Judith McNaught
ÁLOMKIRÁLYSÁG
Elsı fejezet - Claymore hercegére és menyasszonyára! Rendes körülmények között ez az esküvıi pohárköszöntı vidám nevetést és hangos éljenzést váltott volna ki a Merrickek kastélyának nagytermébe zsúfolódott, fényőzıen elegáns hölgyekbıl és urakból. Boros serlegek emelkedtek volna a magasba, és még több tószt hangzik el egy olyan nagy és nemes menyegzıt ünnepelve, mint amilyen elıtt most álltak itt, Dél-Skóciában. Ma azonban nem csendült fel az éljenzés. Ezen az esküvın nem. Ezen az esküvın senki sem ünnepelt, és senki sem emelte magasba serlegét. A násznép tagjai gyanakvó szemmel méregették egymást, mindenki arcán feszültség ült. A menyasszony családja ideges volt. A vılegény családja szintén. A vendégek, a szolgák, de még a teremben lévı vadászkutyák is feszültek voltak. Még Merrick elsı grófja is ellenségesen nézett le az egybegyőltekre a kandalló fölé akasztott portréjáról. - Köszöntsük Claymore hercegét és menyasszonyát! -jelentette ki újra a vılegény öccse, hangja mennydörgésként zúgott a zsúfolt terem természetellenes, sírkamra hangulatára emlékeztetı csendjében. - Hadd legyen hosszú és termékeny a közös életük! Az efféle ısi köszöntı általában kiszámítható reakciókat vált ki. A vılegény büszkén mosolyog, mert meggyızıdése, hogy maga a Szépség szegıdött társául. A menyasszony is vidám, mert sikerült ezt elhitetnie vele. A vendégek örülnek, mert a nemességen belül kötött házasság két fontos család kapcsolatát erısíti meg, két nagy vagyont egyesít - ami már önmagában is alapos ok az ünneplésre és a kitörı jókedvre. De nem ma. Nem 1497. október 14-én. A köszöntı elhangzása után a vılegény öccse magasba emelte serlegét, és eltökélten bátyjára mosolygott. A vılegény barátai mind felemelték serlegeiket, és mereven mosolyogtak a menyasszony családjára. A menyasszony rokonai is felemelték serlegeiket, és jegesen egymásra mosolyogtak. A vılegény, látszólag az egyedüli a teremben, aki nem vett tudomást az ellenséges hangulatról, magasba tartotta kupáját, és a menyasszonyra mosolygott. Szeme azonban nem nevetett. A menyasszony nem bajlódott azzal, hogy bárkire is mosolyogjon. Dühösnek látszott, és lázongónak. Valójában Jennifer annyira kétségbeesett volt, hogy szinte el sem jutott a tudatáig, van-e egyáltalán valaki a teremben. Ezekben az utolsó percekben minden idegszálával Istenhez küldött elkeseredett fohászára összpontosított, de úgy tőnt, İ vagy nem figyelt oda, vagy nem érdekelte a dolog, mert nem mentette meg siralmas helyzetébıl. „Uram - sírta némán, miközben megpróbálta lenyelni a rettegés gombócát a torkából -, ha szándékodban áll bármit is tenni, hogy megakadályozd ezt a házasságot, gyorsan kell cselekedned, öt percen belül, máskülönben túl késı lesz! Biztosan jobbat érdemlek, mint ezt a rám erıltetett házasságot azzal a férfival, aki elrabolta a szüzességemet! Nem önként adtam neki, te is tudod!" Felismerve, micsoda dıreség megdorgálni a Mindenhatót, sietve mentegetızni kezdett. „Hát nem próbáltalak mindig kifogástalanul szolgálni? - súgta hangtalanul. - Nem voltam mindig engedelmes?" „NEM MINDIG, JENNIFER" - dörgött az Úr hangja elméjében. „Majdnem mindig - helyesbített Jennifer kétségbeesetten. - Mindennap elmentem a misére, kivéve, amikor beteg voltam, ami ritkán fordult elı. Minden reggel és minden este imádkoztam. Majdnem minden este - javította ki magát gyorsan, mielıtt a lelkiismerete újra ellentmondott volna neki -, kivéve, amikor elaludtam, mielıtt a végére értem volna. És megpróbáltam, igazán mindent megpróbáltam megtenni, amit a nıvérek kértek tılem a zárdában. Te tudod, milyen keményen próbáltam! Uram - fejezte be elszántan -, ha segítesz, hogy megmeneküljek ebbıl a helyzetbıl, soha többé nem leszek akaratos, sem indulatos."
„EZT NEM HISZEM, JENNIFER" - dörögte az Úr kétkedın. „Esküszöm, Uram! - ígérte elszántan, mintha alkut próbálna kötni. - Mindent megteszek, amit kívánsz tılem. Most azonnal visszamegyek a kolostorba, és egész életemet az imádságnak szentelem, és... - A házassági szerzıdést a megfelelı módon aláírták. Jöjjön be a pap - rendelkezett Lord Balfour. Jennifer vadul kapkodni kezdte a levegıt, és minden lehetséges áldozat gondolata elillant az elméjébıl. „Istenem - könyörgött némán -, miért teszed ezt velem? Nem engedheted, hogy megtörténjen, ugye nem?" A hatalmas teremre néma csend telepedett, miközben az ajtószárnyak kitárultak. „DE BIZONY, JENNIFER, MEGENGEDEM." A tömeg kettényílt, hogy utat engedjen a papnak, Jennifer pedig úgy érezte, ütött az utolsó órája. Vılegénye a hivatalos ceremóniának megfelelıen mellé lépett. Jennifer egy arasznyit távolabb húzódott, és gyomra felkavarodott a tiltakozástól és a megaláztatástól, hogy el kell viselnie a közelségét. Bárcsak tudta volna, mekkora katasztrófához és szégyenhez vezet egyetlen meggondolatlan cselekedet! Bárcsak ne lett volna ilyen felelıtlen és indulatos! Lehunyta szemeit, hogy kizárja tudatából az angolok ellenséges tekintetét és saját skót rokonsága gyilkos ábrázatát, és szívében szembenézett a fájdalmas igazsággal: lobbanékonysága és könnyelmősége, két legnagyobb hibája juttatta erre az irtózatos végre. E két gyarlóság volt a felelıs élete minden kudarcáért. Na meg az elkeseredett vágy, hogy elnyerje apja szeretetét, és az legalább annyira rajongjon ıérte, mint amennyire a mostohafiaiért. Amikor Jennifer tizenöt éves volt, e két tulajdonsága vette rá, hogy bosszút álljon gonosz és alattomos mostohafivérén. Módszere számára helyesnek és becsületesnek tőnt: titkon páncélruhát öltött, és tisztességgel kiállt a fiú ellen a lovagi tornán. Ezzel a nagyszabású bolondsággal kivívta, hogy ott helyben, a becsület mezején alapos verést kapjon az apjától és emellett csak egészen parányi elégtételt jelentett számára, hogy gonosz mostohabátyját kiütötte lova nyergébıl! Tavaly ugyanez a két vonása vezetett ahhoz a viselkedéshez, amely miatt az öreg Lord Balder visszavonta a leánykérést, és ezzel szétzúzta apjának a két család egyesítésérıl dédelgetett álmát. S végül ezeknek a tulajdonságoknak köszönhette, hogy számőzték a Belkirkkolostorba, ahol hét héttel ezelıtt könnyő prédájául esett a Fekete Farkas portyázó seregének. Most pedig mindezek miatt kényszerítették, hogy házasságot kössön ellenségével, egy brutális angol harcossal, akinek a serege rettegésben és elnyomásban tartja hazáját, Skóciát. Egy férfival, aki elfogatta, rabságban tartotta, megfosztotta szüzességétıl és jó hírétıl. De már túl késı volt az imádságokhoz és a fogadalmakhoz. Sorsa már hét héttel ezelıtt megpecsételıdött, amikor a gıgös szörnyeteg lábai elé vetették, megkötözve, mint az ünnepi ebédnek szánt vadat. Jennifer nyelt egyet. Nem, még annál is korábban történt. Akkor lépett rá a romlásba vezetı ösvényre, amikor semmibe vette a figyelmeztetést, hogy a Fekete Farkas serege a közelben jár. De miért is kellett volna hinnie a szóbeszédnek? Az utóbbi öt évben szinte hetente felhangzott a rémületes hír: „A Farkas felénk menetel." Csakhogy hét hete, azon a napon keserően igaznak bizonyult. A teremben lévı tömeg a pap megjelenésére várva nyugtalanul mozgolódott, de Jennifer teljesen elmerült az emlékeiben... Az évszakhoz képest szokatlanul szép nap volt, az égbolt ragyogó kék, a levegı balzsamos. A nap fényözönbe borította a kolostort, aranyban fürösztötte gótikus csúcsait és kecses boltíveit, és kegyesen tekintett le Belkirk álmos kis falujára. A település a rendház mellett két bolttal és
harmincnégy házzal dicsekedhetett, valamint egy kıbıl épített közkúttal a falu közepén, amelynél vasárnap délutánonként összegyőlhetett a falu népe. Ezen a napon is így történt. Egy távolabbi dombon juhász ırizte a nyájat, a kút közelében lévı tisztáson pedig Jennifer szembekötısdit játszott az árvákkal, akiket a zárda fınöknıje a felügyeletére bízott. A nevetés és pihenés eme idilli környezetében vette kezdetét a csúfos história. Mintha pusztán azáltal, hogy gondolatban újraéli a dolgokat, megváltoztathatná a történteket, Jennifer behunyta a szemét. Ismét a tisztáson volt a gyerekekkel, szemét eltakarta a fogó csuklyája... - Merre vagy, Tom MacGivern? - kiáltotta. Kinyújtott kezeivel tapogatózott, tettetve, mintha fogalma sem lenne arról, hol lapul a kuncogó kilencéves kisfiú, bár fülei elárulták, hogy tıle jobbra, alig néhány lábnyira áll. Mosolygott a csuklya alatt, miközben a hagyományos szörnyetegpózban karjait magasba emelte, ujjait szétfeszítette és begörbítette, mintha karmai nıttek volna, lábaival ide-oda dobbantott, és mély, baljóslatú hangon kiáltotta: - Nem szökhetsz meg elılem, Tom MacGivern. - Haha! - kiáltott vissza a fiúcska. - Nem találsz meg, csuklyás ember! - Ohó, dehogynem - fenyegette Jenny. Szándékosan balra fordult, mire nevetés hullámzott végig a fák és bokrok ágai mögött rejtızı gyerekseregen. - Elkaptalak! - kiáltott fel Jenny néhány pillanattal késıbb gyızedelmesen, amikor lecsapott egy menekülı, kuncogó gyerekre, kezével fogva át az apró kis csuklót. Kifulladva és kacagva kapta le fejérıl a csuklyát, hogy szemügyre vegye zsákmányát, nem törıdve vállára omló vörös-arany hajzuhatagával. - Maryt kaptad el! - zengték a gyerekek vidám kórusban. - Most Mary lesz a csuklyás ember! Az ötéves pici lány tágra nyílt, aggódó szemekkel nézett fel Jennyre, kis teste csak úgy reszketett a félelemtıl. - Kérlek! - suttogta, miközben Jenny lábába csimpaszkodott. - Én... én nem akarom felvenni a csuklyát. Olyan sötét van alatta. Muszáj felvennem? Jenny bátorítóan mosolygott, és gyengéden kisimított egy tincset a kicsi vékonyka arcából. - Nem, nem muszáj, ha nem szeretnéd. - Félek a sötétben - vallotta be Mary, igen fölöslegesen, törékeny vállait lejjebb ejtve szégyenében. Jenny a karjaiba kapta, és szorosan átölelte. - Mindenki fél valamitıl - mondta, majd incselkedve hozzátette: - Én például félek... a békáktól! A kislány kuncogni kezdett Jenny füllentett beismerése hallatán. - A békáktól? - ismételte. - Én szeretem a békákat! Egy kicsit sem félek tılük! - Na, látod - mondta Jenny, miközben letette a kislányt. - Nagyon bátor vagy. Bátrabb, mint én! - Lady Jennifer fél a buta békáktól - újságolta a kicsi a többieknek, akik addigra hozzájuk szaladtak. - Nem igaz, nem is fél - jelentette ki a kis Tom. Rögvest a szépséges Lady Jenny védelmére kelt, aki magas rangja ellenére mindig mindenben benne volt. Még abban is, hogy szoknyáját felhúzva átgázoljon a tavon, és segítsen neki megfogni egy kecskebékát, vagy hogy egy macska gyorsaságával kússzon fel a fára, és megmentse a kis Willt, aki nem mert lemászni. Jenny esdeklı pillantása láttán viszont azonnal elhallgatott, és egy szót sem ejtett többé állítólagos félelmérıl a békáktól. - Majd én felveszem a csuklyát - vállalkozott önként, miközben imádattal bámulta a tizenhét éves lányt. Jenny, bár az apácanövendékek komor köpenyét viselte, nem volt közülük való, és távolról sem viselkedett úgy, mint egy leendı nıvér. Múlt vasárnap például az atya hosszú prédikációja alatt Lady Jenny feje elırebiccent. Csak a mögötte lévı padsorban ülı Tom
hangos mőköhögésének köszönhette, hogy még idejében felébredt, és így megúszta, hogy észrevegye az éles szemő rendfınöknı. - Most Tomon a sor - fogadta el Jenny azonnal a felajánlást, és a fiú felé nyújtotta a csuklyát. Mosolyogva nézte, ahogy a gyerekek eliramodtak kedvenc búvóhelyeik irányába, majd felvette a földrıl a fityuláját és a rövid gyapjúfátyolt, amit levetett, amikor ı lett a csuklyás ember. Épp a fejére akarta tenni, mert a kúthoz készült, ahol a falubeliek a Belkirkön áthaladó idegeneket faggatták az angolokkal vívott cornwalli csatáról. - Lady Jennifer! - kiáltotta felé hirtelen az egyik falubeli férfi. - Gyere gyorsan! Híreket kaptunk a földesúrról. Fátyollal és fityulával a kezében Jenny szaladni kezdett, a gyerekek pedig megérezve izgatottságát, abbahagyták a játékot, és a nyomába eredtek. - Milyen híreket? - kérdezte a lány kifulladva, miközben tekintetével a klán tagjainak egykedvő arcát fürkészte. Egyikük elırelépett, tiszteletteljesen levette sisakját, és begörbített karjára fektette. - Te volnál Merrick urának leánya? Merrick nevének hallatán a kút körül sürgölıdı emberek közül két férfi azonnal félbehagyta munkáját, és döbbent pillantást váltottak. Aztán gyorsan lehajtották a fejüket, ügyelve, hogy az arcuk árnyékban maradjon. - Igen - felelte Jennifer buzgón. - Híreket hoztál apámról? - Igen, úrnım. Errefelé tart, nem messze mögöttünk, számos emberével. - Hála Istennek - sóhajtotta Jenny. - Hogy áll a csata Cornwallnál? - kérdezte egy pillanatnyi szünet után, készen arra, hogy személyes ügyeit félretegye. A skótok Cornwallnál Jakab király mellett harcoltak, hogy megszerezzék Anglia trónját V. Edward számára. A férfi arckifejezése elıbb válaszolt, mint a szavai. - Amikor eljöttünk, már mindennek vége volt. Corknál és Tauntonnál is úgy tőnt, gyızni fogunk, és ugyanez volt a helyzet Cornwallnál is, míg meg nem jelent maga az ördög, hogy átvegye VII. Henrik seregének parancsnokságát. - Az ördög? - ismételte Jennifer. A férfi arcát győlölet torzította el, és nagyot köpött a földre. - Igen, az ördög. A Fekete Farkas, hogy pörkölıdjön a pokolban, ahonnan származik. A Fekete Farkasnak, Skócia leggyőlöltebb, legrettegettebb ellenségének említésére két parasztasszony keresztet vetett, mintha a gonoszt akarnák elhárítani. A férfi következı szavai hallatán tátva maradt a szájuk a félelemtıl. - A Farkas visszatér Skóciába. VII. Henrik király új sereg élén küldi ellenünk, hogy eltiporjon minket, amiért Edward királyt támogattuk. Gyilkolás és vérözön kíséri majd, mint amikor legutóbb itt járt, és én mondom, most még könyörtelenebb lesz. A klánok sietve hazaindultak, hogy felkészüljenek a csatára. Azt hiszem, a Farkas elıször Merricket támadja majd meg, mielıtt a többiek sorra kerülnének, mert Cornwallnál a ti klánotok oltotta ki a legtöbb angol életet. Azzal a férfi udvariasan biccentett, majd feltette a sisakját, és felpattant a lovára. A kút körül álldogáló csoportok lassan szétszéledtek, és az út felé vették az irányt, amely az ingoványon át felvezetett a dombokhoz. Két férfi azonban a kanyarulat után letért az útról. Amint eltőntek a falubeliek szeme elıl, jobbra fordultak, és lovaikat óvatos galoppban az erdı sőrője felé hajtották. Ha Jenny figyelt volna, talán észreveszi, amint az erdın át titokban megfordulnak, és visszatérnek az úthoz, éppen az ı háta mögé kerülve. De a lányt az a rettegéssel teli zőrzavar foglalta le, amely Belkirk polgárai között tört ki. A falucska történetesen épp az Anglia és Merrick között húzódó úton terült el. -Jön a Farkas! - kiabálta egy nı, szorosan magához szorítva gyermekét, mintha a még láthatatlan veszedelemtıl akarná megóvni. - Isten irgalmazzon nekünk.
- Merricket akarja megtámadni - kiáltotta egy férfi, hangja magasra kúszott a félelemtıl. Merrick urát próbálja a karmai közé kapni, de útközben Belkirköt pusztítja majd el. Hirtelenjében tőz, halál és mészárlás hátborzongató elıszelével lett terhes a levegı, a gyerekek Jenny köré győltek, és néma rémülettel csüggtek rajta. A skótok - a vagyonos nemesek és az alacsony származású falusiak egyaránt - magánál az ördögnél is gonoszabbnak és veszedelmesebbnek tartották a Fekete Farkast, minthogy az ördög csak egy szellem, a Farkas azonban hús-vér ember volt. A Gonosz eleven Lordja. Egy irtóztató lény, aki most az életüket fenyegette. İ volt az a rosszindulatú rém, akinek fenyegetı nevével a skótok csemetéiket igyekeztek rábírni a helyes viselkedésre. „Elvisz a Farkas" -hangzott a figyelmeztetés, amellyel megpróbálták távol tartani a gyerekeket az erdıtıl, megakadályozni, hogy éjjel kimásszanak az ágyukból, vagy egyszerően elérni, hogy szót fogadjanak az idısebbeknek. Jennyt türelmetlenné tette az elharapózó hisztéria, ami szerinte inkább egy mítosznak, mintsem egy embernek szólt. Felemelte hát a hangját, hogy a lármán keresztül is meghallják. - Sokkal valószínőbb - kezdte, átkarolva a megrémült gyerekeket, akik a Farkas nevének elsı említésére köré tömörültek -, hogy visszatér ahhoz a pogány királyához, hogy nyalogassa a sebeit, amelyeket Cornwallnál kapott tılünk, és hazugságokat meséljen saját gyızelmérıl. Ha mégsem ezt teszi, Merricknél akkor is gyengébb várat választ majd támadása célpontjául. Olyat, ahol esélye is lehet. Önmagát is megnyugtató, megvetést kifejezı szavai hallatán döbbent pillantások tapadtak az arcára, de Jenny korántsem hısködésbıl beszélt. Igazi Merrick volt, és egy Merrick sosem ismerte volna be, hogy félne bárki emberfiától. Többszázszor is hallotta ezt, amikor apja a mostohafivéreihez beszélt, és ı is azonosult ezzel a hitvallással. Ráadásul a falusiak megijesztették a gyerekeket, a riadalmuknak pedig véget kellett vetnie. Mary megrángatta Jenny szoknyáját, hogy magára vonja figyelmét, és vékony, remegı hangon megkérdezte: - Te nem félsz a Fekete Farkastól, Lady Jenny? - Hát persze hogy nem! - felelte Jenny egy bátorító mosoly kíséretében. - Azt mondják - szólt közbe a kis Tom tiszteletteljes hangon -, hogy a Farkas olyan magas, mint egy fa! - Egy fa! - nevetett Jenny, és megpróbált viccet csinálni a Farkasból és az ıt övezı szóbeszédbıl. - Ha tényleg olyan magas, szívesen megnézném, amint megpróbál felülni a lovára! Legalább négy lovagra lenne szükség ahhoz, hogy a nyeregbe emeljék! A képtelenség hallatán néhány gyerek kuncogni kezdett, ami pont megfelelt Jenny szándékának. - Azt hallottam - mondta a kis Will borzongva -, hogy puszta kézzel dönti le a falakat, és vért iszik. - Fúj! - mondta Jenny, sőrőn pislogva hozzá. - Akkor emésztési zavarai vannak, azért olyan alávaló. Ha Belkirkbe jön, majd jó kis skót sörrel kínáljuk. - Az apám azt mondta - tette hozzá az egyik gyerek -, hogy mindig egy Arik nevezető óriás lovagol a háta mögött, aki harci bárdot visel, és felaprítja a gyerekeket. - Én meg azt hallottam - szólt közbe baljóslatú hangon egy újabb apróság -, hogy... Jenny gyorsan félbeszakította. - Hadd mondjam el, hogy én mit hallottam. Ragyogó mosollyal az arcán a gyerekeket a kolostor felé kezdte terelni, amely látótávolságon kívül, az útkanyarulat mögött állt. - Én azt hallottam - rögtönzött vidáman -, hogy olyan nagyon öreg, hogy így kell hunyorognia ahhoz, hogy lásson valamit. Tántorgó, majdnem vak embert utánozva összevissza tekingetett körbe, és annyira eltúlzott grimaszt vágott, hogy minden gyerek kacagni kezdett.
Egész úton ontotta magából a hasonló megjegyzéseket, és a kicsiket annyira magával ragadta a játék, hogy ık is hasonló ötletekkel álltak elı. Végül a Farkas egy nevetséges, lehetetlen figurává alakult át. A látszólagos vidámság ellenére azonban az ég hirtelen elsötétedett, nehéz felhık takarták el a napot, a levegı csípısen hideggé vált, és a szél belekapaszkodott Jenny köpenyébe. Mintha maga a természet is megborzongott volna a gonosz nevének említésére. Jenny épp egy újabb viccet akart elsütni a Farkas rovására, de hirtelen elharapta a mondanivalóját. Egy csapat lovast pillantott meg, akik a kolostor felé vezetı útkanyarulat irányából feléjük tartottak. Egy gyönyörő lány lovagolt a nemesek vezetıje elıtt, ugyanolyan komor, szürke köpenybe burkolózva, mint Jenny, a novíciusok fehér fityuIájában és rövid gyapjúfátylában. Illedelmesen oldalt ült a nyeregben. Szégyenlıs mosolyával megerısítette azt, amit Jenny már úgyis tudott. Az öröm apró kis sikolya hagyta el az ajkát, és rohanni kezdett, de aztán hirtelen leküzdötte hölgyhöz méltatlan viselkedését, és megállt ott, ahol volt. Szemei az apján csüggtek. Futó pillantást vetett klánjuk tagjaira, akik ugyanazzal az elítélı arckifejezéssel néztek keresztül rajta, mint az elmúlt évek alatt mindig - amióta csak mostohafivére elhitette velük rettenetes meséjét. A gyerekeket szigorú figyelmeztetéssel elıreküldte a kolostorba, aztán csak állt az út közepén. Egy örökkévalóságnak tőnt, mire a csoport végre odaért. Apja, aki nyilvánvalóan a zárdában járt elıször, ahol Jennyvel együtt mostohatestvére, Brenna is együtt élt. Most lepattant a nyeregbıl, aztán megfordult, hogy Brennát is lesegítse. A nagy ember kínos aprólékossággal adózott az udvariasságnak. Jenny magában háborgott a kényszerő várakozás miatt, de annyira ismerıs volt a jelenet, hogy végül egy ferde kis mosoly jelent meg a szája szögletében. A férfi végre felé fordult, szélesre tárva karjait, és Jenny az ölelésébe vetette magát. Hevesen megszorította, és szinte gügyögött izgalmában: -Apám, annyira hiányoztál! Már majdnem két éve, hogy utoljára láttalak. Jól nézel ki. Semmit sem változtál. Lord Merrick finoman lefejtette lánya karjait a nyakáról, majd kissé eltartva magától alaposan szemügyre vette. Tekintete végigpásztázta kócos haját, rózsás arcát és alaposan meggyőrıdött köpenyét. Jenny alig bírta leküzdeni a hosszadalmas szemrevételezés miatti belsı nyugtalanságát, és csendben imádkozott, hogy apja elégedett legyen a látványával. Minthogy nyilvánvalóan járt már a kolostorban, Jenny reménykedett, hogy a fınöknı beszámolója kedvére való volt. Két évvel ezelıtt rossz magaviselete volt az oka annak, hogy kolostorba küldték. Brenna egy év múlva követte, hogy biztonságban legyen, amíg a családfı a háborúban jár. A rendfınöknı szigorú felügyelete alatt Jenny megtanulta értékelni saját erejét, és mindent elkövetett, hogy úrrá legyen hibáin. Most azonban, mialatt apja a feje búbjától a lába ujjáig alaposan szemügyre vette, azon tőnıdött, vajon az ifjú ladyt látja-e benne, akivé vált, vagy még mindig az engedetlen kislányt, aki két évvel ezelıtt volt. A férfi kék szemei végül Jenny arcába néztek, és ajkaira mosoly ült: - Nıvé lettél, Jennifer. Jenny szíve szárnyalt. Szőkszavú apja szájából nagy értéke volt ennek a megjegyzésnek. - Más vonatkozásban is megváltoztam, apám - jelentette ki csillogó szemmel. - Sokat változtam. - No, azért nem annyira sokat, lányom - mondta a férfi, és bozontos, ısz szemöldökét ráncolva pillantását az elfelejtett fátyolra és a fityulára szegezte, amelyek még mindig Jenny kezében voltak.
- Ó! - nevetett Jenny, és sietett magyarázatot adni. -Szembekötısdit játszottunk... ööö... a gyerekekkel, és ez nem fért a csuklya alá. Találkoztál a fınöknıvel? Mit mondott neked Ambrose anyánk? Apja máskor oly komor tekintetében most nevetés bujkált. - Azt mondta - felelte szárazon -, hogy szeretsz a dombokon ülve a semmibe merengeni és álmodozni, ami ismerısen hangzott, leányka. Azt is mondta, hogy hajlamos vagy elbóbiskolni a mise közben, ha úgy gondolod, hogy hosszabbra nyúlik a prédikáció, mint kellene, ami szintén ismerıs. Jenny a fınökasszony árulásának hírére, akit pedig annyira csodált, a magasságokból azonnal a földre pottyant. Bizonyos értelemben Ambrose anya maga is úr volt saját nemesi birtokán, ellenırzése alatt tartva a pompás zárda minden jövedelmét, a birtokukban lévı földeket és állatokat. Maga felügyelte a kiszolgálást, ha vendégeik voltak, és mindenen rajta tartotta a szemét, ami kapcsolatban állt a kolostor földjein dolgozó világi emberekkel és az égbe nyúló falakon belül élı apácákkal. Brenna rettegett az erélyes asszonytól, de Jenny imádta, ezért látszólagos árulása mély sebet ejtett rajta. Apja következı szavai azonban eloszlatták csalódottságát. - Ambrose anya azt is elmondta - ismerte be büszkeséggel a hangjában -, hogy olyan agyad van, ami egy fınöknınek is becsületére válna. Azt mondta, tetıtıl talpig Merrick vagy, annyi bátorsággal megáldva, hogy akár a saját klánodat is vezethetnéd. Ez persze nem történhet meg - tette hozzá, összetörve ezzel a lány legtitkosabb álmát. Jenny igyekezett megırizni az arcán ülı mosolyt. Nem akart tudomást venni a fájdalomról, amit jogfosztottsága miatt érzett. Ezt a jogot ugyanis neki ígérték, míg apja feleségül nem vette Brenna megözvegyült anyját, aki három fiút hozott új házasságába. A jog, amely korábban Jennyt illette, Alexanderra, a három fivér legidısebbjére szállt át. Ez korántsem lett volna annyira szörnyő, ha Alexander kedves vagy legalább tisztességes. De hitszegı, ármánykodó hazug volt, és Jenny tudta ezt, ám apja és klánjuk tagjai nem. Merrickbe költözésük után mindenféle történeteket kezdett terjeszteni róla, olyan becsületsértı, rettenetes, mégis ügyesen kieszelt históriákat, hogy egy éven belül az egész klánt Jenny ellen fordította. Klánja szeretetének elvesztését Jenny még mindig elviselhetetlenül fájdalmasnak érezte. Még most is, amikor keresztülnéztek rajta, mintha nem is létezne számukra, vissza kellett fognia magát, hogy el ne kezdjen könyörögni nekik, a megbocsátásukért esedezve olyan dolgok miatt, amiket el sem követett. William, a középsı fivér kedves és igen félénk volt, mint Brenna, míg Malcolm, a legkisebb fiú majdnem olyan gonosz és alattomos, mint Alexander. - Még azt is mondta a fınökasszony - folytatta apja -, hogy kedves vagy és gyengéd, de van benned tőz is... - Mindezeket mondta? - kérdezte Jenny, megfeledkezve mostohafivérével kapcsolatos szomorú gondolatairól. - Igazán? - Bizony. Rendes körülmények között ez a válasz megörvendeztette volna Jennyt, de apja arcát figyelve feltőnt neki, hogy az egyre zordabb és feszültebb, még inkább, mint amilyennek valaha is látta. Még a hangja is erıltetettnek tőnt, miközben azt mondta: - Helyes, hogy felhagytál pogány viselkedéseddel, és azzá váltál, aki most vagy, Jennifer. Szünetet tartott, mintha képtelen lenne vagy nem akarná folytatni mondanivalóját. - Mit akar ez jelenteni, apám? - nógatta finoman Jenny. - Azt - mondta apja egy hosszú, hangos sóhajtás után -, hogy klánunk jövıje a te kezedben van. Szavai úgy hangzottak Jenny elméjében, mintha harsonákat fújtak volna meg. Izgalmat és örömteli várakozást érzett. „Klánunk jövıje tıled függ..." Olyan boldog volt, alig mert hinni a füleinek. Mintha a kolostor fölött lévı dombtetın állva legkedvesebb ábrándjain merengene,
és azok egyszerre valóra válnának. Az az álom, amelyben apja így szól hozzá: „Jennifer, klánunk jövıje tıled függ. Nem a mostohafivéredtıl. Tıled." Ez volt az a lehetıség, amelyrıl egész életében álmodott, hogy bebizonyíthassa bátorságát a klán elıtt, és visszanyerje elvesztett szeretetüket. Ebben az álomban mindig lehetısége nyílt rá, hogy véghezvigyen egy rendkívüli bátorságot igénylı cselekedetet, egy bátor és veszélyes hıstettet, például azt, hogy megmássza a Fekete Farkas várfalát, és teljesen egyedül elfogja ıt. Nem számított, milyen rémisztı feladatot kap, hiszen mindig habozás nélkül elvállalta a kihívást. Apja arcát kutatta. - Mit kívánsz tılem? - kérdezte buzgón. - Mondd, és én megteszek bár... - Hozzámész Edric MacPhersonhoz? - Miii? Jennifer ábrándjának döbbent hısnıje levegı után kapkodott. Edric MacPherson idısebb volt, mint saját apja; egy aszott, ijesztı ember, aki, amióta csak kislányból nagylánnyá érett, mindig úgy nézett rá, hogy megborzongott tıle. - Hozzámész vagy sem? Jenny finom ívő, aranybarna szemöldökei összeszaladtak. - Miért? - kérdezte a hısnı, aki sosem tett fel kérdést a feladattal kapcsolatban. Apja arcát furcsa, izgatott pillantás sötétítette el. - Kikaptunk Cornwallnál, leányom. Az embereink fele odaveszett. A csatában Alexander is az életét vesztette. Úgy halt meg, mint egy Merrick - tette hozzá komor büszkeséggel -, harcolt a végsıkig. - Örülök, hogy te élsz, apám - mondta Jenny. Képtelen volt rá, hogy a bánat röpke nyilallásánál többet érezzen mostohabátyja halála miatt, aki pokollá tette az életét. Most, ahogy a múltban gyakran megtörtént, egyszerően csak azt kívánta, bárcsak ı is tehetne valamit, amivel kivívhatná, hogy apja büszke legyen rá. - Tudom, hogy úgy szeretted ıt, mintha csak az édesgyermeked lett volna - tette hozzá. Apja egy rövid biccentéssel fogadta Jenny együttérzését, majd visszatért szóban forgó témájukhoz. - Sok klán ellenezte, hogy harcoljunk Cornwallnál Jakab király ügyéért, de azért követtek engem. Az angolok elıtt sem titok, hogy a klánok az én befolyásomra győltek össze Cornwall alatt, és az angol király most bosszút akar állni. Skóciába küldi a Farkast, hogy megtámadja Merrick várát. Mély hangjában fájdalom csendült, amikor elismerte: - Nem álljuk ki az ostromot, hacsak a MacPherson klán nem támogat harcunkban. MacPherson elég befolyással rendelkezik ahhoz, hogy tucatnyi további klánt vegyen rá a csatlakozásra. Jenny úgy érezte, beleszédül a hallottakba. Alexander halott, a Farkas pedig otthona ostromára készül. Kábulatából apja éles hangja szakította ki. - Jennifer! Megértetted, amit mondtam? MacPherson megígérte, hogy csatlakozik hozzánk, de csak abban az esetben, ha hozzáadlak feleségül. Anyja révén Jenny grófnı volt, és egy akkora birtok örököse, amely felért MacPhersonéval. -A földemet akarja? - kérdezte szinte reménykedve. Eszébe jutott, milyen rettenetes volt, amikor egy évvel korábban Edric MacPherson a kolostorban járt, hogy tiszteletét tegye nála, és pillantása végigpásztázta a testét. - Igen. - Nem adhatnánk neki oda egyszerően a földet, cserébe a támogatásáért? - javasolta kétségbeesetten, készen arra, hogy feláldozza pompás ısi birtokát klánja érdekében. - Abba nem egyezne bele - csattant fel apja dühösen. -A rokonságért tisztességbıl muszáj harcolni, de nem küldheti az embereit olyan csatába, amely nem az ı ügyük, hogy aztán késıbb ı megkapja fizetség gyanánt a birtokodat.
- De ha annyira szeretné a földjeimet, biztosan lenne valamilyen lehetıség, hogy... - İ téged akar. Üzenetet küldött nekem Cornwallba. Apja újra szemügyre vette Jenny arcát, számba véve a szinte döbbenetes változásokat, amelyeknek köszönhetıen a kislányos, szeplıs, csúnyácska ábrázat egzotikus szépséggé alakult át. - Anyád arcát viseled, lányka, és ez felkeltette egy öregember vágyát. Nem kérnék tıled ilyesmit, ha volna más lehetıség. Régebben könyörögtél, hogy téged nevezzelek meg a birtok uraként. Esküdöztél, hogy semmi nincs, amit meg ne tennél a klánodért - emlékeztette nyersen. Jenny gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy a testét, az egész életét egy olyan embernek adja, akitıl ösztönösen iszonyodik, mégis felemelte a fejét, és bátran nézett apja szemébe. - Igen, apám - felelte halkan. - Már most veled menjek? Az apja arcán megjelenı büszkeség és megkönnyebbülés látványa szinte önmagában is megérte az áldozatot. De Merrick ura tagadólag rázta a fejét. - Az a legjobb, ha most itt maradsz Brennával. Nincsenek tartalék lovaink. Alig várjuk, hogy Merrickbe érjünk, és nekilássunk a csata elıkészületeinek. Megüzenem MacPhersonnak, hogy elfogadtad az ajánlatát, aztán küldök majd valakit, aki elvisz hozzá. Amikor apja megfordult, hogy felüljön a lovára, Jenny nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek. Ahelyett, hogy félreállt volna, a távolabb álló, lovakon ülı klántagok közé lépett, akik egykor barátai és játszótársai voltak. Azt remélve, meghallották, hogy beleegyezett a MacPhersonnal kötendı házasságba, és ez talán semlegesíti az iránta érzett megvetésüket, megállt egy pirospozsgás, vörös ember elıtt. -Jó napot neked, Renald Garvin - mosolygott tétován a lovag szúrós szemeibe. - Hogy van a feleséged? A férfi állkapcsa megfeszült, pillái megrebbentek. - Elég jól, gondolom - vetette oda. Jenny nagyot nyelt, látván, hogy félreérthetetlenül visszautasítják, ráadásul éppen az, aki halászni tanította, és együtt nevetett vele, amikor belepottyant a patakba. Megfordult, és esdeklın nézett egy másik férfira a Renald mögötti sorban. - Hát te, Michael MacCleod? Fáj-e még a lábad? Hideg kék szemek néztek rá válaszul, aztán a férfi elfordult, és egyenesen elırebámult. Jenny a mögötte álló lovas felé tartott, akinek győlölet ült az arcán. A lány könyörögve nyújtotta ki felé a kezeit, hangja védekezın csengett. - Garrick Carmichael, négy éve annak, hogy Becky megfulladt. Esküszöm neked, ahogy megesküdtem akkor is, nem én löktem a folyóba. Nem veszekedtünk, ez hazugság volt, amit Alexander eszelt ki, hogy... Garrick Carmichael gránitkemény arccal megsarkantyúzta a lovát, és az egész csapat nekiindult. Egy pillantásra sem méltatták a lányt, miközben elvágtattak mellette. Egyedül az öreg Josh, a klán fegyverkovácsa rántotta meg kantárját, megállítva ısöreg lovát, és hagyta, hogy a többiek elhaladjanak mellette. Elırehajolt, és kérges tenyerét Jenny fejére tette. - Én tudom, hogy igazat beszélsz, leány - mondta. Állhatatossága könnyeket csalt Jenny szemébe, úgy nézett az öreg meleg, barna szemeibe. - Igen temperamentumos teremtés vagy, ezen nincs mit tagadni, de már pöttömnyi korodban is meg tudtad zabolázni az indulataidat. Alexander angyali ábrázata bolonddá tehette Garrick Carmichaelt és a többieket, de az öreg Josht soha. Engem nem látsz majd szomorkodni az elvesztése miatt! A klánnak is sokkal jobb lesz a fiatal William vezetése alatt. Carmichael és a többiek is meg fogják gondolni magukat veled kapcsolatban - tette hozzá biztatóan -, ha megtudják, hogy hozzámész MacPhersonhoz a klán és apád kedvéért. - Hol vannak a mostohafivéreim? - kérdezte Jenny rekedten, témát váltva, mert különben nem tudta volna tovább visszatartani a könnyeit.
- İk más úton indultak haza. Nem tudhattuk biztosan, hogy nem próbál-e megtámadni minket a Fekete Farkas útban hazafelé, úgyhogy kétfelé váltunk, miután elhagytuk Cornwallt. Még egyszer megsimogatta Jenny fejét, majd megsarkantyúzta a lovát, és a többiek után eredt. Jenny kábán, mozdulatlanul állt az út közepén, mint egy darab fa, és csak bámult a csapat után, ahogy a lovasok eltőntek az út kanyarulatában. - Sötétedik - szólalt meg mellette Brenna, lágy hangja tele volt együttérzéssel. - Vissza kellene már mennünk a kolostorba. A kolostor. Három rövid órával ezelıtt Jenny vidáman futott ki a zárdából. Most úgy érezte magát, mintha meghalt volna. - Menj csak elıre, nélkülem. Én... én nem tudok visszamenni. Még nem. Azt hiszem, felmegyek a dombtetıre, és üldögélek ott egy keveset. - A fınökasszony megharagszik, ha nem érünk vissza sötétedés elıtt, és lassan már nem is látni - mondta Brenna félénken. Mindig így volt ez a két lány között: Jenny áthágta a szabályokat, a másik pedig emiatt halálra vált a félelemtıl. Brenna kedves volt, engedelmes és gyönyörő, szıke hajjal, párás tekintettel és olyan alkattal, ami Jenny szemében maga volt a megtestesült nıiesség, annak legtökéletesebb formájában. Mindig annyira szerény és alázatos volt, amennyire indulatos és vakmerı Jenny. Nélküle soha egyetlenegy kalandban sem lett volna része - még egy enyhe összeszidásban sem. Brenna aggodalma és óvása nélkül pedig Jenny vadult volna meg, még több kalandot - és ugyanannyival több szidást - élt volna át. Teljesen odáig voltak egymásért, próbálták megvédeni egymást a másik hibáiból adódó elkerülhetetlen következményektıl, amennyire csak lehetséges volt. Brenna tétovázott kicsit, aztán alig észrevehetı remegéssel a hangjában önként ajánlotta: - Veled maradok. Ha egyedül hagylak, megfeledkezel az idırıl, és a végén még megtámad egy... egy medve a sötétben. Az a lehetıség, hogy egy medve mancsai közt lelje halálát, pillanatnyilag meglehetısen vonzónak tőnt Jenny szemében. Egész eljövendı életét sötétnek látta. Igazán szükségét érezte volna, hogy a szabadban maradjon, és megpróbálja összeszedni a gondolatait, ennek ellenére tagadólag rázta meg a fejét. Tudta, hogy Brenna halálosan retteg majd attól, hogy a rendfınöknı szeme elé kerüljön, ha elkésnek. - Nem, visszamegyünk. Brenna azonban figyelmen kívül hagyta Jenny szavait. Kézen fogta testvérét, és balra fordult, a kolostor fölé magasodó dombra vezetı emelkedı irányába. Elsı alkalommal fordult elı, hogy Brenna vezette Jennyt, aki engedelmesen követte ıt. Az út melletti erdıben két árnyalak mozdult lopva. A lányokkal párhuzamosan haladtak elıre, a dombtetı felé. Mire a meredek lejtın félútra értek, Jennynek már elege lett saját önsajnálatából, és hısies erıfeszítést tett, hogy visszanyerje lobogó életkedvét. - Ha jobban belegondolunk - kezdte lassan, Brennára pillantva-, tulajdonképpen nagy és nemes tettre kaptam lehetıséget azzal, hogy férjhez kell mennem MacPherson-hoz a klánom érdekében. - Pont olyan vagy, mint Jeanne d'Arc - csodálta Brenna -, amint gyızelemre vezeti az embereit! - Azt leszámítva, hogy én MacPhersonhoz megyek feleségül. - De ezzel szörnyőbb sorsot vállalsz, mint ı! - tette hozzá bátorítólag a másik. Ettıl a megjegyzéstıl Jennynek nevetnie kellett, kacagásában jó szándékú húga is lelkesen osztozott.
Felbátorodva azon, hogy Jenny ismét képes nevetni, Brenna olyan téma után kutatott elméjében, amivel szórakoztathatná és tovább vidíthatná Jennyt. Amint a sőrő erdı borította dombtetı közelébe értek, hirtelen így szólt: - Mit értett apánk az alatt, hogy „anyád arcát viseled"? - Nem tudom... - kezdte Jenny. Hirtelen kellemetlen érzés fogta el, mintha figyelték volna ıket az egyre sőrősödı homályban. Megfordult, és lenézett a falura, a kút felé. Látta, hogy a helybeliek már mind visszatértek tőzhelyeik melegéhez. Megborzongott a harapóssá váló szélben, szorosabbra húzta össze magán köpenyét, majd folytatta. - Ambrose anya azt mondta, a tekintetem szemtelenül hetyke, és olyan hatással leszek a férfiakra, hogy nem árt vigyáznom magamra, ha elhagyom a kolostort. - Mit akar ez jelenteni? Jenny nemtörıdöm módon vállat vont. - Nem tudom - mondta, azzal újra megfordult, és elindult elıre. Közben eszébe jutott, hogy fityuláját és fátylát még mindig a kezében tartja, és nekilátott, hogy feltegye ıket a fejére. - Szerinted hogy nézek ki? - kérdezte, tőnıdı pillantást vetve Brennára. - Már két éve nem láttam az arcomat, legfeljebb a víz tükrében. Sokat változtam? - Ó, igen - nevetett Brenna. - Még Alexander sem nevezhetne többé véznának és jellegtelennek, és azt sem mondhatná, hogy olyan a hajad színe, mint a répáé. - Brenna - szakította félbe hirtelen Jenny, megdöbbenve saját érzéketlenségén. - Nagyon lesújtott Alexander halála? Hiszen a bátyád volt, és... - Ne is beszéljünk többet róla - kérte Brenna remegve. - Megsirattam, amikor apánk közölte velem a hírt, de hamar elapadtak a könnyeim. Szégyellem magam, amiért nem szerettem annyira, amennyire kellett volna. Akkor sem, most sem. Képtelen voltam rá. Olyan... gonosz lelkő volt. Nem szép, hogy rosszat mondok róla, hiszen meghalt, de jó dolog nemigen jut eszembe. A hangja elhalkult. Összehúzta magán köpönyegét a nyirkos szélben, és néma könyörgéssel nézett Jennyre, hogy váltsanak témát. - Na, mondd el, hogy nézek ki? - kérte gyorsan Jenny, miután szorosan átölelte húgát. Megálltak. Útjukat sőrő erdı állta, amely beborította a domb többi részét. Töprengı mosoly terült el Brenna gyönyörő arcán, miközben mostohanıvérét tanulmányozta. Párás tekintetét Jenny kifejezı arcán jártatta, amelyen a hatalmas kék szemek - tiszták, akár a kristály - és az aranybarna szemöldökök voltak a legfeltőnıbbek. - Nos, igencsak... igencsak csinos arcocska! - Jó, jó, de látsz rajtam valami szokatlant? - kérdezte Jenny Ambrose anya szavaira gondolva, miközben fejére tette fityuláját, és hozzátőzte a rövid gyapjúfátylat. - Bármit, amitıl egy férfi furcsán viselkedhet? - Nem - állapította meg Brenna, aki egy fiatal lány ártatlan tekintetével nézett nıvérére. Egyáltalán semmit. Egy férfi egészen másként válaszolt volna. Jennifer Merrick nem volt hagyományos értelemben vett szépség, de megjelenése egyszerre volt feltőnı és kihívó. Telt ajkai csókra csábítottak, szemei, mint az áttetszı zafír hívogattak, haja olyan volt, mint a dús, aranybarna szatén, karcsú, érzéki testét mintha csak egy férfi kezeinek érintésére teremtették volna. - A szemed kék - igyekezett segíteni Brenna, leírni próbálva a külsejét. Jenny kuncogni kezdett. - Két évvel ezelıtt is kék volt - nevetett. Brenna kinyitni készült a száját, hogy válaszoljon, szavak helyett azonban egy elfojtott sikoly hagyta el az ajkát. Erıs férfikéz fogta be a száját, és húzni kezdte hátrafelé, be a sőrő erdı takarásába.
Jenny gyorsan lehajolt, támadásra számítva hátulról, de elkésett. Hiába rugdosott és kiabált, egy kesztyős kéz megragadta, felemelte a földrıl, és behurcolta az erdıbe. Brennát elrablója úgy dobta fel lova hátára, mint egy liszteszsákot. Lecsüngı végtagjai elárulták, hogy a lány elájult. Jenny azonban nem hagyta magát ilyen egyszerően legyızni. Amint arc nélküli ellensége megpróbálta feltenni a lovára, a másik oldalon legurult róla. A sárba és az avarba pottyant, négykézláb mászott a ló hasa alatt, majd küszködve talpra állt. Amikor a férfi újra elkapta, Jenny végigszántotta az arcát a körmeivel, és megpróbált kiszabadulni szorításából. - Az istenfáját! - sziszegte a támadója, és megpróbálta leszorítani Jenny kapálózó karjait. A lány vérfagyasztó sikolyt hallatott, és ugyanabban a pillanatban teljes erıbıl sípcsonton rúgta bántalmazóját az apácanövendékek hagyományos, erıs, fekete csizmájával. A szıke férfi felmordult a fájdalomtól, és egy pillanatra elengedte Jennyt. İ nekilódult, és talán több méter elınyre is szert tett volna, ha csizmás lába be nem akad egy vastag fa gyökereibe. Arcra zuhant, és beverte a fejét egy sziklába. - Add a kötelet - mondta a Farkas fivére, és arcán zord mosoly futott át, amint társára nézett. Felrántotta foglya köpönyegét, és úgy tekerte rajta körbe, hogy a fejét is beborítsa, de a karjait se hagyja szabadon. Azután elvette társától a kötelet, és jó erısen Jenny dereka köré kötötte. Amikor ezzel elkészült, felkapta az emberi csomagot, és a lovára vetette, hátsójával az ég felé, aztán felpattant mögé a nyeregbe.
Második fejezet
- Royce el sem hiszi majd, mekkora szerencse pottyant az ölünkbe - kiáltott hátra Stefan a mögötte haladó lovasnak, Thomasnak, akinek megkötözött foglya szintén a nyergén átvetve lógott. - Gondold csak el... A Merrick lányok úgy pottyantak az ölünkbe, mint az érett almák az ágról. Most már nem is kell felderítenünk Merrick védelmi rendszerét, harc nélkül megadja magát. A Royce név hallatán Jenny ereiben megfagyott a vér. Gyapjúbörtönének sötétjében feje a ló minden lépésénél ide-oda himbálózott, hasa pedig neki-nekiütıdött az állat hátának. Royce Westmoreland, Claymore grófja, vagyis a Farkas. A róla hallott rémisztı történetek már korántsem tőntek annyira valószínőtlennek. Brenna és ı olyan férfiak áldozatául estek, akik a leghalványabb tiszteletet sem tanúsították a Szent Albán Rend egyenruhája iránt, amely novícia voltukat mutatta - vagyis azt, hogy ık apácanövendékek, akik még nem tették le esküjüket. Milyen alakok azok, gondolta Jenny dühösen, akik apácákra emelnek kezet, vagy majdnem apácákra, anélkül hogy lelkifurdalásuk lenne, vagy büntetéstıl félnének, legyen az emberi vagy isteni. Ember nem tesz ilyet. Ilyesmire csakis az ördög vagy az ı szolgái vetemednek. - Ez úgy elájult, mintha már nem is lenne benne élet -mondta Thomas egy pajzán kacaj kíséretében. - Milyen kár, hogy nincs idınk alaposabban szemügyre venni a zsákmányt! Bár ami engem illet, jobban izgat az a finom darab, amelyik a te takaródban rejtızik, Stefan. - A kettı közül a tied a szépség - válaszolta hővösen Stefan -, és addig különben sem veszel szemügyre senkit, míg Royce el nem döntötte, mit akar kezdeni velük. Jennyt félelem fojtogatta. Tiltakozásképpen egy önkéntelen, apró sikoly hagyta el a torkát, de senkinek nem tőnt fel. Fohászkodni kezdett Istenhez, hogy sújtsa halálra elrablóit, de úgy látszott, még Isten sem hallja meg. A lovak csak trappoltak tovább, mindig csak tovább. Szökési lehetıségért imádkozott, de gondolatait lefoglalták a rettenetes Fekete Farkasról szóló hátborzongató történetek. Nem ejt foglyokat, hacsak nem akarja megkínozni ıket. Nevetve hallgatja, ha áldozatai ordítanak a fájdalomtól. Megissza a vérüket...
Jenny torkát keserő epe íze öntötte el. Már nem imádkozott, hiszen a szíve mélyén jól tudta, nem menekülhet. Csak gyors és könyörületes halálért könyörgött, hogy ne kelljen szégyent hoznia büszke családja nevére. Ismét apja hangját hallotta, amint Merrick várának csarnokában mostohabátyját figyelmeztette: „Ha az az Úr akarata, hogy az ellenség keze által leld halálod, halj meg bátran. Úgy halj meg, harc közben, mint egy hıs. Mint egy Merrick! Harc közben érjen a halál..." Szavai makacsul dübörögtek Jenny elméjében, újra meg újra. Egyik óra telt a másik után. Végre lassítottak, és Jenny fülét egy hatalmas katonai tábor félreismerhetetlen zajai ütötték meg. Ebben a pillanatban a dühe túlnıtt félelmén. Túl fiatal még a halálhoz, gondolta, ez egyszerően nem lenne tisztességes a sorstól! A drága Brennának is meg kell halnia, és ez is az ı, Jenny hibája lenne. Lelkében ezzel a bőnnel kellene az Úr színe elé állnia. És mindez csak azért, mert egy vérszomjas szörnyeteg kószál az országban, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül. Hangosan dübörgı szíve megkettızte ritmusát, amikor a lovak végre fújtatva megálltak. Körülötte minden irányból fémes zörgés hangzott, mint amikor vas ütıdik vashoz, ahogy a katonák mászkáltak a táborban. Hirtelen rabok könyörgı hangját hallotta: -Könyörülj, Farkas... Kegyelem, Farkas... Az iszonyú kántálás kiabálássá erısödött. Jennyt eközben minden teketória nélkül lerántották a lóról. - Royce - kiáltott elrablója -, ne menj el, hoztunk neked valamit! Jenny teljesen vak volt, minthogy a köpeny még mindig ráborult a fejére, karjait pedig a törzséhez kötözték. Elrablója a vállára dobta. Hallotta, hogy a háta mögött Brenna az ı nevét sikoltotta, amint a férfiak megindultak velük. - Légy bátor, Brenna - kiáltotta Jenny, de a fejét borító köpeny elfojtotta a hangját, és tudta, hogy megrémült húga nem hallotta. Jennyt hirtelen a földre tették, majd elırelökték. Teljesen elgémberedett lábaival megbotlott, és keményen a térdére esett. „Úgy halj meg, mint egy Merrick. Halj meg bátran. Harc közben érjen a halál." A szavak egyre ott visszhangzottak fülében, miközben megpróbált lábra állni, de hiába. Fölötte felzendült a Farkas hangja. Bár Jenny most hallotta elıször, tudta, hogy ez csakis az övé lehet. Érdes volt és tüzes, mintha egyenesen a pokol mélységes bugyraiból szólt volna. - Mi ez? Remélem, valami ennivaló. Azt mondják, eszik az áldozatai húsából, jutottak eszébe Jennynek a kis Thomas szavai, aztán Brenna kiáltásának és a foglyok könyörgı hangjának emlékétıl elborította a harag. Karjáról hirtelen leoldozták a kötelet. Két démona, a félelem és a düh hajtotta Jennyt, ahogy ügyetlenül talpra állt. Hadonászó karjaival megpróbálta letépni magáról a köpenyt, amitıl úgy festett, mint egy felbıszült szellem, aki szabadulni akar leplétıl. Abban a pillanatban, amikor a köpeny lehullott róla, Jenny ökölbe szorította a kezét, minden erejét latba vetve a fölébe magasodó, hatalmas, démonian sötét árnyalak felé lendült, és állon vágta. Brenna elájult. - Szörnyeteg! - kiáltotta Jenny. - Barbár! Ismét elırelendült, de most öklét fájdalmas szorítás fogta satuba, és kezét magasan kitartották a feje fölé. - Ördög! - kiáltotta, miközben testét dobálva próbálta kiszabadítani magát, majd hirtelen hatalmasat rúgott ellensége sípcsontjába. - Sátánfattya! Ártatlanok megron... - Mi a...! - mordult fel Royce Westmoreland. Elırenyúlva derékon ragadta támadóját, felemelte a levegıbe, és kartávolságnyira tartotta magától. Ez hiba volt. Jenny csizmás lába újra nekilendült, és úgy ágyékon találta Royce-ot, hogy az szinte kétrét görnyedt. - Te kis szuka! - mennydörögte a férfi, a meglepetéstıl, a fájdalomtól és a haragtól egy pillanatra elengedve a lányt, majd megragadva a fátylát és vele egy maroknyi hajat is, hátrarántotta a fejét. - Maradj nyugton! - mordult rá.
A rabok kórusa elhallgatott, a fémcsörgés elhalt, és szörnyő, földöntúli csend ereszkedett a hatalmas tisztásra. Jenny pulzusa egyre gyorsult, fejbıre sajgott. Lehunyta a szemét, és felkészült arra, hogy a férfi hatalmas öklének egyetlen, rettentı csapásával halálra sújtja. De a csapás elmaradt. Félelmében és valami beteges kíváncsiságtól hajtva lassan kinyitotta a szemét, és akkor elıször valóban meglátta a Farkas arcát. Ijedtében majdnem felkiáltott az elıtte tornyosuló démon láttán. A férfi hatalmas volt. Óriás. Fekete volt a haja, és fekete köpenye hátborzongatón hullámzott mögötte a szélben, mintha önálló életre kelt volna. A tőz fénye napégette, ragadozó madárra emlékeztetı arcvonásain táncolt, a rávetülı árnyak sátáni külsıt kölcsönöztek neki. Tekintete lángolt, különös, ezüstös szemei izzó parázsként világítottak szakállas, vad arcában. Masszív vállai voltak, hihetetlenül széles mellkasa, karjain pedig csak úgy dagadtak az izmok. Jenny csak egyetlen pillantást vetett rá, és tudta, ez az ember minden gonoszságra képes, amit neki tulajdonítottak. „Halj meg bátran! Halj meg gyorsan!" Elfordította a fejét, majd fogait hirtelen a Farkas vastag csuklójába mélyesztette. Látta, hogy a lángoló szemek tágra nyílnak. Egy pillanattal késıbb a férfi felemelte a kezét, aztán ütése olyan erıvel csattant Jenny arcán, hogy feje félrebillent, és a lány térdre esett. Védekezésül ösztönösen összegömbölyödött a földön, és összeszorított szemmel várta az elkerülhetetlen, halálos csapást. Reszketı testének minden sejtjét átjárta az iszonyat. Egyszerre meghallotta a fölötte tornyosuló óriás hangját. Ezúttal a szigorú önuralommal féken tartott izzó haragtól szinte sziszegesse halkult, ami még rettenetesebb volt. - Mi a fenét mőveltél? - nézett a férfi lesújtóan öccsére. - Nincs elég gondunk enélkül is? Az emberek kimerültek és éhesek, erre idehozol két nıt, hogy tovább fokozd a kínjaikat? Mielıtt Stefan egy szót is szólhatott volna, Royce elfordult, és megparancsolta a többieknek, hogy menjenek a dolgukra. Azután éles pillantást vetett a földön fekvı nıkre. Egyikük mozdulatlan ájultságban hevert, a másik labdává gömbölyödve reszketett, mintha haláltusáját vívná. A reszketı lány sokkal jobban dühítette, mint öntudatlan társa. - Kelj fel! - kiáltott Jennyre, és megbökdöste csizmája orrával. - Egy perce még igen bátor voltál, hát állj talpra! Jenny lassan kiegyenesítette testét, majd kezével maga mellett a földet támasztva remegve és bizonytalanul felállt. Royce ismét az öccséhez fordult. - Várom a magyarázatodat, Stefan! - És én el is mondom, ha abbahagyod végre a dühöngést. Ezek a nık... -Apácák! - döbbent meg Royce, mert hirtelen felfedezte a Jenny nyakában lógó súlyos keresztet, aztán tekintete feljebb csúszott a beszennyezıdött fityulára és a félrecsúszott fátyolra. - Jóságos ég! Te apácákat hoztál ide kurvának? - Apácák? - hápogott Stefan döbbenten. - Kurvák? - károgott Jenny felháborodva. Annyira mélyre csak nem süllyedhetett az istentelenségben, hogy képes legyen odadobni ıket az embereinek, gondolta. - Meg tudnálak ölni ezért a baklövésedért, Stefan, úgyhogy légy szíves... - Mindjárt megváltozik a véleményed, ha megtudod, kik ık valójában - közölte Stefan, és igyekezett elfordítani döbbent tekintetét Jenny keresztjérıl és szürke viseletérıl. - Nem más áll elıtted, kedves bátyám - folytatta kissé élénkebben -, mint Lady Jennifer, Lord Merrick legidısebb leánya. Royce az öccsére bámult. Ökölbe szorított kezét kiengedte, majd megfordult, hogy alaposan szemügyre vegye Jenny maszatos arcát. - Vagy bolonddá tettek, Stefan, vagy nem igaz az egész országban terjengı szóbeszéd. Hisz azt mondják, Merrick lánya ritka szépség, a legszebb a birodalomban. - Nem. Nem tettek bolonddá. Tényleg ı az, a saját szájából hallottam.
Royce ujjai közé fogta Jenny remegı arcát, maszatos vonásaiba nézett, és összevont szemöldökkel tanulmányozta a tőz fényénél. Ajkai gonosz mosolyra húzódtak. - Hogy az ördögbe nevezhetett téged bárki is szépségnek? Meg Skócia gyöngyszemének? kérdezte szándékosan sértı gúnnyal. Látta, hogy szavai a harag pírját csalták Jenny arcára, aki kirántotta magát a szorításából. A férfinak nem tetszett a lány bátorsága, inkább dühítette. Bármivel összefüggésben hangzott el a Merrick név, méregbe gurult. Bosszúvágy fortyogott benne. Ismét megragadta a sápadt, koszos arcot, és kényszerítette a lányt, hogy ránézzen. - Válaszolj! - parancsolta ijesztı hangon. Bármennyire közel állt is Brenna ahhoz, hogy idegei felmondják a szolgálatot, nem akarta, hogy Jenny tegye zsebre a gáncsot, amely ıt illette volna. Testvére köpenyébe kapaszkodva felküzdötte magát remegı lábaira, és teljesen nıvéréhez simult, mintha sziámi ikrek lennének. - Nem Jennyt nevezik így - szólalt meg rekedten, mert úgy tőnt, hogy Jenny makacs hallgatása szörnyő megtorlásra ösztönzi a rémisztı óriást. - Hanem... hanem engem. - Hát te meg ki az ördög vagy? - kérdezte a Farkas dühödten. - Senki - szakadt ki Jennybıl, semmibe véve a hazugságot tiltó nyolcadik parancsolatot, abban a reményben, hogy húga könnyebben szabadulhat, ha egyszerő apácának hiszik, mint ha Merricknek. - İ egyszerően Brenna nıvér a belkirki kolostorból. - Igaz ez? - kérdezte Royce Brennától. - Igen! - kiáltotta Jenny. - Nem - suttogta Brenna alázatosan. Royce Westmoreland egy pillanatra lehunyta a szemét, és ökölbe szorította mindkét kezét. Ez olyan, mint egy rémálom, gondolta. Egy hihetetlen rémálom. Erıltetett menet után, élelem nélkül, menedék nélkül, türelem nélkül. És most még ez is. Már arra sem képes, hogy értelmes, egyenes választ szedjen ki két halálra vált nıbıl. Fáradt, döbbent rá, kimerítette, hogy három nap és három éjszaka egy percre sem hunyta le a szemét. Elgyötört arcát és lángoló tekintetét Brenna felé fordította. - Ha a legcsekélyebb reményt akarod főzni ahhoz, hogy túléled a következı órát, elmondod nekem az igazat - kezdte, helyesen felismerve, hogy Brenna könnyebben megfélemlíthetı, tehát kevésbé valószínő, hogy hazudni fog - Metszı tekintetét egyenesen Brenna félelemtıl tágra nyílt, párás szemeibe fúrta, fogva tartva a lány pillantását. - Te vagy Lord Merrick lánya, vagy nem? Brenna nagyot nyelt, és megpróbált válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkán. Lehorgasztotta a fejét, mint akit legyıztek, és alázatosan bólintott. Royce gyilkos pillantást vetett a két apácabırbe bújt boszorkányra, majd bátyjához fordult, és kiadta rövid parancsát: - Kössétek össze, és vigyétek ıket egy sátorba. Állítsd oda Arikot, hogy megvédje ıket a férfiaktól. Holnap mindkettıt élve akarom látni, hogy kikérdezhessem ıket. „Mindkettıt élve akarom látni, hogy kikérdezhessem ıket..." A szavak ott visszhangzottak Jenny elgyötört elméjében. A sátortetın lévı lyukon át a felhıtlen, csillagos eget bámulta, miközben szegény Brenna mellett feküdt a földön. Csuklójukat és lábukat bırszíjjal kötözték össze. Vajon milyen vallatást forgat a fejében a Farkas, tőnıdött, míg a kimerültség rémeivel küzdött. Milyen kínzásokat tartogat a számukra, és vajon milyen válaszokat akarhat? Csak egyetlen dologban volt biztos: a holnapi lesz életük utolsó napja. -Jenny? - suttogta remegve Brenna. - Ugye nem gondolod, hogy holnap meg akar ölni minket? - Dehogy - hazudta nıvére bátorítón.
Harmadik fejezet A Farkas táborában már akkor nyüzsögni kezdett az élet, mielıtt az utolsó csillagok elhalványultak volna. Jenny egész éjjel nem aludt többet egy órácskánál. Vékony takarója alatt reszketve a tintakék eget bámulta. Hol Isten bocsánatát kérte számtalan dıreségéért, hol Brenna életéért könyörgött, hogy húga valahogy megmenekülhessen az elkerülhetetlentıl, hiszen csakis Jenny bolond ötlete miatt kell szenvednie, mert ı elızı nap alkonyatkor fel akart sétálni a dombra. - Brenna - suttogta, amikor a külsı mozgás már elég élénkké vált, tanúsítva, hogy a tábor lassan teljesen életre kel. - Ébren vagy? - Igen. - Ha majd a Farkas kikérdez minket, engedd, hogy én válaszoljak. - Igen - felelt ismét remegı hangon. -Nem tudom, mit akar megtudni tılünk, de biztos olyasmit, amit nem lenne szabad elmondanunk. Talán rájövök, miért tesz fel egy-egy kérdést, és akkor félre tudom vezetni. A hajnal még alig színezte rózsaszínre az eget, amikor két férfi érkezett. Kioldozták a lányok szíjait, és néhány percet engedélyeztek nekik szükségük elvégzésére a hatalmas tisztás szélén, a bokrokban. Azután Jennyt újra megkötözték, Brennát pedig a Farkas elé akarták vinni. - Várjatok! - kiáltotta Jenny, amikor rájött, mi a céljuk. -Engem vigyetek, kérlek. A húgom... ööö... nem érzi jól magát. Egyikük, egy jóval két méter feletti óriás, aki nem lehetett más, csakis a legendás kolosszus, Arik, vérfagyasztó pillantást vetett rá, aztán egy szó nélkül továbbindult. A másik elvezette szegény Brennát, és Jenny a sátorponyva nyílásán át látta, milyen buja pillantásokkal kísérték a férfiak, amint hátrakötözött csuklóval átvezették közöttük. Az a fél óra, amíg húga távol volt, egy örökkévalóságnak tőnt Jenny számára. Legnagyobb megkönnyebbülésére Brennán a bántalmazás legcsekélyebb nyomai sem látszódtak, amikor visszatért. - Jól vagy? - kérdezte Jenny aggódva, amint az ır magukra hagyta ıket. - Nem bántott, ugye? Brenna nyelt egyet, megrázta a fejét, majd minden átmenet nélkül könnyekben tört ki. - Nem - sírta hisztérikusan -, bár n-nagyon megdühödött, mert nem tudtam abbahagyni a ssírást. Annyira féltem, Jenny, és ı olyan hatalmas és olyan rettenetes, hogy nem tudtam, cscsak s-sírni, amitıl m-még dühösebb lett. - Ne sírj - nyugtatta Jenny. - Most már vége - hazudta, és közben szomorúan arra gondolt, milyen jól belejött már a lódításba. Stefan félrecsapta Royce sátrának szárnyát, és besétált. - Tényleg igazi szépség - mondta Brennára utalva, aki épp elıtte lépett ki onnan. - Milyen kár, hogy apáca. - Nem az - horkant fel Royce bosszúsan. - Hatalmas könnyáradat közepette sikerült kinyögnie, hogy novícia. - Az meg mi? Royce Westmoreland sok csatában edzett harcos volt, jártassága vallási ügyekben gyakorlatilag a nullával volt egyenlı. Kisfiúkorától kezdve katonák között élt, ezért Brenna könnyek között adott magyarázatát is a saját nyelvére fordította le: - Úgy tőnik, a novícia olyan önkéntes, aki még nem fejezte be a kiképzést, és nem esküdött fel hőbérurának. - És elhiszed, hogy igazat mondott ezzel kapcsolatban? Royce fintorgott, és nyelt még néhány kortyot a sörébıl. - Túlságosan rémült ahhoz, hogy hazudjon. Ami azt illeti, még ahhoz is, hogy beszéljen.
Stefan szemei résnyire szőkültek. Talán féltékeny volt a lányra, de az is lehet, hogy egyszerően csalódott, mert bátyja nem tudott értékes információkat kiszedni Brennából. - És túl szép ahhoz, hogy túl keményen kérdezd? Royce gúnyos pillantást vetett öccsére, gondolatai azonban fontosabb ügyek körül jártak. - Ismerni akarom, mennyire erıs Merrick várának védelme, merre helyezkednek el a földjei. Mindent tudni akarok, amit csak lehet és ami segíthet, máskülönben mégiscsak meg kell tenned az utat Merrick várához, aminek tegnap nekiindultál. Kupáját határozott puffanással tette le a kecskelábú asztalra. - Hozasd ide a testvérét - mondta halálos eltökéltséggel. Brenna rémülten hátraugrott, amint Arik a sátrukba lépett. A föld mintha az óriás minden lépésénél megremegett volna. - Ne, kérlek - suttogta kétségbeesetten. - Ne vigyetek vissza elé! Brennát figyelembe sem véve Arik Jennyhez lépett, roppant kezével megragadta a karját, és felrántotta a földrıl. Jenny rémülten állapította meg, hogy a legendák nem túloztak Arik harci bárdjával kapcsolatban; a nyele tényleg olyan vastag volt, mint egy jól megtermett faág. A Farkas nyugtalanul járkált fel-alá hatalmas sátrában, de amikor a foglyot belökték hozzá, hirtelen megtorpant. Ezüst szemei Jenny arcát fürkészték. A lány büszkén, egyenesen állt elıtte, kezeit teste mögött hátrakötözték. Bár arca kifejezéstelen maszkhoz hasonlított, Royce meglepve fedezte fel a megvetést kék szemében, amellyel elszántan és egyenesen az övébe nézett. Megvetés, az látszott - de könnyeknek nyoma sem volt. Hirtelen eszébe jutott, mit hallott Merrick idısebb lányáról. A kisebbet valóban Skócia gyöngyszemeként emlegették, a nagyobbikról viszont azt beszélték, hogy hideg, büszke örökös, olyan gazdag hozománnyal és olyan nemes vérvonallal, hogy egyetlen kérı sem érhetett fel hozzá. Csúnyácska lánynak mondták, aki visszautasította a valószínőleg egyetlen házassági ajánlatot, amit egész életében kapott, és ami után apja kolostorba küldte. Minthogy arcát teljesen elfedte a kosz, lehetetlen volt megállapítani, mennyire csúnya valójában, de még így is bizonyos volt, hogy nincs olyan angyali arca és természete, mint a húgának. A másik lány szánalomra méltóan zokogott - ez viszont dühösen állta a Farkas pillantását. - Isten nevére, tényleg testvérek vagytok? Jenny álla magasabbra emelkedett. - Igen. - Megdöbbentı - mondta a férfi gúnyosan. - Édestestvérek? - kérdezte hirtelen, mintha csak barkochbázna. -Válaszolj! - kiáltott rá, mert a lány makacsul hallgatott. Jenny, aki sokkal jobban rettegett, mint mutatta, hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy a Farkas meg akarná kínozni, vagy halálba küldené ıket a kihallgatás végeztével, ami a családfájukra vonatkozó ártatlan kérdésekkel kezdıdik. - A mostohatestvérem - ismerte be, és egyszerre dacos bátorság öntötte el, ami elfújta korábbi félelmét. - Igencsak megnehezíti számomra az összpontosítást, hogy megkötözték a csuklómat. Ez fájdalmas és szükségtelen. - Igazad van - felelte a férfi szándékosan nyersen, mert eszébe jutott a rúgás, amit az ágyékába kapott. - Inkább a lábaidat kellene összekötözni. Válasza olyan zsémbesen hangzott, hogy Jenny ajkai körül az elégedettség apró kis mosolya jelent meg. Royce észrevette, és nem akart hinni a szemének. Felnıtt férfiak, harcosok hunyászkodnak meg a pillantása elıtt, ez a fiatal lány pedig dölyfös testtartásban és makacsul elıreszegezett állal élvezi, hogy ellenszegül neki. Kíváncsiságának és türelmének azonban hirtelen vége szakadt. - Elég az udvarias fecsegésbıl - mondta élesen, és lassan Jenny felé közeledett. A lány mulatsága is semmivé foszlott, és önkéntelenül hátralépett, de aztán megálljt parancsolt magának, és ott maradt, egyenesen állva. - Fel akarok tenni néhány kérdést. Hány fegyveres férfit tart apád Merrick várában? - Nem tudom - felelte Jenny egykedvően, de hıstettének hatását rögtön le is rombolta azzal, hogy mégis hátrált egy lépést.
- Számít-e apád arra, hogy megtámadom? - Nem tudom. - Próbára teszed a türelmemet - intette a férfi baljóslatú hangon. - Jobban szeretnéd, ha inkább a finom kis húgodat kérdezném? Ez a fenyegetés elérte a kívánt hatást; Jenny kihívó arckifejezése egyszeriben kétségbeesetté vált. - Miért ne számítana rá, hogy megtámadod? Évek óta az a hír járja, hogy erre készülsz. Most még ürügyed is van. Nem mintha szükséged lenne rá! - kiáltotta Jennifer félelme és a józan esze ellenére, miközben a férfi ismét megindult felé. - Te egy állat vagy! Élvezettel ölsz ártatlan embereket! Royce nem válaszolt. Jenny magába zuhant. - Nos, ha már ilyen sokat tudsz - szólalt meg a férfi ijesztıen lágy hangon -, megmondanád végre, hány fegyveres van apád várában? Jenny szélsebesen gondolkodott, és úgy számított, hogy legalább ötszáznak kell lennie. - Kétszáz - mondta végül. - Te ostoba, vakmerı kis bolond! - sziszegte Royce, majd megragadta és keményen megrázta Jenny karját. -A puszta kezemmel kettétörhetnélek, és mégis hazudsz nekem? - Mit vársz tılem? - kiáltotta Jenny egész testében reszketve, de még mindig makacsul. Hogy eláruljam neked a saját apámat? - Mielıtt elhagyod ezt a sátrat, el fogod mondani, amit a terveirıl tudsz - ígérte a Farkas. Vagy önszántadból, vagy némi segítséggel, ami nem lesz ínyedre. - Nem tudom, hány fegyverest győjtött össze - kiáltotta Jenny tehetetlenül. - Ez az igazság. Két éve nem láttam az apámat, egészen tegnapig, és azelıtt sem beszélt velem túl sokat. Ez a válasz annyira meglepte Royce-ot, hogy rábámult. - Miért nem? - Mert... mert elégedetlen volt velem - ismerte be a lány. - Meg tudom érteni - felelte kíméletlenül a Farkas. Magában azon töprengett, hogy ez a legengedetlenebb nıszemély, akivel rossz sorsa valaha is összehozta. Mindamellett, gondolta meglepve, mint aki most látja elıször, valószínőleg neki van a legpuhább, leghívogatóbb ajka, és minden bizonnyal a legeslegkékebb szeme. - Évek óta nem beszélt veled, sıt a legcsekélyebb érdeklıdést sem mutatta irántad, te mégis az életedet teszed kockára, hogy megmentsd ıt tılem? - Igen. - Miért? Jenny számos ıszinte, mégis biztonságos választ adhatott volna, de a harag és a fájdalom eltompították az agyát. - Azért - közölte egyszerően -, mert megvetlek, mindazzal együtt, amit képviselsz. Royce rábámult, a harag, a döbbenet és a lány dacos bátorsága iránt érzett csodálat érzéseivel viaskodva. Nem ölheti meg, és azzal amúgy sem jutna hozzá a keresett válaszokhoz. Hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen vele. Bár pillanatnyilag elég vonzónak tőnt az eshetıség, hogy megfojtja, ez természetesen szóba sem jöhetett. Mindenesetre azáltal, hogy Merrick lányait fogságban tartja, fennáll az a lehetıség, hogy a gróf küzdelem nélkül megadja magát. - Kifelé - vetette oda kurtán. Jennynek nem kellett kétszer mondani, hogy végre megszabadulhat a győlölt férfitól. Sarkon fordult, és már menekült volna ki a sátorból, de a ponyva le volt eresztve, ezért megtorpant. - Azt mondtam, kifelé - figyelmeztette Royce baljóslatú an, mire a lány visszaperdült. - Semmit sem szeretnék jobban, de sajnos nem esik túl könnyő járás a ponyván keresztül. Royce egy szó nélkül kinyúlt, és fellebbentette a sátorponyvát, majd Jenny legnagyobb meglepetésére meghajolt, és gúnyosan azt mondta-.
- Szolgálatára, hölgyem. Ha bármit tehetek önért, amivel kellemesebbé tehetném az itttartózkodását, kérem, ne habozzon tudomásomra hozni. - Akkor oldozd el a kezeimet - követelte Jenny, állva Royce elképedt pillantását. - Nem - vetette oda a férfi, amikor magához tért. Egy mozdulattal visszacsapta a sátorlapot, és az hátba vágta Jennyt. A lány dühösen ugrott elıre, de hirtelen fojtottan felkiáltott, mert láthatatlan kezek ragadták meg a karját. Pedig csak egy ır volt az a tucatnyi közül, akik állandóan a Farkas sátra elıtt álldogáltak. Mire Jenny visszatért a sátrukba, Brenna már hamuszínővé vált a félelemtıl és az egyedülléttıl. - Tökéletesen jól vagyok, hidd el - jelentette ki Jenny, és ügyetlenül letelepedett a földre.
Negyedik fejezet
A völgyben, ahol aznap éjjel a Farkas emberei táboroztak, szabályos idıközönként kis tüzek gyulladtak. Jenny, akinek két kezét a háta mögött összekötötték, sátra nyitott bejáratában álldogálva figyelte a mozgást. - Ha meg akarunk szökni, Brenna... - kezdte. - Megszökni? - ismételte húga levegı után kapkodva. - A szeplıtelen Szőz nevében, hogyan lennénk erre képesek, Jenny? - Még nem tudom biztosan, de akárhogy csináljuk is, hamar kell cselekednünk. Azt vettem ki az emberek beszélgetésébıl, hogy általunk akarják megadásra kényszeríteni apát. - És megtenné? Jenny az ajkába harapott. - Nem tudom. Volt idı, mielıtt még Alexander Merrick-be jött volna, hogy a rokonságom inkább letette volna a fegyvert, mint hogy engem baj érjen. De ma már nem számítok nekik. Brenna hallotta ugyan, hogy Jenny hangja megbicsaklott, és szívesen megnyugtatta volna testvérét, de ı is jól tudta: Alexander annyira elidegenítette a többieket fiatal úrnıjüktıl, hogy ma már tényleg nem bánták, mi történik vele. - Téged viszont szeretnek - folytatta Jenny -, ezért nehéz megjósolni, miként döntenek, illetve, hogy milyen hatással lesz rájuk apa. De ha idıben megszökünk, eljuthatunk Merrickbe, mielıtt döntést hoznak. És pontosan ez az, amit tennünk kell. Az útjukban álló összes akadály közül Jennyt legjobban az aggasztotta, hogy a hazavezetı utat még lóháton is kétnaposra becsülte. Minden úton töltött óra veszélyt jelentett rájuk; banditák kóboroltak mindenfelé, és két magányos nı még a becsületes férfiak szemében is könnyő préda volt. Egyszerően nem voltak biztonságosak az utak. A szálláshelyek még kevésbé. Egyedül kolostorok és rendházak jöhettek szóba pihenıhelyként. - Az a gond - tőnıdött Jenny hangosan, miközben a tábort figyelte -, hogy semmi esélyünk a szökésre összekötözött kezekkel. Tehát vagy meg kell gyıznünk ıket arról, hogy oldozzanak el, vagy étkezés közben kell megszöknünk, mialatt szabad a kezünk. Ha azonban az utóbbit választjuk, azonnal felfedezik a távollétünket, amint a tányérokért jönnek, vagyis nem juthatunk túl messzire. Mégis, ha a következı egy-két napban semmilyen más esély nem kínálkozik, ezt kell tennünk - jelentette ki derősen. - Mit csinálunk, ha beérünk az erdıbe? - kérdezte Brenna bátran, elnyomva rettegését, pedig attól a gondolattól, hogy kettesben töltik az éjszakát az erdıben, még a gyomra is remegni kezdett. - Még nem tudom biztosan. Gondolom, elbújunk valahol, míg fel nem adják a keresést. Valamivel megpróbálhatjuk félrevezetni ıket, hogy azt higgyék, keletnek mentünk, mi pedig észak felé indulunk. Ha tudnánk lopni két lovat, sokkal jobbak lennének az esélyeink, hogy
magunk mögött hagyjuk ıket, még akkor is, ha úgy nehezebb lenne elbújnunk. Képesnek kell lennünk tehát arra, hogy elbújjunk és magunk mögött hagyjuk ıket. - Miként tudnánk ezt megtenni? - kérdezte Brenna összeráncolt homlokkal. - Még nem tudom, de meg kell próbálnunk. Jenny teljesen belemerült a gondolataiba. Észre sem vette, hogy egy magas, szakállas férfi abbahagyta a beszélgetést a lovagokkal, és elmélyülten ıt figyeli. A tüzek már elhamvadtak, az ırök rég elvitték a tálcákat, és újra megkötözték a csuklójukat, de még egyik lánynak sem jutott eszébe semmiféle használható terv, csak néhány ırült ötlet. - Egyszerően nem tehetjük meg, hogy itt ülünk, mintha az ı bábjai lennénk, akiket kedvére mozgathat - tört ki Jenny éjszaka, miközben egymáshoz bújva feküdtek a földön. - Muszáj megszöknünk. - Jenny, eszedbe jutott, mit tesz velünk, amikor... ha -javította ki magát gyorsan Brenna elkap minket? - Nem hinném, hogy megölne - nyugtatta meg Jenny egy pillanatnyi fontolgatás után. - Halott túszoknak semmi hasznát nem venné. Apa nyilván ragaszkodna ahhoz, hogy élve lásson minket, mielıtt beleegyezne, hogy leteszi a fegyvert. A gróf kénytelen megmutatni bennünket, elevenen és épségben, különben apa darabokra szaggatja - mondta Jenny. Úgy határozott, sokkal kevésbé ijesztı, ha Claymore grófjaként gondol a férfira, nem pedig Farkasként. - Igazad van - értett egyet vele Brenna, és azon nyomban el is aludt. Még jó néhány óra eltelt, mire Jenny is megnyugodott annyira, hogy követni tudta a példáját. Mert akármilyen bátornak és magabiztosnak mutatta is magát, valójában soha életében nem volt még ennyire megrettenve. Féltette Brennát, féltette önmagát és a klánját, de fogalma sem volt, hogyan szökhetnének meg. Mindössze annyit tudott, hogy meg kell próbálniuk. Valószínőnek tőnt, hogy fogva tartójuk nem ölné meg ıket egy sikertelen szökés után, de van más lehetısége is a bosszúnak, olyan, ami felér a gyilkossággal is. Felidézte a férfi sötét arcát, amely sőrő, fekete szakáll mögött rejtızött. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogyan tükrözıdtek a tőz ugráló lángjai furcsa, ezüstszínő szemében. Ma inkább a viharos ég haragos szürkéjét idézték ezek a szemek - bár volt egy pillanat, amikor megváltozott a pillantása, ahogy tekintete a lány ajkaira tévedt -, és ettıl még félelmetesebbnek tőnt, mint valaha. A fekete szakáll teszi ennyire ijesztıvé, gyızködte magát Jenny, mert elrejti a vonásait. E sötét szırzet nélkül nyilván úgy nézne ki, mint bármelyik más idısödı férfi, úgy... harmincöt körül. Vagy negyven? Már gyerekkorában ismerte a Farkasról szóló legendákat, tehát a férfinak nagyon öregnek kell lennie. Ettıl a gondolattól mindjárt jobban érezte magát. „Igen, csak a szakáll teszi olyan riasztóvá az arcát" - nyugtatta magát. A szakálla, az ijesztı magassága és furcsa, ezüstszínő szemei. Eljött a reggel, de Jennynek még mindig nem volt egyetlen épkézláb terve sem, amely megfelelt volna a legalapvetıbb feltételeknek; haladjanak elég gyorsan, ne essenek banditák csapdájába, és ne történjen velük semmi más, ami ennél is borzasztóbb. - Ha legalább lennének férfiruháink, sokkal nagyobbak lennének az esélyeink a szökésre is, és arra is, hogy célba érjünk - mondta Jenny, immár sokadszor. - Nem kérhetjük meg az ıröket, hogy adják kölcsön a ruháikat - felelte Brenna. - Bárcsak itt lehetne a hímzésem! - tette hozzá egy szaggatott sóhaj kíséretében. - Olyan nyugtalan vagyok, hogy alig bírok egy helyben ülni. Ráadásul tővel a kezemben mindig sokkal tisztábbak a gondolataim. Mit gondolsz, vajon hozna az ır egy tőt, ha szépen megkérném rá? - Aligha - felelte Jenny apácaruhája szélét birizgálva. Figyelte a viseltes, csatában tönkrement ruháikban mászkáló férfiakat. Ha valakiknek tőre és cérnára lenne szükségük, hát azok ık. - Egyébként is, mit varrnál azzal a...
Jenny hirtelen elnémult, szelleme azonban a magasba szárnyalt. Arcán örömteli mosoly jelent meg, amint Brenna felé fordult. - Brenna - kezdte óvatosan, közömbösre vett hangon -, teljesen igazad van, kérj csak tőt és fonalat az ırtıl. Elég kedvesnek tőnik, és tudom, hogy odavan érted. Miért nem hívod ide, és kérsz tıle két tőt a számunkra? Jenny várt, és magában nevetett, miközben Brenna felhajtotta a sátorlapot, hogy odahívja az ırt. Hamarosan beavatja Brennát a tervbe, de nem most; húga arca elárulná ıket, ha hazudni próbálna. - Ez nem az az ır - fordult vissza Brenna csalódottan. - Ezt egyáltalán nem ismerem. Mit gondolsz, megkérjem, hogy küldje ide a társát? - Feltétlenül - vigyorgott Jenny. Sir Eustace Royce és Stefan társaságában épp egy térkép fölé hajolt, amikor az ır közölte, hogy a hölgyek beszélni kívánnak vele. - Ennek a lánynak a pimaszsága egyszerően határtalan - csattant fel Royce Jennyre utalva. Megbízásokat ad az ırnek, az meg ráadásul teljesíti is. Hogy mondókáját igazolja, az ırhöz fordult: -Jól feltételezem, hogy a kék szemő, maszatos arcú küldött? Sir Lionel kuncogva rázta a fejét. - Én két tiszta arcot láttam, Royce, de aki velem beszélt, annak zöldes szeme volt, nem kék. - Ó, értem - mondta Royce gúnyosan. - Nem Pimaszság kisasszony szavára ügettél ide, hanem Szépség kisasszonyéra. Mit akar? - Nem mondta. Csak annyit közölt, hogy Eustace-szal akar beszélni. - Menj vissza az ırhelyedre, és maradj is ott. A kisasszonynak mondd meg, hogy várjon vetette oda kurtán a gróf. - Royce, ez csak két gyámoltalan nıszemély - emlékeztette a lovag. - Továbbá igen fiatalkák. Ráadásul senkiben sem bízol meg annyira, hogy ıriztesd ıket, csak Arikban és bennünk mondta a lovagokra utalva, akik Royce személyi testırségét alkották, és egyben bizalmas barátai is voltak a grófnak. - Megkötözve tartod ıket, szigorú ırizet alatt, mintha veszélyes férfiak lennének, akik képesek lennének fölénk kerekedni vagy megszökni. - Senkiben nem bízhatok a nıkkel kapcsolatban -mormogta Royce a tarkóját dörzsölgetve. Hirtelen felpattant a székébıl. - Elegem van már ebbıl a sátorból. Veled megyek, és megnézem, mit akarnak. - Én is - csatlakozott azonnal Stefan. Jenny látta, hogy a gróf könnyő léptekkel közeledik a sátor felé, két ırrel a jobbján és testvérével a bal oldalán. - Nos? - kérdezte Royce Jennytıl, amint a három másik férfival belépett a sátrukba. - Ezúttal mirıl van szó? Brenna annyira megrémült, hogy megfordult vele a sátor, mégis sietett magára vállalni a bőnt, hogy megzavarták a grófot. Kezét a szívére szorította, arca maga volt a feldúlt ártatlanság. - Én... én voltam az, aki érte küldött - bökött fejével ırük felé. - Sir Eustace-ért. Royce egy türelmetlen kis sóhaj kíséretében elszakította pillantását Jennytıl, és bolondos húga felé fordult. - És elárulnád nekem, miért? - Igen - felelte a lány, azzal be is fejezte mondandóját. - Nagyon helyes - folytatta Royce -, akkor hát mondd. - Én... mi... - Ahogy Brenna Jennyre pillantott, tekintete maga volt a szenvedés, de aztán elszánta magát. -Mi... nagyon szeretnénk tőt és fonalat kapni. Royce gyanakvó tekintete Jennyn állapodott meg, mert úgy sejtette, ı tervelte ki, hogyan használhatnák fel ellene a tőket. De Lady Jennifer Merrick egyenes és szinte szelíd arccal
fogadta fürkészı pillantását. Royce furcsamód enyhe csalódással nyugtázta, hogy a lány lázadó kedve ilyen gyorsan alábbhagyott. - Tőket? - ismételte szemöldökét ráncolva. - Igen - felelte Jenny. Igyekezett, hogy hangja se túl kihívó, se túl alázatos ne legyen, inkább hővösen udvarias, mint olyasvalakié, aki csendben beletörıdött sorsába. - Lassan telnek a napok, és nem tudjuk mivel elütni az idıt. A húgom, Brenna azt javasolta, töltsük üres perceinket varrással. - Varrással - ismételte Royce. Hirtelen támadt önutálatot érzett, amiért összekötött kezekkel, nehéz ırség mellett tartja fogva a lányokat. Lionelnek igaza volt, Jenny nem más, mint egy törékeny nıszemély. Egy fiatal, rakoncátlan és makacs leány, akinek több vakmerıség adatott, mint ész. Egyszerően túlbecsülte, mert elıtte még egyetlen fogoly sem merészelt szembeszállni vele. - Mit gondoltok, hol vagytok? A királynı varrószalonjában? - dörrent rájuk. - Nekünk itt nincs... Elakadt, mert nem tudta, mi is a neve annak a szerkentyőnek, ami mellett az udvarhölgyek mindennap órákat töltenek el, hímzıfonallal a kezükben. - Hímzıráma - sietett Jenny a segítségére. Royce utálkozva nézett végig rajta. - Attól tartok, itt nincs hímzıráma. - Akkor talán egy kis foltozókeret? - folytatta a lány ártatlanul tágra nyitott szemmel, pedig alig bírta visszafojtani a nevetését. - Nem! - Csak kell lennie valaminek, amihez tőt és fonalat használhatunk - főzte tovább a szót Jenny gyorsan, mert észrevette, hogy Royce távozni készül. - Megırülünk, ha semmit sem csinálhatunk. Nem számít, mit varrunk. Biztosan van itt olyasmi, aminek varrásra van szüksége... Royce hirtelen megperdült, tekintete egyszerre volt döbbent, kételkedı és szinte örömteli. - Önként felajánlod, hogy megfoltozzátok a ruháinkat? Brenna arca maga volt a megbotránkozott ártatlanság, Jenny pedig megpróbálta utánozni az arckifejezését. - Nem éppen foltozásra gondoltam... - Pedig annyi foltoznivalónk van, hogy száz varrónınek is egy évre való munkát adna - felelte Royce határozottan. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy a lányoknak meg kell szolgálniuk az élelmüket, és hogy fedél van a fejük fölött. A foltozás épp megfelelı fizetıeszköz lesz. Godfrey felé fordult, és csak annyit mondott: - Gondoskodj róla. Brennát lesújtotta, hogy javaslata ilyen eredménnyel járt; ezzel gyakorlatilag csatlakoztak az ellenség személyzetéhez. Jennynek komoly erıfeszítésébe került, hogy döbbentnek tőnjön, de amint a négy férfi elhagyta a sátrat, átölelte testvérét, és túláradó örömében megforgatta. - Épp most gyıztünk le kettıt szökésünk három legfontosabb akadálya közül - mondta. - Nem kötözik meg a kezünket, és lesz álruhánk is, Brenna. - Álruhánk? - nézett rá Brenna. De mielıtt még Jenny válaszolhatott volna, a hirtelen felismeréstıl tágra nyílt a szeme. İ is megölelte nıvérét, és halkan nevetett. - Férfiruhák - kuncogott. - És ı ajánlotta fel nekünk. *** A sátrukban egy órán belül halomban álltak a foltoznivalók; két nagy halomban a ruhák, a harmadikban pedig a katonák szakadt takarói és köpenyei. Egy nagy kupacban kizárólag Royce és Stefan Westmoreland ruháit győjtötték össze, egy másikba pedig Royce lovagjainak
holmiját. Utóbbiak közül kettı, ahogy Jenny megkönnyebbülten vette észre, közepes és kis méret volt. Jenny és Brenna késı éjszakáig dolgozott, szemüket erıltették a gyertya ugráló lángja mellett. Azokat a ruhákat, amelyekben szökni szándékoztak, már megjavították, és eldugták szem elıl. Most Royce ruháit foltozgatták szorgalmasan. - Mit gondolsz, késıre járhat? - kérdezte Jenny, miközben gondosan és teljesen összevarrta egy ing kézelıjét. Mellette már szép kis rakás győlt össze a gróf ruháiból, amelyek hasonlóan ötletes változtatásokon estek át. Néhány térdnadrágot térdben olyan mővészi gonddal vettek be, hogy nem volt láb, amely átbújhatott volna a szárukon. - Tíz óra körül lehet - felelte Brenna, és elharapta a fonalat. - Igazad volt - folytatta mosolyogva, és felemelt kézzel maga elé tartotta a gróf egyik ingét, amelynek a hátulján immár egy feketével hímzett halálfej díszelgett, alatta pedig két keresztbe tett csont. - Nem fogja észrevenni, amikor felveszi. Jenny nevetett, de Brenna hirtelen tőnıdıvé vált. - MacPhersonon gondolkodtam - közölte. Jenny figyelni kezdett, mert Brenna, ha épp nem ragadta magával a félelem, valójában igen eszes lány volt. - Azt hiszem, végül nem kell majd hozzámenned. - Miért mondod ezt? - Mert apa nyilván értesíti Jakab királyt, de talán magát a pápát is, hogy egy kolostorból raboltak el minket. Ez akkora felháborodást vált majd ki, hogy Jakab biztosan csapatokat küld Merrickbe. Minden kolostor sérthetetlen, és mi egy zárda védelme alatt álltunk. Jakab király a segítségünkre siet majd, vagyis nem lesz szükség a MacPherson klán támogatására. Jenny szemeiben egy pillanatra kigyúlt a remény lángja, de aztán elbizonytalanodott. - Azt hiszem, nem a kolostor területén voltunk. - De apa ezt nem tudja, tehát azt feltételezi, hogy igen. Mint ahogy szerintem mindenki más is. *** Royce homlokára barázdákat szántott a töprengés. Azt a kis sátrat figyelte a tábor szélén, amelyben két nıi foglyát tartotta. Most Eustace állt ırt elıtte, aki nemrég váltotta le Lionelt. A gyertya halovány fénye arról árulkodott, hogy még mindkét nı ébren van. Most, a holdfényes éjszaka viszonylagos békéjében magában elismerte, hogy ma a kíváncsiság vitte ıt a sátrukba. Amint megtudta, hogy Jennifer megmosta az arcát, legyızhetetlen érdeklıdés vett rajta erıt, hogy megnézze magának. Nevetségesen kíváncsi volt a haja színére is. Szép ívő szemöldökébıl ítélve aranybarna lehetett, vagy barna, pedig húga határozottan szıke volt. Brenna Merrick azonban nem érdekelte. Jennifer viszont igen. Olyan volt a lány, mint egy kirakójáték. Neki várnia kellett, hogy egyszerre láthassa a darabokat, és mindegyik nagyobb meglepetést okozott, mint az elızı. A lány nyilván hallotta az állítólagos rémtetteirıl szóló pletykákat, de feleannyira nem félt tıle, mint a legtöbb férfi. Ez volt a legelsı és legzavarbaejtıbb része a teljes kirakójátéknak magának a lánynak. Bátorsága, és félelmének teljes hiánya. Aztán ott voltak a szemei - hatalmas, igézı, mélykék szemek, melyek bársonyra emlékeztették. Döbbenetes szemek. Édesek és kifejezık, hosszú, vörösbarna szempillák keretében. A szemei miatt akarta annyira látni az arcát, s ma, amint meglátta, nem adhatott hitelt a szóbeszédnek, mely szerint ez az arc jelentéktelen volna. Nem volt az a kimondott szépség, és a „csinos" jelzı sem illett az arcához, de ma, amikor felnézett rá a sátorban, Royce úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Magas és finoman formált arccsontjai voltak, bıre sima, mint az alabástrom, halvány rózsaszínnel élénkítve, az
orra kicsi. E finom vonások ellenpontjaként kis álla határozottan makacs egyenesben végzıdött, s mégis, amikor mosolygott, Royce megesküdött volna, hogy arcán két parányi gödröcske jelent meg. Összességében érdekes, csábító arc volt, állapította meg magában. Határozottan csábító. És mindezt még azelıtt gondolta, hogy megengedte magának lágy, telt ajkainak felidézését. Kiszakította magát Jennifer Merrick ajkairól szóló gondolatai közül, felemelte a fejét, és kérdın Eustace-ra nézett. Eustace megértette a kimondatlan kérdést, kissé a tábortőz fénye felé fordult, mely megvilágította vonásait, s jobb kezét felemelve úgy tett, mintha egy tőt tartana két ujja között, majd karját fel-le mozgatva a varrás mozdulatait utánozta. A kései órát tekintve Royce igencsak furcsállotta ezt a hírt. Vagyonos hölgyekkel szerzett tapasztalatai arról árulkodtak, hogy családjuk és otthonuk számára varrtak ugyan bizonyos dolgokat, a foltozást azonban mindig a szolgálókra hagyták. Miközben sikertelenül próbálta beazonosítani Jenny alakját a sátorponyva mögött, az a feltételezés is eszébe jutott, hogy a vagyonos hölgyeket az unalom előzésének vágya is rávehette a varrásra. De nem ilyen késın, és nem gyertyafénynél. Milyen szorgalmasak ezek a Merrick lányok - gondolta némiképp gúnyosan és hitetlenkedve. Milyen kedves tılük, hogy elrablóik szolgálatára kívánnak állni azzal, hogy rendbe hozzák ruházatukat. Milyen nagylelkőek. Milyen tökéletesen valószínőtlen. Különösen Lady Jennifer Merrick esetében, kinek rosszindulatát elsı kézbıl volt szerencséje megtapasztalni. Sátrától elindulva kimerült, csatában megsérült katonái felé vette lépteit, akik köpönyegükbe burkolózva a földön aludtak. Amint a nık sátra felé közeledett, hirtelen szinte beléhasított a nyilvánvaló válasz arra, miért váltak a nık egyszerre olyan alázatossá, és miért akartak ennyire tőt és ollót kapni. Kétség nem fér hozzá, tönkre akarják tenni a ruhákat, melyeket odavittek nekik, ismerte fel dühösen. Amikor a Farkas felcsapta a sátor ponyváját és lehajolva belépett, Brenna elnyomott egy ijedt sikolyt. Jenny csupán összerezzent, majd lassan felállt, arcán gyanúsan udvarias kifejezéssel. - Lássuk csak, mit mőveltetek - vakkantott rájuk Royce. Metszı pillantást vetett Brennára, aki védekezıen torka elıtt tartotta kezeit, aztán tekintete megállapodott Jennyn. - Mutasd! - Parancsolj - mondta Jenny színlelt ártatlansággal. -Ezen az ingen csak most kezdtem dolgozni - füllentette. Royce ingét, amelynek épp összevarrta a karnyílását, ügyesen félretette, és a kupacból egy másik darabot vett elı, amit azzal a szándékkal tett félre, hogy álruhaként viselje. Elıhúzott egy vastag gyapjú térdnadrágot, és odatartotta Royce orra elé, rámutatva az ügyesen megfoltozott, kéthüvelyknyi szakadásra az elején. Royce zavartan nézte a szépen megvarrt, alig látható hasadást. Bármilyen büszke, gıgös, fegyelmezetlen és önfejő a lány, tapasztalt és ügyes kező varrónı, ismerte el magában. - Átmentünk a vizsgán, uram? - kérdezte Jenny, árnyalatnyi iróniával a hangjában. Megtarthatjuk az állásunkat? Ha nem a foglyáról és ellenségének fennhéjázó leányáról van szó, Royce komoly kísértésbe esett volna, hogy a karjaiba kapja és alaposan összecsókolja. Erıfeszítésük tényleg nagy segítséget jelentett. - Kiváló munkát végeztetek - ismerte el becsületesen. Már menni készült, de váratlanul visszafordult, kezével tartva a sátorponyvát. -Az embereim sokat szenvednek a hidegtıl szakadt ruházatukban. Hálásak lesznek, ha megtudják: amijük van, legalább viselhetı, míg ide nem ér a téli ruhájuk. Jenny elıre látta, hogy a Farkas felismerheti, milyen veszélyessé válhat ı és Brenna ollókkal felszerelve, és gondolt arra, hogy ellenırzi majd a munkájukat. Azért helyezte készenlétbe a
térdnadrágot, hogy legyen mivel eloszlatni a gyanúját. Arra azonban nem számított, hogy a férfi ıszinte elismeréssel jutalmazza munkájukat. Jenny rosszul érezte magát attól, hogy a gróf megmutatta nekik, benne is fellelhetı az emberségnek legalább egy morzsája. Amint a Farkas elment, mindkét lány visszaült a rongyok közé. - Ó, istenem - sóhajtotta Brenna nyugtalanul, a sarokban egymásra halmozott takarókra pillantva, amelyeket már csíkokra szabdaltak. - Nem is gondoltam úgy a katonákra, mintha emberek lennének. Jenny nem engedhetett meg magának semmiféle megingást, ezért el sem ismerhette, hogy ıt is megdöbbentette ez a felismerés. - İk az ellenségeink - emlékeztette húgát és önmagát. - A mi ellenségeink, apa ellenségei és Jakab király ellenségei. Kinyilatkoztatása ellenére azonban a kezei nem akartak engedelmeskedni, amikor az ollóért nyúlt. De aztán megerısítette magát, kezébe vette a szerszámot, és belevágott egy újabb köpönyegbe. Közben pedig igyekezett döntésre jutni szökésük részleteit illetıen.
Ötödik fejezet
A főszálakon harmatcseppek csillogtak, ahogy a kelı nap sugarai megtörtek rajtuk. Jenny csendben, óvatosan kelt fel, nehogy korábban ébressze fel Brennát, mint feltétlenül szükséges. Számba vette minden lehetıségüket, és végül annál állapodott meg, amelyik a leginkább kivitelezhetınek tőnt. Ebben a pillanatban szinte bizakodott szökési tervük sikerét illetıen. - Itt az idı? - suttogta Brenna rémülettel a hangjában, amikor a hátára fordult, és meglátta, hogy Jennyn már vastag gyapjúnadrág, férfiing és zeke van. Úgy beszélték meg, hogy mindketten ilyen öltözéket húznak magukra apácaruhájuk alá, mielıtt az ır az erdıbe kíséri ıket, ahol minden reggel kaptak néhány percet, hogy elvégezzék reggeli szükségleteiket. - Itt az idı - felelte Jenny egy bátorító mosoly kíséretében. Brenna elsápadt, de azonnal felpattant, és reszketı kezekkel öltözni kezdett. - Bárcsak ne volnék ilyen gyáva - suttogta egyik kezét szívére szorítva, a másikkal pedig a bırzeke után nyúlt. - Te nem vagy gyáva - biztosította Jenny, és ügyelt, hogy halkan beszéljen. - Egyszerően csak túlzottan és olykor elıre is aggódsz a tetteid lehetséges következményei miatt. Ami azt illeti tette hozzá, miközben segített megkötni Brenna ingét -, valójában bátrabb vagy, mint én. Ha én ennyire félnék a következményektıl, a legkisebb dologhoz sem kezdenék hozzá soha az életben. Brenna futó mosolya arról tanúskodott, hogy értékeli Jenny bókját, de szólni egy szót sem szólt. - Megvan a kalapod? Brenna bólintott. Jenny felkapta a saját fekete fejfedıjét, amelyet hamarosan viselni szándékozott, hogy elrejtse alá hosszú haját, és apácaruháját felemelve bedugta a nadrág derekába. A nap kissé magasabbra emelkedett, halványszürkére festve az eget. A lányok arra a percre vártak, amikor megjelenik az ır, hogy elkísérje ıket az erdıbe. Bı kolostori köpönyegük tökéletesen elrejtette az alá felvett férfiruhát. A pillanat egyre közeledett. Jenny suttogássá halkította a hangját, hogy még egyszer átvegyék Brennával tervüket, mert attól tartott, húga félelmében elfelejti majd, mit kell tennie. - Emlékezz rá - mondta -, hogy bár minden pillanat számít, nem mehetünk túl gyorsan, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Ha majd leveszed a ruhádat, jól rejtsd el egy bokor
alatt. Szökésünk éppen azért lehet sikeres, mert két apácát keresnek majd, nem pedig két fiút. Ha megtalálják a ruhánkat, elfognak, mielıtt a táborból kiérnénk. Brenna bólintott, és nyelt egyet. Jenny folytatta. - Ha megszabadultunk a ruháinktól, tartsd rajtam a szemed, és igyekezz hangtalanul haladni a bokrok között. Ne figyelj semmi másra, ne nézz semerre. Ha felfedezik, hogy megszöktünk, riadót fújnak majd, de ez a számunkra semmit nem jelent, Brenna. Ne ijesszen meg a zőrzavar. - Nem fog - mondta Brenna, de a szemei hatalmasra tágultak a félelemtıl. - Mi az erdıben maradunk, és a tábor déli határán a karám felé megyünk, ahol a lovakat tartják. Üldözıinknek eszükbe sem jut, hogy azt feltételezzék, visszafordultunk a tábor irányába. Az ellenkezı irányba haladnak majd, befelé az erdıbe. Amikor a karám közelébe érünk, te csak maradj szépen a bokrok között, én pedig hozom a lovakat. Bárki vigyáz is rájuk, ha van egy kis szerencsénk, az illetıt jobban érdekli majd az utánunk folytatott hajsza, mint az állatok. Brenna némán bólintott, Jenny pedig azt fontolgatta, miként is fogalmazza meg mindazt, amit még el kellett mondania. Tudta, hogy abban az esetben, ha meglátják ıket, rá egy olyan változat rögtönzése vár, ami lehetıvé teszi, hogy Brenna egyedül is megszökhessen. De azzal is tisztában volt, hogy nem lesz éppen könnyő feladat meggyızni a húgát arról, hogy nélküle folytassa az utat. Végül halkan és sietısen ezt mondta: - Abban az esetben, ha el kellene válnunk egymástól... - Nem! - tört ki Brenna. - Az nem lehet. Nem történhet meg! - Figyelj rám! - szólt rá Jenny olyan szigorúan, hogy belefojtotta Brennába a tiltakozást. - Ha el kell válnunk egymástól, ismerned kell az egész tervet, hogy késıbb én is... én is csatlakozhassak hozzád. Brenna nyugtalanul bólintott, Jenny két tenyere közé fogta jéghideg kezeit, mintha a maga bátorságát akarta volna átplántálni belé. - Észak arra van. A felé a magas domb felé, amelyik a karám mögött áll, ahol a lovakat tartják. Tudod, melyikre gondolok? - Igen. -Jó. Ha már megszereztük a lovakat és felültünk rájuk, akkor is az erdıben maradunk, észak felé tartva, míg el nem érjük annak a dombnak a tetejét. Onnan lefelé már nyugatnak fordulunk. Ha rábukkanunk egy útra, azzal párhuzamosan kell haladnunk, de mindig az erdıben. Claymore feltehetıen embereket küld szét, hogy figyeljék az utakat, de ık két apácát keresnek majd, nem két fiatalembert. Ha szerencsénk van, utazókkal is találkozunk, és csatlakozunk hozzájuk, ami szintén az álcázásunkat segíti, és növeli sikerünk esélyeit. Brenna, van még valami. Ha felismernek minket, és üldözni kezdenek, vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz, azon az úton, amit most elmondtam neked. Én majd az ellenkezı irányba indulok, hogy elcsalogassam ıket tıled. Ha így történne, rejtızz el, amennyire csak lehet. A kolostor nem lehet távolabb innen öt-hat órányi útnál, de ha engem elkapnak, nélkülem kell továbbmenned. Nem tudom, hol lehetünk most. Feltételezem, hogy a határ mellett, Angliában. Tarts északészaknyugat felé, és ha egy faluba érsz, kérdezd meg, merre van Belkirk. - Képtelen lennék rá, hogy csak úgy otthagyjalak téged - sírta Brenna halkan. - Muszáj megtenned... hogy elhozhasd apát és a rokonokat, és kiszabadítsatok engem. Brenna arca kissé felderült, amikor megértette, hogy ezzel végeredményben Jenny segítségére lenne, nem pedig elárulná ıt. Nıvére ragyogó mosolyt küldött felé. - Biztosan érzem, hogy szombatra együtt érünk oda Merrick várához. - Merrick várához? - szakadt ki Brennából. - Nem kellene inkább a kolostorban maradnunk, és valaki mást küldenünk apához, hogy tájékoztassa a történtekrıl?
- Maradhatsz a kolostorban, ha úgy akarod. Én pedig megkérem Ambrose anyát, adjon mellém valakit, aki elkísér az út hátralévı részén, ha odaérünk, talán még ma, vagy holnap hajnalban. Apa biztosan úgy hiszi, hogy itt tartanak fogva minket, tehát mihamarabb el kell érnem, mielıtt még elfogadná a feltételeiket. Ráadásul bizonyára tudni szeretné, hány katona van itt, milyen a fegyverzetük és így tovább. Ezekre a kérdésekre csak mi adhatunk neki választ. Brenna bólintott, de mindketten tudták, hogy Jenny nem sorolta fel valamennyi indokát, miért szeretne annyira eljutni Merrick várába. Nem is kellett mondania, hogy mindennél jobban szeretne olyasmit tenni, amiért az apja és a klán büszke lehet rá. Ez volt az ı nagy lehetısége. Ha sikerül a terve, ott akart lenni, hogy kiolvashassa az elismerést a szemükbıl. Odakint felhangzottak az ır léptei. Jenny felállt, és arcára udvarias, szinte alázatos mosolyt erıltetett. Brenna is felállt, az ı arca viszont azt tükrözte, hogy egyenesen a halálba indul. -Jó reggelt - köszöntötte Jenny Sir Godfreyt, akinek az volt a feladata, hogy az erdı felé kísérje ıket. - Úgy érzem magam, mintha egy szemhunyást sem aludtam volna. Sir Godfrey egy harminc körüli férfi furcsa pillantást vetett Jennyre, hiszen a lánynak addig soha egyetlen barátkozó mondat sem hagyta el az ajkát. Jenny észbe kapott, és arckifejezése azonnal fagyossá vált, mintha az jobban illene az apácaöltözethez, amely most alulról férfiruhával volt kibélelve. - Keveset aludtatok - felelte a férfi, aki nyilvánvalóan tudott késı éjszakáig tartó ténykedésükrıl, tővel és cérnával a kezükben. Lépéseik neszét elnyelte a sőrő fő. Együtt haladtak az erdı felé. Jenny az ır bal oldalán ment, Brenna mellette botladozott. Jenny ásítást színlelve sanda pillantást vetett az ırre. - A testvérem elég nyúzott ma reggel a késıi munkától. Igazán kedves lenne, ha kaphatnánk néhány plusz percet, hogy felfrissíthessük magunkat a patakban. A férfi a lány felé fordította mély ráncokkal barázdált, napbarnított arcát, és fürkészve, gyanakvóan vizsgálgatta. Végül beleegyezıen bólintott. - Tizenöt perc - mondta, mire Jenny szíve szárnyalni kezdett. - De mindvégig látni akarom legalább egyikıtök fejét. A férfi az erdı szélén állt ırt, félig feléjük fordulva, és Jenny tudta, hogy tekintete nem fog lejjebb kalandozni a fejük vonalánál. Mindeddig egyetlen ırük sem mutatott semmiféle buja vágyakozást irányukban, egyik sem kísérelte meg, hogy kihasználja részleges ruhátlanságukat, és Jenny ma különösen hálás volt ezért. - İrizd meg a nyugalmadat - súgta oda Brennának, miközben egyenesen a patak felé vezette. A patak mentén olyan mélyre ment az erdıben, amit még biztonságosnak tartott, nehogy Sir Godfrey utánuk eredjen, és egy bokor fölött álló, alacsony koronájú fa alatt állt meg. - Hidegnek tőnik a víz, Brenna - szólt Jenny hangosan, hogy az ır is biztosan meghallja, talán akkor nem érzi majd szükségét, hogy annyira éberen figyelje ıket. Beszéd közben óvatosan kezdte kioldani a fátylát és a fityuláját, és intett Brennának, hogy kövesse a példáját. Amint levette, Jenny azonnal lebukott, de a fátylat továbbra is fejmagasságban tartotta, úgy, mintha még mindig a fején lenne, majd finoman egy faágra helyezte, épp maga fölött. Mővével elégedetten leguggolt, és halkan Brenna felé igyekezett, aki hozzá hasonlóan szintén a feje fölött tartotta a fityuláját. Odaérve kivette húga reszketı kezébıl, és azt is elhelyezte egy alkalmasnak tőnı bokor tetején. Két perccel késıbb már egy-egy bokor alá dugták apácaruhájukat, és nagy elszántsággal igyekeztek földdel, lombbal és faágakkal betemetni, hogy elrejtsék a kíváncsi pillantások elıl. Jenny egy pillanatnyi ötlettıl vezéreltetve visszanyúlt a ruháit rejtı kupacba, és egy ágacska segítségével elıhalászta a zsebkendıjét. Ujját a szája elé szorítva jelezte Brennának, hogy hallgasson, és lassan, guggolva elindult az erdıben, de pont az ellenkezı irányba, mint amerre haladni szándékoztak. Úgy tizenöt lépésnyire megállt, de csak annyi idıre, amíg fehér
zsebkendıjét óvatosan elhelyezte egy tüskés bokor ágán, mintha menekülés közben veszítette volna el. Aztán visszafordult, és testvére felé igyekezett. - Ez majd félrevezeti ıket, és sokkal több idınk marad - mondta magyarázatképpen. Húga bólintott, arcán egyszerre látszott kétely és reménykedés. Aztán szemügyre vették egymást, hogy ellenırizzék a másik külsejét. Brenna kissé lejjebb, a füleire húzta Jenny kalapját, begyömöszölt alá egy aranybarna tincset, majd ismét bólintott. Jenny elismerıen és bátorítóan mosolyogva kézen fogta testvérét, és gyengéden az erdı belseje felé vezette, folyamatosan északnak tartva, a tábor széle felé. Közben imádkozott, hogy Godfrey tényleg megadja nekik mind a tizenöt percet, amit ígért, talán még egy kicsit többet is. Néhány perccel késıbb már a karám szélénél jártak, és a bokrok között guggolva próbálták kilihegni magukat. - Maradj itt, meg ne mozdulj - mondta végül Jenny. Szemeivel a terepet pásztázta, az ırt keresve, akinek a harci ménekre kellett vigyáznia. Aztán észrevette, hogy ott alszik a földön, a karám túlsó oldalán. - Az ır elaludt - jelentette gyızedelmesen Brennának, majd csendben hozzátette: - Ha felébredne, és elkapna, amikor megpróbálok elhozni két lovat, folytasd gyalog az utat. Érted? Maradj az erdıben, és vedd célba azt a magas dombot ott mögöttünk. Mielıtt még Brenna válaszolhatott volna, Jenny elırekúszott. Amikor az erdı széléhez ért, egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen. A táborban csend honolt. A katonák többségét még álomban tartotta a borús szürkeség, amitıl úgy tőnt, messze még a reggel. Jennytıl szinte karnyújtásnyira voltak a lovak. Az ır csupán horkantott egyet álmában, mialatt a lány csendben igyekezett két nyugtalan lovat a kötıféküknél fogva karámot alkotó kötél felé vezetni. Lábujjhegyre állva próbálta elég magasra emelni a kötelet ahhoz, hogy a hátasok átférjenek alatta, és két rövidke percen belül Brenna kezébe adta az egyik kötıféket. A harmatos reggelben a nedves avar felfogta a lovak patáinak zaját, miközben az erdı mélye felé igyekeztek velük. Jenny alig tudta elnyomni diadalittas mosolyát. A két állatot egy kidılt fatörzshöz vezették, és azt lépcsınek használva felkapaszkodtak a hatalmas paripák hátára. Már a hegygerinc felé tartottak, amikor felhangzott mögöttük a riadót jelzı kürt tompa hangja. A lárma miatt már nem volt szükség arra, hogy csendben haladjanak. A kiáltozás hallatán mindkét lány egyszerre nyomta sarkát paripája oldalába, vágtatásra bírva ıket az erdın át. Mindketten tapasztalt lovasok voltak. A nyereg hiánya azért jelentett némi hátrányt, mert nélküle szorosan kellett tartaniuk térdükkel a csatalovakat, amit azok ösztönösen a sietség szándékaként azonosítottak. Elıttük volt a hegygerinc, azon túl az út, a kolostor és végül Merrick vára. Egy kis idıre megálltak, hogy Jennifer meghatározza helyzetüket, de a sőrő erdı elhomályosította a nap sugarát. A lány végül feladta, és ösztöneinek engedelmeskedve indult tovább. - Brenna - szólt vigyorogva, miközben megpaskolta a hatalmas csataló vastag, fénylı nyakát. - Emlékezz csak vissza a Farkasról szóló legendákra. Pontosabban arra, amiket a lováról meséltek. Nem azt mondták, hogy a neve Thor, és ı a leggyorsabb paripa az egész országban? És persze a legügyesebb is. - De bizony - felelte Brenna, és kissé megrázkódott a hővös hajnalban. - És nem azt mondták-e - folytatta Jenny-, hogy olyan fekete, mint a bőn, csupán a homlokán van egy fehér csillag? - Bizony. - És van ennek a lónak ilyen csillaga? Húga megfordult, aztán bólintott egyet. - Brenna - mondta Jenny halkan nevetve -, én elloptam a Fekete Farkas csodálatos lovát, Thort!
Az állat füle nevének hallatán megrezzent. Brennából aggodalmai ellenére kitört a nevetés. - Kétségkívül ezért tartották külön a többi hátastól -tette hozzá Jenny vidáman, és elismerıen vette szemügyre a nagyszerő állatot. - Ez azt is megmagyarázza, miért sokkal gyorsabb, mint a te lovad. Folyton vissza kellett fognom. Elırehajolva újra megpaskolta a ló nyakát. - Milyen gyönyörő vagy! - suttogta neki. Az állattal szemben nem érzett semmi rosszindulatot - nem úgy, mint a gazdája iránt. *** - Royce! - Godfrey a Farkas sátrában állt, mély hangja kínjában még rekedtebbé vált, vastag, napégette nyakára a szégyen pírja kúszott. - A nık... ööö... szóval megszöktek, úgy háromnegyed órája. Arik, Eustace és Lionel most kutatják át az erdıt. Royce félbehagyta a mozdulatot, amellyel épp az ingéért nyúlt. Arcát szinte komikussá torzította a hitetlenkedés, mialatt legravaszabb, legtüzesebb lovagjára bámult. - Mit csináltak? Kétkedı mosolyát lassan letörölte arcáról a feltámadó harag. - Azt akarod mondani - kérdezte gúnyosan, és közben dühödten lekapott egy inget az elıtte lévı kupac tetejérıl -, hogy hagytad, hogy két naiv nıszemély túljárjon az eszeden? Hirtelen mozdulattal bedugta karját az ing ujjába, aztán döbbenten meredt a kézelıre, amely a legkevésbé sem volt hajlandó szétnyílni, hogy csuklója átférhessen a nyíláson. Vadul káromkodott az orra alatt. Felkapott egy másik inget, és megvizsgálta a kézelıt, hogy megbizonyosodjon használhatóságáról. Mivel rendben találta, belebújtatta a karját, mire az egész ujj elvált az ing többi részétıl, és a földre hullott, mintha megbabonázták volna. - Istenre esküszöm - sziszegte Royce a fogai között -, ha a kezem közé kapom azt a kék szemő boszorkányt, én... Félredobta ezt a ruhadarabot is, egy ládához ment, és tiszta inget vett elı. Magára kapta, de túlságosan dühös volt ahhoz, hogy befejezze a mondatot. Rövid kardjáért nyúlt, és a derekára csatolva kifelé indult Godfrey mellett. - Mutasd meg, hol láttad ıket utoljára - vetette oda neki. - Itt, az erdıben - közölte Godfrey, miközben arra a helyre vezette ıt, ahol két fityulát találtak, amelyek bolondmód fej nélkül maradtak, egyik egy faágon, a másik egy bokor tetején. Royce - köszörülte meg a torkát -, ugye... nem tartod szükségesnek, hogy... hogy a többiek is megtudják a dolgot? Rövid mosoly futott át Royce arcán, amint megértette, hogy Godfrey büszkeségére súlyos csapást mértek, és reménykedik, hogy legalább nem kerül a dolog nyilvánosságra. - Nem szükséges, hogy riadót fújjunk - mondta Royce, miközben hosszú lábaival nagyokat lépkedve haladt a patak mentén, és pillantásával a bokrokat és a fákat fürkészte. - Elég könnyő lesz megtalálni ıket. Egy órával késıbb azonban már nem volt olyan biztos a dolgában. Az idı múlásával egyre dühösebb lett. Szüksége volt a foglyokra. A két nı volt a kulcs, amely megnyitja elıtte Merrick várát, talán véráldozat nélkül. Az öt férfi együtt fésülte át az erdıt. Kelet felé haladtak, abban a hitben, hogy az egyik lány menekülés közben elvesztette a zsebkendıjét. De amikor már jó ideje semmiféle további nyomra nem bukkantak, Royce arra a következtetésre jutott, hogy az egyik nı - kétségkívül a kék szemő boszorka - szándékosan helyezhette el a tüskék közt a fehér anyagot, hogy ıket félrevezesse. Képtelenség volt, hihetetlen. De mégis igaz. Godfreyval az egyik és a mogorva Arikkal a másik oldalán Royce elhaladt a két szürke fityula mellett, és dühösen letépte ıket az ágakról. - Fújjatok riadót, és szervezzetek keresıcsapatokat. Kutassátok át az erdı minden négyzetcentiméterét - adta ki a parancsot, miközben nagy dérrel-dúrral ellépkedett a lányok
sátra mellett. - Semmi kétség, ott bujkálnak a bozótban. Olyan sőrő ez a rengeteg, hogy akár el is sétálhattunk mellettük. Vagy kéttucatnyi férfi egymástól kartávolságnyira élı láncot alkotott, és nekiláttak, hogy átfésüljék az erdıt. A patak partján kezdték, és lassan haladtak elıre, alánézve minden bokornak, elmozdítva minden kidılt farönköt. A percek lassan órává terebélyesedtek, aztán két óra is eltelt, és már a délutánban jártak. Royce a patakparton állt, azon a helyen, ahol utoljára látták a lányokat. Résnyire szőkült szemmel nézett észak felé, a sőrő erdıséggel borított távoli dombokat pásztázta. Arckifejezése minden egyes pillanattal feszültebbnek látszott, mert a foglyai még nem kerültek elı. Idıközben a szél is feltámadt, az ég ólmossá vált. Stefan tartott felé, aki épp most tért vissza az elızı éjjeli vadászatból. - Hallom, ma reggel megszöktek a lányok - mondta aggódva, és Royce tekintetét követve a legmagasabb hegygerincet fürkészte. - Gondolod, hogy sikerült eljutniuk a gerincre? - Gyalogosan nem érhettek oda ennyi idı alatt - felelte Royce haragtól remegı hangon. Mindenesetre az útra is küldtem embereket, ha netán a hosszabbik utat választották volna. Mindenkit kikérdeztek, de senki sem látott két fiatal nıt. Az egyik falubeli szerint két fiú tartott a dombok felé lóháton, ez minden. - Bárhol is legyenek, utat tévesztenek, ha azok felé a dombok felé igyekeznek. Az erdıben nem látszik eléggé a nap ahhoz, hogy iránytőnek használhassák. Ráadásul nem is tudják, hol vannak, tehát azt sem sejthetik, merre kell menniük. Stefan elhallgatott, és némán vizsgálta a távoli dombokat. Hirtelen Royce-ra nézett. - Amikor az imént a táborba érkeztem, azt hittem, te magad is vadászni indultál a múlt éjjel. -Miért? Stefan habozott. Jól tudta, hogy Royce többre értékeli hatalmas fekete csatalovát mérhetetlen bátorságáért és hőségéért, mint a legtöbb embert. Valójában Royce népszerőségi listáját Thor vezette, a csatamezın pedig szinte ugyanolyan legendássá vált, mint gazdája. Egy ismert társaságbeli hölgy az udvarban egyszer elpanaszolta a barátainak, milyen szerencsésnek tartaná magát, ha Royce Westmoreland feleannyi figyelmet tanúsítana iránta, mint a lova iránt. Royce természetesen a rá annyira jellemzı maró gúnnyal válaszolt: ha a hölgy feleannyira lenne hőséges, és csak feleakkora lélekkel bírna, mint Thor, azonnal elvenné feleségül. VII. Henrik király seregében egyetlen ember sem akadt, aki akár egy rövid futtatásra ki merte volna hozni Royce lovát a karámból. Tehát valaki másnak kellett lennie... - Royce... A férfi fivére felé fordult, mert észrevette a hangjában bujkáló határozatlanságot. Tekintetét hirtelen egy ágakból és levelekbıl álló, természetellenesen kiemelkedı kis dombocska ragadta meg az öccse háta mögött. Valamiféle hatodik érzék sugallatára megbökdöste csizmája orrával a kis halmot, és meglátta az apácaviselet összetéveszthetetlen, komor szürkéjét. Lehajolt, és abban a pillanatban húzta elı a ruhát, amikor Stefan kimondta: - Thor nincs a karámban a többi ló mellett. A lányok valahogy kijátszották az ırt, és magukkal vitték a lovat. Royce lassan felegyenesedett. Állkapcsa megfeszült, miközben az elrejtett ruhadarabot nézte. Hangja élesen csendült: - Eddig két apácát kerestünk, gyalogosan. Két alacsony férfit kellett volna, az én lovamon. Bajusza alatt keményen káromkodva sarkon fordult, és a karám felé indult. Miközben elhaladt a lányok sátra mellett, utálkozva bevágta a szürke apácaöltözetet a felhajtott sátorponyván keresztül, majd Stefannal a nyomában futásnak eredt. A lovak mellett szolgálatban lévı ır tisztelgett hőbérurának, de azonnal ijedten hátrálni kezdett, mert Royce kinyújtott kézzel elkapta a grabancát, és gallérjánál fogva szinte felemelte a földrıl:
- Ki volt ırségben ma hajnalban? - É-én, uram. - Elhagytad az ırhelyedet? - Nem! Uram, nem! - kiáltotta a férfi, mert jól tudta, hogy a király hadseregében ezért halálbüntetés jár. Royce utálkozva lökte félre. Egy perc sem telt bele, tizenkét férfi vágtázott az út felé, észak irányába. Amikor a tábort és az északi utat elválasztó meredek dombokhoz értek, Royce megállította lovát, hogy parancsokat adjon embereinek. Bár feltételezte, hogy amennyiben nem érte baleset a lányokat, és utat sem tévesztettek, már átjutottak a gerincen, és a következı magaslat felé tartanak, mégis hátrahagyta négy emberét, hogy az elsı dombot is átfésüljék. Stefan, Arik és a fennmaradó öt ember kíséretében herélt lovát megsarkantyúzva nekivágott a lejtınek. Két óra múltán a gerincen átjutva kiértek az észak felé vivı útra. Ott kettéágazott az ösvény, egyik ága északnyugat, a másik északkelet felé vezetett. Royce szemöldökét ráncolva megállást parancsolt embereinek. Azon tőnıdött, vajon melyik irányt választhatták a lányok. Ha nem tanúsítottak volna ekkora lélekjelenlétet a zsebkendıs csellel, hogy félrevezessék üldözıiket, Royce minden emberét északnyugat felé küldte volna. Így azonban nem hagyhatta figyelmen kívül azt a lehetıséget sem, hogy szándékosan a hosszabbik utat választották. Ezzel idıt veszíthettek volna, de nagyobb biztonságot nyernek. Royce tudta, hogy képesek ilyesmire, abban azonban nem volt bizonyos, vajon ık tudták-e, melyik út vezet az otthonuk felé. Felpillantott az égre; már csak két órájuk maradt sötétedésig. Az északnyugati út a távolban a dombok közé futott. A rövidebb útvonal egyben nehezebb is volt az éjszakai haladás szempontjából. Két rémült, védtelen nı még férfinak öltözve is nyilván a biztonságosabb, könnyebb megoldást választaná, még ha az hosszabb is. Döntött. Arikot és a többi lovagot ennek a húszmérföldnyi szakasznak az átvizsgálására küldte. İ maga az északnyugati irányt választotta, és intett Stefannak is, hogy kövesse. Az arcátlan, ármánykodó, kék szemő boszorka egymaga is képes nekivágni a domboknak, akár éjjel is. Bármire képes, gondolta egyre növekvı dühvel. Eszébe jutott, milyen udvariasan köszönte meg a lánynak a múlt éjjel, hogy megfoltozta a ruháikat, és milyen édesen-finoman fogadta ezt a lány. Nem ismer félelmet. Még nem. De ha a kezei közé kapja, megtanulja majd, mit jelent az. Megtanul majd félni tıle. *** Jenny vidáman dúdolgatott magában, és újabb ágakat dobott a barátságos meleget árasztó tábortőzre. Azzal a kovakıvel gyújtotta, amit elızı este a varráshoz használt gyertyákhoz kaptak. Valahol a közelükben, a sőrő erdı mélyén egy állat túlvilági hangon vonított a felkelı hold láttán, mire Jenny még elszántabban dúdolgatott. Bátorító mosoly mögé rejtette saját rettegését, hogy lelket öntsön szegény Brennába. Az esı fenyegetése már elmúlt a fejük fölül, a csillagfényes éjszakában kerek, aranyfényő hold világított. Jenny néma hálaimát rebegett magában ezért, hisz az esı volt az utolsó, amit útjukhoz kívánt. A vadállat ismét felvonított, és Brenna szorosabban vonta össze magán lova takaróját. -Jenny - suttogta, és szemeit bizalommal telve nıvérére függesztette. - Ez a hang az volt, amire gondolok? Mintha túl rettenetes lenne, ha hangot adna magának a szónak, csak ajkaival formálta: „farkas". Jenny meglehetısen biztos volt benne, hogy nem csupán egy, de egész csordányi farkast hallottak. - Úgy érted, hogy baglyokat hallottunk-e? - mosolygott ártatlanul. - Ez nem bagoly volt - felelte Brenna, de szavai csúf, görcsös köhögésbe fulladtak. Jenny riadtan ugrott oda hozzá. A tüdıbaj egész gyermekkorában kínozta húgát, és most kiújult a nedves hidegtıl és a félelemtıl.
- Ha nem is bagoly volt - mondta gyengéden átkarolva -, egyetlen ragadozó sem mer a tőz közelébe jönni. Ezt biztosan tudom. Garrick Carmichael mondta nekem egy éjjel, amikor hármasban hazafelé tartottunk Aberdeenbıl, és a hó rákényszerített minket, hogy tábort verjünk. Tüzet rakott, és szó szerint ezt mondta Beckynek és nekem. Ahogy ezt kibökte, Jenny rájött, hogy a tőzrakás szinte ugyanolyan veszélyes lehet a számukra, mint a vadállatok. A legkisebb tőz is messzirıl látható éjjel, még az erdıben is. Bár jó pár száz méterre voltak az úttól, nem tudott szabadulni attól az érzéstıl, hogy a lángok fénye elárulhatja ıket, és nyomukra vezetheti üldözıiket. Nyomasztó érzéseitıl szabadulni próbálva Jenny felhúzta a térdeit, átkulcsolta ıket, és állát rajtuk nyugtatva Thor felé biccentett. - Láttál már valaha csodálatosabb állatot? Reggel, amikor felültem rá, azt hittem, le akar dobni a hátáról, de aztán úgy tőnt, megértette, mennyire sietıs az utunk, és megnyugodott. Bármilyen furcsának tőnik, úgy éreztem, mintha tudná, mit akarok tıle, anélkül hogy irányítanom vagy biztatnom kellene. Képzeld csak el, mennyire fog örülni apa, ha hazaérünk, hiszen nemcsak megszöktünk a Farkas fogságából, de még a legendás lovát is magunkkal hoztuk! - Nem lehetsz biztos benne, hogy ez az a ló - mondta Brenna. Úgy tőnt, mintha bőntudat marcangolná, amiért ellopták a rendkívül értékes és még annál is híresebb paripát. - De még mennyire hogy ez az! - jelentette ki Jenny büszkén. - Pontosan olyan, amilyennek a kobzosok megéneklik dalaikban. Ráadásul valahányszor kiejtem a nevét, mindig rám néz. Hogy alátámassza kijelentését, halkan a nevén szólította az állatot. Thor erre felemelte pompás fejét, és szemeibıl olyan értelem sugárzott, amely már-már emberivé tette a tekintetét. - İ az - ismételte meg Jenny gyızedelmesen. De Brennára nem ragadt át az elégedettsége. Jenny - suttogta, és tágra nyílt szemekkel figyelte nıvére elszánt mosolyát -, miért van az, hogy beléd akkora adag bátorság szorult, belém meg ilyen kevés? - Azért - felelte Jenny kuncogva -, mert a mi Urunk igazságos. Minthogy minden szépséget neked juttatott, én is kaptam valamit, kárpótlásul. -Ó, de... Brenna hirtelen elhallgatott, mert a pompás fekete állat felemelte a fejét, és hangosan belenyerített az éjszakába. Jenny azonnal talpra ugrott, és Thorhoz futott, hogy orrára téve a kezét elhallgattassa. - Gyorsan! Oltsd el a tüzet, Brenna! Használd a pokrócokat! Szívdobogása a fülében lüktetett, fejét felemelve lovasok hangját kereste az éjszakában. Bár semmit nem hallott, szinte a bırén érezte a jelenlétüket. - Figyelj rám - suttogta izgatottan. - Amint felülök Thorra, engedd el a lovadat, és zavard be utána az erdıbe. Aztán szaladj ide vissza, és bújj el a mögött a kidılt fa mögött. Ne mozdulj, és maradj csendben, amíg vissza nem jövök. Azzal Jenny felugrott egy farönkre, és onnan Thor hátára pattant. - Kimegyek Thorral az útra, és felviszem arra az emelkedıre. Ha az az átkozott gróf errefelé kószál, üldözıbe vesz majd. És Brenna - fordult vissza Thor hátán, akit már irányba fordított -, ha elkapna, és nem jönnék vissza érted, menj a kolostorba, és folytasd a tervünket. Küldd el apát, hogy kiszabadítson. - De... - suttogta Brenna remegve rémületében. -Tedd meg! Kérlek! - könyörgött Jenny, majd vágtára fogta a lovát. Az erdın át az út felé indult, szándékosan a lehetı legnagyobb zajt csapva, hogy üldözıi figyelmét elterelje Brennáról. - Arra! - kiáltotta Royce Stefannak, egy fekete folt felé mutatva, amely a hegygerinc felé száguldott. Utánaeredtek, és üldözıbe vették a lovat és lovasát. Amikor ahhoz a ponthoz
értek, ahol a lányok nemrégiben táboroztak, megcsapta orrukat a frissen eloltott tőz összetéveszthetetlen illata, és mindketten megállították a lovukat. - Kutasd át a tábort! - kiáltotta Royce Stefannak. -Biztosan ott találod majd a fiatalabb lányt. Azzal máris vágtába ugratta lovát. - Lovagolni aztán átkozottul tud - suttogta késıbb maga elé szinte csodálattal. Tekintetét a mélyen Thor nyakára hajló apró alakra szegezte, aki sikertelenül próbálta megırizni majd háromszáz méternyi elınyét. Royce ösztönösen tudta, hogy Jenny az, akit üldöz, nem pedig félénk húga. Éppoly biztos volt benne, mint abban, hogy Thor vágtat elıtte. Thor teljes erıbıl rohant, de még a hısies fekete csıdör vágtája sem ellensúlyozhatta azt a hátrányt, hogy Jenny minden magasabb akadályt megkerültetett vele, ahelyett hogy átugratta volna. Nyereg nélkül nyilván nem merte megkockáztatni, hogy lerepül lova hátáról, ha túl magasra ugrat. Royce alig ötvenméternyire csökkentette hátrányát, és gyorsan közeledett. Egyszerre azt látta, hogy Thor hirtelen letér az útról, és nem hajlandó átugrani egy kidılt fát. Nyilván veszélyt érzett, amitıl próbálta megkímélni magát és hajtóját is. Royce mellkasából ijedt, rémült kiáltás tört elı, mert ráébredt, hogy a kidılt fa mögött nincs semmi más, csak egy meredek szakadék. -Jennifer, ne! - ordította, de a lány nem hallgatott a figyelmeztetésre. A félelemtıl szinte hisztérikusan újra nekivezette Thort az akadálynak, és sarkát erısen az állat fényes oldalába nyomva felkiáltott: -Menj! A pompás csıdör egy pillanatnyi habozás után maga alá kapta hátsó fertályát, és hatalmasat ugrott. Emberi sikoly szelte ketté az éjszaka csendjét. Jenny elveszítette egyensúlyát, és lecsúszott az ugró lóról. Egy hosszú pillanatig az állat sőrő sörényébe kapaszkodva a nyakán lógott, aztán nagy csattanással a kidılt fa ágai közé zuhant. Aztán felhangzott egy másik hang is - a hatalmas állat halálos puffanása, amint megállíthatatlan lendülettel bukfencezett a meredek szakadékba, a pusztulásba. Jenny bizonytalan mozdulatokkal mászott ki a fa ágainak fogságából. Royce leugrott a lováról, és a szakadék széléhez rohant. A lány félresöpörte haját a szemébıl, és döbbenten látta, hogy néhány lábnyira elıtte csupán a nagy feketeség tátong. Üldözıjére pillantott, aki lefelé bámult a meredek lejtın, megfeszített állkapcsa olyan volt, mint a gránit. Jenny annyira zavart volt és úgy elbátortalanodott, hogy nem is tiltakozott, amikor a férfi fájdalmas szorítással megragadta a karját, és maga után vonszolta, miközben lecsúszott a meredek domboldalon. Egy pillanatig Jenny el sem tudta képzelni, mire készül, de aztán némileg kitisztult az agya. Thor! A férfi a lovát keresi, ébredt rá. Tekintetével ı is pásztázni kezdte az egyenetlen terepet, és imádkozott, hátha valahogyan sértetlenül megúszhatta a nagyszerő állat. Royce-szal egyszerre vették észre a mozdulatlan fekete foltot. Néhány lépésnyire hevert tılük, egy szikla mellett, amely megtörte zuhanását, és végzetét okozta. Royce heves mozdulattal ellökte magától Jenny karját. A lány csak állt mozdulatlanul, a bőntudattól és a szánalomtól bénultan, és a gyönyörő állatot bámulta, akinek akaratlanul a halálát okozta. Mintha álomban látná, úgy figyelte, ahogy Anglia legfélelmetesebb harcosa fél térden áll halott lova mellett, és lassan simogatva fényes, fekete szırét, rekedten a fülébe suttog valamit, ami nem jutott el Jennyhez. A lány szemét elöntötték a könnyek. De amikor Royce felállt és szembefordult vele, a bánatot kiszorította a pánik. Az ösztönei azt súgták, hogy meneküljön. Megfordult, és futni kezdett, de nem volt elég gyors. A férfi a hajánál fogva kapta el, és visszarántotta, majd ujjait könyörtelenül fejbırébe nyomva megperdítette, hogy szembe álljon vele.
-Az isten verjen meg - sziszegte vadul, és szemében düh szikrázott. - Abban a lóban, akit épp most öltél meg, nagyobb bátorság és odaadóbb hőség lakozott, mint a legtöbb emberben. Annyira bıvében volt mindkettınek, hogy hagyta, hogy a halálba küldd. Jenny sápadt arcán fájdalom és félelem tükrözıdött, de Royce szívét egyik sem lágyította meg. Még erısebben megragadta a lány haját, és hátrébb feszítette a fejét. - Tudta, hogy nincs más a kidılt fa mögött, csak a puszta levegı, és figyelmeztetett téged, aztán hagyta, hogy a halálba küldd! Ellökte magától a lányt, aztán ismét megragadta a csuklóját, és durván vonszolni kezdte maga mögött a gerinctetı felé. Jennyben felderengett, hogy valószínőleg azért ragaszkodott ahhoz, hogy magával vigye a szakadékba, nehogy idıközben a másik hátast is meglovasítsa. A lányt azonban annyira kimerítették a történtek, hogy ez még akkor sem jutott volna eszébe, ha a lehetıség tálcán kínálkozik. Mindamellett már kezdte összeszedni magát, és amint a férfi a lovára emelte, újabb terv kezdett körvonalazódni benne. Amikor a gróf át akarta lendíteni lábát a ló nyakán, Jenny elırelendítette a kantárszárat, és sikerült is kiragadnia a férfi kezébıl. Próbálkozása mégis eredménytelennek bizonyult, mert a gróf a legkisebb megerıltetés nélkül felpattant a már vágtató ló hátára, és olyan erıvel ragadta meg Jenny derekát, hogy majdnem kiszorította belıle a szuszt. - Csak próbálkozz még egy trükkel - suttogta a fülébe olyan tömény dühvel, hogy Jenny még arról is azonnal letett, ami meg sem fordult a fejében -, tegyél csak egyetlenegy próbát a bosszantásomra, és istenemre esküszöm, még azt is megbánod, hogy megszülettél. Megértettél? És hogy kérdésének nyomatékot adjon, még erısebben szorította Jennyt. - Igen - suttogta a lány, mire a bordáira nehezedı nyomás lassan enyhülni kezdett. *** Brenna Jenny utasítása szerint a kidılt fa alatt kucorgott, és figyelte, amint Stefan Westmoreland visszalovagolt a tisztásra. Búvóhelyérıl csupán az állat lábait és az erdı aljnövényzetét láthatta, aztán a férfi lábát, amint leszállt lováról. Talán be kellett volna szaladnia a vadon mélyére, gondolta kétségbeesetten, de akkor eltéved. Ráadásul Jenny azt mondta neki, hogy maradjon, ahol van, és a válságos helyzetekben, amilyen ez is volt, Brenna hően és gondolkodás nélkül követte nıvére útmutatásait. A férfi lábai közeledtek. Megállt a kialudt tábortőznél, és csizmája orrával megbökdöste a hamvadó parazsat. Brenna érezte, hogy tekintetét megpróbálja az ıt rejtı bokrok áthatolhatatlannak tőnı sötétségébe fúrni. Hirtelen felé indult. A lány mellkasa rémült emelkedésbe és süllyedésbe kezdett, tüdeje görcsösen harcolt levegıért. Kezeit a szájára szorítva próbálta visszatartani kitörni készülı köhögését, és iszonyodva nézte a férfi csizmáját, amely alig néhány hüvelyknyire állt meg az övétıl. - Rendben van - dörgött a mély hang a kis tisztáson -, elıjöhet, milady. Jó kis fogócska volt, de most már vége. Brenna abban reménykedett, hogy ez csak csapda, a férfi valójában nem tudja biztosan, hogy épp elıtte áll, ezért igyekezett még mélyebbre bújni rejtekén. - Hát jó - sóhajtotta Stefan -, úgy látom, le kell hajolnom, és elı kell húznom téged onnan. Hirtelen lekuporodott, és kinyújtotta a karját. Egy pillanattal késıbb egy erıs kéz nyúlt át a bokor ágain, és megállapodott Brenna keblein. A felháborodás és az iszony sikolya bennszorult a lány torkában, miközben a férfi keze kinyílt, majd újra összezárult, mintha azonosítani próbálná, mit is talált. Amikor ez sikerült neki, a felismerés hatására visszarántotta a kezét. Aztán ismét elırenyúlt, megfogta Brenna karját, és elıhúzta a bokorból. - Nos - mondta mosolytalan arccal -, úgy tőnik, egy erdei tündérre bukkantam.
Brennába nem szorult annyi bátorság, hogy harcoljon vele, és ellenálljon, ahogy Jenny tette a férfi bátyjával, de azért dühösen nézett rá. Stefan felrakta ıt a lovára, aztán maga is felpattant a sajátjára, miközben erısen fogta Brenna kantárszárát. A lány csendben imádkozott, hátha Jennynek sikerül megszöknie. Amikor kiértek az erdıbıl az útra, összeszedte minden bátorságát, és a hegygerinc felé nézett. Szívére mázsás súllyal nehezedett a reményvesztettség, amint meglátta Jennyt a Fekete Farkas elıtt ülve, a férfi lován közeledni. Stefan a bátyja mellé irányította lovát. - Hol van Thor? - kérdezte. A Royce arcán honoló gyilkos kifejezés hamarabb megadta a választ, mint a szava. - Meghalt. A kis csapat feszült csendben haladt. Royce minden egyes perccel egyre dühösebbé vált. A Thor halála miatt érzett mély veszteségen túl fáradt volt, éhes és iszonyúan felbıszült. Mindez azért, mert egy vörös hajú (mostanra megtudta, hogy az ilyet így nevezik) fiatal lánynak (Brennát, helyesen, ártatlannak tartotta) sikerült bolonddá tennie egy ravasz, harcedzett ırt, felbolydítania egy fél hadsereget, ıt magát pedig arra kényszerítette, hogy egy teljes napot és egy éjszakát töltsön az üldözésével. Leginkább mégis a lány megtörhetetlen akarata bosszantotta, egyenes gerince és dacos viselkedése. Olyan volt, mint egy elkényeztetett gyerek, aki nem hajlandó beismerni, hogy rosszul viselkedett, és csak azért sem tör ki könnyekben. Amikor belovagoltak a táborba, minden szempár feléjük fordult. Néhány arcon megkönnyebbülés látszott, de senki sem volt annyira bolond, hogy megengedjen magának egy kis viccelıdést. Az, hogy két fogoly megszökhetett tılük, önmagában is mélységes szégyenre, nem pedig örvendezésre adott okot. De hogy ez a két fogoly ráadásul két nı, az egyszerően elképzelhetetlen volt. Megalázó. Royce és Stefan a karám felé tartottak, Royce leszállt, és minden ceremónia nélkül Jennyt is levette. A lány a sátra felé indult, majd a félelem és a meglepetés kiáltását nyomta el, amikor Royce visszarántotta. - Tudni akarom, miképpen tudtad úgy ellopni a lovakat, hogy az ır ne vegyen észre. A hallótávolságban lévı férfiak egy emberként fordultak Jenny felé, válaszára várva. Egészen addig valamennyien úgy viselkedtek, mintha a lány láthatatlan volna, most viszont Jenny tőszúrásokként érezte magán türelmetlen pillantásukat. - Felelj nekem! - Nem kellett kilopnom ıket - válaszolt Jenny annyi méltósággal és megvetéssel, amennyi csak tellett tıle. -Az ıröd aludt. Royce dühös szemeiben egy pillanatra fájdalommal vegyes hitetlenkedés villant, de ettıl eltekintve arca mozdulatlan maradt, mint egy kıszikla. Gyorsan Arik felé biccentett. A szıke óriás, kezében az elmaradhatatlan harci bárddal megindult a tömegen át a tiltakozó ır irányába. Jenny úgy figyelte az eseményeket, mintha egy elıtte kibontakozó élıképet látna. Azon tőnıdött, vajon mi történik majd a szerencsétlen emberrel. Kétségtelenül megbüntetik, amiért elhanyagolta a kötelességét, ezt tudta, de csak nem lesz olyan rettenetes a megtorlás! Vagy mégis? Nem tudta. Royce megragadta a karját, és magával vonszolta. Ahogy átvezette a táboron, Jenny minden egyes katona és lovag ellenséges pillantását magán érezte, aki mellett csak elhaladtak. Szökésével és azzal, hogy egérutat nyert elılük, mindnyájukból bolondot csinált. Most mind utálták ıt ezért, olyan lángoló győlölettel, ami szinte perzselte a bırét. Még a gróf is dühösebbnek tőnik, mint eddig bármikor, gondolta Jenny. A férfi gyorsabbra vette lépteit, és neki szinte futnia kellett, hogy lépést tarthasson vele, nehogy kirántsa a karját a helyérıl. Félelmét azonban hirtelen eltompította egy közelgı katasztrófa árnyéka. Royce Westmoreland nem korábbi sátrába vitte, hanem a sajátjába. - Én nem megyek be oda - kiáltotta, és megpróbálta elrántani a kezét.
A gróf csendben káromkodva újra megragadta, és feldobta a vállára, mint egy liszteszsákot. A lány feneke az égnek meredt, hosszú haja pedig a férfi lábikráját verdeste. A tisztáson buja, kárörvendı nevetés csendült fel, mintha a nyilvános megszégyenítéssel Royce mindnyájuk nevében bosszút állt volna. Jenny úgy érezte, megaláztatása miatt érzett tehetetlen dühe mindjárt megfojtja. A sátorban Royce egy, a földön heverı szırmekupac tetejére dobta, és megállt fölötte. Nézte, ahogy Jenny ülı helyzetbe küzdötte magát, majd bizonytalanul lábra állt. Úgy nézett a férfira, mint valami sarokba szorított kis állat. - Esküszöm, megöllek, ha megbecstelenítesz - sírta Jenny, megrettenve a dühtıl, amely a férfi arcát acéllá, szemeit pedig csillogó ezüstérmékké változtatta. - Megbecsteleníteni? - kérdezte Royce maró megvetéssel. -Avagy a legutolsó dolog, amit pillanatnyilag érzek irántad. Itt maradsz, ebben a sátorban, mert ez szigorú ırizet alatt áll, így az embereimnek nem kell még több idıt vesztegetniük arra, hogy téged figyeljenek. Ráadásul itt a tábor közepén vagy, és ha eszedbe jutna, hogy elmenekülj, a katonák azonnal elfognának. Világos? Jenny dühösen meredt rá, de makacsul hallgatott. Pimasz ellenállása azonban csak még jobban felbıszítette Royce-ot. Oldala mellett lógó keze ökölbe szorult, de leküzdötte a haragját, és folytatta: - Ha még egyszer bármi olyat teszel, amivel felbosszantasz engem vagy bárki mást ebben a táborban, én magam teszem pokollá az életedet. Megértettél? A kemény, vészjósló arcra pillantva Jenny elhitte, hogy képes erre, és meg is tenné. - Válaszolj! - kiáltott rá a férfi gyilkos indulattal. Jenny felismerte, hogy valóban túlfeszíti a húrt, ezért nyelt egyet, majd bólintott. -És... - kezdte újra a férfi, de hirtelen elhallgatott, mintha úgy érezné, nem képes tovább uralni szavait. Elfordult, felvett egy kancsó bort az asztalról, és épp a szájához emelte, amikor apródja, Gawin lépett a sátorba. Karján egy csomó takarót hozott, korábban azokért küldték a hölgyek egykori sátrába. Takarókat, amelyeket kiosztott az emberek között, mielıtt rájött volna, hogy nem megfoltozták, hanem szétszabdalták ıket. A fiú arcán harag és hitetlenkedés tükrözıdött. - Neked meg mi az ördög bajod van? - mordult rá Royce, és a kancsó megállt félúton az ajkai felé. Gawin urára emelte felháborodott tekintetét. - A takarók, uram - mondta, és vádló pillantást vetett Jennyre. - Felszabdalta ıket, ahelyett hogy megfoltozta volna. Az emberek még a takarók védelme alatt is fáznának, így azonban... Jenny szíve majd kiugrott a helyérıl rémületében, látva, hogy a gróf nagyon lassan, nagyon óvatosan leengedi, majd az asztalra teszi a kancsót. Amikor a férfi megszólalt, a hangja reszelıs suttogás volt, a harag ráspolya. - Gyere ide. Jenny tiltakozva rázta a fejét, és hátralépett. - Csak rontasz a helyzeteden - figyelmeztette Royce, amikor Jenny megint hátrált. - Azt mondtam, gyere ide. Jenny elıbb ugrott volna le egy szikláról. A ponyvát nem engedték le, mégsem menekülhetett. Mióta csak Royce magával cipelte ıt, a sátor elıtt férfiak gyülekeztek. Kétségkívül arra vártak, hogy meghallják a nyöszörgését vagy azt, ahogy kegyelemért kiált. Royce Gawinhez beszélt, szúrós szemeit azonban egy pillanatra sem vette le Jennyrıl. - Gawin, hozz tőt és cérnát. - Igenis, uram - mondta Gawin engedelmesen. Royce mögé, az asztalra tette a takarók maradványait, aztán hátralépett. Meglepetten nézte, amint Royce felemelte a rongyokat, és a vörös hajú boszorkány orra elé tartotta, aki tönkretette ıket. - Mindet meg fogod foltozni - közölte Jennyvel természetellenesen halk hangon.
A lány egyszerre megszabadult minden feszültségtıl. Zavartan, egyben megkönnyebbülten nézett fogvatartójára. Miután egy teljes napon és éjen át üldöznie kellett ıt, megölte csodálatos lovát és tönkretette a ruháit, mindössze az lesz a büntetése, hogy meg kell foltoznia az általa szétszabdalt takarókat? Így akarja pokollá tenni az életét? - Nem alhatsz takaró alatt, amíg mindegyiket meg nem javítottad, megértetted? - tette hozzá a férfi olyan sima hangon, mint a csiszolt acél. - Míg az embereim nem élvezik a meleget, te is fázni fogsz. - Én... én megértettem - mondta Jenny habozva. A férfi annyira visszafogott volt, már-már atyai, hogy eszébe sem jutott, hogy esetleg mást is tervez ellene. Amikor felé indult, hogy remegı kezekkel átvegye tıle, ami a takarókból megmaradt, még az a gondolat is átfutott a fején, hogy a szóbeszéd erısen eltúlozta a Farkas kegyetlenségét. De ez a gondolata egyetlen pillanattal késıbb már szertefoszlott. -Au! - kiáltott fel, mert a férfi hatalmas keze elırelendült, mint egy támadó kígyó, és kinyújtott csuklójára kulcsolódott olyan erıvel, hogy szinte a tüdejébıl is kiszorította a levegıt. - Te elkényeztetett kis szuka - sziszegte Royce. - Már régen ki kellett volna vernie belıled a gıgöt valakinek. De ez nem történt meg, úgyhogy majd én megteszem. Felemelte a karját, mire Jenny védekezıen a feje elé húzta a kezét, mert azt hitte, arcon akarja csapni. De a hatalmas kéz, amelytıl az ütést várta, megragadta és lefogta. - Kettıbe törném a nyakadat, ha így megütnélek. Mást vettem én célba. Mielıtt Jenny felelhetett volna, Royce leült, és egyetlen mozdulattal keresztbe fektette Jennyt a lábain. - Ne! - zihálta a lány eszeveszetten kapálózva. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az ajtó elıtt gyülekezı férfiak mennyire szeretnék meghallani a kiáltását. - Ne merészeld! - sírta, miközben teljes súlyával igyekezett a földre vetni magát. Royce egyik lábát átvetette a lány lábain, combjai közé börtönözve Jennyt, és felemelte a kezét. - Ezt - lihegte, miközben lesújtott a lány hátára - a lovamért. Jenny a fájdalom hullámai ellenére összeharapta a száját, míg vér nem csordult belıle, hogy megakadályozza a sírás vagy a kiáltás feltörését. A férfi keze pedig felemelkedett, majd újra lesújtott, könyörtelenül, újra meg újra meg újra. - Ezt az engedetlenségedért... az ostoba szökésedért... a tönkretett takarókért... Royce csak püfölte és püfölte, míg meg nem fájdult a keze. Az volt a szándéka, hogy addig üti, míg a lány zokogni nem kezd, és kegyelemért nem könyörög. Jenny azonban csak hevesen vergıdött, hogy elkerülje a kezét, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Ha a teste nem rándult volna össze görcsösen minden egyes ütéstıl, Royce azt hitte volna, hogy egyáltalán nem is érez semmit. Újra meg újra felemelte a kezét, de aztán elbizonytalanodott. Jenny teste megfeszült, fenekét is megfeszítette az újabb csapásra várva, de akkor sem sírt. Royce egyszerre megundorodott magától. Belátta, hogy nem lesz része abban az elégtételben, hogy lássa a lány könnyeit és hallja könyörgését, úgyhogy lelökte a térdérıl, és felállt. Lihegve pillantott le Jennyre, akit makacs, hajthatatlan büszkesége még most is megakadályozott abban, hogy a lábainál heverjen. Kezével a földre támaszkodva, kissé bizonytalanul, lassan felemelkedett, míg végül elıtte állt, térdnadrágja derekát markolva. Fejét lehajtotta, sőrő haja eltakarta az arcát Royce tekintete elıl. Azt azonban látta a férfi, hogy megborzongott, és próbálta csillapítani vállai remegését. Abban a pillanatban olyan törékenynek, olyan sebezhetınek tőnt, hogy Royce-ot elfogta a lelkifurdalás. -Jennifer - szólt. A lány felemelte a fejét, és Royce abban a pillanatban megdermedt a meglepetéstıl és az akaratlan csodálattól, amit a döbbenetes látvány kiváltott belıle. Jenny úgy állt ott, mint egy
vad, felbıszült cigánylány. Haja ziláltan lógott, mintha arany lángnyelvek csapkodtak volna a feje körül, hatalmas kék szemei győlölettel telten visszafojtott könnyektıl ragyogtak, és lassan felemelte a kezét... A kezét, amelyben egy tırt tartott. Nyilván a csizmájából sikerült elıvennie, mialatt ı a térdén fenekelte. Ebben a valószínőtlen pillanatban, miközben a lány magasra emelte a tırt, készen arra, hogy lesújtson, Royce Westmoreland arra gondolt, hogy ez a legnagyszerőbb teremtés, akit valaha is látott. A megtorlás vad, gyönyörő, dühös angyala, akinek mellkasa vadul hullámzik a haragtól, és bátran szembeszáll fölé tornyosuló ellenségével. Fájdalmat okozott neki és megalázta, ismerte fel Royce, de nem törte meg. Már nem is volt biztos abban, hogy vajon tényleg meg akarja-e törni. Lágyan, minden erıszak nélkül kinyújtotta a kezét. - Add ide a tırt, Jennifer. De a lány csak még magasabbra emelte, és célzott. Royce úgy látta, egyenesen a szíve felé. - Nem bántalak többé - folytatta hővös nyugalommal, miközben az ifjú Gawin lopakodva a lány mögé lépett, arcán gyilkos kifejezéssel, és felkészült arra, hogy megvédje ura életét. Sem én, sem az én túlbuzgó apródom - tette hozzá a Gawinnek szóló parancs nyomatékával -, aki e pillanatban mögötted áll, készen arra, hogy elvágja a torkod, ha megpróbálsz ártani nekem. Jenny dühében elfelejtette, hogy az apród is a sátorban volt, hogy a fiú tanúja volt megaláztatásának! A felismerés úgy tört fel benne, mint a vulkán. - Add ide a tırt - ismételte meg Royce, felé nyújtva a kezét. Biztos volt benne, hogy a lány ezúttal hajlandó lesz rá. Így is történt. A tır fénysebességgel szelte át a levegıt, egyenesen a férfi szívét célozva. Royce csak kitőnı reflexeinek köszönhetıen védte ki karjával a döfést. Kicsavarta a pengét Jenny halálos szorításából, aztán magához rántotta a lányt, és saját testéhez szorítva átfogta karjaival. A nı azonban még így is képes volt megsebezni ıt az állán, nem messze a fülétıl. A sebbıl ragyogó, bíborszínő vér szivárgott. - Te vérszomjas kis szuka! - kiáltott fel vadul, és a lány bátorsága iránt érzett minden csodálata egy pillanat alatt semmivé foszlott, amint megérezte az arcáról csöpögı vért. - Ha férfi lennél, ezért megölnélek! Gawin olyan tekintettel nézte Royce sebét, amely még ura haragján is túltett. Miközben Jennyre nézett, szemeiben gyilkos indulat lángolt. - Hívom az ırt - mondta egy utolsó, győlölködı pillantást vetve a lányra. - Ne légy bolond - mordult rá Royce. - Azt akarod, hogy elterjedjen a táborban, aztán az országban is, hogy megsebesített egy apáca? Mivé lenne a legendám? Mivé lenne a félelem, amely már akkor legyızi az ellenségeimet, mielıtt egyáltalán rám emelhetnék a fegyvereiket? - Bocsánatodért esedezem, uram - vetette ellen Gawin -, de miként fogod megakadályozni, hogy ı elmondja, ha egyszer majd szabadon engeded? - Szabadon engedni? - kérdezte Jenny, kirángatva magát eddigi, transzhoz közeli állapotából, ahogy a gróf véres arcát bámulta. - Neked szándékodban áll elengedni minket? - A végén, ha ugyan addig meg nem öllek - vetette oda a Farkas. Olyan erıvel lökte el Jennyt, hogy az a sátor sarkában heverı rongyokra esett. Felkapta az asztalon álló kancsót, és szemeit óvatosan a lányon tartva nagyot kortyolt a borból. Az asztalon heverı hatalmas tőre pillantva pedig így szólt apródjához: - Keress egy kisebbet. Jennyt annyira megdöbbentették a Farkas tettei és szavai, hogy ezeken tőnıdve nem mozdult ülı helyzetébıl. Most, hogy józan esze visszatért, alig volt képes elhinni, hogy a Farkas nem ölte meg abban a szent pillanatban, amikor az életére tört. A férfi szavai visszhangzottak elméjében: „Mivé lenne a legendám? Mivé lenne a félelem, amely már akkor legyızi az ellenségeimet, mielıtt egyáltalán rám emelhetnék a fegyvereiket?"
Valahol a lelke mélyén már arra a következtetésre jutott, hogy a Farkas közel sem olyan gonosz, mint azt a róla szóló legendák hirdetik. Ha azoknak csak a fele igaz lenne, réges-rég megkínozta és megerıszakolta volna Jennyt. Ehelyett azonban, mint kiderült, el akarja engedni ıt és Brennát. Mire Gawin visszatért egy kisebb tővel, Jenny már szinte jóindulatot érzett az iránt az ember iránt, akit alig pár perce próbált megölni. Persze esze ágában sem volt, hogy megbocsássa neki a bántalmazást, nem is lett volna képes rá. De azzal, hogy ı is megsértette a férfit, a testét éppen úgy, mint a büszkeségét, pillanatnyilag kiegyenlítettnek érezte a kettejük között zajló küzdelmet. A rongyokon ücsörgött, és figyelte, hogyan kortyolgat a férfi a kancsóból. Közben arra az elhatározásra jutott, hogy a legjobb, ha a jövıben semmi olyat nem tesz, amivel provokálná a Farkast, nehogy az megmásítsa eredeti szándékát, miszerint visszaviszi ıket a kolostorba. - Muszáj leborotválnom a szakálladat, uram - szólt Gawin -, másképp nem tudom összevarrni a sebet. - Hát borotváld - morogta Royce. - Akkor sem vagy mővész azzal a tővel, ha látod, amit varrnod kell. Viselek néhány sebhelyet a testemen, amelyek ezt bizonyítják. - Kár, hogy az arcodon sebesített meg - értett egyet Gawin is a kritikával. Jenny úgy érezte, mintha egy pillanatra megszőnt volna létezni. - Enélkül is elég sebhelyes már - tette hozzá a fiú, miközben egy éles kést és egy kupányi meleg vizet készített oda a borotváláshoz. Ahogy a fiú nekilátott feladatának, eltakarta Jenny szeme elıl a Farkas arcát. A lány egyszerre azon kapta magát, hogy hol az egyik, hol a másik oldalra dıl kissé. Égett a vágytól, hogy a saját szemével lássa, milyen félelmetes arcot rejtett a sőrő, fekete szakáll. Vagy talán egy gyenge áll rejtızik alatta, tőnıdött magában, és még inkább balra hajolt, hogy megpillanthasson valamit. Semmi kétség, biztos, hogy gyenge állat rejt, döntötte el magában Jenny, és majdnem elvesztette az egyensúlyát a nagy leskelıdésben. Royce nem feledkezett meg a lány jelenlétérıl, fıképp most nem, azután, hogy bolond módon az életére tört. A szeme sarkából folyamatosan figyelte. Azt is látta, hogy egyik oldalról a másikra hajladozik, annyira szeretné látni az arcát, amit az apród teste eltakar. - Állj már félre egy kicsit, Gawin - szólt ugratva a fiúhoz -, hadd nézze meg a hölgy az arcomat. Még a végén eldıl, mint egy felbillent borosüveg, annyira iparkodik, hogy átlásson rajtad. Jenny már képtelen volt idıben kiegyenesedni. Nem titkolhatta, hogy pont azt tette, amivel vádolták. Pír futotta el mindkét orcáját, és elkapta a tekintetét Royce Westmoreland arcáról, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne tegyen egy megdöbbentı felfedezést: a Farkas lényegesen fiatalabb, mint gondolta. Ráadásul nem is gyenge az álla. Erıs, négyszögletes állkapcsa volt, furcsa kis mélyedéssel a közepén. Ennél többet azonban nem tudott megállapítani. - Gyere, gyere, ne szégyelld magad - nógatta Royce gúnyosan. Az elfogyasztott erıs bor megtette a magáét, kissé megnyugtatta felkorbácsolt kedélyét. Ráadásul zavarba ejtınek, de egyben szórakoztatónak is találta a lány hirtelen átváltozását orgyilkosból kíváncsi fruskává. -Jól nézd meg azt az arcot, amelyre épp az imént próbáltad meg rávésni a kézjegyedet unszolta, a lány mesterkélten fagyos arckifejezését figyelve. - Össze kell öltenem ezt a sebet, uram - méltatlankodott Gawin. - Igen mély, és duzzadt is, úgyhogy elég randa lesz. - Azért csak próbáld meg, hogy ne takarj el Lady Jennifer szemei elıl - folytatta Royce ironikus monológját. -Az apródod vagyok, uram, nem varrónı - mondta Gawin a tőt és a fonalat a mély seb fölé tartva, amely majdnem a férfi halántékánál kezdıdött, és állkapcsa vonalát követte lefelé.
A varrónı szó Royce-nak hirtelen eszébe juttatta a csinos, szinte láthatatlan öltéseket, amelyekkel Jennifer a gyapjú térdnadrágot összevarrta. Kezével arrébb hessegette Gawint, és fürkészı pillantást vetett rabnıjére. - Gyere csak ide - mondta halkan, hangjából azonban tekintély csendült. Jenny már nem érzett vágyat a bosszantására, és félt is, nehogy a férfi megváltoztassa szándékát szabadon bocsátásukkal kapcsolatban. Ezért aztán felállt, és nem túl lelkesen ugyan, de engedelmeskedett. - Gyere közelebb - utasította Royce, amikor Jenny karnyújtásnyira tıle megállt. - Úgy tőnik igazságosnak, hogy mindent megvarrj, amit tönkretettél. Varrd össze az arcom. Jenny egypár gyertya fényénél nézte a sebet, amelyet ı ejtett a férfi arcán. A feltépett hús látványától és attól a gondolattól, hogy bele kell szúrnia a tőt a sebbe, az ájulás környékezte. Legyőrte hányingerét, és kiszáradt ajkakkal suttogta: - Én... én képtelen vagyok rá. - Képes vagy rá, és meg is teszed - jelentette ki Royce ellentmondást nem tőrı hangon. Egy pillanattal korábban megfordult a fejében, vajon bölcs dolog-e, ha egy ekkora tővel a közelébe engedi a lányt, de amint meglátta, milyen rémület ült ki az arcára tettének eredménye láttán, minden kétsége elszállt. Ami azt illeti, gondolta, épp ez a megfelelı büntetés. Hogy látnia kell - és érintenie. Gawin látható nyugtalansággal adta át a tőt Jennynek, aki reszketı kézzel Royce arca elé tartotta. De amint meg akarta érinteni a sebet, Royce megállította a kezét, és hővös, figyelmeztetı hangon így szólt: - Remélem, nem forgatsz olyasmit a fejedben, hogy a szükségesnél nagyobb fájdalmat okozol? - Nem, dehogy - tiltakozott Jenny. Royce elégedetten a lány felé emelte a boros kupát. - Itt van, elıbb igyál egyet. Erısíti az idegeket. Abban a pillanatban akár méreggel telt serleget is adhatott volna neki. Ha arról állítja, hogy erısíti az idegeket, Jenny gondolkodás nélkül lehajtotta volna, annyira felzaklatta a rá váró feladat. Szájához emelte a kupát, három nagy kortyot nyelt belıle, majd levegıt vett, és újra meghúzta. Még folytatta volna, ha a gróf meg nem fogja a kezét, és el nem veszi tıle a bort. - Ha túl sokat iszol belıle, zavarossá teszi a látásodat és ügyetlenné a kezedet - mondta szárazon. - Na, láss hozzá. Fejét elfordítva higgadtan odatartotta sebes arcát a kezeléshez. Gawin Jenny könyökénél állva ırködött, nehogy a lány árthasson valahogy imádott urának. Jenny soha életében nem szúrta még át a tőjét emberi húson. Amint a gróf duzzadt arcába döfött, képtelen volt teljesen elfojtani tiltakozó nyögését. Royce a szeme sarkából figyelte. Igyekezett elkerülni, hogy összerezzenjen, nehogy a lány még jobban megijedjen, és ájultan essen össze. - Orgyilkos létedre bámulatosan gyenge a gyomrod - jegyezte meg, hogy elterelje saját figyelmét a fájdalomról, a lányét pedig véres feladatáról. Jenny az ajkába harapott, és újra beledöfte a tőt a húsba. Minden szín kifutott az arcából. Royce újra beszélgetéssel próbálkozott. - Vajon milyen gondolat indíthatott arra, hogy apácának állj? - Nem akartam - zihálta Jenny. - Akkor hát mit kerestél Belkirk kolostorában? - Apám küldött oda - felelte, és nagyot nyelt, hogy visszaszorítsa gyomra tiltakozását. - Tehát ı véli úgy, hogy apácának kéne lenned? - kérdezte a férfi hitetlenkedve, miközben szeme sarkából a lányt figyelte. - Bizonyára a természetednek olyan oldalát is ismeri, amelyet nekem még nem mutattál meg. Ez majdnem megnevettette, vette észre a gróf, ráadásul a lány arcába a szín is visszatért.
- Ami azt illeti - ismerte be Jenny-, pont azért küldött oda, mert ı is ugyanezt az oldalát ismerte meg a természetemnek. A gróf meglepıdött, milyen lágyan, édesen cseng a lány hangja, ha éppen nem dühös és nem retteg. -Valóban? - érdeklıdött tovább szinte társalogva. -Vajon mi késztethetett arra, hogy ıt próbáld megölni? Royce olyan ıszintén zsémbesnek tőnt, hogy Jenny képtelen volt teljesen elrejteni mosolyát. Ráadásul az elızı nap óta semmit sem evett. Az erıs bor végigszáguldott az erein, testét ellazítva és felmelegítve egész a lába ujjáig. - Tehát? - nógatta Royce, miközben azt az apró gödröcskét tanulmányozta a lány szája sarkánál, amelyet most vett észre. - Nem próbáltam megölni az apámat - mondta határozottan Jenny, és elszántan egy újabb öltésbe kezdett. - Akkor hát mit tettél, ami miatt a zárdába számőzött? - Egyebek között visszautasítottam, hogy hozzákényszerítsen valakihez... bizonyos értelemben. -Valóban? - kérdezte Royce ıszintén meglepıdve. Eszébe jutott, milyen pletykákat hallott VII. Henrik udvarában. Azt beszélték, hogy Merrick idısebbik lánya csúf, kimért, hideg nı, született vénkisasszony. Erısen törte a fejét, hogy felidézze, ki adott neki ilyen leírást, míg végül eszébe jutott: Lord Balder, Lochlordon grófja, Jakab király követe állította ezt róla. Bár akkoriban mindenki más is így emlegette, azon ritka alkalmakkor, amikor szóba került a neve. Csúnya, hideg aggszőz, mondogatták, és még valami mást is beszéltek, de sehogy sem akart eszébe jutni, mi is volt az. - Mennyi idıs vagy? - kérdezte váratlanul. A kérdés megdöbbentette Jennyt, és úgy tőnt, el is szégyellte magát. -Tizenhét éves - ismerte be, mint Royce megállapította, meglehetısen nyugtalanul. - És kéthetes. - Olyan öreg? - kérdezte a férfi, egyszerre mulatva rajta, és szánva is ıt. A tizenhét éves kort nem lehet éppen matuzsáleminek nevezni, bár az is igaz volt, hogy akkoriban a legtöbb lány tizennégy és tizenhat éves kora között ment férjhez. Aggszőznek csak igen erıltetetten nevezhetı, gondolta Royce. - Akkor hát a saját akaratodból vagy vénkisasszony? A mélykék szemekben a szégyen és a tiltakozás szikrái csillogtak. Royce továbbra is próbált visszaemlékezni, mit hallott még róla az udvarnál. De semmi sem jutott eszébe, csak az, hogy a húgát, Brennát Jenny tökéletes ellentéteként írták le. A szóbeszéd azt állította róla, hogy olyan gyönyörő, hogy arca ragyogása elhomályosítja a napot és a csillagokat. Royce lustán eltőnıdött, miként lehetséges az, hogy bárki is elınyben részesítsen egy szelíd, sápadt szıkét egy ilyen tüzes, fiatal vadmacskával szemben. Aztán eszébe jutott, hogy általában ı maga is elınyben részesíti az angyali szıkék nyújtotta kényeztetést - különösen egyét. - Szóval vénkisasszony vagy? - tette fel újra, immár követelızıén a kérdést. A szó kiejtésével azért bölcsen megvárta, hogy Jenny befejezze az öltést, mert tudta, milyen reakciót vált majd ki a lányból. Jenny megint szúrt egyet, majd megint egyet és még egyet. Megpróbálta távol tartani magától azt a hirtelen jött felismerést, hogy úgy tekintsen Royce-ra, mint egy jóképő férfira. Mert jóképő, ismerte be ıszintén, méghozzá megdöbbentıen. Tisztára borotválva elıtőnt igazi, nyers férfiszépsége, ami teljesen váratlanul érte Jennyt. Arcéle szögletes volt, állán egy kis bemélyedéssel, pofacsontjai magasan ülık és szélesek. De leginkább az fegyverezte le, amit legújabban fedezett fel rajta: Claymore grófjának - akinek puszta neve hallatán rémület töltötte el ellenségei szívét - volt a legsőrőbb szempillája, amit életében látott! Jenny
szemeiben mosoly bujkált, amikor elképzelte, milyen álmélkodva hallgatják majd otthon, ha tájékoztatja ıket errıl az apró részletrıl. - Tehát vénkisasszony vagy? - tette fel a gróf harmadszor is a kérdést, egyre türelmetlenebbül. - Feltételezem, hogy igen. Apám figyelmeztetett, hogy zárdába küld, ha visszautasítom az egyetlen megfelelı házassági ajánlatot, mert többet valószínőleg életem végéig nem kapok. - Ki tette az ajánlatot? - kérdezte Royce kíváncsian. - Edward Balder, Lochlordon grófja. Maradj nyugton! - utasította a lány sértı vakmerıséggel, mert a férfi nagyot ugrott. - Nem én leszek a felelıs a silány eredményért, ha ugrándozni kezdesz a tő alatt. Az élesen megfogalmazott fenyegetés egy ilyen kölyöklánytól, aki ráadásul még a foglya is volt, majdnem hangos nevetésre késztette Royce-ot. - Hány átkozott öltést akarsz még tenni? - vágott vissza ingerülten. - Egyébként is, csak egy apró sérülés volt. Jenny meghökkent, hallva, hogy merész támadását a férfi nem tartotta egyébnek puszta alkalmatlankodásnál. Hátralépett, és rábámult. - Ez egy hatalmas, csúnya seb! Royce már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de tekintetét hirtelen a lány mellei ragadták meg, amelyek hetykén feszültek az ing anyagának. Furcsállotta, hogy egészen mostanáig észre sem vette, milyen dús keblekkel, vékony derékkal, lágyan ívelt csípıvel áldotta meg a lányt a természet. Másrészt viszont, emlékeztette magát, semmi furcsa nincs ebben, hiszen a lány mindeddig bı apácaruhát hordott, néhány perccel ezelıttig pedig ı volt túlságosan dühös ahhoz, hogy felfigyeljen rá, milyen ruhát visel. Most azonban, amikor észrevette, azt kívánta, bár ne tette volna. Az is eszébe jutott, milyen káprázatosan gömbölyő a lány hátsó fertálya. Vágy ébredt benne, és fészkelıdni kezdett a székben. - Fejezd be a munkád! - szólt rá szinte gorombán. Jenny felfigyelt a váratlanul támadt mogorvaságára, de szeszélyének tulajdonította - ugyanannak a szeszélynek, amitıl az egyik pillanatban gonosz szörnyetegnek tőnt, a másikban pedig szinte a bátyjaként viselkedett. Saját teste reakcióit is kiszámíthatatlannak érezte: néhány perccel ezelıtt még a sátorban lobogó tőz ellenére is majd megfagyott, most pedig szinte az ing is égette, amit viselt. Egy biztos, nagyon szívesen visszaállította volna a kettejük közt kialakulóban lévı, szinte baráti viszonyt. Nem mintha annyira kívánta volna a Farkas barátságát, egyszerően így sokkal kevésbé félt tıle. Ezért hát újra próbálkozott: - Meglepettnek tőntél, amikor Lochlordon grófját említettem. -Az is voltam - felelte Royce, ügyelve, hogy arckifejezése semlegesnek tőnjön. - Miért? Royce nem akarta elmesélni Jennynek, hogy valószínőleg Edward Balder a felelıs a róla terjengı, meglehetısen igazságtalan pletykákért, amelyek egész Londont bejárták. Figyelembe véve, micsoda hiú páva Balder, nem is olyan meglepı, hogy a visszautasításra a lány nevének befeketítésével válaszolt. - Mert ı egy öregember - füllentette végül. - És csúf is. -Az. Bármilyen keményen próbálta is Royce elképzelni, miért akarja egy szeretı atya egy ilyen vén kéjenchez hozzákényszeríteni a lányát, képtelen volt rá. Merrick grófja nyilván csak néhány hétre küldte zárdába a lányát, hogy egy kis engedelmességet tanítson neki. - Mióta voltál a belkirki kolostorban? - Két éve. Royce-nak leesett az álla. Észbe kapott, és becsukta nyitva felejtett száját. A sebe úgy égett, mint a pokol. Rosszkedve támadt. - Nyilvánvaló hát, hogy atyád ugyanolyan kezelhetetlen, önfejő, akaratos és esztelen leányzónak tart, mint én - mondta ingerülten, és a kupáért nyúlt, hogy nagyot húzzon a borból.
- Mit ereznél, ha a te lányod lennék? - kérdezte Jenny kihívóan. - Hogy meg vagyok átkozva - vágta rá nyersen a férfi, figyelmen kívül hagyva a lány sebzett tekintetét. - Két nap alatt nagyobb ellenállást tanúsítottál, mint amekkorával a két legutóbbi várostromnál kellett szembenéznem. - Úgy értettem - mondta Jenny haragtól szikrázó szemmel, kezeit karcsú derekára helyezve -, ha a te lányod lennék, és esküdt ellenséged elrabolna, te milyen viselkedést várnál el tılem? Royce egy pillanatig szinte bénultan bámult a lányra, és a szavain tőnıdött. Eddig egyszer sem fordult elı, hogy Jenny idétlenül vihogott volna, és kegyelemért sem könyörgött. Viszont minden tıle telhetıt elkövetett, hogy túljárjon az eszén, megszökjön tıle és megölje, ebben a sorrendben. Egyetlen könnycseppet sem ejtett, még akkor sem, amikor alaposan elfenekelte. Késıbb, amikor azt hitte, végre elsírta magát, kiderült, hogy épp ledöfni készült ıt. Újra átfutott az agyán, hogy talán nem is képes sírni, de aztán elmerült annak elképzelésében, vajon hogy érezné magát, ha az ı lányáról lenne szó. Egy ártatlan leányról, akit elraboltak a kolostor biztonságot nyújtó falai közül. - Húzd vissza a karmaidat, Jennifer - mondta aztán kurtán. - Egy pont neked. A lány kecses biccentéssel fogadta gyızelmét. A mozdulatában sokkal több báj volt, mint ahogy azt Royce beismerte volna. Ez volt az elsı alkalom, hogy valódi mosolyt látott az arcán, és a hatása egyszerően döbbenetes volt. Lassan indult, elıször a szemei kezdték el, szikrák csillogtak bennük, aztán telt ajkai is bekapcsolódtak, sarkaiknál lágyabbá váló ívvel szétnyílva látni engedték a tökéletesen fehér fogakat, és végül két gödröcskében állapodott meg, amelyek a lány puha ajkainak szegletébıl kacsintottak Royce-ra. A férfi már-már rávigyorgott, de abban a pillanatban észrevette a Gawin arcára kiülı megvetı kifejezést. Egyszerre derengeni kezdett elıtte, hogy úgy viselkedik a foglyával, mint egy megrészegült hısszerelmes. A foglyával, aki ráadásul legnagyobb ellensége lánya. És ami még ennél is fontosabb, azzal a nıvel, akinek ellenséges viselkedése oda vezetett, hogy Royce legtöbb embere reszketni kényszerül ma éjszaka a szokatlan hidegben, mert nem lesz takarója, ami melegítené. A rongyhalom felé biccentett. - Menj aludni. Holnap elkezdheted helyrehozni a kárt, amit a takarókban okoztál. Gorombasága egybıl letörölte a mosolyt a lány arcáról. Hátrált egy lépést. - Komolyan gondoltam, amit mondtam - tette hozzá dühösen a férfi, bár abban a pillanatban inkább önmagára haragudott. - Amíg meg nem javítod a takarókat, te is pokróc nélkül alszol. Jenny felszegte az állát, felvette a már ismerıs fennhéjázó pózt, és hátat fordított, hogy a fekvıhelyéül szolgáló rongyokhoz menjen. Úgy mozog, mint egy kihívó kurtizán, állapította meg Royce elkeseredetten, nem úgy, mint egy apáca. Jenny lepihent, Royce pedig elfújta a gyertyákat. Néhány pillanattal késıbb ı is elnyúlt a lány mögött, szırmékbe burkolózva. A bor áldásos, melegítı hatása hirtelen elmúlt. Jenny kimerült elméje vetíteni kezdte a végtelennek tetszı elmúlt nap idegtépı óráinak jeleneteit, kezdve a kora hajnallal, amikor Brennával a szökésüket tervezték, egészen néhány órával ezelıttig, amikor újra a most mellette fekvı férfi fogságába estek. Nyitott szemmel a sötétségbe bámult, és újraélte a legszörnyőbb pillanatokat - épp azokat, amelyekrıl a legerısebben próbált megfeledkezni. Maga elıtt látta Thort, amint fenségesen, méltóságteljesen, könnyedén szeli át az erdıt, vágtat a gerincen, egyik akadályt véve a másik után. Majd látta, amint holtan fekszik a hatalmas sziklán, fényes sörénye ragyog a holdfényben. Könnyek győltek a szemébe. Szaggatott sóhaj szakadt fel belıle, aztán még egy és még egy; hiába próbálta visszafojtani ıket, a bátor állat halála miatt érzett gyötrelmei csak nem múltak el. Royce, aki nem mert korábban elaludni Jennynél, a lány egyenetlen lélegzését hallgatta. Apró, árulkodó szipákolás ütötte meg a fülét. Egyértelmő, gondolta, sírást színlel, hogy így
megengesztelje, és bebocsáttatást nyerjen a meleget adó szırmék alá. Az oldalára fordult, egy mozdulattal megfogta az arcát, és maga felé fordította. Alany szemeiben valódi könnyek csillogtak. - Annyira fázol, hogy a sírással küszködsz? - kérdezte elképedve, és a sátor közepén álló tőzhely parazsának halvány fényénél Jenny arcát vizsgálgatta. - Nem - felelte Jenny rekedten. - Akkor miért sírsz? - kérdezte, mert el sem tudta képzelni, mi lehetett az, ami végül megtörve makacs büszkeségét megríkatta. - A tılem kapott verés miatt? - Nem - suttogta Jenny fájdalmasan, mélyen a férfi szemeibe nézve. - A lovadért. Bármit mondhatott volna, Royce-nak semmi sem lett volna váratlanabb, ugyanakkor örömtelibb. Az a tudat, hogy a lány sajnálja lova értelmetlen halálát, valahogy elviselhetıbbé tette számára az elvesztése miatt érzett fájdalmát. .... - İ volt a leggyönyörőbb állat, akit valaha is láttam -tette hozzá rekedten Jenny. - Ha tudtam volna, hogy azon a reggelen a halálba vezetem, inkább ottmaradtam volna, és... valami mást találok ki. Jenny a gróf szemeibe nézett. Látta, hogy a férfi összerezzen, és visszahúzza kezét az arcától. - Kész csoda, hogy leestél róla, máskülönben mindketten meghaltok - mondta mogorván Royce. Jenny a másik oldalára fordult, és a szırmékbe temette az arcát. - Nem estem le - suttogta megtörten. -Ledobott a hátáról. Egész nap jóval magasabb akadályokon ugrattam át. Tudtam, hogy nem jelent számára nehézséget az a kidılt fa. De akkor ugrás elıtt minden ok nélkül felágaskodott, én pedig hátraestem. Lerázott magáról, mielıtt ugrott volna. - Thornak két fia van - mondta Royce nyers gyengédséggel -, akik pontosan olyanok, mint ı. Az egyik itt van velünk, a másikat Claymore-ban tanítják. Nem veszett el teljesen a számomra. A férfi szaggatottan felsóhajtott, Jenny pedig egyszerően azt mondta a sötétben: - Köszönöm. Harapós szél süvített keresztül a holdfényben fürdı völgyön, hideg ölelésébe fogva az alvó katonákat, míg fogaik vacogni nem kezdtek. Az ısz korán, nem szívesen látott vendégként érkezett, és télnek álcázta magát. Royce a másik oldalára fordult sátrában a meleg szırmék alatt. Hirtelen egy jeges kéz érintését érezte a karján. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Jennifer a szırmék tetején reszket. Karcsú teste feszes labdává gömbölyödött, térdeit a melléhez húzva próbálta melegíteni magát. Hogy ıszinték legyünk, Royce-ot nem kábította el annyira az álom, hogy ne tudja, mit tesz, és arról sem feledkezett meg, hogy eltiltotta a lányt a takarók melegétıl, mindaddig, míg helyre nem hozza az embereinek okozott kényelmetlenséget. Sıt, az igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy miközben Jenny vacogó testét nézegette fáradtan, Royce-nak eszébe is jutott, mennyire fázhatnak hőséges katonái a szabad ég alatt. Így hát semmi nem indokolhatta azt, amit a következı pillanatban tett. Könyökére támaszkodva átnyúlt Jenniferen, megragadta a szırmék szélét, és addig igazgatta ıket, míg melegbe burkolta velük a lányt. Aztán visszafeküdt, és bőntudat nélkül hunyta le a szemeit. Végül is az emberei hozzászoktak már a megpróbáltatásokhoz. Jennifer Merrick azonban nem. A lány megmozdult, álmában még mélyebbre fúrta magát a szırmék védelmébe, és feneke véletlenül Royce felhúzott térdéhez ért. A köztük lévı szırmék ellenére az agya azonnal emlékeztetni kezdte a férfit mindazokra a finom nıi sajátságokra, amelyek alig karnyújtásnyira voltak tıle. İ azonban volt olyan erıs, mint az elméjét bombázó gondolatok, és elszántan félresöpörte ıket. A lány rendelkezett azzal a különös képességgel, hogy egy és ugyanazon pillanatban legyen ártatlan, érintetlen leány és aranyhajú istennı - gyermek, aki egy szempillantás alatt képes felingerelni Royce-ot, és nı, aki a legkínzóbb fájdalmat is
lecsendesíti egy elsuttogott sajnálommal. Nı vagy gyermek, akárki is, Royce nem mert hozzáérni. Hisz elıbb-utóbb szabadon kell engednie, máskülönben minden gondosan kitervelt elképzelése meghiúsul, amivel a jövıjét szándékozik alakítani. Pedig ez a jövı kevesebb, mint egy hónapnyira volt tıle. Akár megadja magát Jennifer apja, akár nem, Royce-ot tulajdonképpen nem érdekelte. Egy, de a legrosszabb esetben két héten belül átadja a lányt az apjának, ha úgy tudnak megegyezni, hogy az Henrik királynak is megfelel, vagy magának Henriknek, ha az apa nem adja be a derekát. A lány pillanatnyilag Henrik tulajdona, nem az övé. Nincs szüksége afféle bonyodalmakra, amilyenek akkor leselkednének rá, ha az ágyasává tenné. *** Merrick grófja letelepedett a terem közepén lobogó tőz elé. Miközben két fia és négy embere javaslatait hallgatta, akiket legközelebbi barátai és rokonai között tartott számon, arcát harag torzította el. - Semmit nem tehetünk - szólt Garrick Carmichael kimerülten - mindaddig, míg Jakab király el nem küldi a csapatait, amelyeket akkor kértél tıle, amikor beszámoltál neki arról, hogy a lányok a Farkasnál vannak. -Akkor majd megtámadhatjuk a pokolfajzatot, és eltörölhetjük a föld színérıl - tört ki legifjabb fia, Malcolm. - Határaink közelében van, nem messze Cornwall-tól, tehát a csapataink nem fáradnak majd ki, ha ezúttal mi támadjuk meg ıt. - Ugyan mi különbséget jelent, milyen közel van hozzánk, vagy hány emberünk van? - szólalt meg csöndesen a legidısebb fiú, William. - İrültség lenne megtámadni ıket addig, amíg ki nem szabadítottuk Brennát és Jennyt. - De a magasságos Isten nevére kérdezlek, hogyan tehetnénk meg? - vágott vissza Malcolm. A dolgok jelenlegi állása szerint a lányokat akár halottnak is tekinthetjük. Mást nem tehetünk, mint hogy megbosszuljuk ıket. A bátyjánál és mostohaapjánál jóval kisebb termető -és jóval higgadtabb természető - William hátrasimította homlokából aranybarna haját, és elırehajolt székében, a többiekre szegezve tekintetét. - Még ha Jakab király elegendı embert küldene is, hogy eltapossuk a Farkast, akkor sem érhetjük el, hogy a lányok kiszabaduljanak. Megölnék ıket a harcban, vagy akkor, amikor az elkezdıdik. - Ne szállj már vitába minden tervvel, ha neked sincs jobb - csattant fel a gróf. -Azt hiszem, van - felelte William csöndesen, mire minden fej feléje fordult. - Erıszakkal nem hozhatjuk ki onnan a lányokat, de némi fortéllyal elérhetjük, amit akarunk. Ne küldjünk hadsereget a Farkasra, hogy csatára hívjuk. Inkább adjatok mellém néhány embert. Kereskedınek vagy szerzeteseknek öltözünk, és addig követjük a Farkas seregét, míg a lányok közelébe nem jutunk. Jenny - mondta szeretettel - valószínőleg rájön, mit tervezünk, és számítani fog ránk. - Azt mondom, támadjunk - heveskedett Malcolm. Az a vágya, hogy összemérje erejét a Farkassal, elvette a józan eszét. Ezt még a húgai iránt érzett jelentéktelen aggodalom sem ellensúlyozhatta. A fiatalemberek apjuk felé fordulva várták a perdöntı véleményt. - Malcolm - szólt a gróf szeretettel -, úgy viselkedsz, mint egy férfi. Bosszúra szomjazol, és pokolba a következményekkel. Meg is lesz rá a lehetıséged, ha Jakab király elküldi majd az erısítést. Most azonban - nézett frissen ébredt tisztelettel Williamre - fivéred terve az egyetlen, amire lehetıségünk nyílik.
Hatodik fejezet Jenny a következı öt napban fokozatosan megismerte a táborozó sereg napirendjét. Az emberek reggel, röviddel hajnalhasadás után keltek, majd hosszú órákon át gyakorlatoztak fegyvereikkel a völgyben. Szakadatlanul csengett az acél, kard csattant a pajzson, pallos ütıdött pallosnak. A Farkas íjászai, akiknek harcmővészete szinte legendássá vált, nap, mint nap gyakoroltak, íjaik húrjának pengésével egészítve ki az acélzenekart. Még a lovakat is naponta megfuttatták, lovasaik nyaktörı sebesség mellett gyakorolták, miként lıjenek a képzeletbeli ellenségre. Jenny füleiben még akkor is csatazaj zúgott, amikor a katonák már rég abbahagyták a gyakorlatozást, és megpihentek az ebédnél. A lány naphosszat Royce sátrában ült. Bár kezei szorgosan munkálkodtak a takarókon, figyelmét a vég nélküli lármára irányította - de hiába. Elképzelni sem tudta, miként élhetné túl apja serege, ha megütközne ezzel a végtelenül kifinomult háborús gépezettel, amit a Farkas alkotott a saját embereibıl. Az is mélységes aggodalommal töltötte el, vajon kibírná-e Merrick vára az elkerülhetetlennek tőnı ostromot. Aztán Brenna köré összpontosultak a félelmei. Sikertelen szökési kísérletük éjszakája óta mindössze egyszer vethetett rá egy futó pillantást. Nyilvánvalóan Stefan, a gróf öccse felelt rabja biztonságáért, akit a sátrában ırzött, éppen úgy, ahogy Jennyért Claymore grófja vállalta a felelısséget. A gróf megtiltotta, hogy a lányok találkozhassanak egymással. Bár Jenny folytonosan Brenna biztonságáról faggatta Royce-ot, a férfi, szemlátomást ıszintén, azt felelte, hogy a lány tökéletes biztonságban van, öccse vendégként bánik vele. Jenny félretette a varrást, felállt, és a sátor nyitott bejáratához ment. Úgy érezte, belehal, ha nem mehet ki. Csodálatos szeptember eleji idı volt, a nappalok kellemesen melegek, bár az éjszakák meglehetısen hővösek. A Farkas elitgárdája - tizenöt férfi, akik egyedül Royce-ot szolgálták, a hadsereget nem - gyakorlatozott lóháton a tisztás távoli csücskében. Bár Jenny nagyon vágyott rá, hogy sétáljon egyet a napsütésben, rabtartója ezt is megtiltotta. Napról napra keményebben viselkedett vele szemben. A lovagok, különösen Sir Godfrey és Sir Eustace, akiknek korábbi magatartása szinte udvariasnak volt mondható, immár ellenségükként kezelték, akinek a puszta jelenlétét is nehéz elviselniük. Brennával bolondot csináltak belılük, és úgy tőnt, ezt soha egyikük sem bocsátja meg, és nem is felejtik el. Aznap este Jenny megint felhozta az elméjét legtöbbet foglalkoztató gondolatot. - Szeretném látni a húgomat - mondta a férfinak, utánozva annak mogorvaságát. - Akkor kérj meg rá - csattant fel a gróf-, és ne utasíts. Jenny megdermedt Royce hangjától. Megállt, hogy felmérje kilátásait és célja elérésének fontosságát. Néhány jelentıségteljes, tétovázó pillanat után egy biccentéssel döntésre jutott, és legédesebb hangján így szólt: - Legyen tehát. Láthatnám a húgomat, uram? - Nem. - De az isten szerelmére, miért nem? - tört ki Jenny, egy szempillantás alatt megfeledkezve az elhatározott alázatosságról. A gróf szemeiben nevetés táncolt. Annak ellenére, hogy elhatározta, testileg és átvitt értelemben egyaránt tisztes távolban marad a lánytól, élvezte a csatározást Jennyvel. - Már mondtam, hogy rossz hatással vagy a húgodra. Magától, nélküled sosem jutott volna eszébe, hogy megszökjön. Még a terv kigondolásához sem lett volna elegendı mersze. Nélküle pedig te magad sem gondolhatsz szökésre. Jenny legszívesebben olyan elnevezésekkel illette volna a grófot, amelyek leperzselték volna a fülét, de ezzel célja elérését veszélyeztette volna. - Feltételezem, nem hinnél nekem, ha azt mondanám: megígérem, hogy nem próbálok újra elszökni. - Valóban ez lenne a szándékod?
- Igen. És most láthatnám a húgomat? - Nem - vágott vissza Royce. - Attól tartok, lehetetlen. - Bámulatosnak találom - közölte Jenny fejedelmi megvetéssel, miközben lassan felegyenesedett -, hogy nem vagy biztos abban, vajon az egész angol hadsereg képes-e fogva tartani két gyenge nıt. Vagy talán a kegyetlenséged az oka a visszautasításnak? Royce ajkai megfeszültek, de egy szót sem szólt. Vacsora után azonnal távozott, és csak jóval az után tért vissza, hogy Jennifer már aludni ment. Másnap reggel Jenny döbbenten látta, hogy Brenna közeledik. A szürke apácaviselet, amelyet elástak a patak mellett, a bokrok alján, túlságosan összekoszolódott ahhoz, hogy viselni lehessen. Brenna katonazubbonyt és térdnadrágot viselt, hozzá pedig feltehetıen az egyik apródtól kölcsönvett puha, magas szárú csizmát. Melegen megölelték egymást, aztán Jennifer maga mellé húzta testvérét, és majdnem belekezdett a lehetséges szökési tervekrıl szóló fejtegetésébe, amikor észrevett egy pár férficsizmát a sátorlap alja és a föld közötti résben. Egy aranysarkantyús csizmát, amelynek viselése a lovagokon kívül mindenki más számára tilos volt. - Hogy bánnak veled, nıvérem? - kérdezte aggódva Brenna. - Nagyon jól - válaszolta Jenny. Azon tőnıdött, vajon melyik lovaghoz tartozhat a sarkantyús csizma, és vajon parancsba kapta-e, hogy kihallgassa, mit beszélgetnek a lányok? Elgondolkodó kifejezés jelent meg az arcán, és vontatottan hozzátette: - Valójában, ha tudtam volna, milyen rendesen bánnak majd itt velünk, azt hiszem, sosem gondoltam volna szökésre. - Micsoda? - hápogta Brenna kíváncsian. Jenny jelezte, hogy maradjon csendben, és húga arcát két tenyere közé fogva a sátor mellett álló fekete csizmára irányította pillantását. A lehetı leghalkabban súgta oda: - Ha meg tudjuk gyızni ıket arról, hogy már nem akarunk megszökni, javulnak a kilátásaink arra, hogy sikerül. El kell tőnnünk, mielıtt apa megadná magát. Ha megteszi, már túl késı lesz. Brenna bólintott, hogy megértette, Jenny pedig folytatta az elıadást. - Most már tudom, hogy nincs okunk a félelemre, amit akkor éreztünk, amikor elıször elfogtak bennünket. Az igazat megvallva, rettenetesen megijedtem azon a szörnyő éjszakán, amikor szökni próbáltunk a dombok között. És amikor meghallottam üvölteni azt a farkast... - Farkast! - sikított fel Brenna. - De hiszen azt mondtad, bagoly volt! - Nem. Most, ahogy visszagondolok, szinte biztos vagyok benne, hogy farkas volt. A lényeg az, hogy itt biztonságban vagyunk. Nem fognak megölni minket, és nem molesztálnak, ahogy eleinte hittem. Egyszóval semmi okunk rá, hogy ismét szökéssel próbálkozzunk, és magunk próbáljunk meg hazajutni. Apánk, így vagy úgy, hamarosan úgyis kieszközli a szabadulásunkat. - Ó, igen - értett egyet lelkesen Brenna, mert Jenny intett neki, hogy hangosan helyeseljen. Tökéletesen igazad van! Stefan Westmoreland, aki a sátor elıtt álldogált, Jenny reményeinek megfelelıen elindult, hogy jelentse a hallottakat. Royce meglepetten hallgatta szavait, de tagadhatatlan volt, hogy Jennifer elhatározása ésszerő alapokon nyugszik. Józan gondolatnak tőnt, hogy nyugton marad, és megvárja, míg kiszabadul, ahogy a testvérének is elmagyarázta. Noha Royce-ot még ösztönösen gyötörte némi kétely, négyrıl egyre csökkentette a sátor elıtt álló ırök számát. Ez az egy ır pedig Arik volt, aki kizárólag azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon a foglyok biztonságára. Royce akkor bízta meg ezzel, amikor rajtakapta magát, hogy bárhol jár is a táborban, egyre a saját sátrát lesi, és azt várja, mikor jelenik meg a ponyva alatt az aranybarna hajzuhatag, amelynek gazdája épp megpróbál kimászni a sátorból. Két nap telt el. Tekintve, hogy Jenny engedelmesen a sátorban maradt, Royce a másik tilalmát is
visszavonta, és megengedte Jennynek, hogy mindennap egy órát testvérével tölthessen. Aztán e döntésének bölcsességében is kételkedett. Jennifer tökéletesen tisztában volt a változások okával. Megfogadta, hogy éberen figyel minden további lehetıségre, amely révén megerısítheti a gróf bizalmát, hogy még inkább elaltassa éberségét, és tovább lazítson ırizetén. A következı éjjel a sors a kezére is játszotta a tökéletes lehetıséget, és ı nem habozott, hogy a legteljesebb mértékben kihasználja. Épp kiléptek Brennával a ponyva alól, és szólni akartak Ariknak, hogy sétálni szeretnének a sátor körül, a testmozgásuk céljára kijelölt területen, amikor Jenny egyszerre két dolgot is észrevett. Az egyik, hogy Arik és a Fekete Farkas ırsége tılük úgy huszonöt lépésnyi távolságra állnak, és valamin vitatkoznak; a másik, hogy tılük balra, jóval távolabb, a gróf megfordul, és figyelmesen szemléli a lányokat. Ha Jenny nem tudta volna, hogy figyeli ıket, talán megkísérli, hogy bemeneküljön az erdıbe Brennával. De azonnal felismerte, hogy a férfi perceken belül elkapná ıket, ezért jobbat talált ki. Azt színlelve, hogy fogalma sincs arról, hogy bárki is lesi, Brennába karolt, és a távolabb álló Arik felé mutatott. Aztán szándékosan odébb sétált az erdıtıl, engedelmesen a kijelölt területen, a sátor körül kószálva vele, ahogy azt parancsba kapták. Ezzel mesterien meggyızte Royce-ot, hogy akkor is megbízhat benne, ha egy árva ır sincs a közelében. A színjáték nagyszerően bevált. Aznap éjjel Royce, Stefan, Arik és a Fekete Testırség összeültek, hogy megbeszéljék a másnapi táborbontás tervét, hogy aztán harmincmérföldes menetelésre induljanak északkelet felé, a hardini kastélyhoz. Ott a sereg végre megpihenhet, és bevárhatja, míg Londonból megérkezik az erısítés. A megbeszélés alatt és az azt követı vacsorán Royce Westmoreland Jennyvel szemben tanúsított viselkedése már-már gáláns volt. Amikor mindenki elhagyta a sátrat, a lányhoz fordult, és csöndesen így szólt: - A továbbiakban semmi nem korlátozza, mikor találkozhatsz a húgoddal. Jenny, aki épp le akart ülni a szırmékbıl álló halom tetejére, félúton megállt a mozdulattal, annyira meglepte a gróf hangjából kicsengı szokatlan kedvesség. Rábámult. Ahogy a férfi büszke, nemesi arcába nézett, furcsa nyugtalanság futott át rajta. Az érzés megmagyarázhatatlan volt, de egyértelmő. Úgy tőnt, mintha Royce már nem úgy tekintene rá, mint az ellenségére, és ıt is ugyanerre kérné. Jenny nem tudta, miként reagáljon. Amint a férfi kifürkészhetetlen, ezüst szemeibe pillantott, ösztönös gyanakvást érzett fegyverszüneti ajánlatával kapcsolatban, ami veszélyesebbé tehette a számára, mint amikor ellenségek voltak. Agya azonban elvetette a figyelmeztetést, mert úgy tőnt, nincs semmi értelme. Sıt, biztosan csak elınye származhat a köztük kialakult felszínes baráti viszonyból. És ami azt illeti, amikor az arcán lévı sebet varrta össze, nagyon is élvezte kettejük vidám kötekedését. Kinyitotta a száját, hogy megköszönje a felajánlást, de hirtelen megállt. Árulásnak tőnt, hogy köszönetet mondjon elrablójának engedékenységéért, hogy úgy tegyen, mintha minden el lenne felejtve, mintha... nos... mintha barátok lennének. Ráadásul, bár megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy sikerült kivívnia a férfi bizalmát, szégyellte magát a csalás miatt, amivel ezt elérte. Jenny már kislányként is nyílt és egyenes természető volt. Ez a jellemvonás gyakran keverte bajba apja elıtt, és ez okozta vesztét gátlástalan mostohabátyjával szemben is, ahelyett hogy saját fegyverével, vagyis csalárdsággal gyızte volna le. Nyíltsága és becsületessége miatt számőzték a kolostorba. Itt rákényszerült, hogy fortélyhoz folyamodjon. Bár minden erıfeszítése eredményt hozott, sıt indíttatása is tiszteletre méltó volt, furcsamód mégis szégyellte magát azért, amit tett. Büszkesége, becsületessége és elkeseredettsége ádáz csatát vívott lelkében. Megpróbálta kitalálni, vajon mit tenne Ambrose anya hasonló helyzetben, de hiába. Egyszerően nem tudta elképzelni, hogy bárki is arra vetemedne, hogy elrabolja a méltóságteljes fınöknıt, egy ló hátára dobja, mint valami liszteszsákot, és mindazt el kell viselnie, amin Jenny ment keresztül, mióta fogva tartották.
Egy dologban azonban bizonyos volt: Ambrose anya mindenkivel szemben tisztességesen játszott, függetlenül a körülményektıl. A gróf bizalmat ajánlott Jennynek, sıt egyfajta barátságot. Ezt jól látta meleg tekintetébıl, és kihallotta mély bariton hangjának gyengédségébıl. Nem tudta, nem merte visszautasítani ezt a bizalmat. Egész klánja jövıje múlhat azon, hogy képes lesz-e megszökni. Vagy legalább legyen könnyő megszöktetni ıt, hiszen biztosan megpróbálják, mielıtt megadnák magukat. Ehhez viszont arra volt szüksége, hogy szabadon mozoghasson a táborban, amennyire csak lehetséges. Szégyenkezett miatta vagy sem, nem engedhette meg magának, hogy nyílt legyen, és visszautasítsa a bizalmat. Ugyanúgy nem utasíthatta el a férfi barátságának felajánlását sem anélkül, hogy frissen megszerzett bizalmát kockáztassa. De azt megtehette, hogy barátságát bizonyos fokig ıszinteséggel és becsületességgel viszonozza. A hosszúra nyúlt csend után Jenny elhatározásra jutott. A grófra nézett, és állát felemelve akaratlanul is hővösre sikeredett biccentéssel fogadta el a fegyverszünet felajánlását. Royce-ot inkább szórakoztatta, mint dühítette a lány - a férfi által tévesen királyinak értelmezett - gesztusa, amivel megenyhülését fogadta. Összefonta karjait a mellkasa elıtt, csípıjével az asztalnak támaszkodott, és eltőnıdve magasba vonta az egyik szemöldökét. - Árulj el valamit, Jennifer - kezdte, mialatt Jenny a szırmékre telepedett, és maga alá húzta formás lábait. -A kolostorban nem figyelmeztettek arra, hogy tartsd magad távol a hét fıbőntıl? - Dehogynem, természetesen. - Beleértve a kevélységet is? - motyogta, mert figyelmét elterelte a lány vállára omló arany haján megcsillanó gyertyafény. - Nem vagyok túlságosan kevély - mondta Jenny elbővölı mosollyal, és nagyon is tisztában volt azzal, hogy a férfi arra a meglehetısen udvariatlan késlekedésre utal, amivel fegyverszünetét fogadta. - Akaratos vagyok, gondolom, valószínőleg makacs is. És önfejő. De nem, azt hiszem, kevély nem vagyok. - A szóbeszéd és a saját tapasztalataim is ennek az ellenkezıjét igazolják. A hangjából kicsendülı fanyar humor hatására Jenny-bıl kitört a nevetés. Royce azon kapta magát, hogy ıt is magával ragadja a vidámság és az öröm szépsége. Korábban sosem hallotta a lány nevetésének muzsikáját, mosolyt sem látott ragyogni gyönyörő szemeiben. A látvány, ahogy Jennifer Merrick egy nagy halom puha szırme tetején ülve felnevetett rá, felejthetetlen volt. Tisztán érezte, hogy ha odamenne hozzá és leülne mellé, akkor is ellenállhatatlannak találná. Habozott. A lányt nézte, és magában minden okot felidézett, ami arra intette, maradjon csak ott, ahol van - majd éppen az ellenkezıjét tette. Két kupáért és a boroskancsóért nyúlt, melyek a mögötte lévı asztalon álltak, fogta ıket, és mindhármat odavitte Jenniferhez. Bort töltött a kupákba, és az egyiket a lánynak nyújtotta. - Úgy neveznek téged: Jennifer, a kevély. Tudtad ezt? -kérdezte, és a lány elbővölı arcába vigyorgott. Jenny, aki a legkevésbé sem volt tudatában annak, hogy veszélyes, ismeretlen tájak felé száguld villámsebesen, megvonta a vállát. A szemében vidámság csillogott. - Ez csak szóbeszéd. Gyanítom, hogy a Lord Balderrel történt találkozásom következménye. Téged viszont Skócia Korbácsának neveznek. Azt mondják, gyerekeket ölsz, és iszol a vérükbıl. - Valóban? - kérdezte a férfi. Eltúlzott borzongást tettetett, majd leült Jennifer mellé. Félig viccesen hozzátette: - Nem csoda, hogy nemkívánatos személy vagyok Anglia jobb kastélyaiban. - Tényleg az vagy? - kérdezte kíváncsian Jenny. Erısen igyekezett elnyomni magában a hirtelen támadt rokonszenv érzését. Lehet, hogy Skócia ellensége, de Angliáért harcol. Nagyon igazságtalannak tőnt számára, hogy a saját népe elutasítja.
Jenny felemelte serlegét, és jó párat kortyolt belıle, hogy idegeit lecsillapítsa, majd lejjebb engedte a kupát. A gróf arcát kezdte tanulmányozni, amelyre az asztalon álló gyertya vetett halvány fényt. Az ifjú Gawin a sátor túlfelén állt, és szemlátomást belemélyedt ura fegyvereinek tisztogatásába, amit homokkal és ecettel végzett. Az angol nemesség valóban igen furcsa lehet, döntötte el Jenny. Náluk, Skóciában Royce-ot rendkívül jóképő hısnek tartanák, és minden kastélyban szívesen látott vendég lenne, ahol csak eladósorban lévı lány található. Kétségtelenül volt benne némi sötét, fenyegetı önteltség; állkapcsának kemény, egyenetlen vonala, álla sziklakemény határozottságról és hatalomról árulkodott. Mindent egybevetve azonban mégiscsak férfias, jóvágású arc volt. Lehetetlen volt megbecsülni a korát: a szabad ég alatti élet, a szél és a nap perzselı sugarai éles barázdákat rajzoltak a szeme köré, és végigszántották ajka környékét. Jenny úgy vélte, sokkal idısebb lehet, mint amennyinek valójában látszik, hisz nem is emlékezett olyan idıszakra, amikor ne a Farkas nevével és rémtetteivel ijesztgették volna a skót gyerekeket. Hirtelen az jutott eszébe, milyen furcsa, hogy bár a férfi egész életét hódítással töltötte, nem kereste annak lehetıségét, hogy megnısüljön és örökösei szülessenek, akikre ráhagyhatja mindazt a sok kincset, amit bizonyára felhalmozott. - Miért döntöttél úgy, hogy nem házasodsz meg? - szakadt ki belıle a kérdés hirtelen. Mire kimondta, már el sem akarta hinni, hogy ez megtörténhetett. Royce arckifejezése döbbenetet tükrözött. Megértette, hogy Jenny úgy tekint rá, a huszonkilenc éves férfira, mint aki jócskán túllépte már a nısülésre alkalmas kort. Lélekjelenlétét visszanyerve, immár évıdve kérdezett vissza: - Szerinted miért nem házasodtam meg? - Talán egyetlen megfelelı hölgy sem kért meg? - kockáztatta meg a választ vakmerıen Jenny egy pimasz kis mosoly kíséretében, amit Royce végtelenül elbővölınek talált. Nem tartotta szükségesnek, hogy kitérjen az évek során kapott számtalan házassági felkérésre, egyszerően csak elvigyorogta magát. - Ha jól értem, szerinted már túl késı? Jenny mosolyogva bólintott. - Úgy tőnik, mindketten ugyanarra ítéltettünk: én aggszőz leszek, te agglegény maradsz. - Csakhogy te magad választottad ezt, itt van a kutya eltemetve! - csapott le Royce. Hihetetlenül jól érezte magát. Hátradılve a könyökére támaszkodott, úgy nézte, miként válik egyre tüzesebbé Jenny orcája a nehéz bortól. - Mit gondolsz, én hol rontottam el? - Ezt nem tudhatom - felelte a lány. - De feltételezem - folytatta egy pillanatnyi megfontolás után -, hogy az ember nem találkozik túl sok alkalmas hölggyel a csatamezın. - Milyen igaz. Életem nagy részét harccal töltöttem, hogy béke legyen. - Egyetlen ok miatt nincs béke, mégpedig azért, mert te folyton lerombolod a gonosz ostromaiddal és a végeláthatatlan csatározásokkal - tájékoztatta Jenny sötéten. -Az angolok senkivel sem képesek kijönni. - Így volna, valóban? - kérdezte gúnyosan a férfi, aki éppúgy élvezte a lány tüzes temperamentumát, mint egy pillanattal korábban a nevetését. - A leghatározottabban. Hiszen a seregeid csak most tértek vissza Cornwall alól, ahol ellenünk harcoltatok. - Cornwall történetesen angol földön fekszik - emlékeztette Royce finoman -, ahol azért csatáztunk, mert a te hın szeretett Jakab királyod, akinek egyébként valójában erıtlen álla van, megtámadott minket, mivel az unokahúga férjét akarta a trónra juttatni. - Perkin Warbeck történetesen törvényesen lenne Anglia királya, és Jakab király tudja ezt! vágott vissza Jenny felháborodva. - Perkin Warbeck IV. Edward elveszettnek hitt fia. - Perkin Warbeck - jelentette ki Royce határozottan - egy holland hajós elveszettnek hitt fia. - Ez csupán a te véleményed.
Jenny látta, hogy Royce nem kívánja folytatni a vitát. Lopva a férfi arcélét kezdte vizsgálgatni. - Jakab királynak tényleg erıtlen álla van? - kottyantotta el magát. - Tényleg - erısítette meg Royce vigyorogva. - Nos, de hiszen nem is errıl társalogtunk - vonult vissza Jenny méltóságteljesen, miközben a Jakab királyról hallottakat próbálta megemészteni, akirıl különben az a hír járta, hogy olyan jóképő, mint egy isten. - A vég nélküli csatározásaidról beszéltünk. Elıttünk az írekkel harcoltál, aztán ott voltál... - Harcoltam az írekkel - vágott közbe Royce gúnyos mosollyal -, mert Lambert Simnelt ültették a trónra, és megtámadtak minket, hogy Henrik király helyét is elfoglalják. Az egész úgy hangzott, mintha Skócia és Írország lett volna vétkes. Jenny egyszerően nem érezte magát eléggé tájékozottnak ahhoz, hogy kellıképp megvitathassa az ügyet. Ezért sóhajtva így szólt: - Ahhoz talán mégsem fér kétség, hogy most miért vagy itt, ilyen közel a határainkhoz. Csak arra vársz, hogy megérkezzen az erısítés, aztán Henrik Skóciába küld, hogy véres háborút viselj ellenünk. A táborban mindenki tudja, hogy így van. Royce úgy döntött, hogy visszatereli beszélgetésük menetét a korábbi, jóval kellemesebb mederbe. - Ha jól emlékszem, arról a hiányosságomról társalogtunk, hogy képtelen vagyok alkalmas feleséget találni a csatamezın, nem pedig a csaták kimenetelérıl. Jenny maga is hálás volt a témaváltásért. Néhány pillanattal késıbb így szólt: - Járnod kellett Henrik udvarában, és ott hölgyekkel is találkoztál, nemde? - Így is volt. Jenny gondolatoktól terhes csendben kortyolgatta a borát, miközben a mellette heverı férfit szemlélte. Royce hosszú lábát felhúzta, keze hanyagul pihent az egyik térdén, és még a csatamezın felvert sátorban is tökéletes könnyedség áradt belıle. Minden apró részlet rajta harcosról beszélt. Teste még most, pihenés közben is egy ragadozó erejét hirdette; vállai döbbenetesen szélesek voltak, sötétkék gyapjúzubbonya alatt karja és mellkasa izmoktól dagadt, combjainak izomzata még hosszú szárú fekete csizmája fölött viselt vastag, fekete gyapjúnadrágja alatt is világosan kirajzolódott. A fegyverviselés és pallosforgatás évei bizonyára megedzették, de Jenny el sem tudta képzelni, miként válhatna elınyére ez az életforma az udvarnál, vagy hogyan készíthetné fel arra, hogy beilleszkedjen az ottani emberek közé. Bár ı maga sosem járt még az udvarban, sokféle történetet hallott az ott uralkodó fényőzésrıl és lakóinak kifinomultságáról. Hirtelen megértette, milyen rettenetesen idegennek, mennyire kívülállónak tőnhet ott egy harcos. -Bizonyára... te bizonyára nem érzed magad igazán fesztelenül az udvari emberek között, ugye? - kockáztatta meg bizonytalanul a kérdést. - Nem különösebben - válaszolta Royce némileg zavartan, mert sehogy sem tudott eligazodni a lány kifejezı szemeiben tükrözıdı érzelmek sokasága között. A beismerés hirtelen fájdalommal töltötte el Jenny érzékeny szívét. İ aztán igazán tudta, mennyire megalázó és fájdalmas, ha az ember idegennek érzi magát egy olyan társaságban, amelynek az elismerésére a legjobban vágyik. Igazságtalannak tőnt, hogy egy olyan embert, aki mindennap az életét kockáztatja Angliáért, épp az övéi kerülnek. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem a te hibád - mondta Jenny támogatón. - Akkor mit gondolsz, kié? - kérdezte a férfi, és halvány mosoly játszadozott az ajkai körül. Miért nem érzem jól magam az udvarban? - A hölgyekkel vagy az urakkal kapcsolatos érzéseidrıl beszélünk? - faggatta Jenny. Hirtelen sürgetı vágyat érzett, hogy Royce segítségére legyen. Ennek részint a részvét, részint az elfogyasztott bor, részint pedig a férfi szürke szemének kitartóan rászegezett pillantása volt az oka.
- Ha hölgyekkel kapcsolatos a dolog, talán segíthetek - ajánlkozott. - Kíváncsi vagy a tanácsomra? - Feltétlenül. - Vigyorgását elnyomva Royce bámulatosan komoly kifejezést erıltetett az arcára. - Mondd el, hogyan kellene bánnom a hölgyekkel. Aztán ha legközelebb felkeresem az udvart, olyan sikerem lesz, hogy egyikük talán elfogad férjéül. - Ó, azt nem ígérhetem meg, hogy hozzád is akarnak menni - szakadt ki Jennybıl meggondolatlanul. Royce csuklott egyet, aztán lenyalta a kiszivárgott bort a szája szélérıl. - Ha az volt a szándéka, hogy megerısítse az önbizalmam - mondta, és a hangjában még mindig nevetés bujkált -, nem végez túl jó munkát, hölgyem. - Nem úgy értettem - dadogta Jenny szerencsétlenül. -Én igazán... - Talán kölcsönösen tanácsot kellene adnunk egymásnak - folytatta Royce vidáman. - Te elmondod nekem, milyen bánásmódra vágyik egy magas rangú hölgy, én pedig figyelmeztetlek azokra a veszélyekre, amelyek tönkreteszik egy férfi önbizalmát. Tessék, igyál még egy kis bort - tette hozzá. Hátranyúlt a kancsóért, és teletöltötte a lány poharát. A vállai fölött Gawinre is vetett egy pillantást. Az apród az addig fényesített pajzsot félretéve egy pillanattal késıbb elhagyta a sátrat. - Nos, folytasd a tanácsadást, nagyon figyelmes hallgatóság leszek - mondta Royce, miközben a lány a borából kortyolgatott. - Tételezzük fel, hogy az udvarban vagyok, épp most sétálok be a királyné belsı szobájába. Körülöttem számos gyönyörő hölgy győlik össze, és én elhatározom, hogy egyiküket feleségül veszem. Jenny szeme tágra nyílt a megbotránkozástól. - A legkevésbé sem vagy válogatós, ugye? Royce hátrahajtott fejjel nevetett. A szokatlan hangra egyszerre három ır rohant a sátorba, hogy felderítsék annak okát. A férfi egy rövid kézmozdulattal visszaparancsolta ıket. A lány szemtelenül fitos orrát figyelte, amelyre még mindig ráncokat rajzolt a helytelenítés. Hirtelen rájött, hogy a lány értékrendjében példátlan mélységekbe süllyedt. Visszafogva feltámadó jókedvét, színlelt bőnbánattal mondta: - Említettem, hogy valamennyi hölgy gyönyörő, nem igaz? A lány arckifejezése kitisztult, és mosolyogva bólintott. - Ez igaz, tényleg mondtad. Elfelejtettem, hogy a férfiaknak a szépség számít leginkább. - A legelején az számít - javította ki Royce. - Nos hát, mit tegyek most, hogy ööö... kiválasztottam házassági szándékom célpontját? - Általában mit teszel? - Te mit gondolsz, mit teszek? Jenny finom szemöldökei összeszaladtak, telt ajkai szélén vidámság játszott. A férfit méregette, és a választ fontolgatta. - Arra alapozva, amit én tudok rólad, csak arra gondolhatok, hogy a térdedre kapod, és jól elfenekeled, hogy engedelmességre neveld. - Azt akarod mondani - kérdezte Royce ártatlan arccal -, hogy nem ez a módja a dolog elintézésének? Jenny látta a férfi szemében bujkáló vidámságot, és belıle is kitört a nevetés. Ez Royce számára úgy hangzott, mintha a sátra muzsikával telt volna meg. -A hölgyeknek... mármint a nemes hölgyeknek - helyesbített Jenny egy pillanattal késıbb olyan tekintettel, ami egyértelmően kifejezte, hogy a férfi minden bizonnyal teljesen másfajta nıkkel szerzett tapasztalatokat a múltban - nagyon határozott elképzelésük van arról, miképpen is kell viselkednie velük szemben annak a férfinak, aki el kívánja nyerni a szívüket. - És milyen bánásmódra vágyik egy nemes hölgy?
- Nos, lovagiasra, természetesen. De ennél többrıl van szó - tette hozzá a lány, és zafír szemeiben vágyakozó fény gyúlt. - Egy hölgy szeretné azt gondolni, hogy ha a lovagja belép egy zsúfolt terembe, senki mást nem lát, egyedül csak ıt. A szemei mindenre vakok - az ı szépségét kivéve. - Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy megbotlik a saját kardjában - mutatott rá Royce, mielıtt még rájött volna, hogy a lány a saját álmairól beszél. Jenny figyelmeztetı pillantást vetett rá, majd nagyobb nyomatékot adva szavainak, folytatta: - És szeretné azt gondolni, hogy a férfi romantikus természető, ami rólad nyilvánvalóan nem mondható el. - Nem, amennyiben a romantikus azt jelenti, hogy úgy kell kitapogatnom a szobába vezetı utat, mint egy vaknak - cukkolta Royce. - De folytasd csak... mit kedvelnek még a hölgyek? - A hőséget és a rajongást. És a szavakat. Különösen a szavakat. - Milyen szavakat? - A szerelem és a gyengéd csodálat szavait - mondta Jenny álmodozva. - Egy hölgy azt akarja hallani, hogy a lovagja minden másnál jobban szereti ıt, és gyönyörőnek tartja. Azt akarja, hogy elmondja neki, a szeme olyan, mint a végtelen tenger, vagy mint az ég, az ajkai a rózsa szirmaira emlékeztetik... Royce döbbent meglepetéssel tanulmányozta a lány arcát. - Te magad is arról álmodsz, hogy egy férfi ilyeneket mondjon neked? Jenny elsápadt, mintha arcul ütötték volna, de aztán úgy tőnt, átsiklik a megjegyzésen. - A csúnya lányoknak is vannak álmaik, uram - jelentette ki mosolyogva. - Jennifer - szólt a férfi élesen, hangjában bőnbánattal és döbbenettel -, te nem vagy csúnya. Te... Abban a percben jobban vonzódott hozzá, mint addig bármikor. A lány vonzerején tőnıdve figyelte ıt, de belátta, hogy nem csupán az arca vagy a teste érdekli. Jennifer Merrick ragyogó kedvessége felmelegítette a szívét, tüzes temperamentuma kihívást jelentett számára, kisugárzása pedig egyre növekvı erıvel vonzotta. - Te nem vagy csúnya. Jenny minden harag nélkül kuncogott, és megrázta a fejét. - Soha, semmilyen körülmények között ne próbálja elkápráztatni szíve hölgyét sima szavú hízelgéssel, uram, vagy elbúcsúzhat a sikertıl. - Ha nem fenekelhetem el, és nem is hízeleghetek neki kedves szavakkal - felelte Royce Jenny rózsás ajkainak látványával eltelve -, akkor, azt hiszem, egyetlen tehetségemre kell hagyatkoznom... Az utolsó szavakat jelentıségteljesen a levegıben lebegtette. A rászedett Jenny nem bírt tovább ellenállni kíváncsiságának, és megkérdezte: - Milyen tehetségre gondolsz? Royce mélyen a szemébe nézett, és gonosz vigyorral a képén azt felelte: - Szerénységem tiltja, hogy a nevén nevezzem. - Ne légy már olyan félénk - sürgette Jenny, aki annyira kíváncsi volt, hogy még azt is alig vette észre, amikor a férfi a vállához emelte a kezét. - Mi az, amihez olyan nagyszerően értesz, hogy egy hölgy hozzád is menne miatta? - Azt hiszem, meglehetısen jó vagyok a csókolózásban - jelentette ki Royce, és karjával átfogta Jenny vállát. - A cs-csókolózásban! - Jenny hátradılt, és egyszerre köhögött és nevetett. Royce keze lehullott a vállairól. - El sem hiszem, hogy ilyesmivel hencegsz elıttem! - Nem hencegtem - hárította Royce a vádat. - Tudomásomra hozták, hogy jó vagyok benne. Jenny elkeseredetten próbálkozott, hogy elítélı tekintetet vessen rá, de csúfos kudarcot vallott. Ajkai remegtek a nevetéstıl arra a gondolatra, hogy Skócia Korbácsa nem lándzsakezelésével vagy kardforgató mővészetével kérkedik, hanem azzal, milyen jól csókol!
- Ha nem tévedek, nevetségesnek találod ezt a kijelentést - jegyezte meg Royce szárazon. Jenny olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy hajkoronája táncba kezdett a vállán, szemeiben azonban jókedv csillogott. - Csak... pusztán csak... - mondta, de közben majd megfulladt a nevetéstıl - képtelen vagyok ezt összeegyeztetni a rólad bennem élı képpel. Royce minden figyelmeztetés nélkül átfogta a lány karjait, és határozottan maga felé húzta. - Miért nem teszel próbára? - javasolta gyöngéden. Jenny hátrálni próbált. - Ne bolondozz! Nem szabad... nem tehetem! - Egyszerre azon kapta magát, hogy tekintetét képtelen elszakítani a férfi ajkaitól. - Örömmel elhiszem neked! Igazán, örömmel! - Nem, úgy érzem, bizonyítanom kell. - Szükségtelen! - kiáltotta a lány kétségbeesetten. -Hogyan is ítélhetném meg a mővészeted, ha egyszer engem még senki nem csókolt meg, soha életemben? Ez a vallomás csak még kívánatosabbá tette a lányt Royce számára, aki olyan asszonyokhoz szokott, akiknek az ágyban szerzett tapasztalata az övével vetekedett. Ajkai mosolyra húzódtak, de kezével még szorosabban fogta a lány karját. Kérlelhetetlenül egyre közelebb húzta, a másik kezét pedig a vállára tette. - Ne - kérlelte Jenny, és sikertelenül próbálkozott, hogy távolabb kerüljön tıle. - Ragaszkodom hozzá. Jenny felkészült a számára eddig ismeretlen típusú testi erıszakra. Torkából rémült nyöszörgés tört fel, de a következı pillanatban belátta, hogy nincs mitıl félnie. A férfi szája hővösen és meglepıen simán tapadt az övére, ahogy a lány gyengéden összezárt ajkaihoz dörgölte. Jenny mozdulatlanná dermedt. Karjai még mindig a férfi vállain nyugodtak, hogy testét távol tartsa az övétıl, s bár mozdulni sem tudott, a pulzusa ırült száguldásba kezdett, miközben azt ízlelgette, milyen is, ha megcsókolják az embert. Mozdulatlanságában még mindig csókra tartotta a száját. Royce engedett kissé keze szorításán, de csak annyira, hogy Jenny elhúzhassa ajkait az övétıl. - Talán már nem is vagyok olyan jó benne, mint gondoltam - mondta óvatosan, titkolva, mennyire jól érzi magát. - Megesküdnék, hogy egész idı alatt pörgött az agyad. Jenny ijedt, riadt és tökéletesen zavart volt, mégis kétségbeesetten küzdött, nehogy ellenkezésével vagy másképpen felborítsa újsütető barátságuk igencsak törékeny egyensúlyát. - M-mire gondolsz? - kérdezte, pedig nagyon is tudatában volt annak, hogy a férfi a lehetı legbujább módon hever, fejét a szırméken nyugtatva, erıs testével gyakorlatilag Jenny alatt. - Úgy értem, mondhatnád-e azt, hogy ez a csók olyan volt, amilyenrıl egy nemes hölgy álmodik? - Kérlek, hagyjál. - Azt hittem, segíteni akarsz, hogy a viselkedésem elnyerje a nemes hölgyek tetszését, mint amilyen te magad is vagy. - Nagyon jól csókolsz! A hölgyek pontosan ilyen csókról álmodoznak! - hadarta Jenny elszántan. Royce azonban csak egy kétkedı grimasszal díjazta elismerését, és esze ágában sem volt, hogy békén hagyja. - Egyszerően nem érzem a magabiztosságot - ugratta, és a harag apró lángocskáit figyelte a lány hihetetlenül kék szemében. • - Akkor gyakorolj valaki mással! - Sajnos Arik nem felel meg az ízlésemnek - felelte a férfi, de mielıtt a lány újabb kifogással állhatott volna elı, gyorsan taktikát változtatott. - Mindamellett - folytatta kellemes, csevegı hangnemben - már látom, hogy a testi fenyítés nincs ugyan hatással rád, de valami más igen. - Mire gondolsz? - kérdezte Jenny gyanakvóan. - Úgy értem, ha a jövıben azt akarom, hogy alávesd magad az akaratomnak, egyszerően kicsókolom belıled az engedetlenséget. Ettıl rettegsz.
Az elképzelés, hogy megcsókolja - nyilván az emberei szeme láttára -, valahányszor csak ellentmond neki, riasztó lehetıségnek tőnt a lány számára. Úgy vélte, ha higgadt, ésszerő hangon fejti ki véleményét, leküzdve heves tiltakozásának kényszerét, könnyebben lebeszélheti a férfit arról, hogy valóra váltsa ígéretét. - Nem félelem az, amit érzek, egyszerően az érdeklıdés teljes hiánya. Royce csodálattal vegyes élvezettel fogadta a lány trükkjét, de mindez csak fokozta megmagyarázhatatlan elszántságát, hogy kipróbálja, miként reagál. - Valóban? - suttogta lágyan, félig lehunyt szemét a lány ajkára szegezve. Finoman keze közé fogta a lány fejét, és kérlelhetetlenül húzni kezdte lefelé, lassan, centiméterrıl centiméterre, míg forró leheletük nem keveredett. Aztán felemelte tekintetét, és pillantását Jenny szemébe fúrta. Elszánt, mindentudó szürke szempár tartott fogva egy rémült, zavart kék szempárt, miközben ajkaik egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jenny minden idegszála megbizsergett, szemhéja lecsukódott. Érezte Royce ajkának rezdüléseit ajkain, amint odaadón és követelın fedezte fel annak lágy íveit és remegı körvonalait. Royce érezte, ahogy a nı ajka önkéntelenül elnyílik, érezte, ahogy reszketı karjai felhagynak az ellenállással, ahogy melle megpihen az ı mellkasán, érezte szívének vad dobbanásait. Kezének szorítása a lány fején enyhülni kezdett, ugyanakkor ajkai egyre hevesebb ostromba kezdtek. Gyöngéden a hátára fektette Jennyt, ráfeküdt, csókjai egyre mélyebbé váltak, keze megnyugtatón simogatta a lány oldalát és csípıjét. Nyelve hegye ajka hajlatain siklott, bejutást keresve, és amint megtalálta, elmerült szájának édességében. Lassan visszahúzódott, majd megint elıretört, egyértelmően utánozva az aktust, amire egyre elszántabban vágyott. Jenny zihált alatta. Teste elıbb megfeszült, majd hirtelen minden feszültség elolvadt benne, ahogy az élvezet mindent elsöprı robbanása végigszáguldott erein. Ártatlanul sodorta el a lángoló szenvedély, amit Royce szándékosan és mesterien szított fel benne. Mintha testében ismeretlen méreg kezdene hatni, úgy felejtette el teljes kábulatban, hogy a férfi tulajdonképpen fogva tartója. Most nem volt más, mint szeretı - heves, csábító, figyelmes, vágyakozó szeretı. Jennyt elborította a gyengédség. A megadás csendes kis nyögésével átfogta Royce nyakát, ajkai növekvı szenvedéllyel ízlelgették a férfi száját. Royce ajkai egyre követelızıbbé váltak, kutató nyelve cirógatta, keze pedig nyugtalanul kúszott fel Jenny testén a mellkasáig, aztán újra lefelé indult. A férfi fürgén megoldotta Jenny övét, és zubbonya alá hatolt. A nı melle meztelen bırén érezte érdes kezének határozottan sikló cirógatását, és ugyanabban a pillanatban ajkaik csókban forrtak össze. Jenny nyöszörgött az érzéki támadás hatása alatt, Royce-ban pedig lángot vetett a vágy, ahogy tenyerével megérezte, miként kel életre a lány teste; Jenny mellbimbói büszkén feszültek bırének. Kezét finoman mozgatta elıre-hátra a pimasz kis csúcsokon, majd ujjai közé fogva sodorgatta ıket. Ajkain érezte, ahogy Jenny zihált az élvezettıl, vállain, ahogy ujjait öntudatlanul a férfi húsába mélyesztette. Aztán a lány úgy csókolta, mintha csak viszonozni próbálná az élvezetet, amelyben Royce részesítette ıt. Royce megdöbbent a Jenny által okozott kínzó gyönyörtıl. Elhúzta ajkait a szájától, és lángoló arcára bámult, de kezével továbbra is melleit becézgette. Már egy ideje azt hajtogatta magában, hogy a következı pillanatban elengedi a lányt. Azok a nık, akiket korábban az ágyába vitt, sohasem akarták, hogy elcsábítsa ıket, sem azt, hogy gyöngéden bánjon velük. Kordában tartott erıszakra vágytak, az erélyre és a hatalomra, ami része volt legendájának. Azt akarták, hogy meghódítsa és leigázza ıket, nyers erıvel használja ıket - ı, a Farkas. Annyi nı szájából hallotta már: „okozz fájdalmat", hogy megszámolni sem tudta volna. A szexuális hódító szerepét osztották rá, amit ı éveken át el is fogadott, de egyre jobban unta, sıt késıbb már undorodott tıle. Lassan visszahúzta kezét a lány duzzadt mellérıl, és megparancsolta magának, hogy hagyja ıt békén, hagyja abba, amit elkezdett, hagyja abba most azonnal! Tudatában volt annak, hogy másnap már bánni fogja, hogy ilyen messzire ment. Másrészt viszont, ha már úgyis megbánja,
legalább tényleg tegyen valamit - határozta el. Azzal a körvonalazatlan gondolattal, hogy kicsit még tovább tarthat a kölcsönös élvezet, lehajolt, és újra megcsókolta Jennyt, miközben szétnyitotta zubbonyát. Pillantása megállíthatatlanul siklott lefelé, és lenyőgözte az elé táruló csábító látvány. A lány tökéletes mellei kerekek és teltek voltak, rózsaszín mellbimbói a vágy rügyeivé keményedve reszkettek pillantása alatt, krémsima bıre fehéren ragyogott a tőz fényében, mint a szőz hó. Egy mély sóhajjal elfordította tekintetét a melleirıl, és ajkait kezdte bámulni, majd igézı szemeinél állapodott meg. Közben kezével kibontotta saját zubbonyát is, és félrehúzta az útból, hogy csupasz mellkasán érezhesse a lány puha, fehér dombocskáit. Jennyt már szinte az eszméletlenségig juttatta a csókok, a tekintetek és a bor perzselı heve. Szédülten bámulta a férfi ajkainak érzéki körvonalát, miközben annak szája egyre közelebb került az övéhez. Lehunyta a szemét, és forogni kezdett vele a világ. A férfi nyers mohósággal vette birtokba ajkait, nyelvével választva szét ıket, és behatolt a szájába. Felnyögött az élvezettıl, amikor Royce megmarkolta a mellét, felfelé nyomta, és magasan tartotta, miközben szırös mellkasával egyre közelebb került hozzá, majd teljes súlyával ránehezedett. Érzéki csókokkal borította el a száját, a nyakát, nyelvével megtalált minden rejtett hajlatot, aztán finoman felderítette ıket, míg végül Jenny teste vonaglani nem kezdett alatta. Szájával végigpásztázta egész arcát, aztán nyelvével lassú, erotikus csábításba kezdett, amitıl Jenny torkából hamarosan mély nyögések törtek fel. Szétnyíló ajkait a lány ajkaira forrasztotta, még szélesebb kitárulkozásra kényszerítve ıket, végül elfogta a nyelvét, és finoman szívni kezdte, mintha ki akarná szippantani belıle édes ízét. Aztán újra a saját nyelvét kínálta, és Jenny ösztönösen átvette a mozgását. Ebben a pillanatban csókjuk vad, lázas ırületbe csapott át. Royce Jenny hajába rejtette kezeit, Jenny pedig szorosan átkulcsolta a másik nyakát, teljesen elveszve az eget-földet megrengetı csókban. Royce alsóteste megemelkedett, lábai gyengéden széjjelebb tárták Jenny lábát, aztán közéjük ereszkedett, merev keménységét a lány combjai közé nyomta, reszketı tudatosságra kényszerítve Jennyt. A lány szenvedélyének nyers erejétıl megsemmisülve csüggött rajta. Nem is tudta elnyomni csalódott kis sikolyát, amikor Royce elhúzta ajkait az övétıl, aztán zihálni kezdett a meglepetéstıl, mert a férfi a melleihez hajolt. Ajkai rázárultak mellbimbójára, elıbb gyöngéden szívogatva, majd megfeszülve rajta, míg Jenny háta ívbe nem hajlott, ahogy a gyönyör hullámai elárasztották minden egyes porcikáját. Épp abban a pillanatban, amikor Jenny már azt hitte, ennél többet képtelen lenne elviselni, Royce még erısebben kezdte szívni a bimbóit, mély nyögést csalva ki Jennybıl. Amint a férfi meghallotta a hangot, azonnal megállt, és a lány másik mellét kezdte kényeztetni, ugyanakkora figyelemmel. Jenny pedig társa sőrő, sötét hajába fúrta ujjait, vadul magához szorítva a fejét. Amikor Jenny úgy érezte, belehal a gyönyörbe, Royce hirtelen a kezeire támaszkodott, mellkasával eltávolodva a lánytól. A forró bırén végigfutó hővös levegı és Royce testének fájó hiánya kiragadta valamelyest az esztelen elragadtatásból, ahová a férfi juttatta, és Jenny szemei kipattantak. Látta, hogy a férfi fölé hajol, vágytól forró pillantása a melleire tapad, amelyeknek bimbói büszkén merednek felfelé Royce nyelvének, ajkainak és fogainak érintésétıl. Megkésett pánik csapott át Jennyn, amikor a férfi követelızı combjai nekifeszültek, és a vágy hullámait küldték testébe. Hozzáhajolt, de a lány rémülten rázta a fejét, félve, hogy már így is túl sokáig várt. - Kérlek - suttogta. Royce felajzott teste kissé felemelkedett. - Bocsáss meg, uram, az emberek visszatértek - szólalt meg a sátor elıtt álló ır. Royce egyetlen szó nélkül talpra szökkent, gyorsan megigazította a ruháját, és kisietett a sátorból. Jenny a vágyakozástól és a zavartól szédülten bámult utána. Lassan visszanyerte józanságát. Ahogy végignézett rendetlen ruházatán, a szégyen hullámai borították el.
Reszketı kézzel igazította meg öltözékét, majd kócos hajába túrt, és ujjaival próbálta rendbe tenni. Az is elég nagy baj lett volna, ha Royce kényszeríti, hogy ilyesmit tegyen, de nem így történt. Önként vett részt saját elcsábításában. Szinte sokkolta annak tudata, amit tett - amit majdnem megtett -, és ettıl remegés fogta el, de lelkiismerete nem engedte, hogy a férfit hibáztassa a történtekért. Eszeveszetten kezdte törni a fejét, hogy mit is mondhatna Royce-nak, vagy mit tehetne, amikor az visszatér. Bár naiv volt, azt azért ösztönösen sejtette, hogy ott akarja majd folytatni, ahol abbahagyták. A szíve felgyorsult a rettegéstıl, de ezúttal önmagától félt. Teltek a percek, aztán órákká álltak össze, és Jenny félelme elıbb meglepetéssé, majd szerencséjére - kimerültséggé alakult át. Összegömbölyödött a szırméken, szemei lecsukódtak, és csak órákkal késıbb pattantak fel, amikor a férfi megállt fölötte. A lány óvatosan méregette kemény, kérlelhetetlen vonásait. Álomittas agya lassan fogta fel, hogy szeretıje - Jenny feltételezésével ellentétben - nem úgy néz ki, mint aki folytatni akarja a csábítást. - Hibát követtünk el - mondta Royce egyszerően -, mindketten hibáztunk. Többé nem fordul elı. Ez volt a legutolsó dolog, amit Jenny várt volna tıle. A férfi gyorsan megfordult, és kisétált a sátorból. Jenny ezt úgy tekintette, mintha bocsánatot kért volna a történtekért. Meglepetésében ajkai szétnyíltak, aztán sietve lehunyta a szemét, mert Gawin lépett a sátorba, és a bejárat közelében lévı szalmazsákjára heveredett.
Hetedik fejezet
Mire a nap felkelt, a sátrakat már lebontották, és az ötezer felfegyverzett lovag, zsoldos és apród hamarosan elindult a völgybıl. Mögöttük ostromgépekkel, mozsárágyúkkal, faltörı kosokkal, hajítógépekkel megpakolt nehéz kocsik gördültek, ezek szállították mindazt a felszerelést, ami egy várostromhoz szükséges. A Brenna mellett lovagló és mindkét oldalán felfegyverzett lovagokkal ırzött Jenny számára a környezet a zaj, a por és a belsejében dúló zőrzavar valószerőtlen kuszaságává vált. Nem tudta, hová mennek, hol vannak, sıt még azzal sem volt tisztában, ki is ı egyáltalán. Mintha az egész világ a feje tetejére állt volna, mindenki megváltozott. Ezúttal Brenna volt az, aki megnyugtató mosolyokkal bátorította Jennyt, ı pedig, aki korábban meglehetısen értelmesnek hitte magát, alig várta - remélte -, hogy egy pillantást vethessen Royce Westmorelandre. A férfi többször is ellovagolt mellette, de idegennek tőnt. Hatalmas fekete csatalován, magas szárú csizmájától széles vállait fedı köpenyéig vészjósló feketébe burkolózott, köpönyege mögötte repdesett. A legrémisztıbb, leghatalmasabb figura volt, akit Jenny valaha is látott halált hozó idegen, aki felkerekedett, hogy elpusztítsa az övéit, a családját, a klánját, mindent, ami számára drága. Aznap éjjel Jenny Brenna mellett feküdt, a csillagokra meredt, és nagyon igyekezett, hogy ne vegyen tudomást a szörnyő ostrombástyáról, amely a mezıre vetette baljóslatú árnyát. Meg akart feledkezni a toronyról, amelyet hamarosan Merrick várának ısi falai alá visznek. Korábban is látta már a völgyben, a fák között, de nem volt biztos benne, mi is az. Vagy talán nem is akarta tudni. Most azonban alig volt képes másra gondolni. Elszántan csüggött Brenna jóslatán, amely szerint Jakab király bizonyosan erısítést küld a csatába klánja megsegítésére. Közben azonban lelke rejtett csücskében abban bízott, hogy nem is lesz csata. Talán azért élt benne a remény, mert egyszerően képtelen volt elhinni, hogy az a férfi, aki olyan szenvedéllyel csókolta és olyan gyengéden ölelte, képes lenne rá, hogy
hidegvérrel kiirtsa Jenny családját és klánját. Szívének ez a szeglete nem hitte el, hogy a férfi, aki az elızı éjjel még ugratta és együtt nevetett vele, ilyen szörnyőséget tehetne. A következı pillanatban viszont már azt nem hitte el, hogy az elızı éjszaka eseményei egyáltalán megtörténtek. A férfi az éjjel gyengéd, ragaszkodó szeretı volt. Most pedig egy idegen, aki még arról is megfeledkezett, hogy Jenny egyáltalán a világon van. *** Pedig Royce nem felejtette el, hogy a lány a világon van - ami azt illeti, egyetlen másodpercre sem tudta feledni. Az emlék, ahogy Jenny elolvadt a karjai közt, csókjainak és bizonytalan mozdulatainak részegítı édessége már második éjszaka ébren tartotta. Miközben újra meg újra ellovagolt katonáinak oszlopai mellett, azon kapta magát, hogy szeme egyfolytában a lányt keresi. Még most is, miközben serege élén lovagolva, a naptól hunyorogva próbálta megbecsülni, milyen késıre járhat az idı, a lány nevetésének harangjátéka csengett a fülében. Megrázta a fejét, mintha így akarta volna megtisztítani a gondolatait, de egyre csak Jenny pillantását látta, azzal a rá jellemzı, könnyed kis félmosollyal. - Szerinted miért nem házasodtam meg? - Talán egyetlen megfelelı hölgy sem kért meg? Újra hallotta halk kuncogását, ahogy igyekezett megrovó arcot vágni: - Soha, semmilyen körülmények között ne próbálja elkápráztatni szíve hölgyét sima szavú hízelgéssel, uram, vagy elbúcsúzhat a sikertıl. - Arra alapozva, amit én tudok rólad, csak arra gondolhatok, hogy a térdedre kapod és jól elfenekeled, hogy engedelmességre neveld. Hihetetlennek tartotta, hogy egy naiv skót lányban ennyi kurázsi és tőz legyen. Royce próbálta meggyızni magát arról, hogy növekvı vonzódása, a megszállottság, amit foglya iránt érez, pusztán annak a testi vágynak az eredménye, amit a lány ébresztett benne két éjszakával azelıtt. De a szíve mélyén tudta, hogy sokkal többrıl van szó, nem egyszerő testi vágy tartja bővöletben. Nemének legtöbb tagjával ellentétben Jennifer Merricket nem undorította és nem is izgatta az a gondolat, hogy egy olyan férfi vinné az ágyába, akinek a puszta neve is veszélyt és halált jelent. Szégyenlıs, mégis szenvedélyes viselkedésének semmi köze nem volt a félelemhez; gyengédségbıl, késıbb vágyból született. A vele kapcsolatos szóbeszédek ellenére, amelyeket nyilván a lány is ismert, ártatlan bájjal adta át magát dédelgetésének. És pontosan ez volt az, ami miatt képtelen volt rá, hogy kiőzze a gondolataiból. Vagy talán, gondolta magában vigyorogva, elhitette magával, hogy rossz híre ellenére Royce erényes, tiszta és gáláns lovag, álmai hıse. Ez a lehetıség azonban, hogy gyengédségét és szenvedélyét valamiféle önámítás szülte, olyan ízléstelennek tőnt, hogy Royce dühösen félresöpörte valamennyi Jennyvel kapcsolatos gondolatát, és szilárdan elhatározta, hogy számőzi a lányt elméjébıl. *** Déltájban Jennifer letelepedett a pázsitra Brenna mellé, hogy megosztozzanak egy rágós húson és egy darabka száraz kenyéren. Amikor felpillantott, látta, hogy Arik közeledik feléjük. Az óriás pont elıtte állt meg. Csizmás lábait szétvetette, és mindössze annyit mondott: - Gyere. Jenny, aki addigra már megszokta, hogy a hatalmas szıke férfi soha egyetlen szóval sem mond többet, mint amennyit feltétlenül muszáj, felállt. Brenna is így tett, de az óriás feltartotta a kezét. - Te nem. Hatalmas mancsával megragadta Jenny felsı karját, és elindult vele elıre. Elhaladtak több száz harcos mellett, akik a főben heverve készültek elfogyasztani spártai ebédjüket, majd
tovább vonszolta a lányt az erdı felé. Az út mellett álltak meg, ahol Royce lovagjai álltak ırt a fák alatt. Sir Godfrey és Sir Eustace félreléptek, máskor kedves arcuk ezúttal kıkemény volt. Arik aprót taszítva a lányon, elırelökte a tisztásra, amitıl Jenny majdnem orra esett. Rabtartója a földön ült. Széles vállait egy fatörzsnek támasztotta, és térdeit felhúzva csendben tanulmányozta ıt. A magasan álló nap heve levetette vele köpenyét. Egyszerő barna zubbonyt, vastag, barna térdnadrágot és csizmát viselt. Most távolról sem emlékeztetett a halál és a pusztítás szellemére. Jenny a boldogság forrását érezte magában felbuzogni, amiért a férfi mégsem feledkezett meg létezésérıl. Büszkesége azonban megtiltotta, hogy érzelmeit kimutassa. Minthogy teljesen bizonytalan volt abban, miként kellene éreznie vagy viselkednie, ott maradt, ahol volt. Még a férfi pillantását is sikerült viszonoznia, végül azonban a tőnıdı hallgatás mégiscsak elbátortalanította. Ügyelve, hogy hangja kellıképpen hővös és semmitmondó legyen, megszólalt: - Helyes a következtetésem, hogy látni akartál? Kérdése valamilyen okból gúnyos csillogást csalt Royce szemeibe. - Úgy van. Hangjának furcsa, csúfondáros tónusa nyugtalansággal töltötte el Jennyt. Várt egy ideig, majd megkérdezte: - Miért? - Nos, van egy kérdésem. - Mi most... beszélgetünk? - érdeklıdött Jenny sötéten. Nagy meglepetésére a férfi hátravetette a fejét, és felnevetett. Mély, öblös hangja betöltötte a tisztást. Jenny arcán bájos zavar tükrözıdött. Royce megkönyörült ártatlanságán, és abbahagyta a nevetést, pedig még a két éjszakával korábbinál is erısebb vágyat érzett iránta. A földre terített fehér takaró felé mutatott, amelyen ugyanolyan húst és kenyeret tálaltak fel, mint amibıl korábban evett, néhány almával és egy kis sajttal kiegészítve. Royce csöndesen így szólt: - Élvezem a társaságodat. Meg aztán arra gondoltam, talán neked is kellemesebb, ha itt eszel velem, mint kint a mezın, több ezer katonától körülvéve. Tévedtem? Ha nem mondta volna, hogy élvezi a társaságát, Jenny valószínőleg hővösen tájékoztatja, hogy meglehetısen nagyot téved. De ennek a mély hangnak nem tudott ellenállni, hiszen a férfi gyakorlatilag bevallotta, hogy hiányzott neki. - Nem tévedtél - ismerte be, de büszkesége és az óvatossága miatt nem ült közel a férfihoz. Elvett egy piros almát, és egy kidılt fa törzsére telepedett, valamivel távolabb, mint ahol Royce elérhette volna. Néhány percnyi beszélgetés után azonban már teljesen oldottnak érezte magát a férfi társaságában, és furcsamód könnyő volt a szíve. Meg sem fordult a fejében, hogy ez a különös jelenség a férfi szándékos erıfeszítésének eredménye. Pedig Royce azt akarta, hogy Jenny biztonságban érezze magát mellette, hogy megfeledkezzen arról, milyen hirtelen ért véget kezdıdı szerelmeskedésük, nehogy automatikusan elhárítsa a következı közeledését. Pontosan tudta, mit és miért tesz. Mégis azt mondta magának, hogy ha valami szent csoda segítségével képes lenne távol tartani magát a lánytól, és érintetlenül adná át apjának vagy királyának, erıfeszítései akkor sem vesznének kárba, hiszen egy nagyon kellemes, bár némileg elnyújtott ebédet költenek el a meghitt tisztáson. Néhány perccel késıbb azonban, egy lovagokról szóló, tökéletesen személytelen társalgás kellıs közepén Royce hirtelen azon kapta magát, hogy szinte féltékenyen gondol a lány korábbi kérıjére. - A lovagokról jut eszembe - szakította félbe a beszélgetést szinte udvariatlanul -, mi történt a tiéddel?
Jenny beleharapott az almába, arckifejezése incselkedıvé vált. - Az én mimmel? -A lovagoddal - pontosított Royce. - Balderrel. Ha atyádnak kedvére való volt a házasság, miként tántorítottad el az öreg Baldert, hogy ne molesztáljon tovább? Úgy tőnt, a kérdés zavarba hozza Jennyt. Mintha idıt akart volna nyerni, hogy kellı formába öntse válaszát, maga alá húzta hosszú, formás lábait, átkarolta ıket, majd állát a térdeire helyezte, és Royce-ra emelte ragyogó, nevetı kék szemét. A férfi hihetetlenül elbővölınek találta, ahogy elhelyezkedett a kidılt fatörzsön. Hosszú göndör hajával, fiúzubbonyban és térdnadrágban olyan volt, mint egy bájos erdei nimfa. Egy erdei nimfa? Legközelebb még arra is ráveszi, hogy hosszú szonettben dicsıítse a szépségét - ezen aztán mulathatna a rokonsága, a két királyi udvarban szárnyra kelı pletykákról nem is beszélve! - Túl bonyolult volt tán a kérdés a számodra? - kérdezte éles hangon, undorodva saját magától. - Próbáljak feltenni valami könnyebbet? - Micsoda türelmetlen természeted van neked! - csattant fel Jenny szigorúan, jelezve, hogy nem félemlítette meg a férfi hangnemváltása. Szavait olyan fensıbbséges, elítélı pillantással kísérte, hogy Royce korábbi hangulata ellenére elnevette magát. - Igazad van - ismerte el, és rávigyorgott a felháborodott gyereklányra, aki nem félt kioktatni ıt. - Na, meséld el, hogy vonult vissza az öreg Balder. - Nos, hát rendben van, bár nem túl gáláns, hogy ilyen személyes természető dolgokról faggatózol. Arról nem is beszélve, milyen kínzóan szégyenletes tényekrıl van szó. - Szégyenletes? Kinek? Neked vagy Baldernek? - Én szégyelltem magam. Lord Balder csupán fel volt háborodva. Tudod - magyarázta a lány nyílt mosollyal -, nem is láttam ıt addig a napig, amíg Merrick várába nem jött, hogy aláírja a házassági szerzıdést. Borzalmas élmény volt. Jenny arcán egyszerre látszott jókedv és rettenet. - Mi történt? - nógatta Royce. - Ha elmondom, meg kell ígérned, hogy nem feledkezel meg arról: én is ugyanolyan voltam akkoriban, mint a legtöbb tizennégy éves lány. A fejem tele volt álmokkal egy csodálatos lovagról, akinek egyszer majd a felesége leszek. Pontosan elképzeltem, milyen lesz - tette hozzá bánatos mosollyal, amint felidézte a múltat. - Az álomlovag szıke volt, és természetesen fiatal, az arcára még ránézni is gyönyörőség. Kék szemő, tartása királyi. Erıs, legalábbis elég erıs ahhoz, hogy megvédje vagyonunkat a gyermekek számára, akiket egy napon majd szárnyukra bocsátunk. Fanyar arckifejezéssel pillantott Royce-ra. - Ilyen volt az én titkos álomlovagom. Mentségemre szolgáljon, hogy sem apám, sem a féltestvérem nem említette egy szóval sem, hogy Lord Balderrel kapcsolatban kissé másra kell számítanom. Royce vonásai gúnyos fintorba szaladtak, amint gondolatban megjelent elıtte a piperkıc, öregedı Balder képe. - Szóval eljött a nap, és én bevonultam a nagyterembe. Elıtte órákon át gyakoroltam a járást a hálószobámban. - Gyakoroltad a járást? - értetlenkedett Royce hitetlenkedve, de magában mulatva. - De még mennyire - felelte Jennifer vidáman. - Tudod, azt szerettem volna, ha leendı uram a lehetı legtökéletesebb formámban lát elıször. Tehát szó sem lehetett arról, hogy berohanok a nagyterembe, nehogy túlságosan kíváncsinak tőnjek, de nem is mehettem túl lassan, hiszen akkor kényszeredett benyomást keltek. Óriási probléma volt már az is, hogyan menjek, arról nem is beszélve, hogy mit viseljek! Annyira elszánt voltam, hogy még két mostohabátyámmal, Alexanderrel és Malcolmmal is megbeszéltem a dolgot, hiszen ık férfiszemmel néztek. William, aki egy tünemény, sajnos épp távol volt aznap.
- Nyilván figyelmeztettek, mire számíts Balderrel kapcsolatban. Royce már kiolvasta a lány szemébıl, hogy nem így történt, mégis készületlenül érte, amikor a lány megrázta a fejét, és rá ettıl tırdöfésként sújtott le a szánalom. - Ami azt illeti, épp ellenkezıleg. Alexander azt mondta, attól tart, hogy mostohaanyám által számomra kiválasztott ruha nem lesz elég jó. Rábeszélt, hogy inkább a zöld ruhámat vegyem fel, és rakjam fel hozzá anyám gyöngysorát, így is tettem. Malcolm azt javasolta, hogy kössek egy drágaköves tırt az oldalamra, nehogy elhomályosítson jövendıbelim elıkelı megjelenése. Alex azt mondta, a hajam túlságosan hétköznapi, és olyan színő, mint a répa, ezért jobban tenném, ha aranyfátyol alá bújtatnám, és zafíros szalaggal kötném át. Aztán, amikor öltözetem elégedetté tette ıket, segítettek gyakorolni a járást... Jenny mindezt ragyogó mosollyal az arcán mesélte, mintha szeretete megakadályozná abban, hogy kedvezıtlen képet fessen mostohafivéreirıl. Aztán határozott hangon hozzátette: - Persze tréfát őztek velem, a fivérek gyakran bolondot csinálnak a húgaikból. De engem túlságosan lefoglaltak az álmaim ahhoz, hogy ezt észrevegyem. Royce azonban kihallotta az igazságot a szavak mögül, és felismerte a szívtelen csapdában rejlı rosszindulatot. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy öklével a lány mostohabátyjainak arcába sújtson - csak úgy tréfából. - Annyira aggódtam, hogy minden apró részlet megfelelı legyen rajtam, hogy elég késın értem le a terembe, ahol a jegyesem várt - folytatta Jenny a történetet vidám arccal, mintha mulatna magán. - Átvonultam a termen, épp a tökéletes tempóban, bár a lábaim nemcsak az idegességtıl remegtek, hanem a rengeteg gyöngy, rubin és zafír meg a nyakamban, a csuklómon és a derekamon lógó aranyláncok súlyától is. Látnod kellett volna szegény mostohaanyám arcát, amikor meglátta az öltözékemet. Igen feltőnı belépı volt, mondhatom nevetett Jenny felhıtlenül. Fogalma sem volt arról, hogyan gyülemlik Royce-ban a harag, miközben a történetet hallgatja. - Mostohaanyám késıbb közölte, hogy úgy néztem ki, mint egy két lábon járó ékszeres láda kuncogott. - De nem rosszindulatúan mondta - tette hozzá sietve, amint meglátta a rabtartója arcán megjelenı sötét felhıket. -Ami azt illeti, ı igen megértıen viselkedett. Elhallgatott, de Royce tovább noszogatta. - És a húgod, Brenna? İ mit mondott? Jenny szemei felragyogtak a szeretettıl. - Brenna mindig talál valami jót bennem, amit elmondhat rólam, függetlenül attól, mekkorát hibázom, vagy mennyire felháborító a viselkedésem. Azt mondta, úgy szikrázom, mint a nap, a hold és a csillagok együtt. Jennybıl kibuggyant a nevetés, és jókedvtıl csillogó szemmel nézett Royce-ra. - Ami természetesen igaz is volt. Mármint a szikrázás. Royce hangja olyan érzelmekkel telt meg, amelyeket nem értett, és elrejteni sem tudott. - Vannak nık, akiknek nincs szükségük ékszerekre ahhoz, hogy ragyogjanak - mondta, a lányra nézve. - Te is közéjük tartozol. Jennifernek leesett az álla a meglepetéstıl, és Royce-ra bámult. - Ez bók volt? A férfit teljesen megzavarta, hogy a lány mégiscsak kihozta belıle a gáláns lovagot, ezért hanyagul megvonta a vállát, és így felelt: - Én katona vagyok, nem költı, Jennifer. Ez egyszerő ténymegállapítás volt. Folytasd a történetet. Jenny szégyenkezve, zavartan habozott, aztán egy vállrándítással túltette magát a férfi újabb kiszámíthatatlan hangulatváltozásán. Beleharapott az almába, és vidáman folytatta. - Lord Balder mindenesetre másképp vélekedik az ékszerekrıl, mint te. Igazság szerint - tette hozzá nevetve - majd kiesett a szeme, annyira elkápráztatta a belépım. Valójában annyira
megszédítette közönséges megjelenésem, hogy csak egy futó pillantást vetett az arcomra, majd apámhoz fordult, és kijelentette: „Elveszem." - Egyszerően ennyi történt, és máris jegyesek voltatok? - kérdezte Royce egy rosszalló fintor kíséretében. - Nemcsak egyszerően ennyi volt. Majdnem összeestem, amikor megpillantottam leendı hitvesem ábrázatát. William az utolsó pillanatban fogott meg, mielıtt a földre zuhantam volna, és az asztal melletti padhoz kísért. De még akkor is képtelen voltam elszakadni Lord Balder arcának látványától, amikor már leültem, és valamelyest magamhoz tértem. Még apámnál is öregebb volt, olyan vékony, mint egy piszkafa, és ráadásul... ööö... - A hangja bizonytalanul elcsuklott. - Azt hiszem, a többit nem lenne ildomos elmesélnem. - Mondj el mindent - rendelkezett Royce. - Mindent? - visszhangozta Jennifer zavartan. - Mindent. - Rendben van - sóhajtotta a lány -, de nem valami szép történet. - Mit láttál még Balderen? - faggatta tovább Royce, és már elıre vigyorgott. - Nos hát, Balder fején - Jenny vállai rázkódtak a nevetéstıl - valaki másnak a haja volt! Royce mellkasából hangos, öblös nevetés harsant fel, csatlakozva Jennifer kacagásának vidám dallamához. - Alig tértem magamhoz ebbıl a felfedezésbıl, amikor észrevettem, hogy a legkülönlegesebb ételt fogyasztja, amit valaha is láttam. Korábban, mialatt a fivéreim segítettek kiválasztani, mit vegyek fel, hallottam, hogy maguk között Lord Balder azon kívánságán viccelıdtek, hogy minden étkezéshez articsókát akart. Rájöttem, hogy a tányérján lévı, különös kinézető, sült valami csakis az articsókának nevezett étel lehet. Végül ez vezetett az én számőzetésemhez, no meg Balder visszalépéséhez. Royce, aki már sejtette, miért kívánta Balder annyira azt az ételt, ami a közhiedelem szerint növeli a férfierıt, alig bírta megırizni komolyságát. - Mi történt? - Nos, nagyon ideges voltam... ami azt illeti, le voltam sújtva... attól a kilátástól, hogy egy ilyen szörnyőséges emberhez kell hozzámennem. Mondhatom, ı minden lány rémálma. Miközben az asztal mellett ıt tanulmányoztam, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem arra a hölgyekhez csöppet sem méltó viselkedésre, hogy ökleimet a szememhez emelve bömbölni kezdjek, mint egy kisbaba. - Amit nyilván nem tettél meg - találgatott Royce mosolyogva, és a lány fékezhetetlen természete jutott eszébe. - Nem. De lehet, hogy jobb lett volna, ha így cselekszem - ismerte be Jenny mosolyogva, egy sóhaj kíséretében. - Amit végül tettem, az ennél sokkal rosszabb volt. Képtelen voltam elviselni Lord Balder látványát, ezért inkább a tányérján lévı articsókára összpontosítottam. Sosem láttam ilyet azelıtt. Figyeltem, ahogy egyiket a másik után falja be, és közben azon tőnıdtem, vajon mi lehet az, és miért szereti annyira. Malcolm észrevette, mit nézek, és elárulta, miért eszi ezt Lord Balder. És ez volt az a pillanat, amikor kuncogni kezdtem... Nagy, kék szemei jókedvtıl csillogtak, vállai reménytelen rázkódásba kezdtek, de folytatta a történetet. -Elıször még sikerült elrejtenem, aztán a szám elé szorítottam a zsebkendımet, de annyira feszült voltam, hogy a kuncogásból nevetés lett. Csak nevettem és nevettem, és ez annyira ragályos volt, hogy végül szegény Brenna is kacagni kezdett. Nevetıgörcsöt kaptunk, és apám végül kiküldött bennünket a terembıl. Tekintetét Royce-ra emelve vidáman zihálta: -Articsókák! Hallottál valaha ennél nagyobb képtelenséget? Royce tett egy végsı erıfeszítést, hogy megırizze komolyságát, és tőnıdı arccal kérdezte:
- Nem hiszed, hogy az articsóka növeli a férfierıt? -Én... ööö... - Jennifer elpirult, mert rájött, milyen illetlen témáról beszélgetnek, de már túl késı volt, hogy visszakozzon, ráadásul kíváncsi is volt. - Te elhiszed? - Határozottan nem - mondta Royce komoly, nyílt arccal. - Mindenki tudja, hogy a póréhagyma és a dió segít. -Póréhagyma és... Jenny teljesen összezavarodott, de aztán meglátta a férfi széles vállának apró kis rándulásait, amelyek elárulták, hogy ı is majd megpukkad a nevetéstıl. Megkönnyebbülten mosolygott, és vidáman megrázta a fejét. -Akárhogy is, Lord Balder nagyon helyesen úgy határozott, hogy nincs a földön annyi ékszer, amennyiért hajlandó lenne engem feleségül venni. Jó pár hónappal késıbb azonban újabb megbocsáthatatlan bolondságot követtem el - folytatta kissé komolyabban -, és apám úgy döntött, hogy erısebb kézzel kell fogni, mint ahogy a mostohaanyám bánik velem. - Újabb megbocsáthatatlan bolondságot követtél el? Jenny elkomolyodott. - Nyíltan felszólítottam a bátyámat, Alexandert, hogy vonja vissza, amit rólam mondott, vagy szembetalálja magát velem a becsület mezején, vagyis a helyi lovagi tornán, amit minden évben megrendezünk Merrick várában. - İ pedig visszautasított - mondta Royce komor gyöngédséggel. - Természetesen. Szégyenletes lett volna számára, ha másként cselekszik. Lány vagyok, ráadásul csak tizennégy éves voltam, ı pedig húsz. Én azonban nem törıdtem a büszkeségével, mert ı... nem viselkedett valami szépen - fejezte be szelíden, de ebbıl a néhány szóból tengernyi fájdalom csendült. - Elégtételt vettél valaha a becsületedért? - kérdezte Royce furcsa fájdalommal a mellkasában. Jenny bólintott, és bánatos mosoly suhant át az ajkain. - Apám szigorúan megtiltotta, hogy a tornának akár a közelébe is menjek. Én azonban meggyıztem a fegyverkovácsunkat, hogy adja kölcsön Malcolm páncélzatát. A bajvívás napján, anélkül hogy bárki is tudta volna, kit rejt a páncél, a mezıre lovagoltam, és kiálltam Alexanderrel, aki gyakran kitüntette magát a küzdelemben. Royce érezte, hogy ereiben megfagy a vér a gondolattól, hogy a lány ott vágtat a mezın, és rátámad egy dárdával felfegyverzett férfira. - Szerencsés vagy, hogy csak kiütött a nyeregbıl, és nem ölt meg. Jenny kuncogott. - Alexander volt az, aki kiesett a nyeregbıl. Royce bambán bámult rá. - Te ütötted ki ıt a nyeregbıl? - Bizonyos értelemben - vigyorgott. - Ugyanis amint felemelte a lándzsát, hogy keresztüldöfjön, felemeltem a sisakrostélyt, és kinyújtottam rá a nyelvem. A döbbent csendben, amely Royce kirobbanó nevetését megelızte, még hozzátette: - Lecsúszott a lováról. A kis tisztáson túl a lovagok és a fegyvernökök, a zsoldosok és az íjászok mind abbahagyták, amit éppen csináltak, és valamennyien az erdı felé bámultak, ahonnan Claymore grófjának harsány nevetése szállt a fák koronája fölé. Amikor végül újra rendesen tudott lélegezni, csodálattal telt, gyöngéd mosollyal fordult Jenny felé. - Briliáns stratégia volt. Ott helyben lovaggá ütöttelek volna. - Apám nem volt ennyire lelkes - mondta Jenny a győlölet leghalványabb jele nélkül. - Alex ügyessége a mezın klánunk büszkesége volt, amit én sajnos nem vettem fontolóra. Ahelyett, hogy lovaggá ütött volna, apám jól elvert, amit valószínőleg meg is érdemeltem. Aztán pedig kolostorba küldött. - És ott is tartott két teljes évig - összegezte Royce nyers gyöngédséggel.
Jenny pillantása áthidalta a kettejük között lévı távolságot. A lányban lassan egy új felismerés bontakozott ki. A férfi, akit az emberek könyörtelen, brutális barbárnak tartanak, egészen más: olyan ember, aki képes arra, hogy rokonszenvet és részvétet érezzen egy bolondos fiatal lány iránt - ez rá volt írva arcának lágy vonásaira. Jenny pillantását fogva tartotta a férfi hipnotikus erejő ezüst szeme. Megigézve nézte, ahogy felállt és elszántan felé indult. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit tesz, Jenny is felállt. - Azt hiszem - suttogta, és közben le nem vette a szemét Royce-ról -, hogy a rólad szóló legenda hamis képet fest. Mindaz, amit a tetteidrıl mesélnek... egyszerően nem igaz - súgta lágyan. Gyönyörő szemei a férfi arcát kutatták, mintha képes lenne a lelkébe látni. - De igaz - mondott ellent röviden Royce. Az általa vívott számtalan véres csata emléke végigvonult az agyán, eszébe jutott a holttestektıl zsúfolt csatamezık látványa, ahol ugyanúgy ott maradtak az ı emberei is, mint az ellenség. Jenny mit sem tudott zord emlékképeirıl. Gyöngéd szíve felmentette Royce-ot a magára vállalt bőn alól. A férfi holdfény sütötte arcán fájdalom és szomorúság ült, amikor elpusztult lovát nézte, és rokonszenvvel hallgatta végig azt a buta kis történetet, amelyben egy fiatal lány kiöltözött idısödı kérıjének tiszteletére. - Nem hiszem - mormogta. - Hidd csak el! - figyelmeztette Royce. Részben épp azért akarta annyira Jennyt, mert ı nem osztotta rá a bestiális hódító szerepét, amikor megérintette, de azt sem akarta, hogy a lány egy másik szerepkörbe kényszerítse álmai erényes, csillogó fegyverzető lovagjának szerepébe. - Nagy része igaz - mondta egyszerően. Jenny csak homályosan észlelte, hogy a férfi utána nyúl: érezte, amint keze felkarjára kulcsolódik. Érintése olyan volt, mint egy bársonybilincs. Egyre közelebb vonta magához, és ajkai lassan hozzáértek az övéhez. Dermedten nézett félig lehunyt, érzéki szemeibe, de védekezı ösztöne halkan figyelmeztette, hogy túl messzire megy. Szinte pánikszerően fordította el a fejét az utolsó pillanatban, mielıtt a férfi ajka az övéhez ért volna. Lélegzete úgy felgyorsult és olyan szaggatottá vált, mintha szaladt volna. Royce tántoríthatatlanul csókolta a homlokát, majd forró ajkaival végigsimított az arcán. Közben egyre közelebb húzta magához, ajkait pedig nyaka érzéki ívéhez dörgölte. Jenny úgy érezte, mintha belül cseppfolyóssá vált volna. - Ne - lehelte. Remegve félrefordítva arcát, és anélkül hogy tudta volna, mit tesz, a férfi zubbonyába kapaszkodott, nála keresve védelmet, ahogy forogni kezdett vele a világ. - Kérlek - suttogta. Royce szorosabban fonta köré karjait, nyelvét a fülébe csúsztatta, érzékien, vágyakozva derítve fel minden kis hajlatot és rést. Kezével a hátát simogatta, és Jenny borzongani kezdett a vágytól. - Kérlek, hagyd abba - mondta fájdalmasan. Válaszképpen Royce még lejjebb csúsztatta kezét, ujjait a lány gerincének feszítve még intimebb közelségbe kényszerítve Jenny testét, hogy hozzáérjen kemény combjaihoz ékesszóló bizonyságaként annak, hogy nem tud és nem is akar megállni. Másik kezét a lány nyakszirtjére tette, és érzékien simogatta, sürgetın, hogy ajkait az övéhez emelje. Jenny akadozó lélegzettel a férfi gyapjúzubbonyába fúrta a fejét, elutasítva a gyengéd közeledést. Royce keze váratlanul parancsolón feszült meg a tarkóján. Jenny képtelen volt tovább ellenállni sürgetésének, és megadóan felemelte a fejét, úgy várta a férfi csókját. Royce a lány sőrő hajába rejtette kezét, és szorosan tartotta, miközben ajkaival birtokba vette a száját, és mohó csókban az ajkára forrt. Jenny úgy érezte magát, mintha forró örvény húzná
lefelé. Már semmi más nem számított, csak a férfi csábító, sürgetı ajkai és mindent tudó kezei. Saját érzékisége és a férfi nyers, erıteljes vonzereje legyızte Jennyt. Odaadással fogadta Royce mohóságát, ajkai szétnyílva üdvözölték a férfi nyelvének elırenyomuló támadását. Nekidılt, ajkain érezte a másik ziháló lélegzetét, a következı pillanatban pedig azt, hogy kezével szenvedélyesen végigsimít a hátán, az oldalán, aztán a mellein, majd lefelé haladva ágaskodó szerszámához szorítja. Jenny szinte elolvadt a karjai közt. Viszonozta vég nélküli, kábító csókjait, torkából mély nyögések szakadtak fel, duzzadt mellei a férfi tenyerének feszültek. Ereiben tőz terjedt szét, amikor Royce keze utat tört magának vastag térdnadrágja dereka alatt, és lefelé hatolva tenyerébe fogta Jenny csupasz fenekét, és még feszesebben szorította ıt kemény férfiasságához. Jenny teljesen elveszett: a férfi kezét csupasz bırén érezte, és Royce kitartóan hozzápréselte vágyának vakmerı bizonyítékát. A lány kezei kedvese mellkasára siklottak, majd átfogta a nyakát, és teljesen átadta magát a férfi gyönyörének, fokozva azt, osztozva benne, és a mellébıl kiszakadó morgásokkal dicsıítve. Royce éles, szaggatott lélegzéssel végül elhúzta ajkát az övérıl, de testét még mindig mellkasához szorítva fogta. Jenny lehunyva tartotta szemeit, karjai még mindig a férfi nyakát kulcsolták, fülét a másik vadul zakatoló szívére szorította. A teljes béke meg valami furcsa, eszelıs öröm között lebegett. A férfi már kétszer is csodálatos, rémisztı és izgalmas érzéseket csalt ki belıle. Most azonban valami mást éreztetett vele: hogy szüksége van rá, hogy kényeztetni való, és hogy akarja ıt. Erre a három élményre azóta vágyott, amióta az eszét tudta. Elhúzta arcát a kemény, izmos mellkasról, és megpróbálta felemelni a fejét. Arca hozzáért a férfi zubbonyának puha anyagához, és elmosolyodott, mert érzékei még a ruhája érintésétıl is vad táncba kezdtek. Végül sikerült hátrahajtania a fejét, és Royce-ra nézett. A párás, szürke szemekben még mindig szenvedély parázslott. A férfi halkan, minden hangsúly nélkül így szólt: - Akarlak. Ezúttal kétség sem férhetett ahhoz, mit ért ezen. Jenny pedig gondolkodás nélkül suttogta a választ, mintha az hirtelen a szívében, nem pedig az agyában született volna meg. - Annyira, hogy a szavadat adnád: nem támadod meg Merrick várát? - Nem. A rövid kis szót szenvedély, habozás és sajnálkozás, sıt bosszúság nélkül ejtette ki; olyan könnyedén, mintha csak egy ebédet utasított volna vissza, amit nem kíván. Ez az egyetlen szó úgy érte Jennyt, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rá; hátrahıkölt, kezei bénán hullottak le a férfi nyakáról. A szégyen és a megrázkódtatás szédületében remegı alsó ajkába harapott, elfordította a fejét, és zsibbadtan haját és ruháját kezdte igazgatni. Ha teheti, meg sem áll az erdı széléig. Rohanni akart - el, minél távolabb mindentıl, ami itt történt, mielıtt belefullad visszafojtott könnyeibe. Nem az fájt neki, hogy a másik visszautasította. Még most, minden nyomorúsága ellenére is belátta, hogy amit kért, bolondság volt - lehetetlen és ırült dolog. Az érzéketlenség fájt elviselhetetlenül, a könnyedség, ahogy a férfi mindazt félresöpörte, amit Jenny fel akart kínálni - a becsületét, a büszkeségét, a testét, mindent feláldozott volna, amiben neveltetése révén hitt, amit értéknek tartott. Kifelé indult a fák közül, de a férfi hangja megállította. -Jennifer - szólt utána azon a kérlelhetetlen, parancsoló hangon, amely már-már győlöletet ébresztett Jennyben -, az út hátralévı részén mellettem lovagolsz. - Inkább nem - felelte a lány határozottan, anélkül hogy megfordult volna. Inkább vízbe fulladt volna, mint hogy látni engedje a férfinak, mekkora fájdalmat okozott neki. Tétovázva hozzátette:
- Az embereid miatt... Igaz, hogy a sátradban aludtam, de Gawin mindig ott volt. Ha veled étkezem és melletted lovagolok, még... félreértik a dolgokat. - Nem számít, mit hisznek az embereim - válaszolt Royce, de ez nem volt egészen igaz, és ezt ı is tudta. Azzal, hogy nyíltan vendégeként bánt Jennyvel, elveszítette tekintélyét kipróbált emberei elıtt, akik oly sok csatát harcoltak végig mellette. És korántsem az egész sereg engedelmeskedett neki hőségbıl. A zsoldosok között tolvajok és gyilkosok is voltak, akik azért tartottak a sereggel, mert ott enni kaptak, vagy mert rettegtek az engedetlenség következményeitıl. Az erejével vezette ıket. De akár hő lovagokról, akár zsoldosokról volt szó, abban mindenki egyetértett, hogy joga, sıt kötelessége, hogy megtörje a lányt, meghágja, használja a testét, és megalázza, hiszen az ellenség rászolgált a megaláztatásra. - Persze, neked nem számít - felelte Jenny keserően, miközben megalázóan tisztán jelent meg elıtte, hogy adta át a férfinak a testét, hogy olvadt el a karjai között. - Nem a te hírnevedet teszik tönkre, hanem az enyémet. Royce hővös véglegességgel válaszolt. - Mindenki azt gondol, amit akar. Amint visszatérsz a lovadhoz, vezettesd magad elıre a kísérıddel. Jennifer egy szót sem szólt, csupán győlölettel teli, megsemmisítı pillantást vetett rá, magasra emelte az állát, és kisétált a tisztásról. Karcsú csípıje öntudatlanul is királyi elıkelıséggel hullámzott. Bár csak egy röpke pillanatra nézett a férfira, mielıtt kisétált az erdıbıl, furcsa fényt vett észre a szemében, és látta, hogy a szája sarkában egy kis mosoly bujkál. El sem tudta képzelni, mi rejtızhet e mögött. A mosoly olaj volt győlöletének tüzére, amely annyira fellángolt, hogy mellette nyoma sem maradt már a boldogtalanságának. Ha Stefan Westmoreland, Sir Eustace vagy Sir Godfrey jelen vannak, és látják ezt a pillantást, megmondhatták volna neki, mit jövendöl, bár magyarázatuktól Jenny még dühösebb lett volna, mint amennyire most volt. Royce Westmoreland arcán pontosan az a kifejezés honolt, mint amikor rohamra készült, hogy bevegyen egy különösen kívánatos várat, amit a magáénak akart. Pillantása azt jelentette, hogy semmi nem riaszthatja vissza. Azt jelentette, hogy örömmel néz gyızelme elé. Akár azért, mert az emberek valahogy megpillanthatták ölelkezésüket a fák között, akár azért, mert hallották, miként kacagtak együtt, Jenny szemtelen pillantások és sokatmondó tekintetek kereszttüzében haladt merev tartással a lova felé. Ez a megaláztatás mindent felülmúlt, amit elrablása óta el kellett viselnie. Royce kényelmesen, sietség nélkül ballagott ki az erdıbıl, és Arikra pillantott. - A lány velünk fog lovagolni. Odament a lovához, amelynek kantárját Gawin tartotta felé, mire lovagjai is a saját hátasaikhoz indultak, és olyan könnyedséggel pattantak nyeregbe, ahogy csak azok tudnak, akik életük java részét lóháton töltötték. Mögöttük a katonák követték példájukat, engedelmeskedve a ki sem mondott parancsnak. Foglyuk azonban ezzel ellentétben úgy döntött, hogy fittyet hány a nagyon is kimondott felszólításra, és nem csatlakozott hozzá a menet élén. Royce azonban élvezettel vegyes csodálattal adózott a lány mersze elıtt, cseppet sem bánva a lázadást. Elfojtott kuncogással szólt Arikhoz: - Menj, és hozd ide. Most, hogy végre elhatározásra jutott, és úgy döntött, megszerzi a lányt, véget ért a vágyai és a lelkiismerete közt dúló bensı csatározás. Royce remek hangulatban volt. Rendkívül vonzónak tőnt elıtte a kilátás, hogy mire Hardinba érnek, megnyugtatja és megnyeri a lányt. Hardinban rendelkezésükre áll majd a puha ágy és a bizalmas egyedüllét luxusa, addig pedig, az út hátralévı részében élvezheti a lány társaságának tagadhatatlan gyönyörőségét.
Meg sem fordult a fejében, hogy a gyengéd, ártatlan leányzót, aki szinte elolvadt a karjaiban, amikor ölelte, és aki mámorító édességgel viszonozta szenvedélyét, a továbbiakban nem lesz olyan egyszerő feladat megnyugtatni. Royce csatában legyızhetetlen volt, ezért eszébe sem jutott, hogy most egy olyan lány gyızedelmeskedjen fölötte, akinek a vágya csaknem az övéhez fogható. Akarta Jennyt, úgy vágyott rá, hogy ahhoz fogható vágyakozást korábban elképzelni sem tudott, és eldöntötte, hogy meg is szerzi magának. Nem a lány feltételei szerint, természetesen, bár bizonyos engedményekre hajlandó volt - ésszerő engedményekre, amelyek e pillanatban pompás ékszerek és pazar szırmék képében jelentek meg elıtte. Nem is beszélve, hogy - úrnıjeként - mindazok tisztelettel fordulnak majd felé, akik Royce szolgálatában állnak. Jenny látta, hogy az óriás céltudatosan a menetoszlop vége felé lovagol, és eszébe jutott az a halvány félmosoly, amely Royce szája sarkában játszadozott, amikor otthagyta. Abban a pillanatban ismét perzselı harag öntötte el, amitıl lüktetni kezdett a feje. Arik Jenny mellé érve egy helyben forgott harci ménjével, majd erısen meghúzta a kantárt, és hővösen felvonta a szemöldökét. Jenny dühítı pontossággal értette, mit akar, de úgy tett, mintha fogalma sem lenne, minek köszönheti Arik látogatását. Elfordította a fejét, és Brennához kezdett beszélni. - Megfigyelted... - kezdte, de azonnal félbe is hagyta mondókáját, mert Arik fürgén kinyúlt, és megragadta Jenny kancájának kantárját. - Engedd el a lovamat! - kiáltott rá a lány, és olyan erıvel rántotta vissza a kantárt, hogy szegény ló orra az égnek feszült. A hátas pörgött és táncolt zavarában, Jenny pedig ellenségének követére zúdította minden visszafojtott haragját. Dühösen Arikra nézett, és meghúzta a bal kantárszárát. - Vedd le róla a kezed! A fakókék szempár hideg közömbösséggel meredt rá, és Arik csak annyit mondott: - Gyere. Jennyt már a parányi gyızelem is mulattatta: legalább arra rákényszerítette, hogy beszéljen. Lázadozva nézett a férfi halványkék szemeibe, és pár pillanatig tétovázott, de tudta, hogy semmi esélye; ha kell, az óriás erıszakkal is teljesíti ura parancsát. - Akkor talán szíveskedj félreállni az utamból - mondta megvetıen. Az egymérföldnyi út, amit a menetoszlop mellett haladva kellett megtennie, Jenny rövid életének valószínőleg legmegalázóbb élménye volt. Mindaddig többnyire rejtve volt a katonák szeme elıl, legfeljebb a lovagok sorfala között láthatták. Most azonban férfifejek fordultak felé, miközben elhaladt mellettük, buja pillantások méregették karcsú formáit. Mindenfelıl megjegyzéseket kiáltottak neki, olyan természetőeket, hogy minden erıfeszítésére szüksége volt, nehogy vágtába ugrassa a lovát. Amikor odaért Royce-hoz az oszlop elejére, a férfinak akaratlanul is mosolyognia kellett a heves fiatal szépség láttán, aki lángoló daccal tekintett rá. Most éppen olyan volt, mint aznap éjjel, amikor saját tırével támadt neki. - Úgy tőnik, kegyvesztett lettem - ugratta a lányt. - Lehetetlen fickó vagy - felelte Jenny annyi megvetéssel a hangjában, amennyit csak képes volt belesőríteni. -Ennyire rossz a helyzet? - kuncogott Royce.
Nyolcadik fejezet Mire másnap, késı délután Hardin várának közelébe értek, Royce hangulata már korántsem volt nyájas. Ahelyett, hogy a lány szellemes társaságát élvezte volna, mint remélte, egy olyan fiatal hölgy mellett lovagolt, aki vicces, évıdı megjegyzéseire és komoly megfigyeléseire egyaránt üres, bár udvarias pillantással reagált, olyan tekintettel, amit mintha direkt arra a célra talált volna ki, hogy Royce udvari bolondnak érezze magát, csörgıkkel a sipkáján. Ma azonban taktikát változtatott. Most, eddigi némaságával ellentétben, minden alkalmat megragadott, hogy olyan kérdéseket tegyen fel neki, amelyekre nem adhatott választ, és nem is akart adni - például: mikor akarja megtámadni Merrick várát, hány embert akar magával vinni, és mennyi ideig akarja még fogságban tartani ıket. Ha az volt a szándéka, hogy a lehetı legérthetıbb módon szemléltesse: erıszak áldozata, és ı egy kegyetlen vadember, hát elérte a célját. Ha fel akarta bosszantani, akkor is közel járt a gyızelemhez. Jenny nem volt tudatában annak, hogy sikerült teljesen tönkretennie Royce útját, de korántsem örült annyira sikerének, mint azt a férfi feltételezte. Ahogy a sziklás domboldalt pásztázta a kastély után kutatva, nem érzett mást, mint kimerültséget az erılködéstıl, hogy megértse a mellette haladó rejtélyes férfit és a saját reakcióit. A gróf azt mondta, akarja ıt, és nyilvánvalóan akarta is, annyira, hogy eltőrt tıle két nap gorombaságot, ami némiképp enyhítette Jenny sajgó hiúságát. De nem akarta ıt annyira, hogy megkímélje Jenny rokonságát és otthonát. Ambrose anya figyelmeztette a hatásra, amit a férfiakra gyakorolhat; a bölcs rendfınöknı nyilvánvalóan arra gondolt, állapította meg Jenny, hogy győlöletessé, gyengéddé, gorombává és kiszámíthatatlanná teszi ıket - és mindezt nem egészen egy óra leforgása alatt. Nagyot sóhajtott, és feladta a próbálkozást, hogy bármit is megértsen ebbıl az egészbıl. Egyszerően haza akart menni, vagy vissza a kolostorba, ahol legalább tudta, mire számíthat az emberektıl. Lopva a háta mögé pillantott, és észrevette, hogy Brenna szemlátomást kellemes beszélgetésbe elegyedett Stefan Westmorelanddel, aki azóta kísérıjéül szegıdött, hogy neki elöl kellett lovagolnia a bátyjával. Az a tény volt Jenny komor lelkiállapotának egyetlen fényes pontja, hogy Brenna biztonságban érezte magát és elégedettnek tőnt. Hardin várát nem sokkal alkonyat elıtt pillantották meg. Egy hatalmas sziklaoromra épülve tornyosult elıttük, minden irányba kiterjedı, roppant erıdként. Kıfalainak körvonalát meglágyította a lebukó nap ferde fénye. Jenny szíve ólomnehézzé vált: Hardin legalább ötször akkora volt, mint Merrick vára, és bevehetetlennek tőnt. A várkastély hat kerek tornyán ragyogó kék zászlók lengedeztek, büszkén adva hírül, hogy a vár ura bármelyik pillanatban megérkezhet. Lovaik átcsattogtak a felvonóhídon a külsı várudvarba. Szolgák szaladtak elı, hogy tartsák a lovak kantárját, és hasznossá tegyék magukat az újonnan érkezettek számára. A gróf odalépett, hogy lesegítse Jennyt kis termető kancájáról, aztán bekísérte a hallba. Egy görnyedt, idısebb ember közeledett feléjük, Jenny feltételezte, hogy az intézı. Royce parancsokat osztogatott. - Valaki készítsen frissítıket nekem és a ... - Roycenak a másodperc törtrésze alatt el kellett döntenie, milyen meghatározást használjon Jennyvel kapcsolatban. Az öreg intézı szemügyre vette a lány öltözetét, és megvetı arca elárulta, hogy ı már megtalálta a maga minısítését: „a szajhádnak". - A vendégemnek - jelentette ki Royce. Hogy szajhának nézték, aki a katonákkal vándorol, ez volt az utolsó méltánytalanság, amit Jenny még elviselt. Tekintetét elszakította az öregemberétıl, és úgy tett, mintha a hatalmas termet szemlélné, miközben a gróf további parancsokat adott. Korábban már elmesélte, hogy Henrik király csak nemrégiben ajándékozta neki Hardin várát, és még sosem járt itt. Ahogy
Jenny körülnézett, azonnal észrevette, hogy bár Hardin vára hatalmas, elég lepusztult állapotban van. A földön lévı gyékényt évek óta nem cserélték, az ácsolt mennyezetrıl sőrő pókhálók lógtak, mintha vastag, szürke függöny borítaná, a szolgák pedig lassan mozogtak. - Ennél valamit? - fordult hozzá Royce. Jenny büszke, dühös erıfeszítést tett, hogy az intézı és a gróf egész lompos szolgahada megtudja, hogy ı nem az, aminek nézték. A grófhoz fordult, és hidegen így felelt: - Nem. Nem kérek semmit. Szeretném, ha megmutatnák a szobámat, lehetıleg valamivel tisztábbat, mint amilyen ez a terem. Szeretnék fürdıt venni, és szeretnék tiszta ruhát, ha ilyesmi lehetséges egyáltalán ebben a... sziklarakásban. Ha Royce nem látta volna, milyen pillantást vetett az intézı Jennyre, sokkal keményebben reagált volna a szavaira, de minthogy látta, fegyelmezte ingerültségét. Az intézıhöz fordulva így szólt: - Kísérd Merrick grófnıt az enyém mellett lévı szobába. Jennifernek pedig hővösen azt mondta: - Két órán belül legyél lent a vacsoránál. Ha Jenny érzett is valamiféle hálát azért, mert a férfi szándékosan kimondta a rangját, mindezt semmissé tette nyugtalansága, amit a férfi szobája kiválasztásával keltett benne. - A szobámban vacsorázom, zárt ajtók mögött, vagy sehogyan sem - tájékoztatta. A nyilvános ellenállásnak ez a teljességgel elfogadhatatlan megnyilvánulása ötven szájtáti szolga elıtt, az utóbbi két napban tanúsított magatartásával tetézve meggyızte Royce-ot arról, hogy keményebb bánásmódra van szükség. Habozás nélkül ehhez folyamodott. - Jennifer - szólt halk hangon, ami tökéletes ellentétben állt a büntetés keménységével, amelyet kiszabni készült -, ameddig nem javul a viselkedésed, vége a húgoddal való találkozásaidnak. Jenny elsápadt. Brenna, aki épp ekkor lépett be a terembe Stefan Westmoreland oldalán, könyörgı pillantást küldött felé, majd a mellette álló férfira nézett. Jennifer legnagyobb megdöbbenésére Stefan megszólalt: - Royce, a rendelkezésed Lady Brenna számára is büntetés, aki pedig semmi rosszat nem tett... Bátyja jeges pillantására azonban benne rekedt minden további mondandója. Royce frissen fürödve, megborotválkozva ült az asztalfın a nagyteremben, lovagjai és öccse társaságában. A szolgák fatányérokon szolgálták fel a párolt ızhúst, ami már kihőlıben volt. Royce figyelmét azonban a legkevésbé sem kötötte le az étvágygerjesztı vacsora; pillantása folyton a keskeny falépcsıre tévedt, amely a fenti hálószobáktól vezetett le a terembe. Azt próbálta eldönteni, felmenjen-e, és lehozza-e magával mindkét nıt, minthogy - tıle megdöbbentı határozottsággal - Brenna is csatlakozott nıvére lázadásához, és figyelmen kívül hagyta a szolgák hívását, hogy a vacsora tálalva van. Evés nélkül is kibírják, határozta el végül, és felvette kését. *** Már régen leszedték és a falak mellé állították az asztalokat, de Royce még mindig a teremben ült a kandalló elıtt. Lábait egy zsámolyon pihentetve a tüzet bámulta. Korábbi terve, hogy ma éjjel az ágyába viszi Jennifert, úgy tőnt, kútba esik tucatnyi más gond és döntés sürgetı kényszere miatt, ami a figyelmét követelte, szinte attól a perctıl kezdve, hogy hozzálátott a vacsorához. Fontolgatta, hogy most, a késıi óra ellenére felmegy a lány szobájába, de amilyen hangulatban volt, valószínőbbnek tartotta, hogy inkább nyers erıvel törné meg a lány lázadását, mint gyengéd csábítással. Miután megízlelte a rendkívüli gyönyört, amit akkor nyújtott neki, amikor ı is akarta, ennél kevesebbel már nem érte volna be. Godfrey és Eustace jelent meg a hallban, kisimultan, mosolyogva az esti órák után, amelyeket nyilván a kastély telt keblő szolgálóleányaival töltöttek. Amint meglátta ıket, Royce gondolata azonnal más vágányra terelıdött.
- Utasítsd a kapunál álló ırszemeket, hogy tartóztassanak fel minden idegent, aki bebocsátást kér, és értesítsenek engem - szólt Godfreyra tekintve. A lovag bólintott, jóképő arcára azonban nyugtalanság ült ki. - Ha Merrickre gondolsz, nem győjthet sereget, és nem érhet ide egy hónapnál rövidebb idı alatt. - Nem támadásra számítok, inkább valami trükkre. Ha megtámadja Hardint, azt kockáztatja, hogy a lányai megsebesülnek a csatában, akár véletlenül, a saját emberei kezétıl, akár - amit valószínőleg feltételez - a mi kezünk által. Minthogy ilyen körülmények között teljesen kizárt a támadás, nincs más lehetısége, mint hogy megpróbálja kijuttatni valahogy innen a lányokat. Ahhoz viszont elıször is be kell juttatnia az embereit. Elrendeltem az intézınek, hogy ne vegyen fel egyetlen kiegészítı szolgát se, ha nem ismerik a faluból. Mindkét lovag bólintott. Royce hirtelen felállt, és a terem végében lévı kılépcsık felé indult. Aztán visszafordult, és szemöldökét enyhe rosszallással húzta fel. - Mondott vagy tett bármi olyat Stefan, ami arra enged következtetni, hogy növekvı érdeklıdést tanúsít az ifjabbik lány iránt? A két lovag - mindketten idısebbek Stefannál - egymásra nézett, aztán Royce-ra, majd tagadólag rázták a fejüket. - Miért kérdezed? - kérdezte Eustace. - Azért - felelte Royce fanyarul -, mert ma délután a lány védelmére kelt, amikor a foglyok különválasztásáról rendelkeztem. Vállat volt, és elfogadva barátai véleményét, felment a szobájába.
Kilencedik fejezet
Másnap reggel Jennifer szobája parányi ablaka elıtt állt, és tekintete a várfal mögötti erdıs dombokat pásztázta. Aztán az alatta fekvı külsı várudvar vastag falait kezdte tanulmányozni, valami lehetséges szökési útvonal, talán egy titkos kapu után kutatva. Kellett hogy legyen ilyen, hiszen Merrick várfalában is volt, hatalmasra nıtt bokrok takarták. Annak alapján, amit a várkastélyokról tudott, úgy vélte, mindegyiknek kell hogy legyen titkos kapuja, arra az esetre, ha a lakói menekülni kényszerülnének, és az ellenség már átjutott a külsı védelmi rendszeren. Szinte biztosra vette az átjáró létezését, de nyomát sem látta, sıt a tízlábnyi vastag kıfalon még egy repedésre sem lelt, amelyen esetleg átjuthatnának valahogy Brennával. Újra felemelte pillantását, és a falak mentén járırözı ırszemeket figyelte, akik az utat és a környezı dombokat fürkészték. Lehet, hogy a kastély személyzete rendetlen, tunya, és igencsak hosszú pórázra eresztették, de a vár védelmét nem vette félvállról a gróf, állapította meg rosszkedvően. Minden ır éberen állt kijelölt posztján, egymástól mintegy húszlábnyira. A gróf korábban már közölte vele: édesapjához már eljutott a hír, hogy ı és Brenna a fogságában vannak. Ha megpróbálná kiszabadítani ıket, apjának nem okozna gondot, hogy csatasorba állítson egy ötezer fıs sereget, és Hardin alá vezesse ıket. Hardin vára mindössze kétnapi lovaglásra - vagy ötnapnyi menetelésre - volt Merricktıl. Azt azonban elképzelni sem tudta, hogy az ördögbe lenne képes kimenteni ıket ebbıl az erısen ırzött várkastélyból. Ez a gondolat ugyanahhoz a zavarba ejtı problémához vezette vissza, amely kezdettıl fogva elıtte tornyosult: nincs más lehetıség, mint hogy ı maga találjon módot a szökésre. Megkordult a gyomra, arra emlékeztetve, hogy tegnap dél óta egy falatot sem evett. Elfordult az ablaktól, hogy felöltözzön és lemenjen a nagyterembe. Az éhhalál nem megoldás, gondolta sóhajtva, és a többládányi ruha felé indult, amit reggel hoztak a szobájába. Ráadásul ha nem megy le, a gróf elıbb vagy utóbb maga jön érte, és leviszi, még ha be is kell törnie az ajtót.
Ma reggel belemerülhetett egy fadézsányi forró vízbe, így legalább a feje búbjától a lába ujjáig tisztának érezte magát. Hiába, gondolt vissza az elmúlt hetekre, a mártózás egy jéghideg hegyi patakban nem hasonlítható össze egy dézsa forró vízzel és egy darabka szappannal. Az elsı láda köpenyeket tartalmazott, a kastély korábbi úrnıjének és leányainak ruháit. Stílusuk kedves és némiképp hóbortos nagynénje, Elinor néni ízlésére emlékeztette. A köpenyekhez magas, kúp alakú fejdísz és földig érı uszály tartozott. Bár ez nem volt már divatban, elkészítésükre nem sajnálták a költségeket; drága szaténból és bársonyból, valamint hímzett selyembıl készültek. De mind túlságosan díszes volt az alkalomhoz és Jenny házban betöltött státusához képest, ezért inkább a következı ládát vette szemügyre. Ajkairól az igazi öröm apró sóhaja szállt fel, amikor kézbe fogta a legfinomabb kasmíranyagot. Épp végzett a fésülködéssel, amikor egy szolgáló kopogtatott az ajtaján, és reszketı, ijedt hangon így szólt: - Milady, ılordsága megparancsolta, hogy mondjam meg: ha nem leszel lenn öt percen belül a hallban a reggelinél, ı maga jön fel, hogy levigyen! Jenny a világért sem akarta, hogy a gróf azt higgye, megijedt tıle, ezért így kiáltott vissza: - Megmondhatod ılordságának, hogy szándékomban állt lemenni, és néhány percen belül ott is leszek. Jenny várt egy keveset, majd elhagyta hálószobáját. A nagyterembe vezetı lépcsı keskeny volt és meredek, éppolyan, mint Merrick várában. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy ha az ellenség bejut a lenti terembe, karddal kelljen utat törnie magának a hálókamrák felé. A szők lépcsıt határoló kıfal akadályozza kardjuk használatát, ezzel szemben nem gátolja a védıket. Merrickkel ellentétben azonban az itteni lépcsık fölött pókhálók lógtak. Jenny megborzongott, amint elképzelte a hálók soklábú lakóit, és gyorsabbra fogta lépteit. Royce székében hátradılve a lépcsıt figyelte. Állkapcsa eltökélten megfeszült, gondolatban számolta a perceket, mikor jár le Jenny kiszabott ideje. A terem jobbára üres volt, néhány lovagot leszámítva, akik sörük mellett múlatták az idıt, és a szolgákat, akik a reggeli maradékát takarították le az asztalokról. Letelt az idı, határozta el Royce dühösen, és olyan erıvel lökte hátra a székét, hogy lábai megcsikordultak a kılapokon. Aztán úgy állt, mint aki kardot nyelt. Jennifer Merrick tartott felé egy napsárga, magas derekú ruhában. De ezúttal nem erdei nimfához hasonlított, akinek a látványához már hozzászokott. Jenny lefegyverzı s egyúttal bámulatba ejtı átalakuláson ment át; a felé tartó lélegzetelállító ifjú grófnı az ország legpompásabb udvarainak is ragyogó gyöngyszeme lett volna. Haját középen elválasztotta, fürtjei csillogó, vörös-arany vízesésként omlottak a vállára és a hátára, egészen a derekáig, ahol sőrő csigákban végzıdtek. V alakú dekoltázsa kihangsúlyozta telt kebleit, ruhája formás csípıjén kecses ívben haladva hosszú uszályban végzıdött. A bı ujjak csuklóban mandzsettává szőkültek, de az anyag lágyan hullott alá karjától a térdéig. Royce-nak az a furcsa érzése támadt, hogy a lány átváltozott valaki mássá. De amint közelebb ért, látta, hogy a ragyogó kék szempár és az elragadó arc senki máséval nem téveszthetı össze. Amint megállt elıtte, azonnal megingathatatlanná vált Royce elhatározása, hogy megszerzi a lányt, bármilyen akadályokat is állít elé. Arcán csodálattal teli mosoly terült szét, miközben így szólt hozzá: - Micsoda kaméleon vagy! Jenny szemei elkerekedtek a felháborodástól. - Hüllı?
Royce-nak úgy kellett visszafognia nevetését. Pillantását erınek erejével igyekezett távol tartani a ruha mély kivágásától, amelybıl elıvillant a lány friss, üde húsa. Emlékeztette magát, hogy jogosan haragudott Jennyre. - Úgy értettem - mondta közömbösen -, hogy hajlamos vagy a változásra. Jenny nem vette észre a szürke szemek furcsa villanását, a birtokolni vágyás pillantását, mert ıt magát is teljesen megzavarta, milyen jóképő és elegáns a gróf mélykék, finom gyapjúzubbonyában. A ruha kiemelte izmos vállait, bı ujja rásimult a csuklójára, ahol ezüstszínő hímzés díszítette. Csípıjén ugyancsak ezüstszínő, korongokból álló övet viselt, amelyrıl egy hatalmas, zafírral ékesített markolatú rövid tır lógott. Ennél lejjebb Jenny nem mert nézni. Végül derengeni kezdett neki, hogy a férfi a hajkoronáját bámulja, és kissé megkésve jött rá, hogy hajadonfıtt van. Hátranyúlva felemelte a ruhájához tartozó sárga csuklyát, és a fejére húzta. Az anyag keretbe foglalta az arcát, és kecses redıkben borult vállaira. - Igazán bájos - mondta Royce, aki le nem vette róla a szemét -, de én jobb szeretem, ha fedetlen a hajad. Úgy látszik, eltökélte, hogy ma ismét kedves lesz vele, gondolta Jenny gyomorszorító érzéssel. Sokkal könnyebbnek találta ugyanis, ha nyílt ellenségként viselkedhetett a férfival szemben, mint amikor Royce kedves akart lenni. Kényszerítette magát, hogy egyszerre csak egy gonddal foglalkozzon. - Mint azt bizonyára te is tudod - szólt hővös udvariassággal, miközben a férfi kihúzott neki egy széket az asztal mellıl -, az egyház szerint csakis fiatal lányok és menyasszonyok esetében elfogadható a fedetlen fı. Úgy illendı, hogy a hölgyek eltakarják... - A bájaikat? - segítette ki Royce, végigtekintve a haján, az arcán és a mellein. - Igen. - Mert Éva kísértésbe vitte Ádámot? - morfondírozott tovább a férfi a vallási elıíráson. - Így van - felelte Jenny, és kinyúlt a zabkásás tálért. - Nekem mindig is úgy tőnt - folytatta Royce nem kevés gúnnyal a hangjában -, hogy Ádámot egy alma vitte kísértésbe, abban az esetben viszont nem a kéjvágya, hanem az étvágya okozta a vesztét. Jenny a legkevésbé sem felejtette el, hogy könnyed csevegéseik eddig mindig úgy végzıdtek, hogy a férfi karjaiban találta magát. Ezúttal tehát elzárkózott attól, hogy Royce humorának hálás közönsége legyen, de még attól is, hogy megbotránkozzon ez eretnekség hallatán. Ehelyett úgy döntött, hogy témát változtat. - Felülbírálnád a kijelentésedet, miszerint nem találkozhatunk a húgommal? - kérdezte óvatosan és udvariasan. A férfi tőnıdı pillantást vetett rá. -Javult a viselkedésed? Jenny majd megpukkadt a férfi szemtelenséggel párosuló, dühítı, rendíthetetlen hővösségétıl. Egy hosszú pillanatig megpróbálta visszafogni magát, nehogy rosszat mondjon, és végül sikerült kinyögnie: - Igen. Royce elégedetten pillantott körbe, majd így szólt az egyik szolgához, aki a könyöke mellett sertepetélt: - Szólj Lady Brennának, hogy a nıvére itt várja. Újra Jenniferhez fordult, és elgyönyörködött a lány finom arcélének látványában. - Csak láss hozzá. - Téged vártalak az evéssel. - Én nem vagyok éhes. Egy órával ezelıtt még farkaséhes volt, gondolta Royce fanyarul, most azonban csupán Jennyre lett volna étvágya.
Kiéhezetten az önként vállalt koplalástól, Jenny kanalát a kásába merítette. Kisvártatva azonban mégiscsak elbátortalanította a férfi komoly pillantása. Kanala egy falatnyi étellel megállt a szája elıtt. Jenny ferde oldalpillantást vetett Royce-ra, és megkérdezte: - Miért nézel így rám? Bármit akart is válaszolni Royce, megakadályozta benne a szolga, aki Jenniferhez sietett, és riadtan szólt: - A... a húgod, úrnım, látni akar. Úgy köhög, hogy a hideg is kiráz tıle. Jennifer arcából kiszaladt a szín. - Ó, istenem, ne! - suttogta, és már állt is fel a székbıl. -Ne most... ne itt! - Mit jelentsen ez? Royce, aki megszokta, hogy a csatamezın minden veszéllyel neki kell szembenéznie, higgadtan Jenny karjára tette a kezét. - Brennának beteg a tüdeje - magyarázta a lány kétségbeesetten. - A rohamok általában köhögéssel kezdıdnek, azután pedig nem kap levegıt. Megpróbálta kihúzni a karját Royce keze alól, a gróf azonban felállt, és együtt indult vele a hálószobák felé. - Kell hogy legyen valami mód arra, hogy könnyítsünk a helyzetén. - Itt nincs! - mondta Jenny annyira rémülten, hogy alig találta a szavakat. - Elinor nénikém szokott készíteni neki egy fızetet... ı többet tud a gyógynövényekrıl és a gyógyításról, mint bárki más Skóciában... van még belıle a kolostorban. - Mi van benne? Talán... - Nem tudom! - kiáltotta Jenny, szinte húzva maga után a grófot a meredek lépcsıkön. Mindössze annyit tudok, hogy addig kell forralni a keveréket, amíg gızölögni nem kezd. Brenna belélegzi a gızt, és attól megkönnyebbül. Royce belökte Brenna hálószobájának ajtaját, Jenny pedig hozzárohant, és izgatottan fürkészte húga hamuszínő arcát. - Jenny? - suttogta Brenna. Megragadta Jenny kezét. Testét görcsös köhögés rázta, háta egészen felemelkedett az ágyról. - Már megint beteg vagyok - suttogta. - Ne aggódj - hajolt fölé Jenny megnyugtatóan, és kisimította szıke, göndör tincseit a homlokából. - Ne aggódj... Brenna riadt tekintete az ajtóban álló gróf fenyegetı alakjára tévedt. - Haza kell mennünk - mondta neki. - Szükségem van... - egy újabb köhögési roham vett erıt rajta - szükségem van a gyógyitalomra. Jenny szíve kalapácsütésként vert mindent elborító félelmében, és hátrapillantott Royce-ra a válla fölött. - Engedd ıt haza kérlek! - Nem, azt hiszem... Jenny, szinte magánkívül a félelemtıl, elengedte Brenna kezét, felállt, és jelezte a grófnak, hogy kövesse ıt a folyosóra. Becsukta maga mögött az ajtót, hogy szavai ne súlyosbítsák Brenna állapotát, és kétségbeesett arccal fogva tartója szemébe nézett. - Brenna belehalhat, ha nem jut hozzá Elinor néni fızetéhez. Legutóbb már a szíve is megállt. Royce nem igazán hitte el, hogy a szıke lányt tényleg halálos veszély fenyegeti, de az nyilvánvaló volt, hogy Jennifer minden szavát komolyan gondolja, és az is, hogy Brenna nem színleli a köhögést. Jenny látta, hogy határozatlanság suhan át a férfi kemény arcvonásain. Azt hitte, el akarja utasítani a kérését, ezért megpróbálta meglágyítani a szívét, szántszándékkal megalázkodva. - Azt mondtad, túl büszke vagyok, és hogy én... én... -Könyörögve a férfi mellére tette a kezét. - Ha elengeded Brennát, mindent megteszek. Bármilyen alantas munkát elvégzek, amit csak
parancsolsz. Felsikálom a padlót. Kiszolgállak. Megfızöm az ételedet a konyhában. Esküszöm, százszorosan is meghálálom neked. Royce lenézett a mellén pihenı apró, törékeny kezekre; zubbonyán keresztül is forróságot érzett, ágyékát már megfeszítette a vágy - és mindez csak attól, hogy a lány a kezeit a mellére helyezte. Nem értette, miért van rá ekkora hatással, de azt pontosan tudta, hogy akarja ıt. Azt akarja, hogy vágyakozón és forrón omoljon a karjaiba. És hogy ezt elérje, készen állt rá, hogy elkövesse élete legnagyobb ırültségét, és elengedje legértékesebb foglyát. Annak ellenére ugyanis, hogy Jennifer úgy vélte, apja, bár szigorú vele szemben, azért szereti ıt, Royce kételkedett benne, hogy a férfi valóban mély érzésekkel viseltetne forrófejő lánya iránt. Jenny Royce arcára függesztette félelemtıl tágra nyílt szemeit. - Kérlek - suttogta, elutasításként értelmezve a férfi hallgatását -, bármit megteszek. Letérdelek elıtted. Kérlek! Csak közölnöd kell, mit akarsz. Royce végre megszólalt, Jenny azonban túlságosan feszült volt ahhoz, hogy felfigyeljen a furcsa, jelentıségteljes hangsúlyra. - Akármit? Energikusan bólintott. - Bármit... Néhány hét alatt úgy rendbe hozom ezt a kastélyt, hogy még a királyt is vendégül láthatod. Imádkozom érted minden... - Nem imádságokat akarok - szakította félbe Royce. Jenny elszántan ütötte a vasat, hogy egyezségre jusson vele, mielıtt még meggondolná magát. ; - Akkor mondd, mit akarsz? - Téged - közölte a férfi megmásíthatatlan elhatározását. Jenny kezei lehullottak a férfi zubbonyáról, aki érzelemmentesen folytatta. - Nem térden állva akarlak, hanem az ágyamban. Odaadón. A lány megkönnyebbülését, hogy Royce hajlandó elengedni Brennát, azonnal lángoló győlölet váltotta fel. A férfi semmiféle áldozatot nem hoz, hiszen ha Brennát el is engedi, Jenny még mindig ott marad fogolyként. Tıle azonban elvárja, hogy mindent feláldozzon. Ha önként és odaadón nekiadja a becsületét, egyszerően szajhává válik; szégyent hoz önmagára, a családjára és mindarra, ami drága a számára. Igaz, egyszer már felkínálkozott neki - vagy legalábbis majdnem -, de amit cserébe kért, az százak vagy talán ezrek életét mentette volna meg. Azoknak az embereknek az életét, akiket annyira szeretett. Ráadásul amikor azt felajánlotta, félig eszét vesztette a férfi szenvedélyes csókjaitól és simogatásaitól. Most viszont hővös tisztasággal látta, hová vezetne ez az egyezség. Hirtelen Brenna újabb ırjítı köhögési rohamát hallotta a háta mögül, és Jenny riadtan borzongott meg, egyaránt aggódva a húgáért és önmagáért. - Megegyeztünk? - kérdezte a férfi higgadtan Jenny magasba emelte apró állát, mint egy fiatal királynı, aki rádöbben, hogy hőnek tartott alattvalója elárulta. - Félreismertelek - mondta keserően. - Tisztességesnek tartottalak, amikor nemet mondtál két nappal ezelıtt. Hiszen megígérhetted volna, amit kértem, elvehetted volna, amit kínáltam, és aztán mégis megtámadhattad volna Merrick várát. Most már látom, hogy ez nem tisztesség volt, hanem fennhéjázás. Egy barbárnak nincs becsülete. Még akkor is nagyszerően viselkedik, amikor tudja, hogy legyızték, gondolta Royce, de ahogy a lány haragos kék szemébe nézett, elnyomta csodálata mosolyát. - Ennyire győlöletes számodra az alku, amit ajánlottam? - kérdezte halkan, a lány megfeszülı karjára helyezve a kezét. - Ami azt illeti, egyáltalán nem lenne szükségem alkura, és ezt te is jól tudod, Jennifer. Erınek erejével is a magamévá tehettelek volna az elmúlt napokban bármikor. Jennifer tudta. Bár távolságtartó maradt, harcolnia kellett, nehogy a férfi mély hangjának hatása alá kerüljön. Az folytatta:
- Akarlak téged, és ha ez barbárrá tesz a szemedben, hát legyen. De nem kéne ennek feltétlenül így történnie. Ha megengeded, mindkettınk számára örömtelivé tehetem a dolgot. Sem szégyen, sem fájdalom nem ér az ágyamban, eltekintve persze attól a fájdalomtól, amit az elsı pillanatban okozni kényszerülök. Attól kezdve csak gyönyörben lesz részed. Ha egy másik lovag szájából hangzanak el ezek a szavak, a legtapasztaltabb kurtizánt is megingatják. De Anglia legfélelmetesebb harcosának szájából a naiv, zárdában nevelkedett skót lányra megsemmisítı hatással bírtak. Jennifer érezte, hogy vér tolul az arcába, és reszketés fogja el a gyomrától a térdéig, ahogy vad csókjaik és ölelkezésük emléke megrohanta. - Megállapodtunk? - kérdezte újra Royce, miközben hosszú ujjai öntudatlan becézgetésként le-fel siklottak Jenny karján. Felmerült benne, hogy ez volt élete leggyengédebb szónoklata, amit valaha nınek mondott. Jenny egy végtelennek tetszı pillanatig tétovázott. Jól tudta, hogy nincs választása. Aztán szinte észrevétlenül bólintott. - Betartod a rád vonatkozó feltételt? Jenny megértette, hogy az odaadásra gondol, és ezúttal még tovább habozott. Győlölni akarta a férfit. Csak állt ott, és megpróbált győlöletet érezni iránta, de egy ismeretlen, lázadó kis hangocska egyfolytában arra emlékeztette, hogy bárki más fogságába esve sokkal rosszabb sors várt volna rá, mint amilyennel most kell szembenéznie. Szörnyő, rettenetes sors. Felemelte a fejét, és a férfi arcát kutatta az enyhülés valamiféle jeléért, ehelyett azonban hirtelen az tudatosult benne, mennyire hátra kell hajtania a fejét ahhoz, hogy az arcába nézhessen; milyen apró a másik magasságához és szélességéhez képest. A férfi méretével, erejével és hajthatatlan akaratával szembesülve megértette, nincs választása. Ez a felismerés valamicskét enyhített vereségének fájdalmán, hiszen nagyobb erı gyızte le és hajtotta igába akaratát. Megadása ellenére is büszkén állta a férfi tekintetét. - Betartom a rám vonatkozó feltételt - mondta. - Szavadat adtad - szögezte le még egyszer Royce. Meglepetten nézett a férfira. Legutóbb, amikor a szavát akarta adni, a férfi úgy tett, mintha az mit sem számítana, ami korántsem volt meglepı. A férfiak, az apját is beleértve, nem tartották sokra egy nı szavát. Lord Westmoreland tehát végül meggondolta magát, és ez csodálattal töltötte el Jennyt. Hihetetlen zavarban, bár némi büszkeséggel, hiszen életében elıször biztosítékul fogadták el az ígéretét, suttogva szólt: - A szavamat adtam. Royce elégedetten bólintott. - Ebben az esetben veled megyek a húgod szobájába, és elmondhatod neki, hogy visszavisszük a kolostorba. Utána azonban nem maradhatsz vele kettesben. -Az isten szerelmére, miért nem? - hőlt el Jenny. - Kétlem, hogy a testvéred különösebb figyelmet fordított volna Hardin várának védelmi rendszereire, hogy beszámolhasson róla apátoknak. Ezzel szemben te - tette hozzá csúfondárosan - kiszámítottad a falak vastagságát és megszámoltad az ırszemeket, mialatt áthajtottunk a felvonóhídon. - Nem! Nélküled nem megyek! - kiáltotta Brenna, amikor megtudta, hogy visszaviszik a kolostorba. - Jennynek muszáj velem jönnie - tört ki, és Lord Westmorelandre emelte könyörgı pillantását. - Muszáj! Egy bámulatos pillanatig Jenny meg mert volna esküdni rá, hogy Brenna inkább tőnik dühösnek és csalódottnak, mint ijedtnek vagy betegnek. Egy órával késıbb száz Westmoreland-lovag pattant nyeregbe, készen arra, hogy elhagyják a várudvart, élükön Stefan Westmorelanddel. - Vigyázz magadra - hajolt Jenny Brenna fölé, aki kényelmesen elhelyezkedett a puha párnákkal és takarókkal bélelt kocsin.
- Azt hittem, megengedi, hogy velem gyere - mondta húga szomorúan. Köhögött, és vádló pillantást küldött a gróf felé. - Ne fáraszd magad a beszéddel - felelte Jenny, és Brenna háta mögé nyúlva felverte a feje és a válla alatt lévı pehelypárnákat. Royce megfordult, és kiadta a parancsot, mire a nehéz láncok és súlyok mozgásba lendültek. A fém hangos csengése és a gerendák súlyos nyögése közepette felemelkedett a várkapu tüskés csapórácsa, a felvonóhíd pedig lassan leereszkedett. A lovagok megsarkantyúzták ménjeiket, Jennifer hátralépett, és a menet lassan elindult a felvonóhídon át. Jenny nézte, ahogy a szél belekap a menetoszlop elején és végén haladó férfiak kezében lévı, vicsorgó farkasfejjel díszített kék zászlókba. A határig a Farkas címere szolgál majd védelmül, azon túl pedig, ha Lord Westmoreland embereit támadás érné, Brenna neve lesz oltalmukra. A hidat újra felvonták, és eltakarta Jenny elıl a kilátást. Lord Westmoreland puhán megfogta a könyökét, és megfordulva a terem felé vezette. Jenny engedelmesen követte, gondolatai azonban a vészjósló zászló körül keringtek, amelyen fehér agyarú, fekete farkas gonoszságot sugalló képe vicsorgott. Eddig a napig a sereg Anglia királyának címerével, vagyis aranyoroszlánnal és lóherével díszített lobogó alatt haladt. - Ha amiatt aggódsz, hogy most azonnal be akarom vasalni rajtad az ígéretedet, megnyugodhatsz - mondta Royce szárazon. - A kötelességeim egészen vacsoráig lefoglalnak. Jenny a legkevésbé sem kívánt az alkun gondolkodni, még kevésbé beszélni róla, ezért gyorsan ezt mondta: -Én... én csak azon töprengtem, miért a te lobogód alatt indultak el a lovagok, és nem a király zászlaja alatt? - Mert ık az én lovagjaim, nem Henrikéi. Nekem esküdtek hőséget. Jenny megállt a várudvar közepén. VII. Henrik király kihirdette: szigorúan megtiltja nemeseinek, hogy saját lovagi hadsereget állítsanak fel. - De én úgy tudtam, hogy az angol nemesség számára ez tilos. - Henrik úgy döntött, hogy az én esetemben kivételt tesz. - Miért? Royce kajánul felvonta szemöldökét. - Talán mert megbízik bennem - kockáztatta meg, és szemlátomást nem érezte úgy, hogy bıvebb felvilágosítással kellene szolgálnia.
Tizedik fejezet
Vacsora után Royce kényelmesen hátradılt a székben, kezét a mellette ülı Jennifer székén nyugtatta, és elgondolkodó arccal figyelte, miként kápráztatja el a lány az asztal mellett maradt lovagokat. Távolról sem lepte meg, hogy Eustace, Godfrey és Lionel a vacsora végeztével is a teremben idıztek. Elıször is, Jennifer elbővölıen nézett ki égkék bársonyruhájában. Másodsorban, úgy a vacsora felétıl a lány hirtelen megelevenedett, barátságossá és vidámmá vált, és a lovagok olyan oldaláról ismerhették meg, amelyhez még Royce-nak sem volt szerencséje. Szórakoztató történeteket mesélt a kolostorban eltöltött éveirıl és a francia fınökasszonyról, aki egyebek között ahhoz is ragaszkodott, hogy Jenny és Brenna elhagyják skót kiejtésüket. Szándékosan igyekezett elbővölni ıket, és erıfeszítése egyszerre mulattatta és bıszítette Royce-ot. A lány ragyogó eseménnyé varázsolta az egyébként meglehetısen ízetlen vacsorát. Az étel birka-, liba- és verébsültbıl állt, zsíros raguval és töltött lepénnyel kiegészítve, de ízük Royce-ot a barna zabkásáéra emlékeztette. Utálattal állapította meg, hogy Hardinban alig ehetıbb az ennivaló, mint a csatamezın.
Ha Jennifer nem vetette volna be magát, lovagjai épp csak annyit ettek volna, hogy elüssék éhségüket, és nem idıztek volna ilyen hosszasan a teremben. Royce tisztában volt azzal, hogy Jennifer szándéka pontosan ez; idıt próbál nyerni, hogy minél késıbb jöjjön el az a pillanat, amikor fel kell mennie a férfival. Jenny épp valami vicceset mondott, amitıl Godfrey, Lionel és Eustace nevetésben tört ki. Royce a baljára pillantott, ahol Arik ült. Magában mulatva megállapította, hogy Arik az egyetlen férfi a teremben, aki kívül maradt Jenny bővkörén. Széke hátsó lábain hintázva, súlyos karjait a mellén összefonva, összehúzott szemmel, gyanakodva figyelte a lányt, testtartásával is jelezve, hogy nem téveszti meg Jenny látszólagos barátságossága, és nem hiszi, hogy akár egy másodpercre is megbízhatna benne. Az elmúlt órában Royce szíve szerint kényeztette volna a lányt. Szívbıl örült a társaságának, kiélvezte a várakozás minden percét, és arra gondolt, ami elıtte állt. Mostanra azonban elunta a várakozást. - Royce - szólította meg Godfrey szívbıl nevetve -, hát nem mulatságos történet, amit Lady Jennifer mesélt? - De, nagyon - értett egyet Royce. Nem akart durván felállni, hogy így vessen véget a társas együttlétnek, inkább finomabb módszert választott. Olyan pillantást vetett Godfreyra, amely világosan értésére adta, hogy a vacsorának vége. Jennyt túlságosan lekötötték saját aggodalmai ahhoz, hogy észrevegye a hangulatváltozást. İrült sietséggel törte a fejét egy újabb témán, hogy az asztal mellett tartsa a társaságot, és túláradóan ragyogó mosollyal fordult Royce felé. Mielıtt azonban megszólalhatott volna, csikorogni kezdtek a széklábak. Minden lovag felállt, sietısen jó éjt kívántak neki, és a tőz mellett álló székek felé vették az irányt. - Nem gondolod, hogy furcsa kissé? Mármint a hirtelen távozásuk - kérdezte Royce-tól a lány. - Azt sokkal furcsábbnak találtam volna, ha itt maradnak. - Miért? - Mert szóltam, hogy menjenek. İ maga is felállt, és Jenny tudta, hogy elérkezett a pillanat, amelytıl egész nap rettegett. Látta a férfi szürke szemeiben, ahogy felé nyújtotta a karját, félreérthetetlenül jelezve, hogy neki is fel kell állnia. Térdei remegni kezdtek, bizonytalanul felé nyújtotta a kezét, aztán hirtelen visszakapta. - Én... én nem hallottam, hogy szóltál nekik - jelentette ki. - Nagyon diszkrét voltam, Jennifer. A lépcsın felérve Royce megállt a lány szobája melletti ajtónál, majd szélesre tárta, hogy Jennifer beléphessen elıtte. Jenny apró, spártai berendezéső szobájával ellentétben ez tágas és fényőzı volt. A hatalmas, baldachinos ágyon kívül négy kényelmes karosszék is állt benne, valamint jó pár nehéz útiláda, díszes sárgaréz veretekkel. A falakat kárpit borította. Még egy vastag matrac is hevert a kandalló elıtt, amelyben barátságosan égett a tőz, kellemes melegbe burkolva és lágyan megvilágítva a szobát. Az ablakon át holdfény szőrıdött be az ágyra, mellette egy ajtó nyílt, valószínőleg egy kis erkélyre. Jenny hallotta, ahogy a háta mögött becsukódott a súlyos tölgyfa ajtó, mire szíve hevesebben kezdett dobolni. Bármire hajlandó lett volna, hogy késleltesse azt, amit Royce tenni szándékozott. Az ágytól legtávolabb esı székhez futott, leült, és összefőzte kezeit az ölében. Ragyogó mosolyt erıltetett arcára, és olyan témát keresett, ami Royce érdeklıdését is biztosan felkelti majd. Kérdésekkel kezdte bombázni. - Azt hallottam, hogy soha, egyetlen csatában sem estél le a lovadról - jelentette ki székében kissé elıredılve, hogy tartásával is kifejezze elragadtatott érdeklıdését.
Ahelyett azonban, hogy hıstetteinek hosszas fejtegetésébe kezdett volna, mint lovagjai tették a vacsora mellett, Claymore grófja leült a lánnyal szemben, csizmás lábát keresztbe tette, hátradılt a székében, és néma csendben tanulmányozni kezdte ıt. Attól a pillanattól kezdve, hogy visszarántotta a kezét, amikor néhány perccel ezelıtt támaszul nyújtotta neki az asztalnál, Jennynek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a gróf pontosan tudja: valami csodában reménykedik, ami megmenti ıt ígérete teljesítésétıl, és viselkedése nincs épp a kedvére. Ennek ellenére szemeit kerekre nyitva megduplázta erıfeszítéseit, hogy rávegye a férfit a beszélgetésre. - Igaz ez? - kérdezte derősen. - Mi igaz? - kérdezett vissza hővös érdektelenséggel a férfi. - Hogy soha egyetlen csatában sem ütöttek ki a nyeregbıl. - Nem. - Nem? - kiáltott fel Jenny. - Akkor... ööö... hányszor esett meg veled? - Kétszer. - Kétszer! Ha húszat mond, az is kevés lett volna, gondolta Jenny. Remegés fogta el klánjának tagjaira gondolva, akiknek nemsokára szembe kell nézniük a gróffal. - Értem. Ez bámulatos, tekintve, hogy hány csatában vettél részt. Tényleg, hány csatában harcoltál? - Nem számoltam, Jennifer. - Talán meg kellene számolnod! Te felsorolod ıket, én meg majd számolom - ajánlotta kissé eltúlozva a lelkesedést, és aggodalmai a férfi összeszorított ajkai láttán egybıl megtízszerezıdtek. - Nekilátunk most? - Nem hinném. Jenny nyelt egyet, megérezve, hogy ideje lejárt. Belátta, hogy egyetlen szabadító angyal sem köröz az ablak elıtt, hogy megmentse ıt sorsától. - És mi van a... mi van a lovagi tornákkal? - Soha nem vettem részt bajvívásban. Jenny annyira meglepıdött, hogy egy pillanatra valóban megfeledkezett eredeti céljáról, és ıszinte érdeklıdéssel kérdezte: - Miért nem? Gondolom, jó néhány honfitársad kívánta összemérni veled az erejét. Nem hívtak ki? - De igen. - És te nem fogadtad el? - Én csatákban harcolok, nem lovagi tornákon. A bajvívás csak játék. - Igen, de az emberek... nos, nem kezdtek el arról pletykálni, hogy gyávaságból utasítod vissza ıket? Vagy hogy talán nem is vagy olyan nagyszerő lovag, mint amilyennek tartanak? - Meglehet. Most pedig én hadd kérdezzek tıled valamit - vetette közbe a férfi csöndesen. Lehetséges, hogy a csatatéren aratott sikereim és lovagi jó hírem iránt hirtelen támadt érdeklıdésednek van valami köze a megállapodásunkhoz? Ahelyett, hogy hazudott volna valamit, ahogy Royce félig-meddig számított rá, Jennifer gyámoltalan suttogással lepte meg a férfit. - Rettegek. Még soha életemben nem féltem ennyire. Royce bosszúsága, amit az elızı percekben az ügyetlen taktika miatt érzett, egy csapásra semmivé foszlott. Amint Jennyre nézett, aki szégyenlısen ült székében, hirtelen belátta: azt várta el egy ártatlan lánytól, hogy úgy fogadja sorsát, mint azok a tapasztalt kurtizánok, akiket eddig az ágyába vitt. Felállt, felé nyújtotta a karját, és gyöngéd hangon így szólt: - Gyere ide, Jennifer. Jenny vadul remegı térdekkel állt fel, és elindult felé. Közben azzal próbálta nyugtatni háborgó lelkiismeretét, hogy amit tenni készül, nem bőnös és hitszegı dolog, sıt
tulajdonképpen nemes, erényes cselekedetet hajt végre azzal, hogy feláldozza magát a húgáért. Bizonyos értelemben tényleg olyan, mint Jeanne d'Arc, aki elfogadta a mártíromságot. Hideg kezét tétován Royce forró tenyerébe tette, és nézte, ahogy a férfi hosszú, napbarnított ujjai rákulcsolódtak az övére. Furcsa megnyugvást talált meleg szorításában és kényszerítı erejő pillantásában. És amikor Royce karjaival átfogta, kemény, izmos mellkasára húzta és szétnyílt ajkai az övéhez értek, lelkiismerete hirtelen elhallgatott. Ez a csók más volt, mint az eddigiek, mert tudta, mibe torkollik majd - ez a pogány éhség tökéletesen kordában tartott csókja volt. A férfi nyelve végigsiklott az ajkain, sürgetve azokat, hogy kettényíljanak, és amikor megtörtént, belemerült a szájába. Kezei nyugtalanul, birtoklón fel-le siklottak a hátán, a mellein, végig a gerincén, és közben erısen megfeszülı combjaihoz szorította Jenny testét. A lány érezte, hogy lassan az érzékiség és az ébredezı szenvedély szédítı szakadékába zuhan. A tehetetlen megadás mély sóhajával a gróf nyaka köré fonta a kezét, mintha tıle várna segítséget. Agya egy távoli szeglete érzékelte, hogy ruhája a földre hullott, majd duzzadt mellein érezte a férfi tenyerének érintését és égetı csókjainak egyre fokozódó hevét. Karjai acélpántokként fonódtak köré, dédelgették, felemelték, majd a férfi az ágyhoz vitte, és gyengéden a hővös ágynemőre fektette. Karjainak, testének és ajkainak melege, biztonsága hirtelen megszőnt. Jenny lassan az álomszerő szédülés felszínére emelkedett, amelybe szándékosan merült alá, hogy menedéket keressen a valóság elıl. Most a hővös levegı érintését érezte a bırén, és szemhéjai akarata ellenére kinyíltak. Royce az ágy mellett állt, és éppen a ruháit vette le. Jenny reszketni kezdett a riadt csodálattól. A férfi bıre olyan volt a tőz fényének ragyogásában, mint a beolajozott bronz, karjain és vállain megfeszültek rettenetes izmai, ahogy ujjai nadrágjának övéhez értek. Jenny megigézve nézte pompás, fenséges testét. Nyelt egyet, hogy megszabaduljon a félelem gombócától a torkában, és szégyenkezéssel vegyes csodálattal elfordította a fejét. Ujjaival megfogta az ágynemő szélét, és félig magára húzta, mert Royce semmit sem hagyott rajta, ami elfedte volna a testét. Amikor a férfi ráfeküdt az ágyra, az megereszkedett a súlya alatt. Jenny továbbra is félrefordított fejjel, szorosan lehunyt szemekkel várta, hogy átkarolja, elragadja ıt. Royce azonban nem akart sietni. Oldalán kinyújtózva végigfeküdt az ágyon, és könnyő csókot lehelt a lány fülére, majd finoman, de kérlelhetetlenül odébb lökte az ágynemőt. A lélegzete is elállt, amint teljes, meztelen pompájában meglátta a lány testét. Jenny selymes bırén a feje búbjától a lába ujjáig a szégyen pírja futott végig, miközben Royce önfeledten bámulta buja, rózsás hegyő melleinek tökéletességét, karcsú derekát, finoman ívelt csípıjét és hosszú, formás lábát. Anélkül, hogy meggondolta volna, hangosan is kimondta gondolatait. - Van fogalmad arról, milyen gyönyörő vagy? - suttogta rekedten, miközben pillantása lassan haladt felfelé Jenny bájos arcáig, végigjártatva tekintetét rıtarany haján is, amely fenségesen terült szét a párnán. - Vagy arról, hogy mennyire kívánlak? Jenny a fejét továbbra is elfordítva, szemeit pedig szorosan csukva tartotta. A gróf gyengéden ujjai közé fogta a lány állát, és maga felé fordította az arcát. Hangja vágyteli volt, de nevetés bujkált benne, ahogy azt suttogta: - Nyisd ki a szemed, kicsi. Jenny nyugtalanul engedelmeskedett. Amint kinyitotta a szemét, csábító szürke szempárba nézett, amely fogva tartotta pillantását. Royce keze az álláról a nyakára, onnan tovább, a mellére csúszott, próbálva az egészet a tenyerébe fogni. - Ne félj - szólt gyengéden. Becézı ujjai a lány mellbimbóját simogatták, finoman sodorgatva. Mély, rekedt hangja ügyes ujjainak csábító mozdulataival együtt már megtette bőbájos hatását Jennyre, de a férfi még hozzáfőzte: - Eddig sosem féltél tılem. Ne most kezdd el.
Keze lassan felfelé haladt, melleit elhagyva a vállára simult, finoman ívelt ajkai elszántan ereszkedni kezdtek az övére. Szája elsı, könnyő, cirógató érintésétıl gyönyör hullámzott végig Jenny egész testén, egy pillanatra teljesen megbénítva. A férfi nyelve végigsiklott ajkán, kinyílásra csalogatta, kínzó gyöngédséggel ingerelte. Majd szája forrón és követelızın tapadt az övére, és a mély, nyers mohóság végtelen csókjában olvadtak össze. - Csókolj meg, Jenny - ismételte a férfi félig öntudatlanul. És Jenny csókolta. Tarkójára kulcsolta a kezét, szétnyílt ajkaival a férfiét kereste, és ugyanolyan szenvedélyesen tapadt rá, ahogy addig a férfi csókolta ıt. Royce felnyögött a gyönyörtıl, még szenvedélyesebben csókolva Jennyt, kezét megfeszítette a lány gerincén, és merev férfiasságának reszketı érintésébe vonva a karjaiba fogta. Jenny a csókoktól szinte eszméletlenül a férfi mellkasát simogatta, aztán a vállát, és végül tarkóján göndörödı hajába fúrta ujjait. Royce végül elhúzta ajkait az övétıl. Szaporán, zihálva lélegzett. Jenny úgy érezte, azon nyomban elolvad a gyöngédségtıl és a vágytól, amely szíve mennydörgésszerő dobbanásaival száguldott át az erein. A férfi perzselı szemeibe nézett, és reszketı ujjait felemelve simogatni kezdte az arcát, ahogy tıle tanulta, ujja hegyével érintve a bırét és a szája melletti mélyedést. Közben érezte, hogy szívében egy édes érzés kezd kibontakozni, majd vadul kitör, olyan hevesen, hogy reszketni kezd tıle, és szinte belesajdul a mellkasa. Ujjaival végigkövette a férfi kemény állkapcsának vonalát, majd megérintette a vöröses sebhelyet, amelyet ı okozott. Hirtelen bőntudat töltötte el. Fájdalmasan a férfi szemébe nézett, és azt suttogta: - Sajnálom. Royce a lány mámorító, kék szemeibe bámult. Tomboló vágya megszázszorozódott az érintésétıl és a hangjától, de még mindig visszafogta magát. Megigézte a lány édessége, amint ujját lefelé húzta a mellkasán, követve sebhelyeinek hosszú labirintusát. Ahogy nézte Jennyt, ösztönösen tudta, hogy a többi nıvel ellentétben, akiket az ágyába vitt, ıt nem fogja el az undor borzongása, vagy ami még rosszabb, szennyes izgalom e kézzelfogható jelei láttán a veszélynek. A veszélynek, amiben élt és amit képviselt. Egészen mást várt ettıl a buja angyaltól, akit a karjaiban tartott, arra azonban, ami következett, mégsem volt felkészülve. A lány ujjai megérintették a sebeket. Lassan végigsimított rajtuk, afelé haladva, amely a szívéhez a legközelebb esett. Royce izmai ugrándozni kezdtek a visszafogott vágytól. Amikor Jenny végül felemelte tekintetét és ránézett, szemeiben könnyek ragyogtak, gyönyörő arca pedig elsápadt az átélt gyötrelemtıl. - Édes istenem, mennyire fájhattak - nyögte szenvedélyesen, elkínzottan. És mielıtt még Royce egyáltalán kigondolhatta volna, vajon mit tesz a lány, ı lehajtotta a fejét, és ajkaival gyengéden megérintette valamennyi sebhelyet, mintha meg akarná gyógyítani ıket, karjaival pedig szorosan, védelmezın fogta át a férfit. Royce elveszítette gondosan ırzött önuralmát. Ujjait a lány dús, selymes hajába süllyesztve a hátára fordította. -Jenny - nyögte rekedten, és csókolta a szemét, az arcát, a homlokát, az ajkait. - Jenny suttogta újra és újra. Mély hangjának rekedt zengése ugyanolyan vibráló izgalmat ébresztett Jennyben, mint a mozdulatai. Royce ajkaival a lány mellére tapadt, feszes bimbóit izgatta, majd szorosan körbefogta, erısen húzogatta, míg Jenny zihálni nem kezdett. Háta ívbe feszült, és melleire szorította Royce fejét. A férfi keze lefelé siklott, a derekára, majd a csípıjére és végül a combjaira. Jenny önkéntelenül is összeszorította a lábát, ami alig hallható nevetést váltott ki Royce-ból. Ajkai perzselı vággyal ejtették ismét rabul a lány ajkait. - Ne, édesem - suttogta forrón, és ujjaival finoman kezdte felderíteni a lány combjai között lévı göndör háromszöget, a bejárat után kutatva. - Nem fog fájni.
Jenny testén a gyönyör és a félelem remegése futott végig, de nem figyelt rá, helyette a férfi hangjából kihallott sürgetı vágyra válaszolt. Tudatos erıfeszítéssel ellazulásra kényszerítette lábizmait. És abban a pillanatban, amint ezt megtette, a férfi ujjai mővészi ügyességgel mélyen becsusszantak a nedves melegségbe, gyengéden és ügyesen fokozva Jenny élvezetét, elıkészítve az utat a szenvedélyes támadás számára. Jenny magához szorította Royce-ot, arcát a férfi nyakának ívébe rejtette. Úgy érezte, mintha tőz perzselné a testét, mintha elolvadna és lebegne, és a megdöbbentı gyönyör kis zokogása szakadt ki belıle. Épp amikor azt gondolta, mindjárt felrobban az egyre erısödı érzésektıl, Royce térdével távolabb tolta egymástól a lány combjait, és elhelyezkedett fölötte. Jenny kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi fölé hajol. A harcos, akinek a puszta neve remegésre késztette az embereket, ugyanaz a férfi volt, aki vad gyöngédséggel csókolta és érintette ıt. Arca keménynek és sötétnek tőnt a vad vágyakozástól, homlokán lüktettek az erek, ahogy ezúttal önmagával harcolt, hogy visszafogja magát. Royce alá nyúlt, és felemelte a csípıjét, hogy a lány befogadja ıt; Jenny pedig érezte, ahogy próbálkozik, ahogy keresi a bejáratot a férfi forró keménysége. Ugyanolyan bátran nézett szembe sorsával, mint minden alkalommal, valahányszor a gróf a karjaiban tartotta. Lehunyta a szemét, karjait szorosan a férfi nyaka köré fonta, annak a férfinak a nyaka köré, akirıl tudta, hamarosan fájdalmat okoz neki. Ez a gesztus annyira megrendítı volt, hogy szinte összezúzta Royce-ot. Ahogy a lány átadta magát ölelı karjainak, remegés futott végig rajta. Lüktetı hímtagját a hihetetlen forróság bejáratába helyezte, de óvatosan, vigyázva, nehogy több fájdalmat okozzon, mint amennyi elkerülhetetlen. A simogatások és ölelések megtették hatásukat: a szők folyosó megnyílt. Érezte, hogy a lány selymes melegsége szorosan körülfogja, és egyre tágul, hogy befogadja ıt. Szíve a vágytól remegve fájdalmasan dobogott, és ı megállíthatatlanul haladt befelé, míg végül elérte a finom akadályt. Visszahúzódott, majd ismét elırelendült, újra vissza, míg finoman rést nem nyitott a hártyán. Elemésztette a vágy, hogy beletemetkezzen a lányba, és győlölte a fájdalmat, amit okozni kényszerült. Karjait szorosabban fonta köré, mintha magába akarná szívni a fájdalmat, és a lány ajkaihoz érve rekedten suttogta: -Jenny, sajnálom. Azzal teljes hosszában behatolt. Hallotta a fájdalmas sóhajt, érezte a lány megfeszülı karjait. Megvárta, míg alábbhagy a fájdalom, aztán lassan mozogni kezdett. Finoman elırecsúszott és visszahúzódott, minden egyes alkalommal egy kicsit mélyebbre hatolva és jobban visszahúzódva, próbára téve önuralmát. Egész teste lángolt, úgy fel volt húzva, mint egy íj. Csípıjével finoman körkörös mozdulatokat végzett, szenvedélyét megháromszorozták a lány finom, mély nyögései. Jenny keze a férfi csípıjére csúszott, és erısen magához szorította. Royce mély, ütemes lökésekre váltott, és egyszerre megérezte, hogy a lány teste együtt mozog az övével. El sem hitte, hogy létezhet ekkora gyönyörőség, mint Jenny ösztönös mozgásának édes gyötrelme, ahogy teste körülfogta duzzadt hímtagját. A vágy gyors, metszı döfései ritmikusan rázták Jenny testét, mialatt testük egyazon mozgásban forrt össze. Szinte eszét vesztve várta az ismeretlen élményt, amit Royce megpróbált átadni neki, és érezte, mint kerül egyre közelebb és közelebb hozzá a férfi gyorsuló, kitartó lökéseivel. A teste mélyén érzékelt lüktetés egyszerre a mindent átható gyönyör vad robbanásában tört ki, hullámai testét megfeszítve újra meg újra átcsaptak rajta. Royce érezte, ahogy a lány izmai megszorítják, megragadják, befelé húzzák hatalmasra nıtt férfiasságát. Szorosan átölelte ıt, és tökéletes mozdulatlanságba dermedt, hogy még tovább fokozza Jenny élvezetét. Forró, ziháló lélegzettel várt, míg Jenny lecsillapul. Szíve mennydörgésszerőén dübörgött a bordái közt, aztán megindult; nem volt képes tovább visszafogni vágyát. Egész teste görcsösen vonaglott meg újra és újra, miközben magját a lány testébe lövellte.
Jenny az eszeveszett gyönyör tengerében lebegett, teste még mindig összefonódott Royceéval, amikor a férfi az oldalára fordult, ıt is magával gördítve. Tudatossága lassan visszatért, szemhéja megrebbent, a hálószoba árnyai újra alakot öltöttek. Egy fahasáb eldılt, és nagyot csattant a kövön, a kandallóban ragyogó szikrák lobbantak. Hirtelen özönvízként árasztotta el a felismerés, mi történt az imént kettejük között, és mérhetetlen magányosságot érzett. Amit tett, az nem mártíromság, még csak nem is nemes áldozat volt - nem, nem, hiszen valami ısi, pogány gyönyörre talált rá, magára a mennyországra. Arcán érezte a férfi szívének súlyos, ütemes dobogását, és ettıl nyelnie kellett, lenyelte a fájdalmas érzéseibıl összeállt gombócot. Amire rátalált, az valami tiltott dolog, valami, ami veszélyes rá nézve; olyan érzés, aminek nem kéne, nem lenne szabad léteznie. És mégis, minden félelme és minden bőntudata ellenére e pillanatban mindössze egy dolgot akart; hogy a férfi rekedt, mégis gyöngéd hangján újra azt mondja: „Jenny", vagy azt: „szeretlek". Mintha Royce valami titkos csatornán keresztül megtudta volna, mennyire vágyik a lány a hangja után, megszólalt. De amit mondott, távolról sem az volt, mint amit Jenny hallani szeretett volna, és hangjának színezete sem olyan volt, mint ami oly sokat jelentett a lány szívének. Csöndesen, mindenféle érzelem nélkül kérdezte: - Nagy fájdalmat okoztam? Jenny tagadólag rázta a fejét, és csak másodszori nekifutásra tudta kinyögni: -Nem. - Sajnálom, ha mégis. - Nem, nem okoztál fájdalmat. - Mindenképp fájt volna, bárki veszi el a szüzességedet. Jenny szemét könnyek lepték el, torka elszorult. A másik oldalára fordulva megpróbált kibújni a férfi karjaiból, de az erısen tartotta, hátához szorítva mellkasát és a lábaihoz a combjait. A „bárki veszi el a szüzességedet" nagyon messze van attól, hogy „szeretlek", gondolta Jenny nyomorultul. Royce is tudta. Olyan biztosan tudta, mint azt, hogy ostobaság volna, ha erre gondolna, de még nagyobb, ha ki is mondaná. Nem, most még nem... soha, javította ki magát, mert felsejlett elıtte annak a nınek a képe, akit feleségül készült venni. Nem érzett bőntudatot, amiért szerelmeskedett Jenniferrel. Úgysem volt még meg a kézfogó - hacsak idıközben Henrik türelmetlenné nem vált, és maga el nem rendezte a dolgot Lady Mary Hammellel. Eszébe jutott, hogy ha Mary történetesen a jegyese, valószínőleg akkor sem gyötri a legcsekélyebb bőntudat sem. Gondolatban felidézte kedves, nyájas arcát, amelyet szinte ezüstösen szıke haj keretezett. A nı szenvedélyes és gátlástalan volt az ágyban, remegett a karjaiban az izgalomtól. Ennek oka sem volt ismeretlen Royce elıtt, hiszen a nı maga mondta: „Te, uram, magad vagy az Erı, a Hév és a Hatalom, és a legtöbb nı számára ezek a leghatékonyabb szerelmi ajzószerek." Royce a tőzbe bámulva tőnıdött azon, vajon Henrik nekilátott-e az eljegyzés elıkészületeinek, anélkül hogy megvárta volna, míg ı a hónap végén visszatér. VII. Henrik, aki erıszakkal foglalta el a trónt, erıs uralkodóként azonnal felvette azt a Royce által meglehetısen ízléstelennek tartott szokást, hogy a politikai problémákat - ha erre a legcsekélyebb lehetıség mutatkozott - elrendezett házasságokkal oldotta meg a két ellenséges fél között. A sort saját, Yorki Erzsébettel kötött házasságával kezdte; épp annak a királynak a leányát vette el, akit alig egy évvel korábban gyilkolt meg egy csatában, amely révén erıszakkal megszerezte Anglia trónját. Sıt mi több, Henrik nem is egyszer kijelentette, hogy ha a saját lánya elég idıs volna, hozzáadná Skóciai Jakabhoz, hogy véget vessen a két ország között dúló viszálynak. Lehet, hogy az efféle megoldás Henrik kedvére való volt, Royce azonban nem kívánt magának ilyen barátságtalan szövetséget. Engedelmes, szófogadó feleséget akart, aki felmelegíti az ágyát, és otthonossá teszi a nagytermet. Elég küzdelemben
volt már része életében ahhoz, hogy ne tegye ki magát önként, a saját otthonában újabb viszálykodásnak. Jennifer fészkelıdni kezdett a karjai között, megpróbálta kiszabadítani magát az ölelésbıl. - Visszatérhetek már a saját hálókamrámba? - kérdezte alig hallhatóan. - Nem - felelte Royce röviden. - Még távolról sem teljesült a megállapodásunk. És hogy bizonyítsa, komolyan gondolta kijelentését, no meg hogy némiképp elvegye az élét a kinyilatkoztatásnak, a hátára fordította Jennyt, és csókokkal borította ajkait, míg eszeveszett ırületbe nem csókolta, míg nem csüggött rajta, és nem viszonozta csókjait édes, fékezhetetlen szenvedéllyel.
Tizenegyedik fejezet
Holdfény ömlött be az ablakon át. Royce hasra fordult álmában, és kinyújtotta a karját Jennifer után, de keze a meleg test helyett csak a hővös ágynemőt érintette. Szokásos hálótársa, a veszély, amely egész addigi életében mellette volt, a mély álomból egy pillanat alatt visszahozta az éles éberségbe. Szemei kipattantak, a hátára fordult, és végigpásztázta a szobát. Tekintetét átfuttatta a bútorokon, amelyek szellemek árnyainak tőntek a hold sápadt fényében. Egyik lábát átlendítette az ágyon, majd sietıs mozdulatokkal öltözni kezdett, és közben saját ostobaságát átkozta, amiért elfelejtett ırt állítani a lépcsı aljára. Megszokásból felkapta a tırét, és az ajtó felé tartva dúlt-fúlt. Álomba merült, abban a hitben, hogy Jennifer nem ölelhette volna így, ha az a terve, hogy ébren marad, és hideg fejjel szökést tervez. Ó, Jennifer Merrick még ennél is többre képes. Még szerencséje is volt, hogy nem próbálta meg átvágni a torkát, mielıtt kereket oldott! Szinte feltépte az ajtót, és majdnem rálépett megdöbbent apródjára, aki az ajtó elé helyezett priccsen feküdt. - Mi a baj, uram? - kérdezte Gawin felülve, aggódón, készen rá, hogy azonnal talpra szökkenjen. Egyszerre alig észrevehetı árnyék suhant el az ablak elıtt. Royce valami mozgást észlelt a kis kilépın, és azonnal arra fordult. - Mi a baj, uram? Az ajtó döngve csapódott be a döbbent Gawin orra elıtt. Megkönnyebbülten, hogy ezúttal nem kell sort kerítenie egy újabb, kínos éjszakai üldözésre, Royce csöndesen kinyitotta az ajtót, és kilépett. Jenny a kis balkonon állt, az éjszakai szellı hosszú haját borzolta, és karjaival átfogva magát a messzeségbe bámult. Royce résnyire szőkült szemmel tanulmányozta a lány arckifejezését, és a megkönnyebbülés újabb hulláma csapott át rajta. Nem úgy tőnt, mintha le akarta volna vetni magát a mélységbe, és könnyeket sem látott a szemében, amelyekkel elveszett leányságát siratta volna. Zaklatott vagy dühös sem volt, egész egyszerően mélyen elmerült a gondolataiban. Jenny valóban elgondolkodott, még azt sem vette észre, hogy már nincs egyedül. Az évszakhoz képest meglepıen balzsamos éjszaka megnyugtató simogatása segített visszanyerni higgadtságát, de ennek ellenére is úgy érezte, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna. Ennek többek között Brenna is oka volt: Brenna és egy tollpárna vezettek Jenny leányságának feláldozásához. E szörnyő felismerés akkor csapott le rá, amikor már majdnem álomba merült. Álmosan egy imát mormolt Brenna felépüléséért és biztonságos utazásáért, amikor saját párnájának egyik tollpihéje kibújt a lenvászonból, felidézve benne azt a pillanatot, amikor megigazgatta a párnát a kocsiban fekvı Brenna feje alatt. Ha bármilyen tollpihe Brenna arcához vagy bıréhez ért, az rettenetes köhögési rohamot váltott ki belıle, és senki nem
lehetett húgánál óvatosabb, hogy ezt elkerülje. Nyilván az történt, döntötte el Jenny, amikor Brenna elszenderedett a hálókamrájában, és köhögésre ébredt, de ahelyett, hogy eltávolította volna az ártalmas párnát, bátran és találékonyan viselkedett. Nyilván azt hitte, hogy a gróf mindkettejüket elengedi majd, ezért valószínőleg addig fúrta a fejét a párnába, míg úgy nem köhögött, mintha a halálán lenne. Ez az ötlet még nıvére terveivel is felvehette volna a versenyt. Rendkívül ötletes, gondolta Jenny. És éppen olyan szerencsétlen is, tette hozzá rosszkedvően. Gondolatai eltávolodtak Brennától, és a jövın kezdett tőnıdni. A jövın, amit egykor megálmodott magának, és amitıl most mindörökre elbúcsúzhat. - Jennifer - szólította meg Royce a háta mögül. Jenny megfordult, és komoly erıfeszítést tett, hogy elrejtse, miként felel szíve a férfi mély hangjára. Vajon miért van az, gondolta elkeseredetten, hogy még mindig a bırén érzi kezének érintését, miért idézi fel benne arcának puszta látványa csókjainak gyöngéd nyerseségét? - Miért öltöztél fel? - kérdezte Jenny, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a hangja higgadtan cseng. - Már indulni akartam, hogy megkeresselek - felelte a férfi az árnyékból kilépve. Jenny gúnyos pillantást vetett a csillogó tırre. - És mit akartál tenni velem, ha megtalálsz? -Megfeledkeztem a kis erkélyrıl. - Royce tırét az övébe csúsztatva hozzátette: - Azt hittem, sikerült kisurrannod a szobából. - Hát nem épp az ajtó elıtt alszik az apródod? -Jó megfigyelés - válaszolt Royce gúnyosan. - Általában az a szokása, hogy eltorlaszolja a bejáratot, bárhol is vagy. - Megint csak igazad van - mondta a férfi szárazon, miközben elırelátásának e példátlan hiányosságán töprengett, hogy így kicsörtetett a saját ajtaján, anélkül hogy számba vette volna az összes lehetıséget. Most, hogy Royce megtalálta ıt, Jenny azt kívánta, bárcsak magára hagyná; a puszta jelenléte is tönkretette azt a békességet, amit oly kétségbeesetten keresett. Elfordult hát tıle, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy távozását sürgeti, és a holdfényben fürdı tájat kezdte szemlélni. Royce azonban tétovázott. Tudta ugyan, hogy a lány a távozására vágyik, mégsem volt képes arra, hogy nyugodt szívvel magára hagyja ıt. Gyızködte magát, hogy maradásának oka egyszerően a lány furcsa hangulata miatt érzett aggodalom, nem pedig a társasága vagy arca látványa miatt érzett öröm. Mégis érezte, hogy a lány nem örülne most az érintésének, ezért karnyújtásnyira állt meg tıle, vállát az erkély falának támasztva. Jenny magára maradt gondolataival, Royce pedig összevont szemöldökkel azon töprengett, vajon a lány tényleg képes lenne-e olyan ırültségre, hogy eldobja magától az életet. - Mire gondoltál néhány perce, amikor kijöttem ide utánad? Jenny teste kissé megfeszült a kérdés hallatán. Csak két dologra tudott gondolni, de egyiket sem szívesen tárgyalta volna meg a férfival. Különösen Brenna találékony kis trükkjét nem. - Semmi fontosra - hárította el a választ. - Azért csak mondd el - tartott ki Royce. Jenny oldalra pillantott, és szíve áruló módon nagyot dobbant, amint meglátta, hogy a holdfény mennyire kiemeli a férfi arcélének zord szépségét, és hogy széles válla ilyen közel van az övéhez. Ettıl az érzéstıl mindenáron szabadulni akart, úgyhogy még arra is hajlandó volt, hogy beszélgetésbe elegyedjen Royce-szal. A dombok felé nézett, és a megadás sóhajával beszélni kezdett. - Visszagondoltam azokra az idıkre, amikor Merrick várában, a balkonon állva figyeltem az ingoványt, és egy királyságról álmodoztam. - Egy királyságról? - ismételte meg Royce meglepetten, de egyúttal megkönnyebbülten is, hogy a lánynak ilyen békés téma körül járt az esze.
Jenny bólintott, mire súlyos hajkoronája táncba kezdett a hátán. Royce elfojtotta magában a késztetést, hogy kezét a selymes hajtömegbe mélyessze, és finoman maga felé fordítsa a lány arcát. - Milyen királyságról? - Az én saját királyságomról. - Nagyot sóhajtott, úgy érezte, szavai bután hangzanak, és már bánta, hogy kimondta ıket. - Valamikor a saját királyságomat tervezgettem. - Szegény Jakab - ugratta a férfi, a skótok királyára utalva. - Melyik birtokát akartad elfoglalni? Jenny bánatos mosolyt küldött felé, hangja azonban szomorúan csengett. - Nem igazi királyság volt az, földekkel és kastélyokkal; ez az álmok királysága volt. Egy hely, ahol minden olyan, amilyennek szerintem lennie kellene. Royce gondolataiban egy rég elfeledett emlék villant fel. Megfordult, és alkarjával a falnak támaszkodott. A távoli dombok felé nézett, ugyanarra, mint Jennifer, és halkan beismerte: - Volt idı, nagyon-nagyon régen, amikor én magam is elképzeltem egy kedvem szerinti birodalmat. A tiéd milyen volt? - Nem sokat mondhatok róla. Az én királyságom virágzott, és béke uralkodott benne. Olykor persze egy-egy kisbirtokos súlyosan megbetegedett, vagy veszedelmes támadás fenyegette a biztonságunkat. - Betegségnek és harcnak is volt helye az álomkirályságban? - szakította félbe Royce meglepetten. - Hát persze! - ismerte be Jenny egy bánatos kis félmosollyal. - Mindkettınek lennie kellett, hogy az emberek segítségére siethessek, és megmenthessem ıket. Hisz éppen ezért találtam ki az egész királyságot! -Az alattvalóid hısnıje akartál lenni - foglalta össze mosolyogva a lényeget Royce, aki ezt az indítékot nagyon is jól ismerte. Jenny azonban hevesen megrázta a fejét. Hangjában a szomorú sóvárgás letörölte Royce mosolyát. - Nem. Csak vágytam azok szeretetére, akiket én is szeretek; azt akartam, hogy azok, akik ismernek, büszkék legyenek rám, és ne találtassam túl könnyőnek. - Ez minden, amire vágytál? Jenny bólintott, gyönyörő arca komoly volt és ünnepélyes. - Így hát kitaláltam magamnak egy álomkirályságot, ahol nagy és bátor tetteket vihettem véghez. Nem messze tılük, a kastélyhoz legközelebb esı domb tetején egy pillanatra egy férfi alakja rajzolódott ki a felhık közül elıbukkanó hold fényében. Egy ilyen pillanat máskor elegendı lett volna ahhoz, hogy Royce felderítıket küldjön ki. Most azonban, a szerelmeskedés utáni elégedettségében és abban a tudatban, hogy ezt több is követi még a mellette álló kedves szépséggel, az agya nem figyelt fel arra, amit a szeme látott. Az éjszaka telve volt melegséggel és valami furcsa bizalommal. Minden túlságosan békés és csodálatos volt ahhoz, hogy fontolóra vegye a veszély valószínőtlen fenyegetését, ráadásul a saját birtokán. Royce homlokát ráncolva tőnıdött Jenny rejtélyes szavain. A skótok, még a déliek is, akik inkább feudális törvények, mint a klán törvényei szerint élnek, a végletekig hőséges emberek. És bár a klánja grófnak vagy Merricknek hívja Jenny apját, ı és egész családja tökéletes odaadást és feltétlen hőséget követel a klán minden tagjától. Nyilván meg sem fordulna a fejükben, hogy „túl könnyőnek" találják Jennifert, és a lány kétségkívül élvezheti azok szeretetét, akiket ı is szeret - tehát semmi szüksége nem volt arra, hogy saját királyságról álmodozzon. - Bátor és gyönyörő ifjú hölgy vagy - mondta végül -, ráadásul grófnınek születtél. A klánod kétségkívül azt érzi irántad, amire vágysz, sıt valószínőleg annál még többet is.
Jenny elszakította pillantását a férfiétól, és úgy tőnt, ismét a táj szemlélésébe merült. Aztán gyanúsan érzelemmentes hangon így szólt: - Ami azt illeti, azt hiszik, hogy afféle... elcserélt gyermek vagyok. - Miért gondolnának ilyen képtelenséget? - kérdezte Royce megdöbbenve. Legnagyobb meglepetésére Jenny klánja védelmére kelt: - Mi mást gondolhatnának az alapján, amit a mostohabátyám meséi szerint elkövettem? - Mirıl beszélsz? Jenny megborzongott, és újra átfogta magát karjaival. Most megint ugyanazt a tartást vette fel, mint amikor Royce rátalált a kis balkonon. - Sok mindent mesélt, de mind között Rebecca vízbe fúlása volt a legszörnyőbb. Becky és én távoli unokatestvérek voltunk, de a legközelebbi barátok. És mindketten tizenhárom évesek tette hozzá szomorú mosollyal. -Az apja, Garrick Carmichael megözvegyült, Rebecca volt az egyetlen gyermeke. Imádta ıt, ahogy mi, többiek is, szinte valamennyien. Annyira édes volt, olyan szép, még Brennánál is szebb, hogy csak szeretni lehetett. Az apja azonban annyira szerette, hogy mindentıl eltiltotta, nehogy baja essék. A folyónak még a közelébe sem mehetett, mert az apja félt, hogy belefullad. Becky elhatározta: megtanul úszni, hogy bebizonyítsa az apjának, biztonságban van. Úgyhogy mindennap kora reggel leszöktünk a folyóhoz, ahol úszni tanítottam. A halála elıtti napon a piactéren jártunk, és veszekedtünk, mert azt mondtam neki, hogy az egyik mutatványos illetlenül bámulta. A mostohafivéreim, Malcolm és Alexander meghallottak minket -ahogy sokan mások is -, és Alexander azzal vádolt engem, hogy féltékeny vagyok, mert magam is szemet vetettem a mutatványosra. Ez természetesen hallatlanul nagy ostobaság volt. Becky olyan dühös volt, hogy amikor elváltunk, azt mondta, ne is menjek másnap reggel a folyóhoz, mert a továbbiakban nincs már szüksége a segítségemre. Én persze tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és egyébként sem tudott még biztonságosan úszni, úgyhogy természetesen odamentem. Jenny hangja suttogássá halkult. - Még mindig haragudott. Azt mondta, egyedül akar lenni. Elindultam, és már a dombtetın jártam, amikor csobbanást hallottam, aztán utánam kiáltott, segítségért. Megfordultam, és lerohantam a dombról, de nem láttam ıt. Körülbelül félúton jártam, amikor még egyszer sikerült felküzdenie magát a víz felszínére. Láttam, ahogy a haja szétterült a vízen, aztán hallottam, hogy a segítségemért kiabál... Jenny megborzongott, és öntudatlanul a karjait dörzsölgette. - De az áramlás elsodorta. Beugrottam, és megpróbáltam a nyomára bukkanni. Újra meg újra lebuktam a víz alá - suttogta megtörten -, de nem találtam meg. Becky testét másnap vetette partra a víz, jó néhány mérfölddel távolabb. Royce felemelte a kezét, de aztán le is ejtette. Érezte, hogy Jenny küszködik, hogy visszanyerje önuralmát, és tudta, semmiféle vigasztaló gesztusnak nem örülne, ami kibillenti lelki egyensúlyából. Ezért lágy hangon mindössze annyit mondott: - Baleset volt. Jenny mélyet sóhajtott. - Alexander szerint nem. Nyilván a közelben volt, mert mindenkinek elmondta, hogy hallotta, amint Becky a nevemet kiáltotta, ami igaz is volt. De aztán azt állította, hogy veszekedtünk, és én belelöktem Beckyt a folyóba. - És mivel magyarázta, hogy a te ruhád is vizes volt? - Azt mondta - felelte Jenny szaggatott sóhajjal -, hogy miután a vízbe löktem, vártam egy kicsit, és csak késıbb próbáltam megmenteni. Alexanderrel már korábban tudatták - tette hozzá -, hogy apám ıt választotta utódjául, nem engem. De ez nem volt elég neki. Azt akarta, hogy kegyvesztett legyek, és tőnjek el, minél messzebbre. Ezek után már könnyő volt elérnie. - Hogyhogy? Jenny törékeny válla alig láthatóan megrándult.
- Néhány újabb gonosz hazugsággal és kifacsart igazsággal. Az egyik kisbirtokos kúriája például éppen aznap éjjel kapott lángra, amikor én kérdıre vontam a várba hozott zsák gabona súlya miatt. Ilyesféle dolgok miatt. Lassan felemelte könnyáztatta kék szemét, és Royce meglepve látta, hogy mosolyogni próbál. - Látod a hajam? - kérdezte. Royce önkéntelenül, de teljesen feleslegesen a hajára pillantott, hiszen már hetek óta csodálta a vörös fürtöket, és bólintott. Jenny fojtott hangon folytatta. - A hajamnak valaha szörnyő színe volt. Most olyan, mint Becky hajának a színe. Becky tudta, hogy... mennyire... csodáltam a haját - suttogta elveszetten -, és... és én szeretem azt gondolni, hogy nekem adta. Hogy megmutassa, ı tudja... hogy megpróbáltam megmenteni. Royce ismeretlen, fájdalmas szorítást érzett a mellkasában. Kezét a lány arcához emelte, és észrevette, hogy remeg. De Jenny elhúzódott. Bár hatalmas szemeiben könnyek csillogtak, mégsem adta meg magát, és nem kezdett zokogni. A férfi most végre megértette, miért nem látta sírni ezt a kedves fiatal lányt az elfogása óta, még akkor sem, amikor alaposan elverte. Jennifer Merrick minden könnyét elfojtotta, büszkesége és bátorsága sosem engedte volna, hogy összetörjön, és szabad folyást engedjen nekik. Ahhoz képest, amin eddig keresztülment, egy verés valószínőleg semmit sem jelentett a számára. Royce-nak fogalma sem volt, mit tehetne, ezért a szobába ment, bort töltött a kupába, és kivitte Jennifernek. - Tessék, igyál - mondta röviden. Megkönnyebbülten látta, hogy Jenny már legyőrte bánatát, és az ı akaratlan nyersesége hallatán puha ajkain kedves mosoly játszadozott. - Úgy tőnik nekem, uram, mintha örökké itatna engem. -Általában saját elvetemült céljaim érdekében - ismerte be a férfi viccelıdve, amin a lány kuncogni kezdett. Ivott egy kortyot, majd félretette a kupát, és az alacsony falnak dılve a messzeségbe nézett. Royce csendben tanulmányozta az arcát. Képtelen volt rá, hogy kiverje fejébıl a vallomását. Nagyon szeretett volna valami bátorítót mondani nehéz helyzetérıl, és végül így szólt: - Kétlem, hogy szívesen vállaltál volna felelısséget a klánodért. Jenny megrázta a fejét, és halkan így válaszolt: - Épp ellenkezıleg. Nagyon is szerettem volna. Láttam, hogy számos dolgot lehetne másképp is tenni, olyan dolgokat, amiket egy nı könnyebben észrevesz, mint egy férfi. Ambrose anyától is sokat tanultam. Vannak új szövıszékek, például a tieid is sokkal jobbak, mint a mieink, léteznek új gabonatermesztési módok, százféle dolog van, amit másként, jobban lehetne csinálni, mint eddig. Royce képtelen volt átváltani a szövıszékek és a gabonák viszonylagos elınyeinek megtárgyalására. Inkább egy újabb érvet húzott elı: - Nem töltheted azzal az életed, hogy megpróbálod igazolni magad a klánod elıtt. - De igen - felelte a lány elszántan. - Bármit megtennék, hogy újra maguk közül valónak tekintsenek. İk az én embereim, az ı vérük folyik az ereimben, és az enyém az övékben. -Jobb, ha ezt elfelejted - vélte Royce. - Úgy tőnik, olyasmire vállalkozol, amiben a gyızelem nem igazán valószínő. -Az elmúlt néhány napban nem is tőnt olyan valószínőtlennek, mint hiszed. Egy nap William lesz a gróf, és ı kedves, nagyszerő fiú. Illetve férfi, hiszen már húszéves. Nem olyan erıs, mint Alexander volt, vagy mint Malcolm, de értelmes, bölcs és hőséges. İ átérzi a helyzetemet a klánnal szemben, és ha egyszer ı lesz az úr, megpróbálja majd... megpróbálta volna egyenesbe hozni a dolgokat. A mai éjszaka után azonban ez lehetetlenné vált. - Mi köze ehhez a mai éjszakának? Jenny Royce szemébe nézett, tekintete higgadt hangja ellenére egy sebzett ızsutára emlékeztette a férfit.
- Ma éjjel a családom legádázabb ellenségének az ágyasa lettem, az embereim ellenségének szeretıje. A múltban olyan dolgokért vetettek meg, amiket nem követtem el. Most jó okuk lesz rá, hogy olyasmiért vessenek meg, amit elkövettem, és nekem is meg kell vetnem önmagam. Amit tettem, megbocsáthatatlan. Még maga az Isten sem irgalmaz nekem... Az önvád hihetetlen erıvel vágta mellbe Royce-ot. Bőntudatát azonban csökkentette a tudat, hogy az élet, amit Jenny maga mögött hagyott, nem is volt igazán élet. Kezét kinyújtva erısen megfogta a lány vállait, és szembefordította magával. Állát finoman ujjai közé fogva szelíden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. És amint beszélni kezdett, aggodalmai és rokonszenve mellett is érezte, hogy a lány közelségének hatására ágyéka megfeszül. - Jennifer - mondta csendes határozottsággal. - Nem tudtam, hogy állnak a dolgok közted és az embereid között, de ágyba vittelek, és ezen már semmi sem változtathat. - Ha mégis megváltoztathatnád, megtennéd? - Jenny hangjában lázadás lappangott. Royce csak bámulta a kívánatos fiatal nıt, aki ebben a pillanatban is lángra gyújtotta az érzékeit. Mégis hővösen és ıszintén válaszolt: - Nem. - Akkor ne bajlódj azzal, hogy sajnálkozást színlelsz -vetette oda Jenny. A férfi ajkain jókedv nélküli mosoly jelent meg, kezével a lány arcát és tarkóját simogatta. - Sajnálkozónak tőnnék? Nem vagyok az. Sajnálom, hogy oka vagyok megalázottságodnak, de nem bánom, hogy egy órával ezelıtt az enyém voltál, ahogy azt sem, hogy néhány perc múlva újra az enyém leszel, ami megmásíthatatlan szándékom. Jenny szemei villámokat szórtak a kijelentés pimaszsága hallatán, Royce azonban zavartalanul folytatta a mondandóját. - Én nem hiszek a te istenedben, sem más istenben, de úgy hallottam azoktól, akik hisznek, hogy a tiéd igazságos isten. Ha pedig így van - folytatta higgadt, filozofikus hangnemben -, biztos ártatlannak talál. Végül is csak azért fogadtad el az alkut, mert féltetted a húgod életét. Nem a te akaratod volt, hanem az enyém. És ami az ágyban kettınk között megesett, az is a te akaratod ellenére történt, így van? Ahogy kimondta a kérdést, máris megbánta. Összezavarodott egy pillanatra, de aztán hirtelen megvilágosodott elıtte: bár vágyik rá, hogy a lány biztosítsa afelıl, nem átkozza magában, azt a legkevésbé sem szeretné, ha Jenny letagadná, hogy ı is majdnem annyira akarta ıt, mint ı a lányt. Mégis, mintha hirtelen szükségét érezte volna annak, hogy próbára tegye a lány becsületességét és a saját ösztöneit, sürgetıen újra feltette a kérdést: - Nem így van? Ártatlannak kell tartania, hiszen csupán engedelmeskedtél nekem az ágyban, az akaratod ellenére. - Nem! - szakadt ki a szó Jennybıl szégyenkezve, tehetetlenül és még ezernyi más érzéssel telve, amelyeket Royce-nak nem sikerült beazonosítania. - Nem? - ismételte a férfi, miközben furcsa megkönnyebbülés áradt szét benne. - Miben tévedtem? - kérdezte halkan, de követelın. - Mondd meg, miben tévedtem! Nem a férfi parancsoló hangja késztette válaszra. Muszáj volt felelnie, mert hirtelen a lelkébe hasított szerelmeskedésük emléke; a férfi hihetetlen gyengédsége és önuralma; bánkódó aggodalma, amiért fájdalmat kellett okoznia neki szőzhártyája átszakításával; elsuttogott dicsérı szavai; küszködı zihálása, ahogy visszafogta szenvedélyét. És ott volt még saját sürgetı vágyának emléke, ahogy magába fogadta ıt, ahogy viszonozta azt a kivételes gyönyört, amelyben Royce részesítette. Kinyitotta a száját, hogy összetörje a férfit, ahogy a férfi is összetörte minden esélyét a boldogságra, de lelkiismerete a torkára forrasztotta a szavakat. Együttlétüket valójában hıstettnek tartotta, nem szégyennek, nem tudta hát rávenni magát, hogy ezt eltagadja, és az ellenkezıjét mondja. - Nem én akartam az ágyadba feküdni - válaszolta tompán suttogva. Tekintetét eltépte Royce-étól, és fejét elfordítva folytatta:
- De amikor már ott voltam, elhagyni sem akartam. Jenny nem nézett a férfira. Nem láthatta lassan kinyíló mosolyában a gyengédséget, de kiérezte abból, ahogy karjait köré fonta. Ujjait szétterpesztve gerincéhez szorította a kezét, és szorosan kemény férfiasságához préselte testét, majd lecsapott ajkaira, belefojtva a lányba a további szavakat, és aztán a lélegzetét is.
Tizenkettedik fejezet
- Látogatókat kaptunk - jelentette be Godfrey a nagyteremben nyugtalanul. Végignézett az asztal körül ebédjüket fogyasztó lovagokon. Tizenkét pár kéz állt meg a levegıben, arcuk éber készenlétrıl árulkodott. - Népes csapat tart erre a király zászlaja alatt. Igen nagy sereg - folytatta -, túl nagy ahhoz, hogy a szokásos hírhozók legyenek. Lionel vette észre ıket az úton. Azt mondta, felismerni vélte Graverleyt. Szemöldöke fölött még inkább elmélyültek a ráncok, és a galéria felé pillantva kérdezte: - Hol van Royce? - Kiment sétálni a foglyunkkal - felelte Eustace rosszalló arckifejezéssel. - Nem tudom biztosan, merre mentek. - Én tudom - szólalt meg Arik zengı hangon. - Megyek. Sarkon fordult, és kisietett a terembıl. Hosszú, földet rengetı léptei magabiztosan döngtek, de kıkemény, hővösen zárkózott arckifejezését ezúttal aggódó tekintet váltotta fel, és elmélyítette a barázdákat sápadt, vízkék szemei között. *** Jenny nevetése muzsikaként zengett, mintha ezernyi kis csengettyő szólalt volna meg egy hirtelen támadt fuvallattól, és Royce boldogan vigyorgott rá, miközben tehetetlenül nekiesett a mögötte álló fatörzsnek. A lány vállai rázkódtak a nevetéstıl, arca ugyanolyan halvány rózsaszín árnyalatot vett fel, mint a ruha, amelyet viselt. - Én... én nem hiszek neked - zihálta, és a jókedv könnyeit törölgette szemébıl. - Ez közönséges csalás, most találtad ki az egészet. - Lehetséges - értett egyet Royce. Hosszú lábait kinyújtóztatta, és maga is vigyorgott, mert Jenny mosolya ragadósnak bizonyult. Reggel Jenny az ı ágyában ébredt, amikor a szolgák a hálószobába léptek, és szinte fájdalmas volt látnia, milyen gyötrelmes a lány számára ez a leleplezıdés. Biztosra vette, hogy az egész kastély arról pletykál, hogy Royce szeretıje lett, ami természetesen így is volt. Miután Royce sorra vette a lehetıségeket, vajon próbáljon-e hazudni a dologgal kapcsolatban, vagy vegye rá Jennyt, hogy elfelejtse esküjét, végül úgy döntött, az lesz a legjobb, ha elhozza a lányt a kastélyból néhány órára, hogy lazíthasson egy keveset. Bölcs döntés volt, nyugtázta magában a lány ragyogó szemét és sugárzó arcát nézegetve. - Biztosan teljesen esztelennek tartasz, ha azt hitted, bolonddá tehetsz ilyen butasággal mondta Jenny, és megpróbált szigorúnak látszani, de hiába. - Nem, hölgyem - rázta Royce mosolyogva a fejét. -Mindegyik pontban téved. - Mindegyikben? - nézett Jenny csodálkozva. - Mire gondolsz? Royce még szélesebb mosolyra húzva a száját magyarázni kezdett. - Nem volt hazugság, amit mondtam, és nem hiszem azt, hogy bárki is könnyen bolonddá tehet. Megállt, és várta, mit válaszol a lány, de amikor az nem szólalt meg, mosolyogva hozzátette: - Ez bók akart lenni. Az értelmedet dicsértem. - Ó - lepıdött meg Jenny. - Köszönöm - tette hozzá bizonytalanul.
- Másodszor pedig, távol álljon tılem, hogy esztelennek tartsalak. Ellenkezıleg, szerintem rendkívül értelmes nı vagy. - Köszönöm - vágta rá ezúttal a lány késlekedés nélkül. - Ez viszont nem volt bók - helyesbített Royce. Jenny kíváncsi, egyszersmind neheztelı pillantást vetett rá, némán követelte a megjegyzés kifejtését. Royce kinyújtott kézzel megérintette Jenny arcát, mutatóujjával becézve sima, finom bırét. - Ha kevésbé lennél értelmes, nem töltenél annyi idıt azzal, hogy számba vedd minden következményét annak, hogy hozzám tartozol. Egyszerően elfogadnád a helyzetedet, valamennyi elınyével együtt. Tekintete jelentıségteljesen a lány nyakában függı gyöngysorra siklott, amelyet ma reggel ajándékozott neki egy egész halomnyi ékszer között, és ragaszkodott hozzá, hogy viselje is. Jenny szeme tágra nyílt a felháborodástól, Royce azonban rendíthetetlen férfilogikával folytatta: - Ha átlagos értelmő nı lennél, átlagos nıi dolgok foglalkoztatnának, mint például a divat, a háztartás vezetése vagy a gyermeknevelés. Nem kínoznád magad olyan kérdésekkel, mint hőség, hazaszeretet és ilyesmik. Jenny dühös hitetlenséggel meredt rá. - Elfogadnám a helyzetemet? - ismételte. - Én nem egy „helyzetben" vagyok, ahogy azt olyan szépen megfogalmazta, uram. Bőnben élek egy férfival, dacolva a családom akaratával, országom és a mindenható Isten óhajával. Nem beszélve arról - folytatta -, hogy bár azt ajánlod, foglalkozzam nıi dolgokkal, mint a háztartás és a gyereknevelés, pontosan te vagy az, aki megfosztott engem attól, hogy jogom legyen efféle dolgokhoz. A háztartásodat a feleséged fogja majd vezetni, és kétség sem fér hozzá, hogy megpróbálja majd pokollá tenni az életemet, ha megteheti, és... - Jennifer - szakította félbe Royce, visszafojtva mosolygását -, mint azt te is pontosan tudod, nincs feleségem. Belátta ugyan, hogy Jennifernek a legtöbb dologban igaza van, de olyan átkozottul jól nézett ki szikrázó, zafírszínő szemeivel és csókolni való ajkaival, hogy képtelen volt szavaira koncentrálni. Egyszerően a karjaiba akarta zárni, és átölelni, mint egy mérges kiscicát. - Most még nincs feleséged - érvelt tovább Jenny keserően -, de egy nap, méghozzá hamarosan, választasz magadnak egy angol nıt. Egy angol nıt, akinek vér helyett jeges víz folyik az ereiben, és olyan színő a haja, mint az egérszır, és hegyes kis orra lesz, aminek örökké kipirosodik a hegye, és azzal fenyeget, hogy elcsöppen... Royce vállai vadul rázkódtak a néma, visszafojtott nevetéstıl. Végül felemelte a kezét, és védekezın maga elé tartotta. - Egérszırszínő haj? - ismételte. - Ez vár rám? Egészen mostanáig azt gondoltam, szıke feleséget szeretnék, nagy zöld szemekkel és... -Nagy rózsaszín ajkakkal és nagy... - Jenny olyan dühös volt, hogy már a mellei felé emelte a kezét, amikor észrevette magát, és rádöbbent, mit is akart mondani. - Igen? - biztatta Royce ugratva. - Nagy mivel? - Fülekkel - vágta ki Jenny dühösen. - De bárhogy nézzen is ki, egy a lényeg: hogy pokollá fogja tenni az életemet. Royce képtelen volt rá, hogy akár egyetlen további pillanatig is visszafogja magát, és az orrával dörgölni kezdte Jenny nyakát. - Kötök veled egy újabb egyezséget - suttogta a fülét csókolgatva. - Csakis olyan feleséget választok, akit mindketten kedvelünk. Ebben a valószínőtlen pillanatban rádöbbent, hogy a Jennifer iránt érzett szenvedélye elhomályosítja a gondolkodását. Képtelenség volt, hogy megnısüljön, és maga mellett tartsa Jennifert is, és ezt ı is tudta. Ugratása ellenére távolról sem volt annyira kegyetlen, hogy elvegye Lady Mary Hammelt, vagy bárki mást, és kényszerítse Jennyt, hogy elviselje a
méltatlan helyzetet, és továbbra is a szeretıje maradjon. Tegnap talán még fontolóra vette volna ezt a lehetıséget is, de nem ma. Nem az elmúlt éjszaka után, amikor megtudta, mennyi szenvedést kellett már eltőrnie rövid élete alatt. Még ebben a pillanatban is elszörnyedt a gondolattól, miként bánna a lánnyal szeretett klánja, ha visszamenne közéjük, miután ellenségükkel osztotta meg ágyát. Az a lehetıség is elfogadhatatlan és elképzelhetetlen volt azonban, hogy agglegény maradjon, gyerekek és örökös nélkül. Az egyetlen fennmaradó lehetıség pedig - nevezetesen, hogy Jennifert vegye feleségül szóba sem jöhetett. Ha elvenné, esküdt ellenségei válnának rokonaivá, és feleségét is az ellenségeihez kötné megmásíthatatlan hősége. Egy ilyen házassággal csak azt érné el, hogy áthelyezné a csatamezıt a saját várába. Márpedig ı békét és harmóniát akart az otthonában. A lány ártatlan szenvedélye és önzetlen odaadása az ágyban elképzelhetetlen gyönyörhöz juttatta, de nem jelentette azt, hogy emiatt szakadatlan küzdelemmé kellene tennie az életét. Másrészt viszont Jenny volt az egyetlen nı, aki vele szerelmeskedett, nem a legendával, akivé vált. És úgy megnevettette, ahogy még soha egyetlen nı sem; volt benne mersz és bölcsesség, ráadásul az arca bőbájos és elragadó. És végül, de nem utoljára, Jenny olyan egyenes és becsületes volt, hogy az teljesen lefegyverezte Royce-ot. Még most sem tudta elfelejteni azt az érzést, amely tegnap éjjel telepedett rá. A lány az ıszinteséget részesítette elınyben a büszkeséggel szemben, és beismerte, hogy bár nem akart az ágyába menni, nem is akarta otthagyni, amikor már benne volt. Efféle becsületesség, különösen a nıknél, valóban ritkán fordul elı. Azt jelenti, hogy adni lehet Jenny szavára. Természetesen mindezek együtt sem szolgáltattak elegendı okot arra, hogy hagyja füstbe menni gondosan kitervelt jövıjét. Másrészt viszont arra sem ösztönözték, hogy elhagyja a lányt. Royce felpillantott, mert a kastély tornyában álló ır a kürtjébe fújt, nem ellenséges látogatók közeledtét jelezve. - Mit jelent ez? - kérdezte Jenny riadtan. - Hírnök jött Henriktıl, gondolom - felelte Royce, és alkarjára visszadılve belehunyorgott a napba. Ha tényleg az, gondolta lustán, sokkal hamarabb érkezett, mint várta. - Bárki legyen is, barátságos szándékkal jött. - Tudja a királyod, hogy a foglyod vagyok? - Igen. - Bár beszélgetésük iránya nem volt kedvére való, megértette a lány aggodalmát, ezért hozzátette: -A szokásos havi jelentésemmel együtt üzenetet küldtem neki, néhány nappal azután, hogy a táborba hoztak benneteket. - Lehetséges, hogy... - Jenny reszketve aprót sóhajtott - hogy elküldenek, mondjuk, egy... várbörtönbe vagy... - Nem - felelte Royce gyorsan. - Az én védelmem alatt maradsz. Egyelıre - tette hozzá bizonytalanul. - De tegyük fel, hogy a király mégis másként rendelkezik. - Nem fog - mondta Royce egyszerően, és a vállai fölött Jennyre nézett. - Henrik nem törıdik azzal, miként nyerem meg számára a csatákat, legalábbis addig nem, amíg megnyerem. Ha apád leteszi a fegyvert, és megadja magát, mert te a foglyom vagy, akkor az a legjobbfajta gyızelem lesz. Vértelen. Látta, hogy Jenny feszültté válik a témától, ezért olyan kérdéssel igyekezett elterelni a gondolatait, amely egész reggel ott motoszkált agya egyik hátsó zugában. - Amikor a mostohafivéred hozzálátott, hogy ellened fordítsa a klánt, miért nem hívtad fel rá apád figyelmét? -kérdezte. - Miért próbáltál inkább megszökni a tény elıl, hogy álomkirályságot építs fel gondolatban? Apád erıs nemes úr, megoldhatta volna a gondjaidat, ahogy én is megoldottam volna.
- És te hogy oldottad volna meg? - kérdezte Jenny azzal az öntudatlan, kihívó kis félmosollyal, amitıl Royce mindig kényszert érzett rá, hogy a karjaiba kapja, és lecsókolja az ajkáról. Élesebben válaszolt, mint szándékában állt. - Megparancsoltam volna neki, hogy hagyjon fel a gyanakvással veled szemben. - Úgy beszélsz, mint egy harcos, nem úgy, mint egy lord - jegyezte meg a lány könnyedén. Nem parancsolhatod meg az embereknek, mit higgyenek, legfeljebb megfélemlítheted ıket, és akkor megtartják maguknak a gondolataikat. - És mit tett az apád? - kérdezte a férfi, Jenny megjegyzése hallatán elég hővösen. - Akkoriban, amikor Becky vízbe fúlt, ha jól emlékszem, éppen ellened harcolt valamelyik csatában. - És amikor visszatért... a velem vívott csatából - tette hozzá Royce gúnyos mosollyal -, mit tett akkor? - Addigra már mindenféle történetek keringtek rólam. Apa azt gondolta, eltúlzom a dolgot, és hamarosan úgyis abbahagyják majd a pletykálkodást. Tudod - tette hozzá, mert Royce rosszalló arcot vágott -, apám nem fektet túl nagy hangsúlyt az efféle ügyekre, „nıi dolgoknak” nevezi ıket. İ nagyon szeret engem - jelentette ki. Royce úgy vélte, inkább a hőség, mint a józan ész beszél a lányból, különösen, ha arra gondolt, hogy apja Baldert választotta Jennifer férjéül. - ...de számára a nık... nos, nem játszanak olyan fontos szerepet a világban, mint a férfiak. A mostohaanyámat is azért vette el, mert távoli rokonságban állt velünk, és volt három egészséges fia. - Inkább azt választotta, hogy egy távoli rokonra szálljon a címe - állapította meg Royce alig leplezett utálkozással -, mint hogy neked adja tovább, és veled az unokájának? - Számára a klán jelent mindent, és ez így is van rendjén - jelentette ki Jennifer, akit állhatatossága hevesebb fogalmazásra sarkallt. - Nem érezte úgy, hogy én, vagyis egy nı, képes lennék rá, hogy vezessem ıket. Még akkor sem, ha Jakab király engedélyezte volna, hogy rám hagyja a címét. És ez gondokat okozhatott volna. - Bajlódott azzal, hogy beadvánnyal forduljon Jakabhoz ennek érdekében? - Nos, nem. De mint már mondtam, apám nem személy szerint bennem kételkedett. Egyszerően arról volt szó, hogy nı vagyok, tehát más dolgokra születtem. Vagyis másként vagy hasznosítható, gondolta Royce dühösen. -Nem értheted meg apámat, mert nem ismered ıt. Nagyszerő ember, és mindenki ugyanúgy érez iránta, mint én. Mi valamennyien az életünket adnánk érte, ha ı... Jenny egy pillanatra azt hitte, az ırület határán áll, vagy a látásával lehet valami gond, mert nem messze tılük, az erdıben, ujjait a hallgatás jeleként ajkaira téve meglátta... Williamet. - .. .ha azt kívánná - fejezte be elhalkuló hangon. De Royce semmit nem vett észre hangszíne változásából. Épp azzal volt elfoglalva, hogy leküzdje magában az indokolatlan féltékenységet, amit a lány apja iránt érzett, amiért ilyen tökéletes, vak hőséget plántált Jennybe. Jenny szorosan lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, és még erısebben meresztette. William visszahúzódott az erdı sőrőjébe, de Jenny még mindig látta zöld zekéje szélét. William tényleg itt volt! Eljött, hogy hazavigye, értette meg. Öröm és megkönnyebbülés árasztotta el bensıjét. - Jennifer. Royce Westmoreland halk hangja komolyan csengett, és Jenny elszakította pillantását attól a helytıl, ahol Williamet sejtette. - I-igen - hebegte. Félig-meddig arra számított, hogy apja egész serege elıbújik a fák mögül, és ott helyben lemészárolják Royce-ot. Lemészárolják! A gondolattól keserőséget érzett a torkában. Félig
eszét vesztve ugrott talpra, megzavarodva a kettıs vágytól, hogy Royce-ot minél távolabb vigye az erdıtıl, ı maga viszont mégis találkozhasson a fivérével. Royce összehúzott szemmel vizsgálgatta a lány arcát. - Mi a baj? Úgy nézel ki... - .. .mint aki nyugtalan - vágta rá Jenny. - Úgy érzem, szükségem lenne egy kis sétára. Én... Royce is felállt, és épp a lány nyugtalanságának oka iránt akart tudakozódni, amikor Arik tőnt fel a dombtetın. - Mielıtt Arik ideér - kezdte -, szeretnék mondani neked valamit. Jenny megperdült, és bénultan meredt Arik hatalmas alakjára, de közben ırült megkönnyebbülést érzett: Arikkal az oldalán Royce-nak legalább nem kell teljesen magára hagyatva meghalnia. De ha valóban harcra kerül a sor, apját, Williamet vagy a klán valamelyik tagját is megölhetik. - Jennifer - szólt rá Royce, és hangja bosszúsan csengett a lány elkalandozó figyelme miatt. Nagy erıfeszítés árán felé fordult, és valahogy sikerült érdeklıdést színlelnie. - Igen? Ha az apja emberei valóban meg akarnák támadni Royce-ot, mostanra már biztosan elıjöttek volna az erdıbıl. Hiszen védtelenebb nem is lehetne, mint ebben a pillanatban. Ami azt jelenti, gondolta Jenny, hogy William valószínőleg egyedül van, és meglátta Arikot. Ha pedig így van, és Jenny nagyon remélte, hogy igen, akkor neki nincs más dolga, mint hogy nyugton maradjon, és módot találjon arra, hogy bejusson a fák közé. - Senki sem fog várbörtönbe dugni - mondta Royce gyengéd határozottsággal. A férfi igézı szemeibe pillantva Jenny rájött, hogy hamarosan el kell hagynia - talán egy órán belül. A felismerés váratlanul és megrendítı erıvel sújtott le rá. Igaz, hogy Royce szemet hunyt az ı elrablása fölött, de sosem tette ki olyan zaklatásnak, amilyenre akkor kényszeríthették volna, ha más tartja fogva. Ráadásul ı volt az egyetlen, aki csodálta a bátorságát, ahelyett hogy kárhoztatta volna önfejő viselkedéséért. Pedig a lova halálát okozta, megsebesítette, és szökésével bolondot csinált belıle. Mindent egybevéve, döbbent rá Jenny, gálánsabban bánt vele - persze a maga módján értelmezve a lovagiasságot -, mint bármelyik udvaronc tette volna. Ami azt illeti, ha más lenne a helyzet országaik között, ı és Royce Westmoreland akár barátok is lehetnének. Barátok? Ennél már most is többet jelentettek egymásnak. A férfi a szeretıje volt. - Ó, sajnálom - szólt Jenny elhaló hangon -, elkalandoztak a gondolataim. Mit is mondtál az imént? - Azt mondtam - ismételte meg Royce kissé aggódva a lány ijedsége láttán -, nem akarom, hogy úgy érezd, bármilyen veszély fenyeget. Míg el nem jön az ideje, hogy hazaküldjelek, az én védelmem alatt állsz. Jenny bólintott, és nyelt egyet. - Rendben. Köszönöm - suttogta érzelmektıl elfúló hangon. Hanghordozását a hála jeleként értelmezve Royce lustán elmosolyodott. - És egy csókkal is hajlandó lennél kifejezni a háládat? Örömteli megdöbbenésére Jennynek nem volt szüksége újabb biztatásra. Karjait a férfi nyaka köré fonva kétségbeesett hévvel csókolta, ajkaira tapasztotta ajkát. Részben az elválás, részben a félelem csókja volt ez. A lány keze a Royce hátán domborodó izmokon siklott, mintha öntudatlanul is emlékezetébe akarná vésni körvonalait, és hevesen szorította magához. Royce végre felemelte a fejét, de karjával még mindig szorosan ölelte Jennyt. - Istenem... - nyögte suttogva. Épp újra le akart hajolni a lány ajkaihoz, amikor megpillantotta Arikot. - A fenébe, itt van Arik.
Megfogta Jenny karját, és a lovag felé vezette. Amint mellé értek, Arik azonnal félrehívta Royce-ot, és hadarni kezdett. Royce visszafordult Jennifer felé, de gondolatait immár Graverley érkezésének kellemetlen híre kötötte le. - Nos, vissza kell mennünk - kezdte, de a lány arcára kiülı gyötrelem a szívébe markolt. Reggel, amikor felajánlotta neki, hogy kihozza a kastélyból, úgy ragyogott fel az arca, mint egy frissen meggyújtott gyertyaszál. Azt mondta: „Olyan sokáig voltam bezárva egy sátorba, szigorú ırség felügyelete alatt, hogy a dombtetın ülve úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna." Az itt töltött idı nyilvánvalóan nagyon jót tett neki, gondolta Royce, felidézve szenvedélyes csókját, és azon tőnıdött, vajon ırültség lenne-e, ha felajánlaná neki a lehetıséget, hogy itt maradhat egyedül. A lánynak semmi esélye, hogy lovat szerezzen, és elég értelmes ahhoz, hogy tudja: ha gyalogosan próbálna szökni, a kastély körül táborozó ötezer férfi egy órán belül elfogná. Ráadásul Royce szólhat a várfalon álló ıröknek, hogy tartsák szemmel. Még mindig csókja ízével az ajkán felidézte a lány néhány nappal korábbi ígéretét, hogy nem próbálkozik újabb szökéssel, és odasétált hozzá. - Jennifer - mondta szigorúan, mert magában továbbra is voltak fenntartásai döntésének bölcsességével kapcsolatban -, ha megengedem, hogy itt maradj, bízhatom abban, hogy nem mész el innen? A lány arcán felragyogó, meglepetéssel vegyes öröm elegendı jutalom volt nagylelkőségéért. - Igen - jelentette ki Jenny, és alig hitte el, hogy ekkora jótéteményt kap a sorstól. A férfi arcán átsuhanó lusta mosoly szinte kisfiússá tette jóképő, bronzosra barnult vonásait. - Nem maradok soká - ígérte. Jenny hosszan nézte Arik oldalán távolodó alakját, mintha önkéntelenül is emlékezetébe akarná vésni a látványt; a sárgás zekébe bújtatott széles vállát, a keskeny csípıje körül lazán lógó széles, barna övet, a vastag nadrágot, amely kirajzolta combjai erıs izmait. A dombon lefelé haladva félúton a férfi megállt, és megfordult. Felemelt fejjel végigpásztázta a fákat, fekete szemöldökét gyanakvóan összehúzta, mintha megérezte volna az erdıben leselkedı veszélyt. Jenny, attól tartva, hogy Royce észrevett vagy meghallott valamit, és esetleg vissza akar menni érte, az elsı dolgot tette, ami eszébe jutott: integetni kezdett, hogy magára vonja a figyelmét, mosolygott, majd ujját a szájához érintette. Gesztusa önkéntelen volt; azért fedte el ajkait, nehogy kitörjön belıle a pánik kiáltása. Royce-nak azonban úgy tőnt, mintha csókot dobott volna utána. Az arcán felderengı mosoly egyaránt árulkodott meglepetésrıl és örömrıl, és ı is a magasba emelte kezét, hogy visszaintsen Jennifernek. Arik azonban beszélni kezdett mellette, elvonva a férfi figyelmét Jenny-rıl és az erdırıl. Royce megfordult, és Arik oldalán könnyő léptekkel indult lefelé a dombról. Gondolatait boldogsággal töltötte el a lány csókjának heve és saját teste hasonlóképpen tüzes felelete. - Jennifer! William halk, mély hangja a háta mögül, az erdıbıl szólította sürgetıen. Jenny egész testében megfeszült, de volt annyira óvatos, hogy ne rohanjon azonnal a fák közé - legalább addig ne, míg Royce alakja el nem tőnik a Hardint körülvevı vastag várfalba vájt titkos rejtekajtó mögött. Akkor megfordult, és majdnem orra bukott nagy igyekezetében, ahogy nekivágott a rövid emelkedınek. A fák közé rohant, eszeveszetten kutatva megmentıje után. - William, merre...? - kezdte, de azonnal el is halt a hangja, mert egy erıs, izmos kéz a háta mögül kinyúlva átfogta a derekát, és felemelte a földrıl, még mélyebbre ragadva az ısi tölgyfák rejtekébe. - Jennifer! - suttogta William rekedten. Kedves ábrázata alig néhány centiméterre volt Jennyé-tıl. A szánalom és az aggodalom mély redıket szántott arcára.
- Szegény kicsim - kezdte Jenny arcát fürkészve, az iménti csókra utalva, amelynek nyilván tanúja volt, majd komoran így szólt: - Kényszerített, hogy az ágyasa légy, ugye? - Én... majd késıbb elmagyarázom. Most sietnünk kell - sürgette a lány könyörögve. Tudta, hogy a klánnak mielıbb indulnia kell, hogy véráldozat nélkül hagyhassák ott Hardin környékét. - Brenna már útban van hazafelé. Hol van apa? És a többiek? - Apa Merrick várában van, csak hatan jöttünk ide. - Hatan? - kiáltott fel Jenny. Megbotlott, mert papucsa beleakadt az erdı sőrő aljnövényzetébe, de gyorsan összeszedte magát, és ott loholt William nyomában. - Azt gondoltam, több esélyünk van a kiszabadításodra csellel, mint erıvel. *** Amikor Royce belépett a terembe, Graverley a szoba közepén állt, és megnyúlt arcát körbeforgatva lassan szemrevételezte Hardin kastélyának belsejét. Keskeny orrát a harag és a rosszul leplezett kapzsiság fintora torzította el. Mint a király titkos tanácsosa és a nagy hatalmú angol törvényszék legtekintélyesebb tagja, Graverley mérhetetlen befolyással bírt, mégis épp pozíciója fosztotta meg a cím és a birtok reményétıl, amelyek után pedig annyira sóvárgott. VII. Henrik trónra lépése óta igyekezett óvintézkedéseket tenni, hogy elkerülhesse elıdei sorsát. İk a nagy hatalmú nemesektıl szenvedtek vereséget, akik elıbb hőségesküt tettek a királynak, majd fellázadtak, és elégedetlenségükben megbuktatták az uralkodót. Hogy ilyesmi ne fordulhasson elı, Henrik felállított egy elnyomó szellemő törvényszéket, és olyan tanácsosokkal és miniszterekkel töltötte meg, akik nem voltak nemesi származásúak. Olyan férfiak, mint Graverley, ítélkezhettek a nemesek fölött, keményen megbüntethették ıket minden bőnükért. És ezzel nem csupán Henrik kincstárát gyarapították, hanem egyúttal megfosztották a nemeseket a lázadáshoz elengedhetetlenül szükséges vagyonuktól. Valamennyi titkos tanácsos közül Graverley volt a legbefolyásosabb, egyszersmind a legbosszúállóbb. Henrik teljes bizalmát és támogatását élvezve sikeresen elszegényítette és teljesen összetörte Anglia szinte minden nagy hatalmú nemes urát... Claymore grófjának kivételével. Royce Graverley nem titkolt dühe ellenére továbbra is gyarapodott, és minden csatával, amit megnyert a királyának, egyre hatalmasabbá és vagyonosabbá vált. Az udvarnál mindenki ismerte Graverley Royce Westmoreland iránt táplált győlöletét és Royce megvetését is. Royce tökéletesen nyugodt arccal tette meg az ıt ellenségétıl elválasztó mintegy háromszáz méteres távolságot. Közben számos jelet észlelt, ami arra utalt, hogy különösen kellemetlen összetőzés elébe néz. Látta a Graverley arcára kiülı önelégült mosolyt; felmérte, hogy a tanácsnok háta mögött Henrik harmincöt fegyverese áll, katonás tartással, zord és hajthatatlan arckifejezéssel. Royce saját emberei Godfrey és Eustace vezetésével két vonalban sorakoztak fel a terem hátsó részében lévı emelvény közelében. Arcukon éber figyelem tükrözıdött, mintha ık is érezték volna, hogy valami nagyon nincs rendben Graverley váratlan látogatása körül. Amikor Royce elhaladt az utolsó két ember mellett, formális díszırségbe rendezıdtek a háta mögött. - Nos, Graverley - mondta Royce megállva ellensége elıtt -, mi hozott elı Henrik trónja mögül, a rejtekhelyedrıl? Graverley szemeiben a harag villámai gyúltak, hangja azonban higgadt maradt, és szavait is megválogatta, akárcsak Royce. - A civilizáció szerencséjére, Claymore, a többségünk nem osztozik abban az örömben, amit a vér és a rothadó testek látványa vált ki belıled. - Most, hogy így eleget tettünk a formaságoknak, mondd meg, mit akarsz - csapott le rá Royce.
- A foglyaidat. Royce fagyos csendben hallgatta Graverley gyilkos mondatait, bár dermedt elméje számára úgy tőnt, mintha a szavak valahonnan távolról jutnának el hozzá. - Henrik megfogadta a tanácsomat - mondta Graverley -, és megpróbált a békérıl tárgyalni Jakab királlyal. A kényes tárgyalások közepette jöttél te, és elraboltad egész Skócia egyik legbefolyásosabb lordjának lányait. Ennek következtében a békekötés természetesen lehetetlenné vált. Hangja tekintélyt parancsolóan csengett. - Feltételezve, hogy barbár szokásaid ellenére még nem mészároltad le rabjaidat, ezúton közlöm veled felkent királyunk parancsát. Azonnal át kell adnod nekem Lady Jennifer Merricket és húgát, akiket visszajuttatunk a családjukhoz. - Nem. A fagyosan kiejtett szó a királyi parancs megtagadását jelentette. A felségáruló kijelentés akaratán kívül hagyta el Royce ajkait, és akkorát robbant a teremben, mintha egy láthatatlan katapult hatalmas szikladarabot repített volna be. A király katonái ösztönösen erısebben szorították kardjuk markolatát, és baljóslatúan meredtek Royce-ra, a gróf saját emberei pedig meredten, döbbent riadalommal bámulták. Egyedül Arik nem árult el semmiféle érzelmet, kıkemény tekintetét rezzenéstelenül szegezte Graverleyre. Még maga Graverley is túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy leplezze. Összehúzott szemekkel Royce-ra bámult, aztán hitetlenkedéssel a hangjában megkérdezte: - Megkérdıjelezed talán, hogy pontosan adtam át a király üzenetét, vagy tényleg képes lennél arra vetemedni, hogy ellentmondj a parancsának? - Kikérem magamnak a mészárlásra vonatkozó vádaskodásodat - rögtönzött Royce hővösen. - Fogalmam sem volt, hogy ennyire érzékenyen érint ez a téma, Claymore - hazudta szemérmetlenül Graverley. Royce megpróbálta húzni az idıt. - Mint azt odafent is jól tudjátok- mondta -, a foglyokat Henrik miniszterei elé szokták vinni, és ott döntenek a sorsukról. - Elég a képmutatásból! - rivallt rá Graverley - Teljesíted a király parancsát vagy sem? A sors és a kiszámíthatatlan király által rárótt néhány pillanat leforgása alatt Royce sebesen számba vette a milliárdnyi okot, amelyek miatt ırültség lenne elvennie Jennifer Merricket, és a milliárdnyi kényszerítı körülményt, amelyek miatt mégis meg fogja tenni. Annyi csatamezın töltött, gyızedelmes, év után végül saját ágyában érte utol a veszte. Gyızedelmeskedett fölötte egy kedves, tizenhét éves lány, akibe több bátorság szorult, mint tíz másik nıbe. Bárhogy próbálta, nem volt képes rávenni magát, hogy hazaküldje. Ez a lány úgy harcolt ellene, mint egy tigris, és úgy adta oda magát, mint egy angyal. Megpróbálta leszúrni, de megcsókolta a sebhelyeit. Szétszabdalta a takaróit, de megvarrta a kézelıjét. Néhány perce olyan édes szenvedéllyel csókolta, hogy teste szinte vonaglott a vágytól. Mosolya a férfi szívének sötét zugait is felderítette, nevetése olyan ragadós volt, hogy neki is nevetnie kellett. És ráadásul becsületes volt, amit Royce mindenekfölött nagyra értékelt. Mindez épp csak átfutott az agyán, nem engedte meg magának, hogy odafigyeljen ezekre a gondolatokra, vagy hogy felmerüljön benne az a szó: „szerelem". Máskülönben be kellett volna ismernie, hogy testi vonzalomnál többrıl van szó közöttük, aminek elfogadására képtelen volt. Pártatlan és villámgyors logikájával, amivel a csatákban is döntést szokott hozni, Royce inkább azt fontolgatta: figyelembe véve, hogy az apja és a Merrick klán miként viszonyul Jenniferhez, hazatérése után nem áldozatként, hanem árulóként bánnának vele, hiszen ágyba bújt az ellenségükkel. És akár megejtették a lányt, akár nem, élete hátralévı részére eldugnák egy távoli kolostorba, ahol tovább szövögethetné ábrándjait az álomkirályságról, ahol szeretik és elfogadják ıt.
Ezek a tények - és persze a tudat, hogy annyira összeillenek az ágyban, mint soha senki mással - voltak azok, amiket Royce átgondolt, mielıtt meghozta volna a döntését. Amint elhatározásra jutott, a rá jellemzı sebességgel és eltökéltséggel cselekedett. Jól tudta, csak néhány kettesben töltött percre van szüksége Jenniferrel ahhoz, hogy megértesse vele az okait, mielıtt még a lány vaktában elfogadná Graverley ajánlatát. Szárazon elmosolyodott, és így szólt ellenségéhez: - Míg az embereim bekísérik Lady Jennifert a terembe, talán vegyük le a kesztyőinket, és engedjünk meg magunknak néhány könnyő falatot. Hívogatóan intett karjával az asztal felé, ahol a szolgasereg rögvest szorgoskodni kezdett, és mindazt az ételt tálcákra pakolták, amit csak össze tudtak szedni ilyen rövid idı alatt. Graverley gyanakvóan húzta össze szemöldökét. Royce Henrik katonáira pillantott, akik közül néhányan az ı oldalán is harcoltak már, és azon tőnıdött, vajon hamarosan halálos küzdelembe bonyolódnak-e egymással. Aztán újra Graverley felé fordult. - Nos? Tudta, hogy még akkor sem lesz könnyő lebeszélnie ellenségét arról, hogy erınek erejével elvigye tıle Jennifert, ha a lány beleegyezik abba, hogy vele maradjon, ezért Royce igyekezett némi kedvességet csempészni a hangjába. - Lady Brenna az öcsém kíséretében már úton van hazafelé. Ismerve, mennyire odavan Graverley a pletykáért, és remélve, hogy ezúttal sem tud ellenállni neki, szinte szívélyesen folytatta: - Nemrég hallottam egy történetet, amit bizonyára szívesen meghallgatnál ebéd közben... Graverley kíváncsisága legyızte gyanakvását. Egy tizedmásodpercnyi habozás után bólintott, és az asztal felé indult. Royce úgy tett, mintha oda akarná kísérni, aztán hirtelen kimentette magát: - Elküldök valakit Lady Jenniferért - mondta, és máris Arikhoz fordult. Halkan, szinte suttogva mondta: - Vidd magaddal Godfreyt, és hozzátok ide a lányt. Az óriás bólintott, Royce pedig hozzátette: - Mondd meg neki, hogy ne bízzon Graverley ajánlatában, és semmiképp se fogadja el, amíg nem beszélt velem négyszemközt. Ezt jól értesd meg vele. Royce úgy vélte: egyszerően lehetetlen, hogy Jennifer még akkor is ragaszkodjon a távozáshoz, miután meghallgatta az ı javaslatát. Elutasította a gondolatot, hogy házassági ajánlata mögött más ok is állhatna, mint a testi vágy és a könyörület, de minden csatában fontosnak tartotta, hogy tisztában legyen ellensége indítékaival is. Tudta, hogy Jennifer iránta táplált érzései mélyebbek, mint azt maga a lány sejtené. Ha nem így lett volna, nem olyan odaadó az ágyban, és nem ismeri be olyan becsületesen, hogy maradni akart. És nem csókolhatta volna úgy ıt, mint alig néhány perccel korábban a dombtetın. Túl édes, túl becsületes és túl ártatlan volt ahhoz, hogy csak színlelje ezeket az érzéseket. A férfi biztos volt benne, hogy a gyızelemtıl már csak egy kis csatározás választja el - elıbb Jenniferrel, majd Graverleyvel. Royce az asztalhoz lépett, ahol Graverley már elfoglalta a helyét. Hogy idıt nyerjen, a lehetı legapróbb részletességgel, egyetlen lényegtelen mozzanatot sem felejtve ki, elmesélte neki Brenna távozásának körülményeit. - Így hát elengedted a szép lányt, és magadnál tartottad a büszkét? - kérdezte Graverley, miközben kényesen rágcsált egy kenyérdarabot. - Bocsáss meg, de túl nehéz ezt megértenem. Royce alig hallotta. Gondolatban a lehetıségeit vizsgálta felül, arra az esetre, ha ne adj isten, Graverley nem fogadná el Jennifer döntését, hogy Hardinban marad. Mindig voltak tervei, és ı mindig készen állt arra, hogy kiválassza közülük a legjobbat. Ennek köszönhette, hogy mindig élve és gyıztesen hagyta el a csatamezıt. Úgy határozott: ha Graverley nem fogadná el Jennifer döntését, ı ragaszkodni fog ahhoz a jogához, hogy magától Henriktıl hallja a parancsot. Ha elutasítja, hogy higgyen
Graverleynek, az még nem felségárulás. Bár Henrik kétségkívül dühös lesz, csak nem kötteti fel ezért. Ha a király Jennifer szájából, az ı puha, telt ajkairól hallja, hogy hozzá akar menni Royce-hoz, az valószínőleg kedvére való lesz majd. Végül is Henrik szereti házassággal megoldani a veszélyes politikai helyzeteket, saját, jól elrendezett frigyét is beleértve. Nem volt túl valószínő, hogy a király kegyesen megbocsátja, hogy Royce ellenszegült a parancsának, és rögtön ezt követıen áldását adja házasságukra. A férfi gondolatai mégis inkább ennél a kellemes képnél idıztek, mint hogy arra gondoljon: talán felakasztják, felnyársalják, felnégyelik, vagy megfosztják minden földjétıl és javaitól, amiket élete kockáztatásával szerzett a csatákban. Royce az asztal mellett, ellenségével szemközt ülve sorra átgondolt minden lehetıséget. Mindet, kivéve azt az egyet, hogy Jennifer teljes szívébıl odaadóan csókolta, miközben a szökése járt a fejében, amit abban a pillanatban meg is tett, ahogy ı hátat fordított neki. - Miért hagytad elmenni, ha olyan szép volt? - Mint már említettem, beteg volt - válaszolta tömören. Hogy ne kelljen tovább Graverleyvel beszélgetnie, Royce hatalmas színjátékba kezdett, azt bizonygatva, mennyire éhes. Elırenyúlva maga elé húzta az egyik tálat, és nagyot harapott a kenyérbe, amit avas libazsírba áztattak, és szintén avas hússal raktak meg. Gyomra hangosan tiltakozott. Huszonöt perccel késıbb Royce-nak már jókora erıfeszítésébe tellett, hogy elrejtse egyre fokozódó nyugtalanságát. Arik és Godfrey már nyilván átadta az üzenetét Jennifernek, aki valószínőleg csökönyösködik; valószínőleg megpróbálják meggyızni ıt, ezért késlekednek. De vajon tényleg makacskodik a lány? És mit tesz Arik, ha igen? Egy rémséges pillanatra Royce elképzelte, amint hőséges lovagja testi erejével kényszeríti Jennifert, hogy beleegyezésre bírja. Ariknak kisebb nehézséget jelentene kettétörni Jennifer karját, mint más embernek egy száraz kis gallyacskát. Royce keze riadtan megremegett a gondolattól. Az asztalt alkotó, durván faragott deszkák fölött Graverley ıt vizsgálgatta, egyre növekvı gyanakvással. Trükköt sejtett. Hirtelen talpra szökkent. - Elég a várakozásból! - kiáltotta élesen, és dühösen nézett Royce-ra, aki lassan felemelkedett. - Bolonddá akarsz tenni, Westmoreland. Érzem én! El sem küldted az embereidet a lányért. Ha itt van, elbújtattad, és akkor nagyobb bolond vagy, mint gondoltam. Mutatóujját Royce-ra szegezve fegyveres kíséretéhez fordult: - Fogjátok le ezt az embert, aztán lássatok neki, és kutassátok át a Merrick lány után a kastélyt. Szedjétek apró darabokra, ha kell, kı kövön ne maradjon, de találjátok meg! Ha megérzéseim nem csalnak, mindkét lányt napokkal ezelıtt megölték. Kérdezzétek ki az embereit, használjátok a kardotokat is, ha kell. Gyerünk! Henrik két lovagja elırelépett, abban a nyilvánvaló tévhitben, hogy a király katonáiként ellenállás nélkül lefoghatják Royce-ot. De abban a pillanatban, ahogy megmozdultak, a gróf emberei habozás nélkül felsorakoztak, és kezüket kardjuk markolatán tartva élı sáncot alkottak Royce és a király emberei között. A király és a saját emberei közötti összecsapás volt az utolsó, amit Royce kívánt volna, különösen most. - Állj! - mennydörögte. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy lovagjai már pusztán azzal is felségárulást követtek el, hogy akadályozták a király fegyvereseit. A teremben lévı kilencven ember jéggé dermedt a parancs hallatán, mind saját elöljárója felé fordulva várta a következı utasítást. Royce pillantása Graverley felé csapott, megrémisztve a tanácsnokot. - Számodra mindennél fontosabb, hogy ne tőnj nevetségesnek, pedig épp most teszed magad azzá. A hölgy, akit szerinted meggyilkoltam és elrejtettem, épp kellemes sétát tesz a kastély mögötti dombokon, méghozzá ır nélkül. Továbbá távolról sem rab: Lady Jennifer teljes szabadságot és kényelmet élvez. Ha megpillantod, pazarul öltözött hölgyet látsz majd, mert
rendelkezésére bocsátottam a kastély elızı úrnıjének ruhatárát, a nyakában pedig egy felbecsülhetetlen értékő gyöngysort visel, amely szintén a korábbi várúrnıé volt. Graverley szája tátva maradt a meglepetéstıl. - Te ékszereket adtál neki? A kegyetlen Farkas, Skócia Korbácsa ebül szerzett kincseit saját foglyának ajándékozza? - Egy egész dobozra valót - felelte szárazon Royce. A kinyilatkoztatás hallatán Graverley arcán olyan mulatságos döbbenet jelent meg, hogy Royce két választási lehetıség között ırlıdött: nem tudta, hagyja-e, hogy kitörjön belıle a nevetés, vagy másik késztetésének engedve öklével sújtson a tanácsnok arcába. Pillanatnyilag azonban az volt számára a legfontosabb, hogy megakadályozza a szemben álló fegyveresek összecsapását. Hogy ezt a célt elérje, bármire képes lett volna, míg Arik végre megjelenik Jenniferrel. - Ráadásul - folytatta ezért, csípıjével az asztalnak dılve, a tökéletes magabiztosság látszatát keltve - ha azt várod, hogy Lady Jennifer a lábaidhoz veti magát, és örömkönnyeket sír, amiért a szabadítására siettél, csalódni fogsz. Velem akar maradni... - Miért akarna? - kérdezte Graverley. A tanácsnok a legkevésbé sem volt dühös, ellenkezıleg, nagyon is szórakoztatónak találta a helyzetet. Royce Westmorelandhez hasonlóan Graverley is tisztában volt a lehetıségek értékével. Ha ez a sok ostobaság igaz Lady Jennifer Merrick hajlandóságáról, és amennyiben Royce meggyızi Henriket az ártatlanságáról - akkor minden mulatságos adalék, amely arról szól, milyen gyengéden bánt Royce Westmoreland a foglyával, elegendı pletykával szolgál ahhoz, hogy az egész angol udvar éveken át jól mulasson. - Ha jól értettem a szavaidat körüllengı birtokosi hangsúlyból. Lady Jennifer az ágyadban fickándozott. Nyilván azt gondolod, hogy emiatt most készen áll arra, hogy elárulja a családját és az országát. Úgy tőnik, te magad is elkezdtél hinni az udvari pletykákban ágybéli vitézségedrıl - mondta Graverley nyílt élvezettel. - Vagy a kicsike bizonyult annyira jónak az ágyban, hogy elment tıle az eszed? Ha így állunk, nekem is meg kell hívnom egy kis hancúrozásra. Nem bánod, ugye? Royce jegesen válaszolt. - Minthogy szándékomban áll ıt feleségül venni, ez mentségül szolgál majd számomra, ha kivágom a nyelved, amit örömmel megteszek. Royce még többet is akart mondani, Graverley pillantása azonban hirtelen a férfi mögé siklott, és ott megállapodott. - Lám, lám, itt a hőséges Arik - jelentette pimaszul és élvezettel. - De vajon hol a lelkes ara? Royce sarkon fordult, és Arik mogorva, sziklaszerő arcába bámult. - Hol a lány? - kérdezte. - Megszökött. A bejelentést követı döbbent csendben Godfrey még hozzátette: - Hat férfi járt ott, és hét ló, az erdıben talált nyomok alapján. A lány ellenállás nélkül tartott velük. Az egyik férfi az erdıben várakozott, alig néhány lépésnyire attól a helytıl, ahol ma együtt ücsörögtetek. Alig néhány lépésnyire attól a helytıl, ahol úgy csókolta, mintha soha többé nem akarná elengedni, gondolta Royce bıszen. Alig néhány lépésnyire attól a helytıl, ahol felhasználta az ajkát, a testét és a mosolyát, hogy elaltassa az ı éberségét, és rábírja, hogy egyedül hagyja... Graverleyn azonban a legkevésbé sem vett erıt hasonlóan bénító hitetlenség. Megfordult, és parancsokat kezdett osztogatni, az elsıt rögtön Godfreynak. - Mutasd meg az embereimnek, hol történt mindez. Aztán saját emberéhez fordulva hozzátette: - Menj Sir Godfreyval. Ha a nyomok alapján bebizonyosodik, hogy szökés történt, végy magad mellé tizenkét embert, és érjétek utol a Merrick klánt. Ha beéritek ıket, ne rántsatok fegyvert. Adjátok át Henrik király üdvözletét, és kísérjétek el ıket a skót határig. Világos?
Anélkül, hogy válaszra várt volna, Graverley Royce-hoz fordult. Hangja baljóslatúan töltötte be a nagytermet. - Royce Westmoreland! Henrik, Anglia királya nevében ezennel megparancsolom, hogy kísérj Londonba, ahol meg kell majd válaszolnod a Merrick lányok elrablásával kapcsolatos kérdéseket. Azért is felelned kell, mert szándékosan megakadályoztad, hogy ma itt végrehajtsam a rájuk vonatkozó legfensıbb parancsot. Ez felségárulásnak tekinthetı, és annak is tekintik majd. Nos, önként a felügyeletünk alá helyezed magad, vagy erıvel kell vinnünk? Royce embereiben, akik létszámra többen voltak, mint Graverley katonái, két fogadalom viaskodott egymással: szeretett hőbéruruknak tett hőségesküjük és királyuknak tett esküjük. Royce még emésztı dühe poklában is érzékelte nehéz helyzetüket, és egy kurta fejmozdulattal jelezte nekik, hogy tegyék le a fegyvert. Látva, hogy nem kell ellenállástól tartaniuk, Graverley egyik embere a gróf mellé állt, mindkét kezét lefogta, és a háta mögött fürgén összekötözte csuklóit egy erıs bırszíjjal. A kötés feszes volt, Royce húsába vágott, de ı észre sem vette. A düh fehér köde telepedett az agyára, és a kitörni készülı tombolás tüzes vulkánjává változtatta elméjét. Szemei elıtt egy elbővölı skót lány képe tőnt fel... Jennifer, amint a karjaiban fekszik... Jennifer, amint ránevet... Jennifer, amint csókot dob neki... Ostobasága miatt, mert megbízott benne, most a hazaárulás vádjával kell szembenéznie. A legjobb esetben megfosztják rangjától és minden vagyonától; a legrosszabb esetben az életétıl is. De ebben a pillanatban még ahhoz is túlságosan dühös volt, hogy ezzel törıdjön.
Tizenharmadik fejezet
Royce a kicsi, de jól berendezett hálószoba ablakánál állt, amely érkezése óta, vagyis két hete cellájául szolgált a londoni Towerban, VII. Henrik királyi rezidenciáján. Közömbös arccal, széles terpeszben állva bámult ki az ablakon. Átnézett London háztetıi fölött, elveszve saját türelmetlen gondolatai közt. Kezeit a háta mögött tartotta, bár az óta az elsı nap óta nem volt megkötözve, amikor Jennifer Merrick - és saját hiszékenysége - miatt érzett dühe átmenetileg megfosztotta cselekvıkészségétıl. Akkor engedte, hogy megkötözzék, részben azért, hogy megakadályozza embereit saját fejük veszélyeztetésében, részben azért, mert akkor éppen túlságosan eszeveszett volt ahhoz, hogy bánja. Dühe azonban már aznap estére veszedelmes higgadtsággá alakult. Amikor Royce befejezte a vacsorát, Graverley megkísérelte újra megköttetni a kezét, de egy szempillantás alatt a földön fekve találta magát. Royce haragtól sötétlı arca alig néhány centire volt az övétıl. - Csak próbálj meg még egyszer megkötöztetni - sziszegte Royce a fogai között -, és elvágom a torkod a kihallgatásom után öt perccel, amikor kijövök Henriktıl. A meglepetés és félelem között ingadozva Graverleynek mégiscsak sikerült kinyögnie: - Öt perccel a kihallgatásod után te már útban leszel a bitófa felé! Royce gondolkodás nélkül fokozta a szorítást ellenfele nyakán. A tanácsnok levegıért küzdve vonaglott a kezei közt. A gróf mindaddig nem is döbbent rá, mit mővel, míg áldozatának arcszíne nem kezdett elváltozni. Akkor aztán egy megvetı taszítással elengedte. Graverley bizonytalanul lábra küzdötte magát. Szemeiben győlölet izzott, de többé nem parancsolta Henrik embereinek, hogy kötözzék meg Royce kezét. Akkor a férfi ezt annak tulajdonította, hogy Graverley felismerte, milyen veszélyes ösvényre téved, ha szándékosan megsérti Henrik legkedvesebb nemesének jogait. Most azonban, amikor már hetek óta várt arra, hogy a király fogadja, kezdte azt hinni, hogy Henrik valójában tökéletesen megbízik titkos tanácsosában. Royce kibámult a sötét éjszakába,
amely a Londonra annyira jellemzı bőzzel: szennyvíz, szemét és ürülék szagával volt terhes. Megpróbált valami okot találni arra, miért vonakodik Henrik attól, hogy találkozzon vele, és megbeszéljék bezárásának okát. Tizenkét éve ismerte Henriket: mellette harcolt a Bosworth mezején vívott csatában, és végignézte, ahogy ugyanazon a csatamezın királlyá kiáltották ki és megkoronázták. A harcban véghezvitt tettei elismeréseként az új király még aznap lovaggá ütötte, annak ellenére, hogy Royce mindössze tizenhét éves volt. Ami azt illeti, királyként ez volt az elsı hivatalos cselekedete. Az évek múlásával a király Royce iránt táplált bizalma egyre erısödött, legalább olyan mértékben, ahogy a többi nemessel szemben egyre gyanakvóbbá vált. Royce egyik csatát a másik után nyerte neki, és minden elsöprı gyızelmének híre könnyebbé tette Henrik számára, hogy vér nélkül újabb engedményeket csikarjon ki Anglia ellenségeitıl csakúgy, mint saját személyes ellenségeitıl. Ennek elismeréseként az évek során tizennégy birtokkal jutalmazta Royce-ot, és olyan vagyonnal halmozta el, hogy a gróf méltán mondhatta magát Anglia egyik leggazdagabb emberének. És ami legalább ilyen fontos volt: Henrik megbízott benne, méghozzá olyanynyira, hogy engedélyezte neki Claymore kastélyának megerısítését, és azt is, hogy magánhadsereget állítson fel saját egyenruhás embereibıl. Bár most, kissé távolabbról szemlélve, lehetett némi stratégia Henrik nagyvonalúsága mögött. A Fekete Farkas Henrik minden ellenségére fenyegetést jelentett; a vicsorgó farkast ábrázoló zászló látványa sok ellenségét már az elıtt szétzúzta, mielıtt még az ellenállás egyáltalán kibontakozhatott volna. Bizalma és hálája mellett Henrik még azzal a kiváltsággal is felruházta Royce-ot, hogy szabadon elmondhatta a gondolatait, Graverley és a hatalmas törvényszék más tagjainak beleszólása nélkül. És épp ez volt az, ami most aggodalommal töltötte el - a hosszú várakoztatás, az, hogy nem mehetett kihallgatásra, és nem adhatta elı indokait saját védelmében, nem illett ahhoz a kapcsolathoz, amellyel a múltban Henrik kitüntette. És az elıtte álló kihallgatás végkimenetelét illetıen sem jelentett sok jót. Amint Royce meghallotta a zárba helyezett kulcs hangját, reménykedve pillantott fel, de illúziói azonnal semmivé foszlottak. Csak az ır hozta be tálcán a vacsoráját. - Birka, uram - felelte az ır elızékenyen Royce ki sem mondott kérdésére. - Te jó ég! - tört ki a gróf, akibıl már minden apróság miatt kirobbant a türelmetlenség. - Én magam sem kedvelem a birkát, uram - értett vele egyet az ır, bár nagyon jól tudta, hogy a Fekete Farkas kifakadásának semmi köze a vacsorához. Miután letette a tálcát, a férfi tiszteletteljesen vigyázzba állt. Bebörtönözve vagy szabadon, a Fekete Farkas mindenképpen veszélyes ember volt, de ami ennél is fontosabb, olyan hıs, akit minden igaz férfi a példaképének tartott. - Kívánsz még valamit, uram? - Híreket! - csattant fel Royce olyan fenyegetı arckifejezéssel, hogy az ır hátrált egy lépést, mielıtt engedelmesen bólintott volna. A Farkas mindig híreket akart. Általában barátságosan kérte az ırt, mint férfi a férfit, de ma este a strázsa boldog volt, hogy valóban szolgálhat neki némi pletykával. Annak ellenére, hogy nem az a fajta értesülés volt, amit a Farkas szívesen hallgatott volna. - Van néhány hírem, uram. Inkább csak szóbeszéd, de megbízható alapja van. Olyanok mesélték, akik a kellı poszton vannak ahhoz, hogy tudjanak róla. Royce azonnal éberré vált. - Miféle szóbeszéd? - Azt mondják, az öcsédet tegnap este a király színe elé hívták. - Az öcsém itt van Londonban? Az ır bólintott. - Tegnap este eljött ide, és követelte, hogy láthasson téged. Azzal fenyegetızött, hogy megostromolja a börtönt, ha nem engedik meg neki. Hirtelen szörnyő balsejtelem fogta el Royce-ot.
- Hol van most? Az ır bal felé bökött a fejével. - Egy emelettel fölötted, néhány szobányira nyugatra, ahogy hallottam. Szigorú ırizet alatt. Royce hatalmasat fújt, hogy a levegıvel együtt kiadja magából a feszültséget. Az, hogy Stefan idejött, megbocsáthatatlan vakmerıség volt. Ha Henriket feldühítették, a legokosabb volt kitérni az útjából, míg vissza nem nyerte királyi önuralmát. - Köszönöm, ööö... - mondta Royce, és megpróbálta felidézni az ır nevét - Larraby, úr... Mindketten elnémultak, és az ajtó felé fordultak, amely hirtelen feltárult. Graverley állt a küszöbön, ördögi vigyorral az arcán. - Uralkodónk azt parancsolta, hogy vigyelek hozzá. Royce egyszerre érzett megkönnyebbülést és aggodalmat az öccse miatt. Ahogy ellépett Graverley mellett, vállával enyhén arrébb lökte. - Hol van a király? - kérdezte. - A trónteremben. Royce, aki a múltban számtalanszor járt itt vendégként, pontosan ismerte az utat. Graverleyt maga mögött hagyva öles léptekkel nekiindult a hosszú teremnek, és a lépcsı felé vette az irányt, amely kétemeletnyit lefelé vezetett, számos kamra útvesztıjén át. Áthaladt a folyosón, kísérıjével a nyomában, aki alig tudott lépést tartani vele. Royce észrevette, hogy mindenki megbámulja. A felé forduló arcokon megfigyelt gúnyos kifejezésbıl, valamint bezáratása egyszerő tényébıl kiindulva arra következtetett, hogy kiesett Henrik kegyeibıl, és ezt az udvarnál már mindenki tudja. Lord és Lady Ellington teljes udvari díszben pompázva hajtott fejet, amint elhaladt mellettük. Royce az ı arcukon is azt a furcsa kifejezést látta. Azt, hogy az udvarban félelem és bizalmatlanság uralkodik, már megszokta, ma este azonban megesküdött volna, hogy mindenki kaján mosolyát igyekszik titkolni. Rájött, mennyivel könnyebb elfogadnia a bizalmatlanságot, mint azt, ha kinevetik. Graverley jókedvően sietett magyarázatot adni a furcsa pillantásokra. - A hír, hogy Lady Jennifer megszökött a félelmetes Fekete Farkastól, igen sok vidámságot okozott errefelé. Royce összeszorította az állkapcsát, és növelte a tempót, de Graverley is gyorsabban szedte a lábait, hogy ne maradjon le tıle. Gúnyos, egyszersmind bizalmaskodó hangon hozzátette: - Derültséget keltett a mi híres hısünkrıl szóló történet is, aki belehabarodott egy csúnya kis skót lányba, de az, nyakában egy értékes gyöngysorral, inkább megszökött tıle, mint hogy hozzámenjen. Royce egy szempillantás alatt sarkon fordult, elszánva magát, hogy öklével Graverley vigyorgó arcába sújtson, de abban a pillanatban a libériás inasok kinyitották mögöttük a trónterembe vezetı hatalmas ajtókat. A gróf fékezte magát, mert tudta: Stefan jövıje, csakúgy, mint a sajátja, nem lesz fényesebb, ha megöli a király legbecsesebb tanácsosát. Megfordult, és besétált az ajtón. Henrik a terem legtávolabbi sarkában ült, rangját hirdetı királyi palástba burkolva, és ujjaival türelmetlenül dobolt a trónszék karfáján. - Hagyj magunkra! - parancsolta Graverleynek, és Royce-ra szegezte hideg, távolságtartó pillantását. Royce udvarias üdvözlését fagyos csend követte - szokatlan, jeges hallgatás, amely nem sok jót ígért. Jó néhány végtelennek tőnı perc után a gróf hővös udvariassággal így szólt: - Úgy értesültem, látni kívántál, uram. - Csendet! - mordult rá Henrik dühösen. - Akkor beszélhetsz hozzám, ha engedélyt adok rá! A hallgatás gátja azonban átszakadt, és immár Henrik sem volt képes féken tartani haragját. Szavai ostorcsapásokként érték Royce-ot.
- Graverley azt állítja, hogy katonáid az embereim ellen fordították fegyvereiket. Azzal vádol továbbá, hogy felségárulást követtél el: megtagadtad a parancsomat, és meggátoltad abban, hogy kiszabadítsa a Merrick lányokat. Mit tudsz felhozni a mentségedre, Royce Westmoreland? Mielıtt Royce válaszolhatott volna, a felbıszült uralkodó kipattant a trónszékbıl, és állva folytatta. - Eltőrted a Merrick lányok elrablását. Ez a cselekedeted államüggyé vált, és birodalmam békéjét veszélyezteti. Ezután hagytad, hogy két nı - két skót nı - megszökjön a fogságodból, viccet csinálva ezzel Anglia államügyeibıl! Mit hozol fel a mentségedre? - dörögte a király. Nos? -ordította újra, levegıvétel nélkül. - Nos? Nos? - Mit óhajtasz, melyik vádra válaszoljak elıször, uram? -tudakolta Royce elızékenyen. - A felségárulásra? Vagy a többire, amelyeknek az ostobaság a tárgya? Henrik szemei elkerekedtek a hitetlenkedéstıl és a haragtól. - Te pimasz tacskó! Megkorbácsoltathattalak volna! Felköttethettelek volna! Pellengérre állíttathattalak volna! - Bizony - értett egyet Royce csendesen. - De elıbb mondd meg, melyik vádpont miatt. Az elmúlt évtizedben számtalanszor szedtem túszokat. Ezt sokszor te magad parancsoltad, mint a gyızelem megszerzésének a nyílt küzdelemnél jóval békésebb módszerét. Amikor a Merrick lányokat elfogták, fogalmam sem lehetett arról, hogy hirtelen elhatároztad, béketárgyalásokat kezdesz Jakabbal - azok után, hogy Cornwallnál legyıztük ıt. Mielıtt Cornwallba mentem volna, pontosan ebben a teremben beszélgettünk. Megegyeztünk, hogy amint annyira meggyengíteni a skótok seregét, hogy elhagyhatom Cornwallt, átveszem egy új hadsereg parancsnokságát a skót határ közelében, és Hardinba vezetem. Akkor ebben teljesen egyetértettünk. Ebbıl az... - Igen, igen - vágott közbe Henrik dühösen. Nem akarta tovább hallgatni, amit Royce mondani készült, mert nem szerette volna beismerni, hogy okfejtése a túszokkal kapcsolatban teljesen jogos és elfogadható. - Magyarázd meg nekem - parancsolta ingerülten -, mi történt Hardin nagytermében. Graverley azzal vádol, hogy az embereid a védelmedben megkísérelték megtámadni a katonáimat, amikor letartóztatott. Nem kétlem - tette hozzá egy grimasszal -, hogy a te verziód némiképp eltér majd ettıl. Graverley utál téged, ugye tudod? Figyelmen kívül hagyva a király utolsó megjegyzését, Royce megkérdıjelezhetetlen logikával válaszolt. - Az én embereim majdnem kétszer annyian voltak, mint a tieid. Ha megtámadják a katonáidat, azt a tieid közül egy sem élte volna túl, és nem maradt volna, aki engem elfog. De valamennyien visszatértek hozzád, mégpedig egyetlen karcolás nélkül. Henrik kissé megnyugodott. Kurta bólintás kíséretében azt mondta: - Igen, Jordeaux is pontosan erre mutatott rá, amikor Graverley elénk tárta a történetet az államtanácsban. - Jordeaux? - ismételte Royce. - Nem tudtam róla, hogy Jordeaux a szövetségesem. - Nem is az. Győlöl téged is, de Graverleyt még jobban. Graverley pozíciójára fáj ugyanis a foga, nem a tiédre. -Sötéten hozzátette: - Mindenfelıl olyan emberek vesznek körül, akiknek ragyogó képességeit csak rosszindulatuk és becsvágyuk szárnyalja túl. Royce megmerevedett az akaratlan sértés hallatán. - Nem mindenfelıl, uram - mondta hővösen. Minthogy nem volt kedve ahhoz, hogy egyetértsen Royce-szal, bár tudta, hogy lovagja igazat mondott, Henrik ingerülten sóhajtott, és az asztal felé intett, amelyen néhány ékkövekkel díszített serleg és bor állt. Engesztelı szándéka halvány jeléül így szólt:
- Tölts nekünk inni valamit. - Majd kezét dörzsölgetve szórakozottan hozzátette: - Győlölöm ezt a helyet télen. Ettıl a hideg nyirkosságtól szüntelenül fájnak az ízületeim. Ha nem kavarsz ekkora vihart, most egy meleg szobában ülnék valahol vidéken. Royce engedelmeskedett, és odavitt a királynak egy borral telt serleget, majd magának is töltve visszatért az emelvényre vezetı lépcsı aljához. Némán állva kortyolgatta a bort, várta, hogy Henrik magához térjen tőnıdéseibıl. - Mindenesetre azért valami jó is kisült ebbıl - ismerte be végül a király Royce-ra pillantva. Bevallom, voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy megengedtem neked Claymore felfegyverzését és azt, hogy saját sereget tarts. De amikor hagytad, hogy felségárulás vádjával ırizetbe vegyenek az embereim, akik kevesebben voltak, mint a te katonáid, bebizonyítottad, hogy nem akarsz ellenem fordulni, bármilyen csábító legyen is a helyzet. Egy villámgyors váltással higgadtan, szinte könnyed hangon tette fel a keresztkérdést: - Mégis, a hozzám való hőséged ellenére sem akartad átadni Lady Jennifer Merricket Graverleynek, hogy hazakísérhesse, ugye? Royce arcán harag suhant át, amiért felemlegették végtelen ostobaságát. Serlegét leengedve jegesen így szólt: - Akkor azt hittem, ı maga utasítaná ezt vissza, és meg is magyarázná Graverleynek a helyzetet. Henrik tátva felejtett szájjal bámult rá, ujjai bizonytalanul tartották a serleget. - Tehát errıl igazat mondott Graverley. Mindkét nı bolondot csinált belıled. - Mindkettı? - ismételte Royce. - Bizony, édes fiam - közölte Henrik, egyszerre mulatva és bosszankodva. - E szoba ajtaja elıtt Jakab király két küldötte áll, általuk állandó kapcsolatot tartok fenn vele, ı pedig Merrick grófjával és mindenki mással, akinek köze van ehhez az egész felforduláshoz. Abból kiindulva, amit Jakab király meglehetısen vidáman jelentett nekem, úgy tőnik, hogy a fiatalabbik lány, akirıl azt hitted, a halál kapujában áll, szándékosan fúrta fejét a pehelypárnába, ami köhögésre ingerelte. Aztán meggyızött téged arról, hogy valójában a tüdıbaja kiújulásáról van szó, és ezzel rávett, hogy elengedd. Az idısebbik, Lady Jennifer nyilvánvalóan benne volt a játékban. Hátramaradt egy napig, aztán rávett, hogy hagyd ıt egyedül, és megszökött a mostohafivérével, akinek valószínőleg megüzente a találkozó helyét. Henrik hangja keményebbé vált. - Egész Skócia azon mulat, hogy a bajnokomat bolonddá tette két fiatal skót lányka. Az én udvaromban is egyfolytában ezt a történetet mesélik és díszítgetik. Ha legközelebb ellenséggel találod szembe magad, Claymore, könnyen megeshet, hogy nem félelemtıl, hanem nevetéstıl reszketı arcot látsz majd magad elıtt. Royce egy pillanattal korábban még azt hitte, sosem lehet dühösebb, mint azon a napon Hardinban, amikor Jennifer megszökött. De az a felismerés, hogy Brenna Merrick, aki a saját árnyékától is sírva fakadt, szintén bolondot csinált belıle, elegendı volt ahhoz, hogy csikorgatni kezdje a fogait. És mindez csak bevezetıül szolgált Henrik további mondandójához: Jennifer könnye és könyörgése a húga életéért hazugság volt! Mindvégig színlelt! Semmi kétség, amikor szüzességét ajánlotta fel húga életéért cserébe, arra számított, hogy még az éj leszállta elıtt megszöktetik! Henrik hirtelen felállt, és lassan lesétált a lépcsın. - A legfontosabb hírt még nem is hallottad! Eddig nem akartalak kihallgatni, mert meggondolatlan fivéred visszatértére vártam, hogy személyesen kérdezhessem ki, pontosan honnan rabolta el a lányokat. Úgy tőnik - folytatta Henrik király robbanni készen -, hogy a kolostor területérıl ragadta el ıket, pontosan úgy, ahogy az apjuk állítja. Ennek következtében Róma kártérítést követel tılem! Az egész katolikus Skócia tiltakozik! Ráadásul ott van még
MacPherson, aki azzal fenyeget, hogy valamennyi klánt egyesítve támad ellenem, mert te megfosztottad eljegyzett menyasszonyától. - Micsodájától? - sziszegte Royce. Henrik zsémbesen, bosszankodva nézett rá. - Nem tudtál arról, hogy a fiatal nıt, akinek virágát letépted és akit ékszerekkel ékesítettél, már eljegyezte Skócia leghatalmasabb klánfınöke? Royce szemére a düh vörös ködje szállt. Meg volt gyızıdve arról, hogy Jennifer Merrick a legnagyobb hazug, akit a föld valaha a hátán hordott. Maga elıtt látta, amint ártatlan mosollyal, egyenesen a szemébe nézve mesélte el, miként küldték kolostorba - azt a végkövetkeztetést sejtetve, hogy valószínőleg élete hátralévı részére ott is kellett volna maradnia. Elfelejtette megemlíteni, hogy mindössze egy hajszál választja el a házasságtól. Aztán pedig, idézte fel Royce, elıadta azt a szép kis történetet az álomkirályságról. A bensıjében tomboló düh már-már túlnıtt az elviselhetıség határán. Semmi kétség nem maradt benne: a lány az egészet csak kitalálta... mindent. A rokonszenvére játszott, olyan mővészien, ahogy egy hárfajátékos érinti hangszere húrjait. - Tönkreteszed azt a serleget, Claymore - szólt rá a király gúnyos ingerültséggel, amikor látta, hogy az ezüstkupa szája ovális formát vesz fel Royce szorításától. - Mellesleg, mivel magad sem tagadtad, feltételezem, hogy valóban ágyba vitted a Merrick lányt. Royce álkapcsa újra dühödten megfeszült, és válaszként mindössze kissé megbiccentette a fejét. - Elég a társalgásból! - kiáltott fel váratlanul az uralkodó, és a hangjából egy csapásra eltőnt minden barátságosság. Serlegét a gazdagon faragott, aranyozott tölgyfa asztalra helyezve lesétált a trónszék elıtti lépcsıkön, és azt mondta: - Jakab tiltakozik a felháborító eljárás ellen, ahogy megsértettük az egyik kolostoruk szentségét. Ezúttal Róma sem éri be némi aranyadománnyal. Így aztán Jakab és én egyetértettünk abban, hogy mindössze egyetlen megoldás lehetséges, és e tekintetben teljes köztünk az összhang. Henrik hangsúlya nem tőrt ellentmondást. - Úgy határoztunk, hogy késedelem nélkül Skóciába indulsz, ahol feleségül veszed Lady Jennifer Merricket, mindkét udvar diplomáciai küldötteinek és a lány teljes rokonságának színe elıtt. Saját udvarunk jó pár tagja is elkísér majd utadon, és részt vesz a menyegzın, hogy jelenlétükkel kifejezzék: az angol nemesség elfogadja, hogy feleséged rangban tökéletesen egyenlı veled. Henrik mondandójának végére érve baljóslatúan meredt a magas férfi szemébe. Royce a dühtıl sápadtan állt elıtte, haragos arcán egy ideg ugrándozott. Amikor végre úgy gondolta, hogy képes megszólalni, hangja sziszegve tört elı a torkából. - Amit kívánsz, az lehetetlen. - Korábban is kértem már tıled a lehetetlent csata közben, és te nem utasítottál vissza. Nincs okod, nincs jogod ahhoz, hogy most megtedd, Claymore. Mi több -folytatta-, nem kértem. Parancsoltam. Továbbá, minthogy nem engedelmeskedtél megbízottamnak azonnal, amint átadta neked parancsomat, hogy engedd át a túszokat, büntetésképpen megvonom tıled a Nagy Tölgy nevő birtokot, annak minden tavalyi bevételével együtt. Royce-ot annyira lekötötte dühe, amit Henriknek a cselszövı vörös boszorkánnyal kapcsolatos parancsa hallatán érzett, hogy az utóbbi büntetést szinte meg sem hallotta. - Mindazonáltal - folytatta a király némileg megenyhülve, mert látta, Claymore grófja nem vetemedik bolond és elfogadhatatlan tiltakozásra -, hogy a Nagy Tölgy birtok ne vesszen el teljesen a számodra, nászajándékul menyasszonyodnak adományozom. Minthogy azonban a király mindig is szívén viselte a kincstár gyarapodását, ezért még hozzátette:
- De bírságként átadod a teljes tavalyi bevételét. Kezével az emelvény lábánál álló asztalon, a megürült boros kupa mellett heverı tekercs felé intett. - Ez a pergamen egy órán belül Jakab követénél lesz, aki egyenesen a király kezébe helyezi majd. Mindent leírattam benne, amit elmondtam neked - mindent, amiben Jakab és én megegyeztünk -, és elláttam kézjegyemmel és pecsétemmel. Amint Jakab kézhez kapja, követeket küld Merrickbe, és értesíti a grófot, hogy mához két hétre Merrick várában feleségül veszed a lányát. Henrik király elhallgatott, és várta alattvalójától az engedelmesség ígéretének udvarias szavait. Royce azonban ugyanolyan dühösen szólalt meg, mint korábban. - Ez minden, uram? Henrik szemöldökei összeszaladtak. Türelmének végére ért. \ - Add a szavadat, hogy engedelmeskedsz. Válassz, Claymore - morogta. - A bitó, vagy a legsürgısebben elveszed a Merrick lányt. - A legsürgısebben - ismételte Royce, a fogai közt szőrve a szavakat. - Kitőnı! - döntött a király a térdére csapva, és jó szándéka teljesen helyreállt, látva, hogy minden szépen elrendezıdött. - Az igazat megvallva, barátom, egy pillanatra már azt hittem, inkább a halált választod, mint a házasságot. - Nyilván gyakran bánni fogom, hogy nem azt tettem - kesergett Royce. Henrik kuncogott, és ujjával a boros serleg felé intett. - Igyunk egyet a házasságodra, Claymore. Figyelte, ahogy Royce friss bort töltött a kupába, nyilvánvalóan így próbálva csillapítani dühét. - Látom - folytatta -, hogy szegényes ajándéknak tartod ezt a kierıszakolt házasságot annyi év hőséges szolgálatért. De sosem felejtettem el, hogy már akkor is mellettem harcoltál, amikor még kilátás sem volt jutalomra. - Számomra Anglia békéje volt a remélt jutalom, uram -felelte Royce keserően. - Na meg egy erıs király, akinek vannak elképzelései, hogyan ırizhetné meg a békét, és nem a harci bárdokat és a faltörı kost választja annak eszközéül, mint elıdje tette. Akkoriban azonban még nem tudtam - folytatta nehezen leplezett gúnnyal -, hogy egyik módszered az lesz, hogy összeházasítod egymással az ellenséges feleket. Ha elıre tudom, akár Richárd kezébe is letehettem volna a sorsomat. Henrik hátrakapta a fejét a gyalázatos felségárulás hallatán, majd teli torokból felnevetett. - Drága barátom, mindig is tudtad, hogy kiváló alkunak tartom a házasságot. Hát nem ücsörögtünk késı éjjel a bosworthi csatamezın a tábortőz mellett, csak te meg én? Ha visszagondolsz arra a beszélgetésre, eszedbe jut majd, hogy már akkor is azt mondtam: a saját húgom kezét ajánlanám fel Jakabnak, ha az békét hozna Angliának. - Nincs is húgod - mutatott rá Royce tömören. - Húgom nincs, de itt vagy nekem te - felelte csöndesen Henrik. Ennél értékesebb királyi bókot elképzelni sem lehetett volna, és ez még Royce szívét is megérintette. Bosszús sóhajjal letette a kelyhet, és jobb kezével szórakozottan a hajába túrt. - Fegyvernyugvások és lovagi tornák. Ez a békéhez vezetı út - tette hozzá Henrik, szemmel láthatóan nagyon elégedetten önmagával. - Fegyverszünet, hogy féken tartsuk a győlölködést, és lovagi tornák, hogy kiéljük magunkból. Megkértem Jakabot, hogy küldjön valakit a késı ısszel tartott lovagi tornára Claymore-ba. Akit csak akar. Megengedjük, hogy a klánok kiálljanak ellenünk a becsület mezején - ártalmatlanul. Ami azt illeti, élvezetes lesz. Természetesen neked nem kell részt venned rajta. Amikor Henrik befejezte, Royce így szólt: - Van még mondandód a számomra, uram, vagy kérhetem az engedélyed, hogy visszavonulhassak?
- Természetesen - felelte Henrik barátságosan. - Gyere el hozzám reggel, hogy beszélgessünk még. És ne légy túl kemény az öcsédhez. Önként ajánlkozott, hogy elveszi a kisebbik Merrick lányt, hogy megmentsen téged. Ami azt illeti, egyáltalán nem úgy tőnt, mintha nagy áldozat lenne a részérıl. Sajnos ez nem lenne elegendı. Ó, és Claymore! Nem kell aggódnod amiatt, miként közöld Lady Hammellel eljegyzésetek felbontásának hírét. Ezt már elintéztem. Szegény kis teremtést igencsak felkavarta a dolog. Vidékre küldtem, abban a reményben, hogy a környezetváltozás segít majd visszanyerni korábbi életkedvét. Henrik közlése Lady Mary tájékoztatásáról, és az a gondolat, hogy szegénynek mennyi megaláztatást kell elviselnie Royce Jenniferrel folytatott elhíresült viszonya miatt, az utolsó csepp volt a pohárban. A gróf úgy érezte, egyetlen este képtelenség ennél több rossz hírt kibírni. Rövid fıhajtással elköszönt, és sarkon fordulva elindult az ajtó felé, amit az ırök már kinyitottak elıtte. Alig tett meg néhány lépést, amikor Henrik újra a nevén szólította. Royce nyugtalanul fordult meg, és azon tőnıdött, ezúttal vajon milyen lehetetlen parancsot akar adni neki a király. - Jövendıbelid grófnı - mondta Henrik fura mosollyal a szája sarkában. - Rangját az édesanyjától örökölte. Mellesleg sokkal régebbi cím, mint a tiéd. Tudtad ezt? - Ha Skócia királynıje lenne - felelt Royce tompán -, akkor sem akarnám ıt. Így hát jelenlegi címe sem jelent számomra semmit. - Teljesen egyetértek. Ami azt illeti, én magam sem hinném, hogy az ilyesmi akadálya lenne a harmonikus házasságnak. - Amikor látta, hogy Royce értetlenül mered rá, egyre szélesedı mosollyal folytatta. - Minthogy az ifjú grófnı már rászedte legfélelmetesebb és legnagyszerőbb harcosomat, azt hiszem, taktikai hiba lenne, ha rangban is felülmúlná. Ezért hát, Royce Westmoreland, ezúton hercegi címet adományozok neked... Mire Royce kilépett a trónterembıl, az elıcsarnok bámészkodó nemesekkel telt meg. Szemlátomást alig várták, hogy vethessenek rá egy pillantást, és abból kikalkulálhassák, miként végzıdött a királyi kihallgatás. A választ egy lakáj adta meg nekik, aki kisietett a trónterembıl, és hangosan Royce után szólt: - Kegyelmes uram! Royce megfordult, hogy hallja, Henrik király megkérte, adja át személyes jókívánságait jövendıbeli feleségének. Az elıcsarnokban várakozó nemesek számára ez két dolgot jelentett: Royce Westmoreland herceg lett, a legmagasabb nemesi rang birtokosa, és beleegyezett a házasságba. Ez Henrik sajátos módszere, állapította meg Royce komoran, mindkét hírt így tudatta az elıcsarnokban összegyőltekkel. Lady Amelia Wildale és férje tértek elsıként magukhoz. - Tehát - szólította meg Lord Wildale, meghajolva Royce felé -, úgy illik, hogy gratuláljunk. - Kétlem - válaszolta Royce. - És ki a szerencsés hölgy? - kérdezte jóindulatúan Lord Avery. - Nyilván nem Lady Hammel. Royce megmerevedett, és lassan megfordult. A levegı feszültséggel és várakozással telt meg. Mielıtt azonban válaszolhatott volna, Henrik hangja csendült fel a kitárt ajtóban. - Lady Jennifer Merrick. A bejelentést követı döbbent csendet elıször egy hangos nevetés törte meg, amely hirtelen abbamaradt, aztán mindenfelıl halk kuncogások, a kétkedés fülsértı fecsegése és vidám kiáltások hangzottak. - Jennifer Merrick? - visszhangozta Lady Elizabeth Royce-ot nézve, kihívó pillantása azokra az intim pillanatokra emlékeztette, amelyeket egykor megosztottak egymással. - Hát nem a szépet, hanem a csúnyát? Royce semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, miként szabadulhatna meg innen, ezért távolságtartóan bólintott, és szeme a semmibe meredt. - İ meglehetısen öreg, ugye? - tartott ki Lady Elizabeth.
- Annyira mégsem öreg, hogy ne tudná felkapni a szoknyáját, hogy elfusson a Fekete Farkas elıl - jegyezte meg Graverley a szoba közepére sétálva. - Kénytelen leszel majd egy kis engedelmességet verni belé, ugye? Egy kis kínzás, egy kis fájdalom, és akkor talán az ágyadban marad. Royce ökölbe szorította a kezeit, hogy ellenálljon a sürgetı vágynak, és ne fojtsa meg a gazembert. Valaki felnevetett, hogy oldja a feszültséget, és így viccelıdött: - Anglia Skócia ellen, Claymore, csak a csatatér átkerült a hálószobádba. Én rád fogadok. - Én is - kiáltott közbe másvalaki. - Én a nıre - szögezte le Graverley. Valahol hátul a tömegben egy idısebb úr a füléhez emelte a kezét, és megkérdezte barátjától, aki közelebb állt a herceghez: - He? Mirıl van szó? Mi történt Claymore-ral? - El kell vennie a Merrick szajhát - válaszolta a barátja felemelve a hangját. A kitörı zőrzavarban mindössze két nemes maradt nyugodt, Lord MacLeash és Lord Dugal, Jakab király követei, akik az aláírt házassági szerzıdésre vártak, amelyet még aznap éjjel Skóciába kellett vinniük. Két óra sem telt el, és a hír a nemesektıl a szolgákhoz vándorolt, azok továbbadták az ıröknek, és ık megosztották a járókelıkkel. - Claymore-nak el kell vennie a Merrick szajhát.
Tizennegyedik fejezet
Apja felszólításának eleget téve Jenny megpróbált megfeledkezni a jóképő, szürke szemő férfiról, aki elválásuk óta is kísértette nappalait csakúgy, mint éjszakáit. Hímzését félretéve zavart pillantást váltott Brennával, majd szorosabbra húzta vállán a zöld köpenyt, és elhagyta kis emeleti szobáját. Vitatkozó férfiak felcsattanó hangja állította meg a galérián, ahonnan lenézett a nagyterembe. Legalább kéttucatnyi férfi - a rokonai és a környezı birtokok nemesei - győlt össze a tőz körül, durva arcuk zord volt, mint a halál. Benedict barát is köztük volt, szigorú, jeges vonásainak látványa ijedséggel töltötte el Jennyt, egyszerre váltva ki belıle riadalmat és szégyent. Még most is fel tudta idézni bántó szónoklatának minden szavát, miután megvallotta neki, milyen bőnt követett el Royce Westmorelanddel: „Szégyent hoztál atyádra, országodra és Istenedre a féktelen vágyad miatt. Ha nem lennél bőnös a paráznaság vétkében, a becsületedet többre tartottad volna az életednél!" Ahelyett, hogy Jenny úgy érezte volna, megtisztult, ahogy általában gyónás után történni szokott, inkább olyan volt, mintha beszennyezıdött volna. Még most, visszatekintve is furcsának érezte kissé, hogy szégyellnie kellett magát Isten házában, ahol erre a legkevésbé számított volna. Bőnösnek találták, mert élvezte, amit Royce Westmoreland tett vele, ı mégsem tudta elhinni, hogy Isten nem oldozná fel legalább az eredeti egyezség miatt. Elıször is, Lord Westmoreland nem az életét akarta, hanem a testét. És bár bőnös dolog volt, hogy élvezetesnek találta az együtt hálást egy férfival, aki nem volt a férje, az egyezségre eredetileg nemes célból állt rá: hogy megmentse Brenna életét. Akkor legalábbis azt hitte. A tüzes bosszú és a könyörtelen igazság istene, akit Benedict barát ijesztı szavakkal festett le, nem ugyanaz volt, akinek Jenny olyan gyakran kiöntötte a szívét. Az ı Istene méltányos volt, kedves, és csak egészen kicsit szigorú. Talán még azt is megértette, miért képtelen arra Jenny, hogy teljesen kiőzze a fejébıl a rendkívüli édességét annak az éjszakának, amelyet Royce
Westmoreland karjaiban töltött. A férfi szenvedélyes csókjainak, forrón elsuttogott szavainak emléke folyton visszatért, hogy gyötörje, és semmit sem tehetett ellene. Bár legtöbbször nem is akart... Gyakran álmodott felıle, látta, ahogy az a lusta mosolya szétáradt napbarnított arcán, vagy... Jenny kiőzte agyából az efféle gondolatokat, és belépett a nagyterembe. Nyugtalansága minden lépéssel egyre erısebbé vált, mert szembe kellett néznie a tőzhely köré győlt férfiakkal. Egészen eddig gyakorlatilag elzárva, Merrick várán belül maradt, mintha az ısi családi falak biztonsággal vették volna körül. Önmagára rótt elkülönültsége ellenére nem kételkedett abban, hogy a teremben minden férfi tudja már, mit tett. Apja ragaszkodott hozzá, hogy részletesen számoljon be elrablásáról, de ı még a történet felénél sem tartott, amikor Merrick ura durván félbeszakította, és nekiszegezte a kérdést: kényszerítette-e a Farkas arra, hogy vele háljon. Jenny arca megadta a választ. Aztán már hiába próbálta enyhíteni haragját, hiába akarta kétségbeesetten elmagyarázni az egyezségüket, biztosítva apját arról, hogy elrablója egyáltalán nem volt erıszakos, a férfi dühe határtalan volt. Elkiabált átkait visszhangozták a tetıgerendák, és az ok sem maradhatott titokban. Arra pedig sajnos nem volt mód, hogy Jenny elıre megtudja: vajon a teremben lévı férfiak gyámoltalan áldozatnak vagy egyszerően szajhának tartják-e. Apja a kandalló mellett állt, merev hátát a vendégek felé fordította. - Látni kívántál, atyám? - Ülj le, lányom - mondta apja, anélkül hogy megfordult volna. Hangja rémisztı volt. Jenny unokatestvére, Angus azonnal felpattant, és felkínálta székét. Fürgesége, udvarias gesztusának mohósága meglepetéssel töltötte el a lányt. - Hogy érzed magad, Jenny? - kérdezte Garrick Carmichael. Jennifer döbbenten meredt rá, érzelmek kaparták a torkát. Becky halála óta ez volt az elsı alkalom, hogy a férfi szólt hozzá. - Én... én jól vagyok- suttogta. - És... köszönöm, hogy kérded, Garrick Carmichael. - Bátor leányka vagy - mondta egy újabb rokon, és Jenny szíve szárnyalni kezdett. - Bizony - tette hozzá egy másik -, igazi Merrick vagy. Egy halvány gondolat suhant át a lány elméjén; az jutott eszébe, hogy apja megmagyarázhatatlanul sötét tekintete ellenére talán mégiscsak ez lesz élete nagy napja. *** Hollis Fergusson emelkedett szólásra, és rekedt hangon kért bocsánatot Jennytıl valamennyiük nevében amiatt, ahogy a múltban bántak vele. - William mindent elmesélt: hogy megszöktél a Farkas lován, hogy rátámadtál, hogy szétszabdaltad a takaróit. Nevetség tárgyává tetted a szökéseddel. Egy ilyen bátor leányka, mint amilyen te vagy, nem tette volna meg azokat a dolgokat, amelyek elkövetésével Alexander vádolt. William felnyitotta a szemünket. Alexander rosszul ítélt meg téged. Jenny pillantása mostohafivére szemét kereste, tekintetében szeretet és hála ragyogott. - Csak elmondtam nekik az igazságot - mondta William, és gyengéd mosollyal viszonozta a pillantást. Arcára megmagyarázhatatlan szomorúság ült ki, mintha örömét elhomályosította volna valami súlyos gond. - Merrick vagy - foglalta össze büszkén Fergusson. - Merrick, tetıtıl talpig. Még soha egyikünk pengéjét sem ízlelte meg a Farkas, de te megkóstoltattad vele, pedig aprócska vagy, ráadásul leányka. - Köszönöm, Hollis - mondta Jenny halkan. Egyedül Malcolm, Jenny idısebb fivére tekintett ugyanúgy a lányra, mint a múltban, szemében hideg gúnnyal. Apja váratlanul megfordult, és arckifejezése azonnal elsöpörte Jenny jókedvét. - Valami... baj történt? - kérdezte bizonytalanul.
- De mennyire - felelte a férfi komoran. - Sorsunkról a hatalmas uralkodók döntenek, nem mi magunk. Kezeit a háta mögé csapta, és lassan fel-alá mászkált a teremben. - Amikor téged és a húgodat elfogtak, üzenetet küldtem Jakab királynak - magyarázta színtelen hangon. - Kétezer felfegyverzett embert kértem, hogy segítségükkel visszaőzhessük a Barbárt Angliába. Jakab visszaüzent, és azt parancsolta, hogy egyelıre ne tegyek semmit. Hagyjak neki idıt, mert megkéri Henriket, hogy bocsássanak benneteket szabadon, és jóvátételt követel a gyalázatos sértésért. Azt mondta, épp akkor egyezett meg Angliával a fegyverszünetrıl. Nemet kellett volna mondanom Jakabnak, és elıször az is volt a szándékom. De nem tettem. Ez hiba volt - csikorogta, és megint járkálni kezdett. -Nem lett volna szükségünk a segítségére! Megsértették egyik kolostorunk szentségét, mert annak a területérıl raboltak el benneteket. Napokon belül az egész katolikus Skócia készen állt rá, mi több, alig várta, hogy fegyvert ragadjon, és velünk tartson. De Jakab békét akar - mondta dühösen. - Békét a Merrick-büszkeség árán - békét bármilyen áron. Bosszút ígért. Egész Skóciának ígéretet tett, hogy a Barbár megfizet a gyalázatért. Nos - köpött Lord Merrick sötét haraggal -, megfizettette, rendben van. İ megkapta az angolok kártalanítását. Egy valószínőtlen pillanatig Jenny azon tőnıdött, hogy Royce Westmorelandet talán börtönbe zárták, vagy még annál is rosszabb történt vele. Apja dühös pillantását figyelembe véve azonban úgy vélte, hogy efféle büntetésre nem került sor - pedig Merrick szerint helyénvaló lett volna. - Mi volt az, amit Jakab elégtételként elfogadott? - kérdezte, mert úgy tőnt, apja képtelen folytatni mondókáját. William arca megrándult, a többiek pedig a kézfejüket kezdték bámulni. - A házasság - csikorogta apja. -Kié? - A tiéd. Jenny elméje egy pillanatra teljesen kiürült. - Az én... az én házasságom? Kivel? - A Sátán fattyával, a bátyám és a fiam gyilkosával. A Fekete Farkassal! Jenny olyan erıvel szorította meg a szék karfáját, hogy teljesen elfehéredett a keze. - Miii? Apja bólogatott, arca azonban furcsa, gyızedelmes kifejezést öltött, amikor Jennyhez lépett és megállt elıtte. - Úgy tőnik, azt akarják, hogy a béke eszköze legyél, leányom - mondta. - Késıbb azonban a gyızelem eszköze leszel majd minden Merrick és egész Skócia számára! Jenny nagyon lassan megrázta a fejét, és zavart döbbenettel nézett rá. Amikor apja folytatta, a maradék szín is kiszaladt az arcából. -Jakab király tudtán kívül a kezembe adta a Barbár elpusztításának lehetıségét. De nem a csatamezın ölöm meg, ahogy gondoltam, hanem a saját kastélyában vetek véget az életének, azzal, hogy tönkreteszem. Ami azt illeti - fejezte be ravasz, büszke mosollyal -, te már el is kezdted. - Mi... mire gondolsz? - suttogta Jenny. - Miattad egész Anglia rajta nevet. Két szökésed híre meg az a történet, hogy megsebesítetted a saját tırével, Skóciától Angliáig elterjedt. Brutalitása a saját országában is számos ellenséget szerzett neki, és ezek most nagy buzgalommal mesélik főnek-fának, miként bántál el vele. Köznevetség tárgyává tetted Henrik bajnokát, kedvesem. Tönkretetted a jó hírét, bár vagyona és címe megmaradt - az a vagyon és az a cím, amit Skócia leigázásával szerzett. Rajtad áll, hogy többé ne élvezhesse ezeket a javakat - és meg is teheted, ha megfosztod attól, hogy örökösei legyenek. Ha megtagadod tıle a kegyeidet, ha... Jenny a döbbenettıl és a félelemtıl felpattant székébıl. - Ez ırület! Mondd meg Jakab királynak, hogy nem akarok kárpótlást!
- A legkevésbé sem számít, hogy mi mit szeretnénk! Róma elégtételt akar, és Skócia is. Miközben mi beszélgetünk, Claymore már útban van felénk. Aláírjátok az eljegyzési szerzıdést, amit azonnal esküvı követ. Jakab nem hagyott nekünk választási lehetıséget. Jenny lassan, némán, kétségbeesetten rázta a fejét, majd a rettegéstıl suttogóvá vált hangon így szólt: - Nem, papa, te ezt nem érted. Tudod... én... ı bízott bennem, hogy nem szököm el, mégis megtettem. És tényleg nevetség tárgyává tettem, amit sosem bocsát meg nekem... A harag rettenetes, vörös árnyékot rajzolt apja arcára. - Te nem a bocsánatát akarod. Mi le akarjuk gyızni, minden lehetséges módon. Minden Merrick, minden skót jövıje tıled függ. Benned megvan a bátorság, Jennifer. Bebizonyítottad, amíg a foglya voltál... Jenny már nem hallotta a szavait. Megalázta Royce Westmorelandet, aki most útban van ide. Remegés fogta el, amint rádöbbent, mennyire győlölheti a férfi ıt ezért, milyen dühös lehet. Agya abban a pillanatban lelki szemei elé tárta azokat az ijesztı emlékképeket, amikor dühösnek látta ıt. Látta azon az éjszakán, amikor a lábai elé dobták; fekete köpenye túlvilági szárnyként lebegett mögötte, a tőz narancsosan izzó fénye sátáni tekintetet kölcsönzött arcának. Látta arckifejezését, amikor elpusztult miatta a lova. Látta, hogy sötétítette el arcát a düh, amikor tırével megvágta. De egyik tettével sem rendítette meg a bizalmát. Most viszont bolondot csinált belıle. - Meg kell fosztanunk attól a lehetıségtıl, hogy örököse legyen, ahogy ı is megfosztott ettıl engem! - hasítottak apja szavai Jenny gondolatai közé. - Rászolgált! Isten megadta nekem a bosszú lehetıségét, amikor minden más út bezárult elıttem. Nekem vannak örököseim, de neki nem lesz egy sem! Soha. A házasságotok lesz az én bosszúm. Jenny a gyötrıdéstıl tántorogva sírta: - Apa, könyörgöm, ne kérd tılem, hogy ezt tegyem. Bármi mást megteszek. Visszamegyek a kolostorba, vagy Elinor nénihez, vagy bárhová, ahová akarod. - Nem. Akkor elvenne valaki mást, és újra esélyt kapna, hogy örökösei legyenek. - Nem tehetem - tiltakozott Jenny vadul, kimondva az elsı logikus érvet, ami eszébe jutott: Nem tehetem! Ez nem helyes! Ez lehetetlen! Ha... ha a Fekete Farkas engem akar... illetve örököst akar - helyesbített gyorsan, és szégyenkezve, pirulva nézett körbe a teremben -, miként akadályozhatnám meg? Ötször olyan erıs, mint én. Mindazok után, ami közöttünk történt, azt sem hinném, hogy elviselné a jelenlétemet ugyanabban a kastélyban, ahol ı van, vagy hogy beengedne az... - kétségbeesve kutatott a megfelelı szó után, de nem talált jobbat ágyába - fejezte be végül halkan, és szégyenlısen félrenézett, hogy elkerülje a vendégek pillantását. - Bárcsak igazad lenne! De tévedsz. Örökölted anyádnak azt az adottságát, hogy vágyat ébressz a férfiakban, amikor csak rád néznek. A Farkas kívánni fog téged, akár kedvel, akár nem. Hirtelen elhallgatott, aztán lassan mosoly terjedt szét az arcán. - Bár lehet, hogy nem lesz képes rá, ha elküldöm veled Elinor nénit. - Elinor nénit - ismételte üresen Jenny. - Papa, én nem értem, mit akarsz, de tudom, hogy ez az egész nem helyes! Gyámoltalanul szorította gyapjúinge szélét, és kétségbeesetten nézett körbe a teremben lévı férfiakon. Gondolatban egy másik Royce Westmorelandet látott, mint akit ık ismertek. Egy férfit, aki a tisztáson évıdött vele, aki beszélgetett vele a balkonon; egy férfit, aki az ágyába alkudta ıt, és gyengéd volt vele, pedig minden más rabtartó megerıszakolta volna, aztán átadta volna az embereinek. - Kérlek - nézett körbe újra, és pillantása végül apján állapodott meg. - Próbálj megérteni. Ez nem hőtlenség, okkal mondom: tudom, milyen sokan meghaltak a Farkassal vívott csatában, de ilyenek a csaták. Ne ıt hibáztasd Alexander haláláért vagy...
- A védelmére merészelsz kelni? - dörögte az apja, és úgy nézett rá, mintha a szeme láttára kígyóvá változott volna. - Vagy lehetséges, hogy hozzá főz hőség és nem hozzánk? Jenny úgy érezte magát, mintha arcon ütötték volna. Rádöbbent, hogy volt fogva tartójához főzıdı érzései még számára is rejtélyt jelentenek. - Én csak békét szeretnék... mindannyiunknak... - Jennifer, nem menthetlek meg attól a megaláztatástól, hogy halld, miként vélekedik jövendıbeli férjed békés egyesülésetekrıl mondta apja keserően. - Henrik udvarában számos jelenlévı füle hallatára jelentette ki, hogy akkor sem akarna téged, ha Skócia királynıje lennél. Amikor visszautasította, hogy feleségül vegyen, királya teljes vagyonelkobzással fenyegetızött, de még akkor is ellenszegült. Végül a halálbüntetés kényszerítette beleegyezésre. Ezt követıen úgy nevezett, hogy „a Merrick szajha", és azzal dicsekedett, hogy majd kiveri belıled az engedelmességet. Barátai fogadásokat kötnek rá, és azon nevetnek, hogy úgy akar leigázni téged is, ahogy Skóciát. Ezt gondolja rólad és a házasságotokról. Ami a többieket illeti, már csak azon a néven emlegetnek, amit ı ragasztott rád: a Merrick szajha! Apjának minden szava tırként fúródott Jenny szívébe. A lány szinte összeroppant az elviselhetetlen szégyentıl és fájdalomtól. Aztán áldott, hővös zsibbadtság telepedett rá, s végül már semmit sem érzett, csak állt mozdulatlanul. Amikor újra felnézett, és körbepillantott a kipróbált, vitéz skótokon, hangja immár keményen csengett: - Remélem, minden vagyonukat feltették a fogadásra!
Tizenötödik fejezet
Jenny egyedül állt a kis balkonon, és az ingoványt nézte. A szél játékosan bele-belekapott vállára omló hajába. Kezével az elıtte lévı kıkorlátot markolta. Néhány perccel korábban még abban bízott, hogy vılegénye talán mégsem érkezik meg az alig két óra múlva esedékes menyegzıre. Amikor azonban a toronyban álló ır kürtjébe fújva hírül adta, hogy lovasok közelednek, utolsó reménye is meghiúsult. Százötven lovag vágtatott a felvonóhíd felé. A lenyugvó nap fénye csillogott kifényesített páncélzatukon, aranylovagokká varázsolva ıket. A lány szemei elıtt egy vicsorgó farkas képe táncolt vészjóslón a kék zászlókon, a lovak színes takaróján és a lovagok ruházatán. Közömbösség árasztotta el, miközben azt figyelte, hogy a hatalmas csapat a vár kapuihoz közeledik. Már azt is látta, hogy nık is vannak közöttük, és néhány lobogón más jelzés áll, nem a Farkasé. Jennyvel közölték ugyan, hogy angol nemesek is jelen lesznek a menyegzın, de nıkre azért nem számított. Tekintete nyugtalanul a széles vállú férfira siklott, aki a menet elején haladt, csupasz fıvel, kard és pajzs nélkül, egy hatalmas, fekete, lobogó sörényő csataménen ülve, amelyen látszott, hogy külsejét Thortól örökölhette. Royce mellett Arik lovagolt, szintén fedetlen fıvel, fegyverzet nélkül. Ez Jenny szerint csakis arra szolgálhatott, hogy kimutassák teljes megvetésüket minden jelentéktelen merénylettel szemben, amit esetleg a Merrick klán forral ellenük. Ebbıl a távolságból egyáltalán nem látta Royce Westmoreland arcát, de szinte zsigereiben érezte türelmetlenségét, mialatt a felvonóhíd leereszkedésére várt. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, a férfi hirtelen felkapta a fejét. Tekintetével végigpásztázta a várkastély háztetıit, mire Jenny önkéntelenül a falhoz húzódott, hogy elrejtızzön pillantása elıl. Félelem. Az érzés, ami öt napon át betöltötte lelkét, a félelem volt, döbbent rá utálkozva. Vállait kiegyenesítve megfordult, és visszament a kastélyba. ***
Két órával késıbb Jenny a tükör elıtt öltözködött. Az érzelmi zsibbadtság nemrég semmivé foszlott a balkonon, végleg elhagyta ıt, és a lány magára maradt háborgó érzéseivel. A tükörbıl visszatekintı arc azonban csak egy sápadt maszkot mutatott. - Távolról sem lesz olyan rettenetes, mint gondolod, Jenny - vigasztalta Brenna, aki teljes szívével megpróbálta felderíteni nıvérét, miközben a két szolgálólánynak segédkezett elrendezni a fátylat. - Egy óra sem telik bele, és már vége is lesz. - Bárcsak a házasság is olyan rövid volna, mint az esküvı! - mondta Jenny siránkozva. - Sir Stefan is lent van a nagyteremben. Én magam láttam. İ nem engedi, hogy a herceg bármilyen kellemetlenséget okozzon neked. İ tiszteletre méltó, erıs lovag. Jenny megfordult, hajában megállt a hajkefe. Halvány, tőnıdı mosollyal tanulmányozta húga arcát. - Brenna, te tiszteletre méltó lovagnak nevezed azt az embert, aki elrabolt minket? - Hát - védekezett Brenna -, a gonosz bátyjával ellentétben ı legalább nem próbált meg semmiféle erkölcstelen alkut kicsikarni belılem. - Ez igaz - ismerte el Jenny, egy pillanatra teljesen megfeledkezve saját bánatáról. - Ettıl függetlenül én nem hagyatkoznék ma éjjel a jóindulatára. Nyilván a legszívesebben elkapná a nyakadat, és jól megszorongatná, hiszen azóta már megtudta, hogy becsaptad ıt. - Ó, ı egyáltalán nem így érez! - tört ki Brennából. -Azt mondta, nagyon bátor és merész cselekedet volt, amit tettem. - Majd bánatosan hozzátette: - De aztán azt is mondta, hogy ki tudná tekerni a nyakamat. Ráadásul nem is ıt csaptam be, hanem azt a nyomorult bátyját. - Te már beszéltél Sir Stefannal? - kérdezte Jenny döbbenten. Brenna soha a legcsekélyebb érdeklıdést sem mutatta egyetlen ifjú udvarlója iránt sem, pedig az utóbbi három évben szép számmal lett volna jelentkezı. Most pedig titokban találkozik egy férfival, az utolsóval, akinek apjuk a hozzájárulását adná. - Sikerült váltanom vele néhány szót a nagyteremben, amikor lementem, hogy kérdezzek valamit Williamtıl -vallotta be Brenna. Orcája tőzpirossá vált, és hirtelen mélyen belemerült a vörös bársonyfátyol igazgatásába. -Jenny - szólt aztán bátortalanul, lehajtott fejjel -, most, hogy béke lesz a két ország között, sőrőn írhatok neked. És ha egyik-másik levelem Sir Stefan részére is tartalmazna üzenetet, gondoskodnál róla, hogy megkapja? Jenny úgy érezte, mintha a világ a feje tetejére állt volna. - Ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod, természetesen megteszem. És - folytatta, visszafojtva nevetését, amit részben a hisztéria, részben húga gyámoltalan kísérlete miatt érzett rémülete váltott ki - ha jól sejtem, én is belefoglalhatom a leveleimbe Sir Stefan üzeneteit számodra? - Sir Stefan - emelte fel csillogó arcát Brenna - éppen ezt javasolta. - Én... - kezdte Jenny, de hirtelen elhallgatott, mert a szoba ajtaja kitárult, és egy apró termető, idısebb hölgy sietett be, de hirtelen megtorpant. Divatjamúlt, de gyönyörő, galambszürke, nyúlprémmel szegélyezett szaténruhát viselt, hozzá régimódi, átlátszó fehér apácafátylat, amely teljesen eltakarta a nyakát és álla egy részét, vállaira pedig ezüstös fátyol omlott. Elinor néni zavartan nézett egyik lányról a másikra. - Azt tudom, hogy te vagy Brenna - küldött a lány felé egy ragyogó mosolyt. - De lehetséges, hogy ez a gyönyörőséges teremtés az én kicsi, szürke Jennym? Döbbent csodálattal meredt a menyasszonyra. Jennifer krémszínő bársonyba burkolva állt elıtte. A ruha magas derekát és bı, hosszú ujját sőrőn rakott gyöngyökkel és csillogó rubinokkal varrták ki, könyökétıl a csuklójáig pedig gyémántok ékesítették. A lány vállaira csodálatos szaténpelerin borult, amelyet pompás, drágakövekkel kirakott arany melltő fogott össze. Haja leengedve omlott vállára és hátára, és ugyanúgy ragyogott, mint a ruháján lévı ékkövek.
- Krémszínő bársony - mondta Elinor néni mosolyogva, széttárva karjait -, olyan kevéssé praktikus, drágaságom, és éppolyan gyönyörő. Majdnem olyan szép, mint te vagy... Jenny rohant, hogy átölelje. - Ó, Elinor néni, annyira örülök, hogy látlak. Már attól féltem, nem is jössz... A kopogtatásra Brenna résnyire nyitotta az ajtót, majd Jennyhez fordult, és szavai hideg zuhanyként érték nıvérét. -Jenny, apa azt kívánja, hogy menj le. A papírok készen állnak, csak alá kell írnod ıket. Leküzdhetetlen rettegés fogta el Jennyt, gyomra görcsbe rándult, arcából kiszaladt minden szín. Elinor néni belekarolt, és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy eltérítse figyelmét a rá váró találkozástól, finoman az ajtó felé terelte. - Nem is hiszel majd a szemednek, ha meglátod, mennyire tele van a nagyterem - csacsogta, abban a tévhitben, hogy a tömeg csökkenti Jenny félelmét, amit az váltott ki, hogy találkoznia kell jövendıbelijével. - Atyád vagy száz emberét hívta meg, teljes fegyverzetben állnak a hall egyik oldalán. İ pedig - a hangjából kicsendülı halvány felsıbbrendőség nyilvánvalóvá tette, hogy a Fekete Farkasra utal - legalább annyi lovag kíséretében áll a terem másik felében, és valamennyien a ti embereiteket figyelik. Jenny esetlenül lépkedett a hosszú folyosón, minden egyes lépésénél azt gondolta, ez az utolsó, amire képes. - Úgy hangzik - súgta feszülten Elinor néninek -, mintha odalent csatára készülıdnének, nem esküvıre. - Nos, nem kimondottan. Több nemes van lent, mint ahány lovag. Jakab király szerintem a fele udvarát elküldte, hogy tanúi legyenek a ceremóniának, és a hozzánk közel álló klánok vezérei is eljöttek. Jenny még egy esetlen lépést tett a hosszú, sötét folyosón. - Láttam ıket ma reggel, amikor megérkeztek. - Nos, igen. Henrik király nyilván azt akarta, hogy úgy tőnjön, mintha az esküvı különleges alkalom lenne az ünneplésre. Egy csomó angol nemes van itt, néhányan még a feleségüket is magukkal hozták. Igazán bámulatos látvány az a sok skót és angol nemes együtt, mindnyájan bársonyban és szaténban... Jenny megfordult, és a terembe vezetı rövid, meredek csigalépcsıre bámult. - Milyen csend támadt odalent - suttogta reszketve. Elkapott egy-két erıltetett vidámsággal csengı férfihangot, néhány köhögést, egy hölgy ideges nevetését... de semmi mást. - Mit csinálhatnak ezek? - Nos, hővös pillantásokat váltanak - felelte Elinor néni derősen -, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnának arról, hogy a terem másik fele is tele van. Jenny az utolsó lépcsıfordulóhoz ért. Megállt, hogy összeszedje magát. Remegı ajkait összeszorította, aztán dacosan megrázta a fejét, magasba emelte az állát, és elindult. A teremben vészjósló csend támadt, amint a vendégek megpillantották Jennyt. A lány elé táruló látvány ugyanolyan fenyegetı volt, mint maga a csend. A falakon sőrőn elhelyezett fáklyák ragyogó lánggal égtek, megvilágítva az ellenséges vendégsereget. Fegyveres férfiak álltak mereven és egyenesen; hölgyek és urak egymás oldalán - az angolok a terem egyik felében, a skótok velük átellenben. Pontosan úgy, ahogy Elinor néni mondta. De Jenny térdei nem a vendégek miatt remegtek olyan fékezhetetlenül, hanem azért, mert meglátott egy magas, erıtıl duzzadó alakot, aki a terem közepén állt tartózkodón, és hidegen szikrázó szemekkel nézett rá. Úgy magasodott Jenny elıtt, mint egy gonosz kísértet, cobolyprémmel szegett vérszín palástban, akkora dühöt árasztva magából, hogy még saját emberei is hátrébb húzódtak tıle. Apja Jenny elé sietett, és a kezét nyújtotta neki, mindkét oldalán egy-egy ır kísérte. A Farkas azonban mozdulatlan maradt. Úgy állt, mintha mindenható lenne, megvetıen visszautasította
a védelmet hitvány ellenségével szemben. Merrick megfogta lánya kezét, a karjába főzte, és elırevezette Jennyt. A hatalmas termet skót és angol oldalra szétválasztó folyosó még szélesebbre nyílt, ahogy elhaladtak a vendégek között. Jennifer jobbján a skótok álltak, feléje forduló, szigorú arcukon haragot és együttérzést látott. Baljáról dölyfös angolok bámultak rá hővös ellenségességgel. Elıtte pedig jövendıbeli férje baljóslatú alakja zárta el az utat. Royce hátravetette a köpenyét széles vállain, karjait keresztbe fonta a mellén, és úgy tanulmányozta ıt, mintha valami visszataszító teremtmény mászna elıtte a porban. Jenny nem bírta elviselni a tekintetét. A férfi bal válla fölött bámult mereven egy pontot, és közben azon tőnıdött, vajon Royce-nak szándékéban áll-e, hogy félreállva utat engedjen nekik. Szíve úgy dübörgött mellkasában, mint egy faltörı kos. A lány hevesen szorította apja karját, de az az átkozott még mindig nem mozdult, arra kényszerítette Jennyt és az apját, hogy megkerüljék. Ez volt az elsı alkalom, gondolta Jennifer hisztérikusan, hogy kifejezte megvetését, és nyilvánosan megalázta ıt. Erre számíthat hát élete hátralévı részében. Szerencsére nem sok ideje volt, hogy ezen keseregjen, mert újabb szörnyőség várt rá. A házassági szerzıdés feküdt elıtte egy kis asztalon. Két férfi állt mellette, az egyik Jakab király követe volt, a másik Henrik udvarából jött. Mindketten azért érkeztek, hogy tanúskodjanak a ceremónián. Megálltak az asztalnál, és apja elengedte Jenny nyirkos kezét, megfosztva ıt maradék biztonságától is. - A Barbár már aláírta - jelentette ki hangosan és tisztán érthetıen. Szavai átsüvítettek a skót térfélrıl az angol oldalra. Hatásukra robbanásig feszült a helyzet, szinte tapinthatóvá vált az ellenséges hangulat. Jenny dermedten meredt a hosszú pergamenre, amely részletezte hozományát, és visszavonhatatlanul arra kárhoztatta ıt, hogy életét egy olyan férfi mellett töltse, akit győlöl, és aki győlöli. Az irat alján ott állt Claymore hercegének - múltbéli rabtartójának és jövendıbeli börtönırének lendületes aláírása. Az asztalon toll és tinta állt a pergamen mellett. Bár Jenny rá akarta venni magát, hogy kézbe vegye az írószerszámot, reszketı ujjai nem engedelmeskedtek akaratának. Jakab király küldötte elırelépett, Jenny pedig dühös kétségbeeséssel nézett rá. - Úrnım - mondta együtt érzı elızékenységgel és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valamennyi jelen lévı angol hallja: Lady Jennifer Jakab király tiszteletét élvezi -, felkent uralkodónk, Skóciai Jakab megbízott azzal, hogy adjam át személyes üdvözletét, és mondjam el: egész Skóciát lekötelezed az áldozattal, amit szeretett szülıföldünkért hozol. Büszkeségére válsz a hatalmas Merrick klánnak és az egész országnak. Vajon tényleg különös hangsúlyt kapott az áldozat szó? - tőnıdött Jenny szédelegve, de a követ már kezébe is vette a tollat, és felé nyújtotta. Mintha valahonnan a messziségbıl látná magát, úgy figyelte, ahogy keze lassan kinyúl érte és megragadja. Aláírta a győlöletes dokumentumot, de amikor felegyenesedett, képtelen volt rá, hogy elszakítsa tıle pillantását. Szinte önkívületben meredt saját tökéletes gyöngybetőire. A szépírást Ambrose anya gyakoroltatta és tökéletesíttette vele. A kolostor! Hirtelen képtelenségnek érezte, hogy Isten megengedi, hogy ez megtörténjen. A belkirki kolostorban töltött hosszú évek alatt Istennek észre kellett vennie áhítatát, engedelmességét és odaadását... Nos, legalábbis azt, mennyire törekszik, hogy áhítatos, engedelmes és odaadó legyen. „Kérlek, Uram - ismételgette újra meg újra. - Ne engedd, hogy ez történjen." - Hölgyeim és uraim - Stefan Westmoreland bátor hangja keresztülhasította a termet, és visszaverıdött a kıfalakról. - Emelem poharam Claymore hercegére és menyasszonyára. A menyasszonyára... A szavak szédült kergetızésbe fogtak Jenny agyában. Kábán nézett körül, nem volt benne biztos, hogy figyelme elkalandozása másodpercekig vagy percekig tartott-e. Azután újra imádkozni kezdett. - Kérlek, Uram, ne engedd, hogy ez történjen velem... -sírta el szívében még egyszer, utoljára, de már túl késı volt.
Tágra nyílt szemei a hatalmas tölgyfa ajtókra siklottak, amelyek hirtelen feltárultak, hogy beléphessen rajtuk a pap, akire vártak. - Benedict barát... - jelentette hangosan apja az ajtóban állva. Jennynek még a lélegzete is elakadt. - ... azt az üzenetet küldte, hogy nem érzi jól magát... Jenny szíve vad dörömbölésbe kezdett. - ...ezért az esküvıt nem tarthatjuk meg holnapig. - Köszönöm, Istenem. Jenny hátra akart lépni az asztaltól, de a terem hirtelen forogni kezdett vele, és képtelen volt megmozdulni. „El fogok ájulni" - gondolta rémülten. A hozzá legközelebb álló ember Royce Westmoreland volt. Elinor néni rémülten felkiáltott, mert felismerte, milyen állapotban van Jenny. Hozzásietett, könyökével lökdösve félre a klán megdöbbent tagjait. Egy pillanattal késıbb Jenny erıs, ölelı karok közt találta magát, arcához pergamenszerő bır dörgölıdött, és füleibe egy ismerıs hang döngicsélt: - Jól van, jól van, kicsim. Vegyél egy mély lélegzetet, és mindjárt jól fogod érezni magad. Már amennyire ez pillanatnyilag lehetséges - zümmögte. - Elinor nénikéd itt van melletted, és mindjárt fel is kísér a szobádba. A világ ırülten forgott, majd hirtelen ismét összeállt a kép. Jennyn megkönnyebbülés és öröm hullámzott végig, amikor apja így szólt a társasághoz. - Csak egynapos késedelemrıl van szó - dörögte, hátat fordítva az angoloknak. - Benedict barát baja nem túl súlyos, és megígérte, hogy holnap, bármilyen rosszul legyen is, feltétlenül felkel a priccsérıl, és eljön, hogy elvégezze a szertartást. Jenny megfordult, hogy Elinor néni karján elhagyja a termet, és közben lopva jegyesére pillantott. Úgy tőnt azonban, mintha a Fekete Farkasnak fogalma sem lenne arról, hogy ı jelen van. Résnyire összehúzott szemét Jenny apjára szegezte, és bár arca kifürkészhetetlen volt, szemében mintha hideg töprengés bujkált volna. Odakint az egész nap fenyegetı vihar hirtelen kitört. Villámok cikáztak az égen, és hamarosan felhangzott a mennydörgés is. - Mindenesetre - folytatta Jenny apja az egész gyülekezethez szólva, mégis vigyázva, nehogy egyszer is a jobbján álló angolokra pillantson - a ma esti ünneplés és lakoma azért nem marad el. Ha jól értesültem Henrik király követétıl, a legtöbb vendégünk holnap reggel vissza óhajt térni Angliába, bár én magam attól tartok, még egy napot maradnotok kell, mert a skót utak nem valók angol utazóknak vihar idején. A terem mindkét oldalán kitört a hangzavar. Jenny a ráirányuló pillantásokat figyelmen kívül hagyva sétált át Elinor nénibe kapaszkodva a zsúfolt helyiségen. Egyenesen a lépcsı felé tartott, amely a kétemeletnyivel magasabban lévı hálószobájához vezetett. A józansághoz és a megnyugváshoz. A haladékhoz. Amint hálószobájának nehéz tölgyfa ajtaja becsukódott mögötte, Jenny Elinor néni karjaiba vetette magát, és megkönnyebbülten zokogni kezdett. -Jól van, jól van, kiscicám - nyugtatta anyai nagynénje, apró kezével Jenny hátát ütögetve, és lelkes, de eltökélt hangon, ami olyannyira jellemzı volt rá, a fülébe suttogott. - Egészen biztos vagyok benne, hogy mivel nem érkeztem meg tegnap vagy tegnapelıtt, már feladtad a reményt, és azt gondoltad, nem is megyek veled. Így volt, kiscicám? Jenny visszanyelve könnyeit kicsit hátradılt Elinor néni gyöngéd ölelésében, és bambán bólintott. Mióta apja felvetette, hogy nagynénje elkísérhetné Angliába, ez volt az egyetlen fénysugár jövıje komor, rémítı horizontján. Elinor néni két tenyerébe fogta Jenny könnyáztatta arcát, és eltökélten folytatta: - De most már itt vagyok. Ma reggel beszéltem apáddal. Itt vagyok, és mostantól fogva mindennap veled leszek. Ugye, milyen nagyszerő lesz? Csodásan fogjuk érezni magunkat. Ha hozzá is kell menned ehhez az angolhoz, bármekkora szörnyeteg legyen, mi úgy, ahogy van,
elfelejtjük, és minden úgy lesz majd, mint régen, mielıtt apád elküldött engem abba a remeteházba, Glencarinbe. Nem mintha hibáztatnám ıt ezért, hiszen tényleg sokat fecsegek, de attól tartok, most rosszabb a helyzet, mint valaha, hiszen oly régóta meg vagyok fosztva a szeretteimtıl, akikkel beszélgethetnék... Jenny csak nézett rá, kicsit szédült nénikéje egy szuszra elmondott hosszú okfejtésétıl. Aztán mosolyogva, szorosan átölelte az idıs hölgyet. *** Nem is törıdve a hosszú asztal körül ülı háromszáz vacsoravendég zsivajával, Jenny mereven bámult át a nagytermen. Mellette ült az a férfi, szinte összeért a könyökük, akihez visszavonhatatlanul hozzáköti a házassági szerzıdés, csakúgy, mint a holnap esedékes esküvıi szertartás. Az elmúlt két órában rákényszerült, hogy mellette üljön, de csak háromszor érezte magán a férfi jeges pillantását. Úgy tőnt, mintha képtelen lenne elviselni Jenny látványát, és csak arra várna, hogy a markába kaphassa, és pokollá tehesse az életét. Szóbeli támadásokkal és testi fenyítésekkel terhes jövı képe derengett fel elıtte fenyegetın. Még a skótok között sem ment ritkaságszámba, hogy a férj elverte feleségét, ha úgy érezte, hasznára válna némi fenyítés. Ennek tudatában, valamint ismerve a mellette ülı dühös férfi temperamentumát, Jenny biztos volt benne, hogy gyötrelmes élet vár rá. Szinte egész nap gombócot érzett a torkában, és most már szinte lélegezni sem tudott tıle. Erınek erejével olyasmire próbált gondolni, ami elé örömmel nézhet. Elinor néni mellette lesz, emlékeztette magát. Egy napon pedig - amely, ismerve férje kéjsóvár természetét, remélhetıleg hamarosan eljön - gyerekei lesznek, akiket szerethet, és akikkel törıdnie kell majd. Gyerekek. Egy röpke pillanatra lehunyta a szemét, fájdalmasan mélyet sóhajtott, és érezte, hogy lassan oldódik benne a feszültség. Egy kisbaba születése, akit magához ölelhet, a karjaiban tarthat, olyan dolog, aminek örülhet. Ehhez a gondolathoz ragaszkodik majd, döntötte el. Royce a boros serlegéért nyúlt, Jenny pedig a szeme sarkából lopva rápillantott. A férfi, ahogy Jenny kedveszegetten megállapította, egy különösen kecses mozgású akrobatanıt figyelt, aki fejen állt hegyes kardélekbıl álló ágyán, a térdéhez erısített szoknyával, nehogy a nyaka közé hulljon, s közben térdtıl bokáig közszemlére tette formás, harisnyába bújtatott lábait. A terem túlsó végében sokágú, bojtos sapkát viselı udvari bolondok ugrabugráltak. Az ünnepi szórakoztatás és a pazar vacsora arra szolgált, hogy apja a győlölt angolok orra alá dörgölje a Merrickek vagyonát. Jennyt felháborította, hogy Royce leplezetlenül csodálja a csinos lábakat. Boros serlegéért nyúlt, és úgy tett, mintha kortyolna belıle, nehogy szembesülnie kelljen az angolok gúnyos, megvetı pillantásaival, akik egész este csúfondárosan bámulták. Néhány elejtett megjegyzésükbıl kiindulva megítélték, és könnyőnek találták. - Nézd azt a hajat! - kacagott az egyik hölgy. - Eddig azt hittem, csak a lovak sörényének lehet ilyen színe. - Figyeld azt a fennhéjázó arcot! - mondta egy férfi, amint Jennifer magasan tartott fejjel és görcsbe ugrott gyomorral elvonult mellette. - Royce nyilván nem tőri el tıle ezt a gıgös magatartást. Ha majd Claymore-ban lesznek, biztosan kiveri belıle. Jenny, elfordulva az udvari bolondoktól, apjára nézett, aki a bal oldalán foglalt helyet. A lányt büszkeség töltötte el, miközben arisztokratikus, szakállas profilját tanulmányozta. Olyan méltóságteljes volt... olyan nemes tartású! Korábban is sokszor megfigyelte, amikor apja peres ügyekben ítélkezett a nagyteremben, és az emberek idınként elkapott beszélgetését hallgatta. Ilyenkor azt gondolta, Isten minden bizonnyal éppen így néz ki mennyei trónusán, ítélkezve minden lélek fölött, aki a színe elé kerül. Merrick ura rendkívül furcsa hangulatban volt a körülményekhez képest. Egész este a teremben helyet foglaló klánok fejeivel beszélgetett és iddogált. Úgy tőnt, mintha foglalkoztatná valami, ideges volt, és mégis... furcsamód... valahogy örömteli. Mintha elégedett lett volna valamivel.
Lord Merrick, megérezve Jennifer pillantását, felé fordult, kék szemei lánya sápadt arcát fürkészték. Olyan közel hajolt hozzá, hogy szakálla megcsiklandozta Jenny arcát, és a füléhez hajolt. Kissé megemelte a hangját, de annyira nem, hogy más is meghallhassa. - Ne nyugtalankodj, gyermekem - mondta. - Bátorság. Minden rendben lesz. E megjegyzése akkora képtelenségnek tőnt, hogy Jenny nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Apja észrevette tágra nyílt szemében a pánikot, és kezét kinyújtva Jenny nyirkos kezére tette. Nagy, meleg tenyere bátorítóan borult az övére, a lány pedig valahogy kipréselt magából egy halvány mosolyt. - Bízz bennem - mondta -, holnapra már minden rendben lesz. Jenny hangulata még mélyebbre zuhant, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Holnap már túl késı lesz. Holnaptól egy örökkévalóságig hozzá lesz kötve ehhez a férfihoz, akinek széles válla mellett olyan törékenynek és jelentéktelennek érezte magát. Lopva gyors pillantást vetett hitvesére, hogy utólag megbizonyosodjon felıle, nem hallott-e meg valamit sietve váltott beszélgetésükbıl. A férfi figyelme azonban máshol járt. Már nem az akrobatákat bámulta. Royce egyenesen elırenézett. Jenny kíváncsian követte Royce tekintetének irányát, és meglátta Arikot, aki épp akkor lépett be a terembe. Miközben Jenny a szıke, szakállas óriást nézte, észrevette, hogy az lassan Royce felé bólint, aztán még egyszer megismétli a mozdulatot. Szeme sarkából látta, hogy Royce állkapcsa megfeszül, aztán szinte észrevétlenül meghajtja a fejét, majd szándékosan újra az akrobaták felé fordítja figyelmét. Arik várt egy pillanatot, aztán, csak úgy mellékesen, Stefanhoz ment, aki látszólag a dudásokat figyelte. Jenny érezte, hogy itt valami néma beszélgetés zajlott, és ettıl heves nyugtalanság fogta el, különösen azért, mert apja szavai is elméjében visszhangoztak. Tudta, hogy valami történni fog, bár nem sejtette, mi lehet az. Halálosan komoly játék vette kezdetét, és ı azon tőnıdött, vajon végkimenetele hatással lesz-e sorsára. Mivel képtelen volt tovább elviselni a zajt és a bizonytalanságot, úgy határozott, hogy hálószobája csendjében keres megnyugvást, és inkább azokkal a gondolatokkal törıdik, amelyek halvány reményt jelentenek kilátástalan helyzetében. - Papa – mondta -, kérlek, engedd meg, hogy visszavonuljak. A hálókamrám békéjére vágyom. - Természetesen, kedvesem - felelte apja azonnal. - Kevés békében volt részed rövid életed alatt, pedig arra lenne szükséged, ugye? Jenny egy tizedmásodpercig habozott. Érezte, hogy apja szavainak mélyebb jelentıségük is van, de mivel nem értette, bólintott, majd felállt. Abban a pillanatban, ahogy megmozdult, Royce feléje fordult, pedig Jenny megesküdött volna, hogy egész este azt sem tudta, ott van-e mellette. - Távozol? - kérdezte, tekintetét arcátlanul Jenny keblére szegezve. Aztán a szemébe nézett, és Jenny megdermedt a férfi pillantásában tükrözıdı megmagyarázhatatlan dühtıl. - Felkísérjelek a hálószobádba? Jenny komoly erıfeszítés árán kihúzta magát, megajándékozva magát azzal a pillanatnyi örömmel, hogy lenézhet a férfira. - Természetesen nem! - méltatlankodott. - A nagynéném kísér fel. - Micsoda rettenetes este - tört ki Elinor néni abban a pillanatban, amint beértek Jenny szobájába. - Az angolok úgy néztek rád, hogy legszívesebben kiutasítottam volna ıket a terembıl. Esküszöm, kis híja volt, hogy nem tettem meg. Lord Hastings, az az angol Henrik győlöletes udvarából, egész vacsora alatt a szomszédjával suttogott, és rólam egyáltalán nem vett tudomást. Ez már több mint durvaság, bár természetesen én sem kívántam beszélgetni vele. És, drágám, nem akarom gyarapítani a terheidet, de a férjed a legkevésbé sem tetszik nekem.
Jenny már elszokott attól, hogy nénikéje megállás nélkül cserreg, mint egy kis szarka. Szeretetteljesen rávigyorgott a méltatlankodó idıs hölgyre, de gondolatait más kötötte le. - Úgy tőnt, apa igen furcsa hangulatban volt a vacsora alatt. - Nekem mindig is furcsának tőnt. Jenny elfojtott egy hisztérikus kacajt, és elállt minden további kísérlettıl, hogy megbeszéljék az estét. Felállt, és megfordult, hogy nénikéje segíthessen neki kioldani a ruháját. - Apád vissza akar küldeni Glencarinbe - mondta Elinor néni. Jenny felkapta a fejét, és hátrafordulva nagynénjére bámult. - Miért mondod ezt? - Mert megtette. Jenny teljesen összezavarodott. Megfordult, szembe állt Elinor nénivel, és határozottan megfogta a vállait. - Elinor néni, egészen pontosan mit mondott neked? - Ma este, amikor késıbb érkeztem, mint vártatok - kezdte az idıs hölgy -, számítottam rá, hogy dühös lesz, ami természetesen teljes igazságtalanság lett volna, hiszen nem az én hibám, hogy olyan hevesen zuhogott nyugaton. Tudod, az évnek ebben a szakában... - Elinor néni - szólt közbe Jenny figyelmeztetı hangsúllyal. - Mit mondott apa? - Ó, nagyon sajnálom, gyermekem. Olyan sokáig voltam társaság nélkül, és olyan sok beszélgetés gyülemlett fel bennem, mialatt nem volt, akihez egy szót is szóljak, hogy most, amikor van, aki meghallgasson... szóval, úgy tőnik, nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Volt két galamb, akik le szoktak szállni a hálószobám ablakpárkányán, Glencarinben, így aztán édes hármasban beszélgettünk, bár a galamboknak természetesen nem sok mondanivalójuk volt... Bár életének legszörnyőbb idıszakában járt, ettıl már rázni kezdte a kacagás Jenny vállait. Átölelte a döbbent kis hölgyet, miközben erıt vett rajta a jókedv, szemeibıl pedig hullani kezdtek a félelem és kimerültség könnyei. - Szegény gyermekem - mondta Elinor néni, megütögetve Jennifer hátát. - Akkora feszültség dúl benned, én meg tovább fokozom! Nos tehát - egy pillanatra szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait -, apád azt mondta nekem ma este vacsora közben, hogy ne tervezgessem azt, hogy elkísérhetlek téged, de az esküvın még itt maradhatok, ha szeretnék. Karjai lehullottak Jenniferrıl, és Elinor néni kedvetlenül az ágyra hanyatlott, kedves öreg arca könyörgéssel telt meg. - Bármit megtennék, hogy ne kelljen visszamennem Glencarinbe. Olyan nagyon magányos vagyok ott... Jenny bólintott. Gyengéden nagynénje fejére tette a kezét, és nyugtatgatva simogatta hószín haját. Jól emlékezett azokra az idıkre, amikor Elinor néni nagy sürgésforgás közepette, ügyesen vezette hatalmas háztartását. Rettenetes igazságtalanság volt, hogy a magány és az elırehaladott kor ilyen változást hozott a tőzrılpattant, bátor kis nénike életébe. - Reggel megkérem majd, hogy változtassa meg a döntését - mondta eltökélten. Érzéseit feldúlta a hosszú, embert próbáló nap, a fáradtság hatalmas, megsemmisítı hullámokban öntötte el. - Ha megérti, milyen nagy szükségem van rá, hogy velem legyél, biztosan megkönyörül rajtunk - tette hozzá nagyot sóhajtva, miközben hirtelen elfogta a vágy keskeny ágya kényelme után.
Tizenhatodik fejezet
A földön, a nagyteremtıl egészen a konyhákig, szinte minden talpalatnyi helyet elfoglaltak az alvó vendégek és a kimerült szolgák. Mindenki arra feküdt, amije volt, vagy amit talált, hogy enyhítse a kıpadló keménységét. Az egész kastélyon horkolókórus hullámzott végig. Jenny nyugtalanul forgolódott álmában, mert szokatlan volt számára ez a sajátságos hangzavar, amely megtörte a holdtalan, sötét éjszaka csendjét. Elıbb párnájába fúrta a fejét, majd kinyitotta a szemét, és a szoba sötétjébe bámult, ahonnan ismeretlen zajt, talán valami mozgást hallott. Szíve szaporán vert rémületében, szeme pislogva próbált áthatolni hálószobája tintakék sötétjén, miközben igyekezett lecsillapodni. Keskeny ágya mellett, a földön lévı priccsen Elinor néni hevert. Ó, Elinor néni, gondolta Jenny megkönnyebbülten, hát persze, az ı mozgolódása ébresztette fel. Szegény teremtés gyakran szenvedett az ízületei miatt, ezért kellett a kemény priccset választania a puha ágy helyett, de még így is egyfolytában mocorgott, hogy kényelmesebb helyzetet találjon fájó tagjainak. Jenny szívverése visszaállt rendes ütemére. A lány hanyatt feküdt, de hirtelen megrázkódott egy váratlan hideg fuvallattól... Sikoltás szakadt fel a torkán, de abban a pillanatban hatalmas kéz tapadt a szájára, elfojtva kiáltását. Jenny béna rettegéssel meredt az arcától alig néhány centiméternyire lévı sötét arcba. Royce Westmoreland arcába. - Ha kiáltasz, leütlek - jelentette ki a férfi, és várta, hogy Jennifer visszanyerje önuralmát. Megértettél? -mordult rá. Jenny tétovázott, majd nyelt egyet, és hevesen bólintott. - Ez esetben... - kezdte Royce, engedve kissé a szorításon. Abban a pillanatban Jenny a férfi tenyerének húsosabb részébe mélyesztette a fogait, és jobbra vetette magát, megpróbálva elérni a nyitott ablakot, hogy a várudvaron posztoló ırök segítségéért kiáltson. Royce azonban elcsípte, mielıtt még a lába leért volna az ágyról. A hátára dobta, és sebesült kezével olyan szorosan fogta be a száját és az orrát, hogy lélegezni sem tudott. - Ez már a második alkalom, hogy a véremet vetted - sziszegte a fogai közül, dühtıl villámló szemekkel -, de egyben az utolsó is. „Meg akar fojtani!" - gondolta Jenny vadul. Kétségbeesetten rázta a fejét, szemei tágra nyíltak a rémülettıl, mellkasa vadul zihált. - Így már jobb - gúnyolódott halkan a herceg. - Bölcsebb lesz, ha megtanulsz félni tılem. És most jól figyelj rám - folytatta, ügyet sem vetve Jenny rémült küzdelmére - így vagy úgy, de leeresztelek azon az ablakon. Ha még egyszer akár a legcsekélyebb gondot okozod nekem, öntudatlan állapotban teszed meg azt az utat, ami jócskán csökkenti az esélyeidet arra, hogy elevenen érj földet, mert képtelen leszel kapaszkodni. Egy kissé lazított a szorításon, épp csak annyira, hogy Jenny lélegzethez juthasson. A lány még jó pár ziháló levegıvétel után is megállíthatatlanul remegett. - Az ablak - motyogta Royce kezei között. - Megırültél? Több mint huszonöt méternyi magasságban vagyunk a várárok felett. Jenny ellenkezésével mit sem törıdve Royce bevetette leghalálosabb fegyverét, amely garantálta, hogy a lány felhagy minden ellenállással. - Arik túszként tartja fogva a húgodat, és addig el sem engedi, míg jelet nem adok neki. Nem is akarok belegondolni, mit tesz majd vele, ha olyasmit csinálsz, ami meggátol abban, hogy jelezzek.
Jenny harci kedvének a maradéka is elpárolgott. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Semmi értelme, hogy szökni próbáljon. Másnap úgyis hozzáadnák ehhez az ördöghöz, hát mit számít egyetlen éjszaka a kínokkal és szenvedéssel teli évekhez képest. - Vedd el a kezed - mondta megtörten. - Nem fogok kiabálni. Bízhatsz... Az utolsó szót hiba volt kiejteni; abban a pillanatban tudta, amint kicsúszott a száján. Látta, hogy a férfi arca megvetıen megkeményedik. - Kelj fel - vetette oda neki, és segített is, felrántotta az ágyról. A sötétségben keresgélve keze az ágy végén keresztbe vetett esküvıi bársonyruhára tévedt, és odadobta Jennynek. A lány a melléhez szorította a ruhát, és remegve kérte: - Fordíts hátat! - Ne adjak mindjárt egy tırt is a kezedbe? - kérdezte a férfi jeges gúnnyal, de mielıtt Jenny felelhetett volna, rámordult: - Öltözz! Amint felvette a ruhát és egy sötétkék köpenyt, meg papucsot húzott, Royce magához rántotta. Fekete anyagot tekert köré, és betömte vele a száját is. Amint elkészült, visszafordította Jennyt, és az ablak felé lökte. Jennifer rettegve nézte a hosszú, teljesen sima falat, amelynek alja a sötétségbe veszı várárokba ért. Úgy érezte magát, mintha a halállal nézne szembe. Vadul megrázta a fejét, Royce azonban elırelökte, elkapta a vastag kötelet, amelyet korábban az ablakpárkány elé lógatott, és szorosan a lány dereka köré kötötte. - Kapaszkodj bele a kötélbe - rendelkezett könyörtelenül, miközben annak másik végét a csuklójához erısítette. - Használd a lábad, hogy ellökhesd magad a faltól. Habozás nélkül felkapta a lányt, és az ablakpárkányra tette. Látva a rettegést Jenny tágra nyílt szemeiben, és azt, ahogy mindkét kezével eszeveszetten szorította az ablakkeretet, röviden azt mondta: - Ne nézz le. A kötél erıs, és nálad jóval súlyosabb terheket is meg tudok tartani. Jenny torkából nyöszörgés tör fel. - Fogd a kötelet! - szólt rá, a lány pedig engedelmeskedett. A férfi abban a pillanatban felemelte az ablakpárkányról, és egy lélegzetelállító, rettenetes pillanatig a lent húzódó zavaros víz fölé tartotta. - Lökd el magad a faltól a lábaiddal - utasította élesen. Jennifer, aki már kívül volt az ablakon, tehetetlenül forgott a kötélen, mint falevél a szélben. Lábaival tapogatózva, ırjöngve kereste a falat, és végül sikerült megfékeznie a lengését. Talpát a durva, egyenetlen falnak támasztva Royce szemébe nézett, lélegzete gyors, kapkodó zihálás volt. A férfinak már csak a feje és a keze látszott az ablaknyílásban. És ebben a teljesen valószínőtlen pillanatban, huszonöt méternyire a várárok fölött, amikor csak egy pár erıs kéz és egy vastag kötél választotta el a haláltól, Jennynek megadatott az a ritka lehetıség, hogy megláthatta a Fekete Farkas arcára kiülı döbbenetet. Elinor néni fehér hálóingben, mint egy kísértet, felemelkedett Jenny ágya mellıl, és parancsoló hangon megszólalt: - Mit képzelsz, mi az ördögöt mővelsz? Royce arcán szinte komikus hitetlenség tükrözıdött, amikor rájött teljes kiszolgáltatottságára. Nem nyúlhatott a tıréért, hogy azzal fenyegesse meg az idıs hölgyet, és nem is roboghatott át a szobán, hogy elhallgattathassa. Jenny bármely más alkalommal nagy örömét lelte volna abban, hogy ennyire tehetetlennek láthatja a Farkast, de nem most, amikor élete szó szerint a férfi kezében volt. Utoljára még látta Royce arcélét, aki döbbenten meredt Elinor nénire, aztán a kötél megindult, és ı zötyögve egyre lejjebb siklott a végtelennek tőnı falon. Ott lógott, imádkozott, és azon tőnıdött, hogy vajon mi a csuda történik a hálószobájában. Miért fedte fel magát Elinor néni, és az isten szerelmére, miért pont abban a pillanatban?
Royce épp ugyanezen törte a fejét. Szemét az idıs asszonyra meresztette, aki valamilyen érthetetlen okból szándékosan kivárta a legalkalmatlanabb pillanatot, hogy elıálljon. A férfi egy pillantást vetett a kezébe vágó kötélre, és ellenırizte a feszességét, csak aztán válaszolt a kérdésre: - Megszöktetem az unokahúgodat. - Épp, ahogy gondoltam. Royce alaposan szemügyre vette az idıs hölgyet, de nem tudta eldönteni, vajon gyengeelméjő, vagy nagyon is helyén van az esze. - És mit akarsz tenni? - Megtehetném, hogy kinyitom az ajtót, és segítséget hívok - kezdte Elinor néni -, de Brenna a foglyod, úgyhogy valószínőleg nem ezt kellene tennem. - Nem - értett egyet Royce kissé bizonytalanul. - Valószínőleg nem. Egy végtelennek tőnı pillanatig tekintetük összekapaszkodott, aztán Elinor néni azt mondta: - Természetesen az is lehet, hogy hazudsz, amit én nem tudhatok. - Lehet - hagyta rá Royce óvatosan. - Persze az is lehet, hogy nem. Hogy sikerült megmásznod a falat? - Mit gondolsz? - kérdezett vissza Royce. Tekintete a kötélre siklott, és igyekezett húzni az idıt. Vállai megfeszültek, alsótestét a falnak támasztotta, és folyamatosan, lassan engedte lefelé a kötelet, egyik kezét a másik után téve. - Talán az egyik embered feljött ide a vacsora alatt. Úgy tett, mintha ki kellene mennie, és minthogy odalent nagy volt a tömeg, itt fent keresett egy öltözıszobát magának. Aztán beslisszolt ide, a kötelet az ablak alatti kiugróhoz erısítette, a végét pedig kidobta az ablakon. Royce egy finom, bár gúnyos fıhajtással erısítette meg Elinor néni pontos következtetését. Következı szavai azonban újabb megrázkódtatást okoztak számára. - Ami a további megfigyeléseimet illeti, úgy vélem, nem is tartod fogva Brennát. Royce szándékosan félrevezette Jennyt ezzel kapcsolatban, hogy kikényszerítse együttmőködését. Sorsa most az öreg hölgy hallgatásától függött. - És hogy jutottál erre a következtetésre? - érdeklıdött, mert így értékes idıt nyerhetett, miközben tovább engedhette a kötelet. - Elıször is, amikor ma este visszavonultam, az unokaöcsém állt ırt a nagyteremben a lépcsı alján. Nyilván éppen azért, hogy elejét vegye az ehhez hasonló történéseknek. Ahhoz tehát, hogy magaddal vidd Brennát, megint csak meg kellett volna mászni a falat, ami csak egy újabb fölösleges problémát jelentett volna. Hiszen Brennára csak azért lett volna szükséged, hogy Jennifer csendben távozzon veled. Az összegzés annyira velıs és annyira helytálló volt, hogy Royce-nak az öreg hölgyrıl alkotott véleménye még kedvezıbbé vált. - Másrészt viszont - vetette ellen lassan Royce, miközben igyekezett felmérni a várárok és Jennifer közötti távolságot - nem lehetsz biztos abban, hogy vajon nem vagyok-e rendkívül óvatos ember. - Ez tökéletesen igaz - ismerte el Elinor néni. Royce némán sóhajtott megkönnyebbülésében, de amint Elinor néni megszólalt, megint megriadt. - Én nem hiszem, hogy nálad van Brenna. Így hát egyezséget ajánlok. Royce szemöldöke a magasba szaladt. - Miféle egyezséget? - Ha nem kiáltok az ıröknek, cserébe engem is leengedsz azon az ablakon, és magaddal viszel. Ha az ágyába hívta volna, Royce akkor sem döbbenhetett volna meg jobban. Miután nagy erıfeszítések árán visszanyerte lélekjelenlétét, szemügyre vette a hölgy apró, törékeny testét, és felmérte annak veszélyét, hogy magával vigye a kötélen.
- Ki van zárva - vágta ki végül. - Ebben az esetben - mondta Elinor néni, miközben megfordult és az ajtó felé nyúlt - nem hagysz számomra más lehetıséget, fiatalember... Royce pillanatnyi tehetetlenségében elengedett egy halk káromkodást, de tovább csúsztatta a kötelet. - Miért akarsz velünk jönni? A hölgy hangjából eltőnt a parancsoló magabiztosság, vállai kissé meggörnyedtek. - Azért, mert az unokaöcsém holnap vissza akar küldeni az isten háta mögötti magányba, aminek még a gondolatát sem bírom elviselni. Mindamellett - tette hozzá némi kis huncutsággal - a te érdeked is azt kívánja, hogy magaddal vigyél. - Miért? - Azért - felelte Elinor néni -, mert az én kis unokahúgom, mint azt te is tudod, szép kis bajkeverı; ugyanakkor azt teszi, amit én mondok neki. Royce szemében az érdeklıdés halvány jele csillant. Fontolóra vette az elıttük álló hosszú utazást és a sietség kényszerét. Jennifer együttmőködése dönthette el, sikerre viszi-e tervét, vagy elbukik. Mégis, ahogy Jennifer lázadó szellemére, konokságára és ravaszságára gondolt, nehezére esett elhinni, hogy ez a vörös hajú kis boszorkány szót fogad nénikéjének. Vérzı tenyerén még most is ott érezte a lány fogai nyomát. - İszintén szólva, ezt nehéz elhinnem. A hölgy magasra emelte ısz fejét, szinte az orra hegyén át nézett Royce-ra. - Nálunk ez így van, angol. Ezért küldött értem az apja, és ezért akarta, hogy elkísérjem holnap, amikor veled menne. Royce újra fontolóra vette az öreg hölgy jelenlétébıl származó esetleges elınyöket, és összevetette azokkal a nehézségekkel, amiket iramuk lassításával okozhat. Épp ellene szavazott volna, amikor a néni újabb közlendıjére megváltoztatta döntését. - Ha engem hátra hagysz - mondta Elinor néni szánalmasan -, az unokaöcsém biztosan megöl, amiért hagytam, hogy magaddal vidd a lányát. Az irántad érzett győlölete erısebb az irántam táplált szereteténél. Ami azt illeti, még szegény Jennifer iránti szereteténél is. Sosem hinné el, hogy sikerült mindkettınket elhallgattatnod. Azt gondolná, én engedtem le neked a kötelet. Royce gondolatban a pokolra kívánt minden skót nıszemélyt, aztán nyugtalanul intett a fejével. - Öltözz - csikorogta. A kötél fájdalmasan Jenny derekába mart, keze és lába mindenütt felhorzsolódott, ahogy a durva kıfalhoz ért. A lány nyelt egy nagyot, és lepillantott. A várárok homályos sötétjében két alakot, két férfit vett észre, akik mintha a víz felszínén álltak volna. Eltökélten elfojtotta magában a kitörni készülı hisztériát, pislogott néhányat, és végre egy lapos tutaj körvonalait pillantotta meg az emberek talpa alatt. Alig egy pillanattal késıbb erıs, durva kezek ragadták meg a derekát, véletlenül még a mellét is súrolták. Arik leoldotta róla a kötelet, aztán letette a bizonytalanul ringatózó, összetákolt tutajra. Jenny hátranyúlt, és nekilátott, hogy kioldja a szája elé kötött fekete anyagot, de Arik lerántotta a kezét, és durván újra megerısítette a kötést. Aztán nem túl gyöngéden a tutajon álló másik alak felé lökte a lányt. A megpróbáltatástól még mindig remegve Jenny Stefan Westmoreland kifejezéstelen arcába bámult. A férfi hővösen elfordult tıle, és ismét a magasba, az ablak irányába meredt. Jenny félszegen ülı helyzetbe ereszkedett a tutajon. Immár annak a kevéske biztonságnak is örült, amit ez a tákolmány nyújtott számára abban a világban, amelyet többé egyáltalán nem értett. Néhány perccel késıbb Stefan Westmoreland halk, döbbent suttogása törte meg a csendet. - Mi a fene...? - bámult a kıfalra, ahol az imént Jenny ereszkedett lefelé.
Jenny felkapta a fejét, és Stefan tekintetének irányát követve fölnézett, félig-meddig abban reménykedve, hogy Royce Westmoreland tehetetlenül lóg a víz felett. Amit látott, kétségtelenül egy férfi alakja volt, a vállán azonban, mint egy liszteszsák, egy másik test volt átvetve. Jenny felugrott a megdöbbenéstıl, mert rájött, hogy Royce csakis szegény Elinor nénit cipelheti magával. A tutaj azonban dülöngélni kezdett, Arik a lány felé kapta a fejét, és éles pillantásával figyelmeztette, hogy jobban teszi, ha nyugton marad. Feszülten várt, és az ormótlan csomagot figyelte, amint fájdalmas lassúsággal ereszkedett egyre lejjebb a kötélen. Addig szinte levegıt sem mert venni, míg Arik és Stefan Westmoreland ki nem nyújtották kezüket, hogy a tutajra segítsék cinkostársukat. Royce még mindig a kötelékektıl igyekezett megszabadulni, amikor a tutaj könnyedén megindult, és némán a távoli part felé siklott. Jenny egyszerre két dolgot vett észre: az egyik az volt, hogy Elinor néni szája nincs bekötve, a másik pedig az, hogy a tutajt a túlsó partról, kötelekkel irányítják, az ottani erdıben rejtızı férfiak vontatják elıre. Ragyogó villám hasította ketté az eget, csipkézett, világoskék vonallal díszítve. Jenny hátrapillantott a válla fölött, és imádkozott, hogy a várfalon álló ır nézzen feléjük, és vegye észre a dühös égtıl megvilágított tutajt. Aztán eszébe jutott, hogy hiába imádkozik, és a száját is fölöslegesen tömték be. Így vagy úgy, mindenképpen Royce Westmoreland oldalán kell elhagynia Merricket. Akkor már inkább ezt választja, határozta el, amint félelme kissé alábbhagyott, mint hogy a feleségeként távozzon innen.
Tizenhetedik fejezet
A vihar, amely két napon át győjtögette erejét, most teljes vadsággal tombolt, és még két órával a hajnalhasadás rendes ideje után is teljes sötétségben tartotta az eget. Esı dobolt a fejükön, áztatta arcukat, meghajlította a fiatal fákat, és eltörte az öreg fák törzsét. A csapat mégis kitartóan haladt elıre, és amikor csak lehetséges volt, igyekezett az erdı védelmében maradni. Royce vállait elıregörnyesztve hagyta, hogy az esı a hátát verdesse. Csak az dühítette, hogy ez a testhelyzet annak a kimerült nınek is védelmül szolgált az esı elıl, aki mindenért felelıs volt, és aki most a férfi mellkasának dılve édesdeden aludt. Mivel a nap teljesen eltőnt a vastag felhıtakaró mögött, úgy tőnt, mintha megállt volna az idı, és örökös hajnalban haladnának. Ha nem esett volna olyan erısen, már órákkal korábban megérkeztek volna arra a helyre, ahová igyekeztek. Royce szórakozottan megveregette Zeusz fényes nyakát. Nagyon is elégedett volt Thor fiával, aki a kettıs terhet is könnyedén vitte a hátán. Úgy tőnt, Jennifer álmát megszakítja kesztyős kezének apró mozdulata, de a lány csak mordult egyet, és még közelebb bújt Royce biztonságot adó, meleg testéhez. Egykor, nem is olyan régen, ugyanez a parányi mozdulat azt váltotta volna ki a férfiból, hogy átölelje, magához szorítsa, de ma már más volt a helyzet. Soha többé nem fordul elı ilyesmi. Ha szüksége lesz a testére, használni fogja, de nem gyengéden és törıdéssel. Megengedi magának, hogy vágyat érezzen a cselszövı kis szajha iránt, de semmi többet. Soha. Fiatalsága, hatalmas kék szemei, hazugságai egyszer bolonddá tehették, de ez soha többé nem ismétlıdhet meg. Mintha hirtelen rájött volna, hol is van és mit csinál, Jenny megmozdult Royce karjaiban, majd kinyitotta a szemét, és körülnézett, mintha próbálná megérteni, mi történik vele. - Hol vagyunk? - kérdezte.
Hangja finoman rekedt volt az alvástól, ahogy elsı szavait kiejtette, és ez felidézte a férfiban, milyen volt a hangja a szenvedély végtelen éjszakáján, amelyet együtt töltöttek Hardin várában. Royce állkapcsa megfeszült, és könyörtelenül elhessegette magától az emlékeket. Lepillantott a lány felfelé fordított arcára, amelyen zavarodottság tükrözıdött. Mostanában ez az arckifejezés váltotta fel korábban megszokott fensıbbségességét. Mivel elrablója nem válaszolt, Jenny elgyötörten felsóhajtott, és újra megkérdezte: - Hová megyünk? - Nyugat-északnyugat felé - hangzott a szőkszavú válasz. - Nagyon megterhelı lenne, ha elárulnád az úti célunkat? - Igen - vetette oda a herceg. - Az lenne. Az álom minden zsibbadtsága elszállt, és Jenny kiegyenesedett ültében. Végre teljesen felfogta a férfi éjszakai tettének minden következményét. Ahogy kikerült a nagy test menedékébıl, esı csapott az arcába. Tekintete végigsiklott a köpönyegbe burkolt alakokon, akik körülöttük haladtak lovuk hátán az erdı menedékében. Jobbjukon Arik, baljukon Stefan Westmoreland lovagolt. Elinor néni teljesen éberen, peckesen ült a nyeregben, és bátorítóan mosolygott Jennyre. Arcán olyan kifejezés honolt, amely elárulta, hogy bárhol jól érezné magát, csak ne kelljen a remeteházban lennie. Múlt éjjel, a tutajon sikerült tájékoztatnia Jennyt: rávette Royce-ot, hogy magával hozza. Ezen kívül azonban a lány semmit nem tudott. Ami azt illeti, le sem vették szájáról a kötést, míg el nem aludt. - Hol van Brenna? - kérdezte hirtelen, kitisztult aggyal. - Elengedted? Most, amikor a legkevésbé számított rá, hogy érdemi választ csikar ki a férfiból, megkapta. Royce Westmoreland gúnyos hangon válaszolt: - Soha nem is volt nálam. - Gazember! - sziszegte Jenny dühösen, de rémült meglepetésében rögtön levegı után kapott. A férfi keze ugyanis a testére fonódott, mint egy kígyó, és olyan erısen a mellkasához húzta a lányt, hogy kiszorította belıle a szuszt. - Soha többé ne merészeld ezt a hangot és ezt a szót használni velem kapcsolatban! - közölte ijesztı hangon. Még mást is mondott volna, de akkor megpillantott egy, a domboldalban meghúzódó hosszú kıépületet. Stefanhoz fordulva felemelte a hangját, hogy túlharsogja az esı zaját. - Úgy tőnik, mintha ez lenne az a hely. Beszéd közben sarkantyúját a csıdör oldalába nyomta, vágtára ösztökélve az állatot. Mellette és mögötte mind az ötven ember átvette a tempót, és egy pillanattal késıbb valamennyien a keréknyom szabta úton vágtattak lefelé, Elinor néni heves tiltakozása ellenére, aki csak úgy pattogott a nyeregben. Royce megállt egy épület elıtt, amely félreismerhetetlenül a kolostor volt, és leszállt a lóról. Hátrahagyta Jennyt, aki dühödt kíváncsisággal bámulta a hátát, és sóvárogva szeretett volna megtudni végre valamit sorsa további alakulásáról. Megpróbálta hegyezni a fülét, hátha meghall valamit abból, amit Royce Stefannak mond. - Arik itt marad velünk. Hagyd meg nekünk a tartalék lovakat. -Mi legyen Lady Elinorral? Mi lesz, ha nem bírja a lovaglást? - Ha nem bírja, keressetek egy birtokot, és hagyjátok ott. - Royce - szólt Stefan aggódva -, ne légy bolondabb, mint amilyen vagy. Merrick emberei a nyomodban lehetnek. - A mai nap nagy részét arra kell elvesztegetnie, hogy próbálja meggyızni Hastingset és Dugalt, hogy semmiféle része nem volt a tervben, aztán ki kell találnia, merre mentünk, valahányszor nyomunkat veszti. Ezzel rengeteg idıt veszít majd. Ha mégsem, az embereim tudják majd, mi a dolguk. Vágtass Claymore-ba, és intézkedj, hogy a várható támadás esetén minden készen álljon.
Stefan nyugtalanul bólintott, megfordította a lovát és elvágtatott. - Terv? - nézett Jenny kérdın és dühösen szófukar elrablójára. - Milyen terv? - Micsoda dörzsölt kis hazug vagy te! - nézett rá megvetın Royce, és derekánál megragadva kiemelte a nyeregbıl. - Nagyon jól tudod, milyen terv. Te is benne voltál. A karjánál fogva megragadta a lányt, és vonszolni kezdte a zárda ajtaja felé. - Bár - tette hozzá keserően - nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen forróvérő nı, mint te, inkább egész életére a kolostort válassza, mint hogy hozzámenjen egy férfihoz - bármelyik férfihoz, engem is beleértve. - Nem tudom, mirıl beszélsz! - kiáltotta kétségbeesetten Jenny. Vadul töprengett, vajon a rettegés milyen új formáját rejtheti egy békés zárda - különösen ez, amely teljesen elhagyatottnak tőnt. - Arról az apácafınöknırıl beszélek, aki múlt éjszaka, ünneplés közben érkezett a kastélyba Lundugganból egy egész kis magánhadsereggel, ahogy azt te is átkozottul jól tudod - vetette oda a férfi, miközben felemelte öklét, és sürgetın megdöngette a nehéz tölgyfa ajtót. - Az esı miatt lassabban haladhattak, ezért kellett a ti Benedict barátotoknak rosszullétet színlelnie, hogy elmaradjon a szertartás. Jenny mellkasa zihált a felháborodástól. Royce felé fordult, és szemei szikrákat szórtak. - Elıször is: soha életemben nem hallottam Lundugganról, sem pedig arról, hogy ott kolostor lenne. Másodszor: nem mindegy, ha megérkezett is egy kolostor fınöknıje? És most árulj el nekem valamit! Jól értem, hogy azért ragadtál el az ágyamból, engedtél le kötélen a kastély falán, hajszoltál végig Skócián a legnagyobb viharban és hoztál ide, mert nem akartál várni egyetlen napot sem azzal, hogy elvegyél? Royce szemtelen pillantással mérte végig a lányt, szeme megállapodott csupasz, nedves mellein. - Hőtsd le magad - mondta harapósan. - Halálbüntetéssel és minden vagyonom elkobzásával kellett fenyegetniük ahhoz, hogy elvegyelek. Újra felemelte a karját, és türelmetlenül verte a tölgyfa lapot. Az ajtó hirtelen kitárult, és a nyílásban egy döbbent barát udvarias arca jelent meg. Royce rá sem hederítve, lenézıen jövendıbeli feleségére meredt. - Azért vagyunk itt, mert két király úgy határozott, hogy a lehetı leggyorsabban össze kell házasodnunk, édesem. És pontosan ez az, amit tenni fogunk. Nem érsz annyit, hogy háború törjön ki miattad. Azért is jöttünk, mert a lefejezés lehetısége sérti az érzékenységemet. De mindenekelıtt azért vagyunk itt, mert ellenállhatatlannak találom, hogy meghiúsítsam atyád velem kapcsolatos terveit. - İrült vagy! - kiáltotta Jenny ziháló mellkassal. - És magad vagy az ördög! - Te pedig, drágám - felelte Royce higgadtan -, egy szajha vagy. Azzal a megdöbbent baráthoz fordult, és határozott hangon kijelentette: - A hölgy és én egybe kívánunk kelni. A teljes értetlenség mulatságos kifejezése terjedt szét a jámbor ember arcán, aki a dominikánus barátok fehér csuháját és fekete köpenyét viselte. Hátralépett, de inkább rémületében, mint udvariasságból, mindazonáltal lehetıvé téve számukra, hogy belépjenek a csendes zárdába. - Én... én bizonyára rosszul hallottam, uram - hebegte. - Nem, tökéletesen hallottál - mondta Royce, miközben befelé törtetett, és könyökénél fogva húzta maga mögött Jennifert. Megállt, alaposan szemügyre vette a magasban lévı gyönyörő ólomüveg ablakokat, aztán tekintetét a bénult barátra szegezve türelmetlenül összehúzta a szemöldökét. - Nos? - nézett rá parancsolón. A szerzetes magához tért korábbi dermedtségébıl. Jenniferhez fordult, és higgadtan azt mondta:
- Gregory barát vagyok, gyermekem. Elmondanád, mi ez az egész? Jenny, aki a szent helyen önkéntelenül lehalkította a hangját, jóval illendıbben, mint az imént Royce, tiszteletteljesen így szólt: - Gregory barát, segítened kell nekem. Ez az ember elrabolt az otthonomból. Én Lady Jennifer Merrick vagyok, az apám pedig... - Egy aljas hitszegı gazember - csattant fel Royce hangja. Közben ujjait fájdalmasan Jenny karjába mélyesztette, figyelmeztetve, hogy maradjon csendben, vagy azt kockáztatja, hogy a csontja törik. -Én... én értem - mondta Gregory barát bámulatra méltó higgadtsággal, majd szemöldökét felhúzva várakozón Royce-ra tekintett. - Most, hogy tisztáztuk a hölgy kilétét, valamint az atyjára vonatkozó sajnálatos körülményeket, túlságosan merésznek tartanál, ha a te kiléted iránt tudakozódnék, uram? Ha igen, talán megkockáztathatom... Royce a rettenthetetlen ifjú barátra pillantott, akinek jócskán fel kellett emelnie a fejét, hogy ránézhessen, mégsem adta semmi jelét annak, hogy félne a férfitól. Egy pillanat töredékéig tiszteletteljes mosoly suhant át a herceg arcán, felváltva az addigi haragot. - Én... - kezdte. De Jennifer dühös hangja megállította. - İ a Fekete Farkas! Skócia Korbácsa. Vadállat és ırült! Gregory barát szeme elkerekedett Jenny kitörése hallatán, de nyugodt maradt. Bólintott, majd segítıkészen hozzátette: - Claymore hercege. - Most, hogy mindnyájan illıen bemutatkoztunk - fordult Royce a baráthoz -, mondd el, amit kell, és legyünk túl rajta. Gregory barát mérhetetlen méltósággal válaszolt. - Rendes körülmények között szembe találnánk magunkat bizonyos formaságokkal, de az alapján, amit hallottam, úgy tudom, hogy az Anyaszentegyház és Jakab király már szentesítették az esküvıt. Így hát nem áll elıttünk több akadály. Jenny lelkét mintha mély örvény húzta volna le. Aztán hirtelen az egekig szárnyalt, mert a barát hozzá fordult. - Úgy tőnik, gyermekem, nem a te szívbıl jövı kívánságod, hogy hozzámenj ehhez a férfihoz. Így van? - Igen! - kiáltotta Jenny. A fiatal barát csak egy pillanatig tétovázott. Összeszedte bátorságát, lassan a mellette álló hatalmas, kérlelhetetlen férfihoz fordult, és azt mondta: - Westmoreland kegyelmes úr, lehetetlen elvégeznem az esküvıi szertartást, ha nem áll rendelkezésünkre a beleegyezés a... - zavartan elhallgatott, mert Claymore hercege kitartóan, gunyoros némasággal nézett rá, mintha csak arra várna, hogy Gregory barátnak eszébe jusson valami - valami, ami nem hagy számára más lehetıséget, mint hogy azt tegye, amit a herceg parancsolt neki. Némi késlekedéssel ugyan, de a szerzetes végre rájött, mit kellett volna elsıként megfontolnia. Újra Jenniferhez fordult. - Lady Jennifer - kezdte gyengéden -, nem áll szándékomban, hogy olyasmivel zaklassalak, ami bizonyára igen megalázó a számodra. Mindamellett köztudott, hogy több hétig is... együtt voltál... ezzel a férfival, és hogy ı... meg te... - Nem én akartam - sírta Jenny halkan, és újra elborította a bőntudat és a szégyen. - Tudom én azt - nyugtatta Gregory barát kedvesen. - Mielıtt azonban visszautasítanám a szertartás lebonyolítását, meg kell kérdeznem, biztos vagy-e abban, hogy nem fogantál meg a... túszként eltöltött idı eredményeképpen. Ha nem vagy biztos benne, hozzá kell járulnod, hogy megtartsuk az esküvıt, a lehetséges gyermek kedvéért. Ebben az esetben ez szükségszerő.
Jenny arca egy pillanat alatt skarlátvörössé vált a megaláztatás hallatán. Royce Westmoreland iránt érzett győlölete az egekig szökött. - Nem - mondta rekedten. - Semmi esély rá. - Ebben az esetben - mondta Gregory barát bátran Royce szemébe nézve - meg kell értened, hogy nem tehetem... - Megértem. Tökéletesen - felelte Royce elızékenyen, de keze szorítását fokozta Jenny karján. - Ha megbocsátasz nekünk, egy jó negyedóra múlva visszatérünk, és akkor megtarthatjuk a ceremóniát. Jennyn kitört a pánik. A férfira bámult. - Hová akarsz vinni? - A sátorba, amit az épület mögött láttam - felelte az rendíthetetlen nyugalommal. - Miért? - Jenny szinte sikoltotta a kérdést, és közben megpróbálta kiszabadítani a karját Royce szorításából. - Hogy szükségszerővé tegyem az esküvıt. Jennynek a leghalványabb kétsége sem volt afelıl: Royce Westmoreland képes rá, hogy kivonszolja a sátorba, rákényszeríti arra, amit akar, aztán visszahozza ide, és akkor a barátnak már nem lesz más választása, mint hogy összeadja ıket. A haladékkal kapcsolatos reménye és ellenállásának utolsó morzsája egyaránt szertefoszlott. Vállai elıreroskadtak a vereségtıl és a szégyentıl. - Győlöllek - mondta halálos hidegen. - Tökéletes alap egy tökéletes házassághoz - felelte Royce gúnyosan, majd a baráthoz fordulva kurtán ráparancsolt: - Csináld! Már így is túl sok idıt elvesztegettünk. Néhány perccel késıbb, immár egy áldatlan házasság kötelékében, amelynek alapja nem szeretet vagy ragaszkodás, hanem győlölet volt, Royce kivonszolta Jennyt a zárdából, és fellökte a lovára. Aztán ahelyett, hogy maga is felszállt volna a pihent lóra, Arikhoz fordult, és sebesen mondott neki valamit. Jenny nem hallotta az óriásnak adott parancsot, csak azt látta, hogy Arik bólint, és elszántan megindul a zárda felé. - Miért megy oda? - kérdezte a lány aggódva. Eszébe jutott, hogy Gregory barát elmondta: egész nap egyedül lesz a kolostorban. - İ nem jelent veszélyt rád nézve. Azt mondta, csak átutazóként szállt meg a zárdában. - Fogd be - mordult rá Royce, és felpattant mögé a lóra. A következı óra csak homályos emlékként maradt meg Jennyben. Hátsóján érezte a ló trappolásának ritmusát, ahogy sebesen vágtattak elıre a sáros úton. Amikor egy elágazáshoz értek, Royce hirtelen lefékezte a lovat, és az erdıbe vezette, ahol megállt, mintha várna valamit. Eltelt néhány perc, majd még néhány. Jenny az utat figyelte, azon tőnıdve, vajon mire várnak. Aztán észrevette: Arik vágtatott feléjük nyaktörı sebességgel, kinyújtott kezében fogva a mögötte futó tartalék ló kantárszárát. Az állat hátán pedig zötykölıdve és nagyokat huppanva, mint aki soha életében nem ült még lovon, Gregory barát kapaszkodott a nyeregkápába, mintha az élete forogna kockán. Jenny eltátotta a száját a mulatságos látványtól, szinte nem akart hinni a saját szemének. Végül Gregory barát olyan közel ért hozzájuk, hogy a lány alaposan szemügyre vehette megrendült arckifejezését. Férjéhez fordulva, sisteregve a dühödt felháborodástól, kitört: - Te... te ırült! Ezúttal egy barátot raboltál el! Tényleg képes voltál rá! Elraboltál egy barátot a zárda szent földjérıl! A lovasokról a lányra fordítva tekintetét Royce néma csendben figyelte Jennyt, aki ettıl még jobban felbátorodott. - Ezért felakasztanak! - jövendölte dühödt kárörömmel. - Maga a pápa gondoskodik majd róla! Lefejeznek, karóba húznak és felnégyelnek, dárdára tőzik a fejed, és megetetik a beleidet a...
- Kérlek, ne - nyögött fel Royce eltúlzott szörnyülködéssel -, még rémálmaim lesznek miattad. Az, hogy kigúnyolta sorsát és semmibe vette bőneit, több volt, mint amit Jenny el tudott viselni. Hangja fojtott suttogássá halkult, és úgy nézett Royce-ra a válla fölött, mintha valami különös, nem is emberi lény volna. - Nincs határa annak, hogy mit merészelsz? - Nincs - felelte a férfi. - Nincs semmiféle határ. Rántott egyet Zeusz kantárszárán, visszavezette az útra, és vágtára sarkallta. Arik és Gregory barát is megindult mellettük. Jenny elszakította pillantását Royce gránitkemény vonásaitól. Zeusz lebegı sörényébe kapaszkodott, és rokonszenvezı pillantást vetett a szegény szerzetesre, aki ott pattogott a lovon, félelemtıl tágra nyílt szemei néma könyörgéssel és rémült gyötrelemmel tapadtak a lányra. Egészen késı délutánig tartották a nyaktörı sebességet, csak olykor-olykor álltak meg, hogy pihentessék és megitassák a lovakat. Mire Royce jelezte Ariknak, hogy megállnak, és mire alkalmas táborhelyet találtak egy kis tisztáson, mélyen benn az erdı védelmében, Jenny menni is alig tudott a fáradtságtól. Az esı már elállt. A nap átátsütött a fátyolos felhıkön, majd teljes pompájában megjelent. Sőrő pára szállt fel az erdıbıl, Jenny kényelmetlenségei pedig megtízszerezıdtek nehéz, átázott bársonyruhájában. Fáradt grimasszal lépett ki a sőrő bozótból, ahová a férfiak szeme elıl bújt, hogy elvégezhesse szükségleteit. Ujjaival reménytelenül összekócolódott hajába túrva a tőzhöz vánszorgott, és gyilkos pillantást vetett Royce-ra. A férfi pihentnek és ébernek tőnt, ahogy fél térden állva gallyakat rakott a tőzre. - Meg kell mondanom - szólította meg széles hátát -, hogy ez az életmód, amit az elmúlt években nyilván folytattál, igen sok kívánnivalót hagy maga után. Jenny nem várt válaszra, nem is kapott. Kezdte megérteni Elinor nénit, akit húsz évre megfosztottak az emberi társaságtól, és annyira vágyik csevegni, hogy bárkivel beszélgetésbe elegyedik, aki hajlandó meghallgatni. Egy teljes napot és éjszakát töltve a hallgatag Royce mellett alig várta, hogy rázúdíthassa haragját. Mivel túl fáradt volt ahhoz, hogy álljon, Jenny letelepedett egy levélkupacra, néhány méterre a tőztıl. Élvezte, hogy végre valami puhán ülhet, valamin, ami nem billeg, nem döcög és nem csikorgatja a fogait. Lábait felhúzta a mellkasához, és kezével átfogta térdeit. - Másrészt - folytatta egyoldalú beszélgetését Royce hátával - meglehet, hogy élvezetesnek találod, ha az erdıben vágtázol, lebuksz a fák ágai között, és mented az életed. Aztán, amikor ez már unalmassá válik, felüdíted magad egy kis várostrommal vagy egy véres csatával, esetleg elrabolsz néhány védtelen, ártatlan embert. Ez aztán a tökéletes létforma egy olyan alaknak, mint te vagy! Royce a válla fölött hátrapillantva látta, hogy a lány arcát a térdére fekteti, finom szemöldökét töprengın felhúzza. El sem akarta hinni merészségét. Mindazok után, amin az elmúlt huszonnégy órában keresztülment, Jennifer Merrick - nem, nem, helyesbített, Jennifer Westmoreland - még mindig érez magában annyi erıt, hogy nyugodtan üldögéljen egy levélkupacon, és rajta gúnyolódjon. Jenny még folytatta volna, de akkor szegény Gregory barát támolygott ki a fák közül. Amikor meglátta a lányt, odavonszolta magát a levélkupachoz, és óvatosan letelepedett mellé. Próbaképpen hol az egyik, hol a másik csípıjére nehezedett, minden mozdulatnál összerándulva. - Én... nem lovagoltam túl sokszor - ismerte be gyászosan. Jenny rádöbbent, hogy a szegény barátnak nyilván az egész teste fájdalmasan sajog. Sikerült kipréselnie magából egy jóindulatú mosolyt. Aztán felötlött benne, hogy egy olyan ember tartja ıket fogságban, aki kegyetlenségérıl hírhedt, ezért, amennyire csak tıle tellett, igyekezett csökkenteni a szerzetes félelmét. - Nem hiszem, hogy meg fog ölni vagy megkínoz... -kezdte, de a barát rosszallóan nézett rá.
- Az a ló úgy megkínzott, hogy jobban már nem is lehet - állapította meg szárazon. Mindamellett nem hiszem, hogy gyilkosságtól kellene tartanom - tette hozzá immár higgadtabban. - Az ırültség lenne, és nem hinném, hogy a férjed bolond lenne. Vakmerı, az igen. De nem bolond. - Vagyis nem aggódsz az életedért? - kérdezte a lány, és újonnan támadt tisztelettel tanulmányozta a barátot, mert eszébe jutott, ı mennyire rettegett, amikor elıször pillantotta meg a Farkast. Gregory atya megrázta a fejét. - A szıke óriás szavaiból arra következtettem, hogy magatokkal visztek, hogy tanúskodhassam az elkerülhetetlen vizsgálatban, amely azt lesz hivatott kideríteni, valóban és szabályosan összeházasodtatok-e. Tudod - ismerte be szomorúan -, ahogy már a kolostorban is mondtam, én csak látogatóban jártam ott. A perjel és a barátok mind a közeli faluba mentek, hogy misézzenek a szegények lelki üdvéért. Ha én magam is elindulok reggel, ahogy eredetileg szándékomban állt, egy lelket sem találtok, aki hitelesíti az eskütöket. Egy röpke pillanatra lángoló harag ébredt Jenny megviselt elméjében. - Ha ı - pillantott dühösen Royce felé, aki még mindig a tőz mellett térdelt, és újabb gallyakat rakott rá - tanúkat akart volna a házasságunkhoz, nem kellett volna mást tennie, mint hogy békén hagy, és vár máig, amikor is Benedict barát összeadott volna minket. - Igen, tudom, és meglehetısen furcsának találom, hogy nem így tett. Angliától Skóciáig közismert tény, hogy kelletlenül fogadta... nem is... hevesen ellenezte a gondolatot, hogy elvegyen téged. Jenny másfelé nézett szégyenében. Az alatta lévı nedves falevelek iránt támadt hirtelen érdeklıdéssel felkapott egyet, és ujjával megsimította eres felszínét. Mellette gyöngéden megszólalt Gregory barát. - Nyíltan beszélek hozzád, mert úgy vettem észre, nem vagy félénk leányka. Gondolom, inkább az igazat szeretnéd tudni. Jenny bólintott, de magában szenvedett a gondolattól, hogy a két országban mindenki, aki számít, tudja, hogy nem kívánt menyasszony volt. Ráadásul még csak nem is szőz. Tisztátalannak és megalázottnak érezte magát. - Nem hinném, hogy amit az elmúlt két napban mővelt, büntetlenül marad - tört ki dühösen. Elragadott az ágyamból, és leengedett az ablakon át egy kötélen. Szerintem a MacPherson és a többi klán megszakítja a fegyverszünetet, és megtámadja! - jelentette ki furcsa elégedettséggel. - Ó, én kétlem, hogy bármi is hivatalos kapcsolatotok útjába állna. Azt mondják, Henrik parancsolta neki, hogy a lehetı leghamarabb feleségül vegyen. Lord Westmoreland ıkegyelmessége ennek kétségtelenül eleget tett. Bár az eljárás módja kiválthat némi méltatlankodást Jakab királyból, a herceg szó szerint engedelmeskedett Henriknek. Ezért lehetséges, hogy Henrik egyszerően szórakoztatónak találja majd az egészet. Jenny megalázottan bámult rá. - Szórakoztatónak? - Lehetséges - felelte Gregory barát. - Mivel, a Farkashoz hasonlóan, formálisan Henrik is a legteljesebb mértékben eleget tett a Jakabbal kötött megállapodásnak. Hőbérese, a Farkas elvett téged, méghozzá a legnagyobb sietséggel. Közben azonban megsértette várkastélyotokat, amely szigorú ırség alatt állt, és a családod orra elıl ragadott magával. Igen - folytatta, inkább önmagának, mint Jennynek címezve szavait -, nagyon is el tudom képzelni, hogy az angolok mindezt rendkívül szórakoztatónak találják majd. Jenny keserő ízt érzett a torkában. Amint felidézte, mi történt az elmúlt éjszaka a nagyteremben, belátta, hogy a papnak igaza van. A győlölt angolok fogadásokat kötöttek egymás között. Egyenesen Merrick várában fogadtak arra, hogy a férje hamarosan térdre kényszeríti. Az ı rokonai pedig semmi mást nem tettek, mint ıt bámulták büszke, elszánt
arccal, úgy tőrve szégyenét, mintha a sajátjuk lenne. Bár valamennyien reménykedtek, hogy megfizethetnek majd általa, azzal, hogy Jenny soha nem adja meg magát. - Bár továbbra is rejtély elıttem - folytatta elmélkedését Gregory barát fennhangon -, hogy miért tette ki magát ennyi gondnak, és miért vállalt ekkora kockázatot. - Valami tervrıl magyarázott - mondta Jenny fojtott suttogással. - Hogy lehet, hogy ennyit tudsz a történtekrıl? -Az ismert emberekrıl szóló hírek meglepı sebességgel szállnak kastélyról kastélyra. Dominikánus barátként kötelességem és kiváltságom, hogy Urunk nyája közé menjek. Én szegény emberek között járok, akik falvakban élnek, a falvak pedig kastélyokhoz tartoznak. A hírek pedig átszivárognak az urak hálószobáiból a szegények kunyhóiba - különösen, ha ezek a hírek ismert emberrıl szólnak, egy olyan legendáról, mint a Farkas. - Tehát mindenki tud a szégyenemrıl - sóhajtotta Jenny elhaló hangon. - Bizony, nem titok - ismerte be a barát. - De ez nem is a te szégyened, ahogy én látom. Nem szabad magad hibáztatnod miatta. - Gregory barátot bőntudat fogta el Jenny szánalomra méltó arckifejezése láttán. - Drága gyermekem, a bocsánatodért esedezem. Ahelyett, hogy a megbocsátásról és a békérıl beszélnék neked, a szégyenrıl társalgok veled, ami keserőséget okoz. - Nem kell bocsánatot kérned - felelte Jenny remegı hangon. - Téged is elrabolt ez a... ez a szörnyeteg... Kényszerített, elvonszolt a kolostorból, ahogy engem elvonszolt az ágyamból, és... - Na, na - nyugtatta a barát, aki érezte, hogy Jenny a hisztéria és a kimerültség határán jár. Én nem mondanám, hogy engem foglyul ejtett. Nem igazán. Nem vonszolt el a kolostorból. Inkább arról van szó, hogy megkért, jöjjek el ezzel a hatalmas emberrel, mellesleg a legnagyobbal, akit valaha is láttam, és aki történetesen akkora harci bárdot visel az övére kötve, mint egy jól megtermett fatörzs. Így amikor nyájasan azt mondta: „gyere, nem bántalak", késedelem nélkül elfogadtam a meghívását. - İt is győlölöm - sírta csendesen Jenny, miközben Arikot figyelte, aki épp kilépett az erdıbıl két hízott nyúllal a kezében, majd harci bárdja egyetlen suhintásával lefejezte ıket. -Tényleg? - Gregory barát elképedtnek és érdeklıdınek tőnt. - Nehéz győlölni valakit, aki nem beszél. Mindig ilyen fukarul bánik a szavakkal? - Igen! - felelte Jenny bosszúállón. - Csak a-annyit kell tennie - a visszafojtott könnyektıl akadozott a hangja -, hogy r-rád néz azokkal a vérfagyasztó, kék szemeivel, és t-te egyszerően tudod, mit akar tıled. És m-meg is teszed, mert ı is egy szörnyeteg. Gregory barát átkarolta Jenny vállát. A lány, aki az utóbbi idıben jobban hozzá volt szokva az ellenséges hanghoz, mint a barátságoshoz, a csuhája ujjába rejtette az arcát. - Győlölöm! - zokogta megtörten, nem törıdve azzal, hogy Gregory barát figyelmeztetıen megszorítja a karját. - Győlölöm! Győlölöm! Hogy visszanyerje önuralmát, kiegyenesedett, és pillantása egy pár fekete csizmára esett. Feljebb emelte tekintetét, Royce izmos combján, keskeny csípıjén és széles vállán keresztül egészen komor tekintetéig. - Győlöllek - vágta az arcába. Royce közömbös némasággal tanulmányozta ıt, majd megvetı pillantással a barát felé fordult, és gúnyosan így szólt: - Gondozzuk a nyájat, barát? Szeretetet és megbocsátást prédikálunk? Jenny teljes megdöbbenésére Gregory barát nem vette támadásnak Royce sértését, sıt inkább megszégyenültnek látszott. - Nagyon tartok tıle, hogy ebben sem vagyok jobb, mint a lovaglásban - ismerte be bánatosan, miközben kínok kínjával lábra állt. - Lady Jennifer az egyik elsı báránya nyájamnak. Tudod, még csak rövid ideje állok az Úr szolgálatában.
- Valóban nem jeleskedsz - közölte Royce kereken. -Az a célod, hogy vigaszt nyújts, vagy hogy bujtogass? Bölcsebben tennéd, ha azt tanácsolnád a feleségemnek, hogy igyekezzen a kedvemben járni, ahelyett hogy arra bátorítod, mondja el, mennyire győlöl. Ebben a pillanatban Jenny az életét adta volna azért, ha Benedict barát áll Gregory helyén. Nagy örömét lelte volna benne, ha Royce Westmoreland hallja a dörgedelmes tirádákat, amelyekkel az móresre tanította volna az arcátlan herceget. De rosszul ítélte meg az ifjú barátot. Bár nem kelt ki a Fekete Farkas támadása ellen, nem is hátrált meg gyáván félelmetes ellenfele elıl. - Ha jól vettem ki a szavaidból, nem sokra tartod azokat, akik csuhát hordanak? - A legkevesebbre sem. Jenny vágyakozva odaképzelte maga elé Benedict barátot a tisztásra, amint dühtıl villámló szemekkel, a halál angyalaként tör rá Royce Westmorelandre. Legnagyobb sajnálatára azonban Gregory barát mindössze érdeklıdınek és kissé tőnıdınek látszott. - Értem - felelte udvariasan. - És megkérdezhetem, vajon miért? Royce lenézıen pillantott vissza rá. - Mert megvetem a képmutatást, különösen, ha a szentség álruháját ölti magára. - Mondanál valami konkrét példát? - Kövér papok hasonlóképpen kövér erszénnyel a falánkság veszélyeirıl prédikálnak éhezı parasztoknak, és érdemnek tüntetik fel a nyomort - felelte Royce, azzal sarkon fordult, és visszament a tőzhöz, ahol Arik egy nyárson forgatta a nyulakat. - Ó, édes Istenem! - suttogta Jenny. - Nyilván eretnek! Gregory atya furcsa, tőnıdı pillantást vetett rá. - Ha az is lenne, mindenképpen tiszteletre méltó eretnek. Megfordult, és a Fekete Farkast figyelte, aki a tőz közelében guggolt, a lángokra vigyázó óriás mellett. Aztán gondolataiba feledkezve, szinte szórakozottan megismételte: - Egy nagyon tiszteletreméltó eretnek, azt hiszem.
Tizennyolcadik fejezet
Másnap Jenny hısiesen tőrte férje hallgatását, pedig gondolataiban olyan kérdések kavarogtak, amelyekre csak Royce adhatta volna meg a választ. Nem sokkal dél elıtt azonban megszólalt: - Meddig tart még ez a végeláthatatlan utazás Claymore-ba? Persze, ha valóban az az úti célunk. - Körülbelül három napig. Attól függ, mennyire sárosak az utak. Kilenc szó. Napok óta mindössze ennyit mondott! İ és Arik rokon lelkek, gondolta dühösen Jenny. Megesküdött magában: nem szerzi meg többé Royce-nak azt az elégtételt, hogy még egyszer megszólal. Igyekezett inkább Brennára gondolni, és arra, vajon hogy megy a sora Merrickben. Két nappal késıbb azonban a lány megint megtört. Tudta, hogy már Claymore közelében kell járniuk, és az ott rá váró helyzet miatt érzett félelme percrıl percre elviselhetetlenebbé vált. A lovak egymás mellett haladtak lefelé a keskeny országúton, Arik középen járt, valamivel elıttük. Jenny azt fontolgatta, hogy Gregory barátot szólítja meg, de a szerzetes, miként az út nagy részében, most is kissé lehajtotta fejét, ami arra utalt, hogy imádkozik. Jenny kétségbeesetten szeretett volna beszélgetni, hogy elterelje figyelmét a jövırıl. Ezért a válla fölött hátrapillantott Royce-ra. - Mi történt azokkal az embereiddel, akik csak a kolostorig kísértek bennünket? - kérdezte.
Válaszra várt, a férfi azonban hideg és néma maradt. A durva visszautasítás, hogy még szólni sem hajlandó hozzá, átbillentette Jennyt az óvatosság határán. - Túl nehéz talán a kérdés kegyelmességednek? - nézett rá kihívón. Sértı hangja rést ütött a távolságtartás falán, amit Royce azért emelt maga köré, hogy megóvja magát annak az elkerülhetetlen következményeitıl, amit a lány testének közelsége váltott ki belıle három végtelen napon át. Súlyos pillantást vetett Jenniferre, és úgy döntött, szamárság lenne, ha beszélgetésbe elegyedne vele. Ezért nem is tette. Amikor látta, hogy a férfi még dühében sem áll szóba vele, Jenny ebben nagyszerő szórakozási lehetıséget talált magának, Royce rovására. Gyerekes örömmel és jól leplezett ellenségességgel azonnal gunyoros monológba kezdett. - Igen, megértem, hogy az embereidre vonatkozó faggatózásom zavarba ejtett, kegyelmes uram - kezdte. - Rendben van. Hadd találjak egyszerőbb módot a kérdés feltevésére. Royce tudta, hogy szándékosan gúnyolódik vele, de kezdeti ingerültségét hamarosan érdeklıdés váltotta fel, és élvezni kezdte a lány bájosan vakmerı monológját. - Számomra nyilvánvaló - nyugtatta meg ıt Jenny, miközben hosszú, felkunkorodó szempillái alól színlelt rokonszenvvel pillantott a férfira -, hogy nem az értelem hiánya okozza, hogy ilyen bambán meredsz rám, ha az embereidrıl kérdezlek, hanem a memóriád hagyott cserben! Sajnos - sóhajtotta csalódottan - attól tartok, ez elırehaladott korod miatt lehet. De egyet se félj - mondta ragyogó, bátorító pillantás kíséretében -, nagyon-nagyon egyszerően fogalmazom majd meg a kérdéseimet, és megpróbálok segíteni neked, hogy felidézhesd, hová tehetted szegény embereidet. Nos tehát, amikor megérkeztünk a kolostorhoz... Fel tudod idézni a kolostort, ugye? A kolostor! Tudod, az a nagy kıépület, ahol elıször találkoztunk Gregory baráttal - nógatta segítıkészen. Royce egy szót sem szólt, de Arikra nézett. Az óriás egyenesen elıremeredt, mintha láthatatlan, de áthatolhatatlan fal venné körül. Aztán a herceg Gregory barátra pillantott, akinek a vállai gyanúsan rázkódtak. Jenny bánatos komolysággal folytatta. - Szegény, szegény ember! Elfelejtetted, ki az a Gregory barát, ugye? - Hátrapillantva ráragyogott Royce-ra, majd felemelte a karját, és kinyújtott ujjal a szerzetesre mutatott. - Ott van! - jelentette lelkesen. - Az az ember ott Gregory barát! Látod? Hát persze hogy látod mondta olyan hangsúllyal, mintha egy visszamaradott gyerekhez beszélne. - Na, most nagyon-nagyon keményen figyelj, mert a következı kérdés már nehezebb lesz. Emlékszel azokra az emberekre, akik velünk voltak, amikor megérkeztünk a kolostorba, ahol Gregory barát volt? - Segítıkészen hozzátette: - Talán negyvenen voltak. Negyvenen - hangsúlyozta elızékenyen, és két kis kezét szemei elé emelve széttárt ujjakkal magyarázta: - Negyven, az ennyi meg ennyi... Royce visszanyelte kitörni készülı nevetését. - Ennyi meg ennyi és még egyszer ennyi - ismételte négyszer Jenny, mind a tíz ujját mutatva. - Most már - fejezte be gyızedelmesen - vissza tudsz emlékezni, hol hagytad ıket? Csend. - Vagy hová küldted ıket? Csend. - Ó, drágám, rosszabb állapotban vagy, mint gondoltam - sóhajtotta a lány. - Teljesen elveszítetted ıket, ugye? Nos hát - fordult elıre megint, ingerülten a férfi makacs hallgatása miatt -, ne aggódj túlzottan, biztosan találsz majd más embereket, akik segítenek neked abban, hogy ártatlanokat rabolhass el kolostorokból, gyerekeket gyilkolhass, és... Royce karja hirtelen megfeszült, és a lányt a mellkasához rántotta. Forró lehelete akaratlanul is bizsergést váltott ki Jennybıl, miközben halkan a fülébe suttogta: - Jennifer, esztelen fecsegéseddel csupán a türelmemet teszed próbára, csúfolódásoddal viszont már a természetemet, és az már hiba.
A ló azonnal lassított a tempón, ahogy gazdája fokozta térde szorítását, és lemaradt a többiektıl. Jenny azonban észre sem vette, annyira örült, hogy emberi hangot hall. Ugyanakkor iszonyú dühös volt, amiért Royce eddig semmibe vette, szinte alig volt képes visszafojtani haragját. - Az ég szerelmére, kegyelmes uram, nem állt szándékomban, hogy próbára tegyem a természetedet! - mondta szándékosan eltúlzott riadalommal. - Ha ilyet merészelnék, rettenetes sors várna rám. Hadd gondolkozzam, miféle irtózatos dolgot mővelhetnél most velem. Tudom már! Tönkretehetnéd a jó híremet! De nem, mégsem - folytatta, mint aki kívülállóként vizsgálja a dolgot. - Azt nem teheted, mert már visszavonhatatlanul tönkretetted, amikor arra kényszerítettél, hogy Hardinban maradjak veled a húgom nélkül. Megvan! - kiáltotta ihletetten. - Kényszeríthetnél, hogy veled éljek! Aztán úgy rendezhetnéd, hogy mindkét országban mindenki megtudja, hogy megosztottam veled az ágyadat! De nem jó... hiszen ezeket már mind megtetted... Royce minden tüskés szónál valóban barbárnak érezte magát, aminek olyan sokszor nevezték. A lány kíméletlenül folytatta: - Végre eszembe jutott! Miután már mindezt megtetted velem, csak egy dolog maradt hátra. Royce már képtelen volt visszafogni magát. Színlelt érdektelenséggel kérdezte: - Éspedig? - Elvehetnél feleségül! - vágta ki a lány tettetett örömmel. Hirtelen azonban úgy tőnt, hogy mindaz, ami Royce kigúnyolásának indult, hirtelen bumerángként szállt volna vissza Jennyre. Hangja remegett a keserőségtıl és a fájdalomtól, pedig vitézen próbálkozott, hogy ugyanolyan élénk, csípıs hangnemben folytassa: - Elvehetnél feleségül, és azzal elszakíthatnál az otthonomtól, az országomtól. Olyan életet kellene élnem, amelyben nyilvános megaláztatás és megvetés jut osztályrészemül. Igen, ez az! Pontosan ezt érdemlem, ugye? Hiszen elkövettem azt a hallatlan bőnt, hogy felsétáltam egy kolostorhoz közeli domboldalra, és kereszteztem portyázó öcséd útját. - Színlelt lenézéssel folytatta: - Figyelembe véve rettenetes bőnöm súlyát, túl kedves bánásmód lenne, ha egyszerően karóba húznának és felnégyelnének! Az túl hamar véget vetne a szégyenemnek és a gyötrıdéseimnek. Az egyszerően... Royce hirtelen elkapta kezét a lány derekáról, és gyöngéden tenyerébe fogta a mellét, olyan becézı gesztussal, hogy Jenny a döbbenettıl egyetlen szót sem tudott szólni. Mielıtt még újra összeszedhette volna magát, a férfi arcát a lány homlokához érintve mély, furcsa gyöngédséggel suttogni kezdett a fülébe. - Csitt, Jennifer. Elég már. A másik karjával átfogta a derekát, és magához szorította. Jenny tehetetlenül adta át magát a váratlan vigasznak, amit Royce nyújtott erıs testének közelségével, mellére simuló kezének melegével. Jenny bágyadtan elernyedt. Abban a pillanatban Royce karja megfeszült, még közelebb vonta magához a lányt, keblét becézı keze pedig elıresiklott, és a másik mellét fogta tenyerébe. Borostás állkapcsát finoman Jenny homlokához dörgölte, majd fejét elfordítva a lány arcához nyomta forró ajkait. Keze lassan, vég nélkül siklott egyik mellérıl a másikra, dereka köré font másik karjával pedig szorosan tartotta izmos combjai között. Jennifer lehunyta a szemét, és megpróbálta kordában tartani félelmét. Átadta magát a pillanat édes lebegésének, annak a szívbe markoló gyönyörőségnek, hogy újra biztonságban érezheti magát, a férfi teste körülfogja, ereje védi. Royce azzal áltatta magát, hogy mindez nem több egy zavarodott, rémült gyermeknek nyújtott vigasznál. Félrehúzta tarkójáról a lány dús haját, és megcsókolta, majd ajkaival finoman a fülei felé haladt, aztán az orrával bökdöste, végül ajkait bársonyos arcához szorította. Keze a kis pruszlik fölé, a forró húsra tévedt, aztán kutakodva ismét lefelé indult, hogy újra érezze a mellek édes tapintását. De ez már hiba volt. Tiltakozásul-e vagy meglepetésében Jennifer
teste megfeszült, és ı ágyékán érezte a lány fenekének vonaglását. Ez feltüzelte vágyát, amit három hosszú napon át igyekezett elfojtani... Három végtelen napon át érezte a lány csípıjét a combjai között, mellei csábítóan táncoltak szemei elıtt, csupán karnyújtásnyi távolságra. Most a három nap elfojtott vágyakozása egyszerre kitört, futótőzként terjedt ereiben, fittyet hányva a józan észre. Royce szinte fájdalmas erıfeszítéssel szakította el ajkát Jenny arcától. Abban a pillanatban azonban a keze, mintha saját akaratra tett volna szert, megérintette a lány arcát. Állát hüvelykés mutatóujja közé fogva maga felé fordította fejét, és belenézett a földkerekség legkékebb szemeibe. Egy gyermek zavart tekintetét látta, és közben Jenny szavai visszhangzottak elméjében, újra meg újra, feltámasztva lelkiismeretét. „Portyázó öcséd útját kereszteztem, amikor felsétáltam a dombtetıre... és ezért a bőnért valóban megérdemlem a sorsomat... Tönkretetted a jó híremet. Kényszerítettél, hogy az ágyadba bújjak, aztán megaláztál két ország elıtt. De megérdemlem, hogy karóba húzzanak és felnégyeljenek... Miért? Mert kereszteztem portyázó öcséd útját... Mindez csupán azért... csakis azért." Royce meg sem gondolva, mit tesz, Jenny sima arcához érintette ujjait. Tudta, hogy meg fogja csókolni, és többé már nem volt biztos abban, van-e bármilyen joga, hogy leteremtse ıt. „Mindez csak azért, mert kereszteztem portyázó öcséd útját..." Egy kövér fürj szaladt ki az erdıbıl, épp a ló elıtt vágott át az úton. Az út mellett kettéváltak a bokrok, és egy fiúcska kerek, szeplıs arca nézett ki az ágak közül. Szemeivel lopva végigpásztázta a bokrokat a fürj után, amelyet nem lett volna szabad hajszolnia Claymore erdeiben. Nyugtalan pillantással követte a madár útját, lassan balra fordult... végig az út mellett... egyenesen maga elé nézve... aztán néhány lábnyira tovább. Barna szemei riadt bővöletben meredtek a hatalmas, fekete harci mén erıs lábaira. Tom Thornton szíve hevesen dörömbölt a félelemtıl. Orvvadászaton kapták. Nyugtalanul siklott tekintete fölfelé a paripa lábain, széles, selymes mellkasán, és közben hevesen imádkozott, bárcsak ne a kastély tiszttartójának hideg szemei néznének le rá. Szerencsére ez a lovas aranysarkantyút viselt, ami lovagi mivoltára utalt. Tom megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán kis híja volt, hogy fel nem sikoltott rémületében. Pillantása a lovag lábai mögött rögzített pajzsra tévedt, amelyet egy vicsorgó fekete farkas képmása díszített, szájából fehéren villantak elı csupasz tépıfogai. Tom hirtelen megfordult, hogy elmeneküljön. Tett is egy lépést, de aztán megállította mozdulatát, és óvatosan visszafordult. Azt beszélték, hogy a Fekete Farkas lovagjai Claymore-ba készülnek, sıt maga a Farkas is a hatalmas kastélyban akar letelepedni, jutott eszébe hirtelen. És ha ez így van, meglehet, hogy a hatalmas ménen ülı lovag esetleg... talán nem más, mint... Rémületében és izgatottságában remegı kézzel nyúlt az ágak felé, és közben megpróbálta felidézni, mit hallott a Farkasról. Legendák szóltak arról, hogy egy hatalmas csatamén hátán lovagol, amely olyan fekete, mint a bőn, gazdája pedig olyan magas, hogy az embernek hátra kell dılnie, hogy láthassa az arcát. Nos, az úton álló ló határozottan fekete volt, lovasának pedig olyan hosszú a lába, ami csak a nagyon magas emberekre jellemzı. Azt is mondták, emlékezett Tom izgatottan, hogy az arcán, a szája szegletében a Farkas egy C alakú sebhelyet visel, amit egy farkas hagyott rajta, mielıtt nyolcéves fiúcskaként puszta kézzel megölte volna a rátámadó vadállatot. Tom teljesen lázba jött a gondolattól, milyen irigységgel hallgatják majd a többiek, amikor elmeséli, hogy ı volt az elsı, aki megláthatta a Farkast. Széthajtotta az ágakat, és kibámult a bokrok közül - egyenesen a férfi sötét arcába! Borostás arcán, épp a szája sarkában ott volt... a sebhely! A C alakú sebhely! Tom szíve vadul kalapált. És akkor eszébe jutott még valami. Pillantását elszakítva a Farkastól, mohón szemügyre vette az utat, és reménykedve kutatott a szıke óriás után, akit Ariknak hívnak. A szóbeszéd szerint az óriás akkora harci bárdot visel oldalán, mint egy jól megtermett fatörzs, és éjjel-nappal ırzi urát.
Minthogy azonban nem bukkant a nyomára, gyorsan visszafordult, hogy alaposabban szemügyre vehesse a híres embert. Ezúttal már képes volt a teljes elé táruló képet befogadni és megdöbbenésében leesett az álla. A Fekete Farkas, egész Anglia vagy talán az egész világ legfélelmetesebb harcosa hatalmas csatalován ülve egy lányt tartott a karjaiban - és olyan gyöngéden ölelte át, mint egy kisbabát! Royce elmerült a gondolataiban. Észre sem vette a halk, surranó hangot, ahogy összecsapódtak mellette a bokrok ágai, és valaki a falu irányába rohant. A makacs, lázadó gyereklányt nézte, aki immár a felesége volt. Cselszövı és tisztességtelen, pillanatnyilag azonban nem akart ezzel törıdni. Most nem. Inkább azzal foglalkozott, hogy megcsókolja. Jenny lehunyta a szemét, hosszú, göndör szempillái rıtszínő legyezıként vetettek árnyékot bársonyos arcbırére. Royce pillantása a lány ajkaira esett. Puha, rózsás szája hívogatón várta a férfi csókját. Jenny csendesen pihent a férfi mellkasán. Hirtelen azonban megérezte, hogy Royce keze megfeszül az állán. - Jennifer... A lány szemei felpattantak a furcsa, fátyolos hang hallatán. Izzó, szürke szempárral találta szembe magát, a férfi szép ívő ajka pont az övé fölött volt. Egyszeriben beléhasított, hová vezetett a viselkedése, és mi történik, ha nem állítja le azonnal. Megrázta a fejét, könyökét Royce bordái közé nyomta, hogy ellökje magától, de a férfi karjai szorosan tartották. - Ne! - szakadt ki Jennybıl. Royce hipnotikus, szürke szemei fogva tartották pillantását, miközben ajka egyetlen, megfellebbezhetetlen parancsot formázott: - Igen. Jenny torkából a tiltakozás dühödt morgása hallatszott, de azt elfojtotta egy kemény, birtokolni vágyó csók. Úgy tőnt, örökké fog tartani, mert minél jobban ellenállt a lány, annál hevesebb és kitartóbb lett. Royce szenvedélyesen szorította szétnyílt ajkait Jennifer szájára, követelve, hogy táruljon fel. Nyelve szenvedélyesen siklott be a résen, és a csók gyöngédebbé vált. Hosszan, sokáig csókolta, kényszerítve Jennyt, hogy emlékezzen arra, ami Hardin-ban történt kettejük közt. Jenny pedig pontosan ezt tette. A megadás mélyrıl jövı nyöszörgésével felhagyott az ellenállással, és visszacsókolta Royce-ot. Azzal nyugtatta magát, hogy egy csók még semmit nem jelent, de amikor végre abbahagyták, egész testében remegett. Royce felemelte a fejét, és a lány elhomályosuló, kék szemeibe nézett. Jenny jól látta, hogy az elégedettség némi nyugtalansággal keveredik az arcán. - Miért van az, hogy amikor megadod magad, én érzem úgy, mintha legyıztek volna? Jenny arca megrándult, és hátat fordított Royce-nak. - Ez nem volt több egy jelentéktelen összecsapásnál, kegyelmes uram. A háborút még nem vívtuk meg. A Claymore-ba vezetı út széles ívet írt le az erdı körül. Ez elég nagy kerülıt jelentett, de nem kellett átküzdeniük magukat a sőrő vadonon. Ha egyedül van, Royce a rövidebb utat választja, hiszen már alig várta, hogy megpillanthassa Claymore-t. Hirtelen erıs vágy fogta el, hogy Jennifer is osztozzon lelkesedésében. Ezért most válaszolt arra a kérdésre, amit Jennifer jóval korábban tett fel, hátha megenyhíti a lányt. - Ha még kíváncsi vagy rá, az az ötven ember, aki velünk volt a kolostornál, ötös csoportokban indult tovább. - Mosolyogva folytatta: - Mindegyik csoport más-más útvonalon haladt, hogy a Merrickbıl utánunk eredı üldözıknek is szét kelljen válniuk. - Ugratva hozzátette: - Tudni szeretnéd, mit csináltak még? Jenny megvetıen rázta meg vörös-arany hajtömegét. - A többit magam is kitalálom. Miután kiválasztották a támadásra alkalmas leshelyet, bokrok és sziklák mögé rejtızve, mint a kígyók, hátba támadták apám embereit. Royce kuncogni kezdett. - Milyen kár, hogy ez nem jutott eszembe! - cukkolta a lányt.
Bár Jennifer válaszra sem méltatta, teste már nem tőnt olyan feszültnek. Royce érezte kíváncsiságát, hogy többet is szeretne tudni. Folytatta hát a magyarázatát, mialatt elértek az út utolsó kanyarulatához. - Egészen néhány órával ezelıttig az embereim pár mérföldnyire a hátunk mögött voltak, minden irányban szétszóródva, körülbelül ötmérföldnyi távolságban tılünk. Az utolsó néhány órában közelebb húzódtak hozzánk, és hamarosan fel is zárkóznak mögénk. Azért maradtak le - tette hozzá -, mert arra számítottunk, hogy apád emberei támadnak hátba minket. - Ami - mutatott rá Jenny - szükségtelen lett volna, ha nem rabolsz el a kolostorból, és nem viszel... - Elég - szólt Royce, bosszankodva a lány ellenségeskedése miatt. - Mindent egybevetve nem bántam veled rosszul. - Nem bántál velem rosszul? - csattant fel Jenny, mint aki nem hisz a fülének. - Talán kedvességnek neveznéd, hogy ráerıszakolod magad egy védtelen lányra, tönkreteszed a becsületét, és elveszed tıle azt a lehetıséget, hogy maga válassza ki jövendıbeli férjét? Royce már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de zavartan be is csukta. Bár nem tudta elítélni saját tetteit, de megvédeni sem volt többé képes azokat. Jenny nézıpontjából szemlélve valóban tisztességtelenül viselkedett, amikor fogságban tartotta. Saját szempontjából tekintve azonban nagyon is gáláns volt vele! Egy pillanattal késıbb útjuk utolsó szakaszához érkeztek. Royce elméjébıl minden kellemetlen gondolat egy csapásra tovaszállt. Keze ösztönösen megfeszült a kantáron, akaratlanul is hirtelen megállásra kényszerítve ezzel Zeuszt. Jenny majdnem kirepült a nyeregbıl. Egyensúlyát visszanyerve a lány sötét pillantást vetett rá a válla fölött, Royce azonban egyenesen elırenézett, mintha látna valamit a messzeségben, ajka körül halvány mosoly játszadozott. Fejével arrafelé intve furcsa, halk hangon mondta: - Nézd! Jenny zavartan elırefordult, hogy lássa, mi vonzza Royce tekintetét, és szeme elkerekedett az elé táruló hihetetlen szépségtıl. Pontosan elıttük, az ısz aranyszínő ragyogásába borulva terült el a tágas völgy, zsúpfedeles házikókkal és szépen gondozott szántóföldekkel. Azon túl, a lágyan emelkedı dombok tövében festıi falu húzódott meg. Kissé magasabban pedig, a széles fennsík teljes hosszában magasodott a gigantikus kastély. Égbe nyúló tornyain zászlók lengedeztek, üvegablakai ékszerekként csillogtak a napfényben. A ló fürge léptekkel haladt tovább, Jenny pedig egy idıre minden bajáról megfeledkezett. A magas kıfalat tizenkét torony szabdalta, mind a négy oldalán, teljesen körülfogták a kastélyt. Jenny nem gyızött betelni a látvánnyal. A kastély falai mentén posztoló ırszemek magasba emelték harsonáikat, és hosszú üdvözlést fújtak, egy perccel késıbb pedig leeresztették a felvonóhidat. Hamarosan libériás lovasok száguldoztak ide-oda, sisakjaik és a kezükben tartott zászlók megannyi hullámzó pontocskaként csillogtak a nap fényében. Jenny észrevette, hogy a földekrıl és a kunyhókból az út felé özönlenek a falusiak, és sorfalat állnak mindkét oldalán. A hely gıgös ura nyilván értesült jövetelükrıl, gondolta Jenny, és pazar fogadtatást készített elı a tiszteletükre. - Nos - sürgette Royce a háta mögül -, mit gondolsz? Jenny szemeiben öröm csillogott, amint hátrafordult. - Csodálatos hely - mondta halkan. - Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót. - Megállja az összehasonlítás próbáját az álomkirályságoddal szemben? - cukkolta a férfi vigyorogva, és Jenny megérezte, milyen rendkívüli örömmel tölti el, hogy értékeli a kastély pompáját és elhelyezkedésének szépségét. A férfi mosolya szinte ellenállhatatlan volt, és Jenny gyorsan elırefordult, mielıtt még elgyengült volna. A szeme elé táruló gyönyörőségnek azonban nem tudott ellenállni. Egyszerre mennydörgésszerő robajt hallott a hátuk mögül. Nyilván Royce emberei zárkóznak
fel hozzájuk, gondolta, és napok óta most elıször jutott eszébe, milyen elhanyagolt lehet a külseje. Még mindig az esküvıi ruháját viselte, amit aznap éjjel vett fel, amikor Royce elrabolta Merrick várából, de öltözéke a várfalon való ereszkedéstıl és az erdın át vezetı nyaktörı lovaglástól igencsak koszossá és megviseltté vált. Ráadásul az esı tönkretette a köpönyegét, a nap pedig fakó, maszatos, győrött masszává aszalta. Most, amikor arra készültek, hogy megálljanak egy nyilvánvalóan fontos ember kastélyánál, hiába mondogatta magának, hogy egy fikarcnyit sem érdekli, mit gondol róla egy angol nemes meg a jobbágyai, még a gondolatát is győlölte, hogy szégyent hoz megjelenésével önmagára és a családjára. Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy legalább a haját megmosta reggel a jéghideg patakban, mégis szinte biztosra vette, hogy fürtjei rendetlen gubanccá álltak össze, tele gallyakkal és levelekkel. Royce-hoz fordult, és kissé aggódva kérdezte: - Ki itt az úr? Ki a tulajdonosa ennek a gyönyörő helynek? Royce tekintete a kastélyról a környezı dombokra siklott, amelyek, úgy tőnt, ıt legalább annyira elbővölték, mint Jennifert. Aztán csillogó szemekkel a lányra nézett, és derősen felelte: - Én. - Te! - kiáltott fel Jennifer. - De hiszen azt mondtad, legalább három nap, mire Claymore-ba érünk. - Szárazabbak voltak az utak, mint hittem. Jenny iszonyodva gondolt arra, hogy a saját szolgái éppen akkor pillantják meg elıször, amikor ilyen ijesztıen néz ki. Önkéntelenül a hajához kapott. Royce figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Udvariasan megállította a lovát, hogy Jennifer kifésülhesse ujjaival hajából a gubancokat. Miközben elszánt igyekezetét figyelte, magában mulatott a lány aggodalmán. Jennifer elbővölıen nézett ki kócosan, a napon és a friss levegın eltöltött három naptól egészségesen kipirulva, bársonyos bırével és világító, kék szemeivel. Nyomban el is határozta, hogy férjként elsı dolga lesz megtiltani neki, hogy aranyszínő haja pompás zuhatagát a szokásos fátyol és süveg alá rejtse. Szerette, ha szabadon a vállára omlottak a fürtjei, és még annál is jobban tetszett neki, amikor szétterültek a párnáján... - Figyelmeztethettél volna - mondta Jenny sötéten. A nyeregben fészkelıdve hasztalanul igyekezett kisimítani tönkrement bársonyruhája győrıdéseit, és nyugtalanul pislogott az úton elıttük sorakozó emberek felé. A libériás szolgák feléjük lovagoltak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az alkalomhoz illı díszkíséretet adjanak érkezı uruknak. - Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a te birtokod - mondta Jenny idegesen. - Úgy nézegetted, mintha soha életedben nem láttad volna. - Nem is láttam. Legalábbis nem ilyen állapotban. Nyolc évvel ezelıtt bíztam meg az építészeket. Együtt készítettük el annak az otthonnak a terveit, amely majd akkor vár rám, ha befejeztem a csatározásokat. Folyton vissza akartam jönni, hogy megnézzem, hogy haladnak, de Henriknek mindig égetı szüksége volt rám valahol másutt. Bizonyos értelemben így volt a legjobb. Elég vagyont győjtöttem össze ahhoz, hogy a fiaimnak soha ne kelljen vérrel és verejtékkel megdolgozniuk a kenyerükért, ahogy nekem kellett. Jenny zavartan meredt rá: - Azt mondtad, befejezted a csatározásokat? Royce Jenny arcát nézte, majd derős iróniával így szólt: - Ha megtámadom Merrick várát, az lett volna az utolsó csatám. Így azonban akkor másztam meg életemben az utolsó várfalat, amikor téged lehoztalak. Jenny szinte szédült a megdöbbentı kijelentések hallatán. Már-már arra gondolt, hogy Royce az ı kedvéért jutott ilyen döntésre. Kicsúszott a száján a kérdés: - Mikor határoztad el mindezt?
- Hónapokkal ezelıtt - jelentette ki a férfi. - Ha még egyszer küzdelemre emelem a karom egy csatában, az csakis azért lesz, mert valaki el akarja rabolni azt, ami az enyém. Többet egy szót sem szólt, csak nézett mereven elıre, de lassan megenyhültek az arcán feszülı izmok. Amikor végre elfordította tekintetét a kastélyról, mosolyogva Jennyre nézett. - Tudod, mit várok a legnagyobb örömmel az új életemben? Leszámítva persze a puha ágyat. - Nem - felelte Jenny Royce markáns arcélét tanulmányozva, és arra gondolt, alig ismeri ıt. Mi az, ami elé a legnagyobb örömmel nézel? - Az étel - jelentette ki a férfi határozottan. - A jó étel. Nem... nem egyszerően jó... Kiváló étel, naponta háromszor. Finom francia étkek, és főszeres spanyol ételek, és ízletes angol ennivaló. Nagy tálon felszolgálva, tökéletesen puhára fızve. Nem rágósán, félig nyersen vagy szénné égetve. Aztán desszertet is akarok, süteményeket és tortákat, mindenféle édességet. Vidáman nézett Jennyre. - A csata elıtti éjjelen a legtöbb harcos az otthonáról, a családjáról ábrándozik. Tudod, én mire szoktam gondolni, miközben ébren hevertem a sötétben? - Nem - felelte Jenny, elfojtva mosolyát. -Az ételre. Jenny elveszítette a csatát. Nem bírta tovább, hogy távolságtartó maradjon. Kitört belıle a nevetés a hihetetlen vallomás hallatán egy olyan férfi szájából, akit a skótok a Sátán fiának neveztek. Royce futólag visszamosolygott rá, de figyelmét ismét magához vonzotta a környezet. Tekintete a tájról a kastélyra ugrott, majd vissza, mintha csak magába akarná inni a látványt. - Amikor nyolc évvel ezelıtt utoljára itt jártam, együtt dolgoztam az építészekkel magyarázta. - A kastély hat hónapig ostrom alatt állt, és a külsı falai romba dıltek. Az épület egy része is tönkrement, a környezı dombok mind kiégtek. - Ki vette ostrom alá a várat? - kérdezte Jenny gyanakvóan. - Én. Jennynek már az ajkán volt a gúnyos válasz, de hirtelen úgy érezte, kár lenne elrontani a kellemes hangulatot. Inkább könnyedén azt mondta: - Nem csoda, hogy a skótok és az angolok hadilábon állnak egymással, hiszen semmi hasonlóság nincs a gondolkodásmódjukban. - Tényleg? - kérdezte Royce, és levigyorgott a lányra. - És vajon miért? - Nos, bizonyára egyetértesz velem abban - felelte Jennifer felsıbbrendően -, hogy igen különös szokása az angoloknak, hogy a saját váraikat ostromolják. Pedig harcolhatnátok a skótokkal... vagy más ellenségeitekkel is - helyesbített sietve -, és az ı kastélyaikat rombolhatnátok le. - Milyen lenyőgözı ötlet - ugratta a férfi. - Mindazonáltal mi mindkettıvel próbálkozunk. Jenny kuncogott a válaszon, Royce pedig folytatta. - Mellesleg, ha helytállóak ismereteim a skót történelemrıl, a klánok is évszázadokon át egymással harcoltak, mégis maradt erejük arra, hogy a határon átkelve fosztogassanak és gyújtogassanak. Jenny úgy döntött, jobban teszi, ha ejti a témát. Megint a napban ragyogó, hatalmas kastély felé fordult, és kíváncsian megkérdezte: - Azért ostromoltad meg ezt a helyet, mert magadnak akartad? - Azért támadtam meg, mert a báró, aki a tulajdonosa volt, számos más báróval együtt összeesküvést szıtt, hogy meggyilkolják Henriket, és majdnem sikerült is a tervük. Akkoriban Wilselynek hívták a helyet a tulajdonosai után. Henrik azonban azzal a kikötéssel adta nekem, hogy át kell neveznem. - Miért? - Mert Henrik emelte Wilselyt bárói rangra, és jutalomképpen adta neki ezt a helyet. Wilsely volt az egyik legbizalmasabb nemese. Én anyám és apám családjának tiszteletére neveztem el Claymore-nak - tette hozzá befejezésül, és Zeuszt megsarkantyúzva robogó vágtába kezdett.
A kastélyból érkezett szolgák már leereszkedtek a dombokról, és az összegyőlt tömeg elıtt álltak. Jenny egyre tisztábban hallotta a háta mögül a vágtázó lovasok közelítı dübörgését. Amikor hátrapillantott, meglátta, hogy mind az ötven ember felzárkózott mögéjük. - Mindig ilyen pontos idızítéssel tervezel? - kérdezte, és szemében zavart elismerés csillogott. Royce pillantása elárulta, hogy kedvére való a kérdés és a látvány. - Mindig. - Miért? - Mert az idızítés dönti el, hogy a lovad hátán hagyod-e el a csatamezıt, vagy a pajzsodon kiterítve - magyarázta elızékenyen. - De te már nem harcolsz többé, tehát nem kell idızítéssel és hasonlókkal foglalkoznod. Royce lusta mosolya szinte kisfiússá tette az arcát. - Igaz, de megszoktam már, és az efféle szokásokat nem könnyen hagyja el az ember. Ezek a katonák éveken át velem harcoltak, ismerik a gondolataimat, és tudják, mit akarok, szinte ki sem kell mondanom. Már nem maradt idı a válaszra, mert a kastély ırsége Arik vezetésével majdnem átgázolt rajtuk. Jenny épp azon tőnıdött, vajon megállnak-e egyáltalán, amikor hirtelen mind a huszonöt katona éles fordulatot vett, méghozzá olyan pontossággal, hogy Jenny legszívesebben megtapsolta volna ıket. Arik elfoglalta helyét Royce elıtt, mögöttük pedig az ötven lovag szabályos oszlopot alkotott. Jennynek egyszerre magasba szárnyalt a kedve az ágaskodó lovak és a lobogó zászlók színpompás felvonulása láttán. Bár megfogadta, hogy nem törıdik azzal, mit gondolnak róla Royce emberei, hirtelen mégis idegesség és reménykedés fogta el. Bárhogy érez is a férje iránt, ezek az emberek az ı emberei is lesznek, az egész életét közöttük kell majd leélnie. Az igazság az volt, hogy vágyott a szeretetükre. A felismerést azonnal az önkritika lesújtó rohama követte rendetlen külseje miatt. Ajkába harapva elrebegett egy gyors, szenvedélyes imát, arra kérte az Urat, segítsen, hogy megkedveljék ıt, majd sietısen fontolgatni kezdte, milyen viselkedés is lenne a legmegfelelıbb a következı percekben. Mosolyogjon-e a falusiakra? Nem, gondolta türelmetlenül, az adott körülmények között ez nem lenne megfelelı. De távolságtartónak sem akart látszani, még azt hinnék róla, hogy fennhéjázó. És bár büszke volt arra, hogy skót, semmilyen körülmények között nem akarta, hogy ezek az emberek - az ı emberei - azt higgyék róla, hogy megközelíthetetlen. Már csak néhány méternyire voltak az út szélén felsorakozott, nagyjából négyszáz falusitól, amikor Jenny úgy határozott, mégis jobb lesz, ha mosolyog, épp csak egy kicsit, nehogy azt higgyék, gıgös vagy túl büszke. Halvány mosolyt erıltetett az arcára, öntudatosan lesimította ruháját, és kihúzta magát a nyeregben. Izgatottsága mindazonáltal zavarodottsággá változott, ahogy kíséretük megkezdte illendı felvonulását a nézık elıtt. Skóciában, ha egy nemes hazatért a csatából, örömmel, mosolyogva fogadták. Az itteni parasztok azonban némán és feszengve álltak az út mentén. Néhány arcon egyenesen pimaszságot látott, többségük azonban csupán ijedtnek tőnt, amikor megpillantotta új urát. Jenny látta és érezte, de nem értette, miért félnek saját hısüktıl. Vagy talán tıle tartanak, gondolta idegesen. Egy pillanattal késıbb megkapta a választ. Hangos, szemtelen férfihang törte meg a feszült csendet: - Merrick szajha! - kiáltotta. İrült igyekezetükben, hogy híres uruk lássa, mennyire mélyen osztják házasságával kapcsolatos, közismerten ellenséges érzéseit, a tömeg átvette a szólamot. - Merrick szajha! - üvöltötték gúnyosan. - Szajha! Merrick szajha! Minden olyan gyorsan történt, hogy Jennynek ideje sem volt, hogy reagáljon, mert közvetlenül mögöttük egy kilencévesforma fiúcska hirtelen felkapott egy maréknyi sarat, és hozzávágta. A dobás épp a jobb arcán találta el Jennyt.
Royce azonnal elırevetette magát, hogy testével védelmezze egy lehetséges újabb támadástól. Arik, aki mindössze egy dobásra emelt kezet látott, amelyben akár tır is lehetett volna, vérfagyasztó üvöltést hallatott, kipattant a nyeregbıl, és harci bárdját elıkapva a fiúra vetette magát. Abban a tévhitben, hogy Royce volt a támadás célpontja, megragadta a gyerek sőrő haját, és annál fogva emelte fel a földrıl. A sikoltozó fiú lába vadul kalimpált a levegıben, ı pedig széles ívben felemelte harci bárdját... Jenny gondolkodás nélkül cselekedett. A rettegésbıl merített erejével vadul hátravetette magát, és megelızve Royce parancsát, bármilyet akart is kiadni, felkiáltott: - Nem! Nem! Ne! Arik bárdja mozdulatlanná dermedt, és az óriás a válla fölött hátrapillantott. Nem Jenniferre, hanem Royce-ra, az ítéletét várva. Jenny is ezt tette, de alig vetett egy pillantást a férfi dühös arcélére, azonnal tudta, mit akar mondani Ariknak. - Ne! - kiáltotta hisztérikusan, megragadva Royce karját. Az a nı felé rántotta a fejét, és, ha ez egyáltalán lehetséges, pillantása még gyilkosabb volt, mint egy perccel korábban. Jenny látta, hogy rángatóznak az izmok megfeszített állkapcsában, és esztelen rémületben kiáltotta: - Meggyilkolnál egy gyereket csak azért, mert a te szavaidat majmolta? Mert megpróbálta bebizonyítani, hogy mindenben melletted áll, és az irántam táplált érzéseidet is osztja! Az isten szerelmére, ez csak egy gyerek! Egy bolond gyerek! A hangja elcsuklott. Royce Arikhoz fordult, hogy kiadja parancsát: - Holnap reggel hozzák elém - vetette oda, aztán megsarkantyúzta fekete lovát, és vágtába ugratta. Az addig mögöttük álló lovagok, mintha valamilyen néma jelre cselekednének, elıretörtek, és mindkét oldalon mozgó függönyt alkottak Royce és Jennifer mellett. Több kiáltás nem hangzott fel a tömegbıl; az emberek néma csendben figyelték, amint a menet elvágtatott mellettük. Jenny ennek ellenére egészen addig nem lélegzett fel, míg el nem hagyták az utolsó falusit is. Akkor teljesen elerıtlenedett, üresnek érezte magát. Royce természetellenesen merev testének dılt, és hagyta, hogy az egész jelenet újra végigpörögjön agyában. Visszatekintve eszébe jutott, hogy Royce-nak a gyermek iránti haragja az ı védelmében támadt fel, és az ı kérésére tekintettel adott haladékot a fiúnak. Megfordult a nyeregben, és férjére nézett. Amikor látta, hogy az továbbra is mereven elıretekint, bizonytalanul megszólalt. - Szeretném... megköszönni, hogy megkímélted... Royce pillantása Jenny arcára ugrott, és ı visszahıkölt attól a perzselı haragtól, amit a szürke szemekben látott. - Ha még egyszer nyilvánosan ellenszegülsz nekem, vagy hasonló hangot mersz megütni velem szemben, nem vállalok felelısséget a következményekért, Istenre esküszöm! figyelmeztette a férfi kíméletlen hangon. Jenny kifejezı arcán a hála Royce szeme elıtt változott át döbbenetté, majd haraggá. Végül a nı hidegen hátat fordított neki. Royce dühödten meredt a hátára. Mérges volt, mert a lány tényleg azt hitte, hogy képes lenne lefejeztetni egy gyermeket egy olyan hibáért, ami jóval enyhébb büntetést érdemel. Dühös volt, mert viselkedésével Jenny minden szolgájával és vazallusával elhitette ugyanezt. De legfıképpen önmagára haragudott, mert nem gondolt arra, hogy efféle jelenet megtörténhet a faluban, és nem tette meg a megfelelı lépéseket, hogy elejét vegye. Valahányszor megtervezett egy ostromot, vagy csatába indult, mindig minden lehetıséget számításba vett, ami rosszul sülhetett el. Most azonban, hogy végre Claymore-ba ért, bolond módra a jó szerencsében bízott, feltételezve, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Másrészt viszont, gondolta egy ingerült sóhaj kíséretében, a csatákban a legkisebb parancsát is elıre tudták, és kérdés vagy vita nélkül teljesítették is. A csatákban nem volt mellette Jennifer, hogy meg kelljen küzdenie vele. Jennifer, aki mindennel kapcsolatban vitatkozott, és minden szavát megkérdıjelezte. Többé már semmit sem látott a hely szépségébıl, pedig a látványra nyolc hosszú éve várt. Inkább azon morfondírozott, miként lehetséges az, hogy ha egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy lovagok, nemesek, földesurak és harcedzett katonák engedelmeskedjenek az akaratának, mégsem tudja elérni, hogy egy fiatal, makacs és dacos skót lány úgy viselkedjen, ahogy kívánja. Jennifer lobbanékony, önfejő, és teljességgel hiányzik belıle az asszonyi tisztelettudás. Miközben áthaladtak a felvonóhídon, lenézett mereven tartott vállaira, és kissé megkésve ugyan, de rádöbbent, milyen megalázó lehetett a nı számára a völgyben lezajlott jelenet. Szánalom hasított a szívébe, egyszersmind csodálatot érzett, miközben kelletlenül beismerte, hogy a lány nagyon fiatal, nagyon rémült, nagyon bátor és rendkívül szenvedélyes. Bármely más nı az ı rangjában a fiú fejét követeli, nem pedig az életéért könyörög, ahogy Jennifer tette. A kastély hatalmas udvarát megtöltötték azok az emberek, akik a falain belül éltek és dolgoztak: az istállófiúk, a mosónık, a konyhalányok, az ácsok, a gyógykovácsok, a jobbágyok és a szolgák serege. A személyzet magasabb rangú tagjai - a tiszttartó, a lakájok, a fıkomornyik, az udvari pék és a többi temérdek ember - a nagyterembe vezetı lépcsıkön sorakoztak fel, szabályos rendben. Royce figyelmét most már nem kerülte el a Jenniferrel szembeni ellenségesség, és ezúttal már nem akart a véletlenre hagyatkozni. Az ırség kapitányához fordult, és kurtán a lovászok felé biccentett. Addig le sem szállt a nyeregbıl, míg minden lovag el nem tőnt a tömegben, az istállóba vezetve lovait. Akkor kinyújtotta a karját, és derekánál fogva leemelte Jennifert a lóról. Észrevette, hogy a lány csinos arca megmerevedik, és óvatosan kerüli, hogy bárkiével is találkozzon a pillantása. Nem próbálta lesimítani a haját, nem igazgatta meg a ruháját. Royce szívébe belemart a szánalom. A lány nyilván eldöntötte magában: már úgysem számít, hogy néz ki. Megfogta a karját, és a lépcsıhöz vezette. Nagyon is hallotta az udvaron állók kellemetlen mormogását, de amikor Jennifer megindult felfelé, határozottan visszatartotta, és az emberek felé fordult. Jenny egy pillanatra a felszínre emelkedett szégyene mély szakadékából, és kétségbeesett pillantást vetett férjére, Royce azonban ezt nem látta. Mozdulatlanul állt, mint a kıszikla, arca kemény volt és kérlelhetetlen. Szigorú pillantását végigjártatta az izgatott gyülekezeten. Jenny még zsibbadtságában is felfigyelt arra a furcsa erıre, amely e pillanatban a férfiból áradt és önmagáért beszélt, mindenki számára világosan és érthetıen. Az udvaron mindenki elhallgatott, és lassan kiegyenesedett. Akkor és csakis akkor Royce megszólalt. Mély hangja visszhangzott az udvarra telepedett természetellenes csöndben, a mennydörgés erejét árasztva. - Íme, új várúrnıtök, a hitvesem - kezdte. - Véssétek az eszetekbe, hogy amit ı parancsol nektek, azt én parancsoltam. Ha neki szolgálatot tesztek, nekem tettétek. Ha hőséget vagy hőtlenséget tanúsítotok iránta, az olyan, mintha velem szemben tennétek! Éles pillantását megint végigjártatta rajtuk, egy lélegzetelállító, fenyegetı pillanatig csak várt, majd Jenniferhez fordult, és a karját nyújtotta neki. Jenny kék szemeiben a hála és a tiszteletteljes csodálat visszafojtott könnyei ragyogtak, amint ránézett, és lassan, szinte áhítatosan felé nyújtott karjára helyezte a kezét. A hátuk mögött a fegyvernök lassan összecsapta két tenyerét, majd még egyet tapsolt. A kovács csatlakozott hozzá. Aztán egy tucatnyi szolga követte példájukat. Mire Royce felkísérte feleségét a hallba vezetı lépcsıkön, ahol Stefan és Gregory barát várta ıket, a hátuk mögött az egész udvar mennydörgı tapstól visszhangzott. Nem olyasfajta gátlástalan, spontán tiszteletadás volt, amely szívbıl jövı lelkesedést fejez ki, inkább a lenyőgözött tömeg
ritmikus válasza, amikor hódolattal adózik egy olyan hatalomnak, amely túl erıs ahhoz, hogy bárki is ellenállhasson neki. Amint beléptek a hatalmas, tágas terembe, Stefan Westmoreland szólalt meg elıször. Meleg ragaszkodással megveregette Royce vállát, és így viccelıdött: - Bárcsak én lennék ilyen hatással a tömegre, drága bátyám! - Aztán jelentıségteljesen hozzátette: - Volna néhány perced a számunkra? Valamit meg kell beszélnünk. - Megbocsátasz egy pillanatra? - fordult Royce Jennyhez. A lány nézte, ahogy a két férfi a kandallóhoz ment, ahol már ott állt Sir Godfrey Sir Eustace és Sir Lionel is. Nyilván mindnyájan Stefan Westmorelanddel együtt jöttek Claymore-ba, töprengett. Gondolatai még mindig Royce figyelmessége körül keringtek, és újonnan támadt tisztelettel nézett körül. A terem, amelyben állt, óriási volt, magas, ácsolt mennyezettel és tisztára söpört, sima kıpadlóval. Fölül széles galéria húzódott, amelyet dúsan faragott, kıbıl készült boltívek támasztottak alá három oldalon, a szokásos egy helyett. A negyedik falon akkora kandalló állt, hogy egy ember kényelmesen elfért volna rajta, kéményét faragott dombormővei díszítették. A falon csatajeleneteket és vadászatokat ábrázoló hatalmas faliszınyegek lógtak, még a földre, a kandalló közelébe is tettek két óriási darabot. A terem túlsó végében, vele átellenben, egy emelvényen hosszú asztal állt. Mellette szekrény, amelyben csillogó arany- és ezüstserlegeket, tányérokat és tálakat ıriztek, közülük jó pár ékkövekkel volt kirakva. Bár a teremben csak néhány fáklya égett, mégsem volt olyan sötét és komor, mint Merrick nagyterme. Ennek oka, vette észre Jenny egy bámuló sóhajjal, a kémény mellett lévı hatalmas, kerek ólomüveg ablak volt. Hirtelen örömteli sikolyt hallott odafentrıl. - Jennifer! - kiáltotta Elinor néni lábujjhegyre állva, hogy keresztüllásson a galérián körbefutó falon. - Jennifer, szegény, szegény gyermekem! Mialatt végigsietett a galérián, teljesen eltőnt Jenny szeme elıl. Bár látni nem látta a lépcsı felé igyekvı Elinor nénit, örvendezı monológját nagyon is jól hallotta. - Jennifer, annyira boldog vagyok, hogy látlak, szegény gyermekem! Jenny hátravetett fejjel pásztázta a galériát, és megindult a hang irányába, miközben nénikéje megállás nélkül hadarta: - Annyira aggódtam érted, édes kicsikém, hogy enni meg aludni sem bírtam. Nem mintha bármelyikre is lehetıségem lett volna! A legkényelmetlenebb lovon zötykölıdtem keresztül egész Anglián. Jenny felemelt fejjel várta, hogy végre a hanghoz tartozó test is megjelenjen. - Az idıjárás pedig egyenesen utálatos volt - folytatta Elinor néni. - Épp amikor azt hittem, most már biztosan belefulladunk az esıbe, elıbújt a nap, és elevenen megégetett. Megfájdult a fejem, minden csontom hasogatott, és minden bizonnyal el is pusztulok, ha Sir Stefan végül bele nem egyezik, hogy megálljunk egy kis idıre, és győjthessek egy kevés gyógyfüvet. Elinor néni végre az utolsó lépcsıfokra ért, és testet öltött Jenny szemei elıtt, de még mindig jó huszonöt méter távolságra volt tıle. Miközben felé tartott, folytatta: - Aztán meggyıztem arról, hogy igya meg a titkos fızetemet, ami elsı ránézésre meglehetısen undorítónak tőnik. De egész úton még csak nem is szipogott. Stefan Westmorelandre pillantott, aki épp az ajkához akarta emelni a sörrel telt serleget, de Elinor néni megállította, mert ragaszkodott szavai megerısítéséhez. - Még csak nem is szipogtál, ugye, drága fiam? Stefan leeresztette a serleget, és engedelmesen válaszolta: - Nem, hölgyem. Kissé meghajtotta a fejét, majd ismét az ajkaihoz emelte a kupát, és közben óvatosan kerülte Royce gúnyos oldalpillantását. Arik jött be a hallba, és a tőz felé indult, hogy csatlakozzon a többiekhez. Elinor néni rosszalló pillantást vetett rá, de folytatta beszámolóját.
- Mindent egybevetve, nem is volt olyan rettenetes az út. Legalábbis akkor, amikor nem kényszerültem arra, hogy ennek a fickónak a társaságában lovagoljak, mint kezdetben, amikor elhagytuk Merricket... A kandalló körül álló lovagok valamennyien hátrafordultak, Jenny pedig rémülten rohant nénikéje elé, hogy leállítsa. Elinor néni szélesre tárta a karjait Jennifer elıtt, arcára sugárzó mosoly ült ki, és tovább beszélt: - Arik teljes húsz perccel elıtted érkezett ide, de nem volt hajlandó válaszolni aggódó kérdezısködésemre. Mintha megérezte volna, hogy ha Jennifer odaér, esetleg nem lesz ideje befejezni mondandóját, kettızött sebességgel folytatta. - Bár úgy vélem, nem a fukarságtól tőnik olyan savanyúnak. Azt hiszem, gondjai vannak... Jennifer a magasba lendítette karjait, és szoros ölelésbe zárta Elinor nénit. Az idıs hölgy ennek ellenére addig izgett-mozgott, míg ki nem szabadult annyira, hogy gyızedelmesen kivághassa: - ...a beleivel! A másodperc törtrészéig feszült csend telepedett a teremre, amit hirtelen Sir Godfrey hangos hahotázása tört meg. Arik jeges pillantására azonban rögtön el is hallgatott. Jennybıl is kitörni készült a nevetés, részben az elmúlt nap feszültségei, részben a kandalló felıl hallatszó tompa derültség miatt. - Ó, Elinor néni! - kacagta tehetetlenül, és rokona nyakába borulva igyekezett elrejteni nevetı arcát. - Na, na, édes gyermekem - nyugtatta Elinor néni, de figyelme a lovagokra összpontosult, akik diagnózisán mulattak. Jenny rázkódó vállai fölött komor pillantást vetett az öt lovagból és urukból álló, elbővölt hallgatóságra. - Egy súlyos bélproblémán nincs semmi nevetnivaló - tájékoztatta ıket a lehetı legszigorúbb hangon. Aztán a dühösen nézı Arikot vette célba, és együtt érzın szólt hozzá: - Csak nézd meg azt a savanyú arckifejezésedet, szegény fiam. Tisztán látom az összetéveszthetetlen jeleit annak, hogy hashajtóra van szükséged. Majd én keverek neked egy gyógyitalt a titkos receptem szerint, és meglátod, pillanatok alatt újra vidám és mosolygós leszel! Jenny megragadta Elinor néni karját, és kínosan ügyelve, nehogy pillantása találkozzon a lovagok nevetı szemével, férjére nézett, aki remekül mulatott: - Kegyelmes uram, a nagynénémnek és nekem sok megbeszélnivalónk van, és nagyon vágyom a pihenésre is. Ha megbocsátasz nekünk, visszavonulnánk a... a... -Eszébe jutott, hogy nem kéne hamarabb szóba hoznia éjszakai hálórendjük témáját, mint ahogy feltétlenül szükséges, ezért sietısen befejezte: - .. .a nénikém szobájába. Férje sikerrel rendezte arcvonásait, és komolyan így felelt: - Feltétlenül, Jennifer. - Milyen elbővölı ötlet, gyermekem! - kiáltott fel azonnal Elinor néni. - Biztosan halálosan kimerültél. - Mindamellett - vágott közbe Royce, higgadt, kérlelhetetlen pillantást vetve Jenniferre - az egyik szolgálólány megmutatja a te szobádat is odafent. Azt biztos kényelmesebbnek találod majd. Ma este ünnepséget rendezünk, úgyhogy szólj, ha bármire szükséged lesz a felkészüléshez. - Igen, nos, ööö... köszönöm - nyögte ki Jenny ügyetlenül.
Miközben a terem túlsó végében lévı lépcsı irányába vezette nénikéjét, nagyon is tudatában volt a csendnek. Biztos volt benne, hogy mindenki azt várja, milyen újabb szörnyőséggel rukkol elı Elinor néni. İ pedig nem okozott csalódást. Néhány lépésnyire a kandallótól megállt, és visszafogta Jennifert is, hogy felhívja figyelmét új otthonának néhány értékére. - Nézz csak oda fel, drágám - mondta Elinor néni élvezettel az ablakra mutatva. - Hát nem elbővölı? Ólomüveg ablak! És el sem hiszed, mekkora a galéria, sem azt, hogy milyen kényelmesek a fenti szobák. A gyertyatartók aranyból vannak. Az ágynemő selyem, és szinte minden serleg ékkövekkel van kirakva! Ami azt illeti, miután végigjártam ezt a helyet, teljes mértékben meggyızıdtem arról, hogy a rablás és a fosztogatás nyilván óriási haszonnal járó tevékenység. Azzal udvariasan a rablóhoz és fosztogatóhoz, a kastély tulajdonosához fordult. - Ugye, te is azt mondanád, kegyelmes uram, hogy a rablás és a fosztogatás jól jövedelmez? Vagy tévednék? Jenny figyelte, mint dermed meg férje kezében a serleg, alig néhány centire az ajkaitól. Nagyon lassan leengedte kupáját, amitıl Jennyben meghőlt a vér. Elképzelte, miként csattan Elinor néni teste a kastély falán. Royce azonban ehelyett udvariasan biccentett, és nyílt tekintettel azt mondta: - Így igaz, madame. Melegen ajánlanám pályaválasztás esetén. - Ó, milyen örömmel hallom - kiáltott fel Elinor néni -, hogy beszélsz franciául! Jenny kérlelhetetlen szorításba fogta nagynénje karját, és elszántan a lépcsı irányába masírozott vele, miközben Elinor nénibıl megállíthatatlanul ömlött a szó: - Azonnal beszélnünk kell Sir Alberttel, hogy találjon neked valami megfelelı öltözetet, amit viselhetsz. Több ládányi holmi van odafent, ami még az elızı tulajdonosé volt. Sir Albert az intézı, de nincs túl jó bırben. Gilisztái vannak, azt hiszem. Tegnap készítettem neki egy csodálatos fızetet, és ragaszkodtam hozzá, hogy megigya. Ma félelmetesen rossz állapotban van, de holnapra kutya baja sem lesz, majd meglátod. És neked is haladéktalanul szükséged van egy kis szundikálásra, rettenetesen sápadtnak és kimerültnek tőnsz... Egyszerre négyen fordultak Royce felé, arcukon önkéntelen vigyorral. - Te jóságos isten! - szólt Stefan nevetve. - Idefelé nem is volt ennyire rémes. Persze aligha lett volna képes beszélni, miközben a lóba kapaszkodott, és az életét féltette. Valószínőleg minden gondolatát mostanra tartogatta. Royce kaján pillantást vetett abba az irányba, amerre Elinor néni eltőnt. - Olyan ravasz, mint egy vén róka. Hol van Albert Prisham? - kérdezte aztán, mert türelmetlenül várta, hogy végre találkozzon intézıjével, és elsı kézbıl értesüljön, hogy állnak Claymore dolgai. - Beteg - felelte Stefan, miközben leült az egyik székre a kandalló mellé. - Épp, ahogy Elinor néni mondta. Abból a rövid beszélgetésbıl ítélve, amire alkalmam nyílt, amikor tegnap megérkeztünk, a szíve rendetlenkedik. Mindent elrendezett a ma esti ünnepséggel kapcsolatban, de könyörögve kér, engedd meg neki, hogy csak holnap csatlakozzon hozzád. Szeretnél körbenézni kicsit? Royce letette sörös kupáját, és fáradtan megdörzsölte a tarkóját. - Majd késıbb. Azt hiszem, most szükségem van egy kis alvásra. - Ahogy nekem is - csatlakozott Sir Godfrey ásítozva és nyújtózkodva. - Elıször aludni szeretnék, aztán megtömöm magam a legfinomabb ételekkel és italokkal. Aztán pedig egy meleg, odaadó leányt akarok a karjaimba az éjszaka hátralévı részére. Ebben a sorrendben tette hozzá vigyorogva, a többiek pedig egyetértésük jeléül sőrőn bólogattak. Amikor valamennyien távoztak, Stefan hátradılt a székében, és szelíd aggodalommal figyelte fivérét, aki szemöldökét ráncolva vizsgálgatta kupája tartalmát.
- Mi tett ilyen komorrá, bátyám? Ha arra a kínos jelenetre gondolsz, ami a völgyben történt, tedd félre az aggodalmaidat. Ne hagyd, hogy elrontsák a ma esti ünnepséget. - Azon tőnıdtem - pillantott fel rá Royce -, hogy vajon nem kapunk-e váratlan vendégeket az ünneplés kellıs közepén? Stefan azonnal megértette, hogy Royce a Merrickbıl indult csapat érkezésére utal. - Henrik és Jakab követe nyilván idejön. Saját szemükkel akarják majd látni a házasság bizonyítékát, amit a jó barát a rendelkezésükre bocsát majd. De kétlem, hogy a lány emberei megtennék az egész utat idáig, hiszen úgysem csinálhatnak semmit. - Jönni fognak - mondta Royce egyszerően. - Éspedig elég sokan ahhoz, hogy megmutassák az erejüket. - És ha jönnek! - vont vállat nemtörıdöm módon vigyorogva Stefan. - Nem tehetnek semmit. Esetleg kiabálhatnak ránk a várfalon kívülrıl. Úgy megerısítetted a kastélyt, hogy a leghevesebb támadásnak is ellenállna, amit te mérhetnél rá. Royce arca megkeményedett, hangja kérlelhetetlenné vált: - Végeztem a csatákkal! Már megmondtam neked, és megmondtam Henriknek is. Elegem van az egészbıl, a vérbıl, a bőzbıl, a hangokból. - Ügyet sem vetve az elragadtatott szolgára, aki azért jött, hogy megtöltse kupáját, élesen fejezte be: - Egyszerően nincs már gyomrom hozzá. - Mit akarsz akkor tenni, ha Merrick mégis idejön? Royce egyik szemöldöke kajánul felszaladt. - Úgy tervezem, meghívom ıket, hogy csatlakozzanak az ünnepléshez. Stefan, látva, hogy bátyja komolyan beszél, lassan felemelkedett ültébıl. - És aztán? - tudakolta. - Aztán reménykedjünk abban, hogy belátják, hiábavaló lenne harcolni ellenünk, hiszen mi sokkal többen vagyunk. - És ha mégsem? - vetette ellen Stefan. - Vagy ha Merrick ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül állj ki ellene, ami a legvalószínőbb? Akkor mit teszel? - Mit vársz tılem? - csattant fel Royce ingerülten. - Kaszaboljam le a saját apósomat? Esetleg hívjam oda a lányát is, hogy végignézze? Vagy küldjem a szobájába addig, amíg felmossuk a vért a padlóról, ahol egyszer majd a gyermekei fognak játszadozni? Most Stefant fogta el a méreg. - Akkor hát mit akarsz tenni? - Aludni akarok - közölte Royce, szándékosan félreértve Stefan kérdését. - Találkozni akarok az intézımmel, aztán alszom néhány órát. Egy órával késıbb, miután beszélt az intézıvel, és utasított egy szolgát, hogy gondoskodjon a fürdıjérıl és a ruháiról, Royce felsétált hálószobájába. Végigdılt a hatalmas ágyon, feje alatt összekulcsolva kezeit. Lustán végignézett az ágy fölött húzódó sötétkék és arany baldachinon, a nehéz brokátdrapérián, amelyet aranyzsinórok tartottak, majd a szemközti falra pillantott. Tudta, hogy Jennifer ott van a fal túloldalán. Egy szolga tájékoztatta errıl, aki azt is elárulta, hogy a lány néhány perccel ezelıtt lépett be a hálókamrájába, és meghagyta, hogy ébresszék fel három óra múlva, készítsenek neki egy forró fürdıt, es keressenek valami ruhát, amelyet az esti ünnepségen viselhet. Eszébe jutott, milyen Jennifer alvás közben; haja szétterül a párnán, csupasz, bársonyos bıre szinte világít az ágynemő alól. A felbukkanó képek hatására teste azonnal megfeszült a vágytól. Royce ezt mégis figyelmen kívül hagyta, és lehunyta a szemét. Bölcsebb lesz, ha megvárja az ünnepség végét, és csak utána viszi ágyba vonakodó hitvesét, döntötte el. Némi rábeszélésre lesz szükség, mire meggyızi, hogy házassági esküje e részletének is eleget tegyen, ebben a legkevésbé sem kételkedett. Most viszont az agya nem volt elég kipihent ahhoz, hogy megküzdjön vele. Éjjel, ha majd meglágyítja a bor és a zene, az ágyába viszi. De akár akarja, akár nem, mindenképp az övé lesz ma, és minden éjjel, amikor úgy kívánja. Ha nem jön hozzá
vágyakozva, hát majd jön azért, mert ı úgy akarja, és ez ilyen végtelenül egyszerő, döntötte el erélyesen. Az utolsó kép azonban, amely felbukkant elméjében, az volt, ahogy gyönyörő, arcátlan és ifjú hitvese az orra elé tartotta ujjait, és pimasz felsıbbrendőséggel magyarázta: „Negyven, az annyi, mint..."
Tizenkilencedik fejezet
Jenny kimászott a fadézsából, és betekerte magát a puha, halványkék fürdıköntösbe, amit a szolgálólány adott a kezébe. Széthúzta a függönyöket, amelyek a kis fülkét takarták, ahol a vállmagasságig érı dézsát tartották. A hatalmas köntös, bár anyaga nagyon finom volt, korábban nyilván sokkal magasabb személyé lehetett, mert ujjai vagy húsz centivel túllógtak Jenny kezén, lent pedig uszályként húzta maga után a földön. De tiszta volt és meleg, és az után, hogy több napot töltött ugyanabban a koszos ruhában, Jenny mennyeien érezte magát benne. A szobában tőz lobogott meghitten, előzve a fagyos hideget. A lány az ágyára ülve szárítgatni kezdte a haját. Az egyik szolgáló hajkefével a kezében a háta mögé lépett, és szó nélkül nekilátott, hogy kifésülje a csomókat Jenny összegubancolódott hajából. Idıközben egy másik lány is elıkerült, karjain csillogó aranybrokáttal, amelyrıl Jenny feltételezte, hogy ruha lehet. Egyik szolgálólány sem mutatott nyílt ellenségességet. Ez nem is csoda a figyelmeztetés után, amit a hercegük intézett hozzájuk az udvaron, gondolta Jenny. Ez az emlék kitartóan visszatért gondolatai közé, és foglalkoztatta, mint valami rejtvény. Royce a kettejük között feszülı keserő érzések ellenére nyilvánosan kiállt mellette, teljes hatalmával. Magához emelte ıt, ami igen furcsának tőnt egy olyan embertıl, mint Royce. E pillanatban úgy látszott, mintha puszta kedvességbıl viselkedett volna így. Jenny azonban nem tudta felidézni egyetlen tettét sem, Brenna szabadon bocsátását is beleértve, amikor ne a saját céljait tartotta volna szem elıtt. Bolondság lett volna olyan jellemvonással felruházni, mint a kedvesség. Saját szemeivel látta, milyen hihetetlenül kegyetlen. Képes lett volna megölni egy gyereket, mert megdobta Jennyt egy kis sárral. Ez több volt kegyetlenségnél, ez már barbarizmus volt. Másrészt, lehet, hogy sosem engedte volna, hogy a gyereknek baja essék; talán csak lassabban döntött, mint Jenny. Jennifer sóhajtva feladta, hogy megfejtse férje rejtvényét, és az Agnes nevő szolgálóhoz fordult. Merrickben mindig bizalmas és élénk társalgás folyt a szolgálók és a várúrnı között. Bár pillanatnyilag lehetetlennek tőnt, hogy ezek a lányok valaha is vele nevessenek és pletykálkodjanak, Jenny elhatározta: ráveszi ıket, hogy legalább beszéljenek hozzá. - Agnes - fordult a lányhoz óvatosan, halk, udvarias hangnemben. - Ez az a ruha, amelyet ma este viselni fogok? - Igen, úrnım. - Ez valaki másé volt, ha jól értettem? - Igen, úrnım. Az utóbbi két órában mindössze ez a néhány szó hagyta el a lány ajkát. Jenny egyszerre érezte magát ingerültnek és szomorúnak. - És kié volt? - kérdezısködött állhatatosan. - Az elızı várúr lányáé, úrnım. Mindketten az ajtó felé fordultak, mert valaki kopogtatott. Egy pillanattal késıbb három izmos szolga egy hatalmas ládát cipelt be, és letették a földre. - Mi lehet benne? - kérdezte Jenny kíváncsian. Amikor látta, hogy egyik lány sem válaszol, lemászott a magas ágyról, és odament, hogy maga derítse fel tartalmát. A ládában lélegzetelállítóan szép anyagok sorakoztak, Jenny még sosem látott ilyeneket: gazdag szatén,
brokát, bársony, díszes selyem, puha kasmír és olyan finom lenvászon, hogy szinte át lehetett látni rajta. - Ó, milyen gyönyörőek! - suttogta Jenny, felemelve egy vég smaragdszínő szatént. Az ajtónyílásból felzengı hangra hirtelen megfordultak. - Ha jól látom, örömödre szolgál - mondta Royce az ajtóban állva, fél vállával a keretnek dılve. Sötétvörös selyeminget, fölötte pedig ónszürke bársonyzekét viselt. Derekát vékony ezüstöv fogta át, kapcsa rubinnal volt kirakva, és míves tır lógott rajta, amelynek markolatát hatalmas, tüzes rubinkı ékesítette. - Örömömre szolgál? - ismételte Jennifer. Zavarba jött Royce tekintetétıl, amely a hajától lefelé indulva fürdıköntöse nyakkivágásánál állapodott meg. A lány lepillantott, megpróbálva kideríteni, vajon mit néz Royce, aztán önkéntelenül is összefogta a nyílást. Royce ajkán egy halvány, gunyoros mosoly jelent meg Jenny mozdulata láttán, majd a szolgákra nézett. - Menjetek - mondta kurtán. A lányok pánikszerő sietséggel teljesítették a parancsot, és olyan gyorsan iszkoltak el mellette, amennyire csak lehetséges volt. Jenny észrevette, hogy Agnes még gyorsan keresztet is vetett. Jenny gerincén végigfutott a félelem borzongása, amikor Royce becsukta maga mögött az ajtót és ránézett. Megpróbált beszélgetésbe menekülni, és kimondta az elsı dolgot, ami eszébe jutott. - Igazán nem kellene ilyen keményen beszélned a lányokkal. Azt hiszem, halálra rémültek tıled. - Nem azért jöttem, hogy a szolgálókról társalogjunk - felelte a férfi hővösen, és elindult Jenny felé. A nı tudatában volt meztelenségének a köpeny alatt, és óvatosan hátrált egy lépést, de rálépett a hosszú anyagra. Mivel nem tudott tovább lépni, csak nézte, ahogy Royce a nyitott ládához ment. Találomra kivett egy kelmét, másik kezével pedig beletúrt a gazdag választékba. - Örülsz neki? - kérdezte újra. - Minek? - kérdezte Jenny, és úgy szorította a köntöst a nyakánál és a mellénél, hogy levegıt is alig kapott. - Ezeknek - bökött oda Royce. - A tieid. Csináltathatsz belılük ruhát, meg mindent, amire szükséged van. Jenny bólintott, és óvatosan Royce-ot méregette, aki idıközben elvesztette érdeklıdését a láda iránt, és felé indult. - M-mit akarsz? - kérdezte, és közben haragudott magára, amiért remeg a hangja. Royce megállt tıle egy karnyújtásnyira, de nem nyúlt felé, hanem halkan így szólt: - Elıször is azt akarom, hogy engedj kicsit a szorításon, mielıtt még megfojtod magad. Láttam már megfulladt embereket, akikkel kevésbé feszes kötél végzett. Jenny kényszerítette az ujjait, hogy lazítsanak szorításukon. Aztán várta, hogy Royce folytassa, de minthogy az továbbra is csendben tanulmányozta ıt, végül megszólalt. - Igen? És most? - Most - felelte Royce higgadtan - beszélni akarok veled, úgyhogy kérlek, ülj le. - Azért jöttél, hogy... hogy beszélgessünk? - ismételte Jenny. Amikor a férfi bólintott, annyira megkönnyebbült, hogy habozás nélkül engedelmeskedett. Az ágyhoz ment, és leült. Ujjaival félresöpört egy tincset a homlokából, aztán erısen megrázta a fejét, hogy haja válláról a hátára hulljon. Royce figyelte, miként próbálja megzabolázni dús fürtjeit. İ az egyetlen élı nı, gondolta fanyarul, aki még egy akkora köntösben is kihívónak látszik, amely majdnem teljesen eltünteti.
Amikor végre elégedett volt a frizurájával, Jenny figyelmes arccal Royce-ra nézett. - Mirıl kívánsz beszélni velem? - Kettınkrıl. Az éjszakáról - mondta a férfi, miközben elindult felé. Jenny úgy pattant fel az ágyról, mintha meggyújtották volna alatta, és hátrálni kezdett, míg vállaival el nem érte a kályhát. - Jennifer. - Tessék? - zihálta idegesen. - Tőz van a hátad mögött. - Fázom - felelte remegve. - Még egy perc, és meggyulladsz. Jenny gyanakodva nézett rá, aztán lepillantott a ruhájára. Riadtan felsikoltott, és kirántotta a hamuból. Eszeveszetten söpörte le a ruha szegélyérıl a pernyét, és bocsánatkérıen mondta: - Sajnálom. Nagyon szép ruha, de talán egy kicsit... - A ma esti ünnepségrıl akartam beszélni - szólt közbe Royce határozottan -, nem arról, ami utána történik majd közöttünk. De ha már úgyis a témánál vagyunk - folytatta a lány kétségbeesett arcát figyelve -, elmondhatnád, miért rémít meg ennyire az a kilátás, hogy le kell feküdnöd velem? - Nem vagyok rémült - tagadta elszántan, mert úgy vélte, hiba lenne beismerni. - De minthogy már megtettem... egyszerően nem érzek vágyat arra, hogy megismételjem. Nagyjából ugyanígy voltam a... a gránátalmával is. Miután megkóstoltam, nem kívántam többé. Elıfordul ez olykor. Royce ajka megremegett. Elindult a lány felé, és pont elıtte megállt. - Ha a vágy hiánya riaszt, azt hiszem, ezen segíthetek. - Ne érj hozzám! - figyelmeztette Jenny. - Különben... - Ne fenyegess, Jennifer - vágott közbe a férfi csendesen. - Ez olyan hiba, amit könnyen megbánhatsz. Meg foglak érinteni, amikor és ahogyan csak kedvem tartja. - Most, hogy tönkretetted minden örömömet, amit a ma esti ünnepségben találhattam volna, lennél szíves magamra hagyni, hogy egyedül öltözhessek fel? - kérdezte a lány jéghidegen. Jenny sértı hangja egy karcolást sem ejtett Royce átkozott higgadtságán, a férfi hangja gyengéden csengett, amikor megszólalt: - Nem az volt a szándékom, hogy idejöjjek, és olyan híreket közöljek veled, amelyek rettegést váltanak ki belıled. Azt hittem, jobban örülnél, ha elmondanám, hogy mennek majd a dolgok, mint ha neked kéne kitalálnod. Sok más ügyet is meg kell majd beszélnünk, de azok várhatnak. Mindamellett, kérdésedre válaszolva, ez volt az eredeti célja jövetelemnek... Jenny nem vette észre a férfi karjának alig látható mozdulatát, továbbra is az arcát figyelte óvatosan és zavartan. Szent meggyızıdése volt, hogy meg akarja csókolni ıt. Royce valószínőleg kitalálta a gondolatát, mert határozott, érzéki ajkai mosolyra húzódtak, de továbbra is a lány arcába nézett, anélkül hogy közeledett volna felé. Egy hosszú pillanattal késıbb gyengéden így szólt: - Add ide a kezed, Jennifer. Jenny lenézett a kezére, és teljesen megzavarodva lefejtette ujjait köntöse nyakáról. -A kezemet? - ismételte bárgyún, és néhány centiméternyire a férfi felé nyújtotta. Royce bal kezébe fogta Jenny ujjait. A lány akaratlan bizsergést érzett a karjában meleg érintésétıl. Akkor vette csak észre azt a csodálatos győrőt, amely egy kis, ékkövekkel díszített dobozban pihent a férfi kinyújtott tenyerén. Nehéz, széles aranyfoglalatban a leggyönyörőségesebb smaragd ült, amelyet valaha is látott. Tüzes drágakövek vették körül, amelyek csak úgy csillogtak a gyertyafényben, amikor Royce felhúzta ujjára a nehéz győrőt. Talán a győrő súlya, és mindaz, amit jelképezett, vagy talán a Royce szürke szemeiben megjelenı gyöngédség és ünnepélyesség, esetleg valami más volt az oka, hogy Jenny szíve
hirtelen kétszer olyan sebesen kezdett verni. Royce hangja olyan volt, mint a bársony, amikor megszólalt: - Mi, te meg én, semmit sem tettünk a szokásos sorrendben. Az esküvı elıtt háltuk el a házasságot, és jóval az után húzok győrőt az ujjadra, hogy megpecsételtük frigyünket. Jenny megigézve nézett Royce ezüst szemeibe. A férfi mély, rekedt hangja becézın körülfogta, egyre szorosabban vonva bővkörébe. - És bár mindeddig semmi sem volt szokványos a házasságunkban, kérnék tıled egy szívességet... Jenny alig ismert rá saját suttogó, reszketeg hangjára. - Miféle... szívességet? - Nem tehetnénk félre ma éjszakára az ellentéteket? -kérdezte a férfi, és kezét kinyújtva mutatóujjával megsimította Jenny orcájának ívét. - Nem viselkedhetnénk úgy, mint a rendes újdonsült házasok egy rendes lakodalomban? Jenny korábban úgy vélte, az ünnepség inkább Royce hazatérésének és legutóbbi gyızelmének szól, mintsem házasságuknak. Royce látta tétovázását, és ajka fanyar mosolyra görbült. - Minthogy egy egyszerő kérésnél nyilvánvalóan több kell ahhoz, hogy meglágyítsa a szívedet, alkut ajánlok. Jenny, aki teljesen tudatában volt annak, milyen hatást vált ki belıle a férfi arcán játszadozó ujja és a testébıl áradó mágneses vonzás, reszketın suttogta: - Milyen alkut? - A mai éjszakáért cserébe én is adok neked egy éjszakát, bármikor, amikor csak kéred. Nem számít, mivel akarod eltölteni, veled tartok, és azt teszem, amit csak szeretnél. - Látva, hogy Jenny még mindig tétovázik, félig derősen, félig bosszankodva megcsóválta a fejét. Szerencse, hogy sosem találkoztam hozzád fogható makacs ellenféllel a csatamezın, mert attól tartok, vereséget szenvedtem volna. Valami rejtélyes okból ez a vallomás, amelybıl némi csodálat csendült ki, aláásta Jenny ellenállását. A következı mondat pedig szinte teljesen megsemmisítette: - Nemcsak magam miatt kérem ezt, kicsim, hanem a te érdekedben is. A mai estét jókora felfordulás elızte meg, és valószínőleg még követni is fogja egy ideig. Nem gondolod, hogy mindketten megérdemelnénk egy különleges, tisztán fénylı emléket a házasságunkról, amit megırizhetünk? Jenny torkát egy megnevezhetetlen érzés kaparta. Bár nem felejtette el sérelmeit, elképesztı beszédének emléke, amelyet az ı védelmében mondott emberei elıtt, még mindig frissen élt benne. Ráadásul az az ötlet, hogy tegyenek úgy pár órára - csak most az egyszer -, mintha boldog menyasszony és vılegény lennének, nemcsak ártalmatlannak, de ellenállhatatlanul, gyönyörőségesen vonzónak is tőnt számára. Így hát bólintott, és halkan azt mondta: - Ahogy kívánod. - Miért van az - mormogta Royce Jenny bőbájos szemeibe nézve -, hogy valahányszor önszántadból beadod a derekad, mint most is, azt az érzést kelted bennem, mintha hódító király lennék. Amikor viszont én töröm meg az akaratodat, úgy érzem magam, mint egy legyızött koldus. Mielıtt Jenny magához térhetett volna a megdöbbentı vallomástól, Royce indulni készült. - Várj! - szólt utána a lány, felé tartva a dobozkát. - Ezt itt hagytad. - A tiéd, a másik két győrővel együtt, ami még benne van. Rajta, nyisd ki! A finom díszítéső, aranyból készült doboz tetejét teljesen beborították a zafírok, rubintok, smaragdok és gyöngyök. Benne egy aranygyőrő lapult - egy kísérıgyőrő, amelybe mélyen beágyazva egy hatalmas rubin ragyogott. Mellette pedig... Jenny szemöldöke magasba szaladt a meglepetéstıl, és Royce-ra nézett. - Egy szalag? - kérdezte.
Ismét az egyszerő, keskeny, rózsaszín szalagra nézett, amely gondosan összehajtogatva pihent az értékes dobozban. -A két győrő és a szalag anyámé volt. Ez minden, ami Stefannak és nekem megmaradt a szülıhelyünkbıl, amit egy ostrom alkalmával leromboltak. Még hozzátette, hogy odalent várja Jennyt, azzal távozott. Amikor Royce becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatig némán állt, mintha ı maga lepıdött volna meg a legjobban mindazon, amit Jennifernek mondott - és ahogy mondta. Még mindig fájt neki az emlék, hogy Jennifer kétszer is becsapta Hardin kastélyában, és összejátszott apjával, hogy egyszerre fosszák meg a feleségétıl és attól, hogy örökösei születhessenek. Mindamellett Jennifer megcáfolhatatlan érvet tudott felhozni saját mentségére, ami, bárhogy próbálta is tagadni Royce, felmentette ıt: „Mindez csak azért, mert kereszteztem portyázó öcséd útját, amikor felmentem egy dombtetıre..." Royce várakozó mosollyal szelte át a galériát, és elindult lefelé a kígyózó tölgyfa lépcsıkön a nagyterembe, ahol már javában folyt a mulatozás. Kész volt megbocsátani Jennifer múltbéli tetteit. Mindamellett meg kell értetnie vele, hogy a jövıben a csalás semmilyen formáját nem tőri el. Távozása után Jenny még hosszú percekig állt mozdulatlanul ugyanazon a helyen, ahol a férfi hagyta. Nem törıdött a mulatság egyre hangosabb zsivajával. Meredten bámulta a drágakövekkel kirakott, bársonnyal bélelt dobozkát, amit Royce a tenyerébe nyomott, mielıtt elment. Csitítani próbálta lelkiismeretét, amely a megegyezésük ellen tiltakozott. Aztán lassan megfordult, és az ágy végéhez ment, de ott tétován megállt, és csak nézte a matracon heverı csillogó aranyruhát. Biztosan nem árulja el a hazáját, a családját vagy bárki mást, érvelt lelkiismeretével szemben, ha néhány röpke órára félreteszi az ellenségeskedést. Neki is joga van egy ilyen apró, egyszeri örömhöz. Egyetlen rövid idıre, néhány órácskára szerette volna gondtalannak érezni magát, mint egy igazi menyasszony. Az aranybrokát érintése túl hővös volt, ahogy lassan felemelte az ágyról, és maga elé tartotta. Lenézett a lábaira, és örömmel állapította meg, hogy a ruha hossza épp megfelelı. Agnes lépett be a szobába; karján egy hosszú, türkizszín bársonyruha lógott, és egy hozzá illı pelerin. A szolgáló egy töredék másodpercre megtorpant, és kemény arckifejezését zavar lágyította meg. A veszélyes Merrickek hírhedt, vörös hajú leánya a szoba közepén állt, meztelen lábujjai elıkandikáltak a hosszú köpeny alól, és örömtıl csillogó szemekkel tartott maga elé egy sebtében átalakított aranyruhát. - Gyönyörő, ugye? - kérdezte áhítattal, és a belépı Agnesre emelte ragyogó szemeit. - Ezt... - Agnes elbizonytalanodott - a többi ruhával együtt hozták le, ami az öreg lord és a lányai után itt maradt - mondta mogorván. Ahelyett, hogy félrelökte volna a használt darabot, ahogy Agnes többé-kevésbé várta, az ifjú hercegnı boldogan mosolygott, és azt mondta: - Nézd! Jó lesz rám! - Úgy volt, hogy... Agnes újra zavartan elhallgatott. Az egyenes, nyíltszívő leányt figyelve sehogy sem tudta összeilleszteni a valóságot a róla hallott történetekkel. A gazda maga nevezte szajhának, legalábbis a szolgák ezt mesélték. - Szóval levágták és megigazították, mialatt aludtál, úrnım - mondta, és óvatosan az ágyra fektette a türkiz ruhát és a köpenyt. - Tényleg? - nézett nagyot Jenny ıszintének tőnı elismeréssel, amint szemügyre vette a finom varrást az aranyruha alján. - A te mőved ez a varrás? - Igen. - És alig néhány óra alatt csináltad? - Igen - felelte Agnes kurtán.
Zavart érzett egy olyan nıvel szemben, akivel kapcsolatban már jó elıre elhatározta, hogy megvetéssel sújtja majd, és ez cseppet sem volt ínyére. - Nagyon szép varrás - dicsérte Jenny halkan. - Én magam sem csináltam volna meg ilyen szépen. - Segítsek feltőzni a hajadat, úrnım? Agnes hővösen utasította el a dicséretet, bár valami furcsa érzés azt súgta neki, hogy nincs igaza. Megkerülte Jennyt, és a háta mögé állt. - Ó, nem, azt hiszem, nem szükséges - közölte új úrnıje, és sugárzó mosolyt küldött felé a válla fölött. - Ma este néhány órára menyasszony leszek, és egy menyasszony megteheti, hogy leengedje a haját.
Huszadik fejezet
A zaj, amely már hálókamrájában is hallható volt, a férfikacaj, a zene és a tenger morajlásához hasonlatos beszélgetés fülsiketítı lármává erısödött, ahogy Jenny a nagyterem felé közeledett. Az utolsó lépcsıfokra tette lábát, és egy pillanatra megállt, mielıtt a mulatózok elé lépett volna. Anélkül is tudta, hogy látnia kellett volna: a hall tele van férfiakkal, akik mindent tudnak róla. Férfiakkal, akik jelen voltak azon az éjjelen, amikor Royce lábai elé hajították, mint egy megkötözött ludat; mások részt vettek megszöktetésében Merrickbıl; megint mások pedig tanúi voltak mai megalázó fogadtatásának lent a völgyben. Fél órával ezelıtt, amikor férje mély, meggyızı hangján a majdani szép emlékekrıl beszélt, az ünnepség gondolata csodálatosnak tőnt; most azonban az, hogy miként lép be a terembe, minden örömét romba döntötte. Fontolóra vette, hogy visszamegy a szobájába, de tudta, a férje úgyis érte menne. Másrészt, biztatta magát, egyszer úgyis szembe kell néznie ezekkel az emberekkel, és egy Merrick soha nem viselkedhet gyáván. Mély lélegzetet vett, rálépett az utolsó lépcsıfokra, és kibukkant a forduló mögül. A látvány, amely a fáklyákkal megvilágított hallban fogadta, olyan káprázatos volt, hogy a lány egy pillanatig csak zavartan pislogott. Legalább háromszáz ember győlt össze; beszélgettek, sétálgattak, vagy a teremben felállított hosszú asztalok mellett ültek. Mások a komédiásokat nézték, akik szédítıen változatos elıadással vonták magukra a figyelmet. Fent a galérián vándor énekesek játszottak; más zenekarok a földszinten szétszóródva, kisebb csoportokban szórakoztatták hallgatóságukat. A terem közepén tarka ruhás zsonglırök dobálták labdáikat szédítı magasságba, a terem túlsó végében pedig akrobaták pörögtek a levegıben. Az emelvényen álló hatalmas asztal mögött magányos lantos játszott hangszerén, akkordjaival is növelve a teremben uralkodó általános hangzavart. Nık is vannak a vendégek között, úgy harmincan, állapította meg Jenny csodálkozva. Nyilván a lovagok vagy a szomszédos földesurak feleségei, gondolta. Könnyen észrevette Royce-ot, hiszen Arikot leszámítva ı volt a legmagasabb férfi a teremben. Tıle nem messze állt egy csoport férfi és nı társaságában, kezében serleget tartott, és épp nevetett valamin. Jenny rádöbbent, hogy sosem látta még így - nevetve, ellazultan, saját kastélya uraként. Ma éjjel egyáltalán nem emlékeztetett arra a ragadozóra, amelyrıl a nevét kapta. Egyszerően egy hatalmas, erıs nemes úr volt. Ráadásul rendkívül jóképő, gondolta Jenny, és futó büszkeség bizsergett végig rajta, amint férje napbarnított, markáns vonásait szemlélte. A terem hirtelen elcsendesedett, és ez ráébresztette Royce-ot Jenny jelenlétére. Letette serlegét, a körülötte állók elnézését kérte, megfordult, és döbbenten megállt. Arcán a csodálat mosolya terjedt szét, amikor megpillantotta az ifjú hercegnét, aki türkizszínő bársonyban lépkedett felé, amely elöl kettényílt, és látni engedte a csillogó, arany alsóruháját. Vállaira
bársonyköpenyt borított, amelyet akvamarinnal kirakott lapos aranylánc fogott össze. Pompás haját középen elválasztotta, és ragyogó fürtökben omlott vállára és hátára. Royce, bár kissé megkésve, végül mégis észbe kapott. Mozdulatlanságával arra kényszeríti menyasszonyát, hogy közeledjen felé. Gyorsan elébe sietett, és fogadta. A lány hideg kezét két tenyerébe fogva odahúzta magához, és leplezetlen csodálattal vigyorgott rá. - Gyönyörő vagy - mondta halkan. - Állj meg egy kicsit, hadd teljen el mindenki a látvánnyal. - A tudomásomra hozták, uram, hogy sokféle kifogást hozott fel az ellen, hogy engem elvegyen, és az egyik az volt, hogy csúnya vagyok. Jenny látta a meglepett zavart a szürke szemekben, és ösztönösen tudta, hogy a férfi nem alakoskodik. - Biztos vagyok benne, hogy számos kifogást említettem dühömben a Henrikkel folytatott beszélgetés alatt, de ez egészen biztosan nem volt közöttük. - Aztán halkan hozzátette: - Sok mindent elmondhatsz rólam, Jennifer, de vak nem vagyok. - Ez esetben - válaszolta Jenny játékosan - ma este megadom magam kiváló ítélıképességednek. Royce mély hangja jelentıségteljesen csengett, amint megkérdezte: - Elıfordulhat, hogy másban is megadod magad? Jenny úgy emelte magasba a fejét, mint egy királynı, aki épp kitüntet egy alsóbbrendő halandót. - Mindenben. Legalábbis amíg idelent vagyunk. - Makacs boszorka - felelte a férfi színlelt haraggal, aztán gyöngéd, bizalmas pillantással hozzátette: - Itt az idı, hogy a menyasszony és a vılegény csatlakozzon vendégeihez. Azzal könyökhajlatára helyezte Jenny kezét, és megfordult. A lány látta, hogy idıközben a lovagok szabályosan felsorakoztak a hátuk mögött, hogy - nyilván egy eltervezett forgatókönyv szerint - formálisan is üdvözöljék új úrnıjüket. A sort Stefan Westmoreland vezette, aki eddig szinte egy pillantást sem vetett rá, de most könnyő, fivéri csókot lehelt az arcára. Amint visszalépett és rávigyorgott, Jenny megdöbbenve látta, mennyire hasonlít a bátyjára, különösen akkor, ha mosolyog. Stefan haja kevésbé volt erıs, és vonásai sem voltak olyan markánsak, a szeme kék volt, nem szürke, de ı sem volt híján a vonzerınek, fıleg, ha szándékosan használta - mint most is. - Úgy vélem, egy bocsánatkérés édeskevés mindazért a bajért, amit neked okoztam, de azt hiszem, már nagyon esedékes. Most a legıszintébben kérek tıled elnézést, abban a reményben, hogy egy nap majd szívbıl megbocsátasz nekem. Mindez olyan ıszintén és olyan elbővölıen hangzott, hogy Jenny nem is tehetett egyebet, mint hogy elfogadja. Jutalmul új sógora rávigyorgott, és elırehajolva hozzátette: - A bátyámtól persze szükségtelen elnézést kérnem, hiszen neki hatalmas szolgálatot tettem. Stefan megjegyzése annyira gyalázatos volt, hogy Jenny nem tehetett róla, de egyszerően kitört belıle a nevetés. Érezte, hogy a mögötte álló Royce ıt nézi, és amikor felpillantott rá, szürke szemeiben meleg helyeslést látott. És még valamit, ami leginkább büszkeségnek tőnt. Arik következett, és a szilárd kıpadló beleremegett, amint elırelépett - minden lépéssel kétszer akkora távolságot téve meg, mint egy átlagos férfi. Ahogy Jenny számított is rá, a gránitarcú óriás nem bajlódott bocsánatkéréssel, sem azzal, hogy gáláns beszédet vágjon ki, sıt még egy meghajlásra sem volt képes. Megállt Jenny elıtt, toronymagasról nézve le rá az orra hegyén át, különös, fakó szemeivel a szemébe nézett, majd kurtán biccentett. Azzal megfordult, és visszasétált a helyére. Jenny úgy érezte, mintha ı ismerte volna el urának Arikot, nem pedig fordítva történt volna. Royce látta Jenny zavarát, és a füléhez hajolva súgta: - Ne érezd sértve magad. Arik sosem ereszkedik le annyira, hogy hőséget esküdjön. Még nekem sem. Most a Royce személyes testırségét alkotó lovagok következtek. Elsıként Sir Godfrey, egy magas, jóképő, húszas évei vége felé járó férfi. Rögtön Jenny kedvencévé vált, mert miután
kezet csókolt neki, olyat tett, amivel teljesen eloszlatta az elızı közjáték feszültségét. Emelt hangon a körülöttük állóhoz fordulva, hogy mindenki tisztán értse, kijelentette, hogy Jenny az egyetlen nı, akibe annyi bátorság szorult, hogy egy egész hadsereget bolonddá tett. Aztán ismét a lányra nézett, és ellenállhatatlan vigyorral azt mondta: - Arra kérlek, úrnım, hogy ha valaha is arra adnád a fejed, hogy megszökj Claymore-ból, ahogy néhány héttel ezelıtt megszöktél a táborunkból, kíméld meg a büszkeségünket, és hagyj nekünk jobb nyomot, amit követhetünk. Jenny leeresztette boros serlegét, amit Royce nyomott a kezébe, és ünnepélyesen válaszolta: - Ha valaha is meg kell szöknöm innen, kitalálom majd, miként csináljam annyira rosszul, hogy biztosra mehessetek. Erre Sir Godfrey hahotázni kezdett, és megcsókolta Jenny arcát. Sir Eustace, egy magas, szıke férfi vidám, barna szemekkel, bókolva kijelentette: ha Jenny nem takarja el szökésekor a haját, észreveszik az aranylángocskákat, és megtalálják, bárhová bújik is. Royce dorgáló pillantással jutalmazta, Sir Eustace azonban nem zavartatta magát, és elırehajolva így ugratta Jennifert: - Amint azt magad is láthatod, féltékeny... fantasztikus külsımre és szellemes társalgásomra. A lovagok egyesével járultak Jenny elé, mind félelmetes harcosok voltak, akik valaha uruk egyetlen szavára megölték volna ıt, ettıl fogva azonban kötelesek voltak megvédeni, akár életük árán is. A páncél és sisak helyett most finom bársonyba és gyapjúba öltözött lovagok megkülönböztetett udvariassággal bántak vele, fıként az idısebbek. A fiatalabbak közül néhányan szégyenkezést mutattak azzal kapcsolatban, ahogy korábban viselkedtek vele szemben. - Bízom benne - mondta az ifjú Sir Lionel Jennynek -, hogy nem okoztam túl nagy kényelmetlenséget, amikor én... amikor... szóval amikor megragadtam a karodat, és a sátradba... Jenny kuncogva felhúzta szemöldökét. - És a sátramba kísértél azon a bizonyos elsı éjszakán? - Igen, kísértelek - ismételte a férfi megkönnyebbült sóhajjal. Legutolsónak Gawinre, Royce apródjára került sor, hogy formálisan is elismerje Jennyt úrnıjének. İ azonban nyilván túl fiatal és túl idealista volt ahhoz, hogy a többiek példáját követve fátylat borítson a múltra. Meghajolt Jenny elıtt, és kezet csókolt neki, de aztán rosszul leplezett győlölködéssel így szólt: - Feltételezem, úrnım, hogy nem az volt a valódi szándékod, hogy halálra fagyjunk, amikor szétszabdaltad a takaróinkat. Sir Eustace keményen hátba vágta, és utálkozva így szólt hozzá: - Ha ez az elképzelésed a lovagiasságról, nem csoda, hogy az ifjú Lady Anne inkább Roderick felé tekinget. Roderick és Lady Anne nevének említésére Gawin teste sértıdötten megfeszült, és bısz pillantással nézett végig a termen. Gyors bocsánatkérést hebegett, és elsietett egy csinos kis barna lány felé, aki egy férfival beszélgetett. Royce tekintetével követte apródját, majd bocsánatkérı mosollyal Jenniferhez fordult. - Gawin a miatt a csinos leány miatt elvesztette a fejét, és úgy tőnik, a józan eszét is. - Karját kínálva hozzátette: - Gyere, foglalkozzunk a többi vendégünkkel is. Jenny mélységesen aggódott amiatt, vajon milyen fogadtatásban részesítik majd azok, akiket nem köt hőségeskü Royce-hoz, félelme azonban a következı két órában semmivé foszlott. Royce példátlan beszédét, amelyet a kastély lépcsıirıl intézett embereihez, nyilvánvalóan széltében-hosszában emlegették, és a hír már azokhoz a vendégekhez is eljutott, akik a szomszédos birtokokról érkeztek. Bár Jenny elkapott olykor egy-egy ellenséges pillantást, gazdája minden esetben volt olyan bölcs, hogy udvarias mosoly mögé rejtse érzéseit.
Amikor már minden bemutatkozáson túlestek, Royce ragaszkodott hozzá, hogy Jenny is egyen. Az emelvényre állított asztal mellett élénk beszélgetés zajlott, amit csak az újabb fogás érkezését jelzı trombiták hangja szakított félbe. Elinor néni elemében volt. Végre háromszáznál is több ember állt rendelkezésére, hogy kibeszélgethesse magát, mégis, a leggyakrabban mellette látott személy nem volt más, mint Arik! Jenny figyelte, hogy ragyog nénikéje, és jól szórakozott azon, hogy az idıs hölgyet pont az az egyetlen ember foglalja le, aki egyáltalán nem beszél senkivel. - Megfelel az étel a várakozásaidnak? - kérdezte Jenny Royce felé fordulva, aki épp egy újabb adag roston sült pávát és még egy darab töltött hattyút tett a tányérjára. - Kielégítı - felelte a férfi enyhe rosszallással -, bár jóval többet vártam a Prisham vezette konyhától. Ebben a pillanatban az intézı Royce háta mögé lépett, és Jenny végre megpillanthatta a sokat emlegetett Albert Prishamet. A férfi hővös hangon így szólt: - Engem sajnos nem érdekel túlzottan az étel, kegyelmes uram. Egy csésze leves és egy darab sovány hús is tökéletesen kielégít. Mindamellett biztos vagyok benne, hogy a feleséged majd kezébe veszi a konyhát, és olyan ételeket alkot, amelyekben nagyobb örömet lelsz majd. Jenny az égadta világon semmit nem értett a receptekhez és a fızéshez, de válasz nélkül hagyta az intézı megjegyzését, és megpróbálta elnyomni heves ellenszenvét, amit a férfival szemben érzett. A csontsovány ember magas beosztásának jelvényeit viselte; aranyláncot hordott a derekán, és fehér pálcát a kezében. Állkapcsa szinte keresztülszúrta fehér, áttetszı bırét. Jennyt azonban a szemeibıl áradó hidegség rettentette el. - Bízom benne - folytatta, több tiszteletet, de semmivel sem több melegséget tanúsítva Royce, mint Jenny iránt -, hogy az étel kivételével minden más megelégedésedre szolgál ma este. - Minden rendben - felelte Royce, és hátratolta a székét, mert a terem túlsó végében kezdetét vette a tánc. - Ha holnap kielégítı lesz az állapotod, szeretném megnézni a könyvelést, holnapután pedig körül kell néznünk a birtokon. - Feltétlenül, kegyelmes uram, bár holnapután huszonharmadika lesz, és ez a nap hagyományosan az Ítélkezés Napja. Kívánod, hogy elhalasszam? - Nem - vágta rá Royce habozás nélkül, és kezét Jennifer könyöke alá helyezte, jelezve, hogy felállnak. - Érdeklıdéssel várom. Egy meghajlással Royce és egy kurta fıhajtással Jenny felé Sir Albert visszavonult. Botjára támaszkodva lassan lépkedett hálókamrája felé. Amikor Jenny rájött, hogy Royce is csatlakozni akar a táncolókhoz, aggódó pillantást vetett rá. - Nem táncoltam túl gyakran, kegyelmes uram - magyarázkodott, miközben a pörgı-forgó, életvidám táncosokat nézte, és szemével próbálta követni lépéseiket. - Talán most nem is kellene... most, hogy ilyen sok... Royce vigyorogva, de határozottan megragadta a karját. - Csak kapaszkodj belém - mondta, és máris nagy tapasztalattal forgatni kezdte. Jenny azonnal megértette, hogy Royce kiváló táncos, sıt mi több, remek tanárnak is bizonyult. A harmadik számnál már Jenny is együtt forgott, szökdécselt és ugrált a többiekkel. Pihenés nélkül táncolt, mert Royce után Stefan Westmoreland is bejelentkezett, majd Sir Godfrey, Sir Lionel és szép sorban a többi lovag. Jenny levegı után kapkodva, nevetve rázta a fejét, amikor Sir Godfrey újabb táncra kérte. Royce, aki eközben számos hölgyet vitt táncba, az utóbbi félórában a parkett mellett állt, és vendégei kis csoportjával vidáman beszélgetett. Most hirtelen felbukkant Jenny oldalán, mintha csak megérezte volna kimerültségét. - Jennifernek pihennie kell, Godfrey. - Fejével Gawin irányába bökött, aki épp harcias beszélgetésbe merült a Sir Rodericknek nevezett lovaggal, és szárazon hozzátette: - Kérd fel inkább Lady Anne-t, mielıtt még Gawin valami szamárságot csinál.
Sir Godfrey engedelmesen nekiindult, hogy felkérje a szóban forgó hölgyet, Royce pedig a terem egy csöndes sarkába vezette Jennyt. Borral telt serleget nyújtott neki, egyik kezével Jenny feje mellett a falnak támaszkodott, és úgy helyezkedett el elıtte, hogy eltakarja a kíváncsi szemek elıl. - Köszönöm - mondta Jenny boldogan és kipirulva, ziháló mellkassal. - Igazán szükségem volt egy percnyi pihenésre. Royce csodálattal nézte rózsás bırét, ahogy duzzadón kivirított ruhája kivágásából. Jenny furcsa izgalmat és egyúttal idegességet érzett tekintete miatt. - Kiváló táncos vagy - mondta. - Biztosan sokat táncoltál az udvarnál. - És a csatamezın - tette hozzá Royce lefegyverzı mosollyal. - A csatamezın? - ismételte Jenny meghökkenve. Royce még szélesebb mosollyal bólintott. - Csak figyelj meg egy harcost, amint megpróbál elugrani a nyilak és a lándzsák elıl. Olyan tánclépéseket látsz, hogy beleszédülsz. Royce-nak az a képessége, hogy nevessen önmagán, átmelegítette Jenny szívét, pedig a jó pár kupányi erıs bortól és a sok tánctól már így is eléggé felhevült volt. Szégyenlısen oldalra pillantott, és alig pár lépésnyire tılük észrevette Arikot. Mindenki mástól eltérıen Arik nem nevetett, nem evett és nem is táncolt. Karját mellén keresztbe fonva, szétvetett lábakkal állt, és egyenesen elıretekintett, fenyegetı arckifejezéssel. Mellette pedig nem más állt, mint Elinor néni, aki egyfolytában szóval tartotta, olyan buzgalommal, mintha az élete múlna azon, válaszra bírja-e az óriást. Royce követte Jenny tekintetének irányát. - Úgy tőnik, a nénikéd élvezi az udvari veszélyeket - ugratta. Jenny a bortól felbátorodva viszonozta mosolyát. - Elıfordul egyáltalán, hogy Arik beszél? Úgy értem, igazi mondatokban. Vagy az, hogy nevet? - Még soha nem hallottam nevetni. És mindig csak annyit mond, amennyit feltétlenül szükséges. Royce igézı szemeibe bámulva Jenny valahogy biztonságban érezte magát, ugyanakkor tudatában volt annak is, hogy férje gyakorlatilag rejtély a számára. Érzékelve, hogy pillanatnyilag megközelíthetı hangulatban van, és valószínőleg hajlandó választ adni a kérdéseire, lágyan megszólalt: - Hogyan találkoztál vele? - Valójában sosem mutattak be minket egymásnak - cukkolta Royce, de Jenny kitartóan várta a választ, és nem vette le róla a szemét, ezért megadóan folytatta: - Elıször nyolc évvel ezelıtt láttam meg Arikot, egy csata sőrőjében, amely már több mint egy hete zajlott. Éppen hat támadó ellen küzdött, akik elszigetelték ıt a többiektıl, és kardokkal, nyilakkal támadtak rá. A segítségére siettem, és ketten már legyıztük a támadókat. Közben én megsebesültem, de Arik annyit sem mondott, hogy köszönöm. Csak rám nézett, aztán elvágtatott, és újra belevetette magát a küzdelembe. - Ez volt minden? Ennyi történt? - kérdezte Jenny, amikor Royce elhallgatott. - Nem egészen. Másnap estefelé újra megsebesültem, és a lovamról is leestem. Amint lehajoltam, hogy felvegyem a pajzsom, láttam, hogy egy lovas egyenesen felém tart, lándzsájával a szívemre célozva. A következı pillanatban a lándzsás fej nélkül maradt, én pedig megláttam Arikot. Felvette véres bárdját, és ellovagolt, ismét csak egyetlen szó nélkül. A sebeim majdnem harcképtelenné tettek. Arik még kétszer feltőnt aznap éjjel, szinte a semmibıl, és elhárította a fenyegetı veszélyt, amikor alulmaradtam. Másnap megfutamítottuk és üldözıbe vettük az ellenséget. Észrevettem, hogy Arik ott lovagol mellettem. Ahogy azóta mindig. - Tehát azzal nyerted el a hőségét, hogy megmentetted hat támadótól - foglalta össze Jenny. Royce azonban tagadólag rázta a fejét.
- Gyanítom, hőségét egy héttel késıbb nyertem el, amikor megöltem egy hatalmas kígyót, amely Arik tudomása nélkül akart osztozni vele a takaróján. - Csak nem azt akarod mondani - kuncogott Jenny -, hogy ez a hatalmas ember fél a kígyóktól? Royce sértett pillantást vetett rá. - A nık félnek a kígyóktól. A férfiak utálják ıket. - Aztán egy kisfiús mosolyt vetett rá. - Ami persze valójában ugyanazt jelenti. Royce Jenny nevetı kék szemeibe nézett, és ırülten vágyott rá, hogy megcsókolja. Jennifer pedig, férje gyöngédségétıl és barátságos viselkedésétıl elragadtatva hirtelen kibökte azt a kérdést, amely egész nap furdalta az oldalát: - Tényleg engedted volna neki, hogy megölje azt a gyereket ma délután? Royce teste megfeszült, majd halkan azt mondta: - Azt hiszem, itt az ideje, hogy felmenjünk a hálószobámba. Jenny nem volt biztos benne, miért döntött így hirtelen a férfi, és gyanakodva megkérdezte: - Miért? - Mert te beszélgetni akarsz, én meg ágyba akarlak vinni. A szobám pedig jobban megfelel mindkét célnak, mint ez a terem. Jenny letett arról, hogy jelenetet csináljon. Tudta, nem tehet mást, mint hogy távozik vele a terembıl. Amint azonban megtette az elsı lépést, szíven ütötte egy gondolat. Könyörgı szemekkel nézett Royce-ra. - Nem fognak utánunk jönni, ugye? - kérte. - Úgy értem, nem lesz elhálási szertartás, ugye? - Még ha lenne is, semmit sem árthatna - felelte Royce türelmesen. - Ez egy ısi szokás. Utána még mindig beszélgethetünk - tette hozzá jelentıségteljes vigyorral. - Kérlek! - nézett rá Jenny. - Komédia lenne csupán, hiszen az egész világ tudja, hogy mi már... már megtettük. Csak arra lenne jó, hogy újra elinduljon a szóbeszéd. Royce nem válaszolt, de ahogy elhaladtak Arik és Elinor néni mellett, megállt, hogy beszéljen az óriással. A menyasszony és a vılegény küszöbönálló távozását mindenki azonnal észrevette. Mire az emelvényen álló asztal mellett elhaladtak, Jenny arca bíborvörössé vált a Royce felé kiáltott jó tanácsoktól és bátorításoktól. Ahogy elindultak felfelé a lépcsın, kétségbeesetten pillantott maga mögé. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy Arik elhelyezkedett a lépcsı tövében, kezeit a melle elıtt összefonva - nyilván Royce utasítására -, hogy megakadályozza, ha a mulatozók követni akarnák ıket. Mire Royce kinyitotta hálószobája ajtaját, Jennyn rettegés és tehetetlenség lett úrrá. Bénult csendben figyelte, amint Royce bezárja az ajtót, és ijedten nézett szét a hatalmas, fényőzıen berendezett szobában. Szemügyre vette az óriási baldachinos ágyat, amelyrıl finom bársonyfüggöny lógott alá, és alaposan megnézte a két, faragott karfájú, masszív karosszéket is a kandalló mellett. Az ágy két oldalán magas ezüsttartókban gyertyák égtek, és a kandalló mellé is állítottak párat. A falakat szıttesek borították, és Jenny még egy szınyeget is felfedezett a fényezett tölgyfa padlón. A szobában azonban az ablak volt a legbámulatosabb a hatalmas, ólomüveges ablak, amely a várudvarra nézett. Baloldalt félig nyitott ajtó vezetett egy nappali szobába, a jobb oldali pedig nyilvánvalóan Jenny hálókamrájába nyílt. A lány kínosan ügyelt, nehogy az ágyra kelljen néznie, inkább a másik két ajtót vette szemügyre. Abban a pillanatban, amint Royce megmozdult, ugrott egyet, és az elsı dolgot mondta ki, ami eszébe jutott: - H-hová vezet a másik két ajtó? - Az egyik az árnyékszékre, a másik az öltözıbe - felelte a férfi, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Jenny igyekszik távol tartani tekintetét az ágytól. Hővös hangon, amelybıl némi parancsoló él is kicsendült, megkérdezte:
- Megmagyaráznád nekem, most, hogy házasok vagyunk, miért tőnik számodra fenyegetıbbnek az a kilátás, hogy az ágyamba jöjj, mint korábban, amikor mindent elveszíthettél miatta? - Akkor nem volt más választásom - védekezett Jenny, és erıt vett magán, hogy férje szemébe nézzen. - Most sincs - mutatott rá a férfi. Jenny szája teljesen kiszáradt. Átfogta magát karjaival, mintha rettenetesen fázna, szemei kétségbeesésrıl tanúskodtak. - Nem értelek téged - magyarázta. - Sosem tudom, mire számítsak. Néha szinte kedvesnek tőnsz. És épp amikor már azt hiszem, egész rendes vagy... úgy értem, normális - helyesbített gyorsan -, ırült dolgokat mővelsz, és elmebeteg vádaskodásokkal állsz elı. Maga elé tartotta a kezét, mintha arra kérné Royce-ot, értse meg. - Nem érezhetem oldottnak magam egy olyan férfi mellett, aki idegen a számomra. Egy félelmetes, kiszámíthatatlan idegen! Royce elırelépett egyet, aztán még egyet és még egyet. Jenny ugyanabban az ütemben hátrált, míg bele nem ütközött az ágy lábába. Mivel elıre nem mehetett, hátra pedig nem akart, lázadó csendben, mozdulatlanul állt. - Hozzám ne merj nyúlni! Győlölöm, ha hozzám érsz! - figyelmeztette remegve a férfit. Royce összehúzta sötét szemöldökét, elırenyúlt, és ujja hegyét beakasztotta Jenny ruhájának kivágásába. Aztán egyenesen a lány szemébe nézett, miközben ujja elindult lefelé, míg mélyen két melle közé nem ért, és ott is maradt, fel-le mozogva. Jenny érezte, hogy testén apró lángocskák gyúlnak. Lélegzése felgyorsult, kapkodóvá vált. Royce keze utat tört magának a ruha alatt, és megmarkolta egyik mellét. - Most mondd, hogy győlölöd az érintésemet! - szólította fel gyöngéden, rabul ejtve pillantását, és ujja hegyével a lány keményedı mellbimbóját dörgölte. Jenny érezte, hogy melle egyre duzzadtabbá válik Royce keze alatt. Elfordította a fejét, pillantását mereven a kandalló lángjaira szegezve. Elárasztotta a szégyen, amiért képtelen ellenırzése alatt tartani hitszegı testét. Royce váratlanul elhúzta a kezét. - Kezdem azt hinni, hogy élvezed, ha gyötörhetsz engem. Ez jobban megy neked, mint bárkinek, akit eddig ismertem. Dühösen a hajába túrt, a tőz mellett álló, borral teli kancsóhoz lépett, és öntött belıle egy serlegbe. Megfordult, és csendben tanulmányozta Jennyt. Egy perccel késıbb halkan, szinte bocsánatkérıen szólalt meg, ami megdöbbentette a nıt. - Ami az imént történt, az én hibám, és semmi köze ahhoz, hogy te gyötörsz-e engem. Te csupán kifogásoltad, amit én azóta szeretnék megtenni, hogy elıször megpillantottalak ebben a ruhában. Mivel Jenny továbbra is csendben maradt, és óvatos gyanakvással figyelte ıt, ingerült sóhajjal hozzátette: - Jennifer, a házasságunk nem a mi elhatározásunkból köttetett, de ami történt, megtörtént. Módot kell találnunk rá, hogy harmóniában éljünk. Ártottunk egymásnak, és ezen már semmi sem változtathat. Reméltem, hogy eltemethetjük a múltat, de talán jobb lesz, ha hagyom, hogy beszélj róla, úgyis látom, hogy ragaszkodsz hozzá. Nos hát - mondta végül -, kezdj hozzá, és adj hangot a panaszaidnak. Mit szeretnél tudni? - Két dolgot... kezdetnek - felelte Jenny csípısen. - Mikor jutottál arra a következtetésre, hogy én ártottam neked? És, az isten szerelmére, egyáltalán miként árthattam volna neked? - Az utóbbi kérdést inkább válasz nélkül hagyom - felelte Royce higgadtan. - Mielıtt ma este bementem hozzád, két órát töltöttem ebben a szobában azzal, hogy megértsem mindazt, amit tettél, aztán úgy döntöttem, hogy túllépek mindenen.
- Ó, milyen kedves tıled! - gúnyolódott Jenny. - De ha már itt tartunk, történetesen nem tettem semmit, semmit, ami miatt a bocsánatodat kellene kérnem, vagy amiért magyarázattal tartoznék neked. Mindamellett - húzta ki magát - boldogan megmagyarázok bármit, amit kívánsz, miután te megadtad a te magyarázataidat. Megegyezünk? Royce arcán nyugtalan vigyor jelent meg, ahogy a bársonyba burkolt lány szépségét szemlélte, aki felhagyott félelmével a harag kedvéért. Gyötrelmesen fájdalmas volt számára, ha azt látta, hogy felesége fél tıle. Eltüntette a mosolyt az arcáról, és komolyan bólintott. - Megegyeztünk. Folytasd. Jennynek nem volt többé szüksége bátorításra. Royce arcát tanulmányozva a csalárdság jelei után kutatott, majd váratlanul megkérdezte: - Akartad-e vagy sem, hogy Arik megölje azt a fiúcskát? - Nem - felelte egyszerően. - Nem akartam. Jenny ellenségessége és félelme némileg alábbhagyott. - Akkor miért nem szóltál egy szót sem? - Nem volt rá szükség. Arik nem cselekszik, csak ha parancsot adok rá. Nem azért állt meg, mert te felkiáltottál, hanem azért, mert a döntésemre várt. -Te... te nem hazudsz, ugye? - kutatta Jenny a férfi kifürkészhetetlen vonásait. - Mit gondolsz? Jenny az ajkába harapott, és kissé tapintatlannak érezte magát. - Bocsánatot kérek. Ez fölöslegesen durva kérdés volt. Egy fıbiccentéssel elfogadva bocsánatkérését, Royce békésen szólt: - Folytasd. Mi a következı? Jenny mély lélegzetet vett, és lassan kifújta. Tudta, hogy ezúttal veszélyes terepre merészkedik. - Tudni szeretném, miért éreztél kényszert arra, hogy megalázd apámat és a családomat azzal, hogy bebizonyítod: át tudod törni Merrick védelmét, és képes vagy kilopni engem a saját hálószobámból. - Figyelmen kívül hagyva a Royce szemében felvillanó düh lángját, makacsul folytatta. - Már régen bebizonyítottad képességeidet és jártasságodat az efféle dolgokban. Ha valóban azt akartad, hogy harmóniában éljünk, miért kellett ezt újra bizonyítanod, ilyen kicsinyes, szők látókörő... - Jennifer - szakította félbe Royce élesen -, már kétszer bolonddá tettél, egyszer pedig elérted, hogy én csináljak bolondot saját magamból. Ez már így is rekord - dicsérte csúfondárosan. Add fel, és ejtsd a témát. Jenny azonban a jelentıs mennyiségő bortól, valamint természetes makacsságától feltüzelve nem hátrált meg. Royce vonásait kutatta. Gunyorossága ellenére kíméletlenséget vett észre a szürke szemekben. Ez arról árulkodott, hogy bármilyen tervet emlegetett is annak idején, az a puszta haragnál mélyebb hatással volt rá, keserőséget váltott ki belıle. Jenny igyekezett figyelmen kívül hagyni azt a veszélyes, mágneses vonzást, amely a férfi irányába húzta, és amit azóta érzett, hogy Royce válaszolni kezdett a kérdéseire, és könnyedén így szólt: - Boldogan feladom, de elıbb tudni szeretném, mit tettem, amivel erre a bánásmódra rászolgáltam. - Átkozottul jól tudod, mirıl beszélek. - Nem vagyok teljesen... bizonyos benne - mondta a lány, és felemelte a poharát. - Bámulatos. Képes vagy a szemembe hazudni! Nos, rendben - jelentette ki Royce, és a hangja gúnyossá vált. - Játsszuk végig az ízléstelen játékodat. Elıször is, ott volt az az apró kis trükk, amit a húgod sikerre vitt egy pehelypárna segítségével, na és a tiéddel... Pedig megesküdtem volna: annyi esze sincs, hogy egyedül öltözzön fel. - Tudsz errıl? - szólt közbe Jenny, és gyorsan a serleg mögé rejtette arcát, hogy eltitkolja mosolyát.
- Nem tanácsolom, hogy nevess - figyelmeztette Royce. - Miért ne? - vont vállat Jenny. - Engem ugyanúgy rászedett, mint téged. - Feltételezem, nem is tudtál róla semmit - reccsent rá a férfi, és a Jenny arcán átfutó pírt tanulmányozva azt próbálta eldönteni, vajon a hazugság vagy a bor okozza. - Ha tudtam volna - komolyodott el Jenny -, gondolod, annyira lelkes lettem volna, hogy tollakra cseréljem a becsületem? - Nem tudom. Az lettél volna? Jenny letette a poharát, és komoran felelte: - Nem tudom biztosan. Lehetséges, hogy megtettem volna, hogy segítsek neki megszökni, de addig biztosan nem, míg ki nem merítettem minden más lehetıséget. Ebben az esetben, tehát nem veszem magamra, hogy bolondot csináltam belıled. Mi a másik kettı? Royce lecsapta serlegét az asztalra, és megindult Jenny felé. - Ha jól sejtem, arra utalsz, amikor megszöktem Williammel - folytatta a lány, és közben hátrált egy lépést. - Az sem igazán az én bőnöm. Ott állt a fák között, és csak akkor vettem észre, amikor te már menni készültél Arikkal. - Helyes - mondta Royce jegesen. - És bár a Skócia királynıjérıl szóló megjegyzésem a füledbe jutott, arról nem volt tudomásod, hogy mialatt te megszöktél, én épp azt mondtam Graverleynek, mint egy megrészegült bolond, hogy el akarlak venni feleségül. És persze azt sem sejtetted, hogy közvetlenül az esküvınk után kolostorba készültél vonulni. Ezzel engem egész életemre magadhoz kötöttél volna, ugyanakkor megfosztottál volna az örökösöktıl. És ha most megint hazudsz nekem... - dörögte, azzal kivette a serleget Jenny kezébıl, és magához rántotta a lányt. - Mit akartál tenni? - suttogta Jenny. - Elég ebbıl a képtelenségbıl! - mondta Royce, és fejét lehajtva némán csókolni kezdte. Meglepetésére Jenny nem harcolt ellene. Valójában úgy tőnt, mintha nem is tudná, mit tesz vele a férfi. Amikor Royce felemelte a fejét, Jenny olyan kifejezéssel nézett rá, amilyet Royce korábban még nem látott az arcán. - Mit akartál tenni? - súgta megint. - Hallottad - felelte Royce zordan. Jenny testének minden apró pórusát áruló melegség árasztotta el, amint az igézı szürke szemekbe nézett. - Miért? - suttogta. - Miért mondtad azt neki, hogy el akarsz venni feleségül? - İrült voltam - felelte a férfi hővösen. - Miattam? - suttogta a lány. - Az élvezetes tested miatt - mondta durván Royce. Jennyhez azonban ez a válasz nem jutott el... Szíve másfajta magyarázatot kapott, olyan csodálatosat, hogy belegondolni is alig mert. Ez mindent megmagyarázott. - Nem tudtam - mondta egyszerően. - Sosem gondoltam volna, hogy el akartál venni. - Feltételezem, ha tudtad volna, hazaküldöd a mostohabátyádat, és ott maradsz velem Hardinban - gúnyolódott Royce. Jenny az igazságnak megfelelıen válaszolt neki. - Ha... ha tudtam volna, hogy érzem majd magam, miután megtettem, lehet, hogy maradok. Látta, hogy a férfi arca megfeszül, és anélkül hogy meggondolta volna, mit tesz, felemelte a kezét, és ujjhegyével végigsimított vonásain. - Kérlek, ne nézz rám így - suttogta, mélyen Royce szemébe nézve. - Nem hazudok neked. Royce sikertelenül próbálta figyelmen kívül hagyni felesége érintésének gyöngédségét, és nem tudta elhessegetni a hirtelen felbukkanó emléket sem, amikor Jenny megcsókolta a sebeit. - És feltételezem, apád tervérıl sem tudtál semmit...
- Szó sem volt semmiféle kolostorról. Reggel veled tartottam volna - mondta Jenny egyszerően. - Soha nem tennék ennyire... aljas dolgot. Royce nem bírta tovább a feszültséget. Megragadta, és csókolni kezdte a lányt, de ahelyett, hogy Jenny harcolt volna kemény, büntetı csókjai ellen, lábujjhegyre állva viszonozta ıket. Közben keze Royce mellkasáról feljebb siklott, és átkulcsolta a nyakát. Szétnyíló ajkai Royce szájára tapadtak, gyengéden, puhán. A férfi döbbenten vette észre, hogy a lány tulajdonképpen nyugtatgatja ıt, de ennek ellenére sem tudott már leállni. Keze már nem a lány karját markolta, hanem a hátán siklott nyugtalanul le és fel, egészen a tarkójáig, egyre közelebb vonva ajkait mohó ajkaihoz. És ahogy szenvedélye nıtt, úgy erısödött benne a szörnyő bőntudat, hogy tévedett. Mindenben tévedett. Szorosan tartotta Jennifert a karjaiban, várta, hogy levegıhöz jusson. Amikor végre úgy gondolta, már képes megszólalni, kicsit engedett a szorításán, és megfogta Jenny állát, mert azt akarta, hogy a szemébe nézzen. - Nézz rám, Jennifer - kérte gyöngéden. Jenny ráemelte pillantását, és ı nem látott benne mást, mint ártatlanságot és bizalmat. Mire kimondta, már nem is kérdés volt, hanem állítás: - Semmit sem tudtál apád tervérıl, ugye? - Nem volt semmiféle terv - felelte a lány egyszerően. Royce hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, így próbálva meg kizárni agyából a nyilvánvaló igazságot: miután arra kényszerítette Jennyt, hogy saját otthonában kitegye magát emberei szurkálódásának, kirángatta az ágyából, kényszerítette, hogy hozzámenjen, végighajszolta egész Anglián, mindezt azzal koronázta, hogy az elmúlt egy órában kegyesen felajánlotta neki bocsánatát és azt, hogy temessék el a múltat. Választania kellett: széttörje-e Jenny apjával kapcsolatos ábrándjait, vagy hagyja, hogy a lány ıt tartsa kegyetlen ırültnek. Royce az elıbbi mellett döntött. Nem volt gáláns hangulatban nem, a házassága rovására nem. Jenny selymes haját cirógatva lehajtotta a fejét, és belenézett a bizakodó, kék szemekbe, miközben azon tőnıdött, miért veszti el állandóan a józan eszét, ha Jenny-rıl van szó. - Jennifer - mondta halkan -, nem vagyok az a szörnyeteg, akinek hiszel. Volt terv. Legalább hallgasd meg a magyarázatomat. Megteszed? Jenny bólintott, de a mosolya elárulta: valójában azt gondolja, hogy Royce fantáziája minden képzeletet felülmúl. - Amikor Merrick várába indultam, biztos voltam abban, hogy apád vagy egy másik klán megpróbálja majd megszegni azt az egyezséget, amely a biztonságomat garantálta, amíg az esküvınk miatt Skóciában vagyok. Embereket állítottam a Merrickbe vezetı utakra azzal az utasítással, hogy egyetlen csoportot se engedjenek át, amíg ki nem kérdezték ıket. - És nem találtak senkit, aki meg akarta volna szegni az egyezséget - mosolygott Jenny magabiztosan. - Nem - ismerte el Royce. - De az egyik kolostorból karaván érkezett, amelyet tizenkét kísérı ırzött. Indokolatlanul nagy sietséggel tartottak Merrick vára felé. Azzal ellentétben, amit hiszel, és amire jó okod van - főzte hozzá fanyar mosollyal -, én és az embereim nem szoktunk egyházi személyeket zaklatni. Ugyanakkor az utasításnak megfelelıen ki kellett kérdezniük ıket. Meghagyták tehát ıket abban a hitükben, hogy az elébük küldött kíséretükkel beszélnek. A rendfınöknı boldogan mesélte, hogy érted mennek. Jennifer finoman ívelt szemöldökei rosszallóan szaladtak össze, és Royce majdnem megbánta, hogy elmondta neki az igazat. - Folytasd - szólt Jenny. - A rendfınöknı és kísérete az északon szakadó esı miatt késlekedett. Mellesleg ez volt az oka annak, hogy apád és a te jámbor Benedict barátod kitervelték azt a képtelen magyarázatot a jó barát hirtelen támadt súlyos betegségérıl, hogy megakadályozzák a ceremóniát. A
fınöknı szerint a helyzet úgy állt, hogy egy bizonyos Lady Jennifer Merrick nemkívánatos házasságának eredményeképpen úgy döntött, hogy zárdába vonul. A férj, ahogy ıt tájékoztatták, elszántan ellenezte, hogy a hölgy Istennek szentelhesse életét. A rendfınöknı azért jött, hogy segítsen Lady Jennifernek és atyjának, hogy a hölgy titokban kimenekülhessen Merrickbıl - és egyúttal istentelen férje karmai közül is. - Apád kitervelte a tökéletes bosszút. Minthogy már megkötése elıtt elháltuk házasságunkat, érvénytelenítése szóba sem jöhetett. Ugyanez volt a helyzet a válással is. Az újranısülés lehetısége nélkül, törvényes örökös nélkül maradtam volna, így hát itt minden - Claymore és mindaz, amim van - visszaszállt volna halálom után a királyra. - Én...én nem hiszek neked - mondta Jenny tompán, majd szívszaggató nyíltsággal hozzátette: - Azt elhiszem, hogy te ezt hiszed. De apám nem dugott volna engem életem hátralévı részére egy zárdába úgy, hogy lehetıséget sem hagy a választásra. - Megtette volna, és szándékában is állt. Jenny olyan erıvel rázta a fejét, hogy Royce egyszerre rádöbbent: ha a lány elhinné, amit állít, nem bírná elviselni. - Az apám... szeret engem. Nem tenne ilyet. Még azért sem, hogy bosszút álljon rajtad. Royce megrándult. Abban a pillanatban ismét barbárnak érezte magát, mert megpróbálta megfosztani Jennyt az illúzióitól. - Tejesen igazad van. Én... tévedés volt. Jenny bólintott. - Tévedés. Férjére mosolygott, olyan lágy, édes mosollyal, amelytıl Royce szíve heves kalapálásba kezdett. Mosolya telve volt bizalommal és helyesléssel, és még valamivel, amit Royce képtelen volt megfejteni. Jenny megfordult, az ablakhoz lépett, és kibámult a csillagfényes éjszakába. A várfalon fáklyákat gyújtottak, a narancsos fényben tisztán kirajzolódott az egyik ır körvonala. Gondolatai azonban nem a csillagok vagy az ırök, sıt még csak nem is apja körül jártak; a mögötte álló magas, sötét hajú férfi járt az eszében. Feleségül akarta venni ıt. Ez az értesülés olyan szívszaggató, olyan emésztı érzéssel töltötte el, hogy alig bírta elviselni. Oly túláradó érzelem volt, amelyhez képest a hazaszeretet vagy a bosszú jelentéktelen apróságoknak tőntek. Kezét kinyújtva lustán végighúzta ujját a jóképő vonások ablaküvegen kirajzolódó tükörképén, és a merricki, ébren töltött éjszakákra gondolt. Képtelen volt kiőzni fejébıl a férfi emlékét, testét, amely egyfolytában Royce testéért kiáltott, üresnek és forrónak érezte. Hallotta, hogy a férfi a háta mögött felé indult, és tudta, mi fog történni közöttük. Olyan biztosan tudta, mint azt, hogy szereti ıt. Isten bocsássa meg neki - beleszeretett a családja ellenségébe. Már Hardinban is tudta, de akkor még rémültebb volt. Félt attól, mi történik vele, ha megengedi magának, hogy beleszeressen egy olyan férfiba, aki nyilván nem tartja ıt többre pillanatnyi szórakozásnál. Most azonban már azt is tudta, hogy a férfi is szereti ıt. Ez mindent megmagyarázott - a dühét, a nevetését, a türelmét... az udvaron tartott beszédét. Royce lassan a lány köré fonta a karját, magához szorítva ıt. Szemük egymásba kapcsolódott az ablak üvegén, és Jenny úgy nézett a férfira, mintha ígéretet kérne tıle, hogy neki adja szerelmét és egész életét. Amikor megszólalt, hangja remegett a túlcsorduló érzelmektıl. - Megesküszöl, hogy sosem emelsz kezet a családomra? Royce válasza fájdalmas suttogás volt. - Igen. Jenny testén gyengeség söpört végig. Szemét lehunyta, és tökéletesen átadva magát Roycenak, nekidılt. Az lehajtotta a fejét, és Jenny homlokához dörgölte ajkait, miközben keze elindult felfelé, hogy a melleit becézgesse. Ajka forró nyomot hagyott az arcától a füléig, nyelve felfedezett minden hajlatot, keze pedig Jenny ruhája alá hatolt, tenyerébe fogva a mellét, ujjával dörzsölgetve keményedı mellbimbóját.
Jenny nem tiltakozott, amikor Royce ajka ráborult az övére, és a férfi maga felé fordította. Nem érzett szégyent, sem bőntudatot, amikor ruhája a csípıjére hullott, sem akkor, amikor Royce az ágyba vitte. A férfi meztelen, izmos válla úgy csillogott a gyertyafényben, mintha bronzból öntötték volna, miközben fölé hajolt, nyelvével ügyesen szétnyitva ajkait. Jenny a megadás mély morgásával férje nyaka köré fonta kezeit, ujjaival tarkóján göndörödı hajába túrt. Boldogan fogadta szájába hatoló nyelvét, és a sajátjával viszonozta. Ártatlansága tüze hevesebb volt, mint amit Royce kiéhezett teste képes volt elviselni. Egyik kezével szorosan tartotta Jenny csípıjét, testét reszketve megfeszülı combjai közé fogta. Másik kezével a lány tarkóját tartotta, miközben nyelvével újra meg újra behatolt a szájába, kényszerítve, hogy viszonozza érzékei sürgetı késztetését. Amikor Jenny elszakította ajkait az övétıl, majdnem felmordult csalódottságában, mert egy pillanatra azt hitte, elijesztette ıt zabolátlan szenvedélyével. De amint kinyitotta a szemét, nem félelmet, nem is visszatetszést, hanem csodálatot látott a lány tekintetében. Gyengéden figyelte, amint Jenny a kezei közé fogta az arcát, remegı ujjaival áhítatosan megcirógatta a szemét, az arccsontját, az állát, aztán feltámaszkodott, és hevesen megcsókolta. Jenny megfordult a karjai között, és visszanyomta Royce-ot a párnára. Haja úgy borult rájuk, mint a legfinomabb szaténtakaró, amikor csókokkal borította a szemét, az orrát, a fülét. És amikor Jenny ajkai összezárultak a mellbimbóján, Royce elveszítette maradék önuralmát is. - Jenny - nyögte, és kezei egyszerre akarták érinteni a nı hátát, a combjait, a fenekét. Ujjait hajába túrta, forró szájához húzva ajkait. - Jenny - suttogta rekedten, majd nyelvét újra a szájába dugta, aztán a hátára gördítve a lányt testével borította be testét. - Jenny - motyogta forrón, amint szomjasan ízlelte melleit, hasát és combjait. Egyszerően nem tudta abbahagyni nevének hajtogatását. Dallama szívében csengett, miközben karjait a lány köré fonta, az pedig felemelte a csípıjét, hogy hozzásimuljon merev hímtagjához; az ereiben zengett, amikor Jenny magába fogadta testének elsı, tüzes döfését; ott visszhangzott minden idegszálában, ahogy felesége azt kiáltotta, „szeretlek!", és körmeit a férfi hátába mélyesztve elborították az elragadtatás hullámai. Teste megkönnyebbülésért könyörgött, Royce azonban elhúzta a száját Jennyétıl. Alkarjára dılve várta, hogy csillapuljon a lány testének remegése, miközben figyelte, miként táncol a tőz árnyéka gyönyörő arcán. Amikor már képtelen volt visszatartani magát, egy utolsó rohammal a bensıjébe hatolt, a nevét zihálva. Teste görcsösen összerándult, újra meg újra meg újra, ahogy Jennybe lövellte magját, csípıjéhez szorítva csípıjét, ajkához az ajkát. A hátán feküdt, és várta, hogy szíve mennydörgésszerő kalapálása alábbhagyjon. Felesége szorosan az oldalához simult. Feje még mindig szédült testének robbanásától. Jenny bársonyos bırét simogatta. Évek óta, sok-sok szexuális együttlét és perzselı flörtölés alkalmával semmit sem tapasztalt, ami akár a közelébe érhetett volna a most átélt elsöprı eksztázisnak. Jenny felemelte mellette a fejét, ı pedig leszegte állát, hogy a szemébe nézhessen. A kék mélységben ugyanazt a csodálatot és zavart látta, amit ı is érzett. - Mire gondolsz? - kérdezte, gyengéden feleségére mosolyogva. Jenny ajkain sokatmondó mosoly jelent meg, és ujjaival Royce szırös mellkasát simogatta. Agyában mindössze két gondolat keringett, de ahelyett, hogy elárulta volna, mennyire vágyik rá, hogy Royce is kimondja, szereti ıt, másik gondolatát vallotta be: - Ha ilyen lett volna... Hardinban... azt hiszem, nem mentem volna el Williammel. - Ha ilyen lett volna - riposztozott Royce vigyorrá terebélyesedı mosollyal -, utánad megyek. Jenny ártatlanul simogatta Royce kemény hasát, mert fogalma sem volt arról, milyen könnyen felkorbácsolhatja benne a vágyat. - Miért nem jöttél?
- Akkortájt éppen le voltam tartóztatva - felelte a férfi szárazon -, mert visszautasítottam, hogy átadjalak Graverleynek. Elállt a lélegzete, amikor Jenny ujja lassan lesiklott a combjára. -Jenny - figyelmeztette, de már túl késın. Újra szétáradt benne a vágy, és megkeményítette vesszejét. Visszafojtotta nevetését Jenny meghökkent arckifejezése láttán, majd csípıjénél fogva felemelte a nıt, és finoman, de határozottan megduzzadt hímtagjára eresztette. - Használd, amíg csak tetszik, kicsim - cukkolta rekedten. - Teljes egészében a szolgálatodra állok. Nevetése azonban hamar elhalt, mert felesége lovagló ülésben rátelepedett, és ajkát az övére tapasztotta.
Huszonegyedik fejezet
Jenny arcán mosoly suhant át, miközben az ablaknál állva a várudvart figyelte, szíve azonban az elmúlt éjszaka emlékeivel volt tele. Késı délelıttre járt, erre következtetett a nap állásából, és ı alig egy órával korábban kelt fel tovább aludt, mint életében valaha. Royce reggel hosszan, sokáig szerelmeskedett vele, olyan csodás, visszafogott gyöngédséggel, hogy pulzusa még most is száguldani kezdett, ha rágondolt. Nem mondta ugyan, hogy szereti, de szerette. Bár a nı tapasztalatlan volt a szerelemben, ezt biztosan tudta. Mi másért tett volna ilyen fogadalmat? Vagy miért bánt volna vele ennyire gyöngéden az ágyban? Jenny annyira elveszett saját gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor Agnes belépett a szobába. A mosoly még ott bujkált a szemében, amikor a szolgálóhoz fordult, aki egy újabb, sietve átalakított ruhát hozott neki, ezúttal egy puha, krémszínő kasmírt. A lány baljóslatú arckifejezése ellenére Jenny határozottan eltökélte, hogy áttöri a korlátokat, és barátságot köt vele. Ha képes volt megszelídíteni egy farkast, nem lehet olyan nagy feladat barátságos viszonyt kialakítani a szolgálóival. Miközben átvette a ruhát, azon tőnıdött, mirıl is beszélgethetne Agnessel. Észrevette, hogy az alkóvban már elıkészítették számára a hatalmas dézsát, és rögtön úgy gondolta, ez megfelelı téma lehet. - Ez a dézsa akár öt embernek is elég lenne. Otthon a tóban fürödtünk, vagy egy kis dézsában, amelybe csak annyi víz fért, hogy az ember derekáig ért. - Ez Anglia, úrnım - felelte Agnes, miközben összeszedte azt a ruhát, amit Jenny elızı este viselt. A nı döbbent pillantást vetett rá, mert nem volt benne biztos, hogy valóban felsıbbrendőséget hallott-e kicsendülni a hangjából. - Angliában minden nagy házban ilyen óriási dézsa van, meg igazi kandalló és ilyen szép holmik? - Jenny felemelte a karját, és körbemutatva a fényőzı hálószobán, a bársonydrapériákra és a padlót borító vastag szınyegekre utalt. -Nem, úrnım. De Claymore-ban Sir Albert, a gazda és az elızı uraság intézıje tart rendet. Úgy vezeti Claymore-t, hogy a hely még egy királyhoz is méltó legyen. Minden héten kifényesítik az ezüstöket, és sehol nem lehet por, sem a faliszınyegeken, sem a padlón. Ha valami elromlik, azonnal javítani viszik, és pótolják a hiányt. - Sok munkába kerülhet, hogy minden ilyen tökéletes rendben legyen - jegyezte meg Jenny.
- Bizony, de az új gazda megmondta Sir Albertnek, mit kell tennie, és Sir Albert, bár kemény, büszke ember, azt teszi, amit parancsolnak neki. Függetlenül attól, hogy belül mit érez az iránt, aki parancsol. E legutolsó, megdöbbentı megjegyzés olyan keserőséget és annyi neheztelést rejtett, hogy Jenny azt hitte, rosszul hallotta. Szemöldökei összeszaladtak, és teljesen a szolgáló felé fordult. - Agnes, mit akarsz ezzel mondani? Agnes nyilvánvalóan rádöbbent, hogy túl sokat árult el, mert elsápadt, teste megfeszült, és a félelemtıl tágra nyílt szemmel meredt Jennyre. - Nem akarok én mondani semmit, úrnım. Semmit! Mi mindannyian nagyon büszkék vagyunk, hogy itt lehetünk az új gazda házában, és ha valamennyi ellensége idejön, ami bizonyosan megtörténik, akkor büszkén ajánljuk majd fel a termést, a férfiakat és a gyerekeinket a csatáihoz. Büszkén! - jelentette ki elkeseredetten, és hangja még mindig haragtól remegett. - Mi hőséges népek vagyunk, nincsen bennünk rosszakarat a gazda iránt azért, amit a múltban tett. És reméljük, hogy ı sem viseltetik rossz szándékkal irántunk. - Agnes - mondta Jenny gyöngéden -, tılem nem kell félned. Nem árullak el. Mit értesz az alatt, hogy „amit a múltban tett"? Szegény teremtés annyira remegett, hogy amikor Royce kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét, hogy emlékeztesse Jennifert, csatlakozzon hozzá az ebédhez, Agnes elejtette a bársonyruhát. Felkapta, és kimenekült a szobából. De amint kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót, visszanézett Royce-ra, és ezúttal Jennifer tisztán látta, hogy megint keresztet vetett. Jenny a csukott ajtóra meredt, teljesen megfeledkezve a kezében tartott kasmírruháról, és elgondolkodva, roszszallóan ráncolta homlokát. *** A nagyteremben semmi sem árulkodott az elızı esti lakodalomról, az asztalokat már szétszedték és kivitték. Valójában csak egyvalami jelezte, hogy éjszaka itt dáridóztak: az a tucatnyi lovag, akik a falak mellé állított lócákon aludtak; ütemes horkolásuktól csak úgy zengett a terem. Jenny észrevette, hogy a szolgák mozdulatai a nagy sürgésforgás látszata ellenére renyhék és lassúak. Többen is sikertelenül próbáltak elkerülni néhány rúgást egy-egy lovagtól, aki zokon vette, hogy megzavarták álmát. Amikor Jennifer az asztalhoz ért, Royce azzal a macskaszerő kecsességgel ugrott talpra, amit Jenny mindig is csodált benne. -Jó reggelt - mondta mély, bensıséges hangon. - Remélem, jól aludtál? - Nagyon jól. Válasza leginkább szégyenlıs suttogás volt, szemei azonban ragyogtak, amint leült férje mellé. -Jó reggelt, drágaságom! - csiripelte Elinor néni boldogan, és felnézett rá, miközben egy nagy tálca hideg szarvashús felszeletelésével foglalatoskodott. - Jókedvőnek látszol ma reggel. -Jó reggelt, Elinor néni - köszöntötte Jenny szeretetteljes mosollyal; aztán kutatóan pillantott végig az asztal mellett darvadozó, hallgatag lovagokon. Sir Stefan, Sir Godfrey, Sir Lionel, Sir Eustace, Arik és Gregory barát különös csendben ültek, szemüket lesütve. Jenny tétován köszöntötte ıket. - Jó reggelt, mindenkinek. Öt férfiarc emelkedett fel lassan. Jenny némelyik tekintetben fájdalmat, némelyikben zavarodottságot látott. - Jó reggelt, úrnım - visszhangozták udvariasan, de hárman közülük összerezzentek, a másik kettı pedig kezével takarta el a szemét. Egyedül Arik volt ugyanolyan, mint máskor; kifejezéstelen arccal ült, és egyetlen szót sem szólt senkihez. Rá nem is figyelt Jenny, inkább Gregory barátra nézett, aki ugyanolyan rossz bırben volt, mint a többiek. Aztán Royce-hoz fordult.
- Mi baja van itt mindenkinek? - kérdezte. Royce kenyeret és húst vett az elé rakott tálcákról, és a férfiak kényszeredetten követték a példáját. - Most fizetik meg az éjjeli tivornya és a lányok... ööö... szóval a részegség árát - helyesbített vigyorogva. Jenny meglepetten nézett Gregory barátra, aki épp a szájához emelte a sörös korsót. - Te is, Gregory barát? - kérdezte, mire a szerzetes félrenyelte a kortyot. - Az elsı vádpontban bőnös vagyok, úrnım - köhögte -, de teljes felmentést kérek a második alól. Jenny, aki nem vette észre, hogy Royce arckifejezése hirtelen megváltozott, zavartan nézett a papra, de Elinor néni egyszerre csicseregni kezdett: - Számítottam erre a betegségre, drágám. Kora reggel már le is mentem a konyhába, hogy készítsek egy jó kis erısítı fızetet, de képzeld csak, egy csipetnyi sáfrány nem sok, annyit sem találtam! A konyha említése azonnal megragadta Royce figyelmét. Most elsı ízben nagy érdeklıdéssel tanulmányozni kezdte Elinor nénit. - És úgy találod, hogy más is hiányzik a konyhából? Olyasmi, ami ezeket - és végigmutatott az elmúlt éjszaka ízetlen maradványain - finomabbá tenné? - Kétségtelenül, kegyelmes uram - vágta rá a néni azonnal. - Kimondottan megrázó volt számomra, hogy ilyen szegényes készletet találtam. Volt ugyan rozmaring és kakukkfő, de se mazsola, se gyömbér, se fehér fahéj vagy oregánó, hogy a szegfőszeget ne is említsem. És sehol sem láttam csonthéjasokat, leszámítva egy szerencsétlen fonnyadt gesztenyét! A diók oly csodálatos kiegészítıi a finom mártásoknak és a desszerteknek... A finom mártások és desszertek említésére Elinor néni egy csapásra a férfitársaság figyelmének középpontjába került. Egyedül Arik maradt érdektelen, aki szemlátomást elınyben részesítette az ízetlen sültet a finom mártásokkal és desszertekkel szemben. - Folytasd - kérte Royce, aki feszült izgalommal, megigézve figyelte Elinor néni minden szavát. - Mi mindent készítenél, már persze akkor, ha rendelkezésedre állnának a szükséges hozzávalók? - Lássuk csak, hadd gondolkozzam - ráncolta Elinor néni a homlokát. - Évtizedek teltek el azóta, hogy az én csodálatos kis kastélyomban én felügyeltem a konyhát, de... Ó, igen! Volt például húspástétom, olyan könnyő és ropogós kenyérrel, hogy szétolvadt az ember szájában, és... Lássuk például azt a tyúkot, amit eszel - fordult Sir Godfreyhoz, lelkesen élvezve új, konyhamővészi pozícióját. - Ha nem nyárson sütik, és nem olyan szárazan szolgálják fel, mint a vitorlavászon, hanem szép lassan megpárolják felerész húslevesben, felerész borban, szegfőszeggel, szerecsendióval, édesköménnyel és borssal, aztán fatálra helyezik a szaftjával együtt, fenségesen ízletessé teszi a kenyeret. És sok mindent lehet kezdeni olyan gyümölcsökkel is, mint az alma, a körte és a birsalma. Mézre, mandulára és datolyára is szükségem lenne a mázhoz, meg fahéjra is, de mint mondtam, mindebbıl sajnos édeskevés található a konyhában. Royce olyan feszülten figyelte minden szavát, hogy még a hideg libasültrıl is megfeledkezett. - Lehetséges, hogy itt, Claymore-ban, mondjuk a faluban, a piactéren is megtalálod, amire szükséged van? - A legtöbb dolgot valószínőleg igen - felelte habozás nélkül Elinor néni. - Ebben az esetben - mondta Royce olyan hangszínnel, mintha királyi rendeletet hirdetne ki a konyha ezennel a te fennhatóságod alá kerül. Mi pedig valamennyien nagy örömmel nézünk a sok finomság elé, amivel a jövıben megörvendeztetsz minket. Royce Sir Albert Prisham felé pillantott, aki épp az asztal felé tartott. Felemelkedett, és tájékoztatta az intézıt: - Épp most adtam át a konyhát Lady Elinornak.
A sovány intézı arca kifejezéstelen maradt, és udvariasan meghajolt, fehér botot tartó keze azonban ökölbe szorult. - Mint mondtam, az étel nem bír túlzottan nagy fontossággal a számomra - felelte. - Nos, pedig nem ártana, ha nagyobb fontosságot kapna, Sir Albert - közölte vele Elinor néni felsıbbrendően -, mert egészen mostanáig helytelenül táplálkoztál. Sosem lenne szabad fehérrépát, zsíros ételeket és kemény sajtokat ennie annak, aki köszvényes. A férfi arca megkeményedett. - Én nem vagyok köszvényes, hölgyem. - De az leszel! - jósolta Elinor néni boldogan, és maga is felállt, mintha alig várná, hogy a környezı erdıkbıl és mezıkrıl nekiláthasson begyőjteni a hozzávalókat. A nénit figyelmen kívül hagyva az intézı urához fordult: - Ha kegyelmességed készen áll, azonnal elindulhatunk, hogy szemrevételezzük a birtokot. Amikor Royce bólintott, hővösen még hozzátette: - Bízom benne, hogy a konyhán kívül semmi más hiányosságot nem találsz az uradalomban. Royce furcsa, éles pillantást vetett rá, aztán Jenniferhez fordult. Udvarias csókot lehelt felesége arcára, közben azonban a fülébe súgta: - Azt javaslom, szundikálj egy jó nagyot, mert éjjel megint ébren akarlak tartani. Jenny érezte, hogy forróság önti el az arcát. Arik is felemelkedett, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ura mellett maradjon, Royce azonban megállította. - Kísérd el Lady Elinort a felfedezıútjára, és gondoskodj róla, hogy semmiféle kellemetlenség ne történjen - tette hozzá jelentıségteljes hangsúllyal. Arik arca megfagyott az egyértelmő parancs hallatán, hogy egy idıs hölgy kísérıjét kell játszania. Amint kivonult, érezhetı volt a belıle áradó harag és sértett büszkeség. Lady Elinor azonban izgatottan totyogott a sarkában. - Nagyszerően fogjuk érezni magunkat, drága fiam - mondta lelkesen -, bár a feladat természetesen jó pár napot igénybe vesz, hiszen komoly szükségünk van gyógynövényekre is a fızeteimhez és a kenıcseimhez, csakúgy, mint főszerekre az ételekhez. Szereznünk kell szegfőszeget, mert az jót tesz az izmoknak, és természetesen szerecsendiót! Tudod, a szerecsendió megelızi a hascsikarást, csakúgy, mint a salakanyagok felhalmozódását és a hasmenést. Rosszkedv ellen is rendkívül hatásos. Különös figyelmet szentelek majd a te étrendednek, mert nem vagy jól, tudod? Búskomorságban szenvedsz, ezt azonnal észrevettem... Sir Eustace gonoszul vigyorogva nézett körbe a lovagokon. - Lionel - szólt olyan hangosan, hogy a távozó óriás is bizonyosan meghallja -, szerinted is elmondhatjuk, hogy a mi Arikunk búskomor? Vagy talán a sértett szó találóbb lenne? Lionel abbahagyta a rágást, és Arik feszes hátát kezdte tanulmányozni. Szemében ott ragyogott a mulatság öröme, amikor egy pillanatnyi, de elmélyült megfontolás után így válaszolt: - Arik bosszús. Sir Godfrey hátradılt, hogy maga is ellenırizze Arik állapotát, majd így összegezte vizsgálódását: - Bosszús. - Kólikás - tette hozzá Stefan Westmoreland vigyorogva. A férfiak cinkos pillantást vetettek Jenniferre, mert ıt is be akarták vonni a mulatságba, de a lánynak már nem volt módja válaszolni. Arik ugyanis megfordult, és olyan sötét pillantást vetett bajtársaira, hogy attól a legtöbb férfi azonnal rémülten menekülni kezdett volna. Sajnálatos módon azonban barátainál pont az ellenkezı hatást érte el vele. İk ugyanis állták a tekintetét, majd harsogó kacagásban törtek ki. Jókedvük elkísérte a távozó Arikot.
Egyedül az ifjú Gawin kelt Arik védelmére, aki épp idıben érkezett ahhoz, hogy még lássa, miként távozik Lady Elinor oldalán. Dühösen meredt a többiekre, miközben helyet foglalt az asztal mellett. - Nem lovaghoz méltó feladat kísérgetni egy idıs nıt, miközben az gyógynövényeket szed és magvakat győjt. Ez egy szolgálóleánynak való, nem egy lovagnak. Lionel jóindulatúan megpaskolta Gawin arcát. - Az effajta gondolkodás örökre kizár téged Lady Anne kegyeibıl, édes fiam. Ha elkísérnéd virágot szedni, tovább jutnál a hölggyel, mint így, hogy folyton berzenkedsz, és férfias dühöddel próbálod elkápráztatni, mint múlt éjjel is. - Jenniferhez fordulva Sir Lionel hozzátette: - Ez a sületlen többre becsüli a dühöngést a lovagiasságnál. Azt hiszi, az férfiasabb. És amíg ı dühöng, Roderick ott nyüzsög Lady Anne körül, és elnyeri a nyájas lány szívét. Felvilágosítanád ıt arról, hogyan gondolkodik egy hölgy? Átérezve Gawin fiatalos szégyenlısségét, Jenny azt mondta: - Nem beszélhetek Lady Anne nevében, de a magam részérıl semmi olyat nem látok, ami Sir Roderick felé fordíthatná egy hölgy szívét. Gawin tekintetében hála ragyogott fel. Önelégült pillantást vetett társai felé, azzal belefeledkezett az igencsak ízetlen ételbe. *** Jenny a délelıtt hátralévı részét és még a délutánt is ruhatára kialakításával töltötte a varrónı társaságában, akit Sir Albert rendelt hozzá a faluból. Az intézı határozottan tevékeny, gondolta a lány, miközben a hatalmas ládák tartalmát vizsgálgatta, amelyek nemrég érkeztek. Tevékeny és jéghideg. Egyáltalán nem kedvelte ıt, bár nem tudta volna pontosan megfogalmazni, miért. Pedig Agnes ma reggeli szavaira alapozva Claymore-ban mindenki sokra tartja. Sokra tartják, és félnek tıle. Jennyt idegesítette, hogy új otthonában mindenki felé érzelemmel fordul, és a szobában lévı lányok makacs, kínos hallgatása is zavarta, ezért inkább az ágyon és a székeken heverı gyönyörő ruhaanyagok gazdag választékát kezdte tanulmányozni. Olyanok voltak, mint a drágakövek: selyem rubinnal és arannyal kirakva, ezüst- és aranybrokát, ametisztszínő bársony, zafírszínő taft ragyogott. Mellettük puha angol gyapjú, minden elképzelhetı vastagságban és színben, csíkos pamut Itáliából, gazdagon hímzett vászon az alsóruháknak és a szoknyáknak, finom, szinte áttetszı batiszt ingeknek és alsónemőnek, fényes selyem fátyolnak és puha bır a kesztyőkhöz és a papucsokhoz. Még akkor sem tudta elképzelni, mire használnak fel ennyi mindent, ha tudta, hogy Royce, Elinor néni és a saját teljes ruhatára van készülıben. Jenny nem sokat értett a divathoz, ezért képzelıerejére sem támaszkodhatott. Az elıtte álló hatalmas feladat súlyától kissé kábultan fordult két óriási, prémekkel telt láda felé. - Azt hiszem - mondta Agnesnek, kiválasztva egy halom pazar, sötét cobolyprémet -, talán ezzel szegélyezhetnénk azt a sötétkék bársonyköpenyt, ami a hercegnek készül. - Krémszínő szaténhoz való - tört ki Agnes szinte kétségbeesetten, de aztán befogta a száját, és arca visszanyerte szokásos, rosszalló kifejezését. Jenny megkönnyebbült meglepetéssel fordult felé, hogy a nı, akirıl mellesleg épp most tudta meg, hogy Claymore elızı úrnıjének varrólánya volt, végül magától megszólalt. Megpróbált úgy tenni, mintha tetszene neki az ötlet, és azt mondta: - Krémszínő szaténhoz? Tényleg? Gondolod, hogy felvenné a herceg? - Neked - felelte Agnes olyan fojtott hangon, mintha valami belsı divatlelkiismeret kényszerítené, amely tiltakozik a cobolyprém helytelen felhasználása ellen. - Nem neki. - Ó! - döbbent meg Jenny, de nagyon is tetszett neki a javasolt kombináció. A fehér prém felé mutatott. - És ez? - A hermelin a zafírszínő brokát díszítésére kell. - És a hercegnek? - kérdezte Jenny minden pillanattal egyre lelkesebben.
- A sötétkék bársony, a fekete és a sötétbarna anyag való neki. - Nem nagyon értek a divathoz - ismerte be Jenny örömmel mosolyogva a javaslatok hallatán. - Amikor fiatal voltam, egyáltalán nem érdekelt, az utóbbi években pedig kolostorban éltem, ahol egyfajta divatot láttam, azt az öltözéket, amit mindannyian viseltünk. De most már tudom, hogy neked nagyszerő szemed van ezekhez a dolgokhoz, és én örömmel megfogadom minden tanácsodat. Meglepetten vette észre Agnes arcán a döbbenetet, és talán még valami mosolyféle is megjelent rajta, bár Jenny gyanította, hogy ez inkább beismerésének szólt, vagyis annak, hogy kolostorban élt, nem pedig az ízlése miatt kapott bóknak. Úgy tőnt, mintha a másik két varrónı - mindkettı nyílt arcú, fiatal lány - is megenyhült volna valamelyest. Talán most, hogy megtudták, az utóbbi években hithő katolikusként, békében élt, már nem az ellenséget látják benne. Agnes nekilátott, hogy összeszedje az anyagokat, amelyeket már kiválogattak meghatározott célokra. - A köpenyek és a ruhák szabásmintáját is meg tudod csinálni? - kérdezte Jenny, miközben lehajolt, hogy felvegye a krémszínő brokátot. - Fogalmam sincs, hogy kellene kivágni ıket, de természetesen segítek majd. Attól tartok, az ollót még mindig jobban kezelem, mint a tőt. A fiatalabbik lány tompa hangot hallatott, mintha nevetést próbált volna elfojtani. Jenny megfordult, és meglepve látta, hogy a Gertrud nevő leányzó riadtan elpirul. - Nevettél? - kérdezte Jenny. Nagyon remélte, hogy igen, bármi volt is rá az oka, mert kétségbeesetten vágyott valamiféle nıi barátságra. Gertrud még jobban elpirult. - Pedig nevettél! Ugye, hogy nevettél? Azért, amit arról mondtam, hogy ügyesebben bánok az ollóval? A lány ajka megremegett, szemei pedig majdnem kiestek, ahogy megpróbálta elnyomni ideges nevethetnékjét. Anélkül, hogy felfogta volna, farkasszemet néz a szegény lánnyal, Jenny megpróbált rájönni, mit találhatnak olyan mulatságosnak abban, hogy jól bánik az ollóval. De akkor hirtelen eszébe jutott, és leesett az álla. - Hallottatok róla, ugye? Arról, hogy mit mőveltem a... gazdátok holmijával? Szegény Gertrud szeme, ha lehet, még jobban elkerekedett. Elıbb a barátnıjére, majd újra Jenniferre nézett. - Akkor hát igaz, úrnım? Elkeseredett tette hirtelen Jenny elıtt is meglehetısen mulatságosnak tőnt fel. Vidáman bólintott. - Szörnyő dolog volt, hogy ezt tettem. Rosszabb, mint összevarrni az inge ujját, és... - Azt is megtetted? - kérdezték. De mire Jenny válaszolhatott volna, a két lányból kitört a mindent elsöprı nevetés. Egymás bordáját bökdösve hangosan hahotáztak, és közben helyeslıen bólogattak. Jókedvük még Agnes ajkait is megremegtette. Amikor a két lány távozott, Jenny Royce szobájába ment Agnesszel, hogy mintát adjon neki a ruhái közül, amit mértékül használhat az újak elkészítéséhez. Volt valami furcsán bizalmas abban, ahogy férje zekéivel, köpenyeivel és ingeivel bíbelıdött. Döbbenetesen széles vállai vannak, gondolta Jenny némi büszkeséggel, ahogy odatartotta Agnes elé Royce egyik zubbonyát. És meglepıen kevés a ruhája vagyonos ember létére. Ami holmija van, az a legjobb minıség, de mind elnyőtt már - a férfi nyilván fontosabb dolgokkal törıdött, nem a ruhákkal. Ingei többsége már kikopott a kézelıjénél, és több gomb is hiányzott róluk. Royce-nak már nagyon nagy szüksége volt egy feleségre, aki törıdik az efféle részletekkel, gondolta Jenny bohókás mosollyal. Nem csoda, hogy annyira megörült, amikor Jenny felajánlotta a táborban, hogy megvarrja a ruháit. A lányba élesen belehasított a bőntudat, amiért szándékosan
tönkretette még azt a kevés holmit is, amije volt. A varrólányokkal ellentétben most már egyáltalán nem találta viccesnek, amit tett, az viszont elgondolkodtatta és aggasztotta, hogy a szolgálók igen. Ezt meglehetısen furcsállotta, de hát Claymore-ban nem ez volt az egyetlen különös dolog. Most, hogy a tartózkodás gátja átszakadt, Agnes részletesen meg akarta beszélni vele a ruhakészítés minden mozzanatát, és amikor elment, igazi, bár kissé szégyellıs mosolyt vetett Jennyre. Ez ugyanannyira zavarta a nıt, mint amennyire örült neki. Amikor egyedül maradt, Jenny mozdulatlanul, egy helyben megállt Royce szobájában, és a homlokát ráncolta. De semmiféle eredményre nem jutott, ezért inkább a vállaira vetett egy könnyő köpenyt, és kiment a házból, hogy attól az embertıl kérjen választ, akivel úgy érezte, szabadon beszélhet. Sir Eustace, Sir Godfrey és Sir Lionel a várudvaron ültek egy alacsony padon. Arcukat izzadság borította, kardjuk ernyedten lógott a kezükben. Nyilván próbálták összeszedni erejüket az átmulatott éjszaka után, és a délutánt a kardforgatás gyakorlására akarták szánni. - Nem láttátok Gregory barátot? - kérdezte tılük Jenny. Sir Eustace úgy emlékezett, hogy ı látta, amint a barát a kocsissal beszélgetett. Jenny elindult a jelzett irányba, bár nem tudta biztosan, hogy a várudvar belsı fala mentén egy csoportban álló kıépületek közül melyikben tartják a kocsikat. A konyhát könnyő volt beazonosítani magas, bonyolult kéményrendszerérıl, egyébként is közvetlenül a kastély mellett állt. A konyha mellett kaptak helyet a raktárak, azt pedig egy kedves kis kápolna követte. Jennyvel szemben, a várudvar túloldalán állt a kovácsmőhely, ahol épp egy lovat patkoltak. Gawin buzgón tisztogatta Royce pajzsát, ügyet sem vetve a nagy halom javítani való fegyverre, amely mind arra várt, hogy az övénél ügyesebb kezek vegyék gondjaikba. A mőhely mögött volt a kocsiszín, a mögött pedig az istállók, a disznóól és a galambdúc. - Keresel valakit, kegyelmes asszonyom? - hallotta Jenny a háta mögül. Ijedten hátrafordult, és meglepetten pillantotta meg a barátot. - Igen, téged - nevetett, amiért így megugrott ijedtében. - Szerettem volna kérdezni tıled... néhány dolgot. Nyugtalanul végignézett a várudvaron tevékenykedı legalább száz emberen. - De nem itt - tette hozzá. - Talán jót tenne egy kis séta a kapukon kívül - javasolta Gregory barát, aki azonnal megértette: Jenny úgy szeretne beszélgetni, hogy közben ne lássák és ne is hallják ıket. Amint azonban a kapunál álló ır közelébe értek, döbbenetes dolog történt. - Sajnálom, úrnım, de azt a parancsot kaptam, hogy nem hagyhatod el a várudvart, csak Royce úr társaságában. Jenny hitetlenül pislogott. - Micsoda? - Nem hagyhatod el... - Hallottam, mit mondtál - vágott közbe Jenny, és megpróbálta ellenırzése alatt tartani fellobbanó haragját. - Azt akarod mondani, hogy én... én rab vagyok? Az ır, egy sokat tapasztalt idıs katona, aki jól tudta, mit kell tenni egy csatában, de fogalma sem volt, hogyan kell bánni a finom hölgyekkel, riadtan pislogott az ırparancsnokra. Az elırelépett, meghajolt, és azt mondta: - A kérdés ...ööö... szóval, a biztonságodról van szó, úrnım. Jenny azt gondolta, Royce nyilván úgy véli, nem lenne biztonságban a faluban a tegnap történtek után, és megkönnyebbülten legyintett egyet. - Ó, nem áll szándékomban tovább menni annál a fánál ott, és... - Sajnálom. A kegyelmes úr parancsa nagyon egyértelmő volt. - Ertem - felelte Jenny, de az igazság az volt, hogy egyáltalán nem értett semmit.
A legkevésbé sem tetszett neki, hogy rabnak kell éreznie magát. Már épp meg akart fordulni, amikor eszébe jutott valami. A szerencsétlen ırmesterhez fordult. - Árulj el valamit - mondta baljóslatú hangon. - Ez a... korlátozás... mindenkire vonatkozik, aki el akarja hagyni a kastélyt, vagy csak rám? A katona a látóhatárra szegezte pillantását. - Csak rád, úrnım. És a nénikéd ıméltóságára. Jenny dühösen és megalázottan fordult el. Aztán az jutott eszébe, hogy Royce kétségkívül azért küldte Arikot Elinor nénivel, hogy ırizze. Nem a kísérıje, az ıre volt. - Tudok egy másik helyet - javasolta Gregory atya gyöngéden, és megfogta a lány karját, hogy visszavezesse a tágas udvaron át. - Ezt nem hiszem el! - suttogta Jenny dühösen. - Fogoly vagyok. Gregory barát széles mozdulattal mutatott körbe a hatalmas várudvaron. - Ó, de micsoda fenséges börtön! - főzte hozzá a helyzetet méltányoló mosollyal. Gyönyörőbb, mint bármelyik más kastély, amit valaha láttam. - Börtön - közölte vele Jenny szárazon. - Ez egy börtön. - Meglehet - mondta a pap, anélkül hogy vitatta volna Jenny álláspontját -, hogy a férjednek oka volt rá, hogy teljes védelem alatt tartson, amirıl esetleg semmit sem tudhatunk. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, merre tartanak, Jenny követte a barátot a kápolnába. Az kinyitotta az ajtót, és hátralépett, hogy beengedje. - Ugyan milyen oka? - kérdezte, amint a kápolna hővös, homályos csöndjébe léptek. Gregory barát egy fényezett tölgyfa székre mutatott, és Jenny helyet foglalt. - Én azt nem tudhatom, de ıkegyelmessége nem olyan embernek tőnik, aki bármit is ok nélkül tenne. Jenny megdöbbent, és keményen a szerzetesre bámult. - Te kedveled ıt, ugye? - Igen, de ennél fontosabb, hogy te vajon kedveled-e? Jenny égnek emelte a karjait. - Néhány perccel korábban, mielıtt még felfedeztem, hogy nem hagyhatom el a várudvart, igennel feleltem volna. Gregory barát keresztbe fonta karjait. Csuklóját és kezeit teljesen eltakarta fehér csuhája bı ujja. - És most? - kérdezte, felvonva egyik szemöldökét. - Most, hogy felfedezted... még mindig kedveled? Jennifer bánatos mosolyra húzta ajkait, és tehetetlenül bólintott. - Ez ám a világos válasz - viccelıdött a barát, és a Jenny melletti székbe csusszant. - Nos, mit kívántál megbeszélni velem ilyen titokban? Jenny ajkába harapva tőnıdött, hogyan magyarázhatná el a dolgot a legérthetıbben. - Észrevettél-e bármi... nos... furcsát az itteniek viselkedésében? Nem velem, hanem a férjemmel szemben. - Milyen értelemben furcsát? Jenny elmesélte neki, hogy megfigyelte, amint a szolgák keresztet vetnek, ha Royce a közelükbe ér. Azt is megemlítette, milyen különösnek találta, hogy a faluban az emberek nem örvendeztek, amikor a gazdájuk hazatért. Azzal fejezte be, milyen jól mulattak a szolgák, amikor megerısítette a szóbeszédet arról, hogyan tette tönkre Royce táborában a ruhákat és a takarókat. Gregory barát a legkevésbé sem háborodott fel Jenny romboló hajlamain, inkább jókedvő csodálathoz hasonló kifejezéssel nézett rá. - Tényleg megtetted? Feldaraboltad a takaróikat? Jenny nehéz szívvel bólintott. - Te kivételesen bátor nı vagy, Jennifer, és ha jól sejtem, erre a tulajdonságodra szükséged is lesz a továbbiakban a férjed mellett.
- Semmi bátorság nem kellett hozzá - ismerte be Jenny gúnyos nevetéssel. - Meg sem fordult a fejemben, hogy ott leszek, és látom majd a reakcióját, hiszen másnap reggelre terveztük Brennával a szökésünket. - Mindenesetre nem kellett volna tönkretenned a takaróikat. Szükségük volt rájuk a hidegben. De biztos vagyok benne, hogy erre már magad is rájöttél. Nos, megpróbáljam hát megválaszolni kérdésedet a falubeliek furcsa viselkedésérıl új urukkal szemben? - Igen, kérlek. Talán csak képzelıdöm? Gregory barát váratlanul felállt, a szép mívő kereszt elıtt álló gyertyákhoz sétált, és lustán kiegyenesítette az egyiket, amelyik ferdén állt. - A legkevésbé sem képzelıdsz. Én csak egyetlen napja vagyok itt, de az emberek több, mint egy éve pap nélkül maradtak, tehát alig várták, hogy beszélhessenek velem. - Homlokát ráncolva fordult Jennifer felé. - Tudsz arról, hogy a férjed nyolc évvel ezelıtt megostromolta ezt a helyet? Jennifer bólintására megkönnyebbültnek tőnt. - Nos, láttál valaha ostromot? Láttad, hogyan történik? - Nem. - Csinos kis látvány, abban biztos lehetsz. A mondás szerint ha két nemes vitázik, a szegények házai lángokban állnak, és ez így igaz. Nemcsak a kastély tulajdonosa szenved, hanem minden jobbágya és szolgája is. Gabonájukat a védık és a támadók egyaránt lopják, gyermekeiket megölik a csatákban, otthonaikat elpusztítják. Nem szokatlan eljárás, hogy a támadó felgyújtja a kastély körüli földeket és gyümölcsösöket, sıt a munkásokat is meggyilkolja, nehogy beálljanak a védık közé. Bár egyik értesülés sem volt teljesen új Jenny számára, még soha nem járt ostrom alatt álló vagy közvetlenül utána lévı helyszínen. Most viszont, a békés kis kápolnában ülve, amely olyan földön állt, amit Royce egykor megostromolt, kínos tisztasággal látta maga elıtt a képét. - Kétség sem fér hozzá, hogy efféle dolgokat a férjed is elkövetett, amikor megostromolta Claymore-t. Bár biztos vagyok benne, hogy indítékai személytelenek voltak, és a korona érdekét szem elıtt tartva járt el, a parasztság nem sokat törıdik a nemesek indítékaival, ha elszegényedik egy csata miatt, amelyen semmit sem nyerhet, de mindenét elveszítheti. Jenny a felföldi klánokra gondolt, akik csak harcoltak és harcoltak, anélkül hogy panaszkodtak volna a fosztogatások miatt, és zavarodottan megrázta a fejét. - Itt biztosan másként megy minden. - A ti klánjaitok, fıleg a felföldiek parasztjaival ellentétben az angol parasztság nem részesül a zsákmányból - mondta Gregory barát, aki megértette Jenny dilemmáját, és próbálta számára megvilágítani a helyzetet. - Az angol törvények szerint minden föld a király tulajdona. A király aztán birtokokat adományoz kedvenc nemeseinek, hőségük vagy különleges szolgálataik jutalmaként. A nemesek választják ki saját birtokuk elhelyezkedését, és ık is kiutalnak némi földet a parasztnak, amelynek fejében az kötelezıen heti két-három napot robotol hőbérura birtokán, vagy a kastélyban szolgál. Természetesen az is elvárás, hogy idırıl idıre juttasson terményeibıl a földesúrnak. - Háború vagy éhínség idején az úrnak erkölcsi, de nem törvény szerinti kötelessége, hogy megvédje szolgái és parasztjai érdekeit. Néha a földesurak ezt meg is teszik, bár többnyire csak akkor, ha a maguk hasznára válik. Mikor Gregory barát elhallgatott, Jenny lassan azt mondta: - Úgy érted, attól félnek, hogy a férjem majd nem védi meg ıket? Vagy arra gondolsz, hogy győlölik, amiért megostromolta Claymore-t, és felgyújtotta a földjeiket? - Egyik sem igaz - rázta a fejét bánatosan Gregory barát. - Filozofikus sors a paraszté. Számolnak azzal, hogy felgyújtják a földjeiket, valahányszor uruk csatába keveredik egyik vagy másik fırenddel. De a te férjed esetében más a helyzet.
- Más? - ismételte Jenny csodálkozva. - Milyen értelemben más? - İ egész életében csatázott, és jobbágyai most attól félnek, hogy minden ellensége felkerekedik Claymore ellen, egyik a másik után, hogy bosszút álljanak rajta. Vagy éppenséggel ı maga hívja majd ide ıket, mert hiányzik neki a háború. - Ez nevetséges - mondta Jenny. - Igaz, de idıbe telik, mire erre ık is rájönnek. - Én meg azt hittem, büszkék rá, mert... mert ı Anglia hıse. - Büszkék. És bíznak abban, hogy ı képes lesz megvédeni az érdekeiket, ha úgy hozza a szükség. Ereje, hatalma mind mellette szólnak. Ami azt illeti, teljes hódolattal tekintenek rá. - Inkább teljes rémülettel - javította ki Jenny boldogtalanul, felidézve, hogyan reagáltak a szolgák a jelenlétére. - Ez is igaz, és jó okuk van rá. - Én úgy látom, semmi okuk, hogy rettegjenek tıle - felelte Jenny mély meggyızıdéssel. - Ó, de bizony, hogy van. Próbálj az ı fejükkel gondolkodni. Új uruk olyan férfi, akit Farkasnak neveznek egy gonosz, telhetetlen állat után, amely megtámadja és felfalja ellenségeit. Ráadásul a legendák arról szólnak, hogy kegyetlenül elbánik mindenkivel, aki kivívja a haragját. Mint új uruknak, jogában áll megszabnia, mekkora adót vet ki rájuk, és természetesen az ítélet Napján ı ül törvényt vétkeik felett, amint az jog szerint megilleti. Nos tehát - emelte fel Gregory barát oktatólag az ujját -, könyörtelenségének és gonoszságának hírével együtt vajon ı lenne az a férfi, akitıl szívesen fogadnád, hogy döntsön felıled? Jenny haragossá vált. - De ı egyáltalán nem könyörtelen vagy gonosz! Ha csak félig olyan rossz lenne, mint a híre, a húgomra és rám kegyetlen sors várt volna a kezei közt. - Igaz - értett egyet a barát, és büszkén Jennyre mosolygott. - A férjednek tehát mindössze az a dolga, hogy eltöltsön egy kis idıt az emberei között, hogy azok levonhassák a saját következtetéseiket. - Úgy mondod ezt, mintha az egész ilyen egyszerő lenne - mondta Jenny, miközben felállt, és megigazgatta a szoknyáját. - Gondolom, az is. Reméljük, nem tart túl sokáig, mire az emberek belátják, hogy... Ekkor kicsapódott az ajtó, és egyszerre fordultak hátra, hogy lássák a Royce dühös arcán megjelenı megkönnyebbülést. - Senki nem tudta, hol vagy - mondta Jennifer felé haladva, csizmás léptei csak úgy döngtek a kápolna fényezett tölgyfa padlóján. - A jövıben ne tőnj el anélkül, hogy tudatnád valakivel, hová mentél. Gregory barát vetett egy pillantást Jenny felháborodott arcára, és elnézésüket kérve gyorsan távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Jenny felcsattant. - Nem voltam tudatában annak, hogy fogolyként tartasz itt. - Miért akartad elhagyni a kastélyt? - követelte Royce a választ, a legkevésbé sem zavartatva magát, és nem próbált úgy tenni, mintha nem értené, mit mondott Jenny. - Négyszemközt akartam beszélni Gregory baráttal, anélkül, hogy a várudvaron minden szolga minket bámuljon és hallgatózzon - tájékoztatta Jenny sötéten. - Most pedig, légy szíves, te válaszolj az én kérdésemre. Miért tilos elhagynom a kastélyt? Ez az otthonom vagy a börtönöm? Nem fogok... - Az otthonod - vágott közbe Royce, és Jenny teljes megrökönyödésére vigyorogni kezdett. Neked van a legkékebb szemed a földön. Aztán mélyrıl jövı kuncogással hozzátette: - Amikor mérges vagy, olyan a színe, mint a nedves kék bársonynak. Jenny méltatlankodva forgatta a szemét, de pillanatnyilag megbékítette a válasz, hogy Claymore az otthona. - Nedves bársony? - fintorgott az orrát ráncolva. -Nedves bársony?
Royce lefegyverzıen mosolygott, és fehér fogai elıvillantak. - Nem jó? Mit kellett volna mondanom? Ellenállhatatlan mosolyától elcsábulva Jenny engedett az ugratásnak. - Nos, mondhattad volna, hogy olyan színő, mint... a zafír - vágta ki. - Az legalább szépen hangzik. - Ó, de hát a zafír hideg, a te szemed pedig meleg és kifejezı! Nos, javult a helyzet? - Lényegesen - értett egyet Jenny készségesen. - Talán folytathatnád is. - A bókolást? - Természetesen. Royce elnevette magát. - Rendben. A szempilláid puha seprőre emlékeztetnek. Jenny jókedve csilingelı kacagásban tört ki. - Egy seprőre! - kacagta boldogan, a fejét csóválva. - Pontosan. A bıröd pedig olyan fehér, puha és sima, mint... - Igen? - kacagta várakozva. - Mint egy tojás. Folytassam? - Ó, kérlek, ne! - Ha jól értem, nem csináltam túl ügyesen - vigyorgott Royce. - Azt hittem - leckéztette felesége levegı után kapkodva -, hogy még az angol udvarnál is megkövetelnek bizonyos viselkedést. Soha nem töltöttél ott hosszabb idıt? - Csak olyan keveset, amennyire ez lehetséges volt - válaszolta gyöngéden a férfi. Tekintete Jenny puha ajkaira tapadt, aztán minden figyelmeztetés nélkül a karjaiba zárta a nıt, és szomjas ajkai sürgetıen ízlelték az övét. Jenny érezte, hogy Royce vágyának édes, érzéki örvénye magával ragadja, de erınek erejével kiszakította magát belıle. A férfi szeme már elsötétült a vágytól, és most mélyen az ı szemébe fúrta pillantását. - Még nem mondtad el, miért tilos elhagynom a kastélyt - suttogta remegve. Royce keze lassan siklott fel és le Jenny karján, és újra lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. - Csak néhány napról van szó... - felelte, és a szavak közötti szünetekben egy-egy csókot nyomott Jenny arcára - amíg meggyızıdöm róla, hogy semmi baj nem ér... kívülrıl. Jenny elégedetten átadta magát a hihetetlen gyönyörnek. Érezte, ahogy a férfi teste megkeményedik a vágytól. A nap már lemenıben volt, amikor áthaladtak a várudvaron, a nagyterem irányába. - Kíváncsi vagyok, mit talált ki Elinor néni vacsorára? -mosolygott fel Royce-ra Jenny. - E pillanatban nem ételre támadt étvágyam. De ha már a témánál tartunk: a nénikéd tényleg olyan nagy konyhamővész, mint állítja? Jenny tétován pillantott rá. - Hogy ıszinte legyek, nem emlékszem, hogy a családom ódákat zengett volna a fıztjérıl. Inkább a gyógyfızetei miatt néztek fel rá. Egész Skóciából jártak hozzá asszonyok balzsamokért és más készítményekért. Elinor néni úgy tartja, hogy a megfelelı ennivaló helyesen elkészítve mindenféle betegséget megelız, sıt bizonyos ételeknek gyógyító erejük van. Royce az orrát ráncolta. - Orvosság az ételben? Én egyáltalán nem erre gondoltam. Jennyt méricskélte, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - És te? Te értesz a konyhamővészethez? - Egy kicsit sem - felelte a nı vidáman. - Az én specialitásom az olló. Royce-ból kitört a nevetés. Jenny jókedvének azonban hamar vége szakadt, mert Sir Albert masírozott feléjük az udvaron, még szigorúbb arccal, mint máskor. Az intézı hideg szeme, ösztövér teste és vékony ajkai kegyetlenné tették megjelenését. Jenny ettıl kényelmetlenül érezte magát.
- Kegyelmes uram - szólt az intézı Royce-hoz -, elhozták a tegnapi sárdobálót. Az udvar túlsó végén álló kovácsmőhely felé mutatott, ahol két ır között egy fehér arcú legényke állt, körülöttük pedig egy csapat összesereglett szolga. - Elintézzem? - kérdezte. - Ne! - szakadt ki Jennybıl, aki képtelen volt uralkodni a férfi iránt érzett ellenszenvén. Az intézı alig titkolva nemtetszését, Jennytıl Royce felé fordult. - Kegyelmes uram? - kérdezte, tudomást sem véve úrnıjérıl. - Nincs tapasztalatom civilek fegyelmezési eljárásaiban - mondta Royce Jennifernek, szemlátomást vonakodva. Idıközben már elérték a rohamosan növekvı tömeg szélét. Jenny könyörögve nézett férjére, gondolataiban még mindig ott cikázott mindaz, amit Gregory baráttól hallott. - Ha nem kívánsz foglalkozni vele, én megteszem a nevedben - ajánlkozott sóváran. - Sokszor figyeltem apámat az ítélkezés Napján, tudom, hogy megy az ilyesmi. Royce az intézıhöz fordult. - Intézd el a dolog hivatalos részét a szokásos módon, a feleségem pedig majd dönt a büntetésrıl. Sir Albert keményen összeszorította a fogait, de engedelmesen meghajolt. - Ahogy kegyelmességed kívánja. A tömeg kettényílt, hogy átengedje ıket, és Jenny észrevette, hogy Royce-tól mindenki távolabbra húzódott, mint szükséges volt - jóval kartávolságon kívülre. Amint a tágasra nıtt kör közepére értek, Sir Albert nem vesztegette az idıt. Jeges tekintetét a rémült fiúcskára szegezte, akinek kinyújtott karjait két ır markolta, és Sir Albert belekezdett: - Bőnös vagy, mert szándékosan és gonoszul megtámadtad Claymore úrnıjét. Ez a bőntény Anglia törvénykezése szerint a legsúlyosabb büntetés alá esik, és már tegnap meg kellett volna kapnod érte a büntetésedet. Könnyebb is lett volna neked, mint máig várni, hogy szembenézhess a sorsoddal - fejezte be élesen az intézı. Jenny arra gondolt, hogy Sir Albert ezzel olyan színben tüntette fel Royce haladékát, mintha azt szándékos kínzásnak szánta volna. A fiú arcán könnyek csorogtak, egy asszony pedig, aki a kör szélén állt, és akirıl Jenny rögtön megsejtette, hogy a fiú anyja lehet, kezével eltakarta arcát, és zokogni kezdett. Férje fagyos ábrázattal állt mellette, fájdalommal telt szemei fiára meredtek. - Tagadod, fiú? - kiáltott rá Sir Albert. A gyerek vállai csak úgy rázkódtak a néma zokogástól. Lehajtotta a fejét, és némán megrázta a fejét. - Beszélj! - N-nem.... A fiú felemelte a vállát, hogy koszos ingébe törölje megszégyenítı könnyeit. - Jobb is, ha nem - mondta az intézı szinte kedvesen -, mert ha hazugsággal a lelkedben halsz meg, örök idıkre kárhozott leszel. A halál említésére anyja kitépte magát férje karjaiból, a fiúhoz rohant, óvón átkarolta, és melléhez szorította a fejét. - Akkor hát csináljátok, és legyen vége - zokogta megtörten, és könyörögve nézett az ırökre. Ne hagyjátok, hogy féljen - sírta, karjai közt ringatva a gyermeket. -Nem látjátok, mennyire fél? - Az asszony elgyötört hangja suttogássá halkult. - Kérlek... nem akarom, hogy... féljen. - Hozzátok a papot - rendelkezett Sir Albert. - Nem látom be, miért kellene misét mondatnunk ezen az alkalmatlan órán - avatkozott közbe Royce jeges hangon, amitıl a fiú anyja még szorosabban ölelte gyermekét, és még hangosabban zokogott. - Nem miséhez, gyónáshoz - szólt közbe Sir Albert, aki nem ismerte fel, hogy Royce szándékosan értette félre, miért akar Gregory barátért küldeni.
Sir Albert a fiú anyjához fordulva így szólt: - Feltételezem, hogy gonosztevı fiad hasznát venné az egyház utolsó szentségének. Minthogy képtelen volt megszólalni, az asszony gyámoltalanul bólintott. - Nem! - csattant fel Royce, de a hisztérikus anya kiabálni kezdett. - De igen! Joga van hozzá! Joga van az utolsó kenethez, mielıtt meghal! - Ha meghal - mondta Royce hővösen -, az azért lesz, mert megfojtod, olyan erısen szorítod. Lépj hátra, hadd kapjon levegıt. Remény suhant át a nı elgyötört arcán, aztán elbizonytalanodott, mert körülnézve látta, hogy senki sem osztozik reménykedésében. - Mi szándékozol tenni vele, uram? - Nem én döntök - felelte Royce, akit újra elöntött a harag, mert eszébe jutott, milyen jelzıkkel illették elızı nap Jennyt. - A támadás a feleségemet érte, tehát a döntést is neki kell meghoznia. Az anya ahelyett, hogy ettıl megkönnyebbült volna, a szája elé kapta a kezét, és rettegve Jennyre nézett. A nı nem bírta tovább elviselni a szegény asszony gyötrelmeit. A fiúhoz fordult, és gyorsan, de cseppet sem durván megkérdezte: - Mi a neved? A fiú ráemelte könnyáztatta tekintetét, és egész testében remegett. _J-Jake, ú-úrnım. - Értem - mondta Jenny. İrült sebességgel gondolkodott, vajon hogyan kezelne apja egy efféle ügyet. A vétség nem maradhat büntetlenül, ezt tudta, mert elharapózik, a férjét pedig gyengének fogják tartani. Másrészt viszont a keménység sem rendjén való, a fiú zsenge korát tekintve. Megpróbált valami mentséget találni a számára, és gyengéden azt mondta: - Néha, amikor izgatottak vagyunk valami miatt, olyan dolgokat teszünk, amit nem is úgy gondolunk. Ez történt, amikor sarat dobtál rám? Talán nem is akartál eltalálni vele? Jake kettıt is nyelt, ádámcsutkája fel-alá szaladgált hosszú, sovány nyakán. - Én... én... A herceg merev arcába nézett, és úgy döntött, nem hazudik. - Én mindig eltalálom, amit célba veszek - ismerte be nyomorultul. - Tényleg? - kérdezte Jenny, és kétségbeesetten próbált idıt nyerni, hátha eszébe jut valami megoldás. - Igen, hölgyem - ismerte be a fiú komor suttogással. - Eltalálok egy nyulat egy kıvel a szeme közt, aztán megölöm, ha elég közel jön. Sosem tévesztek. - Tényleg? - ismételte meg Jenny méltánylóan. - Egyszer megpróbáltam eltalálni egy patkányt negyven lépésrıl, és megöltem. - Tényleg? - Most a gyereken volt az elismerés sora. - Igen... nos, nem érdekes - helyesbített Jenny sietve, mert elkapta Royce feddı pillantását. Nem akartál megölni, ugye? Mielıtt még a bolond gyerek ezt is beismerte volna, gyorsan hozzátette: - Úgy értem, nem akartad a lelkedre venni a gyilkosság súlyos bőnét? A fiú erre már egyértelmően megrázta a fejét. - Tehát inkább a pillanat izgalmának hatása alatt cselekedtél, ugye? - nógatta, és legnagyobb megkönnyebbülésére a fiú végre bólintott. - Na és persze büszke voltál a dobótudományodra, és talán bizonyítani akartál a többiek elıtt? Jake kicsit tétovázott, aztán döcögısen biccentett. - Látjátok tehát! - emelte fel Jenny megkönnyebbülten a hangját, és körbepillantott a feszülten várakozó embereken. - Nem akart súlyos kárt okozni, és a szándék épp annyira fontos, mint maga a tett. Azzal visszafordult Jake-hez, és komolyan azt mondta:
- Nyilvánvaló, hogy tetted büntetéssel jár. Minthogy ennyire ügyesen dobsz, azt hiszem, ezt a képességedet hasznosabb célra is fordíthatnád. Ezért tehát, Jake, a következı két hónapban minden reggel segíteni fogsz a férfiaknak a vadászatban. Ha pedig nincs szükség friss húsra, eljössz a kastélyba, és nekem segítesz. Kivéve természetesen vasárnaponként. És ha... Döbbenten félbehagyta mondókáját, mert a fiú síró anyja a lábaihoz vetette magát, karjaival átölelte Jenny lábát, és zokogott. - Köszönöm, úrnım, köszönöm. Te egy szent vagy. Áldjon meg az Isten, köszönöm... - Ne csináld ezt - kérlelte Jenny rémülten, mert az izgatott asszony felemelte szoknyája szélét, és csókolgatni kezdte. Férje, kalapjával a kezében, odalépett, hogy elvigye onnan, és az ı szemeiben is könnyek csillogtak. - Ha délelıtt szükséged van a fiadra a saját földeden - mondta neki Jenny -, délután is letöltheti a... hm... büntetését. - Én... - mondta a férfi elcsukló hangon, aztán megköszörülte a torkát, kihúzta a vállait, és megejtı méltósággal folytatta. - Imáimba foglalom a neved életem minden napján, úrnım. - Remélem, a férjemét is - mosolygott rá Jenny. A férfi elsápadt, de a Jenny mellett álló Royce ádáz, sötét szemébe nézve sikerült kimondania: - Igen, a tiédet is, uram. A tömeg túlvilági csendben, egyetlen szó nélkül oszlott fel. Válluk fölött lopott pillantásokat vetettek Jennyre, aki idıközben azon kezdett tőnıdni, hogy a két hónap büntetés talán túl hosszú idı. Útban a nagyterem felé Royce olyan csöndes volt, hogy Jenny nyugtalan pillantást vetett rá. - Meglepettnek tőntél - mondta aggódva -, amikor a két hónapot említettem. - Az is voltam - ismerte be a férfi gúnyosan. - Egy ideig azt hittem, gratulálsz majd neki a kitőnı célzóképességéhez, és meghívod, hogy vacsorázzon velünk. - Szerinted túl elnézı voltam? - könnyebbült meg Jenny, és besétált a terembe a nehéz tölgyfa ajtón, amit Royce kitárt elıtte. - Nem tudom. Nincs tapasztalatom, miként kell bánni a parasztokkal a rend fenntartása érdekében. Akárhogy is, Prishamnek tudnia kellett volna, hogy ne beszéljen halálbüntetésrıl. Ez szóba sem jöhetett. - Nem kedvelem ıt. - Én sem. Korábban ı volt itt az intézı, és én megtartottam. Azt hiszem, ideje új ember után nézni. - Remélem, minél hamarabb - sürgette Jenny. - Pillanatnyilag fontosabb dolgok járnak a fejemben -mondta Royce, és Jenny nem vette észre a komisz kis lángocskát a szemében. - Valóban? És mik lennének azok? - Hogy ágyba viszlek, aztán vacsorázunk. Ebben a sorrendben. *** - Ébresztı, álomszuszék! - Jenny Royce lusta kuncogására ébredt. - Gyönyörő este van mondta, miközben Jenny a hátára fordult, és bágyadtan rámosolygott. - Szerelmeskedésre való éjszaka vár ránk, most pedig jöhet az ennivaló. Mire Royce és Jenny lementek a terembe, a lovagok többsége már be is fejezte az evést. Az asztalokat már leszedték, és visszavitték ıket állandó helyükre, a fal mellé. Csak azok a lovagok idıztek el minden fogás felett, akiknek megadatott a kiváltság, hogy az emelvényen álló fıasztalnál étkezzenek. - Hol van a nénikém? - kérdezte Jenny, miközben Royce helyet foglalt mellette az asztalnál. Sir Eustace a boltíves átjáró felé bökött a fejével.
- Kiment a konyhába, és utasítja a szakácsokat, hogy holnapra nagyobb mennyiséget fızzenek. Azt hiszem - tette hozzá vigyorogva -, rájött, micsoda étvágyunk van, ha ízletes ételeket tesznek elénk. Jenny végignézett az asztalon heverı, többnyire már üres tányérokon, és megkönnyebbülten sóhajtott. - Tehát... Ízletes volt? - Az istenek is megnyalták volna utána az ujjukat - tódította a lovag vigyorogva. - Kérdezz meg bárkit. - Kivéve Arikot - szólt közbe Sir Godfrey, és utálkozó pillantást vetett az óriásra, aki szisztematikusan darabokra tépett egy egész libát, és épp az utolsó falatoknál tartott. Abban a pillanatban Elinor néni robbant be a terembe, sugárzó mosollyal az arcán. - Jó estét, kegyelmes uram - mondta Royce-nak. - Jó estét, Jennifer, drágám. Megállt az asztal végénél, és helyeslıen a körülötte ülıkre, az üres tányérokra, sıt a maradékokat elszállító szolgákra ragyogott. - Úgy tőnik, mindenki belakomázott a fogásaimból. - Ha tudtuk volna, hogy lejössz majd, és jelenléteddel emeled vacsoránk fényét, többet hagytunk volna - fordult Stefan a bátyjához. - Biztos vagyok benne, hogy maradt még valami finomság a konyhában - mondta Elinor néni, és örömében apró kezeit dörzsölgette, hogy erıfeszítései ilyen fogadtatásra találtak. Megyek, megnézem. A torta majd mindenkinek tovább javítja az állapotát, kivéve Arikét. Vidám pillantást vetve társaira, Stefan hozzátette: -Az ı állapotán semmi sem javít... Még a fenyıágak sem. A fenyıágak említésére mindnyájuk arcára kiült a vigyor, mintha valami különösen mulatságos viccen osztoznának, de amikor Jenny Royce-ra nézett, férje ugyanolyan zavartnak tőnt, mint ı. A választ Elinor néni adta meg. Egy szolga oldalán viharzott be a terembe, aki gızölgı étellel telt tálat, egy kisebb tálkát és egy konyharuhát cipelt. - Ó, igen, Arik és én mindenféle ágakat győjtöttünk ma. Mire hazaértünk, a karjait csodálatos ágacskák borították, ugye? - ragyogott. Szünetet tartott, és fürkészı pillantást vetett a lovagokra, akik öklükkel szorították vissza kitörni készülı nevetésüket. Aztán elvette a tálkát és a rongyot a szolga tálcájáról, és Jenny rémületére borogatásával megindult Arik felé. - Neked nem volt valami kellemes napod, ugye? - döngicsélte, amint letette a tálat az óriás mellé, és belemártotta a ruhát. - És ki hibáztathatna ezért? Szánalmat és bőntudatot sugározva Jenny felé fordult, és szomorúan így szólt. - Arik és én találkoztunk a leggonoszabb természető Pókkal, akit a balsors valaha is az utamba sodort. Arik arckifejezése viharossá vált, miközben szeme sarkából figyelte, miként mártogatja Elinor néni a ruhát a tálba. İ azonban felhıtlenül folytatta: - A gonosz kis teremtés megharapta Arikot, holott semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna, azon kívül, hogy megállt a fa alatt, ahol a pók fészke volt. Bár - folytattá, és a dühödten nézı Arikhoz fordulva megrázta felemelt mutatóujját, mintha az óriás egy hatéves kisfiú lenne szerintem nagyon csúnya dolog volt úgy bosszút állni. Miután megigazgatta a ruhát a tálban, szigorú arccal folytatta a dorgálást. - Azt még megértem, hogy az öklöddel szétzúztad a fészket, de nem volt túlságosan bölcs dolog a fára is megharagudni, és kivágni a szekercéddel! Zavart pillantást vetett Sir Godfreyra, akinek vállai hevesen rázkódtak a nevetéstıl. Aztán Sir Eustace-ra tekintett, aki szintén remegett visszafojtott jókedvétıl, és szıke haja szinte belelógott a fatálba, mert el akarta rejteni mögé az arcát. Egyedül Gawin tőnt ıszintén riadtnak, amikor Elinor néni így szólt: -Itt van, drága fiam, hadd kenjem csak be ezzel az arco...
-NEM! Arik ökle hatalmasat döndült a nehéz tölgyfa asztalon, amitıl az összes tányér heves táncba kezdett. Ellökte magát az asztaltól, és a haragtól merev léptekkel kiment a terembıl. Elinor néni döbbenten nézte, amint elmasírozott, aztán az asztaltársaság felé fordulva sajnálkozva kijelentette: - Biztos vagyok benne, hogy nem lenne ilyen indulatos, ha a javaslataimnak megfelelıen étkezne. Az rögtön helyre tenné a szék... az emésztési gondjait - helyesbített sietve az étkezık kedvéért. - Ezt, úgy vélem, ma tökéletesen érthetıen elmagyaráztam neki. Vacsora után Royce és a lovagok férfias témák megbeszélésébe merültek: hány további embert kellene a kastély fegyvernöke mellé rendelni, hogy segítsenek neki új feladatában, a Royce-szal visszatért fegyveresek sisakjainak és páncélingeinek megjavításában, meg hogy vajon megfelelı készletet jelentenek-e a lıállásban felállított nagy katapult számára az odahordott kövek. Jenny figyelmesen hallgatta ıket. Imádta azt a csendes tekintélyt, ami Royce-ot övezte, amikor megszólalt, és élvezte a nem várt örömöt, hogy családjának tagja lehet. Az is melegséggel töltötte el, amikor Royce félbeszakította a katapultról folyó beszélgetést, és bocsánatkérı mosollyal fordult felé: - Sétáljunk egy kicsit odakint? Bár már október van, az éjszaka gyönyörő. Túlságosan is kellemes ahhoz, hogy olyan témák megvitatásával töltsük, amelyek biztosan untatnak téged. - Nem unatkoztam - felelte lágyan Jenny, miközben férjére mosolygott. - Ki gondolta volna - ugratta Royce rekedten -, hogy abból a nıbıl, aki megpróbálta az arcomba vésni nevem kezdıbetőit a saját tırömmel, ilyen engedelmes feleség válik? Válaszra nem várva fordult a lovagokhoz, és udvariasan segített Jennifernek felállni az asztaltól. Miután emlékeztette a többieket a reggeli gyakorlatozásra a várudvaron, kikísérte a nıt a terembıl. Távozásuk után Sir Eustace a többiekhez fordulva vigyorogva mondta: - Elıfordult korábban valaha, hogy Royce a holdfényben andalgott? - Nem, hacsak nem az ellenség éjszakai látogatását várta - nevetett Sir Lionel. Sir Godfrey, a csoport legöregebb tagja azonban nem mosolygott. - Azóta várja ıket, hogy megérkeztünk.
Huszonkettedik fejezet
- Hová megyünk? - kérdezte Jennifer. - Oda fel, hogy megnézzük a kilátást - mutatott Royce a várfal tetejére vezetı meredek lépcsısorra és a széles mellvédre, amely mind a tizenkét tornyon keresztülhaladt, lehetıvé téve az ıröknek, hogy teljesen körbejárják a kastélyt. Jenny megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egymástól szabályos távolságban álló ırszemeket, és szétnézett a holdfényben úszó völgyön. Az enyhe szellı meglebbentette a haját a vállain. - Gyönyörő itt fent - jelentette ki, majd Royce felé fordulva megismételte: - Claymore gyönyörő. Sérthetetlennek tőnik. El sem tudom képzelni, hogyan ostromolhattad meg. Ezek a falak nagyon magasak, és teljesen simák. Hogy tudtál felmászni rajtuk? Royce mosolyogva vonta fel a szemöldökét. - Nem másztam fel rajtuk. Alagutat fúrtam alájuk, tartógerendákkal megtámasztottam a falakat, aztán felgyújtottam az alagutat. Amikor a gerendák ledıltek, a fal is követte ıket. Jennynek eszébe jutott valami: - Azt hallottam, hogy a glenkenny-i kastélynál is ezt csináltad. Rendkívül veszélyesnek hangzik. - Az is.
- Akkor miért csináltad? Royce kisöpört egy kósza tincset Jenny arcából, és könnyedén így felelt: - Mert nem tudok repülni, pedig ezenkívül az lett volna az egyetlen módja annak, hogy bejussak a várudvarba. - Eszerint viszont - jegyezte meg Jenny elgondolkodva - más is megpróbálhat így bejutni. - Megpróbálhatják - vigyorgott Royce -, de nagy bolondság lenne tılük. Épp alattunk ugyanis, néhány méternyire a faltól, kiépíttettem egy alagútrendszert, ami azonnal betemeti a támadókat, ha azzal próbálkoznak, amit én tettem. Amikor újjáépíttettem ezt a helyet mesélte, miközben átfogta Jenny derekát, és magához szorította -, megpróbáltam olyanra tervezni, hogy még én se tudjam bevenni. Nyolc évvel ezelıtt ezek a falak nem voltak ilyen simák, mint most. - A szabályos távolságokban a fal fölé magasodó tornyok felé biccentett. És a bástyák mind négyszögletőek voltak. Most kerekek. - Miért? - kérdezte Jenny kíváncsian. - Azért - felelte a férfi, miután csókot nyomott Jenny homlokára -, mert a kerek tornyoknak nincsenek sarkai, amiken az ember megvethetné a lábát. A négyszögleteseket, mint amilyenek Merrickben is vannak, különösen könnyő megmászni, mint azt te is tudod. Jenny kinyitotta a száját, hogy megfeddje férjét, amiért elıhozta a témát, de ezt Royce azonnal egy csókra használta fel. - Ha az ellenség nem mászhatja meg a falakat, és alagutat sem fúrhat alájuk - mormogta a férfi a csókok között -, csak annyit tehet, hogy megpróbálja felgyújtani. Épp ezért a kastély minden épületén cserép van nádtetı helyett. Jenny a csókoktól elfúlva kissé hátradılt Royce karjaiban. - Nagyon alapos vagy - cukkolta jelentıségteljesen. Royce napbarnított arcán válaszként hatalmas mosoly terült szét. - Ami az enyém, azt szándékomban áll meg is tartani. Szavai azokra a dolgokra emlékeztették Jennyt, amelyek az övéi voltak, de ı nem volt képes megtartani ıket - dolgokra, amelyek születendı gyermekeiket illették volna. - Mi a baj? - kérdezte Royce, látva, hogy Jenny arca elkomorul. Jenny vállat vont. - Csak azon gondolkodtam, természetes, hogy gyerekeket akarsz, és... Royce maga felé fordította Jenny arcát, és halkan így szólt: - Én tıled akarok gyerekeket. Jenny némán imádkozott magában, hogy Royce kimondja a szót, „szeretlek", de minthogy erre hiába várt, azzal vigasztalta magát, hogy amit férje mondott, az felért egy vallomással. - Sok mindenem van, ékszerek és más értékek is - folytatta a lány -, amelyek anyámról maradtak rám, és jog szerint a gyermekeinket illetnék. De kétlem, hogy apám a történtek után ideadná ıket. Volt ám hozományom, tudhatod, ha olvastad a házassági szerzıdést. - Madame - bohóckodott Royce -, aligha maradt hozomány nélkül. Jenny teljesen megsemmisült a hirtelen felismeréstıl, hogy mindössze azt a koszos ruhát hozta házasságába, amelyben Claymore-ba érkezett. Megfordult Royce karjaiban, és lenézett a völgyre. - Semmim sincs. Még egy szolgálót sem hoztam magammal, és egyetlen birkát sem hozományul. - Birka, az nincs - értett egyet szárazon Royce. - Minden vagyonod egész Anglia leggyönyörőbb kis birtoka, amelyet Nagy Tölgynek neveznek, az elıtte magasodó hatalmas tölgyfa után, amely ırt áll a kapujánál. Jenny döbbent tekintetét látva mosolyogva hozzátette: - Henrik adományozta neked nászajándékul. Ez a hozományod. - Milyen... milyen kedves... tıle - mondta Jenny, és észrevette, mennyire nehezére esik így beszélnie az angol királyról.
Royce kaján pillantást vetett rá. - Tılem vette el. - Ó! - mondta Jenny elképedve. - Miért? - Büntetésképpen egy bizonyos skót hölgy miatt, akit elraboltak egy kolostorból. - Nem vagyok biztos benne, hogy a kolostor területén voltunk akkor. - A rendfınöknı azt állítja. - Valóban? - kérdezte Jenny. De Royce mintha meg sem hallotta volna, feszülten, éberen figyelte a völgyet. - Valami baj van? - kérdezte Jennifer, és férje tekintetének irányát követve merın elırenézett, de semmi szokatlant nem látott. - Azt hiszem - mondta hővösen Royce, miközben egy szinte láthatatlan fényfoltra meredt a falu mögötti területen -, nem folytathatjuk kellemes esténket. Látogatókat kapunk. További hat tőhegynyi fénypont tőnt fel, majd még egy tucat és aztán kétszer annyi. - Legalább százan vannak, talán még többen. Lovasok. - Látogatók... - kezdte Jenny, de hangját elnyomta egy harsona fülsértı harsogása, mert tıle jobbra hirtelen riadót fujt az egyik ır. Egyszerre huszonöt strázsa fordult abba az irányba, és jelzését megerısítve ık maguk is belefújtak harsonáikba. A békés estét szétszaggatta a trombiták baljóslatú rikoltása. Másodperceken belül fegyveresek özönlötték el a várudvart, sokan futás közben öltözködtek. Jenny izgatottan kérdezte Royce-ot: - Mi a baj? Ellenség közeleg? - Úgy sejtem, megérkezett a különítmény Merrickbıl. Sir Godfrey és Sir Stefan igyekezett felfelé a lépcsın, már felcsatolták hosszú kardjaikat. A látványtól Jenny egész testében remegni kezdett. Kardok. Vérözön. Royce parancsokat osztogatott a katonák kapitányának, majd Jenniferhez fordulva észrevette, hogy a lány öklét a szája elé szorítva, dermedten bámulja a vibráló fényeket. - Jennifer - szólt gyöngéden, de a nı szemeiben olyan rémületet látott, hogy rádöbbent, azonnal el kell vinnie innen a feleségét. A várudvaron fáklyák százai lobogtak, a kastély, a várfalak és az egész helyszín szinte nappali fényben villódzott, miközben Royce a karjánál fogva vezette. Amikor a férfi becsukta maguk mögött a hálószoba ajtaját, Jenny gyötrıdve nézett rá. - Nem kellene odakint lenned az embereiddel? - Nem. Ezerszer is elgyakorolták már, mit kell tenniük ilyenkor. Kezeit Jenny merev vállára téve higgadt, határozott hangon így szólt: - Jennifer, figyelj rám. Utasítottam az embereimet, hogy ne támadjanak a parancsom nélkül. Jenny összerezzent, mintha mindössze egyetlen szót fogott volna fel: támadás. Royce finoman megrázta. - Figyelj rám! - parancsolta élesen. - Embereket állítottam az erdıbe, az út mellé. Néhány perc múlva pontosan tudni fogom, mekkora csoport közeleg. Nem hinném, hogy egy egész hadsereg, hacsak apád nem nagyobb bolond még annál is, mint amekkorának gondoltam. Ideje sem lehetett arra, hogy fegyverbe szólítsa forrófejő skótjaitokat, és teljesen felszerelt sereget állítson ki. Szerintem csak egy csoport jön Merrickbıl, Lord Hastings, Lord Dugal és apád vezetésével. Tekintettel arra, milyen kínos helyzetbe hoztam, amikor elszöktettelek Merrickbıl, természetes, hogy idejön fenyegetızni, és elıadja az ártatlant. Ráadásul tekintélyt szerez, ha bejut Claymore-ba, még akkor is, ha annak az az ára, hogy véget ér a fegyverszünet, és fejét veszik az udvari törvényszék egyik emberének. - És ha békével jön - vetette fel Jenny könyörögve -, akkor mit teszel? - Leengedem a felvonóhidat, és behívom - felelte férje szárazon. Jenny hevesen megragadta Royce karját. - Kérlek, ne bántsd ıket...
- Jennifer... - kezdte mereven a férfi, de a nı átölelte és hozzásimult. - Ne bántsd ıket! - sírta hisztérikusan. - A szavadat adtad! Mindent megteszek, amit csak kérsz... bármit... de ne bántsd ıket. Royce nehéz szívvel eltolta magától feleségét, aztán megfogta az állát. - Jennifer, az egyetlen sérülést ma este az én büszkeségem szenvedi majd el. Szinte elviselhetetlenül felbıszít, hogy fel kell húznom a kapuimat és le kell engednem a felvonóhidat, hogy beengedjem apádat a termembe. - Az ı büszkeségével bezzeg nem törıdtél - érvelt Jenny vadul -, amikor megmásztad Merrick tornyát, és elraboltál engem. Mit gondolsz, ı mit érzett akkor? A saját büszkeséged olyan hatalmas, hogy képtelen vagy félretenni néhány órára, most az egyszer? - Nem. Ez az egy rövid kis szó, amit Royce csendes meggyızıdéssel mondott ki, végre kiragadta Jennyt az esztelen kétségbeesésbıl. Mély levegıt vett, homlokát férje mellkasának támasztotta, majd kiegyenesedett és bólintott. - Tudom, hogy nem bántod a családomat. A szavadat adtad. - Igen - mondta Royce megnyugtatóan, és magához vonta Jennyt egy gyors csókra. Az ajtó felé fordult, de amikor kezét a kilincsre tette, egy pillanatra megállt. - Maradj itt, ameddig nem hívatlak - rendelkezett kérlelhetetlenül. - Már elküldtem a barátért, hogy igazolja, házasok vagyunk. Feltételezem, a királyi udvar küldötte is látni akar majd téged, hogy megbizonyosodjon a sértetlenségedrıl és arról, hogy biztonságban vagy. - Rendben - egyezett bele Jennifer, majd gyorsan hozzátette: - Apa szörnyőséges hangulatban lesz, William azonban kedves, és ritkán veszíti el a türelmét. Szeretnék találkozni vele, mielıtt elmennek... hogy üzenetet küldjek Brennának. Megengeded, hogy feljöjjön? - Ha bölcs dolognak tőnik majd, igen. Dühödt férfihangok töltötték be a termet, mennydörgésük felért a hálószobáig, ahol Jenny felalá járkált várakozva, figyelve, imádkozva. Apja hetvenkedı, haragos beszédéhez fivérei indulatos mondatai társultak, majd Lord Hastingsé és Lord Dugalé. Aztán Royce mély, határozott hangja emelkedett a lárma fölé, és egyszerre csend lett... túlvilági, baljós csend. Jenny úgy érezte, figyelemmel kísérhetné, mi történik odalent, ha kinyitná az ajtót és kimenne a galériára. Az ajtóhoz lépett, de ott megtorpant. Royce megesküdött, hogy egyik családtagjának sem esik bántódása. Cserébe mindössze annyit kért, hogy maradjon itt. Nem helyes, ha semmibe veszi a kívánságát. Elvette kezét a kilincsrıl, és megfordult, de újra elbizonytalanodott. Tiszteletben tarthatná a kérését, és mégis hallhatná, mi történik odalent, ha résnyire nyitná az ajtót, anélkül hogy elhagyná a szobát. Óvatosan visszafordult, és néhány centiméternyire kinyitotta... - Gregory barát igazolta, hogy a pár megesküdött - hallotta Lord Hastingsnek, az angol követnek, Henrik király küldöttének hangját. - Úgy tőnik tehát, hogy Claymore betartotta a megegyezést, ha nem is igazodva teljes mértékben annak szelleméhez. Te viszont, Lord Merrick, azzal, hogy elrejtetted a lányodat jövendıbelije elıl, mind szellemében, mind bető szerint megszegted az egyezményt. A skót követ valami csillapító és békítı dolgot mormogott, Jenny apjának hangja azonban dühödten csattant fel. - Te angol disznó! A lányom maga döntött úgy, hogy kolostorba megy. Könyörgött nekem, hogy küldjem ıt oda. Készen állt rá, hogy házasságra lépjen, de szent joga, hogy Istent választhassa vılegényéül, ha úgy kívánja. Egyetlen király sem tagadhatja meg tıle azt a jogot, hogy Istennek szentelje életét, és ezt ti is tudjátok! Hozzátok le ide - üvöltötte -, és ı megerısíti, hogy ez az ı döntése volt! Szavai hallatán mintha tırt döftek volna Jenny mellkasába. Világos, hogy apja tényleg be akarta záratni ıt élete hátralévı részére, anélkül hogy egyáltalán tudatta volna vele szándékát.
Képes lett volna feláldozni a lányát, hogy bosszút állhasson az ellenségén. Egy idegen iránt érzett győlölete erısebbnek bizonyult a Jenny iránti szereteténél. - Hozzátok le ide! İ majd elmondja az igazat - mennydörögte apja. - Követelem, hogy azonnal hozzák le! A Barbár azért tiltakozik, mert tudja, hogy a felesége győlöli ıt, és megerısíti majd, amit mondok. Royce mély hangja olyan hővös meggyızıdéssel csengett, hogy Jenny úgy érezte, enyhíti szívében az apja árulása miatti fájdalmat. - Jennifer már elmondta nekem az igazságot. İ soha nem vett részt a játékodban. Ha érzel valamit iránta egyáltalán, nem kényszeríted arra, hogy lejöjjön, és a szemedbe mondja, hogy hazudsz. - Te vagy a hazug! - bıdült fel Malcolm. - Jennifer majd bebizonyítja! - Sajnálom, hogy szomorúságot kell okoznunk a feleségednek - avatkozott közbe Lord Hastings -, de Lord Dugallal egyetértünk abban, hogy csak akkor vethetünk véget ennek az ügynek, ha halljuk, hogy ı maga mit mond. Nos, kegyelmes uram, a körülményekre való tekintettel az lenne a legjobb, ha Lord Dugal és jómagam kísérnénk le a hölgyet... hogy... ööö... elejét vegyük a befolyásolás vádjának mindkét fél részérıl. Légy szíves, vezess minket a szobájába... Jenny becsukta az ajtót, és ernyedten nekidılt, arcát a hővös vaspánthoz szorítva. Úgy érezte, mintha darabokra szakítanák. A teremben ellenséges légkör uralkodott, amikor Jennifer két kísérıje között elırelépdelt. Körben, a falak mentén Merrick, Claymore, valamint Jakab és Henrik király katonái sorakoztak. Jennifer apja és fivérei a kandalló mellett álltak, szemben Royce-szal. Mindenki Jennyt figyelte. - Kegyelmes asszonyom - kezdte Lord Hastings, de Merrick türelmetlenül félbeszakította. - Drága gyermekem - szólította meg -, mondd meg ezeknek az idiótáknak, hogy a te ötleted volt, hogy a kolostor megnyugvását keresed, ahelyett hogy egész életedet ezzel a... gazemberrel élnéd le. Mondd meg nekik, hogy te kértél, könyörögtél, hogy engedjem meg ezt neked, hogy tudtad... - Semmit sem tudtam! - kiáltott fel Jenny, aki nem bírta tovább elviselni az apja arcára kiülı hamis szeretetet. - Semmit! Jenny látta, hogy Royce megindul felé, szürke szemében csöndes biztatással, de Merrick még nem fejezte be. -Állj! - dörögte Jennifer felé tartva, arcán harag és hitetlenség tükrözıdött. - Hogy érted azt, hogy semmit nem tudtál? Aznap éjjel, amikor közöltem veled, hogy hozzá kell menned ehhez a vadállathoz, te könyörögtél nekem, hogy engedjelek vissza a belkirki kolostorba. Jenny elsápadt, ahogy visszhangozni kezdett fejében elfelejtett kérése, amit rémületében mondott ki, és amit apja mint lehetetlent el is utasított. „Visszamegyek a kolostorba, vagy Elinor nénihez, vagy bárhová, ahová mondod..." - Ezt... ezt tényleg mondtam - hebegte, és tekintete Royce haragtól megkeményedı arcára szállt. - Tessék! Itt a bizonyíték! - mennydörögte apja. Jenny érezte, hogy Lord Hastings megfogja a karját, de lerázta magáról. - Ne, kérlek, hallgass meg! - kiáltotta, miközben meredten nézte a Royce szemében szikrázó tüzet. - Ezt tényleg mondtam apámnak, de megfeledkeztem róla, mert... - fejével apja felé biccentett - mert te hallani sem akartad. De soha, soha nem egyeztem bele afféle tervbe, hogy elıször hozzámenjek Royce-hoz, és aztán kolostorba szökjek. Mondd meg neki - sírta -, mondd meg neki, hogy sohasem egyeztem bele. - Jennifer - mondta az apja, keserően és megvetıen nézve rá. - Beleegyeztél, azzal, hogy könyörögtél, engedjelek vissza Belkirkbe. Én egyszerően csak egy távolibb, biztonságosabb kolostort választottam neked. Soha nem merült fel bennem kétség azzal kapcsolatban, hogy
teljesítened kell királyunk parancsát, és hozzá kell menned ehhez a disznóhoz. Ezt te is tudtad. Ezért utasítottam vissza eredetileg a kérésedet. Jenny apja vádló arcáról Royce gránitkemény vonásaira nézett. A teljes legyızöttség kétségbeesése elnyomott benne minden más érzést. Felemelte a szoknyáját, és megindult az emelvény felé, mintha csak álomban mozogna. A háta mögött Lord Hastings megköszörülte a torkát, és Merricknek meg Royce-nak egyszerre címezve mondandóját, így szólt: - Úgy tőnik, mélységes félreértés történt. Ha lennél olyan kedves, Claymore, hogy éjszakai szállást adnál számunkra az ırházban, reggel el is távoznánk. Csizmás lábak döngtek a kıpadlón, ahogy mindenki megindult kifelé. Jenny már majdnem a lépcsı tetején járt, amikor apja ordításától megfagyott ereiben a vér. - GAZEMBER! Megölted ıt! Én megöllek! Jenny szívének mennydörgésszerő robaja minden más zajt elnyomott, amint a nı megfordult, és rohanni kezdett lefelé a lépcsın. Amikor elfutott az asztal mellett, látta, hogy a férfiak lehajolnak az ajtónál, Royce-ra, apjára és Malcolmra pedig kardok szegezıdnek. Aztán az összecsıdült férfiak lassan felegyenesedtek és hátraléptek... William feküdt a földön. Mellkasát tır szúrta át, körülötte vértócsa növekedett. Jenny sikolya kettéhasította a levegıt, miközben a kiterült alak felé rohant. - William! Mellé vetette magát, nevét ismételgetve a pulzusát kereste, de már nem volt mit tapintania. İrülten simogatta fivére karját, arcát. - William, ó, kérlek! - sírta megtörten. - William, kérlek, ne! William... Jenny pillantása a testvére mellébıl kiálló tırre tévedt, amelynek markolatára farkasfejet véstek. - Tartóztassátok le a gazembert! - kiáltotta mögötte apja, és rá akarta vetni magát Royce-ra, de a király katonái visszatartották. Lord Hastings élesen rászólt. - A fiad tıre a földön hever, tehát elı kellett húznia. Ezért hát semmiféle letartóztatásra nincs ok. Engedjétek el Claymore-t - dörrent rá embereire. Royce Jenniferhez lépett. - Jenny... - kezdte mereven. A nı úgy fordult sarkon, lekuporodva, mint egy dervis, és amint felemelkedett, William tırét tartotta a kezében. - Megölted ıt! - sziszegte szemében a fájdalom és a harag könnyeivel, és lassan megindult a férje felé. Royce most nem becsülte alá a képességeit vagy a szándékát. Tekintetét Jenny szemeibe fúrva várta a pillanatot, amikor lecsapni készül. - Dobd el - kérte csöndesen. Jenny még magasabbra emelte fegyverét, és megcélozta Royce szívét. - Megölted a fivéremet! A kés átszelte a levegıt. Royce épp idıben kapta el Jenny csuklóját, satuszerő szorításába fogta, és kicsavarta belıle a tırt, amely lehullott, és ott pörgött kettejük között a földön. De ez volt minden, amit tenni tudott, hogy visszatartsa. Jenny a fájdalomtól megvadulva rávetette magát, és öklével püfölte a férfi mellkasát, amikor Royce magához rántotta. - Te ördög! - kiabálta hisztérikusan, miközben kivitték fivére testét. - Ördög, ördög, ördög! - Figyelj rám! - parancsolt rá Royce, és szorosan megragadta felesége csuklóját. Jenny ránézett, szeme győlölettıl szikrázott, és könnyektıl, amelyeknek képtelen volt szabad folyást engedni. - Szóltam neki, hogy maradjon hátra, ha beszélni akar veled. - Royce elengedte Jenny csuklóját. - Amikor megfordultam, hogy felkísérjem, láttam, amint a tıre után nyúlt.
Jennifer keze nagyot csattant Royce arcán, a pofonba minden erejét beleadta. - Hazug - sziszegte, és mellkasa hullámzott az indulattól. - Bosszút akartál állni, mert elhitted, hogy szövetkeztem apámmal! Láttam az arcodon. Bosszút álltál, és megölted az elsı embert, aki az utadba került! - Mondom, hogy elıhúzta a tırét! - erısködött Royce, de ahelyett, hogy ez lecsillapította volna, csak még jobban feldühítette Jennyt. - Én is tırt fogtam rád - sírta dühösen -, de te olyan könnyedén kicsavartad a kezembıl, mint egy gyereknek. William feleakkora volt, mint te, de nem vetted el tıle a tırt, hanem megölted ıt! - Jennifer... - Állat vagy - suttogta Jennifer, és úgy nézett a férfira, mintha valami ocsmány dolgot látna. Royce arca elfehéredett a bőntudattól és a lelkiismeret-furdalástól. Még egyszer, utoljára megpróbálta meggyızni a nıt. - Esküszöm neked, szavamra mondom, én... - A te szavad! - sziszegte Jenny megvetıen. - Amikor utoljára a szavadat adtad, azt mondtad, nem bántod a családomat! Jenny második pofonja elég erıs volt ahhoz, hogy oldalra lendítse Royce fejét. Royce hagyta a nıt, hadd menjen. Amikor becsapódott mögötte szobájának ajtaja, a tőzhöz lépett. Csizmás lábát egy farönkre tette, hüvelykujját az övébe akasztotta, és a lángokba bámult. Kétségek kezdték gyötörni Jenny fivérének szándékával kapcsolatban. Minden olyan gyorsan történt. İ a távozó vendégeket figyelte, William pedig közvetlenül mögötte állt. A szeme sarkából észrevette, hogy egy tır siklik elı a hüvelyébıl, és ösztönei mőködésbe léptek. Ha lett volna ideje gondolkodni, vagy ha William nincs olyan átkozottul közel a hátához, kevésbé ösztönösen, nagyobb megfontoltsággal cselekedett volna. Visszatekintve világosan emlékezett, hogy felmérte a fiatalembert, mielıtt meghívta volna, hogy találkozzon Jennyvel, és teljesen ártalmatlannak találta. Megdörgölte orrnyergét, lehunyta a szemét, de nem tudta kizárni elméjébıl az igazságot: vagy eredetileg ítélte meg rosszul, hogy William nem jelent fenyegetést, vagy lemészárolt egy ártatlan ifjút, aki puszta elıvigyázatosságból elıhúzta a tırét, hátha Royce rá akarja szedni. Kétségei szinte elviselhetetlen bőntudattá dagadtak. Tizenhárom éven át mást sem tett, mint megpróbálta megítélni az embereket, és felbecsülni, mekkora veszélyt jelentenek. Egyszer sem tévedett. Ma este ártalmatlannak ítélte Williamet.
Huszonharmadik fejezet
A következı egy hétben Royce szembe találta magát az elsı fallal, amelynek áttörésére nem talált módot - Jennifer teljes elszigetelıdésének jeges falával. Éjjel bement hozzá, azt remélve, hogy ha szerelmeskednek, a szenvedély megenyhíti a nıt, de nem mőködött a terve. Jenny nem harcolt vele, egyszerően elfordította a fejét. Amikor kimászott az ágyából, valóban állatnak érezte magát, aminek a felesége nevezte. Dühében és csalódottságában megpróbált vitát provokálni William ügyével kapcsolatban. Azt hitte, talán a veszekedés tüze kiégeti belılük, amire a szenvedély képtelen volt. De Jenny tartózkodó csendben a szobájába ment, és elreteszelte az ajtót. Most, amikor a nı mellette ült a vacsoránál, rápillantott, de semmi sem jutott eszébe, amit mondhatott volna neki. Nem mintha szükség lett volna a szavaira; lovagjai tudatában voltak a közte és Jennifer közötti csendnek, és erıltetett jókedvükkel próbálták elfedni. Ami azt illeti, az asztalnál mindössze két ember tőnt érzéketlennek a hangulattal szemben: Lady Elinor és Arik.
- Látom, mindenkinek ízlett a szarvasragu - mondta Lady Elinor ragyogva az üres fatálak és tányérok fölött. Látszólag észre sem vette, hogy Royce és Jennifer alig ettek valamit. Mosolya azonban lehervadt arcáról, amint Arikra nézett, aki éppen a második liba elpusztításába kezdett. - Kivéve téged, drága fiam - mondta sóhajtva -, te vagy a legutolsó ember a földön, akinek libát kellene ennie! Tudod, ez csak súlyosbítja a gondjaidat. Neked készítettem ezt a finom szarvasragut, de még csak hozzá sem nyúltál. - Ne is törıdj vele, úrnım - mondta Sir Godfrey félretolva tányérját, és kikerekedett pocakját lapogatta. - Mi megettük, és nagyon finom volt! - Finom - csatlakozott Sir Eustace lelkesen. - Csodálatos - tódította Sir Lionel. - Fenséges - értett egyet szívbıl Stefan Westmoreland, de közben aggódó pillantást vetett bátyjára. Csak Arik nem szólt egy szót sem. Abban a pillanatban, ahogy Lady Elinor elhagyta az asztalt, Sir Godfrey dühösen támadt az óriásra. - Legalább megkóstolhattad volna. Direkt neked készítette. Arik nagyon lassan félretolta a libát, és hatalmas fejét Godfrey felé fordította. Kék szemei olyan hidegek voltak, hogy Jenny akaratlanul is mélyet sóhajtott, és bent tartotta a levegıt, mintha valamiféle robbanást várt volna. - Ne is figyelj oda, Lady Jennifer - mondta Godfrey, aki észrevette nyugtalanságát. Vacsora után Royce elhagyta a termet, és teljesen fölöslegesen egy egész órán át beszélgetett az ırség parancsnokával. Amikor visszatért, Jennifer a tőznél ült a lovagok társaságában, arcélét fordítva az ajtó felé. A beszélgetés témája Gawinnek az ifjú Lady Anne iránti megszállottsága volt, és Royce megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert egy halvány mosolyt vett észre Jennifer arcán. Hét napja ez volt az elsı alkalom, hogy mosolyogni látta. Nem akarta elrontani a jókedvét, ezért inkább egy boltívhez támaszkodott, jóval Jennifer látómezején kívül, és intett az egyik szolgának, hogy hozzon neki egy kupa sört. - Ha lovag lennék - magyarázta Jennifernek Gawin kissé elıredılve ültében, és ifjú arcát feszültté tette a Lady Anne iránti sóvárgás -, kihívnám Rodericket, hogy találkozzon velem a faluban, a lovagi tornán! - Kitőnı ötlet - ugratta Sir Godfrey. - Akkor aztán Lady Anne ott zokoghatna a tetemed fölött. - Roderick nem erısebb nálam! - heveskedett Gawin. - Miféle lovagi tornáról beszélsz? - kérdezte Jennifer, megpróbálva kissé eltéríteni Gawin gondolatait a tehetetlen győlölettıl. - Ezt az eseményt minden évben megrendezik itt a völgyben, aratás után. Mindenfelıl, még a messzi tájakról is érkeznek lovagok. - Ó, már értem - felelte Jenny, és eszébe jutott, hogy hallotta már a cselédek izgatott beszélgetését a tornával kapcsolatban. - És mindnyájan részt vesztek majd rajta? - De még mennyire - felelte Stefan Westmoreland, majd megérezve a nı kimondatlan kérdését, csöndesen hozzátette: - Royce nem. İ értelmetlennek tartja. Jenny pulzusa Royce nevének említésére azonnal megugrott. Még most is, mindazok után, amit tett, a férfi arcának látványa megdobogtatta a szívét. Égetı vágyat érzett iránta. Múlt éjjel hajnalig ébren feküdt ágyában, és küzdött bolond késztetése ellen, nehogy átmenjen hozzá, és megkérje, tegyen valamit, enyhítse szíve fájdalmát. Micsoda bolond vágy épp azt az embert felkérni a gyógyításra, aki a fájdalmat okozta! Mégis, a ma esti vacsoránál is, amikor hozzáért ruhája ujjával, a karjai közé akarta vetni magát, hogy ott zokogja ki fájdalmát. - Talán Lady Elinor vagy Lady Jennifer javasolhatna valami kevésbé kockázatos módszert, amivel elnyerhetnéd Lady Anne szívét - vetette fel Sir Eustace, hogy kirángassa Jennifert komor ábrándjai közül. - Valami jobbat, mint az, hogy megvívsz Roderickkel.
Kérdın felvonta a szemöldökét, és Jenniferhez fordult. - Nos, hadd gondolkodjam egy percet - felelte Jenny hálásan, hogy végre másra összpontosíthat, mint fivére halálára és férje gonosz árulására. - Elinor néni, van valami ötleted? Elinor néni félretette a hímzését, oldalra fordította a fejét, és készségesen válaszolt. - Tudom már! Az én idımben volt egy szokás, ami lánykoromban rám mély benyomást tett. - Valóban, hölgyem? - érdeklıdött Gawin. - Mit kellene tennem? - Nos - kezdte Elinor néni emlékein mosolyogva -, odalovagolsz Lady Anne kastélyának kapujához, és fennhangon kijelented mindenki elıtt, hogy ı a legszebb és legcsinosabb lány az egész vidéken. - Mire lenne ez jó? - kérdezte Gawin megrökönyödve. - Aztán - magyarázta Elinor néni minden lovagot párbajra hívsz a kastélyban, aki nem ért ezzel egyet. Természetesen számos lovag jelenik meg, hogy saját hölgyük védelmére keljenek. És - fejezte be a néni felderülve azoknak a lovagoknak, akiket legyızöl, meg kell jelenniük Lady Anne elıtt, és letérdelve azt kell mondaniuk: „Hódolok szépséged és bajod elıtt!" - Ó, Elinor néni - kuncogott Jenny -, tényleg ez volt a szokás a te idıdben? - De még mennyire! - Nem kétlem - jelentette ki Stefan Westmoreland gálánsán -, hogy bátor udvarlóid számos lovagot legyıztek és térdre kényszerítettek elıtted, úrnım. - Milyen kedves beszéd! - helyeselt Elinor néni. - Köszönöm. Ez is bizonyítja - tette hozzá Gawinhez fordulva -, hogy a lovagiasság máig sem ment ki a divatból! - Mindenesetre ez rajtam nem segít - sóhajtott Gawin. -Amíg lovaggá nem ütnek, nem hívhatok ki egyetlen lovagot sem. Roderick az arcomba nevetne, ha ezt merészelném tenni. És vajon ki hibáztathatná érte? - Talán gyengédebb módszerrel is megnyerhetnéd hölgyed szívét, mint a harc - vetette fel Jenny együtt érzın. - Például mivel, úrnım? - kérdezte Gawin. Royce még erısebben figyelt, hátha ötletet kap, hogy ı mivel nyerhetné meg hölgye szívét. - Nos, hát ott a zene és a dal... Royce szeme összeszőkült arra a gondolatra, hogy énekelnie kell Jennynek. Mély bariton hangjától mérföldeken belül minden kutya vad ugatásba kezdene, ott vonyítanának és ugrálnának a sarkában. - Biztosan tanultál lanton vagy más hangszeren játszani apródkorodban, ugye? - kérdezte Gawintıl Jennifer. - Nem, úrnım - vallotta meg Gawin. - Tényleg nem? - lepıdött meg Jenny. - Azt hittem, az is része az apródok tanulmányainak, hogy megtanulnak játszani valamilyen hangszeren. - Én Royce-hoz kerültem apródnak - tájékoztatta Jennyt büszkén a fiú -, nem pedig egy nıs földesúrhoz és feleségéhez egy kastélyba. Royce pedig azt tartja, hogy a lant éppoly fölösleges a csatában, mint a markolat kard nélkül... hacsak nem az a szándékom, hogy a fejem körül megforgatva hozzávágjam az ellenséghez. Eustace baljóslatú pillantást küldött felé, hogy megelızze Royce további befeketítését Jennifer elıtt, de Gawin gondolatait túlságosan lefoglalta Lady Anne ahhoz, hogy észrevegye. - Mi mást tehetnék, hogy megnyerjem a szívét? - ösztökélte Jennyt. - Megvan! - jelentette ki a nı. - A költészet! Eléjárulsz, és... és elmondasz neki egy verset. Valamit, amit különösen szeretsz. Royce a homlokát ráncolva próbált verseket felidézni, de az az egy, ami eszébe jutott, így hangzott: ,Volt egy ifjú lányka, May névre hallgatott, akit a szalmában bárki elkaphatott. Gawin arca megnyúlt, és csalódottan rázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy ismernék egyetlen verset is... De, mégis! Royce egyszer elmondott egyet. Így szólt: ,Volt egy ifjú lányka..." - Gawin! - kiáltott rá Royce önkéntelenül, elárulva jelenlétét. Jennifer arca megfagyott a hangja hallatán. Royce halkabban folytatta. - Ez nem... ööö... nem olyasfajta vers, amilyenre Lady Jennifer gondolt. - Hát akkor mit kellene tennem? - sóhajtotta Gawin, és abban a reményben, hogy ideálja képes kitalálni valami férfiasabb dolgot, amivel elkápráztathatja a hölgyet, Royce-hoz fordult. - Te mit tettél, amikor elıször akartál elbővölni egy hölgyet? Vagy már lovag voltál, és bizonyíthattad bátorságodat a becsület mezején? Mivel már úgyis meghiúsult, hogy titokban figyelhesse Jennifert, Royce a csoporthoz ballagott, és vállát a kéménynek támasztva megállt mellette. - Még nem voltam lovag - felelte, és elvett egy kupa sört, amit egy szolga odakínált neki. Jennifer elkapta azt a cinkos pillantást, amit Royce és Stefan váltott, de Gawinre hagyta, hogy a további részletek felıl érdeklıdjön. İt nem is kellett unszolni. - Mennyi idıs voltál? - Nyolcéves, ha jól emlékszem. - És mit tettél, hogy lenyőgözd? - Én... ööö... versenyt rendeztünk Stefannal és Godfreyval, hogy megszédíthessem a lányt egy olyan képességemmel, amire akkoriban különösen büszke voltam. - Miféle versenyt rendeztetek? - kérdezte Elinor néni, akit teljesen lekötött a történet. - Távköpıversenyt - felelte Royce tömören, Jenny arcélét lesve, vajon elmosolyodik-e. - Gyıztél? - kérdezte Eustace nevetve. - Természetesen - jelentette ki Royce szárazon. - Abban az idıben távolabb tudtam köpni, mint bárki Angliában. Ráadásul - főzte hozzá - megtettem a szükséges elıkészületeket is azzal, hogy Stefant és Godfreyt vittem magammal. - Azt hiszem, én most visszavonulok - közölte Jennifer udvariasan, és már fel is állt. Royce azonban váratlanul úgy döntött, inkább most közli feleségével a hírt, hogy a téma felmerült. - Jennifer - kezdte tartózkodóan -, a lovagi tornát, amit minden évben megrendezünk, az idén teljes harci játékká alakították. A két ország közötti fegyvernyugvás szellemében Henrik és Jakab úgy határozott, hogy a skótokat is meghívjuk a tornára. Ma hírnök jött Henriktıl, hogy ezt megerısítse - folytatta Royce. Jenny továbbra is udvariasan, de minden érdeklıdés nélkül nézett rá, ezért megpróbálta érthetıbbé tenni mondandóját. - A döntést királyaink hozták, ugyanakkor, amikor aláírták a fegyverszüneti egyezményt. Úgy tőnt, Jenny mégsem fogja fel a dolog jelentıségét, ezért Royce hozzátette: - Én is részt veszek rajta. Ekkor a nı végre megértette. Megvetıen férjére pillantott, aztán elhagyta a termet. Royce nézte, amint távozott, aztán csalódottan felkelt és utánament. Épp akkor érte utol, amikor Jenny kinyitotta hálószobája ajtaját. Kitárta elıtte az ajtószárnyakat, majd követte a szobába. Jenny semmit sem szólt Royce lovagjai elıtt, most azonban, amikor kettesben voltak, olyan keserőséggel fordult férje felé, ami szinte még a William halálának estéjén tanúsított viselkedésén is túltett. - Ha jól értem, Dél-Skócia lovagjai is részt vesznek ezen a kis rendezvényen? - Igen - válaszolta a férfi feszülten. - Ami többé már nem bajvívás. Most már harci játék. Természetesen ezért veszel részt benne. - Azért teszem, mert parancsot kaptam rá. Jenny arcáról eltőnt a harag, pergamenszerő sápadtságot és reménytelenséget hagyva maga után. Vállat vont.
- Van még egy fivérem. Nem szeretem ugyan annyira, amennyire Williamet szerettem, de ı legalább megtáncoltat majd, mielıtt megölöd. Malcolm majdnem akkora, mint te vagy. Remegett az álla, és a szeme könnyekkel telt meg. - És ott van az apám... ı idısebb nálad, de meglehetısen tapasztalt lovag. A meggyilkolása nagy mulatság lesz a számodra. Remélem - tette hozzá megtörten -, megteszed, hogy a húgomat életben hagyod. Már csak ı maradt nekem. Royce tudta, hogy Jenny nem akarja, hogy megérintse ıt, mégsem tudott ellenállni, és a karjaiba vette. A nı teste megfeszült, de nem harcolt ellene. Akkor két tenyerébe fogta felesége fejét, és saját mellkasához szorította. Haja érintése olyan volt, mintha selymet simogatna. Rekedten mondta: - Jenny, kérlek, kérlek, ne csináld ezt! Ne gyötörj így. Az isten szerelmére, sírj, vagy kiabálj velem, de ne nézz úgy rám, mint egy gyilkosra. És abban a pillanatban tudta. Pontosan tudta, miért szeretett belé, és mikor történt. Gondolatai visszatértek a tisztásra, ahol egy apródnak öltözött angyal nézett rá fénylı szemekkel, és lágyan azt mondta: „Amit beszélnek rólad, mindaz, amit a cselekedeteidrıl mondanak - az nem igaz. Én nem hiszem el." Most viszont bármit elhinne róla, és jó okkal. Ez a tudat ezerszer jobban fájt Royce-nak, mint bármelyik sérülés, amit valaha is szerzett. - Ha sírnál - suttogta a nı fénylı haját simogatva -, jobban éreznéd magad. De ösztönösen tudta, hogy amit javasol, lehetetlen. Jennifer oly sok mindenen ment keresztül, és oly sokáig tartotta vissza a könnyeit, hogy kételkedett abban, hogy bármi is sírásra bírhatná. Nem sírt, amikor a barátnıje, Becky haláláról beszélt, és Williamet sem siratta meg. Egy lány, aki tizennégy évesen elég bátor és elszánt volt ahhoz, hogy szembeszálljon felfegyverzett bátyjával a becsület mezején, nem fog sírni a férje elıtt, akit győlöl. - Tudom, hogy nem hiszel nekem - súgta Royce fájdalmasan -, de megtartom a szavam. A családod vagy a klánod egyetlen tagját sem bántom a harci játékban. Esküszöm. - Kérlek, engedj el - mondta Jenny fojtott hangon. Royce nem akarta, de a karja megfeszült. - Jenny - suttogta. A nı a legszívesebben meghalt volna, mert még most is gyönyörőséget érzett, hogy a nevét hallotta az ajkairól. - Ne hívj így többet - kérte rekedten. Royce mélyet, fájdalmasat sóhajtott. - Segítene, ha azt mondanám, szeretlek? Jenny kitépte magát a karjaiból, de arcán nem volt harag. - Kin próbálsz segíteni? Royce karjai tehetetlenül lehullottak. - Igazad van - értett egyet. *** Két nappal késıbb Jenny beszélt Gregory baráttal, aki beleegyezett, hogy Claymore-ban marad, amíg nem kapnak végleges papot. Amikor a nı kilépett a kápolnából, látta, hogy Royce lovagjai most is gyakorlatoznak, mint minden délelıtt, hogy felkészüljenek a csatára. Órákon át árkokat, korlátokat és homokzsákokat ugrattak át lovukkal, a kengyel segítsége nélkül pattantak fel a nyeregbe, aztán a forgó bábun gyakorolták a lándzsavetést. A földbe szúrt póznán lógó bábu kitárt karjaival a legapróbb kézmozdulatra forgásba lendült. Egyik karján páncélruha volt pajzzsal, a másikon egy nehéz homokzsák. A lovagok újra meg újra a várudvar legszélére lovagoltak, majd teljes sebességgel támadtak, minden alkalommal más irányból. Ha lándzsájukkal nem pontosan a lovag mellkasát találták el, a bábu pörögni kezdett, és a támadó hatalmas ütést kapott a homokzsáktól, amely - velük ellentétben - soha nem tévesztett célt. Olykor-olykor minden lovag hibázott, a támadás szögétıl és a forgó bábu elé helyezett akadályoktól függıen. Mindenki, a férjét kivéve, figyelte meg Jenny. A többiekkel ellentétben Royce kevesebb idıt töltött a bábu körül, és többet gyakorolt Zeusszal, mint ahogy ebben a
pillanatban is tette. Jenny a szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi mezítelen, izmos karja csillog a napfényben, miközben egyre magasabb akadályokon ugratja át a csatamént. Mindeddig képes volt figyelmen kívül hagyni a napi gyakorlatozást, de ahogy a harci játék idıpontja közeledett, egyre inkább halálos mővészetnek látta azt, ami korábban puszta edzésnek tőnt. Jenny lopva figyelte férje minden mozdulatát. Annyira elmerült a látványban, hogy nem is hallotta, amikor Godfrey a háta mögé lépett. - Zeusz - közvetítette a látottakat, Jenny oldalpillantásának irányát követve - még nem olyan kiváló ló, mint amilyen az apja volt. Egy teljes évnyi gyakorlás hiányzik még neki. Jenny ugrott egyet, amikor meghallotta a férfi hangját, aztán zavartan felelte: - Nekem... nekem fenségesnek tőnik. - Az is - értett egyet Godfrey. - De figyeld meg Royce térdét. Látod, hogyan kellett elıremozdítania ahhoz, hogy fordulásra késztesse Zeuszt? Thornak akkora nyomás is elég lett volna, mint ez - mondta, és kezét kinyújtva hüvelykujjával finoman megérintette Jenny karját. Jennifert hirtelen megint bőntudat fogta el, amiért a pompás állat halálát okozta, és érzéseit cseppet sem enyhítette Godfrey következı mondata. - Ha nem irányítod elég határozottan a lovadat a csatában, az életedbe kerülhet. Eustace és Gawin épp akkor szállt le a lováról, és csatlakoztak hozzájuk. Gawin meghallotta Godfrey utolsó megjegyzését. - Nincs okod aggodalomra, úrnım - közölte. - Royce a legnagyszerőbb harcos a földön. Majd meglátod a játékokon. Royce észrevette, hogy emberei figyelik. A fordulót félbehagyva feléjük iramodott. Észre sem vette Jennifert, akit Godfrey és Gawin eltakart, amíg meg nem állt a csoport elıtt. Gawin azonnal kitört. - Mutasd meg Lady Jennifernek, hogy bánsz a forgó babával! - Biztos vagyok benne - jelentette ki Royce, miután egy pillantást vetett felesége udvariasan közömbös arcára -, hogy Lady Jennifer már eleget látott a gyakorlatozásból. - De - vetette ellen Godfrey, jelentıségteljes vigyorral csatlakozva Gawin kéréséhez lefogadom, hogy még sosem látott hibázni. Gyerünk, most mutasd meg azt is. Royce egy nyugtalan biccentéssel feszes körben megfordította Zeuszt, és az indulási ponthoz vágtatott vele. - Szándékosan el fogja hibázni? - kérdezte Jenny. Akaratlanul is megremegett a borzalmas puffanásra gondolva, amit a homokzsák okozott, valahányszor nekicsapódott egy-egy lovagnak, aki elhibázta. - Csak figyelj - mondta Gawin büszkén -, erre egyetlen más lovag sem képes. Abban a pillanatban Royce lándzsájával hatalmas csapást mért a bábu vállára, a homokzsák pedig villámgyorsan megpördült - és elhibázta Royce-ot, mert a férfi lebukott lova lobogó sörénye mellé. Jennifer alig állta meg, hogy tapsolni ne kezdjen meglepetésében. Zavartan nézett elıbb Eustace-ra, majd Godfreyra, magyarázatot várva. - A reflexei - magyarázta Gawin sugárzóan. - Royce minden egyes izma egy szempillantás alatt megmozdul. Jennynek eszébe jutott Royce vidám hangja, és felidézte elete legboldogabb éjszakáját: „Csak figyelj meg egy harcost, amint megpróbál elugrani a nyilak és a lándzsák elıl. Olyan tánclépéseket látsz, hogy beleszédülsz." - És ugyanilyen gyors tırrel, karddal és buzogánnyal is. - Gawin a szemléletesség kedvéért csettintett egyet. Jenny emlékei közé ezúttal a William mellkasából kiálló tır képe tolakodott, számőzve a korábbi, keserédes emléket. - Szép mutatvány ez a forgó bábuval - mondta érzelemmentesen -, bár a csatában semmit sem ér, hisz nem bukhat le a lova mellé teljes fegyverzetben.
- Ó, dehogynem! - tódította Gawin, de megnyúlt az arca, mert Lady Jennifer udvariasan távozott. - Gawin - szólt rá dühösen Godfrey -, soha nem veszed észre magad, és ez már ijesztı. Menj, tisztítsd meg Royce fegyvereit, és tartsd csukva a szádat! Felháborodva Eustace-hoz fordult, és hozzátette: - Hogy gondolkodhat Gawin olyan tisztán a csatában, ha minden másban ekkora tökfej?
Huszonnegyedik fejezet
- Mit gondolsz, úrnım, hányan vannak még odakint? -kérdezte Agnes, aki Jenny mellett állt a várfalon. A lány az elmúlt héten olyan keményen dolgozott, hogy Jennifer ragaszkodott hozzá, jöjjön ki egy kis friss levegıt szívni. Jenny végignézett a hihetetlen látványosságon, amit Henrik király azon parancsa miatt rendeztek, hogy a Farkas is vegyen részt a játékokon, amely korábban csak helyi bajvívóverseny volt. Ezrével érkeztek a nemesek, a lovagok és a nézık Angliából, Skóciából, Walesbıl, sıt még Franciaországból is. A völgyet meg a környezı dombokat teljesen beborították a résztvevık színes sátrai és pavilonjai. Agnes kérdésére válaszolva Jenny megviselten mosolygott. - Azt mondanám, hat- vagy hétezren, de lehet, hogy még többen. Jenny azt is pontosan tudta, miért vannak itt: valamennyien azt remélték, hogy összemérhetik ügyességüket Henrik híres hısével, a Farkassal. - Nézd, még egy csoport - mutatott Jenny kelet felé, ahol újabb lovasok és gyalogosok bukkantak ki az emelkedınél. Az elmúlt négy napban mindez megszokott látvánnyá vált Jenny számára. A kastélyaik között lévı több száz mérföldes utazásokhoz hozzászokott nemes családoknak meg sem kottyant, hogy eljöjjenek ide, és megnézzék az életük legjelentısebb eseményének ígérkezı harci játékokat. - Még soha életünkben nem láttunk ilyesmit - mondta Agnes. - Azt teszik a falusiak, amit javasoltam nekik? - Bizony, úrnım, és örökké hálásak leszünk érte neked. Egy hét alatt több pénzt győjtöttünk össze, mint amennyit egész életünkben láttunk. És senki sem merészel becsapni minket, ahogy pedig minden évben szoktak, amikor a bajvívásra jönnek. Jenny mosolygott, és felemelte haját a tarkóján, hadd hőtse kicsit az enyhe októberi szellı. Amikor az elsı tucat vendég megérkezett a völgybe, és felverték sátraikat, haszonállatokat követeltek a falusiaktól, néhány vacak fillért vetve értük a családoknak. Jenny rájött, mi történik, és a völgy minden házát és haszonállatát ellátták egy farkasfejet ábrázoló bélyeggel. Ez jelezte, hogy viselıje a Farkas tulajdona, vagy az ı védnöksége alatt áll. „A férjem magyarázta Jenny, miközben szétosztotta a jelvényeket a várudvaron összegyőlt több száz parasztnak - senkinek sem engedi, hogy hitvány módon bánjon az embereivel. Mindent eladhattok, amit csak akartok, de - tanácsolta nekik mosolyogva - a helyetekben azokat a dolgokat, amelyeket mindenki meg akar venni, nem vetném oda az elsı érdeklıdınek. Inkább annak adnám el, aki a legtöbbet kínálja érte." - Ha ennek vége lesz - felelte most Jenny Agnes hálálkodására -, felkutatom, hol szerezhetnénk be új szövıszékeket, amirıl már beszéltem a falubeli asszonyoknak. Ha a most keresett pénzt összegyőjtitek, és olyasmire költitek, mint a szövıszékek, a pénzetek egyre nagyobb és nagyobb hasznot hoz majd. Gondolkodjatok ezen - folytatta. - Minthogy minden évben rendeznek lovagi tornát, mindenkinek gondoskodnia kell további állatokról, és más
dolgokról is, amiket a következı évben eladhattok. Ez nagy hasznot hoz. Majd megbeszélem a dolgot a herceggel és a tiszttartókkal, és segítek nektek terveket kovácsolni, ha úgy kívánjátok. Agnes párás tekintettel nézett rá. - Áldás vagy a számunkra, maga az Úr küldött, asszonyom. Mindannyian így gondoljuk, és nagyon sajnáljuk, hogy olyan durván fogadtunk, amikor megérkeztél hozzánk. Mindenki tudja, hogy én vagyok a személyes szolgálólányod, és nap, mint nap megkérdeznek, hogy biztosak legyenek benne, tudod-e, milyen hálásak neked. - Köszönöm - mondta Jenny egyszerően, majd fanyar mosollyal hozzátette: - Bár úgy tisztességes, ha azt is elmondom, hogy elképzeléseim a haszonszerzésrıl skót ötletek. Tudod, mi takarékos nép vagyunk. - Te már angol vagy, ha megbocsátasz, hogy ezt mondom. Férjhez mentél az urunkhoz, és ezzel közénk valóvá váltál. - Én skót vagyok - felelte Jenny csendesen. - Ezen semmi sem változtat, és én nem is akarom, hogy változtasson. - Igen, de Claymore-ban és a faluban is mindenki azt reméli, hogy holnap, a harci játékon a mi oldalunkon foglalsz majd helyet - mondta Agnes ideges elszántsággal. Jenny a kastély minden szolgálójának megengedte, hogy másnap, a játékok legfontosabb napján vagy az azt követı napon végignézhessék a küzdelmeket, ezért az egész kastélyt várakozásteljes izgatottság töltötte be. Jenny megúszta, hogy válaszolnia kelljen Agnes kérdésére, mert megérkeztek lovas kísérıi, akik levezették ıt a varudvarra. Korábban megemlítette Royce-nak, hogy meg kívánja látogatni a Merrick-pavilont, és férje egyet is értett ezzel, bár azzal a kikötéssel, hogy emberei elkísérik. Nem volt más választása, gondolta Jenny. Meglátta kíséretét; Royce mind a tizenöt személyes testırét mellé adta, Arikot, Stefant, Godfreyt, Eustace-t és Lionelt is beleértve, akik most felfegyverezve, lóháton vártak rá. A völgy ragyogó színő sátrai és csíkos pavilonjai közelebbrıl még élénkebbnek és ünnepibbnek tőntek Jennifer elıtt, mint a várfalról nézve. Ahol csak maradt egy kis üres terület, harcosok gyakorlatoztak, és minden lovag sátra elıtt a földbe szúrva állt lobogója és lándzsája. Mindenütt színeket látott: széles vörös, sárga és kék csíkos sátrakat, vörös sólymokkal, aranyoroszlánokkal és zöld medvékkel díszített lobogókat, pajzsokat és jelvényeket. A régi barátok egyre-másra üdvözleteket kiáltottak Royce lovagjai felé, s bár Jenny kísérete egyszer sem állt meg, így is egy órájukba került, mire a völgyön áthaladva felértek a nyugati emelkedıre. A skótok az északi dombon táboroztak, most sem keveredtek a győlölt angolokkal, akik a völgyben helyezkedtek el, a franciák pedig a nyugati magaslatokat foglalták el. Minthogy Jenny rokonai az utolsók között érkeztek Claymore-ba, sátraikat az északi domb legtetején állították fel, jóval a többiek fölött. Bár az is lehet, gondolta Jenny, hogy apja egyszerően azért részesítette elınyben ezt a helyet, mert így közelebb kerülhetett annak a magaslatnak a szintjéhez, amelyen Claymore kastélyának bástyái törtek az ég felé. Jenny körülnézett az ellenség táborában, így, békeidıben. Átmenetileg mindenki félretette az évszázados ellenségeskedést, és tiszteletben tartották az ısi hagyományt, amely a játékok ideje alatt a lovagok biztonságát garantálta. Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Stefan megszólalt mellette: - Valószínőleg évtizedek óta ez az elsı alkalom, hogy a három országból ennyi ember érkezett ugyanarra a területre, mégsem akarnak megvívni érte egymással. - Épp ugyanerre gondoltam - ismerte el Jenny meglepetten. Bár Stefan változatlanul udvariasan bánt vele, mióta elidegenedett a bátyjától, Jenny érezte növekvı helytelenítését. A nı feltételezte, hogy eltúlzottnak tartja viselkedését. Ha nem emlékeztette volna olyan fájdalmasan Royce-ra, valahányszor csak ránézett, talán
megpróbálhatta volna, hogy vele is ugyanolyan bensıséges kapcsolatot alakítson ki, mint Godfreyval, Eustace-szal és Lionellel. İk hárman elıvigyázatosan mindig kettejük között egyensúlyoztak, viselkedésükbıl azonban egyértelmően kiderült, hogy az ı nézıpontját is megértik. Az is nyilvánvaló volt, hogy tragikusnak, de korántsem kibékíthetetlennek tartják a közöttük fennálló ellentétet. Meg sem fordult Jenny fejében, hogy Stefan, aki sokkal közelebb állt férjéhez, mint a barátai, tudja, hogy milyen szörnyen érzi magát fivére, és mennyire sajnálja a történteket. Jenny tisztában volt azzal is, miért vált ma melegebbé Stefan viselkedése. Apja üzenetet küldött neki, amelyben értesítette érkezésükrıl - és mellette ott volt Brenna személyes, külön üzenete is, amit a nı olvasatlanul adott át Stefannak. Jenny azzal küldte vissza a futárt, hogy ma meglátogatja ıket. Az volt a szándéka, hogy megpróbál magyarázatot adni eltúlzott és igazságtalan viselkedésére, amivel apja azon kísérletére reagált, hogy az kolostorba akarta küldeni. De mindenekelıtt azért jött, hogy bocsánatát kérje, amiért szándéka ellenére részesévé vált William halálának. İ akarta, hogy Royce maradásra kérje, és kétségtelenül az ı kirohanása zaklatta fel Williamet és bıszítette fel Royce-ot. Nem számított rá, hogy apja vagy a klán többi tagja megbocsát neki, de szükségét érezte a magyarázatnak. Valójában azt várta, hogy számkivetettként bánnak majd vele, de amint a sátruk elé ért, látta, hogy egészen másként áll a helyzet. Mielıtt Stefan Westmoreland leszállhatott volna a lováról, hogy segítsen neki, Lord Merrick maga lépett oda hozzá, és derekánál fogva kiemelte a nyeregbıl. A klán többi tagja is elıkerült, és Jenny ölelések közt találta magát. Garrick Carmichael és Hollis Fergusson a kezét paskolgatták, és még Malcolm is átfogta a vállát. - Jenny, annyira hiányoztál! - szakadt ki Brennából, amikor végre nıvére közelébe érhetett, és hevesen átölelte. - Te is nagyon hiányoztál - felelte Jenny elfúló hangon, mert felkavarta a kedves fogadtatás. - Gyere beljebb, drágám - erısködött apja. Jenny döbbenten hallgatta, hogy ı kért bocsánatot tıle, amiért félreértette szándékát a kolostorral kapcsolatban, és azt hitte, inkább éli le ott az életét, mint a férje mellett. És bár mindennek könnyíteni kellett volna Jenny lelkén, ı csak még bőnösebbnek érezte magát. - Ez Williamé volt - nyújtott át neki apja egy díszes tırt. - Tudom, hogy jobban szeretett téged, Jennifer, mint bármelyikünket, és azt akarná, hogy a tiéd legyen. Azt szeretné, ha viselnéd az ı tiszteletére a játékokon. - Igen - ígérte Jenny könnyes szemmel. - Viselni fogom. Aztán elmesélte, miként kellett William testét egy közönséges sírba fektetniük; elismételte az imádságokat, amelyeket Merrick bátor örököséért mondtak, akit élete virágában gyilkoltak meg. Mire a végére ért, Jenny úgy érezte, mintha William megint meghalt volna. Amikor elérkezett távozása ideje, apja egy ládára mutatott a sátor sarkában. - Ez anyád holmija, drágám - közölte, miközben Becky apja és Malcolm kivitte a ládát a sátorból. - Tudom, hogy fontos neked, különösen most, hogy a fivéred gyilkosával kell együtt élned. Ezek a tárgyak vigaszt nyújtanak majd, és emlékeztetnek arra, hogy te anyád után mindig Rockbourn grófnıje maradsz. Bátorkodtam felállítani a zászlódat, a Rockbournlobogót, hogy holnap a játékon ott lengjen a pavilonunk mellett. Úgy gondoltam, te is azt akarnád, hogy ott legyen fölötted, miközben figyeled drága fivéred gyilkosával vívott harcunkat. Jenny annyira szédült volt a fájdalomtól és a bőntudattól, hogy alig tudott megszólalni. Amint kilépett a sátorból, döbbenten látta, hogy mindenki, akivel korábban nem volt alkalma találkozni, ott tolong, hogy üdvözölje ıt. Mintha az egész falu eljött volna Merrickkel, minden férfi rokona, aki csak volt.
- Hiányzol nekünk, leányka - mondta az öreg fegyverkovács. - Holnap majd büszke lehetsz ránk - kiáltotta oda Jenny egy távoli unokatestvére, aki korábban még csak nem is kedvelte ıt. - Te is büszkévé tettél minket arra, hogy skótok vagyunk. - Jakab király - emelte fel apja a hangját, hogy mindenki hallja - megkért, hogy adjam át személyes üdvözletét és buzdítását, hogy soha ne feledd el hazád ingoványait és hegyeit. - Elfelejteni? - felelte Jenny fojtottan suttogva. - Hogy is felejthetném el? Apja hosszan, gyöngéden ölelte át. Ez annyira nem volt jellemzı rá, hogy Jenny majdnem könnyekben tört ki, és kis híja volt, hogy könyörögni nem kezdett, ne kelljen visszatérnie Claymore-ba. - Bízom benne - tette még hozzá apja, miközben lovához kísérte -, hogy Elinor néni mindenkinek kitőnıen gondját viseli. - Gondunkat viseli? - ismételte Jenny bambán. - Ööö... - helyesbített gyorsan és bizonytalanul Merrick - úgy értem, továbbra is készíti a kenıcseit és a gyógyfızeteit, hogy jó egészségnek örvendj. Jenny szórakozottan bólintott, és William tırét megszorítva halványan felderengett benne, milyen gyakran indul gyógynövénygyőjtı útra Elinor néni az erdıbe. Épp fel akart ülni a lóra, amikor Brenna kétségbeesett, könyörgı pillantása végre eszébe juttatta húga elızı este küldött, óvatosan szövegezett üzenetét. - Apám - fordult vissza, és a legkevésbé sem kellett tettetnie sóvárgását -, lehetséges volna, hogy Brenna visszatérjen velem, és Claymore-ban töltse az éjszakát? Együtt mennénk a bajvívásra. Apja arca egy pillanatra megkeményedett, de szinte azonnal halvány mosoly jelent meg az ajka körül, és bólintott. - Garantálod a biztonságát? - kérdezte könnyedén, mintha épp csak most jutott volna eszébe. Jenny bólintott. Amikor Jenny és Brenna ellovagoltak kíséretükkel, Merrick ura és Malcolm még hosszú percekig nézett utánuk. - Gondolod, bevált a trükk? - kérdezte Malcolm, és megvetı pillantását Jenny hátába fúrta. Lord Merrick bólintott, és határozottan így felelt: - Emlékeztettük a kötelességére, és a kötelessége gyızedelmeskedni fog, bármekkora vágyat érez is a Gyilkos iránt. A mi pavilonunkban ül, és a mi gyızelmünknek örül majd az angolokkal szemben, a férje és minden embere szeme láttára. Malcolm a leghalványabb erıfeszítést sem tette, hogy elrejtse mostohatestvére iránt érzett győlöletét. - Vajon akkor is örül majd, ha megöljük a férjét a mezın? - kérdezte rosszindulatúan. Kétlem. Aznap este, amikor Claymore-ba mentünk, szinte könyörgött neki, hogy bocsásson meg, amiért arra kért téged, küldd kolostorba. Lord Merrick sarkon fordult. - Az én vérem folyik az ereiben. Szeret engem. Meghajlik majd az akaratom elıtt. Már meg is tette, csak még nem tud róla. *** A várudvart izzó fénybe borították a fáklyák narancsosan fénylı lángjai. Mindenki Royce lovagjának, Godfreynak az apródját figyelte. A hatszáz vendég és a háromszáz vazallus, valamint szolgáik kedvéért úgy határoztak, hogy a ceremóniának ezt a részét itt és nem a kápolnában rendezik meg. Jenny oldalt, majdnem teljesen elöl állt, halvány mosollyal az ajka körül, mert fájdalmát átmenetileg feledtette a szertartást kísérı pompa és ünnepélyesség. A Bardrick nevő apród, egy izmos fiatalember Royce elıtt térdelt fehér tunikában, vörös köpenyben, süvegben és fekete kabátban. Huszonnégy órája böjtölt, és a kápolnában töltötte az éjszakát imádkozva és meditálva. Napkeltekor meggyónt Gregory barátnak, megjelent a misén, és megáldozott.
Most a többi lovag és jó néhány vendég hölgy vett részt szertartásos felfegyverzésében. Valamennyien csillogó, új fegyverzetének egy-egy darabját hozták kezükben, egyszerre mindig csak egyet, és Royce lábaihoz fektették. Royce Jennyre nézett, aki az aranysarkantyút, a fiú lovaggá avatásának utolsó jelképét tartotta kezében. Jenny zöld bársonyruhája alját megemelve elırelépett, és a főre tette a sarkantyúkat, Royce lábai mellé. Amint lehajolt, megpillantotta Royce térdig érı bırcsizmájának sarkán az ı aranysarkantyúit, és az jutott eszébe, vajon amikor férjét ütötték lovaggá Bosworth csatamezején, volt-e része ehhez hasonló pompában. Godfrey rámosolygott Jennyre. İ is elırejött, kinyújtott karján hozva a felszerelés legfontosabb darabját: a kardot. Amikor ez is odakerült a földre a többi mellé, Royce lehajolt, és mély, szigorú hangon három kérdést tett fel az apródnak, amit Jenny nem hallott tisztán. Bármit válaszolt is Bardrick, Royce nyilván elégedett volt vele, mert bólintott. Ezt követte a hagyományos lovaggá ütés. Jenny visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Royce széles ivben magasba emelte a kezét, és csattanós pofont kevert le Bardricknak. Gregory barát azonnal kijelentette, hogy az új lovagon az egyház áldása van, és a levegı hangos éljenzéssel telt meg. Sir Bardrick felállt, és odavezették hozzá a lovát. A hagyománynak megfelelıen úgy ugrott fel a nyeregbe, hogy közben nem érintette a kengyelt, majd körbelovagolta a zsúfolt várudvart, érméket dobálva a szolgáknak. Lady Katherine Melbrook, egy bőbájos barna nı ment oda Jennyhez, alig idısebb nála, és rámosolygott. Jenny nemrégiben meglepetten vette észre, hogy jó pár angolt megkedvelt, és még nagyobb meglepetéssel nyugtázta, hogy úgy tőnt, azok is elfogadják ıt. Viselkedésükben olyan szembeötlı változás állt be Merrickben tartott esküvıjük óta, hogy Jennyben maradt egy kis gyanakvás. Katherine Melbrook volt az egyetlen kivétel. A fiatal nı olyan nyíltszívő és barátságos volt, hogy Jenny az elsı naptól kezdve megbízott benne, amikor a lány nevetve így szólt hozzá: „A szolgák azt beszélik, egy szent és egy angyal keveréke vagy. Azt mondják, legorombítottad az intézıdet, mert megütött egy szolgát. Meg azt is, hogy bánásmódod egy kiválóan dobó bőnös legénnyel szemben több volt, mint könyörületes. Barátságuk ettıl a pillanattól kezdve szárba szökkent. Katherine rendszeresen segített Jennynek elrendezni a dolgokat, és irányította a szolgákat, ha Jennifernek és Elinor néninek más elfoglaltsága akadt. Most elvonta Jenny figyelmét Sir Bardrickról, és ugratva súgta a fülébe: - Tisztában vagy azzal, hogy a férjed olyan tekintettel néz rád, amit még az én legkevésbé sem romantikus uram is gyöngédnek nevezne? Jenny akarata ellenére abba az irányba nézett, amerre Katherine mutatott. Royce egy csapat vendég karéjában álldogált, szemlátomást mélyen elmerülve a férfiak beszélgetésében. - Abban a pillanatban elfordult, amint odanéztél - kuncogott Katherine. - Akkor viszont nem pillantgatott másfelé, amikor ma este Lord Broughton a szoknyád mellé szegıdött. Iszonyúan féltékenynek látszott. Ki gondolta volna - fecsegett tovább vidáman -, hogy a félelmetes Farkas kéthavi házasság után olyan szelíddé válik, mint egy kiscica. - İ nem kiscica - tört ki Jennybıl, mielıtt még meggondolhatta volna, mit mond, mégpedig olyan indulattal, hogy Katherine-nek leesett az álla. - Én... kérlek, bocsáss meg, Jenny. Szörnyő állapotban lehetsz. Mi valamennyien megértjük, igazán. Jenny szeme riadtan elkerekedett, mert azt hitte, Royce-szal kapcsolatos érzései valahogy nyilvánosságra kerültek. Elidegenedésük ellenére megegyeztek abban, hogy nézeteltérésük nem tartozik vendégeikre. - Mindenki megérti? - ismételte Jenny óvatosan. - Mit? - Hogy milyen nehéz lesz majd neked holnap, amikor a férjed emelvényén ülsz a küzdelem alatt, és ıt támogatod a jelenléteddel a rokonaid szeme láttára. - Egyik sem áll szándékomban - mondta Jenny higgadt határozottsággal.
Katherine feleletét ezzel szemben bárminek lehetett volna nevezni, csak higgadtnak nem. - Jennifer, nem gondolhatod komolyan, hogy a másik oldalon ülsz, a skótokkal! - Én skót vagyok - mondta Jenny, de a gyomra görcsbe rándult. - Most már Westmoreland vagy! Még Isten is úgy rendelte, hogy a feleség ragaszkodjon a férjéhez! Mielıtt Jenny válaszolhatott volna, Katherine megragadta a vállait, és kétségbeesetten mondta: - Fogalmad sincs, hová vezet, ha nyilvánosan az ellenségei mellé állsz! Jenny, ez Anglia, és a férjed egy... egy legenda. Nevetség tárgyává teszed! Mindenki meg fog vetni érte, még azok is, akik megkedveltek, a férjedet pedig kigúnyolják, amiért nem képes legyızni a saját feleségét. Kérlek, könyörgöm neked, ne tedd ezt! - Nekem... emlékeztetnem kell a férjem az idıre - felelte Jenny kétségbeesetten. - Mielıtt rájöttünk volna, milyen sok vendégünk lesz, ezt az estét jelöltük ki a vazallusoknak, hogy Claymore-ba jöjjenek, és megtegyék hőségesküjüket. Jenny háta mögött két szolgálója meredten bámult, mintha arcul csapták volna ıket, aztán elrohantak a kovácsmőhely felé, ahol még vagy kéttucatnyi claymore-i inas ácsorgott. - İladysége a skótokkal ül holnap. Ellenünk ül! - tört ki az egyik szolgáló hitetlenkedı aggodalommal. - Hazudsz! - kiáltott rá egy fiatal lovász, akinek megégett kezét Jenny maga kötötte be és ápolta. - İ sosem tenne ilyet. İ közülünk való. Jenny eközben odaért Royce-hoz, aki azonnal felé fordult, otthagyva Lord Melbrookot egy mondat kellıs közepén. - Azt mondtad... - kezdte Jenny, de félbehagyta a mondatot. Képtelen volt elfelejteni, amit Katherine mondott neki arról, hogyan néz rá a férje. Tényleg volt valami a tekintetében, amikor ráemelte... - Mit mondtam? - kérdezte a férfi csöndesen. - Azt mondtad, általában mindenki korán lefekszik a küzdelem elıtti napon - magyarázta Jenny, visszanyerve lélekjelenlétét, és udvarias, kifejezéstelen arcot erıltetett magára, mint William halála óta mindig. - Ebben az esetben jó lenne, ha hozzákezdenénk a hőségeskükhöz, és túlesnénk rajtuk, mielıtt nagyon késı lesz. - Nem érzed jól magad? - kérdezte Royce, összehúzott szemmel vizsgálgatva felesége arcát. - De igen - hazudta Jenny -, csak fáradt vagyok. A hőségesküket a nagyteremben tették le, ahol már összegyőltek Royce hőbéresei. Jenny majdnem egy órán át figyelte, miként járulnak férje színe elé a vazallusai, egyik a másik után. İsi szokás szerint letérdeltek elıtte, kezüket Royce kezébe helyezték, alázatosan lehajtották a fejüket, és hőséget esküdtek neki. A hódolat aktusa volt ez, és Jenny, aki elégszer nézett végig hasonló szertartásokat Merrickben, mindig azt gondolta, hogy szükségtelenül megalázó a hőbéres számára. Katherine Melbrook is egyetértett vele, aki halkan megjegyezte: - Ez nagyon lealacsonyító lehet a vazallusoknak. - Épp errıl szól - mondta Lord Melbrook, aki nem osztozott felesége ellenszenvében. - Én is pontosan ezt a testhelyzetet vettem fel Henrik király elıtt, szóval, mint látjátok, nem olyan lealacsonyító gesztus, amilyennek ti, hölgyek hiszitek. Bár - tette hozzá néhány pillanatnyi gondolkodás után - talán más érzés, ha egy lovag a királya elıtt hajt térdet. Amikor az utolsó hőbéres is letérdelt, és elmondta hőségesküjét, Jenny halkan elnézést kért, és felsurrant a lépcsın. Agnes segített úrnıjének felvenni patyolatfehér, puha hálóköntösét, amelyet rózsaszín hímzés díszített. Épp befejezte az öltöztetést, amikor kopogtattak az ajtón, és Royce lépett a szobába. - Lemegyek Lady Elinorhoz, és megnézem, szüksége van-e rám - mondta Agnes, aztán gyorsan pukedlizett egyet Royce felé.
Jenny rájött, hogy hálóruhája majdnem teljesen áttetszı, ezért sietve maga elé kapott egy köpenyt. De ahelyett, hogy Royce gúnyolódott volna erényes mozdulatán, vagy ugratta volna miatta, mint akkor, amikor még boldogok voltak együtt, férje arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. - Beszélni szeretnék veled néhány dologról - kezdte a férfi halkan. - Elıször is, a bélyegek, amiket kiosztottál a falusiaknak... - Ha dühös vagy miatta, nem hibáztatlak - mondta Jenny nyíltan. - Elıbb meg kellett volna beszélnem veled vagy Sir Alberttel. Különösen, mivel a te nevedben osztottam szét ıket. Akkoriban nem értél rá, és én... én nem szeretem Sir Albertet. - Távol áll tılem, hogy haragudjak, Jennifer - mondta elızékenyen Royce. - A játékok után pedig eltávolítom a kastélyból Prishamet. Valójában azért jöttem, hogy köszönetet mondjak, amiért észrevetted a gondot, és ilyen okosan megoldottad. Leginkább pedig azt akartam megköszönni, hogy nem mutattad ki a szolgák elıtt az irántam érzett győlöletedet. Jenny gyomra hirtelen összerándult, de Royce folytatta. - Épp ellenkezıleg cselekedtél. - Az ajtó felé biccentett, amelyen át Agnes az imént távozott, és gúnyosan hozzátette: - Már senki nem vet keresztet, ha elmegy mellettem. Még a szolgálód sem. Jenny, aki nem is sejtette, hogy Royce valaha észrevette ezt, bólintott. Fogalma sem volt, mit felelhetne. Royce kissé tétovázott, de aztán azt mondta: - Az apád, a bátyád és három további Merrick is kihívott a holnapi bajvívásra. Elfogadtam. - Természetesen - felelte a nı nem titkolt keserőséggel. - Nem volt más választásom - közölte Royce feszülten. - Különleges parancsot kaptam a királyomtól, hogy ne utasítsam vissza, ha egy Merrick kihív. - Zsúfolt napod lesz - jegyezte meg Jennifer, fagyos pillantást vetve férjére. Köztudott volt, hogy a skótok és a franciák is kiválasztották legjobb lovagjaikat, hogy megmérkızzenek Royce-szal, és velük is másnap kellett megvívnia. - Hány kihívást fogadtál el holnapra? - Tizenegyet - felelte kereken -, a játékon kívül. - Tizenegyet - ismételte Jenny, a Royce árulása miatti fájdalommal teli hangon. - Három a szokásos szám. Úgy látszik, neked négyszer annyi erıszakra van szükséged, hogy bátornak és erısnek érezd magad. Royce elfehéredett a hallottaktól. - Csak azokat a kihívásokat fogadtam el, amelyekre külön parancsot kaptam. Több, mint kétszázat visszautasítottam. Jennynek tucatnyi gúnyos megjegyzés jutott eszébe, de nem volt szíve kimondani ıket. Ahogy a férfira nézett, úgy érezte, mintha haldokolna belül. Royce megfordult, hogy távozzon, de pillantása megakadt William tırén, amely a ládán hevert. Jenny hirtelen szinte kétségbeesetten érezte, hogy meg kell védenie legdrágább fivére tettét. Miközben férje a kilincs után nyúlt, megszólalt. - Átgondoltam az egészet. Azt hiszem, William nem azért nyúlt a tıre után, hogy használja, hanem mert féltette a biztonságát, ha egyedül marad veled a teremben. Az is lehet, hogy az én biztonságomat féltette. Nyilvánvaló volt, hogy haragszol rám. De soha nem próbált volna rád támadni... hátulról soha. Nem vádirat volt, hanem egyszerő megállapítás. Bár Royce nem fordult felé, Jenny látta, hogy a férfi vállai megmerevednek, mintha meg akarná erısíteni magát a fájdalommal szemben. - Én ugyanerre a következtetésre jutottam - mondta mereven, mégis szinte megkönnyebbülve. - A szemem sarkából láttam, hogy egy tır indul meg a hátam felé, és ösztönösen cselekedtem. Reflexbıl. Sajnálom, Jennifer. A nı, akit feleségül vett, nem fogadta el a szavát, sem a szerelmét, de furcsamód elfogadta a bocsánatkérését.
- Köszönöm - mondta fájdalmasan -, hogy nem próbálsz meggyızni engem vagy önmagad arról, hogy William orgyilkos volt. Így sokkal könnyebb lesz nekünk... neked és nekem... Jenny hangja elcsuklott, mert eszébe jutott, minek néznek elébe másnap, de most csak arra tudott gondolni, amin egykor osztoztak - és amit elveszítettek. - ...neked és nekem... hogy udvariasan viselkedjünk egymással - fejezte be ügyetlenül. Royce bizonytalanul felé fordította a fejét. - Mindössze ennyit akarsz tılem a továbbiakban? - kérdezte. - Udvariasságot? Jenny bólintott, mert megszólalni képtelen volt. És férje szemébe nézve majdnem elhitte, hogy fájdalmat lát - olyat, ami szinte az ı fájdalmán is túltesz. - Ez minden, amit akarok - nyögte ki végül. Abban a pillanatban, amint Royce mögött becsukódott az ajtó, Jenny az ágy tartóoszlopának dılt, és forró patakokban ömleni kezdtek a könnyei. Vállai hevesen rázkódtak; a szívet tépı zokogást nem bírta tovább magában tartani, az felszakadt a mellébıl. Átkarolta az oszlopot, de térdei már nem tartották meg.
Huszonötödik fejezet
A játékok hatalmas mezeje már tömve volt fényőzıen öltözött hölgyekkel és urakkal, mire Jenny, Brenna, Elinor néni és Arik megérkeztek. Baldachinos emelvények és az emelkedın egymás fölött elhelyezett székek szegélyezték, minden dobogó tetején a tulajdonos címerével díszített zászlók lobogtak. Amint Jenny körülnézett, hogy megkeresse saját lobogójukat, azonnal látta, hogy Katherine-nek igaza volt: honfitársainak emelvényei nem a többiek közé ékelıdtek, hanem az angolokkal szemben voltak -még most is jelezve szembenállásukat. - Nézd, drágám, ott a te címered - mutatott Elinor néni a mezı túlsó vége felé. - Épp apádé mellett lobog. A három nı megdöbbent, amikor Arik dörgı hangon megszólalt. - Te oda ülsz! - parancsolta a Claymore címerét viselı tribün felé mutatva. Jenny, aki tudta, hogy ez az óriás parancsa, nem Royce-é - akinek amúgy sem engedelmeskedett volna -, megrázta a fejét. - A saját címerem alatt foglalok helyet, Arik. A veletek folytatott háború már így is sok embertıl megfosztott minket, akiknek ma ott kellene ülniük. Claymore lelátója tömve van. Pedig nem volt. Nem teljesen. Közepén feltőnıen üresen állt egy hatalmas trónszék. Jennyre várt, és ezt ı is tudta. A gyomra görcsbe rándult, amint ellovagolt mellette. Abban a pillanatban mind a hatszáz vendég, minden szolga és minden falubeli pillantása rá szegezıdött; elıször megbotránkozva, aztán csalódottan, végül megvetéssel. A Merrick klán emelvénye, fölötte a sólyommal és a félholddal, a MacPherson klán és a Duggan klán lelátója között helyezkedett el. Jenny nyomorúságát még az is tetézte, hogy amint a klánok észrevették, hogy feléjük tart, fülhasogató diadal-ordításban törtek ki. Jenny meredten elırenézett, és igyekezett Williamre gondolni. Elfoglalta helyét az elsı sorban Elinor néni és Brenna között. Amint leült, rokonsága, köztük Becky apja is, a vállát kezdték lapogatni, és mindenfelıl büszke köszöntések szálltak felé. Ismerısei - sıt ismeretlenek is - felsorakoztak a széke elıtt, hogy tiszteletüket tegyék, vagy bemutassák ıket Jennynek. Egykor arra vágyott, hogy az övéi elfogadják; ma több mint ezer skót imádta és kényeztette, mintha nemzeti hısnıjük lett volna. És ahhoz, hogy ezt elérje, mindössze annyit kellett tennie, hogy nyilvánosan megalázza és elárulja a férjét.
A felismeréstıl émelyegni kezdett a gyomra és izzadt a tenyere. Még tíz perce sem ült ott, de úgy érezte, képtelen többet elviselni anélkül, hogy rosszul ne legyen. Mindezt tetézte, hogy a köré tömörülı emberek egy idı után távoztak, és a nı az angol térfélen ülık tekintetének kereszttüzében találta magát. Bárhová nézett, mindenfelıl angolok meredtek vagy mutogattak rá. - Nézd csak meg, - szólt Elinor néni vidáman, a dühösen rájuk bámuló angolok felé biccentve - micsoda gyönyörő kalapokat viselnek! Jenny kényszerítette magát, hogy felemelje a fejét, és tekintetét végigjártatta a színpompás emelvényeken. Látott toronymagas süvegeket, amelyek fátyla a földet söpörte; fejfedıket, amelyeknek mindkét fele szárnyakat formázott, és szív alakú kalapokat fátyollal, olyanokat, akár a bıségszaru. Jenny nézte, de nem látta ıket. Elinor néni fecsegését is alig hallotta. - És miközben körbenézel, emeld magasra a fejedet, mert döntöttél, bár szerintem helytelenül, de most meg kell próbálnod véghez is vinni. Jenny felkapta a fejét. - Mit beszélsz, Elinor néni? - Amit korábban is elmondtam volna, ha megkérdezel: a te helyed a férjed mellett van. Az enyém meg melletted. Tehát itt vagyok. És itt van az oldaladon a drága Brenna is, bár erıs a gyanúm, hogy valami vad tervet forral, hogy hátramaradhasson a férjed fivérével. Hirtelen Brenna is felkapta a fejét, és Elinor nénire meredt. Jenny azonban túlságosan elmerült saját bőntudatában és kétségeiben ahhoz, hogy még húga riadalmát is észrevegye. - Nem érted, hogy William miatt teszem, Elinor néni? Szerettem ıt. - És ı is szeretett téged - felelte Brenna együtt érzın, amitıl Jenny kissé jobban érezte magát, míg csak húga hozzá nem tette: - Apával ellentétben ı jobban szeretett téged, mint amennyire megvetette az ellenségünket. Jenny lehunyta a szemét. - Kérlek - suttogta mindkettejük felé -, ne tegyétek ezt velem. Én... én tudom, mi a helyes... Hirtelen megfújták a harsonákat és a kürtöket, ami megkímélte Jennyt a folytatástól. A harsonások mellett apródok vágtattak a mezı közepére, megvárták, amíg a nézık elcsendesültek, és akkor kihirdették a szabályokat. A játékokat három bajvívás vezeti be, jelentette a hírnök, az ország hat legjobbnak tartott lovagja vív meg egymással. Jenny visszafojtott lélegzettel hallgatta: az elsıt egy francia és egy skót lovag vívja, a másodikat Royce és egy DuMont nevő francia, a harmadikat Royce és Ian MacPherson, Jenny korábbi kérıjének fia. A tömeg megvadult: ahelyett, hogy napokat kellene várniuk, míg végre küzdeni láthatják a Farkast, most kétszer is megfigyelhetik, mégpedig a legelsı órában. A szabályok elsı pillantásra teljesen szokványosnak tőntek: az elsı lovag, aki három pontot összegyőjt, megnyeri a mérkızést; egy pont jár azért, ha a lovag olyan erısen eltalálja ellenfelét, hogy annak meginog kezében a lándzsa. Automatikusan három pontot kapnak, és megnyerik a mérkızést, ha letaszítják ellenfelüket a lováról. Jenny úgy gondolta, legalább öt vágtát kell megtenniük, hogy összegyőjtsék a három pontot. Már az sem kis bravúr, hogy valaki egy vágtató lovon ülve, egyenesen tartott lándzsával megcélozza ellenfelét, és épp a megfelelı helyen találja el ahhoz, hogy megremegjen kezében a fegyver, ráadásul a sima páncélzatokat úgy tervezték, hogy lecsússzon róluk a dárda hegye. A következı bejelentésre a tömeg felmordult, Jenny pedig összerezzent: a mérkızéseket nem francia, hanem német stílusban vívják. Ez azt jelentette, hogy masszív lándzsákat használnak a hajlékony nyírfa dárdák helyett, és halálos hegyüket sem fedi védıborítás. A tömeg lelkesedésének moraja olyan hangos volt, hogy a hírnöknek hosszasan kellett várakoznia, mire befejezhette hirdetményét. A játék hármas bajvívással folytatódik, a többiekre a további két napon kerül majd sor. Mindazonáltal, tette hozzá, a párbajokat a részt vevı lovagok népszerősége alapján szervezik, ha ilyesmi egyáltalán megállapítható.
A tömeg ismét lelkes ordításban tört ki. Ahelyett, hogy tizedrangú harcosok mérkızését kellene figyelniük, rögtön a legkiválóbbakkal kedveskednek nekik. A várkapitányok befejezték a nyergek ellenırzését, mert meg kellett gyızıdniük arról, hogy egyetlen lovag sem erısíti magát bırszíjjal a lovához, hanem lovaglótudományukra és erejükre hagyatkoznak. A hírnökök elhagyták a mezıt, és felharsantak a kürtök, jelt adva a felvonulásra. Az ezt követı szédítı látványosság még Jennyt sem hagyhatta hidegen: a lovagok teljes fegyverzetben parádéztak a küzdelem mezején, káprázatos ezüstszerszámokkal borított, ágaskodó harci ménjeiken. Kifényesített páncéljuk úgy csillogott a napfényben, hogy a nınek hunyorognia kellett. A ragyogó színek és a tömeg szőnni nem akaró moraja úgy elkápráztatta Elinor nénit, hogy elragadtatottan megtapsolt egy angol lovagot, aki különösen pompás páncélzatban lovagolt el mellettük. Jenny apja és mostohabátyja vagy négyszáz másik lovag között parádézott, férje azonban mindeddig nem mutatkozott. A tömeg csalódottan skandálta: „Farkas! Farkas!" Ekkor lépett a mezıre az elsı bajvívó pár. Mielıtt szembefordultak volna egymással, mindkét lovag hátasát a saját emelvényéhez vezette, ahol szíve hölgye ült. Lándzsáikat leeresztve várták a szertartást: a hölgy egy kendıt, egy szalagot vagy egy fátylat kötözött a lándzsa végére. Ennek végeztével a mezı két ellenétes végébe lovagoltak, ellenırizték szemellenzıjüket, a lándzsa súlyát próbálgatták, és várták, hogy megszólaljanak a kürtök. Az elsı hangra megsarkantyúzták lovaikat, és vad vágtában hajszolták elıre. A francia eltalálta ellenfele lándzsáját, méghozzá majdnem a közepén, mire a skót megingott a nyeregben, de aztán visszanyerte egyensúlyát. Még öt további rohamra volt szükség ahhoz, hogy a francia végre olyan ütést kapjon, amelytıl fülsiketítı éljenzés kíséretében a földre esett. Jenny alig figyelt a mérkızésre, holott a vesztes szinte a lábai elıtt hevert. A nı tekintetét ölébe ejtett, összekulcsolt kezeire szegezte, és várta, mikor harsan fel újra a kürtök hangja. Amikor ez bekövetkezett, a tömeg teljesen megvadult. Bár nem akarta, Jenny is felemelte a fejét. Gyönyörő, égıvörösbe öltöztetett ló ágaskodott a mezın, rajta a franciával, akire Jenny már a parádé alatt is felfigyelt, részben hatalmas termete, részben redızött fémlapokból álló, óriási könyökvédıje miatt, amely legyezıszerően borult szét, és Jennyt a denevér szárnyaira emlékeztette. A férfi a lelátók felé fordította a lovát, és miközben szíve hölgye a szertartást végezte, a tömeg moraja lassan elült. Jennyt elfogta a rettegés. Anélkül, hogy látta volna, tudta, hogy Royce megérkezett a mezıre, mert a tömeg hirtelen elhallgatott. Nem tudott parancsolni magának, kénytelen-kelletlen felemelte a fejét, és odanézett. Megfagyott a vér az ereiben a látványtól. A többiek vidám, színes öltözékével ellentétben férje teljes egészében feketébe burkolózott. Fekete csatalovát fekete takaróba öltöztették, fekete volt a fejdísze is, Royce pajzsán pedig nem volt rajta a címere. Helyette egy fekete farkasfej vicsorgott. Valóban félelmetesnek tőnt, ahogy átszelte a mezıt, még Jenny számára is, aki pedig ismerte. Látta, hogy saját emelvénye felé néz, és érzékelte pillanatnyi tétovázását, mert a Jennynek szánt székben egy nı ült. De ahelyett, hogy megindult volna felé, vagy a több száz nı egyikének irányába, akik mindenfelıl kétségbeesetten lobogtatták a kendıiket és a szalagjaikat, a másik irányba fordította Zeuszt. Jenny úgy érezte, szíve a bordái közé szorult, amikor rádöbbent, hogy Royce egyenesen felé tart. A tömeg is látta, és néma csendben figyelte. Miközben a Merrickek emelvényérıl mindenki átkokat kiabált felé, Royce egyenesen Jenny elé vezette Zeuszt, és lándzsanyújtásnyira megállt elıtte. De ahelyett, hogy leeresztette volna dárdáját a kendıjéért, amirıl jól tudta, hogy Jenny nem adná oda, megrázóbb dolgot tett. Olyasmit, amit Jenny eddig még sosem látott. A nyugtalanul topogó Zeusz hátán ülve feleségére nézett, majd ügyesen, de lassan leengedte lándzsáját, a földhöz érintve a végét.
Ez tisztelgés volt, sikoltotta magában Jenny. Tisztelgett elıtte. A nı abban a pillanatban olyan fájdalmat érzett, amely túltett William halálán is. Tétován félig felemelkedett ültében, aztán a pillanat tovaszállt. Royce a mezı végébe vágtatott, elhaladva a francia mellett, aki a szemellenzıt igazgatta sisakján, és karját hajlítgatta, mintha a lándzsa súlyát méregetné. Royce szembefordította lovát az ellenfelével, leengedte szemellenzıjét, vízszintesbe emelte lándzsáját, aztán megmerevedett. Tökéletesen mozdulatlan volt - harcra kész, higgadt, érzelemmentes... A harsonák legelsı hangjára lehajolt, megsarkantyúzta Zeuszt, és elırevágtatott, egyenesen ellensége felé. Lándzsája olyan erıvel találta el a francia pajzsát, hogy az oldalra hullt, a lovag pedig hátrafelé átesett a lován. Ahogy földet ért, kétség sem fért hozzá, hogy eltörte a lábát. Royce dolga végeztével visszavágtatott a mezı szélére, és a bejárat felé fordulva várakozott, ismét mozdulatlanul. Jenny már látta Ian MacPhersont, és lenyőgözınek tartotta. Amikor a küzdıtérre léptetett, ugyanolyan fenyegetınek tőnt, mint Royce. A MacPhersonok színeit viselte, sötétzöldbe és aranyba öltözött, lova léptei nyomán rengett a föld. Jenny a szeme sarkából látta, hogy Royce le nem veszi a szemét MacPhersonról. Abból, ahogy méregette, Jennynek valami azt súgta, úgy nézi a férfit, mint a MacPherson klán leendı fejét, és a legkevésbé sem becsüli alá a veszélyt. A nı ekkor jött rá, hogy Royce és Ian az egyedüli lovagok, akik német fegyverzetet viselnek, amelynek szögletei az emberi test vonalát utánozzák. Jenny férje arcát fürkészte. Annyira elmélyülten figyelte, hogy észre sem vette, amint Ian MacPherson megállt elıtte, és felé nyújtotta lándzsája hegyét. - Jenny! - ragadta meg vállát az apja, hogy felhívja figyelmét Ianra. Jenny felpillantott, és iszonyatában felmordult, de Elinor néni hirtelen boldogan - kissé talán túlságosan is boldogan - felkiáltott. - Ian MacPherson! Mindig is te voltál a leggálánsabb férfi! - rikácsolta, azzal levette sárga fátylát, és felkötötte a homlokát ráncoló lovag lándzsájára. Amikor Ian elfoglalta helyét Royce-szal szemben, Jenny finom kis változást vett észre férje testtartásában. Ugyanolyan mozdulatlan volt, mint korábban, de most enyhén elıredılt, lekuporodva, fenyegetın, mintha alig várná, hogy rávethesse magát ellenségére, aki nem átallotta felesége kegyét kérni. Felharsant a kürtök hangja, a harci mének megugrottak, lendületet vettek, vágtattak egymás felé; a lándzsák egy szintben, hegyük halálos pontossággal beállítva, csillogón. Épp amikor Royce lesújtani készült, Ian MacPherson vérfagyasztó harci kiáltást hallatott és lecsapott. Lándzsa robbant a pajzson. Egy pillanattal késıbb Ian és pompás szürke lova együtt dıltek a földre, nagy csattanással és hatalmas porfelhı közepette gurultak tovább. A tömeg fülhasogató ordításban tört ki, de Royce nem maradt ott, hogy kiélvezze elismerésüket. Hővösen semmibe véve legyızött ellenségét, megfordította Zeuszt, és elhagyta a mezıt. A játékok következtek. Jenny ezektıl félt a legjobban, mert nem sokban maradtak el egy igazi csatától; két ellenséges csoport rontott egymásra a mezı két szélérıl. Mindössze néhány szabály akadályozta meg, hogy valódi, véres mészárlássá fajuljon a helyzet, most azonban, amikor a hírnök mondandója végére ért, Jennifer félelmei megtízszerezıdtek. Megtiltják mindenfajta éles fegyver használatát. Tilos hátulról támadni, vagy a lovakat célba venni. Ha valaki leveszi a sisakját, hogy megpihenjen, arra az idıre védelem alatt áll. Minden lovagnak csak két ilyen alkalmat engedélyeznek, leszámítva, ha a lova kidıl alóla. Az a csoport gyız, amelybıl többen maradnak lóháton, sértetlenül. Ezeken kívül azonban más szabály nem volt, a harc kezdete után sem kötél, sem korlát nem választotta el az ellenséges csoportokat egymástól. Semmi. Jenny visszafojtott lélegzettel várt, tudta, hogy még egy szabály kihirdetése hátravan. Amikor kimondták, szíve mintha leszállt
volna a gyomrába. Ma, kiáltotta a hírnök, tekintettel a részt vevı lovagok ügyességére, megengedett a pallos és a lándzsa használata, ha a hegyét védıanyaggal burkolják. Mindkét oldalon száz-száz lovag - egyik csoport élén Royce, a másikon DuMont - vágtatott a mezıre. Apródjaik hada követte ıket, akik lándzsáikat és pallosaikat vitték utánuk. Jennyt egész testében remegés fogta el, amint végignézett a DuMont-oldalon: ott volt az apja, Malcolm, MacPherson, és tucatnyi más klán címerét is felismerte. A mezı egyik részén álltak az angolok, a másikon a skótok és a franciák. A csapatok ugyanúgy álltak fel a játékmezın, ahogy egy valódi csatában tették volna. De ennek nem így kellene lennie, tiltakozott magában hevesen Jenny; a harci játékot az egyéni dicsıségért és az ügyesség bemutatásáért vívják, nem azért, hogy az egyik fél gyızedelmeskedjen a másik felett. Ha a játékokat ellenségek vívják - itt pedig akadt néhány -, vérfürdıvé válik. Jenny próbálta csitítani lelke vad tiltakozását, de eredmény nélkül; ösztönei azt súgták, hogy valami szörnyőség fog történni. Három figyelmeztetı kürtjelzés hangzott fel, és Jennifer eszeveszett imádkozásba kezdett. A kötél, amely kettéosztotta a mezıt, most megfeszült, a negyedik kürtszó felhangzásakor pedig elpattant. Kétszáz ló kezdett mennydörgı vágtába, lábuk alatt remegett a föld. Dárdák és pallosok lendültek a magasba. Es akkor megtörtént. Jennynek vagy húsz rokona, apja és fivére vezetésével kivált a rohamozók közül, és pallosait lengetve Royce-ra vetette magát. Jenny kiáltását elnyelte az angolok dühödt tiltakozása, miközben a skótok egy emberként Royce-ra támadtak. A következı pillanatban Jenny tanújává vált a legkáprázatosabb kardforgató látványosságnak, amit valaha is rendeztek. Royce fantasztikusan harcolt, tökéletesen ura volt minden reflexének, és hatalmasakat ütött. Hat embert rántott magával, amikor végre a földre teperték. A lovagok végre észrevették, mi történt, és ösvényt vágtak felé. Royce egyszerre támadott egy sereg embert, mint egy démon, és pallosát mindkét kezével a feje fölött forgatva teljes erejébıl lesújtott... Jenny apjára. Jenny sikoltva takarta el arcát. Nem látta, hogy férje kezében megremeg a pallos, és egy idegen skótot vág le az apja helyett. Nem látta, miként ömlik végig a vér Royce páncélján a kegyetlen sebbıl, amit Jenny bátyja ejtett, amikor elrejtett tırét a sisakja és mellvértje közötti résbe döfte. Nem látta, hogyan vágják át Royce combján a könnyő páncélt, sem azt, hogy a hátát, a vállát és a fejét ütik, amikor kikerül a tömeg látómezejébıl. Amikor végre leengedte a kezét, apja a saját lábán állt, Royce pedig épp MacPhersont támadta, meg két másik skótot, mint egy dühöngı ırült, forogva, csapkodva... És amerre lesújtott, ott csak úgy hullottak az emberek. Jenny felállt a székébıl, és majdnem átesett Brennán, aki szorosan lecsukta a szemét. - Jenny! - kiáltott rá Elinor néni - nem hiszem, hogy... De a lány nem figyelt; torkában az epe keserő ízét érezte. Könnyeitıl félig vakon a lovához rohant, és kikapta a kanca kantárját a döbbent lovász kezébıl. - Nézd, úrnım - tört ki az lelkesen, miközben felsegítette a nyeregbe, és Royce irányába mutatott -, láttál már ilyesmit életedben? Jenny még egyszer felpillantott, és figyelte, amint Royce pallosa lesújtott egy skót vállára. Apja, fivére, Becky apja és egy tucatnyi skót tápászkodott fel a földrıl, amely már úszott a vérben. Fenyegetıen közelítı halált látott. A látvány még akkor is kínozta, amikor már hálószobájának nyitott ablakában állva sápadt arcát az ablakkeretnek támasztotta, és karjaival átfogta magát. Egy óra telt el azóta, hogy otthagyta a játékot. Royce azt mondta, tizenegy kihívást fogadott el, ebbıl kettın már túlvolt a csata elıtt. A hírnök bejelentésére alapozva, aki azt hirdette ki, hogy a bajvívás a legügyesebb harcosokkal kezdıdik, Jenny biztosra vette, hogy férje küzdelmeivel folytatódik majd a torna. Mennyivel hatásosabb így, sejlett fel Jenny-ben egy pillanatra, ahogy Henrik király
kigondolta: egyszer és mindenkorra, mindenki elıtt bebizonyíthatja, hogy híres bajnoka még kimerülten is legyızi bármelyik skót bolondot, aki ki mer állni ellene. Már öt befejezett küzdelmet számolt össze - megállapította a tömeg zúgásából, amikor egyegy vesztes otthagyta a harcteret. Még négy párbaj, és Royce is elhagyhatja a mezıt; addigra valaki bizonyosan eljuttatja Jennyhez a hírt, hogy hány rokona bénult meg vagy pusztult el. Az eszébe sem jutott, hogy Royce-nak is baja eshet; ıt legyızhetetlennek tartotta. Látta a játékok elején. És... Isten bocsássa meg neki... büszke volt rá. Szíve és elméje majd kettéhasadt a megosztott hőségtıl. Csak állt, képtelenül arra, hogy lássa a történéseket, de azért hallgatta ıket. A tömeg hosszan tartó, iszonyú gúnyolódásából ítélve a vesztes nem részesítette ıket olyan látványosságban, mint amire vágytak. Jenny skótjai még egy udvarias tapsot sem érdemeltek... Nagyot ugrott, mert hálószobájának ajtaja kivágódott. - Vedd a köpenyed - kiáltott rá Stefan Westmoreland baljóslatúan -, visszajössz velem a mezıre, ha húznom kell is téged magam után! - Nem megyek vissza - ellenkezett Jenny, és visszafordult az ablaka felé. - Nincs gyomrom ahhoz, hogy élvezzem, amint a férjem darabokra szabdalja a családomat, vagy... Stefan megragadta a nı vállait, és maga felé fordította. Hangja ostorcsapásként érte Jennyt. - Majd én megmondom neked, mi történik! A bátyám ott van kint azon a mezın, és haldoklik! Megesküdött, hogy nem emel kezet a rokonaidra, és amint erre rájöttek, a drágalátos rokonságod lemészárolta! - sziszegte a fogai között, és közben vadul rázta Jennyt. - De most is küzd. Hallod, hogy gúnyolódik a tömeg? İt gúnyolják. Olyan súlyosan megsebesült, hogy szerintem bármikor leeshet a lováról. Azt hitte, képes lesz kicselezni ıket, de nem képes, és további tizennégy skót hívta ki. Jenny csak bámult Stefanra, pulzusa úgy száguldott, mint egy megvadult patak, lába azonban mintha gyökeret eresztett volna a padlóba. - Jennifer! - kiáltott rá rekedten a férfi -, Royce hagyja, hogy megöljék. Ujjai fájdalmasan Jenny karjába martak. - Ott van kint azon a mezın, és meghal, teérted. Megölte a fivéredet, és most megfizet... Hirtelen elhallgatott, mert Jennifer kitépte magát a kezei közül, és rohanni kezdett... *** Garrick Carmichael köpött egyet a földre, Royce mellé, és gyızedelmesen levonult a mezırıl. Royce azonban már mit sem törıdött az ilyen apró sértésekkel. Térdre küzdötte magát, és halványan eljutott a tudatáig a tömeg morajlása. Imbolyogva kinyúlt, és levette a sisakját; megpróbálta áttenni a másik kezébe, de bal karja erıtlenül csüngött alá az oldalán, és a sisak a földre esett. Gawin rohant felé... nem, nem Gawin... valaki más, fekete köpenyben. A férfi hunyorogva próbált összpontosítani, azon tőnıdve, vajon következı ellenfele-e az. Az izzadság, a vér és a fájdalom elhomályosította látását és ködbe borította az agyát. Egy pillanatig úgy látta, mintha egy nıalak rohanna felé, fedetlen haja a feje körül repked, vörös és arany fényben tündököl a napban. Jennifer! Hitetlenkedve hunyorgott, döbbenten, mialatt a tömeg iszonyatos zúgása egyre csak erısödött. Royce felnyögött, és ép jobb kezével megpróbálta feltolni magát. Jennifer visszajött, hogy tanúja legyen legyızetésének. Vagy a halálának. De ha így is van, nem akarja, hogy hason csúszva lássa meghalni. Erejének legvégsı megfeszítésével talpra állt. Kézfejével megtörölte a szemét, látása kitisztult, és rájött, hogy nem képzelıdött. Jennifer tartott felé, a tömeg pedig már-már túlvilági csendben figyelt. Jenny elfojtott egy kiáltást, amikor elég közel ért ahhoz, hogy meglássa, férje törött karja az oldala mellett lóg. Megállt elıtte. Abban a pillanatban a mezı szélérıl felhangzott apja üvöltése, amely Royce földön heverı dárdájára irányította figyelmét. - Használd! - mennydörögte. - Használd a lándzsát, Jennifer!
Royce egyszerre megértette, miért jött Jennifer. Neki kell befejeznie a feladatot, amit rokonsága elkezdett; ugyanazt teszi vele, amit ı tett a fivérével. Mozdulatlanul nézte, és közben észrevette, hogy könny csorog felesége gyönyörő arcán, miközben lassan lehajol. De ahelyett, hogy kinyúlt volna a lándzsáért, vagy tırt rántott volna, két tenyerébe fogta Royce kezét, és az ajkához szorította. A fájdalom és a zavar ködén át Royce lassan megértette, hogy Jennifer elıtte térdel. - Drágám - mondta a férfi megtörten, és kezét megfeszítve próbálta felemelni ıt -, ne tedd ezt... De a felesége nem hallgatott rá. Jennifer Merrick Westmoreland, Rockbourn grófnıje hétezer nézı szeme láttára a férje elé térdelt, nyilvánosan kifejezve alázatos engedelmességét, arcát férje kezéhez szorította, és vállait heves zokogás rázta. Aztán felállt, hátralépett, felemelte könnyáztatta arcát, és kihúzta a vállát. Royce teljes lényét büszkeség járta át, mert Jenny még így is olyan méltósággal állt ott - és olyan dacosan is -, mintha épp egy király ütötte volna lovaggá. Gawin, aki addig nem mozdulhatott, mert Stefan keze satuként fogta a vállait, most nekiiramodott, amint a kéz engedte. Royce apródja vállát átkarolva lebicegett a mezırıl. A tömeg üdvrivalgással búcsúztatta, amely majdnem olyan hangos volt, mint amikor DuMont-t vagy MacPhersont kiütötte a lováról. *** A küzdıtéren felállított sátrában Royce nyugtalanul kinyitotta a szemét, felkészítve magát a kínra, mert tudta, hogy az együtt érkezik visszatérı tudatosságával. De nem érzett fájdalmat. A kinti zajokból megállapította, hogy a mérkızések folytatódnak, és szédelegve arra gondolt, vajon hol lehet Gawin. Akkor azonban rájött, hogy valaki tartja a jobb kezét. Elfordította a fejét, és egy pillanatra azt hitte, álmodik: Jennifer hajolt fölé, feje köré vakító glóriát szıtt a mögötte lévı nyitott sátorponyván át beáradó napfény. Gyönyörő szemeibıl olyan gyöngédség sugárzott, ahogy rámosolygott, hogy szinte fájt. Royce úgy hallotta a hangját, mintha valahonnan messzirıl érkezne: - Isten hozott újra itt, szerelmem. Hirtelen megértette, miért nem érez fájdalmat, miért lát maga körül mindent ragyogó fényben, és miért szól hozzá Jenny ilyen hihetetlen gyöngédséggel. Ki is mondta hangosan, szenvtelen egyszerőséggel: - Meghaltam. De a fölé hajló látomás megrázta a fejét, és óvatosan leült mellé az ágyra. Elırehajolva kisimított egy fekete tincset a férfi homlokából, és mosolygott, bár sőrő szempilláin könnycseppek csillogtak. - Ha meghaltál volna - ugratta -, akkor rám várna az a feladat, hogy kimenjek oda, és legyızzem a mostoha-fivéremet. A nı ujjhegyeinek hővös érintését érezte a homlokán. Végül is lehet, hogy mégsem angyali látomás; és talán ı sem halt meg, vélekedett Royce. A biztonság kedvéért azonban megkérdezte: - És hogy csinálnád? A kérdést próbának szánta, hogy lássa, a szellemek vagy a halandók módszerét választja-e a nı. - Nos - mondta a látomás fölé hajolva, és ajkait gyöngéden az övéhez dörgölte -, legutóbb, ha jól emlékszem... felemeltem a szemellenzımet... és ezt tettem... Royce hirtelen levegıt sem bírt venni, mert Jenny nyelve édesen a szájába siklott. Nem, nem halt meg. Egész biztos, hogy az angyalok nem csókolnak így. Szabad karjával átölelte a nıt, magához húzta, és épp csókolni akarta, amikor újabb gondolat jutott eszébe. - Ha nem haltam meg, miért nem fáj semmim? - Elinor néni - suttogta Jenny - készített neked egy különleges fızetet, és beléd erıltettük.
Ahogy Royce agya kitisztult, boldog sóhajjal húzta magához Jennyt, és csókolta, szárnyaló lélekkel, a nı ajkai pedig kettényíltak, és teljes szívével viszonozta. Csak akkor engedték el egymást, amikor mindketten kifogytak a levegıbıl. Olyan szavakat vágytak kimondani, amelyekhez méltóbb körülmények kellettek volna, mint egy sátor, amely a tömeg üvöltésétıl remeg. Egy perccel késıbb Royce higgadtan megkérdezte: - Mennyire súlyosak a sebeim? Jenny nyelt egyet, az ajkába harapott, és szemeit fájdalom homályosította el, amint azokra a sérülésekre gondolt, amelyeket Royce miatta szerzett. - Ennyire súlyosak? - cukkolta a férfi rekedten. - Igen - suttogta Jenny. - Eltört a bal karod és három ujjad. A nyakadon és a kulcscsontodon lévı sérülések, amelyeket Malcolm ejtett rajtad, mélyek és nagyok, de már nem véreznek. A lábadon lévı vágás iszonyatos. De elállítottunk minden vérzést. Hatalmas ütést kaptál a fejedre, nyilván akkor, amikor nem volt rajtad sisak, és egyik gyilkos rokonom rád támadott. Ezenkívül pedig rettenetes horzsolások borítanak, mindenütt. Royce szemöldöke vidám ívbe szaladt. - Nem is hangzik rosszul. Jenny mosolygott a felháborító megjegyzésen, ám Royce higgadtan, de jelentıségteljesen kérdezte: - Most hogyan tovább? Jenny azonnal megértette, mire vonatkozik a kérdés. Mérlegelte, milyen további sebesülésekre számíthat férje, ha még egy küzdelemre visszatér a mezıre, és milyen sérüléseket szenved büszkesége, ha nem. - Rajtad áll - felelte végül, egy percnyi fontolgatás után. - De ott kinn, a becsület mezején, amit a családom ma megszégyenített, vár egy Malcolm Merrick nevő lovag, aki egy órával ezelıtt nyilvánosan kihívott téged. Jenny képtelen volt leküzdeni a győlöletet, amit apja és mostohafivére iránt érzett. Royce gyöngéden megkérdezte: - Csak nem arra következtethetek ebbıl a megjegyzésbıl, hogy azt hiszed, olyan jó vagyok, hogy a vállamra, a törött karom fölé erısített pajzzsal is legyızhetem? Jenny oldalra hajtotta a fejét. - Képes lennél rá? Royce szája sarkában lusta kis mosoly jelent meg, és ajkai egyetlen szót formáltak: - Természetesen. *** Jenny a sátor elıtt, Arik mellett állva figyelte, ahogy Royce elvette lándzsáját Gawintıl. Aztán feleségére nézett, egy tört másodpercig habozni látszott, majd megfordította Zeuszt, és a kör felé lovagolt. Jennybe egyszerre belehasított, mire is várt Royce, és utánakiáltott, hogy várjon. Besietett Royce sátrába, és felkapott egy ollót, amellyel kötéseket vágtak, hogy bekötözzék a férfi sebeit. Aztán a fekete mén felé futott, aki már nyugtalanul kaparta a földet elsı patájával. Jenny megállt, és felnézett mosolygó férjére. Aztán lehajolt, levágott egy darabot kék selyemruhája szélébıl, és magasra nyújtózva felkötötte Royce lándzsájának a végére. Arik mellette haladt. Együtt nézték, amint Royce a mezıre lovagolt, a tömeg mennydörgı tetszésnyilvánítása közepette. Jenny pillantása a lándzsa végén repkedı kék szalagra esett, és könnyek kezdték kaparni a torkát. A kezében lévı olló súlyos jelképpé vált: abban a pillanatban, amikor a szalagot felkötötte Royce lándzsájára, egyúttal minden köteléket elvágott, amely hazájához főzte.
Nagyot nyelt, aztán ugrott egyet, mert Arik a feje tetejére helyezte a kezét. Az egy pillanatig ott pihent, súlyosan, mint egy kalapács, aztán lesiklott az arcára, és magához húzta a nıt. Megölelte. *** - Szükségtelen aggódnod, drágám, felébresztjük majd - mondta Elinor néni teljes meggyızıdéssel Jennynek. - Még órákig aludni fog. A szürke szempár hirtelen éberen felpattant, körbejárta a szobát, majd megpihent az aranyhajú, bátor kis szépségen, aki a hálószobája ajtajában állt, és nagynénjét hallgatta. - Még a gyógyfızetem nélkül is átaludna az egész éjszakát minden férfi, aki sebesülten tér vissza öt további küzdelembıl - folytatta Elinor néni, és megindult a ládára kipakolt üvegcsék és porok felé. - Bár - tette hozzá sugárzó mosollyal - nem sokat teketóriázott, hogy a sorsuk elé kergesse a kihívóit. Micsoda kitartás van benne - mondta elismerı mosollyal -, és milyen ügyesség! Soha nem láttam még hozzá foghatót. Jennyt pillanatnyilag jobban foglalkoztatta Royce biztonsága, mint a küzdelmekben végrehajtott bravúrjai. - Iszonyú fájdalmai lesznek, ha magához tér. Bárcsak adhatnál még neki abból a varázsitalból, amit a sebesülése után kapott. - Nos, igen. Jó lenne, de nem volna bölcs dolog. Egyébként is, a testét borító sebhelyekbıl ítélve megszokta már a fájdalmat. És mint mondtam, nem biztonságos egynél több adagot használni a varázsitalomból. Vannak nemkívánatos hatásai is, legnagyobb sajnálatomra. - Milyen hatásai? - kérdezte Jenny, aki még mindig nem adta fel, hogy könnyítsen Royce helyzetén. - Elıször is - kezdte Elinor néni súlyos hangon -, legalább egy hétre képtelenné teszi a férfiakat, hogy teljesítsenek az ágyban. - Elinor néni - nézett rá Jenny határozottan, mert fel sem merült benne a kérdés, hogy feláldozzon-e egy hét élvezetet Royce fájdalmainak enyhítése érdekében -, ha mindössze emiatt aggódsz, akkor kérlek, készíts még neki egy adagot. Elinor néni egy pillanatnyi habozás után kissé nyugtalanul bólintott, majd felvett egy fehér porral telt üvegcsét a láda tetejérıl. - Milyen kár - jegyezte meg Jenny fanyar mosollyal -, hogy nem rakhatsz hozzá valamit... amitıl higgadt maradna, amikor közöljük vele, hogy Brenna is itt van, és össze akarnak házasodni Stefannal. Annyira vágyik a békés életre - tette hozzá fáradtan kuncogva -, de kétlem, hogy életében átélt volna annyi felfordulást, mint amióta szemet vetett rám. - Biztosan igazad van - felelte Elinor néni nem túl tapintatosan. - Ugyanakkor Sir Godfrey megnyugtatott, hogy ıkegyelmessége soha nem nevetett annyit, mint amióta téged ismer. Így hát remélhetjük, hogy eléggé élvezi a nevetést ahhoz, hogy az ellensúlyozza a sok kellemetlenséget. - De legalább már nem kell folytonos aggodalomban élnie, hogy apánk megtámadja ıt, mert ki akarja szabadítani Brennát és engem - mondta Jenny, és szemei elsötétültek a fájdalomtól, amint az asztalon heverı pergamenre pillantott, amit apja küldött. - Mindkettınket kitagadott. Elinor néni részvéttel nézett unokahúgára, és filozofikusan azt mondta: - Mindig is közelebb állt hozzá a győlölet, mint a szeretet, drágám, csak te sosem vetted észre ezt. Ha engem kérdezel, a legjobban önmagát szereti. Ha nem így volna, sosem próbál férjhez adni téged az öreg Balderhez, azután meg MacPhersonhoz. Nem a te javadat akarta, csak a saját önzı érdekeit tartotta szem elıtt. Brenna a valódi arcát látta, hiszen neki nem édesapja, ezért nem vakítja el a szeretet. - Az én gyermekeimet is kitagadta. Mindet, ahány csak születni fog. Gondolj bele, mennyire győlölhet, ha a saját unokáit is képes kitagadni. - Ami azt illeti, nem az keményítette meg a szívét, amit ma tettél. Soha nem akart unokát a hercegtıl.
- Azt... azt nem hiszem - gyötörte magát tovább Jenny. - İk az én gyermekeim is lennének. - De nem apád számára - felelte Elinor néni, és magasba emelve a kis fiolát, ellenırizte a benne lévı por mennyiségét, majd még egy csipetnyit adott hozzá. - Ha néhány hétig kis adagokat adsz ebbıl egy férfinak, teljesen impotenssé teszi. És épp ez volt az oka - öntött egy kis bort az üvegbe -, hogy apád úgy kívánta, kísérjelek el Claymore-ba. Biztosítani akarta, hogy a férjed ne áldjon meg gyermekkel. Rámutattam, hogy akkor te magad is gyermektelen maradsz, de ez nem igazán érdekelte. Jennyben benn szorult a lélegzet. Elıször apja kérése miatt, aztán attól a gondolattól, hogy vajon Elinor néni követte-e az utasításait. - De te... te nem tettél ebbıl a férjem ételébe vagy italába, ugye? Elinor néni nem vette észre, hogy az ágyból egy feszülten figyelı szempár mered rá, és kényelmesen kevergetni kezdte a készítményt egy kanállal. - Az égre, nem, és nem is tettem volna. De nem tudom kiverni a fejembıl a gondolatot, hogy amikor apád úgy határozott, nem küld Claymore-ba, talán valami jobb terv mellett döntött. No, most bújj ágyba, és próbálj aludni - nézett szigorúan Jennyre. Nem is gondolt rá, hogy épp most gyarapította unokahúga fájdalmát, hiszen meggyızte arról, hogy apjának a legkevésbé sem számított. Elinor néni megvárta, míg Jenny a szobájába ment. Amikor meggyızıdött róla, hogy végre lepihent, elégedetten a herceg felé fordult. De elállt a lélegzete, és torkához kapta a kezét riadalmában, amint meglátta, milyen komoran mered a férfi a kezében tartott üvegcsére. - Inkább a fájdalom - mondta tömören. - Vidd ezt a port a szobámból. Az egész birtokomról helyesbített ellentmondást nem tőrıen. Lady Elinor magához tért riadalmából, és egyetértıen rámosolygott. - Pontosan ezt vártam tıled, drága fiam - suttogta engedékenyen. Már távozni akart, de aztán még egyszer visszafordult. Fehér szemöldökeit szigorú vonallá húzta össze. - Remélem - figyelmeztette -, hogy vigyázol az öltéseimre ma éjjel, amikor meggyızıdsz róla, hogy a szer még nem fejtette ki végzetes hatását. Bekötözött bal karjával és ujjaival bajlódva Royce-nak jó néhány percig eltartott, mire beleküzdötte magát szürke kasmírköntösébe, és megkötötte fekete övét a derekán. Csendesen kinyitotta Jenny hálószobájának ajtaját. Félig arra számított, hogy a nı már lefeküdt, és most békésen alszik, félig viszont arra - és ez tőnt valószínőbbnek -, hogy a sötétben üldögél, és próbálja megemészteni mindazt, ami ma történt. De Jenny sem ezt, sem azt nem tette, nyugtázta Royce, amint megállt az ajtóban. A fali gyertyatartókban égtek a faggyúgyertyák, felesége pedig békésen álldogált az ablak elıtt, kezeit a háta mögött összekulcsolva, arcát kissé felemelve, és a fáklyákkal megvilágított völgyet szemlélte. Finoman metszett arcvonásaival és vállára omló aranyvörös hajával úgy néz ki, állapította meg Royce, mint egy fenséges istennıszobor. Ahogy rápillantott, alázat fogta el bátorsága miatt. Ellenszegült a családjának és a hazájának, és letérdelt férje elıtt hétezer ember szeme láttára; kitagadták és kiábrándították, mégis képes nyugodtan állni az ablakban, és ajka körül halvány mosollyal szemlélni a világot. Royce tétovázott, hirtelen nem tudta eldönteni, miként is közelítsen hozzá. Mire végül otthagyta ma a küzdelem mezejét, közel állt az ájuláshoz, és egészen mostanáig nem tudott beszélni a feleségével. Mindent figyelembe véve, azért, amit ma feláldozott érte, egy köszönöm aligha volna helyénvaló. Szeretlek, villant az agyába, de az sem tőnt elfogadhatónak, hogy egyszerően így kirobbanjanak belıle a szavak. Ha valami csoda folytán épp nem elveszített családjára és hazájára gondol, Royce semmi olyat nem akar mondani, amivel eszébe juttatja.
Úgy döntött, hagyja, hogy az ı hangulata szabja meg beszélgetésük irányát. Elırelépett, hosszú árnyékot vetve az ablak melletti falra. Jenny látta, hogy a férfi megindul felé, majd megáll az ablak mellett. - Feltételezem - mondta, leplezni próbálva aggodalmát -, hogy nem sok értelme lenne, ha ragaszkodnék hozzá, hogy bújj vissza az ágyadba. Royce ép vállával nekitámaszkodott a falnak, és visszafogta magát, hogy ne értsen egyet azonnal az ágyba bújás ötletével - feltéve persze, hogy Jenny is vele tart. Inkább könnyedén így felelt: - A legkevesebb értelme sem volna. Mire gondoltál, miközben kinéztél az ablakon? Legnagyobb meglepetésére azonban kérdése zavarba hozta Jennyt. - Én... én nem gondolkodtam. - Akkor hát mit csináltál? - kérdezte a férfi kíváncsian. Jenny ajkain bánatos mosoly jelent meg, és tekintete visszakalandozott a völgybe. - Én... Istennel beszélgettem - ismerte be. – Szoktam így… Royce megdöbbent, és kissé mulatott is magában. - Valóban? És mit mondott neked az Úr? - Azt hiszem - felelte a lány halkan -, azt mondta: szívesen. - Mit köszöntél meg neki? Jenny pillantását felemelve, ünnepélyesen felelte: - Téged. Royce arcáról abban a pillanatban eltőnt minden huncutság. Egy mély nyögéssel erısen magához húzta Jennyt, és szorosan átölelte. - Jenny - suttogta rekedten, arcát illatos hajába temetve. -Jenny, szeretlek. Jenny teljesen hozzásimult Royce testéhez, és felkínálta ajkait a férfi heves, pusztító csókjainak. Aztán két kezébe fogta férje arcát, harmatos kék szemei mélyen belevesztek az ı szemeibe, és remegı hangon válaszolta: - Azt hiszem, én jobban szeretlek. *** Royce kielégülten és tökéletesen elégedetten feküdt a sötétben, átölelve Jennyt, akinek a feje a vállán nyugodott. Lustán a nı csípıjét simogatta, és közben a tőzbe bámult, felidézve, hogy is nézett ki ma felesége, amint szaladt felé a harc mezején át, és haját szétzilálta a szél. Látta, amint elıtte térdelt, aztán látta, hogy újra állt, büszkén magasba emelt fejjel, szerelmesen nézett rá, és szemében nem szégyellt könnyek csillogtak. Milyen furcsa, gondolta Royce, hogy több mint száz csatában szerzett gyızelem után az igazi dicsıség egy álharcmezın jött el hozzá, miután legyızték, és leesett a lováról. Ma reggel az élete olyan feketének tőnt, mint a halál. Ma éjjel az örömöt tartotta a karjaiban. Valaki vagy valami - a sors, a szerencse vagy Jenny Istene - lenézett rá ma reggel, és meglátta kínjait. És visszaadta neki Jennyt. Royce lehunyt szemmel csókot nyomott felesége homlokára. Köszönöm, gondolta. És esküdni mert volna rá, hogy a szíve mélyén egy hang így válaszolt: - Szívesen.
Epilógus
1499. január 1. - Milyen furcsa érzés, hogy kiürült a nagyterem - tekintett végig viccelıdve Stefan az asztalt körülülı mintegy huszonöt emberen, beleértve a Royce személyes testırségét alkotó tizenöt lovagot is, akik épp befejezték vacsorájukat.
- Hol vannak a táncoló medvék ma este, szerelmem? - ugratta Royce Jennyt, és karját széke háttámlájára helyezve rámosolygott. Viccelıdése ellenére Royce még soha életében nem élvezte ennyire a karácsonyi ünnepségeket. - Én pont úgy nézek ki - nevetett Jennifer pocakjára szorított kézzel -, mintha lenyeltem volna egyet. Jenny elırehaladott terhessége ellenére ragaszkodott hozzá, hogy Claymore valamennyi lakója a hagyomány szerint ünnepelje meg a karácsonytól vízkeresztig tartó tizennégy napot. Az eltelt nyolc napban szünet nélkül tartottak az ünnepségek, és minden utazó, aki megállt Claymore kapui elıtt, szívesen látott vendége volt a családnak. Elızı éjjel a kastély nagyszabású ünnepség színhelye volt, amelyet kimondottan Royce szolgái, jobbágyai és a falubeliek örömére rendeztek. Volt ott zene és ének, amit felfogadott vándor énekesek szolgáltattak, jöttek mutatványosok a medvéikkel, bővészek, akrobaták, sıt a komédiások még Jézus születését is eljátszották. Jenny nevetéssel és szeretettel töltötte meg Royce életét, és bármelyik órában megajándékozhatta elsı gyermekével is. A férfí elégedettsége nem ismert határokat. Ma este még Gawin bohóckodása sem idegesítette. Jenny elhatározásának megfelelıen, hogy az ünnepségek teljes egészében kövessék a hagyományt, Gawinre osztották a Félrekormányzás Lordja szerepét. Három napig a magas asztal mellett foglalt helyet, ahol utánozhatta urát, észbontó parancsokat osztogathatott, és általában olyan dolgokat tehetett és mondhatott, amelyekért Royce egyébként számőzte volna Claymore-ból. E pillanatban Gawin kényelmesen hátradılt Royce székében, és karját Elinor néni széktámlájára helyezte, utánzásaként annak, ahogy Royce ült Jennifer mellett. - Kegyelmes uram - szólt olyan hangon, amit Royce akkor használt, ha azonnali engedelmességet várt -, vannak olyanok ennél az asztalnál, akik alig várják, hogy választ kapjanak egy rejtélyre. Royce felvonta szemöldökét, és megadóan várta a kérdést. - Tény vagy legenda - tudakolta Gawin -, hogy azért hívnak Farkasnak, mert nyolcéves korodban megöltél egy fenevadat, és megetted a szemét vacsorára? Jennybıl csak úgy bugyogott a kacagás, mire Royce színlelten sértett pillantást vetett rá. - Talán azért nevetsz, mert kételkedsz benne, hogy zsenge koromban lett volna erım végezni egy vadállattal? - Nem - kacagta Jenny, cinkos pillantást váltva Lionellel, Eustace-szal és Godfreyval -, de egy olyan emberrıl, aki inkább kihagyja a vacsorát, mint hogy félig fıtt ételt egyen, nem tudom elképzelni, hogy bárminek is megenné a szemét. - Tökéletesen igazad van - vigyorgott vissza Royce. - Uram! - követelte Gawin -, kérlek, válaszolj. Hogy a fenevad melyik részét etted meg, nem számít. Ami számít, az a korod. A legendák négytıl tizennégy éves korodig mindenrıl beszámolnak. - Csak nem? - gúnyolódott Royce fanyarul. - Én azt hittem - nézett rá Jenny incselkedve -, hogy a történet igaz. Mármint az a része, hogy gyermekként megöltél egy farkast. Royce ajkai megrándultak. - Henrik nevezett el Farkasnak Bosworth mezején. - Mert ott öltél meg egyet! - döntötte el Gawin. - Mert túl sok volt a harc és túl kevés az élelem, még hús sem maradt a csontunkon - igazította helyre Royce. - A csata végén Henrik vézna alakomra és hosszú, sötét hajamra pillantott, és azt mondta, egy éhes farkasra emlékeztetem. - Nem hiszem - jelentette ki Gawin, de Royce olyan pillantást vetett rá, amely egyértelmően tudtára adta, hogy ma estére elege volt a bohóckodásából.
Jenny, aki eddig óvatosan leplezte kínzó fájdalmait, most Elinor nénire nézett, és alig észrevehetıen bólintott. Royce-hoz hajolva halkan így szólt: -Azt hiszem, pihenek egy keveset. Ne állj fel. Royce megszorította a kezét, és egyetértıen bólintott. Amint Jenny felállt, Elinor néni is megindult, de Arik mellett megállt egy pillanatra, és a székére tette a kezét. - Drága fiam, te még nem nyitottad ki az ajándékodat - mondta neki. Aznap mindenki ajándékokat váltott, Arik azonban egészen vacsoráig nem került elı. Az óriás tétovázott, hatalmas mancsait a tálcája mellé helyezett apró, selyembe burkolt csomagra tette. Zavartan, amiért a figyelem középpontjába került, félszegen kibontotta és megnézte a súlyos ezüstláncot, amelyrıl egy kis kör alakú medál lógott, aztán a kezébe rejtette. Egy rövid, zavart biccentéssel fejezte ki háláját, Elinor nénit azonban nem lehetett ennyivel lerázni. Amikor Arik fel akart emelkedni az asztal mellıl, rámosolygott, és közölte vele: - Szárított szılı virág van benne. Arik kérdıen összehúzta vastag szemöldökét, és megkérdezte: - Miért? Elinor néni a füléhez hajolt, és bennfentes hangsúllyal súgta: - Mert a kígyók győlölik a szılı virágát. Ez tény. Azzal megfordult, hogy Jenny mellé szegıdjön, így nem látta azt a hihetetlen dolgot, ami Arikkal történt. Az asztalnál ülık azonban igen, és el is állt a lélegzetük a meglepetéstıl. Arik arca ugyanis elıbb megfeszülni látszott, majd remegni kezdett. Szemei sarkában redık jelentek meg, és erszények formálódtak alattuk. Aztán szigorú ajkainak egyenes vonala megmozdult, elıbb az egyik oldalon, késıbb a másikon is, és elıtőntek a fogai... - Szentséges ég! - kiáltott fel Godfrey, lelkesedésében oldalba bökve Lionelt, sıt Brennát is. Mosolyogni fog! Stefan, ezt nézd! A mi Arikunk... Godfrey hirtelen elhallgatott, mert Royce, aki Jennifert figyelte, hirtelen felpattant a székébıl, kezében még mindig a sörös kupával, és az emeletre vezetı lépcsıhöz sietett. - Jennifer - hangjában riadalom csengett -, hová mész? Elinor néni lenézett rá, és vidáman válaszolta: - Megszüli a gyermekedet, kegyelmes uram. A teremben lévı szolgák sokatmondó mosolyokat váltottak, és egyikük kiszaladt a konyhába, hogy a többiekkel is tudassa a hírt. - Nem - harsant Elinor néni határozott figyelmeztetése, amint Royce elindult a lépcsın -, ne gyere fel. Nem vagyok tapasztalat híján az efféle dolgokban, de te csak láb alatt lennél. Ne aggódj - tette hozzá fesztelenül. - Az a tény, hogy Jenny édesanyja belehalt a szülésbe, semmiféle aggodalomra nem ad okot. Royce kupája nagyot csattant a terem kövezetén. *** Két nappal késıbb a szolgák, a jobbágyok, a parasztok és a lovagok, akik a várudvaron térdepeltek, már nem mosolyogtak, miközben Claymore új örökösét várták. Egész éjjel virrasztottak, és lehajtott fejjel imádságokat mormoltak. A baba csak nem akart megérkezni, és a teremben tüsténkedı, izgatott szolgáktól kiszivárgó hírek egyre rosszabbak voltak. Azt sem tekintették jó jelnek, hogy a herceg - aki gyakorlatilag a lábát sem tette be a kápolnába négy órával ezelıtt oda indult, meggyötörten és rémülten. Reménykedı arcok emelkedtek fel, amikor a hallba vezetı ajtó kivágódott, de az emberek megdermedtek rémületükben, mert látták, hogy Lady Elinor a kápolna felé igyekszik. Egy pillanattal késıbb a herceg kilökte a kápolna ajtaját, és futva távozott. Bár elgyötört arckifejezésébıl senki sem ítélhette meg, milyen híreket kapott, ezt sem tekintették jó jelnek.
- Jenny - suttogta Royce felesége fölé hajolva, és mindkét kezével megmarkolta párnája csücskeit. Jenny kék szemei kinyíltak. Álmosan férjére mosolygott, és azt suttogta: - Fiad van. Royce akkorát nyelt, hogy a szobában mindenki hallotta, és kisimított Jenny arcából egy csapzott tincset. - Köszönöm, drágám - mondta gyámoltalanul, de hangjában még mindig ott volt a két rettegésben töltött nap feszültsége. Elırehajolt, és csókjaival borította a nı ajkát, bizonyítva szerelmét és mélységes megkönnyebbülését. - Láttad már? - kérdezte Jenny, amikor a férfi végre felemelte ajkait az övérıl. Royce felállt, és a fabölcsıhöz ment, amelyben csecsemı fia aludt. Ujjával óvatosan megérintette parányi kezecskéjét, aztán Jennyre nézett, és riadtan felhúzta a szemöldökét. - Olyan... kicsinek tőnik. Jenny arra a nehéz, rubinberakásos pallosra gondolt, amelyet Royce azon nyomban elkészíttetett, amikor közölte vele, hogy gyermeket vár, és kuncogott. - Pillanatnyilag még igen kicsi ahhoz - cukkolta -, hogy a pallost forgassa. Royce szemeiben vidámság jelent meg. - Lehet, hogy megemelni sem lesz képes soha azt, amit Arik készíttetett neki. Jenny mosolya egyszerre aggódó homlokráncolássá változott, mert az ablak felé fordulva észrevette, hogy a várudvart fáklyák százai világítják meg. - Valami baj van? - kérdezte, és emlékeiben felmerült a fáklyákkal megvilágított udvar képe azon az éjszakán, amikor apja Claymore-ba érkezett. Royce otthagyta fiát, és nyugtalanul az ablakhoz lépett, majd vissza, Jenny ágyához. - Még mindig imádkoznak - mondta, és kissé zavartnak tőnt. - Leküldtem a nénédet, hogy mondja el, mindenki jól van. Úgy látszik, feltartóztatták. - Aztán szomorúan hozzátette: - Bár figyelembe véve, hogyan rohantam ki a kápolnából, amikor értem jött, aligha hisznek neki. Jenny mosolyogva Royce felé nyújtotta a karját, aki rögtön megértette, mit szeretne. - Nem akarom, hogy megfázz - intette, de már le is hajolt, kiemelte feleségét az ágyból, és kivitte a kis erkélyre. Lent a várudvaron a kovács egyszer csak az erkélyre nézett, és felkiáltott. Az imádkozók lassan felemelkedtek, mosolygós arcukat felfelé fordították, és a levegıt egyszerre hatalmas üdvrivalgás töltötte be. Jennifer Merrick Westmoreland végigjártatta szemét az övéin. Az ünneplés lármája tovább fokozódott, amikor férje felemelte, és közelebb vonta ıt magához. Mindenki számára világos volt, hogy Claymore hercegnıjét mindenki szereti, akit ı szeret. Jenny sírva mosolygott vissza rájuk. Végül is nem mindennapi, hogy egy asszony megkapja álmai királyságát.
