csak ha elviszed a homokfutót, az pedig túl veszélyes. Boyle emberei meghallhatják a kerekek nyikorgását. – Azt meg tudom csinálni. Ne aggódj, és ne is nagyon számíts rám hajnal előtt. Itt hagyom a puskát néhány golyóval az ágyad mellett… arra az esetre, ha Boyle idetolná a képét. Istenem, Isabel, nem szívesen hagylak magadra, de… Az asszony átkarolta a nyakát. – Kérlek, gyere vissza! Tudom, hogy nem erre számítottál, amikor idejöttél, és nagyon sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, de remélem, hogy ennek ellenére visszajössz. Douglas átölelte és magához szorította Isabelt. – Nyugodj meg! Visszajövök. Ígérem. Isabel képtelen volt elengedni Douglast. Gyűlölte magát azért, amiért ennyire a férfitól függ. Soha nem szorult rá ennyire senkire, még a férjére sem, igaz, tisztában volt Parker gyenge pontjaival. Douglas tökéletes ellentéte volt néhai férjének. Úgy tűnt, semmi sem ingatja meg a férfit. – Parkernek szüksége van rád, amíg meg nem erősödöm. – Visszajövök – ígérte meg újra Douglas. – De most már engedj el. – Tudok valamiben segíteni? – Persze. Írd össze, hogy mire van szükséged! Nem akarok elfelejteni semmit. – Már van egy listám a konyhafiókban. Hetekkel ezelőtt kezdtem el. A kívánságlistámnak hívtam… – tette hozzá némileg felindultan. Douglas észre sem vette, hogy az asszony sír, csak amikor Isabel végre elengedte, és ismét az ágytámlának dőlt. – Jaj, kedves, ne sírj! – Egy kicsit érzelmesebb hangulatban vagyok ma, ennyi az egész. Douglas érezte, valamit tennie kell, hogy Isabel bízzon benne. Megnézte a kis Parkert. Felvette az óráját a komódról, hogy ellenőrizze az időt, majd az órát ismét visszatette a szekrényre. Az asszonyra pillantott, és látta, hogy a félelem nem tűnt el a tekintetéből. – Tudod, mire van szükséged, Isabel?

– Ott van minden a listán. – Nem az élelemről beszélek. – Akkor nem. Fogalmam sincs, mire van szükségem. – Hitre. Jó lesz, ha a távollétemben szert teszel egy kis hitre valahol, különben lesz egy-két szavam hozzád, amikor visszatérek. Douglas kemény hangja nem háborította fel Isabelt, inkább megnyugtatta. Vissza fog jönni a férfi, ha másért nem, hát azért, hogy jól megmondja a véleményét. Elég büszke és erőszakos ahhoz, hogy megtegye. Milyen csodás, hogy így veszekszik vele! Úgy tesz, mintha hozzá és Parkerhez tartozna. – Nem akartalak megbántani. – Pedig sikerült. Isabel igyekezett bűnbánó képet vágni. Nem akarta, hogy Douglas rossz hangulatban menjen el. – Majd keresek hitet. Megígérem. – Szemében huncut szikra csillant, amikor hozzátette: – Aztán légy óvatos, kedves!

Negyedik fejezet Vannak dolgok, amelyek az ember vérében vannak. Douglas sohasem felejtette el, hogyan kell álkulccsal kinyitni egy zárat, észrevétlenül bejutni egy épületbe, vagy kijutni onnan. Mielőtt három fivérével és csecsemő húgával összehozta volna a sors, és Nyugatra indultak volna, évekig élt New York utcáin, ahol csak saját talpraesettségére és bűnöző képességeire hagyatkozhatott. Életét egy árvaházban kezdte, és még egészen kisfiú volt, amikor már tökélyre fejlesztette technikáját. Olyan volt ez, mint a szeretkezés. Amit egyszer megtanult az ember, soha nem felejti. Piti tolvajként szerzett ismeretei most nagyon is kapóra jöttek, ahogy az eső is, amely otthont tartotta az éjszakai baglyokat. Boyle emberei nem jelentettek gondot, csupán némi kényelmetlenséget. Douglas egy kisebb barlangban rejtette el a homokfutót, amely nem volt messze a fickók Sweet Creekkel szembeni hegyen felütött tanyájától. Aztán a négy férfi közelébe lopózott, és kihallgatta a beszélgetésüket, abban reménykedve, hogy megtud tőlük valami hasznosat a főnökükről. Nem volt azonban szerencséje, semmi érdekeset nem hallott. Azon túl, hogy káromolták Boyle-t a rájuk rótt áldatlan feladat miatt, főleg azzal kérkedtek, ki mennyi whiskey-t tud egy ültő helyében meginni. Hihetetlenül unalmasak voltak. Douglas jó húsz percig hallgatta a nyavalygásukat. Miután semmi fontosat nem tudott meg, úgy döntött, hogy megkerüli a fickókat, és elmegy. Ekkor azonban a négy őrszem arra az elhatározásra jutott, hogy otthagyják a helyüket, és visszamennek a városba éjszakára. A mostoha idő végül megtette a hatását, ráadásul biztosak voltak benne, hogy főnökük soha nem szerez tudomást hanyagságukról. Lustaságuk megkönnyítette Douglas dolgát. Lova hátán hatszor fordult a bolt és a homokfutó között,

mire sikerült mindent a kocsihoz szállítania, amire Isabelnek szüksége lehet. Miután végzett a pakolással, Simpson doktor háza felé indult. Nem kopogott. A hátsó ajtón ment be, mert ahogy Isabel is gyanította, Boyle szigorú megfigyelés alatt tartotta az orvost. A ház előtt őrszem állt. Douglas idejében észrevette az utca szemközti oldalán, a lovak kikötésére szolgáló oszlopnak támaszkodó alakot, aki az egyik kezében a fegyvert tartotta, a másikban a whiskey-s üveget. A hátsó ajtót nem figyelte senki. Douglas úgy vélte, Boyle oda is állított egy embert, de az – hegyen posztoló társaihoz hasonlóan – hazament. Douglas meg is feledkezett róla, hogy Isabel említette, a doktor házasember. Az asszony szorosan a férje mellett feküdt, háttal neki, fülig betakarózva, hogy csak ősz haja látszott ki. Nem a puskával ébresztette az idős embert. Egyszerűen befogta az orvos száját, és a fülébe súgta, hogy ő Isabel Grant barátja, és arra kéri a doktort, hogy jöjjön le a földszintre beszélgetni. Az orvos láthatóan hozzá volt szokva, hogy felköltsék az éjszaka közepén. Douglas is tudta, a babák gyakran választják ezt a kellemetlen időpontot arra, hogy a világra jöjjenek. Bár Simpson doktor kissé gyanakvónak tűnt, nem vitatkozott. A felesége nem ébredt fel. Simpson behúzta maga mögött az ajtót, és Douglast a dolgozószobájába vezette. Behúzta a sötétítőfüggönyöket, és csak azután gyújtott gyertyát. – Valóban Isabel barátja? – Igen. – Hogy hívják? – Douglas Clayborne. – Nem áll szándékában Isabelnek ártani, ugye? – Nem. A doktor még mindig bizalmatlanul méregette. – Segíteni akarok neki – győzködte Douglas. – Talán így van, de az is lehet, hogy nem – jegyezte meg a doktor. – Nem idevalósi, igaz? Honnan ismeri a mi Isabelünket? – Ami azt illeti, csak most ismertem meg. A férje eladott nekem egy arabs mént két hónappal ezelőtt, de akkor lefoglaltak az üzleti ügyeim, és addig nem tudtam a lóért jönni, amíg fel nem fogadtam egy-két embert. – De a barátja, ugye? – Igen. Simpson egy hosszú percig némán figyelte Douglast, közben borostás állát vakargatva töprengett. Végül úgy tűnt, sikerült döntésre jutnia, és nagyot bólintott. – Remek – mondta. – Isabelnek éppen ilyen nagydarab, kemény kinézetű barátra van szüksége, mint maga, fiatalember. Legalábbis remélem, hogy keménynek bizonyul majd, ha arra kerül a sor, hogy meg

kell védenie. Használni is tudja azt a pisztolyt, amelyet az övében hord? – Igen. – Gyors és pontos a keze? Douglas úgy érezte, mintha vizsgáztatnák, de nem sértődött meg, mivel tudta, hogy az orvos most elsősorban Isabel biztonságát tartja szem előtt. – Igen, elég gyors vagyok. – Láttam a puskáját odakint az asztalon. Azzal is jól bánik? Douglas úgy vélte, nyugodtan lehet őszinte. – Ami azt illeti, jobban szeretem a puskát használni. – Miért? – Mert nagyobb lyukat üt, uram, és ha már lövök, akkor meg is akarom ölni, akire célzok. – Azt hiszem, ez így is van rendjén – vigyorodott el az orvos. Leült az asztalához, és intett vendégének, hogy üljön le vele szemben. Douglas csak a fejét rázta, jelezve, hogy inkább állva marad. – Hogy van a mi kislányunk? Isten a tanúm, mennyire szeretném látni. Gondolom, mostanra jócskán kiterebélyesedett, és nehezen mozog. – A múlt éjjel megszült. – Szentséges Úristen! Megvan a gyerek? Túlságosan hamar jött. És mi lett? Fiú vagy lány? – Fiú. – Megmaradt? – Igen, de soványka, nagyon is… és kicsi. A sírása is erőtlen. Simpson hátradőlt a széken, és a fejét csóválta. – Kész csoda, hogy életben maradt. Azon kívül, hogy gyenge, betegnek látszik? – Nem igazán tudom. Leginkább csak alszik. – Szopik? – Próbál. – Az jó. Nagyon jó. Az anyja teje majd felhizlalja. Mondja meg Isabelnek, hogy nyugodtan szoptassa akár óránként is, amíg meg nem erősödik a kicsi. Eleinte csak keveset fog szopni minden alkalommal, de az rendben van. Ha viszont nem eszik a baba, vagy kijön belőle a tej, akkor nagy bajban leszünk. Fogalmam sincs, mit tehetnék érte, ha megbetegszik. Túl fiatalka ahhoz, hogy gyógyszert kapjon. Imádkoznunk kell, hogy megmaradjon, mást nem nagyon tehetünk. Egy megfázás akár meg is ölheti, ezért mindig melegen tartani. Ez nagyon fontos, fiam. – Majd gondoskodom róla, hogy mindig melegben legyen. – Nem akarom sötétebbre festeni a képet, mint amilyen… Csak azt szeretném, ha megértené és elfogadná a tényeket. Sajnos, van rá esély, hogy a baba meghal akkor is, ha mindent megtesz érte. – Erre a lehetőségre nem is akarok gondolni.

– Ha mégis bekövetkezne, segítenie kell Isabelnek, hogy túlélje a dolgot. Erre valók a barátok. – Segíteni fogok. – Hogy van Isabel? Van valami olyan problémája, amelyről tudnom kellene? – Nehéz szülés volt, de most már jól van. – Maga segített neki világra hozni a babát? – Igen. – Berepedt? – Nem, de nagyon vérzett. Azt persze nem tudom, hogy jobban vérzett-e, mint a szokásos. Nekem is ez volt az első szülésem. Ha megkérdezem tőle, hogy van, attól zavarba jön, és nem hajlandó beszélni. A doktor bólintott. – Ha tényleg bajban lenne, elmondaná, ha másért nem, a fia kedvéért. Próbáljon odafigyelni rá, hogy nyugodt maradjon, és lehetőleg ne izgassa fel semmivel. Isabel erős nő, de most nagyon sebezhető. A frissen szült nők kedélyállapota általában nagyon hullámzó, és nem hiszem, hogy Isabel esetében más lenne a helyzet. A legkisebb apróság is felizgathatja, és az most nem tenne jót neki. Paul Morgan felesége egy álló hónapig sírt. A férje majd megbolondult, annyira aggódott érte. Az asszony akkor is sírt, ha örült, meg akkor is, ha szomorú volt. Nem volt benne semmi logika, és minden különösebb ok nélkül képes volt sírva fakadni. Aztán egyszer csak félbemaradt a zokogás, mintha elvágták volna. Isabelnek ráadásul több komoly problémával is szembe kell néznie. Fogalmam sincs, hogy bírnám ki, ha Boyle folyton ott lihegne a nyakamban. Én is megijedtem, hogy ilyen korán jött a gyerek, és el tudom képzelni, hogy Isabel is nagyon aggódik emiatt. Ha a baba megél, akkor velük marad addig, amíg szállítható állapotba kerülnek? – Igen, ott maradok. Mit gondol, ez mennyi idő múlva következik be? – Legalább nyolc hét, de inkább tíz, ha a kisfiú lassan gyarapodik. Van itt valami, ami nagyon fúrja az oldalamat, fiam. Árulja el, hogyan jutott be Isabel farmjára. – Sötét volt már, és a legrövidebb úton mentem. A hold eleinte megvilágította az utat, de aztán elbújt a felhők mögött, és az eső is eleredt. Majdnem beleütköztem Boyle embereinek megfigyelő állásába. Annyira részegek voltak a fickók, hogy meg sem hallottak. Érdekelt volna, hogy mit csinálnak ott – ismerte be Douglas egy vállrándítással –, de annyira nem, hogy oda is menjek megkérdezni. Ennek így utólag örülök is. – Veszélyes lehetett sötétben lelovagolni a hegyről. – Nem siettem. Ha kellett, leszálltam a lóról és gyalogoltam, és a kunyhó ablakán kiszűrődő fény is mutatta az irányt. – Biztos benne, hogy vissza tud menni hozzá ma éjjel? – Igen. – Bárcsak fiatalabb és fürgébb lennék! Akkor én is megpróbálnék Isabelhez jutni a sötétség leple alatt,

de az én koromban már nem merem megkockáztatni. Ráadásul sohasem voltam jó lovas. Félek a lovaktól – vallotta be. – Olyan sokszor estem már le a lóról, hogy össze sem tudom számolni. Most már homokfutót használok, és a feleségem segít reggelente felszerszámozni a lovakat. De ha még el is jutnék Isabelhez, Boyle tudomást szerezhet róla, és akkor bántaná az én Trudymat. Azt pedig nem kockáztathatom, de hálát adok az Úrnak, hogy magát idevezérelte. – Az imént azt mondta, hogy úgysem tehetne semmit a gyerekért – emlékeztette Douglas. – De vigaszt nyújthatnék Isabelnek. Olyan ő nekünk, mintha a lányunk lenne. Parker halála után, kértem, hogy költözzön hozzánk, de hallani sem akart róla. Szilárdan eltökélte, hogy megáll a maga lábán. Trudy könyörgött neki, hogy legalább addig lakjon nálunk, amíg a baba meg nem születik, de aztán valahogy Boyle tudomására jutott a dolog, és ő véget vetett a nagy terveknek. Pedig a feleségem talált is takaros kis házat nem messze tőlünk, és szerette volna, ha Isabel fontolóra veszi a városba költözést. Arra gondolt, ha itt nevelné fel a gyerekét, meglenne a hőn áhított önállósága, de mégis segíthetnénk neki, ha szükséges. A doktor szeretete Isabel iránt még rokonszenvesebbé tette az öreget Douglas szemében. – Jól gondját fogom viselni neki is, meg a babának is – ígérte. – Észrevette már, hogy milyen csinos asszony a mi Isabelünk? Douglas legszívesebben felkacagott volna, annyira nevetségesnek találta a kérdést. – Igen, nekem is feltűnt. – Akkor meg kell kérdeznem, fiam, hogy mik a szándékai. – Hogy mondta? – döbbent meg Douglas. – Őszinte leszek, és talán ez felbosszantja, mégis meg kell kérdeznem. Ha Isabel felépül, szándékában áll udvarolni neki? Douglas meglehetősen furcsának találta a megfogalmazást. – Nem. Úgy tűnt, Simpson nem hisz neki. Megkérte Douglast, hogy mindkettőjüknek töltsön egy kis konyakot, megvárta, míg a fiatalember a kezébe adja a poharat, majd hátradőlt a széken, hogy végiggondolja a helyzetet. – Attól még megtörténhet – jegyezte meg végül. – Még alig ismerem Isabelt… A doktor félbeszakította. – Épp az imént ígérte meg, hogy vele marad tíz hétig, emlékszik? Olyan ember, aki meg szokta tartani a szavát, ugye? – Igen, és vele is maradok, de ez nem jelenti azt, hogy… – Fiam, hadd meséljek el egy történetet egy férfiról, akivel River’s Bendben futottam össze. Douglas egyre türelmetlenebb lett. Semmi kedve nem volt most holmi történeteket hallgatni. Boyle-ról

szeretett volna beszélni, és a lehető legtöbbet megtudni róla. A doktor azonban nem az a fajta volt, aki hagyja magát sürgetni. Legalábbis erre utalt a mód, ahogy a konyakját kortyolgatta, és a levegőbe meredt. Idős kora mindenesetre tiszteletet és figyelmet kívánt, így Douglas az asztalnak dőlt, és várta a történetet. Simpsonnak jó fél órájába telt, míg elmondta a mesét a három házaspárról, akik egy bányász kunyhójában kerestek menedéket egy hóvihar előtt, és ott is ragadtak egész télre. Mire beköszöntött a tavasz, a hat ember között – a doktor szavaival élve – életre szóló barátság szövődött. Mégis, amikor öt évvel később találkozott az egyik túlélővel, és kérdezősködni kezdett, döbbenten vette tudomásul, hogy a férfi nem emlékszik egyik társa nevére, akivel pedig együtt töltötte a telet. – És ez itt a lényeg – mondta Simpson doktor. – Úgy bizony, uram. Maga most jó ideig Isabellel fog élni, és szeretném, ha megjegyezné magának ezt a fickót, akiről meséltem. Ez az ember bizonygatta a barátságát, sőt a testvérének nevezte a másik kettőt, mégis, amikor egyenesbe jött az élete, megfeledkezett róluk. – Megértettem a példát. – Valóban? Isabelnek jó szíve van, és Isten a tanúm, könnyű őt megszeretni. Engem azonban a jövő izgat, amikor már elbánt Boyle-lal, és hazamegy. Mert ugye tenni fog valamit a gazemberrel? Simpson végre eljutott ahhoz a témához, amelyről Douglas is beszélni akart. – Nagyon úgy tűnik, hogy igen – mondta. – Meséljen nekem Boyle-ról! – Az a fickó egy igazi szörnyeteg – közölte a doktor, és hangjából tisztán kihallatszott az undor. – Csak azért vagyok még életben, mert Boyle azt hiszi, a jövőben még szüksége lehet a szolgálataimra. Megfenyegetett ugyan, hogy megöl, de nem hiszem, hogy meg is teszi. Nem olyan könnyű ezen a vidéken orvost találni. Trudyt azonban bánthatja. Igen, azt hiszem, képes lenne rá. – Isabel elmondta, hogy a városban csak néhány ember mer szembeszállni vele, és hogy maga az egyik. A többiek miért nem segítenek? – Amennyire én tudom, mindenki szeretne tenni valamit, de félnek. Látták, mi történt azokkal a jóravaló emberekkel, aki megpróbálták. Ha valaki akárcsak suttogva megemlíti, hogy szeretne segíteni Isabelnek, az nyomban Boyle fülébe jut, és akkor jaj az illetőnek. Wendell Border mindkét kezét eltörték, miután néhány embernek, akiket a barátjának hitt, arról beszélt, hogy szeretné megtalálni azt a szövetségi békebírót, akiről legendákat hallunk. A bíró a környéket járja körözött banditák után kutatva, de Wendell el sem indulhatott a keresésére. Boyle emberei elkapták, mielőtt elhagyhatta volna a várost. Miközben helyére tettem a törött csontokat, halkan megígértem neki, hogy majd én megtalálom a módját, hogyan kerítsek segítséget. Azt is mondtam, hogy imádkozni fogok. – Maga is el akart menni megkeresni a békebírót? – Nem, ahhoz én túl öreg és fáradt vagyok. Szerencsére az én Trudym sokkal jobb ötlettel állt elő. Hetente kétszer Liddyville-be megyek az ottani betegeimhez. Csak két óra járásra van ide a

homokfutóval – tette hozzá. – A feleségem azt tanácsolta, hogy onnan sürgönyözzek az összes környékbeli seriffnek. Azt reméli, hogy egy-kettő biztos akad köztük, aki eljönne hozzánk segíteni. De nem csak a seriffeknek küldtem táviratot, hanem annak a két prédikátornak is, akiről Wendell beszélt. Őket is megkértem, hogy segítsenek előkeríteni a bírót. Még nem kaptam választ sehonnan, de van egy olyan érzésem, ha a texasi megtudja, mekkora bajban vagyunk, el fog jönni. Különösen, ha az is a tudomására jut, hogy egy kismamáról meg az újszülött gyerekéről van szó. Igen, biztos vagyok benne, hogy akkor otthagy csapot-papot, és egyenesen Sweet Creekbe siet. – Miből gondolja, hogy… Simpson nem hagyta, hogy befejezze a kérdést. – Ha igaz a szóbeszéd, a bíró miatt meghalt néhány asszony és gyerek az egyik texasi bankrablásban. Ő nem tudta, hogy a gazfickók már bent vannak, és a túszokat fogják pajzsnak használni, amikor beront az embereivel. Abból, amit a rablókról hallottam, nyilvánvaló, hogy így is, úgy is megölték volna a foglyokat, de a bíró mégis magát hibáztatja. Igen, biztosan idejön… ha hall rólunk. Bárcsak tudnám a fickó nevét! Akkor könnyebb lenne megtalálni. – Daniel Ryannek hívják – mondta Douglas. – A fivéreim is őt keresik egy ideje. – Elhallgatott, mert a háta mögött megreccsent a lépcső. – Felébresztettük a feleségét? – Nem, de megszokta már, hogy hozzám bújva alszik. Biztos a hidegre riadt fel. – Megmondaná neki, hogy tegye le a fegyvert? – Magának a hátán is van szeme? – nézett rá elképedve az öreg. – Trudy, tedd le azt a pisztolyt, és gyere ide! Szeretném, ha megismernéd Isabel barátját. Megígérte, hogy segít a mi kislányunknak. Douglas megfordult, és az asszony felé bólintott üdvözlésül. – Bocsánatot kérek, hogy éjszaka zavarom magát és a férjét – kezdte. Az asszony a fegyvert az asztalra tette, és odasietett Douglashez, hogy megrázza a kezét. Kézfogása meglepően erős volt, különösen apró termetéhez képest, mivel a feje búbja épp hogy csak Douglas válláig ért. – A doktor és én csodáért imádkoztunk. Úgy tűnik, nem hiába. Tudom, hogy maga nem a békebíró. A magassága megfelelne ugyan, de a haja nem szőke, és a szeme sem kék. A papunk részletes leírást adott róla, szóval bármikor felismernénk, ha a városba vetődne. Minden vasárnap azért imádkozunk, hogy az a drága ember hírt kapjon felőlünk, és idejöjjön. Maga talán az egyik barátja? Ő küldte hozzánk? – Nem, asszonyom, nem ő küldött. Trudy nem tudta elrejteni csalódottságát. – De azért segít a mi kislányunknak, ugye? Douglas elmosolyodott. Tetszett neki Simpsonék ragaszkodása Isabelhez. Isten a megmondhatója, hogy a fiatalasszonynak most minden barátra nagy szüksége van. Jó érzés volt tudni, hogy Sweet Creekben áldozatos védelmezője is van.

– Igen, segíteni fogok neki. Trudy alaposan megszorította Douglas kezét, mielőtt elengedte volna. – Doktor, akkor én most kimegyek a konyhába. – Megvárta, míg férje rábólint a dologra, csak akkor fordult Douglashez: – Nem mehet el addig, míg nem csomagolok egy kis elemózsiát Isabelnek. – Sötétben kell dolgoznod, Trudy – figyelmeztette Simpson. – Gondolom, boldogulok úgy is. Majd kiteszek egy gyertyát a folyosóra, senki sem fogja meglátni, doktor. – Asszonyom, nekem indulnom kellene vissza Isabelhez. – Nyugodtan helyezze magát kényelembe, fiam – kuncogott Simpson. – Trudy úgysem engedi el magát, amíg tele nem pakol egy tarisznyát egy kis hazaival. Üljön le rendesen arra a székre, és mesélje el, miért keresi a fivérei a texasit! Talán maguk felé is csorbát szenved a törvény? – Nem. Ryan segített az egyik fivéremnek. Ami azt illeti, megmentette Travis életét. – Szóval szeretnék megköszönni neki? – Igen, és egyben vissza akarjuk szerezni a tájolót, amit… kölcsönvett. – Ez elég érdekesen hangzik. Szívesen meghallgatnám a hozzá tartozó történetet. – Majd egy más alkalommal elmesélem – ígérte Douglas. – Idefelé jövet láttam a távírdát, és nem egészen értem, miért kell Liddyville-be mennie, ha sürgönyözni akar. – A távírdát csak akkor láthatta, ha odabent volt a boltban, mivel a hátsó szobában van. Mit keresett odabent? – Szereznem kellett némi élelmet. – Meglátta valaki? – Nem. – Remek – suttogta Simpson. – Betört, ugye? – Igen. – A zárat verte le, vagy egy ablakot tört be? Douglas büszkeségét sértette a kérdés. – Egyiket sem. Cooper azonban így sem fogja tudni, hogy ott jártam, legfeljebb ha leltárt készít. Simpson elégedetten vigyorgott. – Remélem, alaposan kifosztotta Vernon Coopert. A fivére, Jasper működteti a távírdát, és mindkét gazember Boyle zsebében van. Sweet Creekből senki sem mer sürgönyt küldeni, hacsak nem akarja, hogy Boyle tudomást szerezzen róla, ezért is mentem a liddyville-i sürgönyhivatalba. Vásárolni is Liddyville-be járunk Trudyval, már csak elvből is. Inkább utazunk, mint hogy a nehezen megkeresett pénzecskénket valamelyik Coopernek adjuk. – Ha Ryan felbukkan és letartóztatja Boyle-t, hajlandó lesz tanúskodni ellene az a férfi, akinek eltörette a kezét?

A doktor a fejét csóválta. – Attól tartok, Ryannek valami más módot kell találnia, hogy megszabaduljon Boyle-tól és az embereitől. Wendell túlságosan fél ahhoz, hogy tanúskodjon. Felesége és két kislánya van. Egy szót sem mer Boyle ellen szólni, mert annak a családja fizetné meg az árát. Szegény ember! A gabona heteken belül beérik, és ő a törött kezével tehetetlenül nézheti, hogyan rohad el a termény lábon. – A városból senki sem segít neki? – Mindenki fél Boyle-t magára haragítani. – Miért pont Isabel földje kell Boyle-nak? – Ő azt állítja, hogy a marháit akarja ott legeltetni. Meglehetősen sok földje van a háza körül, de azt többnyire bérbe adja holmi idegeneknek, akik Texasban vesznek állatokat, aztán ideterelik őket felhizlalni. Boyle egész szép vagyonra tett szert ebből az elmúlt tizenöt évben, de mivel kapzsi, még többet akar. – Ha Isabel földje kell neki, miért nem veszi el minden teketória nélkül? Isabel nem tudja megállítani, és ezzel ő is tisztában van. – Nemcsak a földet akarja, hanem Isabelt is. Nagy hangon dicsekszik mindenfelé, hogy Isabel már hozzá tartozik. Néha olyan peckesen járkál a városban, mint egy pávakakas, és mindenkit az esküvőjére invitál. Azt beszélik, hogy attól a perctől eszi Isabel után a nyavalya, hogy meglátta. – Akkor mire vár? Erőszakkal is elvehetné feleségül. – Maga még nem érti Boyle gondolkodásmódját. A büszkesége nagy szerepet játszik. Azt akarja, hogy Isabel könyörögjön neki azért, hogy elvegye feleségül. Boyle azt találta ki, ha kilátástalan helyzetbe hozza Isabelt, bizonyára még könyörögni is hajlandó lesz, csak hogy megszabaduljon. – Ő ölte meg Isabel férjét is? – Ha a golyó nem Parker hátába fúródott volna, akkor azt hinném, hogy Parker lőtte le magát véletlenül. Halottakról jó vagy semmit. Ugye, érti? Ha szigorúan ragaszkodunk a tényekhez, akkor kénytelen vagyok elismerni, hogy Isabel férje körülbelül annyira volt hasznos, mint a lyukas vödör. Mindenféle nagy álmai voltak, de tény, hogy Isabellel jól bánt. Nagyon jól. És mondhatni kedves volt a vén bolond Paddyvel is, pedig tudta, hogy mennyire feldühíti ezzel Boyle-t. Ez felkeltette Douglas kíváncsiságát. – Boyle-t dühítette, hogy valaki kedves egy öregemberhez? – Meglepő, ugye? Paddy egyenesen Írországból jött Sweet Creekbe, és ahogy én emlékszem, mintha mindig is itt élt volna. Boyle körülbelül tíz évvel ezelőtt bukkant fel itt, és megtelepedett az Isabel melletti földön. Egy éven belül építeni kezdett magának egy nagy, háromszintes házat, és mire befejezte, olyan elegánsra sikeredett, mint akármelyik úri lak a keleti parton, nekem elhiheti. Telirakta új bútorral, amelyet Európából hozatott, aztán nagy partit rendezett, amelyre az egész várost meghívta, hogy dicsekedhessen a flancos házával. Még Paddy is kapott meghívót, de történt valami aznap éjszaka, mert attól kezdve

megromlott a két ember viszonya. Senki sem látta őket együtt a mulatságon, ám attól az estétől kezdve Boyle ott gyötörte Paddyt, ahol tudta. Ekkor kezdték a népek bolondnak titulálni az öreget, mert bármennyit is zaklatta őt Boyle, Paddy csak nevetett rajta. Tudja mit mondott nekem az öreg egyik este, miközben éppen összefoltoztam? Azt, hogy az nevet, aki utoljára nevet. El tudja ezt képzelni? És ami még mókásabb, hogy neki lett igaza. Ő nevetett utoljára. – Az meg hogy lehetséges? – Mindjárt rátérek arra is, fiam. Paddy tüdővészben szenvedett. Haldoklott, de kihúzta valahogy szombatig, mert tudta, Boyle akkor megy a kocsmába a szokásos kártyacsatára. Aznap éjjel történetesen én is ott voltam, és mondhatom, ennél különösebb haldoklást még sohasem láttam. Paddy felkelt a betegágyból, elvonszolta magát a kocsmába, és ott lefeküdt a padlóra. Kezét összekulcsolta a mellkasán, mintha csak a koporsóban lenne, és bejelentette, hogy perceken belül meg fog halni. Innentől vettek igazán furcsa fordulatot az események. Boyle a széket is feldöntötte, olyan sebesen rohant oda az öreghez. Letérdelt mellé, mindenkit elzavart mellőle, még engem is, aztán megragadta az inget az öreg mellén, és rázni kezdte, miközben azt kiabálta: „Mondd meg, öreg! Áruld el, ki az!” – És mi történt aztán? – kérdezte most már kíváncsian Douglas. – Még ennél is furcsább dolog, fiam. Paddy fogatlan szájával rávigyorgott Boyle-ra, majd suttogott neki valamit, amit csak Boyle hallhatott… aztán pedig felkacagott. Isten a tanúm, az öreg Paddy nevetve halt meg. Boyle ezután tisztára megbolondult. Fojtogatni kezdte a halottat, és mindenféle ocsmányságot ordítozott. Végül két embere szedte le az öregről, hogy a halottas kocsi elvihesse. Hallottam, hogy az egyik férfi megkérdezte Boyle-tól, miért nem nyírta ki Paddyt már évekkel ezelőtt. Boyle még mindig őrjöngött, és valami olyasmit morgott, hogy nem tehette meg, amíg meg nem tudott tőle valamit. Másnap Trudyval elmentünk, hogy elbúcsúzzunk az öregtől, és esküszöm a magasságosra, hogy Paddynek széles mosoly ült az arcán. Hát nem ez a legkülönösebb történet, amelyet valaha is hallott? Douglas bólintott. A doktor nagyot sóhajtott, majd folytatta: – Bármi bosszantotta is fel ennyire, Boyle hamar túljutott rajta, és a következő héten már Isabel és Parker Grantot gyötörte. Senki sem látta, hogy megölte volna Parkert, de mindenki meg győződve róla, hogy ő tette. Szerintem azt hitte, hogy Isabel egyből a karjába hullik, mivel terhes és gyámoltalan. Ez azonban nagy hiba volt a részéről, mert a mi lánykánk minden, csak nem gyámoltalan. Sebezhető persze a baba miatt, s gondolom Boyle arra számított, hogy a pénzének meg a hatalmának köszönhetően egykettőre megszerzi magának. – El akarja venni feleségül? – Igen, törvényesen magáénak akarja. Mivel Isabel még nem kezdett neki esdekelni, szerintünk Boyle arra vár, hogy meglegyen a gyerek. Nem buta fickó, az egyszer biztos. A legtöbb anya mindent megtenne a kisbabájáért. Isabel nagyszerű nő, de túl csinos ahhoz, hogy csak úgy békén hagyják. Hazudtam Boyle-nak, azt mondtam, hogy a baba nem születik meg szeptember vége előtt. Isabelen csak az ötödik

hónap környékén kezdett meglátszani a terhesség, szóval Boyle-nak semmi oka arra, hogy kételkedjen a szavamban. Nem tudom, hogy az így nyert idő segít-e valamit, de nagyon remélem, hogy Boyle továbbra is békén hagyja Isabelt addig, míg a saját szemével nem látja a babát. – Doktor, készen vagyok –szólt be Trudy a folyosóról. Simpson azonnal felállt. – Miben segíthetek még? – kérdezte. – Megköszönném, ha sürgönyözne a fivéreimnek, hogy az elfoglaltságom miatt nem mehetek még haza. Az orvos a papírok és a toll felé intett. – Írja csak le, és reggel első dolgom lesz, hogy elküldjem. – Általában hétfőn megy Liddyville-be a betegeihez? – Nem, kedd és péntek a napom, de meg tudom magyarázni, hogy most miért megyek korábban. – Arra semmi szükség. Azon kívül, nem szabad megváltoztatnia a kialakult rendet. – Tervezi, hogy hamarosan segítséget hoz? – Igen. – Reméltem is – jegyezte meg a doktor. – Mondanom kell azonban még valami fontosat. Boyle a szokásos éves családi összejövetelükre készül, amely Dakota államban lesz. Még soha, egyik évben sem mulasztotta el, amióta itt él. Arra számítunk, hogy nemsokára indul. Nem szeretnénk, ha Boyle még több embert hozna magával, márpedig ezt fogja tenni, ha neszét veszi annak, hogy Isabel segítséget kapott. A kisbabát is túl veszélyes lenne most utaztatni, és amiatt sem akarunk aggódni, hogy Boyle emberei felgyújtják Isabel házát. Márpedig ha megtudják, hogy maga ott van, habozás nélkül megteszik. – Mennyi ideig lesz távol Boyle? – Ez évről évre változik. Senki sem tudja előre. Tavaly hat hétig odavolt, előtte évben viszont csak egy hónapig. Azt hallottam, hogy ez egy hatalmas családi rendezvény, és mivel Boyle a família legsikeresebb tagja, szeret ott időzni, hogy bezsebelje a rokonok elismerését. – Leírok egy második üzenetet is, és arra kérem, hogy adja majd fel, amikor eljön az idő. Azt is szeretném, ha megígérné, hogy rögtön szól nekem, ha Ryanről hall. Szeretnék vele személyesen beszélni. – Hogyan értesíthetem? – Minden hétfő este eljövök, hogy beszéljünk. – Csak azért, hogy megtudja, hallottam-e a bíróról? Ez nagyon úgy hangzik, mintha hiú reményeket táplálna, fiam. Elég kicsi az esély arra, hogy megtaláljuk. – Nem ez a fő oka, hogy eljövök, uram – rázta a fejét Douglas. – Ha valamelyik hétfőn hiába várna, abból tudni fogja, hogy valami baj történt. Akkor adja fel a második táviratot. Rendben? – Igen – bólintott az orvos. – Ugye, óvatos lesz, amikor idejön? – Hogyne – ígérte Douglas. – Bárcsak lenne valami módja, hogy Isabelt és a babát mégis idehozzam magukhoz!

– Bajt hozna vele a városra, ha megpróbálná. Boyle rendszeresen látogatja Isabelt, és biztosra veszem, hogy az egyik embere átveszi tőle ezt a feladatot, amíg ő Dakotában lesz. Ha Isabel eltűnik otthonról, Boyle emberei darabokra szedik a várost, hogy megtalálják. Annak sem lenne semmi értelme, hogy Liddyville-be vigye, mert Boyle-nak ott is vannak barátai, más hely pedig nincs a közelben, ahol az újszülött biztonságban lenne. Nincs más választása, mint magának kell maradnia, és persze rejtőzködnie. Ha Boyle emberei nem látják meg, akkor békén hagyják Isabelt is. Biztos nem akarja, hogy az a szörnyeteg maga után vesse magát. De nem ám, uram. Douglas nem értett vele egyet. – Mihelyt Isabelt és a fiát biztonságban tudom, nagyon is szeretném, ha Boyle szembe akarna szállni velem. Őszintén szólva, alig várom a pillanatot. A doktor hátán végigfutott a hideg. Douglas ugyan mosolyogva mondta az iménti szavakat, a tekintete azonban egészen mást tükrözött… az jéghidegen csillogott. Simpson ösztönösen hátralépett, s csak aztán kapott észbe, hogy neki nincs félnivalója. Követte Douglast a konyhába, és további jó tanácsokat suttogott neki. – Ha eljön az idő, segítségre lesz szüksége, fiam. Huszonnégy ember dolgozik Boyle farmján, és mindegyik semmirekellő, bajkeverő alak. Boyle-lal az élen huszonöten vannak. – Emiatt nem aggódom. Jönnek a fivéreim. Simpson felesége meghallotta az utolsó megjegyzést. – Hányan vannak? – A sógorral együtt öten. Simpson kétkedve nézett rá. – Öten huszonöt ellen? Douglas elvigyorodott. – Az több, mint elég.

Ötödik fejezet Mire Douglas visszaért a farmra, már csaknem hajnalodott. Amint megérkezett, első útja a házhoz vezetett, hogy megnézze Isabelt és a gyereket. A kocsit sem pakolta ki, a lovát sem kötötte be az istállóba. Az asszony a kandalló előtt állt, kezében a kibiztosított puskával. Amikor a nevén szólította, és halkan kopogott, Isabel az ajtóhoz futott, elhúzta a reteszt, és a karjába vetette magát. Egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi tetőtől talpig át van ázva. – Úgy örülök, hogy itthon vagy. Isabel szorosan átölelte Douglas derekát, aki megérezte hátában a puskacsövet. Gyorsan hátranyúlt, kivette az asszony kezéből a fegyvert, és kissé oldalra hajolva letette az asztalra. Isabel egy pillanatra sem engedte el. – Elképzelni sem tudtam, mi tart ilyen sokáig – suttogta. – De az egyszer sem jutott eszembe, hogy nem jössz vissza. – Ennek örülök – mondta Douglas. – Te reszketsz. Ha elengedsz, teszek még fát a tűzre. A kismamáknak nagyon kell vigyázniuk magukra. Nem szeretném, ha megbetegednél. Isabelnek azonban nem akarózott elengedni a férfit. – Nem fázom… Csak nagyon megkönnyebbültem, hogy újra itt vagy, Douglas. Annyira aggódtam miattad! Az asszony most már vadul reszketett. A férfi átölelte, nehogy elessen. – Én is aggódtam miattad – ismerte be. Isabel Douglas mellkasához rejtette az arcát. – Volt valami gond? – Semmi a világon. Mindent elhoztam, amit a listádra felírtál, és még azon kívül is egy-két dolgot. Aztán elmentem Simpson doktorhoz. – De Boyle azt mondta egyszer, hogy az ő házát is éjjel-nappal figyelteti – kiáltott fel rémülten az asszony. – Nem láttak meg – nyugtatta meg Douglas. – A doktor feleségével is találkoztam. Egy zsák élelmet meg friss tejet is csomagolt neked. – Ó, ez nagyon kedves volt tőle! – A doktor pedig ellátott egy rakás jó tanáccsal. Isabel gyengéden paskolgatta mellkasát. Douglas kíváncsi lett volna, hogy egyáltalán tudatában van-e az asszony annak, mit csinál. – Nagyon találékony vagy, Douglas – dicsérte meg Isabel a férfit. És megbízható, tette hozzá magában.

– Hogyan tudtál bejutni a boltba és Simpsonék házába anélkül, hogy észrevettek volna? Letörted a zárat? – Nem, csak megbütyköltem egy kicsit. – Szent egek, azt meg honnan tanultad? – Régen, nagyon régen tolvaj voltam. Valamilyen rejtélyes oknál fogva Isabel roppant mulatságosnak találta ezt a vallomást. Douglasnek fogalma sem volt, mi ütött az asszonyba, mindenesetre tetszett neki a gyöngyöző kacagás. Olyan örömteli volt! Douglas kényszerítette magát, hogy gyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozzon. Elhúzódott Isabeltől, megfogta a kezét, és az ágyhoz vezette. – Régóta fent vagy már? – Majdnem egész éjjel – vallotta be Isabel. – Parker is sokat volt ébren. Az imént aludt csak el. – Simpson doktor azt mondta, hogy próbáld meg akár óránként is megetetni. Szopik már? – Igen. – Gondolod, hogy eleget szopott? – Igen, és nem is jött vissza belőle semmi. Úgy tűnt, Isabel határozottan büszke a teljesítményére, ugyanakkor zavarban is van. Douglas elkapta a pillantását, egymásra mosolyogtak, majd aludni küldte az asszonyt. – Nem segíthetnék lepakolni, amit hoztál? – Nem. – Jaj, majdnem elfelejtettem. Elkészítettem a reggelidet. Ott van a pulton. – Majd eszem azután, hogy elpakoltam, és Brutusról is gondoskodtam. – Nem felejtettél el pénzt hagyni Mr. Coopernek? Még soha életemben nem loptam semmit, és nem szeretném most elkezdeni. – Pontosan annyit hagytam, amennyi jár neki. Douglas tulajdonképpen nem hazudott, bár a teljes igazságtól is messze járt, mégsem volt lelkiismeret-furdalása. Igen, valóban annyit hagyott ott Vernon Coopernek, amennyi illette, azaz semmit, egyetlen centet sem. Cooper cserbenhagyta Isabelt, és lepaktált Boyle-lal. Ha Douglasen múlt volna a dolog, Vernont és fivérét, a becstelen távírdászt kiseprűzik a városból. Csak akkor kapnák meg igazán, ami jár nekik. Isabel túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludjon, de azért úgy tett, mintha szundikálna, közben pedig hallgatózott. Douglas a boltból hozott holmikat hordta be. Izgalma egyre nőtt. Számolta, hányszor reccsen meg a deszka a kandalló előtt. Tizenkét gyönyörű alkalommal hallotta a boldogító hangot, ami azt jelentette, hogy a férfi hatszor ment be a konyhába, és hatszor tért vissza a homokfutóhoz. Vajon tele volt mind a két keze, vagy csak az egy zsákot hozott egyszerre?

A várakozás most gyönyörteli kínokat okozott. Végül, amikor hallotta, hogy Douglas visszaviszi a homokfutót az istállóba, nem bírta tovább a feszültséget. Ledobta magáról a takarót, magára kapta a pongyoláját, papucsba bújt, és lábujjhegyen kioson a nappaliba. Felkiáltott örömében, amikor meglátta, hogy az asztal és a négy szék tele van pakolva, és még a padlóra is jutott a zsákokból. Az asztalhoz szaladt, és újra felsikkantott a nagy korsónyi vaj – igazi vaj! – és egy másik korsónyi kávé láttán. Minden egyes zsákot végigsimogatott, és bármerre fordult is, újabb csodával találkozott. Volt ott szárított marhahús és sonka, szalonna és négy óriási kovászos uborka fehér papírba csomagolva. Az ecetes lé az asztalterítőre csöpögött, és Isabel ennél csodálatosabb látványt el sem tudott képzelni. Felnézett, és meglátta Douglast, aki őt figyelte. A férfi az ajtóban állt, és kezében még egy zsákot tartott. Isabel szerette volna tudni, hogy mire gondol, mert olyan különös kifejezés ült az arcán, mint aki furcsállja, amit lát. A tekintetében azonban gyengédség tükröződött, és az asszony tudta, nem fog szidás kapni amiatt, amiért felkelt az ágyból. – Nem tudtam, hogy itt vagy – szólalt meg Isabel. – Téged néztelek. Olyan voltál, mint egy kislány karácsony estéjén. – Douglas hangjából együttérzés csendült ki. Mennyit kellett ennek az asszonynak nélkülöznie, hogy így legyen képes örülni annak, ami minden embernek jár? És vajon észrevette, hogy egy zsák lisztet ölelget? Vagy azt, hogy sír? – Van még egy-két dolog a pulton is. – Van még több is? – kiáltott fel Isabel. Úgy tűnt, ez már sok neki. Dermedten állt a lisztet szorongatva, és az asztalon felhalmozott kincsekre meredt. – Gyere, nézd meg – hívta Douglas. Isabel le sem tette a lisztet, úgy ment a függönyhöz, amelyet a férfi széthúzott, majd megpróbált hátralépni, hogy az asszony belásson. A konyha túl kicsiny volt kettőjüknek, Isabel azonban nem várta meg, hogy Douglas utat adjon neki, hanem bepréselte magát mellette. Aztán újra felsikoltott örömében. – Só, bors, fahéj és… ó, Douglas, megengedhetjük ezt mind magunknak? Isabel szorosan Douglas mellett állt, arcát felé fordította, és a férfi teljesen elveszett az aranybarna szempár sugarában, miközben a gyönyörű szeplők minduntalan elvonták a figyelmét. – Megtehetjük? – suttogta az asszony. A kérdés kizökkentett Douglast az álomvilágból. – Mit tehetünk meg? – Megengedhetjük mindezt magunknak? – Eegen – húzta el a szót Douglas. – Cooper kiárusítás tartott – tette hozzá, és még azt is megállta, hogy ne nevesse el magát ekkora hazugságra. – De jó!

Továbbra is egymást nézték. Douglas lassan felemelte a kezét, és letörölte Isabel arcáról a könnyeket. Meglepetésére az asszony lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta. – Ezt miért kaptam? – Azért, mert olyan jó vagy hozzám és a fiamhoz. Gyorsan visszanyerem majd az erőmet, az biztos. Soha nem szorultam még rá igazán senkire, de tényleg sohasem. De nagyon jó érzés. Köszönöm szépen. Azzal megfordult, és kifelé indult. Douglas utána lépett, átnyúlt a válla felett, és elvette tőle a zsákot. – És mi van a férjeddel? Nem szorultál rá néhanapján? – Parker nagyon jó ember volt. Sajnálom, hogy nem ismerhetted. Biztos vagyok benne, hogy megszeretted volna. Igazán jó ember volt, Douglas. Jó éjszakát. Douglas figyelte, ahogy Isabel elsétál. Nem adott igazi választ a kérdésére, és Douglas nem tudta, hogy szándékosan tért-e ki a válasz elől, vagy sem. Azonban túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy tovább faggatózzon. Visszament az istállóba, hogy megszárogassa a lovát, aztán egy vödör tiszta esővízben maga is alaposan megmosdott, mielőtt lefeküdt volna. A nap nagyobb részét átaludta a kandalló előtt, a hálózsákjában. Végül Parker ébresztette fel ordításával, amellyel garantáltan sikerült magára vonnia anyja figyelmét. Sírása nem erőtlen nyekergés volt többé, hanem erőteljes panasz. Máris erősödne a kisfiú? Isabel kacagása hallatszott a konyha felől, aki most először fürdette meg a kis Parkert. Douglas csatlakozott hozzájuk. – Ma hangosabb, mint tegnap volt – jegyezte meg nagyot ásítva. – Mert mérges. Douglas észrevette, hogy a baba reszket, és eszébe jutott Simpson doktor tanácsa, hogy mindig tartsák melegben a kicsit. – Be kellett volna gyújtanom. – Szükséged volt egy kis alvásra. – Végeztél már a fürdetéssel? Nem szeretném, ha a baba megfázna. Isabel teljes figyelmével a fia felé fordult. – Tessék, már szép tiszta is vagy. Csitt, babám! – nyugtatgatta a kicsit. – Már be is fejeztük. Douglas, idehoznád azt a törülközőt? A férfi gyorsan teljesítette a kérést. A törülközőt csupasz vállára terítette, majd a kisfiút is ráfektette. Isabel egy másik törülközővel megszárítgatta a babát, és egy perc múlva már rá is adta a pelenkát. Douglas ekkor vette észre, hogy Parker ajka egészen elkékült. – Gyorsan fel kell melegítenünk. Gombold ki a köntösöd és a hálóinged! Isabel nem habozott. – Jéghideg – suttogta rémülten. – Nem lett volna szabad megfürdetnem. Annyira fázik, hogy sírni sincs ereje.

– Mindjárt felmelegszik – nyugtatta meg Douglas. Összehúzta a hálóinget és a köntöst a kisfiú felett, aztán egy tiszta pelenkát terített a kócos, fekete üstökre, majd gondterhelten figyelte a gyereket. – Szólj, ha már nem remeg! Isabel moccanni sem mert. – Az egész az én hibám. Nem is tudom, mit gondoltam. – Azt, hogy a fiad szagos. Legközelebb majd együtt fürdetjük meg őkelmét a tűz mellett. – Abbahagyta. – A remegést? – Igen. Azt hiszem, elaludt – sóhajtott fel boldogan Isabel. Douglas felemelte a pelenkát Parker fejéről, hogy lássa az arcát. – Igen, elaludt – suttogta. A kisfiú arca a szeplőkhöz simult. – Szerencsés fickó. – Kis fickó – helyesbített Isabel. Elvörösödött, amint felnézett a férfira. – Igen, tényleg szerencsés, ahogy én is, amiért itt vagy. – De nem fogsz sírni, ugye? – Ó, én sohasem sírok. Douglas azt hitte, az asszony csak viccel, de Isabel nem nevetett. – Nagyon nehezen mutatom ki az érzelmeimet. Észrevetted már? – Nem mondhatnám. – Megkérhetlek egy szívességre? Két széknek mozog a lába, és megköszönném, ha megmutatnád, hogyan kell megcsinálni. Nem tudom, hogy a lábakat egyenesen az üléshez kell-e odaszegezni, vagy… – Majd én megcsinálom – ígérte Douglas. – Más valamit? Kiderült, hogy jócskán akad még barkácsolni való a ház körül. Bár Douglas ostobaságnak tartotta, hogy olyan bútorokat javítson, amelyeket az asszony úgysem vihet magával, amikor elmegy innen, úgy döntött, nem vitatkozik, inkább elvégzi a javításokat. Egyelőre a jövőről sem akart beszélni Isabellel, míg meg nem erősödik, és kiegyensúlyozottabb lelkiállapotba nem kerül. Azt még Douglas is látta, hogy a szülés mennyire kimerítette az asszonyt mind testileg, mind lelkileg. Simpson doktor is megmondta, hogy nem szabad felizgatnia Isabelt, ráadásul a munka legalább lefoglalta. – Boyle emberei figyelik a házat? – kérdezte Isabel. – Tegnap éjjel nem voltak a helyükön, de mostanra akár közelebb is jöhettek. Nem akarok kockáztatni. A doktor azt javasolta, hogy napközben rejtőzködjek a házban, és csak éjjel dolgozzak, de amúgy is ez volt a szándékom. Amíg Boyle azt hiszi, hogy egyedül vagy, addig remélhetőleg békén hagy. – És mi lesz a lovakkal? Nem zárhatjuk be őket örökre az istállóba. – Majd éjjel megfuttatom őket. Amint besötétedik, elkezdtem rendbe hozni a karámot. Ne aggódj!

– Én miben segíthetek? – Erősödjél! Isabel vitába szállt volna vele, de Parker sírása elvonta a figyelmét. A főzés nem volt Douglas erőssége, ezért inkább szelt a Trudy által küldött sonkából és kenyérből, és kinyitott egy üveg savanyúságot, amelyet a boltból emelt el. Egy egész pohár tejet töltött Isabelnek. Az asszony el akarta tenni későbbre az értékes italt, ám Douglas erősködött, hogy bármikor könnyedén szerez még, ha elfogyott. Isabel egy órával később tért vissza a nappaliba Parkerrel a vállán, és miközben a nyugtalankodó kicsivel sétált, a széket javítgató Douglast figyelte. A férfinak feltűnt, hogy milyen fáradtnak látszik, és úgy döntött, a másik széket másnap estére hagyja. Megmosta a kezét, és átvette a gyereket az asszonytól. – Majd én sétálok vele. – Nem tudom, mi baja lehet. Megetettem, tisztába tettem, büfizett is, mégsem akar elaludni. – Csak nyűgös. Isabel el akart fordulni, de aztán meggondolta magát. – Fennmaradok veled, és… – Nem kell – mondta Douglas. – Ha valami baj lesz, tudom, hol talállak. – Biztos vagy benne, hogy nincs semmi baja? – Biztos. – Akkor jó éjt. Douglas leült a hintaszékbe, és gyengéden paskolgatni kezdte a baba hátát. Eszébe jutott, hogyan ringatta annak idején a húgát. Egek, milyen gyorsan elszaladt az idő! Mary Rose hamarosan a saját kisbabáját fogja ringatni. Douglas mindig a kislányt ringatva szokta megbeszélni magával a dolgokat, és most ugyanezt tette Parkerrel is. A halk mormogás mindig megnyugtatta Mary Rose-t… vagy inkább álomba untatta. Végül is, nem számított, mi volt az ok, csak az eredmény, márpedig az mindig ugyanaz volt. Parker is perceken belül elaludt, és hortyogott, mint valami vénember. Már besötétedett, és ideje volt, hogy Douglas munkához lásson. Felvértezte magát a düh ellen, amely minden bizonnyal elfogja, mihelyt kilép az ajtón. Valóban haragra gerjedt, mert ismét szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a kunyhó a hegyekből lezúduló vízáradat útjába épült. Egyszerűen képtelen volt túltenni magát a döbbenetes felfedezésen. Nem érdekelte, hogy Parker maga építette-e a házat, vagy csupán ideiglenesen hozta ide terhes feleségét, míg megépíti a biztonságosabb házat odafent a hegyoldalon, mindenképpen veszélynek tette ki Isabelt. De vajon miért tett ilyet, az ég szerelmére? Miért nem volt gondosabb? Grant hozzá nem értése itt még nem fejeződött be. Megépítette ugyan a karámot – legalábbis Douglas úgy vélte, annak készült –, de nyilvánvaló, hogy már az első erősebb szél félig ledöntötte. Douglas biztos volt benne, hogy Pegazus lábát az egyik kiálló szög sértette fel. Márpedig, ha így van, akkor elég nagy a

veszély, hogy elfertőződik a seb. Minél előbb ellenőriznie kell, és a szükséges, ki kell cserélnie a kötést. Douglas mégis úgy döntött, hogy vár reggelig, hogy Isabel minél többet aludhasson.

Isabel kora reggel csatlakozott a férfihoz a nappaliban, a kis Parkerrel a karján. A kandallóban égett a tűz, és ez barátságos, meleg fénnyel töltötte be a szobát. Douglas felállt, és kihúzott neki egy széket. Isabel észrevette az asztalon az elázott zabpelyhet és az odaégetett pirítóst, amelyet a férfi készített. Douglas figyelte, hogyan csillog a tűz fényében az asszony haja. A hosszú fonatból elszabadult néhány vörös fürt, amely most ott göndörödött a bájos arc körül. A csudába, milyen csinos nő! Jól áll neki az anyaság. Isabel rádöbbent, hogy Douglas őt bámulja, ettől zavarba jött. – Parker nem akar büfizni – bökte ki hirtelen, mert semmi más nem jutott eszébe, hogy elterelje a férfi figyelmét ápolatlan külsejéről. Douglas tiszta törülközőt dobott a vállára, és átvette a kicsit. – Le tudsz már ülni az asztalhoz? – Igen, már jobban érzem magam. Douglas mellette állt, közben Parker hátát paskolta. Isabel nem akarta megbántani azzal, hogy nem eszi meg a nem túl étvágygerjesztő reggelit, ezért nekilátott. Nagy kortyokban itta hozzá a vizet, így valahogy sikerült legyűrnie. A tejet el akarta tenni vacsorára. – Minden étkezésnél kell tejet innod. Majd jövő hétfőn hozok még. – Néhány hónapja még nekünk is voltak teheneink. – Mi történt velük? – Nem tudom. Egyik nap még itt voltak, másnapra pedig eltűntek. – Gondolod, hogy Boyle lopta el őket? Isabel vállat vont. – Parker nem volt túl dühös, és nem nagyon akart beszélni róla. Szerintem egyszerűen elfelejtette bezárni a rekeszük ajtaját. Egy kicsit szórakozott volt. – Azt mondod, elkóborolhattak? – Talán az istálló ajtaja is nyitva maradt – mondta Isabel az asztalt bámulva. Látszott, hogy milyen zavarban van, ezért Douglas nem firtatta tovább a tehenek dolgát. Inkább elfordult, nehogy az asszony észrevegye döbbenetét. Magasságos egek, az a Grant egy fabatkát sem ért. – És mi van a házzal? Nem Parker építette, ugye? – Nem. Honnan tudtad? A ház jól volt megcsinálva, ebből gyanította Douglas, hogy nem lehetett Parker az építője. Ezt azonban nem árulta el Isabelnek, nehogy felizgassa. Inkább újabb kérdést tett fel. – Akart építeni egy másikat magasabban, a hegyoldalban?

– Nem. Milyen furcsa kérdés. Ez a mi házunk. Isabel fel akart állni, de Douglas a vállára tette a kezét. – Fejezd be a reggelidet! Vissza kell nyerned az erődet. Meséld el, hogyan sérült meg Pegazus. – Boyle néhány embere lövöldözni kezdett a levegőbe, Pegazus ijedtében felágaskodott, és beverte a lábát az istálló ajtajába. – Talán egy kiálló szeg sebezte meg. – Nem. A kis Parker ekkor akkorát böffentett, hogy egy felnőttnek is becsületére vált volna. Isabel ragyogó mosolyát látva Douglas arra gondolt, az asszony biztosan azt hiszi, fia valami csodálatos tettet hajtott végre. – Egy falat sem fér már belém – tiltakozott Isabel. – A többit majd megeszem később. – Gyorsan felállt, mielőtt Douglas vitába szállhatott volna vele. – Ma este szeretném én elkészíteni a vacsorát. Imádok főzni. – Ez persze túlzás volt. – Mert olyan… megnyugtató. Igen, nagyon megnyugtató. Douglas persze átlátott rajta. Nagyot kacagott, és megcsóválta a fejét. – Ennyire rossz a zabpehely? Isabel szemében huncut szikra csillant. – Olyan az íze, mint a cementnek. Egy örökkévalóságnak tetsző ideig bámulták egymást. Egyikük sem akarta megszakítani a varázst. – Most már igazán abba kellene hagynod. A férfi rekedtes hangjától Isabelt hirtelen melegség járta át. – Mit kellene abbahagynom? – kérdezett vissza fojtott suttogással. – Azt, hogy napról napra csinosabb leszel. – Ó! – sóhajtotta az asszony. Douglas döbbent rá előtt, hogy mi is történik. Már megint Isabel szeplőit bámulta. Elkapta a tekintetét a vonzó arcról, és kinézett az ablakon. Valami mozgás vonta magára a figyelmét a távoli fák között. Megdermedt. Az árnyék lassan közeledett az ösvényen. Túl messze volt még ahhoz, hogy Douglas kivehesse az arcát, de így is tudta, hogy ki az. A magányos lovas csakis Boyle lehetett. Simpson doktor figyelmeztette, hogy a prédára leső ragadozó szereti személyesen is ellenőrizni áldozatát. Ó, igen, ez Boyle lesz, az biztos. Douglas első gondolata az volt, hogy nem szabad megrémítenie Isabelt. Akkor a baba is felriadna, Boyle pedig azonnal mozgósítaná az embereit. Tekintetével továbbra is árnyat követte, közben halkan odaszólt az asszonynak: – Isabel, a kicsi most aludni fog egy ideig, ugye? – Ó, igen. Az éjszaka nem sokat aludt. Be kell hoznia a lemaradást. Isabel elvette a férfitól a babát, és a hálószoba felé indult. Douglas követte. Megvárta, míg az asszony lefekteti a helyére a kisfiút, aztán nyugodt hangon közölte, hogy vendégük jön.

Isabel nem esett pánikba. Helyette vetkőzni kezdett. – Mennyi időm van még? – kérdezte, miközben az ágyra dobta a pongyoláját, és gombolni kezdte a hálóingét. – Mit csinálsz? – Fel kell öltöznöm, hogy kimehessek. – Egy fenét kell! Itt maradsz! – Douglas, gondolkozz már! Ha Boyle lát, akkor elmegy. Mindig ki szoktam menni a tornácra a puskával. Azt akarom, hogy terhesnek lásson. Szükségem van egy övre. Kivennél egyet Parkeréi közül abból a dobozból a sarokban? Ne állj már ott! Sietnünk kell! Boyle nem szereti, ha megvárakoztatják. – Nem fogsz… Isabel a férfihoz szaladt, és a szájára tette az ujját. – Ha nem megyek ki, lövöldözni kezd, a zaj pedig felébreszti a kicsit. Azt akarod, hogy Boyle meghallja Parker sírását? Most pedig segíts öltözni, hogy megnyugtassam a fickót. Kérlek! Douglas elhúzta a szájától Isabel kezét, de nem engedte el. – Szó sem lehet róla! Kimegyek és megölöm a gazembert. Megértetted? – Nem! – Egyenlő küzdelem lesz – ígérte Douglas. – Párbajra kényszerítem. Isabel hevesen rázta a fejét. – Ne makacskodj! Boyle nem megy bele semmiféle párbajba. Az az ember gyáva, Douglas. De nincs most arra idő, hogy ezen vitatkozzunk. Az ablakból is remekül megvédhetsz. Ha úgy látod, hogy bántani akar, akkor kijöhetsz, és elzavarhatod. De nem ölheted meg, érted? Douglas állkapcsa megfeszült, és Isabel nyomban látta, hogy egyáltalán nem érti. – Kérlek, fogd vissza magad! A kedvemért. Rendben? – Isten az atyám, de szeretném… Isabel belefojtotta a szót azzal, hogy megérintett az arcát. – De nem fogod. Douglas nem mondott se igent, se nemet. – Talán. – Mindössze ennyi engedményre volt hajlandó. Isabel az égre emelte a tekintetét. – Az övet, kérlek. Adj egy övet! Douglas levette a sajátját, és odanyújtotta neki. – Nem fogsz viselni semmit, ami Parkeré volt. Úgy tűnt, fontos neki a dolog, de mivel a nadrágja a helyén maradt, Isabel nem fecsérelte az időt vitára. Amíg a férfi az ablakhoz lépett, hogy ellenőrizze, merre jár Boyle, Isabel egy pillanat alatt befejezte az öltözködést. Még mindig elég nagy volt a hasa, de nem annyira, hogy elhitesse Boyle-lal, közeleg a szülés

ideje, ahogy Simpson doktor állítja. Éppen akkor csatlakozott Douglashez az ablaknál, amikor Boyle elérte a hegy lábánál elterülő mezőt. – Annyira terhesnek látszom, amennyire kell? – Azt hiszem, igen. – Talán előbb rám néznél, mielőtt véleményt nyilvánítasz – tette a férfi karjára a kezét Isabel. Douglas végül hajlandó volt egy gyors pillantást vetni rá. Nem tetszett neki, amit látott, ezt fejezte ki komor homlokráncolása is. Isabel fehér blúzt viselt, fölötte sötétkék gyapjúpulóvert, amely jócskán domborodott a hasán, és Douglas szerint túlságosan csinos volt ahhoz, hogy az a gazember lássa. Vajon szándékosan csinálja? Azért, hogy elszédítse Boyle-t? Nem, azt biztos nem. Nem tehet róla, hogy ilyen csinos, és sajnos neki sincs semmi ötlete, hogyan is változtathatná meg a nő külsejét… hacsak egy zsákot nem húz a fejére. Ezt az ötletét azonban meg sem említette, mivel tudta, hogy Isabel úgysem tenné meg. – Gombold be a blúzodat! – Be van. – De a felső kettő nincs – morogta Douglas. Pisztolyát visszalökte a tokjába, és maga látott neki a feladatnak. – Nem fog többet látni belőled, mint amennyit okvetlenül kell – közölte az asszonnyal. Ujjai Isabel állához értek. Az ég szerelmére, hogy lehet egy nőnek ennyire selymes bőre? – Nem fog bántani – suttogta Isabel. Tekintetük találkozott. – Teszek róla, hogy ne bánthasson. Ha meg kell ölnöm, akkor nem akarok vitát. Megértetted? – Igen. – Akkor rajta! Már a ház felé tart. Isabel az ajtógomb felé nyúlt, de Douglast figyelte, aki elfoglalta helyét az ablaknál. Nem várt engedélyre. Tudta, ott tölthetné az ajtónál a nap hátralevő részét, ha arra várna, hogy a makacs férfi bármire is rábólintson. – Most kimegyek. – Isabel! – Igen? – Ne merj rámosolyogni!

Hatodik fejezet Boyle ronda volt, mint a bűn. Arca csupa ragya, két szeme túl közel ült egymáshoz, a szája pedig szinte csak egy vonal. Douglast leginkább egy csirkére emlékeztette. Nem lepődött meg a gazember külsején. A tény, hogy megfélemlítéssel kell feleséget szereznie, jelezte, hogy nem túl népszerű a szebbik nem

körében. Azok a nők pedig, akik megtanulták, hogy a külső mögé nézzenek, valószínűleg rosszul lennének a férfiban lakozó tengernyi gonoszság láttán. Douglas nagyon szerette volna, ha a gazember a fegyveréhez nyúl, de Boyle nem adta meg neki ezt az örömet. Még csak nem is pillantott az ablak felé, tekintete az áldozatára tapadt. Isabel tapodtat sem hátrált. – Mondtam már, hogy takarodjon a földemről. Most rögtön… – Ejnye, így kell a jövendőbeliddel beszélni, kislány? És én még igazi nagy lagzit tervezek neked. Mintha kissé ideges lennél ma. Csak nem aggódsz, hogy egyedül kell megszülnöd azt az akármit a hasadban? – Tíz másodperce van arra, hogy eltűnjön innen, utána használni fogom a puskát. – Börtönbe kerülsz, ha megteszed. – Nincs olyan bíróság, amely elítélne. Magát legalább annyira gyűlöli mindenki Sweet Creekben, mint én. Most pedig, takarodjon innen! – Vigyázz a szádra, kislány! – emelte fel figyelmeztetően az ujját Boyle. – Nem szeretem a szemtelenséget. Még mindig nagyon heves vérű vagy, de majd én lehűtelek, ha összeházasodtunk. Tudod, könyörögni fogsz majd, hogy elvegyelek. Csak idő kérdése. Isabel felhúzta a ravaszt, mire Boyle végre megsarkantyúzta a lovát, és ellovagolt. – Még visszajövök! – kiáltotta, és harsányan felkacagott. Douglas addig követte tekintetével a férfit, míg el nem ért a mező közepéig. Isabel bejött, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és nagyot sóhajtva nekidőlt. – A fenébe, micsoda ronda alak! – morogta a férfi. Isabel egyetértően bólintott. – Most legalább két hétig nem jön vissza. – Talán – mondta Douglas. – Akkor is készen kell állnunk bármire. Simpson doktor azt mondta, hogy Boyle hamarosan valamiféle családi összejövetelre megy. – Elmegy? Jaj, Douglas, ez nagyszerű hír! – Simpson szerint legalább egy hónapig odalesz, de előfordult már olyan is, hogy hat hétig is a családjánál maradt Dakotában. De ez nem jelenti azt, hogy lazíthatunk. Ugyanolyan ébernek kell lennünk, mint eddig. – Persze, persze. Kérdezhetek valamit? Douglas továbbra is a hegyoldalon felfelé kaptató alakot figyelte. – Hogyne. – Nem néznél rám? – Addig nem, amíg Boyle el nem tűnik. – Nem tudom, mi jött rád az előbb. Te magad mondtad, hogy jobb, ha Boyle nem lát meg téged, és

amíg azt hiszi, hogy egyedül vagyok, addig nyugodtan várja majd, hogy… – Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, hogy ki szoktál hozzá menni beszélgetni. – De… – Nem tetszik ez nekem. Isabel az égre emelte a tekintetét. – Ez nyilvánvaló – jegyezte meg. – Akkor is ki fogok menni, valahányszor idejön, akár tetszik neked, akár nem. – Majd később megbeszéljük. Nem szabad felizgatnod magad, Isabel. A doktor szerint az nem tesz jót neked. – Az ég szerelmére, nem vagyok beteg! Biztosan észrevetted, hogy óráról órára erősebb leszek, akárcsak a fiam. – Nyolc hét attól a pillanattól számolva, hogy Parker megszületett – jelentette ki Douglas magabiztosan. – Ennyi idő kell, hogy megerősödjön. – Annyi biztosan nem kell. – Nyolc hét – bizonygatta Douglas makacsul. – Mikor mész el? A férfi rámosolygott. – Nyolc hét múlva, hacsak nem lesz valami gond veled vagy Parkerrel. Talán tovább is maradok. És mellesleg, Isabel, te és a fiad velem jöttök. Elviszlek innen benneteket. – Szó sem lehet róla. Nem fogok megfutamodni a saját házamból. Érted? Senki sem fog elüldözni a saját földemről. Douglas későn ébredt rá, hogy sikerült felidegesítenie Isabelt. Az asszony hangja élesen csengett, szemében könnyek ültek. Erre Douglas gyorsan nyugtatni próbálta. – Azt teszel, amit akarsz – hazudta. – Mostantól számítva nyolc hétig. – Valószínűleg nem maradhatsz olyan sokáig. Ígérem, jóval hamarabb felgyógyulok, és Parker is sokkal erősebb lesz. Jól elleszünk magunkban is. Persze hiányozni fogsz. – Iszonyúan fogsz hiányozni, tette hozzá magában. Douglas maga sem tudta, mi jött rá, de hirtelen lehajolt, és homlokon csókolta az asszonyt. – Úgy látom, akad némi gondod a számokkal, kedves. Nem megyek el még nyolc hétig. Szeretnéd tudni, hogy az hány nap? Isabel tudta, hogy Douglas csak ugratja, de fogalma sem volt, mit feleljen. Parker mindig borzasztó komolyan vett mindent. Soha nem évődött vele, igaz, Isabel maga sem viccelődött férjével, most mégis tudta, hogy Douglas ezt teszi vele. Úgy döntött, pár percre elhúzódik a férfitól, mert a közelében képtelen volt értelmesen gondolkodni. – Tőled függ, meddig maradsz – monda végül. – Nem lesz bűntudatom, és ha szívesen maradsz, akkor

én… azaz mi… mert tudod, van egy kisfiam is, szóval mi örülni fogunk, ha velünk maradsz. Isabel tudta, hogy dadog, és azzal is tisztában volt, hogy hazudik. Mert nem volt igaz, hogy örülne, ha a férfi maradna… nem, egyenesen önkívületbe esne a boldogságtól. – Miért nem pihensz le most? Douglas mondott valamit, de Isabel képtelen volt odafigyelni rá. Azon töprengett éppen, hogy egy ilyen veszedelmesen jóképű férfi hogyan maradhatott független. Harminc körül járhat, vélte az asszony. Talán mégsem független. Könnyen lehet, hogy egy csinos hölgy várja valahol türelmesen, hogy visszatérjen hozzá. Igen, biztosan így van. Egy kifinomult és elegáns hölgy… Isabel képzeletében már látta is az aranyszőke hajkoronát, melyet nem bontottak meg holmi rakoncátlan, összevissza kunkorodó fürtök. – De miért csókoltál meg? – bökte ki. – Mert jól esett. Talán van valami kifogásod ellene? – Nem… dehogyis. Isabel megpróbálta lerázni kábulatát. Itt az ideje, hogy fontosabb dolgokkal foglalkozzon. Nem fiatal és naiv lány már, aki ábrándokat kerget, és szerelemre áhítozik. Özvegyasszony, és van egy kisfia, akiről gondoskodnia kell. Nem tudja és nem is akarja megváltoztatni a múltját. Olyan szerencsés volt, hogy egy igazi barátot tudhatott maga mellett társként, most pedig van egy gyönyörű kisfia. Mégis, abból csak nem lehet baj, ha egy olyan jövőről álmodozik, amely sosem lehet az övé? Talán nem természetes, hogy eltöpreng rajta, milyen lehet, ha egy olyan férfi szereti az embert, mint Douglas? Ez csak egészséges kíváncsiság a részéről, nem több. Hiszen Douglas olyan erős, kemény és érzéki… még sohasem ismert olyan férfit, mint ő. Attól, hogy újdonsült kismama, és nem kívánja fizikailag a férfit, még lehetetlen nem észrevennie azt a férfias, szinte már nyers kisugárzást, amely Douglasből áradt. Különben sincs abban semmi rossz, hogy érzékeli a kettejük közti különbségeket, és… Teremtőm, ez aztán a talpig férfi! Biztosan igényes és odaadó szerető, aki nem állna meg addig, míg ő… Jóságos Isten, mit csinál? Isabel kényszerítette magát, hogy kiverje fejéből a szemérmetlen gondolatokat. – Azt hiszem, most lepihenek egy kicsit. A férfit mintha mulatta volna a megjegyzése. – Jól hangzik – évődött Isabellel. Az asszony megfordult, megbotlott valamiben, de oda sem nézve máris sietett tovább. Douglas utána ment. – Jól vagy? – kérdezte. – Igen. – Kicsit szórakozottnak tűnsz. – Csak alvásra van szükségem, Douglas. Újdonsült anyuka vagyok, és sokat kell pihennem. Douglas az ajtónak dőlt, és akkor sem mozdult, amikor Isabel megpróbálta becsukni az ajtót.

– Szeretnék magamra maradni, hogy átöltözhessek. Később majd visszaadom az öved. – A másik szobában van, a törülközővel együtt, amellyel kitömted a hasad, hogy terhesnek látszódj. Isabel nem hitt neki, amíg kezét a derekára nem tette. Jó ég, mikor eshetett le a póthas, és miért nem vette észre? – Elmondod, hogy mire gondoltál egy perccel ezelőtt? Isabel érezte, hogy elpirul. – Hát, erre is meg arra is… – Te így hívod? – A lovakra – bökte ki az asszony ugyanabban a pillanatban. – Minervára és Pegazusra. Igen, az arabs ménnek Pegazus a neve, a párjának meg Minerva. Nem mondtam még, hogy így hívják őket? – Csak Pegazust. Isabel igazán szerette volna, ha a férfi magára hagyja egy kicsit. Attól, ahogy Douglas ránézett, félénk és ügyetlen kislánynak érezte magát. – Te hogy hívtad eddig őket? – Hát, ennek meg annak. Douglas lassan végigsimította ujjaival Isabel arcát. – Azt hiszem, tudnod kell valamit. Bolondulok a szeplős nőkért. A tieid meg egyenesen megőrjítenek. – Lehajolt, és gyors, kemény csókot nyomott az asszony ajkára. – Mellesleg – suttogta –, nekem is van egy-két igazán vad gondolatom veled kapcsolatban. Sikerült megdöbbentenie Isabelt, és ezt jó látta. Ezért is kacsintott rá, mielőtt sarkon fordult, és elballagott. Az asszony addig bámult utána, míg el nem tűnt a konyhában. Aztán becsukta az ajtót, és nekidőlt, lába elgyengült. Atyaúristen, Douglas végig tudta, hogy ő mire gondol! Ezek után képtelen lesz még egyszer a szemébe nézni. Mélységes megalázottságot érzett. Kiadta az érzéseit, de hogyan tehette? Nem értette a dolgot, de esze ágában sem volt Douglastől megkérdezni. Egész életében nem lesz több szemérmetlen gondolata vele kapcsolatban. Ami azt illeti, egyáltalán nem fog rágondolni. Isabel az ágyra vetette magát, és felnyögött. Néhány perc múlva már aludt is, úgy, ahogy volt… cipős lába lelógott az ágyról. Mielőtt az álom teljesen hatalmába kerítette volna, egyetlen gondolat töltötte be elméjét: Douglas szereti a szeplőket.

Hetedik fejezet Játszani is szeretett. Douglas vacsora közben kérdezte meg Isabelt, van-e kártyája. Amikor az asszony igent mondott, javasolta, hogy pókerezzenek egyet.

– Játszottál már ötlapos nyílt pókert? – Hogyne, és nagyon jó vagyok benne. A kihívás megtörtént, és el is fogadtatott. Öt játszmán voltak túl, amikor Parker felébredt, és követelte a magáét. Amúgy is jócskán elmúlt a lefekvés ideje. Látszott Isabelen, hogy menten elalszik ott, ültő helyében. Mivel az asszony ragaszkodott hozzá, hogy számoljanak el, Douglas összeadta a pontjaikat, majd közölte az eredményt, és hogy Isabel mennyivel tartozik neki. Isabel felállt, és nagyot ásított. – Majd holnap megadom a tartozásomat, amikor sakkozunk. – Sakkban is jó vagy? – nevetett a férfi. – Csak várj, és majd meglátod. A sakk volt Douglas játéka. Másnap este be is bizonyította azzal, hogy percek alatt legyőzte Isabelt. Miután pedig öt játszmát megnyert egymás után, úgy döntött, hogy az asszonynak biztos nem volt alkalma gyakorolni. A hét végére Isabel több mint ezer dollárral tartozott neki. Douglas ekkor megváltoztatta a játékszabályokat. Közölte Isabellel, hogy remek ötlete támadt: ezentúl ne pénzben játsszanak, hanem a győztes bármit kérdezhessen a vesztestől, és bármilyen személyes dologról legyen is szó, a válasz kötelező. Az asszony játéka ezek után hirtelen megjavult. Három játszmát is megnyert, mire Douglas rájött a turpisságra. – Eddig szándékosan hagytál nyerni, igaz? – A férfiak szeretnek nyerni. – A legtöbb férfi tisztességes küzdelemben szeret nyerni. Mostantól kezdve mindketten a győzelemért játszunk, rendben? – Igen. Talán tiszta lappal kellene kezdenünk. Tegnap este is hagytalak győzni. A férfi összetépte a papírt, amire az eredményt írta, majd átnyújtotta a paklit Isabelnek, aki osztót megszégyenítő ügyességgel kevert. – Te kis csaló – nevetett Douglas. – Rengeteget kártyáztam – vallotta be Isabel. – Na, ne mondd! Isabel a következő játszma megnyerésével bizonyította, hogy milyen jó. Mielőtt még Douglas felmutathatta volna a szánalmas két párat, amit a kezében tartott, Isabel már kérdezett is. – Egyszer azt mondtad, hogy tolvaj voltál, emlékszel? Szeretném tudni, hogy mikor és hol. – Még kölyök voltam, és New York utcáin éltem. Ha kellett valami, egyszerűen elvettem. Az asszony szeme hitetlenkedve elkerekedett, hangjából azonban mintha tisztelet csendült volna ki. – Elkaptak valaha?

– Nem, soha. Szerencsés voltam. Miután Isabel megnyerte a következő játszmát, megkérte a férfit, hogy meséljen a családjáról. Douglas erre elmesélte, hogyan lettek egy család ő, Travis, Cole és Adam, amikor a szemétdombon találtak egy csecsemőt. Isabelt lenyűgözte a történet, és számtalan kérdést tett fel, és mire Douglas észbekapott, már egy jó órája mesélt. Beszélt húga férjéről, Harrisonról, és Travis ifjú feleségéről, Emilyről. A legjobbat a végére tartogatta. Gyengéd hangon mesélni kezdett Rose mamáról. – Tudod, elég különös, de ha jobban belegondolok, akkor pont Rose mamának köszönhetem, hogy itt vagyok. Ő hallott az arabs lovaitokról, és azt akarta, hogy jöjjek és nézzem meg őket magamnak. Akkoriban túlságosan elfoglalt voltam, és Travist kértem meg, hogy menjen el helyettem az árverésre. – Parker egy árverésen akarta eladni Pegazust? Az lehetetlen! Egyetlen alkalommal hagyta el Sweet Creeket, amikor River’s Bendbe ment, az ügyvédhez. Paddy is vele volt, és biztos vagyok benne, hogy mindketten azonnal hazajöttek, amint elintézték a dolgukat. Douglas későn döbbent rá, hogy kényes témát vetett fel. – Talán csak megálltak pihentetni a lovakat, ennyi az egész. Mellesleg Simpson doktor mesélt Paddyről. Tényleg bolond volt? – Nem, de a városban mindenki azt hitte róla, hogy igen. Pedig csak egy kicsit bogaras volt. Én elég jól megismertem, mivel hetente legalább négyszer nálunk vacsorázott. Parkerhez azonban jóval közelebb állt. Ha ők ketten összedugták a fejüket, képesek voltak akár az egész éjszakát átsutyorogni. Furcsa egy barátság volt az övék. – Elmondta neked Parker valaha, hogy miről szoktak beszélgetni? – Nem. Nagyon titkolózott, ezért inkább nem is erőltettem. Azt mondta, megígérte Paddynek, hogy nem árulja el senkinek, mit terveznek. Hiányzik nekem az öreg. Annyira jószívű ember volt! Tudtad, hogy már akkor is itt élt, amikor még senki sem gondolta volna, hogy Sweet Creek helyén egyszer város lesz? – Nem tudtam. Mondd csak, Parker mást is eltitkolt előled? – Ha arra gondolsz, hogy el akarta adni a hátam mögött Pegazust, hát tévedsz. Parker és én együtt nőttünk fel egy Chicago melletti árvaházban, és úgy ismertem, mint a tenyeremet. Soha nem tett volna ilyet. Tudta, hogy mennyit jelentenek nekem a lovak. Az apácáktól kaptam őket, amikor elhagytam az árvaházat. Ez volt a hozományom. – És nekik honnan voltak arabs telivéreik? – Egy férfi adományozta nekik, akit befogadtak. Haldoklott, és gondolom, így akarta megköszönni az apácáknak, hogy gondoskodtak róla. Nem voltak rokonai, és félt egyedül meghalni. A nővérek éjjel-nappal az ágya mellett ültek. Douglas látta, mennyire elszomorították Isabelt ezek az emlékek, ezért gyorsan másra terelte a szót. – Kielégítettem a kíváncsiságodat a családommal kapcsolatban?

Isabel arcáról nyomban eltűnt a gondterhelt kifejezés, és megrázta a fejét. – Hogyan ismerte meg Travis a feleségét? Douglas belefogott a történetbe, és mire befejezte, az asszony ismét mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy egyelőre megfeledkezett Parkerről és Pegazusról. – Mindenki szereti Emilyt a családban? A hangjából sóvárgás áradt, amit Douglas nem egészen értett. Ugyan miért aggódna Isabel a család legújabb tagjának sorsa miatt, amikor nem is ismeri? – Ige, mindannyian nagyon szeretjük. – Én is biztosan megszeretném – mondta, és sikertelenül próbált elnyomni egy ásítást. – Talán jobb lenne mára abbahagyni. Kártyázunk holnap? – Csak ha befejeztem a székek javítását. Még van három… – Amiatt ne fájjon a fejed. Már megcsináltam őket. A férfi meglepetten nézett rá. – Komolyan, Douglas, nem vagyok az a gyámoltalan teremtés, akinek hiszel. És jó munkát végeztem. Nézd csak meg! Douglas addig nem hitt neki, míg saját szemével meg nem győződött róla, hogy úgy van. – Jobb munkát végeztél, mint én. – Figyeltem, ahogy csinálod, emlékszel? Douglas emlékezett. Különösen az tett rá nagy benyomást, hogy Isabel nem sajnálta az időt és fáradságot a munkára, bár ő megígérte, hogy megcsinálja. – Mindjárt leragad a szemed. Álmos vagy, igaz? – Igen. Jó éjt, Douglas. – Jó éjt, kedves.

A következő négy hét hamar elrepült. Douglast meg is lepte, milyen gyorsan szalad az idő. Ennél már csak azt tartotta különösebbnek, hogy milyen otthonosan érzi magát Isabelnél. Mintha csak a családhoz tartozna. Ez a gondolat ugyan kissé riasztónak tűnt, de meg is melengette a szívét. Napnyugtától napkeltéig szorgoskodott. Hetente egyszer vállalta a kockázatot, hogy meglássák, amikor elment vadászni, hogy friss húst szerezzen a konyhára, és eljárt horgászni is a farmtól nyugatra felfedezett folyóhoz. Éjszakánként fellovagolt Brutusszal a hegyre, ahol Boyle emberei ütöttek tanyát, hogy meggyőződjön róla, semmi sem változott. Amikor visszatért, nekilátott a szokásos házimunkák elvégzésének: fát vágott, kitakarította az istállót. Kapcsolata Isabellel alig észrevehetően megváltozott. Eleinte szándékosan ugratta az asszonyt, hogy jobb kedvre derítse, és mosolyogni lássa. Később már azért évődött vele, mert neki okozott örömet

Isabel mosolyát látni. Maga sem tudta volna megmondani, mikor történt a változás, de többé már nem a kismamát látta a fiatalasszonyban, hanem a gyönyörű és vonzó nőt, akinek minden porcikája izgalmas és kívánatos volt. Már az is lázba hozta, ha a közelében volt. Szerette, ahogy az asszony beszél, mozog, nevet. Simpson doktornak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Isabelt könnyű megszeretni. Douglas ráébredt, hogy veszélyben a szíve, de fogalma sem volt, hogyan térhetne ki az elkerülhetetlenül közeledő végzet elől. Akárcsak egy idős házaspár, minden este kártyáztak, mígnem eléggé besötétedett ahhoz, hogy Douglas kimehessen. Néha Parker is csatlakozott hozzájuk, ilyenkor felváltva tartották a kisfiút játék közben. Isabel többször nyert, mint Douglas, de a férfi végül összeszedte magát, és Isabel szeplőinek bámulása helyett a játékra figyelt inkább. Lassan esedékes volt Boyle következő látogatása, és Douglast mindig felbosszantotta, ha ez eszébe jutott. Szeretett volna véget vetni a gazember megfélemlítő taktikájának. – Nyertél. Miért ráncolod a homlokod? – Boyle-ra gondoltam. Késik. Azt mondtad, általában kéthetenként szokott eljönni, hogy ellenőrizzen… – Igen, általában – bólintott Isabel. – Akkor most miért nem jön? Tudom, hogy nem ment még el Dakotába, mert minden hétfőn, amikor bemegyek Simpson doktorhoz, ez az első, amit megkérdezek. Miért késlekedik Boyle? – Nem tudom, de nem is akarok most ezen rágódni. Ha jön, mi készen állunk a fogadására. Tedd fel a kérdésedet, hogy játszhassunk még egy kört, mielőtt Parker követelni kezdené a magáét! – Miért Pegazusnak és Minervának nevezted el a lovaidat? – Az iskolában lenyűgöztek a mitológiai történetek. Mindig Pegazust, a legendabeli gyönyörű, hófehér lovat rajzolgattam a hatalmas szárnyaival. Minerva a bölcsesség istennője volt a római mitológiában, és a nővérektől az árvaházban mást sem hallottam, mint hogy rám férne egy kicsivel több bölcsesség. Akkoriban még nem sok józan ésszel dicsekedhettem – tette hozzá magyarázóan. – Mindegy. A lényeg, hogy Minerva elfogta Pegazust és megszelídítette, és ezt nagyon romantikusnak találtam. Isabel a szája elé kapta a kezét, nagyot tüsszentett, majd bocsánatot kért. – Nem kell elnézést kérned. Inkább azt áruld el nekem, hogy Parker fogott el téged, ahogy Minerva Pegazust, vagy fordítva történt a dolog. – Nem, nálunk egészen más volt a helyzet. Mi jó barátok voltunk, amióta csak az eszemet tudom. A nővérek az árvaházban kis álmodozónak hívták Parkert. Biztos kedveskedésnek szánták, mert olyan jó szíve volt. Meg akarta változtatni a világot, és nagyon szenvedélyes tudott lenni, ha társadalmi ügyekre került a sor. – Veled is szenvedélyes volt? – Már elég kérdésedre válaszoltam. Osszál, légy szíves!

Douglas érezte, hogyan húzódik vissza a csigaházába, és tudta, túl messzire merészkedett, de nem bírta megállni. Isabel megint tüsszentett, és nyomban elnézést kért. Douglas megnyerte a következő játszmát. – Milyen volt az árvaházban? – kérdezte. – Nagyon, nagyon jó. Az apácák úgy bántak velünk, mintha a saját gyerekeik lettünk volna. Szigorúak voltak, ahogy nyilván az igazi szülők is azok, de szerettek bennünket. – Nem voltál magányos? – Nem nagyon. Ott volt nekem Parker, vele megoszthattam a kis titkaimat gyerekkoromban. Szerencsés voltam, ahogy te is, amiért családra találtál. – Ez igaz, tényleg szerencsém volt – helyeselt a férfi. Egy órával később Douglasnek végre sikerült újra nyernie. – Nem volt nehéz a legjobb barátodhoz férjhez menni? – Nem, dehogy. Nagyon szép dolognak éreztem. A férjem csodálatos ember volt, tele jó tulajdonságokkal. Nem volt olyan dolog, amire ne lett volna képes. Douglas elcsodálkozott. Komolyan gondolja Isabel ezt a képtelenséget? Az arckifejezéséből ítélve, igen. Douglas nem vitatkozott vele, bár úgy vélte, egyáltalán nem akadt olyan dolog, amire Parker képes lett volna. – Igen, tudom. Az az ember egy szent volt. – Ő volt a legjobb barátom – szegte fel Isabel az állát. – Ami azt jelenti, hogy az ágyban nem volt köztetek semmi szenvedély, ugye? – Nincs jogod ilyen személyes kérdést feltenni. Igaza van, gondolta Douglas, de mégsem tudta megállni, hogy ne akarjon minél többet megtudni az asszonyról. – Mitől félsz, Isabel? Attól még nem leszel áruló, ha őszintén beszélsz az elhunyt férjedről. Mindketten tudjuk, hogy furcsa lehetett a legjobb barátoddal szeretkezni. – Azt akarod mondani, hogy az ember nem lehet barátja a társának? – Dehogy. Csak azt mondom, hogy a barátság mellett kell még valami más is. – Micsoda? Douglas előrehajolt. – Varázslat! Isabel a megrázta a fejét. – Nem akarok erről tovább beszélni. Nagyon durva dolog tőled, hogy a házasságomban vájkálsz. Nem is ismerted Parkert. – Nem kell vájkálnom. Már így világos előttem minden.

– Igazán? És hogyan világosodtál meg? Isabel gúnyos hangja bosszantotta Douglast. – Nem volt nehéz – csattant fel. – Ahogy velem viselkedsz… ez az egész új neked, igaz? Látom minden rezdüléseden. Valójában meg vagy rémülve attól, ami veled történik. Az asszony keze ökölbe szorult. – Ó, valóban? És mi történik velem? Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtudjam. Douglas egész közel hajolt hozzá az asztal felett, úgy suttogta: – Megjelentem az életedben, ez történik veled, kedvesem. Isabel talpra ugrott. – Megyek lefeküdni. Késő van. – Úgy érted, itt az ideje, hogy elfuss és elbújj előlem? – Nem. Nem így értettem. Isabel kimért léptekkel indult a hálószoba felé… pedig szaladni szeretett volna.

Nyolcadik fejezet Parker nem gyarapodott olyan ütemben, ahogy Douglas remélte. A baba már majdnem hathetes volt, de még mindig olyan aprócskának látszott, mint a születésekor. Isabel nem értett egyet vele, és erősködött, hogy fia igenis sokat hízott. Ugyanakkor apró termetéhez képest a kisfiú egészségesnek tűnt, és az étvágyával sem volt semmi baj. Simpson doktor volt a szakértő, márpedig ő úgy rendelkezett, hogy Parkernek legalább nyolc hétig a kunyhóban kell maradnia. Azt ugyan nem tudta, az orvos miért pont ennyi időt szabott ki, de Douglas úgy döntött, mindenképpen tartja magát Simpson utasításához, bármennyire is szeretett volna már távozni a farmról. Ha Parker továbbra is jól lesz, akkor ő és az anyja alig valamivel több mint tizennégy nap múlva útra kelhetnek. Douglas nagyon remélte, hogy addigra az idő is megjavul. Az eső elállt ugyan, de hideg és nedves volt az idő, mintha csak ősz derekán járnának. Éjszakára annyira lehűlt a levegő, hogy vastag flanelinget kellett vennie, és Douglas komolyan aggódott amiatt, hogyan tudják elég melegen felöltöztetni a kicsit, ha majd ki akarják vinni. Az éjszakai levegő nem lesz túl hideg a kis tüdejének? Nemcsak a baba miatt aggódott. Fogalma sem volt, hogy bír ki még két hetet úgy, hogy nem érintheti meg Isabelt. Már az is sok volt neki, ha egy szobában tartózkodtak. Az asszony illata annyira vonzó volt, a bőre annyira finom és puha, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy a karjába kapja, és megsimogassa. Szilárdan eltökélte, hogy nem enged szabad utat természetes ösztöneinek. Nem akart bonyodalmat az életében. Ha minden ébren töltött percet ki tud tölteni szorgos munkával, akkor talán annyira elfárad, hogy már nem is lesz ereje az asszonyra gondolni. Miután úgy hajnaltájt befejezte a munkát az istállóban, bement a házba. Isabelt az asztalnál ülve találta.

Fejét két kezébe hajtotta, haja kócos volt, szeme fátyolos, orra vörös. Mintha másnapos lenne. – Parker nem hagyott aludni? Isabel nagyot tüsszentett. – Nem, csak megfáztam egy kicsit – mondta, és megint tüsszentett. – Talán vissza kellene feküdnöd. Az asszony erről hallani sem akart. Eddig sem kényeztette magát, és nem állt szándékában most elkezdeni. Mosott, vasalt, majd megfőzte a vacsorát, de enni már nem bírt belőle. Készített magának egy kanna teát, és indult lefeküdni. Felvette hálóingét, pongyoláját, majd a vállára terített egy öreg, már rongyos takarót, amelyet aztán maga után húzott a földön. El is botlott benne, és le is ejtette volna a tálcát, ha Douglas nem kapja el. – Majd én beviszem – mondta. – Nem kellene valamit enned is? Mit szólnál egy kis pirítóshoz? Hát ez az ember semmi mást nem tud készíteni? – Megtennéd, hogy nem égeted el? – kérdezte, és igyekezett nem zsémbesnek hangzani. A férfi bólintott. – Biztos azért betegedtél meg, mert túl keményen dolgoztál. – Ez csak egy megfázás. Nagyon remélem, Parker nem kapja el. Mit csinálunk, ha belázasodik? Douglas gondolni sem akart erre a lehetőségre. Parker nem engedheti meg magának, hogy éhezzen, mint a mamája. – Majd megoldjuk – nyugtatta Isabelt. Mire visszatért a tálcával, az asszony már szunyókált. Douglas megfordult, hogy kimenjen, de Isabel utána szólt: – Ébren vagyok. Douglas letette a komódra a tálcát, megigazította a párnát az asszony háta mögött, majd az ölébe tette az ételt. Már megint odaégette a pirítóst. Az össze nem illő csésze és csészealj mellett azonban egy szál fehér rózsa feküdt, és ez annyira meghatotta Isabelt, hogy már nem is bánta a megfeketedett kenyeret. – Fáj a torkod? – kérdezte suttogva Douglas. – Nem fáj. Ne aggódj miattam, kérlek! – Isabel, szeretnék aggódni, rendben? Abban nagyon jó vagyok. Isabel megpaskolta maga mellett az ágyat, megvárta, míg a férfi leül, aztán felemelte a rózsát. – Lehet, hogy aggályoskodó ember vagy, de romantikus is. Douglas a fejét csóválta, és továbbra is komor ábrázattal méregette az asszonyt. Úgy tűnt azonban, aggodalma felesleges, hiszen csak egy kis meghűlésről van szó. Isabel megsimogatta a férfi arcát. Tetszett neki a borostás bőr érdessége. Douglas aznap reggel nem borotválkozott, és a sötét borosta csak még jobb képűvé tette, és valahogy veszélyesebbé is. Isabelnek eszébe jutott, mennyire félt tőle azon a sötét, esős éjszakán, amikor megismerkedtek. A

villámok fényében kirajzolódó alak a hatalmas ló mellett, amely nyugtalanul kapált a förgetegben… igazán rémületes látvány volt. Isabel biztos volt benne, hogy a férfi megöli… mindaddig, míg Douglas vissza nem adta neki a puskát. De már előtte is rá kellett volna jönnie, hogy a férfi soha nem lenne képes ártani neki. Erre utalt gyengéd hangja is, amellyel a lovat nyugtatta. Aztán, ahogy óvatosan a karjába vette őt. A tekintete tele volt részvéttel és… – Isabel, szörnyen festesz. Hagyd abba az álmodozást, kérlek, és idd meg a teád, mielőtt kihűl! A nyers parancs visszarántotta az asszonyt a valóságba. – Mondták már neked, hogy igazi zsarnok vagy? – Még nem. – Akkor hadd legyek én az első. Zsarnok vagy, Douglas. Emlékszel arra az éjszakára, amikor megismerkedtünk? Nevetséges kérdés. Douglas még mindig összeborzadt, ha rágondolt. – Soha nem felejtem el. Komor képe láttán Isabel elmosolyodott. – Azért annyira nem volt szörnyű. – Dehogynem. – Nehéz volt velem boldogulni? – Ó, nagyon. – Nem lehettem én sem rosszabb, mint a többi nő, akinek segítettél. Nem igaz? – Hát, elég sok… esetem volt. – És? – Mit és? – Velem nehezebb volt, mint a többiekkel? – Sokkal nehezebb. – Miért? – akarta tudni Isabel. – A többiek nem próbáltak megfojtani. – Nem is akartalak… – De igen. – Mit csináltam még? Nyugodtan elmondhatsz mindent. Ígérem, nem fogok megharagudni. – Felvette a teáscsészét, és belekortyolt. – Várok. – Emlékszem, hogy egy egész sor bűnt tulajdonítottál nekem. A férfi szemének vidám csillogása megnehezítette Isabel dolgát, mert nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e, vagy csak ugratni akarja. – Mint például? – Lássuk csak – húzta el a szót Douglas. – Annyi volt belőlük, hogy számba sem tudom venni őket. Ó

igen, emlékszem már. Azzal vádoltál, hogy miattam vagy terhes. A csésze megzörrent a csészealjon. – Ilyet biztos nem mondtam – suttogta Isabel. – De mondtál. Majdnem sikerült is meggyőznöd. Az ördögbe is, bocsánatot kértem – vigyorodott el Douglas. – Ezért azonban nem én voltam a felelős. Higgy nekem, kedves, arra emlékeznék, ha ágyba vittelek volna. Isabel arca orrának vörösségével vetekedett. A csészét letette, de tekintetét nem vette le Douglasről. A férfi látta, hogy alig tudja visszafojtani a nevetést. – Mivel vádoltalak még? – Hogy miattam szenvedsz. – Ezt már említetted. – Bocsánat, csak nehéz túltennem magam rajta. – Azért próbáld meg. – Nézzük csak! Én voltam a felelős az esőért, és… ja igen, és ez egészen érdekes: az én lelkemet terheli a boldogtalan gyerekkorod is. – Nem is volt boldogtalan a gyerekkorom. – Akkor becsaptál. Én mindenesetre bocsánatot kértem azért is. Isabel felkacagott. – Szeretsz túlzásokba esni, igaz? Biztos vagyok benne, hogy a többi nő, akiknek segédkeztél a szülésben, legalább olyan borzasztó volt, mint én. – Nem, ők egyáltalán nem voltak szörnyűek. – Akkor mi voltak? Szentek? Douglas merő elővigyázatosságból elvette Isabel elől a tálcát, és áttette a komód tetejére. – Ők nem asszonyok voltak, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Isabel arcáról eltűnt a mosoly. – Akkor mik voltak? – Lovak. Isabelnek leesett az álla. A férfi nagy megkönnyebbülésére nem gurult dühbe, hanem elnevette magát. – Jóságos egek, te legalább annyira megrémülhettél, mint én! – Így igaz. – Tudtad egyáltalán, mit kell csinálni? – Nem igazán – vigyorgott Douglas. Isabel annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Aztán eszébe jutott, hogy felébresztheti Parkert, erre gyorsan a szája elé kapta a kezét. – De hát olyan… nyugodt voltál… és magabiztos, megnyugtató.

– Halálra voltam rémülve. – Te? – Igen, én. Teljesen megvadultál, és ez még félelmetesebbé tette a dolgot. – Az nem lehet. Most már nyugodtan abbahagyhatod az ugratást. Pontosan emlékszem, mi történt, ugyanis végig magamnál voltam. Még az is rémlik, hogy egyszer-kétszer felemeltem a hangom, hogy meghallj a szomszéd szobában, de ezt leszámítva, a szülés nem is volt olyan borzalmas. – Isabel, most a szülésedről beszélsz, vagy egy teadélutánról? – Soha nem voltam még teadélutánon, ellenben már szültem, és szeretném, ha tudnád, az a kis fájdalom és kényelmetlenség, ami a szüléssel jár, igazán jelentéktelen ahhoz a fantasztikus ajándékhoz képest, amit cserébe kaptam. Egyszerűen csodálatos. – Kicsoda? – Jaj, hát a fiam – bosszankodott Isabel. – Mégis mit képzeltél, kiről beszélek? – Azt hittem, rólam. Isabel ismét felkacagott volna, de rájött a tüsszögést. Douglas tiszta zsebkendőt adott neki, aztán rászólt, hogy pihenjen, majd kiment a szobából, hogy tudjon is pihenni az asszony. Nagy megkönnyebbülésére Isabel néhány nap alatt rendbe jött, és ami még fontosabb, Parker sem kapta el a megfázást. Hétfő délutánra Douglas teljesen kimerült. A hintaszékben szunyókált, karján a kisbabával, amikor a távoli patazajra felriadt. Isabel a vacsorát készítette. Ugyanakkor vette észre a hívatlan látogatókat, amikor Douglas is meghallotta a zajt. Az asztalnál futottak össze, mert mindketten szaladtak riasztani a másikat. Isabel átvette a gyereket, és elsietett, hogy felkészüljön. Douglas az ablakhoz lépett, hogy figyelje a közeledőket. Válogatott káromkodásokat mormolt az orra alatt, miközben a kifutókarámon átvágó Boyle-t és az idegent nézte, aki nyilván Boyle egyik embere volt. Douglas úgy döntött, hogy személyesen üdvözli a két férfit. Semmiképp sem hagyja, hogy Isabel kimenjen. Nem lesz több megfélemlítés. Douglas még el is mosolyodott, amint az ajtógomb felé nyúlt. Isabel látta, hogy a férfi a fegyveréért nyúl. Nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy kitalálja, mit tervez. Nem volt ideje imára kulcsolni a kezét, hogy bocsánatot kérjen az Úrtól a bűnért, amit most készült elkövetni. – Douglas, meg kell várakoztatnunk Boyle-t. Nézd meg, kérlek, Parkert. Azt hiszem, lázas. Boyle most várhat – ismételte meg erőteljesebb hangon. Megvárta, míg Douglas elreteszeli az ajtót, majd elrohan mellette, aztán az Úr irgalmáért esdekelve felkapta a puskát, és sietett Boyle fogadására. Ki kell érnie, mielőtt Douglas rájön, hogy becsapta. Iszonyú dühös lesz, az biztos. Boyle már emelte a puskáját, hogy a levegőbe lőjön, amikor Isabel megjelent. Fél kézzel a bezárt ajtót tartotta, míg másik karjával a puskát szorította a hóna alá, ujja a ravaszon volt. – Mit akar itt? – kérdezte kemény hangon.

Boyle rávigyorgott. Isabel alig bírta elviselni a látványt. A fekete lovon ülő idegen gúnyosan elhúzta a száját. Isabel ugyan nem látta a szemét, mert a fickó mélyen a homlokába húzta széles karimájú kalapját, de így is úgy érezte, hogy az átható tekintet szinte lyukat éget a bőrébe. Boyle-hoz hasonlóan ő sem tartotta az asszony puskáját komoly fenyegetésnek. Mindkét kezét a nyeregkápán nyugtatta. – Nem valami barátságod dolog, Isabel, hogy fegyvert fogsz rám. – Takarodjon a földemről, Boyle! – Majd elmegyek, ha végeztem. Azért jöttem, hogy elmondjam, elmegyek egy időre. Azért ne legyenek nagy reményeid, mert visszajövök. A rendes évi családi összejövetelünkre vagyok hivatalos, és úgy hat hétig leszek oda, talán tovább is. Na már most, nem szeretném, ha magányosnak éreznéd magad, amíg nem vagyok itt, ezért a legjobb emberemre bízlak. Ő a jobb kezem, és Spearnek hívják. Kísérőjéhez fordult, és rászólt, hogy üdvözölje az asszonyt, akit el akar venni, majd visszafordult Isabelhez. – Spear fog vigyázni rád. Néhány embert állítottam a hegyre is. Ők is rajtad tartják majd a szemüket. Éjjel-nappal figyelni fognak. Remélem, megnyugtat, hogy ilyen gondos vagyok. Nem szeretném, ha abban a hitben ringatnád magad, hogy elmehetsz, amíg én nem vagyok itt. Jövőre már te is velem jössz Dakotába. Érted, amit mondok, te lány? A gúnyolódó hang felbosszantotta Isabelt. – Tűnjön el innen! – kiáltotta. Boyle felröhögött. – Azt hiszem, mire megjövök, az az izé is kijön a hasadból. Azt akarom, hogy megint csinos és karcsú légy, amikor egybekelünk. Készen állsz, hogy elfogadd a sorsod, kedvesem, és könyörögj nekem? Isabel erre válaszul felhúzta a puskát. Spear a fegyveréért nyúlt, de egyelőre nem vette elő. Boyle megrántotta a kantárt, és ellovagolt. Csatlósa követte. – Nem megmondtam, hogy igazi méregzsák a kicsike? – hangzott Boyle kiáltása. – De akkor is könyörögni fog nekem, méghozzá az egész város előtt. Csak várj, és meglátod. Isabel nem hallotta Spear válaszát, mert Boyle hahotája elnyomta a hangját. Néhány percig még a ház előtt ácsorgott, figyelte, ahogy távolodnak… és erőt gyűjtött ahhoz, hogy szembenézzen Douglasszel. Fontolóra vette, hogy az ajtó előtt tölti el a nap hátralévő részét, de Douglas másként gondolta. Isabel nem is hallotta, hogy nyílik az ajtó, csak érezte, hogy berántják a házba. Egy erős kéz megragadta a derekát, és hiába volt kitömve a hasa, az acélmarok szorítása így is fájt. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy rákattintotta a závárt a kibiztosított fegyverre, mielőtt elejtette volna. Douglas még a levegőben elkapta a puskát, berúgta az ajtót, aztán maga felé fordította az asszonyt, és csak ekkor engedte el. A tömés leesett a földre. Isabel félrerúgta. Már eldöntötte, milyen taktikát választ. Douglas tekintete elárulta, hogy józan érvekkel itt semmire sem megy. Tehát vagy meghátrál, vagy támad. Isabel ez utóbbit

választotta. Előrelépett, kezét csípőre tette, és komoran végigmérte a haragvó férfit. – Na, ide figyeljen, Mr. Clayborne! Ha kiment volna oda, megpróbálta volna lelőni a két fickót, és az egyikük megölhette volna. És akkor, kérdem én, mi lett volna velem és Parkerrel? Boyle-nak vannak emberei, emlékszel? Ha megölöd, akkor mind a keresésére indul, és neked huszonvalahány emberrel kellett volna megküzdened, miközben egy csecsemőt is próbáltál volna oltalmazni. Jó lövész vagyok, és gondolom, te is, de nekem van annyi józan eszem, hogy tudjam, nem tudtuk volna mind leszedni anélkül, hogy mi is bele ne haltunk volna. Kezded már felfogni, amit mondok? Douglas válaszából úgy tűnt, hogy nem. – Ha még egyszer idejön, nem mész ki hozzá. – Tudtam, hogy ebben a kérdésben makacs vagy, mint egy öszvér. – Hazudtál nekem, és azt akarom, hogy ez soha többé ne forduljon elő. Ígérd meg! – Tessék, ezt most jól megcsináltad. Felébresztetted a gyereket. Akkor menj, és nyugtasd is meg! – Egyikünk sem megy innen sehova, amíg meg nem ígéred. Van arról fogalmad, mennyire megijedtem, amikor azt hittem, hogy Parker beteg? A fenébe, Isabel, ha még egyszer hazudsz nekem… – Ha azzal megmenthetem az irhádat, újra megtenném. Inkább ünnepelnünk kellene most, nem pedig veszekedni. Nem hallottad, mit mondott Boyle? Végre elmegy. Ez csodás hír! – Várok. – Jó, rendben. Megígérem, hogy soha többé nem hazudok. Most pedig, ha megengeded, megyek a fiamhoz. – Majd én. Parkernek csupán száraz pelenkára volt szüksége, és mihelyt Douglas tisztába tette, el is aludt újra. Douglas képtelen volt kiverni Speart a fejéből. Elég volt ránéznie ahhoz, hogy tudja, sokkal veszélyesebb, mint Boyle. Isabelnek feltűnt, hogy milyen csendes a férfi a vacsora alatt, s megkérte, mondja el, min gondolkodik. – Spearen jár az eszem. Boyle közel annyira sem aggaszt, mint az új bérence. – Nem értek veled egyet. Boyle kegyetlen és szívtelen ember. – De gyáva is. – Honnan tudod? – Asszonyokra vadászik, onnan. Nem lesz nehéz megszabadulni tőle, mert ismerem a gyenge pontját. – Ezen kívül még legalább száz gyengéje van, de akkor sem ölheted meg. Az egész életed börtönben tölthetnéd… persze csak akkor, ha nem akasztanak fel, az Úr kegyelméből. – Nem fogom megölni. Rosszabb sorsot szántam neki. Alig várom, hogy eljöjjön a leszámolás napja. – Mit akarsz vele csinálni? – Majd meglátod.

– Törvényes? Douglas erre csak megrántotta a vállát. – Kíváncsi vagyok, Boyle felfogadott-e új embereket – mondta aztán. – Olyanokat, mint Spear? A férfi bólintott. – Mivel Boyle volt olyan kedves, és tájékoztatott minket, hogy az emberei figyelik a farmot, ezentúl minden éjjel fellovagolok a hegyre, hogy kihallgassam, miről beszélnek. – Szükség van erre? – Igen, szükség van rá – bizonygatta Douglas. – Parker nemsokára nyolchetes lesz, és Simpson doktor azt mondta, akkor már nyugodtan útra lehet kelni vele. – Azt is mondta, hogy jobb lenne tíz hétig várni. – Hízott valamennyit? – Hát persze, hogy hízott. Douglas kételkedni látszott. – Valahányszor felveszem, mindig annyira picinek és törékenynek érzem. Egyáltalán nem tűnik súlyosabbnak, mint volt. – Ne felejtsd el, hogy te mekkora vagy! Nem csoda, ha nem érzed a különbséget. Napról napra erősebb lesz, de még mindig korai lenne kivinni a hűvös éjszakába. – Meg kell kockáztatnunk – vélte Douglas. – Nem fogom veszélybe sodorni az életét. – Ha itt maradsz, akkor is azt teszed. – Erről most nem akarok beszélni. – Nagy kár! – mordult fel Douglas. – Pedig beszélni fogunk róla. Hallgatnod kell a józan észre! A fivéreim segítenek megvédeni benneteket, és jobban tesszük, ha addig megyünk el, amíg Boyle távol van. Meggyőződöm róla, hogy tényleg elment, és csak azután… Isabel hevesen megrázta a fejét. – Parker túl kicsi még ahhoz, hogy kivigyük. – Ha a doktor azt mondja, hogy megkockáztathatjuk, azt elfogadod? Isabel hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Csak akkor, ha nem a te döntésedet visszhangozza. Ne is próbáld meg rábeszélni, Douglas! A férfi engedelmesen bólintott. – Van valami elképzelésed arról, hogy mihez kezdesz, ha elmész innen? Isabel még nem döntött a jövőjéről. Visszamehet Chicagóba és taníthat az árvaházban, vagy itt maradhat Sweet Creekben. Szerez magának egy tanítói állást a városban, vagy esetleg a közeli Liddyville-ben.

A jövő nem riasztotta. Inkább az fájt neki, hogy itt kellett hagynia a múltját. Értelmes nő lévén tudta, hogy előbb-utóbb el kell mennie innen, hiszen a hely, ahol a házuk áll, és amelyhez férje ragaszkodott, veszélyes. Az áradások végül elmosnák a kunyhót. Mégis, a tudat, hogy össze kell csomagolnia, és el kell mennie, a kudarc érzésével töltötte el. A föld és az otthonuk Parker álmának beteljesedését jelentette. Abba halt bele, hogy ezt az álmot védelmezte. Akkor ő most honnan vegyen annyi erőt, hogy elhagyja? Douglas azonban nem értené meg a fájdalmát, és ő nem akart magyarázkodni. – Nem akarok most erről beszélni. – Előbb vagy utóbb szembe kell nézned a jövővel. Isabel felkelt az asztaltól, és a konyhába sietett. – Van még időm dönteni most, hogy Boyle elmegy. – Tévedsz, nincs időd, hacsak nem megbolondultál, és elhiszel mindent, amit az a gazember mond. – Szereted a pogácsát? Gondoltam, sütök valamit, mire visszajössz a faluból. – Az ég szerelmére, a tényekkel kellene szembenézned, nem pedig sütögetni! Isabel elhúzta a függönyt, hogy lássa a férfit. – Márpedig sütni akarok – jelentette ki nyomatékosan. – Sütés közben szoktam a gondjaimon rágódni. Szóval, szereted a pogácsát vagy sem? Az asszony elég dühösnek látszott ahhoz, hogy akár le is lője, ha nemet mond. Douglas feladta a reményt, hogy észre térítse. – Szeretem. Néhány perc múlva Douglas ellovagolt. Még megnézte Boyle őrállásait, mielőtt a városba indult volna, így csak éjféltájt érkezett meg Simpsonékhoz. A doktor a konyhában ülve várt rá. Egyik kezében egy nagy bögre gőzölgő kávét tartott, a másikban a pisztolyát. – Későn jöttél – jegyezte meg. – Ülj le, fiam, és adok egy kis kávét. Hogy van a baba? Douglas kihúzott egy széket, lovagló ülésben ráült, és közölte a doktorral, hogy ne fárassza magát a kávéval. – Parker jól van, de Isabel csak most gyógyul fel egy megfázásból. Mit csináljunk, ha a kisfiú is elkapja tőle? – Tartsátok melegen… – Mindig melegen tartjuk. Semmi mást nem tehetünk? Mi lesz, ha belázasodik? – Douglas, az nem segít, ha velem kiabálsz. A baba túl kicsi ahhoz, hogy gyógyszert kaphasson. Nem tehetünk mást, mint imádkozunk, nehogy megbetegedjen. – Szeretném mielőbb kimenekíteni mindkettőjüket abból a halálcsapdából, amit Isabel az otthonának hív. Ha nagyon vigyázok, nem lehetne, hogy… Douglas rögtön abbahagyta a mondókáját, amikor látta, hogy a doktor a fejét csóválja.

– Már az is csoda, hogy az a baba életben maradt, és ez nem túlzás, ha azt nézzük, hogy milyen korán érkezett. Tudatában vagy annak, hogy mekkora istenkísértés lenne most a kicsit kivinni az éjszakába? És mégis hova vinnéd? Boyle fenekestől felforgatja utánuk Sweet Creeket, és Liddyville-be sem mehettek, mert nem tudhatjuk, ott kiket tart a markában az a gazember. Ezt egyszer már megbeszéltük. Boyle-nak vannak barátai Liddyville-ben, és valaki biztosan tudomást szerezne rólatok. Az emberek szeretnek pletykálni. Én mondom neked, túl veszélyes. Douglas érezte, hogy hamarosan megfájdul a feje. – Micsoda kutyaszorító – morogta maga elé. – Isabelnek nagyon mehetnékje van? Douglas megrázta a fejét. – Tudja, hogy mennie kell, de egyelőre nem akar a jövőről beszélni. Egyre csak halogatja a dolgot. Átkozottul elkeserítő… – Tudom, hogy az. Van még egy rossz hírem a számodra. Boyle felbérelt egy új embert. Spearnek hívják, és elég félelmetes alaknak néz ki. Kicsit körbeszimatoltam, és megtudtam, hogy Boyle az egyik szokásos családi összejövetelen ismerte meg Dakotában. Egyébként, Boyle holnap reggel indul. Hallottam, amikor Jasper Coopernek azt mondta, hogy Speart hagyja itt maga helyett vigyázni. – A doktor belekortyolt a kávéba, aztán folytatta. – A városban senki sem sejti, hogy Isabelnek segítsége akadt. Az idő nektek dolgozik, mert így legalább még egy hónapotok van, hogy felhizlaljátok azt a gyereket, mielőtt Boyle visszajön. – Azt mondta, hogy nyolchetesen már utazhat a kisbaba. – Azt is mondtam, hogy jobb lenne tíz hetet várni. – Ha most tudnék segítséget hozni, nem lenne… – Gondold végig, fiam! Nem akarod Isabelt és a fiát kitenni egy háború borzalmainak, ugye? Hát persze hogy nem. Nézd a dolog jobbik oldalát – javasolta, és ügyet sem vetett Douglas hitetlenkedő arckifejezésére. – Remekül álltad a sarat az elmúlt majdnem nyolc hétben, és biztos vagyok benne, hogy kibírsz még egy-két hetet minden különösebb gond nélkül. Akkor aztán küldhetsz segítségért, és elhozhatod onnan Isabelt és a fiát. Én még mindig nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy a babát kivigyétek az éjszakába, de ha már meg kell lennie, akkor minél erősebb, annál jobbak az esélyei. Amíg Boyle távol van, a ti dolgotok is könnyebb. Érted már? Nem is olyan sötét a helyzet, igaz? – Egy fenét nem! – Kezd megtetszeni az asszony, igaz-e? – kuncogott Simpson. Douglas csak megrántotta a vállát, és nem szólt semmit. – Világos, mint a nap. Azon töprengsz, hogy beleszerelmesedj-e a mi kislányunkba? – Nem! – jelentette ki Douglas határozottan. Ez nem is volt hazugság, hiszen valóban nem „töprengett” a dolgon. Ugyanis már fülig szerelmes volt

Isabelbe.

Kilencedik fejezet Douglas élete nyomorúságosra fordult. Soha nem gyötörte még ekkora kielégületlenség, és talán szükségtelen megemlíteni, mennyire utálta ezt a helyzetet. Többnyire Isabelre is haragudott. Szerencsére, az asszonynak fogalma sem volt róla, mit is érez, és Douglas azt is biztosra vette, hogy Isabel nem veszi észre, hogyan bámulja őt, valahányszor csak egy szobában voltak. A doktornak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Isabel túlságosan is csinos. Megpróbálta távol tartani magát tőle, amennyire csak tudta. Megfogadta, többé nem próbálja annak elismerésére késztetni Isabelt, hogy vonzódnak egymáshoz fizikailag. Hiba volt ezt tennie, és ezt ő is belátta. Mellesleg az is nyilvánvaló volt, hogy az asszony még nem áll készen elfogadni a tényt, hogy házassága korántsem volt tökéletes, és Parkernek akadt néhány égbekiáltóan nagy hiányossága. Ha Isabel elszánta magát, hogy férjét szentté avatja, neki nincs kifogása ellene. Mostantól nem számít, hogy szerinte milyen tudatlan, tehetetlen és ostoba alaknak volt a néhai, a véleményét megtartja magának. Ugyan mi joga lenne bírálni egy halottat? És vajon miért zavarja, hogy Isabel annyira hűséges Parker emlékéhez? Azért, mert ez is azt mutatja, hogy Isabel még mindig szereti Parkert. Douglas rádöbbent, hogy nem gondolkodik ésszerűen. Az a tulajdonság bántja, amely másban nagyon is tetszett neki: a hűség. Különösen nagyra értékelte, ha valaki a nehézségek közepette is hű tudott maradni. Az ilyen embereket mindig is sokkal jobbnak tartotta a többieknél. Ilyen volt a családja… és Isabel. Igen, Isabel is. Továbbra is hű a volt férjéhez, és igazság szerint Douglas nem is várt kevesebbet tőle. Mégis, muszáj neki ennyire vakon hűségesnek lennie? Isabel Parkernek adta mindenét: a bizalmát, a szerelmét és a soha el nem múló hűségét, a férfi pedig minden téren elbukott. Ez azonban nem számít többé. Amint a gyerek eléri a megfelelő súlyt, elviszi őt és Isabelt Sweet Creekből, elintézi Boyle-t és a fegyvereseit, majd hazamegy, ahova tartozik. Ám amíg ez a nap elérkezik, addig udvarias, de távolságtartó lesz Isabellel. Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint megtenni. A nappalok szinte elviselhetetlenek voltak, mert alighogy elaludt, álmaiban Isabel jelent meg, és ezek az álmok cseppet sem voltak ártatlanok. Amikor aludt, nem tudott parancsolni a gondolatainak, és hamarosan eljutott arra a pontra, hogy már le sem merte hunyni a szemét. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Isabel erősködött, ne a hálózsákjában aludjon, hanem használja az ágyat. Sajnos, megtámadhatatlan érvvel állt elő. Mivel ő nappal fent van, és ha a kis Parker ágyát átviszi a másik szobába, egyedül Douglasé lehet a hálószoba, senki sem fogja zavarni. A gond nem is azzal volt, hogy zavarja-e valaki vagy sem. Douglas azért nem akart Isabel ágyába feküdni, hogy ne kelljen a finom, nőies illatot éreznie maga körül, de inkább meghalt volna, semhogy ezt

bevallja az asszonynak. Úgysem értené meg. Mivel megbántani sem akarta, fogát csikorgatva forgolódott, hánykolódott az ágyban, és azon töprengett, mennyi kínzást képes elviselni egy férfi, mielőtt végképp megbolondul. A kisbaba volt az egyetlen vigasza. Parker lassan, de biztosan gyarapodott, és napról napra erősödött. Bár ez szinte lehetetlennek tűnt, a kisfiú egyre hangosabb lett. Douglas ugyan nem hitte, hogy egy félévesnél fiatalabb csecsemőnek kialakult jelleme lehet, de Isabel fia legalább annyira különlegesnek bizonyult, mint húga, Mary Rose volt kiskorában. Bár Parker soványabb volt Mary Rose-nál, mégis ugyanúgy képes volt ráerőltetni az akaratát a felnőttekre pusztán azáltal, hogy kinyitotta a száját, és kiszolgálásért ordított. Douglas szívét teljesen meghódította a kis zsarnok. Persze, előfordult, hogy éjféltájt, amikor fel-alá sétált a szobában Parkerrel a vállán, szeretett volna egy kis vattát tömni a fülébe, annyira áhítozott az áldott csendre. Máskor viszont a kisfiú ott pihent az ölében, és kis kezét szorosan Douglas egyik ujjára fonta. Amint Douglas az alvó kisfiú békés arcocskájára nézett, érezte, milyen erős kötelék fonódik kettejük között. Ő segítette a világra a kicsit, és akárcsak egy büszke apa, szerette volna látni, ahogy felnő. Ó igen, a kis Parker igazi örömforrás volt az életében. Nem úgy, mint a mamája. Douglas Isabel iránt érzett fizikai vonzalma egyre erősebbé vált, és bár próbálta meggyőzni magát, hogy az asszony érinthetetlen, a tettetés nem sokat segített. Miután már nyolc hete éltek együtt intim közelségben, a feszültség és a keserűség valósággal tapintható volt. Isabel másként látta a helyzetet. Biztos volt benne, hogy Douglas már alig várja a percet, amikor megszabadulhat tőle. Hiszen szemmel látható, mennyire szenved attól is, hogy egy szobában kell lennie vele, és bármennyire is igyekezett magára vonni a férfi figyelmét, az durván keresztülnézett rajta. Ha véletlenül Douglas karjához ért, vagy nem is annyira véletlenül közelebb lépett hozzá, a férfi feszült lett és mogorva. Douglas viselkedése jobban bántotta Isabelt, mint azt hajlandó lett volna beismerni. Az ég legyen hozzá irgalmas, de még illetlen álmai is voltak a férfival kapcsolatban, és minden ilyen álomban ő maga volt a támadó fél. Nem értette, miért nem néhai férjéről álmodik. Elvégre az lenne rendjén való, nem? Parker volt a legjobb barátja. Douglas is a barátja, de ő tökéletes ellentéte a volt férjének. Parker kedves volt és gyengéd, de valahogy álomvilágban élt. Douglas ezzel szemben szenvedélyes, vonzó, hihetetlenül férfias, azon kívül rendkívül gyakorlatias mindenben, a gyerekszüléstől kezdve egészen a politikáig. Tele volt önbizalommal, és Isabel először az életben úgy érezte, mintha lenne valaki mellette, aki el tudja végezni, és el is végzi a saját munkáját. Amíg Douglas be nem lépett az életébe, Isabel egymaga cipelt minden terhet. Isabel kívánta a férfit… úgy kívánta, ahogy a férjét sohasem, és ezt nagyon fájdalmas volt beismernie. A férjével való együttlét szükségszerű kötelesség volt annak érdekében, hogy gyereket produkáljanak,

mivel mindketten szerettek volna utódot, de az aktus egyiküket sem lelkesítette különösebben. Isabel nagyon boldog volt, amikor felfedezte, hogy terhes, ugyanakkor megkönnyebbülést is érzett. Miután Simpson doktor megerősítette, hogy állapotos, egyikük sem közeledett többé a másikhoz az ágyban. Isabelnek ugyan fájt a legdrágább barát elvesztése, de nem hiányolta azt, amit soha nem is tapasztalt meg… egészen addig, amíg Douglas meg nem jelent az életében. Szerette volna utálni a férfit, hátha így véget vethet az illetlen fantáziálásnak, de attól is rettegett, hogy nemsokára el kell válniuk. Nem ő volt az egyetlen, aki összezavarodott. Biztos volt benne, hogy az Úristent is sikerült zavarba ejtenie, ugyanis hol azért imádkozott, hogy Douglas elmenjen, hol meg azért, hogy maradjon. Azért nagyon remélte, hogy az Úr kiigazodik ebben a zűrzavarban. Egyik délután Douglas fürdés közben lepte meg Isabelt. Az asszony feltételezte, hogy a férfi mélyen alszik, hiszen a hálószoba ajtaja zárva volt. Vizet melegített, majd amilyen halkan csak tudta, megtöltötte a fémkádat. Mivel nem akarta felébreszteni Douglast, szinte belopakodott a kádba, és úgy mosta le magát, hogy a víz egyszer sem csobbant. Még azt is meg bírta állni, hogy ne sóhajtson fel kéjesen. Éppen megkötötte a haját összefogó szalagot, és fejét hátrahajtva lehunyta a szemét, amikor mögötte árulkodón megreccsent a padló. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a hálószobából kilépő Douglast. Mindketten megdermedtek. Isabelnek döbbenetében egy hang sem jött ki a torkán, csak meredten bámulta a férfit. Douglasbe mintha villám csapott volna. Láthatóan váratlanul érte, hogy ott találja az asszonyt anyaszült meztelenül, egy kád vízben üldögélve, amelyből csak pucér válla és lábujjai kandikáltak ki. Ő sem volt egészen felöltözve. Ezt Isabel nyomban észrevette. Széles terpeszben állt, mezítláb, és csak egy feszes bőrnadrág volt rajta, amit be sem gombolt egészen. Mellkasán sűrű, fekete szőr göndörödött, és amikor Isabel tekintete lejjebb vándorolt, erővel kellett kényszerítenie magát, hogy lehunyja a szemét. Végre hangjára talált. – Az ég szerelmére, elfelejtetted begombolni a nadrágod. Biztosan viccel, vélte Douglas, elvégre nem ő volt anyaszült meztelen. Talán csak egy-két pillanatra tekintett rá, de az is elég volt, hogy lássa az alabástrom vállat és a rózsás lábujjakat, és szinte mindent, ami köztük van. A pokolba… a mellén is vannak szeplők! Csak egyetlen módon tudott visszavágni a váratlan gyötrelemért: sarkon fordult, visszaviharzott a hálószobába, és jól bevágta maga mögött az ajtót. A zaj felébresztette a babát, mire Isabel olyan haragra gerjedt, hogy még szemérmességéről is majdnem megfeledkezett, és ha az utolsó pillanatban nem kap észbe, akkor mindössze egy szál vékony törülközőben robog Douglas után, hogy megmondja neki, mennyire elege van már abból, hogy a férfi úgy

bánik vele, mint egy leprással. A babának azonban más elképzelései voltak. Mire Isabel megtörülközött, és belebújt a pongyolájába, már Parker ordításától zengett a ház. A kicsi apró öklével elkeseredetten hadonászva követelte a tejét. A fiók az asztalon hevert, és ahogy Isabel karjába kapta kisfiát, haragja még nagyobb lett. Az ég szerelmére, miért kell az ő drága kicsikéjének egy szekrényfiókban aludnia? Miért nem tesz már végre valamit Douglas? Miután tisztába tette és átöltöztette Parkert, leült a hintaszékbe és megetette. Szoptatás közben mindvégig Douglas bűneiről sugdosott neki. A kisfiú tágra nyílt szemmel figyelt rá, amíg jól nem lakott. Mielőtt még a vállához emelhette volna, Parker nagyot böffentett, és már el is aludt újra. Isabel az egyik karjában tartotta a fiát, és addig ringatta, míg el nem szédült. Ekkor döbbent rá, hogy milyen vadul hintázik a székkel. Douglas egy perccel később kijött a hálószobából. Isabel még mindig annyira dühös volt, hogy szólni sem mert hozzá. Előbb meg akart nyugodni. Úgy adta át neki a babát, hogy fel sem nézett. Kicserélte a fiókban az ágyneműt, majd visszavette a kisfiút, és letette éjszakára. A vacsora már majdnem készen volt. Isabel egy nagy lábas sűrű ragut készített. Nem volt más hátra, mint a helyére vinni Parker fiókágyát, megteríteni az asztalt, és megmelegíteni a pirítóst. Douglas nem várta meg a vacsorát. Közölte Isabellel, hogy dolga van, és kiment. Az asszony tudta, hogy Douglas éppolyan dühös rá, mint ő a férfira, de Douglas akkor sem vesztette el a nyugalmát, akármennyit piszkálta is Isabel. Ennél bosszantó tulajdonságot el sem tudott képzelni egy férfiban. Muszáj neki mindig ilyen hidegvérűnek lennie? Ha jobban belegondolt, Douglas még egyszer vesztette el az önuralmát, mióta ismeri, márpedig ez egyszerűen nem normális dolog. Mindig csodálatraméltóan megőrizte a nyugalmát. Minél többet gondolt erre a szörnyűséges hibára, Isabel annál dühösebb lett. Amikor aztán a pirítóst is odaégette, úgy érezte, betelt a pohár. Douglas akkor is meg fogja enni, ha úgy kell lenyomnia a torkán, fogadkozott magában. És megeszi a ragut is, amit hosszú órákig készített. Isabel tudta, hogy ésszerűtlenül viselkedik, de nem érdekelte. Jól esett dühöngenie és keseregnie, és azzal is tisztában volt, hogy nyugodtan kiveszekedheti magát Douglasszel, mégsem lesz semmi bántódása. Douglas biztonságot adott neki, és csodálatosan életerősnek érezte magát mellette, még olyankor is, amikor a férfi úgy viselkedett, mint egy sértett vadkan. Isabel elhatározta, hogy felnőtt módra fog viselkedni. Kiviszi a férfinak a vacsorát az istállóba, mintegy békeajánlatként. Ez a figyelmesség majd biztosan elfeledteti vele rosszkedvét. Miután pedig Douglas megvacsorázott, addig nem hagy neki békét, amíg el nem árulja, mi bántja, és miért olyan nehéz vele egy fedél alatt élni az utóbbi időben. Ha pedig Douglas pontosabban szeretné tudni, mire is gondol, nos, ő szolgálhat példákkal… de még mennyivel!

Isabel még egyszer megnézte Parkert, haját hátrakötötte egy fehér szalaggal, majd a tálcával az istállóhoz indult. Útközben gyakorolta, mit fog mondani. „Gondoltam, mostanra biztosan megéheztél, ezért…” Nem, ennél jobbat kell kitalálnia. Közömbösnek akar hangzani, nem pedig félénknek. – Az ajtó előtt hagyom a tálcát, Douglas. Ha megéheztél, szolgáld ki magad! – suttogta maga elé. Igen, ez így jobb… sokkal jobb. Aztán javasolni fogja, hogy üljenek le megbeszélni a dolgokat, ha a férfi végzett az evéssel. Isabel kihúzta magát, és belépett az istállóba. Douglas az épület túlsó végében szorgoskodott. Ingujját felgyűrve éppen egy nagy vödör vizet öntött egy fémtartályba. Két üres vödör is volt mellette. Felegyenesedett, megmozgatta a vállát, hogy ellazítsa izmait, majd kezét megtörölve Pegazus állásához lépett. Isabel beljebb sétált, hogy lássa a mént. Hallotta, hogy Douglas suttog valamit az állatnak, de nem értette, hogy mit. Látta, hogy a férfi megsimogatja a ló nyakát, mire az tetszése jeléül orrát Douglas vállához dörgöli. Douglas tudta, hogy Isabel figyeli. Két méterrel a föld alatt kellene lennie, hogy ne hallja azt a csörömpölést, amit az asszony művelt. Magában motyogott, amikor bejött, most pedig látszik, hogy alig bírja tartani a tálcát. Talán ideges, de az is lehet, hogy szándékosan üt zajt, így akarja felhívni magára a figyelmet. A pohár minduntalan a tányérnak ütődött, és ahogy a szeme sarkából odasandított, azt is látta, hogy az evőeszközök is erősen táncoltak a fémtálcán. Douglas szerette volna túltenni magát a bosszúságán, mielőtt az asszonyhoz szól. Tudta, elég lenne rápillantania, hogy elveszítse az önuralmát, és akkor csak megsértené, amit később aztán keservesen megbánna. – Douglas, meddig teszel még úgy, mintha nem is léteznék? A férfi végre megfordult. – Gondoltam, talán sikerül megfejtenem, miért is szegted meg az ígéretedet. Emlékszel még, ugye? A becsületszavadat adtad, hogy éjszaka nem teszed ki a lábad a házból, mert nem tudok egyszerre rád is vigyázni, és az istállóban is lenni. Isabel letette a tálcát a homokfutó ülésére, és csak aztán válaszolt. – Igen, emlékszem, de arra gondoltam, hogy bizonyára megéheztél, és… Douglas szándékosan félbeszakította. – Arra is emlékszel, hogy miért tartottuk veszélyesnek, ha kijössz éjszaka? – Douglas, ne bánj úgy velem, mint egy kisgyerekkel! Pontosan tudom, mit ígértem. Azt is, miért ragaszkodtál hozzá annyira. Azért, mert elmondtam neked, hogy egyszer… csak egyetlen egyszer Boyle néhány embere berúgott, és lelovagolt a hegyről. Akkor mondtad, hogy éjszakánként inkább maradjak a házban. – Valamit kifelejtettél.

– Tényleg? Douglas olyan pillantást vetett Isabelre, amellyel érzékeltetni akarta, nem hiszi, hogy elfelejtette a dolgot. – Azt is mondtad, hogy be akartak törni a házba. Emlékszel? Isabel tudta, hogy Douglasnek igaza van. Nem lett volna szabad kockáztatnia. A házban kellett volna maradnia a kisfia mellett, elvégre az ő kötelessége, hogy megvédje Parkert. Egek, a Winchester! Az ablak mellett hagyta a fegyvert. – Nem gondolkodtam. Beismerem. Tessék, most boldog vagy? Az utóbbi időben kissé lefoglalnak a gondok. Most pedig, ha megbocsátasz, visszamegyek a fiamhoz. Sarkon fordult, hogy kisiessen az istállóból. – Isabel, hol a puska? Az asszony nem válaszolt. Hiszen Douglasnek is tudnia kell, hol van, ha egyszer nincs nála. Csak azért kérdezte, hogy éreztesse vele, milyen ostoba teremtés. Annak is érezte magát, és ettől persze dühös lett magára. Ha nem foglalná le minden gondolatát Douglas, akkor nem követett volna el ekkora butaságot. Douglas elsietett mellette, hogy megnézze Parkert. A kisfiú békésen aludt a fiókban, amely még mindig az asztalon volt. Douglas visszavitte volna a szobába, de csupa kosz volt a keze. Gondolta, előbb megmosakszik. Isabel mellette állt, és Parkert nézte. Douglas egy szót sem szólt hozzá. Ideje már, hogy elbeszélgessenek a jövőről. Douglas elhatározta, mihelyt megfürdik, leül Isabellel, és rákényszeríti, hogy végre döntést hozzon a saját sorsáról. Felkapott egy tiszta törülközőt, egy szappant, és indult vissza az istállóba. A koszt levakarhatta a testéről, de a hideg víz sem tudta lecsillapítani azt a lázat, amely hetek óta égette, valahányszor csak Isabelre gondolt. És szerencsétlenségére másra nem is nagyon tudott gondolni, legyen bár éjjel vagy nappal. Nem, a hideg víz itt már nem segít. Akár hóban is fürödhetne, az sem hűtené le emésztő vágyát Isabel iránt. El kell szakadnia tőle, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez azonban tudnia kell, hová akar menni az asszony. Eddig hagyta, hogy húzza-halassza a dolgot, de ennek vége. Isabelnek még ma éjszaka döntenie kell. Douglas tudta, hogy vissza kell szereznie az uralmat önmaga felett, és a hogyan sem volt kérdés. Nem kell mást tennie, mint minél messzebbre kerülni Isabeltől, mert neki köszönhető, hogy lassan őrjöngő vadállat lesz belőle. A dolgok mostantól kezdve megváltoznak, határozta el. Tiszta ruhát vett, lecsavarta a lámpát, és visszament a házba, hogy megejtse a régóta esedékes megbeszélést Isabellel. Az asszony már várt rá. Douglas magával hozta a tálcát is az érintetlen vacsorával. – Beszélnünk kell – mondta suttogva, nehogy felébressze a babát. – Előbb beviszem Parkert. – Visszateszed a szekrénybe? – csikordult Isabel hangja.

– Most nincs időnk érzékenykedésre, Isabel. Meg kell… – Érzékenykedésre? Nem hiszek a fülemnek… Hagyd azt a fiókot, és gyere velem! Szeretnék mutatni valamit. Időt sem hagyva a vitára, Isabel besietett a hálószobába. Amikor a férfi utolérte, becsukta kettejük mögött az ajtót, majd drámai mozdulattal a hálózsákra mutatott, amely az ágy mellet hevert. – Lennél szíves megmagyarázni, miért a földön aludtál ma, amikor alig egy karnyújtásnyira volt tőled egy minden igényt kielégítő ágy? Azt hiszem ugyan, tudom, hogy miért, de tőled akarom hallani. – Szerinted miért aludtam a földön? – tért ki az egyenes válasz elől Douglas. – Mert olyan visszataszítónak találod már a gondolatát is, hogy az ágyamba feküdj, hogy inkább a kemény padlót választod. Igazam van, ugye? – Tévedsz, nincs igazad. A férfinak még van mersze haragos képet vágni? Isabelt ez teljesen kihozta a sodrából. Gyorsan az ágy másik oldalára ment, hogy legyen némi távolság köztük. – Nem kell tagadnod. Tudom, hogy nem szívesen vagy itt. Látom, hogy alig bírod ki velem egy szobában. Mit tettem, hogy ennyire nem tudsz elviselni, Douglas? Nem, inkább ne is válaszolj! Azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy elmenj. Erről akartál beszélni, nem igaz? Douglas el sem akarta hinni, hogy egy nő ennyire naiv lehet. Isabel minden alaposan összezavart, kiforgatta a dolgokat, és Douglas nem is értette, hogyan juthatott ilyen ostoba következtetésre. Még soha senki nem mondta neki, hogy milyen csinos? – Tényleg fogalmad sincs arról, hogy mi jár a fejemben, ugye? – kérdezte Douglas döbbent csodálkozással. Isabel nagy levegőt vett, majd rászólt magára, hogy hagyja abba Douglas bírálgatását, és kérjen inkább bocsánatot. – Ne haragudj! Sajnálom, hogy neked támadtam. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled. Ha te nem jössz… Annyira tehetetlennek éreztem magam. Veszekedés helyett inkább meg kellene köszönnöm, hogy segítettél. Úgy viselkedtem, mint egy házsártos vénasszony. Az egyetlen mentségem, hogy nem találom a helyem az utóbbi napokban. – Miért? – Hogy miért? Nézz körül, Douglas! Az életem romokban hever. Nem is tudom, hogyan… – Ugyan, Isabel, annyira azért nem rossz a helyzet. Emlékeztetni szerette volna az asszonyt, hogy van egy gyönyörű kisfia, aki napról napra erősödik, de Isabel nem volt abban a hangulatban, hogy józanul gondolkodjon, és annak sem örült, hogy ellentmondanak neki. Éles hangon folytatta: – De még mennyire rossz a helyzet! A fiam egy fiókban alszik, az ég szerelmére, amikor rendes bölcső járna neki! Ráadásul minden percet rettegéssel töltök, amikor esik. Azt hiszed, én

nem tudom, hová építette Parker a házat? Mindenki megpróbálta lebeszélni a városból, de ő megmakacsolta magát. Eltökélte, hogy bebizonyítja nekik, nincs igazuk. Tessék, most boldog vagy? Beismertem, hogy ő sem volt tökéletes. Ahogy te sem vagy az, Douglas. Goromba vagy és rideg, és olyan szörnyen józan, hogy néha sikítozni szeretnék. – Sikítozol is, édesem. – Ne merészelj itt kedveskedni nekem! Te sohasem veszíted el a fejed? – Most már én következem? Egyre csak kérdésekkel ostromolsz, de nem engedsz válaszolni. Megint olyan hűvösen, nyugodtan beszélt, hogy Isabel tombolni szeretett volna. – Van róla fogalmad, mennyire elkeserítő vagy? – Te beszélsz elkeseredésről? – Douglas nyersen felnevetett, és egyetlen lépéssel mellette termett. – Itt áll előtted az elkeseredés élő szobra. Vaknak kell lenned, vagy végtelenül ostobának, ha nem veszed észre, mit tesz velem a puszta látványod. Ha már egyszer belekezdett, a szavak feltartóztathatatlanul áradtak belőle. Nem tudott megálljt parancsolni magának. – Azért alszom a földön, mert az illatod a lepedőn annyira felizgat, hogy képtelen vagyok aludni. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy lefeküdjek veled. Érted már? Douglas hirtelen a falnak nyomta az asszonyt, és vad pillantással nézett le rá. – Most megijedtél? Vagy azért akadt el a szavad, mert megsértettem az érzékeny lelkedet? Az ördögbe is, min mosolyogsz? Ágyba akarlak vinni, Isabel! Érted? Na, félsz már? Az asszony lassan megrázta a fejét. – Isabel, könyörgöm, küldj el! – Maradj! – Nem érted, hogy… – De igen, nagyon is értem – suttogta az asszony, és átölelte Douglas nyakát. A férfi gyengéden két kezébe fogta Isabel arcát, és lehajolt hozzá. – Megpróbáltam távol tartani magam tőled… – Igazán? – kérdezte hosszú, vágyakozó sóhajjal Isabel. – De nem volt elég erőm hozzá. Képtelen voltam ellenállni azoknak az izgató… – Szeplőknek? – Igen, a szeplőknek. Az ember egy ideig ellen tud állni a kísértésnek, mielőtt beleharapna az almába, de amikor megláttalak a fürdőkádban… – Douglas, sohasem csókolsz már meg? Alig mondta ki a kérdést, a férfi ajka máris lecsapott az övére. Nem volt tökéletes a pillanat… annál sokkal, de sokkal jobb volt. Isabel szinte azonnal, egész testével válaszolt, és amikor a férfi nyelve az övéhez ért, utánozta a mozdulatot, szívét-lelkét, a benne felgyülemlett minden szenvedélyét beleadva a

csókba. Szorosan egymáshoz tapadva álltak, és Douglas valósággal falta az asszony kínálta édes gyönyöröket. Ha most nem lassítja le valahogy Isabelt, akkor az egésznek vége lesz, mielőtt egyáltalán belekezdhetne abba, amit oly régen szeretne már csinálni. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy elszakítsa magát az asszonytól legalább annyi időre, míg szól neki… míg megmagyarázza… Egyikük sem emlékezett rá később, hogyan kerültek az ágyba, hogyan került le róluk a ruha. Douglas úgy vélte, talán ő dobta Isabelt az ágyra sietségében, hogy aztán ráborulhasson végre. De az is lehet, hogy az asszony volt a kezdeményező fél. Az utóbbi percekben ugyanis meglepő erőről tett tanúbizonyságot, miközben arra a kényszerítette a férfit, hagyja, hogy összecsókolja mellkasának minden négyzetcentiméterét. Igaz, Douglas nem is nagyon igyekezett meggátolni Isabelt ebbéli tevékenységében. Teremtőm, mennyire szereti ezt a nőt! Megtestesítette mindazt, amit valaha is kapni akart egy szeretőtől. Isabel forró bőrének érintése az ő mezítelen testén végtelenül felkorbácsoló volt. Az asszony tökéletes volt minden porcikájában. Csodás volt, ahogy puha melle hozzásimult a kemény férfi mellkasához, és valósággal az őrületbe kergette, ahogy Isabel felnyögött, valahányszor testük vadul egymásnak feszült. Isabel nem is próbálta titkolni, hogy ugyanolyan forrón kívánja a férfit, mint az őt, így Douglas is szabadjára engedte a vágyait. Mohón csókolta az asszony vállát, mellét, majd ajka lassan lejjebb vándorolt. – Mit csinálsz? – suttogta a szenvedélytől rekedtes hangon Isabel. – Lecsókolom a szeplőket a testedről. Isabel úgy érezte, ennél romantikusabb szavakat sosem hallott még. – Ó, Istenem! – suttogta újra meg újra, valahányszor Douglas megérintette, megcsókolta vagy megsimogatta. A férfi teljesen megbabonázta az érzékeit, mígnem a végén már gondolkodni sem tudott. Rémlett neki, mintha Douglas azt mondta volna, szóljon, ha valami nem tetszik, és ő akart is válaszolni. El akarta mondani neki, hogy nem tud vele olyasmit tenni, ami neki ne tetszenék, de valahányszor meg akart szólalni, a férfi valami még csodálatosabb dolgot művelt vele, s Isabel már nem is volt másra képes, csak sóhajtozni és nyöszörögni a gyönyörtől. Ha Douglasnek az volt a szándéka, hogy megőrjítse őt, akkor fényes sikert könyvelhetett el. Mikor végül a férfi lassú mozdulattal beléhatolt, Isabel egy pillanatnyi fájdalmat érzett, de aztán egybeforrtak, és Douglas olyan gyengéden tartotta, hogy a fájdalomnak nyoma sem maradt, átadta helyét a kéjnek. Douglas élvezettel ízlelgette Isabel minden elsuttogott szavát, nyögdécselését, mozdulatát. És amikor már csak a csúcs volt előttük, az asszonyt szorosan átölelve fokozta az iramot, hogy aztán mindkettőjüket magával ragadja az édes megsemmisülésbe. Az eksztázis, melyhez hasonlót Isabel még sohasem élt át, először csak finoman megérintette, mint

partot a fodrozódó hullám, majd egy pillanat alatt magába szippantotta az örvény, hogy aztán mindent elsöprő erejű robbanással lökje fel őt a gyönyörök csúcsára. Isabel szorosan Douglasbe kapaszkodott, miközben a világ millió fényes csillaggá esett szét körülötte. Nem érzett mást, csak a szerelmeskedésük szépsége feletti örömet. Douglasnek jó néhány percébe telt, mire magához tért. Szorosan magához ölelte Isabelt, orrával megcsiklandozta a nyakát, lustán végigsimított a testén. – Jól vagy? – kérdezte suttogva. Isabel nem válaszolt, csak belesóhajtott Douglas fülébe, aki ebből is tudta, hogy az asszony boldog. Nem volt szükség rá, hogy erejét összeszedve felemelje a fejét, és az arcára nézzen. Douglas nagyon elégedett volt a teljesítményével. Lám csak, mennyire kifárasztotta az asszonyt. Isabel már el is szundított, karjával-lábával átölelve őt, fejét a vállgödrébe fúrva. Ebben a pillanatban az asszony teljesen és csakis az övé volt. Ennek a pillanatnak ki kell tartania egy életen át.

Tizedik fejezet Douglas Isabellel a karjában feküdt, és gyötörte a bűntudat. Szörnyű hiba volt szeretkezniük. Kihasználta, hogy az asszony most sebezhető, ráadásul teljesen ki van neki szolgáltatva a kisfiával együtt. Ez becstelenség volt tőle. Az ég szerelmére, hát mire gondolt? Ami azt illeti, egyáltalán nem gondolkodott, legalábbis a fejével nem, különben soha nem nyúlt volna Isabelhez. A bűne megbocsáthatatlan, mégis nagyon jól tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni, milyen érzés volt Isabelt a karjában tartani. Az emlék egész életében kísérteni fogja. Most pedig fájdalmat fog okozni neki, amikor szembesíti a valósággal. A körülmények összehozták őket, de egy másik időben és helyen a nő soha nem választotta volna őt. Amikor visszatér a nagyvilágba, erre Isabel is rájön majd. Hiszen ő mindenben az elhunyt férj ellentéte. Parker álmodozó volt, ő realista, és egészen a legutóbbi időkig, józanul gondolkodó ember is. A baba felsírt, és Douglas erővel félreseperte a komor gondolatokat. Tisztába tette a kicsit, aztán ringatás közben részletesen elmesélte neki, milyen gyötrelmeken is kellett átmennie. Parker abbahagyta a sírást, és olyan tekintettel bámulta a férfit, amit az határozott kíváncsiságnak értelmezett. Hirtelen úgy érezte, mintha a saját fiától kellene hamarosan elválnia. Attól a pillanattól fogva, hogy Parker a világra jött, apjaként szerette és kényeztette a kisfiút. A baba újra elaludt. Douglas megpuszilta a homlokát, a fülébe súgta, mennyire szereti, aztán visszatette az ágyába. Gyengéden felrázta Isabelt. Az asszony átkarolta a nyakát, és megpróbálta magához húzni az ágyba. Douglas megcsókolta a homlokát, sürgette, hogy nyissa már ki a szemét, és megígérte neki, hogy annyit

alhat, amennyit akar, miután ő visszatért a szokásos éjszakai körútjáról. – Muszáj minden éjjel megnézned Boyle embereit? – Igen. Isabel túlságosan álmos volt ahhoz, hogy vitatkozzon vele. Félálomban a férfi után botorkált a bejárati ajtóhoz, hogy aztán rátolhassa a reteszt. – Meddig maradsz? – Ameddig szoktam. Hallgatom egy kicsit őket, aztán visszajövök. – Eddig még nem mondtak semmi fontosat – emlékeztette Isabel. – Akkor is megnézem őket. Isabel nagyot ásított, megígérte, hogy ébren marad, és megcsókolta Douglast. – Légy óvatos! Nehéz volt ellenállni a puha női test vonzásának, de egy óra múlva Douglas már örült, hogy nem adta fel a szokását, és kijött hallgatózni, Boyle emberei ugyanis beszédes kedvükben voltak… és részegek, mint mindig. A téma azonban változott. Most nem Boyle-t szidták, amiért egész éjjel dolgoztatja őket. Haragjuk tárgya ezúttal Isabel volt. Ha a nő nem lenne olyan átkozottul makacs, akkor belátná, hogy milyen gazdag és befolyásos ember Boyle, és megtenné, amit a főnök mond. Boyle azt akarja, hogy Isabel térden állva könyörögjön neki, hogy vegye el, és a gazfickók valamennyien meg voltak győződve róla, hogy ez hamarosan be is következik. Douglas hallotta már ezeket a panaszokat korábban is, de még soha nem ennyi indulattal. Az egyikük felvetette, hogy meg kellene valósítani Spear tervét, betörni Isabel házába, és az asszonyt átvinni Boyle farmjára. – Spear a főnök kedvében akar járni, és biztosra veszi, ha a nőt Boyle ágyába dugja, eléri a célját. Azt hiszi, a főnök nagy jutalmat adna neki, és abból mindenki kapna, aki segített a terv végrehajtásában. Spear legalábbis ezt ígérte. A tervet csupán ketten ellenezték. Az egyik azt hozta fel, hogy Boyle egyhavi bérükkel tartozik, és addig nem is fizet, amíg vissza nem tér Dakotából. Douglas előtt hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy még a tervet ellenzők is félnek Speartől. Csak idő kérdése, hogy félelemből ők is beadják a derekukat. Douglast feldühítette, ahogy a fickók Isabelről beszéltek, és csak azért türtőztette magát, mert eszébe idézte: Isabel és a fia most az első. Amikor majd ők biztonságban lesznek, akkor következhet Boyle az embereivel együtt. Isten a tanúja, mennyire várja már ezt a pillanatot! Az idő lejárt. Douglas úgy döntött, elküldet a fivéreiért, és indult Simpson doktor háza felé. Ahogy várta is, a jó doktor vitába szállt vele, de Douglas nem hallgatott rá többé. – Boyle még legalább egy-két hétig nem tér vissza, és annak a kisbabának minden nyugalomban töltött

órára szüksége van, mielőtt kiragadnád onnan, és elvinnéd a vadonba. Még túl kicsi és törékeny ahhoz, hogy bárhova is menjen. – Van elképzelése arról, mi fog történni, ha Spear megrohanja a farmot? Megölöm, és akkor Boyle egyből ott terem, és legalább húsz emberét hozza a nyakunkra. Parkernek esélye sem lesz, ha kitör a lövöldözés. Maga is tudja, hogy igazam van. Küldje el azt az átkozott sürgönyt már holnap! – Isten segítsen, fiam!

A múltban Douglas mindig is kíméletlenül őszinte volt, és amikor másnap reggel Isabellel beszélt, visszatért ehhez a szokásához. Fel-alá járkált a kandalló előtt, amíg Isabel nem csatlakozott hozzá. Az asszony a kezében tartotta a varrókosarát, amikor kilépett a hálószobából, de sietve letette az asztalra, hogy megölelhesse a férfit. Douglas rászólt, hogy üljön le, de Isabel addig nem gyanított semmit, míg a férfi arcára nem nézett. – Mi a baj? – Mi vagyunk a baj. Isabel szeme hitetlenkedve elkerekedett. – Nem, ez nem igaz! – De igen. Nem kellett volna lefeküdnöm veled a múlt éjszaka, és szeretném, ha ezt te is megértenéd. Kihasználtam a helyzetedet, és ez nem volt helyes. Az ég szerelmére, ne csóváld a fejed! Te is tudod, hogy igazam van. Akár teherbe is ejthettelek, Isabel. Ez többé nem fordulhat elő. Az asszony megdöbbent a kemény szavak és a haragos hang hallatán. – Nem értem! – kiáltott fel. – Miért mondod ezt nekem? Nem látod, hogy mennyire megbántasz vele? – Kérlek, ne tedd még nehezebbé! Így sincs könnyű dolgom. Tucatnyi okot mondhatok, miért volt hiba, amit tettünk. – Csak egy olyat mondj, aminek értelme is van! – Le vagy kötelezve nekem. – Még szép, hogy le vagyok kötelezve, de nem ezért akartam szeretkezni veled. Ne tedd ezt! Ami köztünk volt, azt nem nevezheted hibának… Az gyönyörű volt… és szeretetteljes… és… Isabel képtelen volt folytatni. Szeme megtelt könnyel, ahogy elfordult a férfitól. Az együtt töltött órák csak ilyen keveset jelentenének Douglasnek? Nem, ezt nem hiszi el. Nem hiheti. – Ha egyszer visszamész a kinti világba, ez a kis közjáték… – Közjáték? – suttogta az asszony. – Az ég szent szerelmére, nem tudnál most az egyszer egy kicsit kevésbé józan lenni, és a szívedre hallgatni? – Kevésbé józan? A fenébe, asszony, ha valóban józan lennék, már rég elvittelek volna innen Parkerrel együtt, és egy ujjal sem nyúltam volna hozzád.

– Nem mentem volna el. Azzal veszélynek tettem volna ki a fiamat. Okos dolog volt itt maradni, a múlt éjszaka pedig én éppen úgy kívántalak téged, mint te engem. Isabel odafutott Douglashez, és megpróbálta átölelni, de a férfi elhúzódott tőle, és megrázta a fejét. – Próbáld megérteni végre! Minket rajtunk kívül álló körülmények sodortak egymás mellé. Elkeseredett voltál, és annyira hálás a segítségért, hogy a hálát összetévesztetted a szerelemmel. Ez pedig rossz alap egy tartós kapcsolathoz. Idővel, ha már nem leszünk együtt, te is be fogod látni, hogy igazam volt. Tovább kell lépned, Isabel, a fiaddal együtt. Ez így helyes. – Nélküled? – Igen. Douglas a maga részéről lezártnak tekintette a témát, Isabel pedig annyira fel volt dúlva, hogy meg sem próbálta rávenni a férfit arra, hogy meggondolja magát. A hálószoba felé indult, magában imádkozva, hogy Douglas menjen utána, és mondjon valamit, ami legalább halvány reményt ad a jövőre nézve. A férfi egy szót sem szólt. Isabel visszafordult, hogy még egyszer könyörögjön neki, de torkán akadtak a szavak. Douglas épp olyan szívszorító látványt nyújtott, mint amilyen szívszorítóak voltak az iménti szavai. A kandallónál állt, fejét lehajtva, a párkányra támaszkodva. Arcvonásai mély fájdalomról árulkodtak. Mint aki gyászol. Talán azért, mert az imént elbúcsúzott tőle? – Douglas, számít valamit, hogy szeretlek? Néma csend volt a válasz.

Tizenegyedik fejezet Isabel és Douglas a következő két napban amennyire csak lehetséges volt elkerülte egymást. Isabel elmerült a gondolataiban. A jövőn töprengett, és megpróbálta elképzelni Douglas nélkül. Kétségbeesetten igyekezett elfogadni a férfi döntését, hogy elhagyja őt és Parkert. Douglas viszont azzal a gyakorlatiasabb kérdéssel volt elfoglalva, hogyan tartsa életben mindannyiukat, míg a segítség megérkezik. Még mindig nem beszélt az asszonynak arról, amit Boyle embereitől hallott, sem a fivéreinek küldött sürgönyről. Nem mintha nem próbálta volna, de valahányszor szóba akarta hozni, Isabel mindig hátat fordított neki, és bement a fiához. Douglas végigdolgozta a napokat, amikor pedig besötétedett, fellovagolt a hegyre, hogy ellenőrizze Boyle embereit. Isabel sütött. A második nap estéjére már négyféle sütemény és két torta is volt az asztalon. Akkor is bőszen kavargatott, amikor Douglas nekikészült, hogy kilovagoljon. – Abba tudnád hagyni a tészta kavarását annyi időre, hogy meghallgass? – Persze.

Douglas még idejében rájött, hogy az már túl sok lenne Isabel számára, ha azt kérné tőle, hogy nézzen rá. Tudta, hogy mélyen megbántotta az asszonyt, és kíváncsi lett volna, Isabel sejti-e, mennyire megnehezíti az ő dolgát. Mégsem kérdezte meg, mert nem akart újabb vitát. Ha újra sírni látná az asszonyt, azt már nem élné túl. Döntött, és meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik. Idővel, ha már nem lesznek együtt, Isabel is meg fogja érteni. – Ha nem vagy túl fáradt, mikor visszajövök, azt hiszem, jó lenne egy-két dolgot összepakolni, amit magaddal akarsz vinni. – Nem vagyok fáradt. – Zárd be mögöttem az ajtót. – Az eső miatt úgysem lesz senki odafent. – Azért én megnézem. – Szeretlek, Douglas – tört ki Isabelből, mielőtt még meggondolta volna, mit is mond. – Próbálom megérteni, miért… – Most túlságosan izgatott vagy ahhoz, hogy erről beszéljünk – vágott közbe a férfi. – Majd ha… – Józanabb leszek? – Igen. Isabel legszívesebben a férfihoz vágta volna a tésztát. Gyorsan lerakta a tálat az asztalra, nehogy megtegye, és követte Douglast az ajtóhoz. Várta, hogy talán kap egy búcsúcsókot, bár nagyon is jól tudta, hiába vár. Amint elreteszelte az ajtót, nekidőlt, és könnyekben tört ki. A szerelem valóban ilyen fájdalmas kell, hogy legyen? Hogyan tudná megértetni Douglasszel, hogy ami köztük történt, az szép és igaz? Miért dobja el magától? Tudta, hogy a férfi is szereti, de azt is, hogy Douglas őszintén hisz abban, hogy kihasználta a helyzetet. Téved ugyan, de mivel büszke és makacs ember, Isabelnek fogalma sem volt róla, hogyan is győzhetné meg a tévedéséről. Vajon az idő és a távolság észhez téríti-e majd, vagy továbbra is abban a tévhitben fog élni, hogy helyesen cselekedett? Kérlek, Uram, ne engedd, hogy elhagyjon minket Parkerrel! Nyisd fel a szemét, hogy felismerje, mi egymásnak vagyunk teremtve! A jövő Douglas nélkül elviselhetetlennek tűnt, és alig néhány perc múlva Isabel már kétrét görnyedve, levegő után kapkodva kétségbeesetten zokogott. Csak akkor hallotta meg a lódobogást, amikor Boyle emberei már a ház közelébe értek. A következő pillanatban lövések csattantak, és a golyók a ház falába fúródtak. A férfiak körbevették a házat, ocsmányságokat és fenyegetéseket ordítoztak, s közben továbbra is tűz alatt tartották a kunyhót. Jóságos Isten, a kisbaba! Meg kell őt védelmeznie. Odarohant Parkerhez, és a karjába emelte. Fölé hajolt, hogy testével védje az eltévedt golyóktól, és a belső fal felé fordult. A zaj fülsiketítő volt. Golyók süvítettek, visszapattantak a falakról, az emberek ordítottak, Parker sírt. Isabel csak arra tudott gondolni, hogy biztonságos helyet találjon az ő kicsikéjének.

Most nem volt idő, hogy megnyugtassa a kisfiút. Sokkal fontosabb volt, hogy biztonságba helyezze. EGY BIZTONSÁGOS HELY KELL!... Uram, add, hogy ne essék baja!... Kérlek, segíts… segíts… A ruhásszekrény! Igen, az a belső falnál áll. Isabel odarohant, felrántotta az ajtaját, térdre esett, és vadul kidobálta belőle az útjában lévő cipőket. – Csitt, kicsim, csitt! – suttogta, miközben lerántott egy vastag pongyolát az akasztóról, és a szekrény aljába terítette. Ráfektette Parkert, majd behajtotta a két ajtószárnyat. Csak egy kis rést hagyott, hogy bemehessen a levegő. Alig egy perc telt el az első lövés eldördülése óta, de elméje egyre csak azt sikoltozta: siess, siess! Visszarohant a nappaliba, eloltotta a gyertyát, és felhúzta a puskát. Hátát a falnak vetve lassan araszolni kezdett az ablak felé, hogy kinézhessen. Az elülső ablak hirtelen ezer darabra robbant szét. Üvegcserepek röpködtek a szobában, golyók fúródtak a falba és a padlóba. A kandallópárkányon egy gyertya megingott, leesett a szőnyegre, és begurult a kandallóba. Aztán hirtelen csend lett, és ez még ijesztőbb volt, mint az iménti hangzavar. Befejezték a játszadozást, vagy csak újratöltik a fegyvereiket? Ha részegek, talán hamar ráunnak a dologra és elmennek. Kérlek, Uram! Kérlek, küldd el őket! Közelebb araszolt a tátongó lyukhoz, amely valaha az ablak volt. A puskacső végével kicsit megemelte a tépett függönyt, és kikémlelt az éjszakába. Koromsötét volt odakint. A távolból mennydörgés moraja hangzott, az ablakon bevágó eső arcát, nyakát áztatta. Feszülten fülelve várta, hogy a támadók közelebb jöjjenek. Hirtelen villám hasította át az eget, és Isabel meglátta a hat férfit. A bejárati ajtó előtt sorakoztak fel, alig pár méternyire a fiától. Spear arcát ki tudta venni az iménti villámfénynél, melyben szinte kísértetiesnek hatott az alakja, és a szeme… Uramisten, a szeme vöröslött, mint valami démoné! Isabel a falnak vetette hátát, és nagy levegőt vett, nehogy felsikoltson. Őt fogja először megölni. Kemény hang hasított a csendbe, és úgy csattant, mint valami korbácsütés. – Emlékszel rám, te szuka? Spear a nevem, és most én vagyok a főnök. Elegem van a várakozásból, hallod? Tízig számolok, és ha nem akarod, hogy bajod essék, jobb lesz, ha jössz, mielőtt végzek. Hangja rideg volt, kemény és gyűlölettel teli. Nem úgy hangzott, mint aki részeg, és ez még veszélyesebbé tette, mert nem a szesz hajtotta, hanem a gonoszság. – Egy… kettő… három… – Várj, Spear! – kiáltotta egyik cimborája. – Nem egy gyerek sír? – A szukája! – ordította egy másik. – Titokban megszült. Douglas lassan előlopakodott az istálló sarka mögül, és Spear hátába került. Olyan dühös volt, hogy erővel kellett visszafognia magát. Várd ki a megfelelő pillanatot! – intette magát.

– Egyikünk bemegy, és kihozza a kölyköt, Akkor a nő is jön utánunk – javasolta ideges vihogással valaki Spear jobbján. – Menj be és hozd ki, Spear! Én ugyan nem akaszkodom össze azzal a vadmacskával. Ez a te dolgod. – Majd én kihozom mind a kettőt – mondta a cimborája. – Én nem félek. – A hencegést hatalmas ordítás követte. – Megharapott valami! Megharapta a lábamat! – Mit üvöltözöl itt, Benton? Ilyenkor nem jönnek elő a kígyók. Csak berezeltél, az a helyzet. – Mindketten fogjátok be a szátokat! – dördült rájuk Spear, és leszállt a lováról. – Hallani akarom a nőt. – Csak nem gondolod, hogy behív egy italra? – vihogott az egyik. Benton megfordította a lovát, és visszaindult a hegyekbe. Douglas hallotta a nyöszörgését, amint ellovagolt. Vajon mikor jön rá a részeg állat, hogy hátulról kést kapott a combjába? Spear a lova mellett állt, és láthatóan azon töprengett, hogy menjen-e be a házba, vagy maradjon idekint. Douglas imádkozott, hogy induljon el. Nem fog az ajtó közelébe jutni, ez nem is kérdés, és ha ennek az az ára, hogy megölje, hát neki nem lesz bűntudata, az biztos. Ez a gazember halálra rémített egy anyát, félig lerombolta az otthonát, s most arra készül, hogy elhurcolja a gyerekével együtt. A puszta gondolat, hogy Spear ráteheti Isabelre vagy Parkerre a kezét, sötét indulattal töltötte el Douglast. Mozdulj már, Spear! Mozdulj! Spear előhúzta a pisztolyát, és ez végzetes hiba volt. Tett egy lépést az ajtó felé. Douglas ekkor kilőtte alóla az egyik lábát. A fenébe is, ez jól esett! Spear nem így gondolta. Felordított, és térdre esett. Gyorsan talpra küzdötte magát, megpördült, és magasba emelte a fegyvert, hogy lőjön. Douglas erre kilőtte alóla a másik lábát is. Spear a fegyverét markolva előrebukott, és arccal lefelé elterült a sárban. – Akar még valaki egész életére lesántulni? Douglas kemény hangja és Spear jajgatása elég volt a többieknek, hogy feladják a harcot. Spear dagonyázó disznó módjára tekergett a sárban, miközben igyekezett megőrizni hidegvérét. Odaordított az embereinek, hogy öljék meg Douglast, közben ő maga is oldalára fordult, és célzásra emelte a puskát. Douglas a homloka közepébe lőtt. Spear egyik embere a fegyveréért nyúlt, de soha nem érhette el. Douglas következő golyója mélyen a vállába fúródott. A fickó felüvöltött, és előregörnyedt a lovon. – Dobjátok el a fegyvert! – utasította Douglas a férfiakat. Megvárta, míg engedelmeskednek, csak utána szólt be Isabelhez. – Vége. Jól vagytok a gyerekkel?

– Igen… igen, jól vagyunk. Douglas kihallotta Isabel hangjából a félelmet. Pár pillanattal később petróleumlámpa fénye villant az ablakban, megvilágítva a ház előtt teret. – Vannak barátaink, akik odafent várnak minket a hegyen, uram – fenyegetőzött az egyik lefegyverzett alak. – Ha van egy csepp józan esze, elmenekül innen, mielőtt idevágtatnak, és megölik. – Azt hiszem, egyedül van – suttogta a másik. – Akkor rosszul hiszed, tökfilkó. A hang Cole-é volt. Douglas annyira megörült neki, hogy hangosan felkacagott. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, fivérei ott sorakoznak mögötte. Nem hallotta őket közeledni, és ez így volt rendjén, mert bármilyen árulkodó kis nesz azt jelentette volna, hogy elpuhultak. Márpedig az a Vadnyugaton az ember végét jelenti. – Mi a fene tartott ilyen sokáig? – Össze kellett szednem a többieket – felelte Adam. – Megölöd ezeket a fickókat? Ha már úgyis a kezedben a fegyver, akár el is intézheted őket. – Nem fogja megölni őket, Cole. – Örülök, hogy te is itt vagy, Harrison – mondta Douglas. – Jobban tenné, ha elengedne minket, uram. Benton már elment, és ő szólni fog a többieknek. – Istenem, ezek milyen ostobák! – sóhajtott Adam. – Gondolom, Benton az, amelyik kést kapott a hátsójába – jegyezte meg Harrison. – Travis utána ment. Úgy vélte, nem akarod elveszíteni a jó kis késedet. Douglas odadobta a puskáját Cole-nak. – Kötözd össze őket az istállóban! A ház ajtaja hirtelen kivágódott, és Isabel repült ki rajta, kezében a fegyverével. Douglas előrelépett a fénybe. Elvette az asszonytól a puskát, nehogy véletlenül lelője valamelyik testvérét. Tudta, hogy az asszony meglátta őket, hiszen megtorpant, de miután gyorsan szemügyre vette őket, már el is fordult, és tekintetével Boyle embereit fürkészte. – Hol van? – kérdezte dühtől remegő hangon. – Kicsoda? – Spear. Megölted? Nem számít. Nem érdekel, hogy él-e vagy meghalt. Akkor is lelövöm. Douglas nem adta vissza neki a puskát. Meggyőződött róla, hogy a závár rá van tolva, majd odadobta a fegyvert Adamnek. – Nem lősz le senkit. – De igen. Mindet lelövöm. Isabel megragadta Douglas mellén az inget, és szorosan markolta. – Valakit lelövök, Douglas. Felébresztették… az én… kicsikémet… és…

Nem tudta folytatni. Az imént átélt szörnyűség teljes erővel lecsapott rá. Douglasnek dőlt, és zokogni kezdett. – Elmegyünk innen, Douglas. Nem harcolok többé veled. Elmegyünk… elmegyünk.

Tizenkettedik fejezet Simpson doktor konyháját megszállták a Clayborne-ok. Trudy Simpson friss kávét főzött a becses vendégeknek. Teljesen fellelkesítette, hogy a fivérek az ő asztalánál ülnek, és igazi lakomát tervezett, hogy valahogy kifejezze nagyrabecsülését. A fivérek azért jöttek Sweet Creekbe, hogy Isabelnek segítsenek, és ez tette őket rendkívülivé. Az emberek suttogva beszélgettek, nehogy felébresszék Parkert, aki békésen szunyókált Cole vállán. A doktor néhány perccel később csatlakozott hozzájuk. Egy rózsaszín szalaggal átkötött, megsárgult papírköteget dobott Douglas elé az asztalra. – Ezeket Isabeltől vettem el. Hajnali egy óra, és ahelyett, hogy aludna, ezeket böngészi. Arra gondoltam, hogy te is átnézheted helyette. Biztos köztük van a szerződés arról a hasznavehetetlen földről is. Ha megtalálod, akár el is égetheted, másra úgyse jó. – Hogy van Isabel? – kérdezte Trudy. – Kimerült, de egyébként teljesen rendben van. Nem kell aggódnod a mi lánykánk miatt! – Kész csoda, hogy az a kicsi fiú életben maradt – jegyezte meg az asszony. Egy nagy tál sonkát tett az asztalra, majd visszafordult a pulthoz a kenyérért. – Apró, mint a meggymag. Soha nem láttam még ilyen picike babát. A doktor beszorított egy széket Adam és Harrison közé, majd leült. – Nem is olyan kicsi, mint amilyenre számítottam, de most nyugalomra van szüksége, amíg fel nem szed magára még egy kis húst. Érted, amit mondok, Douglas? Isabelnek és a fiának itt kell maradnia. Most pedig, mivel idehoztátok őket, tudni akarom, hogy mit terveztek arra az időre, amikor elkezdődik a tánc. – Boyle-ra és a henteslegényeire gondol? – kérdezte Harrison. Douglas elmondott mindent a fivéreinek, amit Boyle-ról tudott, és mostanra már valamennyien égtek a vágytól, hogy megismerjék azt az embert, aki egy egész várost tartott a markában. Cole volt a legkíváncsibb, és persze a legelszántabb is, hogy véget vessen a zsarnokoskodásának. – Gondoskodom róla, hogy a harc ne érintse a várost – mondta Douglas. – Hogyan? – kérdezte a doktor. – Mrs. Simpson, megtenné, hogy nem bámul így rám, kérem? – kérte Cole. – Ideges leszek tőle. Trudy elnevette magát. – Nem tehetek róla. Maga pontosan úgy fest, amilyennek Ryan békebírót elképzeltem magamnak. Ugyanolyan színű a szeme, a haja, ráadásul akkora darab ember, amekkorának illik lennie egy

békebírónak. – De még soha nem látta Ryant, igaz, asszonyom? – kérdezte Cole bosszankodva. – Az nem számít. A papunk pontos leírást adott róla, és majdnem minden vasárnap elmond egy újabb történetet Ryan bátorságáról. – Nem inkább példabeszédeket meg más bibliai történeteket kellene prédikálnia? Miért Ryanről beszél? – érdeklődött Adam. – Hogy reményt adjon nekünk – felelte az asszony, és tekintete elhomályosult az érzelmektől. – Reményre mindenkinek szüksége van, és amikor Cole peckesen bevonult a konyhámba, természetesen azt hittem, hogy Ryan az. Azért estem neki, és csókoltam össze. – Asszonyom, én nem szoktam peckesen vonulni. Én megyek. És nem nagyon szeretem, ha Daniel Ryannel hasonlítanak össze – morogta Cole. – Miért nem? Az a férfi élő legenda, az ég szerelmére! A történetek, amiket róla mesélnek, a dicső… – Bocsásson meg, asszonyom, de azt hiszem, nem túl jó ötlet, hogy most történeteket meséljen Cole-nak Ryanről. Nem kedveli a bírót, sőt ami azt illeti, egyáltalán nem szereti őt, ez tény – mondta Adam. – Az nem lehet – kapott a szívéhez Trudy. – Őt mindenki szereti. Douglas nem figyelt a beszélgetésre. A papírköteget bámulta, amelyet Parker Grant hagyott a feleségére. Nem akarta elolvasni, mert valahányszor a néhai férje gondolt, elfogta a düh. Parker olyan viszontagságoknak tette ki Isabelt, amelyet egyetlen asszonynak sem lenne szabad megtapasztalnia. – Nézd át ezeket! – lökte oda a paksamétát Adam elé, az asztal túloldalára. – Vedd ki belőle a fontosabb iratokat! Adam azonnal Harrison elé tolta a papírokat. – Te vagy a jogász, ez a te dolgod. – Miért kell most azonnal átnézni? – kérdezte sógora. – Isabel meg akarja találni a telivérek papírjait. Valamit tervez velük, de nem árulja el, hogy mit. Isabel makacs teremtés, és ti is tudjátok, milyenek a nők, amikor bolha szorul a… – Doktor, vigyázz a szádra! – szólt rá Trudy. – Csak azt akartam mondani, hogy milyenek a nők, amikor bolha szorul a gallérjuk alá. Az asszony hitetlenkedve felhorkant, de férje gyorsan másra terelte a szót, hogy elkerülje a veszekedést. – Mit csináltatok a lovakkal? – kérdezte. – Travisnek volt egy ötlete, hát ráhagytuk a dolgot – magyarázta Adam. – Meg kell hagyni, szép lovak – tette még hozzá bólintva. Harrison az asztal fölé görnyedve böngészte a papírokat. Douglas azt magyarázta a doktornak, hogy meg kell változtatnia a napirendjét, amíg Boyle-lal le nem számolnak.

– Nem teheti ki a lábát a házból, amíg el nem rendezzük ezt a dolgot – mondta. – És mi lesz, ha közben megbetegszik valaki? Ha szükség van rám, mennem kell – érvelt a doktor. – Akkor majd két fivérem elkíséri. Cole, te itt maradsz a városban Adammel, és gondoskodsz róla, hogy senki ne juthasson a ház közelébe. – Akkor ki kell nyírnunk egyet-kettőt Boyle emberei közül. – Ha kell, akkor megteszitek, és kész. – Ki az a Patrick O’Donnell? – érdeklődött Harrison. A kérdés felkeltette az orvos figyelmét. – Hogy jutott eszébe az őrült Paddyről kérdezősködni? Ismerte talán? – Nem, uram, nem ismertem, de itt van a végrendelete, és a közjegyzői okiraton rajta van a neve. Csak érdekelt, hogy… Simpson nem hagyta, hogy Harrison befejezze a mondatot. – Nos, fiam, akkor eljött az ideje, hogy elmeséljem nektek a történetet, amelyet Douglas már ismer. Arról szól, amikor az öreg Paddy utoljára nevetett. Douglas intett Harrisonnak, hogy adja oda neki a végrendeletet és a közjegyzői okiratot. El akarta olvasni, amíg a doktor a bolond Paddyről mesél. A fivéreket lenyűgözte a történet, Douglast pedig a kezében tartott dokumentumok. Másodszor is elolvasta annak a földterületnek a leírását, amelyet Parker Grant örökölt Patrick O’Donnelltől, de még mindig nem hitt a szemének, ezért harmadszor is belekezdett. Simpson éppen befejezte a történetet, amikor Douglas hahotára fakadt. Próbálta megmagyarázni, mit talál olyan mulatságosnak, de valahányszor szóra nyitotta a száját, újabb nevetőgörcs tört rá. – Fiam, kezdem azt hinni, hogy ugyanolyan bolond vagy, mint a jó öreg Paddy volt. Mi olyan szórakoztató? Douglas átnyújtotta neki a papírokat. Pár perc múlva már a doktor is kacagott. – Magasságos Isten az égben! – törölgette az öreg a könnyeit. – Mégiscsak van igazság ezen a földön. – Mi ütött belétek? – csodálkozott Trudy. Cole felkelt a helyéről, és sétálni kezdett Parkerrel a konyhában. A kicsit felébresztette a nagy lárma. – Halkabban! – szólt a vigadozókra. – Parkernek nem tetszik a zajongás. Adam felállt, és elvette a gyereket öccsétől. – Eleget volt már nálad. Most én jövök. – Paddy nem is volt őrült, Trudy, sőt ami azt illeti, nagyon is okos fickó volt. – Akárcsak Parker Grant – ismerte el Douglas. Hátradőlt a széken, és megcsóválta a fejét. – Paddy kérelmet adott be egy darab földre évekkel azelőtt, hogy Boyle letelepedett itt. – Boyle soha nem törődött a törvénnyel – vette át tőle a szót a doktor. – Egyszerűen elvette, ami neki

kellett. Még most is azt teszi – tette hozzá. – Nos, alighogy megmelegedett itt, elhatározta, hogy épít magának egy hatalmas házat fent a hegytetőn, közvetlenül a város mellett. Mindenki furcsának találta, hogy Paddy minden áldott nap kiballagott oda, ha esett, ha fújt, megnézni, hogyan halad az építkezés. Több mint egy évig tartott a munka, talán kettőig is. A ház kétemeletes lett, tele minden flancos dologgal, amit csak ember kitalálhat. Az ebédlő csillárját egyenesen Párizsból hozatták. Ó, igen, igazi palotát emeltetett Boyle, azért, hogy felvághasson vele. – Honnan volt pénze rá? – érdeklődött Adam. – A földje nagy részét bérbe adta azoknak a pénzes fickóknak, akik belefogtak a marhatenyésztésbe, mivel az most nagyon jövedelmező. A marhákat Texasból hajtották ide, hogy finom montanai füvet legeljenek. Boyle az évek során jól megszedte magát a bérleti díjakból. – Csakhogy a pénz nem őt illette, hanem Paddyt. Paddy tulajdona volt a föld, amelyen Boyle felépítette a palotáját – magyarázta Douglas. – Biztosan elmondta ezt Boyle-nak is a házavató estélyen, mert akkor kezdődtek a verések. Össze sem tudom számolni, hányszor kellett Paddyt befoltoznom. – Egyszerűbb lett volna, ha Boyle megöli az öreget – jegyezte meg Cole. – Paddy elment egy ügyvédhez, és végrendeletet készített. Volt annyi esze, hogy addig nem kezdte Boyle-t piszkálni, amíg nem biztosította magának a törvény védelmét. S mivel ismertem annyira azt az őrült írt annyira, hogy semmiféle jó mókát nem hagy ki, el tudom képzelni, hogy nem árulta el Boyle-nak, kire hagyta a földet. Azt pedig biztosan nem mondta el, hogy hol van a végrendelet. Paddy agyafúrt fickó volt, semmi kétség. – És ki örökölte a földet? – kérdezte Adam. – Azt nem tudom, kit jelölt meg örökösének az első végrendeletben, de ebből a kiegészítésből láthatjátok, hogy megváltoztatta a végakaratát, miután találkozott Parkerrel és Isabellel. Mindenét rájuk hagyta, talán azért, mert olyan kedvesek voltak hozzá. – Akkor Isabelé Boyle háza és minden földje? – kérdezte Travis. – Igen – felelte a doktor. – És az a pénz is, amelyet Boyle a föld bérbeadásából kapott – szúrta közbe Harrison. Douglas bólintott. – Vagy Paddy árulta el a dolgot a halála előtt Boyle-nak, vagy Parker mondta neki Paddy halála után. Bárhogy is történt, nagy hiba volt. Akármelyikük is volt, a törvény védelmét kérve kellett volna érvényesítenie az igényét. – Boyle-t nem érdekelte volna, mit mond a jog – jegyezte meg a doktor. Harrison nem értett vele egyet. – Egy jó ügyvéd megszerezte volna a bírói végzést, amelynek alapján aztán zárolni lehetett volna Boyle bankszámláját. Boyle akkor kénytelen lett volna bírósághoz fordulni, hogy visszaszerezze a pénzét, ahhoz

pedig meg kellett volna nyernie a pert. Természetesen vesztett volna, márpedig egy pénztelen fickónak nincs módja fegyvereseket bérelni a piszkos munkára. A Clayborne fivérek hirtelen mind felpattantak. Douglas és Cole egyszerre kapták elő a fegyverüket, és a hátsó ajtó felé indultak. Adam eltűnt a folyosón Parkerrel, Harrison pedig Trudy Simpson elé állt, kezében a pisztolyával. Mindenki néma csendben várakozott. Trudy ijedtében ugrott egyet, amikor kintről, az ablak elől halk füttyszó hangzott fel. A következő pillanatban Travis vonult be fáradtan, de elégedetten. Douglas mellett elhaladva, rácsapott fivére vállára, majd megbillentette a kalapját Trudy Simpson előtt, mielőtt lekapta volna, aztán letelepedett az asztal mellé. A kölcsönös bemutatkozások után Trudy nekilátott, hogy az utolsó érkezőt is megvendégelje. – Éhes, fiatalember? Azt hiszem, összeütök valami harapnivalót magának. – Ne fáradjon, asszonyom. De Trudy már el is fordult tőle, és a konyhaszekrényhez sietett. A doktor kávét töltött Travisnek, és ismét leült. – Márpedig enni fogsz, fiam, mert az én asszonykám úgy döntött, és már a serpenyőjét is előkapta. – Értettem, uram, enni fogok. – Visszaszerezted a késemet? – kérdezte Douglas. – Igen. Bentont az egyik oszlophoz kötöttem az istállóban, hadd kergesse őrületbe a többieket a nyavalygásával. Én még nem láttam férfiember így rinyálni. Isten az atyám, gusztustalan volt. Cole nevetett. – Hallottunk, ahogy az ajtóhoz jöttél, Travis. Kezdesz eltunyulni. – Azt akartam, hogy halljatok. Adam visszajött a konyhába a kisfiúval. – Parker éhes – jegyezte meg. Douglas azonnal felállt, átvette a babát, és a lépcső felé indult, de Trudy utána szaladt. – Álljon meg, Douglas! Nem ronthat csak úgy be Isabel szobájába. Nem volna illendő. – Trudy, ő segítette világra a babát – szólt a felesége után Simpson. – Nem hiszem, hogy összedőlne a világ, ha hálóingben látná Isabelt. Hiszen már több mint két hónapja egy fedél alatt élnek. – Az akkor volt, most meg most van – kötötte az ebet a karóhoz az asszony. – Douglas, magának kellett világra segíteni ezt a babát, mert nem volt ott más, aki segítsen. Mostantól azonban vissza kell térni az illendőséghez. Majd én felviszem azt a gyereket. Trudy a kötényébe törölte a kezét, majd elvette Douglastől a kisfiút. A férfi nem vitatkozott. Úgy vélte, Isabelnek is jobb, ha most nem kerül a szeme elé. Elvégre megbántotta, amikor szembesítette őt a nyers valósággal. Idővel Isabel is rájön majd, hogy ő visszaélt a helyzetével, és Douglas nagyon remélte, ha eljön ez a nap, Isabel nem fogja őt meggyűlölni.

A falnak dőlt, karját összefonta maga előtt, és a mennyezetre bámulva megpróbálta elképzelni, milyen lesz az élete, ha nem látja többé sem Isabelt, sem Parkert. Harrison zökkentette ki a merengésből. – Te segítetted világra a babát? – Igen. – Akkor ülj le, és meséld el, milyen volt! – Miért érdekel ennyire? – kíváncsiskodott Adam. – Fel akarok készülni a fiam vagy a lányom születésére. Egy kicsit… ideges vagyok miatta. Nem tetszik nekem, hogy a feleségemnek fájdalmai lesznek. Douglas hálás volt, hogy elterelték a figyelmét. Maga alá kapott egy széket, és lovagló ülésben leült Harrisonnal szemben. – Ideges vagy? Nem hittem volna, hogy létezik olyan dolog, ami ki tud zökkenteni a nyugalmadból. Harrison megrántotta a vállát. – Mondd el, milyen volt! – követelte újra. Douglas úgy döntött, hogy teljesen őszinte lesz. – Maga a pokol – suttogta előrehajolva. – Mit mondott? – kérdezte Cole. – Azt, hogy maga volt a pokol – ismételte Adam. – Hagyd abba a viccelődést, Douglas! Harrison már így is egészen elsápadt. A fivérek ezt a tényt roppant mulatságosnak találták. Douglas úgy vélte, nagyon jól összefoglalta a lényeget, de amint jobban belegondolt, rádöbbent, hogy valójában csak egy rövid ideig volt olyan pokoli. – Azért annyira nem volt szörnyű – mondta. – Először halálra rémültem, de aztán már túl sok dolgom volt ahhoz, hogy azon töprengjek, mi minden történhet. Tulajdonképpen Isabel csinálta az egészet, és amikor Parkert a kezemben tartottam… A fivérek várták a folytatást, Douglas azonban megrázta a fejét. Nem akarta megosztani senkivel az élményt. Ez Isabelé volt és az övé, és mást nem is vihet magával, ha majd elmegy Sweet Creekből. – Csodálatos volt, Harrison – ismerte be. – Szóval, ne aggódj! Különben is, neked semmit sem kell csinálnod. Rose mama majd segít a szülésnél. – Szeretnék a feleségem mellett lenni, ha eljön az ideje. Trudy visszajött a konyhába, felkapta a kávéskannát, és addig körözött az asztal körül, míg mindenkinek tele nem töltötte a bögréjét. – Köszönöm – mondta Cole. – Tudjátok, mit nem értek? – Mit? – kérdezte Adam. – Az itteni embereket. Hogyan lehetnek olyan gyávák, hogy meghunyászkodnak egyetlen ember előtt? – Annak az egynek huszonvalahány fegyverese van – emlékeztette őt a doktor. – Senki sem gyáva Sweet Creekben, de a legtöbb férfi békés farmer. Egyikük sem tudja harcban megvédeni magát, mivel

nincs tapasztalata. Csak kérdezzétek meg szegény Wendell Bordert. – Miért, mi történt vele? – érdeklődött Adam. – Wendell éppen a templomból jött kifelé a feleségével és két kislányával, amikor néhány ember elkapta. Sam Boyle elé vitték, és arra kényszerítették, hogy térdeljen le előtte. Amikor Wendell nem engedelmeskedett, eltörték mind a két kezét. Az emberek közbe akartak lépni, de a gazfickók elővették a pisztolyaikat, és halállal fenyegették meg azt, aki az útjukba mer állni. Szegény Wendell családjának végig kellett néznie, hogyan bánnak el vele. Szomorú egy nap volt, mondhatom. – Értik már, miért örültem annyira, amikor azt hittem, hogy maga Ryan békebíró, Cole? – kérdezte Trudy. – Azt hittem, végre meghallgatásra talált az imánk. Travis szeme Cole-ra villant. – Fogadok, nagyon tetszett neked, hogy összekevertek Ryannel – jegyezte meg. – Bárki a városban hasonló hibába esett volna, mint én – védekezett az asszony. Ez az ártatlan megjegyzés adta az ötletet Douglasnek a nagy tervhez. Simpson doktorhoz fordult, aki éppen arra készült, hogy kimenti magát, és aludni tér. – Doktor, van Sweet Creekben börtön? – Igen, a város másik végén, az istállók mellett. Senkit sem zártak be oda, mióta az öreg seriff az asztalra tette a jelvényét, és elment innen. Miért kérded? – Cole fogja használni – felelte Douglas. – Jobb, ha nem tud többet, uram. Még bajba sodorná önt a törvény előtt. – Rendben – biccentett a doktor. – Gyere, Trudy. A fiúk szeretnének most maguk között lenni. Van egy olyan érzésem, hogy holnap kemény nap vár ránk. Akár aludhatnánk is egyet, amíg van rá módunk. Douglas megvárta, míg az idős házaspár felmegy az emeletre, csak azután kezdett bele a mondókájába. – Mrs. Simpson elmondta, a faluban mindenki azért imádkozik, hogy Daniel Ryan idejöjjön, és megmentse őket. – És? – kérdezte Cole. Douglas elvigyorodott. – És holnap az imáik meghallgattatnak!

Daniel Ryan – azaz megszemélyesítője, Cole Clayborne – pénteken délelőtt, pontban tízkor végiglovagolt Sweet Creek főutcáján. Egyenesen a sürgönyhivatalba ment, és – ahogy később mesélték – pisztolyt tartott Jasper Cooper fejéhez, hogy együttműködésre bírja. Ezután sürgönyözött Samuel Boyle-nak, hogy a bankszámláját zárolták. Ugyanebben az időben Harrison belépett a bankba, és a hivatalnokoknak felmutatott egy nagyon meggyőzőnek látszó okiratot, amelyben arra utasítják a bankot, hogy Boyle számlájáról minden pénzt

utaljanak át a liddyville-i bankba, ahol addig pihen majd, míg a bíróság el nem dönti, hogy kit is illet a pénz. A papírt egy bíró írta alá, de egyik bankalkalmazott sem tudta kibetűzni, hogy melyik. A bank elnöke, aki mint kiderült, nem volt Boyle híve, nem vizsgálta meg alaposabban az iratot, hanem nyomban átutalta a pénzt Liddyville-be. Közben nagyokat vihogott, és úgy tűnt, hogy Daniel Ryanhez hasonlóan remekül szórakozik. Két pénztáros segített elkészíteni a méretes hirdetményt, amelyet kitűztek a bank előtti oszlopra. Ebben arról értesítették a lakosságot, hogy Boyle pénzforrása elapadt. A hír futótűzként terjedt, és két órán belül Boyle huszonöt emberéből legalább tizenöt vette a kalapját, és ismeretlen helyre távozott. Hűségük megszűnt a pénz elapadtával. Azokat, akik elszánták magukat, hogy megvárják Boyle-t, és tisztázzák vele a helyzetet, Ryan békebíró elfogta, és annak rendje s módja szerint bezárta a börtönbe. Amit a Clayborne fivérek tettek, minden részletében törvényellenes volt, ahogy erre a tényre Harrison legalább egy tucatszor rámutatott. Cole-ra legalább húszévi fegyház vár azért, mert a törvény emberének adja ki magát, és ő maga, Harrison pedig a cellatársa lesz okirat-hamisításért. Cole nem volt hajlandó a következmények miatt aggódni. Nem is volt más vágya, mint hogy Ryan értesüljön róla, valaki az ő szerepébe bújt, és idejöjjön leleplezni a csalót. Akkor Cole végre visszavehetné tőle a tájolót, amelyet a békebíró Rose mamától vett el. Douglas vállalta, hogy elmegy Boyle-ért. Nem hagyta, hogy bármelyik fivére elkísérje, és azt sem volt hajlandó elárulni, hogy mit tervez. Megkérte Simpson doktort, szóljon Wendell Bordernek, hogy legyen a családjával a templom előtt a következő vasárnap pontban tizenegy órakor, mert meglepetés vár rá. A templom természetesen zsúfolásig megtelt azon a vasárnapon. Thomas Stevenson atya el volt ragadtatva a tömegtől, és elhatározta, hogy kitesz magáért. Félredobta az előre elkészített prédikációját, és helyette a pokol kénköves tüzéről kezdett szónokolni. Harsány hangon és élénk színekkel ecsetelte, milyen szenvedések várnak azokra, akik elmulasztják vasárnaponként a templomba járást. Olyan indulatba lovallta magát, hogy a végén már ordított, és öklével verte a szószéket. Sikerült is bűntudatot ébreszteni a gyülekezett tagjaiban, és elültetni az istenfélelem magjait az emberek szívében. Éppen azt a szót üvöltötte, hogy „elkárhozik”, amikor Wendell Border és a családja felállt. Az atya nyomban elhallgatott. – Eljött az idő, Wendell? – kérdezte. – Mindjárt tizenegy óra – felelte a férfi. A tömeg lélegzetvisszafojtva várta, hogy Borderék kioldalazzak a padsorból, és az ajtó felé induljanak. Az asszony a férjébe karolt, a két kislány mögöttük szökdécselt. Mindenki vadul találgatott, vajon mi következik most, de arra senki sem számított, ami odakint várt rájuk. A főutcán Sam Boyle közeledett a templom felé. Douglas ott sétált mögötte, és a puskája csövével

noszogatta előre. Az emberek nevetni kezdtek. Boyle most közel sem tűnt olyan harciasnak, mint szokott. Nem volt rajta más, mint egy koszos, hosszú alsónadrág . Lehajtott fejjel szedte meztelen lábait, és bár a hangos hahota minden zajt elnyomott, még így is látta mindenki, hogy Boyle sír. Nem, most egyáltalán nem látszott félelmetesnek. Még a gyerekek sem ijedtek meg tőle. Az erőszakos zsarnok leple lehullt róla, és nem maradt más, csak a gyáva fickó. Simpson doktor később azt mondta Isabelnek, hogy Douglas még a halálnál is nagyobb büntetést talált ki Boyle számára. A büszkeségét használta fel, hogy megsemmisítse. Boyle egészen a lépcsőkig siránkozott, ott aztán letérdelt Wendell elé, és a bocsánatáért esedezett. A férfi nem volt olyan hangulatban, hogy kegyet gyakoroljon, így aztán fagyos hallgatásba merült. Sweet Creek törvénytisztelő polgárai kiűzték a városukból Boyle-t. Senki sem hitte, hogy a gazember valaha is visszamerészkedik, de ha megtenné, akkor újra elbánnak majd vele. A pénz adta hatalom miatt eddig legyőzhetetlennek hitték azok, akiket Boyle terrorizált, de most mindenki meggyőződhetett róla, ki is ő valójában, és a félelmük elpárolgott. Peter Collins, a lovász előrelépett, és felajánlotta szolgálatait mint seriff. Cole – még mindig Daniel Ryan szerepében – nem sajnálta az időt, hogy annak rendje és módja szerint feleskesse. A Clayborne fivérek néhány óra múlva elhagyták a várost. Douglas azonban otthagyta a szívét.

Tizenharmadik fejezet Nem volt könnyű megbirkózni a mindennapokkal. Douglas a nap minden percét kemény munkával töltötte, hogy ne legyen ideje Isabelre gondolni. Az üzlet virágzott, az emberek még New Yorkból is eljöttek Blue Belle-be, hogy megnézzék a csodálatos lovakat, amelyeket a Clayborne fivérek tenyésztettek. Douglas kiterjesztette a vállalkozást, amikor a farmjuk mellett elterülő földet is megvette. A vadlovakat, amelyeket Adam és Cole fogott be, a dúsan zöldellő legelőkre vitték, betörték, aztán áruba bocsátották. A Blue Belle-i istállót megnagyobbították, akárcsak a másikat, amelyet Douglas vett Hammond külterületén. Douglas hajnaltól napnyugtáig dolgozott, ám az idő, a távolság és a kemény munka nem enyhítették a fájdalmat, amely belényilallt, valahányszor Isabelre gondolt. Újra meg újra elmondta magában, hogy helyesen cselekedett, de akkor miért fáj annyira? A fivérei kitértek az útjából, amennyire csak tudtak. Adam elnevezte Medvének, amely a család egybehangzó véleménye szerint nagyon is illett rá ezekben a napokban. A húga és Rose mama kivételével mindenkihez goromba volt, alig mosolygott, és nem volt hajlandó elárulni, hogy mi baja. A testvérei persze kitalálták, hiszen valamennyien találkoztak Isabel Granttel, és elég volt öt percet eltölteniük Isabellel és Douglasszel egy szobában ahhoz, hogy lássák, fivérük beleszeretett a gyönyörű

asszonyba. Isabel halk szavú, kedves teremtés volt, és nyilvánvalóan sokkal intelligensebb, mint Douglas, mivel ő meg sem próbálta palástolni, mit érez a férfi iránt. Ettől a fivérek csak még jobban szerették a fiatalasszonyt. Douglas ugyanakkor úgy viselkedett, mint egy ostoba és csökönyös szamár. Elvégre, ha már ők is rájöttek, hogy fivérük szereti Isabelt, nyilván Douglasnek is tudnia kellene, nem igaz? Akkor meg miért nem tér észre, és tesz végre valamit, az ég szerelmére? Cole három hónapot jósolt. Úgy vélte, ennyi idő kell fivérüknek, hogy a tettek mezejére lépjen, és feltett rá öt dollárt. Travis szerint két hónap is elég lesz, és megemelte a tétet tíz dollárra. Adam rámutatott, hogy ízléstelen dolog testvérük nyomorúságára fogadni, majd közölte, hogy négy hónap, és tartotta a tétet. Douglas mit sem tudott a fogadásról. Hat hete hagyta el Sweet Creeket, és azóta egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondolt volna Isabelre és Parkerre. Fogalma sem volt, mennyi ideig bírja még, mielőtt visszaindul hozzájuk. Éppen elhagyta Hammondot, és indult volna River’s Bendbe, hogy részt vegyen egy árverésen, amikor megkapta Adam hazahívó sürgönyét. Douglas arra gondolt, hogy talán korábban indult meg a szülés a húgánál. Mary Rose minden fivérével megígértette, hogy ott lesz elsőszülöttje világra jötténél. Nem mintha szüksége lett volna a segítségükre, inkább a férje miatt aggódott. Fivérei feladata lesz, hogy Harrison nyugtatgassák. Douglas délután három körül ért Rosehillbe. A nap szinte égette vállát, két napja nem borotválkozott, és másra sem vágyott, mint egy hideg italra és egy forró fürdőre. Az utolsó lejtőn lovagolt, amikor észrevette Pegazust. Az arabs mén peckesen parádézott a karámban. Douglas hunyorogva bámult, és meglátta Adamet és Cole-t a veranda árnyékában ülni, lábukat a korláton pihentették. Lelassította a lovát, és lépésben haladt el a karám mellett. Éppen leszállt Brutusról, amikor kinyílt az istálló ajtaja, és Travis lépett ki rajta Minervát vezetve. – Csinos ki paripa, nem igaz? – szólt oda neki. Douglas a döbbenettől dermedten bámult. Alig talált a hangjára. – Hogy kerültek ide? – kérdezte végül rekedt hangon. Travis megrántotta a vállát. – Kérdezd Adamet – javasolta. – Ő talán tudja. Douglas a ház felé indult. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Adam hideg sörrel kínálta. – Tikkadtnak látszol – jegyezte meg. – Szerintem inkább betegesen halovány – mondta Cole. – Hogy kerültek ide? – akarta tudni Douglas. – Kik hogy kerültek ide? – kérdezte Adam. – A telivérek.

– Gondolom, jöttek a lábukon – mondta Cole. – Szerintem valamennyit vágtáztak is – tódította Adam. Egymásra mosolyogtak, majd újra fivérükhöz fordultak, hogy gyötörjék egy kicsit. Douglas a korlátnak dőlve bámult be a házba a szúnyoghálós ajtón keresztül. A tekintetében tükröződő szenvedéstől Adamnek bűntudata támadt. – Talán meg kellene neki mondanunk, Cole. – Szerintem pedig rászolgált még egy kis szenvedésre. Olyan pokoli társaság volt az utóbbi hetekben, hogy megérdemli. Mellesleg, elvesztettem a fogadást, illetve elvesztem, mihelyt meglátja. – Ezek szerint itt van? – Itt volt – mondta Adam. – Most hol van? – Nem kell üvöltened. Így is jól hallunk – jegyezte meg Adam. – Isabel Grant ellentmondásos teremtés – kapcsolódott be a beszélgetésbe Cole. – Látszólag kedves és ártatlan, ám megvan a maga sötét oldala is, Douglas, ezért is vagyok elfogult vele. Meg kell értened, mibe ugrasz bele, mielőtt a keresésére indulsz. – Miről beszélsz? Isabelnek nincs sötét oldala. Ő tökéletes, a fenébe is! Jó és kedves és… – Nagylelkű? – kérdezte Adam. – Igen, nagylelkű. – Igazad van – helyeselt Adam. – De Cole-lal is egyetértek. Annak a nőszemélynek igenis van sötét oldala. Neked akarja adni a két arab telivért, amiért segítettél neki, ami azt jelenti, hogy tényleg nagylelkű teremtés. Nem gondolod, Cole? – Dehogynem. De azért is jött, hogy megölje Douglast – emlékeztette fivérét. – Meglehetősen elszántnak látszik. Talán mégsem kellett volna megtöltenem neki a puskát, Adam. – Nem bizony. Szerintem sem volt jó ötlet. – Még itt van? Douglas már az ajtóban volt, amikor Adam válaszolt: – Igen, itt van. – Ha megöl téged, mi akkor is megtarthatjuk a lovakat – szólt utána Cole. – Isabel megígérte. Douglas már odabent volt. Bejárta az emeletet, benézett a nappaliba, a könyvtárba, az ebédlőbe, végül a konyhába ment. Rose mama a tűzhelynél állt. Megfordult, amikor Douglas belépett. A karjában Parkert tartotta. Douglas megtorpant, és a kisfiúra meredt. – Hát nem ő a leggyönyörűbb apróság, akit valaha is láttál, Douglas? Mindig mosolyog. Nézz csak rá! Most is. Douglas finoman megsimogatta a baba fejét. Parker felnézett, és rámosolygott. – Hol van az anyukája? – kérdezte Douglas az érzelmektől rekedt hangon.

– Az istállóba indult – felelte Rose mama. – De a helyedben óvatos lennék. Nagyon dühös rád. – Én is úgy hallottam – mosolyodott el váratlanul Douglas. Kiment a hátsó ajtón, befordult a ház sarkán, és az istálló felé rohant. Cole éles füttyszava állította meg. Megfordult, és meglátta Isabelt. A lépcső tetején állt, és őt nézte. Douglas lábából hirtelen kiszállt az erő. Nem akarta elhinni, hogy az asszony valóban itt van. Éktelenül dühösnek látszott, és kétségtelen, hogy ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott… vagy szeretett. A fenébe a tisztességgel! Helyes vagy sem, most már soha többé nem engedi el maga mellől. Egy lépést tett Isabel felé. A nő felkapta a szoknyája szegélyét, és elindult lefelé a lépcsőn, de Cole hangja megállította. – Ne felejtsd el a puskát, Isabel! – Ó, köszönöm, Cole, hogy emlékeztettél. Az asszony felkapta a fegyvert, és ment tovább. Douglastől alig pár méterre megállt, és felemelte a kezét. – Állj meg ott, ahol vagy, Douglas Clayborne! Mondandóm van számodra, és te meg fogsz hallgatni. – Hiányoztál, Isabel. Az asszony megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy hiányoztam volna. Csak vártam és vártam, de te nem jöttél értem, pedig annyira biztos voltam benne, hogy eljössz. Megbántottál, Douglas. Nekem kellett eljönnöm, hogy elmondjam, mennyire kegyetlen dolog volt tőled, hogy elhagytál. Minden, amit azelőtt mondtál, hogy elmentél volna… Emlékszel még, miket mondtál? Én nem felejtettem el egyetlen szavadat sem. Azt mondtad, hogy ki kell lépnem a nagyvilágba, és akkor majd elfelejtelek téged. Nos, tévedtél. Soha nem foglak elfelejteni. Te elfelejtesz engem? – Nem Isabel, én sohasem tudnálak elfelejteni. Már éppen arra készültem, hogy… Isabel nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Soha nem mondtad, hogy szeretsz, de tudom, hogy így van. Én elmondtam, hogyan érzek irántad. Emlékszel? Szerettelek akkor, szeretlek most is, és szeretni foglak a halálom napjáig. Tessék, ezt el kellett mondanom, és remélem, hogy te legalább annyira nyomorultul érzed maga, mint én, te csökönyös, ostoba szamár. Douglas Isabel felé lépett, de az elhátrált előle, és ismét felemelte a kezét. – Maradj csak ott, hadd mondjam végig! Épphogy csak belekezdtem a mondandómba. Már régóta tartogatom ezt neked, és most meghallgatsz. Hogy merted azt állítani, hogy azért adtam neked magam és a szívem, mert a lekötelezetted vagyok? Nagyon haragudtam rád, amiért ezt feltételezted rólam, de minél többet gondolkodtam a dolgon, annál inkább úgy találtam, hogy igazad van. – Nem, egyáltalán nem volt igazam – tiltakozott döbbenten Douglas. – De igen. Igenis a lekötelezettednek éreztem magam, ezért is feküdtem le veled. A szerelemnek ehhez

semmi köze. – Isabel, nem gondolhatod komolyan… – Megtennéd, hogy nem szakítasz folyton félbe? Szeretném befejezni. Miután elmentél, rengeteg időm volt, hogy átgondoljam a dolgot, és rájöttem, hogy annak a kedves Simpson doktornak is hálával tartozom. Úgy bizony! Tehát vele is ágyba bújtam. Trudy nem haragudott érte. Aztán rádöbbentem, hogy Wendell Bordernek is a lekötelezettje vagyok, hiszen az az ember végül is megpróbált segítséget szerezni nekem. Ez egyáltalán nem mulatságos, Douglas, szóval ne mosolyogj! – Wendell-lel is lefeküdtél? – Igen – mondta Isabel. – A felesége nagyon megértő volt. Mindkét ló a tiéd. Nem lehet őket szétválasztani, és Parker eladta neked Pegazust. Egyébként sem tudnám őket hol tartani. – Tied fél Montana – emlékeztette a férfi. – Nem, most már az árvaházé. A nővérek a gyerekekkel bármelyik nap beköltözhetnek Paddy házába. Önellátóak lesznek, és szép bevételt húznak a legelők bérbeadásából. Megígértettem a nővérekkel, hogy Paddy palotájának fogják hívni a helyet. Ők ugyan Szent Patrik nevére akarták keresztelni, de én keresztülvittem az akaratomat. – Odaadtad nekik az egészet? És mi lesz a fiaddal? Hogyan akarod… – A kisfiam és én jól megleszünk. Majd tanítok az iskolában, és elég pénzt fogok keresni ahhoz, hogy eltartsam kettőnket. – Isabel, muszáj megcsókolnom téged. – Nem! – vágta rá az asszony. – Még nem fejeztem be a kötelezettségeim sorolását. Rájöttem, hogy a fivéreidnek is le kell rónom a hálámat. Igazán segítőkészek voltak, ha még emlékszel, ezért szépen sorban ágyba is bújok mindegyikkel. Ez így tisztességes. Ha pedig végeztem, akkor kijövök ide, és lepuffantalak, amiért olyan nyakas voltál. – Isabel letette a puskát, és megpróbált elsétálni. – Cole, van egy kis időd számomra? – szólt oda a férfinak. Douglas nevetve kapta el, és magához húzta. – Szeretlek, Isabel. Szerettelek akkor, szeretlek most is, és szeretni foglak a halálom napjáig. Mi ketten olyanok vagyunk, mint a lovaid, édesem, elválaszthatatlanok. Olyan nyomorult voltam nélküled és Parker nélkül! Már nem akarok túljutni ezen a szerelmen, és az egyetlen férfi, akivel szemben kötelezettségeid vannak, az én vagyok. Jaj, kedvesem, ne sírj! Már éppen indultam értetek, mert nem bírtam tovább. Teljesen megőrjített, hogy távol voltam tőled és Parkertől. – Most akkor én hagylak el. – Azt már nem – kapta a karjába Douglas az asszonyt. Lehajolt és megcsókolta. – Nem hagysz el. Összetartozunk, most és mindörökké. Isabel átölelte a férfit, és újabb csókot engedélyezett neki. – Ezek szerint befejezted az ostobaságaidon?

Douglas ismét elnevette magát. – Igen. – Akkor is visszamegyek Sweet Creekbe, te pedig utánam jössz. Az Isten legyen hozzád irgalmas, ha nem! Udvarolni fogsz nekem, zsúrokra viszel és táncolni. Nem érdekel, hogy van-e kedved hozzá, vagy nincs. – Sokkal jobb ötletem van, édesem. Gyere hozzám feleségül!

Vörös rózsa

Rózsák évada Szerelmi osztályrészünk nem télidőn sorsolták. A rózsák évada volt ez. S mi szaggattuk csak a rózsát… Még a fösvény tél se galád a korai szerelmesekkel. Mikor találkoztunk, a világ virágkoronát vett fel. Alkonyodott – s elküldtelek. De karod konokul font át. A rózsák évada volt ez… S mi szaggattuk csak a rózsát. Thomas Hood (1789-1845) (Gyárfás Endre fordítása)

Első fejezet A Montana-völgybeli Rosehill farm, 1881 tavasza A lányt az ágyában találta. Adam Clayborne-nak sikerült meglepnie a családját, amikor az éjszaka kellős közepén, a vártnál két nappal korábban érkezett haza. Nem tervezte, hogy péntek előtt visszatér a farmra, de az üzletet nyélbe ütötte, és már a puszta gondolattól, hogy még egy éjszakát a szabad ég alatt töltsön, kilelte a hideg. Tiszta ágyneműre és puha fekhelyre vágyott. Tudta, hogy a házban talpalatnyi hely sincs, mert a következő hétvégén ünnepelték Rose mama születésnapját, ezért fivérei és a húga jóval korábban érkeztek, hogy segítsenek az előkészületekben. Az ünnepségre csaknem az egész várost meghívták, és még legalább húsz-harminc ember vártak Hammondból. Rose mama alig több mint egy éve telepedett le a farmon, de ez idő alatt számtalan barátra tett szert. Csupán a gyülekezetből több mint ötvenen szerették volna felköszönteni. Jóval elmúlt éjfél, mire Adam állást csinált a lovának, és szomját oltotta a konyhában. A házban templomi csend honolt. Adam már az előszobában levette a csizmáját, és igyekezett zajtalanul felosonni a lépcsőn. Amikor a folyosó végén levő szobájába ért, nyomban vetkőzni kezdett. Nem fárasztotta magát azzal, hogy meggyújtsa a lámpást az éjjeliszekrényen, mivel a nyitott ablakon beszűrődő holdfény elég világot nyújtott neki ahhoz, hogy kivegye a bútorok körvonalait. Ingét a közeli székre dobta, majd nagyot nyújtózva ásított egyet. Istenem, de jó is itthon! Holtfáradtan és már félálomban az ágyra ereszkedett, hogy lehúzza a zokniját… csakhogy az a puha valami, amire leült, nem az ágya volt, hanem egy meleg, édes illatú nő. A lány felnyögött, Adam káromkodott. Genevieve Perry az egyik pillanatban még mélyen aludt, a másikban már teljesen éber volt. Úgy érezte, mintha az egész ház rászakadt volna. Ösztönösen lelökte lábáról a ránehezülő terhet, és hirtelen felült. Megmarkolta a takarót, és az álláig húzva kíváncsian méregette a padlón elterülő hatalmas termetű férfit. – Maga mit csinál itt? – kérdezte súgva. – Próbálok lefeküdni az ágyamba. – Csak nem maga Adam? – De igen. És maga kicsoda? A lány átvetette hosszú lábát az ágy szélén, és kezet nyújtott. – Genevieve vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem. Az édesanyja már sokat mesélt magáról. Adam szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Kis híján elnevette magát, annyira komikusnak találta a helyzetet. Vajon tudatában van ez a nő annak, hogy csupasz a keze és a lába? Szemmel látható, hogy lengén van öltözve, és az a takaró sem leplez túl sokat.

– Boldogan kezet rázok magával, ha már felöltözött. – Ó… Istenem! Reakciójából Adam tudta, hogy a lány végre rádöbbent a helyzet kínosságára. – Gondolom, arról szó sem lehet, hogy lámpát gyújtsunk – jegyezte meg. – Nem, dehogyis. Hiszen hálóingben vagyok. El kellene hagynia a szobámat, mielőtt bárki itt találná. Ez nem illendő. – Ez az én szobám – emlékeztette Adam a lányt. – Megtenné, hogy halkabbra fogja a hangját? A végén még felveri nekem az egész házat. Nem szeretném, ha a fivéreim futva jönnének érdeklődni, hogy mi folyik itt. – Semmi sem folyik. – Ezzel én is tisztában vagyok, Genevieve. – Adam felült, hosszú lábát maga alá húzta, és átölelte a térdét. Türelemre intette magát, miközben arra várt, hogy a lány megmagyarázza, hogyan is került az ágyába. Genevieve szeme lassan hozzászokott a sötéthez, így alaposan szemügyre vehette a férfit, akiről az elmúlt két évben álmodozott. Teremtőm, milyen jóképű! Számtalanszor megpróbálta maga elé képzelni, még ábrándképeket is szövögetett róla, de most rá kellett döbbennie, hogy közel sem járt a valósághoz. Tökéletesen metszett arcéle, szögletes homloka és magasan ülő arccsontjai, egyenes orra és szája azokra az ókori szobrokra emlékeztették a lányt, amelyeket az otthoni múzeumban látott. Éjfekete szeme fokozta a szépségét. Átható tekintetét Genevieve-re függesztette, ettől a lány testét elöntötte a forróság. Képtelen volt levenni a tekintetét a férfiról. Sokkal magasabb volt, mint gondolta, és jóval izmosabb. Szikár termete ellenére roppant felső karja azt sugallta, hogy bámulatos erővel rendelkezik. Genevieve szinte érezte a benne felgyülemlett feszültséget, és kétsége sem volt afelől, ha a férfi úgy döntene, hogy ráveti magát, még pislantani sem lenne ideje, olyan gyorsan megtörténne a dolog. Erre a gondolatra kilelte a hideg. Nem hitte volna, hogy a férfi veszélyes lehet, de az is igaz, hogy álmaiban sosem képzelte mogorvának, ám Adam most határozottan zord arccal méregette. Genevieve úgy érezte magát, mint valami szegény, rosszul öltözött rokon. Régi, kifakult hálóingét viselte, a kedvencét, amely annyira kényelmes volt, hogy sajnálta kidobni. Feljebb húzta magán a takarót, hogy elrejtse a hálóing feslett nyakát. Meg kellett volna ijednie attól, hogy a férfi ilyen váratlanul rátört, de nem így történt. Egy cseppet sem félt. Hiszen ha félne, nem érezne ellenállhatatlan vágyat, hogy nagyot kacagjon, nem igaz? Egyébként is, jobban ismerte Adamet, mint bárki más a világon, még a fivéreinél is jobban, mivel elolvasta minden levelét, amelyeket az évek során Rose mamának írt. – Ne aggódjon! – suttogta. – Nem fogok segítségért kiáltani. Tudom, ki maga és nem félek. Adam foga megcsikordult. – Nincs is oka a félelemre, de mit keres az ágyamban?

– A vendégszoba foglalt, és az édesanyja azt mondta, használhatom a szobáját. Meglepetésszerűen, előzetes értesítés nélkül érkeztem. Régen volt már, hogy Rose mama meghívott Rosehillbe, de rajtam kívül álló okok miatt eddig nem jöhetem. Adamnek hirtelen beugrott, ki is a lány. Hatalmas termete ellenére nagyon fürge tudott lenni, ha akart. Felpattant, és már a szoba közepén járt, mire Genevieve egyet pislanthatott volna. A lány felkapta a köntösét az ágy támlájáról, és gyorsan felvette. Fel akart állni, de nyomban meg is gondolta magát. Nem akarta, hogy a férfi azt higgye, őutána fut. – Várjon! – szólt utána. – Az édesanyja nem mondta, hogy Rosehillbe jövök? – Nem. Adam tudta, hogy hangja érdesen hangzik, de nem tehetett róla. Rögtön tudnia kellett volna, kicsoda a lány, hiszen elárulta a délies tájszólás. Bár érzékelte a lágy, dallamos hangsúlyt a beszédében, egészen eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy Genevieve lenne az a lány, akiről Rose mama annyit mesélt. Már az ajtógomb után nyúlt, amikor Genevieve ismét megszólalt. – Azt akarja mondani, hogy meg sem magyarázta, miért hívott meg? – Mit kellett volna megmagyaráznia? – fordult vissza lassan az ajtótól Adam. A lány, köntösét szorosan összefogva, a holdfénybe lépett. Adam most tisztán látta az arcát, és azonnal felismerte, mekkora veszély leselkedik rá. Kétségtelen, hogy még soha életében nem látott ilyen szép nőt. Rövidre vágott, fekete haja szív alakú, angyali arcot keretezett. Magasan ülő arccsontjai és keskeny orra még előkelőbbé tették finom vonásait, érzéki szája láttán nem akadt férfi, akinek meg ne mozdult volna a fantáziája. Makulátlan bőre és ártatlan mosolya még egy szentet is a kísértésbe vitt volna. Pillantása lejjebb siklott. Az Úr legyen hozzá irgalmas! A hosszú, formás láb legalább annyira tökéletes volt, mint maga az egész teremtés. Adamet kiverte a hideg verejték. Bármennyire gyönyörű is volt a lány, alig várta, hogy megszabaduljon tőle. – Pontosan mit is kellett volna Rose mamának elmagyaráznia? Genevieve ismét elmosolyodott, amitől a férfinak elállt a lélegzete. Minden idegszálával érezte, hogy menekülnie kell innen, mielőtt túlságosan késő lenne… mielőtt ez a varázslatos lény megbabonázná. – Adam, én a menyasszonyod vagyok. A férfi nem esett kétségbe, bár közel állt hozzá. Majdnem kitépte az ajtót a helyéből, akkorát rántott rajta, amikor kinyitotta, de nem menekülhetett el. Travis és Cole állták el a bejáratot. Sietve berontottak a hálószobába, hogy kiderítsék, mi volt az iménti dübörgés. Mindketten félmeztelenül, mezítláb és roppant éberen érkeztek. Travis a puskáját szorongatva kutatott célpont után. – Mi a fene… – kezdte Cole, de elakadt a szava, mert Adam jókorát taszított rajta, majd bátyjuk Travisre parancsolt: – Tedd le azt az átkozott puskát! – Zajt hallottunk – magyarázkodott Cole.

– Elestem – sziszegte Adam. Fivérei hitetlenkedve méregették, végül Travis elmosolyodott. – Elestél? Az meg hogy a csudába lehet? – Nem érdekes – morogta Adam. Travis könyökével odébb lökte bátyját, hogy lássa Genevieve-et. – Jól vagy? – kérdezte a lánytól. – Persze, hogy jól van – felelte helyette Adam. – Te mit csinálsz itthon ilyen korán? – érdeklődött Cole. – Szálljatok le rólam! – csattant fel Adam. Cole hátrébb lépett. – Mi a csudát művelsz Genevieve szobájában? – kérdezte. – Ez az én szobám – emlékeztette Adam. – Senki sem szólt, hogy valaki már alszik az ágyamban. – Igazán kellemes meglepetésben lehetett részed – mosolyodott el Cole. – Uraim, kérem, távozzanak! – szólalt meg Genevieve, de nyomban meg is bánta, hogy nem bírt csendben maradni, mivel ezzel magára vonta a figyelmet. Mindhárom férfi felé fordult. Megpróbált a takaró alá bújva eltűnni előlük. – Adam nem ijesztett meg, ugye? – indult az ágy felé Cole. Már majdnem odaért, amikor a lány hirtelen felült. – Ne gyere tovább, Cole! – szólt rá. A férfi megtorpant. – Miért ne? Csak nem vagy zavarban? – Hiszen rajtad van a köntösöd is – jegyezte meg Travis. – Már egy hete nálunk laksz. Igazán tudhatnád, hogy itt tökéletes biztonságban vagy. – Nem éhes valaki? – váltott témát Cole. – Tudnék enni – jelentette ki Travis. – És te, Genevieve? – Köszönöm, én nem. Adam a fogát csikorgatta dühében. Alig várta, hogy testvéreivel együtt kint legyen a folyosón, hogy aztán jól megmondja nekik a véleményét. – Még be sem mutattak benneteket egymásnak, ugye? – kérdezte Travis, Cole mellé lépve. – Egyikünknek magára kellene vállalni ezt a tisztességet. Akár sort is keríthetünk rá. Ez sem rosszabb időpont, mint a többi. – Az ég szerelmére… – kezdte Adam. – Ne ugrassátok már a fivéreteket! – szólt rájuk vele egy időben Genevieve, ám a hangjában megbúvó nevetés elárulta, hogy cseppet sem neheztel. – Csak egy perc az egész – erősködött Travis. – Genevieve, engedd meg, hogy bemutassam a

Clayborne família legidősebb és egyben legutálatosabb tagját, John Quincy Adam Clayborne-t, akit mindenki csak Adamnek hív. Adam, ez az ifjú hölgy itt Miss Genevieve Perry, aki a messzi Louisiana-beli New Orleansból érkezett. Nem árt, ha mielőbb megismerkedsz vele, mivel már javában kovácsolják az esküvői terveket. Jó éjt, Genevieve. Reggel találkozunk. – Jó éjt – felelte a lány. Adamet egyáltalán nem mulatta fivérei komédiázása. Kilökte Cole-t és Travist a folyosóra, behúzta utánuk az ajtót, s csak azután kérte tőlük számon, mit csinál Genevieve az ő szobájában. – Rose mama hívta meg – magyarázkodott Travis. – De azóta több mint egy év is eltelt. Miért pont most döntött úgy, hogy eljön Rosehillbe? Cole megrántotta a vállát. – Talán korábban nem volt alkalmas neki, vagy előbb el kellett valamit intéznie. Nem mindegy? Adam a fejét csóválta, de úgy vélte, az időpont nem a legjobb arra, hogy hosszas vitába bocsátkozzanak, ezért csak annyit kérdezett: – És én hol aludjak? – A vendégszoba szóba sem jöhet – jelentette ki Cole –, hacsak nem akarsz az unokaöcsénkkel aludni. Parkernek jön a foga, és hajnali négy körül ébred. – Miért nem a szüleivel alszik? – Rose mama úgy gondolta, hogy Douglas és Isabel szeretne kettesben lenni – magyarázta Travis ásítva. – Csinos teremtés ez a Genevieve, ugye? Nehogy azt mondd, hogy észre sem vetted! Adam felsóhajtott. – De, nekem is feltűnt. Elindult lefelé a lépcsőn, de Cole kérdése megállította. – Mit fogsz csinálni vele? – Semmit. – Azért jött, hogy hozzád menjen feleségül – suttogta Cole. – Legalábbis Rose mama ezt mondta nekünk, és amikor júniusi esküvőt javasolt, Genevieve nem tiltakozott. – Micsoda kalamajka! – morogta Adam. – Megyek, visszafekszem – jelentette ki Cole. Travis követte Adamet az előszobába. – Adam, komolyan megkedveltük a lányt. Azt hiszem, ha megbarátkozol az ötlettel, neked is tetszeni fog. Remek humorérzéke van, és hallanod kellene, milyen gyönyörűen énekel! Maga a csoda! Ha rászánnád magad, hogy jobban megismerd, mielőtt döntesz… – Nem veszem feleségül. – Adam, semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz. – Miért nem értesítettek, hogy itt van? – Hogy tehettük volna? A szabadban táboroztál, emlékszel?

– Egy egész hetetek volt rá, hogy megtaláljatok. – Most miért vagy ilyen rosszkedvű? Senki sem tart pisztolyt a fejedhez, hogy arra kényszerítsen, vedd feleségül. – Lefekszem. A barakkban kötött ki. Félórával később még mindig álmatlanul forgolódott a keskeny, hepehupás matracon. Hatalmas termetéhez túlságosan kicsi volt az ágy. Lába lelógott róla, és nem tudott megfordulni anélkül, hogy a padlón ne találta volna magát. Gyanította, hogy egyébként sem tudna sokat aludni, mivel gondolatai egyre Genevieve körül jártak. Kezét feje alatt összekulcsolva, megpróbálta átgondolni a helyzetet. Bosszantó volt, hogy anyja így beleavatkozik az életébe, és fogalma sem volt, hogyan fog kimászni ebből a slamasztikából. Az biztos, hogy Genevieve nem akar pusztán azért hozzámenni feleségül, mert Rose mama ezt jó ötletnek tartja. Manapság a nők többsége már ellene szegül az előre elrendezett házasságnak, és ugyan melyik épeszű férfi hagyná, hogy az anyja válasszon párt számára? Adam tisztában volt vele, hogy neki kell megértetnie Genevieve-vel, köztük szó sem lehet házasságról. Az lesz a legjobb, ha szépen leülteti a lányt, és hosszasan elbeszélget vele. Igen, pontosan ezt fogja tenni. Elmeséli neki, hogy már réges-régen elhatározta, egyedül éli le az életét. Ragaszkodik a szokásaihoz, szereti a magányt, és gyűlöli, ha megzavarják bármiben is. Más szóval, egyáltalán nem alkalmas a férj szerepére. Egyedül a családtagok törhettek be önként vállalt remeteéletébe. A fivérei már ritkán jöttek Rosehillbe, és mióta megszületett Mary Rose kislánya, Rose mama ideje legnagyobb részét kis unokája mellett töltötte. Harrison, Mary Rose férje Blue Belle szélén épített szép otthont, hogy kedvére tegyen az életét kitöltő három nőnek, Rose mama pedig sokkal szívesebben időzött a városban, mint a világtól elzárt farmon. Adam nem volt magányos. Legalább húsz napszámosra kellett ügyelnie folyamatosan, így elég mozgalmasan teltek a napjai, azt pedig egyáltalán nem bánta, hogy egyedül kell töltenie az éjszakákat a nagy házban. Ami azt illeti, még örült is neki. A legtöbben túlságosan szervezettnek és merevnek tartották volna Adam szigorú napirend szerint felépített életét, ő azonban elégedett volt sorsával, és csak ez számított. Fiatalabb korában még szeretett volna világot látni, de néhány évvel ezelőtt feladta bolondos álmát, és helyette a könyveit olvasva, a gondolatai szárnyán repült egyik egzotikus kikötőből a másikba. Cole azzal vádolta, hogy úgy viselkedik, mint egy öregember. Adam nem vitatkozott fivérével. Szerette ezt az életformát, és tudta, mihelyt elrendezi ezt a kis félreértést, ismét boldog lesz. Úgy döntött, megvárja, míg véget ér a születésnapi ünnepség, és csak után beszél Genevieve-vel. Kedvesen, de ellentmondást nem tűrőn fogja elmagyarázni a helyzetet. A lány elvárásai túlzóak, és Adam remélte, hogy a beszélgetésük után ezt ő is be fogja látni. Nem akarta megbántani Genevieve-et, és természetesen nem állt szándékában összetűzni sem vele. Nem olyan kegyetlen ő, hogy élvezné, ha női szíveket törhet össze, mindent meg fog azonban tenni, hogy elkerülje a katasztrófát, és nem érdekli, ha

felzaklatja ezzel a lányt. Tiszta szívből remélte, hogy Genevieve nem fakad sírva, vagy nem kezd el hisztériázni. De ha mégis megtörténne, ő akkor is szilárd marad. Adam azzal a meggyőződéssel aludt el, hogy Genevieve végül túlteszi magát a csalódáson.

Második fejezet Semmiképpen nem mehet feleségül a férfihoz, és amint sikerül néhány percre kettesben maradnia vele, ezt meg is mondja neki. Nincs most abban a helyzetben, hogy bárkihez is hozzámenjen. Ahhoz túlságosan is sok gond nyomja most a vállát. Persze, amikor beszél Adammel, nem bonyolódik majd hosszas magyarázkodásba. Egyszerűen közli vele, hogy szó sem lehet köztük házasságról. Aztán pedig továbbáll. Tény, hogy mielőtt a dolgok ennyire bonyolulttá és kilátástalanná váltak volna, eljátszadozott a gondolattal, milyen lenne hozzámenni Adamhez. Miután elolvasta az összes levelét, még álmodozott is róla, de aztán belépett az életébe Ezekiel Jones tiszteletes, és minden a feje tetejére állt. Saját naivitásának köszönhetően már túlságosan is belekeveredett a dolgokba, így többé nem gondolhat arra, hogy egy olyan tiszteletre méltó férfiú felesége legyen, mint Adam Clayborne. Abban reménykedett, ha végre túl lesz a rettegett feladaton, és elmagyarázza Adamnek, miért is gondolta meg magát, talán békét lel a lelke. Isten a tanúja mennyire ráférne egy kis nyugalom. Négyszemközt kellett volna beszélnie vele, ez azonban szinte lehetetlennek bizonyult ezekben a napokban. A rosehilli kétszintes ház zsúfolásig megtelt a hazalátogató családtagokkal, hitveseikkel és gyermekeikkel. Adamet állandóan rokonok vették körül, és barátok, idegenek is csapatostól jöttek a farmra egy hideg ital, egy tál meleg étel vagy egy kis terefere kedvéért. Egyik Clayborne fiú sem küldött el soha senkit. Házigazdaként Adam megpróbált vendégszeretően viselkedni, őt pedig kerülte, amennyire csak tudta. Genevieve-nek nem tartott sokáig, hogy ezt felismerje. Valahányszor belépett egy olyan szobába, ahol történetesen a férfi is bent volt, Adam nyomban talált valami ürügyet arra, hogy felálljon és elhagyja a helyiséget. Csak azért nem sértették ezek a hirtelen távozások, mert a férfi zaklatott tekintetéből látta, hogy ő is legalább annyira kényelmetlenül érzi magát, mint jómaga. Az idő szaladt, neki pedig hamarosan el kell mennie. Ígéretet tett, és ha törik, ha szakad, azt meg is tartja. Már így is sokkal tovább maradt Rosehillben, mint eredetileg tervezte, és iszonyú bűntudatot érzett, amiért becsapja a Clayborne-okat. Hamis ürüggyel jött ide, pedig a valódi célja az volt, hogy elrejtőzhessen a farmon. Így aztán valahányszor Rose mamára nézett, válla még jobban meggörnyedt a hazugságai súlya alatt. A család tovább nehezítette a helyzetét, mivel annyira kedvesek voltak hozzá. Befogadták az otthonukba, és úgy bántak vele, mintha máris hozzájuk tartozna. Rose mama állandóan dicshimnuszokat

zengett róla. Úgy beszélt róla a családnak, mint kedves, nagylelkű teremtésről, akinek magas erkölcsi normái vannak. Genevieve kíváncsi lett volna, mit szólna Rose mama, ha tudná az igazságot. Rose mama születésnapi ünnepségén úgy tűnt, végre elérkezett a pillanat, amikor kettesben maradhat Adammel. A lépcsőn lefelé lépdelve észrevette, hogy a férfi bemegy a könyvtárba, és – Istennek legyen hála – egyedül volt. Genevieve kihúzta magát, összeszedte minden bátorságát, és utána sietett. Két órával később még mindig azon igyekezett, hogy eljusson a könyvtárszobáig. Először Adam húga, Mary Rose térítette el, aki megkérte, hogy ügyeljen a férfiakra, akik az asztalokat állítják fel, míg ő megeteti és tisztába teszi a kislányát. Az elmúlt hét során Genevieve nagyon közel került Mary Rose-hoz, ezért szívesen segített neki. Egy órával később, amikor éppen befejezte a megbízatást, Adam testvére, Douglas ment oda hozzá, hogy vigyázzon tízhónapos fiára, Parkerre, amíg ő segít megépíteni a pavilont a Travis által fogadott zenekarnak. Parker elbűvölő kisfiú volt, ezért Genevieve egyáltalán nem bánta, hogy foglalkoznia kell vele. A kicsi szinte mindenkivel félénk volt, csak vele tett kivételt. A szülei szerint éppen a szégyenlős korszakát élte, ami azt jelentette, hogy a kisfiú minden idegen láttán, aki három méternél közelebb került hozzá, sikítozni kezdett. Genevieve-et azonban eléggé megkedvelte, és szülei nem kis meglepetésére, amint meglátta, felé nyújtotta kis karját, és nyöszörögve követelte, hogy vegye fel. Genevieve színes nyakláncot viselt aznap, és biztos volt benne, hogy Parker csak azért ragaszkodott az ő személyéhez, mert így remélt hozzájutni a csecsebecséhez, hogy aztán megkóstolhassa. Genevieve fontolóra vette, hogy magával vigye a göndör hajú kisangyalt a könyvtárba, és úgy beszéljen Adammel, de aztán meggondolta magát. Parker nyugtalan volt, és csak elvonta volna a figyelmét. Azzal is tisztában volt, hogy bármilyen eleven és vidám is most a kisfiú, ennek nyomban vége szakadna, ha megpróbálná a bölcsőbe fektetni. Kivitte hát a verandára, leült a hintaszékbe, melyet Douglas hozott ki neki, és a babát a mellére fektetve a nyüzsgést figyelte. Éles füttyszó hasított a levegőbe, mire Parker ijedten összerezzent. Genevieve gyengéd simogatással és suttogó szavakkal csitítgatta. – Harrison, elkelne itt egy kis segítség! – kiáltotta Cole. – Hozd Adamet is! A szúnyoghálós ajtó kinyílt, és Mary Rose férje lépett ki rajta kislányával, Victoriával a karján. Arcán enyhe bűntudat tükröződött, amikor odalépett Genevieve elé. A lány kérés nélkül is tudta, mit szeretne. Parkert átemelte a bal térdére, hogy helyet csináljon az elragadó, héthónapos kis unokatestvérnek. – Tartanád egy kicsit Victoriát, amíg segítek megépíteni a pavilont? – kérdezte Harrison ízes skót kiejtésével. – Az imént evett, és tiszta pelenka van rajta. A feleségem a konyhában segít, de ha úgy gondolod, hogy nem… – Elboldogulok vele – nyugtatta meg a lány. Harrison Parker mellé ültette kislányát, mindkét babát megsimogatta, majd levette a kabátját, a korlátra dobta, és már szaladt is le a lépcsőn.

Genevieve-nek hirtelen sok dolga akadt. Parker úgy döntött, hogy megkóstolja Victoria karját, Genevieve azonban gyengéden elhúzta előle, és a kisfiú takarójával helyettesítette. A kicsi nyomban bekapta a hüvelykujját, és hangos cuppogással szopni kezdte. Travis szaladt fel a lépcsőn. Amikor meglátta a két apróságot Genevieve karjában, elmosolyodott. – Jól tudsz bánni a kisbabákkal. – Úgy tűnik – hagyta rá a lány, majd elnevette magát, mivel a gondjaira bízott csöppségek őt bámulták mosolyogva, és mindkettőnek folyt a nyála. – Tökéletesek, ugye? – kérdezte. – Igen – helyeselt Travis. – De mégsem igazságos, hogy Victoriának csak egy kis hamvas pamacs van a feje búbján, míg Parker fejét elborítják a fürtök. Ég és föld köztük a különbség. Genevieve rábólintott. – Hová indultál? – A konyhába a kalapácsomért, aztán a könyvtárba Adamért. A papírmunkát később is elvégezheti. A zenekar háromra jön, és addig végeznünk kell. Amint Travis bement a házba, Genevieve ringatni kezdte a kicsiket. Lágy, langyos szellő simogatta az arcát, vadvirágok illatával töltve be a levegőt. A lány a távoli hegyeket nézte, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha a mennyországba csöppent volna. Egy francia bölcsődalt kezdett énekelni, melyre még gyerekkorából emlékezett. Ez volt a kedvence, mivel számtalanszor hallotta édesanyjától esténként, amikor már az ágyában feküdt. A szöveg egyszerű volt, és gyakran ismétlődött, a dallam pedig ártatlan és vidám. Boldogabb, gondtalanabb napok emlékét idézte. Genevieve lehunyta a szemét, és néhány rövidke, de annál értékesebb pillanatra úgy érezte, nincs egyedül. Újra gyermekkora otthonában volt, a nagy, párnás székben üldögélve, az édesanyja halkan énekel, miközben megveti neki az ágyat. Finom orgonaillat ütötte meg az orrát, és szinte hallotta apja harsány nevetését a földszintről. Érezte, amint elárasztja a ház békés nyugalma. Ismét olyan emberek vették körül, akik szerették és dédelgették. Adam az ajtóban állt, és a lányt nézte. Éppen ki akarta lökni a szúnyoghálós ajtót, amikor Genevieve énekelni kezdett. Mivel nem akarta megzavarni, megfordult, hogy a konyhán át menjen ki, de a dal visszahúzta, fogva tartotta. A telt, kristálytiszta hang gyönyörű volt. Mintha csak az angyalok kórusa szólalt volna meg. A csinos arcról sugárzó végtelen béke csak még tökéletesebbé tette a képet. Minél tovább hallgatta, annál varázslatosabbnak érezte a hangot. Ahogy a fűszál tör az éltető napsugár felé, úgy vonzotta Adamet a csodás melódia. Elragadtatásában azt kívánta, bárcsak sose érne véget a dal. Némán és mozdulatlanul állt, lélegzetét is visszafojtva, és hagyta, hogy a dallam – és Genevieve – megbabonázza. Nem ő volt az egyetlen, akit megérintett az ének varázsa. Az udvaron dolgozó emberek egymás után hagyták abba a munkát, hogy hallhassák a dalt. Harrison éppen a kalapácsáért hajolt le, amikor megütötte a fülét az énekszó. Felegyenesedett, és fejét félrebillentve figyelt. Travis, aki gerendát cipelt a

vállán, az udvar közepén járt, amikor elért hozzá a dallam. Ő is ösztönösen a hangforrás felé fordult, majd mozdulatlanná merevedett, még a szemét is lehunyta. Homlokáról izzadságcsöpp hullt alá, a nap az arcába tűzött, de ő láthatóan nem volt tudatában a kellemetlenségeknek. Arcán szívből jövő mosoly áradt el. A fogadott munkások még feltűnőbben reagáltak. Szerszámaikat elejtve egyként indultak az elülső udvarba, mintha láthatatlan erő vonzaná őket a mennyei dallam irányába. Csak a két kicsit nem hatotta meg az énekszó. Még véget sem ért az első versszak, ők már békésen szundikáltak. Genevieve befejezte az altatódalt, és csak ekkor figyelt fel a csendre. Kinyitotta a szemét, és ugyancsak meglepődött, amikor meglátta az őt figyelő tömeget. Az egyik ember tapsolni kezdett, de egy kemény oldalba taszajtás és barátja szigorú pillantása elhallgattatta. A hallgatóság azonban valahogy mégis szerette volna kifejezni elismerését, ezért alig néhány másodpercen belül mindegyik férfi szélesen mosolygott, és megbillentette a kalapját felé. Vigyorgásuk kissé elbátortalanította a lányt. A rá irányuló figyelemtől zavartan tétova mosollyal próbálkozott, majd félrepillantott, és látta, hogy Adam is őt nézi. Ez még inkább elvette a bátorságát. Adam mosolygott. A lányt ez annyira meglepte, hogy visszamosolygott. A férfi máskor oly fegyelmezett vonásai kisimultak, és a tekintetében volt valami, amit Genevieve korábban soha nem látott. Olyan benyomást keltett, mint aki… boldog. Most egyáltalán nem látta veszélyesnek vagy indulatosnak a férfit, a szíve mégis majd kiugrott a helyéből. A gyengéd tekintet, mellyel ránézett, még vonzóbbá tette… Genevieve nem is értette, ez hogyan lehetséges. Az ajtó nyikorogva tárult ki, és Adam odasétált hozzá. A lány abbahagyta a kicsik ringatását, és a férfira bámult. Adam már nem mosolygott, de még mindig kedvesen nézett rá. Genevieve nyomban elpirult, és hasznát vette volna egy legyezőnek is. Jobb lesz, ha összeszedi magát. Úgy viselkedik, mint akire soha nem nézett még férfi. Adam fürkésző tekintetétől elpárolgott a szokásos önbizalma, és hirtelen félénk és ügyetlen kislánynak érezte magát, aki óriási zűrzavart kavart a templom kórusában, amikor először próbált énekelni. Szerencsére, a férfi sohasem fogja megtudni, mennyire felzaklatta. Adam fél térdre ereszkedett előtte. Genevieve el sem tudta képzelni, mit akar a férfi… de csak Parker után nyúlt. Hihetetlen gyengédséggel emelte az alvó kisfiút erős karjába. Felállt, Parkert a vállára fektette, egyik kezével megtámasztotta a baba hátát, majd a másikat kinyújtotta a lány felé. Genevieve a karjára vette Victoriát, majd hagyta, hogy Adam felsegítse. Néhány szívdobbanásnyi pillanatig némán bámulták egymást. Nem szóltak egymáshoz, a csend mégsem tűnt kínosnak. Talán a két kisgyerek teremtett köztük kapcsolatot egy pillanatra. Adam ujja összekapcsolódott az övével, és Genevieve nem tudta, el kellene-e húznia a kezét, vagy sem. Adam helyette is döntött, amikor az ajtó felé fordult. Ekkor el kellett engednie. Feltételezte, hogy a férfi Parkert készül lefektetni, és tőle azt várja, hogy ugyanezt tegye Victoriával. Néhány perccel később mindkét baba békésen aludt a bölcsőjében. Genevieve megigazgatta a kislány

takaróját, és amikor felnézett, azt kellett látnia, hogy Adam csendben elhagyja a szobát. Azt már nem, gondolta, ezúttal nem szabadulsz meg tőlem. Parkerre pillantva meggyőződött róla, hogy ő is be van takarva, majd szoknyáját felkapva Adam után iramodott. A férfi a lépcsőfordulóban várt rá. Sajnos, ezt Genevieve nem sejtette. Mikor futva a sarokhoz érkezett, olyan erővel ütközött bele, hogy Adam kis híján átbukott a korláton. Adam meggörnyedt az ütközéstől, tompán felmorrant, majd elkapta a lányt, nehogy lezuhanjon a lépcsőn. Genevieve-et a humorérzéke segítette át a zavarán. Bocsánatkérés közben egyszer csak elnevette magát. – Nem akartam, hogy elmenj, mielőtt… Ne haragudj, Adam! Nem szándékosan futottam beléd. Jól vagy? Nem sérültél meg? A férfi a fejét rázta. – Mindig így szoktál rohanni? Adam mosolyától Genevieve-nek hevesebben vert a szíve. Belenézett a gyönyörű, sötét szempárba, és úgy érezte, menten elolvad. Tudta, ha gyorsan nem tesz vagy mond valamit, akkor nagyon hamar azt veszi észre, hogy feleségül ment a férfihoz. Ó, Istenem, miért is ilyen vonzó ez az ember? – Bocsánat, mit is kérdeztél? – Mindig így szoktál rohanni? – Rohanni? Nem hiszem. – Beszélnünk kell, ugye, Genevieve? – Igen, beszélnünk kell – bólintott hevesen a lány. – Négyszemközt. Mintha csak hangsúlyozni akarná e tény fontosságát, valaki bevágta a szúnyoghálós ajtót, majd Cole masírozott el alattuk az előszobában. – Úgy van, négyszemközt. – Valami baj van? – kérdezte Adam. – Mintha ideges lennél. – Ideges? Idegesnek látszom? A férfi bólintott. Genevieve mély lélegzetet vett, és eltökélte, hogy nem ismétli meg a férfi minden egyes szavát. Még a végén ostobának fogja tartani. – Tényleg ideges vagyok egy kicsit – ismerte be. – Tudod, mire gondoltam? Adamnek fogalma sem volt róla. – Mire gondoltál? – Rosszul indult a kapcsolatunk. – Valóban? – De még mennyire! – erősítette meg a lány. – És mindez az én hibám. Nem kellett volna azt

mondanom, hogy a menyasszonyod vagyok. Alaposan megleptelek a bejelentésemmel, nem igaz? Még szép, hogy meglepődtél. Nyilván nem számítottál arra, hogy az ágyadban találsz. Olyan rémültnek látszottál, és annyira igyekeztél megszabadulni tőlem, hogy elbotlottál a saját lábadban, és én egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meggyötörjelek egy kicsit. Akkor nem bántott a viselkedésed, de ha jobban belegondolok, valójában meg kellett volna sértődnöm, vagy legalábbis… Most meg min mosolyogsz? Adam nem vallotta be neki, hogy milyen jól szórakozik. Mulatságos volt látni, hogyan váltogatják egymást a lány arcán az érzelmek, miközben egyre csak magyaráz. Az egyik pillanatban még mosolygott rá, a következőben pedig metsző tekintettel bámulta. Adam legszívesebben felkacagott volna, és ha a lány nem lett volna ennyire zaklatott, talán el is neveti magát. Nem akarta azonban megbántani. Nyilvánvaló volt, hogy Genevieve komolyan veszi az eljegyzésük ügyét, és Adam biztosra vette, hogy tőle is ezt várja. Pokoli egy helyzet, és ezért kizárólag Rose mama a felelős, mert beleavatkozott az életébe. Később majd tisztázza vele a dolgot, most azonban túl kell esnie a régóta esedékes beszélgetésen Genevieve-vel. Mindent a maga idejében! Arrébb kell lépnie a lánytól, mivel túlságosan is közel áll hozzá. Különös módon azonban Adamnek nem akaródzott megtenni ezt a lépést. A finom, nőies illat azt sugallta, mintha Genevieve orgonavirágban fürdött volna. Tetszett neki, sokkal jobban, mint azt helyesnek találta. Tulajdonképpen minden kedvére volt a lányon. Még azt is észrevette, mit visel, pedig korábban nem érdekelték az ilyen felszínes dolgok. Ám a keményített, állógalléros fehér blúz és a fehér szoknya kellemes kontrasztot alkotott a lány természet adta, makulátlan színeivel. Pedánsan és illedelmesen festett, mint egy bankár felesége, ugyanakkor pokolian vonzó is volt. Adam nagy nehezen felrázta magát révületéből. – Menjünk a könyvtárba! – A könyvtárba? Igen, valóban a könyvtárba kellene mennünk. – Jó ötlet – mondta vontatottan Adam. Már megint a férfi szavait ismételgeti, átkozta magát csendben Genevieve. Jobb lesz, ha összeszedi magát, különben Adam a végén papagájnak fogja szólítani. Azt sem árt, ha kiveri a fejéből az olyan ostobaságokat, hogy milyen mély és öblös a férfi hangja, vagy hogy milyen tiszta és férfias erő árad belőle. Mintha a kinti, szabad levegő lengené körül. Adam igazán megsemmisítő hatással van rá. – Ettől féltem – sóhajtott fel halkan Genevieve. – Mitől? – Attól, hogy négyszemközt maradunk. Menjünk, essünk túl rajta! Úgy beszélt, mint aki a kivégző osztag elé indul. Adam egyetértően bólintott, és elindult mellette lefelé a lépcsőn. A hátsó folyosó végére érve, Adam előrelépett, kinyitotta az ajtót, majd előreengedte a lányt.

A könyvtárat ódon könyvek illata lengte be. Genevieve rendkívül kellemesnek találta a helyet, és elragadtatva nézett körül. A plafonig érő cseresznyefa polcokon több száz kötet sorjázott, de a padlón, az ablak közelében is halomban álltak a könyvek. A könyvtár a tulajdonosának jellemét sugározza, állapította meg a lány. Adam anyjához írt leveleiből jól tudta, hogy mennyire szeret a férfi olvasni, és az utolsó fillérjét is hajlandó lett volna feltenni arra, hogy el is olvasta az itt található könyvek mindegyikét… talán többször is. Adam hellyel kínálta. Genevieve az íróasztal előtt álló két, bőrrel bevont, párnás szék egyikét választotta. Leereszkedett a szék legszélére, egyenes derékkal, mint aki nyársat nyelt, lábát összezárta, kezét pedig összekulcsolta az ölében. Nem tudott azonban sokáig nyugodtan ülni. Mialatt a férfi kényelmesen elhelyezkedett az íróasztala mögött, Genevieve idegesen topogni kezdett a cipője sarkával. Az ölébe bámult, hogy jobban tudjon koncentrálni, és közben elismételte magában, mit fog mondani. Úgy vélte, talán jobb lenne, ha hagyná a férfit beszélni, és csak miután befejezte, magyarázná meg neki gyengéden – nagyon gyengéden –, hogy megváltoztak a körülményei, ezért nem mehet feleségül hozzá. Politikusokat is megszégyenítő diplomatikussággal fogja megközelíteni a kérdést, nehogy megsértse a férfit, vagy a büszkeségébe gázoljon. Adam a széken hátradőlve figyelte a lányt, és türelmesen várta, hogy az belekezdjen a mondandójába. Eltelt néhány perc néma csendben, ekkor Adam úgy döntött, hogy mégis neki kell elkezdenie. Pontosan tudta, mit akar a lánynak mondani, hiszen egész héten ezen töprengett. De akkor miért ennyire nehéz belevágnia? Megköszörülte a torkát, mire a lány cipőjének kopogása felgyorsult és hangosabbá vált. – Genevieve, nem tudom, pontosan miben állapodtál meg Rose mamával, de… A lány talpra ugrott. – Jaj, Adam, nem tehetem. Egyszerűen nem lehet. – Mit nem tehetsz? – Nem mehetek hozzád feleségül. Bárcsak megtehetném, de lehetetlen! Szerettem volna rögtön elmondani, de egész héten kerültél engem, és ebből arra következtettem, hogy neked sincs túl sok kedved ehhez a házassághoz. Márpedig ez olyan kényes téma, hogy nem akartam a rokonaid előtt beszélni róla. Hát nem kínos? Az édesanyád igazán különös helyzetbe hozott mindkettőnket. Akkor most el vagyunk jegyezve, vagy sem? Nem, persze, hogy nem. Meglepne, ha tudnád, hogy feleségül akarok menni hozzád, vagy legalábbis szerettem volna a feleséged lenni? Az ég szerelmére, ne vágj már ilyen csodálkozó képet! Csak az igazat mondtam. Időközben azonban minden megváltozott, és nem házasodhatunk össze. Nem, erről szó sem lehet. Még ha el is akarnál venni, akkor végül azt is megtudnád, milyen bajba kerültem, és halálra rémülnél attól, hogy egyáltalán felvetődött benned a házasság gondolata. Érted már? Megkíméllek egy szörnyű hiba elkövetésétől. Annyira sajnálom, amiért

csalódást okoztam. De tényleg, őszintén sajnálom. Csak túl kell tenned magad rajtam. A törött szívek összeforrnak. Tessék, csak ennyit akartam mondani. Nem házasodhatunk össze, bármennyire szeretnéd is, és bocsánatot kérek, amiért szándékosan félrevezettelek. Érzéktelen és kegyetlen dolog volt tőlem. Genevieve ekkor végre elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy levegőt vegyen. Tudta, hogy alaposan összezagyválta a magyarázatát. Még fecsegés közben is azt mondogatta magának, hogy hagyja már abba, de képtelen volt megállni. Adam most biztos azt hiszi, hogy megőrült. Az arcáról ugyan nem lehetett leolvasni, mit gondol, de Genevieve úgy vélte, csak azért, mert a döbbenettől nem képes reagálni a hallottakra. Néhány elkottyantott szó még mindig ott zakatolt a fejében. Jóságos Isten! Azzal kezdte, hogy szerinte a férfi el sem akarja venni, de mire a végére ért, már azt erősítgette, hogy a törött szívek összeforrnak. Ó, igen, nem is kétséges, hogy Adam őrültnek tartja. Iszonyúan szégyellte magát. Hogy zavarát palástolja, tekintetét a férfi háta mögötti falra szegezte. Úgy tett, mintha felkeltette volna az érdeklődését az oda akasztott, bekeretezett térkép. – Túl kell tennem magam rajtad? Genevieve megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem hall nevetést a férfi hangjában. – Igen – biccentett erőtlenül. – Értem. Azt állítottad, hogy félrevezettél. Pontosan mikor is tetted ezt? Genevieve továbbra is állt, és a térképet bámulta. – Azon az éjszakán, amikor először találkoztunk. Úgy mutatkoztam be, mint a menyasszonyod, de hazudtam. – Ó, igen, emlékszem. A lány megkockáztatott egy gyors pillantást. A férfi tekintetéből sugárzó melegség különös módon megnyugtató hatással volt rá, és oldódni kezdett benne a feszültség. – Mindig ilyen magabiztos vagy? – Nem, dehogyis – nevette el magát Adam. – Pedig szerintem az vagy. Ugye nem könnyű téged kihozni a sodrodból? – Nem igazán. Csak nem erre készülsz? – Dehogy. A világért sem tennék ilyet. Te azonban különös hatással vagy rám. A családod körében mindig el tudok lazulni, melletted viszont… – Igen, mellettem viszont mi? Genevieve vállat vont, és úgy döntött, hogy másra tereli a szót. – Édesanyád nem mondta, hogy milyen jóképű fia van. Persze, ez nem változtat a helyzeten. Akkor sem mehetek hozzád feleségül, és különben sem mennék hozzá senkihez csupán azért, mert helyes. Tapasztalatból tudom, mennyire megtévesztő lehet a külső. – Rose mama nekem sem említette, hogy milyen csinos vagy. Mi lenne, ha leülnél, és elmesélnéd, milyen bajba kerültél? Talán segíthetek.

– Baj? Miből gondolod, hogy bajban vagyok? A lány hangja egy oktávot emelkedett. Nyilvánvaló volt, hogy meglepte a férfi kérdése. Adam megőrizte a türelmét. – Az imént említetted. Genevieve nem emlékezett rá. – Meggondolatlanságokat beszéltem. Annyira siettem, hogy mindent el tudjak mondani, ráadásul ideges is voltam. Biztos te is észrevetted. Hétmérföldes sebességgel beszéltem, de annyira szerettem volna, ha megértesz. Amiatt is aggódtam, hogy megbántalak. Ugye, nem tettem ilyet? – Hogy megbántottál-e? Nem, szó sincs róla – biztosította a lányt, és nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék. – Talán segíthetek neked, Genevieve, ha elárulod, hogy mi a baj – erősködött Adam. Genevieve megrázta a fejét. Nem akart hazudni a férfinak, de az igazat sem mondhatta el neki, hiszen azzal őt is bajba keverhetné. – Nincs semmi baj. Nem hitte, hogy ennél határozottabb lehetett volna, a férfi rosszalló arcáról azonban azonnal látta, hogy nem sikerült meggyőznie. Ismét megpróbálta másfelé terelni a beszélgetést. Fejével a térkép felé intett. – Az édesanyád nyomban megmutatta nekem ezt a térképen, amint megvette. Miért keretezted be és tetted ki a falra? Nem ezért kaptad. Magaddal kellett volna vinned, amikor elindulsz világot látni. Adam tudta, hogy a lány szándékosan kerüli a választ, és ez csak fokozta a kíváncsiságát, hogy kitalálja, milyen bajban lehet. Általában nem volt tolakodó, de Genevieve mégiscsak az ő házában vendégeskedik, ráadásul Rose mama közeli barátja. Ha tényleg gondja akadt, meg kell próbálnia segíteni. Azt ugyan elképzelni sem tudta, hogy valami komolyabb dologról lenne szó. Hiszen Genevieve édes és ártatlan teremtés, akit kétségtelenül mindentől megóvott a családja. Ugyan miféle bajba keveredhetett? Gondolatban sorra vette a lehetőségeket. – Talán epekedő kérőt hagytál magad után New Orleansban? A kérdés meglepte a lányt. – Nem – válaszolta. – Nem voltam annyi ideig New Orleansban, hogy bárkivel is megismerkedhettem volna. Miért kérdezed? – Csak kíváncsi voltam. – Minden vendégeddel ilyen kíváncsi vagy? – Nem, csak azokkal, akikkel jegyben járok – ugratta a lányt. – Csak jártál, Adam – javította ki gyorsan Genevieve. – De ez már a múlté. – Ez igaz – helyeselt a férfi, és ismét elnevette magát. – Mennyi ideig voltál New Orleansban? – Két hétig. – Épp csak a nevezetességeket láttad, igaz? – Nem bámészkodni voltam ott. Egy kórusban énekeltem, aztán úgy döntöttem, hogy ideje

továbbállnom. Most pedig te jössz. Meséld el, miért nem indultál el világot látni? Tudom, hogy ezt tervezted, mert olvastam az összes levelet, amit Rose mamának írtál. – Valóban? – húzta fel Adam a szemöldökét. – Ugyan miért… Genevieve nem hagyta, hogy befejezze a kérdést. – Szeretem Rose mamát, és mindent tudni akartam a családjáról. Ez valami olyasmi volt, amit megoszthattam vele. A templomban találkoztunk – tette hozzá. – Aztán beléptem a kórusba, és városról városra utaztam. – Gyönyörű hangod van. Gondoltál már arra, hogy éneket oktass? – Nem, de színpadi karrierről álmodoztam, csak aztán észhez tértem. Már csak templomokban énekelek, meg alkalomadtán csecsemőknek – mosolyodott el Genevieve. – Most pedig választ várok a kérdésemre. Miért nem indultál el világot látni? – A világot bármikor láthatom. Elég, ha elfordítom a fejem, és a térképre nézek. Ha pedig kinyitok egy könyvet, és olvasni kezdek, máris kikötőről kikötőre hajózom. – Azért az nem ugyanaz. Túlságosan is elkényelmesedtél. Gondolj csak a számtalan kalandra, amelyben részed lehetne! Mi lett az álmaiddal? Megfeledkeztél róluk? Az édesanyád nem felejtette el, ezért ajándékozta neked a térképet. Minden ajándékot megmutatott nekem, amit a fiainak és a lányának szánt, és mindegyiknek külön jelentősége volt. Mary Rose úgy követi a családi hagyományt, hogy viseli az édesanyja brossát, Douglas pedig az aranyórát. Travis maga mesélte nekem, hogy mindenhová magával viszi a könyveit. Tegnap este is a Köztársaságot olvasta. Egyedül Cole tájolóját nem láttam még – tette hozzá. – Azt még Cole sem látta – szúrta közbe Adam, mire a lány elképedt. – Nem értem. Miért nem látta? Rose mama nem adta oda neki? – A tájolót és az aranytokját is ellopta … vagy kölcsönvette valaki Rose mamától. – Az ég szerelmére, akkor most melyik? Ellopták vagy kölcsönvették? – Attól függ, hogy kit kérdezel. Cole erősködik, hogy ellopták, mi többiek azonban úgy véljük, hogy kölcsönvették. Bevallom, amikor Rose mama először elmesélte, mi történt, mindannyian azt hittük, hogy ellopták tőle, de azóta Cole kivételével másként látjuk a dolgot. – Meséld el, mit történt! – kérte a lány. Leült, összekulcsolta a kezét az ölében, és várta, hogy a férfi belekezdjen. – Rose mama úton hazafelé az egyik állomáson vonatra várt. A tájolót meg az aranytokot megmutatta az egyik útitársának. A férfi szintén Montanába tartott. Rose mama szerint összebarátkoztak, és egymás bizalmát is elnyerték. – Édesanyád jó emberismerő. – Így igaz – helyeselt Adam. – Azt mesélte, hogy a férfi vigyázott rá az út során, és nagyon kedves volt hozzá.

– Elnyerte a bizalmát, és egy idő múlva Rose mama hinni kezdett neki – bólintott a lány, jelezve, hogy érti a dolgot. – Igen, megbízott benne. – Tudom már, mi történt – mondta Genevieve szomorú hangon. – A férfi becsapta őt, igaz? Adam érdekesnek találta a lány reakcióját. Kíváncsiságot várt tőle, de Genevieve-et mintha felzaklatta volna, amit hallott. – Cole szerint becsapták – mondta. – Veled is ez történt, Genevieve? Becsapott valaki, akiben megbíztál? A kérdés meglepte a lányt. Gyorsan megrázta a fejét tiltakozásul. – Az édesanyádról beszélünk, nem rólam. – Valóban? – De még mennyire – erősködött. – Van valami zavaró ebben a történetben – ismerte be. – Értesítette valaki a hatóságokat a lopásról? Ők talán visszaszerezhetik a tájolót. – Tehát te is azt hiszed, hogy az a férfi ellopta a tájolót? – Igen. Az az aranytok rendkívül értékes. Én mondom neked, Adam, hogy manapság már senkiben nem bízhat meg az ember. A férfi igyekezett elfojtani mosolyát. Bár Genevieve nem ismerte az összes tényt, mégis következtetéseket vont le. Sokban hasonlít Cole-ra. Fivéréhez hasonlóan Genevieve is hajlamos volt a legrosszabbat feltételezni másokról. – Ugyanolyan cinikusan beszélsz, mint Cole. – Mert cinikus is vagyok. Fogadni mernék, hogy a hatóságok is lopásnak tartják a tájoló eltűnését. Mi mást mondhatnának? – Ez azért bonyolultabb ennél. – Miért? – Mert a férfi, akinél a tájoló van, maga a hatóság. – Hogyan? – kapta a nyakához a kezét Genevieve. – A tájoló az Egyesült Államok békebírójánál, Daniel Ryannél van. A lány megdöbbent. – Egy bíró a tolvaj? Micsoda szégyen! Szegény édesanyádat biztosan porig sújtotta a dolog. – Szó sincs róla. Ő meg van győződve róla, hogy a férfi nem akarta megtartani a tájolót. Felszálláskor nagy volt a tolakodás a vonatnál, és a tömeg elsodorta őket egymástól, Ryan pedig történetesen éppen a kezében tartotta a tájolót, amikor ez történt. Anyám biztos benne, hogy Ryan visszahozza Cole ajándékát, mihelyt végez a fontosabb teendőivel. Cole szerint viszont Rose mama nagyon naiv, elmondása alapján ugyanis Ryan hatalmas termetű, izmos ember, így aztán mindannyian különösnek találjuk, hogy a tömeg el tudta sodorni.

– Olyan nagy termetű, mint te? – Ha a leírás pontos, akkor nagyjából ilyen lehet – vont vállat Adam. Genevieve néhány pillanatig tűnődött a dolgon, majd bűnösnek nyilvánította a békebírót. – Biztosan ellopta. – Ezek szerint te is naivnak tartod Rose mamát? A lány felállt, és nagy léptekkel róni kezdte a szobát. – Bízni akar Daniel Ryanben, nektek pedig hagynotok kell. – Miért? – Mert különben kénytelen lenne tudomásul venni, hogy becsapták, márpedig ezt senki sem ismeri be szívesen. Ostoba bolondnak érezné magát, és önvád mardosná. Igen, biztosan magát vádolná. Még aludni sem tudna az aggodalmaskodástól. Genevieve ekkor már az ablaknál állt. Amikor megfordult, és a férfira nézett, az arcán láthatta, hogy túlzásnak tartja ezt a kirohanást. Mély levegőt vett, és megpróbálta elmagyarázni, mire gondol. – Biztosan különösnek találod, hogy így elragadtak az érzelmek. De arról van szó, hogy ő annyira jószívű asszony, és fáj a tudat, hogy valaki kihasználta. Azt azonban mégsem javasolnám, hogy üldözőbe vegyétek Daniel Ryant, mert ez csak rontana a dolgon. – Miért rontana? – Mert a végén az ő szava állna szemben az édesanyádéval. – És szerinted a törvény Ryan mellé áll pusztán azért, mert ő a békebíró? – Persze, ez nem is kérdés. Naivitás lenne mást hinni. Ryan a hatalmi helyzetéből adódóan befolyásolni tud másokat, és hacsak Rose mama nem tud túljárni az eszén, mindent elveszíthet. Adam felállt, és előjött az asztal mögül. – Árulj el valamit! Te is abban mesterkedtél, hogy túljárj… Adam a kérdés közepén elhallgatott, amikor látta, hogy Genevieve az ajtó felé indul. – Ne fuss el! Ígérem, nem ütöm többé az orrom a magánéletedbe. A lány keze már az ajtógombon volt, és komor homlokráncolásából Adam látta, hogy nem hisz neki. – Semmi közöm a dolgaidhoz – mondta a férfi. – Csak azt hittem, talán segíthetek valamiben. – Nincs szükségem a segítségedre. Adam az íróasztalnak dőlt, és kezét összefonta maga előtt. – Ez nyilvánvaló – bólintott. – Kedves tőled, hogy felajánlottad a segítséged – lépett közelebb a lány. – Nem szeretném, ha hálátlannak hinnél. – Eszem ágában sincs ilyet gondolni. Genevieve láthatóan megkönnyebbült, és még közelebb lépett. – Orgonaillatod van – jegyezte meg Adam. – Nagyon tetszik.

– Köszönöm – mosolygott rá a lány. – És azt is köszönöm, hogy felajánlottad a segítséged. Nagyon kedves volt tőled, de mivel nincs semmiféle problémám, nincs szükségem a támogatásodra sem. A lány nem volt jó hazudozó. Nem nézett Adam szemébe, amikor azon erősködött, hogy nincs semmi gondja, de a férfi nem akart vitába szállni vele, mert tudta, ha megtenné, Genevieve ismét az ajtó felé indulna. – Rendben – mondta. – Nincsenek problémáid, és ezért nincs szükséged segítségre sem. – Úgy van. – Rose mama sem tart igényt a segítségünkre. Megesketett mindnyájunkat, hogy nem megyünk Ryan után. De most, hogy tudjuk, hol van, Cole-nak igazán nehezére esik betartania a szavát. – Hol van a békebíró? – Körülbelül százötven kilométernyire innen, Crawfordban. Texasi ugyan, de kiszálláson van, mert egy banditákból álló csapatot próbál elfogni a hegyekben. Azt beszélik, hogy mindenáron vissza akarja őket vinni Texasba, hogy állítsák őket bíróság elé a bűneikért. – Nem mehetne el hozzá egyikőtök Crawfordba, hogy elbeszélgessen vele? Biztos visszaadná a tájolót, mihelyt megtudja, kivel áll szemben. Adam megrázta a fejét. – Meg kell várnunk, amíg ő maga hozza el, mert megígértük. Szerintem a napokban sort kerít rá. Különben is, megváltoztak a dolgok, és már csak Cole szeretne utánamenni. – Hogyan változtak meg a dolgok? – Ryan megmentette Travis életét. Genevieve meglepődött. – Meséld el, mi történt! Adam beszámolt a Travis és az O'Toole fivérek közti összecsapásról. – Lesből támadtak rá, és orvul hátba lőtték. Ha nincs Ryan, Travis nem éli túl az esetet. – Ezt előbb is említhetted volna – jegyezte meg a lány. – Ez azt jelenti, hogy újra kell értékelnem a helyzetet. A bíró talán mégsem lopta el azt a tájolót. Azzal, hogy Travis segítségére sietett, bebizonyította, hogy tiszteletreméltó ember. Szégyelld magad, Adam, amiért bűnösnek állítottad be előttem! Szemében huncut fény csillant, Adam innen tudta, hogy a lány csak ugratja. Gyönyörű teremtés volt, és a mosolyától a férfi szíve bolondul kalapálni kezdett. Magában már azon töprengett, hogy milyen lenne a karjában tartani. Bár tisztában volt vele, hogy mennyire megsértené a lány érzékenységét, ha úgy istenigazából megcsókolná, ez nem akadályozta meg abban, hogy ábrándozzon róla. – Úgy beszéltél róla, hogy azt higgyem, bűnös. A lány szavai kizökkentették Adamet a révületből. – Hogy mit csináltam? Genevieve megismételte az iménti állítását, mire Adam megrázta a fejét.

– Semmi ilyesmit nem tettem. Te vontál le elhamarkodott következtetéseket, mielőtt még az összes részlettel megismertethettelek volna. Genevieve felnevetett. – Én pedig felbosszantottam magam a nagy semmin. Többé nem aggódom Rose mama miatt. De már így is túl sok idődet raboltam el. Odakint szükség van rád – emlékeztette a férfit, majd tekintete ismét a térképre tévedt. – Ki kellene venned a térképet a keretből. Az édesanyád nem akarja, hogy feladd az álmaid… és én sem. Meg kell nézned azt a sok csodálatos helyet, amelyről olvastál, és ha valaha eljutsz Párizsba, feltétlenül keress meg. Genevieve megfordult, hogy távozzon. Adam maga sem tudta, mi ütött belé, de megragadta a karját, és visszahúzta. – Franciaországba készülsz? – Igen. Ott él a nagyapám. Ő az egyetlen rokonom. – Mikor indulsz? – Néhány napon belül. Adamet zavarta, hogy a lány ilyen távol kerül, bár nem értette miért. Inkább örülnie kellene, hogy megszabadul tőle. S most, hogy jobban belegondolt, azt is különösnek találta, hogy egyáltalán nem érzett lelkesedést, amikor Genevieve kijelentette, hogy nem házasodhatnak össze. Pedig szóról szóra ugyanezt akarta mondani ő is. Adam tudta, hogy nem viselkedik ésszerűen, és ez feldühítette. Elengedte a lány kezét, és némán figyelte, ahogy kisétál a szobából. Aztán felállt, és visszatért a munkához. Többé semmi dolga Genevieve Perryvel.

Harmadik fejezet Épp csak kezdetét vette az ünnepség. Rengetegen eljöttek, és úgy tűnt, mindenki remekül érzi magát. Adam és Cole a zenepavilon mellett állt, és a Billy Bob és Joe Boy bandájának pergő ritmusú zenéjére táncoló párokat nézte. Isabel és Douglas pörgött el előttük, majd rögtön mögöttük Travis a feleségével, Emilyvel. Vidám kacagásuk arra utalt, hogy nagyon jól szórakoznak. Rose mama élvezte a felfordulást. Az egyik kecskelábú asztalnál ült a család két barátjával, Dooley-val és Ghosttal. Adam látta, hogy mindhárman tenyerükkel és lábukkal is verik a ritmust. Cole oldalba bökte fivérét. – Nem Clarence lovagol ott lefelé a hegyről? Adam futó pillantást vetett a mondott irányba. – De, nagyon úgy néz ki. – Meghívtuk őt is, de visszautasította a meghívást, mert a távírdában kell dolgoznia. Valakinek

állandóan szolgálatban kell lennie. Talán táviratot hoz. – Az is lehet, hogy sikerült helyettest találnia – vélte Adam. Douglas és Isabel közeledett ismét táncolva feléjük. Cole intett nekik, majd újra bátyjához fordult. – Sosem gondoltam volna, hogy Travis vagy Douglas valaha is megnősül, most meg nézz csak rájuk. – Boldogok, és jó asszonyt találtak maguknak. Na, és te, Cole? Gondolod, hogy egyszer a házasság igájába hajtod a fejed? – Kizárt dolog – jelentette ki határozottan a férfi. – Én nem házasságra termettem, veled ellentétben. Mi újság Genevieve-vel? Beszéltél vele? – Igen. – Remélem, rendes voltál hozzá. Igazán kedves teremtés, és nem szeretném bánatosnak látni. Adam csak a fejét rázta. – Ha az érzelmei miatt aggódsz, feleslegesen izgatod magad. Pont fordítva történt, mint képzeled. Ő beszélt velem. Nem akar a feleségem lenni. – Mi az ördögért nem? – Megváltoztak a körülményei. Mellesleg, nem is voltunk soha igazán jegyesek. Erről csak Rose mama álmodozott. Szilárdan eltökélte, hogy mindnyájunkat megházasít. – Biztos boldog voltál, amikor Genevieve felmentett e terhes kötelezettség alól. Adam megrántotta a vállát. Előbb arra gondolt, hogy hazudik valamit, de aztán meggondolta magát. Cole azonnal átlátna rajta, és különben is, ha van valaki, aki megérti, akkor az öccse az. – Nem éreztem sem örömet, sem megkönnyebbülést. Inkább egy kicsit furcsán reagáltam. – Hogy-hogy? – Dühös lettem – nézett fivérére Adam. Cole hitetlenkedve rázta a fejét. – Tényleg dühös lettél? – Épp most mondtam, nem? De Genevieve nem tud róla. – Ennek így semmi értelme. Egész héten kerülted a nőt, most pedig azt akarod mondani, hogy mégis szeretnéd feleségül venni? – Nem, egyáltalán nem ezt mondtam. – Akkor miért haragudtál meg? – Nem tudom – sóhajtott fáradtan Adam. Cole nem erőltette. – Táncolsz vele? – Nem gondoltam rá. Azt sem tudom, hol van. Cole a veranda felé intett. Mary Rose és Genevieve újabb süteményeket hoztak ki a desszertes asztalra. Mindketten fehér köténnyel védték a ruhájukat. Mary Rose az újonnan vásárolt kék szoknyáját

és blúzát viselte, Genevieve pedig halvány rózsaszínbe öltözött. Igazán csinosan mutattak egymás mellett. Adam képtelen volt levenni a tekintetét a lányról, aki mosolyogva hallgatta Mary Rose-t. – Csinos teremtés ez a Genevieve, igaz? – jegyezte meg Cole. – Igen, nagyon csinos. – Magas. – Gondolod? Adam elfordult, és a zenekart figyelte. Cole nem értette a célzást. – Mary Rose-nak fel kell rá néznie. – És akkor mi van? A húgunknak mindenkire fel kell néznie. – Nem kell rögtön mentegetned, nem bírálatnak szántam. Szeretem a magas nőket. – Észrevetted, milyen jó alakja van? – Persze, hogy észrevettem. Miben mesterkedsz, Cole? Fel akarsz bosszantani? – Nem, csak arra akarlak rávezetni, hogy nem mindennap akad az ember útjába egy olyan nő, mint Genevieve. Igazán bájos teremtés. – Akkor vedd el te! – csattant fel Adam. Cole elnevette magát. – De hiszen kell neked, nem igaz? – A fenébe is, Cole… – Jól van – vágott szavába fivére. – Nem piszkállak tovább. Adam már éppen ott akarta hagyni öccsét, ám Cole következő megjegyzésére megtorpant. – Úgy tűnik, Clarence a ház felé tart. – Talán Harrisonnal kell beszélnie – vélte Adam, mikor látta, hogy sógora Clarence-hez lép, és kezet fog vele. – Tévedtél – jegyezte meg Cole, amikor Clarence Genevieve-hez fordult, és megpróbált átadni neki egy borítékot. A lány átadta a gyümölcstortát Harrisonnak, a kezét a kötényébe törölte, és csak azután vette el a sürgönyt. – Biztosan rossz hírt kapott – vélte Cole. – Talán mégsem – mondta Adam, de maga is érezte, milyen kételkedően cseng a hangja. – A jó híreket nem szokták távirati úton küldeni. Ahhoz túlságosan sokba kerül. Mondom, hogy rossz hír lesz. Talán meghalt valakije. Meg kell vigasztalnod. – Majd te megvigasztalod. – Nem én voltam a jegyese, hanem te. – Az ég szerelmére! Nem volt itt semmiféle jegyesség. Amikor Clarence megfordult, és lefelé indult a lépcsőn, Adam tisztán látta az arcát. – Ijedtnek tűnik – jegyezte meg.

Cole bólintott. – Ugyancsak sietős neki, hogy mielőbb eltűnjön innen, nem? Adam figyelme ekkor ismét a lány felé fordult. – Miért nem bontja fel a borítékot? Mire vár? – Talán előbb csak nézegetni akarja egy ideig, amíg összeszedi a bátorságát. Senki sem szeret rossz hírt kapni. – Nem lenne szabad ennyire bámulnunk. – Miért nem? – csodálkozott Cole. – Tapintatlanság. Biztos szeretne egyedül maradni. Adam figyelte, hogyan dugja a lány a felbontatlan borítékot a köténye zsebébe, majd a tortát visszavéve Harrisontól lesiet a lépcsőn. Miután az édességet a többi sütemény közé rakta, megfordult, és elsétált a tömegtől. Adamnek úgy kellett kényszerítenie magát, hogy figyelmét a táncparketten forgolódó párokra fordítsa, de tekintete minduntalan visszatért Genevieve-re. Látta, amint a karám túloldalára érve megáll az istálló közelében, előhúzza a borítékot, feltépi és elolvassa az üzenetet. Nem lehetett jó hír. Még ekkora távolságból is látható volt, mennyire megrázta a lányt. A lába megroggyant, és a kerítésnek kellett támaszkodnia. Elfordult, de nem elég gyorsan. Adam még látta az arcára kiülő félelmet. – Oda kellene menned hozzá, hogy megtudd, mi a baj – szólalt meg mellette Cole. Adam a fejét rázta. – Szerintem egyértelmű, hogy szeretne egyedül maradni. Ha elmondja, milyen hírt kapott, és tudunk segíteni, akkor megtesszük. Ne nézz így rám, Cole! Még egyszer nem avatkozom a magánügyeibe, és neked sem ajánlom, hogy megtedd. – Még egyszer? Ez meg mit akar jelenteni? – Ne törődj vele. Hirtelen Isabel termett Adam előtt, és táncba hívta. Ugyanakkor Emily is megragadta Cole kezét, és maga után húzta. Adam igyekezett szemmel tartani Genevieve-et. Látta, amint a sürgönyt összegyűri, és a köténye zsebébe süllyeszti. Ekkor azonban rázendített a zenekar, és Adam szem elől tévesztette a lányt. Mikor a tánc véget ért, a keresésére indult, ám Harrison feltartóztatta, mondván, Rose mama most fogja kibontani az ajándékokat. Mivel a család egy skóciai utazással lepte meg, Harrison úgy vélte, kedves gesztus lenne, ha játszana neki valamit a dudán. Adam nem tudta lebeszélni róla, így hát csatlakozott húgához és fivéreihez a zenepavilonnál, és megpróbált érdeklődést mutatni. Könyökével oldalba bökte Cole-t, és halk hangon megkérdezte tőle, nem látta-e Genevieve-et.

Cole a fejét rázta. Úgy vélte, a lány a házban lehet, de mire kimondta volna sejtését, Harrison játszani kezdett, és Cole tudta, hogy a fülsiketítő dudaszó miatt Adam úgysem hallaná. – Egyre jobban játszik, ugye? – kérdezte Mary Rose kiáltva. – Nem! – ordította egyszerre a négy fivér. Mary Rose nem sértődött meg. Hősiesen mosolygott férjére, és jókorát lökött Douglasen, amikor az befogta a felesége fülét. Genevieve a zenepavilon másik oldaláról, a tömegből figyelte a Clayborne családot. A négy fivér egymás mellett állt, Emily és Isabel pedig a férjének támaszkodott. Komikus arckifejezéssel hallgatták a dudaszót, de Adam viselkedését találta a legárulkodóbbnak. Testvéreihez hasonlóan ő is mosolygott, ám amikor sógora sikertelenül próbálkozott egy-egy magas hanggal, Adam arca jól láthatóan megrándult. Milyen jószívű emberek, és mennyire hűségesek egymáshoz! Most is egyként bátorították és támogatták Harrisont, és bár kényszeredett mosolyukból nyilvánvaló volt, ők is tudják milyen borzasztóan játszik, Genevieve biztos volt benne, amikor a zene véget ér, mindnyájan lelkesen ünnepelni fogják, és kívülállónak soha nem vallják be, hogy Harrison játéka közel sem volt tökéletes. Végtére is erről szól a család. Istenem, mennyire irigyli őket! Legszívesebben átsétált volna a táncparketten, hogy Adamhez bújva köztük lehessen. Szeretett volna ehhez a családhoz tartozni, és mindennél jobban vágyott a férfi szerelmére. Ez csak hiú ábránd, mondta magának. Istenhozzádot suttogott Rose mama felé, majd megfordult, és távozott.

Negyedik fejezet Az ünnepség csak éjfél után ért véget. Égő fáklyát tartó lovasok világították meg az utat azok számára, akik a közeli városban laktak, és haza kívántak térni. A hammondiak a farmon éjszakáztak. Összecsukható ágyakon aludtak a szalonban és az étkezőben, megtöltötték a barakkot, és olyan is akadt, aki a verandára szorult. Cole átadta az ágyát Cohenéknek, Adam barakkbéli fekhelyét pedig az öreg Corbett foglalta el. A fivéreknek ez cseppet sem volt kényelmetlen, mivel mindketten szívesebben aludtak a szabad ég alatt, távol a tömegtől. Adam másnap kora hajnalban távozott. Három béressel együtt a Mapple völgyébe indult, hogy befogjanak néhány ott legelésző musztángot. Nem is tértek vissza késő délutánig. Cole az elülső verandán várt rá. Sört nyújtott Adam felé, majd leült a legfelső lépcsőfokra. Nem kertelt, nyomban a tárgyra tért. – Genevieve elment. Adamnek arcizma sem rándult. Levette a kalapját, egy közeli székre dobta, majd leült fivére mellé. Nagyot kortyolt az italából, aztán megjegyezte, hogy kutya meleg van aznap. – Fáradtnak látszol – mondta Cole. – Az is vagyok – felelte Adam. – A vendégek mind elmentek? – Igen, dél körül távozott az utolsó. – Mikor indulsz Texasba, hogy feltereld a marhákat? – Holnap. Percek teltek el néma csendben. Adam a távoli hegyeket bámulta, és igyekezett tudomást sem venni a szorongásról, amelyet Genevieve távázása miatt érzett. Mikor meghallotta, hogy a lány elment, gyomra görcsbe rándult, és a torka is elszorult. Miért kellett ilyen hirtelen távoznia? Még csak el sem köszönt tőle. Talán nem kellett volna annyit gyötörnie a kérdéseivel. De a csudába is, hisz a lány volt az, aki sejtetni engedte, hogy bajban van. Természetes, hogy többet akart tudni róla, hátha segíthet. De mégsem, biztos, hogy nem az a néhány kérdés zaklatta fel annyira Genevieve-et, hogy pakoljon és elmenjen. Csakis a sürgöny lehet az oka. Adam emlékezett még a lány arcán látott félelemre, miután elolvasta az üzenetet. Akkor kellett volna odamennie hozzá, és követelnie, hogy bízza rá magát, és mondjon el mindent. Nagyot sóhajtott. Tudta, mi lesz a következő lépése, és máris elöntötte a méreg miatta. – Az ördögbe! – morogta. – Tessék? – Semmi. Genevieve elköszönt bárkitől is? – Nem. Senkinek sem szólt, hogy elmegy. Csak fogta a holmiját és eltűnt. Rose mama teljesen felbőszült miatta. Azt mondja, nem vall Genevieve-re, hogy búcsú nélkül távozik, és még a vendéglátásért

sem mond köszönetet. Szerinte, Genevieve jól nevelt, kifogástalan modorú hölgy. Azt hiszem, a sürgöny ijesztette meg – tette hozzá Cole. – Rose mama viszont állítja, hogy te üldözted el. Adam az égre emelte a tekintetét. – Biztos valamelyik vendéggel ment el a múlt éjjel. Túl okos ahhoz, hogy egyedül vágjon neki az éjszakának. – Talán – engedett Cole. – Akkor is furcsa. Úgy volt, hogy Emersonékkal lovagol Salt Lake Citybe, ők pedig csak holnap indulnak. – Talán úgy döntöttek, hogy korábban indulnak. – Gondolod, hogy elindulnának a sötétben? Öregek, nem bolondok. Különben is, itt töltötték az éjszakát. Adam szorongása egyre fokozódott. Csak nem ment el mégis egyedül? Még a gondolattól is végigfutott a hideg a hátán. Nem, biztos nem tenne ilyet. Túlságosan intelligens ahhoz, hogy ilyen elhamarkodott, felelőtlen lépésre szánja el magát. Bizonyára tudatában van annak, milyen veszélyeket rejt a vadon egy magányos nő számára. Egyes távoli vidékeken ritka a nő, mint a fehér holló, és az olyan csinos lányok, mint Genevieve, kívánatos zsákmánynak számítottak néhány kevésbé civilizált hegyi törzs számára. Cole alaposan megnézte magának fivérét. – Úgy látom, nem nagyon tört össze Genevieve távozása – jegyezte meg. Adam közönyösen vállat vont. – Az ő élete. Azt tesz, amit akar. – Mi van, ha egyedül kelt útra? – Nem tehetünk ellene semmit. – Adam, ez így nem megy – mosolyodott el Cole. – Mi nem megy? – Ez a „fütyülök rá” magatartás. Próbálsz úgy tenni, mintha nem aggódnál érte, de mindketten jól tudjuk, hogy ez nem így van. Adam nem tiltakozott. – Bárcsak tudnám, mi állt abban a sürgönyben! Bármi volt is, megijesztette Genevieve-et. Talán megbetegedett valaki, aki nagyon közel áll hozzá. Ettől már megijed egy nő, nem? – Ettől egy férfi is megijed – vélte Cole. – Ugye nem hiszed, hogy bajban van? – Nem lehet komoly a dolog. Biztos voltam benne, hogy valami bántja, de ő tagadta. Egyenesen a szemembe nézve jelentette ki, hogy nincs szüksége segítségre. Annyit mondott, hogy csak egy apró kellemetlenségről van szó. – Gondolod, hogy igazat mondott? – Arról, hogy tényleg apró-e a kellemetlenség? Igen, azt hiszem. Eddig védett környezetben élt. El sem tudom képzelni, hogy valami komoly problémája lenne.

– Arra gondolok, hogy Genevieve igazán okos lány, de még az okos emberek is követnek el őrültségeket, ha nagyon megijednek. – Mint például? – Egyedül nekivágnak az éjszakának. Adam nem volt hajlandó elhinni, hogy Genevieve képes lenne erre. – Biztosan valakivel együtt lovagolt el. Cole nem vitatkozott vele. – Talán be kellene menned a városba, hogy elbeszélgess Clarence-szel. Igazán fenyegetően tudsz viselkedni, ha akarsz, és fogadok, rá tudnád venni, hogy árulja el neked, mit tartalmazott az a sürgöny. – Ha elmondaná, elvesztené az állását. A táviratokat bizalmasan kell kezelni. – És? Adam a fejét rázta. – Clarence túlságosan erkölcsös – köpte a szót, mintha valami mocskos dolog volna. Felállt, felkapta a kalapját, és az ajtó felé indult. – Épp elég időt vesztegettem. – Hová mész? – Dolgozni, csak előbb inget váltok. Így is fél éjszaka fent leszek, mire utolérem magam a papírmunkával, aztán holnap neki kell kezdenem a musztángok betörésének, ha el akarjuk adni a jövő havi árverésen, és… – Utánamész, igaz? Adam úgy nézett öccsére, mintha be akarna neki húzni egyet, amiért ilyen ostobaságot kérdez. – Mégis, mit gondolsz? Nem várta meg Cole válaszát. Felment a szobájába, levette az ingét, és megmosakodott. Esküdni mert volna, hogy a törülköző orgonaillatot áraszt, de ez volt az egyetlen dolog, amely arra emlékeztette, hogy Genevieve az ő szobáját használta. A lány bőröndje eltűnt a sarokból. A szekrényben is üresen tátongott a ruhái helye, és az ékszerei, hajcsatjai sem hevertek az öltözőasztalon, ahol előző nap látta őket, amikor tiszta ruháért jött be a szobába. Genevieve nem hagyott itt semmit, mégis, mosolyának emléke egyre ott motoszkált az agyában, és Adam tudta, hogy még hosszú ideig nem tud majd szabadulni tőle. Úgy döntött, legjobb lesz, ha elfoglalja magát. Lement, hogy harapjon valamit, mielőtt beletemetkezne a papírmunkába. A konyhaasztalnál Mary Rose ült, tollal, papírral a kezében. Amikor meglátta Adamet, rámosolygott. – Korán visszaértél. Éhes vagy? Főztem levest, de nem lett olyan jó, mint Rose mamáé. – Azt hittem, hazamentetek. – Néhány perc múlva indulunk, csak előbb le akarom írni ezt a receptet. Ülj le, hozok egy tányért!

Ugye megkóstolod a levesemet? – Persze. Mary Rose felállt, és a szék támláján heverő kötényért nyúlt. Adam épp csak leült, de ezt látva nyomban talpra ugrott. – A kötény – jelentette ki fennhangon. Húga a nyakába akasztotta a ruhadarabot, majd lenézett rá, hogy lássa, mi lehet a gond. – Szerintem semmi baja – mondta. – Nem a tiedről beszélek – türelmetlenkedett Adam –, hanem arról, amit Genevieve viselt. Az övé volt? – kérdezte, miközben azon töprengett, vajon szoktak-e ilyesmit magukkal vinni a nők egy utazásra. – Nem, én adtam neki kölcsön Rose mama kötényei közül egyet. Nem akartam, hogy összekoszolja a ruháját… – Visszaadta? – vágott a szavába Adam. – Az ég szerelmére, persze, hogy visszaadta. Mi bajod van? – Semmi. Hol van? – A kötény? – Igen, a fenébe is, a kötény! Hol van? Mary Rose szeme elkerekedett bátyja különös viselkedése láttán. Adam soha nem veszítette el a fejét, de most nagyon úgy festett, hogy nem áll messze tőle. Máskor mindig annyira nyugodt és fegyelmezett volt, soha semmi nem tudta kihozni a sodrából. – Miért izgatod fel magad ennyire egy kötény miatt? – Egyáltalán nem vagyok izgatott. És most áruld el végre, hol van az a kötény! Mary Rose komoran ráncolta a homlokát, ezzel is jelezve, hogy nem tetszik neki fivére goromba viselkedése. – Feltételezem, hogy az éléskamrában van felakasztva, a többivel együtt. Adam már a konyha közepén járt, mielőtt a húga befejezhette volna a mondókáját. Mary Rose követte a kamraajtóig, és onnan figyelte, hogyan kutat bátyja a rakás kabát, kalap, sál és kötény között, mindegyiket maga mögé hajítva. – Fel is szeded őket – szólt rá. – Adam, mi a csuda ütött beléd? – Hol a pokolban van? – A baloldaladon az a fehér, két csipkezsebbel – igazította el Mary Rose. – Mit akarsz vele? Adam leakasztotta a kötényt, és gyorsan átkutatta a zsebeit. Legszívesebben diadalmasan felkiáltott volna, amikor előhúzta a gombóccá gyűrt papírt. Úgy történt, ahogy remélte. Genevieve a nagy sietségben megfeledkezett a sürgönyről. Kisimította a papírt, a fény felé fordult, és elolvasta az üzenetet. – A rohadt gazember! – robbant ki belőle.

– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette Mary Rose. Bátyja mellé lépett, és megpróbálta megnézni, mi van a kezében, de nem volt elég gyors. Adam már összehajtotta a papírt, így a fiatalasszony nem látott semmit. – Mi ez? – Egy sürgöny. – Ez Genevieve sürgönye. Mellette álltam, amikor Clarence átadta neki. Szégyelld magad, Adam! Nem lett volna szabad elolvasnod. Bizalmas üzenet van benne. Cole éppen időben lépett húga háta mögé, hogy hallja, mit mond. – De még mennyire hogy el kellett olvasnia – adott hangot ő is véleményének. – Kitől jött, Adam? – Egy Lottie nevű nőtől. Adam ekkor végre ránézett. Cole látta a tekintetén, hogy komoly dologról van szó, Mary Rose-nak azonban nem tűnt fel semmi. – Tudom, mi van benne – jelentette ki. – Igazán? – fordult felé Adam. – Igen. – És elmondtad valakinek? – Ne kiabálj velem! – csattant fel Mary Rose. – Genevieve azt mesélte, hogy a barátnője babát várt, és megígérte, mihelyt megszül, a férjével rögtön küldet egy sürgönyt, hogy fiú lett-e vagy lány. – Tényleg? Mary Rose bólintott. – Kislánya lett – fűzte hozzá. – Nem értem, miért kell ennyire felizgatnod magad más magánügyein… Elhallgatott, amikor Cole a vállára téve a kezét, felhívta figyelmét bátyjuk arckifejezésére. Adam határozottan dühösnek látszott. – Mekkora a baj? – kérdezte Cole. Válaszul Adam a kezébe nyomta a sürgönyt. Cole kihajtotta a papírt, és hangosan felolvasta az üzenetet. – Menekülj! Tudják, hol vagy. Elindultak érted. – Jóságos Isten! – kiáltott fel Mary Rose. Cole ugyanakkor füttyentett egyet. – A rohadt… – Miért akarna bárki is ártani egy ilyen kedves, szeretetreméltó lánynak? – kérdezte Mary Rose. – Mintha azt mondtad volna, Genevieve hogy nincs veszélyben – jegyezte meg Cole. – Nekem ezt mondta – morogta Adam. – Hazudott. – Na ne viccelj! Még szép, hogy hazudott.

Mary Rose a fejét rázta. – Bizonyára jó oka volt rá, ha nem akart minket belekeverni. – Márpedig benne vagyunk, ha a baj erre tart – felelte Cole. – Azt hittem, barátnők lettünk az elmúlt héten. Úgy viselkedett, mint akinek a világon semmi gondja nincs. Adam, utánamész? – A fenébe is, még szép! – Rose mama magán kívül lesz az aggodalomtól, ha ezt megtudja. Adam kemény pillantást vetett húgára. – Nem fogja megtudni. Semmi okunk felizgatni. Mary Rose gyorsan bólintott, beleegyezése jeléül. – Igazad van. Nem mesélem el neki. Adam az ajtó felé indult, de Mary Rose elkapta a karját. – Miért vagy ennyire dühös? – Egyáltalán nincs ínyemre, hogy csapot-papot itthagyva mehetek Genevieve után, és annak sem örülök túlzottan, hogy veszély fenyegeti Rosehillt. Cole, el kell halasztanod a texasi utadat egy héttel, talán kettővel is, és itthon kell maradnod. – Nem gond – nyugtatta meg bátyját Cole. – Ha bárki keresné Genevieve-et… – Tudom, mi a dolgom. Negyedórával később Adam elhagyta Rosehillt. Genevieve Perry hamarosan megtudja, milyen is az igazi veszély.

Ötödik fejezet Genevieve minden igyekezetével azon volt, nehogy félni kezdjen, és csúfos kudarcot valljon. A tábortűz előtt kuporgott maga alá húzott lábbal, egyik kezében egy pisztolyt szorongatott, a másikban egy jó vastag faágat. Aznap éjjel nem ragyogtak a csillagok, és olyan sötétség volt, hogy nem is látott túl a tűz körén. Sosem félt a sötétségtől, még gyerekkorában sem. Igaz, akkoriban szép, erős házban élt a város közepén. Minden ajtón zár volt, és a szülei vigyáztak rá. Most teljesen egyedül ült az erdő közepén, ahol mindenféle vadállat kóborolt élelem után kutatva. Nem látta ugyan a ragadozókat, de tudta, hogy ott vannak, mivel hallotta a hangjukat, és ettől még ijesztőbbé vált a sötétség. Éjjel az erdő megtelt élettel, a hangok felerősödtek. Faág reccsent a közelben, ettől összerezzent, és szíve bolondul kalapálni kezdett. Biztos volt benne, hogy valamilyen állat csapott zajt, és buzgó imába fogott, nehogy nagyobb vagy veszélyesebb legyen egy nyúlnál. Csak az ég tudja, mit tenne, ha egy puma vagy medve tévedne a táborhelyére. Egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy ő legyen valamelyik állat soros vacsorája, és képzeletében mindenféle borzalmas kép jelent meg közeli haláláról.

Egyik kedvenc zsoltárát kezdte dúdolni, hogy elűzze a sötét gondolatokat, de aztán rájött, hogy ez a dal is a halálról és megváltásról szól. Erre abbahagyta, és a háta mögött álló fának dőlt. Lassan kinyújtotta, majd egymáson keresztbe fektette két lábát, és rászólt magára, hogy azonnal hagyja abba az őrült képzelgést. Túl fogja élni valahogy ezt az éjszakát is, akárcsak az előző kettőt. Nyitva tartja a szemét, és ha kell, előveszi a sütnivalóját. Alvásról szó sem lehet. Nem hallotta Adamet közeledni. Az egyik pillanatban még egyedül volt, a következőben már ott ült mellette a férfi, kezében az ő fegyverével. Genevieve annyira megrémült, hogy felsikoltott. Hátrahőkölt, fejét beverte a fába, mire ismét felkiáltott. A szíve majd kiugrott a helyéből. Az ég szerelmére, hogyan tudott mellette teremni a férfi egyetlen hang nélkül? Mihelyt újra a hangjára talál, meg is kérdezi tőle. Adam egy szót sem szólt. A fegyvert kettejük közé dobta. Genevieve néhány másodpercig bután bámult rá, majd tekintetét ismét a férfira fordította. Soha életében nem volt még olyan boldog, mint Adam láttán, a férfin azonban nyoma sem látszott a viszontlátás örömének. Sötét tekintete és összeszorított ajka világosan árulkodott haragjáról. Genevieve legszívesebben megölelte volna. Helyette azonban ő is komor arcot erőltetett magára, és a szívére tette a kezét. – Megijesztettél, Adam. A férfi erre nem tudott mit mondani. Genevieve újabb mély lélegzetet vett. – Nem is hallottam, hogy jössz. – Nem is volt szabad hallanod. Egy egész örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg egymás szemébe bámultak. Egyikük sem szólalt meg. Adam igyekezett lehiggadni, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy idejében érkezett, és nem történt semmi borzasztó dolog. Genevieve jól van… legalábbis egyelőre. A megkönnyebbülés csak fokozta haragját. Ellentétes érzelmek dúltak benne. Szerette volna megcsókolni a lányt, ugyanakkor alaposan meg is rázni, hátha így sikerülne egy kis értelmet verni belé. Egyik vágyának sem engedett. Genevieve-nek könnyek szöktek a szemébe, annyira hálás volt, amiért nincs többé egyedül. Ez persze nem kerülte el Adam figyelmét. – Mit csinálsz idekint? – Táborozom. És te? – Érted jöttem. – Értem? – nyílt tágra a lány szeme. – Miért? Adam nem felelt, inkább újabb kérdést tett fel. – Miért hagytad ott a farmot ilyen hirtelen? Genevieve elfordult, és a tűzbe bámult. – Úgy éreztem, eljött a távozás ideje. – Ez meg miféle válasz? – csattant fel a férfi.

– Halkabban! – suttogta a lány. – Miért? – Nem akarom, hogy… az állatok… – Mi van az állatokkal? – Ha meghallják a hangunkat, tudni fogják, hogy itt vagyunk, és talán bejönnek a táborunkba. Adam visszafojtotta a mosolyát. – Az állatok szaglás után tájékozódnak. – Az imént egy puma ordítását hallottam. – Téged nem fog bántani. – Ez biztos? – Igen. Genevieve látható megkönnyebbüléssel húzódott közelebb a férfihoz. Karjuk összeért, amint ismét hozzá fordult. – Ma éjjel egy csillag sincs az égen. – Miért mentél el az éjszaka közepén anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúztál volna? Miért kellett ennyire sietned? Adam már tudta a választ, de kíváncsi volt, megmondja-e a lány az igazat. Ha igen, úgy tesz, mint akire az újdonság erejével hat. Arca azonban komorabbá vált, ahogy arra gondolt, milyen ügyes hazudozóval áll szemben. A férfi haragos pillantása akár a jeget is lángra lobbantotta volna. Genevieve mereven kihúzta magát. – Tudom, hogy dühös vagy rám, de… – Úgy van – vágott közbe a férfi. – Átkozottul dühös vagyok. – Miért? Adam a fejét csóválta. – Nem fogod fel, mi minden történhetett volna veled? Egy olyan gyönyörű nő, mint te, nem lovagolhat csak úgy kíséret nélkül a vadonban. Csak nincs halálvágyad? Erről van szó? Tudom, hogy megvan a magadhoz való eszed, de Istenemre mondom, el sem tudom képzelni, mi vitt rá ekkora bolondságra. Nem érdekel, hogy mekkora veszélyben vagy? – Meg tudom védeni magam, és ha csak azért jöttél el idáig, hogy kioktass, akkor hiába fáradtál. Már fordulhatsz is vissza. Próbált ugyanolyan haragos hangon beszélni, mint a férfi, de annyira összezavarodott, hogy fogalma sem volt, sikerült-e a nagy bravúr. Adam gyönyörűnek tartja. A szigorú leckéztetés közepén mintegy mellékesen odavetett megjegyzés teljesen meglepte a lányt. Még soha senki nem nevezte gyönyörűnek, és ő sem tartotta magát annak. Valahogy minden félresikerült rajta. Túlságosan magas volt, túlságosan vékony, és a haja is túl rövid volt. Adam mégis gyönyörűnek látja!

Adam nem értette, mi ütött hirtelen a lányba, aki ábrándos tekintettel bámult a tűzbe, és arcán mintha mosoly futott volna át. Ha nem ismerte volna, azt hihette volna, hogy álmodozik. Hallotta, amint a lány hosszan felsóhajt, pontosan úgy, ahogy a nők szoktak elégedettségükben. A fenébe, nem lenne szabad most ilyesmin törnie a fejét! – Éppen el akartad mesélni, miért is hagytad el a farmot az éjszaka közepén egyetlen búcsúszó nélkül – emlékeztette komor, leginkább medvedörmögésre hasonlító hangon. Genevieve épp ott tartott gondolatban, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, amikor a férfi figyelmeztetése kizökkentette az álmodozásból. – Nem éjszaka távoztam, hanem még az este, és el akartam búcsúzni. Becsületszavamra el akartam, csak aztán annyira siettem, hogy nem maradt rá időm. – Ez nyilvánvaló – jegyezte meg a férfi. – Szeretnéd elmondani, hogy miért volt ennyire sietős? – Nem. A kurta válasz egyáltalán nem tetszett Adamnek. Ennek ellenére igyekezett megőrizni türelmét. – Valamit mégis ott hagytál – mondta. – Igazán? Mit? – A sürgönyt. A lány lehunyta a szemét. – Elolvastad, igaz? – Ó, igen. Elolvastam. A közelben megzizzent valami, mire Genevieve mindkét kézzel megragadta a faágat, és a sötétséget fürkészte. – Valami van ott. Hallottad te is a zajt? – Csak a szél játszik a falevelekkel. – Én nem vagyok benne olyan biztos – suttogta a lány. – De én igen – jelentette ki határozottan Adam. – Nem sokszor aludtál a szabad ég alatt, igaz, Genevieve? – Igaz. Jó kis kaland ez számomra. – De hiszen te reszketsz. – Hideg van ma éjjel. Bevallom, kicsit ideges voltam, mielőtt megérkeztél, de már elmúlt. Örülök, hogy itt vagy, Adam, még akkor is, ha haragszol rám. – Alig tíz kilométernyire ide van egy város. Egy kedves házaspár, Garrisonék is ott laknak. Szobákat adnak ki. Ha megkérdeztél volna… – Nem költhetek több pénzt – vágott közbe a lány. – A rosehilli utam többe került, mint számítottam. Különben is, az nem kaland, ha éjszakára szobát bérelek. Meg akarom tapasztalni az életet a maga valójában. Veled ellentétben, engem nem elégít ki, ha csak olvasok róla.

Adam elengedte a füle mellett a fullánkos megjegyzést. – Most már leteheted azt a husángot. Mit akartál csinálni vele? A lány félrelökte a faágat, csak azután válaszolt. – Az állatokat akartam elkergetni vele. Adam nem nevette ki, de látszott a tekintetén, hogy szerinte a lány elvesztette az eszét. – Akkor jó ötletnek tűnt – vont vállat Genevieve. – De hiszen van egy pisztolyod – emlékeztette a férfi. – Tudom, de azt reméltem, hogy nem kell használnom. Én vagyok itt a betolakodó, nem az állatok. Ez az ő otthonuk. – Lőttél már valaha pisztollyal? – Nem. A válasz hallatán Adamet ismét elöntötte a düh. Kész csoda, hogy épségben talált rá. Hát nincs ennek a lánynak egy csepp esze sem? – Most megint a leckéztetés következik, igaz? – Semmi keresnivalód nincs egyedül idekint. Alkalmatlan vagy rá, hogy egymagadban kószálj a szabadban. Miért nem mondtad meg az igazat még Rosehillben? Miért hazudtál? – Nem akartam hazudni. – Akkor miért tetted? Genevieve elhúzódott a férfi mellől, és hátát ismét a fának támasztotta. – Semmi közöd a problémáimhoz. A fivéreid küldtek utánam, ugye? Kérdése olyan nevetséges volt, hogy Adam kis híján felkacagott. – Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Ki akar bántani? – Rajtad kívül? – Felelj, Genevieve! – Senki sem akar bántani. A lány keze ökölbe szorult az ölében. – Szoktál egyáltalán igazat mondani? – Igen, többnyire. De ez az én gondom, nem a tied. Nem akarlak belekeverni. – Késő bánat. Már benne vagyok. Genevieve a fejét rázta, Adam azonban erélyesen biccentett. – Most pedig mindent szépen elmondasz nekem. – Azt már nem. Nincs jogod beleavatkozni az életembe. Megsérülhetsz, vagy akár meg is ölhetnek, amitől az Isten őrizzen. Ezt nem engedhetem meg. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Semmi közöd a gondjaimhoz. – Lottie szerint, az a valaki, aki üldöz, éppen Rosehill felé tart. Ettől kezdve engem is érint a dolog.

– Nem fog Rosehillbe menni. Elhagytam a farmot, tehát oda már nincs értelme követnie. Gondoskodtam róla, hogy többen is lássák, amikor eljövök Blue Belle-ből, és jól követhető nyomokat hagytam magam után, amikor nyugatnak indultam. – Aztán pedig visszamentél, hogy dél felé vedd az irányt. – Úgy van. – Mesélj nekem Lottie-ról! Ki ő? – Egy barátnőm, akit akkor ismertem meg, amikor belépett a kórusba. Nagyon kedves teremtés, csak hajlamos a túlzásokra. – Valóban? – Becsületszavamra. Senki nem akar bántani. Adam megfogta a lány kezét. – Szép sorjában elmeséled, milyen bajba kerültél, de előbb azt szeretném tudni, ki az, aki üldöz. Genevieve túl fáradt volt ahhoz, hogy továbbra is ellenálljon a kérdezősködésnek, márpedig a férfi ördögi kitartással faggatta. – A tiszteletes üldöz. – A tiszteletes? – húzta fel Adam az egyik szemöldökét. – Igen. A neve Ezekiel Jones. Bár valójában nem így hívják. Egy napon úgy döntött, hogy szólította őt az Úr, és akkor vette fel az Ezekiel nevet, mert ettől fontosabbnak érezte magát. Ő és három társa felkeresték a templomot, ahová én is rendszeresen jártam… Azt hiszem, említettem már, hogy Rose mama is oda járt. Ott ismerkedtünk meg – tette hozzá. – Soha nem kérdeztem ugyan, de azt hiszem, kedvelte Ezekielt. Mindenki szerette. Karizmatikus személyiség volt, és nagyon értett a szavakhoz. Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán. Adam felsóhajtott, átkarolta a vállát, és magához ölelte. – Miért üldöz a tiszteletes? – A kórusában énekeltem. Adam megszorította a lány kezét, hogy folytatásra bírja. Micsoda bosszantó nőszemély! Minden egyes szót harapófogóval kell kihúzni belőle; még szerencse, hogy ő türelmes ember. Ezt hajtogatta magában, amikor a lány továbbra sem szólalt meg. Genevieve bírta tovább a hallgatást. – Szóval azért akar bántani, mert a kórusában énekeltél? – Nem hinném, hogy igazából bántani akar – erősködött a lány. – Szerintem egyszerűen csak vissza akar kapni. – Miért? – Mert én jelentem neki a pénzt. Amikor én is éneklek a kórusban, nagyobb a hallgatóság. – Értem már. Tehát több az adomány. Így van? Genevieve bólintott.

– Úgy tűnik, az emberek szeretik a hangomat. – Ezt úgy mondta, mintha zavarba hozná a tény. – Megértem őket. – Igazán? – mosolyodott el a lány. – Igen. – Tudod mit, Adam? Melletted biztonságban érzem magam. A férfi felnevetett. Most, hogy tudta, mi a lány gondja, haragja elpárolgott. Végtére is nem olyan nagy a baj. Csak egy apróság, amellyel könnyedén megbirkózik. – Szóval mellettem biztonságban érzed magad? Ha tudnád, hogy miket gondoltam rólad idefelé jövet, aligha mondanál ilyet. Genevieve nem tudta eldönteni, ugratja-e a férfi vagy sem. – Miket gondoltál? – Nem érdekes. Mindent elmondtál? – Igen, természetesen. – Nem hagytál ki semmit? – Istenem, hogy te milyen gyanakvó vagy! – sóhajtott fel a lány. – Nem titkolok előled semmit. Mindent tudsz, amit tudnod kell. Komolyan – tette hozzá biccentve. – Ha igazat mondtál… – Igazat mondtam – vágott közbe a lány. – Akkor nagyon könnyen megoldható a problémád. – Tényleg? A lány hangjában bujkáló kíváncsiság megmosolyogtatta Adamet. – Tényleg – nyugtatta meg. – Fogalmam sincs, miért nem meséltél nekem Ezekielről Rosehillben. Az megkönnyítette volna a helyzetet. – Már elmagyaráztam, miért nem voltam őszinte hozzád. Nem akartalak belekeverni. Ezekiel Jones nem valami kedves ember, Adam. Nem lehet neki nemet mondani. – És te nemet mondtál neki? – Még szép – emelte égre a tekintetét Genevieve. – És? – Erre bezárt egy szobába. – Valóban? – kérdezte halk, fagyos hangon Adam. Genevieve megriadt a férfi vad tekintetétől, és újból eszébe ötlött, hogy milyen veszélyes ellenfél lehet. Hirtelen nagyon boldog volt, hogy Adam az ő oldalán áll. – Igen – felelte, és megdörzsölte karját, hátha így száműzheti a hideget, amely átjárta. – Ki kellett másznom az ablakon, hogy elmeneküljek tőle meg a két bérencétől. Elszakítottam a legjobb szoknyámat. – Bárcsak előbb szóltál volna! Ha nem akartad nekem elmondani, beszélhettél volna Harrisonnak

Ezekielről. Ő ügyvéd, és biztos vagyok benne, hogy talált volna valami jogi formulát, hogy elbátortalanítsa az illetőt. – Vissza tudta volna tartani Ezekielt attól, hogy kövessen vagy fenyegessen? – Ő nem, de én igen – mondta halkan Adam. – Hogyan? A férfi nem magyarázta el. Genevieve aggodalmaskodott néhány percig a szándékai miatt, majd megcsóválta a fejét. – Nem akarom, hogy bármit is tégy. Ezekiel biztos nem tudja, most hol keressen, és ha eljutok Salt Lake Citybe, és ott vonatra szállok New York felé, egyszer s mindenkorra megszabadulok tőle. – Genevieve, ha én megtaláltalak, miből gondolod, hogy a tiszteletesnek nem sikerül? – Mert te az életed legnagyobb részét a hegyekben töltötted, és tudsz nyomot olvasni, Ezekiel azonban mindig is városlakó volt. Nem fog megtalálni, az pedig egészen bizonyos, hogy a keleti partra nem jön utánam csak azért, mert szeretne visszakapni a kórusába. – Salt Lake City nem itt van a következő sarkon. Előbb Grambybe kell eljutnod, aztán Juniper Fallsig, utána ismét délnek kell fordulnod. Ha elérted Middletont, keletnek kell tartanod, és ha elhagytad Crawfordot, onnan már egyenes út vezet Salt Lake-be. Ha csak nem lovagolsz nagyon keményen, ez legalább négy napot vesz igénybe. Jones bármelyik útba eső városban elkaphat. – Ha követ. – Aggasztana, ha tudnád, hogy mindössze egynapi járásra van mögötted? – De még mennyire. Igazán kellemetlen egy alak. Tudnál róla, ha a nyomomban járna? Persze, hogy tudna. Aki annyi éven át élt ezen a vidéken, mint ő, kifejlesztett magában egy hatodik érzéket. A tarkója bizseregni kezd, és a csontig ható aggodalom addig nem hagyja nyugodni, míg vissza nem megy, hogy meggyőződjön róla, nem csalta-e meg az ösztöne. Adam is éppen így tett, miközben Genevieve-et kereste, innen tudta, hogy Ezekiel két társával a lány nyomában van. Ezekielnek talán fogalma sem volt a nyomolvasásról, valamelyik embere azonban kétségtelenül értette a dolgát. Ha Genevieve itt maradna, ahol van, azok hárman legkésőbb másnap délután elkapnák. Adam fontolóra vette, elmondja-e a lánynak, hogy Jones milyen közel jár hozzá, de aztán úgy döntött, jobb lesz, ha nem szól. Genevieve fáradtnak látszott, ráfért egy kis pihenés. Hadd aludja ki magát ma éjjel. Holnap majd aggódhat, amennyit csak akar. A lány válaszra várt, Adam azonban szándékosan témát váltott. – Grambyben postakocsira kellene szállnod, és az elvinne egyenes Salt Lake Citybe. Van elég pénzed a jegyre? Azt mondtad, fogytán a pénzed – emlékeztette a lányt. – Éppen annyi van, amennyiből megvehetem a vonatjegyet. – Postakocsival kell menned. Odaadom, ami nálam van, de az nem sok. A bank már zárva volt, amikor elhagytam Blue Belle-t, és nem akartam várni.

Genevieve ismét ásított, elnézést kért, majd határozott hangon közölte vele, hogy nem fogad el tőle egyetlen centet sem. – Sohasem kértem kölcsön senkitől, és nem áll szándékomban most elkezdeni. Beérem azzal, amim van. Genevieve feje Adam vállára bukott. A férfi megpróbált a beszélgetésre koncentrálni, ám a lány odabújt hozzá, és a puha, meleg test komoly zavaró tényezőnek bizonyult. Tetszett neki a lány illata, és a bőrét is épp olyan selymesnek és simának találta, amilyennek elképzelte. Ujjával végigsimított a lány karján, és elmosolyodott, amikor érezte, hogy megremeg. Olyan meleg volt, mint egy kiscica, és olyan csökönyös, mint egy öszvér. – Annyira örülök, hogy utánam jöttél, és nagyon fogom sajnálni, amikor Grambyben elválunk. Odáig azonban el kell kísérned – tette hozzá biccentve. – Csak nem? – De igen. Csak aggódnál értem, ha nem jönnél velem Grambybe. Gondolj arra, hogy ez is egy kaland! – Te nagyon szereted a kalandokat, igaz? – Igen. – Akkor biztos örülsz, hogy nem mész férjhez. Egy férjjel a nyakadon le kellene telepedned. – A megfelelő férfival a házasság a világ legcsodálatosabb kalandja lenne, és ha rábukkanok az igazira, sohasem engedem el többé. Adam már bánta, hogy szóba hozta a házasságot. Még a gondolat is bosszantotta, hogy Genevieve más férfi oldalán éli át ezt a kalandot. Úgy érezte, a lány hozzá tartozik, bár maga sem értette, miért. – Aludj egy kicsit, Genevieve! Fáradt vagy. A lány lehunyta a szemét. – Nem sokat aludtam az elmúlt néhány napban. – Csak nem akarsz ülve aludni? Nem hoztál magaddal hálózsákot? – Hoztam, de nem akarom használni. – Ne légy nevetséges. Idehozom neked. – Ne! – mondta szinte kiáltva a lány. Kezét a férfi combjára tette, hogy így akadályozza meg a felállásban. Hangján érződött, hogy páni félelem szorongatja. Adam értetlenül állt a különös viselkedése előtt. – Miért ne? – A kígyók – bökte ki a lány. – Mi van velük? – Becsúsznak a takaró alá, és az ember lábára tekerednek. – Történt már veled ilyesmi? – Nem, de még megtörténhet, én pedig nem akarok kockáztatni. Nagyon kényelmes nekem itt, ahol

vagyok, és hálás lennék, ha nem nyúlnál a hálózsákomhoz. Több mint egy órámba telt, mire feltekertem benne a ruháimat, és összegyűrődnek, ha most kibontod. Adam feladta a küzdelmet, hogy meggyőzze a lányt. Ha Genevieve egész éjjel ülni akar, neki az is megfelel. – Nagyon makacs nőszemély vagy. – Nem, dehogy, inkább józan. A férfi hitetlenkedve felhorkant. Genevieve úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róla, és megpróbál aludni. Adam gondoskodott a lováról, majd elővette saját hálózsákját, és leterítette a tűz másik oldalán. Miután megrakta a tüzet, elnyújtózott a takarón, majd kezét a feje alá téve, a csillagtalan fekete égre meredt, és azon töprengett, hogyan bánjon el Ezekiel Jones tiszteletessel és cimboráival. – Adam! – Azt hittem, alszol. – Már majdnem – suttogta a lány. – Kérdezhetek valamit? – Persze. Mit akarsz tudni? – Gondoltál rá valaha, hogy feleségül végy? – Nem. A férfi válasza gyors és brutálisan őszinte volt, ám úgy tűnt, Genevieve-et nem sértette meg vele. Adam sokáig figyelte a lányt. Nem tudott rájönni, mi vonzza hozzá, és ha nem ismerte volna magát, még azt hitte volna, hogy lassan beleszeret. Nyugtalanította a lehetőség. Elégedett az életével, emlékeztette magát, és semmit nem akar változtatni rajta. Már majdnem elszenderedett, amikor Genevieve ismét megszólalt: – Rólad álmodtam.

Hatodik fejezet Úgy vélte, legalább Grambyig el kell vinnie Genevieve-et. Ez a legkevesebb, amit megtehet, ráadásul nincs is más választása. A lánynak igaza volt: csak aggódna miatta, ha nem kísérné el. Mellesleg, vég nélkül hallgathatná a család megjegyzéseit – márpedig titokban gyanította, hogy úgyis megtudnák –, ha nem tartana a lánnyal, és nem győződne meg róla, hogy valóban beszállt a postakocsiba. Megfordult a fejében, hogy erővel visszaviszi Genevieve-et Rosehillbe, és megkéri Harrisont, hogy tegyen jogi lépéseket Jones és cimborái ellen. Ez talán visszariasztaná a fickókat attól, hogy zaklassák a lányt. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy Genevieve ismét megszökne, és végül megint csak indulhatna a keresésére. Úgy érezte, felelős érte, hiszen a lány egyedül áll a világban. Tetszik vagy sem, átmenetileg hozzá van láncolva, s bár jellemével szöges ellentétben állt, Adam mégis elszánta magát, hogy beleavatkozik a lány

életébe. Genevieve róla álmodott. Adam képtelen volt szabadulni a meglepő kijelentéstől. Ha a lánynak az volt a szándéka, hogy megdöbbentse, tökéletesen elérte a célját. Szóra képtelenül bámult rá, és várta, hogy Genevieve megmagyarázza, miért is tett ilyesmit. A lány azonban magyarázat helyett ismét álomba szenderült. Akkor sem ébredt fel, amikor Adam a karjába vette, és a saját hálózsákjához vitte. Lefektette, majd mellé ült. Csizmáját levéve kinyújtotta a lábát, hátát egy fának döntötte, és lehunyta a szemét. A lány még álmában is gyötörte. Addig forgolódott, míg összegömbölyödve az oldalához simult, és amikor Adam már éppen elbóbiskolt volna, Genevieve az ölébe ejtette a kezét. A férfi szeméből nyomban elillant az álom. Gyorsan eltávolította a lány kezét, de alig egy perc múlva megint ott találta, ezúttal azonban sokkal közelebb az ágyékához. Foga megcsikordult elkeseredésében, miközben erővel próbálta elfojtani az elméjébe furakodó képtelen gondolatokat. Felállhatott volna, és átsétálhatott a táborhely túloldalára, ám valami oknál fogva kötelességének érezte, hogy a lány közelében maradjon. Szükségtelen megemlíteni, hogy nem sokat aludt aznap éjjel. Adam már pirkadat előtt talpon volt; Genevieve még két órát aludt. A lány vidáman és kipihenten ébredt; a férfi rosszkedvűen és zsémbesen. Genevieve reggelente szívesen fecsegett; Adam a csendet kedvelte. Délre Adam már levonta a következtetést: ég és föld köztük a különbség. Ha Adam el akart jutni valahova, semmi sem téríthette el a szándékától. Genevieve legszívesebben minden útszéli virág mellett megállt volna, hogy megszagolja. A férfi ritkán mosolyodott el, a lány viszont sokat nevetgélt. Többnyire a férfit nevette ki, amiért túlzottan védelmezte őt. Úgy tűnt, Genevieve számára nem léteznek gondok-bajok, és kerek-perec kijelentette, hogy szerinte Adam túl sokat aggodalmaskodik. A legnagyobb különbséget az idegenekkel szembeni magatartás jelentette köztük. Adam ösztönösen óvatos és gyanakvó volt, Genevieve pedig pontosan az ellentéte. Embertársaiba vetett bizalma megdöbbentette a férfit. A lány mindenkit úgy üdvözölt, mintha rég nem látott barátja lenne, ráadásul rengeteg időt fecsérelt arra, hogy el is csevegjen az ismeretlenekkel. Amikor megálltak, hogy a lovak pihenhessenek, Adam emlékeztette a lányt, mit mondott annak idején Rosehillben. – Manapság már senkiben sem bízhat az ember – idézte. – Ezt te mondtad, emlékszel? – Igen, emlékszem, de csak azt akartam kifejezni, hogy senki olyanban nem bízhatsz, akinek hatalom van a kezében. Mikor érünk Grambybe? – Csak tőled függ. Ha mindenáron el akarsz beszélgetni minden idegennel, akivel az úton találkozunk, legkorábban holnapra érünk oda. – És ha senkivel nem beszélek?

– Gramby úgy öt óra járásra van innen. Ha sietünk, vacsora előtt odaérhetünk. Genevieve előreugratta a lovát, hogy Adam mellett lovagolhasson. – Van választásom? Mert ha igen, akkor nem sietnék. Szeretek új ismeretségeket kötni, meghallgatni mások történeteit. Azt hiszem, ezzel te is így vagy. Adam önkéntelenül is elmosolyodott. – Úgy véled? – Igen – erősködött a lány. – Végignéztem a könyvtárban levő köteteket, és úgy emlékszem, jó néhány életrajzot is láttam köztük. Nyilvánvaló, hogy szeretsz más emberek tapasztalatairól olvasni. Engem is érdekelnek az ilyen könyvek, de szeretem személyesen az illetőtől is hallani, hogy milyen kalandokat élt át. Ha érdeklődést tanúsítasz, vadidegen emberek is megosztják veled a legcsodálatosabb történeteiket. Természetesen előbb el kell oszlatni az aggályaikat. Ez azt jelenti, hogy nem szabad állandóan komor arccal, fenyegetően méregetni őket. Az emberek hajlamosak visszariadni az olyan fegyveresektől, akik úgy festenek, mintha menten keresztül akarnák lőni őket, ha valami helytelent mondanak. Van fogalmad arról, milyen félelmetes a megjelenésed? Jól megtermett férfi vagy, és bizonyára észrevetted már, hogy az idegenek meghátrálnak előled. Talán ha eltennéd a puskád… – Nem! – vágott közbe a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Genevieve megcsóválta a fejét. – Nincs rá mód, hogy ezt udvariasan közöljem: egyszerűen megrémíted az embereket. – Adam elnevette magát. Genevieve nem tudta mire vélni ezt a nagy vidámságot. – Szándékosan csinálod? – Eddig még nem gondolkoztam rajta, de azt hiszem, igen. – Miért? – Mert így nagy ívben elkerülnek, azért. Megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, és amíg fel nem raktalak a postakocsira Grambyben, én felelek a biztonságodért. – Ez nem így van. Értem te nem vagy felelős. Adamnek nem állt szándékában vitatkozni vele. – Ezek szerint ma éjjel is a szabadban szeretnél aludni? – Nem látom be, miért kellene sietnünk. – És mi van Ezekiel Jonesszal? Már nem aggódsz miatta? – Nem. Időközben biztos felhagyott a keresésemmel. Tökéletes lehetőség volt arra, hogy elárulja a lánynak, Ezekiel követi őket, de Adam most sem tudta rászánni magát, hogy elmondja az igazságot. Nem akarta megrémíteni Genevieve-et, ha pedig a lány rájön, hogy ő beszélni akar Ezekiellel, akkor biztosan nagy hűhót csap. A tiszteletes halálra rémítette a lányt, és Adam eltökélte, hogy a lehető leggyorsabban véget vet a zaklatásnak. Genevieve mondott neki valamit, de Adam nem figyelt, csak a várakozásteli pillantás mutatta, hogy a lány választ vár. Meg kellett kérnie, hogy tegye fel újra a kérdést.

– Azt mondtam, hogy nekem nem kell semmiféle időbeosztást követnem, neked azonban igen. Vagy tévedek? Fogadni mernék, hogy rengeteg dolog vár majd, amikor hazatérsz. – Mindig akad tennivaló. – A fivéreid majd elvezetik a gazdaságot, amíg te távol vagy. Valószínűleg nagyon örülnek, hogy végre elhagytad Rosehillt. Történetesen tudom, hogy sohasem jártál messzebb a farmot övező hegyeknél. – Honnan tudod? – Minden egyes Rose mamának írt leveledet olvastam, emlékszel? Annyira szorgalmasan építgetted a farmot, hogy még az álmodról is elfelejtkeztél. Mellesleg, Adam, még nem döntöttem el, hogy postakocsival menjek-e Salt Lake-be, vagy sem. Pénzpocsékolásnak tűnik. Jó lovam van – tette hozzá, és a nyeregben előrehajolva megpaskolta a kanca nyakát. – Kisfiú voltam, amikor azokat a leveleket írtam, te pedig fel fogsz szállni arra a postakocsira. – Igaz, hogy a levelek többségét gyerekkorodban írtad, de van köztük egy-két olyan is, amely alig néhány évvel ezelőtt született. Adam válasza mindössze egy közönyös vállrándítás volt. Csendben lovagoltak tovább, mindketten a saját gondolataikba merültek. A várostól alig huszonöt kilométernyire találkoztak egy megrakott szekér nyomában gyalogosan bandukoló családdal. A szekéren volt minden tulajdonuk. Genevieve Adam mellett maradt, míg a hegytetőre nem értek, ott aztán hirtelen megfordította a lovát, és visszafelé indult. A férfinak nem maradt más választása, mint követni a lányt. Éppen időben érte utol ahhoz, hogy hallja, amint meghívja az idegeneket ebédre. Összesen öten voltak: egy fiatal házaspár két kicsi, öt-hat év körüli lánnyal, és egy idősebb férfi, akit nagypapának és egyben a család fejének is nézett. A két kislány megbűvölve bámulta Genevieve-et, anyjuk azonban a nagyapára nézett a döntésére várva. Arcán sóvárgás és kétségbeesés tükröződött. A két férfi gyanakvón méregette Adamet. A fiatalabbik maga mellé hívta lányait, majd védelmezőn a háta mögé tolta őket. A mozdulat nem maradt hatástalan. Adam arra gondolt, ha a saját gyerekeiről lenne szó, és egy idegen odalovagolna hozzájuk az ölében keresztbe fektetett puskával, valószínűleg ő is ugyanígy tenne. Mindig jobb félni, mint megijedni. A kislányok azonban egy cseppet sem tartottak tőle, bár nem is köszöntek neki. Kuncogva kukucskáltak ki apjuk mögül, hogy egy pillantást vessenek Genevieve felé. – Adam, szeretném bemutatni neked Mr. James Meadowst és a családját. Az idős ember előrelépett. Magas volt, rettenetesen sovány, a haja hófehér. Adam hatvanöt-hetven évesre saccolta. Amint Genevieve bemutatta őket egymásnak, az idős ember előrelépett, és kezet nyújtott Adamnek. – Örülök, hogy megismerhetem, uram – rázta meg a felé nyújtott jobbot Adam. – Az enyéim csak Jamesnek hívnak, és szeretném, ha maga is így tenne – mondta az öreg ízes déli tájszólással. – Ő a fiam, Will és a felesége, Ellie. A két kis locsi-fecsi pedig Annie és Jessie. Amint látja,

ikrek – tette hozzá büszkén. – Jessie az, akinek elöl hiányzik a foga. Will előbbre lépett, hogy kezet fogjon Adammel, aki végigmérte a keménykötésű, széles vállú és erős kezű férfit. Felkarjának domborodó izmaiból és naptól cserzett bőréből ítélve arra következtetett, hogy hozzászokott a szabadban végzett, kemény munkához. – Csak nem fegyveres bandita? – kérdezte Will, homlokát ráncolva a lehetőség miatt. – Nem – rázta meg a fejét Adam. – Farmer vagyok. Will nem úgy festett, mint aki hisz neki. Genevieve egy „ugye-megmondam” pillantást vetett rá, mielőtt visszafordult volna a Meadows családhoz. – Adam valóban úgy fest, mint egy bandita, de igazából tényleg farmer. Neki és a fivéreinek meglehetősen nagy birtoka van Blue Belle mellett. – Saját földje van? – kérdezte James Adamet. – Igen, uram. James bátorítóan a fia felé biccentett. Az ifjabb férfi ismét előrelépett. Igyekezett uralkodni a hangján, nehogy túl mohónak tűnjön, amikor megkérdezte. – Nincs szüksége még néhány munkásra? – Mindig elkél a dolgos kéz. Talán munkát keres? – Igen, uram. Képes vagyok egész nap dolgozni, és bármit elvégzek, amit mond. Addig nem hagyom abba, míg el nem készülök vele. Jó munkás vagyok, uram, és erős, nagyon erős. – A gazdálkodás kemény munka – figyelmeztette Adam. – Nem félek tőle. – Akkor már van is munkája – mondta neki Adam. – Új életet akarunk kezdeni. Odalent délen nincs már munka – magyarázta Will. – Pontosan merre is van az a farm? Adam elmagyarázta, hogyan jutnak el Rosehillbe. – Ha gyalog mennek, jó két hétbe is beletelik, mire odaérnek. Addigra én is otthon leszek, de ha mégsem, akkor csak mondja meg a fivéremnek, Cole-nak, hogy munkára jelentkezik. – Nem lesz semmi gond – ígérte a férfi. A felesége megragadta a karját, és átölelte. Szeme megtelt könnyel, és mindent elkövetett, hogy kipislogja őket. – Talán én is hasznára lehetnék – szólalt meg James. – Úgy érzem, jó pár évig tudnék még dolgozni. – Inkább ebéd közben beszéljük ezt meg – javasolta Genevieve. Úgy tűnt, James vissza akarja utasítani a meghívást. Adam azt is sejteni vélte, hogy miért. A család nyilvánvalóan nehéz időket élt meg, és az is valószínű, hogy felélték az összes pénzüket. A ruhájuk olyan viseletes volt, hogy rég megérett már a kidobásra. A kislányok mezítláb jártak, ám a talpukra tapadt piszok kivételével mindketten makulátlanul tiszták voltak.

Mindnyájukon látszott, hogy mekkora szükségük lenne egy kiadós étkezésre. Genevieve nem volt hajlandó nemet elfogadni válaszként. – Piknikre készültünk – jelentette ki. – Nagyon örülnénk, ha csatlakoznának hozzánk. Rengeteg élelmünk van, és nem szeretném, ha kárba veszne. Így van, Adam? Az egész család a férfi felé fordult a válaszára várva. – Így igaz – erősítette meg Genevieve állítását. – Szívesen csatlakozunk magukhoz – biccentett James. Will és Ellie egymásra mosolyogtak. Genevieve arca ragyogott az örömtől. Adam tudta, hogy a lány megkönnyebbült. Nyilvánvalóan aggódott a családért. Ő is látta a ruhájuk állapotát, és hozzá hasonlóan kitalálta, hogy éhesek lehetnek, ám vele ellentétben ő lépéseket is tett, hogy segítsen valahogy. Nagylelkűsége és könyörületessége mély alázattal töltötte el Adamet, és már nem bánta, hogy az utazásuk késedelmet szenved. Egy patak partján ebédeltek, alig egy kilométernyire a főúttól. Mialatt Adam a lovakról gondoskodott, Ellie segített Genevieve-nek szétteríteni a takarót a földön, és kirakni rá az élelmet. Volt ott sajt, füstölt sonka, kétszersült, alma, szárított banán és desszertnek cukrozott sütemény. A patakból ittak hozzá hideg vizet. Bár elég élelem volt mindnyájuk számára, Genevieve nem evett sokat. Úgy tűnt, megelégszik egy kétszersülttel, és amint mindenki jóllakott, ragaszkodott hozzá, hogy Meadowsék vigyék magukkal a maradékot. Ürügynek azt hozta fel, hogy ki kellene dobnia, ha nem fogadnák el. – Hogyan lesz egy magafajta emberből farmtulajdonos? – érdeklődött James. Adam vállat vont. Nem szokott senkinek a magánéletéről mesélni, és mivel ehhez a végletekig ragaszkodott, úgy határozott, csak annyit mond, hogy a farm megszerzése kemény munka és sok szerencse eredménye volt. Genevieve azonban másként gondolta, és nekikezdett, hogy elmesélje Adam életének történetét. Adam annyira megdöbbent, hogy képtelen volt félbeszakítani. A lány mindent tudott róla, ami igazából nem volt meglepő, hiszen olvasta a leveleit, és Rose mama minden bizonnyal elmesélte a hiányzó részleteket. Leginkább az lepte meg, hogy mennyi olyan apró részletre emlékszik a lány, amelyet már ő maga is régen elfelejtett. Ügyesen bánt a szavakkal, és mire a mese végére ért, olyan romantikus történetet kerekített belőle, hogy Adam alig ismert magára. Bajnoknak állította be, harcosként beszélt róla, és hőssé avatta. Miközben róla beszélt, őt nézte és a tekintete úgy ragyogott, hogy Adamnek önkéntelenül is az jutott eszébe, ez a lány el is hiszi róla mindazt, amit állít. Meadowsékat teljesen magával ragadta a mese. Úgy bámultak rá, mintha épp most jelent volna meg a glória a feje felett. Szúrós pillantást vetett Genevieve-re, így akarta értésére adni, hogy alaposan megkapja majd a magáét, csak maradjanak kettesben. Genevieve válaszképpen rámosolygott. Adam úgy vélte, ideje lenne már útnak indulniuk Gramby felé, Genevieve szerint viszont maradniuk kellene, és trécselni még egy kicsit. Will és James tele volt kérdésekkel Rosehill-lel kapcsolatban. Mialatt

Adam megválaszolta őket, Genevieve mellette ült. Kivárta, míg szünet áll be a beszélgetésben, és akkor azt javasolta, hogy Adam adjon Willnek és Jamesnek előleget a bérükre, hogy így biztosítsa a helyüket a farmon. Adam tudta, miért állt elő Genevieve ezzel a javaslattal. A családnak pénzre volt szüksége, hogy feltölthessék a készleteiket, de a lány tisztában volt vele, milyen fontos egy férfi számára, hogy ne adja fel a büszkeségét, ezért olyan megoldást keresett, amely elfogadható Will és James számára. A két férfi tiltakozott, és Genevieve bizonyára attól félt, hogy Adam rájuk hagyja, mert kezét a férfi karjára téve belecsípett. Adam továbbra is a nagyapára figyelt, ám közben kezét a lányéra fektette, majd erősen megszorította. Genevieve halkan feljajdult, és elhúzta a kezét. – Ha nekem dolgoznak, akkor elveszik az előleget – mondta Adam a két férfinak. – Rosehillben ez így szokás? – kérdezte Will. – Igen – bökte ki gyorsan Genevieve. Adam fejenként húsz dollárt adott a két férfinak. – A hónap végére várom magukat a farmon. Kezet rázott velük, hogy megpecsételjék az üzletet, szólt Genevieve-nek, hogy ideje indulniuk, aztán felállt. James Meadows következő megjegyzésére azonban meggondolta magát. – Adam, magának ugyanolyan nemes a tekintete, mint amilyen Abraham Lincoln elnöké volt, amikor láttam őt. Igen, pontosan olyan. – Maga látta Lincolnt? – kérdezte Adam meglepetten. – Láttam bizony. Adam minden részletet hallani akart. Visszaült a helyére, és a következő órában elragadtatott figyelemmel hallgatta Jamest, aki megosztotta velük a rendkívüli élményt: látta azt az embert, aki Adam szerint minden idők legnagyobb szónoka és elnöke volt. – Lincoln éppen úton volt Gettysburg felé – mesélte James. – Szörnyű időket éltünk akkoriban. A háború rengeteg fiatal életet követelt. Az emberek féltek, és jogosan. Amikor pedig véget értek a harcok, mindenki a városokba özönlött munkát keresni. Sokáig nagyon rossz volt a helyzet, de aztán egy ideig javulás mutatkozott. – Most azonban megint nagyon nehéz – szúrta közbe Will. – Hol van az otthonuk? – kérdezte Adam. – Az ország legszebb pontján – büszkélkedett James. – A virginiai Norfolkban. – Rosehill is nagyon szép – szólalt meg Genevieve. – Biztos vagyok benne, hogy jól fogják ott magukat érezni, és hamarosan úgy fognak Blue Belle-re gondolni, mint az otthonukra. – Biztosan így lesz – egyezett bele James mosolyogva, majd ismét Adamhez fordult, és megkérdezte tőle, járt-e már Gettysburgben.

– Még nem – felelte a férfi. – Én megjártam a csatateret – árulta el az öreg. Adam mindent tudni akart. Lenyűgözte, hogy James emlékezett minden egyes csatára és dátumra. Még olyan részletekkel is szolgált, amelyekről Adam soha nem olvasott. Mialatt a férfiak a háborúról beszélgettek, az ikrek felváltva fészkelték be magukat Genevieve ölébe. Ő befonta a hajukat, és a ruhája ujjából kihúzott rózsaszín szalaggal maslit is kötött mindkettőjük copfjára. Ellie mellette ült, és suttogva társalogtak, közben Genevieve időnként bólintott egyet-egyet. Adam tekintete minduntalan visszatért a lányra. Hallotta, amint az ikrek egyike megdicséri Genevieve-et, milyen csinos, és magában egyetértett vele. Délután háromra járt az idő, amikor Adam talpra segítette Genevieve-et, és erősködött, hogy induljanak végre. James elkísérte őket a lovakhoz. – Megkérdezhetem, hogy mennyi ideje keltek egybe? Mert ugye újdonsült házasok? Genevieve nevetett, Adam homloka ráncba szaladt. – Miből gondolja, hogy újházasok vagyunk? – kíváncsiskodott a lány. – Abból, ahogy a férje magára néz – felelte James. – Miért, hogyan nézek rá? – kérdezte Adam. – Mintha még nem egészen ismerné ki magát rajta. Zavarban van ugyan, de tetszik magának, amit lát. Ugyanígy néztem annak idején én is a menyasszonyomra, Isten nyugosztalja. Bár ha jobban belegondolok, azt hiszem, így néztem rá egészen a halála napjáig. Soha nem ismertem ki igazán az asszonyt, így aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy harminckét éven át olyanok voltunk, mint az újházasok. Genevieve úgy vélte, hogy ez volt a legszebb vallomás, amit valaha is hallott. – Milyen meghatóan beszél az elhunyt feleségéről – suttogta felkavarva. – Nem azért mondtam, hogy megríkassam – szabadkozott az öreg. – Ha úgy döntenének, hogy a szabadban töltik az éjszakát, akkor letáborozhatnak a Blue Glass tó mellett. Gyönyörű, békés hely. Ott édes kettesben lehetnek. Genevieve várta, hogy Adam elmondja Jamesnek, ők nem házasok, ám a férfi egy szót sem szólt. Arról sem vett tudomást, amikor a lány oldalba bökte, és várakozón felnézett rá. – Grambyben szállunk meg – mondta. – Miért nevezik Blue Glass tónak? – érdeklődött Genevieve. – Mert olyan a vize, mintha kék üveg lenne. Mély ugyan, de lelátni egészen a sziklás aljáig, és a parton ülve lehet figyelni a vízben úszkáló halakat. Valaki kötelet kötött az egyik víz fölé hajló faágra. Azt hiszem, egyenesen a tó közepére lehet ugrani róla, de az unokáim túl kicsik és gyávák hozzá, Will és Ellie pedig nem akarta kipróbálni. Genevieve Adamhez fordult, ő azonban már előre rázta a fejét. – Nem mennénk…

– Nem – szakította félbe. – Grambybe megyünk.

Hetedik fejezet A Blue Glass tó lélegzetelállítóan gyönyörű volt. James Meadows egyáltalán nem túlzott, bár Genevieve csodálkozott, miért nem említette meg a fákat is, mivel azok még csodálatosabb látványt nyújtottak. Szorosan egymás mellett álló őrszemekként vették körül a tavat, vastag törzsük helyenként egészen összeért. A hosszú ágak lombsátrat alkottak, boltívszerűen borulva a víztükör fölé, és elegánsan összefonódtak egymással, ahogyan csak a kecses női kezek képesek. A nap foltokban tűzött át a lágy szellőben gyémántként csillogó faleveleken. Adam úgy vélte, a tölgyek legalább százévesek lehetnek. A férfi a puskáját az ölébe fektetve leült a földre, hátát az egyik vastag törzsű fának támasztotta, és mosolyogva figyelte, ahogy Genevieve támaszt keres a lábának, hogy felmászhasson, és elkaphassa az egyik alacsonyabb ágról lelógó kötelet. A szoknyája akadályozta a mozgásban, ezért néhány próbálkozás után fel is adta a küzdelmet. – Ugye, már te is örülsz, hogy rászántuk magunkat erre a kitérőre? – kérdezte a férfit. – Annak örülök, hogy nyugtom van végre – ugratta Adam. – Nézd, mit hagytunk volna ki! – Genevieve magasba tartott kézzel pördült körbe. – Ez maga a paradicsom. Adam magában egyetértett vele. Maga is úgy érezte, mintha egy varázslatos világba lépett volna be. A tavasz vibráló színei vették körül, és tudta, ha festményen látná ezt az idilli tájat, nem hinné el, hogy valóban létezik. Mégis itt volt a maga tökéletességében, és mindez a szépség egy rövid ideig az övé volt. Genevieve-et figyelve arra gondolt, mennyire illik ebbe a környezetbe, ahol a szépsége még jobban érvényesül. Örömtől sugárzó, tiszta és ártatlan arca láttán elakadt a lélegzete. – Mire gondolsz? – kérdezte a lány. Leült a férfi mellé, és nekilátott, hogy kifűzze a cipőjét, de felnézett, mivel nem kapott választ. Látta, hogy Adam habozik. – Arra gondoltam, hogy te soha semmit nem veszel biztosra. – Megtanultam, hogy nem szabad – mondta csendesen a lány. – Hogyan? A lány válla megroskadt. Levette az egyik cipőjét, és a másikat kezdte fűzni. – A család – suttogta. – Olyan sokan élik szemellenzővel az életüket. Csak magukkal törődnek, csak a saját szükségleteikre és vágyaikra gondolnak. Másra már nem is jut hely az életükben, és amikor rájönnek, hogy milyen fontos számukra a család, már túl késő. – Veled is ez történt? – Igen, én is ilyen voltam. Csak azzal törődtem, hogy eljussak oda, ahova szerintem el kellett volna jutnom, és nem szántam időt azokra, akik szerettek. Most pedig már nincsenek többé.

A hangjából áradó szomorúság hallatán Adam legszívesebben átkarolta és megvigasztalta volna. Amikor a lány hozzá bújt, engedett a belső kényszernek, és magához vonta. – Biztos vagyok benne, hogy a családod nagyon büszke volt rád. – Igen, büszkék voltak rám, de azt már nem hiszem, hogy azt is tudták, mihez kezdjenek velem. Ritkán látogattam haza, és olyankor sem maradtam tovább egy-két éjszakánál. A legdivatosabb ruhákban páváskodtam, és igyekeztem kifinomultnak látszani. „Mama kedvesnek” és „papa kedvesnek” szólítottam őket, és most, ahogy így visszatekintek, értem csak meg, hogy milyen csodálatraméltóan türelmesek voltak velem. Abban sem vagyok biztos, hogy őket akartam-e elkápráztatni vagy magamat. Soha nem vettem a fáradságot, hogy elgondolkozzam rajta. Túlságosan lefoglalt a pénz és a hírnév hajhászása. – Megcsóválta a fejét. – Mennyi értékes időt vesztegettem el – fűzte hozzá. – Genevieve, biztosan megértették. – Talán, én azonban nem értettem meg őket. Az apámnak gyönyörű kertje volt a házunk előtt, és minden este vacsora után együtt ápolták az anyámmal. Órákat töltöttek el így. Csodálatos volt – tette hozzá. – Minden elképzelhető virág nyílt ott, a kerítést pedig rózsával futtatták be. Vörös rózsával. Annak idején azt hittem, hogy a szüleim roppant unalmasan élnek, most azonban… – Most mi a helyzet? – Most azt szeretném, ha egy nap majd saját kertem lenne, olyan, mint az övék. Nem akarok több időt elvesztegetni. Minden egyes percet meg akarok becsülni, és erre akarom tanítani a gyerekeimet is. – Azt hittem, kalandokra vágysz. – Az élet egy nagy kaland, Adam. Nézz csak körül! Már az maga is egy kaland, hogy itt vagyunk, és sohasem éltük volna át, ha egyenesen Grambybe sietünk. – Ez talált – nevette el magát a férfi. – Nagyon tetszik, hogy ilyen, a világtól elzárt helyen lehetünk, és ez a gyönyörűség most csak a miénk, senki másé. Adamnek is tetszett az elzártság, bár egészen más okból. A Blue Glass tó annyira kívül esett a járt ösvényektől, hogy Ezekiel Jones tiszteletes és cimborái nem bukkanhatnak rájuk. Úton idefelé Adam átvezette a lányt egy patakmedren, nehogy követni tudják a nyomaikat, így most egészen biztos volt benne, hogy senki sem zavarhatja meg őket. Genevieve lerázta magáról a férfi kezét. – Úszom egyet, ha nem túl hideg a víz. Jössz te is? – Talán később. A lány elfordult, levette a harisnyáját, aztán felállt, és a vízpartra szaladt. – Mélynek látszik – kiáltott oda a férfinak. Felemelte a szoknyája szegélyét, és a lábujjait belemártotta a vízbe. Kellemesen melegnek találta, és nem tudott ellenállni a kísértésnek. Ha egyedül lett volna, akkor a szoknyáját és a blúzát is leveszi, úgy úszik egyet alsóneműben, mivel azonban Adam sasszeme minden

mozdulatát követte, inkább magán hagyta a ruháit. Adam felé fordult, szemét lehunyta, aztán szélesre tárt karral hanyatt vetette magát. Amikor felbukkant, hogy levegőt vegyen, hallotta a férfi harsány kacagását, mely még sokáig visszhangzott a környező fák között. Szívesen vele nevetett volna, de túlságosan is lefoglalta az, hogy a víz felszínén maradjon. A szoknyája és az alsószoknyák szép lassan megszívták magukat vízzel, és lefelé húzták. Így is tudott ugyan úszni, de azért inkább a part közelében maradt. Alig negyedóra alatt teljesen kimerült. Sokkal könnyebb volt a vízbe ugrani, mint kimászni belőle. Háromszor is megpróbálta, mielőtt feladta volna. Nem kellett mást tennie, mint Adamet szólítani, és a férfi máris ott termett. Felé nyújtotta a kezét, és hihetetlen könnyedséggel kihúzta a tóból. Nem is engedte el. Isten a megmondhatója, ő megpróbálta, de a keze nem engedelmeskedett az akaratának. A lány derekára siklott, és nagy erővel magához ölelte. Genevieve ruhája a testére tapadt, csöpögött belőle a víz, de a férfit ez sem érdekelte. A lány feje hátrabukott, és Adam képtelen volt másra gondolni, minthogy végigcsókolja a tökéletes nyak minden egyes négyzetcentiméterét. Azaz nem egészen. Sokkal többet akart egy egyszerű csóknál. Genevieve a férfi mellkasának támasztotta a kezét. Ujjai alatt érezte a heves szívdobogást, és szinte ellenállhatatlan erővel tört rá a vágy, hogy megsimogassa. A férfit hibáztatta a hirtelen támadt vágyért. Olyan komoly és átható tekintettel nézett rá, hogy Genevieve-et izgatott remegés fogta el. Úgy érezte, elmerül az érzéki, sötét szempár tengerében, mely fürkészve méregeti. Talán meg akarja csókolni. A gondterhelt homlokráncolás nem erre utalt, de biz’ Isten belepusztul, ha nem teszi meg. – Adam, mi ütött beléd? – suttogta. A férfi megrázta a fejét. Hogyan is mondhatná el a lánynak, hogy tisztára megbabonázta, és fogalma sincs róla, hogyan lesz képes ellenállni neki. Attól a pillanattól fogva, hogy megismerte, csak Genevieve jár az eszében. Teljesen belehabarodott. Ennek véget kell vetnie. – Holnap elmész – jegyezte meg. Hangja rekedt volt és dühös. – Igen, elmegyek – suttogta Genevieve. – Soha többé nem látjuk egymást. – Nem bizony – helyeselt a lány. Ujja hegyével apró köröket rajzolt a férfi mellkasára, szinte az őrületbe kergetve őt pillekönnyű érintésével. – Így lesz a legjobb – mondta Adam, és a lány karját lassan a saját nyaka köré fonta. – Igen, így lesz a legjobb – ismételte Genevieve. A férfi homlokán elmélyültek a ráncok. – Már elterveztem az életem, Genevieve. Nincs időm a számodra.

– Nekem sincs időm rád – állította a lány, de közben magában egyre csak azt hajtogatta: Hazug, hazug. – Adam, most megcsókolsz? – A pokolba is, dehogy! Azzal szája a lányéra tapadt, és Genevieve úgy érezte, ennél csodálatosabb élményben még sosem volt része. A férfi ajka meleg volt, határozott és csodás. Finoman harapdálta a száját, így kényszerítve, hogy megnyíljon előtte, és amikor ez megtörtént, a nyelvével is beljebb merészkedett. Teremtő Atyám! Ez még fantasztikusabb érzés volt! Genevieve szorosan megragadta a férfi ingét, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, miközben Adam lassan, aprólékos alapossággal kóstolgatta. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart a csók, és Adam fel sem emelte addig a fejét, míg minden erőt ki nem szívott a lányból. Genevieve ernyedten simult hozzá, és lehunyta a szemét. Fejét a férfi vállán pihentette. – Nem akarsz még egyszer megcsókolni? – suttogta a fülébe álmodozón. – Nem. – Olyan jó volt! Genevieve megcsókolta a férfi nyakát, és érezte, hogy az megremeg. Aztán Adam lassan lefejtette a lány karját a nyakáról. A pillanat véget ért. – Te holnap felszállsz a postakocsira, én pedig hazamegyek. – Tudom – mondta Genevieve. – Kansasba megyek. – Nem Kansasba, Párizsba. – Igen, Párizsba. Adam a lány vállára tette a kezét, és hátrált egy lépést. Genevieve arca olyan bódult volt, hogy Adamnek ismét kedve támadt megcsókolni. Ehelyett azonban kényszerítette magát, hogy elforduljon tőle. – Nem lett volna szabad megcsókolnom téged. Nem fordul elő még egyszer. – Én nem bánnám. – De én igen! – csattant fel Adam, majd gyengédebb hangon folytatta. – Te reszketsz. Le kell vetned azokat a vizes ruhadarabokat. – Nem a vizes ruhák miatt reszketek. – Tüzet rakok. Ezt követően hosszú ideig egy szót sem szólt a lányhoz. Genevieve úgy vélte, azt gondolja végig, mennyi munka vár rá, amikor hazaér Rosehillbe. A hosszú nap kimerítette a lányt. Az Adamtől kapott takaróba burkolózva elaludt, és fel sem ébredt másnap reggelig. A friss halból készült reggeli után Adam felnyergelte a lovakat, miközben Genevieve összepakolt. Néhány perccel később elhagyták a paradicsomot. A távolból mennydörgés robaja hallatszott, és az ég elsötétült, mintegy előjeleként a rájuk váró dolgoknak.

Nyolcadik fejezet Vihar készült Grambyben. A kedves kisváros magasan a hegygerincre fészkelte be magát. Évekkel ezelőtt, amikor felröppent a hír, hogy a környező hegyekben és patakmedrekben aranyat találtak, jelentősen megnőtt a lakosság száma. A Pickerman Hotel is a felvirágzás időszakában épült, számos más házzal együtt, ám mivel a szerencse forgandó, és a szóbeszéd valótlannak bizonyult, amilyen gyorsan ideözönlöttek és várossá fejlesztették, ugyanolyan gyorsan össze is pakoltak, hogy aztán lóhalálában hagyják el Grambyt az emberek. Most jóval több épület volt, mint amennyi a város lélekszáma. A kemény idők kemény intézkedéseket követelnek. A Pickerman Hotel csak ritkán telt meg, de időnként, amikor Ernest Pickerman kellőképpen reménytelennek érezte a helyzetét, egyesítette erőit Harry Steeple-lel, a szomszédos mulató tulajdonosával. A két férfi közös költségen hatalmas összegért kabarészínészeket csábított a városba. Együttműködésük azért is volt figyelemreméltó, mert Pickerman és Steeple évek óta egymás életére törtek. Tiszta szívből gyűlölték egymást, ám az üzlet, az üzlet, ebben mindketten egyetértettek, és a szent cél érdekében, hogy pénzesládáikat megtöltsék, képesek voltak félretenni a viszálykodást. Egyfajta úri becsületszó kötötte őket egymáshoz, de mivel történetesen egyikük sem volt úriember, ezért a viselkedési szabályok nem is vonatkoztak rájuk. Pickerman és Steeple most veszélyes helyzetbe került. Az elmúlt hónapban kétszer is szedtek pénzt Gramby polgáraitól, hogy kabarészínészeket hozassanak, ám a várt mulattatók egyszer sem jelentek meg. Mivel egyikükkel sem fordult még elő, hogy pénzt adott volna vissza, mostanság roppant népszerűtlenek voltak az emberek körében. Pickerman és Steeple ki akarta köszörülni a csorbát, és élete legnagyobb húzására készült. Adam és Genevieve történetesen éppen azon a napon lovagolt be a városba, amikorra a bámulatos Miss Ruby Leigh Diamond – így hirdették a plakátok – előadása volt várható a Gold and Glitter mulatóban. Gramby népe élt a gyanúperrel, hogy ismét megkopasztják őket, mégis előre fizetett a jegyekért, arra az esetre – ha várakozásukkal ellentétben – Ruby mégis megjelenne. Futótűzként terjedt a hír, és az emberek csak úgy özönlöttek a városba, még hetven-nyolcvan kilométer távolságból is. Akár csillagászati összegeket is hajlandók voltak megadni azért, hogy megpillanthassák, vagy akár meg is érintsék a művésznő szemrevaló lábát, attól függően, hogy hol ültek. A két kényszerűen társuló vállalkozó mindent részletesen kidolgozott, nehogy valami probléma adódjon. Pickerman személyesen kíséri Ruby Leigh-t a postakocsitól a szállodai szobáig. Miután a művésznő kipihente magát és elkészült, Pickerman félútig kíséri, ahol Steeple már vár Rubyra. A két férfi több mint tíz éve nem lépte át a másik intézmények küszöbét, és még egy gyönyörű női láb sem tudta őket rávenni eme fontos hagyomány megszegésére.

A postakocsinak Gramby volt a végállomása. Hetente egyszer jött fel Salt Lake Cityből, s azonnal fordult is vissza. Kedden reggel is hajszálpontosan tízkor érkezett. Pickerman már izgatottan várta. Nagy lendülettel és magában fohászkodva lépett le a gyalogjáróról, hogy ajtót nyisson. Verejték gyöngyözött a homlokán, izzadt a tenyere, de még a nyál is összefutott a szájában a várakozástól, hiszen ő lesz az első férfi Grambyben, aki megbámulhatja Ruby Leigh Diamond csábos lábát, amikor kisegíti a postakocsiból. Ruby Leigh lába azonban sajnálatos módon nem bukkant elő, ahogyan ő maga sem. Pickerman az első percben el sem akarta hinni, hogy a nő nincs odabent. Bedugta a fejét, hogy meggyőződjön róla, nem húzódott-e meg valamelyik sarokban. Majd átkozódni és köpködni kezdett, amikor azonban meglátott néhány felé siető embert, elfogta a pánik. Becsapta az ajtót, és odakiáltott a kocsisnak, hogy induljon, majd berohant a szállodába. Azonnal üzent üzlettársának, és megbeszélésre hívta. A két tulajdonos félúton találkozott, hogy eldöntsék, mit tegyenek. Tudták, az emberek felhúzzák őket a legközelebbi fára, ha nem produkálják az árut, ezért most bőszen próbáltak valami hihető mesét kitalálni. A gond csak az volt, hogy hiába dugták össze a fejüket, kettejüknek együtt sem volt annyi sütnivalójuk, hogy legalább valami megközelítően hihetőt kiagyaljanak. Nem volt más választásuk, hazudtak. Mindenkinek, aki aznap megfordult a szállodában vagy a mulatóban, azt mondták, hogy Ruby Leigh Diamond megérkezett. Este hat óráig Pickerman már három zsebkendőt is teleitatott, míg a homlokáról törölgette a verejtéket. Steeple közben olyan fáradhatatlanul rótta a mulatót, hogy két vízhólyag is keletkezett a lábán vadonatúj cipőjétől. Végül arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen módon kerülheti el a lincselést: ha Pickermanre tolja az egészet, és lelövi, mint egy veszett kutyát, mielőtt kiderül az igazság. A sors iróniája folytán Pickermannek ugyanez jutott az eszébe. Így aztán mindketten magukhoz vették a pisztolyukat, és a városon kívül, Tommy Murphy paradicsomföldjén egymásra szegezték. Tökéletesen lefoglalta őket, hogy megöljék egymást, ezért majdnem elszalasztották a nagy lehetőséget. Pickerman éppen előugrott a szikla mögül, ahol eddig rejtőzött, hogy golyót röpítsen Steeple fenekébe – ez volt ugyanis a legnagyobb és legkönnyebben célpont ellenfelén –, amikor szeme sarkából észrevette, hogy egy gyönyörű nő lovagol feléjük. Azonnal meglengette lucskos zsebkendőjét, így kérve fegyverszünetet, és közben a másik kezében tartott pisztollyal a távoli szépségre mutatott. Steeple nyomban felfogta Pickerman tervét, és boldogan ujjongani kezdett. – Megmenekültünk! – kiáltotta. Egyszerre dugták fegyverüket az övükbe, és mindketten nekiiramodtak, nehogy elszalasszák a nőt. Olyan sebesen rohantak, hogy cipőjük sarka a nadrágjuk ülepét csapkodta. Amikor azonban előszáguldottak a városhoz vezető kanyarból, megpillantották Adamet, és megtorpantak. Steeple magasba emelte a kezét, hogy jelezze a hatalmas termetű idegennek, nincsenek ártó szándékai.

Pickerman az izzadságot törölgette homlokáról, közben gyanakvón figyelte a nő kísérőjét. – Várjon, hölgyem! – kiáltotta Steeple. – Van egy ajánlatunk a maga számára. – Sok pénzt lehet vele keresni – üvöltötte Pickerman. Genevieve megrántotta a kantárszárat. Adam azonban megrázta a fejét, és rászólt, hogy menjen tovább. – Egy kicsit sem vagy kíváncsi? – kérdezte a lány, miközben arra várt, hogy a két idegen beérje. – Nem. – Valamiféle kereseti lehetőségről beszéltek – erősködött Genevieve. – Már biztos fogytán van a pénzed, nekem pedig egy vasam sincs. Bolondság lenne, ha meg se hallgatnám őket. Adam nem akart hinni a fülének. – Azt mondod, nincs egy filléred sem? – Nincs, én… – Elajándékoztad, igaz? – Nos, miért nem inkább… – Szóval? – követelte a férfi. – Ami azt illeti, igen. Muszáj volt! – kiáltott fel a lány. – Ha láttad volna… Szerette volna elmesélni, hogy előtte való nap találkozott egy házaspárral, és hogy azok milyen kétségbeejtő helyzetben voltak, de Adam nem adott rá neki lehetőséget. – Muszáj volt? Talán kiraboltak? – Nem, dehogy… – El sem akarom hinni, hogy itt fogsz mászkálni egy… – Nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem – vágott közbe Genevieve. – Én pedig nem mászkálok sehová. Adam mély levegőt vett, hogy lehiggadjon valamelyest. – Mégis hogyan akarsz eljutni Salt Lake-be pénz nélkül? – Vagy a lovam hátán, vagy eladom a kancát, és az árából jegyet váltok a postakocsira. Már mindent alaposan átgondoltam – tette hozzá. – És ha nem kapsz a lóért elég pénzt ahhoz, hogy megvedd a jegyet? – Akkor mégsem adom el. – És mi a helyzet az étkezéssel, a szállással és… – Adam, nevetséges, hogy ennyire dühbe gurulsz. Bármikor találok magamnak munkát – biztosította Genevieve a férfit. Ekkor Pickerman zihálása és fújtatása vonta magára a figyelmét. Ő ért előbb a lányhoz, Steeple azonban szorosan a nyomában járt. Adam ösztönösen az ölében fekvő puska után nyúlt, és csövét a két férfira irányította, majd rájuk parancsolt, hogy lépjenek hátrébb a lány mellől. Azok alig figyeltek rá,

olyan elragadtatással bámulták Genevieve-et. Pickerman bemutatkozott. – Lenne kedve húsz dollárt keresni? – kérdezte aztán. Steeple keményen a bordái közé döfött, és elvigyorodott, amikor meghallotta a fájdalmas nyögést. – Tízért is megkaphattad volna – morogta. Genevieve Adamre pillantott, hogy lássa, mit szól a két alakhoz. A férfi arcán enyhe megvetés ült. Meglehetősen különös ez a két fickó, gondolta a lány. Külsőre egymás ellentétei voltak. Egyikük magas és sovány, és arcán patakokban folyt a veríték. A másik alacsony és köpcös, és úgy tűnt, valami gond lehet a lábával. Folyton fintorokat vágott, miközben az egyikről a másikra ugrált. – Pontosan miről lenne szó, uraim? – érdeklődött Genevieve. – Csak annyit kérünk, hogy szórakoztasson el néhány embert ma este – előzte meg társát a válasszal Steeple. Adam majd felrobbant dühében. – Ebből elég! – mennydörögte. – Genevieve, indulunk. Ami pedig magukat illeti… Pickerman felemelte a kezét. – Nem úgy gondoltuk, ahogy maga képzeli. Bajban vagyunk, komoly bajban, és ha a hölgy nem segít, biztosan felkötnek minket. Steeple hevesen bólogatott. – Van egy mulatóm közvetlenül az ő szállodája mellett – magyarázta, miközben Pickerman felé intett. – Nálam van egy jó kis színpad, és időnként neves előadókat hívunk meg, hogy szórakoztassák a népet. Történetesen mindketten észrevettük, hogy milyen gyönyörű bokája van, kisasszony, és csak abban reménykedünk, hogy a lába is ilyen formás. – Nem láthatják a lábát! – csattant fel Adam. – Steeple, fogd be a pofád! Valahányszor kinyitod, csak felbőszíted vele az urat. Majd én beszélek. – Elhallgatott, zsebkendőjével felitatta az izzadságot az arcáról, és csak aztán folytatta: – Hölgyem, valóban nagy pácban vagyunk. Az elmúlt hónapban kétszer is csalódást okoztunk az embereknek, mert nem jöttek el a művészek, akiket hívtunk. Most megint ez történt. Pénzt szedtünk, majd elküldtünk Miss Ruby Leigh Diamondért, hogy jöjjön el hozzánk énekelni és táncolni a mulatóba. Városszerte plakátokat raktunk ki, hogy felcsigázzuk az érdeklődést, és el sem hinné, mi történt… Ruby nem jött el. Alig másfél óránk van, mielőtt az emberek gyanút fognának. Aztán pedig gyorsan rájönnek az igazságra, amikor a művésznő nem jön ki a színpadra. – Ez nyilvánvaló – helyeselt Genevieve. – Nem kellene mást tennie, mint eljátszani Ruby Leigh Diamond szerepét – könyörgött Steeple. – Ruby Leigh Diamond? Nem hívhatnak így egy nőt – mondta a lány, és alig tudta elfojtani a nevetését. – Alice – bökte ki Pickerman. – Alice O’Reillynek hívják. – Ezek szerint ír.

– Igen, hölgyem, ír – bólintott Steeple. – Én nem vagyok ír – mosolyodott el csendesen Genevieve. – Az én őseim Afrikából származnak, ezt bizonyára észrevette maga is. Az ég szerelmére, nem gondolhatja komolyan, hogy bárki is elhiszi, én vagyok Ruby Leigh Diamond. Hová tette a józan eszét? – Bocsánatáért esedezem, kisasszony, de nem hiszem, hogy felfogja a helyzet komolyságát. A fejünkkel játszunk, ha nem találunk egy csinos hölgyet, aki kimegy ma este a színpadra – nyüszítette Steeple. – Nem kell Rubyt játszania, ha nem akarja. Adhatunk másik művésznevet. Mit szólna az Opálhoz vagy az Emeraldhoz? – Genevieve a nevem. Pontosan mit kellene tennem a színpadon? – Hát nem érti? Nekünk majdnem mindegy, hogy mit művel. Magácska igazán csinos, és ha néhányat perdül, és párszor előre-hátra sasszézik, az emberek úgy fogják érezni, hogy megkapták a pénzük ellenértékét. – Indulhatunk? – kérdezte Adam. Genevieve megrázta a fejét. – Úgy tűnik, ezek az úriemberek kutyaszorítóba kerültek. Ha segítek nekik, megmenthetem az irhájukat. – Igen, hölgyem, pontosan így van – helyeselt Pickerman. A lány megsajnálta őket, ugyanakkor izgatta is a gyors és könnyű pénzkereseti lehetőség. Vonzónak találta az ajánlatot, de azért akadt egy kis problémája. – Szoktam énekelni, de csak templomban – mondta. – Tud énekelni, Pickerman! – kiáltott fel Steeple. – Ez égi jel, én mondom neked. Az Úr küldte hozzánk. Tessék – fordult vissza a lányhoz. – Akkor énekeljen! – Tud pörögni? – érdeklődött Pickerman. Adam a fejét csóválta, de Genevieve ügyet sem vetett rá. – A pörgés fontos? – kérdezte. – Azt hiszem – vont vállat Steeple. – Az emberek látni akarják a bokáját. A lány Adamre pillantott, és sötét tekintetéből tudta, hogy betelt nála a pohár. – Azt hiszem, sem pörögni, sem sasszézni nem fogok. Az éneklést vállalom, de csak harminc dollárért, kevesebbért nem. A két férfinak nem kellett megbeszélnie a dolgot egymással. Steeple felnyúlt, és kezet rázott a lánnyal. – Megállapodtunk, kisasszony. – Megkaphatnám előre a pénzt? – Mihelyt a színpadra lép, odaadjuk a kísérőjének – felelte Steeple, Adam felé biccentve. – Ha nem fizetnek, agyon fogja lőni magukat – figyelmeztette őket kedvesen a lány. – Senkit sem kell lelőnie – fordult Pickerman Adamhez. – Steeple fizetni fog.

– Nincs más hátra, be kell surrannunk a mulatóba, méghozzá a hátsó ajtón, nehogy az emberek észrevegyék, hogy csak most érkezett. – Még soha nem jártam mulatóban – jegyezte meg a lány. – Akkor ez nem mindennapi élvezet lesz – ígérte Pickerman. Adam a türelme végére ért. – Genevieve, ezt nem engedhetem! Nem fogsz egy csomó részeg ember előtt énekelni. – Talán nők is lesznek – ígérte Steeple. – Adam, légy egy kicsit könyörületes! – kérte Genevieve. – Ezeknek az uraknak szükségük van a segítségemre. Pickerman és Steeple egy emberként bólogattak, úgy járt az álluk, mint amikor a pulykák magot csipegetnek. – Az emberek meg fogják érteni, ha elmondják nekik az igazat. – Nem vallhatjuk be, hogy Ruby nem érkezett meg. Biztosan fellógatnának minket – bizonygatta Steeple. – Nincs seriff Grambyben? – kérdezte Genevieve. – De van, kisasszony – felelte Pickerman. – Csakhogy ő ma nincs a városban. Middletonba sietett, amint meghallotta, hogy kirabolták a bankot. Pedig az ottaniaknak nincs is szükségük a segítségére, mert három békebíró is úton van Middleton felé. Ők gyorsan elkapják majd a rablókat. – Middleton viszont jó néhány óra járásra van tőlünk, és mire a seriff visszaér, mi már régen egy faágon hintázunk kötéllel a nyakunkon – tette hozzá Steeple. – Beszedték a jegyek árát, igaz? – kérdezte Adam. – Igen – mondta Steeple. – Akkor adják vissza a pénzt. A két férfi elszörnyedt a javaslat hallatán. – Azt nem tehetjük – mondta végül Pickerman. – Rossz üzlet lenne – vetette közbe Steeple. Adam feladta a próbálkozást, hogy józan érvekkel meggyőzze a két férfit. Genevieve továbbra is megértőnek mutatkozott. – Miss Genevieve, van valami csinos kis holmija, amit a színpadon viselhetne? A lány elmosolyodott. – Van megfelelő ruhám.

Kilencedik fejezet Kedvenc templomi ruháját vette fel, a hozzáillő, széles karimájú kalappal, kesztyűvel és cipővel. A frissen köpült vaj színére emlékeztető hosszú ujjú ruha eltakarta a bokáját és a nyakát is, így tökéletesen

megfelelt Adam elvárásainak. Ő mégsem örült, amikor megpillantotta vasárnapi díszbe öltözött lányt. Steeple és Pickerman sem volt elégedett. Felváltva könyörögtek, hogy vegyen fel valami mást. Adam ragaszkodott hozzá, hogy a városon kívüli fogadóban szálljanak meg, de annyi idejük már nem volt, hogy megjárják az utat, így Genevieve kénytelen volt Steeple színpad mögötti kamrájában átöltözni. Pickermant az ajtó elé állította, nem törődve tiltakozásával, mi szerint megszegi szent esküjét, ha belép Steeple bűnbarlangjába. Mikor elkészült, megkérdezte Adamet, hogy jól néz-e ki. Az a fejét rázva közölte, hogy ilyen kirívó ruhában csak még jobban felszítja majd a férfiak vágyát. Miközben Steeple azért esdekelt, hogy a lány legalább a ruhája ujját hajtsa fel, Adam Genevieve-hez lépett, felemelte az állát, és begombolta a két legfelső gombot. Genevieve tudta, hogy a férfi nagyon dühös, amiért nem sikerült rávennie, hogy meggondolja magát. Adam tudta, hogy a lány ideges, hiszen érezte, mennyire remeg. – Még nincs késő, elmehetünk, ha akarod – súgta oda neki. Genevieve közelebb lépett hozzá, és mosolyogni próbált. – Egy kicsit ideges vagyok – ismerte be. Adam átkarolta a lányt, de ellenállt a kísértésnek, hogy addig rázza, míg észre nem téríti. – Akkor menjünk! Úgy sincs semmi keresnivalód abban a mulatóban. Túl finom teremtés vagy te az ilyen helyekhez. Genevieve arra gondolt, milyen kedves a férfitól, hogy ezt mondja. – Gondolod? – Menjünk! A lány a fejét rázta. – Kerek harminc dollár – emlékeztette a férfit újra. – Vissza tudnám fizetni, amivel tartozom neked. – Nem tartozol semmivel. – Rávettelek, hogy add oda a pénzed Meadowséknak, emlékszel? Adamnek mélyen le kellett hajtani a fejét, hogy a színpad túloldalán várakozó tömeg türelmetlen kiabálásán át is hallja, mit mond a lány. – Nem vehettél rá semmi olyanra, amit ne akartam volna én is megtenni. – Az ég szerelmére! Most nincs idő a turbékolásra! – kiáltott rájuk idegesen Steeple. – Mindjárt elszabadul a pokol! – A közönség mintha… nyugtalan lenne – mondta Genevieve. – Ez nem közönség, hanem csőcselék! – fakadt ki Adam. Steeple a lányba karolt. – Ha a barátja elengedné, megmutatnám, hol várakozzon – mondta. Majdnem hogy elráncigálta a lányt Adam mellől, majd átvezette a színpad bal oldalára, a vörös bársonyfüggöny mögé. Genevieve megragadta Adam kezét, és a világért el nem engedte volna. A férfi megpróbálta rávenni, hogy másítsa

meg a döntését, de a lány annyira félt, hogy szinte egy szavát sem hallotta. A tömeg ekkor már fülsiketítően ordítozott. Csak a büszkesége tartotta vissza Genevieve-et attól, hogy szoknyája szélét felkapva ne meneküljön el. A szavát adta, és be is fogja tartani. Megpróbálta a függöny mögül felmérni a közönséget, de Steeple észrevette a szándékát, és gyorsan elé állt. Az emberek egyre nyugtalanabbá váltak. Mintegy vezényszóra, kántálni kezdték Ruby Leigh Diamond nevét, közben öklükkel az asztalt verték. Üres whiskey-s üvegjeiket a falhoz és a színpadhoz vagdosták. Félelmetes ricsajt csaptak. – Úgy hallom… türelmetlenek – jegyezte meg Genevieve egy nagy csattanás után. – Ruby… Ruby… Ruby… – kántálta a tömeg. – Még mindig nem mondta el nekik, hogy Ruby nem jött el? – kelt ki magából Adam. – Mindjárt bejelentem – ígérte Steeple, majd Genevieve-hez fordult. – Miután bemutattam, a zenekar játszani kezd, maga pedig kivonul a színpadra. – Várjon! – kiáltott a lány, amikor Steeple elfordult tőle, hogy a függöny elé lépjen. – Mit fognak játszani? A férfi elvigyorodott. – Nos, azt még senki nem tudja pontosan. Elvin adja majd a dallamot a zongorán, és a két hegedűs, akiket felfogadtam, pillanatok alatt átveszik, és kísérőzenét adnak hozzá. – De mi lesz a dal? – Fontos az? – Igen – nyögte ki Genevieve. A férfi megpaskolta a karját. – Remek lesz, majd meglátja – ígérte. A lány gyomra görcsbe rándult. Arra gondolt, hogy az arca is biztosan elzöldült. Óvatosan kikukucskált a közönségre, de nyomban meg is bánta. Két férfit látott az erkélypáholyból kihajolni, akik az alattuk ülő, kántáló embereket locsolták pálinkával. Genevieve hátraugrott, és Adamnek dőlt. – Te jó ég! – suttogta. Adam még soha életében nem érzett ekkora elkeseredést. Miért ennyire csökönyös ez a lány? Talán nem fogja fel, hogy mihelyt az emberek megtudják, hogy Ruby nem lép fel, darabokra fogják szedni a helyiséget? – Még mindig ragaszkodsz ehhez az őrültséghez? Mielőtt Genevieve válaszolhatott volna, Pickerman rohant oda hozzájuk. – Jobb lesz, ha azonnal kimész a színpadra – mondta Steeple-nek. – Fargus a csilláron hintázik, a kancsal Harry pedig lasszóval próbálja elkapni. Mindketten hullarészegek.

Adam Genevieve vállán átnyúlva galléron ragadta Steeple-t. – Ha bárki a lány közelébe merészkedik, míg a színpadon van, én lelövöm. Megértette? A férfi hevesen bólintott, majd kirohant a színpadra. Genevieve lélegzetvisszafojtva várta, hogyan reagál a közönség a hírre, hogy nem Ruby nem jött el. Steeple mindkét kezét a magasba emelte, és intett, hogy hallgassanak el. Várakozásteljes csend telepedett a sokaságra. Fargus elengedte a csillárt, és az asztal tetejére ugrott, hogy aztán a helyére üljön. Kancsal Harry elejtette a kötelet, és ledobta magát a barátja melletti székre, majd jó hangosat böffentett. A tömeg röhögni kezdett, de Steeple intésére ismét elhallgatott. – Nos, emberek, azt ígértem nektek, hogy ma este Ruby Leigh Diamond fog itt fellépni… Hirtelen elhallgatott. A tömeg egy emberként hajolt előre, úgy várta, hogy folytassa mondandóját. Steeple azonban még egy teljes percig némán ácsorgott a színpad közepén, egyik lábáról a másikra nehezedve, arcán halvány mosollyal, miközben megpróbálta felmérni a hallgatóságot. Azok gyanakodva figyelték. Teltek a másodpercek, és nem hallatszott más, csak Steeple vadonatúj cipőjének nyikorgása. A közönség hamar megunta a csendet. A mulató hátsó részéről türelmetlen mormogás indult el, és hullámszerűen végigsöpört az egész termen. Amikor Fargus tekintete ismét a csillárt kereste, és társa is a köteléért nyúlt, Steeple arcán széles, ravasz vigyor jelent meg. – Megígértem nektek, hogy Ruby Leigh Diamond eljön hozzánk – üvöltötte –, és íme, itt is van! Széles mozdulattal, mélyen meghajolt Genevieve felé, majd felegyenesedett, intett Elvinnek, hogy kezdheti a játékot, és aztán úgy menekült a színpad másik végébe, mintha éhes ordasok kergetnék. A függöny mögé bújt, de kikukucskált, mert kíváncsi volt a közönség reakciójára. Pickerman harminc dollárt csapott Adam tenyerébe, szánakozó pillantást vetett Genevieve-re, gyors mozdulattal a színpadra tessékelte, majd elfutott rejtekhelyet keresni. Adam villámló tekintettel bámult Steeple-re. – Megölöm azt a nyomorult… Genevieve félbeszakította. – Ez lesz aztán a kaland! – suttogta, azzal kihúzta magát, mosolyt erőltetett az arcára, és a színpad felé indult. Adam vele tartott, és úgy állt meg, hogy a nézőtérről mindenki jól lássa. Lassú mozdulattal felemelte a puskáját, ujját a ravaszra tette, és a tömeg közepébe célzott. Üzenete egyértelmű volt: az első ember, aki hangot mer adni csalódottságának, amiért nem Rubyt látja, halál fia. Ha a fegyver nem lett volna elég elrettentő, Adam arckifejezése annál inkább. A mord alakból szinte sütött, hogy boldogan meghúzná a ravaszt. Mint kiderült, semmi szükség nem volt ezekre az óvintézkedésekre. A lány elnémította őket. Az egyszerű vasárnapi ünneplő láttán elakadt a szavuk. Csak bámultak és

hang nélkül tátogtak. Elvin keze megállt a zongora fölött, a hegedűsök elejtették vonójukat, és a mulatóban levő többi emberhez hasonlóan tátott szájjal, elképedve bámulták a színpadra lépő nőt. Genevieve ekkora már kész idegroncs volt. Talán mégis jobb, ha bizonyos kalandokat kihagy az ember az életéből, gondolta kétségbeesetten. Nem volt normális, hogy elvállalta ezt a szereplést. Adamnek igaza volt: ez őrültség! Megfordult, hogy elmeneküljön, de akkor meglátta a férfit, aki olyan bősz arccal szegezte a puskáját a tömegre, amelytől a nyúlszívűeknek egyből inába szállt a bátorsága. Adam nem fogja hagyni, hogy bármi baja essék. Genevieve széles mosollyal fordult vissza a közönséghez. Bár térde összekoccant, gyomra bukfencet vetett, és torka elszorult, csak az járt a fejében, hogy Adam majd megvédi. Csoda, hogy szereti ezt az embert? Valami bűzlött a teremben. Kellemetlen whiskey szag terjengett a levegőben. Bármerre nézett, üres üvegek hevertek szerteszét… elborították a padlót, az asztalokat. A közönség hullarészeg volt, és ez olyan undorral töltötte el a lányt, hogy még az idegeskedésről is megfeledkezett. A tömeg végül túljutott a kezdeti meglepetésen. Néhány férfi rávigyorgott, mások komoran méregették. Egyáltalán nem ezt várták. Mielőtt azonban bármelyikük is felidegesíthette volna magát Steeple csalárdságán, Genevieve énekelni kezdett. Attól a pillanattól fogva elvarázsolta hallgatóságát. Adam el sem hitte volna, ha nem a saját szemével látja. A lány percek alatt ostobán vigyorgó bőgőmasinákká változtatta a részeg fajankókat. Egyházi éneket választott: Jertek bűnös lelkek, kik megfáradtatok és szükséget szenvedtek. A szövege találóan illett a hallgatóságra. Telten zengő hangja megérintette az emberek lelkét, és elaltatta a bennük élő vadállatot. Egymás után figyeltek fel a szövegre, és nagyokat bólogattak. Néhányan még a whiskey-s üveget is félretolták, mások zsebkendőt rántottak, és a szemüket törölgették. Mire a dal véget ért, mindenki könnyezett. Adam visszahúzódott az árnyékba, és leeresztette a puskáját. Legszívesebben elnevette volna magát, annyira bizarrnak találta a fickók reakcióját, de nem merte, mert attól félt, hogy megtörné a teremben uralkodó elérzékenyült hangulatot. Természetesen tisztában volt vele, miért pont ezt az éneket választotta a lány. Meg akarta szégyeníteni hallgatóságát, és a lógó fejű, rázkódó vállú emberek láttán úgy vélte, sikerült is neki. A másodikként előadott Égi édesanyám, könyörögj érettem még mélyebb érzelmi húrokat pengetett. Mire Genevieve befejezte a harmadik versszakot, az egyik férfi olyan hangosan bömbölt, hogy társai alig tudták lecsendesíteni. Steeple-t elfogta a pánik, amikor látta, hogy nem veszik, és nem is isszák borsos árú italait. Közelebb lépett, hogy magára vonja Genevieve figyelmét, és amikor a lány keresztülnézett rajta, széles mozdulatokkal integetni kezdett, és az ujjaival csettintgetett, így próbálván ritmusváltásra bírni.

Adam ekkor nem bírta tovább, és felkacagott. Genevieve rámosolygott a mulatótulajdonosra, és újabb dalba kezdett, amely a halálról, megváltásról valamint olyan bűnösökről szólt, akikre megvilágosodván szebb, új élet várt. Adam gyanította, hogy a lány akkor és ott találja ki a szöveget, mivel egyik sor sem rímelt, ezt azonban rajta kívül senki sem vette észre. Steeple a haját tépte kétségbeesésében. Hatalmas veszteséget könyvelhet el pusztán azért, mert a lány nem hajlandó együttműködni vele. Gyors szteptáncot lejtett a színpad szélén, mintegy utolsó kísérletként, hogy rávegye a lányt, énekeljen valami pattogósabbat. Genevieve ügyet sem vetett rá, és továbbra is azon dolgozott, hogy bűnbánatra sarkallja az egybegyűlteket. Az egyik férfi sírva kérte, hogy ismételje meg azt a gyönyörű éneket az égi édesanyáról. Steeple hevesen rázta a fejét, de Genevieve nem tudta megtagadni a kérést, és újból rázendített a szívfacsaró dalra. Amikor befejezte, a közönség sírva tapsolt; még Harry Steeple is könnyekre fakadt. Genevieve torka egészen kiszáradt, ezért úgy döntött, elénekel még egy utolsó dalt, aztán távozik. Szívét-lelkét beleadta az édes, felemelő spirituáléba, amely édesapja kedvence volt. Nem kis meglepetésére a közönség ugyanúgy reagált a dallamra és a szövegre is, ahogy apjától megszokta: ütemes lábdobogással és tapssal kísérték. Már az utolsó versszaknál tartott, amikor nyílt a mulató ajtaja, és három férfi nyomult be rajta. Az egyikük Ezekiel Jones volt. Genevieve megdermedt, még a hangja is elakadt a szó közepén, mintha elvágták volna. Hátrahőkölt, és sóbálvánnyá váltan bámult Ezekielre. Maga a Sátán tüzes tekintete nézett vissza rá, és tartotta fogva a tekintetét. Képtelen volt elfordítani a fejét, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig moccanni sem bírt. A félelem teljesen megbénította. Keze ökölbe szorult, amint ott állt, és figyelte, hogyan közelít felé Ezekiel a tömegen át. Addig hajtogatta magában, hogy fuss, fuss, míg végül a kétségbeesett erőfeszítés legyőzte dermedt kábulatát, és Adam felé fordult, hogy hozzá fusson védelemért. A következő pillanatban azonban meg is torpant. A férfi látta riadt tekintetét, ezért közelebb lépett, ugyanakkor a fegyverét is felemelte, és tömeget pásztázva igyekezett kideríteni, mi ijesztette meg ennyire a lányt. Genevieve megrázta a fejét. Nem mehet oda Adamhez, nem sodorhatja ekkora veszélybe. A gazemberek mindjárt közrefogják, Adam pedig biztosan megpróbálná megvédeni. Nem kockáztathatja, hogy a férfi megsérüljön, márpedig Ezekiel képes habozás nélkül megölni, efelől kétsége sem volt. Remegve fordult Steeple felé, majd futásnak eredt. Kalapja a színpadra esett. A mulatótulajdonos megpróbálta elkapni, amint elszaladt mellette, de Genevieve gyorsabb volt, Steeple pedig túlságosan meglepődött a hirtelen távozáson. A lány táskája a kamra mellett álló széken hevert. Genevieve futtában felkapta, és a hátsó ajtón át kirohant a fasorba. Jobbra fordult, majd balra, mivel nem emlékezett rá, merre is van az istálló.

Adam éppen akkor tépte fel az ajtót, amikor Genevieve végre döntött, és eliramodott. A férfi rákiáltott, és tudta, hogy a lány meghallotta, mivel egy pillanatig még habozott, mielőtt a sarkon befordulva eltűnt volna a szeme elől. A főutca felé tartott, ezért Adam biztosra vette, hogy az istállóba tart, ahol a lovakat hagyták, és el akarja hagyni várost. Indult volna a lány után, de még el sem érte a fasort, amikor meghallotta, hogy nyílik a mulató hátsó ajtaja. Erre gyorsan egy halom rekesz árnyékába húzódott. Valaki a tömegből megijesztette a lányt, és Adam elhatározta, hogy mindenképpen kideríti, ki volt az, és mi volt az ok. Attól nem félt, hogy Genevieve meg tud szökni előle, mert ha a lány még el is hagyná a várost, a holdfényben nem lesz nehéz követni a nyomát. Türelme gyorsan elnyerte jutalmát. Három, ritka ronda és rosszarcú fickó masírozott el mellette. Kettő közülük nagydarab, jól megtermett volt, ám az is hamar kiderült, hogy az alacsonyabb, testesebb férfi parancsol nekik, aki úgy ballagott mögöttük sötét öltözékében, mint valami temetésre készülő államférfi. Adam azonnal rájött, hogy a két bandita a piperkőc alkalmazásában áll. Amikor a férfi megállt a fasor elején, hogy szivarra gyújtson, a másik kettő is megtorpant, és megvárta. – Akarja, hogy elkapjam magának, Atyám? – kérdezte a legmagasabb alak. – Nem kell kapkodni – felelte a tiszteletes vaskos déli tájszólással. – Ezúttal nem csúszik ki a kezem közül a kis szajha. Most a markomban van, Istennek legyen hála. Ugye megmondtam, Herman, hogy az Úr megmutatja a helyes utat? – Igen, Atyám – helyeselt a fickó. Kilépett a holdfénybe, és Adam alaposan szemügyre vehette. Busa szemöldök alatt előugró homlok, görbe orr, mely arról árulkodott, hogy egyszer-kétszer betörték már, és sebhelyes arc. Adam gyanította, hogy a fickó késpárbajokban tett szert a sebekre. Herman pontosan annak látszott, aki volt is: banditának… akárcsak a társa. – Mit szeretne, mit tegyünk, ha a lány nem akar visszajönni magához? – kérdezte Herman. Mielőtt a tiszteletes válaszolhatott volna, Lewis is előbbre lépett. – Akarja, hogy bántsuk? – kérdezte mohón. – Még szép – felelte Ezekiel dallamos hangján. Intett két csatlósának, hogy álljanak félre, majd besétált az utcába. – Gyertek, fiúk! Ne feledjétek: segíts magadon, s az Isten is megsegít! Adam eleget hallott. Halkan követte a három férfit, amint azok elsétáltak a mulató és a szálloda mellett, de aztán befordult az épületek közé, hogy levágja az utat az istálló felé, majd’ a felére csökkentve így a távolságot. Hangtalanul osont be az épületbe, és bereteszelte maga mögött az ajtót. Mielőtt megpillantotta volna a lányt, már hallotta a hangját. Aztán meglátta. Genevieve halkan nyögdécselve igyekezett kancája hátára rakni a nyerget.

– Készülsz valahová? – érdeklődött vontatott hangon. A lány nagyot ugrott, és hangosan felsikoltott. Megpördült, és ott találta a férfit közvetlenül maga előtt. A szíve majd kiugrott a helyéből. – Megijesztettél! – Szerintem már eleve rémült voltál. Gyengéden félretolta a lányt az útból, és maga látott neki a kanca felnyergelésének. Gyorsan és csendben dolgozott. Genevieve felkapta a hálózsákját, és a karjában tartva várta, hogy a férfi magyarázatot követeljen. Adam azonban egy szót sem szólt. Amikor elkészült, megfordult, és a takarót meglátva javasolta, hogy azt hagyják ott. – Uramisten, azt már nem! – kiáltott fel a lány. Nem volt idő vitára. – Rendben, akkor kötözd a nyereg mögé. Átlépett a szomszédos állásba, és saját csődörét is felnyergelte. Genevieve – karján a hálózsákkal – utánament. – Nem jöhetsz velem! – közölte vele kereken. – Dehogynem – felelte a férfi éles hangon, melyből érződött, megmásíthatatlan az elhatározása. – Kérlek, hallgass rám! Nem jöhetsz velem. Akár meg is sérülhetsz. – És te? – Nem akarom, hogy velem gyere! – Kár. – Adam, kérlek! Könyörgöm! Menj el! – Nem megyek! – csattant fel a férfi. – Együtt maradunk. Ami azt illeti, égek a vágytól, hogy végre elinduljunk. Alig bírom kivárni, hogy kettesben maradjunk néhány percre, és újra meg akarj győzni, hogy nincs is semmiféle problémád. Vagy nem ezt mondtad Rosehillben, Genevieve? – Tudom, hogy haragszol rám – hajtotta le a lány a fejét. – Nem haragszom. Azon már túl vagyok. Genevieve szerette volna megmagyarázni, de amikor szóra nyitotta a száját, Adam csendre intette. Valaki megpróbálta belökni a bejárati ajtót. A lány a hang felé fordult, de Adam megragadta, és cseppet sem gyengéden előbb maga mögé rántotta, majd a boksz sarkába lökte. Aztán felkapta fegyverét, felhúzta, és várt. Az ajtó nagyot reccsenve beszakadt, és Herman rontott be az istállóba. Lewis ott szaporázta mögötte. A két férfi szétvált, és hunyorgatva próbálták felderíteni az árnyékos helyeket. Ekkor Ezekiel Jones ballagott be. – Ejha, milyen sötét van itt! Hol bujkálsz, kislány? Tudom, hogy itt vagy valahol. Talán lámpást kellene gyújtanom, hogy egy kicsit jobban körülnézzek. Gyerekkoromban nagyon szerettem ám bújócskázni.

Adam érezte, hogy Genevieve megremeg mögötte. Meg is próbált elékerülni, de Adam ezt lehetetlenné tette, annyira beszorította a sarokba. Szilárdan eltökélte, hogy akár akarata ellenére is megvédi a lányt, és amikor az suttogva kérte, hogy meneküljön, Adam csak a fejét rázta. Nem mert azonban hátrafordulni, mert létfontosságú volt, hogy szemmel tartsa Ezekiel két társát, akik lassan haladva, módszeresen átvizsgáltak minden állást. Egyre közelebb értek, míg Ezekiel az ajtónál várakozott. – Gyere elő, bárhová is bújtál! – hívogatta a lányt kántáló hangon. – Megijedtél, kislány? Jobb is lesz, ha félsz! Senki nem húzhat ujjat Ezekiel Jonesszal anélkül, hogy magára ne vonná Isten haragját. – Világításra volna szükségünk! – kiáltotta Lewis. Ezekiel gyufát gyújtott. A sistergő hang robbanásként hatott a hirtelen beálló csendben. Meggyújtott egy lámpást, és hagyta a kampóján himbálózni, míg ő bezárta maga mögött az istálló ajtaját. – Nem szeretném, ha bárki megzavarna minket – mondta vontatott hangon –, de azt sem akarom, hogy megint elszökj előlem, Miss Genevieve. Itt nincs ablak, amin kimászhatnál, igaz? Herman kitartóan lopakodott előre, míg el nem érte a szomszédos állást. Ott hirtelen felbukkant, és szemtől-szembe találta magát Genevieve-vel. A lánynak kiáltani sem maradt ideje, de nem is volt rá szükség, mert Adam is nyomban észrevette a fickót. Ráadásul ő sokkal gyorsabbnak bizonyult ellenfelénél, és alaposan fejbe vágta a puskatussal. Herman döbbenten rámeredt egy pillanatig, majd fennakadt szemmel, eszméletlenül zuhant a padlóra. A zaj felkeltette Lewis figyelmét, és rohanva igyekezett feléjük. Amint azonban meglátta a ráirányuló puskacsövet, megtorpant. Ezekiel kényelmesen sétált végig az állások között, majd megállt bérence mellett. Arcvonásai megkeményedtek, amikor Adamet észrevette, de amilyen gyorsan elborult a tekintete, olyan hamar húzódott vigyorra a szája. – Kihez van szerencsém, uram? – Senki olyanhoz, akit ismernie kellene – felelte Adam. – Beszélnem kell azzal a nővel, akit a háta mögött rejteget, de magával nincs dolgom. Ha átadja a lányt, nem esik bántódása. – Nem megyek sehova, maga pedig ott marad, ahol van. – Gondoskodom róla, hogy megérje magának a dolog. – Nem! Ezekiel tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, ahogy mereven Adamet bámulta. Hangjában nyoma sem volt az úri modornak, amikor ismét megszólalt. – Bűnözőt védelmez. Magát is behálózta és rászedte, igaz? Genevieve előrefurakodott Adam mellé. – Maga itt a bűnöző, nem én! – kiáltotta.

– Te magad vagy a megtestesült Jezabel! – mennydörögte Ezekiel a lányra mutatva. – Ki az ördög maga? – akarta tudni Adam. – És mi dolga van Genevieve-vel? Ezekiel felfújta magát, mint valami pávakakas. Egyik kezével zakója hajtókáját tartva peckesen kihúzta magát, mintha a portréjához állna modellt. – Ezekiel Jones tiszteletes vagyok – jelentette ki fontoskodva. – Annál a lánynál pedig van valami, ami az enyém. – Nálam ugyan semmi sincs, ami a magáé lenne. – Az Úr haragja lesújt rád ezért a hazugságért, lányom. – Hogy merészeli lelkésznek nevezni magát, amikor nem több egy aljas tolvajnál?! – Kedvesem, bennem semmi aljas nincs. Ezekiel ismét Adamre pillantott. – Szent Pálhoz hasonlóan én is bűnös voltam, mielőtt világosság gyúlt előttem – mondta színlelt bűntudattal az arcán, majd acsarogva hozzátette: – Vissza akarom kapni a pénzemet! – Nincs nálam a pénze! – kiáltotta Genevieve. Lewis előrelépett, de Adam a lába elé célozva a földbe lőtt. Por szállt az arcába, mire a bandita hátraugrott, majdnem elsodorva Ezekielt. A tiszteletes félrelökte. – Négyezer dollárt lopott el tőlem. – Nem igaz – állította a lány. – Egy fillért sem vettem el magától. – Hazudik! – üvöltötte Ezekiel. – Adam, ugye hiszel nekem? – Hallotta a hölgyet. Ha ő azt mondja, hogy nem vette el a pénzét, akkor az úgy is van. Most pedig takarodjon innen, mielőtt elvesztem a türelmemet, és golyót eresztek abba a fenséges hátsójába. Ezekiel azonban nem tágított. – Nem látja, hogyan kendőzi el az igazságot? Ez nő maga Jezabel, én mondom magának, és ha nem hallgat rám, magát is a pokol fenekére rántja majd. – Hívjuk ide a törvény emberét, hadd döntse el ő, hogy ki mond igazat! – javasolta Adam. – Azt már nem! – fakadt ki Ezekiel. – Nem szükséges a törvényt is bevonni. – Tényleg nem? – A múltam nem makulátlan, és ez még mindig kísért engem – vallotta be Ezekiel. Igyekezett ismét bűnbánó képet vágni, de csúfos kudarcot vallott. – Ha nem így lenne, magam mennék a seriffért. Isten a tanúm, hogy így tennék. – Kifelé! – parancsolt rá Adam. Ezekiel megfordult. – Még nem végeztem – sziszegte. Lewis megpróbál odamenni a barátjához, aki még mindig eszméletlenül hevert a földön a boksz mellett,

de Adam nem engedte. – Hagyja békén, és maga is takarodjon! Ezekiel kinyitotta az istálló ajtaját. – Elkaplak még, te lány! – üvöltötte. – Tudom, hová készülsz, és én mondom, soha nem érsz oda. Közeleg az Ítélet napja. Ezután eltűnt a sötétben. Lewis követte. Genevieve kimerülten és megkönnyebbülten dőlt a falnak, Adam azonban nem engedte lazítani. – El kell tűnnünk innen, mielőtt rájönnek, hogy itt milyen könnyen rajtunk üthetnek. Siess, Genevieve! A pokolba is, most meg mit művelsz? A lány a karjába vetette magát, és könnyekben tört ki. – Köszönöm, hogy hittél nekem! Adam egy pillanatig engedett a kísértésnek, és átölelte, majd erősen megszorította, lehajolt és homlokon csókolta. Aztán elhúzódott tőle. – Menjünk, kedvesem! Genevieve kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, és kábult mosollyal nézett fel a férfira, mint akit megbabonáztak. – Mi van? – kérdezte Adam mogorván. – Kedvesemnek szólítottál. – Így van. Most pedig, induljunk végre! Nyeregbe akarta emelni a lányt, ő azonban hátralépett. – Nem hagyhatom itt a hálózsákom – magyarázkodott. Megfordult, felkapta a hálózsákot a sarokból, ahová ejtette Ezekielék betörésekor, de Adam gyorsabb volt nála. Elkapta az egyik végét, és a nyereg mögé hajította. Majd kővé dermedt, és döbbenten nézte, hogyan lebeg alá egy százdolláros bankjegy, és állapodik meg végül a lába között. Egy ideig csak bámulta, majd lehajolt, hogy felvegye. Egyetlen szót sem szólt. Arca mindössze enyhe kíváncsiságot árult el, amint megfordult, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye a felcsavart hálózsákot. Mielőtt a lány rájöhetett volna, hogy mit tervez, Adam már ki is oldotta a kötelet, és egyetlen mozdulattal szétgöngyölte. Több száz bankjegy záporozott a lábára, míg a végén egész kis piramis alakult ki előtte. Nem kellett megszámolnia ahhoz, hogy tudja, mekkora összeg hever előtte. Lassan a lányra emelte a tekintetét. – Négyezer dollár? – kérdezte halkan. Genevieve a fejét rázta. – Majdnem öt. Pontosan négyezer-hétszázhárom dollár. – Gondolom, ez itt Ezekiel pénze. Adam hangja reszketett a dühtől. A lány annyira felbosszantotta, hogy alig tudott megszólalni. De még

ilyen állapotban is feltűnt neki, hogy Genevieve-en a legkevésbé sem látszik, hogy bűnösnek érezné magát. – Megmagyaráznád? A lány összefonta maga előtt a karját. – Nem loptam el Ezekiel pénzét. Adam a pénzkupacra nézett, majd vissza a lányra. A bizonyíték önmagáért beszélt. – Adam! – Mi van? – Hinni fogsz nekem!

Tizedik fejezet Genevieve a találkozásuk első pillanatától kezdve hazudott neki – vagy legalábbis minden jel erre vallott –, és Adamnek semmi oka nem volt azt hinni, hogy éppen most mondana igazat. Mégis hitt neki. Talán azért, mert ő volt a világ legkönnyebben rászedhető embere, vagy azért, mert sült bolond volt. Mindenesetre, a látszat ellenére is bízott a lányban. Genevieve nem tolvaj, ezért kell lennie valami logikus magyarázatnak arra, hogyan került hozzá az a pénz. Mihelyt alkalma lesz, le fogja ültetni a lányt, és követelni fogja, hogy mondjon el neki mindent. Nem szólt hozzá, míg tábort nem vertek, mintegy huszonöt kilométerre délre Grambytől. Megkérte a lányt, hogy rakjon tüzet, míg ő visszamegy, és ellenőrzi, nem követik-e őket. Mire Adam visszaért a táborhelyre, Genevieve már leterítette a hálózsákokat a földre, és kávé melegedett a tűz fölött a kannában. Genevieve megvárta, míg Adam ellátja a lovakat, és megeszi a vacsoráját, csak azután hozta fel a témát, amelyről tudta, hogy komoly hasfájást fog okozni a férfinak. – Nem hiszem, hogy jó ötlet a hátitáskámban tartani a pénzt, mert Ezekiel ott fogja először keresni. – Remélhetőleg nem kerül annyira közel hozzánk, hogy megnézhesse. Adam körülnézett. Emlékezett rá, hogy a hálózsákok mellé hajította a táskát, most azonban sehol sem látta. – Mit csináltál a pénzzel? A lány egy öt-hatméternyire levő, fogazott szélű sziklatömbre mutatott. – A mögé a kő mögé rejtettem, a bokrok alá. Adam a lány mellé telepedett, és néhány ágat dobott a tűzre. Genevieve almával kínálta, majd az elutasító fejrázásra visszaejtette a gyümölcsöt az ölébe. – Megmondanád, hogy Ezekiel követ-e minket? – Nem követ. Felhők gyülekeznek az égen. Ha Ezekiel mégis utánunk jön, pokoli nehezen fogja megtalálni a nyomainkat.

– A tábortűz füstjét nem láthatja meg? – Ebben a ködben? Kizárt dolog. – Mitől olyan nyirkos itt minden? – A Juniper vízesés közelében vagyunk – felelte Adam. – Genevieve, mi az ördög ütött beléd, hogy magaddal hoztad ezt a rengeteg pénzt? Jóságos ég, kint hagytad az istállóban a lovaknál! – Egy kopott hálózsákot senki sem lop el. A lovaknál nagyobb biztonságban volt, mint a mulatóban. Adam megpróbált uralkodni magán. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha belefognál a magyarázatba. Ha nem Ezekieltől loptad a pénzt, akkor honnan van? – Ó, de hiszen tőle loptam. Adam eltátotta a száját elképedésében. – Hogy mit csináltál? Genevieve csillapítóan a férfi térdére tette a kezét. – Ne dühöngj, amíg nem hallottad a teljes történetet! Valóban Ezekieltől vettem el a pénzt, de az sohasem volt az övé. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy tolvaj pénzét loptam el. Igen, pontosan ezt tettem – tette hozzá biccentve. – Kezdd az elején, Genevieve, és próbálj meg értelmesen beszélni! – Utálom, amikor így parancsolgatsz. – Kezdj bele, Genevieve! A férfi türelmetlensége bosszantotta a lányt. Visszatette az almát a vászonzsákba, és összefonta a kezét az ölében. – Engem is bolonddá tett, mint mindenki mást. Emlékszem, elmeséltem neked, hogy ugyanabba a templomba jártam, mint az édesanyád, és a kórusban énekeltem. Évente egyszer, virágvasárnap prédikátorok szoktak csatlakozni a gyülekezethez, és a mi lelkészünk kiválaszt közülük egyet, hogy ő tartsa aznap a szentbeszédet. Egy ilyen alkalommal Thomas Kerriman tiszteletes szólt hozzánk. A segítségünkért esdekelt, és elmesélte, sok családot vezetett Kansasba, hogy ott letelepedhessenek. Ezek a családok nagyon nehéz körülmények között élnek. Nincs sem pénzük, sem ruhájuk, sem élelmük. Nincs másuk, csak a puszta akaraterejük, hogy új életet kezdjenek, és Kerriman tiszteletes az ő Mózesük. – Ő is olyan, mint Ezekiel Jones? – Dehogyis! Épp az ellentéte. Thomast már akkor ismertem, amikor még nem volt pap. Együtt nőttünk fel, ugyanahhoz az egyházközösséghez tartoztunk, és biztosan tudom, hogy rendes és jó ember. Ő soha senkit nem lenne képes becsapni. – Akkor mi történt? – Aznap Ezekiel is ott volt a gyülekezetben. Előlépett, és azt mondta Kerrimannek, hogy tud egy biztos

módot, amivel segíthet. A kórusra mutatott, és azt ígérte, ha a tagok is beleegyeznek, városról városra jár velünk, hogy énekeljünk, és Kerrimannek gyűjtsünk adományokat. Engem külön kiemelt, és azt mondta, hogy az én hangom önmagában is garancia arra, hogy jelentős adományokat kapjunk – mesélte a lány szégyellősen. – Gyönyörű hangod van, Genevieve. – Köszönöm. Édesapám mindig azt mondta, hogy Isten mindannyiunkat megajándékoz valami különleges képességgel, és csak rajtunk múlik, jóra vagy rosszra fordítjuk-e a tehetségünket. Akkoriban még nem értettem, mit akar ezzel mondani, de ma már tudom. – Ezekiel miatt? – Nem, énmiattam. Hagytam, hogy Ezekiel a bókjaival elcsavarja a fejemet. Tetszett nekem, hogy észrevett, és gazdagságról, hírnévről kezdtem álmodozni, ő meg felhasznált a terveihez. Akkoriban nagyon el voltam telve magamtól, és Ezekiel tovább hizlalta a büszkeségem. Ma már szégyellem azt az embert, akivé váltam. Úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett gyermek – tette hozzá. – A hírnév a fejembe szállt, és hamarosan csak egy barátnőm maradt a kórusban, Lottie. – Ő küldte a sürgönyt, igaz? – Igen. – Szóval városról városra jártál, énekeltél, és pénzt gyűjtöttél. – Úgy van. Ezekiel azonban egyre követelőzőbbé vált. Soha sehova nem mehettem egyedül, és a barátnőimmel sem engedett el. Embereket fogadott fel, hogy vigyázzanak rám… – Lewist és Hermant? A lány bólintott. – Ezekiel ugyan azt mondta, azért vannak ott, hogy megvédjenek, de tőlük jobban féltem, mint akiktől védelmeztek. Ennek ellenére makacsul ragaszkodtam a nagy álmomhoz: híres akartam lenni. Aztán történt valami, és én rájöttem, hogy milyen sekélyes és üres lett az életem. – Mi történt? – Meghalt az édesanyám, és én csak a temetés után két héttel értesültem róla. Akkoriban Birminghamben énekeltünk, és anyám egyik barátnője egészen odáig jött utánam, hogy értesítsen. Csak később tudtam meg, hogy küldött egy táviratot Ezekielnek, amikor az anyám megbetegedett, de ő eltitkolta előlem. Ez sohasem fogom megbocsátani, sem neki, sem magamnak. – Ha nem tudtad, hogy… – Tudnom kellett volna – suttogta Genevieve. – Gyakrabban haza kellett volna látogatnom, de annyira elmerültem az álmaimban, hogy a legfontosabbról megfeledkeztem. – A családról. – Igen, a családról. – Ezekiel elengedett volna?

– Nem, de megtaláltam volna a módját, hogyan jussak haza. Adam átkarolta a lány vállát, és magához ölelte. – És az édesapád? – Ő az anyám előtt egy évvel halt meg. Adam felsóhajtott. – Értem már, miért akartál Párizsba menni. Már csak a nagyapád maradt neked, igaz? – Nem volt egészen igaz, amit a nagyapámról mondtam. Valóban Párizsban van… – De? – De már régen nem él. Csak azért megyek oda, hogy lerójam a tiszteletem a sírjánál. – Miért hitetted el velem, hogy él? Genevieve elnézett a férfi feje felett. – Ha azt hitted volna, hogy egyedül állok a nagyvilágban, sajnáltál volna, és ezt semmiképp sem akartam. Adam tekintetéből annyi gyengédség áradt, hogy Genevieve legszívesebben az ölébe kuporodott és szorosan hozzábújt volna. Mégis ellenállt a kísértésnek, és inkább elfordult. – Sok ember él egyedül, szóval ne nézz így rám! Akarod hallani a történet végét, vagy sem? – Még szép, hogy akarom. Adam gyengéden megsimogatta a lány karját. Genevieve azt szerette volna, ha soha nem hagyja abba. Amint rádöbbent azonban, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, gyorsan ellökte a férfi kezét. – Amikor meghallottam, hogy meghalt az anyám, haza akartam menni. Ekkor kezdte Ezekiel zárni a szobám ajtaját. Hallottam, amikor azt mondta Lewisnak, hogy én vagyok a fő jövedelmi forrása. Szörnyű időszakot éltem át. Az anyám elvesztése feletti sokkhatás más megvilágításba helyezte a dolgokat. Világossá vált előttem, hogy csak ábrándokat kergetek, és attól fogva nem vágytam már gazdagságra vagy hírnévre. Folyton apám járt az eszemben, és az, amit mondott nekem. Használhatom a tehetségem jóra és rosszra egyaránt. A választás az enyém. Elhatároztam, csak akkor fogok pénzért énekelni, ha elengedhetetlenül szükséges. – A mulatóban pénzért énekeltél. – Igen, de azt szükségből tettem, nem hivalkodásból, és kizárólag egyházi énekeket adtam elő. Kellett a pénz élelemre és szállásra. – De hiszen majdnem ötezer dollárod van – emlékeztette Adam. – Csakhogy az a pénz nem az enyém, hanem Kerriman tiszteletesé és a pártfogoltjaié. Adam biccentett, így jelezve, hogy megérti a lányt. – Áruld el, hogyan sikerült Ezekieltől elvenned a pénzt! – Egyik délután, amikor New Orleansban voltunk, egy kedves, ódon templom kertjében ültem, és véletlenül megláttam Thomast az udvaron. Ezekiellel beszélgetett, és láttam, mennyire zaklatott. Nem úgy,

mint Ezekiel, aki nevetett, és Thomast gúnyolta. – Ki őrzött aznap? – Lewis. Hagytam, hogy bezárjon a szobámba, aztán kilógtam. – Az ablakon át? – Igen. Kimásztam az ablakon, és visszaszaladtam az udvarra. Hallottam, amint Ezekiel azzal dicsekszik, hogy több mint négyezer dollárt gyűjtött, és egy vasat sem ad belőle Thomasnak. – Mit tett erre Thomas? – Megfenyegette Ezekielt, hogy hatóságokhoz fordul, mire az iszonyú haragra gerjedt. Azt mondta, megöli Thomast, ha bárkinek szólni mer. Thomas először nem hitt neki, de akkor Ezekiel elmesélte, hogy már korábban is ölt, és képes bármikor újra megtenni. Lewis és Herman nekiesett Thomasnak, aki az ütéseik alatt a földre zuhant. Ezekiel ekkor többször is belerúgott. Annyira megrémültem, hogy sikítani sem tudtam. Feléjük iramodtam, hogy megakadályozzam a további verést, de mások megelőztek. Lewis és Herman felvette a nyúlcipőt, Ezekiel azonban nem menekült el. Szokásos önteltségével sarkon fordult, és visszaballagott a templomba. – Ekkor határoztad el, hogy ellopod tőle a pénzt, igaz? – Igen. A szobájába mentem, és azonnal megtaláltam a matraca alatt. Az ostoba minden éjjel rajta aludt. Beleraktam a pénzt egy hátitáskába, és útra keltem. – Rosehillbe? – Nem – rázta meg a lány a fejét. – Thomast kórházba vitték, ezért én is New Orleansban bujkáltam, és vártam, hogy Thomas meggyógyuljon, és átadhassam neki a pénzt. Meglátogatni nem mertem, mert attól féltem, hogy Ezekiel emberei észrevesznek. Amikor végre összeszedtem a bátorságom, és belopakodtam a kórházba, kiderült, hogy Thomas már rég elindult Kansasba. – Ezért igyekszel te is oda, ugye? – Igen. Amikor elhagytam New Orleanst, úgy terveztem, hogy egyenesen a kansasi telepre megyek, de aztán aggódni kezdtem Ezekiel miatt. Ő tudta, hogy láttam, mit műveltek Thomasszal, és arra is biztosan rájött, hogy én vittem el a pénzt. Attól féltem, hogy a nyomomba szegődik, és nem tetszett a gondolat, hogy bárhol és bármikor orvul rajtam üthet az út során. – Ezért Rosehillbe jöttél. – Arra gondoltam, hogy a farm tökéletes búvóhely lesz egy ideig, és biztos voltam benne, hogy Ezekiel oda nem jön utánam. – Istenem, bárcsak elmondtad volna mindezt, amikor a könyvtárban beszélgettünk! – Nem akartalak belekeverni. Végül is az én problémám, tehát nekem is kell megoldanom. Ha akkor a bizalmamba avatlak, ragaszkodtál volna hozzá, hogy elviszed helyettem a pénzt Thomasnak, és ezzel veszélybe sodortad volna magad. Igazam van? – Igen.

– Nem akarom, hogy Thomas mástól kapja meg a pénzt. Számomra fontos, hogy megtudja, nem voltam benne Ezekiel piszkos játékában. – Biztosra veszem, hogy már tudja. – Szeretnék tőle bocsánatot is kérni, de reálisan kell gondolkodnom. Ezekiel soha nem fogja feladni, ugye? – Nem bizony. Ötezer dollár megér némi fáradságot. – Ígérj meg valamit! – kérte Genevieve, és ismét ellökte a férfi kezét, majd szembefordult vele. – Ha bármi történik velem, vagy ha elszakadnánk egymástól, vidd el a pénzt Thomasnak, kérlek! – Nem engedem, hogy bármelyik is megtörténjen. – Adam, azoknak az embereknek szükségük van erre a pénzre. Élelmet, ruhát és lelki békét jelent nekik. Ígérd meg! – kérte újra. – Megígérem. Genevieve lehajtotta a fejét. – El sem tudom képzelni, mit gondolsz most rólam. Annyira naiv voltam, ostoba és hiú… Adam nem hagyta, hogy folytassa az önostorozást. Felemelte az állát, és megcsókolta. Ajka gyengéden becézte a lány ajkát. – Jó szíved van – mormolta rekedtes hangon. Genevieve elhúzódott tőle. – Nem engedhetem, hogy ezt gondold rólam. Nem vagyok jószívű. Ha nem lettem volna annyira eltelve magamtól, azonnal átláttam volna Ezekielen. Bolond módjára viselkedtem, de megtanultam a leckét. Érted már, miért lettem ilyen cinikus? Mivel a lányon látszott, hogy komolyan gondolja, Adam nem mert nevetni. Mégsem tudott elfojtani egy halvány mosolyt. – Azt értem, hogy miért akartál cinikus lenni, kedvesem, de egyelőre nem járt sikerrel az erőfeszítésed. Semmi cinikus nincs benned. Te vagy az egyik legbizakodóbb lélek, akivel valaha is találkoztam. Csodálatos szíved van, Genevieve. – Megint megtetted – suttogta a lány. Adam lassan az ölébe vonta a lányt. Genevieve nem ellenkezett, sőt a férfi nyaka köré fonta a karját. A szemébe nézett, és arra gondolt, hogy ő a legcsodálatosabb és legtökéletesebb férfi a világon. Honnan is lenne annyi ereje, hogy valaha is elhagyja őt? – Mit tettem? – kérdezte Adam. – A kedvesednek neveztél – suttogta a lány elakadó lélegzettel. – Ennek soha többé nem szabad előfordulnia! – Miért nem? – Mert tetszik, amikor ezt mondod – hebegte a lány. – És most újra megcsókolsz, ugye? Pedig nem

lenne szabad, mert így nagyon nehéz lesz nekem, amikor el kell válnunk. Ha pedig állandóan csókolgatsz, nyomorúságosan fogom érezni magam, ha eljön a búcsú pillanata. Nekem Párizsba kell mennem, neked pedig haza, a farmra. Csak barátok lehetünk, nem igaz? Most mégis azt szeretném, ha megcsókolnál, Adam! Csak egyetlenegyszer, utoljára, és aztán… – Kezet rázunk búcsúzóul? – kérdezte a férfi szárazon. – Igen, vagy adhatsz az arcomra egy puszit, ahogy az barátok közt szokás. Genevieve csak barátságot akar, semmi mást? Nem érti, hogy ezen már régen túl vannak? Talán az ő hibája, vélte Adam, hiszen nem mondta el a lánynak, hogyan érez iránta. Nem engedte meg magának, hogy egyáltalán töprengjen rajta, nemhogy még meg is vitassa. Azzal tisztában volt, mennyit jelent számára Genevieve, de mint minden mást is, előbb alaposan végig akarta gondolni, mielőtt beszélne róla. Hangja megtévesztően lágy volt, amikor megszólalt. – Azt hiszem, valamit feltétlenül tisztáznunk kell. Nem szoktam megcsókolni a barátaimat, sőt megpuszilni sem, az pedig holtbiztos, hogy egyiket sem nevezem a kedvesemnek. – De mi nem habarodhatunk egymásba! Micsoda egy bosszantó nőszemély! – Már rég megtettük! Genevieve határozottan boldogtalannak látszott. – Egyáltalán nem illünk egymáshoz. Te is észrevetted, nem? Te békét és csendet szeretnél, én pedig igazi bajkeverő vagyok. – Ez nem így van. Igaz, hogy bosszantó és végtelenül makacs teremtés vagy, de nem bajkeverő. Az pedig egészen bizonyos, hogy nem vagyok a barátod. Genevieve megpróbált lassan elhúzódni, ám Adam nem engedte. Erősen magához szorította, nem törődve a lány meglepett kiáltásával. Kezét a tarkójára csúsztatta, és fölé hajolt. – Esélyem sem volt soha, igaz? – kérdezte súgva. Genevieve nem értette, mire céloz, Adamet pedig túlságosan lefoglalta a csók ahhoz, hogy megmagyarázza. Szája forrón a lány ajkára tapadt. Gondoskodott róla, hogy Genevieve ne téveszthesse össze egy baráti csókkal. Hízelkedve unszolta, hogy nyissa ki a száját, aztán nyelve merészen beljebb hatolt, hogy találkozzon a lányéval. Genevieve először félénken, majd egyre fokozódó szenvedéllyel viszonozta a csókot. Adam szinte pillanatok alatt feloldotta a gátlásait. A férfi éppoly édesnek és üdének találta a lányt, amilyennek az emlékeiben élt. Úgy tűnt, képtelen betelni vele. Mindkettőjüket elragadta a szenvedély. Adam szája újra meg újra lecsapott a lányéra, és amikor végre erővel elszakította magát tőle, alig kapott levegőt. Genevieve zihálása mennyei muzsika volt fülének. Egy fenét a barátja! – Nos, kezet rázunk? – kérdezte a győzelem biztos tudatában. A lányról azonban lepergett a csípős

megjegyzés. Genevieve boldog elégedettséggel simult hozzá, és fejét a vállán pihentetve, csukott szemmel adta át magát a pillanat varázsának. Adam még sokáig a karjában tartotta. Gyengéden simogatta a hátát, és semmi másra nem akart gondolni, csak a lány puha, finom testére. Gondolatai közé azonban folyton befurakodott Ezekiel Jones. – Mire gondolsz? – kérdezte Genevieve. – Ezekiel Jonesra. – Tudtam, hogy valami kellemetlen dolog járhat a fejedben. Majd kiszorítod belőlem a lelket, és az izmaid is egészen megfeszültek. Adam kényszerítette magát, hogy ellazuljon, és engedjen a szorításán. – Így jobb? – Igen. Talán fel kellene állnom az öledből, de nem akaródzik megmozdulni – ismerte be. – Én is Ezekielre gondoltam. Gondolod, hogy igazat mondott, amikor azt állította, hogy megúszott egy gyilkosságot, vagy csak ránk akart ijeszteni? – Szerintem igazat beszélt, és ami azt illeti, igazán kíváncsi lennék a részletekre. Azt mondtad, hogy Ezekiel megváltoztatta a nevét. Tudod, hogy hívták azelőtt? – Henry Stevensnek. Egyszer hallottam, amint Lewis a teljes nevén szólította. Ezekiel iszonyú dühbe gurult, és megfenyegette, hogy megöli, ha még egyszer kiejti a valódi nevét. Az az ostoba alak olyan hangosan ordibált, hogy majdnem az egész kórus hallotta. Adam elraktározta magában az információt. Henry Stevens. Ezt a nevet nem felejti el. Vajon azért változtatott nevet, mert körözték, vagy a hatóságoknak nem is jelentették a bűnesetet? Adam elhatározta, hogy a lehető leghamarabb kideríti az igazságot. – Ha Salt Lake Citybe érünk, azt hiszem, felkeresem a békebíró irodáját. – Nem hiszem, hogy találsz ott valakit. Emlékszel, Mr. Steeple azt mesélte, hogy három békebíró nyomoz Middletonban a bankrablás ügyében? Adamnek hirtelen remek ötlete támadt, és azon kapta magát, hogy elmosolyodik a várható eredményre gondolva. A terv tökéletes volt, és ha sikerül véghezvinni, akkor megéri a kockázatot. Ezekiel megkapja, ami jár neki, de mégsem Adamnek kell megölnie. Sajnos túl sok volt a ha az elgondolásban. Ha sikerül biztonságos helyet találnia Genevieve-nek, ha rá tudja venni Ezekielt, hogy kövesse őt Middletonba, és ha a békebírók valóban ott tartózkodnak, akkor Adam egyenesen a karjaik közé vezethetné a gazembert. – Azt hiszem, szét kellene válnunk – szólalt meg Genevieve, kimondva ezzel Adam gondolatát. – Gondolod? – Igen. Egyikünk észak felé csalhatná Ezekielt, míg a másik elviszi a pénzt Kansasba. Adam a fejét rázta. – A pénznek a bankban a helye, amíg el nem bánok Ezekiellel és a cimboráival.

– Megőrültél? Bankrablók kóborolnak a hegyekben. El fogják lopni a pénzt. Az én tervemnek legalább értelme van. – Nekem jobb tervem van. Kerítünk neked egy biztos helyet, amíg én elintézem Ezekielt. – Szó sem lehet róla. Ez az én problémám, nekem is kell megoldanom. – Tévedsz. Ez a mi problémánk, de én fogom megoldani. Te nem jöhetsz velem. Egész idő alatt érted aggódnék, és nem tudnék a feladatomra összpontosítani. – Milyen feladatodra? – Hogy véget vessek Ezekiel terrorjának. – Igazán kedves tőled, Adam, hogy így aggódsz értem, de nem akarok kimaradni ebből. Ugye nem várod tőlem, hogy csendben meghúzzam magam valahol egy kényelmes társalgóban, miközben te ekkora veszélynek teszed ki magad? Hallani sem akarok róla. – Nem egészen társalgóra gondoltam – mosolyodott el a férfi. – Van egy hely, ahol Ezekiel egészen biztosan nem keres sem téged, sem a pénzt. – Ilyen hely nem létezik. Adam ismét megcsókolta a lányt, hogy véget vessen a vitának. – Bízz bennem, Genevieve – szólt aztán. – Tökéletes búvóhelyet eszeltem ki neked.

Tizenegyedik fejezet Börtönbe csukatta. Bár Genevieve-nek el kellett ismernie, hogy ez tökéletesen biztonságos hely a pénz számára, mégsem örült Adam választásának, mivel tudta, a férfi azt várja tőle, hogy maradjon odabent, míg ő Ezekiel és emberei után jár. Ha néhány percre egyedül maradhatott volna vele, meg is mondta volna a férfinak, mennyire nem tetszik neki a dolog, de a fogda tele volt a törvény embereivel, és Genevieve az idegenek előtt nem akarta Adamet bírálni. Amikor azonban a férfi azt javasolta, hogy kényelmesebb lenne neki az egyik üres cellában, Genevieve ugyancsak szúrós pillantást vetett rá. Norton seriff íróasztala mellé telepedett egy székre. A hátitáskát az ölébe vette, és a kezét összekulcsolta felette. Adam a háta mögé állt. A seriff előbb eltávolított egy paksaméta papírt a székéről, majd leült, és hátát a falnak vetette. Idősebb, pocakos ember volt, tekintete mélabúról árulkodott. Arca vadászkutyára emlékeztette a lányt. Két orcája szinte rálógott az állkapcsára, és amikor mosolygott – azaz szinte mindig –, petyhüdt bőrének ráncai mindkét oldalon a füléig húzódtak. Kedvesen viselkedett mind vele, mind Adammel, és ez Genevieve-nek nagyon tetszett. Atyai aggodalom csendült a hangjában, amikor megkérdezte, miben lehet a segítségükre, majd türelmesen végighallgatta Adam magyarázatát anélkül, hogy egyszer is félbeszakította volna. Két békebíró is hallgatta őket a falnak támaszkodva. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár testvérek is lehettek volna. Egyforma magasak voltak – úgy száznyolcvan centi körül –, és ugyanaz a

fáradt, világfájdalmas kifejezés ült az arcukon. Az izmosabbat Davidsonnak hívták, társát pedig Morgannek. Jelenlétüknek megnyugtatóan kellett volna hatni, ám Genevieve-et mégis inkább idegesítették. Szúrós tekintetükkel mintha átdöfték volna. A veszély levegője vette őket körül. A lány el sem tudta képzelni, mennyi borzalmat kellett látniuk ahhoz, hogy ilyen félelmetes alakokká váljanak. Elméje egymás után vetítette elé a szörnyűbbnél szörnyűbb képeket, és hamarosan komoly gondot okozott neki leküzdeni a késztetést, hogy felugorjon és elfusson onnan. Genevieve nagyon szerette volna, ha a két férfi abbahagyja végre a bámulást. Szinte már várta, hogy valamelyik ütlegelni kezdi, és folyton rájuk sandított, hogy meggyőződjön róla, nem mozdultak-e el a helyükről. Adam megérezte a nyugtalanságát, mert kezét a vállára tette, és egy cseppet megszorította. Miután befejezte helyzetük ecsetelését a seriffnek, belevéve olyan részleteket is, amelyeket Genevieve szívesen kihagyott volna, Davidson azt javasolta a lánynak, hogy nézze át a körözvényeket, hátha megtalálja köztük Ezekielt. A seriff a sarokban tornyosuló, térdig érő papírhalomra mutatott maga mögött. – Ezek lennének azok, de fogadok, hogy rámegy a napja, mire átrágja magát rajtuk. – Adam, biztos benne, hogy Ezekiel és a cimborái követik magukat? – kérdezte Morgan, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Genevieve-ről. – Igen, gondoskodtam róla, hogy könnyedén követni lehessen a nyomainkat Middletonba. Davidson közelebb lépett a lányhoz, aki láthatóan hátrahőkölt előle, majd dühbe gurult. – Uraim, miért bámulnak? – akarta tudni. A két békebíró egymásra nézett, mielőtt újra hozzá fordultak volna. Davidson felvonta az egyik szemöldökét, és úgy festett, mintha kissé zavarban lenne, Morgan azonban továbbra is jeges tekintettel bámulta. Genevieve esküdni mert volna rá, hogy az elmúlt öt percben a férfi egyetlen egyszer sem pislogott. – Én néztem magát, hölgyem – szólalt meg Davidson. – Bárcsak ne tette volna! – felelte a lány. – Esküszöm az égre, legszívesebben bevallanék valami bűntettet, csak hogy abbahagyja. – Valami konkrét bűncselekményre gondol? – kérdezte Morgan, és szeme sarkában mintha halvány mosoly villant volna. Genevieve egyből emberibbnek találta a békebírót. Lassan kezdett megnyugodni. – Nem, ki kellett volna találnom valamit. Tudja, hogy mennyire félelmetes a viselkedése? Persze, hogy tudja. Így szokta vallatni a bűnözőket, igaz? – Genevieve, miről beszélsz? – csodálkozott Adam. – Még ha megpróbálnám elmagyarázni, sem értenéd. Te is pontosan ilyen vagy.

Erre Davidson harsányan felkacagott. – Hölgyem, tényleg maga játszotta el Ruby Leigh… – Diamondot? – fejezte be a kérdést Morgan vigyorogva. – Maga egyáltalán nem néz ki olyannak, mint aki ilyen nevet használ – jegyezte meg Davidson. Genevieve összevont szemöldökkel nézett a békebíróra. – Miért, milyennek nézek ki? – Kifinomultnak – felelte Davidson. – Maga igazi hölgy, akit nem könnyű elképzelni egy mulató színpadán. – Senkit sem játszottam el, legalábbis nem szándékosan. Mr. Steeple becsapott. Adam, igazán nem kellett volna elmondanod a békebírónak, hogy felléptem egy mulatóban. Adam ismét megszorította a vállát. Davidson a férfi védelmére sietett. – Adam éppen arról mesélt, hol és hogyan pillantotta meg először Ezekielt, így meg kellett említenie a mulatót. – Biztosíthatom, nem szokásom részeg embereket szórakoztatni, és kizárólag templomi énekeket adtam elő. – És tényleg megríkatta azokat a férfiakat? – érdeklődött Morgan. – Nem szándékosan. Válasza ismét megnevettette a férfiakat. Genevieve ettől még inkább zavarba jött. Megvárta, míg lecsillapul a kacagás, majd egyenesen a békebíróknak szegezte a kérdést, hogy mit szándékoznak tenni Ezekiellel és társaival. Norton átnyúlt az asztalon, és megpaskolta a kezét. – Ne aggódjon miattuk, kis hölgy! Leereszkedő modora egyáltalán nem tetszett a lánynak. – Seriff, Ezekiel Jones engem üldöz. Kénytelen vagyok aggódni miatta, sőt Adam miatt is nyugtalan vagyok. Eltökélt szándéka, hogy űzőbe veszi a három elszánt gazembert. Kérlek, ne szorongasd a vállam! – szólt rá Adamre, és gyors pillantást vetett rá. – Nem akarom, hogy valami bántódásod essék! – Már döntöttem – jelentette ki a férfi határozottan. Genevieve ismét a békebírókhoz fordult. – Nos, uraim? – sürgette őket. – Nos, mi? – kérdezte Davidson. – Várom, hogy egyikük figyelmeztesse Adamet, nem veheti a kezébe a törvényt. Morgan megrántotta a vállát. Genevieve nem egészen erre számított, mint ahogy a férfi válasza sem tetszett neki. – A barátja igazán elszántnak látszik, hölgyem. Nem hiszem, hogy tudnék olyasmit mondani, amivel rábírnám a döntése megváltoztatására. Nem hibáztatom, amiért el akarja kapni Jones. Ha veszély fenyegetné a nőt, akit szeretek, én is a végére akarnék járni a dolognak.

Genevieve-nek fogalma sem volt, hogy kijavítsa-e a békebíró feltételezését. Adam nem szereti, csak azért segít neki, mert együtt érez vele. – Ha Ezekielt gyilkosság vagy más bűntett miatt körözik, igazán szívesen elbeszélgetnék vele – tette hozzá Morgan. A békebíró közönyös hozzáállása felháborította a lányt. – Nem akarom, hogy elbeszélgessen vele. Azt akarom, hogy csukja le. Ha nem jelentették fel annak idején a gyilkosság miatt, akkor majd én feljelentést teszek ellene. – Milyen alapon? – kérdezte a seriff. – Az az ember a szobámba zárt. – Már megbocsásson, hölgyem, de csak a maga szava áll az övével szemben, és nem hiszem, hogy Ezekiel be fogja ismerni, valóban bezárta magát – mondta a seriff. – Minél előbb nekilát a körözési plakátok átnézésének, annál jobb – javasolta Davidson. – Persze, természetesen, de azt akarom, hogy addig is tartóztassák le Ezekielt és két társát. Boldogan megadom a személyleírásukat. – Tessék, már megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk – sóhajtott fel panaszosan a seriff. – Mint már említettem, csak alapos indokkal lehet valakit letartóztatni. – Mint például? A seriff egy hosszú percig fontolgatta a kérdést, mielőtt válaszolt volna. – Ha teszem azt, valamelyikük magára lőne, akkor már elkaphatnám gyilkossági kísérlet elkövetése miatt. Davidson elvigyorodott. – Tudom, hogy ez elkeserítően hangzik, hölgyem, de a törvény az törvény. Talán beszélhetnénk vele, és ráijeszthetnénk, hogy hagyja magát békén. – Meg kellene kérnünk Ryant, hogy váltson egy-két szót Ezekiellel – mondta Morgan a barátjának. – Adam, te mit gondolsz? – Megfordult, hogy ránézzen, és ekkor vette észre, hogy a férfi már nem áll mögötte. – Mikor ment el? – kérdezte, ám talpra ugrott, és az ajtó felé fordult, mielőtt a seriff válaszolhatott volna. – Néhány perccel ezelőtt – mondta Norton. – Üljön vissza, hölgyem! Át kell néznie a plakátokat! Ezek itt a legfrissebbek, de ha úgy véli, hogy Jones régebben követte el a bűncselekményt, át kell vinnem a raktárba. Minden körözvényt megtartok. Némelyik már tízéves is megvan. – Amíg maga a plakátokat nézegeti, mi Morgannel beugrunk a sürgönyhivatalba, és információkat kérünk néhány helyről. Adamtől részletes személyleírást kaptunk, így hamarosan többet tudunk majd. Addig is jó kezekben hagyjuk – mondta Davidson. – Maguk visszamennek a hegyekbe, fiúk? Morgan bólintott.

– Ryan a doktor házát őrzi mindaddig, míg van remény, hogy a tanú életben marad. Ő majd segít, ha valami problémája adódna. Genevieve figyelte, hogyan távoznak a békebírók, majd a seriffhez fordult: – Mr. Steeple azt mondta, hogy három békebíró van Middletonban. Ryan lenne a harmadik? – Igen, hölgyem. Morgan és Davidson az ő parancsait teljesítik, és hallottam, amikor Morgan azt mondta, hogy Ryan a rangidős köztük, bár egyben ő a legfiatalabb is. – Véletlenül nem Daniel a keresztneve ennek a Ryannek? – Biztosan, de nem hiszem, hogy valaha is másként szólíthatnám, mint békebírónak vagy uramnak. Nem az a barátkozó fajta. Az a helyzet, hogy szinte mindenki fél tőle a városban. Talán ezért is javasolta Morgan, hogy Ryannek kellene elbeszélgetnie Ezekiel Jonesszal vagy Henry Stevensszel, vagy hogy a rossebbe hívják a fickót. – Mit értett Morgan azon, hogy Ryan a doktor házát őrzi? – Odaát van Garrison doki házánál, és azt várja, hogy szegény jó Luke MacFarland életben marad-e, vagy feldobja a bocskort. Ő az egyetlen szemtanúja a tegnapelőtti borzalmas eseménynek, ami hétköznapi bankrablásnak indult, aztán igazi vérfürdő lett belőle. Luke odakint állt, és mindent látott a bank ablakán keresztül. Mielőtt az eszméletét vesztette, azt mondta Ryannek és nekem, hogy azonosítani tudja a rablás vezetőjét. A bank alkalmazottai készségesen átadták a pénzt, majd magasba emelték a kezüket, így jelezve, hogy nem áll szándékukban feleslegesen hősködni. A rablók egyetlen szóval sem figyelmeztették őket, hogy lőni fognak, mégis megtették. Frank Holden, a bank elnöke hat golyót kapott a fejébe. A vér egészen a mennyezetig spriccelt. Hidegvérű, kegyetlen gyilkosság volt, minek következtében öt jó ember, akiket a barátaimnak nevezhettem, úgy végezte, mint a kutyák. Genevieve-et a rosszullét környékezte a történtek hallatán. – Szegény teremtések! – suttogta. – Ha nem szálltak szembe a rablókkal, miért ölték meg őket? – Nehogy tanúskodhassanak ellenük, azért. Luke és Nicols látta az egészet, és mindkettőjükre rálőttek. Luke a hasába kapta a golyót, ami azt jelenti, hogy nincs sok esélye a túlélésre. Ez pedig borzasztó szerencsétlenség lenne a családjára nézve. Felesége van, és négy kisfia. Ha meghal, csak a jó ég tudja, mi lesz velük. – Mi van a másik tanúval? – Nicolst szíven találták. A doki azt mondja, azonnal meghalt. – Remélem, a békebírók elkapják a gazembereket, és egy életre lecsukják őket! – Én inkább fellógatnám őket – mondta Norton. – Ugye, most már érti, miért hagyja Morgan és Davidson, hogy Adam kapja el Ezekielt? Nekik épp elég dolguk van azzal, hogy kövessék a banda nyomát. Egyikük sem aludt valami sokat az utóbbi napokban. – Gondolja, hogy sikerül elkapniuk a rablókat? – Talán igen, talán nem. Több mint száz barlang van a hegyekben, és bármelyikben elrejtőzhettek.

Előbb-utóbb azonban elkövetnek valami hibát, és akkor elfogják őket. Az öt fickó már több mint egy éve gyilkol csak úgy kedvtelésből. A vezetőjük meg az ördögnél is ravaszabb, hogy ilyen sokáig sikerült kijátszania Ryant. A gazember mindig gondoskodik róla, nehogy tanú maradjon utána, arra az esetre, ha mégis elkapnák. A seriff felállt, és nagyot nyújtózott. – Ha nem bánja, egyedül hagynám, és átugranék a dokihoz, hogy megnézzem, hogy van Luke. – Nem bánom. De ha véletlenül találkozna Adammel, megmondaná neki, hogy szeretném, ha segítene átnézni ezeket a körözvényeket? – Kétlem, hogy erre a közeljövőben sor kerülne – vélte a seriff. – Mindketten tudjuk, hogy azokat a fickókat hajtja, ezért valószínűleg a városon kívül vert tanyát. Én legalábbis azt tenném, ha Grambyből várnék valakit. Egyetlen út vezet Middletonban, mégpedig ott, az istállón túli hegyen keresztül. Szerintem üres kézzel tér vissza még az éjszaka beállta előtt, hiszen ha maga is hallotta, hogy három békebíró tartózkodik a városban, akkor ehhez az Ezekiel nevű fickóhoz is biztosan eljutott a hír. – Nem hiszem – rázta a fejét Genevieve. – Ezekiel nem tartózkodott elég ideig a városban ahhoz, hogy bárkivel is szóba elegyedjék. Adam legalábbis ebben reménykedik. Seriff, aggódom érte. Ezekiel szörnyen vakmerő, és a vele lévő két fickó is habozás nélkül hátba lövi az embert. – Nem akarom, hogy itt eméssze magát – mondta a seriff. – Talán fellovagolok a hegyre, és Adam után nézek. Bár nem hiszem, hogy szüksége lenne a segítségemre. Ahogy elnéztem, úgy láttam, képes helytállni a harcban, akár hárommal szemben is. Norton átlkísérte a lányt a raktárba, aztán magára hagyta. Első látásra Genevieve reménytelennek ítélte meg a feladatot, mivel a papírhegyek mindent elborítottak, Nemcsak a mennyezetig érő polcokat töltötték meg, de a padlót is. A portól a lány tüsszögni kezdett. Néhány régi körözvény egyszerűen szétmállott, amikor megfogta. A káosz mégsem volt akkora, mint elsőre hitte. A seriff évenkénti csoportosításban őrizte a plakátokat. Genevieve nem foglalkozott a legfrissebbekkel. Az előző éviekkel kezdte, és időben visszafelé haladt. Háromórai keresés után egészen elmerevedett a padlón való ücsörgéstől, majd éhen halt, ráadásul tetőtől talpig belepte a por. Amikor kinyújtotta begörcsölt lábát, véletlenül felrúgott egy rakás körözvényt, amely még átnézésre várt. Sóhajtva hajolt előre, hogy megigazítsa a kupacot, aztán felujjongott örömében. Ezekiel Jones visszataszító képe meredt rá az egyik papírról. A rajz hűen ábrázolta a férfit, mivel a legapróbb részletekig sikerült visszaadnia a gonosz valóját. Még a mélyen ülő, apró sanda szempár is pontosan olyan volt, mint a valóságban. Gyilkosságért és zsarolásért körözték, feltételezték, hogy fegyver van nála és veszélyes – ezt Genevieve is tanúsíthatta –, és száz dollár jutalmat ígértek a nyomravezetőnek. A lap alján felsorolták az általa használt álneveket, keresztben pedig nagy betűkkel rányomtatták, hogy élve vagy holtan. Genevieve olyan izgatott lett a felfedezéstől, hogy hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen. Adamnek minél

hamarabb látnia kell a körözvényt! Akkor biztosan ő is rádöbben, hogy milyen veszélyes ellenféllel van dolga. Teremtőm, ez az ember tényleg gyilkolt! Hallotta ugyan, amikor eldicsekedett az égbekiáltó bűnnel, de a lelke mélyén mégsem hitte egészen. A papír azonban minden kétségét eloszlatta. Ezekiel gyilkos. Remélhetőleg a körözvény láttán Adam is belátja, jobb lesz, ha átengedi a gazember kézre kerítését a hatóságoknak. Felkapta a hátitáskát, és a bejárati ajtóhoz sietett. Ott azonban az eszébe ötlött, hogy ostobaság lenne Thomas pénzét is magával vinnie. Visszafutott, és a táskát bezárta az egyik cellába. Nem akarta otthagyni a kulcsot, ezért a nehéz fémkarikát a csuklójára húzta, mintha valami karperec lenne. A kulcsok csilingelve ütődtek egymáshoz minden egyes lépésnél, ahogy végigsietett a gyalogjárón. Az utcákon rengeteg ember járt. Genevieve nem tudta biztosan, hol lehet Adam, de remélte, hogy az istálló mögötti hegy lábánál vár Ezekiel felbukkanására. A seriff szerint Grambyből, észak felől arra vezet az út Middletonba, s ha Ezekiel követi őket, valószínűleg ő is azon jön majd. Korábban abban reménykedett, Ezekiel nem tud arról, hogy három békebíró is tartózkodik Middletonban, most azonban azért fohászkodott, legyen róluk tudomása, és maradjon minél távolabb a várostól. Megrémítette a gondolat, hogy Adamnek nemcsak egy, hanem három gaz latorral kell szembeszállnia. Adam tisztességesen küzd, és soha nem lőne hátba valakit, Ezekiel viszont habozás nélkül megtenné. A lehetőség rettegéssel töltötte el, s mielőtt észbe kapott volna, hogy mit tesz, futva iramodott a gyalogjárón az istálló felé. Lövés dörrent. A hang annyira megijesztette a lányt, hogy megbotlott. Megkapaszkodott az egyik, a lovak kikötésére szolgáló oszlopban, nehogy elessen, közben elejtette a körözvényt. Felkapta és összehajtogatta, majd a zsebébe dugta a papírt, közben az erős napsütéstől hunyorogva kémlelt körbe, hogy kiderítse, ki lőtt. Valaki rákiáltott, szavait azonban újabb fegyverropogás nyomta el. A zaj a robbanás erejével hatott, majd gyorsan tovaterjedt az épületek között. A járókelők fedezékbe menekültek, és az utca pillanatok alatt kiürült. Genevieve kővé dermedt a rémülettől. Látott egy embert az utca közepén a hang irányába rohanni, kezében felhúzott fegyverrel. Olyan gyorsan mozgott, hogy a vakító napfényben szinte csak egy villanásnak hatott. Egy szőke nő dugta ki a fejét az alig pár lépésre levő vegyesbolt ajtaján, és Genevieve-re kiáltott: – Jöjjön be ide, mielőtt lepuffantanák! – Visszajöttek a bankrablók, és mindnyájunkat megölnek! – visította egy másik nő mögötte. Genevieve már indult volna befelé, de hirtelen megtorpant. Miért jöttek volna vissza a bankrablók? Hiszen a pénzt már magukkal vitték. Mi van, ha ez nem is az a banda? Adam! Genevieve hátán végigfutott a hideg. Istenem, mi van, ha Adamet veszély fenyegeti? Feltételezte ugyan, hogy a férfi Ezekiel nyomát kutatja, de mi van, ha visszatért a városba? Lelki szemei előtt már látta is Adam földhöz szegezett alakját, amint Lewis, Herman és Ezekiel ott tornyosul fölötte. Teremtőm, talán

már agyon is lőtték! Ki kell derítenie, mi történt! Közelebb kell jutnia, hogy meggyőződhessen róla, Adam nem keveredett-e bele a lövöldözésbe. Felkapta a szoknyája alját, és futásnak eredt. Úgy vélte, a lövés zaja a következő utcában álló két épület közül jött. A nap elvakította. A félelemtől alig kapott levegőt. Úgy rohant, mintha az élete függne tőle. A sikátor bejáratánál járt. Lelépett a gyalogjáróról, és ekkor valaki a nevét suttogta. Megbotlott, amint megfordult, hogy lássa, ki szólt. Aztán rémülten felsikoltott.

Tizenkettedik fejezet Ott voltak, ahol látni akarta őket. Adam az utcácskával szemben lévő falnak vetette a hátát, és gyorsan újratöltötte a puskáját. A zsákutcában végződő sikátortól balra állt, és átkozottul elégedett volt magával, mivel biztos volt benne, mindhárom gazembert sakkban tartja. Nem volt barátságos hangulatban. Az egyik lator megpróbálta orvul megtámadni, miközben leszállt a lováról, és ha nem veti magát a földre a pillanat tört része alatt, a fickó golyót repített volna a hátába. Le akart számolni velük, de bármily szívesen játszott is a gondolattal, hogy mindet megöli, tudta, be kell érnie azzal, hogy egyet vagy kettőt megsebesít közülük. Nagyon remélte, hogy Ezekiel végső kétségbeesésében megpróbál majd elsurranni mellette. A sikátorból nem volt más kijárat, és Adam eltökélte, hogy ha kell, képes lesz akár az egész napot ott tölteni, csak hogy elcsíphesse a gazembert. Egyszer csak észrevett egy férfit, aki az utcán át felé rohant. Az idegen jelvényt viselt, ebből Adam arra következtetett, hogy ő lehet a harmadikként emlegetett békebíró. A törvény embere magas volt, széles vállú, szőke hajú és kék szemű. Ismerősnek tűnt, de Adam nem emlékezett rá, hol látta már. Odabiccentett neki, és éppen el akart fordulni tőle, amikor észrevette a békebíró mellényzsebéből csüngő aranyláncot, melynek végéhez mintha egy tájoló aranytokja kapcsolódott volna. Villámként hasított belé a felismerés. – Hogy az a… – suttogta maga elé. A törvény embere nem volt más, mint Daniel Ryan. – Dobja el a fegyverét! – kiáltott rá Ryan. Adam megrázta a fejét, és folytatta a puska újratöltését. A békebíró Adamre emelte a fegyverét, és megismételte a parancsot, ám ekkor lövés dörrent. A golyó Ryan bal válla mellett fütyült el. A férfi a bejárat túloldalán fedezékbe ugrott, és Adamhez hasonlóan a falnak vetette a hátát. – Ki a fene van ott? – ordította tekintetét Adamre szegezve, mire az gyors magyarázatba kezdett. Amikor befejezte, Ryan megkérdezte, hányan vannak a gazfickók. – Ezekiel ment elöl, a bérencei pedig követték. Amikor befordultam a sarkon, láttam az egyiküket beszaladni a sikátorba. Biztos vagyok benne, hogy mindhárman ott vannak. Szerintem azt hitték, hogy itt könnyedén átjutnak, de csapdába kerültek. Ha kifogynak a lőszerből, előjönnek.

Ryan bólintott. – Majd én elintézem őket. Maga csak álljon félre az útból! – Nem – jelentette ki Adam határozottan. – Inkább maga álljon félre! Maga Daniel Ryan, ugye? – Igen, és maga kicsoda? – Adam Clayborne. Ryan meglepetten felhúzta a szemöldökét, aztán szája szögletében halvány mosoly jelent meg. – Rose fia. – Úgy van – biccentett Adam. – Szép az a tájoló. – Az. – Az a tájoló a fivéremé, Cole-é. – Így igaz – hagyta helyben Ryan. Mielőtt azonban Adam felszólíthatta volna a férfit, hogy adja át neki a tájolót, az bekiáltott a sikátorban bujkálóknak. – Dobjátok el a fegyvert, és magasba tartott kézzel gyertek elő, különben halál fiai vagytok! Válaszul golyók pattogtak mellette. Ryan előrehajolt, kettőt lőtt, majd visszahúzódott a fal fedezékébe. – Hogy van az édesanyja? – kérdezte. Hangja gyengéd volt, mint a lágy tavaszi szellő. – Köszönöm, jól – felelte Adam, majd a következő pillanatban előrehajolt, célzott és lőtt. Az egyik férfi fájdalmasan felkiáltott. A hang hallatán Adam elmosolyodott. – Eggyel kevesebb. Már csak kettő van hátra – jegyezte meg immáron szélesen vigyorogva. – Maradjon ki ebből! – Szó sem lehet róla. – Mivel foglalkozik Cole manapság? – Gazdálkodik. – Hajlandók vagytok megadni magatokat? – üvöltötte Ryan. – Most kérdeztem utoljára. – Menj a pokolba! – ordította vissza az egyik gazember. – Úgy látszik, mindenképpen meg akarnak halni – sóhajtotta Ryan. – Minden jel arra vall – bólintott Adam. – Legalább kevesebbet kell irkálnom – jegyezte meg Ryan. – Ezzel az erővel akár a kedvükre is tehetek. – Ezekiel Jones az enyém. Ha valaki lelövi, az csakis én lehetek. Ryan megrántotta a vállát. – Rose szeret Montanában élni? – Igen. Nagyon elismerően beszél magáról, és azt hiszi, hogy vissza fogja neki vinni a tájolót, amit kölcsön vett – tette hozzá, szándékosan megnyomva a kölcsön szót.

Ryan felnevetett. – Nem kölcsönvettem, hanem egyszerűen elvettem. – Adja vissza! – Majd ha végeztem, visszaadom. Meg kell beszélnem egy-két dolgot Cole-lal. Mihelyt itt végzek, Rosehillbe megyek. – Akkor jó lesz, ha fegyvert is hoz magával. Cole annyira haragszik magára, hogy nyomban lelövi, ha meglátja. – Nem okoz gondot neki az emberölés, igaz? – mosolyodott el Ryan. – Nem, egyáltalán nem. – Remek. Én is így hallottam. Éppen ilyen emberre van szükségem. – Szüksége? Miért van rá szüksége? Csak nem képzeli, hogy Cole magának fog dolgozni? – De igen, pontosan ezt képzeltem. Nagyon meggyőző tudok ám lenni. A beszélgetést puskalövések szakították félbe. Ryan és Adam viszonozta a tüzet – fülsiketítő zajt csapva –, majd mindketten ismét a falnak vetették a hátukat, hogy újratöltsék a fegyverüket. – Pontosan mit vár Cole-tól? Mit kellene tennie? – El kellene pusztítania néhány férget. Mielőtt Adam tovább faggathatta volna a békebírót, Ezekiel egyik embere feléjük kiáltott. – Kijövünk. Ne lőjenek! – Fegyvert eldobni, kezeket a magasba! – ordította Ryan. Miután kiadta a parancsot, intett Adamnek, hogy maradjon a helyén, majd valamivel hátrébb húzódott. Elsőként Herman jött elő peckes járással, a nyomában Lewis sántikált. Alig érték el azonban a sikátor torkolatát, Lewis – Hermant használva pajzsul – Ryanre lőtt, de elvétette. A békebíró alig egy pillanattal előbb lőtte ki a fegyvert a kezéből, hogy Adam puskatussal halántékon vágta a férfit. Lewis ájultan rogyott a földre. Herman villámgyorsan lekuporodott és hátranyúlt, hogy előkapja a pisztolyát, de karját a fegyverrel együtt hirtelen a magasba lökte, majd ő is a földre zuhant. Ryan lőtt. A golyó a mellkasán találta el és hátralökte a fickót. Halott volt, mielőtt feje a gyalogjáró széléhez vágódott volna. Adam a sikátorba indult, hogy megkeresse Ezekielt. A gazember azonban nem volt ott. Adam átkokat mormolva a bajsza alatt visszalökte a pisztolyát a tokba, és megfordult. Ryan az utca közepén állt, és mereven nézett valamit maga előtt. Úgy festett, mint aki tűzharcra készül. Széles terpeszben, egyenes derékkal állt, kezét a pisztoly markolata fölött tartva, készen rá, hogy bármelyik pillanatban előrántsa. – Engedd el a lányt! – kiáltotta. Adam előrerohant, nem törődve a békebíró jelzésével, hogy maradjon a helyén. Alig háromméternyire volt Ryantől, amikor meglátta a két alakot: Genevieve-et – az ő édes, szerelmetes Genevieve-jét – és

Ezekielt. A gazember a lány halántékához szorította a pisztolya csövét, és lassan a vegyeskereskedés előtti oszlophoz kikötött fedett homokfutó felé oldalazott. Adam úgy érezte magát, mint akit elgázolt egy vonat. Térde megroggyant, szíve mintha kihagyott volna pár ütemet. Elöntötte a düh. – Nem! – hördült fel mély, torokhangon. Ryan lassan Ezekiel felé araszolt. Minden figyelmét a banditára összpontosította. Adam is közelebb óvakodott, ő viszont csak Genevieve-re figyelt. A lány hősiesen igyekezett elrejteni előle páni félelmét, de Adam tudta, mennyire meg lehet rémülve. Aztán meglátta a könnyeket a szemében, mire eszeveszett düh vett rajta erőt. Legszívesebben puszta kézzel végzett volna a gazemberrel. Először azonban a lányra szegezett fegyvertől kell megszabadulnia. Ezekiel bal kezével szorosan átölelte túsza derekát, és pajzsként tartotta maga előtt, miközben a homokfutó felé tolta. Jobb kezével pisztolyt tartott a lány homlokához, ujja a ravaszra feszült. – Minden rendben lesz – suttogta Adam olyan halkan, hogy Genevieve semmiképpen sem hallhatta meg. Mintha összebeszéltek volna, Adam és Ryan szétváltak, és legyező alakban kezdték megközelíteni célpontjukat. Mintegy ötméternyire lehettek tőle, amikor Ezekiel rájuk parancsolt, hogy azonnal álljanak meg. – Ha még egy lépést tesznek, megölöm! – visította. Adam hallotta a férfi hangjából kicsendülő rettegést, és látta vad, mindenre elszánt tekintetét. Ezekiel most sarokba szorított patkányhoz hasonlított, amely kész támadni élete védelmében. Adam semmi olyat nem akart tenni, amivel felbosszanthatja, nehogy meghúzza a ravaszt. Életében nem félt még ennyire. Még be sem vallotta Genevieve-nek, hogy szereti. Jóságos Isten, legalább milliószor kell elmondania! Együtt akar megöregedni vele, hogy hátralévő életének minden áldott napján megvallhassa neki, milyen sokat jelent számára. – Engedje el a lányt, Ezekiel! – kérte Adam. – Elmegyek innen, és senki sem állíthat meg – rikácsolta Ezekiel. – Nincs vesztenivalóm, és ha élve vissza akarják kapni a lányt, akkor ne kövessenek! – Nem engedhetem, hogy magaddal vidd! – kiáltotta Ryan. Ezekiel a békebíró felé fordult. – Megölöm! – üvöltötte. – Ha megremeg a kezem, elsül a pisztoly, és az a maguk hibája lesz. Mindketten dobják el a fegyverüket, és forduljanak meg! – Ne! – sikoltotta Genevieve. – Adam, ne engedelmeskedj! Hátba fog lőni. – Fogd be a pofád! – sziszegte Ezekiel. – Csakis magadnak köszönheted a bajt. Ha nem loptad volna el a pénzemet…

– Az a pénz Thomasé, nem a magáé, és én visszaviszem neki. – A sírból? – kérdezte gúnyosan Ezekiel. – Csak nem képzelted, hogy életben hagylak? Buta, naiv liba vagy, Genevieve. Maradj nyugton! – csattant fel dühösen, amikor a lány megpróbálta ellökni a karját. – Engedje el! – fogta könyörgőre Adam. A hangjában bujkáló fájdalom összetörte Genevieve szívét. – Annyira sajnálom! – suttogta. – Azt mondtam, dobják el a fegyverüket! – követelte ismét Ezekiel. – Nem tehetem – közölte vele Ryan. Adam lassan óvakodott előre bal felől, míg jobbról Ryan közeledett. A békebíró kinyújtott karral Ezekielre és Genevieve-re célzott. Adam rájött, mi a szándéka, és megfagyott a vér az ereiben. Ryanre pillantott, és látta, hogy tekintete jegesen tapad áldozatára. – Ne tegye! – kiáltott rá. – Le tudom szedni. – Nem! Ryan ügyet sem vetett rá. Fokozatosan araszolt előre, hogy jobb lövőpozícióba kerüljön. Tudta, csak egyetlen lehetősége van, mert ha Ezekiel nem hal meg azonnal, Genevieve sem marad életben. – Maradjon ott, ahol van! – figyelmeztette Ezekiel. Tekintete ide-oda járt a két férfi közt, amint Genevieve-et lassan a homokfutó felé terelgette. – Ez az utolsó lehetőséged! – kiáltotta Ryan. – Engedd el, vagy esküszöm az élő Istenre, hogy ott helyben lelőlek, ahol vagy, mint egy kutyát. Adam meg tudta volna ölni Ryant. Hogy merészeli kockára tenni Genevieve életét?! Nem érdekelte, hogy a békebírónak igaza van. Ő is tudta, hogy Ezekiel első adandó alkalommal megszabadul a lánytól, ha viszont Ryan célt téveszt, vagy Ezekiel ujja megremeg a ravaszon, Genevieve fizeti meg az árát. Ezt nem engedheti! Ha a lány biztonságának megőrzéséért az életével kell fizetnie, akkor vállalja ezt az áldozatot. A homokfutó felé iramodott, remélve, hogy magára vonja Ezekiel figyelmét. Amikor alig több mint egyméternyire volt tőle, a pisztolyáért nyúlt. A gazember beugrott a cselnek. Adam túl könnyű célpontnak ígérkezett, és így túlságosan nagy kísértés volt számára, semhogy ellenállhatott volna. Elkapta fegyverét Genevieve halántékától, és célzott. Ezekiel holtan esett össze, még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt. Ryan abban a pillanatban tüzelt, amint elmozdult a pisztoly csöve a lány fejétől. Golyója a homloka közepén találta el Ezekielt, alig egy hajszálnyira Adamétől. A lövés ereje hátralökte a férfit, Genevieve pedig oldalra repült. Nagyot sikoltott, amint a földre zuhant, majd zokogásban tört ki. Azt hitte, Adam meg fog halni, amikor Ezekiel elé vetette magát. A rémület és a kétségbeesés, amit

abban a borzasztó pillanatban érzett, kis híján megsemmisítette. Adam gyengéden felemelte. Genevieve a karjába vetette magát, és vigasztalhatatlanul zokogott tovább. A férfi szorosan átölelte, és megpróbálta leküzdeni haragját, hogy megnyugtathassa a lányt. Mindkettőjükön reszketés lett úrrá. – Azt hittem, elveszítelek – suttogta Adam rekedtes hangon. – Az én hibám. Rosehillben kellett volna maradnod… Majdnem megöltek miattam. Ha meghaltál volna, én sem élhettem volna tovább. Én… – Csitt, kedvesem! Már vége. Genevieve hirtelen ellökte magát tőle. – Hogy merészeltél ekkora kockázatot vállalni?! – kiáltott fel. – Hogy merészelted… Nem tudta folytatni. Szívet tépő zokogás vett erőt rajta. Adam újra a karjába vonta, és szorosan megölelte. El sem akarta engedni többé. – Ne sírj, szerelmem! Ne sírj! – lehajolt, és megcsókolta a lány feje búbját. – Nagyon bátran viselkedtél. – Ez nem igaz. Rettenetesen féltem. – Én is féltem – ismerte be Adam. Genevieve tágra nyílt szemmel nézett fel rá. – Te? Féltél? Nem hiszem, hiszen te semmitől sem félsz. A férfi felnevetett, de hangja még saját fülének is nyersen hatott. Hüvelykujjával letörölte a lány arcáról a könnyeket, majd ismét elnevetette magát. – A kezem még mindig remeg. Esküszöm, Genevieve, soha többé senki sem árthat neked. Genevieve biztonságban van. Adam egyre csak ezt hajtogatta magában, abban a reményben, hogy ez segít leküzdeni a haragját. Még mindig annyira dühös volt Ryanre, hogy alig tudott uralkodni magán. Genevieve tudta, soha sem fogja abbahagyni a sírás, ha nem húzódik el a férfitól, de képtelen volt elengedni. – Majdnem megöltek miattam – ismételte. – Ezekielnek igaza volt. Buta, naiv libának nevezett, és úgy is viselkedtem, Adam. Csak bajt hoztam rád. Egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy ennyi szívfájdalmon menjen keresztül. Adam megfogta a lány állát. – Nem te kényszerítettél rá, hogy utánad menjek – emlékeztette, s mielőtt az vitába szállhatott volna vele, megcsókolta. Genevieve azonban ismét könnyekre fakadt. Milyen jó ember, és milyen végtelenül kedvesen bánik vele! Lepillantott Ezekiel holttestére, és megborzongott. Adam megfogta a kezét, és elhúzta onnan. Közben azonban a békebírót bámulta, aki az imént a segítségére sietett.

– Ő Daniel Ryan? – kérdezte Genevieve. – Igen. – Még mindig nála van Cole tájolója? Adam biccentett. – Azt mondta, elhozza Rosehillbe. – Miért bámulsz így rá? – Mert hallatlan kockázatnak tett ki téged. Ha elhibázta volna… – Ne gondolj ilyesmire! Hálás vagyok neki, és oda kell mennem hozzá, hogy a tudtára adjam. – Nem! – Ezekiel azt mondta, hogy megöl, amiért annyi gondot okoztam neki. – Ryannek akkor is várnia kellett volna – erősködött Adam makacsul. A békebíró meghallotta a megjegyzését. – Tudtam, mit csinálok, Adam. – Egy fenét tudtad! – tért át a tegezésre Adam. Az indulat elsöpörte a formaságokat. – Hagynod kellett volna, hogy én… Ryan közbevágott, mielőtt folytathatta volna. – Te túlságosan is érdekelt voltál érzelmileg. Én nem. – Kőszívű gazember vagy! – Ez bizony átkozottul igaz – lépett közelebb Ryan. – Genevieve meghalhatott volna miattad. Ha Ezekiel akár egy hajszálnyira odébb mozdul, vagy megremeg, a lányt találtad volna el. – Kivártam a megfelelő pillanatot. – Pokolba a logikával! Genevieve nem értette, mi történik. A két férfi az imént még együtt fáradozott az ő megmentéséért, most pedig úgy viselkednek, mintha meg akarnák ölni egymást. Ennek semmi értelme. – Uraim, legyenek szívesek lehiggadni, és… – Téged egyáltalán nem érdekelt, hogy Genevieve életben marad-e vagy sem. Miféle békebíró vagy te?! Az lenne a dolgod, hogy védd az embereket, nem az, hogy halomra lődd őket. Adam mellkason taszította Ryant, ő pedig viszonozta a mozdulatot. – Nagyon is törődtem az életével, csak éppen én nem vagyok szerelmes belé, te viszont nyilvánvalóan igen. Érted a különbséget? Nézz csak a kezedre. Fogadok, hogy még mindig remeg. – Igen, remeg a vágytól, hogy közelebbi ismeretséget kössön a képeddel. Esküszöm… Adam a szeme sarkából észrevette, hogy Lewis, akit ő ütött le, most feltérdel. Azt is látta, hogy pisztolyt tart a kezében. Ugyanabban a pillanatban Ryan is érzékelte a fémes csillogást. Egyszerre fordultak meg, és tüzeltek. Adam golyója kiütötte Lewis kezéből a fegyvert, Ryané pedig lyukat ütött a

mellkasában. Lewis megingott, majd orra bukott. Genevieve a nyakához kapta a kezét. Az egész olyan gyorsan történt, hogy még sikoltani sem maradt ideje. Sem Adam, sem Ryan nem látszott különösebben izgatottnak a közjáték miatt. Néhány pillanatig Lewist figyelték, hogy meggyőződjenek róla, valóban nem mozdul többé, majd egymáshoz fordulva ott folytatták heves vitájukat, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Genevieve hátrált egy lépést, és Norton seriffbe botlott. – Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek? Hiszen épp most öltek meg egy embert – suttogta. Hangja remegett a felindultságtól, és ő maga is egész testében reszketett. – Nekem úgy tűnik, az a fickó nagyon is megérdemelte a halált. Ha nem lövik agyon, akkor ő tette volna meg valamelyikükkel, szóval nem kell emésztenie magát miatta. – De miért veszekednek? – Ó, így eresztik le a gőzt. Mindent láttam Barnesék tornácáról. Mindkettőjüket alaposan megijesztette, hölgyem. Ha az a pisztoly elsült volna a fejénél, komoly baj kerekedett volna belőle. A seriff csizmája orrával meglökte Ezekiel lábát. – Most nem is látszik annyira veszedelmesnek, igaz-e? Genevieve nem volt hajlandó a halottra nézni. Inkább újra Adam felé fordult, még éppen idejében ahhoz, hogy hallja, amint azt mondja Ryannek, meg kellett próbálnia tárgyalni Ezekiellel. – Sohasem tárgyalok bűnözőkkel – jelentette ki kereken Ryan. – Dühönghetsz, amennyit csak akarsz, de ha lehiggadsz végre, te is belátod majd, hogy igazam volt, és helyesen cselekedtem. Megmondtam, hogy nem vétem el, és úgy is lett, nem igaz? – Túlságosan elbizakodott vagy. – Nem, ennyire jó vagyok – kérkedett Ryan. – Különben alaposan megkönnyítetted a dolgom azzal, hogy célpontot csináltál magadból… ami egyébként hatalmas ostobaság volt. Adam zokon vette Ryan megjegyzését. Újból megtaszította a békebírót, az azonban szilárdan állt a lábán. Genevieve kétségbeesetten vágyott rá, hogy leülhessen néhány percre. Szíve hevesen dobogott, lába pedig olyan gyenge volt, hogy alig tartotta meg. A börtön felé indult a seriffel az oldalán. – Majdnem megölték Adamet miattam – vallotta be szánalmasan vékony hangon. A seriff belekarolt. – Maga reszket, mint a nyárfalevél – jegyezte meg. – Nem a maga hibája, hogy majdnem agyonlőtték a férjét. – De igen, én tehetek róla. Békésen, biztonságban élt a farmján, míg meg nem jelentem nála. Rengeteg gondot okoztam neki. A seriff ügyetlenül megpaskolta a kezét. – Jól van, jól, azért nem kell mindjárt sírni. Nem maga volt a bajok okozója, hanem az a gazember, aki

most az utca porában hever. – Azt az embert körözték! – kiáltott fel a lány, mert eszébe jutott a plakát. Előhúzta a zsebéből, és átadta a seriffnek. – Te személyesen érintett voltál a hölgy miatt – vádolta Ryan Adamet elég hangosan ahhoz, hogy Genevieve is meghallja. – A pokolba is! Persze, hogy személyesen is érintett voltam – üvöltötte Adam. – Szeretem őt, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettem volna képes leszámolni Ezekiellel. A lány megpördült, – Te szeretsz engem? – kiáltotta. Adam még csak rá sem pillantott. – Maradj ki ebből, Genevieve! Tévedsz, Ryan. Kockáztattad az életét, és ezért meg tudnálak ölni. – Nem szerethetsz! Én Párizsba megyek. Ryan és Adam egyszerre fordultak felé. Genevieve sarkon fordult, és a fogda felé futott. Döntött! Fogja a hátitáskát, és azonnal indul Kansasba. Amint átadja a pénzt Thomasnak, felszáll a legközelebbi vonatra, amelyik a keleti tengerpartra tart. A nagy sietségben annyi időt sem hagyott a seriffnek, hogy kinyissa előtte az ajtót. Berontott a fogdába, egyenesen a cellához futott, és csak ott döbbent rá, hogy nincsenek nála a kulcsok. Biztosan elhagyta őket valahol útközben. Észre sem vette, hogy sír, amíg a seriff oda nem kínálta neki a zsebkendőjét. – Nem kell annyira keseregni, no – vigasztalta. – Elhagytam a kulcsait – sírta a lány. – Nálam vannak – mondta Norton. Előlépett, és a lakat után nyúlt. – Az utca közepén találtam rájuk, ahol elejtette. Nem értem ugyan, hogy miért zárta be a ruháit. Csak nem hitte, hogy valaki el fogja lopni őket? Genevieve előbb a fejét rázta, aztán bólintott. Sem ő, sem Adam nem említette, hogy a pénz a hátitáskában van, most pedig túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjen. Nyílt a bejárati ajtó, és Adam lépett be rajta. Le kellett hajolnia, nehogy beverje a fejét az ajtófélfába. Komor képpel bámult a lányra, de ez sem számított. Még így is ő volt a legszebb férfi, akit Genevieve valaha látott. – Küldje el! – súgta oda a seriffnek a lány. – Ahhoz valami indok kellene, különben nem tehetem, hölgyem – felelte a seriff, miközben kinyitotta a cella ajtaját. Genevieve beszaladt a hátitáskáért, de megfordult, amikor Adam megszólította. – Mi ütött beléd? Mi hozott ki ennyire a sodrodból? Genevieve el sem hitte, hogy egy intelligens ember ennyire értetlen lehet. A rácson keresztül felbámult

rá, miközben megpróbálta abbahagyni a sírást. – Miattam majdnem megöltek. Kész voltál értem meghalni, ugye? Te jó vagy és nemes, én pedig nem vagyok méltó a szerelmedre. Az édesanyád sohasem bocsátotta volna meg nekem, ha veled valami történik. – De semmi sem történt, kedvesem. A lány keze fejével letörölte a könnyeit. – Itt az ideje, hogy elváljanak az útjaink. Menj haza, Adam! – Genevieve… A lány nem törődött a férfi hangjában megbúvó figyelmeztetéssel. – Döntöttem. Adam elmosolyodott. Genevieve-nek rá kellett volna jönnie, hogy a férfi készül valamire, de túlságosan elkeseredett és kimerült volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Leült a priccsre, és kezét összekulcsolta az ölében. Borzalmas megpróbáltatáson ment át, és valahányszor eszébe jutott, hogy Adam mekkora veszélyben volt, minden ízében remegni kezdett. Nem hitte, hogy valaha is kiheveri ezt a megrázkódtatást. Adam becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot. Aztán a rácsnak dőlt, karba fonta a kezét, és ismét rámosolygott a lányra. – Most elkaptalak, Genevieve. – Nem akarlak szeretni. – Késő. Már szeretsz, vagy legalábbis azt hiszem, hogy így van. Ezért vagy úgy megijedve, igaz? Azt hitted, elveszítesz, és ez halálra rémített. – Honnan tudod, hogy mit éreztem? – Mert én is ugyanezt éltem át. – A szerelemnek nem lenne szabad fájdalmasnak lennie. – Szeretlek, kedvesem. – Nem fog sikerülni – rázta a fejét a lány. – Annyira különbözünk egymástól, ráadásul pillanatok alatt az őrületbe kergetnélek. Mégsem felejtelek el soha – suttogta. Adam nevetett. – Én sem hiszem, hogy elfelejtesz, mivel életünk hátralévő részét együtt fogjuk leélni. – Mennem kell. – Követni foglak. – Te békét és nyugalmat akarsz, én pedig szeretem a kalandokat. – Majd mindketten engedünk egy kicsit. Genevieve arcán könnyek peregtek. – Seriff, engedjen ki innen! El kell érnem a postakocsit.

– A seriff kiment. Nem hallja, amit mondasz, én pedig nem engedlek ki innen, amíg meg nem ígéred, hogy feleségül jössz hozzám. Párizsba megyünk nászútra, és Rosehillben fogunk letelepedni. Ott majd lesz saját kerted. Veled együtt akarok megöregedni, Genevieve. A lány mindkét kezével megragadta a rácsot. Adam sorra megsimogatta az ujjait. – Ez az igazi kaland – mondta vontatott hangon. – Majd elmesélheted a gyerekeinknek, hogyan zárta börtönbe az apjuk az anyjukat. Az Adam szemében csillogó szikra valósággal megbabonázta Genevieve-et. Csodálkozva bámult rá. Hiszen ez a férfi szereti őt. Hogyan lehetséges ez? – A gyerekeinknek? – suttogta. – Igen. Sok-sok gyermekünk lesz, és ha Isten is úgy akarja, mindegyikük olyan kalandvágyó lesz, mint te. Ugye szeretsz, kedvesem? – Szeretlek. Mindig is szerettelek. Adam kinyitotta az ajtót, és karjába vonta a lányt. Hosszan és szenvedélyesen megcsókolta, és amikor fejét felemelve a lány szemébe nézett, meglátta benne a szerelmet. – Te vagy álmaim férfija, Adam. – Te pedig, szerelmem – mosolygott a férfi –, életem legnagyobb kalandja.

Utószó Daniel Ryan volt Adam esküvői tanúja, és Norton seriffet érte az a megtiszteltetés, hogy oltárhoz kísérhette Genevieve-et a kunyhó nagyságú templomban, Middleton külvárosában. A lány azt a fehér vászonruhát viselte, amelyet édesanyja varrt neki a halála előtt. Kezében gyönyörű, piros rózsacsokrot tartott. Adamnek még a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta. Hangja remegett, amikor elmondta az eskü szövegét, akárcsak Genevieve-é. Miután a pap megáldotta a frigyüket, Adam lehajolt, és megcsókolta újdonsült asszonyát. Alig egy óra múlva elhagyták Middletont. Az ifjú házasok első éjszakájukat a Pickerman Hotelben töltötték. Adam különösen kedvelte a várost, a város pedig a feleségét. Ruby Leigh-nek szólították, s miután Genevieve hiába próbálta újra és újra elmagyarázni az igazságot, végül feladta, és hallgatott rá, ha ezen a néven hívták. Izgatott volt, mint minden menyasszony a nászéjszakáján. Köntösét állig begombolta, az övre dupla csomót kötött. Arcára pillantva Adam gyanította, hogy könnyebb lenne az Egyesült Államok pénzverdéjébe betörni, mint Genevieve-et levetkőztetni. Adam becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, majd nekitámaszkodott. Genevieve a baldachinos ágy legtávolabbi sarkához sétált, és közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a férjéről. – Akarsz valami furcsát hallani?

– Mondjad! – Rettenetesen félek. – Észrevettem – mosolygott rá Adam végtelen gyengédséggel. Genevieve közelebb lépett hozzá. – Ugye te nem vagy ideges? – Talán, egy kicsit. Nem akarok fájdalmat okozni neked. – Ó! Adam tekintetétől egészen elgyengült. Szíve hevesen kalapált, lélegzete akadozott. Ebbe a szerelembe egyszer még belehal. A gondolat mosolyra fakasztotta. – Szeretnél most ágyba bújni? – kérdezte Adam. – Menj csak előre – suttogta Genevieve –, hamarosan én is csatlakozom hozzád. Adam igyekezett visszafojtani a nevetést. – Kedvesem, amire én gondoltam, ahhoz rád is szükség van. – Igen, tudom – vörösödött el Genevieve. – Nem bánod, hogy elajándékoztam a vérdíjat? A férfit nem zavarta meg a hirtelen témaváltás. – Egy cseppet sem. Már akkor tudtam, hogy ez a szándékod, amikor Norton seriff elmesélte, milyen nehéz helyzetbe került a sebesült családja. Nagyon jószívű vagy, Genevieve Clayborne. Nem csoda, hogy annyira szeretlek. A lány figyelte, hogyan veszi le Adam az ingét, majd hajol le, hogy levegye a cipőjét és a zokniját is. A férfi még mindig az ajtónál állt, és Genevieve hirtelen rádöbbent, Adam azt várja, hogy menjen oda hozzá, mihelyt késznek érzi magát rá. A mai éjszakának tökéletesnek kell lennie, és Adam eltökélte, hogy türelmes lesz, még ha egy órát is kell várnia arra, hogy ifjú hitvese átsétáljon a szobán. Genevieve már félúton járt, amikor ismét megtorpant. – Ugye, kedves volt Mr. Steeple-től, hogy pezsgőt küldetett? – Az volt – biccentett Adam. – Pickermannel együtt azt tervezgetik, hogyan vegyenek rá, hogy ismét énekelj nekik. – De hiszen mindenkit megríkattam. – Steeple abban reménykedik, hogy most nem templomi énekeket adsz majd elő. – Pedig téved. Adam elnevette magát. – Tudom. Genevieve a férjéhez rohant, és átölelte a nyakát. – Annyira szeretlek! – Ahogy én is téged.

Genevieve nagyot sóhajtott, aztán hátralépve vetkőzni kezdett. Adam torka elszorult, és amikor a lány a hálóinget áthúzta a fején, és maga mögött a padlóra ejtette, a szíve szinte kiugrott a helyéből. Genevieve maga volt a tökély. A karjába húzta, és a hozzá simuló selymes bőrt épp olyan csodálatosnak találta, ahogy mindig is képzelte. – Melletted gyönyörűnek érzem magam. – Mert gyönyörű vagy – súgta a férfi. – Ó, Genevieve, nem is értem, hogyan élhettem eddig nélküled! Szenvedélyesen csókolni kezdte. Nem kapkodta el a dolgot, és a tüzes csókok között egyre csak azt hajtogatta, mennyire szereti. Simogatta a lány hátát, karját, mellét, és hamarosan sikerült is oldania félénkségét. Genevieve kézen fogta férjét, és az ágyhoz vezette. Adam megszabadult a maradék ruhadarabjaitól is, és a vágytól egész testében reszketve ráborult hitvesére. – Azt szeretném, ha tökéletes lenne számodra ez az éjszaka, Adam! – Már így is az – suttogta a férfi. – Mondd, mit tegyek, hogy ne okozzak csalódást! Adam a fülcimpáját harapdálta. – Te soha nem tudnál nekem csalódást okozni. Szeretkezésük varázslatos volt, és olyan heves, hogy Genevieve attól félt, eszét veszti. A férfi tudta, hol simogassa, hogy lázba hozza. Ő eleinte csak félszegen merte megérinteni férjét, ám hamarosan bátorságra kapott, és egyre mohóbb lett. Amikor úgy érezte, hogy egyetlen pillanattal sem bírja tovább, Adam a combja közé fészkelte magát, és lendületesen beléhatolt. A behatolás okozta fájdalmat gyorsan elmosták a gyönyör hullámai. Adam hihetetlenül türelmes volt hozzá. Eleinte lassan tört előre, s csak akkor gyorsított az iramon, amikor ifjú asszonya már vonaglott a karjában. Érezte, amint az asszony szorosan körbezárja, s tudta, feljutott a csúcsra. Csak ekkor engedte át magát ő is a mindent elsöprő eksztázisnak. Genevieve a nevét suttogta, míg Adam az övét kiáltotta. Miután elernyedt, Genevieve-re roskadt, és arcát a vállgödrébe temette. Orgonaillat vette körül, és Adam biztos volt benne, hogy meghalt, és a mennybe jutott. Genevieve egyre csak sóhajtozott. A hang öntelt elégedettséggel töltötte el Adamet. Végül sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felemelje a fejét. – Fájdalmat okoztam, kedvesem? – Nem emlékszem. – Maga mellé ejtette a kezét, és ismét felsóhajtott. – Csodálatos volt. – Akkor nem bánod, ha megismételjük? Genevieve látta a szikrát férje szemében, és tudta, hogy csak évődik vele. – Most mindjárt? – kérdezte. – Hamarosan – ígérte a férfi.

– Minden éjjel – döntötte el Genevieve. – Minden áldott éjszaka szerelmeskednünk kell. Istenem, mennyire kedvére való ez a lány! Adam lehajolt, és ismét megcsókolta. – Valóságos kaland lesz veled az életem.