Judith McNaught: Valaki vigyáz rám 2

Judith McNaught: Valaki vigyáz rám 2.

Judith McNaught kétkötetes regényének főhőse, Leigh Manning, a gyönyörű, sikeres színésznő olyan bűntény közepében találja magát, amelyre soha életében nem számított. A Broadway ünnepelt csillaga férje halála után nem csupán a rendőrség nyomozóinak állandó zaklatásával és a pletykára éhes sajtó hadjáratával kénytelen szembenézni, de saját bizonytalan emlékeivel is. Ha ez még nem lenne elég, a sármos Michael Valente határozott, de szokatlan támogatását sem tudja hova tenni. Teljesen összezavarodik. Eközben a rendőrség nagy erőkkel folytatja a nyomozást. A kutatást többször tévútra viszi, hogy mindenkinek van takargatnivalója, ráadásul e túl nyíltan felvállalt vonzalom is szöget üt a rendőrök fejébe. A szerelem azonban nem válogat, a bűnügy során társakká váló McCord hadnagy és a fiatal, rendkívül csinos Sam Littleton szintén egyre közelebb kerül egymáshoz, bár a szabályokat betartva igyekeznek határt szabni vonzódásuknak. A korlátok közé szorított szenvedélyek épp oly erős befolyással bírnak a párkapcsolatok alakulására, mint az egyre szövevényesedő bűnügy felgöngyölítésére. Judith McNaught (Varázslat, Szerelmes éjszakák) könyve lebilincselően izgalmas és fordulatos történet, megejtő emberi sorsokat tár az olvasó elé.

Harminchetedik fejezet Szándékosan tette? - fordult Samhez McCord úton Jason Solomon sohói lakásába. - Roswellnek és az ügyvédjének joga volt megismerni Leigh Manning első vallomását. Látta, hogy nézett ki az az ember. Lefogadom, egy fityingje sincs az autó rendbehozatalára, pedig tuti, hogy hpityára tört. Shraderrel jártunk a baleset helyszínén. Én vezettem. Az egy beláthatatlan hajtű-kanyar, és Mrs. Manning gyakorlatilag az út közepén állt. Csoda, hogy Roswell nem követte őt a mélybe. És egyébként is - vonta meg a vállát - Leigh Manning biztosítása minden bizonnyal fedezi a költségeket, bármekkora kárigényt is nyújtanak majd be Roswellék. - Azt hitte, kritikának szántam a kérdést? - nézett McCord megütközve Samre. Sam pontosan ezt gondolta. - Egyáltalán nem, miért? - nézett vissza csodálkozva a férfira. - Nem is tudom. Mintha... - ..... dühös lenne rám valamiért" - akarta befejezni a mondatot McCord, de ellenállt az abszurd késztetésnek. Egy pillanatra sem érzékelheti a lány, hogy egy fikarcnyit is számít neki, dühös-e rá vagy sem. Mert tényleg nem számít. Mert nem hagyja, hogy számítson. Littleton villámgyors észjárása szórakoztatta a hadnagyot, az intelligenciája lenyűgözte, finom, elegáns arcán, puha ajkán pedig időnként kedvtelve időzött el a pillantása. Különkülön szinte személytelen, intellektuális érdeklődéssel szemlélte ezeket a tulajdonságokat, a vonások ilyenfajta kombinációját azonban zavarba ejtőn vonzónak találta. Ennek ellenére túl bölcs, sokat tapasztalt és fásult volt ahhoz, hogy egy nő előtt kimutassa, hogy izgatja őt - főleg egy munkakapcsolatban. Littleton a rendőri hivatást választotta, ami azt jelenti, hogy egyedül kell boldogulnia, magának kell megoldania a gondjait, magának kell kitaposnia az utat, és kinyitnia a megfelelő ajtókat. McCord már tudta, hogyan végezze a dolgát, a lánynak ezt még meg kell tanulnia. Sam a társa - átmenetileg -, de nem egyenrangú partnere. McCord tudta, hogy a lány kritikának vette a kérdését Roswellről, de ez az ő gondja, nem az övé. Abban is biztos volt, hogy valamivel magára haragította Littletont, de noha időnként megmagyarázhatatlan késztetést érzett rá, hogy tisztázzák a helyzetet, meggyőződése volt, hogy csak az idejüket pocsékolnák vele. Sam Littleton gyönyörű nő, aki minden bizonnyal a szokásos női játszmába kezdene. Azaz, ha megkérdezné, neheztel-e rá valamiért, úgy reagálna, mint minden nő, mióta világ a világ: tagadná, hogy bármi baja van, aztán továbbra is úgy viselkedne, mint akit valami bánt. És közben remélné, hogy a hadnagy elköveti azokat a hibákat, melyeket a férfiak ilyenkor szinte mindig elkövetnek: válaszért könyörögne, tipródna, megpróbálna félinformációkból rájönni az igazságra, és még tovább tipródna... Csakhogy a lány ebben az ősi, nemek között zajló játékban sem lenne méltó ellenfele. A hadnagy már túl van mindezen, számára a legkisebb kihívást sem jelentené, csupán kiszámíthatóságot és unalmat. Ráadásul veszélyes is. És nincs semmi keresnivalója a munkában. McCord befordult egy parkolóba Solomon lakásának közvetlen közelében. Minden figyelmét a parkolásra összpontosította. Littletonnak feltűnt, hogy a férfi nem fejezte be a mondatot, ezért udvariasan megismételte, mintha egy szenilis vénemberrel társalogna. Mintha... micsoda? McCord a sűrű szempillákkal árnyalt bársonyos szemekbe nézett, és most először aranyló pontocskákat fedezett fel bennük.

- Mintha valami piszkálná a csőrét velem kapcsolatban - mondta, miközben nem akarta elhinni, hogy tényleg ezt mondja. Csendes önmegvetéssel várta az elkerülhetetlen tiltakozást. - Valami tényleg piszkálja a csőrömet - válaszolta Sam halkan. - Tényleg? - nézett döbbenten a lányra McCord. Nem gondolta, hogy Sam bevallja, bántja valami. Ráadásul minden szemrehányó felhang nélkül! Sam várt egy kicsit, majd bátorítóan elmosolyodva újabb lendületet adott a beszélgetésnek. - Szeretné tudni, mi bánt? McCord is elvigyorodott. - Ki vele! - Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ritka nagy szerencse, hogy kezdő létemre ezen az ügyön dolgozhatok magával. Nem fűztem nagy reményeket az első találkozásunkhoz, mégis lenyűgözve távoztam az irodájából. Amellett, hogy rendkívül rendszerető - itt Sam halvány mosolyt fojtott el -, úgy tűnt, olyan vezető, aki joggal tölti be a pozícióját. Ráadásul főnök létére jó csapatjátékos. McCordnak százszor jobban estek volna a dicsérő szavak, ha nem feltételezte volna már a legelején, hogy a lány csak azért dicséri, azért magasztalja, hogy aztán annál jobban pofára ejthesse. A kiscsaj tényleg nem játszik rosszul -jegyezte meg magában kajánul. - De most rájött, hogy vadbarom vagyok? - Távolról sem - mondta Sam, zavarba ejtően egyenes, őszintének tűnő tekintettel. - Csak ugyanazokat a kisded játékokat próbálja velem játszani, mint az összes többi pasi. Én meg, ostoba nő, azt feltételeztem, maga több és jobb ennél. - Mi a fenét követtem el, hogy ekkorát zuhantam a szemében? - Tudta, hogy Valente Leigh Manninggel volt akkor este, amikor közöltük az özveggyel, hogy megtaláltuk a férje holttestét, de nekem nem szólt. Fontos információ volt, de maga visszatartotta, és hagyta, hogy véletlenül bukkanjak rá másnap. - Azt akartam, hogy magától jöjjön rá. - De miért? - kérdezte Sam. - Azért, hogy igaza legyen, és én még további huszonnégy órán át bizonyítsam, naiv voltam Leigh Manninggel kapcsolatban, és tévedtem? - Azt akartam, magától jöjjön rá, hogy naiv volt és tévedett. - Csak nem? - dünnyögte Sam. - És ezt hatékony vezetői eljárásnak nevezné egy fontos gyilkossági ügyben? Megtette volna ugyanezt Shraderrel? - Nem - válaszolta McCord röviden. - És Womackkel? A férfi megrázta a fejét. - Akkor csak arra tudok gondolni, meg akart leckéztetni, hogy tudjam, nőként hol a helyem! A férfi olyan sokáig bámulta szótlanul, hogy Sam kezdte azt hinni, már nem kap választ. Amikor azonban McCord végre megszólalt, a lánynak a lélegzete is elállt. - Azért tettem, mert soha nem találkoztam még magánál ígéretesebb nyomozóval. Több tehetség, megérzés és... - bizonytalanul kereste a megfelelő kifejezést, majd egy, az adott helyzetben különösen csengő szóval rukkolt elő -...lélek szorult magába, mint bárkibe, akivel a pályafutásom során valaha összehozott a sors. Azt akartam, kemény, de fájdalommentes leckéből tanulja meg, mi történik, ha engedi magát érzelmileg befolyásolni a nyomozás során. McCord egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Ez ugyanakkor nem változtat a tényen, hogy igaza van. Helytelenül tettem, amit tettem. Férfi nyomozóval eszembe sem jutott volna ezt eljátszani. Ahogy kiléptünk volna az épületből akkor este, közöltem volna vele, hogy meggyőző színjáték szemtanúi voltunk, és a főszereplő szeretője végig a szomszéd szobában lapult.

Sam döbbent csodálattal nézett a férfira, mintha az legalábbis valamilyen hőstettet hajtott volna végre, amikor belátta, hogy tévedett. McCord meglehetősen nyugtalanul állapította meg, mennyire jólesik neki a lány elismerő pillantása. Bocsánatot kérek - zárta le mondandóját kimérten. - Többé nem fordul elő. - Köszönöm - mondta Sam könnyedén, aztán rövid, zavart mosolyt villantott a férfira. Ami azt illeti, lehet, hogy túl nagy feneket kerítettem az ügynek. Nem gondoltam, hogy ilyen becsületes és méltányos lesz. McCord felnevetett, és kinyitotta az autó ajtaját. - Fogadd el a bocsánatkérést, és ne visszakozz, Sam! Jogosan nyerted meg a csatát! Mindketten kiszálltak. A hadnagy olyan elégedett volt a beszélgetés kimenetelével, hogy csak akkor tűnt fel neki, hogy tegezni kezdte a lányt, amikor már javában bandukoltak egymás mellett Solomon lakása felé. Na és! A tegeződés nem jelent semmit - gondolta magában. Most már minden rendben. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Ez a kis őszinte gondolatcsere nem változtat semmin. Együtt dolgoznak a lánnyal, semmi több. Az épülethez érve udvariasan kitárta a nehéz ajtót Sam előtt.

Harmincnyolcadik fejezet Jason Solomon vállán törülközővel, állán és nyakán borotvahabfoltokkal nyitott ajtót. - Kerüljenek beljebb! - itatta fel a törülköző végével a makacs fehér pamacsokat. - Két percet kérek, hogy befejezzem a toalettemet, aztán az önöké vagyok. Belépve Samnek alkalma nyílt körülnézni a lélegzetelállító tetőtéri lakásban, amely legalább olyan drámai és érdekes volt, mint a lakója. A tölgypadló érett árnyalatait vastag, bézs szőnyegek hangsúlyozták, a kacifántos modern bútorokat lágy karamellszínbe öltöztették. A nappali bal oldalán ragyogóra fényesített acélkorláttal övezett csigalépcső kanyargott felfelé, a felső szintre. Vele szemben, a helyiség túlsó végében, vakító fehér, kvarcborítású kandalló tört felfele két szint magasságban. A szobabelső minden eleme - a semleges színű padló, falak és bútorok - egyetlen célt szolgált: hogy kiemelje a legkáprázatosabb absztraktképgyűjteményt, amelyet Sam valaha látott. Az egyik falon mesés Paul Klee-, Jackson Pollock- és Va-szilij Kandinszkij-munkák sorakoztak, egy másikon négy nagy, valamelyest Andy Warhol stílusát idéző portré lógott Jason Solomonról. Sam az arcképekhez lépett, hogy kiderítse az alkotó személyét. A név ismerősen csengett, de egyetlen más, modern műalkotáshoz sem tudta társítani. Bárki legyen is Ingram, nagyon tehetséges, de nem túl eredeti. A kandallót díszítő, látomásszerű olajfestmény is az ő műve volt - erről is Jason Solomon arca köszönt vissza, de ezúttal egészen újszerű megközelítésben: szeme parázslott, a koponyájából pedig lángok csaptak fel. A kép felett lógó másik vászon túláradó színekben tobzódott. Sam azonnal felismerte benne Théta Berenson munkáját. McCord Sam háta mögé lépett, a lány érezhette a férfit körüllengő szappanillatot. Ő is Irish Springet használt, csakúgy, mint Sam. - Neked bejönnek ezek a cuccok? - kérdezte suttogva McCord. - Nagyon is! - Ez mi a fene lehet?

- Bármi, aminek gondolod - fordult a férfi felé mosolyogva Sam, majd a szokásosnál kicsit jobban összerezzent a bűntudattól, amikor Jason Solomon harsányan megszólalva a szobába lépett. - Csak nem szakítottam félbe valamit? - De igen - mondta McCord nyugodtan. - Egy fejtágítást a modern művészetről. Littleton nyomozó teljesen odáig van a gyűjteményéért. Hol beszélhetnénk? - tette hozzá gyorsan, hogy elejét vegye a bájcsevej tovább-bur-jánzásának. - Menjünk a konyhába! Eric éppen reggelit készít - vette az irányt Solomon az említett helyiség felé. Elhaladt a hatalmas kandalló mellett, és a tágas, napfényes, ultramodern konyhába vezette a nyomozókat. Eric a szintén tölgy és acél uralta helyiségben, a pultnál állt. Egyik kezében narancslé, a másikban fehérbor volt. Mindkét italból öntött egy keveset egy pohárba. A harmincas évei elején járó, jóképű férfi barátságos biccentéssel fogadta a konyhába lépőket. - Megkínálhatom önöket valami harapnivalóval? - kérdezte vendégeit Solomon, miközben leült. - Nem. Nemsokára úgyis ebédelünk - válaszolta McCord. - Kérnek esetleg valamit inni? Eric valamelyik specialitását? Sam a borra nézett, és ezúttal ő utasította vissza az ajánlatot. Ahhoz viszont még túl korán van. Vendéglátói feladatait megelégedésére kipipálva, Solomon összekulcsolta a kezét az asztalon, és McCordhoz fordult: - Mit derítettek ki eddig Logan haláláról? - Ami azt illeti, épp abban reménykedtünk, hogy a válaszaival segít a helyes irányba terelni a nyomozást. Egyelőre háttér-információkat gyűjtünk, és abban bízunk, hallunk valamit, ami meglendíti a szekerünket. - Mindent elmondok, amit tudok. - Mióta ismeri Leigh és Logan Manninget? Mielőtt Solomon válaszolhatott volna, Eric az asztalhoz lépett a rántottával, egy szelet sárgadinnyével, pirítóssal és narancskoktéllal. - Ő itt Eric Ingram - mutatta be a férfit a házigazda. - Fantasztikus szakács. - Ingram? - ismételte Sam. - Ön készítette azokat a portrékat Mr. Solomonról a nappaliban? Eric félénken mosolyogva bólintott. - Eric nem sokat beszél. Önmagáról pedig szinte soha -magyarázta Solomon vidáman. Ezért értjük meg ilyen remekül egymást. Én beszélek kettőnk helyett is. Eric ekkor már visszatért a pult nyújtotta biztonságba, de McCord odafordult hozzá. - Egy pillanatig se habozzon közbeszólni, Mr. Ingram, amennyiben eszébe jut valami az elhangzottakkal kapcsolatban! Tapasztalatom szerint gyakran többet hall, aki kevesebbet beszél. - Majd Solomonhoz fordult. - Éppen azt akarta elmondani, mennyi ideje ismeri Leigh és Logan Manninget... Solomon egy pillanatig gondolataiba merülve evett. - Lássuk csak... Az egyik off-Broadway-darabom előadásán találkoztam velük először. Az idő és egy üveg pia volt a címe. Egyik korai zsengém. Noha a kritikusok ígéretes tehetségnek tartottak, a darab valahogy nem nyerte el a közönség osztatlan tetszését. Talán, ha... - Mikor történt mindez? - Tizenhárom... inkább tizennégy éve. - Értem. Összpontosítsunk most az elmúlt pár hónapra. Tudott arról, hogy Mrs. Manning attól tartott, egy zaklató követi?

- Igen, természetesen. Leigh meglehetősen nyugtalan volt emiatt. Logan még inkább, de Leigh előtt leplezte az aggodalmait. - Mit mondott Leigh Manning arról az emberről, aki zaklatta? - Hogy ajándékokat küldözget neki, és néhányszor már fel is hívta. A második hívást megpróbálták Logannel lenyomozni. Egy manhattani fülkéből telefonált a fickó. - Leigh Manning talán - tudtán kívül - ismeri a zaklatóját. Megeshet, hogy a fickó valamilyen ürüggyel a színházban szokott ólálkodni, vagy a színház környékén várja, hogy a színésznő hazainduljon. A férjén, illetve a társulat és a műszak tagjain kívül látta bármilyen férfi társaságában Mrs. Manninget? Bárkivel - tette hozzá McCord -, bármilyen feddhetetlennek tűnik is az adott személy! Sam tudta, a hadnagy abban reménykedik, hogy felmerül Michael Valente neve, de Jason Solomon mindössze néhány teljesen érdektelen névvel rukkolt elő. A nyomozónő továbbra sem volt meggyőződve arról, hogy Leigh Manning szántszándékkal közreműködött a férje meggyilkolásában. Látta azt a nőt a kórházban és később a kunyhóban, ahol hiába reménykedett, de nem találta meg a férjét, és az aggodalomtól eszét vesztett, szerető feleségnek látta az asszonyt. Logan Manning temetésének napján Sam egy pillanatra sem vette le a szemét a friss özvegyről, de csupán egy érzelmileg meggyötört, testileg megtört asszonyt látott, aki tartással, bátran dacolt az őt érő csapásokkal. Lehet, hogy Valente annyira akarta a nőt, hogy megszabadult miatta a férjétől, de Leigh Manningről nehéz feltételezni, hogy tudott a férfi szándékáról. Ugyanakkor, rázta meg magát gondolatban Sam, azt sem akarta elhinni, hogy a nőnek viszonya van Valentével, pedig minden bizonyíték amellett szól, hogy hazudott a férfihoz fűződő viszonyáról, és mindenki előtt leplezni próbálta... De azért, mert meg akart szabadulni a férjétől, még nem kellett volna megölnie! Sam tovább törte a fejét. Miért ne válhatott volna el tőle? A házastárs meggyilkolásának első számú indítéka általában a düh, a féltékenység vagy a bosszú. Leigh Manningnek azonban, legalábbis a nyomozás eddigi eredményei alapján, egyikre sem volt oka. Sam tudta, hogy véleménye nincs konkrét bizonyítékokkal alátámasztva, mégsem tudta elképzelni, hogy a nő vagy Valente pusztán azért végzett volna Logan Manning-gel, mert ez kivitelezhető megoldásnak tűnt. Kell lennie valamilyen más indítéknak is a háttérben. Solomon befejezte a nevek sorolását, és McCord új irányba kezdte terelni a beszélgetést. - Véleménye szerint harmonikus, boldog kapcsolatban éltek Manningék? Az író bólintott. - Gyomorforgatóan harmonikus és idegesítően boldog kapcsolatban - próbált viccelődni. Sam tekintete ekkor Eric arcára tévedt, melyen árnyat látott átsuhanni. - Mr. Ingram - szólt a férfihoz -, ön is egyetért ezzel a kijelentéssel? Mr. Manning odaadó férj volt? - Annak tűnt, nyomozó. Sam úgy érezte, a válasz nem teljesen egyértelmű, de McCord tovább kérdezett. Őt Leigh Manning érdekelte, nem a férj. - És mit tud elmondani Mrs. Manningről? - fordult Erichez. - Ő is odaadó társ volt? - Teljes mértékben. - Feltételezem, Mrs. Manning az elmúlt hetekben nagy stressznek volt kitéve - fordult McCord ismét Solomonhoz. - Valaki zaklatta és a premier... Felfedezett bármi szokatlant a viselkedésében? - De még mennyire! Mindannyiunk idegei pattanásig feszültek. El sem tudja képzelni, mekkora kihívás egy új darabot színre vinni! A művészi munka csak az egyik része. A finanszírozás! Az egy rémálom! A befektetők biztosítékokat követelnek, pénzt akarnak látni,

és hiába teszi ki az ember értük a lelkét is, a következő darabjához megint kereshet új támogatókat! Most is... - Ezek szerint nem a saját pénzéből finanszírozza a darabjait - jegyezte meg mellékesen McCord. - Kész vagyonokat ölök minden vállalkozásomba! De még így is szükségem van segítségre. Van fogalma róla, mennyi a gázsija Leigh Kendallnek vagy Jane Sebringnek? Leigh ügynöke szokásához híven a Vak/o/tnál is teljesíthetetlen feltételekkel próbálkozott, de szerencsére Logannek sikerült jobb belátásra bírnia. De ennek ellenére is sokáig kell telt ház előtt játszanunk ahhoz, hogy a támogatók ne bukjanak rajta. McCord elgondolkodva meredt a plafonra. Szemmel láthatóan az elhangzottakat emésztette. - Kik a Vak/olt támogatói? - kérdezte továbbra is a gondolataiba merülve. - Ez bizalmas információ. A kitérő válasz felkeltette McCord kíváncsiságát. - Mikor kaphatnám meg a támogatók listáját? - szegezte tekintetét az íróra. Szája szegletében halvány mosoly bujkált. Solomon ahelyett, hogy rossz néven vette volna a hadnagy lekezelő modorát, vigyorogva vállat vont. Holnapra jó lesz? A nyomozó beleegyezően bólintott. - Felbukkan olyan név is a listán, amely ismerősen cseng a számunkra? Sam tudta, hogy a hadnagy ismét Valentére céloz. Solomon válasza hallatán ő is feszülten figyelni kezdett. - Az egyik név nagyon is ismerős lesz. - Melyik név? - Logan Manningé. - Logan Manning volt a darab egyik támogatója? - csodálkozott Sam. - Nem szokatlan ez egy kicsit? - Milyen értelemben szokatlan? - próbált macska-egér játékot játszani Solomon, de Sam nem volt kapható rá. - Mondja meg maga! Maga mozog otthonosan a szórakoztatóiparban! - próbálta rábírni a másikat, hogy alátámassza a gyanúját. - Nos, belátom, első ránézésre úgy tűnhet, Logan nem saját érdekeit szem előtt tartva cselekedett. - Amennyiben? - noszogatta Sam tovább. - Amennyiben ő maga beszélte rá Leigh-t, hogy elfogadja az alacsonyabb gázsit. Ugyanakkor ezáltal több pénz marad a támogatók zsebében. - Például Logan Manning zsebében... - fejezte be a gondolatmenetet Sam. Pontosan. - Tudott Leigh Manning arról, hogy a férje támogatja a darabot? - Természetesen. A premier előtt körülbelül egy héttel egy vacsorán merült fel az ötlet. Leigh kissé meglepődött, de nem tiltakozott - Solomon feltartotta a poharát, és Eric azonnal mellette termett, hogy újratöltse. Az író hirtelen ráeszmélt, hogy szavaiból a nyomozók hibás következtetéseket vonhatnak le, ezért magyarázkodni kezdett. - Logan azt mondta, adózási okokból nem akarják a teljes hasznot Leigh honoráriumaként felvenni. Leigh gázsija után ugyanis majdnem negyven százalékot kell adózni, míg a befektetésekből származó hasznon, így a Vakfoltból származó bevételen is csak húsz százalék az adó. Mennyi pénzt fektetett be Logan Manning a Vakfoltbal

- Keveset - vonta meg a vállát Solomon. - Kétszázezer dollárt. - Még egy kérdés - folytatta McCord. - Ön művész. Kreatív ember, ami arra enged következtetni, hogy jók a megérzései. És színészek közelében tölti a fél életét. Az előbb említette, hogy Leigh Manning „meglepődött", amikor azon a vacsorán kiderült, hogy a férje a saját érdekében lobbizik, nem a színésznőében. Korábban ugyanakkor azt mondta, Mr. Solomon, hogy Manningék mintaházasságban éltek. Elképzelhetőnek tartja, hogy Mrs. Manning, aki elismert színésznő, színjátékot adott elő akkor este? Solomon lesöpört néhány morzsát a tenyeréről, és megtörölte a szalvétával a száját. Aztán hátradőlt a székén, és összefonta a karját a mellkasán. Hosszan méregette a hadnagyot, mielőtt válaszolt volna. Hangja meglepően nyersen csengett. - Egészen pontosan mire céloz? Arra, hogy akár csak a halvány gyanúja felmerülhet Leigh bűnrészességének Logan meggyilkolásában? - Egyelőre nem célzok semmire. Csak elméleteket gyártok. De ezt Jason Solomon egy pillanatra sem vette be. - Ne etessen! Pontosan erre célozgat! Nos, ha a teljes, őszinte véleményemre kíváncsi: maguk ócska szarrágók, akik csak pazarolják az idejüket, az enyémmel együtt! - Remek - válaszolta McCord szenvtelenül -, felhagyott végre az udvarias szócsépléssel! Akkor tehát: hol tartózkodott november huszonkilencedikén, vasárnap délután három és másnap hajnali három óra között? - Most meg azt hiszi, én öltem meg Logant? - nézett hitetlenkedve a nyomozóra Solomon. - Miért, maga tette? - Mégis mi okom lett volna rá? - Nézzük csak... Először is nagy valószínűséggel zsíros biztosítás köttetett Leigh Manningre. Mennyit kapna, ha kiderülne, hogy a főszereplője labilis idegállapota miatt nem játszhat tovább a darabban? Másodszor Jane Sebring helyettesíti most Mrs. Manninget. Mennyit spórolna meg, ha ez továbbra is így maradna? - Maga megőrült! - kiáltotta mérgesen Jason. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. - Nézd meg, ki az, a rohadt életbe! - dörrent Ericre. - Amennyiben az előzőek túlzottan légből kapottnak tűnnek - folytatta McCord Eric távozása után -, mit szól ehhez: maga meleg, és szegény Eric egy cseppet sem érdekli. Csak talpnyalónak és szakácsnak tartja. Logan Manning iránt ezzel szemben meglehet, hogy erős érzelmeket táplált... Amikor azonban rámozdult, Logan visszautasította magát, végzetes sebet ejtve az önérzetén... - Menjen a repedtsarkú nénikéjébe! - sziszegte Solomon. McCord higgadt derűvel kezelte a rokonát érő inzultust. - Időről időre rá kell döbbennem, hogy rengetegen vélik ismerni a családomat. Solomon szeme elkerekedett. Aztán hangos hahotázás-ban tört ki. Na, ezt elsütöm a következő darabomban! - Ha megteszi, világgá kürtölöm, hogy lopja mások ötleteit. - Pereljen be inkább... - Hirtelen elhallgatott, és döbbenten fordult a nappali felé, ahonnan hisztérikus női hang hallatszott. - El az utamból, Eric! - ordította a nő. - Nem érdekel, kivel beszél! Nem érdekel, ha meghallják! Estére úgyis tudni fogja mindenki... Jason a székét majdnem felborítva talpra ugrott. Jane Sebring rontott a konyhába. Festetlen arca könnyben ázott. - Az előbb hívott egy riporter - dühöngött a nő -, vallomást akart kisajtolni belőlem, mielőtt kiteregetik a szennyest!

- Nyugodj meg, kedvesem! - ölelte át a színésznőt Solomon. - Miről beszélsz? - Loganről! - zokogott Jane. - Egy szemétláda firkász átkutatta a szemetemet, és lefizette a portást! - És mit talált a senkiházi? - nézett a nő könnyes arcára Solomon. Rájött, hogy viszonyom volt Logannel! Az író arcából minden vér kifutott, egyszerre ült ki rá a döbbenet, a rémület és a düh. Hátrált egy lépést. Sam a megrökönyödve bámuló McCordra nézett, majd tekintete Eric arcára vándorolt. A fiatalember cseppet sem tűnt meglepettnek. Inkább viszolygott. Nos, mi a véleményed? - kérdezte McCord Samet úton az autó felé. Alig tudta leplezni a történtek miatt érzett elégedettségét. - Volt indítéka Leigh Manningnek, hogy megölje a férjét, vagy sem? Sam töprengve nézett fel az ég vakító csíkjára. Néhány perccel korábban még nem gondolta volna, hogy Leigh Kendall együttműködhetett Valentével a férje meggyilkolásában. Most azonban, hogy napvilágra került Logan Manning és Jane Sebring viszonya, egészen más színezetet kaptak a dolgok. - Két kérdésemre még választ kell kapnom, mielőtt döntök. - Mi lenne az a két kérdés? - Ki kell derítenem, hogy Leigh Manning tudott-e a férje és Sebring viszonyáról. És ellenőrizni akarom Jane Sebring vasárnap esti alibijét is. Azt ugyanis tudjuk, hogy Mrs. Manningnek még dolga volt Solomonnal a színházban előadás után, de Sebring azt mondja, ő azonnal hazament. Azt állítja, otthon lefeküdt pihenni, majd később egyedül vacsorázott és tévézett... Ez nem nevezhető sziklaszilárd alibinek -hangsúlyozta Sam. - Még azt is megmondta, mit nézett a tévében! Milyen bizonyítékra van még szükséged? - Ha volt annyi esze, hogy Logan Manning kezébe adja a pisztolyt miután kiloccsantotta az agyát, annak is eszébe kellett jutnia, hogy megnézze a tévéműsort, ahogy hazaért! Ó! - bosszankodott Sam a hadnagy vigyorát látva. - Azt hittem, komolyan kérdezed! - Nem nagyon akarod elhinni, hogy vaj van Leigh Manning füle mögött. - Semmit sem akarok elhinni - tiltakozott Sam. - Mindenről meg akarok bizonyosodni. - Ellenőrizd Jane Sebring alibijét. Taxival ment haza előadás után, ezt a taxitársaságnak igazolnia kell. És azt mondta, a portással is beszélgetett, amikor hazaért. - Azzal a portással, aki később olyan jóízűen pletykált Sebring és Manning viszonyáról? Ez aztán a hiteles tanú! - Nem csak egy portás dolgozik ott! Lehet, hogy egy másik portás beszélgetett akkor este vele. - Ráadásul Sebring később észrevétlenül újra távozhatott. Ha rögtön elindult, még a hóvihar előtt a hegyekbe érhetett. - Ez igaz - mondta McCord az órájára pillantva. - Irány Manning irodája! Segítsünk Shradernek és Womacknek az alkalmazottak kihallgatásában!

Harminckilencedik fejezet

Logan Manning cége a tizenötödik emeleten volt. A liftből kilépve a látogató közvetlenül az impozáns ajtó előtt találta magát, melynek üvegszárnyai a tágas, kör alakú recepcióra nyíltak.

Irodák és tárgyalók vették körbe a fogadóteret, ahol kecses kanapék és kerek székek pompáztak a kék elegáns árnyalataiban, díszes acéloszlopok között. Sam és McCord érkezésekor a félkör alakú pult mögött ülő recepcióst leszámítva üres volt a helyiség. A hölgy abba a tárgyalóba vezette a nyomozókat, ahol a dolgozók kihallgatása folyt. - Meglehetősen érdekes délelőttöt tudhatunk magunk mögött - fogadta társait Shrader. Womack épp Man-ning titkárnőjét faggatja. Solomon szolgált hasznos információkkal? McCord röviden összefoglalta, mit sikerült megtudniuk az író meglátogatásakor, aztán Shradert kezdte kérdezgetni a délelőtt eredményeiről. - Azt hiszem, ma szerencsénk van! - rikkantott Shrader. - A cég egyik építésze, George Sokoloff beszélt a Crescent Plaza nevű tervről, melyet Manning tervezett felépíteni. Ikerlakótornyokról van szó, amelyeket előkelő bevásárlóközponttal kötnének össze. Kitalálja, ki lett volna a „titkos nagyágyú" befektető? - Valente - bólintott McCord elégedetten. - Pontosan. Valente és Manning sokszor összedugták mostanában a fejüket. És van még valami, ami érdekessé teszi számunkra ezt a kapcsolatot: Sokoloff elmondta, hogy a Crescent Plaza egyedülálló és látványos tervéért Valente az első pillanattól rajongott. Eredetileg ő maga akarta megépíteni a Plazát, Manninget csak vezető építészként akarta alkalmazni, de ezt Manning kerek perec elutasította. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyenrangú társ legyen az építési-fejlesztési szakaszban, az elkészülő épületből pedig tulajdonrészt akart. - Valente nem szereti az osztozkodást. Nem az a csapatjátékos típus. - így van - erősítette meg a hadnagy véleményét Shrader. - De mindenáron meg akarta szerezni a Crescent Plazát. Manningnek azonban nemcsak a tervezés volt a kezében, hanem elővásárlási joggal is rendelkezett arra a területre, amelyre az épületet tervezték. Elképzelhető, hogy Valente golyót eresztett jövendő partnere fejébe, hogy megkaparinthassa az üzletet és a szomorú özvegyet... Most, hogy Logan Manning halott, megvásárolhatja a terveket és a területet is. A saját építészeit alkalmazhatja, és megvalósíthatja az álmát. És az özvegy minden bizonnyal asszisztál majd hozzá. - Tudják - gondolkodott hangosan McCord kezdem azt hinni, Littleton nyomozónak az elejétől fogva igaza volt. Végig azt hajtogatta, hogy szerinte Leigh Manning nem bújt ágyba Valentével. - Nem emlékszem, hogy ezt állítottam volna... - szólt közbe Sam. - Nem mondtad ki, de akárhányszor felmerült ez az ötlet, megátalkodott makacsság ült ki az arcodra. Szerintem nem kizárt, hogy Mrs. Manning és Valente kapcsolata pusztán üzleti jellegű. Valente a Crescent Plazát akarta megkaparintani, a nő meg a hűtlen férjétől akart rövid úton megszabadulni. A belépő Womack még elcsípte a hadnagy utolsó mondatát. - Miből jöttek rá, hogy Manning nem vetett meg egy kis etyepetyét a hitvesi ágyon kívül? - kérdezte. - Jane Sebring, a színésznő volt szíves megosztani velünk ezt az információt ma délelőtt válaszolta McCord. - És ez a színésznőcske honnan tudta, hogy Manning rosszalkodik a titkárnőjével? - Miről beszél, Womack? - Manningnek viszonya volt a titkárnőjével, Erin Gill-royjal. A nő épp most vallotta be könnyek között - bökött a nyomozó az ajtó felé. - Maguk kiről beszélnek? - Jane Sebringről. - Manning Jane Sebringet is kipróbálta? - kérdezett vissza a nevetés határán Womack. Meg kell hagyni, ha nekem adna egy esélyt az a csaj, én sem hagynám ki - emelte kezét a levegőbe, mintha két hatalmas mellett markolászna. Aztán Samre nézett. - Littleton, megpróbálhatna beszélni a titkárnővel, hátha több sikerrel jár, mint én. Nekem csak szipogott.

Azért bánjon vele kesztyűs kézzel, meglehetősen ki van borulva. Csak annyit kérdeztem tőle, mióta dolgozik a cégnél, meg hogy ismeri-e Logan Manning szokásait, erre az első kérdésnél bőgni kezdett. A második kérdés végét már meg sem várta, azonnal bevallotta, hogy a főnöke szeretője volt. - Én Sokoloff-fal akarok beszélni - állt fel McCord, de Womack egy kérdéssel még visszatartotta. Sam ráérősen sétált végig a folyosón, az irodák előtt. Nem rohant, hogy egy szipákoló titkárnővel beszélgethessen. Egy nagy tárgyaló nyitott ajtajánál megtorpant. A helyiség közepén félhold alakú épület méretarányos makettje állt. Két kecses, henger alakú torony tört az ég felé az art deco stílusú építményből. A körülbelül másfél négyzetméteres maketten a legkisebb részletet is aprólékos gondossággal kidolgozták: kis szökőkutakat, díszes utcai lámpákat, sétányokat és gazdag növényzetet építettek rá. Harmincas évei végén járó férfi bámulta a makettet, kezét a háta mögött összekulcsolva. Válla előreesett. - Ez a Crescent Plaza? - lépett Sam a tárgyalóba, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a makettet. - Igen - válaszolta a férfi, szemüvegét feljebb tolva az orrán. - Littleton nyomozó vagyok a New York-i rendőrségtől - mondta Sam. - George Sokoloff - mutatkozott be a férfi. - Ez káprázatos! - nézett a makettre Sam. - A tornyok egy kissé a Chrysler épületére emlékeztetnek. Mr. Manning rendkívül tehetséges építész lehetett, és minden bizonnyal nagyon büszke volt a munkájára. Sokoloff mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Tévedek? - Részben - húzta ki magát a férfi, majd keserűen hozzátette: - Logan valóban nagyon büszke volt rá. Ugyanakkor most, hogy már halott, nem látom értelmét továbbra is úgy tenni, mintha a Plaza közös erőfeszítéseink eredménye lenne. Az elképzelés és a terv is, az utolsó szögig egyedül az enyém. Annak idején beleegyeztem, hogy minden jog a cégé legyen. Logan cserében megígérte, hogy én leszek a vezető építész, és részesedést kapok a jogokból. McCord lépett a tárgyalóba, megjelenésével félbeszakítva a beszélgetést. - És hogy érintette, hogy minden jog Logan Manningé? Bevett szokás ez az építészirodáknál? Sam megpróbált nem gondolni arra, milyen jó érzéssel tölti el a hadnagy megjelenése az ajtóban. A férfi sportzakója már nem lötyögött rajta, valahogy orvosolta a hibát néhány nappal az után, hogy együtt kezdtek dolgozni Sam-mel. A zakói tehát immár tökéletesen feszültek McCordon, Sam szívét mégis a nyitott ingjeiben dobogtatta meg legjobban. És abban a kopott bőrdzsekiben, amelyet azonban csak ritkán viselt... A lány tapintatosan elhagyta a tárgyalót, magára hagyva McCordot az építésszel. Logan Manning irodája a recepcióról nyíló, kanyargós folyosó végén helyezkedett el. Erin Gillroy egykori főnöke asztala előtt állt. Állát a mellkasára ejtve bámult a kezében szorongatott zsebkendőre. Sam jöttére emelte csak fel a fejét. - Miss Gillroy, Littleton nyomozó vagyok. - Hello - mondta rekedten, de nyugodtan a titkárnő. Szeretne leülni? - Nem kifejezetten. Azt hiszem, erősebbnek érzem magam, és kevésbé ostobának, ha állok. Sam Logan Manning asztala csücskére telepedett, és tollat, papírt húzott elő a táskájából. - Womack nyomozó úgy gondolta, egy nőnek talán könnyebb lesz beszélnie a történtekről.

- Tényleg? Nem feltételeztem volna róla ennyi együttérzést. Womackkel ellentétben Samnek nem tűnt a titkárnő sem félénknek, sem gyengének. - Mennyi ideje dolgozik a cégnél, Miss Gillroy? - Szűk két éve. Sam nagy gonddal jegyzetelt, hogy időt nyerjen. Ki kellett találnia, hogyan közelítse meg a következő témát. A titkárnő azonban kérdezés nélkül is beszélni kezdett. - A kapcsolatom Logan Manninggel hat hónapja kezdődött - és fejeződött is be. Sam csendben tanulmányozta a nő arcát. Vajon miért tálal ki mindent magától a vadidegen nyomozóknak? Ki tudott a kapcsolatukról? Erin keze ökölbe szorult. - Senki! Egyedül a szobatársam, Deborah. Egészen, amíg tegnap este egy újságíró fel nem hívta azzal, hogy tud a viszonyomról Mr. Manninggel. Mire a lakótársam, a barátom hangsúlyozta keserűen -, úgy érezte, nem lenne szép dolog hazudni a riporternek, ezért hát mindent kipakolt rólunk. -Dühtől tajtékozva nézett Samre. - Azt mondja meg nekem valaki, hogyan képes egy ember, aki olvassa a Bibliát, és idézget is belőle, mint Deborah, így elárulni a barátját! Szemrebbenés nélkül! A tisztességre hivatkozva! Miért nem tudta lecsapni azt a telefont? Vagy átvenni az üzenetet? A titkárnő továbbra is Samre meredt, mintha tőle várna választ. - Az általam ismert leggorombább és legkorlátoltabb emberek közül többen minden vasárnap templomba járnak, és rendszeresen olvassák a Bibliát - mondta ki Sam az első dolgot, ami az eszébe ötlött. - Nem tudom, hogy csinálják, de képesek összeegyeztetni magukban a saját kegyetlenségüket és hibáikat a vallásuk által támasztott elvárásokkal és a hittel. Deborah pontosan ilyen. - Van ötlete, honnan tudhatott a riporter a viszonyáról Logan Manninggel? - Szerintem nem tudott az semmit az égvilágon! Csak halászott a zavarosban, és szerencséje volt. A firkászok minden nőt felkeresnek ezzel a szöveggel, aki csak egyszer is találkozott Mr. Manninggel. Jacqueline Probstot is felhívták tegnap ezzel a szöveggel. De Jacqueline perrel fenyegetőzött, ha megemlítik a nevét, és lecsapta a kagylót. Ki ez a Jacqueline Probst? - kérdezte Sam. - Az egyik építész a cégnél. Már beszélt vele valamelyik nyomozó. Hatvannégy éves. Szinte Logan nagyanyja lehetne. - Ön kezelte Mr. Manning magán- és üzleti levelezését, meg telefonhívásait? - váltott témát egy időre szándékosan Sam. Igen. Feljegyezte a hívásait? A titkárnő bólintott. - Szeretném látni a listát és még néhány másik nyilvántartást. Mrs. Manning adott rá engedélyt. - Bármiben rendelkezésükre állok - simított végig a gondolataiba merülve Erin egy piramis formájú arany levélnehezéken. Aztán megigazított egy bőrkötésű irattárcát Logan Manning íróasztalán. - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Logan meghalt. - Ki vetett véget a kapcsolatuknak? - kérdezte Sam. - Ön vagy Mr. Manning? - Nem igazán nevezhető kapcsolatnak, ami köztünk volt - válaszolta a titkárnő ismét Samre nézve. - Tavaly tavasszal jegyben jártam valakivel. Úgy volt, hogy júniusban összeházasodunk. A családom egy évig szervezte a nagy eseményt. Aztán egy hónappal a nagy nap előtt a vőlegényem kidobott. Mindent megtettem, hogy még csak ne is gondoljak a közelgő napra, amikor az esküvőm lett volna: kocogtam, meditáltam, túlóráztam. Az utolsó estén is sokáig az irodában dolgoztam. Logan szintén késő estig bent maradt. Vacsorát hozattunk, és én elbőgtem magam. Logan meg akart vigasztalni. Tudta, mi bánt. Érdekes fickó volt - nagyon tapintatlan tudott

lenni időnként, ugyanakkor megjegyezte az apró dolgokat, amelyek számítottak az embereknek. A lényeg, hogy nyugtatgatott, hogy túl jó lettem volna a vőlegényemnek. Átölelt. Aztán egyszer csak a kanapén kötöttünk ki. Logan olyan jóképű volt, és a vőlegényem mindig is féltékenykedett rá. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy beadtam a derekam. - Aztán mi történt? - kérdezett tovább finoman Sam. - Az azt követő hónapban kimaradt a vérzésem, és ráadásul a terhességi teszt is pozitív lett. Szörnyen kétségbeestem. Deborah pár héttel korábban költözött oda hozzám, és olyan kedvesnek tűnt... és én valósággal magamon kívül voltam... Abortuszellenes vagyok. Erről a megoldásról szó sem lehetett. Akárhogy is, mindent elmeséltem Deborah-nak. Aztán kiderült, hogy vaklárma volt az egész. - A lakótársa pedig mindent kitálalt tegnap este egy újságírónak - fejezte be a történetet Sam. - Gondolja, hogy írni fognak erről - rólam - és Lo-ganről? Sam egy pillanatig tétovázott, majd bólintott. - Jobb, ha felkészül rá. De amennyiben ez vigasztalja, nem ön lesz az egyetlen nő, akit szájára vesz a média az üggyel kapcsolatban. Erin hátrabiccentette a fejét, és lehunyta a szemét. Az arcára keserűség ült ki. - Szegény Mrs. Manning! Legalább két nőről én magam is tudok. Sam igyekezett közönyt erőltetni magára. - Kikre gondol? - Jane Sebringre és Trish Lefkowitzra. - Trish Lefkowitzra? Mrs. Manning sajtósára? A titkárnő bólintott, majd szomorúan megrázta a fejét. - Nem is tudom. A Trish Lefkowitz-ügy már majdnem egy éve történt. Talán fel sem merül a neve. Vagy sikerül leráznia a firkászokat. Ért ő a sajtó nyelvén.

Negyvenedik fejezet

McCord az íróasztalánál ült. A nap eseményeit összegezték Sammel, Shraderrel és Womackkel. A három férfit szórakoztatta és lenyűgözte Logan Manning szövevényes magánélete. - Erin Gillroy, Jane Sebring és Trish Lefkowitz - sorolta McCord. - Egy huncut szőke, egy lélegzetelállító vörös és egy fekete szépség. Meg kell hagyni, Manning ízlése meglehetősen eklektikus a nők terén. Ugyanakkor rendkívüli bátorságra vall. - A hűtlenség nem erény - mondta Sam önmagát is meglepve kitörésével. A férfiak már csak ilyenek. Ezzel tisztában volt. A titkos viszony elismerésre méltó teljesítménynek számít a szemükben - akár bevallják, akár nem. - Te nem ismered Trish Lefkowitzot, Sam! - hunyorított hamiskásan a lányra McCord. Én viszont már évek óta. Azt nem nehéz elképzelni Manningről, hogy egy összetört szívű, csinos kis titkárnőt vigasztalgat az elmaradt esküvője éjszakáján. Ettől erősnek érezheti magát. Még azt is könnyű elképzelni, hogy levesz a lábáról egy hollywoodi szexistennőt, hogy különlegesnek érezze magát. De Trish Lefkowitzot lefektetni! Ahhoz azért bátorság kell. Örülhet, hogy nem szabadította meg a golyóitól az a nő. Trish valóságos fekete özvegy! Én ugyan nem merném álomra hajtani mellette a fejemet.

McCord monológját a telefonja csörgése szakította félbe. Míg a férfi telefonált, Sam a Manning házaspárról, Valentéről és a házaspár barátairól gyűjtött információkat tartalmazó aktakupacokhoz lépett. A különböző színű akták mellett újabb halom irat tornyosult: a Logan Manning cégétől elhozott iratok. Sam, Shrader és Womack már javában olvasták az ügy főszereplőinek aktáit, ahogy McCord meghagyta. Shrader épp most hozta vissza Leigh Manning mappáját, Sam úgy döntött hát, azzal folytatja. - Holland volt az - tette le elégedett arckifejezéssel a telefont McCord. - Megszerezte az engedélyt. Átnézhetjük Logan Manning magán- és céges pénzforgalmát, és az adóbevallását. Shrader, maga holnap Womackkel felkeresi az engedéllyel Manning könyvvizsgálóját. Amint megvannak a papírok, készítsen másolatokat róluk. Egy példány nálunk marad, egyet vigyen át a mi könyvelőinknek. Csalásra specializálódott könyvvizsgálóval is át akarom nézetni őket. Ha bármi gyanús ügylet van Valente és Manning cége között, azt megtalálják az embereink! - Miért volt szükség engedélyre? - kérdezte Womack. - Azt hittem, Mrs. Manning szóbeli beleegyezése, hogy átvizsgáljunk „mindent, amit jónak látunk", elegendő. - Ez igaz. Ezért is volt olyan könnyű megszerezni az engedélyt. De Manning könyvvizsgálója a saját érdekében akadékoskodni kezdhet. Nem akarom, hogy felhívja Mrs. Manninget az írásbeli felhatalmazásért. Fennáll a veszélye, hogy ráveszi a nőt az engedély visszavonására. Leigh Manning előbb-utóbb észhez tér, és felhagy a lelkes együttműködéssel. - Éppen ezért szeretném azonnal meglátogatni Sheila Winterst is - folytatta McCord. - A kezünkben van Leigh Manning írásos felhatalmazása, melyben engedélyezi a dokinak, hogy megszegje a titoktartási kötelezettségét. Azt ugyanakkor nem kötötte ki, hogy csak Logan Manning kezelésére korlátozódjon az engedély, úgyhogy Wintersnek válaszolnia kell a Mrs. Manninggel kapcsolatos kérdésekre is. - Hihetetlen, hogy Leigh Manning a beleegyezését adta ehhez! - rázta meg a fejét Shrader. - Mrs. Manning nyomatékosan arra kért bennünket, hogy kezeljük bizalmasan a Sheila Winterstől kapott információkat! - figyelmeztette a három férfit Sam. - Ez igaz - válaszolta McCord -, de te, Littleton, csak annyit ígértél meg neki, hogy nagyon diszkréten járunk el. Akárhogy is - zárta le a beszélgetést McCord -, mivel az idő ellenünk dolgozik, kértem időpontot dr. Wintershez. Holnap tud fogadni bennünket. Maguk ketten holnap elhoznak mindent, amit csak meg tudnak szerezni az engedéllyel Manning könyvvizsgálójától - fordult Shraderhez és Wo-mackhez. - Én Littletonnal dr. Winterst látogatom meg. Valami azt súgja, nem fogja a kezét-lábát törni, hogy együttműködhessen velünk.

Negyvenegyedik fejezet MLcord előérzete megalapozottnak bizonyult. Negyvenöt percet várakoztak Sammel az elegáns fogadószobában, mielőtt a pszichiáter fogadta volna őket. Dr. Winters rendelője úgy nézett ki, mint egy káprázatos könyvtár. A sötét parkettát keleti szőnyegek díszítették, a szobát jádezöld bőrkanapék és füles karosszékek tették kényelmessé. Elegáns kontyba tűzött, szőke hajával, rózsaszín Chanel kosztümjében Sheila Winters tökéletesen illik ebbe az előkelő, időtlen környezetbe - gondolta Sam. - Borzasztóan sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket - fogott kezet a doktor a nyomozókkal. - Befutott egy sürgős munka reggel, és azóta sem sikerült behoznom a lemaradást. - Köszönjük, hogy áldoz ránk az idejéből - mondta McCord. - A Manning-ügy a médiának köszönhetően kezd tragikomikussá válni.

- Egyetértek - válaszolta Sheila. - Azt hittem, Leigh-nek ennél már nem lehet rosszabb, de amikor tegnap este az újságok és a tévé szellőztetni kezdték Logan állítólagos nőügyeit, rájöttem, hogy tévedtem. - Mrs. Manning hogy bírja? Gondolom, beszélt vele. Hiszen közeli barátok. Sheila Winters óvatosan, de egyértelműen válaszolt. - Mint közeli barátja, elárulhatom, Leigh éppen úgy viseli az őt érő csapásokat, mint bármelyik másik nő tenné. Két hete még fantasztikusan ívelt felfelé a karrierje, és boldog volt a magánélete is. A jövő csupa jóval biztatta. Azóta a férje titokzatos körülmények között eltűnt, ő maga pedig szörnyű balesetet szenvedett, melyből még fel sem épült, amikor Logant vérbe fagyva megtalálták, és Leigh megözvegyűlt. Két napja emelt fővel temette el a férfit, akit szeretett és tisztelt. A médiának köszönhetően az egész világ láthatta a fájdalmát és az erejét. Mindenkiben együttérzést és csodálatot keltett. A doktornő hangjába düh vegyült. Egy pillanatra elhallgatott, és elmélyülten forgatta hosszú ujjai között az aranyfóliát. Amikor újra megszólalt, hangja megint kiegyensúlyozottan és nyugodtan csengett. - Tegnap aztán ugyanaz a média volt szíves a halott férjét megrögzött szoknyapecérnek beállítani, melynek köszönhetően Leigh nevetséges, vak bolonddá vált a nagyközönség szemében. Még a karrierjét is befolyásolhatja ez az ügy. Lehet, hogy Jane Sebring hazudik, lehet, hogy igazat mond, teljesen mindegy. A lényeg, hogy ezek után Leigh nem dolgozhat tovább úgy vele, mintha mi sem történt volna - nézett Sheila Samre. - Én is képtelen lennék rá - rázta meg a fejét Sam. - Képtelen. Nem tudnám leplezni a dühömet, a szégyenemet és a keserűségemet. Sheila halványan elmosolyodott és egyetértőn emelte égnek a kezét. - Leigh pontosan így érez. Én is így éreznék a helyében. - Jó tudni, hogy egy pszichiáter normálisnak tartja a reakcióimat - tréfálkozott Sam. - Miből gondolja, nyomozó, hogy mi, pszichiáterek normálisak vagyunk? - nevetett Sheila. Úgy tűnt, megtalálta a közös hangnemet Sammel. Aztán a hadnagyhoz fordult. - Kielégítőnek találta a válaszomat? - Igen, de ezt csak bemelegítésnek szántam - válaszolta McCord. - Van még egypár kérdés a tarsolyomban. - Attól tartok, azokat nem válaszolhatom meg. Már mindent elmondtam, amiről jogomban állt beszélni. Köt az orvosi titoktartás. McCord ezt meg sem hallotta. - Logan Manning nem csak a páciense volt. A barátja is - mondta. Az aranytoll lassan forgott Sheila Winters ujjai között. Udvarias mosolya egy pillanatra sem halványult, de a kijelentést nem erősítette meg. Ugyanakkor nem is cáfolta. - Mikor fordult önhöz először Leigh és Logan Manning, és milyen problémával? A toll rendületlenül tovább forgott a hosszú ujjak között, a mosoly azonban mintha veszített volna udvariasságából. - Bocsásson meg, doktor, ezt elfelejtettem odaadni önnek. Pedig már a kezdet kezdetén meg kellett volna tennem. - McCord természetesen nem feledkezett meg az engedélyről, Sam jól tudta. Csak valamilyen oknál fogva előbb tesztelni akarta Sheilát. Most a sportzakója zsebéből előhúzta a Leigh Manning által írt rövid engedélyt, és átnyújtotta a pszichiáternek. Sheila Winters lassan letette a tollát, és elvette a papírt. Vetett rá egy pillantást, majd visszaadta a hadnagynak. - Ennek, attól tartok, nem tehetek eleget - mondta határozottan. - Még abban sem lehetek biztos, hogy valóban Leigh írta. - Rendőrtiszti szavamat adom, hogy ezt az engedélyt személyesen Leigh Manningtől kaptuk négy nappal ezelőtt. Rendben, elhiszem - mondta a nő hátradőlve.

- Akkor tehát hajlandó válaszolni a további kérdéseimre? , Nem - mosolygott bocsánatkérőn Sheila. Sam lenyűgözve figyelte a szócsatát. Az volt az érzése, McCord méltó ellenfélre talált. Sheila Winters legalább olyan megingathatatlan határozottsággal és elszántsággal vitatkozott, mint a hadnagy. - Miért nem? - Mert négy nappal ezelőtt Leigh minden bizonnyal rendkívül ingatag idegállapotban volt. Ellenkező esetben soha nem adta volna beleegyezését ilyesmihez. - Azt akarja mondani, hogy nem volt beszámítható? -kérdezte McCord. - Természetesen nem. És nem szokásom olyan kifejezésekkel dobálózni, mint a „beszámíthatóság", hadnagy. Csak azt állítom, hogy négy nappal ezelőtt teljesen természetes és érthető okokból Leigh hihetetlen nyomás alatt állt. Sam tudta, hogy pontosan az történik, amitől McCord előre tartott. Sheila Winters pillanatokon belül felveszi a telefont, felhívja az özvegyet, és ráveszi az engedély visszavonására. - Akkor hadd dobálózzak én a szavakkal. Hallott már a „rendőrség munkájának akadályozásáról"? Ön szándékosan lassítja a nyomozást egy gyilkossági ügyben. Eddig ön nem szerepelt a gyanúsítottak listáján, de változtathatunk a hozzáállásunkon. Elküldhetem Littleton nyomozót ezzel a papírral meghatalmazásért a bíróságra. Sam magában döntetlent ítélt, de McCord tovább támadott. Sam kezébe nyomta a papírt. - Megvárlak itt, hogy dr. Winters addig se unatkozzon. Keress egy bírót, magyarázd el neki a helyzetet, és hozz hivatalos meghatalmazást! Ha már ott vagy, szerezz be egy házkutatási engedélyt is arra az esetre, ha a doktornő a végletekig kitart a fárasztó akadékoskodása mellett. És hívd ide Shradert és Womacket, hogy segítsenek a kutatásban, bármit keressünk is. - Egyezséget ajánlok - mosolyodott el halványan dr. Winters. - Nem egyezkedem. - Sok időt megtakarítana mindenkinek az ajánlatom. - Szeretem fecsérelni az időmet - mondta McCord mé-zesmázos hangon. - Mi sem áll távolabb az igazságtól, hadnagy - nevetett fel Sheila. - Maga alapvetően a végletekig türelmetlen ember. De nem szeretek elsőre ítélni. Ellenkezik az elveimmel. A következő a javaslatom. Nem mondhatnak rá nemet, mivel Leigh Manning perceken belül itt lesz. Az orvosi titoktartás szent és sérthetetlen. Ebben a pillanatban is bíróságok tucatjai állnak ki mellette szerte a világon. - A nyomozás szándékos akadályozása is legalább ekkora jelentőséggel bír. - Nem akadályozom semmiben, hadnagy. Amikor Leigh ideér, az önök füle hallatára mondom el az érveim amellett, hogy vonja vissza az engedélyét. Jogában áll hallgatni rám, és érvényteleníteni azt a papírt, amelyet korábban a rendelkezésükre bocsátott, nem igaz? Ez igaz volt, és ezt mindannyian tudták. - Amennyiben továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy minden kérdésükre válaszoljak, megteszem. Rendben? A nyomozóknak tényleg nem volt más választásuk, mint rábólintani az alkura, és McCord tisztában volt ezzel. Lassan mosolyra húzta a száját, arcán a sebhelyek hangsúlyosabbak lettek. - Hogyan is szállhatnék vitába a könyörtelen logikájával és az észérveivel? - mosolyodott el lustán. - Arra azért még kíváncsi lennék... - Azt meghiszem... - mosolygott vissza a férfira Sheila. Samnek az a gyanúja támadt, hogy két rendkívül intelligens, kiismerhetetlen ember magas szintű flörtölésének szem- és fültanúja. Kezdte kissé feleslegesnek érezni magát. Ráadásul Leigh Manning is vissza fogja vonni azt az engedélyt! -

- Tehát kíváncsi lennék rá, hogy Leigh Manning miért jön ma ide. - Nos, erre a kérdésére nyugodt szívvel válaszolhatok. Az újságírók minden mozdulatát lesik. Valósággal letáboroztak a háza elé. És Leigh már több mint egy hete nem mozdult ki otthonról, a temetést leszámítva. Megfenyegettem, hogy ha szép szóval nem jön el velem ma ebédelni, elrabolom. Étterembe, érthető okokból, nem mehetünk, ezért felajánlottam neki, hogy rendeljünk valamit ide. - Sajnálom, hogy meghiúsítottuk a terveiket - mondta McCord. - Nem hiúsítottak meg semmit, hadnagy - mosolygott a nyomozó naivitásán Sheila. - Az engedély visszavonásához Leigh-nek nem lesz szüksége pár percnél többre. Ahogyan az nem sokkal később Sam legnagyobb döbbenetére bebizonyosodott, Sheila Winters tévedett. Noha Leigh Manning krétafehér arca és törékeny mozdulatai hatalmas megpróbáltatásokról tanúskodtak, az özvegy nem volt hajlandó hallgatni a barátnőjére. A bőrkanapén ülve, smink nélkül, bő, bézs nadrágjában és fehér selyemblúzában, a lábát maga alá húzva, sebezhető kislánynak tűnt. A legapróbb jelét sem mutatta a tettetésnek. Aranybarna haja az arcába hullt, hatalmas szeme a napsütésben szikrázó, azúr tenger színeiben fénylett. - A nyomozók várnak a válaszra, Sheila. Mondj el nekik mindent, amit csak tudsz! - Határozottan tiltakozom, Leigh. Most nem gondolkodsz tisztán. - Nekem is szükségem van válaszokra. Ezért jöttem el. Mondj el, kérlek, mindent a nyomozóknak a férjemről. Én is hallgatlak, mert én sem tudom, ki volt Logan valójában. Csak azt hittem, hogy ismerem. - Hát jó - dörzsölte meg a homlokát gondterhelten Sheila. Aztán Leigh-re nézett. - Akkor másképp fogalmazok... - Ne félj, hogy megsérted az érzéseim! Ha te nem mondod el, majd olvasok róla az újságokban holnap vagy azután. Akkor este rákérdeztem, hogy szerinted Logannek viszonya volt-e Jane Sebringgel, és te tagadtad. - Pontosan mikor kérdezte meg ezt dr. Winterstől? -vágott közbe McCord. - A temetés után - válaszolt Sheila és Leigh egyszerre. - Miért kérdezte meg? Leigh nem törődött a hadnagy hangnemével, és nem kérte ki magának, hogy félbeszakítják. Csak lassan a férfira emelte a tekintetét, és csöndes alázatossággal válaszolt mintha többé már nem bántanák az ilyen apró kellemetlenségek, vagy legalábbis nem törődne velük. - Az újságok tele voltak rosszhiszemű találgatásokkal. - McCord hadnagy! - szólt a férfira figyelmeztetőn Sheila. - Kedvére faggathatja Mrs. Manninget, nem akadályozhatom meg benne, de ne az irodámban tegye! Eredetileg engem akart kikérdezni, essünk hát túl rajta! Borzasztóan nehéz feladat vár így is rám. A doktor Leigh-re nézett, a vonásai ellágyultak. - Logan sokkal összetettebb személyiség volt, Leigh, mint akkor gondoltam, amikor először felkerestetek. Sokkal összetettebb, zaklatottabb, ugyanakkor sokkal... szilárdabb egyéniség, mint eleinte véltem. Próbálom a lehető legegyszerűbben megfogalmazni, minden tudományoskodás nélkül. Aztán kelletlenül elszakította tekintetét a barátnőjéről, és a nyomozókra nézett. - Logan régi, gazdag New York-i arisztokrata családból származott. Sajnos mire ő megszületett, a nagyapja elherdálta a hatalmas vagyont, és a család tisztes szegénységben élt. Ennek ellenére egy vagyonos nagynéni és a család kapcsolatai révén, ugyanazokba a neves magániskolákba járhatott, ahová a felmenői. Volt azonban egy óriási különbség: Logan rendkívül szegény volt a társaihoz képest, és ezt mindenki tisztán látta. - Nem nyaralhatott az iskolatársaival, még csak meg sem hívhatta őket az otthonába. Úgy nőtt fel, hogy folyamatosan szégyenkeznie kellett. Még gyerek volt, amikor az apja meghalt,

és az anyja nem házasodott újra. Nem volt előtte férfi példakép, akitől bátorságot és helyes elveket tanulhatott volna. Ehelyett állandóan a Manning család fénykoráról szóló történetekkel tömték a fejét: véget nem érő mesékkel hatalmas palotákról, káprázatos antik kincsekről és a család sármos férfi tagjairól, akik a játékszenvedélyükről, a nőügyeikről és üzleti sikereikről voltak hírhedtek. - Logan már egészen fiatalon arról kezdett álmodozni, hogy a legendás ősök nyomdokaiba lép, és visszaszerzi a család vagyonát. Egyértelműen Manning-vér csörgedezett az ereiben: jóképű volt, okos és törekvő. És minden célját elérte... Sheila elhallgatott, és hosszan, szomorúan Leigh-re nézett. - Logannek azonban még ez sem volt elég ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. A bizonytalanság olyan mélyen gyökerezett a lelkében, hogy újra és újra bizonyítani akart az élet minden területén. Te magad mondtad egyszer, Leigh, hogy a világ minden kincsével a birtokában sem érezné magát tökéletes biztonságban. Igazad volt. És a sors kegyetlen iróniája, hogy Logan bizonytalanságát te magad is csak fokoztad. - De hát hogyan? - Pusztán azzal, aki vagy. Tehetséges, sokak által csodált és híres. Logan segített neked bejutni ebbe a csillogó világba, de közben ő a háttérbe szorult, és ez ellen időnként lázadozott az önérzete. Ilyenkor megerősítésre volt szüksége... - Amit más nőktől kapott meg - látta be megtörten Leigh. - Igen. Logan egyedül a küllemében és a vonzerejében érezte magát mindenki másnál különlegesebbnek. - De hát te pszichiáter vagy, Sheila, és tudtál Logan problémáiról! Miért nem segítettél neki, amikor hozzád fordult? - fogalmazta meg Leigh a Sam fejében is felmerülő kérdést. - Nehéz kérdés - egyenes és egyszerű. Megpróbálom a választ is így megfogalmazni. Valóban pszichiáter vagyok, és az esetek többségében helyre tudom hozni, ami elromlott. De létrehozni nem tudok jellemvonásokat, melyek nem adottak eleve a páciensben, és amelyekre az illető nem is vágyik. Egyszerűen fogalmazva, Logan gyenge jellem volt. Ha összeütközésbe kerültek a személyes érdekeivel, szemrebbenés nélkül fittyet hányt az olyan hangzatos elvekre, mint becsület vagy hűség. Ha ez kicsit is vigasztal, Leigh, utána mindig szörnyű bűntudatot érzett, és fogadkozott, hogy többé nem teszi meg. Amikor azonban megint lehetősége nyílt félrelépni, nem tudott nemet mondani. Legalábbis nem elég gyakran. Leigh feje erőtlenül előrebukott, mintha megadta volna magát a sorsnak. Sam szíve összefacsarodott a látványra. - Mondott Logan bármit... bárkivel kapcsolatban... ami magyarázatot adhat a meggyilkolására? - kérdezte Leigh elcsukló hangon. - Nem, nem mondott. - És azt tudod, miért vásárolt fegyvert? - Sajnálom, Leigh, de nem tudom. Az özvegy felállt. A büszkeségét és önbecsülését két idegen előtt porba tiporták, visszaéltek a bizalmával, az álmait összetörték. Sam aggódva figyelte, ahogy a nő, láthatóan minden erejét összeszedve, kihúzza magát és felemeli remegő állát. Annyira igyekezett megőrizni a tartását, hogy Sam azt hitte, egyenesen kivonul - vagy inkább kiszalad - a szobából. Ehelyett azonban Leigh Kendall megállt a nyomozók előtt, és udvariasan elbúcsúzott. - Most mennem kell. Megvan mindenük, ami a munkájukhoz kell? - Igen - nézett a könnyáztatta szemekbe Sam. Leigh távozása után még hosszú ideig csend telepedett a szobára. Sam úgy érezte, Sheila Winters is az érzéseivel küzd. - Rendbe fog jönni - mondta a pszichiáter, de nem lehetett tudni, hogy önmagát vagy a nyomozókat igyekszik meggyőzni.

- Ön szerint tudott Mrs. Manning a férje hűtlenkedéséről? - kérdezte McCord. - Azt tudta, hogy képes rá. Pár évvel ezelőtt ugyanis Logan egyszer már megcsalta, és Leigh rájött. Teljesen összeomlott. - És mostanában? Sejthetett valamit Mrs. Manning? - Maga is látta az arcát! - nézett dühös felháborodással a hadnagyra Sheila. - Mégis mit gondol? Ahogy a rendelőből kiléptek, Sam utat engedett dühének. - Bárki ölte is meg Logan Manninget, előtte alaposan megkínozhatta volna! McCord majdnem elnevette magát, de még időben észhez tért. - És tudod, mit? - nézett Sam a hadnagyra. - Mit? - kérdezett vissza a férfi, és egy pillanatra a tekintete mintha a lány ajkán időzött volna. - Szerintem Leigh Manningnek semmi köze nem volt a férje meggyilkolásához. Az égvilágon semmi. - Különös, hogy te erre következtettél az iménti beszélgetésből, Sam. Én abban a rendelőben egy sor nagyon is valós indítékot hallottam. - Ahogy gondolod. Próbáld a saját elképzelésedbe illeszteni az elhangzottakat. Én megyek a saját fejem után.

Negyvenkettedik fejezet

Courtney Maitland a kezében lévő kártyákra nézett, majd kiválasztott egyet, és az asztalra tette. - Miért bámulod folyton az órát? - kérdezte O'Harát. - Ideges vagyok - sóhajtott hatalmasat a sofőr-testőr. - Csináltam valamit, amit lehet, hogy nem kellett volna. - Én egész életemben, folyamatosan olyasmit csinálok, amit lehet, hogy nem kellene, O'Hara. De a határokat feszegetni izgalmas. - Csakhogy most nem a saját életemről van szó. Beleavatkoztam Mrs. Manning életébe. Már két és fél hete eltemettük a férjét, de Mrs. Manning továbbra sem hajlandó kimozdulni, találkozni a barátaival vagy akár csak telefonon beszélni velük. Nagy ritkán vált néhány szót Mr. Solomon-nal, de Hildán, Brennán és kettőnkön kivül senkivel sem találkozik. Pedig még mindig rengetegen keresik nap mint nap. Bár attól tartok, ezeknek az embereknek a többsége csak csámcsogni szeretne Mrs. Manning balsorsán. - Leigh azt sem tudja, kiben bízhat meg ezek után -mondta józanul Courtney. - Hát, ez nem csoda - nyitotta ki a hűtőt O'Hara. Magának egy sört, Courtney-nak egy kólát vett elő. Újra az órájára nézett. - Mrs. Manningnek kontrollra kellett mennie az orvosához. De már öt is elmúlt. Azt hittem, mostanra már itthon lesz. - Miért nem te vitted el? - Hilda épp elküldött bevásárolni, amikor Mrs. Manningnek eszébe jutott, hogy ma kell az orvoshoz mennie. El kellett indulnia, mielőtt én hazaérhettem volna. A férfi ivott egy korty sört.

- Mégis mi köze ennek ahhoz, hogy beleütötted az orrod Leigh magánéletébe? - kérdezte türelmetlenül Courtney. - Nemrég elárultam valakinek, hogy Mrs. Manning itthon lesz ma este. Már többször kereste az illető, de Mrs. Manning nem volt hajlandó találkozni vele. Én meg arra gondoltam, talán jót tenne neki, ha látná, ezért áthívtam a fickót. - Hát, nem is tudom, hogy jó ötlet volt-e... - Ráncolta a homlokát Courtney. - Most már én sem. Akkor annak tűnt. - Nos, nekem eddig minden katasztrófával végződő ötletem remek gondolatnak tűnt eleinte. Szóval, kit hívtál meg? - vette fel újra a lapjait a lány. - Michael Valentét. Courtney egy percig szóhoz sem jutott. - Ezt meg mi a fenéért csináltad? Eddig sem látták itt szívesen. Te magad mondtad, hogy Leigh nem is ismeri! - Azért hívtam át, mert akkor láttam utoljára mosolyogni Mrs. Manninget, amikor Valente itt volt. Tudom, hogy nincs jó híre, de elmagyarázom... - Ezt nem hiszem el! Eldobtad a kőr hatosod, amikor láttad, hogy az előbb vettem fel a treff hatost! - Azzal, a másik válaszát meg sem várva, Courtney felvette az eldobott lapot. Mégis miért döntöttél úgy, hogy Valente átjöhet? - kérdezte közben. - Mert amikor legutóbb átjött azzal a pizzával, Mrs. Man-ning rájött, hogy már régóta ismeri. Amikor még egyetemre járt, Valente a lakásához közeli boltban dolgozott, és a nagynénje gyakran készített garnélás pizzát Mrs. Manning-nek. Egy este Valente még az életét is megmentette. - De miért tartott ilyen sokáig Leigh-nek, hogy felismerje? A neve sem volt ismerős neki? - Valentének akkoriban szakálla volt, és Mrs. Manning csak a becenevét ismerte. Nem is emlékszem már, mi volt az, csak azt tudom, hogy „sólymot" jelent olaszul. - Tényleg? - dobott el egy lapot Courtney. - Ez megmagyarázza, miért cipelte le Leigh-t a hóban a kunyhóig és vissza. És hogy miért sietett a segítségére a helikopterével. Kicsit olyan, mint egy... mondjuk, egy volt barát? - Eleinte úgy gondoltam, csak régi, jó barátok. De azon az estén, amikor Mrs. Manning megtudta, hogy a férje meghalt, Valente tett valamit, ami nagyon elgondolkoztatott. - Mit? - noszogatta Courtney izgatottan O'Harát, aki azonban a lapjaival volt elfoglalva. Mit csinált? - Néhány órával a zsaruk távozása után felkeltem, hogy leoltogassam a villanyt, és bezárjak éjszakára. Azt hittem, Valente már réges-rég lelépett, de tévedtem. Egyedül ücsörgött Mrs. Manning szobájának az ajtajában, és a földet bámulta. Szomorúnak és rettentően fáradtnak tűnt. Mintha... nem is tudom... mintha őrködött volna... - O'Hara új lapot húzott, majd győzelemittasan felkiáltott. - Kopogok! -Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A férfi a készülékhez rohant, és felvette. Nem sokkal később visszaült az asztalhoz. - A portás volt az. Valente megérkezett. - Remek! - kiáltott fel lelkesen Courtney. - Nos, remélem, Mrs. Manning legalább feleannyira örül majd neki, mint te! - Beengedem a vendégünket, amíg te... amíg te elfoglalod magad! - viharzott ki a konyhából a lány, mielőtt O'Hara tiltakozhatott volna. Courtney akkora lendülettel nyitott ajtót, hogy Valente hátrált egy lépést, mintha rossz helyen járna. Michael Valente vagyok - magyarázta. - Tudom. Én Courtney Maitland vagyok - nyújtott a férfinak kezet a tini. Egy pillanatig úgy tűnt, Valente nem fog vele kezet, de aztán meggondolta magát.

Hello - mondta hanyagul a vendég. - Hogy vagy? - Tényleg érdekel? Sosem értettem, miért kérdezgetik ezt egymástól az emberek. Elcsépelt és felesleges. Nem gondolod? Valente még be sem lépett, de kabátjával a karján, egy hosszú pillanatig elgondolkozva nézett a lányra. - De. Elcsépelt és felesleges. - De miért? - firtatta Courtney. - Csak - mondta a férfi nyersen. - Mert elcsépelt és felesleges. Courtney azt hitte, egyből megkedveli vagy megutálja majd a férfit. Arra nem számított, hogy érdekesnek fogja találni. Meglehetősen ritkán találkozott érdekes harmincon túliakkal. Michael Patrick Valente ráadásul már a negyvenen is túl volt egy évvel, ahogy Courtney korábban megtudta. Kiderült róla még az is, hogy ír vér is folyik az ereiben - a nagymamája révén -, hogy százkilencven centiméter magas, és hogy a Savile Row-n varratja az öltönyét. A férfi erős állát kiemelte rövidre vágott, dús, sötét haja. Izgalmas szeme határozott vonalú szemöldök alól izzott - és most éppen Courtney-t vette alapos vizsgálat alá. Nem akarsz behívni? -

- Ó, dehogyisnem! Bocsi! Elkalandoztak a gondolataim - szabadkozott Courtney. Szoktál römizni? - Mrs. Manning itthon van? - kérdezte Valente válasz helyett. - Még nincs. Csatlakozz O'Harához és hozzám a konyhában! O'Hara nevének hallatán Valente mintha kissé megkönnyebbült volna. Courtney elvette a kabátját, majd a konyhába vezette a vendéget. Az ajtóban előreengedte Valentét, majd lazán az ajtókeretnek támaszkodva alaposan szemügyre vette a férfi profilját. Tudta, hogy ez az ember négy évet ült emberölésért, és hogy a börtönben az ideje nagy részét jogi könyvek olvasásával töltötte. Azt is tudta, hogy szabadulása után Valente hat évig egyszerre dolgozott és tanult, majd 3,9-es átlaggal végzett két szakon is a New York-i Egyetemen. Két évvel később a Harvardon szerzett mesterszintű üzleti diplomát. O'Hara felpattant, ahogy Valente megjelent a konyhaajtóban. Nem látta a férfi háta mögött álló Courtney-t. - Sajnálom - mondta a sofőr -, de Mrs. Manning még nincs itthon. Ráadásul még szólni sem tudtam neki a látogatásodról. - Semmi gond. Ma már nincs más dolgom - rázott kezet a sofőrrel Valente. - Újabban már bébiszitterkedést is vállalsz, Kalapács? - mosolyodott el alig észrevehetően. - Courtney-ra gondolsz? Vele römizni szoktunk. De alaposan fel kell kötnöm a gatyám, ha vele játszom! Mrs. Man-ningre még lehet, hogy várnunk kell egy darabig. Kérsz egy kávét, bort vagy bármi más innivalót? - Egy kávé jólesne. Joe kávét töltött, és odanyújtotta Valentének. - Ha gondolod, helyezd magad kényelembe a nappaliban. - Inkább maradok. - Hát igen, kellemes itt - dünnyögte O'Hara, miközben bizonytalan pillantásokat vetett az asztalon heverő kártyára. Nem tudta, mi lenne illendőbb: eltenni a kártyát, vagy meghívni a vendéget - aki mellesleg ma estére a cinkosa -egy partira. Courtney-t ezzel szemben cseppet sem érdekelte az illem. Szerette volna minél jobban kihasználni, hogy egy kis időt a hírhedten magának való, a rendőrséggel állandóan összeütközésekbe keveredő milliárdos társaságában tölthet. Üljünk le az asztalhoz - javasolta a lány.

O'Hara megkönnyebbült, hogy meghozták helyette a döntést. Fogta a sörét, és az asztalhoz telepedett. Valente is leült, és könyökét lazán a szék támlájára tette. Courtney Valente mellett foglalt helyet, szemközt O'Harával. Kényelmetlen csend ereszkedett közéjük, és Courtney úgy döntött, céljai elérése érdekében jobb, ha minél hamarabb kellemes hangulatot teremt. Kettéosztotta a kártyákat, majd egymás felé fordítva a két paklit, hüvelykujjával ügyesen egymásra pergette a lapokat. Kétszer megismételte, majd osztott O'Harának. - Folytassátok csak - bátorította őket Valente -, nem akartam megzavarni a szórakozásotokat. - A nyertes kihívja a vendéget! - rikkantotta Courtney, ellentmondást nem tűrő hangon. Újabb lapokat osztott O'Harának, de közben Valentéhez beszélt. - Joe azt mondja, már régóta ismeritek egymást Leigh-vel. A férfi nem válaszolt. Amikor Courtney csodálkozva felnézett a lapjából, csak a derűsen rosszalló tekintetével találkozott. - Ha jól emlékszem - folytatta kitartóan a lány -, Joe azt mondta, hogy még abból az időből ismeritek egymást, amikor Leigh egyetemre járt - Továbbra sem kapva választ, Courtney oldalvást a férfira sandított, miközben lapot húzott. Valente összehúzott szemöldökkel méregette. - Joe azt is mondta, hogy egyszer amikor megtámadták, megmentetted Leigh-t... Courtney-t annyira zavarta, hogy nem kap választ, hogy eldobott egy lapot, amit igazából meg akart tartani. - Igaz ez? - nézett most már ingerülten a férfira. A konyhában kellemes félhomály uralkodott, de Courtney így is látta a Valente szemében megcsillanó derűs makacsságot. O'Hara húzott, a lány is. Aztán a lány feladta. Leengedte a kezét, és szemét a plafonra emelve bejelentette, hogy römije van. Valente válla rázkódni kezdett a nevetéstől. Courtney ahhoz volt szokva, hogy ő keltsen másokban zavarodottságot és bizonytalanságot, nem fordítva. Szinte csodálta Va-lentét, amiért képes volt ebben a szokatlan élményben részesíteni. Ugyanakkor el nem tudta képzelni, mit tart a férfi ennyire szórakoztatónak. Mindenesetre esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot. Fogta a paklit és újra megkeverte. - Tegyük egy kicsit érdekesebbé a játékot! - mondta Valentének, miközben egy profi játékos stílusában és gyorsaságával osztotta a lapokat. Ily módon a játékba kényszerítve, Valente az asztalhoz fordult, vetett egy pillantást a lapjaira, majd fesztelen arccal azt kérdezte: - Mennyire legyen érdekes a játék? - Eldobott lapja már landolt is az asztal közepén. Gyorsan játszott, így próbálta feszültség alatt tartani és kapkodásra késztetni Courtney-t. - Húsz dollár pontonként - jelentette be a lány, meg sem hallva O'Hara felszisszenését. Aztán ő is dobott. - Ki tudod fizetni, ha vesztesz? - Aha - tett le egy újabb lapot Courtney. - És te? - Szerinted? A lány keze félúton megállt a következő kártya felé. Valente szemébe nézett. - Szerintem utálsz veszíteni. Üzletben, játékban... mindenben - mondta, majd dobott, és várta a férfi reakcióját a provokációra. Valente az eldobott lapra nézett. - Kopogok! - mondta. - Mi? Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Courtney az orra elé terített lapokat bámulva. Nyerő lapoknak nyomát sem látta. - Mégis mi akar ez lenni? - kérdezte felháborodottan.

- Nos, ha pontonként húsz dollárral számolunk, ez bizony egy használt autót vagy egy bundát jelent a számodra. A tinin zavarodott ingerültség lett úrrá. - Nekem nem kell sem autó, sem bunda! - Nem? - kérdezte negédesen Valente, majd a kártyákat Courtney felé seperte az asztalon, hogy a lány újra megkeverhesse őket, ha akarja. - Akkor miért akarsz pontonként húsz dollárért játszani? Courtney egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról. Lassan felemelte a paklit, és keverni kezdte. Mosolygott, nem tehetett róla. Valahogy vonzónak találta Valentét. És kiismerhetetlennek, bonyolultnak, okosnak és nagyon is veszélyesnek. Egészen egyszerűen bejött neki a fickó. Aztán hirtelen szöget ütött valami a fejébe, és arra jutott, nem dönt abban a kérdésben, szimpatikus-e neki a fickó, amíg meg nem tudja Valente válaszát. - Nem azért hagytál nyerni egészen véletlenül, mert attól tartottál, nem tudom majd kifizetni az adósságomat? -kérdezte a férfi arcát fürkészve, miközben újra osztott. - Nem. Minden bizonnyal van elég pénzed, hogy rendezd a kártyaadósságaidat. - És ezt egészen pontosan miből gondolod? Kicsi a valószínűsége, hogy az öltözékemből vontad le ezt a következtetést. - Nem Noah Maitland húga vagy? - De igen - bólintott Courtney. - Honnan tudtad? - Találkoztam már a bátyáddal. Courtney-nak rendkívül rossz előérzete támadt. Rögtön megfeledkezett a kártya partiról. Csak nem tanúskodott ellened Noah... vagy ilyesmi? Valente felnevetett gazdagon zengő baritonján. Nevetése ugyanakkor mintha kissé rozsdásan csengett volna, mintha csak ritkán nevetne. - Ne aggódj! Csak volt néhány közös üzleti ügyünk. Egyszer láttalak téged, amikor meglátogattam Noah-t a Palm Beach-i házában. Courtney megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán újabb kör römibe kezdett a férfival, aki váratlanul kihívásnak bizonyult. Nagy kihívásnak. Meglepően nagynak.

Negyvenharmadik fejezet

Ahogy Leigh a lakásba lépett és felakasztotta a kabátját, először Courtney nevetését hallotta meg a konyha felől. Aztán O'Hara nevetése is felzendült. A harsány, vidám hangok oda nem illőnek, idegennek tűntek. A derű Logannel együtt elhagyta Leigh otthonát azon a végzetes napon, amikor egy hónappal korábban a férje a hegyekbe indult. A karácsony nyomtalanul tűnt tova. Leigh nem állított fát, és az előszobaasztalt is csak felbontatlan karácsonyi üdvözlőlapok borították a szokásos ünnepi girlandok helyett Ajándékot csak Hildának, Brennának, Courtney-nak és O'Ha-rának rendelt a Neiman Marcus karácsonyi katalógusából. Otthona sötét hallgatásba burkolózott, mintha halotti lepel borult volna rá. De a szinte áthatolhatatlan, súlyos csend egyben oltalmat is nyújtott a beszéd nyűgös kötelezettségével szemben. így nem kellett beszélnie az érzéseiről, még csak gondolnia sem kellett rájuk. Már nem tudott sírni. Többé már nem törtek elfojtott érzések orvul a felszínre, hogy újra és újra felzaklassák. Zsibbadt nyugalmat érzett. Csendet. Most azonban megzavarták ezt a mély hallgatást. Leigh elindult a konyha felé, a nevetés irányába.

O'Hara látta meg először. Bűntudatos ábrázattal ugrott fel az asztaltól, majdnem feldöntve a székét. - Egy forró kávét, Mrs. Manning? - kérdezte a kelleténél kicsit harsányabban. - Nézze, ki látogatott el hozzánk! Leigh meglepetésében visszahőkölt az elé táruló látványtól. Úgy tűnt, Michael Valente kártyacsatát vív a konyhájában a sofőrjével és a tizenéves szomszédjával. Valente felállt. Csendes mosolya elárulta, hogy tudja, hívatlan vendég, de ennek ellenére nem áll szándékában távozni. Leigh a férfi szemébe nézve azonnal megértette ezt, és még sokkal többet is. De képtelen volt bármit is tenni. Csak állt ott, amíg Valente oda nem lépett hozzá. A férfi felemelte a jobb kezét, de nem kezet akart fogni, ahogy Leigh gondolta. Keze elsiklott a nő keze mellett, és az álla alatt állapodott meg puhán. Gyengéden elfordította Leigh arcát jobbra, majd lassan balra, és résnyire összehúzott szemmel minden apró részletét megvizsgálta. Leigh csak tágra nyílt szemmel figyelte, mi történik. Michael régi barát, és Leigh már ismert minden vigasztalást, amit régi barátok - igazak és hamisak – nyújtani tudtak, várta, hogy a férfi is megkérdezze, hogy érzi magát, jól van-e. Valente azonban egyszer csak elengedte az állát, és széles vállával eltakarva a konyha bejáratát, tettetett sértődöttséggel megszólalt kellemes baritonján: - Már hetek óta nem találkoztunk, Leigh! Meg sem kérdezed, hogy vagyok? Leigh szeme még jobban elkerekedett. A döbbenet régen tapasztalt reakciót váltott ki belőle: elnevette magát. De a nevetés éppolyan hamar eltűnt, mint amilyen hamar a felszínre tört. Helyette rögtön a sírás kezdte fojtogatni, de Leigh küzdött ellene, és minden erejét összeszedve tovább mosolygott. - Ó, szörnyen udvariatlan voltam! - mondta. - Szóval, hogy vagy? - Beletelt egy kis időbe, míg ráeszmélt, hogy Michael szerepet cserélt vele. - Pokolian érzem magam. Mindenem fáj, de főképp a lelkem. Minden, amiben hittem, tévedésnek bizonyult, olyanok árultak el, akikben megbíztam... - Leigh hiába küzdött minden igyekezetével, érezte, hogy könnyei forró patakokban ömleni kezdenek. - Nem tudok nyugodtan aludni, félek az álmoktól - folytatta csendesen a férfi. Leigh meg akarta törölni az arcát, de Michael magához húzta, fejét a mellkasára vonta. Sírj csak, Leigh - mormolta. - Sírj! Pár perce még megnevettette a férfi, most meg azon kapta magát, hogy megállíthatatlanul zokog, válla, amelyet hetek óta súlyos terhek nyomnak, görcsösen rázkódik. Legszívesebben kitépte volna magát az ölelésből, és elszaladt volna, de amikor megpróbálta, Michael még erősebben szorította magához. Körbefogta az arcát, és puhán simogatni kezdte az arcélét. - Minden rendbe jön - suttogta, amikor a zokogás csillapodott. - ígérem - tette hozzá, majd Leigh kezébe nyomott egy zsebkendőt. A nő elfogadta a zsebkendőt, és egy picit hátralépett, hogy kifújja az orrát. A férfi továbbra is átkarolta, de Leigh zavarában nem mert ránézni. - Nem hiszem, hogy túlteszem valaha magam ezen -vallotta be. Michael ismét az állához nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Ez a betegség nem gyógyíthatatlan, Leigh. Kilábalsz belőle! Te döntőd el, meddig és mennyire vagy hajlandó szenvedni a férjed árulása miatt. - Néha dühöt érzek, de az sem segít - törölte meg a szemét Leigh. - Mert a düh is csak szenvedés, melyet saját magunkra rovunk ki. - De akkor mégis mit tehetnék? - Szerintem sokat lendítene az önbecsüléseden, ha bosszút állnál Loganen. - Remek! - mondta Leigh könnyes szemmel. - Akkor fogd a lapátot, irány a temető! Michael felnevetett, és ismét közelebb húzta magához a nőt. Állát Leigh homlokán pihentette.

- Erős vagy, Leigh - mondta gyengéden. - Mégis lehet, hogy kezdetnek választhatnál valamilyen kevésbé megerőltető megoldást. Leigh feszengeni kezdett a férfi ölelésében, hátrált egy lépést, de egy árnyalatnyi mosoly tovább bujkált a szája szegletében. - Mit javasolsz? - Azt, hogy vacsorázz ma velem. - Rendben. Megkérem Hildát, hogy... - Ne itt. - Étteremre gondoltál? Nem hiszem, hogy... Igazán... Még nem. Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi vitatkozni kezd, de Leigh olyan hevesen rázta meg a fejét a gondolatra, hogy mindenfelől kíváncsi pillantások kereszttüzének tegye ki magát, és riporterek elől meneküljön, hogy Valente végül beadta a derekát. - Rendben, akkor itt vacsorázunk. - Lezuhanyoznék és átöltöznék - mondta Leigh. - Várnál rám még egy fél órát? A kérdés mintha szórakoztatta volna Valentét. Persze. Többet is. Leigh nem tudta mire vélni a férfi válaszát, töprengve indult a lakás túlsó felén lévő hálószobájába. Michael elgondolkozva nézett utána. Hogy várnék-e rád még fél órát? Bármeddig várnék rád. Évek óta várok rád. Hirtelen ráeszmélt, hogy Leigh érkezése előtt O'Harával és Courtney Maitlanddel kártyázott. Megfordult. Courtney kővé dermedve bámult rá, és O'Hara is ugyanabban a pozícióban állt a széke mellett, mint Leigh belépésekor. Michael a zsebébe süllyesztette a kezét, és szemöldöke felemelésével jelezte, hogy a két szemtanú jól gondolja, amit gondol. Courtney még mindig ólmos lassúsággal a táskájáért nyúlt, és felállt. - Nekem... - megköszörülte a torkát - nos, nekem... mennem kell. Szavai hallatán O'Hara is megmozdult. - Szólok Hildának, hogy főzzön valami finomat - mondta, miközben a pult és az asztal között a konyha végéből nyíló ajtó felé oldalgott. Courtney kifelé menet megtorpant Valente mellett, és kérdőn nézett fel a férfira. - Igen, Courtney? - kérdezte Valente rövid hallgatás után. A lány átvetette a vállán a táska pántját, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Jó éjt - adta fel végül. - Jó éjt. A kilincsen nyugtatva a kezét Courtney még egyszer visszafordult a férfihoz. Amikor megszólalt, a hangjában már nyoma sem volt a komolytalan kamasznak. - Leigh azt mondta egyszer, imád a kandallóban ropogó tűz előtt ücsörögni.

Negyvennegyedik fejezet Michael újabb fahasábot dobott a kandallóba, majd a piszkavassal beljebb tolta a tűzbe. Hilda az ebédlőasztal körül sürgölődött. A férfi épp felegyenesedett a tenyerét sepergetve, amikor Leigh a szobába lépett. Hosszú, krémszínű pamutruha volt rajta, övvel összefogva a derekán. A ruhát textilgombok díszítették, gallérja széles, ujja hosszú, bő volt. Első ránézésre elegáns köntösnek tűnt, de Michael hamar rájött, hogy csak a képzelete játszik vele.

- Tüzet gyújtottál! - kiáltott fel Leigh, miközben elvette a felé nyújtott pezsgőt. Aranybama haja lazán a vállára omlott, és a tűz fényénél vörös árnyalatot kapott. - Pezsgő? - nézett kérdőn Valentére. - Ilyen alkalomra ez dukál - válaszolta a férfi. Milyen alkalomra? - Az új kezdetre! Az első lépésre - amikor újra küzdeni kezdesz! - koccintotta poharát Michael Leigh poharához. - Az első lépésre! - mosolygott a nő bátran, és ivott egy kortyot. - Mit is mondtál, mi a következő lépés? A bosszú. Leigh nem firtatta a második lépés mibenlétét, és a férfi ennek rendkívül örült. Leigh távolról sem volt felkészülve még a következő lépésre. Jobb, ha egyelőre nem is hall róla. A gyakorlati megvalósításáról nem is beszélve. Gondolkoztam - mondta a nő. Michael a ragyogó szempárba nézett, amely tizennégy évvel azelőtt rabul ejtette, és nézte, ahogy Leigh félresöpör egy dús fürtöt a homlokából. A férfi pontosan emlékezett erre a mozdulatra, és arra is, hogy Leigh szeme csak napvilágnál csillog kékeszölden, félhomályban, például most is mély azúrkék színű lesz. Emlékezett arra, hogy a nő mindig enyhén oldalra billentett fejjel figyel, ahogy most is. Michael tekintete a cseresznyepiros ajkakra esett. Eszébe jutott, ahogy egy hónappal korábban Leigh abban a vörös ruhában jött felé a partin maga volt a kifinomult elegancia. Miről gondolkoztál? - Alkut szeretnék kötni - mondta Leigh figyelve, ahogy a férfi az ajkához emeli a poharát. Miféle alkut? - kérdezte lemondóan Michael. - Szeretném, ha megegyeznénk, hogy ma egy szó sem esik Loganről. Ha szóba hoznám, állíts le, kérlek! Rendben? Egyre jobban alakul az este! - Rendben. - Választhatok helyette másik témát? - Hogyne. - És megegyezhetünk abban is, hogy teljesen nyíltan és őszintén fogunk beszélni? - Igen. - Megígéred? Michael rosszat sejtett, de már késő volt. Már a szavát adta. - Tartom a szavam. - Mintha nem lennél teljesen biztos magadban... - kortyolt mosolyogva a pezsgőjébe Leigh. - Valóban nem vagyok. Egészen pontosan miről szeretnél beszélgetni? - Rólad. - Ettől tartottam. - Meggondoltad magad? - Te is tudod, hogy nem - nézett komolyan a nő szemébe Valente. Leigh elkapta a tekintetét, és Hildára nézett, aki az ebédlőben éppen a gyertyákat gyújtotta meg. - Mit kapunk vacsorára, Hilda? - Lasagnét. Már a sütőben van. Készítettem hozzá Cézár-salátát is. - Most már boldogulunk magunk is. Ha megterített, nyugodtan elmehet pihenni. Hilda isteni lasagnét készít! -fordult Valentéhez. - Szerintem a te tiszteletedre készített olasz ételt.

- Elsősorban önnek készítettem, Mrs. Manning! - kérte ki magának a feltételezést Hilda. Ugyanis nem sok ennél hizlalóbb ételt ismerek. Mr. Valente? - Igen? - nézett a házvezetőnőre a férfi. - Oltsa majd el a tüzet, kérem, mielőtt távozik! És vigyázzon, hogy ne kormozza össze a szőnyeget! Michaelt meglepte és szórakoztatta az asszonyság stílusa, és Leigh pontosan tudta, miért. Ahogy Hilda kitette a lábát, Leigh odasúgta a vendégének: - Hilda a kosznak még a gondolatától is rosszul van, és a tisztaság érdekében képes bárkinek a körmére koppintani. De tűzbe tenné értem a kezét. Michael rájött, hogy Leigh attól tart, Hilda megbántotta őt, és legszívesebben forrón átölelte volna. Az élete darabokra hullt, ő mégis törődik másokkal, miközben kedves és bátor. Legszívesebben azonnal megmondta volna neki, mennyire büszke rá, de Hilda jelenlétében üres fecsegésre volt kárhoztatva. Aztán a házvezetőnő végre bejelentette, hogy asztalhoz ülhetnek, ő pedig visszavonul a szobájába. Akkor hát, irány a konyha? - kérdezte Leigh. A konyhaasztalon főtt garnélarák várta őket jégágyon, citrommal és petrezselyemmel körülvéve. Leigh kihúzott két kovácsoltvas széket, és kényelembe helyezte magát. - Hilda most már hallótávolságon kívül van. Nincs több haladék! - figyelmeztette mosolyogva a férfit. - Most már beszélhetünk rólad! A pezsgő meghozta a Michael által kívánt hatást. Leigh gyakrabban mosolygott, tekintete kevésbé volt fájdalommal teli. - Hol kezdjem? - Kezdd ott, hogy elneveztek Sólyomnak! - Azt a történetet már ismered - mondta Michael határozottan. - Őrszem voltam. Vagy arról szeretnél hallani, hogyan lettem bűnöző? Leigh egy pillanatig bizonytalankodott, majd beisme-rően bólintott. - Igen, azt hiszem, arról szeretnék hallani - mondta egyszerűen. Michael az asztal túloldalán lévő pulthoz ment, és lazán nekitámasztotta a csípőjét. - Ebben az esetben szeretném kiegészíteni az egyezségünket - biccentett a garnélás tál felé. - Részletesen elmesélek mindent, de neked közben végig enned kell. Leigh megfogott egy rákot, és a szószba mártotta. Michael pedig mesélni kezdett... - Körülbelül nyolcéves lehettem. A szüleim még éltek, amikor Angelo elnevezett Sólyomnak. Angelo akkor volt tizenegy. Született vezér, hű csatlósokkal. Közéjük tartoztam én is, és a legjobb barátom, Bili, a szomszéd srác is. Mi ketten dísztárcsákkal kezdtünk, de egy-két év múlva már bármilyen mozdítható, értékesíthető dolgot elloptunk. Amikor épp nem loptunk, a „területünket" védtük. Eleinte csak verekedtünk, később, tizenévesen viszont már inkább kést rántottunk. Leigh előrehajolva várta a folytatást. - Mondd tovább! - Egyél még! Leigh újabb garnélát tüntetett el, és Michaelnek el kellett fojtania a mosolyát, látva, milyen izgatottan várja a folytatást. - Tizenhat voltam, amikor betörtünk valahova a rivális banda területén, és az összetűzésben csúnyán megvágtak. Angelo két fickót szedett le rólam, miközben ő maga is majdnem halálos sebet kapott. Mikor a rendőrök megérkeztek, persze már csak mi voltunk a helyszínen. Le is csuktak minket. - Akkor csuktak le először? - Nem, de akkor hagytam ott majdnem a fogamat először, és nagyon nem tetszett az élmény. Én az „ötletgazda" voltam, vagy mi, Angelo akcióinak a kiagyalója, ugyanis résztvevőként nem sok hasznomat vette - vallotta be a férfi.

- Miért? - Mert a vérnek a látványától is irtóztam. Főleg, ha a saját véremről volt szó. Nem láttam értelmét feleslegesen pocsékolni. Leigh magát is meglepve felkuncogott, majd ivott egy korty pezsgőt, és újabb garnéláért nyúlt. - Akkor már a nagynénéddel és a nagybátyáddal éltél. Ők mit szóltak a zűrjeitekhez? - A nagybátyám egy évvel az után, hogy hozzájuk kerültem, szívinfarktusban meghalt. A nagynéném pedig nem tudott kordában tartani minket. El sem hitte, hogy Angelo és én valóban elkövettük azokat a dolgokat, amelyekért lecsuktak minket. Úgy gondolta, a zsaruk ránk szálltak valamiért. - És Bili szülei? Ők mit csináltak, amikor lecsukták a fiukat? - Felhívták Bili nagybátyját, aki hadnagy volt a New York-i rendőrségnél, és gondoskodott arról, hogy nyoma se maradjon a történteknek. Bili neki köszönhette, hogy - a bandából egyedül neki - nem volt priusza. Az volt a legviccesebb az egészben, hogy Bilinél megátalkodottabb forrófejű bajkeverő kevés volt a környéken, de annyira törékeny és gyenge testfelépítésű volt, hogy sem a szülei, sem az őt rajongásig szerető nagybátyja nem tudták elképzelni róla, hogy hozzánk hasonló bűnözőpalánta. Idővel Angelót bosszantani kezdte, hogy csak Bilinek nincs priusza, és elkezdte kihagyni az akcióinkból. Aztán meg elterjesztette róla, hogy besúgó. - És te hogy viselted, hogy Bili mindig megússza? - Nekem nem bökte annyira a csőröm, mint Angelónak. - Okosabb voltál Angelónál? Vagy mi? - Nem. Azért, mert eleinte Bili nagybátyja az én irhámat is megmentette néhányszor. A szüleim halála előtt Bili családja és az enyém nagyon jóban voltak, és a nagybácsi még emlékezett a régi szép időkre, a közös vacsorákra, és az együtt játszó kis Billyre és Michaelre. - Jó okod volt arra, hogy így élj, így viselkedj akkoriban - támasztotta az állát elgondolkodva és a történetet átérezve Leigh. - Valóban? - csillant a férfi szemében csodálat. - Mire gondolsz? - Nagyon fiatalon elveszítetted a szüléidet, és rossz környéken nőttél fel. Szegénység, rettenetes iskola, rossz társaság vett körül, így aztán a törvény előtt is hátrányos helyzetből indultál... - Leigh... - szólt közbe Michael. - Igen? - Bajkeverő voltam. Én választottam azt az utat. - Lehet, de a körülmények kényszerítettek rá. - Egyedül a saját vágyaim kényszerítettek rá. Sok mindent akartam, és úgy döntöttem, a magam módján szerzem meg őket, és nem a törvényes úton. - Folytasd a mesélést! - A majdnem végzetes eset után elhatároztam, hogy csak nagy ritkán veszek részt akcióban, és akkor is csak olyanban, amelynél kicsi az esélye, hogy megöljenek vagy lecsukjanak. Ráadásul körülnéztem egy kicsit, és rá kellett jönnöm, hogy az idióta tanáraim bizony igazat mondtak: tanulás nélkül esélyem sincs megszedni magam. - De akkor miért vettél részt Angelo ügyeiben továbbra is? Miért nem hagytál fel az egésszel, hogy... - itt Leigh megtorpant, és a megfelelő kifejezést kereste. - Hogy rendes állampolgár lehessek? - Igen. Michael úgy tett, mintha szörnyülködne. - Mi lett volna akkor a hírnevemmel? Egyébként nem sokkal később minden megoldódott. Tizenhét éves koromban egy júniusi estén. - Mi történt?

Michael a tálcán lévő whiskyért nyúlt, és töltött magának. Nagyot kortyolt belőle, mintha előre le akarná mosni a szavai ízét. - Akkor már Bili dílerkedett, és szívott is rendesen. Akkor este Angelo is legalább annyira be volt lőve, mint ő. Verekedni kezdtek, és Bili megölte Angelót. Istenem! - Amikor becsöngettek hozzánk a zsaruk, és elmondták, mi történt, a nagynéném szinte eszét vesztette a fájdalomtól. És te mit csináltál? - Bili keresésére indultam. Egy óra múlva meg is találtam. Még mindig nem józanodott ki. Belém kapaszkodott a véres kezével - még nem mosta le Angelo vérét. És aztán? - suttogta Leigh. A férfi megvonta a vállát, és kortyolt egyet az italból. Aztán megöltem. Leigh elkerekedett szemmel bámult rá. Felfoghatatlan volt, hogy Michael ezt tette, és hogy most ilyen kifejezéstelen arccal beszél róla, megvonja a vállát, és iszik még egy kortyot! Noha - eszmélt rá Leigh - az italt még akkor töltötte, mielőtt elkezdte volna mesélni a történteket. Michael kiürült pohara nagyot koccant a pulton. A férfi összefonta karját a mellkasán, és úgy nézett Leigh-re, mint aki ítéletet vár, de valójában cseppet sem érdekli, mit gondolnak róla. Már nem az a jóindulatú, kulturált ember ült ott, akivé Leigh szemében az utóbbi időben vált, hanem valaki egészen más... Az a hűvös, ellenséges fiatalember, akit tizennégy évvel korábban ismert - az a goromba, érdektelen fráter, aki többnyire egy szóra sem méltatta. Noha annyira azért odafigyelt rá, hogy megjegyezze, imádja a körtét és a garné-lás pizzát... Leigh próbálta megfejteni a férfi kemény, kiismerhetetlen arcát. Hirtelen felmerült benne egy gondolat. - Szándékosan ölted meg? - kérdezte tétován. - Miért ne tettem volna szándékosan? - kérdezett visz-sza válasz helyett a férfi, de az arca alig észrevehetően lágyabb lett. - Azt mondtad, Bili volt a legjobb barátod. Együtt nőttetek fel. Ráadásul azt mondtad, Angelo is legalább annyira be volt lőve, mint Bili. Úgy tűnt, őt sem tartod ártatlannak. - Nos, ezt eltaláltad - mondta Michael különös csillogással a szemében. - Nem akartam megölni. De azt sem köszönte volna meg, amit tenni akartam vele. Ha el tudtam volna szedni tőle azt az átkozott pisztolyt, félholtra verem. - De nem tudtad elvenni... - Rendes körülmények között nem okozott volna gondot. Sokkal nagyobb és erősebb voltam Bilinél. De be volt lőve, én meg nem láttam és nem hallottam a dühtől. Hadonászni kezdett a pisztollyal, én meg nekiestem. Dulakodás közben elsült a fegyver. Bili a karomban halt meg. - Ezért kerültél börtönbe? Michael bólintott, és töltött még whiskyt. - Angelo és Bili temetése ugyanarra a napra esett, de sajnos én bizonyos hátráltató körülmények miatt egyiken sem vehettem részt. - Nem értem, miért csuktak le. Önvédelemből tetted. - Hát, Bili nagybátyja, aki akkor már kapitány volt, nem így gondolta. Valahol érthető, hogy nem hitt nekem. Sokkal erősebb voltam Bilinél, és egy évvel idősebb is. Egyedül engem hibáztatott a húga egyetlen gyermekének a haláláért. Közölte, hogy életét a továbbiakban az én életem megkese-rítésének szenteli, és komolyan is gondolta, william Tru-manti betartja a szavát. - William Trumanti? - kiáltott fel Leigh. - William Tru-manti unokaöccsét ölted meg?

- igen. - Istenem... - Négy évet töltöttem miatta a börtönben, ahol minden szabad percemben a könyvtárban tanultam. - Mit? - Jogot. Rájöttem, hogy ha már egyszer folyton belefutok az igazságszolgáltatásba, bele kell ásnom magam, hogy bánni tudjak vele. Aztán kiderült, hogy más érdekes tanulni-való is akad. A szabadulásom után főiskolára mentem, aztán egyetemet végeztem. Leigh felállt, és levette a fedőt Hilda Cézár-salátájáról. - És aztán? - kérdezte. - Kiderült, hogy egész ügyesen tudok pénzt csinálni -törvényesen is. Az építőiparban kezdtem. Mivel az utcán nőttem fel, szót értettem a munkásokkal, ugyanakkor volt orrom a gyümölcsöző üzleti lehetőségek felfedezéséhez és kiaknázásához. - Az első évben minden remekül ment, sokkal jobban, mint valaha reméltem. Aztán úgy kinőtte magát az üzlet, hogy Trumanti is hírét vette. És egy szép nap azon kaptam magam, hogy „vesztegetési kísérletért" letartóztattak. Állítólag egy építkezési felügyelőt akartam lefizetni. A többi már történelem. Minél jobban ment az üzlet, annál komolyabb dolgokkal vádoltak. Michael elhallgatott, és Leigh kezére nézett, mely két tál között, a levegőben egyensúlyozott egy kanál salátát, miközben a nő minden figyelmét a történetre összpontosította. - Meddig tartogatod még azt a salátát? - Tessék? Ja! Folytasd, kérlek! Aztán mi történt? - A többit már tudod. Trumantinak befolyásos barátai vannak állami és szövetségi szinten egyaránt, és a priuszomra hivatkozva egyébként sem volt nehéz rávenni egy ügyvédet vagy ügyészt, hogy nézzen a körmömre. Dollármilliókat hagytam a bíróságon, miközben perek tucatjait indították ellenem. Hosszú évek óta játsszuk már ezt a mocskos játékot. Trumanti most már az utolsó csatáit vívja a rákkal, mégsem enyhült semennyit. Egyedül a vendettdban, a vérbosszúban hisz. Nos - kérdezte Michael végül -, betartottam az egyezségünk? Leigh némán ránézett, és bólintott. Próbálta feldolgozni, amit az imént hallott. Semmi oka nem volt arra, hogy higgyen a férfinak, mégis hitt neki. Teljes mértékben. Hirtelen eszébe jutott, milyen készségesen segített Trumanti Logan felkutatásában, mekkora lendülettel ajánlotta fel a New York-i rendőrség minden rendelkezésre álló eszközét. Leigh akkor az aggodalomtól félőrülten egy pillanatra sem kérdőjelezte meg a főkapitány indítékait, most azonban felmerült benne, hogy Trumanti talán már akkor tudta, hogy Logan üzleti kapcsolatban áll Valentével, azért volt olyan segítőkész. Néhány másodpercig szóhoz sem jutott. Némán tette le a salátástálakat az ebédlőasztalra, miközben Michael mindkettőjüknek töltött a vörösborból, melyet Hilda készített ki a vacsora mellé. Leigh csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi meg sem kérdezte, hisz-e neki. És Leigh a bort töltő férfi kemény arcélét, büszkén kifejezéstelen arcát nézve a gyertyafényben megértette, hogy Michael ezt soha nem is fogja megkérdezni. Nem ereszkedik le odáig, hogy bárkit is megpróbáljon meggyőzni a szavai igazságáról. Leigh-nek eszébe jutottak a hihetetlen mondatok, melyeket Michael aznap az érkezésekor mondott neki. Ő maga képtelen volt megfogalmazni az érzéseit, és a férfi ezt megérezve segített neki. Mindenem fáj, de főképp a lelkem. Minden, amiben hittem, tévedésnek bizonyult, olyanok árultak el, akikben megbíztam... Amikor meglátta, Michael azt akarta, hogy sírjon, mert szüksége volt rá. A karjában tartotta, magához húzta az arcát, és kezével csitítón végigsimította a hátát. A legjobb barátját is így tarthatta a karjában, és Leigh tudta, hogy a haldoklóval is ilyen gyengéd volt.

Michael várakozón megállt a nő előtt, hogy kihúzhassa neki a széket. Leigh-ben ezernyi érzelem tombolt, ahogy felnézett a férfira. - Leigh? - nézett rá összevont szemöldökkel Michael. - Te sírsz? Leigh erőtlenül megrázta a fejét. Gyűlölöm Trumantit! - tört ki belőle hirtelen. Michael hangosan felnevetett, és a karjába zárta a nőt.

Negyvenötödik fejezet

Másfél héttel később Leigh Michael társaságában a lakása előtt állt, a liftre várva. - Biztosan nem akarod, hogy szóljak O'Harának, hogy a hátsó bejárathoz parkoljon? kérdezte a férfi. Biztosan nem. Az elmúlt bő egy hétben Logan minden iratát lefoglalta a rendőrség. Majd az új év első napján az egyik tévécsatorna terjeszteni kezdte, hogy Leigh gyanúsított a gyilkossági ügyben. Michael tanúja volt, hogyan reagált erre Leigh: nagyon lassan felállt, és oltalmazón a mellkasára tette a kezét. Az arca krétafehérré vált. Michael lassan átölelte a vállát, Leigh hozzábújt, arcát a pulóverébe préselte és lehunyta a szemét. Megsemmisülten állt, de annyi düh nem gyűlt fel benne, hogy visszavágjon, kiálljon magáért, akár csak egyetlen telefon erejéig. Azóta a találgatások a médiában zabolátlanul folytak. Gyakorlatilag mindenki gyanúsítottá vált, attól függően, melyik lap, magazin vagy hírműsor vélte tudni az igazságot. Michaelt aznap reggelig kihagyták a gyanúsítgatások-ból, és csak nagy ritkán írtak a Leighnek szóló látogatásairól. Azon a reggelen azonban a Daily News címlapján harsogott a neve: VALENTÉNEK KÖZE LEHET A MANNING-GYILKOSSÁGHOZ A cikk szerint a rendőrség új bizonyítékokat talált, melyek arra utalnak, hogy Michael tette el láb alól Logant, hogy megszabadítsa Leigh-t hűtlen férjétől, ő pedig megszerezhesse magának a közös üzleti vállalkozásukat, valamint a szép özvegyet. Michael korábban képtelen volt rávenni Leigh-t, hogy álljon ki az igazáért a nyilvánosság elé. Amikor azonban a nő meglátta a Daily News címlapját, olyan mérges lett, hogy ő maga jelentkezett Michaelnél, hogy vacsorázni hívja. Meg volt arról győződve, hogy Trumanti áll a híresztelés hátterében. - Nagyon hasonlít ez az egész Trumanti korábbi húzásaira - mondta Leigh, amikor telefonon beszéltek. - De ezúttal nem ússza meg szárazon! Szerintem a legrosszabb, amit tehetünk, hogy lapulunk, mintha tényleg elkövettél volna valamit. Nem gondolod? Leigh ahhoz túlságos meg volt alázva és össze volt törve, hogy önmagáért kiálljon, de most készen állt a férfiért harcolni - ez a felismerés végtelen gyengédséggel árasztotta el Michaelt. Őt magát cseppet sem érdekelte Tru-manti vagy a Daily News, és ezt egyértelműen meg is mondta, de Leigh végre talált valamit, ami elvonta a figyelmét a saját fájdalmáról, és Michaelnek esze ágában sem volt az útjába állni. - Bujkálni valóban hiba lenne. - Mit szólnál, ha ma este étteremben vacsoráznánk? Úgy értem, ha ráérsz. Michael biztosította Leigh-t, hogy semmi más dolga nincs, és megígérte, hogy nyolcra érte megy. Az étterem kiválasztásához azonban ragaszkodott.

Néhány perccel nyolc után Leigh teljes harci díszben lépett ki a szobájából. Egyenes szabású, hosszú ujjú, mélyen dekoltált, fekete ruhát viselt, magas sarkú cipővel, amely kiemelte kecsesen ívelő, hosszú lábát. Az arca kipirult, a szeme ragyogott. - Ezt a vizes lepedőt nem fogja rád húzni Trumanti! Nem engedem - lépett Michaelhez, majd megfordult. A ruhája cipzárja hátul félúton elakadt. Leigh felemelte súlyos fürtjeit, hogy megmutassa, és segítséget kérjen. Meztelen tarkója láttán Michael torka teljesen kiszáradt. - Beragadt a zipzár. Segítenél? Michael derűsen megjegyezte magában, mekkora szolgálatot tett neki Trumanti. Amikor az épület előcsarnokában kiléptek a liftből, hatalmas zűrzavar támadt. Kint, a bejárat előtt fotósok és újságírók tolongtak. - Biztosan végig akarod ezt csinálni? - kérdezte Michael aggódó hangon. Leigh ránézett. Porcelán arcbőre halványpirosan derengett. Hatalmas szempillái alól bizonytalanul villant elő kékeszöld szeme, érzékeny ajka lágyan megvonaglott. Végtelenül sebezhetőnek tűnt, mintha képtelen lenne szembenézni az újságírók hadával. Az arcára volt írva, hogy így érez. Aztán enyhén megemelte az állát, fejét alig észrevehetően hátravetette, és Michael szeme láttára higgadt nyugalmat öltött magára. Királynői lett. Távoli és megközelíthetetlen. Michael a sors hihetetlen kegyének érezte, hogy szemtanúja lehet, ahogy ez a páratlan színésznő felvértezi magát erre a kegyetlenül nehéz szerepre. Karját ajánlotta neki, de Leigh mosolyogva megrázta a fejét. Támogatás nélkül fog a reflektorfénybe lépni, hogy kiálljon a férfi mellett. Két hónapja még a Broadway koronázatlan királynője volt. Majd lemondott, megfosztották a trónjától, de most visszatér az önként vállalt száműzetésből. A férfi érdekében. Michael mellkasát majd szétfeszítette a büszkeség, ahogy Leigh mögött kilépett az épületből. A színésznő méltóságteljesen vágott át a riporterek sorfalán, a villanó fényképezőgépek kereszttüzében. Pedig azelőtt hetekig bujdosott előlük. - Hová megy, Miss Kendall? - kiáltotta az egyik firkász, miközben Leigh épp beszállt a Bentley-be. Leigh eddig minden kérdést elengedett a füle mellett, de erre megfordult. Vacsorázni megyek Mr. Valentével. - Mi a véleménye a Daily Newsban ma megjelenő cikkről? - tolakodott előre, az említett lapnak az egyik újságírója. - Arról a cikkről? - kérdezett vissza csendes megvetéssel Leigh. - Nos, amennyiben Trumanti főkapitány vagy az utasítására bármelyik beosztottja részt vett azoknak a rosszindulatú rágalmaknak a terjesztésében, akkor legalább olyan szélsőségesen elfogult, mint a maguk lapja. Azzal Leigh bevágta magát a hátsó ülésre. Michael is beszállt. Nem akart hinni a fülének! Leigh az imént nemcsak hogy egy tekintélyes lapot gyanúsított meg rágalmazással, de bűnös elfogultsággal vádolta meg a rendőrfőkapitányt, és arra is célzást tett, hogy a New York-i rendőrség visszaél a hatalmával. A férfi ennek ellenére tudta, hogy a bátran mosolygó arc mögött Leigh-t valójában megviseli az összeütközés. - Ez könnyen ment, nem? - kérdezte tettetett könnyedséggel Leigh. Michael majdnem elnevette magát. Hát, lehetett volna rosszabb is - mondta pókerarccal. Amikor azonban O'Hara megszólalt a volán mögül, a pozitív gondolatok azonnal köddé váltak. - Követnek minket, Mr. Valente. - Néhány firkász taxival jött utánunk, de azokat már leráztam. - Lehet, hogy a zaklató? - hajolt előre Leigh nyugtalanul. O'Hara megrázta a fejét.

- Ez a fickó úgy jön utánunk, mintha rövid láncon vontatnánk, de azt hiszi, észrevétlen maradt. Ez csak egy idióta zsaru lehet. A sofőr a visszapillantó tükörben Valentére nézett. Várta az utasítást. - Koptasd le! - mondta Michael. - Örömmel! Leigh felnyögött és Michael térdébe kapaszkodott, amikor O'Hara padlógázzal átvágott az út mindhárom sávján, és éles kanyarral bevette magát egy sikátorba. A sikátor végén újabb hajtűkanyar következett, ezúttal balra. Michael átölelte Leigh felkarját, és szorosan tartotta. - Le a kalappal, O'Hara! - kuncogott. - Csak tartsa jó erősen Mrs. Manninget! - vigyorgott hátra a tükörben a sofőr. A Bentley újabb sikátoron száguldott végig, majdnem elkaszálva egy sor kukát. - Mégis, milyen étterembe megyünk? - nézett Leigh félig rémült, félig nevető szemmel Michaelre. - Meglepetés. De tetszeni fog - bízz bennem! - Bízom benned. Valóban megbízott benne, ezt Michael is tudta. Minden árulás ellenére, melyet az utóbbi időben elszenvedett, benne képes volt teljesen megbízni, és kereste a társaságát. Nemcsak mert bízhatott benne, hanem azért is, mert elkeseredetten igyekezett valamiféle folytonosságot találni az életében, és Michael kapcsolatot jelentett a múltjával, hiszen a legrégebbi New York-i ismerősei közé tartozott. Pár nappal korábban Leigh meg is indokolta, miért tud maradéktalanul megbízni benne: mert már tizennégy évvel korábban is bízott benne, és akkor még jól működtek az ösztönei. Michael most is bátran támaszkodhatott a megérzéseire, és egyre biztosabban érezte, hogy nem szabad már sokáig halogatnia Leigh ágyba vitelét. Jobb, ha nem engedi, hogy Leigh „drága, öreg barátként" skatulyázza be, mert később nagyon nehéz lesz kilépnie ebből a szerepből. Leigh akkor már minden erejével ragaszkodni fog a kapcsolatuk megszokott menetéhez. Ágyba kell vinnie, mielőtt Logan hűtlenkedése és a miatta elszenvedett megaláztatások végképp meggyőzik Leígh-t arról, hogy kudarcot vallott nőként és feleségként, hogy ő a hibás mindenért. Már így is tett erre utaló megjegyzéseket. És főképp ágyba kell vinnie - mert ágyba akarja vinni. Kívánja minden porcikáját. Leigh keze még a térdén pihent. Michael óvatosan ráfektette a saját kezét, és ujjait a nő ujjaiba fűzte. Összekulcsolt kezüket továbbra is a térdén tartotta. Leigh összerezzent a mozdulatra, és pár pillanatig a kezét erősen tartó férfikézre bámult. A határozott, forrón lüktető érintés csalóka biztonságot sugárzott. Michael a barátja - ebben többé egy pillanatig sem kételkedett. Az elmúlt néhány hétben rengeteg mindent megtudott róla. Például hogy időről időre harcba kellett szállnia a szövetségi, az állami és a helyi hatóságokkal egyaránt, de a végén mindig ő került ki győztesen. És nem csupán megúszta a támadásokat - vállalkozásai sikert sikerre halmoztak a legkeményebb csapások közepette is. Hosszú évek óta tűrte Trumanti áskálódását, Leigh-nek ugyanakkor az volt az érzése, másvalakitől nem tűrné a packázást egyetlen percig sem. Az a tudatosan adagolt, szilaj vadság, mellyel Michael azon a tizennégy évvel azelőtti éjszakán megvédte támadóitól, mára néma, de végzetes erővé nőtte ki magát. Nem engedte szabadjára, de ereje attól csak nőttönnőtt. Michael ruhái ma már elegánsan visszafogott, tökéletesen szabott darabok voltak, de erőteljes válla és sportos csípője ugyanazzal a fenyegető magabiztossággal domborodott alattuk, mint egykor a kopott farmer és a szakadt póló alatt. Leigh a férfi jó néhány olyan tulajdonságát is megfigyelte, amelyek korábban nem tűntek fel neki: hirtelen felvillanó mosolyának ragyogását, szájának érzéki ívét például. Régen sötét

szakálla és mogorva arckifejezése észrevétlenné tette ezeket a kincseket. Borostyánszín szeme mindig keményen csillogott - vagy egyenesen állati dühvel, mint amikor a késsel rájuk támadó fickókkal kellett farkasszemet néznie. Leigh felidézte a születésnapi parti estéjét, amikor hoszszú idő után először látta újra Michaelt, ahogy a társaságtól elkülönülve álldogált a nappaliban. Pontosan ugyanaz a hátborzongató hűvösség és megközelíthetetlenség áradt az elegáns, öltönyös férfiból, mint annak idején a szakállas, farmeros fickóból. Ami felett azonban Leigh végképp nem tudott napirendre térni, az az volt, hogy nem ismerte fel Michael hangját a partin. A jellegzetes, dús bariton már tizennégy évvel korábban is megborzongatta Leigh-t, ahogy ma is. A szilveszterestét együtt töltötték, és Michael megemlítette, hogy egyszer régen, rövid időre házasságban élt valakivel, de amikor Leigh kérdezgetni kezdte, a férfi nem volt hajlandó többet elárulni. Leigh tudta, hogy Michael magányos farkas. Most már ő is az. Soha többé nem akar semmilyen férfit az életébe. Michael Valente ugyanakkor hihetetlenül közel került hozzá. A férfi épp jókor sétált vissza az életébe, hogy újra megmentse - ezúttal nem a haláltól, hanem a biztos őrülettől. Ennél többet akkor sem tehetett volna érte, ha a fél veséjét adja neki. Leigh végtelenül hálás volt érte. A nő elszakította a tekintetét az összekulcsolt kezekről, és a már percek óta hallgatagon ülő férfira nézett. Michael egészen közelről őt figyelte. Mi jár a fejedben? - A vesetranszplantáció - viccelődött Leigh, de aztán halkan kibökte az igazságot. - Te jártál a fejemben -Michael keze alig érezhetően megfeszült. East Village-ben a Great Jones utcára fordultak ki, és Leigh leplezetlen örömmel nézett a férfira. - Gondolhattam volna, hogy hazahozol! Tudtam, hogy megváltozott a környék, és már rég el akartam egyszer jönni ide, de valahogy sosem tudtam rászánni magam. Mindig lepusztult, romos helyként élt az emlékeimben, de nézz csak körül! - Lelkesen előredőlt, hogy alaposabban szemügyre vehesse a gyönyörűen felújított, tizenkilencedik századi épületeket, melyeknek nagy része elegáns divatüzleteknek vagy menő műteremlakásoknak adott otthont. Angelini boltja is a helyén állt még, de távolról sem emlékeztetett az egykori rozzant, kis lyukra. Komoly átépítés és átalakítás eredményeként ínyenc csalogató sarki fűszeres lett belőle. A bolt mellett az épület alagsorát divatos étterem foglalta el. Bejáratát hangulatos kovácsoltvas lámpák őrizték, és bent, az ablakokban is kis lámpások árasztottak meghitt fényt. Az ajtó felett visszafogott rézbetűk hirdették a hely nevét: Angelini. Leigh az autóból kiszállva megtorpant. - Hallottam egy menő étteremről, melyet Angelininek hívnak, de azt hittem, délebbre van! - Várj! - fogta meg Michael karját, amikor a férfi el akart sétálni a bolt mellett. Menjünk be egy pillanatra! Olyan rég jártam itt! A kasszánál álltak ugyan néhányan sorban, de senki sem méltatta figyelemre a belépőket. Leigh örült, hogy nem vették észre őket. Végigsétált a polcok között vezető folyosókon, és azokra az időkre gondolt, amikor még alig volt pénze - igaz, gondja sem sok akadt. - Épp itt láttalak meg először - szólalt meg mögötte Michael meleg hangon. - Tényleg? - fordult meg Leigh. Meglepte, hogy a férfi ilyen apró részletekre is emlékszik. - Emlékszel rá? - Nagyon is! - süllyesztette kasmírkabátja zsebébe a kezét Michael. - Farmert viseltél és ujjatlan blúzt, és egy halom konzervet és narancsot próbáltál elegyensúlyozni a kasszáig. Aztán persze egy narancs lepottyant, és amikor lehajoltál érte, leesett még egy... és még egy... - És te hol voltál?

- Itt álltam, közvetlenül mögötted. - És nem segítettél? - Még mit nem! Hogy elrontsam a látványt? - hunyorított huncutul a férfi. - Viccelsz! Jólesően megfeledkezve arról, hogy veszélyes vizekre eveznek, Leigh forgatni kezdte a szemét. - Tudhattam volna, hogy nem az arcomban gyönyörködtél... Meglehetősen goromba dolog! - Annyira azért nem voltam goromba! Amikor már mindent elejtettél, átmentem a másik oldalra. - Hogy te milyen gavallér vagy! - Ez megint nem fedi teljes mértékben az igazságot. Valójában csak kíváncsi voltam, elölről hogy festesz. - És mit láttál? - Hajat. - Hajat? - kuncogott Leigh. - Sok hajat - bólintott Michael. - Négykézláb álltál, és egy elgurult narancsot próbáltál kihalászni a polc alól. Amikor felnéztél, a hajad az arcodba hullott. Csak a fénylő, vörösesbarna hajzuhatag és a vidáman csillogó, azúrkék szempár látszott belőled... Én meg a leglehetetlenebb módon reagáltam a látványra... - tette hozzá Michael, mintha csak magában morfondírozna, és lassan megrázta a fejét. - Hogyan reagáltál? - Azt meglehetősen nehéz lenne elmagyarázni - nézett az órájára a férfi alig leplezett mosollyal az arcán. - Menjünk át az étterembe! - Elindultak a kijárat felé, és Leigh Michaelbe karolt. Aztán hirtelen megtorpant, és az újságosállványra meredt. VALENTÉNEK KÖZE LEHET A MANNING-GYILKOSSÁGHOZ A Daily News visszataszító szalagcíme alatt két hatalmas fotó éktelenkedett Leigh-ről és Michaelről. Profilból mutatták őket, mintha egymásra néznének. A sors fintora! - gondolta Leigh, és hátrapillantott a szűk folyosóra, ahol Michael először látta meg őt. - Gondolj csak bele! - mondta kiábrándultan. - Tizennégy évvel ezelőtt még ott álltunk, hátul, a sötétben, és most meg itt vagyunk a rivaldafényben! - bökött a magazin szenzációhajhász címlapjára. - Végre együtt! - ölelte át Leigh vállát viccelődve Michael. A finom irónia hallatán Leigh kacagásban tört ki. Arcát a férfi mellkasába fúrta, kezével a kasmírkabát hajtókájába kapaszkodott, válla csak úgy rázkódott a nevetéstől. Michael szorosan átölelte. Mosolygott. Az azúrkék szempár újra azzal a vidám fénnyel ragyogott, és ő ugyanúgy reagált, mint tizennégy évvel azelőtt.

Negyvenhatodik fejezet

Az Angelini nagyon ízlésesen és divatosan volt berendezve. Néhol nyers téglák és gyönyörű toscanai tájakat ábrázoló falfestmények váltották fel a vakolatot. Az asztalokat finom terítő borította, a csodálatos olasz porcelánteríték és a kecses gyertyák mellett fenséges, friss

virágcsokrok pompáztak. A meglehetősen tágas teret kacskaringós szőlőindákkal díszített lugasrácsokkal tették meghitté. Az üzlet szemmel láthatóan virágzott. Vendégek várakoztak a fogadópultnál, és több sorban a bárpult előtt is. Michael átadta a kabátjukat az egyik ruhatárosnak, majd lágyan Leigh lapockájára téve a kezét, átvezette a nőt a tömegen. Az étterem hátsó részében három üres asztal állt egy falfestmény előtt. - Ez egészen egyszerűen tökéletes! - áradozott Leigh, miközben leültek egymással szemben a középső asztalnál. Ahogy az asztalkendőért nyúlt, felismerte az asztalra készített színes porcelántálakat. - Van Észak-Olaszországban egy kis falu a hegyekben, ahol éppen ilyen tálakat készítenek -mondta, gondolatban felidézve a Logannel ott töltött napokat. Amikor a kis faluba értek, mát két hete Olaszországban időztek, és Logannek már mindenből elege volt. Még a főtéren álló középkori templom építészeti megoldásai sem hatották meg. Gyűlölt elmenni az Államokból, a gondolatát sem állhatta, hogy távol marad az üzlettől. - Jártam ott - tért vissza a jelenbe Leigh. - Én is. - Tényleg? Meddig voltál Olaszországban? - Legutóbb egy hónapig - válaszolta Michael, majd elhallgatott, amíg egy fiatal felszolgáló vizet töltött nekik. - Összekötöttem egy hosszabb, franciaországi üzleti úttal. Leigh könnyen el tudta képzelni a férfiról, hogy nagy utazó. Ahogy hátradőlt a székében, karját lazán az asztalon pihentetve, monogramos mandzsettája alól előbukkant harmincezer dolláros Patek Philippe órája. Maga volt a megtestesült férfiasság, elegancia, hatalom és jólét. Leigh az utazásairól kezdte faggatni Michaelt, de a figyelmét folyton elterelte a közelükben ülő négyfős asztaltársaság, akik felismerték őket, és most izgatottan taglalták a News cikkét. Leigh egy kissé lehangolódott. - Kiszúrtak minket - mondta, noha pontosan tudta, hogy Michael figyelmét sem kerülte el a hangos fecsegés. Ez elkerülhetetlen - vonta meg a vállát Michael, jelezve, hogy azok az emberek számára nem is léteznek. Leigh-t meghökkentette és csodálatra késztette a férfi viselkedése. Színész volt, könnyedén felismerte a színjátékot, de Michael közönye nem tettetés volt. Valóban hidegen hagyta a szemtelen társaság. Önmagán kívül senkinek sem igyekezett megfelelni egyetlen percig sem - a saját sorsa irányítását pedig egy pillanatra sem engedte át másoknak. Kedélyes, nagydarab, hatvan körüli pincér lépett az asztalukhoz a vörösborral. Szélesen mosolyogva rázott kezet Michaellel, aki Leigh-nek is bemutatta Frank Morrissey-t. - Szólok Marie-nak, hogy itt vannak! - rikkantotta Frank. - Épp a konyhában perlekedik a szakáccsal. - Előbb azonban szakszerű könnyedséggel hozzálátott a bor kinyitásához. - Ismertem én Sólymot, amikor még azt sem tudta, melyik végén fogja a villát! Sőt ott voltam, amikor megitta az első pohár borát! - dicsekedett az öreg, majd Michaelre nézett, és felnevetett. A dugó cuppanva távozott az üvegből. - Emlékszel, hány éves voltál, amikor rajtakaptalak téged és Billyt bort iszogatva? - Nem igazán. - Hány évesek voltak? - kérdezte Leigh kíváncsian, látva Michael fájdalmas ábrázatát. - Egészen pontosan már én sem emlékszem - vallotta be Frank vigyorogva -, de az biztos, hogy csak a sámliról értétek el a palackot a polcon... Leigh felnevetett. Átadta magát a gondtalanság rég feledésbe merülő érzésének. - Leigh! - tiltakozott derűsen Michael. - Könyörgöm, ne add alá a lovat! A nő meg sem hallotta a kérését. Nagy, kérdő szemmel bámult Frankre, akinek több se kellett. - És azzal eldicsekedett már az úriember, hogy egyszer ő és Billy úgy döntöttek, elkötik Billy nagybátyjának az autóját egy fordulóra? - kérdezte Frank kóstolót öntve a borból

Michael poharába. - Bili elcsente a kulcsokat, Sólyom meg beült a volán mögé. Körülbelül ötéves lehetett, úgyhogy csak az ülésen állva látott ki. - És mi történt? - nézett Leigh Michaelre. - Beindítottam a motort - válaszolta a férfi szárazon. - Billy meg bekapcsolta a szirénát. - Egy rendőrautót loptatok el? - nevetett Leigh. - Nem akartuk ellopni - csak kipróbáltuk. - Akkor még igen - szólt közbe Frank -, de pár évvel később... - Igen, pár évvel később már elloptuk - sóhajtott le-mondón Michael. - Istenem! - kuncogott Leigh. Tenyerével eltakarta az arcát, és az ujjai közül kukucskált a férfira. - Milyen víg özvegy! - jegyezte meg ekkor hangosan a szomszéd asztaltársaság egyik tagja. Leigh arcáról lehervadt a mosoly, kezét az asztalra ejtette. - Ma este én magam gondoskodom rólatok, ahogy kérted, Michael - mondta Frank. Megyek, szólok a nagynénédnek, hogy megérkeztetek! - Mielőtt Frank távozott volna, Michael valamit a fülébe súgott. A pincér bólintott. Leigh egy darabon még követte a tekintetével az öregurat, majd Michaelhez fordult. - Az ezekben a történetekben szereplő Bili Trumanti unokaöccse, igaz? - Igen. - Frank nem tudja, hogy halt meg Billy? - Dehogynem! - Akkor nem értem, miért hozza fel ezt a témát. Hiszen nagyon szeret téged! - Éppen azért - mondta gyorsan Michael. Szeretett volna hamar túljutni a témán, mielőtt Leigh hangulata végképp elkomorodik. - így fejezi ki, hogy kétsége sincs afelől, hogy Billy halála baleset volt. De úgy is mondhatjuk, hogy Frank szerint a hallgatással a bűnösségünket ismerjük el - vagy az ő esetében azt, hogy valaki mást bűnösnek tartunk. - Értem... - kezdte Leigh, aztán elhallgatott. Megpillantott két pincért, akik egy körülbelül másfél méter széles, két és fél méter magas, repkénymintás selyemparavánt állítottak fel közvetlenül a korábban a színésznőre hangos megjegyzéseket tevő társaság asztala mellé. A paraván tökéletesen eltakarta Leigh és Michael asztalát a kellemetlen kíváncsiskodók szeme elől, a másik asztalnál ülők mozgásterét ugyanakkor kissé szűkre szabta. Az egyik férfi szóvá is tette, hogy egy milliméternyit' sem tudja megmozdítani a székét. így jobb? - kérdezte Michael Leigh-t. Leigh elszakította tekintetét a selyemparavánról, melyet Michael a fizető vendégek jogait és kényelmét figyelmen kívül hagyva állíttatott fel, és a férfira nézett. Csak akkor értette meg, hogy hogyan lehetnek még mindig üres asztalok mellettük, amikor emberek tucatjai várnak szabad asztalra a fogadópultnál. Michael rendelkezett így. Az övé a hely. A helyében Logan is rosszul érezte volna magát azért, mert Leigh kellemetlen helyzetbe került. De ő nem tett volna semmi olyasmit, ami pénzügyi veszteséggel és négy vendég megsértésével jár. Leigh mélységes hálával és gyengédséggel nézett a férfira. Egy pillanatig sem próbálta leplezni az érzéseit. Köszönöm - mondta egyszerűen. Michael a hosszú szempillákkal árnyékolt, őszinte szembe nézett, és újra rácsodálkozott, a siker és a hírnév menynyire nem változtatta, keményítette meg. Királynői tartással és méltósággal képes átsétálni a riporterek hadán, Michael a Daily News címlapjára tett ironikus megjegyzése hallatán ugyanakkor a hajtókájába kapaszkodva, arcát a mellkasába temetve nevetett. Most is, ahogy ott ül vele szemben, elegáns fekete ruhájában, drága, nyakra simuló aranyláncában, ugyanolyan természetesen vonzó, mint annak idején farmerban narancskeresés közben. Michael elmosolyodott az emlék hatására.

Nagyon szívesen - mondta. Leigh enyhe változást vélt felfedezni a férfi hangjában, de ahelyett, hogy megpróbálta volna kideríteni az okát, a másik hangjáról kezdett beszélni. - Az még érthető, miért nem ismertem fel az arcodat, amikor a partin találkoztunk, de az sehogy sem fér a fejembe, hogy nem ismertelek fel a hangod alapján! Beszélgetés közben rá kellett volna jönnöm, hogy ismerlek! Hiszen olyan jellegzetes csengése volt... van a hangodnak. Milyen csengése? Leigh elfordította a tekintetét. Megpróbálta leírni a férfi hangját. Fel sem tűnt neki, hogy szavai célzásként is értelmezhetőek. Nagyon lágy. Nagyon... szexi és kellemesen mély. Michael hátradőlt a székben. Tekintete végigsiklott a nő kecses nyakának vonalán, melle domborulatán. Ujjával finoman végigsimított borospohara ívén. -

Mindössze két órával később Leigh kénytelen volt a Mrs. Angelini által buzgón ajánlgatott desszertet visszautasítani. - Egy falat nem sok, annyit sem tudnék letuszkolni a torkomon! - mondta. - Teljesen tele vagyok. - Az étel csodálatos volt. Michael is. Nem próbálta elfeledtetni Leigh-vel a gondjait, ugyanakkor megajándékozta azzal az érzéssel, hogy teljes biztonságban van - hogy ő megvédi bármitől. Nem is csak érzés volt. Tényleg így volt. A nő biztos volt ebben, ahogy abban is, hogy nem akarja tudni, mi lehet az oka. Mrs. Angelini lehajolt, és szenvedélyesen megölelte Leigh-t. - Úgy örülök, hogy újra mosolyogni látom! Michael tudja, hogyan tegye boldoggá, és ön boldoggá teheti Michaelt! Az élet csodálatos! Ottlétük során Mrs. Angelini újra és újra felbukkant az asztaluknál, mintha mágnessel húzták volna folyton vissza. Most is ott álldogált, hogy Leigh és Michael már indulni készültek. - Réges-régen, amikor Michael elment megnézni abban a darabban, én már akkor is mondtam neki, hogy fel kellene fednie az érzéseit. A jó bor, a bőséges vacsora és a gyertyafény kellemesen bódító hatásának köszönhetően Leigh csupán kissé meglepődött - Michael látta őt egy darabban „réges-régen"! - Melyik darabot nézted meg? - kérdezte. - A Csillagképeket. Leigh döbbenten felnevetett. Először Mrs. Angelini örömtől sugárzó arcára nézett, majd Michael megfejthetetlen arckifejezésére. - Nos, arról a darabról bizony feleslegesen kérdezném Michael véleményét! Borzasztó volt. Az volt a legelső szerepem végzett színészként. - A darab rossz volt - mondta Michael egykedvűen -, de te nem. Leigh hirtelen felismerte az időpont jelentőségét. - De... hiszen akkor még a boltban dolgoztál! Nem is tudtam, hogy szeretsz színházba járni. Persze ezt akkoriban nem is kötötted az orromra... - tette hozzá némi nehezteléssel, de mosolyogva. - Ami azt illeti, nem sok mindent kötöttél akkoriban az orromra. Alig szóltál hozzám. Mrs. Angelininek intett az egyik pincér, és ő egy biccentéssel jelezte, hogy azonnal odamegy. - Búcsúznom kell - fordult Leigh-hez. - Mindenképp nézzenek be a boltba, mielőtt hazamennének!

- Már megtettük. Vehettem volna néhány körtét... -tette hozzá Leigh. - Az Angelinin kívül egyetlen helyet ismerek New Yorkban, ahol ilyen finom körtét lehet kapni, de az őrült drága. - A Dean és DeLuca? - kérdezte Mrs. Angelini. - Igen... - Onnan voltak a mi körtéink is - bólintott az asszony. - Hogyan? - Michael régen minden héten elzarándokolt a Dean és DeLucába, hogy elhozza önnek a legszebb körtéket - rázta meg a fejét az emlékeibe mélyedve Mrs. Angelini. - Iskolába járt, alig volt pénze, de az utolsó pennyjét is félretette, hogy ön a legszebb körtéket ehesse. Leigh Kendallnek mindig a legjobb dukált. Leigh Michaelre nézett. A férfi kényelmesen hátradőlt a székében, arcán megfejthetetlen, beletörődő derű tükröződött. Aztán Leigh elköszönt Mrs. Angelinitől, és nézte, ahogy az asszony az asztalok között távozik. Amikor újra Michaelhez fordult, a férfi még mindig hátradőlt, de most Leigh-re nézett. Borospoharát lassan forgatta az ujjai között. - Te a Dean és DeLucából hoztál nekem körtét? - ismételte lágyan Leigh. A férfi alig észrevehetően bólintott. Kifürkészhetetlen pillantása állta a másik tekintetét. Leigh nem akarta elhinni az egyetlen valószínűnek tűnő magyarázatot. Michael megvette neki azokat a körtéket, és megnézte a Csillagképeket. Emlékezett a legelső találkozásuk minden részletére: hogy hol álltak a boltban, és Leigh mit viselt akkor. És azon a tizennégy évvel azelőtti éjszakán nem menthette volna meg, ha nem kémlel ki utána a boltból. Bentről addig már nem lehetett ellátni. Talán Michael vigyázott rá? Mindig hitetlenkedve gondolt vissza arra, mekkora szerencséje volt akkor éjjel. És a férfi most újra itt van, hogy élete legmélyebb verméből segítsen neki kikecmeregni. Leigh szíve nagyot dobbant az egyetlen ésszerű magyarázat gondolatára, de megpróbálta megspórolni mindkettejüknek a feszengést. Úgy tett, mintha nem értené - elvégre színésznő volt. Ezt nem értem - hazudta. Michael hangja nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően csengett. - Szerintem érted. - Nem vagyok biztos, hogy... A férfit bosszantotta, hogy továbbra is kerülgetni próbálja a forró kását. - Mehetünk? - kérdezte asztalkendőjét a tányérja mellé ejtve. - Michael, kérlek! - Leigh úgy érezte, ezen a vizsgán megbukott. Szégyellte magát, hogy játszadozni kezdett. Közelebb hajolt a férfihoz. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy... belém zúgtál! Michael nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét, és Leigh-re nézett. A nő még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Csak bámulta kifejezéstelenül a mellette lévő falra festett fát, és arra gondolt, hogy a férje sportot űzött a megcsalásából, annyira felülírták a saját vágyai az iránta érzett szeretetét és tiszteletét, ez a férfi meg az asztal túloldalán ugyanakkor... - Nincs még eleged a hazugságokból és a csalásból, Leigh? - kérdezte halkan Michael. Leigh csak bólintott, de nem tudott a férfi szemébe nézni. - Mi értelme olyasmiről vitatkozni, amiről te magad is tudod, hogy igaz? - Semmi - rázta meg a fejét a másik. - Ráadásul - tette hozzá meleg hangon Michael -, mikor volt már mindez? Leigh hirtelen ostobának érezte magát, amiért ekkora feneket kerít a régi történetnek.

- Nagyon régen - sóhajtott fel. Hátrasöpörte a haját a homlokából, és melegen Michaelre mosolygott. A férfi legszívesebben a karjába kapta volna Leigh-t, hogy összecsókolja a lélegzetelállítóan mosolygó ajkakat. - Köszönöm, hogy őszinte voltál! - mondta a nő. - És köszönöm ezt a szép estét! Csodálatos volt. Feledhetetlen! - És még nincs vége - mondta ki Michael, amit minden idegszálával, minden porcikájában érzett. - Ezt hogy érted? - kérdezte Leigh, miközben a férfi kihúzta a székét. Szeretném megmutatni az otthonomat. Leigh szíve hatalmasat dobbant.

Negyvenhetedik fejezet Leigh becsúszott Michael mellé, a Bentley hátsó ülésére, ugyanúgy, mint az étterem felé menet. Michael azonban ezúttal csak az ülés támláját karolta át Leigh háta mögött, nem ért a vállához. Leigh ezt nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, ugyanakkor tovább aggódott a férfi tervei miatt. - Milyen volt a vacsora? - kérdezte O'Hara. Rövid szünet után végül Michael válaszolt: - Nagyon jó - valószínűleg azt várta, Leigh mondjon valamit. De Leigh mindezt alig érzékelte. Még mindig az étteremben töltött utolsó tíz perc járt a fejében. Egyszerűen nem tudta helyre tenni Mrs. Angelini szavait, és képtelen volt értelmezni Michael reakcióját is: először csak nézett Leigh-re csendben, mozdulatlanul, nem keresve kifogásokat, ugyanakkor nem is magyarázva a történteket, de aztán, amikor Leigh megpróbált úgy tenni, mintha nem értene semmit, Michael egyértelművé tette, hogy nem tűri a mellébeszélést. Képes volt falat állíttatni az étterem közepére, csak hogy védje őt, egy ilyen aprócska csúsztatás felett azonban nem volt hajlandó szemet hunyni. A férfi tökéletes talány volt Leigh számára. Ugyanakkor nem feltételezte, hogy Michael megpróbálja elcsavarni a fejét. Miért is próbálkozna? Mégis, az a magabiztosság, amely-lyel a férfi kijelentette, hogy az este nem ért még véget, megriasztotta. Michael minden szempontból fantasztikus férfi, és Leigh nem akarta elrontani bimbódzó kapcsolatukat. Nem tudta, kiállnáe a még csak zsenge kapcsolat a szex miatti összeütközés próbáját, és nem is akarta megtudni. Bizonytalanul felsóhajtott, és Michael mintha csak megértette volna, mi zajlik Leigh lelkében, rövid, biztató öleléssel ajándékozta meg. Csak kis ideig szorította magához, de a vállát utána sem engedte el. Lágyan simogatni kezdte a felkarját. O'Hara megállt Michael a Central Park nyugati oldalán lévő lakása előtt. - Várjak itt? - kérdezte Michaelt, miközben kinyitotta Leigh-nek az ajtót. - Vagy jöjjek vissza később? Neked sosincs szabad estéd? - viccelődött Michael. Leigh minden idegszálával a beszélgetésre összpontosított. Nincs. Huszonnégy órát dolgozom. Ez egy ilyen meló. - Nos, ma este rád ragyogott a szerencse csillaga! -döntötte el a kérdést Michael. - Majd én hazaviszem Leigh-t taxival, és egyúttal el is hozom az autómat.

Negyvennyolcadik fejezet

jMLchael a felhőkarcoló legfelső emeletén lévő lakásban lakott, de Leigh idegességében a huszonnyolc emeletnyi liftút során nem kezdeményezett beszélgetést. A lakásban koromsötét volt, de Michael nem kapcsolt villanyt. Leigh háta mögé lépett, és a vállára tette a kezét. Elkérhetem a kabátját, hölgyem? Ujjai végigsimítottak Leigh meztelen vállán, miközben húzni kezdte a kabátot, és Leigh megremegett. - Azt hiszem, nem veszem le - bújt vissza a kabátjába a nő. - Kicsit hűvös van itt. - Feltekerem a termosztátot - válaszolta határozottan Michael. így Leigh végül odaadta a kabátját, és hunyorogva próbálta hozzászoktatni a szemét a sötéthez. - Készen állsz? - kérdezte Michael, miután beakasztotta a kabátjukat a szekrénybe. Mire? - kérdezett vissza nyugtalanul Leigh. - Az első pillantásra! - lépett oldalra Michael. A következő pillanatban tucatnyi lámpa kapcsolódott fel sorban, egymás után. Fényük hatalmas, üres térben ömlött szét. A fekete márványpadlón két kör alakú pódium emelkedett ki, melyeket fenséges fehér oszlopok és boltívek kereteztek. Bútornak nyoma sem volt! Nincs bútor... nincs ágy. Nincs ágy... nincs veszély, mely ezt a különleges, napról napra értékesebb kapcsolatot fenyegetné. Még nem költöztem be. Leigh hatalmas megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy aggodalma a férfi szándékait illetően alaptalannak bizonyult. - Ez... lélegzetelállító! - suttogta, miközben lement a bejárattól a nappaliba vezető lépcsőn. - Még a Hudson is látszik innen! - mutatott a bal oldali hatalmas, kör alakú pódium felé. Kíváncsian nézett hátra a férfira. - Az ott az étkező - magyarázta Michael. - A jobb oldali emelvény a nappali. Leigh megfordulva széles csigalépcsőt látott. Tekintetével követte a míves kovácsoltvas korlátot, mely valaha talán a vén New York valamelyik első urának a palotáját díszítette. Egyszerűen tökéletes! Michael továbbvezette vendégét egy, az étkezővel szomszédos, boltíves folyosó felé. Lépteik üresen kongtak a magas térben. - Nem szereted a zárt tereket - jegyezte meg mosolyogva Leigh. - Én sem. - Nappalival egybeépített, tágas amerikai konyha volt a következő állomás. A helyiség két végében üvegfalak nyújtottak pazar kilátást nyugatra a Hudson folyóra, kelet felől a Central Parkra. A déli falat lenyűgöző alabástromkandalló díszítette, melyet érett faborítás és gazdagon díszített, széles párkány keretezett. Leigh azonnal felismerte a jellegzetes vonalakat. - Ez a Sealy-házból származik! - Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és mindentudón végigmérte a férfit. - Te voltál a „neve elhallgatását kérő vevő", aki „kisebb vagyont" hagyott ott érte. - A keleti üvegfalhoz lépett. - A kilátás a lakás minden pontjáról lélegzetelállító. Innen még a lakásunkat... a lakásomat is látni a park túloldalán. Miközben Leigh hangosan gondolkodott, Michael az étkező és a konyha közötti falba épített bárhoz lépett. Megszabadult a zakójától és a nyakkendőjétől, és egy bárszékre dobta őket. Az ingnyakát is meglazította. Leigh is a bárpulthoz lépett, azzal az ösztönös kecsességgel, melyet Michael mindig is csodált benne. Ahogy észrevette, hogy a lakás még bútorozatlan, a nő megnyugodott. Michael szerette volna, ha iszik egy pohár konyakot, mielőtt kiderül, hogy a hálószoba nagyon is be van bútorozva... Leigh felült az egyik bárszékre, a pultra könyökölt, és állát a két tenyerére támasztotta. - Csodásan éreztem magam ma este. Imádom a nagy-nénédet! Fantasztikus érzés lehetett ott élni, ahol felnőttél, és olyan emberekkel beszélgetni nap mint nap, akik pólyás-korod óta ismernek, mint Frank Morrissey.

- Aki mellesleg személyes küldetésének érzi, hogy zavarba hozzon mások előtt, amikor csak alkalma nyílik rá... -viccelődött Michael, leemelve a polcról a konyakot. - Amikor tizennégy évvel ezelőtt hazakísértelek azon az estén, azt mondtad, Ohióból származol. Ott születtél? - Nem. Chicagóban születtem. Az anyám nővér volt, és Chicagóban éltünk négyéves koromig. És az apád? - Ahogy anya teherbe esett, lelépett. Nem voltak házasok. - És hogy kerültél Ohióba? - hajolt le Michael, hogy előhalásszon a pult alól két konyakospoharat. Leigh válaszát hallva azonban majdnem elejtette friss szerzeményeit. - Négyéves voltam, amikor kiderült, hogy anya rákos, és a betegség gyorsan terjed a szervezetében. Akkor elküldött a nagymamához, Ohióba. Úgy gondolta, könnyebben feldolgozom majd a hiányát, ha fokozatosan távolít el magától. Eleinte, amíg különböző kezeléseknek vetették alá, gyakran látogatott el hozzánk, és dolgozott, amíg csak tudott. Mi történt azután? Leígh a pultra tette a kezét, mintha ugrásra készülne. - Aztán egy napon megölelt és megcsókolt búcsúzóul, és azt mondta, hamarosan találkozunk. Ötéves voltam. Nem tudhatta, hogy akkor látjuk egymást utoljára. Leigh szeme, az arca, a mozdulatai... egész lénye olyan kifejező volt, hogy észrevétlenül magával ragadta Michaelt, mint ahogy nézők seregeit is képes volt elvarázsolni. Most azonban szó sem volt színjátékról, ez nem egy színdarab volt, és Michael sem volt közönyös, szórakozni vágyó megfigyelő. Kényszerítette magát, hogy a konyak kitöltésére összpontosítson, hogy kitörjön a pillanat delejéből. - Emlékszel édesanyádra? - Igen is, nem is. Emlékszem, hogy szerettem, és nagyon vártam, hogy láthassam. Emlékszem, hogy gyakran olvasott nekem esti mesét, és hogy - bármilyen különös is a körülmények ismeretében - mindig boldog és vidám volt, amikor találkoztunk. Pedig tudta, hogy haldoklik, hogy az élete véget fog érni, mielőtt igazán elkezdődhetne. - Tőle származik ez az ajándék - nézett Michael a nő szemébe. - Milyen ajándék? - A színészi tehetséged. - Erre még nem is gondoltam. Köszönöm! - mondta Leigh lágyan. - Ezt észben fogom tartani. Ha legközelebb a színpadon állok, emlékezni fogok arra, hogy ő is ott van velem. Egy perce még a szívét facsargatta, most meg egyetlen mosolyával a világ legboldogabb emberévé varázsolja ez a nő! Mióta Leigh Kendallt szereti, Michael élete érzelmi hullámvasút lett. Régen az volt szinte elviselhetetlenül nehéz, hogy távol kellett tartania magát tőle, most meg annyira eggyé olvad vele, hogy szinte érzi a fájdalmát! Tehát Ohióban nőttél fel. - Egy aprócska városban, melynek még a nevét sem hallottad soha - bólintott Leigh. Magányos voltál? - Egyáltalán nem. A nagymamámat mindenki ismerte a városban, és anyára is emlékeztek még lánykorából. Afféle kis „árva" voltam, és a város fele lelkiismeretesen örökbefogadott... vagy valami hasonló. Gyönyörű kis árva - pontosított Michael. - Sosem voltam igazán szép. Akkoriban főleg nem. Szeplők virítottak az arcomon, a hajam pedig tűzpirosban pompázott. Készült rólam egy kép háromévesen, amelyen a Vöröshajú Panna babámat az arcomhoz szorítom. Nos, senki nem mondta volna meg, hogy nem vagyunk ikrek... - vallotta be nevetve Leigh. Nevetése átragadt Michaelre is. És mi szél hozott New Yorkba?

- Az egyik középiskolai tanárom úgy látta, tehetségem van a színjátszáshoz, és eltervezte, hogy ha törik, ha szakad, ösztöndíjjal bejuttat a New York-i Egyetemre. Amikor elindultam New Yorkba, a fél város integetett a buszom után. Meggyőződésük volt, hogy viszem valamire, és eleinte, bevallom, az egészet inkább az ő kedvükért csináltam, mint magamért. Nagymama két éve halt meg. Azóta nem jártam otthon. Michael Leigh kezébe nyomott egy konyakospoharat, és a sajátját is felemelte. Gyere - mondta -, megmutatom az én „birodalmam"! - Megvárta, míg Leigh feláll, és iszik egy korty italt, majd a hátára fektette a tenyerét. Eleget várt már, hogy megkóstolhassa azokat a kívánatos ajkakat. - Az első korty konyak mindig benzinízű - rázkódott meg Leigh. - Valami vicceset mondtam? - kérdezte a férfi titokzatos félmosolyát meglátva. - Nem - húzódott lustán még szélesebbre Michael mosolya. - Akkor... min mosolyogsz? - Majd megtudod.

Negyvenkilencedik fejezet Leigh izgatottan követte Michaelt a hall túlsó végébe. Kíváncsi volt arra, mit akar mutatni neki a férfi. A nappaliból a balkonra vezető lépcső eltakarta a két ajtót, melyek az egy szinttel lejjebbi, gyönyörű társalgóba nyíltak. Ebben a helyiségben is volt kandalló, kényelmes kanapékkal körülvéve. Leigh-t érkezésekor csak a bútorok hiánya nyugtatta meg, mostanra azonban felszabadult beszélgetésük meggyőzte arról, hogy alaptalan volt az aggodalma. Michael egyszer sem próbált közeledni hozzá, nem is értette, miért félt tőle. Úgy látszik, Logan halála nem csak az érzelmeit, az ítélőképességét is elbizonytalanította. - Ez olyan, akár egy darabka mennyország! És akkor a kilátásról még nem is beszéltünk! - áradozott Leigh, miközben lement a társalgóba vezető lépcsőn. - Tetszik? - Csodálatos! - Jobbra széles, boltíves átjáró nyílt valahova, amit Leigh hálószobának gondolt. A helyiség túlsó végében ugyanakkor hatalmas, Central Parkra néző ablakokat látott, ami elbizonytalanította a szoba funkcióját illetően. Egy ugyanilyen átjáró balra lámpákkal megvilágított, szekrényekkel berendezett szobába vezetett. Ez csak a dolgozószoba lehet. - Nem azt mondtad, nem költöztél még be? - jegyezte meg Leigh. - Nem akartalak félrevezetni. A lakásnak ezt a részét két hete bebútoroztattam, hogy be tudjak költözni. A többi ingóságom a jövő héten érkezik, de valójában nincs sok holmim. Szinte mindent eladtam az előző lakásommal együtt -magyarázta Michael, és a dolgozószobába lépett. Leigh egy asztalkára tette a konyakospoharát, és követte a férfit. Csak az íróasztalomat tartottam meg, mert azt én terveztem, a könyveimet és néhány műalkotást, melyet különösen nagyra tartok. Michael megnyomott egy kapcsolót, és a szobát rejtett világítás hangulatos fénye borította be. A dolgozószoba minden felületét gazdag mahagóniborítás fedte. Még a plafont keretező díszléceket is a nemes fából faragták. Az íróasztal valóságos műalkotás volt. Hatalmas, de nem ormótlan, elegánsan lekerekített sarkokkal. A szoba távolabbi, bal sarkában helyezkedett el, szemben egy üvegajtós, polcos szekrénnyel. Leigh az asztalhoz lépett, hogy közelebbről is megcsodálhassa. - Sok mindenhez van érzéked - futtatta végig ujját az egyenletes, berakásos felületen.

Mivel nem kapott választ, hátrafordult. Michael még mindig az ajtóban állt, egyik kezét a zsebébe süllyesztve, a másikban a konyakospoharat tartva figyelte Leigh-t. Arcán derűs komolyság tükröződött. A nő zavartan fordult a jobb oldali falat borító könyvespolc felé. Lassan sétált előtte, a könyvek címét böngészve. - Van valami, ami nem érdekel? - kérdezte gyors mosollyal. Akad. Milyen különös, rövid válasz! - gondolta Leigh. Talán a férfi már fáradt. Pedig általában kimeríthetetlennek tűntek az energiakészletei. Képes volt az egész napi fárasztó munka után késő estig vele maradni, ahányszor csak együtt vacsoráztak. - Fáradt vagy? - Egyáltalán nem. Leigh most visszafelé sétált a polc mentén, egészen addig a pontig, ahol a férfi állt, majd elfordult, és az íróasztallal szemben álló üvegszekrényhez lépett. - Nézzük hát, miféle műtárgyakat értékelsz olyan sokra! - A férfi eklektikus és kifinomult ízléssel bírt: mesébe illő etruszk váza, pompás márvány mellszobor és aranyveretes, díszes lápisztál keltette fel többek között Leigh érdeklődését. Aztán egy kis, keretezett olajfestmény előtt torpant meg, melyet hátulról, az üvegen túlról világítottak meg. - Mondd, hogy ez a Renoir nem volt itt, miközben a lakás nyüzsgött a munkásoktól! - Csak ma vettem ki a széfből. Egyébként ennek a helyiségnek a biztonsági rendszere sokkal megbízhatóbb, mint első látásra tűnik. Leigh tekintete a szekrény következő rekeszére tévedt. Döbbenten meredt a szűk tárolóban kiállított apró tárgyra - egy olcsó ónlovagocskára. Hitetlenkedve fordult vissza a férfihoz. Michael csak megemelte a szemöldökét. Azt várta, Leigh hozza szóba a dolgot. A nő egészen megszédült a felismeréstől, de szentül elhatározta, hogy ezúttal hagyja, hogy a férfi magától adjon magyarázatot. Michael tudta, hogy Leigh-t felkavarta az ónlovag látványa, és hogy vérbeli színészként a pillanat töredéke alatt játszani kezdett. Háta mögött összekulcsolt kézzel, hanyagul tovább nézegette az üvegszekrény kincseit. Ez az üvegszobor Bili Meek munkája? - Igen - válaszolta Michael visszafojtva nevetését. Leigh akkor sem játszotta volna ennél tökéletesebben a laza nemtörődömséget, ha fütyörészni kezd. És mindeközben hihetetlenül kívánatos volt abban a fekete ruhában, amely legalább annyira hangsúlyozta, mint takarta teste vonalait. Legalábbis egyelőre... már nem sokáig. - Imádom Bili Meek munkáit! Felemelőek, szinte föl-döntúlíak. Michael úgy döntött, színvallásra kényszeríti a nőt. És mi a véleményed arról az ónlovagról? Leigh udvariasan visszalépett az említett kiállítási tárgyhoz, és szemmel láthatóan törni kezdte a fejét, mivel is dicsérhetné. - Nagyon szép a megvilágítása. A férfit gyengédség öntötte el. - Olyan finoman üzen az a kis figura! Mindig csodáltam. - Mennyiért vesztegethetik? - kérdezte tettetett érdeklődéssel Leigh. Ez a darab megfizethetetlen. - Értem - sétált a következő rekeszhez Leigh. Michael figyelte a haja csillogását, ahogy közelebb hajolt az üveghez. - Tudod - kezdte Leigh elmerengve, mintha egy régi történetre emlékezne -, réges-rég én is adtam valakinek egy ilyen ónlovagot. Valóban? És hogy reagált az illető? - Hallani sem akart róla. Került velem minden kapcsolatot. Soha hozzám se szólt, vagy ha mégis kénytelen volt, gorombán vagy gúnyosan tette.

-

Faragatlan alak. - Az volt - hajolt le egy lenti rekeszhez Leigh. - És nem értettem, miért. Nem értettem, miért esik rosszul, hogy nem kedvel engem, és folyton barátkozni akartam vele. - Ezt minden bizonnyal érzékelte. - Talán. De tudod, mi a különös a történetben? Évekkel később megtudtam, hogy az utolsó fillérjéből is csodálatos körtéket vett nekem, melyeket aztán nem adott át személyesen... és elment egy előadásomra is. - Leigh tett még néhány lépést az üvegszekrény előtt, majd az utolsó rekeszhez érve megfordult, és lassan visszaindult a férfi felé. - Aztán egy éjszaka az életét kockáztatva megmentette az enyémet. Nem találod ezt egy kissé furcsának? - De. Első hallásra igen. - Szerinted mit kellett volna tennem? - Én a helyedben - mondta derűs komolysággal Michael, miközben az asztalra tette a poharát, és Leigh-hez lépett - magyarázatot követeltem volna. - Meg tudod magyarázni? - pillantott fel a nő bársonyos szempillái alól. - Igen - fordította a karjánál fogva, gyengéden maga felé a nőt Michael, hogy a szemébe mondhassa az igazságot. - Tizennégy évvel ezelőtt azt akartam, New York állam legszebb körtéit ehesd, és én akartam őket megszerezni neked. Akartam, hogy beszélj hozzám, és akartam beszélni hozzád. Meg akartam tartani az ajándékodat, és én is meg akartalak ajándékozni. Egyszerűen... - fejezte be a mondandóját - akartalak téged. Leigh már szinte komikus erőfeszítéssel igyekezett megérteni, amit hallott. - Te azt hitted, hogy utálatossággal érheted el, hogy én is akarjalak téged? - Nem - rázta meg határozottan a fejét a férfi. - A múltam sötét volt, a jövőm bizonytalan. Nem akartam, hogy bármi közöd legyen hozzám. Jobbat akartam neked. - Majd szemrehányóan hozzátette: - De annál a hamis szépfíúnál is jobbat akartam neked, akibe végül belezúgtál. Tajtékoztam a dühtől, amikor a nagynénémnek elmondtad, hogy eljegyeztétek egymást. Hogy azért sikerült magamtól megmenekítenem téged, hogy aztán Logan Manning karjában végezd! Leigh percekig küzdött a benne feltörő érzésekkel: egyszerre szeretett volna nevetni és sírni és arcon csókolni a férfit. - Ez a legelképesztőbb sztori, melyet valaha hallottam - küldött Michael felé lélegzetelállító mosolyt. - És a legédesebb is. A férfi vissza mosolygott rá, majd a vállát átölelve az ajtó felé sétált vele, és közben valami olyan megrendítőt mesélt, hogy Leigh ellágyulva fektette a vállára a fejét. - Azóta a kis lovagot mindig jól látható helyre tettem. Ő mutatott utat. Ha nem tudtam dönteni eleinte valamiben, csak ránéztem, és eszembe jutott, hogy te „lovagiasnak" tartasz, és a legetikusabb, leghelyesebb utat választottam... „Lovagiasságra" nem sokszor nyílt alkalmam, úgyhogy beértem az etikussággal - magyarázta Michael viccelődve. A társalgóban megállt, és az egyik kanapé támlájának támasztotta a csípőjét. Aztán a derekánál fogva közel húzta magához Leigh-t. A lábuk egymáshoz simult. Mielőtt Michael újra megszólalt volna, a szokásosnál hosszabb ideig hallgattak, és Leigh érezte, hogy a férfi valami nagyon fontosat akar mondani. Vagy nem tudja még, mit mondjon. Leigh felemelte az asztalkáról az italát, és ivott egy kortyot. Várt. És közben megjegyezte magában, hogy a férfi milyen fantasztikusan néz ki kigombolt ingével. Komoran szép arca volt, melyen időnként inkább a komorság dominált, mégis összehasonlíthatatlanul férfiasabb volt Logannél. Állkapcsa íve erőt sugárzott, rideg vonásaiba az idő büszkeséget vésett. És a szeme! Néha acélos, néha lágy, de mindig csodálatosan együtt érző és bölcs. Ezzel szemben Logan gondolatai rendszerint nem azon jártak, akivel beszélgetett, és a tekintete a gondolataival együtt elkalandozott. Michael észre sem vette, hogy Leigh az arcát vizsgálgatja. Azon törte a fejét, mit mondjon. Azt tudta, mit akar mondani: Szeretlek. Engedd, hogy szeresselek ma este, és én

elfeledtetem veled a fájdalmat, amit a férjed okozott! Csakhogy Logan árulásának köszönhetően Leigh egy szavát sem fogja hinni, és lefeküdni sem akar majd vele. Ebben ugyanolyan biztos volt, mint abban, hogy Leigh sokkal mélyebben érez iránta, mint ahogy azt be meri vallani magának. Láthatatlan, de erős kapocs tartja őket össze, megmagyarázhatatlan egymásra hangolódás, amely azonnal működésbe lép, ahogy egy légtérbe kerülnek. Évekkel azelőtt Leigh meglátott benne valami jót, és erővel a felszínre kényszerítette. És most is, amikor Michael az egész világ szemében bűnöző, amikor az újságok logikus érvekkel támasztják alá, hogy ő a nő férjének a gyilkosa, Leigh - akinek a legtöbb oka lenne a bizalmatlanságra - a legrendíthetetlenebb védelmezője. Mindez sajnos az érzelmekről szól, és Michael attól tartott, hogy a nő még nem áll készen a tisztázásukra. Egyelőre túl nagy érzelmi teher nyomja a vállát. Ennek ellenére először ebből az irányból próbálkozott. - Hiszel a sorsban, Leigh? - kérdezte halkan, miközben kezét a nő felkarjára csúsztatta. - Már nem - nevetett fel keserűen Leigh. - És te? - kérdezett vissza kis idő múlva az orrát ráncolva. Ezt a keserű élt hallva a másik hangjában Michael még jobban utálta Logan Manninget. Olasz és ír vér csörgedezik az ereimben - viccelődött. - Az őseim találták fel a babonákat és a hiedelmeket. Még szép, hogy hiszek a sorsban! És hiszem, hogy nekem kellett adnod azt a kis lovagot - folytatta Leigh mosolyát látva -, hogy útmutatómul kellett szegődnöd. Észrevette, hogy Leigh szemében bizonytalanság és hitetlenkedés csillan, de folytatta a nő határainak fesze-getését. - És hiszem, hogy vigyáznom kellett rád. Ott kellett lennem, amikor az a két fickó megtámadott. És meg kellett volna tartanom téged - tette hozzá tompán -, de elszúrtam, és engedtem, hogy Logan Manningé légy. És tudod, miben hiszek még? - Félek megkérdezni. Légy átkozott, Logan Manning! - Hiszem, hogy újabb esélyt kaptam a sorstól. - És... mire kaptál új esélyt? - kérdezte óvatos derűvel Leigh. - Mint mondtam, az a feladatom - próbált némi köny-nyedséget erőltetni magára az ünnepélyes pillanatokban Michael -, hogy vigyázzak rád. És ennek a feladatnak jelentős részét most az teszi ki, hogy segítsek elfelejteni Logan Manninget. Ideje kiegyenlítened a számlát, hogy megcsalt és elárulta a bizalmad. Nem lehetsz újra önmagad, amíg a büszkeségednek legalább egy részét vissza nem szerzed. - És hogyan egyenlítsem ki a számlát? - Szemet szemért - nézett huncutul a nőre Michael. - Megcsalt? Csald te is meg! Legalább az emlékét! Leigh tekintetébe vidámság kúszott, az ajkába kellett harapnia, hogy ne törjön ki röhögésben, de amikor megszólalt, szeretetteljesen csengett a hangja. - Mondd, soha nem jutott még eszedbe, hogy beszá-míthatatlanságra hivatkozz, amikor a rendőrség a nyakádban van? - kérdezte. - Mert szerintem simán elérhetnénk, hogy... - Elérhetnénk? - hangsúlyozta Michael. - Látod, milyen természetesnek veszed, hogy egy csapatot alkotunk? Magadért nem volt erőd kiállni, de ahogy valamelyik újság engem kezdett sárral dobálni, teljes vállszélességgel kiálltai mellettem. Már tizennégy évvel ezelőtt is ütős kis csapat lettünk volna - rázta meg vigyorogva a fejét a férfi. Aztán erőszakkal elszakította a gondolatait a kellemesen szívszorongató témáról, és lélekben felkészült egy kisebb vitára.

- De ez akkor volt, most pedig most van. És én itt állok, készen arra, hogy segítsek neked kiegyenlíteni a számlát Logannel ma éjjel. Felajánlom a szolgálataimat. Aludj ma velem, Leigh! Leigh csak akkor döbbent rá, hogy Michael derűs szavai mögött komoly szándék rejlik. Nagyon komoly szándék. - Nem! Ki van zárva! Ez őrültség! Minden megváltozna. Az egész kapcsolatunk. Nekem tökéletes így, ahogy van. És egyébként sem lenne helyes. Nem lenne fair. Kivel szemben? - Veled szemben! Hogy gondolhattad, hogy valaha is... így... kihasználnálak? Soha! Szeretném, ha így kihasználnál - vigyorgott a férfi. Nevetett, pedig nemcsak hogy komolyan gondolta, amit mondott, hanem el is döntötte, hogy így lesz. Leigh hallotta a hangjában. A puszta gondolat, hogy érzelmileg és fizikailag kiszolgáltassa magát, határtalan kétségbeeséssel töltötte el Leigh-t. Elveszítené a férfi barátságát - minden maradék önbecsülésével együtt. - Michael - mondta könyörögve -, kérlek, ne tedd ezt! Hadd maradjon köztünk minden úgy, ahogy van! Én nem akarom... ezt... Senkivel. Elhúzódott a férfitól, hogy letehesse a poharát az asztalkára. Michael felállt, és szorosabban fogta meg a karját, amikor Leigh ki akart hátrálni a kezei közül. - Meg kell mondanod, miért! - mondta Michael nyugodt hangon, noha érezte, hogy a Logan Manning iránt érzett gyűlölettől forr a vére. - Különben nem fogadom el az elutasítást. - A rohadt életbe! - tört ki Leigh elcsukló hangon. - Miért teszed ezt velem? Homlokát a férfi mellkasának döntötte, szemében a megalázottság és az elkeseredés könnyei égtek. - Legalább egy kis része hadd maradjon meg a büszkeségemnek! Michael a semmibe meredt Leigh válla fölött, és karjával oltalmazón átölelte. De nem hagyta, hogy a másik kitérjen a válaszadás elől. - Azt akarom, hogy megmondd, miért nem fekszel le velem. Mondd meg az igazat! - Rendben! - ordította Leigh. - íme, a nagy büdös igazság, amit már a fél világ tud: nem kellettem a férjemnek. Nem tudom, te mire számítasz, de Logannek nem voltam elég jó, és neked sem leszek az. Szerettem - mondta megtörten -, de ő annyira sem törődött az érzéseimmel, hogy ne a barátaim és a kollégáim köréből válogassa a szeretőit. Engedj! Haza akarok menni! - Egy ideig Leigh még küzdött, de amikor Michael még erősebben szorította magához, zokogva megadta magát, és a férfinak dőlt. - Az újságok tele vannak a szeretői nevével... - Tudom - suttogta Michael. Még erősebben ölelte a nőt, és állát a feje tetején pihentette. Nagyot kellett nyelnie, hogy enyhítsen a torkát fojtogató szorításon. Lágyan simogatni kezdte Leigh hátát és rázkódó vállát, miközben a nő vigasztalanul zokogott. Eszébe jutott a pillanat, amikor Leigh vidáman csillogó zöld szeme először villant rá a vörösesbarna hajzuhatag alól. Michael összeszorította a szemét. Várt, amíg csillapodott a zokogás, aztán a saját bánatáról megfeledkezve Leigh felvidítására összpontosított. - Megértem, hogy sírsz. Elvégre hol találsz még egy Loganhez hasonló, elkötelezett, hűséges és önzetlen férfit? -Ironikusan felsóhajtott. - Hosszú és rögös lesz az út, míg újra ekkora szerencsében részesülhetsz... Leigh teste megfeszült, mintha villámcsapás érte volna, majd pillanatnyi szünet után a válla ismét rázkódni kezdett, de a korábbinál sokkal hevesebben. Michael vigyorogva emelte fel az állát. Tudta, hogy Leigh nevet, még mielőtt a nő elhúzta volna az arcát a mellkasától, és a ragyogó szemével felnézett volna rá. Leigh megtörölte a szemét, és bólintott.

Igazad van - szinte szédült a megkönnyebbüléstől. Michael a kézhátával lesimított egy utolsó, kósza könnycseppet a másik arcáról. - Átengedtem Logannek életem asszonyát - mondta megvetéssel -, és ő ezt tette vele! Nekem is van elszámol-nivalóm Mr. Manninggel! Leigh magában csendesen mosolyogva megadta magát. Tudta, hogy Michaelnek még mindig szilárd elhatározása, hogy ágyba viszi őt, és tudta, hogy valójában ő is akarja. Nagyon. A hirtelen támadt vágy meglepte Leigh-t. Az is, hogy szinte babonás szenvedéllyel kívánja, hogy Michael komolyan vegye a dolgot. Abban ugyanakkor teljesen biztos volt, hogy a férfi törődik vele, és csak ez számított. Leigh döntött. Amint a csillogó szemekbe nézett, Michael tudta, hogy ezt a csatát megnyerte. Minden porcikájával arra sóvárgott, hogy magához szorítsa a nőt, de nem mert mozdulni, amíg Leigh nem jelezte tisztán a szándékait. - Tudod - mondta Leigh egészen lágyan, mintha nem szeretné megbántani a férfit -, én Logan életének asszonya voltam, nem a tiéd... Michael elvigyorodott, és összefűzte a karját a mellkasán: ez a nő flörtöl! - Bármikor lecsaphattalak volna a kezéről... így... - csettintett az ujjával. Nagyon magabiztosnak tűnsz. - Az is vagyok - emelte meg nagyképűen a szemöldökét a férfi. És egészen pontosan hogy láttál volna munkához? Michael mély hangja érdessé vált, és Leigh szinte a testében érezte visszhangozni. - Szeretkeztem volna veled, ahogy ma este fogok, és rögtön rájöttél volna, ki a jobb. Az összehasonlítás gondolata felkészületlenül érte Leigh-t. Bátorsága egy pillanatra elhagyta, és a valóság azonnal betolakodott az elhatározáson támadt résen. Logan csodálatos szerető volt - amikor hajlandó volt Leigh-nek szentelni a figyelmét. A nő legnagyobb rémületére Michael nemcsak hogy kitalálta a gondolatait, de úgy döntött, ki is mondja őket. - Ennyire jó volt Logan? - fürkészte Leigh arcát vigyorogva a férfi. Leigh próbálta leszerelni a férfit egy rosszalló oldalpillantással. Nem járt szerencsével. Michael egészen oldalra dőlt, hogy láthassa az arcába szökő pírt. - Ez komoly? - csipkelődött tovább a férfi. - Tényleg ennyire jó volt? - Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk! - fakadt ki Leigh. Michael is nehezen hitte, de a lényeg, hogy Leigh beadta a derekát. Átölelte a nőt, és határozottan a hálószoba felé vezette. - Kezdődjék hát az összehasonlítás!

Ötvenedik fejezet

A hálóban Michael elvette a kezét Leigh csípőjéről. A nő rögtön elhúzódott mellőle, és az ágy túloldalára ment. Hátat fordított Michaelnek, majd kivette az egyik fülbevalóját, és az éjjeliszekrényre tette. A nő néhány perccel korábbi derűs vidámsága ellenére Michael érezte, hogy Leigh nagyon is zavarban van, és meghagyta neki az egyedüllét illúzióját. Azt azonban Leigh nem mondta, hogy nem nézheti, úgyhogy az ágy végénél állva -hogy megakadályozza az esetleges szökési kísérletet, ha Leigh pánikba esik - élvezettel elmerült a látványban, ahogy a szeretett nő a vele töltendő éjszakára készülődik.

Leigh kivette a fülbevaló párját is, és a szekrényre tette. Aztán a nyaklánca kapcsolójához nyúlt. Michael kigombolta az ingét. Leigh lekapcsolta a karkötőjét. Michael kigombolta a mandzsettáját. Leigh a zipzárért nyúlt, Michael az övéért. A nő keze tétován tapogatózott a háta mögött. A férfi könnyed, baráti hangon felajánlotta a segítségét. - Úgy látom, elkel arra a segítség. - Nem, köszönöm. Azzal Leigh lehúzta a zipzárt. Michael pedig kikapcsolta az övét. Leigh ruhája a padlóra hullt, Michael pulzusa az egekbe szökött. Leigh a melltartója csatját kereste, Michael lehúzta a nadrágja cipzárját. A fekete csipkepántok lecsúsztak Leigh válláról, Michael tekintete a meztelen hátán siklott végig. Merészen, gyengéden. Leigh megérezte ezt, és összerezzent. Michael elmosolyodott. Az áttetsző, fekete harisnya maradt utoljára. Leigh utolsó mentsvára. Michael már levetkőzött, és lélegzet-visszafojtva várt, miközben Leigh keze bizonytalanul időzött a harisnya korcánál - aztán elkezdte lefelé tekerni a finom anyagot. Leült az ágyra, és előbukkant az egyik hosszú, formás lába. Michael tudta, hogy nem kell már sokáig várnia. Ahogy a másik meztelenül ragyogó láb is előbukkan, a nő az övé. Nem kell többé úgy tennie, mintha a szeretkezés számára csak hétköznapi, de élvezetes időtöltés lenne, amely eltereli Leigh gondolatait a gondokról. A nő kábultan, lassan húzta le a harisnyáját. Felállt és egy közeli székhez vitte, hogy a ruhája mellé tegye. Még mindig nem tudta elhinni, hogy engedi, hogy ez történjen -Michael Valente folyton vihart kavar a lelkében. A férfi ezt az egészet csak jó mókának szánja, és ebbe ő is belemegy, de most már cseppet sem tűnik viccesnek a helyzet. Inkább magányosnak... személytelennek. A szék támlájára ejtette a harisnyát. Felnyögött, amikor Michael a karjánál fogva szinte nyersen maga felé fordította, és magához rántotta. Leigh ajka az ijedtségtől szétnyílt, és Michael azonnal birtokba vette a szájával. Csókja követelőző volt és vad, mégis... bensőséges. A két test egymáshoz simulva zuhant az ágyra. Michael Leigh feje fölé nyújtotta a nő karját, és ujjait a nőébe fonva szorosan az ágyra nyomta a kezét. Lehajtotta a fejét, és újra vadul csókolni kezdte. Kínozta a nyelvével. Leigh úgy érezte, elolvad. Michael úgy érezte, elég. Michael felemelte a fejét, és Leigh szemébe nézett. Tekintetéből szenvedély sugárzott. A nő szemében csodálkozás ragyogott. Michael újra lehajolt, és Leigh felkészült a következő izzó csókra, de a férfi szája ezúttal csak lágyan súrolta az övét. Leigh keze még mindig a férfi kezének fogságában volt, nem érinthette Michaelt, átengedte hát magát a másik irányításának, és ajkát az ajkához simította. Aztán kért még, és Michael megadta, amire vágyott. Leigh megborzongott. Adni akart még, és Michael kért belőle. Aztán a férfi selymesen kemény ajka újra szétnyílt, és mohó szenvedéllyel kezdte ostromolni Leigh száját. A férfi karjában Leigh lágy és simulékony lett, a nő ölelése Michaelben épp az ellenkező hatást váltotta ki... Michael ajka Leigh arcát súrolta most puhán, majd elindult lefelé, egészen a melléig. Lágyan csókolta, és Leigh levegőért kapott. A férfi addig csókolta, míg felnyögött az édes fájdalomtól. A nő kétségbeesetten sodródott a szenvedéllyel, a férfi követelőzőn. Aztán Michael lágyan Leigh zakatoló mellkasára fektette az arcát, engedett a keze szorításán, és széttárta a nő kezét. Szétfeszítette a tenyerét, és hüvelykujjával Leigh tenyerének felfedezésére indult. A nőt különös izgalom járta át. Aztán Michael tenyere a csuklóját kezdte simogatni, majd még feljebb, a karját. Leigh szinte megbabonázva adta át magát az érzésnek, hogy kívánják. Minden porcikáját.

Masszírozni kezdte Michael széles vállát, miközben a férfi egyre lejjebb haladt a testén. Ajka már Leigh csípőjét, köldökét becézte, csiklandozta. A nő felkacagott. A férfi feje még mélyebbre bukott, és Leigh felnyögött... először a döbbenettől, aztán az élvezettől. Körmével végigszántott Michael hátán, majd a hajába túrt. Szinte kétségbeesetten húzta fel a férfi fejét magához, hogy a hátára gördítve addig csókolhassa, míg már levegőért kapkod. Leigh megfeledkezett mindenről, amit Logan karjában tanult. Minden érintés újdonságként szolgált számára az emésztő vágyban. Száját Michael szájára nyomta, tenyerét a tenyerére préselte, és végigsimított izmos karján, ahogy Michael tette vele korábban. Reszkető élvezettel fedezte fel a férfi karjában feszülő acélos izomkötegeket, a bársonyos ajkát. Megcsókolta Michael szemét. A férfi felnevetett. Leigh apró csókokkal ment tovább, először a férfi mellkasára, majd még lejjebb... Michael felnyögött. Megállította Leigh-t. A hátára fordította a nőt, száját vadul ostromolta a szájával, és a combját széttárta a lábával... Aztán megállt. Leigh egész teste lázas tűzben várakozott. Mellkasa szabálytalanul zihált. A férfi vágytól ragyogó szemébe nézett. Ujjával végigsimított a kemény állkapcson, a határozott arcon. Az érintés nyomán csodálat töltötte el. Vágyakozva emelte meg a medencéjét. Michael megcsókolta, majd belehatolt. Leigh teste ívbe feszült a hirtelen lökéstől. Michael állhatatosan játszott a női testen, mint nemes hangszeren, majd ritmust váltott. Leigh nyögéseinek dallama együtt változott a férfi diktálta ritmussal. Teste vonaglott a szenvedélytől. Erősen a férfiba kapaszkodott. Crescen-dójuk tökéletes harmóniában érte el a csúcspontját. Leigh tikkadtan pihent meg a férfi karjában, arcát a mellkasán pihentette. Az összehasonlítás eredményén nem kellett gondolkodnia: Logan szenvedélye könnyű mosolyt csalt az arcára, Michael szenvedélye azonban a meghatottság könnyeit csalta a szemébe. - Szeretlek, Leigh - mondta a férfi halkan, komolyan. Hangja bársonyos takaróként ölelte körül Leigh meztelen testét. Milyen fájdalmasan egyszerű kijelentés. Túl korai azonban, és Leigh-nek is túl korai lett volna ugyanezt válaszolnia. Tudta, Michael azt akarja, hogy higgyen neki, és mondja ki, hogy szereti. És érezte is a szerelmet, de kimondani nem tudta. Kimondta hát a felét: - Tudom - a halk, esetlen és elégtelen választ követő szörnyű csendben Leigh felkönyökölt, és egyenesen Michael szemébe nézett. Michael csodálkozó gyöngédséget látott az imádott szempárban. Értette a nőt. Leigh szemében minden benne volt, amit mondani akart. Türelmet kért. Még egy kis türelmet. Aztán Leigh lehajolt, és ajkát finoman Michaelére tapasztotta. Lágyan, lassan csókolta. Átadta magát a férfinak. Michael átölelte Leigh-t, hogy a csók ne érjen véget. Átadta magát a nőnek. Leigh Michael karjában állva nézte az ablakból a Central Park fölött derengő hajnalt. Még alig tizenkét órája, hogy Michael először megfogta a kezét. Azóta szeretkeztek, kétszer is, és Leigh visszavonhatatlanul a férfié lett. Michael erős testéhez simult, és a férfi birtoklóan simított végig Leigh mellén. - Szeretlek - mondta ki a nő halkan. Ostobaságnak tűnt továbbra is bent tartani az igazságot. Michael még szorosabban ölelte, bal karjával magához szorította a csípőjét, mintha egymásba akarná forrasztani a két testet. Tudom - suttogta Leigh fülébe.

Leigh elégedetten sóhajtott, végre minden megoldódott. Minden megnyugodott. Michael egyetlen hosszú, gyönyörű percig hagyta meg ebben a tudatban, majd gyengéden, de határozottan megszólalt: Legyél a feleségem, Leigh! A nő képtelenségnek tartotta az ötletet. Nem juthat el fél nap leforgása alatt az első kézfogástól a házasságig! Ezt még Michael Valente sem várhatja tőle. Erre nem fogja rávenni. Másrészt nem tudta elképzelni az életét Michael nélkül. Egyezséget ajánlott. - Költözzünk össze! - A házasság előtt vagy után? - Előtt. - Után - makacskodott a férfi. Leigh hitetlenkedve fordult hátra a férfihoz. - Azt akarod mondani, nem élhetünk együtt, amíg össze nem házasodtunk? - Velem akarsz élni? - vigyorgott rá a férfi. Leigh határozottan bólintott. - Nagyon-nagyon szeretnél velem élni? - Igen - vágta rá gondolkodás nélkül a nő. - Akkor mondj igent a pap előtt is! Leigh nevetve megadta magát, fejét előrebiccentette. - Egy bólintással nem érem be - mondta Michael. - Vehetem ezt igennek? Leigh újra felnevetett, és makacsul, de ismét csak bólintott. - Két bólintás már megfelel - mondta engedékenyen a férfi. - Az üzleti életben két bólintás felér egy kézfogással. Egy kézfogás pedig már kötelez. Szóval te akarod kijelölni az időpontot, vagy rám bízod? Inkább én - válaszolta Leigh. - Rendben... - mosolygott a férfi arcát Leigh arcához szorítva - ... akkor tehát milyen időpont mellett döntöttél? - Volt egy olyan érzésem - sóhajtott vidám hangon Leigh -, hogy ez a kérdés is el fog hangzani... - Hihetetlen, mennyire egymásra vagyunk hangolva! Na, figyelj! Próbára teszlek! Mit gondolsz, mi lesz a következő kérdésem? „Mikor?" - súgta teljes meggyőződéssel Leigh. - Reméltem, hogy tudod! Mit szólnál, ha egy hónap múlva tartanánk az esküvőt? A nő elborzadt. Nem akarta mocskos gyanúsítgatások közepette kezdeni a házasságukat. Ráadásul olyan álmos volt, hogy alig állt a lábán. Képtelennek érezte magát, hogy az esküvő részletein gondolkodjon. Lehunyta a szemét, arcát a férfi mellkasához simította. Michael keze feljebb siklott a melléről az arcára, és a szívéhez ölelte Leigh fejét. - Lehet szó róla egy fél éven belül - suttogta Leigh. Imádta a férfi érintését akkor is, ha nem szeretkeztek. Michael megmozdította a kezét, már csak a tenyere töve ért finoman Leigh állához. A nő halványan érzékelte a változást, de minden figyelmét a férfi válaszára összpontosította. Valójában, ha belegondolt, hat hónap szörnyen hosszú idő, kiváltképp, ha addig nem élhetnek együtt... Meglepődésébe csalódottság is vegyült, amikor egy sóhajjal nyugtázta, hogy Michael hajlandó kivárni a hosszú hónapokat. - Túl hosszú az a fél év? - sietett a segítségére mindentudó derűvel a férfi. - Igen - nevette el magát Leigh. - Meggondoltad magad? - Igen. - Akkor nyisd ki a szemed.

Leigh kinyitotta a szemét, és meglátta Michael javaslatát, melyet azóta mutatott, mióta elvette a tenyerét Leigh arcától. Két ujját mutatta. Két hónapot. Leigh egy mosollyal megadta magát. Michael tenyerébe csókolt. A férfi maga felé fordította Leigh arcát, és a szájához hajolt. - Egy csók a tenyérbe - figyelmeztette gyengéden, miközben ajkaik majdnem összeértek felér két bólintással. Kötelez.

Ötvenegyedik fejezet Aznap reggel Michael zuhanyzás és borotválkozás után hazavitte Leigh-t, majd az irodájába ment egy fél tízre megbeszélt találkozóra. A titkárnője kilenc tizenötkor kopogott be hozzá. Michael felnézett az irataiból. - Mr. Buchanan van itt - mondta Linda. - Elnézését kéri, de egy kicsit korábban érkezett. Engedje csak be. Néhány pillanat múlva Gordon Buchanan lépett az irodába, aktatáskával a kezében. A rangos New York-i jogi cég, a Buchanan, Powell és Lynch főrészvényese tökéletes, drága ízléssel öltözködött. Haja itt-ott már őszbe fordult, és kellemes, elegáns modorát remekül kiegészítette arisztokratikus arca. Társaságban úriember volt, a munkában előzékeny -és veszélyesebb, mint egy mérges kígyó. - Jó napot! - köszönt Buchanan. Noha cége az elmúlt évtizedben számos ügyben képviselte sikerrel Michael Va-lentét, nem voltak barátok - Valente nem az a típusú ember. Bírt azonban két tulajdonsággal, amely különleges ügyféllé tette: soha nem hazudott az ügyvédeinek és soha nem rabolta az idejüket. Gerébé természetesen megkövetelte, hogy az ügyvédei se vesztegessék az ő idejét. Ennélfogva Gordon úgy döntött, azonnal a közepébe vág, félretéve a megszokott társalgási formulákat. - Ma reggel megbeszéltem egy találkozót az Inter-questtel - jelentette be, miközben leült Valente asztalához. - Vannak információik a számunkra. Mondta Mrs. Manning-nek, hogy ezentúl ne beszéljen a rendőrséggel anélkül, hogy velem konzultálna? - Már napokkal ezelőtt - válaszolta Michael. - De nem kereste a rendőrség, mióta a férje iratait lefoglalták és elvitték a lakásukból... - ingerülten nyomta meg az asztalán lévő telefon pirosan villogó hívásfogadó gombját. - Elnézést a zavarásért, Mr. Valente, de Leigh Kendall keresi a magánszámán. - Kendall? - Ismételte Michael. ízlelgette a név csengését. Az előző este után úgy tűnik, Leigh a leánykori és művésznevére váltott. - Mrs. Manning - magyarázta Linda. Távolságtartó modora nem engedte, hogy jelét adja, tudja, hogy a főnöke közeli kapcsolatban áll a telefonálóval. - De hangsúlyozta a Kendall nevet, ezért úgy gondoltam, én is így jelentem be. - Jól tette, Linda - mondta Michael, majd megperdült a székével, hogy kissé „elvonulhasson", és megnyomta a hívásfogadó gombot. Hivatalos hangon szólt a készülékbe, mintha csak hétköznapi telefonálóval beszélne. - Miss Kendall? Itt Michael Valente. Leigh felnevetett. - Egek, milyen kimért és hűvös tudsz lenni! - Éppen az új ügyvédeddel van megbeszélésem - váltott a nővel használatos hangnemére Michael. - Ha őt kérded, a kimértség és a hűvösség a két legkellemesebb tulajdonságom.

Az asztal túloldaláról Gordon Buchanan döbbenten meredt az ügyfele hátára. Michael Valente nemcsak hogy könnyed csevegésbe merül valakivel, de közvetve még őt is bevonja az évődésbe! - Nem akarlak feltartani... - mondta gyorsan Leigh. - Dehogyisnem! - vágott vissza Michael mosolygó hangon. - Ráadásul körülbelül három órája szigorú, módosíthatatlan szerződést kötöttél velem. Miért nem alszol? - Mert épp most hívott Jason Solomon, és ragaszkodott hozzá, hogy Brenna felébresszen. - Mi volt olyan sürgős? - Találkozni akar velem a St. Regisben ma este. Semmilyen kifogást nem fogad el. Rá akar majd beszélni, hogy menjek vissza dolgozni. Michael, én képtelen lennék Jane Sebringgel játszani, miközben tudom, hogy az emberek csak csámcsogni akarnak a nyomorúságomon! Jason egyszerűen képtelen ezt felfogni. Vacsorát emlegettél estére, gondoltam hát, megkérlek, hogy a St. Regisbe gyere értem, ne ide. - Hány órára? - Lehetne hétre? Akkor Jasonnek csak egy órája lenne, hogy darabokra cincálja az idegeim. - Nem szeretnéd inkább, hogy hatra menjek, és támogassalak? - A támogatás is a „munkád" része? - kérdezte Leigh, és Michael tisztán hallhatta a hangjából kicsengő megkönnyebbülést. - Még szép! Nézd csak meg alaposabban a szerződést, amit reggel kötöttünk! Első záradék, harmadik bekezdés: Valaki vigyáz rám... Világosan kimondja, hogy jogot formálhatsz fáradhatatlan szolgálataimra a támogatás tekintetében is. - Michael - mondta Leigh komolyan. - Igen? - Szeretlek. Michael széles mosollyal az arcán letette a kagylót, és visszafordult az asztal felé. Hol is tartottunk? - kérdezte kimérten Buchanant. Az ügyvéd visszanyerte a lélekjelenlétét. - Éppen azt akartam megkérdezni, a rendőrség kihallgatta-e már arról, hogy hol tartózkodott Logan Manning meggyilkolásának idején. - Fogalmuk sincs, tudom-e bizonyítani, hogy nem én tettem - rázta meg a fejét Michael. - Ebben az esetben egyértelmű, hogy nem is akarják, hogy bizonyítsa az ártatlanságát. Minden bizonnyal meggyőztek egy bírót arról, hogy Michael Valente az egyik első számú gyanúsított, és kijárták nála a lehallgatási engedélyt, és mindent, amire csak szükségük lehet ahhoz, hogy valami... bármi illegálisát kideríthessenek önről. Buchanan egy pillanatra elhallgatott, hagyta, hogy Michael átgondolja az elhangzottakat, majd folytatta. - Mielőtt javaslatot tennék a további lépésekre, szeretném tudni, önnek mi a legfontosabb. - Azt akarom, a rendőrség találja meg annak a rohadéknak a gyilkosát. Erre a rendőrség rám fecsérli az idejét és az energiáit! - Le tudjuk állítani őket. Megoldható, hogy elérjük, hogy elálljanak az ön gyanúsításától - mondta Gordon, majd nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna -, ehhez azonban önnek önszántából részletesen be kell számolnia a rendőrségnek arról, hogy hol tartózkodott a gyilkosság idején. Mivel a hátuk közepére sem kívánják a bizonyítékot arról, hogy ön ártatlan, nagy valószínűséggel vissza fogják utasítani az igényünket a nem hivatalos beszélgetésre. Jogi lépések kilátásba helyezésével azonban sarokba szoríthatjuk őket. És ahogy a kezükben van a bizonyíték arról, hogy ön nem ölhette meg Logan Manninget, le kell állniuk a nyomozás ezen irányával, különben nagyon megkeseríthetjük az életüket.

A hangos dühöngés, melyet Buchanan várt, elmaradt -Valente állkapcsa ugyanakkor vészjóslón megfeszült a gondolatra, hogy önként a rendőrség segítségére siessen. Számára önszántából információt felajánlani a rendőröknek vagy az ügyészeknek felért egy lekenyerezési kísérlettel, melyre ő soha semmilyen körülmények között nem lett volna képes. Nemegyszer inkább vállalta a tárgyalótermi csatározások borsos költségeit, semhogy előre magyarázattal vagy bizonyítékkal szolgáljon. Minden más tekintetben Valente volt az egyik legjózanabbul gondolkodó ember, akit Gordon valaha képviselt. Az igazságszolgáltatásnak azonban egy pillanatig sem volt hajlandó bármilyen segítséget nyújtani. Meglehetősen megdöbbent hát Gordon, amikor Valente lassan bólintott, és dühös, mély hangon beleegyezését adta: - Szervezze meg a találkozót a rendőrséggel. Használja a tárgyaló telefonját - biccentett az ajtó felé -, és kérje meg a titkárnőmet, hogy gépelje le az időbeosztásomat a gyilkosság napjáról, amelyet a rendelkezésére bocsátottam. Gordon felállt, és még egy olyan kérdést kezdett feszegetni, amely, tudta, még jobban felborzolja majd Valente idegeit. - Megpróbálom idehívni a nyomozókat, de biztos, hogy azt akarják majd, hogy ön menjen be a rendőrségre. Ragaszkodnak a hazai pálya előnyeihez. És - tette hozzá - a kicsinyes önelégültségüknek is jót tesz majd, hogy Michael Valente látogat hozzájuk. - Semmi kétség - mondta Michael fagyosan, miközben az asztalon fekvő iratért és a töltőtolláért nyúlt. Még valami... - szólalt meg Buchanan. A papírokból hűvös, borostyánsárga szem pillantott fel rá. - Tudom, hogy nem szereti fecsérelni az idejét, de ha a találkozón nem tudjuk meggyőzni a nyomozókat arról, hogy feleslegesen és indokolatlanul eredtek az ön nyomába, bíróságra kell vinnem az ügyet, hogy elvegyem a kedvüket a szaglászástól. Az pedig időt vesz igénybe. És még egy fontos dolgot fejben kell tartanunk... Igen? - Mrs. Manning kétségkívül az első számú gyanúsított. Indítéka volt, hiszen a férje csalta őt, az eszköz - a fegyver -is rendelkezésére állt, alkalma is nyílt elkövetni a gyilkosságot. Abban is biztosak lehetünk, hogy a rendőrség már felállított egy elméletet az önök viszonyáról és arról, hogy együtt szabadultak meg a hűtlen férjtől. Javaslom, ha a nyomozók a kapcsolatukról kérdeznek, akár a múlt, akár a jelen vonatkozásában, válaszoljon nekik. Ne hozza fel magától a témát, de ne is zárkózzon el a válaszadás elől. Valami azt súgja, a rendőrség túl sok titkot sejt a háttérben, annak ellenére, hogy elejétől fogva vállalták a kapcsolatukat a nyilvánosság előtt. Már akkor is, amikor a helikopterén vitte Mrs. Mannin-get a hegyekbe. Miért gondolja ezt? - Mert azt mondta, Mrs. Manninget még egyszer sem kérdezték ki hivatalosan az önhöz fűződő viszonyáról. Ha a rendőrség valami egészen szembeötlőre nem hajlandó rákérdezni, egyértelmű, hogy azt hiszik, tudják a választ, de nem akarják leleplezni magukat. Buchanan távozása után Michael még néhány percig mozdulatlanul ült. Igyekezett napirendre térni afelett, amibe az imént beleegyezett. Aztán felvette a telefont, és Leigh számát tárcsázta, de nem a magánszámát. Brenna vette fel a kagylót. Michael Jason Solomon számát kérdezte meg tőle, majd arra kérte, Leigh-nek ne említse, hogy telefonált. Nem egészen fél óra alatt sikerült rábeszélnie a színműírót, hogy találkozzanak fél hatkor a St. Regisben, hogy még Leigh érkezése előtt négyszemközt beszélhessenek. Az első huszonöt perc egészen pontosan azzal telt, hogy Michael kivédte a kapcsolatukat boncolgató kérdések áradatát.

Ötvenkettedik fejezet Sam az asztalára könyökölt, és fáradtan masszírozta a tarkóját, miközben a Leigh Manningről szóló mappa utolsó oldalait olvasta - egy unalmas listát, amely a nő minden valaha volt New York-i szomszédjának a nevét, címét és telefonszámát tartalmazta. A nyomozó egyszer már mindegyik mappát átolvasta, de szabadidejében újra nekiállt Leigh Manning és Michael Valente kupacainak, kapcsolatot keresve a két ember között Logan Manning halálát megelőzően. A kézzel írott lap, melyet Valente a kosár körte mellé tűzött, utalt valamiféle kapcsolatra. A kerületi ügyész gyilkossággal vagy gyilkosságban való bűnrészességgel akarja vádolni a férfit. És ők öt hét nyomozás után sem tudtak bizonyítani még annyit sem, hogy a feltételezett bűntársak korábban beszéltek egyáltalán egymással. Shrader ment el Sam asztala mellett a szokásos reggeli harapnivalójával, két fánkkal és egy csésze kávéval a kezében. - Hé, Littleton - kiáltott fel kárörvendően, miközben a saját asztalához telepedett, a nő jobbján -, láttad a megtört özvegyet a tegnap esti hírekben? Alaposan kicsípte magát arra a vacsorára a pasijával! - Láttam - mondta Sam. Ezen a beszélgetésen aznap már átesett Womackkel, és hajlandó volt belátni, hogy Mrs. Manning viselkedése dr. Winters rendelőjében csak egy rendkívül meggyőző előadás volt. - Nagyon kinyílt a csipája! - jegyezte meg széles jókedvvel a férfi. - Nem csinálnak titkot a kapcsolatukból - mormolta Sam a bajusza alatt, és Shraderre nézett. Shrader harapott egyet a fánkból, és ivott egy korty kávét, majd felemelt egy papírcetlit az asztaláról. - McCord azt írja, háromnegyed tízkor vár az irodájában. Te tudod, miről lehet szó? Sam bólintott, miközben a legkorábbi adatokat tartalmazó utolsó oldalra lapozott Leigh Manning mappájában. - A könyvvizsgáló számol be arról, hogy mit találtak Manning könyvelésében. A helyszínelők is elküldték a jelentésüket a kunyhóban talált bizonyítékokról, de persze nem tudtunk meg többet belőle, mint amennyit már az előzetes vizsgálatokból is tudtunk. Aztán McCord az ügy teljes áttekintését tervezi velünk együtt. Átolvasva Leigh Manning „élettörténetét", Sam Valente mappáját húzta maga elé. Kinyitotta. Nehéz lett volna még két egymástól ennyire különbözőnek tűnő embert találni. Leigh Manning soha még egy parkolási kihágást sem követett el, és tagja volt a polgármester által alapított, a bűnözés ellen küzdő bizottságnak. Michael Valentét ezzel szemben bűntények egész sorával vádolták már, és előkelő helyen szerepelt a főkapitány „feketelistáján", amely azokat az ismert bűnözőket tartalmazza, akiket folyamatos megfigyelés alatt tart. A szomszédos asztalnál Shrader éppen a helyettes kerületi ügyésszel beszélt telefonon, aki a közelgő tárgyalásra akarta felkészíteni a nyomozót abban a gyilkossági ügyben, amelyet Shrader oldott meg. Sam tollat ragadott, és listát kezdett készíteni a Valente ellen indított ügyekről, soronként rögzítve a vádat és az ügy kimenetelét. A legfrissebb ügytől haladt visszafelé az időben, és helyenként széljegyzetet is készített, hogy teljesebb legyen a kép a bűntényekről, melyeket Valente a gyanú szerint az állami vagy a szövetségi jog ellen elkövetett. Szembetűnő volt, hogy az ügyész gyakran folyamodott a főbírósághoz vádiratért, amely az esetek többségében azt jelenti, nincs elég bizonyíték a letartóztatási parancs kiadásához.

Mire Sam végzett, már szép lista gyűlt össze letartóztatásokból és vádiratokból az elmúlt tíz évben. Nem erőszakos bűncselekményekről volt szó: vesztegetés, csalás, csalási kísérlet, vagyoni elleni bűncselekmények, bennfentes kereskedés, adócsalás és ezek variációi szerepeltek a listán. Az ügyek kimenetelét tartalmazó, jobb szélső oszlopban viszont mindössze három kategória ismétlődött: „Az ügy lezárva", „Ejtették a vádat" és „Nem bűnös". Valente érdekeit minden egyes esetben New York vitathatatlanul legjobb védőügyvédje képviselte, de még egy Buchanan sem tudott volna tisztázni ennyi esetben egy nyilvánvalóan bűnös embert. Valentét esetenként kisebb kihágásokért is feljelentették. Kábítószer birtoklásáért, gondatlan vezetésért és csendháborításért. Sam a férfi minden ügyét átolvasta már, és szerinte a kábítószeres eset volt a legnevetségesebb. Az iratok tanúsága szerint Valenténél egy fájdalomcsillapító receptjét találták, amikor megállították gyorshajtásért - tíz kilométerrel haladta meg az előírt sebességet... A jobb szélső oszlop a kisebb vádak esetében is ugyanazt a három kategóriát tartalmazta: „Az ügy lezárva", „Ejtették a vádat" és „Nem bűnös". Az egyetlen kivétel a lista legalján található ügy volt -Valentét tizenhét évesen emberölésért elítélték. Bizonyos William T. Holmes lelte halálát Valente keze által. Az összes többi esettel szemben ez erőszakos bűncselekmény volt, és Valente - akkor először és utoljára - bűnösnek vallotta magát. Később minden ellene felhozott váddal szemben védekezett a bíróságon - rendkívül hatékonyan. Az emberölésért nyolc évre ítélték, de már négy év után a szabadlábra helyezéséért folyamodhatott. Sam átlapozta az asztalán fekvő iratokat, Valente emberölési ügyének a dokumentumait kereste. Az indítékra volt kíváncsi, szerette volna tudni, nem játszott-e szerepet egy nő a férfi egyetlen erőszakos bűntettében. Nem találta az iratokat. Shrader asztalán egyetlen piros iratcsomó sem volt, ezért Sam hátrafordult Womack asztalához. - Mit keresel? - kérdezte az asztalához McCord irodájából éppen visszatérő Womack, kezében egy kupac aktával. - Az ítéletet Valente emberölési ügyében - mondta Sam. - Nálam nincs. Sam a hadnagy irodájába ment. McCord nem volt bent, így a lány a mappákkal teli asztal felé vette az irányt. A szeme sarkából azonban észrevett egy piros mappát a hadnagy asztalán, mely szembeötlően kilógott az asztalon uralkodó pedáns rendből. Nem a sarokra volt igazítva, sem az asztal közepére... úgy tűnt, csak lehajították. Sőt lapok lógtak ki belőle! Sam hirtelen elhatározással közelebb hajolt, és elolvasta a mappa címkéjét. Valente ítéletét tartalmazta. A nyomozó rövid üzenetet hagyott McCordnak, hogy magával vitte a mappát, és visszatért a saját asztalához. Az iratok között megtalálta a Valentét annak idején letartóztató rendőr jelentését, amely azonban csak annyit tartalmazott, hogy Valente veszekedés során lelőtte Holmest egy nyilvántartásban nem szereplő, félautomata negyvenötössel, amely Valente tulajdonát képezte. Szemtanúk nem voltak, a rendőr azonban éppen a közelben hajtott el, és meghallotta a lövést. Még azelőtt a helyszínre ért, hogy Valente leléphetett volna. McCord bekarikázta a rendőr nevét, és egy címet írt mellé. Az iratok tanúsága szerint William Holmes jó srác volt, patyolattiszta. Valente ezzel szemben már rendelkezett priusszal különböző fiatalkori bűncselekmények, kihágások miatt, melyeket a bíró figyelembe is vett Valente korával egyetemben az ítélethozatalkor.

Sam gondolataiba merülve zárta be a mappát... Valente tizenhét évesen embert ölt. Képes egy ilyen bűntett elkövetésére. Ugyanakkor, az iratok tanúsága alapján hirtelen felindulásból tette, ami távolról sem ugyanaz, mint az előre kitervelt emberölés... A nyomozó szórakozottan firkálgatta a jegyzettömbjét, miközben próbálta összerakni a képet Valentéről. Milyen rugóra járhat ez az ember? Mitől vesztette el a fejét annyira, hogy embert öljön - és Leigh Manning vajon mit lát benne, amiért a hűtlen, de egyébként tiszteletre méltó férjénél is többre tartja? Sam még akkor is ezen törte a fejét, amikor Shrader felállt az asztalától. - Kilenc óra negyven van - dörmögte a férfi, majd félig komolyan hozzátette: - Jobb, ha nem késünk, és nem adunk okot a hadnagynak, hogy ma is felpaprikázva indítsa a napot! - Isten őrizz! - kiáltott fel Sam ironikusan, de azért ő is azonnal felmarkolta a McCordtól kölcsönvett mappát, a jegyzettömbjét és egy tollat, és talpra szökkent. A hadnagy előző napi borús hangulata egybeesett a Holland kapitányhoz tett látogatással... Befelé menet McCord egy asszisztens orrára csukta Holland irodájának az ajtaját, kifelé jövet pedig egyenesen bevágta az ajtót. - Általában meg lehet fagyni ebben az irodában, de ma teljesen megfőttem! panaszkodott Shrader, miközben lefejtette magáról a zakóját, és a morzsával borított asztalkendő mellé dobta. Sam világos rozsdaszín blúzt, szarvasbőr övet és hozzá illő gyapjúnadrágot viselt. A blézerét ő is a széke támláján hagyva indult McCord irodájába. Először arra gondolt, McCord előző nap fejmosást kapott, amiért nem halad elég gyorsan a nyomozás, azért volt olyan csapnivaló hangulatban. De gyilkossági ügyeknél öt hét nem hosszú idő - főleg, ha McCord hihetetlenül alapos dokumentáló- és kutatótechnikáját alkalmazzák. A hadnagy szemében minden, az ügyben megkérdezett személy potenciálisan fontos tanú, aki nagymértékben segítheti a munkájukat, vagy potenciálisan kártékony tanú, aki a bűnelkövető malmára hajthatja a vizet - akárhogy is, McCord mindent tudni akart, amit tudni lehetett. Néhány héttel korábban, amikor Womack megmutatta Leigh Manning fényképét az épület portásának, ahol Valente lakott, a portás szilárdan állította, hogy a nő nem járt ott. Amikor aztán Womack jelentette ezt napokkal később egy megbeszélésen, McCord alaposan leszedte róla a keresztvizet, amiért azt nem kérdezte meg a portástól, Valente mennyi borravalót szokott neki fizetni. Womack visszament a portáshoz, megszerezte az információt, majd közölte McCorddal is az összeget. A hadnagy akkor ráparancsolt a nyomozóra, hogy ellenőrizze a portás anyagi helyzetét és életvitelét - arra az esetre, ha Valente és a hetvenkét éves öreg között nemcsak pár száz dolláros, hanem esetleg pár ezer dolláros tranzakció történt.

Ötvenharmadik fejezet McCord pontosan kilenc óra negyvenötkor lépett az irodájába. Hangulata cseppet sem javult az előző nap óta. Kimérten az asztala előtt ülő három nyomozó felé biccentett. - Hívatlan vendégeink lesznek - kezdte, majd egy pillanatra elhallgatott, amikor a könyvvizsgáló - negyvenes, iz-zadós, kopasz férfi - hatalmas kupac sötétbarna irattartót egyensúlyozva belépett. - Mit sikerült kiderítenie? - kérdezte McCord, miközben az ember szabad felületet keresett az irodában, ahová lete-hetné a terhét. Nem túl bölcsen a hadnagy asztalára esett a választása, de McCordnak ez most fel sem tűnt, annyira a válaszra összpontosított. - Több dolgot is - kezdett mondanivalójába a könyvvizsgáló. - Először is Mr. Manning többet költött, mint amennyit keresett. Másodszor vagy csapnivaló könyvvizsgálót alkalmazott, vagy az ellenőrzésnek még a gondolatától is rettegett. Találtam ugyanis rengeteg

olyan tételt, amelyet megpróbálhatott volna visszaigényelni, de nem tette. Harmadszor a fickó költekezési szokásai néhány éve megváltoztak. És negyedszer - fejezte be a könyvvizsgáló izgatott jókedvvel -, platina hitelkártyája volt egy offshore banknál! - Ki tudná fejteni egy kicsit részletesebben az első pontot? - csattant fel türelmetlenül McCord. - Hogyne, hadnagy - válaszolta megütközve az ember. - A lényeg, hogy néhány évvel ezelőttig Manning üzletei pompásan mentek - a kereskedelmi vállalkozásaival hatalmas összegeket kaszált, és a tőzsdéről is szép pénzek folytak be hozzá. A tőzsdei befektetései körülbelül ugyanakkor kezdtek lejtmenetbe, amikor a vállalkozásai is stagnálni kezdtek, de Mr. Manning ennek ellenére új, fényűzőbb helyre költöztette az irodáját. Az új hely bérleti díja csillagászati összeg, de ez cseppet sem érdekelte a fickót. Sőt további több mint egymilliót csengetett ki a hely kiürítésére, újratervezésére és felújítására. A könyvvizsgáló elhallgatott, és kinyitotta a kupac legtetején lévő irattartót. Gépelt jelentést vett elő belőle, és átfutotta, mintha valamiről szeretne még meggyőződni, mielőtt folytatja. - Mr. Manning akkor kezdte el hobbiszerűen működtetni az építési vállalkozását. Mintha nem számított volna, hogy jövedelmező-e vagy sem. Rengeteg pénzébe került, hogy ne kelljen lehúznia a rolót, pedig már eleve tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért. És most következik az, ami mindezt rendkívül érdekessé teszi... Ünnepélyesen körbenézett a hallgatóságán, hangsúlyozva a bejelentés fontosságát. - Néhány évvel ezelőttig Manning rengeteget keresett és csak visszafogottan költött. Hirtelen azonban ennek az ellenkezőjébe csapott át. Úgy kezdte szórni a pénzt, mintha sosem fogyna el. A költekezési szokásai gyökeresen megváltoztak, és engem pontosan ez érdekel! Sam éppen meg akarta kérdezni, mi a jelentősége a hitelkártyának az offshore banknál, de McCord megspórolta neki a fáradságot. A könyvvizsgáló készségesen elmagyarázta. - Tegyük fel, hogy van pár száz ezer dollárja készpénzben, melyet nem törvényes úton szerzett. Ha az Államokban bankban több mint tízezer dollár készpénzt helyez el, a banknak kötelessége jelenteni a nevét és a társadalombiztosítási számát az adóhivatalnak. Ön azonban nem kockáztathatja, hogy az adóhivatal kíváncsiskodni kezdjen a pénz eredetét illetően... így meglehetősen kevés választási lehetősége marad: eláshatja a pénzét a kertben, és elköltheti száz dolláronként, vagy elhelyezheti egy olyan ország bankjában, amely nem kötelezi a pénzintézeteit arra, hogy jelentsenek az adóhatóságnak. Erre a célra a Bahamák, a Kajmánszigetek és Belize bankjai a legalkalmasabbak. A könyvvizsgáló újra körbenézett a társaságon, és rájött, hogy még mindig nem mondott semmi olyat, amit a hallgatósága ne tudott volna már, de azért továbbra is növekvő lelkesedéssel beszélt. - Na most, a pénze a kellemes, biztonságos offshore bankban kamatozik, csakhogy ennek az Államokban kevés hasznát veszi, hiszen itt nem sok mindent vásárolhat a külföldi bank csekkjét lobogtatva. De - mondta nyomatékosan a könyvvizsgáló - ha az offshore bank platina hitelkártyát bocsát a rendelkezésére magas limitösszeggel, azzal gyakorlatilag bármit megvehet itthon is. Logan Manning - fejezte be a mondandóját győzedelmesen a férfi - két év alatt két luxusautót vásárolt a hitelkártyája segítségével, majd néhány héten belül el is adta őket. Fogta a csekket, melyet kapott értük, és azt váltotta be a helyi banknál. Pénzmosás - „kedves" kis csavarral. Az egyetlen gond, hogy az adóhivatal épp most jelentette be, hogy ellenőrizni fognak minden offshore banknál hitelkártyával rendelkező adófizetőt. Manning biztos, hogy fennakad a rostájukon. - Leigh Manning pénzügyeiben talált bármilyen kifogásolnivalót? - Nem. Hacsak azt nem, hogy a Broadway-sztárokat sokkal rosszabbul fizetik, mint az ember gondolná. Mrs. Manning a Jason Solomonnal kötött szerződése alapján heti tizenkétezer dollárt kap, vagy a darab bevételeinek öt százalékát. Amelyik több. Számításaim

szerint a Vakfolt hetente körülbelül ötszázezret hoz, ami azt jelenti, Leigh Manning megközelítőleg heti huszonötezret keres. Egy egész háromtized milliót évente. Megkérdeztem a William Morris egyik ügynökét, aki azt mondta, ez átlagos keresetnek számít egy nem zenés darabban fellépő Broadway-csillag esetében, noha az öt százalékot kissé alacsonynak tartotta egy olyan híresség számára, mint Leigh Manning. Ha Mrs. Manning rendelkezne hollywoodi múlttal is, magasabb arányban részesedhetne a bevételekből. Az irodára néhány percig csend telepedett. Mindenkit váratlanul ért a felfedezés, hogy egy „köztiszteletben álló állampolgár", mint Logan Manning törvénytelen módon jutott pénzhez. Hogy pontosan hogyan tette, megválaszolatlanul lógott a levegőben, és hogy kinek a segítségével, az még jobban szöget ütött a fejekbe. Samnek először Valente neve ugrott be. A férfi pénzügyi vádak és gyanúsítások egész sorát tudta már a háta mögött, és köztudottan kapcsolatban állt Manninggel. McCord következő kérdéséből kiderült, hogy a hadnagy is pontosan ebbe az irányba indult el gondolatban. - Sikerült felkutatnia bármilyen üzleti kapcsolatot bármilyen időpontban Manning és Valente között? - Egyet sem - jelentette ki a könyvvizsgáló. - Valami másra azonban rábukkantam, ami talán még jobban érdekli önöket. Ami azt illeti, lehet, hogy ez lesz a hab a tortán ma reggel. Kaptam különféle jegyzetekkel ellátott dokumentumokat és leveleket is, hogy nézzem át őket. - Igen - noszogatta az ismét elhallgató embert McCord. - Minden stimmelt - egy dolog kivételével: az önök jegyzetei alapján Manning kétszázezer dollárt fektetett be Solomon darabjába. A rendelkezésemre bocsátott megállapodás Manning és Solomon között szintén ezt támasztja alá. De tudják, mit nem találtam? McCord hangsúlyosan, lassan bólintott. Állkapcsa megfeszült. A kétszázezres csekket nem találta. - Pontosan. Manning minden bizonnyal készpénzben fizetett Solomonnak, hogy részesedhessen a darab bevételeiből. - És - fejezte be a könyvvizsgáló helyett a gondolatmenetet McCord - Solomonnak kétségkívül van annyi bevétele készpénzben a pénztárakban, hogy ha kétszázezerrel többet tesz be a bankszámlájára, nem tűnik fel senkinek... - Véleményem szerint - bólintott a könyvvizsgáló - tudatosan vagy mit sem sejtve, Solomon tisztára mosott kétszázezer dollárt Logan Manning számára. McCord felhúzott szemöldökkel nézett Samre. Ott voltál, amikor kihallgattuk Solomont. Mit gondolsz? Egy pillanatnyi gondolkodás után Sam hangosan válaszolt a férfi szeméből kiolvasott kérdésre. - Szerintem lehetséges, hogy Solomon tudott a pénzmosásról. A felszínen ragyogóan elmés és tehetséges... bolond, van azonban olyan oldala, melyet nem szívesen láttat. Amikor megtudta, hogy Leigh Manning szóba került gyanúsítottként, kimutatta a foga fehérjét. - Nem bolond - javította ki Samet a könyvvizsgáló. - Szorult belé annyi üzleti szellem, hogy színpadra vigye a saját darabjait, támogatókat szerezzen, és az irányítása alatt tartsa az egész folyamatot. Úgy tudom, ez nem megszokott a színházi világban. Sam végigsimított a tarkóján, majd megrázta a fejét. ' - Solomon szeret a renegát szerepében tetszelegni -gondolkodott hangosan -, és kétlem, hogy morális akadályai lennének, hogy egy barátját kisegítse egy kis pénzmosással, ugyanakkor nem hiszem, hogy olyasmit tenne, amivel a börtönt kockáztatja. McCord nem válaszolt, csak Shraderre és Womackre nézett. Egyszer már leellenőrizték Solomont, de most azt akarom, mind a hárman álljanak neki egy Solomonról és a szeretőjéről szóló átfogó jelentés készítésének. Hallani akarom mindkettőjük élettörténetét a legapróbb részletekig. Tudják meg azt is, melyik hordja a pizsamaalsót, melyik a felsőt!

A könyvvizsgáló távozását mély csend követte. Mindenki a rejtélyen törte a fejét: honnan származhatott Manning készpénze? McCord az asztala mögé lépett, és leült Sammel szemben. A lány gondolatai azonnal elkalandoztak a pénz kérdéséről, és engedetlenül újra és újra visszatértek a férfihoz. A hadnagy elfoglaltnak és távolinak tűnt - szemöldökét összeráncolta, erős állkapcsát elszántan összeszorította, mintha egy sakkjátszma következő lépését fontolgatná. Egy hete vacsorázni hívta Samet, akinek valami csoda folytán volt ereje visszautasítani a meghívást. Addigra a lánynak valósággal összpontosítania kellett a szabályos légzésre, ha a hadnagy közelébe került. Ha a férfi szájára tévedt a tekintete, azon kezdett gondolkodni, milyen lehet a finoman metszett ajkak érintése. Ha McCord karnyújtásnyi távolságon beiül tartózkodott, Sam őrült késztetést érzett, hogy végigsimítsa a bronzos arcot keresztülszelő sebhelyet - és megcsókolja. Ha a férfi távol volt tőle, a közelségére vágyott. Aznap, amikor McCord vacsorázni hívta, egész nap az irodában ültek, a Manning lakásán lefoglalt iratokat tanulmányozva. Alighogy halkan kimondta, hogy „Szerintem ez mindkettőnk szempontjából hibás döntés lenne" - Sam azonnal megbánta, hogy ezt válaszolta. A férfi válasza azért valamelyest megnyugtatta: - Igen, minden bizonnyal hibás döntés lenne. Aztán mégis valami megmagyarázhatatlan lehangoltság vett erőt a lányon. A férfi keserű, visszafogott vonzereje teljesen lefegyverezte Samet, és a helyzeten csak rontott, hogy a lány kezdettől fogva szerette és csodálta a férfi személyiségének minden apró részletét. McCord nem hasonlított egyetlen férfira sem, akit valaha is ismert. Okosabb volt nála, pedig Sam nagyon intelligensnek mondhatta magát. Bölcsebb is volt nála, pedig a lány is a korát meghazudtoló bölcsességgel rendelkezett. Erősebb, keményebb és ravaszabb volt nála -és Sam imádta ezt benne. És imádta, hogy a bátyjaival ellentétben a hadnagy sosem érezte szükségét ereje, szívóssága és esze fitogtatásának. A férfi asztalán megcsörrent a telefon, és Sam tekintetével követte a hosszú, karcsú ujjakat, ahogy megfogták és felemelték a kagylót. McCordnak gyönyörű, erős keze volt érzékeny, mellyel Sam testének minden apró részletét alaposan feltérképezte volna, ha Sam esélyt ad rá. De ez nem fog megtörténni. McCord nem ismételte meg a vacsorameghívást, még csak nem is említette. Mintha a kérdés soha el sem hangzott volna. Ugyanúgy viselkedett Sammel, mint a meghívás és a visszautasítás előtt. Megnyilvánulásaiban nyoma sem volt sértődésnek, és nem indított kicsinyes bosszúhadjáratot sem. Ha úgy adódott, mosolygott Samre, ha olyan hangulata volt, továbbra is morgolódott. Minden szempontból fantasztikus férfi volt, aki tökéletesen kimerítette a „férfiasság" fogalmát. Mindazt képviselte, amivel egy férfinak rendelkeznie kell, és amit mégis olyan kevesen birtokolnak. Voltak elvei és szilárd erkölcsei. Képes volt vezetni másokat, anélkül hogy hatalmaskodóvá vált volna. Tudott tanítani kioktatás nélkül, tudott irányítani erőszakos noszogatás nélkül - noha időnként azért meg-bökdöste a másikat. Vezetőnek született - természet adta tehetsége volt hozzá. Sam azonban nem született másodhegedűsnek. Képtelen lett volna ezt a szerepet játszani. McCord kemény volt, mint a szikla, ugyanakkor gyengéd, mint a suttogás, ha a megfelelő nő mellé kerül - legalábbis Sam így képzelte. Az a nő azonban nem ő lesz. Őrültség lett volna engedni kibontakozni a kapcsolatot kettőjük között. Sam összerezzent, amikor a hadnagy letette a telefont, és újra hozzájuk fordult. - Tehát, mint azt pár perce említettem... - mondta szigorú tekintetét Samre szegezve, így kényszerítve a lányt, hogy a témára összpontosítson - hívatlan vendéget kell szórakoztatnunk ma reggel. Valójában történelmi pillanatnak lehetünk tanúi, az illetőnek ugyanis egyik

legkedvesebb hobbija volt eddig, hogy az ügyvédje papírkosarába varázsolja az általunk küldött összes meghívót, ha szerettünk volna csevegni vele egy kicsit. - Tessék? - kérdezte Sam azon csodálkozva, hogy az egyébként kimért hadnagy ilyen hosszadalmas hasonlatra ragadtatja magát. - Ma reggel Valente ügyvédje hívott fel, hogy meghívjon bennünket egy baráti csevejre az ügyfele irodájába -magyarázta McCord, és Sam rájött, hogy a férfi tehetetlen dühét vezette le a hosszadalmas szóvirággal. - Én természetesen nemet mondtam. Akkor Buchanan felajánlotta, hogy itt találkozzunk. Erre is nemet mondtam, de fenyegetőzni kezdett, hogy ilyen meg olyan jogi eljárásokat indít ellenünk... Nagylelkűen igent mondtam hát neki. Hamarosan itt lesznek - tette még hozzá a hadnagy megvetéssel a hangjában, az órájára pillantva. - Közölte Buchanan, mi a fenét akarnak? - kérdezte hirtelen Womack, a szemüvegét törölgetve. A férfi olyan csendesen figyelt időnként, hogy Sam egészen megfeledkezett a jelenlétéről. Amikor azonban megszólalt, meglepően határozott, és gyakran maróan gúnyos stílusban tette. - Azt mondta - válaszolta McCord cinikusan -, attól tart, az ügyfele gyanúsított a gyilkossági ügyünkben, és szeretné mindenkinek megspórolni a felesleges kellemetlenséget és a költségeket, melyek a hamis nyom követéséből adódnak. - Kíváncsi lennék, miért most lépnek - ráncolta a homlokát Womack. - Először is Valente tudja, hogy követjük. Tegnap este lerázta az emberünket, amikor Mrs. Manning befejezte a „társalgást" a riporterekkel, és beszállt az autójába. Az egyik járőrünk azonban - folytatta a hadnagy sötéten elmosolyodva - véletlenül kiszúrta Valente Bentley-jét a Great Jones utcában, egy étterem előtt. Na, melyik étterem előtt? - Amelyiket Valente nagynénje vezeti - válaszolt Shrader. - Az Angeliní előtt - pontosított bólogatva McCord. - És a nő az éjszakát is Valentével töltötte. - A hadnagy hátradőlt a székében, és felvett egy ceruzát. Lapozgatni kezdte a jegyzettömbjét. - Képtelenség, hogy nem tudunk kapcsolatot kimutatni Valente és Leigh Manning között a partit megelőzően! A jegyzeteit kezdte böngészni, egyesével kipipálva minden pontot, melyet felolvasott. - Ellenőriztük Valente és a Manning házaspár hívásait. Egyedül Logan Manning hívta fel az irodájából néhányszor Valentét a halálát megelőző hónapban. A lakásáról egyetlenegyszer telefonált Logan Manning Valentének az eltűnését megelőző estén, amikor a felesége premierje volt. Felnézett egy pillanatra, hogy meggyőződjön arról, senkinek sincs hozzáfűznivalója. - Kikérdeztük mindkét lakás portását, és az összes pincért azokban az éttermekben, ahol Valente az elmúlt egy évben használta a hitelkártyáját. Senki nem látta együtt Leigh Manninget és Valentét a partit megelőzően. Most már persze elválaszthatatlanok, és rendszeresen telefonálgatnak egymásnak. McCord az asztalra dobta a ceruzát, és hátradőlt a székben. - Valente üzenetéből, amit a kórházba küldött Leigh Manningnek, tudjuk, hogy a partin csak tettették, hogy nem ismerik egymást, de hogy a pokolba tartották a kapcsolatot? Hogy tud két ember találkozgatni, sőt kitervelni egy gyilkosságot, anélkül hogy bármi nyoma maradjon a köztük lévő kapcsolatnak? Mikor jöttek össze? Mennyi ideje tart ez az egész? Sam hirtelen megdermedt. - Mit mondtál? Melyik utcában van az Angelini? - A Great Jones utcában. Épp te mondtad, hogy hallottál már az étteremről - emlékeztette McCord a lányt ingerülten. Nem értette Sam kérdését, és a hirtelen fellángoló érdeklődését. - Ez igaz, de még sosem jártam ott. Hányas szám a Great Jones utcában? - Az egész utca csak néhány háztömbből áll. Mit számít ez? Sam nevetve felállt.

- Hiszen mindig is ismerték egymást! - Azzal szó nélkül felpattant, és Leigh Manning mappájáért sietett az asztalához. Ötvennegyedik fejezet Percekkel később Sam diadalmas mosollyal tette McCord elé Leigh Manning egyik mappáját, és ujjával egy régi, New York-i címre bökött. - Leigh Manning még akkor lakott a Great Jones utcában, amikor a New York-i Egyetemre járt - mondta hangosan, hogy Shrader és Womack is értsék, miről van szó. McCord szemét a címre szegezve kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és telefonkönyvet vett elő belőle. - Már ellenőriztem - mondta Sam újra leülve. - Az imént felhívtam az Angelini éttermet és a boltot is. A bolt már negyvenöt éve ugyanazon a helyen működik, és csak egy háztömbnyire van Mrs. Manning régi lakásától. Ellenőriztem Valente előéletét is, és kiderült, hogy Angelini boltjában dolgozott abban az időben, amikor Leigh Manning az utcában lakott. Shrader elismeréssel, szinte atyaian biccentett Sam felé, aztán újra komoly hangnemre váltott. - Pontosan hány évvel ezelőtt élt Mrs. Manning a bolt közelében? Amikor Sam válaszolt, Shrader hátrabiccentette a fejét, és szemét összehúzva a gondolataiba merült. - Tehát, amikor megismerte Valentét, a fickó már ült emberölésért... A kijelentést követő csendet senki sem törte meg. Mindannyian kívülről fújták már Valente élettörténetét, fejből megírhatták volna az életrajzát. - Akkor vázoljunk fel egy másik forgatókönyvet Valente és Leigh Manning kapcsolatáról, és nézzük meg, működik-e - mondta Shrader. - Valente találkozik Leigh Kendallel, aki egy háztömbnyire lakik a bolttól, ahol dolgozik. Összejönnek, és a fickó természetesen elmeséli a nőnek az élettörténetét, azzal is elbüszkélkedve, hogy ült már emberölésért, mert attól kemény legénynek érzi magát. Aztán vége szakad a románcnak, Leigh Kendall hozzámegy Logan Manninghez, és Valente is megy a maga útján. Nem is találkoznak utána. Elvégre nincs bennük semmi közös. - Aha - mondta Womack -, értem. Folytasd! - Eltelik tizennégy év - mesélt tovább Shrader -, és egy nap Leigh Manning rájön, hogy a férje megcsalja, vagy hogy pénzmosásra adta a fejét, vagy valami ilyesmi... És elhatározza, hogy megszabadul a férjtől. Végérvényesen. És kitől is kérhetne tanácsot egy ilyen kényes ügyben? Ki ölt már embert az ismerősei közül? - A régi jó barát a Great Jones utcából... - helyeselt Womack. - Pontosan. Mrs. Manning telefonfülkéből hívja fel a fickót, aki később autóval felveszi, hogy kényelmesen beszélgethessenek. Még egyszer-kétszer találkoznak ugyanígy, és tervezgetik a gyilkosságot, de ennyi, semmi több. Ez megmagyarázza, miért nem találtunk bizonyítékot arra, hogy viszonyuk volt - mert nem volt. Ha belegondolok - ráncolta a homlokát Shrader -, az is lehet, hogy a nőnek nem véletlenül jutott Valente az eszébe. Manning titkárnője azt mondta, Mr. Manning a halálát megelőző néhány hétben közös üzleti vállalkozást tervezett Valentével. Lehet, hogy említette ezt a feleségének, akinek beugrott a kézenfekvő megoldás: öreg cimborája segítségét kérni a férje kiiktatásához. De nem is számít, hogy történt - rázta meg a fejét a nyomozó. - A lényeg, hogy az estén, amikor meg akarnak szabadulni a férjtől, Manning hirtelen úgy dönt, szerez néhány jó pontot jövendő üzlettársánál, és meghívja őt a puccos partira. Mrs. Manning titkárnője, az a Brenna valaki határozottan emlékezett rá, hogy Logan Manning maga írta fel a vendégek listájára Valentét az utolsó pillanatban.

Úgy tűnt, Womacket meggyőzte a történet. - Szóval, Valente elmegy a partira, de ott - érthető okokból - úgy tesznek, mintha nem ismernék az ünnepelttel egymást. Nem tetszik az elmélet? - nézett Womack Samre, aki a szemöldökét ráncolva gondolkodott. - Csak eszembe jutott a kosár körte, amelyet Valente küldött a kórházba - válaszolta a lány. - Végig azt hittem, Valente onnan tudja, hogy Leigh Manning szereti a körtét, hogy sok reggelit költöttek el kettesben. Valójában azonban teljesen elképzelhető, hogy a nő vásárlási szokásaira emlékezett, még azokból az időkből, amikor a nagynénje boltjában dolgozott. És egy nosztalgikus pillanatában küldte ajándékba a körtét. - Mit szól az elméletünkhöz, hadnagy? - fordult elégedetten McCordhoz Shrader. Még be sem fejezte azonban a kérdést, amikor a hadnagy asztalán megszólalt a telefon. McCord felvette, csendben figyelt néhány pillanatig, majd kimérten válaszolt. - Vigye őket egy interjúszobába, és mondja nekik, hogy várjanak ott. - Valente és Buchanan megérkeztek - mondta letéve a kagylót, majd a sietség legkisebb jele nélkül hangosan elgondolkozott Shrader elméletéről. - Van egy kis hiba ezzel az elmélettel: a szövetségiek Jégembernek hívják Valentét, mert a legszámítóbb, leghidegvérűbb gazember, akivel valaha is találkoztak. Annak alapján, amit eddig tudok róla, nem segítené ki egyetlen öreg barátját sem - senkit nem segítene ki -, hacsak nem fűződne érdeke hozzá. Ahhoz, hogy hajlandó legyen segédkezni Logan Manning kinyírásában, és a halálbüntetést kockáztassa, a nőnek olyasmit kellett neki ajánlania, amit átkozottul meg akart szerezni. - Lehet, hogy a férje illegálisan szerzett pénzét ajánlotta neki - említett egy nagyon is elképzelhető megoldást Womack. - Nem tűnik olyan fajtának, aki szívesen folytatná a pénzmosást... - Egy rakás pénz kétségkívül meghozhatta Valente vállalkozó kedvét - értett egyet McCord. - És Mrs. Manning minden bizonnyal valami mással is vonzóbbá tette az ajánlatát... Most már egyértelmű, hogy viszonyuk van. - Sajnálom, de nekem valahogy nem stimmel ez az egész - rázta meg a fejét Sam a társaságra hulló csendben. - Hogy érted, hogy az egész nem stimmel? - hördült fel a hadnagy ingerülten. - Olyan kérdésekre találtunk megoldást, melyek már hetek óta nem hagytak minket nyugodni Valente és Leigh Manning viszonyával kapcsolatban. A kirakós játék minden darabja passzol. - Egy bizonyos pontig. Megmagyarázza, miért és hogyan tartotta titokban a két szövetséges a kapcsolatát, miközben a gyilkosságot tervezgették. Arra azonban nem ad választ, miért vágtak sutba minden óvatossági rendszabályt már jóval korábban, hogy Manning hulláját megtaláltuk volna. Miért követne el Valente akkora baklövést, hogy a saját helikopterén szállítja a nőt egy olyan helyre, melyről tudja, hogy nyüzsög a zsaruktól? Miért kérkednek úton-útfélen a viszonyukkal, amikor az ártatlanságukat szeretnék bizonyítani? Sam mindhárom férfihoz beszélt, de az utolsó kérdését kifejezetten McCordnak szánta. - Te magad mondtad, hogy Valente „számító" alak. Mégis nyíltan látogatja Mrs. Mannínget a lakásán. Tegnap este pedig egy egész nézősereg előtt vacsoráztak együtt, aztán meg felvitte magához a nőt, annak ellenére, hogy tudja, megfigyelés alatt tartjuk - emelte az égnek a tenyerét. - Mégis miért követne el ilyen ostoba hibákat egy hűvös, számító bűnöző? - Nos, a férfiúi nem alapos ismerőjeként alapos okom van feltételezni, hogy Leigh Manning felajánlkozott Valen-tének, a megállapodásukat kiegészítendő - válaszolta kaján vigyorral McCord. - És a fickó már valósággal tűkön ült, hogy behajthassa az egyezség ezen felét. - Úgy érted - mosolygott Sam -, hogy a Jégember nem bírt a forró vérével? Nagyon úgy tűnik. - Értem - húzta fel a szemöldökét a lány. - A Jégember tehát valójában olyan heves természetű, hogy még a halálbüntetést is kockáztatja ezért a nőért...

McCord felsóhajtott, de nem vitatkozott. Nem tudott. - Nem állítom, hogy nem Valente ölte meg Logan Mannínget - tette hozzá Sam -, csak találkoztam már a fickóval, és nem hiszem, hogy olyan embertelenül hideg és érzéketlen, ahogy tartják. Figyeltem az arcát, amikor Leigh Manning Mercedesének a maradványait kihalászták a tóból. Teljesen megrázta a látvány. És láttam, ahogy a karjában cipelte a nőt felfelé a meredek lejtőn, térdig hóban a kunyhótól az autóig. Szóval, mi a véleményetek? zárta le mondandóját Sam. - Menjünk, és beszélgessünk el vele! - nézett az órájára McCord. - Utána megmondom, mi a véleményem. - Felhívta Holland titkárát, és közölte, hogy a kihallgatás hamarosan elkezdődik, majd hátratolta a székét. - Ha engem kérdeztek - mondta Womack, miközben mindannyian az interjúszoba felé indultak -, Littleton nyomozónak bejön a Jégember. Sam viccelődő hangnemben válaszolt, pedig valójában komolyan gondolta, amit mondott. - Szerintem Valente nagyon vonzó - a maga barátságtalan és veszélyes módján. A mondatot befejezve tekintete McCordra tévedt. A férfi az asztalát megkerülve éppen felé tartott, miközben acélkék szemével szinte felöklelte őt. - Valóban ez a véleményed? - kérdezte a férfi színlelt közönnyel, mely tökéletes ellentétben állt a tekintetével. - Dehogy - vágta rá Sam gondolkodás nélkül... füllentve... fel sem fogva, hogy mit is tesz... Majd a saját válaszán megdöbbenve elindult Shrader és Womack után az interjúszobába. Értelmezni próbálta a történteket. McCord azért vághatott olyan képet, mert azt hitte, Sam elfogult a gyanúsítottal szemben - aki ráadásul bűnöző. De az is lehet, hogy féltékenységet látott tükröződni a férfi arcán. De nem, nem lehetett féltékenység - döntötte el. Kizárt. McCord nem féltékeny. Képtelenség. Saját reakciójának az okát is fontolgatta egy darabig, majd arra a megállapításra jutott, hogy vagy azért tagadta le az érzéseit, mert nem akarta, hogy McCord azt higgye, szakmai ítéletét befolyásolja a gyanúsított külleme, vagy - és ez a gondolat cseppet sem volt ínyére azért, mert a féltékenység kényelmetlen és kellemetlen érzés, és mindent elkövet, hogy ez a csodálatos férfi egy pillanatig se érezze kényelmetlenül vagy kellemetlenül magát miatta. Amennyiben az utóbbi elgondolás áll közelebb a valósághoz, az érzései a hadnagy iránt bizony gyengédebbek és mélyebbek, mint gondolta. Újra lerázta magáról az elképzelést. Nem ment el az esze, hogy ilyesmit engedjen megtörténni! McCord ferde kis mosollyal hozzáhajolt, és odasúgta neki: - Egész jól viseltük az első „szerelmes civakodásunkat", nem gondolod? Sam erre túl hirtelen akart bekanyarodni a sarkon, és majdnem lefejelte a falat. McCord felmentette a válaszadás alól, és az előttük álló feladatra terelte a szót, mivel vészesen közeledett a következő folyosó végén lévő interjúszoba. - Shrader, be akar ülni, vagy inkább a tükör másik oldaláról követi az eseményeket? - Inkább kint maradnék. Úgysem veszek részt a kihallgatásban. A háttérből többet látni. Womack is hasonlóan vélekedett, úgyhogy a hadnagy Samre nézett. - Én szeretnék bemenni - vágta rá Sam azonnal. - Szeretném, ha most rákérdeznél Valentének a Mrs. Manninghez fűződő viszonyára. - Ha azért jött, hogy szilárd alibit igazoljon, feleslegesen kérdezgetjük a nőről vagy bármi másról, le fog koptatni minket. Mr. Valente - folytatta a hadnagy cinikusan - nem szereti, ha beleütjük az orrunkat a dolgába. Az államügyészeknek egyszer hónapokba tellett megszerezni néhány kimutatást tőle. Egy csalási üggyel kapcsolatban akarták látni őket. Valente ügyvédei először megakadályozták a dokumentumok megszerzését, majd vitába bocsátkoztak, végül egészen a New York-i legfelsőbb bíróságig vitték az ügyet. És tudod, mi történt, amikor a legfelsőbb bíróság elrendelte, hogy Valente adja át az iratokat, amelyekre az ügyészeknek szükségük volt?

-

Nem. Mi? - A dokumentumok tökéletesen tisztázták Valentét az ellene felhozott vádak alól. És a fickó tudta, hogy tisztázni fogják. Ha ma bombabiztos alibivel érkezett, egy kis információmorzsa nem sok, annyit sem fogunk tudni kihúzni belőle a nővel kapcsolatban. Valójában még mindig nem hiszem el, hogy önként vállalkozott a beszélgetésre. Rohadtul nem jellemző rá. Ötvenötödik fejezet A korábban „vallatószobáknak" nevezett interjúszobák a harmadik emelet túlsó végében, McCord irodájával srégen helyezkedtek el, két rövid, állandóan nyüzsgő folyosó között, egészen hátul. Az interjúszobák az elülső folyosóról nyíltak, a nagy ablakokon keresztül be lehetett látni rájuk kintről, és bentről is látszottak a folyosó történései. A hátsó folyosón azonban detektívtükröket helyeztek el, melyeken keresztül a nyomozók észrevétlenül figyelhették a szobákban zajló eseményeket. Michael Valente és az ügyvédje az egyik interjúszoba előtt álldogált és kávézgatott, noha korábban arra kérték őket, a szobában várakozzanak. Apró, de megfontolt kísérlet volt ez arra, hogy Valente kis időre kivegye az irányítást McCord kezéből - Sam tisztában volt vele. McCord is így értelmezte a helyzetet, és a két férfi mellett elvonulva, egy pillantásra sem méltatva őket fejezte ki nemtetszését. Benyitott az interjúszobába, és kimérten biccentve a vendégekre mordult. - Befelé! Shrader és Womack már a hátsó megfigyelőfolyosó felé tartottak, amikor Holland kapitány négy emberrel elment Sam mellett, ugyanabba az irányba tartva. Valente szabad akaratából történő megjelenése a kapitányságon nagy port kavart, jegyezte meg magának a lány azon gondolkodva, vajon mennyien zsúfolódtak már össze a hátsó folyosón, hogy a beszélgetés szem- és fültanúi lehessenek. Előreengedte Valentét és Buchanant, majd bezárta az ajtót. McCord a szoba közepén álló hosszúkás asztal jobb oldalához lépett. - Üljenek le - utasította az ellenfelet az asztal bal oldala felé bökve. Valente kényelmes nyugalommal foglalt helyet, és lazán feltette a jobb bokáját a bal térdére - a hangsúlyosan hanyag tartással fejezte ki, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hatja meg az alkalom, és semmibe veszi a vele szemben ülő nyomozókat. McCord oldalra fordította a székét, sárga jegyzettömbjét az ölébe ejtette, és a jobb válla fölött Valentére nézve türelmetlenül kocogtatni kezdte a ceruzája végét az asztalon, várt. Sam rögzítette az agyában a képet, ahogy a két férfi egymással szemben ül. Még címet is adott neki: Ha nem nyerhetek, nem játszom. Buchanan leült, kinyitotta az aktatáskáját, és megtörte a feszült csendet. - Úgy hisszük, Mr. Valente gyanúsított a Manning-gyil-kosságban. - Senki nem vádolta - vonta meg a vállát McCord Buchananre nézve. - Ez igaz. Ami azt illeti, őt magát meg sem hallgatták. Mivel magyarázza ezt, hadnagy? - Itt én kérdezek - utasította helyre a férfit McCord, mintha egy engedetlen diákot fegyelmezne, aki tanulmányi kirándulásra jött a kapitányságra. - Maguk válaszolnak. Találkozót kértek. Mondják, ha van mondanivalójuk. Ha nincs - tette hozzá fagyosan -, a kijáratot arra találják. Gordon Buchanan arisztokratikus arcán az ingerültségnek a legkisebb jele sem látszott, Valente összeszorított állkapcsán azonban egy izmot látott Sam időnként megrándulni. - Csak, hogy tisztázzuk a dolgot egyszer s mindenkorra

- folytatta Buchanan szenvtelen hangon -, Mr. Valente nem lehetett a gyilkos. Itt a részletes leírása, merre járt azon a vasárnapon. Azon személyek nevét és telefonszámát is megtalálják rajta, akik igazolni tudják az adatokat. Olvashatják majd, hogy az ügyfelem együtt ebédelt, majd kosárlabdameccsre ment három üzletfelével. A meccs után a társaság a Century Clubba ment, ahol este hat óráig üzleti megbeszélést folytattak. Este kilenctől hölgytársaságban egy népszerű étteremben vacsorázott, ahol egyébként törzsvendég. A hölgy nevét és a telefonszámát szintén megtalálják a feljegyzések között. Éjjel egy órakor ért haza, és még több hosszadalmas telefonhívást lebonyolított ázsiai ügyfeleivel. Ezt a sofőrje, a portás, illetve a telefontársaság hívásnyilvántartása tudja bizonyítani. McCord elvette a papírt, de szándékosan bele sem nézett. - Tudomásom szerint Mr. Valente nem szívesen oszt meg a rendőrséggel információkat. Sőt mindent megtesz, hogy ne kelljen velünk együttműködnie. Kíváncsi lennék, mi késztette most mégis arra, hogy eljöjjön ma ide, és ebben a bizonyos ügyben a segítségünkre legyen. - Az ügyfelem indítékaihoz semmi közük - csukta be a táskáját Buchanan. - Maguknak mindössze annyi a dolguk, szerény véleményem szerint, hogy megtalálják Logan Man-ning valódi gyilkosát. - Tegyük fel, hogy közlöm, Mrs. Manning az első számú gyanúsítottunk - mondta egészen elhúzva a szavakat McCord. - Erre mit mondanának? - Azt, hogy még azt a borsónyi agyukat is elveszítették a nagy fánkzabálásban! - csattant Valente hangja élesen. McCord Valente felé fordult, és a két ellenfél végre farkasszemet nézett. Sam egy ravasz vadászt és egy veszélyes ragadozót látott maga előtt. A két férfi egy kis ideig gondolatban némán kerülgette egymást, majd a vadász szája mosolyra húzódott. - Azt hittem, Mrs. Manning és maga a születésnapi partiig nem ismerték egymást. Több van esetleg maguk között a felszínes ismeretségnél? - Hagyja már a baromságait, hadnagy! - csattant fel ingerülten Valente, és a párduc gyilkos eleganciájával ugrott talpra. - Hetek óta megfigyelnek mindkettőnket. Pontosan tudja, hogy együtt töltöttük a tegnap éjszakát. Buchanan is felállt. Samnek az volt az érzése, az ügyvéd tart attól, amit ügyfele tenni készül. McCord azonban folytatta a támadást. - Már hosszú ideje ismeri Leigh Kendallt, igaz? Egészen pontosan tizennégy éve. - Még csak itt tartanak? - rázta meg Valente lemondóan a fejét. Aztán kivonult a szobából, sarkában Bucha-nannel. McCord még sokáig bámult utánuk, szemében megmagyarázhatatlan düh égett. Aztán halkan, szinte csak magának megjegyezte: Rohadék! Pedig beszélni akart... Samre nézett, és nem titkolt önváddal a hangjában megszólalt. - Jobban fel kellett volna mérnem a helyzetet. De azt hittem, az aktákból és jelentésekből már minden fontosat tudok, és ostoba módon rögtön falhoz állítottam, ahogy belépett. Addig keménykedtem vele, amíg már nem volt más választása, neki is fel kellett vennie a kesztyűt. Igazad volt, Sam. A Jégembernek van egy nagyon is forró vagy inkább gyenge pontja: Leigh Manning. Ha nem hergeltem volna, ha egyenesen beszélek vele, azt hiszem, most fontos információkkal lennénk gazdagabbak. Soha többé nem lesz ilyen lehetőségünk... Sam felugrott, és az ajtóhoz rohant. Hová mész? - Megpróbálok egyenesen beszélni vele! - kiáltotta hátra a lány a hátsó lépcsőház felé futva. Holland kapitány és az emberei, akik még mindig a detektívtükör előtt tárgyalták az eseményeket, csodálkozva néztek utána. Sam imádkozott, hogy a liftek zsúfoltak és lassúak

legyenek, mint általában. Feltépte a lépcsőház ajtaját, és hangosan csattogó léptekkel rohant le kétemeletnyit. A szíve vadul kalimpált.

Ötvenhatodik fejezet

A földszinten nyüzsgő egyenruhás rendőrök, civilek és ügyvédek forgatagában Sam nem látta Valentét és Bucha-nant, úgyhogy a kijárathoz rohant, és hatalmas lendülettel már az utcán is termett. A két férfi gyors léptekkel épp a járdaszegélyhez húzódó fekete Mercedes limuzin felé tartott. Mr. Valente! - kiáltotta Sam. A férfiak megfordultak, és kíváncsian nézték, ahogy a nyomozó feléjük rohan. Buchanan arcára döbbenet, Valente ábrázatára megvető hitetlenkedés ült ki. A jeges szélben hópelyhek kavarogtak, Sam a karját melengette. Nem volt sem lélekben, sem ruházatában felkészülve erre a helyzetre, mégis megpróbálta kihozni a lehető legtöbbet belőle. Mr. Valente - kezdte -, volna még néhány kérdésem... Buchanan azonban a Sam vékony blúzát a lány bőréhez tapasztó szélnél is fagyosabb hangon félbeszakította. Odafent volt alkalmuk feltenni a kérdéseiket, nyomozó. Ez a hely nem megfelelő a beszélgetésre, bármit forgat is a fejében. Sam meg sem hallotta az ingerült ügyvéd szavait. Minden energiáját a cinikus ügyfélre összpontosította. Igyekezett „egyenesen" beszélni. - Mr. Valente, az én szavam itt nem mérvadó, de én sosem feltételeztem, hogy ön vagy Mrs. Manning követték el a gyilkosságot - mondta őszintén. - Ha a jó zsaru-rossz zsaru trükkel próbálkozik éppen -mondta Valente megvetéssel -, elég gyenge az alakítása. - Legyen egy kicsit türelmesebb! Még új vagyok a szakmában - vágott vissza dideregve Sam, és mintha egy egészen apró mosolyt látott volna egy pillanatra felvillanni a férfi szája sarkában. A nyomozó igyekezett kihasználni a fagyos hangulaton esett hajszálrepedést, és már-már a naivitás határát súroló, ártatlan őszinteséggel folytatta. - Még csak néhány hete dolgozom nyomozóként. Talán rosszul látom a helyzetet, de ha elmagyarázna nekem valamit, talán tudnék segíteni, hogy... - Újra figyelmeztetem, nyomozó, a járda nem alkalmas hely az ügyfelem kikérdezésére szólt közbe ismét Buchanan mérgesen. - Elkésünk - fordult immár az ügyfeléhez. A sofőr a limuzin hátsó ajtajánál állt, és rögtön kinyitotta az ajtót, ahogy Buchanan felé fordult. Az ügyvéd beszállt, és Valente is odalépett, de Sam követte. - Mr. Valente, miért tettek úgy Mrs. Manninggel, mintha nem ismernék egymást? - Soha nem tettettem semmi ilyesmit - szállt be a hátsó ülésre Valente is. Ez igaz - villant be Samnek, amikor felidézte a férfi viselkedését a nő társaságában. Vadul reszketve a hidegtől behajolt az autóba, hogy a sofőr ne tudjon elindulni, és tett még egy utolsó kísérletet. - Igaza van, nem tett úgy. Mrs. Manning viszont igen, és ez keltette fel a gyanúnkat. Válaszoljon, ha tényleg azt akarja, hogy más gyanúsított után nézzünk... - „ön és Leigh Manning helyett" akarta befejezni a mondatot, de aztán jobbat gondolt, és a férfi érzékeny pontjára tapintott. - ...Mrs. Manning helyett. Valente habozott egy pillanatig, aztán Sam őszinte örömére rámordult. Szálljon be!

Sam bemászott, a sofőr becsukta utána az ajtót. - Köszönöm - mondta a nyomozó, és karját dörzsölve próbálta csillapítani vacogását. Vett egy nagy levegőt, hogy kérdezzen, de félúton megtorpant. A limuzin elindult. - Késésben vagyok. Találkozóm van a belvárosban -közölte Valente kimérten. - Ki akar szállni? - tesztelte Samet. - Vagy velünk tart? Sam érzékelte a férfi hangjából kicsengő iróniát, és már éppen azon volt, hogy csípősen visszavágjon, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A megérzése azt súgta, jobb, ha semmilyen formában nem bocsátkozik vitába Mi-chael Valentével, aki még annál is klasszisokkal keményebb ellenfél, mint amilyennek a róla szóló legendák tartják. A lány egy darabig tétovázott, hogy rákérdezzen-e a kártyára, amelyet Valente a körtéskosárral küldött Leigh Man-ningnek, aztán úgy döntött, megkockáztatja a kérdést. Ha a fickónak van alibije, McCord amúgy sem venné hasznát az üzenetnek. És ha az alibije nem is állja meg a helyét, a nyomozás szabályai értelmében Buchanan úgyis tudomást fog szerezni a lap felfedezéséről. Igen, nyomozó? - türelmetlenkedett Valente. Sam úgy döntött, teljesen őszintén fog beszélni, ha a férfi hagyja - csak remélni tudta, hogy jól döntött, és nem kell máris új munka után néznie. - Amikor Mrs. Manning még kórházban volt - kezdte -, Shrader nyomozó felfigyelt egy telefonüzenetre öntől Leigh Manning számára, és akkor megkérdezte Mrs. Manninget, hogy ismeri-e önt. Nos, a színésznő hazudott, és azt állította, néhány nappal korábban, azon a bizonyos partin találkoztak először. Tudja, hogy miért hazudott? Nem hazudott - vágott vissza dühösen Valente. Sam kezdett kételkedni abban, hogy a férfi valóban „beszélni akar", ahogy McCord feltételezte. Értelmezni próbálta Valente vészjósló vonásait. - Mióta ismeri Mrs. Manninget? - Tizennégy éve. Sam alig észrevehetően, megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez legalább őszinte válasz volt, noha csak meglehetősen nagy erőfeszítések árán sikerült megszereznie. A hangjából tudatosan kizárva minden kritikus élt, folytatta. - Ha megpróbál felülkerekedni az egyébként teljesen érthető vonakodásán, hogy a személyes jellegű kérdéseimre válaszoljon, és kimerítően megválaszolja őket, én cserébe csak a legszükségesebb kérdésekre szorítkozom, és vállalom, hogy válaszolok az ön kérdéseire. Megegyeztünk? Noha semmiféle „megegyezésre" nem bólintott rá, Valente legalább az előbbi válaszát megmagyarázta. - Leigh nem ismert fel, amikor a partiján találkoztunk, mert előtte tizennégy évig nem láttuk egymást. Ráadásul én annak idején szakállat viseltem. - Azt állítja, hogy Mrs. Manning még a nevére sem emlékezett? - kérdezte hitetlenkedve Sam. Más néven ismert tizennégy évvel ezelőtt. - „Falco" vagy „Nipote" néven? - tapogatózott tovább Sam, a férfi reakcióit figyelve. A reakció egy rövid, keserű nevetés volt. - Megszerezték a kártyát, amelyet a körtékkel küldtem? Maguk aztán hihetetlen egy bagázs! - rázta meg undorodva a fejét Valente. Sam, mivel nem volt muszáj, nem erősítette meg, hogy a birtokukba került az üzenet. - Hogyan következtetett az üzenetére a kérdésemből? - Kettőt találhat, nyomozó. - Ennek így semmi értelme - sóhajtott Sam lemondóan, de határozottan. - Mit szólna, ha inkább felvilágosítanánk egymást? - Várta, hogy a férfi rábólintson az egyezségre, de Valente csak megemelte a szemöldökét, és semleges csendbe burkolózott. Sam mindent egy lapra tett

fel, és így is teljesítette az egyezség rá vonatkozó részét. Elmagyarázta, eredetileg miért keltette fel az érdeklődését a körtéskosár, és hogyan találta meg az üzenetet. Aztán szándékosan szünetet tartott, hangsúlyozva, hogy ami következik, kiemelkedő fontossággal bír. - Mr. Valente, emlékszik, mit írt arra a kártyára? A férfi közömbösen bólintott, de aztán az üzenet szövegének lehetséges értelmezése - és amire a rendőrség következtethetett belőle - derengeni kezdett neki. Arckifejezése fokozatosan veszített ridegségéből. Sam észre sem vette, hogy mosolyog. - Ön jön. Honnan tudta, hogy megtaláltam a kísérő kártyát, amikor megemlítettem azt a két nevet? Néhány pillanatnyi habozás után a férfi válaszolt. - Szándékosan írtam őket a kártyára, mert Leigh ezen a két néven ismert csak régen. És most ön válaszoljon a kérdésemre! Gondolja, hogy szükséges lett volna tovább részleteznem a kilétem a saját nevemmel nyomott papíron, ha Leigh tudta volna, ki az a Michael Valente? - Nem - rázta meg Sam a fejét. Aztán még mélyebbre ásott. - Mikor jött rá Mrs. Manning, hogy ön a régi barátja, „Falco Nipote"? A férfi arcán halvány mosoly futott át, aztán beköltözött aranyló szemébe és a szája szegletébe. A hirtelen változás úgy ellágyította a vonásait, hogy Sam lélegzete bennakadt a meglepetéstől. - Valami vicceset mondtam? - kockáztatta meg a lány, megtartva a nyugodt, hivatalos hangot. A férfi lehajtotta a fejét, a mosoly nyomai még a szemében csillogtak, de egy szót sem szólt. - Na, ne feszítse már az idegeimet! - csúszott ki Sam száján. A laza hangvételre a férfi is tovább enyhült, és tényleg nem feszítette tovább a lány idegeit. - A Faico sólymot jelent olaszul. Annak idején ez volt a becenevem. Leigh előtt is mindig így neveztek. - És a Nipote? - kíváncsiskodott tovább Sam. - Mit jelent olaszul? Unokaöcs. A nyomozó szeme elkerekedett a csodálkozástól. - Nekünk is ezt mondták azok az olaszul tudók, akiket megkérdeztünk, de azt gondoltuk, kell lennie valamilyen más jelentésének is, melyet ön és Mrs. Manning egymás között használnak. Mégis miért hívta önt „unokaöcsnek" Mrs. Manning? - de még mielőtt befejezte volna a kérdést, már rá is jött a válaszra. Azért megvárta, hogy a férfi megerősítse a gyanúját. Leigh hallotta, hogy a nagynéném így szólít, és azt hitte, ez a nevem. - Szóval nem álltak közeli ismeretségben akkoriban? - Alig beszéltünk egymással. - Értem - Samnek hirtelen eszébe jutott a kérdés, amely miatt valójában Valente után futott, és amelyre még nem kapott választ. - Pontosan mikor jött rá Mrs. Manning, hogy ön régi ismerőse a Great Jones utcából? - kérdezte, miközben az autó a járdaszegélyhez kanyarodott a Park Avenue és a Negyvennyolcadik utca sarkánál. - Azon az estén, amikor megtudta, hogy a férje halott. Direkt azért mentem el hozzá akkor, hogy felfedjem a kilétem, és hogy lássam, hogy van. - Akkor is ott volt még, amikor mi megérkeztünk? -kérdezte Sam, miközben a sofőr kiszállt, és kinyitotta a limuzin hátsó ajtaját. A törékeny fegyverszünet abban a pillanatban semmivé foszlott, amikor a kérdés elhangzott, hiszen Valente rájött, hogy a nyomozó már nem beszél teljesen egyenesen vele.

- Nagyon jól tudja, hogy ott voltam - mordult fel, majd a nyitott ajtóra mutatva mogorván hozzátette: - Itt szállunk ki. A lánynak nem volt más választása, kiszállt. A két férfi is követte őt, majd otthagyták a járdán ácsorogva. Valente még megállt egy pillanatra, és mondott a sofőrnek valamit, aztán Buchanannel együtt, aktatáskával a hóna alatt gyors léptekkel elindult egy közeli épület felé. Sam a felkarját dörzsölve a limuzin farához ment, hogy fogjon egy taxit. Aztán megfordult, hogy lássa, hová megy be Valente és Buchanan. Nem volt nála se kabát, se pénztárca, így hát pénz sem, de ha visszaviszik a rendőrkapitányságra, ott ki tudja fizetni a taxit. Valente és az ügyvéd belépett a hatalmas, egész ház-tömbnyi épületbe, és Sam hirtelen elhatározástól vezérelve utánuk eredt. - Hová megy, hölgyem? - kérdezte Valente sofőrje, amikor a lány elrohant mellette. - Mr. Valente azt mondta, vigyem vissza a kapitányságra... - várjon meg itt, vagy tegyen egy kört a háztömb körül! - kiáltott vissza Sam. - Valamit elfelejtettem megkérdezni - hazudta. Épp akkor lépett az épületbe, amikor a liftajtó bezárult a két férfi mögött. A liftajtó felett a jelzőfény emeletenként kúszott felfelé, majd megállapodott a tizenhatodikon. Az épületben székelő cégek névtáblái a két liftajtó között voltak kitéve, Sam megkereste a tizenhatodik emeletet. Azon a szinten mindössze négy név állt, ami azt jelentette, hatalmas irodákról lehetett szó. Knightsbridge szülész, nőgyógyász, Truman és Horn hiteles könyvvizsgálók, Alden-berry, Smith és Cromwell, egy híres jogi cég... Sam elfojtva magában a nevetést kizárta a nőgyógyászt a szóba jöhető lehetőségek közül. Amikor Valente és McCord egy szobában tartózkodtak, a levegő szinte izzott a macsó hímek gyilkos indulatától. Szülészet kizárva. Valente pénzügyeit az unokatestvére kezelte, jogi képviseletét pedig az egyik legmenőbb New York-i jogi cégre bízta, így Sam kizárhatta a másik két névtáblán szereplő céget is. A negyedik, egyben utolsó iroda a tizenhatodikon egy Interquest Inc. nevű cégé volt. Sam a recepcióshoz lépett, és felmutatta a nyakában lógó rendőrjelvényt. Mit tud az Interquestről? - Nem sokat, nyomozó. Magánnyomozó iroda a tizenhatodikon, és a hatalmas, fényűző irodából ítélve méregdrága lehet. - Nagyon köszönöm... Leon - mondta Sam a férfi névtáblájára pillantva. Sam a gondolataiba merülve bámult kifelé Valente limuzinjának az ablakán. Az utcán gyalogosok siettek tova, fejüket a szél ellen feszítve, megelőzve az ebédidő csúcsforgalmában araszoló autókat. Valente és az ügyvédje találkozót kértek a kapitányságon a Manning-gyilkosság kapcsán, aztán egyenesen egy magánnyomozó-irodához hajtottak. Samnek az volt az érzése, a férfi saját nyomozót bérelt a gyilkos kilétének felderítésére. Meglehetősen különös lenne, ha ezt abban a hiszemben tenné, hogy a szeretett nő követte el a gyilkosságot. De az is lehet, hogy Valente ügyvédje most további lehetséges gyanúsítottakat keres, hogy lassítsa McCord munkáját - vagy hogy a bíróságon megzavarja az esküdteket azzal, hogy bizonyítja, a feleségen kívül másnak is lehetett oka és alkalma eltenni Logan Manninget láb alól. Mindez persze csak akkor érdekes, ha Valente alibije megállja a helyét, és őt kihúzhatják a gyanúsítottak névsorából. És még ha az alibije szilárdnak bizonyul is, lehet, hogy felfogadott valakit, hogy végezzen Manninggel. Sam felsóhajtott. Mindez abszolút lehetséges, teljességgel elképzelhető. Inkább az volt hihetetlen, hogy Valente gondoskodott arról, hogy a kényelmes, meleg limuzinban vigyék vissza a kapitányságra.

A tizenhatodik emeleti ablakból Michael lustán nézte, ahogy az autója tovaaraszol Sam Littletonnal. - Littleton követett bennünket az épületbe - mondta Buchanannek. Az Interquest alapítója, Stephen Wallbrecht ekkor lépett az irodájába, és hallotta Michael megjegyzését. - Samantha K. Littleton - kezdett azonnal a mondandójához - a Manning-gyilkosságon dolgozó nyomozócsapat legfiatalabb, legtapasztalatlanabb tagja... Ötvenhetedik fejezet Wallbrecht magas volt és elegánsan vékony. A finom, de dinamikus mozgású férfi haja már őszült, világos szeme azonban élénk intelligenciáról tanúskodott. Hozzáértés és fáradhatatlan energia sugárzott az egész lényéből. - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, Michael - fogott kezet a vendégével. Az asztalához ült, és elővett néhány mappát egy jobb oldali fiókból. - Szeretném szokás szerint az ellenfeleink jellemzésével kezdeni - mondta, miközben Michaelnek és Buchanannek is átadott egy-egy mappát, és maga elé is letett egyet, ha esetleg egyeztetniük kellene. - Talán már tudjátok, hogy a Manning-ügyre állított nyomozócsoport négy tagból áll. - Említetted Samantha Littletont - fordult Michaelhez -, úgyhogy talán vele kezdeném. Harminchárom éves, alig egy hónapja kapta meg a nyomozói jelvényét. Értesüléseim szerint a tapasztalat hiányát bőven pótolja a nyomozó rendkívüli intelligenciája és a megérzései. És ha esetleg azt fontolgatnátok, hogy összetűzésbe kerültök Littleton nyomozóval - tette hozzá tréfálkozva -, jobb, ha tudjátok, hogy mesterien lő, és még tizenévesen megszerezte a fekete övet karatéban. Az apja - mondta Wallbrecht nyomatékosan - Ethan Littleton volt. - A futballedző? - kérdezte Buchanan, majd amikor Wallbrecht bólintott, hozzátette: - Ez azt jelenti, hogy ő Brian és Tom Littleton húgocskája. - Úgy van. Két Heisman-trófeával büszkélkedő fiú és egy legendás edző édesapa a családban. A másik négy fiú közül kettő középiskolai edzőként dolgozik, a harmadik a baseballmásodosztályban játszik, a negyediknek pedig itt, New Yorkban van edzőterme. Samantha a legfiatalabb a hét gyerek közül, és a család ismerőseinek beszámolói szerint, míg a fiúk az izmaikkal dicsekedhetnek, a húguk meg az eszére lehet igen büszke. Az apjuk halála után az anyjuk újra férjhez ment. Wallbrecht itt újabb szünetet tartott a hatás kedvéért. A következő kijelentése bombaként robbant. - Littleton nyomozó mostohaapja nem más, mint Hol-lenbeck szenátor. - Ha ezt tudom - mondta Buchanan sajnálkozva -, egy kicsit talán kedvesebben viselkedem vele. Tagja vagyok egy bizottságnak Hollenbeckkel együtt. Vannak közös barátaink. Wallbrecht telefonja csörögni kezdett. A férfi átnyúlt az asztalon, és elnémította a készüléket. Buchanan megjegyzését meg sem hallva folytatta. - Amikor Samantha nyomozó lett, és közölte, hogy a gyilkosságiaknál kíván dolgozni, a szenátor minden követ megmozgatott, hogy Manhattan legbiztonságosabb körzetébe, a tizennyolcasba helyezzék. Értesüléseim szerint Hol-lenbeck személyesen Holland kapitánnyal egyezett meg, de Littleton nyomozó nem tud semmiről. Nem áll közeli kapcsolatban a mostohaapjával. Talán mivel a szenátor is ugyanolyan tekintélyelvű ember, mint Samantha apja és bátyjai. De ez csak szóbeszéd, nem tény. Buchanan kinyitotta az elé helyezett mappát, és Wallbrecht udvariasan megvárta, míg az ügyvéd átfutja az iratokat, csak aztán tért rá a következő nyomozóra.

- Malcolm Shrader tapasztalt nyomozó, a körzet egyik legeredményesebb rendőre. Sokkal agyafúrtabb, mint első látásra gondolnánk. Ne becsüljétek alá. Azt mondják, tajtékzott a dühtől, amikor átmenetileg megkapta Littletont társnak, de most már boldogan kiáll mellette, úgyhogy a lányt se becsüljétek alá. Mivel sem Michael, sem az ügyvéd nem néztek a mappájukba, Wallbrecht rátért Womack nyomozóra. - Womack nem olyan dörzsölt, mint Shrader, de ért a munkájához. Egy kicsit lassú, de alapos. Egyelőre elég ennyit megjegyeznünk róla. Megállt az esetleg felmerülő kérdésekre várva, majd amikor egy sem hangzott el, folytatta. - És elérkeztünk Mitchell McCordhoz, a legnagyobb kihívást jelentő ellenfelünkhöz hátradőlt a székében, és egyenesen Michael szemébe nézve beszélt tovább. - Megbízható forrásokból tudom, hogy Trumanti főkapitány személyesen választotta ki McCordot, és egyetlen feladattal bízta meg: hogy rád bizonyítsa a Manning-gyilkosságot, és bármilyen más bűnt, amely nyomozás közben az útjába akad. - Választhatott volna Trumanti olyasvalakit, aki érti, mivel bízták meg - mérgelődött Michael. - Mert az a fajankó, akit kiválasztott, nem velem törődik - Leigh Manningre szállt rá. Wallbrecht tollát az ujjai között forgatva, elgondolkodva tanulmányozta Michael Valente arcát, majd röviden összefoglalta, amit a hadnagyról tudni kell. - Mitchell McCord valódi nagyágyú. Rendkívüli intellektus, aki a kriminálpszichológiából írta a doktori disszertációját - érvelt. - Ha Mack úgy dönt, bűnös vagy, rád akaszkodik, és többé nem vakarod le magadról, és nem téríted el a szándékától. Egyre jobban sarokba szorít - és a végén leterít. A Wallbrecht által várt reakció elmaradt. A férfi alig észrevehetően elmosolyodott, majd hozzátette: - Egy dologban azonban igazad van, Michael. Trumanti rossz embert választott erre a melóra. Macket nem lehet hamis célpont nyomába küldeni, és önös érdekből rajta tartani. Próbáld csak meg, és szép kis kalamajkában találod magad. Mack ugyanis először felkutatja és becserkészi az igazi célpontot, aztán a te kezedre csap rá. És a hadnagy... -fejezte be újabb mosolyt elfojtva - ...éppen ezért nem pályázhat Trumanti helyére. Ő a New York-i rendőrség legjobb nyomozója, de nem hajlandó részt venni a politikában, és nem hízeleg. - Számtalanszor próbáltam már átcsábítani ide, hozzánk. Ajánlottam neki partneri viszonyt és szép, zsíros fizetést, de ahányszor ráveszi magát, hogy beadja a felmondását, mindig elé tolnak egy ügyet, amelynek nem tud ellenállni. Ezúttal... - érintette meg mutatóujjával az álla csúcsát Wallbrecht - az ellenállhatatlan ügy te voltál. A négy nyomozó elemzését befejezve Wallbrecht lezárni készült összefoglalóját. - Ezenkívül egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy a telefonodat lehallgatják, és követnek is, de ezt már úgyis tudjátok. Mrs. Manninget is megfigyelik, de még nem poloskázták be. Tehát, mi legyen a következő lépés? - Azt akarom, találd meg Logan Manning gyilkosát. Bárki tette, boldogan éli a világát, miközben az özvegy egy étterembe nem mehet el anélkül, hogy ne súgnának össze a háta mögött. Leigh-t valaki zaklatta is. Gordon a rendelkezésedre bocsát minden kapcsolódó információt. Akár köze van a gyilkossághoz, akár nem, azt akarom, hogy ártalmatlanítsuk. Leigh-nek legalább emiatt ne kelljen aggódnia. Wallbrecht csodálkozó arckifejezéssel dőlt hátra a székében. - Szóval így állunk - nyugtázta. - Nem magadat akarod megvédeni, hanem Mrs. Manninget. - Pontosan így állunk - mondta Michael semlegesen. Aztán kinyitotta a táskáját, beledobta az asztalon fekvő mappát, majd hangos csattanással bezárta. Wallbrecht papírt és tollat vett elő, hogy jegyzeteljen.

- Rendben. Mit tudunk Manningről, ami hasznunkra lehet? - Nagyon keveset. De már van róla aktátok. Üzletet akart velem kötni, és én, mint rendesen, nemcsak tőle kértem pénzügyi kimutatást, hanem az egyik embereddel is ellenőriztettem. Olvasd át a jelentését. Tudni akarom, ha bármi nem stimmelt a fickó pénzügyei körül. Wallbrecht kezében megállt a toll. - A pénzügyei körül? Én a dühös férjekkel és barátokkal kezdtem volna, akiket Manninggel csaltak meg... - Számos okom van rá, hogy ezt higgyem - állt fel Michael. - Én már megszabadultam a kimutatásoktól, melyeket tőle kaptam, de arra emlékszem, hogy megjegyeztem magamnak, nem is olyan fizetőképes, mint amilyennek az életvitele alapján látszik. - Még valami? - kérdezte Wallbrecht jegyzetelve. - Az eltűnése előtti estén Manning kétszázötvenezer dolláros, rubin és gyémánt drágaköves medált ajándékozott a feleségének. Tiffany-dobozban. Leigh érthető okokból később úgy döntött, megválik az ékszertől, de amikor a titkárnője vissza akarta vinni a Tiffanyhoz, közölték vele, hogy a medál nem tőlük származik. Leigh és a titkárnője megpróbálták kideríteni, hol vette Logan Manning az ékszert, de nem jártak sikerrel - nem találtak róla sem csekket, sem számlát, és a bankszámlakivonaton sem volt nyoma. Semmi. - Készpénzzel fizetett volna? - kérdezte gyanakodva Wallbrecht. - Minden bizonnyal. És még valami... az egyik üzleti vacsorán azzal dicsekedett, hogy ismer valami tuti módszert, amellyel offshore bankban tartott pénzt el lehet költeni az Államokban anélkül, hogy felkeltenénk az adóhatóságok figyeimét. Azt konkrétan nem mondta, hogy ő is él ezzel a lehetőséggel, de ettől még elképzelhető. Ha pénzt mosott, lehet, hogy a gyilkosa abból akart részesedni - rázta meg undorodva a fejét Michael, miközben a kabátjába bújt. - Miután napokig hiába keresték, tudtam, hogy nem kerül elő élve. Az offshore pénzen kívül említett egy fegyvert is, melyet nem sokkal korábban vásárolt. - Mégis miért beszélt egy vadidegennek a fegyveréről és az offshore-trükkökről? - tette le hitetlenkedve a tollát Wallbrecht. - Mert azt hitte, érdekel, és le akart nyűgözni - válaszolta Michael felvéve a táskáját a székéről. - Hiszen én börtöntöltelék vagyok, aki sorra alázza meg a különböző bíróságokat. Indulásra készen még odabiccentett Buchanannek, aki taxival ment vissza a saját irodájába, majd Wallbrechtre nézve még annyit mondott: - Nem érdekel, mennyi emberedet kell erre az ügyre állítanod, és hogy mennyibe kerül. Találd meg annak a szerencsétlen fajankónak a gyilkosát. Kezét a kilincsre téve az ajtóból még visszafordult. - Még valami! Mondd meg McCordnak - utasította Wallbrechtet -, hogy ha még egyszer egy lapon említi Leigh Manning nevét a gyilkossal, én fogom becserkészni őt, és akkor New York összes zsaruja sem fog tudni megállítani. Buchanan és Wallbrecht bizonytalan döbbenettel nézett egymásra, ahogy Michael mögött becsukódott az ajtó. - Nem hiszek a szememnek! - szólalt meg Wallbrecht. - Ez ugyanaz az ember, akinek arcizma sem rándult, amikor New York állam hatrendbeli csalással vádolta? Buchanan nem mosolygott a megjegyzésen. - Tegyen mindenkinek egy szívességet, Wallbrecht -és találja meg sürgősen a valódi gyilkost, mert ha a barátja, McCord továbbra sem száll le Leigh Manningről, Michael Valente garantáltan elveszti az önuralmát. Ötvennyolcadik fejezet

Shrader Womack társaságában éppen akkor lépett ki a kapitányságról, amikor Sam kiszállt Valente limuzinjából, melynek ajtaját a sofőr tartotta neki. A lány a két férfi gúnyos vigyorát figyelemre sem méltatva felszaladt a lépcsőn. Karját keresztbe fonva próbálta melegen tartani magát. - Miért nem mondtad Valentének, hogy bundát szeretnél, nem autót? - poénkodott Womack, követve a lányt az épületbe. - Sikerült kiszedned valamit Valentéből? - kérdezte Shrader, aki szintén velük tartott. Sam bólintott, majd a lift felé intett. - Menjünk fel, ott melegebb van, és mindent elmesélek, ha McCord is hallja. - McCord már lelépett - közölte Shrader. - Találkozója volt. - Kivel? - kérdezte Sam, és képtelen volt leplezni a csalódottságát. - Nem tudom, de a naptára ott van az asztalán, abban talán megtalálod. És hagyott neked üzenetet a te asztalodon. Mit mondott Valente? Sam elmondta, amit megtudott, de a zajos, nyüzsgő, földszinti kavalkádban az információk veszítettek nagyszerűségükből. A tényeket és az időrendet nem lehetett kielégítően értelmezni, elemezni és értékelni. Shrader reakciója így, érthető módon visszafogott volt. - Nem is tudom, mit gondoljak. Talán Valente felbérelt valakit? - kérdezte, de a gondolatai már máshol jártak. Az órájára nézett. - Elkezdjük ellenőrizni Solomont és a fiúját Womackkel. Viszlát holnap! Samet bosszantotta, hogy nem beszélhet azonnal McCord-dal. Felkocogott a harmadikra, és az asztalához ment. Hiszen a hadnagy is olyan dühös volt, amiért elszúrta a beszélgetést Valentével! Miért nem várta meg, Samnek mit sikerült kihúznia a fickóból? Másrészről McCord mindig ott volt az előre megbeszélt találkozókon, és másoktól is ezt várta. A lány összehajtogatott, neki címzett papírcetlit talált a telefonja mellett. Felismerte a hadnagy írását. Meglepően olvasható a kézírása férfi létére - gondolta szeretettel. Aztán hirtelen eszébe villant a hihetetlen megjegyzés, melyet a férfi tett aznap reggel, úton az interjúszoba felé. A nagy felfordulásban kiment a fejéből, hogy McCord féltékenykedett Valentére, és hogy ő ezt képtelen volt elviselni. Most azonban újra tisztán látta maga előtt a jelenetet... a férfi mindentudó félmosolyát, ahogy azt mondja: - Egész jól viseltük az első „szerelmes civakodásunkat", nem gondolod? Sam szíve nagyot dobbant a férfi szavait felidézve, úgyhogy jobbnak látta elhessegetni a gondolatot magától. Ebbe a játékba nem megy bele McCorddal - ennél jobban legalábbis nem. Higgadtan kinyitotta az üzenetet. Sam! Az íróasztalom középső fiókjában megtalálod a jegyzeteket, melyeket Valente kihallgatásáról írtam. Mivel még nem értél vissza, feltételezem, sikerült beszélned a fickóval. Egészítsd ki a jegyzeteimet a sajátjaiddal, amíg még friss az élmény/ 5.30-ra itt leszek. Akkor majd beszélünk, ha addig nem érlek el telefonon. Mack Sam ellágyulva olvasta a levél aljára vésett becenevet. A férfi először használta ilyen bizalmasan a nevét előtte, és a lány tudomása szerint csak igen kevés ember szólíthatta így a hadnagyot. A polgármester hívta „Macknek", amikor egyszer beugrott a stratégiai megbeszélésükre, és dr. Niles hívta így, a vezető igazságügyi orvos szakértő. És McCord nővére is „Macknek" hagyott üzenetet a minap. Mindenki más részéről a „hadnagy" megszólítás volt az illendő és helyes.

Sam azonban nem volt sem családtagja, sem régi barátja, de még politikai vezető sem. Ha Macknek nevezné a férfit, olyan bensőséges kapcsolatot tételezne fel kettőjük között, amely nem létezik. Nem volt biztos abban, hogy McCord mit akart kifejezni, amikor a becenevét használta: hogy Sam lehetne ilyen bensőséges kapcsolatban vele? Vagy hogy... ilyen kapcsolatban kellene lenniük? Esetleg... azt, hogy máris ilyen kapcsolatban vannak? Sam megrázta a fejét, próbált tisztán gondolkozni. A hadnagy irodájába ment. Ez a férfi az őrületbe kergeti! Nem létező kapcsolatot tételez fel kettőjük között, ő meg erre úgy reagál, mintha valóban lenne köztük valami. Ma reggel is milyen jogon nézett rá olyan haragoskék, féltékeny szemmel? És ő vajon miért lágyult el, és bánta meg, amiért féltékenységet keltett a férfiban? Sam minden baj forrását abban látta, hogy McCord olyan csábítón körmön/ont eszközöket használ, miközben ragyogóan természetes, ugyanakkor hajthatatlan marad, hogy a lány észre sem veszi, milyen ingoványos területre terelték, mire már besétált a csapdába. Olyan érzés volt, mintha láthatatlan selyemfonállal McCordhoz lenne kötve, és engedelmesen követné a férfit valamilyen erdei ösvényen. És amíg a virágokat és az erdőt csodálja - no meg a férfi izmos hátát, keskeny csípőjét -, észre sem veszi, hogy egyenesen egy mély szakadék torkába sétál... A hadnagy irodájában Sam a naptárhoz lépett. Az A/4-es monstrumban minden napnak külön lap jutott. A lány remélve, hogy McCord hamarabb visszaér, mint az üzenetben irta, átfutotta az aznap délutáni, sűrű bejegyzéseket. A férfi délelőttjeit többnyire az irodai munka töltötte ki, melyet számítógépen vagy telefonon intézhetett. És a kimerítő megbeszélések Sammel, Shraderrel és Womackkel... Délutánra többnyire találkozókat és kikérdezéseket szervezett, vagy a várost vette a nyakába. Az osztály ügyeit és az adminisztrációt telefonon intézte, minden mást azonban jobb szeretett személyesen rendezni, ehhez viszont rengeteget kellett utazgatnia városszerte. Előző nap említette, hogy megpróbál beszélni minden rendőrrel, aki valaha is személyesen foglalkozott Valentével, és Sam ujjait végigfuttatva a találkozók listáján, látta, hogy McCord már hozzá is látott a feladathoz. A találkozók négy egymást követő délutánt foglaltak el. Az első időpont aznap délre szólt, Duane Kraits rendőrrel, akinek sikerült Valentét lecsukatnia emberölésért. McCordot is azért érdekelte ez az ügy, amiért Samet: ez volt az egyetlen erőszakos bűncselekmény, melyet Valente elkövetett, és egyedül ebben az ügyben sikerült a vádat bizonyítani. Miközben a sűrű délutáni időbeosztást nézte, Sam rájött, hogy a férfi biztosan nem ér vissza fél hatnál hamarabb. Csalódottan lehuppant az íróasztal mögötti forgószékre, kihúzta a középső fiókot, és elővette Valente mappáját. Hozzáírt néhány fontosabb megjegyzést, de ahogy visszasüllyesztette a mappát a fiókba, különös lehangoltság vett erőt rajta. Felállt, és körbenézett a pedáns, tiszta irodában. Ujjait végigfuttatta az asztalfelületen, ahol a férfi a minden részletre kitérő jelentéseit írja. Eleinte viccelődött McCord rendmániáján, de igazából tetszett neki ez a rendezett iroda és a szervezettség. Hat bátyjának köszönhetően tizenéves koráig egyszer sem mehetett át a nappalin anélkül, hogy ne dobták volna meg egy párnával - vagy inkább egy tucattal. A fiúk előszeretettel vetélkedtek azon, ki a legundorí-tóbb. Ha a szülők elmentek otthonról, böfögőversenyt rendeztek a vacsoránál, és ez még a visszafogottabb versenyszámok közé tartozott... A szakadt csukájukat mindig a mosókonyhában rúgták le. Samet rémálmaiban időnként még kísértette annak a helyiségnek a szaga. És a zoknijukból áradó bűz edzés után! Ha hazaérve mind a hatan beültek a tévé elé, Samnek könnybe lábadt a szeme a szagtól. Csak egyszer követte el azt a hibát, hogy panaszkodott emiatt - nyolcévesen. Másnap reggel, ahogy felébredt, büdös sportzoknik borították az ágyát.

Korán meg kellett tanulnia palástolni az undorát, mert ha a srácok rájöttek, hogy valami bosszantja, nem nyugodtak, amíg ki nem találták, hogyan kínozhatják vele. Samre kiskorában többfunkciós, mozgó babaként tekintettek a bátyjai. Ha a szomszédos üres telken baseballoztak, Samet - babával a kezében - a külső mezőre állították, és kinevezték „hazafutásvonalnak". Ha fociztak, Brian és Tom ráparancsoltak, hogy tartsa a magasba a kezét, és kapufának használták. Ha bárki más egy ujjal is Samhez ért volna, a srácok ízekre szedik, ők maguk azonban vég nélkül ugratták, és állandóan goromba tréfákat űztek vele. Sam apja határozottan azon a véleményen volt, hogy egy sportoló srácnak elnézhető, ha a végletekig rendetlen és engedetlen. De mit is lehet várni egy olyan férfitól, akit a fiai nem „apának", hanem „edzőnek" hívnak? A házvezetőnők sosem maradtak egy évnél tovább a családnál. Sam anyja sok mindenben nem értett egyet a férjével a fiúk nevelésével kapcsolatban, de mindig leszavazták -ráadásul a végletekig rajongott a férjéért és minden gyermekéért. A McCordot körülvevő rendet Sam határozottan élvezte. Erre akkor döbbent rá, amikor kifelé menet még egyszer visszafordult az ajtóból, és ellágyultan körbetekintett. Igazság szerint Sam mindent élvezett, ami a férfihoz kapcsolódott - McCord személyének minden apró részletét. Még a beceneve csengését is elbűvölőnek találta. Mire az asztalához ért, Sam rájött, hogy éhes és nyugtalan. Le kellene lépnie egy kis időre. Rendes körülmények között a nyomozók reggel nyolctól délután négyig dolgoztak, de az utóbbi időben Sam, Shrader és Womack mindig késő estig melóztak, és még hétvégén is bementek. És Sam tudta, hogy aznap is sokáig bent kell maradnia, hiszen a hadnagy nem ér vissza fél hat előtt. Úgyhogy minden joga megvolt arra, hogy néhány óra pihenőt engedélyezzen magának. Fogta a táskáját, felvette a dzsekijét, és úgy döntött, körülnéz a Bergdorfs újévi kiárusításán. Ellenőrizte, hogy a telefonja be van-e kapcsolva, majd visszacsúsztatta a készüléket a táskájába. McCord mindig tartotta magát a megbeszélt időpontokhoz, öt harmincig Sam azzal töltheti az idejét, amivel jólesik. Háromkor Sam, kezében egy gyönyörű, áfonyaszínű, kötött ruhával és kabátkával éppen az öltözőfülke felé tartott, amikor a telefonja csörögni kezdett. Előhalászta a készüléket a táskájából, és döbbenten látta, hogy Mack irodai száma villog a kijelzőn. A férfi baljóslatú, kimért hangja aztán még jobban meglepte. - Hol a pokolban vagy? - Gondoltam, engedélyezek magamnak egy kis pihenőt - válaszolta Sam. - A városban vagyok, az Ötvenhetedik és az Ötödik sarkán. - Épp most léptél újra szolgálatba. Azonnal gyere a kapitányságra! - Mi történt? - kérdezte a lány az áfonyaszínű ruhát egy arra járó bolti eladó kezébe nyomva. - Elmondom, ahogy ideértél. Hol van az összegzés, amit ma reggel Valente bírósági ügyeiről írtál? - Az íróasztalomban. Azonnal ott vagyok - kiáltotta futás közben Sam a telefonba.

Ötvenkilencedik fejezet

Sam csak annyi időre állt meg az asztalánál, hogy a fiókba hajítsa a táskáját, majd a kabátját is ledobja. Aztán azonnal McCord irodájába sietett. Elbizonytalanodva torpant meg a küszöbön. A férfi háttal állt az ajtónak, a fal felé fordulva. Kezét a nadrágja zsebébe süllyesztette, állát a mellkasára engedte, mintha az asztal mögötti szekrényen álló képernyőt nézné - az azonban sötéten ásítozott. McCord háta úgy megfeszült, hogy a fegyverét tartó hónaljtok barna bőrszíja egészen összegyűrte az ingét. A Valente letartóztatásait összegző mappa nyitva feküdt az asztalon, és a férfi bőrdzsekije hanyagul lógott az egyik szék támláján. Valami nagyon nem volt rendben. - Mi újság? - törte meg a csendet halkan Sam. - Csukd be az ajtót! - utasította McCord. Sam engedelmeskedett. Aggodalma egyre nőtt. McCord sosem csukta be az irodája ajtaját, ha kettesben tartózkodtak odabent. A harmadikon mindenki beláthatott a helyiségbe, mert a csoportszoba felé néző falak felső fele üvegből készült. Sam kezdettől fogva észlelte, hogy McCord figyel a részletekre, és tudja, a túl gyakori zárt ajtók mögötti beszélgetésekre hamar felfigyelnének a kollégák, és azonnal félre is értelmeznék őket - aminek Sam munkakapcsolatai látnák a kárát a jövőben. - Mond neked valamit a William Holmes név? - kérdezte a hadnagy továbbra is háttal állva neki. - Persze. Ő volt Valente áldozata. - Mire emlékszel ezzel az emberölési üggyel kapcsolatban a rendelkezésünkre bocsátott hivatalos dokumentumokból? McCord még akkor sem fordult meg, amikor Sam válaszolt. A lány rossz előérzete egyre csak nőtt. - Az áldozat, a tizenhat éves William Holmes fegyvertelen volt. Korábban egyszer sem került összetűzésbe a rendőrséggel. Ismeretlen okból vitába keveredett egy sikátorban Michael Valente tizenhét éves, büntetett előéletű kiskorúval - foglalta össze a történteket Sam -, és Valente lelőtte Holmest egy, a saját tulajdonát képező, félautomata negyvenötössel. Duane Kraits rendőrjárőr meghallotta a lövést, és perceken belül a helyszínre érkezett, de Holmes így is meghalt, mielőtt a mentők kiértek volna. Kraits a helyszínen letartóztatta Valentét. - Folytasd csak! - mondta McCord keserűen, amikor Sam egy pillanatra elhallgatott. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy te is ugyanazt olvastad az aktákban, mint én. - A mentők beszámolója szerint Holmes halálát egy az aortáját roncsoló, negyvenötös lövedék okozta. A ballisztikai jelentés megerősíti, hogy a lövedék Valente nyilvántartásban nem szereplő, félautomata negyvenötöséből származott. Valente ujjlenyomatait megtalálták a fegyveren. A toxikológiai vizsgálat nem mutatott ki alkoholt vagy drogot egyik fiú szervezetében sem. Sam elhallgatott, és azon törte a fejét, milyen fontos adatot hagyott ki, melyet McCord hallani szeretne. - Valentét a bíróság által kijelölt ügyvéd képviselte -mondta, ami még eszébe jutott -, és a fiú bűnösnek vallotta magát. A bíró figyelembe vette ugyan az életkorát, mégis lecsukatta a priusza és tettének indokolatlan brutalitása miatt. McCord megfordult végre, és fenyegető, acélkék tekintetével olyan áthatóan nézett Samre, hogy a lány szinte hátrahőkölt. - Szeretnéd tudni, mi történt valójában? - Hogy érted, hogy „valójában"? - Ma volt szerencsém Kraits társaságában tölteni fél órát. Már nyugállományba vonult, Jack Daniel's és régi szép emlékek társaságában tengeti a napjait. Szépen felöntött a garatra, mire odaértem, és rendkívül lelkesen beszélt a szerepéről Valente emberölési ügyében, mert ahogy ő fogalmazott, „nagy tisztelőm". Nagyon úgy néz ki, hogy a Holmes haláláról írt

jelentését egy kicsit el kellett ferdítenie a felettese kérésére. A régi szép időkben még összetartottak a zsaruk, és alkalomadtán kisegítették egymást. Kitalálod, ki volt a felettese? Sam megrázta a fejét. - William Trumanti - sziszegte a fogai között McCord. - És ki volt az áldozat? - William Holmes - vágta rá Sam. - William Trumanti Holmes - helyesbített McCord fagyosan. Aztán nem bírta tovább a mozdulatlanságot, végigsimított a tarkóján, és feldúltan az íróasztal mögötti szekrénynek dőlt. - Holmes Trumanti főkapitány húgának egyetlen gyermeke volt, a család reménysége. Kapiskálod már? - Nem... - Nem, persze hogy nem... - szorította össze az állkapcsát a hadnagy olyan erősen, hogy a vékony sebhelyek egészen kidagadtak az arcán. - Hol voltál te még a régi szép időkben? Segítek. A fontosabb részleteket telefonon már ellenőriztem egy másik öreg rendőrnél, aki szintén a kapitányságon dolgozott abban az időben. Tehát, ami az aktákból kimaradt: William Holmes egy kis hülyegyerek volt, a rendőrség rendszeres vendége a haverjával, Michael Valentével együtt. A nagybátyja azonban mindig eltussolta az ügyeit, nem hagyta, hogy priusza legyen. Trumanti főkapitány - akkor még hadnagy - időnként az ifjú Mr. Valente szennyesét is tisztára mosta. - Michael Valente és Holmes barátok voltak? - dőlt előre a székében Sam. - A legjobb barátok. Hátulgombolós koruk óta elválaszthatatlanok. Sajnos Valente idősebb unokatestvérével, Angelóval Holmes már nem ápolt ilyen jó viszonyt. Akkor éjszaka, mielőtt kinyírta volna Holmest, Valente azért „vitatkozott" vele, mert Holmes korábban leszúrta Angelót. Amikor Valente megtudta, hogy Angelo halott, Holmes keresésére indult - a haverja belőve, szinte öntudatlanul, Angelo vérétől piszkosan várta, és egy félautomata negyvenötös is volt nála. A fegyver nem Valentéé volt, hanem Holmesé, és Valente ujjlenyomatait a csövön találták meg, nem a markolaton. Na, összeállt már a kép? - Inkább tőled hallanám - mondta Sam, érezve, hogy a férfi nem tombolta még ki magát. - Trumanti bosszút akart állni, és ezért egy tizenhét éves srácot küldött a hűvösre. Persze Valente sem volt angyal, de nem árult drogot, nem is használta, és akkor már jó ideje nem vett részt a balhékban. És - tette hozzá nyomatékosan McCord - főleg nem gyilkolt. A hadnagy újra végigsimított a tarkóján, és hátrahúzta a vállát, hátha csökken a feszültség a hátában. - Ha lett volna tisztességes ügyvédje, megúszta volna önvédelemmel, vagy ha a bíró ezt nem vette volna be, elítélhették volna gondatlanságból elkövetett emberöléssel, és felfüggesztettet kapott volna. Ehelyett Trumanti Kraits és az öreg fiúk segítségével nyakig bemártotta Valentét - és négy évre lecsukatta. De ez még csak a kezdet... - tette hozzá McCord elfojtott dühvel. - Ezt hogy érted? - kérdezte Sam, de nagyon rosszat sejtett. - Mire emlékszel Valente következő letartóztatásaival kapcsolatban? Itt van, frissítsd csak fel az emlékeidet - dobta McCord Sam elé, az asztalra a listát. Sam automatikusan a papír után nyúlt, mert a férfi azt mondta neki. Aztán rájött, hogy fejből tudja a listán szereplő adatokat, és visszahúzta a kezét. - A szabadulása utáni néhány évben Valentének nem volt összetűzése a rendőrséggel. Aztán következett egy sor letartóztatás csip-csup ügyekért: néhány kilométerrel túllépte a megengedett sebességet, kábítószert birtokolt -amiről kiderült, hogy csak egy fájdalomcsillapító orvosi vénye volt, s a többi... - És aztán? - noszogatta tovább a lányt McCord. - Aztán körülbelül tíz évvel ezelőtt a vádak komolyra fordultak. Az első ilyen vád a vesztegetési kísérlet volt -Valente állítólag megpróbált lefizetni egy építési felügyelőt, aki

jelenteni akart valamilyen építkezési szabálysértést. Az esetet számos hasonló feljelentés követte, és ahogy telt az idő, a vádak egyre súlyosabbakká és szerte-ágazóbbakká váltak. McCord lesújtó sóhajjal intézte el a hallottakat. - Kraits után ma történetesen azzal az építési felügyelővel találkoztam, akit Valente állítólag megpróbált lefizetni. Mr. Franz ma már idősek otthonában él, és azon aggódik, a Jóisten vajon hogyan ítéli majd meg néhány múltbeli tettét... Öt perc alatt kiöntötte a szívét. - Mit mondott? - Azt, hogy Valente soha nem próbálta megvesztegetni őt. És a másik két felügyelőt sem, akiknek a megvesztegetésével később vádolták. Trumanti szervezte be őket. McCord felegyenesedett, és a falnál álló asztalhoz lépett, melyen hegyekben álltak a Valente ügyeiről szóló akták. Felemelt egy mappát, majd undorodva arrébb dobta. - Megmondom én, miért van ennek a nagy halom ügynek a végén mindig az „Ügy lezárva", „Ejtették a vádat" és „Nem bűnös" felirat! Azért, mert az egész fikció. Szerencsére, mire komolyabb vádakkal kezdték vádolni, Valente már megengedhetett magának egy tisztességes ügyvédet. Nem olyan kóklerre kellett támaszkodnia, akit a bíróság nevez ki mellé, és aki nyugodt szívvel engedi, hogy bevalljon egy szándékosan elkövetett emberölést. Lefogadom, hogy a vádaknak legalább a felénél, közvetve vagy közvetlenül, Trumanti állt a háttérben. - Hogy érted, hogy „közvetve"? - Trumanti kezdetben a tisztességtelen kis húzásaival csak kis viharokat kavart, de az ügyészek egyik kedvenc szavajárása, hogy „nem zörög a haraszt...". Maguk eredtek a nyomába az olyan csínytevéseknek, amelyek korábban elkerülhették a figyelmüket - emelt fel újabb aktát McCord, hogy egy fintorral arrébb lökje. - Ráadásul, az idő előrehaladtával Valente egyre nagyobb célponttá nőtte ki magát az ügyészek szemében. - Ezt hogy sikerült elérnie? - emelte a plafon felé tanácstalanul a tenyerét Sam. - Úgy, hogy rendszerint nem elégedett meg az ellenfél legyőzésével - nem nyugodott, amíg totálisan meg nem semmisítette a támadóit. Átolvasva a védőbeszédeket és az esetleírásokat, egyértelmű, hogy az ütős ügyvédcsapat, melyet Valente felsorakoztatott, minden alkalommal két feladattal a zsebében vonult a tárgyalóterembe. Először is meg kellett cáfolniuk a vádakat, aztán pedig földbe kellett döngölniük a vádlót, az ügyészekkel egyetemben. Az iratokat olvasva néha alig hittem a szememnek Valente ügyvédeinek a megjegyzései láttán. Kivétel nélkül az ügyészek lejáratásával kezdtek, olyan apróságok fel-hánytorgatásával, mint az elütések, elírások, nyelvtani hibák vagy két perc késés - de az apró gondatlanságok Valente ügyvédeinek szájából úgy hangzottak, mint a végzetes hozzá nem értés jelei. Ami azt illeti, több esetleírásból is kiderül, hogy maga a bíró is egyetértésének adott hangot, és megrótta az ügyészt. - És ha Valente ügyvédjei egyszer belemelegedtek az ellenfél lejáratásába, olyan kifejezésekkel kezdtek élni, mint „gyógyíthatatlan ostobaság", „megbocsáthatatlan hanyagság" és „veszélyes tudatlanság". McCord visszament az asztalához, és leült. - A Valente által alkalmazott ügyvédekhez hasonló szakemberek a kétezer dolláros vagy még annál is borsosabb órabérükkel a rájuk bízott ügy megnyerésére összpontosítanak. Ennyi. Nem pocsékolják az idejüket és az ügyfeleik pénzét holmi bosszúra. Valente ügyvédei azonban nem ilyenek, és minden bizonnyal Valente utasítására cselekszenek. Michael Valente nem hívja vissza a vérebeit addig, amíg az ellenfelet darabokra nem szedik. Csakis akkor hajlandó befejezettnek tekinteni a játékot. - Nos, nem vethetjük a szemére, ha kiélvezi a piti kis bosszúját...

- A bosszúja valójában cseppet sem „piti". Egy olyan ügyész számára, akiből bohócot csinálnak egy ilyen horderejű ügyben, nem sok jóval kecsegtet a szakmai jövő. Ugyanakkor az ügyészeknek jó a memóriájuk, és hosszú ideig emlékeznek a sérelmeikre. Ráadásul ahányszor Valente kivon egy-két ügyészt a forgalomból, annyiszor jelentkezik egy tucat másik helyette, hogy összemérje az erejét Valente ügyvédeivel, és bizonyítsa a rátermettségét azáltal, hogy elsőnek és egyetlenként térdre kényszeríti Valentét. McCord felvett egy ceruzát az asztalról, és ugyanazzal a türelmetlen dühvel dobta arrébb, mint korábban a két mappát. - Amikor átvettem ezt az ügyet, azt hittem, Valente csak egy nagykutya, aki már évek óta ügyesen kibújik a törvény hálójából. Erőfitogtatásból akartam elkapni, ugyanúgy, mint az ügyészek. Egy fokkal sem vagyok jobb náluk! - Ez egyáltalán nem igaz - tiltakozott Sam olyan hevesen, hogy a férfi arcán egy pillanatra a düh helyét a meglepődés vette át. - Mégis miben lennék más? - Abban, hogy te amikor elvállaltad az esetet, valóban azt hitted, Valente bűnös mindabban, amivel vádolják. Az ügyészek közül nem egy ezzel szemben tudta, hogy a bolhából csinál elefántot. Válasz helyett a férfi lemondóan megrázta a fejét egy újabb emléken rágódva. - Aznap, amikor Trumanti magához hívatott, és megkért arra a „szívességre", hogy vezessem ezt a nyomozást, feltűnt, hogy szinte beteges gyűlölettel beszél Valentéről. Amellett, hogy mindennek elmondta a fickót, többször hangsúlyozta, hogy a kinyírása az utolsó kívánsága. Szerintem az öreg az évek során valóban meggyőzte magát arról, hogy Valente a felelős mindazért, amivel valaha vádolták, kezdve Holmes meggyilkolásával nézett Valente aktái felé a hadnagy. - Amikor elmondtam neki, hogy vissza akarok vonulni, azt mondta, ha Valentét lecsukatom szándékos emberölésért, kapitányként mehetek nyugdíjba. - Ezért vállaltad el az ügyet? - Ha kapitány akartam volna lenni - mosolyodott el a férfi megvetően -, egyszerűen csak kicsit máshogy alakítom a karrieremet. - Az asztalon fekvő akták felé biccentett, és még hozzátette: - Amikor elkezdtem átolvasni ezt a rakás baromságot, feltűnt, hogy némelyik ügyész egészen nevetséges vádakat hozott fel. Még én is láttam, hogy ilyen vádakért nem fogják elítélni Valentét. Az a fickó nem valami maffiavezér, aki a bérenceivel végezteti a piszkos munkát. Képtelenség ilyesmit rábizonyítani. Törvényes nemzetközi vállalkozást vezet, és ilyen gyakori és mélyreható ellenőrzések közepette egészen biztos, hogy makulátlan a könyvelése. Különben már rég találtak volna valamit az ügyészek. De néhány apró, minden nagyobb cégnél előforduló könyvelési szabálytalanságon kívül soha semmit nem tudtak felmutatni. A férfi egy pillanatig hallgatott. Balra, a táblára nézett, melyen a Valentéről gyűjtött, közvetett bizonyítékokat rendszerezték. Aztán megrázta a fejét, és komoran felnevetett. - Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, nem Valente tette el láb alól Logan Manninget, és nem is bérelt fel senkit erre a feladatra. - Miért vagy ilyen biztos ebben? - kérdezte Sam, elfojtva egy elégedett mosolyt. - Mert ha Michael Valente hajlandó lenne a gyilkosság eszközéhez folyamodni, Trumantitól már rég megszabadult volna - válaszolta McCord felállva az asztalától, továbbra is a táblára meredve. - Nos, Valente valóban a „ne panaszkodj - ne magyarázkodj" elv szerint él. Nem csoda, hogy tetszik neked... - És most hogyan tovább? - állt fel Sam is.

- Felkutatom Logan Manning valódi gyilkosát. Holnap reggel mindent elölről kezdünk, új gyanúsítottakat keresünk, új elméleteket állítunk fel. Fogd a kabátod - mondta a lánynak, miközben az asztalát megkerülve maga is a dzsekijébe bújt. - Hazaviszlek. Ezt még soha nem ajánlotta fel azelőtt, pedig volt autója. Sam ha olyan idő volt, gyalog ment haza, egyébként pedig metróval. Már majdnem nemet mondott, de végül meggondolta magát. A férfinak nehéz napja volt, nem kellene tovább tetézni a rosszkedvét a gáláns ajánlata visszautasításával... Valójában azonban egyszerűen megszakadt a szíve a kimerült, csüggedt hadnagy láttán.

Hatvanadik fejezet

A lift előtt valóságos tömeg várakozott, úgyhogy McCord a lépcsőház felé indult, és Sam követte. A férfi két fokkal járt előrébb, így Samnek alkalma nyílt megfigyelni a tarkóján a gallérjához érő pihéket. McCord még mindig emésztette magát, amiért tudtán kívül ugyan, de részt vett egy ember befeketítésében. - Átkozottul örülök, hogy tartottam magam az ártatlanság vélelméhez, amikor Valentét ma kikérdeztem - mondta keserűen. - Hosszú éveket akartak a nyakába varrni, és én majdnem elértem, hogy halálra ítéljék valamiért, amit el sem követett! Mégis hol a határa a hatalommal és tekintéllyel való visszaélésnek? - Szerintem Valente szerencsés ember - válaszolta a lány a férfi háta mögül. - Ezt hogy érted? - kérdezte McCord gúnyosan, miközben a második emeleti lépcsőfordulóhoz értek. Sam jobb keze magától megindult a férfi válla felé, de aztán még időben visszahúzta. Az erős és magabiztos hadnagy mágneses vonzerejének még sikerült ellenállnia, de az elesett Mitchell McCorddal szemben esélye sem volt. Te soha nem engedted volna, hogy ez megtörténjen. Te senkinek sem vagy a bérence. Éppen ez benned a legcsodálatosabb... A férfi megtorpant, és olyan hirtelen fordult meg, hogy Sam már csak egy lépcsőfokkal felette tudott megállni, és a kezük is összeütközött a korláton. A lány szíve hevesen kezdett verni, ahogy megállt a férfi előtt. Az arcukat csak pár centiméter választotta el egymástól. Az ujjaik összefonódtak. Sam nagyot nyelt, és kiszakítva magát a pillanat varázsából, eggyel feljebb lépett. McCord követte, és a lány közvetlen közelről láthatta a férfi napbarnított mellkasát a kigombolt ing V alakú résén át. A gondolattól, hogy valaki a lépcsőházba lépve megláthatja őket, Sam szíve hevesen kezdett verni. McCord tekintete a lány mellkasára esett, és észrevette a pihegését. Amikor azonban megszólalt, valami egészen váratlant mondott. - Ezt ne! - majd érdesen felnevetett, mintha maga sem hinné, hogy megtette felfelé azt a lépést. - Nem. - Azzal hátat fordított, és szinte futva lefelé indult. Sam tökéletesen megsemmisülten követte, és szilárdan elhatározta, nem mutatja, mennyire felkavarta az előbbi eset. A kijárat apró, rosszul kivilágított parkolóba nyílt a kapitányság épülete mögött. - Milyen szép este! - lódította Sam kilépve a csípős hidegbe. - Azt hiszem, inkább metróval megyek, és útközben megállok... bevásárolni. A szándékosan fényes mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor McCord megfogta a könyökét, és ráparancsolt:

- Szállj be az autóba! Sam erőteljesen, de nem durván kiszabadította magát. Nem akarta, hogy a hadnagy lássa, mennyire feldúlt. Ha egy férfi észreveszi, hogy a nő feldúlt, mindenféle következtetésekre jut, csak arra nem, amit a nő szeretne. A nevetés ugyanakkor egy ilyen szituációban tökéletesen össze tudja zavarni az erősebbik nem képviselőjét. - Értékelem az ajánlatodat - nevetett fel Sam finoman -, de én tényleg szívesebben mennék metróval. És be is vásárolnék. - Szállj be! - tette McCord a lány hátára a tenyerét, hogy Sam egészen biztosan engedelmeskedjen. Sam jól tudta, a másik nagy hiba, amit egy McCordhoz hasonlóan zsarnokoskodó hangulatban lévő hím mellett a nő elkövethet, hogy nagy feneket kerít valamilyen apróságnak. Ebből ugyanis a férfi arra következtet, a semmiség igazából számít a nőnek. Sam beült az autóba, és a férfi becsukta és be is zárta az ajtót. A lány ezt felettébb mulatságosnak találta. - Tudod, mindkettőnknél van fegyver... - mondta, amikor McCord beült a kormány mögé a túloldalon. - Az egyikünk jobban fel van fegyverezve - vágott vissza a férfi kimérten. - Melyikünk? - kérdezte McCord arcát kutatva a lány. A hadnagy lassan oldalt fordult, és karját Sam ülésének a háttámlájára fektette. A lány egy pillanatig azt hitte, McCord átöleli és magához húzza, de a férfi visszafordult és indított. - Te - válaszolt megkésve. Miután Sam elmondta, amit Valentétől megtudott a limuzinban, csend ereszkedett közéjük. Korábban mindig volt megbeszélnivalójuk... A lánynak cseppet sem tetszett ez az egész. McCord teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Persze ő sem viselkedett kiszámíthatóan a lépcsőházban... Nem kellett volna azt mondania, amit mondott, nem kellett volna engednie, hogy a hangja ellágyuljon, és a lépcsőn állva nem kellett volna a férfi kezén hagynia a kezét még arra a néhány másodpercre sem. - Kösz a fuvart - mondta, miközben McCord leparkolta lakása előtt. Sam azt hitte, a hadnagy megjegyzi, milyen drága környéken lakik egyszerű nyomozó létére, de tévedett. Épp ki akart szállni, amikor McCord leállította a motort. - Maradj nyugodtan - mondta a lány meglepődve, és kiszállt az autóból. A férfi azonban meg sem hallotta a tiltakozást. Kiszállt. Samnél az erősebbik nem tagjaival szemben tanúsított hűvössésszerűséget az idegesség kezdte felváltani. - Mit művelsz? - kérdezte, amikor McCord odalépett hozzá, és bevezette az épületbe. - Felkísérlek. - Most viccelsz! - nevetett fel idegesen Sam. - Eszemben sincs - válaszolta a férfi kimérten, miközben elkísérte Samet a portás mellett. A lány hívta a liftet, és úgy döntött, legjobb lesz, ha rögtön tisztázzák a problémát. - Őszintén remélem, hogy nem az az ostoba pillanat kavart fel ennyire, ott, a lépcsőházban! McCord tekintete a lányba fojtotta a szót. - Ezt majd fent megbeszéljük. Sam oldalvást kajánul a hadnagyra mosolygott. A bátyjait ezzel mindig az őrületbe kergette, és a legmagabiztosabb felnőtt férfit is elbizonytalanította. - Te... azt hiszed, be foglak hívni? - Nem hiszem. Tudom. A férfi hangneméből és hozzáállásából Sam levonta az egyetlen levonható következtetést: fejmosást fog kapni McCordtól a helytelen viselkedéséért. Azt mondani egy férfi munkatársának - főleg a közvetlen felettesünknek -, hogy „csodálatos", és megérinteni a kezét, minden bizonnyal a munkaviszony téves értelmezésére utal, talán súrolja a helytelen

magaviselet határait is, ha a szabályokat a legszigorúbban értelmezzük, de amit McCord csinál, az azért... túlzás! Sam kinyitotta a lakása ajtaját, belépett és felkapcsolta a villanyt. McCord is követte, de karját a mellkasán összevonva, vállával az ajtónak támaszkodva megállt közvetlenül a küszöbön. Sam nyugtalanul megigazította a haját a feje tetején kontyba fogó gumit, hogy legalább rendezettnek tűnjön, miközben leszedik róla a keresztvizet. A férfi tekintetével csendben követte a mozdulatait, majd megszólalt. - Nem lesznek mocskos lépcsőházban lopott csókok, és nem fogjuk sötét sikátorokban parkolva tapogatni egymást. Csendben megvárta, hogy Sam felfogja, amit mondott. A lány nem akart hinni a fülének. A férfinak sikerült csábítási kísérletté felnagyítania azt a pár pillanatot a lépcsőházban és az autóban - ahol az égvilágon semmi sem történt! Hogy ennek az embernek mekkora egója van! És milyen fondorlatosan „cserkészi be" a nőket, akikkel dolgozik! Először a vacsorameghívás, aztán a „szerelmi civakodás" emlegetése, majd a becenevét írja az üzenete alá... És a rendszer működik! Még Sam esetében is működött, pedig őt aztán igazán soha nem vádolhatták szenvelgő, romantikus ábrándok dédelgetésével. Minden, amit a férfiban imádott, semmivé foszlott a felismerés tükrében. - Nem csak együtt dolgozunk, Sam. A felettesed vagyok - emlékeztette McCord feleslegesen a lányt. - Ezért szeretném, ha tudnád, ennek nem lesz hatása a szakmai kapcsolatunkra vagy a karrieredre. Világos? - Ez nagyon kedves tőled - hazudta Sam, és ő is összefonta a karját a mellkasán. A tökéletesen hűvös félmosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. - Világos. Köszönöm, hadnagy. McCord szeme összeszűkült. - Csak azt próbálom értésedre adni, hogy semmilyen negatív hatástól nem kell tartanod amiatt, amit most tenni fogok. Sam kezdte elveszíteni a fonalat, pedig ez határozottan nem volt rá jellemző. - Lennél olyan kedves, és felvilágosítanál arról, mit is tervezel? - Épp ezen vagyok - válaszolta a férfi derűsen, mint aki jól szórakozik Sam hangvételén. - Tehát, mit szándékozol tenni? - Először leengedem a hajad, hogy szabadon beletúrhassak az ujjammal, és megtudjam végre, hogy a selyemhez vagy a bársonyhoz hasonlít a tapintása. Hetek óta ezen jár az eszem. Sam a férfira meredt. Karjai kibomlottak a kulcsolásból, és ernyedten lógtak kétoldalt. - Egészen rövid idővel később - folytatta McCord érdes hangon, melyet Sam azelőtt még sosem hallott - megcsókollak, és röviddel azelőtt, hogy hazaindulnék, ennek a falnak döntelek - biccentett az ajtó melletti felületre -, majd mindent megteszek, hogy a lehető legtökéletesebben hozzád simuljak. A vér vadul lüktetett Sam ereiben, az agya mégis oxigénhiányban szenvedhetett, mert képtelen volt összekapcsolni a férfi korábbi kijelentéseit az utóbbiakkal. - Miért? - nyögte, a homlokát ráncolva. McCord nem érthette, pontosan mire kérdez rá Sam, de olyan választ adott, amelytől a lány elolvadt. - Mert holnap úgy teszünk, mintha mindez meg sem történt volna. Egészen addig úgy teszünk, amíg a Manning-ügy le nem zárul vagy egyikünk fel nem mond. Ha nem várunk - ha most azonnal felelőtlenül belevágunk -, abban a mocskos lépcsőházban, meg hasonló helyeken kötünk ki, ahol lophatunk néhány együtt töltött percet, és aggódhatunk, hogy ne kapjanak rajta minket. Márpedig ez nem lesz egy alattomos, kis lépcsőházi kaland. Nem vagyok hajlandó úgy kezelni - és téged sem.

Sam elmerült a hadnagy arcának komoran férfias, kemény vonásaiban, és közben próbálta feldolgozni az újonnan tudomására jutó tényt: McCord akarja őt, mindig is akarta, ugyanakkor vigyázni szeretne Sam karrierjére, és tisztázni előtte az érzéseit. Sam korábban is valami hősfélének látta a férfit, de most minden korábbi képzelgését felülmúlta. - És amíg úgy teszünk, mintha mi sem történt volna -folytatta McCord éppen csak elegendő időt hagyva a lánynak, hogy kövesse a gondolatmenetet -, lesz időd eldönteni, akarod-e ezt a kapcsolatot a Manning-ügy lezárása után. Tudni fogom, ha úgy döntesz, nem. Nem kell majd megbeszélnünk. Barátként válunk el, ha véget ér a nyomozás, és te nyugodtan élheted tovább az életed, mintha meg sem történt volna, amit most tenni fogok - fogunk. - Egy pillanatra elhallgatott, hogy felmérje a lány reakcióját. - Erről mi a véleményed? Ez annyira jellemző volt a férfira - tökéletesen kidolgozott terv és a legteljesebb szervezettség, minden tekintetben. - Épp olyan ez az egész, mint te, Mack... - válaszolta suttogva a lány, és képtelen volt leplezni a szívéből sugárzó, a szemében ragyogó, reszkető örömet. De a férfi nem elégedett meg a válasszal. Kérdőn húzta fel a szemöldökét, tekintetét Sam tekintetébe fűzte. A lány ekkor válaszul kihúzta a kontyát tartó gumit a hajából, és megrázta a fejét. A nehéz tincsek gesztenyeszín vízesésként omlottak a vállára. McCord két tenyere közé fogta a lány arcát, és lassan beletúrt a hajába. Az arcát maga felé fordította. - Sam - suttogta lágyan, mintha misztikus jelentést tulajdonítana a szónak. Lehajolt, és ajkát a lány ajkához érintette. - Sam - suttogta újra, fájón. A férfi távozása után Sam bezárta az ajtót, majd megfordult, és a falnak dőlt ott, ahová az imént McCord döntötte. Lassan lecsúszott a fal mentén a padlóra, lábát a mellkasához húzta és átölelte. Fejét oldalra billentve arcát a térdére támasztotta, lehunyta a szemét, és felidézte a férfi kezének és szájának érintését a bőrén... a kemény testet, ahogy a testéhez simul... Sam hosszú haja, mely egy órája még csinos kontyba volt rendezve, most rendetlenül az arca másik felére hullott, és kócosan beborította a lábát, miután a férfi ezerszer is beletúrt. Követte hát Mitchell McCordot azon az erdei ösvényen, melyre tudta, már rég rátért. És belegyalogolt a szakadék torkába. És ó, micsoda zuhanásban volt része!

Hatvanegyedik fejezet Michael nem örült, hogy Solomonnal az Ötvenötödik utcában lévő St. Regis King Colé termében kell találkoznia. A King Colé hosszú, keskeny, félhomályos helyiségét nem találta igazán alkalmasnak egy olyan beszélgetés lefolytatására, amilyenre Solomonnal készült. A hosszú bárpult végighúzódott a sötét faborítású termen, a mellette sorakozó bárszékeken pedig a jellegzetes manhattani tömeg foglalt helyet, mely egy italra tért be munka után. A bárszékeken kívül csak a pulttól néhány méternyire lévő koktélasztalokhoz lehetett leülni, amelyeket a fal mellé zsúfoltak be, és egymáshoz kényelmetlenül közel lévő székekkel vettek körül. Michael mindentudó mosollyal nyugtázta, hogy Leigh választása nem véletlenül esett a sötét, zajos helyre, ha már muszáj volt Jasonnel találkoznia. A félhomályban senki sem fogja felismerni, ráadásul Solomon-nak meglehetősen erős háttérzaj mellett kell majd megpróbálnia rávenni, hogy menjen vissza dolgozni. A szomszédos helyiségben diszkrét „szalon" működött pár koktélasztallal, kevesebb vendéggel, de jobb megvilágítással. Michael olyan asztalt választott, ahonnan láthatta Leigh-t,

ha a nő az oldalbejáraton keresztül megérkezik, mely a helyiség túloldalán, egy hosszú, széles feljáró végében volt. Aztán rendelt egy italt, és türelmetlenül várakozott. Solomon tizenöt percet késett. Nem győzött szabadkozni, és majdnem szétrobbant az ingerült dühtől, amiért feltartották. - Borzasztóan sajnálom! - mondta kézfogás közben, és leült. Mivel korábban még sosem találkoztak, Michael azt hitte, Solomon egyből Leigh-ről, az egyetlen közös témájukról kezd majd beszélni. Az író azonban - ahogy Michael hamarosan rájött - úgy érezte, van már más közös témájuk is - valami meglehetősen fontos. - A zsaruk miatt késtem - kiáltott fel ingerülten. - Két nyomozó bukkant fel a színházban, minden előzetes egyeztetés nélkül, és valósággal letámadtak a kérdéseikkel a Logan Manninghez fűződő kapcsolatomról! Egyszerűen nem bírtam szabadulni tőlük. Átkozottul makacs fajta, nem? - Nos, ebben egyetértünk - válaszolta Michael. - És te állandóan ezekkel a barmokkal bajlódsz - kotnyeleskedett Jason. - Mégis mit szoktál tenni, amikor felbukkan két zsernyák, és megpróbálja beleütni az orrát a dolgaidba? - Általában lefizetem őket, hogy szálljanak le rólam. - Ez beválik? - Ha nem, beléjük eresztek egy-két golyót. Jason csak megkésve jött rá, hogy Michael arra próbál finoman célozni, hogy a kérdései kissé tapintatlanok. Hátradőlt a székén, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Nagyon nagy kérés lenne, ha arra kérnélek, kezdjük ezt az egész beszélgetést a legeslegelejéről? - Most már folytassuk ebben a mederben - nézett az órájára Michael. - Érdekel, miről faggattak a zsaruk? - Kellene, hogy érdekeljen? - Azt akarták tudni, hogyan fizetett Logan a részesedéséért a darabomból. Ez a téma nagyon is érdekelte Michaelt. Kérdőn felvonta a szemöldökét, és az ideges író azonnal beavatta a részletekbe. - Mondtam nekik, hogy Logannek volt kétszázezer dollárja készpénzben, melyet szeretett volna befektetni a darabomba, én meg rábólintottam. írtunk egy szerződést, én kiállítottam neki egy átvételi elismervényt, és az összeg azonnal a darab bankszámláján landolt. Mi olyan átkozottul izgalmas ezen? Hetente öt-hatszázezret teszünk be arra a számlára a jegypénztári bevételekből. Michael lazán a szájához emelte a poharát, és remélte, nem látszik rajta, mennyire izgatja a téma. - A jegypénztári bevételeknek mekkora hányada készpénz? - Általában meglehetősen nagy része. - De Manning kétszázezre nem jegypénztári bevétel volt. Miért tetted mégis a darab pénztári számlájára, mint pénztári bevételt? Miért nem a főszámlára tetted? Solomon az égnek emelte a kezét. - A zsaruk is ezt kérdezték. - És mit válaszoltál? - Az igazat. Hogy nem vagyok könyvelő. Logan készpénzt adott nekem, és javasolta, hogy a pénztári bevételek számlájára tegyem. Én megtettem. A könyvelőnek azt mondtam, az egyik részvényestől származik a pénz, és ő elvégezte a szükséges teendőket, vagy miket. Utálom a könyvelőket.

Jason felnézett, és jelzett a pincérnek, hogy italt szeretne rendelni. De olyan körülményes részletességgel adta le a Martini-rendelését, hogy Michael újabb két percet veszített a drága időből. - Mondta Manning, honnan származik a pénz? - kérdezte Michael, amikor Jason végre befejezte a rendelést. - Logan azt mondta - magyarázta az író -, hogy valaki készpénzben fizetett neki, és azóta ott maradt a nyakán a pénz, mert nem akarja betenni bankba. - Mondta, hogy miért nem akarja? - A zsaruk is pont ezt akarták tudni. - És mit mondtál nekik? Mielőtt válaszolt volna, Jason kihalászott az asztalon álló rágcsálnivalók közül egy bizonyos fajta finomságot. - Logan azt mondta, azért nem akarja bankba tenni azt a pénzt, mert ahhoz hússzor kellene fordulnia. Tudtad, hogy ha tízezernél csak egy dollárral is többet teszel be vagy veszel ki a számládról, a bank értesíti az adóhivatalt? Úgy értem - nézett Jason komolyan Michaelre -, ki a fene akarja, hogy az adóhivatal körülötte szaglásszon? - Én biztosan nem - válaszolta Michael megfontoltan. - Az a hivatal valóságos amerikai Gestapo. - A számból vetted ki a szót. - Esetemben ugyanakkor - folytatta Jason a turkálást a rágcsálnivalók között - mások a szabályok, mivel én legális készpénzforgalmat bonyolítok a jegypénztári bevételeknek köszönhetően. - Jason figyelme az italát hozó pincérre terelődött. Aztán megkóstolta a Martinit, hogy valóban „keverték és nem rázták", és valóban „egy csepp vermuttal gazdagították, nem kettővel". A pincér közben türelmesen várakozott. - Ez jó - mondta Jason, majd nyelt egy nagyobb kortyot, és elernyedve hátradőlt a székén. Hirtelen eszébe jutott, hogy Michael akarta ezt a találkozót, és külön kérte, hogy kettesben találkozzanak, mielőtt még Leigh megérkezne. - Nos, akkor - mondta kedélyesen -, mit tehetek érted... Michael? Hívhatlak így? Leigh mesélte, hogy igazából régi barátja vagy. Michael szívét ostoba, alaptalan fájdalom járta át, hogy Leigh nem mondta az írónak, hogy régi barátságnál már valamivel több van közöttük. Másrészről próbált ésszerűen gondolkodni, az egy dolog, hogy Leigh szereti őt, és egészen más - nehezebb - kérdés, hogy hogyan magyarázza meg a barátainak, hogy összeköti a nevét a Valente névvel - akár felveszi a gyakorlatban, akár nem. Michael és a neve soha nem fog pozitív benyomást kelteni a közönségben. Sőt! - Hívj, ahogy jónak látod - válaszolta Jasonnek. - Nem, nincs semmi, amit tehetnél értem, én azonban hasznodra lehetnék. Michael megfigyelte már, hogy ha Solomon érdeklődését fel akarja kelteni, olyasmit kell felajánlania neki, amire az író ácsingózik - akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy pontosan mi az. - Leigh említette, hogy azt szeretnéd, térjen vissza a színpadra. - De még mennyire! - De ezt nem fogja megtenni, amíg együtt kell szerepelnie Jane Sebringgel. - Nincs más választása. Leigh profi és... - Van más választása. Már döntött is - mondta Michael hűvösen. - Teljesen érthető, hogy úgy érzi, cirkuszi látványosságot csinálna magából... és a legmélyebb érzéseiből. Michael rendíthetetlen határozottságát megérezve Jason nem vitatkozott tovább. Hosszú ideig csak némán meredt a pohara alján úszkáló olívabogyókra.

- Megmondom neked az igazat - emelte végül a tekintetét Michaelre. - Jane Sebringnek nincs ki mind a négy kereke. Nem viccelek. Már-már beteges megszállottsággal akar Leigh bőrébe bújni. És Leigh-nek hamarosan lesz még valamije, amiért Jane ölni tudna. - És mi az? - A színészi halhatatlanság. - Hogyan? - A Barrymore-ok és a Sebringek, Jane kivételével, bekerültek a halhatatlanok közé a Broadwayn nyújtott teljesítményükért. A színésznők közül mindössze háromnak sikerült elérnie ezt a magasságot: Ethel Barrymore-nak, Marianna Sebringnek és Delores Sebringnek. És Leigh Kendall lesz a következő, ha nem hagy fel a színjátszással épp most - ha egy csalfa férj miatt nem mond le a helyéről a halhatatlanok között. A színész játszik! - mondta tüzesen Jason, és Michaelnek hirtelen az a gyanúja támadt, hogy az eredetileg Leigh-nek szánt monológot hallgatja. - Játszik, amikor beteg, játszik, amikor az apja haldoklik, és játszik a depressziótól zsibbadtan is. A függöny felmegy, ő kiáll a színpadra, és játszik. Michael már félbe akarta szakítani Solomon hegyi beszédét a színjátszásról, de a férfi következő szavai rabul ejtették. - Van fogalmad, milyen elképesztően, felfoghatatlanul sokoldalú Leigh tehetsége? - majd a választ meg sem várva felemelte a kezét. - Meg se próbálj válaszolni, mert nincs. Senkinek sincs. A New York-i Egyetemen csodagyereknek tartották, mert jobb kifejezést nem találtak a képességeire. A kritikusok a „varázslatos" jelzővel illetik, mert ők sem képesek megfogalmazni a benne rejlő tehetséget - könyökölt összefont karral az asztalra az író. - A Vakfolt premierjén, a második felvonásban, amikor Leigh kihajolt a közönség felé, és azt mondta, van egy titka, az összes néző egy emberként hajolt előre, hogy hallja. Michael felnézett, és látta, hogy emberek kezdenek áramlani a szalonba a bár felől. Fájó szívvel félbeszakította a történetet, melyet órákig tudott volna hallgatni. - Beszéljünk most Jane Sebringről! Jason megborzongott, majd hátradőlt. - Beköltözött Leigh öltözőjébe. Ahogy az újságokban megjelentek a hírek a viszonyáról Logannel, kijelentette, hogy Leigh már úgysem tér vissza a darabba, és az öltözőjét követelte. Határozottan nemet mondtam neki. Könyörgöm! Az a két helyiség tökéletesen egyforma! De Jane mindig ott akar lenni, ahol Leigh. Átvitt értelemben és konkrétan is. Logan halála rendkívül jól jött neki. Leigh nem tud játszani, így Jane lett a főszereplő. Fogalmam sincs, mit tehetnék. - Rúgd ki. - Nekem is ez minden vágyam, de annak a boszorkánynak az ügyvédje olyan szerződést íratott velem, amellyel sarokba tud szorítani. - Fizesd ki. - Bárcsak megtehetném! De annyi pénzem már nincs. A Vakfolt bevételeinek nagy részét átforgattam a következő darabomba. Elhiheted, ha nem kellene a következő munkámért aggódnom, már rég megszabadultam volna Sebringtől. A szerepét bármelyik színésznő el tudná játszani, és tizedannyi a gázsija, mint Jane-nek. - Mennyi pénzre lenne szükséged a következő darabhoz? Solomon mondott egy összeget. Michael a zakózsebébe nyúlt, és elővette a csekkfüzetét. - Ez komoly? - kapott levegőért Solomon meglátva a csekken szereplő összeget, és Michaelre nézett. - Kezedben a bizonyíték, hogy igen - mondta Michael visszafogottan, majd a csekk felé biccentett. - A szükséges iratokat küldd el holnap az irodámba. Leigh neve szerepeljen rajtuk.

- Leigh neve? Michael bólintott. - Azt hiszem, iszom még egyet! - nevetett fel zavartan Jason. - Csatlakozol hozzám? kérdezte, de a választ meg sem várva rendelt egy újabb kört. Amikor visszafordult Michaelhez, látta, hogy a férfi valamit kint, az utcán néz. Leigh szállt ki éppen egy Farrell limuzinból, zafírkék kabátban és ruhában. O'Harára mosolygott, aki tartotta neki az ajtót. Hátrébb egy férfi szállt ki egy taxiból, és néhány lépés távolságból lassan követte Leigh-t a St. Regis oldalbejáratához. Michael ezt nem vette észre. Leigh-re összpontosított. - Mi folyik odakint? - kérdezte Jason hátrafordulva. - Megérkezett az új társad - mosolygott Michael. Aztán átadta magát a bizsergető pillanat izgalmának, ahogy a szeretett nő, aki végre az övé, felé közeledik. Zafír-kékben jött találkozni vele, tele kecses ragyogással... Ő volt az a nevető lány, farmerban, egy kupac naranccsal a kezében. Ő volt az a komoly lány, aki ajándékot akart adni a durva, kiábrándult fickónak, aki majd megőrült érte. - Nagyon lovagias voltál... - Lovagias! Te azt hiszed rólam, hogy lovagias vagyok? - igen, azt hiszem. - Mikor jöttél le a falvédőről? Tegnap? Elszántam magam, hogy köszönetet mondok neked. Ne is próbálj eltántorítani, mert nem fog menni... Tessék. Ez a tiéd. ő volt az a naiv lány, akit megmentett a támadóitól, majd hazakísért, és aki eközben kioktatta az állampolgári kötelességekről. De hogy várjuk el a rendőrségtől, hogy megvédjen minket, ha nem működünk együtt velük? Minden állampolgár kötelessége... Ő volt az az elbűvölő fiatal nő, aki pusztán bátorsággal és Michael iránt érzett szimpátiával felfegyverkezve átvágott az üvöltöző riporterek tömegén, sőt közben ellentámadást intézett az egész New York-i rendőrség és a Daily News ellen. - Nos, amennyiben Trumanti főkapitány vagy az utasítására bármelyik beosztottja részt vett azoknak a rosszindulatú rágalmaknak a terjesztésében, akkor legalább olyan bűnösen elfogult, mint a maguk lapja. Ő volt az a bájos angyal, aki előző este az élelmiszerüzletben a mellkasára borulva nevetett, amikor a Daily News undorító címlapján meglátta a fényképeiket. - Végre együtt! - viccelődött akkor Michael. A férfi nézte, ahogy Leigh belép az ajtón, és felsétál a hosszú márványfeljárón. Üdvözült mosollyal állt fel, hogy méltón fogadhassa a nőt. Végre együtt - gondolta. Leigh izgatottan, vágyakozva és különösmód idegesen várta a találkozót Michaellel az együtt töltött éjszaka, az egymásnak tett ígéretek után. Minden olyan gyorsan történt. Ha valaki mástól hallja ezt a történetet, alapos kivizsgálást ajánl az illetőnek. Azonnal észrevette Michaelt, amint a bárba lépett. Figyelte, ahogy a szálfa férfi - tömény férfiasság, elszánt erő és hihetetlen gyengédség - feláll, és nézi, ahogy ő közeledik. A nő fülében még visszacsengtek az előző éjszaka gyengéd szavai. - Nem akartam, hogy bármi közöd legyen hozzám. Jobbat akartam neked... útmutatómul kellett szegődnöd. És hiszem, hogy vigyáznom kellett rád. Aztán a férfi mosolygó arcát látta maga előtt, amikor némán igent mondott neki reggel. - Egy csók a tenyérbe felér két bólintással. Kötelez. És eszébe jutott, amit Mrs. Angelini mondott a vacsoránál.

- Michael régen minden héten elzarándokolt a Dean és DeLucába, hogy elhozza önnek a legszebb körtéket. Iskolába járt, alig volt pénze, de az utolsó pennyjét is félretette, hogy ön a legszebb körtét ehesse. Leigh Kendallnek mindig a legjobb dukált. Michael tudja, hogyan tegye boldoggá, és ön boldoggá teheti Michaelti A férfi csak néhány méternyire állt tőle, szeme Leigh szemébe nevetett, és ellenállhatatlanul vonzotta maga felé. A nő felgyorsította a lépteit, észre sem vette, és már valósággal röpült Michael karjába. A férfi szenvedélyesen átölelte, és ő nevetve átkulcsolta a karjával Michael nyakát. Arcát a férfi mellkasához szorította egy pillanatra, majd hátrébb lépett, és az arcába nézett. - Szia! - mondta csilingelve. - Szia! - vigyorgott le rá Michael. Leigh Jason Solomonról teljesen megfeledkezve, Michael nyakát továbbra is átölelve, incselkedőn kérdezte: Milyen napod volt? - Mintha már férj és feleség volnának. Michael alaposan átgondolta a nap eseményeit, mielőtt válaszolt volna. Szeretkezéssel és házassági ajánlattal kezdte a napját. Aztán találkozott az ügyvédjével. Önszántából elment a rendőrségre, és kitette magát a visszataszító féreg hadnagy vallatásának. Egy másik nyomozó üldözőbe vette, elvitette magát egy körre az autóján, majd követte az épületbe, ahol egy magánnyomozóval találkozott. Felbérelte a magánnyomozót, és megfenyegette rajta keresztül a hadnagyot. Az imént pedig elintézte, hogy Jane Sebringet kirakják a Vakfoltból és Solomon következő darabjában Leigh legyen a társproducer. - Csak a szokásos - válaszolta elmosolyodva. - De határozottan javuló tendenciát mutat. - Jason - szólt Leigh a tátott szájjal bámuló íróhoz anélkül, hogy levette volna Michaelről a szemét -, tudsz titkot tartani? Jason szinte sértődötten nézett a nőre. - Nem - mondta határozottan. - Remek. Csak tudni akartam, hogy nem vett száznyolcvan fokos fordulatot a jellemed mondta Leigh elégedetten, majd elárulta a „titkot", amit nem is akart titokban tartani: Szeretlek! - mondta Michael Valente szemébe nézve. Frissen érkező vendég ült le egy közeli asztalhoz, és döbbenten figyelte a gyengéd jelenetet. Aztán elöntötte a düh. Megvárta, míg a pár távozni készül, az összegyűrt számlát az asztalra dobta, majd lassan követte a két embert. O'Hara a járdaszélen várt, a limuzinnál. - Merre tovább? - kérdezte kikanyarodva a forgalomba, bevágva egy másik limuzin elé, melynek sofőrje ingerülten nyomta meg a dudát. - Vacsoráznátok valamit? - nézett a sofőr hátra, Mi-chaelre a visszapillantó tükörben. Michael válasz helyett átölelte Leigh-t, és végigsimított a nő nyakán, selymes arcán. Tekintetét képtelen volt levenni a puha ajkairól. - Tudod, mire vágyom igazán? - suttogta. Leigh a vágytól terhes, parázsló, borostyánszínű szembe nézett, és felnevetett. - Van egy ötletem. - Szerintem csak az első felét találtad ki. A második része is szorosan kapcsolódik az elsőhöz, de valamivel hosz-szabb távú kívánság. Kitalálod, mi az? Leigh emlékeztette magát, hogy a férfi röpke tizenkét óra leforgása alatt plátói barátságból a lánykérésig juttatta a kapcsolatukat. Huszonnégy óra elteltével tehát egyértelmű, hogy meddig jutott el gondolatban. - Unokákat szeretnél - válaszolta határozottan, de mosolyogva.

Michael hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. - Imádom az észjárásodat!

Hatvankettedik fejezet Sam újra megnyomta a felfelé gombot, és idegesen az órájára nézett, miközben várta, hogy a körülbelül vele egyidős liftmatuzsálem csikorogva landoljon a földszinten. A szokásos gyaloglás vagy metrózás helyett aznap taxiba ült, mert ónos eső kezdett el szitálni, de a taxi reménytelenül elakadt a forgalomban. Máris öt percet késett. Utált elkésni a munkából - főleg most, amikor Mack érthető módon feltételezheti, hogy az új dimenzióba lépett kapcsolatukból akar előnyt kovácsolni! Ráadásul közvetlenül meló után az anyját és a mostohaapját jótékonysági koktélpartira kell elkísérnie a Four Seasonsbe, ezért az alkalomhoz illő ruhában, világosszürke szarvasbőr szoknyában, kabátkában és magas sarkúban jött dolgozni... Épp el akart indulni a lépcsőházban felé, hogy magas sarkúban és szűk szoknyában felkocogjon, amikor végre megérkezett a lift. Mack a táblánál állt, és a bal kezében lévő, csiptetős mappából éppen az új, lehetséges gyanúsítottak listáját másolta fel, amikor Sam beviharzott az irodába nyolc perccel nyolc után. A megbeszélés még nem kezdődött el, Shrader és Wo-mack a hadnagy íróasztala előtt ácsorgott és kávézott. Shrader olyan harsányan hívta fel mindenki figyelmét Sam érkezésére, hogy a lánynak kedve lett volna megfojtani. - Egek, Littleton! - kiáltott fel a férfi. - Tényleg te vagy az? A mindenit! - Oldalba bökte Womacket. - Láttál már a Littletonénál jobb lábakat? - Kicsit közelebbről meg kellene néznem ahhoz, hogy meg tudjam mondani - vizslatta az említett testrészt Wo-mack szándékosan túlzó gesztusokkal. - Mit szólsz hozzá, Littleton? Sam fintorgott egyet, majd elindult szokásos helye felé, mely legszélén, a táblához legközelebb állt. Pechjére azonban Shradert túlzottan lekötötte az új külseje. - Szóval, milyen alkalomból csípted így ki magad? -piszkálta tovább a lányt. Romantikus randevú ebédszünetben? - Nem. Koktélparti munka után - válaszolta Sam háborogva. Utált zavarban lenni, és szerette volna, ha Mack mond valamit. A férfi meg is szólalt, de hangja hűvösen, kimérten csengett. - Késtél, Littleton - közölte, miközben tovább írta a neveket a táblára. - Igen, tudom. Sajnálom. - Ne forduljon elő még egyszer. Ez igazságtalan túlzás volt. Sam mindig korán bent volt a munkahelyén, és későn járt haza. Az utóbbi hetekben hétvégeken is dolgozott. Forróság öntötte el az arcát, amit szerencsétlenségére Shrader nemcsak hogy észrevett, de bájosnak is tartott, és ezt meg is jegyezte. - Nem csak a ruhád más ma reggel, Littleton. Valami megváltozott. Nem is tudom... szinte ragyogsz. Sam túlságosan zavart és megszégyenült volt ahhoz, hogy ésszerűen gondolkozzon, ám rögtön visszavágott.

- Egyszerűen csak nyugodtabb vagyok, mint általában - mondta könnyedén. - Tegnap este teljes testmasszázsban volt részem. Mack kezében elroppant a kréta. Sam elfojtott egy elégedett mosolyt, miközben felvette a lábához guruló krétadarabot. Abban a pillanatban Mack elfordult a táblától, és a lányhoz lépett. Sam felé nyújtotta a krétát, felnézett rá a szempillái alól, majd lassan felállt. A férfi szenvtelen arccal nyújtotta a tenyerét, de Sam fenyegetést látott megcsillanni a szemében. És valami mást is... vádat. Mack tenyerébe ejtette a krétát - abba a tenyérbe, amely előző este a melltartója alatt becézte a mellét. Hosszú ujjai a krétára kulcsolódtak - ugyanúgy, mint... Sam elhessegette magától a gondolatot, és figyelte, ahogy a férfi visszamegy a táblához. Mack fekete kötött felsőt viselt, mely kiemelte széles vállát és keskeny csípőjét. A lány gondolatai megint elkalandoztak. Felidézte feszes izmai tapintását. Milyen gyönyörű ez a férfi... Visszaült a helyére, és kényszerítette magát, hogy beszélgetésbe elegyedjen a McCord asztalának dőlő Shraderrel és Womackkel. - Valente egyszer s mindenkorra lekerült a gyanúsítottak listájáról - fordult vissza hirtelen McCord a táblától, a kezét porolgatva. - Tessék? - kiáltott fel Womack, és kihúzta magát. - Miért? - kérdezte Shrader. - Ezt egyelőre nem mondhatom meg, mert bizalmas rendőrségi vonatkozásai vannak, amelyekkel később, külön kell majd foglalkoznom. Egyelőre csak annyit kérek, higgyék el, nyomós okom van kizárni a gyanúsítottak közül. Ha ez nehézséget okoz önöknek, most szóljanak. Shrader és Womack csak egy pillanatig hezitált. Aztán Womack megrázta a fejét. - Nekem nem okoz nehézséget. Részemről rendben. -Sam tudta, hogy a nyomozók készpénznek veszik McCord minden szavát. A hadnagy ugyanannyira lenyűgözte őket, mint a lányt. - Akkor menjünk is tovább - mondta ellentmondást nem tűrő hangon McCord. - Nagyon fontos, hogy az itt, most jelenlévőkön kívül senki se tudja meg, hogy Valentét már nem gyanúsítjuk. Senki! - ismételte. Shrader és Womack bólintottak. A hadnagy ekkor Samre nézett puszta formalitásból, és a lány is bólintott. - Kérdezhetek valamit? - szólalt meg Shrader. - Van köze Valente tisztázódásának ahhoz, amit Littleton kiszedett belőle, amikor utána rohant? - Nincs - rázta meg a fejét McCord. - De Littleton később majd elmondja, mi történt. Ami a jelen pillanatot illeti, van egy szabadon kószáló gyilkosunk - nézett a táblán lévő nevekre a hadnagy. - Littleton végig azt mondta, egy nő mosta el azokat a borospoharakat minden bizonnyal a hóban, mivel a víz nincs bevezetve a kunyhóba -, és rakta őket előrelátóan a mosogatóba, hogy ne törjenek el. - Tekintve, hogy Manning mekkora szoknyapecér volt, az elmélet megállja a helyét. És ha valóban nő van a dologban, az egyik hálózsák eltűnéséből arra következtethetünk, hogy Logan Manning olyan személlyel létesített testi kapcsolatot, aki ismeri a törvényszékiek gyakorlatát, és tudta, hogy hajszálakat és más DNS-mintákat keresnének a hálózsákon. - Bárki, aki látta már a Helyszínelők egyetlen epizódját, tisztában van ezzel - szólt közbe Shrader. - Ez így van. És akármelyik hasonló filmből vagy tévéműsorból azt is megtudhatta a gyilkos, hogy lőport fogunk keresni Manning kezén, ezért úgy is elsütötte a fegyvert, hogy az áldozat kezébe tette.

McCord a táblán sorakozó nevek felé biccentett. - Nézzük át először azoknak a nőknek a listáját, akiket Manning a felesége ismerősei közül nézett ki magának. A fickó ugyanis előszeretettel válogatott hálótársat a neje barátai és munkatársai közül. Az alibijüket persze már ellenőriztük, de talán nem a legteljesebb körültekintéssel, hiszen bizonyosak voltunk benne, hogy Valente a mi emberünk. Shrader és Womack leültek, és Sam egy kissé hátrahúzódott a székével, hogy a két férfi is láthassa a táblát. A megbeszélések a hadnagy irodájában többnyire energikusan peregtek, de a legfőbb gyanúsított kiesésével a nyomozók elveszítették a vezérfonalat, és a hangulat a szobában érezhetően bizonytalanná vált. Amellett, hogy új gyanúsítottak után kellett nézniük, azzal a váratlan fordulattal is meg kellett barátkozniuk, hogy rengeteg időt és hatalmas energiákat öltek egy olyan „tuti tippbe", amely zsákutcának bizonyult. - És mi a helyzet Leigh Manninggel? - kérdezte Shrader. - Ő sincs a listán. McCord ekkor nézett először egyenesen Samre, de a szája sarkában megbúvó mosoly személytelen derűvel csillogott. - Azt hiszem, Littletonnak Leigh Manning ártatlanságával kapcsolatban is igaza volt. Ma szeretnék beszélni Mrs. Manninggel, de az alapján, amit Littleton nyomozó Va-lentétől megtudott tegnap a limuzinban, biztosak lehetünk abban, hogy a színésznő nem is sejtette, hogy régi barátja, „Falco Nipote" és Michael Valente egy és ugyanaz a személy. Csak a férje halála után tudta meg. - Hát, ezt elég nehéz elhinni - mondta Womack fanyarul.

McCord nem türelmetlenkedett, és nem kérte újra Wo-macket, hogy higgyen neki. Inkább megváltoztatta korábbi döntését, és megkérte Samet, hogy ott, azonnal foglalja össze, amit előző nap Valentétől megtudott. Sam csodálta ezért a férfit. McCord nem csak vezetőnek volt kitűnő, csapatjátékosnak is. Felfigyelt rá, ha az egyik társa információ hiányában nem tudott továbblépni. - így már érthető - mondta Shrader, amikor Sam végzett a kórházból szerzett ajándékkártya történetével. - Végtére is, miért írna alá valaki „Falco unokaöcsként" egy üzenetet, amin már szerepel a neve? - így az is érthető, hogy nem találtunk kapcsolatot Leigh Manning és Valente között a gyilkosságot megelőzően, bárhogy igyekeztünk is - tette hozzá McCord. - Egyszerűen nem álltak kapcsolatban. És ha esetleg az nem férne a fejükbe, hogyan lehetséges, hogy a nő nem ismerte fel Valentét a partin, csak vessenek egy pillantást a fickó arcképére a bűnügyi nyilvántartásban abból az időből, amikor emberölésért lecsukták. Sötét szakállat viselt. Átkozott legyek, ha felismertem volna. Samnek eszébe jutott Valente hangja, a gazdagon csengő bariton a limuzinban. McCord észrevette, hogy a lány ráncolja a homlokát. - Valami gond van? - kérdezte gyanakodva Samtől. - Nem. Minden rendben - mondta határozottan Sam, miközben hátranyúlt, hogy megigazítsa hátul a haját összefogó széles ezüstcsatot. - Én is láttam azt a régi fotót Valente mappájában. A partin Leigh Manning egyedül a hangjáról ismerhette volna fel. Egészen elképesztő hangja van a fickónak. Nagyon mély és telt... - Tudtam! - csapott Womack a térdére. - Én megmondtam... Littleton gyengéd érzelmeket táplál Valentével szemben. Na, gyerünk, Littleton, mondd meg az igazat! Valentével randizol ma? Lakat lesz a szánkon - hazudta. - Bennünk megbízhatsz - füllentett újra, látva McCord megfeszülő állkapcsát. Samnek fogytán volt a türelme. Ingerülten mérte végig Womacket. - A mostohaapámmal és az anyámmal „randizom" ma este. És most leszállnál végre rólam? - Mivel foglalkozik a mostohaapád? - kérdezte hirtelen Shrader. Sam észre sem vette, hogy McCord arcvonásai egészen ellágyultak, amikor meghallotta, valójában kivel találkozik. A lány csak elvett egy jegyzettömböt a hadnagy asztaláról, és elővett egy ceruzát a táskájából. - A kormánynak dolgozik, és az adófizetők pénzéből él, csakúgy, mint mi. - Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? - kérdezte McCord, de már nem olyan kimérten, mint korábban. Sam csak később döbbent rá, hogy a hadnagy azt hihette, egy másik férfival van randevúja, azért csípte így ki magát. Mack olyanfajta nyomozó, aki kódolt üzenetet sejt minden cselekedet mögött - most lehet, hogy azt hitte, Sam azért öltözött ki és azért emlegetett koktélpartit, hogy bosszantsa, bizonytalanságban tartsa, és megnehezítse számára a várakozást. A lány elhessegette a gondolatot magától, és inkább a táblán szereplő első névre összpontosított, melyre McCord épp akkor mutatott rá. - Mit tudunk például Jane Sebringről, a beugró színésznőről? - vetette fel a hadnagy. Azt állította, a gyilkosság estéjén az előadás után hazament és elaludt, majd később felébredt és tévézett. Mennyire jártak utána az alibijének? -kérdezte Shradert és Womacket. - A portás megerősítette, hogy a színésznő késő délután hazament - felelte Womack. - És az egyik taxitársaság nyilvántartásában is szerepel, hogy Miss Sebring igénybe vette a szolgáltatásukat a színháztól a lakásáig az adott időpontban. Ez persze nem jelenti, hogy később nem lóghatott ki a hátsó ajtón, hogy autóba ülve Manning után menjen a hegyekbe. - Ellenőrizzék az autókölcsönzőket, a nő hitelkártyatranzakcióit és a telefonja híváslistáját.

- Ellenőrzöm a többi taxitársaságot is - bólintott Shrader. - Mi? - hördült fel Womack. - Gondolod, hogy taxival ment a hegyekbe, és a sofőr ott várt rá, amíg lesétált a kunyhóhoz, és szétloccsantotta Manning agyát? Ekkor egészen hihetetlen dolog történt: Shrader elpirult. Különben harsány vonásai szinte észrevétlenekké váltak, az ölére szegezte a tekintetét, és lemondóan megrázta a fejét. - Még be sem fejeztem a mondatot, tudtam, hogy hülye ötlet. - Menjünk tovább! - ajánlotta McCord, noha alig észrevehetően ő is megmosolyogta a ritka pillanatot, amikor Shradert cserbenhagyta legendás logikája. - Trish Lefkowitz, a sajtóreferens? - Neki biztos az alibije. - Kár - húzta ki a nő nevét a hadnagy. - Trishből kinézem, hogy hidegre tesz egy fickót, aztán még a mosogatásra is van gondja. - Személyes tapasztalat, hadnagy? - kérdezte Shrader. Sam örült, hogy felvetődött a kérdés, de nem engedte, hogy ez tükröződjön az arcán, míg a hadnagy válaszára várt. McCord felnevetett, és sokatmondón megborzongott a gondolattól. - Nem. Sam hitt a férfinak, és már nagyon megbánta, hogy a masszázzsal poénkodott. Nem elég, hogy nincs sok tapasztalata a szerelemben, teljesen felkészületlenül érte, hogy a főnökével osztozik a világrengető élményen. Megegyeztek Mackkel, hogyan fognak viselkedni a Man-ning-ügy lezárásáig, de ő ahogy az irodába lépett, megszegte az egyezséget. Pedig a férfi elsősorban az ő érdekében rendezte így a kapcsolatukat. Arra sajnos nem számíthatott, hogy Mack szó nélkül hagyja a történteket, ezért eltervezte, hogy a megbeszélés végeztével a lehető leggyorsabban lelép az irodából. - Sybil Haywood, az asztrológus? - vetette fel a következő nevet a hadnagy. - Elég vonzó ahhoz, hogy Manning szemet vessen rá. - Az egy csodabogár! - csapott a térdére a nyomaték kedvéért Shrader. - Mielőtt hajlandó lett volna beszélni velem, elkérte a „születési adataimat", és lefuttatta őket valamilyen számítógépes programon, hogy megtudja a bolygóállásaim, meg ilyen badarságok! Aztán közölte, hogy az az én „sorstérképem". - És mit tudunk róla? - kérdezte McCord. - A nő alibijére volt kíváncsi. Shrader azonban félreértette a kérdést, és azt hitte, a sorstérképéről szeretne közelebbit hallani a hadnagy. - Azt mondta, egy fiatal nő, aki közel áll hozzám, de nem rokonom, komoly veszélyben forog, de nem tudom megmenteni. Emlékeztetett, hogy ez az élet csak egy állomás, és később majd újra találkozunk. - És szilárd az alibije? - kérdezte McCord gúnyosan. - Igen, az. Most jutott eszembe valami, amit ez a Haywood nőszemély mondott! - kapott a fejéhez Shrader, miközben a hadnagy a táblához fordult, hogy az asztrológus nevét is kihúzza. - Eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de azt mondta, a partin Leigh Manning megkérte, hogy szórakoztassa helyette Valentét. Haywood azt mondta, hogy Mrs. Manning teljesen fel volt háborodva, hogy a fickót meghívták... a rossz híre miatt, gondolhatjátok. - Ez szintén azt támasztja alá, hogy Leigh Manning akkor még nem tudta, valójában kicsoda Michael Valente -bólintott McCord. Aztán a következő névre pillantott. - És mi van Théta Berensonnal? Azzal a művésszel? - Van alibije, és stimmel is - válaszolta Shrader. - De Manning akkor sem kezdett volna ki vele, ha Berenson lett volna az egyetlen nő a Földön. Olyan ronda, mint a bűn.

- Shrader - szólt McCord zavartan mosolyogva, miközben a művésznő nevét is kihúzta a listáról -, nem szívesen mondom ezt, de maga sem egy Mr. Universe... Sam a jegyzettömbjébe mélyedt, hogy leplezze vigyorát. Amikor újra felnézett, McCord már ismét a táblán lévő listát vizsgálgatta keresztbe tett karral. - Claire Straight? - kérdezte. - Meggyőző alibivel szolgált - mondta Womack. - Ráadásul férfigyűlölő. A férje egy édes kis fruskáért hagyta el, aki feleannyi idős, mint a fickó. Straight azóta sem tette túl magát a dolgon. Nem lepődnék meg, ha leszbikusként végezné, mire elválnak. - Van ilyen? - kérdezte Shrader. Egyenesen Samhez intézte a kérdést. - Szerinted megtörténhet, hogy egy eredetileg hetero nő leszbi lesz, mert egy hapsi megcsalta? Sam észre sem véve, hogy McCord hátrapillantott rá a válla fölött, szélesen Shraderre mosolygott. - Nagyon is. Velem is pont ez történt. Aztán hátradőlt, és egy pillanatra elkapta a hadnagy pillantását. A férfi szemében fájdalmasan feltörni készülő nevetés csillogott, majd alig láthatóan megrázta a fejét, és visszafordult a táblához. Samnek nem kellett különösebben dörzsölt nyomozónak lennie ahhoz, hogy észrevegye és azonosítsa az apró fejmozdulatot. Néhány perccel korábban ő maga is így próbálta visszaterelni a gondolatait a férfiról a munkára. - Erin Gillroy a következő, Manning titkárnője - jelentette be McCord a krétát a név mellé koppintva. - Én nem kérdeztem rá az alibijére - vallotta be Womack. - És te, Littleton? - Nem. Pedig rá kellett volna. De akkor még nem gondoltam, hogy ő is gyanúsított lehet. Ami azt illeti, most sem nagyon hiszem, de ki tudja! - Járjon ennek utána, Womack! - mondta McCord, és az utolsó névre bökött a listán. - Az utolsó hölgy Sheila Winters. - Az agydoki? - fintorgott Shrader. - Egek! El tudjátok képzelni, hogy egy olyan nővel bújtok ágyba, aki elemzi minden apró nyögésetek pszichológiai hátterét? - Leszállnának végre a szextémáról? - dörrent a csapatra a hadnagy. - Mi a fene van ma reggel? Shrader és Womack megütközve nézett egymásra. Az előbb McCord is kétértelmű utalásokat tett Trish Lefko-witzra. Zsarunak lenni kemény, férfias munka, és a srácok között semmi sem számított tabunak. És amíg nem Sam ellen irányult, a szabályzat sem tiltotta a vaskos tréfákat. - Littletonnal már felkerestük Winters dokit - folytatta Mack -, de nem gyanúsítottként hallgattuk ki. Nem kérdeztünk rá az alibijére. Manning szerette a vonzó szőkéket, mint Sheila Winters. Szerintem kicsi az esélye, hogy ő ölte meg Logan Manninget, de azért teszünk nála még egy látogatást. És meg is érkeztünk a lehetséges férfi gyanúsítottak listájához. George Sokoloff... Az alibijét Littleton ellenőrizte. Hihető, de nem ellenőrizhető minden ponton. - indíték? - érdeklődött Womack. McCord egy kis időre némán a gondolataiba merült. - Még ellenőriznünk kell az állításai valódiságát, de ha igaz, amit mond, Manning számos sikeres vállalkozásában valójában Sokoloff volt a tehetséges ötletgazda. Manning részesedést ígért neki a jogok után, melyeket a Manning-cég-re ruházott, és vezető építészi pozíciót ajánlott neki a Cres-cent Plaza-projektben. Lehet, hogy Manning később meggondolta magát és nem akarta betartani az ígéreteit. - És íme, az utolsó két név: Jason Solomon és a fiúja, Eric Ingram - mutatott a lista aljára Mack. - Ők egymásnak igazoltak alibit - mondta Womack, aztán kissé megkésve, de elmesélte, mit tudtak meg a kétszázezer dollárról, amelyet Logan Manning a darabba fektetett.

- Ássunk ennek is a mélyére - javasolta McCord. - Meggyőződésem, hogy az út az ügy vége felé zöldhasúakkal van kikövezve. Ki kell derítenünk, honnan volt Manningnek elég illegális bevétele ahhoz, hogy a fényűző új irodán és a drága életvitelen kívül autókra is fussa neki, sőt egy Broadway-darabba is beszálljon, hogy csak az eddig ismert kiadásait említsem. A költekezése mértékéből ítélve meglehetősen biztos lehetett abban, hogy lesz még utánpótlás. - Drogot terjesztett volna? - ivott egy kortyot Womack a hideg kávéjából, majd visszatette a poharat az asztalra. - Bármi lehetséges - vonta meg a vállát a hadnagy. - Ugyanakkor nem hinném, hogy Manning közvetlenül beleártotta volna magát egy ilyen veszélyes üzletbe. Nem vitte volna vásárra a bőrét. Szerintem sokkal alamuszibb taktikát választott. - Lopás? Lopott holmikkal üzletelés? - próbálkozott Womack. - Ezekkel ugyanaz a helyzet, mint a kábítószerre] - rázta meg a fejét McCord. - Zsarolás, uzsorakölcsön? - tippelt Shrader. - Én is erre gondoltam, de érdemes megvárni a profilalkotó véleményét a fickóról. A titok kulcsa valószínűleg Leigh Manning kezében van, akár tud róla, akár nem - zárta le a megbeszélést a hadnagy, és visszament az asztalához. - Ma megpróbálok beszélni Mrs. Manninggel. Ezúttal udvariasan, Valente beleegyezésével. Nos, ma reggelre ennyi. Sam már türelmetlenül várta ezt a mondatot. Megragadta a táskáját, talpra ugrott, és egy lendülettel helyére tolta a székét. - Lássunk neki felgöngyölíteni a szálakat - hallotta még Sam a hadnagy hangját, miközben Shradert és Wo-macket maga és a férfi között tartva az ajtó felé sprintelt. Remélte, hogy Mack a két férfitól nem veszi észre, miben sántikál. A keze már a kilincsen volt, amikor a hadnagy ellentmondást nem tűrő hangon megálljt parancsolt neki. - Littleton nyomozóval még szeretnék pár szót váltani.

Hatvanharmadik fejezet Sam elnyomott egy halk káromkodást, visszafordult, és elengedte maga mellett Shradert és Womacket. Táskája a jobb válláról lógott, jegyzettömbjét a mellkasához szorította, úgy lépett az asztala mögül őt fürkésző férfi elé vonakodva. - Miért? - kérdezte egyenesen Mack. Sam agyán több lehetséges válasz is átfutott, kezdve a legkifinomultabb elterelő hadműveletekkel egészen a leghatékonyabb leszerelésig, hogy a magát nyeregben érző férfi alól kirántsa a talajt. De aztán mindet elvetette, és őszintén válaszolt. - A masszázsos megjegyzésemre célzói? A férfi némán bólintott. - Bárcsak tudnám! - horgasztotta le a fejét Sam. - De fogalmam sincs, miért mondtam. Kissé kibillentem az egyensúlyomból. Te lehet, hogy voltál már olyan helyzetben, mint ez a mostani közöttünk, de nekem teljesen új ez az egész. - Úgy érezted esetleg, hogy vissza kell vágnod, amiért kétszer is rád pirítottam a késés miatt? Sam elgondolkodott, majd bólintott. - Igen. Sajnálom. Többé nem fogom túlreagálni a dolgokat. Felnézve Sam meleg derűt látott megcsillanni a férfi szemében. - Én sem - ígérte Mack. A lány csendben mérlegelte a szokatlan választ és a férfi derűs arckifejezését.

- Esetleg... - kérdezte - azért voltál olyan csípős, mert azt hitted, randira csíptem így ki magam? A férfi arcára felháborodott döbbenet ült ki - mintha tökéletesen nevetségesnek tartaná a kérdést. - Persze. Sam elfojtott egy széles mosolyt, és egy pillanatra engedte magát elveszni a férfi szemében. Aztán megfordult, hogy távozzon. - Valentét továbbra is megfigyeltetem - szólalt meg a háta mögött Mack, felemelve egy ceruzát az asztalról. - El akarok menni hozzá az irodájába. Rá szeretném venni, hogy engedje meg, hogy nyíltan beszéljek Leigh Manninggel. Anélkül, hogy egy ügyvéd minden kérdésembe belekötne. Persze, ha muszáj, behozatom a nőt, de jobban szeretném a változatosság kedvéért civilizáltan megoldani a dolgot. Benned van minden bizodalmam, hogy bejuttatsz Valentéhez. - Belém nem érdemes túl sok bizodalmat fektetni, ha Valentéről van szó - fordult vissza Sam. - Elvesztettem a bizalmát, amikor megkérdeztem tőle, Mrs. Manningnél volt-e, amikor közöltük a színésznővel, hogy a férje halott. Valente tudta, hogy rájöttünk már, hogy ott volt, és a kérdés hallatán engem is elkönyvelt alattomos, sunyi zsaruként. - Csak úgy kíváncsiságból: miért kérdezted meg ezt tőle? - kérdezte Mack céltalanul firkálgatva a sárga jegyzettömbjét. - Tudni akartam, hogy hazudik-e. Mack hátradőlt, és elgondolkodva a szemközti falra bámult. - Valentének is érdeke, hogy engedje Leigh Manninget beszélni. Ha valahogy be tudnék jutni hozzá, rá tudnám venni. De ha ide kell hozatnom, jön vele az ügyvédje, és nemkívánatos hallgatók tömege fogja hallani a beszélgetésünket. Márpedig amit mondani akarok neki, azt nem mondhatom mások előtt. Sam gondolkodott. A jegyzettömbjét a jobb kezébe vette, és a táskájához szorította. - Ahhoz, hogy rávegyük Valentét, hogy találkozzon veled - főleg az ügyvédje nélkül -, meg kellene győznöd arról, hogy tegnap óta rengeteget változott a véleményed - hitelesen és véglegesen. - Tegnap az egyik barátomon, az Interquest főnökén keresztül megfenyegetett mosolyodott el keserűen Mack. - A barátom azt mondja, „halálosan komolyan" gondolja. - Remek! - nézett a plafonra a lány. - Hé! - ragyogott fel az arca hirtelen - Van egy ötletem, ami akár be is jöhet! De neked nem fog tetszeni. - Azért mondd csak el! - Adjuk vissza neki az egyetlen ellene szóló bizonyítékot. Az üzenetet, amit a körtékkel küldött a kórházba. - Igazad volt. Tényleg nem tetszik az ötlet. Ezzel felrúgnánk az összes, bizonyítékokra vonatkozó szabályt. - A te szemszögedből igazad van - billentette oldalra a fejét Sam. - Valente ezzel szemben úgy látja, olyasmit vettünk el, amihez semmi közünk, és azért ragaszkodunk ennyire hozzá, hogy később fel tudjuk használni ellene és/vagy Leigh Manning ellen. Tudja, hogy ki nem adnánk a kezünkből, ha továbbra is őket akarnánk bemártani. Ráadásul minden bizonnyal tisztában van a bizonyítékokra vonatkozó szabályokkal is, hiszen ezerszer kellett már várnia a rendőrségre, hogy visszakapja a lefoglalt tárgyait... Add viszsza neki azt a kártyát, és hitelesen bizonyítod neki a szándékaid komolyságát. Mack egy pillanatig még bizonytalankodott, de végül beadta a derekát. - Rendben, de másoltasd le a kártyát, és hitelesíttesd a másolatot. És szólj a szenátornak tette még hozzá -, hogy késni fogsz a koktélpartiról.

Tehát tudja! - villant Sam agyába a felismerés. De hát igazából ez egyáltalán nem meglepő. A hadnagy biztosan alaposan utánanézett, mielőtt bevette volna a csapatba. Mack nagyon alapos volt mindenben. A csókolózásban is. - Értettem, hadnagy! - viccelődött Sam. - Azonnal, hadnagy! A férfi hangja - ünnepélyes és érdes - még egyszer visszafordította az ajtóból. - Sam... - Igen? - nézett hátra a lány. - Gyönyörű vagy. Sam szíve nagyot dobbant. - Hát nem mulatságos? - kérdezte elfúló nevetéssel. - Én is épp ugyanezt gondoltam rólad. McCord követte a lányt a tekintetével, majd a telefonért nyúlt. Csak akkor vette észre, mit firkált a jegyzettömbjébe. Az egész oldalon szétszórva, különböző méretekben és betűkkel, egyetlen szó ismétlődött: enyém.

Hatvannegyedik fejezet A Michael Valentét követő rendőrségi autó három órakor jelentette, hogy Valente visszatért a Manhattan központjában, a Hatodik sugárúton lévő főhadiszállására. Három óra harmincötkor McCord és Sam beléptek az Alliance-Crossing Corporation feliratú, óriási ajtón, a negyvennyolcadik emeleten. A recepciós tömör üvegpult mögött ült, egy tágas, szőnyeggel borított terület kellős közepén, egymástól diszkrét távolságra elhelyezett asztalok és fotelek között. A termet gyönyörű, kivilágított üvegszobrok díszítették - némelyikük magas, absztrakt alkotás. Számos csukott ajtajú iroda nyílt a fogadótérből. Az egyik ajtó mellett egy férfi és egy nő ült, csendesen beszélgetve. Egy férfi az ablaknál újságot lapozgatott. Táskája a lábánál, a földön pihent. McCord felmutatta az igazolványát a recepciósnak, és közölte, hogy Mr. Valentével szeretne beszélni. Egy New York-i nyomozó „névjegykártyájával" szembesülve az irodai alkalmazottak rendszerint riadtan, kíváncsian, rémülten vagy ritkán közönyösen reagáltak. Nem gúnyosan. A Valente fogadóterének pultja mögött ülő, vonzó, harminc év körüli fiatal nő viszont nem a megszokott módon reagált. McCord igazolványára pillantott, majd a férfi arcára, aztán leplezetlen undorral elfintorodott, felállt és eltűnt az egyik hosszú folyosó mélyén. - Szerintem nem jöttél be neki - ugratta a hadnagyot Sam. - Nekem is úgy tűnt - válaszolta McCord, majd szinte suttogva hozzátette: - Ha bejutunk Valentéhez, a saját érdekében megpróbálja majd rögzíteni a beszélgetést, arra az esetre, ha csapdába akarnánk csalni. A kisujjában van az összes zsarutrükk. Ne mondj semmi fontosat, amíg rá nem vettem, hogy állítsa le a felvételt. Ha nem hisz nekem, vagy győz benne a bosszúvágy az óvatosság felett, nem szeretném, ha egy ilyen felvétellel vértezné fel az ügyvédjét. A recepciós hamarosan visszatért egy kifogástalan megjelenésű, halvány rózsaszín kosztümöt viselő, középkorú nő társaságában. A rövid fekete hajú nő királynői eleganciával mozgott. Hangja kellemes, de hivatalos volt. - Mrs. Evanston vagyok, Mr. Valente asszisztense - mutatkozott be. - Kövessenek, kérem. McCord és Sam engedelmesen mentek utána a hosszú folyosón, melyet lengőajtó választott el egy újabb hosszú folyosótól, amelynek végén jelöletlen ajtó állt. A nő az ajtót kitárva a látogatók mögé lépett, és röviden, hűvösen McCordra mosolygott.

- Mr. Valente köszöni a látogatásukat - közölte tökéletesen semleges hangsúllyal. Az ajtó épp a liftre nézett. - Tudtam, hogy túl simán megy - morgolódott McCord miközben visszafelé tartottak az Alliance-Crossing irodája felé. - Most te jössz. - Vissza kell adnom neki a kísérő kártyát, amit Leigh Manningnek küldött, különben csak az időnket pazaroljuk. McCord rövid habozás után rábólintott. A recepciós majd átbökte őket a tekintetével, ahogy ismét a pult felé közeledtek, de Sam rávillantotta mosolyát. Tollat vett elő és a még mindig rendőrségi borítékban lévő kártyát, és a borítékra írta: „Itt a belépési engedélyünk. Megtarthatja, akár fogad bennünket, akár nem. Kérem, adjon nekünk néhány percet! L. M.-ről van szó. Sürgős." Aztán átadta a borítékot a saját névjegykártyája kíséretében a recepciósnak. - Vigye ezt kérem oda Mr. Valente asszisztensének, és ha kell, addig tartsa az orra elé, amíg el nem olvassa. A recepciós minden bizonnyal tudta, hogy az asszisztens az imént kitessékelte a nyomozókat, és ennek tükrében viszonyult új megbízatásához. Megvonta a vállát, és a borítékot a névjegykártyával együtt az asztal egyik eldugott sarkába tolta. Aztán visszafordult a számítógépéhez. - így is jó - mondta Sam kedvesen, és a félretolt papírok után nyúlt. - Ez esetben úgy veszem, nincs ideje ránk, és jobb szeretné, ha én magam adnám át ezeket Mrs. Evans-tonnak. A fiatal nő visszaperdült a székével, fogta a borítékot és a kártyát, majd lesújtó pillantást vetve Samre elindult ugyanazon a folyosón, amelyen néhány perccel korábban. - Úgy tűnik, Valente alkalmazottai fenemód hűségesek - jegyezte meg Sam, amikor leültek várakozni. McCord nem válaszolt. Elégedetten mosolyogva magában elemezgette az üzenetet, melyet Sam a borítékra írt. Négy rövid mondat, mégis, mindegyiknek megvolt a maga stratégiailag fontos pszichológiai üzenete. „Itt a belépési engedélyünk..." Ha van egy csepp esze, rájön, hogy miiyen fontos tanújelét adtuk a jó szándékunknak azzal, hogy visszaszolgáltattuk a bizonyítékot. „Megtarthatja, akár fogad bennünket, akár nem..." Nem kötelezzük semmire. Nem akarjuk kényszeríteni, sőt rögtön az elején elismerjük, hogy ha akarnánk, sem tudnánk kényszeríteni semmire. „Kérem, adjon nekünk néhány percet!..." „Kérem" - egy szó, melyet eddig nem hallott a New York-i rendőrségtől, bár mi tudjuk, hogy joggal elvárhatná. „L. M.-ről van szó. Sürgős." Leigh Manning nevének csak a kezdőbetűit hasznáijuk. Mi is védeni szeretnénk a magán-éíetét a kíváncsi szemek elől. Michael letette a telefont, és Mrs. Evanstonra nézett, aki egy borítékot és egy névjegykártyát nyújtott felé. - Visszajöttek - dohogott. Michael türelmetlenül vette el a rendőrségi borítékot, majd tekintete Littleton kézzel írott üzenetére esett. Kinyitotta a borítékot, és egy kisebb, fehér borítékot vett elő belőle, amelyben megtalálta a kórházba küldött körték mellé tűzött üzenetét. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz szombat este úgy tenni, mintha nem ismernélek! Ha szándékosan gyanúba akarta volna keverni Leigh-t és magát, akkor sem fogalmazhatott volna pontosabban -gondolta dühösen. Újra átfutotta Littleton mondatait. Figyelmét nem kerülte el a mögöttes jelentésük, mégis leginkább Leigh nevének az említése és a „sürgős" szó kavarta fel. Ha Littletonnak volt annyi esze, hogy a Leigh iránti érzéseire apelláljon, fénymásolat készítéséről sem feledkezett meg. Másrészről a másolat sosem olyan meggyőző bizonyíték a bíróságon, mint az eredeti

dokumentum, tehát Littleton mindenképpen kockázatot vállal - minden bizonnyal McCord beleegyezésével. Michael gondolkozott, és közben a boríték sarkával az asztalát kocogtatta. A gondolattól, hogy beengedje az irodájába McCordot, összeszorult az állkapcsa. Eszébe jutott Wallbrecht jellemzése a hadnagyról... Trumanti rossz embert választott erre a melóra. Macket nem lehet hamis célpont nyomába küldeni, és önös érdekből rajta tartani... Mack ugyanis először felkutatja és becserkészi az igazi célpontot, aztán a te kezedre csap rá... Ő a New York-i rendőrség legjobb nyomozója, de nem hajlandó részt venni a politikában, és nem hízeleg. Michael személy szerint ki nem állhatta azt az arrogáns barmot, de Wallbrecht nagyra tartotta, és Wallbrecht tudta, mit beszél. - Szóljak Bili Kovacknak a biztonságiaknál? Megkérjem, hogy emlékeztesse a nyomozókat, milyen jogi következményekkel jár, ha házkutatási parancs nélkül alkalmatlankodnak? - Ne - mondta Michael kimérten. - Engedje be őket, de előbb hozzon be egy diktafont. - Értettem - bólintott Mrs. Evanston.

Hatvanötödik fejezet Noha Valente beleegyezett a fogadásukba, Sam nem számított meleg fogadtatásra. Nem is kellett csalódnia. Valente fagyos, vészjósló arccal állt az íróasztala mögött. Sam azért röviden rámosolygott. - Köszönjük, hogy fogad bennünket - mondta, majd megpróbálta oldani a feszültséget egy gyönge poénnal - sikertelenül. - Sajnos, már találkoztak - intett a balján álló McCord felé. Valente szinte felnyársalta tekintetével a hadnagyot. - A „belépési engedélyük" három perc időrablásra jogosítja fel önöket - figyelmeztette McCordot, majd hozzátette: - Remélem, tisztában vannak azzal, hogy szabálysértést követnek el, amikor az ügyvédem nélkül akarnak kihallgatni. McCord figyelmét azonban a diktafon foglalta le, amelyet Valente asztalán látott. - Azt most kikapcsolom egy pillanatra - jelentette ki nyugodtan. - Ha vissza akarja kapcsolni, ha elkezdtem beszélni, megteheti, de akkor mi lelépünk. - Felőlem - vonta meg a vállát Valente. - Nekem teljesen mindegy, amíg maguk beszélnek. McCord kikapcsolta a készüléket, majd hátralépett az asztaltól. - Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint semmiféle szabályt nem sértünk az ittlétünkkel, mivel töröltem magát a Manning-gyilkosság gyanúsítottainak a listájáról. Egyelőre még megfigyelés alatt tartjuk, amivel ön is tisztában van, és a telefonját is lehallgatjuk. Ezen nem változtatok... - Még szép, hogy nem, rohadék! - nevetett fel nyersen és megvetően Valente. - Tudja - válaszolta McCord -, most legszívesebben átnyúlnék ezen az asztalon, és egy életre letörölném a vigyort a képéről, amiért ennyire megnehezíti a dolgomat. - Állok rendelkezésére - mondta halk, vészjósló hangon Valente, és tekintetét valahol McCord mellett a padlóra szegezte. Sam a szóváltás első perceiben ugrásra készen várta a fejleményeket, de McCord, miután leadott egy figyelmeztető lövést, elfordult és az ablakhoz lépett. Kifelé nézve nyugodt hangon beszélni kezdett.

- Valami mégis azt súgja, képzeljem magam az ön helyébe egy pillanatra. Hogyan éreznék, ha négy évet töltöttem volna börtönben egy olyan tettért, amelyről a zsaruk is tudták, hogy nem követtem el. Csak mert a belőtt hülyegyerek, akit önvédelemből lelőttem a saját fegyverével - nem az enyémmel -, történetesen William Trumanti Holmes névre hallgatott. Kezét a zsebébe süllyesztve McCord Valentének az ablakban tükröződő arckifejezését tanulmányozta, miközben tovább beszélt. . - És vajon milyen érzés lenne, ha szabadulásom után, amikor nekilátnék felépíteni egy tisztességes üzletet, Trumanti három talpnyalóját küldené a nyakamra, hogy hamis esküvel bizonygassák, megpróbáltam lefizetni őket. Littleton a szeme sarkából figyelte Valentét, ahogy a férfi összefűzi a karját a mellkasán, és jobb csípőjét az asztala mögötti szekrénynek dönti. A ragadozó szemében ezúttal hűvös kíváncsiság tükröződött, nem fenyegetés. - És a vesztegetési kísérletek ügye csak a kezdet volt -váltott vissza McCord a saját nézőpontjára. Nem erőltette, hogy továbbra is Valente gondolatait közvetítse. - Teltek az évek, és Michael Valente egyre nagyobb kihívást jelentett, és Trumanti egyre súlyosabb eszközöket vetett be, hogy térdre kényszerítse. Bevonta az államiakat, és végül a szövetségieket is. Az egész átkozott bűnüldözési gépezet a sarkában van, Mr. Valente, pedig egyetlen általam ismert bűnt sem követett el. Ugyanakkor, ön sem szent - tette hozzá fanyar mosollyal McCord. - Az ügyészek, akik a nyomába eredtek, egytől egyig elvéreztek a bíróság harcmezején, majd búcsút inthettek a karrierjüknek, a jó hírüknek. Ön így áll bosszút. Ez persze dollármillióiba kerül, bár a jó hírét, amelytől megfosztották, még így sem vásárolhatja vissza. McCord lassan elfordult az ablaktól, és egyenesen Valente szemébe nézett. Kezét továbbra is zsebre dugta. - Jól mondom? A könnyeimmel küszködök - válaszolta cinikusan Valente. McCord erre nem felelt semmit. Samnek eközben alkalma nyílt a lenyűgöző állóképet szemügyre venni a két férfiról. Még mindig mint vadász és ragadozó néztek szembe egymással, ősi ellenségek - ravaszak, bizalmatlanok és erőszakosak -, de átmenetileg mindketten visszavonulót fújtak: Mack a zsebébe dugott kezével, Valente a mellkasán összefont karjával, szekrénynek támaszkodó csípőjével. A kettőjük közötti kimondatlan megállapodással kijelölt, körülbelül két és fél méternyi, semleges „senki földje" határait egyikük sem lépte át. Valente már nem támadott, de együttműködni sem volt hajlandó. McCordnak valahogy rá kellett vennie, hogy szóba elegyedjen velük - de nem támadhatott. A hadnagy könnyed, szinte baráti hangon szólalt meg. - Azt is pontosan tudom, mi folyt a többi ön ellen indított ügyben, de térjünk rá most a Manning-gyilkosságra, amelyben én vezetem a nyomozást. Akad ugyanis néhány bizonytalan pont számomra is. Elmondom, szerintem hogyan került a képbe, de szeretném, ha kijavítana, ha tévednék. Valente válasz helyett csak felhúzta a szemöldökét, de legalább figyelt. Ráadásul az általa engedélyezett három percet is átlépték már. - Véleményem szerint november huszonnyolcadikán keveredett az ügybe - kezdte McCord -, amikor egy olyan hölgy tiszteletére rendezett partin vett részt, akit valaha ismert. Amikor legutóbb beszéltek, a nő még hétköznapi egyetemista volt, ön pedig szakállas, ágrólszakadt fickó, aki a tanulás mellett a nagynénje boltjában dolgozott. A parti éjszakájára azonban mindkettőjük helyzete gyökeresen megváltozott. A nőből Broadway-sztár lett, önből pedig rendkívül gazdag ember, valóságos mágnás, bár a múltja sötét. Úgy gondolom, de ezen a ponton csak találgatni tudok, ön szerelmes volt ebbe a nőbe a régi szép időkben. Igazam van?

Sam visszafojtott lélegzettel várta Valente válaszát, hogy kinyilvánítsa egyetértését, és végre beszélgetőpartnerként viselkedjen. - Őrülten - szólalt meg végre Valente. Sam gondolatban nagyot ugrott örömében. McCord folytatta a történetet. Na most, a partin önt nem ismeri fel a hölgy. Fel sem merül benne, hogy ismerheti a hírhedten sötét múltú milliárdost, és nem viselkedik vele túl barátságosan. Ennek ellenére ön örül, hogy vele tölthet egy kis időt, noha a nő ezt az időt a lehető legrövidebbre szabja, és lepasszolja önt egy barátjának - egy asztrológusnak -, még mielőtt ön kitalálta volna, hogyan és mikor fedje fel a valódi kilétét. A lehetőség köddé foszlik. Tovább nehezíti a helyzetét az is, hogy önben ez alatt a röpke néhány perc alatt újjáélednek a régi érzései a hölgy iránt bontogatta tovább az események szálait óvatosan McCord. Sam halvány mosolyt látott játszani Valente szája sarkában. Azt hitte, a férfi nevetségesnek tartja a feltételezést -egészen addig, amíg Valente lassan nem bólintott. Ezek után Samnek át kellett értékelnie a helyzetet: Valentét akaratán kívül lenyűgözte, hogy egy McCordhoz hasonló „kemény legény" ennyire messzire menő következtetéseket volt képes levonni egy másik férfi viselkedéséből. Néhány nappal később - folytatta Mack - megtudja, hogy a nő balesetet szenvedett, kórházban van. Tudja, hogy szereti a körtét, mert régen sokat vásárolt a nagynénje boltjában, küld hát neki egy kosárral a kórházba, és a saját fejlécével ellátott papíron üzenetet tűz mellé, melyet a becenevével ír alá - hiszen a nő csak ezen a néven ismeri. Csakhogy a címzetthez nem jut el a kártya, mert Littleton nyomozó hamarabb megtalálja, és magához veszi. Napokkal később, amikor a nő hazamegy a kórházból, ön meglátogatja, hogy lássa, hogy van... Itt egy pillanatra McCord elakadt, és újabb kérdést tett fel. - Hogyan vette rá, hogy fogadja önt, ha még akkor sem tudta, kicsoda ön valójában? - Azt mondtam, a férjénél hagytam néhány iratot, amelyekre szükségem lenne. - Igazat mondott? - bólintott McCord elgondolkodva. - Nem. - De bevált a terv - beszélt tovább McCord. - Ennek köszönhető, hogy épp nála tartózkodott, amikor mi felhívtuk, hogy megtaláltuk az autója roncsait. Ön felajánlotta neki, hogy a helyszínre viszi a helikopterén. De hát a fenébe is, miért ne ajánlotta volna fel? - vonta meg a vállát McCord, majd meg is válaszolta Valente helyett a költői kérdést. - Aggódott a nőért, nem tudta, hogy a férje halott, és nem volt takargatnivalója. Nem félt a helikopterével leszállni egy sor rendőrautó előtt. - Még az után is a nő mellett maradt, hogy kiderült, Manning halott - pedig pontosan tudta, hogy a rendőrség minden erejével azon van, hogy önt bemártsa. De nem aggódott emiatt, mert nem is sejtette, hogy van ön ellen szóló bizonyíték, nem is elhanyagolható. Addigra már hozzánk került az üzenet, amit Mrs. Manningnek küldött - egy üzenet, melynek a megírásáért joggal gyanúsíthatott volna a gyilkosságban való bűnrészességgel a rendőrség bárkit Amikor McCord az ügyben játszott saját szerepéhez ért, nyugtalanul felemelt egy levélnehezéket Valente asztaláról, és azt tanulmányozta beszéd közben. - Csakhogy Michael Valente nem akárki. Ön Trumanti bosszúhadjáratának a célpontja, és a főkapitány szeme előtt egyetlen cél lebegett attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szerzett a szerencsétlenül megfogalmazott kártyáról: megérni, hogy végrehajtják önön a halálos ítéletet. És ekkor jöttem én a képbe - mondta McCord nyersen, és letette a levélnehezéket Valente elé, az asztalra. - Trumanti engem választott „hóhérsegédnek", aki majd segít neki a méreginjekció beadásában. Sam nem láthatta a hadnagy arcát, mert a férfi háttal állt neki. Jól látta viszont Valente kutató tekintetét, amellyel a hadnagyot figyelte, miközben az befejezte a történetet.

- Nem állítom le Mrs. Manning és az ön megfigyelését. A lehallgatását sem. Nem kockáztathatom, hogy Trumanti átadja az ügyet valaki másnak, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik neki. Egyelőre csak annyit tehetek, hogy visszaadom önnek a kártyát, amit Leigh Manningnek írt, fegyverszünetet ajánlva, jó szándékom jeléül. - És hány másolatot készített róla? - kérdezte nyájasan Valente. - Hatot - válaszolta gondolkodás nélkül McCord. - Elzárva tartom őket, és ez így is marad egészen addig, amíg esetleg ki nem derül, hogy tévedtem, és mégis ön tette el láb alól Manninget. Egyelőre nem tehetek többet. Sajnálom, de meg kell barátkoznia ezzel a gondolattal. Válasz helyett Valente megfordult, és megnyomott egy gombot a szekrényén. Mire egy sötét üvegpanel félrecsúszott, mögötte precíz hangrögzítő berendezés bukkant fel pirosan pislákoló fényekkel. - Képes leszek megbarátkozni a gondolattal - vette ki a kazettát a szerkezetből -, ha ön is megbarátkozik ennek a felvételnek a tényével. McCord összehúzta a szemét. Először a kazettára, majd Valente arcára nézett. - Puszta kíváncsiságból, mit szándékozik tenni a felvétellel? - Elzárva tartom - ismételte McCord szavait Valente -, hacsak nem dönt úgy, hadnagy, hogy mégis Leigh Manninget vagy engem gyanúsít a gyilkossággal. Egy nappal korábban McCord egy szavát sem hitte volna Valentének. Most azonban már bízott korábbi ellensége szavában a cseppet sem veszélytelen felvétellel kapcsolatban. - Ügyes húzás - ismerte el vonakodva. Sam az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát, és feltűnően kutatni kezdett a táskájában. - Beszélnünk kell Mrs. Manninggel - jelentette ki McCord. - Azt hiszem, a férje meggyilkolásának köze van Logan Manning pénzügyi manővereihez. Természetesen, ön is jelen lehet a beszélgetésnél. - Természetesen - ismételte Valente szárazon, majd az asztala egyik fiókjából elővett egy mobiltelefont. Egy pillanatig a szemöldökét ráncolva nézte a készüléket, aztán bekapcsolta. - Új telefon? - nyomott el egy halvány mosolyt McCord. - Egy a sok közül - nézett a hadnagyra Valente, mintha magától értetődő lenne a válasza. Aztán beütött egy számot. - Feltételezem, a csúcsmodellek egyike, hogy minél nehezebb legyen lehallgatni. És minden bizonnyal nem is az ön nevén van. - Nem csoda, hogy a hadnagyi rangig vitte! - válaszolta csípősen Valente, majd hirtelen elhallgatott, amikor a vonal másik végén beleszóltak a telefonba. - O'Hara - szólt a készülékbe -, tudok most beszélni Leigh-vel? - Leigh próbál a színházban - magyarázta a férfi a nyomozóknak, míg várt, hogy O'Hara Leigh-hez vigye a telefont. - De hamarosan végeznie kell. Este előadása van... A férfi hangjában Sam egyértelműen büszkeséget hallott megcsendülni, de egy pillanattal később még jobban leesett az álla, amikor Leigh Manning hangját meghallva a telefonban Valente hangja egészen ellágyult, arca felragyogott. - McCord és Littleton vannak itt nálam, az irodában -mondta Valente. Hallgatott egy kicsit, majd felnevetett Leigh válaszán. - Én is pontosan ezt javasoltam nekik, amikor megérkeztek - nézett a nyomozókra -, de nagyon kitartóak. De mondd csak - tette hozzá incselkedve -, nem te figyelmeztettél hajdanán, hogy állampolgári kötelességem együttműködni a rendőrséggel? A telefont letéve Valente viselkedése újra kimértté, hivatalossá vált.

- Leigh fél óra múlva itt lesz. Már kérdeztem őt Logan pénzügyeiről, de semmi szokatlanról nem tud - leszámítva, hogy úgy tűnik, készpénzzel fizetett a drága ékszerért, melyet a születésnapi partiján neki ajándékozott. - Talán ha mi beszélünk vele, eszébe jut valami - állt fel McCord. - A recepción várakozunk, amíg megérkezik. Valente hosszan, elgondolkozva nézett a hadnagyra. - Hogyan lehetséges, hogy nem próbálják meg Leigh nyakába varrni a gyilkosságot? - Teljesen nem zártam ki a lehetőségét - válaszolta egyenesen McCord -, de egyelőre mindössze az ad okot a gyanúra, hogy titkos viszonyt folytat önnel - és ön követett már el erőszakos bűncselekményt. Ezt leszámítva azonban Mrs. Manning számomra egészen hétköznapi özvegynek tűnik. Várakozás közben McCord megkérte Samet, hogy kérjen időpontot Sheila Winterstől, még ugyanaznapra, ha lehetséges. Sam fel is hívta a pszichiátert, aki rövid huzavona után belement, hogy fogadja őket háromnegyed ötkor, az utolsó páciense távozása után.

Hatvanhatodik fejezet Sheila Winters rendelőjéből a recepciós már hazament, mire Sam és McCord - öt perccel a megbeszélt időpont előtt - megérkezett. Mivel a doktornő szobájának ajtaja be volt csukva, a nyomozók a párnás, zöld bőrfotelekben helyet foglalva várták, hogy véget érjen odabent az ülés. McCord elvett egy magazint a fotelek között álló kis asztalról, és egyik bokáját lazán a térdére fektetve olvasgatni kezdett. Sam a Vanitu Fair egyik példányát nyitotta ki, de gondolatai még az iménti, Leigh Manninggel folytatott beszélgetés körül forogtak. A színésznő az elmúlt hetekben olyan bizalmatlanná vált a rendőrséggel szemben, hogy a beszélgetés elején végig Valente mellett, sőt kissé mögötte állt, kezét a férfi vállán pihentetve. Sam először azt hitte, a nő védelmet keres Valente oldalán. Jó tíz percébe telt, míg rájött, hogy épp ellenkezőleg, Leigh Manning féltette a férfit, és melléállt a rendőrökkel szemben. Ez McCordnak is feltűnt, meg is jegyezte úton Sheila Winters rendelője felé az autóban. - Láttad, milyen makacsul ácsorgott Valente oldalán Leigh Manning, amíg rá nem jött, hogy csak őt akarjuk kikérdezni? - Igen. Mintha egy édes kis ír szetter védelmezett volna egy veszélyes párducot... válaszolta Sam, hasonlatával megnevettetve a hadnagyot. - Gyakran hasonlítom állatokhoz az embereket - vallotta be. - Shrader például rott-weilerre emlékeztet. Magamban „rottinak" neveztem el... McCord hangosan felnevetett. A recepciós pulton megszólalt a telefon. Bekapcsolt az üzenetrögzítő. McCord türelmetlenül talpra szökkent, és a széke mögötti képet kezdte nézegetni a falon. - Fura, hogy dr. Winters nem alkalmaz telefonszolgálatot - jegyezte meg halkan Sam. - Valószínűleg csak akkor kapcsolja át a szolgálatnak a telefont, amikor távozik - mondta McCord szintén suttogva. - A sógoraim is így csinálják. - Ők is orvosok? - Kettő közülük.

- Kettő közülük? Mégis hány lánytestvéred van? A férfi cinkos oldalpillantást vetett Samre, és feltartotta az egyik kezét, hüvelykujját a tenyerére szorítva. - Neked négy lánytestvéred van? A hadnagy a zsebébe süllyesztette a kezét, arccal továbbra is a kép felé fordult, de tekintetét oldalvást Samen tartotta. - Egészen tízéves koromig abban a hitben éltem, hogy a zuhanyfüggöny mintájához hozzátartozik az alul kilógó láb is. - Hihetetlen... - vigyorgott Sam, majd megkérdezte: - Az a barna tweedzakó, amit első nap viseltél... tényleg az egyik sógorodé? - Míg én nyaralni voltam, a felettem lévő lakásban tűz ütött ki - bólintott McCord. Amikor hazaértem, a lakásban minden átható füstszagot árasztott. Mindent alaposan ki kellett takarítani és kimosni. Hosszú ideig a bőröndömből kellett megélnem. A telefon újra megcsörrent. McCord megfordult, és türelmetlenül nézett először az órájára, majd az üzenetrögzítőre. - Winters dokinak már tíz perce végeznie kellett volna. Pedig a pszichiáterek aztán tudják, hogy drága az idejük... -indult Sheila rendelője felé a hadnagy. Bekopogott... Nem jött válasz. Elfordította az ajtó gombját. Sam letette az újságot. - Nincs itt senki... - kezdte a férfi a szoba közepén állva, majd jobbra eltűnt Sam látóteréből. - A francba! Hívd a mentőket! - hallotta Sam egy pillanattal később. A lány előkapta a telefonját, és a szobába rohant, de először McCord hátán kívül nem látott semmi mást. A férfi a doktor íróasztalának távolabbi szélénél guggolt. - Hagyd a mentőket - mondta sötéten McCord a válla felett. - A kapitányságot hívd. Helyszínelőkre lesz szükség. Sam tárcsázta a kapitányság számát, közben fülén a telefonnal átkukucskált McCord válla fölött. Tekintetét rabul ejtette a holttest. Ezzel a nővel alig néhány órája beszélt. Sheila Winters az íróasztala mögött feküdt, csak az arca látszott ki mögüle. Elkerekedett, csodálkozó tekintetét mintha az ajtóra szegezte volna. Élénksárga ruháját a hátán tátongó sebből szivárgó vér festette mélyvörösre. Óvatosan, a hulla testtartását nem megváltoztatva, McCord megemelte Winters bal vállát, hogy elölről is megnézhesse a sebet. Aztán elengedte a testet, és felállt. - A hátán van a lövedék kimenete - mondta Samnek, majd a falra fröccsent vérre mutatott az íróasztal mögött. - A doki valószínűleg a székénél állhatott, amikor a lövés érte. nekitántorodott a falnak, majd arccal a földre esett. Sam éppen válaszolni akart, amikor megszólalt a hadnagy telefonja. McCord előkapta és kinyitotta a készüléket, kis ideig hallgatott, majd egy árny futott át az arcán. - Mi a címe? - kérdezte, majd magyarázni kezdett. - Sheila Winters rendelőjében vagyok. A doktornő halott. Azonnal jöjjenek ide, és biztosítsák a helyszínt, amíg a helyszínelők meg nem érkeznek. Nem szeretnék itt közrendőrt látni. Nekem ne kóvályogjanak itt, és tegyék tönkre a bizonyítékokat. Lezárta a telefonját, majd Samre nézett. Acélkék szemében nyugtalan türelmetlenség tükröződött. - Shrader talált valamit Jane Sebringről. A nő vasárnap autót bérelt, melyet másnap vitt vissza. Kitalálod, hány kilométert tett bele? - Épp annyit, amennyiből megjárhatta a Catskillst? - találgatott Sam, és a szíve nagyot dobbant.

McCord bólintott, majd ingerülten a holttestre nézett, és végül úgy döntött, mégsem várja meg, hogy Shrader megérkezzen. Újra kinyitotta a telefonját, és odarendelte a legközelebbi járőrautót. Néhány perccel később két rendőr érkezett futva a fogadótéren át. McCord kitessékelte őket a szobából. Itt álljanak meg, az ajtó előtt - parancsolta -, és Shraderen, valamint a helyszínelőkön kívül ne engedjenek be senki mást. Értették? - Igen, hadnagy! És hozzá ne érjenek az átkozott ajtógombhoz! - figyelmeztette még a rendőröket távozóban. Sam próbált lépést tartani a férfival, de ez még a lány sportosan hosszú lépéseivel sem bizonyult könnyű feladatnak, főleg magas sarkúban. Átkozta magát, amiért éppen aznap döntött a magas sarkú mellett. Az autóba ülve McCord azonnal kitette a műszerfalra a megkülönböztető jelzést, és gázt adott.

Hatvanhetedik fejezet Ahogy Leigh két nappal korábban bejelentette, hogy Michael Valentével vacsorázik, a lakása előtt kempingező, nyálcsorgató újságírók száma jelentősen csökkent. Szaftos információra vágytak - megkapták. Most boldogan loholhattak vele haza. Már csak két riporter toporgott nyakát a kabátja gallérjába húzva a bejárat előtt, amikor O'Hara délután ötkor leparkolt a limuzinnal. A sofőr azért bekísérte Leigh-t az épületbe. - Hé, Leigh! - kiáltott oda Courtney Maitland, közvetlenül a színésznő háta mögül. Amikor Leigh megállt a lánnyal beszélgetni, O'Hara megérintette a könyökét. - Hilda azt mondta, szeretné, ha vennék pár dolgot. Felmegyek a listáért, aztán elugrom vásárolni, hogy itthon legyek, mire a színházba kell önt vinnem fél hétkor. Mr. Va-lente is velünk jön? - Nem. Később csatlakozik hozzánk. Otthonról jön. Nekem már hétre a színházban kell lennem, de annak semmi értelme, hogy Michael is ott tébláboljon az előadás előtt. Jason Solomon is csak kikészítene mindkettőnket. Túl jó hangulatban van ma. Ó, és Joe! - kiáltott a cserepes tuják mögött a lift irányába eltűnő férfi után Leigh. - Az ön számára is van egy jegyem ma estére. O'Hara vigyorogva haptákba vágta magát. Leigh visszafordult Courtney-hoz, aki ezúttal túlméretezett, ütött-kopott kabátot és óriási, vörös kötött sálat viselt. - Az már egyszer tuti, hogy Michael Valente lesz az interjúalanyom! - magyarázta hadarva a lány. - Mit gondolsz, rá tudnád venni, hogy igazán fontos dolgokról beszéljen nekem? Úgy értem, vannak már érdekes, személyes infóim róla, de azokat csak hallgatózás révén szereztem. Meg egyszer kártyáztam vele. Arról az emberről szeretnék írni, aki ő igazából. Nem arról, akinek tartják... Odafent O'Hara kinyitotta a személyzeti ajtót, és belépett a konyhába. - Hilda? - kiáltotta döbbenten látva, hogy a lakásban sötét van. - Hilda? - próbálkozott még egyszer, és elindult a házvezetőnő szobája felé vezető folyosón. Bekopogott Hilda szobájába. - Ha azt akarja, hogy bevásároljak, Hilda, adja ide a listát! Miután nem kapott választ, O'Hara visszament a konyhába, majd azon keresztül az étkezőbe, és útközben felkapcsolta a villanyokat. Az étkező csillárjának fényénél hirtelen

meglátta a házvezetőnőt. Az asztal közelében, a padlón feküdt összekuporodva, a fejéből vér szivárgott a szőnyegre. - 0, ne! Hilda! - hajolt le a férfi, hogy kitapintsa Hilda pulzusát. Aztán felegyenesedett és a konyhába rohant. Felkapta a telefont, és a kilenc tizenegyet kezdte tárcsázni... A mellkasában hirtelen kínzó fájdalom robbant, és szétterjedt az egész testében. Nyögve lecsúszott a fal mentén. Még akkor is szorította a telefonkagylót, amikor sötétbe borult körülötte a világ. Leigh elfordította a kulcsát a főbejárat zárjában, és a nappaliba lépett. Felakasztotta a kabátját. Alig várta, hogy lepihenhessen egy kicsit, mielőtt lezuhanyozik, és készülődni kezd a színházba. Egyenesen a hálószobájába sietett. Az ágy már meg volt vetve, amikor Leigh a folyosóról a szobájába lépett. Hilda mindig mindent fejben tart - gondolta Leigh mosolyogva. A gondos házvezetőnő azt sem felejtette el, hogy fellépés előtt szívesen szundít egy kicsit. Hogy levetkőzzön, és köntösbe bújjon, Leigh az öltözőasztal felé indult. Az asztal felett lógó nagy tükörbe pillantva egy alakot látott közeledni. Egy nőt, aki ugyanazt a vörös ruhát és rubin nyakéket viselte, amelyet Leigh a születésnapi partiján. A nő fenyegetően a feje fölé emelt egy nehéz kővázát...

Hatvannyolcadik fejezet

McCord Jane Sebring lakóépületének portását faggatta. - Látta már ma Miss Sebringet? - kérdezte. - Igen, uram. Néhány órája távozott. - Visszatérhetett azóta anélkül, hogy ön észrevette volna? - Nem valószínű. - A „nem valószínű" nekem nem elég - indult a lift felé McCord. Az előcsarnokban biztonsági őr üldögélt a portáséhoz hasonló barna egyenruhában. McCord felmutatta a jelvényét. - Fel kell mennünk Miss Sebring lakásába. - Huszonnégy A lakás - közölte az őr, és csatlakozott a nyomozókhoz, majd kulcsot illesztve a zárba kinyitotta a liftajtót. - Azonnal jöjjön utánunk valaki a huszonnégy A kulcsával! - szólt még ki a záródó liftajtó mögül McCord. Sam a hadnaggyal együtt a liftbe lépett, az adrenalinszintje nőttön-nőtt, ahogy egyre feljebb értek, de az arcán egyetlen izom sem rándult. Ismerte már az érzést - megtanulta kezelni. Érezte, ahogy a félelem kígyózik a gyomrában. Tudatosította, majd felhasználta a tökéletes összpontosításhoz. Elővette a táskájából a kilenc milliméteres Glockját, és kibiztosította. Kezét puhán a markolaton pihentette. Többszöri kopogásra és csengetésre sem jött válasz a huszonnégy A lakásból. McCord épp újra meg akarta nyomni a csengőt, amikor a házfelügyelő kiszállt a liftből a kulccsal. - Biztos, hogy nem lesz gond... úgy értem, ha beengedem magukat... - tipródott a testes férfi. - Hát hazudnánk mi önnek? - kérdezte a hadnagy, és erővel a zár felé irányította a házfelügyelő karját.

A zár kattanva kinyílt. McCord hátrahúzta a férfit, el az ajtóból. - Maradjon itt - utasította. Aztán a kabátja alá nyúlt, kipattintotta a hónaljtok szíját, és előhúzott egy negyvenes kaliberű Glockot. - Uramatyám! - nyögött fel a házfelügyelő. - Mire készülnek? - Úgy nézett Samre, mintha a jól öltözött, drága szarvasbőr kosztümöt viselő, fiatal nőtől várná, hogy mindent visszatereljen a normális kerékvágásba. Sam halkan kilépett a magas sarkújából, majd előhúzta a fegyverét, és két kézzel magasra emelte. - Készen állsz? - kérdezte McCord, miközben az ajtó egyik oldalára állt, és a bal kezével megfogta az ajtógombot. Szemében egy csepp bizonytalanság sem volt, amikor a lányra nézett, mintha tudná, hogy Samre bízhatja az életét. Sam határozottan bólintott, majd a falhoz lapult, hogy felkészüljön a következő lépésre. McCord határozott mozdulattal belökte az ajtót, mely nagy csattanással a falnak ütközött. Odabent csend és sötétség fogadta őket. A hadnagy Sam lővonalán kívül maradva belépett, és kitapogatta a villanykapcsolót. A felragyogó fényben a nappali tárult eléjük, melyhez a bal oldalán ebédlő kapcsolódott. Első ránézésre senki sem volt ott - se élő, se holt. McCord némán intett Samnek, hogy jobbról kövesse. Szobáról szobára átkutatták az egész lakást. - Biztosan a színházba ment - tette el a fegyverét a hadnagy. - Menjünk. - Előbb nézd meg ezt! - vezette Sam McCordot az egyik szekrényhez, melyet néhány perccel korábban nézett át. A lábával félrehúzott egy köntöst. Sötétzöld, feltekert, összekötözött csomag bukkant ki alóla. - Az elveszett hálózsák - mondta a hadnagy összeszorított fogakkal. Mire Sam gyorsan a magas sarkújába lépett, McCord már a házfelügyelőnek sorolta az utasításait. - Maradjon az előtérben egy negyedórát. Ha Miss Sebring ez idő alatt felbukkanna, ne mondja neki, hogy nála jártunk, de azonnal szóljon nekem. Negyedóra múlva mehet a dolgára, addigra már ott parkol majd az egyik emberünk a bejárat előtt. - Értettem hadnagy, rendben - vette el McCord névjegykártyáját buzgón a férfi. A házfelügyelő, a legtöbb civilhez hasonlóan, a fegyver láttán megijedt, de aztán a veszély elmúltával a félelme csodálattá alakult. - Nézzék, én nem szeretnék beleszólni a dolgaikba mondta, míg a liftre várakoztak -, de nem feledkeztek meg egy apróságról? - Miről egészen pontosan? - kérdezte McCord szárazon, noha ő is, Sam is tudta, mire céloz a házfelügyelő. - Hát tudja... amikor... - és meghúzta majd visszakat-tintotta egy képzeletbeli félautomata fegyver tetején a ki-biztosítót. - Ilyet csak a filmekben csinálnak - válaszolta McCord a közben megérkező liftbe lépve. - Pedig jól néz ki - mondta a házfelügyelő. - Épp ezért csinálják a filmekben - mondta Sam. A férfi hitetlenkedő arckifejezését látva Sam elmosolyodott. - Ezzel a mozdulattal golyót helyezünk a tárba - súgta oda, mintha fontos titkot árulna el. - A való életben jobban szeretjük, ha a golyó már eleve a tárban van, amikor elővesszük a fegyvert... - Ez komoly? - nézett elkerekedett szemmel a házfelügyelő. A kijáratnál McCord még megállt annyira, hogy a biztonsági őrnek is kiadja ugyanazokat az utasításokat, melyeket korábban a házfelügyelőnek, és még ki sem léptek az épületből, a hadnagy már javában telefonált, hogy a bejárathoz megfigyelőket rendeljen.

Hatvankilencedik fejezet Jason Solomon éppen egy díszletmunkást hordott le a sárga földig, amikor meglátta a székek között hosszú léptekkel közeledő nyomozókat - újabb két ember, akiken levezetheti a dühét. - Mi a fene ütött magukba, emberek? - fakadt ki az író, és a színpad széléhez trappolt. Nem hallottak még az időpontkérés intézményéről? Udvarias és... - Hol van Jane Sebring? - vágott Solomon szavába a hadnagy élesen. - Honnan a pokolból tudjam? Otthon, gondolom. - Nincs otthon. Onnan jövünk. Hány órára szokott általában ideérni? - Körülbelül ez idő tájt. De ma reggel kirúgtam. Egek, micsoda nap! A hangosítás romokban hever, és másfél óra múlva felgördül a függöny! - Fogja már be, és figyeljen! - dörrent az íróra mérgesen McCord. - Hol találom Jane Sebring öltözőjét? - Erre - mondta megszeppenve, de sértődötten So-lomon. Sebring öltözőjében nem volt senki. - Felkavarta Miss Sebringet, hogy kirúgta ma reggel? -kérdezte Sam az írót. - Úgy értem, várható volt, vagy teljesen meglepetésként érte? - Hogy felkavarta-e? - kérdezett vissza maró gúnnyal Solomon. - Tajtékzott! Az a nő nem normális - tette hozzá, miközben a két nyomozóval a sarkában a folyosó végén lévő apró iroda felé indult. - Miért rúgta ki? - kérdezte Sam. - Jó kritikákat kapott. - Azért, mert Leigh Kendall nem lett volna hajlandó színpadra lépni vele együtt - amit egyébként senki nem vethet Leigh szemére... - És tudja Jane Sebring, hogy ezért szabadult meg tőle? - türelmetlenkedett McCord. - Persze. Elmagyaráztam a helyzetet ma reggel az ügynökének telefonon, amikor egyeztetni kezdtük a kifizetés részleteit. Az a fickó egy hiéna! Még hogy... - Ha az ügynökén keresztül rúgta ki - vágott közbe Sam -, honnan tudja, hogy „tajtékzott"? - Berontott ide közvetlen az után, hogy Leigh elindult Valente irodájába, majd haza, pihenni egy kicsit. Mondtam neki, hogy szedje össze a cuccait Leigh öltözőjéből - fordult az asztala mögött a nyomozók felé Solomon -, de itt hagyott csapot-papot és elrohant. Mondom, hogy nem normális. - Mikor történt ez? - kérdezte McCord. - Mit számít, hogy mikor... - a kérdés közepén Solomon nagyot nyelt, és a falhoz lapult, látva, hogy McCord fenyegetőn közelít felé. - Azt hiszem, három és négy között. Hívja fel Leigh Kendallt - utasította a férfit a hadnagy. - Próbálja elérni valamelyik számán. - Nem tudnának várni, amíg... McCord felmarkolta az asztalon lévő telefont, és Solomon elé lökte. - Hívja! Az első számmal, amit Solomon tárcsázott, nem volt szerencséjük. Az író még két másikkal próbálkozott. - Ez különös - ráncolta a homlokát. - Senki nem veszi fel az otthoni telefonját, és Leigh a mobilt sem veszi fel... - Nem adott meg Mrs. Manning ma egészen véletlenül önnek egy számot, amelyen Valente elérhető?

- De. Honnan tudta... - Mondja a számot! Solomon felforgatta az asztalán halomban heverő papírokat, mire megtalálta, amit keresett. - Leigh arra kért, senkinek ne adjam meg... - kezdte, de McCord vészjósló arckifejezését látva jobbnak látta inkább gyorsan ledarálni a számot, hogy Sam felírhassa. - Most hová mennek? - kiáltott a kiszaladó nyomozók után. - Leigh valószínűleg Valentével van. Tudják, szerelmesek...

Hetvenedik fejezet Az utcára érve McCord odadobta az autó kulcsát Sam-nek, és az anyósülésre ült. Mire Sam beindította az autót, kitette a megkülönböztető jelzést és bekapcsolta a szirénát, a hadnagy már a Leigh Manning lakásánál posztoló járőrt hívta a rádión. - Hol van? - kérdezte McCord, ahogy a rendőr válaszolt. - Leigh Manning lakása előtt, hadnagy. Mrs. Manning kevéssel öt előtt ért haza. Egy ideig egy tizenéves lánnyal beszélgetett az előtérben, aztán felment. - Tudja, hogy Jane Sebring kicsoda? - A filmsztár, aki levetkőzött abban a... - Igen, az - vágott közbe McCord. - Látta őt bemenni az épületbe, mióta Mrs. Manning hazaért? - Nem, pedig biztosan észrevettem volna. Jól rálátok a bejáratra. - Ha meglátja, tartóztassa fel. Lobbanékony, depresszióra hajlamos személyiség. A rendőr komolyan vette a figyelmeztetést, de azért izgalommal nézett a feladat elé. - Akkor a biztonság kedvéért kétszer is megmotozom. Először, hogy van-e nála fegyver, aztán, hogy lássam, menynyire lobbanékony. - Csak tartsa nyitva a szemét - utasította a rendőrt kimérten McCord. - Erről jut eszembe. Van itt egy fickó, aki mindig feltűnik egy taxiban, bárhová megy is Mrs. Manning. Most is itt bóklászik a tömb körül egy csokor virággal. - Kapja el őt is. Leigh Manninget valaki zaklatta. Lehet, hogy ő a mi emberünk. És ami a legfontosabb, maradjon szorosan Mrs. Manning nyomában, bárhová megy is. - Igen, uram. Bár ma este már biztosan nem megy sehová. Legalábbis az az őrült sofőrje nem viszi sehová. - Ezt hogy érti? - Alig pár perce vontatták el a limuzinját. A hír hallatán Sam halántékában ugyanaz a nyugtalanság kezdett lüktetni, mely McCord állkapcsát is összeszorította. A forgalom azonban olyan sűrű volt, hogy egy oldalpillantásnál többre nem futotta Samtől, amikor a hadnagy letette a telefont. A járművek ugyan félrehúzódtak az autójuk elől, de a lánynak így is szűk helyeken kellett átsiklania nagy sebességgel. Szólok Shradernek és Womacknek, hogy jöjjenek ők is Mrs. Manning lakásához kereste a mobilját McCord.

Alig húzta elő a kabátja zsebéből, a készülék csörögni kezdett. Felhangosította, hogy hallja a sziréna hangjától. Michael Valente mély hangjából olyan feszült düh sugárzott, hogy még Sam is érzékelte. Épp most hívott Solomon, és közölte, hogy a színházban keresték Jane Sebringet, aztán meg fel akarták hívni Leigh-t. Az én hívásomat sem fogadja. Mi folyik itt? McCord mélyen, bizonytalanul felsóhajtott. - Hol van most? - Válaszoljon az átkozott kérdésemre! Mi folyik? - Úton vagyunk Mrs. Manninghez - magyarázta McCord nyugodt, tárgyilagos hangon. Sheila Winterst ma délután lelőtték az irodájában. Okunk van feltételezni, hogy Jane Sebring tette, ahogy Logan Manninggel is ő végzett. Próbáljuk megtalálni. Tudja, Solomon azért rúgta ki, mert Leigh Manning nem lett volna hajlandó vele dolgozni, és a hírt meglehetősen... zaklatottan fogadta. - A rohadt életbe! - kiáltott fel Valente. Pontosan tudta, hogy a zaklatott helyett mondhatott volna őrjöngőt vagy ön- és közveszélyest. - Én is Leigh lakása felé tartok. Hol vannak pontosan? - Én közelebb vagyok - mondta Valente McCord válaszát hallva. - Még maguk előtt odaérek. - Mi gyorsabban haladunk a szirénával, de ha mégis előbb ér oda, várjon meg minket az előcsarnokban - utasította a hadnagy Valentét. A férfi nem reagált. - O'Hara Leigh-vel van, és neki van fegyvere - biztatta Valente önmagát. - A limuzint nemrég elvontatták - közölte McCord. - Ismétlem: ne menjen fel a lakásba, amíg oda nem érünk. -Kis idő múlva elvette a fülétől a telefont, és Shrader számát tárcsázta. - Valente letette - mondta Samnek. Sam bólintott. A gázra lépett, majd a fékbe taposott, és átlósan keresztülvágott egy kereszteződésen. A tökéletesen végrehajtott manőver mosolyt csalt McCord arcára, miközben arra várt, hogy Shrader beleszóljon a telefonba. - Hol vannak? - kérdezte, amikor ez megtörtént, majd röviden tájékoztatta Shradert az eseményekről. A telefont letéve ismét Samhez fordult. - Shrader és Womack tíz perccel utánunk érkeznek.

Hetvenegyedik fejezet

Leigh tudatába a tompa lüktetés mellé különös, dünnyögő hang férkőzött. Telefon csörgését hallotta. Képtelen volt moccanni. A gyomrából rosszullét gyűrűzött a torka felé. Nagyot nyelt, és minden erejét összeszedve kinyitotta a szemét. Ösztönösen valamilyen stabil tárgyat keresett, amelyre összpontosíthat, míg kavargó érzései le nem csendesednek. A szemét tehát sikerült kinyitnia, de a látványt nem tudta értelmezni. Teljes látóterét a törtfehér két árnyalata töltötte ki. Az egyik vízszintesnek tűnt, a másik függőleges volt és hullámos. Leigh többször is pislogott, újra és újra összpontosítani próbált, és közben felfedezte, hogy a két árnyalatnak eltérő az anyaga. Az arcához simuló vízszintes törtfehér felület durva

volt... mint... a szőnyeg. A függőleges törtfehér felület, a hullámos pedig mintha valamilyen textília lett volna... mint... az ágyterítő a hálószobában? Tehát a földön fekszik, az ágya mellett. A keze a háta mögött. Mozdítani próbálta, de a csuklójánál összekötözte valaki, csakúgy, mint a lábát. Keservesen felemelte a fejét, és az ellenkező oldalra fordította. Az elé táruló látványtól ismét forogni kezdett körülötte a világ. Jane Sebring ült az öltözőasztalánál abban a vörös ruhában, amelyet Leigh a születésnapi partiján viselt. Halkan dünnyögött magában, miközben Leigh rúzsával kente a száját... körbe-körbe... a vörös festék groteszk foltokban kenődött szét a szája körül, az arcán. A lábánál Leigh széthasogatott ruhái hevertek. Jane balján, az öltözőasztalon pisztoly hevert. A nő lepillantott, és meglátta Leigh felé forduló arcát a tükörben. - Magadhoz tértél! - kiáltott fel. - Magadhoz tértél! A közönségem magához tért! Leigh szorosan lehunyta a szemét. - Ne, ne, ne! Ne tettesd, hogy alszol! Leigh lehunyt szemhéja mögül hallotta az öltözőasztal előtt álló párnás szék nyikordulását, ahogy Jane Sebring megfordul rajta, majd feláll. - Ébresztő, te szuka! - sziszegte Leigh fülébe a nő, majd Leigh hajába markolt, szinte gyökerestül kitépve a szálakat. - Máris jobb! - kiáltotta. Az élénkvörös ajkak eszelős mosolyra húzódtak Leigh rémülettől elkerekedő szeme láttára. Sebring másik kezében hosszú, éles olló villant. - Hadd segítselek az ágyra. Nem szeretem, ha a közönség elalszik - rántott egyet Leigh haján, hogy „segítsen" áldozatának esetlenül az ágyra vergődni. Közben az olló véletlenül égető vágást ejtett Leigh felkarján, de ezt ő szinte észre sem vette. Félelem, a leghatékonyabb természetes érzéstelenítő lüktetett az ereiben. A bokáját az egyik selyemsáljával kötötték össze. Valószínűleg a csuklóját is, csak még sokkal szorosabban. - Illik a véred a ruhámhoz - suttogta Jane a Leigh karjából szivárgó vért nézegetve. Ledörzsölt egy kis vért Leigh karjáról, és a sajátjára kente. Leigh minden egyes idegszála fájón megfeszült, de már újra képes volt összpontosítani. Vadul magyarázatot és megoldást keresett. Ki kell húznia, amíg Joe vagy Hilda vagy bárki más a keresésére nem jön. - Mit csinálsz, Jane? - kérdezte megacélozva a hangját. - Mégis mit gondolsz? A színházba készülök - válaszolta Sebring elmélyülten tanulmányozva Leigh arcát. - Sápadtnak tűnsz. Egy kis rúzs jót fog tenni - botorkált az öltözőasztalhoz. Egy rúzzsal a kezében tért vissza Leigh mellé. Leigh elkapta a fejét, de ez Jane-t szemmel láthatóan cseppet sem zavarta. Erősen markolta a rúzst, és durván dörzsölni kezdte vele Leigh arcát. - Apró darabokra szedlek hamarosan - ígérte. - Itt fogom kezdeni. Hátrált egy lépést, hogy megnézhesse a művét, majd visszatámolygott az öltözőasztalhoz, és leült. Jobb kezébe vette az ollót, és áthatóan tanulmányozni kezdte Leigh-t a tükörben. Aztán felemelt egy maroknyit a hosszú, vörös hajából, és egy nyisszantással lenyeste vállmagasságban -Leigh-éhez hasonló hosszúságban. - Logan szeretett engem - közölte Leigh-vel. - Azt a kunyhót a hegyekben együtt találtuk. El akart hagyni téged, de az a szerencsétlen pszichiáter lebeszélte. - Beszéd közben Jane fejét jobbra-balra biccentve tanulmányozta rőt, féloldalas frizuráját. - Szeretnéd tudni, mit csinált a férjed a halála előtt? - kérdezte társalgási stílusban Leigh-t. A kérdésbe Leigh egész teste beleborzongott. Nagyot nyelt. - Igen - szűrte ki a fogai között. - A te hálózsákodon szeretkezett velem, a kandalló előtt. Megleptem a kunyhóban egy üveg bor társaságában. Ittunk, aztán szeretkeztünk. Aztán... - ragadta meg az ollót Sebring, és

újabb tincset nyisszantott le a hajából - aztán... az a gerinctelen rohadék közölte, hogy velem egyszer s mindenkorra befejezte, és hogy le kell lépnem, mert jön az a cafka. - Kicsoda? - suttogta reszkető hangon Leigh. Sebring letette az ollót, és kinyitotta az egyik szemhéjfestéket. Közelebb hajolva a tükörhöz, jádezöld sávot festett az egyik szemhéjára. - Hát Sheila Winters - válaszolta, mintha Leigh-nek tudnia kellett volna. - És azok után, hogy ezt közölte velem, Logan még azt hitte, egyszerűen elvisz engem az autómig, az úthoz, én meg szépen elkocsikázom. - Halkan felnevetett, és a másik szemhéjára is zöld csíkot húzott. - Látnod kellett volna, milyen arcot vágott, amikor előhúztam a pisztolyát az ülésem alól, és ráfogtam. Leigh teste jobbra-balra vonaglott, miközben eszeveszetten igyekezett megszabadulni a csuklóját szorító sáltól. - Honnan tudtad, hogy ott van a pisztoly? - Egyszer megmutatta - tette le a zöld szemhéjpúdert Jane. Az asztalon lévő többi színt kezdte tanulmányozni. - Nem gondolta, hogy tudom használni. Ha tényleg annyira imádta volna a filmjeimet, ahogy állította, tudta volna, hogy több szerepemben is használtam fegyvert. Hazug disznó volt - sziszegte Jane gyilkos dühvel. A csuklóját összekötő sál fikarcnyit sem engedett, és Leigh kezdte elveszíteni az uralmát a félelme felett. Amikor először meglátta a pisztolyt az asztalon, komolyan nem hitte volna, hogy Jane képes használni... vagy inkább nem akarta elhinni. Most azonban már biztos volt benne. Kétségbeesetten nézett hátra, az ajtó irányába. Joe vagy Hilda hamarosan jönnek felébreszteni őt, de ha két lépésnél beljebb lépnek, Jane azonnal meglátja őket a tükörben. - Abban reménykedsz, hogy megment valaki? - duruzsolta a tükörben Sebring. Leigh elkapta a tekintetét az ajtótól. - Nem jön ide senki - terült szét az eszelős vigyor újra Jane arcán. - Meghaltak. A dagadt szobalány is, meg a sofőr is. Leigh szemét könnyek lepték el. Nagyokat pislogott, körmét a csuklóját szorító sálba vájta. - Sheila barátod is. - Sheila halott? - kérdezett vissza Leigh rekedten. Próbálta szóval tartani Jane-t. - Ő és Logan együtt zsarolták Sheila betegeit - jelentette ki határozottan Sebring. - Ezt Logan mondta neked? - Nem. Sheila. Mielőtt lelőttem. Az emberek mindent kitálalnak, ahogy rájuk fogod a fegyvert - húzta el a száját fitymálóan Jane. - Bár Sheila azt mondta, nem volt viszonya Logannel. De hazudott. Csak hogy mentse a bőrét. - Honnan tudod, hogy hazudott? Sebring hallotta a Leigh hangjában bujkáló kétségbeesést, és mosolyogva hajolt közelebb a tükörhöz, hogy kék réteget vigyen a szemhéjára a zöld fölé. - Kezdesz megijedni? Nem csoda. Téged is megöllek hamarosan, és aztán... - vágott le újabb tincset a hajából, jobb oldalról -, elmegyek a színházba, és átveszem a helyed. - Honnan tudod, hogy Sheila hazudott, amikor azt mondta, nem volt viszonya Logannel? kérdezte újra elszánt elkeseredéssel Leigh. - Onnan - jelentette ki negédesen Jane -, hogy Logan maga mondta nekem, hogy viszonyuk van - mire én kiloccsantottam az agyát.

Hetvenkettedik fejezet

Három háztömbnyire Leigh Manning lakásától McCord felhívta az épület előtt őrködő rendőrt, hogy az épület bejáratánál várja őket, és a lift is álljon a rendelkezésükre, mire odaérnek. Sam kiszúrt egy rést az autóáradatban, kikapcsolta a szirénát, és csikorogva megállt az épület előtt. Még nem értek be az épületbe, amikor egy sötét Bent-ley is sikító abroncsokkal állt meg a ház előtt. Valente ugrott ki belőle. Hosszú léptekkel iramodott a nyomozók után. Bent McCord odakiáltott a biztonsági őrnek, hogy hívja a mentőket, és álljanak készen az előcsarnokban. Valente épp akkor ért a lifthez, amikor az ajtók kezdtek becsukódni. - Itt lent várjon - utasította McCord a férfi feszült, krétafehér arcát látva. - Felejtse el - furakodott a két csukódó ajtószárny között a liftbe Valente, és kulcsot halászott elő a zsebéből. McCord nem vitatkozott tovább, inkább utasításokat adott a két velük tartó rendőrnek, miközben kipattintotta a hónaljtokját, és előhúzta a fegyverét. - Mrs. Manning lakása előtt van egy folyosó. Senkit ne engedjenek fel oda, és le sem. Két alkalmazottnak kell odafent lennie, de sem a nő, sem a férfi nem veszi fel a telefont. Ahogy körülnéztünk, és tisztáztuk a helyzetet, elkezdhetik keresni a két alkalmazottat, de ne legyenek láb alatt. - Ön ismeri a lakás beosztását - nézett Valentére. - Milyen? - A bejárati ajtó a nappaliba nyílik, mellette közvetlenül az étkező van - válaszolta Valente sötéten. - Konyha és személyzeti szobák a bal túlsó sarokban, Leigh hálószobája a nappali túlsó végében, jobb oldalon van, egy hosszabb folyosó végén. - Adja ide a lakáskulcsot - mondta McCord határozottan, miközben a lift lassított, majd megállt. - A sarkukban leszek - alkudozott Valente a kulcsot a hadnagy széttárt tenyere fölött lógatva. Sam azt hitte, McCord ebbe nem egyezik bele, de a hadnagy valószínűleg felismerte, hogy időpocsékolás lenne vitába bocsátkozni. Csak kimérten biccentett. - Maradjon hátul, és ne lábatlankodjon. Valente a hadnagy kezébe ejtette a kulcsot. Az ajtóhoz érve McCord hangtalanul a zárba illesztette a kulcsot, majd fülelt, hall-e hangokat a túloldalról. Sam a falhoz lapulva kilépett a cipőjéből, pisztolyát a levegőbe emelte. - Készen állsz? - suttogta McCord. A lány bólintott. Az ajtó egyetlen hang nélkül tárult ki. A nappali sötéten terült el a nyomozók előtt. Csak az étkezőben világított a csillár és balra a konyhalámpák. A jobb oldali fal fedezékében indultak el, és feszülten figyeltek, hallanak-e valamilyen hangot, amely elárulná, merre tovább. Sam meglátta Hildát a földön, az étkezőasztal közelében, és megbökte McCordot, hogy felhívja a figyelmét a testre. Aztán karja felemelésével jelzett a hátul maradt rendőröknek, hogy amint tiszta a terep, menjenek oda Hildához. McCord óvatosan újra elindult. Balra fordult, de Valente ekkor erősen megszorította Sam karját, és jobbra mutatott. Jobban ismerte a lakás hangjait és árnyait, mint a nyomozók, és a nappali túlsó végében, jobbra, az alig észrevehetően pislákoló fény sokat elárult neki. Sam nem kérdőjelezte meg a férfi sejtését. McCordhoz lépett, és a válla felett hátrabökve jelezte, hogy arra kellene menniük. Valentét a nappali túlsó végében sikerült csak utolérniük és megelőzniük. Addigra Sam már meghallotta a női hangot, mely tompán szűrődött ki a folyosó végén balra lévő helyiségből.

McCord a falhoz lapulva lopódzott a szoba nyitott ajtajáig. Bepillantott, majd gyorsan átszökkent az ajtó túlsó oldalára. Jelezte Samnek és Michaelnek, hogy Leigh észrevette. Sam az ajtó elé állt, de akkora távolságra, hogy fedezni tudja majd a hirtelen lendülettel a szobába perdülő McCordot. Nem látta, inkább érzékelte, hogy Valente is ott áll, a balján, valamivel előtte. Sam összpontosított, hogy szilárdan fogja a fegyverét, és hogy hallja Sebring hangját, mely elárulja, milyen szögből, merre kell lőnie, ha arra kerül a sor. A hadnagy felemelte három ujját, jelezve, hogy háromra fog a szobába rontani. A visszaszámlálás megkezdődött. Egy... kettő... - Most mennem kell, várnak a színházban - lépett ki a hálószobához tartozó gardróbszobából Sebring. Leigh egyik kabátját viselte. Az öltözőasztalhoz ment, fogta a pisztolyt, és egyenesen Leigh-re tartotta. McCord leállt a visszaszámlálással, mert azt hitte, a célpont hamarosan kilép eléjük. Leigh ugyan látta egy pillanatra, hogy McCord az ajtóban van, de nem tudta, a nyomozó képes lesz-e megmenteni az életét. Végső elkeseredésében Michaelt próbálta tisztára mosni. - Könyörgöm, Jane - mondta reszkető hangon -, mondd újra, hogy te ölted meg Logant. Csak ennyit kérek Ezt akarom hallani, mielőtt meghalok. Michael azonnal rájött, mit csinál Leigh - és hogy mi fog történni pillanatokon belül. Littleton épp befelé indult, amikor a férfi dühödt ordítással előrevetette magát, keresztül a szobán. Tökéletes célponttá vált, ahogy Leigh-t a hátára teperte és a testével védte. Lövések, kiáltások és sikoltás hasított a fülébe. Michael így maradt egészen addig, amíg meg nem hallotta, hogy McCord kikiált a kint várakozó rendőröknek. - Tiszta a terep! Michael épp a könyökére támaszkodott, amikor a kintiek válaszoltak. - Itt kint a nő is és a férfi is életben van. A mentők már úton vannak az emeletre. Leigh feje oldalra billent, sápadt arcán vörös folt éktelenkedett. Szeme csukva volt, és nem mozdult. Rettegés szorította el Michael torkát. - Leigh? - suttogta rekedten. Leigh szeme megrebbent. Lassan Michaelre nézett. Az ezerszínű tekintetben könnycseppek remegtek. Michael any-nyira megkönnyebbült, olyan mélységesen és túláradóan megkönnyebbült, hogy egy szó sem jött ki a torkán. Csak oldalra fordította Leight, és kioldozta a csuklóját. Aztán visszagördítette a hátára, és a szemébe nézett. A szembe, mely már a legelső pillanatban rabul ejtette. Leigh a férfi megkínzott arcára nézett, és átölelte a nyakát. Ujjaival finoman megcirógatta Michael tarkóján a pihéket. Szia - suttogta könnyáztatta mosollyal. - Milyen napod volt? Michael homlokát a nő homlokának támasztotta, úgy nevetett. Szemében a megkönnyebbülés könnyei csillogtak. - Csak a szokásos - sajtolta ki magából kis idő múlva. - De határozottan javuló tendenciát mutat. Sam az ajtófélfának dőlt. Kezében ernyedten lógott a pisztoly. Arcát elfordította Jane Sebring látványától. A hullák átvizsgálása, majd a gyilkos felkutatása a munkájához tartozott. Erre esküdött fel... De ha ő maga öl... az egészen más. McCordnak be kellett kanyarodnia, hogy az ajtó mögül a szobába léphessen, Sam viszont egyenesen rálátott Sebringre - és lőtt, ahogy Jane meghúzta a ravaszt. jobboldalt, a sarokban McCord felállt Jane Sebring mellől. Az életfunkciókat ellenőrizte. - Nos, Miss Sebring soha többé nem lép fel - lépett Samhez. - Szép lövés, Sam - mondta csendesen. - Nehéz lett volna elvéteni - válaszolta a lány sötéten.

- Csak pár méterre állt tőlem. Amikor Sam ránézett, a hadnagy értette a tekintetében csillogó fájdalmat. Kezét a lány tarkójára csúsztatva magához húzta a lányt, és átölelte a derekát. - Ilyen helyzetekben engem egyetlen dolog szokott vigasztalni - suttogta. - Mi? - Az, hogy inkább ő, mint én. Sam halványan elmosolyodott. - Mindenki így érzi magát első alkalommal - tette hozzá McCord komolyan. - Kis szerencsével nem kell többször megtenned. Ekkor Shrader lépett be a szobába. A jelenetet látva zavarodott vigyorral torpant meg az ajtóban. - Lövöldözés volt itt vagy orgia, srácok? - nézett Leigh összekötözött bokájáról McCord Samet átölelő kezére. - Sza-domazo eseményekre utaló bűnjeleket már látok, csak az áldozatot nem. Van itt egyáltalán áldozat? - Ott - válaszolta McCord szelíden. Shrader azonnal levonta a helyes következtetést a hadnagy szokatlanul lágy hangjából: Sam adta le a végzetes lövést. Aztán megkerülte az ágyat, és szemügyre vette a hullát. - A mindenit! És én még azt hittem, nekem van a leg-csapnivalóbb fodrászom! füttyentett a bajsza alatt. Visszasétált Samhez, aki már egyedül állt az ajtóban, és a lány vállát megveregetve a maga módján igyekezett vigaszt nyújtani, hiszen tudta, min megy át a kezdő nyomozó. - Ide hallgass, Littleton! Szívességet tettél neki. Ilyen frizurával amúgy is az öngyilkosságba menekült volna. Sam elmosolyodott, és Shrader az ágy felé fordult, ahol Michael éppen Leigh bokáját szabadította ki. - Jó estét, Mr. Valente - köszönt oda Shrader udvariasan. - Jó estét, Mrs. Manning. Valente a füle botját sem mozdította, de Leigh szeretett volna Michael kedvéért a jövőben jó kapcsolatot ápolni a rendőrséggel. - Jó estét, Shrader nyomozó - mondta. - Hogy van? - Egész jól. Örülni fog, ha megtudja, a srácok odalent elkapták a zaklatóját. A fickó beleegyezett, hogy kezelésre járjon, de azért alaposan a körmére nézünk, mielőtt elengednénk. Befejezettnek tekintve látogatását a gyilkosság helyszínén, Shrader kezét a zsebébe süllyesztette és kioldalgott a szobából, de aztán egy pillanatra még visszakukkantott. - A sofőrje egyébként könnyebb sérüléssel megúszta, de infarktust kapott. Ne aggódjon, a mentősök azt mondják, ahhoz képest egész jól fest. A házvezetőnő meg agyrázkódást szenvedett, és elég sok vért vesztett, de a mentőben majd feltankolják. Leigh lecsúszott az ágyról, és bizonytalanul talpra állt. Egy pillanatra sem nézett Jane Sebring hullájára. - Elkísérem őket a kórházba - mondta Michaelnek. - De még mennyire - mondta Michael határozottan, majd átölelte, és végigtámogatta a folyosón. - És ha már ott vagy, meg is röntgenezhetnének. - Egy feltételezhetően babát váró nőnek csínján kell bánnia a röntgennel - válaszolta Leigh. Michael vigyorogva megrázta a fejét. - Nem túl korai még azt állítani, hogy terhes vagy? - Más nők talán még nem tudnák, de én igen. - Hogyan? - Azért, mert te... te vagy - rázta meg a fejét mosolyogva Leigh.

- Ebben az esetben - mondta rövid gondolkodás után Michael -, előbbre kell hoznunk az esküvőt. - Tudhattam volna, hogy azonnal a lényegre tapintasz. Michael megállította Leigh-t, és szorosan átölelte. Állát a feje tetejére támasztotta, miközben felidézte, ahogy a nő a halál torkában is megpróbálta rávenni Sebringet, hogy vallja be, ő ölte meg Logan Manninget. - Te tapintottál a lényegre tizennégy évvel ezelőtt -suttogta az érzelmektől rekedt hangon.

Hetvenharmadik fejezet A nappaliban várva a helyszínelőket McCord elmesélte Shradernek és Womacknek az előző óra eseményeit. A lakás ajtaja nyitva állt, a folyosón egyenruhás rendőrök hada serénykedett, ezért halkan beszélt, de azért a közeli kanapén üldögélő Sam így is hallotta, mit mond, és jegyzetelt a jelentéséhez. McCord egyszer csak a mondat kellős közepén elhallgatott. Felnézve Sam látta, hogy a hadnagy előhúzza a mobiltelefonját a kabátzsebéből, türelmetlenül a rezgő készülék kijelzőjére néz, majd elnyom egy halk káromkodást. Aztán elvette a tévé távirányítóját a Sam lábánál lévő dohányzóasztalról. Miközben a csatornák között kattintgatott, a nappali ablaka felé pillantott. - Mi folyik ott lent, az utcán? - kérdezte Shradert. Shrader az ablakhoz lépett és kinézett. - Kész cirkusz! - felelte. - Mentők, járőrautók és több tucat... - ...tévéstáb - fejezte be a mondatot fintorogva McCord. - Az akció máris a tévébe került, biztos ezért hívott Tru-manti. - Még be sem fejezte a mondatot, a csatorna, amelyre épp rákattintott, megszakította az adását, és a bemondó kezdett el beszélni. - Friss híreket kaptunk a Manning-gyilkossággal kapcsolatban. Riporterünk, jeff Corbitt a helyszínről jelentkezik. A mentők épp most indultak el az Ötödik sugárúti lakás elől, ahol egykor Logan Hanning élt a feleségével, Leigh Kendall színésznővel. Jeff, mi történik éppen? - Pokoli zűrzavar van itt - válaszolta az épület előtt ácsorgó riporter. - A rendőrség elkerítette az épület bejáratát. Néhány perce három mentőautó hagyta el a helyszínt, és rengeteg megkülönböztető jelzésű gépjármű parkol itt, az utcában. Míchaeí Valente is itt volt. Az egyik mentőben távozott. - Letartóztatták? - kérdezte a bemondó buzgón. - Nem. Mrs. Manninggel szállt be a mentőbe. Úgy tűnik, Valente ismét kicsúszott a bűnüldözés és a nyomozást vezető Mitchell McCord kezéből. A hadnagy értesüléseink szerint még a lakásban tartózkodik. Meghallva, hogy Valente szabadon távozott, a bemondó döbbenten elfintorodott. - Trumanti főkapitány irodája alig néhány perce közölte - mondta -, hogy a főkapitány hamarosan hivatalos közleményt bocsát ki az ügy legújabb fejleményeiről. A rendkívüli hírek még véget sem értek, Sam, Shrader és Womack telefonja már csörgött. - Ne vegyék fel - utasította csapatát élesen a hadnagy, látva, hogy Shrader épp a füléhez emelné a telefonját. Shrader azonnal engedelmeskedett, de az arcára aggodalom ült ki. - Holland kapitány hív. - Engem is - szólt Womack. Sam telefonja már másodjára kezdett vad rezgésbe. - És engem is - mondta a lány.

- És ki volt az előző telefonáló? - kérdezte a hadnagy Samet. - A mostohaapám - válaszolta Sam nyersen, miután újra ellenőrizte a telefonján. - Őt majd én visszahívom - mondta McCord. - El kell kérnem tőle egy telefonszámot. Sam felé nyújtotta a kezét. A lány felállt, és a hadnagy tenyerébe ejtette a telefonját. Ekkor McCord kimért, ellentmondást nem tűrő hangon mindhárom nyomozónak kiadta az utasításait. - Egyikőjük se hívjon vissza senkit ezzel az üggyel kapcsolatban ma este. Azonnal felhívom Edelman polgármestert, és megkérem, hogy ő tartsa a ma esti sajtótájékoztatót, ne Trumanti. Bármit mond is erre Edelman, odalent rövid' nyilatkozatot fogok tenni az újságíróknak arról, hogy Valente tisztázódott a gyilkossággal kapcsolatos minden vád alól. Ez átmenetileg eltéríti Trumantit attól, hogy a saját szakállára nyilatkozzon a sajtónak ma este, és ismét megpróbálja befeketíteni Valentét. Sam rájött, hogy McCord Edelman polgármester számát akarja megszerezni a mostohaapjától. Legszívesebben maga hívta volna fel a mostohaapját, akár Shrader és Womack előtt is, de Mack egyértelműen védeni akarta az embereit. - Mostantól egyedül viszem tovább ezt az ügyet - vágta zsebre a kezét a hadnagy. - Azt akarom, hogy maguk hárman maradjanak ki belőle. Holnap írják meg a jelentéseiket, de szorítkozzanak a legszikárabb tényekre. Ne említsék a háttérben húzódó logikát vagy az összefüggéseket, amelyek a nyomozás során világossá váltak. Maguk csak az én utasításaimat hajtották végre. Ha az ügyről faggatják magukat, fogjanak mindent rám. - Mégis mi a fenének kellene nekünk bármit is ráfogni bárkire? - kérdezte Shrader. Szabályosan végeztük a dolgunk. Az ügyet megoldottuk, és Samnek köszönhetően az államnak nem kell vagyonokat kifizetnie Sebring perére és bebörtönzésére. A tévécsatorna újra megszakította a műsorát, hogy leadja ugyanazt a hírblokkot, amit korábban. McCord fogta a távirányítót, és kikapcsolta a készüléket. Enyhén hátrabiccentette a fejét, és Sam látta, hogy a megfelelő szavakat keresi. - A Manning-ügyben folytatott nyomozás során számos olyan megcáfolhatatlan bizonyítékot találtam, amelyek egyértelművé teszik, hogy a New York-i rendőrség néhány tagja szervezett bosszúhadjáratot folytat Michael Valente ellen hosszú évek óta, az illegális eszközöktől sem riadva vissza. Én most a rendelkezésemre álló bizonyítékokat felfedem a polgármester előtt, de ha ő nem lép fel az ügyben nyilvánosan, magam viszem nyilvánosság elé a felfedezéseimet. Shrader és Womack rosszalló pillantást váltottak. Shrader szólalt meg mindkettőjük helyett. - Nem tartom helyesnek, hogy a rendőrség szennyesét ország-világ előtt kiteregetjük, hadnagy. Miért ne tisztázhatná az ügyet maga a kapitányság? Adja át a bizonyítékot a belső ügyek... - Az ki van zárva - közölte McCord kimérten. - Valentét évtizedek óta nyilvánosan meghurcolja a rendőrség egyik magas rangú vezetője a cimborái segítségével. Ha egy állampolgárt szándékosan feketít be a rendőrség, az már nem „belső ügy" - számomra legalábbis nem. Nyilvános igazságszolgáltatást akarok, és nyilvános elégtételt. Mindkettővel tartozunk Valentének. - Ki az a magas rangú vezető? - fészkelődött idegesen Womack. - Trumanti - válaszolta rövid gondolkozás után McCord szárazon. - A rohadt életbe - káromkodta el magát Womack. - Tartottam attól, hogy ezt fogja mondani. Womack kifakadása után Mack csak még elszántabb-nak tűnt Sam számára. - Edelman polgármester örökölte Trumanti főkapitányt - vonta meg a vállát a hadnagy. - Politikaitag tehát nem függ tőle, az azonban megeshet, hogy miután közlöm vele telefonon a tényeket, az új polgármesterünk úgy dönt, inkább elkerüli a

New York-i rendőrséget érintő botrányt. Lehet, hogy inkább belső ügyként titokban tartaná Trumanti piszkos kis ügyeit. Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy Trumanti lemondását fogja követelni, de ennyi nekem nem elég. - Mégis mit akar, hadnagy? - kérdezte Womack, amikor McCord egy kis időre elhallgatott. Mack úgy nézett a nyomozóra, mintha a válasz a napnál is világosabb kellene hogy legyen. - Pellengérre akarom állítani Trumantit az összes talp-nyalójával együtt, akik segítettek ennek a gerinctelen, bosz-szúszomjas rohadéknak. - Mit követett el Trumanti egészen pontosan? - Azt maguknak nem muszáj tudniuk - zárta le a beszélgetést a hadnagy, látva, hogy a helyszínelők megérkeztek. Samet Shrader és Womack társaságában hagyva odament a csapat vezetőjéhez. - Rendben, Littleton, ki vele - követelőzött Shrader. - Womacknek és nekem jogunk van tudni, mit terveztek. Jogunk van tudni, mi következik. Sam bizonytalankodva nézett ki az ablakon a fenséges városi fényekre. Világos volt számára, miért nem akarja Mack Shrader és Womack tudomására hozni a részleteket, de azt is megértette, hogy a két nyomozó úgy érzi, joga van tudni az igazságot. Egyedül abban nem volt biztos, hogy azért dönt-e úgy, hogy beszél, mert egyetért Shraderrel és Womackkel, vagy csak nem tudná elviselni, hogy azt gondolják, a hadnagy hűtlen, etikátlan és csupán holmi szeszélyből akarja nyilvánosság elé vinni az ügyet. Miután Mack nem mondta konkrétan, hogy Sam nem beszélhet a részletekről, a lány nagyon gyorsan összefoglalta nyomozótársainak az igazságtalan emberölési ügy történetét, Trumanti későbbi ármánykodásaival együtt. Mire Sam végzett, mindkét férfi szája tátva maradt a hitetlenkedő dühtől. Sajnos a visszatérő hadnagynak elég volt egyetlen pillantást vetni Shrader és Womack arckifejezésére. - Elmondtad nekik - nézett mélyen a lány szemébe. Felháborodottnak és csalódottnak tűnt. Sam gyomra összerándult az elítélő arckifejezése láttán, de határozottan bólintott. - Tudniuk kell, mire számíthatnak. Válasz helyett McCord szúrósan a három nyomozóra nézett. - Az égvilágon semmin sem változtat, hogy ismerik a részleteket. Minden úgy lesz, ahogy mondtam. Nincs szükségem a hűségükre, nem kell, hogy mellém álljanak. Mindössze az a fontos, hogy ne legyenek útban, amikor a csata megkezdődik. Azt akarom, holnaptól térjenek vissza a munkájukhoz, és tartsák meg maguknak a véleményüket rólam, a nyomozásról és minden ehhez kapcsolódó dologról. Értették? - kérdezte szigorúan. Shrader vonakodva bólintott. Womack is. A hadnagy tekintete ekkor Samre szegeződött. - Az imént parancsot adtam. Ne téveszd össze a kéréssel - figyelmeztette megfeszülő állkapoccsal a lányt. Samnek esze ágában sem volt engedelmeskedni a parancsnak, ha egyszer választásra kerül a sor Mack iránti hűsége és a munkája között. Hirtelen ráeszmélt, hogy számára az erkölcs sokkal fontosabb, mint a karrierje. McCord pedig - ez a végletekig becsületes ember, akibe szerelmes, és aki hajlandó lett volna mindent kockáztatni a meggyőződéséért - még az erkölcsnél is ezerszer fontosabb. - Nem fogom összetéveszteni - motyogta. A hadnagy hűvösen bólintott abban a hitben, hogy a parancs megértése egyenlő a betartásával. - Most felhívom a polgármestert. Amikor kilépnek az épületből, ne nyilatkozzanak a sajtónak - mondta Mack.

Miután a hadnagy a konyhába ment, a három nyomozó még bő tíz percig lábatlankodott a lakásban. McCord azonban nem tért vissza, hallótávolságon kívül maradt. - Nekem van egy olyan érzésem, hogy a hadnagy azt szeretné, ha lelépnénk - szólalt meg végül Shrader. Samnek is ez volt az érzése, de szeretett volna még várni, hogy megtudja Edelman válaszát. - Gyerünk, Littleton - noszogatta Womack a lányt, amikor az a folyosón toporogva aggodalmaskodó pillantásokat vetett a konyha ajtaja felé. - Egy órába is beletelhet, míg McCord eléri a polgármestert. Ráadásul már így is nagyon berágott rád. Ne várjuk meg, hogy áttegyen forgalomirányítónak. - Szerintem nem rágott be - motyogta Sam, miközben a lakás ajtaja előtt visszabújt szarvasbőr cipőjébe. Közben gyilkos pillantást vetett egy kölyökképű rendőr felé, aki a lába felé intve oldalba bökte a társát. Womack figyelte a lányt, de a gondolatai még mindig McCord viselkedése körül forogtak. - Szerintem meg nagyon is. Szerintem csak az mentett meg, Littleton, hogy megmentetted a hadnagyot a ma esti lövöldözésben. - Nem - vitatkozott Shrader, miközben beszálltak a liftbe. - A hadnagy nem annyira dühös, inkább csak összpontosít. Olyan most, mint egy tehervonat, mely fékek nélkül száguld lefelé a hegyoldalon, és Sam egy kicsit túl közel áll a sínekhez. Az épület előtt Sam Womackkel és Shraderrel az oldalán vágott át a kiabáló riporterek és villogó vakuk között. Akár dühös volt rá Mack, akár nem, Sam szívesen megvárta volna, hogy láthassa, hogyan nyilatkozik a sajtónak. De még ennél is jobban szeretett volna meghúzódni valamelyik sarokban, hogy támogathassa a férfit. Végül azonban úgy döntött, akár „berágott" Mack, akár csak „összpontosít", bölcsebb engedelmeskedni neki, és hazamenni. A tévében is követheti az eseményeket.

Hetvennegyedik fejezet Sam a kanapén üldögélt világoskék, selyemgalléros köntösében, melyet az édesanyjától kapott. Merengve fésülte nedves haját, miközben újranézte a felvételeket, melyeket McCord, majd egy órával később Edelman nyilatkozatáról készített. A hadnagynak egyértelműen sikerült megértetnie a polgármesterrel, hogy Valente ártatlan, és hogy azonnal el kell magát határolnia Trumantitól. Sam mosolyogva hallgatta újra Edelman szavait. A Logan Manning gyilkosának felkutatására indított nyomozás szomorú zárófejezetéhez ért ma este, amikor Mitchell McCord hadnagy és csapata Mrs. Manning lakásában megállították a Mrs. Manning életére törő Jane Sebringet -mondta a polgármester. Mielőtt a lakásba lépő rendőrökre lőtt volna, Miss Sebring bevallotta, hogy ő ölte meg Logan Manninget és dr. Sheila Winters pszichiátert is, akinek a holttestét ma délután találták meg az irodájában. A rendőrség beszámolója szerint a nyomozók visszalőttek, és Miss Sebring a helyszínen életét vesztette. Edelman polgármester egyetlen - elkerülhetetlen - kérdésre válaszolt a nyilatkozat után. A riporter Michael Valente szerepét firtatta az ügyben. Mr. Valentének semmi köze nincs Logan Manning halálához - válaszolta nyomatékosan a polgármester. - Nagyban segítette ugyanakkor McCord hadnagynak és csapatának a munkáját, és értesüléseim szerint ma este a saját életét kockáztatva védte Mrs. Manninget a lövöldözésben.

Holnap a polgármesteri hivatal kivizsgálást kezdeményez, minden korábban Michael Valente ellen indított bírósági eljárás ügyében. McCord hadnagyot kértem fel a kivizsgálás vezetésére, a válaszát még várom. Közben felszólításomra Trumanti rendőrfőkapitány azonnali hatállyal lemondott. A polgármesteri hivatalnak nincs több hozzáfűznivalója az eseményekhez, amíg a kivizsgálás véget nem ér. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy már most bizonyosnak tűnik, hogy bocsánatkéréssel tartozunk Mr. Valentének. A rendőrség a „törvény nevében" számos igazságtalanságot követett el ellene. Hivatalba lépésemkor megígértem New York polgárainak hogy határozottan kiállók a hatalmukkal visszaélő, jogtalan előnyökre szert tevő tisztségviselők ellen. Minden szinten. Nos, eljött az ideje, hogy a gyakorlatban is beváltsam az ígéretem. Sam visszatekerte a legelejére a videolejátszót. Újra megnézte Mack rövidebb, lényegre törő nyilatkozatát, melyet Leigh Manning lakásának épülete előtt tett. A hadnagyból olyan kimért, végzetes, kemény férfiasság áradt, hogy a polgármester jelentéktelen, apró kis senkinek tűnt mellette. Bőrkabátjában, nyitott nyakú fekete ingében McCord egyenesen a kamerába nézett, és elmondta, amit el kellett mondania. - Jane Sebringet ma este halálos találat érte, amikor Mrs. Manning életére tört Leigh Manning lakásában. Halála előtt Miss Sebring magát nevezte meg Logan Manning és dr. Sheila Winters gyilkosaként. Mrs. Manning két alkalmazottja szerencsésen túlélte a támadást. Joseph O'Harát és Hilda Brunnert kórházba szállították, de teljes felépülésükre lehet számítani. A hadnagy megvárta, míg az izgatott újságírók elcsendesednek. - A nyomozás során tévesen jelöltük meg Michael Va-lentét első számú gyanúsítottként. Ő ennek ellenére nagyban segítette a munkánkat, később pedig a saját életét kockáztatva védte Mrs. Manninget, közbelépésével talán minket, nyomozókat is védve a kialakuló lövöldözésben. Értesüléseim szerint a polgármester hamarosan nyilatkozatban fogja megkövetni Michael Valentét. Én addig is hálámat szeretném kifejezni Mr. Valentének... köszönet neki a végtelen türelméért. Maximum három kérdésre van időm - nézett McCord a riporterek tömegére, miután befejezte a mondókáját. - McCord hadnagy - kiabált be az egyik riporter -, azt akarja mondani, Michael Valentét végig alaptalanul gyanúsították a Manning-ügy kapcsán? Mack válasz helyett hitetlenkedő félmosollyal nézett végig az újságírókon. - Értelmes kérdése van valakinek? - kérdezte. Sam felnevetett a gúnyos válasz hallatán. - Pontosan hogyan volt érintett Michael Valente a gyilkosságban? - kiáltott egy másik riporter. - Van itt bárkinek is fogalma az „értelmes" szó jelentéséről? - csattant fel Mack. - Utolsó kérdés - figyelmeztette a tömeget. - McCord hadnagy - próbálkozott ezúttal egy női hang -, rávilágítana Michael Valente és Leigh Manning jelenlegi kapcsolatának jellegére? A hadnagy megütközve nézett a nőre. - Egészen pontosan mi a fenéért tennék ilyet? - húzódott lassú, gúnyos mosolyra a szája. Azzal ellépett a mikrofonoktól, és átvágott a tömegen, széles vállával utat törve magának a riporterek, fotósok és bámészkodók hadán. Sam újra visszatekerte a szalagot, és megjegyezte magának, hogy Mack szemmel láthatóan ki nem állhatja az ostoba embereket. A gondolatra, hogy talán az engedetlen alárendeltjeivel sem valami elnéző, Sam arca elkomorodott. Hiszen ő Mrs. Manning lakásában tudatosan megkerülte a hadnagy kívánságát, és elmondta Shradernek és Womacknek a Trumanti-Valente-ügy részleteit.

A lány még akkor is ezen morfondírozott, amikor megszólalt a csengő. Mack lesz az! gondolta, miközben átrohant a nappalin. A portás mindenkit megállít az előcsarnokban, és szigorúan feltelefonál Samnek, kivéve ha a látogató felmutatja a jelvényét. Megfeledkezve arról, hogy köntösben van, Sam kikémlelt a lyukon, majd elfordította a kulcsot, és feltépte az ajtót. Mack jobb kezét magasan az ajtókeretnek támasztva állt az ajtóban. Arckifejezése éppolyan rejtélyes volt, mint a kezdő mondata. - Nem szoktad megnézni, kinek nyitsz ajtót? - Tudtam, hogy te vagy az - válaszolta Sam. - Akkor jó. Nem örültem volna, ha bárkit így fogadsz... -tekintete a köntös alól elővillanó selymes bőrre esett -, ebben... Sam szégyenlősen összehúzta magán a köntösét, és szorosabbra húzta az övét. - Ez egy köntös - magyarázkodott ostobán. Aztán elmosolyodott a saját képtelen viselkedésén, és hátralépett. - Bejössz? - kérdezte, magabiztosan igenlő válaszra várva. - Nem. - Akkor miért jöttél? - nézett csodálkozva a férfira. - Ezt hoztam vissza - vette el a férfi a kezét az ajtókeretről. A kezében Sam mobiltelefonját tartotta. - És biztos akartam benne lenni, hogy jól vagy, az után, ami ma este történt - tette hozzá egyenesen. Sam nem tudta, Mack pontosan mire gondol. Arra, ami Jane Sebringgel történt, vagy arra, ahogyan az után kezelte őt, miután a lány beavatta Shradert és Womacket a részletekbe Trumantival kapcsolatban. Csendben tanulmányozta a férfi arcát, és azon töprengett, vajon miért nem működik egyik férfiakkal kapcsolatos elmélete sem, ha a hadnagyról volt szó. A Manning-ügy véget ért, belekezdhetnének a kapcsolatba, de Mack szemmel láthatóan visszavonulót fújt - vagy bosszút akar állni Sam engedetlenségéért. De az is lehet, hogy egyszerűen csak kimerült a hihetetlenül hosszú, idegfeszítő nap után. Akárhogy is, Sam megadta neki az egyetlen helyénvalónak tűnő választ. - Jól vagyok - jelentette ki, majd elvette a telefonját. - Láttam a nyilatkozatodat. A polgármesterét is - próbálkozott még utoljára beszélgetést kezdeményezni. - Úgy tűnik, a városházán máris megnyerted a csatát - mosolygott lágyan. - Igen, úgy tűnik - bólintott a férfi. Tekintete egy pillanatra a Sam vállán szétterülő dús hajra esett. Hátrált egy lépést. Sam úgy döntött, hagyja a kiismerhetetlen férfit elmenni. A pokolba azzal, hogy szerelmes belé. Alaposan meglepődött hát, amikor meghallotta a saját szavait. - Dühös vagy rám, amiért beszámoltam Shradernek és Womacknek Trumanti bűneiről? - Az voltam - vallotta be a férfi -, egy ideig. Ettől elszállt a lány agya. Pedig Sam sosem vesztette el az önuralmát - kivéve McCord kapcsán. Összefonta a mellkasán a karját, és az ajtókeretnek dőlt. - Akkor még szerencse, hogy nem történt semmi közöttünk, Mack. Van ugyanis valami, amit nem tudsz rólam. - Mi lenne az? - Van agyam - tájékoztatta a férfit Sam. - Reggelenként, amikor felébredek, az agyam velem együtt ébred, és dolgozni kezd. Azt ne kérdezd, miért van így, de így van. Mivel nem kérted konkrétan, hogy ne beszéljek Shradernek és Womacknek Trumanti ügyeiről, az agyam - helyesen vagy helytelenül - úgy döntött ma este, hogy ez a legjobb, amit tehetek. Sajnálom tette hozzá, és hirtelen egészen összetörtnek érezte magát. Csak arra vágyott, hogy visszabújhasson a csigaházába. - Tényleg. És köszönöm, hogy beugrottal ezzel - lóbálta meg a telefont a kezében. Közben mosolygott, hogy mutassa, nem haragszik. Hátralépett, és elkezdte behajtani az ajtót.

McCord kezét az ajtóra téve megállította. - Hadd kérdezzek valamit. Sőt egyből három kérdést is szeretnék feltenni. Először is nem vagy egészen véletlenül dühös rám, amiért nem megyek be? - Nem - mondta nyomatékosan Sam. - Remek - vágott vissza McCord -, mert én rohadtul mindent megpróbálok, hogy betartsam a tegnapi egyezségünket. Azt mondtam, eldöntheted, hogy mit akarsz, amíg a Manning-ügy tart, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar lezárul az ügy. És ha már itt tartunk, azok után, ami köztünk történt tegnap este, azt kell mondanom, az előbbi megjegyzésed, miszerint „még szerencse, hogy nem történt semmi közöttünk" vagy rendkívül goromba visszavágás volt, vagy a végső döntésed. Nos, melyik? - kérdezte kimérten a férfi. Sam úgy érezte, menten hisztérikus röhögésben tör ki, annyira képtelen volt kézben tartani az eseményeket. - Választ várok, Sam. - E közül a két lehetőség közül - válaszolta Sam - a „goromba visszavágást" választanám. - Ezt meg ne csináld még egyszer - figyelmeztette Mack, de az állkapcsában enyhült a feszültség. - Ne parancsolgasson, hadnagy - vágott vissza a lány lágyan. - Nem vagyunk szolgálatban. Azt mondtad, három kérdésed van. Halljuk a harmadikat. - Ez alatt a köntös alatt nincs rajtad semmi? - Nincs - villant Sam tekintete a férfira -, de mi köze ennek bármihez is? - Nem hiszem el, hogy ezt megkérdezted - rázta meg a fejét Mack, és hátrált egy lépést. Már tegnap este is, amikor még nyomós okom volt megálljt parancsolni az ösztöneimnek, alig bírtam visszatartani magam. Most azonban a nyomós okok mind köddé váltak, kivéve az egyezségünket, melyet feltett szándékom betartani. Gondold át a kettőnk dolgát, Sam, és ha döntésre jutottál, akkor hívj be. - Ennyi? - kérdezte Sam szárazon. - Vagy kiosztasz még néhány utasítást? - Még egyet - válaszolta a férfi. - Ha legközelebb köntösben hívsz be, alaposan győződj meg arról, hogy biztosan szeretnéd-e, hogy maradjak. - Szeme a lány ajkára siklott, majd tovább lefelé, a köntös kivágásának mély hasítékára. - Most hazamegyek, amíg még képes vagyok vezetni - rázta meg a fejét. Parázsló tekintetét újra Sam arcára emelte. Sam végre teljesen felfogta, mit akar mondani a férfi-ugyanolyan forró és megfontoltan bensőséges pillantással válaszolt, mint amilyen Mack szemében csillant. - Jó éjszakát - mondta halkan, és az alsó ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát. Majd szólok, ha döntöttem, és készen állok rá, hogy beengedjelek, Mack - ígérte mézesmázos hangon, és becsukta az ajtót. Kezében a telefonjával Sam a hadnagy számát tárcsázta, de a hívógombot nem nyomta még meg. Több mint egy teljes percet várt... hogy a férfi leérjen a földszintre... aztán megnyomta a gombot. A férfi szinte azonnal felvette a telefont. Mély hangja élesen hivatalosnak tűnt, ahogy beleszólt. - McCord. - Mack? - Igen? - Döntöttem. - Nyisd ki az ajtót. Sam elfordította az ajtógombot, és egy lépést hátrált a döbbenettől. A férfi éppúgy állt ott, ahogy legutóbb, amikor a lány ajtót nyitott neki. Kezét magasan az ajtófélfának támasztotta,

de ezúttal a saját telefonját tartotta benne. Nem nevetett. Áthatóan nézett a lány szemébe. Sam érezte, hogy megremeg a hangja kiolvasva a férfi szeméből a szándékát. - Bejössz? - kérdezte reszkető hangon. Mack leengedte a karját, és kétszer nagyon lassan bólintott. Sam hátralépett, a férfi előre. Mack becsukta az ajtót, a lány széttárta a köntösét, és engedte a földre hullani. A férfi perzselő tekintetével követte a lefelé sikló anyagot, majd szorosan a karjába zárta Samet. - Épp most futottál ki az időből, Sam - figyelmeztette a lányt, ajkával az ajkához közelítve. - Milyen időből? - suttogta Sam kezével végigsimítva a férfi vállán és átölelve a nyakát. - Hogy meggondold magad kettőnkkel kapcsolatban. - Sosem fogom meggondolni magam - ígérte Sam vágyakozva, aztán végleg elvesztette gondolkodóképességét. A kórház várótermében Michael zsebre dugott kézzel állt a tévé előtt, és McCord rövid sajtótájékoztatójának ismétlését nézte a késő esti híradóban. - Értesüléseim szerint a polgármester hamarosan nyilatkozatban fogja megkövetni Michael Valentét. - mondta a hadnagy. - Én addig is hálámat szeretném kifejezni Mr. Valentének... köszönet neki a végtelen türelméért. Leigh Michael mellett álldogált, és mosolyogva a férfiba karolt. - Küldhetnénk neki és Samantha Littletonnak két jegyet a darab egyik jövő heti előadására, aztán elmehetnénk együtt vacsorázni. Mit gondolsz? - Vagy küldhetnénk nekik jegyeket Párizsba - kuncogott Michael.

Hetvenötödik fejezet

Milyen pazar hely! - kiáltott fel Courtney, amikor O'Hara beengedte Michael lakásába a Central Park nyugati oldalán. Jane Sebring három héttel korábbi halála óta Leigh elköltözött régi otthonából, és ragaszkodott ahhoz, hogy Hilda és O'Hara is vele tartsanak, hogy figyelemmel kísérhesse a felépülésüket. - Felhívtam Leigh-t délelőtt, hogy átugorhatok-e. Itthon van? - A konyhában igyekszik meggyőzni Hildát, hogy a por az ajtókeret tetején megvárja, amíg jobban lesz - válaszolta Joe ingerülten. - Mr. Valentének nincs saját házvezetőnője? - Dehogynem. De Hilda egy hete szélnek eresztette. Az a nő még ott is kiszúrja a port, ahol nincs is. - És te hogy vagy, Joe? - kérdezte Courtney. - Ostobán érzem magam - válaszolta O'Hara. - Az a golyó csak egy kis karcolást ejtett rajtam, én meg erre szívinfarktust kapok! - Nem azért kaptál infarktust - vitatkozott Courtney, és a szeretet tőle szokatlan megnyilvánulásaként átkarolta a férfit, úgy sétáltak az étkező felé. - Azért lettél rosszul, mert azt hitted, Hilda meghalt. Szerintem titokban belezúgtál. - Hülyeség. Nem láttam még Hildánál zsarnokosko-dóbb nőszemélyt. De legalább engedi, hogy emeljek, amikor römizünk. - Amikor velem játszol, sosem akarsz emelni, azért meg sem kérdezem.

- Mert szeretnék gyorsan túl lenni a dolgon, és minél hamarabb elveszteni a pénzem viccelődött Joe. - Hildával legalább egész jó esélyem van rá, hogy nyerek. Courtney bólintott, de a gondolatai már máshol jártak. - Megkaptam a meghívót Leigh és Michael esküvőjére - mondta komolyan. - Tudom, hogy még három hét van addig, de elhoztam az egyik ajándékomat. Vagy tetszeni fog nekik, vagy egy életre megutálnak érte. - Hogy érted? - torpant meg Joe. - Miféle ajándékot hoztál? - Egy újságot - válaszolta Courtney tétován, aztán jókedvet varázsolva az arcára a konyhába lépett. - O'Hara épp most árulta el, hogy tanult egy új trükköt, amellyel csalni lehet a römiben emeléskor - kiáltotta oda Hildának. Hilda csípőre tett kézzel lassan hátrafordult. Szemöldökét morcos ráncba húzta, de a szemében nyoma sem volt a dühnek. - Majd rajta tartom a szemem. - Jó ötlet - mondta Courtney, és a konyhaasztalhoz ült, ahol Leigh válogatta a postáját. Hol van Brenna? Nem ő a felelős a levelekért? Leigh gyorsan megölelte a tinit, majd félreseperte a leveleket. - Ebédelni ment valakivel. - Mi újság az esküvővel? - A dolgok jelenlegi állása szerint száz meghívottból száznyolcan fognak eljönni nevetett fel Leigh. - Ott lesz a polgármester és Mrs. Edelman, valamint Hollenbeck szenátor és a felesége is. A biztonsági főnök különleges biztonsági intézkedéseket tervez, amiről a polgármester és a szenátor hallani sem akarnak. Az esküvő szervezője mindenáron nagyobb helyre költöztetné az egész esküvőt, erről meg én nem akarok hallani. A főszakács a haját tépi a különleges kívánságaim miatt, Michael nagynénje pedig azzal fenyegetőzik, hogy ő maga áll neki sütni-főzni... - Amikor Courtney nem mosolyodott el, és nem is válaszolt, Leigh elhallgatott, és egy pillanatig figyelmesen tanulmányozta a lány arcát. - Nálad mi újság? - kérdezte. - Semmi. Azaz... mégis van valami - nyúlt hatalmas válltáskájába Courtney, és néhány gépelt oldalt húzott elő a USA Today egy példányának társaságában. A gépelt papírokat odaadta Leigh-nek, de az újságot az ölében tartotta. - Két hete - magyarázta -, miután interjút készítettem McCord hadnaggyal, befejeztem a cikkem Michaelről az oknyomozó újságírás szemináriumra. Gondoltam, talán látni szeretnéd. - De mennyire! - mondta Leigh megütközve a tini szokatlan bátortalanságán. Hátradőlt a székén, és olvasni kezdte a cikket, melyet a lány írt a kiugró intelligenciájú gyerekek számára szervezett újságírói tanfolyamon. Az Egyesült Államok állampolgárai körében általánosan elfogadott, alapvető nézet, hogy a bűnüldözés a törvénytisztelő polgárokat védi, és ha hibázik is, az inkább a bűnösök elleni erőtlen fellépésben nyilvánul meg, nem az ártatlanok üldözésében. Az amerikaiak többsége ugyanolyan szilárdan hisz ebben, mint az ártatlanság vélelmében, vagyis hogy egy ember mindaddig ártatlannak tekintendő, amíg a bűnösségéről megingathatatlan bizonyítékkal nem szolgálnak. Ez a „kettős alapvetés" akadályozza meg, hogy valakit újra és újra ugyanazért a bűnért elítéljenek. Ha a bűnös egyszer megfizetett tettéért... egyszer s mindenkorra megfizetett érte. Vannak azonban, akik joggal kérdőjelezik meg a fenti alapvetések valódiságát. Kételyeik nem önáltatáson vagy ábrándos filozofáláson alapulnak, hanem keserű tapasztalatokon. Michael Valente is ezek közé az emberek közé tartozik.

Michael Valentét nem könnyű megismerni, és ha egyszer megismertük, eleinte nem könnyű megkedvelni. Én is, mint mindenki, aki újságot olvas és tévét néz, azt hittem, már mindent tudok róla azelőtt, hogy találkoztunk volna. És nem kedveltem. Ma már kedvelem. Sőt csodálom és tisztelem. Sajnálom, hogy nem a barátom, a bátyám vagy a nagybátyám. Sajnálom, hogy nem vagyok valamivel idősebb, hogy ő nem fiatalabb egy kicsivel, mert a saját szememmel láttam, hogy ha Michael Valente szeret valakit, akkor önzetlenül, nagylelkűen, feltétel nélkül szereti. Állandóan. Az örökkévalóságig. Szerelmének egyetlen apró negatív vonatkozása van, ha hozzá tartozol: szemmel láthatóan az egész amerikai bűnüldözési gépezet felhatalmazva fogja érezni magát, hogy kutakodjon utánad, rágalmazzon téged, félreértelmezze minden tetted és szavad, és állandóan a sarkadban járjon. Hogy semmibe vegyen minden alapvető polgári jogot, melyet az Egyesült Államok Alkotmánya ígér, és amelyek betartatására felesküdött. Ettől a ponttól az írás érzelmes hangneme tényszerűvé vált, és Michael ügyeit elemezte. Amikor Leigh a cikk végére ért, Courtney almát rágcsálva aggódó pillantásokat vetett felé. Leigh-t annyira meghatotta az írás, hogy szótlanul Courtney kezére tette a kezét. - Mi a véleményed? - kérdezte a tinédzser. - Csodálatos - válaszolta Leigh lágyan. - És te is csodálatos vagy. - Nagyon remélem, később is így fogod gondolni - jegyezte meg Courtney. - Miért? - Mivel Courtney elbizonytalanodott, Leigh azt hitte, a professzorának nem tetszett az írás. Rákérdezett. Mielőtt válaszolt volna, a lány nagyot harapott az almából. - Nos, annyira nem volt odáig érte, mint te. Leszidott, amiért ilyen égbekiáltóan elfogult voltam, és olyan „émelyítőn érzelgős" stílusban írtam, amit „éhgyomorra képtelenség megemészteni". Kijelentette, hogy az oknyomozó újságírás és a cikkem között mindössze annyi a kapcsolat, hogy mindkettőt papírra írják. - Hát ez nem volt valami szép tőle! - kiáltott fel együtt érzőn Leigh. - Miért nem? Tökéletesen igaza volt.-Tudtam, hogy ezt fogja mondani. - Akkor miért írtad mégis így? Courtney újra az almába harapott, a falatot rágcsálva töprengett a válaszon. - Mert tisztázni akartam Michael Valentét. - Tudom, és sokra értékelem ezt, de ha jól emlékszem, azt mondtad, ez egy verseny, és nagyon meg is akartad nyerni. - Meg is nyertem. - Komolyan? Hogyan? - Maximális pontszámot kaptam a „riportalany megközelíthetőségének nehézségi fokára" és az „újszerű nézőpontra". - Azt meghiszem - mosolygott Leigh. - De volt még valami, ami nagymértékben növelte az esélyeimet. - Micsoda? - kérdezte Leigh, miközben megpróbálta értelmezni a Courtney arcára kiülő bizonytalanságot. A lány előhúzta a USA Today aznapi példányát az öléből, kinyitotta, majd Leigh elé tolta az asztalon. - Megjelent a cikkem. Leigh szeme elkerekedett a riadt derűtől, ahogy az újságra nézett. - Egek! - Esküszöm, nem tudtam, hogy a prof csak úgy, kíváncsiságból elküldi az összes cikket egy hírügynökségnek -magyarázkodott Courtney. - De amikor megtudtam, hogy kiválasztották az írásomat, arra gondoltam, ha Michaelt médiaszerte meghurcolták, a

médiában kell helyreállítani a jó hírét. Persze tudom, hogy itt, New Yorkban már így is hős sokak szemében, akiket valaha is büntetett meg goromba közeg szabálysértésért, de azt akartam, az egész országban tisztában legyenek az ártatlanságával. Hirtelen kifogyott a szavakból, és tehetetlenül leejtette a vállát. - Mit gondolsz, mit fog mondani Michael? Úgy értem, bizonyos értelemben betörtem a magánszférájába. Főleg, mivel valójában egyszer sem készítettem vele interjút... legalábbis hivatalosan nem. Észre sem véve, hogy Hilda és O'Hara is aggódva pillantanak rá, Leigh megpróbálta elképzelni, hogyan reagál majd Michael a cikkre. - Sosem érdekelte, mit gondolnak róla mások - mondta kis idő múlva. - Nem érdekelte, ha az újságok befeketítették, úgyhogy szerintem azzal sem foglalkozik majd, hogy ezúttal jót írnak róla.

Hetvenhatodik fejezet Leigh Michael izmos, forró mellkasán pihentette az állát. Tekintete az éjjeliszekrényen álló órára esett, és megjegyezte magában, hogy hamarosan el kell kezdenie öltözködni az esküvőre. De előbb még mondani akart valamit a leendő férjének. Úgy döntött, kerülő úton közelíti meg a témát. - Van valami végletesen hedonisztikus abban, ha közvetlenül az esküvőd előtt szeretkezel - jegyezte meg lágyan. Michael lustán, tökéletesen elégedetten elmosolyodott. Ujjaival végigsimított Leigh vallanak ívén, majd lefelé, a karján. - Szeretem ezt a szót: „hedonisztikus". - Ami azt illeti, a szerződésünk erre a témára is kitér. - Az élvezetek hajszolására? x Leigh bólintott, és állát a férfi mellkasához dörgölte. - Erre a bekezdésre nem emlékszem - évődött Michael. - Pontosan mi is áll benne? - Kimondja, hogy az élvezetek kitartó és lelkiismeretes hajszolása bizonyos következményekkel járhat, melyek a szerződés egyik korábbi bekezdésének módosítását vonják maguk után. - Melyik bekezdést kellene módosítani az említett következmények bekövetkezése esetén? - Ha jól emlékszem, az első záradék harmadik bekezdését. A Valaki vigyáz rám... kezdetűt. - Hm... - töprengett Michael. - Nem teljesítettem volna a bekezdésben foglaltakat? - Szó sincs róla! - biztosította gyorsan Leigh. - Csupán egy személyes névmás hibádzik a bekezdésben, azt kellene módosítani. - Csak nem? - vigyorgott egyre szélesebben Michael, előre sejtve, hová akar kilyukadni Leigh. - És hogy szólna akkor a bekezdés? - Valahogy így: Valaki vigyáz ránk. így hozta tudomására Leigh, hogy apa lesz. A boldogságtól Michael hangja egészen rekedten csengett - Egy szilárd alapokon nyugvó, a feleket számtalan dologra kötelező szerződés újratárgyalása hosszadalmas folyamat lehet. Esetünkben mikorra kellene elvégezni a módosítást?

- Körülbelül hét és fél hónapon belül. Michael a plafont bámulva gyors fejszámolást végzett, majd szélesen elvigyorodott. - Ez komoly? Az első éjszakán? - Úgy tűnik. - Egy baba - sóhajtott fel Michael. - Tökéletes esküvői ajándék. Leigh felnevetett, és arcát a férfi mellkasába temette. - Tudtam, hogy így fogod gondolni. - Választottál már nevet? - Nem. Te talán igen? - nevetett fel újra a nő. - Nem - vallotta be a férfi -, de remélve, hogy hamarosan eljön ez a perc... - Egy pillanatra elhallgatott, hogy elővegyen valamit az éjjeliszekrénye fiókjából. - ...ezt néhány napja beszereztem. - Horgolt babazoknit ejtett Leigh tenyerére. Az apró ruhadarab sárga volt, elöl kék fűzővel, az oldalán két egymásba kapcsolódó, rózsaszín és zöld karikával. - Csak egyet vettél belőle? - emelte Michael szeme elé a zoknit Leigh a nevetéstől könnyes szemmel. A férfi bólintott. - Nem gondolod, hogy kettőre lesz szükség? - Van benne valami - magyarázta Michael. Leigh kis tárgyat tapogatott ki a zokni végében. - Mondd, hogy nem egy lábujj! - viccelődött. A férfi mellkasa vadul rázkódni kezdett a nevetéstől Leigh álla alatt, miközben a nő fejjel lefelé fordította az aprócska zoknit. A zokni minden részletében és színében is tökéletes gyémántmása pottyant Leigh tenyerébe.

Hetvenhetedik fejezet Szmokingkabátját a vállára vetve Michael a bárpulthoz lépett. Egy üveg pezsgőt akart kibontani, amíg Leigh felöltözik az esküvőjükre. Még majdnem két órájuk lett volna, és a helyszín mindössze két háztömbnyire volt- a lakástól, de Jason Solomon nemrég telefonált, hogy vigyék el őt is a színházból. Leigh valami érthetetlen oknál fogva beleegyezett, hogy elautóznak egészen a Broadwayig és felveszik az írót, ahelyett hogy taxit hívatott volna vele. Michael épp egy üveg Dom Pérignont készült kibontani, amikor meghallotta, hogy O'Hara felveszi a telefont a konyhában. A sofőr egy pillanattal később megjelent. - McCord hadnagy és Littleton nyomozó lent vannak az előcsarnokban. Feljöhetnek? - Jöjjenek - mondta Michael, de érthető módon meglepte, hogy két esküvői vendég éppen akkor felbukkan a lakásában. Azt hitte, csak később, az esküvőn találkoznak. Leigh elképzeléséhez híven küldtek McCordnak két jegyet a Vakfolt egyik előadására, az első sorba, és a hadnagy Samantha Littletont vitte magával. Előadás után Michael az Essex House-ba vitte a társaságot vacsorázni, és a háromórás beszélgetés során barátság szövődött a két nő között. Első ránézésre nem sok közös vonás volt bennük: mindössze annyi, hogy körülbelül egyidősek voltak, és a férfi, akit szerettek, őrülten szerelmes volt beléjük. Michael számára már a vacsora első pár percében kiderült, hogy a hadnagy teljesen odáig van a csinos kis nyomozóért, és amikor ezt derűsen megjegyezte, McCord nem is tagadta. Legalább egyetlen közös vonásuk van a hadnaggyal, nyugtázta Michael megkönnyebbülten. Volt egy olyan érzése, hogy Leigh és Sam Littleton szeretnék, ha összebarátkozna McCorddal, bár akkor még elképzelni sem tudta, miért gondolja két ilyen

intelligens, szeretetre méltó nő, hogy neki és a hadnagynak bármilyen közös témája akadhat. De azért belement a játékba. Érezte, hogy Leigh új élete részeként új barátságokat szeretne kötni, nem a régiekbe akarja bevonni Michaelt, mert azokhoz Logan emléke tapad. Miután a polgármester McCordot bízta meg a Michael Valente elleni ügyek kivizsgálásával, a két férfinak rendszeresen össze kellett ülnie, és ennek köszönhetően az elmúlt három hétben egész sokat találkoztak. Michael titokban jót derült azon, hogy kezdte egészen megkedvelni korábbi ellenségét, és tudta, hogy McCord is hasonló cipőben jár. Míg ezen elmélkedett, hallotta, hogy O'Hara ajtót nyit a vendégeknek. Négy pohárba töltött hát pezsgőt. Az elsőt Sam Littletonnak nyújtotta, aki gyorsan megölelte, majd így szólt: - Remekül nézel ki! Nem tudom, hogy csináljátok, de te is és Mack is férfiasak maradtok szmokingban - semmi pingvinhatás. - Köszönöm - vigyorgott Michael -, és hadd jegyezzem meg, hogy te is rendkívül nőies vagy az estélyidben, még akkor is, ha az a dudor a retikülödben egy betárazott félautomata, ha jól sejtem. - Jól sejted - nevetett Sam. - Leigh hol van? - kérdezte a pezsgőjébe kortyolva. - Öltözik - válaszolta Michael. - Megnézem, nincs-e szüksége segítségre - ajánlotta Sam, mire Michael még egy pohár pezsgőt nyomott a kezébe, hogy vigye oda Leigh-nek. Az utolsó poharat McCordnak nyújtotta, kérdő tekintettel ránézve, amit a hadnagy azonnal megértett. - Azért ugrottam fel, hogy átadjam a polgármester ajándékát - magyarázta. Mivel McCord egyik kezében pezsgőt tartott, a másikat pedig fekete szmokingnadrágja zsebébe süllyesztette, Mi-chaelből kikívánkozott a kérdés. - Milyen ajándékot? - Ki kell nézned az ablakon, hogy lásd - válaszolta McCord a Central Park nyugati oldalára néző üvegfalhoz sétálva. - Nézd csak ott lent, az utcán! Michael lenézett, és a limuzinját látta huszonnyolc emelet mélységben, egyenruhás motoros rendőrök koszorújában. - Remek - mondta szárazon. - Zsaruk. Ez volt minden álmom. - Motoros kíséret - pontosított vigyorogva McCord. - A polgármester úr volt ilyen figyelmes. - Na ne! Innen, fentről úgy néznek ki a sisakjukban, mint egy kupac agyagtányér. Add csak kölcsön a pisztolyod egy kicsit! Visszasétáltak a bárhoz. Michael kényelmesen a gránitpultra támasztotta jobb alkarját, és reménykedve nézett a nappali felé, hátha megláthatja végre Leigh-t a menyasszonyi ruhájában. - Korán kell indulnunk - mondta unottan, és kortyolt egyet a pezsgőjéből. - Felvesszük Solomont és Eric Ingramet a színháznál. Együtt megyünk a hotelbe. McCord a pult túloldalára lépett, és a bal alkarját támasztotta a hűvös felületre. - Miért? - kérdezte szájához emelve a poharát. Michael megrázta a fejét, hangjában engedékeny derű csendült. - Fogalmam sincs, miért egyezett bele Leigh, hogy elvigyük őket, de így történt. Ti is velünk tartotok? - Inkább nem - válaszolta a hadnagy. - Solomon ki van borulva, mert az adóhatóság könyvvizsgálókat küldött ki hozzá. Meggyőződése, hogy ezt nekünk köszönheti. Faggattuk arról a kétszázezer dollár készpénzről, amit Manningtől kapott, aztán meg ráküldtük az ellenőrzést. Zord hangú tiltakozó levelet írt a kormányzónak. - Ez jót fog tenni neki, annyi szent - nevetett fel gúnyosan Michael.

Sam és én összeházasodunk - mondta McCord halkan. Michael a hadnagyra nézett a válla felett, és meglepetést tettetve összevonta a szemöldökét. - Milyen droggal sikerült rávenned, hogy igent mondjon? - Annál biztosan gyengébbel, mint amit te alkalmaztál Leigh-n - vágott vissza McCord derűs nyugalommal. - Van egy kastélyom Franciaországban. Ha tényleg sikerül rávenned azt a gyönyörű nőt, hogy ne eresszen golyót beléd, sőt hozzád menjen, ott tölthetnétek a mézesheteiteket. - Sam átkozottul jól lő - büszkélkedett McCord, a pezsgőből kortyolva. - Ebben az esetben jobb, ha sosem fekszetek le haraggal - válaszolta Michael cinkos vigyorral. - Szerintem Sam imádná azt a francia kastélyt. De én is. - Csak szóljatok, mikor szeretnétek utazni - bólintott Michael -, és gondoskodom arról, hogy várjanak benneteket. Sam és Leigh megjelent a hálószoba ajtajában. A bár felé indultak, keresztül a nappalin, de a két férfi látványára mosolyogva megtorpantak. Mack is, Michael is a pultra könyökölt, pezsgőt kortyolgatott és a válla fölött méregette a másikat. - Hihetetlen, mennyire hasonlítanak egymásra - suttogta Sam nevetve. - Már rég feltűnt. - Nekem is - válaszolta Leigh. - De ők semmi pénzért nem látnák be. Sam egy pillanatig az odaillő hasonlaton gondolkozott. - Két oroszlán - jutott végül eszébe. Leigh Michaelre nézve bólintott. - Borzalmas ellenségek lettek volna. A női hangok hallatán Michael felnézett. A lélegzete is elakadt a látványtól, ahogy Leigh közeledett felé hosszú, pánt nélküli, krémszínű ruhájában, melyet finom csipke díszített. Nyakában a Michaeltől kapott gyémánt- és gyöngyberakásos nyaklánc csillogott. Méhében a gyermeküket hordozta. Kék bársonystólát adott Michael kezébe, és megfordult. A férfi a vállára terítette a stólát, majd oltalmazón a hasára fektette a tenyerét. - Köszönöm - suttogta. Leigh a férfi kezére tette a kezét, és boldogságtól sugárzó mosollyal nézett hátra rá a válla felett. - Én is pont ezt akartam mondani neked.

Hetvennyolcadik fejezet

A motoros kíséret már szürkületben kanyarodott a Broad-wayre. O'Hara lassított. Az utcán sétálók a hosszú Mercedes limuzin után néztek, találgatták, ki ülhet az elsötétített ablak mögött. Michael a hátsó ülésről bámult kifelé. Automatikusan a „Leigh Kendall" feliratot kereste a színház fölötti neontáblán. Régi szokása volt ez - szerette a neveket olvasni az előadást hirdető neonon. Évekig csinálta ezt - tudatosan vagy tudat alatt -, ahányszor a Broadwayn járt. A név láttán mindig emlékek tolultak fel benne, melyekből aztán kénytelen volt visszatérni a rideg valóságba: réges-rég volt egy esélye, melyet elszalasztott. De a sors megjutalmazta még egy lehetőséggel - mosolyodott el magában Michael, és ezt a lehetőséget már megragadta. Egy percet sem tétovázott. Három hónappal ezelőtt Leigh még Logan Manning felesége volt. Michael azóta özvegyből menyasszonnyá tette - és anyává. Mindössze tizenkét hete, azon a partin Leigh elé állt, aki a megvetését igyekezett az udvariasság álarca mögé rejteni. Most itt ül mellette az autóban, csodálatos menyasszonyi

ruhájában, és a kezét fogja. Kevesebb, mint egy órán belül anyakönyvvezető elé állnak, és Leigh önszántából, boldogan összeköti életét a Michaelével. Aztán, hét és fél hónap múlva megajándékozza első gyermekükkel. Michael tudta, hogy mindezt annak az elemi erejű vonzalomnak köszönheti, amely tizennégy év után is képes volt újra lángra kapni. - Mi jár a fejedben? - kérdezte Leigh. - A második esélyen gondolkodom - nézett fel mosolyogva a férfi. - A sorson és a második esélyen. Meg azon, hogy ha Jason Solomon nem vár indulásra készen a színháznál, a saját kezemmel gyömöszölöm az autóba, akár fel van öltözve, akár nem. - Már ott is vagyunk - nevetett fel Leigh, és a színház felé biccentett. - Már látom is Jasont. Úgy tűnik, megint a világítással vacakol. Michael kinézett az ablakon, és látta, hogy Solomon szmokingban áll a neonreklám alatt, és fejét hátrabiccentve telefonál. Eric Ingram is szmokingban álldogált néhány lépéssel mögötte, és szintén a neontáblát nézte. A pénztárnál máris hosszú sorban álltak az emberek, remélve, hogy néhány visszamondott jegyre lecsaphatnak még az utolsó pillanatban. Szegény Jason - sóhajtott együtt érzőn Leigh. - A világítás pokollá teszi az életét a premier óta. Michael gondolatai az esküvő körül jártak, nem holmi neonfényeken. Észre sem vette, hogy Leigh hangja egészen ellágyult, amikor újra megszólalt. Kiszállhatnánk egy pillanatra, Michael? Különben Jason örökre itt ragad a színház előtt, mérgelődve, meg a fővilágo-sítót szapulva a telefonon. Michael bólintott, és lemondó derűvel jegyezte meg magának, hogy a show-bizniszben a világítás szemmel láthatóan elsődleges fontosságú - még a vészesen közelgő esküvőjüket is háttérbe szoríthatja pár percre. - O'Hara, húzódj le a színház előtt, amilyen közel csak tudsz a járdához - szólt előre a sofőrnek. - Kiszállunk. Solo-monnak világítási problémái akadtak. - Most viccelsz? - nézett hátra a visszapillantóban döbbenten O'Hara. - Esküvői ruhában? Ráadásul négy motoros rendőr előttünk, négy utánunk... Mi lenne, ha Solomon szerelőt hívna, mint minden rendes ember? - Nagyon úgy tűnik, ez a megoldás szóba sem jöhet -válaszolta homlokát ráncolva Michael. A manőver kisebb forgalmi dugót okozott, a sofőrök igyekeztek kikerülni a megálló karavánt, és kíváncsian kukucskáltak befelé, vajon ki ülhet a hatalmas limuzinban, és miért érkezik két órával az előadás kezdete előtt. Michael kisegítette Leigh-t az autóból, majd Solomonhoz kísérte. Mindhárman a neonfényekre néztek. - Egy pillanat, és minden rendben - bizonygatta az író. Már a motoros rendőrök is mind a neonreklámot nézték. Az utcán csoportokba gyűlő emberek szintén felnéztek. A pénztár előtt sorban állók nem láthatták az általános érdeklődés tárgyát, ezért ők a járda eseményeit követték figyelemmel. - Miss Kendall! - kiáltott fel hirtelen egy nő a sorból izgatottan. - Kaphatnánk egy autogramot a kislányommal? - Rögtön jövök - nézett Leigh bocsánatkérőn Michael-re, és a sorban állókhoz lépett autogramot osztogatni. Michael az órájára nézett. Idejük még bőven volt a motoros kíséretnek köszönhetően, de a türelmét kezdte elveszíteni. - Mi a franc baja van a világításnak? - kérdezte bosszúsan Solomont. Az író zavartan elmosolyodott, majd néhány lépést hátrálva ismét a neontáblára nézett. - Kész - jelentette ki. - Kapcsold fel egyesével - szólt a telefonba.

Néhány pillanattal később Leigh neve betűnként, vakítón felragyogott Michael szeme láttára... L-E-I-G-H V-A-L-E-N-T-E Michael lassan előrehajtotta a fejét. Torkát meghatározhatatlan érzés szorította el. - Valamit tudnod kell - szólalt meg mellette Solomon. - Valamit, ami Leigh döntését, hogy felveszi a nevedet, még jelentőségteljesebbé teszi. - Nem tudom, mi tehetné még ennél is jelentőségteljesebbé - mondta Michael rekedten. - Majd meglátod - válaszolta magabiztosan az író. - Leigh akkor döntött így, amikor a St. Regisben találkoztunk. Félrevonultál egy kicsit telefonálni, és ő kihasználta az alkalmat, hogy közölje, mindenhol át kell írnunk a nevét Valentére. Michael torka még jobban elszorult. - Akkor még rosszul csengett a Valente név - emlékeztette Solomon Michaelt feleslegesen. - De Leigh büszke volt rá. Michael nem hallotta már a kíváncsiskodók kiáltásait és a fényképezőgépek kattogását. Csak Leigh-t látta, ahogy szerelemtől ragyogó szemmel, mosolyogva közelít felé. Szenvedélyesen magához vonta a nőt, aki fejét a mellkasára hajtotta. - Csodálatos vagy - suttogta rekedten.