Julie Garwood Ha eljő a tavasz

Julie Garwood Ha eljő a tavasz A Clayborne legenda folytatódik!

Adam, Douglas és Travis boldog házasságban élnek, szeretett Rose mamájuk pedig el van ragadtatva a csodálatos hölgyektől, akiket fiai választottak. A Clayborne-ok azonban aggódva figyelik, hogy nyughatatlan fivérük, Cole a törvény melyik oldalára áll végül. Daniel Ryan békebíró ravasz trükkel felesketi Cole Clayborne-t a törvény szolgálatára. Cole szívesen visszaadná a jelvényt, ám lelkiismerete arra sarkallja, hogy segítsen elkapni a kegyetlen Blackwater bandát, akiket Ryan már két éve üldöz. Amikor a Rockford Falls-i bankot kirabolják, csak egyetlen tanú marad életben, aki azonban túlságosan retteg ahhoz, hogy előálljon tanúskodni. Cole és Daniel csupán annyit tud, hogy a szemtanú nő, a rablás napján pedig mindössze három nő fordult meg a bankban. Vajon a gyönyörű és előkelő Rebecca James a szemtanú, vagy a rendkívül bájos Grace Winthrop? Netalán a csábos Jessica Summers? Cole-ra és Danielre hárul a feladat, hogy a gyilkosok üldözése közben a három nő biztonságára ügyeljenek. Ám az életüknél is nagyobb veszély fenyegeti a szívüket…

Elizabeth lányomnak, aki egy tudós elméjével, egy szent szívével és egy bajnok elszántságával bír, s egy igazi ír szikráját hordozza magában. Ó, hogy milyen ihletet adsz te nékem!

Romokban a tél, a havak, hidegek évszaka, mely bűnöket ápol és elkülönít szerető szíveket, amikor fut a fény a homálytól; feledve a fagy s szomorúság, és rügybe borulhat a dús ág. Bimbóival itt a tavasz. A liget s a bozót is zöld, üde sátor.

Algernon Charles Swinburne: A tavasz falkája csahol részlet az Atalanta Kalydonban c. drámai költeményből (Kálnoky László fordítása)

Első rész Romokban a tél, a havak, hidegek évszaka, mely bűnöket ápol

Első fejezet Isten kegyelmének és egy kioldódott cipőfűzőnek köszönhette, hogy nem halt meg aznap a többiekkel. Pontosan délután háromnegyed háromkor lépett be a bankba, hogy megszüntesse a számláját, szándékosan az utolsó pillanatig elodázva a feladatot, mivel a számla megszüntetése valahol azt jelentette számára, hogy életének egy szakasza lezárult. Innen már nincs visszaút. Minden holmiját összepakolta, és hamarosan örökre elhagyja a montanai Rockford Fallst. Sherman MacCorkle, a bank igazgatója tizenöt percen belül bezárja az ajtókat. Bár az előcsarnok tele volt hozzá hasonló ügyfelekkel, akik a zárás előtti pillanatra halasztották ügyeik elintézését, csak két pénztáros dolgozott a szokásos három helyett. Emmeline MacCorkle, Sherman lánya nyilvánvalóan otthon lábadozott még az influenzából, mely az elmúlt két hétben végigsepert a békés kisvároson. Malcolm Watterson sorában három emberrel kevesebben álltak. A férfi azonban igazi pletykafészek volt, és biztosan kérdezne tőle valamit, amire nem készült fel lelkileg. Szerencsére Franklin Carroll is dolgozott aznap, és a lány habozás nélkül az ő sorába állt be. Tudta róla, hogy gyors, alapos és soha nem avatkozik bele más magánügyeibe. Ráadásul a barátja is volt. A szombati mise után ugyan elbúcsúzott már tőle, de most hirtelen úgy érezte, megint meg kell tennie. Gyűlölt várni. Miközben türelmetlenül dobolt lábával a megvetemedett padlódeszkán, lehúzta, majd ismét felhúzta kesztyűjét. Erszénye, melynek selyemszalagját a csuklójára tekerte, minden ideges mozdulatára meglendült, előre-hátra… előre hátra, mintha csak a falon levő óra ingájának tiktakolását akarná utánozni. Az előtte álló előrelépett egy lépést, a lány azonban a helyén maradt, azt remélvén, hogy akkor talán nem fogja érezni a férfi koszos ruhájából áradó orrfacsaró bűzt, melyet csak még elviselhetetlenebbé tett a savanyú izzadságszag. Balra tőle, a Malcolm sorában araszoló férfi rámosolygott, felfedve két foghíját éppen a fogsora közepén. Mivel nem volt kedve beszélgetni, a lány kurtán bólintott, majd elfordult, és a mennyezeten levő, a beázások nyomán keletkezett foltokat kezdte tanulmányozni. A teremben fülledt volt a levegő, és szinte elviselhetetlen a meleg. A lány érezte, amint tarkóján izzadságcseppek gyülekeznek, és meghuzigálta blúzának gallérját. Együtt érző pillantást vetett Franklinre,

miközben arra gondolt, hogyan képes valaki végigdolgozni a napot ebben a sötét, sivár és fojtogató lyukban. Jobbra fordult, és vágyakozva bámulta a három csukott ablakot. Az összetapogatott üvegen át beszökő napsugár cakkos szélű foltokat rajzolt a kopott padlóra, és a fénycsíkokban láthatóvá váltak a levegőben táncoló porszemek. Ha sokat kell még várakoznia, kivívja Sherman MacCorkle haragját maga ellen, mivel odamasírozik az ablakokhoz, és mindet szélesre tárja. Alighogy eszébe jutott a lázadó gondolat, mindjárt el is vetette. Csak azt érné el vele, hogy az igazgató újra becsukná az ablakot, közben kioktatná őt a biztonsági szabályairól, ráadásul a helyét is elvesztené a sorban. Végre ő következett. Ahogy előresietett, megbotlott, és beverte a fejét a pénztárablakba. Leesett a cipője. Gyorsan visszadugta a lábát, és érezte, hogy a cipő nyelve a lábujjai alá gyűrődik. A pénztáros mögött nyitva volt a szigorú Sherman MacCorkle ajtaja. Az igazgató meghallotta a zajt az üvegfal mögött, és felnézett, hogy lássa, mi történt. A lány halvány mosolyt villantott rá, majd Franklinhez fordult. – Kioldódott a cipőfűzöm – magyarázkodott, hogy mentse ügyetlenségét. A férfi megértőn bólintott. – Készen áll az indulásra? – Nagyjából igen – suttogta a lány, nehogy a minden lében kanál Malcolm meghallja, miről beszélgetnek, és beleüsse az orrát. – Hiányozni fog – bökte ki Franklin. Vörös foltok gyúltak ki a férfi arcán és nyakán, jelezve, hogy zavarba jött a saját vallomásától. Franklin félénksége igazán megnyerő volt, és amikor a magas, csontsovány ember nagyot nyelt, ádámcsutkája valósággal táncot járt. Legalább húsz évvel idősebb volt a lánynál, mégis úgy viselkedett, mint valami kisfiú, valahányszor a lány közelébe került. – Maga is hiányozni fog nekem, Franklin. – Azért jött, hogy megszüntesse a számláját? A lány bólintott, és az öklömnyi nyíláson át becsúsztatta az összehajtogatott papírokat. – Remélem, minden rendben van. A férfi ellenőrizte az aláírásokat és az összeget, majd kinyitotta a pénztárfiókot, hogy elővegye a pénzt. – Négyszázkét dollár óriási összeg ahhoz, hogy magánál tartsa. – Igen, tudom. Nagyon vigyázok majd rá. Ne aggódjon! Lehúzta a kesztyűjét, miközben a férfi összerakta a bankjegyeket, és amikor kitolta a kisablakon, a lány az erszénybe tette a pénzt, majd szorosra húzta a selyemszalagot. Franklin óvatos pillantást vetett főnöke felé, majd előrehajolt, és homlokát az üveghez nyomta. – A templom már nem lesz ugyanaz maga nélkül. Hiányozni fog, hogy nem ül előttünk a sorban. Bárcsak ne menne el! Biztos vagyok benne, hogy végül anyám is megenyhült volna maga iránt. A lány benyúlt a nyíláson, és erősen megszorította a férfi kezét.

– Az alatt a rövid idő alatt, amíg itt éltem, maga igazi jó barátom volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen kedves volt hozzám. – Ír majd nekem? – Természetesen. – A bankba küldje a leveleit, nehogy anyám meglássa őket. – Jó, a bankba küldöm majd – mosolygott a lány. A tapintatos köhintés jelezte, hogy túl sok időt töltött a pénztárnál. Felkapta a kesztyűjét és az erszényt, megfordult, és tekintete a helyiséget pásztázta, azt kutatva, hol köthetné be újra a cipőfűzőjét. A lengőajtó mögötti részen, ahol az alkalmazottak dolgoztak, üresen állt az egyik íróasztal. Általában Lemont Morganstaff ült mögötte, de ma Emmeline MacCorkle-hoz hasonlóan, ő is otthon kúrálta magát. Csoszogva – nehogy újra kilépjen a cipőjéből – igyekezett az ablak előtti rozoga, összekaristolt íróasztal felé. Franklin bizalmasan elárulta neki, hogy MacCorkle használtan, harmadkézből vette a bútorokat. Takarékos természete nyilván arra sarkallta, hogy ne vegyen tudomást az asztal lapját borító tintapacnikról, és a kiálló szálkákról, melyek csak óvatlan ujjakra vártak. Szégyenletes, ahogy MacCorkle az alkalmazottaival bánik. A lány pontosan tudta, hogy az igazgató egyáltalán nem fizeti meg hűséges dolgozóit, mert szegény Franklin is nagyon szerény körülmények között élt, és alig engedhette meg magának, hogy megvegye anyjának az erősítőszert, amely nélkül úgy tűnt az asszony nem tud élni. Eljátszott a gondolattal, hogy bemegy MacCorkle vadonatúj, csillogó-villogó mahagóni bútorokkal berendezett irodájába, és megmondja neki, milyen zsugori fráter. Akkor talán a férfi észbe kap, és javít valamit az alkalmazottak áldatlan helyzetén, amelybe kényszerítette őket. Meg is tette volna szívesen, de eszébe jutott, hogy a bankigazgató talán azt hiszi majd, hogy Franklin bujtotta fel. MacCorkle tudta, hogy ő és Franklin jó barátok. Nem, jobb lesz, ha nem szól egy szót sem, döntötte el, így aztán csak egy mélységesen lesújtó pillantást vetett az igazgató felé. De az is felesleges erőfeszítésnek tűnt, mivel a férfi nem felé nézett. A lány hátat fordított neki, és kihúzta a széket az íróasztaltól. Az ülésre tette a holmiját, majd letérdelt – olyan nőiesen, ahogy csak telt tőle –, és félrehúzta szoknyáját az útból. Megigazított a nyelvet, aztán lábát ismét belebújtatta a cipőbe, és gyorsan megkötötte a cipőfűzőt. Amikor végzett, fel akart állni, de véletlenül a szoknyájára lépett, és nagyot puffanva újra a padlón kötött ki. Erszénye és kesztyűje az ölébe esett, míg a szék, amelybe beleütközött esés közben, tovagurult kerekein, nekivágódott a falnak, és visszagurult, alaposan megütve a vállát. A lány zavartan kémlelt ki az íróasztal pereme fölött, azt lesve, észrevette-e valaki ügyetlenkedését. Már csak hárman álltak a pénztárablakok előtt, s mindenki felé bámult. Franklin, éppen akkor rakta el a lány papírjait az iratszekrénybe, amikor az elesett. A férfi betolta a fiókot, és aggódó arccal már indult volna felé, de a lány gyorsan rámosolygott, és intett neki, hogy nincs szüksége segítségre. Már éppen szólni akart, hogy jól érzi magát, amikor az ajtó nagy csattanással kinyílt.

Az óra elütötte a hármat. Hét ember rontott be, és legyezőszerűen szétszóródtak a teremben. Kétség sem merült fel, hogy mi lehet a szándékuk. Sötét kendők takarták arcuk alsó részét, szemüket pedig mélyen a homlokukba húzott viseltes kalapok árnyékolták. Ahogy előreléptek, mindegyikük előhúzta a pisztolyát. Az utolsó ember megpördült, hogy lehúzza a rolót, és bevágja maga mögött az ajtót. Sherman MacCorkle kivételével mindenki megdermedt. A bankigazgató felemelkedett a székről, és ajkát döbbent kiáltás hagyta el. Utána Franklin sikoltott fel, éles magas hangon, mely szinte kettévágta a kísérteties csendet. A többiekhez hasonlóan a lány is túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy megmozduljon. Vakrémület fogta el, izmai megmerevedtek. A gondolatok tótágast álltak a fejében, miközben kétségbeesetten igyekezett visszanyerni a józan eszét. Nyugalom… csak semmi pánik! Nem lőhetnek le minket… Nem tennének ilyet… A fegyverek zaja… Csak a pénz kell nekik, semmi más… Ha mindenki engedelmeskedik nekik, nem esik bántódásunk… A logikus gondolatok azonban nem segítettek megnyugtatni rémülten kalapáló szívét. El fogják venni a négyszáz dollárját. Azt nem engedheti meg! Nem adhatja oda nekik a pénzt… nem is fogja. De hogyan tudná megakadályozni, hogy elvegyék? Kivette erszényéből a bankjegyköteget, és kutatni kezdett, hová rejthetné el. Gondolkodj… gondolkodj! Oldalra hajolt, és Franklinre nézett. A férfi a rablókat bámulta, de nyilván megérezte, hogy őt nézi, mert alig észrevehetően megbiccentette a fejét. Ekkor a lány hirtelen rádöbbent, a fegyveresek nem tudják, hogy ő is ott van. Egy pillanatig habozott, tekintetét Franklin sápadt arcára függesztve, majd csendben, óvatosan behúzódott az öreg íróasztal alá, a lábnyílásba. Gyorsan kigombolta a blúzát, az alsó inge alá rejtette a pénzt, aztán kezét a szívére szorította. Istenem… édes jó Istenem… Az egyik rabló az íróasztal felé sétált. A lány hallotta a lépteit, amint egyre közelebb ért. A szoknyája! Úgy terült el körülötte, mint valami fehér zászló… mintha csak meg akarná magát adni. Rémülten megragadta, és maga alá gyűrte a szoknya fodrait. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, meghallja valaki. Ha nem veszik észre, a pénzét sem vehetik el. Zörgő sarkantyújú kígyóbőr csizma haladt el mellette alig néhány lépésnyire. Mentacukor illata kúszott a nyomában. Az illat megdöbbentette. A gyerekek szeretik a mentacukrot, nem a bűnözők. Ne engedd, hogy meglásson! – fohászkodott. – Édes Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy észrevegyen! Legszívesebben szorosan lehunyta volna a szemét, és szeretett volna köddé válni. Hallotta, amint behúzzák a sötétítőket, kirekesztve ezzel a napfényt, és hirtelen klausztrofóbia rohanta meg. Koporsóban érezte magát, amelyre a férfi éppen most húzza rá a fedelet. Csak percek telhettek el, mióta a rablók berontottak. Hamarosan vége, nyugtatta magát a lány. Csak a pénz kell nekik, és biztosan az a céljuk, hogy minél előbb hozzájussanak. Igen, ez nem is kétséges, hiszen minden egyes perccel, amit itt töltenek, nő az esély, hogy elkapják őket. Vajon keresztüllátnak az asztal repedésein? A lehetőség túlságosan is ijesztő volt. Legalább egycentis rés húzódott hosszában, végig a fatábla közepén. A lány végtelen lassan és óvatosan úgy helyezkedett,

hogy térde végül a feje fölött lévő fiókot súrolta. A fülledt, meleg levegőtől öklendeznie kellett, ezért inkább a száján keresztül lélegzett. Fejét félrebillentette annyira, hogy kilásson a résen. A három ügyfél sápadtan, mozdulatlanul állt, hátukat a pultnak vetve. Az egyik rabló előrelépett. Fekete öltönyt viselt, fekete inggel, nagyon hasonlót ahhoz, amit a bankigazgató is hordott. Ha nem takarta volna arcát a kendő, és nem lett volna a kezében a pisztoly, a lány akár üzletembernek nézte volna. A férfi végtelenül udvariasan és nyájas hangon beszélt. – Uraim, csak semmi félelem – kezdte, és áradt belőle a déli vendégszeretet. – Amíg azt teszik, amit mondok, senkinek nem esik baja. Az egyik barátunk történetesen azt mesélte, hogy ebben a bankban hatalmas összeget helyezett letétbe a kormány a seregbeli fiúknak. Arra gondoltunk, hogy kisegítenénk magunkat az illetményükből. Nem ígérhetjük, hogy úriember módjára fogunk viselkedni, és biztos vagyok benne, hogy most roppant kényelmetlenül érzik magukat. Igazán sajnálom. Mr. Bell, megtenné kérem, hogy kirakja a Zárva táblát az ajtóra? A vezető jobbján álló férfi gyorsan engedelmeskedett. – Remek, ez igazán remek – lelkendezett az öltönyös. – Most pedig, uraim, szeretném, ha mindannyian a tarkójukra tennék a kezüket, és előjönnének az ablak mögül ki, ide az előtérbe, nehogy amiatt kelljen aggódnom, hogy valamelyikük valami ostobaságot csinál. Ne szemérmeskedjen, igazgató úr! Jöjjön csak ki az irodájából, és csatlakozzon a barátaihoz és a szomszédaihoz! A lány hallotta a lépteket, ahogy az emberek előreléptek. A lengőajtó nyikorogva nyílt ki. – Ez szépen, rendezetten ment – dicsérte meg az embereket a főnök, amiért nyomban teljesítették a parancsát. – Nagyszerű volt, de lenne még egy kérésem. Megtennék kérem, hogy mindannyian letérdelnek? Nem, nem, a kezüket csak tartsák a tarkójukon! Nem akarnak felizgatni, ugye? Mr. Bell azt szeretné, ha lefeküdnének a padlóra, és megkötözhetné önöket, de én azt hiszem, ez elkerülhető. Semmi szükség arra, hogy összekoszolják a szép ruhájukat. Csak térdeljenek le szorosan egymás mellé, kört alkotva! Remek, nagyon ügyesek – dicsérte meg őket újra. – A széf nyitva van, uram – jelentette az egyik rabló. – Akkor menj oda hozzá, fiam! A főnök ekkor az íróasztal felé fordult, és a lány tisztán látta a szemét. A barna szempárban aranyos csíkok ragyogtak, ám az érzéktelen tekintet jéghideg volt és kőkemény, mint a márvány. A Bell nevű férfi felköhögött, és a vezető elfordult az asztaltól, hogy bűntársára nézzen. – Dőlj a korlátnak, míg a többiek megtöltik a zsákokat. A barátom nem érzi ma jól magát – magyarázta a férfi a foglyoknak. – Talán influenzás – találgatta Malcolm készséges hangon. – Attól tartok, igaza lehet. Nagy kár, hiszen egyébként nagyon élvezi ezt a munkát, de ma valahogy nem tud igazán szórakozni. Igazam van, Mr. Bell?

– Igen, uram. – Végeztek, Mr. Robertson? – Mindent kipucoltunk, uram. – Ne feledkezzenek meg a fiókokban levő készpénzről! – emlékeztette emberét a vezető. – Azokkal is megvagyunk, uram. – Úgy tűnik, lassan végére érünk a mi kis üzleti ügyünknek. Mr. Johnson, meggyőződne róla kérem, hogy a hátsó ajtón minden gond nélkül távozni tudunk? – Már ellenőriztem, uram. – Akkor itt az ideje, hogy pontot tegyünk a dologra. A lány hallotta, ahogy a többiek visszatérnek a terembe, csizmájuk egy távíró masina pontosságával kopogott a fapadlón. Az egyik rabló halkan vihorászott. A rablók vezetője elfordult ugyan tőle, de a többieket tisztán látta. Mindnyájan a térdeplő foglyok köre mögött álltak. Levették arcuk elől a kendőt, és a zsebükbe gyűrték. A főnök előrelépett. Fegyverét eltette, hogy mindkét keze szabad legyen. Gondosan összehajtogatta a kendőjét, majd a mellényzsebébe süllyesztette. Annyira közel állt az íróasztalhoz, hogy a lány láthatta hosszú ujjait, és gondosan ápolt körmeit. Miért vették le a maszkot? Hiszen Franklin meg a többiek személyleírást tudnak adni róluk a hatóságoknak… Jaj, Istenem, ne! Nem… nem… nem… – Mr. Johnson, nyitva van a hátsó ajtó? – Igen, uram. – Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzunk. Ki a soros? – Mr. Bellre nem került a sor az óta a kislány óta. Emlékszik, uram? – Emlékszem. Készen áll, Mr. Bell? – Igen, uram, készen állok. – Akkor rajta! – parancsolta, azzal elővette pisztolyát, és felhúzta. – Mit csinálnak? – kérdezte szinte sikoltva a bankigazgató. – Csitt! Ugye azt mondtam önöknek, hogy senkinek nem esik bántódása? – kérdezte ijesztően nyugodt hangon. MacCorkle rábólintott éppen abban a pillanatban, amikor a Bell nevű ember elsütötte a pisztolyát. Az igazgató feje szétrobbant. A főnök lelőtte az előtte térdeplő férfit, majd hátraugrott, hogy a szétfröccsenő vér nehogy összekoszolja. Franklin felkiáltott. – De hiszen azt ígérte… A főnök felé perdült, és tarkón lőtte. Franklin nyaka megbicsaklott. – Hazudtam.

Második fejezet A szertartás egyedülálló volt. Cole Clayborne, a díszvendég átaludta az egészet, mint ahogy az utána következő ünneplést is. Egy órával később a legtöbb vendég távozott. A természetellenes alvás hatása lassan múlóban volt. Cole valamiféle kábulatban lebegett a képzelet és a valóság között. Úgy érezte, mintha valaki rángatná, de képtelen volt annyi erőt gyűjteni, hogy kinyissa a szemét, és megtudja, ki gyötri ily módon. A zajtól kínzó fejfájás tört rá, és amikor végre ébredezni kezdett, az első hangok, amelyek eljutottak a tudatáig, az összecsendülő poharak csilingelése és a hangos, féktelen kacagás volt. Valaki beszélt hozzá… vagy róla. Hallotta, hogy a nevét említik, de nem tudott annyira koncentrálni, hogy kivegye, megértse, mit is mondanak. Fejében, két szeme között mintha apró kovácsok munkálkodtak volna, kitartóan verve éles kalapácsukkal koponyáját. Másnapos lenne? A kérdés végre utat talált a ködös gondolatok között. Nem, soha nem rúgott be, ha távol járt Rosehilltől, de még odahaza sem ivott többet egy-egy üveg sörnél a forró délutánokon. Nem rúgott be, mert nem szerette a következményeit. A szesz – a saját kárán tanulta meg – eltompította az érzékeit, a reflexeit, s mivel a revolverhősök fele közel s távol arra pályázott, hogy az ő meggyilkolásával alapozza meg a hírnevét, Cole-nak nem állt szándékában a víznél erősebb itallal oltani a szomját. Valaki ugyancsak jól érzi itt magát. Újra hallotta a nevetést, és megpróbálta a hang irányába fordítani a fejét. Éles fájdalom hasított a tarkójába, a torkán keserű epe kúszott fel. Jóságos ég, pokoli érzés volt! – Úgy tűnik, kezd magához térni, Josey. Jobb lesz, ha hazamész, mielőtt elkezd itt zsémbelni meg átkozódni. Tudom, hogy milyen könnyen megsértődsz – mondta Tom Norton seriff élete párjának a cellába bámulva. Josey Norton elsietett, mielőtt megpillanthatta volna. Cole-nak majd egy percébe telt, mire rájött, hogy hol van. Fogcsikorgatva felült a keskeny priccsen, lábát a földre tette. Mindkét kezével a matracba kapaszkodott, feje a mellkasára csuklott. Vérben forgó szemmel vette szemügyre a seriffet. Norton idősebb, pocakos férfi volt, bőre viharvert, tekintete mélabús. Ártalmatlan vadászkutyára emlékeztette Cole-t. – Miért vagyok börtönben? – kérdezte rekedt suttogással. A seriff a rácsnak dőlt, bokában keresztezte a lábát, és elmosolyodott. – Mert megszegted a törvényt, fiam. – Hogyan? – Megzavartad a közrendet. – Micsoda? – Azért nem kell kiabálni! Látom, hogy fájdalmat okoz. Van egy csinos kis púp hátul a fejeden, és nem hiszem, hogy az üvöltözés jót tenne neki. Nem emlékszel, mi történt?

Cole megrázta a fejét, de nyomban meg is bánta. A fájdalom szinte felrobbant a szeme mögött. – Csak arra emlékszem, hogy beteg voltam. – Igen, influenzás. Négy napig magas lázad volt, és az én Josey-m ápolt téged. Ma volt a második napja, hogy felkeltél. – És mikor sértettem meg a közrendet? – Amikor átmentél az utcán – felelte vidáman a seriff. – Igazán felháborított, hogy csak úgy elsétálsz, amikor én mindent elkövetek, hogy maradásra bírjalak, amíg megérkezik a kinevezés. Szavamat adtam egy igen fontos embernek, hogy itt tartalak Middletonban, fiam, de te sehogy sem akartál együttműködni velem. – Ezért aztán hátulról leütött. – Úgy van – ismerte be a seriff. – Nem láttam más megoldást. De nem ütöttem nagyot. Csak egy egészen kis ütés volt a pisztolyom agyával a tarkódra. Semmi komoly károsodást nem okozott, különben nem ülnél itt rám fenekedve. Mellesleg, szívességet tettem neked vele. A seriff élénk hangja Cole idegeire ment. Komoran bámult a férfira. – Ezt meg hogy sütötte ki? – Két gengszter is várt rád az utcán, és persze mindketten bele akartak rángatni egy pisztolypárbajba. Éppen csak felkeltél a betegágyból, és még ha soha nem is ismered be, én egy heti fizetésembe mernék fogadni, hogy nem tudtad volna leszedni egyiket sem. Az influenza nagyon megviselt, fiam, a színed is csak most kezd visszajönni. Úgy bizony, uracskám, szívességet tettem neked. – Lassan visszajön az egész. – Felejtsd el, fiam! – javasolta a seriff. – Ez már a múlté. Különben megjött a kinevezés is, és meg is tartottuk a ceremóniát itt a börtönben. Furcsa volt ugyan, hogy a nagy eseményre betömörültünk a celládba, de a bíró nem bánta, így aztán remekül ment minden. Úgy bizony. Nagy kár, hogy átaludtad az ünneplést, hiszen mégiscsak te voltál az ünnepelt. Josey, a feleségem különleges piskótatortát sütött erre az alkalomra. Le is vágott egy szép nagy szeletet neked, és otthagyta az asztalon – intett a seriff a cella másik sarka felé. – Jobb lesz, ha megeszed, mielőtt felfedezik az egerek. Cole percről-percre zavarodottabb lett. A seriff beszédének semmi értelme nem volt. – Válaszoljon a kérdésemre! – követelte. – Azt mondta, valami fontos alak akar velem beszélni. Ki lenne az? – Daniel Ryan békebíró úr. Bármelyik percben ideérhet, hogy kiengedjen. – Ryan itt van? Az a semmirekellő, alávaló, tolvaj… – Na, álljon csak meg a menet! Erre semmi szükség. A békebíró úr elmondta, hogy neheztelsz rá, és azt is elárulta, hogy a haragod a tájolóval meg aranytokjával függ össze, amit megőrzött neked. Cole feje gyorsan tisztult. – Az anyám nekem hozta ajándékba azt a tájolót, és Ryan ellopta tőle. Eszében sem volt visszaadni.

Kénytelen leszek elvenni tőle. – Azt hiszem, ebben tévedsz – jegyezte meg Norton halk kuncogással. Felesleges volt a seriffel vitatkozni. Cole úgy döntött, hogy haragját annak az embernek tartogatja, aki bezáratta ide… Daniel Ryan. Alig várta, hogy a keze közé kaparintsa. – Kienged innen, és visszaadja a fegyvereimet? – Szívesen megtenném. – De? – De nem tehetem. A kulcsok Ryannél vannak. Át kell vinnem néhány papírt a bíróhoz. Ülj nyugton a fenekeden, fiam, és edd meg a süteményt! Nem leszek oda sokáig. A seriff sarkon fordult, hogy távozzon. – Csak még egy dolog – szólalt meg elmentében. – Gratulálok, fiam. A családod biztosan nagyon büszke rád. – Várjon! – kiáltott utána Cole. – Mihez gratulál? Norton nem válaszolt. Kiballagott a külső irodába, és egy perccel később Cole hallotta, amint kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó. Zavartan csóválta a fejét. Fogalma sem volt, mit hordott itt össze az öreg. Miért gratulált neki? Körülnézett a sivár cellában: szürke falak, szürke rácsok, szürke padló. A sarokban, egy háromlábú állványon szürkepettyes mosdótál és vizeskancsó állt, mellettük pedig a sütemény, amit a seriff felesége hagyott ott neki. A cella egyetlen ékessége a falon mászó fekete pók volt. Társa a rácsos ablakba szőtt hálóról lógott lefelé. Cole száznyolcvan centinél is magasabb volt, de ahhoz, hogy ki tudjon nézni az ablakon, székre kellett volna állnia. Szék azonban nem volt a cellában. Így is látta az ég egy szeletkéjét, és akárcsak ideiglenes otthona, az is szürke volt. A szín illett a hangulatához. Ebben a helyzetben nem lehet győztes. Mégsem lőheti le Norton seriffet, hiszen a felesége ápolta őt a betegsége alatt. A seriff pedig valószínűleg megmentette az életét azzal, hogy leütötte, mielőtt a két gazfickó párbajra hívta volna. Cole nem felejtette el, milyen gyenge volt az influenza után. Egy tűzharcban biztos életét veszti, de a fene vigye el, miért kellett Nortonnak akkorát ütnie? Cole még mindig úgy érezte, mintha kettérepedt volna a feje. Felnyúlt, hogy megmasszírozza a tarkóját, de jobb keze valami hideg fémnek ütközött. Lenézett, majd megdermedt, amikor rádöbbent, hogy mit is bámul. Az aranytok egy lánc végén lógott, melyet valaki – valószínűleg maga Ryan – akasztott bőrzekéje zsebébe. Az a gazember végül csak visszaadta az ő drága kincsét! Gyengéden a tenyerébe vette az értékes tokot, és egy hosszú percig csak nézte, mielőtt kinyitotta volna. A tájoló rézből készült, nem aranyból, de gyönyörűen kidolgozott darab volt. A lapja fehér, a betűk vörösek, a tű fekete. Cole kivette a tájolót a tokból, és mosolyogva figyelte, ahogy a tű kileng, mielőtt újra beállna északra. Rose mama boldog lesz, ha megtudja, hogy Cole megkapta végre az ajándékot, amelyet több mint

egy évvel ezelőtt vett neki. Igazán csinos holmi volt. Cole egyetlen karcolást sem látott rajta. Ryan szemmel láthatóan vigyázott rá, ismerte be vonakodva, de akkor is legszívesebben lelőtte volna a gazembert, amiért ilyen sokáig magánál tartotta. Tudta azonban, hogy nem teheti, ha sokáig akar élni. A környéken nem nézték jó szemmel, ha az ember megölt egy szövetségi békebírót, bármi oka legyen is rá. Végül Cole úgy döntött, ha már nem lőheti le, legalább alaposan behúz neki egyet. Gondosan visszatette a tájolót a mellényzsebébe, majd a kancsó felé pillantva elhatározta, hogy megmossa az arcát. Tekintete megállapodott a süteményen, és homlokráncolva próbált valamit felidézni a ködös álomból. Miért ettek tortát az ő cellájában? A válasz túl bonyolultnak látszott ahhoz, hogy most ezen töprengjen. Felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Le akarta venni a mellényét, amikor az ingujja beleakadt valami éles dologba. Kiszabadította, majd odanézett, hogy lássa, mi szúrta meg. Keze a térdére esett, ahogy ő maga visszahuppant a priccsre, aztán hitetlenkedve bámulta a bal vállát. Teljesen elképedt. Ez csak valami vicc lehet… ami azt illeti, itt valakinek nagyon beteges a humorérzéke. Aztán eszébe jutottak Norton seriff szavai. Megjött a kinevezés. Igen, pontosan ezt mondta… És ünnepeltek… Cole emlékezett rá, hogy ezt is hallotta a serifftől. És ő volt a díszvendég… – A rohadt életbe! – üvöltött fel, a mellényére tűzött ezüst csillagnak címezve a szitkot. Szövetségi békebírót csináltak belőle.

Harmadik fejezet Mire Norton seriff visszatért a börtönbe, Cole már forrt a dühtől. Szerencsére Norton elkérte Ryantől a kulcsokat. Josey, a felesége is vele jött, ezért Cole visszafogta indulatait. Az asszonynál egy kék-fehér csíkos szalvétával letakart tálca volt, és amint a seriff kinyitotta a cella ajtaját, Josey be is lépett az étellel. Norton bemutatta őket egymásnak. – Hivatalosan még nem is ismeritek egymást, mivel valahányszor a feleségem leült melléd, te öntudatlan voltál a láztól. Josey, ismerkedj meg Cole Clayborne békebíró úrral. Ugyan még nem tud róla, de ő fog segíteni Ryan bírónak, hogy elkapja a gyilkos Blackwater bandát, akik rettegésben tartják a környéket. Cole… ugye nem bánod, fiam, ha barátian a keresztneveden szólítalak? – Nem, uram. A seriff arca elégedetten ragyogott. – Ez igazán kedves tőled, tekintve, hogy bizonyára nem volt könnyű túltenned magad azon a tényen, hogy leütöttelek. Akárhogy is, csak azt akartam mondani, hogy ez a piruló szépasszony itt mellettem

Josey, a feleségem. Nagyon aggódott miattad, míg beteg voltál. Emlékszel? Cole nyomban felállt, amint az asszony a cellába lépett. Előrelépett, és biccentett üdvözlésül. – Természetesen emlékszem. Asszonyom, hálásan köszönöm, hogy eljött hozzám a szállodába, és ápolt a betegségem alatt. Remélem, nem okoztam túl sok gondot! Josey meglehetősen jelentéktelen külsejű, görnyedt hátú, csorba fogú nő volt, de amikor mosolygott, mintha kivilágosodott volna a szoba. Az emberek önkéntelenül is visszamosolyogtak rá, és ez alól Cole sem volt kivétel. Mosolya őszinte volt, akárcsak a hálája. – Sokan nem vették volna a fáradságot, hogy egy vadidegen embert ápoljanak – jegyezte meg. – Egyáltalán nem volt fáradság – felelte az asszony. – Lefogyott egy kicsit, de a sült csirkém majd tesz róla, hogy magára szedjen pár kilót. Hoztam otthonról pár falatot. – Az én Josey-m sült csirkéje után megnyalod a tíz ujjad – biccentett Norton a felesége karján levő kosár felé. – Úgy éreztem, jóvá kell tennem az uram modortalanságát. Thomasnak nem lett volna szabad leütnie magát, már csak azért sem, mert amúgy is olyan gyatrán érezte magát. Fáj még a feje? – Nem, asszonyom – hazudta Cole. Josey a férjéhez fordult. – Az a két semmirekellő gengszter még mindig itt ólálkodik. Láttam mindkettőt idefelé jövet. Az egyik a fasortól északra kuporog, a másik délre. Szándékodban áll valamit tenni, mielőtt ez a fiú megöleti magát? Norton megdörzsölte az állát. – Azt reméltem, hogy Ryan majd elbeszélget velük. – Én úgy láttam, a békebíró nem az a beszélgetős fajta. – Asszonyom, azok a gengszterek engem akarnak – szólt közbe Cole. – Majd én beszélek velük. – Ők nem beszélgetni akarnak, fiam – mondta Norton. – Égnek a vágytól, hogy megalapozzák a hírnevüket, és ezt csak úgy tudják megtenni, ha egyiküknek sikerül téged párbajban lepuffantania. Az a lényeg, ne engedd, hogy bármi ostobaságba beugrassanak. Josey helyeslően bólintott. – Hova tegyem a tányérokat? – kérdezte férjét. – Túl szűken vagyunk idebent. Szerintem tedd az íróasztalomra. Cole megvárta, amíg az asszony kimegy a külső irodába, csak azután fordult a seriffhez. – Hol van Ryan? – Mindjárt itt lesz. Már elindult, de szóltak neki, hogy ugorjon be a távíróhivatalba egy sürgönyért. Gondolom, alig várod, hogy beszélhess vele. Cole bólintott. Emlékeztette magát, hogy a seriff csak Ryan utasításait követte. A békebíró volt, aki megparancsolta Nortonnak, hogy tartsa őt a városban, és a békebíró volt az is, aki a seriff csillagot a

mellényére tűzte. Cole úgy vélte, tud egy jobb helyet a jelvény számára. Arra gondolt, hogy szívesen Ryan homlokára tűzné. Az ötlet megtetszett neki, és elmosolyodott. Josey eltakarította a papírokat, majd piros-fehér kockás abrosszal letakarta az íróasztalt. Két csorba lapostányért tett ki, melynek peremét kék festett pillangók díszítették, és két hozzáillő bögrét. Az asztal közepére helyezte a tálat, amelyben a sült csirke volt. A szárnyas szinte úszott a zsírban. A csirke köré rendezte a kis tálakat. Az egyikben odaégetett zsemle, a másikban savanyúság, a harmadikban főtt fehérrépa volt, melynek hajszálvékony gyökerei mintha fátyolfüggönyt vontak volna köré. A szaft megdermedt, és leginkább egynapos, kenyértésztára emlékeztette Cole-t, aki még soha életében nem látott ennél kevésbé étvágygerjesztő ebédet. Gyomra, mely az influenza utóhatásaként még mindig érzékeny volt, a szagot megérezve bukfencet vetett. Mivel Josey már elment, Cole-nak nem kellett aggódnia, hogy az asszony megsértődik, amiért nincs étvágya. A seriff leült az íróasztal mögé, és intett Cole-nak, hogy foglalja el a másik széket. Előbb kitöltötte a kávét mindkettőjüknek, aztán előrehajolt, és az ételre mutatott. – Azt hiszem, jobb lesz, ha figyelmeztetlek, mielőtt nekilátnál. A feleségem jót akar, de soha nem volt igazán nagy szakácsnő. Nekem úgy tűnik, az hiszi, hogy mindent egy lavórnyi disznózsírban kell kisütnie. Én nem kóstolnám meg a szaftot, ha a helyedben volnék. Rémséges. – Nem igazán vagyok éhes – monda Cole. – Igazán jó békebíró lesz belőled, amilyen diplomatikusan tudsz viselkedni – nevetett a seriff, majd megpaskolta terjedelmes pocakját. – Én már hozzászoktam a főztjéhez, de majd’ harminc évembe került. Egyszer-kétszer még az is megfordult a fejemben, hogy így akar megszabadulni tőlem. Cole a kávéját iszogatta, míg Norton kétszer is vett az ételből. Amikor a seriff befejezte az evést, az edényeket visszapakolta a kosárba, letakarta a saját, összekoszolt szalvétájával, majd felállt. – Azt hiszem, elballagok Frieda éttermébe, és bekapok egyet a diós sütijéből. Velem jössz? – Nem, köszönöm. Megvárom Ryant. – Egyik gondolat követte a másikat. – Mit csinált a fegyvereimmel? – A legalsó fiókba tettem őket. Igazán csinos fegyveröved van. Könnyen előkapod belőle a pisztolyt, igaz? Gondolom, Ryan békebíró is ezért hordja. Amint a seriff kitette a lábát az ajtón, Cole elővette és felcsatolta a fegyverövet. Mind a két hatlövetűből kiszedték a golyókat. Összeszedte a töltényeket, és megtöltötte az egyik pisztolyt. Éppen nekilátott a másik megtöltésének, amikor Norton seriff berobbant az ajtón. – Azt hiszem, Ryan békebírónak elkelne a segítség. A két gengszter az utca két oldalán vár, a bíró meg egyenesen feléjük tart az utca közepén. Még a végén lelövik. Cole a fejét rázta. – Engem akarnak, nem Ryant – mondta, és helyére csattintotta a tárat, majd a tokba lökte a pisztolyt.

– De pontosan ez a gond, fiam. Ryan nem fogja hagyni, hogy elkapjanak téged. Ha valamelyikük megöl, akkor nem tudsz neki segíteni a Blackwater banda kézre kerítésében. Márpedig többször is hangsúlyozta, hogy kifejezetten a te segítségedre van szüksége. Cole-nak halvány fogalma sem volt róla, miről beszél a seriff. Miben tudna ő Ryannek segíteni? Úgy vélte, hamarosan úgyis megtudja. Azt javasolta a seriffnek, hogy maradjon odabent, de ő tiltakozott. – Tudnék segíteni, fiam. Igaz, régen volt már, hogy lövésváltásba keveredtem, de szerintem ez olyan, mint az evés-ivás. Ha egyszer megtanulta az ember, soha nem felejti el. A kezem is gyors volt annak idején. Cole megrázta a fejét. – Ahogy mondtam is, ezek engem akarnak, de azért köszönöm. Norton sietett ajtót nyitni neki, és mielőtt Cole kilépett volna, még hallotta az öreg suttogását. – Sok szerencsét, fiam!

Negyedik fejezet A szerencsének semmi köze nem volt hozzá. A kemény évek megtanították Cole-t, hogyan rendezze el ezeket a bosszantó apróságokat. Nyomban felmérte a helyzetet. A gazfickók a koszos utca másik végén vártak rá. Nem ismerte egyikőjüket sem, de ezek az alakok valahogy mind egyformának tűntek számára. Csak az ég tudja hány üresfejű, ostoba fickóval találkozott már, akiket egyetlen álom hajtott: hogy ők legyenek a Vadnyugat leggyorsabb lövészei. A két egyforma bőrruhában feszítő férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, így mutatva ki Cole-nak türelmetlenségét. Nem voltak már ifjak, ez megkönnyítette Cole dolgát. Legalább nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha megöli őket. Már eldöntötte, hogyan fogja csinálni. Ám ahhoz, hogy tervét megvalósítsa, a földre kellett vetnie magát. A fenébe, de utált lebukni és a koszban hemperegni! Különösen ma, amikor a gyomra még mindig forgott. De megteszi, ha ez kell a túléléshez. Tervének csak egyetlen szépséghibája volt: Ryan. A békebíró mereven állt az utca közepén, egyenesen a golyók útjában. Cole már éppen oda akart kiáltani neki, amikor Ryan intett, hogy menjen közelebb. Kezét lazán maga mellett tartva, nehogy felpiszkálja a két önjelölt revolverhőst, Cole lelépett a gyalogjáróról, és a békebíró felé indult. Égett a vágytól, hogy előkapja a fegyverét. Igazából nem is akarta lelőni Ryant, csak jól tarkón csapni a pisztoly agyával, hogy ő is megtapasztalja a kínzó fájdalmat, amit a parancsa miatt Cole-nak el kellett viselnie. Ahogy közeledett a törvény emberéhez, a banditák is közelebb óvakodtak… akárcsak a patkányok,

melyek megriadnak a fénytől, ám a zsákmány iránti mohóságuk legyőzi a félelmüket. Cole úgy döntött, hogy egyelőre levegőnek nézi őket. Ryan és ő egészen addig biztonságban vannak, míg az egyik fickó a fegyveréért nem nyúl. Kihívói azért voltak ott, hogy hírnevet szerezzenek maguknak, márpedig ezt csak úgy tehették meg, ha tisztességes párbajban, tanúk előtt lövik le. Máskülönben hiába ölnék meg. Norton a résnyire nyitott ajtó mögül figyelte őket. A látvány mosolyt csalt az ajkára. Tudta, soha nem felejti el ezt a napot. A két békebíró – mindketten igazi Góliátok – úgy méregette egymást, mint a bokszolók a ringben. Feltűnő párost alkottak, ahogy Josey is mondta. Az asszony megrettent, amikor először találkozott Daniel Ryannel, később pedig ugyanúgy reagált, amikor meglátta Cole Clayborne-t, bár mindent elkövetett, hogy elrejtse riadalmát. Férjének azonban nem szégyellte bevallani, mennyire megijesztette a két férfi, és Norton pontosan emlékezett még a szavaira is, amikor megmagyarázta, miért is érez félelmet. A tekintetük teszi, mondta. Mindkettőnek olyan jéghideg, átható a nézése, hogy az ember úgy érzi, jeget csúsztattak a gallérja mögé. Ha rám bámulnak, olyan érzésem támad, hogy belelátnak a fejembe, és előbb tudják, hogy mire gondolok, mint én magam. Igaz, Josey azt is elismerte, hogy félelme ellenére sem tudta nem észrevenni, milyen jóképű mindkét férfi… amikor éppen nem egyenesen rá néznek. Cole odakiáltott Ryannek, magára vonva a seriff figyelmét. – Menj a fenébe az útból, Ryan, mielőtt még kinyírnának! A békebíró meg sem moccant. Szeme résnyire szűkült, ahogy Cole közelebb lépett hozzá. Cole alig pár lépésnyire megállt, és Ryan szemébe nézett. A férfi viszonozta a pillantását. Végül ő törte meg a csendet. – Most lelősz? Hangjában nevetés bujkált, ami Cole-nak nem tetszett túlzottan. – Megfordult a fejemben, de jelenleg mással vagyok elfoglalva. Ha nem akarsz bekapni egy kósza golyót, akkor tűnj el innen! – Valaki itt meghal, de az nem én leszek – jelentette ki Ryan vontatott hangon. – Azt hiszed, mindkettőt le tudod szedni? – kérdezte Cole, és a balján feléjük araszoló fickó felé biccentett. – Hamarosan kiderül. – Engem akarnak, nem téged. – Én is vagyon olyan gyors, Cole. – Kizárt dolog. Ryan mosolya meglepte Cole-t. Már éppen meg akarta kérdezni, mit tart olyan mulatságosnak, amikor a jobboldali bandita rákiáltott. – A nevem Eagle, Clayborne, és azért jöttem, hogy kinyírjalak. Fordulj meg, te nyúlszívű gazember!

Párbajra hívlak, hogy az ördög vigyen el! Vetélytársa sem akart lemaradni. – Riley-nak hívnak, Clayborne, és én vagyok az, aki ma végez veled. Cole már régen eldöntötte, hogy a revolverhősök mind egy szálig ostobák. Úgy tűnt, ez a kettő sem kivétel. – Talán tehetnék valamit a két fickó ügyében – jegyezte meg Ryan. – Mint például? – kérdezte Cole. – Arra gondolsz, hogy letartóztathatnád őket? – Talán. A férfi közönye bosszantó volt. – Miféle békebíró vagy te? – Átkozottul jóféle. – Nagyon el vagy telve magadtól – feszült meg Cole állkapcsa. – Tisztában vagyok a képességeimmel. Ahogy a tieiddel is. Cole türelme végére ért. – Akkor talán menj be a seriffel az irodába, és miután itt végeztem, elmesélheted, milyen képességeid vannak. – Azt mondod, tűnjek el az utadból? – Pontosan. – Nem megyek sehova. Különben is, van egy tervem – intett a két bandita felé. – Nekem is van – közölte vele Cole. – Az enyém jobb. – Valóban? – Igen. Háromra mindketten a földre vetjük magunkat, és hagyjuk, hogy ezek egymást nyírják ki. Cole rossz hangulata ellenére elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a Ryan által felvázolt képet. – Ez igazán nagyszerű lenne, ha beválna, de túlságosan távol vannak egymástól ahhoz, hogy eltalálják a másikat. Különben is, semmi kedvem a vadonatúj ingemet meghempergetni az utca porában. – Mi a te terved? – kérdezte Ryan. – Megölöm az egyiket, a földre vetem magam, átfordulok, és megölöm a másikat. – Úgy tűnik, a te terved szerint is meg kell hempergetned a vadonatúj ingedet az út porában. – Elállsz az utamból, vagy sem? – A törvény embereinek össze kell tartaniuk, Cole. Ez az egyik legfontosabb szabály. – De én nem vagyok a törvény embere. – Dehogynem. Még fel kell esküdnöd, de az csak formaság. – Igazán beteges a humorérzéked, Ryan, tudtad? Nem leszek békebíró. – Már az vagy – mondta türelmesen Ryan.

– Miért? – Mert szükségem van a segítségedre. – Azt hiszem, nem igazán érted, mit is érzek most. Legszívesebben lelőnélek, te nyomorult gazember. Több mint egy évig magadnál tartottad a tájolómat. Ryant egyáltalán nem ijesztette meg Cole haragja. – Ennyi ideig tartott, míg megérkezett a kinevezés. – Milyen kinevezés? – Nem tűzhettem csak úgy rád azt a jelvényt. A kinevezés egyenesen Washingtonból jött. Cole a fejét rázta. – Mindjárt a nyakunkon vannak – mondta Ryan, ahogy Eagle felé pillantott. – Ismered valamelyiket? – Nem. – Enyém az öt óránál levő. Cole meg akart fordulni, de megtorpant. – Neked öt, vagy nekem öt? – Nekem. Mindketten a közeledő banditák felé fordultak, majd lassan hátráltak, amíg válluk össze nem ért. – Ne öld meg! – Viccelsz? Ryan tudomást sem vett a kérdésről. Odakiáltott a fickóknak, hogy tegyék fel a kezüket, és lassan jöjjenek közelebb, de Eagle és Riley is a helyén maradt, jobbjukat a pisztolyuk markolata felett tartva. – Ha elvéted Riley-t, a golyója rajtad keresztül engem is eltalál. – Én soha nem vétem el! – Öntelt gazember! – suttogta Cole pont akkor, amikor Eagle a pisztolyáért nyúlt. Cole villámgyorsan reagált. A fickó még elő sem húzhatta a fegyverét, amikor Cole golyója eltalálta a kézfejét. Ryan vele egy időben lőtt. Golyója kiütötte Riley kezéből a pisztolyt, amit az éppen csak előhúzott. A lövedék a bandita csuklóját találta el. Fegyverüket célra tartva, a két békebíró előrelépett. Ryan ért oda előbb Riley-hoz. Elvette a pisztolyát, és a visítással mit sem törődve, Norton irodája felé taszigálta a fickót. Eagle úgy vonított, mint valami sebesült vadkan. Cole nem kis bosszúságára, képtelen volt egy helyben állni, fürge léptekkel táncolt körbe-körbe. – Tönkretetted a lövő kezemet, Clayborne! Tönkretetted a lövő kezemet! – üvöltötte. – Elsőre is hallottam – morogta Cole. – Állj már meg, a fene vigye el! El akarom venni a pisztolyod. Eagle azonban nem engedelmeskedett, és Cole hamar ráunt a fogócskára. Nagyot sóhajtott, a gallérjánál fogva elkapta a fickót, majd ököllel állon vágta. Keményen tartotta az ájult banditát, míg el nem szedte tőle a fegyvert, aztán hagyta a földre zuhanni. Megfogta a tarkóját, és Nortonhoz vonszolta.

A seriff ragyogó arccal várta a két békebírót a gyalogjárdán. – Azt hiszem, szólnom kell a dokinak, hogy foltozza be ezt a kettőt itt – jegyezte meg. – Gondolom igen – felelte Cole. Norton besietett az épületbe, felkapta az íróasztalról a kulcsait, és sietett kinyitni két cellát. A következő pillanatban a két revolverhős már bent is találta magát a fogdában. Nem maradt idő fogadni a seriff gratulációit, mert alighogy a cella ajtaja becsukódott, Ryant szólította a távírdász. Amikor Cole csatlakozott hozzá, elég volt egyetlen pillantást vetnie a békebíró arcára, hogy lássa, valami baj történt. Meglepődött, amikor Ryan átnyújtotta neki a sürgönyt. Cole elolvasta, míg Ryan továbbadta a hírt Norton seriffnek. – Újabb bankrablást történt – mondta fakó hangon. Norton a fejét csóválta. – Ezúttal hányan haltak meg? – Heten. – Hol történt? – Rockford Fallsban. – Az nincs messze. El tudom mondani, hogy juttok oda. – Milyen messze van? – Körülbelül hatvanöt kilométer, de néhol kemény terepen. – Jó lesz, ha nyitva tartja a szemét, hátha valamelyik erre lovagolna. Bár nem hiszem – tette hozzá rögtön. – Az itteni bankot már kirabolták. Cole, velem jössz? – Nem – rázta meg a fejét Cole, és visszaadta a sürgönyt. – Nem az én gondom. Ryan nem szólt egy szót sem. Szeme résnyire szűkült, homloka ráncba szaladt. Hirtelen elkapta Cole mellényét, és hatalmasat lökött a férfin. Cole keze ökölbe szorult, de mielőtt magához térhetett volna annyira, hogy megtorolja a támadást, Ryan bocsánatkérése már le is hűtötte haragját. – Sajnálom, ezt nem lett volna szabad. Hagytam, hogy az indulataim vezessenek. Nézd, igazad van. Te nem kérted, hogy békebíró lehess, és a bankrablás tényleg nem a te problémád, hanem az enyém. Csak azt hittem… vagy legalábbis reméltem… hogy szeretnél segíteni. A lemondásodat azonban nem fogadom el. El kell lovagolnod a területi irodába, és az ottani békebírónak kell visszaadnod a jelvényed. Norton seriff majd útba igazít. Nekem Rockford Fallsba kell lovagolnom, mielőtt kihűlnek a nyomok. Nincs harag, ugye? – kérdezte, és a kezét nyújtotta. Cole megrántotta a vállát. – Nincs harag – mondta, és megrázta Ryan kezét. Ryan futva indult az istálló felé. Cole figyelte, ahogy ellovagol, majd a seriff után ballagott, hogy megtudja, hol a pokolban van az a területi iroda. – Ha nincs közel, akkor inkább elküldöm a jelvényt – mondta Nortonnak.

A seriff nehézkesen leereszkedett az íróasztal mögé, kezét egy köteg papíron nyugtatta. – Nem hiszem, hogy Ryannek tetszene ez az ötlet. Az a jelvény szentnek számít, fiam. Én a helyedben nem bosszantanám fel. Elég sok fáradozásába került, hogy megszerezze neked azt a kinevezést, éppen ezért elég különösnek találom, hogy nem kezdett el vitatkozni veled. Túl könnyen feladta, nem gondolod? – Nem ismerem elég jól Ryant ahhoz, hogy ezt meg tudjam ítélni. – Biztos vagy benne, hogy vissza akarod adni a jelvényt? – Biztos. Nem arra születtem, hogy a törvény embere legyek. – Inkább fegyveres bandita akarsz lenni. Néhányan úgy vélik, hogy nincs különbség egy békebíró meg egy revolverhős között. – Én egyszerű farmer vagyok, nem több. – Ezért veti utánad magát annyi gengszter? Tetszik vagy sem, meglehetős hírnévre tettél szert a gyorsaságoddal. Azok a dicsőséget hajhászó fickók nem fognak békén hagyni. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak egyetlen módon változtathatod meg a jövőd. Ha megtartod azt a jelvényt. A legtöbb bandita kétszer is meggondolja, mielőtt rálő egy szövetségi békebíróra. – De lesz olyan is, akit nem érdekel – vitatkozott Cole. – Megmondja, hol az a területi iroda, vagy sem? Norton úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést. – Egyszerűen elmondom neked a tényeket. Igen, ezt fogom tenni. Ryan békebíró úr nem tette meg, hogy addig nyaggat, míg a helyes útra nem térsz, ezért azt hiszem, rám hárul ez a feladat. Te pedig udvariasan végighallgatsz, mert elég öreg vagyok ahhoz, hogy az apád lehessek, és ez bizonyos előjogokat biztosít nekem. Tudnod kell, hogy komoly gondot okoz nekünk a Blackwater banda. Végigrabolják az államot, és mivel te is ebben az államban élsz, ezért ez a te ügyed is. Nem is olyan régen a mi kis bankunkat is kirabolták, és elvesztettünk néhány jó barátot. Rendes, törvénytisztelő emberek voltak, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy szerencsétlenségükre rosszkor voltak a bankban. Mindegyiket kegyetlenül megölték. Volt egy tanúnk is, Luke MacFarland, de nem sokáig. – Seriff, nagyon sajnálom, ami történt, de… Norton félbeszakította. – Luke a rablás alatt kapott golyót, pedig bent sem volt a bankban. Éppen arra járt, amikor a bűntény történt, ami egy újabb balszerencse, én mondom. A dokinak sikerült befoltoznia, és úgy volt, hogy teljesen fel fog gyógyulni. Mivel több rablónak is látta az arcát a spaletta résein át, nagyszerű tanú lett volna belőle abban az esetben, ha elkapják azokat a semmirekellő gazembereket. – Mi történt vele? – Elvágták a nyakát. Fültől fülig. A feleségéét is. Mindketten az ágyukban aludtak, de én azt hiszem, legalább az egyikük felébredt. Látnod kellett volna azt a szobát, fiam. Több volt a vér a falakon, mint a

festék. Soha nem felejtem el azt a látványt. A kisfiaik is látták. Az idősebbik… a múlt hónapban múlt tíz… ő találta meg őket. Már soha nem lesz a régi. A történet mélyen megrendítette Cole-t. Az asztalnak támaszkodott, s miközben az utcát bámulta, a gyerekekre gondolt. Micsoda pokoli rémálom ez egy gyereknek! Mi lesz most azzal a kisfiúval? Vagy a többivel? Ki fog gondot viselni rájuk? Hogy lesznek képesek ezt túlélni? Szétválasztják őket, és különböző rokonokhoz kerülnek? Vagy ők is az utcán kötnek ki, mint ő gyerekkorában? Szeme sarkából észrevette Ryant, amint fekete lován végigvágtat a főutcán. Cole nagyon remélte, hogy elfogja a gazembereket, akik árvává tették a gyerekeket. Egyetlen éjszaka alatt az életük gyökeresen megváltozott. A seriff hangjára visszafordult. – Semmi szükség nem volt arra, hogy megöljék azt a két embert. Semmi szükség. Tudod, mit mondott Ryan? – Nem, mit? – Azt, hogy kész csoda, hogy nem ölték meg a kisfiúkat is. Ha egyikük véletlenül akkor ment volna be, amikor lemészárolták a szüleit, biztos megölik őt is… meg a többit is. – Mi lesz most velük? – A gyerekekkel? – A seriff kedvetlenül bámult rá. – Josey meg én felajánlottuk, hogy magunkhoz vesszük őket, de a keleten élő rokonaik azt mondták, majd ők felnevelik a fiúkat. Azt hiszem, elosztják maguk között őket. Nem helyes ez így. A testvéreknek együtt kell maradniuk. Cole bólintott helyeslése jeléül. – Kialakítottam magamnak egy elméletet, hogy miért ölték meg Luke feleségét. Akarod hallani? – Persze. – Azt hiszem, így akartak üzenni mindenkinek – fogta suttogóra. – A hírek gyorsan terjednek errefelé, és ha a jövőben bárki bármit is látna, komolyan meggondolja, hogy szóljon-e róla. A tanúk meghalnak. Ez az üzenet. – Előbb-utóbb elkövetnek valami hibát. – Fiam, mindenki ebben reménykedik. Én csak azért imádkozom, hogy mielőbb bekövetkezzen, mert nagyon sok jó ember meghalt már, és nem csak férfiak, hanem asszonyok és gyerekek is. Azok az emberek pokolra jutnak azért, amit tettek. – Gyereket is öltek? – Egy kislányról hallottam. Az édesanyjával volt a bankban. Persze lehet, hogy ez kitaláció. Megkérdeztem Ryant, de csak egy furcsa pillantást vetett rám, aztán válasz nélkül otthagyott, úgyhogy nem tudom, igaz-e vagy sem. Az biztos, hogy van gondja elég – mondta, és megcsóválta a fejét. – Vissza akarsz térni a farmodra? – Innen Texasba megyek, hogy hazatereljek pár marhát. Jobb lesz, ha útba esik az a területi iroda,

különben… Norton nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Szeretnék egy kis szívességet kérni tőled. – Gyorsan feltette a kezét, nehogy Cole félbeszakítsa. – Tudom, hogy nincs hozzá jogom, hiszen leütöttelek, mégis meg kell kérjelek valamire. – Mit akar tőlem? – Tartsd meg holnapig a jelvényt, és csak utána döntsd el, mit is akarsz tenni. Már úgyis sötétedik, szóval nem kell sokat várnod. Reggel aztán, ha még mindig ragaszkodsz az elhatározásodhoz, hogy visszaadd a jelvényed, boldogan útba igazítalak a területi iroda felé. Azzal a csinos tájolóval nem lesz gond megtalálnod. Ne csóváld a fejed! Legalább fontold meg, és amíg ezen gondolkodsz, válaszolj egy másik kérdésemre! – Mi lenne az? – kérdezte Cole valamivel nyersebben, mint szándékozta. – Mit gondolsz, miért lökött el Ryan, mielőtt elindult volna? – Csalódottságában. A seriff úgy vigyorgott, mint a macska, amelyik belepottyant a tejszínes bödönbe. – Be akartál húzni neki egyet, ugye? Láttam, hogy ökölbe szorítod a kezed, úgy biz’ ám, fiam. Láttam még valami mást is, de ne foglalkozz vele. Igazán bámulatos önuralomról tettél tanúbizonyságot – tette hozzá. – Ráadásul Ryan is bocsánatot kért. A saját fülemmel hallottam. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy azért kért-e bocsánatot, mert ellökött, vagy valami másért. Mielőtt Cole magyarázatot kérhetett volna, a seriff visszatért a jelvény kérdéséhez. – Itt maradsz ma éjszakára? Meghívlak Frieda éttermébe Josey-val együtt, de ha most elindulsz, úgysem jutsz messzire a sötétben. A helyedben szívesen aludnék még egy éjszakát kényelmes, puha ágyban, mielőtt ilyen hosszú útra indulok. Reggel aztán elmagyarázom, merre kell menned, és neki is vághatsz a szélnél is sebesebben. Persze, előbb biztos Rockford Fallsba akarsz menni. Nincs túl messze ide. – Miért akarnék Rockford Fallsba menni? – húzta fel Cole a szemöldökét. – Hogy visszaszerezd a tájolódat – felelte vihogva Norton.

Ötödik fejezet Rockford Falls városát hatalmába kerítette a döbbenet. Az elmúlt két napban nyolc remek lakosukat vesztették el, meg egyet, aki nem volt ugyan annyira remek, de mégis számított valamennyiüknek. Két ember haláláért az influenza volt a felelős. A járvány az utóbbi két hétben kidühöngte magát, ágyba döntve a lakosság felét. Az öregek és a gyerekek szenvedték meg a legjobban. Adelaide Westcott, hetvennyolc éves vénlány, aki azzal dicsekedhetett, hogy megvannak a saját fogai, és akinek

soha nem volt egy rossz szava senkiről, és az édes, nyolchónapos Tobias Dollen, aki apja nagy fülét és anyja kedves mosolyát örökölte – mindketten meghaltak alig egy órán belül. A doktor azt mondta, komplikációk léptek fel. A város gyászolta a veszteséget, és azok, akik fel tudtak kelni az ágyból, elmentek a temetésre, azok pedig, akik az éjjeli edényhez voltak láncolva, otthonukban mondtak el egy imát az elhunytak lelki üdvéért. Adeliade-ot és Tobiast szerdán délelőtt helyezték örök nyugalomra, és aznap délután hat embert öltek meg brutálisan, amikor kirabolták a bankot. A hetedik meggyilkolt – az ő halálát vették észre legutoljára – a görbelábú Billie Buckshot, a város részege, aki valószínűleg roskadozó viskójából éppen a rockfordi kocsmába igyekezett, hogy megreggelizzen. Billie a szokások embere volt. Mindig délután háromkor vagy négykor kezdte a napját, és a kocsmába menet mindig a bank és a vegyesbolt közti sikátoron vágott át, két teljes utcával lerövidítve így az utat. Mivel úgy találtak rá, hogy rozsdásodó fegyverét szorongatta, Sloan seriff feltételezte, hogy az öreg szerencsétlenségére belefutott a bankból a hátsó ajtón menekülő rablókba. Abban sem kételkedett, hogy szegény embernek esélye sem volt. Mindenki tudta a városban, hogy amíg Billie meg nem itta az első italát, keze úgy reszketett, mint egy üres hinta a szélviharban. Hat óra nagyon hosszú idő, ha whisky nélkül kell eltölteni, amikor pedig az ember szervezete szomjúhozza az italt… ahogy Billie-é. Őt azonban nem lelőtték, mint a többieket. Késsel szurkálták halálra, és bárki tette is, szemmel láthatóan élvezte. A véletlen úgy akarta, hogy senki sem hallotta a lövéseket, nem látta a rablókat. Nyilván közrejátszott ebben az is, hogy a város fele otthon feküdt az ágyában. Akik szerettek volna egy kis friss levegőt szívni, azok is megvárták az alkonyatot, amikor a perzselő nap ereje alábbhagy. Az a néhány ember, aki mégis odakint tartózkodott, észrevette ugyan a gyalogjárón összegörnyedve fekvő Billie-t, de mivel ez mindennapos látvány volt, nem szenteltek neki túl sok figyelmet. Úgy vélték, biztos megint eszméletlenre itta magát. Újabb értékes óra telt el, amelyet a gyilkosok üldözésére fordíthattak volna. Súlyos felhők gyülekeztek a város felett, és a távolból mennydörgés moraja hallatszott. Emmeline MacCorkle-t, aki még mindig gyenge volt az influenzától, anyja kirángatta az ágyból, hogy kísérje el a bankba. Az asszony meg akarta tudakolni férjétől, mégis miből gondolja, hogy elkéshet a vacsoráról. Sherman felesége ideges volt. Jókora lármát csapott, míg a bank ajtaját verte öklével, kíváncsi tekinteteket vonzva magára. Amikor nem kapott választ, lányát kézen fogva a hátsó ajtóhoz indult. Egyik nő sem pillantott az összegömbölyödött részegre. Arcukon jól látható megvetéssel, orrukat az égnek emelve mereven előre bámultak. Emmeline-nak meg kellett emelnie a szoknyáját, hogy átlépje Billie lábát, amely egy mocskos vitorlavászon alól kandikált elő. A lány úgy vélte, a részeg a koszos rongyot használja takarónak, de nem méltatta egy futó pillantásnál többre. A sarkon befordulva az anya elengedte lánya kezét, kicsapta az ajtót, és férje nevét kiabálva bemasírozott a bankba. Emmeline engedelmesen követte.

Vérfagyasztó sikolyaikat még a temetőn túl is meghallották, és az emberek rohanva jöttek megnézni, hogy mi történt. Azok, akik látták a drámai csoportképet az előtérben, mielőtt Sloan seriff lezárhatta volna az ajtókat, soha nem lesznek már a régiek. John Cletchem, a fényképész, akit a seriff odarendelt, hogy készítsen képeket az utókor számára, annyira rosszul lett, hogy folyton ki kellett rohannia az utcára, hogy kihányja magát. Két áldozatot, Franklin Carrollt és Malcolm Wattersont egyszerre lőtték le, ők egymásnak dőltek. Halálukban is úgy maradtak, térden állva, fejüket a másik vállán nyugtatva, mintha csak ölelkeznének. Daniel Ryant kis híján megverték, amikor másnap délután belovagolt a városba. A súlyos esőzések miatt tovább tartott az útja, mint gondolta. Sloan seriff a bank előtt várta, jelentést tett, majd kinyitotta az ajtót, és követte Ryant a bankba. A testeket nem mozdították el. Ha Ryan rosszul lett is a látványtól, nem mutatta. Lassan körbejárta a termet, minden lehetséges szemszögből megvizsgálva a terepet. Csak egyetlen beszédes jel árulkodott arról, hogy nem hagyta hidegen a látvány. Két kezét görcsösen ökölbe szorította maga mellett. – Nem tudtam, hogy elvihetik-e a halottakat, vagy hagyjam így őket – suttogta mögötte Sloan fojtott hangon. – Helyesen cselekedtem? Mielőtt Ryan válaszolhatott volna, a seriff folytatta. – Odakint a sikátorban találtunk még egy hullát. Az öreg Billie volt az, a város részege. Késsel ölték meg, de mielőtt szólhattam volna a temetkezési vállalkozónak, hogy hagyja ott, már elszállította, és el is temette. Készíttettem fényképeket ezekről a szerencsétlenekről, de Billie-ről már nem tudtam, mert addigra elvitték. A bűz lassan áthatolt az orra elé tartott zsebkendőn. Sloan nem tudta rávenni magát, hogy a barátaira nézzen, ezért inkább a mennyezetet bámulta mereven. – Nem akarom, hogy a családtagok lássák ezt… Nem tudta folytatni. Öklendezni kezdett, sarkon fordult, és az ajtógomb felé tapogatózott, amit végül Ryannek kellett elfordítania. A seriff kirohant, összegörnyedt és ott az utcán, az összegyűlt tömeg előtt kihányt mindent. Ryan folytatta a vizsgálódást. Leguggolt az egyik holttest mellé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a golyót, amelyet félig a padlóba volt fúródva. Még hallotta kintről a seriff öklendezését, amikor nyílt az ajtó, friss levegőt engedve a dögletes bűzbe. Cole lépett be. Ryan felé fordult, és várta, hogyan fog reagálni. Cole nem volt felkészülve a látványra. Úgy torpant meg, mintha falnak rohant volna. – Jóságos Isten… – suttogta hátratántorodva. – Elfutsz vagy itt maradsz? – követelte Ryan éles hangon. Cole nem válaszolt. A békebíró szemében düh lángolt. – Nézd meg őket jól, Cole! Akár az egyik bátyád is lehetne valamelyikük. Mondd csak, milyen

gyakran járnak a bankba? Vagy az anyád? A húgod? – gyötörte a férfit, és hangja korbácsként csattant. Cole a fejét rázva meredt a két térdelő, egymásnak támaszkodó holttestre. Képtelen volt levenni róluk a tekintetét. – Ne merészeld azt mondani nekem, hogy ez nem a te gondod! – szólalt meg újra Ryan. – Azzá tettem, amikor kineveztettelek békebírónak. Tetszik vagy sem, nem futhatsz el előle. Segíteni fogsz nekem, hogy kézre kerítsem a latrokat. Cole egy szót sem szólt. Küzdött a hányinger ellen. Legszívesebben ő is ott görnyedt volna a seriff mellett az utcán. Ugyanakkor érezte, ahogyan elárasztja a düh. Senkinek sem szabadna így meghalnia! Senkinek! Nem engedheti meg magának, hogy rosszul legyen. Ha hátat fordít ezeknek az embereknek, és kirohan, azzal istenkáromlást követ el. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de érezte, hogy nem lenne helyes, ha kimutatná undorát. Megrázta a fejét, hátha így kitisztíthatja gondolait, majd lassan elmozdult az ajtóból, és körbejárta a halottakat. Ryan merőn figyelte. Újabb perc telt el csendben, mielőtt Cole megszólalt volna. – Nem tudom, hányan voltak idebent, de az biztos, hogy többen is lövöldöztek. – Honnan veszed? – A lőpornyomokból és a golyók szögéből. – Rámutatott két holttestre. – Ez a férfi hátulról kapta a fejébe a golyót, a homlokán kijött, és belefúródott a szemközti férfi torkába. Ugyanez történt azzal a kettővel is. Játszottak – tette hozzá. – Azt játszották, hogyan lehet megölni két embert egy golyóval. De erre már te is rájöttél, igaz? – Igen – bólintott Ryan. – A rablás tegnap történt. Miért nem temették még el őket? – A seriff úgy vélte, látnunk kell őket így. Van egy olyan érzésem, hogy nem régen tölti be a hivatalát. Cole ismét megrázta a fejét. – Láttam odakint a temetkezési vállalkozót. Ezeket az embereket el kell temetni. – Akkor adj utasítást! – mondta kihívón Ryan. Cole megfordult, hogy kimenjen, de az ajtónál megtorpant. – Ha nem vagyok otthon, a farmon, mindig egyedül dolgozom. – Többé már nem. – Figyelmeztetlek. Én másként végzem a dolgom… Néhány ügyletem nem egészen legális. – Ezt már tudom – felelte Ryan. Követte Cole-t, és mellette állt, amikor az hátrább parancsolta a tömeget, hogy a temetkezési vállalkozó közelebb jöhessen a kocsijával. Kerek arcú, görnyedt vállú férfi lépett előre. Cole utasította, hogy takarja le a holttesteket, mielőtt kihozná a bankból. A Rockford Falls-i újság riportere

ellentmondott neki. – Látni akarjuk őket! – kiáltotta. – Miért kell letakarni a testeket? Cole legszívesebben behúzott volna a szenzációhajhász újságírónak, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy visszafogja magát. – Azok az emberek nem szeretnék, ha így emlékeznének rájuk. A riporter nem adta fel. – Ők már halottak. Honnan tudja, hogy mit szeretnének? Egy asszony a tömegben sírva fakadt. Cole Ryanre nézett, remélve, hogy válaszol helyette, de ő csak némán fürkészte az embereket. – Úgy van, halottak – kiáltott vissza Cole. – És most már a törvény beszél helyettük. Hozzák azokat az átkozott lepedőket! Ryan helyeslőn bólintott. Zsebéből elővette a tájolót, és odaadta Cole-nak. – Éppen most lettél a törvény embere.

Hatodik fejezet Több mint egy órába telt, míg a hat áldozatot elszállították. A hőség miatt gyorsan beáll a hullamerevség, és a temetkezési vállalkozás tulajdonosának rengeteg idejébe és kínlódásába telt, mire a két térdelő helyzetben lévő férfit szét tudta választani. A segédei végig suttogva beszélgettek a munka alatt. Cole nem tudta biztosan azért-e, mert tisztelték a halottakat, vagy egyszerűen csak féltek, de az egyik öklendezni kezdett, és kénytelen volt kirohanni, amikor a temetkezési vállalkozó fennhangon azon kezdett aggódni, ha a családok még aznap el akarják temettetni a halottaikat, akkor vagy készítenie kell két különleges koporsót a térdelő férfiaknak, vagy le kell fűrészelnie a lábukat. De ha várnának egy napot, addigra megszűnik a hullamerevség, és ha jól leszögeli a koporsót, senki nem fogja érezni a bűzt. Az előtér közepén a padló, ahol az áldozatok térdeltek, fekete volt. A száraz fa felszívta a kiömlött vért, és a foltot többé nem lehet onnan eltávolítani még a legerősebb lúggal sem. Ryan kérdezgette még egy ideig Sloant, aztán átvizsgálta a bankigazgató szobáját és a pénztárosok munkaterületét is. Összegyűjtötte és egy dobozba tette a papírokat, majd az iratokkal együtt odaballagott az ablak előtt álló öreg, tintafoltos íróasztalhoz. Mialatt Cole körbejárkálva a helyszínt vizsgálta, azt találgatva, pontosan hogyan, miért és mikor is történtek a dolgok, Ryan felült az asztalra, és a papírokba mélyedt. Sloan idegesen toporgott az ajtónál. Ryan végül észrevette a férfi nyugtalanságát. – Valami gond van, seriff? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

– Arra gondoltam, hogy összeállítok egy újabb különítményt, és megint kilovagolunk a banda után. Tegnap vissza kellett térnünk, mert besötétedett. De ha túl sokáig várunk, teljesen kihűlnek a nyomok. – Jó ötlet – biccentett Ryan. – Menjen és intézkedjen! – Azt hiszem, nekem kellene kiválogatnom az embereket, akiket magammal akarok vinni, ahogy tegnap is tettem, mielőtt ideért volna, uram. Ryan vállat vont. – Maga jobban ismeri azokat az embereket, mint én. Azt azonban nem szeretném, ha valami ostobaságot követnének el, mivel úgy vélik, hogy érintettek a dologban. Ha valakit elkapnak, hozzák ide elém! – Nem vállalhatok felelősséget az egész különítményért. Az emberek tudják, mit történt itt. Valamelyiknek eszébe juthat… – Márpedig felelős értük, seriff! – vágott közbe Ryan. – Igyekezni fogok – bólintott Sloan. – Az nekem kevés. Senki sem veheti önkényesen kezébe a törvényt. Megértette? Ha a barátai közül valamelyik másképp gondolja, akkor lője le, mint egy kutyát! Ryan azt várta, hogy a seriff ezek után távozik, de az a helyén maradt. Bíborvörösre vált arccal nehezedett egyik lábáról a másikra, miközben a padlót bámulta. – Akar még valamit? – érdeklődött Ryan. – Nekem úgy tűnik… és a városiak is úgy gondolják… hogy nekem kellene vezetnem ezt a nyomozást. Ryan gyors pillantást vetett Cole felé, hogy lássa, hogyan reagál társa a seriff szavaira. – És ezt miből gondolja? – Én vagyok Rockford Falls seriffje, szóval ez az én hatáskörömbe tartozik, nem a magáéba. Ahogy az imént is mondtam, nekem kellene vezetnem a nyomozást, és maguknak engedelmeskedniük kellene a parancsaimnak. – Azt hiszi, jobban végezné a dolgát, mint mi? – Talán igen. – Még arra is képtelen, hogy a padlón levő foltokat megnézze – mondta Ryan. – Miből gondolja, hogy jobb… – Az én hatásköröm – erősködött Sloan makacsul. Ryan a türelme végére ért. – Clayborne békebíró úr és én különleges kinevezéssel érkeztünk ide, és egyáltalán nem érdekel, hogy ez magának problémát jelent-e vagy sem. Ne avatkozzon a dolgunkba! – utasította éles hangon a seriffet. – Most pedig menjen, és állítsa össze azt a különítményt! Cole némán hallgatta végig a szóváltást. Megvárta, míg a seriff kimegy, aztán odament az egyik

ablakhoz, és kinyitotta. Friss levegő áramlott be, a fenyőfák illatát hozva, és végigsimogatta az arcát. Cole mélyet lélegzett, hogy megszabaduljon a vér fémes szagától, majd megfordult, és az ablakpárkánynak dőlve Ryan hátát bámulta. – Tegnap éjjel keményen esett, és ma délelőtt is – jegyezte meg. – Tudom, teljesen eláztam. – Nem fognak nyomot találni ma délután. Az eső mindent elmosott. – Ezt is tudom – nézett rá a válla fölött Ryan. – Csak meg akartam szabadulni Sloantól. – Azok, akik ezt tették, már hetedhét határon túl járnak. Ryan biccentett. – Küldtem sürgönyt a környéken minden seriffnek tegnap. Mostanra az összes főutat figyelik, akárcsak a vasútállomásokat és a folyót. A gazemberek valószínűleg így is keresztülcsúsznak a hálón. Minden hájjal megkent fickók. – Leejtette a papírt az íróasztalra, és Cole-hoz fordult: – Tudod, min szoktam aggódni? – Min? Ryan halkabbra fogta a hangját. – Hogy leállnak, és akkor nem tudom elkapni őket. Cole megrázta a fejét. – Nem fognak leállni. Ahhoz túlságosan is élvezik – mondta suttogva, és fejével a vérfoltok felé intett. – Igen, azt hiszem, igazad van. Nagyon rákaptak a gyilkolás ízére. – Hány bankot raboltak már ki? – Ezzel együtt egy tucatot. – Azt mondod, tizenkétszer sikerült megúszniuk? – Vagy nagyon szerencsések, vagy nagyon okosak. – Hol és mikor történt az első bankrablás? – Két évvel ezelőtt, késő tavaszon. A texasi Blackwater bankját rabolták ki. Innen is kapták a nevüket. – A Blackwater banda – mormolta Cole. – Igen. Éjjel mentek be, petróleumot vittek magukkal, és mielőtt elmentek, porig égették a helyet. Senki nem látott semmit. – Meghalt valaki? – Senki. Aztán két héttel később Hollisterre csaptak le, Oklahomában. Megint éjjel ténykedtek, de ezúttal nem volt náluk petróleum. – Felforgatták a helyet? – Nem, szép tiszta munka volt. Semmihez nem nyúltak a pénzen kívül, és nem hagytak nyomot maguk után.

– Honnan tudod, hogy a két rablás összefügg? – Leginkább csak megérzés. Akadt néhány hasonlóság. Ahogy az imént mondtam, mindkét esetben éjjel történt a rablás, állami pénzt vittek el, amit épp aznap helyeztek letétbe a bankoknál. A pénz a környékbeli erődítmények katonáinak fizetése lett volna. – Melyik volt a harmadik bank? – A kansasi Pelton. Itt azonban már változtattak a módszereiken. Közvetlen zárás előtt érkeztek, ahogy itt is. Heten voltak a bankban, ketten meghaltak. Akkor tört ki a lövöldözés, amikor az egyik alkalmazott előrántotta a pisztolyát. Amikor meghalt, még mindig a kezében szorongatta, de lőni már nem tudott vele. – Ezek szerint voltak tanúk. – Igen, de nem sokat segítettek. Azt mondták, a rablók álarcot viseltek, és csak az egyikük beszélt… déli akcentussal. – Hányan voltak a rablók? – Heten. – És megint a hadsereg fizetését vitték el? – Igen. Cole elraktározta az információt. – Hol csaptak le legközelebb? – Visszatértek Texasba. A dilloni bankot rabolták ki. – Az a szülővárosod, nem? Ryan döbbenten bámult rá, mire Cole gyors magyarázkodásba fogott. – Kutattam egy kicsit utánad, amikor elvetted anyámtól a tájolót. – Mit tudtál még meg? – Semmi többet – vont vállat Cole. – Meghalt valaki a dilloni rablás során? – tért vissza a fontosabb témához. – Igen. – Ryan hangja mostan dühösen, élesen csengett. – Átkozottul sokan. Cole várt, de Ryan nem szolgált további részletekkel, és amikor Cole tovább kérdezősködött, dühösen felcsattant. – Nézd, minden benne van a jelentésekben! Én már legalább százszor végigrágtam magam rajtuk, de lehet, hogy találsz valamit, ha te is átolvasod. Talán elkerülte valami a figyelmemet. Abban az évben a dilloni bank volt az utolsó, amelyet kiraboltak. Az őszi és téli hónapokban meghúzták magukat, aztán tavasszal újrakezdték, és nyáron folytatták. Szórványosan, de következetesen csaptak le. Tavaly északra mentek, és egyre vadabbá váltak. Idén eddig három bankot raboltak ki, és mind a három Montanában található. – Talán azért, mert itt rengeteg búvóhely akad.

– Igen, szerintem is. A nagyvárosokat elkerülik. – Norton seriff mesélt a middletoni tanútokról. Ryan bólintott. – Luke MacFarlandnek hívták. Éppen akkor sétált el a bank mellett, amikor a rablás történt. Elmondta, hogy hallotta a lövéseket, de azért nézett be az ablak és a sötétítő közti résen, mert valami mást is hallott. – Mit? – Nevetést. Cole megdöbbent. – Mondtam én, hogy élvezik a dolgot. És ez csak rosszabb lesz, hacsak meg nem állítod őket. – Hacsak meg nem állítjuk őket. Mi – javította ki Ryan. – Most már te is benne vagy. – Igen, azt hiszem, tényleg benne vagyok. Elmesélte ez a Luke azt is, hogyan haltak meg az bankban levők? Őket is letérdepeltették? – Nem, őket bevitték a hátsó szobába, és ott ölték meg őket. A térdelés új elem… akárcsak a kés. Ryan masszírozni kezdte a tarkóját. – A fenébe, de fáradt vagyok! Cole is látta, hogy milyen kimerült a társa. – Nem kellett volna kint aludnod az esőben. Már túl öreg vagy hozzá. Ryan elmosolyodott. – Csak egy évvel vagyok idősebb nálad. – Honnan tudod, hogy hány éves vagyok? – Mindent tudok rólad, amit tudni kell. Ha Cole-t meg is lepte a dolog, nem mutatta. – Miért nem védted meg a middletoni tanút? – Az ördögbe, mindent elkövettem, hogy megvédjem. Esküszöm, mindent megtettem, de újabb bankrablásról érkezett hír, Hartfieldből. A helyszínre siettem, és Davidson békebírót hagytam ott, hogy vigyázzon MacFarlandre és a családjára. – Mondott még valamit Luke azon kívül, hogy nevetést hallott? – Csak két embert látott a résen át. Egyikük levette az álarcát, és Luke láthatta a profilját, de azt mondta, hogy nem tudná azonosítani. Magas volt, sovány. – Bármi más? – Semmi. – És Davidson mit csinált, amíg lemészárolták a tanúját? – Davidsont addigra meglőtték. Meg fog gyógyulni, de hosszú időbe telik, mire újra talpra állhat. Az orvos három golyót szedett ki belőle.

– Nem hiszem, hogy otthagyták volna. Szerintem azt hitték, hogy meghalt. – Én is azt hiszem. – Norton seriff elmesélte, hogy MacFarlandet és a feleségét késsel ölték meg. Azt is mondta, hogy szerinte ez üzenet volt. Szerinte nem lesz könnyű ezek után bármit is kiszedni az emberekből, még ha láttak is valamit. Gyorsan terjed a hír errefelé. – A múltjáról is mesélt neked? – Arról nem. Miért kérded? – Csak kíváncsi voltam. Hallottál valaha a Laredo kölyökről? – Persze. Igazi legendának számított gyerekkoromban. Mindenki tudta róla, hogy micsoda fenegyerek… őrült ugyan, de gyors a keze. Villámgyors. Azóta biztosan halott már. Norton ölte meg? – A Laredo kölyök nem halott – vigyorodott el Ryan. – Ami azt illeti, seriff lett belőle. – Norton lenne…? – hitetlenkedett Cole. – Esküszöm, igazat beszélek. – Csoda, hogy nem ölték meg évekkel ezelőtt. Mindig akad valaki, aki gyorsabb az embernél, és csak arra vár, hogy bizonyíthasson. Szerencsés ember, hogy még mindig él. – Egyetértek, különösen azok után, ahogy a felesége főz. Megkóstoltatta veled a sült csirkéjét? Én kis híján elpatkoltam tőle. Cole felkacagott. Magát is meglepte, milyen jól esett. A feszültsége is csökkent valamelyest. – Megpróbálta – vallotta be –, de én hozzá se nyúltam. Ryan is ellazult, aztán tekintete a vérfoltos padlóra esett. Kijózanító látvány volt. – Volt időd körülnézni. Mondd el, mi történt szerinted! Cole szeméből is eltűnt a vidámság, amikor válaszolt. – Elmondom inkább, hogy mi nem történt. Egyikük sem harcolt. Küzdelemnek semmi jele. A fenébe is, birkamódra viselkedtek! Mind a három pénztáros fiókjában volt fegyver – mondta, fejével a pénztárablakok felé intve. – Töltve vannak, de még csak hozzájuk se nyúlt egyikük sem. Most pedig árulj el nekem valamit, Ryan! Miért jöttél utánam? Találtál volna nálam jobb embereket is, akik ezt a jelvényt viselhetnék. – De én téged akartalak. – Miért? – Bonyolult. – Ez kifogás, és nem válasz. Ryan olyan lendülettel állt fel, hogy a szék elszállt, és nagy erővel a falnak vágódott. Egyikük sem törődött vele. A két férfi egymást figyelte. Eltelt egy hosszú perc néma csendben, mire Ryan elhatározta magát. – Rendben, elmondom, miért téged választottalak erre a munkára. Már régóta kíváncsi voltam rád.

Pontosan azóta, hogy hallottam arról az Abilene mellett történt esetről. – Biztos vagyok benne, hogy jócskán felnagyították a dolgot. – Tévedsz. Nem túloztak. Ellenőriztem mindent. Tudtad, hogy mit akarnak tenni azzal az asszonnyal, és mégis… – Ahogy mondtam is – vágott közbe Cole –, jócskán felnagyították a dolgot. – Meglőtted az asszonyt, hogy elkapd a fickót. – Átlőttem a karját. Ennyi történt. A golyó nem ért csontot, éppen csak megcsípte a nőt. – De ugyanaz a golyó végzett a férfival. – Rászolgált a halálra. – Legalább húsz hasonló esetet tudnék felsorolni. – Jól bánok a pisztollyal. És akkor mi van? – Akarod hallani a legfőbb okot? – Igen. – Úgy gondolkodsz, ahogy ők. – Kik? – Azok a gazemberek, akik betörtek ide, és lemészároltak mindenkit. – Te rohadék! – üvöltötte Cole. – Azt hiszed, hogy képes lennék ilyesmire?! – Nem hiszem, hogy képes lennél ilyen kegyetlenségre – hűtötte le a haragját Ryan. – Azt mondtam, hogy úgy gondolkodsz, mint ők. Belelátsz a fejükbe, Cole. Én is próbáltam, de nem tudom megtenni. – Nem vagy normális, Ryan. – Lehetséges, de olyasvalakire van szükségem, aki nem habozik, és azt sem bánja, ha néha át kell lépnie a törvény határait. Az is fontos, hogy megbízhassak benne, márpedig benned megbízom. – Honnan tudod, hogy megbízhatsz bennem? – Azokból a történetekből, amelyekről azt állítod, hogy meg sem történtek. Együtt utaztam az anyáddal Salt Lake-ből, és mindenfélét mesélt nekem rólad. Csupa szép és jó dolgot, amelyeket csak anya hihet, hogy valóban úgy is vannak. Valóságos szentnek írt le. Tudja egyáltalán, hogy milyen könyörtelen tudsz lenni? Cole nem válaszolt. – Azt hiszi, hogy rossz irányba haladsz – folytatta Ryan. – Ezért adta neked a tájolót. – A tájolót, amelyet több mint egy évig magadnál tartottál. Ryan megrántotta a vállát. – Azt is mondta, a tájoló emlékeztetőül szolgál, hogy mindig maradj a helyes ösvényen. Én csak segítek neked ebben. Legalábbis én így fogom fel a dolgot. – Nem vagyok könyörtelen. – Ha a helyzet úgy kívánja, igenis az vagy. Springfieldről is hallottam.

– Ó, a fenébe is! – Segítesz nekem, vagy sem? Cole már döntött. A holttestek látványa hosszú, nagyon hosszú időre beleégett az elméjébe, és tudta, nem lenne képes éjszakánként nyugodtan aludni, ha nem segítene megtalálni azokat az embereket, akik ezt az égbekiáltó gaztettet elkövették. Egyszerűen nem teheti meg, hogy odébbálljon. – El akarom kapni őket. Mindet – suttogta. – Megtartom a jelvényt, de mihelyt lefüleltük a bandát, vissza fogom adni. – Lehetséges, hogy mégis úgy döntesz, maradsz a törvény szolgálatában. – Lehetséges. – Ennél több engedményre Cole nem volt hajlandó. – Vannak különleges előírások a békebírók számára? Soha nem voltam a szabályok embere – tette hozzá figyelmeztetően. – A békebírók általában egy területért felelősek, de mi ketten kivételek vagyunk, mivel különleges megbízatásunk van. Ami az előírásokat illeti, nem kell túlságosan aggódnod. Csupa egyszerű, a józan ész diktálta szabály. Ja, és a békebírókat nem lehet gyilkosságért elítélni – hazudta Ryan rezzenéstelen arccal. – Ez a szabály igazán jól jön – nevetett Cole. Ryan felállt, és megtornáztatta a vállát. – Vizsgáld át ezeket a papírokat, míg én újra megnézem a fiókokat! Ryan már elindult az igazgató irodája felé, amikor Cole utána szólt. – Mit keressek? – Azoknak az embereknek a nevét, akik tegnap az ügyeiket intézték. Sloan mondta, hogy az igazgató ragaszkodott ahhoz, hogy a pénztárosok nyilvántartást vezessenek. Le kellett írniuk minden ügyfél nevét, akit kiszolgáltak. – Ha összeállítottuk a listát, akkor hogyan tovább? – Mindegyikkel beszélünk, hátha valaki észrevett valami szokatlant. – Előfordult már ez valaha? – Nem, de akkor is ki kell kérdeznünk őket. Előbb-utóbb csak követnek el valami hibát ezek a gazemberek. Talán az egyikük korábban már járt itt, hogy körülnézzen. – Ez csak vágyálom, Ryan. – Tudom, de akkor is tartanunk kell magunkat a szokásos eljáráshoz. Minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk. A papírokból ítélve jó néhány ügyfél járt itt tegnap. Rámegy ez a nap, hogy mindet végigkérdezzük. Megosztották egymás között az iratköteget. Ryan bement az igazgató irodájába, hogy ott dolgozzon. Cole az előtérben maradt. Átkutatta a tintafoltos íróasztal felső fiókját jegyzettömb és ceruza után, hogy fel tudja írni a neveket. Amikor megtalálta, amit keresett, a székért indult, amit az előbb Ryan a falnak rúgott, de ekkor valami kék ötlött a szemébe a padlón, az asztal alatt. – Legalább háromszor át kell néznünk mindent, ami itt van – figyelmeztette Ryan. – Hátha elsőre

vagy másodikra elkerülte valami a figyelmünket. – Egész héten itt leszünk – kiáltott vissza Cole, miközben fél térdre ereszkedett, és benyúlt az asztal alá. Halványkék női táskát húzott elő, kék-fehér selyemszalag kötővel. Kinyitotta és belenézett. Semmi sem volt benne, csak egy kék selyemkendő. Cole néhány pillanatig csak bámulta, aztán odakiáltott Ryannek. – Hé, Ryan, tudod, ki dolgozott ennél az asztalnál? – Igen – kiáltott vissza Ryan, aki az igazgató asztalánál ült, és módszeresen rágta át magát az előtte lévő papírokon. – Fel van írva a neve a jegyzetfüzetembe. – Nem emlékszel, hogy férfi vagy nő? Volt valami Cole hangjában, ami felkeltette Ryan figyelmét. Felnézett, és látta, hogy társa a földön térdel. – Ott férfi ül. – Egyike a meggyilkoltaknak? – Nem, ő tegnap beteg volt, és nem jött be dolgozni. Cole bedugta a fejét az asztal alá. – Nocsak… nocsak – suttogta. – Találtál valamit? – kiáltotta Ryan. – Talán – válaszolta Cole. – De az is lehet, hogy nem. – Felállt és Ryan felé fordult. – Nem tudod véletlenül, hogy milyen gyakran takarítják ezt a helyet? – Ez volt az első, amit megkérdeztem Sloantól, mivel a szemetet is át kell néznünk. Szerinte MacCorkle valóságos megszállottja volt annak, hogy a helyet tisztán tartsák. Minden éjjel kitakaríttatta, és reggel maga ellenőrizte, hogy egy porszem se legyen sehol. A papírkosarakban levő szemét mind tegnapról származik. – Biztos vagy benne, hogy kedden éjjel is kitakarítottak? Ryan erre abbahagyta, amit csinált, és visszaballagott az előtérbe. Azonnal észrevette a kék szövetet Cole kezében. – Biztos. Miért? Mit találtál? – Egy lehetőséget. – Milyen lehetőséget? Cole elmosolyodott. – Egy tanúét.

Hetedik fejezet

Három nő tartózkodott a bankban egy és három óra között a bankrablás délutánján. Ez nem puszta találgatás volt. Cole és Ryan biztosan tudta, hála Sherman MacCorkle szigorú szabályainak. Pontosan úgy volt, ahogy a seriff mondta Ryannek: a bankigazgató megkövetelte, hogy minden egyes tranzakciót – még azt is, ha valaki felváltott egy egydollárost – név szerint jegyezzenek fel egy papírra, és tegyék el a pénztárfiókba. Ha a papíron és a pénztárban levő összeg nem egyezett, a pénztárosnak kellett kiegyenlítenie a különbséget. MacCorkle ahhoz is ragaszkodott, hogy külön kezeljék a délelőtti és a délutáni ügyleteket. A szerda délelőtti tranzakciók bizonylatai még ott voltak az igazgató asztalán három, gondosan elrendezett oszlopban. Az íróasztal mögött egy nyitott kartotékszekrény állt, tele iratokkal, kölcsönkérelmekkel, jelzálogpapírokkal és az ingatlanárverésre ítéltek névsorával. Mindegyik irat tetején szerepelt a dátum is. Az ég áldja Sherman MacCorkle-t, amiért ilyen akkurátusan ügyelt a részletekre. Mivel folyton félbeszakították őket, estig is eltartott, mire sikerült felállítaniuk a névsort. Összesen huszonkilenc ember járt aznap a bankban. Tizennyolcan a délelőtti órákban intézték el az ügyeiket, és egyetlen nő sem akadt köztük. A bank délben bezárt egy órára, majd az ebédszünet után még tizenegyen látogatták meg a neves intézményt. A tizenegy emberből hárman voltak nők. Közülük az egyik hagyta ott a táskát. Ryan és Cole nem kiabálta el a felfedezését, és a halk, izgatott megbeszélés végén úgy döntöttek, hogy egy ideig még megtartják maguknak a hírt a lehetséges tanúról. – Lehet, hogy elhamarkodott következtetésre jutottunk – mondta figyelmeztetőn Cole. – Ami azt illeti, nagyon is valószínű. – Igen, de van egy érzésem… – Nekem is – suttogta Cole. – Az a holmi… akár hetek óta is ott heverhet az asztal alatt. – Azonnal beszélnünk kell azzal a házaspárral, akik a bankot takarítják. Valahová felírtam a nevüket és a címüket – lapozgatta Ryan a jegyzetfüzetét. – Itt van, ni. Mildred és Edward Stewart. A Currant Streeten laknak. Menjünk, beszéljünk velük most rögtön! Ki akarok szabadulni innen néhány percre, hogy egy kis friss levegőt szívjak. – Elmúlt kilenc. Lehet, hogy már ágyban vannak – jegyezte meg Cole az ajtó felé tartva. Bezárták maguk mögött az ajtót, és a város vége felé vették az irányt. A házaspár lánya nyitott ajtót, és elmondta, hogy a szülei dolgoznak. Minden éjjel ki szokták takarítani a bankot, a templomot és a vegyesboltot. A két békebíró visszatért a központba. A vegyesboltból fény szűrődött ki. A spaletták ugyan be voltak húzva, de Edward Stewart azonnal ajtót nyitott, amint Ryan bekopogott, és bemutatkozott. Mildred térden állva súrolta a padlót. Amikor a két békebíró belépett az üzletbe, a testes asszony felállt, és kötényébe törölte a kezét. Mindketten idősebb emberek voltak – Cole ötven év körülinek saccolta őket –, és megviselt arcuk, görnyedt válluk is elárulta, hogy keményen megdolgoznak a

mindennapi betevőért. – Tudjuk, hogy milyen elfoglaltak – mondta Ryan, miután társát is bemutatta –, de megköszönnénk, ha válaszolnának néhány kérdésünkre. – Boldogan segítünk mindenben, amiben csak tudunk – felelte Edward. – A pult mögött van néhány szék, ha szeretnének leülni. A padló már biztosan felszáradt mostanra. – Nem fog olyan sokáig tartani. Kedden éjjel is kitakarították a bankot Mildreddel? – Igen, uram – bólintott Edward. – Vasárnap kivételével minden éjjel kitakarítjuk, és MacCorkle hétfőn reggel szokott fizetni. – Gondolja, hogy az új tulajdonosok megtartanak minket? – aggodalmaskodott Mildred. – Jó munkát végzünk, és nem kérünk érte sokat. – Biztosan megtartják magukat – nyugtatta meg Ryan. – Amikor a bankot takarítják, kisepernek, vagy fel is mossák? – Mindkettőt – felelte Mildred. – Először jól felseprem a padlót, aztán térden állva alaposan fel is súrolom minden egyes négyzetcentiméterét. Ecetes vizet használok, és mire elkészülök, csak úgy ragyog a padló, ugye, Edward? – Úgy bizony – helyeselt a férje. – De a bútorokat nem mozdítják el, igaz? – kérdezte Cole. – A nehezebb darabokat nem, de a székeket és a papírkosarakat igen. Bemászom a pénztárosok pultja alá, az íróasztalok alá, és azok mögé a szekrények mögé is, amelyek nem a falnál állnak. Higgye le, igazán alapos munkát végzünk – győzködte a két férfit Mildred. – MacCorkle rendszeresen ellenőrizte a munkánkat. Néha ő is letérdelt, és benézett a sarkokba, hogy meggyőződjön róla, nem hagytunk-e valahol mégis koszt vagy pókhálót, és ha talált valamit, akkor levonta a fizetésünkből. Nagyon kényes volt a bankjára. – Öreg, használt bútorokat vett az előtérbe meg az alkalmazottainak, de azt mondta nekünk, ha keményen dolgozunk, akkor ismét fényessé tudjuk varázsolni a fát. Néhány íróaszalt már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobni, de MacCorkle nem az az ember volt, aki akár egy szöget is elveszteget – magyarázta Edward. – De a saját irodáját csinos, új bútorokkal rendezte be – szúrta közbe Mildred. Cole egy kosár almát vett észre a pulton. Zsebéből elővett egy pénzérmét, a pultra tette, majd kiválasztott két almát. Az egyiket odadobta Ryannek, és beleharapott a másikba. – Asszonyom, volt arra példa, hogy az ügyfelek a bankban felejtették a holmijukat? – De még mennyire, hogy volt – válaszolta Mildred. – Egyszer egy gyönyörű melltűt találtam, Edward pedig egy pénztárcát kerek hat dollárral. Az ottfelejtett dolgokat mindig beraktuk a MacCorkle irodájában levő talált tárgyak dobozába. Ott van a sarokban, a széf mellett. – Kedden éjszaka találtak valamit?

Mildred és Edward is megrázta a fejét. – Nem emlékszik, kedden éjjel is takarított az íróasztalok alatt? – Persze. Minden éjjel takarítok az íróasztalok alatt is, csak vasárnap éjjel nem. Miért kérdezi? – Csak kíváncsi voltam – hazudta Cole. – Bármilyen fáradtak voltunk is, mindig nagyon alaposan takarítottunk a bankban, különben MacCorkle nem fizette ki a teljes bérünket. – Nem volt könnyű neki dolgozni – suttogta Mildred. – Nem szabad rosszat beszélned egy halottról – szólt rá a férje. – Én csak az igazat mondom – szállt vitába vele az asszony. – Visszaengedjük magukat a munkájukhoz – mondta Ryan. – Köszönjük a segítséget. Edward előrelépett, hogy kiengedje őket a bejárati ajtón. – Gondolja, hogy rá tudjuk venni MacCorkle feleségét, hogy kifizesse nekünk azt a két éjszakát, amikor takarítottunk a bankban? – Boldogan beszélek vele, ha nem teszi. Gondoskodom róla, hogy az új igazgató kifizesse. Edward a fejét csóválta. – Ha bármiben segíthetünk, hogy elfogja azokat a gazembereket, akik megölték a barátainkat, csak szóljon, békebíró úr. – Szólni fogok – ígérte Ryan. A két békebíró elindult a gyalogjárón. – Most mit teszünk? – kérdezte Cole. – Visszamegyünk a bankba, és összeszedjük a tegnapi napon történt pénzügyletek papírjait. Nem fog sokáig tartani. – Mit gondolsz, nyitva van még az étterem? – Nem hiszem. Túl késő van már. Kénytelenek leszünk beérni az almáddal. Bárcsak beszélhetnénk most rögtön azzal a három nővel! De fogalmam sincs, hol laknak. – A serifftől elkérhetjük a címüket, mihelyt visszatért a különítménnyel. – Az igaz – hagyta helyben Ryan. Néhány percig csendben ballagtak, aztán Cole szólalt meg. – Legalább abban biztosak lehetünk, hogy táskát a rablás napján hagyták ott a bankban. Ez a MacCorkle csupaszív ember volt, nem igaz? – Arra gondolsz, hogy levont a fizetésükből, ha nem végeztek elég alapos munkát? – Pontosan. – Miért hagyta ott a nő az erszényét? – Biztosan halálra rémült. – Ha az asztal alatt rejtőzött, akkor látta az egész dolgot.

– Talán látta az egész dolgot – javította ki társát Ryan. – Beszélnünk kell azzal az emberrel, aki annál az asztalnál dolgozik. Odaadta a bank bejárati ajtajának kulcsát Cole-nak, míg ő előbányászta a jegyzetfüzetét a zsebéből. – A neve Lemont Morganstaff. Reggel majd beszélünk vele. Talán tud valamit a táskáról. – Ugyan mit tudna? – kérdezte Cole. Ryan vállat vont. – Valószínűleg semmit, de akkor is kikérdezzük. – És aztán? – Ha nem tudja, hogyan került oda a táska, még akkor sem feltételezhetjük, hogy egy nő rejtőzött az asztal alatt. Több tucat oka is lehet annak, hogy a táska a padlón végezte. Az is lehet, hogy a három nő egyike ahhoz az asztalhoz ült le átnézni a papírjait, és amikor felállt, elejtette a táskát. A fenébe, bárcsak ne lenne ilyen késő! – Igazad van. Akár százféle magyarázat is lehet. Délelőtt is ott felejthette valami nő. A barátjával jött, és annál az asztalnál várta, míg a férfi végez. – Miért vinne magával egy nő egy üres erszényt? – Én már azt sem értem, hogy egyáltalán minek hordozzák magukkal azt a holmit. A zsebek sokkal kényelmesebbek. – Nem szabad túlságosan beleélnünk magunkat a reménybe. Talán egy nő leejtette, és amikor felállt, berúgta az asztal alá. Ennek szerinted van értelme? Cole a fejét rázta. – Azok a nők, akiket én ismerek, nagyon odafigyelnek a dolgaikra. – Istenem, remélem, tényleg látta az a nő a rablást! – Akkor most melyikünk is a könyörtelen? Ha valóban látta a mészárlást, biztosan majd megőrül a félelemtől. Az utolsó dolog, amit akarhat, hogy kiálljon és mindent elmondjon. – Megvédjük. – Nem fogja elhinni. Különösen nem, ha hallott Luke MacFarland esetéről. Ryan nyugtalanul róni kezdte a szobát. A gázlámpák fényében a vérfoltok kísérteties látványt nyújtottak. – Megpróbáljuk pontosan követni a szabályzatot. Nem akarom, hogy bármilyen apró nyom is elsikkadjon. – Még csak egy napja vagyok békebíró – sóhajtott kimerülten Cole. – Nem igazán tudom, mi van a szabályzatban. – Kikérdezzük a három nőt, de beszélünk minden emberrel, aki tegnap itt járt a bankban. – Nekem ez időpocsékolásnak tűnik. – Pedig ez az eljárás.

Cole nekitámaszkodott az íróasztalnak, és még egyet harapott az almába. – Rendben, akkor csináljuk úgy, ahogy te akarod. Huszonkilencen voltak tegnap itt. Te beszélsz tizenöttel, enyém a maradék tizennégy. – Nem, ez nem így működik. Együtt kérdezzük ki őket, és utána összevetjük a jegyzeteinket. Elképzelhető, hogy te észreveszel valamit, ami elkerülte a figyelmemet – magyarázta. – Először a nőkkel beszélünk – ismételte. – A többiekkel csak utána. És ez még csak a kezdet. Mindenkit meg kell kérdeznünk, aki akkortájt esetleg az utcán volt, vagy a közelben, valamelyik épületben a bank mellett. Azokat is… – Más szóval – szakította félbe Cole –, mindenkivel beszélnünk kell. – Körülbelül ez a helyzet – biccentett Ryan. – Bármennyire is nem tetszik a dolog, be kell vonnunk Sloant is. Nem ismerem ezeket az embereket, ő igen, és elképzelhető, hogy az itteniek neki elmondanak olyan dolgokat is, amiket nekünk nem. Amint visszatér, odaadom neki a listát. Ryan abbahagyta a járkálást. – Azt hiszem, itt végeztünk. A tegnapi nap papírjait berakom a széfbe, arra az esetre, ha újra át akarnánk nézni őket. A könyvvizsgálók a grambyi bankból vasárnap érkeznek, hogy ellenőrizzék MacCorkle könyvelését, és amikor végeznek, pontosan tudni fogjuk, mekkora összeget loptak el. Találkozzunk itt reggel hétkor, és hozassuk ide Sloannal azokat az embereket, akikkel beszélni akarunk. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt kikérdezni őket. Szerintem inkább az irodát vagy a börtönt kellene használnunk. Ryan a fejét rázta. – A börtöntől az emberek csak idegesek lesznek. – Ha meglátják ezeket a vérfoltokat, attól még idegesebbek lesznek. – Igazad van. Akkor legyen mégis a börtön. Miután összeszedték és elzárták a széfbe a papírokat, a két férfi elhagyta a bankot. – Bejelentkeztél már a szállodába? – kérdezte Ryan. – Nem, egyenesen a bankhoz mentem. És te? – Nekem sem volt még rá időm. Éhes vagy még? – De még mennyire! Talán a szálloda kinyitja nekünk a konyháját. – Ki fogja nyitni – biztosította Ryan. – Elvégre békebírók vagyunk. Majd rákényszerítjük őket. Cole felkacagott. – Tudtam én, hogy akadnak előnyei is ennek a munkának. Némán ballagtak végig az utcán, csak a telihold fénye mutatott nekik utat. – Szerinted mennyi pénzt zsákmányoltak? – Ahogy mondtam is, a pontos összeget csak azután tudjuk meg, hogy a könyvvizsgálók végeztek a bankban. MacCorkle asztalán találtam egy bizonylatot, mely szerint a hadsereg számvevő tisztje aznap

délelőtt helyezett nála letétbe tizenhétezer-nyolcszáz dollárt, meg valamennyi aprót. – Ejha! – füttyentett Cole. – Szép kis összeg! Fogadni mernék, hogy a gazemberek előbb tudtak a pénzről, mint maga MacCorkle. – Szerintem is. Nem kellett mást tenniük, mint követni a tisztet. – De akkor miért bajlódtak a bankrablással? Megtámadhatták volna a tisztet is. – Mert az túlságosan veszélyes és kiszámíthatatlan. A számvevő tiszt általában nincs egyedül, és az őt kísérő őrök mind remek lövészek. A bank sokkal könnyebb tészta, ha tudod, mire számíthatsz, és ezek az emberek nyilvánvalóan tudták. A beszélgetés abbamaradt, ahogy elérték a szállodát. Már csak a padlástérben kaptak szobát, és az sem volt nagyobb egy ruhásszekrénynél. Cole szobája az utcára nézett, Ryané pedig a vele szemben volt, a folyosó másik végén. Az ágyak azonban puhák voltak, és némi nyomásra az éjszakai portás beleegyezett, hogy küldet fel nekik vacsorát. Sem Ryan, sem Cole nem aludt túl sokat aznap éjjel. Cole-t egyre a véres látvány kísértette, ami akkor tárult elébe, amikor belépett a bankba. Ryan azzal töltötte az idejét, hogy a lehetséges tanún töprengett.

Nyolcadik fejezet A reggel túl gyorsan elérkezett. Sloan seriff már várt rájuk a bank előtt, hogy jelentse, a különítmény nem járt sikerrel, semmilyen nyomot nem találtak. Ryan átnyújtotta neki a névsort, és közölte vele, hogy a börtönben akarja kikérdezni az embereket. A három nő neve volt legfelül. A seriff átnézte a listát, és a fejét csóválta. – Néhányan ezek közül ágynak dőltek influenzával. Ez a kór gyorsan és keményen sújt le. Néhányan pedig elhagyni készülnek a várost. Az étteremnél találkoztam Lawrence doktorral, és ő mondta, hogy egész éjjel a Walsh családot ápolta, márpedig John Walsh neve szerepel a listán. A doki azt is elmondta, hogy Frederick O’Malley csak arra vár, hogy kinyisson a vegyesbolt, és feltölthesse a készleteit, utána már indul is. – Senki sem hagyhatja el a várost, amíg Clayborne békebíró úr vagy én nem beszéltünk vele. Frederick O’Malley sem. – Nem kényszeríthetem rá, hogy itt maradjon. – De én igen – mondta Ryan. – Ez az egész időpocsékolásnak tűnik nekem – szállt vele vitába Sloan. – Ha valaki látott volna valamit, már rég elmondta volna. – Ryan békebíró úr követni akarja a szabályzatot – magyarázta Cole. Sloan tekintete az asztalon levő kék táskára esett. – Az meg hogy került ide? – Az íróasztal alatt volt, a padlón – válaszolta Ryan. – Gondolja, hogy valaki itt felejtette? – Ez elég nyilvánvaló – mondta Cole. – Kíváncsiak vagyunk, kié. Sloan szeme felcsillant. – Egész biztosan a bankrablás napján hagyta el valaki, mert Stewarték, akik a helyet takarítják, megtalálták volna, ha korábban marad itt, és betették volna a talált tárgyak dobozába. Becsületes emberek – tette hozzá. – Ugye azt hiszik, hogy valamelyik rabló hagyta itt? – Nem ezt hisszük – mondta szárazon Cole. – Melyik asztal alatt volt? – Lemont Morganstaffé alatt – felelte Ryan. – Éppen hozzá készültünk, hogy elbeszélgessünk vele. Tudja, hol lakik? – Persze, hogy tudom. Szinte mindenkit ismerek a városban. Elviszem hozzá magukat, mihelyt elkészültek. A táskáról akarják kifaggatni? – Igen.

Sloan fejében egymást kergették a különböző lehetőségek. – Pontosan hol találták meg a táskát? A szék mellett a földön, vagy beljebb, az asztal alatt? – A lábnyílásban volt, a sarokban. Sloan szeme elkerekedett. – Ugye nem hiszik, hogy talán valaki elrejtőzött az asztal alatt? – Még nem vontunk le semmilyen következtetést – mondta neki Cole. – De lehetséges, nem? – Igen, lehetséges – bólintott rá Ryan. – Az, hogy találtunk egy táskát, bizalmas dolog, seriff. Nem akarom, hogy bárkinek is elmondja. Sloan térdre ereszkedett. – Innen látni lehet… – Kezdjük el végre! – szólalt meg türelmetlenül Cole. – Mutassa meg, hol lakik Lemont, aztán kezdje összeszedni a listán lévő embereket. A börtönben fogunk beszélgetni velük. – Odakint várok, hogy elvigyem magukat Lemonthoz – mondta Sloan, és a bejárati ajtó felé indult. Amint a seriff kilépett, Cole megszólalt. – Rossz ötlet volt elárulni neki, hogy hol találtuk a táskát. Ryan megrántotta a vállát. – Ő itt a törvény, és ha hébe-hóba nem szórunk elé némi információmorzsát, csak megnehezítené a dolgunkat. Különben is, mit árthat?

Kilencedik fejezet Mint kiderült, Sloan rengeteget tudott ártani. Mielőtt véget ért volna a nap, Ryan komolyan fontolóra vette, hogy bezárja a seriffet a saját börtönébe. Sajnos a törvény nem adott lehetőséget arra, hogy lecsukjanak valakit pusztán azért, mert ostobának született. Egy akkora kisvárosban, mint Rockford Falls, mindenki tudott mindent a másik dolgairól, és a legféltettebb titkok is olyan könnyedén szivárogtak ki, mint rostán a víz. Lemont Morganstaffnak, egy finomkodó, idősebb férfinak megmutatták az íróasztala alatt talált erszényt, és alaposan kikérdezték. Élénkzöld bársony köntösében és papucsában Lemont leginkább papagájra emlékeztetett. Kifakult, sárga bársonnyal bevont karosszékben ült, kezét a csipkével letakart karfán nyugtatta. Ajkát biggyesztve gondolkodott néhány percig, majd kijelentette, hogy a táskát nem találhatták az ő asztala mellett. Az az elve, magyarázta, hogy az ügyfelek – legyenek bár férfiak vagy nők – még a lengőkapu közelébe sem mehetnek. Igaz, mivel nem dolgozott a rablás napján, nem tudja, hogy kollegái betartatták-e ezt a szabályt.

Sloan seriff, aki ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a beszélgetésen, elkotyogta, hogy az erszényt Lemont asztala alatt, a lábnyílásban találták. – Az nem lehet, hogy valaki odarúgta – fejtegette –, mert az asztal az előtér felé néz, az eleje pedig a padlóig zárt. Valaki átment a kapun, be az íróasztal mögé. Volt időm gondolkodni a kérdésen, és azt hiszem, hogy elrejtőzött ott egy nő a bankrablás alatt. Fogadni mernék, hogy a két békebíró is így gondolja. Na már most, három nő járt aznap délután a bankban… megvan a nevük a listán, amelyet Ryan békebíró úrtól kaptam. Amint itt végeztem, felkeresem őket. Nagyon remélem, hogy a szemtanúnk egyszerűen csak fél a nyilvánosság elé állni azzal, amit látott. De ha szándékosan hallgatja el az információkat, akkor kénytelen leszek letartóztatni. Lemont szája elé emelte csipkés zsebkendőjét, és szörnyülködve nézett a seriffre. – Azt hiszi, hogy egy nő látta a mészárlást? Ó, a szerencsétlen teremtés! – suttogta. Ryan gyorsan igyekezett jóvátenni a kárt, amit Sloan okozott, míg Cole az ajtó felé lökdöste a seriffet. – Semmi ilyesmit nem hiszünk. Az az erszény százféle módon is az asztal alá kerülhetett. Több asszony is járhatott a bankban, és az egyik leülhetett a maga asztalához, aztán véletlenül elejtette az erszényét. Lemont jóformán oda sem figyelt a békebíró magyarázatára. – Csakis a bankrablás napján maradhatott ott az a holmi – mondta izgatottan. – Stewarték minden éjjel kitakarítják a bankot, márpedig ők alapos munkát végeznek. Igaz, ettől még magának is igaza lehet. Talán délelőtt vesztette el az erszényt valamelyik nő. Ha megnézi a pénztárosok fiókját, megtalálják mindegyik aznapi ügyfél nevét. Sloan visszaküzdötte magát Lemonthoz. – Van egy olyan érzésem, hogy a listámon levő három nő délután járt a bankban. Itt vannak, ni. Jessica Summers, Grace Winthrop és Rebecca James. Ismeri valamelyiküket, Lemont? – Ami azt illeti, igen. Éppen tegnap este láttam Rebecca Jamest, de nagyon rossz állapotban volt szegény. Szerintem ő is elkapta az influenzát. Természetesen hazaküldtem. A múlt héten találkoztunk. Beugrott, hogy megdicsérje a kertemet. Nagyra értékeli a szépséget – tette hozzá. – A másik két nőt nem ismerem, de hát magamnak való ember vagyok. Mire hazaérek a bankból, már csak egy-két óra van sötétedésig, én pedig minden percet a virágaim között töltök. – A listán lévő nők egyike sem régen lakik Rockford Fallsban – mondta Sloan. – Biztos benne, hogy soha nem találkozott Jessica Summersszel vagy Grace Winthroppal? Cole megragadta Sloan gallérját, és kilökte az ajtón. Ryan Lemontra összpontosította a figyelmét. – A seriff meggondolatlanul beszélt – kezdte. – A következtetései nem konkrét tényeken alapulnak. – Talán egy idegen hagyta hátra azt a táskát – találgatott Lemont. – Az évnek ebben a szakában mindig sok ismeretlen fordul meg a városban. Azért jönnek, hogy megnézzék a vízesést, és összetiporják

a hegyoldalban vadon nyíló csodaszép virágokat. Néhányan igazán pimasz módon viselkednek, békebíró úr. Alig két hete valaki közülük feldúlta a kertemet, és ellopta az összes tulipánomat. Megkértem Sloan seriffet, hogy tegyen valamit az ügyben, de most, hogy maguk is itt vannak, letartóztathatnák a bűnöst. Feljelentést teszek ellene. Nem érdekel, hogy gyerekcsíny volt-e vagy sem. A huligánnak börtönben a helye. Cole éppen időben ért vissza a társalgóba ahhoz, hogy meghallja Lemont megjegyzését. – Úgy tűnik, magát jobban izgatja a kertje, mint a… – Mint az emberek, akik meghaltak a bankban? – vágott közbe Lemont. – Igaza van, tényleg jobban izgat a kertem. Tudja, a virágok többet jelentenek nekem. Ők csak egy célt szolgálnak: a szépséget, márpedig én szeretem a szép dolgokat. – Menjünk! – mondta Cole Ryannek. – Már éppen elég idejét raboltuk el Mr. Lemontnak. A két békebíró az ajtó felé indult. – Nem akarom, hogy bárkinek is elmondja, amiről itt most beszéltünk – szólt vissza Ryan parancsoló hangon. – Ha mégis megtenné, lecsukatom. Lemont nyomban a szavát adta, hogy hallgatni fog. Képtelen volt azonban betartani az ígéretét. Egy órával később meglátogatta egy ismerőse, és ő szinte szóról szóra elismételte a békebírókkal folytatott beszélgetést. Elmesélte a dolgot Ernestine Hoppernek, a házvezetőnőjének is, akinek történetesen akkora szája volt, mint a seriff irodájának falán lógó süllőnek. A korlátolt nőszemélynek az életmódja is meglehetősen korlátolt volt, így aztán nem csoda, ha egy ilyen izgalmas hírt nem bírt magában tartani. Minden ismerősének beszélt a lehetséges tanúról, és mire negyedszer vagy ötödször mesélte el a dolgot, a „lehetséges” szó eltűnt a történetből, és a tanú léte ténnyé változott. Mire a hír visszaérkezett Ryanhez és Cole-hoz, a történet már a Rockford Falls Gazette címlapjára került. A riporter, aki meg volt győződve róla, hogy a hír igazi szenzáció, meggyőzte az újság tulajdonosát arról, hogy adjon ki egy esti kiadást is. A város történelmében most történt meg először, hogy a lakosok egy napon két újságot is kezükbe vehettek, és szükségtelen mondani, hogy az eset nagy port vert fel.

Tizedik fejezet Ryan legszívesebben megölt volna valakit. Cole azt javasolta, kezdje a seriffel, aztán lője le Morganstaffot az átkozott virágaival együtt. A két dühös és elkeseredett férfi este, Melton étterme felé menet vitatta meg, mit is legyen Sloannal. A három nővel még mindig nem beszéltek. Winthrop az ügyeit intézte valamerre a városban, és esténél előbb nem is várták vissza a panzióba. Rebecca James a szállóban tartózkodott ugyan, de túlságosan beteg volt ahhoz, hogy látogatókat fogadjon. A békebírók abban reménykedtek, hogy másnapra javul annyit az állapota, hogy beszélni tudjanak vele.

Ryan és Cole már tizennyolc embert kikérdezett azok közül, akik megfordultak a bankban a rablás napján, de eddig a nyomozás időpocsékolásnak bizonyult. Semmit sem sikerült megtudni tőlük. Senki sem vett észre semmi szokatlant. Bár bealkonyodott, a békebírók számára nem ért véget a nap. Vacsora után még vissza akartak menni a panzióba, hogy beszéljenek Rebeccával és Grace-szel. Kevesen jártak az utcán, de ők is nagy ívben kikerülték a törvény embereit, és amint Ryan és Cole leült az étteremben, a többi vendég felállt és sietősen távozott. – Zavar? – kérdezte Ryan társától, fejével az ajtó felé intve, ahol három férfi szinte letaposta egymást abbéli igyekezetében, hogy mielőbb kint tudja magát az étteremből. – Nem – vont vállat Cole. – Már hozzászoktam. Valahányszor új helyre érkezem, valami oknál fogva az emberek azonnal arra a következtetésre jutnak, hogy revolverhős vagyok. – Az is voltál – mutatott rá Ryan. Cole-nak nem volt kedve vitatkozni vele. Hátradőlt, hogy a tulajdonos az asztalra tudja tenni a nagy tál nyúlpörköltet és a friss kenyérrel teli kosárkát. – Ha nem gond, igazán siethetnének. Szeretném, ha mielőbb megvacsoráznának, aztán eltűnnének innen, hogy ismét fellendüljön az üzlet. Cole igyekezett megőrizni a nyugalmát. Az asszony öreg volt, kimerült, és olyan sovány, mint a piszkafa. Cole udvariasan kávét kért tőle, mire a nő cseppet sem udvariasan megkérdezte, hogy addig is rontani akarja-e a levegőt, amíg megissza. – Asszonyom, nem Ryan békebíró úr és nem is én voltunk azok, akik megölték a bankban azt a hét embert, és mindketten nagyon hálásak lennénk, ha nem kezelne úgy minket, mintha mi tettük volna. – Miért nem fogták el még a gyilkosokat? Ezt szeretné tudni mindenki a városban. – Rajta vagyunk, hogy elfogjuk őket – válaszolta Ryan fáradt hangon. – Tudom, hogy beszéltek azokkal, akik aznap a bankban voltak. Cole biccentett. – Gyorsan terjednek a hírek, mi? – morogta oda Ryannek, majd újra az asszonyhoz fordult: – Egyetlen ismerőse és barátja sem látott semmit. Nem látták, hogy a banditák belovagoltak a városba, és azt sem, amikor elhagyták. A lövéseket sem hallotta senki – tette hozzá. A nő együtt érző pillantást vetett a két férfira. – Ó, bizonyára akad olyan, aki hallotta a lövéseket. Talán csak túlságosan megrémültek, és nem mertek tenni semmit. Bizonyára elfáradtak, fiúk. Loreen a nevem – mutatkozott be. – Hozom a kávéjukat. Egy perc múlva már vissza is tért, teletöltötte a két csészét, és a kávéskannát letette az asztalra. – Szerintem van néhány ember, aki biztosan elmondaná, ha hallott vagy látott valamit, de a többség valószínűleg nem így van vele. Mindenki tudja, mi történik azokkal, akik beszélnek. A Blackwater banda

visszajön értük, és megöli őket. Azt is tudjuk, mire képesek. Még soha sem hallottam ennyire ördögien gonosz emberekről, mint ők. Emlékszem, egyszer azt olvastam, hogy egy texasi bankban megöltek egy anyát a kislányával. A kicsi még hároméves sem volt. – Négyéves volt – mondta Ryan. – Ezek szerint igaz – kapta fel a fejét Loreen. – Igen, igaz – felelte Ryan halk, jeges hangon. – Jóságos Isten, hogyan voltak képesek bántani egy ilyen ártatlan báránykát? Hiszen ő úgysem árulta volna el őket. Még annyira kicsi volt. Cole-nak elment az étvágya. Szörnyetegekkel állnak szemben, és nem is vágyott másra, minthogy minél előbb elkapja őket. Loreen csípőre tette csontos kezét, és megcsóválta a fejét. – Tudom, hogy maguk mindent megtesznek. Csak vacsorázzanak nyugodtan. Az üzlet úgysem megy valami jól mostanában az influenza miatt. Még a városba tévedő idegenek is elkapják… legalábbis a többségük elkapja, azt mondta a doki. Ő ugyan azt állítja, hogy a betegség nem fertőző, de szerintem igenis az. Beszéltek már azzal a szegény nővel, aki látta a mészárlást? A két békebíró a gondolataiba merülve evett, és meglepve kapta fel a fejét a kérdésre. Cole megkérte az asszonyt, hogy ismételné meg, amit mondott. – Azt kérdeztem, beszéltek-e már azzal a szegény nővel, aki látta a mészárlást. Hallottam, hogy azt gyanítják, a három nő közül, aki aznap a bankban jártak, az egyik látott mindent. Ha nem fél túlságosan, akkor elmondhatná maguknak, mi is történt, ha meg nagyon meg van rettenve, és nem akar beszélni… nos, akkor rávehetnék valahogy. Nem akarom én megmondani, hogyan nyomozzanak – tette hozzá sietve –, de mivel van gyanúsítottjuk… – Nincs gyanúsítottunk – szólt közbe Cole, de Loreen oda sem figyelt rá. – Igaznak kell lennie, mert az újságban olvastam. A délutáni különkiadásban. Sloan seriff nyilatkozott, és elmesélte, hogy ő maga is bemászott ama bizonyos íróasztal alá, és meggyőződött róla, hogy a fa résein át, jól lehet látni az előteret. Azt is mondta, hogy rejtőzött ott egy nő. – Asszonyom, a seriff nem bújt be az asztal alá – mondott ellent a nőnek Cole. – Márpedig az újságban az volt, hogy bebújt – jelentette ki Loreen. – Tudják, akár én is ott lehetettem volna a bankban a rablás idején. Általában abban az időben szoktam bevinni a bevételt, de mostanában nem jön össze annyi pénz, hogy mindennap bemenjek vele a banka. Senkinek sincs jó étvágya, ha egyszer súlyos beteg – magyarázta. – Akkor sem értem, miért kellett börtönbe zárni azt a három nőt. Azt hallottam, hogy a seriff egyiküket úgy rángatta ki a betegágyból, a másik kettő meg éppen vacsorázott, amikor értük ment. Szerintem ott, a panzióban kellett volna őket kikérdezni. Úgy bizony. A börtön nem megfelelő hely ifjú hölgyek számára. Nem, uraim, szerintem egyáltalán nem helyes, hogy úgy bántak velük, mint valami közönséges bűnözővel. Nem eszik meg a vacsorájukat, fiúk? Hová rohannak?

Alighogy a „börtön” szó elhangzott, Cole és Ryan ugyanarra a következtetésre jutott. Az újabb kudarcért Sloan a felelős.

Tizenegyedik fejezet Sejtésük igaznak bizonyult. Átkozódva rohantak vissza a börtönhöz, és azt kellett látniuk, hogy a seriff mind a három nőt bezárta egy cellába. Ráadásul az ostoba szamár még büszke is volt arra, amit tett. Magyarázkodás közben mellét kidüllesztve, peckesen járkált fel-alá az irodában. – Meg kellett tennem – kezdte. – Megkérdeztem tőlük, melyikük volt az, aki a rablás alatt a bankban tartózkodott, de egyikük sem vállalta, ezért bedugtam őket egy cellába, hogy gondolkodjanak a dolgon. Én mondom maguknak, hogy hamarosan egész tömeg lesz odakint, akik akár lincselni is készek lesznek, mert már mindenki hallotta, hogy van egy tanúnk, aki nem akar vallani, és látták, hogy behozom a három nőt. Ryan olyan dühös lett a seriffre, hogy ösztönösen a pisztolyáért nyúlt. Úgy kellett erőt vennie magán, nehogy valami olyat tegyen, amit aztán később megbánna. Cole keze Sloan nyakára fonódott, de ő nem fogta vissza magát. Arra gondolt, vagy megfojtja, vagy sikerül egy kis észt belevernie. Ekkor azonban gyereknevetés ütötte meg a fülét. Hitetlenkedve hördült fel. – Maga megőrült?! Börtönbe zárt egy kisbabát? Ryan reszketett haragjában. Az íróasztal mögött ült, és mereven nézte a seriffet. – Cole, ne fojtsd meg, hadd magyarázza meg. Hallani akarom, mit tud felhozni a védelmében. El fogja nekem mondani, miért zárt be egy gyereket és három nőt. Amint Cole elengedte a torkát, a seriff dadogni kezdett. – Nem tudtam, mit tegyek a kisfiúval. Az anyjával akart maradni, és nem hallgatott a józan észre. A padlóra vetette magát, és rettenetes hisztit vágott ki. Már nem kisbaba, békebíró úr. Lehet vagy másfél éves, ha nem kettő. Még pelenkázzák, de tud beszélni, szóval nem lehet kisbaba. A kisbabák nem tudnak beszélni – tette hozzá tudálékos hangon. Ryan foga megcsikordult, arcán rángatózni kezdett egy izom. – Melyik a cella kulcsa? – dörrent rá a seriffre. – Nem akarja kiengedni őket, ugye? – A fenébe, dehogynem! – csattan fel Ryan. – Most pedig mondja meg, melyik kulcs az! – Ott lóg maga mögött a pecken – mondta Sloan pimasz hangon. – Azt tettem, amit tennem kellett. Ryan oda sem figyelt rá. – Van itt hátsó ajtó? – Igen, a folyosó végén. Miért? Ryan odalökte Cole-nak a kulcskarikát. – Megmondom, mit fog most tenni, Sloan seriff. Clayborne békebíró úr kiengedi a hölgyeket a cellából. Maga odakint vár rájuk a hátsó ajtónál, és hazakíséri őket.

– Valamint bocsánatot kér tőlük – vetette közbe Cole. – És javaslom, úgy tegye, hogy érezzék, komolyan is gondolja. Sloan újabb lépést hátrált Cole elől. – De hát én zártam be őket – tiltakozott. – Ha bocsánatot kérek, azt fogják hinni, hogy nem tudom, mit csinálok. Cole fáradtan felsóhajtott. – Nem, azt hiszik majd, hogy maga egyszerűen ostoba. Most pedig, mozduljon már! A seriff összeszorított szájjal és vöröslő arccal a hátsó bejárat felé csörtetett. Cole kinyitotta a cellákhoz vezető ajtót, lehajtott fejjel lépett be a szűk folyosóra. A levegő a tetőn át beszivárgó esőtől nyirkos volt, és nedves falevelek illatát árasztotta. A férfi hirtelen megtorpant, mert úgy érezte, mintha egy pillanatra szürke kőkeretbe foglalt, felbecsülhetetlen értékű festményt látna maga előtt egy ódon múzeumban. Soha életében nem látott még három olyan gyönyörű nőt, mint akik ott ültek szorosan egymás mellett a priccsen – egyenes háttal, fejüket magasra emelve, tökéletesen mozdulatlanul, mintha egy festő állította volna be őket, hogy elkészítse a portréjukat. Cole nem volt felkészülve erre a látványra. Annyira fiatalok voltak… hihetetlenül szépek… és forrtak a dühtől. A hozzá legközelebb ülő nő kezét illedelmesen összefonta az ölében. Hosszú fekete haja lágy fürtökben omlott a vállára, keretbe fogva szinte porcelán finomságú arcát. Ragyogó zöld szemét sűrű sötét szempilla takarta. Kétségtelen, hogy volt valami királyi a nőben, valami arisztokratikus kifinomultság, amely előkelő és gazdag hátteret sejtetett. Rózsaszínű utcai ruhát viselt, melyet gyöngy gombok díszítettek, ám a finom csipkegallér a szélein már foszlásnak indult. Széles karimájú szalmakalap feküdt mellette a priccsen, rajta hófehér kesztyű. Feltette a kalapját, mielőtt elindult a börtönbe, gondolta magában mosolyogva Cole. Csak egy úri műveltségű nőnek jut eszébe ilyesmi. Tekintete nyílt volt, kíváncsiság tükröződött benne, nem felsőbbrendűség, és Cole azt a fajta előkelőséget érezte benne, amely minden körülmények között megállja a helyét. Mellette a legcsodálatosabb szépség ült, amilyet valaha is látott. Zafírkék ruhájában tökéletes ellentéte volt társnőjének. Makulátlan alabástrom bőr, telt vörös ajak, nemes metszésű orr, kék szem. Megvetése jeléül állát dölyfösen a magasba emelte. Aranyszőke haját szigorú kontyba fésülte. Ez a hajviselet a legtöbb nő szépségéből csak elvett volna, neki azonban bájosan állt. Ilyen fokú tökéletességtől a legtöbb férfinak elállt a lélegzete. A lány szemmel láthatóan tisztában volt vele, milyen hatást gyakorol Cole-ra. Türelmetlen pillantást vetett rá, mintegy azt sugallva, hogy hagyja abba a bámulást, és mozduljon már. Nyilvánvalóan hozzászokott már, hogy magára vonja a figyelmet, és ennek ellensúlyozására kialakított egy unott, „megközelíthetetlen vagyok” magatartást. A harmadik nő csábos volt. Fahéjszínű haját ő is hátrafogta, ám néhány fürt elszabadult, és lágyan

hullámzott ovális arca körül. Orrát és környékét szeplők pettyezték, amelyek most szinte egybeolvadtak, ahogy a nő szigorú kifejezése ráncokat rajzolt arcára. Mandula alakú, sötét szemét összehúzta, és átható tekintete valósággal átdöfte a férfit. Kifakult, levendulaszínű ruhát viselt, melynek az ujja egészen könyékig fel volt tűrve, jelezve, hogy valamiféle házimunkában zavarták meg, amikor behozták a börtönbe. Pillantása elbizonytalanította Cole-t, aki érezte, hogy a parázsló tekintet olyan forrongó szenvedélyt sejtet, amelyet nem lehet csak úgy eltiporni… és ez még inkább nyugtalanította. A nő ölében göndör hajú kisangyal ült, aki kíváncsian tekintgetett körbe, és szemmel láthatóan nem kavarta fel a váratlan felfordulás. Úgy tűnt, tökéletesen kielégíti, hogy anyja átkarolja, és nem érintette meg a körülötte forrongó gyűlölködés. A nőkben forrt az indulat, az már biztos. A belőlük áradó ellenségesség egy gyengébb embert levert volna a lábáról. Ha a tekintettel ölni lehetne, Cole úgy vélte, a három nő már földet dobálna a koporsójára. Sápadt arcuk láttán sejtette, hogy nem érzik túl jól magukat, és valószínűleg félnek is. Ez kellemetlenül érintette. Lerázta magáról a nyomasztó gondolatokat, és előrelépett, hogy kinyissa az ajtót. Amint megmozdult, a kisfiú elfordult, és az anyja ruhájába temette az arcát. – Kérem, bocsássanak meg a kényelmetlenségért, hölgyeim – tárta szélesre az ajtót Cole. – Tudom, hogy szívesebben lennének otthon. Az aranyhajú nő állt fel először. A másik kettő nyomban követte a példáját. – Kicsoda maga? – akarta tudni. – Cole Clayborne – felelte a férfi. – Szövetségi békebíró vagyok. – Maga itt a főnök? – Nem, hölgyem – rázta meg a fejét Cole. – Ryan békebíró úr a rangidős. – És ő tisztában van azzal, hogy a város seriffje egy tökkelütött idióta? A kérdés megmosolyogtatta Cole-t. – Már kezdi felismerni az igazságot, hölgyem. Őszintesége tompította valamelyest a nők ellenségességét. – Ezek szerint nem maguk adtak parancsot a seriffnek arra, hogy lecsukjon minket, mint valami közönséges bűnözőket? – Nem, egyikünk sem adott ilyen parancsot. – Sloan seriff hataloméhes és ostoba, ez pedig veszélyes kombináció – morogta a nő. Társaira nézett, majd bólintott. – Rendben. Megtartjuk a haragunkat a seriffnek. Engedje meg, hogy bemutatkozzunk, Clayborne békebíró úr. Engem Rebecca Jamesnek hívnak, és a seriff a betegágyból parancsolt ki. Hatalmas jelenetet rendezett a szálló előcsarnokában, amitől borzasztó zavarba jöttem, ráadásul nagyon rosszul is éreztem magam. Ez a kedves hölgy a bal oldalamon Grace Winthorp. Angliából látogatott el hozzánk, mert azt hallotta, hogy csodálatos ez az ország. Erre hogy mutatja ki ez a város a vendégszeretetét? Börtönbe zárja.

A nő kezdte ismét belelovallni magát. – Miss James, ha megnyugodna… Rebecca egyetlen legyintéssel félbeszakította. – És végül, de nem utolsó sorban szeretném bemutatni magának Jessica Summerst és a fiát, Calebet. Éppen a kicsit készült megetetni, amikor durván kirángatták az otthonából és idehurcolták. – Biztos vagyok benne, hogy szó sem volt sem kiszakításról, sem hurcolásról – mondott ellent neki Cole, bár valami azt súgta neki, hogy Sloan még erre is képes lenne. – Még egyszer elnézésüket kérem a kényelmetlenségért. – Kényelmetlenség? – kiáltott fel Rebecca. – Én inkább kegyetlenségnek nevezném. Grace Winthrop és Jessica Summers helyeslően bólintottak. Nyilvánvaló volt, hogy Rebecca vette magára a szóvivő szerepét, és a másik kettő tökéletesen meg volt elégedve vele. Az is egyértelmű volt, hogy a harag és a közös sérelem egy csapattá kovácsolta őket. – Biztos, hogy nem Ryan békebíró úr adta ki a parancsot, hogy lecsukjanak minket? – kérdezte Rebecca újra. – Biztos, hogy nem én adtam ki a parancsot. Ryan állt az ajtóban. Cole azonnal észrevette, hogy őt is meglepte a három nő látványa. – Hölgyeim, elnézésüket kérem, de szeretném, ha még egy ideig a cellában maradnának. – Sajnálom, de mi nem akarunk itt maradni – lépett előre Rebecca. – Jöjjenek, hölgyek! Hagyjuk itt ezt a gyalázatos helyet. Cole ekkor meglátta Ryan kezében a pisztolyát, és kezét kirakva megállította Rebeccát, aki éppen el akart masírozni mellette. – Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha itt várnának még néhány percig – mondta. – El sem hiszem, hogy ilyen durvaságra vetemedik – jelentette ki Rebecca, mielőtt hátrébb lépett volna. Jessica megpróbált kibújni mellette, de Cole elállta az útját. Szemtől szembe álltak, de a lány nem hátrált. Cole olyan pillantást vetett rá, amely azt sugallta, jobb lesz, ha a lány nem akaszt vele tengelyt. Jessica viszonozta a pillantás. Az ördögbe, jobban csinálta, mint ő maga. Még csak nem is pislantott. Még egy csörgőkígyót is meghátrálásra kényszerítene, gondolta Cole, és – Teremtőm! –, milyen finom az illata! Mint a friss virágoké. Cole abbahagyta a szemöldökráncolást. Úgysem használt, és ráadásul az ő hibája, hiszen hagyta, hogy a lány gyönyörű szeme elvonja a figyelmét. – Cole, van egy kis gond odakint – mondta Ryan. – Elkelne a segítséged. A kisfiú felnézett rá. Cole odakacsintott neki, majd nagy lendülettel becsukta az ajtó a nő orra előtt. Kulcsra zárta, majd visszatért az irodába. A nő felháborodott hangja elkísérte.

Tizenkettedik fejezet A kis gond nagy, zúgolódó tömegnek bizonyult. Ryan nyitva hagyta az ajtót, a gyalogjárón állt fegyverét az oldala mellett tartva, és azon igyekezett, hogy rávegye a negyven-ötven dühös férfit a hazamenetelre. – Azt mondtam, oszoljanak, emberek! – kiáltotta. – Menjenek haza, és hagyják, hogy végezzük a dolgunkat! – Adják ki a nőket! – kiáltotta egy férfi a csoport közepéből. – Majd mi szóra bírjuk őket. – Mégis hogyan? – érdeklődött kíváncsian Cole. – Fellógatjuk őket, hát úgy – felelte a fickó nagy hangon. – Annak aztán sok értelme lenne – morogta oda Cole Ryannek. – Dühös emberekkel nem lehet értelmesen beszélni – nézett rá az. – Ezek nem dühösek, csak kissé zaklatottak. Ha dühöset akarsz látni, menj csak vissza, és engedd ki azokat a nőket. Elevenen meg fognak nyúzni. Ryan visszafojtotta mosolyát. – Rendben. Tied a tömeg, én vállalom a nőket. – Megegyeztünk – biccentett Cole, és előbbre lépett. – Senki sem fog felakasztani senkit – mondta a férfiaknak. – Bedőltek egy alaptalan pletykának. Nincs szemtanúnk. – De az újságban azt olvastuk, hogy van – kiáltotta valaki az első sorból. – Az újság tévedett. – Akkor miért csukta le a seriff azokat a nőket? – Ezt tőle kell megkérdezniük – válaszolta Cole. – Most pedig menjenek haza! – Miért nem megy inkább maga haza, meg az a másik békebíró, és hagyják, hogy a mi seriffünk vegye kézbe a dolgokat? Mielőtt Cole felelhetett volna, előlépett egy férfi, szembefordult a sokasággal, és kezét magasba emelve csendre intette őket. – Biztosan tudom, hogy az a furcsa beszédű hölgy ott volt a bankban a rablás előtt. Egy sorban álltam vele, és hallottam, ahogy a pénztárossal beszél. – Akkor a másik kettő közül lesz az egyik a tanú – kiáltott fel egy újabb fickó. – Látta valaki bármelyiküket is a bankban? – Én láttam – jelentkezett valaki hátulról. – Akkor láttam a szőke nőt, amikor Malcolm a visszajárót számolta ki nekem. Jól emlékszem rá, mert soha nem láttam még ilyen csinos teremtést. Vihogás futott végig a tömegen. – És a gyerekes nőt?

– Én láttam – mondta egy harmadik. – A kicsi magára haragította MacCorkle-t, mert a lengőajtón hintázott, és az anyjának ki kellett állnia a sorból, hogy elvigye onnan a fiút. Aztán a nő alaposan lekapta a jó öreg MacCorkle-t, amiért az rákiabált a gyerekre. – Ha mind a három nőt láttuk a bankban, akkor nagyon úgy fest a dolog, hogy még sincs tanúnk – vonta le a következtetést a békéltető. – Talán az egyikük visszaosont, hogy bebújjon az asztal alá – találgatott az egyik. – Nem épp az eszükről híresek, nem igaz? – súgta oda Ryannek Cole. – Sloan tüzelte fel őket – mondta halkan Ryan. – Rendben – kiáltotta Cole. – Megmondom, most mi lesz. Azt akarom, hogy mindnyájan menjenek haza, és gondolják végig, hogy mit csináltak a rablás napján. Ha bármelyikük látott vagy hallott valami szokatlant, akkor holnap reggel jöjjön vissza a börtönbe, és mondja el nekünk. – Magának nincs joga utasítgatni minket! – kiáltotta valaki a tömeg szélén. Cole felismerte. A Rockford Falls Gazette újságírója volt, aki nem akarta, hogy letakarják a holttesteket. Cole erős ellenszenvet érzett iránta. A riporter előrelépett. Tekintete ide-oda járt a tömeg és a két békebíró között. – Ez itt helyi ügy – jelentette ki. – Sloan seriffre tartozik. – Szövetségi pénzt loptak el – vágott vissza Ryan. – Ez pedig azt jelenti, hogy ránk tartozik az eset. Tegyék, amire Clayborne békebíró úr utasította magukat! Menjenek haza, és hagyják, hogy végezzük a dolgunkat! – Nem megyek sehova, amíg nem beszéltem azokkal a nőkkel! – kiáltotta az újságíró. Cole-nak nem volt kedve tovább vitatkozni. Villámgyorsan előkapta a pisztolyát, és lelőtte a riporter fejéről a kalapot. – Ehhez nem volt joga! – üvöltötte a férfi. – Dehogynem volt. Ryan békebíró úr elmagyarázta, hogy nem ítélhetnek el gyilkosságért, mivel szövetségi békebíró vagyok. Ahogy én látom a dolgot, akár mindannyiukat lelőhetem, és még csak meg sem ütöm érte a bokám. Szóval most mondom utoljára: menjenek haza! – Cole! – szólította Ryan súgva. – Mi van? – kérdezte Cole, de tekintetét nem vette le a tömegről. – Csak kitaláltam, hogy nem ítélhetnek el gyilkosságért. Cole elmosolyodott. – De ezt ők nem tudják. A két békebíró állta a sarat, amíg a tömeg végül ki nem fogyott a szuszból. Akkor aztán az emberek morogva ugyan, de lassan szétszéledtek. Amikor mindenki elment, Ryan kiengedte a hölgyeket. Tíz perccel később Sloan osont vissza. Hazakísérte a nőket, és üzenetet hozott tőlük. Ha már mindenképpen el kell szenvedniük a kihallgatást, mondták a hölgyek, akkor szeretnének még aznap éjjel

túl lenni rajta, hogy ne kelljen tovább aggódniuk miatta. Ryan és Cole úgy döntött, teljesíti a hölgyek kívánságát. Rebecca Jamesszel kezdték, aki hozzájuk hasonlóan a Rockford Falls Hotelben szállt meg. A régi, háromemeletes épület csak egy utcányira volt az Elm Streeten lévő börtöntől. A szállodát három oldalról teraszok vették körül. A két békebíró az egyik szobalánnyal üzent Rebeccának, hogy az elülső teraszon várnak rá. A nap lassan lement, és a nappali forróság után mindenki boldogan üdvözölte a feltámadó hűvös szellőt. – Semmi fontosat nem fogunk megtudni – jósolta Cole. – Azt már tudjuk, hogy mind a három nőt látták aznap délután a bankban a rablás előtt. Szerintem időpocsékolás beszélgetni velük. Ugyan mit láthattak? – Nem tudhatjuk a választ, amíg ki nem kérdeztük őket. Nem fog sokáig tartani. Fél óra múlva kénytelen volt felülvizsgálni saját becslését. Rebecca nyolc óra utánig várakoztatta őket. Cole türelmetlenül rótta a teraszt, Ryan pedig az egyik fonott székben terpeszkedett, amikor a nő végre lejött. Nem kért bocsánatot a késésért, és amint hozzájuk lépett, látták rajta, hogy még mindig haragszik. Ryan nyomban felállt, amint észrevette a nőt. Megvárta, míg Rebecca leül, majd odahúzott egy másik széket, és helyet foglalt vele szemben. Cole a korlátnak támaszkodott, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Rebecca a szék szélén ült, egyenes háttal, kezét az ölében pihentetve. Haragszik bizony, gondolta Cole, és ha még ennél is jobban felizgatja magát, az se lenne csoda, ha füstölni kezdene a feje. Kényelmesen hátradőlt, és hagyta, hogy Ryan kérdezze ki Rebeccát, miközben ő merőn nézte. Tudta, hogy durván viselkedik, de nem érdekelte. Gyönyörű szép nő volt. Cole valami hibát keresett rajta, remélve, hogy talál is, és ez segít leküzdeni az elragadtatását. Ryan is átható tekintettel figyelte a nőt, és Cole kíváncsi lett volna rá, vajon társa is azt érzi-e, mint ő. – Nagyra értékeljük, hogy segít nekünk – kezdte Ryan –, és még egyszer elnézést kérünk a kellemetlenségért, amit a seriff okozott. – Nem hiszem, hogy sokat tudnék segíteni – felelte a nő. – De boldogan válaszolok a kérdéseikre, aztán pedig itt hagyom ezt a szörnyű várost, és még csak vissza se nézek. Igaz ugyan, hogy a város maga elbűvölő, és a vízesés is különleges, de a lakói kissé… elmaradottak, ami az észbeli képességeiket illeti. Az, hogy az újságba is belekerült a pletyka, nagyon megnehezítette a dolgot. Boldog vagyok, hogy nemsokára hazatérhetek. – Hová is? – kérdezte Ryan. – St. Louisba. Már néhány nappal ezelőtt el akartam hagyni a várost, hogy Salt Lake Cityben találkozzam néhány barátommal, de aztán megbetegedtem, és ezért el kellett halasztanom az utazást. – Jobban érzi már magát?

– Egy kicsit jobban, köszönöm. Az orvos szerint szerencsém volt, mert csak könnyebben betegedtem meg. – St. Loiusból származik? – kérdezte Cole. – Keleten nőttem fel, csak azért költöztem St. Louisba, hogy közelebb legyek a barátaimhoz. – Rebecca visszafordult Ryanhez. – Azt hittem, a rablásról akarnak beszélni velem. – Úgy van – bólintott Ryan. – Emlékszik, hogy hánykor volt a bankban? A nő gondolkodott egy kicsit. – Ami azt illeti, emlékszem. Kettőkor voltam ott. Legfeljebb tíz perc eltérés lehet. Sorba kellett állnom, de nem emlékszem, kik tartózkodtak még odabent. Nem figyeltem rájuk. Biztos vagyok benne, hogy akad valaki, aki emlékszik rám. Minden szavamat leírja? Ryan felpillantott, és rámosolygott a nőre. – Igyekszem. – Miért? Ryan előbb befejezte a jegyzetelést, csak utána válaszolt. – Annyi rablás volt az utóbbi időben. Csak így tudom rendben tartani az információkat. Zavarja, hogy jegyzetelek? – Nem – rázta meg a fejét Rebecca. – Csak kíváncsi voltam, ennyi az egész. Sloan seriff zavarta meg a beszélgetést, aki nehézkesen ballagott fel a lépcsőn. Úgy tűnt, zavarban van, és amikor meglátta a békebíró ellenséges arcát, sarkon fordult, és megpróbált eloldalogni. – Üljön le! – szólt rá Ryan. Sloan idomított kutyát is megszégyenítő gyorsasággal engedelmeskedett. Megragadta a legközelebbi széket, és belehuppant. – Hatalmas galibát okozott, seriff – mondta Rebecca. – Maga miatt, most mindenki azt hiszi a városban, hogy van szemtanúja a bankrablásnak és a mészárlásnak. Olvastam a cikket, ahogy mindenki más is. Nagyon sokat idéztek magától. Felfogja egyáltalán, hogy mit tett? Ha a gyilkosok olvassák a Rockford Falls Gazette-et, vagy meghallják a pletykát, amelyet maga indított el, visszajönnek, és megölik Jessicát, Grace-t és engem. Öltek már máskor is nőket, nem fog nekik gondot okozni, hogy hárommal többet tesznek-e el láb alól. – Én nem aggódnék amiatt, hogy a Blackwater banda visszajön ide, hölgyem. Valószínűleg már rég elhagyták a környéket. A seriff fesztelen viselkedése felbosszantotta Rebeccát. – A szemtanúk nem hosszú életűek errefelé! – kiáltott fel. – Mindenki tudja, mi történt azzal a szegény emberrel Middletonban. Ha jól tudom, azok a gyilkosok még a feleségét is megölték, nem? Ha Jessica vagy Grace ott lett volna a bankban a rablás idején, gondolja, hogy ezek után beismerné? Hiszen azzal aláírná a halálos ítéletét.

– Igazán sajnálom a dolgot – vörösödött el zavarában Sloan. – Én nem aggódnék amiatt, hogy olvassák-e azok a banditák a Gazette-et. A rockfordiakon kívül senki más nem olvassa az újságunkat – tette hozzá békítőleg. – Ami a riportot illeti, egyszerűen nem volt más választásom. Az újságíró egyre csak további részletekért nyaggatott, és mégiscsak én képviselem a hatóságot ebben a városban. Kötelességem volt elmondani neki, amit tudok, de emlékezetem szerint én csak annyit közöltem vele, hogy a békebírók egy selyemerszényt találtak az egyik íróasztal alatt. A riporter ebből vont le következtetéseket. A magyarázat után a seriff felállt, hogy kimentse magát. – Megígértem egy hölgy barátnőmnek, hogy sétálunk egyet, és odabent vár. Szüksége van még rám, Ryan békebíró úr? Rebecca megvárta, míg Sloan távozik, karján egy idétlenül vihogó nővel, és csak azután folytatta. – A seriff mindannyiunknak megmutatta az erszényt. Nem az enyém. Egyébként sem hordok soha magamnál erszényt – tette hozzá. – Elmehetnék végre? Igazán szeretnék visszafeküdni. Kimerítő nap volt a mai. – Nekem nincs több kérdésem jelen pillanatban – mondta Ryan, és becsukta a jegyzettömbjét, majd Cole-ra nézett. – És neked? – Csak egy. Mennyi ideig szándékozik a városban maradni? – Holnaputánig. Akkor jön újra a postakocsi. Ryan a karját nyújtotta Rebeccának, hogy felsegítse. A nőt szemmel láthatóan meglepte az udvarias gesztus, és csak habozva fogadta el. – Ugye nem zaklatják már ma este Jessicát és Grace-t? Régen elmúlt már nyolc, és mindkettőt kimerítette a ma délután. Egyikük sem érzi valami jól magát – tette még hozzá. – Hagyniuk kellene, hogy jól kialudják magukat, mielőtt felteszik nekik a kérdéseiket. Jó éjszakát, uraim. A két férfi figyelte, ahogy elsétál. Mindkettejüket lefoglalták a gondolatai, s csak az rántotta őket vissza a valóságba, amikor a nő megállt, és visszafordult. Arcán patakzottak a könnyek. Mivel az egész beszélgetés alatt rendkívül higgadtan viselkedett, Cole-t és Ryant meglepte a hirtelen érzelmi kitörés. – Elfogják valaha azokat a szörnyű embereket? Van egyáltalán valami nyomuk, amit követhetnek? A seriff azt mondta, hogy nincs, de én azt reméltem, hogy téved. Ryan válla megroskadt. – Sajnos egyelőre nincs semmi nyomunk, de ez még változhat. – Egy dolog azonban biztos – vetette közbe Cole. – Mégpedig az, hogy elkapjuk őket. Csak idő kérdése. Számíthat ránk. – Persze, természetesen elfogják őket – bólintott Rebecca. – Ha eszükbe jut még valami, én itt leszek, megtalálnak. Mihelyt a nő eltűnt a szemük elől, Cole halkan átkozódni kezdett.

– Nem szeretek békebíró lenni. Ugyancsak lehangoló dolog. – Tudod, mi a te bajod? Hogy mind a három nőt sajnálod. Igazam van? – Igen – ismerte el Cole. – Hála Sloan ostobaságának, mindháromnak veszélybe került az élete. Nem lenne szabad félniük. Ráadásul, nagyon valószínű, hogy egyikük sem volt ott a bankban a rablás idején, mégis, most az egész város azt hiszi, hogy egyikük látott valamit. Az itteni népek nemigen gondolják végig a dolgokat, igaz? Azt hiszem, nem tetszett, hogy Rebeccát félni láttam. – Nem hibáztatom, amiért fél – jegyezte meg Ryan. – Ő is tisztában van vele, mire képes a Blackwater banda. – Gondolod, hogy valamelyik bandita visszajön Rockford Fallsba? Elmennének ilyen szélsőségekig holmi pletyka miatt? – Az emberek elhiszik, amit az újságban olvasnak. Számunkra mindenképpen szerencsés lenne, ha visszajönnének. Ne bámulj így rám, Cole! Csak őszinte vagyok. Igenis szerencsés lenne, mert áttörést jelentene, és Isten a tanúm, nagyon szükségünk van valami áttörésre. Meg tudjuk védeni a nőket. Menjünk, beszéljünk Jessica Summersszel és Grace Winthroppal! – Nincs semmi értelme – szállt vele vitába Cole. – Úgysem láttak semmit. – Akkor is beszélnünk kell velük. Ezt írja elő a szabályzat – makacskodott Ryan. – Mellesleg, jegyzetelned kellene a beszélgetések alatt. – Te jegyzetelsz – vont vállat Cole. – Utálom a papírmunkát. Különben is, meg tudok jegyezni minden egyes szót, ami elhangzik. – Most talán még igen, de később, amikor két-három vagy több rablással több lesz, a nevek és az időpontok összemosódnak majd – jósolta Ryan. – Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elkapjuk a gazembereket, mielőtt újabb bankot rabolnának ki. – Cole fáradt volt és éhes, ezért vonakodva követte Ryant a lépcsőn lefelé. – Rebecca azt mondta, hogy Jessicát és Grace-t kimerítette a mai délután. Emlékszel? Talán várhatnánk holnapig azzal a beszélgetéssel. – Nem, most akarom kikérdezni őket. Cole feladta a vitatkozást. Eddig rendkívül kiábrándítónak találta a békebíró munkáját. Cselekedni akart. Az iratok tengerén átrágni magát, vagy lehetséges tanúkkal beszélgetni olyan volt számára, mintha valami bonyolult rejtvényt próbált volna kirakni. Olyat, amelyhez rengeteg türelem kell. Márpedig Cole nem tanulta meg, hogyan kell türelmesnek lenni.

Második rész És elkülönít szerető szíveket, amikor fut a fény a homálytól;

Tizenharmadik fejezet Tilly MacGiure panziója a százéves fákkal szegélyzett, kanyargós Elm Street végén volt. Rebecca szállodájának bejárata valójában szemben volt a panzió bejárati ajtajával, csak épp a girbegörbe utca és a fák miatt nem lehetett egyik épülettől a másikig látni. A régi házat nemrégiben öltöztették új, fehér köntösbe. Az ablakok és ajtók burgundi vörös keretet kaptak. A szín megegyezett a teraszon szanaszét álló székek színével. A telket fehér palánkkerítés vette körül, és bár azt is nemrégiben festették újra, a szívós vadrepkény hajtások máris megtalálták útjukat visszafelé a lécekre. A házra és a kertre a terasz két oldalán növő, évszázados diófák vetettek árnyékot. A faóriások mintegy őrszemként óvták a panzió lakóit. A könnyű szellő szinte észrevétlenül lopakodott keresztül a vastag ágak között, melyek összefonódtak az oromzatos tető felett. Tilly MacGuire otthona bájos, idilli hely volt arra, hogy akár egy fészekalja gyereket felneveljenek benne. És Tilly pontosan így is tett. A virgonc hatvanöt éves asszony tizennégy éves korában ment férjhez, és nyolc gyermeket szült… csupa lányt. Miután legkisebb lánya is elköltözött otthonról, és harmadik férje jobblétre szenderült, az asszony panzióvá alakíttatta hatszobás házát. Nem a pénz hiányzott neki, hanem a társaság. Válogatós tulajdonosnak bizonyult, és csak olyan hölgyeket fogadott be, akikkel rokonszenvezett. Büszke volt arra, hogy betartja az általa felállított szabályokat. Férfi soha sem tehette be a lábát az emeletre, legyen bármi is az ok. A lakóknak mindennap este tízre haza kellett érniük, még szombaton is. Vasárnap el kellett kísérniük Tillyt a templomba, és egyikük sem hiányozhatott a vacsoráról. A hölgyek betartották a szabályokat, és ennek nagyon egyszerű oka volt: amíg engedelmeskedtek az előírásoknak, Tilly fejedelmien gondoskodott róluk. Az étel mindig finom volt és bőséges, a hálószobák szépek és tágasak, az ágyneműt pedig minden második nap cserélték. De még a pazar kiszolgálásnál is többet ért maga Tilly. A jószívű asszony úgy bánt szállóvendégeivel, mint tulajdon véreivel. Az is kiderült, hogy a gyakorlatias külső mögött igazi érző szív dobog, amikor megszegte az egyik vastörvényét, és megengedte Jessicának, hogy fiával együtt nála szálljon meg. Mivel saját gyermekei már felnőttek, Tilly nem engedett be kicsiket a házba, mert nem akarta, hogy rendetlenséget csináljanak.

Caleb azonban kivételnek bizonyult. A kisfiú abban a pillanatban elrabolta a szívét, amikor ránézett nagy barna szemével, és nyelvet nyújtott rá. Épp a kicsi bolondozásán nevetett, amikor a két békebíró bekopogott hozzá. Az apró termetű, csillogó szemű, csupa ránc asszony egészen addig mosolygott, míg észre nem vette a jelvényeket. Kézen fogta Calebet, és lassan az ajtóhoz sétált. – Azért jöttek, hogy kikérdezzék a lányaimat, igaz? – Igen, asszonyom – felelte Ryan. Az asszony arca még inkább elkomorult. – Mindketten aggódnak és félnek, és csak most lábalnak ki az influenzából. Szegény Jessica már majdnem meggyógyult, de aztán visszaesett. Szerdán majdnem egész éjjel hányt. Micsoda szégyen, hogy annak a két lánynak így kell rettegnie. Ha akarnak, bejöhetnek. A lányok a konyhában vannak. Általában nem engedem meg a lakóimnak, hogy a ház hátsó részébe betegyék a lábukat, de mind a két kisegítőm beteg, és én is gyengének érzem magam egy kicsit, szóval megszegtem a saját szabályaimat. Megtehetem – magyarázkodott gyorsan –, elvégre ez az én házam. Egyszerre akarnak beszélni velük? Mert akkor leülhetnek a konyhában. A frissen megmosdatott kisfiú, aki a hajánál fogva húzott maga után egy rongybabát, felnézett Cole-ra. Kezét kiszabadította Tilly markából, és a hüvelykujját kezdte szopni. – Külön-külön szeretnénk beszélni velük – mondta Ryan. – Ha lenne olyan kedves, és szólna Jessica Summersnek, hogy idekint a teraszon várunk rá. – Menj, keresd meg az anyukádat, kisfiam! – szólt Tilly a gyereknek. A kicsi kihúzta az ujját a szájából, harsányan nemet kiáltott, majd elfutott a konyha felé. – A nem Caleb kedvenc szava – mosolyodott el Tilly. – Legalább százszor elmondja egy nap. Nem mintha szemtelen lenne, vagy ostoba, csak makacs. Tilly maga mögé nézett, hogy lássa, tényleg nem hallja őket a kisfiú, majd visszafordult a két férfihoz. – Ahogy az imént mondtam is, Jessica és Grace olyanok, mint a riadt nyuszik, és erről az a pletyka tehet, miszerint az egyikük tanúja volt a gyilkosságoknak. Még az újságba is beleírták. Márpedig vegyék tudomásul, hogy egyikük sem látott semmit, mert ha valóban a bankban lettek volna a rablás idején, azt elmondták volna nekem. Azt sem akarom, hogy még jobban megrémítsék őket a kérdéseikkel. Megértették? – Igen, asszonyom, megértettük – felelte Cole. – Szólok Jessicának, aztán felmegyek azzal a kancsó teával, amit a kedves Grace főzött nekem. De pontban tízkor lejövök, és bezárom az ajtókat. Addigra befejezik a kérdezősködést, ugye? – Igen, asszonyom – válaszolta ezúttal Ryan. Tilly azonban mégsem ment fel. Mondanivalója volt a két békebírónak, márpedig ő az a fajta volt, aki ki is mondja, ha valami nyomja a szívét, mivel úgy tartotta, felesleges lenne elvesztegetni a drága időt

holmi kertelésre. – Botrányos, amit ez a város tesz. Csak azért, mert nemrégen laknak itt, szájukra vették őket a népek. Szegény Rebecca Jamest is sajnálom. Ő is nagyon beteg volt. Őt már kikérdezték? – Mikor találkozott Rebeccával? – kérdezte Ryan válasz helyett. – Múlt vasárnap a templomban. A mise után elbeszélgettünk, és azt is elmondta, hogy fontolóra vette, átköltözzön-e hozzám, mert a szállodában kényelmetlenül érzi magát. Természetesen szívesen láttam volna – tette hozzá Tilly. – Bár öregségemre meglehetősen finnyás lettem, őt habozás nélkül befogadnám, annyira jószívű teremtés. Még azzal a megátalkodott Lemont Morganstaff-fal is kedvesen viselkedett. Olyan melegen megdicsérte a kertjét, hogy Lemont egészen belepirult. – Hány lakója van? – érdeklődött Cole. – Ötnek van hely, de most csak ketten vannak: Grace és Jessica, meg persze a kisfiú. Caleb érkezett futva. Elszaladt Tilly mellet, kilökte az ajtót, és már kint is volt, mielőtt az asszony elkaphatta volna. A fiú hosszú, bokáig érő fehér ingecskét viselt, mezítláb volt, és a szeme pajkosan csillogott. – Magukra hagyom ezt az ördögfiókát, amíg megkeresem Jessicát. Aztán felviszem magammal, mert ígértem neki egy mesét. Tilly már indult volna, amikor Cole kérdése megállította. – Asszonyom, hol van a fiú apja? – Ez jó kérdés, és ha módomban állna beszélni, el is mondanám, hogy szerintem merre jár. De a szavamat adtam, hogy hallgatok. Annyit azonban elárulhatok, hogy Caleb édesanyja meghalt a szülésben, az ura azonban nem volt mellette. De nem ám, uraim. – Ezek szerint nem Jessica a gyerek anyja? – kérdezte Daniel. – Caleb azt hiszi, hogy Jessica az anyja, mert ő visel rá gondot pöttöm kora óta, de Jessica nem az igazi édesanyja a fiúnak. – Caleb apja életben van még? – kérdezte Cole. – Őszintén szólva, nem tudom – mondta az asszony homlokát ráncolva. – De nagyon remélem, hogy halálra itta magát azóta. Egy szót sem mondok többet róla – fogadkozott. – Jessicát kell megkérdezniük, ha többet akarnak tudni. Tilly eltűnt az ebédlőben. A két férfi megfordult, hogy a kisfiú után nézzen. Caleb a lépcső közelében állt, és szélesen vigyorgott rájuk, majd hirtelen térdre ereszkedett és sebesen mászni kezdett. A kisfiú még nem volt szobatiszta, és amikor a hasán csúszva megpróbált lejutni a lépcsőn, kioldódott a pelenkája. – Hová igyekszel, kisember? – hajolt le Cole, és felkapta a kicsit, Ryan pedig gyorsan szorosabbra kötötte a pelenkát, mielőtt az lecsúszhatott volna. Caleb elejtette a rongybabát, és Ryan jelvénye után nyúlt.

– Nagyon szakszerűen csinálod – jegyezte meg Cole, tudomást sem véve a kezében tekergőző gyerekről, aki újra le akart jutni a földre. – Van egy kis tapasztalatom. – Unokahúgok és unokaöccsök? – Nem, a kislányom. – Megsimogatta a babát, mielőtt odébb sétált volna. – Szappan és alma illata van. Ez felidézi az emlékeimet. Átvágott a teraszon, nekidőlt az egyik oszlopnak, és belebámult az éjszakába. – Fáradt vagyok ma este – jegyezte meg. – Nem is tudtam, hogy nős vagy. – Soha nem kérdezted. Ryan hangja valamivel élesebb volt a szokásosnál, mintegy sugallva, hogy ejtsék a témát. Cole azonban túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy csak úgy annyiban hagyja. – Mióta vagy házas? – A múlt hónapban lett volna hét éve. – Lett volna? Ryan bólintott. – Mindketten halottak. Cole agyában száguldani kezdtek a gondolatok. – Mit mondtál, mióta is végzed ezt a munkát? – Nem mondtam. – Rendben, akkor nem mondtad. Szóval mikor kezdted? – Az egyik rablás után neveztek ki a különleges nyomozócsoport élére. – Hagyd abba a mellébeszélést! Melyik rablás után? – A dilloni után – mondta Ryan. – A dilloni bankrablás után. – Az a szülővárosod. – Így igaz. Csend telepedett rájuk. Cole magában felidézte, mit hallott a dilloni esetről. – A lányod és a feleséged… beteg volt? – kérdezte végül. – Ne kérdezősködj annyit, Cole! – szólt rá társára Ryan, de az nem tágított. – Betegek voltak? Ryan megrázta a fejét. – Nem betegségben haltak meg. Egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Cole hosszan fújta ki a levegőt. – Óóó… a fenébe, Daniel! Ők voltak azok, igaz?

Tizennegyedik fejezet Jessica Summers a konyhapultnál állt, és álmodozva bámult ki az ablakon. Próbálta felidézni, milyen érzés is volt gondtalannak lenni. Nem emlékezett rá. Fáradt volt. Csakis ez lehetett az oka, hogy úgy érezte, lassan összeroppan a rá nehezedő terhek és az aggodalmai súlya alatt. Az utóbbi két évben rengeteg változás történt az életében, és voltak pillanatok, amikor megfáradt öregasszonynak érezte magát. Ez is egy olyan pillanat volt. Ez nem önsajnálat volt – annyi dolga akadt, hogy ilyen ostoba időpocsékolásra nem jutott már ideje –, és bármennyire elfáradt is, arra azért maradt ereje, hogy hálát adjon az Úrnak, amiért neki ajándékozta a kicsi Calebet. Jessica már el sem tudta képzelni az életét a kisfiú nélkül. Erővel kiszakította magát az álmodozásból, és igyekezett visszatérni a hétköznapi feladatokhoz. Felkapta a mosogatórongyot, és óvatosan nekilátott Tilly értékes kínai porcelán tányérainak elmosásához. Víz fröccsent a szoknyájára. Jessica lenézett, s csak most vette észre, milyen öreg és kifakult a ruha. Már nem igazán volt jó rá. A felső rész kényelmetlenül feszült a mellén, de nem kell mást tennie, csak odébb varrni a gombokat. Mihelyt időt tud rá szakítani, meg is teszi, és akkor a ruha majdnem olyan lesz, mint új korában. Semmiképp sem dobja ki, ahogy Tilly javasolta, mert az olyan pocsékolás lenne, amit nem engedhet meg magának. Különben is, a ruha tartós anyagból készült, és a színét is szerette. A valaha élénk levendulaszínű anyag kifakult már a hordásban és mosásban. Tilly azt mondta, hogy úgy fest, mint valami ócskaság, de Jessica erre csak megrántotta a vállát. A ruha illendő, és csak ez számít. Teremtőm, hogy megváltoztak az igényei! Eszébe jutott egy másik ruha, amely után annyira sóvárgott… talán egy emberöltővel is ezelőtt, amikor még az ilyen haszontalanságokat tényleg fontosnak tartotta. Egy kirakatban pillantotta meg, és úgy vélte, a fehér brokát a széles vörös bársonyövvel a legcsodálatosabb ruhaköltemény, amelyet valaha is látott. Jessica elmosolyodott, amikor az is eszébe ötlött, hogyan fogadkozott, egy nap majd sikerült összegyűjteni annyi pénzt, hogy megvegye a cseppet sem praktikus ruhát. Ma már egészen másról álmodozik. Eszébe sem jut, hogy varrónőhöz vagy táncmulatságokra, bálokra járjon. Akkoriban még ostoba, üresfejű fruska volt. Mostanra felnőtt, komoly felelősség nyomja a vállát, és csak arra vágyott, hogy a lehető legjobb mamája legyen Calebnek. Tilly zökkentette ki az elmélkedésből, amikor szólt neki, hogy a békebírók beszélni szeretnének vele. – Odakint várnak a teraszon – mondta. – Máris megyek.

Öt perccel később még mindig a pultnál állt. Tudta, hogy udvariatlanság megvárakoztatni a békebírókat, de annyira rémült és ideges volt, hogy képtelen volt megmozdulni. A lehető legtovább igyekezett elodázni az elkerülhetetlen. Arra hivatkozott, hogy segítenie kell új barátnőjének, Grace-nek a konyhai munkában. Grace egyáltalán nem illett a konyhába, s látszódott, hogy nem is érzi ott otthon magát. Jessica gyanította, hogy soha nem is járt eme nevezetes helyiségben, míg be nem költözött Tilly panziójában, de a tapasztalat hiányát ellensúlyozta a lelkesedése. Szilárdan eltökélte, hogy megtanul főzni, és mindent el is követett ennek érdekében. Nem volt olyan munka, amelyet alantasnak tartott volna. Előtte való nap levette kalapját, kesztyűjét, felkötötte Tilly egyik öreg kötényét, és négykézlábra ereszkedve nekilátott a padló felsúrolásának. Igaz, hogy kétszer annyi idejébe telt, mint Jessicának, de mire végzett, a padló tükörfényesen ragyogott. A két nő szoros barátságba került egymással. Mindketten gondolataikba merülve dolgoztak egymás mellett. – Félek – suttogta Jessica. – Nem akarok beszélni velük. – Én is félek – ismerte be Grace. – Ha veled végeztek, biztos engem is ki akarnak majd kérdezni. Talán Tilly meg tudja győzni őket, hogy jöjjenek vissza holnap. Jessica a fejét rázta. – Akkor egész éjjel aggódnék. Még ma este túl akarok lenni rajta, különben egész éjjel nem fogok aludni. – Gondolkodtál már a javaslatomon? Mr. Nelson szeretné tudni, hogy megveszem-e a szekerét vagy sem. Azt ígértem neki, hogy holnap reggel választ adok. Megengedte, hogy elhozzam. – Tudom – súgta vissza Jessica. – Az a hátsó udvarra nyílik, és láttam, hogy ott áll a szekér. Igen, gondolkodtam és döntöttem. Ha tényleg nem leszünk terhedre Calebbel, akkor veled megyünk. Grace megkönnyebbülten felsóhajtott. – Igazán hálás vagyok. Természetesen nem lesztek terhemre. Bevallom, valószínűleg nem tudnék lovat váltani segítség nélkül. – Együtt biztos sikerülni fog. Tilly jött be a konyhába, hogy megnézze, mi kerül Jessicának ennyi időbe, majd úgy döntött, hogy megsürgeti egy kicsit. – Nem fognak elmenni, lányom – kezdte. – Akár ki is mehetnél hozzájuk, és beszélhetnél velük, és amíg a kérdéseikre válaszolsz, azt is észrevehetnéd, milyen fess férfiak azok a békebírók. Jó ideje már, hogy ekkora darab izmos legényeket láttam. Könnyen lehet, hogy először megijedsz tőlük, mert elég félelmetes a külsejük, de ha a szemükbe nézek, meglátod, hogy milyen kedves a tekintetük, és az segít majd legyőzni a rettegésed. Mind a két fiúnak igazán szép kék szeme van. Jessica mosolyt erőltetett magára, hogy elrejtse idegességét.

– Miért kellene észrevennem, hogy milyen fessek? Tilly lemondóan sóhajtott, majd ciccegett egy kicsit. – Azért mert egy kicsi fiút kell felnevelned, és nem árt, ha van melletted egy erős ember, aki segít. Jessica összehajtogatta a nedves törlőrongyot, és letette a pultra. – Tudom, hogy jót akar, de nincs szükségem férfira ahhoz, hogy felneveljem Calebet. Nagyon jól elvagyunk mi ketten is. – Marhaság – mondta Tilly. – Tudom, hogy elég nagy a szíved és erős a gerinced a kicsi felneveléséhez, de egy férfi könnyíthet a terheken. Hidd el nekem! Ha negyven évvel fiatalabb lennék, én magam is szemet vetnék az egyikre. Igaz, pokoli nehéz lenne eldöntenem, melyiknek a cipőjét szeretném az ágyam alatt látni. Csak annyit mondok, nézd meg magadnak a fiúkat, és ez neked is szól, Grace, mert egy jó ember válasz lenne a családod imáira. Jessica, vedd ki azt a szalagot a hajadból! Teljesen félrecsúszott. – Igen, asszonyom. Jessica engedelmesen kihúzta a szalagot a hajából, majd gyorsan megigazította a göndör barna fürtöket. Nem csinosítani akarta magát, csupán Tilly kedvére szeretett volna tenni. – Gyönyörű hajad van, Jessica. Le kellene engedned, hogy lássa mindenki, és attól sem dőlne össze a világ, ha kacérkodnál egy kicsit a beszélgetés alatt. Bár fogadni mernék, azt sem tudod, hogyan kell. Azért megpróbálhatnád. Ó, tudom, hogy komoly dolgokról lesz szó, de azok ott akkor is csak férfiak. Biztos, hogy alaposan megnéznek majd maguknak. Grace, amíg a sorodra vársz, húzd ki azokat a tűket a hajadból, és fésülködj meg. A férfiak azt szeretik, ha a nők leengedik a hajukat, nem pedig azt, hogy tanítónősen feltűzve viselik. Jessica és Grace már rég megtanulta, hogy nincs értelme Tillyvel vitatkozni, amikor az makacs, „én tudom, mi a legjobb nektek” hangulatban van. Grace az idős asszonyra mosolygott, de Jessica észrevette, hogy egészen elpirult zavarában. – Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyek – szólalt meg Jessica. – Én is azt hiszem – helyeselt Tilly. – A kicsit felviszem magammal, mihelyt megtaláltam. – Ma este nem érzi valami jól magát, Tilly. Menjen csak fel, és feküdjön le nyugodtan. Majd én vigyázok Calebre. – Én pedig főzök teát, és rögtön felviszem – tette hozzá Grace. – Caleb itt maradhat velem a konyhában. Majd rajta tartom a szemem. Jessica nagyot sóhajtott. – Istenem, bárcsak ne lennék ilyen ideges! Grace megértően bólintott. – Úgy érzem, mintha valami rosszat tettem volna, pedig erről szó sincs. Bárcsak sose jöttem volna ebbe a városba! Micsoda reményeim voltak…

– Igen, tudom – mondta Jessica. – Helytelen dolog volt Mr. Wells fiától, hogy nem tartotta tiszteletben az apja ígéretét. El kellett volna adnia neked azt a legelőt, ahogy az apja megegyezett veled. Az ember azt hinné, hogy az ember szava szent. – Úgy látszik, az ifjabb Mr. Wells ezt nem tudja. – Fogsz találni magadnak egy farmot – bátorította Jessica. – Először a Denver melletti földet nézzük meg, és ha az nem felel meg neked, továbbmegyünk. Azt hallottam, hogy Kaliforniában dús legelők vannak. – Annyi teendő van még, az idő pedig rohamosan fogy. Már csak hét hónapom van arra, hogy földet és marhát vegyek. Ha nem sikerül, kénytelen leszek beismerni a vereségemet, és hazamegyek. Ha nem vesztegettem volna itt el annyi időt, már Denverben lehetnék. – Én örülök annak, hogy Rockford Fallsba jöttél. Ha nem így teszel, nem találkoztunk volna, és nem is barátkozunk össze. Grace megfogta Jessica kezét. – Valóban, igazi jó barátok lettünk. – Mi pedig Calebbel veled tartunk Coloradóba. Valami jó mégiscsak kijött belőle, nem igaz? – Abbahagynátok végre az ostobaságaitokat? Jessica, menj ki azonnal a teraszra! Tilly türelmetlen hangja véget vetett a további időhúzásnak. Jessica kihúzta magát, és az ajtóhoz sietett. Úgy érezte magát, mintha a tulajdon tárgyalására menne, ami persze nevetséges volt. Nincs más dolga, mint meggyőzni a békebírókat arról, hogy nem látott semmit. Reszkető kézzel nyúlt az ajtógomb után. – Jó estét, uraim. Sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket. Jessica megállt az ajtóban. Arca nyugodt volt, keze azonban görcsösen markolta a kilincset, és úgy festett, kész bármelyik pillanatban megfutamodni. Daniel Ryan tapasztalatból tudta, hogy némelyek megijednek, ha a törvény emberével akad dolguk. Gyorsan előrelépett, hogy megnyugtassa a nőt. – Csak pár percet rabolunk el az idejéből – ígérte. Jessica az egyik férfiról a másikra nézett. Egyikük sem mosolygott. Ryan tekintete komoly volt, Clayborne azonban inkább unatkozni látszott, ahogy a terasz korlátjának dőlve állt. Teremtő Isten, Tillynek igaza volt! Mindkettőjükből csak úgy áradt a férfiasság, – Ez a szokásos eljárás – szólalt meg Cole is. – Igen, értem – bólintott a lány. Cole elmosolyodott. – Talán könnyebb lesz, ha kijön a teraszra. Jessica halkan felsóhajtott, erőt vett remegésén, és odasétált az egyik székhez. Amikor leült, kezét összekulcsolta az ölében, térdét és bokáját pedig szorosan összezárta, hátha így nem látszik a remegésük. Aztán csak várta, hogy valamelyik békebíró megkezdje a kérdezősködést.

– Azt hiszem, előbb be kellene mutatkoznunk – kezdte Ryan, és egy széket odahúzva leült a lánnyal szemben. – Arra semmi szükség. Tudom, kik önök. Ön Daniel Ryan békebíró, az úr pedig Cole Clayborne békebíró. A börtönben már találkoztunk, nem emlékszik? Ryan lovagló ülésben ült a széken, Cole pedig mögötte állt néhány lépésnyire. Jessica felnézett rá. – Egyáltalán nem úgy fest, mintha a törvény őre lenne – tört ki belőle, majd Ryanre nézett. – És ön sem. – Miért, kinek látszunk? – érdeklődött Cole. – Bűnőzöknek. – Azt mondja, úgy festünk, mint valami bűnöző? – kacagott Cole. A két férfi mosolya enyhítette valamelyest Jessica feszültségét, de szerette volna, ha Cole is leül. A férfi valósággal fölé tornyosult, és borostás arca veszélyessé tette a lány szemében. Daniel legalább annyira ijesztő látványt nyújtott. Jessicának emlékeztetnie kellett magát, hogy ez a két férfi békebíró, és az a dolguk, hogy megvédjék az ártatlan embereket. Nincs más hátra, mint tudatni velük, hogy ő is az utóbbiak közé tartozik. – Nem tettem semmi rosszat. – Tudjuk – bólintott Ryan. – Sokan idegesek lesznek a törvény embere láttán. Nem tudom, miért. – Én tudom – közölte a lány. – Mert joga van börtönbe zárni. – De csak akkor, ha ez jogilag indokolt. – Valóban? – húzta fel a szemöldökét Jessica. – Engem ma délután lecsuktak, pedig biztos vagyok benne, hogy semmilyen indokuk nem volt rá. – Nem tudtuk, hogy Sloan seriff ilyen szélsőségekre ragadtatja magát – vetette közbe Cole. – Meg volt győződve róla, hogy valamelyikünk hazudik, de ez még mindig nem elég ok, hogy valakit börtönbe zárjanak, ugye? – Észrevette, hogy Daniel előveszi a jegyzettömbjét és a ceruzáját a zsebéből. – Tudjuk, hogy a rablás napján járt a bankban. – Így igaz. Caleb is velem volt. – Emlékszik véletlenül az időpontra? Jessica kisimította szoknyája ráncait. Nem nézett fel, amikor válaszolt. – Történetesen emlékszem. Kettőkor voltam ott. Legfeljebb tíz perc eltérés lehet. Bementem és beálltam a sorba, de nem emlékszem, kik tartózkodtak még odabent. Nem… – Nem figyelt rájuk? – kérdezte Cole. – Úgy van. Nem figyeltem a többiekre. – Azokra sem, akikkel egy sorban állt? – nézett rá kicsit kételkedve Ryan. – Teljesen lefoglalt az, hogy Calebre vigyázzak. Meglehetősen pajkos kisfiú. A lengőajtó egészen

elbűvölte, és mindenáron hintázni akart rajta. Ez felháborította Mr. MacCorkle-t, és rákiabált a gyerekre. Jó kis jelenetet rendezett. Volt dolgom elég, uram, és egyszerűen nem maradt időm arra, hogy másokra figyeljek. Magyarázat közben tekintetét Cole-ra függesztette, hogy lássa, hogyan reagál a férfi. A sietős válaszokból biztos rájött, hogy ideges. Lassíts! – parancsolt magára, miközben összekulcsolta a kezét. – Lassíts, és nyugodj meg, különben azt fogják hinni, hogy titkolsz valamit! Cole egyáltalán nem úgy festett, mint aki bűnösnek hiszi. Ha Jessicának találgatnia kellett volna, mit gondol a férfi, azt mondta volna, hogy az alvás jár a fejében. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni – fordult újra Ryanhez. – Nem szokott a kicsi délutánonként aludni? – kérdezte Cole. – Az én húgom mindig aludt egyet ebéd után. – Igen, Caleb is szokott ebéd után aludni, de az utóbbi napokban teljesen felborult a napirendje. Influenzás voltam, s mivel a szobámban alszik, éjszakánként ő is fent volt velem. Sokáig aludt ma délelőtt, ezért a délutáni alvás is későbbre tolódott. Ezért ilyen virgonc még most is. Összevissza beszél, mint valami idióta, döbbent rá Jessica, ráadásul fölösleges információkkal untatja a békebírókat. – Megmutatta a seriff az erszényt, amit találtunk? – Igen, és azt is elmondta, hogy az egyik íróasztal alatt hevert. Nem az enyém – állította határozott hangon. – Soha nem hordok magammal ilyesmit. – Biztos az időpontban? – kérdezte Cole. – Biztos benne, hogy kettőkor a bankban volt? – szólalt meg vele egy időben Ryan is. – Igen, legfeljebb tíz perccel előbb vagy később. A két férfi összenézett. Ryan megdörzsölte a tarkóját. – Tervezi, hogy elhagyja Rockford Fallst? – kérdezte. – Igen, amint csak lehet. Ami azt illeti, úgy terveztem, hogy holnap elmegyünk innen Calebbel. Tilly hiányozni fog, de boldog vagyok, hogy hamarosan magam mögött tudhatom ezt a várost. Mióta a pletyka szárnyra kapott, állandóan amiatt aggódom, hogy visszajönnek a rablók, akik megölték azokat a szegény ártatlan embereket is. Esetleg azt hiszik, hogy valamelyikünk látott valamit, és ön is tudja, mi történt a másik rablás tanúival. – Igen, tudjuk – biccentett Cole. – Hová készül? – Coloradóba. Bármit akart is még mondani, feledésbe merült, amikor Caleb szaladt ki a teraszra. Észrevette a rongybabát a lépcső tetején, és az egyik lábánál fogva felkapta, aztán odamasírozott Cole-hoz, a lábának dőlt, és rámosolygott. Jessica nem csodálkozott a kisfiú viselkedésén. Caleb eleinte félénken viselkedett az idegenekkel, de

általában gyorsan levetkőzte zavarát. A férfiakat különösen szerette. A lány úgy vélte, biztos a méretük és a hangjuk vonzza. – Itt a lefekvés ideje, Caleb – suttogta lágyan. A kisfiú megrázta a fejét, majd annyi időre kihúzta szájából a hüvelykujját, hogy Cole felé nyújtsa a karját, így követelve, hogy a férfi vegye fel. Amikor látta, hogy anyja felé lép, babáját a földre ejtette, és úgy kapaszkodott Cole-ba, mintha az élete függne tőle. – Azt hiszem, ez a legény még nem akar lefeküdni – jegyezte meg a férfi. Jessica egészen közel állt Cole-hoz, és megpróbálta fia karját lefejteni a férfi nyakáról, de nem igazán figyelt oda arra, amit csinált. Tillynek igaza volt. A békebírónak tényleg gyönyörű szeme van. Bárcsak ne csapott volna akkor hűhót a kedves öreg a férfiak külseje körül! Így most Jessica másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen összeillő pár lennének. Ha Tilly nem hívta volna fel rá a figyelmét, magától biztos nem jutott volna eszébe. Neki azonban nincs szüksége férjre, emlékeztette magát. Ez segített, hogy újra a fiának szentelje a figyelmét. – Caleb rögtön el szokott aludni, amint leteszem a babájával együtt – magyarázkodott. – Most nehéz időszakot él át, és úgy tűnik, azt hiszi, lefekvéskor jelenetet kell rendeznie. Amúgy nagyon jó kisfiú. Ugye így van, Caleb? A kisfiú bólintott. Cole Jessicát nézte, és látszott rajta, hogy jól szórakozik. A lány kíváncsi lett volna, hogy Cole tisztában van-e vele, milyen kényelmetlenül érzi magát. Végül úgy döntött, hogy biztosan gyanítja. De hogyan is gondolhatta róla, hogy veszélyes? Milyen gyengéden simogatja a kicsi hátát azzal a hatalmas kezével! Caleb apró öklével megdörzsölte az orrát, majd fejét Cole álla alá fúrta. Látszott rajta, hogy milyen boldog. – Remekül bánik a kisgyerekekkel – jegyezte meg elismerően Jessica. – Mrs. Summers, megkérné Grace Winthropot, hogy jöjjön ki a teraszra? Ryan hangja megriasztotta a lányt. – I-igen, persze – dadogta. – Mrs. vagy Miss Summers? – érdeklődött Cole. – Jessica – felelte a lány, és elfordult. – Grace a konyhában van. Ha gondolják, bemehetnek, és leülhetnek az asztalhoz, amíg kikérdezik. – Az jó lesz – mondta Daniel. Kinyitotta az ajtót a lány előtt, Cole pedig követte őket, karján a gyerekkel. Amikor elérték a lépcsőt, az álmos kisfiút átadta Jessicának. – A konyha a folyosó végén van, balra – igazította útba őket a lány. Daniel elindult, Cole azonban ott maradt, és Jessicát figyelte, amint felmegy a lépcsőn. Tetszett neki a lány mozgása. Nőies volt, és rendkívül csábos. A fátyolos, érzéki hangját is szerette. Teljesen normális dolog, hogy felfigyel a lány hangjára vagy külsejére, mondta magának. Nincs abban

semmi rossz, ha megcsodál egy ilyen szépséget. Az még nem jelenti azt, hogy bele akarna habarodni. Különben is, ő most a törvény embere, és valószínűleg, mint ilyen nem is keveredhet viszonyba egy lehetséges tanúval. Nem lenne helyes. Mellesleg, Jessica Summersnek kötelezettségei vannak. Az egyiket éppen most fekteti le. Ha viszonyt kezdene a lánnyal, az egyben egy életre szóló elkötelezettséget is jelentene. Míg a halál el nem választ. Cole-nak nem tetszett a gondolat. Szereti a szabad életet, és nem hagyja, hogy bárki is magához láncolja. A lány ráadásul ártatlan volt, márpedig ő politikája az, hogy nem kezd tapasztalatlan nőkkel, akiknek mások az elvárásai, mint neki. Jessica egyértelműen házasságra született. Ő nem. Ilyen egyszerű az egész. – Cole, nem jössz? Cole a folyosó végén érte utol társát. – Mi a csuda volt ez? – kérdezte súgva Daniel, és fejével a lépcső felé intett. Cole értette a kérdést. – Csak megnéztem magamnak – rántotta meg a vállát. – Semmi több.

Tizenötödik fejezet Grace Winthrop a tűzhelynél állt. Megfordult, amikor a férfiak beléptek. Daniel dermedten megtorpant, majd önkéntelenül hátralépett, és beleütközött Cole-ba. Gyorsan összeszedte magát. – Jessica úgy vélte, nem bánná, ha… – Ó, kérem, jöjjenek be! Éppen teát főzök. Kérnek egy csészével? – Köszönjük – mondta Daniel, kihúzva az egyik széket. Cole vele szemben ült le, hogy lássa az ajtót. – Vacsoráztak már, uraim? – érdeklődött Grace. – Nem, hölgyem – felelte Cole. – Nem vagyunk éhesek – szólalt meg vele egy időben Ryan. – Dehogynem – mondott ellent Cole. Grace a pulthoz ment, majd a sonka maradékával tért vissza, és letette az asztalra, a kenyeres kosár és a vaj mellé. Egy perccel később tányért és evőeszközt is hozott. Cole jó étvággyal látott hozzá, Daniel nem nyúlt az ételhez. Tekintetét le nem vette volna Grace-ről, aki idegesen simogatta a kötényét. Nem nézett… nem tudott a férfi szemébe nézni. A csészék hangosan zörögtek a csészealjon remegő kezében, amikor letette az asztalra őket. Öntött a sűrű fekete folyadékból, amely jobban hasonlított cipőfényezőre, mint teára. – Kérnek cukrot vagy tejszínt? Cole gyanakodva szemlélte a csészéjét, Daniel azonban még mindig a lányt nézte.

– Ez tea? – kérdezte Cole. – Igen – vágta rá Grace. – Talán valami baj van vele? – Nem, nem. Biztosan nagyon finom. Belekortyolt, és önkéntelenül is elfintorodott. Az ital keserű volt, mint az epe. – Csak egy kis cukor kell bele – hazudta. – Sokáig főztem, igaz? – kérdezte a lány aggodalmasan. – Igen, biztosan. Mérnem kellett volna az időt. Főzök másikat. Most rögtön. – Inkább vizet kérnék – mondta Cole. Daniel igyekezett elrejteni mosolyát. Nem akarta még jobban zavarba hozni a lányt, s mivel látta Cole grimaszát, amikor belekóstolt a teába, gyanította, ha még ő is nevetni kezd, Grace zavara csak fokozódik. – Nem hiszem, hogy a tealeveleket főznie kellene – jegyezte meg. Grace nagyon is nőies mozdulattal rázta hátra sötét fürtjeit. – A főzés sokkal nehezebb munka, mint valaha is gondoltam volna – jelentette ki. – Maguknál ki főzött otthon? – kérdezte Cole. A lányt szemmel láthatóan meglepte a kérdés. – A szakács – felelte magától értetődőn. – És a kukták segítettek neki, természetesen. Néha a szobalányok is. Legalábbis azt hiszem. Kér uborkát a sonkához, békebíró úr? Elég finom. – Köszönöm, az jól esne. Kérem, hívjon Cole-nak, őt pedig Ryannek – intett fejével Daniel felé. – Akkor engem szólítsanak csak Grace-nek. Kérem, ragaszkodom hozzá. Nekilátott, hogy felszelje az uborkát, az éles kést a csukója felé húzva. Ezt látva Danielt kilelte a hideg. Átnyúlt az asztalon, és megragadta a lány kezét. – Ha vág, sohase maga felé húzza a kést, hanem így! – mutatta, levágva egy uborka karikát. – Így biztonságosabb. Amikor nem engedte el, Grace csak nézte a hatalmas kezet, és várt. – Köszönöm, Daniel. Igyekszem megjegyezni. Ryan észrevette a számtalan vágást a lány ujjain. – Nincs hozzászokva a konyhai munkához, igaz? – Igaz, de már tanulom. Újra az uborka fölé hajolt a késsel. Orrát ráncolva, ajkát beharapva óvatosan belevágott, és addig abba sem hagyta, míg egy fél tucat vékony karika nem sorakozott gondosan elrendezve a tányéron. Akkor diadalmas mosollyal megmosta a kezét, és munkájának gyümölcsét letette a két férfi elé. Ryan képtelen volt levenni róla a tekintetét, annyira elvarázsolta a finom teremtés. Bár nyilvánvaló volt, hogy nem ért a konyhai munkához, ez mégsem tántorította el. Danielnek kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérítse gondolatait az ügyhöz, ami miatt idejöttek.

– Talán elkezdhetnék – javasolta. – Igen, persze. – Körülbelül hánykor járt a bankban a rablás napján? – Kettőkor. Legfeljebb tíz perc eltérés lehet. Cole éppen a szájához emelte a szendvicset, amikor meghallotta a választ. Erre visszatette az ételt a tányérra, és Danielre nézett, hogy lássa, miként reagál. – Biztos benne, hogy két óra volt? – kérdezett vissza Ryan, és csupán enyhe kíváncsiság volt a hangjában. – Igen, biztos. Megnéztem az időt sorban állás közben. A pénztárosok mögött a falon volt egy nagy óra. – Felfigyelt valakire a bankban? – kérdezte Cole. A lány egy hosszú percig töprenget, majd megrázta a fejét. – Nem, senkire. Valójában nem nagyon figyeltem a többiekre. Az ég szerelmére, mi folyik itt? Cole már éppen meg akarta kérdezni Grace-től, amikor Daniel alig észrevehetően intett a fejével, hogy ne. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy Cole rámutasson a tényre, miszerint a három nő vallomása szinte szóról szóra megegyezik. Talán összebeszéltek, amíg össze voltak zárva a cellában? És ha igen, miért? Daniel összecsukta a jegyzettömbjét, és visszatette a zsebébe. – Észrevett esetleg bármi szokatlant? – Nem. – Beállt a sorba, és… – Igen, és vártam a soromra, de nem néztem körül. Lefoglaltak a gondolataim. Azon töprengtem, mennyi elintéznivaló vár még rám. Daniel elkeseredése nőttön-nőtt, de gondosan ügyelt rá, nehogy kimutassa. – Az erszény, amit Sloan seriff mutatott – kezdte –, az ugye nem a magáé? – Nem. Soha nem hordok magammal erszényt. Minden ruhámon van zseb. – Azon nincs, ami most van magán – szólt közbe Cole. – Hogy mondja? Szemmel láthatóan meglepte a kérdés, és most elfogadható magyarázaton törte a fejét. – A ruhán, amit most visel, nincs zseb – ismételte meg Cole. – Valóban nincs – ismerte el a lány. – De azon volt, amit a bankban viseltem… kettő is. Kérnek még egy kis teát? Cole lenézett a csészéjére, amely még tele volt, és kíváncsi lett volna, hova akar még tölteni a lány. Megrázta a fejét, de úgy tűnt, Grace észre sem veszi. Sarkon fordult, és a tűzhelyhez sietett. A teáskannát az asztalhoz vitte, és letette Cole csészéje mellé. Arcán jól látszott a megkönnyebbülés, amikor Jessica

lépett a konyhába. Jessica meglepődött, hogy a békebírók még mindig ott vannak. – Elnézést kérek, nem akartam félbeszakítani magukat. Azt hittem, már befejezték, és segíteni akartam Grace-nek a mosogatásban. Majd később megcsinálom – mondta, és kifelé indult, de Daniel visszahívta. – Jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Grace hevesen bólintott. Jessica Cole-t figyelte, és látta, hogy a férfi bosszús valamiért. Feltételezte, hogy azért, mert ő félbeszakította a kihallgatást. – Nem, köszönöm, inkább visszamegyek az emeletre egy kicsit. – Ragaszkodunk hozzá, hogy maradjon – erősködött Cole. Felállt, és kihúzta a maga mellett levő széket. Daniel is felemelkedett, és megkérte Grace-t, hogy üljön le. A két nő gyors pillantást váltott, mielőtt engedelmeskedett volna. Cole vette át a kérdezősködés sorát. – Grace, ugye azt tervezi, hogy holnap elhagyja Rockford Fallst? – Igen – kulcsolta össze a kezét a lány az asztalon, és igyekezett nyugodtnak látszani. – Honnan tudta, hogy elmegyek? – Csak megérzés volt. Hová készül? – Coloradóba. – Jessica azt mondta nekünk, hogy ő is Coloradóba indul. – Így igaz, együtt megyünk. – Együtt is jöttek Rockford Fallsba? – kérdezte Cole. – Dehogyis – mosolyodott el Grace. – Én Londonból érkeztem, Angliából hét hónappal ezelőtt. Jártam Kentuckyban, Missouriban és Kansasban, mielőtt idejöttem. Földet kerestem. – Földet? – csodálkozott Cole. – Farmerkedni szeretnék – magyarázta a lány. – Jó, legelőnek való földet keresek… – A marháknak, amiket majd venni fog – szúrta közbe Jessica. – Aztán Mr. Wells családja úgy döntött, hogy mégsem adja el a birtokot. – Ki az a Mr. Wells? – Egy úriember, akivel Londonból leveleztem. A barátaimtól hallottam, hogy el akarja adni a földjét, és pontosan olyan birtokot kerestem, mint az övé. – Aztán kiderült, hogy mégsem olyat? – De igen, pont olyan volt, mint amilyenre vágytam. Sok-sok hektár buja zöld fű. Tökéletes volt, ahogy a barátaim is mesélték. Már Londonból ajánlatot tettem rá látatlanban, de amikor megérkeztem Kentuckyba, az a szomorú hír fogadott, hogy szegény Mr. Wells elhalálozott. A fia pedig megtagadta, hogy teljesítse az apja ígéretét.

– Grace látott egy hirdetést a Rockford Falls Gazette-ben, hogy Denver mellett vannak eladó földek, és most együtt elmegyünk oda, hogy megnézzük. – Tud bármit is marhatenyésztésről? – kérdezte Daniel. – Nem, de azt tervezem, hogy olyan embereket veszek fel, akik értenek hozzá – felelte Grace. – És én is meg akarom tanulni. Tudom, hogy kemény munka lesz, de nem félek tőle. Cole igyekezett elrejteni döbbenetét. – Hölgyem, marhákat tenyészteni fárasztó, embert próbáló munka – mondta diplomatikusan. Daniel sokkal nyersebben fogalmazott. – Maga megbolondult? Nem vezethet egy marhafarmot! Grace megmerevedett. – Nem, nem vagyok őrült, és biztosíthatom, hogy el fogom érni a célomat. Lehet, hogy nincs tapasztalatom, de mindenre elszánt vagyok. Daniel hitetlenkedve bámult rá, és elképedésében még vitatkozni is elfelejtett. Cole a fejét csóválta. – Hogyan akarnak holnap elmenni? – kérdezte. – A postakocsi csak holnapután érkezik. – Nem postakocsival megyünk – magyarázta Jessica. – Vettünk egy társzekeret – mondta Grace. – A ház mögötti réten áll. Biztos látták idefele jövet. – Még ma este be kell pakolnunk – jegyezte meg Jessica. Grace egyetértett vele. – És akkor holnap korán reggel indulhatunk. Jó ötlet. – Ki fogja hajtani a szekeret? – akarta tudni Cole. – Mi – felelte Grace, és látszott az arcán, nem érti, miért kérdez a férfi ilyeneket. Cole Jessica kezét nézte, majd odanyúlt, és tenyérrel felfelé a markába fogta. – Túlságosan puha – jelentette ki, mintha csak ítéletet hirdetne. A lány elhúzta a kezét. – Kesztyűben leszek. – Hajtott már szekeret valaha? – kérdezte Daniel. – Még nem – ismerte be a lány. Danielt megdöbbentette a képtelen terv, és Cole-ra pillantott, remélve, hogy társa majd meggyőzi az esztelen nőszemélyeket. Cole legalább annyira meghökkent, mint ő, de próbált diplomatikusan viselkedni. – Maguk ketten… és a kisfiú azt tervezik, hogy átszekereznek az ország legkietlenebb és legveszélyesebb részein. Jól értettem? Grace és Jessica bólintott. Erre már Cole is elvesztette a türelmét. – Hölgyeim, maguk megőrültek?! Mivel Jessicára nézett, a lány úgy vélte, tőle várja a választ.

– Nem őrültünk meg. Minden alaposan végiggondoltunk, és biztosíthatom önt, hogy tudjuk, mit csinálunk. – Így igaz – biccentett erélyesen Grace. – Nem egyedül fogunk utazni – fordult Daniel felé –, hanem egy szekérkaravánnal. – Legkésőbb hétfőre Grambybe kell érnünk – mondta Jessica. Daniel mereven nézte Grace-t. A lány legszívesebben rákiáltott volna, hogy hagyja abba. A durva és udvariatlan viselkedés teljesen összezavarta. Olyan érzés volt, mintha a férfi belé akarna látni, ami persze képtelenség, győzködte magát. Biztos nem gondolatolvasó. – Miért kérdeznek tőlünk ennyi személyes dolgot? – kérdezte. – Semmi rosszat nem tettünk – erősködött Jessica. – Befejezték végre a kihallgatást a bankrablás napjáról? – kérdezte Grace. – Mindkettőnknek lenne még tennivalója. Nyilvánvaló volt, hogy Daniel rettentő dühös. Elárulta az arca, és a hangja is, amikor megszólalt. – Ha bármelyikük elhallgat valamit a rablással kapcsolatban, az a nyomozás akadályozásának számít, és büntetendő cselekmény. – Meg akar félemlíteni? – nézett rá Jessica. A két férfi úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Daniel Grace-hez fordult. – Már csak egy kérdésem van. Véletlenül nem találkozott Jessicával a bankban? A lány a barátnőjére nézett, mielőtt válaszolt volna. – De igen, kifelé menet elmentem mellette. Ő éppen akkor érkezett. – És Rebeccával? – kérdezte Cole. – Vele is összefutott? A férfiak dühe ott sistergett a levegőben. Grace érezte az egész beszélgetés alatt. Biztosan mondott valamit, amivel felbosszantotta a két bírót. – Rebecca akkor távozott a bankból, amikor én befelé mentem – felelte lehajtott fejjel. Jessica is érezte az ellenséges hangulatot, és meg volt győződve róla, hogy ő mondott valami olyasmit, ami ellenük hangolta a két férfit. Annyira fáradt volt már attól, hogy minden szavára ügyelnie kell, hogy tudta, ha megszólal, csak ront a helyzeten. Úgy döntött, legjobb lesz, ha minél hamarabb kitessékeli a békebírókat az ajtón kívülre. Hátralökte a széket, felállt, és az ajtó felé indult. Daniel parancsa megállásra késztette. – Mindketten a városban maradnak holnap. A lány megpördült, és beleütközött Cole-ba. Nem kért bocsánatot, és nem is lépett hátra. – Miért kell itt maradnunk? – kérdezte. – Nem kényszeríthetnek rá, ugye? – szólalt meg Grace is. – Nem ismerem ennek az országnak a törvényeit, de valakit az akarata ellenére kényszeríteni valamire az nem helyes… ugye? – Nem bizony – mondta Jessica. – Cole, nem…

– De igenis kényszeríthetem – vágott közbe a férfi. – A börtön melletti irodát használjuk. Biztosan tudják, hol van. Holnap reggel nyolcra legyenek ott mindketten! Rebecca is csatlakozik magukhoz. A két lány elbátortalanodott. Engedelmesen követték a két férfit a bejárati ajtóhoz. – Ez nincs így rendben – suttogta Grace. Daniel meghallotta, és visszafordult az ajtóból. – Nem, az biztos, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de a pokol összes ördögére esküszöm, hogy holnap kiderítjük, mi az. Így lesz, Grace? Cole Jessicához intézte a szavait. – Nem tudom, hölgyeim, hogy milyen játékot játszanak, de ennek most vége. Érthetően beszéltem? Nem várt válaszra. Jessica minden porcikájában remegett, amikor becsukta mögötte az ajtót, és rátolta a reteszt. Aztán megfordult, és erőtlenül nekidőlt. Könnyek szöktek Grace szemébe. – Édes Istenem… tudják!

Tizenhatodik fejezet Az események ilyetén fordulata összezavarta és fel is bosszantotta Cole-t és Danielt. – Ezek hárman összebeszéltek a cellában, hogy mit fognak nekünk mondani – jegyezte meg Cole, ahogy a szálloda felé ballagtak. – A fenébe, az már biztos. Csak azt mondd meg nekem, hogy miért. – Gondolom, félnek. Ennél jobb ötletem nincs. – Mindhárman nagyon idegesek voltak. Rebecca titkolta a legügyesebben, de a tekintete őt is elárulta. – És a keze… ahogy tördelte. – Igen, tényleg – emlékezett vissza Daniel. Hátranyúlt, és megmasszírozta a tarkóját, remélve, hogy így sikerül enyhítenie a feszültségét is. – Tévedtem, belátom – ismerte el Cole. – Azt hittem, időpocsékolás Jessicával és Grace-szel is beszélni. Vajon miféle játékot űznek? – Nem tudom. Ami azt illeti, én is meg voltam győződve róla, hogy csak az időnket vesztegetjük, de követni akartam az előírásokat. Abban reménykedtem, hogy valamelyik nő mégis látott valami szokatlant. Pokoli bonyolult ez az ügy, nem igaz? – De igen. Ráadásul semmi értelme. Tudniuk kellett, hogy látták őket a bankban aznap délután. Mindhárman sorban álltak, és biztosak lehettek benne, hogy valaki emlékezni fog rájuk. Akkor miért beszéltek össze, hogy mit mondjanak? Mire jó ez a színjáték?

– Nem, ennek tényleg semmi értelme. Melyikük hazudik vajon? – Talán mind a hárman. Nyilvánvalóan elszánták magukat, hogy megvédik egymást. – Vagy… – Vagy mi? – Valaki mást védenek, akiről mi még nem is tudunk. – Hogyan fogjuk kideríteni az igazságot? – Majd ők elárulják nekünk. Így vagy úgy, de holnap Jessica, Grace és Rebecca elmondják nekünk, hogy mit tudnak. – És ha mégsem? – Senki sem állhat az utamba, legyen az férfi vagy nő. – Daniel hangja remegett az érzelmektől. – Ha le kell csuknom őket, hát Istenemre, megteszem. – Ne csinálj őrültséget! Cole maga is belátta, milyen ironikusan hangzik tőle ez a megjegyzés, és harsányan felkacagott. – Azt hiszem, ez a jelvény teljesen kiforgat magamból. Többnyire én szoktam őrültségeket csinálni, erre most én vagyok az, aki figyelmeztet téged. Tudom, hogy mennyire el akarod kapni azokat a fickókat. A fenébe, hiszen én is így vagyok vele, de be kell tartanunk a törvényt! Daniel nem értett vele egyet. – Mindenáron kézre kerítem őket, és nem érdekel, hogy törvényesen járok-e el vagy sem. Hajlandó vagy segíteni? – Már mondtam, hogy segítek. A beszélgetés megszakadt, amikor elérték a szállodát, és felmentek a szobájukba. Cole kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a dohos levegőt, majd levetkőzött, megmosakodott, és bezuhant az ágyba. Miközben álomba merült, azért fohászkodott, bárcsak ne Jessica rejtőzött volna az alatt az íróasztal alatt. Daniel nem tudott rögtön elaludni. Órákig rótta cipősdoboznál alig nagyobb méretű szobáját, mint valami ketrecbe zárt állat. Próbált a nyomozásra összpontosítani, de Grace Winthrop folyton betolakodott a gondolatai közé. Megdöbbentette, milyen hatást gyakorolt rá a lány, és fogalma sem volt róla, hogyan kezelje a dolgot. Egészen eddig nem is nagyon nézett rá más nőkre, sőt fizikailag sem kívánta meg egyiket sem. Grace azonban áttörte a maga köré vont falat, és Daniel hűtlennek érezte magát, amiért úgy elszaladtak a gondolatai vele kapcsolatban. Nem tudta volna megmagyarázni, mi vonzza a lányban. Takaros teremtés volt, az biztos, és az arca olyan csinos, amilyet már rég nem látott. Alakra is formás fehérnép. Kétségtelen, az Úr jókedvében teremtette ezt a lányt, de akkor sem ér fel az ő édes Kathleenjével. Nem született még nő, aki hozzá hasonló lenne. Egy farmer egyszerű lánya, tele szenvedélyes életörömmel. Danielt vonzotta harsány

kacagása és nagylelkűsége, s szinte nyomban fülig beleszeretett. Isten ajándékaként dédelgette, és gyakran elnézte, amint mindennapi teendőit végzi. Erős keze fáradhatatlanul serénykedett egész nap, éjjel azonban lágyan és gyengéden cirógatott. Grace apró, finom és törékeny teremtés volt, alig ért a válláig. Gazdag és előkelő családból származott, de nyilvánvaló volt, hogy most számára tökéletesen idegen világban mozog. Mégis, volt benne valami naivitás és gyengédség, ami arra késztette Danielt, hogy közelebb kerüljön hozzá. De ő nem Kathleen. Jóságos Isten, mennyire hiányzik a felesége! Szinte fájt, annyira szerette volna csak még egyszer a karjába szorítani, és szerelmeskedni vele. Vágyott rá, hogy újra hallja, amint az asszony altatódalt dúdol a kislányuknak, hogy hallja nevetésüket, hogy megérinthesse… Daniel erővel elszakította magát a múlttól. Az élete véget ért, amikor a feleségét és a gyermekét elvették tőle, brutálisan legyilkolva őket, mint valami állatokat. De neki tovább kell élnie… tovább kell lépnie. Addig nem nyugodhat, amíg el nem kapja az összes pokolfajzatot, akik felelősek a szerettei haláláért. Csak akkor végzett, és állhat le végre. Fáradt sóhajjal dőlt le az ágyra, és szokás szerint újra végigolvasta a jegyzeteit. Szeretett volna találni valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét, de nem volt szerencséje. Elkeseredetten hajította át a jegyzettömböt a szobán, majd visszazuhant a párnákra. Ó, Kathleen, ha már egyikünknek meg kellett halnia, miért nem én voltam az? Úgy aludt el, hogy a feleségére gondolt, de Grace-ről álmodott.

Tizenhetedik fejezet Cole-nak fogalma sem volt, mi ébresztette fel. Az egyik pillanatban még mélyen aludt, s álmában marhákat fogott be, a következőben már éberen és feszülten figyelt. Felületes alvó volt. Még otthon Rosehillben, a saját ágyában is felneszelt a legkisebb zajra is. Bár semmi szokatlant nem hallott, a pisztolyáért nyúlt, és az ajtóhoz ment. Ahogy sejtette is, a folyosón senki sem járt. Becsukta az ajtót, és az ablakhoz indult, hogy ellenőrizze az utcát. Arra gondolt, talán valami részeg zsinatolt odakint, s az ébresztette fel. Az utca azonban néptelen volt. Enyhe szellő simogatta az arcát. Nagyot ásított, s már készült visszafeküdni, amikor narancsszínű derengés keltette fel a figyelmét a távolban. Úgy látszik, hajnalodik, gondolta. A nap lassan kúszik fel az éjsötét égre. Az ördögbe is, de gyorsan reggel lett! Cole még mindig álmos volt, és úgy érezte, csak az imént hunyta le a szemét. Ez már az öregség első jele, vélte. Nagyot nyújtózott, majd a kancsó felé lépett, hogy igyon egyet, mielőtt felöltözik. Mivel a szobában még mindig sötétség honolt, meggyújtotta a petróleumlámpát.

Zsebórája a tájoló mellett feküdt az éjjeliszekrényen, s csak amikor véletlenül rápillantott, vette észre, hogy még jócskán benne járnak az éjszakában. – Mi a fene! – morogta. Újra az ablak felé fordult… a narancssárgás fény felé, majd rohanni kezdett. Futás közben, már a folyosón próbálta magára húzni az ingét, begombolni a nadrágját. – Ébresztő, Daniel! Baj van. A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Daniel robbant ki a folyosóra, a puskáját lóbálva… félig felöltözve, félálomban. – Mi a baj? – Tűz van. – Hol? – kérdezte Daniel, miközben visszarohant a szobába, hogy felöltözzön. – Nem tudom. Talán valahol a hegyekben, de nem hiszem… túl közel vannak a fények. Talán az utca végén… Ó, Istenem! A panzió… Csak nem… – kiáltotta, és lerohant a lépcsőn. Daniel szorosan a nyomában loholt. Az éjszakai portás mélyen aludt, fejét a pulton nyugtatva. Daniel a korlát felett átlendülve rákiáltott, hogy verje félre a harangot. A portás felriadt az éles hangra. Fejét beverte a lámpába, és a széket is felborította, ahogy talpra ugrott. – Ho-hogyan? Mit mondott? – dadogta. – A harangot! Tűz van! – üvöltötte Daniel, ahogy átrohant az előcsarnokon, és Cole nyomában kirobbant az ajtón. – Verje félre a harangot! Felzárkózott Cole mellé. Egymás mellett loholtak. Nem hallatszott más, csak csizmájuk ütemes kopogása, és ziháló lélegzésük, ahogy mindketten erejüket megfeszítve rohantak. Körülbelül félúton lehettek, amikor megérezték a füstöt. A kanyarból kibukkanva meglátták a tüzet is. A földszint maga volt a pokol. A vörös lángnyelvek, mint valami ördögi szemek parázslottak, és a nyitott ablakokon át az ég felé nyújtózkodtak. A csipkefüggöny kormos cafatjait a sűrű füsthullámok meg-megrebbentették, a frissen festett fehér fán felhólyagzott, és valósággal sistergett a forróságtól a festék. Senki sem volt odakint. Cole és Daniel egyszerre ugrottak át a kerítésen, és rohantak keresztül a füvön. Daniel a hátsó bejárat felé iramot, remélve, hogy utat talál a lángok között. Cole a másik irányból készült megkerülni a házat. Ekkor nagy reccsenéssel kinyílt a bejárati ajtó, és Jessica tolatott rajta kifelé. Mélyen előrehajolva húzta Grace-t a biztonság felé. Grace nem mozdult. Daniel Cole előtt ért a teraszra, és karjába emelte az ájult lányt. A tűz fényénél látta, hogy vér csorog a halántékán. Valami keményen eltalálhatta, és a duzzanat méretéből ítélve Daniel úgy vélte, kész szerencse, hogy életben van. Szorosan magához ölelte, és leszaladt vele a lépcsőn, ki az udvarra, ahol aztán gyengéden a fűre fektette.

Jessica utána sietett a lépcsőn, de hirtelen megtorpant, majd Caleb nevét sikoltva megfordult, és kétségbeesetten nézett körül, a kisfiú és Tilly után kutatva. Már vissza akart rohanni a házba, amikor Cole a korlátról levetődve a földre döntötte. A férfi a lányon landolt, és kis híján kiszorította belőle a szuszt. Jessica háttal zuhant a fűre. Alig kapott levegőt, és nem értette, mi történt és miért. Csak Calebre tudott gondolni, és arra, hol lehet a kisfiú. Megpróbált oldalra fordulni, hogy felkeljen, és a fia keresésére induljon, de Cole makacsul a földhöz szegezte, és tenyerével ütögetni kezdte a lábát, miközben Daniel után kiáltott segítségért. Jessica felsikoltott, és megpróbálta lelökni magáról a férfit. A lángok belekaptak a lány köntösébe, és mohón falták a könnyű szövetet. Cole mindent elkövetett, hogy lehúzza róla a lángoló ruhadarabot, mielőtt megégne. Mire sikerült Jessicát a hasára fordítania, Daniel már mellette állt, hogy segítsen. A két férfi a ruháját tépte. Jessica Caleb nevét sikoltozva küzdött, hogy kiszabaduljon, de nem engedték, hogy mozogni, amíg Cole-nak végre sikerült letépnie, Danielnek pedig félrelöknie a lángoló köntöst. Cole felemelte a lányt. Jessica megragadta az ingét. – Nem találom Calebet! – sikoltotta. – Segítenie kell megkeresni! Tillyvel van… Úgy volt, hogy Tilly kiviszi, amíg én megkeresem Grace-t. Velem együtt voltak odafent. Hol lehetnek? Meg kell találnom őket! – Majd én megkeresem őket – ígérte Cole. – Hallja, Jessica? Megkeresem őket. Maga csak maradjon Grace mellett! Meg tudja tenni? A férfi nyugodt hangja visszarántotta Jessicát a hisztéria örvényéből. – Igen, persze. Grace-szel maradok, csak siessen! – Az öreg hölgy és a kicsi még bent vannak – kiáltott oda Cole Danielnek. – Hol vannak a szobáik? – fordította maga felé a lányt. Jessica a terasz feletti ablakokra mutatott. – Tillyé a középső szoba. Caleb és én a mellette levőben lakunk… balra… a fánál. Daniel már a tetőn járt. A terasz kiugró ereszét használta, hogy feljusson. Csizmája sarkával törte be az üveget, majd hátraugrott, hogy elkerülje az ablakon kivágó lángokat és füstöt. Aztán fejjel előre bebukott a szobába. A következő pillanatban a terasz teteje beomlott. Cole hátrarohant, hogy a földszinti ablakok valamelyikén próbáljon meg bejutni a házba, de nem tudta megközelíteni, olyan erős volt a hőség. Égő, könnyező szemmel futott a házhoz legközelebb álló göcsörtös fához. A vastag faágak szinte ráhajoltak az ereszre, és Cole remélte, hogy onnan át tud ugrani a tetőre. Mászni kezdett, és néhány pillanattal később már lendült is, hogy a tetőn landoljon. Ekkor Daniel jelent meg az ablakban a takaróba csavart Tillyvel. Mielőtt Cole segíthetett volna neki, Daniel már ki is

ugrott, és a tető másik oldala felé iramodott. A faágak azon az oldalon mélyebbre hajoltak, így könnyebb volt őket elkapni. – Caleb nem volt Tillyvel. Menj innen! – kiáltott rá Daniel. – Mindjárt beomlik a tető. A figyelmeztetésről tudomást sem véve, Cole az ablak felé indult, amelyet Jessica mutatott. Lángnyelvek sziszegtek körülötte szikrákat köpködve, de a félelem erőt adott neki. Annyira meg volt rettenve, hogy nem fogja életben találni a kisfiút, hogy Daniel vakmerő példáját követve ő is fejjel előre vetette be magát a szobába. Meglepte, hogy a padlót még a helyén találja. Hatalmas puffanással esett a bal vállára, átgördült, és gyorsan felállt. A sűrű, fekete füstfal térdre kényszerítette. Korom és pernye lepte arcát, szemét. Szeme annyira égett, hogy nem is látta, hol van. Nem kapott levegőt, és akkora volt a forróság, hogy úgy érezte, menten elolvad. Hasra vetette magát, és mélyet lélegzett az ottani hűvös levegőből, aztán kúszni kezdett. A padlónál majdnem egy lábnyi magasságban még tiszta volt a levegő. Cole vett még egy mély lélegzetet, aztán Caleb nevét ordította. Hangja azonban elveszett a recsegő, lángoló pokolban. Lassan araszolt előre. Semmit sem látott, de nagyon remélte, hogy előbb-utóbb belebotlik a ruhásszekrénybe. Minden hálószobában kell lennie egynek, és annak idején a kishúga, ha megijedt valamitől, mindig ott bújt el. Imádkozott, hogy Caleb is ott legyen. Az ágy volt a második ötlete, de azt találta meg elsőként. A fejlapnak ment neki, végigkúszott az ágy mentén, benyúlt alá, amilyen mélyen csak tudott, ám senkit nem talált. Minden eltelt másodperccel nagyobb volt a valószínűsége, hogy csak holtan találja meg a gyermeket. Cole magában fohászkodva még egyszer utoljára benyúlt az ágy alá. Éppen vissza akarta húzni a kezét, amikor Caleb hirtelen megragadta. A kisfiú, amilyen gyorsan elkapta, ugyanolyan gyorsan el is engedte a kezét. Cole vállát az ágykeret alá préselte, megemelte az ágyat, és a gyerek után nyúlt. Caleb szorosan a fejlaphoz simult. Cole megtalálta a lábát, és gyengéden húzni kezdte. Hallotta a kicsi nyöszörgését, és a hangos cuppogást, ahogy a hüvelykujját szopja, és arra gondolt, hogy sohasem hallott még ennél szebb hangot, hiszen ez azt jelentette, hogy Caleb életben van, és nincs semmi baja. Cole a karjába emelte a fiút, és térdre küzdötte magát. Caleb kifordult az ölelésből, hogy felvehesse babáját a földről. A padlódeszkák résein át lángnyelvek csaptak elő, ahogy Cole újra az ölébe kapta a gyereket. – Menjünk innen, de gyorsan! – suttogta a füsttől rekedt hangon. Szerette volna betekerni Calebet egy pokrócba, de amikor az ágyról le akarta kapni a takarót, látta, hogy a mennyezetről szikraeső és izzó zsarátnok záporozik alá. A takaró tüzet fogott, és pillanatok alatt semmivé lett. Cole elkeseredetten szorította a fiú fejét az álla alá, két karját szorosan köré fonta, és előregörnyedt abban a reményben, hogy testével megvédelmezheti a gyereket. Gyanította, legfeljebb pár másodperce maradt arra, hogy kimeneküljön ebből a pokolból. A szoba

lassan összeomlott körülötte. A padló réseiből lángok törtek elő, és a mennyezet is nagy darabokban hullott alá. Aztán megmozdultak a falak is, mintha hirtelen életre keltek volna. Meghajoltak, lebegtek egy kicsit, mintha haboznának, majd kísérteties hangot hallatva visszahúzódtak, mielőtt újból előredőltek volna. Cole sohasem tapasztalt rémisztőbb dolgot. Szinte hallotta, amint a tűz szíve a falak mögött dübörög. Vibrált és lüktetett, ahogy felzabált minden lélegzetnyi levegőt, amit csak talált. Cole letérdelt a padlóra, teleszívta a tüdejét éltető oxigénnel, majd az ablak felé vetette magát. A szörnyeteg ott loholt a nyomában. Hallotta, ahogy tüzes agyarait csattogtatja mögötte, érezte, amint a padló megremeg a lába alatt, és nagyot szökkenve átugrotta a deszkák között nyílt lyukat, amikor a padló beomlott előtte. A következő pillanatban a szoba felrobbant, éles üvegszilánkokat és izzó fadarabokat köpködve ki az éjszakába. A robbanás ereje kilökte Cole-t az ablakon. Cole repülés közben megfordult, hogy a hátára zuhanjon, nehogy összeroppantsa a karjában tartott kisfiút. A forró tető égette a bőrét, és tudta, csak pillanatai vannak, mielőtt az egész ház összeomlik. Talpra küzdötte magát, és körülnézett a lefelé utat kutatva. A lángok alattomos kígyó módjára kúsztak felé minden oldalról, elvágva a menekülés lehetőségét az eresz felé, vagy arra, amerre Daniel kimenekítette Tillyt. Cole azt is tudta, hogy nem mehet vissza a fához sem, ahol feljött, mert az ágak túl magasan vannak ahhoz, hogy a gyerekkel a karjában elérje őket. Csapdába esett. Hallotta a félrevert harangok halk hangját a távolból, majd hirtelen éles fütty harsant. A hang felé fordult, ekkor Daniel még egyet füttyentett. Cole összehúzta a szemét, és hunyorgó tekintettel próbált áthatolni a sűrű füstfüggönyön. Észrevette a vastag faágon ülő Danielt. Átkozottul messze volt. Lehetetlen olyan messzire elérni. De nem volt más választása. – Kapaszkodj, Caleb! – súgta. Nagy lélegzetet vett, majd harsány kiáltással keresztül vetette magát az előtte ágaskodó tűzgyűrűn. Érezte, hogy roppan meg a fa a lába alatt, hallotta a mögötte lezuhanó gerendák hangját, de csak rohant, hogy majd szétpattant a tüdeje. Daniel látta a felé rohanó Cole-t. Amikor félúton járt, Daniel ráfeküdt az ágra, lábát kitámasztotta az alatta levő ág villájában. Bal kezével szorosan átölelte a faágat, majd kinyújtózkodott, amennyire csak tudott, és a jobb kezét is előrenyújtotta. Ez az ugrás a bizalom ugrása volt. A tető széle és a Daniel keze közötti távolság még mindig elég nagy volt. Cole úgy érezte, mintha repülne – mint ahogy egy szívdobbanásnyi pillanatig repült is –, aztán Daniel felé nyúlt. A két kéz összekapcsolódott… és megtartotta a másikat. Cole lehunyta a kezét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Daniel felnyögött a hirtelen súlytól, de kitartott. Amikor Cole már nem lengett ide-oda, és Daniel biztos volt benne, hogy nem ejti el, lenyúlt a másik kezével, hogy elvegye tőle Calebet. Elengedte Cole-t, aki az alattuk levő ágra huppant. A kisfiú visított, amikor Daniel gyengéden magához ölelte. Néhány

pillanattal később már valamennyien a földön voltak, és a biztonság felé rohantak. Jessica Daniel elé szaladt, hogy elvegye tőle a fiát, de Cole elvágta az útját. Átkarolta a lány derekát, felkapta a földről, és rohant tovább megállás nélkül. Alighogy odaértek, ahol Grace és Tilly állt, a tető és a falak összeomlottak. Az emberek, akik eddig vizesvödrökkel rohangáltak, mind megtorpantak, hogy a káprázatos tűzijátékot nézzék. A szikrák tíz-tizenöt méter magasba is felrepültek, majd látványosan íveket rajzolva az éjsötét égre, sisteregve hullottak alá. Az emberek tátott szájjal bámulták. Ezt az éjszakát egyikük sem fogja soha elfelejteni. A riporter fel-alá szaladgált, hátha szóra tud bírni valakit, John Cletchen, a fényképész pedig felállította a masináját, hogy néhány képet készítsen a pusztulásról, mielőtt a lángok végleg jól laknának, és a tűz elhamvadna. Tilly a füvön ült, és halkan hüppögött. Grace még mindig nem tért magához, de Tilly az ölébe vette a fejét, és gyengéden cirógatta a homlokát sírás közben. Daniel letérdelt a két nő mellé. Esetlenül megsimogatta az idős hölgy hátát, mintegy vigasztalásul, de tekintetét le nem vette volna Grace-ről. Figyelte, hogy lélegzik-e, és valahányszor a lány mellkasa megemelkedett, a férfi hálát adott az égnek. Grace annyira fiatalnak, törékenynek és sebezhetőnek látszott. Daniel hátrakiáltott, hogy valaki menjen el az orvosért. Az éles hangra a lány hevesen összerezzent. Daniel már majdnem meggyőzte magát, hogy biztonságban van a szíve, amikor Grace kinyitotta a szemét, és ránézett. Erre a férfi szíve bolondul kalapálni kezdett, és a megkönnyebbülés könnyei szúrni kezdték a szemét. Az ég szerelmére, mi ütött belé? Nem bírta megállni, hogy ne érintse meg a lányt. Aztán gyengéden a karjába vette, és felállt vele. – Daniel, csupa kosz az arca. – Igen, tudom. Hogy érzi magát? – Fáj a fejem… de nem tudom miért – mondta, és arcán világosan tükröződött zavara. Felnyúlt, és ujját végighúzta a férfi arcán. – Hogyan koszolta össze ennyire magát? Daniel megfordult, hogy a lány láthassa, mi maradt a házból, de az nem nézett sehová, csak rá. – Tűz volt – mondta végül a férfi. Grace elfordította a fejét, arca megrándult fájdalmában. Szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Amikor felfogta, mit is lát, feje nyomban kitisztult. – Hol van Jessica, Caleb és Tilly? – kérdezte aggódva. – Jól vannak – nyugtatta meg Daniel. – Mindenki időben kijutott a házból. Senki sem sérült meg… magán kívül. Emlékszik rá, mi történt magával? Grace a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nem emlékszem. Kérem, tegyen le! Szükségem van… – Orvosra van szüksége – vágott a szavába Daniel. Körülnézett, és már épp kiáltani akart a

doktorért, amikor az hirtelen megjelent a tüzet bámuló városiak sora előtt. Rebecca rángatta a férfit Tilly és Grace felé. – Daniel! – suttogta a lány. – Hogy kerültem ki a házból? – Jessica húzta ki. Ha ő nem lett volna… Cole és én nem találtunk volna magára időben. – Jessica megmentette az életemet. – Így igaz. Grace sírva fakadt, és Daniel még szorosabban magához ölelte, hogy megnyugtassa. Jessica is sírt. A karjában tartotta Calebet, és megkönnyebbülten, hálásan csókolgatta, ölelgette. A kisfiú közben túltette magát az átélteken, és most hevesen ficánkolt anyja karjában, mert szeretett volna lejutni a földre, hogy játszhasson. Rebecca a tömegben talált rájuk. – Édes Istenem, Jessica! Meg is halhattál volna! – kiáltotta. – Jól vagy? Jessica erőt vett magán, és annyi időre abbahagyta a sírást, míg válaszol barátnőjének. – Igen, jól vagyok, de Grace megsebesült. Biztos egy gerenda zuhant rá. – Az orvos már ott van mellette – nyugtatta meg Rebecca Jessicát. – Grace emlékszik valamire? – Nem tudom. Vigyáznál Calebre? Ne téveszd szem elől! Meg kell keresnem valakit. – Jessica, előbb teríts magadra valamit! Hol a köntösöd? – Elégett – mondta a lány, miközben megfordult, és kutató tekintettel pásztázta a tömeget. – Keresek valamit, amit felvehetsz – ígérte Rebecca. Jessica meg sem hallotta. Végre meglátta Cole-t, és felé sietett. A férfi a sokadalomtól néhány lépésre állt, és nézte, hogyan emészti el a tűz a ház maradékát is. Kimerültnek látszott, és tetőtől talpig korom borította. Jessica arra gondolt, hogy sohasem látott nála szebb férfit. – Cole! – szólította meg, aztán megtorpant, és csak nézte a férfit. Hirtelen hatalmasnak látta… hatalmasnak, mint maga az élet. A háttérben lobogó tűz csak fokozta a hatást, mivel Cole alakját sejtelmes, aranyosan csillogó fénybe vonta. Mintha maga az Isten áldotta volna meg a veszélyben tanúsított hősies helytállásáért és bátorságáért. – Akar valamit? – kérdezte Cole kissé zavartan, mert meglepte a lány boldog és csodáló arckifejezése. Jessica hozzásietett. Azt tervezte, megköszöni a férfinak, hogy megmentette Caleb életét, de amikor odaért mellé, egy egyszerű köszönöm már kevésnek látszott, ezért átkarolta a férfi nyakát. Cole meglepetten hajolt le hozzá, és átölelte a derekát. Jessica lábujjhegyre állt. – Köszönöm – súgta, és szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. Tiszta, szűzies csók volt, de Cole nem hagyta elsikkadni a lehetőséget. Talán abba sem hagyta volna,

ha nem érzi meg a lány remegését. Ekkor elhúzódott tőle, és hátrébb akart lépni, de Jessica szorosabbra fonta ölelését a nyaka körül, és Cole-nak sem kellett több bátorítás. Közelebb vonta magához, és újra megcsókolta a lányt. Jessica a vállára hajtotta a fejét, és halk sírásra fakadt. Az eddig felgyülemlett és visszafojtott izgalmak és érzelmek most kitörtek belőle. Újra meg újra köszönetet mondott a férfinak, aki állát a lány fején nyugtatta. – Szívesen – mondta végül elhúzódva, és gyengéd csókot nyomva a homlokára. Sohasem fogják elfelejteni ezt a pillanatot, mivel a fényképész lencséje megörökítette a szenvedélyesen ölelkező párt: a talpig kormos férfit és az egy szál hálóingbe öltözött lányt. Másnap reggel a fényképet a Rockford Falls Gazette a címlapon hozta.

Tizennyolcadik fejezet Rebecca valósággal rosszul lett Grace láttán. A lány feje komolyan feldagadt a bal halántékánál, ahol az ütés érte. Kész csoda, hogy barátnője életben maradt. Daniel Grace-t egy takaróra fektette, amelyet az egyik szomszéd adott kölcsön, és végig mellette térdelt, amíg az orvos vizsgálta. Rebecca erős nőnek tartotta magát, de a sérülés komolysága megijesztette. Daniel azt hitte, el fog ájulni, ezért rászólt, hogy üljön le, de a lány előbb mindenáron beszélni akart Grace-szel. – Hogy érzed magad? – kérdezte suttogva, és hangja remegett az aggodalomtól. Grace felnézett a fölé tornyosuló nőre. Nem tudta nem észrevenni, hogy barátnőjének tökéletesen fésült a haja. Rebecca nem rohant egy szál köntösben és papucsban tűznézőbe, mint a város többi lakója. Nem. Ő szépen felöltözött. A dísztelen fekete ruha illett az alkalomhoz, de a halálosan sápadt arc éles ellentétben állt vele. – Már jobban vagyok – felelte Grace. – Minden rendben lesz, Rebecca. Nem kell aggódnod miattam. Rebecca megemelte szoknyája alját, és letérdelt dr. Lawrence mellé. Az orvos megpaskolta Grace kezét. – Hamarosan rendbe jön – ígérte. – Maga nagyon szerencsés teremtés. Még mindig nem értem, hogyan szerezhette be ezt a nagy ütést, de feltételezem, hogy a mennyezet szakadt magára. – Emlékszel, mi történt? – hajolt közel Rebecca Grace-hez. – Nem, semmire nem emlékszem. Rebecca együtt érzőn bólintott. – Az csak áldás, hogy nem emlékszel semmire. Legalább nem lesznek rémálmaid. Szegény

Jessicának jócskán kijutott a jóból. Majdnem bent rekedt a tüzes pokolban, de te szerencsére átaludtad az egészet. Grace szemét újra elfutotta a könny. – Jessica mentette meg az életemet. Ha ő nincs, ott pusztultam volna. – Kérlek, ne sírj! – fogta meg a lány kezét Rebecca. – Már vége, és mindenki biztonságban van. – Hol van Jessica? – Elment a szekérhez Clayborne békebíró úrral, hogy tiszta ruhát hozzon – felelte dr. Lawrence. – Azt hiszem, őt is meg kellene vizsgálnom. Grace nagy nehezen felült. Daniel a háta mögé tette a karját, és megtámasztotta. A lány feje még mindig annyira lüktetett, hogy alig bírt összpontosítani. – Hála az égnek, hogy még az este összepakoltuk a ruhánkat. Mindenünk a szekéren van, kivéve, amit holnap vettünk volna fel. Ugye, a szekér nem gyulladt ki? – Nem – nyugtatta meg Rebecca. A tűz még mindig nagy lánggal lobogott, de mögötte sötét volt az utca. Valaki a tömegben lámpást gyújtott. Caleb Tilly ölében ült, amikor az idegen elindult feléjük a lámpással. A gyerek megrémült, és az anyukája után kezdett el sikoltozni. Rebecca azonnal odaszaladt hozzá, a karjába kapta, és igyekezett megnyugtatni. Daniel galléron ragadta a férfit, és rászólt, hogy menjen hátrébb. Grace megpróbált felállni. A doktor karjára támaszkodott, nehogy elessen, de annyira gyenge volt, hogy forgott vele a világ. – Mégis mit képzel, mit csinál? – morogta Daniel. – Üljön le azonnal, mielőtt újra elájul! – Olyan fehér, mint a fal – mondta az orvos is. – Tegye, amit a bíró úr mond, és üljön vissza! Pihennie kell! – Meg akarom keresni Jessicát. Beszélnem kell vele. – Majd én megkeresem – ígérte Daniel. A ház mögötti rét felé indult, és meg is pillantotta Jessicát. A lány nyilván meghallotta fia sírását, mert elejtette a szekérről elhozott ruhákat, és Tilly felé rohant. Cole mögötte jött, és rákiáltott a lányra, hogy vigyázzon, hova lép, mert a földet elborította a törmelék meg az üvegcserép, ami könnyen átszúrhatta a lány puha papucsát. Daniel odakiáltott Cole-nak, aztán megállt a telek szélén, és tekintetét mereven a lába előtt heverő két tejesüvegre szegezte. Az elmúlt héten rengeteget esett, az üvegek mégis tiszták voltak. Kíváncsian emelte fel az egyiket. Még mindig erős petróleum szagot árasztott, és amikor Daniel közelebbről is megnézte, látta az üveg alján a maradékot. Megmutatta Cole-nak a két üveget. Az beleszagolt, majd bólintott. – Amikor ideértünk, már akkor is észrevettem, hogy nincs tűzfészek. A ház eleje ugyanolyan vadul

lángolt, mint a hátsó része. Mintha az egész házat egyszerre gyújtották volna fel. – Bárki tette is, körbelocsolta az épületet petróleummal. – Gondolod, hogy a Blackwater banda a felelős? Talán látták a cikket az újságban, és egy éjszaka közepén keletkezett tűz nagyon is alkalmas arra, hogy megszabaduljanak egy-két lehetséges tanútól. Szerencse, hogy Rebecca nem itt lakott. – De valószínűleg ő a következő a listájukon – mondta komolyan Daniel. – Magunk mellett kell tartanunk mind a három nőt, és amint kialudták magukat, el fogják mondani az igazságot. – El akarod árulni nekik, hogy szándékos gyújtogatás volt? Daniel elvette az üveget Cole-tól és letette a fa tövébe. – Egyelőre nem. Nem akarom őket a szükségesnél jobban megijeszteni. Cole a ház felé nézett. – Micsoda pokoli éjszaka! – morogta. – Rakjunk rendet – mondta Daniel. – Túl sok itt az ember. Nem szeretem a tömeget. Ahogy a ház eleje felé indultak, hallották Rebecca hangját, amint parancsokat osztogat. Teljes lendülettel vetette magát a feladatba. Úgy kommandírozott, mint valami tapasztalt őrmester, és nem volt hajlandó nemet elfogadni válaszul. Az emberek pedig engedelmeskedtek neki. Jessicának és Grace-nek fogalma sem volt, mihez kezdtek volna barátnőjük nélkül. Rebecca a szomszédokat elküldte, hogy hozzanak takarókat a két nőnek és a kisfiúnak. Dr. Lawrence-et rávette, hogy fogadja be Tillyt az otthonába, míg jobb megoldást nem találnak. Ráparancsolt néhány férfira, hogy a szereket vigyék a szállodához, egy egész csapatot pedig arra utasított, hogy hozzanak vizet, és fékezzék meg a tüzet, mielőtt tovább terjedne. Senki sem állhatott tétlenül. Rengeteg tennivaló volt, Rebecca pedig elszántan igyekezett, hogy minden el is legyen végezve, amilyen gyorsan csak lehet. Fél óra sem telt el, és a holtfáradt csapat elindult a szálloda felé. Bár Grace hevesen tiltakozott, Daniel ragaszkodott hozzá, hogy az ölében vigye. Cole Calebet kapta ölbe. Még el sem érték az utcát, a kisfiú már aludt is. Rebecca azzal a javaslattal állt elő, hogy Jessica és Caleb aludjon az egyik békebíró szobájában, Grace pedig a másikban. Mivel a hotel tele volt, a két férfi megalhat a szabadban. Cole-nak és Danielnek azonban más tervei voltak. Egy pillanatra sem akarták szem elől téveszteni a nőket. Daniel az előcsarnokban akart őrködni, Cole pedig az emeleti folyosón, amikor azonban a szállodánál az éppen kifelé lopakodó seriffbe ütköztek, gyorsan meggondolták magukat. Daniel elmesélte Sloannak, mi történt, majd utasította, hogy üljön Rebecca ajtaja elé. A seriff készséggel engedelmeskedett, mivel nagyon szégyellte, hogy még csak nem is tudott a tűzről. Egészen mással foglalta el magát az utóbbi órákban, és önelégült arckifejezéséből Daniel és Cole pontosan tudta, mit is csinált. Az éjszakai portás megdöbbent a korommal borított férfiak és nők láttán, de roppant együtt érzőnek

és segítőkésznek bizonyult. Azonnal felébresztett két szobalányt, akik segítettek előkészíteni a szobákat. Mindenki megfürdött. Caleb nemcsak hogy felébredt a fürdő alatt, de fel is élénkült. A rövid alvás az idefelé úton szemmel láthatóan elég volt neki, és feltöltötte energiával. Jessica és Grace alig állt a lábán, és azonnal álomba merült, ahogy letette a fejét a párnára. Daniel széket állított Grace ajtaja elé, s egy perccel később már ő is aludt, kezét a pisztolya agyán tartva. Cole a folyosó másik végén ült, Jessica ajtaja előtt. Odabentről kihallatszott Caleb vidám fecsegése, majd néhány perc múlva az ajtó kinyílt, és a kisfiú futott ki rajta. Cole visszavitte a gyereket az anyjához, de megtorpant az ajtóban, amikor meglátta Jessicát. A lány karját szétvetve, hason hevert az ágyon, és úgy aludt, mint akit agyonvertek. Még ahhoz is túlságosan kimerült volt, hogy magára húzza a takarót, rózsaszín hálóinge pedig egészen felcsúszott a combján. Teremtőm, milyen helyes hátsója és formás lába van ennek a lánynak! A talpa is csinos, vette észre Cole, és elgondolkodott, hogy vajon csiklandós-e. A lány arcát a nyitott ablakon beömlő holdfény felé fordította. Cole a száját nézte, és felidézte, milyen puha volt az ajka, amikor megcsókolta. Még mindig érezte, milyen volt, amikor hozzásimult, és nem is vágyott másra, minthogy bebújjon mellé az ágyba és… Cole gyorsan megállj parancsolt elszaladó fantáziájának. Szegény lány ma éjjel megjárta a poklok poklát, neki pedig nincs joga, hogy ilyen kéjsóvár gondolatokat dédelgessen. Különben is, ő most az Egyesült Államok békebírója, és ez komoly felelősséget ró rá. Nem engedhet az ösztöneinek, bármilyen szívesen tenné is. Caleb ficánkolni kezdett a karjában, visszarántva ezzel Cole-t a valóságba. A kisfiú bepisilt. Cole megkereste a pelenkát, majd az ágy másik oldalára fektette. – Nem, nem, nem – kántálta Caleb, és rugdalózni kezdett, karon rúgva a férfit, majd megpróbált kisiklani a karja közül, le a padlóra. – Ne is álmodj róla! – suttogta Cole. – Most szépen kicseréljük a pelust, utána pedig aludni fogsz. Amikor feladta rá a pelenkát, Cole az ölébe emelte a kicsit, és odavitte a kiságyhoz, amit a portás küldetett fel. A gyerek boldogan vigyorgott rá, és be nem állt a szája. Cole lefektette, gondosan betakargatta, majd csendben kiment a szobából. Caleb ott szaporázta mögötte. Jessica hallotta, ahogy a férfi morog a bajsza alatt, és a szájára kellett szorítania a kezét, nehogy hangosan felnevessen. Először megijedt, amikor felébredve rájött, hogy Cole a szobájában van, de aztán hallotta, hogyan suttog a férfi Calebnek, és megnyugodott. Cole jó ember, és a fia tökéletes biztonságban van vele. Miközben arra gondolt, hogy megmenti Cole-t a kicsitől, már el is aludt újra. Caleb végül Cole ölében hajtotta álomra a fejét. Néhány óra múlva felébredt, és vidáman csacsogni kezdett, majd Daniel vállán aludt el újra. Mondani sem kell, hogy a két férfi nem sokat pihent aznap éjjel.

Tizenkilencedik fejezet Danielt másnap reggel hétkor a távírdába hívták. Cole az előcsarnokban találkozott Sloannal, és utasította, hogy fogadjon fel két helyettest, akik segítenek a nőket őrizni. A szálloda előtt várt, amíg a seriff néhány perccel később visszatért Robert York és John Carver társaságában. A két férfi állig fel volt fegyverkezve, és ugyancsak veszélyesnek látszottak. Mivel elég meggyőzően festettek, Cole elmondta nekik, mit vár tőlük. Jessica és Rebecca a szobájában marad, amíg a békebírók vissza nem térnek, hogy beszéljenek velük, Grace pedig nem kelhet fel az ágyból, míg az orvos meg nem vizsgálja. – Senkit ne engedjen fel az emeletre a doktoron kívül! – parancsolta. – York, maga Jessica ajtajánál őrködik. Carver, maga Rebeccára vigyáz, Sloan pedig Grace-re. – De még meg sem ittam a reggeli kávémat – panaszkodott Sloan. – Nem mehetnék le az ebédlőbe harapni valamit? – Nem – mondta Cole kurtán. – Maga Grace ajtajánál marad. Az alváshiány meglehetősen morcossá tette Cole-t, és Sloannak volt annyi esze, hogy ne mondjon neki ellent. Cole elvette a börtön kulcsát a serifftől, és elindult. Az irodában dohos levegő fogadta, ezért nyitva hagyta az ajtót. Mindennek mintha füst szaga lett volna. Minden bizonnyal ezért nem volt étvágya sem. Majdnem nyolc óra volt, amikor Daniel megérkezett. Egyik kezében nagy csupor kávét hozott, a másikban egy halom sürgönyt. Nem vesztegette az időt, nyomban elmondta Cole-nak, mit tudott meg. – Elkapták a Blackwater banda egyik tagját. – Hol? – A texasi határ közelében rejtőzött egy barlangban. Visszavitték Blackwaterbe. Cole átvágott a szobán, a polcról leemelt egy tiszta csészét, kávét töltött magának, és csak utána kérdezte meg: – Életben van? – Épphogy csak. A Mapple Hills-i seriff beleeresztett néhány golyót. Szerencséje volt, hogy belebotlott a fickóba, aki kutya rosszul volt az influenzától, mégis ellenállt. Nagyon remélem, hogy megéli a tárgyalását. A fenébe is, bárcsak ott lehetnék most! Alig várom, hogy beszélhessek vele. – Nem hiheted, hogy beszélni fog. – Ó, dehogynem! Énekelni fog a madárka. Mindent elmond, amit tudni akarok. – Csak beszélni akarsz vele, vagy valami mást is forgatsz a fejedben? – kérdezte Cole csendesen. – Az a tárgyalás kimenetelétől függ. Nem engedem, hogy büntetlenül elsétáljon – mondta Daniel, majd megcsóválta a fejét. – Rafferty bíró nem fogja hagyni, hogy így legyen. Ha az a fickó a Blackwater banda tagja, lógni fog.

– Úgy beszélsz, mint aki személyesen ismeri a bírót. – Mert ismerem. Texasban mindenki ismeri őt, vagy legalábbis hallott róla. Meglehetős hírnévre tett szert a keménységével. Az emberek úgy vélik, hogy hozzá képest Cyrus Burns, akit Akasztónak is becéznek, valóságos szent. Nem élsz sokáig, ha Rafferty útjába állsz. Ráadásul személyesen is érdekelt ebben az ügyben – tette hozzá. – Elvesztette egy jó barátját az egyik kansasi bankrablás során. Sok évre visszanyúló barátság volt, és nagyon a szívére vette a férfi halálát. Bosszút akar állni. – Akkor személyesen érintett, ezért egy jó ügyvéd akár új bíró kinevezését is kérheti. – Talán, de veszíteni fog. Texasban Rafferty a törvény. Szerencsére, becsületes ember is. A fenébe, ha nem lenne az, már rég átengedte volna azt a fickót a lincselő tömegnek. – Gondolod, hogy gondjai voltak? – Igen. Cole egy pillanatra elgondolkodott, majd fejével a sürgönyök felé intett. – Mi van a többiben? – Mind Raffertytől jött. Biztos bent állt a távírdában, és beszédes kedvében volt. Tudni akarja, hogy van-e valami nyomunk, én pedig megsürgönyöztem neki, hogy talán akadt egy tanúnk. Erre nyomban ráharapott. Elmondtam neki, elképzelhető, hogy az egyik íróasztal alatt rejtőzött egy nő, aki mindent látott. Azt is, hogy van három lehetséges emberünk, de egyik sem akarja beismerni… – Mit szólt erre? – Azt akarja, hogy vigyük mind a hármat Blackwaterbe. Biztos benne, hogy ő ki tudja szedni belőlük az igazságot. – Megteheti, hogy csak úgy magához rendel minket a nőkkel együtt? Daniel a falnak dőlt. – Igen is, és nem is – válaszolta. – Különleges megbízatásunk van, tehát nem kell engedelmeskednünk a parancsainak. – De? – Raffertynek komoly, befolyásos barátai vannak Washingtonban. Rajtuk keresztül elég nyomást gyakorolhat ahhoz, hogy rákényszerítsenek minket az utasításai teljesítésére. Nem akarom felingerelni a bírót, ezért hagyom, hogy azt higgye, együttműködünk vele. Azt ígértem neki, hogy még ma biztosan megtudjuk, van-e tanúnk, vagy sincs. – És megtudjuk ma? – A fenébe, hát persze! – Lehetséges, hogy Grace ma nem tud beszélni. Akkor várnunk kell. – Majd délután beszélünk vele. A nap végére mindenképpen tudni fogjuk, hogy tényleg van-e tanúnk. Cole halk átkot mormolt a bajsza alatt. Észrevette a gyalogjárón közeledő Rebeccát. Rózsaszínű

ruhát viselt, kezében rózsaszínű-fehér csíkos napernyőt tartott. Olyan elragadó volt, hogy a forgalom szó szerint megállt, amint a férfiak megtorpantak, hogy utána bámuljanak. Carver, az őrzője szorosan a nyomában haladt, és szorgosan fürkészte a környezetét. – Itt jön Rebecca – szólalt meg Cole. – Ó a fenébe! Megállt beszélgetni a riporterrel. Ryan is kinézett. – Ott lebzselt a távírda körül is, amikor bent voltam, és rögtön berohant, amint kijöttem. Mostanra már valószínűleg mindent tud, és Rebecca arckifejezéséből ítélve a fickó épp most meséli el neki, hogy elkapták a banda egyik tagját. – Honnan tudják? – Mit? – fordult vissza hozzá Daniel. – Hogy a férfi, akit elkaptak, tagja a bandának. – Rengeteg pénz volt nála. – És? Utazáskor sok embernél van rengeteg pénz. – Az igaz – ismerte el Daniel. – De a nyeregtáskájában megtalálták a Rockford Falls Gazette egyik számát. Azt, amelyiket a rablás napján adtak ki. – Ez még mindig csak közvetett bizonyíték, nem? – Azt nem említettem véletlenül, hogy megpróbálta megölni a seriffet, amikor az el akarta kapni? – Nem – rázta meg a fejét Cole. – Azt nem mondtad. Akkor biztos nem ússza meg. Gyilkossági kísérletért elítélik. – De én azt akarom, hogy a rablás miatt is elkapják a frakkját. Ha valóban a banda tagja, akkor én szóra bírom, és mindent el fog mondani. Az összes nevet tudni akarom. – Hogyan akarod rávenni, hogy beszéljen neked? – Majd kitalálok valamit. Könnyebb lenne, ha lenne egy tanúnk, aki rámutatna… – Én a helyedben nem táplálnék túl vérmes reményeket, Daniel! Azok a nők egészen más okból is traktálhattak minket ugyanazzal a sztorival. Te azt hiszed, hogy kettő közülük elszántan védi a harmadikat, de én ebben nem vagyok olyan biztos. Ha jobban belegondolok, semmi lényegeset nem tudunk róluk. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy utánanézzünk a múltjuknak. – Ezentúl egy szavukat sem hiszem el addig, amíg nem ellenőriztem. – Remek – mondta Cole. Újra kitekintett az ablakon, éppen idejében ahhoz, hogy lássa, Rebecca napernyőjével hatalmasat üt a riporter karjára. Még ekkora távolságról is jól kivehető volt, milyen sápadt és ideges a nő. Oda sem figyelve, mit tesz, Rebecca lelépett a gyalogjáróról, és kis híján belerohant egy homokfutóba. Szerencsére Carver villámgyorsan elkapta, és visszahúzta. Egy perccel később a lány már be is rontott az irodába. Az őrre ráparancsolt, hogy maradjon odakint. Cole és Daniel megvárta, míg lecsillapszik valamelyest, és újra kap levegőt. Daniel hellyel kínálta, de Rebecca visszautasította, és dúltan róni kezdte az irodát.

– Miért állítottak őrt mellém? – kérdezte. – Hogy megvédje – felelte Cole. – De miből gondolják, hogy védelemre van szükségem? – A tegnapi incidens után, amikor a tömeg a fejüket követelte, úgy véltük, jobb, ha mindhármukra vigyáz valaki – mondta Daniel. – Zavarja az őr jelenléte? – kérdezte Cole. – Nem. Tényleg feldúlt vagyok, de nem Mr. Carver miatt. Ő csak a munkáját végzi. – Akkor mi dúlta fel? – Megdöbbentő hírt hallottam attól a hitvány riportertől ma reggel. Azt állította, hogy elkapták a Blackwater banda egyik tagját. Hazudott az a riporter, vagy az igazat mondta? Mivel Danielre nézett, miközben a kérdést feltette, a férfi előrelépett. – Igazat mondott. Valóban elfogták az egyik bandatagot. – Életben van, vagy meghalt? – Még él, de súlyos az állapota. – Remélem, meghal – suttogta Rebecca, és lehajtotta a fejét. – Nem, nem lenne szabad ilyet mondanom. Csak annyi gyilkosság történt, és ha ő is felelős, hát fizetnie kell. Tudják a nevét? – Nem tudom, nem kérdeztem – felelte Daniel. – Visszahozzák Rockford Fallsba, hogy bíróság elé állítsák? – Nem, Texasba viszik, Blackwaterbe. – Az messze van ide? – Igen – felelte Cole. A nő szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Az jó – suttogta. – Akkor nem kell amiatt aggódnom, hogy kiszabadul, és Jessica, Grace vagy én utánam veti magát. Lerogyott a székre, és a zsebkendőjével legyezni kezdte magát. – A gyilkos beismerte a bűneit, ugye? – Még nem. – De biztosak benne, hogy közéjük tartozik. Nem fogják elengedni, igaz? – kérdezte rémült hangon. Daniel igyekezett megnyugtatni. – Nem fogják szabadon engedni – biztosította határozottan. A lány felnézett. – Istenem, remeg a kezem! Nem vagyok hozzászokva ekkora izgalmakhoz, és pokoli hetem volt. Először a gyilkosságok, aztán tanúként neveztek meg az újságban, tegnap éjjel az a tűz… Ez már túlságosan sok nekem. Egyszerűen túl sok! – elcsuklott a hangja. Daniel felült az asztal szélére, szemben a lánnyal.

– Tudom, mennyire elkeserítő ez az egész, de… – Ezt nem tudhatja! – kiáltott fel Rebecca. – Annyira… félek! Az elsuttogott vallomás után könnyekben tört ki, és arcát a tenyerébe temette. – Eddig gyáva módra viselkedtem, de most helyrehozom a dolgot. Nem kell tovább zaklatniuk Jessicát vagy Grace-t, mert… Nem folytatta. Daniel előrehajolt, és igyekezett együtt érző arcot vágni, míg Cole egy pohár vizet nyújtott oda a lánynak. – Tessék, igya ezt meg! Rebecca zsebkendőjével megtörölte az arcát, és felnézett. – Próbálják megérteni. Nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen róla… A legcsodálatosabb férfi jegyese vagyok. Ő tiszteletreméltó üzletember, és nagyon ügyel a megjelenésére. Egy botrány tönkretenné. Öt hosszú évébe került, mire végre megkérte a kezemet. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Végül úgyis elfogják azokat a banditákat. A vőlegényem egy nagy és gazdag cég vezetője. Értik már, miért kellett titkolóznom? – Rebecca, mit akar ezzel mondani? – kérdezte Cole. – Én vagyok a tanújuk. Én rejtőztem az íróasztal alatt, amikor a Blackwater banda betört a bankba. Az én erszényemet találták meg. A két békebíró igyekezett elfojtani a hír hallatán érzett reakciójukat. Cole-t elárasztotta a megkönnyebbülés, ugyanakkor bűntudatot is érzett miatta, de átkozottul boldog volt, hogy nem Jessica a tanújuk. Daniel vére megpezsdült izgalmában. Itt van hát a tanú, és ha Isten is velük van, akkor Rebecca mindent látott. – Megpróbálnak majd megölni, igaz? – suttogta a lány. – Megvédelmezzük – fogadkozott buzgón Cole. – Tudom, hogy megpróbálják, de azok majd megtalálják a módját, hogy elhallgattassanak. – Nem hagyjuk, hogy bárki is ártson magának – ígérte Daniel. A lány megtörölte a szemét, csak azután szólalt meg újra. – Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom, de nagyon féltem. Úgy akartam tenni, mintha semmi sem történt volna. Végig abban reménykedtem, hogy elfogják őket… végül. Sajnálom, hogy hazudtam. Nem vall rám, hogy ennyire gyáván viselkedjem. – Meg volt ijedve – mondta egyszerűen Cole. – Igen –suttogta a lány. – És ezzel szegény Jessicát és Grace-t is belerángattam ebbe a rémálomba. Egyikük sem járt a bankban a zárás előtt. Tudom, mert ott voltam, és ha lett volna bátorságom előbb bevallani az igazságot, akkor nem kellene nekik is rettegésben élniük. – Látták magát korábban a bankban aznap délután.

– Igen, korábban is jártam ott, de visszamentem. Volt egy-két elintéznivalóm, és arra gondoltam, hogy beszaladok a bankba, és… Beletörődő arckifejezéssel nézett fel a két férfira. – Elmegyek magukkal Blackwaterbe, és megnézem azt az embert, akit elfogtak – suttogta. – Ha valóban a banda tagja, akkor azonosítom, és tanúskodni fogok. Újabb könnycseppeket törölt le, mielőtt folytatta volna. – Könyörgöm maguknak! Hagyják, hogy Jessica és Grace élje tovább az életét. Ma délután el akarták hagyni ezt a várost, és azt hiszem, engedniük kellene elmenni őket. Nem büntethetik tovább őket az én gyávaságom miatt. Gondoskodom róla, hogy a banda se zaklassa őket. Sokáig gondolkoztam, és sikerült megtalálnom a megoldást. – És mi lenne az? – érdeklődött Daniel. – Beszélek a riporterrel, és elárulom neki, hogy én vagyok a tanú. Biztos vagyok benne, hogy már a holnapi számban megjelenteti a nagy hírt. Innen egyenesen a szerkesztőségbe megyek. Daniel a fejét rázta. Cole letette a kávéját, és közelebb lépett a lányhoz. – Nem engedhetjük, hogy ezt megtegye. – Nem állíthatnak meg! – kiáltott fel Rebecca. – Megvédem Jessicát és Grace-t, ahogy erőmből telik. Az én hibám, hogy ők is részesei ennek a rémálomnak. Remélhetőleg a Blackwater banda tagjai is olvasni fogják az újságot, és akkor békén hagyják azt a két szegény, ártatlan teremtést. – De igen, megállíthatom magát – jelentette ki Daniel. – Nem fog beszélni semmilyen riporterrel sem! Megértette? – De valahogy tudatnom kell az emberekkel, hogy Jessica és Grace nem volt ott. Nem érti? Úgy bánnak velük a városban, mintha leprásak lennének, pedig nem is csináltak semmi rosszat. A lány hangja hisztérikusan csengett. Cole sietett megnyugtatni. – Maga sem tett semmi rosszat, Rebecca. Csak rossz helyen volt, rossz időben. – Jessica és Grace tud róla, hogy maga idejött? – kérdezte Daniel. – Amikor Sloan bezárta magukat egy cellába, elárulta nekik, hogy maga a tanú? Ezért mondták mindhárman ugyanazt a történetet? A lány meglepődött. – Mind a ketten nagyon ijedtek voltak. Emlékszem, elmeséltem nekik, mit akarok mondani. Hogyan? Ezek szerint ők is ugyanazt a történetet adták elő? Egyik férfi sem válaszolt a kérdésre. – Elmondta nekik, hogy látta a rablást és a mészárlást? – erősködött Cole. – Nem, de azt hiszem, így is tudják. Engem védtek, amikor nem árulták el, amit gyanítottak. Mindketten annyira jó szívű teremtések, és csak segíteni akartak nekem. Egy óra alatt összepakolok, és elkészülök. Szeretnék minél hamarabb indulni. Daniel a fejével kifelé intve jelezte Cole-nak, hogy menjenek ki az iroda elé. Az ajtót nyitva hagyták,

de suttogva beszéltek, hogy Rebecca ne hallhassa őket. – A közelébe se mehet annak a riporternek – dörmögte Daniel. – Szerintem se – helyeselt Cole. – Abban azonban igaza van, hogy el kell innen mennünk. Minél előbb elhagyjuk a várost, annál jobb. – Még nem mehetünk – Mire várnánk? – Cooper békebíró jön két helyettesével Salt Lake Cityből, hogy segítsen. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Rájuk bízom Jessicát és Grace-t, mi pedig elkísérjük Rebeccát Blackwaterbe. – És ha a két lány közben el akar menni Rockford Fallsból? Biztonságban lesznek? – Igen. Cooper és a helyettesek velük mennek, és vigyáznak rájuk. – Megbízol ebben a Cooperben? – Igen. Jó ember. Sokszor dolgoztam már vele. Higgy nekem, Cooper tudja, mit csinál. Ekkor Rebecca vonta magára a figyelmüket, mivel újra sírva fakadt. – Utánam jönnek, ugye? Cole hazudni akart neki valamit, de Daniel gyorsabbnak és kíméletlenül őszintének bizonyult. – Igen, valószínűleg maga után menne, de mi nem engedjük, hogy egy ujjal is magához érjenek. – El kell mennünk innen. Most – követelte a lány. – Egyetlen percig sem maradok itt tovább. Túl veszélyes – tette hozzá teljes pánikban. – Mielőtt bármilyen döntést hoznánk, el kell mondania, hogy mi történt pontosan. Attól a pillanattól, hogy belépett a bankba. – Nem, el kell mennünk innen. Minden elmondok majd, amit tudni akarnak a vonaton… amikor már biztonságban érzem magam. – Rebecca, tudnunk kell a részleteket – győzködte Daniel. – Mégpedig most. A lány kétségbeesetten zokogott, és egész testében reszketett. – Borzasztó volt! – suttogta a kezét tördelve. – Emlékszem, siettem, és egyáltalán nem tetszett, hogy megint sorba kell állnom. Senkivel sem beszélgettem, míg a soromra vártam. A bank lassan bezárt, a pénztárosok pedig nagyon lassan dolgoztak. Aggódtam, hogy nem lesz időm mindenre. Édes Istenem, Franklin segített, most pedig ő is halott! A templomban ismertem meg, és olyan kedves ember volt. Mielőtt folytathatta volna, egy küldönc sietett be, akit a szállodából küldtek. Magas, sovány, himlőhelyes arcú fiú volt. – Ryan békebíró úr? Sajnálom, hogy zavarok, de azt mondták, sürgős az üzenet. Rebeccát nézte, miközben átadta a borítékot Danielnek. – Miért sír a hölgy? – kérdezte. Senki sem válaszolt neki. – Tudok segíteni valamiben, hölgyem?

Rebecca a fejét rázta, mire a fiú megrántotta a vállát, és megkérdezte Danielt, hogy lesz-e válasz. Daniel elolvasta az üzenetet. – Mondd meg Miss Winthropnak, hogy hamarosan átmegyek hozzá. – De a hölgy azt állította, hogy sürgős, uram – ismételte meg a küldönc. – El akarja hagyni a várost. Mondta nekem, pont azelőtt, hogy az orvos megérkezett. – Menj vissza a szállodába, és mondd meg neki, mihelyt itt végzek, azonnal odamegyek! A küldönc kifelé indult, de az ajtóból még visszaszólt. – Ő nem Miss Winthrop, hanem Lady Winthrop. Nemes kisasszony, úgy bizony. Az éjszakai portás mondta. Daniel oda sem figyelt a fiúra. Rebecca Cole zsebkendőjével törölgette a könnyeit. Amint az ajtó becsukódott a küldönc mögött, Daniel azonnal újra a lányhoz fordult. – Hányan voltak a rablók? – Heten. Hét férfi, de nem láttam mindegyiknek az arcát. – Kezdje az elejéről, és mondjon el mindent! – szólította fel Cole. Rebecca lehajtott fejjel idézte fel az eseményeket, és röviden összefoglalta, mi történt a bankban. Mire befejezte, újra hangosan zokogott, és Cole karját szorongatta. – Felidézni azt a rémálmot majdnem olyan borzasztó, mint átélni… – Tudjuk, milyen szörnyű volt ez magának – paskolta meg együtt érzőn a karját Cole. – Rengeteget segített – mondta Daniel, Cole pedig helyeslően bólintott. – Te akarsz tőle kérdezni valamit? – nézett társára Daniel. – Nem, már mindent elmondott, amit tudni akartunk. Rebecca felállt, mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. – Elfogják őket, ugye? Mind, egytől egyig? Ígérjék meg! – Megígérjük – fogadkozott Cole. Daniel az ajtóhoz kísérte a lányt. – Pihenjen egy kicsit, mielőtt pakolni kezd! – Tetszik vagy sem, holnap elmegyek innen – fenyegetőzött Rebecca. – Ha van önökben egy kis tisztesség, nem említik Grace-nek és Jessicának, hogy én vagyok a tanú. Csak felzaklatná őket, én pedig nem szeretném, ha meggyűlölnének, amiért nem jelentkeztem előbb. – Biztos vagyok benne, hogy mindketten megértenék, miért hallgatott. De ne aggódjon! Nem tervezzük, hogy elmondjuk nekik, amit megtudtunk. És hamarosan útra kelünk – ígérte. – Köszönöm, uraim. Egy órán belül elkészülök. Az őr odakint várt, hogy visszakísérje Rebeccát a szállodába. Azt javasolta, hogy másik utat válasszanak visszafelé. Két hatlövetű és egy puska is volt nála. Daniel látta, hogy a férfi figyelmesen fürkészi az utcát, ahogy elindulnak, és megnyugodott, hogy Rebecca jó kezekben van.

– Vajon mit akar Grace, ami ennyire sürgős? – kérdezte Cole. – Csak annyit írt, hogy beszélni akar velem, mielőtt elhagyja a várost. Azt hiszi, hogy felkelhet a betegágyból, és elhajtja azt a szekeret. Esküszöm, annak a nőnek egy csepp sütnivalója sincs. – Viszont annál elszántabb – jegyezte meg Cole. – Van egy olyan érzésem, hogy véghez is viszi, amit akar, ha hagyjuk. – Sehova nem mehet egyedül – jelentette ki határozottan Daniel. – Cooper egy tapodtat sem mozdul a két nő mellől, amíg a Blackwater banda utolsó tagját is el nem kaptuk. – Az még pokoli sok időbe telhet. – Nem hiszem. Ha a banditák megtudják az igazat Rebeccáról, utána vetik magukat, és Isten segedelmével elkapjuk őket mind, egytől egyig. – Csalinak akarod használni a lányt, ugye? – Épségben el akarom őt juttatni Blackwaterbe. Cole egyetértőn bólintott. – Gondoltam, hogy Rebecca a tanú, de csak találgattam. Nem, ez így nem igaz. Az az igazság, hogy reméltem, nem Jessica az. – Megértem, miért. Így is épp elég teher nyomja a vállát. Egyedül kell felnevelnie azt a kisfiút. Cole az utcát figyelte. – Nem azt mondtad, hogy Grace sürgősen vár a szállodában? – Azt írta. – Éppen most vágott át az utcán, Sloannal a nyomában. – Hogy az a… Daniel kisietett az ajtón, éppen akkor, amikor Grace is odaért a járdán. A férfi megragadta a lány karját, és behúzta az irodába. – Az ég szerelmére, miért kelt fel az ágyból? Arcán látszott, mennyire aggódik a lányért. Úgy vélte, Grace leginkább úgy fest, mint aki a sírjából kelt ki, és minden pillanatban várta, hogy elájuljon. Legszívesebben felkapta és visszavitte volna a szállodába. Közelebb húzta magához, és végignézett az utcán. Sloan az egyik oszlopnak dőlve várakozott. – Mindenképpen beszélnem kell magával – magyarázkodott Grace. – A seriff elment reggelizni, én pedig kihasználtam az alkalmat, és kiszöktem az egyik oldalsó ajtón. – A szemem sarkából láttam, hogy lemegy a lépcsőn – szólt közbe Sloan. – Egy egész tányér ételt kellett otthagynom, hogy utána tudjak jönni. Grace igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Daniel, muszáj beszélnem magával. Sajnálom, ha rosszkor jöttem, de ezt életbevágóan fontos. Jessica még nincs itt? – nézett körül. – Arról volt szó, hogy ma reggel itt kell lennünk.

– York átkísérte dr. Lawrence-hez, mert szerette volna meglátogatni Tillyt – mondta Sloan. – A kisfiút is magával vitte. – Mégis, mi az ördögöt képzelnek maguk?! – csattant fel Cole. – Három lehetséges tanú úgy sétafikál a városban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ez még egy szentet is kihozna a béketűrésből. Most átmegyek Lawrence-hez, és visszaviszem Jessicát a szállodába – mondta, majd haragos pillantást vetve Sloanra hozzátette: – Ha kell, úgy rángatom oda, istenemre esküszöm! A seriff kitért Cole útjából, majd figyelte, amint a férfi nagy léptekkel átvág az utcán. Daniel becsapta Sloan előtt az ajtót, hogy négyszemközt beszélhessen Grace-szel. – Miért olyan haragos Cole? – csodálkozott a lány. – Azért, mert maguk hárman lehetetlenné teszik, hogy megvédjük magukat. – Ugye nem hiszi, hogy fényes nappal megpróbálna valaki… – Visszaviszem magát a szállodába – vágott a szavába Daniel. – Ne! – tiltakozott Grace. – Mondanom kell valamit. Valami nagyon fontosat, Daniel. Megpróbálta rávenni magát, hogy elengedje a férfi kezét, mivel úgy érezte, a gyengeség jele, ha a békebíró karjába kapaszkodik, de képtelen volt rá. Annyira rémült volt, hogy alig tudta összeszedni a gondolatait. Amire most készült, az visszavonhatatlanul megváltoztatja a jövőjét, ráadásul romba dönti minden tervét. Nem volt azonban más választása. Helyesen kell cselekednie. – Jól van, Grace – adta meg magát Daniel. – Mit akar elmondani nekem? – Én vagyok a tanújuk – bökte ki a lány. – Én voltam az, aki elbújt az íróasztal alá. A férfi arcán megrándult egy izom, de semmi más nem mutatta, milyen hatással van rá a lány bejelentése. – Maga lenne a tanú? – Igen. Annyira sajnálom, hogy nem volt bátorságom előbb szólni, de rettenetesen féltem. Jessica és Rebecca már nem volt a bankban. Ők igazat mondtak, én nem, és ezzel egy csomó gondot okoztam. Akkor most elengedi őket, ugye? Daniel nem válaszolt. Az ösztöne azt súgta, a lány hazudik, és ettől egyre dühösebb lett. – Hányan voltak a rablók? – Heten – válaszolta gondolkodás nélkül Grace. Könnyek szöktek a szemébe, és Danielt hirtelen elfogta a vágy, hogy megnyugtassa, ugyanakkor jól meg is rázza. Végül egyiket sem tette. – Rendben. Most visszaviszem a szállodába, és ott mindent elmesél nekem. – De aggódom Jessica és Rebecca miatt – sírta a lány. – Azt hiszem, megtaláltam a módját, hogy őket békén hagyják. Daniel sejtette, mi következik, és hangosan felnyögött. – Az ördögbe, ugye nem beszélt a riporterrel?

A kérdés meglepte a lányt, mivel pont erre gondolt. – Nem, de akarok. Arra gondoltam, hogy bemegyek a szerkesztőségbe, és megkérem az ott lévő úriembert, hogy nyomtassa ki az igazságot a holnapi lapban. Biztos vagyok benne, hogy a riporter boldogan meghallgatja a mondandómat. – Nem fog beszélni a riporterrel! – csattant fel Daniel, és megszorította a lány kezét, hogy érezze, komolyan gondolta a parancsot. Grace meglepődött a férfi dühkitörésén. Nem is kétséges, hogy Daniel szörnyen haragos, hiszen a tekintete jegesen villogott. – Azt hittem, örülni fog a vallomásomnak – hajtotta le a lány a fejét. – Nem értem, miért dühös rám, Daniel. A férfi mély lélegzetet vett. – Grace – kezdte –, igazat mond? A lány elrántotta a kezét. – Még valamit tudnia kell. – És mi lenne az? – A tűz… nem volt véletlen – tört ki. – Emlékszem, mi történt, és emlékszem… az almákra. – Almákra? – ismételte értetlenül a férfi. A lány bólintott. – Nem tudtam aludni. Ez gyakran előfordul – tette hozzá. – Szinte soha nem alszom végig az éjszakát. Mintha valami hangot hallottam volna odalentről. Úgy hangzott, mint amikor két pohár összecsendül. – Nem értem. – Tudja… amikor köszöntőt mond valakire, és a poharát odaüti a másikéhoz… Úgy véltem, ilyen hangot hallottam. – És mit tett? – Tilly nem érezte valami jól magát, ezért nem akartam őt zavarni. Felvettem a köpenyem, papucsot húztam, és lementem a földszintre, hogy kiderítsem, mi okozta a zajt. Persze, ha valaki az ajtón kopogott volna, nem nyitom ki. Bárki lett volna, közöltem volna vele, hogy jöjjön vissza másnap reggel. Amikor kiértem a folyosóra, észrevettem, hogy az ebédlő ajtaja tárva-nyitva van. A szél lebegtette a függönyt. Megijedtem, mert emlékeztem rá, hogy bezártam, mielőtt lefeküdtem, és én voltam az utolsó, aki felment a lépcsőn. – És akkor mit tett? – Bementem az ebédlőbe, hogy becsukjam az ablakot, és akkor megéreztem az olajszagot. – Úgy érti, a petróleum szagát? – Igen, petróleum. Amikor megfogtam az ablakpárkányt, csupa petróleum volt. Mintha csak akkor

öntötte volna oda valaki. – És utána mi történt? – Tilly egy kosár almát tett a konyhaasztalra vacsora után. Az egyik lányától kapta. – Mi köze az almáknak a tűzhöz? – Éreztem az alma illatát. Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de azt hiszem, hogy valaki almát evett. Fel akartam szaladni, hogy felébresszem Jessicát és Tillyt, de a lábam nem engedelmeskedett. Éreztem, ahogy a karomat megcsapja az enyhe szellő, amit a konyhát az ebédlővel összekötő lengőajtó mozgása keltett, hallottam a sarokvasak halk nyikorgását. Tudtam, hogy valaki felém tart. Éreztem. Megfordultam, és sikítani akartam, de nem tudom, tényleg felsikoltottam-e. – Ekkor ütötték le, igaz? – Arra nem emlékszem, hogy leütöttek, csak arra, hogy megfordulok, és aztán már maga hajolt fölém, Daniel, és kint feküdtem… a füvön. Ha Jessica nem talál rám, és nem vonszol ki, benn égtem volna a tűzben. Én vagyok a tanújuk – suttogta újra. – Nem akarom, hogy Jessicát vagy Rebeccát valaki bántsa. Ők ártatlanok. Daniel nem bírta megállni, és gyengéden megtörölte a lány könnytől nedves arcát. – Maga is ártatlan, Grace. Egy hosszú percig csak nézték egymást. Daniel szinte végtelen vágyat érzett, hogy megvédelmezze a lányt. A feleségét és a lányát elvesztette, mert nem volt mellettük, amikor védelemre lett volna szükségük. Megbukott. Elhatározta, hogy Grace-t egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Bárkinek, aki a lánynak ártani akar, előbb vele kell szembenéznie. – Daniel, jól van? – Igen, jól. – Szörnyen… dühösnek látszik. – Nem akarom, hogy bármi történjék magával, Grace. Keményen megragadta a lány vállát, és erősen, védelmezően szorította. Fájdalmat okozott, de Grace tudta, ha szólna neki, a férfi kényelmetlenül érezné magát. Gyengéden lefejtette a férfi kezét a válláról, majd megfogta. – Semmi sem fog történni velem. – Megvédelmezem. – Igen, tudom. És meg kell védenie Jessicát és Calebet is. – Miért? – húzta fel a szemöldökét Daniel. – Mert Jessica az életét kockáztatta értem. – Na és Rebecca? Érte nem érez felelősséget? – De, bizonyos értelemben igen. Annyira kedves és figyelmes volt. – Jöjjön – karolta át Daniel a lány vállát. – Hazaviszem magát, Miss Winthrop. Nem, ez így nem

helyes – évődött vele. – Lady Winthrop, ugye? – Nem, Daniel, csak Grace. Csak így közönségesen… a jó öreg Grace. – Ó, Grace. Magában semmi sem közönséges. Semmi az égvilágon.

Huszadik fejezet A kisfiú az útjában volt. Szívesen ölte volna meg előbb a gyereket, de ha enged a vágyainak, akkor az anyának lenne ideje annyira magához térni, hogy elfusson. Márpedig az elsődleges célpont a nő. Létfontosságú volt, hogy ő meghaljon. A nő mögött az egyik seriffhelyettes ballagott, állig felfegyverkezve és éberen. Ő is könnyen szerencsés találathoz juthat, ha alkalmat hagyna neki. Mr. Johnson fészkelődött egy kicsit, és elhatározta, vár, amíg mind a hárman átérnek az utcán. A vegyesbolt feletti tető kiszögellésén hasalt, ahonnan nagyszerű kilátása nyílt az utcára. Biztos volt benne, hogy remek Winchesterével nem téveszti el a célt. Türelemre intette magát, ahogy érezte, mint árasztja el minden porcikáját az izgalom. Először az őrt, aztán a nőt, és végül a gyereket. Egy-kettő-három… menni fog ez, mint a karikacsapás. A várakozás izgalma szinte megrészegítette. A gyilkolás előtt érzett borzongás legalább olyan édes volt, mintha nővel lett volna. Nem, még annál is jobb, gondolta. Sokkal jobb. A három madárka kényelmesen sétálva közeledett, áldott tudatlanságban. Nem is sejtették, hogy már csak rövid percek vannak hátra az életükből. Hóhéruk kamaszkölyök módjára vihogott, miközben a megfelelő pillanatra várva. Jessica az őrrel vitatkozott úti céljukat illetően. Ő szeretett volna a börtönhöz menni, míg az őr ragaszkodott hozzá, hogy visszavigye őket a szállodába. A zord arcú helyettes, akit Sloan felfogadott, átlagos külsejű ember volt, egyedül tekintélyes bajszára volt hiú. Annyi pomádét kent rá, hogy minden egyes szál fényes merevségbe dermedt, így amikor beszélt, bajsza egyáltalán nem mozgott. Jessica megfogta Caleb kezét, és lelépett a gyalogjáróról. York a lány karját fogva segítette az átkelést. Nem volt forgalom, mivel az utca zsákutca volt, az orvos háza mögött az istállókban végződött. Amikor Caleb előre akart rohanni, a lány előbb meggyőződött róla, hogy nem veszélyes-e, csak utána engedte el a gyerek kezét. Cole éppen akkor fordult be a sarkon, és az utca közepén határozott léptekkel feléjük közeledett. Caleb azonnal észrevette, és szaladni kezdett felé. Kétszer is elbotlott, de gyorsan talpra állt újra, és futott tovább. Jessica és York meggyorsították a lépteiket, hogy beérjék a gyereket. A kisfiú folyamatosan csacsogott, és Jessica egy büszke anya mosolyával figyelte csemetéje szökdécselését. Caleb még legalább tíz méterre volt Cole-tól, amikor már magasba emelte a kezét, és harsány Fel! kiáltása az egész utcában visszhangzott.

Mr. Johnson térdre emelkedett, célzott és lőtt. Az őr a földre zuhant. Mint az agyaggalambok a lőtéren. York az egyik pillanatban még élt és mozgott, a következőben már holtan terült el. Jessica felsikoltott a földön elterült York láttán. A golyó átfúrta a férfi fejét, épp úgy, ahogy Mr. Johnson tervezte. Sohasem tévesztette el a célt. Jessica térdre rogyott, és megpróbálta megfordítani az őrt, hogy segítsen rajta. Vér borított mindent. – Mr. York – nyöszörögte a lány. – Nem… nem… Mr. York… A férfi pisztolyáért nyúlt, és éppen sikerült kihúznia, amikor egy golyó vágódott mellette a földbe. Ismét felsikoltott, és elejtette a fegyvert, de gyorsan felkapta újra. – A földre! – üvöltötte Cole, és rohanni kezdett. A lövések a vegyesbolt feletti tetőről jöttek, de nem látta a lövész pontos helyzetét. Utasításokat ordított oda Jessicának, hogy tűnjön el a fenébe az utcáról, vagy bukjon le, de a nő nem hallgatott rá. Hunyorogva célzott a magasba, és lőni próbált, de keze annyira remegett, hogy majdnem ismét elejtette a pisztolyt. Amikor végül mégis sikerült elsütnie a fegyvert, a golyó az egyik emeleti ablakot zúzta ripityára. A lövések hangja megijesztette Calebet, és futva indult vissza az anyjához. – Ne! – sikoltotta Jessica. Mr. Johnson figyelte, ahogy a nő a kisfiú felé szalad. Játszott vele. Annyira tetszett neki a dolgot, hogy nem bírt ellenállni egy kis macska-egér játéknak. Mivel élvezte a nő arcára kiülő rémületet, meg akarta hosszabbítani a gyönyört. A gyerek ismét lőtávolban volt. Ez remek. Mr. Johnson mosolyogva fontolgatta, hogy mégis őt öli meg előbb, csak azért, hogy láthassa az anya arcát. Felejthetetlen élmény lesz. A nő túl gyorsan mozgott. Ezt nem engedhetem, gondolta, és halk kuncogással a lába elé lőtt. Jessica azonnal megtorpant. – Így már jobb – suttogta maga elé Mr. Johnson, de a nő ismét mozgásba lendül, és ő kénytelen volt újra a lába elé lőni, hogy megállítsa. A fenébe, ez már megint szalad! Úgy látszik, Isten kedveli… és csak egy pillanat kérdése, hogy ezt közelebbről is tegye, gondolta Mr. Johnson, mivel hamarosan az Úr színe elé küldi a nőt. Vajon tényleg olyan tiszta és ártatlan, mint amilyennek látszik? Nem, olyan, hogy tiszta nő, nem létezik, annak pedig még nem jött el az ideje, hogy a mennybe vagy a pokolba juttassa. Előbb szenvednie kell. Az ő törvényei szerint, nem pedig Istené szerint. De Mr. Johnson úgy vélte, legalább olyan mindenható, mint maga az Úr, hiszen hatalmában áll dönteni élet és halál kérdésében. – Lejárt az időd – suttogta, és megcélozta a nő szívét. Csak néhány értékes másodperc telt el az első lövés óta, de Cole számára egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire elérte Jessicát, és egyetlen lendülettel a földre sodorta. Villámgyorsan a hátára fordult, testével védelmezve a lányt, kezében lövésre kész pisztolyával, és szemét hunyorítva kereste a célpontot.

Ott… a tető sarkában… mintha egy fegyver csöve csillant volna meg. – Megvagy! – morogta maga elé, és már tüzelt is. Másodjára találta el a fickót, aki előbb hátratántorodott, majd előredőlt, és végül átzuhant az ereszen. Cole még három golyót eresztett bele, miközben a bandita a megsemmisülésbe zuhant. Tekintetét le nem véve a bűnözőről, Cole lassan talpra állt, és felé indult. Haragja nem ismert határokat. Caleb sikolyai ott visszhangzottak a fülében. A gyerek a földön ült, és a mamája után sírt. Jessica is talpra küzdötte magát, és odarohant hozzá. Ahhoz túl gyenge volt, hogy az ölébe vegye a gyereket, ezért leroskadt mellé a földre. A kicsi belekapaszkodott a szoknyájába, és az ölébe mászott. Jessica szorosan magához ölelte, és ringatni kezdte, miközben maga is zokogott. Daniel hallotta a lövéseket, és végigrohanta a három utcát a börtöntől Lawrence házáig. Meglátta a földön ülő Jessicát és Calebet, lassított, hogy meggyőződjön róla, velük minden rendben van, majd folytatta útját Cole felé, aki a halott orvlövész felett állt. Daniel zihálva figyelte, amint társa csizmája orrával megfordítja a férfit, akinek az arca a zuhanás következtében teljesen összezúzódott. A sérülés olyan komoly volt, hogy a tulajdon édesanyja sem ismert volna rá. – Ismered a fickót? – kérdezte Daniel. Cole a fejét rázta. – Talán Rebecca tudja azonosítani… ha felismeri. Valószínűleg a banda tagja. – Ja, igen. Grace épp az imént vallotta be nekem, hogy ő a tanú. Cole döbbenten nézett rá. – Melyikük mond igazat? – Átkozott legyek, ha tudom – morogta Daniel. Leguggolt a hulla mellé, és nekilátott, hogy módszeresen átvizsgálja a zsebeit. Cole várt még egy percig, amíg biztosra vehette, hogy sikerült megzaboláznia indulatait, s csak akkor indult el Jessica felé. A lány kétrét görnyedve térdepelt a porban, szorosan magához ölelve Calebet. Cole átkarolta és felemelte. Jessica ki akarta szabadítani magát. Cole észrevette a kezében a hatlövetűt, és gyorsan elvette tőle, majd maga mögé hajította a földre. Caleb a férfi felé nyújtotta a kezét, de Jessica képtelen volt elengedni a fiát. Minden ízében reszketve állt, és levegő után kapkodott. – Mi az ördögért nem vetette magát a földre, amikor mondtam? – kérdezte Cole megtévesztően lágy hangon. A lányt egészen összezavarta azzal, amit mondott, és ahogy mondta. Jessica nem tudta eldönteni, hogy haragszik-e a férfi vagy sem. – Mit mondott? – Arra kértem, magyarázza meg, miért nem keresett menedéket, amikor erre utasítottam? – Most dühös.

– Igen, az vagyok. – Legszívesebben kiabálna velem, igaz? – Úgy van – ismerte el Cole. – De nem fogok, mert azzal felizgatnám Calebet, és a kiabálással amúgy sem érünk el semmit. Legközelebb engedelmeskedjen a parancsaimnak, Jessica. Nem tudom megvédeni, ha maga nem segít. – Legközelebb? – kiáltotta a lány, mire Caleb ismét sírva fakadt. – Az ördögbe! Tessék, most nézze meg, mit csinált! – morogta Cole. Daniel melléjük lépett, és gondolkodás nélkül elvette Jessicától a kisfiút. Úgy fordult, hogy a gyerek ne láthassa a holttestet. – Szegény kicsikém – suttogta, és megpaskolta a kisfiú hátát. Az ily módon megnyugtatott gyermek Daniel vállára hajtotta a fejét, és bekapta a hüvelykujját. – Találtál valami papírt, amiből kiderült, hogy ki a fickó? – kérdezte Cole. – Nem, üresek voltak a zsebei. Jessica megragadta Cole kezét. A lányban csak ekkor tudatosult, mit is mondott a férfi. – Azért nem engedelmeskedtem a parancsainak, mert nem gondolkodtam. Csak az járt a fejemben, hogy meg kell védenem a kisfiamat attól az őrülttől. – Megértem – mondta Cole –, de, Jessica, nem tudom… A lány megszorította a kezét, úgy hallgattatta el. – Sajnálom, hogy a viselkedésemmel felidegesítettem, de esküszöm, újra megtenném. Senki sem bánthatja a fiamat. Édes Istenem! Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy mi történhetett volna. Az az ember akár meg is ölhette volna Calebet. Cole-nak nem kellett a lányért nyúlnia, mert az önként vetette magát a karjába, annyira vágyott a vigaszra. – Ugye nem fog most sírni? – kérdezte Cole rekedt hangon, miközben magához szorította. – Azzal csak felzaklatná Calebet. – Nem fogok sírni, de maga ezt nem értheti – suttogta Jessica. – Az én hibám, hogy Mr. York meghalt. Olyan jó ember volt, és még mindig élne, ha én nem lennék. – Csitt! – szólt rá Cole. – Semmi nem a maga hibája, szegény kicsikém. Már vége. Tudom, hogy milyen ijesztő volt. – Nem érti a dolgot. – Mit nem értek, kedvesem? A férfit jobban meglepte a kedveskedő megszólítás, mint a lányt, különösen az, hogy milyen könnyedén jött a szájára. – Nem is tudtam, hogyan kell elsütni azt a pisztolyt. – Jól csináltad.

– Nem igaz – vitatkozott a lány. – És tudnom kellett volna. – Jessie, tudom, hogy meleg helyzet volt, de lelőttem a gazembert. Meg tudlak védeni. Bízz egy kicsit jobban bennem, és hagyd, hogy végezzem a munkám! – Én bízom magában, de akkor is tudnom kell, hogyan védhetem meg a fiamat. Daniel közben visszahozta Calebet az anyjához. – Jól van? – kérdezte Cole-t, fejével Jessica felé intve. – Igen, csak megrázta a dolog. – Én voltam – szólalt meg a lány. – Ott voltam. – Mit mondott? – kérdezte Daniel. Cole hirtelen sejteni kezdte, mit akar mondani a lány. – Hadd találjam ki! – morogta. Jessica elnézett Cole válla fölött. – Én vagyok a tanújuk – mondta Danielnek. – Ó, az ördögbe is! – sóhajtotta a férfi. Caleb rögtön megismételte a szitkot. – Akkor most mi van? – kérdezte Cole, és szorosabbra fogta ölelését Jessica körül. Elvégre a lány önként bújt a karjába, neki pedig nem állt szándékában elengedni. – Mi folyik itt? – akarta tudni Daniel, és a hangján érződött, hogy milyen dühös. – Tudod, mit gondolok? – kérdezte Cole, és még közelebb vonta magához Jessicát, mielőtt folytatta volna. – Átkozottul nagy tolongás lehetett az alatt az íróasztal alatt.

Huszonegyedik fejezet A börtön irodája megtelt a törvény embereivel. Jack Cooper békebíró és két fiatal helyettese, Spencer és Cobb megérkezett Rockford Fallsba. A három férfit vékony porréteg borította, mivel keményen lovagoltak Salt Lake Cityből, hogy mielőbb ideérjenek. Cooper Daniel jó barátja volt. A két férfi nem egy ügyön dolgozott már együtt, igaz egyszer sem került asszony a képbe, és egyik esetük sem volt ennyire bonyolult. Danielhez hasonlóan Coopertől sem volt idegen a veszély, sem a bűnözők furcsa szokásai. Egyszer kísérője volt egy mézesmázos beszédű, önjelölt prédikátornak, aki tizenhat vörös hajú embert gyilkolt és csonkított meg, mert meggyőződése volt, hogy a hajuk színe azt jelzi, ők az ördög leszármazottai. Az őrült alak folyton a szent könyveket idézgette – hibásan –, erősködött, hogy mindennap pontban délben maga az Úr szól hozzá, és visszautasította az ügyvédet. Kijelentette, hogy Isten személyesen fog tanúskodni az ügyében. A sors iróniájaként az ügyet tárgyaló bíró haja élénk sárgarépa színben pompázott, és nem került sok idejébe

arra a döntésre jutni, hogy a fickót akasszák fel. Cooper gondoskodott róla, hogy ez megtörténjen. Cserzett bőrével, barna szemének sarkában ülő szarkalábaival, és a hajába vegyülő ősz hajszálaival sokkal inkább hasonlított egy szenátorra, mint a törvény emberére. A sokat megélt ember nem könnyen jött zavarba, és szinte semmi nem hozta ki a sodrából. Miután elolvasta Daniel jegyzeteit, a füzetet az asztalra dobta, és leült. A két helyettes mögötte támasztotta a falat. – Úgy látom, hagyod, hogy ez a három nő irányítsa helyetted a nyomozást – jegyezte meg, miközben kinyújtotta és bokában keresztezte hosszú lábát. Cole meghallotta a megjegyzést, mivel éppen akkor tért vissza a szállodából. Daniel bemutatta őt Coopernek és a két helyettesnek. – Ő Clayborne békebíró úr – mondta. – Még új a szakmában. A helyettesek siettek kezet fogni vele. – A keresztneve Cole? – kérdezte szinte áhítatosan Spencer. – Maga az a Clayborne fivér? – Igen. – Már sokat hallottam magáról, uram. – Valóban? – kérdezte Cole, magában azon csodálkozva, vajon mit hallhatott a férfi. – Igen, uram – válaszolta Spencer, majd a másik helyettesre nézett, és odasúgta neki: – A Clayborne név igazi legenda Montanában. Cobb kellőképpen megilletődött ennek hallatán. Cooper látta, hogy Cole a szemét forgatja, és elvigyorodott. – Fiúk, menjetek át a szállodába, és mosdjatok meg! Egyetek valamit, aztán váltsátok fel a seriffet és az embereit! – Igenis, uram! – Spencer oldalba könyökölte Cobbot, hogy indulásra bírja, de mielőtt ő is kilépett volna, az ajtóból még visszanézett Cole-ra. – Clayborne békebíró úr, igaz, amit Springfieldről mesélnek? – Ne higgyen el mindent, amit hall! – De igaz, ugye? Mind a négy Murphyt lelőtte, mielőtt azok egyáltalán előhúzhatták volna a pisztolyukat. Ugye így történt, uram? – Induljon, Spencer! – parancsolta Cooper. – Zavarba hozza a békebíró urat. Cole felnevetett. – Szörnyen fiatalnak látszanak – mondta, mihelyt az ajtó becsukódott a helyettesek mögött. – Valóban fiatalok – biccentett Cooper. – De jól bánnak a pisztollyal, és a törvényt akarják szolgálni. Mind a kettő sokkal keményebb, mint amilyennek látszik. – Megváltoztattam a terveinket – szólalt meg ekkor Daniel, Cole-hoz intézve a szavait. – Rebeccát Cooper viszi Blackwaterbe, te és én pedig Jessicát és Grace-t. Különválunk, és csütörtökön Red Arrow-ban találkozunk, kivéve, ha valami nem várt esemény jönne közbe.

– Nekem megfelel – mondta Cole. – Arra gondoltam, hogy együtt kellene utaznunk – vetette közbe Cooper. – De Daniel szerint biztonságosabb, ha mindegyikünk másik vonaton utazik. – Három gyönyörű nő magára vonzza a tekintetet – jegyezte meg Cole. – Cooper épp most mondta, hogy aláírt parancsot hozott Abbott bírótól. – Ki az az Abbott? – Bíró Salt Lake-ben. A blackwateri bíró sürgönyzött neki, és a segítségét kérte, hogy elnyerje az együttműködésünket. Mivel különleges megbízatással vagyunk itt, nem kötelességünk engedelmeskedni a kérésének, de én úgy vélem, meg kell tennünk. A három nő közül az egyik látta a mészárlást, és Isten segedelmével, tanúskodni fog. – A blackwateri bíró nagyon dühös – jegyezte meg Cooper. – Nem hibáztatom. Először Daniel sürgönyöz neki, hogy talán van egy tanúnk. Aztán a nők azt állítják, ott sem voltak, majd mind a három bevallja, hogy ő a tanú. Sikerült már kiderítenetek, melyikük volt a bankban a rablás idején? – Még nem – mondta Daniel. – Azt hittem, tudni fogom, ha mind a hármat kifaggatom arról, ami történt. – De? – nógatta Cooper. – Mindegyiknek megvan a maga változata. Őrjítő! – Ha találgatnotok kellene, melyikre adnátok a tippjeiteket? – Rebeccára – válaszolta egyszerre Daniel és Cole. – Érdekes – húzta fel a szemöldökét Cooper. – Nagyon meggyőző volt, amikor a részletekre került a sor. Néhány emberről még személyleírást is adott, sőt egy-két névre is emlékezett. – Jessica eddig nem sokat mondott. Még mindig a lövöldözés hatása alatt van. – Meg kell mondanom, ezek a nők felkeltették az érdeklődésemet – közölte Cooper. – Azt még csak megértem, miért tagadják le, hogy a bankban voltak. Megijedtek, és biztosan hallottak azokról a tanúkról, akiket a Blackwater fiúk mészároltak le. Amit nem értek azonban, hogy miért változtatták meg a vallomásukat, és miért állítják mindannyian, hogy ott voltak a rablásnál. – Daniel szerint összebeszéltek – mondta Cole. – Sloan seriff bezárta őket az egyik cellába, és Daniel úgy véli, hogy akkor dolgozták ki a tervüket. – Mit tudunk ezekről a nőkről? Utánanéztetek a múltjuknak? – Nem sokat tudunk róluk… eddig még. Már elindítottam a kutatást – mondta Daniel –, de ez lassú folyamat. Valószínűleg előbb érünk Blackwaterbe, mint ahogy az információk befutnak. Egy-két dolgot már felcsipegettem, de azokat is ellenőrizni kell. – Mint például? – kérdezte Cooper. – Néhány Rockford Falls-i ember elmondása szerint, Rebecca New Yorkban született, és egy

bérlakásban élt a szüleivel, valamint az unokatestvéreivel. Kilencen laktak a kétszobás lakásban. A két szülő korán a halálba itta magát. Rebecca önmagát képezte. Körülbelül három évvel ezelőtt St. Louisba költözött, és minden kapcsolatot megszakított a rokonaival. Megismerkedett egy üzletemberrel, és azt tervezi, hogy az őszön hozzámegy. Minden vasárnap eljár a templomba, és a könyvtárban dolgozik. – Ha szerelmes, akkor nyilván a férfit próbálja védeni. Ő is tudja, ha a banda tudomást szerez róla, felhasználhatják a kedvesét, hogy őt elkapják. És mi van Grace-szel és Jessicával? Tudunk róluk valamit? – Grace-ről egyelőre semmit sem tudok azon kívül, hogy Angliából érkezett, és földet akar itt venni. Sürgönyöztem Londonba, de még nem kaptam választ. – És Jessica? – kérdezte Cooper. – Az édesanyja két évvel ezelőtt halt meg. Az apja elhagyta a családot, amikor Jessica még kislány volt. Jessica azért jött Rockford Fallsba, hogy segítsen a nagynénjének a szülésnél. A néni az anyja testvére volt, és az egyetlen családtagja. – Úgy beszélsz róla, mintha már halott lenne – jegyezte meg Cooper. – Így van? – Igen – válaszolta Daniel. – A gyerek születése után alig néhány órával meghalt. Ő és a férje tizenöt éve házasok voltak, amikor az asszony végre teherbe esett. A férfinak azonban nem kellett a gyerek. Miután a felesége meghalt, annyi ideig sem időzött a házban, hogy nevet adjon a kisfiúnak. Rögtön másnap elhagyta a várost, és azóta sem hallott róla senki. – Mi történt a babával? – Jessica magához vette, s bár nagyon fiatal, remekül neveli a kisfiút, és úgy bánik vele, mintha a sajátja lenne. – Nagyon nehéz teher ez egy egyedülálló nőnek – jegyezte meg Cooper. – Jessica képes megbirkózni vele – szólt közbe Cole. – Erős nő. – Igen, abból, amit elmondtál, úgy tűnik, tényleg az – biccentett Cooper. – A kisfiú jó ok arra, hogy eltitkolja, ha ő volt ott a bankban. Valószínűleg bármit megtenne, hogy megvédelmezze. – Valószínűleg Grace-nek is van valakije, akit védelmez – vélte Cole. – Úgy van – mondta Daniel. – A szülei. – Honnan tudod? – Tilly MacGuire-től – felelte Daniel. – Ahogy az imént már mondtam, ezt még nem erősítették meg. Az a nő kész kincsesbánya, ami az információkat illeti. Úgy tűnik, mindenkiről mindent tud, legyen szó az itt lakókról vagy a városban megforduló utasokról. Nagyon segítőkész volt. Cooper felállt, nagyot nyújtózott. – Mikor akarsz Blackwaterbe indulni? – Holnapnál előbb semmiképpen. Az orvos azt szeretné, ha Grace még egy napot az ágyban töltene. Kár, hogy te nem pihenhetsz le indulás előtt. Pokolian festesz.

– Te is néztél már ki jobban, Daniel. – Én jól vagyok. – Cole, te mikor indulsz Jessicával? – Várjunk csak egy percet! Calebet nem vihetem magammal. Arról szó sem lehet. – Igazad van – értett vele egyet Daniel. – Mit legyen a fiúval? Cole már gondolkodott a kérdésen. – Nem akarom itt hagyni. Mindenki tudja, kihez tartozik – magyarázta. – El akarom rejteni, és azt hiszem, meg is találtam a tökéletes búvóhelyet. – Rosehillre gondolsz? – kérdezte Daniel. – Mi az a Rosehill? – érdeklődött Cooper. – A farmom – felelte Cole. – Ott él az anyám, és a fivéreim meg a húgom rendszeresen meglátogatják. Rose mama azonban most Skóciában van a húgommal és a férjével, és még egy hónapig vissza se jönnek. – Akkor hova akarod vinni Calebet? – Nortonékhoz. – Ez jó ötlet, Cole – mosolyodott el Daniel. – Tom biztos nem engedi, hogy bántódás érje a fiút, de lehet, hogy Josey megöli őt a főztjével. – Ennyi kockázatot vállalni kell. Elmagyarázom Tomnak, hogy Calebnek el kell tűnnie egy időre. Ha Jessica a tanúnk, nem akarom, hogy a Blackwater banda a fiú után vesse magát. Hol van ez a Red Arrow? – lépett az asztalon kiterített térképhez. – Még soha nem hallottam róla. – Olyan kis pont, hogy ha pislantasz, már el is hagytad, mire újra kinyitod a szemed – mondta Cooper. – Ott fordul meg a vonat. A városkában van kocsma, nyilvános ház és istálló. Aludnod azonban a szabad ég alatt kell, mert szállodával már nem dicsekedhet. Isten háta mögötti hely. – Amelyet azonban mély barlangok vesznek körül – vetette közbe Daniel. – Sivár, de mégis gyönyörű vidék. – Azt hiszem, Spencerre és Cobbra hagyom Jessicát, amíg Calebet elviszem Nortonékhoz. Aztán visszajövök érte. – Az úgy nem fog menni – jegyezte meg Daniel. – De így biztonságosabb Jessica számára. – Akkor sem fog menni. – Miért? – Mert Jessica is veled tart. Cole-nak egyáltalán nem tetszett az ötlet. – Csak lelassítana – érvelt. – És ahogy mondtam is, biztonságosabb, ha itt vár meg. Miután Calebet elvittem Nortonékhoz, azt terveztem, hogy lerövidítem az utat. Nehéz terepen kell átlovagolnom.

– Nem vagy nős, igaz, fiam? – kérdezte Cooper. – Nem. Nem vagyok nős, és holtbiztos, hogy a fiad sem vagyok. Öreg vagy ugyan, Cooper, de nem annyira. A férfi nevetett. – Én sohasem voltam nős – ismerte be. – Daniel nem engedte volna, hogy beszálljak ebbe a nyomozásba, ha feleség várna otthon. Csak nőtlenekkel hajlandó együtt dolgozni, arra az esetre, ha valakit meglőnének. A fivérem azonban nős ember. – Valóban? – kérdezte Cole, azon csodálkozva, miért mesél neki Cooper a családjáról. – Igen. Öt lánya van, meg két fia, és esküszöm, ha megpróbálnád akárcsak az egyiket is a hétből elvenni az anyjától, hát megismernéd a pokol minden tüzét. Mégis, hogy képzelted, hogy el tudod szakítani Calebet az anyjától? Cole nem gondolta, hogy ez probléma lenne. – Egyszerűen elmagyarázom neki a helyzetet. Elhallgatott, amikor meglátta Cooper hitetlenkedő arckifejezését, majd úgy érezte, meg kell védenie az álláspontját. – Tudom, hogy Jessicának nem fog tetszeni a dolog, és számítok rá, hogy vitatkozni fog, de a végén beleegyezik. Az utóbbi két napban alaposan megismertem, és miután elmagyarázom neki a helyzetet, biztos vagyok benne, hogy ésszerűen fog viselkedni.

Huszonkettedik fejezet Megfenyegette, hogy megöli. Jessica minden volt, csak ésszerű nem. Cole azt hitte, azért, mert ő az Egyesült Államok békebírója, a lány mindent megtesz majd, amit csak mond neki. Ez volt az első tévedése. A második az, hogy a pisztolya közelébe engedte. Addig fel sem tűnt neki, milyen öntelt volt a feltételezésében, amíg a lány fel nem kapta a fegyvert, és meg nem fenyegette vele Cole-t, hogy keresztüllövi azt a sötét szívét, ha csak egy ujjal is hozzáér a fiához. Cole, miután összepakolta a nyeregtáskáját, odament a lány szobájához, bekopogott, és amikor Jessica beengedte, gyorsan elmagyarázta neki – nyitott ajtónál, hogy a lány őrzésére kirendelt helyettes lássa, semmi illetlen nem történik –, hogy északra viszi Calebet, Jessica pedig Rockford Fallsban várja meg, míg visszatér, és aztán együtt mennek Texasba. Szerencsére Caleb átaludta az utána következő suttogó, de heves vitát. A kisfiú összegömbölyödve feküdt keskeny kiságyában, álláról nyál csorgott. Úgy festett, mint egy kisangyal, lángoló tekintetű anyja azonban egyáltalán nem hasonlított semmilyen égi teremtményre. Dühös anyamedve módjára védelmezte kicsinyét.

– Megőrültél, ha azt hiszed, hogy engedem elvenni a fiamat. – Jessica, ne hadonássz a pisztolyommal! Még a végén elsül. Add vissza! – Uram, szüksége van segítségre? – lépett be Spencer a szobába. Cole megrázta a fejét. – Nem, minden rendben van. Jessica az ágy lábánál áll, a pisztoly csöve a földre mutatott. A lány feszült volt és rosszkedvű, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Kezdtek kiütközni rajta az eddigi megpróbáltatások jelei. – Ésszerűen kell viselkedned. – Nem megyek Blackwaterbe – rázta a fejét a lány. – Te pedig egy ujjal sem nyúlhatsz Calebhez. – Tudom, hogy nehéz elválnod a fiadtól, de ígérem, hogy biztonságban lesz, és jól gondját fogják viselni. – Kifelé! Cole nem törődött vele, hogy kiparancsolták. Az ágy melletti székhez sétált, és leült. Amikor elhaladt a lány mellett, szándékosan súrolta a karját. Könnyedén elvehette volna tőle a pisztolyt, de nem tette. – Azt mondtam, kifelé. – Nem megyek el addig, míg nem hallgatsz a józan észre. A lány a helyettesre nézett, majd Cole-ra… aztán újra Spencerre. Cole-nak volt másik fegyvere a pisztolytáskában, ami azt jelentette, hogy nem védtelen, és veszélyes is lehet, Spencer pedig a pisztolya agyán tartotta a kezét. – Nem tudom eldönteni, hogy melyikőtöket lőjem le először. Spencer Cole-ra nézett, hogy lássa, mit szól a fenyegetéshez, de Cole nem figyelt rá. Tekintetét Jessicán tartotta. – Kérlek, menj el, mielőtt valami olyat teszek, amit nagyon megbánok – esdekelt a lány. – Spencer, csukja be az ajtót! – utasította Cole a helyettest. – Jessica és én szeretnénk négyszemközt beszélni. – Nem – suttogta a lány. – Biztos benne, uram, hogy azt akarja, kimenjek? – kérdezte Spencer, és az ajtógomb után nyúlt. – Igen. Spencer csalódottnak látszott. Cole megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán rászólt Jessicára, hogy üljön le. A lány megrázta a fejét, és továbbra is mereven nézte. Cole rámosolygott. Ami azt illeti, nem győzött betelni a nézésével. Jessica átöltözött, és ha ez egyáltalán lehetséges, még csinosabb volt, mint egy órával azelőtt. Öreg, kifakult mézszínű ruhát viselt, amely valaha valószínűleg aranyszínben pompázott. Biztos használtan vette a viseletes holmit, amelynek kikopott az anyaga a könyökénél, és az ujjai is rojtosodni kezdtek, de rajta még ez is gyönyörűnek látszott. A haját vékony fehér szalaggal hátul a tarkójánál összekötötte, de néhány fürt már kiszabadult a

fogságból, és ott göndörödött a füle körül. Maga volt a megtestesült érzékiség és nőiesség, és amikor közelebb lépett, Cole orrát enyhe orgonaillat csapta meg. A fenébe is, tökéletes volt! – Mit nézel? – akarta tudni a lány. – Téged. Gyönyörű nő vagy, Jessica. A bók kifogta a szelet a lány vitorlájából. A férfi ezúttal nem ráparancsolt, hanem megkérte, hogy üljön le. – Szeretném, ha meghallgatnál, és miután végeztem, ha akarsz, lelőhetsz. – Úgyis tudod, hogy nem lőnélek le – motyogta Jessica, és visszaadta a férfinak a pisztolyt. – Szívesen megtenném – folytatta sietve –, de a zaj felébresztené a fiamat. – Csak a szád jár – nevetett Cole. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy Texasba menjek. – De igen. – Cole hangja ezúttal határozott, ellentmondást nem tűrő volt. A lány a kezébe temette az arcát. – Nem tettem semmi rosszat. Miért nem hagysz békén engem meg a fiamat? – Te is tudod, hogy nem tehetem. Jessica Cole vállára hajtotta a fejét, és halkan sírdogált. A férfi előásott egy zsebkendőt, és odaadta. Nem mondta neki, hogy ne sírjon, mivel érezte, hogy a lánynak meg kell szabadulnia valahogy a felgyülemlett feszültségtől, de gyűlölte a tudatot, hogy ő az egyik oka az elkeseredettségének. Hosszú percek teltek el, mire Jessicának sikerült összeszednie magát. Cole szorosan magához ölelte, és nem tudta nem észrevenni, milyen puhán simul hozzá. – Tudom, hogy nem tettél semmi rosszat – suttogta. – A texasi bíró azt akarja, hogy Blackwaterbe menj. – De mi lesz Rebeccával és Grace-szel? – kiáltott fel Jessica. – Ők is… – Csitt, felébreszted a kicsit! – szólt rá Cole. – Nem akarom, hogy a barátnőid miatt aggódj! Daniel vigyáz rájuk. – Hogy is tudnék nem aggódni? – Bízz bennem! – Igyekszem. De egyre csak Rebecca és Grace jár az eszemben. Miattam kerültek veszélybe, igaz? – Igaz. Közölték a neveteket az újságban, mint lehetséges tanúkét. Azt hiszem, a gyilkosok, akik lemészárolták azokat az ártatlan emberek, nem nyugszanak addig, míg mindhármótokat el nem kapják. Megértem, miért nem akarta egyikőtök sem bevallani, hogy ott volt a bankban, de… A lány újra sírva fakadt. A könnyektől Cole nyomorultul érezte magát. Meg akarta vigasztalni, de aztán visszafogta magát. – Nem szeretem a síró nőket – jelentette ki.

– Akkor engem egyenesen utálnod kell, mert én állandóan sírok. Csak Caleb előtt nem, mert az felzaklatná. Néha… késő éjszaka a fejemre húzom a takarót, hogy senki se hallhasson, és jól kisírom magam. – Nem örülök, hogy ezt hallom – mondta Cole, és maga mellé húzta a lányt. – Miért sírsz éjszakánként? – Mert félek. – Mitől? – Attól, hogy elbukom. – Kemény életed van, Jessica. – Ó, nem. Csodálatos életem van Calebbel – suttogta a lány. – Elégedett vagyok. Csak néha… elfáradok. Minden jól ment addig a napig, míg be nem sétáltam a bankba. Készen állok rá, hogy elmeséljem, mi történt velem… ha akarod – tette hozzá. – Akkor majd hiszel nekem. Tudom, hogy hazudtam. Nem kellett volna azt állítanom, hogy nem voltam ott, de Calebet szerettem volna megvédeni. – Segítek neked megvédelmezni a fiadat. Biztonságos helyet találtam a számára, Jessica. Nem viheted magaddal Blackwaterbe, és tudod, hogy el kell menned Texasba. A lány végül elfogadta az elkerülhetetlent. – Igen, tudom. Nem hagyhatnám Tillynél? Szereti Calebet, és jól gondját viselné. Caleb is ismeri őt. Nem félne, és nem érezné úgy, hogy elhagytam. Cole úgy vélte, erről szó sem lehet. – Jessie, a városban mindenki tudja, kihez tartozik Caleb, és könnyű lenne őt elvinni Tillytől. Ő már öreg ahhoz, hogy meg tudjon védeni egy kisfiút. Nem akarom Calebet Rockford Fallsban hagyni. – Miért akarná bárki elvinni? – Túsznak. Hogy ne vallj ellenük a tárgyaláson. – Jóságos Isten! – Jessica, a házaspár, akikre gondoltam, jól fog bánni vele. Engedd meg, hogy meséljek róluk. Idősebb pár… mintha nagyszülők lennének… A következő negyedórát Cole azzal töltötte, hogy mindent elmesélt, amit Tom és Josey Nortonról tudott. Részletesen ecsetelte Tom múltját, és azt, hogy milyen jól bánik a pisztollyal, ugyanakkor mélyen hallgatott Jessica szakácsművészetéről, illetve annak hiányáról. Mire végzett, úgy tűnt, Jessica kezd megbarátkozni az ötlettel. – Azt mondtad, mindig is szerettek volna gyereket? – kérdezte. – Azt. – Ha lenne fiad, te ott mernéd hagyni Nortonéknál? – Igen. – Találkoznom kell velük, mielőtt döntök. Ha nem tetszenek, vagy nem érzem azt, hogy jól fognak

bánni Calebbel, akkor nem hagyom ott náluk a gyereket. Jessica elszánta magát, hogy Cole-lal tart, és bármit mondott a férfi, nem tudta eltéríteni a szándékától. – Mikor indulunk északra Calebbel? – kérdezte, és legörbült a szája. – Jaj, Jessie, ne kezdj el újra sírni! Hidd el, minden rendben lesz. Te is azt akarod, hogy Caleb biztonságban legyen, nem? – De igen, természetesen biztonságban akarom tudni. Csak épp nem ismerem Nortonékat, és… – Kevés holmit csomagolj, Jessica! – indult az ajtó felé Cole. – Egy táskát neked, és egyet Calebnek. – Beszélnem kell Grace-szel, mielőtt bárhova is mennék. – Arról szó sem lehet. – Visszajövünk Rockford Fallsba, miután Calebet elvittük? – Nem, egyenesen Texasba megyünk. – De a holmim! Mindenem Grace szekerén van összepakolva. – Átvitetem a szekeret az istállóba. A tulajdonos majd vigyáz rá. Ugye tudsz lovagolni? – Tudok – mondta a lány, de azt már feleslegesnek tartotta hozzátenni, hogy nem valami jól. – Szeretnék venni egy pisztolyt, mielőtt elindulunk, és azt is szeretném, ha megtanítanál a használatára. Pontosan akarok lőni. Cole-nak nem tetszett, hogy a lány pisztolyt akar. – Nem nagy ördöngösség. Célzol és lősz. Többet nem is kell tudnod róla. Egyébként sincs semmi szükség arra, hogy pisztolyod legyen. – De igen – vitatkozott Jessica. – Megtanítasz rá, hogyan kell használni? – De hiszen már lőttél York fegyverével. – De el is akarom találni, amire lövök – erősködött a lány. Cole nem vesztegette az idejét további vitára. – Amint Caleb felébred, útra kelünk. Most meg mi van? – kérdezte türelmetlenül, amikor a lány a fejét csóválta. – Előbb ennie kell. – Remek. Akkor etesd meg, és utána indulunk. Ha akarod, csomagolj olyan ételt, amit szeret – tette hozzá. – Milyen messze laknak Nortonék? – Nem laknak messze – nyugtatta meg Cole. – És, Jessie, nem akarom, hogy bárkinek is elmondd, hová megyünk Calebbel. Még a Norton nevet se ejtsd ki többet, mert valaki véletlenül meghallhatja. Rendben? – Rendben.

Ki akart lépni az ajtón, amikor a lány utána szólt. – Cole! – Igen? – Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy baja essék a fiamnak! – Ígérem.

Harmadik rész Feledve a fagy, a szomorúság, és rügybe borulhat a dús ág.

Huszonharmadik fejezet Rebecca egy kőpadon ült a szálloda hátsó kertjében. Összepakolt táskái ott pihentek mellette a földön. Csendes és elhagyatott volt a kert. Biztonságban érezhette magát, mivel egyetlen vendég sem kockáztatta, hogy a délutáni tűző napon sétáljon. A kertet minden oldalról magas kőfal és zölden burjánzó bokrok vették körül. Spencer és Cobb az átriumba vezető ajtónál álltak őrt, míg főnökük, Cooper türelmetlenül járkált fel-alá, a kocsit várva, amit külön kettejüknek rendelt. Rebecca aggódott, hogy Grace vagy Jessica meglátja, amikor elmegy. Miután megnézte óráját, az ajtó felé pillantott. – Szörnyen érzem magam, amiért nem búcsúzhatok el Jessicától és Grace-től, de nem akarom, hogy megtudják, Texasba megyek azonosítani azt az embert, akit elfogtak. Csak aggódnának miattam – tette hozzá. – Remélem, nem futok össze velük, amikor elhagyjuk a szállodát. – Emiatt nem kell aggódnia – nyugtatta meg Cooper. – Egyik hölggyel sem fog találkozni. – Hogy lehet ennyire biztos benne? – Grace-t ágyba parancsolta az orvos. Holnapig fel sem kelhet, és Ryan békebíró úr őrzi az ajtaját. Nem engedi ki, és nem is látogathatja senki. – És Jessica? – Ő néhány órája elment Clayborne békebíró úrral. – Mit ért azon, hogy elment? Hová ment? – kiáltott fel Rebecca. – Talán valami elintéznivalója akadt? Holnap visszatér? – Nem. – Hol van? – Jó kezekben. Nem kell aggódnia miatta. – Mikor ment el? Azt mondta, néhány órája? – Igen. Nekünk is akkor kellett volna indulnunk, de nagyon nehezen találtam megfelelő kocsit. Biztos, hogy nem akar inkább lovon menni az állomásra? – Biztos. Városi lány vagyok, uram, ahogy korábban már elmagyaráztam, és egyáltalán nem tudok

lovagolni. Kitörném a nyakam, mielőtt odaérnénk. – Rendben. A kocsinak hamarosan ide kell érnie. Addig várunk. – Még mindig nem árulta el, hová ment Jessica. Coopernek össze kellett szednie minden önuralmát, mielőtt a lányra nézett volna. Nem akarta, hogy Rebecca észrevegye rajta, milyen hatást gyakorol rá. Nem volt könnyű megállnia, hogy ne bámulja nyíltan. Hihetetlenül szép nő volt, és ahogy aranyló fürtjein megcsillant a napfény, úgy festett, mintha dicsfény övezné. Amikor először megpillantotta az angyali arcot, kis híján cserbenhagyta a lába. Daniel igazán figyelmeztethette volna, dohogott magában, hogy készüljön fel a látványra. Spencer és Cobb nem is titkolta, mennyire elbűvölte őket a három nő. Az első pillanattól kezdve úgy viselkedtek, mint két iskolásfiú, akik éppen akkor fedezték fel a másik nemet. Tekintetét a földre szegezve megkérte Rebeccát, hogy ismételje meg a kérdését. – Azt szeretném tudni, hová ment Jessica és Cole? – Azt én sem tudom. – Északnak – bökte ki Spencer. Cooper szigorú pillantást vetett helyettesére, jelezve, hogy jobb lesz, ha lakatot tesz a szájára. – Cole és Jessica elvitte a kisfiút egy barátjukhoz. – Cole barátjához? – kérdezte Rebecca. – Minden bizonnyal – válaszolta is meg saját kérdését. – Jessica barátai Chicagóban vannak… Grace-t és engem kivéve, persze. Mi vagyunk a legjobb barátai. Miért kellett Calebet elvinnie? És miért nem árulja el nekem, hová mentek? Elvégre ön is békebíró, az ég szerelmére! Önnek tudnia kell. – Sajnálom, de nem tudom. – Csak aggódom Jessica miatt. – Maguk hárman nagyon közel kerültek egymáshoz, igaz? – A tragikus körülmények összehoztak minket, és rájöttünk, hogy sok közös vonásunk van. Cooper megsajnálta Rebeccát. Annyira elhagyatottnak, és olyan átkozottul sebezhetőnek látszott. – Hamarosan újra találkozhat a barátnőivel – ígérte. – Igazán? – kérdezte a lány izgatottan. – Mikor? – Jessica, Cole, Daniel és Grace valamennyien utánunk jönnek. Rebecca zavartan ráncolta a homlokát. – Nem értem. Azt mondja, hogy Grace és Jessica is Texasba jön? – Igen. – De miért? Én vagyok a tanújuk. – Azt én is tudom, de vigyáznunk kell mindhármuk biztonságára, amíg a tárgyalás véget nem ér. Mihelyt megteszi a tanúvallomását, véget ér ez az egész rémálom. De addig őrködni fogunk maguk mellett. Rafferty bíró egyébként is mind a hármukat látni akarja.

– Mikor láthatom őket újra? – Red Arrow-ban találkozunk velünk. Valószínűleg Cole és Jessica előtt érünk oda, bár az is lehet, hogy meglepnek minket, és várni fogják a vonatunkat. – Ezek szerint Red Arrow a végállomás. Ez azt jelenti, hogy lovon kell megtennem az utat Blackwaterbe? A lány aggodalma megmosolyogtatta Coopert. – Lovagolhat velem, vagy szerzek magának egy homokfutót valahol. – Ez így nem jó – suttogta Rebecca, mereven a kezét bámulva. – Ha előbb bevallottam volna az igazságot, Grace-nek és Jessicának most nem kellene rettegésben élnie. – Miért nem mondta el rögtön az elején az igazat? Félt? – Igen. – Hölgyem, komoly bajba kerülhet, ha hazudik a törvény emberének – szólalt meg Cobb az ajtóból. Spencer barátja pedig azonnal rábólintott. – Ezért a vétségért akár börtönbe is csukhatják – tódította. – Ugyan mit számít? – vont vállat Rebecca. – Már így is bajban vagyok. Azok a bűnözők vadászni fognak rám, és kész csoda lesz, ha túlélem. Nem is értem, miért nem próbálkoztak még. Mire várnak? Miért nem próbáltak meg elhallgattatni? – Mert más dolguk akadt, azért – válaszolt Daniel az ajtóból. Lejött a lépcsőn, és Cooper kezébe nyomott egy sürgönyt. – Újabb bankot raboltak ki. Száz kilométerre innen, délkeletre. Cooper szitkozódni kezdett. – Tiszta munka volt? – Nem – nézett rá Daniel komoran. – Mit értett azon, hogy tiszta munka volt-e? – kérdezte Rebecca. – Cooper azt akarta tudni, hogy voltak-e áldozatok – fordult felé Daniel. Rebecca elsápadt. – Hány embert öltek meg? – Hármat. Mindhárman a bank alkalmazottai voltak. – Szegények! – suttogta maga elé a lány. Daniel intett Coopernek, hogy menjen vele, és a kert egyik sarka felé indult. – Ezúttal volt még valami, ami eltért a szokásostól – mondta neki halk hangon. – Mi? – Minden íróasztalt felforgattak a bankban, és a falra kitűzték a Rockford Falls Gazette egyik számát. Csupa vér volt a lap. – Így akarták tudatni, hogy tudnak a tanúnkról. Daniel bólintott.

– Menjünk innen a fenébe!

Huszonnegyedik fejezet Egy totyogó kisbabával utazni maga a rémálom. A kisfiú egyszerűen képtelen volt befogni a száját. A legtöbb mondandójának semmi értelme nem volt, de azért elvárta, sőt megkövetelte, hogy választ kapjon, és Cole esküdni mert volna, hogy Caleb megállás nélkül csacsogott, csak azért, hogy a saját hangját hallja, amint az erdőben visszhangzik. Kedvenc szava még mindig a nem volt. Ezt suttogta, kiabálta, nyöszörögte, énekelte, és mire megálltak éjszakára, Cole biztosra vette, hogy legalább kétszázszor hallotta a szót. Már majdnem lement a nap, mire tábort vertek egy patkó alakú tó mellett. A tó körül meredező cakkos szélű sziklák – némelyik tizenöt méter magas – zárták el őket a világtól, és védték a kis tisztást széltől, esőtől. Amíg még ennél is fontosabb volt: senki sem tudta őket észrevétlenül megközelíteni az éjszaka leple alatt. Csak egyetlen út vezetett a táborba, és ez a tó egyik oldalán húzódott. Amíg Cole a lovak után nézett, Jessica megetette Calebet. A kisfiút azonban az evésnél sokkal jobban izgatta, hogy felfedezhesse környezetét, ezért anyjának nem kevés erőfeszítésébe került, hogy belediktáljon néhány falatot. Cole nem aggódott a gyerek zsinatolása miatt, mivel tudta, hogy nem követik őket. Kétszer is hátramaradt ellenőrizni. A kicsinek arra volt szüksége, hogy játszhasson, szaladgálhasson. Egész nap arra kényszerítették, hogy mozdulatlanul üljön az anyja ölében, de most úgy tűnt, igyekszik behozni a tétlenséggel elvesztegetett időt. Villámsebesen rohangált a tisztás két vége között, s közben egyfolytában csacsogott. Időnként hangosan felkacagott. Cole úgy vélte, hogy valami, csakis a fiúcska számára érthető viccen nevetgélhet, kis válla csak úgy rázkódott a nagy vidámságban. Igazi kisangyal. Még az egetverő hiszti ellenére is, amit akkor csapott, amikor Jessica nem engedte be a vízbe. A lánynak nagy erőfeszítésébe került, hogy elérjen valamit a kislegénynél, ám különös módon, ha Cole mondott valamit a fiúnak, azt azonnal megtette. Cole rászólt, hogy üljön le, mire Caleb nyomban lecsüccsent. Cipőjét, zokniját már levette, s most az egyik nyeregben pipiskedve figyelte, ahogy Cole a lovakat csutakolja. Ingecskéje felcsúszott a hasán, a pelenka pedig le a csípőjén, és olyan boldognak látszott, amilyennek csak egy kisgyerek tud. Az anyja azonban pokolian festett. A kimerültség világosan látszott rajta. Cole-t kishúga rongybabájára emlékeztette, amit túl sokáig hagyott kint az esőben, majd a napon. A lány haja csapzottan lógott, fehér blúzát koszfoltok és eperlekvár tarkította, annak emlékeként, amikor Calebet próbálta megetetni, és arca is piszkos volt. Cole ennek ellenére úgy vélte, hogy átkozottul vonzó. Eléggé vonzó ahhoz, hogy megzavarja a lelki békéjét.

Jessica ahhoz is fáradt volt, hogy egyen valamit, végül Cole-nak kellett meggyőznie, hogy szüksége van táplálékra. Legalább olyan nehéz dolga volt vele, mint amilyen nehéz volt a lánynak rávenni Calebet az evésre, de Cole elég bölcs volt ahhoz, hogy ezt ne említse. Jessica biztosan nem tartaná mulatságosnak mostani állapotában. Cole éhes volt, mint a farkas, ezért alaposan befalatozott a sonkából, babból, kétszersültből és süteményből. Evés közben Jessicát figyelte. A lány szemmel láthatóan rossz hangulatban volt, legalábbis komor homlokráncolásából a férfi erre következtetett. Cole néhány percig tűrte a fagyos csendet, aztán feladta, és megkérdezte, mi bántja. – Miért nem mondtad, hogy ma éjjel a szabadban alszunk? Figyelmeztetned kellett volna. – Valamit másként csináltál volna, ha előre szólok? Jessica már majdnem bólintott, aztán meggondolta magát. – Nem tudom, de az biztos, hogy valami biztonságosabb helyet választattam volna veled. – Ennél biztonságosabbat nem találsz. Senki sem kerülhet a hátunkba, és azonnal meghallom, ha valaki közeledik az ösvényen. – Nem erre gondoltam – mondta a lány. – Ráadásul most tüzet is gyújtottál. Nem tudok egyszerre három helyen lenni. Cole nem igazán értette, mi bosszantotta fel Jessicát. Nekidőlt a mögötte levő sziklának, és figyelmesen nézte. – Később szükségünk lesz a tűzre – magyarázta. – Éjszaka hideg lesz. A hegyekben mindig nagyon lehűl a levegő éjszakára. A lány a hajába túrt, és lehunyta a szemét. – Muszáj volt egy tó mellett letáborozni? – A lovaknak vízre van szükségük, ahogy nekünk is – érvelt Cole. Jessicát nem érdekelték a józan érvek. – Nem látod, mekkora csábítást jelent Calebnek a víz? Egész éjjel le sem fogom hunyni a szemem, mert miatta fogok aggódni. Mi lesz, ha felébred és elkóborol? Eltévedhet az erdőben, belefulladhat a tóba, vagy kígyóra léphet… – Jessica, nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bármi baja essék. A lány mintha meg sem hallotta volna a nyugtató szavakat. – Beleeshet a tűzbe, vagy parázsra léphet – folytatta a felsorolást. – Mégis, mit képzeltél? Bár megértette aggodalmait, Cole sértve érezte magát, amiért Jessica annyira sem bízik benne, hogy elhiggye, vigyázni fog a fiára. – Nem fogom hagyni, hogy megégesse magát, megfulladjon, megmarja valami, vagy eltévedjen. – Akkor is aggódni fogok – suttogta a lány. Caleb felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van. Látta, hogy a homokot túrja egy bottal, amit talált. Megnyugodva fordult vissza a tóhoz. A

lemenő nap fényében a víz szinte lángolni látszott. Az égő narancsvörös csillogás gyönyörű látvány volt. – Tudod, mit gondolok? – terelte vissza a figyelmét a témára Cole. – Nem, mit? – kérdezte fáradt sóhajjal Jessica. – Meg kellene fürödnöd. – Hogyan? – nézett rá a lány meglepve. – Azt mondtam, meg kellene fürödnöd. Vedd le a ruhád, és ússz egyet! Jót fog tenni. Meleged van, elfáradtál. Az úszástól jobban fogod érezni magad. Menj csak! Majd én vigyázok Calebre. Hátat fordítok neked, ha féltenéd az erényedet, de errefelé jobb, ha gyakorlatias az ember. A lány a válla fölött a tóra pillantott. – Nem aggódom az erényem miatt. Tudom, hogy nem használnád ki a helyzetet. Nem teheted. Ha az utolsó megjegyzést nem tette volna hozzá, Cole még bóknak is vette volna a lány szavait, hiszen szerinte azt jelentették volna, hogy megbízik benne. – Nem tehetem? – ismételte kíváncsian. – Miért nem tehetem? – Azt kérded, miért nem teheted, hogy kihasználod a helyzetet? – Igen, azt. A lány mosolyától majdnem elállt a szívverése. Ez a nő tényleg más, gondolta, és arra is rá kellett döbbennie, milyen nehéz lesz távol tartania magát tőle. – Mert az Egyesült Államok békebírója vagy. – Ami azt jelenti, hogy? – nógatta Cole. – Azt jelenti, hogy esküt tettél. Azért vagy itt, hogy megvédelmezz, nem azért… – azt akarta mondani, hogy enyelegj, de aztán meggondolta magát: – Tudod. Cole nem tudta eldönteni, hogy felnevessen, vagy inkább felnyögjön. Foga megcsikordult elkeseredésében, amikor végre megértette, mire is gondol a lány. Úgy döntött, ideje tisztázni a dolgokat. – Jessica, az elképzeléseiddel ellentétben a békebírókat nem kasztrálják, amikor esküt tesznek. A szex feladása nem a munkánk része. Jessica szeme elkerekedett. – Azt akarod mondani, hogy… – De még mennyire, a fenébe is! Cole arra számított, hogy a lány elpirul, vagy legalábbis másra tereli a szót, de ő csak vállat vont. – Nem aggódom – közölte. Egy hosszú percig a tavat nézte. – Vagy kellene? – kérdezte kissé idegesen. Minél tovább gondolkodott a beszélgetésen és a lány furcsa nézetein, Cole annál bosszúsabb lesz. – Majd szólok, ha aggódnod kell. Rendben? – Igen, rendben – nevetett a lány. – Akarsz úszni vagy sem? – kérdezte a férfi. – Caleb, hagyd abba a turkálást, és gyere ide!

A kisfiú azonnal eldobta a botját, és odaszaladt hozzá. – Mély a víz? – kérdezte Jessica. – Nem tudom – válaszolta Cole, közben megoldotta Caleb pelenkáját. – A közepén biztosan. Miért? Nem tudsz úszni? – Nem nagyon – ismerte be. – Nem sokat úsztam eddig. – Kislány korodban nem jártál úszni? A lány megrázta a fejét. – Nem volt időm ilyen hiábavalóságokra. – Miért nem volt rá időd? – Mert elfoglalt voltam. – Érződött a hangján, hogy nem akar a gyerekkoráról beszélni. Ha érzékenyebb ember lett volna, Cole talán odafigyel a ki nem mondott kérésre, és témát vált. Az érzékenység azonban nem volt erős oldala. – Mit csináltál? Jessica felsóhajtott. – Segítettem az anyámnak a boltban, ahol dolgozott… egy ruhaboltban – pontosított. – Fiatalabb koromban a szomszédokkal voltam vagy az iskolában segítettem. Nem sok időm maradt játszani. – Csak ketten voltatok, igaz? Az apád elhagyott benneteket. – Igen, elhagyott. – Tudod, hol van? – Azt hallottam, hogy meghalt, de nem tudom, igaz-e. Beviszed Calebet a vízbe? – Igen. – Elég erősen fogod? – aggodalmaskodott a lány. – Nagyon csúszós, amikor vizes. Cole lehúzta magáról az inget, és félrelökte. Lecsatolta a pisztolytáskáját, majd felállt. Jessica gyorsan a tó felé fordította a tekintetét, de azért volt ideje észrevenni, milyen izmos a férfi mellkasa és felkarja. Bőre barnára sült, jelezve sokat töltött a napon fedetlen testtel. Mellkasát sűrű sötétszőke szőr borította, amely lefutott a hasán, és keskeny sávvá vékonyodva eltűnt a nadrágjában. Teremtőm, ezt igazán nem illett volna észrevennie. Cole jóképű férfi volt. Vaknak kellene lennie, hogy ne lássa a jeges tekintetű kék szemet, de leginkább az nyűgözte le Jessicát, ahogy a férfi Calebbel bánt. Jób türelme lakozott benne. Halk, gyengéd hangon beszélt a kisfiúval, és úgy tűnt, a világon semmi sem hozza ki a sodrából. Remek apa lesz belőle. Jessica azon nyomban elhessentette magától a gondolatot, amint eszébe jutott. Nincs szüksége senkire, emlékeztette magát. Nagyon jól megvannak ők ketten Calebbel. – Bárcsak tudtam volna beszélni Grace-szel, mielőtt eljöttünk! Megígértem neki, hogy segítek farmot találni. Állást is ajánlott. Ideális hely lett volna, hogy ott neveljem fel a fiam. Bőven lett volna helye szaladgálni. – Mit csináltál volna egy farmon?

A lány erre mereven kihúzta magát. – Rengeteg mindent tudnék csinálni. Soha nem ijedtem meg a kemény munkától – tette hozzá. – Azért nem kell mindjárt harapni. Nem akartalak megsérteni vagy provokálni. Egyszerűen kíváncsi voltam. – Szeretném, ha Grace tudná, mi történik. Szóltam volna neki, hogy induljon el nélkülünk, s majd Denverben találkozunk. Szörnyű nyomás nehezedik rá, és lassan kifogy az időből. Cole nem értette a dolgot, de Jessica nem volt hajlandó megmagyarázni. – Ha Grace azt akarja, hogy tudj a személyes ügyeiről, akkor majd ő elmondja neked. Le kellett volna szednem a holmim a szekérről. Remélem, Grace nem hiszi azt, hogy neki kell vigyázni rá. – Ne aggódj már annyit! – szólt rá Cole. – Grace jól van, és hamarosan találkoztok. Jessica figyelmét elterelte, hogy Caleb a karjába vetette magát. Egy szál ingecske volt rajta, és bűzlött. – Hozom a szappant – mondta. – Jessie! – Igen? – kérdezte a lány, és leengedte a kicsit az öléből. – Talán szeretnéd behunyni a szemed egy percre. Jessica nem kérdezte miért, csak szorosan összezárta a szempilláját. A kíváncsiság azonban felülkerekedett. Végül is tudnia kell. – Ugye nem vetted le a ruhádat? – Dehogynem – válaszolta a férfi vidám hangon. – Caleb és én pucérok vagyunk. Látni akarta. Meggyőzte magát, hogy ez csak kíváncsiság, mivel még soha sem látott meztelen férfit. Feltétlenül tudnia kell, nem igaz? Elvégre anya, és van egy fia. Kikukucskált, de csak az egyik szemével. Aztán elkeseredetten sóhajtott, amiért túl sokáig habozott. Már csak Cole fenekét és combját látta, amint begyalogol a vízbe. Meglehetősen furcsának találta, hogy a férfi mindenhol egyformán napsütötte barna volt. Mit csinál ez az ember? Csak nem meztelenül dolgozik? A lehetőség megmosolyogtatta. Caleb átkarolta Cole nyakát, és boldogan csacsogott a fülébe. Egyáltalán nem látszott ijedtnek, és Jessica hirtelen nagyon szeretett volna maga is a vízben lenni velük. Helyette inkább a szappanért indult. Miközben a táskában kotorászott, hatalmas csobbanást hallott, majd nyomban utána fia elragadtatott sikolyát. Úgy tűnt, semmi sem ijesztheti meg Calebet, ami megnyugvással töltötte el, hiszen azt jelentette, hogy a kisfiú biztonságban érzi magát. – Eddig minden jól megy – suttogta maga elé. Caleben nem látszódott, hogy az anyja egyáltalán nem érti a dolgát, ő pedig minden nap tanul egy kicsit, s remélhetőleg mire a gyerek öt-hat éves lesz, már egész jól beletanul magára vállalt hivatásába. Persze, biztos akkor is fog majd aggodalmaskodni, de hát minden anya ezt teszi, nem? A legjobbat akarta a fiának. Azt, hogy szép emlékei legyenek gyerekkorából, és úgy nőjön fel, hogy tisztában legyen a saját értékeivel. Calebnek lesznek értékei és

önbecsülése, nem úgy, mint azoknak a férfiaknak, akik eddig megfordultak az életében. – Jessie, hozd azt a szappant! Ijedten ugrott egyet Cole hangját hallva. Felkapta a formátlan szappandarabot, és a partra sietett vele. – Bedobjam? – Persze – kiáltott vissza Cole. Jessica célzott, majd elhajította a szappant. Az jó három méterre a fürdőzőktől csapódott a vízbe, de szerencsére Cole kihalászta, mielőtt elsüllyedhetett volna. – Úgy dobsz, mint egy lány – ugratta Jessicát. – Mert lány vagyok – válaszolta az, és lerúgta a cipőjét, majd leült a füves partra. Levette a harisnyáját is, de ennél többre nem volt hajlandó, amíg Cole a vízben tartózkodott. Nem lenne illendő, amire most gondol. Az anyák nem lehetnek könnyelmű nőszemélyek, de amint elnézte, hogyan csutakolja le Cole a fiát, majd hogyan játszik vele, azt kívánta, bárcsak ő is velük lehetne. Elakadt a lélegzete, és kis híján megállt a szíve rémületében, amikor azt látta, hogy Cole magasba dobja Calebet, majd hagyja elsüllyedni a vízben. Mielőtt felsikolthatott volna, a férfi már ki is halászta a kicsit, és újra feldobta. Caleb hallatlanul élvezte a játékot, és Jessica remélte, hogy alaposan el is fárad. Lábát a vízbe lógatva ült, és nézte a gondtalanul játszó párost, amíg majdnem teljesen besötétedett. A levegő gyorsan lehűlt. Jessica törülközőt hozott Calebnek, és megvárta, míg Cole kiúszik, és átadja neki a fiút. A gyerek ajka egészen elkékült, de még így is bőszen hadakozott, amikor anyja kiemelte a vízből. Vissza akart menni. Jessica gyorsan a tűzhöz vitte, hogy lefektesse. A pokrócot már leterítette, és középre odatette a kisfiú babáját, így amikor lerakta Calebet, az magához szorította a babát, hüvelykujját a szájába kapta, és lehunyta a szemét. – Vigyázok én rá, ha be akarsz menni a vízbe – szólalt meg mögötte Cole. – Köszönöm – suttogta Jessica. A férfi hangjában nevetés bujkált, amikor odaszólt a lánynak, hogy most már nyugodtan ránézhet. – Felöltöztem. Épp hogy csak, gondolta Jessica. Cole nem viselt mást, csak egy szoros bőrnadrágot. Haját hátrafésülte a homlokából, vállán, karján vízcseppek csillogtak. A fürdő csodálatosan hangzott. Jessica megvárta, míg Caleb elalszik, majd fogta a tiszta ruhát, a szappant és a törülközőt, és jó messzire sétált a táborhelytől, hogy Cole már ne láthassa. A magával hozott ruhákat kiterítette egy bokorra, majd lassan levetkőzött. Nyaka és válla sajgott, és hirtelen olyan kimerültnek érezte magát, hogy alig tudott odafigyelni arra, amit csinál. A víz szinte kéjesen simogatta bőrét. Nagyot sóhajtott, amint beljebb merészkedett a tóba, maga előtt tapogatva a medret, nehogy a kavicsos talaj hirtelen eltűnjön a lába alól.

Ez maga volt a mennyország! Még a hideget sem bánta, de mire a haját is megmosta, ujjai olyan rácosak lettek, mint az aszalt szilva. Szívesen aludt volna hálóingben, de az Cole miatt nem lett volna illendő. Tiszta alsóruhát húzott, majd felemelte a sötétszürke ruhát, amely legalább két számmal nagyobb volt, mint ő. Mint a legtöbb holmija, ez is használt volt. Arra nem volt ideje, hogy beszűkítse, mivel a napjait teljesen kitöltötte a Calebbel való foglalkozás, esténként pedig túlságosan fáradt volt már ahhoz, hogy nekiüljön varrni. Ahogy a ruhát átcsúsztatta a fejét, ismét megfogadta, hogy ezentúl jobban beosztja az idejét, majd visszaindult a táborba. Caleb mélyen aludt, hátával Cole oldalához simulva. Jessica azt hitte, a férfi is alszik. A hátán feküdt, és az egyik nyerget használta párnának. Jessica leült a tűz másik oldalára. Cipőjét lerúgva maga alá húzta a lábát, majd nekilátott, hogy kifésülje a haját. Szerette az éjszakának ezt a részét, amikor minden annyira békés volt, és önmagára is jutott néhány perce. Tudta, hogy aludnia kellene, mert a másnap legalább annyira kimerítő lesz, mint a mai nap volt, de túlságosan élvezte csendes magányát ahhoz, hogy gyakorlatiasan cselekedjen. A tűz melege pirosra festette az arcát. Oldalra billentette a fejét, haja a vállára omlott, egész közel a lángokhoz. – Meg fog gyulladni a hajad – szólalt meg Cole. Jessica kis híján felugrott ijedtében. – Azt hittem, alszol – suttogta, nehogy felébressze Calebet. – Nem kell suttognod. A fiad alszik, mint a bunda. Semmi sem keltheti fel. – Hosszú, fárasztó napja volt – mosolygott a lány. Eltelt néhány perc, majd a férfi szólalt meg újra. – Jó anya vagy, Jessica. A lány letette a hajkefét. – Nem, de nagyon igyekszem. Gyerekkoromban nem voltak körülöttem kisbabák, és tudom, hogy követtem el hibákat Caleb nevelésében. Most már sokkal nyugodtabb vagyok, és nagyon remélem, hogy semmi olyat nem tettem, ami egy életre szóló kárt okozott neki. Kicsit elkényeztetem ugyan, de nem érdekel. A kisbabákat kényeztetni kell. – A fiúnak apa kell. Szándékodban áll keresni neki egyet? A lány válasza gyors volt és határozott. – Nem. Calebnek van apja, csak éppen elhagyta. – Ahogy a te apád is elhagyott téged? Jessica nem válaszolt a kérdésre. – Sohasem megyek férjhez. Az túl sok bonyodalmat jelentene. – Van róla elképzelésed, milyen nehéz lesz egyedül felnevelned Calebet? – Boldogulni fogunk.

Cole egy ideig elgondolkodva meredt a tűzbe. Jessica túl fiatal ahhoz, hogy így vélekedjen a férfiakról és a házasságról. – Nem mindegyik férfi hagyja el a családját. – A legtöbb igen. – Tévedés, a legtöbb nem – vitatkozott vele Cole. – Van benned kurázsi, azt meg kell adni, de gyakorlatiasan kell gondolkodnod. Csinos nő vagy, és a férfiak járkálni fognak utánad. Szerelemre termettél, tette hozzá gondolatban, de hangosan már nem mondta ki. Nem akarta azt a hamis látszatot kelteni a lányban, hogy érdeklődik utána. Persze, szívesen szerelmeskedett volna vele, és az biztos, hogy felejthetetlen élmény lett volna, de a házasság nem érdekelte. – Miből gondolod, hogy segítségre van szükségem Caleb felneveléséhez? A férfi tudomást sem vett a kérdésről. – Tetszik a hajad színe. A bók meglepte a lányt. – Valóban? A legtöbb férfi nem szereti a barna hajat. – Honnan vetted ezt az ostobaságot? Az igaz, hogy amikor egy férfi egy nőre néz, nem a hajára figyel először. – Akkor mire? – Az egész csomagolásra – mosolyodott el Cole. – A domborulatokat vesszük először szemügyre. Jessica elvörösödött, és úgy kellett visszafojtania a nevetést. – Nem lenne szabad így beszélned. – Hogy? Én csak válaszoltam a kérdésedre. Mellesleg a hajad nem barna, inkább fahéjszínű. Jessicának nem tetszett, hogy a férfi vele foglalkozik, és olyan bókokkal tömi a fejét, amelyek nem is igazak. Ő nem is csinos lány, ahogy Cole állítja. Ő egy egészen hétköznapi, gyakorlatias teremtés. – Miért nem nősültél meg? – Soha nem is akartam. Különben is, az én munkám mellett a házasság szóba sem jöhet. – De miért nem akartál? – erősködött Jessica. – Nem tetszett a gondolat, hogy gúzsba kössenek. Nem szeretem a kötöttségeket. – Ezt megértem – bólintott a lány. – Én sem szeretem a kötöttségeket. – Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ennyire merev gondolkodású légy. – Azt akarod mondani, hogy cinikus vagyok? Egyébként tényleg az vagyok. – Ha eljön a megfelelő férfi, meggondolod magad – jelentette ki Cole. – Ha eljön a megfelelő nő, te is – vágott vissza Jessica. A férfi néhány pillanatig mereven nézte, majd a tűz felé fordította a pillantását. Mélabús arckifejezése megzavarta a lányt, és nagyon szerette volna tudni, mire gondol éppen. Jessica felállt, eltette a hajkefét, táskájából előkeresett egy szalagot, majd odasétált Caleb takarója

mellé, és leült. – Úgy döntöttem, hogy egymáshoz kötözöm a csuklónkat, így azonnal felébredek, ha Caleb megpróbál felkelni. – Jessie, erre semmi szükség. Meghallom, ha megmozdul. A lány nem akart ekkora kockázatot vállalni. A sárga szalagot a kisfiú csuklójára tekerte, majd megkötözte a saját csuklóján. Ezután lefeküdt, és lehunyta a szemét. – Egy szemet sem fogok aludni ma éjjel az aggodalomtól – jósolta, és egy perccel később mély álomba merült. Cole ekkor leoldotta a szalagot Caleb csuklójáról. Jessica ugyan elég hosszúra hagyta, hogy a gyerek mozoghasson, de Cole attól tartott, hogy álmában a szalag rátekeredik a kicsi nyakára. Ő sem akart kockáztatni. Különben is, meghallja majd, ha a fiú megfordul. Ha nem otthon volt, Cole sohasem aludta át az éjszakát, és minden apró neszt meghallott. Jessica nagyot sóhajtott álmában, és felé fordult. Cole elnézte az édes arcot, és a szíve mélyén nagyon is tisztában volt vele, ha létezik számára megfelelő asszony, akkor Jessie az, és ez a felismerés feldühítette. Ez bonyodalmakhoz vezethet, márpedig ő gyűlölte a bonyodalmakat. Ismét elnyújtózott a hátán, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a csípős éjszakai levegő lassan lehűtse a benne égő tüzet, miközben emlékeztette magát az alapvető életfilozófiájára: csak semmi kötöttség.

Huszonötödik fejezet Tom Norton seriff és Josey, a felesége egy kétszintes, szürke gerendaházban laktak a Grant Lane-en, alig két utcára keletre Middleton főterétől, ahol a börtön is állt. Három kőlépcső vezetett a bejárati ajtóhoz, a tornácon pedig frissen festett, fekete nádszékek várták a pihenni vágyókat. A lépcső két oldalán két hatalmas cserépben rózsaszín és piros virágok illatoztak, a ház falára felfutott a borostyán. A házikó kicsiny volt ugyan, de bájos. Bár már besötétedett, Cole mégis ragaszkodott hozzá, hogy a hátsó ajtóhoz menjenek. Egyik karjában Calebet vitte, szabad kezével pedig szinte rángatta maga után Jessicát. – Már biztosan lefeküdtek. Késő van. – Nincs még annyira késő – mondott ellent Cole. – A lámpa sem égne, ha lefeküdtek volna. Gyerünk, Jessie, ennek meg kell lennie. A lány megrántotta a férfi karját, ahogy az megpróbálta továbbvezetni a kővel kirakott gyalogjárón. – Ha nem kedvelem meg ezeket az embereket, nem hagyom náluk Calebet. Megegyeztünk? Cole igyekezett megőrizni a türelmét. – Ez már megbeszéltük, és két órája bele is egyeztem, emlékszel?

– Csak nem akartam, hogy elfelejtsd. Cole átkarolta a lány vállát, és bátorítón megszorította. – Meglátod, minden rendben lesz, ahogy megígértem. Kopogni akart az ajtón, de ekkor Jessica megkérte, hogy várjon egy percet. Felnyúlt, és beletúrt Caleb hajába, mintha fésülni akarná. A kisfiú azonnal félrelökte a kezét. – Készen állsz? A lány nagy lélegzetet vett. – Igen. Remélem, nem zavarjunk. Késő van már – ismételte makacsul. Nortonék nagyon örültek a vendégeknek, és eszükbe sem jutott kidobni őket. Josey éppen akkor fejezte be a mosogatást, amikor Cole bekopogtatott. Tom Norton az asztalnál ült és a második csésze kávéját itta. Cole gyengéden meglökte Jessicát, hogy beljebb ösztökélje, majd Calebbel a karján maga is belépett az élénkszínűre festett konyhába. Josey rögtön odasietett a kisfiúhoz, akit hirtelen félénkség kerített hatalmába, és arcát Cole vállába rejtette. – Nahát, micsoda csinos kislegény, és nézd csak ezeket a fürtöket, Tom! Nem is tudtam, hogy van családja, Cole. A szép hölgy minden bizonnyal a felesége. Igazán örülök, hogy megismerhetem, asszonyom. – Nem vagyok a felesége – magyarázkodott Jessica. – De ő a kisfiam. Calebnek hívják. Tom Norton odalépett Cole-hoz, és kezet rázott vele, majd kihúzott neki is, és Jessicának is egy széket az asztaltól. – Üljetek le, fiam, és meséld el, mi a mennydörgős ménkűt keresel újra Middletonban? Ugye nem gondolod, hogy újabb rablásra számíthatunk? – Nem, uram – ült le Cole, és Calebet a térdére ültette. – Magához jöttünk, mert beszélni szeretnénk magával. – Valóban? Valamelyik nap épp te jutottál az eszembe. Bizony ám, fiatalember! Látom, még mindig viseled a jelvényt. Ezek szerint megbarátkoztál a gondolattal, hogy békebíró légy. – Egy ideig mindenképp – felelte Cole, majd köszönetet mondott Josey-nak, aki egy csésze kávét tett elé. – Még nem voltam elég ideig békebíró ahhoz, hogy eldöntsem, szeretem-e ezt a munkát, vagy sem – fordult vissza Tomhoz, majd Jessicára nézett. A lány le nem vette volna a tekintetét Josey-ról, mintha az idősebb asszony minden mozdulatát mérlegre akarná tenni. Caleb a forró kávé felé nyújtotta a kezét. Mielőtt Jessica vagy Cole reagálhatott volna, Josey már el is kapta előle a csészét. – Adhatok ennek a kis gézengúznak sütit. Most sütöttem. Diós. Tudom, hogy nem minden kicsi szereti a diót. Esetleg tejet? Rengeteg tej van itthon.

– Biztos örülne a sütinek, meg a tejnek is – mondta Jessica. – De mindent össze fog maszatolni, nem baj? – Persze, hogy nem. Még túl kicsi ahhoz, hogy ne a maszatolásban legyen a legjobb. És maguk? Vacsoráztak már? Szívesen összeütök… – Nem, már ettünk – vágott közbe gyorsan Cole. – De azért köszönjük. – Egyáltalán nem vagyok éhes, köszönöm – mondta Jessica. – Tom, beszélhetnék magával négyszemközt? – kérdezte Cole. A seriff a nappaliba vezette. Caleb még mindig gyanakvóan nézegetett körbe, és nem akarta elengedni a férfit. Cole átadta Jessicának a gyereket, rákacsintott, aztán kiment a konyából. Jessica átkarolta a fiát, és védelmezőn magához szorította. A konyha makulátlanul tiszta volt. Egyetlen porszemet vagy piszokfoltot sem tudott felfedezni. Josey szemmel láthatóan remek háziasszony volt, de ha ő és Tom beleegyeznek, hogy vigyáznak Calebre, vajon győzi majd? És türelmes lesz a kisfiúhoz? Bárcsak több ideje lenne, hogy jobban megismerje az asszonyt! Megbízott ugyan Cole szavában, de ő mégiscsak férfi volt, és nem tudhatta milyen az, amikor egy anya a gyermekéért aggódik. Cole megbízott Nortonékban, Jessica nem… legalábbis még nem. Márpedig nem fog egy ártatlan kisbabát démoni kezekben hagyni. Nortonék azonban nem látszottak szörnyetegnek. Josey kedves tekintete arról árulkodott, hogy szereti a kisgyerekeket. Látta rajta, hogy máris megszerette Calebet, és a kicsi is kezdett feloldódni. Hüvelykujját ugyan még a szájában tartotta, de már mosolygott az asszonyra. Igen ám, de mit tudhat egy ilyen kisbaba? Mivel ő az anyja, az ő dolga, hogy megbizonyosodjon róla, jól a gondját fogják viselni Calebnek, és… Istenem, hogy is hagyhatná az ő kicsikéjét idegen emberre? Senki sem szeretheti úgy, mint ő. Josey egy egész tányér süteményt tett az asztalra. Két pohárba tejet töltött: egy nagyobba Jessicának és egy kisebbe Calebnek. Amikor elkészült, leült a lánnyal szemben, és nagyot sóhajtott. – Forró napunk volt, nem igaz? – Igen – helyeselt Jessica. Rámosolygott Josey-ra, és erősebben szorította magához Calebet, mert az le akart mászni az öléből. – Szép otthona van. – Még csak a konyhát látta – mosolygott az asszony. – Van gyerekük? – Nincs. Nagy családot szerettünk volna, de az Isten nem áldott meg bennünket utódokkal. Sokszor pesztráltam viszont a kis unokahúgaimat és unokaöccseimet, és jól tudom, hogyan kell bánni a kicsikkel. Mindig is vágytam saját gyerekre. – Még lehetnek gyerekeik? Hány éves? Udvariatlan kérdés volt, de úgy tűnt, Josey nem bánja.

– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy gyereket szüljek. Negyvenhét leszek a jövő hónapban. Igazán furcsa, hogy ilyesmit kérdez tőlem. – Durva dolog volt tőlem, elnézést kérek – mentegetőzött Jessica. – Csak arról van szó, hogy annyira kevés az idő arra, hogy döntsek és… Nem tudta folytatni. Ha magyarázkodni kezd, biztos elsírja magát. Vett néhány mély lélegzetet, remélve, hogy ettől sikerül úrrá lenni az érzelmein, mielőtt újra kérdezősködni kezd. Josey figyelmesen nézte a lányt. Észrevette, hogy Jessica milyen sápadt és szomorú. Szerette volna megkérdezni tőle, hogy talán valami baj van-e, és ha igen, akkor ő és Tom tudnak-e segíteni, de mielőtt erre alkalma nyílt volna, Jessica ismét megszólalt. – Türelmesnek tartja magát? – Tessék? – Azt kérdeztem, türelmes-e. – Tom szerint az vagyok. – És mit szokott csinálni, ha dühbe jön? Josey hátradőlt a széken. Látszott rajta, mennyire megdöbbentik vendégének furcsa kérdései. – Takarítok. – Hogy mondja? – kérdezett vissza Jessica értetlenül. – Takarítok – ismételte Josey. – Amikor felmegy a pumpa, akkor nekiállok, és felsúrolom a padlót, lemosom a falakat, és addig folytatom a takarítást, amíg el nem száll a dühöm. Aztán megbeszélem a dolgot Tommal. Elárulja nekem, miért teszi fel ezeket a különös kérdéseket? Jessica szemébe könnyek gyűltek. – Igen, mindent elmondok, mihelyt az ura és Cole befejezik a megbeszélést. Tart lúgot a pult alatt? – Hogy mit? – Lúgot a pult alatt. – Jóságos ég, dehogy! Ahogy az imént említettem, gyakran vigyázok a testvéreim gyerekeire. Néhányuk még egészen kisbaba. Szeretnek csintalankodni, és nem gondolkodnak, csak csinálják, ami eszükbe jut. A lúgtól meghalhatnának, szóval olyan helyen tartom, ahol nem érhetik el. Bajban van, ugye, Jessica? – Igen – suttogta a lány. – Sajnálom, hogy ennyire… gyanakvó vagyok, de tudnom kell. – Mit? – Majd Cole megmagyarázza – tért ki a válasz elől Jessica. – De ígérem, nem zaklatom tovább a kérdéseimmel. Josey átnyúlt az asztalon, és megpaskolta a lány kezét. – Jó és erős ember van maga mellett, ő majd segít, hogy megoldja a gondokat. – Cole békebíró, és ő is része a problémámnak. Ha ő nem lenne, nekem sem kellene Texasba

mennem. Josey homloka ráncba szaladt. – Azt hiszem, tényleg várnom kell, amíg Tom elmondja, mi folyik itt. A kisfiú legalább öt perce próbál már hozzájutni a süteményhez – terelte másra a szót szándékosan az asszony. – Miért nem lazít egy kicsit, és hagyja, hogy vegyen egyet? Tud már pohárból inni? Jessica figyelme ekkor a fia felé fordult. Közelebb húzta a poharat, és szólt Calebnek, hogy mutassa meg, hogyan tud pohárból inni. Éppen fia ügyességét dicsérte, amikor az kiöntötte a tejet. – Az én Tomom ugyanezt szokta csinálni – kuncogott Josey. Felitatta a tejet az asztalról, majd tartotta addig Jessica poharát, amíg az megitatta Calebet. Caleb végre felkészült rá, hogy otthagyja anyja ölét, és felfedezze a konyhát. Jessica szorosan a nyomában járt, és megfogta a fiókokat, nehogy a gyerek kipakolja. – Üljön csak le nyugodtan, és hagyja, hadd játsszon! – javasolta Josey. – Fel fogja forgatni a konyháját – jósolta Jessica. – Caleb nagyon kíváncsi kisfiú. Josey kinyitotta a pult alatti szekrények ajtaját. – Az unokahúgaim és unokaöcséim szeretnek a serpenyőimmel és fazekaimmal játszani. Úgy, úgy – biztatta Calebet, aki leguggolt, és kivette az egyik fakanalat. Jessica újra leült Josey mellé, és amíg ők ketten beszélgettek, hogy jobban megismerjék egymást, Caleb igazi koncertet rendezett, ahogy kanalával a fazekakon és serpenyőkön dobolt. Tíz perc múlva már annyira bátorságra kapott, hogy megengedte Josey-nak, hogy felvegye, és egy nagy puszit nyomjon az arcára. Cole és Tom visszajött a konyhába, és Cole odabólintott Jessicának. – Josey, egy ideig mi fogunk vigyázni erre a kislegényre – jelentette be Tom. Az asszony megsimogatta a fiút, és Jessicára nézett. – Nem csoda, hogy annyit kérdezett – jegyezte meg. – Büszke vagyok, hogy vigyázhatok rá, és nyugodjon meg, nem fogjuk hagyni Tommal, hogy bármi bántódása essék. – Jessicának Texasba kell mennie, hogy tanúskodjon – magyarázta Tom. – Cole úgy véli, nem lenne helyes magukkal vinni a gyereket. – Mit gondol, mikor jönnek vissza? – kérdezte Josey Cole-tól. – Nem tudom. Talán két hét múlva… talán később. – Addigra elfelejt. Mindenki Jessica felé fordult. – Dehogy fogja elfelejteni – nyugtatta Josey. – Nem engedjük neki, hogy elfelejtse. Tom azt javasolta, hogy Cole és Jessica töltsék náluk az éjszakát, így Caleb is könnyebben megszokik. Jessica megengedte Josey-nak, hogy megfürdesse a gyereket, de úgy sertepertélt körülötte, mint valami kotlóstyúk. Josey értett a gyerekek nyelvén. Megtöltötte a kádat, és engedte, hogy Caleb

kedvére pancsoljon, míg ő lemosdatta. – Jól bánik vele – dicsérte meg az asszonyt Jessica. Követte Josey-t a vendégszobába. A vastag törülközőbe burkolt Caleb Josey válla fölött pislogott anyjára. – Mindig egy rongybabával alszik. A táskájában van – mondta Jessica. – Ja, és utálja a sárgarépát. Kiköpi, ha megpróbálná beleerőltetni. – Nem fogom erőltetni. Én sem szeretem a sárgarépát. Tudom, hogy aggódni fog, bármit mondok is megnyugtatásul, de ígérem, úgy fogom szeretni a kisfiút, mintha a sajátom lenne. Menjen le pihenni egy kicsit, és hagyja, hogy a gyerek hozzám szokjon. Kiáltok magáért, ha segítségre lesz szükségem. – Igen, ez jó ötlet. – És egyben próbatétel is, gondolta Jessica. Rengeteg kitartás és türelem kell ahhoz, hogy Calebet le tudja fektetni valaki. Néha, ha a kisfiú túlságosan fáradt volt, hatalmas hisztit csapott. Látta, hogy most is túl élénk, biztos jeleként annak, hogy gondok lesznek. Jessica a táskát az ágyon hagyta, és halkan kiment a szobából. Amikor leért a földszintre, Cole-t az ablaknál állva találta, amint kifelé bámul az éjszakába. Jessica alaposan végigmérte a férfit, aztán hátat fordított neki. – Ez meg mi volt? – kérdezte Cole, mire a lány róni kezdte a konyhát. – Ez az egész a te hibád – suttogta. – Nem látod, hogy meghasad a szívem? Cole a lány felé indult, de az kinyújtott karral tartotta magát távol tőle. – Nem tudom itt hagyni – jelentette ki. – Nagyon sajnálom, de nem megy. Elveszett lesz nélkülem, félni fog és nyomorultul érzi majd magát… Mintha csak gúnyolni akarná a lány szavait, odafent Caleb kacagása harsant. – Nem úgy hangzik, mint aki nyomorultul érzi magát – csóválta a fejét Cole. – Akkor sem vagyok hajlandó ezt végigcsinálni – suttogta a lány. – Döntöttem. Indult volna fel, de Cole elkapta a kezét, és magához húzta. – Tom, elmegyünk Jessicával sétálni. Olyan erővel szorította a kezét, hogy a lány tudta, nem vitatkozhat. Hagyta, hogy a férfi kirángassa a hátsó ajtón át a kertbe. Cole meg sem állt, míg egy kisebb facsoporthoz nem ért a kerítés mellett. Itt kettesben lehettek. – Most pedig figyelj rám – kezdte, de a lány félbeszakította. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem! Nem hagyom az én kicsikémet idegenekre. Sajnálom, Cole, de Caleb jön velem, és kész. Jessica megpróbálta elrántani a kezét, de Cole szorosan fogta, és egészen közel vonta magához. Végül alig néhány centire volt egymástól az arcuk. Cole alaposan meg akarta leckéztetni a lányt, amiért ilyen makacs, de akkor megpillantotta a könnyeket a szemében. Ez most nem a leckéztetés ideje, döntötte el.

– Tudom, milyen nehéz ez neked… – Nem tudod. Nem tudhatod. Te nem vagy anya. – Ez igaz – ismerte el Cole. – De értelmesen fogsz viselkedni. Jól ismerem Tom Nortont, és én mondom neked, hogy megbízható. Amikor Luke MacFarlandot és a feleségét meggyilkolták, Tom és Josey szerette volna magához venni a gyerekeiket. – Miért nem tették? – Luke rokonai nem engedték. Elosztották a gyerekeket maguk között. – Szétválasztották a testvéreket? – suttogta elszörnyedve a lány. – Igen, de Tom megpróbálta őket együtt tartani. Hidd el nekem, Tom jó ember. Akárcsak a felesége. Josey ápolt, amikor beteg voltam. Nem is ismert, mégis addig gondozott, míg fel nem épültem. Nortonék nem fogják hagyni, hogy bármi baja essék a fiadnak. Szeretni fogják, Jessie. Nem vihetjük magunkkal Calebet, ezt te is tudod, ugye? – Nem megyek Texasba. – Muszáj ennyit makacskodnod? Ezt nem te döntöd el. Menned kell, Calebnek pedig maradnia kell. – Gyűlölöm ez a dolgot! – sírta el magát Jessica. Cole átkarolta, és szorosan magához ölelte. – Igen, tudom, hogy gyűlölöd. – És téged is kezdelek gyűlölni, Cole Clayborne. Az egész a te hibád. – Rendben, az én hibám – súgta a férfi. Állát a lány fejére ejtette, és továbbra is magához szorította, a hátát simogatta, amíg meg nem nyugodott. Közben az is feltűnt neki, hogy milyen jól illik a lány a karjába. Jessicának az jutott eszébe, milyen veszélyben forgott Caleb élete, amikor az a szörnyeteg lelőtte a rá vigyázó őrt. Nem tudta kiverni a fejéből a képet. Nortonéknál biztonságban lesz a fia. A szíve mélyén ő is tudta ezt. Hirtelen elhúzódott Cole-tól. – Semmi sem a te hibád, te csak a munkád végzed. Abban is igazad van, hogy Calebnek itt kell maradnia. Kihúzta magát, sarkon fordult, és visszaindult a házba. Josey a konyhaasztalnál várta. El akarta mondani neki, hogy Caleb elaludt, de amikor meglátta a lány fájdalmas arcát, felállt és inkább odament hozzá. – Vigyázni fogok a fiára. Ígérem, Jessica. Tom és én úgy bánunk majd vele, mint a sajátunkkal. – Szeretném megköszönni, hogy hajlandók befogadni, és tudom, hogy nincs jogom kérni… – Bármit kérhet, amit csak akar. Ha tudom, teljesítem. – Ha nem jönnék vissza… – Ne beszéljen így! – vágott közbe az asszony. – Vissza fogsz jönni – szólalt meg Cole is mögötte. Jessica nem törődött a közbeszólásokkal.

– Ha nem jönnék vissza, felnevelné a fiamat, Josey? Josey gyors pillantást vetett Cole-ra a lány feje felett, majd bólintott. – Igen, Tom és én felneveljük. Erre szavamat adom. – Köszönöm – mondta Jessica színtelen hangon. – Azt is szeretném, hogy akkor a nevüket is vegye fel hivatalosan, nehogy kívülállónak érezze magát. Szeretném, ha a családhoz tartozna. – Jessica, az ég szerelmére, hagyjon fel ezzel a beszéddel. Semmi sem fog magával történni. – Muszáj ezt elrendeznem, ha mégis történne velem valami. Ennyivel tartozom Calebnek. Josey megértette. – A nevünkre vesszük. Megígérem. Jessica megfogta az asszony kezét. – Egy utolsó kérésem hadd legyen még, Josey, és akkor képes leszek elmenni. Kérem, soha ne hagyja el őt!

Huszonhatodik fejezet Daniel két malomkő között őrlődött. Elsődleges kötelessége az volt, hogy elkísérje Grace-t Texasba, és pontosan így szándékozott tenni. Szeretett volna azonban átlovagolni Clarkston városába is, ahol a legutóbbi bankrablás történt, hogy saját szemével lássa a helyszínt, és bizonyítékokat keressen, amelyek segíthetik a nyomozást. Coopert nem küldhette maga helyett, mert barátja Rebecca mellett volt, azon őrködve, hogy a lány élve és sértetlenül eljusson Texasba. Alig egy órája indultak a vasútállomásra, de előbb Cooper utasította két ifjú és tapasztalatlan helyettesét, hogy siessenek Clarkstonba, és segítsenek az ottani seriffnek. Rebecca ragaszkodott hozzá, hogy sürgönyözzön Salt Lake Citybe, és lemondja a szobafoglalását, valamint a barátait is értesítse, hogy megváltoztak a tervei. Amint kilépett a sürgönyhivatalból, Daniel Cooperrel együtt kocsiba rakta és útnak indította őket. Cooper ugyan javasolta, hogy várják meg, amíg Grace is utazhat, és ő elviszi a két nőt Texasba, Daniel pedig átlovagolhat Clarkstonba, de Daniel visszautasította a felajánlást. Mindhárom nő azt állította, hogy ő a szemtanú a rablási ügyben, és Daniel mindenképpen külön akarta tartani őket, míg meg nem érkeznek Red Arrow-ba, mert nem szerette volna, ha azok hárman további terveket kovácsolnak. Bár ő személy szerint meg volt győződve arról, hogy Rebecca a tanú – a lány részletekbe menő leírása a bűntényről kétségtelenné tette, hogy ott volt a helyszínen –, Daniel úgy vélte, döntse el a blackwateri bíró maga, a három nő közül ki mond igazat. Nem látta Cole-t, mióta az Jessicával és Calebbel elhagyta a várost. Alig egy órával azután indultak, hogy az orvlövész megpróbálta eltenni a lányt láb alól. Daniel még mindig nem tudta a férfi nevét, de

abban biztos volt, hogy a Blackwater banda tagja. Az eddigi jelentésekből kiderült, hogy hét tagja van a bandának. Egyikük börtönben csücsül Blackwaterben, a másikuk halott, hála Cole hozzáértésének és lövésztudományának. Ezek szerint öten maradtak, akik csak az alkalomra várnak valahol, hogy megöljék a három nőt… mert Daniel nem kételkedett benne, hogy mind a hármat el akarják hallgattatni. Volt még egy oka, amiért nem akarta, hogy Cooper magával vigye Grace-t, de ezt Daniel magának sem vallotta be. Bár megbízott Cooperben, mégsem akarta szem elől téveszteni a lányt. Tagadhatatlan tény, hogy vonzódott hozzá, és abban reménykedett, hogy mire Red Arrow-ba érnek, túljut ezen a furcsa és megmagyarázhatatlan rajongáson. Daniel Rockford Fallsban töltötte az éjszakát, Grace szobája előtt egy székben. Másnap korán reggel már lement a földszintre, de úgy tervezte, hogy csak késő délután hagyják el a várost, amikor megérkezik a postakocsi. Grace azonban másként gondolta. Daniel éppen visszatért a fürdőből, ahol megmosakodott, tiszta ruhát húzott, és a teraszon beszélgetett dr. Lawrence-szel, amikor meglátta a lányt, amint lefelé lépdel a lépcsőn. Halvány rózsaszín szoknya és hozzá illő blúz volt rajta, fehér kesztyűjét és kalapját a kezében hozta. Sloan mögötte jött, a lány útitáskáját cipelve. Danielnek nem tetszett az előcsarnokban lévő tömeg. Az emberek ki akartak jelentkezni a szállodából, és hatalmas volt a zűrzavar. A férfi gyorsan odament Grace-hez, és visszaparancsolta az emeletre. – Nyugodtan pihenhet délutánig. Akkor jön a postakocsi. – Nem kívánok többet pihenni. Jól érzem magam – erősködött. – Még mindig Texasba akar vinni? Nem gondolta meg magát? – Nem. – Sejtettem, de meg kellett kérdeznem. Beszélnünk kell, Daniel. – Odafent. – Nem odafent. Itt és most, aztán meg, gondolom, elvisz a börtönbe. – Texasba fogom vinni – sziszegte a férfi, és a sarokba rángatta a lányt. – Sloan seriff épp az imént árulta el, hogy Blackwaterben fogva tartanak valakit, akiről azt hiszik, hogy a rablóbanda tagja. Ez igaz? – Igaz. – Miért nem mondta el ezt nekem eddig? – akarta tudni a lány. – Soha nem… – Soha nem micsoda? – Soha nem hazudtam volna önnek – sírta el magát Grace. – Nem én vagyok a tanújuk. Csak azért mondtam, hogy megvédjem Jessicát és Rebeccát. Nem tettem helyesen, és nagyon sajnálom. Kérem, ne haragudjon rám! Sokáig kell börtönben ülnöm? – Nem kell börtönbe mennie – dörmögte Daniel.

– De hiszen hazudtam a törvény emberének. – Maguk hárman mást sem tettek, csak hazudtak. Őszintén mondom, fogalmam sincs, kinek higgyek. – Most az igazat mondom. Nem voltam ott. – A dolgok jelenlegi állása szerint nem érdekel, hogy ott volt-e vagy sem. A bíró arra utasított, hogy mind a hármukat vigyük Blackwaterbe, és oda is megyünk, mihelyt a postakocsi megérkezik. – A többiek miért mennek oda? – Már mondtam, hogy Rafferty bíró mindhármójukat látni akarja. – A bíró lecsukat majd, amiért hazudtam? A gondolat, hogy a lányt rács mögé dughatják, annyira elviselhetetlen volt, hogy Daniel dühe csitult valamelyest. – Komolyabb dolgok miatt kell most aggódnia, mint a börtön. Jöjjön, menjünk fel. A szobájában várja meg, amíg megérkezik a postakocsi. A lány a fejét rázta. – Ha már mennem kell… – Kell. – Nem akarom megvárni a postakocsit. Nem mehetnénk inkább lovon? A seriff azt mondta, hogy úgy gyorsabb lenne, mert elvághatnánk az utat. – Levághatnánk – javította ki Daniel mosolyogva. Egy megtermett, idősebb hölgy furakodott át a tömegen, és Grace felé indult. Daniel a szeme sarkából észrevette, és gyorsan a lány elé lépett. – Elnézést kérek – szólalt meg a nő. – Odébb állna kérem? Szeretnék Lady Winthroppal beszélni. Grace megbökte a férfit, majd előrelépett. – Jó napot! – köszöntötte az asszonyságot. A nő ügyetlenül pukedlizett. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatom magával – mondta. – Winifred Larsonnak hívnak – tette hozzá elpirulva –, és azonnal észrevettem, milyen csinos kalapja van. Elárulná, hol vette? Megnézhetném közelebbről is? Grace mosolyogva nyújtotta át a kalapot Winnifrednek. A szalmakalap karimáját csipke és virágok díszítették, és az egyik oldalán két lila toll lengedezett. – Tökéletes – jelentette ki Winnifred. – Muszáj egy ilyet szereznem. Van egy lila ruhám, és ez nagyszerűen illene hozzá. Magas, sovány, hátrafésült hajú férfi csatlakozott hozzájuk. Az asszony gyorsan bemutatta. – Lionel, a férjem – mondta, majd hangosan suttogva rászólt a férfira, hogy hajoljon meg Lady Winthrop előtt. – Erre semmi szükség – feszengett Grace.

– Elárulja nekem, hol vette ezt az isteni kalapot? – kérdezte ismét Winnifred. – Én csak a szalmakalapot vettem – magyarázta a lány –, aztán feldíszítettem. – Akkor nincsen párja a világon, igaz? – Sejtem, mi lesz ennek a vége – szólt közbe Lionel kuncogva. Grace nem értette a dolgot. – Elnézést, hogy mondja? – Ha Winnifred a fejébe vesz valamit… – Megvehetném magától? – bökte ki hirtelen az asszony. – Egy eredeti Lady Winthrop kreációt magaménak tudni csodálatos lenne. Egyszerűen kell nekem ez a kalap. Mennyit kér érte? Öt dollár elég lesz? Grace hitetlenkedve nézett rá. Danielre pillantott, hogy lássa, mit szól hozzá, és önkéntelenül is elmosolyodott a férfi zavarát látva. – Ami azt illeti, Mrs. Larson, nem állt szándékomban eladni… – Ha ez eredeti, mama – suttogta fennhangon Lionel –, akkor többet kell ajánlanod érte. – Igen, persze. Igazad van. Tíz dollár? Daniel úgy döntött, ideje közbeavatkoznia. Grace egészen elpirult, és a férfi úgy vélte, zavarban van. – Nem hiszem, hogy a hölgy el akarja… – Az öné – bökte ki Grace. – Tíz dollárért. Lionel gyorsan kifizette. Grace a zsebébe gyűrte a pénzt, kifejezte azon reményét, hogy Winnifred sok örömét leli a kalapban, majd búcsút intett nekik. – Nem kellene az istállóhoz indulnunk? – kérdezte Danielt. Szemének csillogása elárulta a férfinak, hogy komolyan elszánta magát az útra. – Nincs olyan állapotban, hogy lovagoljon. Postakocsival kellene mennünk, mert akkor tudna pihenni. – Nincs szükségem pihenésre. Daniel a forma kedvéért még vitatkozott vele néhány percig, mielőtt beadta volna a derekát. Magában abban reménykedett, ha valóban a rövidebb utat választják, talán idejében érnek az állomásra, hogy felszálljanak a délutáni vonatra. Ha azt nem sikerül elérniük, a következő csak másnap reggel jön. Habozva állt, és a lányt fürkészte. Grace leengedte a haját. Daniel gyengéden felemelte az egyik selymes fürtöt, hogy megnézze a lány halántékán éktelenkedő sebet. Már nem festett olyan csúnyán, mint előző este. Ujjával végigsimította a lány arcát. – Biztos benne, Grace? – Igen, biztos vagyok benne – tolta félre a férfi kezét a lány. Daniel mereven figyelte, és Grace arra gondolt, biztos a gyengeség jeleit keresi rajta. Erre kihúzta

magát, rámosolygott a férfira, és újfent felvetette, hogy indulniuk kellene. – Van annyi időnk, hogy megálljunk a szekérnél? Ki kell vennem a csomagomból egy másik kalapot – magyarázta. – Egy hölgy soha nem jelenhet meg a nyilvánosság előtt fedetlen fővel. Az nem lenne ildomos. – Akkor miért adta el a kalapot, ami magán volt? – Daniel, kerek tíz dollárt kaptam érte. – És ez meglepte, igaz? – vigyorodott el a férfi. – Nem igazán – ismerte be Grace. – Ez már a harmadik, amit eladok, mióta ide érkeztem, pedig még csak nem is erőltettem. Ezeknek a szegény nőknek nincsenek rendes üzleteik, mint nekünk Londonban. Katalógusból kell rendelniük, de nagyon gyakran nem azt kapják, amit elképzeltek maguknak. Ez biztosan nagyon lehangoló. – Minden bizonnyal – helyeselt Daniel szárazon, mire a lány elnevette magát. – A kalap fontos dolog egy hölgynek, de nem érdekli az urakat. Eltaláltam? – Induljunk – tért ki a válasz elől Daniel. – A szekeret átvitték az istállóba. Ott majd kivehet egy másik kalapot az utazóládájából. Megfogta a lány karját, és a bejárati ajtó felé indult vele, de Grace elhúzódott tőle. – Udvariatlanság lenne búcsú nélkül itt hagynom Jessicát és Rebeccát. – Ők már elmentek. Jessica Cole-lal együtt távozott. Elviszik Calebet Cole egyik barátjához. Rebecca Cooperrel ment el. Red Arrow-ban majd újra találkozhat velük – ígérte, miközben felkapta a lány útitáskáját, megfogta a kezét, és ismét az ajtó felé indult. – Futni fogunk az istállóig? Daniel azonnal lassított. Mihelyt kiértek az utcára, kétszeres figyelemmel fürkészte környezetét. – Gondolja, hogy beérjük Jessicát vagy Rebeccát? – Nem. – Pedig jó lenne legalább az egyikükkel együtt utazni. – Még ha ugyanazzal a vonattal mennénk is, akkor sem ülhetnének egy fülkében. – Miért nem? – Majd később megmagyarázom – tért ki a válasz elől a férfi. Grace elhúzta a kezét. – Daniel, durva dolog másfelé nézni, amikor beszél valakihez. A férfi elmosolyodott a lány leckéztető hangja hallatán. Grace pontosan úgy beszélt, mint egy tanár néni, aki egy neveletlen kisfiút oktat a legelemibb viselkedési szabályokra. – Grace, igyekszem meggyőződni róla, hogy senki sem akarja lelőni, de ha inkább azt szeretné, hogy magára nézzek… – Nem, dehogyis. Figyelje csak az utcát! Gondolja, hogy valaki le akar lőni?

– Rajtam kívül? – Ez egyáltalán nem mulatságos. Megérkeztek az istállóhoz. A társzekér hátul állt, és Grace addig kutatott a ládák között, míg elő nem bányászott három kalapot. Kettőt az útitáskájába tett, a harmadikat magánál tartotta. Daniel rászólt, hogy álljon messzebb az ajtótól, míg ő felnyergeli a lovát. A tulajdonos, egy alacsony, köpcös, hordóhasú emberke sietett bemutatkozni. Mosolya őszinte volt, és a szaga olyan, mint egy lónak. – Harrynek hívnak, és szívesen megráznám a kezét, kisasszony, de az enyém csupa kosz. Segíthetek valamiben? A lány rámosolygott a lelkes fiatalemberre. – Igen, segíthet. – A hölgynek lóra van szüksége – szólt oda neki Daniel. A saját lovával foglalkozott, egy gyönyörű és meglepően nyugodt szürke ménnel, de fél szemét rajta tartotta Grace-en. A lány idegenül festett az istállóban. Sokkal inkább illett volna valami előkelő szalonba, elegáns ruhájában, nevetségesen nőies kalapjával és ide nem illő bőrcipellőjében. Harrynek azonban szemmel láthatóan tetszett. Elragadtatott arccal igyekezett minél közelebb kerülni hozzá. Nyilván a finom illata miatt, döntötte el Daniel, de nem érdekelte igazán, mi vezérelte az istállótulajdonost. Azt akarta, hogy tartsa magát távol a lánytól. – Hozhatnál a hölgynek egy lovat, Harry – szólt rá Daniel éles hangon a fiatalemberre. – Az ura ugyancsak birtokló természetű – súgta oda Harry a lánynak, mielőtt elfordult tőle. – A legjobb lovaim egyikét kapja a hölgy – ígérte. Néhány perc múlva Harry elővezetett egy csapott hátú heréltet. Grace gyanította, hogy az állatnak már egy foga sincs, és nagyon úgy festett, hogy szegény pára az utolsókat rúgja. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy döntsön. – Köszönöm, inkább nem. Harry az állát vakargatva fontolgatta, melyik legyen a következő ló, amelyet megmutat a hölgynek. – Csak nemrég örököltem meg az istállót a bátyámtól, és még nem nagyon ismerem az állományt – mentegetőzött. – De úgy emlékszem, van egy csinos kancánk. Biztos tetszeni fog magának – jósolta, és elsietett. – Azt mondja majd, hogy a legjobbat tartogattam a végére. Grace udvariasan, ám határozottan visszautasította a csinos kancát is. – De mi a baj vele? – akarta tudni Harry. – Egyszerűen nem felel meg – válaszolta a lány. – Ki kellene csapni a legelőre. Ilyen erőtlen lábakkal még az utca végéig sem jut el. Megnézhetném a többi lovát? Harry dühbe gurult. – Nem, nem nézheti meg. Maradjon csak itt, amíg idehozom a legjobb lovamat!

Grace úgy vélte, nem lenne jó emlékeztetni a férfit, hogy a legjobbat már megmutatta. Türelmesen várt, és amikor a tulajdonos egy újabb csapott hátú lóval jelent meg, megrázta a fejét. Harry, vereségét beismerve, a magasba emelte a kezét. – Menjen és nézzen körül, hölgyem! A magáé lehet bármelyik állat az istállóból. Grace-nek beletelt néhány percébe, mire talált egy egészséges lovat. A jó kiállású kancát Harry az egyik hátsó bokszban rejtegette. A tulajdonos azonnal megpróbálta lebeszélni, amint meglátta a választását. – Az igaz, hogy egészséges, de rossz természete van – magyarázta. – Nem akarhatja, hogy a hölgy ezen a kancán lovagoljon – fordult a férfi Daniel felé. – Grace! – Igen, Daniel? – Elbír majd vele? – Igen. – Nos, elviszi, ahova csak akarja – bólintott Harry –, de… Grace felnyúlt, és kesztyűjével megsimogatta az állatot. – Ó, milyen csinos jószág! Mi a neve? – Kárhozat. A lány szeme elkerekedett. – Harry, ha nem akarja eladni nekem a lovat, elég, ha nemet mond. Nem kell káromkodnia. – Nem káromkodtam. Így hívják a lovat– erősködött. – A tulajdonos, akitől vettem, csak az üzlet megkötése után árulta el a nevét. Megmondom nyíltan és egyenesen. A ló neve Kárhozat. – Az nem jó név neki – jelentette ki Grace. – Én Százszorszépnek fogom hívni. Harry a szemét forgatta. – Azt hiszem, nem értett meg, hölgyem. Úgy hívhatja, ahogy akarja, de csak a Kárhozatra fog hallgatni. Még mindig meg akarja venni? – Igen, szeretném. Daniel, ugye szép? A férfi igyekezett visszafojtani a nevetését. Amikor Harry elárulta a ló nevét, Grace egészen elpirult. A lány úgy gondolta, hogy a ló szép, Daniel pedig nem vitatkozott vele, csak hogy induljanak már. Amikor Daniel kifizette a lovat és a nyerget, Harrynek kétségei támadtak. – Biztos benne, hogy a felesége el tud bánni egy ilyen rossz természetű lóval? – Biztos benne – válaszolta Grace, mielőtt Daniel megszólalhatott volna. Harry feladta. – Akkor hozok egy lovaglóostort. Szüksége lesz rá ehhez a pokolfajzathoz. – Nem, köszönöm – utasította vissza Grace határozottan. – Pedig higgye el nekem, nem fog engedelmeskedni magának, ha nem korbácsolja meg. Szüksége

lesz arra az ostorra. A vita elfajult volna, ha Daniel nem lép közbe. Harry rosszul fogott a dolgokhoz, döntötte el. A tulajdonos nem mert a ló közelébe menni. Daniel gyorsan felnyergelte az állatot, majd odavezette Grace-hez. Harry most Grace-nek esdekelt, de az nem volt hajlandó elfogadni az ostort még úgy sem, hogy ingyen akarta adni. – Ideje indulnunk – jelentette ki Daniel. A lány útitáskáját a nyereghez erősítette, aztán felemelte Grace-t, hogy megigazítsa a kengyelt. A lány olyan könnyű volt, mint a pihe. Daniel nem tudta elrejteni mosolyát, amikor Grace visszatette a szalmakalapot a fejére. A fehér szalagok a hátán kígyóztak. A férfi arra gondolt, úgy fest, mint aki vasárnapi sétalovaglásra indult. A külső azonban megtévesztő lehet, ezt nagyon jól tudta. Meglepte, hogy a lány ennyire hozzáértőnek bizonyult a lovak terén, s ahogy a nyeregben ült, az is arról árulkodott, hogy nem túlzott, amikor arról beszélt, hogy tapasztalt lovas. – Min mosolyog? – kérdezte Grace. – Arra gondoltam, hogy talán mégis elérjük azt a vonatot. A férfi állán apró koszfolt volt. Mielőtt meggondolta volna, Grace odanyúlt és letörölte. Daniel úgy reagált, mintha megütötte volna. Hátrarándult, majd elfordult tőle. – Menjünk! – mordult fel. – Harry, nyisd ki nekünk a hátsó ajtót! Arra távozunk. – Mennyi időbe telik, míg Texasba érünk? – kérdezte Grace. Daniel épp a nyeregbe akart szökkenni, amikor elhangzott a kérdés. A lány felé fordult. Kezét lazán a nyergen nyugtatta, fejét kissé oldalra hajtotta, és Grace arra gondolt, hogy pontosan úgy fest, mint azok a kemény vadnyugati legények, akikről annyit olvasott. A vadon vándorai, ahogy hívták őket, hatalmasak voltak, mint maga az élet, és nem tűrtek meg semmilyen köteléket. Kalandok és veszély után kutatva járták a vidéket, és összetört szíveket hagytak maguk után. Vajon Daniel is ilyen? Úgy vélte, igen. Olyan embernek látszott, aki soha, de soha nem képes megállapodni. – Azt nem lehet tudni – felelte Daniel, azon töprengve, miért ráncolhatja olyan komoran a lány a homlokát. – Miért akarja tudni? – Más kötelezettségeim is vannak. Személyes jellegűek. Tudna legalább egy megközelítő időtartamot mondani, Daniel? Fontos lenne, hogy tudjam. – Egy-két hét, amíg eljutunk Blackwaterbe, attól függően, mennyi akadállyal kell szembenéznünk az út során. Aztán ott kell maradnia, amíg a tárgyalás be nem fejeződik, és el nem fogják a többi bandatagot… – Hogyan? – vágott közbe a lány. – De hiszen az hónapokba telhet. – Addig nem engedhetem útjára, amíg biztos nem lehetek benne, hogy a banda tagjai nem mennek

maga után. A lány lehunyta a szemét. – Rendben. Ezek szerint, ha jól értem, lehet, hogy két hétig leszek Texasban, de az is lehetséges, hogy akár két hónapig. – Vagy még tovább. A lány reakciója meglepte. Könnyek gyűltek Grace szemébe. – Akkor ennyi. – Hogy-hogy ennyi? – kérdezte értetlenül Daniel, akit megzavart a lány szomorú hangja. Grace annyira elcsüggedt, hogy alig bírt gondolkodni. – Vége mindennek – suttogta. – Elvesztem. – Grace, miről beszél? – Nem hibáztatom önt, Daniel. Tényleg nem. – Hajlandó lenne értelmesen beszélni? – követelte a férfi. – Magyarázza meg, mi zaklatta fel ennyire! – A jövőm – sírta el magát a lány. – Romba dőlt. Már egy hónap is túl hosszú idő. Hát nem érti? Nem, persze, hogy nem, de nem is számít. Csakis az én hibám, hogy ostoba álmokat dédelgettem. Már így is túlságosan sok időt fecséreltem el, és nem leszek képes biztos alapokat teremteni az alatt a kevés idő alatt, ami még maradt. – Hosszan, elkeseredetten felsóhajtott. – Meg kell állnunk a távírdánál, mielőtt elhagynánk a várost. – Nem lehet. – Sajnálom, de ragaszkodom hozzá. – Magyarázza el, miért! – Amikor az ember retteg valamitől, nem az a legjobb, ha elébe siet, és amilyen hamar csak lehet, túlesik rajta, mert így megszűnik maga a félelem is? Danielnek fogalma sem volt, miről beszél a lány, ám úgy tűnt, Harry nagyon is érti, mert előrelépett, hogy ő is elmondja a véleményét. – Úgy érti, mint például a foghúzáson? – Igen, pontosan. – Azt akarja mondani a hölgy, hogy most rögtön sürgönyöznie kell, és akkor nem fog tovább rettegni – magyarázta Harry Danielnek. – Nincs szükségem tolmácsra! – csattant fel az ingerülten. – Blackwaterből is küldhet táviratot. Most pedig induljunk végre! A lány a fejét rázta. – A halogatás csak elodázza az elkerülhetetlent. Ez után a kijelentés után Grace megfordította a kancát, és megpróbált kilovagolni a bejárati ajtón. Daniel elmorzsolt egy káromkodást a bajsza alatt, s csak utána vette üldözőbe a lányt.

Harry elkapta a kanca kantárját, és biztos kézzel tartotta. – Az ura kezd megharagudni, asszonyom. Mi az a nagyon fontos teendő, ami nem várhat? Grace könnyekben tört ki. – Férjhez kell mennem!

Huszonhetedik fejezet – Nem kívánok beszélni róla. – Nem érdekel, hogy kíván-e vagy sem – dühöngött Daniel. – Akkor is elmondja nekem, hogy miért kell férjhez mennie. Grace úgy döntött, tudomást sem vesz a férfiról. Hátradőlt a külön fülke kényelmes ülésén, és az elrohanó tájat nézte az ablakon át. A vonat nyaktörő sebességgel száguldott, s mivel az utolsó kocsi volt az övék, a fülke vadul himbálózott, valahányszor a vonat lassított egy-egy kanyar előtt. A heves mozgástól a lányt hányinger fogta el, és Daniel összeszorított ajkából és sápadtságából ítélve arra a következtetésre jutott, a férfinak is hasonló gondjai lehettek. – Jól érzi magát? – Remekül vagyok! – csattant fel a férfi. – Azért nem kell udvariatlannak lennie, Daniel. Egymással szemközt ültek az apró fülkében. Bár a helyiségben négy felnőtt embernek lett volna helye, a férfi szinte betöltötte az egészet. Hosszú lábát kinyújtotta, és ezzel lehetetlenné tette, hogy a lány kimehessen anélkül, hogy kiengedné. Grace szerencsére nem akart sehova sem menni. Az ajtót belülről elreteszelték, nehogy váratlanul megzavarja őket valaki. – Ez egyáltalán nem illendő – jegyezte meg Grace. – Mi nem illendő? – Hogy együtt utazunk. Angliában rosszallást váltana ki, ha egy nőtlen férfi és egy hajadon egy fülkében utazna gardedám nélkül. – Én a törvény embere vagyok, és ez megváltoztatja a dolgokat. – Ön akkor is csak egy férfi. – Amikor utoljára ellenőriztem, még tényleg az voltam – vigyorodott el Daniel. A lány ismét kinézett az ablakon, de nem elég gyorsan. A férfi még elkapta futó mosolyát. – Akkor hajlandó végre elárulni, miért kell férjhez mennie? – Egyelőre nem. – Bajban van, Grace? A lány nem nézett rá, amikor válaszolt.

– Igen, azt hiszem. Daniel fejében egymást kergették a gondolatok. Sorra vette a lehetőségeket, majd arra a következtetésre jutott, hogy Grace nem az a fajta lány, aki engedne egy férfinak még a házasság előtt. Ártatlan, tiszta teremtés, és kétségtelenül érintetlen. – Nem terhes – jelentette ki. – Jóságos ég, dehogy! – dadogta döbbenten a lány. – Hogyan is gondolhatott arra, hogy én… – Azt mondta, férjhez kell mennie, és azt is, hogy bajban van. Egyszerűen összeraktam a kettőt, de aztán meggondoltam magam. Hosszú még az út Texasig, Grace, és végül úgyis el fogja árulni nekem, amire kíváncsi vagyok. Szóval, akár most is megteheti. – Daniel, fogalmam sem volt, hogy a férfiak ennyire makacsok tudnak lenni, és egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Rendben, ön győzött. Megígértem a szüleimnek, hogy hozzámegyek Lord Nigel Edmondshoz, ha itt nem jól alakulnak a dolgok. Márpedig nem jól alakultak – tette hozzá sóhajtva. – Még mindig nem értem. Mi nem alakult jól? A lány bosszankodva vonta össze a szemöldökét. – A szüleim nemes emberek, és előkelő helyet foglalnak el a társaságban. Ugyanakkor meglehetősen szegények is, és ezért nagyon nehéz nekik fenntartani a látszatot. Kölcsönt vettek fel a földjükre, de nem tudták fizetni a kamatokat. Ez nagyon megalázó volt számukra. – Mondta már valaki az apjának, hogy talán munkát kellene vállalnia? – Ó, azt nem lehet. Ő nemesember. – Attól, hogy valaki nemes, még nem kerül étel az asztalára. – Ez igaz – ismerte el a lány. – Ha nem tud, vagy nem akar dolgozni, akkor adja el a földjét, vagy bármi más értékét, ami maradt neki. – Ezért megyek én férjhez. – Ezt megint nem értem. – Én vagyok az egyetlen érték, ami apámnak maradt, Daniel… – Azt akarja mondani, hogy az apja eladja magát? – hajolt előre a férfi. – Dehogyis! Isten őrizz! Ő csak szerzett egy megfelelő férjet nekem. – És ez a házasság meg fogja oldani az apja anyagi gondjait? – Igen. – Akkor mégiscsak eladja magát. – Nem ad el! – csattant fel a lány. – A szülők által elrendezett házasság, amelyből mindkét családnak haszna van, évszázados hagyomány. Az apám semmi rosszat nem tesz. Sőt, ami azt illeti, végtelen türelmet tanúsított velem szemben. Egy év haladékot kértem tőle, mert azt reméltem… igazából volt egy álmom… ostobaság az egész, de abban reménykedtem, hogy sikerül megvetnem itt a lábam, és biztos

megélhetést teremtenem magamnak. Földet akartam venni abból a pénzből, amit a bácsikámtól örököltem… – És annyit keresni, hogy biztosítani tudja a szüleinek azt az életszínvonalat, amelyet megszoktak? – Nem, téves következtetéseket von le. A szüleim már meglehetősen idősek. A negyvenes éveikben jártak, amikor én születtem – magyarázta. – De azért nem csontosodtak meg. Ha a farm biztos megélhetést tudna nyújtani, akkor otthagynák Angliát, és hozzám költöznének. Ez igazán nagy vállalkozás lenne tőlük, nem igaz? Önnek tetszenének a szüleim, Daniel. Nagyon gyakorlatias emberek, sok magukban a közös vonás. – Grace, maga túl fiatal ahhoz, hogy ekkora felelősséget vegyen a vállára. – A kornak ehhez semmi köze. A sorsom eldőlt azon a napon, amikor megszülettem. – Miért? – Mert hölgynek születtem. – Már feltűnt, hogy maga egy hölgy – mosolygott a férfi. – Nem, ezt ön nem értheti. Lady Grace Winthropnak születtem. A nemesi cím bizonyos elkötelezettségekkel jár, és megszégyeníteném a szüleimet, ha nem tartanám tiszteletben a kérésüket. Daniel kíváncsiságát felkeltették a két ország kultúrája közti különbségek. Ami Angliában fontosnak számított, semmit sem jelentett az Egyesült Államokban. – A címek itt nem számítanak. – Tudom. De mi az, ami itt fontos? Talán a pénz? – Egyeseknek igen. – És önnek? – Nekem a becsület a legfontosabb. – De hiszen én is éppen erről beszélek. A becsületem forog kockán. Helyesen kell cselekednem. – Egy férfi becsületszava nálunk sokkal fontosabb, mint a társadalmi rangja. – Számomra rendkívül fontos, hogy felelősségteljesen viselkedjem – jelentette ki Grace. – Különleges kötelezettségeim vannak. – Mint például, hogy hozzákösse az életét egy olyan emberhez, akinek pénze és hatalma van? – Ha ezzel segítek a családomon, akkor igen. – De nem igazán szívesen teszi, ugye, Grace? A lány nem válaszolt. – Nem bizony. Egyáltalán nem tetszik ez magának. Nem kérte volna az ítélet végrehajtásának elhalasztását, ha egyetértene a szüleivel. Szereti azt a férfit, akit kiszemeltek magának? – Biztos vagyok benne, hogy megtanulom szeretni. Rendes embernek látszik. – Látszik? Grace elpirult.

– Nem ismerem még igazán. Őszintén szólva, csak egyszer találkoztunk. Egy jótékonysági bálon mutattak be neki, és be kell vallanom, nem tett rám mély benyomást. Nem lenne szabad így beszélnem, igaz? – Nincs abban semmi rossz, ha őszinte. Maga viszont biztos nagy hatást tett rá. – Úgy tűnik, igen. Már másnap üzent apámnak, hogy tiszteletét tenné nálunk. Anyám azt mondta, hogy Nigel első látásra belém szeretett, de én nem hiszem el ezt a képtelenséget. – Fogadni mernék, hogy inkább buja vágy volt ez első látásra. – Azt hiszem, nem kellene erről többet beszélnünk. Úgy látom, felzaklatja a téma. – Egyáltalán nem vagyok zaklatott! – csattant fel a férfi. – Csak szerintem ez annyira barbár dolog az apjától. – Daniel, a szülők által elrendezett házasság teljesen megszokott dolog némely társadalmakban. – Maga pedig kötelességtudó leány. Grace megmerevedett. – Ami azt illeti, igen. Igazán rendes volt a szüleimtől, hogy adtak egy év… – Haladékot? – Szabadságot – javította ki a lány. – Szerettek volna lehetőséget adni arra, hogy megvalósítsam az álmomat. Tökéletesen megbíznak bennem. A férfi átható tekintete szinte átdöfte. – De magának nincs valami nagy bizodalma saját magában, igaz, Grace? – Dehogy nincs! – Akkor miért adja fel ilyen könnyen? – Mert Texasba kell mennem, és nem lehetek egyszerre két helyen. Már így is elpazaroltam négy hónapot, és ez a texasi út még kettőt elvehet tőlem. Addig nem lesz nyugodt életem, amíg el nem fogja annak a szörnyű bandának a tagjait, az pedig újabb hónapokba telhet. – Márpedig azt mondom, hogy feladja. A férfi nagyon közel járt az igazsághoz, és ez egyáltalán nem tetszett Grace-nek. Arra kényszerült, hogy beismerje, amit eddig maga előtt is titkolt. Mihelyt az út göröngyössé vált, ő máris ki akart szállni a szekérből. – Nem vagyok az a feladós fajta. – Nekem úgy tűnik, hogy az. – Ó, mit tud ön erről? Önt ez nem érinti. – Mert az Egyesült Államokban élek? – Mert férfi. Önnek soha nem kell megnősülnie, hacsak nem akar, de komolyan kétlem, hogy erre valaha is sor kerülne. Ön nem olyan házasulós fajta, aki letelepszik és családot alapít. Daniel feljebb tornázta magát az ülésen, hogy kényelmesebben ki tudja nyújtani a lábát.

– Nős voltam. – Igazán? – csodálkozott a lány. A férfi bólintott. – Majdnem hét évig. Volt egy kislányunk. Bridgetnek hívták. Grace nem kérdezett többet, de a csend nem volt kínos. Daniel maga sem értette, miért érez késztetést, hogy megossza múltját a lánnyal, de a szavak szinte akarata ellenére hagyták el a száját. – Mindketten halottak… két éve már. – Sajnálom. – Igen, én is. Hangja üresen kongott, mintha idegenekről beszélne, de a tekintetéből áradó fájdalom megsemmisítő volt. Grace szerette volna átölelni és megvigasztalni, de tudta, a férfi úgysem fogadná el. Nem akarta, hogy Daniel észrevegye, mennyire megrázták a hallottak, ezért ismét az ablak felé fordult, és némán figyelte a tájat. Csendben teltek a percek. – Hogy hívták a feleségét? – szólalt meg végül. – Kathleennek. – Gyönyörű neve volt. Ugye nagyon szerette őt, Daniel? – Igen – vágta rá a férfi habozás nélkül. – Szerettem, és most is szeretem. – Gondolja, hogy valaha is megnősül újra? – Nem. – Idővel… A férfi hevesen megrázta a fejét. – Ne mondja nekem, hogy az idő begyógyítja a sebeket! Grace nem értette, mitől lett a férfi hirtelen ennyire ellenséges. – Nem ezt akartam mondani. – Akkor mit? – Idővel képes lesz mosolyogva gondolni Kathleenre és Bridgetre, mert csak az együtt töltött szép időkre emlékszik majd. A fájdalom sohasem múlik el, de ahogy telnek az évek, enyhülni fog. – Honnan az ördögből veszi? Grace igyekezett tudomást sem venni a durva hangról. – Nos, saját tapasztalataim nincsenek, de ez az egyetlen remény, amit nyújtani tudok önnek. – Meleg van itt, nem? Grace bólintott, és kikattintotta az ablak zárját, ám akárhogy erőlködött is, nem tudta kinyitni. – Azt hiszem, beragadt. Daniel odanyúlt, alaposan meglökte, mire az ablak felszánkázott. Forró levegő áramlott be a fülkébe. – Meséljen Kathleenről! – kérte Grace.

– Miért? – Csak kíváncsi vagyok rá. Daniel felrakta lábát az ülésre a lány mellé, hátradőlt, és lehunyta a szemét. Karját összefonta a mellkasa előtt, és úgy festett, mint aki aludni készül. – A tökéletes ellentéte volt magának – mondta. – Külsőben és természetben is. – Milyen volt? – Magas, barna volt a haja és a szeme, szeplős az arca. Állandóan a súlya miatt aggódott. Feleslegesen, mert úgy, ahogy volt, tökéletes volt… gyönyörű kívül és belül. Akárcsak a kislányunk. Az anyjára hasonlított. Újabb percek el néma csendben, majd ismét Grace szólalt meg. – Hogyan találkoztak? – Dillonba tartottam, és megálltam az apja farmjánál. Kathleen a kertben dolgozott. Gyomlált. Ott térdelt, és a nap szinte bearanyozta az alakját. Nem is kellett mást tennie, mint felnéznie és rám mosolyognia, és én elvesztem. Azt hiszem ott nyomban fülig beleszerettem. – Én is szeretek kertészkedni – mondta Grace, örülve, hogy mégis van valami közös benne és Kathleenben. – Gyönyörű virágaim vannak, a szivárvány minden színében. Daniel a fejét rázta. – Kathleen kertje zöldségekkel volt teli. A farmon nőtt fel, és nem volt ideje virágokat dédelgetni. Gabonát termesztettek, hogy legyen mit az asztalra tenni. Maga városban nevelkedett, ugye? – Volt egy vidéki házunk is. Ott töltöttük az időt, amikor a hőség a városban már elviselhetetlenné vált. Daniel gúnyosan felhorkant. – Kathleen nem volt nemes, és nem volt ideje a hőség vagy a társaság miatt aggódni. Napkeltétől napnyugtáig dolgozott, ha esett, ha fújt. Nem voltak flancos báli ruhái, de volt becsülete, bátorsága és hűsége. – És nekem nincs? Ezt akarja mondani, Daniel? Azt mondta, Katlheen és én tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Neki volt becsülete, nekem nincs? – Én csak annyit mondok, hogy mások. – Szándékosan sérteget? – kérdezte Grace egyenesen a férfi szemébe nézve. Daniel nem válaszolt. Grace kibámult az ablakon. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye, mennyire megbántotta az alattomos sértéseivel. Vajon miért tartja ennyire kevésre? – töprengett. De az még érdekesebb kérdés, hogy miért számít neki a férfi véleménye. Szorosan lehunyta a szemét, nehogy egy könnycsepp is elszabaduljon. Ha a férfi meglátná, hogy sír, biztos gyengének tartaná. Márpedig ő erős. Igaz, soha nem szántott, és zöldségeket sem ültetett, de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne rá képes.

A düh segített, hogy legyőzze fájdalmát. Hogyan mer a férfi ilyen elhamarkodott ítéletet alkotni róla? – Sajnálom, Grace. Nem akartam megbántani. A lány nem nézett rá. – Mégis megtette. – A fenébe! Nem fog itt nekem sírni, ugye? Erre mégis odanézett. Arcán harag ült. – Nem fogok! – csattant fel. – De ne hazudjon nekem! Igenis meg akart sérteni, és a legkevesebb, hogy ezt beismeri. – Remek. Meg akartam sérteni. Most pedig, becsukná az ablakot? Kezd hideg lenni idebent. – A pokolban sem lehetne melegebb – mondott ellent a lány. – Csak csukja be! Grace felállt, és engedelmeskedett, majd újra a férfihoz fordult. – Rosszul van? – Nem, csak fáradt vagyok – morogta Daniel. – Néhány perce még melege volt, most meg fázik. Beszorította magát Daniel mellé a padra, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, megérintette a homlokát. – Láza van, Daniel. Azt hiszem, influenzás lesz. – Grace, üljön vissza a helyére, és hagyjon engem békén! Kérem! A lány visszaült, és aggódva figyelte. – Most már értem, miért viselkedett durván. Mert beteg. A vonat berobogott egy újabb kanyarba, a kocsi ide-oda himbálózott, és Daniel úgy érezte, gyomra kiszakadt a helyéből. – Nem vagyok durva – zsémbelt. – Azért mondtam azokat a dolgokat, hogy távol tartsam magát. Ostoba és kegyetlen dolog volt tőlem. Nem kellett volna ilyet tennem, de muszáj távolságot tartania, Grace. Erről van szó. Az ég szerelmére, miért megy ez a vonat ilyen gyorsan? – Nem megy gyorsan. Lassítunk. Elárulná, hogyan tartsam távol öntől, amikor össze vagyunk zárva ebben a fülkében, és egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét? Mit tettem, amivel ennyire kivívtam az ellenszenvét? – Ó, Grace, semmi rosszat nem tett. Csak épp átkozottul csinos és édes teremtés. A lánynak fogalma sem volt, mit gondoljon. A szavak hízelgőek voltak, de ahogy mondták őket, inkább vádnak hangzottak, mint bóknak. Miért dühíti Danielt az, hogy ő szép és édes? – Daniel, ennek így semmi értelme. A férfi érezte, hogy felfordul a gyomra, és mély levegőt vett, hátha így legyűrheti hányingerét. – Nézze, nagyon egyszerű a dolog.

– Valóban? – kérdezte a lány halkan. – Igen. A feleségem halála óta nem kívántam meg egyetlen nőt sem, de az utóbbi időben… amióta magát megismertem… Grace várta a folytatás. – Igen, azóta? – nógatta, amikor a férfi nem szólt többet. Daniel úgy saccolta, legalább tizenöt másodpercre van szüksége, hogy elérje a kocsi végében levő mosdóhelyiséget. Az ajtó felé lendült. – Kívánom magát, Grace. Érti már? Zárja be az ajtót mögöttem, és ne engedjen be senkit! A lány annyira megdöbbent, hogy moccanni sem tudott. Daniel ráüvöltött, hogy mozgásra bírja, és csak akkor indult a mosdó felé, amikor meghallotta a zár kattanását az ajtó túloldalán. Sikerült a mosdóba érnie, mielőtt elhányta volna magát… először. Az összes többi alkalommal azonban már nem. Összehányta a padlót, és telehányta a vödröt is, amit a vonatkísérő hozott. Talán Grace-t is lehányta, de nagyon remélte, hogy azt csak álmodta. Abban viszont biztos volt, hogy soha életében nem érezte még magát ennyire rosszul. A betegség minden erejét felemésztette. Alig tudta felemelni a fejét, és akárhány takarót terített is rá Grace, képtelen volt felmelegedni. Grace megcsinálta az ágyát. Egész éjjel ott ült mellette, fejét az ölében tartva, nedves kendővel törölgetve a homlokát, és Daniel biztosra vette, ha a lány nincs ott vele, egyszerűen befordul a falnak, és meghal. Éjfélre kihányt mindent, és végre elaludt. Grace rázta fel hajnalban, hogy megérkeztek az állomásra, ahol át kell szállniuk. Daniel elképzelni sem tudta, hogyan sikerült átjutnia a másik vonatra, és meglepve látta, hogy útitáskáik is a fülkében vannak. A lány hozta volna át őket? Nem, az lehetetlen. Grace-t teljesen lefoglalta, hogy őt támogassa, annyira tehetetlen volt. S amikor Daniel rájött, hogy milyen könnyű célpont lett volna a lány, amíg az egyik vonatról átszálltak a másikra, ismét kilelte a hideg. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Daniel újra elaludt. Amikor felébredt, tapasztalnia kellett, hogy feje ismét Grace ölében nyugszik. A lány szemét lehunyva az ablaknak támaszkodott, és békésnek, nyugodnak látszott. Daniel igyekezett halkan felkelni, nehogy felébressze. Miután megmosakodott, és inget váltott, a szemközti ülésre telepedett. Feltűnt neki, hogy a lány átöltözött. Most fehér blúzt viselt, melyet csinos bross fogott össze a nyakánál, és sötétkék szoknyát. A cipőjét is átvette. Most a szoknyához illő sötétkék volt rajta. Mikor volt rá ideje? – csodálkozott. És miért fárasztotta magát vele? – Jó reggelt, Daniel. Jobban érzi magát? – Igen, sokkal. Felébresztettem? – Nem. Nem aludtam, csak pihentem. Nem úgy fest, mint aki jobban van. Hajoljon csak ide, hadd nézzem meg, van-e láza!

– Ne csapjon ekkora hűhót körülöttem, Grace. Jól vagyok. A lányt nem zavarta Daniel érdes modora. – Hol is hallottam már ezt? – Mit? – Egész éjjel azt hajtogatta, hogy jól van. Ez persze nem így volt. Most pedig hajoljon ide szépen! A halk, de fenyegető él hallatán Daniel engedelmeskedett, csak hogy megnyugtassa a lányt. – Maga igazán nyakas nőszemély – morogta. Grace kézfejét a férfi homlokához érintette, majd összevonta a szemöldökét. – Nem is tudom – tétovázott. – Ha van is láza, nem lehet magas. Most jobb, ha nem eszik és nem iszik, különben megint hányni fog. Ön nagyon szerencsés ember. Daniel ismét hátradőlt az ülésen, és karját összefonta maga előtt. – Ugyan miért? – Mert csak az influenza enyhébb változatát kapta el. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. Jessica három napig szinte egyfolytában hányt. Már attól féltem, meg fog halni. – Én is meg akartam halni a múlt éjjel – ismerte be Daniel. – Mellesleg, köszönöm, hogy… tudja. – Szívesen. – Miért öltözött át? – kérdezte kíváncsian Daniel. – Összegyűrtem a ruháját? Minden bizonnyal – tette hozzá, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Mégis időpocsékolásnak tűnik, hiszen rajtam kívül senki sem látja. – Muszáj volt átvennem a ruhám. – Miért? Grace halkan felsóhajtott. – Mert a másikat lehányta. – Jézusom, Grace, igazán sajnálom! A lány felkacagott. – Daniel, hiszen nem szándékosan csinálta. – A vonatkísérő segített… Nem fejezte be a kérdést, mert a lány a fejét rázta. – Nem engedtem be a vonatkísérőt a fülkébe, mert megígértette velem, hogy senkit nem engedek be, emlékszik? – Nem – vallotta be a férfi. – Egyáltalán nem emlékszem. Ha nem a vonatkísérő volt, akkor ki takarította fel a padlót? – Én. A férfi olyan szerencsétlennek látszott, hogy Grace már bánta, amiért megmondta az igazat. – Beszéljünk valami másról! – javasolta.

– Mint például? – Az időjárásról. – Viccel? – Semmi jobb nem jutott az eszembe. Nem bánná, ha kinyitnám az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő? Daniel felállt és kinyitotta az ablakot. A beáramló szellő hűs érintése szinte simogatás volt a bőrének. Ismét leült, és tekintetét a lányra szegezte. – Szeretne enni vagy inni valamit? – Elbírná a gyomra, ha enni látna? – Talán várnunk kellene még egy kicsit. Grace előző nap reggel evett utoljára, és majd éhen halt, mégis beleegyezőn biccentett. – Szívesen várok. – Kér egy pohár vizet? Én igen. – Márpedig nem kapja meg – közölte vele a lány megint azon a parancsoló hangon, amely egyre kevésbé tetszett Danielnek. – Miért nem? – Tudja jól, miért. Ha iszik, megint rosszul lesz. Semmi kedvem megint takarítani. – Akkor most melyikünk a durva? A férfi dörmögése medvére emlékeztetett. Akárcsak a külseje. Állát egynapos borosta borította, haja kócos volt, inge kilógott, és határozottan volt benne valami veszélyes. Grace mégis nagyon jóképűnek találta. És Daniel kívánta őt. Grace egyszerűen nem tudott megfeledkezni erről az elképesztő kijelentésről, és szívesen beszélgetett volna róla a férfival. Azonban megszólalni sem mert… addig semmiképpen, amíg Daniel ennyire ingerült. Arra gondolt, várnia kell egy alkalmasabb időpontra, hogy szóba hozza témát, és addigra talán azt is sikerül kiderítenie, miért kavarták fel annyira a férfi szavai, hogy a lélegzete is elállt. Nem, most semmiképp sem említheti meg. Az tapintatlanság lenne. Danielnek nem voltak ilyen fenntartásai. – Amit tegnap mondtam… – Mi is volt az? – Tudja… hogy kívánom magát. Grace összekulcsolta a kezét. – Nem gondolta komolyan. Ugye ezt akarja most a tudtomra adni? Csak a láz beszélt önből. – Dehogy. Nagyon is komolyan gondoltam. – Igazán? – suttogta a lány, meglepődve a férfi őszinteségén. Éppen most mutatott neki kiutat, de Daniel nem élt vele.

– Igen. Nem kívánok azonban tenni is ez ügyben, szóval ne élje bele nagyon magát. Grace eltátotta a száját. – Hogyan, kérem? Amikor meglátta a lány haragos tekintetét, Daniel rádöbbent, hogy bakot lőtt. – Csak azt akartam mondani, hogy biztosan azt hitte, bóknak szántam, de ne tulajdonítson túl nagy fontosságot neki, mert én sem teszem. Nem tervezek semmilyen komolyabb kapcsolatot senkivel. – Ó, pedig igenis bók volt. Azt mondta, kíván engem, majd rögtön utána lehányt. Daniel felkacagott. – Igazán sajnálom, Grace. – Ó, menjen és dugja a fejét egy vödörbe! A férfi ismét elnevette magát. – Sikerült felbosszantanom, igaz? Soha nem gondoltam volna, hogy maga bármin is feldühödik. De ezek szerint képes rá, ugye? Erős indulatok rejtőznek az édes felszín alatt, Lady Winthrop. Kíváncsi lennék, mit gondol erről a jó öreg Nigel. – Muszáj bosszantania? – Még mindig el akarja küldeni azt a sürgönyt Nigelnek, hogy hajlandó feleségül menni hozzá? – Beszélhetnénk valami másról? – Persze. Akar megint az időjárásról társalogni? – Az előbb sem mondtunk róla semmit, de nem, most nem arról akarok beszélni. Jessicára és Rebeccára gondoltam. Abban reménykedtem, hogy találkozunk velük az átszállásnál, de még csak nem is láttam őket. – Cole-nak és Jessicának nem volt annyi ideje, hogy beérjenek minket. Egy egész nappal mögöttünk járnak, Cooper és Rebecca pedig még tegnap elmentek. – De időt takarítottunk meg azzal, hogy lovon jöttünk, és Rebeccáék le is késhették a tegnapi vonatot. – Lehetséges, de nem valószínű. Én is figyeltem őket, de nem láttam egyiket sem. – Persze, hogy nem. Ha én nem támogatom, talán össze is esik. Hiszen a szemét is alig tudta nyitva tartani. – Biztos vagyok benne, hogy a barátnője jól van. Ne aggódjon. Cooper vigyáz rá. – Komolyan így hiszi? – Igen – erősítette meg határozottan Daniel. – Ne aggódjon! Coopert ismerve, már valószínűleg megtanította Rebeccát pókerezni. Fogadni mernék, hogy a barátnője soha életében nem szórakozott még ilyen jól.

Huszonnyolcadik fejezet Rebecca úgy érezte, hogy lassan megőrül. Elveszti a maradék józan eszét, ha továbbra is a szűk vasúti fülkében kell maradnia Cooper békebíróval összezárva. Hiába volt a férfi kellemes modorú és figyelmes, akkor is az őrületbe kergette. Cooper mindent megtett, hogy gyorsabban teljen az idő. Néhány órát kártyáztak, beszélgettek, és megették az előre csomagolt ebédet, amit a vonatkísérő hozott nekik. Aztán rájuk telepedett az unalom, és Rebecca nem vágyott másra, mint hogy magára maradhasson néhány percre. Kínjában végül megtalálta a megfelelő ürügyet, hogy elküldje a férfit. Megkérte, hogy a barna táskájából, amelyet a kalauz a poggyászkocsiba tett, hozza el a gyógyszerét. Fejfájásra hivatkozott, és erősködött, ha nem issza meg az erősítő italát mielőtt a fájdalom fokozódna, a következő állomásnál kénytelenek lesznek leszállni, mert ő ágynak dől. Mardosta a bűntudat, amiért hazudott, hiszen Cooper annyira együtt érző és megértő volt. – Tudom, hogy a kézitáskámba kellett volna tennem a gyógyszert, de elfelejtettem. – Erős fájdalmai vannak? – kérdezte Cooper aggódó hangon. – Lassan elviselhetetlenné válik – felelte a lány. – Ha most nem iszom meg az orvosságot, egy hétig beteg leszek. Teljesen le fog dönteni a lábamról a fájdalom. Cooper nem is lehetett volna segítőkészebb. Megígérte, hogy sietni fog, majd megkérte a lányt, hogy reteszelje be mögötte az ajtót, amit az meg is tett. Aztán megállt a fullasztóan kicsi fülke közepén, és boldogan felsóhajtott. Végre egyedül övé az egész hely, és csodálatos csend van. Időre és magányra van szüksége, hogy átgondolja a jövőre vonatkozó terveit. Isten a tanúja, mennyi mindent kell megoldania igen rövid idő alatt. Arra számított, hogy Cooper legalább negyedóráig távol lesz, ha nem tovább. A poggyászkocsi három vagonnal odébb volt, és ott a férfinak még meg is kell keresnie az ő táskáját, és a táskában a gyógyszert. Mégis, egy perc sem telt el, amikor kopogtak az ajtón. – Mi az már megint? – morogta maga elé, mivel azt hitte, Cooper tért vissza valami újabb utasítással, mielőtt teljesítené a kérését. Mosolyt erőltetett az arcára, elhúzta a reteszt, és résnyire nyitotta az ajtót, mire azt olyan erővel lökték be, hogy a fülke falának vágódott, majd vissza. Rebecca sikoltani sem tudott. Hátratántorodott. Nem látott mást, csak egy pisztoly rászegeződő csövét. Az ülésre zuhant, kezét összekulcsolta a melle előtt. A félelemtől zihálva kiáltott fel: – Mit keres itt? Válaszul a fegyveres berontott a fülkébe, és sarkával berúgta maga mögött az ajtót. Elegáns, sötét öltönyt viselt, cipője fényesen csillogott. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy gyilkos. – Állj fel, szuka! – sziszegte. Rebecca nem mozdult elég gyorsan, mire a férfi a karjánál fogva felrántotta. A pisztoly a lány hasába nyomódott. Amikor a férfi elengedte a karját, Rebecca megpróbált hátralépni. A fejét rázta, s ajka néma

könyörgésre nyílt: kérlek, ne bánts! A férfit azonban hidegen hagyta a félelme. – Kérem! – suttogta Rebecca. Az esdeklés izgalommal töltötte el a betolakodót. – Ez az, szuka. Könyörögj nekem! – dörrent rá. – Azt akarom, hogy sírva könyörögj! Egyetlen mozdulattal letépte a lány ruhájának elejét, és élvezettel hallotta a rémült sikolyt. Mielőtt Rebecca eltakarhatta volna magát, erősen megszorította az egyik mellét. – Ne, kérem, ne tegye! – esdekelt suttogva Rebecca. A férfi az ülésre dobta a pisztolyt, és nevetve magához húzta a lányt. Ujjai a hajába túrtak, szája lecsapott a szájára. A csók nedves volt, forró és durva. Beleharapott a lány ajkába, míg csak vér nem serkent belőle, majd mohón lenyalta a vörös cseppeket. Újra és újra megcsókolta a karja fogságába ejtett nőt, aki vadmacskaként harcolt ellene, és amikor végül mégis elhúzódott, mélyen a szemébe nézett, és kezét megfogva kényszerítette, hogy intim módon simogassa a nadrágon keresztül. – Kívánlak! Rebecca szeme boldogan felcsillant, majd megadva magát a férfinak dőlt. Kacagása igéző volt. – Te mindig kívánsz engem. A férfi szorítása erősödött, ahogy a fülébe zihált. A hang felizgatta a lányt. Átkarolta a férfi nyakát, és merészen hozzádörzsölődött. – Tönkretetted a blúzomat. Túlságosan durva vagy. – De te durván szereted, nem igaz? Rebecca megborzongott. – Igen – súgta. – Durván szeretem. A férfi csókolgatni kezdte a nyakát, mire úgy dorombolt, mint egy elégedett macska. – Nem lenne szabad… A békebíró hamarosan visszajön. Ó, Istenem, ez csodás! Rebecca hátrahajolt, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Látom, megkaptad a táviratomat. A fiúk is veled vannak? A férfi újra megcsókolta, mielőtt válaszolt volna. – Johnson Rockford Fallsban lesi az alkalmat, hogy megölje a két nőt. A többiek előrementek Red Arrow-ba. Ha Johnsonnak nem sikerülne eltenni láb alól a nőket, a fiúk lelövik őket, mihelyt leszállnak a vonatról. Biztos, hogy ők is Red Arrow-ba tartanak, ugye? – Persze. Egészen biztos. – Sikerült kiderítened, melyikük volt a bankban? – Nem. Mindketten halálosan rettegnek, és egyikük sem bízik meg bennem. Kár, hogy nem haltak meg a tűzben! – tette hozzá, és megmasszírozta a tarkóját. – Elég sok vesződséggel járt. – Ne bosszankodj! Ha Johnson nem nyírja ki a két tyúkot, majd a fiúk elintézik őket Red

Arrow-ban. – És akkor én leszek a tanú. A lány torokhangú nevetése feltüzelte a férfit. – Így igaz – súgta. – Ó, ez finom. Nagyon finom. A lány keze lassan vándorolt lefelé a mellkasán, mígnem ismét a férfiasságát cirógatta. Rebecca tisztában volt vele, milyen hatással van a férfira, és ez a tudás a hatalom érzésével töltötte el. A férfi a lány szoknyája után nyúlt. Az a fejét rázta. – Ne, most nem szabad – suttogta, amint a férfi lassan egymás után letépte a gombokat. – Nincs most erre idő. Túl veszélyes. – Teremtünk rá időt. Rebecca, kívánlak. Most azonnal! A lány megadta magát, és hátralépett, hogy levetkőzzön. Blúza már amúgy is rongyokban lógott rajta, azt gyorsan ledobta, aztán kigombolta szoknyáját, és hagyta a földre esni. – Bolondok vagyunk, Donald, hogy ekkora kockázatot vállalunk – mondta, miközben megoldotta alsószoknyája kötőjét. A férfi lihegve nézte vetkőzését. Megvárta, míg csak a selyem és csipke alsóing fedi az aranybarna bőrű testet, aztán engedett türelmetlen vágyának. Előrelépett, kezét a lány combja közé dugta, és durván visszalökte őt az ülésre. Rebecca lehámozta magáról az alsóruháját, félrerúgta, majd elnyújtózott a párás ülésen, és lábát szélesre tárva várta, hogy a férfi magáévá tegye. Az izgalmában megnyalta az ajkát, majd a hívogató combok közé térdelt. Tudta, hogy menten felrobbant, ha nem hatolhat belé ott rögtön. – Teljesen megőrjítesz, te boszorkány, ugye tudod? – Ó, hogyne tudnám! – nevetett a lány. – Ki gondolta volna, hogy egy ilyen zárkózott és pedáns úriembernek ennyire vad étvágya legyen? – Mennyi időnk van? – Legalább tizenöt percünk. Donald épp a nadrágja gombjaival ügyetlenkedett, amikor meghallotta a kopogást. Bezárta? Nem emlékezett rá. Felugrott és megfordult. Cooper ekkor nyitotta rájuk az ajtót. – Rebecca, mondtam, hogy zárja be… – kezdte, szélesre tárva az ajtót, majd megtorpant, annyira megdöbbentette a meztelen lány látványa. Úgy tűnt, képtelen felfogni, amit lát. Donald az ajtó mögött állt, várva, hogy a békebíró belépjen. Kétségbeesetten kutatott zsebeiben a pisztolya után. – Mi a fene? – morogta Cooper, és előbbre lépett. Rebecca dobogó szívvel könyökölt fel, és Donaldra nézve várta, hogy a férfi tegyen már valamit. Cooper látta, hová néz, és éppen akkor fordult meg, amikor a másik előre lendült. – Te gazember! – kiáltott fel Cooper. Rebecca pánikba esett. Észrevette Donald pisztolyát az ülésen, alig egy karnyújtásnyira. Az oldalára

gördült, felkapta a fegyvert, és elsütötte. Cooper éppen a pisztolyáért nyúlt, amikor a golyó eltalálta. A lövés olyan erejű volt, hogy kirepítette a folyosóra, neki az ablaknak. Az üveg megremegett a test becsapódásától. Rebecca reszketve talpra állt. Egyik kezét a szájára szorította, nehogy felsikoltson, a másikkal ismét elsütötte a fegyvert. Ez alkalommal azonban túl magasra célzott. Cooper már a földre omlott, ezért a golyó elröppent fölötte, és telibe találta az ablakot. Üvegszilánkok záporoztak a hason fekvő testre. – Jaj, Istenem… Ó, édes Istenem! – nyöszörögte a lány. – Megöltem? Nézd meg, hogy biztosan megöltem-e! Siess, Donald! – Ha még nem halott, majd teszek róla, hogy az legyen – morogta a férfi. – Öltözz fel! Le kell szállnunk a vonatról. – Jó, máris – dadogta Rebecca, mielőtt elfordult, hogy engedelmeskedjen. Donald gyorsan a két kocsit elválasztó ajtóhoz vonszolta az eszméletlen Coopert, vérfoltos ösvényt hagyva maga után a padlón. A vonat éppen lassított egy sötét vizű tó felett vezető kanyar előtt, amikor kinyitotta az ajtót. A távolban, a tó másik oldalán halványan felsejlettek egy kisváros körvonalai. Donald lehajolt, megemelte Coopert, és a súly alatt felnyögve kilökte a férfit a vonatból. Ahogy a szerelvény tovazakatolt, mosolyogva nézte, amint a békebíró teste a vízbe csapódik. Senki sem látta, mit tett. Ebben egészen biztos volt, mint ahogy azt is kétellette, hogy bárki hallotta volna a lövéseket, mivel a vonat csattogása a síneken elnyomott minden zajt. Ismét megúszott egy gyilkosságot. Az izgalom felpezsdítette a vérét, és újra zihálni kezdett gyönyörében. Mintha mozgást észlelt volna a szeme sarkából, de nem volt benne biztos. Óvatosságból elfordult, nehogy meglássák az arcát, és szép lassan visszaballagott Rebecca fülkéjéhez. A szőnyeg közben beszívta a vért, és most úgy festett, mintha a foltok már időtlen idők óta ott lennének. Senki sem fogja tudni, hogy friss vér, hacsak térdre nem ereszkedik megtapogatni, és megérzi, hogy a foltok nedvesek. Donald ezúttal nem felejtette el bereteszelni az ajtót. Rebecca nem öltözött még fel. Ruhái az ülésen hevertek, ő pedig a szakadt ruhadarabokat próbálta az útitáskájába gyömöszölni. A férfi hátulról kapta el, a falnak szorította, és hevesen magáévá tette. Senki sem hallotta a lány sikolyait.

Huszonkilencedik fejezet Az elválás nem egyszerűen szomorú volt, hanem maga a gyötrelmes kín. Jessica úgy festett, mint akinek kitépték a szívét, amikor búcsút mondott Calebnek. Mégsem ejtett egyetlen könnycseppet sem, ahogy fia sem. A kicsit nem ijesztette meg, hogy elmegy az anyja, mivel máris megszerette Josey és Tom

Nortont. Ficánkolva próbált szabadulni Jessica karjából, amikor az megpuszilta búcsúzóul, nem volt hajlandó még csak integetni sem neki, és hátra sem nézett, amikor anyja kisétált az ajtón. Teljesen lefoglalta, hogy felforgassa Josey konyháját. Jessicának sikerült Cole-t meglepnie a viselkedésével. A férfi tudta, hogy a lány nem fog jelenetet rendezni a gyerek előtt, de arra számított, hogy sírva fakad és cirkuszolni kezd, mihelyt kint lesznek a házból. Már készen állt egy „hidd el, így a legjobb” leckével, de Jessie nem állt neki veszekedni. Komoran, de száraz szemmel tette meg az egész utat. Megérdemli, hogy megdicsérje a kitartásáért, gondolta Cole. Egész nap keményen lovagoltak, s csak kétszer álltak meg egy rövid időre, hogy a lovak pihenhessenek. Napnyugtára a lány szemmel láthatóan testileg-lelkileg kimerült. Alkonyodott már, amikor Cole megállította lovát Jessicáé mellett, és jól lehordta magát, amiért ilyen erős iramot diktált. A lány nem volt tapasztalt lovas, és a hosszú út minden bizonnyal nagyon nehéz lehetett neki, mégsem ejtett egyetlen zokszót sem. – Holnap elkapjuk a vonatot Edwardsville-ben – szólalt meg. – A város alig nyolc kilométerre van ide. Nem hiszem, hogy valami fényes szállást találnánk ott, de legalább ágyban alhatnál. De tehetünk egy kis kitérőt, és alhatunk a szabadban, a vízesésnél. – Arra nem is gondoltál, hogy visszamehetnénk Rockford Fallsba? – kérdezte Jessica, de már rázta is a fejét, mivel tudta a választ. – Túl messze vagyunk Rockford Fallstól. A hely, amelyre gondoltam, a világtól elzárt kis tisztás. A vízesés egy tiszta vizű kis tóba ömlik. – Mekkora kitérő lenne? – kérdezte fáradtan a lány. Ahogy hátrasimította egyik hajtincsét, látta, milyen koszos a keze. Egy fürdő valóságos luxusnak tűnt számára. – Alig két kilométerre. Ha a szabadban alszunk, az azt is jelenti, hogy valamivel korábban kelünk fel reggel. – Te mit szeretnél? Cole mindig is jobban szeretett a csillagos ég alatt aludni, távol a tömegtől és a város zajától, de nem akarta befolyásolni Jessicát. Ez most a lány választása volt, nem az övé. – Bárhogy döntesz is, nekem megfelel. – Szeretnék megfürödni. – Biztos találunk egy helyet Edwardsville-ben, ahol megfürödhetsz. – De szívesebben aludnék a szabadban. Tényleg annyira elszigetelt hely az ott, a vízesésnél? – Igen. – Akkor legalább gyakorolhatok. – Mit akarsz gyakorolni? – kíváncsiskodott Cole. – Majd meglátod. De egyedül nem tudom megtenni. Neked is segítened kell.

Cole felvonta a szemöldökét. – Ehhez a gyakorláshoz meg is kell, hogy érintselek? Ugratni akarta a lányt, és biztos volt benne, hogy az el fog pirulni, de tévedett. Pirulás helyett Jessica nagyot bólintott. – Ó, igen. Át kell hozzá karolnod. Legalábbis azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. Semmilyen tapasztalatom nincs e téren. Cole előreugratta a lovát, és megindult lefelé a lankán. Jessica követte. Cole fejében egymást követték a bujábbnál bujább gondolatok. Mi az ördögöt akarhat gyakorolni a lány? Hátranézett. – Ez a gyakorlás… elhagyatott helyet követel? – Ó, igen – mosolyodott el Jessica. – Miért? – Mert nagy zajt fogok csapni. Ha más is lenne a közelben, az felébresztené a gátlásaimat. Cole megrántotta a gyeplőt, és bevárta Jessicát. Látta a huncut csillogást a lány szemében, és tudta, hogy valami csintalanságon töri a fejét. – Nem arról beszélsz, amire én gondolok, ugye? A lány megrebbentette a szempilláit, mire Cole nevetésben tört ki. – Miért, szerinted miről beszélek? – kérdezte Jessica ártatlan képpel. – A szexről. – Nem – bökte ki, és ő is felkacagott. – A férfiak nem szeretik, ha bolondoznak velük. Ezt jól jegyezd meg, Jessie! Cole ismét előreugratott lovával, Jessica pedig követte, ahogy az elmúlt nyolc órában is tette. Hosszú ideig némán lovagoltak, míg végül a lány kíváncsisága felülkerekedett. – Cole! – Igen? – Csalódott vagy? – Miért? – Amiért nem a szexről beszéltem. – Nem! – csattant fel a férfi. – Egyáltalán nem vagyok csalódott. Jessica magába roskadt. Ő határozott csalódottságot érzett. – Akkor soha… egyszer sem gondoltál arra, hogy… lefeküdnél velem? Cole el sem akarta hinni, hogy ez a párbeszéd elhangzik. Hát nem vette észre ez a nőszemély, hogy milyen hatással van rá? Biztos nem, döntötte el végül. Nyilvánvaló, hogy ártatlan még, de nem lesz sokáig az, ha továbbra is ennyire személyes dolgokat kérdez tőle.

– De igen. Gondoltam rá. – És? – És mi? Ez nem történhet meg, Jessica. – Nem, persze, hogy nem – helyeselt gyorsan a lány. – De én is gondoltam rá… nem is egyszer, ami azt illeti. Cole kis híján leesett a lováról. – Abbahagynád ezt a beszédet?! – Nem kell üvöltöznöd velem! Csak őszinte voltam. Könnyű veled beszélgetni, legalábbis addig, míg fel nem dühödsz valamin, és az, hogy beismertem, szeretnék veled lefeküdni, még nem bűn. Nem áll szándékomban meg is tenni. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, hogyan kell. – Ezek szerint nem kell aggódnom, hogy valami ostobaságot csinálsz? – Mint például? Cole nem válaszolt. Megfogadta, egy szót sem szól többet, sőt rá sem néz a lányra. Addig semmiképp, amíg ki nem tudja verni a fejéből a képet, amint lerántja a lóról, leszaggatja róla a ruháit, és szerelmeskedik vele. – Remélem, meleg a víz – jegyezte meg Jessica. Cole abban bízott, hogy hideg… jéghideg. Az utolsó kilométer húsznak tűnt, és amikor végre megérkeztek, Jessica hullafáradt volt. Cole segített neki leszállni a lóról. Sokkal tovább a lány derekán felejtette a kezét, mint az szükséges lett volna. Jessica a segítségért hálásan támaszkodott neki. Lába annyira remegett, hogy biztosra vette, ha a férfi nem tartaná, egyszerűen elesne. Felnézett rá, és észrevette az összeszorított szájat. Erre gyorsan ellépett a férfi mellől. Nyilvánvaló, hogy Cole még mindig haragszik rá az illetlen megjegyzések miatt. Jessica úgy döntött, nem foglalkozik addig a férfival, míg az jobb hangulatba nem kerül. Sokkal jobban lekötötte a környezete, mint Cole bosszúsága. Elragadtatva vette szemügyre a buja zöld tisztás, a környező fákat, dombokat. Hogy elűzze lába zsibbadtságát, végigsétált a tó partján. A vízesés a közelébe sem ért a Rockford Falls-i zuhatagnak. Sokkal kisebb volt, közel sem olyan fenséges, mégis legalább annyira elbűvölő. A víz egy cakkos szélű sziklaperemről hullott alá, és a vízcseppek, a prizmához hasonlóan elkapták és a szivárvány minden színében szórták szét a napfényt. Míg Cole a lovakkal foglalkozott, Jessica elkészítette a táborhelyet. Fát gyűjtött, majd kigöngyölte hálózsákjaikat, és takarót terítve a földre, elővette az elemózsiás kosarat, amelyet Josey pakolt nekik. – Lehet enni – szólt oda Cole-nak. – Majd később. A férfi befejezte a lovak lecsutakolását, és kicsapta őket a dús fűre, hadd legeljenek. A sziklára alázuhanó víz hangja túlságosan is csábító volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Mialatt Jessica

megvacsorázott, Cole felment a sziklára, levetkőzött és fejest ugrott a kristálytiszta vízbe. A hideg víz segített neki, hogy kiverje fejéből a lányt, és eszébe jusson, miért is nem akar hozzáérni. Kötelék, mondta magának. A nő kétségtelenül roppant vonzó, de egyben kötöttséget is jelent. Ráadásul nem is az a fajta fehérszemély volt, akit csak úgy ágyba visz az ember, aztán elhagyja. Ennél sokkal jobbat érdemel – jobbat, mint ő, pontosított Cole. De akkor miért tölti el ekkora dühvel, ha más férfi karjában képzeli el? Nincs joga úgy gondolni rá, mintha az övé lenne… pedig pontosan ezt teszi. – A vízben töltöd az egész éjszakát? A kérdés kirántotta sötét gondolatiból. Kimászott a tóból, megszárogatta magát, és felvette a nadrágját. A táborba visszatérve, közelebb vitte a kiugró sziklaperemhez a hálózsákokat, arra az esetre, ha netalántán eleredne az eső, aztán a lány által gyűjtött fából kisebb máglyát rakott, és meggyújtotta. Amikor vígan lobogott a tűz, leült a takarójára, hogy ő is megvacsorázzon. Mivel Josey készítette az ételt, Cole nem volt túlságosan meglepve, amiért borzasztó íze volt. Jessica nem panaszkodott miatta, de a maradék mennyiségéből ítélve, nem is evett sokat. A mentacukornak azonban alaposan a nyakára hágott. Az egyik cukorkát szopogatva tiszta ruhát, törülközőt és szappant vett elő. Levetkőzött, besétált a tóba, és mosakodni kezdett. A vízesés szolgált függönyül, hogy eltakarja Cole elől. A víz hideg volt, de nem elviselhetetlenül. Haját feltűzte, beállt a záporozó vízsugár alá, és szétvetett lábbal, lehunyt szemmel élvezte a gyengéd masszázst, mely hamarosan ellazította és kimosta belőle a feszültséget. Maga volt a mennyország! Cole úgy érezte magát, mintha a pokol legmélyebb bugyrában pörkölődne. De csak magát hibáztathatta érte. Nem kellett volna a lányt néznie fürdés közben. Helytelen és tolakodó dolog volt tőle. Nem tudta azonban rávenni magát, hogy elforduljon. Ha ez azt jelenti, hogy ő egy kéjenc vagy kukkoló, ám legyen. Jessica hihetetlenül bájos volt. Derékig a vízben állt, és minden mozdulata érzéki és nőies volt. Cole figyelte, amint beszappanozza a nyakát, majd lehunyt szemmel igyekezett leküzdeni vágyát, hogy belevesse magát a vízbe, és odaússzon a lányhoz. Talán nem is olyan elviselhetetlenek azok a kötelékek. Gyorsan elhessentette a gondolatot, és ismét kinyitotta a szemét. Az erotikus kép annyira ellenállhatatlan volt, hogy alig kapott levegőt. Egész teste reagált a látványra, minden izma megfeszült, és szinte görcsbe rándult a vágytól, hogy megérintse a lányt. Elméjében egymást követték a bujábbnál bujább gondolatok, és rájött, ha nem szab határt nekik, hamarosan komoly bajba kerül. Hangos nyögéssel elnyújtózott a hálózsákján, kezét a feje alá tette. Könnyű alvó volt. Ha a lánynak szüksége lesz rá, elég, ha kiált. Számolt marhákat, számolt birkákat. Végül azt kezdte számolni, hányféle módon lenne kedve szeretkezni Jessicával. – Cole, alszol? Ki sem nyitotta a szemét, úgy válaszolt. – Nem.

– Valami baj van? Olyan rekedt a hangod. – Jól vagyok. Mit akarsz? – Csak azt akartam kérdezni, nem zavar-e, ha zajt csapok. – Mivel? – Gyakorolnám a célba lövést. Cole felült, és meglátta a pisztolyt a lány ölében. – Azt meg honnan szerezted? – Tom Norton adta. – Tedd el! – Meg akarok tanulni pontosabban lőni. – Dehogy akarsz. – Igenis megtanulom, hogyan védjem meg magam. Nem kedvelem különösebben a pisztolyokat, és nagyon reméltem, hogy soha nem lesz fegyverem, de a Blackwater banda felbukkanása mindent megváltoztatott. Felelős vagyok magamért és a fiamért is, és nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson minket. – Szárítsd meg a hajad, és feküdj le! A lány hátrasimított egy nedves tincset az arcából, majd fogta a töltényes dobozt, amelyet Tom vett, és nekilátott, hogy megtöltse a pisztolyt. Cole-nak minden önuralmára szüksége volt, nehogy dühbe guruljon a nevetséges célpontra lövöldöző lány láttán. Egyre idegesebben figyelte, hogy újra meg újra ugyanazt a hibát követi el. Végül, amikor már nem bírta tovább, felkelt, Jessica mögé lépett, átkarolta és magához vonta. Aztán megfogta a pisztolyt tartó kezet. – Egész pontosan mire lövöldözöl? – akarta tudni. – A szemközt levő fára. Miért, te mit gondoltál, mire? – A csillagokra. Túl magasra célzol, kedves. Cole a következő húsz percet azzal töltötte, hogy lőni tanította a lányt, és Isten az égben, gyűlölte minden pillanatát. Jessicának nem lenne szabad ezzel foglalkoznia. Egy kényelmes társalgóban kellene üldögélnie és teát iszogatni, miközben Caleb a lábánál játszik. Jessica igazi hölgy, márpedig a hölgyek nem hordanak maguknál fegyvert. Elkövette azt a hibát, hogy hangot adott eme véleményének. A lány hevesen tiltakozott. – Már beismertem, hogy nem tetszik nekem a gondolat, miszerint ezentúl fegyverrel járjak. Mégis megteszem. Egészen addig lesz nálam pisztoly, amíg a Blackwater banda utolsó tagját is elkapják. Ha ez azt jelenti, hogy ettől kezdve nem számítok hölgynek, én azt sem bánom. – Igazán csinos vagy, amikor haragszol. Csak úgy szikrázik a szemed. – Nagyon sok nő hord magánál fegyvert, mert… Mit mondtál?

A lány felé fordult, hogy a szemébe nézhessen, és beverte a fejét a férfi állába. – Azt mondtam, hogy csinos vagy – ismételte meg Cole. Sikerült meglepnie Jessicát a bókjával. – Köszönöm – dadogta, mielőtt elfordult volna, hogy ismét a célra összpontosítson. – A Vadnyugaton élő nőknek muszáj fegyvert hordaniuk magukkal, mert mindenféle… Mit csinálsz? Cole lehajolt, és orrával megcsiklandozta a nyakát. – Megcsókollak, de ne zavartasd magad. Folytasd csak, amit elkezdtél mondani! – Mindenféle vadállat… például medvék és más ragadozók… és… – Jessica felsóhajtott, és oldalra döntötte kissé a fejét, hogy a férfi könnyebben felfedezhesse a nyakát. Az édes, meleg lélegzet olyan csodálatos érzés volt, hogy beleborzongott. Tudta, hogy meg kellene állítania. Meg is teszi, ígérte magának… hamarosan. – Ragadozók? – kérdezte Cole, amikor a lány nem folytatta. – Igen, sok ragadozó van. – Hol? Jessica elvesztette a fonalat. – Nem tudom… valahol. A férfi halkan felnevetett. – Akkor most megfogtalak, igaz? Miközben feltette a kérdést, lassan maga felé fordította a lány, és lehajtotta a fejét, hogy illedelmes puszit nyomjon az arcára. A teste azonban mást mondott. Abban a pillanatban, amikor a lány átkarolta a nyakát, nyersen magához rántotta, a lány melle szorosan a mellkasának nyomódott, és mohón megcsókolta. Nyelve éhesen tört előre, felfedezte az édes száj minden zegzugát, és egy hosszú, lélegzetelállító percig szeretkezett vele… a szájával. Testük tökéletesen illett egymáshoz, mintha a Jóisten egyenesen neki teremtette volna a lányt. Annyira édes volt, érzéki és szerelemre termett! És ártatlan. Végül ez a tudat segített Cole-nak erőt venni magán. Arra nem bírta rávenni magát, hogy elengedje, de azért elhúzódott tőle annyira, hogy lélegzethez jusson. Aztán finoman fogai közé vette az alsó ajkát, így ösztönözve, hogy ismét kinyissa a száját. Újra megcsókolta, keményen és alaposan, aztán eleresztette. Jessica nem akarta elengedni a férfit. A vágytól reszketve, sóvárogva csókolta, beleadva szívét-lelkét. Most ő lett a támadó fél. Előbb félénken, majd egyre merészebben utánozta a férfitól ellesett módszert. Cole nem bírta tovább. Ismét karjába vonta a lányt. Mély, torokhangon felnyögött, amikor nyelvük találkozott. Teremtőm, milyen édes! Mintha cukrot szopogatna. A lány féktelensége meglepte, és tudta, ha így folytatják, nem lenne nehéz rávenni, hogy feküdjön le vele. Jessica annyira ártatlan volt, hogy eszébe sem jutott a következményekre gondolni.

Legalább egyiküknek gondolnia kell a holnapra, és Cole tudta, az ő feladata, hogy véget vessen a dolgoknak. Lefejtette nyakáról a lány karját, és hátralépett. – Nem lett volna szabad megcsókolnom téged – jelentette ki rekedtes hangon. Jessica kábultan figyelte, amint a férfi elsétál tőle. – Boldog vagyok, hogy megtetted – suttogta. – Szerettem volna tudni, milyen érzés… A férfi visszafordult felé. – Jessica, én nem vagyok kísérleti nyúl. Cole haragszik. Látta a tekintetén, a tartásán. Közelebb lépett hozzá, aztán megtorpant. – Valóban nem vagy az. Csak arról van szó, hogy olyan régen vágytam már a csókodra. – Nnna, igen. Nos, nem fog többször előfordulni. – Miért nem? Cole nem akarta elhinni, hogy a lánynak ezt még meg kell kérdeznie. – Tudod, hova vezet a csókolózás, nem? – Persze, hogy tudom – bólintott Jessica. – De mivel soha nem… A férfi félbeszakította, mert már magától a témától rátört a vágy, hogy ismét megérintse, ha pedig megteszi, ezúttal nem fog megállni, az biztos. – Mostantól távol tartjuk magunkat egymástól és kész. Megértetted? Jessica előbb bólintott, aztán megrázta a fejét. – Az ég szerelmére, miből gondolod, hogy képesek leszünk rá? Hiszen együtt utazunk! – Csak vigyázz a kezedre! A parancs elhangzása után harsányan felnevetett. Soha még nem mondta ezeket a szavakat nőnek, és el sem akarta hinni, hogy most éppen Jessicát utasítja rá. Az az átkozott jelvény! Attól viselkedik ilyen nemesen, bosszankodott magában. A lány karba fonta a kezét. – Ha ez a kívánságod, természetesen boldogan a kedvedre teszek. Cole dühösen meredt rá. – Nem, egyáltalán nem ez a kívánságom. Szeretném letépni a ruhádat, ledönteni téged a földre, és megtenni veled mindazt, amiről álmodtam. – Te álmodtál rólam? – nyílt tágra a lány szeme. – Hagyjuk, Jessie. – Én is álmodtam rólad. Cole, akarsz szerelmeskedni velem? – Nem, szerelmeskedni nem akarok. Le akarok feküdni veled – pontosított a férfi. – Érted a különbséget? Ha most lefekszünk egymással, holnap reggel rádöbbensz, hogy hibát követtél el, és egész életedben bánnád.

Jessicában forrni kezdett a harag. – És te? Te is rádöbbennél, hogy hibát követtél el? – Igen. – És te is bánnád egész életedben? – Bánnám, az igaz, de nem sokáig. Érted már? Nem jelentene annyit, hogy sokáig bánkódjak. Jessica észrevette a földön az üres pisztolyt, felkapta és elmasírozott Cole mellett. – Az összes öntelt… – Csak őszinte voltam, Jessie. A legtöbb férfi hazudna, hogy az ágyába vihessen egy olyan nőt, mint te. – Egy olyan nőt, mint én? Cole követte a lányt a tábortűzhöz. – Igen, olyat, mint te… ártatlant, tisztát és pokolian vonzót. Akinek olyan csodás teste van, mint neked, nem engedheti meg magának, hogy naiv legyen. Veszélyes és ostoba dolog. – Szóval most már ostoba is vagyok? Az, hogy tapasztalan vagyok, még nem jelenti azt, hogy ostoba is. Jessica ledobta a pisztolyt a takaróra, majd a férfira nézett. – Válaszolj egy kérdésemre, és aztán ígérem, soha többé nem beszélünk a dologról. – Mit akarsz tudni? – Miből gondolod, hogy egész életemben bánnám? Azért, mert nő vagyok, vagy azért, mert ostoba? – Azt akarod mondani, hogy nem fogod megbánni? A lány nem válaszolt. – Dehogynem fogod – döntötte el Cole. – A nők kötelékeket akarnak? – Kötelékeket? – Elkötelezettséget – magyarázta. – A férfiak nem. – Ezek szerint az összes nős férfit megkötözve vonszolták az oltár elé? Cole úgy vélte, találó a kép. – Igen, valószínűleg így történt. – A sógorod is kényszerből vette el a húgodat? Cole el is felejtette, hogy mesélt a lánynak a családjáról. – Mary Rose és Harrison? – kérdezte, majd mielőtt a lány bármit mondhatott volna, megcsóválta a fejét. – Harrison el akarta venni a húgomat. Jessica leült, és nekilátott, hogy kifűzze a cipőjét. Cole némán figyelte, közben próbált rájönni, hogyan alakult ki köztük ez a heves vita. – Figyelj, Jessie, én csak annyit akartam mondani, hogy… – Nem akarsz kötelékeket.

– Pontosan – mondta a férfi szinte kiáltva. – Kapaszkodj meg, Cole! Én sem akarok – suttogta a lány. – Nem akarok férjhez menni, és nem is fogok soha – tette hozzá erélyes főbólintással. – Egy napon úgyis férjhez mész – jósolta Cole, majd nyomban komor ráncba szaladt a homloka a lehetőségre gondolva. – Mert akkor könnyebb lesz az életem? Cole elnyújtózott a takaróján, és a csillagokat bámulva alaposan megfontolta a választ. – Úgy van. Könnyebb lenne az életed, és Calebnek is jót tenne, ha lenne apja. – A fiamnak és nekem nincs szükségünk férfira, hogy teljes legyen a családunk. Jaj, Cole, sikerült igazán feldühítened. Te is csak olyan vagy, mint a legtöbb ember, akivel eddig összeakadtam, és akik megpróbálták rám erőszakolni a saját véleményüket. – Nem könnyű az egyedülálló anyák sorsa. – Tudom, milyen nehéz, de én boldog vagyok így… tényleg boldog. Ha pedig csak azért mennék hozzá valakihez, hogy ily módon vívjam ki magamnak mások tiszteletét, borzasztóan érezném magam, ráadásul nem is hibáztathatnék mást magamon kívül. – Tisztelet? Hogy kerül az ide? – Ne is törődj vele. – Te hoztad szóba. Akkor most magyarázd is el, hogyan értetted! – Ha találkozom valakivel, és megtudja, hogy nem vagyok férjezett, és soha nem is voltam, azonnal azt feltételezi, hogy Caleb házasságon kívül született, és… – És akkor mi történik? – nógatta Cole. – Akkor világossá teszik számomra, hogyan éreznek ezzel kapcsolatban. – Mit tesznek? – kérdezte Cole, merőn nézve a lányt. – Mondj egy példát! Jessica megrántotta a vállát, is igyekezett úgy tenni, mintha a sok sértés, amit eddig kénytelen volt elviselni, leperegne róla. – Amikor Grace-szel vásárolni mentünk, egy nő pofon ütött, amikor megtudta, hogy nincs, és nem is volt férjem. Caleb is velem volt, és amikor a nő megkérdezte, kié a gyerek, Grace azt mondta neki, hogy az én fiam. Cole-t felháborította a dolog. – Mit tettél? – Kivittem Calebet a boltból. – Kár, hogy nem húztál be neki egyet. – Akartam – mosolyodott el a lány. – De nem engedtem a kísértésnek, mert az nem lett volna hölgyhöz illő viselkedés, meg aztán ott volt velem Caleb is. Nem akartam, hogy azt lássa, a mamája durván és illetlenül viselkedik. Grace különben is elrendezte a dolgot – tette hozzá, és halkan

felkuncogott. – Csuda látvány volt. Végignéztem az ablakon át. – Mit csinált? – kérdezte Cole, és ő is mosolyogva várta, mit fog hallani. – Felkapott egy léniát a pultról, és a falhoz szorította a nőt. Nem ütötte meg, de alaposan kioktatta, s mire végzett, a nő elbőgte magát. Igazán nevetséges volt. Grace legfeljebb fele akkora volt, mint a nő. Utólag jót nevettünk rajta. – De azért fájt, igaz? Jessica nem válaszolt. – Grace az első igazi barátnőm – suttogta. – Bármit megtennék érte. – Ahogy ő is érted, igaz? – Igaz. Neked vannak igaz barátaid? – A családom. Nagyon szoros a kapcsolatom a fivéreimmel. Néha ugyan az őrületbe kergetnek, de ha valaki ártani próbálna nekik, azt megölném. Jessica el sem tudta képzelni, milyen lehet, ha az embernek testvérei vannak, és könyörgött Cole-nak, meséljen arról, milyen volt nagycsaládban felnőni. Láthatóan megdöbbent, amikor megtudta, hogy Cole, a fivérei, a húga és az anyjuk nem vérrokonok. Cole több mint egy órán át mesélt a fiatalkoráról, hol humoros, hol kemény történeteket elevenítve fel. Hangjának és tekintetének melegsége mutatta, mennyire szereti a családját, s mire befejezte, Jessica szíve megsajdult, annyira átjárta a magány fájdalma. Szeretett volna ő is valahová tartozni… arra vágyott, hogy valaki őt is szeresse. – Összefogtunk és egy családdá váltunk – mondta Cole –, és soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy bármelyikük is elhagyhat. Szerinted pedig ez szokott történni, ugye? – A tapasztalataim arra tanítottak, hogy ne bízzam senkiben. – És mi van a barátnőddel, Grace-szel? – Ó, benne tökéletesen megbízom. – És Rebeccában? – Őt nem ismerem igazán jól, de gondolom, benne is bízhatok. Nagyon kedves volt velem és Calebbel. – Ti hárman hűségesek vagytok egymáshoz. – Egyikük sem jutott arra az elhamarkodott következtetésre, hogy Caleb törvénytelen gyermek – mutatott rá Jessica. Felült, és nagyot nyújtózott, hogy enyhítsen valamelyest a feszültségén. – Elhatároztam, ha Grace-szel Denverbe érünk, azt fogom mondani, hogy özvegy vagyok. – Az egyik hazugság vonzza a másikat – figyelmeztette Cole. – Nézd csak meg, micsoda kavarodást okoztatok a hazugságaitokkal. Ha mindhárman az igazat mondtátok volna arról, hogy ki a tanú, mielőtt a riporter az újság címlapjára tett volna benneteket, most sokkal könnyebb lenne az életetek. A bíró sem ragaszkodott volna hozzá, hogy Daniel és én vigyük Grace-t és Rebeccát Blackwaterbe. Gondolom, te

és Grace már rég Denverben lennétek. – Mondtam már neked, hogy én vagyok a tanú – emlékeztette Jessica a férfit. – Grace és Rebecca is Blackwaterbe mennek? – Igen, már úton vannak. A lány megdöbbent. – Miért nem mondtad ezt előbb? – Arra készültél, hogy otthagyd a fiad Nortonéknál. Épp elég teher volt ez neked. Nem akartam, hogy a barátnőid miatt is aggódj. – Miért akar a bíró mind a hármunkat látni? Hiszen mondtam, hogy én vagyok a tanú. – Na igen. Grace és Rebecca is ezt állította. – De az lehetetlen! – tiltakozott Jessica szinte kiáltva. – Mind a hárman azt állítottátok, hogy ti rejtőztetek az íróasztal alatt. – Nem! – De igen. – Nem csoda, hogy nem hittél nekem. Nem engedted, hogy elmondjam, mi történt. Pedig próbáltam, emlékszel? – Nem akartam több hazugságot hallani. Jessica még lélegzetet vett, és nyugalomra intette magát. A férfinak minden joga megvan ahhoz, hogy ne higgyen neki, hiszen korábban hazudott neki. – Miért mondta Rebecca és Grace, hogy ott voltak? – Te mondd meg! Jessica gondolkodott egy darabig, mielőtt előállt a véleményével. – Grace biztosan úgy érezte, hogy meg kell védenie… Tudta, hogy én is megtenném érte ugyanezt, de azt nem értem, miért hazudott Rebecca. – Nem hazudott, Jessie. Ő a tanúnk. Most pedig aludj végre! Fáradt vagyok, és semmi kedvem vitatkozni. Jessica lefeküdt, az oldalára fordult, és a tűzbe bámult. Fejében egymást kergették a kérdések. Cole úgy beszélt Rebeccáról, mint aki biztosan tudja, hogy ő a tanú, de nem értette, miért. – Cole! – Mi az már megint? – Emlékszel arra a férfira Rockford Fallsban, a tetőn… aki megölte Mr. Yorkot, és én is megpróbáltam őt lelőni, de elejtettem a pisztolyt? – Emlékszem. Mi van vele? – Láttam őt már korábban is, és felismertem. A férfi fáradtan felsóhajtott.

– Hol láttad? – A bankban. Johnsonnak hívták, Mr. Johnsonnak. Láttam, amint megöli azokat az ártatlan embereket.

Harmincadik fejezet Jessica mindent elmondott. Emlékezett minden kimondott szóra, minden nevetésre, minden sikolyra. Száraz szemmel és nyugodtan idézte fel az eseményeket, kezdve a kioldódott cipőfűzőtől. Túlságosan is nyugodt, gondolta Cole, és a hangja is érzelemmentes. Nem szakította félbe kérdésekkel, és amikor a lány a történet végére ért, felállt, és a tóhoz ment. Cole nem tudta, szívesebben lenne-e egyedül, de nem is érdekelte, mivel belső kényszert érzett, hogy a lány után menjen. Jessica mereven, karját maga előtt összefonva állt, és amikor a férfi megpróbálta átkarolni, lerázta magáról. – Ne! Cole nem törődött az elutasítással. A lány elé állt, eltakarva előle a tavat, és erőteljes mozdulattal a karjába húzta. – Nincs szükségem a vigasztalásodra! – mondta dühösen, és ez volt az első érzelem megnyilvánulása, mióta megmondta a férfinak az igazat. Cole boldogan üdvözölte a lány haragját, és még szorosabban ölelte magához. – De nekem igen – súgta gyengéden. Jessica igyekezett kiszabadulni a karjai közül, és végül Cole elengedte. – Ezt te nem érted. Gyáva módra viselkedtem. Tennem kellett volna valamit, de én semmit sem csináltam. Csak hagytam, hogy megtörténjen a dolog. Végignéztem. Mély lélegzetet vett, hátha attól lecsillapodik, majd figyelmeztetőn kinyújtotta a karját, amikor látta, hogy a férfi felé lép. – Rendben, ha te mondod, igazad van – engedett Cole. – Tenned kellett volna valamit, hogy megelőzd a mészárlást. Most pedig áruld el nekem, mégis mit kellett volna csinálnod? – Nem tudom – rázta a fejét a lány. – Annyira megrémültem, hogy gondolkodni sem tudtam. Istenem, amikor berontottak a bankba, először az ostoba pénz miatt aggódtam, pedig… – Pedig mi? – nógatta Cole. – Mit tehettél volna? Meghalhattál volna Franklinnel és a többiekkel együtt. Ezért van bűntudatod? Mert te túlélted, ők meg nem? Szerinted elő kellett volna másznod a rejtekhelyedről, és a többiek közé térdelned, hogy téged is megöljenek? – Nem, de talán… ha sikítok, valaki odakint meghallhatta volna… – Elég – vágott közbe nyersen Cole, s a mozdulat sem volt gyengéd, amellyel magához vonta. Örült,

hogy a lány ezúttal nem állt ellent. – Nem tehettél semmit. – De te tettél volna – suttogta Jessica a férfi mellkasának. – Igen, talán tényleg megpróbáltam volna – hagyta rá Cole. – Ha nálam lett volna a pisztolyom… de én is meghaltam volna. Nem tudtam volna mindegyiküket leszedni. – De te legalább megpróbáltad volna. Én nem tettem. – Volt nálad fegyver? – Nem, de… – A fenébe, semmit sem tehettél, és ezt te is nagyon jól tudod. Jessica egész testében reszketve átkarolta a férfit, és szorosan ölelte. – Azt szeretném… – Mit kedvesem? – hajolt le Cole, és megcsókolta a feje búbját. Jessica hozzásimult, és lehunyta a szemét. Szüksége volt a férfi erejére ma este, kétségbeesetten vágyott a vigasztalására… és a szerelmére. – Aludnod kellene egy kicsit – mondta Cole, amint gyengéden a karjába emelte a lányt, és visszavitte a tűzhöz. Lefektette, majd mellé térdelt, és aggódón figyelte. – Minden rendben lesz – tette hozzá, nem is annyira a lány, mint inkább önmaga megnyugtatására. El akart fordulni, de Jessica megfogta a kezét. – Feküdj mellém! – súgta. Cole látszólag nem reagált a lány könyörgésére. Belül azonban a szíve egy pillanatra mintha megállt volna. – Nem! – csattant rekedt hangon, és a vágy, hogy megérintse a lányt, kis híján úrrá lett rajta. A tűz fényénél a lány haja vörösben játszott, szinte vibrált, és Cole csak arra tudott gondolni, milyen lenne kezét belemártani a selymes fürtök tengerébe, majd egyre lejjebb haladva eljutni az édes, puha test… – Szó sem lehet róla! – Csak egy kicsit – könyörgött Jessica. – Nem akarok egyedül lenni. – Nem vagy egyedül. Itt vagyok tőled két lépésre. Mondtam már, hogy nem jó ötlet. – Miért nem? – Akarod, hogy megmagyarázzam? Remek. Szívesen melléd fekszem, de aludni nem akarok. – Mert szerelmeskedni akarsz velem. – A fenébe is, igen! Tekintete elsötétült, keze ökölbe szorult a lány kezében. – Nem akarom, hogy olyat tégy, amit nem szeretnél – közölte Jessica, és az oldalára fordulva hátat fordított a férfinak. – Jó éjszakát! Cole nem moccant. Csak térdelt ott, némán tusakodva magával egy örökkévalóságnak tűnő ideig,

mielőtt beadta volna a derekát, és elnyúlt a lány mellett. Lehunyta a szemét, és próbált úgy tenni, mintha a lány ott sem lenne. Történjék bármi, fogadkozott magában, nem fog hozzáérni. Természetes, hogy egy férfinak van ennyi önuralma, bár a lánynak köszönhetően egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átlépje azt a bizonyos határt. Jessica azonban valószínűleg fel sem fogja, mit tesz vele. A lánynak szüksége van rá, de nem fizikailag, ahogy ő kívánja őt, emlékeztette magát Cole. Jessica magányos, és csak egy kis emberségre vágyik Megöli ez a nőszemély! A haja az orrát csiklandozta. Amikor Cole félrehúzta a selymes fürtöt, a lány megemelkedett kissé, és maga alá húzta a férfi karját, majd a mellkasának támasztotta a fejét. Rózsaillata volt, és ez az otthonára emlékeztette Cole-t. Ez az! Sorra veszi, milyen teendők várnak Rosehillben, az majd segít. Egyetlen feladat sem jutott eszébe. – Öt perc, Jessie. Csak öt percig maradok melletted. – Elfintorodott saját hangja hallatán. Jessicát nyilvánvalóan nem dúlta fel a férfi nyers modora. Addig fészkelődött, amíg háta teljesen hozzá nem simult, feneke pedig az ágyékának nyomódott. Jeges verejték ütött ki Cole homlokán. Ez maga a pokol, döntötte el. Ennyire közel lenni a nőhöz, akire vágyik, és egyetlen ujjal sem hozzáérni. Csak az vigasztalta, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Tévedett. Jessica hozzádörzsölte a fenekét, és a fehéren izzó vágy szinte kettéhasította Cole-t. – Ne mozogj! – parancsolt rá a lányra. – Csak aludj! Az érdes hang nem hatott Jessicára. Megfogta a férfi kezét, és a derekára igazította. Cole nem tudta megállni, hogy szorosan át nem ölelje, és közelebb fészkelődjön hozzá. Keze éppen a lány keble alatt pihent, és nem is kell mást tennie, csak kinyújtania ujjait, hogy megérinthesse a puha… És ő még öt percet ígért neki! Bizonyára elvesztette a józan eszét. De nincs mit tenni, a szavát adta. Cole magában számolni kezdte a másodperceket. Az ég legyen hozzá irgalmas! Ha kibír akár egyetlen percet is anélkül, hogy megcsókolná, akkor egy életen át bírni fogja. Jessicát akarja… egy életen át! A felismerés megdöbbentette. Bár jó ideig megtehette, hogy tudomást sem vesz az igazságról, tudta, hogy valahol a szíve mélyén mindig is tisztában volt vele, és elfogadta. Még azt a pillanatot is meg tudta nevezni, amikor beleszeretett. Akkor történt, amikor az a nyomorult Johnson megpróbálta megölni a tetőről. Cole soha életében nem érzett olyan féktelen dühöt, mint akkor. Amint a lány felé iramodott, az jutott eszébe, hogy nem fog idejében odaérni, és a gondolat, hogy elveszítheti, halálra rémítette. Utólag aztán annyira megrázta az átélt félelem, hogy nem szerelemmel, hanem haraggal reagált. Ha ez az igaz szerelem, akkor ő nem kér belőle. Mégis, soha többé nem akarta elengedni maga mellől Jessicát. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt fel előtte, hogy megcsókolja a lány vállát, a nyakát, a fülét. Rászólt ugyan magára, hogy hagyja abba, mert csak a saját kínjait fokozza, de érzékei már élénken

reagáltak. Túlságosan finom volt az illata, és túlságosan selymes a bőre! Letelt már az öt perc? Jessica talán már el is aludt, gondolta elkeseredetten, és úgy kapaszkodott ebbe a reményben, mint a fuldokló az életmentő kötélbe. A lány megpróbált megfordulni a karjában. – Ne mozogj! – szólt rá suttogva. – Szeretnék jó éjt-puszit adni. Cole szíve hevesen megdobbant a félénken elsuttogott kérésre. – Nem! – csattant fel. – Kérlek! Cole nagyot sóhajtott. – Ha megcsókolsz, esküszöm, nem elégszem meg annyival. Most pedig hagyj békén, és aludj el végre! De saját parancsából űzött gúnyt, amikor ismét belecsókolt a lány nyakába. Élvezte a finom bőr érzését az ajkán. Tetszett neki a halk torokhang, amellyel a lány válaszolt az érintésre. Jessica néhány szívdobbanásnyi ideig tökéletesen mozdulatlan maradt, majd lassan megfordult. Pontosan tudta, mit csinál, és azzal is tisztában volt, hova vezet mindez, de nem érdekelték a következmények. Megsimogatta a férfi arcát, belenézett a gyönyörű szempárba, majd kezét a férfi tarkójára csúsztatta. – Szeretnék egy éjszakát veled tölteni… csak egyetlen egyet. – Jessica – súgta Cole aggódó hangon. – Fogalmad sincs, mire kérsz… Holnapra megbánod… – Szükségem van rád, Cole. Szeress ma éjjel! Képtelen volt továbbra is nemesen viselkedni. Szája mohón-éhesen lecsapott az édes ajkakra, és hosszú percek teltek el azzal, hogy felfedezze, becézze, minden zegzugát bejárja a csábító, mézízű csodának. Aztán kezébe fogta az egyik puha halmot, és a ruhán át finoman simogatni kezdte. Jessica türelmetlenül rángatta a férfiing gombjait – Lassíts, édesem! – suttogta Cole, arcát a lány hajába temetve. – Lassíts, különben… Cole azt akarta, hogy az első alkalom különleges, tökéletes legyen, de türelmetlen vágyakozása annyira feltüzelte, hogy lehetetlennek találta betartani a saját maga felállított szabályokat. Reszkető kézzel húzta le a lányról a ruhát, és amikor alsóingének pántját megoldotta, és meglátta a gyönyörű mellét, hangosan felnyögött. A hosszas várakozás minden kínja beleolvadt a gyönyörteljes élvezetbe, amint lassan a lány fölé kerekedett, és teste a selymes testhez simult. Jessica pihegése teljesen megvadította. A lány keze legalább olyan merészen járta útját, mint az övé, és amikor körme felkarcolta a fenekét, az élmény olyan heves és csodás volt, hogy Cole azt hitte, menten belehal. Szerette volna végigcsókolni minden porcikáját, és meg is tette. A lány elragadtatott sikolyai

ösztönözték a folytatásra. Amikor kezét a combja közé csúsztatta, Jessica megpróbálta ellökni, de nem hagyta magát eltántorítani. Kitartásának meg is lett a jutalma. Néhány pillanat múlva a lány már azért könyörgött, nehogy abbahagyja. Csókot lehelt a köldökére, és elmosolyodott, amikor meghallotta, ahogy a lány élesen beszívja a levegőt. Aztán szája lejjebb vándorolt, hogy megkóstolja nőiessége ízét. – Cole, most! – sikoltotta Jessica. A lány tökéletesen készen állt arra, hogy magába fogadja, de Cole addig akarta húzni az édes gyötrelem perceit, míg a lány olyan önkívületbe esik a gyönyörtől, hogy meg sem érzi majd a behatolás fájdalmát. A lány vonaglott a karjában, amikor a combja közé térdelt. – Nézz rám! – szólt rá Cole a vágytól remegő hangon. – Ez örökre szól. – Kérlek… – Mondd ki! – követelte, és átható tekintetét a lányéba fúrta. – Örökre! – kiáltotta Jessica. Cole szája ekkor újra lecsapott rá. Csípője előrelendült, hogy végre magáévá tegye. Gyengéden, de gyorsan hatolt belé, s arcát a lány hajába temetve lehunyta szemét átadva magát a gyönyörnek. A lány pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte… tökéletes! Hallotta a sikolyát, tudta, hogy fájdalmat okozott, és megállt, hogy időt adjon neki… hogy hozzászokjon. Szerelmes szavakat suttogott a fülébe, de saját őrjöngő vágya annyira elvette az eszét, hogy fogalma sem volt, van-e valami értelme a szavaink. Hogyan fájhat ennyire és okozhat ekkora gyönyört egyszerre valami? Szeretett volna rászólni a férfira, hogy hagyja abba, ugyanakkor az is akarta, hogy maradjon. – Mindjárt jobb lesz – ígérte Cole. Úgy hangzott, mintha nem kapna levegőt. Aztán Jessica rájött, ő az, aki zihál. Karját a férfi nyaka köré fonta, és a könnyű mozdulat váratlan gyönyörrel töltötte el. Erre újra megmozdult. Hallotta, amint a férfi felnyög, és rádöbbent, hogy neki is legalább annyi örömet okozott, mint önmagának. Cole lassan visszahúzódott, majd ugyanolyan lassan ismét előrenyomult. – Abbahagynád ezt végre? Csak még jobban felizgatsz. A férfi torokhangon felnevetett. – Csak szerettem volna gyengéd lenni. – Hagyd abba! – esdekelt Jessica. – Azt akarom, hogy… Cole egy újabb csókkal hallgattatta el, majd ismét mozogni kezdett benne. A lány szenvedélyessége megrendítette. Soha nem találkozott még olyan nővel, aki ennyire nyíltan és őszintén vállalta volna saját vágyát, és a ténytől, hogy Jessica önként és szerelemből lett az övé, teljesen elvesztette önuralmát. A férfi szerette volna minél tovább elnyújtani az élvezet perceit. A lány nem hagyta, s amikor teste

hozzáfeszült, mintha tűz lobbant volna fel közöttük. Szerelmeskedésük vad és felszabadult volt, s túlszárnyalta Cole minden korábbi élményét. Érezte, ahogy a lány szorosan köré zárul, hallotta, amint a nevét sikoltja, s amikor felért a gyönyörök csúcsára, vele együtt zuhant alá a teljes megsemmisülésbe. Cole a lányra omlott, de annyi ereje már nem volt, hogy legördüljön róla. Jessica halkan sírdogált. Cole érezte a könnyeit a vállán, és végül összeszedte magát annyira, hogy felemelje a fejét, és ránézzen. – Fájdalmat okoztam, ugye, édesem? Gyűlölte magát, és elöntette a bűntudat, amiért nem tudott uralkodni vad vágyán, és ennyire durva volt. Hiszen a lánynak ez volt az első alkalom. Sokkal figyelmesebbnek kellett volna lenni, sokkal gyengédebbnek… – Jessica, mondj valamit! A férfi aggodalmas hangja végül segített visszatérni a valóságba. A lány kinyitotta a szemét, felnézett rá, és a férfi tekintetéből áradó melegség láttán újult erővel töltötte el a szerelem. Beleremegett a csodálatos érzésbe. – Ó, nem… nem okoztál… Na jó, tényleg fájt, de nem te… Ez… csodálatos volt! Cole önelégülten elvigyorodott. Istenem, mennyire szereti ezt az arcot! A lány tekintete még mindig csillogott a szenvedélytől, ajka vörös volt és duzzadt a csókjaitól. Úgy festett, mint aki boldog és roppant elégedett magával. Hogyan is ne szeretné ezt a nőt? – Igen, valóban jó volt – fordult el vonakodva –, de… – Ne! – súgta Jessica, kezét a férfi szájára téve. – Semmi megbánás. – Semmi megbánás – ismételte beleegyezőn Cole. Jessica a karjába fészkelte magát, és fejét a vállára fektette. Semmi sem tart örökké. Szorosan lehunyta a szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. Mennyire szeretett volna hinni a férfinak! De nem. Most valóban szereti őt, ebben biztos volt… holnapig, holnaputánig vagy akár egy évig, de végül elhagyja majd. Ez elkerülhetetlen. – Én is szeretlek – suttogta. Egy örökkévalóságig.

Harmincegyedik fejezet Elcsábította a férfit. Jessica a vízparton állt, és hagyta, hogy eltöltse az igazság tudata. A felismerést rögtön egy újabb, nem kevésbé megdöbbentő követte: nem bánta. Egész életében emlékezni fog az érintésére, a szerelmes szavakra. Emlékezni fog, és drága kincsként őrzi majd őket. Ennyivel be kell érnie. Cole mögé lépett, átkarolta a derekát, és megcsókolta a vállát. Abban a pillanatban, ahogy megérintette, és érezte, mint merevedik meg az egész teste, tudta, hogy valami baj van. – Mondd el, mi a baj! – Reggel van. Az a baj. – Nem. Azt kellene mondanod, hogy jó reggelt, nem azt hogy reggel van – oktatta ki Cole, miközben maga felé fordította a lányt. Jessica kitért előle, amikor meg akarta csókolni. – Rendben, Jessie, mi akar ez lenni? – Tegnap éjjel… Amikor a lány nem folytatta, Cole felemelte az állát, hogy az arcába nézve felmérje a hangulatát. Jessica láthatóan ideges volt, és a férfi azt is tudni vélte, miért. – Ugye megbántad, ami történt? – Nem – rázta meg hevesen a fejét a lány. – Komolyan gondoltam, amit tegnap éjjel mondtam. Soha nem fogom megbánni. Cole ismét átkarolta, és megpróbálta újra megcsókolni, de Jessica elfordította a fejét, és a csók végül a fülén csattant. – Kérlek, ne tedd még nehezebbé, mint amilyen – könyörgött. – Ott volt nekünk a tegnap éjszaka. – És előttünk áll az örökkévalóság. Jessica a férfi kulcscsontjára szegezte a tekintetét, és igyekezett elszántan kitartani az elhatározása mellett. – Indulnunk kellene. Le fogjuk késni a vonatot, ha nem sietünk. Cole nem mozdult. Türelmesen állva várta, hogy a lány ismét felnézzen. – Nem megyünk innen sehova, amíg el nem árulod, mi jár a fejedben. – Ott volt nekünk a tegnap éjszaka, Cole, de most… tovább kell lépnünk. Cole hirtelen rádöbbent, mi történt. – Nem hiszed el, hogy komolyan gondoltam mindent, amit tegnap éjjel mondtam neked. Ugye, erről van szó? Azt hiszed, azért mondtam, hogy szeretlek, mert lefeküdtél velem.

– Én kívántalak, és te is kívántál engem. Közösen döntöttünk. – Így igaz. – Én pedig nem bánom. Nem várom, hogy elkötelezd magad, ahogy én sem teszem. Cole nem hitt a fülének. – Azt mondod, nem akarsz semmilyen köteléket? – Azt. – Hogy a fene… Jessica sarkon fordult, és a lovakhoz futott. Cole utánament, hátulról átfogta, és a nyeregbe emelte. – Fogsz tudni ma lovagolni? – kérdezte, amikor észrevette a lány fintorát. – Persze. – Jessie, tudom, hogy fájdalmat okoztam tegnap éjjel. – De már jól vagyok. A lány pirulása hűsítően hatott Cole haragjára. Annyira édes volt, szép és… bosszantó. Kezét a lány combján nyugtatta. – Nézz rám, kérlek! Jessica lassan emelte rá a tekintetét. A férfi gyengéd pillantása komolyan próbára tette. Legszívesebben a karjába vetette volna magát, hogy aztán örökre ott is maradjon. – Igen? – kérdezte halkan. – Szeretsz? Addig szorította a lány combját, míg az végül válaszolt neki. – Nem fogok hazudni neked, Cole. Igen, szeretlek, de… A férfi félbeszakította. – Hány férfinak mondtad már, hogy szereted? – Soha, még egynek sem. – Remek – vigyorodott el Cole. – Csak ennyit akartam tudni. Határozottan öntelt léptekkel sétált oda a lovához. Jessica figyelte, amint egy könnyed mozdulattal a nyeregbe szökken. A férfi mellé lovagolt, majd minden figyelmeztetés nélkül hozzáhajolt, és szája máris lecsapott az övére, nyelve mohón tört előre, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor végül elhúzódott tőle, és látta a vágytól elhomályosult tekintetet, Cole elégedetten bólintott. – Figyelj rám, asszony! Azt akarom, hogy ezentúl minden reggel így csókolj meg! Ennél persze jóval többet akarok tőled, de kezdetnek a csók is megteszi. – És mennyi ideig, Cole? Jessica észre sem vette, hogy hangosan kimondta a kérdést, csak amikor Cole válaszolt neki. – Egész életünkben, és a tied nem lesz valami hosszú, ha továbbra is ilyen ostoba gondolatokat forgatsz a fejedben.

– Nem hiszem, hogy tudnád, milyen gondolatok forognak a fejemben. – Dehogynem – kérkedett. – Mintha csak tükörbe néznék. – Megcsóválta a fejét. – Adam bátyám megmondta, hogy egyszer még visszaüt rám. – Visszaüt? – A viselkedésem – magyarázta Cole. – Én vagyok a családban az, aki soha nem akart kötelékeket, és ugyancsak bántó, hogy te is hasonlóan gondolkodsz. – Igenis így gondolkodom – kiáltott fel a lány. – Csak éppen most te ütsz először. – Ez meg mit akar jelenteni? – Annyira biztos vagy benne, hogy elhagylak, hogy te lépsz először, és elhagysz engem. Igazam van? – Mielőtt a lány válaszolhatott volna, már folytatta is: – Nos, rossz hírem van a számodra, kedvesem. Ez soha nem fog megtörténni. Nem megyek sehova, és te sem. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Örökké szeretni foglak, Jessie, és úgy rémlik, te is hasonló ígéretet tettél nekem tegnap éjjel. Jessica nem hitte, hogy érezheti még magát ennél is nyomorultabbul. Nagyon is jól emlékezett rá, mi minden hangzott el az előző éjjel, de azzal is tisztában volt, hogy a legforróbb ígéretről is kiderülhet, hogy csak üres szólam volt. A férfi most szereti, az igaz, de idővel majd meggondolja magát. – Nem akarom, hogy velem maradj azért, ami köztünk történt. Egyetlen éjszakát kértem tőled, és azt meg is kaptam. – Akkor most köszönetet mondasz? – kérdezte Cole, de hangja figyelmeztetően csengett. – Ideje indulnunk. – Próbára teszed a türelmem – morogta a férfi. A következő órában Cole egy szót sem szólt. Folyamatosan hátrapillantgatott a lányra, hogy ellenőrizze, jól van-e, és Jessica észrevette, hogy minden alkalommal egyre ellenségesebb a tekintete. Tudta, hogy megbántotta a férfit, de úgy vélte, legjobb, ha véget vet a dolognak. Azzal győzködte magát, hogy csak a fiát és önmagát védi, mert ha megnyitná szívét a férfinak, azzal egyben hatalmat is adna a kezébe, amellyel aztán Cole akármikor tönkretehetné. Nem vállalhat ekkora kockázatot. Mégis, ha arra gondolt, milyen lesz az élete nélküle, végtelen bánat fogta el, és fogalma sem volt, mit tegyen a fájdalom ellen. Gyűlölt félni, márpedig a Cole iránti szerelem félelemmel töltötte el, hiszen egyben azt is jelentette, hogy meg kell bíznia benne. Istenem, miért is nem gondolta végig alaposan az összes lehetőséget és következményt, mielőtt elcsábította a férfit? Mert annyira szerette volna megtudni, milyen az, amikor szeretik az embert. Teremtő Isten, mit tett?! – Jessie, elrontottuk az egészet. Jessica mereven bámulta Cole hátát, miközben már előre remegett, mert tudta, most az következik, hogy a férfi közölje vele, mégis észre tért.

Cole nem fordult hátra, úgy magyarázott, miközben nekivágott az utolsó lankának, mely a városba vezetett, ahol vonatra akartak szállni. – Előbb volt a nászéjszakánk, mint az esküvőnk. Fordítva csináltuk a dolgot, és kész. Ha lesz rá elég időn, elrendezzük, mihelyt a városba érünk. – És hogyan rendezzük el? – Keresünk egy papot. A lány eltátotta a száját. – Nem megyek hozzád feleségül. – Nem is kértelek rá. – Remek, mert én… – Csak szóltam, hogy összeházasodunk. Te döntöttél így, amikor nekem adtad magad a múlt éjjel. Cole nem bánta, hogy hangja dühösen cseng, arra azonban ügyelt, hogy aggodalmát ne lehessen kihallani. Ha nem ismerte volna olyan jól önmagát, még azt hihette volna, hogy fél. A lány iránt érzett szerelme mélyen megrendítette, és fogalma sem volt, hogyan értesse meg Jessicával, hogy ez a szerelem valódi… és örökre szól. – Caleb… – Jó apja leszek. – Nem fogom kitenni egy csalódásnak. Megszeret téged, aztán pedig… – Nem folytatta, mert elhallgattatta Cole szúrós pillantása. – Van valami, amit jobb, ha tudsz rólam. – Mi lenne az? – kérdezte Jessica. – Én mindig győzök.

Harminckettedik fejezet A délre tartó százhuszonhárom utas közül csak egyetlen egy akadt, aki pontosan abban a pillanatban nézett ki az ablakon, amikor Cooper békebíró a hídról a vízbe zuhant. De ez az egy utas éppen elegendő volt. Mildred Sparrow, egy eleven eszű, idősebb asszony az utolsó kocsi kemény fapadján ült férjével, aki vállát párnának használva mélyen aludt. Mildred az egyik pillanatban még némán gyönyörködött a festői tájban, a következőben már úgy visított, mint akit nyúznak. Annyira feldúlt volt, hogy alig tudta elmondani férjének, mit látott. George nem hitt neki. Erősködött, hogy az asszony csak elszunyókált, és álmodta, amint egy férfi a halálba zuhan. Azért kinyitotta az ablakot, hogy a saját szemével győződjön meg az igazáról. Semmit sem látott. Mildredet azonban nem volt könnyű elhallgattatni. Nagy patáliát csapott, és a

vonatkísérő végül csak azzal tudta lecsillapítani, hogy megígérte, megállítja a vonatot, és utánajár a dolognak. Ő is biztosra vette azonban, hogy az asszonyt elragadta a képzelete. A vonat csikorgó kerekekkel állt meg, alig egy kilométerre a legközelebbi várostól. A vonatkísérő vezette azokat, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mi történt. Keresztülvágtak a hegyhez sivár, terméktelen vidéken, hogy megnézzék a tavat. Több mint húsz férfi és nő vállalkozott a kis túrára, és csupa hitetlen Tamás. Többen is velük tartottak volna, ha nem félnek attól, hogy csörgőkígyóra találnak lépni. A vonatkísérő teljesen kifulladt, mire elérték a hegy tetejét. Lenézett, majd döbbenten felhörrent. – Jóságos Isten! – suttogta. – A hölgy igazat mondott. A kis csapat lehajtott fejjel elmormolt egy imát, miközben figyelték, hogyan húznak ki a halászok egy testet a vízből.

Black Creek Junction csendes kisváros volt a semmi közepén. A világtól elzárt, kietlen földön nem nőttek fák, bokrok vagy virágok. A napnyugta volt az egyetlen látványosság, amivel a városka dicsekedhetett. Minden nap narancssárga fénysugarakat szórt a vörös agyagtalajra, s a nyugati égbolt valósággal felrobbanni látszott ebben a színkavalkádban, azt az illúziót keltve, hogy lángol a horizont. A város főterén ácsorgó emberek akár meg is esküdtek volna rá, hogy látják a lángokat táncolni a földön. Különleges látvány volt, amelyet még varázslatosabbá tett, ha az öreg Towersnek volt kedve hegedülni. A városiak azt mesélték az ide látogatóknak, hogy a saját szemükkel látták, amint a reszkető lángnyelvek a hegedűszó hangjára járták táncukat. Grace megbűvölten nézte a csodálatos természeti jelenséget a vonat ablakából. Daniel vonakodva ugyan, de elhúzta onnan. Valakinek gyakorlatiasnak kellett lennie kettejük közül. – Csak egy óránk van, hogy együnk valamit, és kinyújtóztassuk a tagjainkat – emlékeztette a lányt. Az étel említésére Grace-nek eszébe jutott, mennyire éhes. Felvette kesztyűjét és kalapját, majd követte a férfit a folyosóra. – Mindig kesztyűt visel, ha megy valahová? – érdeklődött Daniel. – Egy hölgy nem jelenhet meg a nyilvánosság előtt kesztyű nélkül. Daniel elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. A lány annyira illedelmes volt, hogy az már nevetséges, és annyira édes… Teremtőm, de még mennyire édes! Eszébe jutott, vajon mennyire lehet illedelmes az ágyban, de nyomban félre is söpörte a gondolatot. – Gondolja, hogy képes lesz enni valamit? Megnyugodott már a gyomra? – Felesleges velem foglalkoznia. Jól vagyok. A vacsorát a város szélén lévő kétszintes állomásépületben szolgálták fel. Daniel még le sem szállt a

vonatról, amikor már keresték. – Ryan békebíró úr? Megfordult, és egy kövér, ó-lábú férfit látott felé sietni. – Igen? – állt meg a lépcsőn, és karjával elzárta az utat, így kényszerítve Grace-t, hogy maradjon a vonaton. – Gondoltam, hogy maga lesz az, mert olyan magas meg minden. A vonatkísérő nagyon jó leírást adott magáról. Owen Wheeler vagyok, a város seriffje. Akik jól ismernek, csak Bobcatnek1 hívnak. Ha akarja, szólíthat így – tette hozzá, megrázva Daniel kezét. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Mit tehetek magáért, seriff? Bobcat észrevette Grace-t Daniel mögött, és megbökte a kalapját. – Jó napot, hölgyem. – Jó napot, Mr. Bobcat. – A jó öreg Bobcat is megteszi, nem kell elé a miszter. – Hogyan tett szert erre a névre? – kérdezte kíváncsian a lány. A férfi rávigyorgott. – Jó ideje már, hogy egyszer összefutottam egy hiúzzal, és kénytelen voltam megbirkózni vele. Csupa sebhely a hasam, szóval be tudom bizonyítani. Ha akarja látni… – Nem, köszönöm. Hiszek magának – sietett kijelenteni Grace. A seriff képtelen volt levenni tekintetét a lányról, s a durva viselkedés bosszantotta Danielt. – Tehetek magáért valamit? – kérdezte türelmetlenül. – Igen – bólintott hevesen Bobcat. – Akadt egy kis gondunk. Amikor megemlítettem a vonatkísérőnek, ő mondta, hogy látta magán a jelvényt, és esetleg maga segíthetne. – És pontosan mi lenne az a gond? – kérdezte Daniel, remélve, hogy a seriff végre a tárgyra tér. – Tegnap, Gladys Anderson fia, Billy kihúzott egy férfit a tóból. Billynek az istállót kellett volna kitakarítania, helyette azonban inkább horgászni ment, de most nyugodtan mondhatjuk, szerencse, hogy lógós a fiú. Az az ember megfulladt volna, ha Billy nincs ott, ez az igazság. Billy látta is, hogy mi történt. – Mit látott? – Billy a csónakban ült, és nézte, ahogy a vonat átrobog a hídon, aztán hirtelen meglátta, hogy valaki kirepül a vonatból, és belezuhan a vízbe. Szegény pára nagyot csobbant, s mindjárt alá is merült, de Billy kihúzta, és akkor vette észre, hogy meg is lőtték. Azt hiszem, kidobták a férfit a vonatból. – Milyen borzasztó! – szörnyülködött Grace. – Meg fog gyógyulni az az ember? Bobcat gyászosan csóválta a fejét. – A doki azt mondja, hogy nagyon súlyos az állapota. Igazán súlyos. A golyó keresztülment rajta, 1

bobcat (ang): amerikai hiúz

szóval azt nem kellett kibányászni belőle, de a seb elfertőződött. Arra gondoltam, hogy talán tudni akarja, mivel a haldokló egy volt maguk közül. Daniel már nyúlt is Grace kezéért, hogy azonnal szálljon le a vonatról. – Jelvényt viselt – magyarázta Bobcat. – A vonatkísérő azt mondta, hogy Coopernek hívják. Ismeri? – Hol van? – kérdezte Daniel a félelemtől és dühtől éles hangon. – Odabent az állomásépületben. A doki nem akarta, hogy messzebbre szállítsák. Odafent van az egyik hálószobában. Az életéért küzd, de a doki szerint nincs sok esélye. Danielt mélyen megrázták a hallottak. Grace kezét szorosan markolva meggyorsította lépteit. A seriff mellette loholt. – Kikérdezett mindenkit a vonaton? – akarta tudni Daniel. – Igen. Csak egy asszony látta átzuhanni a híd korlátján, de ő sem látott semmit. A lövéseket sem hallotta senki – tette hozzá zihálva. – Az egyik ablakot golyó törte be, és úgy vélem, összesen két lövés dördült. A második ment keresztül a békebírón. Daniel elérte az állomásépület ajtaját, nagy lendülettel belökte, és besietett. Tekintete végigsiklott a hosszú asztaloknál vacsorára váró embereken. Grace-t szorosan magához ölelte. A sarokban észrevette az emeletre vezető lépcsőt, és arrafelé indult. Amint nekivágott a fokoknak, visszanézett a seriffre. – Mi történt a nővel, aki Cooper békebíró úrral utazott? Ő hol van? – Nem volt vele nő. – De volt – morogta Daniel. – A vonatkísérő mondta, hogy a békebíró egy nővel utazott, és néhányan emlékeznek is rá, hogy felszállt, de nem volt sehol, amikor a vonat megállt. Istenemre mondom, így volt. – És a holmija? – kérdezte Grace. – Megtalálták a táskáit? – Nem, hölgyem. Semmit nem találtunk. A fülke üres volt, és semmi nőre utaló jel nem volt benne. Közben elérték a folyosó végét, ahol az orvos várt rájuk. Bólintott Danielnek, aztán kinyitotta az ajtót, és bement a szobába. – Grace, a seriffel együtt várjon idekint! – utasította a lányt. – Seriff, senkit ne engedjen fel azon a lépcsőn! Megértette? – Mit tegyek, ha valaki mégis fel akarna jönni? – Lője le! A seriff szeme elkerekedett. Grace megvárta, amíg Daniel bemegy Cooperhez, majd lehajtott fejjel imádkozni kezdett a férfi életéért. – Az eltűnt nő a békebíró felesége volt? – kérdezte Bobcat. – Nem – válaszolta a lány. – Nem voltak rokonok. Cooper békebíró úr Texasba kísérte Rebeccát. – Hm, hol a rossebbe lehet az a nő?

Grace a fejét rázta. – Nem tudom – suttogta maga elé. Végigfutott a hideg a hátán. Rebecca eltűnt. Az Isten legyen hozzá irgalmas!

Harmincharmadik fejezet Daniel egész éjjel virrasztott a barátja mellett. A félig önkívületi állapotban, lázasan vergődő Coopert rémálmok kísértették, s holmi szörnyekről és árulókról motyogott, de értelmet nem lehetett kihámozni a szavakból. Grace a gyakorlatias dolgokat vette a kezébe. Megkérte a vonatkísérőt, hogy vegye le a táskáikat a vonatról, rendelt egy tálca ételt, és felküldette Danielnek, hátha később megéhezik, aztán leült Bobcat seriffel a folyosóra állított kerek asztalka mellé vacsorázni. A seriff szóval tartotta Grace-t a vacsora alatt. Az étel íztelen volt, de laktató, egy órával később azonban a lány nem is emlékezett rá, hogy mit szolgáltak fel. Teljesen lefoglalta a Cooperért és Rebeccáért érzett aggodalom. Az orvos este kilenc körül jött ki Cooper szobájából. Gyászosan megcsóválta a fejét, és azt mondta a seriffnek, hogy valamelyest javult a beteg állapota. – Felnyitottam a bordák melletti sebet, hogy megtisztítsam a fertőzéstől. De nem tudom, segít-e valamit. Az az ember csak úgy tüzel a láztól. Kevertem neki egy adag gyógyitalt is, és ha legalább annyi időre eszméleten tudnám tartani, hogy kortyoljon belőle, biztos vagyok benne, hogy használna neki. – Nem tudja felébreszteni Cooper békebíró urat? – kérdezte Grace, reszkető hangja aggodalmáról árulkodott. – Nem, hölgyem – válaszolta az orvos, majd borostás állát megdörzsölve hozzátette: – Az a szegény ember összevissza beszél valami szörnyekről lázálmában. – Úgy hangzik, mintha sétálni ment volna az agya – vetette közbe Bobcat. Az orvos egyetértett barátja diagnózisával. – Nagyon úgy néz ki. Nem hiszem, hogy ma még tehetnék érte bármit is. Hazamegyek és alszom pár órát, aztán majd visszajövök, és újra megnézem. Kisasszony, ha meg nem sértem, szörnyen kimerültnek látszik. Keressen magának egy tiszta ágyat, és pihenjen egy keveset! – Már minden elrendeztünk. A beteg melletti szobát kapja. Idefent az az egyetlen, amelyiknek zárható az ajtaja. Miután az orvos elment, Bobcat Grace-hez fordult. – Nagyon büszke vagyok rá, hogy a segítségére lehetek Daniel Ryannek, és most, hogy tudom,

védelemre van szüksége, hölgyem, az ajtaja előtt fogok őrködni a puskámmal. – Gondolja, hogy szükség van erre? A vonat egy órával ezelőtt elment, és nincs itt más, csak a tulajdonos. – Természetesen szükség van rá. A Blackwater banda tagjai nem fognak bekopogni és engedélyt kérni, hogy lelőhetik-e. Megpróbálnak majd besurranni. Ne is vitatkozzon velem! Most szépen bemegy a szobájába, és megpróbál aludni egy kicsit. Majd én nyitva tartom a szemem. Grace nem vitatkozott. A számára kijelölt szobában alig akadt bútor: egy ágy fából készült fejtámlával, egy komód és három kampó a falon, ahová a ruháit akaszthatta. Kalapját és kesztyűjét letette a komódra, majd visszament a folyosóra. – Csak benézek Danielhez egy pillanatra – magyarázkodott, és elsietett a seriff mellett, mielőtt az még megállíthatta volna. – Nem maradok sokáig. Nem kopogott Cooper ajtaján, mert tudta, hogy Daniel visszaküldené a szobájába. Egyszerűen besétált, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Daniel az ablaknál állt, de megfordult, amikor a lány belépett. Meglepődve nézett rá, de gyorsan erőt vett magán, és arcán máris megjelent az ismerős komor kifejezés. – Mit csinál itt? Már rég ágyban lenne a helye. Holnap korán kell kelnie. – Szeretnék segíteni a barátja ápolásában. – Itt már nincs mit tenni. Daniel elgyötörten festett, és hangjában is a legyőzöttek keserűsége csengett. Mintha elfogadta volna Cooper halálát, és máris gyászolná. Grace szerette volna azzal bíztatni, hogy ne adja fel a reményt, de érezte, hogy bármit is mondana, nem tudná meggyőzni a férfit. – Biztosan elfáradt – mondta helyette. – Miért nem alszik egy kicsit? Majd én elüldögélek Cooper békebíró úr mellett. Ön még mindig nem gyógyult fel teljesen az influenzából. – Ne foglalkozzon velem! Grace feladta, hogy a makacs ember értelmére próbáljon hatni, inkább Cooperhez fordult. A beteg a hátán feküdt, mereven, mintha már meghalt volna, a könnyű takaró a derekáig volt felhúzva. Mellkasát vastag kötést fedte, amelyen máris átütött a vér. Arca halálsápadt volt, és a petróleumlámpák remegő fényénél úgy festett, mint akinek a következő lélegzet lesz az utolsó. – Nem sikerült az orvosnak annyi időre magához térítenie, hogy megitassa vele az orvosságot? – Nem. Csak fulladozott tőle. Grace munkához látott. Kigombolta kézelőjét, és egészen könyékig feltűrte a ruhája ujját. Aztán a lavórhoz lépett, és megmosta a kezét. – Mégis mit csinál? – Daniel, megtenné, hogy a haragját nem rajtam tölti ki? Tudom, hogy mennyire aggódik és dühös a barátja miatt, de az ellenségeskedéssel nem segít rajta. Hogy válaszoljak a kérdésére – folytatta –,

megpróbálom levinni a lázát. – És miből gondolja, hogy magának sikerül, ami az orvosnak nem? – Csak megpróbálom, ennyi. Van némi tapasztalatom a betegápolásban. A nagymamám nagyon hosszú ideig betegeskedett. – Mi lett vele? – Meghalt. – Ennyit a betegápolási tapasztalatairól. Grace elvesztette a türelmét. – Abbahagyná a gúnyolódást? Egyszerűen nincs kedvem, sem hajlandóságom, hogy most még azzal is foglalkozzam. Jöjjön ide, és segítsen! Így vagy úgy, de a barátja le fogja nyelni azt az orvosságot. – Nem hiszem, hogy… Grace nem engedte, hogy befejezze a mondatot. – Vagy segít, vagy álljon félre az utamból! Danielt meglepte a lány dühkitörése. Ez volt a második alkalom, amikor azt kellett látnia, hogy elveszíti a nyugalmát. Lady Winthropnak határozottan megvan a maga sötét oldala, gondolta, s a felfedezés jobb kedvre derítette. Együttes munkával sikerült az orvosság nagy részét megitatniuk a beteggel. Amikor ezzel megvoltak, Grace széket húzott az ágy mellé, és vizes borogatást tett Cooper fejére, amelyet aztán folyamatosan cserélgetett. – Önnek is ilyen magas láza volt – jegyezte meg. – Lehetséges, de nekem nem volt hozzá egy golyó ütötte lyuk az oldalamban, amely ráadásul el is fertőződött. A doktor azt mondta, a fertőzés miatt fog meghalni. – Mikor vált ennyire pesszimista emberré? – Amikor a feleségemet és a kislányomat lelőtték egy bankban. A szörnyű vallomás megdöbbentette a lányt. Elejtette a borogatást, és csak nézte a nyugtalanul járkáló férfit. Fogalma sem volt, mit mondjon, és csak arra tudott gondolni, nehogy elsírja magát a férfi előtt, mert gyanította, hogy azzal csak feldühítené. Az elkövetkező órában egyikük sem szólt. Végül Grace törte meg a csendet. – Önmagát hibáztatja a halálukért? – Igen. – Miért? – Mert nem voltam ott, hogy megvédjem őket – suttogta a férfi. – Azért. – Értem. – Nem kezd el vitatkozni? Grace kikapta a lavórból a vizes ruhát, kicsavarta, és gyengéden Cooper homlokára helyezte.

– Mit szeretne, ha mit mondanék, Daniel? Már eldöntötte, és el is ítélte önmagát, amiért nem tudta megakadályozni a dolgot, Igazam van? – Még csak a városban sem voltam, amikor meghaltak. – Dolgozott? – Igen. – De ha a városban lett volna, akkor ön ment volna a bankba a felesége helyett? – Nem tudom. Nem akarok beszélni róla. Belevetette magát az ágy másik oldalán álló karosszékbe. – Ott kellett volna lennem, és én nem voltam ott. Ilyen egyszerű az egész. – Mindig ön intézte a bankügyeket? – Nem – rázta a fejét Daniel. – És más dolgokat? – Mint például? Grace vállat vont. – Mint például elmenni a vegyesboltba, vagy… – Nem – szakította félbe türelmetlenül a férfi. – Kathleen intézte az összes bevásárlást. – Értem. – Mit ért, Grace? Magyarázza már el nekem is! A lány nem törődött az ellenséges hanggal. – Ha a felesége és a lánya a vegyesboltban haltak volna meg, vagy sétálás közben az utcán, ön akkor is magát hibáztatná. Azt hiszem, tudom miért. Ön a törvény embere, és az a dolga, hogy megvédje az ártatlanokat. – Úgy van. Meg kellett volna védenem őket mindentől. – Úgy, hogy éjjel-nappal a családja mellett marad, és egy pillanatra sem veszi le róluk a tekintetét? – Ezt nem mondtam. – De igenis ezt mondta. Daniel lehajtotta a fejét. A szeme égett, ezért megdörzsölte, majd lecsavarta a mellette levő asztalkán álló lámpást. – Nincs szüksége ennyi fényre, ugye? – Nincs. Grace Cooper homlokát simogatta, közben átgondolta a beszélgetésüket. Még mindig nem tért magához a döbbenetből, hogy a férfi családját megölték. – Csodálkozom, hogy nem adta vissza a jelvényét – szólalt meg. – Vagy nem menekült az ivásba, miután a felesége meghalt. Vannak olyan férfiak, akik ezt teszik. – Nem ittam. Meg akartam halni, de arra gondoltam, túl sokáig tartana, míg halálra innám magam.

Ezért aztán az egyik este fogtam a pisztolyom, és a halántékomhoz emeltem… – Hagyja abba! Nem akarom hallani! Hát nem veszi észre a férfi, hogy összetöri a szívét, amikor arról beszél, hogy mit akart elkövetni önmaga ellen? Úgy látszik, fogalma sincs, mennyit jelent neki. Honnan is lenne? Hiszen hűvösen, és már-már visszataszítóan illedelmesen viselkedett attól a pillanattól fogva, hogy megismerte. Egy hölgy sohasem árulja el az igazi érzelmeit. Nem elfogadható viselkedés mások előtt kimutatni a dühét, szenvedélyét vagy örömét. Grace a legjobbaktól kapott alapos nevelést, és előfordult olyan is, hogy maga sem volt tisztában a saját érzéseivel. – Nyilvánvaló, hogy nem volt elég bátorságom az öngyilkossághoz – jegyezte meg a férfi szárazon. – Hiszen még itt vagyok, nem? – Ennek semmi köze a bátorsághoz – csattant fel a lány. – Az öngyilkosság a gyávák menedéke. Ahhoz kell csak igazi bátorság, hogy az ember tovább éljen. – Lehetséges – engedett a férfi. – Még arra is gondoltam, hogy ha eléggé feldühítem Cole-t, talán belém ereszt egy golyót, de ez azelőtt történt, hogy hallottam volna a róla szóló történeteket. Ő sokkal tiszteletreméltóbb, mint én – tette hozzá. – Sloan seriff azt mesélte, hogy Cole lelőtt egy nőt Abilene-ben. Ez igaz? – Dehogy, csak megsebesítette. A lánynak elakadt a lélegzete. – Ez volt az egyetlen módja, hogy leszedje a férfit, aki meg akarta ölni a nőt – magyarázta Daniel. – Ezek szerint muszáj volt megsebesítenie? – Igen. – Daniel… gondol még most is… rá? A férfi tudta, mit kérdez. – Nem. Többé már nem gondolok rá. Az öngyilkosság gondolata közvetlenül azután foglalkoztatott, hogy eltemettem a családomat. Nem nagyon voltam akkor magamnál. – Igen, azt el tudom képzelni. – Aztán úgy döntöttem, biztos oka van annak, hogy még mindig ezen a világon vagyok. – Én is azt hiszem – suttogta a lány. Danielt melegséggel töltötte el a tény, hogy Grace aggódik érte. Hosszú idő telt el azóta, hogy bárki is törődött volna az ő jólétével. A világ nagyon hideg hely volt a számára az elmúlt két évben… egészen addig, míg nem találkozott Grace-szel. – Amikor ennek vége… – Igen? A férfi megrázta a fejét. – Nem számít.

Grace addig ült Cooper mellett, míg meg nem fájdult a háta. Odébb tolta a lavórt, és felállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Friss levegőre van szüksége, döntötte el. Az ablak az ágynak azon az oldalán volt, ahol Daniel ült. Amint el akart sétálni mellette, a férfi megfogta a kezét. – Arra gondoltam, hogy kinyitom az ablakot. A férfi gyengéden az ölébe húzta. A lány megfeledkezett magáról, és átkarolta a nyakát, mielőtt rádöbbent volna, hogy mit is tesz. Akkor gyorsan hátrahúzódott. – Nem akarja, hogy kinyissam az ablakot? – Azt akarom, hogy üldögéljen itt velem egy kicsit. – Ez valószínűleg nem valami illedelmes dolog. – És maga mindig illedelmesen viselkedik, ugye? Szomorú tekintete lefegyverezte a lányt. Gyengéden megcirógatta a férfi arcát. – Igyekszem – suttogta. – Kérdezhetek valamit? – Bármit. Daniel szerette volna átölelni a lányt, és egész éjjel a karjában tartani. Nem tudta, mi ütött belé, de talán a Kathleenről folytatott beszélgetés töltötte el a magány és a búskomorság érzésével. Nem, ez hazugság, ismerte be magának. Grace tette ezt vele. Azóta vágyott rá, amióta belépett Tilly MacGuire konyhájába, és meglátta a pultnál. Belefáradt már, hogy küzdjön a lány vonzereje ellen. – Grace, amit a vonaton mondtam… arról, hogy kívánom. Bántónak érezte? A lány nem válaszolt. Daniel a kezébe fogta az állát, és hüvelykujjával komótosan cirógatta az alsó ajkát. – Megbántottam? – kérdezte újra. Grace a férfi arcát tanulmányozta. Milyen csodálatos a szeme! Kíváncsi volt, hogy Daniel tisztában van-e vele, milyen vonzó és férfias. – Elnézést kérek… Mit is kérdezett? Daniel halkan felnevetett. – Mire gondoltál? – Arra, hogy milyen jóképű vagy – vallotta be a lány. – Örülök, hogy kívánsz – bökte ki. – De én nem vagyok Kathleen. – Nem, tényleg nem vagy ő. – Nem tudom pótolni. – Nem is akarom, hogy pótold. Én csak azt szeretném… – Igen? – Téged szeretnélek, Grace. Csak téged.

Kezét a lány tarkójára csúsztatta, és maga felé húzta. – Meg akarlak csókolni. Az rendben van? Grace-nek tetszett, hogy engedélyt kér rá. – Igen, Daniel. Szeretném, ha megcsókolnál. Régóta vágyom már rá. A férfit meglepte a lány őszintesége, és valami összeszorult a mellkasában, amikor Grace félénken a nyaka köré fonta a karját. Amikor azonban szája a lány ajkára tapadt, a csók minden volt, csak illedelmes nem. Érintése szenvedélyes volt, szinte vad, mégis volt abban valami gyengédség, ahogyan arra nógatta a lányt, hogy viszonozza a csókot. Nyelve mohón tört előre, hogy megkóstolja a rá váró édes csodát. Hosszasan, alaposan csókolta, ám amikor befejezte, máris újabbra vágyott. Grace elhúzódott tőle, és az ablakhoz sétált. Üres tekintettel meredt rá vagy egy percig, mielőtt eszébe jutott volna, hogy mit is akart eredetileg. Keze reszketett, és komoly erőfeszítésébe került, hogy elhúzza a reteszt, és feltolja az ablakot. Amikor ismét elment Daniel mellett, remélte, hogy a férfi újra magához vonja, de az nem tette. Daniel szeme csukva volt, fejét a szék támlájának döntötte. Grace tovább virrasztott Cooper mellett. Daniel az éjszaka közepéig aludt, de egyből éber lett, amikor barátja hánykolódni kezdett. Grace az ágyon ülve próbálta nyugtatni. Halk, kedves hangja megtette a hatását, és Cooper néhány pillanat múlva ismét elcsendesedett. – Hogy van? – kérdezte suttogva Daniel. – Nem tudnám megmondani. Eszméletlen, de a láza úgy tűnik lejjebb ment. – Majd én vigyázok rá. Grace, meg kellene próbálnod aludni egy kicsit. Fáradtnak látszol. – Nemsokára lepihenek – ígérte a lány. – Most képtelen lennék, tele van ez elmém kérdésekkel. Aggódom Rebecca miatt. Gondolod, hogy még életben van? Imádkozom, hogy így legyen. – Kétlem. Az én fejemben is egymást kergetik a gondolatok. Sehogy nem tudok rájönni, miért volt üres a fülke. Ennek így semmi értelme. – Nem értem. Daniel előrehajolt, és a térdére támasztotta a könyökét. – A vonatkísérő elmondta, hogy Cooper és Rebecca fülkéje úgy festett, mintha senki sem utazott volna benne. – Igen, emlékszem. – De hol vannak Rebecca ruhái? – Cooper holmija is hiányzott, nem? – Nem, a nyeregtáskáját megtalálták a poggyászkocsiban. – Talán Rebecca táskáit kidobták az ablakon. – A seriff biztosított róla, hogy az embereivel alaposan átkutatta a terepet. Rebeccát keresték, és

biztos megtalálták volna a táskáit, ha azokat kidobták volna az ablakon. De nem találtak semmit. – Talán azok, akik lelőtték Coopert, megengedték neki, hogy magával vigye a ruháit. Ez jó jel, mert azt jelenti, hogy életben akarják tartani. Nem? – De éppen az a lényeg, hogy nem akarják – vitatkozott a férfi. – A lehető leggyorsabban el akarják hallgattatni. – Mert azt hiszik, hogy ő a tanú? – Úgy van. – Milyen szörnyű! – suttogta a lány. – Szegény Rebecca! Ott sem volt. A tárgyilagos megjegyzés megragadta Daniel figyelmét. – Nekünk azt mondta, hogy ott volt. – Hogy mit mondott? – csodálkozott Grace. – Rebecca azt állította, hogy tanúja volt a rablásnak. Részletesen beszámolt róla, hogy mi történt, és leírta a férfiakat is, akiket látott. – Azt nem tehette – vitatkozott vele a lány a fejét csóválva. – De tehette, és meg is tette. – Ha emlékszel, én is azt állítottam, hogy a bankban voltam. Rebecca bizonyára csak Jessicát és engem akart védeni, ezért hazudott. – Miből gondolod, hogy hazudott? – kérdezte Daniel, de mielőtt Grace válaszolhatott volna, folytatta is: – Jessica is azt mondta nekünk, hogy a ő tanú, de ő nem igazán szolgált részletekkel, Rebecca pedig igen. Minden elmesélt nekünk. Grace ismét csak a fejét rázta. – Nem, az lehetetlen. – Mondom, hogy részletekkel is szolgált – erősködött a férfi. – Mi a baj? – Ennek így semmi értelme. Az a baj… A lányon látszott, hogy bosszankodik. Daniel igyekezett türelmesen viselkedni. – Miért nincs értelme? – Mert semmilyen részlettel nem szolgálhatott. Megígértem ugyan, hogy hallgatok… A szavamat adtam… de ez még azelőtt volt… és most… – Grace, hova akarsz kilyukadni? – Nem Rebecca a tanú, hanem Jessica.

Harmincegyedik fejezet Daniel majd felrobbant a dühtől.

– Van fogalmad róla, mit beszélsz?! Esküszöm az élő Istenre, ha most hazudsz… – Az igazat mondom – erősködött Grace. – Jessica volt a bankban a rablás idején, nem Rebecca. A férfi dúltan járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy azzal nem old meg semmit, ha Grace-szel kiabál, de az indulat majdnem eluralkodott rajta. Mély levegőt vett. – Miért nem mondtad el ezt eddig? – kérdezte jeges hangon. – Az ég szerelmére, miért vártál vele ilyen sokáig? – Megígértem Jessicának, hogy senkinek sem mondom el. A szavamat adtam neki. – Jóságos Isten! – mormolta Daniel, és ujjaival végigszántott a haján. – Próbáld megérteni! – könyörgött a lány. – Jessica halálra rémült. – Rebecca tudja, hogy Jessica a tanú? – Nem. – Biztos vagy benne? – Igen. Grace ekkor elfordult, hogy ne kelljen a férfi haragtól eltorzult arcát néznie. Soha nem látta még ennyire dühösnek, és ez megijesztette. – Érted már, miért lepődtem meg annyira, amikor azt mondtad, hogy Rebecca részletekkel is tudott szolgálni? – Ó, Grace! – suttogta a férfi, és igyekezett visszafojtani haragját. – Daniel… A férfi félbeszakította. – Mondd el, honnan tudod, hogy Jessica volt a bankban! – követelte. – Én vigyáztam Calebre. Aznap délután egyszer már magával vitte a bankba, de a gyerek nyűgös volt és rosszalkodott. Jessica letette aludni, aztán visszament a bankba. – Minek? – Szerette volna lezárni a számláját, de az egyik aláírt papírt ottfelejtette Tilly konyhaasztalán. Ezért kellett visszamennie. – Aztán mi történt? – Szörnyű volt – suttogta a lány. – Hazafelé egész úton futott, és amikor elérte a hátsó ajtót, már hányt is. Alig volt magánál – tette hozzá. – Próbáltam megnyugtatni, de majd megőrült a félelemtől. Ágyba dugtam, és mellette maradtam, amíg Caleb fel nem ébredt. – Tilly is ott volt? – Nem, volt valami elintéznivalója, ezért elment otthonról. Azt mondtam neki, hogy Jessica is influenzás lett, és feküdnie kell. – Egy könnycsepp gördült le Grace arcán, mire ő türelmetlenül letörölte. – A nap hátralévő részében vigyáztam Calebre, és amikor eljött a lefekvés ideje, felvittem. Jessica ész

nélkül csomagolt. Még aznap éjjel el akarta hagyni Rockford Fallst, de végül sikerült meggyőznöm, hogy maradjon. – Pontosan elmesélte neked, hogy mit látott a bankban? – Igen. Miután Caleb elaludt, kiültünk a teraszra, és mindent elmondott, a neveket kivéve. Danielből kirobbant a düh. – Azt akarod mondani, hogy Jessica tudja a rablók nevét?! Grace a kezét tördelte. Tisztában volt vele, hogy hibázott, amikor hallgatott, és bűnösségét fokozza, hogy hazudott is, amikor azt állította, hogy ő tanú. Daniel soha nem fogja neki ezt megbocsátani. Biztos letartóztatja majd, de úgy vélte, az sem lesz olyan borzasztó, mint a bűntudat, amit érzett. – Hallotta, hogyan szólította a főnök az embereit. Nem látta mindegyiket… és az összes nevet sem hallotta… csak néhányat. – Az ég szerelmére, miért nem mondta el Cole-nak vagy nekem? Grace kétségbeesetten szerette volna megértetni a férfival a miértet, és a barátnője védelmére kelt. – Képtelen volt bárkiben is megbízni. – Benned megbízott. – Igen. Nem tudom, akkor is elmondta volna-e a történteket, ha nem vagyok éppen a konyhában, amikor megjött. Láttam, milyen állapotban van. Nem tudott uralkodni a félelmén, és csak Caleb biztonsága járt a fejében. Hibáztatod érte? Én is ugyanezt tettem volna a helyében. Daniel bólintott, mert megértette. – Mi történt aztán? – Jessica biztos volt benne, hogy a hatóságok… te és Cole… elfogjátok a rablókat, és nem lesz szükségetek szemtanúra. Mindenképpen azt akarta hinni, hogy így fog történni. – Amikor el akart szökni… te javasoltad neki, hogy tartson veled? – Igen. – Mikor jutott eszébe, hogy otthagyta az erszényét? – Csak akkor, mikor meghallotta, hogy megtalálták az íróasztal alatt. – Miért volt üres? – Amikor a rablók betörtek, a pénzt a ruhájába rejtette. Félt, hogy elveszik. Arra nem is gondolt, hogy azok… – Le fogják mészárolni a bankban levőket? – Igen. Daniel egy pillanatra behunyta a szemét. – Ha Jessica nem felejtette volna ott azt az erszényt, Cole és én soha nem jöttünk volna rá, hogy látta az egészet. – Nem tudom, végül előállt volna vele vagy sem – mondta Grace. – Egyébként nem az ő erszénye

volt, hanem az enyém. Kölcsönkérte, hogy legyen mibe tennie a pénzt. – A tiéd volt? – Daniel nem tudta miért, de ez az információ ismét feldühítette. – Esküszöm az égre, te és Jessica a kezdetektől fogva akadályoztátok a nyomozást! Be kellene mindkettőtöket csuknom egy cellába, és hagyni, hogy ott öregedjetek meg. – Halkabban, kérlek! Még a végén felébreszted Coopert. – Azt akarom, hogy felébredjen! – üvöltötte a férfi. A lánynak hirtelen elege lett, és az ajtó felé indult. – Nem tűröm, hogy kiabálj velem, Daniel! Tudom, hogy helytelen volt, amit tettem, és ha le akarsz tartóztatni, csak tessék. – Grace… – Tudom, hogy határozottabbnak kellett volna lennem, és rávennem a barátnőmet, hogy mondja el az igazat, de nem változtathatom meg a múltat. – Gyere vissza! A lány túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon, ezért engedelmeskedett. – Szeretnék lefeküdni. – Túlságosan feldúlt vagy ahhoz, hogy most aludj. – Honnan tudod, mit érzek? – Látom az arcodon. Tudom, hogy nem kellett volna kiabálnom veled, és bocsánatot kérek. Azért azonban nem fogok elnézést kérni, mert átkozottul dühös vagyok. Elvesztettem azt a két személyt, akiket valaha is szerettem, és egyáltalán nem érdekel, mennyire félt Jessica. Neki is, neked is szólnotok kellett volna. Daniel szavai megsemmisítő hatással voltak Grace-re, és most először döbbent rá, mennyire fontos neki a férfi véleménye. Épp most adta a tudtára, hogy soha nem fog mást szeretni, ő pedig máris kezdett beleszeretni a férfiba. Nem engedheti meg, hogy ez megtörténjék. Csak egy bolond szeretne olyan férfit, aki nem képes megnyitni neki a szívét. – Miért csókoltál meg? A kérdés váratlanul érte Danielt. – Mert kívántalak. A lány csípőre tette a kezét. – Soha többet ne tégy ilyet. Ígérd meg, hogy nem teszed! A férfinak esze ágában sem volt olyat ígérni, amit nem szándékozott betartani, ezért inkább hallgatott. Grace azonban nem hagyta annyiban. – A szavadat akarom! – Nem. – Nem?! Azt akarod mondani… hogy azok után, ami történt… megint meg akarsz majd csókolni?

– Úgy van. Meg akarlak és meg is foglak. – Ugye, már rájöttél az egészre, Daniel? – szólt közbe Cooper érdes hangja. Daniel talpra szökkent. – Felébredtél? Grace az ágyhoz sietett. – Hogy érzi magát, uram? – Mint a csatatéren. Mi az ördög ütött belétek, Daniel, hogy így kiabáltok egy haldokló felett? Daniel annyira megkönnyebbült, amiért társa magához tért, hogy szélesen elvigyorodott. Grace szeme könnybe lábadt. – Sajnálom, hogy megzavartuk. – Nem lenne szabad kiabálnod a hölggyel – feddte meg Cooper a barátját, majd Grace-hez fordult. – Magának pedig el kellett volna mondania, amit tud. Ne sírjon, kedvesem! – Nem halsz meg, ugye, Cooper? – kérdezte Daniel. Cooper felnevetett volna, ha lett volna hozzá ereje. Olyan kimerültnek érezte magát, mint egy százéves igásló. – Nem hinném, hogy meghalok – válaszolta. – Kérdeztem valamit – emlékeztette Danielt. – Segíts felülni, hozz nekem egy pohár vizet, és meséld el, mire jöttél eddig rá! Grace sietve két párnát tett Cooper háta mögé, mialatt Daniel ülő helyzetbe emelte barátját. Aztán kezébe nyomott egy pohár vizet, és közelebb húzta székét az ágyhoz. Grace megérintette Cooper homlokát, boldogan elmosolyodott, mert nem találta túl melegnek, majd kimentette magát, és el akarta hagyni a szobát, hogy a két férfi négyszemközt beszélhessen. – Grace, gyere vissza! – utasította Daniel. Amikor a lány a szemközti székhez indult, Daniel megrázta a fejét, és intett, hogy menjen oda hozzá. – Bemutatsz a hölgynek? – érdeklődött Cooper. – Grace Winthrop vagyok – mondta a lány, és ösztönösen pukedlizni akart. – Lady Grace Winthrop – pontosított Daniel. – Ő pedig már tudja, ki vagy, Cooper. A férfi megpaskolta az ágyat Daniel közelében. – Üljön ide, kedvesem! – Nem a te kedvesed. – Nem? – kérdezte Cooper, mielőtt ivott volna a hideg vízből. – Nem – szegezte le Daniel. – Ő az enyém. Grace megbotlott, és nekiesett az ágy támlájának. Annyira meglepte a férfi bejelentése, hogy vitatkozni is elfelejtett. Tényleg ennyire ostobák lennének a férfiak? Daniel előbb megcsókolta, aztán kiabált vele, most pedig olyan nevetségesen romantikus dolgot mondott, amilyet még soha életében nem hallott.

Minél előbb és minél messzebb kell menekülnie tőle, mielőtt teljesen elvesztené a józan eszét miatta. – Cooper szeret úgy gondolni önmagára, mint nagy nőcsábászra. – Mert az is vagyok – jelentette ki méltóságteljesen Cooper. Daniel hátradőlt, és megnyugodott valamelyest. Barátja életben marad. Most pedig ideje, hogy megbeszéljék a történteket. Biztos volt ugyan benne, hogyan zajlottak az eseményeket, de akkor sem árt a megerősítés. – Áruld el, Cooper, Rebecca lőtt rád, vagy valaki más! Grace-t annyira megdöbbentette a kérdés, hogy talpra ugrott. – Ezt nem mondhatod komolyan, Daniel! Ugye nem hiszed, hogy annak a kedves nőnek bármi köze lenne ehhez? – Eszébe villant a kép, hogyan kényeztette Rebecca Calebet. Arra is emlékezett, mennyire megrémült, amikor a tűz éjszakáján Tilly házához ért. Mi lett volna velük, ha a lány nem lép fel olyan határozottan? Nem, biztos, hogy Daniel téved, gondolta. – Rebecca lőtt – mondta halkan Cooper. – Nem számítottam rá, még csak nem is gyanakodtam. Volt ott egy férfi is, de épp csak egy szemvillanásra láttam, mielőtt kizuhantam a folyosóra. Esés közben lőtt rám megint a nő. Az utolsó dolog, amire emlékszem, a betörő üveg hangja. Grace képtelen volt megszólalni. Cooper mindent elmesélt Danielnek, amit csak fel tudott idézni, beleértve azt is, hogy Rebecca meztelen volt. – Benyitottam, és annyira megdöbbentem a látványtól, hogy haboztam egy pillanatig, mielőtt a pisztolyomért nyúltam volna. Az a kis bizonytalanság majdnem az életembe került. Végül is, az embernek mindenre fel kell készülnie. Grace visszarogyott az ágyra. – Ő is közülük való – suttogta, és próbálta megemészteni az igazságot. – A tűz! – kiáltott fel. – Ő gyújtotta fel a házat? Ő volt az, aki leütött? – kérdezte, és egész testében remegni kezdett. Daniel bólintott. – Nagyon valószínű. Hacsak nem maradt Rockford Fallsban még egy emberük, de nem hinném, hogy így volt. Rebeccának nem kellett mást tennie, csak szétlocsolni a petróleumot a ház körül, és meggyújtani. Meglehetősen biztos volt magában – mondta Coopernek. – Bement a házba… Grace ismét talpra ugrott. – És kivett a tálból egy almát magának – tört ki belőle. – Megpróbált mindannyiunkat megölni… Tillyt, Calebet, Jessicát… és feketében volt, Daniel. Ugye? Tetőtől talpig feketében volt. Daniel észrevette, hogy Cooper elfintorodott fájdalmában, amikor Grace újra visszaült az ágyra. A lánynak fel sem tűnt, hogy valahányszor megmozdul, fájdalmat okoz a betegnek. Coopert ismerve azt is tudta, a férfi sohasem fog szólni a kellemetlenségért. Daniel gyengéden magához húzta a lányt, és a szék karfájára ültette.

Grace még mindig nem tért magához a Rebecca árulása felett érzett döbbenetből, így alig volt tudatában, hogy helyet változtatott. – Remek színész az a nő – jegyezte meg Cooper. Grace ismét megpróbált felállni, de Daniel átkarolta a derekát, és szorosan tartotta. – Igen, remek színésznő – helyeselt a lány. – Annyira csendes volt és pedáns, és én azt hittem, hogy a barátnőm. El tudja ezt képzelni, uram? Azt hittem, hogy a barátnőm. Cooper bólintott. – Én is megsajnáltam – ismerte be. – Minden hazugság volt, igaz? Úgy tett, mintha aggódna értem és Jessicáért, és egyre csak azt hajtogatta, hogy össze kell tartanunk. – A börtönben, amikor össze voltatok zárva? – kérdezte Daniel. – Igen. Elmondta nekünk, hogy mit fog vallani. Újra és újra, mintha csak a szánkba akarná rágni. Végül tényleg megjegyeztük. – Megpróbálta kideríteni, hogy melyikőtök a tanú? – Nem. – Valószínűleg már eldöntötte, hogy mindkettőtöket megöl. Grace láthatóan megremegett. – Majdnem sikerült neki. Ha te és Cole akkor nem jöttök, mind meghaltunk volna. Jessica soha nem hagyta volna ott Calebet, Tillyt vagy engem, és végül megfulladt volna a füstben. – A legelső rablásnál… mintha porig égették volna az épületet, nem? – De igen – felelte Daniel. – Az volt a legelső tippünk, hogy valaki megpróbálta eltüntetni egy sikkasztás nyomait. A bankigazgató megesküdött, hogy minden este mérleget csinál. Az utolsó fillérig mindent átszámoltunk – tette hozzá. – Átnéztük az összes csekket, ellenőriztük az összes alkalmazottat, és mindegyik tisztán került ki a vizsgálatból. – Uram, meg tud nekem bocsátani? – kérdezte Grace Coopertől. – Ha Jessica és én megmondtuk volna az igazat Danielnek, akkor önt nem lőtték volna meg. Elkerülhettük volna ezt az egész borzalmat. – Így is lehet gondolni rá – mondta Cooper. – De másként is felfoghatjuk a dolgot. Ha maguk ketten a kezdettől fogva igazat mondtak volna, akkor Rebecca nem állította volna, hogy ő a tanú. Vígan továbbmegy, és hagyja, hogy a rablók Jessica után vessék magukat. Talán soha nem is tudtuk volna meg, hogy Rebecca is közéjük tartozik. – Akkor nem is volt olyan szörnyű hiba, hogy nem mondtunk igazat Jessicával? – Grace, ha azt várod, hogy még köszönetet is mondjak a hazugságokért, akkor ítéletnapig várhatsz – közölte Daniel. – Nem lett volna szabad hazudnod nekem. Gondolatai még mindig Rebecca körül forogtak. – Hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül.

– Én is kezem-lábam törtem, hogy a kedvébe járjak – vallotta be Cooper. – Még azt is megengedtem neki… Jaj, Daniel, elmondtam neki, hogy Red Arrow-ban találkozni fog Grace-szel és Jessicával, sőt azt is megengedtem, hogy sürgönyözzön. Azt mondta, értesíteni akarja a barátait, hogy nem tud elmenni hozzájuk, de már tudom, hogy hazudott. Ha Red Arrow-ba mentek, várni fognak rátok. – Mi lesz Cole-lal és Jessica-val? – suttogta Grace. – Csapdába fognak sétálni. Danielt láthatóan nem dúlta fel a lehetőség. Tekintete felcsillant, kezét izgatottan dörzsölte össze. – Mire gondolsz? – kérdezte a lány. – Nem is aggódsz miattuk? – Nem igazán. Nekik is át kell haladni itt, ha Red Arrow-ba igyekeznek – magyarázta. – És ők legalább egy nappal mögöttünk járnak. De az is lehet, hogy kettővel. – Ezek szerint nem is Red Arrow-ba megyünk, hanem egyenesen Blackwaterbe. Grace elégedetten bólintott saját következtetésére, de a férfi ellentmondott neki. – Ó dehogynem. Elmegyünk Red Arrow-ba. Még szép, hogy odamegyünk. – De ha várnak ránk… – Istenemre, remélem, hogy várnak! – Megvan a terved, igaz? – kérdezte Cooper, aki lehunyt szemmel hallgatta a beszélgetést, és nem is vette a fáradságot, hogy a kérdés erejéig kinyissa. – Igen, de te is benne vagy, Cooper. – Daniel, a barátod komolyan megsérült, és a láza is éppen csak lejjebb ment. – Nem lesz sok dolga – ígérte a férfi. – Szóval, mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte Cooper. Daniel elmosolyodott. – Azt akarom, hogy meghalj.

Negyedik rész Bimbóival itt a tavasz. A liget s a bozót is zöld, üde sátor.

Harmincötödik fejezet A Blackwater banda négy tagja két hosszú napon és éjszakán át várta türelmetlenül, hogy rajtaüssön a nőkön, amikor azok leszállnak a vonatról Red Arrow-ban. Hárman az állomásépületben őrködtek, míg a negyedik mintegy biztosítékként meghúzódott az árnyékban arra az esetre, ha cimborái nem járnának sikerrel. Naponta két vonat érkezett: egy délelőtt tízkor és egy este hatkor. A banditák alapos munkát végeztek. Miután az összes utas távozott, átkutattak minden kocsit, hogy megbizonyosodjanak, nem rejtőztek-e el valamelyikben a nők. A két vonat érkezése közti órákat a városka ivójában töltötték. Keményen ittak mind a négyen, mégsem részegedtek le. Mr. Robertson ugyan kissé könnyelműen viselkedett, s a többieknek kellett segíteniük, hogy elrendezzék az apró galibát, amit okozott. Robertson az unalomra fogta önuralma hiányát, hiszen csakis az unalom lehetett az oka, hogy a Flo nevű csúnyácska szajhát kivitte az egyik barlangba, és halálra késelte. Nem akarta megölni, csak rá akart ijeszteni. Amikor vagdalni kezdte a nyergében ülő lányt, legalábbis még ez volt a szándéka, de aztán annyira élvezte a sikolyait, hogy nem volt kedve abbahagyni. A barátai segítettek eltemetni a holttestet. Robertson még kérkedett egy ideig, hogy a lány úgy visított, mint egy malac, de a társaság hamar túltette magát a kellemetlenségen. Flo végül is csak egy kurva volt, és senkinek sem fog hiányozni. Mivel mindezidáig nem hallottak hírt Johnsonról, feltételezték, hogy társuknak nem sikerült eltenni láb alól a két nőt. Robertson felvetette a többieknek, milyen jó lenne, ha a főnök is velük lenne, mivel ő sokkal okosabb mindannyiuknál, és biztosan rájönne, hol rejtőznek a nők. A főnök azonban nem volt ott, mert a nőjével délre ment, hogy kiszabadítsa Bellt a börtönből. A harmadik nap reggelén híre jött, hogy az Egyesült Államok egyik békebíróját, név szerint bizonyos Coopert, megölték. Valaki lelőtte, és kidobta a vonatból. Sürgönyöztek a Red Arrow-i seriffnek, hogy figyelje, nem bukkan-e fel gyanús figura a környéken. A seriff megosztotta a hírt az ivó tulajdonosával, aki aztán minden betérőnek elmesélte.

A négy cimbora elegendő indoknak találta a hírt ahhoz, hogy megünnepelje. A kocsma sarkában ültek, és elszopogattak egy üveg rozspálinkát. Robertson azonban a kialvatlanságtól karikás szemmel bámult a világba, és egyáltalán nem volt ünnepi hangulatban. – Mi tart azoknak a nőknek ilyen sokáig? A főnök számításai szerint már tegnap vagy tegnapelőtt ide kellett volna érniük. Alig hangzott el Robertson megjegyzése, egy hosszú zilált hajú öreg csavargó lépett be a kocsmába. Úgy bűzlött, mint egy görény. Peckesen a bárpulthoz sétált, és kényelmesen rátámaszkodott. A tulajdonos hatalmas, izmos ember volt. Elöl hiányzott két foga, de erről senki sem tudott, mert sohasem mosolygott. Odaballagott vendégéhez, és sanda pillantást vetett rá. – És van ma pénzed, Gus? Válaszul a torz, girhes figura a pultra csapott egy pénzérmét. – Még szép, hogy van – kérkedett. – Rengeteg pénzem van ma. Majdnem kerek három dollár. – Honnan szerezted? – kíváncsiskodott Harley, s közben felvizezett whiskyt töltött a férfi poharába. – Ne is törődj vele! – felelte Gus. – Akarod hallani, hogy mit láttam, vagy sem? – Hallgatlak. – Azt hiszem, új szajhák érkeztek a városba, és az a kettő, akit én láttam, igazán csinos és üde teremtés volt. Mind a kettőt jól megnéztem magamnak, s most nem tudom eldönteni, hogy melyiket kettyintsem meg előbb. Talán egyszerre kellene boldoggá tennem őket. – Részeg vagy? – kérdezte Harley. – Még nem, de azt tervezem, hogy berúgok, csak tölts még italt. Láttam, amit láttam – bizonykodott. – Két férfi volt velük – tette hozzá, és nagyot kortyolt whiskyjéből. Mohóságában, hogy mielőtt csillapítsa szomját, úgy megdöntötte a poharat, hogy az ital kétoldalt csurgott le az arcán. Hogy mentse az értékes nedűt, kézfejével gyorsan letörölte, majd lenyalogatta kezéről a whiskyt. – Jól elrejtették a pipiket, de én kiszúrtam őket. Flót kerestem – tette hozzá magyarázólag. – Nem találtam, de láttam a nőket. – Mi a fenéről fecsegsz itt, te vén kecske? Nem jönnek ide új szajhák. Tudnék róla, ha így lenne, elvégre én irányítom ezt a várost, nem? – De igen, Harley, te vagy itt a főnök. – Helyes – dörmögte a kocsmáros. – Én mondom neked, nem fogadtam fel új tyúkokat. – Én csak azt mondom, amit láttam. A két férfi az egyik barlangban bújtatta el azokat a csinos fehérszemélyeket, a várostól délre. Lehet, hogy az a két fickó versenybe akar szállni veled, és új kuplerájt indít a városban. – Azt majd még meglátjuk! – csapott öklével a pultra Harley. – Most, hogy Flo eltűnt, hasznát venném néhány új lánynak. Azt mondod, két férfi volt velük? Csak kettő?

– Pontosan azt mondom – bólogatott Gus. – Ráadásul nem is valami okosak. Bedugták a két nőt a barlangba, aztán magukra hagyták őket. De az egyikük biztosan kíváncsi természetű, mert kidugta az orrát, hogy körülnézzen egy kicsit. Erre persze a másiknak is ki kellett kukucskálnia, és ekkor láttam meg őket. Igazán szemrevaló teremtések – tette hozzá vihogva. – Csinosak és fiatalok. Ez már csak lázba hozza az ember fiát. Harley dühöngött. Azt fontolgatta, hogy kilovagol a barlanghoz, és elrabolja a nőket, de ekkor Robertson odaballagott a bárpulthoz. Gus odébb húzódott, nehogy a férfi túl közel kerüljön hozzá. – Mondd csak el, öreg, mit láttál! – szólt rá Robertson Gusra, kezét a kése nyelén nyugtatva. – Mindent hallani akarok azokról a nőkről! Régen volt már, hogy Gus a figyelem központjába került, ezért élvezettel mesélte el újra a történetet. Ám amikor éppen részletezni kezdte volna a dolgokat, Robertson intett cimboráinak, és elhagyta az ivót. A másik három követte. Sokáig elmaradtak, majdnem három óra hosszat, és mire visszaértek, Gus köddé vált. Robertson meg akarta keresni, de a többiek lebeszélték róla. Mind a négyen visszaültek a sarokba, hogy megvitassák a helyzetet. A következő pillanatban Cole lökte be az ivó lengőajtaját. Harley csak egyetlen pillantást vetett a mellényére tűzött jelvényre, és rögtön a pult alá rejtett puska után nyúlt. – Tedd a kezed a pultra, hogy lássam! – szólt rá Cole. Hangja mérhetetlenül udvarias volt, pedig legszívesebben megvárta volna, amíg a fickó előveszi a fegyvert, hogy aztán szétlőhesse azt a pökhendi képét. De most, hogy jelvényt viselt, tudta, nem engedhet a vágyainak. – A seriff már mesélt rólad, Harley – folytatta. – Szerinte azt hiszed, hogy te vezeted ezt az egyutcás porfészket. – Ez így igaz – büszkélkedett a tulajdonos. – Én vagyok itt a főnök. – Azt is mondta, hogy valakit hátba lőttél. – Nem tudja bizonyítani, hogy én voltam – vörösödött el Harley arca dühében. – Nézze, uram, nem akarok balhét! A sarokasztalnál ülő banditák merőn figyelték Cole-t. Cole is rájuk szegezte a tekintetét, de így is észrevette, hogy Harley még mindig maga mellett lógatja a karját. – Mondtam, hogy látni akarom a kezedet. Most! Parancsoló hangja és félelmetes tekintet meggyőzte a tulajdonost, jobb, ha engedelmeskedik. Harley tekintete ide-oda járt a sarokban ülő négy ember és Cole között. Szemmel láthatóan a lehetséges következményeket mérlegelte. Csak az egyik kezét tette fel a pultra, így próbálkozva, meddig mehet el. – Eszembe sem jutott, hogy lelőjem, uram – hazudta. – Elvégre maga a törvényt képviseli. Csak arról

van szó, hogy nem akarok balhét. Most tetettem be egy vadonatúj tükröt, és… Mielőtt akár pislantani tudott volna, Cole előkapta a pisztolyát, és szétlőtte a tükröt. Üvegszilánkok záporoztak Harley vállára, mire ő durván szitkozódva a másik kezét is a pultra tette. A sarokban ülő négy cimborán kívül csak három vendég tartózkodott az ivóban. Ők most futva igyekeztek biztonságos helyre. Amint elsiettek mellette, Cole ellenőrizte, nincs-e náluk fegyver, mivel nem örült volna, ha golyót kap a hátába. – Mit akar itt? – követelőzött Harley. – Személyes ügy – intett Cole a fejével a négy bandita felé. – Nem ismerjük magát, uram – állt fel a banda legmagasabb tagja. – Meg fogtok ismerni, mire végzek veletek – ígérte Cole. – Most pedig álljatok fel mind! Szépen lassan. Elviszlek benneteket a börtönbe, fiúk. – Nincs joga rá, hogy letartóztasson – tiltakozott az egyik fickó, akinek cakkos sebhely rútította el az arcát. – Nem csináltunk semmit. Cole nem vette le tekintetét a késes férfiról. – Te vagy Robertson? A fickó szeme kidülledt döbbenetében. – Miért érdekel? Cole nem magyarázkodott. – Melyikőtök Bell? – Egyikünket sem hívják így – felelte Robertson. – Soha nem is hallottunk róla – szólalt meg a másik is. – Mit akar ez jelenteni, uram? – kérdezte Robertson álságos kedvességgel. – Ahogy a barátom is mondta, mi nem csináltunk semmit. – Nem tartóztatlak le benneteket – közölte Cole. – Még nem. Együtt átmegyünk a börtönbe. Vár ott rátok egy hölgy, aki szeretne megnézni magának benneteket. A férfiak modora gyorsan megváltozott. Hirtelen a sarokba szorított sakálhoz váltak hasonlóvá. – Fogalmam sincs, miről beszél – tiltakozott az egyik. – El tudjuk kapni a fickót – nézett Robertson a bal oldalán álló cimborájára. – Nincs ellenemre, hogy megpróbáljátok – mondta Cole, és először engedett némi szabad utat a benne fortyogó dühnek. – A fenébe, örülnék, ha megpróbálnátok! A sebhelyes arcú felvihogott. – Négyen egy ellen? Biztos nagyon gyorsnak hiszed magad. Cole megrántotta a vállát. – Miért nem tesztek próbára? Leszedlek mindnyájatokat, és még csak le sem térdeltetlek előtte. A sebhelyes arcú elsápadt, Robertson összerezzen Cole megjegyzésére.

– Le tudjuk győzni – bátorította Robertson cimboráit, és összehúzott szemmel méregette ellenfelét. – Azt hiszed, villámgyors vagy? – Azt nem – mosolyodott el Cole. – A népek inkább a tomboló égiháborúhoz hasonlítanak. Ő a villámkezű – intett fejével a fickók mögé. A hátsó ajtóban Daniel állt. A banditák sarkon pördültek, majd visszafordultak Cole felé. Csapdába estek, és ezzel ők is tisztában voltak. – Öt másodpercetek van, hogy kitegyétek a pisztolyaitokat az asztalra – dörrent rájuk Daniel. Robertson kapott először a fegyvere után. – Most! – kiáltotta, és balra lendült. Cole mellbe lőtte, mielőtt a férfi megmarkolhatta volna a pisztoly agyát. A másik három is fegyvert akart rántani. Kettőt Daniel ölt meg, a harmadikat meghagyta Cole-nak, aki átlőtte a bandita torkát. Cole már el akarta tenni a pisztolyát, amikor Daniellel egyidőben észrevette, hogy Harley felemeli a puskáját. Egyszerre lőttek, majd érzelemmentes arccal figyelték, hogy a tulajdonos a bárpultra zuhant, puskája pedig a földön csattan. Cole nem ölte meg Robertsont, aki most a padlón elnyúlva, hátát a falnak vetve nyüszített a fájdalomtól. Mellkasából vér bugyogott. – Hogy hívják a főnököt? – guggolt mellé Daniel, és pisztolya csövét a bandita halántékához nyomta. – Ha gyorsan akarsz meghalni, mondd meg a nevét. Ha nem teszed, lassú és kínos halálban lesz részed – ígérte, és számolni kezdett. – Ne tett, Daniel! – sietett oda hozzá Cole. – Nem ér annyit fickó. Daniel meg sem hallotta. – Áruld el a nevét! Robertson sírva fakadt. – Megsérültem. Súlyosan megsebesültem – nyavalygott. – Hozzanak nekem orvost! Cole oda sem figyelt a nyöszörgésre. A Daniel tekintetéből áradó feneketlen gyűlölettől kilelte a hideg, s tudta, gyorsan ki kell találnia valamit, mielőtt még késő lenne. – Tedd el a pisztolyod! – kérte halkan barátját. – Jessica látta őket, és azonosítani fogja. Daniel a haragtól elhomályosult tekintettel felnézett társára, aztán megrázta a fejét, és a pisztoly csövét ismét Robertson halántékához szorította. – Nem. Jessica csak a szemét látta, és a hangját hallotta. Név nélkül… Cole Daniel vállára tette a kezét. – Elkapjuk a fickót – ígérte. – De ne csináld ezt! Életben kell tartanunk. – Nem! – De igen – vitatkozott Cole. – Ne csináld! Nem engedem, hogy megöld. – Akkor tűnj el innen!

Cole lenyúlt, és félretolta a pisztoly csövét. – Együtt vagyunk ebben az ügyben. Elkapjuk őket, Daniel… Elkapjuk őket, mind egy szálig. Daniel hirtelen észre tért. Összerázkódott, majd elhúzódott a banditától, és felállt. – Hozd ide Jessicát! Cole a fejét rázta. – Nem akarom, hogy lássa ezt a felfordulást. Csupa vér minden. – Meg kell néznie őket, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Ekkor Gus lépett be nagy lendülettel az ivóba, de rögtön meg is torpant, amikor meglátta a rászegeződő két pisztolyt. – Csak én vagyok – hebegte. Cole és Daniel elrakta a fegyverét. – Jól rám ijesztettek, hogy így rám fogták a pisztolyukat. – Beljebb sétált, és roppant önelégültnek tűnt. – Jól csináltam, ugye? – kérdezte elismerésre vágyva. – Igen, jó voltál – bólintott Cole. – Kicsit féltem, hogy Harley nem hisz majd nekem, de bekapta a csalit, s az a négy fickó hanyatt-homlok futott a nőket keresni. Követték őket a barlanghoz? – Igen – válaszolta Cole. – Igazán jól tudok hazudni – büszkélkedett Gus. – De szeretnék még egy dolgot kérdezni, mielőtt elmegyek és hagyom magukat dolgozni. Csak arra lennék kíváncsi, hogy… tényleg jött magukkal két nő? – Igen. – És ők lesznek az új szajhák? A két békebírónak nem tetszett a kérdés. – Nem akartam megbántani őket, ha nem azok – szabadkozott nyomban Gus, és békéltetőn feltette a kezét. – Te találtad ki ezt a hazugságot, nem mi – emlékeztette Cole. – De jó kis hazugság volt, nem? Hol rejtették el a nőket? – A város legbiztonságosabb helyén – felelte Cole. – Gus, hozz nekem segítséget – sírta Robertson. – Súlyosan megsérültem. – Nem segítek neked. Tudom, hogy valami rosszat tettél Flóval, mert láttalak vele együtt ellovagolni. Szegény kicsi Flo olyan édes lányka volt, és én tudom, hogy bántottad. Gus felismerte, hogy eljött élete nagy lehetősége. Odarohant a bárpulthoz, és felkapott két üveg whiskyt. Úgy vélte, a hármas szám még szebben cseng, és megmarkolta még egy üvegnek a nyakát. Zsákmányát szorosan magához ölelve megkerülte a bárpultot. Egy pillanatra megtorpant Harley holtteste mellett, hogy leköpje, majd szinte futva sietett az ajtó felé abban a reményben, hogy sikerül eliszkolnia, mielőtt a két békebíró észreveszi a lopást.

Daniel és Cole átkutatta a halottak zsebeit azonosító iratok kutatva, Robertson pedig tovább sírdogált, mint egy kisbaba. A hang roppant zavaró volt. Elkeseredésében, hogy nem talált semmit, Daniel ismét megragadta Robertsont, és követelte, hogy mondja meg a cinkostársa nevét. – Nem mondok semmit – sírta Robertson. – A főnök megöl. – Ha nem mondod meg, akkor én öllek meg – fenyegette Daniel. Cole észrevette, hogy Gus még mindig az ajtóban lebzsel. – Akarsz még valamit? – kérdezte tőle. – Találtak náluk pénzt? Mert jól jönne néhány cent. Tudom, hogy kaptam már maguktól három dollárt, de utálnám, ha a drága pénzt elégetnék ezekkel a banditákkal együtt. – Elviheted a whiskyt, Gus – szólt oda neki Daniel. – De érd be ennyivel. – Uram! – Mi van még? – kérdezte Cole. – Bizony Isten, szívesen megnézném azt a két fehérszemélyt. Esetleg elárulhatnák, melyik barlangba dugták őket. – Nem barlangban vannak, hanem börtönben – közölte vele Daniel. – Akkor hagyjuk – húzta el a száját az öreg. – Oda nem megyek. Daniel otthagyta Cole-t, hogy vigyázzon Robertsonra, ő pedig elment Jessicáért. A seriff odakint várt a bejárati ajtónál. Daniel szólt neki, hogy menjen el az orvosért. – Biztos benne, hogy életben akarja tartani? – Nem, de akkor is hozza ide a doktort!

Jessica és Grace az asztalnál ültek, de mindketten felugrottak, amikor meglátták Danielt. Grace annyira megkönnyebbül, amiért a férfit épen és elevenen látja, hogy a karjába vetette magát. Daniel eddig nem is tudta, hogy mekkora szüksége van a lányra, s most a felismeréstől döbbenten szorította magához. – Hallottuk a lövéseket, de nem tudtuk, hogy… Jaj, Daniel! Annyira boldog vagyok, hogy nincs semmi bajod! – És Cole… – kezdte Jessica. – Ő is jól van – nyugtatta meg Daniel. Jessica a megkönnyebbüléstől elgyengülten huppant vissza a székre. Daniel addig ölelte Grace-t, míg meg nem nyugodott, és nem reszketett tovább. Aztán rádöbbent, hogy nem is a lány remegett, hanem ő maga. Annyira közel járt, hogy elveszítse az önuralmát, és el akarta… nem, el kellett mondania neki, hogy mi történt, s hogy majdnem átlépte a törvény és a vérbosszú közti határvonalat. Grace meg fogja érteni, micsoda kínszenvedésen kellett átmennie. – Mindet elkaptátok, Daniel? – kérdezte Jessica.

– Nem, még egy maradt. Meg kell nézned azokat a férfiakat. Hárman halottak – tette hozzá figyelmeztetően, hogy a lány felkészíthesse magát a látványra. – Gyűlölök tőled ilyet kérni, de tudnom kell, hogy bérgyilkosok voltak-e vagy a banda tagjai. – Megértem. – Veled megyek – közölte Grace, tudomást sem véve Daniel fejcsóválásáról. – Jobban szeretném, ha itt várnál. – Tudom, hogy jobban szeretnéd – paskolta meg a férfi mellkasát a lány –, de akkor is vele megyek – jelentette ki, s mielőtt Daniel vitába szállhatott volna vele, az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. – Gyerünk, Jessica, legyünk túl rajta! Jessica ment elöl. Azon aggódott, hogyan fog reagálni a holttestek látványára. Nem akart megszégyenülni Cole előtt. Erős nő vagyok, emlékeztette magát. Képes vagyok végigcsinálni, és meg is teszem. Grace keze újra meg újra hozzáért Danieléhez, ahogy egymás mellett lépkedtek, de mégsem tudott elhúzódni mellőle. Ahogy arra sem tudta rávenni magát, hogy tekintete ne keresse folyton a férfit. Újra meg újra meg kellett győződnie róla, hogy ott van, nem tűnt el. Amikor meghallotta a lövéseket, egy pillanatra elállt a szívverése, s csak ekkor döbbent rá, mennyire szereti Danielt. Nem igaz, gondolta. Régóta tudja már, csak épp nem volt hajlandó beismerni magának, mert annyira félt az érzéssel járó bonyodalmaktól és a fájdalomtól. A férfi viszont kezdettől fogva őszinte volt vele. Nem titkolta egyetlen percig sem, hogy Kathleent szereti, és senki mást. – Daniel, tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont… sőt, ami azt illeti, rosszabbat nem is választhattam volna, hogy elmondjam… A férfi alig figyelt a szavaira, tekintete az utca két oldalát fürkészte. A Blackwater banda egy tagja még szabadon van, és Daniel nem akart kockáztatni. – Mit akarsz elmondani? – kérdezte. – Beléd szerettem. Daniel arcán egyetlen izom sem rándult. Semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta volna az elsuttogott vallomást. Grace tulajdonképpen örült neki. Nem kellett volna kimondania. Rossz volt az időzítés. Meg kellett volna várnia, míg meghitt kettesben maradnak Daniellel, és akkor feltárni az érzelmeit. De nem bírt várni, s most biztos volt benne, hogy a férfi szemrehányást fog neki tenni. – Igen, tudom. Az öntelt válasz hallatán Grace elmosolyodott. – Gondolod, hogy küzdenem kellene ellene? Daniel tekintetét mereven előreszegezve válaszolt: – Nem, nem akarom, hogy küzdj ellene. – Akkor jó – suttogta a lány nagyot sóhajtva. Jessica egyre gyorsabban lépkedett, míg a végén már futott a kocsma felé. Nem mintha látni vágyta

volna a hátborzongató helyszínt, de Cole odabent volt, s ő a saját szemével akart meggyőződni róla, hogy valóban nem sérült meg. Amikor a lengőajtóhoz ért, kihúzta magát, majd határozottan belökte az ajtószárnyakat. Azonnal észrevette Cole-t, aki a szemközti falnak támaszkodva állt, és őt nézte. Jessica egészen elgyöngült a megkönnyebbüléstől, s minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon oda hozzá. Jessica arra számított, hogy a látvány megrémiszti, és felkészült, hogy elrejtse érzelmeit. Meglepetésként érte azonban a belsejét elárasztó düh. Hárman a banditák közül már halottak voltak, ő mégis legszívesebben újra megölte volna őket. – Ő ott volt – mutatott rá az első holttestre. – A nevét nem hallottam, de láttam az arcát. Megnézte a másodikat és a harmadikat, s csak a fejét rázta. – Nem tudom, ők ott voltak-e a bankban. Nem láttam őket. A sebesülthöz fordult. A férfi gyűlölködve nézte, de Jessica meg sem rezzent, nem kezdett el remegni. Szenvedélymentes tekintettel nézett vissza rá. – Igen, ő ott volt. A neve Robertson. Jobban megrázta a dolog, mint sejtette, mert észre sem vette, hogy Cole mellé lép, és megfogja a kezét. Szorosan belékapaszkodott, és hagyta, hogy a férfi az ajtó felé vezesse. Daniel és Grace ottmaradt, hogy megvárja, míg a seriff visszatér az orvossal. – Van még egy – fordult Jessica Cole-hoz azon nyomban, amint kiléptek. – Johnsont lelőtted, egyet Blackwaterben tartanak fogva, és az a négy odabent a banda tagja volt. Ez azt jelenti, hogy még egy hiányzik. – És Rebecca. – Igen, és Rebecca – helyeselt a lány. – Nagyon szeretném, ha elkapnád. – El fogom – ígérte Cole.

Harminchatodik fejezet Versenyt futottak az idővel. Daniel kemény iramot diktált, hogy mielőbb Blackwaterbe érjenek. Szinte a megszállottjává vált, hogy eljussanak a börtönig, és Jessica megerősítse, tényleg Bell az, akit fogva tartanak. Azt még nem gondolta végig, mi lesz azután… Fogalma sem volt, mit tesz, ha bebizonyosodik, hogy ő az az ember, aki megölte az ő kicsi lányát. A nők nem panaszkodtak a kegyetlen iram miatt, de azért napnyugtakor a kis csapat megállt egy tisztáson, és tábort ütött egy tiszta vizű patak mellett. Daniel ugyan tovább akart menni, Cole azonban tiltakozott. Míg Grace és Jessica kipakolták a városban vett élelmet, Daniel nyugtalanul járkált fel s alá.

– Tovább kellene mennünk – türelmetlenkedett. – A hold megvilágítja az utat. Cole a fejét rázta. – Nézd csak meg a lányokat! Mindketten félholtak. A lovak sincsenek jobb állapotban. – De ha tovább… Cole közbevágott. – Az a cél, hogy élve juttassuk el a tanút Blackwaterbe, nem pedig holtan. – Igazad van – tért észre Daniel. Segített Cole-nak elrendezni a lovakat, de tekintete minduntalan Grace-t és Jessicát kereste. A két lányt tetőtől talpig az út pora borította, s mindketten úgy festettek, mint aki moccanni sem tud a fáradtságtól. – Talán egy kicsit túl kemény iramot diktáltam ma – ismerte el. Cole már a másnapra gondolt. – Sürgönyöztél a blackwateri seriffnek? – kérdezte. – Igen, de nem kaptam rá választ, és ez aggaszt. – Holnap délutánra odaérünk, és talán lezárjuk végre ezt az ügyet. – Akkor sem lesz vége. Még el kell kapnunk Rebeccát és a banda főnökét. – Gondolod, hogy Bell az, akit fogva tartanak? – Jessica látta, és azt mondta, a fickó megfordult, amikor a főnök a nevén szólította. Mivel nem volt az ivóbéli négy bandita között, csakis ő lehet az. – Lehet, hogy Rebecca Bell-lel van. – Nem, ő biztos a főnökkel szűrte össze a levet. Nem az a fajta nő, aki alább adja. – Lehetséges, de azért ne éld bele magad nagyon. A következő néhány percben némán tevékenykedtek. Daniel a tűzhöz vitte a nyergeket, Cole lecsutakolta a lovakat. – Daniel! – szólította meg Cole. – Gondolkodtam. – És? – Ha Jessica azonosítja Bellt, ugye nem teszel semmi ostobaságot, amit később megbánsz? – Te mit tennél, ha tudnád, hogy az az ember ölte meg a feleségedet és a gyermekedet? Cole sokáig gondolkodott a válaszon. – Fogalmam sincs – ismerte el végül. – Nekem sincs. És nem is fogom tudni, amíg szemtől szembe nem kerülök vele. – Ha megölöd, lecsuknak vagy felakasztanak. – Ezt én is tudom. – Tudod mi az, ami még az akasztásnál is rosszabb? – Rengeteg rosszabb dolog van az akasztásnál.

– Ülni egy cellában, tudva, hogy miattad a banda két tagja még szabadon járkál. – Te majd elkapod őket. Cole ezen a ponton nem akart vitatkozni. – Mi lesz Grace-szel? Daniel megcsóválta a fejét. – Fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Egyfajta meglepetésként ért… – Én is tudom, milyen az – ismerte be Cole. – Jessica miatt, ugye? – Ennyire átlátszó lennék? – Te nem, de Jessica igen. Mindig úgy néz rád, mintha azon töprengene, lelőjön-e. – Ez tényleg a szerelem jele – vigyorodott el Cole. – Honnan tudod olyan biztosan? Akárkivel találkozol, az mind le akar lőni. – Összeházasodunk. – Jessica beleegyezett? – Nem. Daniel felkacagott, s maga is meglepődött, milyen jól esett elengedni magát néhány percre. – És hogy akarod rávenni, hogy hozzád menjen? – Hallottál már valaha kényszerházasságról? – Még nem, de van egy olyan érzésem, hogy nem szívesen maradnék le róla. – Remek, mert a jelenléted úgyis nélkülözhetetlen. – Miért? – Mit gondolsz, ki fogja tartani a puskát? – kérdezte Cole, s mindketten felkacagtak. Grace feléjük fordult, hogy Danielre mosolyogjon. Jessica és ő a patak partján ültek, a lábukat a vízbe lógatva. – Szerinted min nevetnek? – kérdezte barátnőjét. – Nem tudom. Engem inkább az érdekel, honnan veszik hozzá az erőt. Még ahhoz is fáradt vagyok, hogy egyek valamit. – Én is így vagyok vele. Jessica visszaindult a táborhelyre, amikor észrevette a közeledő Cole-t. A férfi most nem mosolygott. Komoly arccal megfogta a kezét, s egyetlen szót sem szólva továbbment. Jessica választhatott: vagy vele tart, vagy elesik. – Mit csinálsz? – Meg kell dolgoztatnod az elmerevedett izmaidat. – Nincs most erőm a sétához. – Nem is sétára gondoltam.

A lány szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. – Ó nem… nem gondolhatsz most arra… – Dehogynem, ha te is benne vagy. Jessica megpróbálta elhúzni a kezét, de nem túl nagy meggyőződéssel, és amikor válaszul Cole csak erősebbre fogta szorítását, feladta a küzdelmet. Cole addig ment előre, míg elég messze nem értek a tábortól. Akkor megállt, és szembefordult a lánnyal. A holdfényben a férfi arca aranyszínben játszott. Jessica belenézett a gyönyörű szempárba, és arra gondolt, hogy nincs nála vonzóbb férfi a föld kerekén. Hogyan tudott egyáltalán beleszeretni egy ilyen jelentéktelen és hétköznapi nőszemélybe, mint ő, amikor akárkit megkaphat? – Még mindig szeretsz? Cole el sem akarta hinni, hogy ez a kérdés elhangzott. – Azt képzeled, hogy ilyen gyorsan meggondolom magam? Nem, ne is válaszolj! – szólt rá. – Csak feldühítenél. Igen, még mindig szeretlek. – Miért? – kérdezte Jessica zavartan. Cole elképedve bámulta, aztán rá kellett döbbennie, hogy a lánynak fogalma sincs a saját vonzerejéről. Az ég szerelmére, soha senki nem mondta még neki, hogy milyen csinos? – Jessie, amikor kislány voltál, az anyád vagy az apád, sohasem mondta, hogy ügyes vagy, okos, aranyos, jószívű… Cole még folytatta volna a sort, de Jessica félbeszakította. – Az apám elhagyott minket, amikor egészen kicsi voltam. Nem nagyon emlékszem rá, talán csak arra, hogy messze el kellett kerülni, amikor ivott. Nekem pedig úgy rémlik, hogy az egyik kezében mindig a poharat tartotta, a másikban pedig az üveget. – És az anyád? – Azt hiszem, az változtatta meg, hogy az apám elhagyott minket, de nem tudom biztosan. Valahogy kiégett. Azt mondogatta, hogy azért bánik velem olyan keményen, nehogy elkövessem ugyanazokat a hibákat, mint ő. – Megdicsért valaha is? – Nem emlékszem. Szerettem az anyámat, de nem akarok olyan lenni, mint ő, és attól félek, talán már késő, hogy megváltozzam. – Nem vagy olyan, mint ő – nyugtatta meg Cole. – Te nem tudnál soha keményen bánni senkivel. Amikor Jessica el akart fordulni, a férfi megfogta az állát, hogy ránézzen. – Folyton dicséred Calebet. Hallottam, hányszor elmondtad neki, hogy milyen okos és aranyos… – A gyerekeknek érezniük kell, hogy szeretik őket. Szükségük van rá, hogy gyakran hallják. – Neked is arra van szükséged, hogy gyakran halld, igaz? Jessica nem válaszolt.

– Tudod, mi vonzott benned? A lány megrázta a fejét. – Amikor először találkoztunk Tillynél, te a szúnyoghálós ajtó mögött álltál, emlékszel? – Halálra voltam rémülve. – Igen, tudom. Nos, akkor arra gondoltam, hogy te vagy a legcsinosabb lány az egész vidéken. – Tényleg? – suttogta Jessica lélegzetvisszafojtva. – De hiszen egy öreg, kifakult ruha volt rajtam. – Nem igazán arra figyeltem, hogy mi van rajtad – nevetett a férfi. – Sokkal inkább lefoglalt az, hogy elképzeljem, mi lehet alatta. Nagyon formás tested van, Jessie, és én alig vártam, hogy rátehessem a kezem. Cole el sem akarta hinni, hogy a lány elpirult, pedig így történt. Ez is egyike volt annak az ezernyi oknak, amiért beleszeretett. – Kíváncsi voltam rád, mert hallottam már a történetet az ifjú hölgyről, aki csak a nénikéjét akarta meglátogatni, és a végén vállalta, hogy egy újszülött anyja legyen. Tudod, milyen kevés nő vett volna magára ekkora felelősséget? Nagyon nehéz egyedül felnevelni egy gyereket, és a legtöbb nő nem vállalta volna, vagy ha mégis, akkor sem biztos, hogy meg tudott volna felelni a kihívásnak. Valószínűleg beadták volna a kicsit a legközelebbi árvaházba, és élték volna tovább az életüket. – Nem olyan nagy teher ez. Caleb az életem öröme. – Emlékszel, mit meséltem arról, hogyan lettünk a testvéreimmel egy család? Egy banda tagja voltam, és szörnyen fiatal, amikor megtaláltuk Mary Rose-t abban a sikátorban, amit az otthonunknak neveztünk. Legjobb úton voltam afelé, hogy tönkretegyem az életem – tette hozzá. – Mary Rose megváltoztatta az életemet, akárcsak a fivéreim. Nem egyedül neveltem fel azonban a húgom. Nekem ott voltak a testvéreim, hogy segítsenek. – De én… Mielőtt folytathatta volna, Cole közbevágott. – Tetszik az erőd és a bátorságod, és még jobban az, hogy előcsalogattad a jobbik énemet. És ez csak néhány ok, amiért szeretlek. – Gyengéden két kezébe fogta a lány arcát. – Nem akartam beléd szeretni. – Akkor miért nem akadályoztad meg? – Édesem, ez olyan, mintha azt kérnéd tőlem, ne vegyek többé levegőt. Ó, Jessie, szükségem van rád. Lehajolt, hogy végigcsókolja a nyaka minden egyes négyzetcentiméterét, őrületbe kergetve vele a lányt. – Hogyan lehetséges, hogy mindig úgy illatozol, mint egy virág? A kérdés túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy megválaszolja. Meg kell állítania, gondolta Jessica még akkor is, amikor kissé oldalra hajtotta a fejét, hogy a férfi megcsókolhassa azt a bizonyos nagyon

érzékeny pontot közvetlenül a füle alatt. – Szándékosan csinálod… mert tudod, mennyire szeretem… de nem szabad… – Csak egy csókot, Jessie, csak egyetlen kicsi csókot! A lány belekapaszkodott a férfi ingébe, és nem tiltakozott, nem is fordult el. Annyira csodálatos érzés volt, ahogy a karjában tartotta, s teljesen rendjén valónak tűnt. A csábító, szerelmes szavak elgyengítették. Lábujjhegyre emelkedett, és átengedte magát a férfinak. Cole szája mohón, éhesen csapott le rá. A szenvedély azonnal, robbanásszerűen magával ragadta. Egyetlen csók egyiküknek sem volt elég, és ahogy Cole ajkai folyamatosan ostromolták, lassan Jessica is remegni kezdett a vágytól. Nem akarta, hogy a férfi megálljon. Amikor felemelte a fejét, Jessica kereste meg a száját, és újra megcsókolta. Cole tartotta vissza attól, hogy továbbmenjen. Lefeszegette az ujjait az ingéről, majd átkarolta a lányt, és közben igyekezett visszanyerni a lélegzetét. – Nem tudod, hogyan fogd vissza magad, ugye, édesem? Mivel hangja határozottan boldogan csengett, Jessica nem kérte, hogy magyarázza meg. Cole átkarolta a lány vállát, és visszavezette a táborba. – Tanítanom kell majd neked egy-két dolgot az iramról – mondta, és már a gondolatra is elmosolyodott. Jessica megpróbált odafigyelni, de a férfi csókjai megfosztották a gondolkodás képességétől, és csak az járt az eszében, hogyan szerelmeskedhetnének egymással. – Nem tudom, mi lehet a baj velem. Amíg veled nem találkoztam, igazi hölgy voltam. – Még most is igazi hölgy vagy. – Tisztában vagyok vele, hogyan viselkedtem valamelyik éjjel. Gyakorlatilag elcsábítottalak. Akkor megfogadtam, hogy csak egyetlen éjszakát fogunk együtt tölteni, de néhány perccel ezelőtt csak arra tudtam gondolni, hogy még egy éjszakát szeretnék veled tölteni. A férfi felnyögött. – Jessie, valami másról kellene beszélnünk. – Miért? Cole úgy döntött, nyersen őszinte lesz. – Mert már így is égek a vágytól, hogy magamévá tegyelek, és ha továbbra is a szerelmeskedésről beszélünk, nem hiszem, hogy képes leszek várni az esküvőnkig. – Cole… A férfi megszorította a vállát. – Ne merészeld megkérdezni, hogy meddig maradok veled! – Nem ezt akartam kérdezni.

– Dehogynem. – Mi lesz, ha soha nem tudom megadni neked, amire vágysz, amit megérdemelnél? Egy feleségnek hinnie kell a férjében, én pedig nem hiszem, hogy valaha is tudnék… Mi lesz, ha… Cole nem engedte, hogy befejezze. – Azt hiszem, akkor aggódnom kell, valahányszor csak elmegyek otthonról. De mindig vissza fogok jönni hozzád és Calebhez, és talán huszonpár év múlva te is elhiszed. Hosszú távra tervezek, és komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy örökké szeretni foglak. Ja, és mellesleg, te is szerelmet vallasz, még az esküvőnk előtt. Most pedig beszéljünk másról! – Gondolod, hogy Caleb jól van? – Igen. Valószínűleg egy életre megutálja a sülteket, de Nortonék szeretik és kényeztetik. – Sokat beszélgettem Tommal. – Miről? – Rólad. – Mit mondott neked? – vetett egy gyors oldalpillantást Cole a lányra. – Rengeteg történetet mesélt. – Például miről? – Abilene-ről. A férfi magába roskadt. – Reméltem, hogy csak az esküvő után értesülsz róla. – Úgy viselkedsz, mintha valami rosszat tettél volna. – Meglőttem azt a nőt, Jessie. Cole azt várta, hogy a lány kérdésekkel árasztja el, vagy a szemére hányja, milyen könnyelműen viselkedett, amikor egy emberélet forgott kockán. – Nagyon okos dolog volt tőled. Cole döbbenten torpant meg. – Hogyan?! – Azt mondtam, nagyon okos dolog volt tőled. – Meglőttem a nőt – emlékeztette a lányt. – Ó, nem ért csontot a lövés. Nagyon jól bánsz a pisztollyal, igaz? – Jessie, úgy beszélsz, mintha csak az időjárásról társalognánk. Egyáltalán nem döbbent meg a dolog? – Dehogy. – A cél nem szentesíti az eszközt. – Bűntudatod van miatta – állapította meg Jessica. – Így igaz.

– Pedig nagyon is célszerű megoldás volt. – Igen, de… – Megmentetted a nő életét. – Akkor miért éreztem olyan rohadtul magam utána? Ez volt az első alkalom, hogy Cole beismerte az igazat valakinek, beleértve önmagát is. A férfi újabb bepillantást engedett a szívébe, hagyva, hogy lássa, mennyire sebezhető, gondolta a lány. A felszínen keménynek, hajlíthatatlannak mutatta magát, de a kemény külső nagyon is gyengéd, érző szívet takart. – Mert tiszteletre méltó ember vagy. – Lábujjhegyre emelkedett, megcsókolta, majd a kezét megfogva tovább sétált a táborhely felé. – Grace ma eladott egy újabb kalapot. – Mi? – csodálkozott Cole, akit megzavart a hirtelen témaváltás. – Azt mondtam, hogy Grace ma eladott egy újabb kalapot. Hát nem aranyos? Jessica kész volt továbblépni, és ez a gyakorlatiasság egy újabb ok volt, amit Cole imádott benne. Csak ki ne felejtse a felsorolásból, amikor a lány ismét megkérdezi, miért szeretett bele! – Kinek adta el? – Egy nagyon kedves asszonyságnak… Nos, ami azt illeti, eleinte nem volt túl kedves, sőt, kifejezetten ellenséges volt, de Grace-nek adottsága van hozzá, hogyan békítse meg az ilyen embereket, és alig néhány perc kellett csak hozzá, hogy úgy csevegjenek egymással, mintha régi barátnők lennének. Hét dollárt fizetett a kalapért. Azt hiszem, hajlandó lett volna többet is adni érte, de Grace azt mondja, hogy egy dolgozó nőről van szó, akinek egyetlen fölösleges centje sincs. Grace előbb megpróbálta odaajándékozni a kalapot, de aztán rájött, hogy a nő büszkesége nem engedi, hogy elfogadja. Jó üzlet volt, nem gondolod? – Miféle munkát kaphat egy nő abban a koszfészekben? – Az irodája az ivó feletti egyik szobában van. Cole elvigyorodott. – Ugye te is tudod, hogy mivel keresi a kenyerét? – Igen, de szerettem volna látni, hogy újra mosolyogsz. Túlságosan aggodalmaskodsz. A férfi szívesen vitába szállt volna vele, de elérték a tábort, és Grace már mélyen aludt, ezért inkább nem szólt egy szót sem. Megcsókolta a lányt, és örömmel látta, hogyan homályosodik el a tekintete a vágytól, mire befejezte a csókot. Daniel nem törődött velük. Grace összegömbölyödve feküdt vele szemben. Miután Cole Jessica közelében terítette le takaróját, Daniel úgy helyezkedett, hogy Grace mellé kerüljön. Úgy aludt el, hogy a lányra gondolt, és valamikor az éjszaka folyamán érezte, hogy Grace megfogja a kezét. Egyelőre ennyi elég is volt.

Harminchetedik fejezet Hamarosan felemelkedik a függöny az utolsó felvonás előtt. Rebecca rendkívüli gonddal öltözködött. Szűzies fehér ruhát választott egyszerű, ám mégis csábító nyakkivágással, amely éppen elég mély volt ahhoz, hogy a nemrégiben megözvegyült bírónak legyen min legeltetnie a szemét. Donald azt mondta neki, meg kell győznie Raffertyt Bell ártatlanságáról ahhoz, hogy a seriff elengedje. Rebecca arra is gondolt, hogy magával viszi a Bibliát, de aztán meggondolta magát. Nem szabad túljátszania a szerepet, amire készül. Megfésülte a haját, és felállt, hogy a tükör előtt tűzze be a hajtűket. A férfiak szeretik, ha egy nő kiengedve hordja a haját, az övé pedig egészen kivételes szépségű volt. A fényes fürtökön aranyosan csillant meg a napsugár. Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és a szeretője lépett be. Rebecca a hajkefét az asztalra dobta, és a férfihoz fordult. – Kockázatos volt idejönnöd. Nem látott meg senki? – Természetesen nem. Óvatos voltam. A hátsó bejáraton jöttem be. A talpig fehérbe öltözött lány látványától Donald majdnem felnevetett. Micsoda szemfényvesztés! Rebecca valóban úgy festett, mintha tiszta és ártatlan lenne. – Donald, minden rendben? Olyan zavartnak látszol. – Ne haragudj! Csak elgondolkoztam. Meglepett, hogy fehérben látlak. – Arra gondoltam, hogy hatásos lehet – mosolyodott el a lány. – Remek. Hidd el, csodásan festesz – bókolt még a férfi, mielőtt rátért volna a mondandójára. – Kár, hogy nem lehettél ott ma délelőtt a tárgyalóteremben, és nem láttad, hogy az a szánalmas alak, aki Mapple Hills seriffjének nevezheti magát, mekkora bolondot csinált magából – mondta, és felkacagott. – Eskü alatt vallotta, hogy meglepte Bellt, amikor odaosont hozzá, és fegyvert fogott rá. Azt is elismerte, hogy nem volt rajta a jelvénye, és nem azonosította magát. Bell ügyvédje emlékeztette az esküdteket, hogy védence halálosan beteg volt, és lázasan, szinte önkívületben feküdt, s mire végzett a beszédével, mind a tizenketten a tenyeréből ettek. Esküszöm, úgy néztek a seriffre, mint a véres rongyra, amikor az elhagyta a tanúk padját. Kétlem, hogy újra fogják választani. Rebecca el volt ragadtatva a hírtől. – Ezek szerint ejtették a gyilkossági kísérlet vádját? – Még nem, de ma délután arra is sor kerül – biztosított Donald. – A bíró igyekszik a lehető leggyorsabban befejezni a tárgyalást. – Ha elengedi Bellt, semmi szükség arra, hogy végigjátsszam ezt a komédiát.

Donald megrázta a fejét. – Végig kell csinálnod. A bíró ég a vágytól, hogy kötélen lássa Bellt. Tudja, hogy Bell az ő embere, és ha nem ítélheti el gyilkossági kísérletért, akkor is rács mögött fogja tartani, amíg meg nem győzöd, hogy nem volt ott a bankban. – Rendben – egyezett bele Rebecca. Leült az öltözőasztalhoz, és újra fésülgetni kezdte a haját. – Mik a terveid Bell-lel? Most, hogy az emberek gyanakszanak rá, veszélyes lehet. – Természetesen megölöm. – Elmondtad a többieknek? – Burton, Harris és Andrew tudja. – És Robertson? – Robertsont majd a fiúk elintézik. Az ő ötletük volt, nem az enyém. Burton azt mondja, Robertson egyre kevésbé kezelhető. Andrews csak késbuzinak hívja. Rebecca letette a hajkefét, és a férfihoz fordult. – Burton hallatott már magáról? – Ne nyugtalankodj miatta! – De sürgönyöznie kellett volna, miután megölte Grace-t és Jessicát. Hallottál róla valamit? – Biztos vagyok benne, hogy elvégezték a munkát. Mindig megteszik – vigyorodott el. – Burton nem tudott sürgönyözni. – Miért nem? – A távíróhivatal zárva volt az elmúlt két napban. Tönkrement a berendezés. Ne aggódj! Ellenőriztem, hogy igaz-e. – Ezek szerint senki nem kapja meg a sürgönyeit a városban? – Dehogynem. Mindenki megkapja, csak épp a táviratokat a következő városba irányítják, az meg harmincöt kilométer ide. – Akkor Burton sürgönye valószínűleg csak holnap ér ide. – Holnapra pedig mi már messze leszünk. – Sose mondtad, mi a véleménye Burtonnek és a többieknek a banda feloszlásáról. – Készek arra, hogy leálljanak egy időre. Mire ismét kedvet kapnak a rabláshoz, vagy kifogynak a pénzükből, mi már szépen berendezkedtünk Párizsban. – Ha ma este elintézed Bellt, holnap útra is kelhetünk. A férfi az ajtó felé indult. – Nem, már ma este elmegyünk. Csomagolj össze, és hozd magaddal, amikor találkozunk a városon kívül. Tudod hol. – Igen. Bárcsak velem jöhetnél a bíróságra! – Te is tudod, hogy nem láthatnak együtt minket a városban. Engem itt mindenki ismert, és

megindulnának a találgatások, hogy honnan ismerlek. Ott leszek a tárgyalóteremben. – Igen, tudom. Hova kell mennem? Egyenesen a bíróság épületébe? – A seriff irodájába menj. Ő majd elvisz a bíróságra. Donald behúzta maga mögött az ajtót. Meglepve vette tudomásul, hogy valamiféle megbánást érez. Meg kell ölnie a nőt, de azért sajnálja. Ez megdöbbentette. Aztán azon kezdett gondolkozni, hogyan is fogja elintézni aznap este, és férfiassága pillanatokon belül megkeményedett. A szánalom nyomtalanul eltűnt. A lehető legtovább életben fogja tartani, hogy ezzel is megnyújtsa saját élvezetét, csak el ne felejtse kipeckelni a száját, nehogy meghallja valaki, ahogy kegyelemért sikoltozik. Igazán kár érte! Korábban fontolóra vette, hogy mégis magával viszi Párizsba, de aztán elvetette az ötletet. Rebecca annyira feltűnő jelenség, hogy azonnal magára vonja a figyelmet, bárhol legyen is. A lány tökéletes szépsége állandó kockázatot jelentene, hiszen mindenki, még az idegenek is emlékeznének rá. Akkor is hiányozni fog. Erősen kételkedett benne, hogy valaha is talál magának még egy olyan nőt, akinek ennyire különleges szexuális igényei vannak. Újra felrántotta az ajtót, besétált, és gombolni kezdte a nadrágját. – Ne, Donald! – kiáltott fel Rebecca, ahogy elhátrált előle, de arca már lázban égett az izgalomtól és félelemtől. – Erre most nincs idő! – Erre mindig van idő – nevetett durván a férfi.

Rebecca csak délután fél kettőkor érkezett meg a börtönhöz. Két teljes órájába telt, míg rendbe szedte magát, miután ő és Donald végeztek egymással. Szerencsére a férfi megengedte, hogy levegye előtte a ruháját. Még mindig fájt minden porcikája, de nem bánta, mivel a fájdalomtól csak még sebezhetőbbnek és rémültebbnek fog látszani. A seriff nem volt az irodájában. A helyettese, egy ragyás arcú fiatalember, le sem vette a tekintetét a melléről attól a pillanattól fogva, ahogy belépett. Rebecca magában mulatva előrelépett, és kezet nyújtott. A férfi keze nyirkos volt, és a lánynak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törölje a kezét a ruhájába. Bemutatkozott, és elmagyarázta, miért jött. – A seriff remélte, hogy hamarosan ideér – mondta a fiatalember. – Odaát van a bíróságon, és várja, hogy vissza kell-e hoznia a gyanúsítottat, vagy elengedheti. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha mi is odamegyünk, mert Rafferty bíró biztos nem fejezi be addig a tárgyalást, amíg maga meg nem nézi a foglyot. – És ha nem az az ember, akit a bankban láttam? – kérdezte Rebecca, és megpróbálta elbűvölni a férfit egy mosollyal, de hiábavaló erőfeszítés volt, mert az egyre csak a mellét bámulta. El ne felejtse megemlíteni a helyettest Donaldnak. Biztosan jót nevet majd rajta.

– Mind abban reménykedünk, hogy Bell a Blackwater banda tagja. Nem bánja, ha magába karolok, míg átkísérem a bíróságra? – Egyáltalán nem. Nagyon kedves magától, és igazi úriemberre vall. A bíróság csak kétutcányira van. A hátsó bejáraton át mentek be, és a helyettes egyenesen a bíró szobájába vitte, amely a tárgyalóterem mellett volt. Rebecca leült az íróasztal mellé, míg a helyettes megírta az üzenetet a bírónak. – Fogadni mernék, hogy Rafferty nyomban félbeszakítja Bell záróbeszédét, ha ezt elolvassa – lobogtatta meg az összehajtogatott cetlit. – Magára hagyhatom néhány percre? Szeretném látni az öreg savanyúpofa arcát, és hallani, hogy mit mond annak a flancos ügyvédnek. – Menjen csak nyugodtan – suttogta a lány. Vissza kellett fognia magát, hogy legalább résnyire ki ne nyissa a tárgyalóterem ajtaját, de nem mert kockáztatni. Tudta, hogy Donald is odabent van, és ha a férfi észreveszi, hogy kukucskál, nagyon dühös lesz. Lehunyta a szemét, és lélekben felkészült a szerepére.

Harmincnyolcadik fejezet Elérkezett a pillanat. Amint a helyettes kinyitotta előtte az ajtót, Rebecca belépett a tárgyalóterembe, és várta, hogy szólítsák. Végignézett a hallgatóságon, és örömmel látta, hogy a terem zsúfolásig megtelt. A bejárati ajtóhoz vezető vékony folyosó osztotta ketté a helyiséget. Az ajtó mindkét oldalán fegyveres őr állt. Azt is észrevette, hogy a bíró szobájába nyíló ajtót is őrzik. A tanúk padjára szólították. A teremben minden tekintet rászegeződött. Fejét felszegve elindult, arcán félelem tükröződött, és félig-meddig azt várta, hogy felcsattan a taps. Elvégre élete nagy alakítására készült. Rafferty bíró annyira szerette volna hallani a vallomását, hogy félbeszakította az ügyvédek összefoglaló beszédét, csak hogy a lányt a tanúk padjára szólíthassa. Amint Rebecca elsétált a korlát mellett, alaposan megnézte magának a bírót, és arra a következtetésre jutott, hogy nem lesz nehéz dolga vele. Rafferty erős testalkatú, középkorú férfi volt, és olyan vastag szemüveget viselt, hogy bagolyszeme majd a háromszorosának tűnt mögötte. Rebecca azt is észrevette, hogy a bíró máris el van ragadtatva tőle. Mosolygott, nagy szemeket meresztett, és a lány nem is lehetett boldogabb ezt látva. Az írnok éppen meg akarta esketni, amikor a védelem ügyvédje talpra ugrott. – Tisztelt bíró úr, ez az eljárás teljességgel szokatlan – tiltakozott. – Nem tudta volna megvárni, míg

az ügyész és én befejezzük a beszédünket, és az esküdtszék visszavonul? A védencemet gyilkossági kísérlet vádjában akarják elmarasztalni. Az ügyész azt próbálja bizonyítani, hogy ügyfelem szándékosan és rosszhiszeműen meg akarta ölni Maplle Hills seriffjét. Ezt az ügyet nem lehet összemosni azzal, hogy meghallgassanak egy teljesen más ügyben érdekelt tanút. Rafferty a szemüvege fölött lenézett az ügyvédre. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miről szól ez az ügy. Gondolja, hogy itt ülök, és nem csinálok mást, csak malmozom, és arról ábrándozom, milyen jó lenne horgászni, Mr. Proctor? Maga szerint ezt teszem? – Dehogyis, bíró úr. Én csak… A bíró félbeszakította. – Azt akarja mondani, hogy maga szerint a tanú nem tud olyasmit mondani, ami jelentősséggel bír ebben az ügyben, de én nem így látom a dolgot. Ha az ügyfele az, akinek hiszem, akkor az esküdtszéknek tudnia kell róla, mert az bizonyítja, hogy megpróbálta megölni a seriffet, méghozzá ahogy mondani szokták rosszhiszeműen. – De, bíró úr… – Mr. Proctor, értse meg, senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit tegyek a saját tárgyalótermemben, és ez még az olyan flancos ügyvédre is vonatkozik, mint maga. Tudom, hogy fiatal, tapasztalatlan, ráadásul azt képzeli, hogy minden tud a jogról, amit tudni kell, de itt én hozom a szabályokat. Most pedig üljön le, és várja meg, amíg kihallgatom a tanút. Megértette? – Igenis, bíró úr. – Akkor miért nem ül már? A tömeg felnevetett, amikor Proctor elbotlott a tulajdon lábában azon igyekezetében, hogy eleget tegyen Rafferty utasításának. A bírónak nem tetszett a vidámság. A kalapács lecsapott, csendet követelve. – Itt én adom az utasításokat. Ha még egy hangot hallok, kiüríttetem a termet. Ahogy az imént említettem, itt én hozom a szabályokat. Leülni! – üvöltötte, de mire Rebeccához fordult, hangja lényegesen kedvesebben csengett: – Legszívesebben azt kérném, hogy ne húzzuk az időt, és térjünk rögtön a tárgyra, de nem teszem. Először is azt szeretném, ha elmesélné az esküdtszéknek, kicsoda ön, és mi történt magával. Végre elérkezett az ő pillanata! Két kezét szorosan összekulcsolta – a korláton, hogy az esküdtek is jól láthassák –, reszketegen mély levegőt vett, és belekezdett. Elmesélte, mit keresett a bankban, és azt is, hogy mit látott. Nem okozott különösebb nehézséget neki, hogy szeme könnybe lábadjon. Elhaló, akadozó hangon beszélt, amire meglehetősen büszke volt, s biztos volt benne, hogy mire befejezte, egyetlen szem sem maradt szárazon a teremben. A bírót legalább annyira megrázta a gyilkosságok hátborzongató felidézése, mint az esküdteket. Az

asztal fölé görnyedve ült, kissé a lány felé hajolva, mintha azt hinné, hogy a puszta közelsége is vigasztaló lehet. – Nos, akkor rendben is – szólalt meg. – Tudom, milyen nehéz lehetett magának újra végigélni az egészet, és köszönöm, hogy megtette. Most pedig azt szeretném, ha vetne egy pillantást arra a férfira a jobbján, aki az asztalhoz van bilincselve, és megmondaná, hogy ott volt-e a bankban. Rebecca néhány másodpercig nézte Bellt, aztán megrázta a fejét. – Nem, ő nem volt ott. A bíró arcán tisztán látszott a csalódottság. Szinte tapintható volt, mennyire elkeseredett, de még nem akarta feladni. – Ne kapkodja el, hölgyem, nézze meg alaposan, mielőtt kimondaná a végső szót! Rebecca engedelmeskedett. – Igazán sajnálom, bíró úr. Bárcsak ő is a Blackwater banda egy tagja lenne, de nem az! Esküszöm, ez a férfi nem volt ott a bankban. Bell ügyvédjének fülig ért a szája, és ez legalább annyira bántotta a bírót, mint a lehangoló vallomás. – Ne is próbáljon meg újra felállni, Proctor! El ne moccanjon arról a székről, amíg nem végeztem! Van egy-két kérdés, amit tisztázni szeretnék, mielőtt elengedem ezt az ifjú hölgyet a tanúk padjáról. Rebecca lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha minden erejével azon lenne, hogy összeszedje magát. Tudta, hogy a bíró le nem veszi róla a tekintetét, és amikor felnézett, rendkívüli elégtételt érzett, mivel Rafferty arca mély együttérzésről árulkodott. – Gyors leszek – ígérte a férfi. – Csak néhány kérdés. Tud most válaszolni rájuk, vagy kér egy kis szünetet? – Szeretném, ha mielőbb befejeznénk. A bíró rögtön feltette az első kérdést. – Azt az utasítást adtam, hogy három nőt hozzanak ide, és kíváncsi lennék, hol van a másik kettő. Tud arról valamit, merre lehetnek? – Nem tudok róluk semmit. Amikor Cooper békebíró úr elmondta, hogy Grace-t és Jessicát is iderendelték, szörnyen éreztem magam. Miattam teljesen felfordult az életük. Ha kezdettől fogva igazat mondtam volna, nem történtek volna meg velük ezek a dolgok. Nagyon összebarátkoztunk. Amikor megérkeztem, azt hittem, ők már itt lesznek. Alig vártam, hogy találkozzam velük, és a bocsánatukat kérhessem. Biztos vagyok benne, hogy csak késnek. Grace nem érezte túl jól magát, amikor elváltam tőle. Talán visszaesett az influenzába. – Lépjünk tovább a következő kérdésre. Azt mondta, hogy Cooper békebíró úrral szállt fel a vonatra, és aztán a békebíró kiment a fülkéből, és soha többé nem tért vissza. Miért hagyta el Cooper a fülkét? – Kínzó fejfájás gyötört, a gyógyszerem pedig a bőröndömben hagytam. Cooper békebíró úr igazi

úriember módjára viselkedett, és ragaszkodott hozzá, hogy elmegy a poggyászkocsiba, és elhozza nekem a gyógyszert. Ha nem panaszkodtam volna… ha némán szenvedtem volna… még mindig élne. Az én hibám, hogy meghalt, az egész… az én… hibám. Rebecca a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt. Rafferty az esküdtekre nézett, és látta, hogy valamennyien sajnálják szegény lányt. Jobb lesz, ha siet, gondolta, mielőtt kitör a rebellió a lány védelmében. – Már majdnem készen vagyunk – jelentette ki. – Mesélje el, mi történt, amikor meghallotta a lövéseket! Emlékszik rá, hány lövést hallott? Rebecca zsebkendőjével megtörölte az arcát, és bólintott. – Egészen biztos vagyok benne, hogy két lövést hallottam, de túlságosan megrémültem, és nem mertem kinézni, hogy megtudjam, mi történt. A vonat váratlanul megállt, és csak akkor hallottam, hogy szegény Cooper békebíró urat megölték. – És akkor mit tett? – Nem mertem visszaszállni a vonatra. Nem tudtam, mit tegyek – sírta el magát ismét. – Elrejtőztem az egyik bokorban, és megvártam, amíg mindenki elmegy. Nem tudom, meddig bujkáltam ott… talán órákig – hebegte. – Amikor végre összeszedtem magam, egyenesen a városba rohantam. – De nem ment el a seriff irodájába, és meg kell mondanom, ez az egyik kérdés, amely nyugtalanít engem. Miért nem keresett segítséget? – Féltem – sírta Rebecca. – Nem tudtam, kiben bízhatom. El akartam menekülni onnan. Tudtam, hogy vár rám, bíró úr, és azt is, hogy ön majd megvéd engem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy eljussak önhöz. A bíró arckifejezését látva Rebecca majdnem elnevette magát. Mintha akkor altatták volna el a kutyáját. – Helyesen cselekedett – mondta mogorván. – Nem fogom hibáztatni azért, mert rögtön idejött, hiszen pontosan ez volt az utasítás. Bátran viselkedett. Igazán nagyon bátran. – Bíró úr! – állt fel a vád képviselője. – Mielőtt továbbmennénk, megkérné Miss Jamest, hogy vessen egy utolsó pillantást a vádlottra? Talán az, hogy felidézte a történteket… – Ez a szegény nő igazán szörnyű dolgokon ment keresztül – mondta a bíró. – Magának ugyanúgy el kell fogadnia, ahogy nekem is, hogy majdnem felakasztattunk egy ártatlan embert. – Kérem, bíró úr! – könyörgött az ügyész. – Én nem bánom – közölte Bell ügyvédje. A bíró utasította a seriffet, hogy szabadítsa meg a vádlottat a béklyóitól, és hozza közelebb, hogy a tanú alaposan megnézhesse magának. Amikor Bell a korlát előtt állt, a bíró kelletlenül visszafordult Rebeccához. – Utoljára kérdezem: a maga előtt álló férfi a Blackwater banda tagja?

– Nem – erősítette meg korábbi vallomását Rebecca. – De igen! A kiáltás a bíró szobájába vezető ajtó felől érkezett. Mindenki odafordult. Jessica lépett be a tárgyalóterembe. Annyira dühös volt, hogy legszívesebben odarohant volna a tanúk padjához, és letaszította volna onnan Rebeccát, de Daniel a szavát vette, hogy nem megy tovább a védelem asztalánál, nehogy túlságosan közel kerüljön a gyilkoshoz, akire vall. A düh egyre magasabbra lángolt fel benne. Elméjében száguldva követték egymást a képek: Malcolm, ahogy a bank padlóján térdel, és őszinte segítőkészséggel néz fel jövendő gyilkosaira… Cole, amint Calebbel a karjában átrohan a tüzes poklon… Franklin szétrobbanó feje… Daniel megfogja a karját, így tartotta vissza attól, hogy előbbre menjen. Mellette maradt, míg Cole már a két padsor közti folyosón járt, és elrejtett fegyverek után kutatva fürkészte a hallgatóságot. – Ez a férfi ott volt a bankban. Láttam, amint a pisztolyát az egyik ember fejéhez szorítja, és elsüti. Mindent láttam – kiáltotta –, mert én is ott voltam. Bellre mutatott, miközben ezt mondta, de tekintetét arra a nőre szegezte, aki megpróbálta megölni Calebet, és lelőtte Coopert. Rebecca a fejét rázta, és megpróbált felállni, de erőtlenül visszarogyott a székbe. Arca halálsápadt volt. A tömeg megvadult, a bíró kalapácsával az asztalt verte. – Azoknál a férfiaknál pisztoly van, bíró úr! – kiáltotta az egyik hátul álló, fiatal seriffhelyettes, és a saját fegyvere után kapott. Mielőtt bárki felsikolthatott vagy fedezék után nézhetett volna, Daniel kezében már ott volt a pisztolya, és kinyújtott karral egyenesen a helyettes homlokára célzott. Mire a fiatalember egyáltalán a dereka fölé emelhette volna a puskáját, rá kellett döbbennie, hogy végzetesen elkésett. – Tedd le azt a puskát, fiú! – utasított Daniel mély, ám meglepően nyugodt hangon. Cole a szeme sarkából látta, hogy társa fegyvert ránt, s máris megpördült, hogy szembenézzen a teremben lévő két fegyveres férfival: a seriffel és az oldalajtónál álló helyettesével. A seriff ösztönösen a pisztolyához kapott volna, amint meghallotta helyettese kiáltását, de ekkor Cole fegyverének a csöve már rászegeződött. Cole megrázta a fejét. Az üzenet egyértelmű volt. Rebecca kétségbeesetten kereste a teremben Donaldot. A férfi azt ígérte, hogy a harmadik vagy a negyedik sorban fog ülni. A lány lassan a zsebébe csúsztatta a kezét. A bíró felemelkedett a székről, és mindkét kezével az asztalra támaszkodva előrehajolt. – Mi a csuda ütött magukba, emberek? – üvöltötte. – Nincs jobb dolguk, minthogy fegyvert rántsanak az Egyesült Államok békebíráira? Még egy olyan vakegér, mint én, is láthatja, hogy jelvényt viselnek. Rafferty hangja ostorként csattant, és olyan erőteljes volt, hogy elérte a célját: áthatolva a pánik ködén eljutott az emberek tudatáig. A terem egy emberként sóhajtott fel megkönnyebbülésében, és

lassan elnyugodott. Rebecca lassú mozdulattal húzta elő apró pisztolyát, s hüvelykujját a ravaszra téve, erősen megszorította. Gyorsan megtalálta Donaldot. A férfi a negyedik sor szélén, a folyosó felé eső oldalán ült. Közel volt, nagyon közel, és ahogy Rebecca rápillantott, alig észrevehetően megbiccentette a fejét, majd tekintetét a lánytól balra eső ajtónál álló őrre emelte. Rebecca értette az üzenetet, és Bellre pillantott. A bíró visszaült, megigazította fekete talárját, közben tekintetével felmérte a teremben ülőket. Mivel érződött némi feszültség a levegőben, Rafferty úgy döntött, hagy még nekik egy kis időt, hogy teljesen magukhoz térjenek. – Uraim, eltehetik a fegyverüket – szólt a két békebírónak. – Melyikük maguk közül Daniel Ryan? – Én vagyok, bíró úr. A bíró közelebb intette magához. – Ugyancsak kicentizték az időt. Az utolsó pillanatban értek ide. Daniel nem szabadkozott, és magyarázattal sem szolgált. – Így igaz, bíró úr. – Történetesen sok mindent tudok magáról, fiam, mivel kötelességemnek érzem, hogy minél többet tudjak meg az olyan emberekről, mint maga. Mindezek után csak egyet mondhatok. Igazi kitüntetés és megtiszteltetés számomra, hogy végre megismerhetem. Danielnek fogalma sem volt, mit válaszoljon erre. Szerencsére Rafferty már nem rá figyelt. – És magát hogy hívják, uram? – fordult Cole-hoz. – Cole Clayborne-nak. Rafferty biccentett. – Magáról is hallottam már egy-két történetet. Persze tudom, hogy azok nagy része nyilván túlzás. – Bizonyos vagyok benne, hogy így van, uram – válaszolta Cole tisztelettudón, magában azon csodálkozva, vajon mikor tér rá a bíró a sokkal fontosabb ügyre. Közben egyfolytában Danielt figyelte, hogy lássa, társa ura-e önmagának. Észrevette, hogyan néz Daniel Bellre, és úgy vélte, ez nem jó jel. – Rendben – emelkedett fel Rafferty, és szavait a hallhatósághoz intézte. – Elég időt adtam, hogy a felborzolt kedélyek megnyugodhassanak. Mostantól fogva egyetlen hangot sem szeretnék hallani. Ha csak megnyikkan valaki, esküszöm, megparancsolom ezeknek a nagyszerű uraknak, hogy vezessék ki az illetőt. Szavai nyomán néma csend borult a teremre. Rafferty erre visszaült, és Jessicához fordult. – Kicsoda maga, kisasszony? – A nevem Jessica Summers. – Adja elő, hogy miért jött ide! Jessica közelebb lépett a bírói pulpitushoz. – Azért, mert tanúja voltam…

– Én vagyok a tanú – sikította Rebecca. – Az igazat mondom – bizonykodott Jessica. – Ez a nő hazudik, bíró úr – jelentette ki Rebecca. – Én voltam ott. A fejek ide-oda fordultak a két nő között, mintha dróton rángatnák őket, ahogy a vádak pergőtűzszerűen repkedtek a levegőben. Daniel Jessica mellett a pulpitushoz lépett, és átnyújtott egy papírt a bírónak. Rafferty tekintete a lap alján levő pecsétre esett, gyorsan átolvasta, majd biccentett. – Nocsak… nocsak… – mormolta. Jessica reszketett dühében. Tudta, hogy nem viselkedik ésszerűen, de akkor is elszánta magát, hogy mindenáron kicsikarja Rebeccából az igazságot. Először is azt kell elérnie, hogy a nő elveszítse az önuralmát. – Menj hátrébb, Jessica! – szólt rá Cole, amikor a lány előrelépett. Jessica azonnal engedelmeskedett, de tekintetét nem vette le a nőről, akit meg akart semmisíteni. – Bilincselje meg a foglyot, seriff! – csattant Daniel hangja. – Te voltál az! – kiáltotta Jessica. – Te okoztad a tüzet. Megpróbáltad megölni a fiamat. Leütötted Grace-t. Lelőtted Cooper békebíró urat. Van egy meglepetésem számodra, Rebecca. Cooper nem halt meg. Ó, igen, nagyon is él, és jól érzi magát – gyötörte ellenfelét Jessica. – Arra is emlékszik, hogy kit látott és mi történt. A bíró épp most olvassa, mert Cooper írt neki egy szép, hosszú levelet. A hír megrázta Rebeccát. Összeroskadva ült a széken, és merőn nézte Donaldot, segítségért esdekelve tekintetével. Donald remekül szórakozott. Arcán mosoly játszott, amint félrehajtott fejjel figyelte az eseményeket. Milyen okos dolog a békebírótól, hogy a terem másik végében tartja az egyetlen személyt a világon, aki felismerhetné és ellene vallhatna. A lány persze nem látja… nem láthatja az arcok tengerében, amelyek mind figyelőn fordulnak felé és Rebecca felé. Hála a békebíró elővigyázatosságának, neki nincs félnivalója. Szépen elüldögél, és kivárja a megfelelő időt. Tudta, hogy Rebecca azt várja tőle, segítsen neki elmenekülni, de Donaldnak esze ágában sem volt. Megvárja a színjáték végét, aztán ügyesen eloson. Szegény jószág, milyen kétségbeesettnek látszik! Donald pontosan tudta, mi fog történni, ha ő megadja a jelet. Rebecca fel fog ugrani, és megpróbálja elsütni azt a szánalmas kis pisztolyt, amelyet a zsebében rejtett el. Erre persze a seriff, vagy valaki más a törvény őrei közül lelövi. Donald azzal is tisztában volt, mit tesz majd Bell. Ő sem fog lehajtott fejjel, megroggyant vállal, maga mellé eresztett karral bűnbánón álldogálni. Maga a megtestesült bűnbak. Még meg sem moccant, mióta odavezették a tanúk padja elé, hogy a koronatanú közelről is szemügyre vehesse. A hidegvérű gyilkos ravasz volt, mint a róka. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy akcióba lendülhessen. A seriff ébersége máris lanyhult – a vén bolond még mindig a bilincs után kutat –, és jóformán pillantásra sem méltatja foglyát. Donaldnak kétsége sem volt, hogy ez így nagyon is megfelel

Bellnek. A seriffnek egészen közel kell mennie, ha meg akarja bilincselni, és amikor ezt megteszi, Bell támadni fog. Donald úgy vélte, cimboráját le fogja teríteni egy golyó, s míg a törvény emberei lövöldöznek, ő kényelmesen megléphet a golyózáportól megvadult és rémülten menekülő tömegben. A hátsó sorban felugrott egy férfi, és a nadrágzsebébe nyúlt, magára vonva mind Cole, mind Daniel figyelmét. – Kezeket fel! – kiáltott rá Cole, és pisztolyát rászegezve felé sietett. – Fegyvertelen vagyok – dadogta a férfi. – Csak kellene a zsebkendőm – mondta, és nagyot tüsszentett. Többen is elmosolyodtak körülötte. Jessica a tömeget fürkészte, megpróbálva kitalálni, kire néz Rebecca. Kit ismerhet Blackwaterben… – Cole! – kiáltott fel, és a hallgatóság felé sietett. – Itt van. A vezetőjük… itt van. Daniel utána vetette magát, elkapta a karját, és sikerült visszarántania éppen akkor, amikor Donald jelzett Rebeccának. Rebecca talpra szökkent, és golyót eresztett a seriff fejébe. Mielőtt a férfi összecsuklott volna, Bell már mögötte termett, és megszerezte a pisztolyát. Az oldalajtónál álló őrt vette célba, és mellbe lőtte, aztán sarkon pördült, hogy Jessicát is leszedje. Daniel egy szemvillanás alatt a padlóra lökte a lányt, a golyó így őt találta el. A bal vállába fúródott. Őrült felfordulás tört ki. Az emberek mind talpra ugrottak, elzárva Cole előtt a kilátást. Bell lebukott, és a tanúk padja mögött keresett menedéket. Danielre lőtt, de célt tévesztett, mivel a férfi már mozgásban volt. Rebecca kezéből lőtte ki a pisztolyt. A lány felvisított, és hátratántorodott. Daniel elérte az asztalt, az oldalára fordult, fegyvere eldördült. Bell hátrarándult és megdermedt. Daniel újra lőtt, miközben ellenfele a földre zuhant, aztán még egyszer, ezúttal már a vak düh vezette ujját. Nem törődve a menekülni próbáló emberek fülsiketítő sikolyaival, Daniel maga mellé ejtette a kiürült pisztolyt, és elővette a másikat, majd lassan felállt. Még nincs vége. Kibiztosította fegyverét, és előrenyújtott karral várt. Tekintetét ellenfele tekintetébe fúrta. Aranybarna szem nézett vissza rá. Cole kétségbeesetten igyekezett Jessica közelébe jutni. Úgy küzdött, mint egy vadállat, hogy keresztülvágja magát a megvadult, ajtó felé csörtető tömegen. A pisztolyát sem használhatta, mert az első lövés eldördülte után mindenki talpra ugrott, és sikítva-lökdösődve nekilódult, hogy mielőbb kijusson a tárgyalóteremből. Cole végre átverekedte magát a tömegen. Fegyvere már lövésre készen a kezében volt, de amikor az utolsó embert is félrelódította útjából, megtorpant, és egy pillanatra a szíve is megállt. Donald Jessicát pajzsként maga előtt tartva lassan hátrált az oldalajtó felé. Egyik kezével a derekánál fogva magához szorította a lányt, a másikkal pisztolyt szegezett a torkához. Jessica vadmacska módjára küzdött: karmolta a férfi karját, sarkával a lábát rugdosta. Donald mintha meg sem érezte volna a sérüléseket.

– Nos, uraim, ezt hívják úgy, hogy patthelyzet. Szétlövöm a nő fejét, s biztos vagyok benne, hogy mostanra, az én színes múltammal a hátam mögött, önök is tudják, hogy gondolkodás nélkül megteszem, és utána élvezettel nézem végig, milyen arcot vágnak. Ó, tisztában vagyok vele, hogy lelőnek, de előtte még látni fogom a képüket, amikor a lány feje szétrobban. – Hangja hirtelen megkeményedett. – Véres látvány lesz. Én csak tudom, megtettem már nem egyszer. Jessica olyan erősen mélyesztette körmét a férfi karjába, hogy vért fakasztott. – Hagyd ezt abba! – szólt rá Donald. – Nos, mi legyen, uraim? Cole lassan araszolt közelebb a széksorok közti folyosón. A másik irányból alig másfél méterre tőle Daniel óvakodott előre. – Ott álljanak meg! – kiáltott rájuk Donald. – Nem érdekel, hogy meghalok – kérkedett. – Annyi halált láttam az utóbbi időben. De ha azt akarják, hogy a nő életben maradjon, akkor álljanak ott meg, és dobják el a fegyverüket. Egyik békebíró sem reagált a felszólításra. Cole karja merev volt, Daniel a fejét csóválta. – Nem jut ki innen élve. Engedje el a lányt! – Nem tehetem. Velem jön. Nézzenek csak oda! Rebecca a bíró szobája felé kúszik. Ezt aztán a kedvemre való nő! Jessica keményen hátrarúgott, és csontot talált el. Erre a férfi olyan erősen megszorította, hogy a lélegzete is elakadt. – Azt mondtam, hagyd ezt abba! – kiáltott a férfi a fülébe. – Nem hagyom, amíg el nem mondhatom Cole-nak, hogy mennyire szeretem – suttogta. – Segítek magának kijutni innen. Mindent megteszek, amit mond… Donald felnevetett. – Hát nem aranyos? – kiáltott oda a két férfinak. – A kis hölgy mondani akar nektek valamit. – Neked tiszta a célpont? – kérdezte Daniel Cole-t. – Nem – válaszolta a férfi rekedt hangon. – Gyerünk, angyalom! – nógatta Donald a lányt. – Mondd el neki! – Cole! – kiáltott fel Jessica. A férfi érezte, hogy ott menten meghal. Édes Istenem, ne engedd, hogy baja essék! – fohászkodott. Ne engedd, hogy… – Abilene! Cole értette, mire céloz a lány. Megkapta az engedélyét, megvolt a célpont, a pisztolya lövésre készen a kezében, de az ég legyen hozzá irgalmas, képtelen megtenni. Daniel lőtt helyette. – Nem! – üvöltötte Cole. Lelki szemei előtt mintegy lassított felvételen látta, amint Jessica lehunyja a szemét, és a földre omlik. Elméje nem bírt többet befogadni. A teljes tárat a gazemberbe ürítette. A

golyók ereje a falnak lökte a férfit. Cole nem bírt leállni. Egyre csak húzta a ravaszt még akkor is, amikor már csak az üresen forgó tár kattogása hallatszott. Daniel vette ki kezéből a fegyvert. – Nem lőttem le! – üvöltötte abban a reményben, hogy hangja áthatol Cole őrületének falán. – Jessica jól van, csak elájult. Menj, emeld fel a padlóról! Cole a lány mellé rohant, és térdre hullott mellette. Keze reszketett, amikor ujját a nyakon levő pulzushoz nyomta. Érezte az erős, szapora szívdobbanást, és szemét szúrni kezdték a könnyek. Gyengéden a karjába vette a lányt, és szorosan magához ölelve felállt. Jessica sírást hallott, és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Grace Daniel felé fut. Az egyik őr a bíró szobájába vezető ajtónál állt, és Rebeccát figyelte. A lány véres kezét a mellére szorította, míg másik kezével a falnak támaszkodva próbálta talpra küzdeni magát. Grace rohant el az őr mellett. – Jól vagyok, Grace! – kiáltott oda neki Daniel, amikor meglátta az arcán pergő könnyeket. Várta, hogy a lány a karjába vesse magát, Grace azonban megtorpant. Különös kifejezéssel az arcán hirtelen megfordult, és visszaszaladt Rebeccához. Danielnek nem volt ideje megállítani. A lány ökölbe szorította a kezét, karja meglendült, és leütötte Rebeccát, aki a padlóra rogyott. Grace hátralépett, és lenézett rá. – Fáj, ugye? Danielt annyira meglepte a dolog, hogy felnevetett. Azonnal abbahagyta azonban, amikor a lány a karjába vetette magát, és megcsókolta. – Szeretlek, Daniel. Szeretlek! – suttogta, és hevesen csókolgatta a férfi homlokát, orrát, állát. Daniel megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen, és úgy tette meg a maga szerelmi vallomását. – Ne menj hozzá Nigelhez! – Azért mert te is szeretsz, Daniel? – Éppen most akartam rátérni, Grace…azért, mert szeretlek.

Harminckilencedik fejezet A bíró szobájában gyűltek össze, és figyelték, ahogy az orvos ellátja Daniel sebét. A férfi a bőrkanapén feküdt, Grace az oldalának dőlt, és a kezét fogta. Cole a közeli karosszékben ült, ölében Jessicával. A lány ugyan mellé akart ülni, de Cole moccanni sem engedte. A bíró még a tárgyalóteremben osztogatta két helyettesének utasításait, mielőtt azok a börtönbe

indultak volna Rebeccával. Cole Danielt bosszantotta – szándékosan –, míg az orvos műszereivel a sebben turkált, a golyót keresve. – Szörnyen bátor voltál, Daniel. – Ne bökdöss, Cole. – Fáj, ugye, Daniel? – kérdezte Grace. – Ha igennel válaszolok, akkor leütsz? – kérdezett vissza szárazon a férfi. Mindenki nevetett, Grace-t kivéve, aki szemmel láthatóan megbántódott. – Most már soha nem hagyod, hogy elfelejtsem, ugye? – De nem ám – biztosította a férfi. – Mégis én nevetek utoljára – közölte a lány. – Hogyhogy? – kíváncsiskodott Daniel. Hangja nyugodtan csengett, de homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Legszívesebben ráüvöltött volna a doktorra, hogy igyekezzen már, találja meg azt az átkozott golyót, de nem tette, mert Grace már így is elég feldúlt volt. – Soha nem mentem volna hozzá Nigelhez. – Tudom. Nem hagytam volna, hogy megtedd. Cole megrángatta Jessica blúzát, hogy magára irányítsa a figyelmét. – Hallani akarom, hogy szeretsz. Nincs több mellébeszélés, Jessie. Komolyan mondom. Ez az utolsó esélyed, különben… – Különben mi lesz? Cole a füléhez hajolt, és súgott valamit. A lány elvörösödött. – Nem mered megtenni… itt nem… Daniel és Grace előtt… – Egy mindenre elszánt embert látsz magad előtt. Ha csak úgy tudom elnyerni a beleegyezésedet, hogy levetkőztetlek, hát én megteszem. – Az biztosan elvonná a figyelmem erről a tortúráról – jegyezte meg Daniel. Grace eltakarta az arcát, úgy kuncogott. Jessica átkarolta Cole nyakát. – Várok – emlékeztette Cole a lányt. – Szeretlek, Cole Clayborne. Szeretlek. Cole komolyan nézett rá. – Örökké, Jessica? – Örökké. Rafferty lépett be a szobába, kezében egy üveg jófajta whiskyvel. Mindenkinek töltött, majd leült az íróasztal mögé. – Meg vagyok döbbenve – jelentette ki. – El sem akarom hinni, hogy Donald Curtis, a megbecsült üzletember, a közösség oszlopos tagja volt a Blackwater banda vezetője. Mi vihette rá, hogy ilyesmit

tegyen? – A kapzsiság – találgatott Daniel. – A kaland izgalma – vélte Cole. – Talán Rebecca meg tudja válaszolni a kérdéseit – mondta Jessica. – Ő igazán jól ismerte. – Tudom, hogy nem lenne szabad sajnálatot éreznem iránta, mégis szánom őt – szólalt meg Grace. – Szerette a férfit, és vannak nők, akik bármit megtesznek a szeretett férfiért, még ölnek is, ha kell. – Uraim – fordult Rafferty a békebírókhoz, és felemelte az italát. – Miért nem mond valamelyikük pohárköszöntőt? Daniel Cole-ra nézett. – Megtartod a jelvényt? – Talán. És te? – Talán. Cole Daniel felé emelte a poharát. – Az igazságra.

Utószó Rosehill farm, Montana Rose mama a verandán ült, és a naplementében gyönyörködött. Ez mindennapos szokásává vált, és igyekezett, hogy sohasem mulassza el, mert véleménye szerint a naplemente Isten egyik különleges ajándéka volt a világnak, és kötelességének érezte, hogy időt szakítson eme csodára. Nem volt egyedül. A család legújabb tagját, Calebet ölelte magához. Ők ketten azonnal megszerették egymást, és a kisfiú most boldogan csacsogott az asszonynak egy olyan nyelven, amelyet csak ő értett. Ő volt a legelragadóbb gyermek, és Rose mama nem tudta megállni, hogy időről-időre meg ne simogassa a sötét, selymes fürtöket. A család összes tagja eljött, hogy megünnepelje Cole és Jessica házasságkötését, és üdvözölje az új jövevényt a családban. A ház zsúfolásig megtelt, és Rose mama nem is lehetett volna ennél boldogabb. Felpillantott, és látta, hogy Cole az ajtóban áll, és őt nézi. – Tudtam, hogy itt talállak – szólalt meg. Kilépett a verandára, és Rose mama mellé húzott egy széket. – Csinos kislegény, ugye, mama? – intett fejével Caleb felé. – Istenem, de mennyire. Igazi kis örökmozgó. Épp az imént mesélt nekem egy csodálatos történetet. Cole felnevetett. – Egyetlen pillanat nyugtot sem hagy nekünk Jessie-vel. Estére már mind a ketten hullafáradtak vagyunk, mert egész nap utána szaladgálunk. – Ennek így is kell lennie – jelentette ki Rose mama, aztán elkomolyodva nézett fiára. – Ugye, tudod, milyen áldás van rajtad? Jessica igazi kincs, akárcsak ez a kisfiú. – Tudom – bólintott Cole. – Néha… éjszakánként… nézem, ahogy alszik, és elszorul a torkom… Szerelmes vagyok – fejezte be. – Ehhez kétség sem fér. – Elvárlak benneteket a vasárnapi misén. Szeretném, ha Istennek is megköszönnétek az ő nagy jóságát. – Ott leszünk – ígérte Cole. – Az új kalapod fogod viselni, amelyet Grace küldött? – Ó, igen, bár szinte túl jó nekem. – Nincs olyan, hogy túl jó, ha rólad van szó, mama. A dicséret zavarba hozta az asszonyt, ezért gyorsan másra terelte a szót. – Jessica elmondta, hogy Grace azt tervezi, kalapboltot nyit Dillonban. Cole biccentett. – Ideutaznak a szülei Londonból, hogy segítsenek a nyitásnál. Daniel azt reméli, hogy náluk is

maradnak. – Mikor veszi el? – Még nem jelölték ki a napot. Danielnek meg kell várnia, amíg Grace apja is beleegyezik a házasságba, de azt reméli, hogy jövőre, a tavasz beköszöntével egybekelhetnek. Szeretné, ha te is ott lennél az esküvőn. – Ó, ott leszek, és az új kalapomban megyek. Daniel megnyugodott végre, ugye? – A legjobb úton van afelé, mama – mosolygott Cole. Nyílt az ajtó, és Adam, Douglas és Travis lépett ki. Egy perccel később Mary Rose is csatlakozott fivéreihez. Rose mama szíve megtelt szeretettel és büszkeséggel, szemét elfutották a könnyek. – Éppen arra készültem, hogy meséljek a kicsinek. – Mi is meghallgatjuk – mondta Adam. – Miről szól a meséd? – kíváncsiskodott Douglas. – Egy körről, amely New Yorkban kezdődött, amikor négy fiúból és egy csecsemőből egy család lett. Caleb elfészkelődött az ölében, és fejét a mellére hajtotta. Rose mama átölelte a kisfiút, és ringatni kezdte. – Egyszer volt, hol nem volt…