Judith McNaught: Valaki vigyáz rám 1

Judith McNaught: Valaki vigyáz rám 1.

Leigh Manning, a gyönyörű, sikeres színésznő, a Broadway ünnepelt csillaga romantikus hétvégét tervez férjével egy hegyi házikóban. A gyertyafényes estéből azonban nem lesz semmi, mert Leigh kocsijával a kunyhó felé menet hóviharba keveredik és balesetet szenved. A kórházban tér magához, ám szörnyű hírt hall: a férjének nyoma veszett. A rendőrség nagy erőkkel dolgozik, mindent megtesznek azért, hogy megtalálják a férfit. A keresésben Leigh is részt vesz, a rejtélyes Michael Valentéval, férje üzlettársával az oldalán, de hiába mozgatnak meg minden követ, Logan Manning nem kerül elő. A szeretett társ elvesztését követő űrt, elhomályosítja egy sejtelem: Leigh és Michael talán mégsem most találkoztak először. Az ügy egyre szövevényesebbé válik, férfiak és nők viszonya, tanúk, gyanúsítottak és nyomozók életének fonala teljesen összekuszálódik. Judith McNaught (Varázslat, Szerelmes éjszakák) legújabb könyve lebilincselően izgalmas és fordulatos olvasmány, az előttünk kibontakozó emberi sorsok a következő kötet lapjain folytatódnak.

Első fejezet Miss Kendall, hall engem? Dr. Metcalf vagyok. A moun-tainside-i Good Samaritan Kórházba hozták. Most kivesszük a mentőből, és átvisszük a sürgősségi osztályra. Leigh Kendall csillapíthatatlanul remegett. Noha a kitartóan szólongató férfihang visszarángatta a valóságba, képtelen volt kinyitni a szemét. - Hall engem, Miss Kendall? Leigh összeszedte minden erejét, így végre sikerült felpillantania. Miközben beszélt, az orvos fölé hajolt, és megvizsgálta a fejét, mellette pedig nővér állt infúzióval a kezében. - Most kivesszük a mentőből - ismételte meg az orvos, miközben egy apró lámpával Leigh pupillájába világított. - A férjem... mondják meg neki, hogy... itt vagyok -nyögte Leigh alig hallhatón. Az orvos bátorítón megszorította Leigh kezét, és bólintott. - Erről majd gondoskodik a rendőrség. Addig is számtalan rajongója akad itt a Samaritanben, köztük én is. Mindent megteszünk önért. Leigh-re képek és hangok özöne áradt, miközben a hordágyon kiemelték a mentőből. A szürke hajnali levegőben piros és kék fények villództak. Időnként egyenruhás és köpenyes alakok tűntek fel a látóterében - rendőrök, mentősök, orvosok és nővérek. Ajtók csapódtak, folyosók fala száguldott el mellette. Emberek hajoltak fölé, és sürgető kérdéseket tettek fel neki. Ám hiába összpontosított, a hangok érthetetlen duru-zsolássá tompultak, az arcok pedig összemosódtak, míg teljesen bele nem vesztek a szobát borító sötétségbe. Amikor újra kinyitotta a szemét, kint sötét volt, és csendesen havazott. Miközben igyekezett megszabadulni a fájdalomcsillapító bódító hatásától, kábán nézett körbe a helyiségben, mely virágerdővel borított kórházi szobának tűnt. Az ágy lábánál, egy kosár fehér orchidea és egy hatalmas váza élénksárga rózsa társaságában, ősz nővér lapozgatta a New York Post aznapi példányát. Az újság címlapján Leigh fotója volt látható. Amennyire a nyakmerevítő engedte, Leigh körbenézett a szobában. Logannek nyoma sem volt. Óvatosan megmozdította a lábfejét és a lábujjait. Meglehetős megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy még megvannak, sőt a helyzethez képest jó állapotban. A karját bekötözték, a fején is szoros kötés volt. Az egész testében lüktető tompa fájdalomtól és a bordájába nyilalló szúrástól eltekintve a legnagyobb kellemetlenséget a végletekig kiszáradt torka jelentette. Mintha fűrészporral lett volna tele a szája. Él! Ez már önmagában csoda. A gondolat, hogy épségben megúszta, komolyabb sérülés nélkül, szinte eufórikus örömmel töltötte el. Nyelt egyet, és rekedt suttogásra kényszerítette magát. - Kaphatnék egy kis vizet? A nővér felnézett, az arcán rögtön mindentudó mosoly terült el. - Magához tért! - Azzal gyorsan összehajtogatta az újságot, és letette maga mellé, a székre. Miközben a nővér felemelte az éjjeliszekrényen álló rózsaszín műanyag kancsót, majd vizet töltött, Leigh elolvashatta a köpenyére tűzött névjegyet: „Ann Mackey - magánápoló". - Szívószálra lesz szüksége. Hozok egyet. - Kérem, ne fáradjon! Borzasztó szomjas vagyok! A nővér Leigh szájához emelte a poharat. - Tudom fogni - vette el tőle tiltakozva Leigh, majd meglepve tapasztalta, mekkora erőfeszítésébe kerül a poharat megtartani. Mire végzett az ivással, reszketett a karja, és kínzó

fájdalom fészkelte be magát a mellkasába. Talán mégsincs minden annyira rendben, ahogy először hitte? Fejét visszaejtette a párnájára, és erőt gyűjtött a beszédhez. - Milyen állapotban vagyok? A nővéren látszott, hogy nagyon szívesen megcsillogtatná tudását, mégis tétovázott. - Inkább dr. Metcalfot kérdezze. - Őt is meg fogom kérdezni, de én most a magánápolóm véleményét szeretném hallani. A doktornak egy szóval sem említem majd, hogy beszéltünk. A nővér csak ezt akarta hallani. - Sokkos állapotban hozták be - árulta el. - Agyrázkódást szenvedett, a teste kihűlt, néhány bordája megrepedt, és az orvosok nyaki gerincsérülésre is gyanakodtak. A fején több mély seb, a karján, a lábán és törzsén pedig jó néhány zúzódás található. Az égnek hála, az arca nagyjából megúszta. De zúzódások és horzsolások borítják gyakorlatilag az egész... Duzzadt ajkát fájdalmas mosolyra húzva, Leigh kézemeléssel szakította félbe a felsorolást. - Szükség lesz műtétre? A nővér meglepődött Leigh szinte vidám hangján. Bátorítón megveregette a betege vállát: Szó sincs semmiféle műtétről! - Fizikoterápia? - Nem tartom valószínűnek De egy pár hétig még biztosan lesznek fájdalmai, főleg a bordájában. A sebei gyógyulását gondosan figyelemmel kell majd kísérni. A hegese-dés gondot okozhat... Leigh ismét félbeszakította a lehangolóan aprólékos felsorolást. - Majd óvatos leszek - mondta fáradt mosollyal a száján, majd rátért arra a kérdésre, amely minden gondolatát lefoglalta. - Hol van a férjem? Mackey nővér bizonytalanul újra megveregette Leigh vállát. - Utánajárok - ígérte, majd elviharzott. Leigh ebből arra következtetett, hogy Logan a közelben lehet. Az ivás és a beszéd máskor oly egyszerű feladatától teljesen kimerülve hunyta le a szemét. Próbálta felidézni, mi történt vele azóta, hogy előző reggel Logan búcsúcsókot nyomott a homlokára... Azon a reggelen Logan olyan izgatottan hagyta el Upper East Side-i lakásukat! Alig várta már az estét, hogy Leigh utánamenjen a hegyekbe, és együtt töltsék az éjszakát. Már több mint egy éve kereste azt a tökéletes, csendes hegyvidéki telket, ahol felépíthetné azt a kedélyesen terpeszkedő kőházat, melyet kettőjüknek tervezett. Megnehezítette a dolgát, hogy a terveket már elkészítette, tehát olyan helyet kellett találnia, ahol megvalósíthatóak az elképzelései. Csütörtökön aztán végre megtalálta a telket, mely minden szigorú elvárásának megfelelt, és türelmetlenül várta, hogy Leigh is megnézze. Ragaszkodott ahhoz, hogy a vasárnap estét - az első szabad estéjüket - a telken található kunyhóban töltsék. - Már évek óta nem használták azt a kunyhót, de mire odaérsz, kitakarítok! - ajánlott lelkesen olyasvalamit, amit máskor ki nem állhatott. - Áram és központi fűtés ugyan nincs, de alaposan begyújtok a kandallóban, és előtte alszunk hálózsákban! És gyertyafénynél vacsorázunk. Reggel pedig együtt nézzük, ahogy a nap előbújik a fák mögül. A mi fáink mögül. Csodálatosan romantikus lesz, meglátod! Leigh élvezettel vegyes aggodalommal hallgatta férje terveit. Előző este premierje volt a Broadwayn, és mindössze négy órát aludt. Ráadásul, mielőtt Logan után mehetne, még vár rá a vasárnap délutáni előadás is, csak utána vághat neki a háromórás útnak, hogy aztán a hideg, barátságtalan kőkunyhóban töltse az éjszakát, a földön... és hajnalban újra talpon legyen. - Alig várom! - füllentette meggyőzően. Valójában azonban csak aludni akart. Még csak nyolc óra volt. Tízig még aludhat.

Logan sem aludt többet nála, de ő már felöltözött, és izgatottan várta, hogy végre elindulhasson a kunyhóba. - Nem könnyű megtalálni a helyet, úgyhogy rajzoltam neked egy térképet, melyen jó néhány tájékozódási pontot bejelöltem - mondta a papírcetlit Leigh éjjeliszekrényére téve. Az autót már megtankoltam. Azt hiszem, minden megvan, amire szükségem lehet... folytatta, miközben a felesége fölé hajolt, és lágy csókot lehelt az arcára. - A tervek, tűzifa, madzag, hálózsákok... az az érzésem, valamit kihagytam... - Seprű, felmosórongy, vödör? - viccelődött Leigh, miközben álmosan a hasára fordult. Súrolókefe? Tisztítószerek? - Ünneprontó! - fúrta Logan az orrát a felesége nyakába, ahol tudta, hogy csiklandós. Leigh kuncogva húzta a párnát a fejére, és folytatta: - Fertőtlenítőszer... egérfogó... - Te vacak, elkényeztetett Broadway-csillag! - nevetett fel Logan, és a párnát Leigh tarkójára nyomta, hogy a másik ne tudja folytatni. - Hová tűnt belőled a kalandvágy? - Megrekedt a Holiday Inn szintjén - kuncogott tovább Leigh. - Régen imádtál kempingezni! Te szoktattál rá! Még a nászutunkon is kempingezni akartál! - Mert nem engedhettük meg magunknak a Holiday Innt. Logan nevetve húzta félre a párnát, és összekócolta a felesége haját. - Az előadás után azonnal indulj! Ne késlekedj! - Azzal felállt és a háló ajtajához lépett. Valamit biztos elfelejtek... - Ásványvíz, gyertya, kávéfőző? - igyekezett segíteni Leigh. - Vacsoráravaló? Körte reggelire? - Nincs több körte! Szerintem te körtefüggő vagy! -évődött Logan. - Mától fogva zabkását reggelizel aszalt szilvával! - Szadista! - mormolta Leigh a párnájába. Egy perc múlva az ajtó halk kattanással zárult be a férje után. Leigh a hátára gördült, és mosolyogva nézett ki az ablakon át a Central Parkra. Őt is megfertőzte Logan telek iránti lelkesedése, de ami még fontosabb, hogy a férfi jókedvű. Amikor tizenhárom évvel korábban összeházasodtak, nagyon fiatalok és meglehetősen szegények voltak. Muszáj volt keményen dolgozniuk, és a hajtás könnyen rossz szokássá válik. Az esküvőjük napján semmijük sem volt, mindössze nyolcszáz dollár készpénz, Logan friss építészdiplomája, Logan anyjának kapcsolatai és Leigh még kipróbálatlan színészi tehetsége - no meg az egymásba vetett rendíthetetlen hitük. De mindössze ennyiből csodálatos életet építettek fel maguknak. Az utóbbi néhány hónapban azonban mindketten olyan elfoglaltak voltak, hogy a szexuális életük szinte megszűnt létezni. Leigh a premier lázában égett, Logant pedig legújabb és egyben legnagyobb üzleti vállalkozásának beindítása szippantotta be. Az ágyban heverészve, a novemberi égen gyülekező felhőket bámulva Leigh ráeszmélt, hogy valójában egészen ínyére való az ötlet, hogy az estét egy kandalló lobogó lángja előtt töltse, és minden gondolatát a férjének és a szeretkezésnek szentelje. Szeretnének már gyereket, és Leigh-be belehasított a felismerés, hogy a fogantatás szempontjából is kitűnő időzítés az aznap éjszaka. Félálomban ábrándozott az előttük álló estéről, amikor Hilda megjelent az ajtóban. Kabátban volt, tálcán hozta be a reggelit. - Mr. Manning azt mondta, már ébren van. Gondoltam, behozom a reggelijét, mielőtt elindulnék - mondta. Megvárta, amíg a nő felül, majd átnyújtotta a tálcát - megpakolva Leigh szokásos reggelijével: túróval, körtével és kávéval. - A parti romjait eltakarítottam. Szüksége van még valamire, mielőtt megyek? - Semmire. Élvezze a szabadnapját! New Jersey-ben tölti az éjszakát, a húgánál? - Azt mondja a húgom, mostanában jó a lapjárása a Harrah'sban. Gondoltam, elmegyek vele - bólintott Hilda.

Leigh elfojtott egy vigyort. Hildának, tudomása szerint, nem voltak gyengéi, leszámítva a nyerőgépeket Atlantic Cityben. - Holnap csak késő délután érünk haza - mondta, mert eszébe jutott valami. - Én egyenesen a színházba megyek, Mr. Manning pedig üzleti vacsorára, ami soká tarthat. Nem lesz szükségünk a segítségére holnap este. Ha gondolja, akár két éjszakát is a húgánál tölthet, és akkor több játéktermet is meglátogathatnak. Az ajánlat, hogy két egymást követő szabadnapja legyen, valóságos vihart kavart a házvezetőnő lelkében - erről az arckifejezése is tanúskodott. Leigh-nek újabb vigyort kellett visszafojtania. Hilda Brunner félelmetes hírű, fáradhatatlan hadvezér volt a piszok és rendetlenség elleni háborúban. Porszívóval és tisztítószerekkel indult csatába nap mint nap, és vészjósló arckifejezése egyértelművé tette, hogy a piszoknak esélye sincs vele szemben. Két szabadnap felért volna számára a visszavonulással, amelyről természetesen szó sem lehet. Ugyanakkor, ha elfogadja Leigh ajánlatát, két teljes napot tölthet a testvére és a nyerőgépek társaságában. Körbehordta tekintetét a szoba-harctéren, és igyekezett felmérni a szabadnapok okozta várható veszteségeket. - Ezt még át kell gondolnom. - Ahogy akarja - igyekezett komolyságot erőltetni magára Leigh. - Hilda! - kiáltott az ajtó felé siető házvezetőnő után. Hilda kabátját a derekán összefogva megfordult. - Igen, Mrs. Manning? - Maga valóságos kincs. Leigh remélte, hogy legkésőbb négykor el tud jönni a színházból, de az író és a rendező a délutáni előadás láttán néhány apróbb változtatás mellett döntött két jelenetében is. Véget nem érő vitába bonyolódtak a változtatásokról, kipróbálva hol az egyik, hol a másik változatot. Már hat is elmúlt, mire Leigh útra kelhetett. Ködfoltok és enyhe havazás lassította a közlekedést kifelé a városból. Kétszer is megpróbálta mobilon elérni Lo-gant, hogy szóljon, késni fog, de a férje vagy nem hallotta a csörgést, vagy nem volt térerő a kunyhónál. Leigh végül üzenetet hagyott neki. Mire a hegyekhez ért, a hó már nagy pelyhekben szakadt, és erős szél támadt. Autója, a négyajtós Mercedes nehéz volt és stabil, de a vezetés komoly gondot jelentett a rendkívül gyenge látási viszonyok miatt. Csupán fél méterre látott előre. Időnként még az útjelző táblákat is csak nehezen lehetett kivenni, így a Logan által megadott apró tájékozódási pontok megtalálása képtelenségnek tűnt. Az út menti éttermek és benzinkutak, melyek rendszerint még este tízkor is nyitva tartottak, most sötétbe burkolóztak, a parkolók üresen ásítoztak. Leigh kétszer is visszafordult, eltévesztve a térképen feltüntetett utat vagy útjelzőt, de nem volt más választása, tovább kellett keresgélnie. Nem volt kitől útbaigazítást kérnie. Amikor már csak pár kilométerre kellett volna lennie a kunyhótól, befordult egy jelöletlen, kerítéssel lezárt behajtóra, és a belső világításnál próbálta kisilabizálni Logan térképét. Szinte biztos volt abban, hogy le kellett volna fordulnia három kilométerrel korábban, „hatvan méterrel az éles kanyar után, közvetlenül egy kis, piros szénapajta után" -ahogy Logan írta. A tizenöt centis hótakarónak köszönhetően azonban, az, amit Leigh kis piros szénapajtának látott, lehetett nagy, fekete fészer, vagy alacsony takarmánysiló, vagy akár egy kupac fagyott tehén is. Úgy döntött hát, hogy visszamegy, és alaposabban szemügyre veszi. Sebességbe tette az autót, és óvatosan megfordult. Ahogy bevette az éles kanyart, amelyet keresett, még jobban lelassított. Meg akarta találni a felhajtót, de az út mindkét oldala meredek és túl egyenetlen volt ahhoz, hogy felhajtót lehessen arra sejteni. Levette a lábát a fékről, és gyorsítani kezdett, amikor hirtelen fényszóró bukkant fel mögötte a sötétből. A másik autó is bevette az éles kanyart, és ijesztő sebességgel közeledett. Leigh nem tudott időben gyorsítani a havas úton, a másik sofőrnek pedig fékezni nem volt már ideje. Az

ismeretlen elkapta a kormányt, és a bal oldali sávba rántotta az autót, hogy ne találja telibe a Mercedes hátulját, de elveszítette a kontrollt az autó fölött, és közvetlenül Leigh ülése mögött a kocsiba csapódott. Az ezt követő események rémisztő élességgel maradtak meg benne - a légzsákok kirobbannak a helyükről, a roncsolódó fém sikítva töri át a védőkorlátot, a szélvédő csörömpölve beszakad, ahogy az autó lefelé bucskázik a töltésen. Fatörzsek keresztezik a kéttonnás roncs útját újra és újra, végül fülsiketítő csattanással akad fenn a kiálló sziklákon, mielőtt csontropogtató zökkenéssel megállna. Leigh csak lógott ott kábán, fejjel lefelé, a biztonsági öv szorításában, miközben hirtelen minden fénybe borult körülötte. Fény öntött el mindent. Sárga és narancs és piros. Tűz! A rémület kihegyezte Leigh érzékeit. Sikerült kitapogatni, majd kikötnie a biztonsági övet. Nagyot puffanva landolt a felfordult autó tetején, és szűkölve igyekezett átpréselni magát a nyíláson, amely valamikor az anyósülés ablaka lehetett. Ragadós, forró vér folyt végig a karján, és a szemébe csöpögött. A kabátja túl pufóknak bizonyult a nyíláshoz, ezért épp elkezdte lehámozni magáról, amikor a láthatatlan erő, amely az autót tartotta, hirtelen elengedte terhét. Leigh hallotta a saját sikolyát, ahogy a Mercedes előrebukott, gurulni kezdett, majd zuhant tovább, hogy végül hatalmas csobbanással merüljön el valamiben. Jeges víz ömlött be az ablakokon. A kórházi ágyon feküdve Leigh lehunyta a szemét, és újra átélte a merülést. A szíve hevesen zakatolt. Alig néhány pillanattal a vízbe csapódás után az autó gyorsan süllyedni kezdett. Leigh a rémülettől önkívületbe esve, eszeveszetten próbált kitapogatni valamilyen nyílást. Végül egy meglehetősen nagy lyukat tapogatott ki a feje fölött. A tüdeje már majdnem szétrepedt, ahogy áttuszkolta magát a résen. Végül minden maradék erejét összeszedve a felszínre küzdötte magát. Örökkévalóságnak tűnt, mire dermesztő szél csapott az arcába, és újra levegőt vehetett. Úszni próbált, de mintha minden lélegzetvételnél kést forgattak volna a mellkasában. Karcsapásai túl gyengék és kapkodóak voltak, így nem igazán jutott előre. Tovább csapkodott a jeges vízben, de a teste kezdett teljesen elzsibbadni. Még a pánik és az elszántság sem adott elég erőt az úszáshoz. Már majdnem elmerült, amikor hadoná-szás közben valami durva és kemény tárgyba ütközött -kidőlt, félig a víz alá merülő fa ágába. Minden erejével megragadta az ágat, és igyekezett felfeküdni rá, hogy azon ússzon tovább, amikor ráeszmélt, hogy a fa szilárdan áll. Centiről centire kapaszkodva, vonszolni kezdte magát a törzs mentén. A víz egy idő után már csak a válláig, a derekáig, végül a térdéig ért. Reszketve és a megkönnyebbüléstől zokogva próbálta kivenni a szakadó hóban a csapást, melyet a Mercedes vágott az aljnövényzetben, miután átbucskázott a töltésen. De csak a csontig hatoló hideg, és hegyes, szúrós ágak vették körül. Vakon felfelé kezdett kúszni egy meredek töltésen, csak remélni tudta, hogy az út irányába tart. Halványan még fel tudta idézni, hogy a töltés tetejére érve összegömbölyödik a nedves talajon, de ami ezután történt, már homályba borult. Csak egy különös, vakító fényre emlékezett - és egy férfi alakjára. A férfi dühösen szitkozódott. Leigh-t kitartó férfihang rángatta vissza a valóságba. - Miss Kendall? - hallotta az ágya mellől. - Miss Kendall, sajnálom, hogy fel kell ébresztenem, de jó ideje várjuk már, hogy beszélhessünk önnel. Leigh kinyitotta a szemét, és kábán felnézett. Egy férfi és egy nő állt az ágyánál, vastag télikabátjuk a karjukon pihent. A férfi negyvenesnek tűnt, alacsony volt és zömök, haja fekete, bőre sötét. Rendkívül csinos társnője jóval fiatalabb és valamivel magasabb volt nála, hosszú, sötét haját lófarokba kötötte. - Shrader nyomozó vagyok a New York-i rendőrségtől - mondta a férfi. - Ez itt Littleton nyomozó. Fel kell tennünk önnek néhány kérdést.

Leigh feltételezte, hogy a balesetről akarják kérdezgetni, de túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy mindent kétszer elmeséljen - először a nyomozóknak, majd Logannek. - Megvárhatnánk, amíg visszajön a férjem? - Honnan? - kérdezte Shrader nyomozó. - Onnan, ahol épp most van. - Tudja, hol van? - Nem, de a nővér elment érte. A két nyomozó gyorsan összenézett. - A nővér azt az utasítást kapta, hogy azonnal szóljon nekünk, ahogy ön magához tér magyarázta Shrader, majd rögtön a tárgyra tért: - Miss Kendall, mikor látta utoljára a férjét? Leigh-nek rossz előérzete támadt, nyugtalan félelem töltötte el. - Tegnap reggel, mielőtt a hegyekbe indult volna - válaszolta. - A terv az volt, hogy én is csatlakozom hozzá az előadás után, de nem sikerült - tette hozzá feleslegesen. - Tegnap hétfő volt. Most kedd este van - tájékoztatta Shrader tapintatosan. - Tegnap reggel hat óta van itt. Leigh a félelemtől egy pillanatra minden kínjáról megfeledkezett. - Hol van a férjem? - kérdezte elcsukló hangon, mert ahogy felkönyökölt, ismét élesen a bordájába nyilallt a fájdalom. - Miért nincs itt? Hol van? Történt vele valami? - Valószínűleg az égvilágon semmi baja - szólt közbe gyorsan Littleton. - Feltehetően épp halálra aggódja magát maga miatt. Az a baj, hogy még nem sikerült kapcsolatba lépnünk vele, hogy elmondjuk neki, mi történt. - Mióta próbálkoznak? - Tegnap kora reggel kezdtük, amikor a New York-i rendőrség a segítségünket kérte válaszolta Shrader. - Az egyik emberünket azonnal a lakásukra küldtük, de senkit nem talált otthon. A nyomozó egy pillanatra elhallgatott, mintha arra várna, hogy Leigh felfogja a hallottakat. - A rendőr beszélt a portással, és kiderítette, hogy van egy Hilda Brunner nevű házvezetőnőjük - folytatta Shrader. - Meghagyta a portásnak, hogy azonnal szóljon neki, ha a házvezetőnő felbukkan. Leigh körül lassan forogni kezdett a szoba. - Beszélt már valaki Hildával? - Igen - húzott elő egy jegyzettömböt Shrader a flanelinge zsebéből. - A portás délután kettő húszkor látta Miss Brunnert az épületbe belépni. Értesítette Perkins rendőrt, aki kettő negyvenkor visszament és beszélt Miss Brunnerrel. Miss Brunner sajnos nem tudott pontos információval szolgálni arról, hogy ön és a férje hol szándékozták a vasárnap éjszakát tölteni. Aztán Perkins Miss Brunner segítségével meghallgatta a telefonüzeneteiket. Vasárnap délután egy óra tizennégy perc és hétfő délután kettő negyvenöt között tizenhét üzenet érkezett az üzenetrögzítőjükre, de egyik sem a férjétől. Shrader becsukta a jegyzettömböt. - Mindent megtettünk, ami tőlünk tellett. Ugyanakkor - tette hozzá gyorsan - a polgármester és Holland kapitány biztosítani szeretnék arról, a New York-i rendőrség mindenben a rendelkezésére áll. Mi is ezért vagyunk itt. Leigh visszahanyatlott a párnájára, és rendezni próbálta a gondolatait. Valami nagyon nem stimmelt. - Nem ismerik a férjemet. Ha azt hinné, hogy eltűntem, nem elégedne meg azzal, hogy hazatelefonál! Felhívná a rendőrséget, a kormányzót és minden rendőrkapitányságot kétszázötven kilométeren belül! Egyedül is a keresésemre indulna! Valami történt vele. Valami szörnyűség, amely megakadályozza abban, hogy...

- Túl hirtelen von le következtetéseket - vágott közbe Littleton nyomozó. - Lehet, hogy nem tudta használni a telefonját, és nem tudott az ön keresésére indulni. A hó miatt százötven kilométeres körzetben megszűnt az áram- és a mobilszolgáltatás. Jó néhány helyen még mindig nem sikerült megjavítani. Félméteres hó esett, és azóta sem olvad. Helyenként több mint kétméteresek a hóátfúvások, és a hóekék egyelőre csak a főbb utakat tudták megtisztítani. A mellék- és bekötőutak többsége járhatatlan. - A kunyhóban ugyan nincs áram és telefon, de Logan-nél kell lennie mobilnak! tiltakozott Leigh. Kétségbeesése percről percre nőtt. - Mindig nála van, de nem hívott! Meg sem próbált figyelmeztetni, pedig tudta, hogy egy vihar kellős közepe felé tartok! Rendes körülmények között sosem tenne ilyet! Hívott volna! - Valószínűleg nem tudta használni a telefonját - nyugtatgatta Littleton nyomozó bátorító mosollyal. - Az enyém sem működik túl jól idefenn. Ráadásul azt mondta, a kunyhóban nincs áram. Még ha működik is a telefonja, lehet, hogy a férje az autóban hagyta, a töltőn. A havazás nagyon hirtelen jött. Ha a férje épp aludt, vagy valami mással volt elfoglalva, amikor havazni kezdett, lehetséges, hogy mire rájött, hogy baj van, már nem tudott eljutni a kocsijáig. Félelmetes a hófúvás. - Elképzelhető - igyekezett Leigh a többé-kevésbé hihető történetbe kapaszkodni. Lehet, hogy Logan tényleg biztonságban van, csak nem tudja használni a telefonját, és képtelen kiásni az autót a hóból. Shrader újra kinyitotta a jegyzettömbjét, és tollat kotort elő a zsebéből. - Ha megmondja, hol van a kunyhó, kimegyünk és körülnézünk. Leigh riadtan nézett a nyomozókra. - Nem tudom, hol van. Logan térképet rajzolt nekem, hogy megtaláljam. Nincs meg a címe. - Rendben, akkor hol van az a térkép? - Az autómban. - Hol van az autója? - Egy tó vagy kőbánya fenekén, közel ahhoz a helyhez, ahol rám találtak. Várjanak csak! Le tudom rajzolni a térképet! - mondta Leigh gyorsan, és már nyúlt is Shrader jegyzettömbjéért. Rajzolás közben a keze remegett az idegességtől és a gyengeségtől. Két térképet is készített. - Azt hiszem, a második jó lesz - mondta. - Logan jegyzetekkel is ellátta a térképet tette hozzá. Lapozott, és megpróbálta felidézni Logan mondatait. - Miféle jegyzetekkel? - Tájékozódási pontokat jelölt meg, hogy tudjam, hol kell elkanyarodnom. Amikor a jegyzetekkel is elkészült, Leigh Shradernek nyújtotta a tömböt, de Littletonhoz beszélt. - A távolságok nem biztos, hogy pontosak. Nem emlékszem, hogy ötszáz vagy nyolcszáz méterrel a benzinkút után kellett-e jobbra fordulnom. Értsék meg, havazott - tette hozzá elcsukló hangon. - Egyszerűen... nem találtam a tájékozódási pontokat! - Mi megtaláljuk őket, Miss Kendall - biztosította Shrader, elrakva a jegyzetfüzetét. - Addig is a polgármester, a főkapitány és a kapitány is jókívánságait küldi. Leigh elfordult, hogy leplezze előtörő könnyeit. - Ha megkérhetem, szólítson Mrs. Manningnek, Shrader nyomozó! A Kendall a művésznevem. Egyik nyomozó sem szólalt meg, amíg a lift ajtaja be nem záródott mögöttük. - Lefogadom, hogy Manning a felesége keresésére indult a hóviharban - mondta Shrader -, és jéggé fagyott.

Samantha Littleton fejében más, kevésbé horrorisztikus lehetőségek is felmerültek Logan Manning eltűnésével kapcsolatban, de nem vitatkozott Shraderrel. A férfi rossz hangulatban volt már két napja, mióta Holland elvette tőle a gyilkossági ügyeit, és vele együtt Mountainside-ba küldte. Sam egy pillanatig sem hibáztatta, amiért dühösen és sértődötten fogadta, hogy - ahogy ő fogalmazott - „egy sztár szárazdajkája legyen". Shrader elkötelezett, szívós és túlhajszolt gyilkossági nyomozó, aki az ügyei nagy részét sikeresen megoldja. Sam ezzel szemben nemrég került a gyilkosságiakhoz, ráadásul a tizennyolcas körzetbe is csak két hete irányították. Shrader mellé osztották be, amíg a férfi társa visszatér a betegszabadságáról. Sam megértette Shra-dert, sőt osztozott is a tizennyolcas körzetben felhalmozódó ügyek miatti türelmetlen ingerültségén, de büszke volt arra, hogy ő nem ragasztja át másokra a saját feszültségét. A férfiak ingerlékenységét és dühkitöréseit, amilyeneket Shrader is produkált az elmúlt két napban, Sam szórakoztatónak, éretlennek vagy bosszantónak találta - esetenként mindháromnak egyszerre. Olyan szakmát választott, melyben hemzsegnek a ma-csók, és a területükre betörő nőre többnyire csak bosszantó tényezőként tekintenek. Számos, a bűnüldözésben dolgozó nővel ellentétben azonban nem érezte szükségét, hogy megpróbálja elfogadtatni magát férfi kollégáival, és eszébe sem jutott bizonygatni, hogy méltó ellenfelük lenne. Tudta, hogy az lenne. Hat otromba bátyja mellett felnőve megtanulta, ha meglökik, értelmetlen megpróbálni visszaadni a kölcsönt. Sokkal könnyebb, és összehasonlíthatatlanul kielégítőbb érzés, ha egyszerűen csak félreáll. Majd kirakja a lábát... Felnőttként ezt a taktikát intellektuális síkon kezdte alkalmazni, és ez még sokkal könnyebben ment, mivel a férfiak többségét levette a lábáról a csinos külseje és lágy hangja. Botor módon azt hitték, ő csak egy szemet gyönyörködtető játékszer. Az a tény, hogy a férfiak, főleg első ránézésre, alulértékelik, cseppet sem idegesítette. Inkább szórakoztatta. És metsző élt adott stílusának A férfiak többségét mindezek ellenére őszintén kedvelte és tisztelte. Ugyanakkor átlátott rajtuk, így hidegen hagyták gyarlóságaik és az idétlenkedésük. Igen kevés dologgal tudták kihozni a sodrából vagy igazán meglepni. A hat bátyjával együtt nőtt fel. Mindent látott és hallott már. - A rohadt életbe! - káromkodta el magát Shrader hirtelen, a nyomaték kedvéért tenyerével a lift falára csapva. Sam tovább gombolta a kabátját. Nem kérdezte, mi a baj. A férfi az előbb egy tárgyat ütött meg szitkozódva. Ebből az következik, hogy pillanatokon belül égető szükségét érzi, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Pontosan ez történt. - Vissza kell mennünk. Elfelejtettem megkérdezni, milyen autója van a férjének. - Fehér, vadonatúj Jeep Cherokee, Manning cégének a tulajdona - kotorta elő kabátja zsebéből a kesztyűjét Sam. - Az előbb felhívtam a gépjármű-nyilvántartót arra az esetre, ha Mrs. Manning nem tudna beszélni, amikor magához tér. - A mobilodon hívtad? - évődött Shrader. - Azon, amelyik nem működik itt fenn, a hegyekben? - Azon - ismerte be Sam mosolyogva, miközben kinyílt a liftajtó. - Mrs. Manningnek magyarázatra volt szüksége, hogy miért nem jelentkezik a férje. Ez volt a legmegnyugtatóbb indok, amely épp eszembe jutott. A Good Samaritan Kórház előcsarnoka kihalt volt, leszámítva a padlót tisztító két karbantartót. Shrader igyekezett túlkiabálni a zajos gépeket. - Ha folyton ellágyulsz, és érzelgősködsz az áldozatok családtagjaival, egy hónapot sem adok neked a gyilkosságiaknál, Littleton.

- Ami azt illeti, a felén máris túl vagyok! - válaszolta vidáman Sam. - Ha nem küldtek volna át hozzánk két hete, most a ti-zennyolcasban végezhetném a dolgom, és nem idefenn mereszteném a seggem. - Meglehet. De ha nem helyeztek volna át, nem lett volna alkalmam egy olyan emberrel dolgozni, mint te. Shrader gyanakvó pillantást vetett oldalról a lányra, de gúnynak nyomát sem vélte felfedezni rajta. Sam kedvesen mosolygott. - Logan Manning még csak eltűnt személynek sem számít egyelőre. Ismeretlen helyre távozott. - És szerinted én tehetek arról, hogy Holland kapitány ideküldött bennünket? - Pontosan - lökte ki vállával a kijárati ajtót Shrader. Az arcukba csapó jeges szél majdnem fellökte őket. - Mannin-gék nem hétköznapi emberek. A polgármester és Trumanti főkapitány is személyes ismerősük, úgyhogy Holland úgy döntött, hasznos lehet „kifinomult társasági érzékkel rendelkező" személyt küldeni Mrs. Manninghez. Ezt Sam rendkívül viccesnek találta. - És Holland azt hiszi, én az vagyok? - Azt mondta. - És téged vajon miért választott? - Arra az esetre, ha valamilyen szakmai feladat is adódna -. Shrader azt várta, hogy Sam visszavág a sértésre, és amikor elmaradt a reakció, zsémbes balféknek érezte magát. Hogy tompítsa a kijelentés élét, magán kezdett gúnyolódni. - Meg azért, mert úgy gondolja, ráfér egy kis mozgás a löttyedt seggemre. - Ezt ő mondta? - Nem, csak láttam, ahogy végigmért. Sam nevetésben tört ki. Shrader tisztában volt azzal, hogy a külseje nem nevezhető éppen megnyerőnek. Ami azt illeti, első ránézésre szinte ijesztőnek tűnt. Noha alig 165 centi magas, rövid felsőtestéhez viszonyítva aránytalanul nagy, masszív vállakkal rendelkezett. Az összhatást tovább rontotta vastag nyaka, szögletes feje, széles állkapcsa és mélyen ülő, sötét, szúrós szeme. Ha összeráncolta a homlokát, mérges rottweilerre emlékeztette Samet. Amikor nem ráncolta a homlokát, akkor is rottweilerre emlékeztette. A lány magában el is nevezte „rottinak". Fent, a kórház harmadik emeletén, fiatal orvos állt Leigh ágyánál, a beteg kórlapjába mélyedve. Nemsokára halkan csukta be maga mögött a szoba ajtaját. Leigh karjába megint morfium csepegett, hogy csillapítsa kínzó fájdalmait. Gyötrő gondolatai elől Leigh az utolsó, Logannel töltött este emlékeihez menekült. Akkor még minden tökéletes volt, a jövő fényesen ragyogott előttük. Szombat este volt. A születésnapját ünnepelték. Ésjason Solomon új darabjának a premierjét. Logan hatalmas partit rendezett az előadás után... Második fejezet Vissza! Vissza! - Hatszor tapsolták már vissza a színészeket, de a taps továbbra is fülsiketítőén dübörgött. Most is ott sorakoztak a szereplők a színpadon, és egyesével meghajoltak. Amikor Leigh lépett előre, tomboló tapsvihar tört ki. Már a nézőtér is fényárban úszott, és Leigh látta Logant, ahogy felállva, büszkeségtől ragyogó arccal tapsol és éljenez. A férjére mosolygott, Logan pedig hüvelykujját feltartva jelzett neki.

Amikor a függöny legördült, Leigh a színfalak mögé sétált, ahol Jason győzelemittas arckifejezéssel várta. - Hatalmas sikerünk van, Jason! - ölelte meg a férfit Leigh. - Hajoljunk meg még egyszer! Most csak te és én! -mondta Jason. Nem unta volna el a dolgot álló éjszaka, amíg az utolsó néző is távozik. - Nem, nem! - tiltakozott nevetve Leigh. - Hajolgattunk már mindketten eleget. A boldogságban úszó harmincöt éves gyerek - ragyogó, szeszélyes, érzékeny, önző, hűséges, heves és kedves -azonban húzni kezdte a karjánál fogva. - Gyerünk már, Leigh! - hízelgett. - Csak még egy egészen kicsike meghajlás! Megérdemeljük! - A közönség a szerzőt kezdte követelni, mire Jason még szélesebben vigyorgott. - Belepusztulnak, ha nem láthatnak engem még egyszer! Teljes eksztázisban volt. Leigh a megértő anya türelmével és csodálattal nézte. Jason Solomon hol elkápráztatta az eszével, hol megbántotta az érzéketlenségével, hol átmelengette a kedvességével. Akik nem ismerték az írót, elbűvölő különcnek tartották. Akik ismerték, többnyire ragyogó, de idegesítően egocentrikus embernek tartották. Leigh ismerte és szerette. Számára maga volt a megtestesült kettősség. - Hallod ezt a tapsot? - unszolta tovább a főszereplőt Jason. - Színpadra, de azonnal... Ekkora hévvel szemben Leigh szinte tehetetlennek érezte magát, de hátralépett. - Menj csak! - mondta. - Én itt megvárlak. De Jason ahelyett, hogy elengedte volna a kezét, magával rántotta a színpadra. Amikor előléptek a kulisszák mögül, Leigh majdnem orra esett, döbbent vonakodása egyértelműen az arcára volt írva. A spontán zavarodottságot a tömeg elbűvölőnek találta. A Broadway két legnagyobb sztárja állt előttük, szeretetre méltó emberi mivoltában. A tapsviharba gyöngyöző nevetés keveredett. Jason megpróbálta még egy meghajtásra rávenni Leigh-t, de ő kiszabadította a kezét, és nevetve elfordult. - Ne feledd a mondást, Jason - figyelmeztette a férfit -, sose lakasd őket jól! - Ez csak egy elcsépelt közhely! - vágott vissza Jason méltatlankodva. - Attól még igaz. Az író egy pillanatig még bizonytalankodott, de aztán követte sztárját a színfalak mögé, a folyosóra, mely zsongott a mámorosan ünneplő szereplőktől és az elfoglalt műszakiaktól. Mindenki egyszerre igyekezett gratulálni és köszönetet mondani a másiknak Jason és Leigh is többször megállt, hogy kivegye részét az örömteli ölelésekből. - Mondtam, hogy a huszonnyolcadika a szerencsenapom! - igazad volt - bólintott Leigh. Jason ragaszkodott ahhoz, hogy minden darabját, így a Vakfoltot is huszonnyolcadikán mutassák be. Még akkor is, ha ez a hagyományoktól eltérő, szombati premierrel járt. - Pezsgőt ide! - rikkantotta Jason, amikor végre Leigh öltözőjéhez értek. - Egyetértek, de át kell öltöznöm, és most azonnal le kell mosnom magamról a sminket. Már várnak ránk a partin. Éjfél előtt oda szeretnék érni. A Vakfolt rendezőjének épp egy színházi kritikus gratulált. Jason összehúzott szemmel figyelte a jelenetet. - A kutya sem veszi észre, ha késünk! - Jason! - szólt a férfira Leigh derűs türelemmel. - Én vagyok az ünnepelt! Legalább megpróbálhatnék odaérni, mielőtt vége a bulinak! - Hát jó - adta meg magát a férfi, levéve a szemét a kritikusról. Követte Leigh-t a virágokkal zsúfolt öltözőbe, ahol az öltöztető már várta a színésznőt, hogy segítsen kibújni a kopott pamutszoknyából és a blúzból, melyet az utolsó felvonásban viselt.

- Hát ezt ki küldte? - lépett Jason egy hatalmas kosár fehér orchideához. - Egy vagyonba kerülhetett. Leigh is az óriási virágkölteményre nézett. - Fogalmam sincs. - Van benne kártya. Felolvassam? - nyúlt a kis borítékért a férfi. - Meg tudnálak akadályozni? - évődött Leigh. Jason kíváncsisága köztudottan nem ismert határokat. A színésznő a spanyolfal mögött vetkőzött le és bújt köntösbe. Aztán az öltözőasztalhoz sietett, és letelepedett a kivilágított tükör elé. Még mindig a kártyával a kezében Jason hamiskásan Leigh-re kacsintott a tükörben. - Úgy tűnik, vastag pénztárcájú hódolóra tettél szert. Na gyerünk, ki vele! Ki az? Tudod, hogy rám bízhatod a sötét kis titkaidat! Az utolsó megjegyzés hallatán Leigh elnevette magát. Viszonozta a férfi pillantását a tükörben. - Sosem tudtál titkot tartani, Jason! Se kicsit, se nagyot! - Ez igaz. Attól még megmondhatod, ki ez a fickó. - Mi van a kártyán? Válasz helyett Jason átnyújtotta a kis lapot, hogy Leigh maga olvashassa el. „SZERESS!" - állt rajta. A színésznő csodálkozva ráncolta a homlokát egy pillanatra, de aztán elmosolyodott. Az asztalra ejtette a kártyát, és elkezdte leszedni az arcáról a sminket. - Logan küldhette - közölte. - Minek küldene a férjed ezerdolláros orchideacsokrot azt kérve, hogy szeresd? Mielőtt válaszolt volna, Leigh bekrémezte az arcát, és elkezdte vattával leszedni róla a festéket. - A virágosnál bizonyára félreértették az üzenetet, és „Szeretlek!" helyett „Szeress!"-t írtak. jason észrevett egy palack Dom Pérignont a pezsgősvö-dörben. - Mégis miért írna ilyen elcsépelt vallomást a feleségének Logan? - kérdezte, miközben kiemelte a pezsgőt a jeges vödörből, és elkezdte kinyitni. - Ez valószínűleg az én hibám - vallotta be egy bánatos félmosoly kíséretében Leigh. Hónapok óta a Crescent Plaza foglalja le Logan minden energiáját, és arra kértem, lazítson egy kicsit. Az én kedvemért igyekszik spontán és játékos lenni. Jason szemében gúnyos hitetlenkedés csillant meg. - Logan? Spontán és játékos? Ezt te sem gondolod komolyan! - Kitöltötte a pezsgőt, majd az egyik poharat Leigh elé tette az öltözőasztalra. Aztán az asztal balján elhelyezkedő kis kanapéra telepedett, és lábát lazán keresztbe téve a dohányzóasztalra tette. - Ha esetleg nem tűnt volna fel neked, a férjed szerint egy ötcsillagos étterem is csak egy rosszul kivilágított tárgyaló, evőeszközzel felszerelve! Az aktatáskája nélkül egy lépést sem tesz, miközben a golfról fogalma sincs! - Ne piszkáld folyton Logant! - tiltakozott Leigh. - Csodálatos üzletember! - Csodálatosan unalmas - vágott vissza Jason, és szemmel láthatón élvezte, hogy olyan valakin köszörülheti a nyelvét, akit valójában csodált, sőt irigyelt. - Ha spontaneitásra és játékosságra van szükséged, hozzám fordulj, ne ehhez a széplelkű orchideáshoz! Leigh gyengéden a férfira mosolygott, és figyelmen kívül hagyta az orchideákra tett célzást. - Jason, te a fiúkat szereted. - Nos, ez igaz - vigyorgott az író. - Feltételezem, ez okozna némi problémát a kapcsolatunkban.

- Eric hogy van? - váltott szándékosan témát Leigh. Eric már hat hónapja Jason „választottja", amely az író esetében rekordhosszúságú időnek számít. - Nem láttam ma a nézőtéren. - Pedig ott volt - válaszolta Jason közönyösen. Fényes fekete cipőjét jobbra-balra forgatta az asztalon, és elmélyülten tanulmányozta a látványt. - Az igazat megvallva nem csak a férjed unalmas alak. Eric is kezd az lenni. - Téged nem nehéz untatni - válaszolta Leigh mindentudó mosollyal. - Ebben igazad van. - Ha kíváncsi vagy a véleményemre... - De természetesen nem vagyok - vágott közbe Jason. - ...amit akkor is megosztok veled - szóval, véleményem szerint olyan embert kellene keresned, aki nem hasonlít rád a megszólalásig, és így nem teljesen kiszámítható és unalmas. A változatosság kedvéért kipróbálhatnál valakit, akinek fogalma sincs a golfról! - Valakit, aki olyan lélegzetelállító, hogy még azt is elnézem neki, hogy unalmas? Ami azt illeti, ismerek is egy ilyen fickót! Jason annyira készségesnek tűnt, hogy Leigh gyanakvó pillantást vetett rá, miközben a szemétbe hajította a vattát, és elkezdte újra kisminkelni magát. - Valóban? - Úgy ám! - válaszolta az író gonosz vigyorral. - Sűrű, világosbarna haja van, melybe napszítta tincsek keverednek, a szeme gyönyörű, a teste pedig egyenesen isteni. Egyetemistának is tűnhetne, de harmincöt éves, épp megfelelő a kora számomra. Régi, New York-i arisztokrata családból származik, amely azonban még jóval a születése előtt elszegényedett. Rá várt a feladat, hogy visszaszerezze a családi vagyont, ami sikerült is neki, teljesen egyedül... Amikor Leigh rájött, hogy Jason a férjéről beszél, felnevetett. - Lökött vagy. Jason figyelmét általában csak rövid időre foglalta le egy téma, most is egyik pillanatról a másikra tért át a romantikáról a művészetre. - Micsoda esténk volt! - sóhajtott, fejét a kanapé támlájára billentve. - Jó ötlet volt megváltoztatni a szöveged a második felvonás végén. Láttad, hogy reagáltak a nézők? Az egyik pillanatban még mindenki nevetett, aztán rájöttek, mire készülsz, és hirtelen sírás lett a vége. Pár sornyi szöveg, és a totális derűt abszolút ború váltja. Nos, kedvesem, ezt nevezem én írásnak! És persze színjátszásnak! - Egy korty pezsgő erejéig elhallgatott, a gondolataiba merült, majd hozzátette: - A holnap délutáni előadást is megnézem, és lehet, hogy változtatok egyet s mást a harmadik felvonásban is, a Jane-nel közös jelenetedben. Még nem döntöttem. Leigh nem mondott erre semmit, csak gyorsan befejezte a sminkelést, kifésülte a haját, és ismét eltűnt a spanyolfal mögött, hogy a ruhájába bújjon. Kint, a folyosón a lárma a tetőfokára hágott. Színészek, műszakiak és befolyásos emberek, akiknek bejárásuk van a színfalak mögé, zsibongva hagyták el a színházat a hátsó bejáraton keresztül, hogy belevessék magukat a sikeres este ünneplésébe a családjukkal és barátaikkal. Rendszerint Jason és Leigh is velük tartott, de a színésznő ezen a napon ünnepelte a harmincötödik születésnapját, és a férje ragaszkodott ahhoz, hogy ez álljon az első helyen, ne a premier. Leigh megtévesztőén egyszerű, hosszú, vörös ruhában lépett elő a spanyolfal mögül. A ruha vállpántját kecses gyöngysor alkotta. Öltözékét ízléses magas sarkúval és finom láncú Judith Leiber-retiküllel egészítette ki. - Vörös? - vigyorgott Jason, miközben lassan feltápászkodott a kanapéról. - Még sosem láttalak vörösben. - Logan nyomatékosan azt kérte, hogy a ma esti partin vöröset viseljek. - Na ne! Miért?

- Újabb spontán ötlet a részéről - vágott vissza csípősen Leigh, de a hetyke mosoly helyét hirtelen bizonytalanság vette át. - Jól nézek ki? Jason lassan, minden részletre figyelve vezette végig tekintetét Leigh ragyogó, vállig érő, aranybarna haján, nagy, kékeszöld szemén, kifejező arccsontján, majd alaposan megnézte magának a keskeny derekát és a hosszú lábát. Leigh meglehetősen csinos - jegyezte meg magában -, de távolról sem lélegzetelállító. Még csak nem is gyönyörű. Ennek ellenére Leigh Kendall akár ezer nő között is feltűnést keltett volna, és rögtön magára vonta volna a figyelmet, amint megszólal vagy megmozdul. A kritikusok gyakran hasonlították a fiatal Katharine Hepburnhöz vagy Ethel Barrymore-hoz, ha a színpadi alakításáról áradoztak, de Jason tudta, hogy nincs igazuk. A színpadon Leigh valóban rendelkezett Hep-bum különleges ragyogásával és Barrymore legendás mélységével, de volt benne valami más is, valami végtelenül vonzó, amely összetéveszthetetlenül a sajátja - valami igéző karizma, amely szüntelenül sugárzott belőle, akár a színpadon, akár az öltözőjében állt Jason véleményére várva. Leigh volt a legkiegyensúlyozottabb, legegyüttműködőbb színész, akit valaha ismert, mégis körülvette valamiféle titokzatosság, egy fal, amelyet senki nem léphetett át. Leigh a munkáját komolyan vette, önmagát azonban nem. Szerénységét és humorérzékét látva Jason néha elviselhetetlenül önteltnek érezte magát. - Kezdem azt hinni, jobb lett volna, ha farmert és pulcsit húzok magamra! - viccelődött Leigh, emlékeztetve a férfit arra, hogy még mindig a véleményére vár. - Rendben - adta be a derekát Jason -, íme, a meztelen igazság: noha közel sem vagy olyan lélegzetelállító, mint a férjed, nő létedre kifejezetten kellemes a külsőd. - Nos, amennyiben ezt bóknak szántad - vette fel nevetve a kabátját Leigh -, köszönöm! Jasont őszintén meglepte a Leigh hangjából kicsengő bizonytalanság. - Természetesen bóknak szántam! De egyáltalán, mit törődsz azzal, hogy hogyan festesz? Egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy egy órával ezelőtt négyszáz embert győztél meg arról, hogy te valójában egy harmincéves, vak nő vagy, akinek sejtelme sincs arról, hogy egy kegyetlen gyilkosság megoldásának a kulcsa van a kezében! Minden néző tűkön ült a feszültségtől! - Jason felháborodva emelte égnek a kezét. - Az ég szerelmére! Egy nő, aki képes erre, mi a fenének foglalkozik azzal, hogy hogyan mutat kisestélyiben? Leigh-nek már a nyelve hegyén volt a válasz, de aztán elmosolyodott és megrázta a fejét. - Ez olyan női dolog - mondta inkább szárazon, az órájára pillantva. - Értem - tárta ki Jason az öltöző ajtaját, majd túlzó gesztussal előreengedte a színésznőt. - Csak ön után! - Vigyorgott, aztán a karját nyújtotta Leigh-nek, aki el is fogadta. Amikor azonban elindultak a folyosón, Jason hirtelen kijózanodott. - Ha odaérünk a partira, megkérdezem Logant, ő küldte-e az orchideákat! - Szeretném, ha sem te, sem Logan nem foglalkoznátok ezzel ma este - Leigh igyekezett könnyed hangon válaszolni. - Nem számít, ha nem Logan küldte. Már megtettük a szükséges óvintézkedéseket - van egy sofőr-testőröm. A Farrell házaspár adta kölcsön fél évre, amíg ők utazgatnak. A fickó már szinte családtagnak számít náluk, Chicagóban. Megnyugodhatsz, biztonságban vagyok. A csitító szavak ellenére Leigh hangjában enyhe aggodalom bujkált az orchideák említésére. Az utóbbi időben több igen drága, névtelen ajándékot is kapott, melyek közül néhány kifejezetten szexuális vonatkozású volt. Például az a fekete Neiman Marcus csipke harisnyatartó melltartóval, vagy a merészen átlátszó, Bergdorf Goodman-hálóing. Az ajándékokra biggyesztett kis, fehér kártyákon rejtélyes, rövid üzenetek álltak, például: „Vedd fel a kedvemért!", vagy „Látni akarlak ebben!". Az első ajándékot a színházba szállították. Másnap üzenetet talált az otthoni telefon rögzítőjén: „Rajtad van az ajándékom, Leigh?" - búgta halkan egy férfihang. A múlt héten Leigh a Saksban vásárolt egy köntöst Logannek és egy zománc brosstűt saját magának. A brosstűt a kabátja zsebébe süllyesztette. Épp próbált átkelni a hatalmas

tömegben az Ötödik és az Ötvenegyedik utca sarkán, amikor a háta mögül egy férfi kis Sakscsomagot nyújtott át neki. - Ezt elejtette - mondta udvariasan. Leigh meglepetésében azonnal elvette a csomagot, és a nagyobb papírtáskába tette, Logan köntöse mellé. Amikor felnézett, hogy köszönetet mondjon az idegennek, a férfi már eltűnt a tömegben. De az is lehet, hogy őt látta Leigh felhajtott gallérral, fejét a szél ellen felszegve elsietni távolabb. Amikor hazaért a vásárlásból, Leigh észrevette, hogy a saját kis Saks-csomagja még mindig a helyén, a kabátja zsebében lapul. A csomag, melyet a férfi adott neki, vékony ezüstkarikát rejtett, eljegyzési gyűrűhöz hasonlót. A kártyán ez állt: „Az enyém vagy!". Mindezek ellenére Leigh meg volt arról győződve, hogy az orchideákat Logan küldte. A férje tudja, hogy ez a kedvenc virága. A színház mögötti szűk utcácskában, egy limuzin nyitott ajtajánál Leigh-t már várta az új sofőr-testőre. - Ezt nevezem sikernek, Mrs. Manning! Csuda klasszul játszott! - Köszönöm, Joe! Jason elterpeszkedett a luxusautóban, és elégedetten bólintott. - Mindenkinek saját sofőr-testőr járna! - Nemsokára biztos másképp fogod gondolni - jósolta szomorú arccal Leigh, miközben Joe beült a kormány mögé, és sebességbe tette az autót. - Úgy vezet... - A limuzin -utasait teljes erővel az ülésbe préselve - hirtelen kilőtt, majd hajmeresztő manőverrel beékelődött a hömpölygő forgalomba. Ez megőrült! - átkozódott Jason, egyik kezével a karfába, a másikkal Leigh csuklójába kapaszkodva.

Harmadik: fejezet

Leigh és Logan lakása az egész huszonnegyedik emeletet elfoglalta. A lift a lakás külön előcsarnokába vitt, amely egyúttal haliként is szolgált. Leigh a lift zárjába illesztette a kulcsát, hogy az ajtó kinyíljon az emeletükön. Ahogy kiléptek a hallba, óriási parti zaja csapta meg a fülüket a bejárati ajtó túloldaláról. - Úgy tűnik, jó a buli - jegyezte meg Jason, miközben lesegítette Leigh kabátját. A ruhadarabot átnyújtotta a fogadásukra siető házvezetőnőnek. - Boldog születésnapot, Mrs. Manning! - mondta Hilda. - Köszönöm, Hilda! Jason és Leigh beléptek a lakásba. A nappaliba vezető márványlépcső tetejéről remek kilátás nyílt a teremben élénken nyüzsgő elegáns emberek tömegére. Nevetgéltek, ittak, és a szmokingos pincérek által kínálgatott tálcákról csipegettek. Jason egyből kiszúrta az ismerőseit, és elindult lefelé a lépcsőn. Leigh-t azonban megállásra késztette a lenyűgöző látvány. Ott volt előtte mindaz a siker és gazdagság, amelyet Logan és ő együtt értek el, ki-ki a maga karrierje segítségével. Valaki felfigyelt a lépcső tetején ácsorgó Leigh-re, és hirtelen rázendített a születésnapi köszöntőre. Logan egy pillanat alatt a felesége mellett termett, a kezébe egy italt, a szájára csókot nyomott.

- Csodálatos voltál ma este! Boldog szülinapot, drágám! - üdvözölte. Az öltönye zsebébe nyúlt, és a vendégek figyelmétől kísérve selyemszalaggal átkötött Tiffany-dobozt vett elő. Gyerünk, nyisd csak ki! - bátorította Leigh-t. Leigh bizonytalanul nézett rá. - Most? - Úgy tudta, Logan nem szereti az érzelmes pillanatokat közönség előtt átélni, de ma este a férje kisfiúsán lelkes hangulatban volt. - Most - mondta ragyogó szemekkel a férfi. - Azonnal! Az égszínkék ajándékdobozból előbukkanó krémszínű bőrdobozka mérete és alakja alapján Leigh gyűrűre vagy fülbevalóra gyanakodott. A doboz azonban káprázatos, szív alakú, rubin és gyémánt drágaköves medált rejtett, lánccal együtt. Szóval ezért ragaszkodott Logan ahhoz, hogy vöröset viseljen! - Ez gyönyörű! - suttogta Leigh. Teljesen meghatotta, hogy a férje ennyi pénzt költött rá. Akármilyen jól keresett is, Logan utálta olyasmire kiadni a pénzét, amely később nem térült meg, vagy nem volt levonható az adóból. - Segítek feltenni! - ajánlotta a férfi, kivéve a medált a dobozból. - Fordulj meg! - Miután végzett a művelettel, visszafordította Leigh-t, hogy mindenki láthassa a kulcscsontja vonalán pihenő, ragyogó ékszert. A látvány tapsot és elismerő morajt váltott ki a vendégekből. - Köszönöm! - mondta Leigh csillogó szemekkel. Logan átölelte a felesége vállát, és nevetve odasúgta neki: - Remélem, ha kettesben maradunk, máshogy is megköszönöd! Ez a kis csecsebecse kétszázötvenezer dollárba került. - Nem vagyok biztos abban, hogy ki tudok fejezni negyedmillió dollárnyi hálát válaszolta döbbenten, de kedélyesen Leigh. - Nem lesz könnyű, de majd adok néhány hasznos tanácsot! - Azt nagyon megköszönném! - évődött tovább Leigh, és észrevette, hogy a férje tekintete bársonyosan szexivé változott. Logan nagyot sóhajtott, és Leigh könyökét lágyan érintve levezette a feleségét a márványlépcsőn a nappaliba. - Sajnos mielőtt erre a rendkívül fontos témára térhetnénk, eleget kell tennünk a társasági kötelezettségeinknek. - A legalsó lépcsőfokon megtorpant, és körbenézett. - Van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál. Ahogy keresztülmentek a zsúfolt, zajos szobákon, és üdvözölték vendégeiket, Leigh-nek újra és újra szembesülnie kellett a mosolyogtató ellentéttel Logan barátai és üzletfelei, illetve a saját társasága között. A férje barátainak többsége régi, rendkívül befolyásos családból származott -bankárok, mecénások, bírók és szenátorok, örökölt vagyonnal. Fényűző elegancia lengte körül őket. Drágán, de visszafogottan öltözködtek, kifogástalan modorban társalogtak, és egytől egyig tökéletes párt alkottak a feleségükkel. Leigh barátai hozzájuk képest extrém színekben pompázó pillangóknak tűntek. Csupa művész, színész, zenész és író alkotta a népes tábort, akik a „beilleszkedést" az észrevétlenséggel azonosították. Ami rosszabb a halálnál. A két csoport nem kerülte egymást, de nem is keveredett egy ponton túl. Théta Berenson, Leigh barátnője hatalmas, sárga tollakat viselt a kalapján, amelyek folyton csiklandozták a háta mögött álló bankár fülét, míg Théta egy akkortájt nyíló kiállítás erényeit ecsetelte széles gesztusokkal a körülötte állóknak. A bankár, Logan ismerőse, ingerült mozdulattal seperte félre a tollakat, miközben a befektetések átszervezésének új stratégiájáról értekezett Sheila Wintersszel, a köztiszteletnek örvendő pszichiáterrel. Leigh és Logan néhány évvel korábban több alkalommal is felkereste Sheilát, hogy segítsen megoldani bizonyos gondokat a kapcsolatukban. A nő azóta kedves barátjuk lett. Most is, ahogy felnézett, és meglátta Leigh-t, puszit küldött felé, és integetett neki.

Noha gyakran megálltak egy-egy barátjuknál beszélgetni, Logan nem engedte, hogy Leigh bárhol is sokáig időzzön. Folyamatosan azt a vendéget kereste, akit be akart mutatni neki. - Ott van! Arra! - kiáltott fel végül, és egy magas, sötét hajú férfi felé vezette a feleségét. A férfi a nappali túlsó végében álldogált, teljesen egyedül, és a falon lógó olajfestményt nézegette. Unott arca és tartózkodó magatartása elárulta, hogy valójában cseppet sem érdekli a műalkotás -és, ami azt illeti, a parti sem. Leigh rögtön felismerte, de nem akart hinni a szemének, annyira képtelenségnek tűnt, hogy ez az ember ott van náluk. Megtorpant, és rémült hitetlenkedéssel nézett Loganre. - Nem lehet az, akinek látszik! - Miért, mit gondolsz, ki az? - Michael Valente? - Pontosan. - Logan próbálta továbbterelni a feleségét, de Leigh lába földbe gyökerezett. Rémülten nézett Valente felé. - Találkozni szeretne veled, Leigh. Nagy rajongód. - Hogy került ide? - Meghívtam - magyarázta Logan türelmesen. - Nem említettem neked, mert a megállapodás még nincs aláírva, de Valente hajlandó a Crescent Plaza teljes kezdőtőkéjét kicsengetni! Rengeteg tárgyaláson túl vagyunk már, és a fickó zseniális, ha szaftos üzleti lehetőségek feltárásáról van szó! - Meg akkor, ha meg kell kerülni a törvényt! - vágott vissza Leigh borúsan. - Logan, ez egy bűnöző! - Elítélniük csak egyszer sikerült - vigyorgott Logan, látva a felesége felháborodását. Ma tiszteletre méltó milliárdos, aki hihetetlen hatékonysággal varázsol gazdagon gyümölcsöző befektetéseket olyan kockázatos üzleti vállalkozásokból, mint a Crescent Plaza. - Bűncselekményeket követett el! - Az már rég volt! Ráadásul valószínűleg csak bemártották. Ez nem igaz. Olvastam, hogy bűnösnek vallotta magát. Bosszankodás helyett Logan derűs csodálattal nézett felesége lázadó szemébe. - Hogy csinálod, mondd? - Mit? - Hogy voltál képes a mai napig megtartani azokat a szigorú, csodálatos értékeket, melyeket már akkor is a magadénak vallottál, amikor először találkoztunk? - A „szigorú" nem hangzik túl kellemesen ebben az összefüggésben. - Pedig neked még ez is végtelenül jól áll - suttogta Logan. A bókot Leigh már szinte meg sem hallotta. Azzal volt elfoglalva, hogy felmérje a helyzetet a szobában. Maxwell bíró és Hollenbeck szenátor a büféasztal mögötti falnál állt, a lehető legtávolabb Valentétől. - Logan! Aki kicsit is ad a jó hírére ebben a teremben, az mind mérföldekre elkerüli Valentét! A közelébe sem merészkednek! - Maxwell sem kisangyal, és Hollenbecknek is bőven van takargatnivalója hangsúlyozta Logan, de körülnézve ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Leigh. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet meghívni Valentét. - Mégis miért hívtad meg? - Hirtelen felindulásból. Délután felhívtam, hogy tisztázzuk a szerződés néhány részletét, és megemlítettem neki, hogy ma van a Vakfolt premierje, és hogy utána partit rendezünk. Érdeklődött a darab felől, majd elmesélte, hogy őszinte rajongód. Tudtam, hogy az előadásra már képtelenség lenne jegyet szerezni neki, úgyhogy kompromisszum gyanánt legalább ide meghívtam. Annyi minden járt a fejemben, bele sem gondoltam, hogy a puszta jelenlétével

ilyen kellemetlen légkört teremthet. Főleg Sanders és Murray számára lehet kínos. Megtennél egy szívességet, drágám? - Persze - válaszolta Leigh, és örült, hogy Logan legalább utólag felfogja a helyzet súlyosságát. - Ma este én már beszélgettem Valentével. Ha megtennéd, hogy te is odamész hozzá és üdvözlöd, én pedig addig ápolom egy kicsit Sanders és Murray sértett büszkeségét. Valente whiskyt iszik, jég és szóda nélkül. Vigyél neki egy italt, légy az est háziasszonya pár percre! Csak ennyit kérek. - És aztán? Hagyjam faképnél, teljesen egyedül? Mégis kinek mutathatnám be? Logant nem hagyta cserben a humorérzéke, vidáman csillogó szemekkel nézett körbe a tökéletes jelölt után kutatva. - Pofonegyszerű! Mutasd be neki a barátnődet, Claire Straightet! Ő bárkinek szívesen mesél a válásáról. Szemmel láthatóan Jason és Eric már alig bírják cérnával. - A szóban forgó három személy hirtelen feléjük fordult, és integetett nekik. - Claire! - kiáltott oda Logan. Meséld el a srácoknak azt is, amit az ügyvéded művelt! Kérj tőlük tanácsot, hogy bepereld-e! - Gonosz vagy! - kuncogott Leigh. - Épp ezt szereted bennem! - válaszolta Logan. - Kár, hogy Valente nem homokos! komolytalankodott tovább. - Ha az lenne, összehozhatnánk Jasonnel. Akkor aztán a barátodnak nemcsak új szeretője, hanem a darabjainak állandó támogatója is lehetne! De Eric halálosan féltékeny, és még a szokottnál is búval béleltebb lenne - úgyhogy ez talán mégsem a legjobb ötlet. - Folytatta a vendégek mustrá-lását, mígnem a tekintete megállapodott Théta sárga tollain. - Bemutathatnánk Thetának! Ronda, mint a bűn, de azt mondják, művész, és Valente mesés műgyűjteménnyel rendelkezik. - Nem csak „mondják", hogy művész! A legutóbbi festménye százhetvenötezer dollárért kelt el. - Az, amelyiket a könyökével és a felmosóronggyal festett? - Ez hazugság! Logan őszintén felnevetett, majd a szájához emelt poharával igyekezett leplezni a vigyorát. - Ez az igazság, drágám. Ő maga mondta. - Tekintete hirtelen megakadt egy Théta társaságában álldogáló vonzó szőkeségen. - Valente-probléma megoldva. Sybil Haywood-nak mutasd be! Ő majd megjósolja neki... - Sybil asztrológus, nem jósnő! - vágott közbe határozottan Leigh. - Mi a különbség? - Az attól függ, kit kérdezel - mondta Leigh, és kezdte bosszantani, hogy Logan minden barátjából, de főleg Sybil-ből, tréfát űz. Egy pillanatra elhallgatott, hogy udvariasan odabólintson két, a közelükben álldogáló párnak, majd hozzátette: - Sybilnek jó néhány híres ügyfele van, például Nancy Reagan. Mindegy, hogy hiszel-e az asztrológiában, de az tény, hogy Sybil legalább olyan komolyan veszi a szakmáját, mint te. - Tudom! - fújt visszavonulót Logan bűnbánón. - Persze hogy komolyan veszi! És koszi, hogy nem azzal vágtál vissza, az én barátaim meg én mennyire unalmasak, kiszámíthatók és körülményesek vagyunk! Gondolod, hogy Sybil megteszi azt a szívességet, hogy vállalja egy időre Valentét? - Ha megkérem, biztosan - válaszolta Leigh, és tudta, hogy a terv működni fog. Logan örült, hogy megállapodtak, és gyengéden magához szorította a feleségét. - Ne maradj túl sokáig! Tudom, hogy ez a te estéd, de én is szeretnék veled lenni, ha lehetséges! A nyíltan érzelgős vallomás teljesen levette Leigh-t a lábáról. Azonnal megbocsátotta a férjének, hogy viccelődött a barátain, sőt még azt is, hogy meghívta Valentét. Logan futó csókot lehelt az arcára, és otthagyta. Leigh csak ekkor nézett újra Valente irányába. A férfi

már nem a képet nézte. Megfordult, és egyenesen őket bámulta. Leigh feszengve gondolt arra, hogy Valente talán már hosszabb ideje követi figyelemmel a vitát, és megérezte, hogy róla van szó. Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő. Valószínűleg valahányszor Valente tiszteletét tette egy társasági összejövetelen, a háziasszony ugyanazzal a nehezteléssel és vonakodással fogadta, mint most ő.

Negyedik fejezet

Leigh sietősen letörölte az ellenszenvet az arcáról, és oldalazva utat vágott magának a vendégek tömegében, Sybil Haywood felé. - Tennél nekem egy szívességet, Sybil? - vonta félre az asztrológust. - Van itt egy kis probléma. - Azt meghiszem! - bólintott Sybil mindentudóan. - A szüzekkel könnyen meggyűlhet a bajunk, főleg, ha a Plútó és a Mars... - Nem, nem érted. Nem asztrológiai vonatkozású a probléma. Egy megbízható emberre van szükségem, aki le tud foglalni egy bizonyos személyt... - ...aki történetesen szűz - jelentette ki magabiztosan Sybil. Leigh őszintén szerette a barátnőjét, de ebben a pillanatban végtelenül idegesítőnek találta Sybil vonzódását az asztrológiához. - Sybil, könyörgöm! Fogalmam sincs, mi az illető csillagjegye! Ha megteszed, hogy társalogsz vele egy kicsit helyettem, megkérdezheted... - Valente szűz - szakította félbe türelmesen barátnőjét Sybil. Leigh szeme elkerekedett. - Honnan tudtad? - Tavaly, amikor a szenátus Valente egyik ügyét vizsgálta, meg kellett adnia a születési adatait. A Times beszámolt a vallomásáról, és megemlítette, hogy épp a negyvenharmadik születésnapján történt. Onnan tudom, hogy szűz. - Nem. Úgy értem, honnan tudtad, hogy Valente a „kis probléma"? - Vagy úgy! - nevetett fel Sybil, és sokatmondón kör-behordta tekintetét a közelben álldogáló vendégeken. - Nos, enyhén szólva kilóg a politikusok, bankárok és cégvezetők közül. Egyetlen bűnöző sem akad a környéken rajta kívül, így nincs kivel beszélgetnie. Bár, ami azt illeti, valószínűleg nem egy rosszfiú tartózkodik ebben a szobában, csak őket nem kapták el és zárták rács mögé, mint Valentét. - Igazad lehet - mondta Leigh szórakozottan. - Megyek, üdvözlöm. Hoznál neki egy italt pár perc múlva, hogy elegánsan leléphessek? - Azt akarod, hogy egy magas, antiszociális, aránylag jóképű férfival társalogjak, akinek a múltja sötét, a jelene homályos, a vagyona pedig körülbelül tizenötmilliárd dollárra rúg, és feltehetően az utolsó centig piszkos üzletből származik? - vigyorgott Sybil. - Erről van szó? - Többé-kevésbé igen - vallotta be Leigh szemlesütve. - És mit vigyek neki inni? Vért? - Whiskyt! - ölelte meg barátnőjét Leigh lelkesen. - Jég, szóda és vér nélkül. Egy pillanatig még nézte, ahogy Sybil utat tör magának az egyik bárpult felé, majd mosolyt erőltetett az arcára, és vonakodó beletörődéssel elindult Valente felé. A férfi szenvtelen érdeklődéssel figyelte a közeledését. Hűvös tekintetéből Leigh-nek nem sikerült kiolvasnia, hogy Valente „nagy rajongója" lenne. Talán egyáltalán nem is vágyik a társasá-

gára. Ahogy odaért hozzá, Leigh-ben tudatosult, hogy a férfi majdnem százkilencven centi magas, a válla veszélyesen széles és izmos, haja fekete és dús, borostyánszín tekintete pedig mintha az ember bőre alá hatolna. - Mr. Valente? - nyújtotta a kezét Leigh. - Igen. - Leigh Manning vagyok. Valente halványan elmosolyodott - ám a szeméig nem ért el a töprengő félmosoly. Tekintetét Leigh-re szegezte, és a kelleténél kicsit erősebben és hosszabban szorította meg a kezét. - Örvendek, Mrs. Manning! - mondta bársonyos baritonján. Hangja meglepően kifinomultan csengett. Leigh keze megfeszítésével jelezte, hogy szeretne véget vetni a kézfogásnak, mire a férfi visszahúzta a kezét, de tekintetét továbbra is a másikra szegezte. - Nagyon élveztem a játékát ma este! - mondta Valente. - Ott volt? - csodálkozott Leigh. Annak alapján, amit a férfiról tudott, nem hitte volna, hogy a férfi értékelne egy finom utalásokkal teletűzdelt, elvont színdarabot - Azt hitte, épp egy talponálló szétverésével vagyok elfoglalva? A kérdésben rejlő feltételezés olyan közel állt a valósághoz, hogy Leigh úgy érezte, a férfi a veséjébe lát - és ez rendkívül rossz érzéssel töltötte el. - Úgy értettem, a premierre szinte lehetetlen volt jegyet szerezni. Ezúttal sikerült egy szikrányi mosolyt a férfi tekintetébe varázsolnia, és kissé átmelengetnie. - Nem így értette, de kedves, hogy ezt mondja. Leigh az egyetlen közös témához menekült, amely az eszébe jutott. - Úgy hallom, azt tervezi, üzleti vállalkozásba kezd a férjemmel - mondta kissé talán túl sugárzó mosollyal. - Aminek, feltételezem, ön egyáltalán nem örül - válaszolta a férfi szárazon. Leigh kezdte úgy érezni, mindenáron sarokba akarják szorítani. - Miből gondolja? - Figyeltem, amikor pár perce Logan közölte, hogy itt vagyok, és hogy miért jöttem. Sötét ügyek ide vagy oda, Valente a vendége volt, és Leigh rendkívül kényelmetlenül érezte magát, hogy engedte kiülni az arcára az érzelmeit. Bízva abban, hogy a legjobb védekezés valóban a támadás, udvariasan, de határozottan válaszolt: - Ön a vendégem, Mr. Valente, én pedig színésznő vagyok. Ha - önt is beleértve akármelyik vendégem társaságát nem szívelném, azt soha nem mutatnám ki. - Ez nagyon megnyugtató - mondta lágyan a férfi. - Teljesen félreértett - tette hozzá Leigh, elégedetten taktikája sikerével. - Ez azt jelenti, hogy nincs kifogása a köztem és a férje között létrejövő üzleti kapcsolat ellen? - Ezt nem mondtam. Leigh legnagyobb meglepetésére kitérő válaszát a férfi lassú, különös módon vonzó, titokzatos mosollyal jutalmazta. Másnak talán nem tűnt volna fel, de Leigh munkája az apró jelzések felismerésén alapult, így azonnal megérezte a csábító mosoly mögött rejlő veszélyt. A könyörtelen vadász hipnotikus mosolya volt ez, és a vadász azt akarta, hogy Leigh érezze a hatalmát és a megvetését a társadalmi rend iránt, és behódoljon mindannak, amit képvisel. A nő azonban csak viszolygást érzett. Elfordult, és a falon lógó kép felé intett. Rendes körülmények között egy ilyen képet Logan még a gardrób falán sem tűrt volna meg. - Láttam, korábban megcsodálta ezt a képet.

- Ami azt illeti, a keretet csodáltam, nem a festményt. - Kora tizenhetedik századi. Valaha Logan nagyapjának dolgozószobájában lógott. - Most nem a képről beszél, ugye? - gúnyolódott a férfi. - Nem. A keretről. A képet a férjem nagymamája festette - vágott vissza némi diadallal Leigh. Valente tekintete a képről oldalvást Leigh arcára kúszott. - Ezt korábban is mondhatta volna. Ez igaz volt, de Sybil érkezése megakadályozta Leigh-t a válaszadásban. - Van itt valaki, akivel szeretném, ha megismerkedne -mondta túlzott lelkesedéssel, és bemutatta a barátnőjét. - Sybil híres asztrológus - tette hozzá, és rendkívül rossz néven vette Valente gúnyos pillantását. Sybil azonban nem zavartatta magát, könnyedén a férfi felé nyújtotta a jobbját, melyben italt tartott. - Alig várom, hogy megismerhessem - mondta. - Valóban? Miért? - Azt még nem tudom - válaszolta Sybil, és közelebb nyújtotta a poharat. - Ez az öné. Whisky. Jég és szóda nélkül, ahogy szereti. A férfi cinikus gyanakvással a tekintetében fogadta az italt. - Azt akarja velem elhitetni, hogy a csillagok mondták meg, mit iszom? - Elhinné? - Nem. - Akkor bevallom, hogy a háziasszonytól tudom, és ő kért meg, hogy hozzak egy italt önnek. Valente tekintete kissé meglágyult, ahogy Leigh-re nézett. - Milyen figyelmes. - Igazán semmiség - mondta Leigh, és körbenézett. Szeretett volna már lelépni. Sybil a segítségére sietett: - Lo-gan megkért, hogy szóljak neked, mert el kellene valamit döntened a ma esti előadással kapcsolatos vitájukban. - Akkor jobb, ha megyek - mosolygott a barátnőjére Leigh. Valentétől egy elegáns biccentéssel vett búcsút, elkerülve ezzel az újabb kézfogást. - Örülök, hogy megismerhettem hazudta. Elmenőben még hallotta, hogy Sybil csevegni kezd. - Üljünk le valahová, Mr. Valente, és meséljen magáról! Vagy, ha úgy jobban tetszik, majd én elmondok mindent magáról! jMár négy is elmúlt, mire az utolsó vendég távozott. Leigh leoltotta a lámpákat, és a sötét nappalin sétált át Logannel a háló felé. A férfi keze a derekán pihent. - Nos, milyen érzés „az elmúlt ötven év legtehetségesebb és legsokoldalúbb" színészének lenni, aki „jelenlétével emeli a Broadway fényét"? - kérdezte Logan lágyan. - Csodálatos! - válaszolta Leigh, akit a nap izgalmai csak addig tartottak éberen, amíg a hálóba nem értek. A hatalmas, oszlopos ágyon fodrozódó puha paplanok látványától nyomban kiszállt az erő minden porcikájából. Sűrűn ásítozva vetkőzött le, és ágyban volt, mielőtt Logan kilépett volna a zuhany alól. Érezte, ahogy a matrac besüpped, amikor a férje mellé csusszan az ágyban, de mindössze egy mosolyra futotta az erejéből. - Hát így köszönöd meg azt a csodálatos rubin és gyémánt drágaköves medált a férjuradnak? - kérdezte évődve Logan, és csókot lehelt a felesége arcára. - Igen - mormolta félálomban Leigh, és közelebb bújt a férjéhez. - Úgy tűnik, ki kell várnom a ma estét. A hegyekben talán majd jobban ki tudod fejezni a hálád... - kuncogott Logan.

Mintha öt percet sem aludtak volna, amikor Leigh újra kinyitotta a szemét. Logan már felöltözve állt az ágy mellett, izgatottan készülődött a hegyekbe. Ez vasárnap reggel volt. Ma pedig kedd este van. És Logan valahol kint van, a hó fogságában... és arra vár, hogy Leigh tegyen valamit a megmentése érdekében. Ötödik fejezet Szerda délelőtt fél tizenegyre Leigh aggódása már az elvi-selhetetlenség határát súrolta. Littleton nyomozó három órával korábban telefonált, hogy jelentse, noha a Leigh által rajzolt térkép nem sokat segített előző este, Shrader nyomozóval most újra úton vannak, és próbálják követni a megadott útvonalat a hegyekben. Azt ígérte, azonnal telefonál, amint találnak valamit. Minden máshonnan érkező hívást valószínűleg a kórház telefonügyelete kezelt, hiszen reggelre valaki egy halom üzenetet tett Leigh éjjeliszekrényére. Hogy elfoglalja magát, nekiállt újra átolvasni a korábban csak futtában átlapozott üzeneteket. Jason hatszor telefonált. Az utolsó előtti üzenete rövid, a kétségbeeséstől szinte őrjöngő volt: „Az az átkozott kórházi telefonügyelet nem hajlandó kapcsolni, látogatókat pedig nem fogadhatsz. Szólj az orvosoknak, hogy engedjenek be hozzád, és három órán belül ott vagyok! Hívj, Leigh! Engem hívj először! Hívj! Hívj!" Jason ahogy letette a kagylót, valószínűleg azonnal újra tárcsázott, mert a következő üzenetét mindössze két perccel később rögzítették. Ezúttal a darabbal kapcsolatban akarta megnyugtatni Leigh-t: Jane állja a sarat a szerepedben, de természetesen nem tud pótolni. Próbálj nem túl sokat aggódni a Vak/olt miatt!" Leigh-nek mindeddig eszébe sem jutott a darab vagy a helyette beugró színésznő, most is a csodálkozás volt az egyetlen reakciója az üzenetre. Hogy gondolhatja Jason, hogy a jelenlegi helyzetben egy cseppet is érdekli, mi lesz a sorsa az átkozott darabnak?! Az író üzenetei mellett rengeteg hívás és távirat érkezett mind Logan, mind Leigh ismerőseitől és üzletfeleitől is. Hilda szintén telefonált, de csak annyit üzent, hogy Jobbulást!". A sajtosa és a titkárnője is jelezte, hogy várják az utasításokat, Leigh hívja őket, ha tudja. Az üzenetekből áradó őszinte aggodalom valamelyest könnyített a szívén. Egészen addig, amíg Michael Valente üzenete nem került a kezébe: „Gondolatban önnel vagyok. Hívjon ezen a számon, ha tehetek valamit önért." Eiső olvasásra merészen személyesnek és a viszonyukhoz nem illőnek tűnt az üzenet Leigh számára, de aztán rájött, hogy elutasító reakcióját inkább a férfi személye váltotta ki, nem maga az üzenet. Képtelen volt tétlenül tovább üldögélni. Letette az üzeneteket, félretolta a még érintetlen reggelijét, és a telefonért nyúlt. A kórház telefonügyeletese a vonal túlsó végén meglepett, hitetlenkedő hangon válaszolt, amikor Leigh bemutatkozott. - Sajnálom, hogy elárasztják önöket telefonhívásokkal! - kezdte Leigh. - Semmi gond, Mrs. Manning. Ezért vagyunk itt. - Köszönöm. Azért telefonálok - folytatta Leigh -, hogy megbizonyosodjak arról, azonnal kapcsolnak minden hívást a rendőrségtől, illetve a férjemtől. - Természetesen. A rendőrség bármikor azonnal kapcsolatba tud lépni önnel, és mindannyian tudjuk, hogy a férje eltűnt. Eszünkbe sem jutna visszatartani a hívását. Az orvosa és a két New York-i nyomozó részletes utasításokkal láttak el minket a hívásokkal kapcsolatban. Azonnal kapcsolunk bárkit, aki azt mondja, információkkal tud szolgálni a férje

hollétéről, mindenki mástól csak üzenetet veszünk át. Kivéve az újságírókat. Őket a titkárságra irányítjuk, ott foglalkoznak velük. - Köszönöm - mondta Leigh kissé csalódottan. - Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok.

- Imádkozom önért és a férjéért! - válaszolta az ügyeletes. Az egyszerű, őszinte mondat könnyeket csalt Leigh szemébe. - Ne is hagyja abba! - kérte aggodalomtól és hálától elcsukló hangon. - Nem fogom, ígérem! - El szeretnék intézni néhány távolsági hívást - mondta remegő hangon Leigh. - Mit kell tennem? - Van telefonkártyája? Leigh hitelkártyái a pénztárcájával és az elektronikus telefonkönyvével együtt a táskájában voltak, az autóban, de a telefonkártya számát fejből tudta, mert gyakran tárcsázta. - Igen - válaszolta az ügyeletesnek. - Akkor tárcsázza a kilencest a külső vonalért, majd használja a kártyáját a szokott módon! - A nyomozók beszámolója ellenére Leigh legelőször Logan mobilszámát tárcsázta. Miután a férje továbbra sem vette fel, Hildát hívta, hogy megkérdezze, tud-e valami új fejleményről, de a házvezetőnő aggodalmában csak azt tudta ismételgetni, amit már a nyomozóknak is elmondott. Épp Jasont akarta elérni, amikor egy nővér lépett a szobába, megzavarva a tárcsázást. - Hogy érzi magát, Mrs. Manning? - Jól - hazudta Leigh, miközben a nővér ellenőrizte a testére erősített csöveket és tasakokat. - A morfiumot ki sem nyitotta? - kérdezte egyszerre elképedve és vádlón a nővér. - Nincs rá szükségem. Jól vagyok. - Valójában a lábujjától a feje búbjáig minden porcikája sajgott vagy lüktetett, és ezzel minden bizonnyal a nővér is tisztában volt. Rosszalló hitetlenkedéssel rázta a fejét, mire Leigh kibökte az igazságot. - Ma nem akarok morfiumot. Tiszta fejre van szükségem. - Pihenésre van szüksége, és arra, hogy enyhüljenek a fájdalmai, ha meg akar gyógyulni! - vitatkozott a nővér. - Később majd kinyitom - ígérte Leigh. - Ennie is kell! - mondta parancsolón a nővér, és az ágyhoz húzta a reggelizőasztalkát. Ahogy kitette a lábát a szobából, Leigh ismét félretolta a tálcát, és a telefonért nyúlt. Felébresztette Jasont. - Leigh? - mormolta álmosan a férfi. - Leigh! Jézusom! - hadarta hirtelen magához térve. - Mi a fene folyik ott? Hogy vagy? Van valami hír Loganről? Jól van? - Semmi hír róla - válaszolta Leigh. - Én jól vagyok. Egy kicsit rozoga még, és fájdogálok, de ez minden. - Szinte hallotta, ahogy Jason lelkiismerete az egójával viaskodik, hogy meg merje-e kérdezni, mikor tér vissza Leigh a darabba. - Megtennél nekem valamit? - kérdezte végül. - Bármit. - Lehet, hogy felbérelnék valakit, hogy találja meg Logant. Kihez forduljak? Keressek egy magánnyomozót? Ismersz valakit, aki megfelelne? - Ezt nem kérdezheted komolyan, drágám! Mit gondolsz, hogy derítettem ki, hogyjeremy megcsal? És hogy kerültem el, hogy fizetnem kelljen annak a sarlatánnak, aki... - Meg tudnád adni a cég nevét és telefonszámát? - vágott közbe Leigh.

Mire előhalászott egy tollat az éjjeliszekrény fiókjából, és felvéste a számot egy távirat hátuljára, annyira fájt mindene, hogy gondolkodni is alig tudott. Letette a telefont, hátradőlt a párnájára, és csak arra összpontosított, hogy a levegővételével ne fokozza a bordáiba nyilalló fájdalmat. Még akkor is ezzel volt elfoglalva, amikor a nővér visszatért, és meglátta a még mindig érintetlen reggelizőtálcát. - Muszáj ennie, Mrs. Manning. Napok óta nem evett semmit! A magánápolóval könnyebb zöld ágra vergődni, de ő most hazament pihenni, és estig vissza sem jön. - Majd eszem... később. - Nincs vita! - jelentette ki a nővér, és Leigh elé húzta a tálalóasztalt. Sorra levette a műanyag edények tetejét. - Mivel kezdi? - kérdezte kedvesen. - Az almaszósszal, a müzlivel vagy a buggyantott tojással? - Egyik sem menne le a torkomon. - Ezeket rendelte tegnap este - nézett a nővér homlokát rosszallóan ráncolva a tálca melletti listára. - Valószínűleg nem voltam magamnál. Bár a nővér a magyarázatot minden bizonnyal elfogadta, az eredeti szándékáról nem tett le. - Leküldethetek valami másért. Mit szokott reggelizni? Az egyszerű kérdés hatására Leigh-be belehasított a vágy, hogy visszakapja a régi életét, a biztonságot árasztó, szeretett szokásait. Könnyek gyűltek a szemébe. - Általában gyümölcsöt reggelizem... körtét. És kávét. - Ezt nem lesz nehéz elintézni! - mondta vidáman a nővér. - Még csak le sem kell küldetnem érte. A nővér alig hagyta el a szobát, amikor Littleton nyomozó lépett be Shrader kíséretében. Leigh felült. - Megtalálták a kunyhót? - Sajnos nem, asszonyom. Nem szolgálhatunk semmi újdonsággal, viszont feltennék még néhány kérdést. - Shrader a tálca felé bólintott. - Ha éppen enni készült, csak rajta. Várhatunk. - A nővér hoz majd valami mást - válaszolta Leigh. Mintha csak a végszóra várt volna, kinyílt az ajtó, és egy hatalmas kosár körte gurult be rajta, aranyszínű szaténba csomagolva, aranyszalaggal átkötve. - A nővérszobában volt. Futár hozta, aki azt mondta, önnek küldték. Ezek aztán nem hétköznapi körték! Valóságos műalkotás mindegyik! - közölte lelkesen a nővér, kiemelve egy hatalmas, fényes körtét az aranyszínű kosárból, majd feltartva, hogy mindenki megcsodálhassa. Azután alaposan megvizsgálta a kosarat. - Úgy tűnik, nincs hozzá kártya. Leeshetett. Majd körülnézek, hátha megtalálom - nyomta a körtét Leigh kezébe. - Most magukra hagyom önöket. Leigh a kezében lévő körtére nézett, és a tekintete ismét elhomályosult. Az utolsó reggeliről szóló beszélgetésük jutott eszébe Logannel. Két kezébe vette a gyümölcsöt, végigsimított selymes héján, és felidézte Logan bőrének tapintását, a férje mosolyát, majd a szívéhez emelte a kezét, oda, ahol minden Loganhez fűződő emléke lapult, elevenen és biztonságban. Könnycseppek csordultak végig az arcán. - Mrs. Manning? Leigh zavartan törölte le a könnyeit. - Bocsánat... csak, tudják, a férjem mindig azzal heccel, hogy körtefüggő vagyok. Évek óta szinte mindig ezt reggelizem. - Gondolom, sokan tudnak erről a szokásáról - vetette közbe mellékesen Littleton nyomozó.

- Nem titok - tette félre Leigh a körtét. - Időnként mások előtt is viccelődött vele. Ezt minden bizonnyal a házvezetőnőm vagy a titkárnőm küldte. De az is lehet, hogy az árus, akitől rendszerint vásárolok. - Leigh két barna, műanyag szék felé biccentett. - Kérem, üljenek le! Littleton az ágyhoz húzta a székeket, miközben Shrader nekilátott a mondókájának. - Az ön által rajzolt térkép kevésbé volt hasznunkra, mint reméltük. Az utasítások kissé ellentmondóak, a tájékozódási pontokat pedig vagy egyáltalán nem találtuk, vagy a hó tette őket rendkívül nehezen felismerhetővé. A környéken működő összes ingatlanügynökséggel felvettük a kapcsolatot, de eddig egyik sem ismerte fel az ön által leírt házat és telket. Hirtelen beugrott valami Leigh-nek - annyira kézenfekvő volt, hogy el sem hitte, a nyomozóknak nem jutott eszébe. - Tudom, hogy valahol a kunyhó közelében voltam már, amikor a baleset történt. Aki rám talált, biztosan emlékszik, merre volt! Beszéltek már vele? - Nem, még nem... - vallotta be Shrader. - De hát miért nem? - fakadt ki Leigh. - Mi a fenének kóborolnak a hegyekben, a térkép alapján keresgélve, ha egyszer kikérdezhetnék azt az embert, aki megmentett? - Azért nem tudunk vele beszélni, mert nem tudjuk, ki az. Leigh-ben nőttön-nőtt a zavarodott düh. - Nem lehet olyan nehéz megtalálni! Kérdezzék meg a mentősöket, hogy ki hozott be! Biztosan látták, talán beszéltek is vele! - Próbáljon megnyugodni! - kérte Shrader. - Megértem, hogy feldúlt, de engedje meg, hogy elmagyarázzam, mi a helyzet a megmentőjével! Leigh megérezte, hogy összetettebb kérdésről van szó, mint első ránézésre gondolta. Megpróbálta összeszedni magát. - Rendben. Nyugodt vagyok. Hallgatom! - A férfi, aki vasárnap este megtalálta önt, egy Haps-burg környéki motelbe, a Venture Innbe vitte. Felébresztette az éjszakai portást, és megkérte, hogy azonnal hívja a 911-et. Aztán azt javasolta neki, hogy vigyék önt fűtött helyre, és tartsák melegen, amíg meg nem érkezik a segítség. Miután ketten bevitték a motelbe, az ismeretlen férfi azzal az ürüggyel távozott, hogy kimegy az autójához az ön holmijaiért, de aztán nem tért vissza. Amikor a portás pár perccel később utána ment, hűlt helye volt az autónak és a férfinak is. Ezt hallva Leigh már dühöt sem volt képes érezni, erőtlenül és leverten hanyatlott vissza a párnájára. Lehunyta a szemét. - Ez őrültség. Miért tenne ilyet bárki? - Erre a kérdésre számos lehetséges válasz létezik. Az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy ugyanaz a fickó okozta a balesetet, aki elvitte önt a motelbe. A baleset után valószínűleg nem hagyta nyugodni a lelkiismerete, és visszament, hátha megtalálja önt. Amikor viszont megtalálta, megijedt a felelősségre vonástól, ezért gondoskodott arról, hogy jó kezekbe kerüljön, majd lelépett, mielőtt a rendőrség vagy a mentő megérkezett volna. Akár ő okozta a balesetet, akár nem, valamiért kerülte a rendőrséget. - A motel portása azt mondta, a fickó fekete vagy sötétbarna, négyajtós személyautóval volt - talán egy Lincolnnal. Egy kiszolgált ócskavassal. A portás másra nem emlékszik. Hetven körül van már, és egyébként is azzal volt elfoglalva, hogy önt kivegyék valahogy az autóból. A fickóra már jobban emlékszik. Bele is egyezett, hogy holnap bejön a városba, és egy rendőrségi rajzolóval megpróbálja felvázolni a portréját. Remélhetőleg sikerül nekik. Hasznunkra lesz a kép, ha a férje továbbra sem kerül elő. - Értem - fordult el Leigh. A szeme előtt Logan örömtől sugárzó arca lebegett, ahogy utoljára, a vasárnap reggeli búcsúzáskor látta. A férje valahol kint van. Megsérült vagy a hó fogságába esett, vagy mindkettő. Leigh nem volt hajlandó más eshetőséget fontolóra venni. A

gondolat - hogy a férjén már esetleg nem lehet segíteni, hogy már talán nem lehet megmenteni - annyira könyörtelennek hatott, hogy Leigh-nek nem volt ereje ezzel a lehetőséggel szembenézni. Littleton nyomozó ekkor szólalt meg először, mióta megérkeztek, a hangja bizonytalanul csengett: - Még egy dologgal kapcsolatban tennénk fel kérdéseket. - Leigh letörölte a szemét égető könnyeket, és a nőre nézett. - Borowski rendőr ma reggel újra felvette a szolgálatot a pihenőnapjai elmúltával, és tájékoztatott bennünket, hogy ön szeptemberben bejelentette, hogy valaki zaklatja. Borowski rendőr vette fel akkor az adatokat, és úgy gondolta, jobb, ha ezt mi is tudjuk. Továbbra is fennáll ez a probléma? Leigh szíve dübörögni kezdett a mellkasában. Hangja annyira remegett az ijedtségtől, hogy szinte érthetetlenné vált, amit mond. - Azt gondolják, hogy a zaklató lökött le az útról, vagy hogy ő tett valamit a férjemmel? - Nem, nem, távolról sem - nyugtatgatta Littleton nyomozó, bátorító mosollyal. - Csak segíteni szeretnénk. A főutak egyébként már járhatóak, és a mellékutakat is takarítják. A telefon- és elektromos hálózat, kevés kivételével, újra használható. Azokon az eldugott helyeken is tisztítják az utakat, ahol még nem sikerült helyreállítani a szolgáltatásokat. A férje most már bármelyik pillanatban előkerülhet. Gondoltuk, örömmel venné, ha utánanéznénk a zaklatónak, amíg az ön ügyén dolgozunk. Természetesen, ha nem tart rá igényt... - Leköteleznének, ha megtennék - kapaszkodott Littleton szavaiba Leigh. Hinni akart bennük. - Mit tud mondani a zaklatóról? Leigh elmesélte a nyomasztó eseményeket. - Azt mondta, a zaklató korábban küldött önnek orchideát - szólalt meg Littleton, amikor Leigh befejezte. - Ezeken a virágokon megnézte már a kártyákat? - Nem. A nyomozó felállt, és elsőnek a fehér orchideacsokorhoz lépett. - Stephen Rosenberg küldte őket - olvasta. - Ő a darab egyik támogatója - válaszolta Leigh. Littleton egyesével felolvasta az üzeneteket és az aláírásokat. Körülbelül a felénél járhattak, amikor az éjjeliszekrényen felhalmozott telefonüzenetek és táviratok felé biccentett. - Azokat alaposan átnézte? - Többségüket. - Lenne kifogása az ellen, hogy Shrader nyomozó átolvassa őket, míg mi a virágokkal foglalkozunk? Leigh-nek semmi kifogása nem volt, Shrader nyomozó azonban nem tűnt túl lelkesnek, ahogy nekiült az üzenetek átolvasásának. Miután Leigh az utolsó csokor küldőjét is azonosította, Littleton felvette a kabátját, és Shrader is felállt, és állva igyekezett befejezni a feladatát. Az egyik legutolsó üzenet olvasásakor hirtelen elkomorult az arca. Úgy nézett Leigh-re, mintha teljesen új megvilágításban látná most. - Ha jól látom, Michael Valente közeli barátja. A két nyomozó arckifejezését látva Leigh úgy érezte, a jelentéktelen kapcsolat közte és Valente között bemocskolja a személyét. - Nem a barátom - jelentette ki határozottan. - Szombat este találkoztam vele életemben először, amikor a premiert ünnepeltük. - Ennél többet nem akart a nyomozók orrára kötni. Nem szívesen említette volna, hogy a partit az otthonában rendezték, és főleg azt nem, hogy a férje éppen üzleti kapcsolatba készül lépni Valentével. Azt akarta, hogy a nyomozók továbbra is köztiszteletben álló üzletemberként és szerető férjként tekintsenek Loganre. Hiszen az is. Úgy tűnt, a nyomozók elfogadták a magyarázatát. - Gondolom, rengeteg kellemetlen alakot összeszed az ember, ha híres - jegyezte meg Shrader.

- Vele jár - igyekezett könnyedséget erőltetni magára Leigh, de kudarcot vallott. - Most hagyjuk pihenni - mondta Shrader. - Megvan önnek a telefonszámunk, ha szüksége lenne ránk. Ismét megpróbálunk a térképe alapján eligazodni. Az önéhez hasonló balesetek helyszínét általában nem nehéz beazonosítani, most azonban megnehezíti a keresést a vastag hótakaró. - Hívjanak ha találnak valamit... bármit! - könyörgött Leigh. - Hívni fogjuk - ígérte a nyomozó. Míg Littleton a nővérszobában érdeklődött a körtés kosárról hiányzó kártyáról, Shradernek vissza kellett fojtania a dühét, végig sikerült magában tartania, míg a nővér hasztalan keresgélt, a lifthez érve azonban kifakadt. - Felfoghatatlan, amit odabent műveltél! Halálra rémítetted a szerencsétlen nőt a zaklatótémával! Nem vette be, hogy csak azért érdeklődsz, hogy ebben is segíthessünk, mielőtt lezárulna az ügye. Pontosan tudja, mire gondolsz. - Leigh Manning nem ostoba. Magától is rögtön eszébe jutott volna a zaklató, és hogy köze lehet a férje eltűnéséhez - vágott vissza Sam. - Akkor már jobb, ha tudja, hogy mi is gondoltunk erre az eshetőségre, és ezt a szálat is a kezünkben tartjuk. - A kezünkben tartjuk? - hördült fel Shrader. - A fickó még csak a romantikusajándékozós fázisban van, és valószínűleg ott is marad, egészen addig, amíg valaki más fel nem kelti az érdeklődését. Ráadásul egy zaklató nem viselkedik spontánul. Arról fantáziál, hogy egyszer majd előlép az ismeretlenség homályából. Tervezgeti, képzeleg róla, és utálja, ha el kell térnie az eredeti tervétől. Nem lendül támadásba egy előre nem látható, kiszámíthatatlan hóvihar kellős közepén, hacsak nem tudja előre kiszámítani a jöttét, ami, lássuk be, lehetetlen. A liftajtó kinyílt, és egy pillanatra elterelte Shrader figyelmét. Sam, látva, hogy a lift üres, nekilátott, hogy elmagyarázza elméletét. - Nem találod furcsának, hogy Manning ugyanazon az éjszakán tűnt el, amikor a felesége majdnem életét vesztette egy balesetben... és amikor titokzatos körülmények között megmentették? Túl sok a véletlen egybeesés. - Azt akarod mondani, az egész mögött a zaklató áll? Mit gondolsz, hány zaklatója lehet Leigh Kendallnek? Sam elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. - Elképzelhetőnek tartom, hogy a zaklató épp követte Mrs. Manninget, amikor a baleset történt, és ott maradt, hogy megmentse. - Ahogy kimondta, Sam legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Még a saját maga számára is nevetségesnek tűnt, amit mondott. - Szóval ez az elméleted! - piszkálta tovább Shrader. - Zaklatóból őrangyal! - Sam válaszát meg sem várva, folytatta: - Nos, az én elméletem a következő: Manning a hóvihar foglya lett, és valamilyen oknál fogva még mindig nem képes kiszabadulni. Mrs. Manning pedig elvesztette az uralmát az autója felett ugyanabban az emberpróbáló viharban, majd lehajtott az útról. És hogy miért tetszik nekem ez az elmélet jobban? Vasárnap emberek százaival történt ugyanez abban a szörnyű időbeni És miért nem tetszik nekem a te elméleted? Mert nem túl valószínű. Pontosabban totál valószerűtlen. Enyhén szólva kilóg a lóláb. Sam ahelyett, hogy felkapta volna a vizet a szabatos összegzés miatt, egy hosszú pillanatig a férfira nézett, majd felnevetett. - Igazad van. És kérlek, a világért se fogd vissza magad miattam! Shrader férfi volt, férfi módra gondolkodott, így igazának elismerését bóknak vette. Azonnal kedélyesebb hangnemben folytatta a társalgást. A dicséret ugyanakkor enyhe felsőbbrendűségi érzést is kiváltott belőle. - Nem lett volna szabad letámadnod Mrs. Manninget, úgy, hogy nem beszélted meg velem az elméleted! - oktatta ki Samet. - Csak azután merült fel bennem az ötlet, hogy ideértünk - vallotta be Sam, miközben kiléptek a liftből a földszinten. - A körték keltették fel a figyelmem. Aki küldte őket, ismeri

Leigh Manning szokásait. Ez bizalmas információ. És nem volt kísérőkártya a kosárhoz. Aztán meg észrevettem, milyen erős érzelmeket váltottak ki a körték Mrs. Manningből. - De hát elmondta, miért reagált úgy. Már majdnem az előcsarnok közepén jártak, amikor Sam hirtelen úgy döntött, visszafordul. - Találkozunk az autónál! - intett oda Shradernek, aki azt hitte, kolléganőjének a mosdóban van dolga. - Prosztatagondok? - poénkodott a férfi. - Már felfelé is kimentél egyszer! Sam a recepcióhoz ment, ahol rengeteg csokor és virágkosár várta, hogy felkerüljön a megfelelő kórterembe. A nyomozó felmutatta a jelvényét a pult mögött álló idősödő, kékes hajú önkéntesnek, aki névkártyája alapján a Mrs. No-votny névre hallgatott. - Hoztak ide ma reggel egy nagy kosár körtét? - kérdezte Sam. - Hoztak bizony! - válaszolta a nő. - Mindenki csodájára járt azoknak a hatalmas, gyönyörű körtéknek! - Megfigyelte esetleg, milyen autóval hozták? - Ami azt illeti, igen. Fekete autó volt, olyan, mint amilyenekben a mozisztárok furikáznak. Emlékszem rá, mert két suhanc épp kint üldögélt, és nem győzték ajnározni. Az egyikőjük azt mondta, egy ilyen járgány legalább háromszázezer dollárba kerül! - Azt nem mondták a srácok, milyen márkájú az autó? - De igen. Azt mondták... - a recepciós erősen ráncolva a homlokát elhallgatott, de kis idő múlva csillogó szemekkel nézett fel. - Bentley! Azt mondták a fiúk! Azt is meg tudom mondani, hogy nézett ki a sofőr. Fekete öltönyt és fekete tányérsapkát viselt. Behozta a kosarat, és a pultra tette. Azt mondta, Mrs. Leigh Manning részére küldték a körtéket, és megkért, hogy amilyen hamar csak lehet, juttassam el hozzá. Én meg természetesen megígértem. Sam kezdte teljesen idiótának érezni magát, hogy egy kosár jelentéktelen, fekete Bentleyvel ideszállított gyümölcs ennyire érdekli. Shradernek teljesen igaza volt. - Nagyon köszönöm, Mrs. Novotny. Sokat segített. - Az utóbbi mondatot szinte mindig hozzátette a köszönetnyilvánításhoz. Fontosnak ítélte, hogy az együttműködő állampolgárok úgy érezzék, segítették a rendőrség munkáját. Azt jelentette, „Köszönöm, hogy hajlandó volt belekeveredni egy rendőrségi ügybe!". Mrs. Novotny annyira örült a dicséretnek, hogy lázasan igyekezett még nagyobb hasznára lenni. - Ha szeretne többet megtudni a sofőrről, a kosár küldőjét kellene kérdeznie, nyomozó! - Nem tudjuk, ki küldte a körtéket - válaszolta már elmenőben Sam. - Nem volt kártya a kosárban. - Leesett. A hangsúly, ahogy ezt a recepciós mondta, megállásra kényszerítette Samet. Megfordult. Mrs. Novotny egy szögletes borítékot tartott a kezében. - Egész délelőtt szörnyen elfoglaltak voltunk, nem volt alkalmam a borítékot a kosár után küldeni Mrs. Manningnek. Tudja, szinte telt ház van a hóvihar miatt. Sokan elcsúsztak, autóbalesetet szenvedtek, vagy szívrohamot kaptak hólapátolás közben. Sam hálás köszönetet mondott, elvette a borítékot, majd a kijárat felé indult. Útközben kinyitotta. Nem mintha meglepetésre számított volna, de ha már ilyen nevetséges helyzetbe hozta magát miatta Shrader előtt, és így ráijesztett Mrs. Manningre... Kihajtotta a vízjeles papírt, és elolvasta a kézzel írt szöveget. Aztán megállt, és még kétszer elolvasta a rövid üzenetet. Shrader már kihozta az autót a garázsból. Közvetlenül a kórház bejáratánál, az útpadkán parkolt le. A kipufogóból füstgomolyag szállt fel, a szélvédőt máris vékony, de makacs jéghártya borította. Shrader épp a hitelkártyája segítségével igyekezett megszabadulni tőle.

Szórakoztató látványt nyújtott, ahogy a teljes sebességgel kalimpáló ablaktörlők között csupasz kézzel erőlködött. Sam az autóban várta meg, amíg a társa beszáll, majd a kezét lehelgetve, dörzsölgetve próbálja felmelegíteni elgémberedett ujjait. Aztán odanyújtotta neki a körtés kosárhoz tartozó üzenetet. - Ez meg mi a fene? - kérdezte a férfi két lehelet között. - Annak a borítéknak a tartalma, amely Mrs. Manning kosarából pottyant ki. - Miért adod ide? - Mert fázol - válaszolta Sam -, és szerintem ettől... helyreáll a vérkeringésed! Shrader semmi ilyesmit nem tartott valószínűnek, és ezen véleményét úgy juttatta kifejezésre, hogy továbbra sem. vette el a borítékot, csak a kezét dörzsölgette. Amikor ezzel végzett, sebességbe tette az autót, és lehajtott a padkáról. Csak ezek után nyúlt a papírért. Fél kézzel lazán széthajtotta. Amikor egy zebránál lassítania kellett, végre vetett oldalvást egy pillantást a szövegre. - A francba! - lépett a gázra olyan erővel, hogy Sam biztonsági öve megfeszült, az autó fara pedig kicsúszott a jeges úton. Shrader újra végigfutott az üzeneten, majd nagy, sötét fejét lassan felemelve társa szemébe nézett. Barna tekintetében csodálat és várakozás csillogott - ez a boldog rottweiler épp most kapott egy jókora, szaftos pecsenyét. Megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarta volna helyrerázni. - Fel kell hívnunk Holland kapitányt - mondta, ismét leparkolva az autót. Hangtalanul vigyorogva tárcsázott. - Micsoda fogás, Littleton! Ha Logan Manning nem kerül elő hamarosan, épen és egészségesen, akkor te leszel a New York-i rendőrség hőse, és neked köszönheti majd Holland azt az ügyet, amely főkapitánnyá teszi! Trumanti főkapitány pedig boldog emberként halhat majd meg! - Itt Shrader! A kapitánnyal kell beszélnem! - vakkantotta a telefonba, várt egy pillanatig, majd ismét megszólalt: Mondja meg neki, hogy rendkívül fontos! Tartom a vonalat. Egy pillanatra elemelte a telefont a fülétől, hogy megnyomja az elnémító gombot. - Ha eddig nem lettél volna Holland szöszi angyalkája, mostantól tuti az leszel jelentette ki. Sam rosszat sejtett. - Hogy érted azt, hogy Holland szöszi angyalkája? Shrader arcára rá volt írva, hogy már megbánta, amit mondott. - Felejtsd el - táncolt vissza. - Bármi legyen is közted és Holland között, nem az én dolgom. Az mindenesetre bebizonyosodott, hogy ész is van a csinos kis fejecskédben. Fantasztikusak a megérzéseid, kitartó vagy és tehetséges. Ez a fontos. - Számomra pillanatnyilag egyetlen dolog fontos, mégpedig az, hogy szerinted Holland elfogult velem szemben. Tudni szeretném, honnan veszed ezt. - A fenébe is! Mindenki ezt gondolja a tizennyolcasban. - Na, ettől máris jobban érzem magam! - vágott vissza élesen Sam. - Most pedig leszel szíves érdemben válaszolni, különben a saját bőrödön tapasztalhatod, mennyire kitartó vagyok... A vonal túlsó végén megszólalt valaki, és Shrader egy kézmozdulattal Sambe fojtotta a kitörését. - Tartom - mondta, majd a társára nézett, és az elszánt arckifejezést látva úgy döntött, hitelt ad a fenyegetésnek. - Gondolj csak bele! - némította el újra a készüléket. - Még újonc vagy, de a gyilkosságiakhoz akarsz kerülni, a tizennyolcasba, és oda is kerülsz. Tucatjával vannak kemény ügyeink, de Holland mindenáron azt akarja, hogy egy nyugis, tiszta üggyel kezdjél. Társra van szükséged, de Holland nem hajlandó akárki mellé beosztani. Személyesen akarja kiválasztani a társad... Sam az egyetlen, nem túl erős lábakon álló magyarázatba kapaszkodott, amely hirtelen eszébe jutott. - Mivel Unger hadnagy pozíciója még mindig betöltetlen, most mindenkit Holland oszt be.

- Az lehet, de téged azért nem osztott még be senki mellé véglegesen, mert igazán rendes társat akar találni neked, akivel jól kijössz. - Ezért esett rád a választása? Shrader elvigyorodott a gúnyos megjegyzésen. - Azért esett rám a választása, mert tudja, hogy vigyázok rád. - Arra kért, hogy vigyázz rám? - nézett Sam a férfira hitetlenkedő megvetéssel. - Arra. Samnek ezt egypár másodpercig emésztenie kellett. Aztán csak megrázta magát, és érdektelenséget színlelve válaszolt: - Nos, ha ennyiből arra következtettek, hogy valami van köztem és Holland között, akkor rosszabbak vagytok egy rakás pletykás vénasszonynál. - Ne már, Littleton! Lásd be, nem vagy átlagos női zsaru! Nem káromkodsz, nem kapod fel gyorsan a vizet, egyszerűen túl helyes és úrilányos vagy a melóhoz. Ráadásul külsőre sem tűnsz kopónak! - Csak nem hallottatok még káromkodni! - javította ki Sam. - És nem láttatok még dühbe gurulni! És mi a baj a külsőmmel? - Az égvilágon semmi. Kérdezd csak meg Hollandot, vagy a srácok többségét a tizennyolcasban! Szerintük jól nézel ki. Bár azt azért hozzá kell tenni, hogy rajtad kívül egyetlen nő kollégájuk van, aki jóval idősebb, és húsz kilóval kövérebb nálad. Sam megvetően megrázta a fejét, és igyekezett eltitkolni megkönnyebbülését. Shrader következő megjegyzése azonban ismét kibillentette átmeneti nyugalmából. - Ha tudni akarod a teljes igazságot - mondta a férfi -, a kapitányságon azt csicsergik a madarak, befolyásos barátaid vannak, vagy valami ilyesmi. - Jellemző - vágott vissza Sam, és sikerült szórakozott rosszallást erőltetnie magára. - Ha egy nő boldogulni látszik egy férfiak uralta szakmában, ti, srácok egyből arra következtettek, hogy van valami - bármi - a háttérben. Nem lehet a csaj pusztán tehetséges! - Nos, ezt rólad nem állítanám - lepte meg válaszával Shrader, majd hirtelen elhallgatott, mert Holland bejelentkezett a vonal túlsó végén. A kapitány valószínűleg azt firtatta, Shrader miért tartja olyan makacsul a vonalat, miért növeli feleslegesen a telefonszámlát. - Igen, uram! Kapitány! Tudom. Talán öt percig. Igen, uram, kapitány, de Littleton nyomozó felfedezett valamit, amiről kötelességemnek éreztem azonnal tájékoztatni önt. Mivel Shrader volt a rangidős tiszt, ráadásul rá bízták Sam testi épségét is, Sam azt hitte, a férfi a felfedezést bizonyos mértékig a magáénak vallja. Vagy legalábbis ő számol majd be róla a kapitánynak. Sam legnagyobb meglepetésére azonban a férfi kacsintás kíséretében átadta a telefont. - Holland azt ajánlja, hogy tényleg előrukkoljunk valamivel! Amikor letette a készüléket, Sam biztos volt abban, hogy Thomas Holland kapitány nem bánja már a magas telefonszámlát. Sőt indokoltnak látta a New York-i rendőrség teíjes és azonnali mozgósítását. - Szóval? - kérdezte Shrader mindentudó vigyorral. - Mit mondott a kapitány? Sam visszaadta Shradernek a telefonját, és röviden összefoglalta a beszélgetést: - A kapitány gyakorlatilag azt ígérte, hogy Mrs. Man-ning olyan kimerítő segítséget kap a New York-i rendőrségtől, amilyenre álmában sem gondolt. - És amit valószínűleg annyira kíván, mint púpot a háta közepére - tette hozzá Shrader határozottan. - Felnézett a kórház épületére, tekintete valahol a harmadik emelet környékén állapodott meg. Megrázta a fejét. - Az a nő iszonyatosan jó színésznő! Totál bevettem, amit mondott. Sam automatikusan követte tekintetével Shraderét. - Én is - vallotta be a homlokát ráncolva.

- Fel a fejjel! - vigasztalta Shrader, miközben beindította a motort. - Szereztél egy kitűnő napot Hollandnek, aki most, a fejemet rá, épp jó napot szerez Trumanti főkapitánynak. Mostantól az lesz a legnehezebb - tette hozzá sebességbe téve az autót -, hogy titokban tartsuk, amit tudunk. Ha a szövetségiek megneszelik, hogy mink van, azonnal bele akarják majd ütni az orrukat az ügybe. Már évek óta próbálják elkapni Valentét, de a fickóról valósággal leperegnek a vádak. Nem örülnének, ha a New York-i rendőrség végezné el a munkát, amibe nekik beletört a bicskájuk. - Egy kicsit korán van még az ünnepléshez, nem gondolod? - figyelmeztette a férfit Sam. - Ha Logan Manning épen és egészségesen előkerül, nincs semmiféle „ügy". - Ez igaz, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez fog történni. Na, ebédeljünk! - nézett Shrader a műszerfalon világító órára. - Bocsánatot kell kérnem, amiért leszóltam az elméleted. A vendégem vagy egy hamburgerre. Az ajánlaton felbuzdulva Sam úgy döntött, emeli a tétet. Shrader ugyanis legendásan fukar fickó. Mindenki ezzel hecceli a tizennyolcasban. Csak pár napot töltöttek együtt a hegyekben, de máris számos kávé és szendvics árával volt adósa a férfi. Figyelembe véve ezt, illetve felidézve, ahogy Shrader az „elméletéhez" viszonyult, Sam tudta, mivel kell bosszút állnia, hogy a férfi elevenébe vágjon. - Egy steakre vagyok a vendéged, Shrader! - Kizárt! - Már tudom is, hová megyünk! Csak előbb intézzünk el néhány telefont a helyiekkel Holland kapitány kedvéért!

Hatodik fejezet

j^^ivel az evésnek még a gondolatától is rosszul volt, a nővér szekálását viszont el akarta kerülni, Leigh elrejtett két szelet pirítóst a körtével együtt az éjjeliszekrénye fiókjában. Aztán hátradőlt, és végiggondolta, mit mondtak és tettek a nyomozók. Hirtelen elhatározásra jutott, és tárcsázta a titkárnőjét. Brenna az első csengésre felvette a telefont Leigh-ék Ötödik sugárúti lakásában. - Van már valami hír Mr. Manningről? - kérdezte Brenna, miután Leigh tájékoztatta a saját állapotáról. - Még nincs - válaszolta Leigh, palástolva csüggedtsé-gét. - Szükségem lenne néhány telefonszámra. A számítógépben nem fogja őket megtalálni. A hálóban, az íróasztalom jobb oldali fiókjában van egy kis telefonkönyv. Abban lesznek. - Rendben. Milyen számok kellenek? - kérdezte a titkárnő, és Leigh látta a lelki szemei előtt, ahogy a tettre kész szőkeség tollát a papírnak szegezi, mint mindig, ha utasításra vár. - Szükségem lesz Edelman polgármester közvetlen irodai számára és az otthoni számára, valamint William Tru-manti hivatali és otthoni számára is. Az utóbbit vagy a neve alatt, vagy a „főkapitány" címszó alatt találja meg. Tartom a vonalat, amíg megkeresi a számokat. Brenna olyan gyorsan visszaért a számokkal, hogy Leigh tudta, futva tette meg az utat. - Tehetek még valamit önért? - kérdezte végül a titkárnő. - Egyelőre nem. - Courtney Maitland már többször járt itt - mondta Brenna. - Meggyőződése, hogy ön meghalt, és a hatóságok eltitkolják a külvilág elől a történteket. Rendes esetben már a szomszéd, nagyszájú tinilány nevének említése is mosolyt csalt Leigh ajkára, de nem most.

- Mondd meg Courtney-nek, hogy legutóbb az apja új feleségéről beszélgettünk Ez majd meggyőzi arról, hogy élek. - Azonnal felhívom - ígérte Brenna. - Amint megtudtam, hogy baleset érte, felfogadtam egy ápolónőt. Járt már önnél? - Igen. Köszönöm. Ma estig elengedtem, pedig napköz-benre is itt kellett volna tartanom. - Miért? Nem érzi még elég jól magát? - Hogyan? - kérdezett vissza Leigh, mert gondolatai már a telefonokon jártak, melyeket el kell intéznie. - Ja, nem. Azért, mert könnyebben boldogultam vele, mint a kórházi nővérrel. Edelman polgármester éppen egy megbeszélésre indult, amikor megszólalt a telefon. Amikor a titkárnő közölte, hogy Leigh az, azonnal fogadta a hívást. - Annyira sajnálom, ami történt, Leigh! Hogy van? - Megvagyok, polgármester - válaszolta Leigh, miközben arra összpontosított, hogy a hangja erős maradjon. - De Loganről még semmi hír. - Tudom. Kértük a rendőrség fokozott segítségét. Meg is tesznek mindent, csak az a baj, hogy szörnyen el vannak foglalva. - A polgármester egy pillanatra elhallgatott, majd rendkívül kedves hangon megkérdezte: - Tehetek önért még valamit? - Tudom, hogy pluszenergiákat kíván, ráadásul nem is a New York-i rendőrség feladata, de mindössze két nyomozó dolgozik az ügyön, és az idő vészesen rohan... nem lehetne még több embert ideküldeni, hogy segítsenek Logan keresésében? Természetesen állnám a felmerülő költségeket - a pénz nem számít. - Nem a pénzről van szó. A New York-i rendőrségnek bizonyos törvényi vonatkozásokat is szem előtt kell tartania. Trumanti főkapitány nem küldhet embereket oda a saját szakállára. Csak ha az illetékes helyi hatóságok felkérik rá. Leigh számára mindez fölösleges apróságnak tűnt - hatásköri formaságnak -, és erre most nem volt ideje. - Polgármester úr, a férjem eltűnt. Valahol odakint, a mínusz tizennyolc fokban várja, hogy megtaláljuk. Lehet, hogy az FBl-hoz kellene fordulnom? Ők mindenhol illetékesek. - Megpróbálhatja - válaszolta Edelman, de Leigh érezte a férfi hangjában, hogy nem sok esélyt ad arra, hogy a szövetségiek belefolynak a keresésbe. - Tisztában vagyok azzal, hogy vannak még olyan emberek, akiket nem találtak meg, Leigh. De ezek az emberek valószínűleg biztonságban vannak, csak nem tudják kiásni magukat a hóból a főútig, hogy telefonálhassanak. Miért nem hívja fel Trumantit, hogy valami közelebbit is megtudjon a fejleményekről? - Épp erre készülök. Köszönöm, polgármester úr! -mondta Leigh, de nem érezte kifejezetten hálásnak magát. Kezdett kétségbeesni. Nem együttérzésre és kifogásokra volt szüksége, hanem hathatós segítségre. Vagy valakire, aki megmondaná, hová forduljon segítségért. Trumantit nem sikerült elérnie, de fél órával később a főkapitány visszahívta. Leigh legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére ő valódi segítséget ajánlott, nem csak ködös javaslatokkal állt elő. Készen állt a teljes New York-i rendőrség mozgósítására Logan megtalálása érdekében. - A törvényi vonatkozásokról, melyeket a polgármester említett, ebben a pillanatban is folynak az egyeztetések a helyi hatóságokkal - biztosította Leigh-t. Egy pillanatra lefogta a tenyerével a telefont, és néhány érthetetlen szót váltott valakivel, majd ismét beleszólt a készülékbe. - Épp most kaptam a hírt, hogy Holland kapitány nyomozói beszéltek a helyi hatóságokkal, akik szívesen veszik a New York-i rendőrség segítségét a keresésben és a mentésben.

Valószínűleg azt gondolják, minél többen segítenek, annál jobb. Ön is tudja, Leigh, milyen rettenetes volt a vihar. A helyi szervek éjt nappallá téve dolgoznak, hogy a környéken élőkön segítsenek. Leigh a megkönnyebbüléstől majdnem elsírta magát. - Az időjárás-előrejelzések alapján hamarosan javul az idő - folytatta Trumanti. - Épp most járultam hozzá a rendőrségi helikopterek bevetéséhez a keresésben. Ahogy kitisztul az idő annyira, hogy biztonságosan lehessen repülni, a helikopterek is a kunyhó keresésére indulnak. Ugyanakkor arra kérem, ne élje bele magát még semmibe! Nagy területet kell átvizsgálni. Holland kapitány két kiváló nyomozót küldött a helyszínre, akik minden felmerülő nyomot megvizsgálnak. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg! - mondta Leigh megrendülten. Trumanti főkapitánnyal és a feleségével eddig csak hivatalos eseményeken találkoztak néhányszor, Edelmant sokkal közelebbről ismerték, a polgármester mégsem ajánlott fel érdemi segítséget. Edelman reakcióját hallva Leigh Trumantitól még kevesebb segítségre számított. A főkapitány azonban igazán hatékony, határozott szövetségesnek bizonyult - valódi ajándéknak. Leigh még meg akarta kérdezni, mit gondol a főkapitány az FBI bevonásáról. Említettem Edelman polgármester úrnak, hogy felötlött bennem az FBI bevonása - kezdett hozzá. Trumanti annyira visszautasítón reagált, hogy Leigh azon kezdett töprengeni, talán személyes vagy szakmai sértésnek vette a felvetést. - Csak az idejét fecsérelné, Mrs. Manning - szakította félbe a férfi. Hangja hirtelen hűvös és tartózkodó lett. - Ameny-nyiben mindent elmondott a nyomozóinknak, semmi sem utal arra a férje eltűnésével kapcsolatban, hogy bűncselekmény történt. Főleg nem szövetségi bűncselekmény, amely a Szövetségi Nyomozóiroda bevonását indokolná. - Valaki zaklatott... - kezdte Leigh. - Aki, értesüléseim szerint, tevékenységét - hozzáteszem, egészen je/entékte/en tevékenységét - teljes mértékben a New York-i rendőrség hatáskörébe tartozó földrajzi területre korlátozta. Szövetségi törvényt nem sértett. Sőt a dolgok jelenlegi állása szerint a rendőrség talán nem is vádolhatná komolyabb bűncselekménnyel. Kellemetlenkedett, ennyi. Ahányszor Trumanti kiejtette a „szövetségi" szót, Leigh úgy érezte, szigorúan megdorgálja. Ráadásul az az ember, akinek a segítségére és támogatására most életbe vágó szüksége volt. - Értem. Csak igyekeztem segíteni a nyomozást - mondta szándékosan visszakozva. Ha kell, térden állva csúszik előtte, csak segítsen Logan keresésében. - Van valami, amiben a rendőrség segítségére lehetek? - Igen - válaszolta ismét barátságosabb hangon Trumanti. - Azt szeretném, ha sokat pihenne, és a felépülésére összpontosítana, hogy amikor megtaláljuk, Logannek egy rossz szava se lehessen azért, hogy felesleges aggodalmat okoztunk önnek. - Mindent megteszek - ígérte Leigh. - Holnap már kiengednek a kórházból. - Elég jól érzi magát ahhoz, hogy hazamenjen? - kérdezte döbbenten a főkapitány. Leigh nem válaszolt, inkább bölcsességgel fedte el a valóságot. - Kórházban mindig tehetetlennek és lehangoltnak érzi magát az ember. - Én is így vagyok vele - nevetett fel Trumanti. - Ki nem állhatom azt az átkozott helyet! Csak akkor érzem magam jobban, ha már otthon vagyok. Leigh-nek hirtelen beugrott, hogy a főkapitány hosszú ideje prosztatarákkal küzd, és azt mondják, nem él már sokáig. Valami frappánsat szeretett volna mondani, de végül csak köszönetet mondott. - Mindent köszönök! Rendkívül lekötelezett.

Hetedik fejezet

Holnap haza akarok menni - mondta Leigh az orvosának, amikor az megérkezett a délutáni vizitre. A férfi betegére pillantott a kórlapja felett. Mindkettőjük arcán elszántság tükröződött. - Lehetetlen. - De hát ma már többször is fel tudtam kelni az ágyból! Délután sétáltam egyet a folyosón! Erre a nyakmerevítőre biztosan nincs már szükségem. Jól vagyok - makacskodott Leigh. - Nincs jól. Komoly agyrázkódást szenvedett, bordái törtek el, és nem tudjuk még megítélni, hogy szüksége van-e még a nyakmerevítőre. - Szinte semmim sem fáj már. - Mert erős fájdalomcsillapítókat kap. Megnézte már magát alaposabban a pongyolája alatt? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon az orvos. - Igen. - És az arcát látta már a tükörben? - Igen. - És pontosan mit látott? - Pontosan úgy nézek ki, mint aki balesetet szenvedett. - Pontosan úgy néz ki, mint akit alaposan helybenhagytak. - Amikor Leigh arckifejezése semmit sem veszített elszántságából, az orvos más taktikát választott. - Újságírók és fotósok hada várja lent, hogy láthassa. Nem akarhatja, hogy ilyen állapotban lássák! Vigyáznia kell az imázsára! Leigh-nek esze ágában sem volt végighallgatni a kiselőadást az imázsa megőrzéséről. Már szerda volt, és a helikopterek még másnap sem repülhetnek, ha nem javul az idő. Segíteni akart a rendőrségnek tovább szűkíteni a kutatási területet. Meg kell találnia a helyet, ahol lehajtott az útról! Nem bírt volna ki még egy nap tehetetlen semmittevést és kényszerű pihenést. Minden porcikája fájt még, de a feje tiszta volt. Képes volt cselekedni. Hallgatását az orvos beleegyezésnek vette - tévesen. - Tudja, hogy én csak az ön gyógyulását tartom szem előtt. Egyszerűen még nem épült fel eléggé ahhoz, hogy elhagyhassa a kórházat. - Tegyük fel, hogy hétköznapi, kétkezi munkás vagyok - javasolta Leigh a legkellemesebb hangján. - El kell tartanom a családom, és nincs pénzem, hogy kifizessem a kórházi ellátást, amit a társadalombiztosításom már nem fedez. Ebben az esetben mikor engedne haza, dr. Zapata? Az orvos összeráncolta ősz szemöldökét. - Talán már tegnap hazaküldött volna? - erősködött tovább Leigh. - Nem - válaszolta a férfi. - Hanem mikor? - makacskodott a beteg. - Ma reggel - mondta kelletlenül az orvos. - Rendben van, elérte a célját, Mrs. Manning. Leigh kissé kínosan érezte magát. - Bocsásson meg. Goromba voltam. - Ugyanakkor sajnos fején találta a szöget. Holnap reggel még egyszer megnézem, aztán aláírom a papírjait. Feltéve, ha beleegyezik, hogy mentővel hagyja el a kórházat. Ahogy az orvos kitette a lábát a szobából, Leigh Brennát tárcsázta, a titkárnő azonban már elindult hazafelé. Leigh-nek várnia kellett egy órát. Bár igyekezett lassan haladni, nem

kerülhette el a fájdalmat, ahogy az ágyával szembeni székhez ment. Óvatosan leült, és lapozgatni kezdte a magazinokat, amelyeket egy önkéntes hozott guruló asztalkán. Megpróbált erőt nyerni és pihenni. Hat harminckor félretette a lapokat, vissza küszködte magát az ágyhoz, és tárcsázta Brenna otthoni számát. - Szívességet szeretnék kérni - kezdte. - Egy kissé szokatlan a kérés... - Nem gond - biztosította sietve Brenna. - Csak mondja, miben segíthetek! - Holnap reggel hazaengednek. Tudna tiszta ruhát hozni nekem? - Persze! Még valami? - Igen. Béreljen egy négykerék-meghajtású autót, és azzal jöjjön ide! Parkolja le valahol a közelben, és taxival tegye meg a hátralévő utat! Mentővel kell elhagynom a kórházat magyarázta Leigh -, de gyorsan ki fogok belőle szállni. Megszabadulunk a mentőtől, ahogy elérjük a bérelt autót. - És aztán? - kérdezte Brenna bizonytalanul. - Úgy értem, ha csak mentővel engedik ki a kórházból, nem kellene azzal hazamennie? - Nem megyünk azonnal vissza a városba. A rendőrség nem tudja követni az általam rajzolt térképet, de én biztosan megtalálom a helyet, ahol lehajtottam az útról! A kunyhó, ahol találkoznom kellett volna a férjemmel, ott kell hogy legyen a közelben! - Értem - mondta Brenna -, de meglehetősen aggódom önért és... - Brenna, kérem! Szükségem van a segítségére! - Leigh hangja elcsuklott a kimerültségtől és a félelemtől. Amikor Brenna meghallotta ezt, rögtön megadta magát. - Mindent elintézek! - ígérte szenvedélyesen. - Mielőtt letenné... - tette hozzá. Szeretnék mondani valamit. Remélem... nem érti félre. Leigh hátradőlt, és felkészült valami kellemetlenségre -tapasztalatai szerint ugyanis csak ez lehet a vége, ha valaki már a mondandója elején arra kéri, ne értse félre. - Miről van szó? - Nem túl rég dolgozom önnek, és tudom, hogy rengeteg barátja van, akikhez bizalommal fordulhat. Szóval, nagyon jólesik, hogy... valójában repesek az örömtől, hogy... nos, hogy számít rám... amikor annyi ember lesi minden óhaját... - Brenna - mondta Leigh fáradt mosollyal -, sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam, de rengeteg ismerősöm van, bennük viszont nem bízom. Teljesen megbízható barátból csak néhány akad. Kettő közülük a bolygó túloldalán tartózkodik, a harmadik valahol a hegyekben vár arra, hogy megmentsék. Mindenki mást - haverokat, ismerősöket, sőt olyan embereket, akikkel még soha nem találkoztam - már ostromol a média. A lapok tele vannak félreértésekkel, találgatásokkal, tapintatlan célozgatásokkal, és mindezt az úgynevezett barátaimtői és a közeli ismerőseimtől szedik össze. Brenna elhallgatott. Minden bizonnyal valami más okot próbált kitalálni a médiában megjelenő szennyre, de nem járt sikerrel. - Ez nagyon szomorú - mondta halkan. Leigh-t ugyanakkor jelenleg a legkevésbé sem érdekelte ez az egész. - Nem érdemes ezen rágódni. Az én szakmámban ez a dolgok rendje. - Köszönöm, hogy megbízik bennem - csak ennyit akartam mondani. Leigh lehunyta a szemét. - Köszönöm... köszönöm, hogy az, aki, Brenna! Amikor Brenna letette a telefont, Leigh összeszedte minden maradék erejét, és elintézett még egy utolsó hívást. A sajtosát, Trish Lefkowitzot hívta. Gyorsan és higgadtan felvilágosította a dolgok állásáról. Trish, miután kifejezte sajnálatát, és mondott néhány biztató szót, azonnal a lényegre tért: - Készen áll, hogy megbeszéljük, hogyan kezeljem a sajtót? Eddig elhajtottam az újságírókat.

- Éppen ezért hívom. Holnap reggel elhagyhatom a kórházat, de nem megyek azonnal haza, és nem szeretném, ha követnének a riporterek. Brennával felmegyünk a hegyekbe, és megkeressük a baleset helyszínét. - Ez őrültség! Még biztosan nem érzi elég jól magát... - Ha megtalálom azt a helyet, a kutatási terület jelentősen leszűkül. - Férfiak! - tört ki Trish. A sajtost a számos sikertelen kapcsolat szókimondó férfigyűlölővé tette. - Logan minden bizonnyal egy kellemes, hólepte kunyhóban lazít, és valamelyik farmer felesége süti neki a finomabbnál finomabb süteményeket! Mi meg halálra aggódjuk magunkat miatta! A felesége meg ilyen állapotban is a megmentésére indul! - Legyen igaza! - mondta Leigh. - Legyen, bizony! - sóhajtott fel Trish. - No, lássuk csak! Hogyan vonhatnám el az újságírók figyelmét, hogy önök leléphessenek... Leigh várakozás közben elképzelte, ahogy a sajtosa vállig érő, fekete haját a jobb füle mögé igazítja, majd tekergetni kezd egy kimaradt kósza tincset, úgy töri a fejét. A régi szép időkben Leigh mindig azzal ugratta a lányt, hogy az a tincs egyszer még a kezében marad a nagy tekergetésben. - Rendben, íme a tökéletes megoldás: felhívom a kórház szóvivőjét - dr. Jerry valakicsodát -, és megkérem, hogy a közelben lézengő összes újságírónak mondja meg, hogy holnap reggel Leigh Kendallt kiengedik a kórházból, és mentővel megy haza. Aztán elintézem, hogy egy üres mentő hagyja el a kórházat. Remélhetőleg azt fogják követni egészen New Yorkig. Mit szól hozzá? - Jól hangzik. Még valami! Értesítse a médiát, hogy holnap este sajtókonferenciát tartok az otthonomban! - Most viccel! Fel van már készülve erre? - Nem, de szükségem van a segítségükre és az együttműködésükre. A rendőrségi rajzoló már dolgozik annak a férfinak az arcképén, aki a baleset után megtalált. Ha elkészül a kép, szétosztjuk az újságírók között. Véget akarok vetni azoknak a találgatásoknak is, amelyek szerint Logan eltűnése csupán házastársi összezördülés eredménye. Két újságban is olvastam ilyesmit ma este. A New York-i rendőrség vállalta, hogy tevékenyen részt vesz Logan keresésében, és az efféle híresztelésektől ostobának tűnnek, és annak is érezhetik magukat. - Értem. Leigh, megkérdezhetem, hogy néz ki? - Normálisan. - Sérülések az arcán? Biztosan lesznek kamerák. - A nyilvánosság rendkívül fontos. Nem számít, hogy nézek ki. Trish hallgatása a vonal túlsó végén érzékeltette, menynyire nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, de végül belátta, hogy nincs értelme vitatkozni. - Holnap este találkozunk! - búcsúzott.

Nyolcadik fejezet A telefonálgatás kimerítette Leigh-t, de legalább lefoglalta a gondolatait. Amikor azonban leoltotta a lámpát, és lehunyta a szemét, a képzelete átvette az irányítást, és szörnyű rémképekkel kínozta Logan vesztéről. Látta a férjét székhez kötözve, ahogy egy őrült kínozza... Látta halálra fagyva az autójában... az ajka lila, homályos tekintete a semmibe réved. Leigh képtelen volt tovább elviselni a rémlátomást, ezért a múlt emlékeiből igyekezett erőt és reményt meríteni. Eszébe jutott egyszerű esküvőjük, és az unott anyakönyvvezető. Leigh felvette a legszebb ruháját, és a hajába egy szál virágot tűzött. Logan mellette állt, és

sikerült elegánsnak, jóképűnek és magabiztosnak tűnnie kopott öltönyében. Kettőjük összvagyona nem volt több nyolcszáz dollárnál. Leigh nagymamája nem tudott elég pénzt összegyűjteni a repülőjegyre, hogy eljöjjön az esküvőre, Logan anyja pedig annyira ellenezte a házasságot, hogy csak másnap mondták el neki a nagy újságot. De mindezek - kézzelfogható szegénységük, a barátok és a család hiánya és a bizonytalan jövő - ellenére végtelenül boldogok és optimisták voltak azon a napon. Hittek egymásban. És a szerelem erejében. Az elkövetkező néhány esztendőben is csak ennyijük volt: az egymásba vetett hitük és a hatalmas szerelmük. Leigh fejében képek villantak fel Loganről, akár a diavetítő képkockái... Logan, amikor megismerkedtek: fiatal és túl sovány, de lélegzetelállító, gyakorlatias, és jóval bölcsebb, mint a kora indokolná. Az első randevújukon hangversenyre vitte Leigh-t, aki korábban sosem volt komolyzenei koncerten, és beletapsolt az egyik darabba, mert azt hitte, már vége van. Az előttük ülő pár rosszallóan nézett hátra, és ettől Leigh még borzasztóbban érezte magát. Logan azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Szünetben előrehajolt, és megszólította az idősödő házaspárt. Olyan természetesen beszélt velük, finom, lefegyverző modorában, mintha régi ismerősök lennének: - Hát nem csodálatos, amikor először élünk át valamit, ami kedves a szívünknek? Emlékeznek még, milyen jó érzés? A pár ismét hátrafordult, de ezúttal mosolyogtak. - Én eleinte nem szerettem a hangversenyeket - vallotta be bizalmasan Leigh-nek a férfi. - A szüleimnek bérlete volt, és engem is magukkal cipeltek. Jó időbe tellett, amíg megszoktam. - Alkalmi ismerőseik Leigh-ékkel töltötték az egész szünetet, és ragaszkodtak ahhoz, hogy egy pohár pezsgővel ünnepeljék meg Leigh első koncertjét. Leigh hamar megfigyelte, hogy Logan lefegyverzően tud bánni a sznob, tartózkodó és kritikus emberekkel, bámulatos gyorsasággal barátokká és csodálókká változtatva őket. Logan anyja mindig azt mondogatta, „semmi sem pótolhatja a jólneveltséget", melyből Logannek bőven jutott. Ugyanakkor természetes tudott maradni. Második randijük alkalmával Logan Leigh-re bízta, hogyan töltsék az estét. Leigh egy nem túl ismert, off-Broad-way-darabot választott a fiatal drámaírótól, Jason Solomon-tól. Logan nemes egyszerűséggel elaludt a harmadik felvonás alatt. Leigh dráma szakra járt a New York-i Egyetemen, így előadás után bemehettek a kulisszák mögé. - Hogy tetszett a darab? - kérdezte Jason Solomon, miután bemutatkoztak egymásnak. - Imádtam! - mondta Leigh, részben udvariasságból, részben mert mindenért rajongott, ami a színházhoz kapcsolódott. Valójában úgy gondolta, a darab egészében véve kiváló, a színészi alakítás elmegy, a rendezés és a világítás azonban egyenesen csapnivaló. Jason elégedetten nézett Loganre, további bókokat várva. - És neked? - Én nem értek a színházhoz - válaszolta Logan. - Ebben Leigh a szakértő. A New York-i Egyetem legígéretesebb dráma tagozatosa. Ha édesanyám itt lenne, ő sokkal mélyenszántóbb kritikával szolgálhatna. Jason azonnal zokon vette, hogy Logan nem lelkesedik úgy, ahogy ő és Leigh. Állát enyhén felemelve, rosszallóan mérte végig Logant. - Miért gondolod, hogy az ő véleménye nagyobb súllyal esne latba... A kedves mama talán sikeres drámaíró? Netán színházi kritikus? - Nem. Inkább azért, mert sok befolyásos művészetpártoló barátja van. Leigh akkor észre sem vette, hogy Logan igazából egy leendő mecénás lehetőségét lengeti meg Jason orra előtt. A lánynak csak annyi tűnt fel, hogy az író valamivel barátságosabb hangnemre vált, de továbbra is sértődöttnek tűnik.

- Hozd el a mamát valamelyik darabomra! - mondta Jason. - Szólj, mikor akartok jönni, és az első sorban ülhettek. - Gondolod, édesanyádnak tetszene ez a darab? - kérdezte Leigh Logantől a színházból kilépve. Logan szélesen vigyorogva ölelte át a vállát. Akkor ért hozzá ilyen bensőségesen. - Anyám soha be sem tenné a lábát ebbe a színházba, kivéve ha New York lángokban állna, és ez lenne az egyetlen tűzbiztos hely. - Akkor miért hitetted el Jason Solomonnal, hogy egyszer eljöttök? - Miattad. Rendkívül tehetséges vagy, Jason Solomon pedig író, akinek tehetségekre van szüksége, de sürgősen! Gondoltam, hátha kedved támad beugrani ide jövő héten, amennyiben még akkor is játsszák ezt a darabot, és felajánlani a szolgálataidat. Leigh gondolatait elterelte a dicséret és Logan érintése, valamit mégsem hagyhatott szó nélkül. - Nem tudhatod, hogy tehetséges vagyok-e. - De tudhatom. A szobatársad azt mondta, az vagy. Egyenesen úgy fogalmazott, csodálatos tehetséggel vagy megáldva, és az egyetemen mindenkit megesz a sárga irigység. - Még ha ez igaz is lenne - de nem az -, Jason Solomon akkor sem alkalmazna. Nincs semmi tapasztalatom. - Nos, abból ítélve, ahogy ez a hely kinéz, és ahogy a színészei játszanak, Jason Solomon meg sem engedhet magának olyan embereket, akiknek van tapasztalatuk - kuncogott Logan. Ráadásul én a „szolgálataid felajánlásáról" beszéltem, nem alkalmazásról. Kezdd ingyen, aztán már lesz tapasztalatod! Ilyen könnyen nem lehet bejutni ebbe a szakmába, a dolgok nem teljesen így működnek, ezt Leigh is tudta, de mivel kezdett belezúgni Logan Manningbe, nem szándékozott vitatkozni vele azon az estén. Logan leintett egy taxit a színház előtt, és miközben a sofőrt lekötötte a zajos forgatagban való előrejutás, magához húzta Leigh-t, és megcsókolta. Csodálatos első csók volt, tele hozzáértéssel, és tele ugyanazzal a rajongással, amit a lány is érzett. Leigh kissé nyugtalanul vette tudomásul, hogy Logan ebben is, mint annyi minden másban, tapasztaltabb nála. Logan elkísérte a kopott Great Jones utcai házhoz, melynek ötödik emeletén Leigh egyszobás kis lakást bérelt a barátnőjével, és a lakásajtó előtt ismét megcsókolta. Ezúttal hosszabban és alaposabban. A végén Leigh olyan boldognak érezte magát, hogy tudta, még órákig képtelen lesz elaludni. Belülről az ajtónak támaszkodott, és hallgatta a férfi lépteit lefelé a lépcsőn, egészen a földszintig, aztán újra kinyitotta az ajtót, kilépett, és álmodozva ő is visszament az utcára Logan nyomában. A darab után Logan nem vitte el vacsorázni, ám ez a mulasztás csak később tűnt fel Leigh-nek. Elválásukkor csak azt tudta, hogy szinte lebeg a boldogságtól, és hogy egy ökröt is fel tudna falni. A sarki kisbolt csak néhány háztömb-nyire volt tőlük, és egész éjszaka nyitva tartott, így Leigh elindult arrafelé. Angelini boltja keskeny volt és nagyon hosszú. A rosszul megvilágított helyiségben recsegett a linóleumpadló, és kóser savanyúság meg sós marhahús átható szaga áradt az üzlet egyik oldalát teljesen elfoglaló pult mögül. A másik oldalon a padlótól a mennyezetig zsúfolt polcok sorakoztak tele konzervekkel és dobozokkal. A helyiség közepén friss zöldségek és gyümölcsök sorakoztak ládákban, mellettük italok álltak rekeszekben, egymásra pakolva. A sziget két oldalán keskeny járat vezetett a bolt hátsó részébe, ahol a hűtő és fagyasztó állt. A cseppet sem ínycsiklandó látvány ellenére az itt kapható olasz tészták és húsok isteniek voltak, a házi készítésű, fagyasztott pizzák pedig egyenesen mennyeiek. Leigh kivette az utolsó garnélás pizzát a fagyasztóból, és a bolti mikroba tette. Aztán a gyümölcsökhöz lépett. Körtét keresett. - Megtalálta a garnélás pizzáját? - kiáltott oda neki Mrs. Angelini a pénztárgép mögül.

- Igen. Épp most melegítem. Lecsaptam az utolsóra a fagyasztóban - válaszolta Leigh, miközben megakadt a szeme egy halom körtén. - Mindig az enyém az utolsó. Szerencsém van! - tette hozzá, de valójában Loganre gondolt, nem a pizzára. - Nem kifejezetten szerencse kérdése. Mindig csak egy garnélás pizzát készítek. Önnek. Más sosem keresi. - Valóban? Ez nagyon kedves öntől, Mrs. Angelini! - nézett fel Leigh kezében a körtével. - Hagyja azokat a körtéket! Hátul vannak szebbek. Majd Falco hoz belőlük! - mondta Mrs. Angelini, majd hangosan, olaszul hátrakiabált Falcónak. Kis idő múlva a férfi megjelent a raktár ajtajában. Inge és farmerja felett foltos kötényt viselt, kezében kis zacskót tartott. Elment Leigh mellett, és átnyújtotta az anyjának a zacskót. Mrs. Angelini két körtét vett elő belőle. - Ez az öné - mondta. - A legszebbek mind közül. Leigh kivette a pizzáját a mikróból, és visszarakta a kartontálcára. Aztán a kasszához lépett, és alaposan megcsodálta a két körtét. Úgy csillogtak, mintha kifényesítették volna őket. - Mindig olyan kedves hozzám, Mrs. Angelini! - mosolygott Leigh, igyekezve egy kis melegséget és vidámságot csempészni a sok mindenen átesett asszony estéjébe. Mrs. Angelini legidősebb fia, Angelo lövöldözés áldozata lett jóval azelőtt, hogy Leigh a környékre költözött volna. A legkisebb fia, Dominick, egy rendkívül szeretetreméltó, kedves srác, aki állandóan a boltban segített az anyjának, egy napon hirtelen eltűnt. Mrs. Angelini azt mondta, tanulni ment, de Leigh szobatársa - tősgyökeres New York-i - felvilágosította Leigh-t, hogy ezen a környéken „tanulni menni" annyit tesz, mint javítóintézetbe vagy börtönbe kerülni. Röviddel azután, hogy Dominick „tanulni ment", megjelent a boltban Falco. Ő mindössze annyiban hasonlított barátságos testvérére, hogy neki is volt priusza. Nem is akármilyen! Leigh szobatársa egyszer véletlenül meghallott néhány elejtett szót arról, hogy Falco éveket töltött börtönben emberölésért. De ha Leigh ezt nem tudta volna, akkor is szörnyen kellemetlenül érezte volna magát a férfi társaságában. Halk, fenyegető, legalább száznyolcvan centis alakja - akár a közelgő végzet tornyosult fölé. Tekintete távolian, jegesen ragyogott, széles válla szinte teljesen eltorlaszolta a bolt járatait. Szemöldöke, szakálla erős volt, fekete bőrén azonban viaszos sápadtság derengett - Leigh szobatársa szerint a börtöntől. A férfi hangja - amikor nagy ritkán megszólalt - kemény volt és kimért. Annyira feszélyezte Leigh-t, hogy a lány valósággal még azt is kerülte, hogy ránézzen. Néha azonban észrevette, hogy Falco figyeli őt, és ettől még kényelmetlenebbül érezte magát. Mrs. Angelini ezzel szemben annyira nem mutatta jelét, hogy érzékelné Falco vad kisugárzását vagy félelemkeltő viselkedését, hogy az már szinte komikus volt. Gondolkodás nélkül adta ki utasításait a fiúnak, mint egy őrmester, és szeretetteljesen beszélt az „ő Falcójáról", az „ő carójáról", az ő „nipotejáról". Leigh úgy gondolta, mivel az asszony már elvesztette két fiát, természetes, hogy imádja a harmadikat, minden jellemhibája és szociális analfabetizmusa ellenére. Mintha csak megérezte volna, mi jár Leigh fejében, Mrs. Angelini szomorúan elmosolyodott, miközben a pultra számolta a visszajárót. - Ha az Úr rám bízta volna a döntést - biccentette a bolt bejárata felé, ahol Falco konzerveket pakolt -, én bizony lányokat kértem volna. Azokat könnyebb felnevelni. - Nem vagyok biztos abban, hogy minden lányos anya egyetértene önnel - próbált Leigh viccelődni. Feszélyezte a téma, elszomorította az asszony fájdalma, és megzavarta Falco jelenléte. Megfogta a holmiját, udvariasan elbúcsúzott Mrs. Angelinitől, majd Falco felé is rebegett valami köszönésfélét. Nem mintha beszélni akart volna a férfival, de nem szerette volna, ha Falco nagyképűnek nézi, és megharagszik rá. Leigh csendes ohiói kisvárosból származott, és semmilyen tapasztalata nem volt börtönviselt

emberekkel, de azt sejtette, hogy nem túl bölcs, sőt meglehetősen veszélyes dolog magára haragítania egy börtöntölteléket, főleg, ha az illető gyilkosságért ült. Ehhez hasonló gondolatok foglalták le, miközben kilépett a boltból, és hazafelé indult. A sötétből hirtelen elé toppanó két fenyegető alak teljesen meglepte. - Ej-ej, nézzük csak, ki tisztelt meg minket a társaságával ma este! - mondta az egyik fiatal fickó, miközben a dzsekije zsebébe nyúlt. - Kedvemre való falat! Kés! Kés van nála! Leigh megdermedt, mint a szarvas a fényszóró hirtelen rávetülő fényében. Egyetlen, teljesen idióta gondolat villant át az agyán: nem lehet vége mindennek épp most, amikor megtalálta Logant! A következő pillanatban Falco Angelini ugrott elő a boltból, és gúnyolni kezdte a támadóját. - Kés van nálad? - vigyorgott. - És használni is tudod, nagyfiú? - Széttárta a karját, ugrásra ingerelve a másikat. - Kiscsajokat könnyű fenyegetni! Kezdj inkább egy férfival! Velem kezdj, faszfej! Gyerünk! Leigh rémülten vette észre, hogy míg az első fickó támadásba lendül, a másik is kést ránt elő. Angelini ellépett a támadó elől, megragadta a karját, és hatalmas reccsenéssel hátracsavarta a vállát. A fickó a fájdalomtól vonítva botorkált vissza a sikátorba, ahonnan korábban előbukkant. A második tapasztaltabb és nyugodtabb volt. Leigh a rémülettől dermedten figyelte, ahogy görnyedten kerülgetni kezdi Falcot. A kés pengéje időnként fenyegetően megvillant a lámpa fényében. Aztán hirtelen felfelé lendült a penge, Angelini hátralépett, és a támadó fájdalmas kiáltással bukott térdre, az ágyékát fogva. - Rohadék! - nyöszörögte, miközben megpróbált talpra állni. Falco eközben megragadta Leigh karját, és mellőzve minden finomkodást, a bolt ajtajába rántotta. A lány moccanni sem mert. Egészen addig ott maradt, míg mindkét támadó el nem tűnt a szemük elől a sötét sikátorban. - Talán... talán ... hívnunk kellene a rendőrséget... - dadogta végül. Angelini bosszúsan nézett rá, majd lehámozta magáról a kötényét. - Minek? - Mert... talán... felismernénk a támadókat fényképről! Egyedül nem biztos, hogy menne, de ketten talán tudnánk azonosítani legalább az egyiket! - Nekem minden féreg egyformának tűnik - vonta meg a vállát Falco. - Egyik olyan, mint a másik. Beletörődve az egyértelmű elutasításba, Leigh előrehajolt, és kinézett az utcára, a lakása irányában. - Már nem látom őket. Legalább egy kilométerre lehetnek már. - Esetlenül nézett Angeliníre. Titkolni szerette volna, mennyire fél egyedül hazaindulni. - Köszönöm, hogy megmentettél! - mondta, és mivel nem kapott választ, kilépett az utcára. Legnagyobb megkönnyebbülésére Falco is utána indult. - Hazakísérlek. - Várt egy pillanatot, hogy Leigh válaszoljon valamit, és amikor a lány idegességében nem szólalt meg, hallgatását elutasításnak vette. - Talán szívesebben mennél egyedül - fordult el. Leigh kétségbeesésében megragadta Falco karját, és valósággal magával húzta a férfit. - Ne! Várj! Szeretném, ha elkísérnél... Csak nem akartam továbbra is a terhedre lenni, Falco! Ösztönös mozdulata mosolyt csalt a férfi arcára. Vagy talán az, amit mondott? - Nem vagy a terhemre. - Épp csak majdnem megkéseltek az előbb miattam... - Egy pillanatig sem jelentett veszélyt az a két... - bármilyen trágárság volt is a nyelve hegyén, nem fejezte be a mondatot.

- Szerintem tényleg hívnunk kellene a rendőrséget -mondta Leigh, felbuzdulva a hirtelen nekilendülő beszélgetésen. - Ahogy tetszik. De engem hagyj ki belőle. Eszemben sincs a zsarukra pazarolni az időm! - De hogy várjuk el a rendőrségtől, hogy megvédjen minket, ha nem működünk együtt velük? Minden állampolgár kötelessége... A férfi olyan megsemmisítő megvetéssel nézett rá, hogy Leigh azt hitte, ott helyben elsüllyed. - Te meg melyik bolygóról jöttél? - Ohióból - válaszolta esetlenül Leigh. Annyira elbizonytalanodott, hogy hirtelen nem jutott eszébe frappánsabb válasz. - Akkor már értem - dörmögte a férfi, de Leigh mintha már másodjára az utóbbi néhány percben leheletnyi mosolyt látott volna átvillanni Falco arcán. A fiú elkísérte az épületig, ahol lakott, majd fel, egészen a lakásáig, és végül elbúcsúzott. Ezután Leigh felhagyott esti sétáival Angelini boltjába, de napközben továbbra is ott vásárolt. Következő látogatásakor elmondta Mrs. Angelininek, mi történt. A szegény asszony azonban, ahelyett hogy büszke lett volna Falcóra, csak sopánkodott. - Egészen kis kora óta mindig belekeveredik valamibe! Mindig megtalálja magának a bajt! Leigh megütközve a válaszon, tekintetével keresni kezdte megmentőjét. Falco a raktárban dolgozott, dobozokat pakolt. - Rendesen meg akartam köszönni, amit tettél - lépett mögé Leigh. A férfi megdermedt egy pillanatra, mintha rajtakapták volna valamin, majd lassan megfordult és a nőre nézett. Fekete szemöldökét türelmetlen rosszallással összehúzta, arckifejezése viszont sűrű szakálla miatt kivehetetlen maradt. - Miért, mit tettem? - kérdezte kimérten. Még távolabbinak és fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. A teste is mintha robusztusabb lett volna, mint korábban, de Leigh szilárdan eltökélte, hogy mindez nem fogja eltéríteni a szándékától. Börtönviselt vagy sem, Falco Angelini az életét kockáztatta az övéért, és utána még haza is kísérte, hogy biztonságban tudhassa. Nagyon lovagiasan viselkedett. A gondolat még szinte meg sem fogalmazódott Leigh fejében, mikor már el is hagyta az ajkát. - Nagyon lovagias voltál - magyarázta. - Lovagias! - ismételte a férfi gúnyosan. - Te azt hiszed rólam, hogy lovagias vagyok? Noha Leigh ragaszkodott az álláspontjához, és mindenképpen ki akarta fejezni a háláját, egy lépést hátrált, mielőtt bólintott volna. - Igen, azt hiszem. - Mikor jöttél le a falvédőről? Tegnap? Leigh feszült kézfelemeléssel parancsolt megálljt a vitának. - Elszántam magam, hogy köszönetet mondok neked. Ne is próbálj eltántorítani, mert nem fog menni. Tessék -nyújtott a férfi felé egy kis csomagot. - Ez a tiéd. Falco úgy nézett a kis ajándékdobozra, mintha patkánymérget sejtene benne. - Ez meg mi? - Csak egy kis emlék. Csak később nyisd ki. - Amikor a férfi nem nyúlt az ajándékért, Leigh a háta mögötti létrához lépett, és az alsó fokára helyezte a dobozkát, néhány tankönyv mellé. - Ez a tied? Mit tanulsz?

- Jogot - válaszolta Falco gúnyosan. Leigh próbálta elfojtani a kuncogását, attól tartva, hogy a férfi rájön, hogy hallott az előéletéről. De sajnos nem sikerült. - Ha kigyönyörködted magad a körülményeinkben - böffentette -, nekem dolgom van! - Nem akartam... - védekezett Leigh kihátrálva a helyiségből. - Sajnálom, hogy megzavartalak! Már... - ...mész is? - javasolta Falco. Leigh nem tudta, hogy kibontotta-e valaha az ajándékot a férfi. De az volt az érzése, ha meg is nézte, nem tetszett neki a kis ónlovag, amelyre Leigh egy régiségboltban bukkant. Ezután Falco soha egy szóval sem közeledett Leigh-hez, de legalább odabólintott, ha a lány a boltba lépett, tudomásul véve a jelenlétét. Ha Leigh szólította meg, mindig válaszolt, és Leigh mindig mosolyogva fordult felé. Néhány héttel azután, hogy Falco Leigh védelmére kelt, a lány Logan társaságában ment késői harapnivalót vásárolni Angelini boltjába. Leigh bemutatta Logant Mrs. Angelini-nek, majd meglátva Falcot, a két férfit is bemutatta egymásnak. Ezután Mrs. Angelini egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Leigh-t „a fiatalemberről" kérdezze. De Falco soha ki nem ejtette a száján Logan nevét, sőt hamarosan ő maga is eltűnt a boltból. Mrs. Angelini azt mondta, „visszament tanulni". Leigh-nek mindez azért jutott eszébe, mert a támadás volt élete legfélelmetesebb kalandja mostanáig. Most azonban eltűnt Logan. Most is, mint akkor az utcán, torokszorító tehetetlenséget érzett. Úgy érezte, felkészültebbnek kellett volna lennie. Meg kellett volna éreznie a baj közeledtét, és meg kellett volna akadályoznia a bekövetkeztét.

Kilencedik fejezet

Leigh-t az orvosa, egy nővér és a kórház ügyintézője kísérte le az épület hátsó bejáratánál álló mentőautóhoz. Kerekes székben kellett ülnie. Brenna már ott várta, vastag télikabátban és piros gyapjúsapkában. - A biztonságiak azt mondják, tiszta a levegő! - fogadta Leigh-t. - Az újságírók többsége lelépett, amikor megtudták, hogy ma reggel kiengedik - bólintott egy közelben álló biztonsági őr. - Később már csak kettő lézengett errefelé, abban bízva, hogy megpillanthatják magát - folytatta mosolyogva. - Megdobtak egy tízessel, hogy áruljam el, mikor távozik, én meg rámutattam az üres mentőre, amelyet felbéreltek. Erre a két fickó az autójába ugrott, és a mentő után hajtott. Mostanra már fényévekkel ön előtt járnak! Leigh kérésére Brenna még húsz dollárt adott az őrnek. Két mentős lépett Leigh tolókocsija mellé, de a nő nem engedte, hogy segítsenek neki a felállásban. - Egyedül is menni fog - makacskodott, és a fájdalomtól hunyorogva, lassan talpra küzdötte magát. Aznap még csak lezuhanyozott és felöltözött, majd autogramokat osztogatott a kórházi dolgozóknak, de máris gyengének és kimerültnek érezte magát. A feje azonban tiszta volt, és Leigh tettre készen várta a fejleményeket. A gondolat, hogy akár néhány óra leforgása alatt megtalálhatja a balesete helyszínét és Logant, lendületet adott neki. Brenna is beszállt a mentőbe, és a jármű lassan végiggurult a kocsifelhajtón. - Hol hagyta az autót? - kérdezte Leigh. - Bő három kilométerre, az autópályánál. A sofőrnek már szóltam, hogy oda vigyen, mert ott áll az autóm. Ismeri a helyet. Kis idő múlva a mentő lassított, és befordult a parkolóba, ahol mély kátyúk zötyögtették a járművet. Annyi volt a bukkanó, hogy Leigh összeszorította a fogát a fájdalomtól.

- Jól van? - kérdezte aggódva Brenna. Leigh hosszan kifújta a levegőt, és bólintott. - Kaptam fájdalomcsillapítót, de nem szeretnék bevenni belőle, mert eltompulok tőle. Most összeszedetten, tisztán kell gondolkodnom. Felsegítene? - kérdezte, ahogy a mentő megállt. Az egyik mentős kiszállt, és hátrasietett, hogy kisegítse Brennát az autóból. Kinyitotta az ajtót, és csodálkozva hőkölt hátra, amikor mindkét nőt talpon találta. - Azt ígértem, hogy mentővel hagyom el a kórházat -magyarázta Leigh a fiatalembernek. - így is történt. Azt azonban nem mondtam, hogy egészen Manhattanig azzal megyek. - Ezt nem engedhetem, Miss Kendall! Leigh halványan elmosolyodott, és a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy segítse le. - Nincs más választása. - De... - Ha nem segít, magam ugrom le, de az az életembe kerülhet! - fenyegetőzött lágy hangon Leigh, és előrelépett. A mentős kénytelen volt segíteni neki. A sofőr is hátrament, hogy megnézze, mi tart olyan sokáig. Leigh egy kézmozdulattal gátat vetett a tiltakozásának. - Felesleges vitatkoznia! - fojtotta bele a szót. Az ezüstszínű Chevrolet Blazerbe segítették, amelyet Brenna bérelt. - A titkárnőm tudja a nevüket - fordult Leigh a mentősökhöz hálásan mosolyogva. - Küld majd önöknek négy jegyet a Vakfolt következő előadására, szombat estére. Az ajándék jegy kilátásba helyezése többnyire a legfá-sultabb New York-it is lázba hozta, főleg, ha telt ház előtt futó Broadway-darabról volt szó. Leigh meglepve tapasztalta hát, hogy a két mentős ábrázatára csalódottság ült ki. A két férfi összenézett, majd a sofőr megszólalt. - Ha nem jelent túl nagy gondot, Miss Kendall, inkább megvárnánk, amíg ismét ön játssza a főszerepet. Leigh arra gondolt, hogy a két mentős mennyire fiatal, mégis mennyi borzalmat és fájdalmat látott már, és legszívesebben megsimogatta volna a fiatalember arcát. - Akkor úgy lesz - ígérte. - Brenna majd hívja önöket, ha minden... minden visszatér a régi kerékvágásba - fejezte be a mondatot. A rendes kerékvágásba... Leigh minden erejével ebbe a gondolatba kapaszkodott, fájón vágyott rá, és minden idegszálával ezért imádkozott, amikor Brenna beindította a motort.

Tizedik fejezet Az út két oldalán a hóbuckák gyakran a Blazer motorházáig, sőt a tetejéig magasodtak. A mellékutak úgy leszűkültek miattuk, hogy alig fért el két szemben közlekedő autó egymás mellett. Az út első egy órájában Leigh semmi különösebben ismerősét nem vélt felfedezni, leszámítva azt a kevés ismerős dolgot, melyet néhány korábbi, Catskillsbe történő látogatása során már látott. Minél tovább hajtottak azonban, a táj annál ismeretlenebbnek tűnt, és Leigh annál kevésbé emlékezett Logan útmutatásaira. Háromórás kocsikázás után Brenna ragaszkodott ahhoz, hogy megpihenjenek és ebédeljenek. Egy autós McDonald'snál parkolt le. - Láttál bármit, ami a segítségünkre lehet, mióta elhagytuk azt a kis benzinkutat? kérdezte, miközben a rendelésre vártak. - Mintha akkor este alagútban vezettem volna bekötött szemmel! - válaszolta Leigh zordan. - Olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy alig egy méterre láttam. -Kezét a halántékához emelte, és megpróbálta kimasszírozni a feszültséget és az aggodalmat, amelytől

majd szétrobbant a feje. - Jobban kellett volna figyelnem Logan útmutatására, de minden figyelmemet lekötötte, hogy az úton maradjak. De, ami azt illeti, azok a megjegyzések amúgy sem segítettek volna túl sokat. Logan annyira izgatott volt a hétvégi „kaland" miatt, hogy a térkép, amit rajzolt, inkább kincskereső játékra hasonlított... Megállt. Nem akarta újra elmagyarázni ezt Brennának. - Akárhogy is - tette hozzá keserűen -, arra azért emlékeznem kellene, hogy a ridgemorei lámpa után négyszáz méterre vagy négy kilométerre kellett volna jobbra kanyarodnom! Amikor kedden megrajzoltam a rendőröknek a térképet, azt hittem, minden fontos részletre emlékszem, de most már nem vagyok biztos benne. Semmiben sem vagyok már biztos. - Ne vádolja magát! - figyelmeztette Brenna, de Leigh képtelen volt rá. Legfeljebb annyit tehet, hogy a titkárnője kedvéért nem mondja ki hangosan, mi bántja. További kétórányi kutatás után, rendszeresen visszafordulva, ha a színésznő számára ismerősnek tetsző hely mellett haladtak el, Leigh kezdte úgy érezni, a táj minden pontja ismerősen hívogatja. Elkeseredésében nekiállt egyesével kizárni a mellékutakat és a bekötőutakat, de még a felhaj-tókat is, hogy megtalálja Logan kunyhóját. Végigjárta volna a legutolsó, ezer éve nem használt, elvadult csapást is - ha a hó engedte volna. Kétszer majdnem a hóban ragadtak, de Brenna meglepő ügyességgel kezelte a nehéz, négykerék-meghajtású autót. Azt mesélte, a szülei farmján tanult meg ilyen jól vezetni. Két dolog hozott reményt az egyébként szívszorítóan borús napba: Brenna korábban rejtett képessége, hogy talpraesetten megbirkózik a hóbuckákkal, illetve az időjárás megváltozása a délután folyamán. Röviddel azután ugyanis, hogy megálltak ebédelni, kisütött a nap. Egy óra leforgása alatt a sűrű, sötét fellegek fellazultak, az ég vakítóan kékké változott, a hőmérséklet fagypont fölé emelkedett, és a hó olvadni kezdett. A váltóruha mellett Brenna néhány hasznosnak ítélt dolgot is elhozott Leigh lakásából. A napszemüveg kiváltképp jó választásnak bizonyult, mert eltakarta a Leigh szemében a délután előrehaladtával egyre kínzóbban feltoluló könnyeket. - Ha nem akar elkésni a ma esti sajtótájékoztatóról figyelmeztette Brenna -, hamarosan vissza kell indulnunk a városba. Leigh hallotta ugyan a megjegyzést, de épp kitekeredő nyakkal vizsgált egy utat, amelynek a túlsó vége meredeken lejtett. - Lassítson! - mondta izgatottan. Brenna a fékre lépett, a Blazer lassan gurult tovább. Van ott egy ház! Látom a tetejét! - A meredek kocsifelhajtó végén nagy, régi házat látott, zöld tetővel. Logan azonban azt mondta, a telken egy mindössze háromhelyiséges, szürke palatetős házikó áll. - Ez nem az - mondta Leigh kiábrándultan. Tehetetlen csalódottsága hirtelen dühbe fordult át. - Egyetlen helikoptert sem láttam még ma, pedig Trumanti főkapitány olyan buzgón ígérte őket! Mégis mire vár? Hogy kitavaszodjon? - Lehetnek akár százával is helikopterek az égen -mondta gyengéden Brenna -, ha a kanyaron túl, a hegy túloldalán vannak, nem láthatjuk őket. - Biztos, hogy be van kapcsolva a telefonja? - kérdezte Leigh. Brenna tapintatosan elmulasztotta felhívni a főnöke figyelmét arra, hogy ezt aznap már többször megbeszélték. - Biztos - válaszolta. - Ellenőriztem, amikor legutóbb megálltunk pihenni. - Beszélni szeretnék Shrader és Littleton nyomozóval. Reggel hagytam nekik üzenetet, az ön telefonszámával, de lehet, hogy nem kapták meg. - A táskámban van a mobilom, a hátsó ülésen - mondta Brenna, és megpróbált fél kézzel hátranyúlni a két ülés között, de nem érte el a táskát. - Félre kell állnom - jelentette ki a visszapillantóba nézve. - Ne! Hajtson tovább - mondta Leigh. - Majd én előveszem! - Mély lélegzetet vett, majd felkészülve a bordáiba hasító fájdalomra, ügyetlenül és lassan hátrafordult. Brenna táskája

majdnem elérte egy kisebb bőrönd méretét, de a telefon a tetején volt. Leigh remegő kézzel tárcsázott, és emelte a füléhez a készüléket. Shrader nyomozó rögtön felvette. - Van valami hírük a férjemről? - kérdezte Leigh azonnal a lényegre térve. - Nincs. Ha lenne, azonnal hívtuk volna a számon, amelyet reggel hagyott nekünk. Hol van most? - A hegyekben. Próbálom megkeresni azt az utat, amelyen vasárnap jártam. - Szerencsével járt? Leigh-nek néhány pillanatba került, amíg sikerült hangosan is kimondania, hogy kudarcot vallott. - Fogalmam sincs, merre jártam, és hogy merre kellett volna mennem. - A reggeli üzenetében említette a sajtókonferenciát, amelyet ma este szándékozik tartani. Továbbra is ez a terve? - kérdezte Shrader válasz helyett. Amikor Leigh igennel válaszolt, Shrader elmondta, hogy a rendőrségi rajzoló elkészült Leigh megmentőjének fantomképével, és a képet a sajtó rendelkezésére lehet bocsátani a konferencián. - Elmehetünk a lakásába ma este Littleton nyomozóval, és odaadhatjuk a rajzot ajánlotta a férfi. - Talán segítségére lehet a New York-i rendőrség jelenléte. - Erre nem is gondoltam - vallotta be Leigh, de úgy döntött, elutasítja az ajánlatot. igazán lekötelez, nyomozó, de jobban szeretném, ha a hegyekben maradnának, és tovább keresnék a férjem. - Semmi akadálya, hogy Littleton nyomozó és én ma este visszatérjünk a városba, holnap kora reggel pedig visszajöjjünk a hegyekbe, folytatni a kutatást. Feltalálták már a túlóra intézményét! - Ebben az esetben megköszönném, ha részt vennének a sajtótájékoztatón. Még valami! tette hozzá Leigh gyorsan. - Trumanti főkapitány helikoptereket ígért, hogy hatékonyabban fésülhessék át a terepet, de egyet sem láttam ma. - Ma dél óta kettőt vetettek be, holnap továbbiak érkeznek majd, de amíg a hó el nem olvad, a helikopterek sem tudnak akkora területet átkutatni, mint gondolja. A baj az, hogy a hófedte háztetőket meglehetősen nehéz megkülönböztetni egymástól, ezért a helikoptereknek alacsonyan és lassan kell repülniük. - Ezzel nem számoltam - mondta Leigh, és a csüggedést nem tudta száműzni a hangjából. Mintha maga a természet üzent volna hadat ellene aznap. - Ha esetleg nem hallgatott volna időjárás-jelentést, a napos idő előreláthatóan még egykét napig tart. Az egyik csapatunk az utakat járja, és annak a nyomait keresi, hogy valahol egy autó lehajtott az útról. Holnap még több emberrel folytatjuk a keresést. Ha a hó továbbra is olyan ütemben olvad, mint ma délután, jó eséllyel megtaláljuk a baleset helyszínét. És ahogy ezzel megvagyunk, a helikopterek leszűkíthetik a kutatási területet. Próbáljon megnyugodni! mondta Shrader végül. - A férje felkészült arra, hogy egy elhagyatott kunyhóban villany és telefon nélkül töltse az időt. Ha nem is tudja elhagyni a kunyhót a hó miatt, most biztosan a jó meleg kandalló mellett várja, hogy kihozzuk Leigh képtelen volt így elképzelni Logant. A férje már másnap reggel átvágta volna magát a havon a főútig, ha másért nem, hát azért, mert aggódott érte. - Valószínűleg igaza van - hazudta. - Most ideje hazaindulnia - figyelmeztette Shrader. - Már így is sietnie kell, ha nem akar elkésni a sajtótájékoztatóról. Leigh letaglózva nyomta meg a hívásmegszakítás gombot Brenna készülékén. - Shrader nyomozó azt tanácsolta, induljunk azonnal haza - mondta a hófödte hegyeket és a fenyőket bámulva. Valahol arra vesztette el az autóját és a férjét. És kis híján az életét. Űgy érezte, nem kell sok ahhoz sem, hogy a józan eszének is búcsút mondhasson.

- Jól van? - kérdezte Brenna gyöngéden. - Igen - hazudott ismét Leigh. - Minden rendben lesz - tette hozzá, igyekezve hinni a saját szavaiban. - Logan biztonságban van. Nemsokára már csak nevetünk ezen az egészen. Alig két kilométerre mögöttük, egy jelzés nélküli Fordban Shrader Samre nézett. - Visszafordul. Hazamegy. - Pár perccel később az ezüstszínű Blazer elhajtott mellettük az ellenkező irányba, a város felé. Shrader egészen addig követte a szemével a járművet a visszapillantóban, amíg el nem tűnt egy kanyarban, aztán kényelmesen megfordult a Forddal, és lassan ő is elindult a város irányába. Már nem követte a Blazert. - Ahhoz képest, hogy hányszor elmentek ma mellettünk - mondta önelégülten vigyorogva -, nem fogtak gyanút. - Az a Blazer tiszta. Nem sok ilyen akad most a Cats-killsben - jegyezte meg Sam, miközben az ölében kiterített térképet vizsgálta, amit Leigh Manning adott nekik kedd este. Minden más autó a környéken, a miénket is beleértve, piszkos. - Egy sóhajtással összehajtotta a térképet, és a bizonyítékoknak fenntartott műanyag zacskóba tette. - Reggel még nagyjából arra haladt, amerre az általa rajzolt térkép is irányított. Déltől azonban egyre gyakrabban fordult vissza, és egyre szélesebb köröket írt le. - Ja. És végül az egész átment sétakocsikázásba. Talán felmerült benne, hogy követjük, és elvitt bennünket egy kis kirándulásra - szó szerint. Ja, egyébként lógsz nekem negyed dollárral! Sam előbb a férfi felé nyújtott tenyerébe, majd az önelégült arcára nézett. - Miért is? - Mert megmondtam, hogy semmire sem jutunk, ha követjük, de te azt állítottad, valamiben sántikál. - Lehet, hogy bennem van a hiba, de felébreszti a gyanakvásom, ha az állítólag súlyos sérült, az aggodalomtól szinte eszét vesztő nő az országút melletti elhagyatott parkolóban kiszáll a mentőből, majd egy másik autóval észak felé indul, dél helyett! - Adós, fizess! - makacskodott Shrader. - Hol van a negyed dollárom? - Majd levonom abból a hét dollár negyvenhárom centből, amivel még az M&M's-edért és a kóládért tartozol nekem! - Mi van? - nézett társára Shrader egy sértett rottweiler pillantásával. - Semmiféle hét dollár negyvenhárom centtel nem tartozom neked, Littleton! Hat negyvenhárommal tartozom. Sam elmosolyodott. - Rendben. Csak ne felejtsd el!

Tizenegyedik fejezet Trish Lefkowitz már az előtérben várta Leigh-éket, amikor a színésznő, Brennával az oldalán, öt percet késve a sajtótájékoztatóról, kilépett a liftből. - Istenem! - sietett Leigh elé a sajtos. - Borzasztóan néz ki, kedvesem! Ami, bizonyos szempontból, remek! -tette hozzá, szokásához híven a reklám szempontjából értékelve a helyzetet. - Az újságíróknak elég egy pillantást vetniük az arcára, és kezüket-lábukat törve igyekszenek majd segíteni! Leigh alig hallotta a sajtos fecsegését. Lakása elegáns, fekete márvánnyal borított előterét mérte fel, a faragott, aranyozott asztalkát, a selyemborítású, XIV. Lajos korabeli székeket.

Minden pontosan úgy volt, ahogy vasárnap hagyta, kivéve, hogy Logan eltűnt. Tehát semmi sem volt a régi. Az előtér túlsó végében, balra rejtett ajtó vezetett a konyhába. Általában az élelmiszerek érkeztek ezen az úton. Most azonban Brenna, Trish és Leigh használta. Hilda épp poharakat akart a nappaliba vinni, de megpillantva Leigh összetört ábrázatát és megviselt külsejét, majdnem elejtette a tálcát. - Ó, Mrs. Manning! - fakadt ki. - Istenkém! Ó... - Minden rendben van, Hilda. Csak meg kell fésülködnöm - nyugtatta Leigh, miközben óvatosan kibújt a kábáiból, melyet Brenna vitt neki a kórházba. A nappaliból hallatszó zaj alapján úgy ítélte, a sajtó szép számban jelent meg a tájékoztatón. - Egy kis rúzs azért nem fog ártani! - nyúlt Trish a tükörért és a sminkkészletért, melyet épp ebből a célból készített ki a konyhába. - Csak megfésülködöm - mondta szórakozottan Leigh, miközben végigsimított fekete nadrágján és pulóverén. - Már kész is vagyok - jelentette ki a gyors fésülködést követően. Trishsel és Brennával az oldalán lépett a nappaliba. Mindössze hat napja, hogy a helyiséget mosolygó emberek töltötték meg, akik mind azért jöttek, hogy vele ünnepeljék Leigh életének egyik legnagyszerűbb estéjét. Most tolakodó tekintetű idegenekkel volt tele a nappali, akik kutakodni, vizsgálódni, jegyzetelni jöttek, hogy aztán világgá kürtölhessék a poklot, melyen Leigh épp keresztülmegy. Idegenek mind, kivéve a két nyomozót, akik épp akkor érkeztek. - Hogy érzi magát, Miss Kendall? - kérdezte az egyik riporter. - Várjanak egy percet, amíg elhelyezkedünk! - intett mindenkit türelemre Trish. Széket húzott a kandalló közelébe, és Leigh lassan le is ült. Nem mintha nem lett volna képes állni, de érezte, hogy egész testében remegni kezd. Ennek a sok újságírónak és fotóriporternek a jelenléte az otthonában valahogy még hátborzongatóbbá és olyan... valóságossá tette számára Logan hiányát. Szembenézett az újságírókkal, és vonakodva bár, de megkezdte a sajtótájékoztatót. - Köszönöm, hogy eljöttek... Szavai nyomán minden oldalról vakuk villantak, és kérdések záporoztak felé: - Van hír a férjéről? - Igaz, hogy elrabolták? - Mikor látta utoljára? - Tudja már a rendőrség, ki okozta a balesetét? - Hogy érzi magát, Miss Kendall? - Igaz, hogy ön és a férje a válást fontolgatták? - A rendőrség mit tesz az ügy érdekében? - Vannak gyanúsítottak? - Ki találta meg önt a balesete után? - véletlen vagy szándékos volt a baleset? - Mikor tervez újra játszani a Vakfoltban? Leigh keze felemelésével vetett véget a kérdések özö-nének. - Kérem, hallgassanak meg! Mindent elmondok, amilyen gyorsan csak tudok. - A kamerák duruzsolását leszámítva csend borult a helyiségre. Leigh elmondta, miért ment vasárnap a hegyekbe, és részletesen elmesélte a balesetét. - Mint tudják, a rendőrségnek még nem sikerült azonosítania a férfit, aki a baleset után rám talált - fejezte be -, de készült róla egy fantomkép, melyet ma este a rendelkezésükre bocsátunk. - Miért nem sikerült még a rendőrségnek megtalálnia az autóját? - Erre a kérdésre hadd válaszoljanak ők maguk - mondta elfúló hangon Leigh. Szédülés vett erőt rajta. Igyekezett Shraderre összpontosítani, és látta, hogy a férfi felé biccent, jelezve, hogy a nyomozás részleteiről majd ők beszámolnak. - Nem csak azért hívtam meg önöket folytatta Leigh -, hogy válaszoljak a kérdéseikre. A segítségüket szeretném kérni. Kérem, hozzák nyilvánosságra a fantomképet, ahány fórumon csak lehet! Valaki biztosan felismeri! Az az ember tudja, hol történt a baleset, és bárhol történt is, onnan már nincs messze a kunyhó, ahol a férjemmel kellett volna találkoznom. Szeretném, ha a férjem autójáról is

kapnának leírást... - Újra megtorpant. Különösen érezte magát, mintha nyirkos hideg vette volna körbe. Esdeklőn pillantott Littleton nyomozóra, aki oldalt állt. A nyomozó arcán Leigh éber kíváncsiságot vélt felfedezni. - Tájékoztatná, kérem, ezeket az embereket Logan autójának az adatairól, illetve bármiről, ami a hasznukra lehet? - Természetesen, Mrs. Manning - válaszolta határozottan Littleton, miközben a férfi közönség részéről számos elismerő pillantást zsebelhetett be. A következő tíz percben a két nyomozó vette át az irányítást, ők válaszoltak a kérdésekre. Leigh végig figyelt, de az utolsó néhány percben már erősen markolnia kellett a széke karfáját, hogy egyenesen tartsa magát. A szoba zsugorodni és forogni kezdett körülötte. Épp a homlokához emelte reszkető kezét, amikor az egyik riporter ismét hozzá fordult. - Miss Kendall, tud olyasmiről, ami miatt a férje esetleg nem akarja, hogy megtalálják? Üzleti zűrök, esetleg... - És mi igaz a híresztelésből, mely szerint a házasságuk közel sem volt olyan idilli, mint amilyennek beállították -hogy a férjének viszonya volt egy másik nővel? Leigh minden erejét összeszedve az újságírókra nézett. - A férjem csodálatos ember, hűséges és szerető férj. Feltételezem, nem azért jöttek, hogy bemocskolják a nevét, engem pedig megalázzanak és megsértsenek ebben az amúgy is nehéz időszakban azzal, hogy olyasmiről kérdeznek, amely nem több visszataszító és alaptalan pletykánál -mondta Leigh, hangját méltóságteljesen lehalkítva. Trish Lefkowitz ekkor döntött úgy, ideje véget vetni a tájékoztatónak. - Rendben, emberek! Mára legyen elég ennyi! - kiáltotta. - Köszönjük, hogy eljöttek, de Miss Kendallnek most pihenésre van szüksége. Több riporter is megpróbált még egy utolsó kérdést feltenni, a sajtos azonban kedvesen, de határozottan elutasította őket. - Ma este nem válaszolunk több kérdésre. Amint új információk birtokába jutunk, azonnal keresni fogom önöket! - Azzal a bejárati ajtóhoz lépett, kinyitotta, és ott várta meg, amíg az újságírók és fotósok elpakolják a diktafont, a jegyzettömböt és a kamerát, majd távoznak. Széke támlájába kapaszkodva Leigh-nek sikerült talpra küzdenie magát. Mindenkinek külön megköszönte a részvételt, de ahogy Trish az utolsó lézengő idegen mögött is bezárta az ajtót, kimerülten rogyott vissza a székre. Shrader éppen telefonált, így Leigh Littletonhoz fordult. - Köszönöm, hogy itt voltak, és ... minden mást is! Kérnek egy teát vagy egy kávét? Én is iszom egy csészével -tette hozzá. - Egy kávé jólesne - válaszolta a nyomozó. Leigh ismét rácsodálkozott, hogy a csinos fiatal nő mindig milyen frissnek és nyugodtnak tűnik. Aztán körbenézett, Hildát kereste. A házvezetőnő a konyha ajtajából szemlélte a makulátlan nappaliján véghezvitt pusztítást. - Hilda, hozna nekünk egy kávét? - Ne fáradjon! - szólt közbe Shrader, összezárva a telefonját. - Mennünk kell. - Leigh-hez fordult, tekintete élénkké, tettre késszé vált. - Lehet, hogy egy motoros rendőr megtalálta a helyet, ahol leszaladt az útról. Épp egy gyorshajtót bírságolt meg ma este, amikor felfigyelt egy sor frissen letöredezett fára lefelé, a töltés oldalán. A hó-kotrók hatalmas mennyiségű havat toltak az út szélére, így nem láthatta a keréknyomokat, és nem ellenőrizhette a szalagkorlátot, de azt tudja, hogy valahol ott lent van egy régi kőfejtő. Shrader egy pillanatra elhallgatott, amíg Hilda felsegítette a nehéz kabátját. - Néhány egységet már most felküldünk - folytatta -, és reggel az első dolgom lesz még többet elindítani. Most alszunk néhány órát, de reggel ott leszünk, amikor megkezdik a kutatást Hívjuk, ahogy megtudunk valamit. Leigh-t nem az autó érdekelte. A férjét akarta visszakapni.

- Ha valóban ott történt a baleset, a kunyhó sem lehet messze onnan! Nem értem, miért kellene reggelig várnunk! - Most már túl sötét van ahhoz, hogy bármit is tehessünk - magyarázta türelmesen Shrader. - A motoros rendőr is megpróbált leereszkedni a zseblámpája fényénél, de túl meredek és egyenetlen ott a talaj, éjszaka különösen veszélyes. Nappali fénynél azonnal meg tudjuk majd állapítani, hogy valóban a baleset helyszínére bukkantunk-e, és ha igen, a csapataink azonnal elkezdik a terület átfésülését, a levegőben és a földön egyaránt. - De rengeteg időt veszítünk, ha reggelig várunk... - tiltakozott Leigh a kezét tördelve. - Néhány óra ide vagy oda, nem számít, ha a férje be tudott húzódni valahova a vihar elől. - De mi van, ha nem tudott behúzódni sehová? A nyomozó válaszát hallva Leigh azt kívánta, bár ne tette volna fel a kérdést. - Ebben az esetben - válaszolta tárgyilagosan a férfi -, öt nap után már szintén nem számít pár óra késlekedés. -Shrader türelmetlenül nézett Samre, aki lassan bújt a kabátjába, a szemét Leigh-n tartva. - Amennyiben a baleset helyszínét találtuk meg - tette hozzá Shrader az ajtó felé menet, Littletonnal a háta mögött -, akkor a térkép, amelyet nekünk rajzolt, nem stimmel. A rendőr által megadott hely legalább harminc kilométerre van onnan, ahová az ön útmutatásai vezetnek. Ugyanakkor, még nem biztos, hogy azt találtuk meg, amit kerestünk, úgyhogy egyelőre ne reménykedjen túlságosan! Littleton felment a bejárathoz vezető lépcsőn, majd a kesztyűjét húzva visszanézett Leighre. - A legjobb, amit tehet, Mrs. Manning, hogy lefekszik, és addig fel sem kel, amíg híreket nem kap tőlünk holnap reggel. Ma este többször is azt hittem, menten elájul. - Én is! - mondta Trish, ahogy bezárult a nyomozók mögött az ajtó. Aztán határozottan kijelentette: - Brenna és én most hazamegyünk! - és már indult is a kabátjáért. - Ön pedig, kedvesem, eszik valamit, és lefekszik! Brenna szerint alig evett ma! - így igaz! - helyeselt Brenna, majd Hildához fordult, és ravaszul a hűséges házvezető gondjaira bízta Leigh-t. - Leigh ma még szinte nem is evett, Hilda. És nem vette be a fájdalomcsillapítóit sem. A táskájában lapulnak. - Bízzák csak rám! - mondta Hilda, és kikísérte a másik két nőt. Aztán Leigh-hez fordult, aki újra a székére rogyott. - Már elkészítettem a vacsoráját. A gyógyszerével együtt tálcán beviszem, ahogy ágyba kerül! Na, jöjjön csak, Mrs. Manning! Segítek! - Köszönöm, Hilda - felelte Leigh. Túl fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Lassan felállt, és ingatagon elindult a fontoskodó házvezetőnő mögött. - Először is megvetem az ágyát! - szólt hátra tettre készen Hilda a válla fölött. Elsőként a rengeteg egyedi díszpárnát kellett eltávolítani, melyek az ágynak több mint a felét borították, és a fejtámla nagy részét is eltakarták. Rendes körülmények között Hilda egész kis szertartást kerített az esti feladat köré, amely egyszerre szórakoztatta és töltötte el csodálattal Leigh-t. Először egypár rojtos párna került az ágyneműtartóba, majd két pár a bojtos fajtából, végül mindezt két pár másfajta, hímzéssel, zsinórral, díszes szegéllyel ellátott párna követte. Reggel az egész ceremónia megismétlődött, csak fordított sorrendben. Aznap azonban Hildának eszébe sem jutott kedvenc szertartása. Leigh ebből megértette, házvezetőnője komolyan aggódik érte. - Csak eltakarítom a párnákat az útjából - szólt hátra Hilda, miközben az ágy fölé hajolva, egyetlen lendülettel a földre seperte a párnák nagy részét. Fél térddel az ágyra támaszkodva a maradékot is ledobálta, majd felegyenesedett, és felhajtotta a puha, fehér paplant. - Megmelegítem a vacsoráját, amíg a lefekvéshez készülődik - fordult Leigh-hez, aki csak bólintott, úton az öltözőfülkéje felé. Leigh annyira kimerült volt, hogy a zuhany szóba sem jöhetett. Kibújt a pulóveréből és a nadrágjából, és éppen a hálóingéért nyúlt, amikor Hilda elment az ajtó előtt, kezében az

alváshoz használt, dundi párnákat cipelve. A házvezetőnő megtorpant, majd Leigh összetört testét meglátva felkiáltott a részvéttől. - Egek! Ó, Mrs. Manning! Szegénykém! Még kórházban lenne a helye! - Csupán kék foltok, semmi különös! - nyugtatta Leigh. Látva Hilda arcán a döbbent együttérzést, legszívesebben megölelte volna a házvezetőnőjét, de törött bordái gyorsan lebeszélték a vállalkozásról. Óvatosan felemelte a karját, és a hálóingébe bújt. Mire átdugta rajta a fejét, Hildának már hűlt helye volt. Leigh megkönnyebbült. Legalább nem kell lepleznie, milyen nehéz és fájdalmas tortúra számára most a járás. Jobb karjával átkarolta lüktető bordáit, és lassan, bicegve és ügyetlenül elbotorkált az ágyig. Egyedül feküdt az ágyban, melyet korábban mindig Logannel osztott meg. végignézett a fájdalmasan ismerős tárgyakon, és felidézte az utolsó alkalmat, amikor a férje még vele volt. Lehunyta a szemét, és látta maga előtt Logant, ahogy ott áll az ágy szélénél vasárnap reggel, és incselkedve beszél hozzá, miközben búcsúcsókot nyom az arcára: - Azt hiszem, minden megvan, amire szükségem lehet... A tervek, tűzifa, madzag, hálózsákok... az az érzésem, valamit elfelejtettem... - Seprű, felmosórongy, vödör? Fertőtlenítőszer... egérfogó? Logan a nyakába fúrta az orrát, hogy megcsiklandozza, mire ő a fejére húzta a párnáját. - Az előadás után azonnal indulj! Ne késlekedj! - mondta a férje az ajtóhoz lépve, de Leigh csak folytatta a viccelődést, és tovább sorolta a hasznos apróságokat. - Ásványvíz... vacsoráravaló? A boldog reggel emléke végül áttörte a gátat, melyet Leigh egész nap a tomboló érzései útjába állított. Forró patakokban öntötték el arcát a könnyek. - Ó, kedvesem! - szipogta arcát a párnájába fúrva. - Bárhol vagy is, kérlek, vigyázz magadra! Kérlek, kérlek! A kedvemért! Nem tudta, hogy Hilda végül behozta-e a vacsoráját, de időnként az éjszaka folyamán úgy érezte, valaki megigazítja a takaróját, és kisimítja az arcából a haját. Azt akarta, hogy Logan legyen az. Szüksége volt az érzésre, ezért elhitette magával - csak egy kis időre! A színjáték végül is a vérében volt.

Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel nyolckor Leigh a telefon csörgésére riadt fel. Hilda a második csörgésre felvette a telefont egy másik szobában. Leigh az éjjeliszekrényén álló készülék pirosan világító gombjára meredt. A lakás minden telefonja három vonalon fogadta a hívásokat - egy fővonalon, Leigh magánvonalán és Logan magánvonalán. Ez a hívás a fővonalra futott be, tehát nem a rendőrség az. Nekik a saját magánszámát adta meg. Leigh mégis reménykedett, hátha valakinek van híre Loganről. Imádkozott, hogy a piros fény villogni kezdjen, azt jelezve, hogy Hilda várakoztatásra kapcsolta a hívót, és most jön őt felébreszteni. Kis idő múlva azonban kialudt a fény, és Leigh kimászott az ágyból. Reménye semmivé foszlott, és máris érezte, hogy gyűlik benne a feszültség. Mire végzett a zuhanyzással és a hajmosással, a telefon már szakadatlanul csengett. És a feszültsége minden egyes hívással csak nőttön-nőtt. Az öltözőasztal tükréből sápadt, összetört, beesett arc nézett vissza rá. A saját arca - és mégsem. Csak egy újabb részlet, mely egyszerre volt ismerős és tökéletesen idegen számára ezen a napon, mint mindennap, mióta magához tért a kórházban. Az öltések a fején és a merev karja a hajszárítás egyébként egyszerű műveletét is kényelmetlen, kínokkal teli, véget nem érő kihívássá változtatták. A ruhásszekrényből a keze

ügyébe akadó első, barna pulóvert vette elő. Aztán elbizonytalanodott. Meglátott a polcon egy cseresznyepiros pulóvert. Logan azt kérte, vörösben legyen a partin, mert rubint vett neki ajándékba, amely szintén vörös volt. Leigh a piros pulóver mellett döntött. Az életük így talán ott folytatódik, ahol szombat este félbeszakadt. Talán szerencsét hoz a vidám, élénk szín. A felsőhöz illő gyapjúnadrágot választott. Nyolc negyvenötkor, amikor Leigh kilépett a szobájából, már megállás nélkül csörgött a telefon. A nappali, a ragyogó parketta, a légies márványoszlopok és a Central Parkra néző lélegzetelállító kilátás általában emelte Leigh hangulatát, de ezen a reggelen ez a helyiség is üresnek és magányosnak hatott, mert a gazdája eltűnt. Leigh meghallotta Brenna hangját, ezért a lakás túlsó végében lévő konyha felé indult. A tágas, családias helyiség közepén konyhapult terebélyesedett, a széles ablakon napfény áradt be. A kopott hatású téglafal és az íves tűzhely meghitten rusztikus hangulatot árasztott, melyet még a fal mellett sorakozó, hatalmas méretű konyhai berendezések sem írtak fölül. Brenna épp a hűtőnél állva telefonált és jegyzetelt egy papírcetlire, Hilda a tűzhelynél kevergetett valamit egy fazékban. A házvezetőnő látta meg Leigh-t az ajtóban. Abbahagyta a kevergetést, és kávét töltött neki. - A reggelijét készítem - közölte. Amikor Brenna letette a telefont, Leigh egy kézmozdulattal magához hívta, a pulthoz. - Kinek a hívásáról érdemes tudnom? - kérdezte a Brenna kezében lévő jegyzettömböt méregetve. Brenna lapozgatni kezdte pedáns jegyzeteit. - Sybil Haywood megkért, hogy mondjam meg, már készíti a horoszkópját. Hamarosan a rendelkezésére bocsát minden hasznos információt. Courtney Maitland szeretne feljönni, ahogy ön készen áll a barátai fogadására. Hollen-beck szenátor telefonon szerette volna biztosítani arról, hogy mindenben a rendelkezésére áll. Maxwell bíró is telefonált, hogy... Leigh figyelme rendszeresen elkalandozott a jókívánságaikat küldők hosszú listáját hallgatva, de ébersége visszatért, amikor Brenna így zárta a felsorolást: - Dr. Winters kereste tegnap, és ma kora reggel is. Azt üzeni, lélekben önnel van, és bármikor szívesen eljön, ha társaságra van szüksége. Gyógyszert is írt fel önnek. Szeretné, ha azonnal szedni kezdené. - Milyen gyógyszert? Brenna egy pillanatig habozott, de aztán határozottan válaszolt. - Nyugtatót. Dr. Winters mondta, hogy valószínűleg nem fog örülni az ötletnek, de a szer segít, hogy tisztán gondolkodjon és nyugodt maradjon, amire most nagy szüksége van. - Nyugodt vagyok - mondta Leigh. Brenna kételkedő tekintettel nézett Leigh összekulcsolt kezére az asztalon. Minden ujja vége elfehéredett az erős szorítástól. Leigh sietősen az asztalra fektette a tenyerét, de Brenna folytatta: - Elküldtem Joe O'Harát a gyógyszerért. Leigh-nek beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hogy Joe O'Hara az ő új sofőr-testőre. Nemcsak a nevét felejtette el a pasasnak, de azt is, hogy Matt és Meredith Farrell ragaszkodtak ahhoz, hogy O'Hara az ő szolgálatába álljon, amíg ők megkerülik hajóval a földet. A férfi Farrellék New York-i lakásában lakott, és Farrellék limuzinján kellett Leigh-t furikáznia. Az is az ő feladata volt, hogy távol tartsa a zaklatóját. - Jobb, ha felkészül arra - tette hozzá Brenna nagyot sóhajtva -, hogy a fickó nem vette jó néven, hogy tegnap nem ő vezette a Blazert. Leigh kezét bágyadtan felemelve jelezte, hogy O'Hará-nak igaza van. - Tényleg jobb lett volna, de... egyszerűen elfelejtettem még azt is, hogy létezik az az ember. - Nos, ha engem kérdeznek, az az alak nem tudja, hol a helye! - jelentette ki mérgesen Hilda. - Akkor kell önt szállítania, amikor ön akarja, nem, amikor ő látja jónak! Végül is ő

csak egy sofőr! - mondta a házvezetőnő, majd a kelleténél hangosabban tett arrébb egy edényt, így is hangsúlyozva a rosszallását. Leigh minden erejét összeszedve igyekezett elsimítani az ügyet, mielőtt amúgy is kaotikus életébe még több bonyodalom gyűrűzik: - Igaza van, Hilda, de Joe nincs hozzászokva, hogy egyszerű sofőrnek tekintsék. Már évek óta Farrelléknél dolgozik, akik hűséges családtagként gondolnak rá. Megkérték, hogy vigyázzon rám, amíg ők elutaznak, és Joe ezt valószínűleg nagyon komolyan veszi. Főleg most... amikor minden olyan kusza... - Mielőtt folytathatta volna, a folyosóról nyíló személyzeti ajtó hirtelen kivágódott, és Leigh ijedtében majdnem talpra ugrott. - Bocs! Kopognom kellett volna! - lépett a konyhába lendületesen Joe O'Hara nehéz, fekete kabátjában, melynek gallérja a füléig fel volt hajtva. A széles vállú, majdnem száznyolcvan centi magas, súlyos ember egy grizzly kecsességével mozgott. Csúnyával határos arca bokszmeccseken vagy utcai verekedésekben elszenvedett, komoly ütlegelések nyomait viselte. Hildát azonban mindez egy pillanatra sem hozta zavarba. - Be ne tegye a lábát a konyhámba anélkül, hogy megtörölné a cipőjét! - csattant a férfira. A sofőr arcán meglepett ingerültség villant át, majd szinte vészjósló tekintettel nézett előbb a zsémbes asszonyságra, majd le, a saját két lábára, tisztán csillogó cipőjére. Egy vállrándítással elintézve az incidenst, felakasztotta a kabátját, és egy kis, fehér, gyógyszertári papírzacskóval húsos kezében a pulthoz lépett. - Mrs. Manning - érdes hangja nyugodt határozottsággal csengett -, tudom, hogy nem ismer engem, és valószínűleg nem szívesen lát egy idegent maga körül a jelenlegi helyzetben, de mind a férje, mind Matt Farrell arra kért, hogy vigyázzak önre és garantáljam a biztonságát. Leigh nyakában fájdalom lüktetett, ha felfelé kellett néznie, ezért intett a férfinak, hogy üljön le Brenna mellé. - Csak megijedtem, amikor az előbb benyitott. Ez nem azt jelenti, hogy nem látjuk szívesen. - Nem kell mentegetőznie - biztosította a sofőr, miközben leült. Robusztus teste alatt szinte eltűnt a törékeny szék. - De azt azért el kell mondanom, ha engedte volna, hogy vasárnap a hegyekben én vezessek, most nem kellene összeszorított fogakkal ülnie itt, hogy leplezze a fájdalmait. - Szóval feleslegesnek ítéli az erőfeszítésemet - válaszolta Leigh, és nem tudta, kedveljee ezt az alakot. A sofőr azonban meg sem hallotta az elmarasztaló megjegyzést. - Tegnap szólnia kellett volna nekem, hogy én vezessek! Két nő egyedül a hegyekben abban a hóban! És ha elakadnak? - Szemmel láthatóan nem akadtunk el... - jegyezte meg Brenna. - Ja. Szerencsére. De mégis, mit csinált volna? Elindul gyalog segítséget szerezni, a sérült Mrs. Manning meg addig szenvedve kuporog az autóban, és igyekszik melegen tartani magát, miután elfogyott a benzin? - Tökéletesen boldogultak volna - szólt közbe Hilda élesen, a tűzhelyen lévő ételt kavargatva. Leigh csak valahonnan egészen távolról hallotta a három alkalmazott kellemetlen, parázs vitáját. Figyelme középpontjában a telefon és a szemközti falon lévő óra állt. Amikor a Logan magánvonalát jelző piros gomb hirtelen felvillant, és csengeni kezdett a készülék, Leigh fájdalmait feledve, Brennát majdnem székestül felborítva, a telefonhoz ugrott. - Halló! - szólt bele lélegzet után kapkodva. A mély férfihang a vonal túlsó végén nem tűnt ismerősnek.

- Mrs. Manning? - Igen. Kivel beszélek? - Itt Michael Valente. Leigh csalódottan a falnak dőlt. Képtelen volt palástolni az érzéseit. - Igen, Mr. Valente? - Elnézést, hogy zavarom. A hangjából ítélve még mindig nincs hír Loganről. - Nincs. Semmi. - Sajnálom - mondta a férfi, majd egy pillanatnyi bizonytalankodás után belefogott a mondandójába. - Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de van Logannél néhány irat, amelyre szükségem lenne. Ott volt nála, a lakásukban, amikor szombaton délután felhívott. Most csak néhány ház-tömbnyire vagyok önöktől. Megoldható esetleg, hogy beugorjak értük? - Fogalmam sincs, hol lehetnek - válaszolta Leigh, és cseppet sem tetszett neki a gondolat, hogy valaki Logan dolgai között matasson a távollétében. - Egy korábbi üzleti vállalkozásom terveiről és tájékoztató anyagáról van szó, amelyet Logan kölcsönkért. Az iratok tehát az ő tulajdonában vannak, nem Loga-nében. Ezt tette udvariasan, de határozottan egyértelművé. Leigh félretette rosszallását és afelett érzett csalódottságát, hogy nem Logan telefonált, még csak nem is Logannel kapcsolatban hívták. - Értem. Akkor ugorjon csak be értük. Nagyon köszönöm. Húsz percen belül ott leszek. Leigh nehézkesen ellökte magát a faltól, a helyére akasztotta a kagylót, és körbenézett a konyhában egybegyűlteken. Néhány perce még úgy érezte, három alkalmazott vitatkozik egy lényegtelen semmiségről, de most látva az arcukra kiülő feszült izgalmat, együttérzést és aggodalmat, meglágyult a szíve. Ezek az emberek valóban törődnek vele, és mindenben készek segíteni, amiben csak tudnak. Rengeteg ismerőse volt, de tudta, hogy az ő tapintatukra és hallgatásukra nem számíthat. Abban viszont biztos lehetett az eddigiek alapján, hogy Hilda és Brenna tökéletesen megbízhatók, és volt egy olyan érzése, hogy O'Hara is az. Pillanatnyilag ez a három ember a legközelebbi barátja, a szövetségese... a családja. Melegen rájuk mosolygott, de a hívás okozta csalódottságtól még sápadtabb lett, és ezt Brenna azonnal észrevette. Elővette az orvosságos üveget, és Leigh felé tartotta. Leigh, dr. Winters ragaszkodik ahhoz, hogy szedd ezt! Leigh finoman, de határozottan eltolta magától az üveget. - Nem szeretem az olyan gyógyszereket, amelyek megzavarják a gondolkodásom. Semmi szükségem ilyesmire, de ígérem, ha úgy érzem, eljött az ideje, beveszem. Elégedetten nyugtázva, hogy a tabletták ügye lezárult, O'Hara rátért az őt legjobban foglalkoztató témára. - Ha lenne egy felesleges szobájuk, ahol meghúzhatnám magam, szerintem jobb lenne, ha itt maradnék, amíg nem rendeződnek a dolgok. A lakásban tizenhat szoba volt, benne két különálló lakrésszel a személyzet számára. Az egyikben Hilda lakott. A másik ugyan szabad volt, de Leigh hirtelen erős, szinte babonás vágyat érzett arra, hogy minden úgy maradjon, ahogy Logan eltűnése előtt volt. Amíg minden a régi, Logan eltűnése csak átmeneti állapot. A legkisebb dolog megváltoztatásával azonban véglegessé válik, legalábbis annak tűnik a férje hiánya. - Nagyon kedves öntől, de nem vagyok egyedül. Hilda itt lakik velünk. Hallva a férfi válaszát, Hilda dühös szemekkel meredt a sofőrre. - Nem kétlem, hogy Hilda pompás omlettet készít, és esélyt sem hagy a pornak a szőnyegen - viccelődött Joe -, de amíg a színésznő férje vissza nem tér, férfira is szükség van itt, aki kezeli az embereket. A földszinten mozdulni sem lehet a firkászoktól, az utcán rajongók tömege csorgatja a nyálát, ráadásul ott van a zaklató is, aki tudja, hogy a férje most

nincs elérhető közelségben. Kiszámíthatatlan, hogy mikor, de előbb-utóbb valakinek sikerül majd lefizetnie a portást, és felslisszolnia ide. - Érezve, hogy Leigh meginog az elhatározásában, joe kijátszotta az aduját. - A férje is biztosan azt szeretné, hogy itt maradjak és vigyázzak az asszonynépre - mondta nyomatékosan, majd Leigh legnagyobb döbbenetére, szívélyesen körbehordta tekintetét az „asszonynépen", a felháborodott, önálló Hildát és a bosszús, független Brennát is beleértve azok közé, akiket neki kell oltalmaznia. Leigh kusza gondolatai mélyén érzékelte, hogy O'Hará-nak meglepően jó a diplomáciai érzéke, és ravaszul érvel: saját akaratát ügyesen Logannek tulajdonította, és ezzel elérte a célját. - Valószínűleg igaza van, Mr. O'Hara. Nagyon köszönöm. - Szívesen. És kérem, hívjon Joe-nak! - emlékeztette a férfi. - Meredith, úgy értem, Mrs. Farrell is így szólít. Leigh bólintott, majd Hilda felé fordult. A házvezetőnő éppen két tálkát tett elé a tányéralátétre. - Ez micsoda? - kérdezte Leigh a sűrű, fehér, darabos masszát vizsgálgatva. A kis tálban fura, barnás halmok púposodtak. A látványtól összerándult a gyomra. - Zabkása, szilvával - válaszolta Hilda. - Hallottam, amikor Mr. Manning kijelentette, hogy mostantól ez lesz a reggelije. - Amikor Leigh csak tompán bámult rá, még hozzátette: vasárnap reggel hallottam, hogy ezt mondja, mielőtt a hegyekbe indult volna, ahol később találkozniuk kellett volna. A fájón édes emlékkel csordultig telt Leigh szíve. - Nincs több körtei Szerintem te körtefüggő vagy! - évődött Logan. - Mától fogva zabkását reggelizel, aszalt szilvával! Leigh tekintetét könnyek homályosították el, és mielőtt felfogta volna, mit tesz, átkarolta és magához húzta a két tálkát, mintha így meg tudná védeni a kedves emléket. A feje előrebukott, válla rázkódott a tehetetlen sírástól, mely a többieket megrémítette, őt magát pedig zavarba hozta. Hogy valamelyest visszanyerje önuralmát, és tisztázza, mi történt, elfordította a tekintetét, és jobb kézfejével letörölte arcáról a könnyeket. Bal tenyerét Brenna felé nyújtotta. A titkárnő megértette a mozdulatot, és a tenyerébe ejtett egyet a dr. Winters által felírt tablettákból. - Bocsánat... - mondta Leigh a többieknek, akik olyan erős, szótlan együttérzéssel néztek rá, hogy újabb zokogásrohamot kellett visszafojtania. - Elkészítem a szokásos reggelijét - jelentette ki Hilda, aki szokásához híven a hétköznapi teendők segítségével gondolta visszaállítani a világ megbomlott egyensúlyát. - Azt hiszem, ma inkább ezt reggelizem - adta meg magát Leigh a fájdalmas és szentimentális érzelmeknek, miközben Brenna újabb telefonhívásra válaszolt a fővonalon.

Tizenharmadik fejezet

Leigh tekintetét a faliórára szegezve lenyomott pár falatot a torkán, és közben azt latolgatta, vajon mennyi idejébe telik Shradernek és Littletonnak kideríteni, hogy a motoros rendőr valóban a baleset helyszínét találta-e meg. Brenna szobájában, a szomszédos helyiségben közben állandóan szólt a telefon, és valahányszor a titkárnő felvette a kagylót, Leigh visszafojtott lélegzettel várt... Amikor Brenna végre megjelent az ajtóban a vezeték nélküli készülékkel a kezében, Leigh a székét majdnem felborítva ugrott oda hozzá. De Brenna tagadólag megrázta a fejét:

- Meredith Farrell az. Most szereztek tudomást a balesetről és minden másról. Gondoltam, talán akar vele beszélni. Leigh bólintott, és átvette a készüléket. A műholdas kapcsolat a hajóval meglehetősen akadozott, így szokás szerint vagy a vonal mindkét végén egyszerre beszéltek, vagy feleslegesen várakoztak, fülelve, hogy a másik befejezte-e már a mondandóját. Meredith felvetette, hogy megszakítják az útjukat, és visszatérnek New Yorkba, Matt Farrell pedig felajánlotta egyik vállalkozása, egy nagy nyomozócég szolgálatait. Leigh mindkét ajánlatot szívből megköszönte, de elutasította. Biztos volt abban, hogy a barátai csak udvariasságból vetették fel, hogy megszakítják az útjukat, feltételezve, hogy ő erről hallani sem akar. Azért meglepte és jólesett neki a nagylelkű ajánlat. A hívás után Leigh a nappaliba ment, és az íróasztalához ülve várta, hogy történjen valami. Néhány perc múlva Brenna lépett a szobába, egy cseppet sem kellemes hírrel. - Horace, a portás épp most telefonált, hogy Mr. Valente megérkezett. Mondtam neki, hogy küldje fel. Átmegy inkább a másik szobába, és fogadjam én Mr. Valentét? Leigh szíve szerint pontosan ezt tette volna, azt viszont nem akarta, hogy bárki is Logan dolgaihoz nyúljon úgy, hogy ő nincs ott. - Nem. Majd én intézem - válaszolta, amikor a csengő megszólalt, jelezve, hogy a nem szívesen látott vendég megérkezett. Brenna nyitott ajtót, és automatikusan felajánlotta, hogy elveszi Valente kabátját. Leigh őszinte bánatára a férfi kibújt a felöltőjéből, és átnyújtotta a titkárnőnek. Ezek szerint hosszabb ideig szándékozik maradni, nem csak addig, amíg magához veszi az iratokat. Noha Leigh-nek esze ágában sem volt vendégül látni Valentét, azt azért be kellett látnia, hogy a lendületes léptekkel közeledő, magas, sportos és ápolt férfiról nehéz volt elhinni, hogy bűnöző. Tökéletes szabású, mélykék öltönyében, tengerészkék és sötét, aranycsíkos nyakkendőjében és makulátlan fehér ingében Valente leginkább drága ízlésű Wall Street-i bankárhoz hasonlított. Na és! Ez John Gottira is igaz volt! Ahogy Valente Leigh felé közeledett, ugyanazzal a vesébe hatoló tekintettel mérte végig őt, amellyel a születésnapi parti estéjén, és Leigh ugyanazzal a kényelmetlen érzéssel fogadta a tolakodó pillantást. Feszülten várta, hogy a férfi befejezze az arca tanulmányozását, de a felé nyújtott kezét nem fogadta el. - Hogy érzi magát? - kérdezte Valente halkan. - A helyzethez képest jól - válaszolta Leigh udvariasan, de távolságtartóan. A férfi a nadrágja zsebébe csúsztatta a kezét, a szája sarkában fura félmosoly bujkált, és egy szót sem szólt. Leigh kínosan gorombának érezte magát, és feszengeni kezdett. Úgy érezte, mondania kell valamit. - Jobban vagyok, mint ahogy kinézek. - Minden bizonnyal - válaszolta Valente még mindig azzal a különös félmosollyal a szája szegletében. - Láttam már az önénél csúnyább arcokat, de azoknak a gazdái már nem voltak az élők sorában. Leigh arra gondolt, a férfi már sok hullát láthatott, de legalább egyet, akit ő ölt meg. Gyorsan Logan dolgozószobája felé fordult. - Nem tudom, pontosan mit keres, de... - Leighl - rontott a nappaliba Brenna. Hilda és Joe O'Hara a konyhaajtóba zsúfolódott. Shrader nyomozó van a vonalban! Fontos! Leigh a nappali kanapéja melletti kis asztalon lévő, hozzá legközelebb eső telefonért kapott. - Shrader nyomozó? - Mrs. Manning, meggyőződésünk, hogy megtaláltuk a helyet, ahol lehajtott az útról! Van itt néhány szikla a töltés tetején, friss fekete festéknyomokkal, és valami utat tört magának lefelé, az aljnövényzetben. Odalent egy kis tisztást találtunk. A hó és a jég alatt víz van, és nagy mennyiségű fémet jeleznek a detektorok. Már elküldtünk csörlős teherautóért.

- És a férjem? - tört ki Leigh. - Valahol ott kell lennie, a közelben! - A kutatócsoportok már úton vannak. Elkezdik a kutatást... - Odamegyek. Hol vannak? - Nézze, miért nem marad inkább telefonközelben? Órákba telhet, amíg... - Ott akarok lenni! - Nekem van helikopterem - érintette meg Leigh könyökét Valente. Leigh először ingerült lett a közbeszólástól, de aztán végtelen hála öntötte el. - Shrader nyomozó! - szólt a telefonba. - A rendelkezésemre áll egy helikopter! Mondja meg, hol vannak! - miközben beszélt, szemével idegesen kutatott papír és toll után. Valente egyik kezével a telefonért nyúlt, másik kezével tollat húzott elő a zakója zsebéből. - Majd én leírom, amit mond - mondta Leigh-nek. - Menjen, öltözzön fel! A háló felé tartva Leigh még hallotta, ahogy a férfi beleszól a készülékbe: - Pontosan hol vannak, nyomozó? Leigh-nek beletelt néhány fájdalmas percébe, míg felhúzta a csizmáját, és mire kabáttal és kesztyűvel a kezében újra megjelent a nappaliban, Valente Hildával és Brennával az oldalán, már felöltözve várta az előszobában. A férfi összeráncolt homlokkal figyelte Leigh közeledését, és amikor a nő odaért hozzá, elvette tőle a kabátját. - Csak álljon meg, és engedje, hogy feladjam! - utasította, majd ahelyett, hogy csak tartotta volna, a kabát ujját óvatosan Leigh karjára húzta. Az egész alig néhány pillanatig tartott, Leigh-nek mégis óráknak tűnt. Már a liftajtóból szólt vissza Brennának és Hildának. - Telefonálok, ha megtudok valamit! - El ne felejtse! - kiáltott utána Brenna. A liftben Leigh végig magán érezte Valente tekintetét, de annyira hálás volt a férfinak, hogy ezúttal meg sem kottyant neki a kutató pillantása. Még egy halvány mosolyra is futotta, miközben szavakba öntötte a háláját. - Nagyon köszönöm a segítségét! Valente elengedte a köszönetet a füle mellett. - Néhány újságíró bóklászik az épület bejáratánál -mondta inkább. - Megkértem a titkárnőjét, hogy hívja fel a sofőröm, és irányítsa a hátsó bejárathoz. Merre kell menni? kérdezte, miközben kiléptek a liftből. - Kövessen! - A liftet cserepes növények valódi erdeje rejtette el a kíváncsiskodók szeme elől, és Leigh végig mögéjük húzódott, miközben jobbra fordulva a hátsó kijárat felé indult. A parkoló bejáratát két egyforma Mercedes limuzin foglalta el, mindkettő mellett ott állt a sofőrje, mindkettő ajtaja nyitva állt. Valente autója állt hátul. A sofőr szigorú, rendezett külsejű, harmincas férfi, titkos ügynökre hasonlított. Talán inkább egy magas rangú ügyfelet kellett volna szállítania. A nagydarab, bokszolóarcú O'Hara sokkal inkább beillett volna egy börtöntöltelék sofőrjének. Valente a saját autója felé terelte Leigh-t, de O'Hara határozottan eléjük lépett. - Én vagyok Mrs. Manning sofőrje - tájékoztatta a férfit. - Van saját autóm és sofőröm - mondta Valente kimérten, és el akart haladni a kellemetlenkedő alkalmazott mellett. - Akkor menjen előre az autójában, és mutassa az utat, de Mrs. Manning velem utazik! A kihívó hangnemet és viselkedést tapasztalva, Valente sofőré közelebb lépett. - Valami baj van, Mr. Valente? - Csak lesz... - fenyegetőzött fagyosan O'Hara. - El az utamból! - figyelmeztette Valente a sofőrt elfojtott, de vészjósló hangon.

- Könyörgöm! - kiáltott fel Leigh. - Itt vesztegetjük az időnket! - könyörgő szemekkel nézett Michael Valentére. Az élete hirtelen sötét, veszélyes, ismeretlen tengerré változott, és O'Hara volt rajta az egyetlen ismerős, aki segíthette a tájékozódásban. Szerette volna a közelében tudni a férfit. - A férjem megkérte Mr. O'Harát, hogy maradjon mellettem. Szeretném ehhez tartani magam. Legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére, Valente azonnal beadta a derekát, de a pillantással, melyet oldalvást O'Harára vetett, gyilkolni lehetett volna. - Befelé, és indítson! - vakkantotta oda a sofőrnek, miközben ő maga tartotta Leigh-nek az ajtót.

Tizennegyedik fejezet Leigh a pilóta mellett ült, fején párnás fülvédőkkel, melyek valamelyest tompították a helikopter zaját. Nyugtalanul pásztázta az alattuk elterülő tájat. A rendőrség elzárta a hegyi utat, apró emberhangyák nyüzsögtek a meredek, havas lejtőn, és csörlős teherautók sorakoztak a tetején. Az út két oldalán a New York-i és az állami rendőrség járművei sorakoztak, a közeli hegyek fölött rendőrségi helikopterek köröztek lassan. Minden bizonnyal a kunyhót keresték, amelyről Leigh úgy gondolta, a közelben kell lennie. Hirtelen Valente hangját hallotta a fülhallgatóján. Nyugodtan, tárgyilagosan és fura módon megnyugtatóan csengett. - Találtak valamit ott lent, a vízben. Már hozzá is erősítették a csörlőt. - A férfi a pilótához fordult. - Az útra tegyen le minket, a teherautók mögé! - Az nem lesz könnyű, Mr. Valente! Alig egy kilométere látok egy szélesebb területet, ahol a fák nincsenek olyan közel az úthoz! - Mrs. Manning nem tud annyit gyalogolni. A teherautók mögött tegye le a gépet utasította Valente a pilótát. Leigh egy pillanatig arra gondolt, ha leszállás közben a helikopter fennakad a fákon, egyikük sem lesz képes gyalogolni egy jó ideig, de nem az elővigyázatosság volt most a legfontosabb szempont. A helikopter rotorjai még kavarták a havat a gép körül, amikor Valente kinyitotta az ajtót és kisegítette Leigh-t. Összeráncolta a szemöldökét, amikor látta, hogy Leigh előregörnyedve az oldalát fogja. - Nagyon fájnak a bordái? - Nem - hazudta Leigh, miközben megpróbált levegőhöz jutni. - Csak kisebb zúzódásaim vannak. - Leigh balról O'Harával, jobbról Valentével az oldalán keresni kezdte a két New York-i nyomozót. Littleton ott volt a közelben, egyik kezével telefont szorított a füléhez, a másikkal pedig leárnyékolta a készüléket. Copfját ide-oda rángatta a szél. Shrader a teherautókkal szemben, az út szélén állva beszélgetett egy New York-i rendőrrel. Amikor meglátta Leigh-t, félbeszakította a beszélgetést, és elindult felé. - Jó reggelt, Mrs. Manning! - köszöntötte udvariasan. Aztán megpillantotta Valentét, és az arckifejezése egy pillanat töredéke alatt szinte fenyegetővé vált. - Találtak már valamit a helikopterek? - kérdezte Leigh. - Nem - válaszolta kimérten Shrader, tekintetét továbbra is Valentére szegezve. Amikor végül Leigh-re nézett, olyan hideg megvetés tükröződött a tekintetében, hogy a nő szinte végzetes bűnnek érezte, hogy Valente társaságában mutatkozik. - Biztosak abban, hogy az én autómat találták meg?

- Pillanatnyilag semmiben sem lehetünk biztosak - mondta gúnyosan a nyomozó, majd egy utolsó pillantást vetett Valentére, és szó nélkül sarkon fordult. Úton a teherautók felé néhány szóra megállt a rendőr mellett, akivel korábban beszélgetett. A rendőr bólintott, majd Michael Valente helikoptere felé indult. Leigh elképedt a nyomozó viselkedésén. A döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába, miközben O'Hara és Valente között húzta meg magát a szél elől. Ezalatt a csörlő lassan forgott a teherautón. A szerkezet időnként szinte teljesen megállt, hogy aztán recsegveropogva hirtelen újrainduljon, felfelé küzdve láthatatlan terhét a fák között, a lejtőn. Leighben felmerült, hogy közelebb megy, hogy hamarabb megpillanthassa autója roncsait, de meggondolta magát. Egyetlen porcikája sem kívánta Shrader közelségét a férfi jelenlegi hangulatában. Inkább jobbra, a hegygerinc felett kutató helikoptereket nézte. Aztán tekintete balra kalandozott, és észrevette, hogy a rendőr parázs vitába bonyolódott Valente pilótájával. A pilóta elővette az iratait, és átnyújtotta a rendőrnek. - Mit csinál? - kérdezte Leigh Valentét, az egyenruhás felé mutatva. - Kellemetlenkedik a pilótámmal - válaszolta közönyösen Valente arra nézve. A férfi hozzáállásából Leigh arra a következtetésre jutott, hogy a rendőrök kellemetlenkedése nem lehet ritka Valente háza táján. - Ó! - mondta esetlenül. - Mrs. Manning! - intette magához Leigh-t Shrader. - Ez az ön járműve? Leigh megmagyarázhatatlan rettegéssel lépett a töltés széléhez. Letekintve egykori autója megkínzott roncsait láthatta. Az eredetileg fekete Mercedes helyenként a puszta fémig leégett, és elvesztette hosszúkás alakját. Szinte felismerhetetlenné vált. - Igen - mondta Leigh -, ez az én autóm. Valente a háta mögé lépett, és ő is lenézett a roncsokra. - Édes istenem! - suttogta. Elfordítva tekintetét a fémkasztniról, amely majdnem a koporsója lett, Leigh a távolban kutató helikoptereket kezdte figyelni. - Mit gondol, mennyi időbe telhet, amíg megtalálják a helyet, ahol a férjemmel kellett volna találkoznom? - Nehéz megmondani. Rábukkanhatnak bármelyik pillanatban, de az is lehet, hogy órákig vagy még tovább tart. Mielőtt Leigh reagálhatott volna, Shradert a rádióhoz szólították, így a nyomozó faképnél hagyta őket. Leigh nézte a nyomozót, ahogy a rendőrautóhoz lép, és csendben imádkozott, hogy Logannel kapcsolatban keressék. Shrader benyúlt az autó ablakán, és kivette a rádió adóvevőjét. Egy pillanatig csendben figyelt, majd hirtelen megfordult, és felnézett északkelet felé. Leigh követte a tekintetét. Az egyik helikopter egyre kisebb körökben, egyre alacsonyabban kezdett körözni. - Találtak valamit! - kiáltott fel, izgalmában megragadva Valente karját. - Nézze! Azt a helikoptert, ott, a legtávo-labbit! Alacsonyan repül! És a többiek elindultak felé! Megtalálták Logant! Azt hiszem, megtalálták Logant! Shrader befejezte a beszélgetést, visszadobta az első ülésre a készüléket, majd egyenesen Leigh felé indult. - Az egyik pilótánk úgy hiszi, megtalálta a házat. Kis kőkunyhó, világosszürke palatetővel. Mintha egy kis kőku-tat is látna... Említett kutat a férje? - Igen! - kiáltott fel Leigh. - Igen, említett! Teljesen megfeledkeztem róla! - Remek! - fordult el Shrader, és intett Littletonnak. - Indulás! - kiáltotta. Elindult az autójuk felé, amelynek kormányához a társa már be is ült. Leigh a nyomozó után akart szaladni, de a harmadik lépésnél majdnem összeesett a bordáiba hasító fájdalomtól.

- Várjanak! - kiáltotta az oldalához kapva. - Én is menni akarok! Shrader ingerülten fordult vissza, mintha bosszantaná, hogy visszatartják. Mintha elfelejtette volna, Leigh-t milyen közelről érinti az ügy. - Jobb lenne, ha itt maradna. Menni akarok! - ismételte mérgesen Leigh. Shrader körülnézett, és magához intette a rendőrt, aki korábban Valente pilótájával kellemetlenkedett. A rövid megbeszélést követően Shrader beült a saját kocsijába. A rendőr, névtáblája szerint Dámon Harwell közrendőr, Leigh-hez lépett. - Shrader nyomozó azt mondta, velem jöhet - közölte, majd gyilkos pillantást vetett Valentére. - Magával végeztünk, Valente. Takarítsa el az útból azt a madarat, mielőtt lefoglalnánk! Leigh-t valahol a lelke mélyén bántotta, ahogy a jótevőjével bánt a rendőr, de minden idegszálával Loganre összpontosított. Ott van valahol a közelben! Nincs messze! O'Hara idegszálait ezzel szemben Leigh kötötte le. - Mrs. Manninggel megyek - jelentette ki. - A testőre vagyok. - Felőlem! - mondta Harwell egy vállrántással, és elindult az autója felé. Leigh azonnal követte volna, de ahogy Valentéhez fordult, hogy elbúcsúzzon, rájött, hogy a férfi fel sem vette a rendőr fenyegetőzését. A szavai is ezt bizonyították. Szeretné, hogy önnel menjek? - kérdezte nyugodtan. Leigh-nek esze ágában sem volt újabb megaláztatásnak és kellemetlenségnek kitenni a férfit. - Rendben lesz minden - válaszolta. - Mindent köszönök! Valente meg sem hallva a választ, áthatóan Leigh szemébe nézett, és megismételte a kérdést. - Szeretné, hogy önnel menjek? Ami azt illeti, Leigh szíve szerint egy egész hadsereget magával vitt volna. Minél több életerős, tettre kész ember keresi Logant, annál jobb. Feszengve pillantott Harwell felé, aki már beszállt a kocsiba, és beindította a motort. - Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. - Szerintem meg igen! - válaszolta Valente, nem törődve Leigh aggodalmaskodásával. Leigh úgy döntött, kiáll a férfi mellett, és ahogy becsusszant Harwell autójának hátsó ülésére, a lehető legudvariasabban közölte: - Harwell biztos úr, Trumanti főkapitány biztosított afelől, hogy a New York-i rendőrségnél mindenki együttműködésére számíthatok. Mr. Valente velem van. Harwell egy szót sem szólt, ahogy elindultak a többi autó után. Aztán bekapcsolta a szirénát, és kajánul hátravigyorgott Valentére a visszapillantó tükörben. - Egészen otthonosan érzi magát, Valente, nem igaz? Csak annyi a különbség, hogy most nincs bilincs a kezén! Leigh döbbenetében nem tudta megállni, hogy ne nézzen Valentére. A férfi nyugodt hangon utasította telefonon a pilótáját, de közben gyilkos tekintete Harwell tarkójába fúródott.

A. rendőrségi járművek megkülönböztető jelzéssel, hangosan szirénázva, egyesével elhaladtak Leigh-ék autója mellett a kunyhó irányába. Leigh ingerülten előrehajolt, és kérdőre vonta Harwellt. - Shrader nyomozó kérésére hajt ilyen lassan, vagy önszorgalomból kellemetlenkedik? - Shrader nyomozó utasítása, hölgyem - válaszolta a rendőr, ám Leigh látta a visszapillantó tükörben a férfi arcán szétterülő gúnyos vigyort, és tudta, hogy Harwell nagyon is élvezi a helyzetet - kicsinyes bosszú, amiért arra kényszerítette, hogy Valentét is vigyék magukkal.

- És miért adna ilyen utasítást a nyomozó? - Azt én nem tudhatom. - Akkor tippeljen! - csattant fel O'Hara. - Oké. Arra tippelek, hogy Shrader nyomozó még nem tudja, mit fognak találni a helyszínen, hogy egyáltalán találnak-e valamit, és egy kis időt szeretne nyerni, hogy felmérje a terepet. A családtagok és a civilek csak útban lennének. -Indexelni kezdett. - Itt volnánk. Körülbelül egy kilométerrel a kanyar után Harwell leállította az autót egy szűk hegyi ösvényen, a többi rendőrautó közé. A kunyhót innen nem lehetett látni. Meredek ösvény vezetett lefelé a fák között, majd eltűnt a kanyar után. Harwell kiszállt az autóból. - Maradjon itt! - utasította Leigh-t, megpróbálva túlkiabálni a felettük köröző helikopter és a szirénázva közeledő mentő hangját. - Majd értesítem, hogy mit találtak. Korábban a rendőrök utat vágtak a mellkasközépig érő hóban, és most Leigh O'Hara és Valente között állva nézte, ahogy Harwell elindul lefelé a mély, csúszós árokban. További rendőrök érkeztek, és ők is keresztülvágták magukat a havon, de visszafelé, a kanyaron túlról senki sem érkezett. Leigh számolta a perceket, míg arra várt, hogy valaki visszajöjjön, és elmondja, mi történt. Ám mivel ez nem történt meg, kezdte úgy érezni, hogy rögtön apró szilánkokra robban szét az agya. Az oldalán Valente lekémlelt az árokba, majd összevont szemöldökkel Leigh-hez fordult. - Milyen súlyos fájdalmai vannak? - Tessék? - A bordái! - magyarázta Valente. - Kibírja, ha felemelem, és leviszem oda? Igen - mondta Leigh -, de nem hiszem, hogy... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Valente egyik karját a térde alá, a másikat a válla alá helyezte, és felemelte. O'Harára nézett, és a meredek ösvény felé bólintott. - Maga megy elöl, én a nyomában. Ha megcsúsznék, próbáljon elkapni! A terv bevált, és Leigh néhány perccel később végre megpillanthatta a helyszínt. A festői kőkunyhó a bekötőút végén egy tisztáson állt, épp ahogy Logan mesélte. Ötven méterre a kunyhótól a talaj hirtelen meredeken lejteni kezdett. Épp egy csapat rendőr ereszkedett óvatosan lefelé a lejtőn. Egy rendőr a verandán őrködött. A nyitott ajtón keresztül kukucskált pont befelé, és ijedten fordult sarkon, amikor Valente letette Leigh-t a háta mögött. - Nem mehet be! - közölte. - Shrader nyomozó utasítása. - Mrs. Manning vagyok - vitatkozott Leigh. - Tudni akarom, hogy bent van-e a férjem! Leigh már épp azon volt, hogy akárhogy is, de bejut a rendőr mellett, amikor Littleton nyomozó jelent meg az ajtóban, és válaszolt a kérdésére. - Senki sincs itt, Mrs. Manning. Sajnálom. Fel akartam menni, tájékoztatni önt, ahogy befejeztük a terület előzetes átvizsgálását. Leigh megsemmisülten hanyatlott az ajtókeretnek. - Akkor ez mégsem az a hely... - Szerintem az. Van bent néhány dolog, amely a férjéé lehet. Szeretném, ha megnézné őket, hogy felismer-e valamit. - Azzal előreengedte Leigh-t. - Önnek itt kell várakoznia fordult udvariasan Valentéhez. A kis, elhagyatott kunyhóban olyan fogvacogtatón hideg volt, akár egy jégveremben - és majdnem olyan sötét is. Nedvesség járta át a kőpadlót és a falat, és a fény csupán a jobb oldali kis, homályos ablakon keresztül szűrődött be halványan. Leigh pislogva igyekezett hozzászoktatni a szemét a benti félhomályhoz a hó vakító ragyogása után.

Balra két ajtó nyílt - egy a konyhába, egy másik a fürdőszobába. Szemben, a harmadik ajtó mögött valószínűleg a hálószoba helyezkedett el. A háló ajtaja mellett, jobbra állt a szinte az egész falat elfoglaló kandalló. Falát feketére festette az évtizedek alatt lerakódó hamu, előtte sötétzöld hálózsák feküdt a földön, összetekerve és átkötve. Leigh odasietett, hogy jobban szemügyre vehesse. Fölé hajolt, majd a válla fölött a két nyomozóra nézett, akik egymás mellett álldogáltak az ajtóban. - Olyan, mintha a miénk lenne! Biztos abban, hogy az önöké? - kérdezte Shrader. Leigh számára az egyik hálózsák olyan, mint a másik. A sajátjukat ráadásul már évek óta nem látta. - Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. - Több hálózsákjuk is van? - Igen. Kettő. Egyformák. További ismerős tárgyak után kutatva Leigh felegyenesedett, és az üres hálóba ment, majd a fürdőszobába, amely szintén teljesen üres volt. Ezt követően a konyhába vezetett az útja. Fel sem tűnt neki, milyen fürkésző tekintettel követik minden mozdulatát. Szemközt egy nagy, régimódi, vaslábakon álló, porcelán mosogatótál alatt nyitott papírtáska állt a földön. A mosogató melletti kis pulton csupa olyasmi sorakozott, melyet Logan vásárolt be indulás előtt. Leigh hatalmas gombóccal a torkában vette sorra a férje kedvenc kekszét, a kibontott sajtot és az előre elkészített szendvicset. Az ásványvíz mellett, amit Leigh kért, Logan beszerzett még egy üveg pezsgőt és egy palack chardonnay-t is. Együtt akart vele ünnepelni akkor este... A mosogató feletti ablak párkányán papírtörlő, folyékony tisztítószer, gyufa és rovarirtó sorakozott. A hátsó ajtó mellett vadonatúj seprűt támasztottak a falhoz. Még az árcédula is rajta fityegett. Leigh-t minden, amit látott, Loganre és az utolsó reggeli beszélgetésükre emlékeztette, de a halvány remény, hogy mégsem jó helyen járnak, hogy Logan valahol, egy másik kunyhóban, biztonságban várja, csak akkor foszlott szét végleg, amikor benézett a mosogatóba. Az ott lapuló két kristálypohár minden reményétől megfosztotta. Fájdalomtól égő szemekkel fordult hátra Littleton és Shrader felé. - Ezek a mi poharaink - hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy saját maga induljon a férje kutatására, és mindenáron megkeresse. Elviharzott a két nyomozó mellett, és a hálószobába rohant. Épp a szekrény ajtaját akarta kinyitni, amikor Shrader élesen rászólt - Ne nyúljon semmihez, Mrs. Manning! Leigh visszarántotta a kezét - Benéztek már a szekrénybe? Talán Logan... - Nincs ott a férje - csitította Littleton. - Persze hogy nincs - válaszolta Leigh minden önuralmát elveszítve. Csak azért beszélt, hogy ne kelljen szembenéznie a felfoghatatlan valósággal. - Miért bújna Logan szekrénybe? De az biztos, hogy itt volt, és... - Hirtelen megtorpant. Új remény csillant fel előtte. - Hiszen az autója nincs itt! Biztosan elment valahova... De Shrader kíméletlenül megcáfolta a logikáját, és letörte minden reményét. - A férjének fehér Jeepje van, jól tudom? - Amikor Leigh bólintott, a nyomozó vállat vont, és tárgyilagosan folytatta: - Nos, amikor az előbb körülnéztem az ajtóból, a fehér hegyoldalon kívül nem sok mindent láttam. Egy fehér jeep még ha csak vékony hótakaró borítja is, tökéletesen észrevehetetlen maradhat Ez volt a legutolsó dolog, amit Leigh hallani szeretett volna. Két karját átfonta a derekán, és minden erejével arra összpontosított, hogy ne kezdjen el őrjöngeni. A nappali ablakához lépett, és a fás hegyoldalon kutató rendőröket figyelte. Hirtelen ráeszmélt, hogy valójában nem Logant keresik. Logan már majdnem hat napja eltűnt. A huüáját keresik.

Hirtelen egész testében remegni kezdett. Olyan erősen, hogy az ablakpárkányba kellett kapaszkodnia, nehogy a földre rogyjon. - Borzasztó hideg volt a hóvihar éjjelén - suttogta megtörten. - Volt itt fa, hogy tüzet gyújtson? Nem láttam sehol. Remélem, nem fázott... - Bőven van tűzifa kint, a konyhaajtó mellett - igyekezett Littleton megnyugtatni Leigh-t. De Leigh nem nyugodott meg. Csak most fogta fel, mit jelent Shrader tiltása. - Miért nem akarják, hogy bármihez hozzányúljak? -kérdezte alig hallhatóan. - Mert fogalmunk sincs, mi történt a férjével - válaszolta Shrader. - A szokásos eljárást követjük. Ebben a pillanatban Michael Valente veszítette el a türelmét, és szinte fellökve a verandán álló, döbbent rendőrt, a házba lépett, és minden dühét Shraderre zúdította. - Maga vagy nem teljesen épeszű, vagy szadista! - Aztán Leigh mellé lépett. - Nézze, ez a barom éppannyit tud arról, hogy mi történt Logannel, mint ön! Még van esély arra, hogy a férje valahol máshol, a hó fogságában várja, hogy valaki kiássa. Talán megsérült, és egyedül nem boldogul. Akárhogy is, a legjobb, amit most tehet, Leigh, hogy hazajön velem. A rendőrség meg tegye, amit jónak lát. Meglepő módon, Littleton nyomozó egyetértett a férfival. - Mr. Valentének teljesen igaza van, Mrs. Manning. Az lenne a legjobb, ha most hazamenne. Nagy területet kell átvizsgálnunk. Majd telefonon értesítjük, ha lesz elképzelésünk arról, hogy pontosan mi történt. Leigh szinte rosszul lett a gondolattól, hogy Valente miatt a nyomozók ellene fordulnak, és többé egy szót sem tud kihúzni belőlük. - Megígéri, hogy felhív, bármi történjék is? - Megígérem. - Még akkor is, ha csak annyit tud mondani, nincs semmi fejlemény? - Akkor is - nyugtatta meg Littleton. - Este felhívom. -Az ajtóhoz lépett, megvárta, amíg Leigh és Valente kimennek, majd a közelben álló rendőr felé biccentett. - Tierney rendőr visszaviszi önöket a helikopterhez. Csak mondják meg neki, hol van - a távozásuk után Littleton magához intett egy másik New York-i rendőrt, aki éppen a nadrágjáról és a kabarjáról seperte le a havat a közelben. - Kerítsen gyorsan rendőrségi szalagot, és kerítse körbe a helyszínt onnan kezdve! - mutatott a bekötőút a háztól még látható végére. - Fent, az útnál ne kerítsem el? - Ne. Csak idevonzaná a kíváncsiskodókat, és felhívná ránk a figyelmet. De egy járőr mindig álljon ott fent, amíg a helyszínelők nem végeznek! Senki sem jöhet le Shrader nyomozó vagy az én engedélyem nélkül. - Értettem! - fordult sarkon a rendőr, hogy távozzon. - Még valami! Kérdezze meg a helyieket, hogy kölcsönöznének-e nekünk egy generátort! Világításra és fűtésre lesz szükségünk. - Még valami? - Nos, ha már így kérdezi - nézett rá Sam bűbájos mosollyal -, nagyon örülnénk két kávénak... - Meglátom, mit tehetek. Shrader telefonon egyeztetett Hollanddel a helyszínelők azonnali kiküldéséről. A beszélgetést befejezve összeráncolt homlokkal nézett a társára. Az arckifejezése azonban annyira hasonlított ahhoz, amikor elégedett volt, hogy Sam képtelen volt eldönteni, a férfi jól mulat-e, vagy mérges. - Valente baromnak nevezett! - közölte Shrader, és Sam nem tudta nem észrevenni, hogy a társát örömmel tölti el ez a tény. - így van. Mert az is voltál.

- Lehet. De tudod, mire jöttem rá? - Hogy ezenkívül szadista idiótának tart? - kérdezett vissza zsebre vágott kézzel, vigyorogva Sam. - Azon túl! Sam oldalra billentette a fejét. - Feladom. Mit fedeztél fel? - A szövetségiek Jégembernek hívják Valentét - de én rájöttem, hogy van egy nagyon is érzékeny pontja. Mrs. Lo-gan Manning. Lesznek, akik ezt felettébb érdekesnek fogják találni. - Lekuporodott a kandalló elé, és tollat húzott elő a zsebéből. - Nem értem, hogy maradhatott meg a színpadon ez a nő! Úgy gondolod, rossz színész? - kérdezte Sam csodálkozva. Shrader élesen felröhögött. - Még hogy rossz színész! Díjnyertes előadás szemtanúi lehettünk a kórházban is, itt is! Csak az a baj, hogy hajlamos elfelejteni a szövegét. Szerdán reggel a kórházban felháborodva kérte ki magának, hogy Valente telefonüzenetéről kérdezgetem. Ma meg, két nappal később a fickó magánhelikopterével érkezik a helyszínre, és Valente a karjában hozza le a házhoz! Mivel ezt már egyszer megbeszélték a baleset helyszínéről idefelé, Sam nem válaszolt. - Ahhoz, hogy jól tudj hazudni, jó memóriádnak is kell lennie! - oktatta tovább Samet a férfi, miközben átvizsgálta a hamut a kandallóban. - Ez hétköznapi fa hamujának tűnik. Talán tölgy. Mrs. Manninggel az a baj - folytatta -, hogy nemcsak a memóriája rossz, de tájékozódni is nagyon rosszul tud. Innen húsz kilométerre délre hajtott le az útról - és még akkor is délnek tartott. Nem északnak. És ez... vajon mit jelent? - nézett hátra felhúzott szemöldökkel, mintha a társától várná a választ. - Ez beugratós kérdés? - kérdezett vissza mosolyogva Sam. - Azt jelenti, hogy talán hazafelé tartott, amikor a baleset történt, nem idefelé. - Pontosan. Nos akkor, mi a furcsa ezen a helyen? Bármi figyelemre méltó? Sam ráeszmélt, hogy ez az első közös ügyük Shraderrel, és a férfi valóban tudni szeretné, mennyire jó a megfigyelőképessége az alkalmi társának. - Több figyelemre méltó dolog is van itt. Először is, valaki nemrég nagyon alaposan felseperte ezt a padlót, ezért engedhettük be az embereket. Tudtad, hogy a helyszínelők úgysem fognak lábnyomokat találni. Nemcsak azért, mert felsepertek, hanem mert túl egyenetlen a padló. - Jó. És még? - Azért engedted, hogy Valente is bejöjjön, mert abban a valószínűtlen lehetőségben reménykedtél, hogy a helyszínelők valahogy mégis azonosítani tudják a lábnyomát, és összevethetik a házban máshol találtakkal. - Szóval álmodozónak tartasz. - Egyébként, ha esetleg nem tűnt volna fel, Mrs. Man-ning legalább részleges ujjlenyomatot kellett hogy hagyjon azon az ablakon. Shrader felegyenesedett a kandalló mellől, leporolta a kezét, és a zsebébe mélyesztette a tollat. - A keretre tette a kezét, nem az üvegre. Figyeltem. - Szerintem hozzáért az üveghez, amikor megfordult. - Ha biztos vagy benne, jelentsd! - húzta össze Shrader a szemét. - Jelenteni is fogom - fordult sarkon Sam, és a konyhába ment. - És Tierney-vel mi lesz? ő engedte bejönni Valentét. - Abban biztos lehetsz, hogy elkapom a tökét! Már elnézést, hogy ilyen nyersen fejezem ki magam.

- Meg sem hallottam - mondta Sam komolyan. A figyelmét a mosogatóban lévő poharak kötötték le. Azokkal a poharakkal valami nem volt rendben. Shradernek a magányos hálózsák szúrt szemet. - Miért bámulod azokat a poharakat? - kérdezte. - Miért vannak a mosogatóban? Az ásványvízhez hozzá sem nyúltak. A pezsgőhöz és a borhoz sem. Ha nem használták a poharakat, miért vannak a mosogatóban? - Talán Logan Manning úgy gondolta, hogy ott nagyobb biztonságban vannak. Kisebb az esélye, hogy eltörnek. Sam nem vitatkozott.

Csak nagyon rövid ideig ringathatta magát Leigh abban a hitben, hogy megtalálták Logant. A kiábrándító valóság, hogy mindössze az üres kunyhót találták meg, az utolsó csepp erejét és hitét is elvette. Csak ült a nappaliban, gyap-jústólába bugyolálva, és a CBS 2 tudósítását bámulta a nap fejleményeiről. - A rendőrség lezárta a területet, a helyszínelés teljes gőzzel folyik - jelentette Dana Tyler tudósító. - Időközben egyre csökken az esélye, hogy Logan Manninget élve, sértetlenül megtalálják. Riporterünk, Jeff Case ma délután az egyes számú rendőr-főkapitányságon járt, ahol Trumanti főkapitány a nyomozással kapcsolatban kifejtette... Leigh szomjazta az új híreket, de Trumanti csak annyit mondott, hogy a nyomozás több szálon fut, és hogy az emberrablás lehetőségét kizárták, mivel váltságdíjat még senki sem követelt. Több szálon! - gondolta megtörten Leigh. Csak a sötétben tapogatóznak! Shrader és Littleton éppannyit tudnak Logan eltűnéséről, mint ő vagy bárki más. Trumanti bejelentette, hogy véget ért a sajtótájékoztató, de az újságíróknak még voltak kérdéseik. - Igaz, hogy Leigh Kendall ma reggel helikopterrel érkezett a helyszínre? - Igaz. - A helikopter Michael Valentéé, aki el is kísérte a színésznőt? Valente nevének említésére a főkapitány arca megmerevedett. - Tudomásom szerint igen. - Hogy kerül Valente a képbe? - Még nem tudjuk - válaszolta Trumanti, de az arca és a hangja egyértelműen elárulta, hogy egy olyan ügy, melyben Valente neve is szerepel, szerinte mindenképpen kivizsgálásra szorul. Leigh-ben egy pillanatra fellángolt a düh a kapitány arckifejezése miatt, de dühének nagy részét már felemésztették az alaptalan találgatások és szenzációhajhász híresztelések, amelyeket az újságokban olvasott. A reggeli New York T/mesban például „Manning eltűnt: tragédia vagy színjáték?" címmel jelent meg egy írás Leigh-t és Logant ábrázoló fotóval, melyet egy jótékonysági bálon készítettek. A cikk „megbízható forrásra" hivatkozva annak lehetőségét taglalja, hogy Logan eltűnése csupán figyelemfelkeltő hadművelet. A Post kiderítette valahogy, hogy Leigh-t egy ideje valaki zaklatja, és az „emberrabló zaklató" elméletével állt elő. Hogy még érdekesebbé és hitelesebbé tegye elméletét, az újság részletes leírást közölt a zaklató személyiségéről, melyet a hírességek zaklatóira specializálódott szakértő állított össze. A National Enquirer szintén saját ötlettel állt elő, melyet bőszen ki is fejtett legfrissebb kiadásának címlapján, mintha nem koholmányról, hanem a színtiszta igazságról lenne szó: „A Manning-Kendall-házasság zátonyra futott már a férfi eltűnése előtt." A lap „meg nem nevezett forrásai" szerint Leigh már a válást fontolgatta, mert „elege lett Logan hűtlenkedéséből". Ugyanebben a cikkben a pár egy „közeli barátja" azt nyilatkozta, hogy Logan nem volt hajlandó otthagyni a szeretőjét.

A Star is hasonló sztorit dédelgetett, azzal a csekély különbséggel, hogy szerintük Logan szeretője férfi volt. A párocskát ráadásul leleplezni vélték, ahogy Belize-ben kéz a kézben sétálgattak. Eddig csak Leigh-t és Logant vették célba az újságok, de most Michael Valente személyében új koncon kezdhettek csámcsogni. Az esti lapok címoldalán már számos fotó jelent meg az üzletemberről Leigh és Logan fotóinak társaságában. A legtöbb cikk kétes múltját és összeütközéseit a hatóságokkal boncolgatta, de a nőügyeit is részletesen taglalták. Egy újságíró tudni vélte, hogy egy bűnszervezet fejének a lányával volt viszonya, mielőtt titkos kapcsolatokba keveredett volna jó néhány meg nem nevezett, férjnél lévő előkelőséggel. Leigh enyhe bűntudatot érzett, hogy magukkal rántotta ebbe a mocskos rivaldafénybe a férfit csak azért, mert szívességet tett egy számára szinte vadidegennek. Újra bizonyságot nyert, hogy jótett helyébe jobb, ha nem vársz semmi jót. Leigh a távirányítóért nyúlt, és kikapcsolta a készüléket. Aztán felvett egy nagy, bekeretezett képet a dohányzóasztalról. A képen Logan mosolygott megnyerőn, azon a másfél méteres kis vitorláson, melyet előző nyáron béreltek egy hosszú hétvége alkalmával, amikor a házassági évfordulójukat ünnepelték. Leigh a férje előtt ül a kormányrúdnál, és izgatottan várja az első vitorlásleckét. Az egyik vitorla kiengedve lobog, mindkettőjük haja úszik a szélben, és Logan keze Leigh-é mellett pihen. Nevetnek. Egy arra járót kértek meg, hogy fotózza le őket, mintha vitorláznának, pedig valójában még ki voltak kötve. Leigh gyengéden végigsimította a szeretett arcot. Felidézte a férje bőrének tapintását. Logan azon a hétvégén nem borotválkozott, és Leigh most szinte érezte az ujjai alatt az álla ívét, a kétnapos borosta érdességét. A fülében csengett Logan nevetése, ahogy felkiált: - Merre, kapitány? - Aztán egy csókot nyom Leigh tarkójára. - Ahol te vagy, kedves - suttogta Leigh a szívéhez szorítva a képet. Lehunyt szemhéja alól forró könnycseppek potyogtak.

Szombat délelőtt Hilda éppen a létra tetején állva törölgette az ajtókeretet, amikor tizenegy óra ötven perckor megszólalt a telefon. Ezért Joe O'Hara vette fel, ő beszélt dr. Sheila Wintersszel. Joe azonnal tudta, kivel beszél, hiszen pár nappal korábban a doktornő gyógyszert írt fel Mrs. Manningnek, melyet ő hozott el. Ráadásul Brenna is sokszor emlegette már a doktornőt, mint a Manning házaspár közeli barátját. - Mrs. Manninggel szeretnék beszélni - mondta dr. Win-ters. O'Hara egy pillanatnyi bizonytalankodás után előrukkolt a szokásos szöveggel, melyet neki, Brennának és Hildának ilyenkor alkalmaznia kellett: - Sajnálom, dr. Winters, de Mrs. Manning ma nem fogad telefonhívásokat. Pihen. A telefonálók - az újságírók kivételével - mindig tiszteletben tartották ezt az érvet, és üzenetet hagytak. Nem úgy Sheila Winters. Megérezhette, hogy O'Hara habozik, hogy őt is lerázza-e, mert csevegni kezdett a férfival. - Kivel beszélek? - Joe O'Hara vagyok, Mrs. Manning sofőrje. - Gondoltam, hogy ön az! Egyben a testőre is, nem igaz? - Ha úgy alakulnak a dolgok, igen. - Leigh és Logan mondták, mennyire boldogok, hogy nekik dolgozik a következő néhány hónapban. És a jelenlegi helyzetben, érzésem szerint még nagyobb szerencse, hogy ott van - a doktornő olyan melegen és aggodalommal a hangjában beszélt a Manning házaspárról, hogy

Joe azonnal szimpatikusnak találta, és a bizalmába fogadta. - Leigh tényleg pihen? - kérdezte Sheila váratlanul. Joe enyhén hátradőlve bekukucskált a nappaliba, ahol a beszélgetésük tárgya épp egy fényképre meredt, melyen a férje volt látható egy vitorláson. Leigh-nek olyan feszült és kétségbeesett volt az arca, hogy Joe szíve majdnem megszakadt. - Nem pihen, igaz? - találta ki a férfi hallgatásából a doktor. - Nem pihen. - Szeretnék átugrani hozzá ma délelőtt. Gondolja, hogy jó ötlet? - Talán - válaszolta Joe, majd eszébe jutott, hogy előző nap Brenna épp azon sopánkodott, milyen jó lenne, ha legalább dr. Winters beszélne Mrs. Manninggel. - Igen. Jó ötlet - mondta immár határozottan. - De hogyan tudnánk megoldani? Joe megmarkolta a telefont, és lehalkította a hangját. - Nos, ha határozottan kijelentené, hogy ma délelőtt átjön - és nem fogadna el semmilyen kifogást -, nem tehetnék mást, mint hogy közlöm ezt Mrs. Manninggel. Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotában lenne ereje vitatkozni. - Értem - felelte Sheila Winters vidáman, majd szigorú, tárgyilagos modorban folytatta. Itt dr. Winters - vágott bele, mintha csak most kezdték volna a beszélgetést. - Azért telefonálok, hogy közöljem, épp most indulok Mrs. Manning-hez. Kérem, mondja meg neki, hogy hamarosan ott leszek! És nem fogadok el semmilyen kifogást. - Igen, asszonyom! Átadom az üzenetet - válaszolta O'Hara. Épphogy letette a telefont, amikor Hilda szólalt meg a háta mögött, alaposan ráijesztve. - Kivel beszélt? - Dr. Wintersszel. Ragaszkodik ahhoz, hogy átjöjjön. Azt mondta, nem fogad el semmilyen kifogást. Hilda megvetően nézett a férfira. - Na persze. Ez a portörlő meg itt a kezemben valójában sétapálca. - Azt állítja, hazudom? - nézett villámló tekintettel az asszonyságra O'Hara. - Azt állítom, kotnyeleskedik - vágott vissza Hilda, majd a férfit megkerülve a mosókonyha felé indult. De egy szóval sem fenyegetőzött, hogy leleplezi a férfit, vagy keresztülhúzza a számításait. A nappaliba lépett O'Hara, és megköszörülte a torkát. - Sajnálom, hogy meg kell zavarnom, Mrs. Manning -hazudta. A kanapén üldögélő nő gyorsan letörölte a könnyeit, mielőtt O'Hara felé fordult volna. - Igen, Joe? - kérdezte, miközben eredménytelenül próbált halvány mosolyt és összeszedettséget erőltetni magára. - Dr. Winters telefonált. Azt mondta, nemsokára átugrik önhöz... - Mondta neki, hogy senkit sem akarok látni, mert pihenek? - Aha. Mondtam neki. De azt válaszolta, nem fogad el semmiféle kifogást. Leigh először meghökkent, majd egy pillanatra dühbe gurult, de végül megadta magát. - Ez nem meglepő Sheilától - sóhajtotta, és amikor látta, hogy O'Hara kényelmetlenül feszeng, hozzátette.- - Ne aggódjon! Már napokkal ezelőtt beszélnem kellett volna vele. Közeli barátom. - Jót fog tenni, ha beszél a barátjával! - vélekedett a férfi. Leigh úgy érezte, neki a világon semmi sem tehet igazán jót, de Sheilávai legalább teljesen őszintén beszélhet. Hiszen többek között ő volt az, aki felismerte a házasságukat fenyegető válságot, és segített túljutni rajta.

Házasságuk elején Leigh kereste a jövedelmük nagy részét, Logan elsősorban a kapcsolataival és a Leigh-én is túlszárnyaló lelkesedéséve! járult hozzá felesége karrierjének építéséhez. Miután minden ismeretségét latba vetette, hogy Leigh a Broadway összes befolyásos alakjával megismerkedjen, Logan nekilátott visszaszerezni a Manning család vagyonát, melyet a nagyapja egy életen át tartó szerencsejáték-szenvedéllyel és hajmeresztő üzleti vállalkozásokkal tékozolt el. A szerencsejáték-imádat Manning-vonás, de általában - kivéve Logan nagyapját - kiváló üzleti érzékkel párosult. Logan ükapja, Cyrus Manning először konzervipari vállalkozással épített ki egy egész kis magánbirodalmat, hogy aztán minden nyereséget hatalmas textilüzletben tegyen kockára, majd átnyergeljen a még kockázatosabb és még nagyobb olajérdekeltségre. Hozzá hasonlóan Logan is mindig lelkesen nézett az új kihívások elé. És szintén Cyrushoz hasonlóan, Logan vállalkozásai is szinte kivétel nélkül sikeresnek bizonyultak. Mire elérkezett a tizenegyedik házassági évfordulójuk, Logan minden várakozást túlszárnyalt üzleti sikereivel, Leigh-ből pedig nemzetközileg elismert színművésznő lett. Egy idő után szeretett volna hosszabb szünetet tartani két darab között, és kevesebb fellépést vállalni, de Logan nem értette, miért. Neki nem számított, milyen jól megy egy üzlet. Mindig terjeszkedni akart, nemritkán kockázatos befektetési lehetőségekbe fogott. Nem lehetett megállítani, és nem volt hajlandó lassítani. A siker állandó hajszolása komoly következményekkel járt: Logan napi munkaideje rendszeresen tizenhat órásra nyúlt, hónapok futottak tova kikapcsolódás nélkül, hetek teltek el szeretkezés nélkül. Amikor nem sokkal a tizenegyedik házassági évfordulójuk után Logan egyik kisebb üzleti manővere megbukott, a férfi annyira kiborult az ügytől, hogy Leigh úgy döntött, szakemberhez fordulnak. Választása a ragyogó, harminchét éves szőkeségre, dr. Sheila Wintersre esett, aki jól menő praxist alakított ki a Park Avenue-n, és rendkívül sikeres, rendkívül idegőrlő életmódot élő emberek gyógyítására specializálódott. Logan és Leigh jó néhány ismerőse tartozott a páciensei közé. Leigh legnagyobb örömére Sheila Winters rászolgált a hírnevére. Intelligens meglátásokkal, humorral, valamint gyors és kreatív, az előkelő ügyfelei egyéni sajátosságaira szabott megoldásokkal segítette a hozzá fordulókat. Mindössze néhány találkozás után a doktornő kettesben töltendő hétvégét rendelt nekik, mint gyakorlati megoldást a lazítani képtelen Logan számára. - Logan, az olyan embereknek, mint ön, teljes levegőváltozásra van szükségük ahhoz, hogy megfeledkezhessenek a munkájukról - közölte a pszichiáter. - Azzal viszont meg fog gyűlni Leigh baja, hogy olyan helyre vigye, ahonnan nincs kényelmesen elérhető közelségben az irodája. Egy tengerparti, Long Island-i ház elég nagy változást jelentene, csakhogy túl közel van a városhoz, ráadásul könnyen azon kaphatná magát, hogy a helyi klubban vagy a golfpályán naphosszat üzletről beszél olyan emberekkel, akikkel hétközben is együtt van Manhattanben. - Rövid töprengés után a pszichiáter az mondta: - A helyükben valahol északon vennék egy nyaralót - mondjuk a hegyekben. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Sheila őszintén kedveli és csodálja Logant. Valahogy bele tudta képzelni magát az állandóan sikert hajszoló férfi helyzetébe. így aztán Leigh cseppet sem lepődött meg, amikor a pszichiáter tőle várta, hogy romantikát csempésszen a kapcsolatukba. - Gyújtson meg néhány gyertyát, kapcsoljon be valamilyen lágy zenét, és mihelyst hazaér, húzza be a zuhany alá a férjét! - javasolta Leigh-nek mosolyogva a doktor. - Logan nem hülye. Érteni fogja a célzást. Semmi baja szexuális téren. Csak túlhajtotta magát. Aztán komolyan Loganhez fordult. - Az első pár hétben Leigh lesz a felelős azért, hogy emlékeztesse, van élet a munkán túl is, de egyedül önön múlik, él-e az általa nyújtott lehetőségekkel. Én megértem, hogy az üzleti siker teljes elkötelezettséget igényel, és olyan

gondokat kell érte a vállára vennie, melyek minden gondolatát lefoglalják. Még csodálom is, hogy milyen áldozatokat vállal a siker érdekében, de súlyos hiba lenne a házasságánál is előbbre helyeznie az anyagi előrejutást! Tudja, Logan, ha egy férfi a pénz miatt hanyagolja el a feleségét, előbb-utóbb búcsút mondhat a feleségének - és a pénze /elének is... - tette hozzá Sheila, megvillantva humorérzékét, amely oly népszerűvé tette kliensei körében. Sok más pszichiáterrel ellentétben Sheila Winters nem zárkózott el attól, hogy egy pár tagjaival külön-külön is konzultáljon. Minden találkozásuk előtt vagy után szánt pár percet a négyszemközti beszélgetésre is. A legközelebbi alkalommal, amikor kettesben maradtak, Leigh legnagyobb meglepetésére Sheila elárult magáról néhány személyes dolgot. - Lehet, hogy túl elnézőnek tűnök Logan teljesítménykényszerét illetően. Lehet, hogy az is vagyok - mondta -, de ez valószínűleg azért van így, mert nagyon hasonló háttérrel rendelkezünk. Ön azt mondta, Leigh, gyerekkorában a családja meglehetősen szegény volt. De ahogy mesélte, az iskolatársai szülei sem álltak jobban. így nem alakult ki önben szégyenés kisebbségi érzés azért, hogy képtelen beilleszkedni a környezetébe. Logan és én viszont ebben a tudatban nőttünk fel. Mindketten régi, köztiszteletben álló New York-i családból származunk, mindketten a legjobb iskolákba jártunk, és suli után mindketten úgynevezett tisztes szegénységbe térhettünk haza. És ezt mindenki tudta. Nem engedhettük meg magunknak, hogy ott nyaraljunk, ahol az osztálytársaink, nem öltözhettünk úgy, mint ők... egyáltalán, nem élhettünk úgy, mint ők. Lélektani szempontból sokkal jobban jártunk volna, ha állami suliba járunk átlagos gyerekek közé, mint ön. Ahogy befejezték, és a két nő felállt búcsúzkodni. Leigh gyengéden a doktornőre mosolygott, és lelkesen átölelte. - Akkor sem lett volna soha „átlagos", Sheila! - Köszönöm! Jólesik ezt egy ilyen különleges embertől hallani! - Azzal az asztalán fekvő határidőnaplóra nézett. - Önnel már befejeztük a munkát, de ha Logant esetleg rá tudná venni, hogy még néhány alkalommal felkeressen, oldhatnánk a szégyenérzetén, melyet gyerekkora óta cipel. - Mindent megteszek - ígérte Leigh. Logannek két évébe telt megtervezni a nyaralót és megtalálni a tökéletes telket, de Leigh ezt egy cseppet sem bánta. Órákig tudtak beszélgetni róla, tervezgetni, a terveket csiszolgatni - és ez közelebb hozta őket egymáshoz. A hétvégi felderítőutak is, amikor telket kerestek, üdítő változatosságot hoztak a hétköznapokba, épp ahogy Sheila jósolta. Ebben az időszakban történt más változás is: Logan még nagyobb üzleti sikereket ért el. Néhány évvel korábban elkalandozott a lakóházépítés felől a területfejlesztés és az ipari építkezések irányába, de akkoriban még bevételeinek nagy része más emberek üzletébe befektetett pénzből származott. Hirtelen azonban az ügyfelek egymás kezéből vették ki Logan irodájának kilincsét. A meglévő négy építész mellé még hatot kellett felvenni, hogy elvégezzék a rutinfeladatokat, melyeket Logan nem szeretett. Az árakat megduplázhatta, sőt megtriplázhatta, az ügyfelek tódultak - zsíros csekkel a kezükben. Logan azt mondta, mindez annak köszönhető, hogy felhagyott az ügyfelek utáni hajszával, és most már csak hagyja, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak. Ez elegendő magyarázat volt Leigh számára. Noha páciensként Leigh többé nem kereste fel Sheilát, magánemberként sokszor találkoztak különböző összejöveteleken, jótékonysági gyűléseken. Egy a szokásosnál is kimerítőbb gyűlés után a két nő úgy döntött, együtt vacsoráznak. Órákig beszélgettek és nevetgéltek. Szoros barátság szövődött közöttük, és már nem csak Leigh, Sheila is beszélt önmagáról.

Tizennyolcadik fejezet

Joe O'Harának igaza volt - ahogy Sheila leült mellé, Leigh máris jobban érezte magát. Elegáns, fekete gyapjúkosztümjében, csinos kontyba tűzött szőkeségével Sheila leheletnyi frissességet hozott a házba. Leigh mindent elmondott, ami vasárnap kora reggel óta történt - a barátnője pedig józan bölcsességgel, megértően hallgatta végig. Mesélés közben Leigh-nek sikerült megőriznie a tartását, de a végéhez érve - amikor a következő, elkerülhetetlen témára kellett volna rátérnie úgy érezte, jeges kéz szorongatja a torkát, és könnyek tolultak a szemébe. Most, hogy kiöntötte a szívét Sheilának, szembe kellett néznie az igazsággal. Némán szenvedve, elveszetten kapaszkodott barátnője együtt érző tekintetébe. Aztán hirtelen elfordult, és igyekezett valami másra koncentrálni. Tágas, sötét faburkolatú szoba meredt vissza rá, ahogy kinézett az ajtón. Logan dolgozószobának használta. Most sötét volt és üres. Leigh élete is sötét volt és üres. Kihunyt benne a fény. Logan elment. Nem jön vissza többé. Leigh görcsösen nyelt egyet, a szavak suttogva törtek fel a lelke mélyéről. - Elment, Sheila. Nem jöhet vissza. - Miért mondod ezt? Leigh lassan visszafordította a tekintetét, és egyenesen a barátnője szemébe nézett. - Már egy hete, hogy eltűnt. Ha élne még, mostanra már megtalálta volna a módját, hogy életjelet adjon. Te is ismered. - Igen - mondta Sheila határozottan. - Ugyanakkor azt is tudom, hogy rendkívül találékony és higgadt. Vasárnap még élt, és tökéletes formában volt. Most szombat reggel van. Ez azt jelenti, öt teljes napja tűnt el, nem egy hete. Egy férfi ennél sokkal hosszabb ideig képes életben maradni a hóviharnál sokkal rosszabb körülmények között is. Leigh-ben a remény üstökösként ragyogott fel újra. Sheila észrevette a változást, és biztatóan a barátnőjére mosolygott. - Te is úgy látnád a dolgokat, ahogy én, ha nem lett volna az a baleset. Nem elég, hogy két lelki trauma is ért, fizikailag is komoly megpróbáltatáson menté) keresztül. Meg kell erősödnöd. Kezdetnek időnként elmehetnénk együtt sétálni. A hétfőim szabadok. Hétfőre készen állsz már egy kis testedzésre, ugye? Leigh-nek nem fűlt a foga semmihez, ami nem Logan megtalálását szolgálta, de belátta, hogy Sheilának igaza van. Edzésre van szüksége, hogy visszaszerezze az erejét és a lendületét. - Egy nagyon rövid, nagyon lassú sétában benne vagyok - alkudozott. - Hála az égnek! - nevetett fel Sheila, miközben visszatette a csészéjét az alátétre. Legutóbb, mikor együtt edzettünk, napokig nem tudtam megmozdítani feljajdulás nélkül a lábam. A klienseim kezdtek ellátni engem tanácsokkal az edzést illetően. Egyrészt szörnyen zavarba ejtő volt a helyzet, másrészt azon is aggódhattam, hogy a végén még felszámolják nekem a tanácsadás díját! Leigh-nek hosszú ideje először sikerült szívből elmosolyodnia. Sheila az órájára pillantott, majd sietősen felkapta a retiküljét, és felállt. - Tizenöt perc múlva találkozóm van egy pácienssel, aki állandóan elkésik. Remélem, még nem sikerült teljesen lenevelnem a rossz szokásáról... - Lehajolt, és csókot lehelt Leigh arcára. - írtam fel neked nyugtatót. Szeded? - Egyet már bevettem.

- Szedd naponta kétszer, ahogy javasoltam! - mondta határozottan Sheila. - Segít. És nem homályosítja el a gondolkodásod. Csak segít normálisan gondolkodni. - De hiszen semmi normális nincs abban, ami most velem történik! - vitatkozott Leigh, de aztán inkább beadta a derekát. így könnyebb volt. - Rendben. Elkezdem szedni. - Remek. És kérlek, hívd fel Jasont! Tegnap kétszer is hívott. Magánkívül volt. Még nem is látott a baleset óta, azt sem tudja, mikor tudod folytatni a munkát! Ezt hallva, Leigh-nek bűntudata támadt, ugyanakkor igazságtalannak érezte, hogy még ezzel is foglalkoznia kell. - Igaz, hogy nem beszéltem vele, mióta kijöttem a kórházból, de Jason mindennap küld üzenetet, és azt mondja, Jane Sebring remekül beválik a szerepemben. A ragyogó beugró színész és kezdő sztár említésére Sheila utálattal húzta el a száját. - Minden bizonnyal majdnem megszakad a szíve, hogy túlélted a balesetet! Émelyeg a gyomrom, hogy Jane Sebring profitál a te szerencsétlenségedből. Leigh döbbenten bámult a barátnőjére. Sheila eddig soha nem engedett meg magának ehhez hasonló megjegyzéseket. Pszichiáterként az emberek viselkedése mögött húzódó okokat kereste, nem az adott személyt tette felelőssé az érzéseiért. - De ne is menjünk ebbe bele! - nézett újra az órájára Sheila. - Elkésem. Rohannom kell. Tudod, hol találsz meg, ha szükséged van rám akár éjjel, akár nappal! A telefon rendszeresen, kitartóan csengett végig Sheila látogatása alatt. Távozása után Hilda bevitte az üzeneteket Leigh-nek, aki átlapozta őket. Úgy döntött, Michael Valentét és Jasont visszahívja. Először Valentét tárcsázta. A vonal túlsó végén egy nő szólt a készülékbe, rendkívül kellemetlen modorban. Hűvösen hivatalos hangon beszélt, a szükségesnél jóval több kérdést tett fel, és érezhetően gyanakvás töltötte el Leigh válaszai hallatán. A hívás okán kívül Leigh telefonszámát és címét is megkérdezte, majd se szó, se beszéd várakoztatásra tette a vonalat, és úgy is hagyta jó ideig. Tekintve, hogy már egy hete Leigh fotóival voltak tele az újságok, egy napja pedig már Valente is főszereplő lett a cikkekben, Leigh nehezen tudta elhinni, hogy a nő kérdéseire valóban szükség van. Amennyiben a házvezetőnővel van dolga, a szerencsétlen alkalmazottnak szigorúan meghagyhatták, hogy alaposan rostáljon át kivétel nélkül minden hívást. Ha a férfi barátnőjével beszélt, a nőnek komoly féltékenységi problémái lehetnek minden nőnemű telefonálóval kapcsolatban. Akárhogy is, Michael Valentét nem könnyű elérni. Olyan sokáig várakoztatták, hogy Leigh kezdte elunni és feladni a várakozást. Már épp letenni készült a telefont, amikor Valente végre beleszólt. - Leigh? Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, a férfi hangjának hallatán, ahogy ilyen bensőségesen megszólítja, Leigh agyában különös érzés kezdett lüktetni. Volt benne valami... felkavaró. - Leigh? - törte meg a csendet újra a hang. - Igen, itt vagyok. Bocsánat, csak... elkalandoztak a gondolataim! - Köszönöm, hogy állta a kérdésáradatot, és aztán megvárta, hogy felvegyem! - mondta Valente. - A titkárnőm azt hitte, valamilyen újságíró próbálkozik egy újabb trükkel, hogy a telefonhoz csábítson. Amikor kerestem, elfelejtettem megadni önnek a magánszámomat, pedig szándékomban állt. Van valami hír Loganről? - Nincs. Semmi - válaszolta Leigh, miközben azon töprengett, a férfit vajon állandóan zaklatja-e a média, vagy -ne adj' isten - annak az árát fizeti meg, hogy neki segített. Attól tartott, az utóbbi a valószínűbb.

- Leigh? A színésznő reszketegen felsóhajtott. - Bocsánat. Azt hiheti, már letettem. Csak abban reménykedtem, az újságírók mindig a nyomában vannak, és nem nekem köszönheti, hogy tegnap óta egyfolytában ostromolják... De amint kimondta, érezte, hogy tökéletesen valószerűtlen a reménye. Ráadásul, ami még rosszabb, goromba célzást tett a férfi nem éppen makulátlan múltjára. Homlokát a tenyerébe fogta, és lehunyta a szemét. - Annyira sajnálom! - mondta elhaló hangon. - Nem úgy értettem, ahogy hangzott! - Semmiért sem kell elnézést kérnie - válaszolta a férfi, de a hangja kiábrándultan és hűvösen csengett. - Azon gondolkodtam, beugorhatnék-e esetleg holnap azokért az iratokért, melyeket Logannek adtam kölcsön. A tegnapi nagy sietségben elfeledkeztem róluk. A „tegnapi nagy sietségben" a férfi felrúgta a saját teendőit, magához rendelte a pilótáját, elviselte O'Hara akadékoskodását, Leigh rendelkezésére bocsátotta a helikopterét, végig vele maradt a fogcsikorgató hidegben, tűrte a rendőrség megalázó viselkedését, és a saját karjában cipelte Leigh-t fel s alá a hóban. Bár Leigh érzelmileg teljesen ki volt merülve, úgy érezte, nem fejezte ki eléggé a háláját. Nem hagyhatta szó nélkül a férfi válaszát. - Én... annyira sajnálom... - mondta ismét, könnyek között. - Pontosan mit sajnál? - kérdezte epésen Valente. - Hogy olvasott rólam az újságokban, vagy hogy elhitte, amit olvasott? Leigh felemelte a fejét, szemöldöke ráncba szaladt. Egy gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Egy meglehetősen nyugtalanító gondolat. - Mindent - mondta szórakozottan. - Holnap hány óra körül zavarhatnám? - Bármikor. Egész nap itthon leszek, kivéve, ha híreket kapok Loganről. A beszélgetés befejeztével Leigh még egy darabig a telefonra bámult, és próbálta megfogalmazni nyugtalansága okát. Volt valami a férfi hangjában. Arc nélküli hang... Egy férfi hangja, amely először kellemes, később azonban nyugtalanságot ébreszt... veszélyérzetet... Ezt elejtette... Leigh lerázta magáról a Saks előtt történtek emlékét. Az nem Valente volt. Nem lehetett ő. Micsoda abszurd ötlet - ebből is látszik, hogy a szellemi és fizikai kimerültség határán egyensúlyoz! Úgy döntött, Jasont is most hívja fel. Kellemes meglepetésként érte, hogy barátja jól ismert, kitörőén energikus személyisége és őszinte aggódása mennyire felvidítja. - Nekem aztán bizonygathatod, hogy jól vagy - jelentette ki Jason a beszélgetés végén -, a saját szememmel akarok meggyőződni róla, kedvesem! Hánykor legyek nálad holnap? - 'Jason, én most igazán nem vagyok jó társaság! - Én viszont mindig az vagyok, és eltökélt szándékom, hogy részesítelek benne holnap! Legyen mondjuk dél? Leigh belenyugodott, hogy Jason másnap ott fog toporogni az ajtajában, akár akarja, akár nem. Ugyanakkor rájött, hogy igazából szívesen látná a barátját. Majdnem megőrül az egyedülléttől és a magánytól. - A dél jó lesz - válaszolta.

Tizenkilencedik fejezet

A tizennyolcas körzet Hetvenkettedik utcai, Upper East Side-i központja volt a legelőkelőbb környéken Manhattan huszonhárom körzeti rendőrállomása közül. Hogy az épület ne rontsa le annyira a luxuskörnyék hangulatát, nehéz, faragott kapuval díszítették, amely mellé antik gázlámpák is kerültek. Belülről azonban éppolyan semmitmondó és nyüzsgő volt, mint bármelyik New York-i társa. Szombaton délben Shrader már Holland kapitány irodája előtt várakozott, amikor Sam megérkezett. Fáradtnak, ziláltnak és rosszkedvűnek tűnt. - A fenébe is! - ásított. - Azt hittem, pihenhetek egykét napot, amíg a törvényszékiek végeznek a kunyhóval! Átkozottul jólesett tegnap végre a saját ágyamban aludni! Téged hánykor hívott ma reggel Holland, hogy gyere be? - Nem sokkal nyolc előtt - válaszolta Sam. - Az az ember nem alszik. Mindig itt van. Kizárólag a munkájának él - jelentette ki Shrader. Sam véleménye szerint a kapitány sokkal inkább a következő munkájának él. Mindenki tudta, hogy hamarosan felszabadul egy főkapitány-helyettesi pozíció, és hogy Holland az egyik legesélyesebb pályázó. - Steve Womack újra munkába áll hétfőn - mondta két ásítás között Shrader. - Azt mondja, szépen helyrejött a válla a műtét után, és nem bír ki még egy napot otthon. Shrader állandó társának visszatérése azt jelentette, Samet átirányítják máshova. A lánynak rossz kedve lett a gondolattól, hogy ott kell hagynia a Manning-ügyet. - Akkor, gondolom, ezért hívtak be engem is - mondta. - A kapitány meghallgatja a beszámolónkat, aztán áthelyez. - Egy kicsit vidámabb arcot kérek, Littleton! Még a végén azt hiszem, hiányozni fogok! vigyorgott Shrader. Sam nem erősítette meg, de nem is tagadta a vádat. - Hiányozni fog a Manning-ügy - mondta inkább. - Már amennyiben beszélhetünk Manning-ügyről. Holland irodájának ajtaja hirtelen kitárult, és a kapitány egy kézmozdulattal behívta a két nyomozót. - Köszönöm, hogy bejöttek a szabadnapjukon - mondta, bezárva mögöttük az ajtót. Néhány papírt még alá kell írnom, aztán beszélhetünk. Foglaljanak helyet! - tette hozzá, az íróasztala előtti két szék felé biccentve. Aztán az asztal mögé lépett, és tollat vett magához. Kerületi kapitányként Holland irodája nagyobb volt, mint az épület négy emeletén szétszórt többi iroda, és egy hosszú folyosó végén helyezkedett el, kissé távolabb az általános zűrzavartól. Néhány szokatlanul tetszetős személyes részlet - antik, bőrborítású könyvtámasz az asztalon, évszázados, bronzállványon álló földgömb az ablaknál, a sarokban - tette még kellemesebbé a helyiséget. A tárgyakról nem sütött, hogy drágaságok, de Sam tudta, hogy sokat érhetnek. Leheletnyi eleganciát kölcsönöztek a szobának, melyet csak azon kevesek értékelhettek, akik elég választékos ízléssel rendelkeztek ahhoz, hogy felismerjék az értéküket -a többiek számára nem mondtak semmit. A kapitány szándékosan egyszerű, de drága ruházatához hasonlóan az irodája is éppolyan finoman egyedi volt, mint maga a jóképű tulajdonos. Nagybátyjaihoz és nagyapjához hasonlóan, Holland is a bűnüldözést választotta hivatásának, de elődeivel ellentétben, ő diplomával és jelentős megtakarítással rendelkezett és egész szép kilátásokkal pályázott a főkapitány-helyettesi pozícióra. Negyvenegy évesen nemcsak kiemelkedő szakmai és adminisztratív képességekről tett már tanúságot, de kifinomult, ragyogó eleganciával is bírt, melyre Edelman polgármesternek szüksége volt, hogy a New York-i rendőrséget a nagyközönség előtt jó színben tüntethesse fel. A kapitány aláírta az utolsó papírt is, félretette a tollát, majd Shraderre emelte a tekintetét.

- Fejlemények vannak a Manning-ügyben - mondta kimérten. A hangjából Sam arra következtetett, Holland nem örül a fejleményeknek. - Trumanti főkapitány négyfős nyomozócsoportot akar az ügyre állítani, már ki is jelölte a csoport vezetőjét. A csapat tagjaiként ön és Womack is neki tartoznak majd felelősséggel. - Ki az? - kérdezte röviden Shrader. - A neve McCord. Trumanti át akarta adni az ügyet a főkapitányságnak, de ez a mi ügyünk. Ráadásul valódi időzített bomba. Meggyőztem Trumantit, hogy sokkal jobban ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az ügyet, ha itt marad. A szövetségieknek sosem sikerült Valentére bizonyítaniuk semmit sem, de majd mi a falhoz állítjuk a szemetet! A sajtónak köszönhetően már a szövetségiek is tudják, hogy köze van a Man-ning-ügyhöz. Tűkön ülve várják, hogy beleüthessék az orruk a mi dolgunkba, de ez nem fog bekövetkezni. Abban egyetértettünk Trumantival, hogy ezt az ügyet szoros ellenőrzés alatt kell tartanunk, amíg ki nem derül, Valente miképpen érdekelt benne. Senki, ismétlem, senki - hangsúlyozta végre Samre nézve - nem beszélhet róla a sajtónak vagy bárki másnak, aki nem vesz részt közvetlenül a nyomozásban. Világos? Sam bólintott. - Értettük - mondta Shrader. - Bármire legyen szükségük - folytatta Holland -, csak szóljanak, és megkapják! Legyen az túlóra, pluszemberek, hatósági felhatalmazás, bármi. A kerületi ügyész mindent megszerez, amit mi magunk nem tudunk - mondta, majd felállt, jelezve, a beszélgetésnek vége. - McCord Unger hadnagy üres irodáját használja a nyomozás során. Most is ott van, és találkozni szeretne önökkel tizenkettő huszonötkor. Azt tanácsoltam, Sam, hogy ön legyen a negyedik tag McCord csapatában. Hogy ügyről beszélhetünk, az kizárólag önnek köszönhető. De a végső szó McCordé. Van kérdésük? Mielőtt Sam köszönetet mondhatott volna, Shrader megszólalt. McCord? - töprengett hangosan. - Csak nem Mitchell McCordról van szó, kapitány? - Személyesen - bólintott a kapitány. - Köszönöm, kapitány! - mondta Sam hivatalos hangon. Shrader az iroda ajtaja felé indult, de Samet egy pillanatra még magához intette a kapitány. Megvárta, amíg Shrader kimegy, majd a hangját lehalkítva, mosolyogva megszólalt: - Szép munka volt megtalálni az üzenetet, amit Va-lente Mrs. Manningnek küldött! Az édesapja nagyon büszke lesz! - Ezekről a dolgokról nem beszélek a mostohaapámmal - figyelmeztette burkoltan a férfihoz fűződő valódi viszonyára Sam a kapitányt. - Ő és anyám is nagyon elfoglaltak mostanában, és nekem is rengeteg a dolgom. - Értem - mondta Holland, majd ismét elmosolyodott, és egy biccentéssel jelezte, hogy Sam távozhat. - Csukja be az ajtót maga után! Sam bezárta az ajtót. A kapitány úgy döntött, felhívja a lány mostohaapját. Felvette a telefont, és a kinti irodában dolgozó titkárát tárcsázta. - Nézzen utána, kérem, hogy Hollenbeck szenátor elérhető-e!

Huszadik fejezet Előre látható volt, hogy Shrader nem veszi jó néven, hogy nem ő lett a nyomozócsapat feje, de az meglepte Samet, hogy a férfi ugyanakkor izgatottnak is tűnt, hogy Mitchell McCorddal dolgozhat együtt.

- Az a fickó valóságos legenda! - mondta Samnek, miközben a harmadik emelet egyik automatájába adagolta az aprót. - Miért? - Annak sok oka van. Van olyan, amit senki sem tudhat. - Na, ezzel aztán sokat mondtál! - vigyorgott Sam. Hogy igazolja állítását, miszerint McCord valódi legenda, Shrader előrukkolt néhány részlettel. - Tíz évvel ezelőtt a legfőbb ügyosztálynál dolgozott. Ő foglalkozott a Silkman emberrablással. Emlékszel, az a kiskölyök, Joey Silkman négy napot töltött elevenen eltemetve egy faládában. Sam bólintott. - McCord csapata elkapta az egyik gyerekrablót, amikor az át akarta venni a váltságdíjat, de egy szót sem tudtak kihúzni belőle. Két nap telt el így, aztán három. Végül McCord szabadlábra helyeztette az emberrablót, és barátilag elbeszélgetett vele. Aztán már csak annyit hallottunk, hogy a fickó végre kitálalt, és elvezette McCordot a ládához. Együtt ásták ki a kölyköt. - Azt állítod, McCord kiverte belőle az igazságot? - Nem. Egy horzsolás nem sok, annyi sem volt a fickón! Bűnösnek vallotta magát, és enyhítést kapott a bírótól a nyomozás segítéséért, így huszonöt évvel „megúszta". A társai életfogytiglani kaptak. - Shrader kíváncsian figyelte Sam reakcióját, miközben kinyitotta az M&M'ses zacskót. - Lenyűgöző - mondta a lány, miközben ő is pénzt dobott be az italautomatába. - De ettől még nem lesz valaki legenda. - Van még bőven róla mit mesélni, csak gondolkodnom kell kicsit. Ó, igen! McCord vezette a túsztárgyalást, amikor négy őrült túszul ejtett egy teljes fiútábort! A túszejtők azzal fenyegetőztek, hogy minden órában végeznek egy gyerekkel. - De ő mindenkit megmentett, egyetlen lövés nélkül! Még a hangját sem kellett felemelnie! - viccelődött Sam. - Nem. Egy gyereket fejbe lőttek, még miközben McCord csapata a helyszínre tartott. Sam elkomolyodott. - Mi történt aztán? - Mint mondtam, a csapat még nem ért oda, így senki sem tudja pontosan, mi történt. A szemtanúk vallomásai nagyon ellentmondásosak. McCord egyedül volt, és gyakorlatilag elvesztette a józan eszét. Besétált a tisztásra, ahol a kölyköket fogva tartották, széttárta a karját, és valami olyasmit mondott, hogy mit száraznak a túszejtők tizenkét évesekkel, amikor lőhetnek maguknak egy zsarut is. Aztán közölte, hogy azt az utasítást adta az embereinek, hogy hatvan másodperc múlva nyissanak tüzet. Kijelentette, hogy mivel a túszejtők már elkezdték az öldöklést, nincs helye tárgyalásnak. Korábbi szkepticizmusa ellenére, Samet lebilincselte a történet. - Aztán mi történt? - McCord azt mondta a gyerekeknek, hogy vágják magukat hasra, hogy el lehessen kezdeni a lövöldözést - legalábbis egyesek szerint. Mások azt mondják, csak elbődült, hogy „Hasra, kölykök!". - És? - A túszejtők ordibálni kezdtek, hogy mindenki maradjon talpon. - Igen? És? - A kölykök megérezhették, hogy McCord őrültebb és veszélyesebb, mint a fogva tartóik, mert hasra vágták magukat. A mesterlövészek pedig tüzet nyitottak. Négy túszejtő halt bele. Akkor lett McCord őrmester. Nem is! Akkor léptették elő, amikor azt a vesztegetéses-

zsarolásos ügyet göngyölítette fel, melyben a város néhány fejese is nyakig benne volt. Néhány éve átment a szervezett bűnözési osztályra, ott is karriert csinált, majd a szíve visszahúzta a kerületi parancsnokságra, ahol a hadnagyi rangig vitte. A negyvenes évei közepén jár, és mindenki azt hitte, néhány éven belül kapitány lesz belőle, aztán idővel nyomozóparancsnok, de nem ez történt. - Mi történt? - kérdezte Sam az órájára pillantva. Még mindig maradt tizenöt percük a McCordnál való jelenésükig. - Semmi. Egy éve McCord bejelentette, hogy ahogy lejár a húsz szolgálati éve, ami hamarosan bekövetkezik, visszavonul. A múlt hónapban azt hallottam, már el is ment, de lehet, hogy csak kivette a szabadnapjait - Shrader az ebédlőben álló, üres asztalok felé biccentett. - Leülhetnénk itt ahelyett, hogy McCord ajtaja előtt téblábolunk, mintha pápai audenciára várnánk! A nap ezen szakában az ebédlő többnyire nyüzsgött az emberektől, aznap azonban úgy tűnt, mindenki korábban evett. A kerek fémasztalokat beterítő ételmaradékok legalábbis erre engedtek következtetni. Sam próbálta a legkevesebb ragacsos papírtálcával és szalvétagombóccal borított asztalt kiválasztani, Shrader azonban nem volt ennyire igényes. A férfi a legközelebbi asztalhoz ült le, és a tenyerébe rázott néhány szem M&M's-t. - Mit művelsz? - Keresek valamit, amivel letörölhetném ezt a széket -válaszolta Sam meggondolatlanul. Shrader felröhögött. - Littleton! Mégis hogy fogja bírni a gyomrod, ha a kukában kell majd turkálnod a bizonyítékért? - Nos, úgy tervezem, kesztyűt húzok majd, mint általában mindenki - válaszolta a lány, és leült. - Na, vegyél! - nyújtotta Shrader nagylelkűen Sam felé a tenyerében lapuló színes korongokat. Egész gusztusosán néztek ki. - Hozzányúltál bármihez, a szék hátulján kívül? - Szerintem nem szeretnéd hallani a választ. Sam rosszallón összeszorított ajkakkal nézett a férfira, de a szája szegletében apró mosoly bujkált. A hallgatással a hasonló megjegyzéseknek akarta elejét venni a jövőben, a félmosollyal ugyanakkor kifejezte, hogy tudja, hogy magának kereste a bajt. Shrader értette a finom üzenetet, és kényelembe helyezte magát, hogy a McCordmondakör további részleteivel kényeztesse Samet. Mire felálltak az asztaltól, Sam már lelkesen várta, hogy megismerje a férfit, akinek megérzései egy látóéval vetekednek, az intelligenciája egy atomtudósé, és kitartóbb, mint egy pitbull. - Várj! - mondta Shrader, ahogy McCord irodája felé menet elhaladtak a mosdók előtt. Ide beugrom. A folyosón ácsorgó Sam mellett több rendőr, hivatalnok és nyomozó ment el, akikkel korábban már összefutott, de most ahelyett, hogy szokásukhoz híven átnéztek volna rajta, mind odabiccentett, vagy köszönésfélét motyogott neki. Hozzáállásuk száznyolcvan fokos fordulatot vett. Sam tisztában volt azzal, hogy ezt annak köszönhette, hogy Shrader önmagát meghazudtolva tett arról, hogy Holland - számos catskillsi rendőrrel egyetemben - megtudja, Sam milyen nagy mértékben járult hozzá a Manning-ügyhöz. A barátságtalan, mackós rottweilerkülső mögött - Sam-nek határozottan az volt az érzése Shrader a lelke mélyén igenis kedves ember. A morcos kimértség csak álca. De Sam morfondírozásának rögtön vége szakadt, mihelyst a férfi újra felbukkant. Shrader vízzel elsimította rövid, fekete haját, betűrte az ingét, és megigazította a nyakkendőjét. Sam visszafojtott mosollyal nyugtázta a változást

- Remekül nézel ki! - viccelődött. - McCord el lesz ájulva, ha meglát! Sam erősen kételkedett abban, hogy Mitchell McCordot szimpatikusnak fogja találni, de nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy milyen embernek sikerült azt elérnie, hogy Shrader figyelmet szenteljen a megjelenésének. A hegyekben ugyanis a nyomozó ugyanazt a három inget és nadrágot hordta egy héten keresztül. És noha McCordnak eddig csak a hősiességéről és az eredményeiről volt szó, Sam kezdett arra gyanakodni, hogy társa tud valamit a csapatvezető külsőségekkel szemben támasztott igényeiről is, azért vágta magát puccba. Tekintve McCord gyors előrejutását a ranglétrán, Sam feltételezte, hogy a férfi nemcsak tehetséges, de okos politikus is, és valószínűleg arrogáns lehet. Minden bizonnyal nagy hangsúlyt fektet az öltözködésre is.

Huszonegyedik fejezet

A harmadik emelet nagy részét a csoportszoba foglalta el, egy nagy, fémasztalokkal és iratszekrényekkel telizsúfolt helyiség, melyet három váltás nyomozó, köztük Shrader és Sam használt éjjel-nappal. A szoba állandóan nyüzsgött az emberektől, és ez alól a szombat dél sem volt kivétel. Néhány nyomozó jelentést írt vagy telefonált, két nyomozó felháborodott turistákat kérdezett ki a kirablásukról, egy nő síró gyermekével a karján éppen a férje ellen tett feljelentést. Unger hadnagy egykori irodája a csoportszoba emeletén a folyosó túlsó végét foglalta el. McCord nem volt az irodájában, amikor a két nyomozó odaért, de a helyiségben tapasztalt változások egyértelművé tették a tulajdonoscserét. Mint minden gazdátlan területet a helyhiánnyal küszködő épületekben, Unger irodáját is gyorsan kisajátították különböző nem hivatalos célokra, többek között étkezőnek, tárgyalónak, raktárnak és lomtárnak használták. Mindez azonban McCord megjelenésével gyorsan a múlté lett. A polgármester, a kormányzó és a rendőrfőkapitány képe eltűnt az íróasztal mögötti falról, ahol Sam korábban látta őket. Hasonló sorsra jutottak a dísztáblák, idézetek, oklevelek és elismerések is, melyek egykor a fal többi részét borították. Az ócska információs tábla is eltűnt a szobából, a rá ragasztott jegyzetekkel, kivágásokkal és hirdetésekkel együtt. A jobb oldali, valaha jellegzetesen poros iskolai tábla volt az egyetlen túlélő, amely immár ragyogóan tisztán, de maradhatott. A tábla aljához erősített, szintén makulátlanra sikált fatálcában a megszokottól eltérően nem egy halom krétacsonk és egy taplószáraz, ősrégi szivacs virított, hanem egy doboz daliás kréta és friss szivacs. A berendezés kimerült egy az ajtó felé néző fém íróasztalban, egy tálalóasztalban, két székben a látogatóknak, valamint egy, a bal oldali falhoz állított, hosszúkás asztalban és a hozzá tartozó két székben. - Úgy tűnik, McCord kicsit jobban ügyel a rendre, mint Unger - suttogta Shrader, miközben leültek az íróasztal előtti székekre. Sam úgy érezte, ennél enyhébben képtelenség lett volna kifejezni a helyzetet. Az íróasztalt nem csak lemosták, és odébb tették. Milliméternyi pontossággal igazították a fallal párhuzamosan. A mögötte lévő tálaló, két monitort leszámítva, teljesen üres volt. Az egyik monitor, egy laptop része minden bizonnyal McCord tulajdonát képezte, a másik, egy ormótlan ócskaság a rendőrségé lehetett. A laptop közvetlenül McCord széke mögött állt, a sötétkék képernyőn időnként felvillant a „Kérem a jelszót" felirat. A nagyobbik monitor bal oldalra tolva, feketén ásítozott. Az asztal négy sarkán egy-egy, precízen felcímkézett mappakupac állt. Mindegyik kupacon más-más színű címke díszelgett. Az asztal közepén,

pontosan az üres forgószék előtt, érintetlen, sárga jegyzettömb feküdt frissen hegyezett, szintén sárgán pompázó ceruza társaságában. A jegyzettömb alatt két mappa hevert, talán véletlenül, talán szándékosan stílusosan elrendezve egymáson. A címkéik részben fedték egymást. Samre nem tettek volna ekkora benyomást a változások, ha McCord a személyesebb környezet kialakítása érdekében eszközölte volna őket, hogy az akár hetekig, hónapokig eltartó nyomozás alatt kellemesebb legyen az itt-tartózkodás. Csakhogy a látszat nem erről árulkodott. A lány egy árva képet sem látott a szobában feleségről, barátnőről vagy gyerekről, sehol egy otthonos kávésbögre, levélnehezék vagy emléktárgy. Még az elmaradhatatlan névtábla sem állt az asztalon, pedig azt minden valamirevaló rendőr kitette minden olyan asztalra, melynél akár csak egyetlen napot is dolgozott. Hiába hallott az előbb McCord bátorságáról és hőstetteiről, Samnek határozottan az volt az érzése, a fickó minimum finomkodó, kényes alak, de az is lehet, hogy egyenesen orvosi eset. Épp előrehajolt, hogy ezen véleményét Shraderrel is megossza, amikor a szeme megakadt a jegyzettömb alól kikukucskáló mappára ragasztott néven. McCord bekérette a személyes dossziéikat. - Shrader! Neked... Malcolm a keresztneved? - Úgy nézek ki, mintha Malcolm lennék? - csattant fel dühösen a férfi, de nem kellett pszichológusi diploma ahhoz, hogy Sam felismerje a zavarban lévő ember dacos reakcióját. - Semmi baj azzal a névvel! Miért tagadod le? Malcolm Shrader a neved. - Ezek szerint - lépett lendületesen a szobába Mitchell McCord, Sambe fojtva a szót -, ön csakis Samantha Littleton lehet. Sam nem tisztelettudatból, sokkal inkább meglepetésében ugrott talpra Shrader után, hogy kezet fogjon McCorddal. - És amennyiben eddigi következtetéseim helyesek, az én nevem McCord - tette hozzá szárazon a férfi. Egyetlen fürge mozdulattal intett a két nyomozónak, hogy foglaljanak helyet, majd ő maga is leült, és a telefonjáért nyúlt. - Gyorsan el kell intéznem még egy telefont, de aztán a tárgyra térhetünk. Sam örült, hogy nyert néhány percet, amíg összeszedheti a gondolatait. Mitchell McCord sebhelyes arcát, markáns vonásait nézve azonnal elvetette a finomkodó személyiség elméletét. Újabb elmélettel azonban képtelen volt előállni a férfit illetően. A részletek valahogy nem álltak össze. A férfi magas, és az erős fizikumúak lendületével mozog, ugyanakkor soványabb a kelleténél. A negyvenes évei közepén jár, de a haja már teljesen őszbe borult. A frizurája George Clooney stílusára emlékeztette Samet. McCord jól öltözött, főleg nyomozó létére: barna nadrágján frissen vasalták az élt, bőrövének árnyalata tökéletesen harmonizált a ruházatával, bézs pólóinge kifogástalanul mutatott - barna tweedzakója azonban túl nagynak tűnt, főleg vállban. Mindez természetesen nem számított. Sam jól tudta, vajmi keveset árul el egy férfiról az öltözéke, de McCord arca szintén kész tanulmány volt - zavarba ejtő tanulmány. Bőre bársonyosan mély barnasága arra engedett következtetni, hogy nemcsak pénze, de kedve is volt ahhoz, hogy hetekig a trópusokon süttesse a hasát. Pénze és hajlandósága is volt rá, mégsem tűnt egy pillanatra sem henyének vagy kényelmesnek. Nem lehetett összeegyeztetni ezt a két jelzőt a jó ötcentis sebhellyel durva arca jobb felén, és az azzal párhuzamos, a szemöldököt is kettészelő, vastagabb forradással. A sebhelyek mellett mély barázdák húzódtak a szája szegleteiben, és a homlokán is. Mitchell McCord arca nem volt sem fiatal, sem jóvágású. Távol állt attól, hogy vonzó legyen, mégis a minden részletben megbújó egyéniség, a kemény tapasztalatok nyomai minden kétséget kizáróan - a férfi arcát a legka-rizmatikusabb, leglebilincselőbb arccá tették, melyet Sam valaha látott.

Amikor azon kezdett sajnálkozni, hogy nem mosta meg a haját, és egy cseppet sem vonzó kapucnis felsőt és farmert vett fel, döbbent rosszallással hűtötte le magát. Egy perccel később McCord letette a telefont, és Shrader-re nézve beszélni kezdett hozzájuk, ami, tekintve Shrader magasabb rangját és nagyobb tapasztalatát, helyénvalónak tűnt Sam számára. - Rendben. Most pedig tájékoztasson a dolgok jelenlegi állásáról! Mondjon el mindent, szépen, sorjában, ahogy történt! - Samre pillantott. - Ön pedig azonnal szóljon, ha kihagyna valamit! Ne várjon egy pillanatig sem, és ne hagyja veszni a legjelentéktelenebbnek tűnő információt sem! Azzal felvette a jegyzettömböt és a ceruzát, oldalra fordította a székét, az egyik bokáját lazán a térdére tette, az ölébe ejtette a tömböt, és hallgatásba burkolózott. Ahogy Shrader beszélni kezdett, McCord ceruzája lendületesen szántani kezdte a lapokat. Sam is szorgalmasan jegyzetelt - gondolatban. Az ő jegyzetei azonban McCord arcáról, testéről és stílusáról szóltak. Meg arról, hogy a férfi barna félcipője fényesre volt pucolva. Egy idő után aztán már képes volt Shrader beszámolójára összpontosítani, sőt arról is sikerült megfeledkeznie, milyen zavarba ejtően vonzónak találja McCordot. Olyannyira, hogy amikor a férfi először fordult felé, hogy nekiszegezzen egy kérdést, nyugodtan és tömören válaszolt. - A kórházban - kérdezte McCord - elhitte Leigh Man-ningnek, hogy korábban nem ismerte Valentét, és hogy a partin találkoztak először? - Igen. - És elhitte, hogy valóban aggódik a férjéért? - Igen - mondta újra Sam, és bólintott is a nyomaték kedvéért. - Most, hogy tudja, Leigh Manning hazudott, fel tud idézni bármilyen árulkodó jelet, amely leleplezhette volna a hazugságot, ha tudjuk, mire kell figyelnünk? - Nem... McCord megérezte a lány tétovázását, és azonnal lecsapott. - „Nem" micsoda? - Nem - mondta határozottan Sam, majd óvatosan hozzátette: - És abban sem vagyok biztos, hogy színleli az aggodalmat a férjéért. Amikor első este bementünk hozzá a kórházba, be volt gyógyszerezve, meg volt zavarodva, és azt sem tudta, hol van, de a férjét akarta látni, és úgy tűnt, valóban azt hiszi, Logan Manning valahol a kórház területén van. Másnap már nem volt zavarodott, viszont úgy tűnt, minden erejét össze kell szednie, hogy ne uralkodjon el rajta a kétségbeesés. Nem színlelte a kétségbeesést. Pont ellenkezőleg: leplezni akarta. - Valóban? - kérdezte leereszkedéssel a hangjában McCord, amit Sam is észrevett. Miután Shraderre kérdések tömegét zúdította - Samhez nem intézett több kérdést -, McCord végre letette a ceruzát. Kihúzott egy fiókot, és elővette a borítékot, amelybe Harwell a bizonyítékot tette még a hegyekben, és amelyet Shrader utasítására elküldött Holland kapitánynak. McCord előhúzta belőle az átlátszó műanyag tasakot, benne Valente kézzel írott kártyájával. Mosolyogva körbeforgatta, majd hangosan felolvasta az üzenetet: - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz szombat este úgy tenni, mintha nem ismernélek! - Azt hitte, Leigh Manning állítólagos zaklatója írta a körtékhez a kártyát, azért kereste meg, igaz? - fordult Samhez továbbra is mosolyogva a férfi. - Igaz. - Miért nem hagyták nyugodni azok a körték? - Mert Mrs. Manning említette, hogy minden reggel körtét reggelizik, és a férje ugratni is szokta ezzel. A drága ajándék láttán arra következtettem, olyasvalaki küldte, aki ismeri Leigh Manning szokásait.

- Az is felmerült önben esetleg, hogy maga Logan Manning küldte a kosarat? Először titokzatos módon eltűnik a férj, aztán meg kísérőkártya nélküli ajándékkosarat kap a feleség... Lehetett volna ez a titkos kommunikáció kettőjük között. Megfordult ez a fejében? - Nem, akkor nem. Ha nem találtam volna meg Valente üzenetét, akkor kezdtem volna ezen töprengeni, ha és amikor előbukkan Logan Manning holtteste. - Márpedig előbb-utóbb elő fog bukkanni. Arról Valente gondoskodik. Sajnos, ez a Leigh Manningnek szóló üzenet nem sziklaszilárd bizonyíték arra vonatkozóan, hogy összejátszottak a férje megölésében. Valente majd tagadja, hogy ő írta a kártyát, mire mi írásszakértőket vetünk be, akik bizonyítják, hogy ő volt, mire ő is írásszakértőket vet be, akik bizonyítják, hogy nem ő volt. A kézíráselemzést a bíróság általában nem tekinti egzakt tudománynak, az írásszakértőket nem veszik komolyan tanúként. Valente ügyvédei végül kijelentik majd, hogy bárki képes ilyet hamisítani, akinek van egy kétszáz dolláros nyomtatója - beleértve Valente ellenségeit is, akik mindenáron be akarják mártani az ügyfelüket. - Valente neve nem nyomtatva van a kártyán. Gravírozva van - járult hozzá büszkén értékes információval Sam a beszélgetéshez. - Ez azt jelenti, profi géppel végezték a hamisítást. - Honnan tudja? - Csak fordítsa meg, és húzza végig az ujját finoman a hátoldalán! A Valente nevét alkotó betűk mindegyike után apró bemélyedést érezni. - Igaza van - Sam képtelen volt eldönteni, McCordra gyakorolt-e bármilyen benyomást az apró adalék, amellyel leginkább olyan nők vannak tisztában, akik előkelő áruházakban és írószerboltokban szerzik be a meghívókártyát és az írószert. De Samnek eszébe sem jutott McCord orra alá dörgölni ezt a tényt. Volt egy olyan érzése, a csapatvezető meglehetősen bizonytalan abban, hogy Samnek a csapatban a helye. - Rendben. Tehát tudjuk, hogy egy kis erőfeszítéssel bizonyítani tudnánk, hogy Leigh Manningnek viszonya van Valentével. Azt is tudjuk, hogy amikor a balesete történt, nem a kunyhó felé, hanem vissza, a város felé tartott. -McCord ezen a ponton Samre szegezte a tekintetét, egészen addig, amíg a lány kezdte kényelmetlenül érezni magát a bőrében. A fiatal nyomozónő a következő kérdéstől sem érezte magát jobban. - Mi a véleménye az ügy eddigi alakulásáról? Sam azon törte a fejét, a férfi vajon teszteli-e a beugratós kérdéssel. Konkrét ügyről még nem is beszélhettek. - Milyen ügy alakulásáról? - kérdezett vissza óvatosan. - Az alapján, amit eddig látott és hallott, milyen elméletet állított fel? - fogalmazta át a kérdését ingerülten McCord. - Nincs elméletem. Nincsenek tények, amelyek bármilyen elméletet alátámaszthatnának. Annyit tudunk, hogy Mrs. Manning és Valente ismerték egymást a parti előtt, és hogy ezt titokban akarták tartani. Ezen kívül mindössze annyi biztos, hogy múlt héten Mrs. Manning a kunyhóhoz akart érni, amilyen gyorsan csak lehetett, és ennek érdekében azt is vállalta, hogy Valentével együtt lássák. Házasságtöréssel akarjuk őket vádolni? Mert ha igen, kevés eséllyel tehetjük az alapján, ami... McCord pillantásából ítélve megbukott a vizsgán - pedig a csapatvezető szerette volna, ha átmegy. A mondat felénél zavartan abbahagyta. A férfi felvette a jegyzettömbjét, újra elfordította a székét, és az ölébe ejtette a tömböt. - Úgy érti, semmi különöset nem látott vagy hallott a múlt hét folyamán? - De, természetesen felkeltette a gyanúmat néhány dolog. - Akkor tehát halljuk a véleményét! - Nem alakítottam ki említésre méltó elméletet - felelte Sam konokul.

- Egy amerikainak mindenről van véleménye, nyomozó - válaszolta türelmetlenül McCord. - Nem számít, hogy megalapozatlan, egyoldalú és öncélú ez a vélemény, nemcsak hogy mindenáron meg akarják osztani másokkal, de rá is akarják erőszakolni mindenkire. Már szinte népbetegség. Kollektív őrület Na most - folytatta élesen -, ön, ha minden igaz, nyomozó. Jó a megfigyelőképessége, jók a megérzései. Bizonyítsa! Legalább néhány megfigyelését ossza meg velünk, ha elmélete nincs is! - Mivel kapcsolatban? Bármivel kapcsolatban! Velem kapcsolatban! Samet hat bátyja piszkálta állandóan annak idején, így réges-rég immúnissá vált a férfiak piszkálódásaival szemben. De nem teljesen - és nem ebben a pillanatban. Ebben a pillanatban váratlanul nagy erejű támadás érte a védelmi vonalát, és mindössze annyit tehetett, hogy nem adta meg McCordnak az elégtételt, amelyre ilyenkor minden férfi vágyik: nem mutatta, hogy bosszankodik. Tágra nyílt szemekkel, melegen mosolygott a férfira, amikor az megint rámordult. - Ha észrevette egyáltalán, nyomozó, hogy itt vagyok, ossza meg a megfigyeléseit velem kapcsolatban! - Igen, uram, természetesen! Ön körülbelül száznyolcvanöt centi magas, a súlya körülbelül hetvenöt-nyolcvan kiló, és a negyvenes éveiben jár. Egy pillanatra megállt, remélve, hogy a férfi meghátrál, bár tudta, hogy nem fog. - Ennyi? - gúnyolódott McCord. - Nem uram, nem ennyi. Ebben a szobában minden bútort ragyogóra tisztíttatott, nem érte be a szokásos portörléssel, amelyből arra következtetek, ön vagy rendkívül kényes ember, vagy egyenesen orvosi eset. - De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem szívesen találkozom csótányokkal az íróasztalom fiókjában. - Nem találkozott csótánnyal a fiókjában. Ha vannak is csótányok a harmadikon, minden bizonnyal a folyosó túlsó végén lévő ebédlőt részesítik előnyben. De most ott sem valószínű, hogy találkozna velük, ugyanis nem egészen két hete jártak itt a rovarirtók. Tudom, mert allergiás vagyok a szerre, amellyel dolgoznak. - Folytassa. - Nem állhatja az összevisszaságot, a rend megszállottja. A bútorok ebben az irodában mértani pontossággal vannak egymáshoz és a falhoz igazítva, a mappák az asztalon tökéletesen illeszkednek a sarkokra. Úgy vélem, önnek mániája, hogy mindent az irányítása alatt tartson, ami olyan férfiakra jellemző, akik a magánéletben gyengének érzik magukat, és az élet minden más területén ezt próbálják ellensúlyozni. Elég volt? - Nem, kérem, folytassa! - Barna cipőt, barna nadrágot és barna övet visel. Az arca napbarnított, amely egészséges benyomást kelt, ugyanakkor nem olyan rég sokat fogyott - talán betegség miatt, amely elég hosszú ideig elhúzódott ahhoz, hogy a kényszerszabadsága alatt ilyen szépen lebarnuljon. - Miből gondolja, hogy fogytam? - A zakója túl nagy. Főleg vállban. - Ami akár azt is jelenthetné, hogy a nővéremnél aludtam, és a sógorom zakóját vettem kölcsön, amikor rájöttem, hogy ma be kell jönnöm. - Még más irodáját sem használja szívesen, nemhogy a ruháját! - Sam ismét megállt, és kellően alázatosan megkérdezte: - Jól csinálom? McCord lenézett a jegyzettömbjére, arcán a sebhelyek elmélyültek. Samben feltámadt a gyanú, hogy a férfi mosolyog. - Nem rossz. Folytassa.

- Ahelyett, hogy szembenézne az emberekkel, jobban szeret oldalvást ülni a székében. Ez jelentheti azt, hogy szégyelli a sebhelyeit - de ezt kétlem. Jelentheti, hogy hallásproblémája van, amelyet azzal orvosol, hogy a jobbik fülét fordítja a beszélő felé, de ezt sem tartom valószínűnek Az is lehet, hogy valamiféle hátprobléma miatt ül így, vagy mert így jobban tud koncentrálni. A figyelemhiányosokra jellemző ez a tartás. - És van ötlete, a felvázolt lehetőségek közül vajon melyik igaz? - Nincs említésre méltó ötletem - mondta Sam konokul, de a homlokát ártatlanul ráncolva. - Akkor mondja az említésre sem méltót! Sam kecsesen fejet hajtott, megadta magát a férfi rangjának, és a parancsoláshoz való jogának. - Szerintem azért ül így, hogy senki se láthassa, mit ír. Valaha minden bizonnyal muszáj volt így írnia, most már viszont valószínűleg csak megszokásból teszi. - Milyen színű a zoknim? - Barna. - Milyen színű a szemem? - Fogalmam sincs - mosolygott Sam. - Sajnálom. -McCordnak acélkék szeme volt. De Sam ezt a mérkőzést, ezt a játékot, ezt a szettet vagy meccset már megnyerte. Nem engedhette, hogy a férfi a hosszabbításban előnybe kerüljön! Magabiztossága azonban komoly csorbát szenvedett, amikor McCord írni kezdett az átkozott sárga jegyzettömbbe - értékelte a megfigyeléseit, felmérte, osztályozta őt. Sam ösztönösen megérezte, hogy csak erről lehet szó. Olyan biztos volt benne, mint abban, hogy ahogy leírja az értékelést, és dönt arról, hogy Sam a csapat tagja lesz-e, McCord kitépi majd a lapot, és a könyökénél lévő, Sam nevével ellátott mappába teszi. Csak arra nem sikerült rájönnie, mi a fenéért ül ott mozdulatlanul, továbbra is ceruzával a kezében a férfi. Miért telik olyan sok időbe eldöntenie? Sam a kifürkészhetetlen arcra szegezte a tekintetét, azt akarta, a férfi írjon végre valamit. Olyan összpontosítással figyelte az arcot, hogy még az izmok leheletnyi rándulását is látta a másik szája szegletében, mielőtt mosoly kezdett volna kirajzolódni rajta. McCord végre írni kezdett. Maradhat a csapatban! Ennyit biztonsággal kiolvasott a férfi arckifejezéséből. Ettől kezdve ezerszer jobban szerette volna tudni, mi kerül a papírra. - Kíváncsi? - Még szép! - Mit gondol, mennyi az esélye, hogy láthatja, amit írok? Körülbelül annyi, mint annak, hogy megnyerem a lottó ötöst. A férfi még szélesebben mosolygott. - így van. - Átfordította a lapot, és még néhány megjegyzést vetett a következő oldalra. Hirtelen mozdulattal mindkét lapot kitépte, és előrefordult a székével. Az elsőt a Sam nevével ellátott mappába tette, a másikat az íróasztala legfelső fiókjába. - Rendben - mondta kimérten. - Akkor lássunk munkához! Négy mappahalom fekszik az asztalomon. A kék cetlivel ellátott mappákban minden információt megtalálnak Logan Manningről, amely jelenleg rendelkezésünkre áll. A második, a zölddel jelölt Leigh Manningről tartalmaz információkat. A sárgával jelölt mappákban a barátaik és ismerőseik adatai találhatók. A piros jelölésű kupac a Valente-jéghegy csúcsa. Már folyamatban van minden vele kapcsolatos ügy dokumentációjának lemásolása és átküldése, de ez pár napot igénybe vesz majd. Jövő hétre az az asztal, ott, az ő aktáitól fog roskadozni. Mindannyian fogunk egy-egy kupacot, és az utolsó cetliig átolvassuk. Mindegyik fénymásolat, úgyhogy nyugodtan hazavihetik. Amint végeztek az egyik kupaccal, hozzákezdhetnek a következő adaghoz. Jövő hét végére mindenkinek ismernie kell minden mappa

tartalmát. Ó, és még valami! A mappák még nincsenek lezárva. Valentén kívül még mindenkiről gyűjtjük az adatokat. Amit Valentéről kell tudnunk, azt már tudjuk. Van kérdésük? nézett egyik nyomozóról a másikra. Nekem van - mondta Sam, miközben felállt és Logan Manning kupacáért nyúlt. - Két szót írtak Valente kártyájának az aljára, feltételezésem szerint olaszul. Nem tudom, mit jelentenek, és Shrader sem. Szeretnénk utánajárni. Kaphatnánk másolatot róla? - Nem. Senki nem nézheti meg, senki nem értelmezheti azt a kártyát, amíg nem hozzuk nyilvánosságra. Legutóbb, amikor a szövetségiek le akarták csukni Valentét, annyi információ szivárgott ki az ügyről, hogy a fickó ügyvédei teljes hírzárlatot indítványoztak. A szövetségiek meg még csak a bizonyítékok felkutatásánál és értelmezésénél tartottak. Soha ne becsüljék alá Valentét! - figyelmeztette a nyomozókat McCord. - És ne becsüljék alá a befolyását és a kapcsolatait sem! A legmagasabb körökben is vannak kapcsolatai. És - tette hozzá jelentőségteljesen pontosan ezért tartjuk ezt az ügyet itt, a tizennyolcas körzet szintjén az igazságszolgáltatás zsákjának legalján. Itt nem fog kapcsolatokat keresni, és ha mégis, reményeink szerint nehezen talál. Mondandója befejeztével McCord Shraderről Samre nézett. - Min töri a fejét? - Ha már nem másolhatom le a kártyát, leírhatnám azt a két szót? McCord az asztala fölé hajolva a jegyzettömb felső lapjára írta a két szót, majd kitépte és átnyújtotta Samnek. - A rendszeren már átfuttattuk őket. Valente a „Falco" becenevet használta korábban. Közkedvelt olasz név. A másik szónál még vizsgáljuk az összefüggéseket. Van kérdése vagy megjegyzése, Malcolm? - fordult Shraderhez. - Van - válaszolta Shrader szemmel láthatóan dühösen. - Megköszönném, ha a jövőben nem szólítana a keresztnevemen, hadnagy. - Rendben. - Ki nem állhatom ezt a nevet. - Az anyám szerette. Ez volt a leánykori neve. - Én mindenesetre utálom - jelentette ki Shrader, magához véve az egyik mappakupacot. Ahogy az ajtón és hallótávolságon kívülre kerültek, Shrader a társára nézett, és megrázta bikafejét. - Neked aztán jól dolgozik a védőangyalod, Littleton! Isten bizony, amikor közölted McCorddal, hogy a hatalommániája orvosi eset, és rendmániás is, kivert a veríték! Samnek jólesett, hogy a férfi így aggódik érte. Aztán eszébe jutott, hogy meg kellett volna köszönnie McCordnak, hogy a csapatban maradhat. Akárhonnan nézte is, ez az ügy ritka nagy lehetőség, és ő, a tejfölösszájú újonc igazán szerencsésnek érezheti magát, hogy részt vehet benne. Ugyanakkor figyelmeztette önmagát, hogy ha ő nem találja meg Valente kártyáját, most semmiféle „csapatról" nem beszélhetnének. Az asztalára ejtette a mappáit, megkérte Shra-dert, hogy tartsa rajtuk egy pillanatra a szemét, és visszament a hadnagy irodájába. McCord a székén hátradőlve épp egy piros címkés mappát olvasgatott. A tömbje a könyökénél pihent, kezében ceruza, hogy bármikor jegyzetelhessen. Még olvasás közben is kemény és lebilincselő volt az arca. Sam udvariasan kopogott, majd megvárta, míg a férfi felnéz. - Csak meg akartam köszönni, hogy megbízik annyira a képességeimben, hogy az ügyön dolgozhatok. - Ne nekem köszönje, hanem a csótányoknak! - válaszolt félmosollyal McCord, a lányt figyelve. Sam a férfi szemébe nézve egy pillanatig habozott. Próbált nem nevetni. - Van esetleg egy konkrét csótány, akinek hálával tartozom? McCord újra a papírjaiba mélyedt és lapozott egyet.

- Annak köszönje, amelyiket az íróasztalom fiókjában találtam. Olyan nagy volt, hogy egy Volvót is elkormányozott volna. Néha átruccan a családjához, az ebédlőbe.

Huszonkettedik fejezet Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokáig bujkáltál a barátaid elől! - korholta Leigh-tjason, amikor Hilda ajtót nyitott neki vasárnap. A férfiból áradó energiától és elevenségtől Leigh egyszerre érezte magát élénknek és borzasztóan kimerültnek. Ellenérzéseit alig tudta palástolni, amikor meglátta, hogy Jason nem egyedül érkezett. Jane Sebring tűnt fel a háta mögött. A hidegtől kipirulva, a viszontlátás miatt érzett gyerekes örömében, Jason a küszöbön hagyta Jane-t, átrohant a szobán, és forró csókot nyomott Leigh arcára. - Nem tudtam lebeszélni arról, hogy velem jöjjön - suttogta. - Nem lehetett levakarni. Beszállt velem a taxiba! De nem marad sokáig. A délutáni előadásra vissza kell érnie a színházba. Nekem viszont az egész délutánom szabad! - Kihúzta magát, és alaposan szemügyre vette a színésznő külsejét. Elszörnyedő sajnálkozás ült ki az arcára. - Mennyi idő múlva láthatom viszont a régi Leigh-t? - Nemsokára - mondta Leigh, és összerezzent, ahogy Jason lehuppant mellé a kanapéra. Valójában Leigh minden figyelmét Jane kötötte le. A fiatal színésznő épp a tükör előtt mustrálgatta tökéletes vonásait. A Sebringek négy egymást követő nemzedéke szerepelt nagy sikerrel a világot jelentő deszkákon. De Jane volt a jeles família első kivételes szépségű tagja. És ő volt az első Sebring, akit a kritikusok ízekre szedtek az első Broadway-fellépése után. Az volt a baj, hogy Jane főszerepben debütált, amely túl nagy kihívásnak bizonyult egy huszonegy éves, tapasztalatlan színész számára. Azért kapta meg a szerepet, mert a Sebring név jól csengett. Ugyanezen okból kifolyólag azonban a kritikusok a híres, gyakorlott, noha sokkai kevésbé vonzó külsejű elődök által felállított mércével mérték Jane-t. Két héttel a premier után Jane szemlesütve kiszállt a darabból, és Hollywoodba ment, ahol a családja kapcsolatai jó néhány ajtót megnyitottak előtte, ragyogó arca és csodálatos teste pedig megigézte a kamerát. A profi rendezésnek és vágásnak köszönhetően Jane egyre jobb alakításokat nyújtott, egyre komolyabb szerepeket kapott, míg az előző évben elnyerte az Akadémia legjobb női mellékszereplőnek járó díját. A díjjal Jane minden híres rokona filmes karrierjét kenterbe verte, de neki ez sem volt elég. Minden bizonnyal bántotta egykori csúfos bukása a Broadwayn, mert két ragyogó filmszerepet és hatalmas gázsit utasított vissza, hogy a Vakfoltban játszhasson. - Szegénykém! - sóhajtott Jane, miközben arcát a háziasszony arcához tartva a levegőbe csókolt. Aztán ő is megvizsgálta a Leigh arcát borító, már halványuló horzsolásokat és vágásokat. - Min mehettél keresztül a premier óta! Remélve, hogy elkerülheti a részletekbe menő kérdéseket az eseményekkel kapcsolatban, Leigh a jóleső formaságokhoz fordult. Megkérdezte, hozhat-e Hilda a vendégeknek inni valamit. - Én a szokásosat kérem! - mondta Jason a válla fölött Hildának, akiről tapasztalatból tudta, hogy valahol a közelben porszívózik, ugrásra készen várva, hogy mikor hozhatja az italokat. - Egy vodka-martinit - pontosított Jason -, két olívával. - Jane? - kérdezte Leigh. - Nem iszom - válaszolta Jane, finoman megdorgálva Leigh-t, amiért elfelejtette, hogy ő nem iszik alkoholt. Noha a Sebringek legalább akkora hírnevet szereztek maguknak a kicsapongásaikkal, mint a tehetségükkel, Jane nem örökölte az önpusztító hajlamot. Nem

ivott, nem dohányzott, a drogokat megvetette. Szinte megszállottja volt az egészséges életnek. - Ásványvizet kérek, ha van. - Van - mondta Leigh. - A Weltzenholdert szeretem a legjobban - tette hozzá Jane. - Az Alpokban palackozzák. Évente mindössze ezer kartonnal szállítanak belőle az Egyesült Államokba. Egyszerre száz kartont szoktam venni. - Sajnálom, de attól tartok, nekünk nem jutott a maradék kilencszázból - mondta könnyedén Leigh. - Valami mást esetleg? - Pellegrino jó lesz. Leigh bólintott, és Hildára nézett. - Én teát kérek. Köszönöm. Jason követte a tekintetével Hildát, mintha arról akarna megbizonyosodni, mielőtt beszélni kezdene, hogy az egyébként teljesen megbízható házvezetőnő hallótávolságon kívül van. Pedig valójában Jane volt az elkerekedett szemű betolakodó, aki a későbbiek folyamán mindent kiszínezve ad majd tovább barátoknak, idegeneknek, újságíróknak egyaránt. Leigh meg tudta volna fojtani Jasont, amiért magával hozta Sebringet. Mi hír Loganről? - kérdezte a férfi, ahogy Hilda kitette a lábát. Semmi. Ti is épp annyit tudtok, mint én. Jason őszintén elkomorodott. - Ez hihetetlen, kedvesem! Felfoghatatlan! Mi történhetett vele? Meghalt... tudom, hogy... meghalt... tudom... Leigh minden erejét megfeszítve igyekezett megszabadulni az agyában lüktető szörnyű kántálástól. - Nem tudom. - Tehetek bármit érted? - A rendőrség mindent megtesz, amit tud - rázta meg Leigh a fejét. - Trumanti kapitány helikoptereket, rendőrautókat és nyomozókat küldött a hegyekbe Logan keresésére. - És te? Hogy vagy? Őszintén! - Merev vagyok és mindenem fáj, ráadásul pokolian festek, de semmi komoly. Leszámítva, hogy a férjem ha... eltűnt - javította ki magát az utolsó pillanatban, miközben az elkeseredés és a fájdalom újabb hullámával viaskodott. Jason elhallgatott. Tehetetlennek, kétségbeesettnek és mélyen együtt érzőnek tűnt - de csak egy pillanatra. A vonásai hamar kisimultak, amikor a szívéhez közelebb álló témára tért át, amihez érdeke fűződött, így a legjobban érdekelte. - Mit gondolsz, nem segítene, ha gyorsan visszajönnél dolgozni? - Fizikailag talán már meg tudnám oldani a jövő héten... - Remek! Ez az én emberem! vérbeli harcos vagy, Leigh! Tudtam, hogy számíthatok rád... - De lelkileg nem - vágott közbe Leigh nyomatékosan. - Csak Logan jár a fejemben. Egy sort sem tudnék felidézni a szövegemből. - Ahogy színpadra lépsz, minden eszedbe jut! - Lehet - nézett Leigh Jane-re -, de üresen csengenének a szavaim. Minden érzés kihunyt bennem. Te megérted, Jane, ugye? - Tökéletesen - válaszolta a másik. - Próbáltam is elmagyarázni jasonnek, hogy érezheted magad most, de tudod, hogy a darab a legfontosabb a számára. - Leigh megrökönyödésére, Jane szinte undorral a hangjában folytatta. - Az sem számítana neki, ha a lélegeztetőgépről kellene lekapcsolnia, ha össze tud kaparni annyira, hogy elmondd a szöveged!

- Ez nem egészen igaz! - mondta Jason, szemmel láthatóan sértetten. - Átrendezném a díszletet, hogy ágyban fekve is elmondhasd a szöveget. - Egy pillanatra megállt, hogy elvegye a martiniját a felé nyújtott tálcáról. - Önző állat vagyok - jelentette ki arcátlan mosollyal. - De azt be kell vallanotok - kacsintott Leigh-re -, hogy kivételesen ragyogó állat! Leigh feltételezte, hogy Jason az ő felvidítására és figyelmének elvonására tett gyatra kísérletet, ezért halvány mosolyt erőltetett az arcára. Miután Leigh-től nem kapott megerősítést arra vonatkozóan, hogy folytathatja a bohóckodást, Jason befejezte az önmagáról való monologizálást, és a darab nagyszerű kritikáival, jegyeladási mutatóival és világítási problémáival kezdte Leigh-t traktálni. Végül a rendezővel folytatott legutóbbi veszekedéséről tartott ingerült beszámolót. Leigh hagyta, hadd beszéljen a barátja, de valójában egy szó sem jutott el hozzá. A fotel karfájának dőlt, és csak figyelte Jason szájmozgását. Időnként automatikusan Jane-re nézett, ha ő is közbeszólt, de fogalma sem volt arról, hogy miket beszélnek, és igazából nem is érdekelte. Amikor Jane végre felállt, hogy elbúcsúzzon, Leigh ráeszmélt, hogy most egyedül kell majd elviselnie Jason társaságát, és szinte sajnálta, hogy a színésznő elmegy. - Róbert és Lincoln arra kértek, adjam át az üdvözletüket - mondta Jane. Leigh-nek eddig eszébe sem jutottak a partnerei a Vakfoltban. - Add át, kérlek, az enyémet is! Róbertnek megszületett már a gyereke? - Igen. Kislány. Hogy gyorsítsa Jane távozását, Jason a ruhásszekrény felé indult, ahová Hilda a kabátokat akasztotta. Úgy tartotta maga elé a színésznő bundáját, mint a matador a vörös posztót. - Jane! El fogsz késni az előadásról! - Hívogatón megrázta a kabátot. - Told ide, kedvesem, a híres hátsód, és indulás! - Mindig ilyen kellemetlen alak volt Jason? - kérdezte Jane, miközben búcsúzóul finoman kezet fogott Leigh-vel. - Nagy nyomás nehezedik rá mostanában - válaszolta Leigh, megdöbbenve a kérdésből áradó félreérthetetlen megvetésen. - Ne vedd magadra! A darabjában két fontos női szerep van, de jelenleg csak egy a feladatra érett színésznője van. Válasz helyett Jane bizonytalanul hátrasandított Jasonre, majd suttogva folytatta. - Valójában azért jöttem, hogy személyesen beszéljek veled. Szeretném, ha tudnád, hogy borzasztóan sajnálom, ami veled történt! Nem tagadom, a fél karomat adtam volna a szerepedért, mióta csak elolvastam a Vakfoltot, de a magam erejéből akartam megszerezni, nem baleset és nem tragédia árán! Leigh maga is meglepődött azon, hogy hisz Jane-nek. A színésznő hírhedten törekvő és önző teremtés, de ebben a pillanatban valahogy nem sugárzott belőle a szokott magabiztosság. Feszültnek és fáradtnak tűnt, kissé még össze is rezzent, amikor Leigh szemébe nézett. - Legalább a műtétet megúsztad! - Igen. És biztos vagyok abban, hogy ha New Yorkban maradsz, és nem mész vissza Hollywoodba, még sok főszerep vár itt rád! Csak Jane távozása után tudatosult Leigh-ben, hogy a vendége a „tragédia" szót használta a férje eltűnésére. - Na végre! - kiáltott fel lelkesen Jason, ahogy becsukta Jane háta mögött az ajtót. Végre beszélhetünk! És beszélhetünk és beszélhetünk... Leigh-nek elképzelése sem volt, hogy fogja kibírni barátja megállíthatatlanul hömpölygő csivitelését további egykét órán keresztül. Képtelen volt felfogni, hogyan kérheti Jason, hogy rá figyeljen, és fogalma sem volt, hogy tud majd a beszélgetésre összpontosítani. Hilda megjelenése váratlan segítséggel szolgált:

- Courtney Maitland telefonált. Fel szeretne jönni meglátogatni önt - mondta a konyhaajtóban álldogálva. - Ragaszkodik hozzá. Azt mondta, ellopja a liftkulcsot, és sátrat ver az előtérben, ha nem engedjük be pár percre. Leigh nagyon is el tudta képzelni ezt a barátnőjéről, és elmosolyodott az ötlet hallatán. Másrészt ha Courtney meglátogatja, kissé lefoglalhatja Jasont. - Mondja meg neki, Hilda, hogy feljöhet! - Ki ez a Courtney Maitland? - kérdezte szemmel láthatóan csalódottan Jason, amiért kénytelen osztozni valakivel Leigh társaságán. - Tizenéves kamasz, aki az épületben lakik vendégségben egy családnál, amíg elvégez egy tanfolyamot. Lent, az előcsarnokban találkoztam vele, hetekkel ezelőtt. - Ki nem állhatom a gyerekeket. Egyiket sem - válaszolta Jason. - A tiniket a legkevésbé. - Nos, ennek a „tininek" egy zseniével vetekszik az IQ-ja, és szerintem csodálatos személyiség.

Huszonharmadik fejezet

Jason éppen a konyhában magyarázta Hildának, hogyan kell elkészíteni, amit ebédre kér, amikor Courtney Maitland megérkezett, így O'Hara indult az ajtóhoz, hogy beengedje a lányt. - Szólok Courtney-nak, hogy ne maradjon sokáig -mondta közben Leigh-nek. - Ne! Nem kell! Szeretném, ha maradna egy ideig. - Rendben. Csak ígérje meg, hogy nem römizik vele! -nyitott ajtót O'Hara. - Csal! - Nem csalok! - vágott vissza Courtney belépve. Leigh mosolyogva nyugtázta, hogy a tizenhat éves fruska ismét üzent a világnak megjelenésével. A magas, vékony, lapos mellű tini dauerolt, sötét haját féloldalt vaskos lófarokba kötötte a bal füle fölött, nyakába piros kötött sálat tett, kopott, lyukas farmerját Nirvána feliratú pulóverrel egészítette ki, bakancsában a fűző szabadon lógott. Fülbevaló gyanánt hétcentis, arany biztosítótűk díszítették a fülét. - Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást Joe-val! -mondta Leigh. - Itt lógtam nálatok, amíg a kórházban voltál - magyarázta Courtney. - Képtelenség volt máshogy bármit is kideríteni. Courtney megállt a kanapé előtt, és elgondolkodva nézte Leigh arcát. A színésznő még sosem látta ilyen komolynak fiatal barátnőjét. Amikor megszólalt, Courtney ismét a régi önmaga lett: - A mindenit! - mondta. - Amikor láttam a tévében az autód roncsait, ahogy az autómentővel elszállítják, azt gondoltam, úgy fogsz kinézni, mint akit nagyon alaposan elintéztek. - És nem úgy nézek ki? - Inkább, mintha görkoriztál volna... - vigyorgott huncutul Courtney. - ...az arcodon. Leigh felnevetett, de a nevetése idegenül csengett. - Vendéged van? - kérdezte Courtney, felfigyelve a konyhában cseverésző Jasonre. Visszajöhetek később! - Ne! Ne menj el! Ami azt illeti, szívességet teszel, ha maradsz! Egy jó barátom van itt, aki azt hiszi, beszélgetésre van szükségem, de én egyszerűen képtelen vagyok figyelni rá!

Miért nem kéri meg Courtney-t, hogy römizzen vele egy kicsit? - kérdezte O'Hara, aki a közelben ácsorgott, hogy alkalomadtán megkérdezhesse, mit kér a vendég inni. - Nem adok neki fél órát, és annyi pénze sem marad, hogy taxit hívjon! - folytatta a zsörtölődést. Courtney lesújtó pillantást vetett a sofőr-testőrre. - Rendes kislány leszek! - ígérte Leigh-nek. - Nagyon figyelmesen végighallgatom a barátod, és abszolút illendően válaszolok neki! - Csak add magad! Nem tartok attól, hogy bármi rosz-szat találnál mondani. Inkább azon aggódom, Jason hogy fog viselkedni. - Ez komoly? Izgalmas lesz kipróbálni ezt a felállást! Az apámat akkor töri ki a frász, ha én megyek idegenek közé. Ha vissza akarod nyerni a pénzed, tarthatunk egy visszavágót később! - tette hozzá, O'Harához fordulva. - Akkor addig leugrom az automatához pénzért! Hozhatom neked a szokásosat - kóla koktélcseresznyével és csokisziruppal? - Egek! Ez rémesen hangzik! - lépett a szobába Jason egyik kezében tálat, a másikban martinit tartva. Leigh bemutatta a vendégeket egymásnak. - Courtney a Columbiára jár, a kiugróan tehetséges középiskolások számára meghirdetett írótanfolyamra - mesélte Jasonnek, aki épp az asztalkára helyezte a tálját és a martiniját. - Aha - mérte végig a lány szakadt farmerját és kopott bakancsát Jason. Egy percig sem igyekezett érdeklődést színlelni. Leigh megütközött barátja tapintatlanságán. - Courtney, ez itt Jason Solomon, a Vakfolt írója. - Remek kritikát kapott a darab, amikor Leigh játszotta a főszerepet - ült Courtney óvatosan a kanapé karfájára. Leigh keresztneve hallatán Jason összevonta a szemöldökét. Elmaradott nyolcévest okító felnőtt leereszkedő hangján válaszolt. - Miss Kendail - hangsúlyozta - ragyogó színésznő, de ennél azért több kell ahhoz, hogy egy Broadway-darab jó kritikát kapjon. Courtney válasz helyett csettintett az ujjával, felugrott és a konyha felé indult. - Elfelejtettem szólni O'Harának, hogy a jeget hanyagolja a kólámból. Ahogy Jason úgy gondolta, a lány hallótávolságon kívül került, Leigh-hez hajolt. - ismered a házaspárt, akiknél megszáll? - Nem. - Nos, jobban tennéd, ha figyelmeztetnéd őket. Ismerek egy tehetős párt, akik befogadtak egy szegény diákot a tanulmányai idejére, mire a kiscsaj elcsavarta a karácsonyi szünetre hazatérő fiuk fejét, bekapta a legyet, aztán egy vagyonba került leszerelni. Arra hajtott, hogy a fiú vegye feleségül! Az olyan kiscsajok, mint Courtney, rettentő nagyravá-gyóak. Ösztöndíjjal járnak suliba, és végig azon ügyködnek, hogy behízelegjék magukat olyan vagyonos, mit sem sejtő családokhoz, mint akiknél a te kis barátnőd is lakik... - Hátrasandított a válla fölött, meglátta Courtney-t kólával a kezében közeledni, és elhallgatott. Leigh már azon volt, hogy helyre teszi a barátját, de annyira elkedvetlenítette Jason hozzáállása, hogy úgy döntött, gondoljon a hólyag, amit akar, vagy majd Courtney tisztázza vele a dolgot. A lányra mosolygott. - Tudod már, mi lesz a feladat az újságírásórára - az, ami a záró jegyed felét adja majd? Courtney bólintott. - A leghíresebb vagy legbefolyásosabb emberrel kell interjút készítenünk, akit csak el tudunk érni. Minél nehezebb az illetőt „elkapni", annál jobb jegyre számíthatunk. De beszámítják az interjú minőségét, a megközelítés egyediségét, az új vagy szokatlan információk mennyiségét, amit az alanyból ki tudunk húzni, és az egész írás színvonalát is.

Egyetlenegy A osztályzatot fognak kiosztani. Egyelőre nekem a legjobb az átlagom a csoportban, de nem vezetek sokkal, úgyhogy meglehetősen nagy a nyomás rajtam. És van már ötleted, hogy kivel készítesz interjút? Courtney bűnbánó arccal nézett Leigh-re. - Az első gondolatom te voltál, de nekünk most... szóval... új értesüléseket kell előásnunk, eltemetett titkokat, olyasmit, amiről még senki sem írt. Még ha lennének is szörnyű, sötét titkaid, én nem akarnám elárulni őket senkinek! - Köszönöm - sóhajtotta Leigh megkönnyebbülve. - És kire gondoltál még? - Még senkire. Camille Bingley Lindley érseket fogja felkeresni - az érsek az apja barátja. Camille abban reménykedik, kiszed Lindley-ből valamilyen új információt a katolikus egyház jelenlegi problémáiról. Brent Gentner apja meg Kennedy szenátor barátja, úgyhogy Brent szinte biztos abban, hogy össze tud hozni egy interjút a szenátorral. - Egy korty erejéig abbahagyta a mesélést. - Ahhoz, hogy lepipáljam Camille-t és Brentet, legalább a pápáig vagy az elnökig el kellene mennem. - És erre mennyi az esélyed? - kérdezte gúnyosan Jason. - Ha igazán akarom, megoldható. Csak az a baj, hogy a pápa nagyon beteg, az elnök meg ki sem látszik az interjúkból. - De még ha nem így lenne, lássuk be, akkor is nehezen találkozhatnál velük - mondta Jason leereszkedőn. Courtney úgy nézett a férfira, mintha képtelen lenne felfogni, hogy lehet valaki ennyire korlátolt. - Természetesen nem én magam hívnám fel őket. Noah-t kérném meg rá. - Noah-t? Az meg ki? - kérdezte fintort vágva Jason. - Noah-t, a bátyámat. - Értem. Tehát a bátyád, Noah bármikor simán felhívhatja a pápát és az elnököt. - Hát, a pápában nem vagyok biztos. Nem vagyunk katolikusok. De Noah adományozta azt a területet... Jasonnek végre sikerült összekötnie Courtney bátyjának a keresztnevét Courtney családnevével. A végeredmény egy közismert floridai milliárdos neve lett. - A bátyád Noah Maitland? - kiáltott fel. - Aha. - Az a Noah Maitland? - Biztosan van másik Noah Maitland is. Nem hiszem, hogy Noah levédette volna a nevét. Bár szerintem megpróbálta - tette hozzá a lány pimasz mosollyal. Leigh tudta, hogy mi következik, és felkészült rá lélekben. Jason nagyon jól tudott a szavakkal bánni, de elkövette azt a hibát, hogy nyíltan lekezelőn viselkedett egy tizenévessel, akinek egy zseniével vetekedik az IQ-ja, és aki a társasági kötelező jómodort hírből sem ismeri. Kijelentéseivel gondolkodás nélkül sokkolja ellenfelét, hogy mukkanni se bírjon. Leigh látta már a lányt akcióban. - Az a Noah Maitland Palm Beachről? - makacskodott Jason. - Igen. Jason tátott szájjal bámulta a fiatal, szeplős arcot, a kislányos testalkatot. - De hát ez hogy lehet? - A szokásos sztori: találkozik egy sperma és egy petesejt, megtörténik a megtermékenyítés... - Úgy értem - vágott közbe Jason -, az volt a benyomásom, Noah Maitland a negyvenes éveiben jár. - Ez így is van. Noah-val csak az apánk közös, az anyánk nem.

- Aha - mondta Jason, aki képtelen volt elszakadni a gondolattól, hogy milyen remek lehetőség ez arra, hogy új mecénást szerezzen valamelyik eljövendő darabjához - feneketlen pénztárcával rendelkező támogatót. Úgy döntött, megpróbálja jóvátenni a hibáját, hogy olyan otrombán lekezelte a tinit, és olyan kérdésekkel halmozta el, melyeket meglátása szerint ennek a korosztálynak szoktak feltenni. - És vannak még testvéreid? - Nincsenek, pedig az apám mindent megtett ez ügyben. Négy felesége is volt. - Magányos gyerekkorod lehetett - mondta Jason együtt érzően. - Egyáltalán nem. Apámnak két felesége is volt, akik majdnem velem egyidősek voltak. Jókat szórakoztunk együtt. Jason elkerekedett szemmel, ostobán bámult a lányra. Leigh szeretetteljesen megszorította Courtney kezét. - Nem is sejted, Courtney, milyen történelmi pillanat ez! Általában Jason megnyilvánulásai hallatán vágnak az emberek olyan arcot, mint amilyet most ő. A férfi is erre a következtetésre juthatott, mert rosszalló csodálattal nézett végig Courtney-n. - Lefogadom, hogy első osztályú bajkeverő vagy! Nem első osztályú - javította ki a lány -, világklasszis! Miután úgy tűnt, Jason és Courtney többé-kevésbé megtalálták a közös hangot, Leigh magára húzott egy barackszínű kasmírtakarót, és hátradőlt a kanapén. A többiek beszélgetése valahol a távolban kezdte élni önálló életét. A szeme lecsukódott... Riadtan ült fel, amikor Jason puszit nyomott az arcára. - Megyek. Nem tudnék elviselni még egy csapást. Nem elég, hogy a háziasszony elaludt, miközben én beszéltem, de annak a bosszantó kis fruskának is sikerült megszabadítania ötven dollártól mindössze két parti römiben! Jason távozása után Leigh egy darabig még hallgatta a konyhában kártyázó Courtney és O'Hara csevegését, aztán kényszeritette magát, hogy feltápászkodjon. Michael Va-lente bármikor megérkezhet. Leigh úgy döntött, megmossa az arcát és megfésülködik. Egy hete már, hogy minden porcikájában reszket az idegességtől, és képtelen egy kiadósat aludni. Már alig áll a lábán.

Huszonnegyedik fejezet

A kunyhó megtalálása utáni napon Shradernek és Sam-nek mindössze egy óra utánajárásba került megszerezni a telek adópapírjait, melyeken szerepelt az előző tulajdonos neve és legutolsó címe is. További két napot vett igénybe, amíg sikerült felhajtaniuk az elhunyt tulajdonos örökösét. Épp a Karib-tengeren vitorlázott. Vasárnap reggel hétkor végre visszahívta Shra-dert a jachtjáról. Mindent elmondott a nagyapja catskillsi telkéről, ami csak eszébe jutott. Többek között beszélt a szűk garázsról is, melyet az ötvenes évek elején építettek a hegy oldalába. Az eredetileg óvóhelynek szánt üreget a sziklába vájták, és gerendákkal erősítették meg. Mindkét fala be volt polcozva. Korábban konzervet, tartós élelmiszert tároltak benne vész esetére. Ezt követően már mindössze egyetlen óra leforgása alatt megtalálta az óvóhely-garázst a helyi seriff. Az ajtó kifelé nyílt, de a hegyoldalról lecsúszó hó eltorlaszolta, így a havat el kellett lapátolnia, hogy az ajtóhoz férhessen. Egyórás kemény lapátolást követően végre sikerült annyira kinyitnia az ajtót, hogy be tudjon világítani a zseblámpájával az üregbe. A sötétben négy krómbetű villant fel: JEEP.

Huszonötödik fejezet

Shrader a garázs felfedezése után már egy órával Sam lakásához kanyarodott, de a törvényszéki orvos és a helyszínelők így is hamarabb értek a helyszínre. A kunyhóhoz érve Shrader Sam irányításával leparkolt a főút mentén álló rengeteg jármű közé, majd elindultak lefelé a péntek óta csúszósra taposott ösvényen. A kunyhó magas, fás hegy tövében állt, amely hátulról védte az épületet az időjárás viszontagságaitól, elöl viszont semmi sem zavarta a lélegzetelállító magaslati kilátást. Az óvóhely-garázst ugyanennek a hegynek a túloldalán, a sarkon túl vájták. - Ki gondolta volna, hogy itt, hátul van egy lyuk ebben az átkozott hegyben! - jegyezte meg Shrader, miközben a kunyhó mellett trappolva követték a friss lábnyomokat a hóban. McCord közvetlenül a nyitott garázsajtó előtt állt, figyelte, ahogy a helyszínelők módszeresen végigmennek a szűk helyiségen, mintát gyűjtenek, fényképeznek. További két helyszínelő ácsorgott kint McCorddal, arra várva, hogy számukra is felszabaduljon egy kis hely a szűk garázsban. - Mink van? - kérdezte Shrader McCordot. McCord épp válaszolni akart, amikor a mellettük elhaladó orvos szakértő, Herbert Niles vidáman közbeszólt. - Egy hullánk, Shrader. - A pirospozsgás, kék fülmelegí-tős férfi ugyanis azt hitte, hozzá intézték a kérdést. - Egy jó kis hullánk, tökéletes állapotban, ennek a föld alatti jégveremnek köszönhetően. Már nem olyan jóképű, mint az igazolványképén, de egyértelműen Logan Manning az. Miközben beszélt, az orvos szakértő bement a garázsba, behajolt a Jeepbe, és óvatosan, a csuklójánál fogva, egymás után felemelte a hulla kezeit. Mintát vett a kézhátról, az ujjakról és a tenyérről mindkét kézen a különleges ragasztószalag segítségével, melyet a lőfegyver által hátrahagyott nitrátnyomok kimutatására használtak. - Ja, és van egy fejlövés a jobb halántékon. Elsőre ön-kezűségnek tűnik... Sam egy kicsit oldalra ment, hogy jobban szemügyre vehesse a kormány és az ajtó közé csúszott hullát. A feje melletti ablakot sűrű vércseppek és agyvelő borította. Az anyósülés sértetlen ablaka félig le volt engedve. - Fegyver? - kérdezte Shrader. - Egy nemrég használt harmincnyolcast találtunk, és két üres töltényhüvelyt a hulla lábánál... - Niles egy pillanatra elhallgatott, hogy az utolsó ragasztószalagot is a bizonyí-tékos zacskóba süllyessze, és a címkére felírja, a kéz melyik részéről származik a minta. - Az egyik töltény áthaladt a koponyán és a vezető melletti ablakon, és a falba fúródott. - És a másik? - Azt hiszem, kizárhatjuk, hogy a másik töltényt az után lőtte ki, hogy szétloccsantotta az agyát. Ez egyfelől jelentheti, hogy elsőre elvétette a saját fejét, vagy - ami valószínűbbnek tűnik - hogy az első lövést még tavaly adta le egy üres sörösdobozra. Nekem az utóbbi elmélet szim-patikusabb. Mióta a gyilkosságiakhoz került, Sam mindössze két orvos szakértővel dolgozott, akikbe cseppnyi humorérzék sem szorult. Herbert Niles volt az orvos szakértők vezetője, és sikamlós kijelentései ellenére lelkiismeretesebb szakértőnek tartották, mint bármelyik neki dolgozó, halálkomoly pofát. Sam McCordra nézett, de a férfi az egyik helyszínelőt figyelte, aki épp akkor végzett a fényképezéssel, és egy elemlámpa segítségével a fémpolcokon sorakozó régi bádogdobozokat kezdte vizsgálni. A másik töltényt kereste.

Niles kihátrált a Jeepből, és lehúzta gumikesztyűjét. - Elég vacakok a fényviszonyok ebben a lyukban, a Jeep aksija pedig rég lemerült, nem tudjuk használni a fényszórókat. A helyszínelők hoztak magukkal lámpákat, de azokat meg nem tudjuk felállítani idebent addig, amíg a kocsit ki nem hoztuk. Végeztem - nézett a McCord mellett várakozó emberre. - Kitolhatják az autót. Összecsomagolom és felcímkézem Mr. Manninget, és hazaviszem. Akkor aztán önöké a terep. McCordra nézett. - Feltételezem, reggelre szeretné az eredményt az asztalán látni, Mack. válasz helyett McCord felvonta a szemöldökét. - Rendben - sóhajtott Niles. - Négy órán belül értesítem. Ez azt jelenti, van három és fél órám, hogy visszakecmeregjek a városba, és fél órám, hogy elemezzem a mintákat... Amennyiben helyes a feltételezésem, és a hulla nem melegedett fel az elmúlt egy hét alatt, a lövésnyomok még a kezén vannak, és sikerült is mintát vennünk belőlük. Az ujjlenyomatok azonosításával, illetve a további vizsgálatokkal azonban várnunk kell holnapig. A halál beálltának pontos idejével kapcsolatban viszont nem kecsegtethetem sok jóval - tette még hozzá. - Manning testét szinte tökéletesen konzerválta a hideg. Bomlásnak alig látható jele. - Semmi gond - válaszolta McCord. - Littleton nyomozó már rá is jött, mikor következett be a halál, nem igaz? -nézett érkezésük óta először Samre a férfi. Sam lejjebb csúsztatta a napszemüvegét az orrán, és szemrehányón nézett felette a férfira. Újabb vizsga... - Múlt hét vasárnapra tenném a halál beálltának idejét, délután három és másnap hajnali három közé - de valószínűleg inkább a délutáni időponthoz közelebb történt. - Miből jutott erre a következtetésre? - kérdezte Niles. - Volt néhány centi hó a Jeep tetején a garázsban, ami azt jelenti, Manning az autót valamikor kettő után hozta be, azt követően, hogy esni kezdett a hó. Hajnal háromra már majdnem fél méter hó esett, elég ahhoz, hogy teljesen eltorlaszolja a garázsajtót. Se ki, se be nem lehetett menni. Az ajtó még ma reggel is el volt torlaszolva, ami azt jelenti, Manning végig bent volt. - Engem meggyőzött - mondta Niles, miközben felírta magának Sam becslését a halál időpontjára vonatkozóan. McCord körül akart nézni a házban is. - A fényképeket, melyeket a helyszínelők küldtek múlt héten, már átnéztem - mondta Samnek -, de szeretném, ha megmutatnák Shraderrel, hogy pontosan mit láttak és hol. Pár perccel később már a kunyhó nappalijában álltak, és a mosogatóban talált poharakról, meg az egyedül árválkodó hálózsákról beszéltek, amikor egy helyszínelő bedugta a fejét az ajtón. - Megvan a másik töltény, hadnagy! A három nyomozó egyszerre fordult hátra. -Hol találták meg? - kérdezte McCord. -A garázs jobb oldalán egy gerendába fúródott. A Jeepet már kitolták a garázsból, épp ujjlenyomatokat és egyéb bűnjeleket kerestek rajta, így a helyszínelők felállíthatták a garázsban a nagy teljesítményű reflektoraikat. - Már rég megtaláltuk volna, ha korábban behozhatjuk a lámpákat - lépett a garázs jobb oldali falához a helyszínelő, majd egy friss lyukra mutatott az egyik gerendán, olyan másfél méter magasságban. - Volt előtte valami a polcon? - kérdezte Sam. - Nem. Nem próbálták elrejteni. Csak a félhomály miatt nem vettük észre. Sam csendben felmérte a talaj és a frissen felfedezett lyuk közötti távolságot, majd összehasonlította a Jeep ablakának magasságával.

- Hát nem érdekes? - kérdezte Shrader, ugyanarra a következtetésre jutva, mint kollégája. - Feltételezem, ez az ablak már akkor is le volt engedve, amikor ideértek - fordult Shrader a helyszínelőhöz. - Ha most le van engedve, akkor is le volt. - Ez most egy határozott igen akar lenni? - türelmetlenkedett Shrader. - Vagy csak feltételezi, hogy így történt? - Az ablak elektromos. Az akku lemerült. Ezek szerint már akkor le volt eresztve, amikor ideértek - jegyezte meg Sam halkan. - Tudom! - mondta ingerülten Shrader. - Csak szerettem volna kihagyni az okoskodást a szabadnapomon! - Az ablak lent volt, amikor megérkeztünk, nyomozó! -jött a tiszteletteljesebb válasz. - Köszönöm! - mordult vissza Shrader. Egy órával az után, hogy Niles elment Manning hullájával, Sam és Shrader McCord nyomában visszaballagott a főútra. - Kettő harminc van - szólt McCord. - Mire visszaérünk a városba, Niles már tudni fogja, hogy Manning kezében sült-e el a harmincnyolcas. Ahogy megtudjuk, személyesen közöljük a hírt az özveggyel, és megfigyeljük, hogy reagál rá. - Ezt most kettőjükre hagynám - szólalt meg Shrader. - Lemaradtam az unokám születésnapi bulijáról, és szeretném felköszönteni, mielőtt lefekszik. Ha nem gond, Sam önnel megy vissza. - Felőlem - mondta McCord. McCord iránt érzett hirtelen vonzalma annyira meglepte és megijesztette Samet előző nap, hogy csak komoly erőfeszítéssel, észérvekkel sikerült kivernie a fejéből lefekvéskor. Erőfeszítései olyan sikeresnek bizonyultak, hogy most képes volt három és fél órát eltölteni az autóban a férfival hétköznapi dolgokról beszélgetve, a szexuális feszültség legapróbb szikrája nélkül. Hazafelé nem ugratták egymást, nem bonyolódtak pezsgő vitákba, és mellőzték a személyes megjegyzéseket is. Ezzel kapcsolatban Samnek két problémája is akadt: egyrészt neki hiányzott a személyesség, másrészt hogy a férfinak viszont, úgy tűnt, egy pillanatra sem tűnt fel a hiánya. Nem sokkal hat előtt McCord leparkolt egy éjjel-nappali előtt, hogy szendvicset vegyen. Amíg Sam az autóban várta, Herbert Niles telefonált. Az orvos szakértő még az ellenőrző vizsgálatokat végezte a mikroszkóp alatt, de már nem tudott tovább várni, meg kellett osztania a nyomozókkal az eredményt. Ahogy Sam felvette McCord mobilját, Niles belevágott a mondandójába. - Manning jobb tenyerén nem találtam nitrátnyomokat - közölte Niles -, ami azt jelenti, nem emelte fel védekezően a kezét a lövés pillanatában. A jobb kéz ujjain ugyanakkor találtam nyomokat, amiből arra lehet következtetni, hogy legalább az egyik lövés pillanatában az ő kezében volt a fegyver. De tudja, hol kellett volna még nitrátnyomokat találnom, ha segítség nélkül lőtte volna magát fejbe? - A kézfejen - nevezte meg Sam az egyetlen nem említett helyet a kézen, amelyről az orvos szakértő korábban mintát vett. - Pontosan. Most is épp a kézfejről vett mintát vizsgálom, és makulátlannak tűnik. Ez bizony gyilkosság, és nem öngyilkosság, nyomozó! Sam igyekezett leplezni meglepetését Niles információival kapcsolatban, amikor néhány perccel később megosztotta McCorddal. - Niles telefonált. Valakinek a keze fedte Manning kezét, és a fegyveren tartotta, amikor elsült a fegyver.

- Nem volt nitrát Manning kézfején? - húzódott lassú, elégedett mosolyra McCord szája. - Nem - rázta meg Sam a fejét. - Egyedül a jobb kéz ujjain talált nyomokat. - Tudtam - mondta McCord szinte magának. - Tudtam, hogy ez lesz, már amikor a helyszínelők megtalálták a falban a másik töltényt. Elképesztő... - Micsoda? - Az, hogy milyen ostoba hibákat követnek el a gyilkosok.

Huszonhatodik fejezet

Courtney a konyhai órára nézett. - Mindjárt hat. Készülnöm kell a holnapi órámra. - Ez azt jelenti, mára végeztünk? - kérdezte megkönnyebbülve O'Hara, majd összeszámolta a pontokat. - De miért hagynánk abba most, amikor a nyugdíjalapomon még maradt néhány cent? - Mert olyan jó a szívem. - Te kis hamiskártyás! A vendéglátóid is rendszeresen kifosztod? Courtney vigyorogva csúsztatta vissza a kártyát a dobozba. - Donellyék csak aludni járnak haza. - Megszólalt a telefon, és mivel Hilda moziba ment, O'Hara lépett a készülékhez. Pár pillanattal később homlokát ráncolva tette le. - Hírek Mr. Manningről? - kérdezte aggódva Courtney. - Nem. Michael Valente. Itt van az előtérben. Mrs. Manning tud az érkezéséről. - Milyen fickó ez a Valente? - Én csak azt tudom, hogy bajt hoz Mrs. Manningre. Te is láttad, mi történt, amikor az újságok megtudták, hogy Mrs. Manning pénteken vele ment a hegyekbe! Mintha legalábbis az ördöggel hált volna, pedig csak beült a helikopterébe! Ott voltam velük végig. Az égvilágon semmi nem történt. Semmi! Még csak a keresztnevén sem szólította Mrs. Manning azt az embert! - Én nem is hallottam Valentéről, amíg a héten be nem került a hírekbe - vallotta be Courtney. - Pedig, gondolom, meglehetősen híres. - Az. Inkább hírhedt. Tizenhat dollárral tartozom - bányászta elő O'Hara a zsebéből a pénzt. Az asztalra tette. - Rosszfiúnak tűnt? - Fogalmazzunk inkább így: nem szeretnék a közelben lenni, ha egyszer elveszti az önuralmát. A hegyekben a zsaruk folyton kötözködtek vele. Főleg a Harwell nevezetű. És ez nagyon nem tetszett Valentének. Nagyon-nagyon csendes lett... A tekintete pedig nagyonnagyon fagyos... Érted, mire gondolok? Courtney-n úrrá lett az izgatott kíváncsiság. - A tekintetével... ölni tudott volna? - Aha. Mondhatni. - Lehet, hogy jobb lenne, ha maradnék. Hátha Leigh-nek szüksége lesz rám! A bejáratnál megszólalt a csengő, és O'Hara elhárította Courtney ajánlatát. - Végig itt leszek, a közelben, amíg Valente le nem lép, de nem gondolom, hogy okunk lenne az aggodalomra. Az alapján, amit a fickóról olvastam az elmúlt években, sok kétes ügyletben érintett, de erőszakos bűncselekményt már hosszú ideje nem követett el. - Hát, ez rendkívül megnyugtató! - zsörtölődött gúnyosan Courtney.

- Mondok valami megnyugtatóbbat... - mondta cinkos mosollyal O'Hara. - Ott, a hegyekben a zsaruk azt mondták Mrs. Manningnek, várjon fent, az útnál, amíg ők körülnéznek a kunyhóban. Amikor senki sem jött tájékoztatni minket, Valente felvette Mrs. Manninget, és a karjában vitte le a hóban a kunyhóhoz! Aztán visszafele is. Valóságos lovag Mrs. Manning társaságában. - Tényleg? - sóhajtott Courtney. - Milyen... érdekes - Rád csörgők, ha bármit megtudunk Mr. Manningről! -ígérte O'Hara úton a nappali felé. Ahelyett, hogy hátul, a személyzeti bejáraton keresztül távozott volna, Courtney halkan az étkezőajtóhoz osont. Vállát az ajtókeretnek támasztva, elgondolkodva méregette a magas, széles vállú férfit, aki a bejárati lépcsőn lesétálva a nappaliba lépett. Az alapján, amit a héten Michael Valen-téről olvasott, a férfi legalább olyan hatékonyan kerüli el az újságírókat, ahogy az igazságszolgáltatást. Mindenesetre gyakran kerül a figyelem középpontjába, ahogy most is. Courtney-nak máris voltak „új és szokatlan" értesülései róla. Jóval izgalmasabb interjúalanynak bizonyulna, mint a pápa vagy az elnök. Courtney figyelte a férfi komoly mosolyát, ahogy Leigh felé nyújtva mindkét kezét megtöri a csendet. - Aggódtam önért. A hangjától Courtney összerezzent. Jellegzetesen mély, csodálatos hangja volt. Ha nem a gengszterség mellett dönt, ragyogó pályát futhatott volna be a rádióban vagy a televízióban. A lány félreállt O'Hara útjából, és alaposan szemügyre vette a nagy, lapos, fehér dobozt, melyet Valente nyomott a sofőr-testőr kezébe az érkezésekor. O'Hara a hóna alatt pedig barna papírszatyrot vitt a konyhába - valószínűleg valamilyen alkoholtartalmú italt. - Még itt vagy? - kérdezte meglepetten Joe. - Már megyek is, csak látni akartam ezt a Valentét -válaszolta Courtney követve O'Harát a konyhába. - Mi van a dobozban? - Nem tudom - válaszolta a férfi, terhét a pultra téve. - De szerintem pizza. - Valente pizzát hozott Leigh-nek? - kuncogott halkan Courtney. - Pizzát? Helikoptere van, és egész háztömbjei New York belvárosában! Minimum hétfogásos, a Le Cirque-ből rendelt vacsorára számítottam, csillogó gyémánt szalvétagyűrűkkel! - Tényleg? Akkor te többet tudsz a fazonról, mint én. - Én sem tudok róla sokat, de kutakodom majd egy kicsit! Pfuj! - tette hozzá Courtney, amikor felemelte a doboz tetejét. O'Hara épp azt próbálta kisilabizálni, hogyan lehetne működésbe hozni a sütőt. Hátranézett, hogy lássa a lány viszolygásának okát. - Ez a pizza nyers! - mutatott vádlón a szóban forgó ételre Courtney. - És óriási garnélákat szórtak rá! - rázkódott össze újra. - Ez valami olasz módi? - Én nem tudom, de a pepperonit szeretem. - Én meg nem enném a rákot, semmilyen formában! -Azzal kinyitotta a barna zacskót, és előhúzott belőle egy üveg vörösbort. Alaposan megnézte a címkét. - A fickó tuti, hogy nem százas! Háromszáz dolláros bort iszik a garnélás pizzához! O'Hara a feladatára koncentrált. - Valente azt mondta, tegyem azt a sütőbe. Rendes körülmények között elküldtem volna melegebb éghajlatra, de Mrs. Manning napok óta alig eszik. Te tudod, hogy kell beizzítani ezt a sütőt? - Nem lehet olyan nehéz! - kiáltott fel Courtney, helyet cserélve O'Harával, aki inkább a palack kibontásához látott a pultnál. A lány egy pillanatig vizsgálgatta a falba épített négy sütő feletti számlapot és gombokat, gyorsan felmérte a lehetőségeket. - Ez lesz az! - mondta határozottan. Aztán átállította az időt a sütő óráján.

Huszonhetedik fejezet Fogalmam sincs, mit hol tart Logan - közölte Leigh Valen-tével, miközben felkapcsolta Logan dolgozószobájában a villanyt. A férje asztalához lépett, és leült a bőrszékbe. A helyiség annyira jellegzetesen, szívszaggatón Loganhez tartozott, hogy szinte bűnnek tűnt Leigh számára leülni a tizennyolcadik századi faragott asztalhoz. Hogy elterelje a gondolatait, a középső fiókhoz nyúlt. De kulcsra zárták. Megpróbálkozott a jobb oldali fiókokkal. Azokat is zárva találta. A bal oldali fiókokat úgyszintén. Zavartan nézett fel. - Én... sajnálom. Nem tudtam, hogy be vannak zárva. Talán ott lesz valahol az anyag, amit keres - biccentett a beépített, tölgy iratszekrény felé. - Csak nyugodtan. Ráérek - mondta udvariasan Valente, de Leigh érezte, hogy a férfi minden mozdulatát figyeli, és ettől kényelmetlenül érezte magát. A hangja is kellemetlen érzéseket keltett benne. Vagy lehet, hogy azért érezte rosszul magát, mert Valente előtt szembesült először azzal, hogy a férje kulccsal zárta el a dolgait a saját otthonában? Az iratszekrény rekeszei is kulcsra voltak zárva. - Talán Brenna, a titkárnőm, tudja, hol tartja Logan a kulcsokat - mondta Leigh. Visszaült az asztalhoz, és felhívta Brennát. A titkárnő már otthon volt, és tudta, hogy Logan kulcsra zárja a fiókokat és az iratszekrényt, de arról fogalma sem volt, a kulcsok merre lehetnek. - Borzasztóan kellemetlen, hogy másodjára is üres kézzel kell távoznia! - fordult Leigh Valentéhez, miközben lekapcsolta a villanyt a dolgozószobában. - Nem kell elnézést kérnie, várhatok az iratokra, amíg megtalálja a kulcsokat. Leigh visszavezette vendégét a nappaliba. A kanapénál egy pillanatra megtorpant. Nem tudta, a férfi maradna-e még egy kicsit, vagy inkább kísérje ki. - Ha jól emlékszem, még meg sem köszöntem, hogy a rendelkezésemre bocsátotta a helikopterét a múlt héten, és hogy ide-oda cipelt a hóban! Valente hátrasöpörte zakója szárnyait, és a zsebébe mélyesztette a kezét. - Ami azt illeti, tudom, mivel hálálhatná meg. Mikor evett utoljára? - Mostanában nem vagyok túl éhes. - Volt egy ilyen érzésem, vacsorázzon ma velem köszönetképpen! - Nem, én... - Reggel óta nem ettem. Hoztam magammal ennivalót - vágott közbe Valente. - Merre találom a konyhát? Leigh a férfira meredt. Egyszerre találta elképesztőnek és bosszantónak az erőszakosságát. Az elegáns frizura, a drága, méretre szabott zakó és a háromszáz dolláros nyakkendő a jól menő, jól nevelt üzletember eleganciáját kölcsönözték neki, de arcának gránitvonásait semmi sem ellensúlyozhatta, mint ahogy az állkapcsában feszülő dacot, és a jeges, vérszomjas villanást sem, melyet Leigh akkor látott a szemében, amikor Harwell sértegette. Logan nagyot tévedett, amikor Valentét szelíd, kiszámítható üzletembernek nézte. Nagyon távol állt ettől ez a férfi. Másrészt Valente fáradságot nem kímélve segített neki múlt héten, így hát Leigh a konyhába vezette. A helyiség üres volt, de mind a négy sütő bekapcsolva duruzsolt, a pulton pedig két pohár állt tányérok és egy nagy kés társaságában. Valente kibújt a zakójából, és egy szék hátára terítette. Aztán Leigh felé nyújtotta a borospoharat.

- Igyon! - parancsolta, látva, hogy Leigh a fejét rázva le akarja tenni az italt. - Segíteni fog. Leigh el sem tudta képzelni, miben segíthetne neki a bor, de ivott egy kortyot. Egyszerűen túl kimerült volt ahhoz, hogy ellenkezzen, főleg ilyen jelentéktelen ügyben. Az erős bor hatását szinte azonnal megérezte. Igyon még! A kedvemért! Leigh ivott még egy kortyot. - Nagyon kedves, Mr. Valente, de nem vagyok sem éhes, sem szomjas. A férfi egy pillanatig elgondolkodva nézett Leigh-re. Jobb kezében a borospoharat tartotta, bal kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. - Jelen körülmények között talán jobb lenne, ha tegeződnénk. Leigh gyomra idegesen összerándult. Ez a hang... a szemek... ez a viselkedés! - Ami azt illeti, szeretem betartani a formaságokat. Válasz helyett Valente sarkon fordult, és a sütőhöz lépett. Lehajolt, és a sütő ablakán keresztül alaposan szemügyre vette a bent lévő ételt. - Kíváncsi lennék valamire - mondta Leigh-nek háttal. - Mire? - Küldtem neked egy kosár körtét a kórházba. Megkaptad? Leigh döbbent zavarral bámult a férfi hátára. - Igen, megkaptam. Csakhogy nem volt kártya hozzá. Sajnálom. Nem tudtam, hogy ön..., hogy te küldted. - így már értem - mondta Valente. - Imádom a körtét! - mondta Leigh. Utólag is meg akarta köszönni a figyelmességet. - Tudom. Leigh kellemetlen érzése fokozódott. - Honnan tudod? - Sok mindent tudok rólad. Igyál még, Leigh! Leigh agyában vészjelző kezdett szirénázni. Ez a hang! Ismeri ezt a hangot! Összehasonlította Valente rövid utasításait a korábban hallottakkal: Vedd fel a kedvemért... Igyál... Szeress... Igyál még... Tedd meg a Kedvemért... - Tudom, hogy szereted a körtét és a garnélás pizzát, de a zöldségek többségét ki nem állhatod - folytatta a férfi még mindig háttal állva neki. - Tudom, hogy gyorsan leégsz a napon, és hogy utálod a túl erős illatú szappanokat. Azt is tudom, hogy egyáltalán nem szereted betartani a formaságokat. - Valente elhallgatott egy pillanatra, amíg elvett két edényfogót a sütő mellől. Leigh elvette a pultról a nagy kést a férfi háta mögött. A szíve hevesen vert. Tele volt félelemmel és dühvel. Tévé hangját hallotta halkan a távolból. O'Hara az előszoba túlsó végén, a sarkon túl, a szobájában autóversenyt nézett. Valószínűleg nem hallaná, ha Leigh kiáltana. - Az igazság az - folytatta Valente, miközben kivette a sütőből a pizzát, és óvatosan a gránit konyhapultra helyezte -, hogy te alapvetően kedves és természetes ember vagy. Időt szakítasz mindenkire, akiről úgy érzed, magányos vagy lehangolt. Szándékosan soha senkit nem bántanál meg. És a lehetetlennel is megpróbálkozol, hogy mindenkiben megtaláld a szerethető vonást. Még bennem is. Valente megfordult, és meglátta Leigh kezében a kést. - Kifelé! - sziszegte fenyegetőn a nő. - Ki a lakásomból, mielőtt segítségért kiáltok vagy hívom a rendőrséget! - Tedd le azt a kést! Mi a fene ütött beléd? - Te zaklattál! Te voltál az! Ismerem a hangod! Te küldözgettél virágot és ajándékot... - Nem én zaklattalak.

Leigh hátrálni kezdett a falra szerelt telefon irányában. Valente lépésről lépésre követte, tartva a köztük lévő távolságot. - Körték! - mondta Leigh dühösen és vádlón. - Körték... meg pizza... és szappan! - Hétköznapi dolgok. Sokszor néztem, ahogy beszerzed őket. - Sokszor nézted, mert követtél! - Tedd már le azt az átkozott kést! - mondta Valente ismét, épp amikor Leigh háta a falnak ütközött. - Hívom a rendőrséget! - fordult sarkon gyorsan Leigh. A telefonért kapott. - Szó sem lehet róla! - vágta vissza a készüléket a helyére Valente. Kezét továbbra is a telefonon tartva, testével úgy a falhoz préselte Leigh-t, hogy a nő mozdulni sem tudott. A kést tartó keze a fal és a saját teste közé szorult. - Most pedig ejtsd le a földre a rohadt kést! - utasította Valente, halk, hátborzongató hangon a fülébe suttogva. - Ne akard, hogy én vegyem el, mert az fájni fog! Ahelyett, hogy elengedte volna, Leigh még szorosabban megmarkolta a kést. A sors már a végletekig megkínozta. Nem félt attól, amit a férfi tehetne vele. - Menj a pokolba! - nyögte. Legnagyobb megdöbbenésére, a férfi felnevetett. - Örömmel látom, hogy már nem esel pánikba vészhelyzet esetén! Mindenesetre ahhoz már túl öreg vagyok, hogy megint bemutatót tartsak a birkózótudományomból. Csak attól tartok, ha elengedlek, nyársra húzol, mielőtt elmondhatnám, ki vagyok! - Tudom, ki vagy, te szemét! - Meghallgatnál egy pillanatra? Leigh egész teste és arcának jobb fele is a falnak préselődött. - Van más választásom? A kérdésen Valente újra jót derült. - Nálad van a kés! Akinél a kés van, az döntheti el, hogyan tovább. Alapszabály. - Ezt a börtönben tanultad? - csattant fel Leigh, de kezdte egyre ostobábbnak érezni magát, miközben továbbra is tajtékzott a dühtől. - Nem. Sokkal korábban tudtam már - válaszolta a férfi udvariasan. - Már akkor is észben tartottam, amikor egy tizennégy évvel ezelőtti éjszakán garnélás pizzával és körtével megpakolva kiléptél Angelini boltjából, és két tapló az utadat állta. Aztán hazakísértelek. Leigh megdermedt. - Falco? - suttogta egy pillanatnyi döbbent csend után. - Te vagy Falco? A férfi hátralépett, hogy Leigh megfordulhasson. A nő elkerekedett szemekkel bámulta az arcát. Valente kinyújtotta a kezét. - Most már megkaphatom a kést - úgy értem, a tompa végét? - viccelődött. Leigh odaadta a kést, de képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Ott állt előtte múltja egy darabja. Elöntötték az érzelmek. Falco épp élete legsötétebb időszakában bukkant fel újra, és végig azon dolgozott, hogy „megmentse" őt, még ha csak apró gesztusokkal is. És ő milyen kevéssé értékelte az erőfeszítéseit! Ösztönösen a férfi felé nyújtotta a kezét, és melegség öntötte el a baráti kézszorításra. - Ez hihetetlen! El sem hiszem, hogy ezt az arcot rejtegetted az alatt a borzalmas szakáll alatt! És a neved is megváltoztattad! Hogy van az édesanyád? A férfi elmosolyodott a felkiáltások és kérdések áradatán. Az arcán átfutó, meghökkentően ragyogó mosoly egészen megváltoztatta az arcát. Leigh hirtelen ráeszmélt, hogy fogják egymás kezét. - Szóval úgy gondoltad, borzasztó a szakállam?

A nő gyorsan visszahúzta a kezét, de továbbra is átadta magát a pillanat hatásának. - Mindig azt hittem, valami szörnyűséget rejtegetsz alatta. - Beeső állat például? - évődött Valente, miközben átemelte a másik pultra a pizzát, majd hozzálátott felszeletelni az ételt a késsel, amellyel pár perce még az életét fenyegették. Leigh belekapaszkodott az átmeneti haladékba, melyet a férfi társasága jelentett. Egy pillanatra megfeledkezhetett Logan miatt érzett bánatáról. Remélve, hogy egy ideig még a jótékony felejtés állapotában maradhat, és elnyújthatja az együtt töltött időt, az előtte álló borospohárért nyúlt. - Nem beesett állra tippeltem. Arra gondoltam, talán sebhelyek... A férfi várakozón nézett rá. - ...amelyeket verekedésben vagy a börtönben szereztél. - Az jó - válaszolta szárazon Valente. - Legalább nem hitted azt, hogy beesett az állam. - És hogy van édesanyád? - Meghalt. - Sajnálom! Nagyon kedveltem. Mikor történt? - Tízéves koromban. - Tessék? - A szüleim mindketten meghaltak, amikor tízéves voltam. - Akkor... kicsoda Mrs. Angelini? - Anyám nővére. - Valente a tányérokat, Leigh a borospoharakat és a szalvétát vitte az ebédlőasztalhoz. - Anyá-mék halála után Angeliniék fogadtak be, és a fiaikkal együtt neveltek. - Értem. Akkor tehát hogy van a nagynénéd? - Ő remekül. Ezt a pizzát ő maga készítette, és arra kért, adjam át az üdvözletét. - Ó, milyen kedves - mindkettőtöktől! A férfi mintha meg sem hallotta volna a hálálkodó megjegyzést. A villanykapcsolóhoz nyúlt, és tompította egy kissé a helyiséget beragyogó lámpafényt. - Egyél! - mondta Leigh-nek, miután leültek egymással szemben. Ő maga azonban, ahogy Leigh felfigyelt rá, a borospoharáért nyúlt, nem a pizzáért. Korábbi állítása ellenére valószínűleg nem is volt éhes. Csak így csalta Leigh-t asztalhoz. A nőt ez annyira meghatotta, hogy megpróbált enni, és nem arra gondolni, miért volt szükség erre a cselre. - Megváltoztattad a neved Falco Nepotéról Michael Va-lentére? - Összekeverted - rázta meg a fejét Valente. - Úgy érted, Nepote Falcónak hívtak? - Nem. Úgy értem, én nem változtattam meg a nevem, te értetted félre. - De hiszen így hívott Mrs. Angelini! - A nepote olaszul unokaöcsöt jelent. A falco pedig sólymot. Akkoriban minden srácnak volt beceneve. Az unokatestvéremet, Angelót Danténak hívtuk, mert ki nem állhatta, hogy „angyal" a neve. Ráadásul távolról sem volt az. Dominick a Sonny nevet kapta, mert... - a férfi egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét. - Mert... mindig is ez volt a neve. Már a nagybátyám is így hívta - körbenézett, szemével a bort kereste. Meglátta a palackot a pulton, és érte ment. - Téged miért hívtak Sólyomnak? - kérdezte Leigh, miközben Valente utántöltötte a poharaikat. - Angelo kezdett így hívni, még egészen kis korunkban. Három évvel idősebb volt nálam, de én folyton velük akartam menni a portyáikra. Hogy leszereljen, beadta nekem, hogy kivételesen éles a szemem - mint egy sólyomnak -, és hogy neki és a haverjainak őrszemként van rám szükségük. Egészen addig maradtam a „poszton", amíg rá nem jöttem, hogy így én kimaradok minden jóból.

- Miféle jóból? - Azt jobb, ha nem tudod. Leigh kijózanodott. Hát persze, igaz. Jobb, ha nem tudja. - Minden kedvességet nagyon köszönök - a péntekit és a mait is! Hihetetlen, mennyi kellemetlenséget vállaltál, csak hogy segíts! - Miért hihetetlen? - Mert tizennégy éve még válaszra is alig méltattál, ha hozzád szóltam. - Pedig dolgoztam rajta. - És végül mi akadályozott meg? Logan akadályozott meg - gondolta a férfi, de hangosan nem mondta ki. Nem akarta felébreszteni Leigh fájdalmát azzal, hogy szóba hozza a férjét, akit többé már nem láthat élve. - Talán túl félénk voltam. Leigh ezt az elméletet egyetlen határozott fejrázással utasította el. - Sokat gondolkoztam ezen akkoriban, de a félénk emberek nem viselkednek szándékosan gorombán. Minél kedvesebb próbáltam lenni veled, te annál kimértebb és durvább lettél. Egy idő után tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy ki nem állhatsz. - Szóval tökéletesen egyértelmű volt? Noha meghallotta a férfi hangjában a szórakozott iróniát, Leigh az őt leginkább izgató kérdésre tért rá. Miért nem árultad el, ki vagy, múlt hét szombaton a partin? - A parti említésére viszont újra eszébe ötlött a könyörtelen valóság. A kérdéséről egészen megfeledkezve bámult ki az ablakon, és ismét a könnyeivel küszködött. Mintha megérezte volna, mi zajlik le Leigh-ben, Valente nem hozta szóba a partit a továbbiakban. A kísérőkártyán árultam el, ki vagyok. Amelyet a körtékkel küldtem. Leigh igyekezett újra csak a beszélgetésre összpontosítani. - Biztosan nagyon gorombának tartottál, amiért említést sem tettem az ajándékról, amikor a hegyekbe mentünk, vagy amikor tegnap telefonon beszéltünk! Sőt ma este sem! - Arra gondoltam, vagy nem olvastad az üzenetet, vagy jobbnak láttad nem elismerni, hogy bármilyen ismeretség fűz hozzám. - Ilyet sosem tennék - nézett keményen a férfi szemébe Leigh. Valente állta a tekintetét. Hacsak nem váltál valóban „a formaságok kedvelőjévé" az elmúlt tizennégy évben... A finoman gúnyos megjegyzést Leigh halvány mosollyal értékelte. Aztán az ajkába kellett harapnia, hogy ne sírja el magát. Olyan közel állt a síráshoz a nap minden percében, hogy szinte bármi - akár egy kedves vagy vicces dolog - elindíthatta a könnyei záporát, minden előzetes figyelmeztetés nélkül.

Huszonnyolcadik fejezet

Joe O'Hara épp akkor lépett a konyhába, amikor Michael az utolsó csepp bort is kitöltötte Leigh poharába. A sofőr-testőr egyetlen döbbent pillantással felmérte a meghitt félhomályba burkolózó helyiséget, és a helyzetet félreértve megpróbált kihátrálni. - Bocsánat...

- Várjon, Joe! Ne menjen el! - kiáltott utána Leigh. Mindenképpen szerette volna tisztázni a helyzetet. - Szeretném rendesen bemutatni Mr. Valentének! Már találkoztunk, Mrs. Manning. Emlékszik? Pénteken. Gyötrelmei ellenére Leigh felnevetett a sofőr-testőr zavarodott arckifejezését látva. - Persze hogy emlékszem. Csak azt próbálom elmondani, hogy amikor pénteken találkoztunk Mr. Valentével, nem emlékeztem, hogy ismerem őt. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még főiskolára jártam, és a belvárosban laktam, sokszor vásároltam Mr. Valente családjának az üzletében, ahol ő akkoriban dolgozott. Akkor még szakállat viselt, és a nevét sem tudtam. De a nagynénje - akiről egészen ma estig azt hittem, az édesanyja - csak nekem készített gar-nélás pizzát! O'Hara először az üres borosüvegre nézett, majd vádlón Valentére emelte a tekintetét. - Mennyit adott abból a borból Mrs. Manningnek? - Nem vagyok részeg, Joe! Próbálom elmagyarázni, miért nem ismertem fel Michaelt egészen ma estig. Egyszer megakadályozta, hogy kiraboljanak - és valószínűleg valami rosszabbtól is megmentett. - És, gondolom, utána elfelejtette megkérdezni a nevét... - próbálta összeilleszteni a kirakós darabjait O'Hara. Úgy tűnt, nem gúnyolódik, valóban megkísérli elhinni a hihetetlent. Az asztalhoz lépett, és felkészült arra, hogy Leigh átmeneti szeszélyének engedve újra bemutatkozik Valentének. - Akkor már tudtam a nevét - magyarázta tovább Leigh. - Csakhogy akkoriban minden srácot a környéken a becenevén szólítottak. Őt sólyomnak hívták - olaszul Falcónak -, és én egészen ma estig azt hittem, ez a valódi neve. O'Hara Michael Valente felé nyújtotta a kezét, de a hangjában leplezetlen fenyegetés csendült. - A mi környékünkön is divatosak voltak a becenevek - mondta nyersen. - Engem Kalapácsnak hívtak. Leigh-nek vissza kellett fojtania a feltörő nevetését Michael komoly válasza hallatán. - Ezt észben fogom tartani, Joe. Amikor kis idő múlva Hilda hazaért délutáni kimenőjéről, O'Hara a többiek jelenlétében neki is elmesélte a történetet. Leigh egy hete először tudott megfeledkezni a bánatáról és az őt körülvevő bizonytalanságról. A telefon csörgésével azonban hamar vége szakadt a vidámságnak. Hilda vette fel, pár szó után az asztalnál ülőkhöz fordult. Littleton nyomozó és McCord hadnagy vannak itt. Az előcsarnokból telefonáltak. Leigh felugrott az asztaltól. Reménnyel és rettegéssel telve rohant a nappaliba. A konyhában Hilda aggódva nézett O'Harára. - Littleton nyomozó azt mondta, fontos, hogy Mrs. Man-ning ne legyen egyedül. Azt mondta, gondoskodjunk arról, hogy legyen valaki mellette... - suttogta a házvezetőnő. - Rossz hír, ugye? - fordult O'Hara ösztönösen Michael Valentéhez. - Igen - válaszolta Valente keményen. - Rossz hír. Mindketten menjenek át Mrs. Manninghez, és maradjanak vele! - biccentett a nappali ajtaja felé. O'Hara nem kérte, hogy a férfi velük tartson. Látta már, hogy bánnak Leigh-vel a rendőrök Valente társaságában. Csak karon fogta Hildát, és átmentek a nappaliba. Michael Valente a konyhában maradt, ott hallgatta a nappaliból beszűrődő hangokat. Nem védhette meg Leigh-t - még csak mellé sem állhatott -, amikor közölték vele a hírt, amely, Michael tudta, nagyobb sebet fog ejteni rajta, mint bármilyen éjszakai támadó... Leigh egyik nyomozóról a másikra nézett, még próbálta megcáfolni, amit az imént hallott.

- Tévednek! Logan nem volt a kunyhóban! Én is jártam ott! Biztosan valaki mást találtak meg! - Sajnálom, Mrs. Manning - mondta Littleton nyomozó. - Minden kétséget kizáróan az ön férjét találtuk meg. A holttestét a ház mögött, egy sziklába vájt garázsban fedezték fel, a saját Jeepjében. - Halálra fagyott - kiáltotta Leigh vádlón, a könnyektől lázasan csillogó szemmel -, amíg maguk az időt fecsérelték... - A halál oka nem a hideg volt - közölte a McCord hadnagyként bemutatkozó nyomozó hűvösen. - A férjével fejlövés végzett. A gyilkos fegyvert megtaláltuk az autóban. - Maguk megőrültek! - rázta meg Leigh a fejét. - Azt mondják, találtak egy férfit, aki főbe lőtte magát az autójában, és azt állítják, a férjem az? Logan soha nem tenne ilyet! Soha, soha, soha nem tenne ilyet! Leigh egy szót sem volt hajlandó elhinni az egészből, egyetlen szót sem... kivéve, hogy Logan meghalt. Ácsoroghat még ott órákig a nyomozókkal vitatkozva, de már rég tudja, hogy Logan halott. Már napokkal korábban hazajött volna hozzá, ha még élne. A tíz körmével kikaparta volna magát, stoppolt volna, vagy hegyen-völgyön át vonszolta volna magát! Leigh érezte, hogy Hilda óvatosan átkarolja a vállát. Mint egy lázas, dühöngő gyerek, aki nem érti, miért büntetik a felnőttek, Leigh a pulóvere szegélyét markolászva kiabált. - Logan... Logan NEM ölte meg magát, értik? Maguk hazudnak! De miért hazudnak? - Mi sem gondoljuk, hogy a férje öngyilkos lett -mondta McCord keményen. - Holnap többet fogunk tudni, de már most azt feltételezzük, hogy valaki más húzta meg a ravaszt. Leigh élénk képzelőereje ezt a pillanatot választotta, hogy működésbe lépjen. Látta maga előtt a szörnyű képet - Logant, ahogy valaki pisztolyt tart a fejéhez... és elsüti a fegyvert... véget vet Logan életének. A szoba hintázni kezdett és eltorzult. Leigh Hilda karja után kapott. Forró köny-nyek égették a szemét. A kedves nyomozónőre nézett, és felé biccentett, mintha ezzel rávehetne, hogy ő is igenlően bólintson. - Ez az ember téved! Mondja, hogy téved! Kérem! -nyújtotta kezét Littleton felé esdeklően. - Mondja, hogy téved! Sam lágy hangja együtt érzőn, de határozottan csengett. - Nem, Mrs. Manning, a hadnagy nem téved. Sajnálom... Aznap este Hilda tette ágyba Leigh-t. O'Hara készített két erős italt, és az egyiket megitatta Hildával. A másikat ő maga hajtotta fel, majd a szobájába támogatta az összetört házvezetőnőt. Végül a saját szobájába érve O'Hara le-gurított még két italt, és úgy döntött, Valente egyedül is képes távozni. Tizenegykor felkelt, hogy ellenőrizze, az ajtók be lettek-e zárva éjszakára. A nappali közepén megtorpant. Valente nem ment el! Ott ült egy kényelmetlen, egyenes támlájú széken, a nappali túlsó végében, a Leigh-ék hálószobájához vezető folyosó előtt. A feje előrebukott, keze lazán összekulcsolva az ölében pihent. A folyosón átszűrődő, keserves zokogást hallgatta. Úgy ült ott, mint egy valamikori őrszem. Joe halkan közelített a férfi felé, és azon töprengett, mit mondjon neki. Valente kimerülten megdörzsölte az arcát. - Itt akar ülni egész este? - kérdezte halkan O'Hara. A másik elkapta a kezét a szeme elől, és felnézett. - Nem - válaszolta. Ha Joe nem ivott volna, megtartotta volna magának az észrevételeit. De ivott. - Menj haza, Sólyom, és aludj egyet! Nem tudod megvédeni attól, ami ma éjszaka vár rá.

Valente nem erősítette meg, de nem is tagadta, hogy ezért maradt ott. Csak felállt, és lassan felvette a zakóját, amely addig a szék támláján pihent. - Nos akkor, Kalapács, a te gondjaidra bízom.

Huszonkilencedik fejezet

Tudom, hogy rendkívül nehéz ez az időszak az ön számára, Mrs. Manning - mondta Sam Littleton, amikor másnap reggel McCord társaságában helyet foglalt Leigh Manning nappalijában. Shrader a konyhában kérdezte ki a házvezetőnőt, a sofőrt és a titkárnőt. Igyekszünk a lehető legrövidebb ideig visszaélni a türelmével - folytatta Sam. - De fel kell tennünk néhány kérdést. Egyes kérdések bántónak, akár kegyetlennek tűnhetnek, de biztosíthatom, csak a rutineljárás részei. Minden gyilkosság áldozatának özvegyétől ezt kérdezzük. Sam egy pillanatra elhallgatott. Választ várt a vele szemben ülő, sápadt, teljesen összetört nőtől. - Mrs. Manning? - próbálta felrázni Leigh-t. Leigh lassan elfordította tekintetét a dohányzóasztalon, közvetlenül McCord könyökénél álló kristály tengericsillagról. Logan előző nyáron, Newportban szeretett bele a gyönyörű kristályfigurába, és Leigh a hazaérkezésükkor meglepte vele a férjét. - Elnézést! Elkalandoztak a gondolataim. Mit akarnak kérdezni tőlem? - Most, hogy volt pár órája átgondolni a tragikus hírt a férje haláláról, eszébe jut esetleg valamilyen ok, amiért valaki a férje halálát kívánhatta? Pár óra, hogy átgondolja! - gondolta elhűlve Leigh. Pár élet sem lenne elég ahhoz, hogy feldolgozza a történteket! - Én... egész éjszaka ezen gondolkodtam, de csak arra tudok gondolni, az események borzasztó, véletlenszerű láncolata vezethetett ide. Lehet, hogy egy félnótás csavargó lakott a garázsban, aki azt hitte, úgy képzelte, a hely egyedül őt illeti meg. Aztán, amikor látta, hogy Logan ki-be pakolá-szik, és az autóval beáll a garázsba, elővette a pisztolyát, és... megölte. - A tények sajnos nem támasztják alá ezt az elméletet - mondta Sam. - A harmincnyolcas kaliberű revolver, melyet a Jeepben találtunk, a férje nevén volt nyilvántartva. Tudta, hogy a férje fegyvert tart? - kérdezte a nyomozó, miközben Leigh csak bámult rá. - Nem. Nem is sejtettem - Leigh nem tudta és nem is akarta elhinni, hogy a férjét szándékosan ölték meg, ezért az új tényeket megpróbálta beilleszteni a saját elméletébe. - Lehet, hogy egy őrült lakott ott, aki követte Logant az autóhoz, és amikor Logan elővette a fegyvert, dulakodni kezdtek, és a pisztoly véletlenül elsült. Littleton nyomozó minden bizonnyal túl gyenge lábakon állónak ítélte Leigh újabb elméletét, mert válaszra sem méltatta. Inkább tovább kérdezett. - Eszébe jut bármilyen indok, amiért a férje úgy érezhette, fegyverre van szüksége? A gondolat abszurditása ellenére Leigh törni kezdte a fejét, mi lehetett az ok. Kicsit később lassan megszólalt. - Az elmúlt néhány évben Logan vállalkozása az ipari építkezések területén is működni kezdett. Tudom, hogy bizonyos szakszervezetek is érintettek ebben az iparágban, és az alapján, amit olvastam... - Megtorpant. - Nem, várjanak! Valaki zaklatott! Logan minden bizonnyal ezért szerzett be pisztolyt. - Mikor kezdték zaklatni?

- Pár hónapja. Feljelentést is tettünk a rendőrségen. Meg kell hogy legyen önöknél a jegyzőkönyv. Sam feljegyzett néhány dolgot annak ellenére, hogy tudta, a feljelentést Manningék szeptemberben tették, hat hónappal az után, hogy Logan Manning megvásárolta a revolvert. - Hogyan jellemezné a házasságukat? Harmonikus kapcsolatban éltek? - Igen. Teljes mértékben. - A férje megbízott önben? - Természetesen. - Gondolja át alaposan! Említette a férje, hogy aggódik valami miatt - mondjuk üzleti ügyben? - Logan vállalkozása rendkívül jól ment. Kiváltképp az utóbbi két-három évben. Nem voltak üzleti gondjai. - Nem merült túlzottan a munkájába mostanában a férje? - Nem jobban, mint általában. - Bánná, ha beszélnénk a férje alkalmazottaival? - A kérdés költői volt, hiszen McCord már összeállította az alkalmazottak listáját, és fel is osztotta azt Sam, Shrader és maga között, hogy később kikérdezhessék őket. - Beszéljenek, akivel csak jónak látják! - mondta Leigh. - Tegyenek meg mindent, amit szükségesnek vélnek! - Kiben bízott még meg a férje, önön kívül? - Senkiben. - Nem voltak közeli barátai? - Egymás legjobb barátai voltunk. - Értem. Ezek szerint önnek sincs egyetlen közeli barátja? Akiben megbízik? Sam szándékosan úgy tette fel a kérdést, hogy Leigh antiszociális különcnek érezze magát, ha nem hozakodik elő legalább egy névvel, és a csel bevált. - A szórakoztatóiparban dolgozom. A barátaim többsége is a művészvilágban, a szórakoztatóiparban dolgozik. Többségük a magánélet szentsége helyett inkább a nyilvánosságot helyezi előtérbe, és ebből kifolyólag nem tartja fontosnak a titoktartást - sem velem, sem saját magukkal kapcsolatban. Megtanultam, hogy megtartsam magamnak, amit nem szeretnék Liz Smith rovatában vagy az Enqulrer-ben viszontlátni. Littleton nyomozó bólintott, mintha tökéletesen értené, de a következő kijelentésével mégis bosszantó konokságról adott tanúbizonyságot. - Olvastam egy cikket a Post Hatodik oldal című rovatában, amely azt állította, az ön születésnapi partiján több mint háromszáz ember gyűlt itt össze. Egyetlen személy sem akad köztük, akivel ön vagy a férje néhanapján megosztják a titkaik? Leigh megértette, ha nem mond Littletonnak néhány nevet, a nyomozó napestig ezzel a lényegtelen témával fogja piszkálni. Úgyhogy felidézte a partit, és felsorolta az elsőnek eszébe ötlő neveket: - Jason Solomon a barátom. - Jó barátja és együtt is dolgoznak? - Igen. Sybil Haywood is a barátom, és Théta Be-renson... - A művész? - Igen. És igen! Dr. Sheila Winters közös barátunk, nekem és a férjemnek is. Sam jegyzetelt. - Dr. Winters? A férjének egészségügyi problémái voltak? - Nem. Sheila pszichiáter. A páciensei voltak? - szólalt meg először McCord. Leigh kezdte kellemetlenül érezni magát, mintha saját

magának állított volna csapdát. - Még évekkel ezelőtt jártunk hozzá egy rövid ideig terápiára. Most már egyszerűen csak jó barátok vagyunk. - Kinek volt szüksége pszichiáterre? - kérdezte McCord keményen. - Önnek vagy a férjének? Leigh épp közölni akarta a férfival, hogy törődjön a maga dolgával, amikor Sam Littleton közbevágott. - Nem kell válaszolnia, Mrs. Manning, ha kellemetlen önnek. Csak rövid ideje dolgozom McCord hadnaggyal, de a kérdéséből ítélve az a típus, aki pusztán büszkeségből engedi, hogy a megfázás tüdőgyulladássá nője ki magát. Csak ne kelljen orvoshoz mennie. Valószínűleg maga cseréli az autójában az olajat, még a fogát is maga húzza, hogy elkerülje a fogorvost mosolygott melegen Leigh-re a nyomozó. - A hadnaggyal ellentétben én tudom, hogy az intelligens, elfoglalt emberek, akik megengedhetik maguknak, szívesen spórolnak meg maguknak időt és energiát azzal, hogy időnként szakemberhez fordulnak, legyen szó akár az autójukról, akár a számítógépükről, vagy éppenséggel - és mosolyogva a hadnagy felé fordult - az egészségükről... Leigh tökéletesen egyetértett ezzel, és úgy érezte, köteles a nyomozó felettese előtt bizonyítani Sam igazát. Elárulta hát a hétköznapi okot, amellyel Sheila Winterst annak idején felkeresték. - Logan képtelen volt lassítani és élvezni az életet, de Sheila segítségével nagyon gyorsan rájött, hogy önmaga tűi-hajszolásával az élet legszebb részét szalasztja el. Sam érdeklődve hajolt előre. - Lehetséges, hogy a férje elmondta dr. Wintersnek -mint barátnak -, hogy fegyvert vásárolt, és hogy miért tette? - Nem tudom. Kétlem. Sheila és Logan néha együtt ebédeltek, de nem voltak túl közeli barátok. Csak ugyanabban a közegben nőttek fel, és sok közös ismerősük akadt. Ráadásul ma reggel felhívtam Sheilát, hogy elmondjam neki, mi történt Logannel. Biztosan említette volna a fegyvert, ha tud róla. - Talán úgy érezte, nem kellene, vagy nem szabadna beszélnie róla. Bánná, ha feltennénk neki néhány kérdést? - Dehogy - rázta meg a fejét Leigh. - De nekem meggyőződésem, hogy Logan azért vette a pisztolyt, mert valaki zaklatott. Littleton elkomorodott. - Reménykedtem abban, hogy nem kell önnek elmondanom, Mrs. Manning, de a férje márciusban vette a fegyvert - hat hónappal azelőtt, hogy a zaklató megjelent a színen. - Leigh még fel sem ocsúdott a hallottak felett érzett döbbenetéből, amikor Littleton nyomozó újra megszólalt. - Érti már, miért fontos, hogy beszéljünk dr. Winterszel? Ha a férje a saját életét féltette, talán elmondott valamit - akár véletlenül is - a pszichiáternek arról, hogy miért fél... vagy, hogy kitől fél. - Akkor mindenképpen beszéljenek Sheilával. - Az írásbeli engedélyére lesz szükségünk. Minden bizonnyal dr. Winters is kérni fogja, hogy eltekinthessen a titoktartási kötelezettségétől. Hajlandó rendelkezésünkre bocsátani az engedélyt? - Igen, amennyiben megígérik, hogy szigorúan bizalmasan kezelik az információkat. Afelől tökéletesen nyugodt lehet! - ígérte Sam, miközben kitépett egy lapot a jegyzettömbjéből, és átnyújtotta Leigh-nek a tollával együtt. - Csak hatalmazza fel röviden a doktornőt, hogy válaszoljon a férjével kapcsolatban minden kérdésünkre. Leigh automatikusan cselekedett. Engedte, hogy sodorja... vagy éppenséggel taszigálja az ár.

- Egyfolytában az jár a fejemben, hogy talán ugyanaz az ember lökte le az autóm az útról, aki megölte Logant -mondta Leigh, miközben visszaadta a nyomozónak a papírt és a tollat. - Keressük az illetőt. Tegnap óta, mióta megtaláltuk a férjét, megdupláztuk a keresésére fordított erőinket. Amellett, hogy beszélünk a férje alkalmazottaival, szeretnénk, ha megengedné, hogy elvigyük és alaposan átnézzük a cége összes olyan dokumentumát, amely az ügy szempontjából fontos lehet. Mindent hiánytalanul visszakap majd. Beleegyezik? - Igen. Van még kérdése, hadnagy? - nézett Sam a másik nyomozóra, miközben becsukta a jegyzetfüzetét. McCord megrázta a fejét, és felállt. Sajnálom, hogy olyan durván reagáltam dr. Winters említésére! Littleton nyomozó tökéletes képet festett rólam - mindig én cserélem az olajat az autómban, a számítógépem két éve nem működik, mert nem engedem, hogy másvalaki babrálja, és az egyetlen fogorvos, akit ismerek, az egyik esetem gyanúsítottja. Leigh elfogadta a bocsánatkérést, a meghunyászkodó hangnemet azonban nem tudta mire vélni. Annyira ellentétben állt a hadnagy acélos tekintetével és az arcára fagyott mosollyal. - A halottkém már holnap végezhet a holttest vizsgálatával - folytatta McCord. - Kérem, értesítsen majd bennünket a temetésről! Engedelmével szeretnénk mi is ott lenni. Leigh a kanapé támlájába kapaszkodott. A férje „holttestének" és a „temetésnek" ez a laza, érdektelen emlegetése mélyen felkavarta. Logan halott. Többé nem mosolyog rá, és nem húzza magához álmában. Teste a hullaházban fekszik. A temetés előkészületeire Leigh még nem is gondolt, noha Brenna reggel finoman felhozta a témát, miután beszélt Trish Lefkowitzcal. - Miért akarnak ott lenni a temetésen? - kérdezte Leigh, amikor valamennyire visszanyerte a hangját. - Elővigyázatosságból. Ez minden. Valaki zaklatja, a férjét pedig meggyilkolták. - Tegyék, amit jónak látnak. - Megnézem, Shrader nyomozó végzett-e - nézett hátra, a konyha irányába McCord. Shrader olyannyira végzett már, hogy kávé és házi készítésű sütemény társaságában Joe-val a fociról csevegett. Kicsivel később a három nyomozó szótlanul állt egymás mellett a liftben. A hallban biztonsági okokból egy nagy könyvben regisztráltak minden be- és kilépőt, aki Man-ningék épületébe látogatott. A regisztrációt idősödő, a névtáblája alapján a Horace névre hallgató úriember irányította. A hall közepén álló, fekete márványpult mögül beszélt a nyomozókkal. - Micsoda szégyen, ami Mr. Manninggel történt! - sopánkodott, miközben Shrader felé fordította a könyvet és tollat nyújtott felé, hogy a nyomozó mindhármukat kijelenthesse. Shrader azonban ahelyett, hogy a tollat vette volna el, a könyvet emelte le a pultról, és a helyébe rendőri felhatalmazást csúsztatott. - Ez a felhatalmazás lehetővé teszi, hogy ezt a könyvet bizonyítékként lefoglaljuk - közölte a döbbent portással. - Van másik, amit helyette használhat? - Igen, de csak januárban nyithatjuk meg - még csak december van. - Nyissa csak meg az új könyvet, és ha bárki kérdezné, ezzel mi történt, mondja, hogy ráömlött valami. Rendben? - Igen, de a főnököm... - Mondja meg neki, hogy hívjon fel - adta át Horace-nak a névjegykártyáját Shrader.

Harmincadik fejezet

Shrader vezetett, McCord ült mellette, Sam pedig kihasználva a lehetőséget, a hátsó ülésen a regisztrációs könyvbe mélyedt. Még el sem indultak, ő már a könyvet lapozgatta. November elsejével kezdte. - A házvezetőnőtől mit tudott meg? - kérdezte McCord Shradert. - Hilda Brunner szerint Manningék tökéletes pár voltak. Nem veszekedtek, még csak nem is civakodtak. Mr. Manning néha későn ért haza, de olyankor mindig telefonált, és tizenegy-tizenkettőnél sosem maradt tovább. Néha rövid üzleti útra ment. Mrs. Manning egyetlen éjszakát sem töltött a férje nélkül, mióta Brunner asszony itt dolgozik, azaz három éve. A házvezetőnő megerősítette, hogy Mr. Manning vasárnap reggel nyolc óra körül távozott otthonról. Két fordulóval vitte le az autójához a holmit, melyet magával akart vinni a hegyekbe. Többek között magával vitt két kristálypoharat, egy palack bort, egy üveg pezsgőt, és... - itt Shrader hatásszünetet tartott, mielőtt győzedelmesen vigyorogva folytatta volna - két sötétzöld hálózsákot! A házvezetőnő biztos abban, hogy két hálózsák volt, mert ő segített megkeresni őket a szekrény mélyén, és látta is, hogy Logan Manning leviszi őket. - Még valami? - kérdezte McCord elégedetten. - Aha. A nő fantasztikus süteményt adott, és két jó tanácsot: hogy ne merjük túlzottan felzaklatni Mrs. Manninget, és még egészen véletlenül se morzsáijak a padlójára. - És a sofőrről mit tudtál meg? - A neve Joseph Xavier O'Hara. Semmiféle információval nem szolgált. Az égvilágon semmivel. Valójában egy másik párnak dolgozik, Matthew és Meredith Farrellnek, Chicagóban. Farrellék néhány hete föld körüli hajóútra indultak, és mivel hallottak róla, hogy Leigh Manninget zaklatja valaki, kölcsönadták a sofőrjüket Manningéknek, amíg távol vannak. - Ennyi? - Nem. O'Hara tud valamit - amiről nem akar beszélni. - Valentével kapcsolatban? - Lehetséges, sőt valószínű. Azt mondta, hadnagy, ne említsem Valentét, így hát nem is kérdeztem O'Harát róla, de ő sem mondott róla egy kukkot sem... - Ennyit tudott meg tőle? - Nem. Tőle is bezsebeltem egy figyelmeztetést - mondta Shrader savanyú ábrázattal. Azt mondta, ne merészeljük felzaklatni Mrs. Manninget, és verjük ki a fejünkből azt a feltételezést, hogy Leigh Manningnek bármi köze lehet a férje meggyilkolásához. O'Hara nem naiv, és nem is átlagos sofőr. Testőr is egyben, és van fegyverviselési engedélye. - És a titkárnővel mi van? - Brenna Quade elsősorban Mrs. Manningnek dolgozik. Alátámasztotta a házvezetőnő állításait - azt mondta, Manningék boldog pár voltak. Adott egy másolatot az egy héttel ezelőtti parti vendéglistájáról - nyúlt a dzsekije zsebébe Shrader. Néhány összehajtogatott lapot húzott elő, melyen katonásan gépelt nevek álltak ábécérendben. Ugyanilyet kapott a portás is, hogy tudja, kiket hívtak meg. Találja ki, kinek a neve nem szerepelt az eredeti listán! - Valentéé - morogta a bajsza alatt McCord, miközben kihajtotta a papírokat, és átfutotta a neveket. - Pontosan. A parti délutánján írták fel a nevét a listára, utólag, Logan Manning kérésére. - És Leigh Manningnél sikerrel jártak? - kérdezte Shrader McCordot. - Megtudtak bármi érdekeset?

McCord hátrabiccentette a fejét, a hátsó ülés irányába, ahol Sam még mindig a regisztrációs könyvet bújta. - Ami azt illeti - mondta szárazon -, megtudtam, hogy Littleton nyomozó idősödő, fogatlan parasztnak tart, akinek olajos rongy lóg a zsebéből, és aki tudatlan viszolygással tekint minden orvosra, főleg a pszichiáterekre. Sam nem pazarolta az idejét védekezésre vagy magyarázkodásra. Meglepetten tapasztalta azonban, hogy McCord megtette helyette. - Littleton észrevette, hogy kiborítottam Mrs. Manninget, úgyhogy alaposan befeketített a nő előtt, akit így képes volt rávenni, hogy aláírja nekünk a meghatalmazást. A pszichiáterüknek válaszolnia kell minden kérdésünkre. Alig hittem el, hogy Littletonnak sikerült erre rávennie! Ráadásul ilyen gyorsan! - Az ártatlanokat mindig könnyű rávenni a helyes döntésre - dünnyögte Sam, miközben lapozott. - Nem állítom, hogy Leigh Manning teljesen ártatlan, de néhány dolgot vele kapcsolatban képtelen vagyok összeegyeztetni azzal, hogy a férje meggyilkolására szövetkezett volna valakivel. Tegnap este például - folytatta Sam, Shraderhez intézve a szavait -, amikor közöltük vele, hogy megtalálták a férje holttestét, és hogy fejlövés végzett vele, Mrs. Manning könyörgött nekem, hogy mondjam azt, McCord hadnagy téved. Már az én torkom is elszorult és... - Sam elhallgatott, és meredten bámult egy előző esti bejegyzésre. - A rohadt életbe! Ezt nem tudom elhinni - csapta be a könyvet. - Mit nem tudsz elhinni? - nézett hátra a visszapillantóban Shrader. - Azt hiszem, Littleton nyomozó épp most fedezte fel, hogy Valente tegnap este Manningék lakásában tartózkodott titokban, amíg az özvegy előadta a nagyjelenetét, amelytől Littleton majdnem elsírta magát - válaszolt Sam helyett McCord. Hangjába cinizmus vegyült. Sam szörnyen mérges volt magára, de dühe lassan másvalaki ellen fordult - Mitchell McCord ellen. - Honnan tudta? - kérdezte olyan nyugalommal, amelytől valójában nagyon messze állt. - Akkor láttam Valente nevét a regisztrálók között, amikor bejelentkeztem, majd kijelentkeztem mindkettőnk nevében tegnap este. Sam pontosan ezt a választ várta. Szinte tajtékzott a dühtől, csalódott a férfiban. Maga mellé tette a könyvet, az ülésre, és kibámult az ablakon. Igyekezett semleges és nyugodt arcot erőltetni magára. És amikor pár perccel később McCord megkérdezte, vele tart-e a törvényszéki szakértőhöz Logan Manning mintáinak eredményeiért, nyugodtan válaszolt. - Természetesen. Sheilánál épp páciens volt, amikor Leigh telefonált, de néhány perccel később visszahívta. - Lenne egy gyors kérdésem - mondta Leigh. - Volt arról tudomásod, hogy Logan fegyvert vásárolt? - Nem. - Én is így gondoltam, de a rendőrség azért fel fog tenni néhány kérdést neked ezzel kapcsolatban. Azt feltételezik, hogy Logan beszélt a fegyverről valamelyik barátjának.

Harmincegyedik fejezet

A ballisztikai vizsgálatok megerősítették, hogy a Logan Manning életét kioltó, a garázs falába fúródó lövedék a Jeep padlóján talált harmincnyolcas kaliberű pisztolyból származik. A másik falban talált töltény szintúgy. Az írásos orvos szakértői vélemény még nem készült el, de Herbert Niles égett a vágytól, hogy megossza eredményeit Sammel és McCorddal. - Logan Manningnek egyértelműen a fejébe szállt valami - közölte vidáman. - Hogy maga milyen szellemes, Herb! - csattant fel ingerülten McCord. - Nem szellemeskedem. Szó szerint értettem - csak amellett még szellemes is vagyok. A halál oka a jobb halántékot érő fejlövés, amely alig egy órával azután végzett Logan Manninggel, hogy a fickó benyakalt fél üveg bort. Fehérborra tippelek, mondjuk chardonnayra.

Harminckettedik fejezet Logan Manning temetése médiaszenzáció volt, melyen több száz fontos üzletember, politikus és közszereplő, valamint jeles művészek és a szórakoztatóipar neves képviselői is részt vettek. A sírhelyhez kétszázan kísérték a koporsót, hogy a hideg, ködös időben végső búcsút vegyenek a közismert embertől, és kifejezzék együttérzésüket híres özvegyének. Michael Valente nem jelent meg a szertartáson, ami szemet szúrt a médiának, de - noha futólag megemlítették a férfit a cikkekben és a híradásokban - az újságírók inkább a megjelent hírességekre összpontosítottak. Az elegáns, ősz hajú, hetvenes éveit taposó asszonyra azonban egyetlen fotós sem pazarolta a filmet sem a kápolna előtt, sem a gyászmenetben. Az asszony utolsónak lépett az özvegyhez részvétet nyilvánítani. Senki sem látta, ahogy melegen megszorította Leigh kezét, és csak ő hallotta, mit mond. Az unokaöcsém úgy érezte, a jelenléte megzavarná ezt a szomorú eseményt. Én jöttem, hogy képviseljem a családunkat. Az asszonyról azt lehetett volna hinni, egyike Logan jómódú, idősödő rokonainak, de a szemében szenvedélyes együttérzés ragyogott, hangja pedig az olasz nyelv kedves dallamosságát idézte. Leigh fülében még ott csengett ez a hang, ahogy hosszú évekkel azelőtt Angelini boltjában köszöntötte. - Mrs. Angelini? - kiáltott fel Leigh, megszorítva az asszony kesztyűs kezét. - Milyen kedves, hogy eljött! - Azt hitte, már szárazra sírta a szemét, de az asszony szeméből áradó melegség láttán újra könnyek tolultak a szemébe. Mrs. Angelini képes volt itt ácsorogni a fogcsikorgató hidegben! - Túl hideg van önnek! Az idősebbek közül senki más nem vette fel a harcot az elemekkel. A szertartás után vagy haza-, vagy Leigh lakásába mentek, ahol halotti torra várták őket. Leigh Mrs. Angeli-nit is meghívta, de az asszony visszautasította. - Elvihetem? - ajánlotta fel a segítségét Leigh, miközben a sírok között az út mentén parkoló kocsik felé sétáltak. - Autóval jöttem - biccentett Mrs. Angelini az egyenruhás sofőr felé, aki a két nő láttán kinyitotta a fekete Bentley hátsó ajtaját. Leigh azonnal felismerte a sofőrt. - Kérem, mondja meg Michaelnek, hogy hamarosan felhívom! - Megmondom neki. Leigh... - az asszony egy pillanatig habozott, mintha a szavai súlyát mérlegelné, majd folytatta: - Ha bármire szüksége lenne, azonnal szóljon Michaelnek! Nem fogja cserbenhagyni, mint sokan mások!

Harmincharmadik fejezet

Brenna egy francia cukrászdából, a Payardból rendelte az ételt a torra. Mire Leigh hazaért, a vendégek már ugyanazokba a csoportokba szerveződve társalogtak, mint bő egy héttel korábban a másik partin. Ezúttal azonban a beszélgetés fő témájául az szolgált, ki ölhette meg Logant. Leigh gépiesen haladt csoportról csoportra, és fogadta a részvétnyilvánításokat, végighallgatta a közhelyeket, melyekkel az emberek az élet árnyoldalait próbálják kevésbé tragikus színben feltüntetni - hasztalan erőlködve. Logan barátai és családja a kimért, karót nyelt típushoz tartoztak. Maxwell bíró komoly ábrázattal veregette meg Leigh vállát. - Lehet, hogy ma még nem úgy tűnik, de szebb napok várnak rád! Az élet megy tovább! Hollenbeck szenátor is biztatta. - Erős vagy, Leigh. Túléled. - Amikor az első férjem meghalt, azt hittem, mindennek vége, de túléltem, ahogy te is túl fogod! - helyeselt a szenátor felesége kicsit személyesebb hangnemben. Logan idős nagynénje, a kevés közvetlen családtagok egyike, Leigh karjára fektette májfoltos kezét, hosszan, komolyan a szemébe nézett, majd megkérdezte: - Hogy is hívnak, kedveském? Leigh barátai azzal igyekeztek hangsúlyozni együttérzésüket és részvétüket, hogy a veszteség rájuk gyakorolt hatását ecsetelték. Egy emberként bizonygatták, hogy „Ez tragédia nemcsak számodra, de mindenki számára, aki csak ismerte Logantl". Théta Berenson egyik legvisszafogottabb, legegyszerűbb kalapját viselte - a fekete fejfedő hatalmas karimáját fehér selyemgyümölcsök és feketeszeder-szemek díszítették. A tollak ezúttal elmaradtak. - Porig sújtott, ami veled történt, Leigh! Totálisan porig sújtott! - ismételgette. - Folyton az a hétvége jár a fejemben, melyet együtt töltöttünk Maine-ben. El is határoztam, hogy megfestem a kikötői kirándulásunkat, ahogy az emlékeimben él. Ha elkészül, neked adom! Claire Straight, aki egy keserves válási procedúra kellős közepén kínlódott, megölelte Leigh-t, majd a felháborodásának adott hangot. - Nincs igazság ezen a földön! Logan halott, míg Charles, az a szemét vígan éli az életét! Hiába próbálkozom napok óta, képtelen vagyok ezen túltenni magam! Sheila Winters-höz fordultam segítségért, hogy kezelni tudjam a dühöm. Jason Jane Sebring és Eric társaságában álldogált. Leigh még sosem látta ilyen zavartnak a barátját. - Drágám, min kell keresztülmenned! Megszakad a szívem! Gyere vissza dolgozni hamarosan! Logan is azt szeretné, hogy éld az életed. Jane Sebringen látszott, hogy sírt. Az arca sápadtan fénylett, gyönyörű szemét elhomályosították az érzelmek. Annyira zaklatott volt, hogy még a külseje sem érdekelte, smink nélkül jelent meg. - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy igaz! - mondta Leigh-nek. - Rémálmaim vannak, és minden reggel úgy ébredek, ez csak egy rossz álom, de aztán rájövök, hogy nem az! Sybil Haywood, aki a születésnapi partin elvállalta Michael Valente szórakoztatását, a fájdalom mellett lelkiismeret-furdalástól is szenvedett. - Én tehetek az egészről! - jelentette ki hevesen. - Sybil, ez nevetséges... - védekezett Leigh. - Nem az! Ha igaz barátod lennék - amilyet érdemelsz -, befejeztem volna a horoszkópod a születésnapodra! Nem engedtem volna, hogy az üzlet háttérbe szorítsa a barátságot. Nos, most már befejeztem. Benne van minden -tragédiát és erőszakot jósol. Figyelmeztethettelek volna, ha... Az asztrológus annyira elmerült az önvádban, hogy Leigh bevetette az egyetlen vigaszt, amely az eszébe jutott.

- Elárulok egy titkot - ölelte át barátnőjét. - Nem változtatott volna semmin, ha elkészíted azt a horoszkópot. - Ezt hogy érted? - Logan viccnek tartotta az asztrológiát. Ami engem illet, én benned hiszek, az őszinteségedben és az elkötelezettségedben az asztrológia iránt, de... - egy pillanatra elhallgatott, hogy megtalálja a megfelelő szavakat - ... magával az asztrológiával kapcsolatban én is kissé bizonytalan vagyok. Sybil, ahelyett, hogy megvigasztalódott volna, sértődötten és csalódottan reagált. A nap egyetlen biztos pontja Sheila Winters volt. Gyakran kikötött Leigh mellett, megérezte, mikor van rá szükség. Megjelent, amikor Leigh befejezte Jane-nel a beszélgetést, és végighallgatta Sybil megjegyzéseit is. - Most már egy kis nyugalomra lenne szükséged -szólt Sheila. - Inkább te vigasztalod ezeket az embereket ahelyett, hogy ők támogatnának téged. - Majd pihenek később - mondta Leigh. Már vonszolta magát a kimerültségtől, de nem akart félrevonulni - pár percre sem. Ezeket az embereket a Logan iránt érzett tiszteletük és szeretetük hozta ide, és Leigh mindegyikük iránt hálát és szeretetet érzett, amiért eljöttek. Egyedül az iránt a fél tucat civil ruhás rendőr iránt nem érzett meghatott ragaszkodást, akik részt vettek a temetésen, és most itt strázsáltak a lakásban. Littleton, McCord és Shrader is közéjük tartozott. Meggyőzték, hogy Logan gyilkosa a gyászolók közé tartozhat, és tapintatosan - utaltak arra, hogy ezáltal Leigh élete is veszélyben lehet. Bár képtelenségnek tartotta az elképzelést, Leigh-nek egyelőre nem volt ereje bárkivel is vitába szállni. Hiszen egészen az előző napig azzal vigasztalta magát, hogy Logan meggyilkolása végzetes tévedés következménye, vagy hogy a kunyhó közelében élő őrült tette, aki a magáénak képzelte a helyet. Ahányszor találkozott a tekintete valamelyik nyomozóéval, udvariasan biccentett, de egyébként hagyta, hadd gondoskodjanak magukról, ahogy tudnak. Senki sem tudott a rendőrség jelenlétéről, és senki sem figyelt fel rá - kivéve Courtney Maitlandet. Leigh legnagyobb döbbenetére a tini az összes rendőrt kiszúrta, még Sam Littletont is, és úgy lépett a barátnője mellé egy tányér számára összeválogatott finomsággal, hogy köretként lélegzetelállító megfigyeléseket kínált. - Hat rendőrt számoltam össze - súgta oda Leigh-nek. - Eltaláltam, vagy kihagytam egyet-kettőt? Courtney mindössze egyszer találkozott Logannel néhány percre. Nem fájt neki a halála, és túl őszinte volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha gyászolna. Leigh szorosan átölelte fiatal barátnőjét. - Jó szemed van! Hogy jöttél rá? - Most viccelsz? - vigyorgott Courtney. - Nem, komolyan! - Csak egy rendőr ácsorog egy ilyen összejövetelen úgy, hogy egy szót sem szól senkihez - sőt nem is keresi mások társaságát. Nem esznek, és nem szomorúak, ráadásul nem... elhallgatott. - Nem mi? - Fogalmazzunk úgy, hogy nem törik össze magukat, hogy a divatvilág felfigyeljen rájuk. A magas, ősz fickó érdekes - biccentett McCord felé Courtney, és Leigh örömmel követte a tekintetét, mert végre nem Logan haláláról kellett társalognia. - A mély sebhelyei és a csontos, kemény arca teszik izgalmassá. Mindenesetre a kis barnát volt legnehezebb kiszúrni. - Mert nő? - Nem. Azért, mert hétszáz dolláros Bottega Veneta csukát visel.

Harmincnegyedik fejezet Sheila Leigh-vel maradt, miután minden vendég távozott. Miközben Hilda és a segítői a cukrászdából nekiálltak rendet rakni, a két nő Leigh hálószobájába vonult vissza. Leigh az egyik karosszékbe kuporodott az ablaknál, fejét kimerülten a támlán pihentette. Sheila ugyanezt tette a szék párjában. - Jane Sebringet szörnyen felkavarták a történtek - jegyezte meg néhány perc hallgatást követően Leigh. - Nos, ezen nem csodálkozom. Valószínűleg azt hiszi, ő özvegy ült meg. Leigh élesen a barátnőjére nézett. Noha Sheila csokoládészínű gyapjúkosztümjén egyetlen ránc sem éktelenkedett, tökéletes kontyából egyetlen szőke hajszál sem bújt ki, a szeme alatt nagy, sötét foltok éktelenkedtek, és a hangja is feszülten csengett a kimerültségtől és az ingerültségtől. - Ezt miért mondod? - kérdezte Leigh. - Mert szerintem tökéletesen egyértelmű, hogy Jane Sebring a te életed után ácsingózik. És képtelen beletörődni, hogy nem léphet a helyedbe. Amikor a Broadwayn elszúrta a dolgokat, Hollywoodba ment, ledobálta a ruháit, és Oscart nyert vele. De ez távolról sem volt elég neki! Visszajött a Broadwayre, hogy visszaszerezze, amit a jussának vél. És te az útjában állsz. Szerinte te jogtalanul bitorlód, ami az övé. Úgy érzi, őt illeti a zseniális tehetséged, a színházi sikereid, és minden, ami a tiéd. - Ebben a szakmában, Sheila, ez a hozzáállás sajnos egyáltalán nem ritka. Sheila elegánsan keresztezte a bokáját, és felsóhajtott. - Tudom. De az a nő olyan visszataszítóan mohó és erőszakos! Nem is értem, hogy juthatott eszébe Jasonnek pont őt felkérni! Amikor Jane Sebring arról híres, hogy bárhol dolgozik, bajt kever! - A pénz miatt - mondta kimerülten Leigh. - Jason támogatói ragaszkodtak Jane-hez, mert remekül növeli a nézőszámot. - Téged nem ér utol! - Mozirajongókat is becsalogat a színházba. Én erre nem vagyok képes. Afféle veszélyességi pótlék - biztosíték a befektetőknek. Sheila ezután hallgatott, Leigh pedig lehunyta a szemét, és igyekezett nem töprengeni, nem gondolkodni, és mindenekelőtt nem tulajdonítani jelentőséget a barátnője megjegyzéseinek. De képtelen volt rá. Lassú, bizonytalan lélegzetet vett, majd továbbra is lehunyt szemmel, de határozott hangon megszólalt. - Sheila? - Igen? - Van valami, amiről szerinted tudnom kellene? - Mire gondolsz? Logannek viszonya volt Jane Sebringgel? Sheila azonnal megbánta, amit mondott. - Mindketten kimerültek vagyunk. Nincs egy épkézláb gondolatunk. Gondolhattam volna erre. Semmi ilyesmit nem akartam mondani Logannel kapcsolatban. Sőt figyeltem Jane-t a múlt héten, amikor beugrott a partira pár percre. Szinte csüngött Loganen, de a férjed mindent megtett, hogy lehűtse. Épp csak a jeges vödröt nem borította a nyakába. Leigh nagyot nyelt, és noha gombócot érzett a torkában, megpróbált kipréselni magából egy érthető kérdést. - Akkor máshogy kérdezem. Elképzelhetőnek tartod, hogy Logannek viszonya volt Janenel?

- Bármi elképzelhető. Az is elképzelhető, hogy Logan holnap siklóernyőzni kezdett volna, vagy csatlakozik egy vándorcirkuszhoz. Miért töröd ilyesmin a fejed, Leigh? Leigh kinyitotta a szemét, és keményen Sheilára nézett. - Mert legutóbb, amikor ilyen utálattal nyilatkoztál egy nőről, kiderült, hogy Logannek viszonya volt vele, és te tudtál róla. Sheila rezzenéstelenül állta Leigh tekintetét. - Az egy jelentéktelen baleset volt, te is tudod, miért történt. Azóta már átbeszéltétek és lezártátok az ügyet Logannel. Leigh tudatosan elnyomta magában a fájdalmas emléket. Számára nem volt jelentéktelen" Logan hűtlensége. - Próbáltam meggyőzni magam, hogy Logant egy a közelben tanyázó, hajléktalan őrült ölte meg, aki úgy érezte, megsértették a felségterületét. És hogy nem előre kitervelt gyilkosságról van szó - mondta Leigh. - De van valami, ami sehogyan sem illik a képbe. - És mi az? - Az autóban talált pisztoly Logané volt. Márciusban vette. Mi a fenének vásárolt fegyvert, és miért hordta magánál? Lehet, hogy zűrbe keveredett? - Miféle bajba keveredhetett volna? - kérdezett vissza Sheila válasz helyett, és Leigh arcát figyelte. - Fogalmam sincs - fordította fel tanácstalanul a tenyerét Leigh. - Üzleti vállalkozások tucatjában vett részt, de szemmel láthatóan egyik miatt sem aggódott. Bár az utóbbi időben néha mintha feszültnek éreztem volna. - Megkérdezted, mi a baj? - Persze. Azt mondta, nem feszült. Lehet, hogy nem is ez a jó szó. Inkább valami nagyon lefoglalta a gondolatait. Sheila mindentudón elmosolyodott. - Mi szokatlan abban, hogy Logan gondolatait nagyon leköti a pénz és az üzlet? Leigh tudta, hogy barátnője vigasztalásnak szánta a megjegyzést, de jelenlegi, háborgó lelkiállapotában képtelen volt bármiben is megnyugvást találni. - Persze, nem szokatlan. Mindketten tudjuk, hogy nincs a világon az a pénzmennyiség, amelytől Logan teljes biztonságban érezte volna magát. - A gyerekkora miatt - emlékeztette a barátnőjét Sheila. - Tudom. De tett vagy mondott Logan valaha bármit, amiből arra következtettél... - Nézd, én pszichiáter vagyok, nem igazlátó. Hagyjuk, hogy a rendőrség járjon az ügy végére. Mi nem láthatjuk át az egész ügyet. - Igazad van - bólintott Leigh, de még hosszú órákkal Sheila távozása után is éberen ült a sötétben, olyan kérdésekkel kínozva magát, amelyekre nem tudta a választ, és amelyekre talán soha nem is fogja megtalálni a választ. Logan valamilyen oknál fogva vásárolt, és magánál tartott egy fegyvert. Valamilyen okból valaki hidegvérrel megölte. Leigh tudni akarta az okát. választ akart. Az igazságot akarta! De mindenekelőtt legfájóbban egyvalamit akart, azt, amit Jane Sebring is - hogy felébredjen és rájöjjön, az egész csak rossz álom volt.

Harmincötödik fejezet McCord az asztala mögötti szekrényen álló lejátszóba csúsztatta a Logan Manning temetésén rögzített videokazettát. Elkezdte tekerni, és bekapcsolta a tévét.

Mint tudjuk, Valente nem jelent meg tegnap a temetésen. Kiderült azonban, hogy küldött maga helyett valakit, aki elkerülte a figyelmünket. - Miközben beszélt, a hadnagy egyoldalas fénykép-összeállítást osztott ki Samnek, Shrader-nek és Womacknak. - Ez Valente unokatestvére, Dominick Angelini - folytatta. Az összeállítás jó pár fotót tartalmazott ugyanarról, a harmincas évei végén járó férfiról. Mindegyik kép más-más szögből, különböző időpontokban készült. Az egyiken Angelini épp a szövetségi bíróság épülete előtti lépcsőn megy felfelé, aktatáskával a kezében. Samnek nem tűnt ismerősnek, pedig ő is részt vett a temetésen, sőt előző este, mielőtt hazament volna, a videofelvételt is megnézte. - A szövetségi bíróság előtt készült kép a legfrissebb. Augusztusban készült - közölte McCord. - Beidézték, hogy tegyen tanúvallomást Valente könyvelési és üzletvezetési gyakorlatáról. - Nem emlékszem, hogy láttam volna a fickót tegnap -jegyezte meg Womack. Az ötvenes nyomozó körülbelül százhatvan magas volt, inas, szívós testfelépítésű és ritkuló, őszes hajú. A tökéletesen átlagos arcot egyedül a halványkék, ragyogóan intelligens szem tette egyedivé. Az ezüstkeretes, vastag szemüveg még jobban kiemelte a szemét. Noha Womack gyógyultnak nyilvánította magát a meglehetősen friss műtétet követően, és ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérjen a munkába, Sam észrevette, hogy gyakran dörzsölgeti a bal vállát, mintha a fájdalmat akarná kimasszírozni. A férfi szerény volt, de éles eszű, és Sam alapvetően szimpatikusnak találta. - Én sem emlékszem Angelinire - helyeselt Sam. - Mert nem is volt ott a temetésen - jelentette ki határozottan Shrader. - Igazuk van, nem volt ott - közölte McCord, miközben három, csupa aláírást tartalmazó papírcsomót is szétosztott a nyomozók között. - Manning özvegyének szíves engedelmével tegnap kölcsönvettem és lemásoltam a tegnapi temetésen megjelentek listáját magyarázta. - Gondoltam, hasznát vehetjük, mint Manning barátainak és ismerőseinek jegyzékét, de ha a tizennegyedik oldalra lapoznak, találhatnak egy mindenképpen figyelemre méltó nevet. Sam és Shrader egyszerre szúrták ki a nevet. - Mario Angelini? - kérdezte Shrader. Először én is annak olvastam, úgyhogy ma reggel megnéztem a felvételt arról, ahogy a jelenlevők aláírják a vendégkönyvet, és egyesével kipipáltam a nevüket. Erre az eredményre jutottam... - A szekrényen álló videomagnóhoz fordult, amely addigra már kattanással megállt, és egy kicsit visszatekert. - "Ez a legjobb felvétel, amely Valente titkos követéről, Mrs. Marié Angeliniről a rendelkezésünkre áll -mondta, miközben lenyomta a lejátszás gombot. A képernyőn jól öltözött, ősz hajú nő jelent meg, ahogy Leigh Manning kezét fogja. - És mi közük egymáshoz? Marié Angelini Valente nagynénje. A kedvencünk a fiaival, Angelo és Dominick Angelinivel együtt nőtt fel. An-gelo huszonöt évvel ezelőtt egy összecsapásban meghalt. Még nem volt huszonöt éves. Dominick, akinek a képét a rendelkezésükre bocsátottam, könyvvizsgáló lett, saját céget alapított. Kitalálják, ki a legnagyobb üzletfele? - Valente - tippelt Womack. Pontosan. - McCord bólintott. - Valente és a temérdek különböző vállalkozása. Az egyik közülük, a többihez képest egészen jelentéktelen, az Angelini - egy óriási étterem és a szomszédos üzlethelyiség East Village-ben. Az albanyi nyilvántartási hivatal adatai szerint Marié Rosalie Angelini az egyedüli tulajdonos, de a szövetségiek Valente után nyomozva kiderítették, hogy ő maga finanszírozta az új étterem megépítését, és a mellette lévő üzlet kibővítését is. Sőt az épület is az ő birtokában van, mindkét esetben. - Hallottam már az Angeliniről! - mondta Sam felocsúdva gondolataiból. - Nagyon népszerű. Hetekkel előre lehet csak asztalt foglalni.

- Egy üzlet és egy étterem elsősorban készpénzzel működik - vetette közbe Womack. Kitűnő lehetőséget biztosítanak Valentének a pénzmosásra. - Az államügyészek is ezt gondolták, de nem tudták bizonyítani - mondta McCord, majd elhallgatott egy pillanatra, amíg kikapcsolta a lejátszót. - De nézzük, mink van! - fordult vissza az asztala körül ülőkhöz. - És hogy mit kell még kiderítenünk! Jelen pillanatban annyi biztos, hogy valaki Manning saját fegyverével loccsantotta ki az agyát. Aztán letörölte az ujjlenyomatait a fegyverről, az áldozat kezébe adta a harmincnyolcast, és így is leadott egy lövést, ezúttal az autó anyósülés melletti nyitott ablakán keresztül. A laborban még dolgoznak a haj-, részecske- és szövetmintákon, melyet a helyszínelők gyűjtöttek össze a járműből és a házból, de az elemzés még eltart egy ideig, és amúgy sem várok nagy meglepetést tőle. Ügy gondolom, feltételezhető, sőt valószínű, hogy Leigh Manning és Michael Valente együtt voltak a kunyhóban, és együtt tüntették el a nyomokat. Tudjuk, hogy Manning nem sokkal a halála előtt borozott valakivel, de mindkét poharat alaposan elmosták - feltételezhetően hóval -, és letörölték az ujjlenyomatokat róluk. A vécé padlóján vastagon állt a por, de a többi helyiséget gondosan felseperték, hogy ne maradjanak hátra lábnyomok. McCord a sárga jegyzettömbért nyúlt, és elmerülten tanulmányozta, mielőtt folytatta volna. - Egyelőre ez minden. Ahhoz, hogy eljárást kezdeményezhessünk Valente ellen, mindenekelőtt bizonyítanunk kell, hogy kapcsolatban áll Leigh Manninggel. Azt is ki kell derítenünk, Logan Manning tudott-e a viszonyról. Ha gyanakodott, hogy a felesége Valentével rosszalkodik, valószínűleg megosztotta valakivel a kétségeit. Meg kell találnunk ezt az illetőt, és meg kell tudnunk, mit mondott neki Manning. Tudni akarom, miért hívta meg a későbbi áldozat Michael Valentét az utolsó pillanatban a partira, és a fegyvervásárlás pontos okát is ki kell derítenünk. Nem tartom kizártnak, hogy Manning Valente miatt szerezte be azt a pisztolyt. Még az is lehetséges, hogy ő hívta meg Valentét a hegyi kunyhóba, aztán meg fenyegetőzni kezdett a harmincnyolcassal. Talán használni is akarta. Leigh Manningnek esze ágában sincs beszélni nekünk Valentéről, de abban biztosak lehetünk, hogy valakinek, feltehetően egy másik nőnek mesélt a kalandjáról. Én még nem találkoztam olyan nővel, aki képes lett volna teljes titokban tartani a házasságtörést. Ki kell derítenünk, kivel beszélt Valentéről, és mit mondott pontosan. Arra viszont fejemet tenném, hogy Valente senkinek nem árult el semmit. Az ő esetében tökéletesen felesleges közeli barátokat keresgélni. Már kikértem a telefonja hívásösszesítőjét, de kizártnak tartom, hogy lennének rajta Leigh Manning felé irányuló hívások. Ravasz a fickó. Biztosan olyan telefont használt, amely nem nyomozható le. - Gak szeretném, ha tisztáznánk, hadnagy, pontosan merre induljunk - szólt Womack a vállát dörzsölve. - Egyértelmű, hogy Manning meggyilkolását Valentére akarjuk bizonyítani. De amikor ma délelőtt Holland kapitánnyal beszéltem, az volt az érzésem, a Manning-ügyet arra is használhatjuk, hogy más szempontból is Valente körmére nézzünk... - A kérdésére, Womack, a válasznak három része van, úgyhogy hegyezze a fülét! Először is, egyedül arra akarjuk rábizonyítani Manning meggyilkolását, aki elkövette azt, és az esetleges tettestársára. Nekem meggyőződésem, hogy Leigh Manning és Valente együttesen tehető felelőssé a gyilkosságért. Másodszor, a Manning-ügyet valóban arra is akarjuk használni, hogy alaposan Valente ügyei után járjunk. Egy gyilkossági ügy keretein belül ez könnyebb, mint annak idején a szövetségieknek volt, mert szerezhetünk lehallgatási engedélyt a bíróságtól, házkutatási parancsot és bármit, amire szükségünk lehet. Harmadszor - és ez legalább annyira fontos, mint az első és második pont - ebbe a nyomozásba Holland kapitánynak nincs beleszólása. Én irányítom. Én jelentek Trumanti főkapitánynak. És amíg tart ez a nyomozás, maguk nekem jelentenek, nem Holland kapitánynak. Világos? Womackot szemmel láthatóan lenyűgözte a monológ. Úgy tűnt, mindennel egyetért, de cseppet sem szeppent meg. - Értettem, hadnagy!

- Jó. A jövőben, ha kérdése vagy véleménye van, hozzám forduljon, ne Holland kapitányhoz! A kapitányt majd én tájékoztatom a nyomozásról, ahogy én jónak látom. Ez is világos? Womack bólintott, és McCord elégedettnek tűnt. - Egy lépés hátrányunk máris van Valentével szemben. - És mi lenne az? - kérdezte Shrader. - Mióta csak megszimatolta a média, hogy Leigh Manning Valente helikopterével érkezett a hegyekbe a múlt héten, az újságírók a saját szakállukra nyomozgatnak és találgatnak. És ezzel beleköpnek a levesünkbe. Mivel Valente tisztában van azzal, hogy nagy figyelem irányul rá, még a szokásosnál is óvatosabb. Úgy kell most információt gyűjtenünk róla, hogy ne vegye észre, hogy rá összpontosítunk. - Kár, hogy a médiát nem lehet kiiktatni - sóhajtott Shrader. - Felejtse el! - nevetett fel zordan McCord. – Ahogy megkéri az újságokat, hogy szálljanak le az ügyről, a firká-szok nemhogy megkétszerezik az erőfeszítéseiket, de még maga után is szimatolni kezdenek, kapcsolatot és bűnpártolást keresve. McCord a táblához lépett, és sárga krétát vett a kezébe. - Rendben, akkor kezdjük el az emberek kikérdezését! Mrs. Manning volt olyan kedves, és hozzájárult, hogy az ő és a férje minden ismerősével beszéljünk, beleértve a pszichiáterüket és a férfi üzleti partnereit is. Kezdjük azokkal, akiknek a nevét Leigh Manning adta meg, aztán majd meglátjuk, hová vezetnek az információk. Négy nevet írt fel a tábla bal felső sarkába: jason Soiomon, Sheiia Winters, Théta Berenson, Sybil Haywood. - Természetesen a Manning cégénél dolgozókat is ki kell hallgatnunk - mondta, és azonnal fel is írta a Manning céget Sybil Haywood neve alá. Megállt és hátranézett. - Van még valaki, akivel hamarosan beszélnünk kell. - Jane Seb-ring nevével toldotta meg a listát, majd ismét elfordult a táblától. - Tegnap este, amikor újra megnéztem a videofelvételt a temetésről, feltűnt, hogy Miss Sebring szokatlanul erősen gyászol, a végletekig elkeseredve. Ez elég furcsa, főleg ahhoz képest, hogy törekvő, önző vadmacska hírében áll, aki bárkin átgázol a céljai érdekében. - Ezt hol hallotta róla? - ráncolta a szemöldökét Shrader. - Az Enquirerben olvastam a múlt héten. - Olvassa az Enquirert, hadnagy? - röhögött Shrader. - Természetesen nem. A címlapon akadt meg a szemem egy címen. - A mondatot befejezve McCord Samre nézett, és úgy mosolygott rá, mintha titkos viccet sütne el éppen. Amikor a sarki fűszeresnél álltam sorban. De Sam nem viszonozta a mosolyt. Szemöldökét felhúzva nézett a hadnagyra. - Valóban? McCordnak szemmel láthatóan rosszulesett Sam halvány reakciója. - Shrader - folytatta -, maga és Womack Manning cégének alkalmazottaival kezdik ma. Itt meg kellett állnia, hogy felvegye a telefonját. - McCord! - szólt ingerülten a készülékbe, de néhány pillanattal később felderült az arca. Letette a telefont, és jelentőségteljesen a három nyomozóra nézett. - Előkerült a jó szamaritánus, aki megmentette Leigh Manninget az autóbaleset után. - Hol van? - kérdezte Shrader. - A földszinten az ügyvédjével. Megállapodást akar kötni, mielőtt beszélne velünk. - Miféle megállapodást? - kérdezte Womack futtában. - Fogalmam sincs. Derítsük ki!

Harminchatodik fejezet

Shrader és Womack a nagy detektívtükör túloldaláról nézték, ahogy az általuk Jó szamaritánusként" emlegetett férfi ügyvédje kíséretében helyet foglal a kihallgatószobában. McCord és Sam velük szemben ült le az asztalhoz. - Julié Cosgrove vagyok - kezdte az ügyvéd. - Az ügyfelem Mr. Roswell. - A férfi a hatvanas évei közepén járhatott. Züllött, viharvert arcán bűntudatos, ideges, csorba mosoly terült el. A jobb könyökénél elszakadt a kabátja, piszkos fejfedője pedig, melyet tisztelettudón levett, a Coors sör feltétlen imádatáról tanúskodott. - Mr. Roswell minden kérdésükre hajlandó válaszolni -folytatta az ügyvéd -, meg kell ígérniük azonban, hogy az itt elhangzottakból nem használnak fel semmit ellene. McCord hátradőlt a székén, és ráérősen kocogtatni kezdte a tollát a jegyzettömbjén. Roswell egy idő után idegesen fészkelődni kezdett, és zavartan nézett az ügyvédjére. - Pontosan mitől tart az ügyfele, mit használhatnánk fel ellene? - kérdezte végre McCord. - Azon kívül, hogy információkat tartott vissza, és segítségnyújtás nélkül elhajtott egy baleset helyszínéről? - Nem segítségnyújtás nélkül. Biztonságos helyre szállította a sérültet, és megkért valakit, hogy telefonáljon segítségért. Ami pedig az információk visszatartását illeti, az alkotmány ötödik kiegészítése értelmében senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy saját maga ellen tanúskodjon. Az ügyfelem azért jött ma el, mert kiderült, hogy Mr. Manninget meggyilkolták, és a hírekben azt lehetett hallani, hogy a rendőrség kapcsolatot feltételez a gyilkos és a Mrs. Manninget megtaláló személy között. - Pontosan mitől tart az ügyfele, mit használhatnánk fel ellene? - kérdezte McCord hajthatatlanul. Az ügyvéd megköszörülte a torkát. - Azt, hogy érvényes New York-i jogosítvány hiányában vezetett járművet november huszonkilencedikén este. Ahhoz képest, amire Sam számított, a bűntett már szinte az abszurditásig jelentéktelennek bizonyult. A nyomozó összeszorított ajakkal fojtott el egy mosolyt. Még McCord hangjából is eltűnt a fagyos él. - Mivel az a bűncselekmény nem az én fennhatóságom alá tartozik, semmit sem ígérhetek. Egy dolog kivételével -az itt megismert információkat nem fogom mindenáron a catskillsi hatóságok vagy az állami rendőrség tudomására hozni. Ez elegendő? Az ügyvéd ügyfelére nézett, és bátorítóan bólintott. - Rendben, Wilbur, mondja el nyugodtan, mi történt akkor éjjel! Roswell kérges kezében forgatva a sapkáját McCordról Samre nézett. A lány minden bizonnyal kevésbé tűnt ijesztőnek. - Kicsivel tizenegy előtt úton voltam... de nem ittam! Egy kortyot sem, esküszöm! - Még a jobb kezét is felemelte a nyomaték kedvéért. - Szakadt a hó, és megláttam egy nagy, sötét göröngyöt az út mellett. Félig felfeküdt egy hó-buckára. Ki akartam kerülni, aztán látom, hogy egy ember az. A tekintetét az asztalra szegezve folytatta. - Nem lett volna szabad vezetnem, mert a jogsimat elvették ittas vezetés miatt, hát úgy döntöttem, nem állok meg, de... csak nem hagyhattam ott, hogy halálra fagyjon. Lehúzódtam, és betettem a kocsiba. Aztán egy motelhez hajtottam, és felébresztettem az éjszakai portást, aki segített bevinni a művésznőt. Arra kért, maradjak, amíg a rendőrség vagy a mentők megérkeznek, de én tudtam, nagyon is, hogy ezek, amint megérkeznek, a nevem, a címem és a jogsim fogják követelni. Úgyhogy azt mondtam a portásnak, maradjon a sérülttel, amíg behozom a cókmókját, és leléptem.

Mivel a férfi hozzá beszélt, nem McCordhoz, Sam átvette az irányítást. - Segített Mrs. Manningnek, annak ellenére, hogy tudta, bajba keveredhet - mosolygott Mr. Roswellre. - Ez sokat elárul a jelleméről. Hat bátyja mellett Sam megtanult különbséget tenni a bóktól zavarba jövő és a bóktól lelkiismeret-furdalást érző férfi között. Ahogy Mr. Roswell oldalra kapta a tekintetét, Sam tudta, hogy a tanú az utóbbi kategóriába tartozik, és a történettel kapcsolatos gyanúja igaz. Továbbra is kellemes, bátorító hangon kérdezett. - Azt mondta, ugye, hogy azért állt meg, mert nem akarta, hogy Mrs. Manning halálra fagyjon? - Igen. Úgy értem, igen, asszonyom. - Sötét volt és havazott. Honnan tudta, hogy a „nagy, sötét bucka" egy nő, nem egy férfi? - Én... nem tudtam, amíg közelebb nem értem. - De amikor megállt, hogy segítsen, tudta, hogy az úton fekvő ember még életben van, nem igaz? Ezért volt muszáj megállnia. Segíteni. Ezért nem hajthatott el, sorsára hagyva a szerencsétlent. Önnek alkoholproblémái vannak, ezért veszítette el a jogosítványát, de alapvetően rendes, sőt bátor ember, így van? - Nem nevezett engem még soha senki rendesnek vagy bátornak - válaszolta nyugtalanul a férfi. - Nem tudhatom. Még nem mondták ezt nekem. - Nyomós okom van arra, hogy így vélekedjek önről, Mr. Roswell. Amikor ugyanis megállt segíteni Mrs. Manningnek, és elvitte abba a motelbe, ön nem csak attól tarthatott, hogy a rendőrség rájön, nincs jogosítványa. Attól is félt, hogy átvizsgálják az autóját, és felfedezik, hogy ön is a baleset részese volt. Talán még a baleset okozásával is megvádolták volna. Rengeteget kockáztatott akkor éjjel, hogy megmentse Mrs. Manninget, így volt? A férfi arca hamuszínűvé vált. - Én... - kezdte, de az ügyvédje a karjára fektetve a kezét, belefojtotta a szót. Egy szóval se mondjon többet, Wilbur! Semmit! Aztán Samhez fordult. Mr. Roswell mindent elmondott, amit az esetről tud. Sam meg sem hallotta az ügyvédet. A férfira összpontosított. Akkor hadd mondjak el valamit, amit ön nem tud! -mondta kedvesen, lágyan mosolyogva. - Mrs. Manning bevallotta nekünk, hogy akkor este nagyon lassan ment, szinte állt - egy életveszélyes, beláthatatlan kanyarban, veszélyes időjárási viszonyok között. Én magam is láttam azt a kanyart, és ha én vezettem volna az autóját, Mr. Roswell, én sem tudtam volna megállni. Ha bárki felelős a balesetért, az, szerintem, Mrs. Manning. - Mindezek ellenére - vágott közbe az ügyvéd -, az ügyfelemnek nincs több mondanivalója. Ha ő vezette volna a másik autót - de az elhangzottak alapján ez nem így van -, akkor sem biztosíték semmire, hogy a balesetet Leigh Manning hibájának tartják. Mi van, ha Mrs. Manning nem hajlandó ezt elismerni, és bíróság elé viszi az ügyet? Minimum cserbenhagyásért beperelhetik az ügyfelem. Sam a könyökét az asztalra tette, és állát a kezében pihentetve a tanúhoz fordult. - Az ügyvédjének igaza van, Mr. Roswell. Ugyanakkor, ha valóban nem ivott akkor este... - Egy kortyot se! Bizonyítani tudom! - Hiszek önnek. Tehát, ha nem ivott, és bizonyítani is tudja, hajlandó vagyok ön mellett tanúskodni bármilyen polgári perben - melyet Mrs. Manning esetleg ön ellen indít -, hogy a baleset elkerülhetetlen volt. Ráadásul, egyáltalán nem olyan embernek ismerem Mrs. Manninget, aki perbe fogná azt az embert, aki a börtönt kockáztatva megmentette az életét. Pénzre sincs szüksége. Semmi értelme nem lenne a pereskedésnek. Egyszóval, ha bizonyítani tudja, hogy nem ivott, meggyőződésem, hogy kiegészíthetem McCord hadnagy ígéretét: nemcsak hogy nem beszélünk az itt elhangzottakról semmilyen más hivatalos szervnek, de

eljárást sem indítunk sem cserbenhagyás, sem más vád alapján. - Sam annyira a céljára összpontosított, hogy gyakorlatilag megfeledkezett a mellette ülő hadnagyról és arról, hogy a jóváhagyására lehet szüksége. McCordra nézett, tekintetével szinte esdekelt, hogy a férfi ne legyen szőrös szívű. - Beleegyezik ebbe, hadnagy? Sam legnagyobb döbbenetére, McCord cinkosán mosolyogva Mr. Roswellhez fordult. - Nem tudom, ön hogy van ezzel, Wilbur, de én képtelen vagyok nemet mondani, ha egy nő így néz rám! Wilbur hezitált, majd a hadnagyra vigyorgott. - Meg kell hagyni, csinos. És nagyon kedves! Az egésszel kapcsolatban egyedül az ügyvédnek voltak fenntartásai - természetesen. - Ezt igennek vehetjük, McCord hadnagy? - morogta. - Hajlandó kiegészíteni az ígéretét azzal, hogy nem indítanak eljárást az ügyfelem ellen, ha bevallja, ő vezette a másik autót? - Amennyiben igazolni tudja, hogy nem ivott. Ellenkező esetben nincs alku. - Nem én! Ben kocsmájában időztem, de csak kólát ittam, és biliárdoztam. Ben is megmondhatja. Meg mindenki, aki ott volt! - Nagyszerű! - mondta Sam. - Hogy ne kerülgessük tovább a forró kását, hadd mondjam el, miért fontos, hogy egyenesen megmondja, hogy ön vezette akkor este a másik autót. Eddig azt feltételeztük, hogy az a személy, aki megölte Mr. Manninget, megpróbált Leigh Manninggel is végezni. Ha azonban Mrs. Manning balesete valóban baleset volt, sürgősen változtatnunk kell az elméletünkön, mielőtt túl sok időt veszítenénk. Wilbur Roswell kihúzta magát, és az asztalra csapta a kalapját. - Baleset volt, semmi kétség! - jelentette ki. - Én vezettem a másik autót akkor este, meg is nézhetik, milyen csúnyán összetört. Sam bólintott, és felállt. - Keresek valakit, aki felveszi a tanúvallomását. - Megkerülte az asztalt, és a kezét nyújtotta a férfinak. - Igazam volt önnel kapcsolatban - mondta mosolyogva. - Jó ember. És bátor. Julié Cosgrove-val is kezet fogott. - Köszönjük, hogy arra biztatta az ügyfelét, hogy eljöjjön! Helyesen döntöttek. Sam már a csoportszobában járt, amikor McCord csatlakozott Womackhez és Shraderhez a detektívtükör mögötti helyiségben. Shrader kuncogva nézett a hadnagyra. - Ön mikor bűvölt meg utoljára egy tanút kihallgatáskor annyira, hogy a végén vele is és az ügyvédjével is kezet foghasson? - Belém nem szorult annyi bűbáj - válaszolta McCord kényszeredetten mosolyogva. - Littleton mesterien bánik a szavakkal! - vetette közbe Womack. - Az az ügyvéd a tenyeréből evett. - Ami cseppet sem meglepő - mondta McCord -, tekintve, hogy Littleton gyakorlatilag beadta neki, hogy Mrs. Man-ninget nagyobb felelősség terheli, mint az ügyfelét. Lefogadom, hogy ebben a pillanatban már fogalmazza is a levelet Leigh Manning biztosítójának, kártérítést követelve az ügyfele autóját ért károkért, satöbbi, satöbbi... Shrader Sam védelmére kelt. - Littleton még zöldfülű. Csak adjunk neki egy kis időt, és megtanulja, hogy általában nem szerencsés önként kiadni az információt vallomástételkor. Elkövetett egy apró hibát, ennyi. McCord kétkedve nézett Shraderre. - Littleton nem követett el hibát. Szándékosan tette.